A fordítás az alábbi mű alapján készült:

Freida McFadden: The Housemaid, 2022

Fordította:
NAGY M. BOLDIZSÁR

Copyright © Freida McFadden, 2022

First published in Great Britain in 2022
by Storyfire Ltd trading as Bookouture.
Hungarian translation © Nagy M. Boldizsár, 2022
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó, 2022

Borítóterv: Sebes Miklós

A fedél Koppányi Lilla munkája.
Szerkesztette: Kónya Orsolya
Korrektúra: Dobos Attila
Tördelés: Kaposvári Zsolt

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2022

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5704-97-2
 ELŐSZÓ

Ezt a házat én már csak bilincsben fogom elhagyni.

El kellett volna menekülnöm, amíg volt rá lehetőségem. Most
már semmit sem tehetek.
Most, hogy a rendőrök itt vannak a házban, és felfedezték, mi
van odafent, nincs visszaút.
Körülbelül öt másodperc múlva elkezdik majd felolvasni a
jogaimat. Nem tudom, miért nem tették még meg eddig. Talán
abban reménykednek, rá tudnak venni, hogy mondjak el nekik
valamit, amit nem akarok.
Sok szerencsét hozzá!
Egy fekete hajú, őszülő zsaru ül mellettem a kanapén. Zömök
testét arrébb húzza az égetettkaramell-színű olasz bőrülésen.
Kíváncsi vagyok, milyen kanapéja van otthon. Az biztos, hogy
nem kerül öt számjegyű összegbe, mint ez. Valószínűleg valami
ocsmány színű, mondjuk narancssárga, tele háziállatszőrrel, és
több szakadással a varrásán. Vajon az otthoni kanapéjára
gondol, és azt kívánja, bárcsak neki is ilyenje lenne?
Bár valószínűbb, hogy inkább a padláson lévő holttestre
gondol.
– Akkor vegyük át még egyszer! – szólal meg a zsaru a maga
vontatott, New York-i módján. Korábban bemutatkozott, de
kiment a fejemből a neve. A rendőröknek élénkpiros névtáblát
kellene viselniük. Különben hogyan tudná megjegyezni az
ember a nevüket egy ilyen stresszes helyzetben? Azt hiszem,
nyomozó. – Mikor talált rá a holttestre?
Egyelőre hallgatok, és azon gondolkodom, vajon ez lenne-e a
megfelelő pillanat, hogy ügyvédet kérjek magamnak. Nem
kellene ajánlaniuk egyet? Kicsit berozsdásodtam ebben a
protokollban.
 – Körülbelül egy órája – válaszolom.
– Miért ment fel oda egyáltalán?
Összeszorítom a számat.
– Már mondtam. Hallottam egy hangot.
– És…?
A tiszt előrehajol, a szeme tágra nyílik. Rövid borosta fedi az
állát, mintha ma reggel nem borotválkozott volna. A nyelve
kissé kiáll az ajkai közül. Nem vagyok hülye – pontosan tudom,
mit akar tőlem hallani.
Én tettem. Bűnös vagyok. Tartóztassanak le!
Ehelyett hátradőlök a kanapén.
– Ennyi. Ez minden, amit tudok.
Csalódottság suhan át a nyomozó arcán. Megfeszíti az
állkapcsát, miközben magában végigveszi a házban eddig talált
bizonyítékokat. Azon gondolkodik, vajon elég gyűlt-e össze
belőlük ahhoz, hogy rákattintsa a csuklómra azokat a pereceket.
Nem biztos benne. Ha biztos lenne benne, már megtette volna.
– Hé, Connors!
Ez egy másik rendőr hangja. Megszakítjuk a szemkontaktust,
és felnézek a lépcső tetejére. Egy másik, sokkal fiatalabb rendőr
áll ott, hosszú ujjaival a korlát tetejét szorítja. Formátlan, sápadt
arca van.
–  Connors! – ismétli a fiatalabb rendőr. – Fel kell jönnie ide,
most azonnal. Meg kell néznie, mi van itt fent. – Még a lépcső
aljáról is látom, hogy az ádámcsutkája megmozdul. – Nem fog
hinni a szemének.
 I. RÉSZ

HÁROM HÓNAPPAL KORÁBBAN

 EGY

MILLIE

– Meséljen magáról, Millie!

Nina Winchester előrehajol a karamellszínű bőrkanapéján, a
lábát keresztbe téve, hogy enyhén kiemelje selymes fehér
szoknyája alól kivillanó térdeit. Nem sokat tudok a márkákról,
de nyilvánvaló, hogy minden, amit Nina Winchester visel,
fájdalmasan drága. A krémszínű blúza arra késztet, hogy
odanyúljak, és megtapogassam az anyagát, annak ellenére,
hogy tisztában vagyok vele, ha ezt tenném, semmi esélyem nem
maradna arra, hogy felvegyen.
Az igazat megvallva, amúgy sincs sok esélyem arra, hogy
felvegyen.
– Nos… – kezdem, gondosan megválogatva a szavaimat. A sok
elutasítás ellenére tovább próbálkozom. – Brooklynban nőttem
fel. Gyakran végeztem házimunkát másoknál, ahogy az az
önéletrajzomból is látszik. – A gondosan összeállított
önéletrajzomból. – És szeretem a gyerekeket. Valamint… –
Körbepillantok a szobában, kutyás rágójátékot vagy egy
macskaalmot keresve. – Szeretem a háziállatokat is?
A házvezetői állás online hirdetésében nem volt szó
háziállatokról. De jobb a biztonság kedvéért megemlíteni. Ki ne
értékelne egy állatbarátot?
–  Brooklyn! – Mrs. Winchester mosolya csak úgy sugárzik. –
Én is Brooklynban nőttem fel. Gyakorlatilag szomszédok
vagyunk!
– Azok! – erősítem meg, bár semmi sem állhatna távolabb az
igazságtól. Brooklynban rengeteg olyan hőn áhított környék
van, ahol egy-egy aprócska sorházért is kész vagyont kell
kifizetni. Na, én nem ott nőttem fel. Nina Winchester meg én
nem is lehetnénk különbözőbbek, de ha ő azt szeretné hinni,
hogy szomszédok vagyunk, akkor én a legnagyobb örömmel
hitetem el vele.
Mrs. Winchester egy fényes, aranyszőke tincset a többihez
igazít. A haja állig ér, divatos bubifrizurára vágatva, ami nem
hangsúlyozza a tokáját. A harmincas évei végén járhat, és más
frizurával vagy öltözködéssel nagyon átlagosnak tűnne. De a
jelentős vagyonát arra fordítja, hogy a lehető legtöbbet hozza ki
abból, amije van. Nem állítom azt, hogy ezt nem tisztelem.
Én pont az ellenkező irányba mentem a megjelenésemmel.
Lehet, hogy több mint tíz évvel fiatalabb vagyok a velem
szemben ülő nőnél, de nem akarom, hogy fenyegetve érezze
magát miattam. Így hát az állásinterjúra egy hosszú, vastag
gyapjúszoknyát választottam, amit a turkálóban vettem, és egy
fehér, puffos ujjú poliészter blúzt. Fénytelen, szőke hajamat
szigorú kontyba fogtam a tarkómon. Még egy túlméretezett és
teljesen felesleges teknőckeretes szemüveget is felvettem. Igazi
profinak tűnök, miközben egyáltalán nem vagyok vonzó.
– Szóval a munka – folytatja. – Főleg takarításról lenne szó, és
némi könnyű étel elkészítéséről, ha nem jelent gondot. Jó
szakács, Millie?
–  Igen, az vagyok. – A konyhában való jártasság az egyetlen
információ az önéletrajzomban, ami nem hazugság. – Kiváló
szakács vagyok.
Halványkék szeme felcsillan.
–  Ez csodálatos! Őszintén szólva, szinte sosincs jó házi
kosztunk. – Ciccent. – Kinek van erre ideje?
Lenyelek minden ítélkező választ. Nina Winchester nem
dolgozik, csak egy gyereke van, aki egész nap iskolában van,
mégis felbérel valakit, hogy takarítson helyette. Még egy férfit is
láttam a hatalmas előkertjében, aki a kertészkedést végzi
helyette. Hogy lehetséges, hogy nincs ideje arra, hogy ételt
főzzön egy ilyen kicsi családnak?
 gy y
Nem kellene elítélnem őt. Nem tudok semmit arról, milyen az
élete. Az, hogy gazdag, még nem jelenti azt, hogy elkényeztetett.
De ha száz dolcsiba kellene fogadnom, arra fogadnék, hogy
Nina Winchester el van kényeztetve.
–  És Ceceliával kapcsolatban is szükségünk lenne egy kis
segítségre – teszi hozzá Mrs. Winchester. – Mondjuk elvinni a
délutáni óráira vagy a játszótársaihoz. Van kocsija, ugye?
Majdnem elnevetem magam a kérdés hallatán. Igen, van
autóm – sőt, jelenleg ez minden tulajdonom. A tízéves Nissanom
ott bűzlik az utcán a háza előtt, és jelenleg abban lakom.
Minden, amim van, annak a kocsinak a csomagtartójában van.
Az elmúlt hónapban a hátsó ülésen aludtam.
Miután egy hónapig a kocsidban élsz, rájössz, milyen fontosak
az élet kis dolgai. A vécé. A mosdó. Hogy ki tudd egyenesíteni a
lábad, miközben alszol. Nekem ez utóbbi hiányzik a legjobban.
– Igen, van autóm – erősítem meg.
–  Kiváló! – Mrs. Winchester összecsapja a kezét. –
Természetesen kap tőlünk egy gyerekülést Cecelia számára.
Csak egy ülésmagasítóra van szükség. Még nincs olyan súlya, és
nem elég magas ahhoz, hogy anélkül is elférjen. A
Gyermekgyógyászati Akadémia azt ajánlja…
Miközben Nina Winchester az autósülések pontos magasság-
és súlykövetelményeiről fecseg, én egy pillanatra
körbepillantok a nappaliban. A berendezés ultramodern, a
legnagyobb képernyős televízióval, amit valaha láttam, ami
biztos vagyok benne, hogy nagy felbontású, és a szoba minden
zugába surround hangszórókat építettek be az optimális
hangzás érdekében. A szoba sarkában egy működőnek tűnő
kandalló áll, felette pedig fotók, amelyek bizonyítják, hogy a
Winchester család bejárta a fél világot. Amikor felpillantok,
látom, hogy az őrülten magas mennyezeten egy káprázatos
csillár ragyog.
– Nem gondolja, Millie? – teszi fel a kérdést Mrs. Winchester.
Pislogok. Megpróbálom visszapörgetni az emlékeimet, hogy
rájöjjek, mit kérdezett az imént. De fogalmam sincs.
– De, úgy gondolom? – felelem.
 gy g
Bármibe is egyeztem bele, nagyon boldoggá tettem vele.
– Nagyon örülök, hogy ön is így gondolja.
– Abszolút – erősítem meg, ezúttal határozottabban.
Leteszi, majd újra keresztbe teszi kissé zömök lábait.
–  És persze – teszi hozzá. – Beszélnünk kell még a bérről is.
Látta az ajánlatot a hirdetésemben, ugye? Elfogadható ez
önnek?
Nyelek egyet. A hirdetésben szereplő összeg több mint
elfogadható. Ha rajzfilmfigura lennék, mindkét szemgolyómon
dollárjelek jelentek volna meg, amikor megláttam a hirdetést.
Habár ugyancsak a pénz volt az, ami majdnem
megakadályozott abban, hogy jelentkezzek az állásra. Az, aki
ennyi pénzt kínál, és egy ilyen házban él, sosem venne fel egy
hozzám hasonlót.
– Igen – préselem ki magamból. – Megfelel.
Felhúzza a szemöldökét.
– És ugye tudja, hogy ez egy bentlakásos állás?
Azt kérdezi tőlem, nem bánom-e, ha meg kell válnom a
Nissanom hátsó ülésének pompájától?
– Persze. Tudom.
– Mesés! – Megigazítja a szoknyája szegélyét, és feláll. – Akkor
készen áll a nagy túrára? Hogy lássa, mi vár önre?
Én is felállok. A magas sarkújában Mrs. Winchester csak
néhány centivel magasabb, mint én a lapos cipőmben, de úgy
érzem, mintha sokkal magasabb lenne.
– Örömmel.
Aprólékos részletességgel vezet végig a házon, olyannyira,
hogy már attól félek, rosszul értelmeztem a hirdetést, és ez a nő
valójában egy ingatlanügynök, aki azt hiszi, meg akarom venni
a házát. Gyönyörű ez a ház. Ha négy-ötmillió dollár égetné a
zsebemet, meg is venném. A földszinten ott az a hatalmas
nappali egy frissen felújított konyhával, az emeleten található
Winchesterék tágas hálószobája és a lányuk, Cecelia szobája,
Mr. Winchester otthoni irodája, és egy vendégszoba, ami olyan,
mintha Manhattan egyik legjobb szállodájából került volna ide.
Mrs. Winchester drámai szünetet tart a legutolsó ajtó előtt.
 g j
– És itt is van… – Kitárja az ajtót. – A mi kis mozink!
Ez egy igazi mozi közvetlenül az otthonukban: a földszinti
túlméretezett tévén túl. Ebben a szobában több sor stadionülés
kapott helyet, szemben pedig egy padlótól a mennyezetig érő
hatalmas képernyő. Még egy popcorngép is van a szoba
sarkában.
Egy pillanat múlva észreveszem, hogy Mrs. Winchester
engem néz, és a reakciómat várja.
– Hűha! – jegyzem meg, remélhetőleg megfelelő lelkesedéssel.
–  Hát nem csodálatos? – Megborzong az örömtől. – És egy
teljes filmkönyvtárunk van, amiből válogathatunk.
Természetesen az összes szokásos csatorna és streaming
szolgáltatás is megvan.
– Természetesen – válaszolom.
Miután elhagyjuk a szobát, a folyosó végén egy utolsó ajtóhoz
érünk. Nina megáll, keze a kilincsen időzik.
– Ez lenne az én szobám? – kérdezem.
–  Olyasmi… – Elfordítja a kilincsgombot, ami hangosan
nyikorog. Akaratlanul is feltűnik, hogy ennek az ajtónak a fája
sokkal vastagabb, mint a többié. Az ajtónyílás mögött egy sötét
feljárót látok. – A szobája az emeleten van. Van egy kész
padlásszobánk is.
Ez a sötét, keskeny lépcsőház valamivel kevésbé csillogó, mint
a ház többi része – tényleg belehalnának, ha beraknának ide
egy villanykörtét? De persze én csak egy alkalmazott vagyok.
Nem várhatom el, hogy annyi pénzt költsön a szobámra, mint a
házimozira.
A lépcső tetejéről egy kis keskeny folyosó nyílik. A ház első
emeletével ellentétben itt vészesen alacsony a mennyezet. Nem
vagyok magas, mégis szinte úgy érzem, le kell hajolnom.
– Van egy saját fürdőszobája. – Biccent a bal oldali ajtó felé. –
És ez itt az ön szobája.
Kinyitja az utolsó ajtót. Odabent teljesen sötét van, amíg meg
nem ránt egy zsinórt, és ekkor világosság támad.
A szoba aprócska. Erre nem lehet mást mondani. Nemcsak
hogy kicsi, de a mennyezet ferde, követve a ház tetejét. A túlsó
 gy y j
oldala körülbelül a derekamig ér. A Winchesterék
hálószobájában lévő hatalmas franciaágy, valamint a hozzá
tartozó szekrény és gesztenyebarna fésülködőasztal helyett
ebben a szobában egy kis egyszemélyes ágy kapott helyett egy
alacsony könyvespolccal meg egy kis komóddal, amelyet két, a
mennyezetről lelógó csupasz izzó világít meg.
Ez a szoba szerény, de nekem nincs vele gondom. Ha túl szép
lenne, biztos, hogy esélyem sem lett volna erre az állásra. A
tény, hogy ez a szoba ilyen egyszerű, azt jelzi, hogy talán elég
alacsonyak az elvárásai ahhoz, hogy legyen egy icipici esélyem.
De van még valami más is ebben a szobában. Valami, ami
zavar.
–  Sajnálom, hogy kicsi. – Mrs. Winchester a homlokát
ráncolja. – De itt igazán el tud vonulni mindenkitől.
Odasétálok a szoba egyetlen ablakához. Akárcsak a helyiség,
ez is apró. Alig nagyobb, mint a tenyerem. És a hátsó udvarra
néz. Egy kertész dolgozik odalent – ugyanaz a fickó, akit a
bejáratnál is láttam –, épp egy túlméretezett metszőollóval
vágja az egyik sövényt.
– Szóval, mit gondol, Millie? Tetszik?
Elfordulok az ablaktól, hogy Mrs. Winchester mosolygó
arcára nézzek. Még mindig nem tudom pontosan megmondani,
mi zavar. Van valami ebben a szobában, amitől a gyomrom
összeszorul.
Talán az ablak miatt. A ház hátsó részére néz. Ha bajba
kerülnék, és megpróbálnék segítséget kérni, ott hátul senki sem
látna meg. Sikíthatnék és ordítozhatnék, ahogy csak akarok,
senki sem hallaná meg.
De kit akarok átverni? Szerencsés lennék, ha ebben a
szobában lakhatnék.
Saját fürdőszobával és egy igazi ággyal, ahol teljesen ki tudom
egyenesíteni a lábam. Az az apró ágy olyan jól néz ki a
kocsimhoz képest, hogy sírni tudnék.
– Tökéletes – jelentem ki.
Mrs. Winchester úgy tűnik, el van ragadtatva a válaszomtól. A
sötét lépcsőházon át visszavezet a ház első emeletére, és amikor
 p
kilépek a lépcsőházból, nagyot sóhajtok – és meglepődöm azon,
hogy addig visszatartottam a lélegzetemet. Volt valami abban a
szobában, ami nagyon megijesztett, de ha valahogy sikerül
megszereznem ezt a munkát, akkor túllendülök ezen. Lazán.
A vállam végül elernyed, és már nyitom a szám, hogy újabb
kérdést tegyek fel, amikor egy hangot hallok a hátunk mögül:
– Anyu?
Megállok, megfordulok, és egy kislányt pillantok meg, aki
mögöttünk áll a folyosón. A kislánynak ugyanolyan világoskék
szeme van, mint Nina Winchesternek. A bőre néhány
árnyalattal sápadtabb, és a haja annyira világos szőke, hogy
szinte már fehér. A kislány egy nagyon halványkék, fehér
csipkével szegélyezett ruhát visel. És úgy bámul rám, mintha
átlátna rajtam. Egészen a lelkemig látna.
Ismered azokat a filmeket, amik ijesztő, hátborzongató
kölykökről szólnak, akik képesek olvasni mások gondolataiban,
az ördöghöz imádkoznak és a kukoricásban élnek, meg
minden? Na, ha egy ilyen filmhez szereplőválogatást
tartanának, végül erre a lányra esne a választás. Még csak meg
sem kellene hallgatniuk. Elég lenne csak egy pillantást vetni rá,
és azt mondanák: Igen, te vagy a hármas számú hátborzongató
lány.
–  Cece! – kiált fel hangosan Mrs. Winchester. – Máris
visszajöttél a balettóráról?
A lány lassan bólint.
– Bella anyukája tett ki.
Mrs. Winchester átkarolja a lány sovány vállát, de a gyerek
arckifejezése nem változik, és halványkék szemét továbbra sem
veszi le az arcomról. Valami baj van velem, hogy attól félek, ez a
kilencéves kislány meg fog ölni?
– Ő itt Millie – mondja Mrs. Winchester a lányának. – Millie, ő
a lányom, Cecelia.
A kis Cecelia szeme két kis foltnyi óceán.
–  Örülök a találkozásnak, Millie! – mondja a kislány
udvariasan.
 Úgy saccolom, minimum huszonöt százalék az esélye annak,
hogy megöl álmomban, ha megkapom ezt a munkát. De én
akkor is akarom.
Mrs. Winchester megsimogatja a lánya feje búbját, aztán a
kislány elszalad a hálószobájába. Minden bizonnyal van ott egy
hátborzongató babaháza, ahol a babák éjjelente életre kelnek.
Talán az egyikük lesz az, aki megöl engem.
Oké, nevetséges vagyok. Ez a kislány valószínűleg nagyon is
aranyos. Nem az ő hibája, hogy hátborzongató viktoriánus
szellem gyerekruhába öltöztették. És általában szeretem a
gyerekeket. Nem mintha az elmúlt évtizedben sokat
érintkeztem volna velük.
Amint visszaérünk az első emeletre, a feszültség el is hagyja a
testemet. Mrs. Winchester egész kedves és normális – ahhoz
képest, hogy ilyen gazdag –, de ahogy a házról, a lányáról és a
munkáról fecseg, én csak felületesen figyelek. Mindössze annyit
tudok, hogy ez egy csodálatos munkahely lesz. A jobb kezemet
adnám ezért a munkáért.
– Van valami kérdése, Millie? – kérdezi tőlem.
Megrázom a fejem.
– Nincs Mrs. Winchester.
Csettint egyet a nyelvével.
–  Kérlek, szólíts Ninának, és tegeződjünk! Ha itt dolgozol,
olyan hülyén érezném magam, ha Mrs. Winchesternek
szólítanál. – Nevet. – Mintha valami gazdag öreg hölgy lennék.
– Köszönöm… Nina – válaszolom.
Az arca ragyog, bár lehet, hogy a tengeri moszattól, az
uborkahéjtól vagy bármi mástól, amit a gazdag emberek az
arcukra szoktak kenni. Nina Winchester láthatóan az a fajta nő,
aki rendszeresen jár szépségszalonba.
– Jó megérzéseim vannak ezzel kapcsolatban, Millie. Tényleg.
Nehéz ellenállni a lelkesedésének. Nehéz nem érezni a
remény csillogását, amikor a durva tenyeremet a babasima
tenyerébe szorítja. Szeretném hinni, hogy a következő
napokban felhív majd Nina Winchester, és felajánlja, hogy
dolgozzam a házában, és végre kiköltözhetek a Casa Nissanból.
Annyira szeretném ezt hinni!
De mondhatok bármit Nináról, egy biztos: nem hülye. Nem
fog felvenni egy nőt, hogy nála dolgozzon, az otthonában lakjon
és a gyerekére vigyázzon anélkül, hogy végezne egy egyszerű
háttérellenőrzést. És ha ezt megteszi…
Lenyelem a gombócot a torkomban.
Nina Winchester mosolyogva búcsúzik tőlem a bejárati
ajtóban.
–  Nagyon köszönöm, hogy eljöttél, Millie. – Ismét kézfogásra
nyújtja a karját. – Ígérem, hamarosan hallani fogsz rólam!
Nem fogok. Ez az utolsó alkalom, hogy betettem a lábam abba
a csodálatos házba. Soha nem is kellett volna idejönnöm. Egy
olyan munkahellyel kellett volna próbálkoznom, amit van
esélyem megkapni ahelyett, hogy vesztegetem mindkettőnk
idejét. Talán valami gyorsétteremben.
A kertész, akit a padláson lévő ablakból láttam, visszatért a
pázsitra. Még mindig ott van nála az a hatalmas metszőolló, és
éppen az egyik sövényt formázza a ház előtt. Nagydarab fickó,
olyan pólót visel, ami kiemeli a szépen kidolgozott izmait, és
épphogy eltakarja a tetoválást a felkarján. Megigazítja a
baseballsapkáját, és sötét, komor tekintetét bátortalanul feljebb
emeli, hogy találkozzon az enyémmel a gyep felett.
Üdvözlésképpen felemelem a kezem.
– Helló! – köszönök oda.
A férfi rám mered. Nem köszön. Nem mondja azt sem, hogy
„ne tapossa le a virágaimat”. Csak bámul engem.
–  Én is örülök, hogy megismerhettem – motyogom az orrom
alatt.
Kilépek a telket körülvevő elektronikus fémkapun, és
visszabattyogok az autómhoz/otthonomhoz. Még egyszer
utoljára visszanézek az udvaron dolgozó kertészre, aki
továbbra is engem figyel. Van valami az arckifejezésében,
amitől kiráz a hideg. Aztán szinte észrevétlenül megrázza a
fejét. Mintha figyelmeztetni próbálna.
De nem szól egy szót sem.
 KETTŐ

Ha az Ember a kocsijában lakik, megszokja egyszerűséget.

Egyrészt nem fog nagyobb összejöveteleket rendezni.
Nincsenek boros-sajtos partik, nincsenek pókerestek. Ez jó, mert
nincs senki, akit látni akarok. A nagyobb problémát az jelenti,
hogy hol zuhanyozzak. Három nappal azután, hogy
kilakoltattak a stúdiómból, vagyis három héttel azután, hogy
kirúgtak a munkahelyemről, felfedeztem egy pihenőhelyet, ahol
van zuhanyzó. Majdnem elsírtam magam örömömben, amikor
megláttam. Igen, ezekben a zuhanyzókban nem igazán van az
embernek magánszférája, és enyhén ürülékszagúak, de
kétségbeesetten vágytam arra, hogy megmosakodhassak.
Most a kocsi hátsó ülésén élvezem az ebédemet. Van egy
főzőlapom, amit különleges alkalmakon a szivargyújtóba
dugok, de többnyire szendvicset eszem. Sok-sok szendvicset.
Van egy hűtőtáskám, amiben a felvágottakat meg a sajtot
tárolom, és van egy vekni fehér kenyerem – kilencvenkilenc
cent a szupermarketben. És persze rágcsálnivalók. Egy zacskó
chips. Mogyoróvajas kekszek. Twinkies. Az egészségtelen
lehetőségek végtelenek.
Ma sonkát és amerikai sajtot eszem, egy pöttynyi majonézzel.
Minden egyes falatnál próbálom elhessegetni a gondolatot,
hogy utálom már a szendvicseket.
Miután lenyomtam a kenyér felét, megcsörren a telefon a
zsebemben. Egy olyan feltöltős összecsukható telefonom van,
amit az emberek csak akkor használnak, ha bűncselekményt
akarnak elkövetni, vagy ha tizenöt évet utaztak vissza a múltba.
De muszáj, hogy legyen telefonom, és csak ezt engedhettem meg
magamnak.
–  Wilhelmina Calloway? – szólal meg egy női hang a vonal
túlsó végén.
Összerezzenek a teljes nevem hallatán. Wilhelmina apám
édesanyja volt, aki már réges rég meghalt. Nem tudom,
mennyire kell pszichopatának lenni ahhoz, hogy valaki
Wilhelminának nevezze el a gyerekét, de én már nem állok
szóba a szüleimmel (ahogy ők sem velem), úgyhogy kicsit
elkéstem azzal, hogy megkérdezzem. Egyébként mindig is csak
Millie voltam, és igyekszem az embereket olyan hamar
kijavítani, ahogy tehetem. De van egy olyan érzésem, hogy
bárki is hív engem, nem olyan valaki, akinek egyhamar
elárulom a keresztnevemet.
– Tessék.
–  Ms. Calloway – mondja a nő. – Itt Donna Stanton a Munch
Burgertől.
Ó, igen! A Munch Burgers – az az olajszagú gyorsétterem, ahol
pár napja jártam állásinterjún. Húspogácsákat forgathatnék
vagy a pénztárgépet kezelhetném. Ha keményen dolgozom,
akad némi előrelépési lehetőség is. És ami még jobb, elég
pénzem lenne arra, hogy kiköltözzek a kocsimból.
Persze szívesebben dolgoznék a Winchester-házban. De már
egy teljes hét telt el azóta, hogy találkoztam Nina Winchesterrel.
Nyugodtan kijelenthetem, hogy nem kaptam meg álmaim
állását.
– Csak azt akartam, hogy tudja – folytatja Ms. Stanton –, hogy
már betöltöttük az állást a Munch Burgersnél. De sok szerencsét
kívánunk az álláskereséshez!
A gyomromban szaltózik egyet a sonka meg az amerikai sajt.
Olvastam a neten, hogy a Munch Burgersnél nem túl szigorú a
felvételi eljárás. Hogy még ha priuszom lenne, talán akkor is
lenne esélyem. Ez az utolsó állásinterjú, amin jártam, amióta
Mrs. Winchester nem hívott vissza – és eléggé kétségbe vagyok
esve. Nem vagyok képes még egy szendvicset megenni a
kocsimban. Egyszerűen nem vagyok rá képes.
–  Ms. Stanton – bököm ki. – Csak azon gondolkodom, hogy
esetleg fel tudna-e venni máshova. Nagyon keményen
dolgozom. Nagyon megbízható vagyok. Mindig…
 g gy g gy g
Elhallgatok. Már letette a telefont.
Jobb kezemben a szendvicset szorongatom, miközben bal
kezemben a telefonomat markolom. Ez reménytelen. Senki sem
akar alkalmazni. Minden potenciális munkaadó ugyanúgy néz
rám. Én csak esélyt szeretnék egy új életre. Szétdolgozom
magam, ha kell. Megteszek bármit, amibe kerül.
Visszatartom a könnyeimet, bár nem tudom, miért is
vesződöm vele. Senki sem fogja látni, hogy a Nissan hátsó
ülésén sírok. Már senki sem törődik velem. A szüleim már több
mint tíz éve levették rólam a kezüket.
A telefonom ismét megcsörren, kizökkentve az önsajnálatból.
Megtörlöm a szemem a kézfejemmel, és a zöld gombra kattintva
fogadom a hívást.
– Halló? – nyögöm.
– Szia, Millie, te vagy?
A hang homályosan ismerősnek tűnik. A fülemhez szorítom a
telefont, a szívem megugrik.
– Igen…
– Itt Nina Winchester. Te voltál nálam interjún a múlt héten,
ugye?
–  Ó! – Erősen ráharapok az alsó ajkamra. Miért most hív
vissza? Azt hittem, hogy már felvett valakit, és úgy döntött, nem
is tájékoztat engem erről. – Igen, persze.
– Szóval, ha érdekel, szívesen felajánljuk neked az állást.
Úgy érzem, hogy a fejembe szökik a vér, amitől szinte
megszédülök. Szívesen felajánljuk neked az állást. Ez most
komolyan gondolja? Azt el tudtam képzelni, hogy a Munch
Burgersbe felvesznek, de hogy egy olyan nő, mint Nina
Winchester, meghívjon az otthonába, egyenesen lehetetlennek
tűnt. Hogy ott lakjak!
Lehet, hogy nem ellenőrizte le a referenciáimat? Nem végzett
háttérellenőrzést? Talán tényleg annyira elfoglalt, hogy nem
jutott el odáig. Talán az a fajta nő, aki büszke a megérzéseire.
– Millie? Ott vagy?
Rájövök, hogy teljesen elhallgattam. Annyira megdöbbentem!
 – Igen, itt vagyok.
– Szóval érdekel az állás?
–  Igen. – Próbálok uralkodni magamon, hogy ne tűnjek
nevetségesen lelkesnek. – Határozottan igen. Szívesen
dolgoznék neked.
– Mármint velem – javít ki Nina.
Fojtott nevetést eresztek meg.
– Így van. Hát persze.
– Szóval, mikor tudsz kezdeni?
– Ööö… mikor szeretnéd, hogy kezdjek?
–  Amilyen hamar csak lehet! – Irigylem Nina könnyed
nevetését, annyira másképp hangzik, mint az enyém. Bárcsak
helyet cserélhetnék vele. Egy csettintésre! – Rengeteg frissen
mosott ruhánk van, amit össze kell hajtogatni.
Nyelek egyet.
– Mit szólnál a holnaphoz?
–  Az csodálatos lenne! De nincs szükséged több időre, hogy
összepakold a cuccaidat?
Nem akarom elárulni neki, hogy mindenem ott van a kocsim
csomagtartójában.
– Gyorsan tudok pakolni.
Megint felnevet.
–  Imádom a lelkesedésedet, Millie. Alig várom, hogy nálunk
dolgozz!
Miközben Ninával megbeszéljük a részleteket a másnappal
kapcsolatban, azon tűnődöm, vajon ugyanígy érezne-e irántam,
ha tudná, hogy életem utolsó tíz évét börtönben töltöttem.
 HÁROM

Másnap reggel meg is érkezem a Winchester-házba, azután,

hogy Nina elvitte Ceceliát az iskolába. A birtokukat körülvevő
fémkapu előtt parkolok le. Még soha nem jártam olyan házban,
amelyet kapu védett, nemhogy ilyenben lakjak. De ez a puccos
Long Island-i környék, úgy tűnik, csupa zárt házból áll.
Figyelembe véve, hogy milyen alacsony a bűnözési ráta
errefelé, ezt túlzásnak érzem, de ugyan ki vagyok én, hogy
ítélkezzem? Mindent egybevetve, ha választhatnék egy kapuval
ellátott és egy kapu nélküli ház között, én is az előbbit
választanám.
A kapu nyitva volt, amikor legutóbb itt jártam, de ma már
csukva van. Sőt, úgy tűnik, be van zárva. Egy pillanatig csak
állok ott a két sporttáskámmal a lábamnál, és próbálom
kitalálni, hogyan juthatnék be. Úgy tűnik, nincs csengő. A
kertész azonban most is a telken van, a földön guggol ásóval a
kezében.
– Elnézést! – kiáltom.
A férfi a válla fölött rám pillant, majd folytatja az ásást.
Milyen kedves!
– Elnézést! – ismétlem magam, elég hangosan ahhoz, hogy ne
tudjon figyelmen kívül hagyni.
Ezúttal lassan, lassan feláll. Egyáltalán nem erőlteti magát,
ahogy átbattyog a hatalmas előkert pázsitján a kapu
bejáratához. Lehúzza vastag gumikesztyűjét, és felvont
szemöldökkel rám néz.
–  Jó reggelt! – szólalok meg, próbálom leplezni a vele
szembeni bosszúságomat. – A nevem Millie Calloway, és ma van
itt az első napom. Épp most próbálok bejutni, mert Mrs.
Winchester már vár engem.
 Nem szól semmit. Az udvar túloldaláról eddig csak azt vettem
észre, hogy milyen nagydarab – legalább egy fejjel magasabb
nálam, és olyan vastag bicepsze van, mint a combom –, de
közelről rájövök, hogy valójában elég dögös is. A harmincas
évei közepén járhat, sűrű, koromfekete, a munkától izzadt
hajjal, olajbarna bőrrel és robusztus külsővel. De a
legfigyelemreméltóbb a szeme. Nagyon fekete: olyan sötét, hogy
nem tudom megkülönböztetni a pupillát a szivárványhártyától.
A tekintetében valami arra késztet, hogy hátráljak egy lépést.
– Szóval, tudna segíteni nekem? – kérdezem.
A férfi végre kinyitja a száját. Arra számítok, hogy azt
mondja, tűnjek el, vagy mutassak fel neki valami igazolványt,
de ehelyett egy sor gyors olasz szónoklatot ereszt el. Legalábbis
azt hiszem, hogy olasz. Nem állítom, hogy akár egy szót is
beszélek a nyelven, de egyszer láttam egy olasz filmet felirattal,
és valahogy így hangzott.
–  Ó! – felelem, amikor befejezi a monológját. – Na és…
angolul? Nem?
– Angol? – mondja olyan erős akcentussal, hogy egyértelmű a
válasz. – Nem. Angol nem.
Remek. Megköszörülöm a torkomat, próbálom kitalálni,
hogyan fejezhetném ki a legjobban, amit mondani
szándékozom.
–  Szóval én… – A mellkasomra mutatok. – Dolgozom. Mrs.
Winchesternek. – A házra mutatok. – És be kell mennem… be. –
Most a kapu zárjára mutatok. – Be, oda.
Csak a homlokát ráncolja. Remek.
Már épp kész vagyok előkotorni a telefonomat, hogy
felhívjam Ninát, amikor a férfi elindul oldalra, megnyom
valamilyen kapcsolót, és a kapuszárnyak szinte lassított
felvételben széttárulnak.
Miután teljesen kinyíltak, egy pillanatra felpillantok a házra,
ami a közeljövőben az otthonom lesz. Kétszintes, plusz a tetőtér,
és ránézésre olyan hosszú, mint egy brooklyni háztömb. Szinte
vakítóan fehér – talán frissen festették –, és a stílusa alapján
modern lehet, nem mintha értenék ehhez. Csak azt tudom, hogy
úgy néz ki, mintha az itt élőknek több pénze lenne, mint
amennyit el tudnak költeni.
Megemelem az egyik táskámat, de mielőtt a vállamra
venném, a fickó nyögés nélkül felkapja mindkettőt, és a bejárati
ajtóhoz viszi nekem. Azok a táskák nagyon nehezek – szó
szerint mindenem bennük van, amivel az autón kívül
rendelkezem –, ezért hálás vagyok, hogy önként vállalta
helyettem a cipekedést.
– Gracias – szólalok meg.
Furcsán néz rám. Hm… lehet, hogy ez spanyolul volt. Hát jó.
A mellkasomra mutatok.
– Millie – mondom.
–  Millie – bólogat, jelezve, hogy érti, majd a saját mellkasára
mutat. – Én Enzo vagyok.
–  Örülök, hogy megismerhetem – válaszolom zavartan, bár
úgysem érti. De istenem, ha itt él és van munkája, akkor biztos
felszedett egy kis angolt.
– Piacere di conoscerti{1} – feleli.
Én szótlanul bólintok. Ennyit arról, hogy összebarátkozom a
kertész fickóval.
– Millie – mondja megint a sűrű olasz akcentussal. Úgy tűnik,
mintha mondani akarna valamit, de küszködik a nyelvvel. –
Te…
Sziszeg egy szót olaszul, de amint halljuk, hogy a bejárati ajtó
elkezd nyílni, Enzo visszasiet oda, ahol az előbb guggolt az
előkertben, és gyorsan elfoglalja magát. Épphogy ki tudtam
venni a szót, amit mondott. Pericolo{2}. Bármit is jelentsen ez.
Talán azt jelenti, hogy üdítőt akar. Peri kóla – most már
citromos ízben is!
– Millie! – Nina vidáman néz rám. Annyira örül, hogy átkarol
és összenyom az ölelésével. – Olyan boldog vagyok, hogy úgy
döntöttél, elvállalod a munkát. Egyszerűen éreztem, hogy van
köztünk valami kapocs. Tudod?
Tessék, megmondtam! „A zsigereiben” érezte, hogy jó leszek
neki, ezért nem is vette a fáradságot, hogy utánajárjon a
dolgoknak. Most már csak arról kell gondoskodnom, hogy soha
ne is legyen oka arra, hogy elveszítse a belém vetett bizalmát.
Tökéletes alkalmazottnak kell lennem.
– Igen, tudom, mire gondolsz. Én is ugyanígy érzek.
– Akkor gyere be!
Nina megragadja a könyököm, és bevezet a házba, mit sem
törődve azzal, hogy a két csomagommal küszködöm. Nem
mintha elvártam volna, hogy segítsen nekem. Eszébe sem jutott
volna.
Amikor belépek, azonnal feltűnik, hogy a ház egészen
másképp néz ki, mint amikor először jártam itt. Nagyon más.
Amikor az interjúra jöttem, a Winchester-ház makulátlan volt –
bármelyik felületről enni lehetett volna a szobában. De most
úgy néz ki, mint egy disznóól. A kanapé előtti dohányzóasztalon
hat csésze áll, bennük különböző mennyiségű ragacsos
folyadék, vagy egy tucat összegyűrt újság és magazin, és egy
horpadt pizzásdoboz. A nappaliban ruhák és szeméthegyek
hevernek szanaszét, az étkezőasztalon pedig még mindig ott az
előző esti vacsora maradéka.
– Amint látod – mondja Nina –, nem érkeztél egy perccel sem
túl korán!
Nina Winchester tehát trehány – ez a titka. Órákba fog telni,
mire ezt a lakást tisztességes állapotba hozom. Talán napokba.
De ez nem baj, már nagyon vágytam a becsületes, kemény
munkára. És örülök, hogy szüksége van rám. Ha hasznossá
tudom tenni magam, akkor kevésbé valószínű, hogy
megszabadul tőlem, ha – vagy amikor – megtudja az igazságot.
–  Elrakom a táskáimat – mondom neki. – Aztán rendbe
teszem az egész lakást.
Nina boldogan sóhajt fel.
–  Te egy csoda vagy, Millie. Nagyon szépen köszönöm. És… –
Felkapja a táskáját a konyhapultról, kotorászik benne, végül
előveszi a legújabb iPhone-t. – Ezt neked hoztam. Akaratlanul is
feltűnt, hogy egy nagyon elavult telefont használsz. Ha el kell
érnem téged, szeretném, ha lenne nálad egy megbízható
kommunikációs eszköz.
Tétován kezembe veszem a vadonatúj iPhone-t.
–  Hűha! Ez igazán nagylelkű tőled, de nem engedhetek meg
magamnak egy előfizetést…
Erre csak legyint.
– Hozzáadtalak a családi csomagunkhoz. Szinte semmibe sem
kerül.
Szinte semmibe? Van egy olyan érzésem, hogy ő másképp
értelmezi ezt a két szót, mint én.
Mielőtt tovább tiltakozhatnék, lépések hangja visszhangzik a
mögöttem lévő lépcsőn. Megfordulok, és látom, hogy egy szürke
öltönyös férfi halad lefelé. Amikor észreveszi, hogy ott állok a
nappaliban, megáll a lépcső alján, mintha megdöbbent volna a
jelenlétemtől. A szeme még nagyobbra tágul, amikor észreveszi
a csomagomat.
– Andy! – kiáltja Nina. – Gyere, bemutatom Millie-t!
Ez bizonyára Andrew Winchester. Amikor a Winchester
családra gugliztam, kicsit kikerekedett a szemem, ahogy
rájöttem, mekkora vagyona van ennek a férfinak. Miután
megláttam a sok dollárjelet, a házimozi és a birtokot körülvevő
kapu egy kicsit több értelmet nyert. Andrew üzletember, aki
átvette az apja virágzó cégét, és azóta megduplázta a
nyereséget. Meglepett arckifejezéséből azonban nyilvánvaló,
hogy a háztartás nagy része a felesége alá tartozik, akinek
láthatóan eszébe sem jutott közölni a férjével, hogy felvett egy
házvezetőnőt.
– Jó reggelt… – Mr. Winchester a homlokát ráncolva lép be a
nappaliba. – Millie, ugye? Sajnálom, nem tudtam, hogy…
–  Andy, dehát már meséltem neked róla! – Nina oldalra
billenti a fejét. – Mondtam, hogy fel kell vennünk valakit, aki
segít a takarításban, a főzésben és Ceceliának. Biztos vagyok
benne, hogy elmondtam neked!
–  Igen, nos. – A férfi arca végre megnyugszik. – Isten hozta,
Millie! Elkél itt a segítség, az már biztos!
Andrew Winchester a kezét nyújtja nekem, hogy megrázzam.
 y jj gy g
Nehéz nem észrevenni, hogy hihetetlenül jóképű férfi.
Élénkbarna szempár, mahagónibarna, sűrű haj, és egy szexi kis
hasadék az állán. Az is nagyon feltűnő, hogy kategóriákkal
vonzóbb a feleségénél, még a nő kifogástalan ápoltsága ellenére
is, ami nekem kissé furcsa. Elvégre a férfi piszkosul gazdag.
Bármelyik nőt megkaphatná, akit csak akar. Tisztelem, hogy
nem egy húszéves szupermodellt választott élete társául.
Új telefonomat a farmerzsebembe dugom, és kezet fogok a
férfival.
– Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Winchester.
– Kérlek! – Melegen rám mosolyog. – Szólíts Andrew-nak!
Ahogy kimondja a szavakat, valami átfénylik Nina
Winchester arcán. Az ajka megrándul, és a szeme összeszűkül.
Bár nem tudom pontosan, miért. Ő is felajánlotta nekem, hogy
szólítsam a keresztnevén és tegezzem. És szó sincs arról, hogy
Andrew Winchester végigmért volna engem. Végig
tiszteletteljesen tartotta velem a szemkontaktust, és a tekintete
nem ereszkedett a nyakam alá. Nem mintha sok lenne rajtam a
látnivaló – bár ma nem bajlódtam a hamis teknőckeretes
szemüveggel, az első munkanapomra egy szerény blúzt és egy
kényelmes kék farmert vettem fel.
–  Na mindegy – csettint Nina. – Nem kellene indulnod az
irodába, Andy?
–  De igen. – A férfi megigazítja szürke nyakkendőjét. – Fél
tízkor találkozóm van a városban. Jobb, ha sietek.
Andrew hosszasan megcsókolja a feleségét, és megszorítja a
vállát. Úgy látom, egészen boldog házasságban élnek. És
Andrew elég lazának tűnik ahhoz képest, hogy a dollárjel után
nyolc számjegyű a vagyona. Aranyos, ahogy a bejárati ajtóból
még egy csókot dob Ninának – ez egy olyan férfi, aki láthatóan
szereti a feleségét.
– A férjed kedvesnek tűnik – jegyzem meg, amikor becsapódik
az ajtó.
Ismét visszatér az a sötét, gyanakvó tekintet.
– Gondolod?
– Nos, igen – dadogom. – Mármint, úgy tűnik… mióta vagytok
 g g gy gy
házasok?
Nina elgondolkodva néz rám. De ahelyett, hogy válaszolna a
kérdésemre, azt kérdezi:
– Mi történt a szemüvegeddel?
– Tessék?
Felhúzza a szemöldökét.
– Az interjún szemüveg volt rajtad, vagy nem?
–  Ó! – Feszengek, mert nem szívesen ismerem be, hogy a
szemüveg hamis volt, és csak azért vettem fel, hogy
intelligensebbnek és komolyabbnak tűnjek, valamint igen,
kevésbé vonzónak és fenyegetőnek. – Én… ööö… most a
kontaktlencsémet viselem.
– Tényleg?
Nem tudom, miért hazudok. Egyszerűan azt kellett volna
felelnem, hogy nincs szükségem annyira a szemüvegre. Ehelyett
most megdupláztam, és kitaláltam a kontaktlencsét, amit
valójában nem is hordok. Érzem, ahogy Nina a pupilláimat
fürkészi, a lencséket keresve.
– Ez… ez probléma? – kérdezem végül.
Egy izom megrándul a jobb szeme alatt. Egy pillanatra
megijedek, hogy azt fogja mondani, azonnal takarodjak a
házból. De aztán az arca megnyugszik.
–  Dehogy! Csak úgy gondoltam, hogy az a szemüveg nagyon
jól áll neked. Nagyon karakteres, gyakrabban kellene viselned.
–  Értem, nos… – Remegő kézzel megragadom az egyik
sporttáskám fülét. – Talán fel kéne vinnem a cuccaimat az
emeletre, hogy aztán elkezdhessem a munkát.
Nina összecsapja a kezét.
– Kitűnő ötlet!
Nina ezúttal sem ajánlja fel, hogy elveszi tőlem valamelyik
táskát, miközben felmászunk a két lépcsősoron a padlásra. A
második lépcsősor felénél már úgy érzem, hogy menten
leszakad karom, de Ninát nem érdekli annyira sem, hogy
megálljon, és adjon egy percet arra, hogy megigazítsam a
pántokat. Megkönnyebbülten kapkodom a levegőt, amikor
végre le tudom dobni a táskákat az új szobám padlójára. Nina
 g j p j
megrántja a zsinórt, hogy felkapcsolja a két villanykörtét,
amelyek megvilágítják aprócska életteremet.
–  Remélem, tetszik! – mondja Nina. – Gondolom, inkább itt
fent szeretnéd élvezni a magányt és a saját fürdőszobádat.
Talán bűntudata van amiatt, hogy az ő óriási vendégszobájuk
üresen áll, míg én egy seprűszekrénynél alig nagyobb szobában
lakom. De nekem jó ez így. Bármi, ami nagyobb az autóm hátsó
ülésénél, már olyan, mint egy palota. Alig várom, hogy itt
aludjak ma este. Szörnyen hálás vagyok.
– Tökéletes – felelem őszintén.
Az ágyon, a komódon és a könyvespolcon kívül még egy
dolgot veszek észre a szobában, ami elsőre nem tűnt fel. Egy
mini hűtőszekrényt, ami körülbelül fél méter magas. Be van
dugva a falba, és ritmikusan zümmög. Leguggolok, és kinyitom.
A minihűtőnek két kis polca van, a polcok felett három
aprócska üveg víz egy fakkban.
–  Nagyon fontos a rendszeres folyadékpótlás – közli Nina
komoly hangon.
– Igen…
Amikor meglátja a tanácstalan arckifejezésemet,
elmosolyodik.
– De nyilvánvalóan ez a te hűtőd, és azt teszel bele, amit csak
akarsz. Gondoltam, segítek feltölteni.
– Köszönöm.
Ez annyira nem is furcsa. Van, aki mentolos cukorkát hagy a
párnán. Ninától három aprócska üveg vizet kaptam.
–  Na mindegy. – Nina a combjába törli a kezét, pedig a keze
makulátlan. – Hagylak kipakolni, hogy aztán elkezdhess
takarítani. Én a holnapi SZTE-re készülök.
– SZTE?
–  Szülő-Tanár Egyesület. – Rám mosolyog. – Én vagyok az
alelnöke.
–  Ez csodálatos! – felelem, mert ez az, amit hallani akar.
Ninának nagyon könnyű a kedvében járni. – Gyorsan kipakolok
mindent, és rögtön munkához látok.
– Nagyon szépen köszönöm. – Az ujjaival röviden megérinti a
 gy p jj g
csupasz karomat: a keze meleg és száraz. – Életmentő vagy,
Millie. Annyira örülök, hogy itt vagy!
A kezemet a kilincsre támasztom, amikor Nina elindul kifelé
a szobámból. És ekkor veszem észre. Ami azóta zavar ebben a
szobában, amióta először beléptem ide. Rossz érzés kerít
hatalmába.
– Nina?
– Hm…?
–  Miért… – Megköszörülöm a torkomat. – A hálószobának
miért csak kívül van kilincse?
Nina lenéz az ajtógombra, mintha csak most venné észre,
amiről beszélek.
–  Ó, nagyon sajnálom! Régebben tárolónak használtuk ezt a
szobát, ezért nyilvánvalóan azt akartuk, hogy kívülről záródjon.
De aztán átalakítottuk hálószobává a személyzet számára, és
azt hiszem, azóta sem cseréltük ki a zárat.
Ha valaki akarná, könnyen bezárhatna ide. És csak egy ablak
van, ami a ház hátsó részére néz. Ez a szoba halálos csapda
lehet.
De miért akarnának bezárni ide?
– Megkaphatnám a szoba kulcsát? – kérdezem.
Megvonja a vállát.
– Nem tudom, hol van.
– Szeretnék egy másolatot.
Világoskék szeme összeszűkül.
–  Miért? Mégis mit tartasz a szobádban, amiről nem akarod,
hogy tudjunk?
Tátva marad a szám.
– Én… semmit, csak…
Nina hátraveti a fejét, és nevet.
–  Csak vicceltem. Ez a te szobád, Millie! Ha szeretnél hozzá
kulcsot, szerzek neked egyet. Ígérem.
Mintha Ninának kettéhasadt volna a személyisége. Olyan
gyorsan vált át forróból hidegbe. Azt állítja, hogy csak viccelt,
de én nem vagyok benne olyan biztos. Habár nem számít. Nincs
más lehetőség előttem, és ez a munka áldás. Meg fogom oldani.
 g g g
Nem számít, mi lesz. Elérem, hogy Nina Winchester szeressen
engem.
Miután Nina elhagyja a szobámat, becsukom mögötte az ajtót.
Szívesen be is zárnám, de ugye nem tudom.
Ahogy becsukom az ajtót, észreveszem a fán lévő nyomokat.
Hosszú, vékony vonalak futnak végig az ajtó hosszában,
körülbelül a vállam magasságában. Végigsimítom az ujjaimmal
a bemélyedéseket. Olyanok, mintha…
Karcolások lennének. Mintha valaki kaparta volna az ajtót.
Mintha ez a valaki ki akart volna jutni.
Nem, ez nevetséges. Paranoiás vagyok. Néha az öreg fán
karcnyomok jelennek meg. Ez nem jelent semmi rosszat.
A szobában hirtelen elviselhetetlenül meleg és fülledt lesz a
levegő. A sarokban van egy kis kályha, ami télen minden
bizonnyal jól ellátja a szobát hővel, de a melegebb hónapokban
semmi sem hűti le. Vennem kell majd egy ventilátort, amit az
ablak elé állíthatok. Annak ellenére, hogy sokkal nagyobb, mint
az autóm, még mindig nagyon kicsi a helyiség – nem csodálom,
hogy raktárnak használták. Körülnézek, kinyitom a fiókokat,
hogy ellenőrizzem a méretüket. Van egy kis szekrény is a fal
mellett, épp elég tágas ahhoz, hogy felakaszthassam azt a kevés
ruhámat. A szekrény üres, kivéve néhány fogast és egy kis kék
vödröt a sarokban.
Megpróbálom kinyitni a kis ablakot, hogy egy kis levegő
jöjjön be. De nem mozdul. Hunyorogva megnézem közelebbről
is. Végigsimítok az ablakkereten. Úgy néz ki, mintha be lenne
ragasztva.
Hiába van ablakom, nem tudom kinyitni.
Megkérdezhetném Ninát, de nem akarom, hogy úgy tűnjön,
mintha panaszkodnék, amikor csak ma kezdtem itt dolgozni.
Talán jövő héten megemlítem majd neki. Nem hiszem, hogy túl
nagy kérés, hogy legyen egy darab működő ablakom.
A kertész, Enzo, most a hátsó udvaron van. A füvet nyírja.
Megáll egy pillanatra, hogy izmos alkarjával letörölje
homlokáról az izzadságot, aztán felnéz. Meglátja az arcomat a
kis ablakon keresztül, és megrázza a fejét, ahogy az első
 g j gy
találkozásunk alkalmával is tette. Emlékszem a szóra, amit
olaszul sziszegett nekem, mielőtt betettem a lábam a házba.
Pericolo.
Előbányászom a zsebemből a vadonatúj mobilomat. A
képernyő az érintésemre megelevenedik, ott virítanak az
ikonok az SMS-íráshoz, a híváshoz és az időjárás-előrejelzésért.
Nem igazán voltak még népszerűek az ilyen típusú telefonok
azelőtt, hogy börtönbe kerültem, és amióta kiengedtek, nem
engedhettem meg magamnak ilyesmit. De néhány lánynak volt
ilyenje a rehabilitációs központban, ahová jártam, amikor
először szabadultam, így valamennyire tudom, hogyan kell
használni őket. Tudom, hogy melyik ikon hozza fel a böngészőt.
Beírom a böngészőablakba: pericolo jelentése. Gyenge lehet a
térerő itt fent a padláson, mert sokáig tart betölteni az oldalt.
Majdnem egy perc telik el, mire végre megjelenik a pericolo
fordítása a telefonom képernyőjén:

Veszély.
 NÉGY

A következő hét órát takarítással töltöm.

Nina akkor sem tudta volna ezt a házat mocskosabbá tenni,
ha szándékosan igyekszik.
A ház minden egyes szobája koszos. A dohányzóasztalon álló
pizzásdobozban még mindig ott hever két szelet pizza, és a
doboz alját valami ragacsos és büdös folyadék borítja. Kiömlött,
a dobozra száradt, és ráragadt a felületre. Egy óra áztatás és
harminc perc intenzív súrolás kell ahhoz, hogy az egészet
eltávolítsam.
A konyhában a legrosszabb a helyzet. Azt leszámítva, hogy
valami irdatlan büdös árad a szemetesládából, van két másik
nagy zsák is a konyhában, színig töltve. A két zsák közül az
egyiknek az alján van egy szakadás, és amikor felemelem, hogy
kivigyem, az összes szemét szétfolyik. A bűz borzasztó.
Öklendezem tőle, de szerencsére nem köszön vissza az ebédem.
A mosogatóban halomban állnak az edények, és először
csodálkozom, hogy Nina miért nem pakolta be őket a
csúcsmodern mosogatógépükbe, de aztán kinyitom a
mosogatógépet, és látom, hogy az is csordultig van koszos
edényekkel. Ez a nő láthatóan nem hisz abban, hogy a
tányérokat ki kell kaparni, mielőtt betesszük őket a
mosogatógépbe. Vagy abban, hogy a mosogatógépet olykor be
kell kapcsolni. A munkanapom végéig három adagot indítok el.
Azokat a serpenyőket, amelyekre többnapos maradék száradt,
külön mosogatom el, kézzel.
Délutánra sikerül valamennyire újra lakhatóvá tennem a
konyhát. Büszke vagyok magamra. Ez az első kemény
munkanapom, amióta kitettek a bárból (teljesen igazságtalanul,
de ilyen az életem mostanában), és jól érzem magam. Nem
vágyom többre, csak hogy továbbra is itt dolgozhassak. Meg
talán egy nyitható ablakra a szobámban.
– Te ki vagy?
Egy kis hang riaszt fel, miközben az utolsó adag edényt
pakolom el. Megfordulok – Cecelia áll mögöttem, halványkék
szeme rám mered, fehér fodros ruhát visel, amiben úgy néz ki,
mint egy játék baba. És a baba alatt természetesen azt a
hátborzongató beszélő babát értem a Alkonyzónából, ami
embereket gyilkol.
Nem is vettem észre, mikor jött be. Nina pedig nincs sehol.
Honnan jött egyáltalán? Ha a munkámnak az is része, hogy
fogadjam el, Cecelia valójában tíz éve halott, és a szelleme
járkál a házban, akkor felmondok.
Hát, vagy talán mégsem. De lehet, hogy fizetésemelést kérek.
–  Szia, Cecelia! – köszöntöm vidáman. – Millie vagyok.
Mostantól a házatokban fogok dolgozni. Takarítok, és vigyázok
rád, amikor anyukád megkér rá. Remélem, jól fogunk
szórakozni együtt!
Cecelia rám pislog a halványkék szemével.
– Éhes vagyok.
Nem szabad elfelejtenem, hogy ő is csak egy átlagos kislány,
aki olykor éhes, szomjas, nyűgös és vécére jár.
– Mit szeretnél enni?
– Nem tudom.
– Hm…, de mit szeretsz a legjobban?
– Nem tudom.
Összeszorítom a fogaimat. Cecelia hátborzongató kislányból
átalakult idegesítő kislánnyá. De hát még csak most
találkoztunk. Biztos vagyok benne, hogy pár hét múlva a
legjobb barátok leszünk.
– Oké, akkor most csak egy kis harapnivalót adok neked.
Bólint, és felmászik a konyhasziget körül felállított székek
egyikére. Még mindig úgy érzem, mintha a tekintetével átfúrna
– mintha minden titkomat látná. Bárcsak átmenne a nappaliba,
és rajzfilmeket nézne az óriási tévéjükön, ahelyett, hogy…
engem bámul.
– Szóval, mit szeretsz nézni a tévében? – kérdezem, remélve,
hogy megérti a célzást.
A homlokát ráncolja, mintha megsértettem volna.
– Inkább olvasni szoktam.
– Ez nagyszerű! És mit szeretsz olvasni?
– Könyveket.
– Milyen könyveket?
– Olyanokat, amikben szavak vannak.
Ó, szóval ezt játsszuk, Cecelia! Rendben, ha nem akar a
könyvekről beszélni, akkor témát válthatok.
– Most jöttél haza az iskolából? – kérdezem tőle.
Rám pislog.
– Honnan máshonnan jöttem volna?
– És… hogy jutottál haza?
Cecelia elkeseredett sóhajt egyet.
– Lucy anyukája jött értem balett után, és hazahozott.
Úgy negyedórával ezelőtt hallottam Ninát az emeleten,
úgyhogy gondolom, itthon van. Azon gondolkodom, szóljak-e
neki, hogy Cecelia hazaért. Végül úgy döntök, inkább nem
zavarom, és hát az egyik feladatom épp az, hogy vigyázzak
Ceceliára.
Hála istennek, úgy tűnik, Cecelia elvesztette érdeklődését
irántam, és most a halványrózsaszín hátizsákjában turkál. A
kamrában találok néhány Ritz kekszet meg egy üveg
mogyoróvajat. Kenek egy kis mogyoróvajat a kekszre, épp úgy,
ahogy anyám szokta. Kicsit nosztalgikus érzéssel tölt el, hogy
megismétlem azt a mozdulatot, amit anyám annyiszor megtett
értem. És szomorú is leszek. Soha nem gondoltam volna, hogy
így elhagy engem. Ennyi volt, Millie. Ez volt az utolsó csepp a
pohárban.
Miután megkentem a kekszet, felszeletelek egy banánt, és
mindegyik kekszre ráhelyezek egy-egy szeletet. Imádom együtt
a mogyoróvajat és a banánt.
– Tadam! – A tányért a konyhapultra csúsztatom, Cecelia elé. –
Mogyoróvajas-banános keksz!
Kikerekedik a szeme.
– Mogyoróvaj és banán?
– Bízz bennem! Nagyon finom.
–  Allergiás vagyok a mogyoróvajra! – Cecelia arca élénk
rózsaszínű lesz. – A mogyoróvajtól meg is halhatok! Meg akarsz
ölni?
Összerándul a szívem. Nina egyáltalán nem említette a
mogyoróallergiát. És ott a mogyoróvaj a kamrájukban! Ha a
lány allergiás rá, akkor miért tartanak ilyet a házban?
– Anyu! – Cecelia sikoltozva rohan a lépcső felé. – A szobalány
megpróbált mogyoróvajjal etetni! Segíts, anyu!
Ó, istenem!
–  Cecelia! – sziszegem. – Véletlen volt! Nem tudtam, hogy
allergiás vagy és…
De Nina már száguld is lefelé a lépcsőn. A házában uralkodó
rendetlenség ellenére most is hibátlanul néz ki az egyik ragyogó
fehér szoknya-fehér blúz kombójában. A fehér az ő színe.
Ceceliaé is, úgy tűnik. Illenek a házhoz.
– Mi folyik itt? – kiáltja Nina, amikor a lépcső aljára ér.
Összerezzenek, amikor Cecelia az anyja felé lendül, és a fejét
Nina keblére szorítja.
–  Mogyoróvajat akart velem etetni, anyu! Mondtam neki,
hogy allergiás vagyok, de nem érdekelte.
Nina sápadt bőre kipirul.
– Millie, ez igaz?
–  Én… – A torkom teljesen kiszáradt. – Nem tudtam, hogy
allergiás. Esküszöm.
Nina a homlokát ráncolja.
–  Dehát beszéltem neked az allergiájáról, Millie. Ez
elfogadhatatlan.
Soha nem beszélt nekem róla. Egy szót sem szólt arról, hogy
Cecelia allergiás lenne a mogyoróra. Az életemet tenném rá. És
ha mégis, miért hagyott volna egy üveg mogyoróvajat a
kamrában? Pont ott, hogy szem előtt legyen nekem!
De Nina nem hisz nekem. Csak arra tud gondolni, hogy kis
 g gy
híján megöltem a lányát. Látom, hogy ez az állás máris
kicsúszik az ujjaim közül.
–  Őszintén sajnálom – szólalok meg, miközben egy gombóc
szorítja a torkomat. – Biztosan elfelejtettem. Ígérem, soha többé
nem fordul elő.
Cecelia most már zokog, miközben Nina szorosan magához
öleli, és gyengéden simogatja szőke haját. Végül a zokogás
alábbhagy, de Cecelia még mindig az anyjába kapaszkodik.
Szörnyű bűntudatot érzek. Mélyen belül jól tudom, hogy semmi
olyannal nem szabad etetni a gyerekeket, amiről nem
egyeztettem előtte a szülőkkel. Ebben hibáztam, és ha Cecelia
nem lett volna olyan éber, valami szörnyűség történhetett
volna.
Nina mély levegőt vesz. Egy pillanatra lehunyja a szemét,
majd újra kinyitja.
–  Rendben. De kérlek, vigyázz, hogy soha többé ne felejts el
ilyen fontos dolgokat!
–  Nem fogok. Esküszöm. – Ökölbe szorul a kezem. – Akarod,
hogy kidobjam a mogyoróvajas üveget, ami a spájzban volt?
Egy pillanatra elhallgat.
– Nem, inkább ne. Még szükségünk lehet rá.
Legszívesebben széttárnám a kezem. De az ő döntése, hogy
életveszélyes mogyoróvajat akar-e tartani az otthonában. Én
csak annyit tudok, hogy soha többé nem fogom használni.
– Amúgy – folytatja Nina –, mikor lesz kész a vacsora?
Vacsora? Nekem kellett volna vacsorát készítenem? Nina
kitalált volna egy újabb beszélgetést, amire sosem került sor
kettőnk között? De a mogyoróvajjal történt fiaskó után nem
fogok ismét kifogásokat keresni. Keresek valamit a hűtőben,
amit elkészíthetek.
– Hét órakor jó lesz? – kérdezem. Három óra több mint elég a
főzésre.
Bólint.
– És ugye nem teszel mogyoróvajat a vacsorába?
– Nem, természetesen nem.
– Kérlek, ne felejtsd el megint, Millie!
 j g
–  Nem fogom. És van még bárkinek valamilyen allergiája….
vagy intoleranciája?
Allergiás a tojásra? A méhcsípésre? A túl sok házi feladatra?
Jobb, ha tudok róla. Nem követhetek el több hibát.
Nina megrázza a fejét, Cecelia pedig egy kis időre felemeli a
könnyáztatta arcát az anyja mellkasáról, hogy rám nézzen. Ez
nem indult túl jól kettőnk között. De megtalálom a módját, hogy
rendbe hozzam. Csinálok neki brownie-t vagy valamit. A
gyerekek nem túl bonyolultak. A felnőttek trükkösebbek, de
elhatároztam, hogy Ninát és Andrew-t is megnyerem
magamnak.
 ÖT

Háromnegyed hétre már majdnem kész is a vacsora. A hűtőben

volt egy kis pácolt csirkemell, és valaki nyomtatott utasításokat
írt a zacskóra, úgyhogy egyszerűen követtem a leírást, és
behajítottam a húst a sütőbe. Biztosan recepttel együtt rendelik
az előkészített ételt.
A konyhában már fantasztikus az illat, amikor hallom a
garázsajtó becsapódását. Egy perccel később Andrew
Winchester sétál be a szobába, hüvelykujja a nyakkendője
csomójában, hogy meglazítsa. Éppen valami szószt keverek a
tűzhelyen, és kicsit megakad rajta a szemem, amikor
észreveszem őt. Már egészen elfelejtettem, mennyire jóképű.
Rám vigyorog – még jóképűbb, amikor mosolyog.
– Millie, igaz?
– Így van.
Mélyen beszívja a levegőt.
– Hű! Isteni illata van.
Elpirulok.
– Köszönöm.
Elismerően néz körbe a konyhában.
– És minden milyen tiszta.
– Ez a munkám.
Kuncog.
– Gondolom, igen. Jól érezted magad az első napodon?
– Igen. – Nem fogok neki beszámolni a mogyoróvajas bakiról.
Nem kell tudnia, bár gyanítom, hogy Nina majd beavatja. Biztos
vagyok benne, hogy Andrew sem fogja értékelni, hogy kis híján
megöltem a lányát. – Gyönyörű otthonuk van.
– Nos, ezt Ninának köszönhetem. Ő vezeti a háztartást.
Mintha csak végszóra toppanna be Nina a konyhába, egy
újabb fehér öltözékben – másban, mint amit néhány órával
ezelőtt viselt. Ismét kifogástalanul néz ki. Amikor korábban
takarítottam, szántam néhány percet arra, hogy megnézzem a
kandallópárkányon lévő fényképeket. Van egy, ami évekkel
ezelőtt készült Nináról meg Andrew-ról, és a nő azon még
nagyon másképp nézett ki. A haja nem volt ennyire szőke,
kevesebb sminket viselt, és sokkal lazább ruhákat – valamint
legalább ötven kilóval vékonyabb volt. Szinte fel sem ismertem
őt, de Andrew pontosan ugyanígy nézett ki.
–  Nina! – Andrew szeme felcsillan a felesége láttán. –
Gyönyörű vagy, mint mindig.
Magához húzza, és szenvedélyesen szájon csókolja. Nina
elolvad a férje karjai között, és birtokló mozdulattal megragadja
a vállát. Amikor szétválnak, Nina felnéz Andrew-ra.
– Úgy hiányoztál ma.
– Te még annál is jobban.
– De te még annál is jobban.
Istenem, meddig fognak még azon vitatkozni, hogy ki
hiányolta jobban a másikat? Elfordulok, és elfoglalom magam a
konyhában. Kínos ilyen közelről nézni ezt a
szeretetnyilvánítást.
– Szóval… – Nina húzódik el elsőként. – Ti ketten találkoztatok
már?
– Aha – feleli Andrew. – És bármit is készít Millie, isteni illata
van, nem igaz?
Hátrapillantok magam mögé. Nina a tűzhelynél figyel engem
azzal a sötét kifejezéssel a kék szemében. Nem szereti, ha a férje
bókol nekem. Bár nem tudom, mi a problémája – a fickó
nyilvánvalóan odavan érte.
– Így van – ért egyet.
– Nina teljesen reménytelen eset, ha főzésről van szó – nevet
Andrew, és átkarolja a felesége derekát. – Éhen halnánk, ha
minden feladat az ő vállán lenne. Anyám korábban
rendszeresen beugrott hozzánk étellel, amit ő vagy a személyi
szakácsa készített. De amióta a szüleim visszavonultak
Floridába, többnyire házhoz szállított ételeken élünk. Szóval a
megmentőnk vagy, Millie!
Nina feszült mosolyt erőltet az arcára. Ugyan a férfi csak
ugratja, de egyetlen nő sem szereti, ha kedvezőtlenül
hasonlítják össze egy másikkal. Andrew egy idióta, ha ezt nem
tudja. De a legtöbb férfi idióta.
– A vacsora tíz perc múlva tálalva – jelentem be. – Nyugodtan
pihenjetek addig a nappaliban. Szólok majd, ha elkészültem.
A férfi felvonja a szemöldökét.
– Szeretnél velünk vacsorázni, Millie?
Nina jól hallhatóan szívja be a levegőt. Mielőtt bármit is
mondhatna, erőteljesen megrázom a fejem.
–  Nem, inkább felmegyek a szobámba, és pihenek. De
köszönöm szépen a meghívást.
– Tényleg? Biztos vagy benne?
Nina megböki a férje karját.
–  Andy, egész nap dolgozott. Nem akar a munkaadóival
vacsorázni. Csak arra vágyik, hogy felmehessen emeletre, és
cseteljen a barátaival. Igaz, Millie?
–  Igaz – válaszolom, bár nincsenek barátaim. Legalábbis a
külvilágban nincsenek.
Nem tűnik úgy, hogy Andrew aggódna bármi miatt is. Csak
udvariasan viselkedik, nem törődve azzal, hogy Nina nem akar
engem a vacsoraasztalnál látni. És ezzel nincs is semmi gond.
Nem akarok semmi olyat tenni, ami miatt Nina fenyegetve
érezné magát. Én majd szépen meghúzom magam, és teszem a
dolgom.
 HAT

Már el is felejtettem, milyen csodálatos érzés kinyújtott lábbal

aludni.
Oké, ez a kiságy nem a legjobb. A matraca göröngyös, az
ágykeret rugói nyekegnek, valahányszor egy millimétert is
mozdulok. De sokkal jobb, mint az autóm. És ami még
elképesztőbb, hogy ha éjszaka ki kell mennem a mosdóba, az
pont itt van mellettem! Nem kell kocsikáznom, hogy találjak egy
pihenőhelyet, és nem kell a kezemben szorongatnom a
gázsprayt, miközben kiürítem a hólyagomat.
Már nincs is szükségem gázspray-re.
Annyira jó érzés normális ágyban aludni, hogy ahogy a
párnára hajtom a fejem, másodperceken belül be is ájulok.
Amikor újra kinyitom a szemem, még mindig sötét van.
Pánikszerűen ülök fel, próbálom felidézni, hol vagyok. Csak azt
tudom, hogy nem a kocsimban. Beletelik néhány másodpercbe,
amíg az elmúlt napok eseményeit fel tudom idézni. Nina
felajánlotta nekem az itteni munkát. Kiköltöztem a kocsimból.
Egy igazi, tisztességes ágyban feküdtem le aludni.
Szépen lelassul a légzésem.
Az ágyam melletti komódon tapogatózom a telefon után, amit
Nina vett nekem. Hajnali 3:46 van. Még nincs itt az ideje, hogy
felkeljek. Lelököm a lábamról a takarót, amitől viszketett, és
felülök a kiságyon, miközben a szemem hozzászokik az
aprócska ablakon beszűrődő holdfényhez. Úgy döntök,
elmegyek a mosdóba, aztán majd megpróbálok visszaaludni.
A lábam nyikorog a pici hálószoba csupasz padlódeszkáin.
Ásítok, egy másodpercig nyújtózkodom, az ujjbegyeimmel kis
híján elérem a mennyezeten lévő villanykörtéket. Ebben a
szobában óriásnak érzem magam.
 A szobám ajtajához érek, megragadom a kilincset és…
Nem fordul el.
A pánik, ami elillant a testemből, amikor rájöttem, hol
vagyok, felerősödve tér vissza. Az ajtó zárva van. A Winchester
család bezárt ebbe a szobába. Jobban mondva Nina. De miért?
Ez az egész valami beteges játék? Valami volt fegyencet
kerestek, akit csapdába ejthetnek itt – valakit, aki senkinek sem
hiányzik? Az ujjaimmal végigsimítok az ajtón lévő
karcolásnyomokon, és azon tűnődöm, ki lehetett az utolsó nő,
akit itt bezárva tartottak.
Tudtam, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Még a
látványosan piszkos konyha ellenére is álommunkának tűnt.
Tudtam, hogy Nina biztosan leellenőrzi a hátteremet.
Valószínűleg abban a tudatban zárt be ide, hogy senkinek sem
fogok hiányozni.
Eszembe jut az a bizonyos tíz évvel ezelőtti éjszaka, amikor
először csukódott rám a cellám ajtaja, és tudtam, hogy hosszú
időre ez lesz az otthonom. Megesküdtem magamnak, hogy ha
valaha is kiszabadulok, soha többé nem hagyom, hogy hasonló
helyzetbe kerüljek. És tessék: még egy év sem telt el a
szabadulásom után, és most itt vagyok.
De nálam van a mobilom. Hívhatom a 911-et.
Felkapom a telefonomat a komódról. Korábban volt térerő, de
most nincs. Nincs csík. Nincs térerő.
Itt ragadtam. Egyetlen apró ablakkal, ami nem nyílik, és
amúgy is a hátsó udvarra néz.
Most mihez fogok kezdeni?
Ismét a kilincs után nyúlok, és azon gondolkodom, vajon be
tudnám-e valahogy lökni az ajtót. De ezúttal, amikor élesen
elfordítom a gombot, az megcsavarodik a kezemben.
És az ajtó kipattan.
Hevesen zihálva botorkálok ki a folyosóra. Egy pillanatig csak
állok ott, miközben a szívverésem normalizálódik. Mégsem
voltam bezárva a szobába. Nina nem szőtt semmiféle őrült
tervet arra, hogy csapdába ejtsen. Az ajtó csak beragadt.
 De úgy tűnik, mégsem tudok szabadulni attól a nyugtalanító
érzéstől, hogy el kéne mennem innen, amíg még lehet.
 HÉT

Amikor reggel leérek a földszintre, Nina épp szisztematikusan

szedi szét a konyhát.
Minden edényt és serpenyőt kipakolt a pult alatti
szekrényből. És kirakosgatta a mosogató fölötti szekrényben
levő tányérokat is, aminek a fele összetörve hever a
konyhapadlón. Most épp a hűtőszekrényt kutatja át, olykor a
padlóra dobálva az élelmiszereket. Elképedve nézem, ahogy
kivesz egy egész doboz tejet a hűtőből, és a padlóra hajítja. A tej
azonnal elkezd ömleni, fehér folyót alkotva a fazekak,
serpenyők és törött edények körül.
– Nina… – szólalok meg tétován.
Nina megdermed, keze egy kifli köré kulcsolódik. Megcsóválja
a fejét és rám néz.
– Hol van?
– Mit… mit keresel?
–  A jegyzeteimet! – Kínkeserves kiáltást ereszt el. – A
konyhapulton hagytam az összes jegyzetemet a ma esti szülői
értekezletre! És eltűntek! Mit csináltál velük?
Először is, miért gondolta, hogy a jegyzetei a hűtőben lesznek?
Másodszor, biztos vagyok benne, hogy nem én dobtam ki a
jegyzeteit. Mármint, kilencvenkilenc százalékig biztos vagyok
benne. Hogy van egy egészen aprócska esély arra, hogy ott
hevert egy kis összegyűrt papírdarab a pulton, amit szemétnek
hittem, és kidobtam? Igen. Nem tudom kizárni a lehetőséget. De
nagyon odafigyeltem arra, hogy ne dobjak ki semmit, ami nem
szemét. Az igazat megvallva, szinte minden az volt.
– Nem csináltam vele semmit – mondom.
Nina csípőre teszi az öklét.
– Szóval azt mondod, hogy a jegyzeteim csak úgy elbújtak?
 – Nem, nem ezt mondom. – Óvatosan teszek felé egy lépést, és
a tornacipőm alatt megroppan egy törött tányér. Megjegyzem,
hogy nem fogok a jövőben mezítláb lejönni a konyhába. – De
nem lehet, hogy valahol máshol hagytad őket?
–  Nem, nem lehet! – csattan fel. – Itt hagytam őket. – Olyan
hangosan csapja a tenyerét a konyhapultra, hogy felugrok. –
Pontosan ezen a pulton. És most: nincs itt! Eltűnt!
A nagy felfordulás felkeltette Andrew Winchester figyelmét.
Besétál a konyhába, sötét öltönyben, amitől még jóképűbbnek
tűnik, mint tegnap volt, már ha ez lehetséges. Láthatóan éppen
a nyakkendőjét köti, de az ujjai megdermednek a csomózás
közepén, amikor meglátja a rendetlenséget a padlón.
– Nina?
Nina megfordul, hogy a férjére nézzen, a szeme könnybe
lábadt.
–  Millie kidobta a jegyzetemet, amit a ma esti megbeszélésre
írtam!
Tiltakozásra nyitom a számat, de felesleges. A nő biztos
benne, hogy én dobtam ki a jegyzetét, és teljesen valószínű,
hogy én tettem. De ha tényleg olyan fontos volt az a jegyzet,
miért hagyta volna csak úgy ott a konyhapulton? Ahogy tegnap
kinézett a konyha, a papír akár le is bomolhatott volna.
–  Ez szörnyű. – Andrew széttárja a karját, és a felesége
odaszalad hozzá. – Dehát nincs elmentve néhány ötleted a
számítógépen?
Nina beleszipog a drága öltönybe. Valószínűleg taknyos lesz
tőle, de úgy tűnik, Andrew-t ez nem zavarja.
– Néhány igen. De sok mindent újra le kell majd írnom.
Aztán megfordul, és vádlón rám néz.
Nem próbálom tovább bizonygatni az ártatlanságomat. Ha
biztos benne, hogy én dobtam ki a jegyzetét, a legtöbb, amit
tehetek, hogy bocsánatot kérek.
– Nagyon sajnálom, Nina – szólalok meg. – Ha bármit tehetek
érted…
Nina tekintete a konyhapadlón lévő katasztrófára vándorol.
–  Feltakaríthatod ezt az undorító rendetlenséget, amit a
 g
konyhámban hagytál, amíg én rendbe hozom ezt a problémát.
Majd fogja magát, és kitrappol a konyhából. Elindul felfelé a
lépcsőn, miközben én azon gondolkodom, hogyan fogom
feltakarítani a sok törött tányért, ami most ott hever a kiömlött
tejben és a szétgurult szőlőszemek között. Véletlenül rá is
léptem az egyikre, és a cipőm talpa csupa kosz lett.
Andrew ottmarad a konyhában, és a fejét rázza. Most, hogy
Nina elment, úgy érzem, mondanom kellene valamit.
– Nézd – kezdem. – Nem én…
–  Tudom – vág a szavamba, mielőtt még ártatlanságomat
bizonygatnám. – Nina… nagyon feszült. De a szíve a helyén van.
– Értem…
Lekapja magáról a zakót, aztán elkezdi feltűrni ropogós fehér
ingének ujját.
– Hadd segítsek ezt rendbe tenni!
– Ugyan, nem kell!
– Gyorsabb, ha együtt csináljuk.
A konyha melletti kamrába lép, és előveszi a felmosórongyot
– megdöbbent, hogy pontosan tudja, hol van. Valójában nagyon
is jól kiismeri magát a takarítószereket tartalmazó szekrényben.
És most már értem. Nina már korábban is csinált ilyesmit.
Andrew pedig hozzászokott, hogy feltakarítson utána.
De akkor is, én most itt dolgozom. Ez nem az ő munkája.
–  Majd én feltakarítom. – A felmosófa után nyúlok, amit a
kezében tart, és elrántom tőle. – Te ki vagy öltözve, én pedig
ezért vagyok itt.
Egy pillanatig még fogja a felmosófát. Aztán hagyja, hogy
elvegyem tőle.
–  Oké, köszönöm, Millie. Nagyra értékelem a kemény
munkádat.
Legalább valaki így van ezzel.
Miközben nekilátok kitakarítani a konyhát, eszembe jut a
kandallópárkányon lévő fénykép, ami még azelőtt készült, hogy
Andrew és Nina összeházasodtak és gyereket vállaltak volna.
Olyan fiatalnak és boldognak tűnnek rajta mindketten.
Nyilvánvaló, hogy Andrew még mindig odavan Nináért, de
 y gy g g
valami megváltozott. Érzem. Nina már nem az az ember, aki
volt.
De ez nem számít. Semmi közöm ehhez.
 NYOLC

Nina a hűtőszekrény tartalmának felét a konyha padlójára

hajigálta, úgyhogy ma el kell mennem a boltba. Mivel úgy tűnik,
én fogok rájuk főzni is, húst veszek meg pár fűszert, amiből
össze tudok dobni néhány ételt. Nina feltöltötte a hitelkártyáját
a telefonomra. Minden, amit fizetek, automatikusan az ő
számlájáról kerül levonásra.
A börtönben az étkezési lehetőségek nem voltak túl
izgalmasak. Az étlapon csirke, hamburger, hot dog, lasagna,
burrito és egy titokzatos halas pástétom váltakozott, amitől
mindig hányingerem volt. Mellé szétfőtt zöldségeket adtak.
Folyton arról fantáziáltam, mit fogok enni, ha kijutok, de a
büdzsémmel persze a lehetőségek nem voltak sokkal jobbak.
Csak azt tudtam megvenni, ami akciós volt, és miután a
kocsimban laktam, a lehetőségeim még inkább korlátozottak
voltak.
A Winchester családnak vásárolni egész más élmény.
Egyenesen a legjobb steakdarabok közül válogatok – és majd
utánanézek a YouTube-on, hogyan kell elkészíteni őket. Volt,
hogy sütöttem néha steaket apámnak, de az már nagyon régen
volt. Ha drága alapanyagokat veszek, akkor bárhogyan is
csinálom, a végeredmény jó lesz.
Amikor visszaérek a Winchester-házba, négy dugig pakolt
zacskó élelmiszer van a kocsim csomagtartójában. Nina és
Andrew autója foglalja el a két helyet a garázsban, és Nina arra
utasított, hogy ne parkoljak a felhajtón, így az utcán kell
hagynom a kocsimat. Miközben a csomagtartóból tapogatózva
próbálom kiszedni a szatyrokat, a szomszédos épületből
előbukkan Enzo, a kertész, egy ijesztő kerti eszközzel a jobb
kezében.
 Enzo észreveszi, hogy küszködöm, és egy pillanatnyi
tétovázás után odakocog a kocsimhoz. A homlokát ráncolja.
– Én csinálom – mondja erős akcentussal, de angolul.
Az egyik zacskó felé nyúlok, de a fickó mind a négyet felkapja
a hatalmas karjába, és a bejárati ajtóhoz viszi őket. Az ajtó előtt
biccent, türelmesen megvárja, hogy kinyissam. A lehető
leggyorsabban csinálom, tekintve, hogy körülbelül
negyvenkilónyi kaját tart a karjában. A csizmáját beletörli a
lábtörlőbe, majd a konyhába viszi a csomagokat, és lerakja őket
a konyhapultra.
– Gracias – mondom.
Megrándul az ajka.
– Nem. Grazie.
– Grazie – ismétlem.
Egy pillanatra a konyhában marad, összevont szemöldökkel.
Ismét szembetűnik, hogy Enzo milyen jóképű, a maga sötét és
félelmetes módján. A felkarját tetoválások borítják, amelyeket
részben eltakar a pólója – a jobb bicepszén egy szívbe vésett
„Antonia” nevet tudok kivenni. Ha akarna, azokkal az izmos
karokkal meg tudna ölni anélkül, hogy egy csepp verejtéket
ejtene. De egyáltalán nem érzem úgy, hogy ez a férfi bántani
akarna. Inkább úgy tűnik, aggódik értem.
Emlékszem, mit motyogott nekem, mielőtt Nina megzavart
minket a minap. Pericolo. Veszély. Mit akart mondani ezzel? Azt
gondolja, hogy veszélyben vagyok?
Talán le kéne töltenem egy fordító alkalmazást a telefonomra.
Beírhatná, mit akar mondani akar, és…
Az emeletről származó zaj zavarja meg a gondolataimat. Enzo
beszívja a levegőt.
–  Megyek – mondja, majd sarkon fordul, és indul is az ajtó
felé.
– De… – Utánasietek, ő azonban sokkal gyorsabb nálam. Még
azelőtt kilép a bejárati ajtón, hogy én kiértem volna a
konyhából.
Egy pillanatra megállok a nappaliban, és azon töprengek,
hogy pakoljam-e ki gyorsan a szatyrokat, vagy eredjek utána.
De aztán a döntés helyettem is megszületik, amikor Nina fehér
nadrágkosztümben elindul lefelé a lépcsőn a nappaliba. Nem
hiszem, hogy eddig láttam volna rajta mást a fehéren kívül –
illik a hajához, de engem az őrületbe kergetne, hogy folyton
tisztán kell tartanom. Bár persze, mostantól én fogok
gondoskodni a mosásról. Megjegyzem magamnak, hogy
legközelebb, amikor a boltban leszek, vegyek több fehérítőt.
Nina meglátja, hogy ott állok, és a szemöldöke a hajvonaláig
szökik.
– Millie?
Az arcomra erőltetek egy mosolyt.
– Igen?
– Hangokat hallottam idelent. Társaságod volt?
– Nem. Dehogyis.
–  Nem hívhatsz idegeneket az otthonunkba. – A homlokát
ráncolja. – Ha szeretnél valakit vendégül látni, elvárom, hogy
kérj engedélyt, és legalább két nappal előre szólj. És
megkérnélek, hogy a szobádban fogadd őket.
–  Csak a kertész srác volt – magyarázom. – Segített nekem
behozni a szatyrokat. Ez minden.
Azt gondoltam, ez a magyarázat kielégíti Ninát, de ehelyett
egészen elsötétül a tekintete. Egy izom megrándul a jobb szeme
alatt.
– A kertész? Enzo? Ő volt itt?
– Ööö… – Megdörzsölöm a tarkómat. – Ez a neve? Nem tudom.
Csak behozta a szatyrokat.
Nina az arcomat fürkészi, mintha a hazugság nyomát
keresné.
–  Nem akarom, hogy még egyszer bejöjjön ebbe a házba.
Mocskos a kinti munkától. Olyan keményen dolgozom, hogy
tisztán tartsam ezt a házat!
Nem tudom, mit mondjak erre. Enzo megtörölte a cipőjét,
mielőtt bejött a házba, és nem hagyott maga után semmi koszt.
Emellett semmi sem fogható ahhoz a rendetlenséghez, amit
tegnap láttam, amikor először betettem a lábam ebbe a házba.
 g p
– Megértettél, Millie? – erősködik.
– Igen – vágom rá gyorsan. – Értem.
Rettenetesen kényelmetlenül érzem magam a tekintetétől.
Egyik lábamról a másikra állok.
– Egyébként, hogyhogy sosem viselsz szemüveget?
A kezem az arcomhoz kapom. Miért vettem fel azt a hülye
szemüveget az első nap? Soha nem kellett volna felvennem, és
amikor tegnap rákérdezett, nem kellett volna hazudnom.
– Ööö…
Felvonja az egyik szemöldökét.
–  Jártam fenn a fürdőszobádban, és nem láttam
kontaktlencse-folyadékot. Nem akartam szaglászni, de ha
egyszer a gyerekemmel fogsz kocsikázni, elvárom, hogy jól láss.
–  Rendben… – Izzadt kezemet a farmeromba törlöm.
Egyszerűen tisztáznom kéne magam előtte. – Az a helyzet, hogy
nem igazán… – Megköszörülöm a torkomat. – Igazából nincs
szükségem szemüvegre. Amit az interjún viseltem, az inkább…
amolyan… kiegészítő volt. Érted?
Megnyalja az ajkát.
– Értem. Szóval hazudtál nekem.
– Nem hazudtam. Csak azért vettem fel, mert tetszik.
–  Jól van. – Kék szeme rideg, akár a jég. – De aztán később
rákérdeztem, és azt mondtad, kontaktlencsét viselsz. Nem így
volt?
–  Ó! – A kezemet tördelem. – Hát, azt hiszem… igen, akkor
hazudtam. Azt hiszem, zavarban voltam a szemüveg miatt…
Én… nagyon sajnálom.
Nina szájának sarkai lefelé görbülnek.
– Kérlek, soha többé ne hazudj nekem!
– Nem fogok. Nagyon sajnálom.
Egy pillanatig csak bámul rám, a tekintete értelmezhetetlen.
Aztán körbepillant a nappaliban, tekintete minden felületet
végigpásztáz.
– És kérlek, takarítsd ki ezt a szobát! Nem azért fizetlek, hogy
a kertésszel flörtölj!
Azzal Nina kilép a bejárati ajtón, és erősen becsapja maga
 p j j pj g
mögött.
 KILENC

Nina ma este a szülői értekezleten van – amit én állítólag

tönkretettem azzal, hogy kidobtam a jegyzeteit. Elment enni
néhány másik szülővel, így az én feladatom, hogy vacsorát
készítsek Andrew-nak és Ceceliának.
A ház sokkal csendesebb most, hogy Nina nincs itthon. Nem
tudom, miért, de annak a nőnek olyan energiája van, ami az
egész teret beborítja. Most éppen egyedül vagyok a konyhában,
steaket sütök a serpenyőben, mielőtt betolnám a sütőbe, és
mennyei csend honol a Winchester-házban. Kellemes. Olyan jó
lenne ez az állás, ha nem Nina lenne a főnököm.
Andrew hihetetlenül jól időzít – éppen akkor jön haza,
amikor kiveszem a steakeket a sütőből, és hagyom pihenni a
konyhapulton. Bekukkant a konyhába.
– Nagyszerű illat van, már megint!
– Köszi. – Még egy kicsit megsózom a krumplipürét, ami már
jól beszívta magába a vajat és a tejszínt. – Megmondanád
Ceceliának, hogy jöjjön le? Kétszer is hívtam, de… – Valójában
háromszor hívtam. Még mindig nem válaszolt.
Andrew bólint.
– Aham!
Röviddel ezután Andrew eltűnik az étkezőben, a lánya nevét
kiáltja, akinek már hallom is a gyors lépteit a lépcsőn. Oké,
szóval így állunk.
Kezembe veszek két tányért, amelyeken steak, krumplipüré
és egy-egy adag brokkoli van. Cecelia tányérján kisebbek az
adagok, és nem fogom erőltetni, hogy megegye a brokkolit. Ha
az apja azt akarja, hogy megegye, akkor majd ő ráveszi. De ha
nem adnék neki semmi zöldséget, akkor hanyagnak tűnnék.
Amikor én voltam gyerek, anyám mindig gondoskodott arról,
hogy legyen egy adag zöldség a tányéron.
Biztos vagyok benne, hogy még mindig azon tűnődik, hol
rontotta el a nevelésemet.
Cecelia egy újabb túlságosan elegáns ruhát visel, cseppet sem
praktikus, halvány színben. Soha nem láttam még szokásos
gyerekruhában, és ez valahogy nem tűnik normálisnak. A
Cecelia által viselt ruhákban nem lehet játszani – túl
kényelmetlenek, és minden koszfolt látszik rajtuk. Leül az
étkezőasztal egyik székére, elveszi a szalvétát, amit kiterítettem,
majd kecsesen az ölébe helyezi. Egy pillanatra el vagyok
bűvölve. Aztán kinyitja a száját.
–  Nekem miért vizet öntöttél? – Az orrát ráncolva a pohár
szűrt vízre pillant, amit a tányéralátétre tettem. – Utálom a
vizet. Hozz nekem almalevet!
Ha gyerekkoromban így beszéltem volna valakivel, anyám
rácsapott volna a kezemre, és kioktat: „Mondd szépen, hogy
kérem!” De Cecelia nem az én gyerekem, és amióta itt vagyok,
még nem sikerült megkedveltetnem magam vele. Ezért aztán
csak udvariasan mosolygok, elveszem a vizet, és hozok neki egy
pohár almalevet.
Amikor elé rakom az új poharat, gondosan megvizsgálja. A
fény felé tartja, és összehúzza a szemét.
– Ez a pohár piszkos. Hozz nekem egy másikat!
–  Nem piszkos – tiltakozom. – Most vettem ki a
mosogatógépből.
– Foltos. – Grimaszol. – Nem kell. Adj egy másikat!
Nagy levegőt veszek, hogy megnyugodjak. Nem fogok
veszekedni ezzel a kislánnyal. Ha új poharat akar az almaléhez,
akkor hozok neki egy új poharat.
Miközben az új poharat hozom Ceceliának, Andrew is
megjelenik az étkezőasztalnál. Levette a nyakkendőjét, és
kigombolta a fehér ing felső gombját. Csak a mellszőrzetének
legapróbb nyoma látszik ki belőle. Nekem pedig el kell
fordítanom a tekintetem.
A börtön óta még mindig tanulom, hogyan viselkedjek a
férfiak társaságában. És a „tanulás” alatt természetesen azt
 g
értem, hogy teljesen kerülöm őket. Az utolsó munkahelyemen,
ahol pincérnő voltam abban a bárban – az egyetlen munkám
volt, amióta kiengedtek –, a vendégek elkerülhetetlenül randira
hívtak. Én pedig mindig nemet mondtam. Most egyszerűen
nincs hely a zűrös életemben ilyesmi számára. És persze a
férfiak, akik elhívtak, olyanok voltak, akikkel soha nem is
randiznék.
Tizenhét évesen börtönbe kerültem. Nem voltam szűz, de az
egyetlen tapasztalatom a kínos, bénázós gimis szex volt. A
börtönben töltött idő alatt néha éreztem, hogy vonzódom egy-
egy helyesebb férfi őr iránt. Néha a vágy szinte már fájdalmas
volt. Nagyon vártam, hogy ha majd kiszabadulok, lehetőségem
legyen kapcsolatot létesíteni egy férfival. Vagy akár csak egy
férfi ajkát érezni az enyémen. Vágyom erre. Persze hogy
vágyom.
De nem most. Majd egyszer.
És mégis, amikor ránézek egy olyan férfira, mint Andrew
Winchester, arra gondolok, hogy több mint tíz éve nem értem
férfihoz – legalábbis nem úgy. Ő nem olyan, mint azok a
görények abban a lepukkant bárban, ahol pincérkedtem.
Amikor majd ismét randevúzni kezdek, ilyen típusú férfit fogok
keresni. De persze nyilván olyat, aki nem házas.
Hirtelen egy ötletem támad: ha egy kicsit enyhíteni akarok a
feszkón, Enzo jó jelölt lehet. Tény, hogy nem beszél angolul. De
ha csak egy éjszakáról van szó, ez nem is számít igazán. Olyan
férfinak tűnik, aki tudja, mit kell tennie, anélkül, hogy sokat
kellene beszélni. És Andrew-val ellentétben nem visel
jegygyűrűt – bár az az Antonia nevű személy, akinek a neve a
karjára van tetoválva, azért kissé aggaszt.
Kiszakítom magam a szexi kertészről szóló fantáziámból, és
visszamegyek a konyhába, hogy feltálaljam a két tányér ételt.
Andrew szeme felcsillan, amikor meglátja a szaftos, tökéletesen
átsült steaket. Igazán büszke vagyok rá, jól sikerült.
– Ez hihetetlenül jól néz ki, Millie! – jegyzi meg.
– Köszönöm – felelem.
Ceceliára nézek, aki épp ellenkezőleg reagál.
 pp g g
– Fúj! Ez steak. – Azt hiszem, ezzel nehéz vitatkozni.
– A steak jó, Cece – mondja neki Andrew. – Kóstold csak meg!
Cecelia az apjára néz, majd vissza a tányérjára. Óvatosan
bökdösi a húst a villával, mintha attól tartana, hogy az leugrik a
tányérról és a szájába kerül. Fájdalmas kifejezés ül ki az arcára.
– Cece… – mondja Andrew.
Ceceliáról a férfire nézek, és nem tudom, mit tegyek. Most
döbbenek csak rá, hogy valószínűleg nem kellett volna steaket
készítenem egy kilencéves kislánynak. Csak ugye azt
feltételeztem, hogy kifinomult ízlése van, ha egy ilyen helyen él.
– Ööö… – szólok közbe. – Esetleg…
Andrew hátralöki a székét, és felkapja Cecelia tányérját az
asztalról.
– Oké, csinálok neked egy kis csibefalatkát.
Követem Andrew-t vissza a konyhába, és bocsánatot kérek. Ő
csak nevet.
–  Ne aggódj emiatt! Cecelia a csirke, és különösen a
csibefalatka megszállottja. Ha Long Island legelőkelőbb
éttermében vacsoráznánk, ő akkor is csibefalatkát rendelne.
A vállam kicsit ellazul.
– Hagyd csak! Sütök neki csibefalatkát!
Andrew leteszi a tányért a konyhapultra, és ujját csóválva azt
mondja:
–  Nem, nem, majd én! Ha itt fogsz dolgozni, szükséged van
egy kis oktatásra.
– Oké…
Felrántja a fagyasztót, és elővesz egy óriási zacskó, családi
kiszerelésű csibefalatkát.
–  Látod, Cecilia ezeket a falatkákat szereti. Ne vegyél más
márkájút! Minden más elfogadhatatlan. – Egy ideig a zacskó
visszazárható nyitókájával bajlódik, majd kivesz egy darabot a
fagyasztott falatkák közül. – Továbbá nagyon lényeges, hogy
dinoszaurusz alakú legyen. Dinoszaurusz, érted?
Nem tudom elfojtani a mosolyom.
– Értem.
–  És aztán – tartja fel a levegőbe a csibefalatkát. – Meg kell
 j g g
vizsgálni, hogy nincs-e rajta torzulás. Hiányzó fej, hiányzó láb
vagy hiányzó farok. Ha a dinoszaurusznak ilyen kritikus hibái
vannak, az teljességgel elfogadhatatlan. – Most elővesz egy
tányért a mikrohullámú sütő feletti szekrényből. Ráhelyez öt
tökéletes csibefalatot a tányérra. – Öt falatka, így szereti.
Pontosan kilencven másodpercre betesszük a mikrohullámú
sütőbe. Ha ennél rövidebb időre tennénk, fagyott maradna. Ha
több időre tennénk, akkor túlfőne. Nagyon fontos figyelni a
mértékre.
Ünnepélyesen bólintok.
– Értem.
Miközben a csirkefalatkák forognak a mikróban, Andrew
körbepillant a konyhában, ami legalább kétszer akkora, mint a
lakás, ahonnan kilakoltattak.
–  El sem tudom mondani, mennyi pénzt költöttünk ennek a
konyhának a felújítására, és Cecelia mégis csak mikrós kaját
hajlandó enni.
A nyelvem hegyén ott vannak az „elkényeztetett kölyök”
szavak, de nem mondom ki őket.
– Tudja, mit szeret.
–  Tudja, mit szeret. – A mikrohullámú sütő csipog, Andrew
pedig kihúzza a tányérnyi forró csirkefalatkákat. – És te? Ettél
már?
– Majd felviszek egy kis kaját a szobámba.
A férfi felvonja a szemöldökét.
– Nem akarsz csatlakozni hozzánk?
De, szívesen csatlakoznék. Van valami nagyon magával
ragadó Andrew Winchesterben, és nem tehetek róla, de
szeretném őt jobban megismerni. Ám tudom, hogy ez nagy hiba
lenne. Ha Nina besétálna, és látná, hogy mi ketten ott
nevetgélünk az ebédlőasztalnál, az nem tetszene neki. És azt is
sejteni vélem, hogy Cecelia nem tenné kellemessé az estét.
– Inkább a szobámban eszem – mondom.
Először úgy tűnik, mintha Andrew tiltakozni akarna, de aztán
jobb belátásra tér.
 –  Bocsáss meg – szabadkozik. – Még sosem volt itt lakó
alkalmazottunk, úgyhogy nem vagyok tisztában az etikett
szabályaival.
–  Ez nekem is teljesen új – ismerem be. – De nem hiszem,
hogy Ninának tetszene, ha látná, hogy veled eszem.
Visszatartom a lélegzetem, azon gondolkodva, vajon nem
léptem-e túl a határt azzal, hogy kimondtam, ami nyilvánvaló.
Andrew azonban bólint.
– Valószínűleg igazad van.
–  Mindegy. – Felemelem az állam, hogy a szemébe nézzek. –
Köszönöm a csibefalatkákról szóló oktatást.
Rám vigyorog.
– Bármikor.
Andrew visszaviszi a lánya tányérját az ebédlőbe. Miután
elment, a mosogató fölé hajolva, állva bekebelezem az ételt,
amit Cecelia nem kért, aztán felmegyek a hálószobámba.
 TÍZ

Egy héttel később, amikor lemegyek a nappaliba, azt látom,

hogy Nina egy teli szemeteszsákot tart a kezében. Az első
gondolatom: te jóisten, most mi jön?
Alig egy hete lakom Winchesterékkel, máris úgy érzem,
mintha évek óta itt lennék. Nem is, inkább évszázadok óta. Nina
hangulata kiszámíthatatlan. Egyik pillanatban megölel, és azt
mondja, nagyra értékeli, hogy itt vagyok. A következőben meg
leszid, amiért nem végeztem el valami feladatot, amit korábban
nem osztott ki nekem. Finoman szólva is szeszélyes. Cecelia
pedig egy elkényeztetett kölyök, aki nyilvánvalóan nem örül a
jelenlétemnek. Ha lenne más választásom, felmondanék.
De nincs, úgyhogy nem teszem.
Az egyetlen családtag, aki nem elviselhetetlen, az Andrew.
Nem sokat van itthon, de az a kevés interakcióm vele legalább…
eseménytelen. És ott tartok, hogy nagyon tudok örülni az
eseménytelenségnek. Őszintén szólva, néha sajnálom Andrew-t.
Nem lehet könnyű Nina férjének lenni.
A nappali ajtajában ácsorgok, és próbálom kitalálni, mit
kereshet ott Nina azzal a szemeteszsákkal. Azt akarja, hogy
mostantól én válogassam a szemetet, ábécé, szín és szag
szerint? Valamilyen elfogadhatatlan típusú szemeteszsákot
vettem, és most újra be kell csomagolnom a szemetet? Még csak
találgatni sem tudok.
– Millie! – kiáltja.
Összeszorul a gyomrom. Van egy olyan érzésem, hogy
mindjárt rájövök, mit akar, mit csináljak a szeméttel.
– Igen?
Odaint magához, én pedig próbálok úgy odasétálni, mintha
nem a kivégzésemre vezetnének. Nem könnyű.
 – Valami baj van? – kérdezem.
Nina felveszi a nehéz szemeteszsákot, és ledobja a gyönyörű
bőrkanapéjára. Grimaszolok, és figyelmeztetni akarom, hogy ne
kenje össze a szeméttel a drága bőranyagot.
–  Csak átnéztem a szekrényemet – mondja. – És van néhány
ruhám, ami sajnos egy pirinyót szűk rám. Úgyhogy
összegyűjtöttem őket ebbe a zacskóba. Lennél olyan kedves, és
elvinnéd egy adománygyűjtőbe?
Ennyi? Ez nem is olyan rossz.
– Hát persze. Semmi gond.
–  Igazából… – Nina hátrál egy lépést, végigmér. – Mi a
méreted?
– Ööö… hatos?
Az arca felragyog.
–  Ó, ez tökéletes! Ezek a ruhák mind hatos vagy nyolcas
méretűek.
Hatos vagy nyolcas? Nina úgy néz ki, mintha legalább
tizennégyes méretű lenne. Biztos rég nem pucolta ki azt a
szekrényt.
– Ó…
– Tartsd meg őket! – mondja. – Nincsenek szép ruháid.
Összerezzenek a kijelentése hallatán, bár teljesen igaza van.
Nincsenek szép ruháim.
– Nem vagyok benne biztos, hogy…
–  Jaj, ne már! – Felém löki a szemeteszsákot. – Csodálatosan
állnának rajtad. Ragaszkodom hozzá!
Elfogadom tőle a zsákot, és kinyitom. A tetején egy kis fehér
ruha van, kiemelem. Hihetetlenül drágának tűnik, és az anyaga
olyan puha, hogy legszívesebben megfürödnék benne. Igaza
van. Ez elképesztően jól állna rajtam – ahogy mindenki másnak
is.
Ha úgy döntök, hogy újra randizni kezdek, jó lenne, ha
akadna pár rendes ruhám. Még akkor is, ha az mind fehér.
–  Rendben – értek egyet. – Nagyon szépen köszönöm. Ez
nagyon kedves tőled!
 – Nagyon szívesen! Remélem, tetszenek majd!
–  És ha valaha úgy döntesz, hogy vissza akarod őket kapni,
csak szólj! – Amikor hátraveti a fejét és felnevet, megremeg a
tokája.
–  Nem hiszem, hogy egyhamar ruhaméretet fogok váltani.
Főleg, hogy Andyvel gyereket várunk.
Tátva marad a szám.
– Terhes vagy?
Nem vagyok benne biztos, hogy jó vagy rossz dolog-e, hogy
Nina terhes. Bár ez megmagyarázná a rosszkedvét. De
megrázza a fejét.
–  Még nem. Próbálkozunk egy ideje, de nincs szerencsénk.
Mindketten nagyon szeretnénk gyereket, és hamarosan
találkozunk egy specialistával. Úgyhogy szerintem nagyjából
egy éven belül újabb pici lesz a házban.
Nem is tudom, mit válaszoljak.
– Ööö… gratulálok!
–  Köszönöm. – Sugárzó mosollyal néz rám. – Mindenesetre,
kérlek, élvezd a ruhákat, Millie! És van még valami más is a
számodra. – A fehér táskájába nyúl, és elővesz egy kulcsot. –
Kértél egy kulcsot a szobádhoz, ugye?
– Köszönöm. – Az első éjszaka óta, amikor rémülten ébredtem
fel, mert azt hittem, hogy be vagyok zárva a szobába, nem
foglalkoztam igazán az ajtón lévő zárral. Észrevettem, hogy az
ajtó hajlamos egy kicsit beragadni, de senki sem lopakodott fel a
szobámhoz, hogy bezárjon – nem mintha a kulcs segítene, ha
erre kerülne sor. De azért zsebre teszem a kulcsot. Lehet, hogy
jó lenne bezárni az ajtót, amikor elhagyom a szobát. Úgy tűnik,
Nina szeret szimatolni. Úgy érzem, ez egy jó alkalom arra, hogy
felhozzam egy másik aggodalmamat. – Még egy dolog. A szobám
ablaka nem nyílik. Olyan, mintha be lenne ragasztva.
– Tényleg? – Nina hangján azt érzem, hogy ezt az információt
különösen érdektelennek tartja.
– Tűzveszélyes lehet így.
A körmét nézegeti, és elkomorul a tekintete, amikor látja,
hogy lepattogzott róla a fehér lakk.
 gy p g
– Nem hinném.
– Hát, én sem vagyok benne biztos, de… úgy értem, jó lenne,
ha a szobának lenne egy ablaka, ami nyílik, nem? Ott fent
tényleg szörnyen meleg van.
Valójában nem is olyan fülledt – a padláson inkább huzat van.
De azt mondom, amit kell, ha ezzel elérhetem, hogy nyitható
ablakot kapjak. Utálom a gondolatot, hogy az egyetlen ablakom
be van ragasztva.
– Akkor majd megnézetem valakivel – mondja olyan hangon,
amiből számomra egyértelmű, hogy senkivel nem fogja
megnézetni, és soha nem lesz nyitható ablakom. Lenéz a
szemeteszsákra. – Millie, szívesen neked adom a ruháimat, de
kérlek, ne hagyd azt a szemeteszsákot a nappalinkban heverni.
Ez rossz modorra vall.
– Ó, bocsánat! – motyogom.
Aztán felsóhajt, mintha csak nem tudná, mit kezdjen velem.
 TIZENEGY

– Millie! – Nina kétségbeesett hangon szólal meg a vonal másik

végén. – Kérlek, hozd el Ceceliát az iskolából!
Épp egy halom szennyest egyensúlyozok a karomban, a
mobiltelefonom pedig a vállam és a fülem között van. Mindig
azonnal felveszem, ha Nina hív, bármit is csinálok éppen. Mert
ha nem teszem, újra meg újra (és újra) hívni fog, amíg fel nem
veszem.
– Persze, semmi gond – felelem.
–  Ó, köszönöm! – ömleng. – Annyira kedves vagy! Csak kapd
fel a Winter Akadémia előtt negyed háromkor! Te vagy a
legjobb, Millie!
Mielőtt még további kérdéseket tehetnék fel, például, hogy
hol várjam Ceceliát vagy hogy mi a címe a Winter
Akadémiának, Nina már le is tette a telefont. Ahogy kiveszem a
fülem alá szorított telefont és az órára nézek, pánikba esem.
Kevesebb mint tizenöt percem van, hogy kitaláljam, hol van ez
az iskola, és hazahozzam a munkaadóm lányát. A mosásnak
várnia kell.
Beütöm az iskola nevét a Google-be, miközben lefelé
sprintelek a lépcsőn. Semmi találat nem jön fel. A legközelebbi
ilyen nevű iskola Wisconsinban van, és bár Ninának furcsa
kérései szoktak lenni, kétlem, hogy azt várja, hogy tizenöt perc
alatt felvegyem a lányát Wisconsinban. Visszahívom Ninát, de
természetesen nem veszi fel. Andy sem, amikor őt próbálom
elérni.
Remek.
Miközben a konyhában járkálok, és próbálom kitalálni, hogy
mi legyen a következő lépés, észreveszek egy mágnessel a
hűtőszekrényre erősített papírt. Az iskolai szünidő beosztása.
Rajta a Windsor Akadémia logójával.
Azt mondta, hogy Winter Akadémia. Biztos vagyok benne.
Nem azt mondta?
Nincs időm azon töprengeni, hogy Nina rossz nevet mondott-
e, vagy nem tudja, mi az iskola neve, ahová lánya jár, és ahol ő a
szülői munkaközösség alelnöke. Szerencsémre a szórólapon
van egy cím, így pontosan tudom, hova kell mennem. És
mindössze tíz percem van, hogy odaérjek.
Winchesterék egy olyan városban élnek, ami az ország
legjobb állami iskoláival büszkélkedhet, de Cecelia
magániskolába jár, hát miért is ne. A Windsor Akadémia egy
hatalmas, elegáns épület, rengeteg elefántcsont oszloppal,
sötétbarna téglával és a falakon végigfutó borostyánnal, amitől
úgy érzem magam, mintha Ceceliát a Roxfortban venném fel,
vagy valami hasonló irreális helyen. Még egy dolog, amire Nina
bárcsak figyelmeztetett volna: hogy milyenek a parkolási
lehetőségek ebben az időpontban. Ez egy abszolút rémálom.
Percekig kell körbe-körbeautóznom, hogy helyet találjak, míg
végül bepasszírozom magam egy Mercedes és egy Rolls-Royce
közé. Félek, hogy valaki elvontathatja onnan a horpadt
Nissanomat.
Tekintettel arra, hogy milyen kevés időm volt az iskoláig
eljutni, fújtatva, lihegve sprintelek a bejárathoz. És
természetesen öt külön bejárat van. Honnan fog kijönni
Cecelia? Semmi sem jelzi, hogy merre menjek. Újra
megpróbálom felhívni Ninát, de a hívás ismét a hangpostára
megy. Mégis mit csinálhat? Semmi közöm hozzá, de azt tudom,
hogy nincs munkája, és én végzem az összes házimunkát. Mégis
mi a fenét tud kezdeni magával?
Több ingerült szülő kifaggatását követően megállapítom, hogy
Cecelia az iskola jobb oldalán lévő utolsó bejáraton jön ki. De
mivel elhatároztam, hogy ezt biztosan nem cseszem el,
odamegyek két makulátlanul öltözött nőhöz, akik az ajtó mellett
beszélgetnek, és megkérdezem:
– Ez a negyedikesek kijárata?
 –  Igen, ez. – A két nő közül a vékonyabb, egy barna hajú, a
legtökéletesebb formájú szemöldökkel, amit valaha láttam,
felém pillant. – Kit keres?
Összehúzom magam a tekintetétől.
– Cecelia Winchestert.
A két nő sokatmondóan egymásra néz.
– Maga bizonyára az új szobalány, akit Nina felvett – mondja
az alacsonyabb nő, akinek vörös a haja.
– Házvezetőnő – javítom ki, bár nem tudom, miért. Nina úgy
hív engem, ahogy akar.
A barna hajú nő kuncog a megjegyzésem hallatán, de nem
szól rá semmit.
– És milyen ott eddig a munka?
Egy hatalmas pletykafészek lehet ez a nő. Tőlem aztán nem
kap semmit.
– Nagyszerű.
Ismét összenéznek.
– Szóval Nina nem kergeti az őrületbe? – kérdezi a vörös hajú.
– Hogy érti ezt? – kérdezem óvatosan. Nem akarok pletykálni
ezekkel a hárpiákkal, ugyanakkor kíváncsi vagyok Ninára.
– Nina csak egy kicsit… feszült – jegyzi meg a barna hajú.
– Nina őrült – böki ki a vörös hajú. – Szó szerint.
Beszívom a levegőt.
– Tessék?
A barna olyan erősen böki oldalba a vörös hajút, hogy az
felnyög.
– Semmi. Csak viccelődik.
Abban a pillanatban az iskola ajtaja kinyílik, és a gyerekek
kiözönlenek. Ha volt is bármi esélyem arra, hogy több
információt szedjek ki ebből a két nőből, az esélyem elszállt,
ahogy mindketten elindulnak a saját negyedikeseik irányába.
Csak arra tudok gondolni, amit mondtak.
A bejárat közelében kiszúrom Cecelia fakószőke haját. Bár a
többi gyerek farmerben és pólóban van, ő egy csipkés ruhát
visel, ezúttal egy halvány tengerzöldet. Úgy lóg ki a sorból, mint
egy fájó hüvelykujj. Nem okoz gondot szem előtt tartani,
miközben felé tartok.
–  Cecelia! – Riadtan integetek a karommal, ahogy közelebb
érek. – Azért jöttem, hogy hazavigyelek!
Ő úgy néz rám, mint aki szívesebben szállna be egy szakállas
hajléktalan furgonjába, mint hogy velem menjen haza.
Megrázza a fejét, és elfordul tőlem.
– Cecelia! – szólítom meg, kissé élesebb hangon. – Ugyan már!
Anyukád arra kért, hogy jöjjek érted.
Visszafordul, hogy rám nézzen, és a tekintete elárulja, hogy
hülyének néz.
–  Nem, nem mondott ilyen. Sophia anyukája jön értem, és
elvisz karatézni.
Mielőtt tiltakozhatnék, egy negyvenes éveiben járó,
jóganadrágot és pulóvert viselő nő jön oda, és Cecelia vállára
teszi a kezét.
– Készen álltok a karatéra, lányok?
Felpislogok a nőre. Nem tűnik emberrablónak. De
nyilvánvalóan valami félreértés történt. Nina felhívott, és azt
mondta, hogy menjek el Ceceliáért. Nagyon világosan
fogalmazott. Nos, kivéve azt a részt, amikor tévesen mondta az
iskola nevét. De ezen kívül nagyon világos volt.
– Elnézést – mondom a nőnek. – Winchesteréknek dolgozom,
és Nina megkért, hogy ma jöjjek el Ceceliáért.
A nő felvonja a szemöldökét, és a csípőjére teszi a láthatóan
frissen manikűrözött kezét.
–  Nem hinném. Minden szerdán én jövök Ceceliáért, és
elviszem a lányokat karatézni. Nina nem említette, hogy
változott volna a terv. Talán félreértette őt.
– Nem értettem félre – felelem, de a hangom meginog.
A nő benyúl a Gucci táskájába, és előhúzza a telefonját.
– Tisztázzuk ezt Ninával, rendben?
Nézem, ahogy a nő megnyom egy gombot a telefonján.
Hosszú körmével a táskáján dobol, miközben arra vár, hogy
Nina felvegye.
– Halló, Nina? Rachel vagyok. – Szünetet tart. – Igen, nos, van
 gy g
itt egy lány, aki azt állítja, arra kérted, hogy jöjjön el Ceceliáért
és vigye haza, de én elmagyaráztam neki, hogy minden szerdán
én viszem Ceceliát karatézni. – Újabb hosszú szünet következik,
majd Rachel bólogatni kezd. – Rendben, én is pontosan ezt
mondtam neki. Még jó, hogy felhívtalak! – Újabb szünet után
Rachel felnevet. – Pontosan tudom, miről beszélsz. Nagyon
nehéz alkalmas embert találni!
Nem nehéz elképzelni, hogy Nina hogyan fejezi be a
beszélgetést.
– Nos – fordul felém Rachel –, ahogy gondoltam. Nina szerint
ön félreértette. Úgyhogy megyek, és elviszem Ceceliát
karateórára.
És hogy hab is legyen a tortán, Cecelia kiölti a nyelvét. De
legalább nem kell kettesben lennem vele az autóban.
Előveszem a saját telefonomat, megnézem, hogy jött-e valami
üzenet Ninától, amiben visszavonta a kérését, hogy menjek el
Ceceliáért. De nem találok semmit. Küldök neki egy SMS-t:

Egy Rachel nevű nő most beszélt veled, és azt mondta,

megkérted, hogy vigye el Ceceliát karatéra. Akkor én
menjek haza?

Nina válasza egy másodperccel később érkezik:

Igen. Honnan a csudából vetted, hogy azt akarom,

menj el Ceceliáért?

Mert te kértél meg rá! Megrándul az állkapcsom, de nem

hagyom, hogy eluralkodjon rajtam az ideg. Nina már csak ilyen.
És rengeteg jó dolog van abban, hogy neki dolgozom. (Vagyis
vele – haha!) Csak egy kicsit szeszélyes. Egy kicsit különc.
Nina őrült. Szó szerint.
Nem tudok másra gondolni, mint arra, amit az a kotnyeles
vörös hajú mondott nekem. Mit értett ezalatt? Nina nem csak
egy hóbortos, követelőző főnök? Valami komolyabb baja lenne?
Talán jobb, ha nem tudok róla.
 TIZENKETTŐ

Bár eldöntöttem magamban, hogy nem foglalkozom Nina

mentális egészségügyi állapotával, akaratlanul is ezen kattogok.
Mégiscsak ennek a nőnek dolgozom. Együtt élek ezzel a nővel.
És van még valami furcsa Ninával kapcsolatban. Például ma
reggel, amikor a fürdőszobát takarítottam, akaratlanul is arra
gondoltam, hogy az, aki mentálisan egészséges, nem hagyhatja
ilyen rendetlenül a fürdőszobát: a törülközők a padlón, a
fogkrém folyik a mosdókagyló oldalán. Tudom, hogy a
depresszió néha motiválatlanná teszi az embert, és olyankor
nem is takarít. De Nina elég motivált ahhoz, hogy minden egyes
nap kimozduljon, bár fogalmam sincs, hová megy.
A mélypont az volt, amikor néhány napja egy használt
tampont találtam a padlón. Egy használt, véres tampont.
Majdnem elhánytam magam.
Miközben a fogkrémet és a mosdókagylóra tapadt
sminkdarabkákat súrolom, a tekintetem a gyógyszeres
szekrényre téved. Ha Nina tényleg „dilis”, akkor valószínűleg
gyógyszert szed, nem igaz? De képtelen vagyok rá, hogy
belenézzek a gyógyszeres szekrénybe. Az a bizalom súlyos
megsértése lenne.
Nem mintha bárki megtudná, ha belenéznék. Csak egy gyors
pillantás lesz.
Kilesek a hálószobába. Senki sincs odabent. Bekukkantok a
sarok mögé, csak hogy teljesen biztosra menjek. Rendben,
egyedül vagyok. Visszamegyek a fürdőszobába, és egy
pillanatnyi tétovázás után kinyitom a gyógyszeres szekrényt.
Hű, de sok gyógyszer van itt!
Kiveszem az egyik narancssárga gyógyszeres üveget. Az ő
neve áll rajta: Nina Winchester. Elolvasom a gyógyszer nevét:
Haloperidol. Nem tudom, mi az.
A második gyógyszeres üveg után nyúlok, amikor egy hang
szólít meg a folyosóról:
– Millie? Bent vagy?
Jaj, ne!
Sietve visszarakom az üveget a szekrénybe, és becsapom. A
szívem hevesen ver, és nyirkossá válik a tenyerem. Épp időben
öltök mosolyt az arcomra, amikor Nina beront a hálószobába,
fehér ujjatlan blúzban és fehér farmerben. Megtorpan, amikor
meglát engem a fürdőszobában.
– Te meg mit csinálsz? – kérdezi.
–  Kitakarítom a fürdőszobát. – És semmi esetre sem
nézegetem a gyógyszereidet.
Nina hunyorogva néz, és egy pillanatra biztos vagyok benne,
azzal fog vádolni, hogy a gyógyszeres szekrényben turkálok. Én
pedig borzalmasan hazudok, úgyhogy valószínűleg azonnal
kiderül az igazság. A tekintete ehelyett a mosdókagylóra esik.
– Hogyan tisztítod a mosdót? – kérdezi.
– Ööö… – Felemelem a kezemben lévő szórófejes flakont. – Ezt
a mosdótisztítót használom.
– Bio?
– Én… – A flakonra nézek, amit múlt héten vettem a boltban. –
Nem. Nem az.
Erre grimaszolni kezd.
–  Jobb szeretem a biotisztítószereket, Millie. Nincs bennük
annyi vegyszer. Érted, miről beszélek?
–  Persze… – Nem mondom ki, amire gondolok, vagyis nem
tudom elhinni, hogy egy nő, aki ennyi gyógyszert szed, aggódna
amiatt, mennyi vegyszer van egy tisztítószerben. Mármint, az
mégis csak a mosdójában van, és nem nyeli le. Nem kerül a
véráramába.
–  Az a helyzet… – A homlokát ráncolja. –, hogy nem jól
takarítod azt a mosdót. Megnézhetem, hogyan csinálod?
Szeretném látni, mit csinálsz rosszul.
Nézni akarja, ahogy a mosdóját suvikszolom?
 – Oké…
Fújok még egy keveset a mosdókagylójába a termékből, és
addig súrolom a porcelánt, amíg a fogkrémmaradványok el
nem tűnnek. Nina felé pillantok, aki elgondolkodva bólogat.
–  Ez most jó volt – mondja. – Azt hiszem, az igazi kérdés az,
hogyan takarítod a mosdókagylót, amikor nem figyelek.
– Ööö, ugyanígy?
–  Hm… Ezt erősen kétlem. – A szemét forgatja. – Egyébként
sincs időm arra, hogy egész nap felügyeljem a takarításodat.
Próbálj meg ezúttal alapos munkát végezni!
– Rendben – motyogom. – Oké, úgy lesz.
Nina kisétál, hogy elinduljon a gyógyfürdőbe, vagy ebédeljen
a barátaival, vagy a fene tudja, mit csináljon, amivel elütheti az
idejét, ha már munkája nincs. Visszanézek a makulátlanul tiszta
mosdókagylóra. Fékezhetetlen vágy támad bennem arra, hogy a
fogkeféjét belemártsam a vécébe.
Persze nem teszem meg végül. De előveszem a telefonomat,
és beütöm a keresőbe a „Haloperidol” szót.
Több találat is megjelenik a képernyőn. A Haloperidol egy
antipszichotikum, amit skizofrénia, bipoláris zavar, delírium,
izgatottság és akut pszichózis kezelésére használnak.
És ez csak egy a legalább egy tucatnyi tablettás üvegből. Isten
tudja, mi van még ott. Szégyellem magam, amiért belenéztem a
szekrényébe. Másrészt mag vagyok rémülve, mi jöhet még.
 TIZENHÁROM

Éppen a nappaliban porszívózok, amikor egy árnyék halad el az

ablak előtt.
Odaballagok, és látom, hogy Enzo ma az udvaron dolgozik.
Amennyire meg tudom ítélni, minden nap másik háznál
dolgozik, és különböző kertészeti és tereprendezési munkákat
végez. Most éppen az előkertben lévő virágágyást ássa.
Előveszek egy üres poharat a konyhából, és megtöltöm hideg
vízzel. Aztán kimegyek.
Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy miben is
reménykedem. De amióta az a két nő arról beszélt, hogy Nina
őrült („szó szerint”), nem tudok máson agyalni. Aztán
megtaláltam azt az antipszichotikumot is a gyógyszeres
szekrényben. Távol álljon tőlem, hogy elítéljem Ninát, amiért
lelki problémái vannak – a börtönben találkoztam elég mentális
betegséggel küzdő nővel –, de hasznos információ lenne, ha
tudnék róla. Talán még segíteni is tudnék neki, ha jobban
megértem őt.
Emlékszem, hogy az első napomon Enzo mintha
figyelmeztetett volna valamire. Nina nincs otthon, Andrew épp
dolgozik, Cecelia pedig iskolában van, így ez tökéletes
alkalomnak tűnik arra, hogy kihallgassam. Az egyetlen apró
bonyodalmat az jelenti, hogy alig beszél angolul.
De ártani nem árthatok. És biztos vagyok benne, hogy Enzo
szomjas, tehát értékelni fogja a vizet.
Amikor kiérek, Enzo éppen egy gödröt ás. Úgy tűnik,
intenzíven koncentrál a feladatára, még akkor is, amikor
hangosan megköszörülöm a torkomat. Kétszer. Végül intek neki
a kezemmel, és azt mondom:
– Hola!
 Lehet, hogy megint spanyolul beszéltem.
Enzo felnéz a gödörből, amit ásott. Az arcán látom, hogy
szórakoztatja a jelenet.
– Ciao – mondja.
– Ciao – javítom ki magam, és megfogadom, hogy legközelebb
jól fogom mondani.
Izzadságcseppek folynak le a pólóján, ami a bőrére tapad,
kiemelve minden egyes izmát. És ezek nem testépítő izmok –
ezek egy olyan ember izmai, aki kétkezi munkával keresi a
kenyerét.
Szóval megbámulom. Perelj csak be miatta!
Ismét megköszörülöm a torkomat.
– Hoztam önnek… ööö… vizet. Hogy is mondják…?
– Acqua – feleli.
Erőteljesen bólintok.
– Igen, azt.
Látod? Megy ez. Kommunikálunk. Nem lesz itt semmi gond.
Enzo odalép hozzám, és hálásan elveszi a vizespoharat.
Egyetlen húzással kiüríti a felét. Sóhajt egyet, és a kézfejével
megtörli az ajkát.
– Grazie.
–  Szívesen. – Rámosolygok. – Szóval, régóta dolgozik
Winchesteréknek? – Üres tekintettel néz rám. – Úgy értem, hogy
régóta… sok éve dolgozik itt?
Újabb kortyot iszik. Már majdnem a háromnegyedét
kiürítette. Ha elfogy, menni fog vissza dolgozni – szóval nincs
sok időm.
– Tre anni – mondja végül. Aztán erős akcentussal hozzáteszi
angolul: – Három év.
– És… – Összeszorítom az öklöm. – Nina Winchester… Ön…
A homlokát ráncolja. De a tekintete ezúttal nem üres, mintha
nem értene engem. Úgy néz, mint aki várja, hogy mit fogok
mondani. Talán jobban érti az angolt, mint ahogyan beszélni
tud.
–  Szerinte… – Újrakezdem. – Ön szerint Nina… Úgy értem,
kedveli őt?
Enzo hunyorogva néz. Újabb nagy kortyot iszik a
vizespohárból, majd visszaadja nekem. Anélkül, hogy bármi
egyebet mondana, visszamegy a gödörhöz, amit eddig ásott,
felveszi az ásót, és ismét munkához lát.
Kinyitom a számat, hogy újrakezdjem, de aztán becsukom. A
legelső napomon Enzo figyelmeztetni akart valamire, ám Nina
kinyitotta az ajtót, mielőtt bármit is mondhatott volna. És a
fickó azóta nyilvánvalóan meggondolta magát. Bármit is tud
vagy gondol Enzo, nem fogja elmondani nekem. Legalábbis
egyelőre.
 TIZENNÉGY

Körülbelül három hete lakom a Winchesterékkel, amikor eljön

az első találkozóm ideje a felügyelőtisztemmel. Vártam, hogy a
szabadnapomra időzíthessem, mert nem akarom, hogy tudják,
hová megyek.
Havi rendszerességgel találkozom a tisztemmel, Pammel, aki
egy zömök testalkatú, középkorú, erős állkapcsú nő. Rögtön a
szabadulásom után a börtön által támogatott lakásba költöztem,
de miután Pam segített elcsípni azt a pincérnői állást,
kiköltöztem, és saját albérletet szereztem. Azóta, hogy
elvesztettem a pincérnői állást, nem igazán beszéltem erről
Pamnek. Ahogy a kilakoltatásomról sem. A legutóbbi
találkozásunkkor, alig több mint egy hónapja, úgy hazudtam
neki, mint a vízfolyás.
Hazudni a felügyelőtisztnek a feltételes szabadlábra helyezés
megsértése. Az, hogy nincs lakásom, és a kocsimban lakom,
szintén a feltételes szabadlábra helyezés megsértése. Nem
szeretek hazudni, de nem akartam, hogy visszavonják a
feltételes szabadlábra helyezésemet, és rögtön visszakerüljek a
börtönbe, hogy letöltsem a büntetésem utolsó öt évét. Ezt nem
hagyhattam.
De a dolgok változtak. Ma már őszinte lehetek Pamhez.
Jobban mondva, majdnem.
Bár szeles tavaszi nap van, Pam kis irodájában olyan, mintha
száz fok lenne. Az év egyik felében az irodája egy szauna, az év
másik felében pedig fagyos. A kettő között nincs átmenet. A kis
ablakát kitárta, és egy ventilátor fújja a nagy rakás papírt az
íróasztala körül. Rá kell tennie a kezét, hogy ne repüljenek el.
–  Millie. – Rám mosolyog, amikor belépek. Kedves ember, és
őszintén úgy tűnik, hogy segíteni akar nekem, amitől még
rosszabbul éreztem magam, amikor hazudtam neki. – Jó látni
téged! Hogy vagy?
Leülök az íróasztala előtt álló egyik fából készült székre.
–  Remekül! – Ez sem teljesen igaz. De most egész jól megy a
hazugság. – Nincs semmi újdonság velem.
Pam átlapozza az asztalán lévő papírokat.
–  Megkaptam az üzeneted a címváltoztatásról. Egy Long
Island-i családnál dolgozol házvezetőnőként?
– Így van.
– Nem tetszett a munka Charlie’snál?
Az ajkamat rágom.
– Nem igazán.
Ez az egyik dolog, amiről hazudtam neki. Azt mondtam neki,
hogy felmondtam a Charlie’snál. Holott valójában ők rúgtak ki.
De teljesen igazságtalan módon.
Az volt az egyetlen szerencsém, hogy csendben mondtak fel
nekem, és nem vonták be a rendőrséget. Ez volt az alku része:
én csendben lelépek, ők pedig nem vonják be a zsarukat. Nem
sok választásom volt. Ha a rendőrséghez fordultak volna a
történtek miatt, azonnal visszakerültem volna a börtönbe.
Tehát nem mondtam el Pamnek, hogy ki lettem rúgva, mert
ha így tettem volna, felhívta volna őket, hogy kiderítsék, mi
történt. És amikor elvesztettem az albérletemet, azt sem tudtam
neki elmondani.
De most már minden rendben. Új munkám van, és van hol
laknom. Nem fenyeget a veszély, hogy újra bezárnak. A
legutóbbi találkozásunkkor a szék szélén ültem Pam
irodájában, de most jól érzem magam.
– Büszke vagyok rád, Millie – jelenti ki Pam. – Néha nehéz az
embereknek alkalmazkodni, ha tinédzserkoruk óta be vannak
zárva, de te nagyszerűen csinálod.
–  Köszönöm. – Nem, semmiképpen sem tudhat arról az egy
hónapról, amikor a kocsimban laktam.
– És milyen az új munka? – kérdezi. – Hogy bánnak veled?
–  Hát… – Megdörzsölöm a térdem. – Egész jó. A nő, akinek
dolgozom, egy kicsit… különc. De én csak takarítok. Szóval nem
nagy ügy.
Egy újabb apró hazugság. Nem akarom elárulni neki, hogy
Nina Winchester miatt egyre kényelmetlenebbül érzem magam.
Rákerestem a neten, hátha róla is van fenn valami. Semmire
nem bukkantam, de nem fizettem tényleges háttérellenőrzésért.
Mindenesetre Nina elég gazdag ahhoz, hogy ha akarja,
eltüntessen minden vele kapcsolatos kompromittáló infót.
– Ez nagyszerű – folytatja Pam. – És milyen a társasági életed?
Ez szigorúan véve nem az a terület, amiről egy
felügyelőtisztnek kérdeznie kellene, de Pam meg én
összebarátkoztunk, így nem bánom a kérdést.
– Az gyakorlatilag nem létezik.
Hátraveti a fejét, és úgy nevet, hogy látom a szája hátsó
részében a csillogó tömést.
–  Megértem, ha még nem állsz készen a randizásra. De meg
kellene próbálnod barátokat szerezni, Millie.
– Igen – felelem, bár nem gondolom komolyan.
–  És ha elkezdesz randizni – teszi hozzá –, ne elégedj meg
akárkivel! Ne randizz egy bunkóval csak azért, mert a
börtönből jössz. Megérdemled, hogy olyan társad legyen, aki jól
bánik veled.
– Ühüm…
Egy pillanatra megengedem magamnak, hogy elképzeljem,
tényleg randizni fogok a jövőben. Behunyom a szemem, és
megpróbálom elképzelni, hogyan néz majd ki a fickó.
Akaratlanul is Andrew Winchester arca ugrik elém, a könnyed
sármja meg a jóképű mosolya.
A szemhéjam felpattan. Jaj, ne! Kizárt dolog. Még csak
gondolni sem tudok rá.
–  És – győzköd tovább Pam – gyönyörű vagy. Nem kéne
egyedül maradnod.
Ezen majdnem felnevetek hangosan. Mindent megteszek
annak érdekében, hogy a lehető legkevésbé nézzek ki
vonzónak. Bő ruhákat hordok, a hajam mindig kontyban vagy
lófarokban tartom, és még egy pici sminket sem tettem fel. De
 g gy p
Nina ennek ellenére is úgy néz rám, mintha valami vámpír
lennék.
–  Igazából még nem állok készen arra, hogy ezen
gondolkodjak – válaszolom.
–  Nem gond – biztosít Pam. – De ne feledd: bár fontos, hogy
legyen munkád és szállásod, az emberi kapcsolatok ennél is
fontosabbak.
Lehet, hogy igaza van, de egyelőre még nem állok készen rá,
arra kell koncentrálnom, hogy ne keveredjek bajba. Nagyon
nem szeretnék visszakerülni a börtönbe. És most csak ez
számít.

Nehezen alszom el éjszakánként.

Amikor az ember börtönben van, mindig éberen alszik.
Muszáj tudnia róla, mi történik körülötte. Hiába kerültem ki
onnan, ez az ösztön velem maradt. Amikor először aludtam újra
igazi ágyban, egy ideig nagyon jól tudtam aludni, de most a régi
álmatlanságom teljes erővel tért vissza. Különösen azért, mert a
hálószobám olyan elviselhetetlenül fülledt.
Az első fizetésem már megérkezett a bankszámlámra, és a
következő adandó alkalommal elmegyek, hogy vegyek
magamnak egy tévét a hálószobába. Ha megy, talán
könnyebben el tudok aludni. A hang olyan lesz majd, mint a
börtön éjszakai zaja.
Egészen mostanáig haboztam, hogy használjam-e
Winchesterék tévéjét. Nyilván nem a hatalmas házimozit,
hanem a nappaliban lévő „normális” tévét. Nem tűnik nagy
dolognak, tekintve, hogy Nina és Andrew korán lefekszenek.
Minden este van egy nagyon sajátos rutinjuk. Nina pontosan fél
kilenckor megy fel, hogy lefektesse Ceceliát. Hallom, ahogy esti
mesét olvas, aztán énekel is neki. Minden este ugyanazt a dalt
énekli, a Somewhere Over The Rainbow-t az Óz, a csodák csodája
című filmből. Nem úgy tűnik, mintha Nina részesült volna
bármilyen hangképzésben, de van valami furcsán, kísértetiesen
szép abban, ahogyan Ceceliának énekel.
Miután Cecelia elalszik, Nina olvas vagy tévét néz a
hálószobában. Andrew nem sokkal később követi őt az
emeletre. Ha tíz óra után lemegyek, a földszint teljesen üres.
Így aztán ma este úgy döntöttem, kihasználom a helyzetet.
Elterülök a kanapén, és a Family Feud tévés vetélkedő egyik
epizódját nézem. Már majdnem hajnali egy óra van, így a
versenyzők magas energiaszintje szinte bizarrnak tűnik. Steve
Harvey műsorvezető viccelődik velük, és annak ellenére, hogy
mennyire fáradt vagyok, hangosan felnevetek, amikor az egyik
versenyző feláll, hogy bemutassa sztepptáncos tudását.
Gyerekkoromban mindig néztem a műsort, és folyton
elképzeltem, hogy egyszer én is részt veszek majd benne; nem
is tudom, kit tudtam volna magammal vinni. A szüleimet –
velük együtt hárman lettünk volna. De ki mást hívhattam volna
még?
– Ez a Family Feud?
Felkapom a fejem. Bár az éjszaka kellős közepe van, Andrew
Winchester ott áll mögöttem, épp olyan éberen, mint a
tévéképernyőn látható emberek.
A francba, tudtam, hogy a szobámban kellett volna
maradnom!
– Ó! – nyögöm. – Én, ööö… sajnálom. Nem akartam…
Felvonja a szemöldökét.
–  Mit sajnálsz? Te is itt laksz. Minden jogod megvan ahhoz,
hogy tévét nézz.
Felkapok egy párnát a kanapéról, hogy elrejtsem a vékony
tornanadrágomat, amiben aludni szoktam. Ráadásul nincs
rajtam melltartó.
– Akarok majd venni egyet a szobámba.
– Nyugodtan használd a miénket, Millie. Ott fenn amúgy sem
lesz jó a vétel. – A szeme fehérje felizzik a tévé fényében. – Nem
zavarlak, csak iszom egy pohár vizet.
A kanapén ülök, a párnát a mellkasomhoz szorítva, és azon
kattogok, hogy felmenjek-e az emeletre. Már biztos, hogy nem
fogok tudni elaludni, a szívem ugyanis hevesen ver. De azt
mondta, csak vízért jött, úgyhogy talán maradhatok. Nézem,
ahogy a konyhába csoszog, és hallom, hogy folyik a csap.
Visszajön a nappaliba, és a vizespoharából kortyolgat. Ekkor
veszem észre, hogy csak egy fehér póló és egy boxeralsó van
rajta. De legalább nincs félmeztelenül.
–  Hogyhogy a mosogatóból öntöttél vizet? – Nem tudom
megállni, hogy ne kérdezzek rá.
Lecsüccsen mellém a kanapéra, bár azt kívánom, inkább ne
tenné.
– Hogy érted ezt?
Udvariatlanság lenne felpattanni a kanapéról, ezért inkább
összehúzom magam, amennyire csak tudom. Nagyon nem
vágyom arra, hogy Nina meglássa, amint itt ücsörgök a férjével
a kanapén egy szál fehérneműben.
–  Úgy értem, hogy nem használtad a hűtőszekrény
vízszűrőjét.
Felnevet.
–  Nem is tudom. Mindig a mosogatóból iszom a vizet. Miért,
mérgező?
– Nem tudom. Szerintem tele van vegyszerrel.
Beletúr a sötét hajába, ami ettől egy kicsit szétáll.
– Valahogy megéheztem. Nincs valami maradék a vacsorából
a hűtőben?
– Nincs, sajnálom.
–  Hm… – Megdörzsöli a hasát. – Nagyon rossz modorra
vallana, ha az üvegből enném a mogyoróvajat?
Összerezzenek a mogyoróvaj említésére.
– Csak ne Cecilia előtt tedd!
Megrázza a fejét.
– Miért?
–  Tudod. Mert allergiás. – Úgy tűnik, ebben a háztartásban
tényleg nem nagyon tisztelik Cecelia halálosan veszélyes
mogyoróallergiáját.
Még meglepőbb, hogy Andrew felnevet.
– Nem, nem az.
 – De igen, allergiás. Ő maga mondta nekem. Az első napomon.
–  Hm…, azt hiszem, tudnám, ha a lányom allergiás lenne a
mogyoróra – horkant fel. – Különben is, gondolod, hogy
tartanánk egy nagy üveggel a kamrában, ha allergiás lenne?
Pontosan erre gondoltam, amikor Cecelia mesélt az
allergiájáról. Csak kitalálta, hogy kínozzon engem? Nem vennék
rá mérget. Aztán Nina is azt mondta, hogy Cecelia
mogyoróallergiás. Mi folyik itt? De Andrew a legészszerűbb
érvet hozta fel: az a tény, hogy van egy nagy üveg mogyoróvaj a
kamrában, azt jelzi, hogy itt senkinek sincs halálosan veszélyes
mogyoróallergiája.
– Áfonya – jegyzi meg Andrew.
A homlokom ráncolom.
– Nem hiszem, hogy lenne áfonya a hűtőben.
–  Nincs. – A képernyő felé bólint, ahol a Family Feud a
második fordulóba lépett. – Felmérést végeztek száz ember
részvételével, és arra kérték őket, hogy nevezzenek meg egy
olyan gyümölcsöt, amit egészben a szájukba tudnak venni.
A képernyőn látható versenyző az áfonyát válaszolja, és ez az
első számú válasz. Andrew a levegőbe bokszol az öklével.
– Látod? Tudtam. Nagyszerű lennék ebben a műsorban!
–  Az első kérdésre mindig könnyű válaszolni – felelem. – Az
utána következők a nehezebbek.
–  Oké, okostojás. – Rám vigyorog. – Mondj egy másik
gyümölcsöt, amit egészben a szádba tudsz venni!
– Hm… – Az egyik ujjammal az államat kocogtatom. – Szőlő.
Persze, a következő versenyző is a szőlőt említette, és a
válasza helyes.
– Helyesbítek – mondja Andrew. – Ebben is jó vagy. Oké, és mi
van az eperrel?
– Az valószínűleg van itthon – mondom. – De azt nem hiszem,
hogy szívesen a szádba vennél egy egész epret, mert rajta
vannak a levelek meg minden.
A versenyzőknek sikerül megnevezniük az epret és a
cseresznyét, de az utolsó válasznál elakadnak. Andrew arca
felderül, amikor egyikük barackot mond.
–  Barack! – kiáltja. – Ki tudna egy barackot a szájába venni?
Ahhoz ki kellene akasztani az állkapcsod.
Kuncogok.
– Jobb, mint egy görögdinnyével próbálkozni.
– Valószínűleg igen. Fogadjunk, hogy ez lesz a válasz!
Az utolsó válaszlehetőség is kikerül a táblára: szilva.
Andrew megrázza a fejét.
–  Na, ezt nem hiszem. Szeretnék látni egy képet azokról a
versenyzőkről, akik azt mondták, hogy képesek egy szilvát
egészben a szájukba venni.
–  Jó lenne, ha ez is a műsor része lenne – jegyzem meg. –
Megkérdezhetnék a száz embert, és kiderülne, mivel indokolják
a válaszaikat.
–  Ezt a javaslatot megírhatnád a Family Feudnak – mondja
teljesen komolyan. – Forradalmasíthatnád az egész műsort.
Megint kuncogok. Amikor először találkoztam Andrew-val,
azt hittem, hogy egy felfuvalkodott, gazdag fickó. De egyáltalán
nem az. Nina valóban nagyképű, de Andrew kedves. Teljesen
földhözragadt és vicces. És úgy tűnik, nagyon jó apja
Ceceliának.
Az az igazság, hogy néha egy kicsit sajnálom őt.
Nem kellene ezt gondolnom. Nina a főnököm. Fizetést és
szállást kapok tőle. Hozzá kell hűségesnek lennem. De
ugyanakkor szörnyű is. Trehány, állandóan egymásnak
ellentmondó információkat közöl velem, és hihetetlenül
kegyetlen tud lenni. Láthatóan még Enzo is fél tőle, pedig van
rajta vagy száz kiló izom.
Persze, talán nem így éreznék, ha Andrew nem lenne olyan
hihetetlenül vonzó. Bár olyan messze ültem tőle, amennyire
csak lehet anélkül, hogy lepottyannék a kanapé oldaláról, nem
tudok nem arra gondolni, hogy az alsóneműjében van. Egy
rohadt boxerben! És az alsónadrágja anyaga elég vékony ahhoz,
hogy láthassam néhány nagyon szexi izom körvonalát. Sokkal
jobbat is találhatna magának Ninánál.
 Kíváncsi vagyok, vajon tudja-e ezt.
Épp amikor kezdek megnyugodni és örülni, hogy Andrew
csatlakozott hozzám idelent, egy rikácsoló hang szakítja félbe a
gondolataimat:
– Istenem, mi olyan vicces, amin ott lenn nevetgéltek?
Hátrapillantok. Nina áll a lépcső alján, és minket bámul. Ha
magas sarkú cipőben van, már egy mérföldről hallom az
érkezését, de mezítláb meglepően halkan közlekedik. Fehér
hálóinget visel, ami a bokájáig ér, és a karját összefogja a
mellkasán.
– Szia, Nina! – Andrew ásít, és feláll a kanapéról. – Miért nem
alszol még?
Nina ránk mered. Nem tudom, hogy lehet, hogy Andrew nem
esik pánikba. Engem egy másodperc választ el attól, hogy a
nadrágomba pisiljek. De úgy tűnik, ő teljesen könnyedén veszi
tudomásul, hogy a felesége épp most kapott rajta minket
kettesben a nappaliban hajnali egykor, alsóneműben. Nem
mintha bármit is csináltunk volna, de akkor is.
–  Ezt én is kérdezhetném – vág vissza Nina. – Úgy tűnik,
nagyon jól elvagytok ott ketten. Min nevettetek?
Andrew megvonja a vállát.
–  Lejöttem egy kis vízért, Millie pedig itt volt és tévét nézett.
Elvonta a figyelmemet a Family Feud.
– Millie. – Nina felém fordítja a figyelmét. – Miért nem veszel
egy tévét a saját szobádba? Ez a családi szoba.
–  Sajnálom – vágom rá gyorsan. – A következő adandó
alkalommal veszek egy tévét.
–  Hé! – Andrew felvonja a szemöldökét. – Mi a baj azzal, ha
Millie itt lent nézi egy kicsit a tévét, ha senki sincs a közelben?
– Te mondjuk épp ott vagy.
– De engem nem zavar.
– Reggel nem kell értekezletre menned? – Nina szigorúan néz
a férjére. – Tényleg jó ötlet hajnali egykor ébren lenni, és
tévézni?
Andrew beszívja a levegőt. Én is visszatartom a lélegzetemet,
egy percig abban reménykedem, hogy kiáll mellettem. De aztán
megereszkedik a válla.
– Igazad van, Nina. Jobb, ha lefekszem.
Nina csak áll ott, karját keresztbe fektetve nagy mellén, és
nézi, ahogy Andrew trappolva elindul felfelé a lépcsőn, mint
egy gyerek, akit vacsora nélkül küldtek ágyba. Nyugtalanító
látni a féltékenysége mértékét.
Én is felállok a kanapéról, és kikapcsolom a tévét. Nina még
mindig a lépcső alján téblábol. Alaposan végigméri a
tornanadrágomat meg a trikómat. Látja, hogy nincs rajtam
melltartó. Ismét feltűnik, mennyire kínos ez az egész. De azt
hittem, egyedül leszek idelent.
– Millie – mondja Nina. – A jövőben elvárom, hogy megfelelő
öltözéket viselj a házban.
–  Nagyon sajnálom – közlöm másodszorra is. – Nem
gondoltam, hogy bárki is ébren lesz.
–  Tényleg? – horkant fel. – Bármelyik idegen házában
nyugodtan mászkálnál az éjszaka kellős közepén, azt
feltételezve, hogy úgysem kerülnek elő?
Nem tudom, mit mondjak erre. Ez nem egy idegen háza. Én itt
lakom, bár fent a padláson.
– Nem…
– Kérlek, maradj fent a padláson lefekvés után – folytatja. – A
ház többi része a családomé. Megértetted?
– Megértettem.
Megrázza a fejét.
–  Őszintén szólva nem is tudom, mennyire van szükségünk
házvezetőre. Talán hiba volt ez az egész…
Jaj, ne! Azért fog kirúgni hajnali egykor, mert a nappalijában
tévéztem? Ez nem jó. És teljesen esélytelen, hogy Nina jó
ajánlást adjon nekem egy másik munkára. Inkább olyan
típusnak tűnik, aki minden potenciális munkaadót felhívna,
hogy elmondja, mennyire utál engem.
Helyre kell ezt hoznom.
A tenyerembe vájom a körmöm.
– Figyelj, Nina! – kezdek bele. – Semmi sem történt köztem és
 gy j
Andrew között…
Hátraveti a fejét és felnevet. Nyugtalanító hang, félig nevetés,
félig sírás.
–  Azt hiszed, emiatt aggódom? Andrew és én rokonlelkek
vagyunk. Van egy közös gyerekünk, és hamarosan lesz még egy.
Azt hiszed, attól félek, hogy a férjem mindent kockára tenne az
életében egy csavargó cselédért, aki a padláson lakik?
Nyelek egyet. Lehet, hogy most tettem még rosszabbá a
helyzetet.
– Nem, nem hiszem, hogy ezt tenné.
– Az istenit, persze hogy nem tenné. – A szemembe néz. – És
ezt soha ne felejtsd el!
Csak állok ott, nem tudom, mit mondjak. Nina végül a
dohányzóasztal irányába rántja a fejét.
– Takarítsd fel azt a mocskot, de most azonnal!
Azzal sarkon fordul, és visszamegy az emeletre.
Igazából nincs is rendetlenség. Csak az a vizespohár, amit
Andrew ott hagyott. Az arcom ég a megaláztatástól, ahogy
odasétálok a dohányzóasztalhoz, és felkapom a poharat. A
hálószobaajtó becsapódik az emeleten, és lenézek a kezemben
lévő pohárra.
Mielőtt visszafoghatnám magam, a földhöz vágom.
Látványosan összetörik a padlón. Az üveg szerteszét repül.
Hátrálok egy lépést, mire egy szilánk a talpamba fúródik.
Hű, ez aztán nagy hülyeség volt.
Pislogva bámulom, mit műveltem. Fel kell takarítanom,
ráadásul találnom kell valami lábbelit, hogy ne lépjek megint
üvegbe. Nagy levegőt veszek, és próbálom szabályozni a
légzésemet. Feltakarítok itt, és minden rendben lesz. Nina
sosem fog tudomást szerezni erről.
De a jövőben óvatosabbnak kell lennem.
 TIZENÖT

Szombat délután Nina egy kis SZTE-találkozót rendez a hátsó

kertjében. Azért gyűlnek össze, hogy megtervezzenek valami
„kiránduló napot”, amikor a gyerekek néhány órán át egy
mezőn játszanak majd, de valamiért hónapokon keresztül tart,
hogy felkészüljenek erre. Nina mostanában megállás nélkül
erről beszél. És legalább tíz SMS-t küldött már, hogy
emlékeztessen, hozzam el az előételt.
Kezdek stresszelni, mert szokás szerint az egész ház
rendetlen volt, amikor ma reggel felébredtem. Nem tudom,
hogy lehet ez a ház ilyen rendetlen. Nina egy olyan
rendellenesség miatt lenne gyógyszeres kezelés alatt, ami arra
készteti, hogy éjszakánként keljen ki az ágyból, és csináljon
hatalmas mocskot a házban? Ez egy létező dolog lenne?
Nem értem, hogy lehet például a fürdőszoba egyik napról a
másikra ennyire koszos. Amikor reggel bemegyek a
fürdőszobájába takarítani, általában legalább három-négy
törülköző hever a padlón, csuromvizesen. A mosdókagylóba
általában fogkrém ragadt, amit súrolni kell, hogy lejöjjön. Nina
valamiért leküzdhetetlen ellenszenvvel viseltetik az ellen, hogy
a szennyeskosárba dobálja a ruháit, így aztán jó tíz percbe telik,
mire összeszedegetem a melltartóját, a bugyiját, a nadrágját, a
harisnyáját és így tovább. Hála istennek, legalább Andrew
szívesen bepakolja a ruháit a szennyeskosárba. Aztán ott
vannak a vegytisztításra szoruló cuccok, amelyekből akad
bőven. Nina nem válogatja szét a ruháit, de isten ments, hogy
összetévesszem, mi kerülhet a mosógépbe, és mit kell a
tisztítóba vinni. Azért már akasztás járna.
A másik dolog: az élelmiszerek csomagolóanyagai. Nina
hálószobájában és fürdőszobájában szinte minden résben
cukorkás papapírkákat találok. Gondolom, ez magyarázatot ad
arra, miért van Ninán ötven kiló súlyfelesleg ahhoz képest,
ahogy a régi fényképeken kinéz.
Miután tetőtől talpig kitakarítom a házat, elugrok a ruhákkal
a tisztítóba, és befejezem a mosást meg a vasalást, nagyon kevés
időm marad. A nők egy órán belül megérkeznek, és én még
mindig nem végeztem az összes feladattal, amit Nina rám
bízott, beleértve azt is, hogy menjek el az előételekért. Hiába
próbálnám elmagyarázni ezt neki, nem értené meg. Figyelembe
véve, hogy előző héten majdnem kirúgott, amikor rajtakapott,
hogy a Family Feudot nézem Andrew-val, nem engedhetem meg
magamnak, hogy hibázzak. Biztosra kell mennem, hogy ez a
délután tökéletes legyen.
Aztán a hátsó udvarra megyek. Winchesterék kertje az egyik
legszebb a környéken. Enzo szép munkát végzett: a sövényt
olyan precízen nyírta le, mintha vonalzóval metszette volna.
Virágok tarkítják az udvar szélét, kellemes színt adva a kertnek.
A fű pedig olyan buja és zöld, hogy félig-meddig kísértésbe
esem, hogy beleheveredjek, és a karommal hadonászva
fűangyalokat csináljak.
De úgy tűnik, nem töltenek itt sok időt, mert az összes
teraszbútort vastag porréteg fedi. Mindent vastag porréteg fed.
Istenem, nincs időm mindent elintézni.
– Millie, jól vagy?
Andrew áll mögöttem, a változatosság kedvéért laza
öltözékben, egy kék pólóban és khaki nadrágban. Valahogy még
jobban néz ki így, mint a drága öltönyökben.
– Jól vagyok – motyogom.
Jobb lenne, ha nem is állnék vele szóba.
– Úgy nézel ki, mint aki mindjárt elsírja magát – jegyzi meg.
Zavartan megtörlöm a szememet a kézfejemmel.
– Dehogy. Csak rengeteg dolgom van a szülői gyűlés miatt.
–  Á, ez nem ér annyit, hogy sírj miatta. – A szemöldökét
ráncolja. – Ezek az SZTE-s nők sosem lesznek elégedettek,
bármit is teszel. Mind szörnyűek.
 Ettől egyáltalán nem érzem magam jobban.
–  Nézd, talán van egy… – Kotorászni kezd a zsebében, majd
előhúz egy kissé gyűrött zsebkendőt. – Nahát, nem hiszem el,
hogy van egy zsebkendő a zsebemben, de tessék!
Sikerül mosolyt erőltetnem az arcomra, és elfogadom a
zsebkendőt. Ahogy megtörlöm az orrom, megcsapja az orrom
Andrew aftershave-jének illata.
–  Akkor most áruld el – szólal meg ismét –, hogy miben
segíthetek!
Megrázom a fejem.
– Nem. El tudom intézni.
–  De te sírsz. – A lábát az egyik koszos székre támasztja. –
Komolyan beszélek, nem vagyok teljesen reménytelen eset.
Csak mondd meg, miben tudok segíteni! – Amikor habozok,
hozzáteszi: – Nézd, mindketten boldoggá akarjuk tenni Ninát,
nem igaz? Te így teszed őt boldoggá. Akkor biztos nem lesz
boldog, ha hagyom, hogy ezt elszúrd.
– Rendben – motyogom. – Hihetetlenül nagy segítség lenne, ha
el tudnád hozni az előételt.
– Rendben.
Úgy érzem, mintha egy óriási súlyt vettek volna le a
vállamról. Húsz percem ment volna el arra, hogy odaérjek az
üzletbe, és még húsz perc a visszaútra. Így csak tizenöt percem
maradt volna arra, hogy letakarítsam ezt a mocskos
teraszbútort. El nem tudom képzelni, hogy Nina az egyik ilyen
székben ücsörög valamelyik fehér ruhájában!
–  Köszönöm – rebegem. Nagyon, nagyon hálás vagyok érte.
Tényleg.
Andrew vigyorogva néz.
– Tényleg?
– Tényleg, nagyon.
Cecelia abban a pillanatban robban be a hátsó udvarra, egy
fehér szegélyű, halvány rózsaszín ruhában. Akárcsak az
anyjának, neki is kifogástalan a megjelenése.
– Apa! – szólal meg.
 A férfi Ceceliára fordítja a tekintetét.
– Mi újság, Cece?
–  Nem működik a számítógép – panaszolja a lány. – Nem
tudom megcsinálni a házimat. Meg tudod javítani?
–  Persze hogy meg tudom. – Andrew a lány vállára teszi a
kezét. – De előbb elmegyünk egy kis autós kirándulásra. Szuper
jó móka lesz!
A lány kétkedve néz rá.
Andrew figyelmen kívül hagyja a lány hitetlenkedését.
– Menj, vedd fel a cipődet!
Nekem fél napomba telt volna, hogy meggyőzzem Ceceliát, de
most engedelmesen visszamegy a házba, hogy megtegye, amit
az apja kért. Cecelia egész kedves, ha nem én irányítom.
– Olyan jól bánsz vele – jegyzem meg.
– Köszönöm.
– Nagyon hasonlít rád.
Andrew megrázza a fejét.
– Nem hiszem. Teljesen úgy néz ki, mint Nina.
– De, tényleg hasonlít – erősködöm. – Nina haját és szemszínét
örökölte, az orra viszont teljesen olyan, mint a tiéd.
Andrew a pólóingje szegélyével játszik.
–  Cecelia nem a biológiai lányom. Szóval minden hasonlóság
kettőnk között… tudod… véletlen egybeesés.
Hú, én tényleg folyamatosan kínos hülyeségeket beszélek.
– Ó, nem tudtam, én…
– Nem nagy ügy. – Barna szeme a hátsó ajtóra szegeződik, és
arra vár, hogy Cecelia visszatérjen. – Akkor ismerkedtem meg
Ninával, amikor Cecelia még csecsemő volt, így az apjának
tekint. Én pedig úgy tekintek rá, mint a saját lányomra.
Merthogy az is.
–  Hát persze. – Még jobban csodálom Andrew Winchestert,
mint eddig. Nemcsak hogy nem valami szupermodellre hajtott,
de egy olyan nőt vett feleségül, akinek már volt egy gyereke, és
azt a gyereket sajátjaként nevelte fel. – Ahogy mondtam, jól
bánsz vele.
–  Nagyon szeretem a gyerekeket. Azt sem bánnám, ha lenne
 gy gy
belőlük vagy tíz!
Úgy tűnik, mintha még mondani akarna valamit, de aztán
összeszorítja a száját. Eszembe jut, mit mondott Nina hetekkel
ezelőtt arról, hogy próbálkoznak a teherbe eséssel. Majd
eszembe jut a véres tampon, amit a fürdőszoba padlóján
találtam. Kíváncsi vagyok, azóta volt-e sikerük. Andrew
szomorú tekintete alapján azt gyanítom, a válasz nem.
De biztos vagyok benne, hogy Nina képes lesz teherbe esni, ha
ezt akarják. Elvégre a világ minden erőforrása rendelkezésükre
áll. Mindenesetre nekem ehhez az egészhez semmi közöm.
 TIZENHAT

Nyugodtan kijelenthetem, hogy minden egyes nőt utálok ezen

az SZTE-találkozón. Összesen négyen vannak, Ninával együtt.
Megjegyeztem a nevüket. Jillianne (Jilly-anne), Patrice és
Suzanne (nem összetévesztendő Jillianne-nal). Azért jegyeztem
meg a nevüket, mert Nina nem engedi, hogy elmenjek az
udvarról. Arra kényszerít, hogy a sarokban álljak, állandóan
vigyázzban, hátha szükségük van valamire.
Legalább az előételek sikert arattak. És Ninának fogalma
sincs róla, hogy Andrew hozta el őket helyettem.
–  Nem vagyok túl elégedett a kirándulónapi menüvel. –
Suzanne az állához kocogtatja a tollát. Hallottam már, hogy
Nina korábban is úgy emlegette Suzanne-t, mint a „legjobb
barátnőjét”, de amennyire én látom, Nina nem áll közel egyik
úgynevezett barátnőjéhez sem. – Úgy érzem, több gluténmentes
lehetőségnek kellene lennie.
–  Egyetértek – mondja Jillianne. – És bár van vegán opció is,
az nem gluténmentes. Mit esznek azok, akik vegánok és
gluténérzékenyek is?
Nem tudom, füvet? Őszintén szólva még sosem láttam
ennyire gluténmániás nőket. Valahányszor kitettem egy előételt,
ezek sorban arról faggattak, mennyi glutént tartalmaz. Mintha
én ezt számontartanám. Azt sem tudom, mi az a glutén.
Ma tikkasztóan meleg van, és bármit megadnék, hogy újra
otthon lehessek, a légkondicionáló alatt. A pokolba is, bármit
megadnék, hogy igyak egy kortyot abból a rózsaszín, buborékos
limonádéból, amit azok a nők kortyolgatnak. Folyton a
homlokomat kell törölgetnem, valahányszor rám néznek. Attól
félek, hogy izzadságfoltok lesznek a felsőmön.
–  Ezt az áfonyás kecskesajtos laposkenyeret fel kellett volna
melegíteni – jegyzi meg Patrice, miközben a szájában lévő
falatot rágcsálja. – Olyan langyos.
–  Tudom – sajnálkozik Nina. – Megkértem a szobalányomat,
hogy gondoskodjon róla, de tudod, hogy van ez. Olyan nehéz jó
személyzetet találni.
Tátva marad a szám. Soha nem kért tőlem ilyesmit.
Ráadásul azt is tudja, hogy itt állok.
– Ó, nagyon nehéz. – Jillianne együttérzően bólint. – Sőt, már
nem is találni olyat, aki jó lenne. A munkamorál ebben az
országban egyszerűen szörnyű. És akkor csodálkozunk, hogy az
ilyen emberek miért nem találnak jobb munkát? Ez merő
lustaság.
– Vagy felveszel egy külföldit – teszi hozzá Suzanne. – Aki meg
alig beszéli a nyelvet. Mint Enzo.
– De rá legalább jó ránézni! – nevet Patrice.
A többiek kuncognak és sikongatnak, bár Nina furcsán
hallgat. Gondolom, ő nem szorul rá, hogy a dögös kertészt
bámulja, hiszen Andrew felesége – nem is hibáztathatom ezért.
Úgy tűnik, valami furcsa haragot táplál Enzo iránt.
Teljesen felzaklattak, és legszívesebben mondanék valamit
azok után, hogy a hátam mögött ilyen rosszakat mondtak
rólam… Nos, valójában még csak nem is a hátam mögött, hiszen
itt állok, ahogy említettem. De meg kell mutatnom nekik, hogy
nem vagyok egy lusta amerikai. A belemet is kidolgozom ezen a
helyen, és egyszer sem panaszkodtam.
–  Nina… – Megköszörülöm a torkomat. – Szeretnéd, hogy
felmelegítsem az előételt?
Nina megfordul, rám néz, és a szeme úgy megvillan, hogy
hátrálnom kell egy lépést.
–  Millie – szólal meg nyugodtan –, mi itt most beszélgetünk.
Kérlek, ne szakítsd félbe! Ez annyira udvariatlan.
– Ó, én…
–  Továbbá – teszi hozzá –, megköszönném, ha nem Ninának
szólítanál. Nem vagyok az ivócimborád. – Vicsorogva néz a
többi nőre. – Mrs. Winchesternek hívj! Ne kelljen többször
emlékeztetnem.
Elképedve bámulok rá. A legelső napomon utasított arra,
hogy Ninának szólítsam. Amióta itt dolgozom, mindig is így
hívtam, és egyszer sem szólt rám emiatt. Most meg úgy
viselkedik, mintha szemtelenül bizalmaskodtam volna.
A legrosszabb az, hogy a többi nő úgy viselkedik, mintha Nina
egy hős lenne, amiért így kiosztott engem. Patrice belekezd
valami történetbe arról, hogy a takarítónőjének volt képe
elmondani neki, hogy meghalt a kutyája.
– Nem akarok gonoszkodni – mondja Patrice –, de mit érdekel
engem, hogy Juanita kutyája meghalt? Folyton erről beszélt. De
most tényleg.
– Viszont mindenképpen szükségünk van segítségre. – Nina a
szájába dobja az egyik elfogadhatatlannak ítélt előételt.
Figyeltem őt, és körülbelül a tál felét ő ette meg, miközben a
többi nő csak csipegetett, mint a madarak. – Különösen, ha
Andrew-val újabb babát várunk.
A többi nő izgatottan zihál.
– Nina, te terhes vagy! – kiált fel Suzanne.
– Tudtam, hogy okkal eszel ötször annyit, mint mi – jelenti ki
Jillianne diadalmasan.
Nina döbbent pillantást vet rá, én pedig alig tudom elfojtani a
nevetést.
–  Még nem vagyok terhes. De Andyvel járunk egy
termékenységi specialistához, aki állítólag csodálatos. Higgyétek
el, az év végére gyerekem lesz!
– Ez nagyszerű! – Patrice Nina vállára teszi a kezét. – Tudom,
hogy már régóta szeretnétek gyereket. És Andrew olyan
nagyszerű apa!
Nina bólint, és egy pillanatra kicsit párásnak tűnik a szeme.
Megköszörüli a torkát.
–  Bocsássatok meg egy pillanatra, hölgyek. Mindjárt itt
vagyok.
Berohan a házba, én pedig nem vagyok biztos benne, hogy
most illene-e követnem. Valószínűleg a mosdóba megy vagy
ilyesmi. Persze, lehet, hogy most már ez is az egyik feladatom
 y gy gy
lesz: követni Ninát a fürdőszobába, hogy megtörölgessem a
kezét, lehúzzam utána a vécét, vagy isten tudja, mi.
Amint Nina eltűnik, a többi nő halkan kuncogni kezd.
–  Jaj, istenem! – viháncol Jilliane. – Ez annyira kínos volt! El
sem hiszem, hogy ezt mondtam neki. Tényleg azt hittem, hogy
terhes! De most tényleg, nem úgy néz ki, mint aki terhes?
– Akkora lesz, mint egy ház – ért egyet Patrice. – Komolyan fel
kellene vennie egy dietetikust meg egy személyi edzőt. És
másnak is feltűnt, hogy lenőtt a haja?
A többi nő egyetértően bólogat. Bár én nem veszek részt
ebben a beszélgetésben, én is észrevettem, hogy Nina haja
lenőtt. Aznap, amikor a felvételi beszélgetésünk volt, a frizurája
makulátlannak tűnt. A hajtöve azonban most egy jó
centiméterrel sötétebb. Meglep, hogy ennyire elengedte magát.
–  Mármint, én biztosan szégyellnék így emberek között
mutatkozni – magyarázza Patrice. – Hogy akarja megtartani azt
a dögös férjét?
–  Főleg azok után, hogy úgy hallottam, házassági szerződést
kötöttek – teszi hozzá Suzanne. – Ha elválnának, ő gyakorlatilag
semmit sem kapna. Még gyerektartást sem, mert tudjátok,
Andrew jogilag nem fogadta örökbe Ceceliát.
–  Házassági szerződés! – fakad ki Patrice. – Mi történt
Ninával? Miért írna alá ilyesmit? Inkább tegyen meg mindent
annak érdekében, hogy a férje boldog legyen!
–  Hát, nem én leszek az, aki közli vele, hogy fogyókúráznia
kell! – szól közbe Jillianne. – Istenem, nem akarom
visszaküldeni abba az elmegyógyintézetbe. Tudjátok, hogy Nina
nem teljesen önmaga.
Elakad a lélegzetem. Azt hittem, hogy amikor az a két nő az
iskola előtt arra célozgatott, hogy Nina őrült, arra gondoltak,
hogy egy tipikus kertvárosi, őrült nő. Vagyis pszichológushoz
jár, és időnként bevesz egy-két szem nyugtatót. De úgy hangzik,
hogy Nina egy szinttel e felett van. Ha hinni lehet ezeknek a
pletykafészkeknek, akkor pszichiátriai intézetben is volt. Súlyos
betegsége van.
Bűntudatot érzek, amiért annyira türelmetlen vagyok vele,
 y gy
amikor téves információt közöl velem, vagy amikor a hangulata
hirtelen megváltozik. Nem az ő hibája. Ninának komoly
problémái vannak. Így most már minden világosabb.
– Ide figyeljetek! – Patrice néhány fokkal halkabban folytatja.
Úgy csinálja, hogy ne halljam, ami azt jelenti, hogy fogalma
sincs róla, milyen hangosan beszél. – Én Nina helyében biztosan
nem vennék fel egy csinos, fiatal szobalányt a házamba.
Biztosan majd beleőrül a féltékenységbe!
Elfordítom a tekintetem, próbálom nem mutatni, hogy
minden szavát hallom. Mindent megtettem, hogy Nina ne
legyen féltékeny. Nem akarom, hogy a leghalványabb sejtése is
legyen arról, hogy tetszik a férje. Nem akarom, hogy megtudja,
vonzónak találom, és azt sem, hogy azt higgye, van rá esély,
hogy valami történhet kettőnk között.
Úgy értem, igen, ha Andrew egyedülálló lenne, érdekelne. De
nem az. Távol tartom magam attól a férfitól. Ninának nincs oka
aggodalomra.
 TIZENHÉT

Andrew-nak és Ninának ma találkozója van azzal a bizonyos

termékenységi specialistával.
Mindketten egész héten idegesek és izgatottak voltak a
találkozó miatt. Hallottam a beszélgetésük részleteit vacsora
közben. Úgy tűnik, Nina egy csomó termékenységi tesztet
csináltatott, és ma fogják megbeszélni az eredményeket. Nina
úgy gondolja, hogy lombikra fog sor kerülni, ami drága, de
természetesen van pénzük bőven.
Bármennyire is az idegeimre megy néha Nina, cukik, ahogy
az új babát tervezgetik. Tegnap arról beszélgettek, hogy a
vendégszobát gyerekszobává alakítják át. Nem is tudom, ki
izgatottabb, Nina vagy Andrew. A saját érdekükben remélem,
hogy Nina hamarosan teherbe esik.
Amíg ők a találkozón vannak, nekem kell vigyáznom
Ceceliára. Egy kilencéves kislányra figyelni elvileg nem lenne
nehéz. De úgy tűnik, Cecelia elhatározta, hogy megnehezíti a
dolgom. Miután egy barátnője anyukája elhozta őt az isten
tudja, milyen óra után (karate, balett, zongora, foci, torna – már
teljesen elvesztettem a fonalat), az egyik cipőjét jobbra rúgja, a
másikat balra, a hátizsákját pedig egy harmadik irányba dobta.
Szerencsére túl meleg van a kabáthoz, különben találnia
kellene egy negyedik helyet, ahová azt hajíthatja.
–  Cecelia – szólalok meg türelmesen –, betennéd a cipődet a
szekrénybe, kérlek?
–  Később – feleli szórakozottan, miközben lekuporodik a
kanapéra, és lesimítja a halványsárga ruháját. Felkapja a
távirányítót, bekapcsolja a tévét, és egy fülsértően hangos
rajzfilmet választ. Egy narancs meg egy körte vitatkozik a
képernyőn. – Éhes vagyok.
 Nagy levegőt veszek, hogy megnyugtassam magam.
– És mit szeretnél enni?
Feltételezem, hogy valami nevetséges dolgot fog kitalálni,
amit nekem kell elkészítenem, csak hogy megizzasszon. Ezért
meglepődöm, amikor azt mondja:
– Egy húsos szendvicset.
Annyira megkönnyebbültem, hogy a házban van minden, ami
egy húsos szendvicshez kell, hogy nem is ragaszkodom hozzá,
hogy tegye hozzá: légy szíves. Ha Nina azt akarja, hogy a lánya
ilyen modortalan legyen, az az ő előjoga. Nem az én dolgom,
hogy fegyelmezzem.
Elindulok a konyhába, és előveszek egy kis kenyeret meg egy
csomag marhafelvágottat a dugig pakolt hűtőből. Nem tudom,
Cecelia szereti-e a majonézt a szendvicsben, ráadásul biztos
vagyok benne, hogy vagy túl sokat, vagy túl keveset tennék rá.
Ezért aztán úgy döntök, egyszerűen odaadom neki az üveg
majonézt, hogy szedjen belőle magának, amennyit akar. Haha,
jól túljártam az eszeden, Cecelia!
Visszamegyek a nappaliba, és a szendvicset meg a majonézt a
dohányzóasztalra teszem Cecelia elé. Lenéz a szendvicsre, és a
szemöldökét ráncolja. Tétován kézbe veszi, majd undor ül ki az
arcára.
– Fúj! – kiáltja. – Nekem ez nem kell!
Istenre esküszöm, hogy puszta kézzel megfojtom ezt a lányt.
–  Azt mondtad, hogy húsos szendvicset akarsz. És én
csináltam neked egy húsos szendvicset.
–  Nem azt mondtam, hogy húsos szendvicset akarok! –
nyafogja. – Azt mondtam, hogy abalone szendvicset akarok!{3}
Tátott szájjal bámulok rá.
– Abalone szendvicset? Az meg mi?
Cecelia csalódottan felnyög, és a földre dobja a szendvicset. A
kenyérszeletek meg a hús elválik, és három külön kupacban
landol a szőnyegen. Az egyetlen pozitívum, hogy nem
használtam majonézt, így legalább nem kell majonézt
takarítanom.
 Oké, elegem van ebből a lányból. Talán nem az én dolgom a
fegyelmezés, de elég idős ahhoz, hogy tudja, nem szabad a
padlóra dobálni a kaját. És ha hamarosan kisbaba lesz a
házban, meg kell tanulnia úgy viselkedni, ahogy az egy vele
egykorú gyerektől elvárható.
– Cecelia! – szólalok meg összeszorított fogakkal.
Felemeli enyhén hegyes állát.
– Mi van?
Nem vagyok benne biztos, hogy mi történt volna ezek után,
de a vitánkat megszakítja a bejárati ajtó nyílása. Biztosan
Andrew és Nina az, akik az orvostól jöttek meg. Elfordulok
Ceceliától, és mosolyt erőltetek az arcomra. Biztos vagyok
benne, hogy Nina majd szétrobban az izgalomtól a látogatás
miatt.
Csakhogy amikor belépnek a nappaliba, egyikük sem
mosolyog.
Az enyhe kifejezés. Nina szőke haja kócos, a fehér blúza
gyűrött. A szeme véreres és duzzadt. Andrew sem néz ki valami
jól. A nyakkendője félig ki van bontva, mintha elkezdte volna
kihúzni, aztán menet közben mégis úgy hagyta. És igazából az ő
szeme is véreresnek tűnik.
Összeszorítom a kezem.
– Minden rendben?
Be kellett volna fognom a számat. Az lett volna a legokosabb.
Mert most Nina rám irányítja a tekintetét, és a sápadt bőre
élénkpirosra változik.
– Az isten szerelmére, Millie! – csattan fel. – Miért kell folyton
kíváncsiskodnod? Semmi közöd ehhez.
Nyelek egyet.
– Annyira sajnálom, Nina.
A tekintete a padlóra téved. Cecelia széthajigált cipőjére. A
dohányzóasztal mellé dobott kenyérre és a szalámira. Ráadásul
Cecelia valamikor az utolsó pillanatban kirohant a nappaliból,
és sehol sem látom. Nina arca eltorzul.
–  Tényleg erre kell hazajönnöm? Erre a rendetlenségre? De
most tényleg, miért fizetlek téged? Talán ideje lenne, hogy más
 y g g j gy
munka után nézz.
Összeszorul a torkom.
– Én… fel akartam takarítani…
–  Nekem inkább ne dolgozz, kérlek! – Szúrós pillantást vet
Andrew-ra. – Megyek, lefekszem. Nagyon fáj a fejem.
Nina felfelé trappol a lépcsőn, a sarka úgy kopog, mintha
minden lépésnél pisztoly dördülne, majd ahogy a hálószobába
ér, hangosan becsapja maga után az ajtót. Nyilvánvalóan nem
jól alakult az orvosi megbeszélés. Nincs értelme, hogy most
beszélgetni próbáljak vele.
Andrew ledobja magát a bőrkanapéra, és hátraveti a fejét.
– Hát ez szívás volt.
Beleharapok az ajkamba, és leülök mellé, bár érzem, hogy
valószínűleg nem kellene.
– Jól vagy?
Az ujjbegyével dörzsölgeti a szemét.
– Nem igazán.
– Akarsz… akarsz beszélni róla?
–  Nem igazán. – Egy pillanatra összeszorítja a szemét. Sóhajt
egy nagyot. – Nem fog összejönni. Nina nem fog teherbe esni.
Az első reakcióm a döbbenet. Nem mintha sokat tudnék a
témáról, de nem igazán tudom elhinni, hogy Nina és Andrew
nem képesek annyit fizetni, hogy megoldódjon ez a helyzet.
Esküszöm, egyszer láttam a hírekben, hogy egy hatvanéves nő
teherbe esett.
De ezt nem mondhatom Andrew-nak. Épp most jártak az
egyik legnevesebb termékenységi specialistánál. Biztosan
jobban ért ehhez nálam. Ha azt mondta, hogy Nina nem eshet
teherbe, akkor ez így van. Nem lesz baba.
– Annyira sajnálom, Andrew!
– Ja… – Beletúr egy kézzel a hajába. – Próbálok belenyugodni,
de nem mondhatom, hogy nem vagyok csalódott. Úgy értem,
úgy szeretem Ceceliát, mintha a sajátom lenne, de… Azt
akartam… Úgy értem, mindig is arról álmodtam…
Ez a legmélyebb beszélgetés, amit valaha is folytattunk.
Örülök, hogy megnyílt előttem.
–  Megértem – motyogom. – Biztos nagyon nehéz lehet…
mindkettőtöknek.
Lenéz az ölébe.
– Erősnek kell lennem Nináért. Teljesen összetört emiatt.
– Tehetek valamit?
Egy pillanatra elhallgat, és végigsimít ujjával a kanapé
bőrének egyik ráncán.
–  Van egy előadás, amit Nina meg akar nézni a városban.
Folyton ezt emlegeti. A Showdown. Tudom, hogy feldobná, ha
szereznénk rá jegyet. Ha megkérdeznéd tőle, mely időpontok
alkalmasak neki, és lefoglalnál két helyet a színpadhoz közel, az
nagyszerű lenne.
–  Rendben – felelem. Rengeteg okból kifolyólag ki nem
állhatom Ninát, de el sem tudom képzelni, milyen lehet, amikor
ilyen hírt kap. A szívem szakad meg érte.
Andrew ismét megdörzsöli véreres szemét.
–  Köszönöm, Millie. Őszintén szólva nem tudom, mihez
kezdenénk nélküled. Sajnálom, ahogy Nina néha bánik veled.
Tudod, egy kicsit temperamentumos, de tényleg kedvel téged, és
nagyra értékeli a segítségedet.
Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ez igaz, de nem fogok
vitatkozni vele. Addig kell itt dolgoznom, amíg össze nem
gyűjtök egy elfogadható összeget. Addig pedig mindent meg kell
tennem, hogy Ninát boldoggá tegyem.
 TIZENNYOLC

Aznap éjjel kiabálásra ébredek.

A padlás jól szigetelt, így nem hallom, mit mondanak. De a
szobám alól kifejezetten hangos hangok hallatszanak. Egy férfi
és egy női hang. Andrew-é és Nináé.
Aztán egy csattanást hallok.
Ösztönösen kipattanok az ágyból. Lehet, hogy semmi közöm
hozzá, de valami történik odalent. Az a minimum, hogy
meggyőződöm róla, minden rendben van-e.
A kilincsgombra teszem a kezem, de az nem fordul el.
Megszoktam már, hogy az ajtó sokszor beragad. De időnként
azért elfog a pánik. A gomb végül megmozdul a kezem alatt. És
már kint is vagyok.
Leereszkedem a nyikorgó lépcsőn az emeletre. Most, hogy
kijutottam a padlásról, a kiabálás sokkal hangosabb. A
hálószobából jön. Nina kiabál Andrew-val. Szinte hisztérikusan.
–  Ez nem igazságos! – kiabálja. – Mindent megtettem, amit
lehet, és…
– Nina – válaszolja a férfi. – Nem a te hibád.
–  De az én hibám! Ha egy fiatalabb nővel lennél, olyan
gyereked lehetne, amilyet szeretnél! Az én hibám!
– Nina…
– Jobb lenne neked nélkülem!
– Ugyan már, ne mondd ezt…
–  Ez az igazság! – De nem szomorúnak hangzik. Inkább
dühösnek. – Azt kívánod, bárcsak meghaltam volna!
– Nina, hagyd ezt abba!
Újabb hangos csattanás hallatszik a szobából. Ezt aztán egy
harmadik követi. Hátrálok egy lépést, és azon tépelődöm,
bekopogjak-e az ajtón, hogy megbizonyosodjak róla, minden
rendben van, vagy inkább szaladjak vissza a szobámba, és
bújjak el. Néhány másodpercig egy helyben állok, megbénít a
döntésképtelenségem. Aztán kitárul az ajtó.
Nina áll ott ugyanabban a liliomfehér hálóingben, amit akkor
este viselt, amikor rajtakapott engem és Andrew-t a nappaliban.
De most észreveszek egy bíborvörös csíkot a halvány anyagon,
ami a csípőjénél kezdődik, és végigfut a szoknya hosszán.
– Millie. – Belém fúródik a tekintete. – Mit keresel itt?
Lenézek a kezére, és látom, hogy a jobb tenyerén ugyanez a
bíborvörös csík van.
– Én…
–  Kémkedsz utánunk? – vonja fel a szemöldökét. –
Hallgatóztál?
– Nem! – Hátrálok egy lépést. – Csak egy csattanást hallottam,
és aggódtam, hogy… meg akartam győződni róla, hogy minden
rendben van-e.
Látja, hogy a vörös foltot nézem a ruháján, ami nem lehet
más, csak vér. Úgy tesz, mintha szórakoztatná ez a jelent.
–  Csak egy kicsit megvágtam a kezem. Semmi ok az
aggodalomra. Nincs szükségem a segítségedre.
De mi történt odabent? Tényleg ezért véres a hálóingje? És
hol van Andrew?
Mi van, ha megölte? Mi van, ha a férje holtan fekszik a
hálószoba közepén? Vagy ami még rosszabb, mi van, ha épp
most vérzik el, és még van esélyem megmenteni? Nem mehetek
el csak úgy. Lehet, hogy tettem néhány rossz dolgot az
életemben, de nem fogom hagyni, hogy Nina megússza a
gyilkosságot.
– Hol van Andrew? – kérdezem.
Rózsaszín foltok jelennek meg az arcán.
– Tessék?
– Én csak… – Egyik lábamról a másikra billenek. – Hallottam
egy csattanást. Andrew… jól van?
Nina kikerekedett szemmel mered rám.
– Hogy merészeled! Mégis mivel vádolsz engem?
Eszembe jut, hogy Andrew milyen nagydarab, erős férfi. Ha
 j gy y gy
Nina ilyen könnyen elintézte, nekem mennyi esélyem lenne
ellene? De képtelen vagyok megmozdulni. Meg kell győződnöm
róla, hogy Andrew jól van.
– Menj vissza a szobádba! – parancsol rám.
Lenyelem a gombócot a torkomban.
– Nem.
– Menj vissza a szobádba, különben ki vagy rúgva!
Komolyan gondolja. Látom a szemében. De képtelen vagyok
megmozdulni. Ismét tiltakozom, de aztán meghallok valamit.
Valamit, amitől a vállam megereszkedik, és megkönnyebbülök.
A vízcsap hangját a hálószobából. Andrew jól van. Csak a
fürdőszobában van.
Hála istennek!
– Boldog vagy? – Nina világoskék szeme olyan, akár a jég, de
van valami más is benne. Élvezet. Szeret rám ijeszteni. – A
férjem él és virul.
Lehajtom a fejem.
– Oké, csak azt akartam… Sajnálom, ami veletek történt.
Megfordulok, és végigbotorkálok a folyosón. Érzem Nina
tekintetét a hátamban. Amikor már majdnem a lépcsőháznál
tartok, a hangja felcsendül mögöttem.
– Millie?
Megfordulok. Fehér ruhája úgy ragyog a folyosóra beszűrődő
holdfényben, mintha egy angyal lenne. Leszámítva a vért. És
most már azt is látom, hogy a padlón, a sérült jobb keze alatt
egy apró, bíborvörös tócsa képződött.
– Igen?
–  Maradj fent a padláson éjszaka! – A tekintete megvillan. –
Megértetted?
Nem kell kétszer mondania. Soha többé nem akarok lejönni a
padlásról.
 TIZENKILENC

Másnap reggel Nina ismét önmaga kellemesebb változatát

nyújtja, látszólag elfelejtette az előző estét. Akár azt is
hihetném, hogy az egész csak egy rémisztő álom volt, ha nem
lenne a jobb kezén kötés. A fehér gézt bíborvörös pettyek fedik.
Bár nem viselkedik velem közvetlenül furcsán, Nina ma
reggel a szokásosnál is idegesebb. Amikor elindul, hogy Ceceliát
az iskolába vigye, a kerekek csikorognak az aszfalton. Amikor
visszatér, egy pillanatig csak áll a nappali közepén, és a falakat
bámulja, míg végül kijövök a konyhából, és megkérdezem, jól
van-e.
–  Jól vagyok. – Megigazgatja fehér blúzának gallérját, ami
gyűrött, pedig biztos vagyok benne, hogy kivasaltam. – Lennél
olyan kedves, és csinálnál nekem reggelit, Millie? A szokásosat.
– Természetesen – mondom.
A „szokásos” Nina számára rántotta három tojásból sok vajjal
és parmezán sajttal, négy szelet baconnel és egy muffinnal, amit
szintén megvajazok. Nem tehetek róla, de akaratlanul is
eszembe jutnak a megjegyzések, amiket az az SZTE-s nő tett
Nina súlyára, amikor ő nem volt jelen, pedig kifejezetten
tisztelem Ninát azért, hogy nem tartja számon, mennyi kalóriát
fogyaszt, ellentétben azokkal a nőkkel. Nina nem gluténmentes
és vegán koszton él. Amennyire én tudom, azt eszik, amit akar,
sőt, annál többet is. Még késő este is nassol, amit a koszos
tányérok bizonyítanak, amiket reggel a pulton hagy, hogy
mosogassam el őket. Sosem rakja be őket a mosogatógépbe.
Az étkezőasztalnál tálalom neki az ételt, és rakok mellé egy
pohár narancslevet is. Alaposan szemügyre veszi az ételt, és
attól tartok, hogy most épp azt a Ninát kaptam el, amelyik vagy
azt fogja mondani, hogy ezen a tányéron minden rosszul van
elkészítve, vagy azt állítja, hogy nem kért tőlem reggelit.
Ehelyett azonban kedvesen rám mosolyog.
– Köszönöm, Millie.
–  Szívesen. – Tétován ott ácsorgok felette. – Egyébként
Andrew megkért, hogy vegyek nektek két jegyet a Showdownra
a Broadwayn.
Erre felcsillan a szeme.
– Ó, olyan figyelmes. Igen, az csodálatos lenne!
– Mely napokon lenne jó neked?
Egy kis tojást kanalaz a szájába, és elgondolkodva rágcsál.
–  Vasárnaptól kezdve egy héten át szabad vagyok, ha meg
tudod oldani.
– Persze. És természetesen tudok vigyázni Ceceliára.
Még több tojást kanalaz a szájába. Egy része nem a szájába
kerül, hanem a fehér blúzára potyog. Úgy tűnik, észre sem
veszi, hogy ott van, és tovább lapátolja az ételt a szájába.
– Még egyszer köszönöm, Millie. – Rám kacsint. – Tényleg nem
tudom, mihez kezdenénk nélküled.
Szereti ezt mondani nekem. Ahogy azt is, hogy ki fog rúgni. És
imádja ezt a kettőt váltogatni.
De azt hiszem, ez nem az ő hibája. Ninának határozottan
mentális problémái vannak, ahogy a barátai is mondták.
Folyton az állítólagos pszichiátriai kórházi tartózkodására
gondolok. Oka volt annak, hogy bezárták. Valami rossz történt,
és nagyon kíváncsi vagyok arra mi lehetett az. Nem mintha
megkérdezhetném tőle. És a próbálkozásaim, hogy Enzótól
megtudjam a történetet, nem jutottak eredményre.
Nina már majdnem az egész tányérját letakarította, kevesebb
mint öt perc alatt eltüntetve a tojást, a szalonnát és a muffint,
amikor Andrew lekocog a lépcsőn. Kicsit aggódtam érte az este
után, pedig hallottam, hogy folyik a víz. Nem mintha erre
bármennyi esély is lenne, de az is megfordult a fejemben, hogy
mondjuk Nina valamilyen automata időzítőn állította be a
csapot, csak hogy úgy tűnjön, mintha a férje fürdőszobában
lenne, épen és egészségesen. Mint mondtam, a lehetőség nem
tűnt valószínűnek, de lehetetlennek sem. Mindenesetre
megkönnyebbülést jelent, hogy épségben van. Egy pillanatra
elakad a lélegzetem a világoskék inggel párosított sötétszürke
öltönye láttán.
Éppen mielőtt Andrew belépne az ebédlőbe, Nina eltolja
magától a tányérját. Feláll, és lesimítja szőke haját, ami most
nem olyan fényes, mint szokott, és a sötét hajtövek még jobban
látszanak, mint korábban.
–  Szia, Andy! – Káprázatos mosolyt küld a férfinek. – Hogy
vagy?
A férfi szólásra nyitja a száját, de aztán a tekintete megakad
Nina tojással összekent blúzán. Az ajka félvigyorra húzódik.
– Nina, van rajtad egy kis tojás.
–  Ó! – A nő enyhén elpirul, ahogy törölgetni kezdi a blúzán
lévő tojást. De már percek óta ott ül, és a folt még mindig ott
van a fehér anyagon. – Elnézést!
–  Semmi baj, így is gyönyörű vagy. – Megragadja a vállát, és
magához húzza egy csókra. Nézem, ahogy Nina elolvad a
férfihoz simulva, és próbálom figyelmen kívül hagyni a
mellkasomban érzett féltékenységet. – Most rohannom kell az
irodába, de este találkozunk.
– Kikísérlek, drágám.
Nina olyan rohadt szerencsés. Mindene megvan. Igen, volt
egy kis idő, amit az elmegyógyintézetben töltött, de legalább
nem ült börtönben. És most itt van, egy hihetetlen házban,
rengeteg pénzzel, és egy férjjel, aki kedves, vicces, gazdag,
figyelmes és… nos, elképesztően dögös.
Egy pillanatra lehunyom a szemem, és arra gondolok, milyen
életem lehetne, ha én lennék Nina helyében. Ha én lennék a nő,
aki ezt a háztartást vezeti. Ha megkapnám a drága ruhákat, a
cipőket és a puccos autót. Ha lenne egy bejárónőm, akinek
parancsolgathatnék, akit arra kényszeríthetnék, hogy főzzön
nekem, takarítson rám, és egy apró lyukban lakjon a padláson,
míg nekem a nagy hálószoba jutna, a franciaággyal és az
egymillió darab lepedővel. És legfőképpen, hogy olyan férjem
legyen, mint Andrew. Hogy az ajkait úgy nyomja az enyémhez,
ahogy ő az övéhez. Hogy érezzem a teste melegét a
mellkasomon…
Istenem, nem szabad erre gondolnom! Most azonnal abba
kell hagynom! Mentségemre szóljon, hogy nagyon hosszú ideje
nem voltam férfival. Tíz évet töltöttem a börtönben, és
mindvégig egy tökéletes srácról fantáziáltam, akit majd
megismerek, ha innen kiszabadulok, aki majd mindentől
megment. És most…
Nos, megtörténhet. Lehetséges.
Felmászom a lépcsőn, és nekilátok az ágyazásnak meg a
hálószobák takarításának. Épp végeztem, és már lefelé tartok,
amikor megszólal a csengő. Odasietek, hogy kinyissam, és
meglepődve látom, hogy Enzo áll az ajtóban, egy hatalmas
kartondobozzal a karjában.
–  Ciao! – üdvözlöm, emlékezve a köszönésre, amit tőle
tanultam. Látom az arcán, hogy szórakoztatom.
– Ciao! Ezt… neked hoztam.
Azonnal megértem, mi történhetett. Valaki…
A futárok néha nem veszik észre, hogy a kapun keresztül is
be lehet menni, ezért a nehéz csomagokat a kapun kívül dobják
le, és nekem kell becipelnem őket a házba. Enzo bizonyára látta,
hogy a futár otthagyta a csomagot, és most kedvesen behozta
nekem.
– Grazie – mondom.
Felvonja a szemöldökét.
– Akarod, hogy én…
Egy másodpercbe telik, mire rájövök, mit kérdez.
– Ó… igen, tedd csak az étkezőasztalra!
Az étkezőasztalra mutatok, ő pedig odacipeli a csomagot.
Emlékszem, hogy Nina menyire kiakadt, amikor Enzo bejött a
házba, de ő most nincs itt, és az a doboz túl nehéznek tűnik
ahhoz, hogy felemeljem. Miután leteszi az asztalra,
megpillantom a feladó címét: Evelyn Winchester. Valószínűleg
Andrew valamelyik családtagja.
 – Grazie – ismétlem.
Enzo bólint. Fehér pólót és farmert visel – jól néz ki. Mindig
kint van a napon, ott izzad az udvaron, és a környéken lakó
gazdag nők imádják őt bámulni. Őszintén szólva, én jobban
szeretem Andrew külsejét, és persze itt van a nyelvi akadály is.
De talán egy kis szórakozás Enzóval jót tenne nekem.
Levezethetném egy kicsit a felgyülemlett energiát, és talán
felhagynék a teljesen helytelen fantáziálással a főnököm
férjéről.
Nem tudom, hogyan hozzam szóba a témát, mivel úgy tűnik,
nem beszél angolul. De biztos vagyok benne, hogy a szerelem
nyelve univerzális.
–  Víz? – kínálom meg, miközben próbálom kitalálni, hogy
pontosan hogyan is kezdjem.
Bólint.
– Sí.
Kiszaladok a konyhába, és felkapok egy poharat a
szekrényből. Félig megtöltöm vízzel, és kiviszem neki. Hálásan
elfogadja.
– Grazie.
A bicepsze kidudorodik, ahogy iszik a pohárból. Nagyon jó
teste van. Kíváncsi vagyok, milyen lehet az ágyban.
Valószínűleg fantasztikus.
A kezemet tördelem, miközben ő iszik.
– Szóval… nagyon elfoglalt vagy?
Leereszti a poharat, és üres tekintettel néz rám.
– He?
–  Ööö… – Megköszörülöm a torkomat. – Úgy értem, sok a
munkád?
– Munka. – Bólogatva reagál arra az egy szóra, amit ért. Én ezt
komolyan nem értem. Három éve dolgozik itt, és tényleg nem
ért angolul? – Sí. Molto occupato.
– Ó!
Ez nem halad túl jól. Talán rögtön a lényegre kéne térnem.
– Figyelj! – Teszek felé egy lépést. – Csak arra gondoltam, hogy
esetleg jót tenne neked… egy kis szünet?
Sötét tekintettel fürkészi az arcomat. Tényleg szép szeme van.
– Én… nem értem.
Meg tudom csinálni: csak a szerelem nyelvén kell beszélnem.
–  Egy kis szünet. – Kinyújtom a kezem, a mellkasára teszem,
és kihívóan felvonom a szemöldökömet. – Tudod.
Azt vártam, hogy ezen a ponton rám vigyorog, felkap, és
felvisz a padlásra, ahol órákig kényeztetjük egymást. Arra
viszont nem számítottam, hogy a tekintete elsötétül. Úgy ugrik
el tőlem, mintha a kezem lángolna, és dühös olasz tirádába
kezd. Fogalmam sincs, mit mond, azon kívül, hogy nem „hello”
és nem „köszönöm”.
– Ó… nagyon sajnálom – felelem tehetetlenül.
–  Sei pazzo!{4} – kiabálja. Egyik kezével beletúr a fekete
hajába. – Che cavolo!{5}
Ez rohadt kínos. Legszívesebben bemásznék az asztal alá.
Mármint, gondoltam, hogy van rá esély, hogy visszautasít, de
nem ilyen hevesen.
– Én… nem akartam…
Szinte félve néz fel a lépcsőházra, majd vissza az arcomra.
– Én… én megyek. Most.
–  Rendben – bólogatok. – Természetesen. Én… nagyon
sajnálom. Én csak barátságos akartam lenni. Nem akartam…
Olyan pillantást vet rám, mintha tudná, hogy amit mondok,
színtiszta baromság. Azt hiszem, vannak dolgok, amik tényleg
egyetemesek.
– Sajnálom – mondom harmadszorra, miközben ő az ajtó felé
lépked. – És… köszönöm a csomagot. Grazie.
Megáll az ajtóban, felém fordul, és egyenesen a szemembe
néz.
–  Te… menj el, Millie! – mondja tört angolsággal. – Ez… –
Összepréseli az ajkát, aztán sikerül kimondania azt a szót, amit
az első találkozásunk napján mondott nekem, ezúttal angolul: –
Veszélyes.
Ismét felnéz a lépcsőházra, gondterhelt arckifejezéssel. Aztán
megrázza a fejét, és mielőtt megállíthatnám, hogy rákérdezzek,
mire gondol, kisiet a bejárati ajtón.
 HÚSZ

Istenem, ez kínos volt.

Még mindig nem ocsúdtam fel abból a megaláztatásból, hogy
Enzo visszautasított, miközben arra várok, hogy Cecelia
befejezze a sztepptáncóráját. A fejem lüktet, és a kis lábak
tánctanteremből idehallatszó egyhangú kopogása egyáltalán
nem segít a helyzeten. Körülnézek a teremben, vajon más is
ugyanolyan idegesítőnek találja-e, mint én. Nem? Csak én?
A mellettem ülő nő végül megértő pillantást vet rám.
Természetes, sima bőre alapján, melyen nincs nyoma
arcfelvarrásnak vagy botoxnak, úgy becsülöm, nagyjából velem
egyidős lehet, ami arra enged következtetni, hogy ő sem a saját
gyerekéért jött. Ő is a személyzet tagja, mint én.
–  Advilt? – kérdezi. Hatodik érzékkel kell rendelkeznie, hogy
észrevegye, mi a bajom. Vagy talán a sóhajaimból olvasott.
Tétovázom, de aztán bólintok. A fájdalomcsillapító nem fog
megszabadítani attól a megaláztatástól, hogy a dögös olasz
kertész elutasított, de legalább a fejfájásomat enyhíti.
Benyúl a nagy fekete táskájába, és kivesz egy doboz Advilt.
Felvont szemöldökkel rám néz. Kinyújtom a kezem, mire ő két
kis piros tablettát ráz a tenyerembe. A számba dobom, és
folyadék nélkül lenyelem őket. Kíváncsi vagyok, mennyi idő
múlva hat.
–  Amúgy Amanda vagyok – mondja. – A hivatalos táncos
várótermi drogdílered.
Akaratlanul is felnevetek.
– És kiért jöttél?
Átdobja a vállán a barna lófarkát.
–  A Bernstein ikrekért. Látnod kéne őket szteppelni. Nem
semmi látvány: ha már a lüktető fejfájásról beszélünk. És te?
 – Cecelia Winchesterért.
Amanda halkan füttyent egyet.
– Winchesteréknek dolgozol? Sok szerencsét hozzá!
Összeszorítom a térdemet.
– Hogy érted ezt?
Megemeli a vállát.
– Nina Winchester. Tudod. Ő… – A mutatóujjával azt mutatja:
„dilinyós”. – Igaz?
– Honnan tudod?
– Ó, ezt mindenki tudja. – Egy pillantást vet rám. – Továbbá, az
az érzésem, hogy Nina féltékeny típus. A férje pedig nagyon
dögös, nem gondolod?
Elfordítom a tekintetem.
– Vele minden rendben van, azt hiszem.
Amanda kotorászni kezd a táskájában, miközben én
megnyalom a számat. Erre a lehetőségre vártam. Arra, hogy
találjak valakit, akitől információkat szerezhetek Nináról.
– Na és – folytatom –, miért mondják az emberek, hogy Nina
őrült?
Felnéz, és egy pillanatra megijedek, hogy megsértődik a
nyilvánvaló áskálódásom miatt. De a csaj csak vigyorog.
–  Ugye tudod, hogy bezárták egy diliházba? Mindenki erről
beszél.
Összerezzenek, amikor a „diliház” kifejezést használja. Biztos
vagyok benne, hogy arra a helyre is vannak hasonlóan színes
kifejezései, ahol én töltöttem életem utolsó évtizedét. De ezt
akkor is hallanom kell. A szívem felgyorsul, szinkronban dobog
a kis lábak kopogásával a túlsó helyiségből.
– Igen, hallottam erről valamit…
Amanda kuncog.
–  Cecelia akkor még csecsemő volt. Szegénykém! Ha a
rendőrség egy másodperccel később érkezett volna…
– Akkor?
A lány jóval halkabban folytatja, és körülnéz a szobában.
– Ugye tudod, hogy mit tett?
 Szótlanul megrázom a fejem.
– Szörnyű volt… – Amanda beszívja a levegőt. – Megpróbálta
kádba fojtani Ceceliát.
Az egyik kezemet a szám elé szorítom.
– Hogy mi?
Ő ünnepélyesen bólint.
– Nina begyógyszerezte, aztán bedobta a kádba, amibe folyt a
víz, aztán maga is bevett egy csomó tablettát.
Kinyitom a számat, de nem jönnek ki szavak. Valami olyan
történetre számítottam, mint például, nem is tudom,
összeveszett egy másik anyukával a balettedzésen a legjobb
színű tütü miatt, aztán összeomlott, amikor nem tudtak
megegyezni. Vagy talán a kedvenc manikűröse úgy döntött,
hogy nyugdíjba megy, és Nina ezt nem bírta elviselni. Ez
teljesen más. Nina megpróbálta megölni a saját gyerekét! Nem
tudok ennél szörnyűbbet elképzelni.
–  Andrew Winchester épp a városban volt, az irodájában –
folytatja Amanda. – De aggódni kezdett, amikor nem tudta
elérni a nőt. Hála istennek, hogy még időben hívta a
rendőrséget!
A fejfájásom az Advil ellenére is erősödik. Azt hiszem, hányni
fogok. Nina megpróbálta megölni a lányát. Megpróbálta
megölni magát. Istenem, nem csoda, hogy antipszichotikumot
szed!
Én ezt az egészet nem értem. Sok mindent el lehet mondani
Nináról, de az nyilvánvaló, hogy nagyon szereti Ceceliát. Az
ilyesmit nem lehet megjátszani. Mégis hiszek Amandának: elég
sok embertől hallottam már ezt a pletykát. Nem tűnik
lehetségesnek, hogy a városban mindenki egyszerre téved.
Nina tényleg megpróbálta megölni a lányát.
Jó, de akkor sem ismerem az összefüggéseket. Hallottam a
szülés utáni depresszióról, és arról, hogy az ember elméje
elborulhat ilyenkor. Talán fogalma sem volt róla, hogy mit
csinál. Nem azt mondják, hogy előre megtervezte a lánya
megölését. Ha így lenne, akkor börtönbe került volna. Élete
végéig.
És mégis. Bármennyire is aggódtam Nina mentális állapota
miatt, sosem hittem igazán, hogy képes lenne valódi erőszakra.
Sokkal többre képes, mint gondoltam.
Azóta, hogy Enzo elutasított, most először gondolok vissza
arra, milyen pánik volt a szemében, ahogy a bejárati ajtó felé
sietett. Menj el, Millie! Ez… veszélyes. Aggódott értem. Fél Nina
Winchestertől. Bárcsak beszélne angolul! Ha beszélne, úgy
érzem, már rég elköltöztem volna.
De tényleg, mit tehetnék? Winchesterék jól fizetnek, de nem
elég jól ahhoz, hogy saját lábra tudjak állni még néhány havi
fizetség nélkül. Ha felmondok, sosem kapok rendes ajánlást.
Megint állást kellene keresnem, és egymás után utasítanának el,
amikor tudomást szereznének a börtönviselt múltamról.
Még egy kicsit ki kell tartanom. És mindent meg kell tennem,
hogy ne húzzam fel Nina Winchestert. Az életem múlhat rajta.
 HUSZONEGY

A doboz, amit Enzo behozott, még vacsoraidőben is az

étkezőasztalon áll. Arrébb akarom tolni, hogy meg tudjak
teríteni, de nagyon nehéz: könnyebbnek tűnt, hiszen Enzo
olyan lazán behozta a szobába. Félek, hogy ha próbálom
megmozdítani, véletlenül leejtem. Amilyen szerencsém van,
kiderülne, hogy valami felbecsülhetetlen értékű Ming-váza,
vagy valami hasonlóan törékeny és drága dolog van benne.
Ismét megnézem a dobozon lévő feladó címét. Evelyn
Winchester – vajon ki lehet az? A kézzel írt betűk nagyok és
cirkalmasak. Meglököm a dobozt egy kicsit, és valami zörög
benne.
– Korai karácsonyi ajándék?
Felnézek a csomag mögül: Andrew hazaért. Biztosan a
garázsbejárat felől jött be. Halványan rám mosolyog, a
nyakkendője lazán lóg a nyakában. Örülök, mert úgy tűnik, jobb
kedvében van, mint tegnap. Tényleg azt hittem, hogy az orvosi
vizit után el fogja veszíteni a fejét. Aztán ott volt az a tegnap esti
szörnyű vita is, amikor azt hittem, Nina megölte. Persze most,
hogy tudom, miért került intézetbe, már nem tűnik olyan
elvadultnak az elképzelésem.
– Június van – emlékeztetem.
Csettint a nyelvével.
– Ha karácsonyról van szó, sosem lehet elég korán elkezdeni.
– Megkerüli az asztalt, hogy megvizsgálja a csomagon lévő
feladó címét. Csak néhány centire van tőlem, és érzem az
arcszesze illatát. Az illata… kellemes. Drága.
Hagyd abba, Millie! Ne szagolgasd a főnöködet!
– Az anyámtól jött – jegyzi meg.
Rávigyorgok.
 – Anyukád még mindig küld neked csomagokat?
Nevet.
–  Valójában régebben szokott. Különösen, amikor Nina…
beteg volt.
Beteg. Ez egy szép eufemizmus arra, amit Nina tett. Csak nem
tudom felfogni.
– Valószínűleg Cecének küldte – teszi hozzá. – Anyám imádja
elkényeztetni. Mindig azt mondja, mivel Cecének csak egy
nagymamája van, kötelessége elkényeztetni.
– És mi van Nina szüleivel?
Szünetet tart, a kezét a dobozon tartva.
–  Nina szülei meghaltak. Már kiskorában. Soha nem
találkoztam velük.
Nina megpróbálta megölni magát. Megpróbálta megölni a
saját lányát. És most kiderült, hogy egy pár halott szülőt is
hagyott maga után. Remélem, nem a házvezető lesz a
következő.
Nem. Nem kattoghatok ezen. Valószínűbb, hogy Nina szülei
rákban vagy szívbetegségben haltak meg. Bármi baja is volt
Ninának, az orvosai nyilván úgy érezték, készen áll arra, hogy
visszatérjen a társadalomba. Meg kell adnom neki a bizalmat.
–  Na mindegy – egyenesedik fel Andrew. – Akkor ezt most
kinyitom.
Berohan a konyhába, és egy perccel később egy dobozvágóval
tér vissza. Felvágja a tetejét, és félrehúzza a fedelét. Ekkor már
nagyon kíváncsi vagyok. Egész nap ezt a dobozt bámultam,
azon tűnődve, vajon mi lehet benne. Biztos vagyok benne, hogy
bármi is az, valami őrülten drága dolog. Felvonom a
szemöldökömet, ahogy Andrew a dobozba bámul, és minden
szín kiszalad az arcából.
– Andrew? – ráncolom a homlokom. – Jól vagy?
Nem válaszol. Ehelyett az egyik székre ereszkedik, és a
halántékára nyomja az ujjbegyeit. Odasietek hozzá, hogy
vigasztaljam, de nem tudom megállni, hogy ne vessek egy
pillantást a dobozba.
És akkor megértem, miért tűnik olyan zaklatottnak.
 g y
A doboz tele van babaholmikkal. Kis fehér babatakarók,
csörgők, babák. Van benne egy kis halom apró, fehér pólya is.
Nina mindenkinek, aki hajlandó volt odafigyelni rá, arról
fecsegett, hogy hamarosan babájuk lesz. Bizonyára Andrew
anyjának is megemlítette, aki úgy döntött, küld nekik egy
csomagot. Sajnos elhamarkodottan cselekedett.
Andrew tekintete üvegessé válik.
– Jól vagy? – kérdezem újra.
Úgy pislog, mintha elfelejtette volna, hogy itt vagyok vele a
szobában. Egy fáradt mosolyra telik csak tőle.
–  Jól vagyok. Tényleg. Én csak… jobb lett volna, ha ezt nem
látom.
Lecsusszanok a mellette lévő székre.
– Talán tévedett az az orvos.
Bár valójában nem értem igazán, miért akar egyáltalán
gyereket Ninától. Különösen azok után, amit az a nő kis híján
Ceceliával tett. Hogy bízhatna rá egy gyereket, miután ilyesmit
tett?
Megdörzsöli az arcát.
–  Semmi baj. Nina idősebb nálam, és volt egy kis…
problémája, amikor összeházasodtunk, és akkor nem éreztem
úgy, hogy szívesen vállalnék gyereket. Ezért aztán vártunk, és
most…
Meglepetten nézek rá.
– Nina idősebb nálad?
– Egy kicsivel. – Megvonja a vállát. – Az ember nem gondol a
korra, amikor szerelmes. És szerettem őt. – Nem kerüli el a
figyelmemet, hogy múlt időt használt a felesége iránti
érzelmeire utalva. Ő is észreveszi, mert az arca elvörösödik. –
Úgy értem, hogy szeretem őt. Szeretem Ninát. És bármi
történjék is, mi itt vagyunk egymásnak.
Meggyőződéssel mondja a szavakat, de amikor ismét a
dobozra néz, nagyon szomorú kifejezés ül ki az arcára. Akármit
is mond, nem örül annak, hogy Ninával nem lesz közös
gyermekük. Nyomasztja őt.
 –  Én… leviszem ezt a dobozt a pincébe – motyogja. – Talán
lesz kisbabája valakinek a környéken, és odaadhatjuk neki.
Vagy majd… eladományozhatjuk. Biztos vagyok benne, hogy jó
helyre kerül.
Rám tör a fékezhetetlen késztetés, hogy átöleljem. Az anyagi
sikerei ellenére sajnálom Andrew-t. Ő egy igazán jó srác, és
megérdemli, hogy boldog legyen. És kezdek azon gondolkodni,
hogy vajon Nina – azzal a sok problémájával és vad
hangulatváltozásaival együtt – képes lehet-e boldoggá tenni őt.
Vagy csak kötelességből ragaszkodik hozzá?
–  Ha bármikor beszélni akarsz róla – jegyzem meg halkan –,
én itt vagyok.
A tekintetünk találkozik.
– Köszönöm, Millie.
Ráteszem a kezem az övére – ezzel a gesztussal vigasztalni
próbálom. Erre elfordítja a kezét, és megszorítja vele az
enyémet. Ahogy a tenyerét az enyémhez érinti, egy érzés
villámként száguld át rajtam. Valami olyasmi, amit még sosem
éreztem. Felnézek Andrew barna szemébe, és látom, hogy ő is
érzi. Egy pillanatig csak bámuljuk egymást, valami láthatatlan,
leírhatatlan kapcsolat vonz minket egymáshoz. Aztán az arca
elvörösödik.
–  Jobb, ha most megyek. – Elrántja a kezét. – Nekem… Úgy
értem, muszáj…
– Értem…
Felpattan az asztaltól, és kiviharzik az ebédlőből. De mielőtt
eltűnik a lépcsőn, még vet rám egy hosszú pillantást.
 HUSZONKETTŐ

A következő hetet azzal töltöm, hogy messziről kerülöm

Andrew Winchestert.
Már azt sem tudom letagadni, hogy érzek iránta valamit. Sőt,
ennél komolyabb a dolog. Teljesen belezúgtam ebbe a férfiba.
Folyton rá gondolok. És arról ábrándozom, hogy megcsókol.
És lehet, hogy ő is érez irántam valamit, bár azt állítja, hogy
szereti Ninát. De a lényeg az, hogy nem akarom elveszíteni ezt a
munkát. Az ember nem tarthatja meg az állását, ha lefekszik a
nős főnökével. Úgyhogy mindent megteszek, hogy elnyomjam
az érzéseimet. Andrew amúgy is dolgozik a nap nagy részében.
Nem nehéz távol maradni tőle. Ma este, amikor a vacsorához
rakom ki a tányérokat, és készülök eltűnni, még mielőtt Andrew
megérkezne, Nina betéved az étkezőbe. Jóváhagyólag bólint a
lazac és a vadrizs láttán. Ceceliának természetesen
csibefalatkákat sütöttem.
– Ennek csodálatos illata van, Millie! – jegyzi meg.
– Köszönöm. – A konyha mellett mászkálok, készen arra, hogy
befejezzem a munkát mára. Ez a szokásos rutinunk. – Ez
minden?
–  Csak még egy dolog. – Lesimítja a szőke haját. – Sikerült
jegyeket szerezni a Showdownra?
– Igen! – Megszereztem az utolsó két, színpad elé szóló jegyet
a Showdown vasárnap esti bemutatójára. Olyan büszke voltam
magamra! Kisebb vagyonba kerültek, de ők megengedhetik
maguknak. – A színpadtól számítva a hatodik sorba szólnak a
jegyek. Gyakorlatilag megérinthetitek a színészeket.
–  Csodálatos! – Nina összecsapja a kezét. – És lefoglaltad a
szállodai szobát?
– A Plazában.
 Mivel egy kicsit messze van a város, Nina és Andrew a Plaza
hotelben fogják tölteni az éjszakát. Cecelia egy barátnőjénél fog
aludni, én pedig megkapom az egész rohadt házat magamnak.
Ha akarok, akár meztelenül is sétálgathatok. (Nem, nem
tervezem, hogy meztelenül sétálok, de jó tudni, hogy
megtehetem.)
–  Olyan jó lesz! – sóhajtja Nina. – Andyvel most nagy
szükségünk van erre.
A nyelvembe harapok. Nem fogom kommentálni Nina és
Andrew kapcsolatának állapotát, főleg, hogy ebben a
pillanatban csapódik be az ajtó, ami azt jelenti, hogy Andrew
otthon van. Elég, ha annyit mondok, hogy az orvosnál tett
látogatás és az azt követő veszekedésük óta úgy tűnik, kissé
eltávolodtak egymástól. Nem mintha kíváncsiskodnék, de nehéz
nem észrevenni a kínos udvariasságot, amit egymás felé
tanúsítanak. És úgy tűnik, mintha Nina nem lenne teljesen
magánál. Például most is rosszul van begombolva a fehér blúza.
Kihagyott egy gombot, és az egész ferdén áll rajta. Késztetést
érzek, hogy megmondjam neki, de leordítana, ha megtenném,
úgyhogy befogom a számat.
– Remélem, jól fogod érezni magad – jegyzem meg.
–  Úgy lesz! – Mosolyogva néz rám. – Alig várom már azt a
hetet!
A homlokom ráncolom.
– Azt a hetet? Három nap múlva lesz az előadás.
Andrew besétál a konyhai étkezőbe, és elkezdi kioldani a
nyakkendőjét. Amikor meglát, megtorpan, de elfojtja a reakciót.
Én pedig megmerevedek attól, mennyire jól néz ki abban az
öltönyben.
–  Három nap múlva? – ismétli Nina. – Millie, én azt kértem,
hogy vasárnaptól egy hétre foglalj jegyet! Tisztán emlékszem
erre.
–  Igen… – bólogatok. – De ezt már több mint egy hete
mondtad. Ezért foglaltam jegyet erre a vasárnapra.
Nina arca kipirul.
 – Szóval elismered, hogy azt mondtam, vasárnaptól számítva
egy hét múlva foglalj, és te mégis erre a vasárnapra foglaltad le?
– Nem, azt mondom, hogy…
–  Nem hiszem el, hogy ilyen figyelmetlen tudsz lenni. –
Összefonja maga előtt a karját. – Nem tudok elmenni a
vasárnapi előadásra. Vasárnap el kell vinnem Ceceliát a
massachusettsi nyári táborába, és ott töltöm vele az éjszakát.
Micsoda? Megesküdtem volna, hogy azt kérte, jövő
vasárnapra foglaljam le, és hogy Cecelia egy barátjánál fog
aludni. Kizárt, hogy ezt én szúrtam el.
–  Talán valaki más is elvihetné őt? Ugyanis a jegyeket nem
lehet visszaváltani.
Nina sértődötten néz.
–  Nem hagyom, hogy valaki más vigye el a lányomat a nyári
táborba, amikor utána két hétig nem látom!
Miért nem? Még mindig jobb, mintha meg akarná ölni. De ezt
persze nem mondhatom.
– Nem hiszem el, hogy ennyire benézted, Millie! – Megrázza a
fejét. – A jegyek árát és a szállodai szoba költségeit le fogom
vonni a fizetésedből.
Tátva marad a szám. A jegyek és a hotelszoba ára sokkal több
a fizetésemnél. A pokolba is, az több, mint háromhavi
fizetésem! Próbálok spórolni, hogy eltűnhessek innen.
Hunyorogva próbálom visszatartani a könnyeimet, amikor arra
gondolok, hogy belátható időn belül nem fogok fizetést kapni.
–  Nina – szól közbe Andrew. – Ne idegeskedj emiatt! Nézd,
biztos vagyok benne, hogy vissza lehet téríttetni azokat a
jegyeket. Felhívom a bankot, és elintézem!
Nina éles pillantást vet rám.
– Rendben. De ha nem kapjuk vissza a pénzt, elvárom, hogy te
fizesd ki! Megértetted?
Szótlanul bólintok, aztán a konyhába rohanok, még mielőtt
rajtakaphatnának, hogy zokogok.
 HUSZONHÁROM

Vasárnap délután két jó hírt kapok:

Először is, Andrew-nak sikerült visszatéríttetnie a jegyek árát,
és nem kell ingyen dolgoznom.
Másodszor, Cecelia két teljes hétre elutazik. Nem vagyok
biztos benne, hogy melyik újságnak örülök jobban.
Örülök, hogy nem kell pénzt kiadnom a jegyekért. De annak
talán még jobban, hogy nem kell látnom Ceciliát. Az alma nem
esik messze a fájától.
Cecelia legalább egy évre elegendő csomagot pakolt össze.
Istenre esküszöm, mintha mindenét bepakolta volna azokba a
táskákba, és ha maradt egy kis hely, akkor azt kövekkel töltötte
meg. Legalább is így érzem, amikor kicipelem a táskákat Nina
Lexusához.
–  Kérlek, óvatosan, Millie! – Nina bosszankodva nézi, ahogy
emberfeletti erőt mozgósítva beemelem a csomagokat a
csomagtartóba. A tenyerem élénkpiros középen, ahol a pántok a
bőrömbe vájtak. – Kérlek, ne törj el semmit!
Mit vihet Cecelia a táborba, ami ennyire törékeny? Általában
nem ruhákat, könyveket és szúnyogriasztót szokás vinni? De
távol álljon tőlem, hogy megkérdőjelezzem őt.
– Bocsánat!
Amikor visszamegyek a házba, hogy kihozzam Cecelia utolsó
csomagjait, összefutok Andrew-val, aki lefelé kocog a lépcsőn.
Észreveszi, hogy épp fel akarom emelni azt az óriási csomagot,
és a szeme tágra nyílik.
– Várj! – szólal meg. – Azt majd én leviszem. Nagyon nehéznek
tűnik.
–  Nem jelent gondot – erősködöm, de csak azért, mert Nina
jön kifelé a garázsból.
 –  Nem jelent neki gondot, Andy. – Nina az ujját csóválja. –
Vigyáznod kell a fájós hátadra!
Andrew egy pillantást vet rá.
–  A hátamnak semmi baja. Különben is, el akarok köszönni
Cecétől.
Nina duzzogó arcot vág.
– Biztos, hogy nem jössz velünk?
– Bár tudnék! – feleli. – De nem hagyhatok ki holnap egy teljes
munkanapot. Délután megbeszéléseim lesznek.
Nina szipog.
– Neked mindig a munka az első.
A férfi grimaszol. Nem hibáztatom, hogy megbántotta Nina
megjegyzése – amennyire meg tudom ítélni, ez egyáltalán nem
igaz. Annak ellenére, hogy Andrew sikeres üzletember, minden
egyes este hazaér vacsorára. Hétvégén néha elmegy dolgozni,
de ebben a hónapban két táncelőadáson, egy zongoraelőadáson,
egy negyedikes ballagási ünnepségen meg egy karatebemutatón
is részt vett, és egy este órákra távol voltak valamilyen iskolai
művészeti kiállítás miatt.
– Sajnálom – hagyja rá.
Nina ismét szipog, és elfordítja a fejét. Andrew kinyújtja felé a
kezét, de a nő elrántja, és a konyhába siet a táskájáért.
Andrew ezután a karjába veszi az utolsó csomagot, és a
garázsba indul, hogy bedobja a csomagtartóba és elköszönjön
Ceceliától, aki Nina hófehér Lexusában ül, egy csipkés fehér
ruhában, ami egyáltalán nem illik a nyári táborba. De a
véleményemet természetesen megtartom magamnak.
Két teljes hét anélkül a kis szörnyeteg nélkül! Legszívesebben
ugrálnék örömömben. De ehelyett csak a számat húzom.
– Szomorú lesz itt Cecelia nélkül – jegyzem meg, amikor Nina
visszajön a konyhából.
–  Tényleg? – veti oda nekem szárazon. – Azt hittem, ki nem
állhatod őt.
Erre leesik az állam. Úgy értem, persze, igaza van abban,
hogy Cecelia meg én nem találtuk meg a közös hangot. De nem
tudtam, hogy Nina látja, hogy így érzek. Ha ezt tudja, akkor
 gy j gy gy j
vajon azzal is tisztában van, hogy érte sem rajongok?
Nina lesimítja a fehér blúzát, és visszamegy a garázsba.
Amint elhagyja a szobát, mintha hirtelen minden feszültségtől
megszabadulnék. Mindig feszültnek érzem magam Nina
közelében. Olyan, mintha folyton árgus szemmel követné, amit
csinálok.
Andrew bukkan elő a garázsból, kezét a farmerjába törli.
Imádom, hogy hétvégente pólót és farmert visel. Szeretem,
ahogy a haja kócos lesz, amikor fizikai munkát végez. Szeretem,
ahogy mosolyog és rám kacsint.
Kíváncsi vagyok, vajon ő is ugyanúgy érez-e Nina távozása
miatt, mint én.
–  Hát akkor – mondja –, most, hogy Nina elment, be kell
vallanom valamit.
– Ó?
Egy vallomás jön? Őrülten szerelmes vagyok beléd. Elhagyom
Ninát, szökjünk el Arubára!
Nem, ez nem túl valószínű.
–  Nem tudtam visszaváltani a jegyeket. – Lehajtja a fejét. –
Nem akartam, hogy Nina megnehezítse a dolgodat emiatt. Vagy
hogy kifizettesse veled az árát, az isten szerelmére. Biztos
vagyok benne, hogy rossz dátumot mondott neked.
Lassan bólogatok.
–  Igen, így volt, de… Mindenesetre köszönöm. Nagyra
értékelem.
– Szóval… úgy értem, el kellene fogadnod a jegyeket. Menj el
ma este a városba, és nézd meg az előadást egy barátoddal! Este
pedig alhatsz a Plaza hotelszobájában.
Majdnem elakad a lélegzetem.
– Ez annyira nagylelkű!
Félmosolyra húzódik a szája.
–  Nos, a jegyek már úgyis megvannak. Miért vesznének
kárba? Élvezd ki!
–  Igen… – A gondolataimba merülve húzogatom a pólóm
szegélyét. El sem tudom képzelni, mit szólna Nina, ha ezt
megtudná. És be kell vallanom, már a gondolattól is szorongok,
hogy elmegyek. – Nagyra értékelem a gesztust, de ezt nem
fogadhatom el.
–  Micsoda? De ez állítólag az évtized legjobb előadása! Nem
szeretsz Broadway-előadásokra járni?
Fogalma sincs az életemről – arról, hogy mit csináltam az
elmúlt évtizedben.
– Soha nem voltam még Broadway-előadáson.
– Akkor tényleg el kell menned! Ragaszkodom hozzá!
– Igen, de… – Veszek egy mély lélegzetet. – Az az igazság, hogy
nincs kivel mennem. És nincs kedvem egyedül menni. Szóval,
ahogy mondtam, inkább kihagyom.
Andrew egy ideig csak bámul rám, és az ujját az állán lévő
rövid borostához dörzsöli. Végül azt mondja:
– Veled megyek.
Felvonom a szemöldököm.
– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?
Tétovázik.
–  Tudom, hogy Nina féltékeny minden miatt, de ez nem ok
arra, hogy hagyjuk kárba veszni ezeket a drága jegyeket. És
bűn, hogy még sosem láttál előadást a Broadwayn. Jó móka lesz!
Igen, jó móka lesz. Pont emiatt aggódom, a fenébe is.
Elképzelem, milyen lesz vele az estém. Andrew BMW-jével
Manhattanbe kocsikázunk, beülök a Broadway egyik
legmenőbb előadására, az egyik legjobb helyre, aztán talán
bekapok valamit az egyik közeli étteremben, és megiszom egy
pohár proseccót. Úgy beszélgethetünk Andrew-val, hogy közben
nem kell attól tartanunk, hogy Nina felbukkan és csúnyán néz
ránk.
Csodálatosan hangzik.
– Jól van – válaszolom. – Csináljuk!
Andrew arca felragyog.
–  Szuper! Megyek is átöltözni, és találkozzunk itt egy óra
múlva, oké?
– Rendben.
Ahogy elindulok a padlásra vezető lépcsőn, sötét, nehéz érzés
 gy p p
kerít hatalmába a gyomrom mélyén. Bármennyire is várom az
estét, rossz érzés gyötör. Van egy olyan érzésem, hogy ha
elmegyek az előadásra, valami szörnyűség fog történni. Már így
is teljesen belezúgtam Andrew-ba, ami nagyon kínos. Úgy tűnik,
hogy a sors kísért azzal a lehetőséggel, hogy az egész estét vele
tölthetem kettesben.
De ez nevetséges. Csak azért megyünk Manhattanbe, hogy
megnézzük azt az előadást. Felnőtt emberek vagyunk, akik
teljesen urai a saját tetteinknek. Minden rendben lesz.
 HUSZONNÉGY

Nem mehetek farmerben és pólóban egy Broadway show-ra –

ez biztos. Utánanéztem a neten, és hivatalosan nincs ugyan
dress code, de akkor is rosszul éreznem úgy magam. Andrew
egyébként is azt mondta, átöltözik, úgyhogy valami szépet kell
felvennem.
A probléma csak az, hogy nincs semmi szép ruhám.
Illetve, igazából van. Ott az a nagy zsák ruha, amit Ninától
kaptam. A ruhákat vállfára aggattam, hogy ne gyűrődjenek, de
még egyiket sem próbáltam fel. A legtöbbjük elegáns, és hát,
nem igazán volt eddig alkalmam kiöltözni a Winchester-ház
takarítása közben. Nem igazán vonz, hogy báli ruhában
porszívózzak.
Ma este azonban ki kell öltöznöm, ez egy olyan alkalom.
Talán az egyetlen ilyen alkalom hosszú ideig.
A legnagyobb problémám, hogy az összes ruha vakítóan
fehér. Nyilvánvalóan ez Nina kedvenc színe. Az enyém viszont
nem. Nem hiszem, hogy lenne kedvenc színem (bármit szívesen
viselek, kivéve narancssárgát). De sosem szerettem fehéret
hordani, mert olyan könnyen koszolódik. Ma este különösen
óvatosnak kell lennem. És nem tudok tetőtől talpig fehérben
lenni, mivel nincs fehér cipőm. Csak fekete cipőm van, úgyhogy
azt fogom felvenni.
Végignézem a ruhákat, próbálom kitalálni, melyik lenne a
legmegfelelőbb estére. Mindegyik gyönyörű, és egyben
rendkívül szexi is. Kiválasztok egy karcsúsított koktélruhát, ami
épphogy a térdem fölé ér, és csipkés félvállas nyakkivágással
rendelkezik. Arra számítok, hogy mivel Nina jóval nagyobb
darab nálam, bő lesz majd rám. De ezt a darabot bizonyára sok-
sok évvel ezelőtt vásárolta, mert olyan tökéletesen áll rajtam,
hogy ha kifejezetten magamnak vettem volna, akkor sem
találhattam volna jobbat.
A sminkkel óvatosan bánok. Csak néhány pötty rúzs, egy pici
szemceruza, és ennyi. Bármi történik is ma este, jól fogok
viselkedni. A legkevésbé sem akarok bajt.
És nincs kétségem afelől, hogy ha Nina megsejt valamit
köztem meg a férje között, akkor mindent meg fog tenni, hogy
tönkretegyen engem.
Andrew már a nappaliban vár, amikor leereszkedem a
lépcsőn. Szürke zakót és hozzá illő nyakkendőt visel, és időt
szakított arra is, hogy lezuhanyozzon és leborotválja az állát
borító borostát. Úgy néz ki… istenem, hihetetlenül néz ki.
Megdöbbentően jól. Olyan jóképű, hogy legszívesebben
megragadnám a hajtókájánál fogva. De a legelképesztőbb az,
ahogy a szeme nagyra tágul, amikor megpillant engem, és
hallhatóan beszívja a levegőt.
Aztán néhány pillanatig csak bámuljuk egymást.
–  Jézusom, Millie! – Kicsit megremeg a keze, ahogy
megigazítja a nyakkendőjét. – Ma este nagyon…
Nem fejezi be a mondatát, és valószínűleg jobb is így. Mert
nem úgy néz rám, ahogy egy nős férfiak kéne egy másik nőre.
Kinyitom a számat, és azon gondolkodom, megkérdezzem-e
tőle, hogy nem volt-e mégis rossz ötlet ez az egész. Hogy ne
mondjuk-e le inkább ezt az egészet. De nem tudom rávenni
magam, hogy kimondjam.
Andrew-nak sikerül levennie rólam a tekintetét, és az órájára
néz.
–  Jobb, ha indulunk. A parkolás a Broadway környékén
macerás lehet.
– Igen, persze. Menjünk!
Most már nincs visszaút.
Szinte hírességnek érzem magam, amikor becsusszanok
Andrew BMW-jének hűvös bőrülésére. Ez az autó egyáltalán
nem hasonlít az én Nissanomra. Andrew bemászik a
vezetőülésbe, és ekkor veszem észre, hogy a szoknyám csak a
combomig ér. Amikor felvettem a ruhát, majdnem a térdemig
 g j g
ért, de ülve persze felkúszott combközépig. Lejjebb rángatom,
de amint elengedem, újra felhúzódik.
Szerencsére Andrew tekintete az útra szegeződik, ahogy
kilépünk a birtokot körülvevő kapun. Ő egy tisztességes,
hűséges férj. Az, hogy úgy nézett ki, mint aki pillanatokon belül
elájul, amikor meglátott ebben a ruhában, nem jelenti azt, hogy
nem lesz képes uralkodni magán.
–  Annyira izgatott vagyok emiatt! – jegyzem meg, miközben
Andrew a Long Island-i autópálya felé veszi az irányt. – El sem
hiszem, hogy megnézhetem a Showdownt!
Bólint.
– Úgy hallottam, hogy egészen elképesztő.
– Én még néhány dalt is meghallgattam belőle a telefonomon,
miközben öltözködtem – vallom be.
Felnevet.
– Azt mondtad, hogy a hatodik sorban ülünk, ugye?
–  Így van. – Nem elég, hogy meg fogjuk nézni a Broadway
legmenőbb show-ját, de olyan közel leszünk a színpadhoz, hogy
szinte megérinthetjük a színészeket. Ha túl buzgón
artikulálnak, ránk fröccsen a nyáluk. És furcsa módon, én még
emiatt is izgatott vagyok. – De, figyelj…
Andrew felvonja a szemöldökét.
– Kényelmetlenül érzem magam, amiért nem Ninával mész. –
A szoknyám szegélyét rángatom, aminek mintha az lenne a
küldetése, hogy mindenáron megvillantsa az alsóneműmet. –
Annyira akarta ezeket a jegyeket.
Erre csak legyint.
–  Ne aggódj emiatt! Amióta házasok vagyunk, Nina több
Broadway-előadást látott, mint ahányat számot tudnék tartani.
Számodra viszont ez egy különleges alkalom. Nagyon fogod
élvezni. Biztos vagyok benne, hogy ő is azt szeretné, hogy
élvezd!
– Hm… – Ebben nem vagyok olyan biztos.
– Bízz bennem! Teljesen rendben van ez így.
Egy piros lámpánál lassít, majd megáll. Ahogy ujjaival a
kormánykeréken dobol, észreveszem, hogy tekintete
elkalandozik a szélvédőről. Egy pillanat múlva rájövök, hová
néz.
A lábamat nézi.
Felemelem a tekintetem, és rájön, hogy lebukott. Elpirulva
fordítja el a fejét.
Keresztbe teszem a lábam, és az ülésben fickándozom. Nina
biztosan nem örülne, ha tudna erről az egészről, de kizárt, hogy
megtudja. És különben is, nem csinálunk semmi rosszat. És
akkor mi van, ha Andrew megnézte a lábam? Nézni még nem
bűn.
 HUSZONÖT

Gyönyörű júniusi este van. Hoztam magammal egy kendőt, de

olyan meleg van, hogy végül Andrew kocsijában hagyom, így a
fehér ruhámon és a táskámon kívül nincs nálam semmi,
miközben sorban állunk, hogy beengedjenek a színházba.
Elakad a lélegzetem, amikor meglátom a színház belsejét.
Nem hiszem, hogy valaha is láttam volna ehhez foghatót.
Nemcsak a színpad előtt vannak sorok, hanem amikor
felemelem a fejem, látom, hogy két üléssor húzódik egészen a
mennyezetig fölöttem. Elöl fent pedig egy vörös függöny lóg,
amelyet alulról csábító sárga fénnyel világítanak meg.
Amikor végre elvonom a tekintetemet az elém táruló
látványtól, észreveszem, hogy Andrew arcán szórakozott
kifejezés ül.
– Mi van? – kérdezem.
–  Semmi, csak ez olyan aranyos – jegyzi meg. – Az
arckifejezésed. Én ezt már megszoktam, de imádom látni a
szemedben a lelkesedést.
– Annyira nagy itt minden! – felelem zavartan.
Bejön egy ültető, hogy átnyújtsa nekünk a színlapokat, és a
helyünkre vezessen. És akkor jön az igazán elképesztő rész –
egyre közelebb és közelebb és közelebb vezet minket a
színpadhoz. És amikor végre a helyünkre érünk, el sem hiszem,
milyen közel vagyunk hozzá. Ha akarnám, meg tudnám fogni a
színészeket a bokájuknál fogva. Nem mintha megtenném, mert
azzal határozottan megszegném a feltételes szabadlábra
helyezésemet, de ha akarnám, megtehetném.
Ahogy Andrew mellett ülök a város legmenőbb előadásának
egyik legjobb helyén ebben a csodálatos színházban, nem
érzem magam olyan lánynak, aki most szabadult a börtönből,
akinek egy fillérje sincs, és aki olyan munkát végez, amit utál.
Különlegesnek érzem magam. Mint aki talán meg is érdemli,
hogy itt legyen.
Andrew arcára pillantok. Ezt mind neki köszönhetem.
Lehetett volna bunkó is, és kifizettethette volna velem a
jegyeket, vagy eljöhetett volna ide az egyik barátjával. Minden
joga meglett volna hozzá. De nem tette. Engem hozott el
magával. És ezt soha nem fogom elfelejteni.
– Köszönöm – bukik ki belőlem.
Elfordítja a fejét, hogy rám nézzen. Mosolyog. Olyan jóképű,
amikor mosolyog!
– Nagyon szívesen.
A zene és a helyüket kereső emberek nyüzsgése miatt alig
hallom a táskámból jövő zümmögést. A telefonom az.
Előveszem, és a kijelzőn felfedezek egy üzenetet Ninától:

Ne felejtsd el kitenni a szemetet!

Összeszorítom a fogamat. Ha valami képes leállítani, hogy arról

fantáziálgassak, több vagyok egy házvezetőnél, akkor az egy
SMS a munkaadómtól, amiben felszólít, hogy vigyem ki a
szemetet a járdára. Nina mindig emlékeztet a szemétnapra,
minden egyes héten, pedig még egyszer sem felejtettem el. De a
legeslegrosszabb az, hogy amikor meglátom az üzenetét,
rájövök, hogy ma tényleg elfelejtettem kivinni a szemetet.
Általában vacsora után szoktam, és a menetrendem változása
kizökkentett.
De nem baj. Csak ne feledkezzem meg róla, ha hazaértünk.
Miután Andrew BMW-je visszaváltozik tökké.
– Jól vagy?
Andrew összevont szemöldökkel nézi, ahogy a kijelzőmet
bújom. Az iránta érzett gyengéd érzéseim kissé elpárolognak.
Andrew-val nem randizom, nem ezért kényeztet egy Broadway-
előadással. Ő a munkaadóm. Nős. Csak azért hozott ide, mert
sajnálja, hogy ennyire kulturálatlan vagyok.
 És ezt nem szabad elfelejtenem.

A műsor egészen lenyűgöző.

Szó szerint majd leesem a székemről, úgy bámulom az
előadást, tátott szájjal. Értem már, miért ez a show az egyik
legnépszerűbb a Broadway-n. A zenebetétek nagyon
fülbemászóak, a táncok elképesztően kidolgozottak, a
főszerepet játszó színész pedig álomszép.
Bár folyton az jut eszembe, hogy nem annyira jóképű, mint
Andrew.
Három kör álló ováció után aztán véget ér az előadás, és a
közönség elindul a kijáratok felé. Andrew lazán feláll a
helyéről, és kinyújtóztatja a hátát.
– Mit szólnál egy vacsorához?
A táskámba csúsztatom a műsorfüzetet. Kockázatos dolog
eltenni, de kétségbeesetten szeretném megőrizni ennek a
varázslatos élménynek az emlékét.
– Jól hangzik. Van valami hely, amit szeretnél?
–  Van egy remek francia étterem pár saroknyira innen.
Szereted a francia konyhát?
– Még sosem ettem francia kaját – vallom be. – Bár a francia
krémest szeretem.
Felnevet.
–  Szerintem ízleni fog. Természetesen én fizetem. Mit szólsz
hozzá?
Azt, hogy Nina nem örülne, ha megtudná, hogy a férje elvitt
egy Broadway-előadásra, majd meghívott egy drága francia
étterembe. De a fenébe is. Már itt vagyunk, és vacsora ide vagy
oda, Nina már úgyis rettenetesen dühös lenne, ha értesülne a
ma esti kiruccanásunkról. Akár el is mehetünk enni.
– Jól hangzik.
A régi életemben, mielőtt Winchesteréknek dolgoztam, soha
nem tudtam volna elmenni egy olyan francia étterembe, mint
amilyenbe most Andrew visz. Az ajtóra ki van függesztve egy
étlap, és csak néhány árat pillantok meg, de bármelyik
előételhez több héten át spórolnom kellene. De Andrew mellett
állva, Nina fehér ruhájában, én is ide illek. Senki nem fog arra
kérni, hogy távozzak.
Biztos vagyok benne, hogy ahogy besétálunk az étterembe,
mindenki azt hiszi, egy pár vagyunk. Láttam a tükörképünket
az étterem előtti üvegben, és jól nézünk ki együtt. Ha őszinte
akarok lenni, jobban nézek ki az oldalán, mint Nina. Senki sem
veszi észre, hogy neki van jegygyűrűje, nekem meg nincs. Amit
talán észrevesznek, az az, ahogy gyengéden a hátamra simítja a
kezét, hogy az asztalunkhoz vezessen, majd kihúzza nekem a
széket.
– Micsoda úriember vagy – jegyzem meg.
Erre kuncog.
– Köszönd meg anyámnak! Engem így neveltek.
– Hát, akkor nagyon jól nevelt.
Mosolyogva néz rám.
– Nagyon örülne, ha ezt hallaná.
Persze hogy Cecelia jut róla eszembe. Az az elkényeztetett kis
kölyök, aki úgy tűnt, hogy csak parancsolgatni tud nekem. Bár
az tény, hogy Cecelia sok mindenen ment keresztül. Az anyja
mégiscsak meg akarta ölni.
Amikor a pincér jön, hogy felvegye az italrendelésünket,
Andrew egy pohár vörösbort rendel, ezért én is így teszek. Még
csak rá sem nézek az árakra. Csak rosszul leszek tőle, ő pedig
amúgy is azt mondta, hogy fizet.
–  Fogalmam sincs, mit rendeljek. – Egyik étel neve sem
hangzik ismerősen, az egész étlap francia nyelven van. – Te
érted, melyik szó mit jelent?
– Oui – feleli Andrew.
Felvonom a szemöldökömet.
– Te beszélsz franciául?
–  Oui, mademoiselle. – Kacsint egyet. – Igen, valójában
folyékonyan. Az egyetem első évét Párizsban töltöttem.
–  Nahát! – Én nemcsak hogy nem tanultam franciául
egyetemen, de természetesen egyetemre sem jártam. Mindössze
egy középiskolai érettségim van.
– Akarod, hogy lefordítsam az étlapot angolra?
Kimelegszik az arcom.
–  Nem kell ezt tenned. Csak válassz valamit, amiről úgy
gondolod, ízleni fog!
Elégedettnek tűnik a válaszommal.
– Oké, meg tudom csinálni.
Megérkezik a pincér egy üveg borral és két pohárral. Nézem,
ahogy kibontja a palackot, és mindkettőnknek tölt egy-egy nagy
pohárral. Andrew int neki, hogy hagyja ott az üveget.
Megragadom a poharamat, és nagyot kortyolok belőle.
Istenem, ez tényleg nagyon finom! Sokkal jobb, mint amit öt
dollárért kapok a helyi italboltban.
– És te? – kérdezi. – Beszélsz más nyelveket is?
Megrázom a fejem.
– Örülök, hogy angolul tudok.
Andrew nem mosolyog a viccemen.
–  Nem kéne így alulértékelned magad, Millie! Hónapok óta
dolgozol nekünk, a munkamorálod nagyszerű, és nyilvánvaló,
hogy okos vagy. Nem is tudom, miért akarod ezt a munkát, bár
szerencsések vagyunk, hogy itt vagy nekünk. Nincsenek más
karriercéljaid?
A szalvétámmal játszadozom, és kerülöm a tekintetét. Semmit
sem tud rólam. Ha tudna, megértené.
– Nem akarok erről beszélni.
Egy pillanatig habozik, aztán bólint, tiszteletben tartva a
kérésemet.
– Akárhogy is, örülök, hogy eljöttél velem ma este.
Felemelem a tekintetem, és látom, hogy a barna szemét rám
szegezi az asztal túloldaláról.
– Én is.
Úgy tűnik, mintha még valamit mondani akarna, de aztán
csörögni kezd a telefonja. Kihúzza a zsebéből, és a képernyőre
néz, miközben én újabb kortyot iszom a borból. Annyira jó,
hogy legszívesebben elkortyolnám az összeset! De az nem lenne
 gy g y
jó ötlet.
–  Nina az. – Lehet, hogy csak képzelődöm, de fájdalmas
arckifejezés ül ki az arcára. – Jobb, ha ezt felveszem.
Nem hallom, mit mond Nina, de remegő hangja hallatszik az
asztal túloldalán. Zaklatottnak tűnik. Andrew körülbelül egy
centiméterre tartja a telefont a fülétől, és minden egyes szóra
összerezzen.
–  Nina – szólal meg Andrew. – Nézd, ez… igen, nem fogom…
Nina, nyugodj meg! – Összeszorítja az ajkait. – Most nem tudok
erről beszélni veled. Mindent megbeszélünk, ha holnap
hazaértél, oké?
Andrew rábök egy gombra a telefonján, hogy befejezze a
hívást, majd az asztalra csapja a telefont. Végül felkapja a
borospoharát, és a tartalmának nagyjából a felét lehúzza.
– Minden rendben? – kérdezem.
–  Igen. – A halántékára nyomja az ujjbegyeit. – Én csak…
szeretem Ninát, de néha nem értem, hogyan jutott idáig a
házasságom. A kapcsolatunk kilencven százaléka abból áll,
hogy kiabál velem.
Nem tudom, mit mondjak erre.
–  Én… nagyon sajnálom. Ha ettől jobban érzed magad, a
velem való interakciói kilencven százalékára is ez jellemző.
Az ajka megrándul.
– Hát, ez közös bennünk.
– És amúgy… régen más volt?
– Teljesen. – Felkapja a borát, és kiissza a maradékot.
–  Amikor megismerkedtünk, egyedülálló anya volt, aki két
állásban dolgozott. Annyira csodáltam őt. Nehéz élete volt, és az
ereje volt az, ami megtetszett. De most… Semmit sem csinál,
csak panaszkodik. Nem érdekli a munka. Elkényezteti Ceceliát.
És ami a legrosszabb…
– Mi?
Felemeli a borosüveget, és újra megtölti a poharát. Végigsimít
az ujjával a peremen.
–  Semmi. Semmi. Nem kellett volna… – Körülnéz az
étteremben. – Hol van a pincér?
 p
Mindenáron meg akarom tudni, mit akart Andrew bevallani
nekem. De aztán a pincér odasiet hozzánk, bizonyára abban a
reményben, hogy hatalmas borravalót kap majd a vacsoránk
után, és úgy tűnik, a pillanat elszállt.
Andrew mindkettőnknek rendel, ahogy mondta. Meg sem
kérdezem tőle, mit kért, mert azt akarom, hogy meglepetés
legyen, és biztos vagyok benne, hogy hihetetlenül finom lesz. A
francia akcentusa is lenyűgöz. Mindig is azt kívántam, bárcsak
tudnék egy másik nyelven beszélni. Bár valószínűleg már túl
késő számomra.
–  Remélem, ízlik majd, amit rendeltem – jegyzi meg szinte
félénken.
–  Biztos vagyok benne, hogy így lesz. – Rámosolygok. –
Nagyszerű ízlésed van. Úgy értem, nézd meg a házatokat! Vagy
Nina választott ki mindent?
Újabb kortyot iszik a frissen töltött borából.
–  Nem, a ház az enyém, és a tervezés nagy része még az
esküvőnk előtt készült. Még mielőtt megismerkedtünk volna.
–  Tényleg? A legtöbb férfi, aki a városban dolgozik, inkább
agglegénylakást szeretne, mielőtt letelepedik.
Felhorkant.
–  Nem, én sosem voltam ilyen. Készen álltam a házasságra.
Sőt, közvetlenül Nina előtt el is jegyeztem valakit…
Közvetlenül Nina előtt? Ez meg mégis mit jelent? Azt, hogy
Nina miatt bontotta fel az eljegyzését?
–  Mindegy – teszi hozzá. – Csak arra vágytam, hogy
megállapodjak, házat vegyek, gyerekeim legyenek…
Az utolsó kijelentésnél lebiggyed az ajka. Bár nem említette,
biztos vagyok benne, hogy még mindig fáj neki, hogy Ninának
nem lehet több gyereke.
– Sajnálom a… – Megforgatom a bort a pohárban. – Tudod, a
termékenységi problémáitokat. Biztosan nehéz lehet
mindkettőtöknek.
–  Igen… – Felnéz a borospoharából, és kiböki: – Nem
szexeltünk az óta az orvosi vizit óta.
Kis híján az asztalra borítom a boromat. Ebben a pillanatban
 j p
érkezik vissza az asztalunkhoz a pincér az előételünkkel. Kis
kenyérkarikák rózsaszín krémmel a tetején. De alig tudok rá
koncentrálni Andrew vallomása után.
– Mousse de saumon canapés – közli a pincér, majd távozik.
– Alapvetően füstölt lazackrém egy bagetten.
Én meg csak bámulok.
–  Sajnálom. – Sóhajt. – Nem kellett volna azt mondanom.
Nagyon illetlen volt.
– Ööö…
– Inkább csak… – Az asztalon lévő kis bagettszeletekre mutat.
– Élvezzük a vacsorát! Kérlek, felejtsd el, hogy ezt mondtam! Én
meg Nina… jól megvagyunk. Minden párnak vannak nehéz
időszakai.
– Hát persze.
De természetesen képtelen vagyok elfelejteni, amit mondott.
 HUSZONHAT

A vacsora végül nagyon jól telik. Nina nem került szóba többé,
és a beszélgetés könnyedén folyik, különösen, miután a
második üveg bort is elkezdjük. Nem is emlékszem, mikor volt
utoljára ilyen kellemes estém. Szomorú vagyok, amikor véget
ér.
– Nagyon szépen köszönöm – szólalok meg, miután kifizette a
számlát. Még ránézni is félek. Csak a bor önmagában
valószínűleg egy kisebb vagyonba került.
– Nem, én köszönöm neked. – Az arca szinte ragyog. – Nagyon
jól éreztem magam. Nem éreztem magam ennyire jól azóta,
hogy… – Megköszörüli a torkát. – Mindegy, nagyon jól éreztem
magam. Pont erre volt szükségem.
Miután aláírta a csekket, feláll, és kicsit megtántorodik.
Rengeteg bort ittunk ma este. Ami a legjobb körülmények között
sem lenne a legjobb ötlet, de most jut csak eszembe, hogy neki
még vissza kellene vinnie minket Long Islandre. Az autópályán.
Andrew biztosan rájött, mire gondolok. Az asztalba
kapaszkodik, hogy ne szédüljön meg.
– Jobb lenne, ha nem vezetnék – ismeri el.
– Nem – felelem. – Tényleg nem kéne.
Megdörzsöli az arcát.
– Még mindig ott az a foglalás a Plazában. Mit gondolsz?
Hát, nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy tudjuk, ez egy
hatalmas hiba. Mindketten részegek vagyunk, a felesége nincs a
városban, és ahogy az kiderült, Andrew jó ideje nem szexelt. Én
pedig még annál is hosszabb ideje nem szexeltem. Nemet kéne
mondanom. Ennek nem lehet jó vége.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – motyogom.
Andrew a mellkasára teszi a kezét.
 – Tökéletes úriember leszek. Esküszöm. Ez egy lakosztály. Két
külön ággyal.
– Tudom, de…
– Nem bízol bennem?
Inkább magamban nem. Ez a nagyobb probléma.
– Nos, ma este nem tudok hazavezetni, ez biztos. – A Rolexére
pillant. – Megmondom, mi lesz. Kiveszek két külön szobát a
Plazában.
– Istenem, az egy vagyonba fog kerülni!
Csak legyint.
– Meg tudok egyezni velük, mert néha ott fogadok ügyfeleket.
Nem gond.
Andrew egyértelműen túl részeg ahhoz, hogy vezessen, és
valószínűleg én is az vagyok, még ha nem is rettegnék attól,
hogy a drága kocsija volánja mögé üljek. Gondolom, taxival is
visszamehetnénk a szigetre, de ezt a lehetőséget nem említi.
– Jó, csak legyünk külön szobában.
Hív egy taxit, hogy vigyen át minket a Plazába. Ahogy
becsúszunk a sárga taxi hátsó ülésére, a fehér ruhám ismét
felhúzódik a combomra. Mi van ezzel a hülye ruhával? Annyira
igyekszem jól viselkedni, de ez a ruha nem engedi. Megragadom
a szegélyét, hogy újra lehúzzam, de mielőtt sikerülne,
észreveszem, hogy Andrew épp odanéz. És ezúttal, amikor
rajtakapom, rám vigyorog.
– Mi van? – kérdezi. Uh, tényleg rettenetesen részeg lehet!
– A lábamat nézed!
–  Na és? – A vigyora kiszélesedik. – Nagyszerű lábad van. És
nézni csak szabad.
Megbököm a karját, ő pedig megragadja a vállát, és úgy tesz,
mint aki nagyon megsebesült.
– Külön szoba. Ezt ne felejtsd el!
De amikor rám emeli a barna szemét ott, a taxi hátsó ülésén,
egy pillanatra elakad a lélegzetem. Andrew hűséges akar lenni
Ninához. Ebben biztos vagyok. De Nina egy másik államban
van, a férje részeg, és kettejüknek gondjaik vannak – talán már
nagyon rég. Amennyire én látom, Nina egész idő alatt, amióta
 gy g y g
csak ott dolgozom, szörnyen viselkedik vele. Sokkal jobbat
érdemel.
– És te mit bámulsz? – kérdezi halkan.
Lenyelem a gombócot a torkomban.
– Semmit.
–  Gyönyörű vagy ma este, Millie – lihegi. – Nem tudom,
mondtam-e már neked. De tudnod kell.
– Andrew…
– Én csak… Az ádámcsutkája megmozdul. – Az utóbbi időben
olyan…
Mielőtt folytathatná, a taxi jobbra ránt minket. Nem
kapcsoltam be a biztonsági övet, így a testem az övéhez
nyomódik. Andrew elkap, mielőtt beverném a fejem az ablakba.
A teste hozzám préselődik, a lehelete a nyakamon.
– Millie – suttogja.
Aztán megcsókol.
És istenem, segíts rajtam, én visszacsókolom.
 HUSZONHÉT

Mondanom sem kell, hogy nem kapunk két külön szobát a

Plazában.
Szóval igen, lefeküdtem a nős főnökömmel.
Miután megcsókolt a taxiban, nem volt visszaút. Gyakorlatilag
letéptük egymásról a ruhát. Csak addig tudtuk türtőztetni
magunkat, míg Andrew becsekkolt bennünket a recepción. A
liftben már úgy csókolóztunk, mint két tinédzser.
És amikor a szobába értünk, esélyünk sem volt arra, hogy
megpróbáljunk rendesen viselkedeni, vagy megpróbáljuk
lelassítani a dolgokat a házassága érdekében. Nem tudom, ő
mikor szexelt utoljára, de én annyira régen, hogy attól féltem,
pókhálókat kell majd eltakarítania onnan. Kizárt dolog volt,
hogy nemet mondjak erre. Még néhány óvszer is volt a
táskámban azóta, hogy eldöntöttem, akár történhetne is
köztünk valami Enzóval.
Jó volt. Jaj, az nem kifejezés! Elképesztően jó volt. Pont erre
volt szükségem.
A nap épp most kelt fel, bevilágít a városra néző hatalmas
ablakon. Én a Plaza pazar, óriási franciaágyában fekszem,
Andrew pedig mellettem alszik, és minden egyes
lélegzetvételével lágyan fújja ki a levegőt az ajkán keresztül.
Arra gondolok, amit tegnap este csinált, és kellemesen
megborzongok. Legszívesebben felkelteném, és megkérdezném,
esetleg nem akar-e ismételni. De a józanabb eszem közbeszól, és
azt mondja: ez soha többé nem fog megtörténni.
Andrew mégiscsak házas. Én pedig a házvezetője vagyok.
Tegnap este sokat ivott. Szóval ez egy egyszeri alkalom volt.
De egy pillanatra elnézem a jóképű arcát, ahogy alszik, és
megengedem magamnak, hogy fantáziáljak. Talán felébred, és
úgy dönt, hogy elege van Ninából meg a szarságaiból. Úgy dönt,
hogy szeret engem, és azt akarja, hogy vele éljek abban
gyönyörű, körbekerített házában. És gyereket is adhatok neki,
amire annyira vágyik, és amit Nina soha nem tud megadni neki.
Emlékszem azokra az ellenszenves nőkre a szülői értekezleten,
akik azt mondták, hogy Andrew és Nina házassági szerződést
kötöttek. Simán elhagyhatná a nőt, és még sok pénzébe sem
kerülne, bár biztos vagyok benne, hogy nagylelkű lenne vele.
Hülyeség az egész. Soha nem fog megtörténni. Ha Andrew
tudná az igazat rólam, máris menekülőre fogná. De álmodozni
csak lehet…
Andrew felnyög, és a kézfejével megdörzsöli a szemét.
Oldalra hajtja a fejét, és kinyitja a szemét. Pluszpontnak
veszem, hogy nem néz elborzadva, amikor meglátja, hogy ott
fekszem.
– Szia! – mondja rekedt hangon.
– Szia!
Újra megdörzsöli a szemét.
– Hogy vagy? Jól?
A mellkasomban érzett süllyedő érzéstől eltekintve remekül
vagyok.
– Jól vagyok. És te?
Megpróbál felülni az ágyban, de nem sikerül. A feje a
párnának dől.
– Azt hiszem, másnapos vagyok. Jézusom, mennyit ittunk?
Ő sokkal többet ivott, mint én. De én nem bírom jól az
alkoholt, így engem is ugyanolyan keményen kiütött.
– Két üveg bort.
– És… – Összevonja a szemöldökét. – És köztünk minden oké?
–  Minden. – Sikerül mosolyognom. – Teljesen rendben.
Esküszöm.
Másodszor is megpróbál felülni, de aztán hunyorogni kezd a
fejfájástól. Visszahanyatlik ismét.
– Nagyon sajnálom. Nem kellett volna…
A bocsánatkéréstől összerezzenek.
–  Ne aggódj emiatt! – A hangom kissé feszültnek hangzik, és
 gg j g g
megköszörülöm a torkomat. – Megyek, lezuhanyozom.
Valószínűleg el kéne indulnunk haza.
–  Igen… – Sóhajt egyet. – Ugye nem mondasz el semmit
Ninának? Úgy értem, mindketten nagyon részegek voltunk, és…
Hát persze. Csak ez érdekli.
– Nem.
– Köszi. Nagyon köszönöm.
Meztelen vagyok a takaró alatt, de nem akarom, hogy így
lásson. Felkapom az egyik lepedőt az ágyról, magam köré
tekerem, miközben kimászom az ágyból, és a fürdőszoba
irányába botorkálok. Érzem, hogy Andrew nem veszi le rólam a
tekintetét, de nem fordulok meg, hogy ránézzek. Ez az egész
annyira megalázó.
– Millie?
Még mindig nem tudok odanézni.
– Tessék?
–  Nem bántam meg – mondja. – Jól éreztem magam tegnap
este, és nem sajnálok semmit. Remélem, te sem.
Megkockáztatok egy pillantást. Még mindig az ágyban fekszik,
a takaró a derekáig ér, felfedve meztelen, izmos mellkasát.
– Nem, nem sajnálom. Egyáltalán nem.
– Viszont… – Sóhajt egyet. – Nem történhet meg újra. Ezt ugye
megérted?
Bólintok.
– Igen, megértem.
Gondterhelt kifejezés ül ki az arcára. Sötét hajába túr, hogy
megigazgassa.
– Bárcsak másképp alakulhatnának a dolgok!
– Igen.
– Bárcsak akkor ismertelek volna meg, amikor…
Nem kell befejeznie a mondatát. Tudom, mire gondol.
Bárcsak akkor ismertük volna meg egymást, amikor még
egyedülálló volt. Besétált volna a bárba, ahol pincérkedtem,
egymás szemébe néztünk volna, és amikor elkéri a számomat,
én megadtam volna neki. De nem ez a helyzet. Ő nős. Apa.
Többé semmi sem történhet kettőnk között.
 – Igen, tudom – ismétlem.
Rám szegezi a tekintetét, és egy pillanatig azt várom, hogy
megkérdezze, zuhanyozhat-e velem. Elvégre már
megszentségtelenítettük ezt a szállodai szobát. Mit számít még
egy alkalom? De jól viselkedik. Elfordul tőlem, magára húzza a
takarót, én pedig megyek, hogy beálljak a hideg zuhany alá.
 HUSZONNYOLC

Alig beszélgetünk a Long Islandre vezető út alatt – Andrew

bekapcsolja a rádiót, és hallgatjuk a műsorvezető esztelen
fecsegését. Eszembe jut, hogy korábban említette, lesz egy
találkozója a városban, úgyhogy nem sokkal hazaérkezésünk
után rögtön vissza kell fordulnia. De nem csak miattam sietünk.
Még mindig ugyanazt a ruhát viseli, amit tegnap, és biztos
vagyok benne, hogy át akar öltözni egy másik öltönybe, mielőtt
elindulna a városba.
– Mindjárt ott vagyunk – motyogja, amikor elhagyjuk a Long
Island-i autópályát. Napszemüveget visel, amitől lehetetlen
leolvasni az arckifejezését.
– Nagyszerű.
A ruhám megint felhúzódik – ez az átkozott ruha okozta az
összes problémánkat. Lejjebb rántom, és bár rajta van a
napszemüvege, látom, hogy Andrew megint odanéz. Felvont
szemöldökkel rápillantok, ő pedig szégyenlősen elmosolyodik.
– Még egy utolsó pillantás.
Ahogy elhaladunk egy sor háztömb mellett, Andrew előzni
kezd, hogy kikerüljön egy szemeteskocsit. És ebben a
pillanatban döbbenek rá valamire, aminek nagyon nem örülök.
–  Andrew – sziszegem. – Tegnap este nem tettem ki a
szemetet!
– Ó…
Úgy tűnik, nem igazán érti a helyzet súlyosságát.
–  Nina külön írt nekem, hogy vigyem ki a szemetet tegnap
este. Nem tettem meg, mert nem voltam otthon. Eddig még
sosem felejtettem el. Ha rájön…
Lehúzza a napszemüvegét, felfedve kissé véreres szemét.
– A francba! Van még időd, hogy megcsináld?
 Nézem a szemeteskocsit, ami a házukkal ellentétes irányba
halad.
– Kétlem. Szerintem már késő. Nagyon korán szoktak jönni.
– Miért nem mondod azt, hogy elfelejtetted?
– Szerinted Nina ezt beveszi?
–  A francba! – mondja megint. Megkocogtatja a
kormánykereket. – Oké, majd én elintézem. Ne aggódj!
Csak egyetlen módon tudja ezt elintézni: ha személyesen
cipeli le az összes szemetet a szeméttelepre. Én egyrészt nem
tudom, hol van a szeméttelep, másrészt a Nissanom
csomagtartója kicsi, és több fordulóba kerülne megtenni az
utat, bárhol is van. Szóval nagyon remélem, hogy Andrew
komolyan gondolja, amikor azt mondja, hogy elintézi.
Amikor visszaérünk a házhoz, Andrew megnyomja a
kocsijában azt a gombot, ami automatikusan kinyitja a
kapuajtókat. Enzo az udvarunkon dolgozik, és felkapja a fejét,
amikor meglátja a BMW-t, amint lefelé tart a felhajtón.
Szokatlan, hogy a BMW ilyenkor érkezzen haza – ilyenkor
inkább távoznia kellene –, így a meglepetése jogos.
Le kellett volna buknom, de már túl késő. Enzo félbehagyja a
kerti munkát, és sötét szemét egyenesen rám emeli. Aztán
megrázza a fejét, ahogy az első napon is tette.
A fenébe!
Andrew is észreveszi, de csak felemeli a kezét, és int, mintha
semmi különös nem lenne abban, hogy reggel fél tízkor egy
olyan nővel érkezik haza, aki nem a felesége. Mielőtt behajt a
garázsba, leparkol előtte.
–  Megkérdezem Enzótól, el tudná-e vinni a szemetet –
mondja.
Könyörögni akarok, hogy ne tegye, de mielőtt kinyithatnám a
számat, ő már ki is ugrott a kocsiból, kissé nyitva hagyva az
ajtót. Enzo hátrál egy lépést, mintha nem akarná ezt a
beszélgetést.
–  Ciao, Enzo! – Andrew széles mosollyal az arcán lép oda a
kertészhez. Istenem, annyira jóképű, amikor mosolyog! Egy
pillanatra lehunyom a szemem, és megborzongok, ahogy
eszembe jut, hogy tegnap este végigsimított a testemen. –
Szükségem van a segítségedre.
Enzo nem szól egy szót sem. Csak bámulja őt.
–  Van egy kis problémánk a szeméttel. – Andrew a ház
oldalán álló négy tömött szemeteszsák felé mutat. – Tegnap este
elfelejtettük kitenni őket a kukásoknak. Nem tudnád őket
elvinni a teherautóddal a szeméttelepre? Adok érte ötven
dolcsit.
Enzo a szemeteszsákokra néz, majd vissza Andrew-ra. Nem
szól semmit.
– Szemét… – ismétli meg Andrew. – A telepre. Capisci?
Enzo megrázza a fejét.
Andrew összeszorítja a fogát, és előveszi a pénztárcát a
farzsebéből.
–  Vidd el a szemetünket! Adok neked… – Kotorászni kezd a
tárcájában. – Száz dollárt. Enzo felé legyint a bankjegyekkel. –
Vidd el, van egy teherautód. Vidd el a szeméttelepre!
Végül Enzo azt mondja:
– Nem tudom, elfoglalt vagyok.
–  Jó, de ez a mi udvarunk, és… – Andrew sóhajt egyet, és
visszatér a tárcájához. – Kétszáz dollár. Csak egy út a
szeméttelepre. Segíts nekem, kérlek!
Először biztosra veszem, hogy Enzo megint visszautasítja. De
végül kinyújtja a kezét, és kiveszi Andrew kezéből a
bankjegyeket. Aztán a ház oldalához megy, és felkapja a
szemeteszsákokat. Sikerül egy mozdulattal felkapnia az
összeset, miközben bicepszének izmai kidudorodnak a fehér
pólója alatt.
– Rendben – mondja Andrew. – A szeméttelepre.
Enzo egy pillanatig csak bámulja, majd elsétál mellette a
szemeteszsákokkal. Némán bedobja őket a teherautójába, aztán
indul is. Azt hiszem, átlátta a helyzetet.
Andrew visszasétál a kocsihoz, és beül mellém.
– Na, ez el van intézve. De jesszus, micsoda seggfej!
 – Szerintem nem értette, mit mondasz.
– Ja, persze. – A szemét forgatja. – Többet ért, mint amennyit
mutat. Csak több pénzt akart.
Egyetértek azzal, hogy Enzo láthatóan nem akarta kivinni a
szemetet, de nem hiszem, hogy azért, mert több pénzt akart.
–  Nem szeretem ezt a fickót – morogja Andrew. – A környék
összes házának ő gondozza a kertjét, de az ideje egyharmadát a
mi udvarunkon tölti. Folyton itt van. Az idő felében fogalmam
sincs, mi a fenét csinálhat.
– Nektek van a legnagyobb házatok a környéken – mutatok rá.
– És a legnagyobb pázsitotok.
–  Igen, de… – Andrew Enzo teherautóját bámulja, ami épp
eltűnik az utcán. – Nem is tudom. Mondtam Ninának, hogy
szabaduljon meg tőle, és vegyen fel valaki mást, de ő azt felelte,
mindenki őt használja, és úgy tűnik, ő a „legjobb”.
Persze, Enzót én sem kedvelem annyira, amióta nem is olyan
finoman visszautasított, de nem ezért érzem magam olyan
kellemetlenül a társaságában. Nem tudom elfelejteni, ahogy az
első napomon a „veszély” szót sziszegte nekem olaszul. Mintha
félne szembeszállni Ninával, pedig elég nagy ahhoz, hogy egy
kézzel elintézze. Andrew-nak vajon van fogalma arról, hogy
Enzo mennyire tart a feleségétől?
Nos, egy biztos: nem én leszek az, aki tájékoztatja róla.
 HUSZONKILENC

Nina délután kettő körül érkezik haza, miután Ceceliát kitette a

táborban. Négy nagy szatyor van nála a hazafelé vezető út
során rögtönzött bevásárlókörútjáról, amiket csak úgy lehajít a
nappali padlójára.
–  Találtam egy borzasztóan aranyos kis boltot! – magyarázza
nekem. – Nem tudtam ellenállni neki.
– Ez nagyszerű – felelem erőltetett lelkesedéssel.
Nina arca kipirult, izzadságfoltok vannak a hóna alatt, és
szőke haja begöndörödött. Még mindig nem gondoskodott a
hajtövéről, és a szemfestéke a jobb szeme sarkába ragadt.
Amikor végignézek rajta, őszintén nem tudok rájönni, mit láthat
benne Andrew.
–  Felvinnéd nekem azokat a szatyrokat, Millie? – Leül a
bőrkanapéra, és előveszi a telefonját. – Nagyon köszönöm!
Felveszem az egyik táskát. Szent szar, jó nehéz! Mégis milyen
boltban járt? Egy súlyzóboltban? Ennek két út lesz a vége –
nekem nincsenek olyan nagy bicepszeim, mint Enzónak.
– Elég nehéz – jegyzem meg.
–  Tényleg? – nevet. – Szerintem nem. Talán itt az ideje, hogy
elkezdj edzőterembe járni, Millie. Egy kicsit elpuhultál.
Lángra kap az arcom. Én kezdek elpuhulni? Nina úgy néz ki,
mint akin egy gramm izom sincs. Amennyire meg tudom ítélni,
sosem edz. Még tornacipőt sem láttam rajta soha.
Miközben lassan és fájdalmasan a lépcső felé tartok a két
bevásárlószatyorral, Nina utánam kiált:
– Ó, egyébként, Millie?
Összeszorítom a fogamat.
– Igen?
Nina megfordul a kanapén, hogy felnézzen rám.
 – Tegnap este hívtam az itthoni vonalat. Hogyhogy senki nem
vette fel?
Megdermedek. A karom megremeg a bevásárlószatyrok súlya
alatt.
– Tessék?
–  Tegnap este tárcsáztam az itthoni vezetékes telefont –
ismétli ezúttal lassabban. – Tizenegy óra körül. A te feladatod,
hogy felvedd a vezetékes telefont. De sem te, sem Andrew nem
vettétek fel.
–  Hm… – Egy pillanatra leteszem a bevásárlószatyrokat, és
megdörzsölöm az állam, mintha gondolkodnék. – Lehet, hogy
akkor már elaludtam, és a telefon nem elég hangos, hogy
felébredjek rá a szobámban. Andrew meg talán elment?
Nina erre felvonja az egyik szemöldökét.
– Andrew elment vasárnap este tizenegykor? Kivel?
Megvonom a vállam.
– Fogalmam sincs. Próbáltad a mobilját?
Tudom, hogy nem tette. Andrew-val voltam tizenegy órakor.
Együtt feküdtünk az ágyban.
– Nem hívtam – válaszolja, de nem ad további magyarázatot.
Megköszörülöm a torkomat.
–  Nos, mint mondtam, akkor a szobámban voltam. És
fogalmam sincs, ő mit csinált.
–  Hm… – Sápadt kék szeme elsötétül, ahogy a nappalin
keresztül rám bámul. – Talán igazad van. Meg kell kérdeznem
tőle.
Bólintok, és megkönnyebbülök, hogy nem faggat tovább. Nem
tudja, mi történt. Nem tudja, hogy együtt autóztunk be a
városba, együtt néztük meg az előadást, amit vele kellett volna
megnéznie, majd együtt töltöttük az éjszakát a Plazában. Isten
tudja, mit csinálna velem, ha tudná.
De nem tudja.
Felkapom a bevásárlószatyrokat, és felcipelem őket a lépcső
tetejére. Majd a hálószobába viszem mindet, aztán
megdörzsölöm a karomat, ami mintha elzsibbadt volna az út
során. A tekintetem a nagy fürdőszobára vándorol, amit ma
 gy
reggel kitakarítottam – bár mivel Nina nem volt a városban,
már így is szokatlanul tiszta volt. Besurranok a szobájába. A
fürdőszoba majdnem akkora, mint az emeleti szobám, hatalmas
porcelánkáddal. Magasabb, mint a legtöbb kád, a pereme a
térdem magasságában van.
A homlokomat ráncolva nézem a kádat, és elképzelem, mi
történhetett itt évekkel ezelőtt. A kis Ceceliát, ahogy fürdik,
miközben lassan folyik a víz. Aztán Nina egyszer csak
megragadja a lányát, a víz alá nyomja, és nézi, ahogy levegő
után kapkod…
Behunyom a szemem, és elfordulok a kádtól. Nem tudok erre
gondolni. De soha nem felejtem el, hogy Nina érzelmileg
mennyire törékeny. Soha nem tudhatja meg, mi történt köztem
és Andrew között tegnap este. Tönkretenné őt. És aztán engem
is.
Ezért aztán benyúlok a zsebembe, és előveszem a
telefonomat. Bepötyögök egy üzenetet Andrew-nak:

Csak egy figyelmeztetés: Nina tegnap este hívta a

vonalas számot.

Tudni fogja, mit kell tennie. Mindig tudja.

 HARMINC

A ház csendesebb, amióta Cecelia elment.

Bár gyakran be volt zárkózva a szobájába, mégis belengte a
házat egy bizonyos energia neki köszönhetően. Most, hogy
elment, mintha elcsendesedett volna a Winchester-ház. És nagy
meglepetésemre Nina sokkal vidámabbnak tűnik. Hála
istennek, nem hozta fel azt a bizonyos telefonhívást, amire a
színházi előadás estéjén került sor.
Andrew-val gondosan kerüljük egymást, ami nehéz, hiszen
egy házban lakunk. Ha egymás mellett megyünk el, mindketten
elfordítjuk a tekintetünket. Remélhetőleg túljutunk ezen, mert
nem akarom elveszíteni az állásomat. Elég baj nekem az is,
hogy nincs esélyem egy igazi kapcsolatra az első olyan pasival,
aki tíz év után megtetszik nekem.
Ma este sietek, hogy a vacsora hamar az asztalra kerüljön,
még mielőtt Andrew hazajönne. De ahogy a poharakat viszem
az ebédlőbe, belebotlok Andrew-ba. Szó szerint. Az egyik pohár
kicsúszik a kezemből, és összetörik a padlón.
– A francba! – kiáltom.
Egy óvatos pillantást vetek Andrew-ra. Sötétkék öltönyt visel,
sötét nyakkendővel, és megint csak elképesztően jóképű. Egész
nap dolgozott, és az állán halvány borosta ütközött ki, ami csak
még szexibbé teszi. A tekintetünk a másodperc töredékére
találkozik, és akaratom ellenére fellobban bennem a vonzalom.
A szeme kitágul, és biztos vagyok benne, hogy ő is érzi.
– Segítek eltakarítani – ajánlja.
– Nem kell ezt tenned.
De ragaszkodik hozzá. Összesöpröm a nagy üvegdarabokat, ő
pedig fogja a szemeteslapátot, majd kidobja a szilánkokat a
konyhában. Nina soha nem segítene nekem, de Andrew nem
olyan, mint ő. Ahogy átveszi tőlem a seprűt, az ujjaink
összeérnek. A tekintetünk újra találkozik, és ezúttal nem tudjuk
figyelmen kívül hagyni az tűzijátékot. Fizikai fájdalmat okoz,
hogy nem lehetek együtt ezzel a férfival.
– Millie – suttogja rekedten.
A torkom nagyon száraznak érzem. Alig egy méterre van
tőlem. Ha előrehajolnék, megcsókolna. Tudom, hogy ezt tenné.
– Jaj, ne! Mi történt?
Nina hangjának hallatán Andrew meg én úgy ugrunk el
egymástól, mintha lángra kaptunk volna. Olyan erősen
markolom a seprűt, hogy az ujjaim elfehérednek.
–  Elejtettem egy poharat – felelem. – És aztán, tudod…
feltakarítottam.
Nina tekintete a padlóra vetődik, ahol apró üvegszilánkok
csillognak a lámpa fényében.
– Jaj, Millie! – mondja. – Kérlek, legközelebb légy óvatosabb!
Hónapok óta dolgozom itt, és még egyszer sem ejtettem el
vagy törtem össze semmit. Nos, kivéve azt az estét, amikor
rajtakapott engem és Andrew-t, amint késő este a Family Feudot
néztük. De arról nem tud.
– Igen, sajnálom. Hozom is a porszívót.
Andrew tekintete követ, ahogy odamegyek a háztartási
felszereléseket tartalmazó kamrához (ami valamivel nagyobb,
mint az emeleti hálószobám), visszatuszkolom a seprűt, és
előkapom a porszívót. Fájdalmas arckifejezés ül ki Andrew
arcára. Bármit is akart mondani nekem egy perccel ezelőtt, még
mindig ott dolgozik benne. De nem mondhatja ki – nem, amíg
Nina a szobában van.
Vagy talán mégis.
–  Beszéljünk majd később! – mormolja a fülembe, és követi
Ninát a nappaliba, hogy megvárják, amíg feltakarítok. – Oké?
Bólintok. Nem tudom, miről akar velem beszélni, de ezt jó
jelnek veszem. Korábban megegyeztünk, hogy soha nem
beszélünk arról, ami aznap este történt a Plazában. De ha
ismételni akar…
 Bár nem lenne szabad túlságosan reménykednem.
Körülbelül tíz perccel később végzek is mindennel, és szólok
Andrew-nak meg Ninának, hogy átjöhetnek a nappaliból.
Mindketten leülnek, de a kanapé két ellentétes végére. A
telefonjukat bámulják, meg sem próbálnak beszélgetni
egymással. Észrevettem, hogy vacsoraidőben is ezt csinálják.
Követnek vissza az étkezőbe, és Nina helyet foglal Andrew-val
szemben. Lenéz a tányérra, amelyen sertésszelet van
almaszósszal és bébibrokkolival. Rám mosolyog, és ekkor
veszem észre, hogy a sminkje elcsúszott. A szája jobb oldalán
szétkenődött az élénkvörös rúzs, ami szinte démoni bohóc
kinézetet kölcsönöz neki.
– Ez nagyon finomnak tűnik, Millie.
– Köszönöm.
– Hát nem csodálatos az illata, Andy? – kérdezi.
– Mmm! – Andrew felemeli a villáját. – Nagyon finom.
–  Biztos vagyok benne – folytatja Nina –, hogy sosem kaptál
ilyen ételt a börtönben, ugye, Millie?
Leesik az állam.
Nina bájosan mosolyog rám azokkal a démoni ajkakkal. A
vele szemben ülő Andrew csak bámul rám. Nyilvánvalóan ez új
információ számára.
– Ööö… – nyögöm.
–  Milyen ételt szolgáltak fel ott? – folytatja. – Erre mindig is
kíváncsi voltam. Milyen a börtönkoszt?
Nem tudom, mit mondjak. Nem tagadhatom. Ismeri a
múltamat.
– Egész jó.
– Hát, remélem, nem ihlet meg egy ottani étel sem – nevet fel.
– Maradj annál, amit eddig csináltál! Jó munkát végzel.
– Köszönöm – motyogom.
Andrew arca hamuszürke. Persze hogy nem volt fogalma
arról, hogy börtönben voltam. Még csak eszembe sem jutott,
hogy elmondjam neki. Valahogy, amikor vele vagyok, úgy
érzem, hogy életemnek az az időszaka a távoli múltban történt
– sőt, talán egy másik életben. De a legtöbb ember nem így látja.
 gy g gy j
A legtöbb ember számára én csak egy dolog vagyok: egy elítélt.
Nina pedig biztos akar lenni benne, hogy tudom, hol a
helyem.
Most kétségbeesetten próbálok elmenekülni Andrew döbbent
arckifejezése elől. Megfordulok, hogy visszamenjek a szobámba.
Már majdnem a lépcsőházban vagyok, amikor Nina utánam
kiált:
– Millie?
Megállok, a hátam megmerevedik. Minden önuralmamra
szükségem van, hogy ne üvöltsek rá, amikor megfordulok.
Lassan visszasétálok az ebédlőbe, mesterkélt mosollyal az
arcomon.
– Igen, Nina?
Ő a homlokát ráncolja.
–  Elfelejtetted kitenni a só- és borsszórót. És sajnos ennek a
sertésszeletnek tényleg kell egy kis só. Bárcsak bőkezűbb lennél
a fűszerezéssel!
– Persze. Bocsánat.
Besétálok a konyhába, és lekapom a só- meg a borsszórót a
pultról. Nagyjából két méterre ülnek tőle. Átviszem őket az
étkezőbe, és hiába figyelek rá, hogy ne tegyem, mégis lecsapom
a szórókat az asztalra. Amikor Ninára nézek, látom, hogy
megrándul a szája sarka.
–  Nagyon köszönöm, Millie – feleli. – Kérlek, ne felejtsd el
legközelebb!
Remélem, hogy belelép egy üvegszilánkba!
Rá sem tudok nézni Andrew-ra. Isten tudja, mit gondolhat
most rólam. El sem hiszem, hogy közös jövőt fontolgattam vele.
Igazából nem is tettem, épp csak egy másodperc töredékére…
Hát, történtek már ennél furcsább dolgok is. De ez most már
kiderült. Elborzadva nézett, amikor Nina megemlítette, hogy
börtönben voltam. Bárcsak meg tudnám magyarázni…
Ezúttal sikerül eljutnom a lépcsőig anélkül, hogy Nina
odahívna, és közölné velem, hogy nem is tudom, az asztal másik
oldaláról kell átadnom a vajat, vagy valami ilyesmi.
Felbattyogok a lépcsőn az emeletre, majd a sötétebb, keskeny
 y g p j y
lépcsősoron a hálószobámba. Becsapom magam mögött az ajtót,
és nem először kívánom, bárcsak be tudnám zárni.
Lehuppanok az ágyamra, és próbálom visszatartani a
könnyeimet. Vajon mióta tud Nina a múltamról? Csak nemrég
fedezte fel, vagy talán mégiscsak végzett háttérellenőrzést,
mielőtt felvett? Talán tetszett neki az ötlet, hogy egy elítéltet
alkalmazzon. Valakit, akinek parancsolgathat. Ugyanis bárki
más már hónapokkal ezelőtt felmondott volna.
Miközben az ágyon ülök, és sajnálom magam, megakad a
szemem valamin. Valami ott van az éjjeliszekrényemen.
A Showdown színlapja.
Zavartan veszem fel onnan. Miért van az a színlap az
éjjeliszekrényemen? Az előadás után a táskámba tettem, és
azóta is ott tartom, hogy emlékeztessen arra a varázslatos
estére. A táskám a padlón van, a komódnak támasztva. Szóval
mégis hogyan került a színlap az éjjeliszekrényre? Biztosan
nem én vettem ki. Biztos vagyok benne.
Valaki más tette oda. Bezártam a szoba ajtaját, de nem én
vagyok az egyetlen, akinek van kulcsa.
A gyomromban süllyedő érzés támad. Végre megértem, miért
fecsegte ki Nina, hogy börtönben voltam. Tudja, hogy elmentem
Andrew-val a színházba. Tudja, hogy együtt voltunk
Manhattanben, kettesben. Nem vagyok benne biztos, hogy arról
is tud, hogy a Plazában töltöttük az éjszakát, de azt mindenképp
tudja, hogy nem voltunk otthon este tizenegykor. És biztos
vagyok benne, hogy ha elég okos, ki tudja deríteni, hogy
bejelentkeztünk-e a szállodába vagy sem.
Nina mindent tud.
Veszélyes ellenséget szereztem magamnak.
 HARMINCEGY

Az új napi kínzási rendem részeként Nina célul tűzte ki, hogy a

vásárlást a lehető legnagyobb kihívássá teszi számomra.
Összeírt egy listát azokról a dolgokról, amelyekre az
élelmiszerboltból szükségünk van. De ezek mind nagyon
konkrétak. Nem tejet akar, hanem biotejet, de csakis a
Queensland Farmról. És ha nincs pontosan az a termék, amit
szeretne, akkor SMS-ben kell jeleznem neki, és képeket
küldenem a lehetséges alternatívákról. Ő pedig nem kapkodja el
a válaszüzeneteket, szóval ott kell szobroznom az istenverte
tejfolyosón és várnom.
Most épp a kenyérsoron ácsorgok. Küldök Ninának egy SMS-t:

Elfogyott a Nantucket kovászos kenyér. Itt van néhány

lehetséges alternatíva.

Elküldöm neki az összes kovászos kenyér fényképét, amit

csak árulnak. És most várnom kell, amíg ő megnézi őket.
Néhány perc múlva kapok tőle egy üzenetet:

Van briósuk?

Most el kell küldenem neki képeket az összes briósról, amit

csak árulnak. Esküszöm, főbe lövöm magam, mire befejezem
ezt a bevásárló körutat. Szándékosan kínoz engem. De hogy
igazságos legyek: én meg lefeküdtem a férjével.
Miközben a kenyereket fotózom, észreveszem, hogy egy ősz
hajú, erős testalkatú férfi figyel engem a folyosó másik végéből.
Még csak nem is finomkodik. Ránézek, és hála istennek hátrál.
Már csak egy zaklató hiányzik az életemből, van így is elég
bajom!
Miközben várom, hogy Nina kicsit tovább nézegesse a
kenyereket, hagyom, hadd kalandozzanak a gondolataim. Mint
mindig, most is Andrew Winchesteren jár az eszem. Amióta
Nina elárulta, hogy börtönben voltam, Andrew nem keresett
meg, hogy „beszélgessünk”, ahogy azt ígérte. Gyakorlatilag
megijedt. Nem hibáztathatom érte.
Kedvelem Andrew-t. Nem, nemcsak hogy kedvelem.
Szerelmes vagyok belé. Állandóan rá gondolok, és fájdalmas,
hogy egy közös otthonban lakom vele, és nem tudom megélni az
iránta táplált érzéseimet. Ráadásul tényleg jobbat érdemel
Ninánál. Boldoggá tudnám tenni. Még szülhetnék is neki, ha
gyerekre vágyik. És lássuk be, Ninánál bármi jobb.
De hiába tudja, hogy van köztünk valami, soha semmi sem
fog történni. Tudja, hogy börtönben voltam. Nem akar egy volt
fegyencet. És továbbra is szerencsétlenkedni fog azzal a
boszorkánnyal, valószínűleg élete végéig.
A telefonom újra megszólal.

És baguette van?

Újabb tíz percbe telik, mire sikerül olyan kenyeret találnom,

ami megfelel Nina elvárásainak. Ahogy a bevásárlókocsit a
kasszához gurítom, megint észreveszem azt a nehéz testalkatú
fickót. Kétségkívül bámul engem. És ami még nyugtalanítóbb,
nincs nála bevásárlókocsi. Szóval pontosan mit is csinál?
Fizetek, amilyen gyorsan csak tudok. Visszapakolom az
élelmiszerekkel megrakott papírzacskókat a
bevásárlókocsimba, hogy aztán kitolhassam őket a parkolóba a
Nissanomhoz. És amikor már a kijárathoz közeledem, egy kéz
szorul a vállamra. Felemelem a fejem, és látom, hogy az a
nagydarab férfi áll felettem.
–  Elnézést! – Megpróbálok elhúzódni, de ő erősen tartja a
karomat. A jobb kezem ökölbe szorul. Egy csomó ember figyel
minket, szóval vannak tanúim. – Mit képzel, mit csinál?
 Rámutat egy kis igazolványjelvényre, ami a kék öltönyinge
gallérján lóg, és amit eddig nem vettem észre.
– Én vagyok a szupermarket biztonsági embere. Velem jönne,
kisasszony?
Mindjárt rosszul leszek. Nem elég, hogy kilencven percet
töltöttem ezen a helyen, egy nagy rakás árucikket vásárolva, de
most még le is tartóztatnak? Miért?
– Mi a baj? – kérdem és nyelek egy nagyot.
Többen is felfigyelnek ránk. Felismerek néhány nőt, akik az
iskola előtt szoktak várakozni, és akik biztos vagyok benne,
hogy vidáman jelentik majd Ninának, hogy látták, amint a
házvezetőnőjét letartóztatta a szupermarket biztonsági embere.
– Kérem, jöjjön velem! – ismétli a fickó.
Magunkkal tolom a kocsimat, mert félek otthagyni. Több mint
kétszáz dollár értékű élelmiszer van benne, és biztos vagyok
benne, hogy Nina mind velem fizettetné ki, ha elveszne vagy
ellopnák. Követem a férfit egy kis irodába, ahol egy karcos
faasztal és két műanyag szék áll. A férfi int, hogy üljek le, így hát
letelepedem az egyik székre, ami fenyegetően nyikorog a
súlyom alatt.
–  Ez csak valami tévedés lehet… – Ránézek a férfi
igazolványára. A neve Paul Dorsey. – Miről van szó, Mr. Dorsey?
A homlokát ráncolva néz rám, a tokája lóg.
–  Egy vásárló figyelmeztetett, hogy ön lopni fog a
szupermarketből.
Levegő után kapkodok.
– Soha nem tennék ilyet!
– Talán nem. – Bedugja a hüvelykujját az öve bújtatójába. – De
ki kell vizsgálnom a dolgot. Láthatnám a blokkját, kérem,
Miss…?
–  Calloway. – Addig kotorászok a táskámban, amíg elő nem
kerítem a gyűrött papírcsíkot. – Tessék.
–  Csak figyelmeztetésképpen mondom – folytatja. – Minden
bolti tolvajt büntetőeljárás alá vonunk.
Egy műanyag székben ülök, lángoló arccal, miközben a
biztonsági őr aprólékosan átnézi az összes, blokkon szereplő
 g p p
tételt, és összeveti őket a bevásárlókocsiban lévő termékekkel. A
gyomrom összeszorul, ahogy belegondolok abba a szörnyű
lehetőségbe, hogy az eladó talán nem jól húzott le valamit, és ez
a fickó azt fogja hinni, hogy loptam. És akkor mi lesz? Minden
bolti tolvajt büntetőeljárás alá vonnak. Ez azt jelenti, hogy hívni
fogják a rendőrséget. És ez biztos, hogy a feltételes szabadlábra
helyezésem megszegésével lenne egyelő.
Az jutott eszembe, hogy ez bizonyára nagyon jól jönne
Ninának. Megszabadulna tőlem anélkül, hogy ő lenne a szemét,
aki kirúgott. És így édes bosszút állna rajtam, amiért lefeküdtem
a férjével. Persze, kicsit durván hangzik, hogy házasságtörésért
börtönbe kerülök, de van egy olyan érzésem, hogy Nina egész
másképp látja ezt.
De ez nem történhet meg. Nem loptam semmit a boltból. Az
őr nem fog semmi olyat találni a kosárban, ami nem szerepel a
számlámon.
Ugye?
Figyelem, ahogy a papírcsíkot vizsgálgatja, miközben a
kocsimban lévő pisztáciafagyi valószínűleg teljesen megolvad. A
szívem a mellkasomban dobog, és alig kapok levegőt. Nem
akarok visszamenni a börtönbe. Nem akarok. Nem tudok. Előbb
ölöm meg magam.
– Nos – szólal meg végül –, úgy tűnik, minden egyezik.
Majdnem sírva fakadok.
– Így van. Hát persze.
Morog.
–  Sajnálom, hogy így felzaklattam, Miss Calloway. De sok
gondunk van a bolti tolvajokkal, úgyhogy komolyan kellett
vennem. És kaptam egy telefonhívást, amiben figyelmeztettek,
hogy egy, az ön személyleírásának megfelelő vásárló talán el
akar vinni valamit.
Egy telefonhívást? Ki képes felhívni egy élelmiszerboltot, és
írja körül, hogy nézek ki, majd mondja azt a biztonsági őrnek,
hogy lopni tervezek? Ki tenne ilyet?
Csak egy ember jut eszembe, aki ilyesmire képes lenne.
 –  Mindenesetre – teszi hozzá – köszönöm a türelmét. Most
már elmehet.
Ez a három legszebb szó az angol nyelvben. Most már
elmehet. A szabad kezemmel a bevásárlókocsit tolva hagyhatom
el a boltot. Hazamehetek.
Ezúttal.
De van egy szörnyű érzésem, hogy ez még nem a vége. Nina
még tartogat valamit a számomra.
 HARMICKETTŐ

Nem tudok aludni.

Három nap telt el azóta, hogy majdnem letartóztattak az
élelmiszerboltban. Nem tudom, mi jöhet még. Nina egész
kedvesen viselkedett utána. Talán úgy érzi, hogy tanultam a
leckéből, és már tudom, ki a főnök ebben a házban. Talán
mégsem akar börtönbe küldeni.
De nem ez az oka annak, hogy forgolódom.
Az igazság az, hogy folyton Andrew-ra gondolok. Arra az
éjszakára, amit együtt töltöttünk. Arra, hogyan érzem magam,
amikor vele vagyok. Soha nem éreztem még így. És amíg Nina le
nem dobta a múltamról szóló bombát, ő is ugyanígy érzett.
Láttam rajta.
De többé már nem látom. Most nem lát többnek egy
közönséges bűnözőnél.
Lerúgom a takarót a lábamról. Iszonyú meleg van a
szobámban, még éjszaka is. Bárcsak kinyithatnám azt a hülye
ablakot! De kétlem, hogy Nina bármit is tenne azért, hogy
jobban érezzem itt magam.
Végül lesétálok a konyhába. Van egy minihűtő a szobámban,
de nincs benne sok kaja. Túl kicsi ahhoz, hogy sok dolog
beleférjen. Szinte nincs is benne semmi azon a három, továbbra
is érintetlen mini vizespalackon kívül, amiket Nina hagyott ott
nekem.
Ahogy a konyha felé tartok, észreveszem, hogy ég a villany a
hátsó verandán. A homlokomat ráncolva a hátsó ajtóhoz
közelítek. Ekkor jövök rá, hogy a lámpa okkal ég. Valaki van
odakint.
Andrew.
Egyedül ül az egyik kinti széken, és egy üveg sört iszogat.
 Csendben kinyitom a hátsó ajtót. Andrew meglepetten néz fel
rám, de nem szól semmit. Csak újabb kortyot iszik.
– Szia! – szólalok meg.
– Szia! – feleli.
Összeszorul az öklöm.
– Leülhetek ide?
– Persze. Ülj csak le!
Kilépek a veranda hideg fadeszkájára, lerakom magam az
Andrew melletti székre, és azt kívánom, bárcsak lenne egy
söröm nekem is. Rám se néz. Csak iszik tovább, és bámul maga
elé a hatalmas hátsó udvarra.
– Szeretném megmagyarázni. – Megköszörülöm a torkomat. –
Mármint azt, hogy miért nem mondtam el…
–  Nem kell magyarázkodnod. – Felém pillant, majd vissza a
sörére. – Elég nyilvánvaló, hogy miért nem mondtad el nekem.
– Akartam. – Ez nem igaz. Nem akartam elmondani neki. Nem
akartam, hogy valaha is megtudja, még ha ez teljesen irreális
elképzelés is volt. – Mindegy, sajnálom.
A sörösüveget nézegeti a kezében.
– Na és miért voltál börtönben?
Nagyon, nagyon szeretném, ha nekem is lenne egy söröm.
Kinyitom a számat, de mielőtt kitalálhatnám, mit mondjak neki,
folytatja:
– Felejtsd el! Nem akarom tudni. Nem rám tartozik.
Az ajkamat rágcsálom.
–  Nézd, sajnálom, hogy nem mondtam el neked. Próbáltam
magam mögött hagyni a múltamat. Nem akartam semmi
rosszat.
– Értem…
–  És… – Az ölemben heverő kezeimre nézek. – Zavarban
voltam. Nem akartam, hogy kevesebbnek láss engem. A
véleményed sokat jelent nekem.
Felém néz, a tekintete lágynak tűnik a veranda halvány
fényében.
– Millie…
–  És azt is szeretném, ha tudnád… – Mély levegőt veszek. –
 y g
Nagyon jól éreztem magam a múltkor. Életem egyik legjobb
éjszakája volt. Miattad. Szóval bármi is lesz ezek után,
köszönöm neked. Ezt… ezt el kellett mondanom neked.
A két szemöldöke közé ránc gyűrődik.
–  Én is jól éreztem magam. Nem éreztem magam ilyen
boldognak az elmúlt… – Megcsípi az orrnyergét. – Egy jó ideje.
És még csak fel sem tűnt.
Egy pillanatra egymásra meredünk. Még mindig megvan
köztünk az a bizonyos szikra. Látom a szemében, hogy ő is érzi.
A hátsó ajtó felé pillant, és mielőtt felfognám, mi történik, az
ajkai az enyémre tapadnak.
Egy örökkévalóságnak tűnő ideig csókol, de valószínűleg csak
hatvan másodpercig tart. Amikor elhúzódik, sajnálat van a
szemében.
– Nem lehet…
– Tudom…
Nem működhet ez kettőnk között. Több okból kifolyólag. De
ha ő akarja, akkor belemegyek. Még akkor is, ha ez azzal jár,
hogy Nina az ellenségem lesz. Kockáztatnék. Érte.
De inkább felállok, és otthagyom a verandán a sörével.
A lépcső fája hideg a meztelen talpam alatt, ahogy
visszasétálok az emeletre. Még mindig bódultnak érzem magam
a csók miatt, és az ajkam bizsereg. Az nem lehet, hogy ez volt az
utolsó alkalom. Nem lehet. Láttam, ahogy rám nézett. Valódi
érzelmeket táplál irántam. És annak ellenére, hogy ismeri a
múltamat, továbbra is kedvel engem. Az egyetlen probléma az…
Várjunk csak! Mi az?
Megdermedek a lépcső tetején. Egy árnyékot látok a folyosón.
Hunyorogva próbálom kivenni a képet a sötétben.
Aztán megmozdul.
Felsikoltok, és majdnem lezuhanok a lépcsőn. Megragadom a
korlátot, és az utolsó pillanatban sikerül megkapaszkodnom. Az
árnyék közelebb lép hozzám, és most már látom, ki az.
Nina.
– Nina – zihálom.
Miért áll ott a folyosón? Vajon lent volt a földszinten? Látott
 y j
engem és Andrew-t csókolózni?
–  Helló, Millie! – Sötét van a folyosón, de a szeme fehérje
szinte ragyog.
– Mit… mit keresel itt?
Megvetően néz rám, a hold fénye zavaros árnyékokat vet az
arcára.
– Ez az otthonom. Talán nem kell magyarázatot adnom arra,
ha itt vagyok.
Valójában ez nem az ő otthona. A ház Andrew tulajdona. És
ha nem lennének házasok, nem élhetne itt. Ha Andrew úgy
döntene, hogy engem választ helyette, akkor ez az én házam
lenne.
Milyen buta gondolatok! Nyilvánvaló, hogy erre sosem fog sor
kerülni.
– Sajnálom.
Összefonta a két karját a mellkasán.
– És te mit keresel itt?
– Én… lejöttem egy pohár vízért.
– Nincs víz a szobádban?
–  Megittam mind – hazudom. És biztos vagyok benne, hogy
tudja, hogy ez hazugság, tekintve, hogy folyton szaglászik a
szobámban.
Egy pillanatra elhallgat.
– Andy nem volt az ágyban. Láttad, őt lent valahol?
– Én… azt hiszem, kint láttam a hátsó verandán.
– Értem.
–  De nem vagyok benne biztos. Nem beszéltem vele, vagy
ilyesmi.
Nina olyan pillantást vet rám, mint aki egy szavamat sem
hiszi. Ami jogos is, hiszen az egész hazugság.
– Megyek, megnézem, mi van vele.
– Én pedig felmegyek a szobámba.
Bólint, majd ellöki magát, és ahogy elhalad mellettem, a
vállával meglök. A szívem hevesen kalapál. Nem tudom
elhessegetni az érzést, hogy szörnyű hibát követtem el, amikor
keresztbe tettem Nina Winchesternek. De úgy tűnik, mégsem
 gy g
tudom leállítani magam.
 HARMINCHÁROM

Vasárnap szabadnapom van, amit a házon kívül töltök.

Gyönyörű nyári nap van – nem túl meleg és nem is túl hűvös –,
ezért elautózom a helyi parkba, kiülök egy padra, és olvasom a
könyvemet. Amikor az ember börtönben van, nem élvezheti
ezeket az egyszerű örömöket. Csak kimenni a parkba és olvasni.
Néha annyira vágytam rá, hogy az szinte fizikai fájdalmat
okozott.
Soha nem megyek vissza oda. Soha többé.
Bekapok valamit egy gyorsétteremben, aztán visszaindulok a
házba. A Winchester-birtok tényleg gyönyörű. Még ha kezdem
is megvetni Ninát, nem tudom gyűlölni azt a házat. Ez egy
gyönyörű ház.
Leparkolok az utcán, ahogy szoktam, és a bejárati ajtó felé
tartok. Be volt borulva egész hazaúton, és ahogy az ajtóhoz
érek, felszakadoznak a felhők, majd zuhogni kezd az eső.
Feltépem az ajtót, és besurranok, mielőtt eláznék.
Amikor beérek a nappaliba, látom, hogy Nina a kanapén ül a
félhomályban. Nem csinál semmit. Nem olvas, nem nézi a tévét.
Csak ül ott. És amikor kinyitom az ajtót, a szeme nagyra nyílik.
– Nina? – szólalok meg. – Minden rendben?
–  Nem igazán. – Átpillant a kanapé másik végére, és most
veszem észre, hogy egy halom ruha hever mellette. Azok a
ruhák, amiket nekem adott, amikor elkezdtem itt dolgozni.
Erősködött is, hogy fogadjam el őket. – Mit keresnek a ruháim a
szobádban?
Csak bámulok rá, miközben egy villám megvilágítja a szobát.
–  Tessék? Te meg miről beszélsz? Te adtad nekem azokat a
ruhákat.
–  Hogy én adtam őket neked! – Harsogó nevetést ereszt el,
ami olyan hangosan visszhangzik a szobában, hogy a
mennydörgés is alig tudja elnyomni. – Ugyan miért adnék a
cselédemnek ruhákat több ezer dollár értékben?
–  Nina – megremeg a lábam. – Azt mondtad, hogy a ruhák
kicsik rád. Ragaszkodtál hozzá, hogy elfogadjam őket.
– Hogy tudsz így hazudni? – Tesz egy lépést felém, kék szeme
jéghidegen fénylik. – Elloptad a ruháimat! Egy tolvaj vagy!
–  Nem… – Nyúlni próbálok valamiért, mielőtt a lábam
megadná magát. De csak a levegőbe kapaszkodom. – Soha nem
tennék ilyet.
– Na persze! – horkant fel. – Mire is számítottam? Hiszen egy
elítéltre bíztam a munkát az otthonomban!
Olyan hangos, hogy Andrew is meghallja a felfordulást.
Kirohan az irodájából, és ahogy ismét villámlik, meglátom a
jóképű arcát a lépcső tetején. Istenem, mit fog rólam gondolni?
Nem elég, hogy tud a börtönbüntetésemről, de most már azt
fogja hinni, hogy a házából loptam. Nem akarom ezt!
–  Nina? – Egyszerre két lépcsőfokod halad lefelé. – Mi folyik
itt?
– Majd én megmondom, mi folyik itt! – kezdi ki diadalmasan.
– Millie lopott a szekrényemből. Ellopta tőlem az összes ruhát.
Ezeket az ő szekrényében találtam.
Andrew szeme lassan elkerekedik.
– Millie…
–  Én nem loptam semmit! – Könnyek szúrják a szememet. –
Esküszöm! Nina adta nekem azokat a ruhákat. Azt mondta, rá
már nem jók.
–  Azt hiszed, bevesszük a hazugságaidat? – Nina gúnyosan
rám sandít. – Hívnom kéne a rendőrséget. Tudod, mennyit
érnek ezek a ruhák?
– Ne, kérlek, ne…
–  Ó, persze! – Nina nevet az arckifejezésem látványán. –
Feltételesen szabadlábon vagy, ugye? Az ilyesmi miatt azonnal
visszakerülnél a börtönbe.
Andrew a kanapén lévő ruhákat nézi, a szemöldöke között
mély ráncok jelennek meg.
– Nina…
–  Megyek, hívom is őket. – Nina előkapja a telefont a
táskájából. – Isten tudja, mit lopott még tőlünk, igaz, Andy?
–  Nina! – Andrew felemeli a tekintetét a ruhakupacról. –
Millie nem lopta el ezeket a ruhákat. Emlékszem, hogy
kiürítetted a gardróbszekrényedet. Mindent szemeteszsákokba
raktál, és azt mondtad, el fogod őket adományozni. – Felkap egy
apró fehér ruhát. – Évek óta nem férsz ebbe bele.
Imádom nézni, ahogy Nina arca elvörösödik.
– Most ezzel mit akarsz mondani? Hogy kövér vagyok?
A férfi figyelmen kívül hagyja a megjegyzését.
–  Azt akarom mondani, hogy kizárt, hogy ezt ellopta tőled.
Miért csinálod ezt vele?
Nina szája tátva marad.
– Andy…
Andrew rám néz, a kanapé mellett ácsorog.
–  Millie. – Szelíd hangon ejti ki a nevemet. – Felmennél az
emeletre, hogy kettesben lehessünk? Beszélnem kell Ninával.
– Igen, persze – egyezem bele. – Örömmel.
Ők ketten némán állnak, amíg én elindulok az emeletre
vezető lépcsőn. Amikor felérek, odalépek a padlásra vezető
ajtóhoz, és kinyitom az ajtót. Egy pillanatig csak állok, és a
következő lépésemet mérlegelem. Aztán becsukom az ajtót
anélkül, hogy bemennék.
Jóval halkabban a lépcső tetejéhez kúszom.
Megállok a folyosó szélén, közvetlenül a lépcsőház előtt. Ninát
és Andrew-t nem látom, de a hangjukat hallom. Helytelen lenne
hallgatózni, de nem tehetek róla. Elvégre szinte biztos, hogy a
velem kapcsolatos vádakról is beszélni fognak.
Remélem, Andrew továbbra is megvéd engem, még így is,
hogy nem vagyok jelen. Vajon Nina meg fogja győzni arról, hogy
elloptam a ruháit? Elvégre egy elítélt vagyok. Ha az ember
elkövet egy hibát, akkor már soha senki nem bízhat benne.
– …nem vitte el ezeket a ruhákat – mondja Andrew. – Tudom,
hogy nem ő volt.
 gy
– Hogy állhattál az ő oldalára? – csattan fel Nina. – Az a lány
börtönben volt. Nem bízhatsz meg egy ilyen emberben. Hazug,
tolvaj, és valószínűleg megérdemli, hogy újra börtönbe
kerüljön.
– Hogy mondhatsz ilyet? Millie mindvégig csodálatos volt.
– Igen, biztos vagyok benne, hogy te így gondolod.
– Mikor lettél ilyen kegyetlen, Nina? – Andrew hangja remeg.
– Megváltoztál. Más ember lettél.
– Mindenki változik – veti oda neki Nina.
–  Nem. – Andrew olyan halkan folytatja, hogy nagyon
fülelnem kell, hogy halljam a járdára csapódó kinti zivatar
ellenére. – Nem úgy, mint te. Már rád sem ismerek. Már nem az
vagy, akibe egykor beleszerettem.
A kijelentést követő hosszú csendet villámcsapás töri meg,
ami elég hangos ahhoz, hogy megrázza a ház alapjait. Miután
elhalkul, hangosan és tisztán hallom Nina következő szavait.
– Te meg miről beszélsz, Andy?
–  Azt mondom… Azt hiszem, már nem vagyok szerelmes
beléd, Nina. Szerintem el kellene válnunk.
– Már nem vagy szerelmes belém? – buknak ki a szavak Nina
szájából. – Hogy mondhatsz ilyet?
– Sajnálom. Csak sodródom egy ideje, egyik napról a másikra
élek, és közben észre sem vettem, mennyire boldogtalan
vagyok.
Nina sokáig hallgat, miközben magába szívja a férfi szavait.
– Van ennek bármi köze Millie-hez?
Visszatartott lélegzettel várom Andrew válaszát. Volt köztünk
valami azon a bizonyos New York-i éjszakán, de nem áltatom
magam azzal, hogy miattam hagyja el Ninát.
– Ez nem Millie-ről szól – mondja végül.
–  Tényleg? Szóval a szemembe fogsz hazudni, és úgy teszel,
mintha soha semmi sem történt volna köztetek?
A francba! Tudja. Vagy legalábbis azt hiszi, hogy tudja.
– Érzek valamit Millie iránt – válaszolja Andrew olyan halkan,
hogy biztos vagyok benne, csak képzelődtem. Már hogy
lehetnének ennek a gazdag, jóképű, nős férfinak érzései
irántam? – De nem erről van szó. Ez rólad és rólam szól. Már
nem szeretlek téged.
–  Ez baromság! – Nina hangja most már olyan magas, hogy
hamarosan csak a kutyák fogják észlelni. – Elhagysz engem a
szobalányunk miatt! Ez a legnevetségesebb dolog, amit valaha
hallottam. Ez nagyon kínos rád nézve. Te ennél többre vagy
képes, Andrew.
– Nina. – Andrew hangja határozott. – Vége van. Sajnálom.
–  Sajnálod? – Újabb mennydörgés rázza meg a
padlódeszkákat. – Ó, te még nem tudod, mennyi mindent fogsz
sajnálni…
Szünet következik.
– Tessék?
–  Ha megpróbálod ezt végigcsinálni – morogja Nina –,
tönkreteszlek a bíróságon. Elintézem, hogy nincstelen és
hajléktalan legyél!
–  Hajléktalan? De hát ez az én otthonom, Nina. Én vettem,
még mielőtt megismertük volna egymást. Megengedtem, hogy
itt lakj. És kötöttünk egy házassági szerződést, ahogy arra
bizonyára emlékszel, amiben az áll, hogy miután a házasságunk
véget ér, a ház ismét az enyém lesz. – Andrew újabb szünetet
tart. – És most szeretném, ha elmennél.
Megkockáztatom, hogy vetek rájuk egy pillantást. Ha
leguggolok, láthatom Ninát, aki a nappali közepén áll, sápadt
arccal.
A szája úgy nyílik és csukódik, mint egy halnak.
– Ezt nem gondolhatod komolyan, Andy! – fröcsögi.
– Nagyon is komolyan gondolom.
– De… – A szívéhez kapja a kezét. – És mi lesz Cecével?
–  Cece a te lányod. Sosem akartad, hogy örökbe fogadjam. –
Úgy hangzik, mintha összeszorított fogakkal beszélne.
–  Ó, már értem, miről van szó! Az a bajod, hogy nem lehet
több gyerekem. Egy fiatalabb nőt akarsz, aki még szülhet neked.
Én már nem vagyok elég jó.
–  Nem erről van szó – feleli Andrew. Bár valamilyen szinten
 y
talán mégis. Andrew tényleg akar még egy gyereket. És ezt nem
kaphatja meg a feleségétől.
Nina hangja remeg.
– Andy, kérlek, ne tedd ezt velem… Ne alázz meg így! Kérlek!
– Szeretném, ha elmennél, Nina. Most azonnal.
– De esik az eső!
Andrew hangja ugyanolyan kemény marad.
– Csomagolj össze, és tűnj el!
Szinte hallom, ahogy Nina mérlegeli a lehetőségeit. Sok dolgot
el lehet mondani Nina Winchesterről, de azt nem, hogy hülye
lenne. Végül megereszkedik a válla.
– Rendben. Elmegyek.
Dübörgő léptekkel elindul a lépcső irányába. Túl későn jut
eszembe, hogy el kellene tűnnöm szem elől. Nina felemeli a
tekintetét, és meglátja, hogy ott állok a lépcső tetején. A
szemében olyan düh lángol, amilyet még nem láttam. Vissza
kellene rohannom a szobámba, de a lábam megdermed, ahogy
Nina sarkai egyenként beleharapnak a lépcsőfokokba.
Még egyet villámlik, épp, amikor Nina felér a lépcső tetejére.
Az arcán lévő izzástól úgy néz ki, mintha a pokol kapujában
állna.
–  Se… – Az ajkam elzsibbadt, alig tudom megformálni a
szavakat. – Segítsek csomagolni?
Olyan méreg van a szemében, hogy attól félek, a
mellkasomba nyúl, és puszta kézzel kitépi a szívemet.
– Hogy segíts-e csomagolni? Nem, azt hiszem, megoldom.
Nina betrappol a hálószobájába, és becsapja maga mögött az
ajtót. Nem tudom, mit tegyek. Felmehetnék a padlásra, de aztán
lenézek a földszintre. Andrew még mindig a nappaliban van,
felnéz rám, én pedig lemegyek a lépcsőn, hogy beszéljek vele.
– Annyira sajnálom! – A szavak kapkodva jönnek a számra. –
Igazán nem akartam…
–  Ne merd magadat hibáztatni! – vág közbe. – Ezt már rég
meg kellett volna tennem.
Az ablakra pillantok, amit az eső áztat.
– Akarod, hogy… én is elmenjek?
 gy j
– Nem – feleli. – Azt akarom, hogy maradj.
Megérinti a karomat, és bizsergés jár át. Csak arra tudok
gondolni, hogy bár most azonnal megcsókolna, de persze most
nem teheti meg. Már csak azért sem, mert Nina ott van az
emeleten.
De hamarosan elmegy.
Körülbelül tíz perccel később Nina elindul lefelé a lépcsőn,
mindkét vállán egy-egy táskával. Tegnap még velem cipeltette
volna azokat, és kinevetett volna, milyen gyenge vagyok. Most
neki kell cipelnie őket. Amikor felnézek rá, látom, hogy a szeme
bedagadt, a haja kócos. Szörnyen néz ki. Most jövök csak rá,
hogy nem is tudom, pontosan hány éves.
– Kérlek, ne tedd ezt, Andy! – könyörög. – Kérlek!
Egy izom megrándul Andrew állkapcsában. Ismét
mennydörög, de már halkabban, mint az imént. A vihar
távolodik.
– Segítek betenni a csomagjaidat a kocsiba.
Nina visszafojtja a zokogást.
– Ne fáradj!
A nehéz csomagokkal küszködve Nina odabotorkál a nappali
garázshoz vezető ajtajához. Andrew megy, hogy segítsen neki,
de a nő nem engedi oda. Tapogatózva próbálja kinyitni a garázs
ajtaját. Ahelyett, hogy letenné a két táskát, azokkal
zsönglőrködik. Több perc telik el így, és végül nem bírom
tovább. Odasietek, és mielőtt Nina meg tudna állítani,
elfordítom a kilincsgombot, és kinyitom neki az ajtót.
– Az igen! – mondja. – Nagyon köszönöm.
Nem tudom, mit válaszoljak. Csak állok ott, ahogy elém tolja a
táskáit. Mielőtt kilépne, közel hajol hozzám – olyan közel, hogy
érzem a forró leheletét a nyakamon.
– Ezt soha nem fogom elfelejteni, Millie! – sziszegi a fülembe.
A szívem nagyot dobban a mellkasomban. A szavai
visszhangzanak a fülemben, miközben Nina bedobja a
csomagjait a fehér Lexus hátsó ülésére, majd kiviharzik a
garázsból.
 Nyitva hagyta a garázsajtót. Látom, ahogy az eső lezúdul a
kocsifelhajtóra, miközben egy széllökés az arcomba vág. Egy
pillanatig csak állok, és figyelem, ahogy Nina autója eltűnik a
távolban. Majdnem felugrok, amikor valaki átkarolja a
vállamat.
Természetesen csak Andrew az.
– Jól vagy? – kérdezi tőlem.
Annyira csodálatos. Azután a szánalmas jelenet után még elég
figyelmes ahhoz, hogy megkérdezze, hogy vagyok.
– Jól vagyok. És te?
Sóhajt.
–  Ez jobban is elsülhetett volna. De így kellett lennie. Nem
tudtam így tovább élni. Már nem szerettem őt.
Visszanézek a garázsra.
– Vajon rendbe fog jönni? Hol fog lakni?
Andrew csak legyint.
– Van egy hitelkártyája. Majdcsak kivesz egy szállodai szobát.
Ne aggódj Nina miatt!
Csakhogy én aggódom Nina miatt. Nagyon is aggódom Nina
miatt. De nem úgy, ahogy Andrew gondolja.
Elengedi a vállamat, hogy megnyomja a gombot, és bezárja a
garázsajtót. Megragadja a kezem, hogy magával húzzon, de én
továbbra is a garázsajtót figyelem, amíg az teljesen be nem
csukódik, mert valahogy biztos vagyok benne, hogy Nina autója
az utolsó pillanatban újra megjelenik.
– Gyere, Millie! – Andrew szeme egyenesen csillog. – Már úgy
vártam, hogy egyedül legyünk.
A történtek ellenére elmosolyodom.
– Tényleg?
– El sem tudod képzelni, mennyire…
Magához húz egy csókra, és ahogy elolvadok a karjaiban, a
mennydörgés ismét felharsan. Azt hiszem, még mindig hallom
Nina autójának motorját a távolban. De ez lehetetlen. Mert
elment.
Végleg.
 HARMINCNÉGY

Másnap reggel a vendégszobában ébredek, Andrew-val az

oldalamon.
Miután Nina tegnap este elment, itt kötöttünk ki. Nem
akartam az ő ágyában aludni, ahol az előző este még Nina aludt.
És az emeleti kiságyam sem túl kényelmes kettőnk számára. Így
ez lett a kompromisszum.
Gondolom, ha így folytatjuk – ha a dolgok komolyabbra
fordulnak közöttünk –, akkor végül kénytelen leszek a nagy
hálószobában aludni. De most még nem. Még mindig árad
belőle Nina szaga. A bűze mindenre rátapad.
Andrew szeme kipattan, és mosoly terül szét az arcán, amikor
meglátja, hogy ott fekszem mellette.
– Hát, szia! – mondja.
– Neked is szia!
Végigsimít a nyakamon meg a vállamon, mire az egész testem
bizseregni kezd.
–  Imádok melletted ébredni. Olyan jó, hogy te vagy itt
helyette.
Én is ugyanígy érzek. Remélem, holnap is mellette
ébredhetek. És holnapután is. Nina nem értékelte ezt az embert,
de én értékelni fogom. Nem fogom olyan természetesnek venni
a létezését.
Őrület belegondolni, hogy most már az enyém lesz.
Odahajol hozzám, és puszit nyom az orromra.
– Jobb, ha felkelek. El kell mennem egy megbeszélésre.
Nehezen ülök fel az ágyban.
– Csinálok neked reggelit.
–  Eszedbe ne jusson! – Kimászik az ágyból, a takarók
lehullanak tökéletes testéről. Nagyon jó formában van, biztosan
edz. – Mióta itt vagy, minden egyes napod azzal kezdődik, hogy
felkelsz, és reggelit készítesz nekünk. Ma aludj! És csináld azt,
amit csak szeretnél!
–  Hétfőnként általában mosok. Nem bánom, ha ki kell
mosnom egy adagot, és…
–  Nem. – Rám néz. – Nézd, nem tudom pontosan, hogyan
oldjuk meg ezt az egészet, de… Nagyon kedvellek téged.
Szeretném, ha tényleg megpróbálnánk, te meg én. És ha ezt meg
akarjuk tenni, nem lehetsz a házvezetőm. Keresek valaki mást,
aki takarít, te pedig csak legyél itt nyugodtan, amíg ki nem
találod, mit akarsz csinálni ezután.
Az arcom kipirul.
–  Nekem ez nem ilyen egyszerű. Tudod, hogy priuszom van.
Az emberek nem akarnak alkalmazni olyasvalakit, aki…
– Ezért mondom, hogy maradj itthon, ameddig csak akarsz. –
Felemeli a kezét, hogy elejét vegye a tiltakozásomak. –
Komolyan mondom. Szeretem, hogy itt vagy. És ki tudja, talán a
végén… tudod…, ez így is marad.
Aranyos, sármos mosolyra húzza a száját, én pedig elolvadok.
Nina bizonyára őrült, hogy hagyta elmenekülni ezt a fickót.
Még mindig félek, hogy vissza akarja majd kapni.
Figyelem, ahogy Andrew beledugja izmos lábát a
boxeralsójába, bár úgy teszek, mintha nem nézném. Még
egyszer utoljára rám kacsint, aztán elhagyja a szobát, hogy
lezuhanyozzon. Én pedig teljesen egyedül maradok.
Ásítok egyet, és elnyújtózom ezen a luxus franciaágyon. Már
annak is örültem, amikor megkaptam a kiságyat az emeleten,
de ez egy másik szint. Észre sem vettem, hogy a hátamban lévő
görccsel járkáltam, de most, hogy ezen a matracon töltöttem az
éjszakát, máris jobban érzem magam. Azt hiszem, hozzá tudnék
ehhez szokni.
A telefonomat az ágy melletti éjjeliszekrényen hagytam, ami
most zúgni kezd, jelezve, hogy valaki hív. Odanyúlok érte, és
homlokomat ráncolva nézem a képernyőn megjelenő szöveget.
Rejtett szám.
A gyomrom megtelik pillangókkal. Ki hív engem ilyenkor
 gy g p g g y
hajnalban? Addig bámulom a képernyőt, amíg a telefon újra
elhallgat.
Oké, ez is egy módszer.
Visszadobom a telefont az éjjeliszekrényre, és visszabújok az
ágyba. Nem csak a matrac kényelmes. Az ágynemű olyan,
mintha selyemből lenne. A takaró pedig meleg, mégis valahogy
könnyű. Sokkal jobb, mint az a viszkető gyapjúizé, ami alatt az
emeleten aludtam. És az a szörnyű, vékony takaró, ami a
börtönben volt. A szép, drága takarók közt nagyon jó – ki
gondolta volna?
A szemem kezd lecsukódni. De mielőtt elaludnék, a telefonom
ismét csörögni kezd.
Felnyögök, és a kezembe veszem. Ismét ugyanaz az üzenet:
Rejtett szám.
Ki hívhat engem? Nincsenek barátaim. Cecelia iskolájában
megadtam a számom, de nyár van, vége a tanításnak. Az
egyetlen, aki valaha is hívott ezen a számon…
Az Nina.
Nos, ha ő hív, ő az utolsó ember, akivel beszélgetni akarok.
Megnyomom a piros gombot, hogy elutasítsam a hívást. De
kizárt, hogy visszaaludjak, ezért kikászálódom az ágyból, és
felmegyek zuhanyozni.

Amikor leérek, Andrew már öltönyben van, és egy bögre kávét

kortyolgat. Zavartan végigsimítom a farmeremet, hihetetlenül
alulöltözöttnek érzem magam mellette. Az ablaknál áll, és az
előkertet nézi, lefelé kunkorodó szájjal.
– Minden rendben? – kérdezem.
Megrándul, meglepődve a jelenlétemtől. Elmosolyodik.
– Igen, minden. Csak… az a rohadt kertész megint kint van. Mi
a fenét csinál állandóan odakint?
Csatlakozom hozzá az ablaknál. Enzo egy virágágyás fölé
hajol, ásóval a kezében.
– Kertészkedik?
 Lenéz az órájára.
– Reggel nyolc óra van. Mindig itt lebzsel. Pedig van egy tucat
másik család, akiknek dolgozik. Miért van folyton itt?
Megvonom a vállam, de az igazat megvallva, igaza van.
Tényleg úgy tűnik, hogy Enzo sokat tartózkodik a kertünkben.
Aránytalanul sok időt tölt itt, még ahhoz képest is, hogy a mi
udvarunk sokkal nagyobb, mint másoké.
Andrew úgy teszi le a kávéscsészét az ablakpárkányra, mint
aki eldöntött valamit. Azonnal a csésze után nyúlok, mert az jut
eszembe, hogy Nina nem fog örülni, ha meglátja a kávékarikát
az ablakpárkányon, de aztán leállítom magam. Nina már nem
fogja megnehezíteni a dolgomat. Soha többé nem kell
találkoznom vele. Mostantól ott hagyhatom a kávéscsészéket,
ahol csak akarom.
Andrew határozott arckifejezéssel kilép a pázsitra, én pedig
kíváncsiságból követem. Nyilván azt tervezi, hogy mond
valamit Enzónak.
Kétszer is megköszörüli a torkát, de ez nem elég ahhoz, hogy
Enzo figyelmét felkeltse. Végül felcsattan:
– Enzo!
Ő nagyon lassan felemeli a fejét, és megfordul.
– Igen?
– Beszélni akarok veled.
Enzo nagyot sóhajt, és talpra áll. Odasétál hozzánk, de olyan
lassan, amennyire csak emberileg lehetséges.
– Igen? Mit akar?
–  Figyelj ide! – Andrew magas, de Enzo magasabb, ezért fel
kell emelnie a fejét, hogy ránézzen. – Köszönöm ezt a sok
segítséget, de már nincs rád szükségünk. Úgyhogy kérlek, szedd
össze a holmidat, és menj a másik munkahelyedre!
– Che cosa?{6} – kérdezi Enzo.
Andrew ajka egyenes vonalba húzódik.
–  Azt mondtam, nincs rád szükségünk. Kész. Befejeztük.
Elmehetsz.
Enzo oldalra billenti a fejét.
 – Ki vagyok rúgva?
Andrew beszívja a levegőt.
– Igen. Ki vagy rúgva.
Enzo egy pillanatig elgondolkodik ezen. Hátrálok egy lépést,
tudatában annak, hogy bármennyire is erős és izmos Andrew,
Enzo simán el tudná intézni. Ha ők ketten egymásnak esnének,
nem hiszem, hogy túl szoros lenne a küzdelem. De Enzo végül
egyszerűen megvonja a vállát.
– Oké – mondja. – Elmegyek.
Úgy tűnik, annyira nem érdekli Enzót ez az egész, hogy azon
tűnődöm, vajon Andrew nem érzi-e magát ostobának, amiért
olyan nagy ügyet csinált belőle, hogy a kertész olyan gyakran
dolgozik itt. De Andrew megkönnyebbülten bólint:
–  Grazie. Nagyra értékelem, hogy az elmúlt években olyan
sokat segítettél.
Enzo csak üres tekintettel bámul rá.
Andrew motyog valamit az orra alatt, majd megfordul, hogy
visszamenjen a házba. Követni kezdem, de ahogy Andrew
eltűnik a bejárati ajtón, valami visszatart. Egy másodpercbe
telik, mire rájövök, hogy Enzo megragadta a karomat.
Megfordulok, hogy ránézzek. Az arckifejezése teljesen
megváltozott, amióta Andrew visszament a házba. Sötét szeme
tágra nyílik, ahogy rám néz.
–  Millie – lihegi –, el kell tűnnöd innen. Szörnyű veszélyben
vagy.
Tátva marad a szám. Nemcsak attól, amit mondott, hanem
attól is, ahogyan mondta. Amióta itt dolgozom, nem sikerült
neki néhány angol szónál többet összefűznie. És ez most két
teljes mondat volt. Ráadásul az egyébként karakteres olasz
akcentusa is nagyon sokat finomodott. Ez egy olyan ember
akcentusa, aki nagyon is kényelmesen használja az angol
nyelvet.
– Minden rendben – válaszolom. – Nina elment.
– Nem. – Enzo határozottan megrázza a fejét, ujjai továbbra is
a karomra fonódnak. – Tévedsz. Ő nem…
 Mielőtt folytathatná, a ház bejárati ajtaja ismét kinyílik. Enzo
gyorsan elengedi a karomat, és hátrál.
–  Millie? – Andrew kidugja a fejét a bejárati ajtón. – Minden
rendben?
– Persze – felelem.
– Bejössz?
Legszívesebben itt maradnék kint, és megkérdezném Enzót,
pontosan mit értett a baljós figyelmeztetése alatt, és hogy mit
akart mondani nekem, de vissza kell mennem a házba. Nincs
más választásom.
Ahogy követem Andrew-t a házba, visszanézek Enzóra, aki a
felszerelésének összeszedésével foglalatoskodott. Még csak fel
sem néz rám. Mintha csak képzeltem volna az egészet. Kivéve,
hogy amikor lenézek a karomra, látom a dühös vörös nyomot,
amit az ujjai hagytak maguk után.
 HARMINCÖT

Andrew azt mondta, nem kell semmilyen munkát végeznem a

ház körül, de hétfőn általában vásárolni szoktam menni, és sok
mindenből kifogytunk. És miután átlapoztam néhány könyvet,
amit a könyvespolcon találtam, és néztem egy kicsit a tévét,
késztetést érzek, hogy kezdjek valamit magammal. Ninával
ellentétben én szeretem elfoglalni magam.
Gondosan elkerülöm azt az élelmiszerboltot, ahol az a
biztonsági őr megpróbált letartóztatni. Helyette egy másikba
megyek, a város egy másik részén. Amúgy is mind egyforma.
A legjobb az az egészben, hogy miközben a bevásárlókocsit
tologatom a boltban, nem kell követnem Nina hülye, nagyzoló
bevásárlólistáját. Azt veszek, amit akarok. Ha briós kenyeret
akarok, akkor briós kenyeret veszek. És ha kovászos kenyeret
akarok, akkor azt veszek. Nem kell száz képet küldenem neki
mindenféle kenyérről. Ez annyira felszabadító!
Miközben a tejtermékek folyosóján nézelődöm, a táskámban
megcsörren a telefonom. Megint elfog az a nyugtalanító érzés.
Ki hívhat engem?
Talán Andrew az.
Benyúlok a táskámba, és előveszem a telefont. Megint az a
rejtett szám. Bárki is hívott ma reggel, nagyon szeretne engem
elérni.
– Millie, ugye?
Majdnem kiugrom a bőrömből. Felnézek, és látom, hogy ott
áll előttem az egyik nő, akit Nina áthívott magukhoz a szülői
megbeszélésre. Nem emlékszem a nevére. Egy bevásárlókocsit
tol, és vastag, kirúzsozott száját hamis mosolyra húzza.
– Igen – felelem.
– Patrice vagyok – mondja. – Te vagy Nina lánykája, ugye?
 Felháborodom ettől a titulustól. Nina lánykája. Hű! Várj csak,
amíg Andrew dobja Ninát, és a házassági szerződésnek
köszönhetően jól ki nem cseszik vele a váláskor! Várj csak, amíg
rájössz, hogy én vagyok Andrew Winchester új barátnője.
Hamarosan talán én leszek az, akinek nyalnod kell!
– Winchesteréknek dolgozom – válaszolom mereven.
De már nem sokáig.
–  Ó, remek! – A mosolya kiszélesedik. – Egész délelőtt
próbáltam kapcsolatba lépni Ninával. Úgy volt, hogy együtt
ebédelünk, hétfőn és csütörtökön mindig együtt ebédelünk a
Kristen’s Dinerben, de nem jött el. Minden rendben van vele?
– Igen – hazudom. – Minden rendben.
Patrice összeszorítja az ajkát.
–  Akkor biztos csak elfelejtette. Tudod, Nina néha kicsit
hóbortos tud lenni.
Ó, ő sokkal több annál! De persze nem mondok semmi
ilyesmit.
A tekintete a kezemben lévő telefonra siklik.
– Ez az a telefon, amit Nina adott neked?
– Ööö, igen. Ez az.
Hátraveti a fejét, és felnevet.
–  Meg kell mondanom, kedves tőled, hogy hagyod, nyomon
kövesse, merre jársz. Nem tudom, én engedném-e ezt a
helyedben.
Megvonom a vállamat.
– Többnyire csak SMS-t küld nekem. Nem olyan vészes.
–  Én nem erre gondoltam. – A telefon felé bök. – Én… a
nyomkövető alkalmazásról beszélek, amit rátelepített. Nem őrjít
meg, hogy állandóan tudni akarja, hol vagy?
Úgy érzem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Nina követ
engem a telefonomon keresztül? Mi a fene?
Olyan hülye vagyok! Hát persze hogy képes ilyesmire.
Tökéletesen érthető. És most jövök csak rá, hogy nem is kellett
átkutatnia a táskámat, hogy megtalálja a színlapot, ahogy nem
is kellett felhívnia a színházat az előadás estéjén. Pontosan
tudta, hogy hol vagyok.
–  Ó! – Patrice a szája elé kapja a kezét. – Annyira sajnálom.
Nem vetted észre…?
Legszívesebben megütném a botoxos képét. Nem vagyok
benne biztos, mit tudott és mit nem, de úgy néz ki, mint aki
nagy örömét leli abban, hogy ő az, aki elmondhatta nekem.
Hideg verejtéket érzek a tarkómon.
– Elnézést – mondom Patrice-nak.
Elsuhanok mellette, magam mögött hagyva a
bevásárlókocsimat. Kirohanok a parkolóba, és csak akkor jutok
újra levegőhöz, amikor már kint vagyok a boltból. A kezemet a
térdemre teszem, és előrehajolok, amíg a légzésem nem lesz
ismét szabályos.
Amikor újra felegyenesedem, látom, hogy egy autó gyorsan
eltűnik a parkolóból. Felismerem a fehér Lexust.
Olyan, mint Nina autója.
És akkor a telefonom újra csörögni kezd.
Előkapom a táskámból. Ismét az áll rajta, hogy rejtett szám.
Rendben, ha beszélni akar velem, akkor nyugodtan mondjon,
amit akar. Ha fenyegetni akar, és házbitorlónak nevezni, csak
nyugodtan!
Rábökök a zöld gombra.
– Halló? Nina?
–  Halló – válaszolja egy vidám hang. – Tudomásunkra jutott,
hogy a járművének garanciája nemrég lejárt!
Elhúzom a telefont a fülem elől, és hitetlenkedve bámulok rá.
Mégsem Nina hívott. Egy hülye ügynök volt. Teljesen
túlreagáltam az egészet.
De még mindig nem tudom elhessegetni az érzést, hogy
veszélyben vagyok.
 HARMINCHAT

Andrew ma este a munkahelyén ragadt.

Háromnegyed nyolckor küldött nekem egy sajnálkozó SMS-t:

Probléma a munkahelyen. Még legalább egy órát itt

leszek. Egyél nélkülem!

Visszaírtam neki:

Nem gond. Vezess óvatosan!

De belül a csalódottság mardos. Annyira jól éreztem magam

Andrew-val Manhattanben abban a francia étteremben, és
megpróbáltam újraalkotni az egyik ételt, amit ott ettünk. Steak
au poivre. Fekete borsot használtam hozzá, amit a
szupermarketben vettem (miután összeszedtem a
bátorságomat, hogy visszamenjek), apróra vágott
mogyoróhagymát, konyakot, vörösbort, marhahúslevest és
tejszínt. Az illata hihetetlen volt, de egy-két óránál hosszabb
ideig nem lehet eltartani – a steak egyszerűen nem ugyanolyan
újramelegítve. Nem volt más választásom, mint egyedül
elfogyasztani a pompás vacsorámat. És most úgy ül a
gyomromban, mint egy kőszikla, miközben a tévé csatornái
között lapozgatok.
Nem szeretek egyedül lenni ebben a házban. Amikor Andrew
itt van, úgy érzem, mintha az ő háza lenne, ami igaz is. De
amikor nincs itt, az egész hely Ninától bűzlik. A parfümje árad
minden résből és nyílásból – úgy jelölte meg a területét az
illatával, mint egy állat.
Bár Andrew azt mondta, ne tegyem, a bevásárlás után
alaposan kitakarítottam a házat, hogy megszabaduljak a
parfümszagtól. De még mindig érzem.
Bármennyire is ellenszenves volt Patrice a szupermarketben,
nagy szívességet tett nekem. Nina követett engem. A
nyomkövető alkalmazást egy véletlenszerű mappába rejtve
találtam meg, valahol, ahol soha nem bukkantam volna rá.
Azonnal töröltem.
De továbbra sem tudok szabadulni az érzéstől, hogy figyel
engem.
Lehunyom a szemem, és eszembe jut, hogyan figyelmeztetett
reggel Enzo. El kell tűnnöd innen. Szörnyű veszélyben vagy. Félt
Ninától. Láttam a szemében, amikor beszélgettünk, és ő
hallótávolságon belül haladt el.
Szörnyű veszélyben vagy.
Próbálom elhessegetni a hányinger hullámát. Már nem is
érzem.
De talán még most is árthat nekem.
A nap már lement, és amikor kinézek az ablakon, csak a
tükörképemet látom. Felállok a kanapéról, és az ablakhoz
sétálok, hevesen dobogó szívvel. Homlokomat a hűvös üveghez
szorítom, és a kinti sötétségbe nézek.
Az ott egy autó, ami a kapu előtt parkol?
Hunyorogva figyelem, próbálom kitalálni, vajon csak
képzelődöm-e. Gondolom, kimehetnék, hogy közelebbről is
megnézzem. De ahhoz ki kellene nyitnom a ház ajtaját.
Persze, mit számít, ha az ajtó nyitva van? Hiszen Ninának van
kulcsa.
Gondolataimat a dohányzóasztalon csörgő telefonom hangja
szakítja félbe. Odasietek, hogy felvegyem, mielőtt lemaradnék a
hívásról, és elkomorulok, amikor egy újabb rejtett szám
feliratot látok a képernyőn. Megrázom a fejem. Megint egy
ügynök. Pont erre van szükségem.
Megnyomom a zöld gombot, hogy fogadjam a hívást, és arra
számítok, hogy azt az ellenszenves, rögzítős hangot hallom.
Ehelyett azonban egy torz, gépies hang szólal meg a vonal túlsó
végén:
– Maradj távol Andrew Winchestertől!
Beszívom a levegőt.
– Nina?
Nem tudom megmondani, hogy férfi vagy női hang-e, azt meg
pláne, hogy Nina lehetett-e. Aztán egy kattanást hallok. A hívás
megszakadt.
Nyelek egyet. Elegem van Nina játékaiból. Holnaptól az
enyém lesz ez a ház. Hívok egy lakatost, hogy cserélje le a
zárakat az ajtókon. És ma este a hálószobában töltöm az
éjszakát. Elég ebből a vendégszobai baromságból! Már nem
vagyok itt vendég!
Andrew azt mondta, azt akarja, hogy ez közöttünk állandó
legyen. Szóval mostantól ez az én otthonom is.
Elindulok a lépcső felé, egyszerre két fokot lépve felfelé.
Addig megyek, amíg fel nem érek a padláson lévő fülledt
szobába – a hálószobámba. Kivéve, hogy a mai este után már
nem az én hálószobám lesz. Összepakolok mindent, és
leköltözöm a földszintre. Ez lesz az utolsó alkalom, hogy ebben
a klausztrofóbiás kis szobában vagyok, ahol az a furcsa zár van
az ajtó külső oldalán.
Kiveszem az egyik csomagomat a szekrényből. Elkezdem
beledobálni a ruhákat, nem törődve különösebben azzal, hogy
óvatos legyek, hiszen csak lentre viszem. Természetesen tudom,
hogy engedélyt kell kérnem Andrew-tól, hogy elfoglalhassak egy
fiókot a földszinten. De nem várhatja el tőlem, hogy továbbra is
itt fent éljek. Ez embertelen. Ez a szoba olyan, mint valami
kínzókamra.
– Millie? Mit csinálsz?
A hátam mögül jövő hangtól kis híján szívrohamot kapok. A
mellkasomra szorítom az öklöm, és megfordulok.
– Andrew. Nem hallottam, hogy bejöttél.
A tekintete végigfut a csomagjaimon.
– Mit csinálsz?
Bedobálom a táskába a melltartóimat, amiket a kezemben
tartok.
– Hát, gondoltam, talán leköltözöm a földszintre.
– Ó…
– Már ha nem bánod… – Hirtelen kínosnak érzem a helyzetet.
Azt feltételeztem, hogy Andrew nem bánja ezt, de talán
elragadtattam magam.
Tesz egy lépést felém. Addig harapdálom az ajkamat, míg meg
nem fájdul.
– Persze hogy nem bánom. Én magam akartam javasolni. De
nem voltam biztos benne, hogy akarod-e.
A vállam megereszkedik.
– Természetesen akarom. Olyan… olyan nehéz napom volt.
–  Mivel töltötted az időd? Láttam néhány könyvemet a
dohányzóasztalon. Olvastál?
Bárcsak ennyiből állt volna a napom!
– Őszintén szólva, nem akarok beszélni róla.
Újabb lépést tesz felém, és kinyújtja a kezét, majd végigsimítja
az államat az ujja hegyével.
– Talán segíthetnék elfeledtetni veled…
Megborzongok az érintésétől.
– Fogadok, hogy sikerülne…
És sikerül is.
 HARMINCHÉT

Bár a kiságyam hihetetlenül kényelmetlen a vendégszobában

lévő csodálatos matrachoz képest, de miután Andrew-val
szeretkeztünk, gyorsan elalszom ott, szorosan a karjaiba
burkolózva. Soha nem gondoltam volna, hogy ebben a
szobában fogok szexelni. Főleg, hogy Nina olyan szigorúan
kikötötte, hogy ne engedjek fel magamhoz vendégeket.
Ezt a szabályt nem igazán sikerült betartani.
Hajnali három körül ébredek fel újra. Az első érzés, amire
felfigyelek, hogy a hólyagom megtelt, és kissé kényelmetlenül
érzem magam. Ki kell mennem a mosdóba. Általában
közvetlenül lefekvés előtt megyek, de Andrew kifárasztott, és
elaludtam, még mielőtt erőt gyűjtöttem volna.
És ez a másik érzés, amire felfigyelek. Az üresség érzése.
Andrew már nincs velem a kiságyban.
Gyanítom, hogy miután elaludtam, úgy döntött, átmegy a
saját ágyába. Nem hibáztatom érte. Ez a kiságy egy embernek
sem kényelmes, nemhogy kettőnek, és a szoba klausztrofóbiát
vált ki belőlem. Lehet, hogy megpróbált maradni, de miután egy
ideig forgolódott, levándorolt a földszintre. Andrew több mint
tíz évvel idősebb nálam, és az én hátam is alig bírja ki az
éjszakát ezen a matracon, úgyhogy aligha hibáztathatom.
Annyira örülök, hogy ez az utolsó éjszaka, amikor itt alszom!
Talán miután végeztem a mosdóban, csatlakozom Andrew-hoz
odalent.
Felkelek, a padlódeszkák nyögnek a súlyom alatt. Elindulok
az ajtó felé, és elfordítom a kilincset. Mint mindig, most is be
van ragadva. Ezért erősebben forgatom.
Így sem fordul el.
Pánik szorítja össze a mellkasom. Az ajtóhoz lapulok, a
karcolásnyomok a fán a vállamba hasítanak, és a jobb kezemet
egyenesen a kilincsre helyezem. Még egyszer megpróbálom
elfordítani a kilincset, az óramutató járásával megegyező
irányba. De nem mozdul. Egy millimétert sem. És ekkor jövök
rá, hogy mi folyik itt.
Az ajtó nem akadt be. Hanem zárva van.
II. RÉSZ
 HARMINCNYOLC

NINA

Ha néhány hónappal ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy a

mai éjszakát egy szállodai szobában fogom tölteni, miközben
Andy egy másik nővel – a szobalánnyal – van az én házamban,
nem hittem volna el.
És tessék, mégis itt vagyok! Egy frottír fürdőköpenybe öltözve,
amit a szekrényben találtam, elnyúlva a szálloda franciaágyán.
A tévé be van kapcsolva, de alig veszek róla tudomást.
Elővettem a telefonomat, és rákattintok az alkalmazásra,
amelyet az elmúlt hónapokban használtam. Barátok keresése.
Várom, hogy megmondja, merre jár Wilhelmina „Millie”
Calloway.
De a neve alatt az jelenik meg: a hely nem található. Ugyanaz,
mint délután óta folyamatosan.
Biztosan rájött, hogy követem, és kikapcsolta az alkalmazást.
Okos lány.
De nem eléggé.
Felkapom a táskámat az éjjeliszekrényről. Addig kotorászok
benne, amíg meg nem találom az egyetlen papírképemet, amit
Andyről őrzök. Pár éve készült – egy fotó azokból, amiket profi
fotóssal készíttetett a cég honlapjára, az egyiket nekem adta.
Bámulom a sötétbarna szemét a fényes papírdarabon, a
tökéletes mahagóni haját, a karakteres vonalat az erős
állkapcsán. Andy a legjóképűbb férfi, akit valaha is ismertem.
Az első pillanatban, ahogy megláttam, félig máris
beleszerettem.
 Aztán találok még egy tárgyat a táskámban, és berakom
szépen a köntösöm zsebébe.
Felkelek a franciaágyról, a lábam belesüpped a hotelszoba
plüss-szőnyegébe. Ez a szoba egy vagyonba fog kerülni
Andynek, mivel a hitelkártyájával fizettem, de sebaj. Nem
maradok itt sokáig.
Bemegyek a fürdőszobába, és magam elé emelem a fényképet
Andy mosolygó arcáról. Aztán előhúzom a zsebem tartalmát.
Egy öngyújtót.
Addig pöccintgetem az öngyújtót, amíg sárga láng nem gyúlik.
A pislákoló fényt a fénykép széléhez tartom, és a papír
meggyullad. Nézem, ahogy a férjem jóképű arca megbarnul és
szétfoszlik, amíg a mosdó tele nem lesz hamuval.
És mosolygok. Az első igazi mosolyom majdnem nyolc év óta.
El sem hiszem, hogy végre megszabadultam attól a seggfejtől.

***

Hogyan szabadulj meg a szadista, gonosz férjedtől?

Útmutató
Írta: Nina Winchester

Első lépés: hagyd magad felcsináltatni egy részeg egyéjszakás

kaland alatt, hagyd ott az iskolát, és vállalj el egy szar munkát,
hogy tudd fizetni a számlákat!

A főnököm, Andrew Winchester, mindig is álmodozó volt.

Valójában nem a főnököm. Inkább a főnököm főnökének a
főnöke. Talán van még néhány szint a láncban közte – Andrew a
cég vezérigazgatója, amióta az apja nyugdíjba ment – és köztem,
a recepciós között.
Szóval, amikor az asztalomnál ülök, a tényleges főnököm
irodája előtt, és messziről csodálom őt, az nem olyan, mintha
egy igazi férfiért rajonganék. Inkább olyan, mintha egy híres
színészt csodálnék egy filmpremieren, vagy esetleg egy
festményt a múzeumban. Főleg, hogy semmi hely nincs az
életemben egy randira, nemhogy egy barátra.
Egyszerűen az van, hogy iszonyúan jóképű. Egy rakás pénze
van, és még jól is néz ki. Mondhatnám, hogy lám, az élet milyen
igazságtalan, de a pasi ráadásul még kedves is.
Például amikor bement, hogy beszéljen a közvetlen
főnökömmel, egy nála legalább húsz évvel idősebb Stewart
Lynch nevű fickóval, aki nyilvánvalóan nehezményezi, hogy
egy olyan pasi parancsolgat neki, akit „kölyöknek” hív, Andrew
Winchester megállt az asztalomnál, rám mosolygott, és a
nevemen szólított. Azt mondta: „Helló, Nina! Milyen napja
van?”
Nyilvánvalóan nem tudja, ki vagyok. Csak olvasta a nevemet
az asztalomon. De akkor is. Kedves volt, hogy megtette ezt a
gesztust. Jó volt hallani a nyelvén a hétköznapi, négybetűs
nevemet.
Andrew és Stewart már fél órája beszélgetnek az irodájában.
Stewart utasított, hogy ne menjek el, amíg Mr. Winchester bent
van, mert lehet, szüksége lesz rám, hogy lekérjen néhány adatot
a számítógépről. Nem igazán értem, Stewart mit csinál, mert én
végzem el az összes munkáját. De legyen. Nem bánom, amíg
megkapom a fizetésem és az egészségbiztosításom. Ceceliának
meg nekem lakásra van szükségünk, és a gyerekorvos azt
mondta, a jövő hónapban szükség lesz egy sor oltásra (olyan
betegségek ellen, amikben nem is szenved!).
De ami egy kicsit jobban zavar, az az, hogy Stewart nem
figyelmeztetett, hogy megkér majd, várjak. Most kellene
pumpálnom. A mellem tele van és fáj a tejtől, feszül a gyenge
szoptatós melltartóm csatjain. Igyekszem nem gondolni Cecére,
mert, ha így teszek, a tejem szinte magától megindul. Az ember
nem szeretné, hogy ilyesmi történjen vele az íróasztalánál.
Cece most éppen a szomszédommal, Elenával van. Elena
szintén egyedülálló anya, ezért felváltva vigyázunk egymás
gyerekére. Az én munkaidőm szokványosabb, ő pedig esti
műszakban dolgozik egy bárban. Így én vigyázok Teddyre
helyette, ő pedig Cecére helyettem. Megoldjuk a dolgot.
Nagyjából.
Hiányzik Cece, amikor dolgozom. Állandóan rá gondolok.
Mindig is arról fantáziáltam, hogy ha gyerekem lesz, legalább
az első hat hónapban otthon maradok majd vele. Ehelyett csak
egy kéthetes szabadságot tudtam kivenni, és rögtön mentem
vissza dolgozni, bár még mindig fájt a járás. Tizenkét hetet
engedélyeztek volna, de a maradék tíz hét fizetés nélküli lett
volna. Ki engedhet meg magának tíz hét fizetés nélküli
szabadságot? Én biztosan nem.
Elena néha neheztel a fiára azért, amit feladott érte. Én éppen
az orvosira, amikor megkaptam a pozitív terhességi tesztet,
lazán dolgoztam az angol irodalom PhD-men, miközben nagyon
kevés pénzből éltem. Amikor megláttam azt a két kék vonalat,
rádöbbentem, hogy az örökké tartó egyetemi életmódomból
soha nem fogunk megélni a születendő gyermekemmel. Másnap
kiléptem. És elkezdtem munkát keresni, hogy fizetni tudjam a
számlákat.
Ez itt nem az álommunkám. Távolról sem. De a fizetés
tisztességes, a juttatások nagyszerűek, a munkaidő pedig
állandó, és nem túl hosszú. És azt mondták, hogy van lehetőség
az előrelépésre. Egy idő után.
De most csak arra koncentrálok, hogy a következő húsz
percben ne kezdjen el folyni a tejem.
Már épp rohannék ki a mosdóba a kis hátizsákommal,
amiben a mellszívó és az apró tejesüvegek vannak, amikor
Stewart hangja csendül fel a belső telefonon.
– Nina? – szólal meg. – Behozná a Grady-adatokat?
– Igen, uram, azonnal!
Kikeresem és letöltöm a számítógépről a kért fájlokat, majd a
nyomtatás gombra kattintok. Körülbelül ötvenoldalnyi adatról
van szó, én pedig ott ülök, a lábujjaimmal a földet
koppintgatom, és nézem, ahogy a nyomtató egyenként köpi ki
az oldalakat. Amikor az utolsó oldal is kijön, kirántom a nagy
rakás lapot, és a főnököm irodájába sietek.
 p j
Résnyire nyitom az ajtót.
– Mr. Lynch, uram?
– Jöjjön be, Nina!
Hagyom, hogy az ajtó teljesen kinyíljon. Azonnal
észreveszem, hogy mindkét férfi engem bámul. És nem olyan
elismerő pillantással, ahogy a bárokban szoktak, mielőtt
teherbe estem, és az egész életem megváltozott. Úgy néznek
rám, mintha egy óriási pók lógna a hajamon, amiről én nem
tudok. Éppen meg akartam kérdezni tőlük, hogy mi a fenét
bámulnak, amikor lenézek, és rájövök, hogy mi a baj.
Szivárogni kezdtem.
És nem is csak szivárogni – spriccel belőlem a tej, mintha én
lennék az irodai tehén! A két mellbimbóm körül két hatalmas
karika van, és néhány tejcsepp elkezdett lefelé csorogni a
blúzomon. Legszívesebben bemásznék egy asztal alá, és
meghalnék.
– Nina! – kiált fel Stewart. – Mosakodjon meg!
–  Rendben – motyogom kapkodva. – Na… nagyon sajnálom.
Én…
Ledobom a papírokat Stewart asztalára, és kisietek az
irodából, amilyen gyorsan csak tudok. Megragadom a
kabátomat, hogy elrejtsem a blúzomat, miközben
visszapislogom a könnyeimet. Nem is tudom, mi miatt vagyok
jobban feldúlt. Amiatt, hogy a főnököm főnökének főnöke látta,
ahogy szivárog a tejem, vagy amiatt, hogy mennyi babaételt
elpazaroltam.
Kiviszem a mellszívómat a mosdóba, bedugom, és enyhítek a
mellemben lévő nyomáson. Zavarom ellenére nagyon is jó érzés
kiüríteni azt a sok tejet. Talán még a szexnél is jobb. Nem
mintha emlékeznék rá, milyen érzés a szex – utoljára az a
hülye, ostoba egyéjszakás kalandom volt, ami miatt ebbe a
helyzetbe kerültem. Színig töltök két másfél decis üveget, és a
táskámba rakom őket egy jégakkuval együtt. Elrakom a hűtőbe,
amíg el nem jön el az ideje, hogy hazamenjek. De most vissza
kell mennem az asztalomhoz. És a kabátomat a délután
hátralévő részére magamon hagyom, mert nemrég fedeztem
 g gy g
fel, hogy a tej még ha meg is szárad, foltot hagy.
Amikor kitárom a mosdó ajtaját, döbbenten látom, hogy
valaki ott áll. És nem is akárki. Andrew Winchester. A főnököm
főnökének főnöke. Az öklét épp a levegőbe emeli, készen arra,
hogy kopogtasson az ajtón. A szeme tágra nyílik, amikor meglát
engem.
– Ööö… jó napot! – szólalok meg. – A férfivécé, ööö… arra van.
Hülyén érzem magam, hogy ezt mondom. Úgy értem, ez
mégis csak az ő cége. Ráadásul a mosdóajtón egy női ruhás
stencil van. Tudnia kellene, hogy ez a női mosdó.
– Igazából – feleli – önt kerestem.
– Engem?
A férfi bólint.
– Tudni akartam, jól van-e.
–  Jól vagyok. – Próbálok mosolyogni, elrejtve a korábbi
megaláztatásom minden jelét. – Ez csak tej.
–  Tudom, de… – A homlokát ráncolja. – Stewart olyan bunkó
volt önnel. A viselkedése elfogadhatatlan volt.
– Hát, nos… – Kísértést érzek, hogy elmeséljek neki száz másik
esetet, amikor Stewart bunkó volt velem. De nem jó ötlet
rosszakat mondani a főnökömről. – Minden rendben.
Egyébként is, épp ebédelni készültem, szóval…
–  Én is. – Felvonja az egyik szemöldökét. – Csatlakozna
hozzám?
Természetesen igent mondok. Még ha nem is lenne a
főnököm főnökének főnöke, akkor is igent mondtam volna.
Először is, mert szívdöglesztő. Imádom a mosolyát – a ráncokat
a szeme körül, és az állán lévő finom kis vonalat. De ez persze
nem olyan, mintha randira hívna. Csak rosszul érzi magát
amiatt, ami Stewart irodájában történt. Valószínűleg a HR-esek
közül szólt neki valaki, hogy jöjjön utánam, és simítsa el a
dolgokat.
Követem Andrew Winchestert a lépcsőn lefelé, a
tulajdonában lévő épület előcsarnokába. Arra számítok, hogy a
környéken lévő sok puccos étterem valamelyikébe visz el, ezért
megdöbbenek, amikor átvezet az épület előtt álló hot dogos
 g p g
kocsihoz, és beáll a sorba.
–  A legjobb hot dog a városban. – Rám kacsint. – Mivel
szereti?
– Hát… mustárral, azt hiszem.
Amikor a sor elejére érünk, két hot dogot rendel, mindkettőt
mustárral, és mellé két üveg vizet. Átnyújt nekem egy hot dogot
meg egy üveg vizet, és elvezet a háztömb végén lévő barna
házhoz. Leül a lépcsőre, én pedig csatlakozom hozzá. Szinte
komikus – ez a jóképű férfi ott ül a barna kő lépcsőjén drága
öltönyében, kezében egy mustártól tocsogó hot doggal.
– Köszönöm, Mr. Winchester – mondom.
– Tegezz, kérlek, és szólíts Andynek! – javít ki.
–  Andy – ismétlem. Beleharapok a hot dogomba. Nagyon
finom. De hogy a legjobb a városban? Ebben nem vagyok olyan
biztos. Úgy értem, ez mégis csak kifli meg valami titokzatos
összetételű hús.
– Mennyi idős a gyereked? – kérdezi.
Az arcom kipirul az örömtől, mint mindig, amikor valaki a
lányomról kérdez.
– Öt hónapos.
– Mi a neve?
– Cecelia.
– Szép név. – Elvigyorodik. – Mint az a dal.
Most sok pontot szerzett nálam, mert a Simon and Garfunkel-
dal miatt neveztem el így a lányomat, bár máshogyan írjuk. Az
volt a szüleim kedvenc dala. Az volt a közös daluk, mielőtt a
repülőgép-szerencsétlenségben meghaltak. Közelebb éreztem
magam hozzájuk, hogy a névválasztással tisztelegtem előttük.
A következő húsz percben ott ülünk, eszegetjük a hot dogot,
és beszélgetünk. Meglep, hogy Andy Winchester mennyire két
lábon áll a földön. Szeretem, ahogy rám mosolyog. Szeretem,
ahogyan kérdezget rólam, mintha tényleg érdekelné, ki vagyok.
Nem lep meg, hogy ilyen jól megy neki a cégnél – jól bánik az
emberekkel. Bármit is mondott neki a HR-es azzal kapcsolatban,
hogy mit csináljon velem, jó munkát végzett. Egyáltalán nem
vagyok már feldúlt a Stewart irodájában történt incidens miatt.
–  Jobb, ha visszamegyek – szólalok meg, amikor az órám fél
kettőt mutat. – Stewart kinyír, ha későn érek vissza az ebédről.
Arra a tényre nem mutatok rá, hogy Stewart neki dolgozik.
Andrew feláll, és letörölgeti a morzsákat a kezéről.
–  Van egy olyan érzésem, hogy nem épp hot dogot vártál
tőlem ebédre.
– Semmi gond. – És tényleg. Nagyon jól éreztem magam, hogy
Andyvel hot dogozhattam.
–  Hadd tegyem jóvá! – A szemembe néz. – Hadd vigyelek el
vacsorázni ma este!
Leesik az állam. Andrew Winchester bármelyik nőt
megkaphatná, akit csak akar. Bárkit. Miért akarna elvinni
vacsorázni pont engem? De úgy tűnik, ezt akarja.
És én annyira szeretnék elmenni, hogy szinte fizikai
fájdalmat érzek, amiért vissza kell utasítanom.
– Nem lehet. Nem tudok bébiszittert szerezni.
–  Anyám úgyis a városban lesz holnap délután – ajánlja. –
Imádja a babákat. Örömmel vigyázna Ceceliára.
Most már tátva maradt a szám. Nem elég, hogy meghívott
vacsorázni, de amikor akadály elé állítottam, előállt egy
megoldással. Az anyja bevonásával. Tényleg velem akar
vacsorázni.
Hogy mondhattam volna nemet?
 HARMINCKILENC

Második lépés: Menj hozzá naivan ahhoz a szadista, gonosz

férfihoz!

Andyvel három hónapja vagyunk házasok, és néha meg kell

csípnem magam, hogy elhiggyem.
Nem húztuk sokáig az udvarlási időszakot. Andy előtt minden
férfi, akivel randiztam, csak szórakozni kívánt. De ő nem. A
varázslatos első randevúnk estéjétől kezdve világossá tette
előttem a szándékait. Komoly kapcsolatot keresett. Egy évvel
korábban már volt jegyese, egy Kathleen nevű nő, de vele
mégsem jött össze a dolog. Készen állt a házasságra. Hajlandó
volt engem és Ceceliát is elvállalni.
Ami pedig engem illet: ő volt minden, amit kerestem.
Biztonságos otthont akartam magamnak és a lányomnak. Egy
olyan férfit, akinek biztos munkája van, aki apafigurája lesz a
kislányomnak. Olyan férfit akartam, aki kedves és
felelősségteljes és… nos, igen, vonzó. Andyvel minden egyes
rubrikát kipipálhattam.
Az esküvőnk előtti napokban folyamatosan kerestem benne a
hibákat. Senki sem lehet olyan tökéletes, mint Andy Winchester.
Biztos van egy titkos szerencsejáték-függősége, vagy talán egy
másik családja, akik Utah államban rejtőzködtek, gondoltam.
Még azt is fontolgattam, hogy felhívom Kathleent, a korábbi
menyasszonyát. Mutatott róla fényképeket – szőke haja volt,
mint nekem, és kedves arca –, de nem tudtam kideríteni a
vezetéknevét, így a közösségi médiában sem találtam rá. De
legalább nem beszélt róla mocskos dolgokat az egész
interneten. Ezt jó jelnek vettem.
Az egyetlen dolog, ami nem ideális Andyvel kapcsolatban,
az… nos, az anyja. Evelyn Winchester egy kicsit gyakrabban van
itt, mint szeretném. És nem nevezném őt a világ
legmelegszívűbb emberének. Annak ellenére, hogy Andy
biztosított afelől, hogy „imádja a babákat”, és „boldogan” vigyáz
Cecére, egy kicsit mindig kiakad, amikor megkérjük, hogy
vigyázzon a babára. És az esték rendszerint a nevelésemmel
kapcsolatos kritikákkal zárulnak, amiket Evelyn
„javaslatoknak” álcáz.
De én Andyhez megyek hozzá, nem az anyjához. Senki nem
rajong az anyósáért, ugye? Evelynnel meg tudok birkózni, főleg,
hogy a szülői képességek nyilvánvaló hiányán kívül nem igazán
érdeklem. Úgy voltam vele, hogy ha ez az egyetlen problémás
dolog Andyvel kapcsolatban, én elfogadom.
Szóval hozzámentem.
És még most, három hónappal később is a hetedik
mennyországban érzem magam. El sem tudom hinni, hogy
olyan anyagi stabilitásban élek, hogy otthon tudok maradni a
kislányommal. Előbb-utóbb vissza akarok menni az orvosira, de
most minden percet ki akarok élvezni a családommal. Cecével
és Andyvel. Hogy lehet egy nő ilyen szerencsés?
Mindezekért cserébe megpróbálok tökéletes feleség lenni. A
kevés szabadidőmben edzőteremben vagyok, hogy tökéletes
formában legyek. Vettem egy szekrénnyi teljesen életképtelen
fehér ruhát, mert Andy imádja, ha fehéret hordok. Recepteket
gyűjtöttem a neten, és igyekszem minél többet főzni neki. Méltó
akarok lenni ehhez a hihetetlen élethez, amit tőle kaptam.
Ma este csókot nyomok Cecelia puha babaarcára, és néhány
másodpercen át csak nézem őt. Magamba szívom mély
lélegzetvételének hangját és a babapúder illatát. Egy lágy szőke
hajtincset a szinte áttetsző kis füle mögé igazítok. Olyan
gyönyörű! Annyira szeretem, hogy néha úgy érzem, fel tudnám
falni.
Amikor kijövök a hálószobájából, Andy odakint vár rám.
Mosolyog, sötét hajának minden egyes szála a helyén,
ugyanolyan szívdöglesztő, mint aznap, amikor megismertem.
Még mindig nem értem, miért engem választott. Bármelyik nőt
 g g g y
megkaphatta volna a világon. Miért pont engem akart?
De talán nem kellene ezen agyalnom. Csak élveznem kéne a
boldogságot.
–  Szia! – szólal meg. A fülem mögé tűr egy hajtincsemet. –
Látom, kezd lenőni a hajad.
– Ó! – Zavartan megérintem a hajtövemet. Andynek tetszik a
szőke, ezért az eljegyzésünk után elkezdtem szalonba járni,
hogy aranyszőkére világosítsam a hajam. – A mindenit, azt
hiszem, annyira lefoglalt Cece, hogy ez kiment a fejemből.
Nem igazán tudok olvasni az arckifejezéséből. Még mindig
mosolyog, de van benne valami furcsa. Ugye nem zavarja
nagyon, hogy nem mentem el időben fodrászhoz?
–  Figyelj! – feleli. – Szükségem lenne a segítségedre
valamiben.
Felvonom a szemöldököm, örülök, hogy nem tűnik túlságosan
feldúltnak a hajam miatt.
– Persze. Miben?
A plafon felé néz.
–  Van néhány munkahelyi papír, amit az emeleti raktárban
tartok. Arra gondoltam, segíthetnél nekem megtalálni őket. Még
ma este el kell intéznem ezt a szerződést. És utána te meg én… –
Rám vigyorog. – Tudod…
Nem kell kétszer mondania.
Körülbelül négy hónapja lakom ebben a házban, és még
sosem jártam a padláson lévő raktárhelyiségben. Egyszer
felmásztam a lépcsőn, amikor Cece éppen szundikált, de az ajtó
zárva volt, úgyhogy visszafordultam. Andy szerint nincs ott
más, csak egy rakás papír. Semmi izgalmas.
És az az igazság, hogy nem is szeretek feljárni oda. Nincs
semmi beteges padlásfóbiám, de az oda vezető feljáró eléggé
hátborzongató. Sötét van, és a lépcső minden lépésnél nyikorog.
Ahogy követem Andyt felfelé, közel maradok hozzá.
Amikor felérünk a lépcső tetejére, Andy végigvezet a rövidke
folyosón a végében található zárt ajtóig. Előveszi a
kulcscsomóját, és az egyik kis kulcsot a zárba illeszti. Aztán
kitárja az ajtót, és megrántja a zsinórt, hogy felkapcsolja a
 j j g j gy p j
villanyt.
Pislogok, amíg a szemem alkalmazkodik a fényhez, és
szemügyre veszem a környezetemet. Ez nem egy
raktárszekrény, ahogy gondoltam. Inkább egy aprócska szoba,
az egyik sarokban egy kisággyal. Még egy kis komód és egy mini
hűtőszekrény is van odabenn. Meg egy apró ablak a szoba túlsó
végében.
– Ó! – Megvakarom az állam. – Ez egy szoba. Azt hittem, csak
kacatokat és iratokat tartasz itt.
– Mindent abban a szekrényben tárolok – magyarázza, az ágy
melletti szekrényre mutatva.
Odasétálok a szekrényhez, és bekukkantok. Egy kék vödrön
kívül semmi sincs benne. Papírok egyáltalán nincsenek, annyi
pláne nem, hogy kétszemélyes munkát igényelne az
átnyálazásuk. Nem egészen értem, mit kellene itt csinálnom.
Aztán hallom, hogy becsapódik egy ajtó.
Felemelem a fejem, és megfordulok. Hirtelen teljesen egyedül
maradtam ebben az aprócska szobában. Andy kiment a
szobából, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Andy? – kiáltom.
Két lépéssel a szoba másik végében termek, és megragadom a
kilincsgombot. De az nem fordul el. Jobban próbálkozom,
minden erőmet megfeszítve, de így sincs szerencsém. A kilincs
egy centit sem mozdul.
Zárva van.
– Andy? – kiáltom újra. Semmi válasz. – Andy!
Mi a fene folyik itt?
Talán lement valamiért, és az ajtó becsapódott. De ez nem ad
magyarázatot arra, hogy miért nincsenek papírok ebben a
szobában, amikor azt mondta, hogy azért jöttünk fel ide.
Az öklömmel dörömbölök az ajtón.
– Andy!
Még mindig semmi válasz.
Az ajtóra szorítom a fülemet. Lépteket hallok, de azok nem
közelednek. Sőt, távolodnak, mintha lemenne a feljáróból.
 Biztos nem hall engem. Ez lehet az egyetlen magyarázat.
Megtapogatom a zsebeimet, de rájövök, hogy a telefonom a
hálószobában maradt. Nem tudom felhívni.
A francba!
Az ablakra pillantok. Egy nagyon kicsi ablak van a szoba
sarkában. Odasétálok és kinézek, de aztán rájövök, hogy az
ablak a hátsó udvarra néz. Tehát nincs semmi mód arra, hogy
odakint bárki figyelmét is felkeltsem. Itt ragadtam, amíg Andy
vissza nem tér.
Nem vagyok klausztrofóbiás, de ez a szoba nagyon kicsi,
alacsony mennyezettel, ami az ágy fölé hajlik. És a gondolat,
hogy be vagyok ide zárva, kezd kiborítani. Tudom, Andy
hamarosan visszajön, de akkor sem szeretem ezt a zárt teret. A
légzésem felgyorsul, és az ujjbegyeim bizseregni kezdenek.
Ki kell nyitnom azt az ablakot.
Megnyomom az ablak alját, de az nem mozdul. Egy
millimétert sem. Egy pillanatra azt hiszem, talán kilengett
mégis, de nem. Mi a franc van ezzel a hülye ablakkal? Nagy
levegőt veszek, próbálom megnyugtatni magam. Közelebbről is
megnézem az ablakot, és…
Látom, hogy körbe van falazva.
Ha Andy visszajött, megbeszélem ezt vele. Elég
kiegyensúlyozott embernek tartom magam, de nem tetszik,
hogy bezárt ebbe a szobába. Valamit kezdenünk kell ezzel az
ajtóval, hogy ne záródjon be újra automatikusan. És mégis mi
lett volna, ha mindketten itt vagyunk? Akkor tényleg benn
ragadtunk volna.
Tovább dörömbölök.
– Andy! – ordítom torkom szakadtából. – Andy!
Tizenöt perc múlva már rekedt vagyok a sikoltozástól. Miért
nem jött vissza? Még ha nem is hall engem, biztosan rájött, hogy
fenn ragadtam a padláson. Mit kéne csinálnom itt egyedül? Azt
sem tudom, milyen papírokat akar.
Lehet, hogy amikor lefelé ment, megbotlott, leesett, és most
eszméletlenül fekszik egy vértócsában a lépcső alján? Mert más
lehetőségnek nem látom értelmét.
Harminc perccel később már úgy érzem, megbolondulok. Fáj
a torkom, és az öklöm vörös a dörömböléstől. Legszívesebben
sírva fakadnék. Hol van Andy? Mi folyik itt?
Amikor úgy érzem, már csak egy hajszál választ el az
őrülettől, az ajtó túloldaláról hangot hallok.
– Nina?
–  Andy! – kiáltom. – Hála istennek! Bezáródott az ajtó! Nem
hallottad, hogy kiabálok?
Hosszú csend van az ajtó túloldalán.
– De, hallottam.
Nem is tudom, mit mondjak erre. Ha hallott engem, miért
nem engedett ki? De ezzel most nem tudok foglalkozni. Csak ki
akarok jutni ebből a szobából.
– Kinyitnád az ajtót, kérlek?
Újabb hosszú csend.
– Nem. Még nem.
Hogy mi?
–  Ezt nem értem – csattanok fel. – Miért nem engedsz ki?
Elveszítetted a kulcsot?
– Nem.
– Akkor engedj ki!
– Azt mondtam, még nem.
Az utolsó két szót olyan élesen ejti ki, hogy felkapom a fejem.
Nem értem. Mi folyik itt? Miért nem enged ki a padlásról?
A köztünk lévő ajtóra meredek. Még egyszer
megpróbálkozom a kilinccsel, remélve, hogy talán az egész csak
valami vicc. De még mindig zárva van.
– Andy, ki kell engedned innen.
–  Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak a saját
házamban! – A hangja olyan furcsa, hogy alig ismerem fel. –
Meg kell tanulnod a leckét, mielőtt kijössz onnan.
Hideg, borzongató érzés fut végig a gerincemen. Amíg Andy
meg én jegyesek voltunk, olyan tökéletesnek tűnt. Aranyos volt,
romantikus, jóképű, gazdag és jól bánt Ceceliával. Kerestem, mi
lehet a baj vele.
Most megtaláltam.
–  Andy – folytatom. – Kérlek, engedj ki innen! Nem tudom,
miért vagy feldúlt, de megoldhatjuk. Csak nyisd ki az ajtót, és
beszéljük meg!
–  Nem hiszem. – A hangja nyugodt és egyenletes: pont az
ellenkezője annak, amit én érzek. – Az egyetlen módja a
tanulásnak, ha belátod a tetteid következményeit.
Nagy levegőt veszek.
– Andy, most azonnal engedj ki ebből a kibaszott szobából!
Erősen belerúgok az ajtóba, bár a csupasz lábammal nem
sokat tudok tenni. Most már fáj a lábujjam is. Várom, hogy
halljam az ajtó kinyílását, de nem hallok semmit.
–  Az isten szerelmére, Andy! – morgom. – Engedj ki ebből a
szobából! Engedj! Ki!
– Mérges vagy – nyugtázza. – Visszajövök, ha megnyugodtál.
Aztán a léptei egyre távolodnak – itt hagy.
–  Andy! – üvöltöm. – Ne merészelj itt hagyni! Gyere vissza!
Gyere vissza, és engedj ki innen! Andy, ha nem engedsz ki
innen, esküszöm, elhagylak! Engedj ki! – Mindkét öklömmel
püfölöm az ajtót. – Nyugodt vagyok! Engedj ki!
De a lépések egyre halkulnak, míg végül teljesen eltűnnek.
 NEGYVEN

Harmadik lépés: Lásd be, hogy a férjed maga a gonosz!

Éjfél van. Három óra telt el.

Addig dörömböltem az ajtón, és addig kapartam a fát, amíg
szálkák nem mentek a körmöm alá. Addig sikoltoztam, amíg el
nem ment a hangom. Gondoltam, ha nem is enged ki, talán a
szomszédok meghallják. De egy óra múlva feladtam a reményt.
Most a szoba sarkában lévő kiságyon ülök. Rugók nyomják a
fenekem, ahogy végre hagyom, hogy a könnyek
végigguruljanak az arcomon. Nem tudom, mit tervez velem, de
csak Ceceliára tudok gondolni, aki a kiságyában alszik. Egyedül
azzal a pszichopatával. Mit fog csinálni velem? És mit fog
csinálni vele?
Ha valaha is kijutok innen, felkapom Cecét, és olyan messzire
futok, amennyire csak tudok ettől az embertől. Nem érdekel,
mennyi pénze van. Nem érdekel, hogy törvényesen házasok
vagyunk-e. Ki akarok szállni.
– Nina?
Andy hangja. Felpattanok az ágyról, és az ajtóhoz sietek.
– Andy – nyöszörgöm gyengén.
–  Elment a hangod – nyugtázza. Nem tudom, mit válaszoljak
erre. – Nem kellene kiabálnod – folytatja. – A padlás alatt
minden hangszigetelt. Úgyhogy senki sem fog meghallani. Akár
egy vacsorapartit is tarthatnék odalent, és soha nem hallanák
meg, hogy üvöltesz.
– Kérlek, engedj ki! – nyöszörgöm.
Hajlandó vagyok bármit megtenni. Bármibe belemegyek,
amit csak akar, ha kienged innen. Persze, amint kinyílik az ajtó,
elhagyom őt. Nem érdekel, hogy az áll a házassági
szerződésben, hogy semmit sem kapok, ha az első éven belül
véget vetek a házasságnak. Bármit megteszek, hogy eltűnhessek
innen.
– Ne aggódj, Nina! – mondja. – Ki foglak engedni. Ígérem.
Kifújom a levegőt.
– Csak még nem most – teszi hozzá. – Meg kell tanulnod, hogy
a tetteidnek következményei vannak.
– Miről beszélsz? Mit tettem?
–  A hajad. – A hangja tele van undorral. – Nem hagyhatom,
hogy a feleségem úgy járkáljon, mint egy csavargó, akinek
kilátszanak a sötét hajtövei.
A hajtöveim. Nem hiszem el, hogy ennyire felhúzta magát
emiatt! Úgy értem, ez csak néhány milliméternyi haj.
–  Nagyon sajnálom. Ígérem, azonnal időpontot kérek a
fodrászhoz.
– Ez nem elég.
A homlokomat az ajtónak támasztom.
– Holnap reggel ez lesz az első dolgom. Esküszöm.
Az ajtó túloldalán ásít egyet.
–  Most megyek aludni. Te csak maradj nyugton, és majd
reggel beszélünk a büntetésedről.
A léptei elhalkulnak, ahogy elsétál. Bár a kezem már fáj a
dörömböléstől, újra csapkodni kezdem az ajtót. Olyan erősen,
hogy csodálom, miért nem tört még el minden csontom.
– Andy, ne merészelj itt hagyni éjszakára! Gyere vissza! Gyere
vissza!
De ő ugyanúgy nem vesz rólam tudomást, mint az előbb.

Végül ebben a szobában alszom. Persze hogy itt. Mi más

választásom lehetne?
Nem gondoltam volna, hogy a végén elszenderedek, de
valahogy mégis ez történik. A sikoltozás és a dörömbölés alatt
kiengedtem magamból minden adrenalint és kimerültem, így
aztán végül elájultam azon a kényelmetlen, öreg priccsen. A
kiságy nem sokkal rosszabb, mint az ágy, amiben régen
aludtam abban a pici lakásban, amikor még csak én voltam meg
Cecelia, de már hozzászoktam Andy memóriahabos
matracához.
Visszagondolok arra az időre, amikor csak én és Cece voltunk.
Folyton túlterhelt voltam, mindig a sírás szélén álltam.
Fogalmam sem volt róla, milyen jó dolgom volt, mielőtt
hozzámentem egy pszichopatához, aki éjszakára bezárt egy
szobába, csak mert elfelejtettem fodrászhoz menni.
Cece. Remélem, jól van. Ha csak egy hajszála is meggörbül a
seggfej miatt, esküszöm, megölöm. Nem érdekel, ha életem
végéig börtönbe csuknak.
Fáj a hátam, amikor reggel felébredek. A fejem pedig lüktet.
De ami a legrosszabb, a hólyagom tele van. Fájdalmasan tele. Ez
a legsürgetőbb szükségletem.
De mit is tehetnék? A fürdőszoba a helyiségen kívül van.
Másrészt, ha tovább várok, a nadrágomba fogok pisilni.
Felállok, és az ajtóhoz lépek. Még egyszer megpróbálkozom a
kilinccsel, remélve, hogy talán csak képzeltem mindazt, ami
tegnap este történt, és most varázsütésre kinyílik. De nincs
szerencsém. Még mindig zárva van.
Emlékszem, amikor benéztem a szekrénybe, csak egy tárgy
volt benne. Egy vödör.
Andy megszervezte ezt az egészet. Átvert, hogy feljöjjek ide.
Felszereltetett egy zárat az ajtó külső oldalára. És azt a vödröt is
okkal tette oda.
Hát, akkor nincs más választásom.
Azt hiszem, rosszabb dolgok is történhetnek annál, mint hogy
egy vödörbe kell pisilnem. Előhúzom a szekrényből, és
megteszem, amit meg kell tennem. Aztán visszadugom oda.
Remélhetőleg nem kell többé használnom.
A szám kiszárad, és a gyomrom korog, pedig az evéstől
rosszul lennék. Figyelembe véve, hogy előre bekészítette a
vödröt, kíváncsi vagyok, vajon ugyanilyen megfontoltan
rendezte-e be a szoba más részeit is. Kinyitom a minihűtőt,
remélve, hogy lesz benne valami étel.
 gy
De csak három mini vizespalackot találok.
Három gyönyörű kis vizespalackot.
Majdnem elájulok a megkönnyebbüléstől. Megragadom az
egyik üveget, felbontom, és gyakorlatilag egy hajtásra kiiszom.
A torkom még mindig száraznak és sebesnek érzem, de
valamivel jobb most.
Szemügyre veszem a másik két palackot. Szívesen innék még
egyet, de félek. Meddig akar Andy fogva tartani itt? Fogalmam
sincs. Vigyáznom kellene az erőforrásaimra.
– Nina? Ébren vagy?
Andy van az ajtó túloldalán. Odabotorkálok hozzá, a fejem
minden egyes lépésnél lüktet.
– Andy…
– Jó reggelt, Nina!
Behunyom a szemem, mert erősen szédülök.
– Cecelia jól van?
– Jól van. Mondtam anyámnak, hogy elmentél meglátogatni a
családodat, és ő vigyáz Ceceliára, amíg vissza nem jössz.
Kifújom a levegőt. Legalább a lányom biztonságban van.
Evelyn Winchester nem a kedvenc emberem, de legalább éber
bébiszitter.
– Andy, kérlek, engedj ki!
Figyelmen kívül hagyja a kérésemet, és ezen a ponton már
meg sem lepődöm.
– Megtaláltad a vizet a hűtőben?
– Igen. – És bár belehalok, hozzáteszem: – Köszönöm.
– Be kell osztanod. Nem tudok többet adni.
– Akkor engedj ki! – krákogom.
– Ki foglak – feleli. – De előbb meg kell tenned valamit értem.
– Mit? Megteszek bármit!
Andy szünetet tart.
– Meg kell értened, hogy a haj egy kiváltság.
– Oké, megértem.
–  Tényleg, Nina? Mert úgy érzem, ha ezt megértenéd, akkor
nem járkálnál ilyen igénytelenül, lenőtt hajjal.
– Én… nagyon sajnálom.
 gy j
– És mivel nem tudtál vigyázni a hajadra, most nekem fogod
adni.
Szörnyű, rossz érzés jelenik meg a gyomrom mélyén.
– Tessék?
– Nem az egészet. – Kuncog, mert az persze nevetséges lenne.
– Száz hajszálat akarok.
– Száz… száz szál hajat akarsz?
–  Így van. – Az ajtóra csap. – Ha kapok tőled száz hajszálat,
kiengedlek a szobából.
Ez a legfurcsább kérés, amit valaha hallottam. Azzal akar
büntetni a lenövés miatt, hogy száz szál hajat kell adnom neki?
Körülbelül annyi lehet a hajkefémre tapadva. Talán valamiféle
hajfétise van? Erről van szó? – Ha megnézed a kefémet…
– Nem – szakít félbe. – A fejbőrödből akarom. És látni akarom
a gyökerüket!
Megdöbbenve állok az ajtó előtt.
– Ez most komoly?
– Úgy hangzik, mintha viccelnék? – csattan fel. Aztán a hangja
megenyhül. – Van néhány boríték a komód fiókjában. Tedd bele
a hajszálakat, és csúsztasd ki őket az ajtó alatt. Ha megteszed,
akkor megtanultad a leckét, és kiengedlek.
– Rendben – egyezem bele. Végigsimítok a szőke hajamon, és
két szál meglazul az ujjaim között. – Öt perc múlva megleszek.
–  Nina, nekem most mennem kell dolgozni – válaszolja
ingerülten. – De mire hazaérek, legyél készen ezzel!
– De gyorsabban is meg tudom csinálni! – Újra megrántom a
hajamat, mire egy újabb szál szabadul ki.
–  Hétre itthon leszek – mondja. – És ne feledd, teljesen ép
hajat akarok! Látnom kell a tövet, különben nem számít!
– Ne! Kérlek! – Ezúttal még hevesebben markolom a hajamat,
és könnybe lábad a szemem, de csak néhány szál szakad ki. –
Megcsinálom most! Csak várj egy kicsit!
Nem vár. Elmegy. A léptei ismét halkulnak, mint korábban.
Megtanultam, hogy semmilyen kiabálással vagy
dörömböléssel nem lehet rávenni, hogy visszajöjjön. Nincs
értelme pazarolni az energiámat és súlyosbítani az amúgy is
kínzó fejfájásomat. Arra kell koncentrálnom, hogy
megszerezzem neki, amit akar. Aztán visszakaphatom a
lányomat. És örökre elmenekülhetek ebből a házból.
 NEGYVENEGY

Hét órára teljesítettem a feladatot.

Körülbelül húsz szálat téptem ki úgy, hogy az ujjaimat újra
meg újra végighúztam a hajamon. Miután ezzel végeztem,
tudtam, hogy a többit gyökerestől kell kitépkednem. Körülbelül
nyolcvan alkalommal csináltam azt, hogy megragadtam egy-egy
tincset, megfeszítettem a nyakam, majd téptem a hajamat.
Próbáltam egyszerre több tincset is, de az gyötrelmes volt.
Szerencsére a hajam egészséges, így a legtöbb szál a
hajhagymával együtt kijött. Miután megszületett Cecelia, jobb
lett volna, ha kitépem az összes hajam, hogy utat engedjek a
jobb minőségű szálaknak
Hét órakor aztán a kiságyon ülök, egy borítékot szorongatva,
amelyben ott van száz hajszálam. Alig várom, hogy átadhassam
neki, és eltűnhessek innen. Aztán kézbesítsem neki a válási
papírokat. Az a beteg szemétláda!
– Nina?
Lenézek az órámra. Hét óra van. Pontos, azt meg kell hagyni.
Felpattanok az ágyról, és az ajtónak nyomom a fejem.
– Végeztem – jelentem ki.
– Csúsztasd ki alul!
Átcsúsztatom a borítékot az ajtó alatti résen. Elképzelem őt a
másik oldalon. Ahogy feltépi a borítékot, és megvizsgálja a
hajhagymáimat. Most már nem érdekel, mit csinál, csak
engedjen ki. Megtettem, amit kért tőlem.
–  Jó lesz? – kérdezem. – A torkom fájdalmasan kiszáradt. A
nap folyamán megittam a másik két vizespalack tartalmát, a
harmadikat az utolsó órára tartogattam. Amint kijutok innen, öt
pohár vizet iszom meg egymás után. És aztán egy igazi vécébe
fogok pisilni.
 – Adj egy percet! – feleli. – Megszámolom.
Összeszorítom a fogaimat, nem törődve a gyomromból érkező
dühös korgással. Már huszonnégy órája nem ettem, és szédülök
az éhségtől. Eljutottam arra a pontra, hogy a hajam is kezdett
ízletesnek tűnni.
– Hol van Cece? – préselem magamból a szavakat.
–  Lent van a járókában – válaszolja. Kialakítottunk neki egy
elkerített, biztonságos területet a nappaliban, ahol anélkül
játszhat, hogy félnem kéne, hogy baja esik. Andy ötlete volt.
Annyira figyelmes!
Nem, nem figyelmes! Az egész csak illúzió volt. Egy színjáték.
Andy pedig egy szörnyeteg.
– Hm… – nyögi Andy.
– Mi az? – morgok. – Mi az?
–  Nohát – mondja. – Majdnem minden szál rendben van, de
az egyiken nincs hajhagyma.
Szemétláda.
– Rendben. Adok még egyet.
–  Attól tartok, nem lesz így jó – sóhajtja. – Elölről kell
kezdened az egészet. Holnap reggel benézek hozzád.
Remélhetőleg addigra száz ép hajszálat készítesz össze nekem.
Különben még tovább kell próbálkoznunk.
–  Ne… – A léptei eltűnnek a folyosón, és rádöbbenek, hogy
tényleg itt hagy. Étel és víz nélkül. – Andy! – A hangom rekedt,
és alig több suttogásnál. – Ne csináld ezt! Kérlek, ne tedd ezt!
Kérlek, ne!
De már elment.

Lefekvésig megvagyok a plusz száz szál hajszállal, és várom,

mikor jön értük, de Andy nincs sehol. Még tíz plusz hajszálat
betettem. Valahogy most már könnyebben jönnek ki. Már alig
érzem, ahogy elválik a haj a fejbőrömtől.
Csak a vízre tudok gondolni. Az ételre meg a vízre, de
leginkább a vízre. És persze az én Ceceliámra. Nem vagyok
benne biztos, hogy valaha is viszontlátom őt. Nem tudom,
meddig bírja ki az ember víz nélkül, de bizonyára nem sokáig.
Andy megesküdött, hogy kienged innen, de mi van, ha
hazudott? Mi van, ha hagyja, hogy itt haljak meg?
Mindezt azért, mert nem mentem el fodrászhoz időben.
Amikor éjjel elalszom, egy víztócsáról álmodom. Lehajtom a
fejem a medencébe, és a víz távolodik tőlem. Valahányszor inni
próbálok belőle, a víz elszökik belőlem. Olyan, mint a pokol
egyik kínpróbája.
– Nina?
Andy hangjára ébredek. Nem vagyok benne biztos, hogy
elaludtam vagy elájultam-e. De egész éjjel vártam rá, úgyhogy
most fel kell kelnem, és meg kell adnom neki, amit akar. Ez az
egyetlen módja, hogy kijussak innen.
Kelj fel, Nina!
Amint felülök az ágyban, erősen szédülni kezdek. Minden
elsötétül egy pillanatra. A vékony matrac szélébe kapaszkodom,
és várom, hogy kitisztuljon a látásom. Kell hozzá egy perc
legalább.
–  Attól tartok, nem engedhetlek ki, amíg meg nem kapom
azokat a hajszálakat – mondja Andy az ajtó túloldaláról.
Szörnyű hangja adrenalinhullámot indít el bennem, aminek
hatására talpra is szökkenek. Remegnek az ujjaim, ahogy
megragadom a borítékot, és az ajtóhoz botorkálok vele.
Becsúsztatom a borítékot az ajtó alá, majd a falnak dőlve a
földre ehuppanok.
Várok, amíg számol. Úgy tűnik, egy örökkévalóságig tart. Ha
azt mondja, így sem jó, nem tudom, mit fogok csinálni. Nem
bírok ki itt még tizenkét órát. Az lesz a vég. Ebben a szobában
fogok meghalni.
Nem, bármi történjék is, nem adhatom fel! Cecéért. Nem
hagyhatom őt erre a szörnyetegre.
– Rendben – mondja végül. – Szép munka.
És akkor a zár elfordul. Az ajtó pedig kinyílik.
Andy öltönyben áll ott, munkára készen. Elképzeltem, hogy
ha a szemem elé kerül, miután két éjszakán át ebben a
 j
szobában tartott fogva, rávetem magam és kikaparom a szemét.
Ehelyett most a földön maradok, mert túl gyenge vagyok ahhoz,
hogy megmozduljak. Andy leguggol mellém, és ekkor veszem
észre, hogy egy nagy pohár vizet meg egy kiflit tart a kezében.
– Tessék – mondja. – Ezt hoztam neked.
Az arcába kéne öntenem a vizet. Meg is tenném. De nem
hiszem, hogy ki tudok jutni ebből a szobából, ha nem eszem és
iszom valamit. Úgyhogy elfogadom az ajándékát, lenyelem a
pohár vizet, és a kifli darabkáit addig nyomkodom le a
torkomon, amíg az egész el nem fogy.
–  Sajnálom, hogy ezt kellett tennem – magyarázza. – De csak
így fogsz tanulni.
– Menj a pokolba! – sziszegem.
Megpróbálok talpra állni, de ismét csak megbotlom. Bár
megittam azt a vizet, továbbra is forog velem a világ. Nem
tudok egyenesen járni. Kétlem, hogy le tudnék menni a lépcsőn
az első emeletre.
Így hát, bár utálom magam érte, hagyom, hogy Andy segítsen.
Hagyom, hogy levezessen a lépcsőn, és egész úton rá kell
támaszkodnom. Amikor leérek az első emeletre, hallom, hogy
Cecelia gügyög odalent. Jól van. Nem bántotta őt. Hála istennek!
Nem hagyom, hogy még ilyen esélyt kapjon.
– Le kell feküdnöd! – parancsolja Andy szigorúan. – Nem vagy
jól.
–  Nem – krákogom. Ceceliával akarok lenni. Sajog a karom
érte.
–  Most túl beteg vagy ehhez – erősködik. Mintha most
lábadoznék influenzából, és nem arról lenne szó, hogy bezárt
két napra egy szobába. Úgy beszél hozzám, mintha én lennék az
őrült kettőnk közül. – Na gyere!
De bármi is van, az tény, hogy le kell feküdnöm. A lábam
minden lépésnél megremeg, és a szédülés nem akar múlni. Így
hát hagyom, hogy a franciaágyunkhoz kísérjen, és
betakargasson. Ha volt is rá esély, hogy kijutok innen, elszáll,
amint bebújok az ágyba. Olyan érzés, mintha egy felhőn
aludnék, miután az elmúlt két éjszakán ájultan hevertem azon a
kiságyon.
A szemhéjam mintha ólomból lenne – nem tudok ellenállni az
alvás kényszerének. Andy mellettem ül, az ágy szélén, és
végigsimít a hajamon.
–  Csak ki vagy merülve – mondja. – Szükséged van egy nap
alvásra. Ne aggódj Cecelia miatt! Majd én gondoskodom róla,
hogy vigyázzanak rá.
A hangja olyan kedves és gyengéd, hogy azon kezdek el
gondolkodni, talán csak képzeltem az egészet. Végül is olyan jó
férj volt. Tényleg bezárna egy szobába, és arra kényszerítene,
hogy tépjem ki a hajam? Annyira nem vall rá. Talán csak lázas
vagyok, és ez az egész egy szörnyű hallucináció volt?
Nem. Ez nem hallucináció volt. Megtörtént. Tudom, hogy
megtörtént.
– Gyűlöllek – suttogom.
Andy figyelmen kívül hagyja a kijelentésemet, miközben
tovább simogatja a hajamat, amíg a szemem le nem csukódik.
–  Aludj egy kicsit! – mondja gyengéden. – Utána minden jó
lesz.
 NEGYVENKETTŐ

Negyedik lépés: Hitesd el a világgal, hogy őrült vagy!

Vízfolyás távoli hangjára ébredek.

Még mindig fáradtnak és kialvatlannak érzem magam.
Mennyi idő alatt épül fel a szervezet, ha két napig nem kapott
ételt és folyadékot? Az órámra nézek – délután van.
Megdörzsölöm a szemem, próbálom beazonosítani, honnan
folyik a víz. Úgy tűnik, hogy a nagy fürdőszobából jön, ami
zárva van. Andy odabent zuhanyozik? Ha igen, nincs sok időm,
hogy eltűnjek innen.
A telefonom az ágy melletti éjjeliszekrényen van. Felkapom,
és kísértésbe esem, hogy felhívjam a rendőrséget, hogy
elmondjam, mit tett velem Andy. De nem, inkább várok. Amíg
távol nem leszek tőle.
Csakhogy a telefon tele van Andy SMS-eivel. Biztos az
üzenetek hangja ébresztett fel. Végigpörgetem őket.

Jól vagy?

Nagyon furcsán viselkedtél ma reggel. Kérlek, hívj fel,

hogy tudjam, jól vagy-e!

Nina, minden rendben van? Éppen egy megbeszélésre

megyek, de szólj, hogy jól vagy-e!

Hogy vagytok Cecével? Kérlek, hívj vagy írj!

Az utolsó üzenet az, ami felkelti a figyelmemet. Cecelia. Két

napja nem láttam. Azelőtt egy napot sem töltöttem nélküle. Még
a nászútra is vinném őt. Hol van most?
Elvégre Andy nem hagyott volna egyedül vele, ha alszom,
ugye?
Felnézek a csukott fürdőszobaajtóra. Ki van bent a
főfürdőszobában? Azt hittem, Andy, de az nem lehet.
Üzeneteket küldött nekem a munkahelyéről. Talán véletlenül
nyitva hagytam volna a csapot? Lehet, hogy felkeltem, hogy
használjam a fürdőszobát, aztán elfelejtettem elzárni a vizet?
Lehetségesnek tűnik, tekintve, hogy mennyire ki vagyok ütve.
Lerúgom a takarót a lábamról. A kezem sápadt és remeg.
Megpróbálok felállni, de nehezen megy. Hiába ittam vizet és
pihentem, továbbra is szörnyen érzem magam. Az ágyba kell
kapaszkodnom, hogy járni tudjak. Nem vagyok benne biztos,
hogy el tudok jutni az ágytól a fürdőszobáig.
Nagy levegőt veszek, próbálok megküzdeni a szédüléssel, és
olyan lassan megyek, ahogy csak tudok. Körülbelül a szoba
kétharmadáig jutok, majd térdre rogyok. Istenem, mi a fene van
velem?
De tudnom kell, mi ez a hang. Miért folyik víz a
fürdőszobában? És most, hogy közelebb értem, látom, hogy a
csukott ajtó mögött ég a villany. Ki van odabent? Ki van a
fürdőszobámban?
A hátralevő utat mászva teszem meg. Amikor végre elérem a
fürdőszoba ajtaját, a kilincsért nyúlok, és betolom az ajtót. És
amit odabent látok, azt egész életemben nem fogom elfelejteni.
Cece az. A fürdőkádban. A szeme csukva, és benn ül a
kádban. A kád gyorsan megtelt vízzel, és már a válla fölé
emelkedett. Egy-két perc múlva teljesen elmerül alatta.
– Cecelia! – zihálom.
Nem szól egy szót sem. Nem sír, nem kiált utánam. De a
szemhéja enyhén megmozdul.
Meg kell mentenem őt. El kell zárnom a vizet, és ki kell
rángatnom a kádból. Ám a lábamat nem tudom mozgatni, és
minden mozdulat olyan, mintha futóhomokban haladnék. De
meg fogom menteni. Megmentem a lányomat, még ha minden
erőmet is be kell vetnem hozzá. Még ha belehalok is.
 g
Átmászom a fürdőszoba padlóján. Annyira szédülök, hogy
attól tartok, el fogom veszíteni az eszméletemet. De nem
ájulhatok el. A gyermekemnek szüksége van rám.
Jövök, Cece! Kérlek, tarts ki! Kérlek, tarts ki!
Amikor az ujjam a kád porcelánját súrolják, majdnem elsírom
magam a megkönnyebbüléstől. A víz szinte az álláig ér. A csap
után nyúlok, de egy nyers hang hallatán megdermedek.
– Mrs. Winchester, ne mozduljon!
Én mégis megragadom a csapot. Senki sem fog
megakadályozni abban, hogy megmentsem a gyermekemet.
Sikerül elzárnom a vizet, ám mielőtt bármi mást tehetnék, erős
kezek ragadják meg a karomat, és talpra rántanak. Homályosan
látom, hogy egy egyenruhás férfi húzza ki Ceceliát a kádból.
–  Mit csinál? – próbálom feltenni a kérdést, de a beszédem
zavaros.
A férfi, aki megmentette Ceceliát, nem vesz tudomást a
kérdésemről. Egy másik hang azt mondja:
– Életben van, de úgy néz ki, mintha elkábították volna.
– Igen – szólalok meg végül. – Be van gyógyszerezve.
Szóval tudják. Tudják, hogy Andy mit tett velünk. Hogy
mindkettőnket begyógyszerezett. Hála istennek, hogy kijött a
rendőrség! Egy mentős hordágyra teszi Ceceliát, majd engem is
ráemelnek egy másikra. Minden rendben lesz velünk. Azért
jöttek, hogy megmentsenek bennünket.
Egy rendőrruhás férfi belevilágít a szemembe. Elfordítom a
tekintetem, és összerezzenek az elviselhetetlen fénytől.
–  Mrs. Winchester – szólal meg élesen. – Miért akarta vízbe
fojtani a lányát?
Kinyitom a számat, de nem jön ki belőle hang. Vízbe fojtani a
lányomat? Miről beszél? Én meg akartam menteni! Hát nem
látták ezt?
De a rendőr csak a fejét rázza. Az egyik kollégájához fordul.
–  Túlságosan ki van ütve. Úgy tűnik, egy csomó gyógyszert
vett be. Vigyék a kórházba! Felhívom a férjét, hogy időben
ideértünk.
 Időben ideértek? Miről beszél? Egész nap csak aludtam. Az
isten szerelmére, mit gondolnak, mit tettem?
 NEGYVENHÁROM

Életem következő nyolc hónapját a Clearview Pszichiátriai

Intézetben töltöm.
A történet, amit számtalanszor elismételtek nekem, az, hogy
bevettem egy csomó nyugtatót, amit az orvosom írt fel nekem,
és a lányomnak is tettem belőle a cumisüvegébe. Aztán
beraktam őt a fürdőkádba, és elindítottam a vizet.
Nyilvánvalóan az volt a szándékom, hogy mindkettőnket
megöljem. Hála istennek, csodálatos férjem, Andy megsejtette,
hogy valami nincs rendjén, és a rendőrség időben megérkezett,
hogy megmentsen minket.
Nem emlékszem semmire ebből az egészből. Nem emlékszem,
hogy tablettákat vettem volna be. Nem emlékszem, hogy
Ceceliát a kádba tettem volna. Még arról sincs emlékem, hogy
az orvosom felírta volna nekem azt a gyógyszert, de a
háziorvos, akihez Andyvel járok, biztosított minket arról, hogy
így történt.
A terapeuta szerint, akihez a Clearview-ban járok, súlyos
depresszióban és téveszmékben szenvedek. A téveszmék miatt
hittem azt, hogy a férjem két napig egy szobában tartott fogva.
A depresszió volt az, ami miatt öngyilkossági kísérletet
követtem el.
Először nem hittem el. Az emlékeim a padláson való
tartózkodásról olyan élénken élnek bennem, hogy szinte
éreztem a fájdalmat a fejbőrömön a kihúzott hajszálak miatt.
De dr. Barringer folyton azt magyarázta nekem, hogy amikor az
embernek téveszméi vannak, akkor nagyon valóságosnak
érezhet valótlan dolgokat.
Így most két gyógyszert szedek, hogy ez ne fordulhasson elő
még egyszer. Egy antipszichotikumot és egy antidepresszánst.
Amikor dr. Barringerrel találkozom, bevallom, hogy én is benne
voltam abban, amit tettem. Annak ellenére, hogy továbbra sem
emlékszem semmire. Csak arra emlékszem, hogy felébredtem,
és Ceceliát ott találtam a fürdőkádban.
De biztosan én tettem. Senki más nem volt ott.
Ami végül meggyőzött arról, hogy én magam csináltam, az az,
hogy Andy soha nem tett volna velem ilyesmit. Amióta
ismerem, csodálatos volt velem. És amióta a Clearview-ban
vagyok, minden adandó alkalommal meglátogatott. A
személyzet imádja őt. Folyton muffint és sütit ajándékoz a
nővéreknek. És mindig hoz nekem is egyet.
Ma egy áfonyásat hozott nekem. Bekopogtat a Clearview
magánszobájának ajtaján, ami egy drága intézmény olyan
pszichiátriai problémákkal küzdő embereknek, akik tele
vannak pénzzel. Egyenesen a munkából jött, öltönyben és
nyakkendőben, és fájdalmasan jóképű.
Amikor idekerültem, be voltam zárva egy szobába. De most,
hogy rendesen szedem a gyógyszereket, kaptam egy nyitható
szobát. Andy az ágyam másik végén ül, miközben én a muffint
tömöm a számba. Az antipszichotikumtól megnőtt az étvágyam,
és húsz kilót híztam, amióta itt vagyok.
– Készen állsz arra, hogy jövő héten hazajöjj? – kérdezi.
Bólintok, és letörlöm az áfonyamorzsákat az ajkamról.
– Igen, azt hiszem.
A kezemért nyúl, mire összerezzenek, de nem sikerül
elhúznom. Amikor idekerültem, nem bírtam elviselni, hogy
hozzám érjen. De sikerült félretennem az undoromat.
Andy nem csinált velem semmit. Az elcseszett agyam képzelte
csak az egészet.
De annyira valóságosnak éreztem.
– Hogy van Cecelia? – kérdezem.
–  Remekül. – Megszorítja a kezemet. – Annyira várja már,
hogy hazagyere!
Azt gondoltam, elfelejthet, amíg én itt vagyok, de persze
sosem felejthet el. Az első hónapokban, amíg itt voltam, nem
láthattam, ám amikor Andy végre behozta hozzám, egymásba
 y g gy
kapaszkodtunk, és amikor véget ért a látogatási idő, Cece
annyira sírt, hogy megszakadt tőle a szívem.
Haza kell mennem. Vissza kell térnem a régi életemhez. Andy
mindenben olyan nagyszerű volt. Többet vállalt velem, mint
amire számított.
–  Szóval vasárnap délben érted jövök – mondja. – És aztán
hazaviszlek. Anyám Cecével marad.
– Nagyszerű – felelem.
Bármennyire is izgatottan várom, hogy hazamehessek és
lássam a lányomat, a gondolattól, hogy visszatérek abba a
házba, hányinger tör rám. Nem akarom betenni oda a lábam.
Főleg nem a padlásra.
Oda soha többé nem megyek fel.
 NEGYVENNÉGY

– Mitől fél, Nina?

Dr. Hewitt kérdésére felpillantok. Már négy hónapja járok
erre a terápiára, hetente kétszer, amióta kiengedtek a
Clearview-ból. Én magamtól biztosan nem dr. Hewittot
választottam volna. Először is, valószínűleg női terapeutához
fordultam volna, mégpedig olyanhoz, aki fiatalabb, és nem
őszül a haja. Andy édesanyja azonban nagyon ajánlgatta dr.
John Hewittot, és úgy éreztem, nem mondhatok nemet, már
csak azért sem, mert Andy minden pszichiátriai kezelésemet
zokszó nélkül fizeti.
Mindenesetre dr. Hewitt nagyon jónak bizonyult. Kemény
kérdéseket tesz fel nekem. Például most éppen azzal a ténnyel
foglalkozunk, hogy amióta otthon vagyok, nem mentem a
házunk padlásának közelébe.
Elmozdulok a bőrkanapén. Az iroda drága berendezése a
terapeutám nagy sikeréről tanúskodik.
– Nem tudom, mitől félek. Ez a probléma.
– Tényleg azt gondolja, hogy van egy börtön a padláson?
– Nem börtön, de…
Azok után, amit arról állítottam, mit tett velem a férjem a
házban, felküldtek egy rendőrt a padlásra. Megtalálta fenn a
szobát, és megerősítette, hogy az nem több egy
raktárhelyiségnél. Tele dobozokkal és papírokkal.
Szóval téveszmén volt. Valami elromlott az agyamban lévő
vegyi anyagokkal, és azt képzeltem, hogy Andy túszként tart
fogva. Azt képzeltem, hogy arra kényszerít, tépkedjem ki a
hajamat és rakjam borítékba, csak azért, mert nem mentem el
időben fodrászhoz. Ez teljes őrültség, így utólag belegondolva.
De akkor olyan valóságosnak tűnt. És amióta hazajöttem,
szorgalmasan festetem a hajam. Csak a biztonság kedvéért.
Andy zárva tartja a padlásra vezető lépcsőház ajtaját.
Amennyire tudom, nem nyitotta ki, amióta hazajöttem.
–  Szerintem terápiás hatású lenne, ha felmenne oda –
javasolja dr. Hewitt, összevonva vastag, fehér szemöldökét. –
Így az a hely már nem gyakorolna hatalmat ön felett. A saját
szemével láthatná, hogy az csak egy raktárhelyiség.
– Talán…
Andy is arra biztatott, hogy menjek fel oda. Csak győződj meg
róla a saját szemeddel! Nincs mitől félned.
– Ígérje meg, hogy megpróbálja, Nina! – kéri.
– Megpróbálom.
Talán. Majd meglátjuk.
Dr. Hewitt kikísér a váróterembe, ahol Andy már vár rám az
egyik fából készült széken ülve, és olvas valamit a telefonján.
Amikor meglát, mosolyra húzódik a szája. Átrendezte a
beosztását, hogy minden egyes ilyen találkozóra el tudjon
kísérni. Fogalmam sincs, hogyan képes még mindig ennyire
szeretni azok után, hogy olyan szörnyű dolgokkal vádoltam
meg. De együtt dolgozunk a gyógyuláson.
És megvárja, hogy a BMW-be üljünk, csak ott kérdez a
kezelésről.
– Na, hogy ment?
– Szerinte meg kellene látogatnom a padlásszobát.
– És?
Nyelek egyet, miközben az ablakon keresztül nézem, ahogy a
táj elrepül mellettem.
– Megfontolom majd.
Andy bólint.
–  Szerintem jó ötlet. Ha egyszer felmész, rájössz, hogy az
egészet csak képzelted. Olyan lesz, mint egy megvilágosodás.
Vagy kapok egy újabb teljes idegösszeomlást, és újra
megpróbálom megölni Ceceliát. Persze ez nehéz lenne, mivel
jelenleg nem maradhatok vele kettesben. Andy vagy az anyja
mindig a közelben tartózkodik. Ez volt az egyik feltétele annak,
hogy hazajöhessek. Nem tudom, meddig lesz szükségem
bébiszitterre, amikor a saját lányommal vagyok, de most
egyértelmű, hogy senki sem bízik bennem.

Cece a padlón fekszik, és az egyik oktatójátékkal játszik, amit

Evelyn vett neki. Amikor a lányom meglátja, hogy belépünk,
abbahagyja a játékot, és rám veti magát, belekapaszkodva kis
testével a bal lábamba. Majdnem felborulok tőle. Annak
ellenére, hogy nem maradhatok vele egyedül, Cece, amióta
itthon vagyok, fájdalmasan ragaszkodik hozzám.
–  Mama, fel! – Addig emeli felém a karját, amíg fel nem
veszem. Egy fodros fehér ruhát visel, ami kissé abszurdan fest
egy nappaliban játszó gyereken – biztosan Evelyn adta rá. –
Mama itthon!
Evelyn nem olyan gyorsan áll fel, mint Cece. Lassan
tápászkodik fel a kanapéról, és lesimítja makulátlan fehér
nadrágját. Eddig észre sem vettem, milyen gyakran öltözik
Evelyn fehérbe. Andy mindig azt szerette, ha én is fehéret
hordok. Kifejezetten jól áll neki. Úgy néz ki, mintha valaha
szőke lett volna, de most éppen valahol a szőke és az ősz között
van a haja, ami egyébként meglepően sűrű és egészséges a
korához képest. Evelyn általában véve is nagyon jó karban van,
gyakorlatilag hibátlan a külseje. Soha nem láttam még, hogy
akár csak egy szál is meglazult volna a pulóverén.
– Köszönöm, hogy vigyázol Cecére, anya – szólal meg Andy.
–  Ez csak természetes – feleli Evelyn. – Ma nagyon jól
viselkedett. De… – A tekintete a plafon felé kalandozik. –
Észrevettem, hogy égve hagytad a villanyt az emeleti
hálószobában. Ez szörnyű árampazarlás.
A nő rosszalló pillantást vet rá, mire Andy egész arca
élénkpiros lesz. Feltűnt már, milyen kétségbeesetten vágyik a
nő jóváhagyására.
– Az én hibám volt – szólok közbe. Nem vagyok benne biztos,
hogy így volt, de a fenébe, akár magamra is vállalhatom a
felelősséget, hiszen Evelyn úgysem kedvel engem. – Én hagytam
égve a villanyt.
Evelyn rám sandít.
–  Nina, az áram előállítása a bolygó sok erőforrását emészti
fel. Ne felejtsd el lekapcsolni a villanyt, ha kimész egy szobából!
– Így lesz! – ígérem.
Evelyn olyan pillantást vet rám, mintha nem lenne teljesen
biztos benne, hogy komolyan gondolom, de egyúttal
reménytelen esetnek is tartana. Hiába próbálta, nem tudta
megakadályozni, hogy a fia feleségül vegyen engem. Persze
lehet, hogy igaza volt velem kapcsolatban, a szörnyűségek után,
amit tettem.
–  Megálltunk venni egy kis ételt, anya – mondja Andy. – Jó
sokat hoztunk. Akarsz csatlakozni hozzánk?
Megkönnyebbülök, amikor Evelyn megrázza a fejét. Nem egy
kellemes vacsoravendég. Ha itt marad az étkezésre, az
garantálja, hogy kritikák sorát fogalmazza meg az étkezővel, az
edények és eszközök tisztaságával és magával az étellel
kapcsolatban is.
– Nem, mennem kell – mondja. – Apád vár.
Egy ideig tétován áll Andy előtt. Egy pillanatra már azt
hiszem, hogy arcon akarja csókolni, amit még soha nem láttam
tőle. De ehelyett csak kinyújtja a kezét, és megigazítja a fia
gallérját, lesimítja az ingét. Oldalra biccenti a fejét, végigméri
Andyt, majd helyeslően bólint.
– Na jó, indulok.
Miután Evelyn elment, kellemesen megvacsorázunk együtt,
csak mi hárman. Cecelia az etetőszékében ül, és kézzel eszi a
tésztát. Az étkezés felénél egy szál tészta valahogy a homlokára
kerül, és a vacsora hátralévő részében ott is marad. De még ha
próbálom is élvezni az étkezést, rossz érzés húzza össze a
gyomrom. Folyton arra gondolok, amit dr. Hewitt mondott.
Hogy szerinte fel kellene mennem a padlásra. Andy is így
gondolja.
Talán mindkettőjüknek igaza van.
Így aztán miután lefektettem Ceceliát éjszakára, és Andy
 gy j y
felveti a dolgot, igent mondok.
 NEGYVENÖT

Ötödik lépés: Ébredj rá, hogy mégsem vagy őrült!

– Lassan fogunk haladni – ígéri Andy, miközben együtt állunk a

padláslépcső ajtajánál. – Hidd el, jót fog tenni neked! Látod
majd, hogy nincs mitől félned. Hogy ez az egész csak a fejedben
létezett.
–  Rendben – nyögöm végül. Tudom, hogy igaza van. De
annyira valóságosnak éreztem.
Andy megfogja a kezemet. Már nem rándulok össze, amikor
hozzám ér. Ismét szeretkezni kezdtünk. Újra bízom benne. Ez
lesz az utolsó lépés ahhoz, hogy visszatérjünk oda, ahol
abbahagytuk, mielőtt ezt a szörnyűséget elkövettem. Mielőtt az
agyam feladta a szolgálatot.
– Készen állsz? – kérdezi.
Bólintok.
Kézen fogva megyünk felfelé a nyikorgó lépcsőn.
Itt valahol villanyt kell majd kapcsolnunk. A ház többi része
olyan szép – talán, ha ez a terület nem lenne ilyen ijesztő,
jobban érezném magam. Nem mintha ez mentség lenne arra,
amit tettem.
Nagyon hamar elérjük a padlásszobát. A raktárhelyiséget,
amit valahogyan börtönné változtattam a fejemben. Andy
felvont szemöldökkel néz rám.
– Minden oké?
– Igen… azt hiszem.
Elfordítja a kilincsgombot, és belöki az ajtót. A villany nem ég,
a szobában koromsötét van. Ami furcsa, mert van egy ablak, és
tudom, hogy ma este telihold van – a hálószoba ablakából meg
is csodáltam. Belépek, és hunyorogva nézek szét a sötét
szobában.
– Andy. – Lenyelem a gombócot a torkomban. – Felkapcsolnád
a villanyt?
– Persze, drágám.
Meghúzza a villanykapcsoló zsinórját, és fény gyúl. De ez nem
normális fény. A felülről jövő fény szinte vakít. Ilyen rettenetes
fényt még soha nem tapasztaltam. Elengedem Andy kezét, és a
tenyerem a szememre szorítom.
Aztán meghallom a becsapódó ajtó hangját.
– Andy! – kiáltom. – Andy!
A szemem épphogy alkalmazkodott ehhez a rettentő erős
fényhez, és ha hunyorítok, ki tudom venni a szoba belsejét. És…
pont olyan, mint amilyenre emlékszem. Ott a koszos kiságy a
szoba sarkában. A szekrény a vödörrel. A mini hűtőszekrény,
amiben három aprócska üveg víz volt.
– Andy? – krákogom.
– Itt vagyok kint, Nina. – A hangja tompa.
– Hol? – Vakon kapkodom a fejem, még mindig hunyorogva. –
Hova tűntél?
Az ujjaim hozzáérnek az ajtó hideg fémgombjához.
Elfordítom jobbra, és…
Ne, ne, ez nem lehet!
Újabb idegösszeomlásom van? Csak képzelődöm? Ez nem
lehet. Olyan valóságosnak érzem.
– Nina – ismét Andy hangja. – Hallasz engem?
A kezemmel védem a szemem.
– Olyan világos van itt. Miért van ennyire világos?
– Kapcsold le a lámpát!
Addig tapogatózom, amíg meg nem találom a lámpák
zsinórját, aztán erősen megrántom. Megkönnyebbülést érzek,
ahogy ismét rám tör a sötétség. Körülbelül két másodpercig tart,
amíg rá nem jövök, hogy így viszont abszolút semmit nem látok
itt bent.
–  A szemed majd alkalmazkodik – szólal meg Andy. – De ez
nem sokat segít. Múlt héten bedeszkáztam az ablakot, és új
izzókat tettem be. Ha lekapcsolod a villanyt, koromsötét lesz. Ha
felkapcsolod, akkor… hát, elég ütősek azok az ultrafényes
körték, mi?
Becsukom a szemem, és nem látok mást, csak feketeséget.
Kinyitom, és ugyanez a helyzet. Semmi különbség. A légzésem
felgyorsul.
–  A fény kiváltság, Nina – mondja. – Anyám észrevette, hogy
nem kapcsoltad le a villanyt. Tudtad, hogy más országokban
vannak olyan emberek, akiknek még áram sem jut? És te mit
csinálsz? Pazarolod.
Az ajtóra szorítom a tenyeremet.
– Ez most tényleg megtörténik, ugye?
– Miről beszélsz?
– Arról, hogy egy őrült, beteg seggfej vagy.
Andy felnevet az ajtó túloldalán.
–  Lehet. De te voltál az, aki a diliházban volt, miután
megpróbálta megölni magát és a lányát. A rendőrség látott
téged. Beismerted, hogy te tetted. És amikor idejöttek
ellenőrizni a dolgokat, ez a szoba pont úgy nézett ki, mint egy
raktárhelyiség.
–  Tényleg megtörtént! – Levegő után kapkodok. – Minden
valóságos volt. Te…
–  Azt akartam, hogy tudd, mivel állsz szemben. – A hangja
derűs. Szórakoztatónak találja ezt az egészet. – Azt akartam,
hogy tudd, mi fog történni, ha megpróbálsz elmenekülni.
–  Értem. – Megköszörülöm a torkomat. – Esküszöm, nem
megyek el. Csak engedj ki innen!
–  Még nem. Először meg kell fegyelmezni téged az
árampazarlásért.
A szavai hallatán déjà vu-m támad. Úgy érzem, hányni fogok.
Térdre rogyok.
– Szóval, elmondom, mi fog történni, Nina – folytatja. – Mivel
olyan rendes fickó vagyok, két választási lehetőséget adok
neked. Választhatsz a villanykörte és a sötétség között. Minden
rajtad múlik.
– Andy, kérlek…
 y
– Jó éjt, Nina! Holnap folytatjuk a beszélgetést.
– Kérlek, Andy, ne csináld ezt!
Könnyek szöknek a szemembe, ahogy a léptei elhalkulnak. A
kiabálás nem változtat semmin. Tudom, mert pontosan ugyanez
történt velem egy évvel ezelőtt. Ugyanígy zárt be ide, mint ma.
És én valahogy megint hagytam, hogy megtegye.
Elképzelem, hogy a dolgok ugyanúgy alakulnak, mint
legutóbb. Kijövök ebből a szobából, gyengén és kábán. Ő úgy
állítja be, mintha ártani akarnék magamnak, vagy ami még
rosszabb, Ceceliának. Mindenki ugyanúgy elhiszi majd a
történetét, mint a legutóbbi alkalom után. Elképzelem, hogy
megint elszakítanak a lányomtól. Most kaptam csak vissza. Nem
hagyhatom, hogy ez megtörténjen. Nem hagyhatom.
Mindent meg fogok tenni, hogy ez ne következhessen be.

Andy ismét három vizespalackot hagyott nekem a hűtőben. Úgy

döntök, elteszem őket másnapra, mert csak ennyit kapok, és
fogalmam sincs, meddig tart itt. Megtartom őket arra az időre,
amikor már nem bírom egy percig sem folyadék nélkül. Amikor
a nyelvem már olyan lesz, mint a csiszolópapír.
Ez a fényhelyzet teljesen megőrjít. Két csupasz izzó van a
plafonon, és mindkettő ultrafényes. Ha felkapcsolom a villanyt,
kínzóan világos lesz. De ha nem égnek, koromsötét van. Az az
ötletem támad, hogy odatolom a komódot a villanykörték alá,
felmászom, és végül sikerül kicsavarnom az egyiket. Kicsit jobb
így, egy villanykörtével, de még mindig olyan világos van, hogy
hunyorognom kell.
Andy reggel sem jön vissza. Egész nap ebben a szobában ülök,
aggódom Cecelia miatt, és azon gondolkodom, mi a fenét fogok
csinálni, ha és amikor kijutok innen. De ez nem téveszme. Ez
nem hallucináció. Ez most tényleg megtörténik velem.
Ezt nem szabad elfelejtenem.
Már lefekvési idő van, amikor végre lépéseket hallok az ajtón
túlról. Fekszem az ágyban, a sötétséget választva. Nappal egy
nagyon kevés napfény beszivárgott, és szinte ki tudtam venni a
szobában lévő tárgyak árnyékát. De most, hogy a nap
lenyugodott, megint koromsötét támadt.
– Nina?
Kinyitom a számat, de a torkom túl száraz ahhoz, hogy bármit
is mondani tudjak. Meg kell köszörülnöm a torkomat.
– Itt vagyok.
– Kiengedlek.
Várom, hogy hozzátegye, hogy „de még nem most”, de azúttal
nem teszi.
–  De előbb – folytatja – meg kell állapodnunk néhány
alapszabályban.
– Amit csak akarsz. – Csak kérlek, engedj ki innen!
– Először is, nem mondod el senkinek, ami a szobában történt
– kezdi határozott hangon. – Nem mondod el a barátaidnak, az
orvosodnak, nem mondod el senkinek. Mert senki sem fog hinni
neked, és ha beszélsz róla, az csak annak a jele lesz, hogy
megint téveszméid vannak, és szegény Cecelia veszélybe
kerülhet.
A feketeségbe bámulok. Bár tudtam, hogy mit fog mondani,
mégis dühvel tölt el. Hogy várhatja el tőlem, hogy ne beszéljek
arról, amit az imént tett velem?
– Megértetted, Nina?
– Igen – felelem.
–  Jó. – Szinte látom magam előtt az elégedett vigyorát. – A
következő: időről időre, ha fegyelmezésre van szükséged, arra
ebben a szobában fog sor kerülni.
Most viccel velem?
– Szó sem lehet róla. Felejtsd el!
–  Nem hiszem, hogy tárgyalási pozícióban vagy, Nina! –
horkant fel. – Én csak közlöm veled, hogy mi lesz. Mostantól a
feleségem vagy, és nagyon konkrét elvárásaim vannak. Igazából
mindez a te érdekedben történik. Értékes leckét adtam neked az
árampazarlással kapcsolatban, nem igaz?
Levegő után kapkodok a sötétében. Úgy érzem, mintha
fuldokolnék.
–  Ez az egész érted történik, Nina – mondja. – Nézd meg,
milyen szörnyű döntéseket hoztál az életedben, mielőtt én
megjelentem! Egy zsákutcát jelentő, minimálbéres állásod volt.
Felcsinált valami lúzer, aki nem maradt melletted. Én csak
próbállak megtanítani arra, hogyan lehetsz jobb ember.
– Bárcsak soha ne találkoztunk volna! – bukik ki belőlem.
– Nem túl szép dolog, hogy ezt mondod – nevet. – Azt hiszem,
nem hibáztathatlak érte. Azért lenyűgöz, hogy sikerült
kicsavarnod az egyik villanykörtét. Ezt nem néztem volna ki
belőled.
– Ezt meg… honnan tudod?
– Figyellek téged, Nina. Mindig figyellek. – Hallom a lélegzetét
az ajtó mögül. – Mostantól ez lesz az életünk. Boldog házaspár
leszünk, mint mindenki más. És te leszel a legjobb feleség az
egész környéken. Erről gondoskodni fogok.
A szememre szorítom az ujjaimat, és próbálom tompítani a
halántékomban jelentkező fejfájást.
– Megértetted, Nina?
Könnyek szúrják a szemem, de nem tudok sírni. Túlságosan
kiszáradtam; semmi sem jön belőlem.
– Megértetted, Nina?
 NEGYVENHAT

Hatodik lépés: Próbálj meg együtt élni vele!

Kinyitom Suzanne Audijának ablakát, hogy a szél belekapjon

világos hajamba, amikor hazafelé visz a közös ebédünkről. Úgy
volt, hogy szülői munkaközösségi ügyekről beszélgetünk majd,
de elterelődött a figyelmünk, és pletykálni kezdtünk. Nehéz
ellenállni a pletykálás vonzerejének. Annyi unatkozó
háziasszony van ebben a városban.
Az emberek azt hiszik, én is közéjük tartozom.
Andy meg én már hét éve vagyunk házasok. És minden
ígéretét betartotta. Sok szempontból csodálatos férj volt.
Anyagilag támogatott engem, apafigura volt Cecelia számára,
kiegyensúlyozott és megértő. Nem iszik sokat, és nem
szórakozik a hátam mögött, mint sok más férfi a városban.
Szinte tökéletes.
És én gyűlölöm.
Mindent megtettem, amit csak tudtam, hogy kiléphessek
ebből a házasságból. Alkut kötöttem vele. Megmondtam neki,
hogy nem viszek magammal mást, csak Ceceliát meg azt az egy
ruhát, ami rajtam van, de ő csak nevetett. A korábbi mentális
problémáim miatt könnyű lett volna számára azt mondani a
rendőrségnek, hogy elraboltam Cecét, és bántani fogom a
lányomat… ismét. Próbáltam eljátszani a tökéletes feleség
szerepét, remélve, hogy nem adok ürügyet neki arra, hogy
felvigyen a padlásra. Finom, házi készítésű vacsorával vártam,
makulátlanul tisztán tartottam a házat, és még arra is hajlandó
voltam, hogy ne mutassam ki az undoromat, amikor
szeretkezünk. De ő mindig talált valamit. Valamit, amiről soha
nem gondoltam volna, hogy rosszul csinálom.
 Végül feladtam. Már nem is próbálok kedves lenni, hiszen
semmi hatással nincs arra, milyen gyakran visz fel engem. Az új
stratégiám az lett, hogy visszatámadok. Elkezdtem úgy
viselkedni, mint egy csibész, és minden apróságért, ami
bosszantott, ráförmedtem. Őt ez nem érdekli – sőt, szinte úgy
tűnik, hogy élvezi a bántalmazást. Nem jártam többé
edzőterembe, és elkezdtem azt enni, amit csak akartam,
remélve, hogy ha a viselkedésemmel nem is, de a külsőmmel ki
tudom őt hozni a sodromból. Egy alkalommal rajtakapott, hogy
egy csokitortát majszolok, és büntetésből felrángatott a
padlásra, ahol két napig éheztetett. De ezután úgy tűnt, már
nem érdekelte.
Próbáltam megtalálni Kathleent, a volt menyasszonyát,
remélve, hogy ő talán alátámasztja a történetemet, hogy végre a
rendőrségre mehessek anélkül, hogy őrültnek tűnnék. Volt egy
elképzelésem arról, hogy nézett ki, és a hozzávetőleges
életkoráról is – azt gondoltam, meg tudom találni. De tudod,
hány harminc és harmincöt év közötti embert hívnak
Kathleennek? Elég sokat! Nem találtam meg. Végül feladtam a
próbálkozást.
Átlagosan kéthavonta küldött fel a padlásra. Néha
gyakrabban, néha ritkábban. Egyszer hat hónap is eltelt
anélkül, hogy bezárt volna. Nem tudom, hogy jobb vagy
rosszabb-e, hogy nem tudom, mikor jön rá a dolog. Szörnyű
lenne, ha tudnám a pontos napot, és rettegnem kellene tőle, de
az is szörnyű, hogy soha nem tudom, hogy a mai éjszakát a saját
ágyamban vagy abban a kényelmetlen kiságyban fogom-e
tölteni. És persze sosem tudom, hogy milyen kínzások várnak
rám a szobában, mivel sosem tudom, milyen vétket követtem el.
És ez nem csak engem érint. Ha Cecelia valami
elfogadhatatlant tesz, én vagyok az, akit megbüntet. Vett neki
egy nagy rakás viszkető, fodros ruhát, amit Cece utál, és ami
miatt a többi gyerek kigúnyolja, de szegény tudja, hogy ha nem
veszi fel vagy összepiszkítja, utána az anyja napokra eltűnik
(méghozzá meztelenül, hogy megtanítsa nekem, a ruházkodás
kiváltság). Ezért aztán engedelmeskedik.
 g g
Félek, hogy egy nap őt is elkezdi büntetni, de addig is szívesen
elfogadom a sorsomat, ha ezzel megkímélhetem a lányomat.
Andy nagyon világosan közölte velem, hogy ha megpróbálok
elmenekülni előle, Cecelia fogja megfizetni az árát. Egyszer már
majdnem vízbe fullasztotta. A másik kedvenc módja, hogy
gúnyolódjon velem, hogy egy üveg mogyoróvajat tart a
kamránkban, pedig tudja, hogy Cecelia allergiás rá. Tucatszor
kidobtam már azt az üveget, de mindig újra előkerül – és néha
meg is büntet a vétkemért. Szerencsére ez nem életveszélyes
allergia – csak kiütések lesznek tőle az egész testén. Andy néha-
néha belerak egy kicsit a vacsorájába, csak hogy bizonyítson, és
olyankor a viszkető, kellemetlen kiütések már az étkezésünk
végeztével megjelennek.
Ha tudnám, hogy nem kerülnék érte börtönbe, felkapnék egy
steakkést, és a nyakába döfném.
Andy azonban felkészült erre az eshetőségre is.
Természetesen tisztában van vele, hogy milyen nagy a kísértés
bennem, hogy megszervezzem a halálát, vagy hogy egyenesen
én öljem meg. Tájékoztatott, hogy amennyiben bármilyen okból
kifolyólag meghal, az ügyvédje levelet küld a rendőrségnek,
amelyben tájékoztatja őket az instabil viselkedésemről és az
ellene irányuló gyilkossági fenyegetéseimről. Nem mintha erre
szüksége lenne a pszichiátriai előéletemmel.
Így aztán vele maradok. Nem gyilkolom meg álmában. És
nem is fogadok bérgyilkost. De fantáziálok. Amikor Cecelia
idősebb lesz, amikor már nem lesz rám szüksége, talán el tudok
szökni. Akkor már nem jelent rám fenyegetést. Ha Cece egyszer
biztonságban lesz, nem érdekel, mi történik velem.
–  Itt vagyunk – jelenti be Suzanne vidáman, majd
felkanyarodik az otthonunk kapuja elé. Vicces, hogy amikor
először láttam azokat a kapukat, azt gondoltam, milyen bájos,
hogy egy házat kerítés vesz körül kapuval. Most pedig pontosan
annak látom, aminek tűnik: börtönnek.
– Köszönöm a fuvart – szólalok meg. Bár ő nem köszönte meg,
hogy én fizettem az ebédjét.
–  Szívesen – csiripeli. – Remélhetőleg Andrew hamarosan
 p g
hazaér.
Grimasszal válaszolok az aggódó hangjára. Néhány éve,
amikor nagyon közel kerültem Suzanne-hoz, és túl sokat ittunk
nála, mindent bevallottam neki. Mindent. Könyörögtem neki,
hogy segítsen. Elmondtam neki, hogy a rendőrséghez szeretnék
fordulni, de nem tehetem. Úgy nem, ha nincs senki, aki
támogatna.
Órákon át beszélgettünk. Suzanne fogta a kezemet, és
megesküdött, hogy minden rendben lesz. Azt mondta, menjek
haza, és majd együtt megoldjuk ezt az egészet. Sírtam a
megkönnyebbüléstől, mert azt hittem, hogy a rémálmomnak
végre vége.
De amikor hazaértem, Andy várt rám.
Minden alkalommal, amikor új barátot szereztem, Andy
megkereste az illetőt, majd leült vele, és beavatta a mentális
problémáimba. Elmondta neki, hogy mit próbáltam tenni
évekkel ezelőtt. És azt kérte tőle, hogy ha bármi aggasztó jelet
észlel, azonnal hívja fel őt. Mert lehet, hogy újabb
idegösszeomlásom lesz.
Tudtomon kívül Suzanne a beszélgetésünk alatt rövid időre
elszökött, azzal az ürüggyel, hogy a fürdőszobába kell mennie,
és felhívta Andyt. Figyelmeztette, hogy megint téveszméim
vannak. Így amikor hazaértem, már várt rám. Újabb két
hónapos tartózkodás következett a Clearview-ban, ahol
rájöttem, hogy legalább az egyik igazgató az apja golfozó
haverja volt.
Amikor kijöttem, Suzanne nem győzött bocsánatot kérni. Én
csak érted aggódtam, Nina. Annyira örülök, hogy kaptál
segítséget! Természetesen megbocsátottam neki. Őt is ugyanúgy
becsapták, mint engem. De soha nem volt már ugyanolyan a
kapcsolatunk. És soha többé nem voltam képes megbízni
senkiben.
– Akkor pénteken találkozunk, ugye? – kérdezi Suzanne. – Az
iskolai színielőadáson.
– Persze – válaszolom. – Mikor is kezdődik?
 Suzanne nem válaszol, hirtelen elvonja a figyelmét valami.
– Hétkor? – faggatom.
– Ühüm – feleli.
Átnézek a válla fölött, hogy lássam, mi ragadta el ennyire a
figyelmét. A szemem forgatom, amikor rájövök, mi. Enzo, a
helyi kertész, akit pár hónapja béreltünk fel, hogy dolgozzon a
kertünkön. Jó munkát végez – mindig keményen dolgozik, és
soha nem keres kifogásokat –, és tény, hogy nagyon szép a
szeme. De az kész őrület, hogy bárki jön el hozzánk, először
nyálcsorgatva nézi, ahogy dolgozik, majd hirtelen eszébe jut,
hogy neki is szüksége van egy kertészre.
–  Hűha! – lihegi Suzanne. – Hallottam, hogy a kertészetek
dögös, de basszus!
Ismét a szemem forgatom.
– Csak füvet nyír, ennyi. Még csak nem is beszél angolul.
–  Nekem az nem gond – mondja Suzanne. – A pokolba is, ez
talán még előny is lehet!
Nem hagy békén addig, amíg meg nem adom neki Enzo
telefonszámát. Nem mintha bánnám. Elég kedves fickónak
tűnik, és örülök, ha kap egy kis plusz munkát. Még ha csak azért
is, mert dögös, és nem azért, amit csinál.
Amikor kiszállok a kocsiból, és belépek a kapun, Enzo felnéz a
sövényvágója mögül, és üdvözlésképpen integet.
– Ciao, Signora!
Viszonzom a mosolyát.
– Ciao, Enzo!
Kedvelem Enzót. Még ha nem is beszél angolul, kedves
embernek tűnik – ez látszik rajta. Gyönyörű virágokat ültet a
kertbe. Cece néha figyeli őt, és amikor a lányom kérdezősködik
a virágokról, ő türelmesen rájuk mutat, és elmondja
mindegyiknek a nevét. Cece megismétli a neveket, a férfi pedig
mosolyogva bólogat. Néhányszor megkérdezte, hogy segíthet-e
neki, mire Cece rám nézett, és megkérdezte: „Nem baj?” Amikor
beleegyeztem, Enzo adott neki valami munkát a virágágyásban,
bár valószínűleg ez a segítség csak lelassította őt.
 Az egész felkarja tele van tetoválva, igaz, az inge többnyire
takarja. Egyszer, amikor néztem, ahogy dolgozik, megláttam a
bicepszére varrott Antonia nevet egy szívben. Elgondolkodtam
azon, vajon ki lehet Antonia. Biztos vagyok benne, hogy Enzo
nem nős.
Van benne valami. Bárcsak beszélne angolul, mert mindig is
úgy éreztem, megbízhatok benne! Talán ő lenne az egyetlen
ember, aki hinne nekem. Aki talán tényleg segítene is nekem.
Ott állok, és nézem, ahogy nyírja a sövényünket. Nem
dolgoztam azóta, hogy ideköltöztem – Andy nem engedi.
Hiányzik a munka. Enzo ezt megértené. Tudom, hogy
megértené. Kár, hogy nem beszél angolul. De bizonyos
értelemben ez megkönnyíti, hogy megbízzak benne. Néha úgy
érzem, ha nem mondom ki hangosan a szavakat, akkor tényleg
megőrülök.
–  A férjem egy szörnyeteg – mondom hangosan. – Kínoz
engem. Túszként tart fogva a padláson.
Enzo válla megmerevedik. Leereszti a sövényvágót, a
szemöldökét ráncolja.
– Signora… Nina…
A gyomrom jéggé fagy. Miért mondtam ezt? Soha nem kellett
volna kimondanom ezeket a szavakat. Csak azt hittem, úgysem
ért, és úgy éreztem, muszáj elmondanom valakinek, aki nem
árulna be Andynek. Azt hittem, biztonságos lesz, ha Enzónak
mondom. Elvégre ő nem ért angolul. De amikor belenézek a
sötét szemébe, látom, hogy felfogta, amit mondok.
– Ne is törődjön vele! – mondom gyorsan.
Egy lépést tesz felém, én pedig megrázom a fejem, és
hátrálok. Hatalmas hibát követtem el. Ezek után valószínűleg ki
kell rúgnom Enzót.
De aztán úgy tűnik, megérti. Újra felkapja a sövényvágót, és
visszamegy dolgozni.
Olyan gyorsan sietek be a házba, ahogy csak tudok, és
becsapom magam mögött az ajtót. Az ablak mellett egy
gyönyörű, színpompás virágcsokor áll. Andy tegnap este hozta
haza a munkából, hogy meglepjen, és megmutassa, milyen
kedves is tud lenni, amikor „jól viselkedem”.
A virágokon túl az ablakon át az előkertbe nézek. Enzo még
mindig odakint dolgozik, kesztyűs kezében az éles
metszőollóval. De aztán egy pillanatra megáll, és felnéz az
ablakon. A tekintetünk a másodperc töredékére találkozik.
Aztán elfordítom a tekintetem.
 NEGYVENHÉT

Körülbelül húsz órája vagyok a padláson.

Andy rögtön azután felvonszolt ide, hogy Cecelia lefeküdt
aludni tegnap este. Megtanultam, hogy ne ellenkezek. Ha
megtenném, akkor megint a Clearview-ban kötnék ki. Vagy ki
tudja, lehet, hogy amikor másnap megpróbálnék elmenni a
lányomért az iskolába, nem találnám ott, és egy egész héten át
nem látnám, mert „nincs a városban”. Nem akarja bántani
Ceceliát, de ez elkerülhetetlen lesz. Elvégre, ha a rendőrség nem
pontosan akkor érkezett volna, amikor, a lányom belefulladt
volna a fürdőkádba évekkel ezelőtt. Egyszer felhoztam neki ezt
a témát, és ő csak mosolygott rám. Abból a leckéből tanultál
volna, ugye?
Andy szeretne még egy gyereket. Egy újabb kis embert, akit
szeretni fogok, akit majd meg akarok védeni, akit arra fog
használni, hogy éveken át irányíthasson engem. Ezt nem
hagyhatom. Így hát elmentem egy klinikára a városban, hamis
nevet adtam meg, és készpénzzel fizettem, hogy behelyezzenek
egy spirált. Gyakoroltam a tanácstalan arckifejezést, amikor a
terhességi tesztek sorra negatívak lettek.
Ezúttal az volt a vétkem, hogy túl sok légfrissítőt fújtam szét a
hálószobánkban. Pontosan ugyanannyi volt, mint amennyit
mindig fújok, és ha egyáltalán nem használtam volna, akkor
egy halszagú, büdös valamivel zárt volna össze. Most már
tudom, hogyan működik az agya.
Mindenesetre tegnap este valahogy túl sok volt a légfrissítő,
és irritálta a szemét. A büntetésem? Paprikasprét kellett fújnom
magamra.
Ó, igen.
A paprikaspray-t a komód fiókjában tartja. Célozz a szemedre,
és húzd meg a ravaszt!
És tartsd nyitva a szemed! Különben nem számít.
Így hát megtettem. Lefújtam magam paprikaspray-vel, csak
hogy kijussak ebből az istenverte szobából. Téged fújtak már le
paprikaspray-vel? Hát, nem ajánlom. Borzasztóan csíp, és
rögtön elkezdett könnyezni a szemem, mint az őrült. Úgy
éreztem, mintha égne az arcom. Aztán elkezdett folyni az
orrom. Egy perccel később éreztem, hogy a számba csöpög, ahol
csípett és szörnyű íze volt. Percekig csak ültem az ágyon, és
levegő után kapkodtam. Közel egy órán keresztül alig tudtam
kinyitni a szemem.
Határozottan rosszabb volt, mint egy kis légfrissítő.
Azóta több óra eltelt. Újra ki tudom nyitni a szemem. Még
mindig úgy érzem, mintha leégett volna az arcom, és a szemem
beduzzadt, de már nem érzem azt, hogy meg fogok halni. Biztos
vagyok benne, hogy Andy meg akarja várni, amíg ismét a régi
önmagamra hasonlítok, és csak utána fog kiengedni innen.
Ami azt jelenti, hogy talán az egész éjszakát itt kell töltenem.
De remélhetőleg nem.
Az ablak nincs bedeszkázva, ahogy korábban, így legalább
akad némi természetes fény a szobában. Ez az egyetlen dolog,
ami megakadályozza, hogy teljesen megőrüljek. Odasétálok az
ablakhoz, és kikémlelek a hátsó udvarra, miközben azt
kívánom, bárcsak kint lennék, nem pedig itt bent.
Ekkor veszem észre, hogy a hátsó udvar nem üres.
Enzo odakint dolgozik. Hátrébb botorkálok, de ő véletlenül
pont abban a pillanatban néz fel az ablakon, amikor én ott
állok. Bámul rám, és még a padlásablakból is jól látom, hogy
sötétedik el a tekintete. ki Lehúzza a kertészkesztyűjét, és
kisétál az udvarra.
Jaj, ne, ez nem jelent jót!
Nem tudom, mit fog csinálni Enzo. Kihívja a rendőrséget?
Nem vagyok benne biztos, hogy az jó lenne-e vagy sem.
Andynek mindig sikerült az ilyen dolgokat rám kennie. Mindig
egy lépéssel előttem jár. Körülbelül egy évvel ezelőtt kezdtem el
pénzt dugdosni az egyik csizmámba a szekrényemben, hogy
p g gy y gy
spóroljak, abban a reményben, hogy majd megmenekülhetek
tőle. Aztán egy nap az összes pénz eltűnt, és másnap
felkényszerített a padlásra.
Körülbelül egy perccel később egy ököl dörömböl a
padlásajtón. Hátralépek, a falhoz kuporodom.
– Nina! – Enzo hangja az. – Nina! Tudom, hogy odabent van!
Megköszörülöm a torkomat.
– Jól vagyok!
A kilincs rázkódik.
– Ha jól van, nyissa ki az ajtót, és mutassa meg, hogy jól van.
Ebben a pillanatban döbbenek rá, hogy Enzo milyen jól
beszél angolul. Eddig az volt a benyomásom, hogy bár ért
valamennyire angolul, de beszélni nem annyira tud. Most
azonban úgy tűnik, hogy az angolja kiváló. Még az olasz
akcentusa sem olyan feltűnő.
– Én… nem érek rá – felelem szokatlanul magas hangon. – De
jól vagyok! Csak el kell intéznem pár dolgot.
– Azt mondta, hogy a férje kínozza és bezárja a padlásra.
Nagy levegőt veszek. Azt csak azért mondtam neki, mert azt
hittem, nem érti. De most már világos, hogy minden szavamat
értette. El kell hárítanom a károkat. Nem tehetek semmi olyat,
amivel feldühíthetem Andyt.
– Egyébként hogy jutott be a házba?
Enzo elkeseredetten nyög.
–  A bejárati ajtó mellett hagytak egy kulcsot a cserepes
növény alatt. Na, de hol van ennek a szobának a kulcsa? Árulja
el!
– Enzo…
– Árulja el!
Tudom jól, hol van a padlásajtó kulcsa. Nem sokra megyek
vele, amikor be vagyok ide zárva, de Enzót el tudom vezetni
hozzá. Már ha akarom.
–  Tudom, hogy segíteni akar, de ez nem segít. Kérem,
maradjon ki ebből! Andy majd később kienged.
Hosszú csend van az ajtó túloldalán. Remélem, elgondolkodik
azon, hogy érdemes-e belekeverednie egy ügyfél magánéletébe.
 gy gy gy g
Nem tudom, mi a bevándorlási státusza, de azt tudom, hogy
nem itt született. Biztos vagyok benne, hogy Andynek és a
családjának elég pénze és hatalma van ahhoz, hogy
kitoloncoltassák, ha akarják.
– Lépjen hátrébb! – mondja végül Enzo. – Betöröm az ajtót.
–  Nem, ezt nem teheti! – Könnyek gyűlnek a szemembe. –
Nézze, ezt nem érti. Ha nem teszem meg, amit mond, a férjem
bántani fogja Ceceliát. Engem pedig bezár. Már megtette
korábban is.
– Nem. Ezek csak kifogások.
– Nem, nem azok! – Végiggördül az arcomon egy könnycsepp.
– Maga nem tudja, hogy mennyi pénze van. Nem érti, mit tehet
önnel. Azt akarja, hogy deportálják?
Enzo megint elhallgat.
– Ez nem helyes. Bántja magát.
– Jól vagyok. Esküszöm!
Ez valamennyire igaz is. Az arcom, még mindig úgy érzem,
mintha égne, és a szemem továbbra is szúr, de ezt nem kell
tudnia Enzónak. Holnapra teljesen rendbe jövök. Mintha mi
sem történt volna. És akkor visszatérhetek a normális,
nyomorult életemhez.
– Tehát azt akarja, hogy elmenjek – nyugtázza.
Nem akarom, hogy elmenjen. Semmit sem akarok jobban,
mint hogy betörje az ajtót, de tudom, hogy Andy hogyan fogja
kiforgatni a dolgot. Isten tudja, mivel vádol majd minket. Soha
nem gondoltam volna, hogy többször is bezárathat egy
elmegyógyintézetbe, csak azért, mert megpróbálom elmondani
az igazat. Nem akarom, hogy Enzo is belekeveredjen ebbe. És
amíg Andynek oka van arra, hogy engem kiengedjen, az semmi
gondot nem okozna neki, hogy Enzót határozatlan időre
bezárva tartsa.
– Igen – mondom végül. – Kérem, menjen el.
Nagyot sóhajt.
–  Elmegyek. De ha nem látom magát holnap reggel, feljövök
ide, és betöröm az ajtót. És hívom a rendőrséget.
–  Jó, ez így fair. – Már az utolsó pici üveg víz is elfogyott,
 J gy p g gy
szóval, ha Andy nem enged ki reggelig, akkor rosszul leszek.
Várom, hogy meghalljam a távolodó lépteit. De nem hallom
őket. Továbbra is az ajtó túloldalán áll.
–  Nem érdemli meg, hogy így bánjanak magával – mondja
végül.
A léptei aztán eltűnnek a folyosón, miközben könnyek
folynak végig az arcomon.

Andy még aznap este kienged a szobából. Amikor meglátom

magam egy tükörben, megdöbbenek azon, mennyire feldagadt
a szemem a paprikaspray miatt, az arcom pedig olyan
élénkpiros, mintha leforrázott volna. De másnap reggelre szinte
teljesen normálisan nézek ki. Az arcom csak rózsaszín, mintha
előző nap túl sokat napoztam volna.
Enzo az előkertben dolgozik, amikor Andy kihajt a garázsból,
Cece pedig mögötte ül, biztonsági övvel becsatolva. Ő viszi
iskolába, amíg én ma kipihenem magam. Általában nagyon
kedves szokott lenni velem néhány napig, miután kienged a
padlásról. Biztos vagyok benne, hogy ma este virággal és talán
ékszerekkel állít majd haza. Mintha ezzel kárpótolhatna bármit
is.
Az ablakból figyelem, ahogy Andy áthajt a kapun, majd
legurul az útra. Miután az autó eltűnik, észreveszem, hogy Enzo
engem bámul. Nem szokott két egymást követő napon az
udvarunkon lenni. Nem a virágágyásaink állapota miatt van itt.
Kilépek a bejárati ajtón, ahol Enzo áll a sövényvágójával.
Eszembe jut, milyen éles az a vágó. Ha Andy mellkasába szúrná,
végezne is vele. De persze erre sem lenne szüksége.
Valószínűleg puszta kézzel is meg tudná őt ölni.
–  Látja? – nézek rá kényszeredett mosollyal az arcomon. –
Mondtam, hogy kutyabajom.
Nem viszonozza a mosolyomat.
– Tényleg – teszem hozzá.
A szeme olyan sötét, hogy lehetetlen kivenni a pupilláit.
 – Mondja el az igazat!
– Azt biztosan nem akarja tudni.
– Mondja el!
Az elmúlt öt évben minden egyes ember, akinek elmondtam,
hogy Andy mit tett velem – a rendőrség, az orvosok, a legjobb
barátom – őrültnek nevezett. Téveszmésnek. Andy be is zárt,
amiért beszéltem arról, mit tett velem. Erre most itt van egy
ember, aki hallani akarja az igazságot. Aki hinni fog nekem.
Így hát, ahogy ezen a gyönyörű reggelen, a napsütötte
pázsiton állunk, elmondok mindent Enzónak. A szobát a
padláson. Azt, hogy Andy milyen módokon kínzott engem. Azt,
hogy Ceceliát eszméletlenül találtam a fürdőkádban. Évekkel
ezelőtt történt, de a mai napig úgy emlékszem az arcára a víz
alatt, mintha tegnap lett volna. Mindent elmondok neki,
miközben az arca egyre sötétebb és sötétebb lesz.
Mielőtt még befejezném, Enzo mond valamit olaszul, elég
hosszasan. Nem ismerem a nyelvet, de felismerem, ha valaki
káromkodik. Olyan erősen szorítja a sövényvágót, amíg az ujjai
el nem fehérednek.
– Megölöm! – sziszegi. – Ma este megölöm!
Minden vér kiszalad az arcomból. Olyan jó érzés volt
elmondani neki mindent, ami velem történt, de hiba volt.
Teljesen kihoztam vele a sodrából.
– Enzo…
–  Ez egy szörnyeteg! – tör ki belőle. – Nem akarja, hogy
megöljem?
De igen, azt akarom, hogy Andy meghaljon. Csakhogy nem
akarom vállalni a következményeket. Különösen úgy, hogy ott
az a levél, ami a halála esetén a rendőrségre kerülne. Holtan
akarom látni, de nem annyira, hogy cserébe börtönben kelljen
tölteni életem hátralévő részét.
–  Nem teheti. – Határozottan megrázom a fejem. – Börtönbe
kerülne. Mindketten börtönbe kerülnénk. Ezt akarja?
Enzo még több olasz szót motyog az orra alatt.
– Rendben. Akkor hagyja el őt!
 – Nem tehetem.
– De igen. Segítek magának.
– Mit tudna tenni? – Ez nem teljesen költői kérdés. Talán Enzo
titokban gazdag. Talán olyan maffiakapcsolatai vannak,
amikről nem tudok. – Tudna szerezni nekem egy repülőjegyet?
Egy új útlevelet? Egy új személyazonosságot?
–  Nem, de… – Megdörzsöli az állát. – Megtalálom a módját.
Ismerek néhány embert. Segíteni fogok.
Annyira szeretnék hinni neki.
 NEGYVENNYOLC

Hetedik lépés: Próbálj meg elmenekülni!

Egy héttel később a megbeszéltek szerint találkozom Enzóval.

Óvatosak vagyunk. Valójában, amikor barátokat hívok át a
szülői munkaközösségből, csak azért teszem, hogy elhárítsam
az esetleges pletykákat. Szinte teljesen biztos vagyok benne,
hogy Andy nyomkövető készüléket tett valahol a kocsimba,
szóval nem mehetek el Enzóhoz. Ehelyett egy gyorsétteremhez
hajtok, leparkolok a parkolóban, és átülök a kocsijába, mielőtt
bárki megláthatna. A telefonomat nem viszem magammal.
Nem kockáztatok.
Enzo egy kis alagsori lakást bérel, aminek saját bejárata van.
A pici konyhasarokba vezet, ahol egy kerek asztal áll, körülötte
rozoga székekkel, és amikor leülök az egyikbe, az fenyegetően
megreccsen. Kicsit zavarba jövök a tudattól, hogy mennyivel
szebb a mi házunk, mint ez az albérlet, habár nem hiszem, hogy
Andy az a fajta ember lenne, akit érdekelnek az ilyen dolgok.
Enzo odalép a hűtőhöz. Kivesz egy sört, és felemeli.
– Kér?
Már majdnem kapásból nemet mondok, de meggondolom
magam.
– Igen, kérek.
Két üveg sörrel tér vissza az asztalhoz. A kulcstartóján lévő
palacknyitóval felpattintja mindkettőt, majd az egyiket
átcsúsztatja az asztalon felém. Ujjaimat az üveg köré kulcsolom,
érzem a hideg párát a kezem alatt.
– Köszönöm – szólalok meg.
Megvonja a vállát.
– Nem a legjobb sör.
 – Nem a sörre gondoltam.
Megroppantja az ujjait. Ahogy az izmok a karjaiban
megfeszülnek, nehéz nem észrevenni, milyen hihetetlenül szexi
ez a férfi. Ha a környékbeli nők tudnák, hogy a lakásában járok,
mind hihetetlenül féltékenyek lennének. Azt feltételeznék, hogy
épp most tépi le a ruháimat, miközben beszélgetünk, és arra
készül, hogy magává tegyen – valószínűleg dühösek lennének,
hogy engem választott a környék valamennyi nője közül, akik
vonzóbbak nálam. Enzo ennél sokkal jobbat érdemel. Fogalmuk
sincs róla, mi történik. Olyannyira nem, hogy az már-már
vicces. De valójában mégsem az.
– Volt egy megérzésem – mondja. – A férje… valahogy mindig
is tudtam, hogy egy rosszfiú.
Nagyot kortyolok a sörből.
– Nem is tudtam, hogy beszél angolul.
Enzo felnevet. Már két éve dolgozik a kertünkben, és ez az
első alkalom, hogy nevetni hallom.
–  Könnyebb úgy tenni, mintha nem érteném. Különben a
háziasszonyok soha nem hagynak békén. Érti, miről beszélek?
Én is felnevetek akaratlanul. Ebben teljesen igaza van.
– Olaszországból származik?
– Szicíliából.
– Na és… – A sört kavargatom az üvegben. – Mi hozta ide?
A vállai megereszkednek.
– Ez nem egy szép történet.
– Miért, az enyém tán az?
Lenéz a saját sörösüvegére.
–  A nővérem, Antonia férje olyan volt, mint a magáé. Egy
rosszfiú. Egy gazdag, befolyásos fickó, aki attól érezte magát
valakinek, ha verhette a nővéremet. Mondtam neki, hogy
hagyja el… de ő nem akarta. Aztán a fickó egy nap lelökte a
lépcsőn, és a kórházban már fel sem ébredt. – Megragadja a
pólója ujját, és feljebb húzza, hogy lássam a tetoválást, amit már
korábban is láttam: a szívet, amibe az Antonia nevet vésték. –
Így emlékszem most rá.
 – Ó! – Egyik kezemet a szám elé szorítom. – Annyira sajnálom.
Az ádámcsutkája megmozdul a nyeléstől.
–  A hozzá hasonló férfiak esetében nem létezik
igazságszolgáltatás. Nincs börtön. Nem kap büntetést a
nővérem meggyilkolásáért. Ezért úgy döntöttem, hogy majd én
büntetem meg.
Emlékszem a sötét tekintetére, amikor elmondtam neki, mit
tett velem Andy. Megölöm.
– Szóval…?
– Nem. – Újra megroppantja az ujjperceit, a hang visszhangzik
az apró lakásban. – Addig nem jutottam el. Amit bánok is. Mert
az életem azóta nem ér semmit. Niente. Mindent fel kellett
áldoznom, hogy el tudjak jönni onnan. – Iszik egy kortyot a
sörből. – Ha visszamegyek, megölnek, még azelőtt, hogy
kitenném a lábam a repülőtérről.
Nem tudom, mit mondjak erre.
– Nehéz volt eljönnie?
– Magának nehéz lesz elmenni innen?
Egy pillanatra elgondolkodom, és megrázom a fejem.
Szeretnék elmenni. Olyan távol akarok lenni Andytől,
amennyire csak lehetséges. Ha ez azt jelenti, hogy Szibériába
kell mennem, megteszem.
– Magának és Ceceliának útlevélre lesz szüksége. – Az ujjaival
számol. – Kell jogosítvány. Születési anyakönyvi kivonat. Kellő
készpénz, hogy el tudja tartani kettejüket, amíg munkát nem
talál. És két repülőjegy.
A szívverésem felgyorsul.
– Szóval pénzre van szükségem…
– Van egy kis félretett pénzem, amit oda tudok adni – mondja.
– Enzo, én ezt nem…
Figyelembe sem veszi a tiltakozásomat.
– De az nem lesz elég. Többre lesz szüksége. Tud szerezni?

Néhány nappal később, mint szinte minden nap, én viszem

Ceceliát az iskolába. Szőke haja tökéletes két copfba fonva, és az
egyik halvány, fodros ruháját viseli, ami miatt meglehetősen
kitűnik az osztálytársai közül. Félek, hogy a többi gyerek
kigúnyolja őt a ruhája miatt, és nem tud benne úgy játszani,
ahogy szeretne. De ha nem veszi fel őket, Andy megbüntetne
érte.
Cece szórakozottan kopog az ujjaival a hátsó ablak
üveglapján, amikor befordulok a Windsor Akadémia felé vezető
utcába. Soha nem nehezményezi, hogy iskolába viszem, de nem
hiszem, hogy élvezi. Bárcsak több barátja lenne! Rengeteg órára
beírattam, hogy eltereljem a figyelmét, és segítsek neki
ismerkedni, de ez nem segít.
De ez már nem is számít. Hamarosan minden megváltozik.
Nagyon hamar.
Amikor az iskola bejáratához érek, Cece a kocsi hátsó ülésén
marad, és a szőke szemöldökét ráncolva azt kérdezi:
– Te jössz ma értem, ugye? Nem apa?
Andy az egyetlen ember, akit valaha is apjaként ismert. És
bár nem tudja, mit szokott csinálni velem, de azt tudja, hogy ha
ő olykor olyat tesz, ami nem tetszik az apjának, akkor én
napokra eltűnök. És amikor eltűnök, akkor Andy jön érte az
iskolába. Ez a lehetőség megrémít. Sosem mondja hangosan, de
utálja őt.
– Én jövök érted – válaszolom.
A kis arca megnyugszik. Legszívesebben hangosan kibökném
a szavakat: Ne aggódj, drágám! Hamarosan elszabadulunk
innen. És soha többé nem fog tudni bántani minket. De még nem
tehetem. Nem vállalhatom ezt a kockázatot. Majd csak akkor, ha
már úgy jövök érte, hogy innen egyenesen a repülőtérre
megyünk.
Miután Cecelia kiszáll a kocsiból, megfordulok, és elindulok
hazafelé. Egy hetem van még itt. Egy hét múlva aztán
összepakolok, és megteszem azt a kilencvenperces utat a
széfemhez, amiben ott vár az új útlevelem, az új jogosítványom
és egy nagy köteg készpénz. A jegyeket a repülőtéren
készpénzzel veszem meg, mert amikor utoljára előre vettem
jegyet, Andy a kapunál várt rám. Enzo segített összerakni a
tervet, hogy minimálisra csökkentsem annak az esélyét, hogy
Andy rájöjjön, mit csinálok. Egyelőre fogalma sincs róla.
Vagy legalábbis azt hiszem, amíg be nem sétálok a
nappalimba. Ahol Andy az étkezőasztalnál ül. És rám vár.
– Andy! – zihálok. – Ööö… szia!
– Szia, Nina!
Ekkor látom meg az előtte kiterített három kupacot.
Az útlevelet, a jogosítványt és a pénzköteget.
Jaj, ne!
–  Szóval, mi volt a terved ezekkel… – Lenéz, és elolvassa a
nevet a jogosítványon. – Tracy Eaton?
Mintha fulladás törne rám. A lábam remeg, és a falba kell
kapaszkodnom, hogy ne essek össze.
– Ezt meg honnan szerezted?
Andy feláll.
– Még nem jöttél rá, hogy nem tudsz titkolózni előttem?
Hátrálok egy lépést.
– Andy…
– Nina – feleli. – Ideje felmenni a padlásra.
Nem. Nem megyek. Nem szegem meg a lányomnak tett
ígéretemet. Nekem kell ma érte menni. Nem hagyom, hogy
megint napokra bezárva legyek, most, amikor azt hittem, hogy
hamarosan szabadok lehetünk. De tényleg nem. Nem bírom ezt
tovább csinálni.
Mielőtt Andy még közelebb érhetne, kirohanok a bejárati
ajtón, és visszaülök a kocsimba. Olyan gyorsan száguldok ki a
kocsifelhajtóról, hogy útközben majdnem nekimegyek a
kapunak.
Fogalmam sincs, hová megyek. Legszívesebben egyenesen
Cecelia iskolájába sietnék, hogy elhozzam onnan. Aztán csak
vezetnék, amíg el nem érem a kanadai határt. De útlevél vagy
jogosítvány nélkül nehéz lenne megszabadulni Andytől. Biztos
vagyok benne, hogy már hívja a rendőrséget, és azt meséli
nekik, hogy az őrült felesége visszaesett.
 gy g
Egyetlen egy pozitívum van ebben a helyzetben. A két széfből
csak az egyiket találta meg. A két külön széf Enzo ötlete volt.
Megtalálta azt, amelyikben az útlevél és a jogosítvány volt. De
még mindig ott a másik egy rakás készpénzzel, amiről nem tud.
Addig vezetek, amíg Enzo környékére nem érek. Két
háztömbnyire parkolok le a lakásától, aztán gyalog teszem meg
az út hátralévő részét. Éppen száll befelé a kocsijába, amikor
odarohanok hozzá.
– Enzo!
Felkapja a fejét a hangom hallatán. Az álla leesik, amikor
meglátja a tekintetemet.
– Mi történt?
–  Megtalálta az egyik széfet. – Megállok, hogy levegőhöz
jussak. – Vége van. Nem tudok elmenni.
Az arcom összegyűrődik. Mielőtt beszélgettem volna Enzóval,
elfogadtam, hogy most már ez lesz az életem. Legalábbis addig,
amíg Cecelia be nem tölti a tizennyolcadik életévét. De most
már nem hiszem, hogy képes vagyok rá. Nem tudok így élni.
Nem tudok így élni.
– Nina…
– Mihez fogok így kezdeni? – nyüszítem.
Kinyújtja a karját, és én odabújok. Óvatosabbnak kéne
lennünk. Valaki megláthat minket. Mi van, ha Andy azt hiszi,
hogy viszonyom van Enzóval?
Egyébként nincs. Távolról sem. Úgy gondol rám, mint
Antoniára: a húgára, akit nem tudott megmenteni. Mindig is
úgy ért hozzám, mintha a testvére lennék. Egyikünk sem gondol
ennél többre. Most csak arra tudok gondolni, hogy a jövőmet,
amiről azt hittem, már vár rám, lehúzhatom a vécén. Még egy
évtizedet kell leélnem ezzel a szörnyeteggel.
– Mihez fogok kezdeni? – kérdezem ismét.
– Egyszerű – feleli. – Áttérünk a B-tervre.
Felemelem a könnyáztatta arcom.
– Mi a B-terv?
– Megölöm azt a rohadékot.
 Megborzongok, mert látom a sötét szemében, hogy teljesen
komolyan gondolja.
– Enzo…
–  Megteszem. – Elhúzódik tőlem, és az állkapcsa
megmerevedik. – Megérdemli a halált. Ez nem helyes.
Megteszem érted, amit Antoniaért kellett volna tennem.
– És aztán mindketten börtönbe kerülünk?
– Maga nem fog börtönbe kerülni.
Megbököm a karját.
– Nem akarom, hogy börtönbe kerüljön.
– Én sem.
– Akkor mit javasol?
És ekkor támad egy ötletem. Olyan csodás és egyszerű! És
bármennyire is utálom Andyt, nagyon jól ismerem őt. Tudom,
hogy működni fog.
 NEGYVENKILENC

Nyolcadik lépés: Találj valakit a helyedre!

Nem választhatok csak úgy bárkit.

Először is, gyönyörűnek kell lennie. Szebbnek nálam, ami
nem lehet nehéz, mivel az elmúlt években szándékosan
elhagytam magam. Fiatalabbnak is kell lennie – elég fiatalnak
ahhoz, hogy Andy megkapja a gyerekeket, akikre annyira
vágyik. Jól kell kinéznie fehérben. Mert Andy imádja ezt a színt.
És legfőképpen kétségbeesettnek kell lennie.
Aztán találkozom Wilhelmina Calloway-jel. Pont őrá van
szükségem. Az ódivatú ruha, amit az interjún visel, nem tudja
elrejteni, hogy milyen fiatal és csinos. Nagyon igyekszik, hogy a
kedvemben tudjon járni. És amikor az egyszerű
háttérellenőrzés során kiderül, hogy büntetett előéletű, tudom,
hogy telibe találtam. Ez a lány kétségbeesetten vágyik egy
tisztességes, jól fizető állásra.
–  Én nem értek egyet ezzel – ellenkezik Enzo, amikor
kimegyek a hátsó udvarra, hogy elkérjem az általa ismert
magánnyomozó nevét. – Ez így nem helyes.
Amikor néhány héttel ezelőtt elmondtam neki a tervemet,
nem volt boldog. Feláldozna valaki mást? De ő nem értette az
egészet.
–  Andy Cece miatt irányít engem – válaszoltam. – Ennek a
lánynak nincsenek gyerekei. Nincsenek kapcsolatai. Semmi,
amivel Andy sakkban tarthatná. Ő elmehet.
– Tudja jól, hogy ez nem így működik – morogja.
– Segít nekem vagy sem?
A válla megereszkedik.
– Igen. Tudja, hogy segíteni fogok.
 Így aztán a megmaradt, félretett pénzemből felbérelem a
magánnyomozót, akit Enzo ajánlott nekem. A nyomozó pedig
mindent elmond nekem, amit Wilhelmina Calloway-ről tudnom
kell. Elmondja, hogy a legutóbbi munkahelyéről kirúgták – és
majdnem ráhívták a rendőrséget. Elmondta, hogy a kocsijában
lakik. És mond még egy apróságot, ami mindent megváltoztat.
Miután letettem a telefont, felhívtam Millie-t, és felajánlottam
neki a munkát.
Az egyetlen problémát Andy jelenti.
Nem akarja, hogy egy idegen lakjon a házunkban. Eddig
vonakodva engedte, hogy néhány órára bejöjjenek takarítani,
de ennyi. Azt sem engedi, hogy bárki vigyázzon Ceceliára,
kivéve az anyját. De az időzítés remek. Andy apja nemrég ment
nyugdíjba, és miután csúnyán megcsúszott a jégen, úgy
döntöttek, hogy Floridába költöznek. Látszott, hogy Evelyn nem
lelkesedik az ötletért, és úgy döntöttek, hogy nyárra megtartják
a régi házukat, de a legtöbb barátjuk már Dél-Floridába
költözött. Andy apja pedig alig várta, hogy a nyugdíjas évei alatt
minden nap golfozzon a haverjaival.
A lényeg, hogy segítségre van szükségünk.
A legtrükkösebb részlet az, hogy Millie új hálószobája a
padláson lesz. Ez egyáltalán nem fog neki tetszeni. De így kell
lennie. Andynek látnia kell őt odafent, ha azt akarom, hogy úgy
gondoljon rá, mint a helyettesemre. Be kell cserkésznem.
Gondosan előkészítem a színpadot, mielőtt bedobnám Millie-
t. Minden reggel migrénre ébredek, ami miatt nem tudok főzni
vagy takarítani. Keményen dolgozom azon, hogy a házban teljes
rendetlenség legyen. Még néhány nap, és a házunk készen áll a
lebontásra. Segítségre van szükségünk. De nagyon.
Csakhogy miután Andy rájött, hogy felbéreltem Millie-t,
sarokba szorít odakinn, a kocsim előtt. Megragadja a
felkaromat, és erősen megránt.
– Mi a fenét képzelsz, Nina?
– Segítségre van szükségünk. – Dacosan felemelem az állam. –
Anyád nincs itt. Szükségünk van valakire, aki vigyáz Cecére és
segít takarítani.
 g
–  A padlásra költöztetted – morogja. – Az a te szobád. A
vendégszobába kéne költöztetned.
–  És hol alszanak majd a szüleid, amikor meglátogatnak
minket? A padláson? A nappali kanapéján?
Látom, ahogy az állkapcsa mozog, miközben ezen
gondolkodik. Evelyn Winchester soha nem aludna a nappali
kanapéján.
–  Csak két hónapig maradjon ott fenn! – javaslom. – Miután
vége a tanévnek, több szabadidőm lesz takarítani, és anyád is
visszajön Floridából.
– Felejtsd el!
–  Akkor rúgd ki, ha ezt akarod. – Pislogok. – Nem állíthatlak
meg úgysem.
– Ki is fogom, azt elhiheted.
Persze nem rúgja ki. Mert mire hazaér, a ház tiszta, most
először. És olyan vacsorát kap Millie-től, ami nem égett oda.
Ráadásul a lány fiatal és gyönyörű.
Így aztán Millie a padláson marad.

A tervem csak akkor válik be, ha sor kerül a három alábbi

dologra:
1. Millie és Andy kölcsönösen vonzódnak egymáshoz.
2. Millie eléggé megutál engem ahhoz, hogy lefeküdjön a
férjemmel.
3. Meg is van rá a lehetőségük.

A vonzalom része könnyű. Millie gyönyörű – vonzóbb, mint én

voltam fiatalabb koromban –, és bár Andy hozzá képest
idősebb, még mindig elképesztően jóképű. Néha Millie úgy néz
rám, mintha nem igazán tudná felfogni, mit lát bennem a
férjem. Mindent megteszek, hogy hízzak. Mivel Andynek nincs
lehetősége arra, hogy bezárjon a padlásra, ki merem hagyni a
fodrászt és hagyom, hogy látszanak a lenőtt, sötétebb
hajtöveim.
És legfőképp: úgy bánok Millie-vel, mint egy darab szarral.
Nem megy könnyen. Mélyen legbelül kedves ember vagyok.
Vagy legalábbis az voltam, mielőtt Andy tönkretett. Most
minden csak eszköz a cél érdekében. Lehet, hogy Millie nem
érdemli ezt, de én képtelen vagyok tovább csinálni. Ki kell
szállnom.
Már az első délelőtt elkezd gyűlölni engem a házunkban. Este
szülői értekezletet tartok, és reggel első dolgom lesz
bemasírozni a konyhába. Az elmúlt hetekben jó nagy
rendetlenséget hagytam magam után, és Millie elképesztő
munkát végzett a takarítás terén. Nagyon keményen dolgozott.
Minden felület ragyog.
Szörnyen érzem magam emiatt. Tényleg.
Szétszedem a konyhát. Minden edényt és csészét előveszek,
amit csak találok. A padlóra dobálom az edényeket és a
serpenyőket. Amikor Millie megérkezik, épp a hűtőhöz érek.
Felnőttként én voltam a felelős a házimunkáért, így aztán
fizikailag komoly fájdalmat okoz, amikor fogok egy tejes
kartondobozt, és a földre hajítom, hogy a tej szétfolyjon
mindenhol. De muszáj ezt csinálnom. A cél érdekében.
Amikor Millie belép a konyhába, megfordulok, és vádlón
ránézek.
– Hol van?
– Mit… mit keresel?
– A jegyzeteimet! – A homlokomhoz emelem a kezem, mintha
a rémülettől elájulnék. – A konyhapulton hagytam az összes
jegyzetemet a ma esti szülői értekezletre! És most eltűntek! – És
aztán vádlóan hozzáteszem: – Mit csináltál velük?
Tényleg vannak jegyzeteim a megbeszélésre. De azokat
szépen elmentettem a számítógépemen. Miért raktam volna
oda, a konyhapultra egy kupacban az egyetlen példányomat?
Ennek semmi értelme, mégis ragaszkodom hozzá, hogy ez
történt. Millie tudja jól, hogy nem hagytam ott a jegyzeteket, de
azt nem tudja, hogy én is tudom.
 Olyan hangosan kiabálok, hogy Andy is felfigyeljen rám.
Sajnálja őt. Megszakad érte a szíve, mert olyasmivel vádolom,
amiről tudja, hogy nem ő tette. Vonzódik hozzá, mert áldozatot
csinálok belőle.
Ugyanúgy, ahogy én is áldozat voltam, amikor évekkel ezelőtt
rám kiabáltak, mert a mellemből tej szivárgott.
–  Nagyon sajnálom, Nina – dadogja Millie. – Ha bármit
tehetek érted…
A tekintetem végigsöpör a katasztrófán, amit a konyha
padlóján okoztam.
–  Feltakaríthatod ezt az undorító rendetlenséget, amit a
konyhámban hagytál, amíg én rendbe hozom ezt a problémát.
És abban a pillanatban mindhárom célomat elértem. Először
is, megvan a kölcsönös vonzalom: Millie itt áll szűk farmerben
és erőlködés nélkül is gyönyörű. Másodszor, Millie utál engem.
Harmadszor, amikor kiviharzok a szobából, lehetőségük van
kettesben maradni.
De ez nem elég. Van még egy ász a tarsolyomban. Andy
gyereket akar.
Én nem fogok teherbe esni. Hiszen ott a spirál a méhemben.
Sőt, Andy rá fog jönni, hogy meddő vagyok, mert a
magánnyomozónak, akit Enzo talált nekem, sikerült néhány
remek fotót készíttetnie a termékenységi specialistáról egy
olyan nővel, aki történetesen nem az, aki huszonöt éve a
felesége. Ennek az áldott orvosnak csak annyit kell tennie, hogy
közli Andyvel: esélytelen, hogy valaha is teherbe essek, és azok
a fényképek mehetnek is a szemétbe.
A dr. Gelmanhoz való találkozásunk előtti napon felhívom
Evelynt Floridában. Mint mindig, most sem tűnt túl boldognak,
hogy hallja, amit mondok.
–  Helló, Nina! – szólal meg fanyarul. Mit akarsz tőlem?,
sugallja a kérdése.
– Csak szeretném, ha te lennél az első, aki megtudja – felelem
–, hogy késik a menstruációm. Azt hiszem, terhes vagyok!
– Ó! – Elhallgat, hirtelen nem tudja, örüljön-e, hogy érkezik az
első vér szerinti unokája, vagy keseregjen, amiért én vagyok az
unoka anyja. – Hát ez nagyszerű!
Nagyszerű. Nos, vagy épp ellenkezőleg!
– Remélem, szeded a terhességi multivitaminokat – pirít rám.
– És szigorú diétát kell tartanod szülés előtt. Nem tesz jót a
babának, ha sok kalóriadús finomságot fogyasztasz, ahogy
egyébként szoktad. Andy lazán megengedi, de a baba
érdekében meg kell próbálnod uralkodni magadon.
–  Igen, persze. – Halványan elmosolyodom, és rettenetesen
örülök, hogy Evelyn soha nem lesz a gyermekem nagyanyja. –
Egyébként azon gondolkodtam… nagyon jó lenne, ha
elküldenéd nekünk Andy néhány régi babaholmiját. A minap
arról beszélt, hogy szeretné továbbadni a régi babatakaróit meg
hasonlókat a kisbabának. El tudnád juttatni ezeket hozzánk,
kérlek?
–  Igen, felhívom Robertót, és megkérem, hogy küldje át a
dobozt.
– Nagyszerű!

Andyt megrázta dr. Gelman kinyilatkoztatása. Figyelem az arcát

az orvosi rendelőben, amikor a bomba robban. Attól tartok,
Nina soha nem lesz képes kihordani egy gyereket. A szeme
könnybe lábad. Ha bárki másról lenne szó, talán sajnálnám is.
Aztán aznap este veszekedést provokáltam. És nem is
akármilyen veszekedést. Emlékeztetem őt arra, hogy miért nem
lesz soha gyerekünk.
–  Az egész az én hibám! – Könnyeket csalok a szemembe
azzal, hogy eszembe jut, amikor bezárt a padlásra, és addig
tekerte a fűtést, hogy a végén a hőségtől már a bőrömet
karmoltam. – Ha egy fiatalabb nőt választottál volna, akkor
lehetett volna gyereked. Én vagyok a hibás mindenért!
Egy fiatalabb nővel, mint Millie. Nem mondom ki, de biztosan
eszébe jutott már. Látom abból, ahogyan ránéz.
– Nina. – Kinyújtja a kezét, hogy megérintsen, és a szemében
még mindig szeretet van. Még mindig. Annyira gyűlölöm őt,
amiért szeret engem. Miért nem tudott valaki mást választani?
– Ne mondd ezt! Nem a te hibád.
–  De igen, az! – A düh vulkánként gyűlik bennem, és mielőtt
még meggondolnám, mit teszek, ököllel belevágok a
fésülködőasztalom feletti tükörbe. A csattanás visszhangzik a
szobában. Csak egy másodperccel később hasít fájdalom a
kezembe, és ekkor veszem észre, hogy vér csöpög az
ujjpercemről.
–  Ó, Jézusom! – Andy elsápad. – Hadd hozzak neked
zsebkendőt!
Hoz pár zsebkendőt a fürdőszobából, de nem kérem, és mire
bebugyolálja a kezemet, az ő keze is csupa vér lesz. Amikor
visszamegy a fürdőszobába, hogy lemossa magáról, egy hangot
hallok az ajtó elől. Cecelia meghallotta a veszekedésünket?
Szégyellem magam, amiért ráijesztettem a dühkitörésemmel.
Kitárom az ajtót, de nem a lányom áll ott. Hanem Millie. És
látom az arcán, hogy hallotta a vitánk minden szavát.
Észreveszi a vért a kezemen, és a szeme akkora lesz, mint egy-
egy csészealj.
Azt hiszi, megbolondultam. Kezdem már ezt megszokni.
Millie azt hiszi, őrült vagyok. Andy szerint túl öreg vagyok.
Tehát most már csak egy megfelelő alkalmat kell biztosítanom
számukra. Andy jegyeket akar majd szerezni nekem a
Showdownra, miután annyit beszéltem róla – szeret olyan
dolgokat csinálni, amivel a kedvemben járhat, felváltva a
borzalmakkal, amiknek kitesz engem. De Millie lesz az, aki
elmegy vele arra az előadásra, nem én. A színházba, majd abba
a szállodába, ahol le van foglalva a szoba. A terv szinte túl
tökéletes. És remek lehetőség arra is, hogy Ceceliát elvigyem
innen a táborba, hogy Andy ne tudja felhasználni ellenem.
Amikor a Millie telefonjára telepített GPS-nyomkövető azt
jelzi, hogy a lány Manhattanben van aznap este, tudom, hogy
nyertem. Látom magam előtt, hogyan néznek egymásra. Vége
van. Andy beleszeretett. Innentől már Millie problémája.
Én pedig szabad vagyok.
 ÖTVEN

Soha többé nem fog megtörténni. Soha többé nem fog felvinni a
padlásra. Soha többé nem fogja arra figyelmeztetni a környéken
lakókat, hogy őrült vagyok, és figyelniük kell a viselkedésemre.
Soha többé nem fog bezáratni a pszichiátriára.
Persze, még ha ki is rúgott, nem lehetek teljesen biztos a
dolgomban, amíg el nem válunk. Nagyon óvatosan kell
eljárnom. Előbb be kell nyújtania a válókeresetet. Ha csak egy
apró jelet is lát arra vonatkozóan, hogy ez az én ötletem, akkor
mindennek vége.
A szállodai szobám franciaágyában fekszem, és a következő
lépésemet tervezem. Holnap el fogok menni a táborba, hogy
elhozzam Ceceliát. És aztán elmegyünk… valahová. Nem tudom,
hová, de újra kell kezdenem mindent. Hála istennek, Andy nem
fogadta örökbe. Nem tarthat rá igényt. Oda viszem, ahová
akarom. Még csak nem is kell aggódnom a hamis
személyazonosság miatt, de mindenképpen visszaveszem a
leánykori nevemet. Nem akarok semmilyen emléket őrizni
arról az emberről.
Kopognak a hotelszoba ajtaján. Egy szörnyű pillanatra az jut
eszembe, hogy Andy lehet az. Elképzelem, ahogy ott áll a
hotelszoba ajtajában. Tényleg azt hitted, hogy ilyen könnyű lesz,
Nina? Ne már!
Nyomás felfelé a padlásra!
– Ki az? – kérdezem óvatosan.
– Enzo vagyok.
Megkönnyebbülést érzek. Kinyitom az ajtót, ő pedig ott áll egy
pólóban és egy koszos farmerben, a szemöldökét ráncolva.
– Na? – kérdezi.
– Megoldódott minden. Kidobott.
 A szeme felcsillan.
– Igen? Tényleg?
A kézfejemmel megtörlöm a nedves szememet.
– Tényleg.
– Ez… hihetetlen…
Veszek egy nagy levegőt.
– Meg kell köszönnöm. Maga nélkül nem tudtam volna…
Lassan bólint.
–  Örömömre szolgált, hogy segíthettem, Nina. Ez volt a
dolgom. Én…
Egy csak pillanatig állunk ott, és bámuljuk egymást. Aztán
előrehajol, és egy másodperccel később megcsókol.
Erre nem számítottam. Úgy értem, persze, láttam, hogy Enzo
mennyire dögös. Nekem is van szemem. De annyira lekötött
bennünket a közös cél, hogy elszakadjak Andytől. És az az
igazság, hogy annyi év házasság után, amit azzal a
szörnyeteggel töltöttem, azt hittem, belülről halott vagyok.
Andyvel továbbra is rendszeresen szexeltünk, mert ezt
követelte tőlem, de az egész mindig nagyon mechanikus volt –
mintha csak mosogattam vagy mostam volna. Nem éreztem
semmit. Nem hittem, hogy képes lehetek még bármit érezni…
bárki iránt. Teljesen túlélési üzemmódban működtem.
De most – most, hogy túléltem – kiderült, hogy nem vagyok
halott belülről. Távolról sem.
Én rántom őt az ágyba a pólójánál fogva. De ő az, aki
gombolni kezdi a blúzomat – leszámítva azt az egyet, amit letép.
Aztán nagyjából minden, ami ezután történik, közös erőfeszítés.
Annyira jó. Ez a szó nem fejezi ki. Elképesztő. Elképesztő
élmény egy olyan férfival lenni, akit nem vetek meg minden
porcikámmal. Egy olyannal, aki jó és kedves hozzám. Aki
gyakorlatilag megmentette az életemet. Még ha csak egy
éjszakára is.
És istenem, de jól csókol!
A végére mindketten izzadtan, kimelegedve és boldogan
heverünk az ágyban. Enzo átkarol, én pedig odabújok hozzá.
 – Jó volt? – kérdezi.
– Nagyon jó. – Az arcomat a csupasz mellkasába fúrom. – Nem
gondoltam volna, hogy így érzel irántam.
–  Mindig is így éreztem – árulja el. – Attól kezdve, hogy
először megláttalak. De próbáltam… tudod…. jófiú lenni.
– Azt hittem, úgy gondolsz rám, mint a testvéredre.
–  A testvéremre! – Megdöbbenve néz. – Nem. Nem úgy.
Nagyon nem!
Nevetnem kell az arckifejezése láttán. De ugyanolyan gyorsan
el is hal a nevetésem.
– Holnap elhagyom a várost. Ugye tudod?
Egy hosszú pillanatig hallgat. Azon gondolkodik, hogy
maradásra bírjon-e? Nagyon fontos nekem, de nem maradhatok
itt miatta sem. Senkiért sem maradhatok. Ezt neki mindenkinél
jobban tudnia kellene.
Talán felajánlja, hogy velem jön. Nem tudom, mit szólnék
hozzá, ha felajánlaná. Nagyon kedvelem őt. De most egy ideig
muszáj egyedül lennem. Hosszú időbe telik, mire újra igazán
meg tudok bízni egy férfiban, bár gyanítom, ha van valaki,
akiben megbízhatok, az Enzo. Ő már bizonyított nekem.
De nem kéri, hogy maradjak. Nem ajánlja fel, hogy velem jön.
Valami egészen mást mond:
– Nem hagyhatjuk itt, Nina.
– Tessék? – kérdezem.
– Millie-t. – Rám emeli sötét szemeit. – Nem hagyhatjuk vele.
Ez nem helyes. Nem fogom megengedni.
–  Nem fogod megengedni? – Ismétlem meg hitetlenkedve,
miközben elhúzódom tőle. A szex utáni eufóriám el is párolgott.
– Ez meg mégis mit akar jelenteni?
– Úgy értem… – Az állkapcsa megfeszül. – Millie sem érdemli
meg őt jobban, mint te.
– Millie egy bűnöző!
– Hallod önmagad? Ő egy emberi lény.
Felülök az ágyban, a takarót a csupasz mellkasomhoz
szorítva. Enzo nehezen lélegzik, és egy ér dülled ki a nyakán.
Azt hiszem, nem hibáztatom, hogy ideges. De ő nem tud
semmit.
– El kell mondanunk neki – erősködik.
– Nem, nem kell.
–  Majd én elmondom neki. – Egy izom megrándul az
állkapcsában. – Ha te nem teszed. Ha te nem teszed meg, én
mondom el neki. Figyelmeztetni fogom.
A szemem könnybe lábad.
– Ugye ezt most nem mondod…
–  Nina. – Megrázza a fejét. – Sajnálom. Nem akarlak bántani
téged, de ez nem helyes. Nem tehetjük ezt vele.
– Te ezt nem érted – ellenkezem.
– De értem.
– Nem – ismétlem. – Nem érted.
III. RÉSZ
 ÖTVENEGY

MILLIE

– Andrew? – kiáltom. – Andrew!

Néma csend.
Újra megragadom a kilincs hideg fémjét, és minden erőmet
bevetve csavargatom, remélve, hogy csak a fém ragadt be. Nem
megy. Az ajtó zárva van. De miért?
Csak egy dologra tudok gondolni: hogy mikor Andrew elment
innen, hogy a saját ágyában aludjon (nem tudom hibáztatni,
hiszen a kiságy egy embernek is kényelmetlen, nemhogy
kettőnek), automatikusan bezárta az ajtót, mert azt hitte, hogy
ez még mindig egy raktárhelyiség. Ha félálomban volt, akkor ez
egy elképzelhető tévedés, gondolom.
Ez azt jelenti, hogy fel kell hívnom és fel kell ébresztenem,
hogy engedjen ki a szobából. Nem izgat, hogy felébreszthetem,
hiszen mégiscsak az ő hibája, hogy be vagyok ide zárva. Nem
maradok itt egész éjjel, főleg, hogy pisilnem is kell.
Felkapcsolom a villanyt, és ekkor meglátok három
tankönyvet, amik a szobám közepén, a padlón hevernek. Ez
nagyon furcsa. Lehajolok, és elolvasom gerincekre írt címeket.
Útmutató az amerikai börtönökhöz. A kínzás története. A
harmadik egy telefonkönyv.
Ezek a könyvek nem voltak itt, amikor tegnap este
lefeküdtem. Andrew hozta fel ide őket, és betette a szobába, azt
gondolva, hogy reggelre úgyis kiköltözöm innen, és ő újra
raktárhelyiséggé alakíthatja ezt a szobát? Csak ennek a
lehetőségnek van értelme.
 Arrébb rúgom a nehéz könyveket az útból, és átkutatom a
komód tetejét, ahová tegnap este bedugtam a telefonomat a
töltéshez. Vagy legalábbis úgy emlékszem, hogy ott volt. Már
nincs ott.
Mi a fene?
Felkapom a kék farmerem a földről, és átnézem a zsebeit. A
telefonomnak nyoma sincs. Hová tűnhetett? Sorban
kinyitogatom a komódom fiókjait, keresve azt a kis téglalapot,
ami a mentőövemmé vált. Még a lepedőt és a takarót is
leszedem az ágyról, és azon töprengek, nem lehet-e, hogy akkor
veszett el, amikor a tegnap este összebújtunk. Aztán
négykézlábra ereszkedem, és az ágy alá nézek.
Semmi.
Biztosan lent hagytam, bár tisztán emlékszem arra, hogy
tegnap este itt fent használtam. Vagy talán mégsem. Milyen
szörnyű, hogy épp most felejtettem lenn a telefonomat – most,
amikor be vagyok zárva ide, erre a hülye padlásra, és ki kellene
mennem mosdóba!
Visszafekszem az ágyba, és próbálok nem gondolni a telt
hólyagomra. Bár fogalmam sincs, hogyan fogok itt valaha is
elaludni. Ha Andrew reggel rám nyit, el fogom küldeni a
pokolba, amiért véletlenül bezárt ide.

***

– Millie? Ébren vagy?

Kinyitom a szemem. Nem tudom, hogy sikerült elaludnom, de
valahogy sikerült. Még mindig kora reggel van. Az aprócska
szobában félhomály dereng, csak néhány csík napfény
kukucskál be a kis ablakomon.
–  Andrew! – Felülök az ágyban, a húgyhólyagomban lévő
feszítés most már több mint sürgető. Felpattanok az ágyról, és
közelebb botorkálok az ajtóhoz. – Te zártál be ide tegnap este?
Hosszú csend van az ajtó túloldalán. Bocsánatkérésre,
kulcscsörgésre számítok, miközben megpróbálja megtalálni azt,
amivel ki tud engedni. De semmi ilyesmit nem hallok. Teljes a
némaság.
– Andrew – szólalok meg újra. – Nálad van a kulcs, ugye?
– Ó, igen, nálam van a kulcs – erősíti meg.
És ekkor rossz érzésem támad. Tegnap este azt beszéltem be
magamnak, hogy ez csak baleset volt. Mi más lett volna? De
most hirtelen elbizonytalanodom. Mégis hogy lehet véletlenül
bezárni a barátnődet egy szobába úgy, hogy csak órákkal
később veszed észre, hogy mi van?
– Andrew, kinyitnád az ajtót, kérlek?
–  Millie. – Olyan furcsa most a hangja. Idegen. – Emlékszel,
hogy tegnap olvasgattál néhány könyvet, amiket levettél a
polcról?
– Igen…
– Nos, néhány könyvet ottfelejtettél a dohányzóasztalon. Azok
az én könyveim voltak, és nem bántál velük túl jól. Jól
mondom?
Nem tudom, miről beszél. Igen, levettem néhány könyvet a
könyvespolcról. Legfeljebb hármat. És aztán talán
elkalandoztam, és nem raktam vissza őket. De tényleg olyan
nagy ügy ez? Miért hangzik olyan idegesnek?
– Ööö… sajnálom – mondom.
–  Hm… – A hangja még mindig furcsán hangzik. – Azt
mondod, hogy sajnálod, de ez az én házam. Nem tehetsz meg
csak úgy bármit következmények nélkül. Azt hittem, te ezt jól
tudod, hiszen mégiscsak szobalány vagy, meg minden.
Hunyorítok, amikor hallom, milyen becsmérlő szót használ a
munkaköri leírásomra, de muszáj úgy válaszolnom, hogy
megnyugtassam.
–  Sajnálom. Nem akartam rendetlenséget csinálni. Megyek,
elpakolom.
– Már elpakoltam. Ezzel elkéstél.
– Figyelj, kinyitnád az ajtót, hogy megbeszélhessük ezt?
–  Kinyitom az ajtót – válaszolja. – De előbb meg kell tenned
nekem valamit.
– Mit?
 – Látod azt a három könyvet, amit otthagytam neked a szoba
padlóján?
A tankönyveket, amiket a szobám közepén hagyott, amikben
tegnap este majdnem megbotlottam? Még mindig ott vannak,
ahova lerakta őket.
– Igen…
–  Azt akarom, hogy feküdj a szobád padlójára, és a hasadon
egyensúlyozz velük.
– Tessék?
–  Hallottad, amit mondtam! – ripakodik rám. – Azt akarom,
hogy a hasadon egyensúlyozz azokkal a könyvekkel! Három
órán keresztül!
Az ajtót bámulom, és elképzelem Andrew eltorzult
arckifejezését.
– Most csak viccelsz, ugye?
– Egy kicsit sem.
Fogalmam sincs, miért csinálja ezt. Ez nem az az Andrew,
akibe beleszerettem. Mintha valami bizarr játékot játszana
velem. Nem tudom, felfogja-e, mennyire felzaklat engem ezzel.
– Figyelj, Andrew, bármit is akarsz csinálni, bármilyen játékot
is szeretnél játszani, engedj ki előbb innen, legalább a mosdóba!
–  Nem voltam elég világos? – Csettint egyet a nyelvével. –
Hanyagul a nappaliban hagytad a könyveimet, és nekem kellett
visszapakolni őket helyetted. Szóval most azt akarom, hogy fogd
ezeket a könyveket, és viseld a súlyukat.
– Nem fogom megtenni.
– Hát ez sajnálatos. Mert addig nem jössz ki ebből a szobából,
amíg nem teszed azt, amit mondok.
– Rendben. Akkor valószínűleg belepisilek a nadrágomba.
–  Van egy vödör a szekrényben, ha könnyítened kell
magadon.
Amikor beköltöztem, észrevettem azt a kék vödröt a szekrény
sarkában. Ott hagytam, és nem is foglalkoztam vele. Most
odanézek a szekrényhez, és látom, hogy még mindig ott állt. A
hólyagom görcsbe rándul, és keresztbe teszem a lábam.
–  Andrew, komolyan beszélek. Tényleg ki kell mennem a
 y y g
mosdóba.
– Épp most mondtam el, hogyan oldd meg ezt.
Nem adja be a derekát. Nem értem, mi folyik itt.
Mindig is Nina volt az őrült. Andrew pedig az épeszű, aki
megmentett, amikor Nina azzal vádolt, hogy elloptam a ruháit.
Mindketten őrültek? Mindketten ki akarnak csinálni?
–  Rendben. – Csak essünk túl rajta! Leülök a földre, és
felveszem az egyik könyvet, hogy hallja. – Jól van, a könyvek
rajtam vannak. Most már kiengedsz?
– Nincsenek rajtad a könyvek.
– De igen.
– Ne hazudj!
Elkeseredetten sóhajtok.
– Honnan tudod, hogy hazudok-e vagy sem?
– Onnan, hogy látlak.
A gerincem folyékonnyá válik. Lát? A pillantásom végigjárja a
falakat, kamerát keresve. Mióta figyel engem? Egész idő alatt
kémkedett utánam, amióta itt vagyok?
–  Nem fogod megtalálni – mondja. – Jól el van rejtve. És ne
aggódj, nem figyeltelek egész idő alatt! Csak néhány hete
kezdtem.
Feltápászkodom.
– Mi a fene bajod van? Azonnal ki kell engedned.
–  A helyzet a következő – válaszolja Andrew nyugodtan. –
Nem hiszem, hogy alkuhelyzetben lennél.
Az ajtónak vetem magam. Ököllel ütöm a fát, olyan erősen,
hogy a kezem kivörösödik és megfájdul.
– Istenre esküszöm, jobban jársz, ha kiengedsz innen! Ez nem
vicces!
–  Hé, hé! – Andrew nyugodt hangja megszakítja a
dörömbölésemet. – Nyugodj meg! Figyelj, ki foglak engedni.
Ígérem.
Leeresztem a karom. Az öklöm lüktet.
– Köszönöm.
– Csak még nem most.
 Az arcom felforrósodik.
– Andrew…
– Megmondtam, mit kell tenned, hogy kijuss – magyarázza. –
Ez egy rendkívül igazságos büntetés azért, amit tettél.
Összepréselem az ajkamat, túl dühös vagyok ahhoz, hogy
bármit is válaszolni tudjak.
– Miért nem szánsz rá egy kis időt, hogy átgondold ezt, Millie?
Később visszajövök.
Istenre esküszöm, még mindig azt hiszem, hogy csak viccel,
de aztán a léptei elhalkulnak a folyosón.
 ÖTVENKETTŐ

MILLIE

Egy óra telt el azóta, hogy Andrew itt járt.

Használtam a vödröt. Nem akarok erről beszélni. De
eljutottam arra a pontra, hogy ha nem használom, akkor
összehugyozom magam. Érdekes élmény volt, hogy finoman
fogalmazzak.
Miután ezt a szükségletemet elintéztem, a gyomrom elkezdett
korogni. Benéztem a minihűtőbe, ahol általában tartok néhány
desszertet, például joghurtot. De valahogy kiürült az elmúlt
napokban. Csak három mini palack víz maradt benne. Kettőnek
a tartalmát elkortyoltam, bár ezt rögtön utána meg is bántam.
Mi lesz, ha még órákon át itt hagy? Vagy napokig? Lehet, hogy
szükségem lesz arra a vízre.
Felveszem a farmerom meg egy tiszta pólót, majd
megvizsgálom a padlón lévő könyvkupacot. Andrew azt
mondta, azt akarja, hogy három órán át a hasamon
pihentessem azokat a könyveket, és utána kienged a szobából.
Nem egészen értem, mi értelme van ennek a röhejes játéknak,
de talán jobban járok, ha megteszem. Akkor majd kienged, és
örökre eltűnhetek innen.
Elnyújtózom a szőnyeg nélküli padlón. Nyár eleje van, ami azt
jelenti, hogy a padláson elviselhetetlenül fülledt a levegő, de a
padló továbbra is hűvös. A fejemet a földnek támasztom, és
felveszem a börtönökről szóló könyvet. Ez egy meglehetősen
vastag tankönyv, több kilót nyomhat. Rárakom a hasamra.
Nyom, de nem kényelmetlen. Ha ezt a vödrös kitérőm előtt
csináltam volna, valószínűleg mostanra már bepisiltem volna.
De így nem olyan rossz. Aztán felveszem a második könyvet.
Ez a kínzásról szól. Gondolom, a tankönyv címe nem teljesen
véletlen. Vagy talán mégis. Ki tudja?
Rárakom a második könyvet is a hasamra. Ezúttal a nyomás
kényelmetlenebbé válik. A könyvek nehezek. És a lapockámat
meg a kidudorodó farokcsontomat nyomja a kemény, szőnyeg
nélküli padló. Nem élvezetes, de elviselhető.
Csakhogy Andy három könyvről beszélt.
Felveszem az utolsó könyvet: ez egy telefonkönyv. Nemcsak
nehéz, de nagy is. Még felemelni is nehéz, miközben a két másik
könyv már rajtam van. Néhány próbálkozásba telik, de végül
sikerül egyensúlyoznom a hasamon a telefonkönyvvel.
A három könyv súlya szinte kinyomja belőlem a szuszt. Kettő
még elviselhető volt, de három borzalmas. Nagyon, nagyon
kényelmetlen így. Nehéz lélegezni. Az alsó könyv széle pedig a
bordáim közé nyomódik.
Nem, ezt nem tudom megcsinálni. Nem megy.
Mindhárom könyvet lelököm magamról. A vállam
megemelkedik, ahogy beszívom a levegőt. Nem várhatja el
tőlem, hogy órákon át magamon egyensúlyozzam ezt a három
könyvet. Vagy igen?
Felállok, és azonnal járkálni kezdek a szobában. Nem tudom,
milyen játékot űz itt Andrew, de én ezt nem fogom
végigcsinálni. Ki fog engedni innen. Vagy én magam találom
meg a kiutat. Biztos van kiút ebből a szobából. Ez mégsem egy
börtön.
Talán van rá mód, hogy kicsavarjam az ajtó zsanérjait. Vagy a
csavarokat a kilincsen. Andrew-nak van egy szerszámkészlete
odalent a garázsban, és bármit megadnék, hogy most
megszerezzem. De rengeteg cucc van a komódom fiókjaiban is.
Talán van valami, amit jobb híján csavarhúzónak használhatok.
– Millie?
Ez megint Andrew hangja. Abbahagyom a szerszámok
keresését, és az ajtóhoz rohanok.
– Magamra raktam a könyveket. Kérlek, engedj ki!
 – Három órát mondtam neked. Csak egy percig csináltad.
Elegem van ebből a szarságból.
– Engedj ki! Engedj! Ki! Most!
– Különben mi lesz? – nevet. – Megmondtam, mit kell tenned
hozzá.
– Nem teszem meg.
– Rendben. Akkor maradhatsz bezárva.
Megrázom a fejem.
– Szóval hagyod, hogy itt haljak meg?
–  Nem fogsz meghalni. Ha elfogy a víz, akkor majd rájössz,
mit kell tenned.
Ezúttal alig hallom a távolodó lépteit, olyan hangosan
sikoltok.

Két óra ötven perce van a hasamon a három könyv.

Andrew-nak igaza volt. Miután a harmadik vizespalack is
kiürült, a kétségbeesett késztetés, hogy el kell hagynom a
szobát, határozottan fokozódott. Amikor már vízeséseket láttam
magam előtt, tudtam, hogy teljesítenem kell a feladatot, amit
kért. Persze nincs rá garancia, hogy ha megteszem, akkor is
kienged, de remélem, hogy megteszi.
A könyvek nagyon, nagyon kényelmetlenek. Nem hazudok:
vannak pillanatok, amikor úgy érzem, hogy egy másodpercig
sem bírom tovább, hogy a súly szó szerint szétnyomja a
medencémet, de aztán veszek egy nagy levegőt – már
amennyire lehet ezekkel a hülye könyvekkel a hasamon –, és
tűrök tovább. Mindjárt vége.
És ha kijutok innen…
A háromórás határnál lelököm a könyveket magamról.
Hatalmas megkönnyebbülés, de amikor megpróbálok felülni, a
hasam annyira fáj, hogy könnybe lábad a szemem. Zúzódások
maradtak utána. Mégis előrelépek, és dörömbölni kezdek az
ajtón.
– Megcsináltam! – kiabálom. – Végeztem! Engedj ki innen!
 De természetesen nem jön. Talán lát engem, de fogalmam
sincs, hol lehet. A házban lehet? A munkahelyén? Bárhol lehet.
Ő tudja, hogy én hol vagyok, de nekem nincs meg ez a
kiváltságom.
Az a rohadék!
Egy órával később lépéseket hallok az ajtóm előtt.
Legszívesebben sírva fakadnék a megkönnyebbüléstől.
Korábban nem voltam klausztrofóbiás, de ez az élmény
megváltoztatott. Nem vagyok benne biztos, hogy ezek után
képes leszek-e liftben utazni.
– Millie?
– Megcsináltam, te seggfej – köpöm az ajtó felé. – Most pedig
engedj ki!
–  Hm… – Közönyös hangja hallatán legszívesebben
megragadnám a torkát és megfojtanám. – Attól tartok, ezt nem
tehetem meg.
–  De megígérted! Azt mondtad, ha a hasamra rakom a
könyveket, és három órán át fekszem velük, akkor kiengedsz.
–  Így van. De a helyzet a következő: egy perccel hamarabb
lökted le őket magadról. Úgyhogy attól tartok, elölről kell
kezdened.
Kipattan a szemem. Ha lenne olyan pillanat, amikor
Hihetetlen Hulkká változom, és feltépem az ajtót a zsanéroknál
fogva, az ez a pillanat lenne.
– Ugye most csak viccelsz velem?
– Annyira sajnálom. De ezek a szabályok.
– De… Nincs több vizem! – ordítom.
–  Az nagy kár – sóhajtja. – Legközelebb meg kell tanulnod
takarékoskodni a vízzel.
–  Legközelebb? – Belerúgok az ajtóba. – Elment az eszed?
Nem lesz következő alkalom.
–  Nos, én úgy gondolom, biztosan lesz – mondja
elgondolkodva. – Feltételesen vagy szabadlábon, ugye? Ha
elvennél valamit a mi a házunkból, és biztos vagyok benne,
hogy Nina is támogatna ebben, mit gondolsz, hol kötnél ki? Elég
egyetlen kihágás, és máris visszakerülsz a börtönbe! De ha
 gy g
időnként rosszalkodsz, nálam csak egy-két napot kell így
kibírnod. Szerintem ez sokkal jobb ajánlat, nem gondolod?
Oké, valójában ez lenne az a pillanat, amikor a Hihetetlen
Hulkká változnék.
– Szóval – folytatja –, én most visszatérnék a feladatomhoz a
helyedben. Mert hamarosan nagyon szomjas leszel.

Ezúttal három óra tíz percet várok. Mert nem akarom, hogy
bármi esély legyen arra, hogy Andrew azt állítsa, hogy
harmadszor is meg kell tennem. Abba beledöglenék.
Olyan, mintha valaki az elmúlt órákban többször is hasba
vágott volna. Annyira fáj, hogy először még felülni sem tudok.
Az oldalamra kell fordulnom, és a karjaimmal kell feltolni
magam ülő helyzetbe. A fejem is fáj a vízhiánytól. Oda kell
másznom a kiságyhoz, és fel kell húznom magam rá. Ott ülök, és
várom, hogy Andrew jöjjön.
Újabb fél óra telik el, mire meghallom az ajtó túloldaláról.
– Millie?
–  Megcsináltam – mondom, a hangom alig több suttogásnál.
Nem bírok felállni.
–  Láttalak. – A hangjában van valami lekezelő él. – Kiválóan
sikerült.
És akkor meghallom a legszebb hangot, amit valaha
hallottam. A zár kinyílásának hangját. Szebb hang, mint amikor
kijöttem a börtönből.
Andrew belép a szobába, kezében egy pohár vízzel. Átnyújtja
nekem, és egy pillanatra az jut eszembe, hogy valamilyen
gyógyszert rakhatott a vízbe, de nem érdekel az sem. Lehúzom.
Az egészet.
Leül mellém a kiságyra. Egyik kezét a hátamra teszi, mire
összerezzenek.
– Hogy vagy?
– Fáj a hasam.
Lehajtja a fejét.
 – Sajnálom.
– Tényleg?
–  Ha rosszat csinálsz, meg kell, hogy leckéztesselek. Csak így
tanulhatsz. – Az ajka megrándul. – Ha elsőre jól csináltad volna,
nem kellett volna azt kérnem, hogy tedd meg újra.
Felnézek, és jóképű arca vonásait nézegetem. Hogyan is
szerethettem bele ebbe a férfiba? Kedvesnek, normálisnak és
csodálatosnak tűnt. A leghalványabb sejtésem sem volt róla,
hogy micsoda szörnyeteg. Nem az a célja, hogy feleségül vegyen
– hanem az, hogy a foglyává tegyen.
–  Honnan tudtad, hogy pontosan mennyi ideig csináltam? –
kérdezem. – Ennyire biztosan nem jó a látásod.
– Ó, dehogynem. – Előhúzza a telefont a zsebéből, és megnyit
egy alkalmazást. A padlásszoba éles, színes képe tölti ki a
képernyőt. Lenyűgöző felbontásban látom, ahogy ketten itt
ülünk az ágyon. A képen sápadtnak és görnyedtnek látszom, a
hajam szanaszét áll. – Ugye milyen jó minőségű a videó? Mint
egy film.
Az a rohadék! Egész nap nézte, ahogy itt szenvedek. És mint
kiderült, szándékában áll, hogy újra megtegye ezt velem. Csak
legközelebb még hosszabb időre. És isten tudja, hogy
legközelebb mit fog velem csináltatni. Egyszer már voltam
fogoly – nem hagyom, hogy újra megtörténjen. Kizárt dolog.
Így hát benyúlok a farmerom zsebébe.
És előrántom a paprikasprayt, amit a vödörben találtam.
 ÖTVENHÁROM

NINA

Amikor felbéreltem azt a magánnyomozót, hogy kutakodjon

Wilhelmina Calloway múltjában, nagyon érdekes
információkra bukkantam.
Azt gondoltam, hogy Millie valamilyen kábítószer-
bűncselekmény vagy talán lopás miatt került börtönbe. De nem.
Millie Calloway valami egészen másért került börtönbe:
gyilkosságért.
A letartóztatásakor még csak tizenhat éves volt, és tizenhét
évesen már börtönben ült, így a nyomozónak nem kis
erőfeszítésébe került, hogy minden információt megszerezzen.
Millie bentlakásos iskolába járt. Nem, nem csak egy egyszerű
bentlakásos iskolába. Egy olyan iskolába, amit kifejezetten
viselkedésproblémákkal küzdő tizenévesek számára tartottak
fenn.
Egyik este Millie és az egyik barátnője elszöktek egy buliba a
fiúk kollégiumába. Millie elhaladt egy hálószoba mellett, és
hallotta, hogy a barátnője segítségért kiabál az ajtó mögött.
Belépett a sötét szobába, ahol azt látta, hogy az egyik
osztálytársuk – egy kilencvenkilós focista – a barátnőjével
erőszakoskodott.
Millie felkapott egy papírnehezéket az íróasztalról, és fejbe
verte vele a fiút. Többször is. A fiú még azelőtt meghalt, hogy
kórházba került volna.
A nyomozónak voltak fényképei. Millie ügyvédje azzal érvelt,
hogy csak a barátnőjét próbálta megvédeni, akit bántalmaztak.
De ha megnézzük a fényképeket, nehéz lenne azt állítani, hogy
nem akarta megölni a fiút. A koponyája láthatóan
összezúzódott.
Millie-t végül bűnösnek ítélték, de az életkorára és a
körülményekre való tekintettel enyhébb emberölés vádjával. A
fiú családjával egyezséget kötöttek – bosszút akartak ugyan
állni a fiuk haláláért, de azt nem akarták, hogy az egész internet
erőszaktevőnek bélyegezze.
Millie elfogadta az alkut, mert voltak más incidensek is. Olyan
dolgok, amelyek napvilágra kerültek volna, ha bíróság elé kerül.
Az általános iskolából kirúgták, amikor összeverekedett egy
fiú osztálytársával, aki szidalmazta őt – a mászókáról lökte le, a
gyereknek pedig eltört a karja.
A középiskolában kilyukasztotta a matektanára autójának
kerekeit, miután a tanár megbuktatta. Nem sokkal ezután
bentlakásos iskolába küldték.
A börtönbüntetése után is folytatódtak az incidensek. Millie-t
nem „elbocsátották” a pincérnői állásából. Valójában kirúgták,
miután ököllel beverte az egyik munkatársa orrát.
Millie kedves lánynak tűnik. Ezt látja Andrew is, amikor
ránéz. Nem fogja úgy beleásni magát a múltjába, mint én. Nem
tudja, mire képes.
Megmondom, mi a helyzet.
Eredetileg abban a reményben akartam felvenni egy
szobalányt, hogy ő legyen a helyettesem – hogy ha Andrew
beleszeret egy másik nőbe, akkor végre elenged engem. De
végül nem ezért vettem fel Millie-t. Nem ezért adtam neki
másolatot a szobakulcsból. És nem ezért hagytam egy üveg
paprikasprayt a kék vödörben a szekrényben.
Azért béreltem fel, hogy megölje Andyt.
Csak ő nem tud róla.
 ÖTVENNÉGY

MILLIE

Andrew felordít, amikor a paprikaspray a szemébe kerül. A

fúvóka körülbelül három centire van a szemétől, szóval ütős
adagot kap belőle. Aztán a biztonság kedvéért még egyszer
ráfújok. Közben elfordítom a saját fejemet, és becsukom a
szemem. Most nagyon nem kéne, hogy paprikaspray kerüljön a
szemembe, bár nehéz elkerülni.
Amikor újra felnézek, Andrew az élénkvörösre színeződött
arcát karmolja. A telefonja kiesett a kezéből a padlóra, és én
felkapom, nagyon vigyázva, hogy semmi máshoz ne érjek
hozzá. A következő húsz másodpercben minden mozdulatra
nagyon kell figyelnem. Több mint hat órán át terveztem ezt,
miközben három könyv pihent a hasamon.
A lábam megremeg, amikor felállok, de tudom használni.
Andrew még mindig a kiságyon vonaglik, és még mielőtt
visszanyerné a látását, kisurranok a szobából, majd becsukom
magam mögött az ajtót. Aztán fogom a kulcsot, amit Nina adott,
és bedugom a zárba. Elfordítom a kulcsot, és zsebre vágom.
Aztán hátrálok egy lépést.
– Millie! – üvölti Andrew az ajtó túloldalán. – Mi a franc ez?
Lenézek a telefonja képernyőjére. Remegnek az ujjaim, de
sikerül bejutnom a beállításokba, és kikapcsolom a billentyűzár
beállítást, még mielőtt a telefon automatikusan lezárulna, így a
telefon használata többé nem igényel jelszót.
– Millie!
Még egy lépést hátrálok, mintha legalábbis átnyúlhatna az
ajtón, és megragadhatna. De nem tud. Az ajtó túloldalán
biztonságban vagyok.
– Millie! – A hangja most már halk morgás. – Engedj ki innen,
most azonnal!
A szívem hevesen ver. Ugyanúgy érzem magam, mint amikor
évekkel ezelőtt bementem abba a hálószobába, és rátaláltam
Kelsey-re, amint azt kiabálja annak a seggfej focistának: Szállj le
rólam! Duncan pedig csak részegen röhögött. Egy másodpercig
csak álltam ott, a testem megbénult, a mellkasom megtelt
dühvel. A srác sokkal nagyobb volt mindkettőnknél – nem
mintha bárhogy is ki tudtam volna rángatni alóla a barátnőmet.
A szobában sötét volt, és addig tapogatóztam az asztalon, amíg
a kezem egy papírnehezékkel nem érintkezett, és aztán…
Soha nem fogom elfelejteni azt a napot. Milyen jó érzés volt a
papírnehezékkel addig ütni annak a szemétládának a
koponyáját, amíg mozdulatlanná nem vált. Szinte megérte
azokért a börtönben töltött évekért. Végül is, ki tudja, hány lányt
mentettem még meg tőle?
– Kiengedlek – felelem. – Csak még nem most.
–  Most ugye csak viccelsz? – Hallom, hogy teljesen fel van
háborodva. – Ez az én házam! Nem tarthatsz itt túszként. És egy
bűnöző vagy! Csak annyit kell tennem, hogy hívom a
rendőrséget, és máris visszakerülsz a börtönbe.
– Rendben – válaszolom. – De hogyan hívod a rendőrséget, ha
nálam van a telefonod?
Lenézek a telefonja képernyőjére. Látom, ahogy ott áll.
Tényleg nagyon élénkek a színek. Még azt is látom, milyen
vörös az arca a paprikaspray-től, és a könnyeket az arcán.
Ellenőrzi a zsebeit, aztán duzzadt szemével a padlót fürkészi.
–  Millie – szólal meg lassú, visszafogott hangon. – Vissza
akarom kapni a telefonomat.
Rekedt nevetést eresztek meg.
– Azt elhiszem.
– Millie, add vissza a telefonomat, most azonnal!
– Hm… Nem hiszem, hogy alkuképes pozícióban vagy.
– Millie!
 –  Egy pillanat. – A zsebembe csúsztatom a telefonját. – Most
megyek, bekapok valamit. Hamarosan visszajövök.
– Millie!
Még akkor is a nevemet ismételgeti, amikor végigsétálok a
folyosón, és lemegyek a földszintre. Nem veszek róla tudomást.
Semmit sem tehet, ha abban a szobában ragadt. Nekem pedig ki
kell találnom a következő lépésemet.
Az első dolog, amit teszek, pontosan az, amit vele is közöltem:
lemegyek a konyhába, ahol megiszom két nagy pohár vizet.
Aztán csinálok magamnak egy húsos szendvicset. Nem, nem
abalonét. Húsosat. Sok majonézzel, fehér kenyérrel. Miután van
a gyomromban egy kis étel, sokkal jobban érzem magam. Végre
képes vagyok tisztán gondolkodni.
Felveszem Andrew telefonját. Még mindig a padlásszobában
van, fel-alá járkál. Mint egy ketrecbe zárt állat. Ha kiengedném,
el sem tudom képzelni, mit tenne velem. Már a gondolattól is
hideg veríték ver ki a tarkómon. Miközben őt figyelem, a
telefonján felugrik egy SMS „Anyu”-tól.

Kézbesíteni fogod Ninának a válási papírokat?

Végiggörgetek a korábbi üzenetein. Andrew mindent elmondott

az anyjának a Ninával való összeveszéséről. Válaszolnom kell
neki, mert, ha nem válaszol, lehet, hogy átjön ide – és akkor
nekem annyi. Senki sem gyaníthatja, hogy Andrew-val történt
valami.

Igen. Épp most beszélek az ügyvédemmel.

Andrew anyjától szinte azonnal érkezik a válasz:

Helyes. Sosem kedveltem őt. Ceceliával pedig hiába

próbálkoztam erőn felül, mivel Nina sosem fegyelmezte
rendesen, nagyon el lett rontva.
Összerezzenek, és hirtelen megsajnálom Ninát és Ceceliát. Az is
elég problémás, hogy Andrew anyja sosem szerette Ninát. De
hogy így beszél a saját unokájáról? És vajon Andrew anyja mit
ért „fegyelmezés” alatt? Ha olyasmit, mint ahogy Andrew
képzeli a büntetést, akkor örülök, hogy Nina soha nem csinálta
végig.
Remeg a kezem, miközben a választ gépelem:

Úgy tűnik, igazad volt Ninával kapcsolatban.

Most már azzal a seggfejjel kell foglalkoznom.

Visszadugom a telefont a zsebembe, aztán felmászom a
lépcsőn az emeletre, majd egészen a padlásig. Amikor a legfelső
szintre érek, a lépései elnémulnak odabenn. Biztosan
meghallott engem.
– Millie – szólal meg.
– Itt vagyok – felelem mereven.
Megköszörüli a torkát.
– Igazad volt a szobával kapcsolatban. Sajnálom, amit tettem.
– Tényleg?
– Igen. Most már belátom, hogy hibáztam.
– Értem. Szóval sajnálod?
Megköszörüli a torkát.
– Igen.
– Mondd ki!
Egy darabig hallgat.
– Mit mondjak ki?
– Mondd, hogy sajnálod, hogy szörnyű dolgot tettél velem.
Figyelem az arckifejezését a képernyőn. Nem akarja
kimondani, hogy sajnálja, mert nem sajnálja. Csak azt sajnálja,
hogy esélyt adott nekem, hogy felülkerekedjek rajta.
–  Annyira sajnálom – mondja végül. – Hatalmasat tévedtem.
Szörnyű dolgot csináltam veled, és soha többé nem teszek ilyet.
– Szünetet tart. – Most már kiengedsz?
– Igen, kiengedlek.
 – Köszönöm.
– De még nem most.
Élesen beszívja a levegőt.
– Millie…
–  Kiengedlek. – A hangom nyugodt, annak ellenére, hogy a
mellkasomban hevesen kalapál a szívem. – De előtte meg kell
büntetnem téged azért, amit velem tettél.
–  Ne játszd ezt a játékot! – morogja. – Neked ehhez nincs
gyomrod.
Nem beszélne így velem, ha tudná, hogy egy papírnehezékkel
vertem halálra egy embert. Fogalma sincs róla. De lefogadom,
hogy Nina tudja.
– Azt akarom, hogy feküdj le a földre, és tedd magadra azt a
három könyvet.
– Jaj, ne már! Ez nevetséges.
–  Addig nem engedlek ki ebből a szobából, amíg meg nem
teszed. – Andrew felemeli a tekintetét, hogy a kamerába nézzen.
Mindig is szépnek láttam a szemét, de most düh lobog benne,
ahogy engem bámul. Nem engem, emlékeztetem magam. A
kamerát nézi.
– Jól van. Ha akarod, szórakoztatlak.
Lefekszik a padlóra. Egyenként felveszi a könyveket, és a
hasára pakolja őket, ugyanúgy, ahogy én tettem órákkal
korábban. De ő nagyobb és erősebb nálam, és csak egy kicsit
tűnik úgy, hogy szenvedne a rajta lévő könyvek miatt, még
akkor is, amikor már mindhármat magára rakta.
– Boldog vagy? – kiáltja.
– Lejjebb! – utasítom.
– Tessék?
– Rakd lejjebb a könyveket!
– Nem tudom, mit…
A homlokomat az ajtónak nyomom, és folytatom:
– Pontosan tudod, mire gondolok.
Még az ajtón keresztül is hallom, ahogy élesen beszívja a
levegőt.
 – Millie, mégsem…
– Ha ki akarsz jutni abból a szobából, megteszed!
A telefonja képernyőjére meredek, és figyelem őt. Lejjebb
nyomja a könyveket a mellkasáról, hogy azok egyenesen a nemi
szervére kerüljenek. Korábban nem tűnt úgy, hogy túlságosan
kényelmetlenül érezné magát, de ez most megváltozott. Az
arcára ráfagyott a grimasz.
– Jézusom! – zihálja.
– Jól van – felelem. – És most maradj így három órán át!
 ÖTVENÖT

MILLIE

Miközben a kanapén ülök, tévét nézek, és várom, hogy elteljen

a három óra, Ninára gondolok.
Mindvégig azt hittem, hogy ő az őrült. Most már tényleg nem
tudom, mit gondoljak. Biztosan ő hagyta ott nekem a
paprikaspray-t abban a szobában. Sejtette, hogy a férje mit fog
velem tenni. Ami arra enged következtetni, hogy Andrew vele is
megtette ugyanezt. Talán többször is.
Lehet, hogy Nina valójában sosem volt féltékeny? Hogy az
egész csak egy színjáték volt részéről? Még mindig nem vagyok
benne teljesen biztos. Legszívesebben felhívnám, hogy
kiderítsem, de gyanítom, hogy nem lenne jó ötlet. Elvégre
Kelsey sem állt velem szóba azután, hogy megöltem Duncant.
Nem értem, miért, hiszen miatta öltem meg. A srác
erőszakoskodott vele. De amikor legközelebb találkoztam az
egykori legjobb barátnőmmel, undorodva nézett rám.
Soha senki nem értette meg. Miután bajba kerültem, amiért
kiszúrtam Mr. Cavanaugh abroncsait, megpróbáltam
elmagyarázni anyámnak, mi történt: a tanár azt mondta, meg
fog buktatni matekból, ha nem engedem neki, hogy fogdosson.
Anyám nem hitt nekem. Ahogy más sem. Aztán elküldött egy
bentlakásos iskolába, mert folyton bajba kerültem. Az sem
igazán vált be. A bentlakásos iskolában történt incidens után
végleg levették rólam a kezüket.
Aztán amikor végre rendes munkát kaptam, miután kijöttem
a börtönből, azt a Kyle nevű csapost kellett elviselnem, aki
minden adandó alkalommal taperolta a seggemet. Úgyhogy egy
nap megpördültem, és ököllel jól orrba nyomtam. Csak azért
nem tett feljelentést, mert túlságosan szégyellte, hogy egy lány
verte meg. De azt mondták, többet ne menjek be dolgozni. És
nem sokkal ezután már a kocsimban laktam.
Az egyetlen ember, akiben megbízhatok, én magam vagyok.
Ásítok, és kikapcsolom a tévét. Épp most telt le a három óra,
és Andrew még mindig nem mozdult a padlóról. Minden
szabályt betartott, pedig bizonyára szenved. Nem sietek felfelé
túlságosan. Ahogy a legfelső szintre érek, látom, hogy a
könyveket lelöki a medencéjéről. Egy jó ideig csak fekszik ott,
összegörnyedve.
– Andrew? – szólalok meg.
– Mi van?
– Hogy érzed magad?
–  Mit gondolsz, hogy érzem magam? – sziszegi. – Engedj ki
innen, te ribanc!
Közel sem tűnik olyan nyugodtnak és önelégültnek, mint
amikor legutóbb itt voltam. Helyes. Az ajtónak támaszkodom, és
a képernyőmön figyelem az arcát.
– Igazából nem szeretem a káromkodást. Azt gondoltam, hogy
mivel számítasz a segítségemre, kicsit kedvesebb leszel hozzám.
–  Engedj! Ki! Innen! – Felül, és a fejét a kezébe támasztja. –
Istenre esküszöm, Millie. Ha nem engedsz ki most azonnal,
megöllek.
Olyan lazán mondja. Megöllek. A telefonom képernyőjét
bámulom, és azon tűnődöm, vajon hány nő járhatott már abban
a szobában. Vajon meghalt valamelyikük is odabenn?
Simán el tudom képzelni.
– Nyugi – válaszolom. – Ki foglak engedni.
– Jó.
– Csak még nem most.
–  Millie… – morogja. – Pontosan azt tettem, amit mondtál.
Három órán át.
–  Három óra? – Felvonom a szemöldökömet, bár ő nem
láthatja. – Sajnálom, ha három órát hallottál. Valójában ötöt
mondtam. Úgyhogy attól tartok, elölről kell kezdened.
– Öt… – Boldogan nézem a kijelzőn, hogyan sápad el az arca. –
Erre képtelen vagyok. Nem tudom még öt órán át csinálni. Ne
már! Ki kell engedned innen. Ennek a játéknak vége.
– Nem alkudozhatsz, Andrew – mondom türelmesen. – Ha ki
akarsz jutni abból a szobából, akkor a következő öt órában a
pöcsödön egyensúlyozod azokat a könyveket. A döntés a tiéd.
–  Millie. Millie! – Szaggatottan veszi a levegőt. – Nézd,
alkudozni mindig lehet. Mit akarsz? Adok neked pénzt.
Egymillió dollárt kapsz tőlem most azonnal, ha kiengedsz ebből
a szobából. Mit szólsz hozzá?
– Nem.
– Kétmilliót.
Könnyű neki pénzt ajánlgatni, miközben esze ágában sincs
kifizetni.
– Attól tartok, nem. Most megyek aludni, de talán reggel még
találkozunk.
–  Millie, légy észnél! – A hangja megbicsaklik. – Én legalább
hagytam neked egy kis vizet. Nem kaphatok én is?
–  Attól tartok, nem – válaszolom. – Talán legközelebb több
vizet hagyhatnál annak a lánynak, akit bezársz a szobába, hogy
neked is maradjon belőle.
Azzal elindulok a folyosón, miközben Andrew a nevemet
kiabálja. Amint leérek a hálószobába, bepötyögöm a Google-ba:
Meddig lehet túlélni víz nélkül?
 ÖTVENHAT

NINA

Amikor a táborban odaköszönök Ceceliának, az jut eszembe,

hogy rég nem láttam ilyen boldognak. Néhány új barátjával
van, akiket itt szerzett, kerek arca csak úgy ragyog. A vállát és
az arcát is megkapta a nap, a könyökén van egy horzsolás,
amiről félig lelóg egy sebtapasz. A szörnyű fodros ruhák helyett,
amikhez Andy ragaszkodik folyton, egy kényelmes
rövidnadrágot meg egy pólót visel. Soha többé nem öltöztetem
azokba a rémes ruhákba.
–  Szia, anya! – Odaugrik hozzám, a lófarka leng hátul.
Suzanne azt mondta, hogy amikor a legkisebb gyereke „anyuci”
helyett „anyának” kezdte szólítani, az egy tőrdöfés volt a
szívébe. De én örülök, hogy Cece felnő, mert ez azt jelenti, hogy
hamarosan elég idős lesz ahhoz, hogy Andynek ne legyen
hatalma felette. Felettünk. – Korán jöttél!
– Igen…
A feje búbja most a vállamhoz ér. Vajon nőtt volna az idő
alatt, amíg itt volt? Átkarol vézna karjával, fejét a vállamnak
támasztja.
– És most hová megyünk?
Mosolygok. Amikor Cece a táborba csomagolt, mondtam neki,
hogy pakoljon be egy csomó plusz ruhát, mert nem voltam
biztos benne, hogy… egyenesen hazamegyünk-e. Azt is
mondtam neki, hogy elképzelhető, hogy innen máshová
megyünk majd. Szóval még mindig van néhány táskája a
kocsim csomagtartójában.
Nem voltam biztos benne, hogy sor kerül erre. Nem tudtam,
hogy minden a terv szerint fog-e menni. Valahányszor erre
gondolok, könnybe lábad a szemem. Szabadok vagyunk.
– Hová szeretnél menni? – kérdezem.
Felkapja a fejét.
– Disneylandbe!
Elmehetnénk Kaliforniába. Ötezer kilométer választana el
Andrew Winchestertől. Ami előnyös lehet arra az esetre, ha
valamiért a fejébe venné, hogy újra együtt kell lennünk.
Arra az esetre, ha Millie nem tenné meg azt, amit remélek,
hogy meg fog.
– Legyen! – vágom rá.
Cece arca felragyog, és elkezd fel-le ugrálni. Még mindig ott
rejlik benne az a gyermeki boldogság. A képesség, hogy a
pillanatnak éljen. Andy nem lopta el tőle teljesen. Legalábbis
még nem.
Aztán abbahagyja az ugrálást, és az arca elkomorul.
– Mi van apával?
– Ő nem jön.
Az arcán megjelenő megkönnyebbülés az érzéseimet tükrözi.
Amennyire én tudom, Andy soha egy ujjal sem nyúlt hozzá, és
nagyon figyeltem. Ha a legkisebb gyanús zúzódást is láttam
volna a gyerekemen, szóltam volna Enzónak, hogy menjen és
ölje meg azonnal. De nem láttam semmit. Cece azonban így is
tudta, hogy néhány saját vétke miatt én kaptam büntetést. Okos
lány.
Persze az a tény, hogy mindig olyan tökéletesnek kellett
lennie az apja közelében, azt jelentette, hogy másként
viselkedett, amikor Andy nem volt ott. Rajtam kívül nem igazán
bízik egyetlen felnőttben sem, és néha konokul viselkedik.
Többen mondták már rá, hogy nyers a természete. De ez nem az
ő hibája. A lányomnak jó szíve van.
Cece beszalad a faházba a csomagjaiért. Elkezdem követni, de
aztán megszólal a telefon a táskámban. Addig turkálok a nagy
rendetlenségben, amíg meg nem találom a mobilt. Enzo hív.
Azon tanakodom, felvegyem-e. Enzo mégiscsak megmentette
életemet, és az is tény, hogy egy felejthetetlen éjszakát szerzett
 y gy gy j j
nekem. De igazán le szeretném zárni az életemnek ezt a
fejezetét. Nem tudom, miért hív, és nem is biztos, hogy tudni
akarom.
De annyival tartozom neki, hogy felvegyem a telefont.
– Halló? – Néhány fokkal halkabbra veszem a hangomat. – Mi
a helyzet?
Enzo hangja mély és komoly.
– Beszélnünk kell, Nina.
Ez a három szó még soha nem vezetett semmi jóra életem
során.
– Miről?
– Vissza kell jönnöd. Segítened kell Millie-nek.
Felhorkantok.
– Szó sem lehet róla.
–  Szó sem lehet róla? – Hallottam már Enzót dühösnek
korábban is, de rám még soha nem volt dühös. Ez az első
alkalom. – Nina, bajban van. Te hoztad őt ilyen helyzetbe.
– Igen, mert lefeküdt a férjemmel. Sajnálnom kellene őt?
– Te kényszerítetted bele!
–  Nem kellett volna bekapnia a csalit. Senki sem erőltette.
Egyébként sem lesz semmi baja. Andy hónapokon át nem
csinált semmit velem sem. Csak azután, hogy
összeházasodtunk. – Szipogok. – Majd írok neki egy levelet a
válás után, oké? Figyelmeztetni fogom őt. Mielőtt hozzámenne
feleségül.
Egy ideig teljes a csend a vonal túlsó felén.
– Millie három napja nem mozdult ki a házból.
Cecelia faházára pillantok. Még mindig pakol odabenn, és
valószínűleg az új barátaival fecseg. A többi szülőre nézek, akik
a gyerekeikért jöttek. Félrehúzódom, és még halkabban
folytatom:
– Hogy érted ezt?
–  Aggódtam érte. Úgyhogy egy piros jelet tettem a
gumiabroncsára. Három nap telt el, és a jel még mindig
pontosan ugyanott van. Három napja nem ment sehova.
Nagyon sóhajtok.
 gy j
– Nézd, Enzo. Ez bármit jelenthet. Talán együtt kirándulnak.
– Nem. Azt láttam, hogy Andrew kocsija mozog.
A szemem forgatom.
–  Akkor meg lehet, hogy közös autóval járnak. Talán csak
nincs kedve vezetni.
– Ég a villany a padláson.
– A… – Megköszörülöm a torkomat, és még távolabb megyek a
többi szülőtől. – Honnan tudod ezt?
– Bementem a hátsó udvarra.
– Miután Andy kirúgott téged?
– Meg kellett néznem, oké? Valaki van odafent.
Olyan erősen szorítom a telefont, hogy az ujjaim zsibbadni
kezdenek.
–  Na és? A padlás volt a hálószobája. Tényleg olyan nagy
dolog, hogy odafent van?
– Nem tudom. Mondd meg te!
Szédítő érzés kerít hatalmába. Amikor ezt az egészet
kiterveltem, még akkor, amikor azt akartam, hogy Millie legyen
a helyettesem, majd később, amikor azt akartam, hogy ölje meg
azt a rohadékot, nem gondoltam át igazán. Otthagytam neki a
paprikaspray-t, odaadtam neki a szobakulcsot, és azt hittem,
innentől mindent el tud majd intézni. De most rájöttem, hogy
talán nagy hibát követtem el. Elképzelem, hogy Millie csapdába
esett a padlásszobában, és el kell viselnie azt a kínzást, aminek
Andy kiteszi. Már a gondolattól is rosszul vagyok.
–  És te? – kérdezem. – Nem tudnál bemenni és megnézni,
hogy van?
– Már becsöngettem. Nem nyitottak ajtót.
– És mi van a kulccsal a virágcserép alatt?
– Már nincs ott.
– És mi van a…
– Nina – morogja Enzo. – Azt akarod, hogy törjek be a házba?
Tudod, mi történne velem, ha elkapnának? Nálad van egy kulcs.
És neked minden jogod megvan hozzá, hogy bemenj oda. Veled
megyek, de egyedül nem mehetek.
 – De…
–  Ez mind csak kifogás! – csattan fel. – Nem tudom elhinni,
hogy hagyod őt szenvedni, ahogy te szenvedtél.
Még egy utolsó pillantást vetek Cecelia kunyhójára. Épp most
jön ki, a csomagjait maga után vonszolva.
– Rendben – felelem. – Visszamegyek. De csak egy feltétellel.
 ÖTVENHÉT

MILLIE

Amikor másnap reggel felébredek a vendégszobában, az első

dolgom, hogy Andrew telefonja után nyúlok.
Megnyitom a padláson lévő kamerához telepített alkalmazást.
Azonnal meg is jelenik a szoba. A képernyőt bámulom, és
meghűl bennem a vér. A szoba teljesen mozdulatlan. Andrew
nincs odabent.
Kijutott a szobából.
Bal kezemmel a takarót szorongatom. Körbenézek a
hálószobában, hátha itt van és az árnyékból leskelődik. Hirtelen
motoszkálás hallatszik az ablaknál, és majdnem szívrohamot
kapok, de aztán rájövök, hogy csak egy madár az.
És hol van Andrew? Hogy jutott ki? Van valamilyen
biztonsági gomb, amiről nem tudtam? Egy rejtett út, amin
elmenekülhet, ha valaha is ilyen helyzetbe kerülne? De ezt
nehéz elképzelni. Órákon át tartotta azokat a könyveket az
ágyékán. Miért csinálta volna végig, ha képes lett volna kijutni?
Akárhogy is, ha kijutott a szobából, akkor biztos nagyon
dühös.
Ki kell jutnom ebből a házból. Most azonnal.
A tekintetem a telefonra siklik. És akkor valami megmozdul a
képernyőn. Lassan beszívom a levegőt. Andrew mégiscsak a
szobában van. A takaró alatt fekszik a kiságyon. Csak azért nem
vettem észre, mert olyan mozdulatlan volt.
A funkcióval visszatekerem a szobáról készült videót. Látom,
ahogy Andrew a szoba padlóján fekszik, és grimaszol a rajta
lévő súlytól. Öt óra. Öt órán át csinálta. Tehát ha tartani akarom
az alku rám eső részét, akkor most ki kell engednem.
Időbe telik, amíg elkészülök. Hosszasan zuhanyozom, forró
vízzel. A nyakamban lévő feszültség enyhül, ahogy a meleg víz
végigfolyik a testemen. Tudom, mit kell tennem ezután. És
készen állok rá.
Felveszek egy kényelmes pólót meg egy farmert. A hajamat
lófarokba fogom, és Andrew telefonját a zsebembe csúsztatom.
Aztán felveszek valamit, amit tegnap a garázsból hoztam el, és a
másik zsebembe rejtem.
Felmászom a nyikorgó lépcsőn a padlásra. Elégszer másztam
már fel ide, hogy észrevegyem, nem minden lépcsőfok
nyikorog. Csak néhány. A második lépcsőfok például nagyon
hangos. És a legfelső lépcsőfok is.
Amikor felérek, bekopogok az ajtón. Lenézek a telefonjára, a
szoba színes képére. Andrew nem mozdul az ágyról.
Az aggodalomtól bizseregni kezd a nyakam töve. Andrew már
vagy tizenkét órája nem ivott semmit. Mostanra biztosan
teljesen legyengült. Emlékszem, hogyan éreztem magam
tegnap, amikor már majd szomjan haltam. Mi van, ha
eszméletlen? Akkor mi lesz?
De aztán megmozdul a matracon. Nézem, ahogy ülő helyzetbe
küzdi magát, és megdörzsöli a szemét a kézfejével.
– Andrew – szólalok meg. – Visszajöttem.
Felemeli a szemét, és egyenesen a kamerába néz.
Megborzongok, pontosan látom magam előtt, mit tenne velem,
ha kinyitnám ezt az ajtót. Ha megtenném, a lófarkamnál fogva
rángatna be oda.
Szörnyű dolgokra kényszerítene, mielőtt kiengedne. Ha
egyáltalán kiengedne.
Bizonytalanul feltápászkodik. Odasétál az ajtóhoz, és nekidől
az ajtónak.
– Megcsináltam. Engedj ki!
Ja. Na persze.
– Szóval a helyzet a következő – mondom. – A videókapcsolat
megszakadt az éjszaka folyamán. Olyan idegesítő, nem? Szóval
 g j y y g
attól tartok, hogy muszáj leszel…
– Nem csinálom meg még egyszer! – Az arca kipirul, és azúttal
nem a paprikaspray-től. – Azonnal ki kell engedned, Millie. Nem
viccelek.
– Ki foglak engedni. – Szünetet tartok. – Csak még nem most.
Andrew hátrál egy lépést, és az ajtót bámulja. Aztán még egy
lépést hátrál. Meg még egyet. Aztán lendületet vesz.
Olyan erővel ront neki az ajtónak, hogy az megremeg a
zsanérjain. De az ajtó nem mozdul.
Aztán Andrew újra hátrálni kezd. A francba!
–  Figyelj! – folytatom. – Ki foglak engedni. Csak még egy
dolgot kell megtenned.
– Baszd meg! Nem hiszek neked!
Újra nekiront az ajtónak. Az megremeg, de most sem szakad
be. A ház viszonylag új és nagyon stabil. Kíváncsi vagyok, vajon
képes-e betörni az ajtót. Talán, ha a legjobb formában van, és jól
hidratált. De most nem. És belülről nehéz lenne betörni, mert
ott vannak a zsanérok.
Most már nehezen lélegzik. Az ajtónak támaszkodik, próbál
levegőhöz jutni. Az arca még vörösebb, mint az előbb volt. Nem
hiszem, hogy képes lenne betörni az ajtót.
– Mit akarsz, mit tegyek? – nyögi végül.
Kihúzom a zsebemből a garázsból elhozott tárgyat. Andrew
szerszámkészletében találtam. Egy fogó. Becsúsztatom az ajtó
alatti résen.
Az ajtó túloldalán odanyúl és felveszi a fogót. A kezében
forgatja, a homlokát ráncolva.
– Nem értem. Mit akarsz, mit tegyek?
–  Hát – válaszolom –, az előbb nehéz volt pontosan
megállapítani, mennyi ideig voltak rajtad azok a könyvek. De ez
most könnyebb lesz. Rövid idő alatt kivitelezhető.
– Nem értem.
– Egyszerű. Ha ki akarsz jutni a szobából, csak ki kell húznod
az egyik fogadat.
Figyelem Andrew arcát a képernyőn. Az ajkai eltorzulnak, és
a fogót a padlóra dobja.
– Te most viccelsz. Kizárt dolog. Ezt nem fogom megcsinálni!
– Akkor talán még kell neked néhány óra víz nélkül, és utána
másképp fogod érezni.
Megint hátrál néhány lépést. Minden erejét összeszedi.
Odarohan az ajtóhoz, és olyan erővel ront neki, ahogy csak tud.
Az ajtó megint megremeg, de nem mozdul. Nézem, ahogy
visszahúzza egy öklét, majd nekicsapja a faajtónak.
Andrew üvölt a fájdalomtól. Őszintén szólva, jobb lett volna,
ha inkább kihúzza egy fogát. Abban a bárban, ahol dolgoztam,
egy részeg fickó egyszer a falba csapott, és eltört egy csont a
kezében. Nem lennék meglepve, ha Andrew is ezt tette volna az
imént.
– Engedj ki! – kiabálja. – Engedj ki ebből a kibaszott szobából,
most azonnal!
– Kiengedlek. Tudod, hogy mit kell tenned hozzá.
A jobb kezét a bal kezébe fogja. Térdre rogy, és majdnem
előrebukik a teste. A telefon képernyőjén figyelem, ahogy bal
kezével felkapja a fogót. Visszatartom a lélegzetem, ahogy a
szájához emeli.
Meg fogja csinálni? Ezt nem bírom! Behunyom a szemem,
képtelen vagyok nézni.
Üvölt a kíntól. Ugyanaz a hang, amit Duncan adott ki, amikor
a papírnehezéket a koponyájához csaptam. Kinyitom a szemem,
és Andrew-t nézem a képernyőn. Még mindig térdel. Nézem,
ahogy lehajtja a fejét, és bömböl, mint egy kisbaba.
Közel van az idegösszeomláshoz. Nem bírja elviselni a
helyzetet. Hajlandó kitépni a fogát is, csak hogy kijusson ebből a
szobából.
Fogalma sincs róla, hogy ez még csak a kezdet.
 ÖTVENNYOLC

NINA

Valami gond van.

Ezt már abban a pillanatban érzem, ahogy Andrew háza elé
hajtok.
Valami szörnyűség történt abban a házban. Minden
porcikámmal érzem.
Egy feltétellel egyeztem bele, hogy visszatérek ide. Enzo Cece
mellett marad, és az élete árán is megvédi őt. Nincs senki más a
világon, akire rábíznám a lányomat. Sok nőt ismerek ebben a
városban, de a férjem mindegyiket megbűvölte a sármjával.
Egyikükről sem tudom elhinni, hogy ne adnák át Cecét neki.
Ez pedig azt jelenti, hogy egyedül vagyok itt.
Utoljára egy hete jártam a háznál, de egy örökkévalóságnak
tűnik. A kapun kívül parkolok le, az utcán, Millie kocsija mögött.
Leguggolok a járműve mögé, és észreveszem a piros nyomot,
amit Enzo hagyott a kerekén. Még mindig ott van. Ugyanott,
ahol tegnap és tegnapelőtt volt? Fogalmam sincs.
– Nina? Te vagy az?
Suzanne az. Kihúzom magam, és hátrébb lépek Millie
kocsijától. A járdán áll oldalra billentett fejjel, és kérdőn néz
rám. Amikor utoljára láttam, csontváznak tűnt, de úgy tűnik,
mostanra még többet fogyott.
– Minden rendben, Nina? – kérdezi Suzanne.
Mosolyt erőltetek az arcomra.
– Igen, persze. Miért ne lenne?
– Úgy volt, hogy a múltkor együtt ebédelünk, de nem jöttél el.
Ezért átugrottam, hogy megkérdezzem, hogy vagy.
Hát persze. A heti ebédek Suzanne-nal. Ha van valami, ami
nem fog hiányozni ebből az életből, az ez.
– Bocsáss meg! Azt hiszem, elfelejtettem.
Suzanne összeszorítja az ajkát. Soha nem fogom elfelejteni,
milyen együttérzően bólogatott, miközben bevallottam neki
mindazt, amit Andy tett velem, aztán pedig fogta magát, és
beköpött. Inkább hitt neki, mint nekem. Az ember nem felejti el
az ilyen árulást.
– Szörnyű pletykát hallottam – folytatja. – Azt hallottam, hogy
elköltöztél. Hogy elhagytad Andyt. Vagy hogy…
–  Hogy dobott engem a szobalányért? – Elcsípem Suzanne
arckifejezését, és tudom, hogy fején találtam a szöget. A
városban mindenki rólunk beszél. – Attól tartok, ez nem igaz. A
pletykagépek megint tévednek. Csak elmentem Cecéért a
táborba, ennyi az egész.
– Ó! – Suzanne arca egy pillanatra csalódottnak tűnik. Egy kis
szaftos pletykában reménykedett. – Hát, ezt örömmel hallom.
Már aggódtam érted.
– Egyáltalán nincs okod aggodalomra. – Az arcom kezd fájni a
mosolygástól. – Hosszú utam volt, úgyhogy, ha megbocsátasz…
Suzanne követ a tekintetével, ahogy elindulok a bejárati
ajtóhoz vezető sétányon. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg
kérdés kavarog a fejében. Például az, hogy ha tényleg elmentem
Ceceliáért a táborba, akkor most mégis hol van? És miért az
utcán parkoltam, nem a garázsban? De nincs időm
magyarázkodni ennek a szörnyű nőnek.
Ki kell derítenem, mi történt Millie-vel és Andyvel.
A ház földszintjén sötét van. Mivel legutóbb, amikor itt
jártam, Andy azt mondta, hogy tűnjek el a házából, ahelyett,
hogy csak úgy betoppannék, azzal kezdem, hogy becsöngetek.
Aztán várom, hogy valaki beengedjen.
Két perc elteltével is ott szobrozok.
Végül kiveszem a táskámból a kulcscsomómat. Már annyiszor
csináltam ezt a mozdulatot. Megragadom a kulcsokat,
megkeresem a rézkulcsot, amire az A betűt vésettem, és
 g
behelyezem zárba. Az egykori otthonom ajtaja kinyílik.
Nem meglepő módon sötét van odabenn. Nem hallok egy
hangot sem.
– Andy? – kiáltom.
Semmi válasz.
Odasétálok a garázsunk ajtajához. Kinyitom és látom, hogy ott
áll Andy BMW-je. Ez persze nem zárja ki, hogy Andy és Millie
elutaztak együtt valahova. Lehet, hogy taxival mentek ki a
LaGuardia repülőtérre. Andy általában ezt szokta tenni.
Fogadok, hogy úgy döntöttek, spontán elmennek együtt
nyaralni.
De a szívem mélyén tudom, hogy nem ez történt.
– Andy? – kiáltom, ezúttal hangosabban. – Millie?
Semmi.
A lépcsőházhoz megyek. Felkukkantok az emeletre, nézem,
van-e valami mozgás. Nem látok semmit. Mégis úgy érzem,
mintha valaki lenne itt.
Elindulok felfelé a lépcsőn. A lábam remeg alattam, és fennáll
a lehetősége, hogy teljesen ledermednek, de továbbmegyek.
Addig lépkedek, amíg fel nem érek az emeletre.
–  Andy? – Lenyelem a gombócot a torkomban. – Kérlek… Ha
van itt bárki, mondjon valamit!
Miután nem kapok választ, elkezdem átnézni a szobákat. A
nagy hálószoba üres. A vendégszoba üres. Cece szobája üres. A
moziterem szintén üres.
Már csak egy helyre kell benéznem.
A padlás lépcsőházának ajtaja nyitva. Abban a lépcsőházban
mindig is szörnyű volt a világítás. Megragadom a korlátot, és
felnézek a lépcső tetejére. Valaki van odafenn. Biztos vagyok
benne.
Millie biztosan bezárkózott oda. Vagy talán Andy zárta be.
De akkor hol van Andy? Miért van itt a kocsija, ha ő nincs itt?
Alig bírja a lábam ezt a tizennégy lépcsőfokot felfelé. A
folyosó végén van az a szoba, ahol annyi szörnyű napot
töltöttem a házasságunk alatt. A szobában ég a villany. Az ajtó
alatti résen látom.
 – Ne aggódj, Millie! – motyogom. – Segítek neked!
Enzónak igaza volt. Nem lett volna szabad itt hagynom őt. Azt
hittem, erősebb nálam, de tévedtem. És most bármi történik
vele, az az én lelkiismeretemet terheli. Remélem, jól van. Ki
fogom vinni innen.
Előásom a táskámból a padlásajtó kulcsát. Behelyezem a
kulcsot a zárba, és hagyom, hogy az ajtó kinyíljon.
 ÖTVENKILENC

NINA

– Atyaúristen! – suttogom.
A padláson ég a villany, ahogy gondoltam. A két izzó pislákol
a mennyezeten. Azokat az izzókat ki kellene cserélni, de azért
van elég fény ahhoz, hogy lássam Andyt.
Vagyis Andy holttestét.
Hatvan másodpercig csak bámulni tudok. Aztán előrehajolok
és öklendezni kezdek. Még jó, hogy ma reggel túl ideges voltam
ahhoz, hogy reggelizzem.
– Szia, Nina!
Majdnem szívrohamot kapok a hang hallatán, ami a hátam
mögül jön. Annyira rosszul lettem az elém táruló látványtól,
hogy meg sem hallottam a lépéseket a padlásra vezető lépcsőn.
Megpördülök, és látom, hogy ő áll ott. Millie. Egy paprikaspray-s
flakont tart a kezében, amit az arcom felé irányít.
– Millie – zihálom.
A keze remeg, és az arca nagyon sápadt. Mintha tükörbe
néznék. De a szemében tűz lobog.
–  Tedd le azt a spray-t! – kérem a lehető legnyugodtabban.
Nem engedelmeskedik. – Nem foglak bántani – ígérem. – A
földön fekvő testre pillantok, majd vissza Millie-re. – Mióta van
itt?
–  Öt napja? – A hangja üres. – Vagy hat? Már nem is
számolom.
–  Meghalt. – Állításként mondom, de inkább kérdésként
hangzik. – Mióta halott?
Millie rám szegezi a paprikaspray-t, én pedig félek bármilyen
gyors mozdulatot tenni. Tudom, mire képes ez a lány.
– Szerinted biztosan meghalt? – kérdezi.
– Megnézhetem… ha akarod.
Tétovázik, de aztán bólint.
Lassú mozdulatokat teszek, mert nem akarom, hogy rám
fújjon – nagyon is jól tudom, milyen érzés, ha beborít a paprika.
Lehajolok a férjem földön heverő holtteste mellé. Nem tűnik
úgy, mintha élne. A szeme nyitva van, az arca beesett, az ajkai
szétnyíltak. A mellkasa nem mozog. De a legrosszabb az a sok
rászáradt vér a szája körül meg a fehér ingén. A szája nyitva, és
látom, hogy több foga is hiányzik. Ismét öklendezni kezdenék,
de visszatartom.
Még most is, ahogy kinyújtom a kezem, hogy ellenőrizzem a
pulzusát, azt várom, hogy megragadja a csuklómat. De nem
teszi. Teljesen mozdulatlan. Amikor megnyomom a nyakát, nem
érzek semmit.
– Meghalt – jelentem ki.
Millie egy pillanatig meredten néz rám, aztán leereszti a
paprikaspray-t. A kiságyra huppan, és a kezébe temeti az arcát.
Mintha csak most döbbent volna rá, hogy mi történt. Hogy mit
tett.
– Ó, istenem! Jaj, ne…
– Millie…
–  Tudod, hogy ez mit jelent! – Hirtelen rám mered véreres
szemével. A dühe elillant, és csak a félelem maradt. – Ennyi volt.
Mehetek vissza a börtönbe életem hátralévő részére.
Könnyek csorognak le az arcán, és a válla némán remeg –
ugyanígy szokott sírni Cece is, amikor nem akarja, hogy bárki
hallja. Millie hirtelen fájdalmasan fiatalnak tűnik. Még csak egy
fiatal lány.
És ekkor döntésre jutok.
Leülök mellé a kiságyra, és óvatosan átkarolom a vállát.
– Nem, te nem mész börtönbe.
–  Miről beszélsz, Nina? – Felemeli a könnyáztatta arcát. –
Megöltem! Hagytam meghalni, egy héten át bezárva tartottam
ebben a szobában! Miért mondod, hogy nem kerülök ezért
 gy
börtönbe?
– Azért – felelem –, mert te nem is voltál itt.
A kézfejével megtörli a szemét.
– Miről beszélsz?
Kedvesem, Cece, kérlek, bocsáss meg nekem azért, amit most
tenni fogok!
–  Te most szépen elmész innen. Elmondom a rendőrségnek,
hogy egész héten itt voltam. Azt mondom majd, hogy
szabadságra küldtelek egy teljes hétre.
– De…
–  Ez az egyetlen módja – mondom élesen. – Nekem van
esélyem. Neked nincs. Én… már voltam kórházban mentális
problémák miatt. A legrosszabb esetben… – Veszek egy mély
lélegzetet. – Visszamegyek a pszichiátriára.
Millie a homlokát ráncolja, az orra kipirosodott.
– Te hagytad itt nekem a paprikaspray-t, ugye?
Bólintok.
– Azt remélted, hogy megölöm.
Ismét bólintok.
– Akkor miért nem ölted meg te magad?
Bárcsak lenne egy egyszerű válasz erre a kérdésre. Aggódtam,
hogy elkapnak. Aggódtam, hogy börtönbe kerülök. Aggódtam,
hogy mihez kezdene a lányom nélkülem.
De igazából az a lényeg, hogy egyszerűen képtelen voltam rá.
Nem volt bennem annyi, hogy kioltsam az életét. És ezért
valami szörnyűséget tettem: megpróbáltam rávenni Millie-t,
hogy ő ölje meg.
Amit meg is tett.
És most egész életében fizethet érte, ha nem segítek rajta.
– Kérlek, menekülj, amíg még tudsz, Millie! – Könnyek szúrják
a szememet. – Menj, mielőtt meggondolom magam!
Nem kell kétszer mondanom. Feltápászkodik, és kisiet a
szobából. Léptei zaja eltűnik a lépcsőn. Aztán becsapódik a
bejárati ajtó, és egyedül maradok a házban – csak én meg Andy,
aki halott szemekkel bámulja a plafont. Vége van. Tényleg vége.
És már csak egy dolog maradt hátra.
Felveszem a telefonom, és hívom a rendőrséget.
 HATVAN

NINA

Ezt a házat csak bilincsre verve hagyhatom el. Nem látok más
megoldást.
A bőrkanapémon ülök, a térdemet összeszorítva, és azon
tűnődöm, vajon ez-e az utolsó alkalom, hogy itt ülök, miközben
várom, hogy a nyomozó visszajöjjön a földszintre. A táskám a
dohányzóasztalon hever, és idegesen magamhoz rántom.
Valószínűleg jobb lenne, ha csendben ülnék itt, mint egy jó kis
gyilkossági gyanúsított, de nem tehetek róla. Előveszem a
telefonomat, és megnyitom a legutóbbi hívások listáját.
Kiválasztom az első számot a listán.
– Nina? Mi folyik itt? – Enzo hangja tele van aggodalommal. –
Mi történik ott?
–  A rendőrség még mindig itt van – préselem magamból a
szavakat. – És… nem túl jó a helyzet. Rám nézve legalábbis. Azt
hiszik…
Nem akarom hangosan kimondani a szavakat. Azt hiszik, én
öltem meg Andyt. Pedig nem én öltem meg. Kiszáradásban halt
meg. De azt hiszik, én vagyok érte felelős.
Véget vethetnék ennek. Beárulhatnám Millie-t. De nem
teszem.
– Tanúskodni fogok érted – mondja. – El fogom mondani, mit
tett veled. Láttam, hogy bezárt oda.
Komolyan beszél. Mindent megtesz, hogy segítsen nekem. De
hogy hihető lesz-e a vallomás egy olyan férfitól, akit szinte
biztosan a titkos szeretőmnek látnak majd? És még csak nem is
tagadhatom. Lefeküdtem Enzóval.
 – Cece jól van? – kérdezem.
– Jól.
Lehunyom a szemem, próbálok egyenletesen lélegezni.
– Nézi a tévét?
–  A tévét? Nem, nem, nem! Olaszra tanítom. Született
tehetség. – Akaratlanul is felnevetek. Bár a hangom gyenge.
– Beszélhetek vele?
Kis idő elteltével Cece jelentkezik a vonal másik végén.
– Ciao, Mama!
Nyelek egyet.
– Szia, édesem! Hogy vagy?
– Bene. Mikor jössz értem?
–  Hamarosan – hazudom. – Csak dolgozz tovább az olasz
nyelvtudásodon, és én majd… ott leszek, amint tudok. – Veszek
egy nagy levegőt. – És… szeretlek!
– Én is szeretlek, anya.
Connors nyomozó leereszkedik a lépcsőn, a léptei, akár a
pisztolylövések. Visszadugom a telefont a táskámba, azt pedig
visszahajítom a dohányzóasztalra. Úgy tűnik, közelebbről is
megnézte Andy holttestét. És biztos vagyok benne, hogy egy sor
új kérdése van. Látom az arcán, ahogy ismét leül velem
szemben.
–  Szóval – szólal meg. – Tud valamit a férje testén lévő
zúzódásokról?
–  Zúzódások? – kérdezem, őszintén zavartan. Tudok a
hiányzó fogakról, de nem faggattam Millie-t további
részletekért azzal kapcsolatban, hogy mi történt abban a
padlásszobában.
–  Mélylila zúzódások vannak a hasa teljes alsó részén –
mondja Connors. – És az egész… nemi szervén. Szinte feketék.
– Ó…
– Mit gondol, hogy kerültek oda?
Felvonom a szemöldökömet.
– Maga szerint én vertem meg? – A feltételezés is nevetséges.
Andy jóval magasabb volt nálam, a teste pedig tömör izom. Az
enyém nem éppen.
– Fogalmam sincs, mi történt odafent. – A tekintete találkozik
az enyémmel, és igyekszem nem elfordítani a fejemet. – Azt
állítja, hogy a férje véletlenül záródhatott be a padlásra, és ön
valahogy nem vette észre, hogy eltűnt. Igaz ez?
– Azt hittem, üzleti úton van – válaszolom. – Általában taxival
szokott a repülőtérre menni.
–  És ez idő alatt nem váltottak szöveges üzeneteket, nem
hívták egymást, de ön ezt nem furcsállta – mutat rá. – Ráadásul
a szüleivel történt beszélgetésből úgy tudom, a férje múlt héten
megkérte önt, hogy költözzön ki.
Ezt a tényt nem tagadhatom le.
– Igen, ez így van. Ezért is nem beszéltünk.
–  És mi van ezzel a Wilhelmina Calloway-jel? – Előhúz a
zsebéből egy kis noteszt, és átfutja a feljegyzéseit. – Magának
dolgozott, ugye?
Megvonom az egyik vállamat.
–  Adtam neki egy hét szabadságot. A lányom táborban volt,
úgy éreztem, nincs most rá szükségünk. Egész héten nem láttam
őt.
Biztos vagyok benne, hogy megpróbálnak majd kapcsolatba
lépni Millie-vel, de én igyekszem mindent megtenni annak
érdekében, hogy lekerüljön a gyanúsítottak listájáról. Ez a
legkevesebb, amit tehetek azok után, amit vele tettem.
–  Szóval azt mondja, hogy egy felnőtt embernek sikerült
bezárnia magát a telefonja nélkül egy olyan padlásszobába, ami
csak kívülről nyitható? – Connors szemöldöke a hajvonaláig
húzódik. – És miközben ő a szobában volt, véletlenszerűen úgy
döntött, hogy kihúzza négy fogát?
Most, hogy így mondja…
–  Mrs. Winchester – folytatja a nyomozó. – Tényleg azt hiszi,
hogy a férje az a fajta ember, aki képes ilyesmire?
Hátradőlök a kanapén, próbálom nem mutatni, mennyire
remeg a testem.
– Talán. Maga nem ismerte őt.
– Igazából – feleli – ez nem teljesen igaz.
 g j g
Élénken felnézek.
– Tessék?
Ó, istenem! Ez egyre rosszabb és rosszabb lesz! Az őszülő
nyomozó pont annyi idős, mint Andy apjának golfozó haverjai.
Vagy a család elképesztő nagylelkűségének bármelyik egyéb
kedvezményezettje. A két csuklóm bizseregni kezd, már előre
sejtem, hogy a bilincsek kattani fognak körülöttük.
– Személyesen sosem ismertem őt – pontosít Connors. – De a
lányom igen.
– A… lánya?
Bólint.
– A neve Kathleen Connors. Tulajdonképpen kicsi a világ: ő és
az ön férje régen jegyesek voltak.
Pislogva nézek rá. Kathleen. A menyasszony, akivel Andy
szakított, mielőtt mi ketten összejöttünk volna. Akit olyan
sokáig próbáltam megtalálni, de sosem jártam sikerrel.
Kathleen ennek a férfinak a lánya. De ez vajon mit jelent?
Sokkal halkabban folytatja, nagyon erőlködnöm kell, hogy
halljam.
– A szakítás kemény volt a számára. Nem akart beszélni róla.
Azóta sem akar. Utána messzire költözött, és még a nevét is
megváltoztatta. Azóta nem is randizott egy férfival sem.
A szívverésem felgyorsul.
– Ó! Én…
–  Mindig is ki akartam deríteni, pontosan mit tett Andrew
Winchester a lányommal. – Összepréseli az ajkait, amíg azok
egyenes vonalat nem alkotnak. – Így aztán amikor egy évvel
ezelőtt áthelyeztek ide, és elkezdtem szaglászni, érdekesnek
találtam, amikor ön azt állította, a férje bezárta a padlásra, de
senki sem tudta igazolni, hogy a története valós lenne. Bár az
igazat megvallva, úgy tűnik, nem is igazán próbálkozott senki.
Winchesteréknek régebben nagy befolyása volt errefelé, mielőtt
leköltöztek Floridába, különösen néhány rendőr körében. –
Szünetet tart. – De én nem tartozom közéjük.
Túl száraz a szám ahhoz, hogy bármit is válaszolni tudjak.
Csak bámulom őt némán.
 –  Ha engem kérdez – folytatja –, az a padlás veszélyes. Úgy
tűnik, túl könnyen be lehet oda záródni véletlenségből. – Ismét
hátradől, a hangja visszatér a normális hangerőre. – Nagyon
sajnálatos, hogy ez történt a férjével. Biztos vagyok benne, hogy
a haverom a halottkémi hivatalban is egyet fog érteni.
Remélem, elrettentő példa lesz, ön szerint is?
– Igen – szólalok meg végül. – Ez tényleg az.
Connors nyomozó még egyszer hosszan rám néz. Aztán
visszamegy az emeletre, hogy csatlakozzon a kollégáihoz. És
akkor valami hihetetlen dologra jövök rá.
Mégsem bilincsben fogok kisétálni innen.
 HATVANEGY

NINA

Sosem gondoltam volna, hogy valaha részt veszek majd Andy

virrasztásán.
Sok lehetséges befejezést láttam ehhez a történethez, de
valójában sosem hittem, hogy Andy meghalhat. A szívem
mélyén tudtam, hogy nincs merszem megölni őt, és még ha meg
is próbálnám, halhatatlannak tűnt. Olyan embernek, aki
mindent túlél. Még most is, ahogy lenézek a jóképű arcára a
nyitott juharfa koporsóban, ahol szorosan összezárt szájjal
fekszik, hogy ne látsszon a négy hiányzó foga, amit azért húzott
ki, mert Millie erre kényszerítette, biztos vagyok benne, hogy a
szemhéja mindjárt kipattan, csak hogy még egyszer utoljára jól
megijesszen.
Tényleg azt hitted, hogy meghaltam? Nos, meglepetés! Élek!
Nyomás felfelé a padlásra, Nina!
Nem. Nem megyek. Soha többé.
Soha többé.
– Nina. – Egy kéz érinti a vállam. – Hogy vagy?
Felnézek. Suzanne az. Az egykori legjobb barátnőm. A nő, aki
elárult engem Andynek rögtön azután, hogy elmondtam neki,
hogy a férjem hogyan bánik velem.
– Jól viselem – válaszolom. Erősen megszorítom a zsebkendőt
a jobb kezemben, amit leginkább a látszat kedvéért tartok
magamnál. Egész nap egyetlen könnycseppet sikerült
kipréseltem a szememből, és az akkor volt, amikor megláttam
Ceceliát abban az egyszerű fekete ruhában, amit a temetésre
vettem neki. Mos is abban ül mellettem, szőke haja kissé kócos.
Andy nagyon mérges lenne emiatt.
–  Olyan sokkoló volt. – Suzanne a kezem után kap, és nagy
önuralomra van szükségem ahhoz, hogy ne rántsam el. –
Szörnyű egy baleset volt!
A szemében együttérzést és szánalmat látok. Örül, hogy az én
férjemet érte a baj, és nem az övét. Szegény Nina, micsoda
balszerencse érte! Fogalma sincs róla.
– Igen, szörnyű – motyogom.
Suzanne még egy utolsó pillantást vet Andyre, aztán
továbbáll. A koporsótól is és az életemből is. Gyanítom, hogy a
holnapi temetés lesz az egyik utolsó alkalom, amikor látom őt.
És ez a legkevésbé sem szomorít el.
Az egyszerű fekete cipőmet bámulom, és élvezem a
ravatalozó csendjét. Utálok a gyászolókkal beszélgetni, az
együttérzésüket fogadni, úgy tenni, mintha lesújtana, hogy ez a
szörnyeteg meghalt. Alig várom, hogy vége legyen, hogy
továbbléphessek az életemmel. Holnap lesz az utolsó alkalom,
hogy a szomorú özvegy szerepét kell játszanom.
Az ajtó felől lépéseket hallok, és felnézek. Enzo alakja hosszú
árnyékot vet az ajtónyíláson keresztül, szigorú léptei olyanok a
csendes ravatalozóban, akár a puskalövések. Sötét öltönyt visel,
és bár akkor is lenyűgözően nézett ki, amikor a kertemben
dolgozott, ebben az öltönyben százszor szívdöglesztőbb. Sötét,
fénylő szeme találkozik az enyémmel.
– Nagyon sajnálom – mondja halkan. – Nem lehet.
A szívem összeszorul. Nem Andy miatt mondja, hogy sajnálja.
Őt egyikünk sem sajnálja. Azért bánatos, mert tegnap
megkérdeztem tőle, hogy ha ennek az egésznek vége, nem
jönne-e velem az ország másik végébe, a nyugati partra – jó
messze innen. Nem vártam, hogy igent mond, de az, hogy
visszautasította az ajánlatomat, ennek ellenére elszomorít. Ez
az ember segített nekem megmenekülni – ő a hősöm. Ő és
Millie.
–  Újrakezdheted. – Egy apró ránc jelenik meg a két
szemöldöke között. – Jobb így.
 – Igen – felelem.
Igaza van. Túl sok szörnyű emlék köt össze bennünket. Jobb,
ha újrakezdjük. De ez nem jelenti azt, hogy nem fog hiányozni.
És soha, de soha nem fogom elfelejteni, amit értem tett.
– Tartsd szemmel Millie-t, oké? – mondom.
Bólint.
– Úgy lesz. Ígérem.
Kinyújtja a kezét, hogy még egyszer utoljára megérintse az
enyémet. Ahogy Suzanne-t, valószínűleg őt sem látom többé.
Már eladtam a házat, amit Andyvel közösen használtunk.
Cecével egy szállodában laktunk, mert nem bírtam elviselni,
hogy belépjek abba a házba. Nyolcvan százalékig biztos vagyok
benne, hogy kísértetek járnak a falai között.
Ceceliára pillantok, aki tőlem néhány méterrel arrébb
gubbaszt a székben. Tegnap este a szállodai szobában aludtunk,
egy franciaágyon osztoztunk, a sovány teste az enyémhez
szorult. Szerezhettem volna egy pótágyat a szobába, de ő a
közelemben akar lenni. Még mindig nem egészen érti, mi
történt azzal a férfival, akit az apjának nevezett, és nem is
kérdezett rá. Azt hiszem, inkább csak megkönnyebbült, hogy
elment.
– Enzo – szólalok meg. – Elvinnéd Cecét? Már régóta itt van, és
valószínűleg éhes. Talán ehetnétek valami jót.
Bólint, és kinyújtja a kezét a lányom felé.
– Gyere, Cece! Szerezzünk csirkefalatkát és turmixot!
Cecelia azonnal felpattan a helyéről – nem kell kétszer kérni.
Jól viselkedik, ha itt ül velem, de még mindig egy kislány.
Egyedül kéne ezt elintéznem.
Néhány perccel azután, hogy Enzo távozik Cecével, a
ravatalozó ajtaja ismét kinyílik. Ösztönösen hátrálok egy lépést,
amikor meglátom, kik állnak az ajtóban.
A Winchester szülők.
Visszatartom a lélegzetem, amikor Evelyn és Robert
Winchester belép a szobába. Andy halála óta most látom őket
először, de tudtam, hogy egyszer eljön majd ez a pillanat. Csak
néhány hete jöttek vissza Floridából a nyárra, és Evelyn még
 y j y y g
nem ugrott be. Mindössze egyszer beszéltem vele, amikor
felhívott, hogy megkérdezze, kell-e segítség a temetés
megszervezésében. Nemmel válaszoltam.
Csakhogy valójában arról volt szó, hogy nem akartam
beszélni vele, miután én voltam felelős az egyetlen fia haláláért.
Connors nyomozó minden ígéretét betartotta. Andy halálát
balesetnek nyilvánították, és sem engem, sem Millie-t nem
vizsgálták ki. A történet szerint Andy véletlenül zárta be magát
a padlásra, amíg én távol voltam, és kiszáradásban halt meg. Ez
azonban nem ad magyarázatot a zúzódásokra és a hiányzó
fogakra. Connors nyomozónak voltak barátai a halottkémi
hivatalban, de Winchesterék az egyik legfontosabb és
legbefolyásosabb család az államban.
Vajon tudnak róla? Van fogalmuk róla, hogy én vagyok a
felelős a haláláért?
Evelyn és Robert a koporsó irányába indulnak. Alig ismerem
Robertet, aki épp olyan jóképű, mint a fia, és éppen sötét öltönyt
visel. Evelyn is feketébe öltözött, ami éles kontrasztot alkot a
hófehér hajával és a fehér cipőjével. Robert szeme duzzadt,
Evelyn viszont makulátlanul néz ki, mint aki most jött a
wellnesskezelésről.
Lehunyom a szemem, ahogy felém közelednek. Csak akkor
nézek fel, amikor Robert megköszörüli a torkát.
– Nina – szólal meg mély, karcos hangján.
Nyelek egyet.
– Robert…
– Nina. – Megköszörüli a torkát. – Szeretném, ha tudnád…
Hogy tudjuk, te ölted meg a fiunkat. Tudjuk, mit tettél, Nina. És
nem nyugszunk, amíg el nem érjük, hogy életed hátralévő részét
egy börtönben rohadva töltsd.
– Szeretném, ha tudnád, hogy Evelyn és én mindig itt leszünk
neked – folytatja. – Tudjuk, hogy egyedül vagy, és ha bármire
szükséged van, neked vagy Ceceliának, csak kérd!
–  Köszönöm, Robert. – A szemem kissé kikerekedik. Robert
mindig is egész kedves ember volt, ha nem is minden idők
legnagyszerűbb apukája. Az alapján, amit Andy mesélt róla,
 g gy p j pj y
gyerekkorában nem tartózkodott otthon túl sokszor. Többnyire
dolgozott, míg Evelyn nevelte őt. – Nagyon nagyra értékelem.
Robert kinyújtja a kezét, és gyengéden megérinti a fia vállát.
Vajon van fogalma arról, hogy Andy milyen szörnyeteg volt?
Valami fogalma kellett, hogy legyen róla. Vagy talán Andy
ennyire jól el tudta rejteni a személyiségét? Elvégre nekem
fogalmam sem volt róla addig, amíg nem kapartam a
padlásajtót.
Robert a szája elé kapja a kezét. Megrázza a fejét, suttogva
bocsánatot kér a feleségétől, majd kisiet a szobából. Kettesben
hagyott Evelynnel.
Evelynnel szeretnék kettesben maradni a legkevésbé. Ő nem
buta. Tudnia kellett, milyen problémák voltak a
házasságomban. Még ha Roberthez hasonlóan nem is tudta, mit
tett velem a fia, minden bizonnyal érezte a köztünk lévő
súrlódásokat.
Tudnia kellett, hogy mit érzek iránta.
– Nina – szólal meg fanyarul.
– Evelyn – felelem.
Lenéz Andy arcára. Próbálok olvasni az arckifejezéséből, de
nem könnyű. Nem tudom, hogy a botox miatt van-e, vagy
mindig is így nézett ki.
–  Tudod – kezdi –, beszéltem egy régi barátommal a
rendőrségen Andyvel kapcsolatban.
Összeszorul a gyomrom. Connors nyomozó szerint az ügyet
lezárták. Andy folyton az orrom alá dörgölte, hogy van egy
állítólagos levél, ami a halála esetén el fog jutni a rendőrséghez,
de tudtommal nem érkezett oda semmiféle levél. Sosem tudtam
meg, hogy azért-e, mert soha nem is létezett, vagy azért, mert a
nyomozó megszabadult tőle.
– Ó! – Ez minden reakció, amire képes vagyok.
–  Igen – motyogja. – Elmondták, hogy nézett ki, amikor
rátaláltak. – Ravasz tekintete szinte belém fúródik. – Meséltek a
hiányzó fogairól is.
Ó, istenem! Tudja!
Biztosan tudja. Bárki, aki tud róla, milyen állapotban volt
 j y p
Andy szája, amikor a rendőrség rátalált, az valószínűleg meg
van róla győződve, hogy a halála nem volt véletlen. Senki sem
húzza ki a saját fogát. Önszántából nem.
Akkor hát mindennek vége. Amikor kisétálok a ravatalozóból,
a rendőrség minden bizonnyal ott fog várni rám. Bilincset
raknak a csuklómra, és felolvassák a jogaimat. Aztán életem
hátralévő részét börtönben töltöm.
De akkor sem fogok beszélni senkinek Millie-ről. Nem érdemli
meg, hogy őt is megbüntessék. Ő adott nekem esélyt a
szabadságra. Kihagyom ebből.
– Evelyn – szólalok meg fojtott hangon. – Én… én nem…
A tekintete visszasodródik a fia arcára, a hosszú szempilláira,
amik örökre lecsukódtak. Összeszorítja az ajkait.
– Mindig mondtam neki – folytatja –, hogy mennyire fontos a
fogápolás. Mondtam neki, hogy minden este fogat kell mosnia,
és ha nem teszi, büntetés jár érte. Aki megszegi a szabályokat,
az nem kerülheti el a büntetést.
Micsoda? Mit akar ezzel mondani?
– Evelyn…
– Ha nem vigyázol a fogaidra – teszi hozzá –, akkor elveszíted
a kiváltságot, hogy fogaid legyenek.
– Evelyn?
– Andy jól tudta ezt. Tudta, hogy ez a szabályom. – Felemeli a
tekintetét. – Amikor egy fogóval kihúztam az egyik tejfogát, azt
hittem, megértette.
Csak bámulom őt, túlságosan félek ahhoz, hogy megszólaljak.
Túlságosan félek a következő szavaktól, amelyek elhagyják a
száját. És amikor végre elhangzanak, eláll a lélegzetem:
–  Olyan kár – sóhajt –, hogy sosem tanulta meg igazán.
Örülök, hogy közbeléptél, és megtanítottad neki a leckét.
Tátva marad a szám, ahogy Evelyn még utoljára megigazítja a
fia fehér inggallérját. Aztán kisétál a ravatalozóból, engem
pedig otthagy.
 EPILÓGUS

MILLIE

– Meséljen magáról, Millie!

A márvány konyhapultnak támaszkodom Lisa Killefferrel
szemben. Lisa makulátlanul néz ki a fényes fekete hajával, amit
bonyolult francia kontyba tűzött a feje mögé, a krémszínű,
rövid ujjú blúzának gombjain megcsillannak a felhőkarcolók, a
konyhája pedig határozottan frissen felújítottnak tűnik.
Ha megkapom ezt az állást, ez lesz az első munkahelyem az
elmúlt közel egy évben. Volt néhány alkalmi munkám itt-ott,
azóta, hogy eljöttem a Winchester-házból, de az egyévnyi
fizetést, amit Nina utalt a bankszámlámra, nem sokkal azután,
hogy Andrew halálát balesetnek nyilvánították, mostanra
feléltem.
Még mindig nem értem, hogy tudta elintézni, hogy
megússzuk.
–  Nos… – kezdem. – Brooklynban nőttem fel. Gyakran
végeztem házimunkát másoknál, ahogy az az önéletrajzomból
is látszik. És szeretem a gyerekeket.
– Csodálatos!
Lisa ajkai mosolyra húzódnak. A lelkesedését azóta nem
értem, amióta betettem ide a lábam, tekintve, hogy minden
bizonnyal több tucat ember jelentkezett erre a házvezetői
állásra. Én még csak nem is jelentkeztem. Lisa volt az, aki
felvette velem a kapcsolatot azon a honlapon keresztül, ahol
feladtam egy hirdetést, és felajánlottam a takarítói és
gyerekfelügyeleti szolgálataimat.
A fizetés nagyszerű, ami nem meglepő, mert ez a ház bűzlik a
gazdagságtól. A konyha tele van a legújabb készülékekkel, és
biztos vagyok benne, hogy a tűzhely képes mindenféle
beavatkozás nélkül magától megfőzni a vacsorát. Nagyon
akarom ezt az állást, és próbálok magabiztosnak tűnni.
Próbálok arra az SMS-re gondolni, amit ma reggel kaptam
Enzótól:

Sok szerencsét, Millie! Ne feledd: ők járnak jól veled, ha

megkapnak!

És aztán:

Este találkozunk, miután megkaptad az állást.

– Mit keres pontosan? – kérdezem tőle.

–  Ó, a szokásosat. – Lisa a mellettem lévő konyhapultnak
támaszkodik, és megigazítja a blúza gallérját. – Valakit, aki
tisztán tartja a házat. Intézi a mosást. És néha főz valami
könnyűt.
–  Ezt tudom vállalni – felelem, bár a helyzetem nem sokat
változott az egy évvel ezelőttihez képest. Még mindig simán
végezhetnek egy háttérellenőrzést rólam. A
börtönbüntetésemet sosem titkolhatom el.
Lisa szórakozottan a konyhapulton lévő késblokkhoz nyúl. Az
egyik kés markolatával játszik, és éppen csak annyira emeli ki,
hogy a penge megcsillanjon a spotlámpa fényében. Egyik
lábamról a másikra állok, és hirtelen kényelmetlenül érzem
magam. Végül azt mondja:
– Nina Winchester nagyon ajánlotta önt.
Tátva marad a szám. Ez volt az utolsó dolog, amire
számítottam. Jó ideje nem hallottam már Nináról. Nem sokkal
azután költözött Kaliforniába Ceceliával, hogy Andrew
halálával minden lezárult. Nem használja a közösségi médiát,
de néhány hónappal ezelőtt küldött nekem egy szelfit, amin ő
meg Cecelia együtt vannak a tengerparton, napbarnítottan és
boldogan. Mindössze ennyi írt mellé:

Köszönöm ezt neked!

Talán a köszönetnyilvánítása másik módja az, hogy beajánl

engem egy házvezetői munkára. Határozottan úgy érzem, hogy
Lisa fel fog venni.
– Ennek nagyon örülök – felelem. – Ninával… csodálatos volt
együtt dolgozni.
Lisa bólint, és továbbra is a késsel játszadozik.
– Egyetértek. Csodálatos.
Újra elmosolyodik, de van valami furcsa az arcán. Szabad
kezével újra megigazítja a blúza gallérját, és ahogy az anyag
elmozdul, akkor látom meg.
Egy sötétlila zúzódás borítja a felkarját.
Emberi ujjak formájában.
A válla fölött a hűtőszekrényre nézek. Ott van egy mágnes.
Alatta egy fénykép, amelyen Lisa egy magas, zömök férfival
látható, aki egyenesen a kamerába néz. Elképzelem, ahogy a
férfi ujjai Lisa vékony karjára fonódnak, és olyan erősen
szorítja, hogy sötétlila nyomokat hagy vele.
A szívem úgy kalapál, hogy megszédülök. És most végre
leesik. Értem, hogy Nina miért ajánlott engem annyira ennek a
nőnek. Ismer engem. Talán jobban is, mint én magamat.
– Szóval – Lisa visszacsúsztatja a kést a fakockába, és kihúzza
magát, kék szemét aggódva tágra nyitja. – Tudna segíteni,
Millie?
– Igen – felelem. – Azt hiszem, igen.
 LEVÉL FREIDÁTÓL

Kedves olvasóim!

Szeretnék hatalmas köszönetet mondani, amiért úgy

döntöttetek, hogy elolvassátok A téboly házát. Ha tetszett, és
szeretnétek értesülni a legújabb könyveimről, csak iratkozzatok
fel az alábbi linken! Az e-mail-címeteket soha nem osztjuk meg,
és bármikor leiratkozhattok.

www.bookouture.com/freida-mcfadden

Remélem, tetszett A téboly háza, és ha igen, nagyon hálás

lennék, ha írnátok róla egy rövid értékelést. Nagyon szeretném
hallani a véleményeteket, és sokat jelent, ha segítetek az új
olvasóknak, hogy rátaláljanak a könyveimre.
Imádom megismerni az olvasóimat! Küldjetek egy e-mailt a
zzziatrist@gmail.com címre – és ne lepődjetek meg, ha
válaszolok! A Facebook-oldalamon keresztül is kapcsolatba
léphettek velem.
Nézzétek meg a honlapomat is!
A címe: www.freidamcfadden.com.
Ha további információkat szeretnétek megtudni a
könyveimről, kövessetek az Amazonon! A Bookbubon is
megtaláltok.

Köszönöm!

Freida
 LÉPJ KAPCSOLATBA FREIDÁVAL!

facebook.com/freidamcfaddenauthor
twitter.com/Freida_McFadden
instagram.com/zzziatrist
goodreads.com/7244758.Freida_McFadden
amazon.com/Freida-McFadden/e/B00ELQLN2I
bookbub.com/authors/freida-mcfadden
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Szeretném megköszönni a Bookouture-nek, hogy esélyt adott a

kéziratomnak, és eljuttatta a művemet a közönségének. Külön
köszönet a szerkesztőmnek, Ellen Gleesonnak, aki elképesztően
alapos! Köszönöm a bétaolvasóimnak, Kate-nek és Nelle-nek is.
Köszönöm Zacknek a kiváló tanácsokat. És mint mindig,
köszönöm hihetetlenül támogató olvasóimnak – értetek teszem
ezt! És köszönöm, Val, hogy olyan sasszemed van!
{1} Örülök a találkozásnak. (olasz)

{2} Veszély (olasz)

{3} Idézet A Simpson család egyik epizódjából.

{4} Őrült vagy! (olasz)

{5} Mi a fene… (olasz)

{6} Mi? (olasz)