Elek Sándor, az egykori magyar diplomata, feleségével, Olgával és két

serdülőkorú gyerekével hosszú évek óta tehetős üzletemberként

Moszkvában éli mindennapjait. Amikor az általa alapított magyar-
orosz nemzetközi vállalkozás csődbe megy, és a hitelek miatt
mindenüket elvesztik, a család egyetlen kiútja az marad, hogy az Olga
családi örökségeként rájuk maradt és évtizedek óta üresen álló régi
dácsába beköltözve önfenntartóvá váljanak.
Úgy tűnik, hogy a családnak sikerül megtalálnia az áhított nyugalmat,
ám a Voronyezs melletti csendes erdő szélén megbúvó dácsa sötét
titkokat őriz. A család tagjait szörnyű, rejtélyes álmok kezdik kínozni, és
különös események sora veszi kezdetét: időnként hamut találnak a
berendezések alatt, majd a bútorokon és a falon is égésfoltok jelennek
meg, amik idővel tovább terebélyesednek. A házba érkező vendégek
némelyike pedig nyomtalanul eltűnik. Amikor a terjedő égési nyomok
már a család tagjainak testén is megjelennek, a férfi számára
nyilvánvalóvá válik, hogy az idejük meg van számlálva, és a túléléshez
mielőbb fel kell fednie a dácsa ördögi titkát.
John Cure, többszörösen Aranykönyv-díjra jelölt író, a feszültségkeltés
mestere, Magyarország egyik legnépszerűbb horror- és pszichothriller
írója. Legújabb, lebilincselő története nem hiányozhat egyetlen
thrillerkedvelő olvasó könyvgyűjteményéből sem!
 A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent
Hontalan lelkek (Hontalan lelkek-trilógia 1.), 2020
Rekviem egy halott lányért (Hontalan lelkek-trilógia 2.), 2021
Démonok ivadéka (Hontalan lelkek-trilógia 3.), 2021
A fekete esernyős férfi, 2021

Copyright © Győrffy-Kiss József, 2021

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

További grafikai munka: Németh Renáta
Szerkesztő: Kővári Bettina
Korrektor: Drabon Zoltánné
Tördelő: NovaBook

ISBN 978-963-5701-13-1

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2021

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/álomgyár
instagram.com/alomgyarkiado

Nyomta és kötötte a Korrekt Nyomdaipari Kft.

Felelős vezető: Barkó Imre
Olgának.
 1.

MOST

– Kezdhetjük? – kérdezi a velem szemben ülő ősz férfi. Mosolya

barátságos, de a tekintetében látom, hogy bizalmatlan velem valami
okból.
– Azt hiszem, igen – válaszolom, és kényelmesen elhelyezkedem a
magas támlájú székben.
– Nagyszerű! – mondja.
Mindig is nehezen viseltem az ilyen helyzeteket. Soha nem tudtam
igazán könnyen megnyílni másoknak. Zárkózott gyerek voltam, aki
képes volt még a boltban, sorban állás közben is stresszelni azon,
hogyan fog megszólalni, amikor rá kerül végül a sor. Aztán az iskolai
mesemondó és szavalóversenyek ezen oldottak valamit, és később
diplomataként, majd cégvezetőként tucatnyi tréninggel váltam
barátságos, határozott és kiváló kommunikátorrá. Minden gond nélkül
levezényeltem értekezleteket, beszéltem százak előtt, irányítottam a
cégem alkalmazottait, több száz üzleti tárgyaláson alkudoztam,
győzködtem másokat.
De ha egy olyan emberrel kerülök kettesbe, például egy ehhez
hasonló helyzetben, aki a vesémbe lát, és minden mozdulatomat és
szavamat figyeli, elemzi, és közben még jegyzetel is, miközben azt
várja tőlem, hogy én a lehető legmélyebb titkaimat és gondolataimat is
feltárjam, az továbbra is tud frusztrálni.
Ennek ellenére, a helyzethez mérten igyekszem minél inkább
ellazulni.
– Mennyi ideig fog tartani? – érdeklődöm.
– Amíg a végére nem érünk – válaszolja a férfi, és hátradőlve a
bőrfotelben keresztbe teszi a lábát, majd az ölében eligazgatja az
írótáblára csíptetett jegyzettömböt. – Van időnk. Ráérünk. Csak
meséljen el mindent nyugodtan! A legutóbbira nem emlékszik?
– Arra, hogy mennyi ideig tartott?
– Pontosan.
– Nem – csóválom a fejem.
 – Akkor abból sem emlékszik semmire, amit elmondott – állapítja
meg csöndesen a férfi, és valamit feljegyez a papírjára.
– Nem igazán – mondom csalódottan, de nem is nézek már rá. Az
ablakon kibámulva keresek néhány bárányfelhőt a kéklő égbolton. Nem
bírom ennek az embernek a tekintetét. Zöld és zavaros, akár egy folyó
holtágának a színe.
– Ahogy korábban, most is készítek hangfelvételt. Meglátjuk, ma
meddig jutunk.
– Hát, én is kíváncsi vagyok – bólintok, de továbbra sem nézek rá.
Gondolataim már valahol a közelmúltban járnak. Keresem a fonalat,
amit megfoghatnék, ahol elkezdhetném sokadjára felidézni a
történteket. Sokadjára. ki tudja, hányadszor?
Ahogy a tekintetem elkapom az ablakról, az asztallapra siklik, és
most észreveszek a férfi előtt egy barna papírmappát. A fedőlapok közt
kétujjnyi magasan hófehér gépírólap pihen élére rakva. A borító felső
harmadán jól olvashatóan szerepel a nevem és a város neve.

Alexander Elek, Voronyezs

Középen zöld filctollal írva ott áll egy évekkel előbbi keltezés,
amire nyomtatott betűkkel azt írták:

KORÁBBAN

Nem bírom megállni, hogy ne kérdezzek rá:

– Az micsoda? – kezdem nyújtogatni a nyakam, és egy kicsit előre
is dőlök a székemben.
Az ősz hajú férfi kigombolja az inge felső gombját, aztán
elmosolyodik.
– Azt én készítettem – közli közönyösen, de azért érzek némi
büszkeséget a hangjában. – Vagyis én írtam.
– Rólam? – kérdezem.
– Az eddig rendelkezésre álló információim alapján.
Környezettanulmányok, vizsgálati jelentések, tanúvallomások, ilyesmi.
Úgy gondoltam, hasznos lehet, ha leírom. Segíthet aztán abban, hogy
minden a helyére kerüljön.
 – Nekem is? – kérdezem.
– Főleg önnek – mondja.
– Ezek szerint elolvashatom? – A hangom elárulja az
izgatottságomat. Soha nem tudtam ilyen helyzetekben titkolni.
– Eljön annak is az ideje. Meglátjuk, meddig jutunk ma.
Nem válaszolok semmit, csak csöndben nézem az arcát.
Mély ráncok futnak a szája szegletében, arccsontja széles, szlávos,
a homloka pedig magas. Úgy tippelek, hogy benne járhat már a
hatvanban, de az ősz haját leszámítva alig látszik nálam idősebbnek.
– Kezdjem? – Megerősítést várok tőle.
– Persze! És ismét arra szeretném kérni, hogy mindent részletesen
meséljen el. Bármilyen részlet fontos lehet. Írja le a helyszíneket, az
embereket, az illatokat, és ne feledkezzen meg a saját érzéseiről sem!
És kérem, amennyire csak pontosan tudja, idézze fel a beszélgetéseket
is!
– Rendben! – bólintok, majd iszok egy korty vizet az asztalra
kikészített pohárból. – Hol kezdjem?
– Mondanám, hogy ahol szeretné, de javaslom, kezdjük el azon az
estén, amikor elkezdődtek a változások. Amikor először történtek
megmagyarázhatatlan események az otthonukban. Tehát kezdje azon az
estén, amikor is… És itt hadd idézzem önt szó szerint! – Belelapoz a
jegyzeteibe, aztán újra rám emelve szúrós tekintetét folytatja: –
„Amikor is a dácsa először az életünkre tört.”
Fészkelődni kezdek, majd lassan hátradőlök a székben. A puha
tömésű hátlap melegíti a lapockámat, mégis hidegrázás fut végig a
gerincem mentén.
Már a gondolattól is kiszárad a szám, hogy fel kell idéznem a
dácsában azt az estét, amikor minden örökre megváltozott.

***

Az elején leszögezném, hogy én soha nem szerettem azt a helyet. Már

az első alkalommal, amikor Moszkvából leutaztunk megnézni, rossz
érzésem volt az egész dácsával kapcsolatban. És itt nem arról van szó,
hogy nem ehhez voltam szokva, és a korábbi bőséget, fényűzést és a
kényelmes életet kellett az önellátó gazdaságra, konyhakertre és
fahasogatásra cserélni, hogy egyáltalán be tudjunk fűteni. Dehogy!
Erről szó sincs, hiszen én magam Magyarországon egy dél-dunántúli
kis faluban születtem.
A szüleim egyszerű, jóravaló emberek voltak. Első generációs
értelmiségi család volt a miénk. Szerény körülmények közt éltünk.
Olajkályhával tüzeltünk, nyaraláson soha nem voltunk, helyette a falu
határában lévő földekre jártunk, ahol a család megtermelte magának azt
a kis pluszbevételt, ami segített aztán egész évben a felszínen maradni.
Autóra soha nem telt a szüleimnek, kerékpárral vagy gyalog jártunk a
faluba, de hát nem voltak ott távolságok.
Jó volt nekem az az élet is, mert nyugalmat, boldogságot és
szabadságot adott. Amit aztán később soha nem éreztem, miután
önerőből, sok szorgalommal és erős akarattal sikerült előbbre jutni és a
Külügyminisztériumba kerülnöm.
Az igazán nagy sikereim a szüleim már nem láthatták. Ahogy
szerencsére a bukásomat sem, ugyanis viszonylag korán meghaltak.
Anyám az ötvenes éveinek a végén járt, amikor a hasnyálmirigyrák
végzett vele. Az emberek nem tudják, hogy milyen szörnyű is az a
betegség. Az anyámat, aki egész életében talán soha nem betegeskedett,
és mindig is egy mosolygós, életerős nő volt, napról napra elevenen
falta fel. Apám egy évvel később követte. Egy éjszaka egészen
egyszerűen csak megállt a szíve. Én azt hiszem, hogy anyám
elvesztésébe, a bánatba halt bele. Nem tudott tovább élni nélküle. A
tanításokon és az emlékeken kívül mára már semmi nem maradt
utánuk. A kis házat még akkoriban eladtam, és az első vállalkozás
beindításába öltem a pénzt.
A későbbi üzleti sikerek csak még több stresszt hoztak az életembe.
Úgy tűnt, a saját magam ura vagyok, de olyan tempót kellett diktálni,
hogy megtarthassam az elért eredményeket, és olyan sok volt a
vállalkozásokkal kapcsolatos feladat, hogy soha nem volt egy szabad
hétvégém sem. Mégis élveztem. Mégis boldog voltam. Az volt az
életem, amit magamnak választottam.
Szóval, amikor Voronyezs mellé költöztünk a dácsába, azzal
nekem nem az volt a gondom, hogy kiesett a fenekem alól a Mercedes,
és nem egy titkárnő intézte körülöttem a kisebb ügymeneti dolgokat.
Mert azt tudni kell, hogy ott éreztem újra olyan szabadnak magam,
mint gyerekkoromban. Közelebb kerültem a természethez. Ismét azt
éreztem, hogy két lábbal állok a földön. És ott volt nekem mindenki,
aki csak fontos volt az életben. Olga és a gyermekeink. Végre azokra
irányulhatott minden figyelmem, akiket valóban szerettem, és nem
olyan emberek kegyeit kerestem, akiket meg akartam győzni arról,
hogy akkor járnak a legjobban, ha a mi cégünkkel kötnek üzletet.
De valahogy mégsem volt minden kerek, és az a dácsa egyszerűen
nyomasztott. Volt benne valami fenyegető. Persze ez így most tudom,
hogy furán hangzik, de ha elmesélem a történteket, akkor
nyilvánvalóvá válik, hogy nem ok nélkül volt ez a különös érzésem.
Eleve, ha belegondolunk, hogy az egész épület valamikor a
századelőn épült, és tíz éve nem lakta senki. Persze még egészen jó
állapotban volt, amikor elkezdtük a felújítást. De ott állt ez a kétszintes,
tetőtér-beépítéses dácsa az erdőben. A legközelebbi kis falu is
kilométerekre, és az aszfaltúttól még másfél kilométernyit kellett
autózni egy szűk, poros földúton, hogy elérjük. Nekem már ettől is
megingott a biztonságérzetem. Olga persze imádta, hiszen őt sok
gyerekkori emlék kötötte oda.
Tehát így utólag hazugság lenne azt mondani, hogy nem szerettem
ott élni, és nem éreztem jól magam a családommal. Mert évekig jól
ment minden. Igazság szerint magam sem hittem, hogy így lesz. Féltem
azért attól, hogyan fogom viselni az elszakadást a modern nagyvárostól.
De aztán úgy gondoltam az egészre, mint valami jól kiérdemelt korai
nyugdíjas évekre. Csak épp a bankszámlánkon nem volt semmi
megtakarítás, és nyugdíjat sem folyósított nekem senki.
Igazából minden nehézségünk ellenére jól elvoltunk. Pontosan úgy
működtünk, mint egy család.
Egészen addig, amíg be nem ütött a ménkű.
Még az utolsó este is éppolyan derűs és kicsit őrült volt, mint
korábban. Nagyon szerettem Olgával és a gyerekekkel bolondozni.
Mindig is azt vallottam, hogy a boldog élethez kell egy csipetnyi
őrültség, kell a jó humor. Odakint az erdei dácsában pedig kimondottan
fontos volt, ne vegyük magunkat túl komolyan.
Emlékszem, hogy azon az estén vacsora után arról beszéltem a
gyerekeknek, hogy jövő őszre végre felépülhet az első vendégház a
dácsa mögötti területen. Mivel régi tervünk volt, hogy beindítjuk ott a
falusi turizmust.
Aztán amikor felálltam a konyhaasztaltól, véletlenül kiszaladt egy
hangosabb szellentés. A gyerekek erre persze hangosan felnevettek.
Ami nem is csoda, hiszen az ember már gyerekkorában elkezdi a
durrogtatás kellemetlen élét egy kis vidámsággal, poénokkal elütni.
Ennélfogva én is mindig igyekeztem az ilyen helyzeteket humorosan
kezelni Olga és a gyerekek előtt.
– Na, ez a vendégház bizony megépül, mert rá is eregettem!
Olga felvonta a szemöldökét, és neheztelőn nézett rám.
Még ennyi év után is el tudtam veszni abban a gyönyörű mélybarna
szempárban. Annyira harmonizált a karamellszínű bőrével és a
szénfekete hajával, hogy ha tudtam volna rajzolni, bizony mindennap
megfestem!
– Korábban azt mondtad, hogy ha rátüsszentenek valamire, akkor
az megerősítést jelent a mondandóra. Akkor most mi az igazság?
– Rendben, de már Oroszországban vagyok. És én most
ünnepélyesen kihirdetem, hogy a családunkban ezentúl nemcsak az
számít, ha rátüsszentünk, hanem az is, ha ráköhögünk, ráböfögünk,
rácsuklunk, vagy épp, ahogy én az előbb, rászellentünk.
A gyerekek az asztalnál ülve hangosan nevettek. Tolja annyira
élvezte, hogy majd kiesett a száján. Irina csak visszafogottan
kuncogott, akár az édesanyja.
– Mondjuk, szerintem ez kettőt is ért megerősítésben. Olyan
orrfacsaró. Szerintem még Voronyezsben is érzik. Jobb is lesz, ha
kimenekíted a gyerekeket, Olga!
– Apa, te megint dilis vagy! – vihogott Tolja, és felemelte a kezét,
hogy a tenyerébe csapjak.
– Így van, adj egy ötöst! Amilyen erős szaga van, még az is lehet,
hogy gyilkos mustárgáz. Jobb lesz, ha kitelepítjük a családot.
– Elég lesz, Alex! – dobta hozzám a törlőkendőt Olga nevetgélve.
Szemlátomást jól szórakozott a kis előadásomon. Valójában
mindnyájan szerették, hogy bármikor képes voltam velük egy kis
bolondozásra, csak hogy javítsam a kedélyüket.
– Mindenesetre egy darabig még ne gyújtsatok gyufát, nehogy
berobbanjon! – kontráztam rá az eddigiekre.
– És mit ettél, apa? Babot? – kérdezte Irina huncut kis tekintettel
fürkészve a póló alatt dudorodó pocakom.
– Dehogy! Épp azt, amit ti. Szóval ezért sem értem, mi okozza ezt a
gázosodást nálam.
 – Talán a reggeli két körte az oka, szívem – emlékeztetett Olga, és
elkezdte leszedni az asztalt. Irina lecsúszott a székről, és hozzáfogott
segíteni az anyjának.
– Akkor bizony az már rendesen megerjedt bennem – húztam el a
számat színpadiasán, kicsit bohóckodva a mondandómhoz. De a
lányokat már nem igazán érdekelte az egyszemélyes show-műsorom, és
Tolja is a mobiltelefonját kezdte nyomkodni. Magam maradtam a saját
bejáratú kabarészínpadomon.
Hirtelen magányos érzés fogott el. Mintha a családom tagjai
nélkülem is boldogulnának, és lassan már arra sem vagyok jó, hogy egy
kis színt hozzak az életükbe.
A fiam már kilencéves volt, igazi nagyfiú, Irina pedig majdnem
betöltötte a hetedik életévét.
Amíg a nappalok nagy részét, ha jó idő volt a kertben, a dácsa
körül töltöttük, addig a családi esték központi helye a földszinten
egybenyitott nappali és étkező volt. A gyerekek vagy a televízió előtt
ültek, vagy a konyhaasztalnál, ahol Olga is gyakran tanult Irinával.
Olyankor Tolja a szobájában készült a másnapi iskolára.
A szünidőben persze tankönyveknek és füzeteknek nyoma sem volt
a házban. Vagy legalábbis Tolja úgy tüntette el, hogy még véletlenül se
akadjak bele egybe. Gondolom, semmit nem akart olyankor látni, ami
az iskolára és a tanulmányokra emlékezteti.
Késő este aztán mindnyájan az emeleten voltunk. A hálószobánk a
gyerekszobák mellett volt. Tolja és Irina egy éve költöztek külön
szobába. Korábban egy közös szobájuk volt, amit aztán Tolja örökölt,
mert az volt a nagyobb, és Irina ment át egy új helyre. Egy igazi kis
lányos zugot alakítottak ki az anyjával. Pasztellszínek mindenütt.
Festett lambéria, puha párnák, selyem. Egyszerre volt harmonikus,
stílusos és kislányosan cuki.
Tolja szobája sokkal komorabb, fiúsabb volt. Kék falak, szürke
ágytakaró és még szürkébb íróasztal. A hosszabbik falon nagy méretű
üzenőtábla lógott, amihez Tolja nagyon ragaszkodott. Kinyomtatott
fotókkal, jegyzetekkel és saját rajzaival volt teleaggatva. Nagyrészt
szibériai kozák harcosokról készített rajzokat. A haját is úgy kellett
körben felborotválni, és csak a feje búbján növesztette. Ahogy elnéztem
az iskolában, akadt még néhány gyerek, akik ezt az irányvonalat
követték. Szamurájok, vikingek, kozákok. Harcosok, akik mindig
népszerűek a fiatal fiúk körében.
Az este hátralévő részét a gyerekek saját szobájukban töltötték, mi
Olgával a hálószobánkba vonultunk vissza, és szokásunkhoz híven
olvastunk. A hálóban soha nem volt televízió. Se nálunk, se a
gyerekeknél. Hamar rávezettük őket arra, hogy alvás előtt már nem
szerencsés a szemet a televízió, a számítógép vagy a mobiltelefon
képernyőjének kitenni. A nyugodtabb alvás érdekében jobb pihentetni a
szemet és az agyunkat.
Amikor kiköltöztünk a dácsába, eleinte nem aludtam valami túl jól,
de később aztán helyreállt a rend, és mélyen átaludtam az éjszakákat.
Talán egyszer vagy kétszer ébredtem csak fel, hogy a mosdóba menjek
könnyíteni magamon.
Azon a tavaly júliusi éjszakán is így lehetett, de mégis felriadtam
hajnalban a robajra.
Mintha egy lövést hallottam volna. Azonnal felültem az ágyon, és
az álom szempillantás alatt elillant a szememből. Éber voltam, akár egy
zsákmányra leső macska. Abban a pillanatban aztán egy másik lövés is
követte az elsőt, és erre már Olga is kinyitotta a szemét.
A dörrenés az egész házat megrázta. Egyértelműen be tudtam
azonosítani, hogy a földszintről jött a hang.
Odakint már megjelentek a nap első sugarai, az égbolt kékesszürke
vászonként feszült az erdő fölött.
A rádiós óra digitális számlapjára pillantottam. Öt óra tizenhárom
perc volt. Mindjárt itt a reggel.
– Mi az? – fordult felém a karomba kapaszkodva Olga.
– Nem tudom – válaszoltam neki. Meg akartam nyugtatni, így egy
csókot leheltem a homlokára. Bőre meleg volt, és száraz. Kedvem lett
volna azonnal a combja közé bújni, és kiélni a férfiasságomat,
csakhogy nem ez volt a megfelelő pillanat.
– Mintha lövést hallottam volna – állapította meg.
– Nekem is úgy tűnt.
– Kintről jött?
– Nem tudom. – Tanácstalanul megráztam a fejem, és közben
leszálltam az ágyról. – De az képtelenség. Megyek, megnézem, mi a
helyzet odalent. Közben meglesem a gyerekeket is. Lehet, ők is
felébredtek a hangos zajra.
 Mezítláb lépkedtem végig a tölgyfa padlón. A faépítésű régi
dácsában mindent tölgyfa padló és falambéria borított. A legtöbb
helyen kellően el volt már öregedve, hogy nyikorogjon a lépteink súlya
alatt.
– Légy nagyon óvatos! – kérte Olga, miközben már ő is kibújt a
vékony takaró alól. Az ilyen meleg, nyári éjszakákon nyitott ablaknál,
takaró nélkül aludtunk, legfeljebb egy ágyneműhuzat vagy
lepedővastagságú pokróc takarta a testünket.
– Maradj itt, amíg nem szólok! Kérlek!
Olga egyetértve bólintott, de azért láttam még, hogy engem
követve lopakodott a résnyire nyitva hagyott hálószobaajtóig, és
óvatosan kilesett az átjáróba.
A gyerekek szobájába benézve mindkét gyereket ébren találtam.
Irina rémülten kuporgott egy nagy macit szorongatva, Tolja viszont az
ablakon kukucskált kifelé. Azt gondolhatta, a zaj, ami felverte az
álmából, az udvarról jött. Mindkettőjüket átkísértem a hálószobába,
hogy együtt legyenek az anyjukkal, amíg én lemegyek, és
elővigyázatosan kémlelem a földszintet.
Már a lépcsőfordulóban tartottam lefelé, amikor az orromat
megcsapta a lőpor semmivel sem összetéveszthető, átható szaga. Jól
ismertem, mert én is tartottam egy engedély nélküli sörétes
vadászfegyvert az egyik hátsó udvari tárolóban, és időnként célba is
lőttem vele, hogy gyakoroljak. Nem vadásztam soha, inkább csak a
biztonságérzet miatt kellett. Épp ezért egy pillanatra még az is
megfordult a fejemben, hogy valaki az én fegyverem vette elő a
raktárépületből, és most a házba betörve elsütötte.
Talán a környező faluból keveredtek ide részeg kamaszok?
Csakhogy a puskát elzárva tartottam egy fém fegyverszekrényben.
Nem hiszem, hogy azt zajtalanul tudták volna feltörni, mi pedig a
nyitott ablak mellett meghallottuk volna.
Nem tudtam, mire számíthatok, és mivel vagy inkább kivel találom
szembe magam odalent, viszont a lőpor szaga egyre szúrósabb volt.
Ahogy leértem a lépcsőn, a földszinten lévő központi helyiségekre
egészen jól ráláttam.
Az ablakokon túl már elég világos volt ahhoz, hogy a nappaliban és
az étkezőben lássam, ha bármi megmozdul.
 Ugyan fakó árnyékok kucorogtak a sarkokban, de azokat a házba
beszökő kora reggeli napfény űzte oda.
Remegő gyomorral, de annál magabiztosabb léptekkel vágtam át a
némaságba burkolódzó helyiségeken, bejárva az egész földszintet.
Az Olga szüleitől örökölt dácsa, amit az utolsó megtakarításunkból
és banki kölcsönből felújítottunk, minden idegenkedésem ellenére
olyan volt, akár egy mesebeli erdőben elhagyott építészeti csoda.
A 19. század végén épült, kétszintes és tetőtér-beépítéses faház
volt, a legapróbb részletekig kidolgozott díszítésekkel és az orosz
építészet 13. századi templomait idéző, sisakszerűen magasodó két kis
toronnyal. A ház magán viselte az orosz építészet és kultúra jellemzőit,
a ház központi részeiben felbukkanó, Bizáncra emlékeztető díszítések
formájában, valamint román kori boltívek és nagy terek vették körül.
A földszinten nappali, étkező és konyha kapott helyet, mosdóval,
tárolóval és egy hálószobával kiegészülve. A hálószobát nem
használtuk. Arra gondoltunk, hogy átmenetileg jó lesz vendégszobának,
mi meg úgy voltunk vele, hogy szívesebben alszunk fent, amíg a
gyerekek nem érik el a kamaszkort, aztán majd leköltözünk.
Miközben többször is körbejártam mindent odalent, kérésemmel
ellentétben Olga is megérkezett. A lépcső alján nyugtalanul, topogva
figyelte, ahogy a felderítő köröket rovom. Ahogy a szemem sarkából
láttam, a gyerekek is lelopakodtak a lépcsőfordulóig, és onnan
nyújtogatták a nyakukat.
– Semmi – mondtam higgadtan Olga felé fordulva, közben
értetlenül tártam szét a karom. – Az égvilágon semmi nyoma annak,
hogy bárki is járt volna itt. Semmi. Nulla.
Olga a fejét csóválta.
– Nem értem – mondta tanácstalanul nézve rám, mintha továbbra is
tőlem várna valami magyarázatot a megmagyarázhatatlanra. –
Hallottam a lövést.
– Én is. És valójában két lövés volt, nem egy. Az egyikre riadtam
fel én, a másodikra pedig te. Gyors egymásutánjában volt a kettő.
Szinte néhány másodpercnyi különbséggel. Csakhogy én már az elsőre
is úgy ültem fel az ágyban, mint akit felhúztak, így a másodikat már
tisztán hallottam.
– Biztos vagy benne, hogy a házból jött? Nem hallhattad innen.
 Megemeltem az állam, és könnyed csuklómozdulatokkal levegőt
legyeztem az orrom alá.
– Érzed ezt? – kérdeztem Olgától.
– Mit?
– Puskapor – szólt le Tolja a korlát mögött felágaskodva.
– Így van – helyeseltem. – Puskaport érezni a levegőben.
– Ez a szúrós szag? – kérdezte Olga fintorogva. Láttam rajta, hogy
egyáltalán nem nyugodott meg.
– Igen. Márpedig, ahol puskapor szaga van a levegőben, ott
valakinek egy fegyvert is el kellett sütnie.
Olga feljebb lépett a lépcsőn két fokot. Azt hittem, megindul vissza
az emeletre, de aztán mégis lefelé indult, egyenesen hozzám jött.
Közben felpillantott a gyerekekre, és rájuk mutatott: – Ti maradjatok
ott!
Tolja a korlát fölött kukucskált, míg a kishúga a jobbján guggolva a
szépen megmunkált díszlécek közé préselte az arcocskáját. Amikor
csak rájuk néztem, gyönyörködtem bennük. Sötétbarna szemek, a jeget
is megolvasztó tekintet, fekete haj és ellenállhatatlan mosoly. Akár az
anyjuk. Mintha csak Olga nélkülem klónozta volna őket. Talán csak a
szlávos arcélük helyett kapták az én finomabban gömbölyödő
járomcsontomat és a vastag szemöldököm. Anyám azt mondta volna,
hogy szépek, akár egy festmény.
– Mi ez az egész, Alex? – szegezte nekem a kérdést. Vádlón nézett
rám, és ezt az arcát soha nem szerettem. Nem értettem, hogy miért
gondolja, hogy a lövéseknek köze lehet hozzám. Vagy még inkább,
hogy nekem van közöm a lövéshez.
– Ott aludtam melletted az ágyban. Éppannyit tudok erről az
egészről, mint te. Két lövés dörrent, de itt nincs semmi.
Körbeforogtam magam körül, majd újra járkálni kezdtem a
nappaliban, bekukucskálva minden bútor mögötti szegletbe. Olga
némán követett a szemével. Láttam rajta, hogy igyekszik leplezni a
zaklatottságát.
Odamentem az ajtóhoz, és próbaképpen rányitottam. Nem is
lepődtem meg azon, hogy csukva találtam.
– Zárva – mondtam Olga felé fordulva.
Néztem, ahogy nagyot sóhajt, és a füle mögé simítja a kóbor fekete
hajtincseket. Ott állt egy könnyű kis pólóban, és ahogy a pamut a
kívánatosan gömbölyű csípőjére simult, kivillantva a buja, forró húsát,
minden szörnyűség ellenére azt gondoltam, hogy szerencsés férfi
vagyok.
– Hogyan is lehetett volna másképp? – vonta meg aztán a vállát, és
megnyugodni látszott. – Nem jöhetett be senki az otthonunkba.
– De mégis hallottunk valamit. És a puskaport is érezni –
erősködtem, de ahogy kimondtam, azonnal rájöttem, hagyni kellene a
családom felfokozott érzelmi reakcióit lenyugodni, aztán később
visszatérni a témára, és kivesézni. Így hát bólintottam, és elindultam a
konyha felé.
– Nekem már kiment az álom a szememből. Amúgy is mindjárt
ébredni kell. Iszom inkább egy kávét.
– Majd én odateszem – mondta Olga, azzal elindult az ellentétes
irányba, fel a lépcsőn. – Csak előbb visszadugom az ágyba a
gyerekeket. Ők hátha tudnak még aludni.
– Kétlem. De próbáld meg! Én addig magamra kapok valamit, és
szétnézek az udvaron.
Az emeleten felhúztam egy farmer rövidnadrágot, belebújtam egy
fekete pólóba, amire cirill betűkkel azt nyomtatták: „Apa, a hős!”, aztán
kimentem a ház elé. A verandán belebújtam a kinti papucsomba, ami
olcsó volt, valami fröccsöntött klumpaszerű műanyag vagy gumianyag,
mindenesetre nyűhető, eldobható, könnyen pótolható.
Miközben bejártam a ház körüli apró kavicsokkal borított területet,
majd hátramentem a melléképületek és a kerti fóliasátrak közé, azon
gondolkodtam, hogy mégiscsak ideje lenne egy kutyát hozni a házhoz.
Nem kellene túl nagy testű, elég egy kis közepes méretű. A lényeg,
hogy lelkes kis házőrző legyen, aki jelez, ha valami mozgást észlel.
Olga egyedüli gyerekként nőtt fel, és a szüleivel sok időt töltöttek
ebben a dácsában. Ahogy sok városi orosz család, az övék is részt vett
annak idején a dácsamozgalomban. Amikor a városban lakók elkezdtek
vidéken telkeket venni, kerti házakat, dácsákat építeni. Aztán a
családok késő tavasztól kora őszig kint töltötték a szabadidejük nagy
részét. A zöldségeskertekben meg tudtak maguknak termelni szinte
mindent, amire szükségük volt. A többletet pedig elosztogatták,
elcserélték más családokkal. Őket hívta a köznyelv dácsnikoknak.
Olga szülei is dácsnikok voltak, minden hétvégét itt töltöttek. Majd
aztán idővel a városból ki is költöztek. Olga, ahogy nekem mesélte,
egészen kislány kora óta szeretett volna egy kutyát, de a lakásban nem
lehetett, aztán amikor a dácsába költöztek, az apja hozott egy kutyát a
szomszéd faluból, valami régi barátjától. Valami kis pásztorkutya
lehetett, nem volt már egészen kölyök, de még felnőtt kutyának sem
lehetett volna mondani. Csakhogy egy nap, amikor Olga az udvaron
játszott a kutyussal, amaz egy óvatlan pillanatban a feleségem felé
kapott, és megharapta a vállán, és az arcán is megsebesítette. Utóbbinak
szerencsére semmi nyoma nem maradt a bőrén, viszont a vállán még
mindig éktelenkedik az esetről árulkodó heg.
Azt tudni kell, hogy a volt apósom nem volt valami könnyű
természetű ember. Bizonyos helyzetekben hamarabb cselekedett, mint
gondolkodott volna. Így volt ez akkor is. A kutyát levitte a kertbe, és
egy ásóval agyonverte. Mindezt úgy, hogy Olga sírva könyörgött neki,
ne bántsa a kutyáját.
Végül ez az egész esemény olyan mély nyomot hagyott a
feleségemben, hogy attól fogva nem volt kutyája. És amikor
ideköltöztünk, én az első teendők egyikének jelöltem meg, hogy
kellene egy jófajta kis korcs házőrző az udvarra, de ő minden
próbálkozásomat határozottan elhárította. Azt mondta, hogy majd
idővel.
Talán most jött el az ideje.
Az udvaron semmi nyomát nem láttam annak, hogy bárki is járkált
volna a ház körül. Közben eszembe jutott a saját fegyverem, mert
felsejlett a lövések utáni első gondolataim egyike, hogy esetleg az én
puskámmal lőttek.
Bementem hát a tárolóba, és ellenőriztem a tömör acélból készült
fegyverszekrényt. Zárva volt.
Mivel a kulcsot nem vittem magammal, így nem tudtam kinyitni és
megnézni, de ahogy megmozgattam, hallottam a hangján, és éreztem a
súlyán, hogy a helyén van.
Mire visszamentem a házba, már a frissen főtt kávé illata fogadott.

***

Annak ellenére, hogy aztán egész nap nem akartam szóba sem hozni a
virradáskor történt különös eseményeket, nem hagyott a dolog
nyugodni. Bár Olga sem említette, láttam rajta, hogy foglalkoztatja.
Hogyan is lehetett volna ez másképp? Mégiscsak az otthonunkban, a
személyes terünkben történt valami megmagyarázhatatlan.
Délelőtt a ház körüli teendőkkel foglalatoskodtam, és régi
kacatokat kezdtem selejtezni. Valahogy úgy kötődtem minden
elromlott, elszakadt használati tárgyhoz, hogy képtelen voltam
megválni tőlük. Olga gyakran mosta meg a fejem azért, hogy mindent
csak gyűjtök, és lassan már mozdulni sem lehet azoktól a kacatoktól,
amiket a tárolóban és a padlástérben felhalmoztam.
Csakhogy ezek nem kacatok voltak, hanem valamikor használtuk
őket, és mivel csak úgymond üzemképtelenek lettek, vagy egyszerűen
lecserélődtek a modernizáció során, a legkisebb semmivel is úgy
voltam, hogy jó lehet még valamire. És aztán, ha akkor nem találom,
mert kidobtam, nagyon fogom bánni. Igazság szerint jószerivel csak
úgy tudott tőlem megszabadulni bármi, amit bevittünk egyszer az
életterünkbe, ha megsemmisült.
Aztán nem olyan régen az volt a feleségem javaslata, hogy
egyezzünk meg abban, amit nem használok legalább két-három éve, azt
vélhetően már soha nem is fogom elővenni. Szóval megadtam magam,
és azon a napon ezeket a tárgyakat selejteztem. Nekem meg olyan
nyomorult érzésem volt, mintha valami közeli rokont temettünk volna.
A padlástérben lévő két helyiséget soha nem rendeztük be, így az a
terület volt a ház raktára. Én csak Purgatóriumnak hívtam, mert
innentől kezdve úgy gondoltam rá, hogy itt időznek a használaton
kívüli dolgok, aztán majd innen vagy megüdvözülnek, vagy mennek az
örök süllyesztőbe.
Ebéd után folytattam a délelőtt megkezdett munkát, odalentről
hallottam a porszívó zúgását. Nem sokkal később Olga feljött hozzám a
tetőtérbe.
Ahogy megállt előttem az ablakon betörő vakító fénynyalábban,
fekete egyenes szárú haja köré glóriát szőtt a verőfény.
– Koszos az ablak – közölte egy lopott pillantásból megállapítva. –
A héten egyik nap feljövök ide is, és lepucolom.
– Nekem jó így – vontam meg a vállam. – Más pedig úgysem látja.
A gyerekek sem járnak már fel. Emlékszel, amikor még kisebbek
voltak, Tolja mindig itt épített bunkert magának és Irinának?
Dobozokat és kiselejtezett bútorlapokat használt. Egészen jó érzéke
volt hozzá. Mindig azt mondtad, hogy majd építész lesz.
 – Talán tévedtem? – kérdezte Olga.
– Végül is jó kézügyessége van.
– És rajzol is. Még megjöhet a kedve az építészethez.
– Kiderül, hová alakul – mondtam végül. Jobbnak láttam ezt a
témát azonnal rövidre zárni.
Olga szívesen tervezgette a gyerekek jövőjét. Elképzelte, hogy ki
milyen életet fog élni. Persze mindenki sikeres lesz, és kellően tehetős.
Tolja ügyvéd lesz, vagy építesz, Irina pedig gyermekorvos. Talán
minden szülő így van vele, de én mégis annyira el tudtam őket képzelni
valami teljesen hétköznapi munkakörben is. Miért ne lehetne az én
gyermekem boldog akkor, ha, mondjuk, egyszerűen csak egy apró, de
fontos fogaskereke az életünk működésének? Mint ahogy minden
ember munkája kellően fontos ahhoz, hogy a világ haladjon a
medrében, és biztonságban, nyugalomban élhessünk.
Amikor Olga a gyermekeink jövőjét tervezte helyettük, én mindig
csak arra gondoltam, hogy már annak is örülni fogok, ha nem siklik ki
az életük úgy, ahogy a miénk. Nekem épp elég, ha nem cseszik el.
– Eszembe jutott valami a történtekkel kapcsolatban – közölte
hirtelen Olga, egyúttal magyarázatot adva a szokatlan tetőtéri
látogatására.
Mivel a saját gondolataimmal voltam elfoglalva, sem a hangsúlyt,
sem a mondatot nem értettem pontosan.
– Mármint nekem eszembe jutott-e valami? – kérdeztem.
– Dehogy! Nekem jutott eszembe.
– Éspedig?
Előrelépett a fényből egy árnyékosabb zugba, de így közelebb
került hozzám.
– Azon gondolkodtam, hogy valami magyarázatnak lennie kell erre
az egészre. Mert nem álmodtuk, ez biztos. Nincs olyan, hogy
mindnyájan ugyanazt álmodjuk. Vagyis én még nem hallottam ilyenről.
– Én sem – erősítettem meg.
– Tehát a hangot hallottuk. Arra is gondoltam, hogy hangrobbanás
volt. Tudod, ilyen katonai gépek.
– Vadászrepülőkre gondolsz?
– Igen.
– Az nekem is megfordult a fejemben reggel.
 – Igen, de akkor sincs magyarázat arra, hogy vélhetően lőporszagot
éreztél a földszinten.
– Nem vélhetően, hanem biztosan. Jól meg tudom különböztetni.
Elég jellegzetes szaga van. A hangrobbanás pedig szintén egyértelmű
lett volna számomra, ha azt hallom. Ne feledd, én már a másodikat
ébren hallottam!
– Mondjuk, úgy félálomban. Azért mégiscsak akkor ébredtél fel,
Alex. Végül is ebben nem lehetsz biztos.
A tarkómat masszírozva csóváltam meg a fejem.
– Biztosan élesek voltak az érzékeim, ha ide akarsz kilyukadni.
– Igen, erre gondoltam – bólintott Olga.
– A zaj a házunkból jött, és erre a szagok is ráerősítettek.
– Oké. De mi van, ha nem is lőporszag volt? Csak valami hasonló –
vetette fel a kérdést Olga. – És én épp arra gondoltam, hogy lehetett ez
valami elektromos zárlat is. Valami vezeték a falban.
– És az durrant?
– Persze! És az megmagyarázná a fura szagot is. Emlékszel, amikor
az egyik hosszabbító leégett az íróasztal alatt? Annak is valami
hasonlóan szúrós szaga volt. Még én éreztem meg, és szóltam neked,
hogy valami ég a házban, vagy füstöl.
Olga mindig meggyőzően tudott érvelni, és éles eszű nő volt.
Többek közt ezt is szerettem benne. De most nem álltak biztos lábakon
a következtetései.
– Akkor lennie kellene valami áramkimaradásnak –mutattam rá az
egyértelmű tényre.
– Ha elég egy régi vezeték ezekben az ódon falakban? Ami,
mondjuk, egy használaton kívüli konnektorba vezet? Nem biztos.
– A biztosítékot akkor is le kell csapnia a villanyszekrényben.
Amikor a hosszabbító leégett, szintén lecsapta, és elment az áram. Ez
valami biztonsági dolog.
– Akkor viszont lehet, hogy gömbvillám volt – fonta keresztbe a
kezét Olga a melle alatt. – Ez volt még a másik elképzelésem. Egy
gömbvillám be tud jutni úgy a zárt terekbe, hogy nem hagy semmi
nyomot. És akár hanghatást is kiadhat. Mivel egyikünk sem látott még
ilyen jelenséget, így azt sem tudjuk, milyen szaggal járhat. Talán
könnyen összetéveszthető a puskaporral.
 Nem mondtam semmit, csak hümmögve bólogattam, aztán
felemeltem a földről egy poros dobozt, és felraktam egy másik tetejére.
Az volt a tervem, hogy azt is átnézem, mert régi céges iratok hevertek
benne.
Nem sokat tudtam a gömbvillámokról, de hajlottam afelé, hogy
elfogadjam a feleségem okfejtését.
Annyira, hogy bizony ebben a megnyugtató tudatban telt a
következő két nap, amikor aztán kora reggel negyed hat előtt két
perccel újra hangos robajra ébredtünk.

***

Az a két lövés, ami felvert az álmomból, olyan torokszorítóan hatott

rám, hogy amikor Olga rémülten hozzám bújt, csak mélyen belenéztem
az álmos szemébe, de meg sem bírtam szólalni. Talán bólintottam, de
hang nem jött volna ki a torkomon.
Olyan hidegrázás fogott el még a gondolatától is annak, hogy ismét
ugyanaz történik az otthonunkban, amit korábban még soha nem
éreztem. Viszont a következő pillanatban talpra ugrottam, és szó nélkül
hagytam magam mögött az ágyban ijedten kuporgó Olgát.
Ismét benyitottam a gyerekek szobájába, de már csak egy gyors
pillantást vetettem rájuk megnyugtatásképpen. Persze fogalmam sem
volt, hogy mennyire hathatott nyugtatóan rájuk az aggodalomtól
elkerekedett szemem és nyúzott arcom. Gondolom, semennyire, de
legalább látták az apukájukat, hogy azonnal válaszol a helyzetre.
Amennyire csak lehetett, sietve szedtem a lépcsőfokokat, talpam
alatt halkan nyögtek az öreg lépcsőfokok.
A földszinten persze semmit nem találtam, csak ismét a már
ismerős lőporszag terjengett a levegőben.
Aztán nem sokkal később a többiek is követtek. Most már a
gyerekek is lejöttek a nappaliba.
– Nem tudom, mit mondjak – sápítoztam.
Olga a fejet csóválva ment a kávéfőzőhöz, és minden szó nélkül
nekiállt kávét főzni.
– Apa, én félek! – szólalt meg Irina.
 Tolja magához húzta a húgát, és szorosan átölelte. Jó volt látni,
hogy egy ilyen válsághelyzetben is számíthat a bátyjára. Büszkeség
öntötte el a szívem.
– Nincs miért aggódni, gyerekek! – próbáltam nyugtatni őket, de
sajnos nem tudtam titkolni, hogy magam sem vagyok nyugodt.
– Mi volt ez, apa? – kérdezte Tolja.
– Nem tudom, fiam – válaszoltam neki mellébeszélés nélkül.
Odatereltem őket az étkezőasztalhoz, és mindhárman leültünk. Olga a
kávéfőző mellett ácsorgott, magában emésztgetve a történteket.
– Talán megint egy gömbvillám volt, mint két napja –mondta végül
halkan. Én meg arra gondoltam, hogy ezt legalább annyira saját maga
megnyugtatására szánta, mint a gyerekekére.
– Negyed hat múlt – jegyezte meg Tolja. – Ahogy a múltkor is. Ez
nem lehet véletlen.
– Valóban – mondtam. És azon töprengtem, mit mondhatnék még
ebben a helyzetben? Nem ostobák a gyerekeink, így hát bármennyire is
szeretném őket megnyugtatni valamivel, nem állhatok elő semmilyen
átlátszó hazugsággal. A rejtély megfejtését viszont magam sem tudtam.
– Ez most már mindig így lesz? – kérdezte Irina.
– Dehogy, édesem! – válaszoltam, és magam is ebben bíztam. –
Apa és anya megoldja. Ez a mi dolgunk. Legyetek nyugodtak!
Megoldjuk!
Olga elém tette a forrón gőzölgő kávét, és leült a mellettem lévő
székre.
– Az lesz a legjobb, ha felmentek a szobátokba – javasoltam a
gyerekeknek.
– Anya, én félek! – mondta ismét Irina.
Olga felállt a kávéja mellől, és a gyerekek fölé hajolva egy-egy
puszit nyomott a homlokukra.
– Nincs mitől félni – mondta. Hangja simogató volt. – Ez csak
valami természeti jelenség. Itt az erdőben gyakrabban előfordul
hasonló. Talán valami elektromos vihar volt, és azért történt mindez.
– Apu, mi az az elektromos vihar? – érdeklődött Irina, miközben
még mindig Toljába karolva ült a székén.
– Majd odafent elmesélem, kicsim – mondta neki Olga, azzal
felállította a két gyereket az asztaltól, hogy felkísérje őket az emeletre.
– A kávéd – szóltam Olga után, ahogy lassan távolodtak.
 – Majd megiszom később – válaszolta.
– Rendben! – mondtam, aztán lassan belekortyoltam a sajátomba.
Még mindig nem voltam igazán megnyugodva, és abban bíztam, hogy
a kávét lassan szürcsölgetve helyrebillen a lelki egyensúlyom.
Csakhogy, mielőtt a családom elérte volna a lépcsőt, Olga és a
gyerekek is egy emberként kezdtek sikoltani.
Az asztalt majdnem felborítottam, ahogy felugrottam a helyemről,
és a lépcső felé szaladtam. Olga a két gyerek közt állva, a kezüket
fogva nézett vissza rám a válla fölött.
– Te jó ég! Ezt nézd meg, Alex! – mondta.
Ahogy melléjük értem, én is megláttam a bejárati ajtó és a
lépcsőfeljáró közt szélesen elterülő, szabálytalan formájú vérfoltokat.
A dácsa előtere úgy nézett ki, mintha egy mészárszék padlóján
álltam volna. Felszáradt vér nyoma mindenütt.
A gyerekeket felparancsoltuk a szobájukba, majd Olgával közösen
takarítottuk tisztára a tölgyfa padlót. Eleinte arra gondoltam, ez
biztosan csak valami optikai csalódás lesz, hiszen amikor lejöttünk,
nyomát sem láttam.
Legalább fél órát eltöltöttünk azzal, hogy az eredeti állapotot
visszakapjuk.
– Nem hiszem el – dünnyögte Olga egy ponton, miközben a földön
térdelve a vödörbe csavarta a felmosórongyot. Bűzös, vértől mocskos lé
csörgött az ujjai közt, haja csapzottan lógott a homlokába.
– Ennek semmi köze a gömbvillámhoz – állapítottam meg az
amúgy nyilvánvalót. – Itt már szó sem lehet semmilyen természeti
jelenségről.
– Tudom. Talán inkább természetfölötti?
– Ebbe most nem akarok belegondolni sem – közöltem. – Mintha
nem lenne amúgy is épp elég bajunk a vidéki élet nem várt
nehézségeivel, a munkanélküliségemmel és a pénztelenséggel.
– Azt hittem, boldog vagy itt velünk – jelentette ki Olga, és olyan
kiábrándultságot véltem megpillantani a szemében, hogy
megnyugtatásul meg kellett érintenem a karját.
– Persze hogy boldog vagyok. Nem úgy értettem –mentegetőztem,
miközben térdelő helyzetből oldalra fordultam, és a fenekemre ültem.
Elzsibbadt a lábam. Meg a kezem is. – Nagyon is boldog vagyok
veletek. De azt hiszem, az az érzés, hogy nem tudok megfelelő
pénzügyi biztonságot nyújtani a szeretteimnek, a családomnak, sok
belső frusztrációt okoz. Amit talán tudat alatt próbálok elnyomni, és
nem engedni a felszínre.
– De mégiscsak ott van – állapította meg Olga.
Lassan bólintottam, és a kézfejemmel megtöröltem az orrom.
Éreztem, hogy közben nedves csíkot sikerült húznom az arcomra. Talán
vér volt, így nem vártam meg, hogy Olga figyelmeztessen, az
alkaromba töröltem az arcom.
– Ott van valahol mélyen – folytattam –, és időnként nem hagy
nyugodni. Vagy csak feszültséget okoz, és félek, olyan leszek, mint egy
folyamatosan feszített íj. És most ehhez jött ez az egész hajnali szarság,
amiről azt sem tudjuk, hogy micsoda. Nem tudjuk, ki és hogyan
csinálja, de mégis megtörténik velünk. Itt, a saját otthonunkban. Én
pedig teljesen tanácstalanul állok az események előtt, és tehetetlenül
szemlélem az egészet.
– Ne vádold magad, Alex! – kérte Olga.
– Kénytelen vagyok eltűrni ezt az egészet az otthonunkban, és
nézni, hogy a családom fél. Én pedig nem tudok rá semmi megoldást.
Vagyis, már nemcsak eltartani, de megvédeni sem tudlak benneteket!
Sírás marta a torkom, de ügyeltem arra, hogy ebből Olga semmit ne
vegyen észre.
Valahogy örültem annak, hogy nem mond semmit, csak közelebb
csúszott hozzám, és hallgatagon megölelt.
 2.

KORÁBBAN

Moszkva képes arra, hogy fáradhatatlanul ösztönözzön vagy épp

összezavarjon, egyik pillanatban megríkasson, míg a másikban
mérhetetlen boldogságot okozzon, és mindezt a lehető legváratlanabb
módon teszi. Az orosz metropolisz Lev Tolsztojnak éppúgy hazája volt,
mint a Romanovoknak. Otthona a Bolsoj Balettnek, a Puskin Állami
Múzeumnak és a Kremlnek. De a városnak a jellegzetes felszíne mellett
van egy másik arca is. A durván hivalkodó, elegáns és egyben fényűző
Moszkva, ami valami megmagyarázhatatlan csípős varázslattal
pompázik télen, amikor mindent beborít a friss, ropogós fehér hó.
Elek Sándort, a keresztnevének orosz megfelelője, az Alexander
után Moszkvában csak Alexnek vagy időnként Szásának szólították.
Még a 2000-es évek legelején, harmincnégy évesen egy orosz-magyar
vállalat egyik kereskedelmi igazgatójaként a nyugat-európai
partnerhálózat fejlesztéséért felelt. Oroszországba elsősorban a
kalandvágy és az orosz kultúra szeretete hajtotta. A 90-es évek elején,
Budapesten végzett a Kereskedelmi, Vendéglátóipari és Idegenforgalmi
Főiskolán, majd a külügyben helyezkedett el, ahonnan a Horn-kormány
ideje alatt moszkvai kiküldetésben töltött négy évet mint beosztott
diplomata.
Igaz ugyan, hogy mindig is diplomatának készült, ám a kiváló
üzleti érzéke és tehetsége a szervezetek felépítésében korán
megmutatkozott. Még az egyetemi évek alatt két barátjával egy
szoftverfejlesztő céget alapítottak, ahol az ő feladata volt az új ügyfelek
felhajtása, és ezáltal a folyamatos megbízások biztosítása. Alex a
külügyben és a kiküldetésben eltöltött kapcsolatait és tapasztalatait
felhasználva néhány év leforgása alatt a kis garázscégből jelentős
ügyfélkörrel bíró céget épített. Az ügyfeleik között tudhattak neves
magyar vállalatok mellett jó néhány nemzetközi céget is. Az üzleti
életben egyre nagyobb megbecsülést és hírnevet szerzett vállalkozásuk
a 90-es évek legvégére már harminc főt foglalkoztatott.
 Alex végül úgy döntött, hogy a négyéves oroszországi kiküldetés
után otthagyja a Külügyminisztériumot, és nem fog diplomáciai
pályafutást építeni. Helyette inkább a saját vállalkozásába tesz több
energiát. A döntésnek minden területen meg is lett az eredménye. A cég
megállíthatatlanul száguldott.
Szinte törvényszerű volt, hogy különböző üzleti érdekcsoportok is
megkörnyékezték őket, hogy bevásárolják magukat a jól menő
cégükbe. Különösen annak köszönhetően, hogy egyre világosabban
látszott, hogy a személyi számítógépek robbanásszerű elterjedésének és
az internet térhódításának köszönhetően a szoftverfejlesztés
húzóágazattá fog válni, és az ilyen dinamikusan fejlődő cégek könnyen
aranybányává válhatnak.
Végül hosszú tárgyalássorozatot követően a lehetséges
befektetőjelöltek közül egy orosz üzletemberre, Borisz Danilovicsra
esett a fiúk választása. A férfi nemcsak jelentős pénzügyi forrást tudott
biztosítani és tőkeemelést végezni a cégben, de többségi tulajdonosként
a magyar vállalkozást a Moszkvában működő cégcsoportjának egyik
leányvállalataként vitte tovább. Alex pedig lehetőséget kapott, hogy
megvalósítva régi álmát, Moszkvába költözve, a Danilovics Holding
központjából igazgassa a szoftverfejlesztő vállalkozás nemzetközi útját.
Mivel Alex élt már Oroszországban, ezért kimondottan izgalmas
kihívásként várta az új életének napjait. Borjával úgy egyeztek meg,
hogy első körben egy évre megy ki a moszkvai központba, és ha
minden az elvárásainak megfelelően alakul, és sikerül beilleszkednie az
ottani életbe, akkor maradhat tovább. Amennyiben mégsem az
elvárásnak megfelelően alakulnak a dolgok, akkor visszautazhat a
magyarországi irodába, és folytathatja onnan a munkáját.
Csakhogy minden az elvárásainak megfelelően alakult, és Alex
maradt Moszkvában.

***

Alex és Olga közös élete 2007-ben egy dermesztőén hideg téli napon
kezdődött.
Alex már három éve élt újra az orosz fővárosban, jól mozgott az
üzleti életben, és személyesen ismerte a város elöljáróit, különböző
területek döntéshozóit. Rendszeres vendége volt jótékonysági báloknak
éppúgy, mint üzleti konferenciáknak és gazdasági kapcsolatépítést
szolgáló reggeliknek.
Január elején még a karácsonytól megrészegülve, nehézkesen
indult a munka a holding kereskedelmi osztályán, de Alex minden
idegszálával egy jó ideje szervezés alatt álló, igen fontos üzleti
vacsorára összpontosított, hiszen Anton Ruslanovicsot, az egyik
legnagyobb orosz webáruház tulajdonosát stratégiailag is fontos lett
volna ügyfélnek megszerezni.
A találkozó sokadjára módosított időpontját végül év elejére tették.
Csakhogy Ruslanovics aznap délután telefonon kereste Alexet, és
sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy nem tud a találkozójuk aznap sem
összejönni, mivel halaszthatatlan ügyben Németországba kell utaznia.
Azt javasolta viszont, hogy Alex mindenképp találkozzon az
üzletfejlesztési vezetőjével, Olga Tyimofejevnával. Vacsorázzanak
együtt, és beszéljék át az együttműködés lehetőségeit. Mint mondta, ha
Olgával tárgyal, az majdnem olyan, mintha vele tárgyalna. Aztán ha
visszaérkezett külföldről, akkor már közösen viszik tovább az ügyet.
Alex örült az ajánlatnak, meg nem is. Egyrészt arra gondolt, hogy
Ruslanovics talán így akarja lerázni, vagy nem szívesen ad az idejéből,
amíg nem tudja, hogy mennyire kedvező ajánlata van a holdingnak
számára. Igazi újgazdag. Talán az ő ideje nem értékes?
Másrészről mégiscsak örült annak, hogy haladnak kicsit a dolgok,
és egy lépéssel közelebb jut a célhoz. Bízott abban, hogy kellően
magabiztos és meggyőző tud lenni a vacsorán, és megnyeri maguknak
Olgát. Ami már félsiker.
Mielőtt elindult az esti találkozóra, az interneten rákeresett a nőre,
de nem talált róla fotót a webáruházat üzemeltető cég weboldalán sem.
Kíváncsi volt, hogy mégis kivel fog találkozni, kivel fogja elkölteni a
vacsorát, és bízott benne, hogy Olga éppolyan lesz, mint a legtöbb
orosz nő: csinos, stílusos, vonzó.
A találkozót a Boldog Vazul-székesegyház közelében lévő
impozáns étterembe beszélték meg. Alex a nagy forgalom és a havazás
ellenére is igyekezett legalább negyedórával korábban érkezni, és
annak ellenére, hogy a tárgyalásai előtt soha nem izgult, most mégis
valami megmagyarázhatatlan izgalom kerítette hatalmába. Magának
sem tudta megmagyarázni az okát. Valami különös sugallat? Abban
biztos volt, hogy nem az üzlet sikere miatt érzi mindezt, hanem a
titokzatos Olga miatt, akivel találkozni fog.
Megérzése aztán abban a pillanatban beigazolódott, ahogy az
étterem távolabbi sarkában az egyik pincér mellett megpillantott egy
hollófekete hajú, széles csípőjű nőt.
Világoskék kosztümje olyan feszesen állt rajta, akár egy katonai
uniformis. Formás lábát a magas sarkú csizma szára és a térd fölött
négyujjnyival végződő szoknya közti fedetlen terület kellőképpen
sejteni engedte. A testszínű harisnya, amit viselt, azonnal beindította a
férfi fantáziáját. Azon merengett, hogy vajon harisnyanadrágot vagy
combfixes harisnyát visel a nő. Az utóbbira fogadást is mert volna
kötni.
Pillantásuk azonnal találkozott, és miközben Olgát az asztalukhoz
kísérték, Alex képtelen volt elengedni a nő igéző tekintetét, és ahogy
közelebb ért, egyre inkább azt érezte, hogy örökre el akar veszni ebben
a mélybarna szempárban.
Alex felállt az asztal mögül, és pillanatnyi zavarát leplezve
végigsimította jól szabott, méregdrága szürke öltönyét.
Aztán valami olyasmi következett, amire egyáltalán nem számított.
Miután üdvözölték egymást, és megegyeztek a kölcsönös tegezésben,
olyan közvetlenül és természetesen kezdtek egymással beszélgetni,
mintha már az idők kezdete óta ismernék egymást.
Alex részletesen bemutatta szoftverfejlesztő vállalkozásukat, és
miután ismertette a cégcsoporton belüli szerepüket, a lényegre tért, és a
lehető legnagyobb lelkesedéssel mesélt az új fejlesztéseikről, azokról az
intelligens megoldásokról, amiknek a segítségével a webáruházuk
sokkal hatékonyabban tudja kezelni és a feldolgozni a bejövő
megrendeléseket, képes mindent nyomon követni, majd az egyszeri
vevőből képes nagy számban visszatérő megrendelőket generálni.
Olgának tetszett mindaz, amit hallott, és ígéretet tett, hogy támogatja az
együttműködés lehetőségét.
Aztán, ahogy a kötelező körön túl voltak, nem bontottak asztalt,
hanem egy üveg bor társaságában beszélgetve észrevétlenül csúsztak
bele az éjszakába.
– Azért nyugtass meg, hogy nem fogsz így vezetni! – kérte Olga
kedves mosollyal a szája szegletében.
 – Eszemben sincs. Hívok egy taxit, és azzal megyek haza. Azt
gondolom, a kocsit biztonságban itt hagyhatom éjszakára a
mélygarázsban.
– Itt nincs gond a közbiztonsággal.
– Mármint a Vörös tér környékén? Amikor ideköltöztem,
megdöbbenve láttam, hogy itt habbal mossák a járdát és a főutakat.
– Igen, itt nagyon figyelnek a tisztaságra és a közbiztonságra –
bólintott Olga, és két ujja közé fogta a pohár szárát, az arca elé emelte.
A gyöngyöző aranysárga boron keresztül vetett egy pillantást a férfira.
– Szóval, hol van az arra?
– Milyen arra? – vonta fel szemöldökét Alex.
Keskeny ajka és szélesen ülő barna szeme egzotikus hatást
keltettek a markánsan előreugró borostás állkapcsával és orrával. Az
átlagostól jó néhány árnyalatnyival barnább bőre, valamint dús
sötétbarna haja miatt gyakran latin-amerikainak gondolták. Olgának
viszont még nála is barnább bőre volt, mintha fénylő olajba mártották
volna.
– Ahova hazavisz a taxi – mondta Olga, és hűvös pillantás
kíséretében kortyolt egyet a borból.
– Nincs messze ide a lakásom. Nem túl nagy, de nekem megfelel.
– Szóval a belvárosban élsz?
– Igen. Ez szempont volt, amikor szolgálati lakást kerestem.
– Érthető – bólintott Olga.
– És te?
– Mi Moszkvától tíz kilométerre élünk. A Rubljovo-Uszpenszkij
autópálya mellett található Mayendorf Gardens lakóparkban.
– Óh! – szakadt fel Alexből az őszinte csodálkozás.
– Ezek szerint már hallottál róla – nevetett Olga. A nevetésében
minden alkalommal volt valami játékosság. Kacérság. Valami olyan
elemi bujaság, ami zsigeri szinten hatott Alexre.
– Persze! A Mayendorf Gardens az egyik legdrágább lakópark
egész Oroszországban. Az ottani villák tulajdonosai az ország
legjelentősebb milliárdosai. Igazi oligarchák.
– Zavar, hogy ott élek?
– Dehogy! Nincs ebben semmi különös.
– Szerintem sincs – mosolygott Olga.
 – Végtére is Moszkvában vagyunk – vonta meg a vállát Alex. – Az
egy négyzetkilométerre eső dollármilliomosok koncentrációja talán az
egész világon itt a legnagyobb. Nincs ezzel semmi gondom. Hogyan is
lehetne? Hiszen hamar megtanultam az üzleti életben, hogy
Oroszországban a politikai és a gazdasági hatalom ugyanazokban a
kezekben fut össze.
Olga egykedvűen bólintott.
– És te mégis hogyan? – kérdezte Alex óvatosan tapogatódzva.
Nem akart túl tolakodónak tűnni, viszont annyira szabadon és
közvetlenül beszélgettek legalább két órája egymással, hogy a
visszafogottságra sem volt már semmi oka.
– Hogyan engedheti meg magának egy magamfajta nő, hogy a
legdrágább villanegyedben lakjon? – kérdezte Olga, és miközben maga
elé merengett, ujjbegyét finoman végigfuttatta a kristálypohár szélén.
– Nem úgy értettem – nyelt nagyot Alex, és zavartan mosolygott.
– Nyugi! A magamfajtával csak arra utalok, hogy természetesen
egy üzletfejlesztési igazgató bármilyen nagy nemzetközi cég
beosztottja is legyen, vélhetően nem engedheti meg magának, hogy
orosz milliárdosokkal éljen egy lakóparkban. Ahogy azt sem, hogy
nyáron Monacóban töltsön heteket egy méregdrága jachton. Én sem
engedhetném meg magamnak. De Anton Ruslanovics igen.
Alex kihúzta magát a székben, és meglazította a nyakkendőjét.
– Oh! – nyögte halkan, majd arra gondolt, hogy ma este már
másodjára nyöszörög úgy, hogy nem tudja leplezni a megdöbbenését. –
Értem. Így már értem. Szóval te és Anton. Értem. Nem tudtam. A
fenébe is!
– Mi a baj? – hajolt közelebb Olga.
Alex egy pillanatra azt hitte, hogy a nő átnyúl az asztal fölött, és
megfogja a kezét. De nem így történt. Fejük fölött, a magas belső
térben robusztus méretű kristálycsillár tündökölt.
– Végül is semmi – húzta el a száját Alex. – Csak… Csak Antonnal
akarok egy nagy üzletet kötni, és itt ülök bort iszogatva a feleségével.
Ami persze nem baj. Csak úgy éreztem, egy hullámhosszon vagyunk,
és közel kerültünk egymáshoz. Ami viszont ebben a helyzetben nem
szerencsés.
– Az üzletet amúgy sem szerencsés a magánélettel keverni. De hát
ki az, aki bizonyos helyzetekben valóban tudja magát ehhez tartani?
Megjegyzem, véleményem szerint ez is csak intelligencia kérdése. Úgy
értem, hogy kellően intelligens és kiegyensúlyozott emberek tudják az
ilyesmit is kezelni. Nálunk sem okozott soha akadályt Antonnal, hogy
én vagyok a cégen belül az egyik legfőbb bizalmasa és helyettese.
Otthon szinte soha nem beszélünk munkáról, üzletről. Ez egy fontos
szabály. Amúgy meg nem vagyok a felesége.
– Csak együtt éltek. Értem.
– Már öt éve – mondta Olga, és előhúzott egy kis púderesdobozt a
táskájából. Felpattintotta, majd egy pillantást vetett magára a kis
tükörben, gyorsan ellenőrizve, hogy a sminkje még mindig rendben
van. – Huszonhét éves voltam, amikor megismerkedtünk. – A
púderesdobozt az asztal lapjához kocogtatta, majd visszasüllyesztette a
táskába. – Anton teljesen lenyűgözött. Levett a lábamról. A
magabiztossága, a férfiassága. És közben mindig olyan figyelemmel és
kedvességgel viseltetett az irányomba már az első naptól kezdve, hogy
beléptem a céghez.
– Akkor a munka volt előbb, és nem a szerelem – jegyezte meg
Alex, majd úgy hörpintette fel a maradék bort a pohár aljáról, mintha
csak egy talponállóban lenne.
– Hát, ha ezzel arra akarsz célozni, hogy azért lettem igazgató, mert
dugtam a főnökkel, akkor ki kell, hogy ábrándítsalak.
– Nem, dehogy! – mentegetőzött Alex. – Nem úgy értettem.
Sajnálom, ha megbántottalak!
– Az a helyzet, hogy az egyetem után néhány évig egy női
kozmetikumokkal kereskedő cég kereskedelmi ügyeit vittem. És onnan
kerültem át az üzletfejlesztési igazgatóhelyettesi poszt megpályázásával
Anton cégéhez. Még csak nem is ő vett fel. Ha jól emlékszem, az első
hetekben nem is találkoztam vele.
– Én is mindent önerőből értem el. Egy kis dél-magyarországi
faluból küzdöttem fel magam az igazgatói székbe, majd lettem tehetős
vállalkozó. Persze nem orosz milliárdos mértékkel mérve. De
mindenem megvan. Mondhatni, fényűző körülmények közt élek, a
legjobb éttermekbe járok.
– Fontosak neked a külsőségek – állapította meg Olga minden
rosszallás nélkül.
– Egy csöppet sem kevésbé, mint nektek.
– Nekünk?
 – Nektek, oroszoknak. Amikor idejöttem, hamar szembetaláltam
magam azzal, hogy az orosz embereknek fontos a külcsín. A legtöbben
többet mutatnak, mint amijük van. Sokat adtok a külsőségekre.
– A magyarok talán nem?
– De mi is, csak másképp. Kisebb léptékkel. Nem tölt be annyira
központi szerepet. Korábban jellemzőbb volt. Talán a rendszerváltás
hozta akkoriban magával. Manapság a valóban tehetősek közül
kevesebben hivalkodnak. A nagyon gazdagok is igyekszenek kevésbé
látszani.
– Nekünk talán a történelmünkből fakad. A kultúránkból. De mint
ahogy a példa mutatja, neked is van mit a tejbe aprítanod. Szóval,
gondolom, olyan nagyon csak nem csípi a szemed a gazdagság.
– Én azért tisztességes eszközökkel vagyonosodtam.
– Mert azt gondolod, hogy Anton nem?
– Nem feltétlenül rágondoltam – dőlt hátra a székben Alex, és
érezve, hogy érzékeny témát érintett, gyorsan próbált váltani. – Szóval,
akkor azt gondolod, hogy nincs ebben semmi kérdéses helyzet?
– Abban, hogy itt iszogatunk, és jobban megismertük egymást?
Miért lenne? Biztosan más ügyfeleiddel is jó kapcsolatot ápolsz.
Amolyan üzleti barátságok. Tévednék?
– Nem, dehogy! – csóválta a fejét Alex. – Jól látod. Csak te a
tulajdonos és vezérigazgató kedvese vagy. Együtt éltek. Nem
szeretném, ha ebből esetleg Anton téves következtetéseket vonna le
velem kapcsolatban. Vagy velünk kapcsolatban.
– Ne aggódj! – nyugtatta Olga, és most valóban átnyúlt az asztal
lapja fölött, és tenyerét Alex a kézfejére helyezte. A férfit
villámcsapásként érte a nő érintése, a puha, meleg bőre. Szinte érezte,
ahogy a nő teljes lénye pulzálni kezd az ereiben, beférkőzik a bőre alá,
és neki abban a pillanatban merevedése támadt.
– Jó, nem aggódom – mondta.
– Majd én gondoskodom arról, hogy Antonnak ne legyenek
kétségei. Nem mintha valaha is lett volna hasonló helyzetben. Bár
téged nem ismer, de bennem megbízik.
Kecskére káposztát – gondolta Alex, és majdnem hangosan is
kimondta. Egyáltalán nem bízott saját magában. Nem érezte magában
azt az erőt, ami ahhoz kellene, hogy távol tartsa magát Olgától.
Túlságosan erős hatást gyakorolt rá, és mágnesként vonzotta.
 – Akkor ez egy jó üzleti kapcsolat kezdete – jegyezte meg Alex
zavart mosollyal az arcán.
– Egy kiváló és eredményes üzleti kapcsolaté.
– Ez biztató.
– Akkor erre igyunk! – mondta Olga, és megemelte a poharát.
Alex az üvegből töltött magának, majd vidáman kacarászva
koccintottak.
– Egyébként kiválóan beszélsz oroszul – említette meg Olga, csak
úgy mellékesen. – Biztosan tudod, hogy nekünk, orosz embereknek
szinte a nemzeti büszkeségünket táplálja, ha az anyanyelvűnkön
szólnak hozzánk. Ezért a külföldiekkel történő üzletelésben ez szinte
elengedhetetlen számunkra.
– Tisztában voltam vele, hogy sokkal pozitívabban állnak hozzám
az orosz üzletemberek. Egyébként még az egyetemi éveim alatt
kezdtem a nyelvet tanulni. Mindig is érdekelt. Dallamos, szép nyelvnek
tartom.
– Még otthon, a hazádban?
– Igen, Magyarországon.
– Budapest gyönyörű város. Jártam ott már Antonnal. A várból az
éjszakai kilátás varázslatos.
– Talán emberközelibb, mint Moszkva. Ez már egy igazi
multikulturális metropolisz. Mint, mondjuk, New York.
– Nem hiányzik?
– Nincs honvágyam, ha erre gondolsz.
– És mi tetszett meg leginkább Moszkvában, amikor idejöttél?
Alex megdörzsölte az állát. A másfél milliméteres borosta, ami
elengedhetetlenül az arcát fedte, sercegett az ujjbegye alatt. Úgy
pillantott körbe, mintha a pincérektől várna segítséget. Rajtuk kívül már
csak három asztalnál ültek vendégek.
– Lassan már csak mi maradunk – mondta a torkát köszörülve.
– Majd szólnak, ha már útban leszünk – válaszolta Olga. – Vagy
már menni szeretnél?
– Nem, dehogy! Nem azért mondtam. Jól érzem magam veled.
Olga válasz nélkül hagyta a megjegyzést. Csak szelíden
mosolygott.
– Szóval – kezdte végül Alex. – Az első, ami leginkább
elkápráztatott, az a várost behálózó metróhálózat, és különösen a
metróállomások, amiknek a szépsége és a tisztasága a múzeumokéval
vetekszik.
– Valóban gyönyörűek. De ha jól sejtem, akkor te keveset
használod.
– Eleinte azért volt rá példa. Mert a legegyszerűbb és leggyorsabb
megoldás volt bárhová eljutni a városban.
– És még? – faggatta tovább Olga őszinte érdeklődéssel.
– Az éttermek és az ételek. Az ember nem is gondolná, hogy
milyen kiváló minőségű éttermek és ételek vannak. És nemcsak a
nívósabb, drágább helyeken, hanem az egyszerű gyorséttermekben is.
És persze jó részük zsúfolásig van emberekkel.
– Talán érthető egy tizenegymilliós metropoliszban.
– És a nők.
– A nők?
– Igen, az orosz nők – bólintott Alex.
Olga ismét közelebb hajolt, és kíváncsian felvonta a szemöldökét.
– Milyenek az orosz nők?
Alex kortyolt egyet a borából, majd megvonta a vállát.
– Csinosak, határozottak és nagyon igényesek.
– Ez talán azért van, mert mi, orosz nők nőként növünk fel, a
természetünkből fakadóan, ösztönösen vagyunk nők.
– Mindegy is. A végeredmény számít. És az lenyűgöző.
Alex lassan végigmérte a vele szemben ülő Olgát, majd hosszan a
szemébe nézett, egyértelműen jelezve, hogy most elsősorban rá céloz.
Olga rezzenéstelen arccal állta a férfi tekintetét, majd mielőtt
kényelmetlenné vált volna a helyzet, eltolta maga elől a borospoharat.
– Valóban ideje lesz indulnunk – közölte.
Miközben Alex elkísérte a ruhatárba, és rásegítette a nehéz, puha
kabátját, azon tűnődött, hogyan fog ebből a helyzetből kikeveredni.
Mert nemcsak abban volt biztos, hogy bonyolult és az üzletére
veszélyes ez a helyzet, de abban is, hogy erre a nőre neki szüksége van.
Érezni akarja az érintését, a csókját, a forró bőrét. Érezni akarja, ahogy
Olga teste remeg a kéjtől, miközben ő öleli.
Szeretni akarta.
Maga mellett tudni.

***
Alex másnap tizenegy órakor a Danilovics Holding központjában egy
értekezlettel indította a napot. Az előadóterem közepét uraló hosszú
tölgyfa tárgyalóasztalt hatan ülték körbe, az asztalfőn Alex
terpeszkedett a bőr vezetői fotelban. Szokásához híven egy bögre kávét
kortyolgatva hallgatta a közvetlen munkatársai beszámolóját. Miközben
a lelkes, fiatal marketinges munkatársnőjük prezentációinak diaképei
váltották egymást a vetítővásznon, ő gondolatban egészen máshol járt.
Olgára gondolt, és az előző estére.
Mintha még érezte volna a nő illatát. Persze ez képtelenség volt,
hiszen azóta kétszer zuhanyozott, és élére vasalt, ropogós fehér ing volt
rajta, amit aznap reggel bontott ki a csomagolásából. De mégis, Olga
teljesen megbabonázta. Bekúszott a bőre alá, beköltözött a sejtjeibe.
Elővette a mobiltelefonját, és az asztala alatt, feltűnés nélkül
pötyögni kezdett.
Még mindig a hatásod alatt vagyok!;) – írta gyors
ujjmozdulatokkal, aztán gondolkodás nélkül el is küldte Olgának a
WhatsAppon.
Mivel a telefonja mindig le volt némítva, így két perccel később a
készülék rezgése jelezte, hogy megérkezett a várt válaszüzenet.
Alex izgatottan pillantott le a kijelzőre.

Olga: Tényleg?:) Mesélj!

Alex elégedetten mosolygott, majd újra írni kezdett, miközben fel-

felpillantott a prezentációt megtartó kolléganőjére.
Alex: Ez tetszik nekem!
Olga: Az mit jelent?

Alex: Szeretem érezni, hogy egy nő mindennél jobban érdekel. És

ez ritka dolog manapság.

Olga: Ez igazán megtisztelő.

Alex: Amikor eszembe jut, részegítő vágy kerít hatalmába, és csak

arra bírok gondolni, hogy szeretnék elveszni az ölelésedben. :)

Olga: Szóhoz sem jutok. Komolyan. Én is nagyszerűen éreztem

magam este veled.
 Alex: Bíztam benne.:)

Olga: És akkor most?

Alex izgatottan dobolni kezdett a combján az ujjaival, és már

egyáltalán nem hallott semmit a prezentációból. Máris
választóvonalhoz érkezett. A nők ösztönösen tesztelik a férfiakat.
Keresik az alfahímet. Nos, benne most emberére talált.

Alex: Találkoznunk kell!

Olga: Mikor?

Alex: Természetesen ma. Egy forró tea és sütemény kora délután

valami kellemes kis cukrászdában, vagy egy üveg bor este az
irodámban?

Olga: A tea nem veszi el az ember eszét, a bor igen.:)

Alex: Akkor a bor. Este érted megyek. Hová? Hányra?

Olga: Majd napközben megírom. Nem tudom még, mikor végzek.

Alex: Várom!:)

Az lett volna a legjobb, ha csak úgy röpül az idő, csakhogy

ilyenkor ólomlábakon vánszorog, és mintha soha nem akarna eljönni a
munkaidő vége.
Alex, mióta Moszkvában élt, felvette a moszkvai emberek ritmusát.
Itt az irodai munkaidő sok helyen tizenegy órakor kezdődött, viszont
este hét óráig is bent voltak. Ennek az oka nem az oroszok lustaságából
fakadt, hanem abból, hogy a tizenegymilliós metropoliszban sokan akár
két-két órát is utaztak a külső kerületekből a munkahelyükre. Alex más,
általa ismert orosz vállalatvezetőkhöz hasonlóan gyakran érkezett délre
az irodába, így egy könnyű ebéddel kezdett, majd nyugodtan teázgatott
vagy kávézott. A stresszt így meghagyta a nyugat-európiai
üzletembereknek. A mai tizenegy órás értekezlet korainak számított a
csapata életében is.
 Aztán csak elérkezett a kora este, és Olga megüzente, hogy taxival
érkezik majd a Holding épületéhez. Ezt Alex is jó és kellően óvatos
megoldásnak tartotta. Hiszen a tegnap este és a mai üzenetváltás után
nem lehetett kétsége sem, hogy Olga benne van a játékban. Jól tudta,
hogy a nők rejtőzködnek szavaikban, öltözködésükben, igényükben és
viselkedésükben is. Csakhogy kimondatlanul is egyértelmű volt, hogy
este nem borozni és beszélgetni találkoznak.
A gondolat pedig egészen feltüzelte. Úgy érezte magát, akár egy
kis felajzott kamasz fiú.
Olga kilenc órakor érkezett az irodaépülethez, amikor már szinte
senki nem volt az épületben a biztonsági őrt és Alexet kivéve. A taxival
a mélygarázsba vitette magát, ahonnan Alex belépőkódjával
közvetlenül a felső emeleti irodákhoz tudott liftezni.
Amikor Olga a bokáig érő, krémszínű télikabátjában kiszállt a
liftből, Alex a folyosón várta. Egyik vállával az irodája ajtajának
támaszkodva, felgyűrt ingujjban, zsebre süllyesztett kézzel figyelte,
ahogy a nő sikkes lépteit elnyeli a vastag, puha futószőnyeg. Ahogy
egymás mellé értek, egyikük sem szólt semmit, csak Alex előzékenyen
kinyitotta Olga előtt az ajtót, és betessékelte a megragadóan
berendezett, tágas irodájába.
Mielőtt Olga egyáltalán felmérhette volna az ízlésesen
összeválogatott garnitúrát – a széles vörös kanapéval és a törtfehér
szőnyeggel, a fényesen csillogó parkettával, bárszekrénnyel,
kristálypoharakkal és a valódi fabútorokkal –, és mielőtt annyit
mondhatott volna, hogy milyen otthonos, addigra Alex behajtotta
mögötte az ajtót, és egy határozott mozdulattal a falnak tolta. Ujjait
belefúrta Olga hosszú fekete hajába, majd az arcát a tenyerébe fogva
megcsókolta. Először csak finoman, lágyan kóstolgatták egymást, aztán
néhány korty után úgy itták egymás csókját, mintha az életük múlna
rajta.
Olyan erővel tört rájuk a legelemibb ösztönös vágy, ami pillanatok
alatt rázta meg mindkettőjük világát. Alex az íróasztalon, majd a
kanapén tette magáévá Olgát, vadul tépve, csókolva, egymás forró
húsát markolva. Mire a férfi elfojtott nyöszörgő hangon kielégült,
addigra Olgának már három orgazmus hullámai feszítették szét a testét.
Végül a kanapén fekve, egymás karjaiban pihentek meg.
 – Ez olyan jó volt, hogy biztosan törvénytelen! – jegyezte meg
Alex pihegve.
Olga kielégülten nézett a férfira, és kipirult arcát a mellkasába
fúrta.
– Törvénytelen? – kérdezte Olga kuncogva.
– Ami nagyon jó, az vagy a fogakat rontja, vagy el lehet tőle hízni,
vagy a törvénybe ütközik. Nos, az ilyen hihetetlenül jó szex nem rontja
a fogat, és nem rak zsírt a seggünkre. Szóval maradt a harmadik opció.
Büntetik.
– Legfeljebb morálisan elítélhető – súgta Olga némi zavartsággal a
hangjában. – Mármint az én oldalamról, hiszen én párkapcsolatban
élek.
– Azt gondolom, oka van annak, hogy itt vagy – mondta Alex, és
gyengéden cirógatni kezdte Olga izzadságtól csapzott hajtincseit.
– Ezt hogy érted?
– Az, hogy most itt vagy velem, ebben a helyzetben, mindent
elmond a kapcsolatodról Antonnal.
Olga lehunyta a szemét, és halkan szuszogott.
– A harmadik fél nem okozója a kisiklott párkapcsolatnak, hanem
az okozat. Ha úgy érzed, a kapcsolatod Antonnal zátonyra futott, annak
nem én vagyok a gerjesztője. Én csak az eredménye vagyok –
magyarázta tovább Alex.
– Igen, értem. És igazad van.
– Talán megbántad?
– Hogy eljöttem? Hogy szeretkeztünk?
– Aha!
– Nem. Dehogy! Újra megtenném.
Alex nevetett.
– Akkor újra megtesszük – mondta, és hosszan megcsókolta Olgát.

***

Mire Anton egy héttel később a Németországi útjáról hazaérkezett,

addigra ők már számtalanszor találkoztak és tizenkétszer szeretkeztek.
Egyszer vadul, fékezhetetlen szenvedéllyel, máskor meg lassan, lágyan,
szinte úszva, lebegve, egymás minden apró rezdülésére figyelve.
Szexeltek egymással a Mercedes hátsó ülésén egy parkolóban, majd
lépcsőházban, egy áruházi próbafülkében és egy étterem mosdójában
is. De a találkozóik színhelye elsősorban Alex kényelmes luxuslakása
volt. Kellően biztonságos volt a titkos találkozók lebonyolításához. Ő
pedig azt érezte, hogy egyre inkább Olga rabjává válik.
A nő már az első éjszaka után lenyűgözte, amikor a céges sofőrével
elvitette magát a Danilovics Holding irodaházához csak annyiért, hogy
Alexnek beadhasson egy doboz szemerősítő gyógyszert, mivel még a
vacsora során egy elejtett félmondat erejéig arra panaszkodott, hogy a
monitor gyakori nézése miatt egyre jobban fárad a szeme, és romlik a
látása.
– Csak ezt akartam neked odaadni – mondta Olga mosolyogva.
– És a sofőr? Mit mondtál neki? – kérdezte Alex, miközben elvette
a tablettákat.
– Semmit – vonta meg a vállát Olga. – Egy folyamatban lévő üzleti
ügy miatt kell beadni valamit. Nem rá tartozik. Sofőr és nem belső
ellenőr.
– Mindenesetre nagyon köszönöm. Ez zavarba ejtő figyelmesség
tőled.
És gondoskodás – gondolta még hozzá magában.
Kettejük kapcsolatának intenzitása Anton hazaérkezését követően
sem változott. Az egymás iránti vágyuk nem akart szűnni, és
kimondatlanul is egyre jobban kezdtek érzelmileg is kötődni.
Bár Alex mindent megtett, hogy némi távolságot tartson, és
lehetőleg ne bonyolódjon bele a történetbe, próbálkozása kudarcot
vallott. Rendre azon kapta magát, hogy a gondolatai Olga körül
forognak. Mindenáron le akarta nyűgözni a nőt, és azt kívánta, hogy ő
legyen a szemében a nagybetűs férfi.
Időközben aztán Alex és Anton Ruslanovics is találkoztak, és a
dúsgazdag internetes vállalkozó jelentős összegű éves megbízást írt alá
a holding szoftverfejlesztő divíziójával. Persze a sikeres üzletkötéshez
és Anton bizalmának elnyeréséhez Olga ráhatása is kellett, de ezt a nő
már olyan intelligensen és természetesen oldotta meg, hogy a gyanú
legkisebb árnyéka sem vetülhetett rájuk. A közös együttműködésnek
köszönhetően lehetőségük nyílt időnként hivatalosan is találkozniuk. És
amikor Anton külföldi üzleti úton volt – ahová elég gyakran járt akkor
nem kellett attól tartani, hogy valahol meglátják őket. Nyugodtan
mutatkozhattak nyilvánosan egy étteremben vagy egy kávézóban,
esetleg parkban sétálva, hiszen ha egy ilyen alkalom visszajut Anton
fülébe, akkor az ő kettejük fedősztorija betonszilárd alapokon áll.
Üzleti találkozó volt.
Mindez tökéletesen működött fél évig, aztán egyik napról a másikra
minden megváltozott.
Az átlagosnál forróbb nyári délután volt, amikor Olga fagyizni és
sétálni hívta Alexet. A férfi érezte, hogy valami fontos dolgot akar vele
a nő közölni, ezért még aznap délután minden üzleti programját
lemondta. Nyugtalan volt. Hirtelen nem is tudta, hogy mi történhetett.
Minden lehetőség megfordult a fejében. Egészen attól kezdve, hogy
Olga halálos beteg, hogy Anton mindent megtudott a viszonyukról, és
vélhetően az ő élete a Moszkva-folyó mélyén ér véget egy drótkerítésbe
tekerve. Vagy lehet, hogy Olga szakítani akar vele?
Tulajdonképpen mindenre gondolt, csak arra nem, hogy Olga azt
akarja vele közölni, hogy gyereket vár tőle.

***

– Mi lesz most? – kérdezte Olga.

Vállvetve, egymás mellett egy enyhén kopott padon ültek a Gorkij
Parkban, körülöttük vastag törzsű, széles lombú fák vetettek hűsítő
árnyékot a lábuk előtt futó széles betonjárdára. A park dús zöldje
nyugalmat árasztott magából. Verőfényesen sütött a nap, és madarak
daloltak.
– Nézd, Olga! – fogta meg a kezét Alex. – Egy gyerek mindent
megváltoztat. Főleg a te életedben. Hiszen te leszel az anyja. Azt
gondolom, hogy ezt a döntést így neked kell meghoznod. Gondold át az
egész helyzetet, és döntsd el, hogy szeretnéd-e megtartani, vagy
elveteted. – Nagy levegőt vett. – De tudnod kell, hogy bárhogyan is
döntesz, én melletted állok, és támogatlak benne.
– Ha megtartom, akkor el kell hagynom Antont. Be kell vallanom
neki mindent. Mindent el kell mondanom kettőnkről.
Alex némán nézte a tükörfényesre törölt fekete bőrcipője orrát,
aztán belenyugvással bólintott.
– Akkor ezt kell tenned. Elmondasz neki mindent, és elköltözöl
tőle.
– És mi lesz aztán? – kérdezte Olga.
 – Velünk vagy vele?
– Nem hiszem, hogy ezt a kérdést most külön lehet kezelni.
– Gondolod, hogy veszélyt jelenthet ránk?
Olga megvonta a vállát, és megszorította a férfi kezét.
– Azt nem hiszem, hogy fizikálisan ártana nekem.
– Akkor attól tartasz, hogy nekem ártana? Képes lenne ilyesmire?
– Igazából nem tudom, hogy mire lenne képes. Nemcsak tehetős,
de veszélyes emberek barátságát is bírja. Olyanokét, akik valóban a
szürkezónában gazdagodtak. Uzsorázás, prostitúció, drogok; a pénzt
tisztára mosták és törvényes vállalkozásokba forgatták vissza. – Olga
megigazította a napszemüvegét, majd megcsóválta a fejét. – De Anton
egy jámbor ember. Soha nem bántana sem engem, sem téged.
Bármennyire is fájjon neki, el fogja fogadni a helyzetet és a
döntésemet. Viszont abban biztos lehetsz, hogy a szerződést fel fogja
bontani a cégetekkel.
– Ebben biztos vagyok. Én is ezt tenném a helyében. Ez belefér.
– És én is elvesztem a munkahelyem. Nem hiszem, hogy tudna
velem dolgozni ezek után. De hogy őszinte legyek, én magam nem
tudnék így maradni. Képtelen lennék rá.
– Ez érthető – húzta el a száját Alex, és fanyar ábrázattal bámult a
távolba.
– Akkor mi legyen? – Olga hangja bizonytalanul csengett.
– Mondtam, döntsd el! Ha nem tudod ezt a babát vállalni, én azt is
megértem. Tudom, hogy ez nagyon nagy áldozatot követel tőled. Fel
kell adnod az eddigi életed és a karriered is.
– Megteszem – jelentette ki Olga habozás nélkül. – Ha te mellettem
vagy, akkor képes vagyok rá. Szeretném ezt a babát. A közös
gyermekünket.
Alex elérzékenyülve pillantott Olgára, átkarolta a vállát, majd
miután szorosan magához húzta, megcsókolta a feje búbját. Puha
hajának illata szinte megrészegítette. Örömét lelte abban, ha a
frizurájába fúrhatta az arcát.
– Melletted leszek – suttogta. – Örökre.

***
Végül az élet sokkal könnyebb utat adott nekik, mint amiben
reménykedni mertek. Amikor Anton hírül vette, hogy Olgának
viszonya van Alexszel, és ezért szeretne tőle elköltözni, a milliárdos
vállalkozó nem rendezett jelenetet, és nem akarta útját állni a
kapcsolatuknak.
– Szereted azt az embert? – kérdezte tőle Anton egy pohár skót
whiskyt ízlelgetve.
– Igen, szeretem – válaszolta Olga, és mintha ezen bármi
szégyenkeznivaló lett volna, úgy érezte, ég az arca, mintha csak forró
kerámiából lenne kirakva.
– És ő is valóban szeret téged? Nem csak valami fellángolás ez? –
faggatta tovább Anton.
– Igen. Szeret.
– Biztos vagy ebben?
– Persze! – vágta rá Olga habozás nélkül.
Anton megköszörülte a torkát, és végigsimította napbarnított
kopasz feje búbját.
– És engem szerettél?
– Igen – mondta Olga őszintén.
– De elmúlt – jegyezte meg Anton csöndesen, majd ismét kortyolt
egyet a whiskyből. – Ez egy skót whisky. Huszonegy évig tölgyfa
hordóban érlelték. Az igazán vonzó, stílusos és intelligens nő éppolyan,
mint a minőségi skót whisky. Gyorsan a férfiak fejébe szállnak. Az én
koromban, az én élettapasztalatommal azt mondanám, ha választanom
kellene, hogy melyik tud a férfi életében biztosabb pont lenni, akkor a
whiskyt mondanám. Az még soha nem okozott csalódást. A
boldogságotokra! – Azzal felhajtotta a maradék két kortyot a pohár
alján csörgő jégkockák közül.
 3.

MOST

– Mégis hogyan fogadták ezt a jelenséget a házukban? –kérdezi az ősz

hajú férfi.
Ahogy mélyen a szemébe nézek, és felidézem a dácsa előterében
talált nyomokat, újra érzem, ahogy rám nehezedik a későbbi események
súlya.
– Mire gondol? – kérdezek vissza.
– Arra, hogy az otthonukban, az életterükben történt valami
egészen rendellenes. Veszélyben érezték magukat, vagy továbbra is
valami észszerű és mindenki számára megnyugtató magyarázatot
kerestek?

***

Megérzés volt, vagy belső hang? Nem tudom, de bárminek is hívjuk, az

első pillanattól fogva, ahogy azt a sok vért felfedeztük az előtérben,
tudtam, hogy veszélyben vagyunk.
Már csak azt kellett kideríteni, hogy ki az, aki fenyeget minket, és
hogyan tudunk ellene védekezni. És épp ez volt a legnehezebb az
egészben.
Mert hogyan vehetjük fel a harcot egy láthatatlan ellenséggel? Arra
lett volna szükség, hogy ez az ártó szándék, ami megtalált minket
magának, valamilyen formában testet öltsön.
Be kell vallanom, már maga a kialakult helyzet végiggondolása is
nehezemre esett, hiszen mindig is racionális ember voltam. Engem
gyerekként sem lehetett megetetni a télapóval, a Jézuskával vagy a
gonosz Pulyaszedő meséjével. A szüleim szerint néha már az is
csodaszámba ment, ha egyáltalán azt elhittem, amit láttam. Így szegény
anyám végeláthatatlan próbálkozásai, hogy istenfélő és templomba járó
ember váljék a fiából, eleve kudarcra volt ítélve. Később a felnőtt
éveimben is találkoztam néhány érdekes történettel, amit a barátaimtól
vagy az ismeretségi körömben hallottam. Ezek a sztorik
megmagyarázhatatlan eseményekről, szellemjárta régi házról, holtából
visszatérő nagypapáról és hasonlókról szóltak. És annak ellenére, hogy
számomra hiteles emberektől hallottam, megvallom őszintén, nem
nagyon adtam neki teret. Nem hittem az ilyesmiben.
Ahogy abban sem, hogy bármi vár a halál után ránk. Azt is
mondhatom, akár rólam is szólhatna az a poén, hogy részt vettem egy
reinkarnációs tanfolyamon, ami ugyan sokba került, de hát egyszer
élünk.
Na, akkor így már el lehet képzelni, hogy honnan kellett nekem
felküzdeni magam, hogy szembenézzek a ránk nehezedő események
súlyával. Messze volt a zéró pont, de becsülettel odatettem magam a
rajtvonalhoz, és a második reggel után elkezdtem az interneten
információkat keresni.
Megmagyarázhatatlan eseményekkel, természetfölötti
jelenségekkel, a fizikai világon túli dolgokkal kapcsolatban kezdtem el
olvasgatni. Persze nem olyan mélységben, mintha egy
diplomamunkához gyűjteném az anyagot, hiszen ahhoz időm sem volt,
valamint az úgynevezett szakirodalom és a fellelhető források is
jelentős számban hagytak bennem kétségeket a hitelességüket illetően.
Ám találtam érdekes és már-már tudományos alapossággal feldolgozott
esetleírásokat, kutatásokat. Ezektől pedig egészen lázba jöttem, és két
nap után először kezdtem azt érezni, hogy nem egészen vesztett ügy ez.
Amire érthető módon első körben nagyobb figyelmet szenteltem,
azok kimondottan az elhagyatott vagy családok által lakott házakban
történt megmagyarázhatatlan események voltak. Magam is
meglepődtem azon, hogy milyen sok esetet találtam. A leggyakoribb,
amivel találkoztam, olyan beszámolók voltak, ahol családok nyugalmát
zavarták kopogó szellemek. A leírások alapján ezek általában itt ragadt
lelkek voltak, akik jó szórakozásukat lelik abban, hogy tárgyakat
mozgatnak, zajokat keltenek. Vagy épp a figyelmet akarják felhívni
magukra. Bármennyire is megdöbbentett mindaz, amit olvastam,
később aztán mégis úgy éreztem, hogy jómagam is kiegyeznék egy
ilyen ártalmatlan kopogó szellemmel. Ugyanis az igazi feketelevesre
csak aztán bukkantam.
Olyan régi házakról szóltak a beszámolók, ahol valamilyen tragikus
esemény történt. Általában arról volt szó, hogy egy házban emberek
erőszakos halált haltak. És vagy a nyughatatlan, bosszúszomjas
szellemük ragadt ott, vagy a szörnyű tragédia okán olyan erősen
összpontosult az adott helyre valami rossz energia, hogy az sokkal
szörnyűbb teremtményeket is bevonz.
Ténylegesen a démonokat nevezték meg a legtöbb helyen. És
ahogy számomra kiderült, amíg a szellemek a legtöbb esetben teljesen
ártalmatlanok, talán csak a korábbi vágyaikat akarják rajtunk keresztül
megélni, vagy épp az energiánkra van szükségük, esetleg előfordulhat
az is, hogy megbetegítenek, addig velük ellentétben egy démon nagyon
is ártani akar nekünk. Ők olyanok, mintha egyenesen a pokolból jöttek
volna. Olyan valaha élt emberek szellemei, akik már életük során is
borzalmas dolgokat követtek el az emberek ellen. Mondjuk,
sorozatgyilkosok meg szadista pszichopaták, hasonló emberi
szörnyetegek, akik itt éltek köztünk.
Azt mondanom sem kell, hogy a pokoli teremtményekkel, a
démonokkal kapcsolatos értesülésekre az ateista énem azért elég erősen
fintorgott, és komoly kétellyel vonogattam a szemöldököm.
Mindenesetre az új tudásommal felvértezve megkerestem Olgát a
hátsó kertben, hogy beszámoljak neki az olvasottakról, valamint
kíváncsi voltam arra, hogy ő mit szól mindehhez.
Olga szülei nagyon vallásosak voltak, és lányukat is ortodox
keresztény szellemiségben nevelték. Ő pedig velem ellentétben
magáévá is tette a tanokat. Istenfélő ember volt, ahogy ezt nálunk
Magyarországon mondani szokták.
De ez talán nem is meglepő, hiszen velem ellentétben Olga egy
ízig-vérig orosz nő volt, orosz neveltetéssel és kulturális háttérrel.
Amikor én ideérkeztem, akkor érdekesnek találtam, hogy az itteni
emberek adnak a népi megfigyelések tapasztalataiból adódó babonák
betartására. Mondhatnám úgy is, hogy az orosz nép bizony elég
babonás. És ez sok helyen tetten érhető. Amikor üzleteket kötöttünk,
azt tapasztaltam, hogy nem fognak kezet küszöb vagy asztal fölött,
mert ez számukra azt szimbolizálja, hogy a két tárgyaló felet valami
elválasztja, ez pedig az üzlet szempontjából nem lesz jó. Aztán amikor
ajándékot vittem, felhívták a figyelmem, hogy nem szabad karórát és
naptárt ajándékozni, vagy bármi mást, ami az idő múlásával
kapcsolatos, és hegyes tárgyat éppúgy tilos adni, mint, mondjuk,
kaktuszt, mert ez a támadást jelképezi.
 Ezekből kiindulva valójában kétségem sem volt afelől, hogy
Olgánál termékeny talajra fog hullani a szellemekkel kapcsolatos
teória. Az öreg kísértetjárta ház, ami megannyi film és könyv
sztorijának alapmotívuma.
Olga a paprikapalánták tiszta, rendezett sora közt guggolt, és árgus
szemmel kereste azokat a kiirtandó gyomokat, amik eddig valahogy
elkerülték a végzetüket. Velem ellentétben ő szeretett a kertben
bíbelődni. A virágait és a zöldségeit is szerette. Azt hiszem, még
kedvesen beszélt is néha hozzájuk, hogy szebben gyarapodjanak.
Miután megálltam mellette, részletesen beszámoltam neki az
olvasottakról, ő pedig a paprikák tövét és termését nézegetve hallgatta.
– Szerinted kísértet van a házunkban? – egyenesedett fel az
ültetvény közül. Földes tenyerét egymáshoz csapkodta, majd az amúgy
is poros rövidnadrágjába törölte. – De mégis hogyan került ide? És mit
akar tőlünk?
Olga reakciója arra engedett következtetni, hogy valóban hisz a
szellemvilágban. Egy szóval nem mondta nekem, hogy elment az
eszem, és ne beszéljek ilyen badarságokat.
– Továbbra sem tudom, hogy mi ez az egész – vallottam be
őszintén –, de ki fogom deríteni. Erre mérget vehetsz!
– Arra céloztam, hogy egy ilyen kísértetnek akkor régóta itt kellene
lennie. Én gyerekkoromban soha, még csak nyomát sem láttam semmi
különösnek.
– Tegyük fel, hogy elfogadom a szellemek létét.
– Szellemek léteznek, Alex! Ne légy ilyen földhözragadt!
– Mondjuk úgy, hogy próbálok nyitott lenni. Mindent elkövetek.
Így jó?
Olga bólintott.
– Nekem megfelel. Szóval?
– Szóval, ha léteznek szellemek, és van annak alapja, amiket
olvastam, márpedig bevallom, hogy jó néhány iromány meggyőző,
akkor egy szellemet behozhatunk magunkkal is. Mert, mondjuk, ránk
akaszkodott a temetőben. Vagy lehet egyik elhunyt felmenőd. Viszont
akkor sem hiszem, hogy ilyen történhetne. Hiszen mi oka lenne egy
kóbor léleknek vagy a felmenőidnek fegyverlövéssel és véres padlóval
sokkolni minket? Ez nem állja meg a helyét, még a képzelgés világában
sem.
 – Valóban ez tűnik logikusnak – erősítette meg Olga a
gondolatmenetemet. – Akkor mit mondasz?
– Próbáltam összerakni az eddigi dolgokat mindazzal, amit
olvastam.
– És mire jutottál?
– Arra, hogy ez a dácsa sokkal inkább valami szörnyű tragédiának
volt a színhelye. Ami történik, az leginkább azzal tud összecsengeni,
hogy volt itt valamikor valami súlyos bűntény.
– A szüleim dácsájában? – Olga a fejét csóválta. – Képtelenség.
– Nem, amikor te gyerek voltál, és nem akkor, mikor a szüleid még
itt laktak. Persze ezt sem zárhatjuk ki teljes bizonyossággal.
– Alex, a szüleim nem tennének ilyet! Biztosan nem öltek meg itt
senkit.
Megadóan feltartottam a kezem.
– Oké, oké! Nem úgy értettem.
– Akkor?
– Nem is tudom – bizonytalanul fintorogtam. Magam sem
gondoltam volna, hogy Olga szülei bárkinek is ártottak, aztán egy
súlyos gyilkosság terhét cipelve élték le a hátralévő életüket. De azt az
eshetőséget nem vethettem el, hogy a dácsában az ő idejükben történt
valami. – Talán csak szemtanúi voltak az eseményeknek. És az
egészről vagy nem is beszéltek neked, miközben volt belőle hivatalos
ügy is. Vagy az egészet…
– Eltusolták? – Olga felkacagott. – Alex, az apám és az anyám túl
kicsi pont volt ahhoz, hogy egy bűntényt, ami, mondjuk, a dácsában a
tudatukkal történt, a hatóságokkal karöltve a szőnyeg alá seperjenek.
Anya pedig olyan galamblelkű volt, hogy biztosan nem tudott volna
együtt élni egy ilyen szörnyű titokkal.
– Olga, a szüleid autóbalesetben haltak meg.
– És mit akarsz ezzel mondani?
– Nem tudom. Nem lehet, hogy az egész összefügg, és nem is
véletlen baleset áldozatai lettek?
Láttam Olgán, hogy meglepte az állításom. Igazság szerint még
magamat is sikerült vele meglepnem, mert korábban egyáltalán nem
fogalmazódott meg ez bennem. Az adott pillanat és beszélgetés szülte.
De ha már megvolt, akkor ezt a teóriát sem engedhettem el.
 – Baromság! – jelentette ki feldúltan Olga. – Baromság az egész,
Alex! Méghogy anya és apa egy bűncselekmény részesei voltak, és
azért kellett nekik is meghalniuk, hogy ez nehogy napvilágra kerüljön?
És az egész mögött egy összeesküvés áll? Ez képtelenség! Anyáék
kocsija megcsúszott, és lesodródott a szerpentinről, egyenesen a
szakadékba. Sajnos gyakoriak az ilyen balesetek. Nem mindegyik
végződik tragédiával, de a szüleimnek sajnos nem volt szerencséje.
– Rendben! Én csak arra kérlek, hogy ne vessük el teljesen ezt a
verziót sem, ha a dácsa múltját kutatjuk.
– Milyen múltját?
– A közelmúltban és a régmúltban történtekét. Mondjuk,
elképzelhető, hogy olyan eseményt kell keresnünk, ami még azelőtt
történt, hogy a szüleid megvették a dácsát.

***

Olga megígérte, hogy előkeresi a ház régi papírjait, és felhív néhány

embert, akik rendelkezhetnek információval az otthonunk előéletéről.
Én még aznap este nekiálltam átnézni a régi híradásokat az
interneten. Célirányosan kerestem Voronyezs környéki beszámolókat
különböző bűncselekményekről.
Az elkövetkező napok nyugalomban teltek, és ezalatt azt értem,
hogy nem voltak kora reggeli lövések, amire az egész család felriadt
volna. Ettől függetlenül érezhető volt az életünkre telepedett feszültség
és bizonytalanság, ami annak ellenére megmérgezte a gyerekek életét
is, hogy vigyáztunk arra, ne érezzenek a mi tehetetlenségünkből
semmit. Lövések nem dördültek, de talán nagyon is érthető módon
reggelente mégis sokkal korábban megébredtünk, és volt, hogy a Tolja
szobája felől is zajokat hallottam.
Biztos voltam benne, hogy a gyereket éppúgy felverte az
izgatottság vagy a félelem egy újabb eseménytől, ahogy engem és az
anyját is.
Talán három vagy négy nap telt el eseménytelenül, amikor új irányt
vettek a történtek.
Szombat délelőtt volt, és én a hálószobában ültem laptoppal az
ölemben, régi dácsákról, ősi átkokról és még mindig bűnügyekről is
olvastam, valamint archívumokban keresgéltem. Hallottam, ahogy Olga
odalent porszívózik. Odakint sok volt a por, aljnövényzet, kis kövek,
így bármennyire is figyeltünk, folyamatosan behordtuk a piszkot a
cipőnk talpán, a ruhánkon. Így annyira megszokott volt a lentről jövő
zúgás, hogy amikor nem hallottam, már nem is éreztem jól magam.
Általában ha a porszívó zúgása abbamaradt, akkor a felmosóvödör zaját
hallottam, amint Olga egyik helyről a másikra pakolja. Ám ezen a
délelőttön, amikor a zúgás abbamaradt, síri csönd követte. Hosszabb
idő eltelt, és olyan érzésem lett, mint amikor egy anya nem hallja a
kisgyereket zajongni, és azonnal tudja, hogy valami történt. Persze
mindez valahol a tudatalattimban zajlott le, a figyelmeztető jelek
észlelése és az erre adott reakciója is az elmémnek.
Kétszer egymás után lekiáltottam a feleségemnek, de nem jött
semmi válasz, így habozás nélkül lesiettem a lépcsőn, hogy
megnézzem, mi történt.
Olgát a nappaliban találtam az ülőgarnitúra előtt térdelve, és amíg
nem mentem közelebb, nem tudtam eldönteni, hogy mit is néz
pontosan. Először arra gondoltam, hogy valami a bútor alá gurult, és
azt próbálja kiszedni.
– Segítsek? – ajánlottam fel.
Olga nem válaszolt, rajtam pedig a nyugtalanság lett úrrá.
– Valami baj van, szívem? – kérdeztem.
Ezt mintha végre meghallotta volna, azonnal felemelkedett a
szőnyegről, és megragadta a karomat.
– Ezt nézd! Nem fogod elhinni! – húzott maga mellé mindenféle
ellenállást megelőzve. – Nézd!
Már épp a nyelvemre tolult a kérdés, hogy „Mit kell néznem?”,
amikor megláttam a bútor kárpitozásán a fekete foltokat.
Szabálytalanok, akár a tintapacák, de nem azok voltak. Inkább
égésnyomra hasonlított. Legalább harminc vagy negyven centiméteres
átmérőjű, alaktalan mintázat. Alatta a padlón és a szőnyegen szürke por
terült el. Amikor megérintettem és eldörzsöltem az ujjaim közt, arra
gondoltam, hogy olyan, akár valami szomorú liszt, amit hófehér színe
helyett szürkeségre kárhoztatott a teremtő.
Persze azonnal tudtam, hogy mit tartok a kezemben.
– Ez hamu – mondtam csodálkozva.
– És nem csak ennyi van – közölte Olga.
 – Ezt hogy érted? – kérdeztem, miközben felpillantottam rá a
vállam fölött. Még soha nem láttam ilyen feldúltnak a feleségem.
– Gyere, és meglátod! – Azzal sarkon fordult, és elindult az előtér
felé.
Szó nélkül követtem.
Amikor néhány lépésre voltunk a bejárati ajtótól, megláttam a
padlón elterülő szürke hamut. Egy jó öles lépésnyi területet fedett le.
– Hogy a kurva… – szaladt ki a számon, de aztán visszafogtam
magam.
Felnéztem a mennyezeten lévő díszítősorra, és hagytam elmosódni
a szemem előtt a látványt.
– Nézd meg ezt is! – kérte Olga, és a bejárat melletti ékesen
faragott, tükrös fésülködőasztal aljára mutatott.
Mielőtt ráfókuszáltam volna, már tudtam, mit fogok látni. Nem
kellett hozzá nagy kombinációs készség, hogy tisztában legyek vele, a
feleségem ott is égésnyomot és hamut fedezett fel.
– Látom – mondtam, miközben keserű íz tolult a nyelvemre.
– Én ezt már végképp nem értem. Ez mégis mit jelentsen?
– Elképzelésem sincs.
– Égésnyomok és hamu. De tudod, hogy mi a legérdekesebb az
egészben? Érdekes? A francokat! Miket is beszélek. A
legmegdöbbentőbb. Én itt már felporszívóztam ma takarítás közben.
Eljöttem egyszer, ahogy a dívány előtt is feltakarítottam a szőnyeget.
– És akkor nem volt ott semmi.
– Semmi. Már a felmosáshoz készültem, amikor észrevettem.
– Vagyis ez a jel egyszer csak itt lett – mondtam. Csak a szemem
meresztettem, és a nyakam vakartam. Nem nagyon telt tőlem több
ebben a pillanatban. Nem vártam már újabb dolgokat, de mégis ott volt
előttem. – Igen, azt hiszem, ezek jelek.
Olga felém fordult, és miközben kérdőn a szemembe nézett,
vékony szemöldöke a homlokára szaladt.
– Mégis, milyen jelek? – kérdezte.
– Nem tudom – válaszoltam. – Talán a dácsa akar nekünk üzenni.
Üzenet a túlvilágról, vagy valami ilyesmi. Ha már szellemekről volt
szó. A gyerekek hol vannak?
– Hívd be őket! Ne legyenek kint egyedül! – Ezt olyan hangsúllyal
mondtam, mintha medvét láttunk volna, aki most a ház körül kóborol.
 – Alex, nem élhetünk az emeleti hálószobába zárva – fakadt ki
Olga. – Bármi is ez, ha hagyjuk, hogy megfélemlítsen, akkor máris
nyert. Ha a gyerekeket elkezdem korlátozni, akkor könnyen azt hihetik,
hogy nagy a baj, valami súlyos veszély, amitől nem tudják a szüleik
megvédeni őket. Ezt akarod?
– Persze hogy nem. De óvatosnak kell lennünk. Valami történik itt,
és amíg nem tudjuk, hogy mi az, addig ki vagyunk szolgáltatva neki.
Olga megragadta a két vállam, és olyan közel nyomta az arcát az
enyémhez, hogy az orrunk majdnem összeért.
– Alex! Épp te mondtad az előbb, hogy ezek csak jelek. Valami
különös üzenet. Akkor talán csak meg kellene fejtenünk az üzenetet.
Meg kell érteni, hogy mit akar üzenni a dácsa, vagy milyen üzenet ez a
szellemvilágtól, esetleg egy hozzátartozómtól. Nem tudom. Bármi is
ez, nem tört az életünkre.
Olgának igaza volt. Valójában még semmilyen tényleges
fenyegetést nem észleltünk, de mégis úgy éreztem, jobb lesz az
elővigyázatosság. Továbbra is megvolt az a rossz előérzetem, hogy
veszélyben az életünk, és ez a megérzés egyre csak erősödött bennem.
– Örülök, ha nem félsz – mondtam neki.
– Persze hogy félek, Alex – suttogta, és átölelve a nyakam szorosan
hozzám bújt. – De nekünk innen már nincs hová továbbmenni.
Puha haja illatozott, én pedig nem bírtam megállni, hogy ne fúrjam
bele az arcomat. Gyengéden megpusziltam a feje búbját.
– Tudom – sóhajtottam csöndesen a hajába.
 4.

KORÁBBAN

Olga és Alex második közös gyereke 2011 áprilisában érkezett a kis

családba. Irina tervezett gyerek volt, és két évvel volt fiatalabb
Anatolijnál, akit a családban csak Toljának szólítottak.
Egy kisfiú és egy kislány. Pontosan úgy, ahogy azt Alex szerette
volna. Olga is nagyon szeretett volna egy második gyereket, de úgy
érezte, jobb lenne várni még vele, mert így is túl sok energiáját
felemésztette az anyaság. Csakhogy Alex erőltette, hogy most vállalják
a másodikat is.
– Jobb lesz ezt egyhuzamban letudni – hangoztatta többször is.
Ráadásul olyan vehemenciával, mintha ez egy mindet eldöntő
szempont lenne, és neki kellene majd otthon maradni a két gyerekkel.
Végül Olga engedett a nyomásnak, hiszen ő is szeretett volna egy
kistestvért Toljának.
Így már két kisgyerek terhét vette a nyakába. Viszont amellett,
hogy anya volt, igyekezett minden porcikájában nő maradni. Tornázott
és odafigyelt az étkezésére is, ami főleg a nassolás elhagyását jelentette.
Jól érezte magát az anyaszerepben, de kimondatlanul is tudta mindenki,
hogy hiányzik neki a munkája. Egy jól felépített karrierutat hagyott
maga mögött az Alexszel való közös élet és a gyerekvállalás kedvéért.
És ugyan a házasságukat követően megváltozott néhány dolog a
kapcsolatukban, de mégsem bánta meg a döntését egy percre sem.
Időnként az az érzése volt, hogy Alex megváltozott vele
kapcsolatban. Talán nem is ez a helyes meghatározás. Mert nem
megváltozott, csak a prioritás lett más a férje életében. Úgy tűnt neki,
hogy Alex korábban minden megtett, hogy megszerezze őt. Szinte ő
volt az élete középpontjában, mindent megtett azért, hogy lenyűgözze,
elkápráztassa, és erős, magabiztos férfiként sziporkázzon előtte. Bár ez
az utóbbi továbbra is megmaradt, hiszen Alex még azt is nehezen
viselte, ha a gyerekek több figyelmet kapnak, mint ő. Mindig a
középpontban akart tündökölni. Kétségbeesetten várta az elismeréseket,
csakhogy ő maga már egyáltalán nem volt fontos számára. Legalábbis
ez volt az érzése. Mintha Alex a házasság után úgy lett volna vele, hogy
megszerezte, amit akart, elért egy újabb célt, most már fordulhat ismét
teljes erőbedobással és figyelemmel új távlatok, újabb kihívások elé.
Olga már nem számított annyira.
Újra az üzleti partnerek élvezték az elsőbbséget, az éjszakába nyúló
kimaradások is megszaporodtak. Persze Olga megbízott Alexben, és
nem nyomozott utána, nem kémkedett a levelezőjében, ahogy nem
olvasta lopva az SMS-üzeneteit sem. Mert mindezek ellenére érezte,
hogy szereti. Tudta, hogy fontos számára a családja, és mindent
elkövet, hogy biztonságban és anyagi jólétben tudja őket.
Még akkor is, ha az utóbbi időben nem mentek olyan jól az üzleti
ügyei, mint korábban.
A 2008-as gazdasági világválság a Borisz Danilovics
érdekeltségébe tartozó vállalkozásoknál is érzékeltette a hatását. A
tehetős üzletember kénytelen volt a cégcsoporton belül cégeket
megszüntetni, és minden vállalkozásában kisebb-nagyobb
létszámcsökkentésbe kezdett. A költségcsökkentés és a túlélésre történő
berendezkedés az Alexszel közös érdekeltségbe tartozó orosz-magyar
szoftverfejlesztő céget is érintette. Többségi tulajdonosként Borja úgy
döntött, hogy a következő években a cégből nem lesz osztalékkifizetés
a tulajdonosoknak, mert ez az egyetlen lehetőség arra, hogy ne kelljen
nagyobb létszám-leépítést végrehajtani. A döntéssel Alex ugyan
megpróbált szembemenni, mivel az ő bevételeit így súlyosan érintette,
és kisgyerekes apukaként, a családalapítás küszöbéről épp elindulva
tudta, hogy ez jelentősen befolyásolhatja az életvitelüket. Ráadásul
mindez akkor, amikor már Olga sem rendelkezett jövedelemmel.
Mindezek ahhoz vezettek, hogy Alex és Borja kapcsolata sem volt
már igazán felhőtlen.
A második gyerek érkezését megelőzően Alex ragaszkodott ahhoz,
hogy egy nagyobb lakásba költözzenek, és nem messze a korábbi
legénylakásától, Moszkva történelmi belvárosában, az Osztozsenkában
vettek egy lakást. A 90-es évektől a valamikori cári palota negyedébe
újgazdagok kezdtek betelepülni. Nagyvállalatok felsővezetői, ismert
celebek, tehetős, közéleti szereplők érkeztek sorra a negyedbe. A
Moszkva-folyó és a Gorkij Park közelsége miatt különösen szerettek
mindketten az Osztozsenka városrészben élni.
 A százhúsz négyzetméteres lakás két gyerekkel is kényelmes
életteret jelentett számukra, de a család romló gazdasági helyzete
nyugtalanította Olgát. Tudta, hogy ha így megy tovább, akkor
hamarosan nem engedhetik meg maguknak ezt a költséget.
Ezt egyik este szóvá is tette Alexnek. Tolja a hátsó gyerekszobában
aludt, míg Irina, az angyalarcú baba, a nappaliban elhelyezett bölcsőben
szundított békésen. Csak aprócska lába és kicsiny keze rándult néha
egyet-egyet.
– Beszéltél Borjával a pénzügyekről? – érdeklődött Olga, miközben
egy tányér szoljánkát tett Alex elé.
– Ühüm! – bólintott Alex, és közben már be is kanalazott egy kis
savanyú, sós és pikáns levest, majd egy falatka kenyeret harapott mellé.
– És mi volt?
– Van valami, amiről még nem beszéltem neked.
– Mégpedig? – Olga lassan leült Alexszel szemben. Valamiért már
előre félt, hogy mit fog hallani, de ahogy nézte a férjét, olyan
lelkesedést látott villanni a szemében, amit már jó ideje nem vélt
felfedezni. Ez pedig bizalomra adott okot.
– Szóval, az a helyzet, hogy jó ideje körvonalazódik egy kiváló
ötletem. Ami nem is csak az én ötletem. Igazából Dimával szövögetjük
már jó ideje, és most elérkezettnek látjuk az időt, hogy lépjünk is
benne.
Dimitrij Maksudov rendszergazdaként és webes programozóként
dolgozott a holdingnál, és nemcsak az egyik közvetlen beosztott
munkatársa, de jó barátja is volt Alexnek. Olga nagyon kedvelte. Éles
eszű, jó humorú fiatal férfinak tartotta, aki valahogy nem bírt zöld ágra
vergődni a nőkkel. Minden párkapcsolata sorra kudarcba fulladt.
– És milyen nagy dobást terveztek Dimával?
Alex belapátolt két újabb kanál levest.
– Isteni! – lelkendezett.
– Örülök, hogy ízlik – mosolygott Olga.
Mint minden asszony, ő is mindig egy kicsit a mennybe ment,
amikor látta, hogy a férjének ízlik a főztje. Ráadásul ő szívesen
ténykedett a konyhában. Még egyedülálló nőként is igyekezett
magának finom dolgokat készíteni. Nem sajnálta az időt rá, és nem érte
be gyorsfagyasztott ételekkel vagy gyorséttermekkel, mint az
egyetemista csoporttársai. Anton háztartásában ugyan külön személyzet
volt, és rendszeresen ebédeltek vagy vacsoráztak éttermekben, de Olga
ott is fenntartotta magának a jogot, hogy a vasárnapi menüt mindig ő
teszi az asztalra. Legyenek bármilyen elfoglaltak is a munkában.
– Szóval, ha megfigyeled, az utóbbi években a cégek egyre inkább
keresik annak a lehetőséget, hogy gyorsan és könnyen tudjanak
üzleteket kötni, új ügyfeleket vagy partnereket szerezni. Ez pedig most,
a válság idején még inkább fontos számukra. Tudod jól, hogy milyen
gyakori, amikor egy cégvezető elutazik akár több száz kilométert egy új
üzleti partner megnyerésének a reményében. Aztán jó, ha öt
találkozóból egy üzlet összejön. Ez különösen igaz a kis- és
középvállalkozásokra. Nem beszélve a mikrovállalkozásokról, a kis
családi cégekről. Ez sok pénzbe és időbe kerül. Ami gyakran nem térül
meg.
– Ezzel tisztában vagyok. És mi erre a megoldás? Amit ezek
szerint, gondolom, hogy ti fogtok szállítani Dimával.
Alex diadalittasan emelte a mutatóujját a magasba.
– Úgy bizony! Egy online piactér.
– Vannak hasonlók – jegyezte meg Olga.
– Persze! De ez nem olyan.
– Milyen?
– Olyan, mint az amerikai Facebook, vagy az orosz VKontakte.
Csak itt a cégek hoznak létre maguknak egy bemutatkozó profilt.
Feltöltik a lógójukat, a bemutatkozásukat, a referenciáikat, képeket az
irodájukról, ha akarnak, meg videókat. És aztán, akik meglévő üzleti
kapcsolatban állnak egymással, azokat a kapcsolatokat jelölik. Üzleti
partnerként megjelennek egymásnál, mint a közösségi oldalakon az
ismerősök. És persze tudnak meghívni üzleti partnereket is. Ami
egyrészt nekik jó, hiszen olyan cégek is fent lesznek, akikkel eleve
üzletelnek, valamint a rendszernek is jó, hiszen minden cég új cégeket
hoz be így a rendszerbe. Erre még különböző bónuszokkal vagy akár
jutalék-visszaosztással is lehetne ösztönözni.
– Ez így jól hangzik, de mi az üzleti modell, drágám? – Olga, mint
mindig, most is két lábbal állt a földön, és a pénzügyi oldaláról
közelítette meg a dolgokat.
– A cégek, akik regisztrálnak a mi online piacterünkre, féléves
vagy éves díjat fizetnek érte, majd a létrejövő üzletek után is a rendszer
önműködően, egy kis jutalékot von le a számunkra. Ez a közvetítői díj.
 – Ez egy úgynevezett B2B-közösség, mert így hívják a hasonlókat
– mondta Olga. – Business to business-oldal. Hallottam már erről.
Szóval vannak már hasonló kezdeményezések a világban.
– De egyik sem olyan összetett, mint amilyen a miénk lesz. A
cégek egymást értékelhetik, így lehet látni, hogy kik a megbízhatóak.
Ki tudsz írni árversenyt, ajánlatadást is egy-két kattintás alatt, lesz
privát csevegővonal, és közben az oldalon elérhetővé válnak a
legfrissebb gazdasági hírek, tőzsdei infók, ingyenes üzleti tanácsadás
lesz különböző témákban, amikhez szakértőket kérünk fel. Fizetni sem
kell nekik, mert ők így szintén ügyfeleket tudnak rajtunk keresztül
szerezni.
– Jól hangzik – mondta elégedetten Olga. Alex mindig olyan
átéléssel tudott magyarázni az ötleteiről, hogy bárkit meg tudott győzni.
– De ha nem tévedek, akkor ennek a fejlesztése és piacon történő
bevezetése egy kisebb vagyon. Hiszen egy ilyen közösségi oldalnak az
a lényege, hogy elérjen egy kritikus tömeget, amikor már van rajta
annyi felhasználó, ami magától is vonzza az új regisztrálókat. De addig
komoly reklámkampányra lesz szükségetek. Miből lesz rá pénzetek?
Alex megállt az evésben, a kanalat halk koppanással az asztallapra
helyezte, majd komótos mozdulattal felvette a tányér mellől a bordó
asztalkendőt, és beletörölte a száját. Amikor a gyűrött szalvétát
gondosan kisimítva visszahelyezte a baljára, egy magabiztos mosolyt
küldött a felesége felé.
– Azt megoldjuk – válaszolta.
– Mármint, úgy érted, hogy te fogod megoldani – húzta el a száját
egykedvűen Olga. – Merthogy Dimának soha nincs pénze. Saját magát
is alig bírja fenntartani. Nem is értem, hová szórja a pénzét. Nőkre?
Sportfogadásra?
– Dima jó gyerek – legyintett Alex. – Persze, én fogom megoldani.
– De mégis hogyan? Tudod, hogy egyre nehezebb helyzetben
vagyunk.
– Megoldom, nyugi. Beszélek Borjával.
– Borja az osztalékkivételt is leszavazta. Mégis, hogyan adhatna
neked erre az ötletre pénzt?
– Az más dolog. Befektetőként érdekelni fogja. Már említettem
neki, és pozitívan állt hozzá. A napokban beszélek is vele. Tudod
nagyon jól, hogy megoldom a dolgokat. Mindig. Nem így van?
 – De igen, így van.
– Akkor most is így lesz.
A bölcsőben Irina gőgicsélni kezdett, majd hangosan felsírt. Olga
átsétált az étkezővel egy légtérben lévő modern bútorokkal berendezett
nappaliba, hogy ránézzen a babára, Alex pedig elégedett vigyorral az
arcán folytatta a vacsorát.

***

Alex másnap este sötétedés után egy dél-moszkvai benzinkút

parkolójában állította le a Mercedesét. A benzinkút sok más befektetés
mellett Boriszlav Orlov érdekeltségébe tartozott. A mindenki által csak
Szlavaként szólított férfi a moszkvai éjszakai életben is jól ismert, kétes
hírű üzletembernek számított.
Súlyos alvilági kapcsolatokkal bírt, és veszélyes embernek
tartották. Azt beszélték, tucatnyi ember eltűnéséért felelt, és a
kullancsként mellette lévő testőre és verőembere kocsijának
csomagtartójában mindig ott van egy gyalogsági ásó és egy zsák oltott
mész. Mert a halott ember nem beszél, akinek pedig nem kerül elő a
holtteste, az meg sem halt. Persze soha senki nem szolgált még
bizonyítékkal, hogy a Bogdán nevű, bal szemére vak, afganisztáni
veteránnak valóban van-e bármi ilyesmi a csomagtartójában. Akik
tanúbizonysággal szolgálhattak volna, azok minden bizonnyal soha
többet nem beszélnek. Hallgatnak, mint a sír.
Alexet egy régi üzletfele ajánlotta be Szlavánál, aki hajlandó volt
vele találkozni, és mint mindenkit, ide hívta meg a benzinkútjához
tartozó kávézóba. Alex, amint belépett a shopba, azonnal észrevette a
kávézó leghátsó asztalánál magányosan üldögélő férfit. Egyenesen felé
indult, és közben elhaladt az első asztalnál szélesen szétvetett lábbal
terpeszkedő testőr mellett. Bogdán méretei még ültében is tekintélyt
parancsolok voltak, úgy be volt szorulva a szék karfája és támlája közé,
mintha liszteszsákokkal tömte volna ki barna disznóbőr kabátját. A
férfi bal szemének pupillája tompa, gonosz fehérséggel követte Alex
lépéseit.
Szlava nem állt fel az érkezésére, csak lezseren kezet nyújtott, és
hellyel kínálta Alexet, aki óvatosan lehuppant vele szemben.
– Na, mesélj, barátom! – vágott rögtön a közepébe Szlava.
 Hangja mély volt, és bántó, akár egy leszakadt kipufogó.
Viszont meglepően jól öltözött volt, és finom parfümfelhő lengte
körbe. Jól szabott, krétacsíkos sötét öltönyt és feszesre kötött
nyakkendőt viselt, ritkuló ősz haját a fején hátrafésülte. Alex úgy
tippelte, a férfi közel járhat a hatvan évhez, de alig látszik jó
ötvenesnek.
– Köszönöm, hogy találkozol velem! – mondta Alex őszinte
alázattal.
– A közös barátunknak köszönd. Másképp nem vesztegetem rád az
időmet. De biztosítottak afelől, hogy sok pénzt jelentesz nekem. Azt
mondták, te jó üzleti lehetőség vagy. Én pedig nem vagyok a pénzem
ellensége. Sőt! Szóval hallgatlak, barátom.
Szlava mélyen Alex szemébe nézett, és keresztbe tett karral várt.
Zöldeskék szeme hideg és számító tekintetet kölcsönzött az amúgy
meglepően sima arcú, mosolytalan férfinak. Ez a tekintet egyértelműen
jelezte minden vele személyes kapcsolatba kerülőnek, hogy saját
érdekében jobb lesz, ha megfontolják minden lépésüket.
Alex belekezdett a kiselőadásába. Nagy vonalakban felvázolta a
jelenlegi mutatókat az internetes vállalkozásokban, megemlítve nagy,
komoly pénzügyi világsikereket hasonló területekről, majd bemutatta a
saját elképzelést. Részletesen elmondta az üzleti modell lényegét, azt
is, hogyan és milyen ütemben folyik vissza a pénz.
– Nekem nem kell a rizsa! – állította meg végül Szlava. – Én nem
értek ezekhez a webes dolgokhoz. Én pénzt adok. Sokat. Nagyon sokat.
És azt vissza akarom kapni időre, a kamatokkal együtt.
– Úgy lesz – bólintott Alex. Égett a tettvágytól, és a magabiztosság
szinte szét akarta feszíteni. Nem is érdekelte semmi, csak az, hogy
megkapja a vállalkozás beindításához a szükséges összeget.
– Akkor a többi engem nem érdekel – legyintett Szlava, mintha
csak egy hajszálat seperne le a zakójáról. – Mennyi pénzre van
szükséged? És mennyi az a türelmi idő, amire szükséged van, hogy a
vállalkozásod termőre forduljon?
– Mármint, hogy mikor tudom elkezdeni törleszteni?
– Pontosan – bólintott Szlava.
– Számításaim szerint egy, maximum két év türelmi időre van
szükségem. Ha minden költséget beszámítok.
 Irodai bérlet, öt-hat ember alkalmazása az elejétől kezdve,
marketing, és…
– A lényeget, barátom! Mennyi?
– Olyan négyszázezer.
– Orosz rubel? Dollár?
– Dollár.
Alex és Szlava, csak úgy, mint akkoriban mindenki az orosz
gazdasági életben, aki nemzetközi üzletekben és nagyban játszott, csak
dollárban gondolkodott.
– Négyszázezer dollár?
– Igen. Annyi. – Alex nyelt egyet.
– Hmm. Az nem kevés pénz, barátom.
– Tudom.
– Nagyon biztosnak kell lenned ebben az üzleti ötletben.
– Az vagyok. Ez egy aranybánya.
– Ha valóban így van, akkor bizony bele kell vágni. És mi lesz a
fedezet?
Alex benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy ingatlan tulajdoni lapot,
majd kiterítette Szlava elé.
– Nézd! Van egy luxuslakásom a belvárosban. Azon kívül ott egy
szinte vadonatúj S osztályos Mercedes-Benz. Kiváló autó.
Szlava úgy tolta félre maga elől a papírt, mintha emberi ürülékkel
lenne bekenve.
– Ez kevés lesz – mondta.
– Kevés? – húzta el a száját Alex csalódottan.
– A kamatok miatt. Nekem a teljes összegre kell a fedezet! –
Szlava mutatóujjával megkopogtatta az asztallapot. – A teljes összegre,
amit az ügylet lezárulásával visszakapok! Adok neked négyszázezer
dollárt, várok két évet, és onnantól kezdve havonta kezdesz nekem
törleszteni, és egy év alatt visszakapok tőled hétszázezer dollárt. Tehát,
ha vannak még jó lapjaid, akkor ajánlom, hogy most játszd ki, vagy
nincs üzlet!
Alex úgy érezte, forogni kezd vele a kis kávézó, és menten lebillen
a székről a padlóra.
Vagy nincs üzlet! – csak ez csengett a fejében. Ha nincs üzlet,
akkor nincs pénz sem! Ha nincs pénz, akkor nem tudja megvalósítani
az ötletét. Márpedig az online piactér, az üzleti közösségi oldal biztos
siker. Óriási dobás! Szüksége van arra a kezdőtőkére. Már csak egy
lépés választja el tőle.
Megköszörülte a torkát, aztán előrecsúszott a székben.
– A Danilovics Holding egyik jól menő leányvállalatában van
üzletrészem. Azt is fel tudom ajánlani fedezetnek.
– Danilovics Holding – dünnyögött Szlava maga elé meredve. –
Hmm. Jól hangzik. És mennyi az a bizonyos üzletrész?
– Harminc százalék.
– És még? Valami?
– Az üzletrészem önmagában is ér most legalább ötszázezret.
– Be kell biztosítanom magam. Majdnem egymillió dollárról
beszélünk.
– De négyszázezret kapok.
– És nekem hétszázezret kell visszakapnom a megállapodásunk
értelmében. Tehát olyan, mintha hétszázezret adnék.
– Hát… A feleségemnek van egy örökölt dácsája. Voronyezs
mellett.
Hosszú csönd állt be a beszélgetésükben. Szlava apró,
pengevékony ajkával csücsörítve, hosszasan méregette a vele szemben
ülő Alexet. Végül bólintott.
– Rendben van, barátom. Szedd össze az eredeti okmányokat! A
feleséged meghatalmazását is. Aztán jövő héten találkozunk az
ügyvédem irodájában. Ott a pénzt is megkapod.
– Készpénzben? – Alex nem tudta leplezni a megdöbbenését.
– Persze! Van vele talán valami baj?
– Nem, dehogy. Semmi.

***

Egy hét múlva Alex már Boriszlav Orlov ügyvédjének

panorámaablakos tárgyalójában ült. A barokkos, hivalkodó irodában
még a fényűzéshez szokott Alex is idegenül érezte magát. Ez már neki
is émelyítően túlzó volt. Az ügyvéd, Alex és Szlava arannyal
szegélyezett ékes bútorok közt, gipszstukkók alatt, kis bronzszobrok
közt ücsörögtek. Mindhárman sötét öltönyben és nyakkendőben voltak.
Szlava most is makulátlanul nézett ki, hiszen az ingujjban arany
mandzsettagombot és a zakó bal felső zsebében bordó díszzsebkendőt
viselt.
– Orlov úr kérésének megfelelőenminden igazolást elkészítettem –
mondta az ügyvéd szívélyes hangon, és sorba Alex elé helyezte az
irattartókat. Magas, sovány férfi volt, dús barna hajkoronával, olyan
bizalomkeltő jellem, akivel az ember szívesen kötne akár nagyobb
értékű életbiztosítást is. – Nyugodtan nézze át őket, és ha kérdése van,
akkor azt megválaszolom. Van időnk. – Lopva Szlavára pillantott, de
az rezzenéstelen arccal nyugtázta a kijelentését.
Alex bólintott, és egyesével maga elé vette az iratokat.
Megállapodások és adásvételi szerződések voltak a kezében.
– Adásvételi szerződés? – kérdezte Alex az ügyvédre, majd
Szlavára tekintve. Nem tudta, ki fog válaszolni a kérdésére.
– Így van – mondta az ügyvéd. – A fedezetül felajánlott
ingatlanokra és a céges üzleti részre meg is kötjük a szerződést. És a
földhivatalban is bejegyzésre kerül széljegyzetben Orlov úr.
Természetesen egy záradékkal vannak ellátva. Akkor lép az adásvételi
szerződés életbe, ha ön nem tudja visszafizetni a pénzt Orlov úrnak.
Alexet leverte a víz. A kezében nyirkos lett papír. Az ügyvéd
valamit megérezhetett a szorongásából, gyorsan folytatta:
– Ez olyasmi, mint a banki kölcsönöknél az opciós vételi jog. Így
ha mégis rosszul alakulnak a dolgok, persze nem így lesz, de ha mégis
probléma adódik a visszafizetéssel, akkor Orlov úrnak nem kell
bíróságra járnia, hogy elperelje öntől a fedezetül felajánlott ingót és
ingóságot. De kérem, olvassa el, és meglátja, hogy pontosan miről is
van szó!
– Van ezzel valami baj, barátom? – kérdezte Szlava.
Látszott rajta, hogy ezen a ponton nem bírta megállni, hogy ne
avatkozzon közbe. Alex pedig jól tudta még a diplomáciai
tapasztalatából, hogy a megfelelő pillanatban a megfelelő mondatokkal
kellő pszichés nyomást lehet gyakorolni a tárgyalófélre. Az üzleti
életben ő maga is gyakran alkalmazta ezt a taktikát.
Csakhogy most ő itt egy kiszolgáltatott helyzetben volt. Nem
voltak egyenrangú tárgyalófelek. Neki volt szüksége Szlava pénzére.
Persze, még most ezen a ponton is visszakozhatott volna. Csakhogy
annyira bízott az ötletében, ami teljesen elhomályosította a tudatát, és
ez az eshetőség fel sem merült benne. Valamint mindig is küzdő típus
volt, egy olyan férfi, aki céltudatosan ment az álmai után. Nagyon meg
akarta csinálni ezt az üzleti közösségi platformot, még mielőtt valaki
más beelőzi.
– Nem, dehogy. Semmi. – Alex megcsóválta a fejét, aztán
tekintetét visszasüllyesztette a sorok közé. – Minden rendben lesz. Csak
átolvasom.
– Ahogy javasoltam is – jegyezte meg az ügyvéd, és ő maga is leült
a két férfi közé az asztalhoz.
Alex körülbelül negyedóráig tanulmányozta az iratokat, majd egy
töltőtollat húzott elő a zsebéből.
– Ezt még az apámtól kaptam. A szerencsetollam. Több sikeres
üzletemet is ezzel írtam alá.
– Akkor csak rajta! – biztatta Szlava némi mosolyt erőltetve az
arcára. – A kedves felesége mit szólt mindehhez? Mégiscsak a szüleitől
örökölt dácsáról van szó.
Alex elkezdte aláírni a szerződéseket. Minden oldalt szignózott.
– Eleinte kicsit vonakodott – ingatta a fejét Alex de tudja, hogy
amihez nyúlok, az arannyá válik. És bízik az ötletem sikerében.
– Jó is, ha az embernek van egy ilyen társa – jegyezte meg mintegy
mellékesen Szlava. – Mellettem soha nem volt egy ilyen asszony.
Becsülje meg! Nem lenne jó, ha valami baja esne.
Alexnek az utolsó mondat hallatán elszorult a torka.
Most kezdett benne tudatosulni, hogy ha nem tudja a pénzt
visszafizetni, akkor Szlava nem fog üres fenyegetéseket pufogtatni, és
nem fog neki könyörögni, hogy fizessen.
És ha most ebben a játszmában rossz lóra tett, akkor mindenüket el
fogják veszíteni. A céget, a lakást, a kocsit és a vidéki dácsát is.
Ráadásul a meghatalmazásához előző éjjel ő hamisította oda Olga
aláírását.
 5.

MOST

Az ősz hajú férfi feláll az íróasztal mögül, és a tarkóját masszírozva

sétál a sarokban álló kisasztalhoz. Szótlanul követem a tekintetemmel.
– Nem akarja átmozgatni magát? – kérdezi, miközben az asztalon
lévő kancsóból vizet tölt az egyik üvegpohárba. – Iszik egy kortyot?
– Nem, köszönöm – válaszolom. Nem is tudom, miért mondtam,
hiszen már ki volt száradva a szám.
– Meleg van – jegyzi meg a férfi, majd pohárral a kezében visszaül
velem szembe. – Szeretne egy kis szünetet tartani?
Megrázom a fejem.
– Nem. Most jól benne vagyok. Jönnek az emlékek.
– Rendben! – bólint barátságos mosollyal az arcán. –Akkor
folytassuk! Meséljen arról, hogyan is teltek a következő napok?
Hogyan telt ezután a nyár a család számára a dácsában?

***

Korábban a nyár számomra a feltöltődési és a kikapcsolódást jelentette.

Még cégvezetőként elkezdtem magam arra rászoktatni, hogy nyáron
kicsit vegyek vissza a tempóból. A nyári hónapokban sokkal kevesebb
üzleti tárgyalást vállaltam, és hétvégeken egyáltalán nem jártam be
dolgozni. Ami már önmagában is felüdülést hozott az akkori túlhajszolt
életembe.
Valójában soha nem akartam vállalkozást alapítani. Nem is tudom,
hogy van-e olyan gyerek, aki arról ábrándozik, hogy majd lesz egy
cége, hozzá tucatnyi alkalmazott, akik onnantól kezdve rajta keresztül
kapják a fizetést, ő teremti meg számukra a megélhetést. Én
cégvezetőként minden egyes nap éreztem annak a terhét, hogy az
alkalmazottaim az általam alapított és irányított vállalkozásból tudják
eltartani önmagukat és a családjukat. És ők közben nem is tudták, hogy
milyen könnyű elindítani néhány rossz döntéssel egy olyan sárlavinát,
amely csődbe tud vinni egy bármilyen nagyságú céget. Persze a
recesszió aztán a világon mindenkinek felnyitotta a szemét.
Megtanultam én is, hogy stabil és tőkeerős világcégek is
összeomolhatnak.
Én hoztam rossz döntéseket, és meg is fizettem az árát.
Viszont a dácsában a nyár még nagyobb szabadságot jelentett. Igaz,
hogy a hosszú hideg tél volt az, ami szinte ház körüli munka nélkül
tudott eltelni, és a meleg szobában jó volt kora estétől egy könyvvel
bevackolni. Vagy a gyerekekkel társasjátékozni, kártyázni, sakkozni és
dámázni. Mégis, a nyár hozta az igazi felüdülést, hiszen az erdő teljes
pompájában megmutatta magát, a madarak éneke zengett kora reggeltől
késő estig, és a napsütéses napok újra végeláthatatlanul hosszúnak
tűntek.
De ahogy említettem is, ez korábban volt, mert 2013 nyarának vége
már tele volt szorongással.
A megmagyarázhatatlan jelek egyre csak szaporodtak a dácsában.
A meglévő égésnyomok lassan terebélyesedni kezdtek, mi pedig mást
nem tehettünk, mint hogy mindennap ellenőriztük őket. Ahogy az egész
dácsát napi rendszerességgel körbejártuk, és kerestük az újabb
égésnyomokat, melyek aztán rendre fel is bukkantak egyéb bútorokon.
Ahogy hamut is egyre többször találtunk a berendezések alatt és a
padlón.
Mindeközben az első kora reggeli esemény óta alig két hét telt el,
de máris egy örökkévalóságnak tűnt számomra.
A gyerekek felé próbáltuk ezt az egészet játékosan tálalni, és Irina
abban a korban volt, hogy ez nem okozott gondot. Egy hétéves gyerek
még elfogad mindent, amit a szülei mondanak. Nekik az a valóság
létezik, amit mi mutatunk, vagy amit ők elképzelnek a kis fejükben. De
Tolja már serdülő volt. Épp abban a korban, amikor elkezd mindent
megkérdőjelezni, a szülei befolyását is a saját élete fölött. Őt nem
lehetett félrevezetni, de azért próbáltuk azt mutatni, hogy urai vagyunk
a helyzetnek.
Emlékszem, az én szememben is apám volt az igazi hős. Még
serdülő koromban is fontos volt, hogy van egy erős férfi a családban. Ő
volt a család feje. A fajsúlyos problémák megoldója. A kis hétköznapi
dolgokban az anyák döntenek, na de a nagy dolgokhoz mindig apa
kellett. Épp ezért ez a szerep nálunk is megvolt. Olga ezt nagyon jól
tudta, és figyelt is rá, hogy kellőképpen felépítse és megtartsa a
családfő, a falkavezér státuszom a gyerekek előtt.
Épp ezért Toljával én beszélgettem legtöbbet a dácsában történt
dolgokról, és szerencsére időben felismertem, hogy azzal veszem a
legjobban le a nyomasztó terhet a válláról, ha bevonom az ügy
felderítésébe. Hiszen mégis mi lehet egy serdülő fiúnak izgalmasabb,
mint nyomozni egy rejtélyes eset után? Főleg, ha ezzel az édesanyjának
és a kishúgának a biztonságát szolgálja? Elárulom, nem sok
izgalmasabb dolog van.
Így hát Tolja mellettem részese lett a kis magánnyomozásunknak.
Míg Olga kézben tartott mindent Irina irányában, és ügyesen
összekapcsolta ismert mesékkel, tündékkel és kis koboldokkal az
otthonunkban történteket.
Azt gondolom, a kialakult helyzet súlyosságához és a
lehetőségeinkhez mérten jól kezeltük ezt az egészet a gyerekek előtt. És
minden jel arra utalt, hogy erőfeszítéseink sikerrel jártak. Márpedig
nekem és Olgának is az volt a legfontosabb, hogy a gyerekek ne
sérüljenek. Mivelhogy valóban egy egérfogóba kerültünk. Olgának
igaza volt. Nem volt más választásunk, hiszen olyan kilátástalanná vált
minden, hogy innen nem volt hová továbbmenni. Elfogyott körülöttünk
a levegő, és ez a Voronyezs melletti élet volt a túlélés záloga. Akkor is,
ha Oroszország összes szelleme és démona idejön minket kísérteni, és
akkor is, ha a jelek soha nem szűnnek meg a falon.
Sajnos minden jel arra utalt, hogy a nyomok valóban nem akarnak
elmúlni. A meglévő lenyomatok tovább terebélyesedtek és rendre
újabbak ütötték fel a fejüket a ház legkülönbözőbb pontjain. A kisebb-
nagyobb hamukupacokat pedig már olyan természetességgel sepertük
fel egy hét után, mintha a mindennapok része kellene lenniük.
Hozzáteszem, nekünk sajnos valóban a mindennapok része volt.
Igazából a tanácstalanságomat Olga orvosolta.
– Szerintem várjuk meg, hogy mennyi folt jelenik meg a házban,
aztán akkor legfeljebb újra fogunk festetni – javasolta egy nap.
– És a bútorok?
– Nem tudom – vonta meg a vállát. A bútorokat újra tudjuk
kárpitoztatni, a többit majd idővel lecseréljük.
– De mégis miből fogjuk mindezt fedezni?
 Mióta itt éltünk, én lettem az, aki többet aggodalmaskodott a
pénzügyi helyzetünk miatt. Korábban egyáltalán nem érdekelt, mire
költőm a pénzt. Most visszagondolva nagyon felelőtlenül bántam vele.
Persze volt is miből. És az úgy egy egészen más játék.
Olga javasolta azt is, hogy látogassam meg a szomszéd faluban
Fjodor Pavlovics Abrikoszovot, az öreg tanítót.
– Pavlovics bácsi sokat tud a voronyezsi terület történetéről –
magyarázta Olga. – Szinte mindenkit ismer a környéken, vagy akit nem
ismer, arról is hallott. Ráadásul, amikor gyerek voltam, itt is járt nálunk
a dácsában. Fotókat készített. Akkor mondta apámnak, hogy régi
elhagyatott és felújított dácsákat fényképez szerte Oroszországban, és
kutatja a múltjukat. Talán ő tud nekünk segíteni információval. Ha
valamikor a régmúltban történt valami a dácsában, akkor ő
elképzelhető, hogy hallott róla.
Mint oly sokszor, Olgának most is értékes volt a javaslata. Biztosra
vettem, hogy lényeglátásban nem sok nő létezett az országban, aki az
én éles eszű feleségemmel fel tudta volna venni a versenyt.
Mivel az idős tanító semmilyen elérhetőségét nem tudtuk, és azt
sem, hogy egyáltalán életben van-e még, így Olga a közösségi oldalon
az egyik régi osztálytársától kért tájékoztatást. Az asszony még mindig
Voljában lakott, és azt mondta, hogy Pavlovics nagyon idős, de még
életben van. Ugyan a pontos címét nem tudta, de elmagyarázta, hogyan
jutok el a házához.
Ez végre egy kis előrelépés volt az ügyünkben. Úgy terveztem,
hogy másnap megyek el hozzá, és a kis nyomozótársamat, Tolját is
viszem magammal.
Csakhogy azon az éjszakán történt még valami egészen
nyugtalanító.

***

Hajnali három múlt néhány perccel, amikor felébredtem. Tudtam, hogy

álmodtam, és végre elég kellemes álmom volt, de csak elmosódott
képek töredéke maradt meg azt követően, hogy kinyitottam a szemem.
A nyitott ablakon keresztül hallottam a szél hangját, lágyan ringatta a
fák ágait, és puhán borzolta a leveleket. Szerettem ezt a tónust éjszaka,
ahogy a nyári éj illatát is. Az erdő zöldjének, valamint a kertben termelt
friss zöldségek és gyümölcsök szagának mámoros elegyét.
Szokásom volt, hogy az éjszakai felébredések alkalmával nem az
emeleti mosdóban, hanem a földszinten könnyítek magamon. Egyrészt
nem akartam a tartály öblítésének zajával felverni az éberebben
alvókat, másrészt ilyenkor mindig ittam fél pohár tejet is a hűtőből.
Miután a békésen alvó Olgára pillantottam, és a hold ezüst fényében
egy kicsit elidőztem arcvonásaiban gyönyörködve, mezítláb baktattam
le a földszintre.
A lenti mellékhelyiségben állva aztán egy újabb fekete foltot
vettem észre a falon. Pontosan velem szemben terpeszkedett, akár egy
eltávolíthatatlan tintapaca. A WC-kagyló mögé pillantva azt találtam,
amire számítottam. Hamut.
Mivel még nem sikerült teljesen kiverni az álmot a szememből,
próbáltam ezt az állapotot megőrizni, és szokásomhoz híven
félkómásan botorkálni. Úgy döntöttem, most ezért a hamut sem
takarítom fel, az várhat reggelig. Az is lehet, hogy akkorra nagyobb
lesz a kupac, és terebélyesebb lesz a formátlan folt is a falon.
Majd reggel kiderül.
Alapos kézmosást követően elindultam a hűtőszekrény felé, hogy
magamba töltsék néhány korty hideg tejet, és szokásomhoz híven
ilyenkor a lehető legkevesebb villanyt kapcsoltam fel az útvonalamon.
Ez is része volt annak a stratégiának, hogy ne űzzem el teljesen az
álmot a szememből.
Mielőtt elértem a hűtőszekrényhez, csoszogást hallottam a hátam
mögött. A zajra azonnal megdermedtem, és néhány másodpercre
visszatartottam a lélegzetemet. Hegyeztem a fülem, és vártam, hogy
újra meghallom, amint valaki továbbcsoszog a hátam mögött.
Csakhogy nem történt semmi ilyesmi. A zaj, amilyen hirtelen jött, el is
ült. Én mégsem bírtam rávenni magam, hogy megforduljak. Valami
rémesen nyomasztó érzés telepedett a mellkasomra, és kúszott a
torkomon keresztül egészen a gyomrom legmélyéig.
Biztos vagyok benne, hogy soha korábban, semmilyen
körülmények között nem állt volna elő ez a helyzet. Mármint nem
bénított volna meg ez a hang, és annak a felismerése, hogy éjjel az
otthonomban valaki esetleg gyilkos indulattal vánszorog a sarkamban.
Csakhogy ennek a pillanatnak az előző két hét eseményei, valamint a
sok szellemekről szóló cikk és tanulmány rendesen megágyazott.
Mielőtt bármire is rábírtam volna magam, hörgő-gurgulázó hangot
hallottam és hideg, nyirkos pihegést éreztem a tarkómon. Valaki a
nyakamba lihegett.
Az egyetlen reakció, amit a görcsbe állt végtagjaimból ki tudtam
kényszeríteni, hogy egy hirtelen mozdulattal elszökkentem a
hűtőszekrényig, és az oldalához lapulva szembefordultam a mögöttem
megjelenő fenyegetéssel.
A hold és a lépcsőforduló gyér fényében egy robusztus emberi alak
körvonalazódott előttem. Alacsony, tagbaszakadt, széles vállú emberi
torzó volt. Egy fej nélküli ember hordónyi mellkassal és kitüremkedő
hassal. Vértől és sártól mocskos fekete póló feszült rajta. Vastag, szőrös
karja, akár egy élettelen óriáskígyó, úgy lógott a teste mellett.
Ahogy az első adrenalinlöketet követően remegő gyomorral
próbáltam fókuszálni a látásom, elszörnyedve láttam, hogy nem is egy
teljesen fej nélküli alak áll a konyhánkban. Fejének a felső
koponyarésze hiányzott, míg szétroncsolódott alsó állkapcsából vastag,
véres húscafatként lógott az elfeketedett és oszlásnak indult nyelve a
nyakára.
A vállam a hűtőszekrény oldalának vetve, enyhén előredőlve
álltam. Legszívesebben azonban annyira összehúztam volna magam,
akár egy gyerek. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy egy ilyen
helyzetben ennyire erős félelem törhet rám. Valójában azt sem bírtam
korábban elképzelni, hogy ilyen helyzet egyáltalán előállhat az életben.
És pontosan ez a soha nem tapasztalt rettegés ébresztett rá arra, hogy
ennek a forrása nem is én vagyok, ez a halálfélelem nem bennem
született, hanem az előttem álló fej nélküli ember sugározza felém.
Valami azonosítatlan entitás volt az otthonunkban, és én szemközt
találtam magam vele. Nem tudtam, mitévő legyek. Annak ellenére,
hogy az alak nem mozdult, csak a nyakán tátongó nyílt sebben
szörcsögött a vér minden lélegzetvételére, mégis fenyegetőnek hatott,
és bárhogy erőlködtem, a biztonságérzetem nem jött vissza.
Mielőtt rá bírtam volna venni magam, hogy megszólaljak, az
átjárónál kivágódott a bejárati ajtó, nekiütközött a lambériának, majd
ugyanazzal a lendülettel visszacsapódott a saját keretébe. Hallottam,
ahogy kattan a zár.
 A kis közjátékra odakaptam a tekintetem, és mire újra magam elé
néztem, a fej nélküli ember már nem volt ott.
Először azzal próbáltam magam nyugtatni, hogy csak valami
látomásban volt részem. És mindez persze a félkómás, félig alvó, félig
éber állapotomnak köszönhető, amilyenben lebotorkáltam a földszintre.
Aztán elmentem, és megnéztem a bejárati ajtót. Kulcsra volt zárva.
Ez így nem nyílhatott ki és záródhatott vissza magától. Ez a tény is a
saját fantáziám szüleményének tulajdonította az életszerűen rémes
érzékcsalódást. Csakhogy, mielőtt sarkon fordultam volna, a tekintetem
önkéntelenül is az ajtókilincs nyomát kezdte keresni a bejárat melletti
lambériázott falon. És meg is találta. Friss, viszonylag mély karcolás
volt a lakkozott fafelületen.
Aznap éjszaka már képtelen voltam aludni.

***

Volja körülbelül húszpercnyi autóútra volt a dácsánktól. Jellegzetes kis

orosz falu volt. Valójában mindig azt gondoltam, amikor arra autóztam,
hogy ez a kis település bárhol lehetne az én hazámban,
Magyarországon is. Keskeny, rossz burkolatú aszfaltutak, nagyrészt
régi építésű házak, kis vegyesbolt, ház alatti garázsból kialakított
talponálló kocsma, kopott kerítések, vágatlan fű és elöregedett autók az
út mentén. Érződött a szegénység.
Ahogy megígértem, Tolját is vittem magammal. Már indulás előtt,
egész reggel alig fért a bőrébe az izgatottságtól. Azt mondta, hogy ez
egy igazi nyomozás, amikor egy komoly rejtélynek kell a végére járni.
És ahogy számítottam rá, ennek már a gondolata is felpörgette, és
kellőképp elvette a drámai élét az eseményeknek. Ahogy én
tapasztaltam, az emberek, ha benne vannak valamiben, legyen az
bármilyen végzetes és szörnyű, valahogy kevésbé látják kíméletlennek
az események sorát, mint azt külső szemlélőként tennék.
Az éjszakai találkozásomat a rémisztő kísértettel egyelőre saját
titkomként őriztem, és nem beszéltem róla senkinek. Jobbnak láttam,
ha nem sokkolom ilyesmivel a családot. Így is az volt az érzésem, hogy
miközben a belső kohéziót erősítette a ránk leselkedő veszély, közben a
biztonságérzetünk és a lelki egyensúlyunk igencsak ingatag lábakon
kezdett döcögni. Épp elég volt nekem, hogy tudomást szereztem a
házunkban lévő entitásról. Igazából nem is tudtam micsoda, kicsoda, és
azt sem, hogy honnan jött.
Itt maradt, vagy a pokolból küldték?
Démon vagy valami szellem?
Magamban csak Fejnélküli Embernek neveztem el. Néha pedig
azzal próbáltam elvenni a súlyát a dolognak, hogy ha eszembe jutott, és
akaratlanul is felidéződött a képe előttem, akkor azonnal arra
gondoltam, hogy menynyire aggódom érte, nehogy a sötétben
botorkálva beverje a fejét valahová. Ezen aztán mindig jót
mosolyogtam vagy nevettem magamban, és mindjárt kevésbé szorult
össze a gyomrom a gondolattól, hogy ez a valami ott van az
otthonunkban.
Persze mondanom sem kell, hogy ettől függetlenül nagyon is
tisztában voltam azzal, hogy a fenyegetés, amivel szembe kell néznünk,
sokkal súlyosabb, mint arra először gondoltam.
Már épp beértünk a faluba, és a főutcán gurultunk, amikor belém
hasított a felismerés, hogy a vér a padlón és a lövések, valamint a
Fejnélküli Ember szelleme nagyon is összefügg. A dácsában lévő
kísértet minden kétséget kizárólag úgy engedte el az élet fonalát, hogy
a fejét szétlőtték. Mégpedig a mi dácsánk előterében.

***

Az idős tanító háza a falu egyik nyúlfarknyi zsákutcájában állt. Mivel a

kapun nem volt csengő, gondoltam, bekiabálok, de az öregember már
felfigyelhetett a terepjárómra a ház előtt, mert mielőtt kinyithattam
volna a számat, hangosan óbégatott egyet, majd magasra tartott karral
jelezte, hogy menjünk be, és ne topogjunk a kiskapu előtt.
Fjodor Pavlovics egy aprócska, négyzet alakú, sátortetős ház
verandájának kopott padján ücsörgött. A rendezett udvaron át
szőlőlugas vezetett egészen fel a tornácig.
Pavlovics bácsi, ahogy mindenki hívta a környéken, nem volt egy
szószátyár ember, de kedvessége és vendégszeretete látszott minden
mozdulatában. Deres, hosszú haja vékony, száraz szálakban hullott a
vállára, széles orra alatt szénakazalnyi ősz bajusz lógott a szájára.
Amikor beszélt, alig bukkant elő a cserepesre száradt alsó ajka és az
alsó fogsora. Meglepődve tapasztaltam, hogy bár igencsak sárgák
voltak azok a fogak, de egyértelműen a sajátjai voltak. Ami a közel
kilencvenéves embertől egy ilyen vidéken igencsak becsülendő. Ugyan
bajusza, foga és göcsörtös ujjainak vége is nikotintól sárgállott,
valamint a jó házi bortól pirosló arcát is vérvörös hajszálerek hálózták,
szememben a fogainak megléte egészséges életmódra vallott.
Miután derűsen vigyorogva meglapogatta Tolja hátát, és
megérdeklődte tőle, hogy milyen az iskola, odaültette maga mellé a
kispadra. Engem a verandán magányosan álldogáló háromlábú
kisszékre tessékelt.
Miután nagy nehezen sikerült olyan mélyre guggolnom, hogy ne is
essek hanyatt, ellenben a fenekem a szálkás ülőlapra huppanjon,
előadtam érkezésem mibenlétét. Amiben persze nem ejtettem szót
arról, hogy milyen megmagyarázhatatlan eseményekkel találkoztunk az
otthonunkban. Inkább azzal támasztottam alá a kíváncsiságom és
egyben a személyes látogatásom okát, hogy regényírásra adtam a
fejem, és a régi dácsák és a hely történetét is kutatom hozzá. És persze
különösen érdekel a saját dácsánk is, ha emlékszik még arra, hogy járt
ott valamikor, a feleségem szüleinek jóvoltából.
Az öregember türelmesen meghallgatott, majd hümmögve forgatta
maga előtt a görbe botját.
– Hogyne emlékeznék! – mondta Pavlovics bácsi. –Lenyűgöző!
Nem is olyan nagy, hogy bántsa az emberek szemét, de jóval több egy
átlagos kis faháznál, mint ami a legtöbb dácsa volt erre.
– Egy családnak igencsak megteszi – jegyeztem meg.
– Azok a szép díszítőelemek? Megvannak?
– Persze! – bólintottam. – Az a ház része. Már a feleségem szülei is
úgy vették, és igyekszünk mi is megőrizni mindent az eredeti
állapotban.
– Látja, azt jól teszik. Több mint százharminc éves. Látta a 20.
század nagy csapásait is.
– A világháborúkra gondol? – érdeklődtem.
– Igen. Arra is.
Ahogy ezt kimondta, szinte gyerekes izgalom kerített a hatalmába.
– Akkor tud valamit a ház történetéről? Amit mi esetleg nem
hallhattunk?
 Pavlovics bácsi óvatoskodva nézett a mellette ülő Toljára, majd
kérdőn pillantott rám. Azonnal értettem, mit szeretne, így bátorításul
bólintottam.
– Nyugodtan beszélhet előtte. Nagyfiú már.
– Amit tudok, és érdekes lehet, az első kézből származik. Egészen
pontosan, magam is szemtanúja voltam a történelem eme véres
fejezetének. És ha szeretném, sem tudnám feledni. Pedig az lenne a
legjobb. Igazából jobb erről nem is beszélni.
– Kérem! – mondtam neki, mert attól féltem, hogy visszakozni
akar.
Az öreg tanító maga elé vette a botot, és két kezét a tetején
egymásra helyezve dőlt előre. Tekintete a messze távolba révedt, a
szőlőlugason is túlra.
– Először a német felderítés érkezett a faluba – kezdte. – Az utcán
tizenkét éves forma lányok játszottak vagy nyolcán, tízen. A katonák
odamentek a lányokhoz, és adtak nekik csokoládét, és mondták nekik,
hogy minden rendben van, ne féljenek. Kérdezték tőlük, hogy vannak-e
itt partizánok, és a lányok mondták, hogy nincsenek. Csakhogy aztán
néhány nap alatt eldurvult a helyzet. Jöttek a tankok és a katonák.
Kegyetlenül bántak a helyi lakosokkal.
Remegő kézzel mutatott az utcafront irányába.
– Ott, a merőleges utcában vagy hét férfit is agyonlőttek.
Kirángatták őket a házukból, az ivóból, és az utcán végeztek velük a
feleségük és a gyerekeik szeme láttára. El tudja képzelni? A lányokat,
asszonyokat kikergették az utcára, arccal lefelé a földre kellett
feküdniük. Magam is láttam kissrácként, ahogy egy kislányt halálra
kínoztak. Még most is felkavar. Végül egy német tanító futott oda a
nők segítségére, ő kiabálta németül a katonáknak: „Mit csináltok?”
Aztán felsegítette a földről a kislányokat, és bekísérte őket egy közeli
ház udvarára.
– A tanítót nem bántották? – kérdeztem.
– Gondolom, azért nem, mert úgy hitték, hasznát vehetik.
Tolmácsolhat köztük és a helyi lakosok között. De ettől függetlenül
nem ismertek könyörületet.
– Mi történt?
 – Volt egy kislány, akit szinte azonnal elfogtak, amikor
megszállták a falut. Aztán kint az utcán egy oszlophoz kötözték, és
elkezdték kínozni. Soha nem fogom elfelejteni.
Pavlovics bácsi hangja elcsuklott, ráncos, májfoltos kézfejével
törölte ki a könnycseppeket a szeméből.
– Még most is nehezemre esik róla beszélni, pedig már több mint
hetvenhét év telt el. Tudja, úgy vagyok vele, hogy miért nem lőtték
agyon? Vagy robbantották volna darabokra. Bármi jobb lett volna. De
ők kínozni kezdték. Összevagdosták a testét, levágták a kezét és a
mellét, majd vasvillával szurkálták. Szörnyű volt. Még mindig kísért
időnként a lány sikoltozása és kétségbeesett könyörgése.
Ahogy az öreg tanítót hallgattam, egyből szöget ütött a fejembe egy
kérdés. Vagy talán az a leghelyesebb, ha azt mondom, hogy nem
hagyott nyugodni. Hiszen tudtam, hogy hetvenöt éve a második
világháború oroszországi frontján itt zajlott a nemzetemnek oly
tragikus doni katasztrófa, amikor néhány nap alatt több mint százezer
magyar katona hősi halált halt, eltűnt vagy hadifogságba esett.
Magyarország 1941 júniusában a tengelyhatalmak oldalán lépett be
a második világháborúba, és az először frontra küldött Kárpát-csoportot
követően aztán 1942-ben felállították a második magyar hadsereget, és
az orosz frontra küldték, ebbe a térségbe. Itt, a Don-folyónál érte őket a
végzetük.
– Kérdezhetek valamit?
– Azért van itt.
– Ezek a katonák itt a faluban csak németek voltak, vagy magyarok
is?
Az öreg megköszörülte a torkát.
– Hát egyszerűen fasiszták – jelentette ki.
– Szóval nem tudja?
– Ezt tudom mondani. Itt a parancsnokság biztos, hogy német volt.
Emlékszem, nem messze volt tőlünk a parancsnokság. Ott német tisztek
voltak.
– Magyarok nem voltak a kiskatonák között?
– Katonák? Magyarok, szlovákok vagy románok? Hogyan tudtuk
volna őket megkülönböztetni? Beittak, részegek voltak. Itt a szomszéd
házban agyonlőttek egy fiatal fiút és az apját. A falu másik végén meg
idős embereket rohantak le, és lőtték őket agyon azzal, hogy
partizánok. Miféle partizánok? Öregemberek voltak. Az igazi
partizánok egy része épp a maguk dácsájában volt elszállásolva. Ott
volt a főhadiszállásuk.
– A dácsánkban?
– Igen – bólintott az öreg.
– Mi történt ott?
– Amikor a náci felderítés tudomást szerzett róla, azonnal
megtervezték a rajtaütést, és egy kora hajnalban rettenetes túlerővel
mindenkit lemészároltak. A partizánok egy része el tudott menekülni és
bujkálni az erdőben. De így is legalább két tucat embert lőttek ott
agyon.
– Te jó ég! – szörnyülködtem, ahogy elfoglalta a tudatom a
felismerés, hogy a második világháború idején szabályos mészárszéket
rendeztek a mostani otthonunkban.
– Szörnyű! – jelentette ki Pavlovics bácsi, mintha csak tudta volna,
hogy mire gondolok.
– És mi lett a dácsával ezután? Hogyhogy nem döntötték romba?
– Beköltöztek oda is a náci parancsnokok.
– Ah! – tátottam el a számat.
Az öreg teret engedett az elképedésemnek, majd egy rövid szünet
után folytatta.
– A faluból az asszonyokat és lányokat egy környező település
csarnokába zárták. Közel egy hónapig voltak ott. Éjszakánként onnan
hoztak ide a dácsába is fiatal lányokat a főtisztek örömére. A faluban
sokan látták a kocsikat. Éjfél után jöttek, majd hajnal négykor
visszamentek. Nem tudom, mit tettek ott ezekkel a lányokkal, akiket
kiválasztottak éjszakánként, de el tudom képzelni. Aztán végül ideért a
front az oroszokkal, és a mieink visszaverték a németeket. A dácsából
is úgy tűntek el, mintha ciánnal permeteztek volna.
– Istenem! – szaladt ki a számon önkéntelenül. Valahogy ilyen
helyzetekben a megrögzött ateista világnézet háttérbe szorul az
emberben.
Tolja arcát néztem, és azt vártam, hogy valami mély
megrökönyödést látok rajta. De az együttérzésen és a szomorúságon
kívül nem véltem mást felfedezni. Valóban nagyfiú volt már, és főleg
az anyja törődésének köszönhetően kellő érzelmi intelligenciával is
bírt.
 Beszélgettem még kicsit az öreg Pavlovics bácsival, mert láttam,
hogy jólesik neki a társaság. Azt mondta, a gyermekei és az unokái is
ritkán látogatják. Mindenki messzire került innen, de a legnagyobb
szívfájdalma mégis az, hogy nem tud már utazni az országban, és nem
fedezhet fel elhagyott dácsákat, és az ember által szinte érintetlenül
hagyott természeti területeket. Mondta ezt úgy, hogy egyszer egy
kaukázusi medvetámadást is túlélt.
Én meg magamban arra gondoltam, hogy milyen szerencsés ember,
és milyen csodás élet állhat mögötte. Talán ezzel kárpótolta az élet
mindazért az embertelen szörnyűségért, amit gyerekként át kellett élnie.

***

Amikor Toljával visszaértünk a dácsába, azonnal elmeséltem mindent

Olgának.
– Édes istenem, ezt még hallgatni is szörnyű! – mondta a veranda
lépcsőjén ülve. Én vele szemben álltam a korlátnak támaszkodva, mert
nem volt késztetésem, hogy leüljek. Jó volt állni kicsit, és azt hiszem, a
tettvágy is egyre inkább erősödött bennem.
– Ne is mondd! Ha hallottad volna az öreget, ahogy előadta.
Nagyon felkavarta még ennyi évtized után is.
– Persze hogy felkavaró neki. Emlékezett még rám?
– Hogy rád ténylegesen emlékezett-e, azt nem tudom. De a dácsára
és a szüléidre igen.
– Igaz, még kislány voltam.
– És te mit gondolsz? – szegeztem neki a kérdést.
– Mármint? – Miközben Olga felnézett rám, lefordított tenyérrel a
homloka elé emelte a kezét, hogy azzal védekezzen a szemébe vágó
napsugarak ellen.
– Erről az egészről? – mutattam széles mozdulattal a házunkra. – A
dácsáról. Az itt történt háborús mészárlásról? És arról, ami most velünk
történik. Valóban azzal lehet összefüggésben?
– Azt gondolom, hogy igen. Azok alapján, amit elmeséltél, minden
okunk megvan arra, hogy azt feltételezzük, ez a múltnak egy szörnyű
lenyomata a dácsán. Minden további nélkül elképzelhető, hogy az a
szörnyűség és az itt kioltott emberéletek valami negatív mezőt hoztak
létre a falak között.
 – A múlt lenyomata a jelenünkben?
– Valami olyasmi – bólintott Olga. – Szerinted nem?
Megvontam a vállam.
– Néha már magam sem tudom, hogy mit gondoljak az egészről –
vallottam be őszintén. – De jelenleg abban biztos vagyok, hogy ez lehet
az az esemény, amit keresünk. Persze nem tudom, ez hogyan hathat a
házunkra. De valami hatással van. Hogy ezek valóban szellemek vagy
csak valami párhuzamos, eltolódott idősík, és a múlt egy-egy szelete itt
fut a jelenünkben? Te jó ég, azt sem tudom, honnan szedem most
ezeket. De hazafelé már ezen gondolkodtam. Igazság szerint nem is
tudom, hogy van-e valami ilyesmi. Utána kellene olvasnom ennek is.
– Azok alapján, amit korábban a szellemekről beszéltünk, nagyon
is elképzelhető, hogy itt a dácsában súlyos, negatív energiák
működnek.
– Ebben biztos vagyok – mondtam, és áthúzódtam a másik
korláthoz, hogy Olgát ne vakítsa el a nap.
– Beszélgettél erről Toljával? – kérdezte.
– Arról, amit az öreg mesélt?
– Igen – bólintott Olga.
– Persze! Tudod, hogy kedveli a második világháborús filmeket,
így azt gondolom, könnyen helyre sikerült tennie magában a
hallottakat. Viszont mindaz, amit Pavlovics mesélt a megkínzott
kislányról, úgy láttam, mélyen érintette. Valahogy neki is sokkal
életszerűbb és kézzelfoghatóbbá vált így a háború szörnyűsége, mint
amikor filmen látja. De ezzel még én magam is így voltam. Az ő
korában pedig teljesen érthető. Aztán meséltem neki a nagyapámról,
hogy ő is a második hadsereg tagjaként ide a Don-folyóhoz volt
vezényelve a nagy háború idején. Itt harcolt ő is. Magyarként sajnos, a
németek oldalán.
– És?
– Azt kérdezte, hogy akkor a magyarok és az oroszok ellenségek
voltak? Én pedig mondtam neki, hogy igen. Erre megkérdezte, hogy
most is ellenségek vagyunk? Én azt válaszoltam neki, hogy már nem.
Ha szövetségesek nem is vagyunk, de jó a viszony a két nép, a két
ország között.
– Mást nem kérdezett?
– De igen.
 – A háborúról?
– Nem. A kislányról, akit megkínoztak. Azt kérdezte, hogy
lehetséges, hogy annak a kislánynak a szelleme van a házunkban, és
azért történnek ezek a furcsa dolgok?
Olga a korlátban kapaszkodva talpra állt. Láttam rajta, hogy sokkal
éberebb lett a tekintete.
– És te mit mondtál neki? – kérdezte lelépve mellém a lépcső elé.
– Az igazat. Hogy ezt nem hinném.
– És honnan vagy ebben olyan biztos?
A kérdés hallatán egy pillanatra megingott az elhatározásom, mely
szerint nem mesélek a családomnak a hajnalban történt incidensről,
végül mégis tartottam magam az eredeti tervhez, és nem szóltam a
Fejnélküli Emberről.
– Az a kislány nem a mi dácsánkban halt meg. Nem volt ehhez a
helyhez semmi köze. Itt lövések dördültek. És azok közül hallottunk mi
is kettőt.
– Tudod, mire gondoltam? – kérdezte tőlem Olga mélyen a
szemembe nézve. – Arra, hogy szólnunk kellene valami szakembernek.
Olyannak, aki foglalkozik szellemekkel, és ért az ilyen házak
megtisztításához.
– Hogy tisztítsa meg a dácsát a rossz szellemektől? Vagy mi?
Olga bólintott, és megsimogatta a bal karomat. Megnyugtató volt
az érintése.
– Igen. Vagy elég az is, ha csak valakivel beszélhetünk az
eseményekről, aki tud olyan tájékoztatást adni, ami hasznunkra lehet.
És talán nekünk is jó lesz, ha beszélhetünk az itt történtekről valakinek,
aki nem akarja azonnal a tébolydába zárni az egész családot.
– Majd szétnézek az interneten. Hátha találok valami értelmes
embert. Ahogy láttam, ezen a területen is sok a csaló, aki csak leveszi
az embereket pénzzel.
– Menjünk, nézzük meg a gyerekeket! – javasolta Olga, és
lábujjhegyre állva megcsókolt, majd hátat fordítva nekem elindult,
hogy aztán könnyed léptekkel szökelljen fel a verandára.
Ahogy eltűnt a bejárati ajtóban, én álltam még ott néhány hosszú
pillanatig, és nem bírtam elhessegetni a gondolatot, hogy a Fejnélküli
Ember is ott van bent a dácsában.
 ***

Másnap az előző hetek hőségét kellemes tavaszias idő váltotta, Olga

pedig azt javasolta, hogy a tárolóban lévő festékkel kenjük át az
előtérben a lambériát. Néhány doboz festék még a felújításból maradt
vissza, és mivel nem voltunk abban a helyzetben, hogy hasztalanul
szórjuk a pénzt festékre, ezért mindenképpen jónak találtam a
feleségem ötletét, hogy egy próbafestést végezzünk.
A terv egyszerűen abból állt, hogy a megmaradt mennyiség az
előtérre bőségesen elegendő, így azt próbaképpen lefestjük, aztán
meglátjuk, hogy mi fog történni. Ha a festés elfedi a foltokat, és az
eredmény néhány hét után is tartósnak mutatkozik, az már kellően
biztató lesz ahhoz, hogy újabb adag festékbe ruházzunk be, és kifessük
az egész nappalit, a konyhát, valamint a lépcsőfeljárót és a mellette futó
falat is, ahol az elmúlt két napban szintén felütötték fejüket a furcsa
égésnyomok.
Ennek megfelelően a gyerekkel újságpapírból papírcsákót
hajtogattunk. Soha nem csináltak még ilyet, és magam sem értem,
hogyan nem mutattam meg nekik ezt korábban, miközben
gyerekkoromban gyakran szórakoztattuk magunkat ezzel. Azon
tűnődtem, hogy ennyire megváltozott a világ? És hogy valóban
törvényszerű, hogy a mi gyermekeink, akik már a digitalizált
társadalom szülöttei, úgy nőjenek föl, hogy az életükből kimaradnak
ezek a dolgok? Biztos voltam abban, hasznos számukra, hogy már egy
infokommunikációs közegben élnek. Profi játékkonzolokkal és
interneteléréssel, mobiltelefonnal, amit persze néha már nálunk is
könnyebben kezelnek, és ez a jövőben javítja majd az esélyeiket a
munkaerőpiacon. De abban is biztos voltam, hogy olyan dolgok
maradnak így ki a gyerekkorukból, amiknek hiánya miatt a digitális
téren kívül kevésbé lesznek életképesek. Persze tudtam jól, hogy ez a
gyerekkor nem rosszabb és nem jobb annál, ami nekem jutott. De
valahogy mégis nagyon más.
Mindenesetre sokat nevettünk, mire magam is újra fel tudtam
idézni a papírcsákó-hajtogatás mikéntjét. Bizony, több mint négy
évtizede én sem próbálkoztam vele. Végül a kezdeti kudarcokat siker
koronázta, és mindenki elégedetten húzta fejére a színes újságpapírból
készült fejfedőket. Ez az én gyerekkoromban szobafestéshez
elengedhetetlen volt. A gyereknek határozottan jól állt, én személy
szerint, azt hiszem, inkább vicces voltam a fejemen egy ilyen
papírsüveggel, viszont Olga még ebben is dögösen festett. Fekete haját
egy gumival fogta össze a tarkója mögött, és hosszú kantáros nadrágba
bújt, ahogy én is. Irina és Tolja viszont csak rövidnadrágban volt
hajlandó kivenni a részét a munkából.
Annak köszönhetően, hogy az egész család be volt vonva a
munkába, és a gyerekek végül csak a lambéria alsó részét mázolták jó
két méterre mindig előttünk, kevésbé akadályoztak minket, jól
boldogultunk. Persze az ő munkájuk nem sokat ért, és át is kentük
alaposan Olgával a kis mázolmányaikat, de nem is volt más célunk
vele, csak az, hogy bevonjuk őket a feladatba, és együtt legyen a
család.
Mivel meglepően jól haladtunk, késő délutánra végeztünk az egész
előtér kifestésével. Gondolom, mondanom sem kell, hogy kellemesen
bódító festékszag terjengett az egész dácsában.
Miután elégedetten kigyönyörködtük magunkat az alkotásunkban,
összepakoltunk magunk után, és Olga összeütött egy gyors vacsorát a
családnak.
Kosztolás közben arról meséltem a gyerekeknek, hogy annak
idején, mikor én először Oroszországba érkeztem, meglepett, hogy itt
egy családi étkezés során, vagy amikor vendéget várnak, sokkal több
fogást tálalnak, mint otthon a hazámban. Itt hideg és meleg előételek
vannak, valamint különböző saláták, és ha alkohol kerül az asztalra,
akkor kötelezően kerül mellé valami kis pluszharapnivaló, a zakuszka.
Ez a fogás éppúgy állhat szeletekre vágott uborkákból és fogpiszkálóra
felszúrt falatokból, mint miniszendvicsekből.
Szerettem volna, ha a gyerekek tudnak a magyar gyökereikről, és
nemcsak a magyar nyelvet igyekeztem megtanítani nekik, hanem a
magyar és az orosz kultúra hasonlóságait és különbözőségeit is gyakran
szóba hoztam előttük.
Ők pedig mindig élvezettel hallgatták a történeteimet a nagyimnál
eltöltött nyári szünetekről, a régi vasárnapi ebédekről, a
disznóvágásokról, vagy arról, hogyan menekültem kissrác koromban a
tyúkok elől a hátsó udvarban.
Vacsora után közösen kezdtük sokadjára újranézni A Jedi visszatér
című filmet, amit főleg Tolja erőltetett, de valójában az egész család
bármikor kapható volt bármelyik Star Wars-mozi ismételt
megtekintésére.
A kimerítő nap után nem volt különösebben meglepetés, hogy a
filmen Irina és Olga is elaludt, és csak mi ketten Toljával néztük végig
hősiesen a stáblistáig.
A nyugodt éjszakát aztán másnap egy újabb zaklatott reggel
követte.
Nem sokkal hat óra után Olga ébresztett. Amikor kinyitottam a
szemem, egy szál bugyiban és fehér szatén hálóingben ült mellettem az
ágy szélén. Tenyere simogatón pihent a fedetlen alkaromon.
– Mi az? – kérdeztem álmosan. Hangom karcos volt, a torkom
száraz.
– Van rajtam is valami jel – közölte rezzenéstelen arccal, de én a
szemében azonnal felfedeztem a kétségbeesés szikráját.
Ez a mondat a feleségem szájából nyomban kiverte az álmot a
szememből. Felültem az ágyban, és felé fordultam.
– Miről beszélsz? – kérdeztem, és máris úgy siklott a tekintetem
végig az egész testén, mintha röntgentszemem lenne.
– Nézd! – mutatta felém a bal alkarját.
Háromtenyérnyi égésnyom volt rajta.
– Ez mégis hogyan? – kérdeztem döbbenten. Persze tudtam, hogy
Olga sem tudja rá a választ.
Bátortalanul mozdultam felé, hogy megérintsem az alkarján
éktelenkedő foltot. Olyan volt, mint egy évekkel korábban szerzett
súlyos égési sérülés heges bőrfelülete.
– És itt is van egy – húzta fel hasán a csipkés szatént.
Eltátott szájjal meredtem az Olga bársonyos bőrén terpeszkedő
forradásra.
– Ez igazi? – kérdeztem zavartan, és az ujjam hegyével lassan
végigszántottam a hegesedett felületen. Éreztem, ahogy Olga testén
végigfut a reszketés. – Nem jön le, igaz? Csudába is! Milyen
őrültségeket kérdezek. Ne haragudj!
– Alex, hagyd csak! Persze hogy igazi.
– Hogyan történt? – Azt sem tudtam, mit kérdezzek tőle ebben a
helyzetben. Akkora képtelenség volt ez az egész, és mégis velőtrázóan
valóságos.
 – Amikor felkeltem, és kimentem a mosdóba, akkor vettem észre.
Éjszaka történt. Nem tudom, hogyan került ez a két égési sebhely a
testemre.
– Ezek nem friss forradások – állapítottam meg a nyilvánvalót.
– Épp ez benne az legijesztőbb.
– Nem fáj?
– Semmit nem érzek. Csak ott van a testemen eltüntethetetlenül.
Megdörzsöltem a tarkómat, és közben próbáltam rendezni az egyre
zavarosabb gondolataimat.
– Talán el fog múlni. Idővel. Meglátod.
Olga a fejét csóválta. Szemében olyan bánatot véltem felfedezni,
amit korábban még soha.
– Ez nem fog elmúlni – jelentette ki. – Ahogy a falakon sem múlik
el az égésnyom. – Hiába hívnánk bárkit is ide, papot, tértisztítót, akkor
sem.
– Ezt nem tudhatod ilyen biztosan.
– De tudom, Alex. Tudom. Odalent az előtérben a friss festésen
újra átütöttek a foltok. És nem csak azok, amik már megvoltak. Az
előtérben a falak nagy része el van szenesedve. Már minden
koromfekete.
Csak ültem ott szótlanul, néztem az én gyönyörű kedvesem, és
kezdett újra rám törni az a nyomorúságos érzés, ami azt harsogta, hogy
ez még csak a kezdet, és a dolgok sokkal jobban el fognak romlani.
 6.

KORÁBBAN

A kétéves Irina és a négyéves Tolja a nappaliban felállított kis

narancssárga sátorban bujkáltak. Odakint könnyű nyári zápor áztatta
Moszkva utcáit. A kis Tolja jó bátyja volt Irinának, már most segítette a
járni még alig tudó, csetlő-botló kishúgát. Négykézláb mászkáltak a
szétszórt legóelemek és néhány sípoló gumijáték közt. Tolja hol
bement a sátorba, hol kijött onnan, Irina pedig kúszva, mászva,
totyogva követte.
Alex a konyhaasztalnál ülve bújta a laptopján megnyitott Excel-
táblázatokat és színes diagramokat. Újabban szívesen rendezkedett be
az otthoni munka során a konyhába. Olyankor megivott néhány pohár
vodkát, ami korábban egyáltalán nem volt szokása. Ilyenkor orosz
szokás szerint zakuszkát is fogyasztott mellé, kis pirog formájában. Az
apró lepényeket Olga ovális és négyszögletes formájúra, részint vajas
tésztából, részint kelt tésztából készítette, gombás, darált húsos,
káposztás, tojásos töltelékkel, de volt, amikor édes változatban,
lekvárral, gyümölcsökkel.
– Hogy haladtok? – érdeklődött a férje mögé lépve Olga. Kezét a
vállára helyezte, és meggyúrta kicsit a csuklyás izmait.
– Hú, ez isteni! – nyögött fel elégedetten Alex. – Kérlek, ne hagyd
abba!
– Érzem a stresszt a válladban – mondta Olga.
– Nem vagyok stresszes!
– Pedig itt vannak a görcsök az izmokban. Érezni.
– Az a sok számítógép előtti üléstől van.
– Mostanában nem is sportolsz. Az lehet, hogy jót tenne. És fel is
szaladt rád néhány kiló.
– Na, hagyj! – seperte le egy durva mozdulattal Olga kezét Alex.
– Most mi ütött beléd? – hátrált egy lépést Olga megrökönyödve.
– Semmi. Csak hagyj dolgozni!
– Újabban egyre ingerültebb vagy. Már alig lehet veled néhány
kedves szót váltani. És itt a vodka is…
 Alex izzó szemmel fordult hátra, tekintetével szinte felöklelte
Olgát.
– Mégis, mi bajod a vodkával? – zúgolódott Alex. Hangját már
egyáltalán nem fogta vissza, egyre hangosabban kelt ki magából.
– A gyerekek, Alex – csitította Olga. – Kérlek, légy tekintettel a
gyerekekre!
– Mert te tekintettel vagy rájuk, amikor az apjukat basztatod?
– Mégis, hogyan beszélsz? Én nem basztatlak, és a gyerekek nem
hallották, amit mondtam. Újabban alig ismerek rád.
– Nem értem, miről beszélsz.
– Megváltoztál.
– Én semmit sem változtam.
– Már egyáltalán nem vagy velem olyan kedves és előzékeny, mint
voltál – közölte Olga, és helyet foglalt a konyhaasztalnál a férje mellett.
Kereste a férfi tekintetét, de az inkább a laptop monitorját bámulta. A
férje közönye csak még inkább nyugtalanná tette.
– Ki sem látszom a munkából. Nagyon sok van rajtam, ezt te is jól
tudod – magyarázta Alex a monitornak anélkül, hogy a feleségére
pillantott volna.
– Tudom. De ezt te vállaltad. Talán kicsit túlvállaltad magad, nem?
– Dehogy vállaltam túl! – csattant fel Alex, és izzó szemmel nézett
fel. – Pontosan azt teszem, amit tennem kell ahhoz, hogy a
családomnak minél jobb életet biztosítsak.
Olga a fejét csóválta.
– Azt hiszem, te nem tudod, hogy mit beszélsz – jegyezte meg
halkan. – Évek óta egyre kevesebb a bevételünk, lassan már ott tartunk,
hogy hónapról hónapra fogunk élni. Minden pénzt beleöltél az új
vállalkozásodba, miközben még mindig nem termelt vissza egy árva
rubelt sem. Mindig csak azt kéred, hogy várjak, legyek türelemmel. De
mégis, meddig kellene türelemmel lennem, Alex? Meddig?
– Már nem sokáig. Ne bosszants fel, kérlek!
– Ezt a legkönnyebb mondani, hogy ne bosszantsalak fel. Lassan
már kérdezni sem lehet tőled. Itthonról nekem úgy látszik, hogy ez a
cég csak viszi a pénzt. És miközben nem termel semmit, te azt a
meglévő bevételünket és a megtakarításainkat is számolatlanul költöd.
Új autót vettél. Minek? Drága öltönyök. Minek? Biztos, hogy most
kellettek ezek?
 Alex hátratolta a széket, és felugrott a helyéről.
– Elég legyen! – hadonászott a levegőben koordinálatlanul.
Olga elképedve figyelte, és egy pillanatra azt hitte, hogy a férje
elveszti az ellenőrzést önmaga felett, és dührohamot kap.
– Rendben van. Befejeztem – mondta Olga. – De kérlek,
gondolkodj el azon, amit mondtam!
– Nincs semmi, amin el kellene gondolkodnom. Ha nem tetszik,
akkor elmehetsz! De a gyerekek nélkül! A gyerekek itt maradnak
velem! Nélkülük oda mész, ahová akarsz. Persze, ha kellesz még
valakinek. Mert ilyen kihízott seggel két gyerek után nem hiszem.
Kinek fogsz kelleni? Anton Ruslanovics kitartott macája voltál!
Mindenki tudja rólad.
Olga torkát a döbbenet és a sírás fojtogatta. Tehát ide jutottak? Az
apró kis változások, az elmaradt bókok, a ritkuló ölelések és csókok ide
vezettek? Lassan rá sem ismer a férfira, akihez néhány éve hozzáment.
Hová tűnt a forró vágy? Hol van már a meleg, biztonságot nyújtó
szerelem érzése! A szeretni és szeretve lenni csodás érzése. Lassan úgy
fognak itt élni, mintha egy barikád két különböző oldalán állnának.
Úgy érezte, nem is bír megszólalni, de erőt vett magán.
– Alex, te komolyan így gondolod? – mondta elcsukló hangon.
Próbált magára nyugalmat erőltetni. – Nekem önálló életem volt.
Karrierem. Mindent egyik napról a másikra adtam fel érted és a
gyerekekért. És a fenébe is, boldogan tettem! Most pedig ilyen
elképesztő állításokat fogalmazol meg? Mi ez az egész? Mi történt
veled? Én nem ezt érdemlem tőled! Se én, se a gyerekek. Velünk te
nem beszélhetsz így!
Olga látta a férjén, hogy szavai célba találtak. Visszasétált a
székhez, és leroskadt rá. Úgy tűnt, mintha néhány percre elvesztette
volna a valódi énjét, és most visszatalált önmagához.
– Sajnálom! – mondta Alex megtört, bűnbánó arccal, miközben
Olga keze után nyúlt, de az asszony elhúzta előle, és az asztallap alá
rejtette.
Próbált most távolságot tartani. Nagyon megrémítette és felkavarta
a férje viselkedése. Jó ideje érezte, hogy valami nincs rendben, de
annak tudta be, hogy a vállalkozás beindítása túl nagy terhet jelent Alex
számára, aki így még inkább a munkába menekül, és befelé fordul.
Csakhogy most valami egészen más kép kezdett kirajzolódni előtte.
 Nem értett a pszichológiához, és nem is foglalkozott vele. De a női
megérzései mindig jól működtek. Ebben a pillanatban nem is értette,
hogyan nem vette hamarabb észre, hogy Alex idegei ennyire
kikészültek. Persze ezt önmagának azonnal azzal tudta magyarázni,
hogy a két kisgyerek lekötötte minden energiáját és figyelmét. És azon
nyomban a remény szikrájára kezdett figyelni, mert talán nem késő
visszafordítani a dolgok állását. Még meg lehet menteni a
házasságukat. Össze lehet tartani a családot.
– Alex, szeretném, ha elmondanál nekem mindent! –kérte Olga
szelíden. – Mi a baj? Ennyire rosszul állnak a vállalkozás ügyei? Nem
fog beindulni?
– Persze hogy be fog indulni – állította Alex határozottan, és Olga
látta a szemében, hogy meggyőződésből mondja. Ebben továbbra is
megingathatatlannak tűnt. -Csak kicsit több időre van szükség, mint
amivel eredetileg számoltam. Ennyi.
– És kitart a pénz, amivel Borja beszállt az üzletbe? Vagy tudja
még fedezni, amíg szükséges? Mit mondott?
– Persze! – legyintett Alex. – Emiatt nem kell aggódni. Megoldjuk.
Nem lesz gond.
– Mindig ezt mondod.
– Mert mindig így van. Talán nem bízol bennem?
– Persze hogy bízok – felelte Olga.
– Akkor nem lesz baj. Ne aggódj!
Olga közelebb hajolt, és most ő fogta meg végül Alex csuklóját.
– Én érted aggódom. És értünk.
Alex a fejét csóválta, majd mosolyogva nézett a felesége szemébe.
– Minden rendben lesz. Sajnálom az előbbit. Nem kellett volna így
viselkednem. Kicsit elragadtattam magam. Azt hiszem, valóban túl sok
volt a nyomás rajtam az utóbbi időben. De helyt kell állnom a
holdingnál és a saját vállalkozás élén is. És jól tudod, milyenek az
emberek. Nem mindig könnyű velük. A terveket pedig, amik papíron
tökéletesen mutatnak, a való életben az emberi tényező nagyon is
befolyásolja. De aggodalomra semmi ok! Hidd el nekem!
– Rendben. Elhiszem – suttogta Olga. – De ígérd meg, ha bármi
gond van, akkor szólsz nekem! Mert bármi legyen is az, közösen
könnyebben meg tudjuk oldani.
 Alex bólintott, és úgy mosolygott, mint aki darazsakat tart a
szájában.
– Így lesz – mondta megnyugtatásul.

***

Néhány nappal később Boriszlav Orlov ugyanolyan egykedvűen

ücsörgött a benzinkúti kávézója hátsó szegletében, mint minden egyes
alkalommal, amikor Alexet magához rendelte.
Bogdán most a bejárat előtt ácsorgott, és az egyik overallos,
kútkezelő fiúval beszélgetett. Alex, miközben bement a shopba,
köszönt a férfinek, de az ügyet sem vetett rá.
– Még ilyen későn is kibírhatatlanul forró a levegő odakint! –
közölte Szlava köszönés helyett.
– De itt legalább megy a klíma – mondta Alex, és leült a férfival
szembe. – Minden rendben?
– Ezt inkább te mondd meg, barátom! – vonta fel a szemöldökét
Szlava. – Minden rendben? Terv szerint mennek a dolgok?
Alex pulzusa az egekbe szökött, de igyekezett nem leleplezni
magát a rideg tekintetű férfi előtt. Szlava most is úgy nézett ki, mintha
egy férfiaknak szóló divatlap címoldaláról lépett volna ki. Sötétkék
öltönyét mintha most hozta volna ki az üzletből, egy apró gyűrődés sem
volt rajta.
– Terv szerint – bólintott Alex, és barátságos mosolyt erőltetett
magára. – Még korábban végeztünk egy nagy piackutatást, amivel
felmértük, hogy mire van leginkább szüksége a vállalkozásoknak. Így
sikerült egy olyan ajánlati csomagot összeállítani, ami egyrészt kedvező
áron elérhető, másrészt minden olyan szolgáltatás benne van, amiért
egy cégnek külön kellene megbízni más szolgáltatókat, és persze
sokkal drágábban. Ez a kisebb, kevésbé tőkeerős cégeknek nagy
segítség lehet.
– Nem kell túlmagyarázni. Csak a lényeget! Mennyien fizettek már
elő?
Alex nagyot sóhajtott. Érezte, hogy ezzel a kérdéssel Szlava
kihúzta alóla a talajt.
 – Valójában ezt így nem tudom megmondani. Mármint nem tudom
pontosan, számszerűen. Ennek majd utána kell néznem, hogy biztosan
mondhassak. Megnézem. Jó?
Szlava fásultan csóválta a fejét.
– Ha jól értem, azt akarod mondani, hogy vezetsz egy céget,
aminek a bevételeit, így a fennmaradását is az online üzleti közösségi
rendszeredhez történő csatlakozással biztosítják az ügyfelek. És te nem
tudod napra vagy akár órára pontosan, hogy hol is tartanak? Nem tudod
megmondani, hogy mennyi előfizető van?
– Hát az az igazság, hogy ma még nem volt időm megnézni –
motyogta Alex.
– És tegnap? Tegnap mennyi volt?
Alexnek nyilvánvalóvá vált, hogy színt kell vallania. Meg kell
mondania őszintén, hogy még csak alig két tucat céget tudtak a fizetős
szolgáltatásba átvinni, és hogy folyamatosan nem várt problémákkal
küzdenek az értékesítési folyamatokban. De végül annyira tartott
Szlavától, hogy jobbnak látta, ha időt nyer. Aztán majd alakulnak a
dolgok. Mire kell, már úgyis minden rendben lesz.
– Több mint nyolcezer cég van már az adatbázisunkban.
Nyolcezer-hatszázhúsz volt tegnap – hazudta Alex.
És valahogy a hazugsággal mintha megkönnyebbült volna a lelke.
Tudta, hogy ez csak ideig-óráig lesz így, aztán sokkal nehezebb lesz a
teher, amit cipelnie kell magával, és azt is, hogy a sok hazugság, amivel
pókhálót szőtt maga köré az elmúlt két évben, lassan a nyaka köré is
tekeredhet. És talán megfojtja. De most ez nem számított.
Menekült előle. Egy újabb hazugság árán. És végül is nem is volt
ez teljesen hazugság, sokkal inkább az igazság egy elferdítése.
Diplomataként korábban szerzett ebben tapasztalatot. Hiszen valóban
ennyi cég volt a cég adatbázisában. Ennyit vittek már fel az ingyenes
kezdő szolgáltatásra a munkatársai. Csakhogy ezek a cégek még egy
árva rubelt sem fizettek. Sőt, hiába küldték ki nekik az értesítést, hogy
egy ilyen rendszerhez hozzáadták őket, és kezdjék el használni
kilencven napig ingyen, szinte alig akadt olyan vállalkozás, amely
egyáltalán adatokat frissített és tartalmat töltött fel az adatlapján.
A helyzet valójában már jó ideje reménytelennek látszott, de Alex
ezt nem akarta elfogadni. Úgy gondolta, hogy elmegy a falig és azon
túl is. És sikerülni fog. Be fog indulni az üzleti modell, és dőlni fog a
pénz. Akkor pedig vissza tudja fizetni a pénzt is Szlavának.
– Az jónak hangzik – nyugtázta bólogatva Szlava.
– Igen, valóban az. Nagyon biztató. Mondhatjuk, erős kezdés.
– Ezt örömmel hallom. Akkor, ha jól sejtem, nem igazán van már
akadálya, hogy megkezdd a pénzem törlesztését.
– Így van – mosolygott Alex. Azonban úgy érezte, borotvapengék
vannak a gyomrában.
– Tehát? – hajolt közelebb Szlava, és állát fölényesen megemelte.
– Tehát. Tehát mi?
– Mikor hozol nekem pénzt?
Alex gondterhelten dörzsölte meg a tarkóját.
– Meg kell beszélnem a könyvelővel. Mert nem tudom, hogy ebben
az állapotban most ki lehet-e vonni már a vállalkozásból pénzt. És ha
igen, akkor mennyit. Mert, ugye, a működést ezzel nem szabad
veszélyeztetni. Hiszen akkor minden, amit eddig felépítettünk, könnyen
összedől. Az meg, ugye, nem lenne szerencsés. Azt nem akarhatjuk.
Szlava gúnyosan felkacagott, majd fejét enyhén oldalra billentve,
szemében kegyetlen indulattal, megvetően nézett Alexre.
– Azt hiszem, nem értjük egymást – mondta hűvös hangon.
– Miért?
– Mert nekem nincs abban a cégben semmilyen tulajdonrészem.
Vagy esetleg ott vagyok mint tulajdonos? Úgy rémlik neked, hogy
üzlettársak vagyunk, barátom?
– Hát…
– Nem! Nem vagyunk azok! Én pénzt adtam neked kölcsön, amit
neked vissza kell időre fizetned. Már így is többet vártam, mint
szoktam. Mert alapjában véve te egy rokonszenves fickó vagy, és
ugyan nem értek ezekhez a dolgokhoz, mármint az internethez meg
hasonló bolondságokhoz, de azt látom, hogy te nagyon hiszel ebben.
Szóval csak ezért hagytam, hogy eddig húzd a fizetést. Már hónapokkal
ezelőtt hoznod kellett volna az első részletet. Így van?
– Igen. Így van. – Alex úgy ült az asztalnál, mint egy megszeppent
kisdiák a tanár bácsi megrovó beszédét hallgatva.
– Abban bíztam, hogy esetleg már ma este sem üres kézzel érkezel.
Hogy a türelmemet értékelve meglepsz egy kis pénzzel. De nem így
történt. Idejöttél ismét a seggednél fogva, és magyarázkodsz. Csakhogy
engem nem érdekel a vetítésed. És azt is mondhatnám, hogy most
csalódott vagyok. Vagy azt, hogy ezzel egyenesen megsértettél.
– Sajnálom! – mondta Alex bűnbánó arcot vágva.
– Szerintem te nem szeretnéd megtudni, hogy mit teszek én
azokkal, akik megsértenek.
– Tényleg sajnálom.
– Szart se érek én a sajnálatoddal! – emelte meg a hangját Szlava.
Nem csattant fel, nem kelt ki magából, csak hideg nyugalommal váltott
egy magasabb, kíméletlenebb hangszínre, és Alex számára épp ez volt
benne a legnyugtalanítóbb. – Négyszázezer dollárt kaptál tőlem,
barátom. És tudod, mennyit kell visszaadnod? Kamatokkal együtt
hétszázezret! Hétszázezer dollárt!
– Meglesz a pénz.
– De mikor? – Szlava tenyérrel az asztalra csapott. –Mikor hozol
nekem pénzt? Ezt mondd meg!
Alex lépteket hallott, majd érezte, hogy valaki megáll a háta
mögött. Bogdán volt az, és hegyomlásként tornyosult mögötte.
– Azt gondolom, hogy néhány hónapra még szükségem lehet. Hogy
jól és biztosan beinduljanak a dolgok.
Szlava hátradőlt a székben, és a fejét csóválta. Megvetéssel nézett
az előtte ülő Alexre.
– Neked már nincs annyi időd – mondta. – Tíz napon belül jössz az
első részlettel. És dollárban kérem, nem rubelben. Elvégre én is
dollárban adtam. Ha nincs pénz, akkor mindent elveszek tőled. Tíz nap.
Megértetted?
Alexben a megalázottság és düh maró elegye örvénylett.
Legszívesebben köpött volna egyet, és az asztalt ráborította volna
Szlavára. Mert mi az, hogy mindent elvesz tőle? És mit fenyegetőzik
itt? Őt nem lehet fenyegetni! Őt nem fenyegetheti meg senki!
Bogdán súlyos tenyere Alex vállára nehezedett, és mintegy
biztatásképpen megszorította a nyakszirtjét.
– Megértetted? – ismételte meg a kérdést Szlava.
– Igen. Itt lesz a pénz – válaszolta Alex.

***
A következő napokban Alex úgy járt-kelt az irodában, mint egy zombi.
Keveset aludt, és naponta legalább hat kávét és töméntelen energiaitalt
ivott meg. Esténként, amikor hazaért, alig várta, hogy Olga aludni
térjen a kicsikkel, ő pedig alaposan felöntött a garatra. Csak az
alkohollal volt képes lecsillapítani a baljós hangokat a fejében. Ha
berúgott, akkor kellemes bódultságba került ahhoz, hogy hajnalra
elaludjon.
Bármilyen keveset is aludt, korábbi szokásával ellentétben azt nem
engedte meg magának, hogy a kora reggeli órákban ne érjen be az
internetes vállalkozás irodájába, így mire a többi munkatársuk és
barátja, Dima megérkezett, ő már jó néhány telefont elintézett. Nem
akarta, hogy a munkatársak akár csak egy szót is halljanak ezekből az
olykor kellemetlen beszélgetésekből. Hiszen ezek a hívások elsősorban
azt a célt szolgálták, hogy valahonnan pénzt tudjon szerezni.
Mivel a Szlava által adott négyszázezer dollárt már jó egy éve
szinte teljesen felégették az induló vállalkozás magas
marketingköltségei, bevételt pedig még annyit sem termelt, hogy a
vállalkozás fenntartását fedezze, Alex már jó ideje különböző
forrásokból szerzett pénzt, hogy a lyukakat be tudja tömni maga körül.
Még az indulás legelején a projekthez Alex megpróbált politikai
kapcsolatokat szerezni. Olyan erős embert, aki a gazdasági és politikai
döntéshozásban is benne van. Tudta, hogy a megfelelő hátszél nélkül
nem fog tudni érvényesülni. Korábbi kapcsolatai révén több személlyel
is sikeres tárgyalásokat folytatott, akik nyitottak is neki ajtókat a
legmagasabb politikai körökbe. Alexnek így sikerült egészen a Kreml
belső köreibe jutni. Ott aztán a projektterve jó darabig kézről kézre járt,
majd mivel tetszett nekik az ötlet, és láttak abban lehetőséget, hogy a
gazdaságpolitikai döntéshozáshoz egy ilyen rendszernek köszönhetően
a döntéshozók naprakészen adatokat és információkat láthatnak az
orosz vállalkozásokról, amire eddig nem volt lehetőségük. Alex több
helyről is ígéretet és megerősítést kapott, hogy indítsa el a projektet, és
hamarosan jelentős összegekkel fog az állam is beszállni. A
szándéknyilatkozat és az előzetes megállapodástervezet is megszületett,
csakhogy ezek a pénzügyi források soha nem érkeztek meg a cégbe.
Mindig csak jól hangzó ígéretek maradtak, és hónapról hónapra újabb
kifogásokkal halasztották el a végleges szerződés megkötését és a pénz
folyósítását.
 A kialakult súlyos pénzügyi válságukat az sem könnyítette meg,
hogy Alex továbbra is nagylábon élt. Szerette mutatni, hogy jól megy
az új vállalkozás szekere. Drága helyekre járt szórakozni és
folyamatosan ismerkedett, kereste a vonzó nők társaságát. Ezekre a
hódításaira pedig semmi nem volt drága. Számolatlanul költötte a pénzt
csak azért, hogy egy újabb nőt ágyba vihessen. Ha pedig sikerült neki,
akkor valami mérhetetlen elégtétel és férfiúi büszkeség töltötte el.
Kamaszkorában és az egyetemi évek alatt Alex nehezen találta a
helyét a lányok társaságában. Miközben körülötte szinte minden fiúnak
volt már barátnője, neki még egyetlen igazi hódítása sem volt.
Miképpen jól el tudta magát fogadtatni bármilyen társaságban, és
egyértelműen a lányok is kedvelték, benne olyan gátlások dolgoztak,
hogy a kudarctól való félelem teljesen megbénította, ha a gyengébbik
nem képviselőjével kettesben maradt. Minderről persze senkinek nem
beszélt, mert annyira kínosnak tartotta. Még a legjobb barátai sem
tudták, hogy csak huszonegy évesen vesztette el a szüzességét.
Alex lelke mélyén azóta működött egy titkos hajtóerő, aminek
korábban az üzleti sikereit is köszönhette. Olyan sikeres és gazdag férfi
akart lenni, akinek nem kell a nők után futnia. Olyan férfi akart lenni,
akinek a társaságát keresik a nők. Olyan sikeres életet akart, amiből
minden nő akar egy szeletet. Ez a korábbi frusztrációkból adódó
motiváló erő emelte őt a magasságokba, és ez volt, ami aztán az
adósságspirálba is bedobta.
Persze a titkos kis élete soha nem jutott Olga tudomására, és erre
nagyon is vigyázott. Soha nem bírta volna elviselni, hogy ha az ő
imádott Olgája elhagyja, de úgy érezte, arra is képtelen, hogy örökre
lemondjon a titkos hódításairól.
Alex most újra azon volt, hogy valahonnan pénzt szerezzen. Egyre
rohamosabb tempóban kezdett körülötte összeomlani minden, amit
eddig felépített, csakhogy ő maga mégsem akarta ezt látni. Mintha csak
egy alternatív valóságba menekült volna. Az utolsó pillanatig képes
volt magát azzal ámítani, hogy meg tudja oldani. És az esetek
többségében aztán valóban mindig sikerült neki valami megoldással
áthidalni az adott problémát. Egyik adóssággal betömni egy másikat,
egy új hazugsággal kiváltani egy korábbit. Mindig csak egy kis időt
nyerni. Valójában ez volt az egyetlen taktikája. Előre menekülni az
egyre szorultabb helyzetből.
 – Beszélhetnénk? Van egy kis időd? – tudakolta Dima az igazgatói
iroda ajtaján bekukkantva.
– Persze, gyere csak! – intett neki Alex. Már három nap telt el a
Szlavától kapott ultimátum óta, és még minden pénzszerzési kísérlete
kudarcot vallott. Keveset aludt, és nem érezte jól magát a bőrében.
Dima olyan volt, akár egy sikló. Magas, vékony, keskeny vállal.
Mintha csontok sem lettek volna a testében. Keskeny arcát vastag szárú
keretes szemüveg uralta. Gyér, zsíros haját oldalra simogatva ült le az
íróasztal mellett álló szürke bőrkanapéra.
– Tudod – kezdte Dima halk, reszelős hangon –, amikor
belekezdtünk a közös vállalkozásba, abban maradtunk, hogy te viszed
az üzleti dolgokat. Nekem minden ilyen kimutatás és diagram meg
pénzügyi dolog kínaiul van. Én meg foglalkozom a programozással és a
szakmai ügyek irányításával.
– Igen, így van. Ez is történik. Helyzet?
Alex türelmetlenül fészkelődött a magas támlájú vezetői fotelban.
– Helyzet az van – tördelte a kezét Dima. – Mégpedig az, hogy a
munkatársak egyre nyugtalanabbak. Jó lenne, ha beszélnél velük.
Kellene nekik egy kis biztatás. Motiváció.
– Mi bajuk? A pénz?
Dima csendben bólintott.
– Meg fogják kapni! Mindig megkapták, nem?
– De igen.
– Volt már olyan, hogy nem kapták meg? Nem volt. Nyugodjanak
le, és dolgozzanak! Kell, hogy csinálják a munkájukat, különben nem
indul be az üzlet.
– Csak tudod, megint másfél hónapja csúszik a fizetésük. Ez már a
sokadik alkalom. És mindenkinek családja van.
– Nekünk is családunk van, basszus! – vágott ököllel az asztalra
Alex. A hangját felemelve, kikelve magából szállt szembe Dimával. –
Nekünk talán nincs családunk? Belenyomtam egy csomó pénzt ebbe a
kurva cégbe, és ezek az emberek arra nem képesek, hogy behozzák az
ügyfeleket! Jó lenne, ha végre mindenki rendesen elvégezné a dolgát
ebben a kurva cégben, és nem csak a markát tartaná.
– Rendesen dolgoznak, Alex. Ahogy én is. Azt gondolom, hogy mi
mindent megteszünk a sikerért. De ahogy te is tudod, sok olyan tényező
van, amivel nem számoltál. Nem számoltunk.
 – El kell menni és ügyesen letárgyalni azokkal, akik már bent
vannak az adatbázisban, hogy kezdjék el használni a rendszerünket. Ha
alig van előfizetőnk, akkor mégis, miből tartsuk fenn magunkat? Miből
adjak fizetést?
– Az a baj, hogy el fognak menni az emberek.
– Ezt ők mondták? – kérdezte Alex dühöngve.
– Nekem konkrétan nem. De látom a jeleket. Egyre rosszabb a
hangulat. Hitehagyottak.
– Hitehagyottak?
– Nem bíznak már bennünk. Nem bíznak már abban, hogy ez az
üzlet valóban sikeres lesz. Nagy robbanás. Igazából már abban sem,
hogy valaha is be tud indulni.
Alex mellkasa elszorult a méregtől. Méltatlankodva csóválta a
fejét, miközben előrejött az íróasztal mögül.
– Hát majd én elzavarom mindet akkor! Mehetnek! Újrakezdem az
egészet, és egyedül felépítem. Mégis, mit gondolnak ezek a
semmirekellők? Élősködnek itt!
– Alex, kérlek! – állt fel Dima, és próbálta Alexet csitítani. – Még
meghallják! Kérlek, higgadj le! Szükségünk van rájuk. Mire pótoljuk
őket, és az új embereket betanítjuk, elbukik az egész projekt.
Gondolkodj!
Alex lehajtott fejjel állt meg az íróasztal mellett, és felbőszült
bikaként szegezte szemét az irodai ajtóra. Legszívesebben feltépte
volna, és odakint mindenkire ráborította volna az asztalt. Szinte látta
maga előtt, ahogy kiront, és egy székkel mindenkit agyonver, majd
felégeti az egész irodát.
Csak az hozta vissza, hogy Dima tenyerét érezte a mellkasán.
Mély levegőt vett, majd úgy mosolygott a barátjára, mintha semmi
nem történt volna.
– Rendben, Dima. Beszélek ma velük. Ebéd utánra hívj össze egy
megbeszélést!
– Köszönöm! – mondta Dima, aztán visszament dolgozni.
Miután Alex újból magára maradt, elnyújtózott a kanapén, és
lehunyta a szemét. Nyugalomra volt szüksége, mert át kellett gondolnia
minden szóba jöhető lehetőséget.
Valahogy meg kellett oldania a helyzetet.
 Fizetést kell adnia az embereknek, ki kell fizetnie az iroda bérleti
díját is, mert ott is két hónapos elmaradásban vannak, és ha nem fizet,
akkor felmondják a bérleti szerződést. Közben azért otthonra is pénzt
kell szereznie, mert Olga és a gyerekek számítanak rá. Ő a
családfenntartó. Na és Szlavának is el kell kezdenie fizetni.
Mindenkinek csak a pénz kell!
De honnan? Hogyan?
Végül egy korábbi gondolat kezdett benne megerősödni, és annak
hatására felült a kanapén, majd visszament az íróasztalához, és a
laptopon megnyitotta a legnagyobb használtautó-portált. Megnézte,
hogy mennyiért tudná eladni a Mercedest. Úgy számolt, ha sikerül jó
áron eladnia, akkor ki tudja fizetni az emberek elmaradt bérét, a kéthavi
irodabérletet, valamint miután Szlavának is odaadja az első törlesztést,
akkor még épp marad annyi pénze, hogy vegyen magának egy öt-hat év
körüli felső kategóriás használt kocsit. Talán vehetne egy nagy Volvót.
Egy S80-ast. Nem egy Mercedes, de azért még meg lehet vele jelenni.
És ami a legfontosabb, nyer egy kis időt.

***

A vadonatúj Mercedes eladása egy hónapnyi nyugalmat jelentett Alex

számára, de valójában pontos kórképet mutatott arról, hogy a
visszaszámlálás elkezdődött.
Minden, amit felépített, kártyavárként összedőlt. A kialakult
helyzetben pedig a legtöbb, amit még tehetett volna, hogy ezt időben
felismeri, és nem hazudik tovább sem másoknak, sem pedig magának.
Akkor talán azt el tudja kerülni, hogy ne temesse maga alá.
A következő két hónap újabb kifizetésre váró számlákat és
munkabéreket, valamint a magánkölcsön törlesztésének lejárt
határidejét hozta magával.
Alex az elmúlt napokban már az irodába sem ment be, és Dimát is
csak akkor hívta vissza, ha a barátja üzenetet küldött neki, hogy sürgős
ügyről van szó. Alex azzal magyarázta Dimának a távollétét, hogy
fontos stratégiai partnerekkel tárgyal, akikkel ha összejön a
megállapodás, akkor egy csapásra megoldódnak a vállalkozásuk
pénzügyi gondjai.
 Mindebből viszont csak annyi volt igaz, hogy Alex valóban tárgyalt
új partnerekkel. Néhány olyan nagyobb orosz vállalattal, akiknek már
jelentős ügyfélkörük volt. Alex arra számított, hogy ezeknek a
cégeknek a szolgáltatásait a saját üzleti közösségükben kedvezőbben
teszik elérhetővé, és ezek az ismert cégek kellően erős húzónevek
lesznek ahhoz, hogy fizetős ügyfelek kezdjenek csatlakozni az
internetes üzleti kapcsolatépítő hálózatukhoz. És a tárgyalások ugyan
jól haladtak, de annak az esélye, hogy ebből gyorsan bevételt tudjanak
generálni, kisebb volt, mint annak, hogy hazafelé menet agyoncsapja a
villám.
A valódi ok, ami miatt Alex kerülte az irodát, az volt, hogy ne
kelljen az alkalmazottakkal beszélni, és ne kelljen a szemükbe nézni.
Ugyanis borzalmasan szégyellte magát a kialakult helyzet miatt. Az
emberek ismét nem kaptak időben fizetést, és neki egyáltalán nem volt
ötlete a gyors megoldásra. Már ígérgetni sem mert. Vagy amit ígért, azt
inkább Dimával üzente meg. Persze bízott abban, hogy valami
megoldás az eszébe jut, vagy talál valakit, aki felvesz neki kölcsönt,
vagy egy újabb uzsorást, akinek esetleg megpróbálja felajánlani
ugyanazt a fedezetet, amit Szlavának már elsütött egyszer.
De bármenyire is bízott a megoldásban, egyre tisztábban látta, hogy
egy feneketlen sötét verem szélén imbolyog.
Mivel arra figyelt, hogy Olga előtt fenntartsa a látszatot, ezért
korábban még a gondolat legkisebb szikráját is elhessegette, hogy őt
bevonja a pénzszerzésbe. Hiszen Olga intelligens nő volt, és ha
megtörik benne a bizalma, akkor képtelenség lett volna a továbbiakban
előtte fenntartani ezt a színjátékot.
A fordulópontot Szlava SMS-üzenete hozta el. Az üzenet pedig
elindított egy olyan eseménysort, amit már Alex sem tudott tovább az
ellenőrzése alatt tartani.
Alex a hónap első péntekén egy zsúfolt belvárosi kávézóban
töltötte a délelőttöt. Onnan intézte a telefonhívásokat, és böngészte a
magánkölcsönöket ajánló hirdetéseket. Olyan lehetőséget keresett, ahol
nem kérnek fedezetet, vagy esetleg elfogadnak üzletrészt a cégéből
biztosítéknak.
Épp egy hitelközvetítőt akart hívni, amikor csipogott a telefonja.

Hol van a pénzem? S.

 Szlava küldte! – villant Alexbe a rémisztő felismerés. Boriszlav
Orlov soha nem küldött üzenetet, és soha nem is hívta. Ha magához
rendelte, vagy egyeztetni akart vele, akkor testőr-, asszisztens-,
verőembere, Bogdán hívta fel telefonon. Nyílt titok volt, hogy ha
Szlava maga keres valakit a pénze miatt, akkor ott már elfogyott a
türelem. Abban a helyzetben nincs helye több kibúvónak, nincs helye
több mellébeszélésnek.
Ez volt az a pont, ahol, ha az embernek fontos volt a testi épsége és
a családja biztonsága, akkor fizetnie kellett.
Alex hosszan nézte az üzenetet, majd a telefont válasz nélkül a
zsebébe süllyesztette. Egy csésze kihűlt kávé fölött tovább keresgélt az
interneten, de egyre azon kapta magát, hogy nem képes
összpontosítani. Nem is tudja értelmezni, amit a monitoron olvas.
Nem sokkal később a mobiltelefonja csörögni kezdett. Szlava hívta.
Alex szíve a torkában dobogott, de nem fogadta a hívást.
Fél percen belül újabb üzenet érkezett.

Vedd fel!

Alex remegő gyomorral bámulta a betűket a telefon kijelzőjén, és

amikor újra kicsöngött, kinyomta.
Mindeközben próbálta elgyakorolni, hogy milyen kifogást fog
mondani Szlavának.
Szia, Szlava! – mondta gondolatban Alex. – Jó, hogy hívsz! Épp a
pénzügyi dolgokat intéztem. Napokon belül jelentkezem az elmaradt és
a soron következő részlettel.
Ez így nem elég hatásos! Valami pozitívval kell indítani.
Üdv, Szlava!
Helló, Szlava!
Talán nem ez a legjobb.
Szép napot, Szlava! Végre jól haladnak a dolgok. Beszéltem a
könyvelővel, és…
Közben eszébe jutott, hogy a könyvelő emlegetése már a múltkor
sem működött, így ezt a verziót jobbnak látta elhagyni. Minél inkább
próbálkozott, annál jobban erősödött benne a felismerés, hogy nem mer
beszélni Szlavával, ezért az lesz a legjobb, ha üzenetet küld neki.
Felhajtotta a maradék kávét, majd néhány percnyi fejtörés után úgy
érezte, hogy sikerült megfogalmaznia a megfelelő választ.
 Sajnos most nem tudok hívást fogadni.
Családi okok miatt el kellett utazzak Magyarországra.
A pénzt intézem! Hamarosan jelentkezem!
Köszönöm a türelmed! Alex

Elküldte az üzenetet, majd izgatottan várta, hogy Szlava

válaszoljon. Közben drukkolt magában, hogy valami pozitív válasz
érkezzen. Egy „Oké”, vagy egy „Rendben” is elég. Bármi, ami egy
kicsit is enyhít a mellkasára nehezedő, őrjítő nyomáson. Csak legalább
néhány napra. Olyankor már este nyugodtabban alszik, és másnap majd
kitalál valamit. Vagy az új nap hoz valami lehetőséget. Ott vár rá a
megoldás.
Csakhogy a telefon néma maradt.
Boriszlav Orlov nem válaszolt semmit.
Alexet ugyan nyugtalanította kicsit, hogy Szlava nem válaszolt az
üzenetére, de úgy gondolta, ez talán azt jelenti, hogy tudomásul vette a
kialakult helyzetet. Végül is, mi mást tehetne? Megírta neki, hogy
rendezni fogja a tartozás, de most épp külföldön van. És láthatta
Szlava, hogy megvan benne a fizetési hajlandóság, hiszen két hónappal
korábban már kifizette az első részletet, ötvenezer dollárt.
A délután folyamán elment néhány találkozóra, de sajnos egyik
sem vezetett eredményre. Végül kora este jobbnak látta, ha hazavezet,
és az estét már a családja körében tölti.
Egészen megszerette a nagy Volvót, amibe át kellett üljön a
Mercedes után. Igazából még meg is lepte, hogy mennyire magas
minőségi színvonalat és kényelmet nyújt, miközben ár-érték arányban
sokkal kedvezőbb, mint a német prémiumok. Na, nem mintha őt
korábban bármikor is érdekelte volna bárminek is az ár-érték aránya.
Megvette, amit szeretett volna, és használta. Megalkuvások nélkül. És
most ez a kocsi bármennyire is kiváló volt, számára ez a megoldás
mégiscsak kompromisszumtól volt terhes.
Miután beparkolt a félhomályos mélygarázsba, járva hagyta a
motort, hogy menjen a klíma, majd kikereste a politikai összekötőjének
a számát. Ilyenkor még a Kremlben is dolgoznak, talán sikerrel jár.
A telefon háromszor kicsöngött, majd foglalt jelzést adott.
Kinyomta – mérgelődött Alex, aztán kiszállt a kocsiból. A hátsó
ülésről kivette az aktatáskáját, és elindult a liftek felé. Félúton a szeme
sarkában mozgást észlelt, és mire odafordult, hogy tisztuljon a kép, már
egy erős kéz a nyakánál fogva a betonfalnak taszította.
A fölé magasodó férfi szorítása olyan volt, akár a satu, masszív
teste mintha elfedte volna előle a világot, elvette volna tőle a levegőt.
A felemás szempár fenyegetően meredt Alexre. Minden
alkalommal, amikor tekintete találkozott ezzel a fehér, ködfátyolos
szemgolyóval, határtalan nyugtalanság kerítette hatalmába. Bogdán
világtalan szemgolyója olyan volt, mintha zavaros meszet öntöttek
volna a pupillája helyére. Alex próbálta magát rávenni, hogy inkább az
ép, barna szemgolyóra irányítsa a tekintetét, de mintha megbabonázva
vonzotta volna Bogdán vak szeme.
– Nocsak, micsoda véletlen! – monda Bogdán szinte morogva.
Alexnek, ha volt is valami halvány reménye a váratlan találkozójuk
pozitív kimenetelét illetően, az ebben a pillanatban szertefoszlott.
– Nézd, most érkeztem meg a repülőtérről – hazudta nyöszörögve
Alex a nyakát préselő vaskos ujjak szorításában. Mindezt úgy, hogy
kétsége sem lehetett afelől, miszerint Szlava biztosan tudja, hogy el
sem hagyta Moszkvát. Márpedig akkor a láncos kutyája, Bogdán is
tudja, hogy hazudik neki.
– Kuss! Neked még nem osztottam lapot! – mondta Bogdán
fenyegetően közel hajolva Alex arcához. Lehelete vodkától és ecetes
hagyma elegyétől bűzlött, miközben úgy beszélt, hogy közben nem is
pislogott. – Szlava megkapta az üzenetedet. De úgy ítélte meg a
helyzetet, hogy az lesz a leghatékonyabb, ha nem SMS-t küld, hanem
engem kér meg, hogy továbbítsam az üzenetét.
– Nem kellett volna fáradnia.
– Itt csak te vagy, aki fáraszt minket a hazugságaival.
– Már terveztem, hogy megyek hozzá a napokban. Komolyan.
Kérlek, engedd el a nyakam! Nem kapok így levegőt!
– Ide figyelj! – Bogdán megrázta Alexet.
– Figyelek.
– Kurvára nyisd ki a füled, mert mindjárt levágom! Azt szeretnéd?
– Nem! Nem! Dehogy! – Alex kétségbeesetten csóválta a fejét. A
verőember szorítása enyhült a nyakán, majd el is engedte.
Mutatóujjával megemelte Alex állát.
– A szemembe nézz!
– Azt teszem.
 – Szóval Szlava azt üzeni, hogy nem érdekli tovább a hazugságod.
Itt a vége! Kapsz pontosan egy hetet. Addigra ha nem lesz meg az
elmaradt két részlet, akkor úgy veszi, hogy nem tudsz fizetni. Ami azt
jelenti, hogy mehettek az utcára! Elveszi a házat, az üzleted, az egész
kibaszott életed. És azt üzeni, hogy gondold meg, hogy milyen életet
szeretnél a gyermekeidnek, mielőtt hülyeséget tennél. Biztosan nem
szeretnéd, ha egy fél életen keresztül menekülniük kellene. Hét napod
van! Megértetted?
Alex bólintani akart, de Bogdán ujja vastag szögként fúródott az
álla alá.
– Igen. Megértettem.
– Mit üzensz Szlavának?
– Hogy meglesz a pénz.
– Rendben! – bólintott Bogdán, és hátrébb húzódott.
Ahogy a férfi végre kilépett Alex intim szférájából, és ezáltal
enyhült a fenyegető közelsége, máris könnyebbnek érezte a mellkasát.
Alex még azt akarta mondani, hogy mindent elkövet, hogy a pénzt
megszerezze, de mielőtt belekezdett volna, egy megrázó ütés fájdalma
robbant szét az arcában.
Miután Bogdán magára hagyta, még jó ideig a fal tövében
kuporgott a könnyeit nyelve, megalázottan, vérző, összetört orral.

***

Olgának rossz előérzete támadt, ami újabban egyre gyakrabban fordult

elő vele. Épp végzett Irina fürdetésével, és maga mellé tette egy
mózeskosárba a kis csöppséget, amikor Alex halkan betette maga
mögött az ajtót.
Olgának egyből nyilvánvaló volt, hogy a férje lopakodva, a lehető
legkisebb zaj nélkül próbál megérkezni, jóllehet tudja, hogy még
mindnyájan ébren vannak. Tolja is a nappali közepén hasalt egy
vödörnyi építőkocka és kisautó között.
– Korán érkeztél – jegyezte meg Olga az előtérben cipőjét lerúgó
Alexre szegezve tekintetét.
– Korábban végeztem. Elmaradt az egyik esti tárgyalás – közölte
Alex egykedvűen anélkül, hogy az asszony felé fordult volna.
Orrhangon beszélt, és ez azonnal felébresztette a gyanút Olgában.
Tudta, hogy baj van.
– Mi történt?
Alex a cipősszekrény alsó polcára helyezte a lábbelijét, majd válasz
nélkül, lehorgasztott fejjel próbált elvonulni Olga mellett. Az asszony
utánanyúlt, és megragadta a karját.
– Az ég szerelmére! Mi történt veled, Alex?
– Semmi! – hárított Alex határozottan. – Hagyj most! Fáradt
vagyok, és pihenésre van szükségem.
Olga nem tágított.
– Nézz rám! – követelte ellentmondást nem tűrő hangon.
Alex lassan ráemelte a tekintetét. Olga elképedve nézte a férje
szeme alatti duzzadt, véraláfutásos területet, a vastagon bedagadt orrát,
és a szája fölötti száradt vércseppeket.
– Te jó ég, Alex! Ki bántott?
Alex a fejét csóválta.
– Senki – mondta. – Egyszerűen csak figyelmetlen voltam, és
elestem egy építkezésen kihúzott kábelben.
– Mégis, mi a fenét kerestél volna te egy építkezésen? És hogy
lehet így elesni?
Alex bánatos arccal emelte a magasba a barna aktatáskáját.
– Egy építési vállalkozóval kellett találkoznom. Egyik kezemben a
mobiltelefon volt, a másikban a táskám. És nem tudtam hárítani az
esést.
– És így beverted az arcod?
– Előfordulhat – vonta meg a vállát Alex, és már indult volna a
fürdőszoba irányába, de Olga a csuklójánál fogva ismét visszahúzta.
– Engem nem versz át, Elek Sándor! Ismerlek jól. Ha valóban
baleset ért volna, akkor nem próbálnál bűnbánó ábrázattal besunnyogni
a fürdőszobába. Hanem azzal jössz haza, hogy elkezded mondani az
ajtóban, hogy milyen szörnyűség történt veled, vagy még akkor
megüzened, amikor bajod adódik. De te nem ezt tetted. Igazság szerint
most is úgy állsz itt, mint aki ráébredt arra, hogy csípős paprikával
törölte ki a fenekét. Szóval? Beszélj! Kivel verekedtél? Megtámadtak?
Kiraboltak?
Alex letette a táskát a lába mellé, majd egy lépést hátrált, és
megtörtén vetette hátát a falnak.
 – Tönkrementünk – mondta suttogva.
Olga érezte, az arca lezsibbad. A füle zúgni kezdett, és szúrós,
fájdalmas melegség öntötte el a torkát. Attól tartott, ha most kinyitja a
száját, a sivatag pora ömlik ki rajta. Nem akarta elhinni, amit hallott.
Biztosan rosszul hallotta!
– Most szórakozol velem? – kérdezte hitetlenkedve, és kínosan
felkacagott. – Ugye csak viccelsz?
Alex a fejét csóválta.
– Nem, dehogy. Tönkrementünk.
– Mégis, mit értesz az alatt, hogy tönkrementünk? Úgy érted, hogy
az új vállalkozás? A Business Jumbo B2B?
– Az is. Meg mi is.
– Ezt nem értem. Kérlek, magyarázd el, mert ezt egyszerűen nem
értem! Hogyan mehettünk tönkre? És mi az, hogy tönkrementünk?
– Hogy mindent elvesztettünk.
– Beszélj már érthetően, az ég áldjon meg! – Olga úgy érezte, hogy
leforrázták, és közben tehetetlen düh fortyogott benne. Értetlenül állt az
egész helyzet előtt.
– Nem voltam veled teljesen őszinte. A Jumbóhoz pénzt kellett
felvennem az indulásnál. Két év haladékot kaptam, ami már lejárt, de
én nem tudok törleszteni.
– Nem értem. Milyen pénzfelvétel? Borja adott neked pénzt a
holdingban lévő üzletrészedből.
– Nem egészen.
– Nem egészen?
– Nem.
– Te jó ég! Mindjárt elájulok, Alex! Akkor honnan szereztél pénzt?
Mi?
– Kölcsönt kaptam.
– Banktól?
– Nem.
– Ugye nem azt akarod most mondani, hogy egy orosz maffiózótól,
egy uzsorástól kértél kölcsön?
Alex válasz helyett az ajkába harapott.
– Neked teljesen elment az eszed? Uzsorakölcsönt vettél fel egy
cég beindításához? És most nem tudsz fizetni. Nem hiszem el! Kérlek,
mondd, hogy nem igaz! Kérlek!
 Olga a szájára tapasztott kézzel, a könnyeivel küszködve botorkált
be a nappaliba, ahol azonnal lerogyott a kanapéra. Tekintete a
mózeskosárban békésen szunyókáló Irina és a szőnyegen játszó Tolja
közt vándorolt. A saját élete nem érdekelte, de a gyerekeiért nagyon
aggódott.
– Az engem egy percig sem érdekel, ha holnaptól minden rubelt be
kell osztani. Nem érdekel az sem, ha mindent el kell adni. Voltam lent,
voltam fent. Nem aranykanállal a számban születtem. Ahogy te sem.
De a gyermekeinket nem veszélyeztetheted! Ők nem szenvedhetnek
semmiben sem hiányt! A gyerekek nem éhezhetnek, és ha betegek, a
legjobb orvosi ellátást kell nekik! Érted ezt?
– Persze! – mondta Alex, és leült a kanapéra Olga mellé.
– Mennyi? – szegezte neki a kérdést Olga.
– Úgy érted, mennyivel tartozunk?
– Igen.
– Nagyon sokkal.
– Mégis, mennyivel?
– Még több mint hatszázezer.
– Baszd meg!
– Sajnálom. Nagyon sajnálom. Nem így kellett volna történnie.
– És nincs esélye, hogy meglegyen a pénz?
– Nincs. Már mindent megpróbáltam.
– Ők bántottak? Az uzsorások?
– Az egyik embere.
– És mi a fedezet?
Alex nagyot sóhajtott. Olga látta rajta, hogy nehezen birkózik most
a szavakkal. Mintha nem bírná kimondani a tényeket. Mintha azzal
máris visszafordíthatatlanná válna. Persze Olga jól tudta, hogy inkább
csak nem meri, nincs meg hozzá a bátorság, hogy szembenézzen a
tettének a következményeivel.
– Mondd már! Miben állapodtál meg velük? Mi volt a kölcsön
fedezete?
– A lakás meg a kocsi. És az üzletrészem a holdingból.
Alex elhallgatott, de Olga érezte, hogy van még valami.
Valahogy benne volt a levegőben. Egy feleség megérzi az ilyesmit.
– És még? – kérdezte anélkül, hogy a férjére nézett volna.
– A dácsa. Amit a szüleidtől örököltél.
 ***

Másnap délelőtt fájdalmasan lassan vánszorogtak a percek. Olga késő

hajnalig beszélgetett Alexszel a történtekről, és miután lefeküdtek, ő azt
követően sem tudott aludni. Reggel Alexet rávette, hogy vegyen erőt
magán, és menjen be a Jumbo irodájába, beszéljen Dimával és az
alkalmazottakkal. Mondja el nekik, hogy milyen helyzetbe kerültek, és
hogy a vállalkozás fizetésképtelenné vált.
– De ezt nem tehetem – ellenkezett Alex.
– Nincs más választásunk. Nem hagytál más választást magadnak.
– Nem küldhetem el őket.
– Tudsz nekik fizetést adni?
– Persze. Majd, amikor…
– Nincs majd amikor, Alex! – emlékeztette Olga a férfit. – Ezt kell
megértened! Innen már csak egy dolgot tehetsz, mented a menthetőt.
Nekünk elviszik a lakásunkat a fejünk fölül. Mégis, hogyan tudnál
ezeknek az embereknek fizetést adni? Ezek az emberek megbíztak
benned. Tehát a legtöbb, amit tehetsz, hogy őszinte vagy velük, és nem
hagyod, hogy úgy dolgozzanak tovább, hogy nem fogod tudni őket
kifizetni.
– Meg tudom oldani. Be fog indulni a Jumbo. Még ott van az
emberem a Kremlben. Ha tudok vele beszélni, talán most tud lépni
valamit az érdekünkben.
– Ébresztő! – emelte meg Olga a hangját. – A politikai kapcsolataid
csak hitegetnek. Tegnap este beverték az orrod. Talán meg akarod
várni, amíg minket fognak fenyegetni? A gyerekeidet?
– Ne mondd ezt! – nézett rá aggodalmasan Alex. – Miért bántana
titeket? Azt soha nem hagynám.
– Mi vagy te, Alex? Valami nindzsa? Mert az arcodat és a
kétszeresére duzzadt orrod elnézve nekem nem úgy tűnik. Ezek az
emberek nem fognak leállni. Ha nem kapják meg, amit akarnak, akkor
tovább fognak menni. Egy alvilági uzsorástól kértél pénzt. Két
választásod van. Vagy a rendőrséghez fordulsz, vagy odaadod nekik,
amit akarnak. Én így látom.
– Nem mehetek a rendőrségre – mondta megtörtén Alex. –
Mindenütt vannak embereik. A rendőrség is a zsebükben van. Azonnal
megtudnák, hogy ott jártam, és ki tudja, akkor mit tennének velem.
 – Amúgy sem mehetsz a rendőrségre. Mit mondasz nekik? Hiszen
minden biztosítékra előzetesen adásvételit írtál velük alá. Egyszerűen
csak kérnek egy bírósági végzést, és kiraknak a lakásból. Közben pedig
a nevükre íratják az ingatlanokat. Szóval mentenünk kell a menthetőt,
és nem kavarni nagyobb bajt magunk körül. Érted, Alex?
Alex bólintott. Olga látta rajta, hogy megtörték az események. De
azt is látta, hogy leginkább az egója az, ami nem hagyja, hogy
célszerűen értékelje a kialakult helyzetet. Még mindig az a fene nagy
önérzete vitte rossz irányba.
Végül abban maradtak, hogy innentől közösen gondolkodnak
valami megoldáson. Új életet kell kezdeniük, és ezt a mostanit maguk
mögött kell hagyniuk a gyerekek nyugalma érdekében is.
Olga azt tervezte, hogy délelőtt bemegy a bankba, és megnézi,
hogy tudna-e valami kölcsönt kapni. A terv az volt, hogy a dácsát,
mielőtt átíratja valami strómanja nevére az uzsorás, felhasználja egy
banki kölcsönhöz fedezetül. Talán az a pénz elég lenne egy kisebb
lakásra. A túlélésről és a nyugalmunkról volt szó, neki pedig ez
bármilyen áldozatot megért. Ha egy kétszobás külvárosi lakásba kell
költözni, akkor oda fog menni.
Nem sokkal tíz óra előtt megérkezett Anna, Olga régi barátnője, aki
már többször is vigyázott rövidebb ideig Toljára, és a fiú szerette a nő
társaságát. Aztán Olga, mielőtt összerendezte Irinát az utazáshoz, és
taxit hívott, hogy elinduljon a bankba, eszébe jutott, hogy bemehetne
beszélni Borjával. Tudta, hogy Alex ritkán jár be a holdinghoz, de az
üzletrészét talán erre a nehéz helyzetre való tekintettel kivásárolhatná
tőle az orosz üzletember. Elvégre évek óta üzlettársak. Felhívta hát
Borisz Danilovics titkárságát, és mivel Borja házon belül volt aznap,
kora délután tíz perc erejéig tudta fogadni.
Így hát Olga, miután járt a bankban, ahol elvégeztek neki egy
előzetes hitelminősítést, taxiba ült Irinával – akit egy babahordozóban
maga elé kötve szállított –, és átment a Danilovics Holding
irodaházához.
Délután a nyári meleget enyhe szellő szelídítette meg. A nap
hosszabb időkre bújt a kék égbolton habzó, puha felhők mögé. Mintha
csak a fél belvárost a babájával átszelő anyukának szeretne most
kedvezni. Olga ugyan minden ki- és beszálláskor megküzdött a gyerek
holmijával, de a taxisok és a bankban lévő emberek is végtelenül
türelmesnek és segítőkészségesnek mutatkoztak. Borja titkárságán alig
negyedórát kellett várnia, és már jött is elé az alacsony, jelentős
túlsúllyal küzdő elnök-vezérigazgató.
Borisz Danilovics betessékelte a tágas, ízlésesen berendezett
irodájába. A titkárnőjével hozatott magának egy kávét, Olgának pedig
kért egy hideg frissítőt.
– Tüneményes kisbaba – jegyezte meg Borja. Simára borotvált arca
és dupla tokája kocsonyaként remegett az amúgy rokonszenves
kacarászása közben. – Milyen kis csöndes!
– Igen, Irina nagyon jó baba. Viszonylag könnyű vele így az utazás
is. Persze van, hogy beindul benne a hangszóró, és olyankor hangosan
sírdogál. De alapjában véve szerencsések vagyunk vele.
– És a fiatalúr? Ő otthon van? Nagyocska már. Mennyi idős is?
Hároméves?
– Tolja kétéves múlt – válaszolta Olga, és miután lepakolta Irinát,
maga is elhelyezkedett a széles ülőgarnitúrán. Könnyű nyári ruhája
puhán omlott a felforrósodott barna bőrére. Ahogy keresztbe tette a
lábát, szinte magán érezte Borja kéjsóvár pillantását. Később aztán
többször azon kapta a férfit, hogy kövér párnák közé ékelődött élénk,
apró szeme hol a combjára, hol a tejtől feszülő mellére kalandoznak.
– Nagyfiú már! Hogy repül az idő! – mondta Borja, és leült
Olgával szemben. Gömbölyű hasán feszült a kék selyeming, amit
nyakkendő nélkül, kigombolt ingnyakkal hordott.
– Igen, az.
– És mi a helyzet Alexszel? Jól van?
– Nem beszéltetek mostanában? – kérdezte Olga csöppet sem
rejtegetve a meglepettségét.
Az üzletember arca elkomorodott.
– Nem igazán.
– Gondolom, keveset járt be az új vállalkozás miatt. És persze te is
nagyon elfoglalt vagy. Köszönöm is, hogy ilyen gyorsan tudtál fogadni.
– Szerencsére épp időben kerestél. Holnap már külföldre utazom.
És gondoltam, hogy valami fontos ügyről van szó. Régi barátoknak
pedig mindig próbálok egy kis időt nyerni a szoros programomban.
– Hálás vagyok, Borja. Őszintén – mosolygott Olga. – Alex
egyébként jól van. Persze adódnak gondok. De ezért is szerettem volna
veled beszélni.
 – A házasságotokban? Csak nem csajozott be ez a csibész? Egy
ilyen gyönyörű család mellett.
– Nem, dehogy! – ingatta a fejét Olga még mindig szelíd mosollyal
az arcán.
– Akkor miről van szó? És miben tudok én neked segíteni?
Miközben Olga elmesélte Borjának, hogy Alex magánkölcsönt vett
fel egy uzsorástól, és hogy milyen nehéz helyzetbe kerültek, mivel nem
tudnak törleszteni, nyílt az ajtó, és a titkárnő tálcán hozta be a pohár
üdítőt és a kávét. Letette a dohányzóasztalra, majd amilyen hangtalanul
bejött, úgy távozott.
Borja csöndben hallgatta a történetet, közben néha sokat sejtetően
hümmögött. Végül, amikor Olga elhallgatott, a férfi kávéját lassan
kavargatva, a fotelben hátradőlve méregette a nő arcát.
– Ez egy nagyon sajnálatos helyzet – kezdte Borja. – Nem is
tudom, hogy hirtelen mit mondjak. Őszintén megvallva, valahol
számítottam arra, hogy Alex azok után, amit itt csinált, még bajba
sodorja magát.
Olga nem értette, hogy mire céloz az üzletember. Bárhogy kutatott
az emlékeiben, nem tudta felidézni, hogy Alex bármiről is mesélt volna
neki.
– Nem igazán értem – mondta Olga.
– Ezt mindjárt gondoltam. Szinte biztos voltam benne, hogy nem
tudsz róla. És persze nem is szerettem volna én lenni az a személy,
akitől megtudod. De mivel ez a súlyos helyzet állt elő, és te
személyesen kerestél meg, és ilyen őszintén elmondtad a történteket,
így azt gondolom, megérdemled, hogy én szintén csakis őszintén
beszéljek veled.
Olga érezte, ahogy kifut a vér az arcából.
– Persze. Azt megköszönöm.
– Szóval – hajolt előre Borja, majd kortyolt egyet a kávéjából –, az
a helyzet, hogy Alex már nem dolgozik itt.
– Persze, persze. Tudom, hogy főleg már a másik projekt viszi el az
idejét. De hát ezt veled meg is beszélte. És a te jóváhagyásoddal
történik.
– Igen, ez így volt. Csakhogy időközben Alex már nem társ az
itteni üzletben.
– Mármint ezt hogyan érted? Milyen üzletben nem társ?
 – A szoftverfejlesztő cégben. Abban, amiben annak idején én
többségi tulajdonrészt szereztem. Amit még Magyarországon
alapítottak, majd behoztunk a cégcsoportunkba.
– Ó, istenem! Mégis hogyan?
– Sajnálom, Olga. Őszintén. Gondoltam, hogy Alex erről nem is
beszélt neked.
– Nem. Valóban semmit nem tudok.
Olga figyelte, amint Borja előrehajolva lerakta a kávét a
kisasztalra, majd lassan feltápászkodott a helyéről, és az íróasztalát
megkerülve a panorámaablakhoz sétált. Zsebre dugott kézzel nézett le
az alattuk araszoló autók sorára. Olga úgy látta, mérlegeli, mit is
mondjon el. És ez már előre rossz érzést keltett benne.
– Nézd! – kezdte aztán Borja hátat fordítva az ablaknak, mélyen
Olga szemébe nézve. – Alex olyan helyzetet teremtett az itteni
cégünkben, hogy nem tudtam neki más választást hagyni, mint azt,
hogy elmegy, és lemond az üzletrészéről. Tehát, ha ezt egyszerűen
akarom megfogalmazni, Alex nem dolgozik már itt, és nincs a cégben
sem tulajdonrésze. Semmi. Nulla.
– De hát miért?
– Mert sikkasztott. Nagyon sok pénzt sikkasztott el a cég
számlájáról. Közel százezer dollárt. Hetvennégy millió orosz rubelt.
Amikor megtudtam, azt kértem, hogy fizesse vissza. De erre képtelen
volt.
Borja hangja megremeg.
– Végül azt mondtam neki, hogy elsimítom az ügyet, a saját
magánvagyonomból visszateszem a hiányzó összeget, és nem jelentem
fel a rendőrségen. Viszont cserébe akkor lemond mindenről, és kiszáll a
cégből. Nem tudtam volna ezek után tovább vele dolgozni. Nem tudtam
már benne megbízni. Nem haragszom rá. Látod, téged is azonnal
fogadtalak. De egyszerűen nem hagyott mást választást. Nem tudtam,
mibe keveredett, azt sem, hogy mire kell neki ez a rengeteg pénz. De
már nem is érdekelt. Lezártam magamban ezt az ügyet. Az már múlt.
Én csak előre nézek.
– Te jó ég! – Olga a tenyerébe temette az arcát, és a fejét csóválta.
Olyan képtelenség volt, amit hallott, de valahogy az elmúlt időszak
eseményei alapján beleillett a képbe. Néhány hete, ha azt hallja, hogy
Alex sikkasztott, akkor biztosan nem hiszi el. Arra gondol, hogy valami
lejáratás, szemenszedett hazugság, ami egy karaktergyilkosság része.
Csakhogy az előzmények alapján, ez most nagyon is beleillett a teljes
képbe.
És Olga már itt, ebben a pillanatban eldöntötte, hogy bármi is lesz,
akárhogy is alakuljon ez a szörnyű rémálom az elkövetkező
időszakban, ő ott fog állni a férje mellett, és segít neki kimászni ebből a
mély gödörből.
Szép lassan, lépésről lépésre helyrehoznak mindent, és újra
nyugodt életük lesz.

***

Este aztán Olga szembesítette Alexet azzal, amit Borjától hallott. A

férfi nem próbálta tagadni a történteket, és értelme sem lett volna. Azt
mondta a feleségének, hogy az a pénz is a Jumbóba. kellett, mert a
vállalkozás a meglévő munkatársak, a marketing és a folyamatos
szoftverfejlesztés miatt úgy égette a pénzt, mintha egy óriási
máglyarakás lenne.
– Így aztán valóban semmink nem marad – jelentette ki Olga a
konyhaasztalnál ülve.
Alex közben a mosogatónak támaszkodva ácsorgott, megtörve,
bűnbánóan. A könnyeit törölgette, és nem győzött bocsánatot kérni a
feleségétől.
Aztán Olga sírt. Sokadjára aznap este. Alex pedig már szólni sem
tudott. Megsemmisülve bámulta maga előtt a fényesen ragyogó
törtfehér járólapot.
Nem sokkal később Olga előadta Alexnek, hogy bent járt a
bankban, ahol azt a tájékoztatást kapta, hogy tud felvenni valamennyi
pénzt. Házat vagy lakást venni az kevés, főleg, hogy élniük is kell
valamiből, amíg valami munkát találnak. Olga ragaszkodott hozzá,
hogy már a második gyerek mellett legalább részmunkaidőben
dolgozzon, és most Alex sem tudott ez ellen felhozni semmit. Minden
rubelre szükségük volt, hogy új életet tudjanak kezdeni.
– Ebből a pénzből felújíthatjuk a szüleimtől örökölt dácsát
Voronyezs mellett – javasolta Olga.
– Mégis, mi a csudát csináljunk mi ott? Az egy embertelen vidék.
Mi mindig is Moszkvában éltünk.
 – Gyerekkoromban gyakran jártunk oda nyaranta.
– Hát épp ez az! – tárta szét a karját Alex. – Az egy nyári üdülő.
Egy nagy faház kerttel, ahová le lehet menekülni a nagyváros zajától.
Még téliesítve sincs.
– Anyáék ott éltek az utolsó évtizedben, így téliesítve van.
Manapság már egyre többen laknak életvitelszerűen a régi dácsákban.
Tudom, hogy szépen meg tudjuk csinálni.
– Nem. Erről szó sem lehet! – ellenkezett Alex. – Én nem vagyok
hajlandó odamenni a gyerekeimmel. Nekik itt kell felnőni, és a legjobb
moszkvai iskolákba kell járniuk.
Irina nyűgösködött, Olga felállt az asztaltól, és az ölébe vette a
kislányt.
– Te valóban nem érted, hogy nincs más választásunk?
Olga hangja dühösen csengett. Irinát nyugtatva sétált vissza a
konyhába. Tolja botladozva követte, néha megmarkolva az anyja
nadrágjának a szárát, miközben egy kis teherautót húzott maga után.
– Azt hiszed, hogy én szívesen költözöm le oda? Azt hiszed, ez volt
a gyerekkori álmom? Szeretnélek emlékeztetni, hogy te voltál az, aki
nem hagyott nekünk más lehetőséget. Én csak próbálok alkalmazkodni.
Próbálok megoldást találni. És jelenleg ez az egyetlen lehetőségünk,
hogy ne kerüljünk a gyerekekkel az utcára. Nem én vettem fel titokban
kölcsönt egy uzsorás maffiózótól a család minden ingatlanjára.
Alex szótlanul, gondterhelt ábrázattal sétált körbe az étkezőben, a
mennyezetbe szerelt spotlámpák fényétől fehérlett a homloka.
– Csakhogy ne feledd, a dácsát is felajánlottam fedezetnek! Tudod
jól, hogy azt is el fogják vinni – mondta aztán anélkül, hogy Olgára
pillantott volna.
Olga puszit nyomott Irina homlokára, és megigazította a karján,
hogy kényelmesebben üljön.
– A dácsát nem kell odaadnunk. A dácsát nem adjuk!
– Ezt meg mégis hogy gondolod? – szegezte rá kérdő tekintetét
Alex.
– Úgy, hogy beszéltem egy régi ügyvéd ismerősömmel. Nagyon jó
a szakmában. Antonnak is dolgozik.
– Igen? És mégis mit mondott?
– Az uzsorásnál előre megírt adásvételi okmányok vannak. Igaz?
– Így van – bólintott Alex.
 – Csakhogy én semmilyen adásvételit nem írtam vele alá. Márpedig
a dácsa az enyém. És én nem adtam neki el. Se papíron, se sehogy. Azt
te hamisítottad az én tudomásom nélkül. Amit egy bírósági eljárás
keretében, ha perre visszük az ügyet, egy írásszakértő alá fog tudni
támasztani. Az ügyvéd szerint így a dácsát megtarthatjuk.
Alex elképedve meresztette a szemét, miközben a hajába túrta az
ujjait. Olyan arcot vágott, mint aki épp egy óriási kaktuszba ült
meztelen fenékkel.
– Te egy uzsorással akarsz packázni?
– Pereskedni. Igen.
– Basszus! Ki fognak csinálni minket.
– Az ügyvéd szerint nem fognak akarni pereskedni. Inkább
elengedik az ingatlant. Épp azért írnak ilyen látszatadásvételt előre,
hogy ne kelljen körmönfont perekbe bonyolódni, ha az ügyfél nem
fizeti vissza kölcsönt.
– És mégis mit csináljak én ott? – kérdezte Alex.
– Nem tudom – vonta meg a vállát Olga. Arcán békés mosoly ült. –
Termelünk majd magunknak zöldséget és gyümölcsöket. Talán
eladásra is. Nézel majd ott valami munkát. Vagy akár távmunkában is
tudsz dolgozni. Tehetséges és jó eszű férfi vagy. Feltalálod magad.
Ettől én nem félek.
– Hát nem tudom. Ez azért elég meredek. – Alex a fejét ingatta,
majd lehuppant az egyik konyhaszékre. Az asztalon lévő üvegpoharat
kezdte tologatni maga előtt. – Szerinted működhet?
– Szerintem ez az egyetlen esélyünk – mondta Olga. – Meg kell
próbálnunk. És végül is nem az van, hogy semmit nem kap. Megkapja
ezt a lakást, a kocsid, és…
– Az üzletrészem sincs már meg. És a Mercedest is eladtam. Az
volt a fedezet. Ezt még nem is tudják. A Volvo jó, ha a harmadát éri
annak az összegnek. És ha azt odaadom, akkor én mivel fogok járni?
– Veszel majd egy másikat. Egy kis használt autót, ami elég ott
neked Voronyezsbe bejárni. Amivel azért fel tudsz jönni Moszkvába is,
ha kell. El tudsz indítani valami kis vállalkozást. Dolgozhatsz
tanácsadóként. Aztán majd később veszel egy jobb kocsit. De ez most
sokadrendű dolog.
A legfontosabb, hogy legyen hol laknunk, és enni tudjunk adni a
gyerekeinknek.
 Alex az üvegpoharat figyelte. Úgy meredt a szélén megtörő fényre,
mintha egy félelmetesen gyönyörű borotvapenge csillogása ejtette
volna rabul a tekintetét.
Olga hallgatagon várta a férje válaszát. Tudta, hogy nincs más út
előttük. És tudta, hogy ezzel Alex is tisztában van. De ki kellett
mondja. Olga intelligens nő volt, tudta, hogy most hagynia kell, hogy a
családfő kimondja azt, amit ő már délután eldöntött.
Alex aztán lassan felemelkedett az asztal mögül, és a búskomor
ábrázatát egy széles mosoly szorította le az arcáról, majd a következő
pillanatban az ölébe kapta Tolját, hogy hatalmas csókot nyomjon a
gyerek pirospozsgás kis arcocskájára.
– Na, mit szólsz, Tolja? Megyünk Voronyezsbe! Irány a vidéki
levegő!
Tolja pedig kalimpáló lábbal, jóízűen nevetett.
 7.

MOST

– Mikor kezdtek igazán elromlani a dolgok? – kérdezi a velem szemben

helyet foglaló, ősz hajú férfi.
Mielőtt válaszolnék, tekintetem végigsiklik a falon sorakozó
diplomákon és kitüntetéseken. Megannyi elismerő oklevél és
szakképzettséget igazoló okirat, hogy az embernek ebben a székben
ülve kétsége se legyen a férfi széles körű szakértelmét illetően. Nekem
sincs. És ami a legfontosabb, hogy mire az elbeszélésemben elérkezem
erre a pontra, tudom, hogy megbízhatok benne.
– Én az első perctől kezdve azt éreztem, hogy el van cseszve
minden – válaszolom.
– Értem – bólint. – Én arra gondoltam, hogy melyik volt az a pont
az cselekmények sorában, ahol felgyorsultak az események?

***

Most így utólag visszagondolva úgy látom, hogy miután a dácsa

előterében szinte mindent felfalt a fekete üszök, és Olga testén
megjelentek az égési forradások, utána már csak rohantunk az
események után. Előtte még el tudtam magammal hitetni, hogy képesek
vagyunk ezt az egészet kordában tartani. Abban bíztunk, van valami
ráhatásunk. De nem volt. Semmi az égegyadta világon. Ez pedig egyre
nyilvánvalóbbá vált.
Még azon a délutánon a két gyerek karján is égési sebek nyomára
bukkantunk. Toljának a karján és a lábán, Irinának a hasán és a hátán
jelentek meg a hegek.
Érthető módon a gyerekek is kezdtek egyre inkább kétségbeesni.
Főleg amiatt aggódtak, hogy egy életre elcsúfították őket ezek a
nyomok. Még ma sem tudom, mennyire hitték el nekünk, hogy mindez
csak átmeneti, és a jelek el fognak tűnni a bőrükről. Valójában mi
Olgával már nem hittünk ebben.
 Végül arra jutottunk, hogy jó lehet, ha legalább valami
bizonyosságunk lenne ezeknek a lenyomatoknak a mibenlétéről, ezért
felhívtam a Voljában élő orvost, Szergej Maksudovot, és megkértem,
hogy amennyiben az idejébe belefér, látogasson meg minket a
dácsában. Valójában azért nem mentünk mi, mert nem akartam, hogy a
faluban különböző szóbeszédek kapjanak szárnyra velünk
kapcsolatban. Még valami fertőzésről kezdtek volna pusmogni a
helybéliek, ha híre megy, hogy az egész család megjelent az orvosi
rendelőben.
A doktor nagyon segítőkész ember volt. Mindig is szívén viselte az
emberek sorsát, így még aznap kora este ellátogatott hozzánk.
– Ezek egyértelműen olyan mélységű sérülések elkerülhetetlen
eredményei a bőrükön, amik már nemcsak a bőr felső rétegét, az
epidermiszt érintették, hanem mélyebbre hatolva az irhát is – közölte a
doktor, miután megvizsgálta Olgát és a gyerekeket.
– Tehát égési nyomok? – kérdeztem.
Mindnyájan a teraszon voltunk. A gyerekek a hintaágyban ültek,
mi Olgával közrefogtuk az orvost, és érdeklődve lestük minden szavát.
Szergej Maksudov magas, szinte ijesztően sovány férfi volt, és a
hatvanas éveinek az elején járhatott. Ezüstszínű, egyenes szálú haja
szorosan tapadt a feje búbjához, és orvosi köpeny helyett egy
combközépig érő, fehér rövid ujjú ing volt rajta.
Lassú mozdulattal leemelte szarukeretes szemüvegét, csöndben
megtörölte az inge aljában, majd visszahelyezte az orrnyergére.
– Nézzék! – mondta. – A hegképződés és azok formája ugyanolyan
sokszínű, mint maga az élet. Azok a sérülések, amiket hő okozott,
például égés vagy forrázás, esetleg valamilyen vegyi anyag, ott a
hegszövet minden esetben alapvetően különbözni fog a normál bőrtől,
és gyakran hiányoznak azok a pigmentek is, amelyek felelősek a
bőrünk szabályos kinézetéért.
Feltolta az orrán a szemüvegét, és kisvártatva folytatta:
– Nem vagyok szakértője a területnek, vagyis értsék úgy, hogy nem
vagyok bőrgyógyász. Azok alapján viszont, amit általános orvosként
meg tudok állapítani, azt mondanám, hogy ezek vagy valamilyen vegyi
anyag utáni sérülések nyomai vagy pedig égési sebek. Mindenesetre
rendkívül különös. Hiszen ha friss nyomok lennének, akkor még akár
hat hónapig is piros lenne a bőrfelület, majd aztán kezd kivilágosodni.
Ezekre én azt mondanám, hogy évekkel korábban szerzett hegek. De
soha nem láttam egyik vizsgálat során sem nyomát sem a gyerekek,
sem pedig a felesége testén.
– Épp ez az, doktor úr! – Megragadtam az orvos karját, és közelebb
vontam magamhoz. Bizalmas közelségbe. – Ugye megérti, ha nem
szeretnénk, ha erről bárkinek is szót ejtene?
– Hova gondolnak? Engem köt az orvosi titoktartás –jelentette ki,
és láttam a szemében a sértettséget.
– Rendben! – bólintottam. – Értem, és hálásak vagyunk, hogy kijött
hozzánk. És mit gondol, ezek a sebek, ha már így megjelentek, akkor el
is tudnak majd múlni?
Az orvos levette a szemüvegét, és az inge bal felső zsebébe
csúsztatta.
– Nézzék, én még olyannal sem találkoztam soha, hogy ilyen
hegesedés magától megjelenik valakinek a testén. Ha abból indulok ki,
hogy mégis megtörtént, annak éppen annyi a valószínűsége, hogy akár
el is tűnhet. Jelenlegi ismereteim alapján ezt semmilyen tudományos
kutatás vagy esetleírás nem támasztja alá. Viszont attól még nem is
lehet kizárni. Ezt már megtanultam.
– Esetleg bőrbetegség? Az nem lehet? – kérdeztem reménykedve.
– Még az is elképzelhető, igen, ami úgy néz ki, mint az égési
hegek. Mindenesetre utána fogok keresni ennek. Lehet, van már
valahol dokumentálva hasonló eset. Beszéljünk még erről!
– Az nagyon jó lenne. – Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. –
Ugye szól, ha talált valamit?
– Természetesen – válaszolta. – Nem baj, ha elszaladok a
mosdóba?
Olgával feszengve pillantottunk egymásra, ugyanis szándékosan
fogadtuk az orvost a teraszunkon. Nem szerettük volna, ha szembesül
azzal, ami a házban van. Egyrészt szégyelltük az összeégett bútorok és
az elszenesedett lambéria látványát, másrészt el akartuk kerülni a kínos
kérdéseket, és azt, hogy rólunk kezdjenek az emberek beszélni,
találgatásokba bocsátkozni. Így hirtelen nem is tudtam mit mondani a
doktor kérésére. Végül Olga mentette meg a helyzetet.
– Tudja doktor úr, azért is vagyunk kint, mert épp csőtörés volt a
mosdóban – magyarázta neki meggyőzően. –Nagyon kellemetlen, de
még a szennyvíz is feljött valami dugulás miatt.
 – Most dugulás vagy csőtörés van? – kérdezte az orvos.
Olga csak könnyedén legyintett.
– Tudja, hogyan van az – mosolygott. – A baj nem jár egyedül.
– Igaz is – bólogatott az orvos. – Akkor talán a hátsó udvarba
elszaladok. Ha nem gond.
– Dehogy! – szóltam közbe, és már finoman tereltem is le az orvost
a teraszról a hátsó kert felé. – Épp javasolni is akartam. Itt a fal mellett
balra, majd egészen hátul a farakásnak a takarásában könnyíthet is
magán. A kerti csapnál kezet tud mosni. Csak az erdő van körbe, így
nem kell aggódnia, senki nem látja.
– Köszönöm. Nagyon kedvesek – mondta Maksudov doktor, azzal
el is tűnt a ház takarásában.
– Hát ez meleg volt – mondta Olga, ahogy az orvos kellő
távolságba került tőlünk.
– De te nagyszerűen mentetted a helyzetet, drágám.
– Szokás szerint. – Olga egy könnyed mozdulattal a hasamba
csípett. – Elkel a nő a háznál.
– Nem is ellenkeztem soha.
– Mit gondolsz arról, amit mondott?
– Mire gondolsz? – kérdeztem.
– Arra, hogy lehet egy bakteriális fertőzés. És annak vannak ilyen
nyomai. Elképzelhető?
– Annyira értek hozzá, mint te – válaszoltam a fejem oldalra
biccentve.
– Semennyire.
– Pontosan. De majd kiderül. Én azt gondolom, ez szintén a
dácsában történt eseményekkel lesz összefüggésben.
– Persze, ezt valahol én is biztosra érzem – mondta Olga, és búsan
pillantott a karján lévő hegekre.
Legalább tíz perce álldogáltunk már a teraszon, amikor Olga
felvetette, hogy a doktor még nem tért vissza.
– Most mászkáljak utána? – kérdeztem.
– Aha.
– Mégis hogy jön az ki, hogy pisilni megy, én meg utána koslatok?
– Csak nem fog semmi rosszra gondolni, ha utánamész. Végül is a
mi házunk. Lehet, rosszul lett szegény. Nézd meg, Alex!
 Kelletlenül indultam a doktor után a hátsó udvarra. Ahogy a ház és
a kerti ágyások közt álló embermagasságú farakáshoz értem,
szólongatni kezdtem, hogy ne érje váratlanul a felbukkanásom.
– Szergej! Hahó! Maksudov doktor! Minden rendben?
Válaszul csak a fák lombjai susogtak a szélben.
A doktor nem volt a farakás mögött.
Először arra gondoltam, talán másik helyre ment, kicsit lejjebb
sétált a kertben, hogy könnyítsen magán. Talán olyan típus, akinek
szégyenlős a húgyhólyagja, és ha valaki láthatja, akkor nem tud vizelni.
Ő pedig biztosra akart menni, hogy senki nem veszi észre.
Csakhogy Szergej Maksudov doktort nem találtam sem lejjebb
sétálva a kertben, sem sehol a ház körül.
Néhány perccel később már Olga és a gyerekek is bekapcsolódtak a
keresésbe, de Szergej Maksudov doktort sehol nem találtuk. Valójában
nyoma sem volt a ház körül.
A bekötőútról a kocsija is eltűnt, és ami még különösebb volt, az
autó kerekeinek nyomát sem láttam már a porban.
– Talán csak a házat megkerülve hazament – mondta Olga. – És mi
nem vettük észre. Lehet, még köszönt is, mi meg annyira el voltunk
foglalva a csevegéssel, a saját problémánkkal, hogy nem tűnt fel.
– A kocsit sem hallottuk – állapítottam meg.
– Nem. De látod, hogy nincs itt!
Az orvos valóban nem volt már sehol.

***

Aznap este vacsora után társasjátékkal játszottunk, és közben arról

beszélgettünk, hogy milyen lehetőségeink lennének mégis az
elköltözésre. Abban gondolkodtunk, hogy valahol a környéken esetleg
bérelhetnénk egy kis házat vagy tanyát, ahol szintén megtermelhetünk
magunknak dolgokat, hiszen arról szó sem lehetett, hogy a városba
költözzünk. Arra nem volt elég pénzünk, és a gyerekek is a szomszédos
Voljába jártak iskolába.
– Anya, én nem akarok innen elmenni – jelentette ki Irina.
– Csitu van! – förmedt rá Tolja, miközben oldalba bökte.
– Kicsim, egyáltalán nem biztos, hogy elköltözünk –simogatta meg
Olga a feje búbját.
 – És mi lesz a kertben a kis gyíkokkal?
– Csak átmenetileg mennénk el – magyarázta Olga kedvesen.
Mindig csodáltam a türelméért, amivel a gyerekek iránt viseltetett. – A
kis gyíkok addig magukban is jól ellesznek. Tudnak vigyázni magukra.
– Én nem bánom, ha megyünk – morgott Tolja az orra alatt, és
közben dobott egyet a dobókockával, majd lépett hármat a piros
bábuval a játékmezőn. – Utálom már ezt a házat! És elegem van ebből
az egészből.
– Na de nyomozó úr! – szóltam rá szelíden. Nem akartam
bármilyen durva megnyilvánulással olajat önteni a tűzre, hiszen tudtam,
hogy Tolja ebben a korban milyen sebezhető és egyben lobbanékony is.
– Eddig úgy volt, hogy mi ketten felderítjük az esetet, és megtaláljuk a
megoldást. Talán már nem szeretnéd?
Tolja kedvetlenül fintorgott a pisze kis orra alatt.
– De nincs semmi eredménye, apa! – fakadt ki.
– Még csak most kezdtétek – szólt közbe Olga. – Légy türelemmel!
Az ilyen kutatáshoz idő kell.
– Anya, ez az egész egy baromság! Itt egyre rosszabb, és azt sem
tudjátok, hogy mi történik. Húzzunk el innen, és vissza se jöjjünk!
– Tolja, ki fogjuk deríteni, hogy mi ez az egész – mondtam, aztán
én is dobtam, és léptem a bábummal. – Vagy akkor már nem vagy a
partnerem?
– De igen. Persze hogy az vagyok. Csak mi lesz így velünk?
– Megoldjuk.
– És apa, nem lehetne szólni valakinek? A zsaruknak, mondjuk?
Mosolyogva csóváltam a fejem.
– Ők sem tudnának mit csinálni – válaszoltam. – Hacsak be nem
állnak segíteni nekünk a következő festéshez.
Ezen mindannyian jót nevettünk. Kellett az asztalhoz egy kis
vidámság, mert jó ideje nem ült már a társaságunkban. Persze az is
igaz, hogy miközben poénkodtam, ezt a gondolatot annyira komolynak
is szántam. Mármint a rendőrség is valóban éppannyit tehetett volna,
mint mi. Vagyis a hamu feltakarításán és a falfestésen kívül semmit.
Ha bármilyen megoldás lehetőségét láttam volna valamilyen
hatóság vagy rendvédelmi szervezet által, már régen felkerestem volna
őket.
 Késő este, mikor már mindenki lefeküdt aludni, én csak
forgolódtam, és a hálószoba plafonján lévő kis díszítősorokat bámultam
hosszasan. Ott még nem ütötte fel a fejét az égési folt, de biztos voltam
benne, hogy már csak idő kérdése.
Nem jött álom a szememre.
Végül halkan kimásztam a takaró alól, ügyelve, nehogy
felébresszem Olgát, és azzal a tervvel mentem ki a folyosóra, hogy
lemegyek a nappaliba olvasni vagy tévét nézni. Aztán majd csak
elnyom az álom.
Csakhogy a lépcső felé sétálva halk kopogást hallottam a fejem
fölül. A lépcsőházban csak egy kis mennyezeti lámpa világította meg
gyéren a falakat, így amikor a fejem fölé néztem, a mozdulatlanná
dermedt árnyékokon és narancsszínű fényfoltokon kívül semmit nem
láttam. Csöndben haladtam tovább, miközben lépéseim motoszkálás
kísérte. Fentről jött a tetőtérből.
Végül annak ellenére, hogy egy porcikám sem vágyott rá, úgy
döntöttem, hogy felmegyek és megnézem, így a fordulóban nem jobb
kéz felé mentem, hanem balra, ahol a lépcső felfelé vezetett. Papucs
nélkül, mezítláb voltam, csakhogy az elöregedett lépcsődeszkák
minden óvatosságom ellenére nyikorogtak a súlyom alatt. Valamiért
már attól a gondolattól is jéghideg kövek rázkódtak a gyomromban,
hogy nem tudok halkan fellopózni.
Felérve a tetőtérbe aztán bárhogy kattogtattam a kapcsolót, a
mennyezetről lógó csupasz égő nem akart életre kelni. Átkoztam
magam, hogy legalább a mobiltelefonom nálam lehetne, amit máskor
még a WC-re is viszek magammal, mert akkor most azzal tudnék
világítani magamnak. Így viszont kénytelen voltam az ablakokon
beszökő holdfényre hagyatkozni.
Ahogy kíváncsiságtól hajtva, de óvatoskodva beljebb araszoltam az
általam egymásra pakolt dobozok és használaton kívüli bútorok között,
valami a távolabbi sarokban megmoccant, és ezzel egy időben a hátam
mögött bevágódott az ajtó.
Ugyan összerezzentem az ajtó zajára, de azonnal sarkon is
fordultam. Nem akartam lemaradni semmiről. A túlélés egy ilyen
helyzetben azon is múlhat, hogy milyen hamar szerez az ember
tudomást a fenyegetésről.
 A hátam mögött egy hosszú árnyék futott végig, egészen az ajtó
legmagasabb pontjáig kapaszkodva. Felfokozott állapotomban azonnal
valami ijesztő lidércet láttam benne, és a felismerés éles tőrként hasított
a szívembe. Első pillantásra megdermedtem a látványtól, de az elmém
a következő pillanatban már azonosította is az egyik kisablak előtt álló
fogas árnyékát.
Még mielőtt rendeztem volna a bennem dúló gondolatokat,
csoszogást és gurgulázó, hörgő hangot hallottam a hátam mögött.
Azonnal tudtam, hogy mit hallok, és a felismerés olyan bénítóan hatott
rám, hogy nem bírtam megfordulni.
Tisztában voltam vele, hogy a tetőtér belsejéből a Fejnélküli Ember
közeledik felém.
Végül erőt vettem magamon, és zakatoló szívvel fordultam vissza
az ablakok felé, ahol szembetaláltam magam az alsó állkapocsban
végződő tagbaszakadt emberi testtel.
Ráérősen vánszorgott egyre közelebb, karját a teste mellett lógatva,
nyomasztó, szörcsögő hangot hallatva. Én pedig rémülettől aléltan,
szinte megbabonázva meredtem a nyaka előtt lógó véres nyelvre.
Most a tetőtérre betörő holdfény derengésében valahogy még
rémisztőbbnek láttam, mint korábban a konyhában, és amire akkor nem
figyeltem fel, most kelletlenül megcsapta az orrom. Nedves föld és
bomló hús bűze áradt felém.
Lassan hátrálni kezdtem.
– Ki vagy te? – nyöszörögtem, de magam sem tudom, miért ezt
kérdeztem. Egyszerűen csak leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy
megszólítsam.
Akkor, abban a helyzetben az sem tudatosult bennem, hogy milyen
őrültség valakitől bármit is kérdezni, akinek hiányzik a hangok
formálásához szükséges felső ajka a felső koponyájával együtt. Az
otromba, lógó nyelv biztosan nem fog nekem választ adni. Persze
utólag gondolkoztam el azon is, hogy vélhetően nem is lát, hiszen a
szeme is hiányzik, meg az agya. De valami alapján mégis tudott
tájékozódni, vagy legalábbis engem érzékelt, és rendületlenül felém
cammogott.
Én meg elkezdtem lassan hátrálni előle, egészen addig, amíg a
hátammal el nem értem az ajtót. Akkor aztán a hátam mögé nyúlva
megkerestem a kilincset, és egy gyors mozdulattal megpördültem a
saját tengelyem körül, majd a résnyire nyitott ajtón kicsusszantam a
lépcsőházba.
Miután az ajtót bevágtam magam mögött, nem rohantam le a
lépcsőn, hanem álltam és vártam. Mivel a hangok megszűntek, fél perc
múlva a fejem az ajtóhoz szorítva füleltem. Nem hallottam már semmit,
de mégis képtelen voltam teljesen lenyugodni. Megfordult a fejemben a
gondolat, hogy bekukucskáljak újra, ám végül ezt az ötletet gyorsan
elvetettem, és az adrenalint követő fáradtság ólomsúlya alatt baktattam
le a lépcsőn, vissza a hálószobába.

***

Éjszaka végül egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni, viszont

valamikor késő hajnalban átbillentem a holtponton, és reggel egészen
üdének éreztem magam.
Az éjszakai lidérc után valahogy az egész nap olyan
valószínűtlenül békésen indult. Én pedig a zsigereimben éreztem, hogy
ez csak a vihar előtti csend.
Reggeli közben egyeztettük a napi programunkat. Mindenki
elmondta, amit arra a napra tervez, és mi is ilyenkor tájékoztattuk a
gyerekeket, hogy milyen elvégzendő feladatok várnak esetleg rájuk a
ház körül. Ez persze inkább Tolját érintette, mert Irina még túl kicsi
volt hozzá. Viszont szívesen rendben tartotta a saját kis életterét, amire
ösztönöztük is, és az anyjának is gyakran besegített a ruhák mosásánál,
pakolásnál.
– Délután leszedem a paradicsomot – mondta Olga, miközben
töltött magának egy pohár teát a konyhai munkalap előtt állva.
Én még az asztalnál ülve olvastam a híreket a laptopomon. Régi
darab volt, de jól szolgált még mindig, ha figyeltem arra, hogy ne
legyen egyszerre több program is futtatva, és több böngészőablak
megnyitva, mert akkor lassú lett, akár egy öszvér.
A gyerekek a nappaliban vitatkoztak, hogy melyik reggeli műsort
nézzék. De az is lehet, hogy Tolja a konzolon akart valamilyen Forma-
1-es játékot játszani, Irina pedig szeretett volna mesét nézni. Az esetek
többségében nem avatkoztunk bele az ilyen kisebb vitáikba, hagytuk,
hogy ők döntsék el egymás közt. Persze, ha Irina odaszaladt hozzánk,
és segítséget kért, bepanaszolva a bátyját, akkor a segítségére siettünk,
és igyekeztünk igazságosan ítélni köztük, és rámutatni, hogyan tudnak
mindenki számára kedvező egyezségeket kötni.
– Kell valamit segítenem a kertben? – kérdeztem, mindvégig arccal
a laptopom monitorjába bújva.
– Nekem nem. De jó lenne már levágni a füvet a hátsó kertben és
kocsifelhajtó mellett.
– Tudom. Tervben van.
– Egy ideje már ígéred. Lassan nem merem Irinát kiengedni,
nehogy elvesszen a gazban.
– Ahh, azért ne túlozz! Megcsinálom.
– Vagy más terved van délutánra? – fordult felém Olga, és ivott
egy kortyot a hideg teából.
– Nem is tudom – vontam meg a vállam. – El vagyok maradva
néhány dologgal. És közben néznem kell a kiadó házakat is. Már
találtam egyet reggel. Egészen jó áron van.
– És hol?
– Gorkiban.
– Az nincs messze.
– Körülbelül fél óra lehet autóval. A képek alapján nem rossz, és
nagyon jó áron van. Délelőtt felhívom, és délután elszaladhatnék
megnézni.
– Mennyit kell előre fizetni?
– Két hónapot írnak. De azt gondolom, ha személyesen beszélek
vele, akkor biztosan meg tudom győzni, hogy csak egy hónapot kérjen.
– Te vagy a diplomata – mondta Olga a bögre mögé bújva, és
széles mosoly terült el az arcán.
– Már nem vagyok semmi sem – sóhajtottam, és mintha
mérhetetlen üresség tátongott volna bennem.
Úgy éreztem, hogy útközben, a sok küzdelem és megaláztatások
során, valahol elvesztettem a saját identitásomat. És ennek az újabb
felismerése mérhetetlenül elszomorított. Olyan volt, akár egy váratlan
arculcsapás.
Olga vélhetően kiérezte hangomból a keserűséget, mert mellém
lépett, és gyengéden megemelve az állam, szájon csókolt. Ajka édes
volt, és hideg a teától.
– Nekem mindig is te leszel a hősöm – mondta, miután szája elvált
az enyémtől.
 – Hát, elég botcsinálta hősöd van akkor – jelentettem ki, és tudtam,
hogy Olga már megszokta tőlem az erős öniróniát. Épp ezért kezelni is
tudta.
– Nincsenek már nagy igényeim. A botcsinálta hőssel is tökéletesen
beérem. A lényeg, hogy az enyém.
Ahogy hallgattam és elnéztem ezt a gyönyörű nőt, a sírás
fojtogatott. Belegondoltam, hogy őt is ilyen mélyre húztam magammal,
és nem értettem, hogyan követhettem el ellene is mindazt, amit tettem.
Magammal rántottam az árulásommal, a felelőtlen pénzügyi
döntéseimmel és az uzsorahitellel.
– Kedves tőled – mondtam bánatos mosolyra húzva a számat. –
Akkor mi legyen?
– Mármint?
– Megnézzem azt a házat? Hívjam fel a fickót?
Olga a hátam mögé lépett, hogy jól lássa a monitoron lévő fotókat,
amik a hirdetésben szerepeltek.
– Valóban egészen helyes kis ház – állapította meg, miközben a bal
vállamra helyezte a tenyerét. Jobb kezében még mindig a bögrét
szorongatta, és időnként kortyolt belőle, miközben szemügyre vette a
képeket.
– Nos?
– Szerintem nézd meg első körben te. Aztán ha jónak találod,
megnézzük együtt is. De igazság szerint bármilyen is legyen,
átmenetileg megteszi. Ennél a lassan elszenesedő kísértetháznál bármi
csak jobb lehet. Nem gondolod?
– De igen – bólintottam –, pontosan így látom én is.
– Viszont Gorkiból visszafelé beugorhatnál a dokihoz is Voljában.
Ha ott van a rendelőben, beszélhetnél vele. Lehet, sikerült már
megnézni, mi ez a hegesedés a bőrünkön. Talán valóban valami ritka
bakteriális fertőzés. És megtudhatnád, hogy jól van-e. Mondd meg
neki, hogy egy kicsit ránk ijesztett legutóbb. Olyan észrevétlenül tűnt
el, mint akit elvarázsoltak.

***

Azt követően, hogy kora délelőtt telefonon sikerült elérnem a

meghirdetett ház tulajdonosát, autóba ültem, és áthajtottam Gorkiba. Az
álmos, poros kis orosz faluban keskeny, rossz minőségű, töredezett
aszfalton és földutakon jutottam el a szóban forgó házig. A tulajdonos a
kétszintes, négyzet alapterületű lakóépület udvarán várt. A kert
gondozottnak tűnt, de egy alaposabb fűnyírás már itt is elkélt volna. Az
udvar körül futó bordó lemezkerítés rögzítését néhol már kitépte a szél.
– Jöjjön csak! – invitált az udvarra a fogatlan, félszeg mosolyú,
hórihorgas férfi. Még ebben a melegben is szürke munkásoverall és
sapka volt a fején. Koszos homlokán verejték gyöngyözött. – Meglátja,
milyen otthonos kis hely ez!
– Azt mondja? – kérdeztem vissza mosolyogva, és üdvözlésre
nyújtottam a kezem. Ő hosszan megrázta, már azt hittem, el sem akarja
engedni, és így kéz a kézben kell majd körbejárnunk a területet, meg a
házat.
– Jakov Kirillovics vagyok.
– Alex. Alexander Elek.
– Honnan jött? – érdeklődött.
– Moszkvából – feleltem.
Nem akartam neki elárulni az igazat. Úgy voltam vele, sok
kényelmetlen kérdést megspórolhatok magunknak, ha nem tudják, hogy
szinte a szomszédból kívánunk ide jönni, magunk mögött hagyva a
saját tulajdonú dácsánkat. Még az eredeti tervem az volt, hogy majd
arra hivatkozom, a dácsát felújítjuk meg kibővítjük a falusi
turizmushoz, de aztán rájöttem, hogy átmeneti időre senki nem adja ki
szívesen az ingatlanát. Azt szeretik, ha hosszú távra fognak valami
megbízható bérlőt. Így hát a beszélgetés során mindennel igyekeztem
ezt a képet építeni.
– Mármint nem is idevalósi.
– Ha arra kíváncsi, hogy orosz vagyok-e, akkor nem, nem vagyok
orosz.
– Na ugye – vigyorgott elégedetten. Fiatalabb lehetett nálam, de
idősebbnek nézett ki. Kétkezi munkás, aki nem veti meg az alkoholt. –
Honnan jött?
– Magyarországról – mondtam. – Tudja, hol van?
– Persze hogy tudom. Szép kis ország.
– Az. Szép is, meg kicsi is. Oroszországi méretekkel nézve ott
mindenki ismer mindenkit – nevettem, és a tulajdonos is velem
nevetett, de láttam rajta, hogy nem érti a poént. Még jó, hogy nem
humoristának mentem, mert nem én lettem volna az új Hofi.
– Az udvart kicsit rendbe kell vágni – magyarázta, és az épület felé
vette az irányt. – Meg a házra is ráfér egy belső festés. Meglátja.
Amúgy nagyon rendben van. Nekem van egy másik házam itt a
faluban, tudja. Ezt a szüleimtől örököltem meg néhány éve, de nekem
egyedül ez minek?
– Nincs szüksége ekkora élettérre?
– Nincs. Egy kutyám van. Jól elvagyunk a falu másik végében.
Csendes kis hely, majd meglátja. Hallgassa csak meg kicsit, még kocsi
se igazán zajong itt a faluban. Csak a kismadarak énekelnek.
– Értem. És volt korábban itt bérlő?
– Voltak. Egy fiatal párocska vette ki itt, a faluból. Az esküvő után
itt összeköltöztek, mert nem akart a fiú az anyósánál lakni. Nyár elején
költöztek ki, mert a fiú munkát kapott Voronyezsben, és beköltöztek a
városba.
– Azóta nem sikerült kiadni? – érdeklődtem.
– Azóta nem – csóválta a fejét. – Érdeklődő se nagyon akad.
– Aha! Hát ez érthető, hiszen messze van a várostól –mondtam, és
közben már gondolatban a tenyeremet dörzsöltem, mert tudtam, hogy
így jó alkupozícióban leszek, és már abban is biztos voltam, hogy meg
tudok állapodni vele arról, hogy csak egy hónapos bérleti díjat kelljen
előre letenni.
– Nagy a szegénység erre – magyarázta, és már mentünk is fel a
lépcsőn a teraszra. – De ha Moszkvából jött, akkor láthatta maga is
idefelé jövet. Miért jönnek el Moszkvából?
Erre a kérdésre nem készültem, így igyekeztem nem meglepődni,
és valami hihetőt rögtönözni. Az életben megtanultam, hogy az ilyen
helyzetekben a féligazságok válnak be leginkább.
– Tudja, a feleségem orosz. Itt nőtt fel a város vonzáskörzetében.
És mivel a munkánk már nem köt minket a fővárosba, ő nagyon
szeretett volna visszatérni ide. A gyökereihez. Sok szép emléket őriz az
itteni tájról, az emberekről.
– Persze, a gyökerek – ismételte helyeslőén bólogatva.
– Aztán a gyerekeknek is jót tesz majd a vidéki levegő.
– Az biztos is. Na, jöjjön, nézzen szét! – Azzal kinyitotta az ajtót,
és bement előttem az előtérbe.
 Odabent kellemes hűvös fogadott. A földszinten üres terek vártak.
Még látszott a pakolás és a bútorok nyoma. Az ablak alatt a helyi
szórólap egy papírdobozba dobálva, mellette hosszabbító és
ragasztószalag, a talpam alatt pedig kopott és koszos járólap fogadott.
Ahogy beljebb mentünk a legnagyobb helyiségbe, ami vélhetően a
nappali volt, megfakult parketta nyikorgóit alattam.
– Látja, egy festés mindenképp kell – mutatott Jakov Kirillovics a
megbámult falakra. – A konyhát is nézze meg! Biztosan tetszeni fog az
asszonynak.
– Meglátjuk – mondtam, és felidéztem azt a tágas és modern
konyhát, a méregdrága konyhabútorral, és inoxos konyhai
berendezésekkel, amit hátrahagytunk Moszkvában.
Elszorult a szívem, ha csak arra gondoltam, hogy az én édes
Olgámnak most ebben a mocskos csempéjű, szűkös konyhában kell
majd otthon éreznie magát, a megfakult, zsírtól bűzlő konyhabútorok
között, egy megrepedt munkalapon. Persze felújíthatnánk, meg
lecserélhetnénk, de így is végesek voltak a pénzügyi forrásaink, és
nagyon bíztunk abban, hogy csak rövid időre, de mindenképp
átmenetileg kell beköltöznünk.
– Jöjjön, nézze meg fent is! Ott három szoba van. Két kicsi és egy
nagyobb. Az lehet a háló. A másik kettő meg pont jó lesz a
gyerekeknek. Igaz?
– Jól hangzik – mondtam, és követtem Jakovot az emeletre.
A lépcsőfeljáró és a korlát legalább rendben volt. Már ennek is
tudtam örülni.
Odafönt is üres helyiségek fogadtak. A belső szobában két
egymásra rakott doboz állt a sarokban.
– Ezeket majd elviszem – mondta Jakov. – És itt van fent a mosdó
is. Fürdőkád van, de tudnak benne zuhanyozni is.
– Értem – mondtam, és úgy voltam vele, hogy már minden
mindegy.
– Na, hogy tetszik? Kiveszik? – fordult velem szembe minden
előzetes előjel nélkül Jakov Kirillovics.
Hirtelen a szavam is elakadt, aztán gyorsan magamhoz tértem, és
elkezdtem sorolni mindazokat a hibákat, amiket csak láttam. A koszos
padló, a falak, amiket újra kell festeni, a felújításra szoruló konyha, és
persze megemlítettem azt is, hogy mi elsősorban zuhanyzókabinnal
felszerelt fürdőszobát keresünk.
A célom sikerült elérni, mert Jakov olyan régen láthatott érdeklődőt
a házra, hogy nem akarta azt a kis havi pluszbevételt elengedni, amit az
érkezésem óta már a zsebében érzett.
– Na, figyeljen! – hajolt közelebb hozzám. Ahogy beszélt,
hagymabűz csapta meg az orrom. – Ez egy jó kis nyugodt hely. A
gyerekeknek is biztosan tetszeni fog. Nagy az udvar, lehet itt játszani.
És persze értem én, hogy most költeni kell rá, de találunk megoldást.
– Mire gondol?
– Amit rá kell költeni, azt beszámítom majd a bérleti díjba. Úgy jó?
Gondolja meg!
A fejemet csóváltam.
– Nem tudom – mondtam. Nyeregben voltam, de kellett még egy
kis színjáték a biztos győzelemhez. – Ezt meg kell beszélnem a
feleségemmel, és jó lesz, ha ő is megnézi.
– Persze, persze. Nézze csak meg az asszony is! És mi lenne az
elfogadható?
A szám szélét kezdtem harapdálni, és úgy tettem, mintha most
kellene kitalálnom a számunkra kedvező megoldást.
– Engedjen az árból, és csak egy hónapot fizetek ki előre –
javasoltam végül.
Jakov gondolkodás nélkül rábólintott.
– Rendben. Akkor egyeztessen az asszonnyal!
– Készítek néhány képet, ha nem gond. Tudja, hogy megmutassam
otthon.
– Persze, persze. Csak csinálja! Én kimegyek, és befejezem a ládák
hátrahordását. Épp abban voltam benne, amikor megjött.
– Elboldogulok egyedül is – mondtam. – Köszönöm!
Miután magamra maradtam, előhúztam a mobiltelefonomat, és
készítettem néhány képet a földszinti helyiségekről, majd alaposan
körbefényképeztem a konyhát is, beleértve a konyhabútor sérüléseit is.
Nem akartam, hogy Olga majd itt szembesüljön vele először, milyen
állapotban is van. Ahogy végeztem, elindultam fel, az emeletre, de még
a lépcsőfeljáró előtt megálltam, mert gondoltam, jó lesz néhány kép a
szép fakorlátról. Ki merem jelenteni, hogy az egész kis ház ékessége
volt az emeletre vezető lépcső.
 Miközben a mobiltelefonom kijelzőjét nézve vártam, hogy az elém
táruló kép gyújtópontja megfelelő legyen és kitisztuljon, megakadt a
szemem a lépcsőfokokon száradó vércseppek sokaságán. Ahogy feljebb
mozdítottam a mobiltelefont, a kijelzőben a vércseppek mellett egy
gépírólapnagyságú vérfoltot vettem észre.
Mivel a vérfoltok korábban nem voltak ott, és képtelenség, hogy
elkerülték volna a figyelmem, a gyomrom egyik pillanatról a másikra
hűlt ki. Apró, jéghideg ujjak lépkedtek a gerincem mentén egészen a
tarkómig, hogy aztán a fejemre bizsergető fagyos sapkát húzzanak.
Mielőtt bármilyen magyarázatot kereshettem volna a látványra, az
emeletről halk szörcsögés hallatszott. Olyan volt, mintha valaki épp a
saját vérébe akarna belefulladni. Miközben a tekintetem végigsiklott a
feljáró vérben ázott lépcsőfokain, már tudtam, hogy milyen kép fog
fogadni. Mégis, amikor megláttam a Fejnélküli Ember nyakára lógó
nyelvét, majdnem elejtettem a telefont.
A látványnak sikerült újra sokkolni, de ezúttal, mielőtt megbénított
volna a félelem, sarkon fordultam, és kirohantam a házból.
– Majd jelentkezem! – kiáltottam odakint a tulajdonosnak, azzal
bevágtam magam a terepjáróba, és nagy porfelhőt kavarva kihajtottam
a bekötőútra.
Tudtam, hogy soha többet nem fogok ide visszajönni.

***

Elhagyva Gorkit, mielőtt felhajtottam volna az R193-as útra, hogy

hazafelé vegyem az irányt, Olga kérésének megfelelően letértem Volja
felé.
Egész úton nem hagyott nyugodni a Gorkiban történt eset.
Próbáltam ugyan magamnak azzal magyarázni, hogy ez biztosan csak
valami vízió lehet, de mi okból lett volna egy ilyen látomásom? Főleg,
hogy soha nem történt még velem hasonló sem. A bomlás szaga még a
kocsiban ülve is ott volt az orromban, és olyan érzésem volt, hogy már
soha nem szabadulok meg tőle.
Mindenesetre az világossá vált számomra, hogy a szellem nem a
dácsához kötődik. A Fejnélküli Ember jött velem. Ami azt jelenti, hogy
hiába is megyünk egy másik házba. Hiába hagyjuk magunk mögött a
dácsát, és keresünk valami nyugodt menedéket, az bizony minden lesz,
csak nyugodt nem. Hiszen a dácsa kísértete jön majd velünk. A
Fejnélküli Ember mindvégig velünk lesz.
Fájdalmasan nyilallott belém a megmásíthatatlan felismerés, hogy
valóban nincs hová menekülni. Ki vagyunk szolgáltatva a körülöttünk
zajló megmagyarázhatatlan eseményeknek.
Már csak az a kérdés, hogy mégis meddig fogjuk ezt bírni? Hol van
az a pont, ahol már a kis közösségünk elkezd széthullani, és nem
családként működni? Hol van az a pont, ahol nem fogjuk már bírni
idegekkel, és a folyamatos nyomás, ami alá helyez minket a dácsa,
egyszer csak átfordul agresszióba, és ne adja az isten, de erőszakba is?
Ezek a gondolatok foglalkoztattak, amikor megérkeztem a falusi
orvos, Maksudov doktor rendelőjének épületéhez. Ki sem kellett
szállnom a kocsiból, hogy nyilvánvalóvá váljon, rendelési időn kívül
érkeztem, és a doktor nincs itt.
Az ajtó zárva volt, sehol egy falnak támasztott kerékpár, sehol egy
autó, és sehol egy árva lélek.
Végül úgy döntöttem, ha már itt vagyok, elhajtok a doktor házához,
hátha otthon találom. Valamikor évekkel ezelőtt egy este Irina nagyon
belázasodott, és a doktor magához hívott minket, mivel a kocsija nem
indult, és nem tudott átjönni hozzánk, hogy megvizsgálja a gyereket.
Emlékeztem rá, hogy a faluból kifelé vezető úton az utolsó kis
mellékutcába kell letérni, és ott az első ház – a magasra nőtt tujákkal –
lesz a doktoré.
A házat ennek megfelelően gyorsan meg is találtam, és leparkoltam
az utcafronton húzódó tujafák árnyékában. Az udvaron nem láttam
semmi mozgást, de miután hosszan
csengettem, egy alacsony, kövér nő döcögött felém a házból.
Zsíros, fekete haját viharvert kontybán hordta a feje búbján.
– Kit keres? – kiabálta már messziről, és poháralátétméretű szemet
meresztett rám. Láttam rajta, hogy valami fontos dologban zavarhattam
meg, és egyáltalán nem volt kedvére a látogatásom. Talán valami
romantikus szappanoperát nézett a kábeltévén.
– A doktort keresem – mondtam mosolyt erőltetve az arcomra.
– Milyen doktort? – tárta szélesre vaskos karját, miközben bőre úgy
nyúlt és hullámzott, akár a fehér kelt tészta.
Nagyon paprikás hangulatban volt, én meg abban bíztam, hogy
nem fogja leharapni a fejem.
 – Szergej Maksudov doktor – válaszoltam.
– Maksudov doktort hiába keresi – közölte, és összehúzott szemmel
úgy kezdett méregetni, hogy már én is kezdtem magam gyanúsnak
találni.
– Házon kívül van? Esetleg beteghez ment?
– Szergej Maksudov doktor meghalt.
A hír úgy hatott rám, mintha forró tepertőzsírral öntöttek volna
nyakon. Azonnal arra gondoltam, hogy az éjszaka folyamán valami
történhetett vele, és szinte biztosra vettem, hogy mindennek köze van
akkor a nálunk tett látogatásához. Talán a Fejnélküli Ember végzett
vele!
– Te jó ég! – Őszinte döbbenet és együttérzés lett rajtam úrrá. –
Nagyon sajnálom. Őszinte részvétem!
– Nekem ezt ne mondja! – csattant fel az asszonyság. – Én ugyan
nem ismertem a doktort se életében, se holtában. Bár azt mondják, jó
ember volt. Mi az urammal már a halála után vettük meg a házat.
Voronyezsből költöztünk ide.
Éreztem, hogy kezdem elveszteni a talajt a lábam alatt.
– Ezt nem értem – hebegtem.
– Mit nem ért ezen? A doktor úr meghalt, mi pedig megvettük a
házát, és beköltöztünk. Mi lakunk már itt.
Féltem attól, amit hallani fogok, annyira, hogy már a szám is
kiszáradt, mégis fel kellett tegyem a kérdést.
– Mikor halt meg Maksudov doktor?
– Vagy másfél éve – közölte. – Agyvérzést kapott, ha jól tudom.
Nem tudtam megszólalni. Örvényleni kezdtek bennem a
felfoghatatlan érzelmek, és az elmém teljes sötétségbe zuhant, ahol épp
csak fel-felpislákolt néhány erőtlen gondolat.
Aztán valami tehetetlen düh öntötte el az agyam, és le akartam
tépni a kiskaput a zsanérjairól, hogy azzal verjem agyon az előttem álló
asszonyt, mintha ő bármiről is tehetett volna. Kényelmetlenül
fészkelődni kezdtem a kapu ellőtt állva. Végül saját belső kis
zűrzavaromból szabadulni akarva zsebre dugtam a kezem. Le kellett
fogjam saját magamat.
– Szóval már nem él. Meghalt – motyogtam csak úgy magam elé. –
Másfél éve meghalt. Szergej Maksudov doktor nem is él.
 – Nem él – csóválta a fejét az asszony, és mintha most valami
együttérzésféle villant volna a szemében. – Ha valaki beteg, és azért
kereste, akkor nézze meg a rendelőt. Bár azt hiszem, ma nincs orvos,
csak délelőtt.
– Ott már jártam – adtam tudtára.
Azzal megköszöntem, hogy időt szánt rám, majd miután
visszaültem a terepjáróba, legalább fél óráig tartott, mire egyáltalán
rábírtam magam, hogy megmozduljak, és beindítsam a motort.
Rázott a hideg borzongás, ha csak belegondoltam abba, hogy
tegnap a doktor ott állt a teraszunkon, és megvizsgálta a családom.
 8.

KORÁBBAN

Voronyezstől valahol félúton, Volja felé az R193-as út mentén fekvő

erdők mélyén állt Olga öröksége, a Tyinfejev család dácsája. A
moszkvai nyüzsgés után ez a békés erdős, füves sztyepp lett Olga és
Alex új otthona.
A kezdeti időkben a dácsák még kúriát, udvarházat jelentettek,
aztán a szó jelentése és tartalma az idő előrehaladtával változott. A
szovjet időkben komfort nélküli házikók voltak, olykor házilagosan
készültek, hiszen a korábbi úri dácsatulajdonosok mellett megjelentek a
bérből élők. Ezek a csendes vidéki házikók rendeltetésük alapján
elsősorban a város zaja elől kivonuló családoknak biztosították a
pihentető nyugalmat. A ráérős étkezéseket, a kilencórányi alvást és a
kikapcsolódás lehetőségét. A faházból és kertből álló nyaralók
fenntartásának a lényege az élet, a finom ételek és italok, az együttlét és
a természet élvezete volt.
A 19. századi úri dácsákat ezekben az időkben már úttörőtáborként
vagy szanatóriumként is üzemeltették. Ám a Szovjetunió utáni időszak
gazdagsága újra terebélyes telkekre állított hatalmas és látványos
házakat.
Alex korábban soha nem járt a dácsában, csak néhány képet látott
róla, így amikor beütött a csőd, és először autóztak le a voronyezsi
területre, a több mint ötszáz kilométerre található épülethez, Alexet két
dolog döbbentette meg leginkább: a lenyűgöző mérete és az, hogy
viszonylag jó állapotban maradt meg. Persze ehhez az is kellett, hogy
Olga Voronyezsben élő szülei egészen a halálukig ott töltötték az
idejük jó részét. Minden tavasztól őszig a dácsában tartózkodtak. Így
csak az elmúlt tíz évben nem adatott meg a gondviselés a szép
faépületnek.
A gazos-cserjés területen komor magányában álló dácsa lépcsője
megkopott, a foghíjas korlátok megmaradt lécei néhol lazán lógva
himbálóztak a szélben, ahogy a bejárati ajtón és az ablakokon lévő
ütött-kopott zsalukat, valamint az ablakpárkányokat is nyikorgásra
késztette a fák közül bekúszó szél.
Amikor az első terepszemlén beléptek, hogy felmérjék a felújítás
várható idejét és költségeit, Alex majdnem kifordult, vissza az
elburjánzott magas gazzal benőtt udvarra.
Tolja a karján ülve babrálta az apja arcát, és nevetett.
– Lehet, jobb lenne kint eltűnni a susnyásban, mint itt bent élni –
mondta keserű ízzel a szájában.
Ahogy körbenézett, csak a mindent ellepő port és az alálógó
pókhálókat látta. A bent hagyott régi bútorok megbámulva, a festések
felhólyagosodva és leperegve néztek vissza rá. Áporodott levegő szúrta
az orrát, egérürülék és penész szagának elegye. Miután az ablakokon
lévő zsalutáblák közül néhányat kinyitottak, a helyiségekben megülő
sötétség félhomályt hagyva maga után suhant tova, így már csak a ház
sarkaiban, nyomasztó zugokban gubbasztottak baljós árnyékok.
– Tudom, hogy most elképzelhetetlen, hogy itt fogunk élni –
mondta Olga, és hangjában érződött, hogy próbálja lelkesíteni a
reményvesztett férjét. Rövid ideig elhallgatott, megigazította Irinát a
testére rögzített hordozóban, majd folytatta: – Én sokat voltam itt.
Nagyon szép emlékeket őrzök a házról és a kertről. És látom benne,
hogyan fog újra kinézni. Sok munka lesz vele. És nem kevés pénzt kell
ráköltenünk. De lesz egy szép otthonunk távol a város zajától.
– Irigyellek, hogy te mindezt látod benne – morgott Alex
csalódottan.
– Igen, látom benne az otthonunkat. A közös otthonunkat.
Menjünk! – Olga őszintén tudott lelkesedni. Irinával együtt megindult a
tágas nappali fala mellett L alakban megtörő, széles falépcsőn az
emeletre. Alex a karján ülő Toljával követte. – Nézzük meg az emeletet
és a tetőteret is! Idelent a nappali van, egy hálószoba, az étkező a
konyhával, és van még egy mosdó, valamint ott hátul egy nagy tároló.
Anyus ott tartotta a befőtteket, apus pedig a horgászfelszerelést, és
persze jó sok kacatot, ami miatt anyus mindig pörölt vele.
– Szerencsére én nem horgászom – jegyezte meg Alex.
Lépésüket a lépcsőfokok öreg fájának sóhaja kísérte, néhány
függönyként aláhulló pókhálót sepertek el az arcuk elől, mire felértek.
– Odafent négy szoba van, és egy mosdó – folytatta Olga töretlen
lelkesedéssel. Szénfekete hajában pókháló fehérlett. – A két nagyobbat
használjuk mi, és a két kisebb lesz a gyerekeké. Persze most, amíg
kicsik, elég lesz nekik egy közös, aztán majd később különmennek. A
tetőtérben is van szoba, ami jó lehet vendégszobának idővel. De most
még nem nagyon kell semmit kezdeni vele. Kicsit rendbe tesszük, és a
tetőtér az maradhat tárolónak. Fel lehet vinni az itteni régi dolgok közül
is azokat, amiket nem ajándékozunk el vagy nem dobunk ki.
Az emeleti szobákban egér rágta kopott ágyak és fotelek
árválkodtak elhagyatottan, a falon porosodó festmények és képek
lógtak szemet bántóan rossz szögbe fordulva. A hátsó, legnagyobb
szoba viszont teljesen üres volt. Néhány gyűrött magazin és egy üres
képkeret hevert az egyik távolabbi sarokban.
– Itt már semmi nincs? – kérdezte Alex.
– Semmi. Ez volt anyusék hálószobája, és a haláluk után mindent
kidobtam vagy eladtam, elajándékoztam.
– Nem nyitunk ablakokat? – fintorgott Alex, jelezve, hogy elég
nehezen bírja ezt a házban lévő átható bűzt.
– Nem leszünk sokáig, de kinyithatjuk. Majd a munkások alaposan
kiszellőztetnek, aztán a festés helyre teszi a dolgokat. Jó lesz,
meglátod!
– Mindegy is, csak menjünk ki! Engem így nyomaszt ez a hely.
Annak idején, Magyarországon a kis falumban állt egy elhagyott ház.
Serdülőkoromban oda lógtunk be a fiúkkal bagózni. A szüléinktől
lopott cigit ott lehetett nyugisan elfüstölni. Na, annak a háznak volt egy
hátsó része, ahol még álltak teljesen a falak, és az ablakokat szintén
vastag zsalu fedte.
Alex gondterhelten rótta a köröket a szobában. Ide-oda kapta a
tekintetét.
– Emlékszem, egyszer hátramentem, és elbújtam, hogy a fiúkat
majd jól megijesztem, amikor keresni kezdenek. Ehelyett az lett a vége,
hogy miközben az egyik eldőlt ócska szekrény mögött kuporogtam a
hideg földpadlón, egyszer csak nagy robajjal kivágódott az egyik zsalu
a hátam mögött, és a rám vetülő fényben nemcsak a saját árnyékomat
láttam meg magam előtt, hanem egy tagbaszakadt, idomtalan alakot is.
És abban a pillanatban a hideg, bűzös leheletét is megéreztem a
tarkómon.
– És mi történt?
 – Én voltam az, akiből a kaka is kicsúszott, és pánikolva, ordítva
rohantam a többiekhez. Persze aztán azok is rohantak, és úgy futottunk
ki a házból, mintha soha nem is jártunk volna ott.
– És nem is mentetek oda vissza többet? – tudakolta Olga.
– Nem. Soha. Nem volt hozzá többet bátorságunk.
Olga odasétált az ablakhoz, és nyikorgó csuklópántjain
szélesre tárta. Enyhe tavaszi széllökés mozgatta át a dohos falak
közé rekedt levegőt.
– Lehet, hogy nem is volt ott semmi. Csak képzelted –mondta,
majd az ajtó felé indult. Irina fejét a mellkasára hajtva békésen aludt.
– Meglehet – vonta meg a vállát Alex. – Gyerekek voltunk.
– Menjünk, nézzük meg akkor a kertet. Jó nagy, majd meglátod.
Odakint az elhanyagolt hátsó kertben többnyire kiszáradt
gyümölcsfa és néhány terebélyes lombkoronájú diófa állt a magasra
nőtt gazban. A gyümölcsös és a ház hátsó bejárata között félúton két
fóliasátor csálén álló vázszerkezetén szakadt fóliacsíkokat lengetett a
szél. A késő tavaszi napsütés melegen cirógatta az arcukat. Szerencsére
volt némi élet is a kertben, nem volt minden teljesen leharcolt. A
területen megtalálható volt azért több jobb állapotú almafa, három
eperfa, homoktövisbozót, tíz fekete ribiszke-, tucatnyi málna- és három
köszmétebokor is.
– Nincs veszve minden, amint látod – mutatott Olga a virágzó
gyümölcsös felé.
– Azért ez még mindig olyan apokalipszis után érzés nekem –
mondta Alex viccesen. – Hol van itt a következő élő ember?
– Olyan tizenöt kilométerre keletre lehet ide Volja. Körülbelül
nyolcezren élnek ott. Barátságos kis település. Elkocsikázhatunk arra
késő délután, mielőtt elmegyünk a szállásra.
– Megnézhetjük, de én mielőbb szeretnék Voronyezsbe érni és a
szálláson letusolni. – Alex az arca elé emelte a bal karját. – Még a
ruhámba is beitta magát ez a bűz.
– Túlzol – legyintett Olga, aztán a kert felé fordult. Enyhén
hátravetett fejjel mélyet szippantott a bimbózó tavasz és az erdő
bódítóan friss illatából. – Már tudom is, hogy mit fogok termeszteni.
Szeretnék még vagy két fóliasátrat. A réginél kicsit nagyobbat. Lesz
paprikám és paradicsomom. A kertben dinnye. Akarok még rózsát,
őszirózsát, napraforgót és persze kukoricát is. Imádom nyáron a főtt
kukoricát. Kislány koromban is mindig ettünk. Szörnyű, hogy most
tudatosul bennem, milyen régóta nem ettem. Mintha Moszkva kedvért,
a nagyvárosi élet miatt feladtam volna önmagam. Most viszont úgy
érzem, hazatértem önmagamhoz. Képletesen és valójában is. Érted ezt,
Alex?
– Azt hiszem, nagyon is – mosolygott a férfi, miközben a lelke
megtelt a nosztalgia melegségével. – Engem is emlékeztet a
gyerekkoromra.
– Tudod, az orosz embereknek a dácsa mindig is olyan hely volt,
ahol a családok a ház körüli kisebb-nagyobb kertekben tudtak zöldséget
és gyümölcsöt termeszteni – magyarázta Olga –, és azok, akik egész
évre kiköltöztek, állatokat is tartottak. Ők voltak a dácsnikok.
Utánanéztem, és a dácsamozgalom még mindig a legelterjedtebb és
legnépszerűbb mozgalom Oroszországban. Szóval mi is dácsnikok
leszünk, Alex!
– Ez Magyarországon is megvolt a rendszerváltás előtt. Csak nem
dácsáknak hívták, hanem kis hétvégi háznak, zártkertnek meg teleknek.
Az emberek a forró panelfalak közül kimenekültek a hétvégi telkekre.
És ott termesztettek gyümölcsöt és zöldséget. Aztán este bográcsban
főztek, vagy szalonnát sütöttek. Együtt voltak, jól érezték magukat.
Persze ittak is.
– Éppúgy, ahogy mi, oroszok – nevetett Olga. – Mert bizony,
amikor kiszabadultak a városból az emberek a dácsákba, akkor ittak is.
Jókat. És sokat.
– Lesz vele munka – forgott körbe Alex csípőre tett kézzel.
– A dácsával?
– Az udvarral, a dácsával, az egész életterünkkel. Sok időbe fog
telni, amíg kialakítjuk itt a megfelelő környezetet. És sajnos az időnk
elég rövidre van szabva. Hamarosan ki kell költöznünk a moszkvai
lakásból.
– Nem szeretnék valami ideiglenes albérletbe menni. – Olga
kérlelve nézett a férjére. – Az lenne a legjobb, ha a dácsát olyan
állapotra hoznánk mielőbb, hogy be tudjunk költözni, és a felújítás
többi része már úgy zajlana, hogy itt vagyunk.
Alex fintorogva nézett vissza az impozáns öreg épületre. Valójában
egy idegszála sem kívánta, hogy ide beköltözzenek, mielőtt elkészül az
egész dácsa. Mindig is idegenkedett attól a felfordulástól, amit akár
csak egy kisebb felújítás vagy festés okozott. Itt pedig annál sokkal
többről volt szó. Ám, ahogy hátrafordult és a délutáni napsugarak fény-
árnyék játékát megpillantotta a ház homlokzatán, hallgatta a szelet és a
levelek susogását, valami egészen új megvilágításban kezdte látni.
Volt benne valami félelmetesen vonzó.
– Azt hiszem, nincs más választásunk – bólintott beleegyezően. –
Vélhetően ez lesz a legjobb, amit tehetünk.
A felerősödő széltől a fák lombjai borzongani kezdtek, és úgy
fogták a kis családot közre, akár karjaikat nyújtogató óriások.

***

Mióta dácsnikok lettek, két év telt el békés nyugalomban. Mindez úgy,

hogy az idejük nagy részét a dácsa felújítása és a hozzá tartozó közel
nyolcszáz négyzetméteres terület, a kerti parcella rendbetétele töltötte
ki.
Irina karon ülős babából totyogós, kúszó-mászó kislány lett, ahogy
időközben Tolja egy igazi négyéves kis energiabombává cseperedett.
Leküzdhetetlen kíváncsiság dolgozott a kisfiúban, így mindent
szétszedett, megharapott, szétrágott, vagy épp, ha nem bírt vele, akkor
összetört. És persze mindig mindenről volt egy újabb és újabb kérdése,
de szerencsére Alex mérhetetlen türelemmel viseltetett iránta.
Mindkét gyerek Olga sötét haját, barna szemét és karamellbarna
bőrét örökölte. Kicsattanó életkedvük és gyermeki bájuk bárkit
lefegyverzett, aki találkozott velük.
Az elmúlt két év leforgás alatt a dácsa újra régi fényében
pompázott, és a kertben is eredménye lett a gondos kezek munkájának.
Ismét termőre fordult az alma, lett faeper, fekete ribiszke, málna, eper,
de bőséges termést hozott a paprika, a paradicsom, az uborka, a répa, a
káposzta, a cukkini és a cékla is. Ennek a zöldség- és
gyümölcsállománynak egy része mindig frissen került fogyasztásra,
másik része pedig tartósítva lett. A paradicsomot és uborkát sózták és
pácolták, a krémeket a cukkiniből és padlizsánból főzték, a káposztát
sózták, marinálták, és céklával vagy anélkül pácolták, a hagymát és
fokhagymát céklával vagy anélkül marinálták. Dzsemek, kompotok és
szörpök gyümölcsökből és bogyókból, ízesítők pedig az édes
paprikából és változatos zöldségekből, valamint gyümölcsszószokból
készültek. Olga ezt még serdülőként tanulta el az édesanyjától és a
nagymamájától. És ezt a tudást fontosnak is tartották továbbadni,
hiszen minden dácsniknak saját különleges receptje volt, a tartósítószer
nélküli sajátos ízvilág.
Alex pedig Toljával szeretett kijárni a szomszédos erdők
vadgombáit és bogyós gyümölcseit gyűjteni. Éppúgy, ahogy annak
idején ő is elkísérte az édesapját. Igaz, a gombákkal kapcsolatos
ismerete az évtizedek alatt erősen megkopott, de az internet
segítségével sikerült hamar felfrissítenie. A fiúk által gyűjtött
ínyencségekből Olgának köszönhetően szintén változatos készítmények
lettek télire.
Késő nyári este volt. A nap már lefelé bandukolt a széles égbolton,
szinte teljesen eltűnt a fák koronája fölött. Madarak csilingelő éneke
fokozta a meghitt nyugalmat, miközben Olga és Alex a ház előtt
húzódó széles verandán álló hintaágyban ücsörgött. Lassan ringatóztak.
Alex egy jéghideg dobozos sört kortyolgatott, Olga pedig behunyt
szemmel élvezte a délutáni hőségből visszamaradt meleg levegő
áramlását. A bejárati ajtót nyitva hagyták, hogy meghallják, ha a
nappaliban alvó gyerekek felébrednének. Irina a biztonság kedvéért egy
színesre mázolt, rácsokkal körbevett kiságyban szunyókált, míg Tolját
a nappaliban, a televízió előtt nyomta el az álom.
– Egy kis szellő ilyenkor csodákra képes – jegyezte meg egy
ponton Olga.
Alex kortyolt egyet a sörből, aztán a távolban sorakozó
fóliasátorokra nézett.
Nem szólt semmit.
– Mi nyomaszt? – kérdezte Olga. Érezte, ahogy remeg a férfi körül
a levegő.
– Semmi.
– Ugyan. Látom rajtad napok óta.
– Semmi.
– Ilyet a nők mondanak, nem? – Olga résnyire nyitotta a szemét, és
oldalra sandított. – A munka? Ne foglalkozz most ezzel! Csak élvezzük
a csendet! Azt hiszem, semmihez sem fogható az a friss levegő és az a
békesség, ami belengi ezt a helyet.
Alex arcizmai feszülten megrándultak.
 – Persze hogy a munka. – Lassan előrehajolt, beletúrt a hajába, és a
térdére könyökölt. A halántéka mögött már megjelentek az ősz
hajszálak. Olga szerint ez csak vonzóbbá tette a férjét.
– Majd alakul. Ne emészd magad!
Alex a fejét csóválva nézte a két tenyere közé fogott sörösdobozt.
Mintha csak neki beszélt volna, nem is a feleségének.
– Az a helyzet, hogy egy ötvennégy éves férfi már nem kell sehová.
– Diplomata voltál, majd sikeres cégvezető. Van kellő üzleti
tapasztalatod. Ki fog alakulni egy jó lehetőség, meglátod.
– Mindig ezt mondod – mondta Alex keserűen. – Csakhogy lassan
három éve nem dolgozom. A rutin is egyre jobban megkopik. Nem
élhetünk alkalmi munkákból.
– Az én itthoni munkáim hoznak annyit, amire itt szükségünk van.
Nézz körül, Alex, mindenünk megvan, ami kell.
– De mi nem ezen az életszínvonalon éltünk. És fizetni kell a dácsa
felújítására felvett hitelt is.
– Azért vannak alkalmi megbízásaid. És ez jó. Jól megfizetik.
– Ez közel sincs ahhoz az üzletfejlesztési tanácsadói fizetéshez, ami
az én tapasztalataimmal nekem járna. Olyan az egész, mint valami
alamizsna.
– Ne mondd ezt!
– De így érzem. Közben pedig a legtöbb helyről, ha beadom az
önéletrajzomat, még vissza sem jeleznek. Soha nem gondoltam volna,
hogy egy sikeres életút után nem a boldog öregkor vár rám, hanem
munkáért kell kuncsorognom, és azzal kell szembesülni, hogy egy
ötvenes éveinek a közepén járó férfi nem kell már sehol, senkinek.
Menjek el portásnak, vagy mi?
Olga megcirógatta Alex arcát.
– Nem kellene ezen stresszelni magad.
– De nézd meg, mi lett belőlem! – mutatott végig magán Alex, és
kétségbeesett pillantással tekintett Olgára.
– Micsoda? Én egy férfit látok, aki boldog lehet a családjával. Van
két gyönyörű gyermeke és egy kedves, életvidám felesége, aki mindent
megtesz értük.
– Tudod, hogy nem erre gondoltam.
– Akkor mire? Mégis mire gondoltál? Mi hiányzik az életedből? A
luxuskocsik és a luxuséttermek? Az a képmutató és érdekek mentén
vezényelt világ, amiben mi is dögönyöztünk évekig? Az hiányzik
annyira? Vagy az, hogy lessék minden szavad az alkalmazottak?
Olga akaratlanul is kezdte megemelni a hangját, és érződött rajta,
hogy nem tudja leplezni a mélyről feltörő mérgét.
– Az az élet már nem jön vissza, Alex! Annak már búcsút kellett
intenünk. Te azt hiszed, hogy nekem olyan könnyen ment? Azért, mert
mosolyogtam hozzá, és igyekeztem a legjobbat meglátni a kialakult
helyzetben, és annak örülni, ami egyáltalán még van, ne gondold, hogy
nem sírtam, nem szenvedtem. Azt hiszed, hogy én nem szenvedtem?
Úgy csinálsz, mintha nekem nem kellett volna mindent feladnom érted.
Értünk. A közös jövőnkért. Engem is sofőr hordott a moszkvai Bolsoj
balettelőadására, most meg a koszt alig bírom kivakarni a körmöm alól,
amikor végzek a kertben. Mégis boldog vagyok, mert itt vagytok
nekem. És nem rosszabb ez az élet, mint a moszkvai, csak más.
Alex gondterhelten bólintott, és kicsit esetlenül végigsimította Olga
haját.
– Tudom, tudom. És ne haragudj! Nem úgy értettem. Csak ez a
munkakeresés és a sok visszautasítás, úgy érzem, hogy teljesen felőröl.
– Akkor talán nem kellene olyan görcsösen akarnod ezt az egészet
– javasolta Olga, és Alex kézfejére helyezte a tenyerét. A férfi bőre
száraz volt, és meleg.
– A munkát?
– Igen. – Olga megvonta a vállát. – Talán abban kellene
gondolkodnod, amiben igazán jó vagy. Használd a kreativitásod! És
találj ki valami vállalkozást, amihez kedved lenne! Kezdd el kicsiben!
Én is tudok neked segíteni benne. Aztán majd lépésről lépésre
növekszik. De ha csak egy kis családi vállalkozás lesz, és nekünk tud
megélhetést jelenteni, már az is nagyon jó. Gondold csak végig, Alex!
Alex összegyűrte a kezében lévő sörösdobozt, majd az ölébe ejtve
mosolygott. Olga pontosan az a nő volt az életében, akire mindig is
szüksége volt. Kellően erős női energiákkal bírt, és képes volt őt
elmozdítani a holtpontról. Igazság szerint már jó ideje maga is valami
hasonlón töprengett. És a lelke mélyén érezte, sőt tudta, hogy ez lesz a
kiút. Ez az ő útja. Csakhogy kellett neki a megerősítés az egyetlen
embertől, aki miatt mindig is jobbá szeretett volna válni.
– Már van is egy tervem – közölte Olgával.
– Mi lenne az?
 – Arra gondoltam, hogy mivel a dácsa elég nagy nekünk, így a
tetőtérben egy kis átalakítással lehetne egy vagy két vendégszobát
létrehozni. Aztán a ház körüli terület is bőven elbírna két kis faházat.
Azt is ki lehetne adni apartmanházaknak. Az udvaron pedig
felállíthatunk egy medencét.
– Akkor már legyen egy dézsafürdő – javasolta Olga.
Úgy tűnt, tetszik neki az ötlet, és ez Alexet megelégedéssel töltötte
el. Végre újra hasznosnak érezte magát. Az elmúlt időszakban az
álláskeresés sorozatos kudarcai szinte teljesen felemésztették a maradék
önbecsülését is. Mintha az örvénylő üresség húzta volna egyre
mélyebbre, a kilátástalan semmi közepére. Ám most, ebben a
pillanatban máris egy kis levegőt kapott. Mintha leszállt volna a
mellkasáról az a gonosz, láthatatlan lény, aki eddig ott terpeszkedett.
– Legyen! – bólintott Alex.
– De ki az, aki idejönne megszállni? – tette fel a kézenfekvő
kérdést Olga. – Mármint ezen a környéken van néhány üdülőközpont,
szálloda és magánszállásadó.
– Voronyezs és a környező zöldövezet gyönyörű. Vonzza a
környékre és a városba látogatókat. Nekünk csak meg kell tudni
szólítani azokat, akik átutaznak a régióban, és azokat, akiknek eleve ez
a terület a célállomásuk. Főleg túrázókat. Családokat és kisebb baráti
társaságokat.
– Jól hangzik. Ez valóban működhet.
– Aztán itt van a Don-kanyar. 43-ban a második világháborúban a
második magyar hadsereg megsemmisítő vereséget szenvedett. A Don-
kanyarban vívott harcok a hazám történelemének legfájóbb fejezetei
közé tartoznak. A lehetetlen feladattal megbízott magyar honvédek
ezrei haltak meg itt, hiszen sem megfelelő fegyverzettel, sem megfelelő
felszereléssel nem rendelkeztek. Esélyük sem volt a mínusz
negyvenfokos orosz télben.
– És gondolod, hogy Magyarországról vannak, akik idejönnének
megnézni a helyet?
– Persze. Mi pedig akár szervezhetünk is külön utakat, tarthatnék
idegenvezetést. Sok ötletem van ezzel kapcsolatban is. Magyar
turisztikai cégekkel is felvehetném a kapcsolatot ez ügyben.
Olga mosolygott.
– Ez igazán jó ötlet.
 – Persze hogy az.
– De honnan lesz rá forrásunk?
Alex megvonta a vállát.
– Megnézzük, mit tudunk még kihozni a meglévő pénzből. Tudom,
hogy nem sok marad…
– Hát nem sok.
– De talán első lépésnek megteszi a tetőtér átalakítása. Arra
bizonyára még elég. Aztán meg kérünk árajánlatot a faházak
kivitelezésére, és ha már látjuk, mi mennyi, akkor gondolkodhatunk
azon, honnan tudunk forrást bevonni.
– Így semmi megtakarításunk nem marad – aggodalmaskodott
Olga. – Két gyerekkel és a banki hitellel a nyakunkban nem vagyok
valami túl nyugodt, hogy nem lesz tartalékunk.
– A kertből szinte önellátók vagyunk. És ha hamar beindulunk,
néhány hónap múlva már jöhetnek a késő őszi és a téli vendégek. Vagy
vadászok. Na, ők most jutottak az eszembe.
Olga derűsen felnevetett. Már attól is jókedve volt, hogy újra
lelkesnek hallotta a férjét. Bárhogy is alakuljon, valójában ez jó cél az
életükben, amiért most megéri újra küzdeni és aktívan tenni.
A mélypont után a házasságuknak és nekik személy szerint is épp
erre volt leginkább szükségük.

***

– Na, végre kész lett ez – mondta Tolja oroszul, miközben az apja kezét
fogva mellette szökdelt a hátsó udvarban lévő melléképület felé, amit a
régi tároló lebontását követően építettek.
A négyzet alakú, sátortetős épület valójában egy nyári konyhának,
egy szerszámos tárolónak és a garázsnak adott helyet. A tároló részben
a kerti szerszámok mellett kapott helyet a benzinmotoros generátor és a
jól zárható fém fegyverszekrény is, benne az orosz gyártmányú dupla
csövű sörétes vadászpuskával. Alexnek nem volt sem vadászvizsgája,
sem fegyvertartásra engedélye, de mikor Dima megtudta, hogy
elköltöznek vidékre, ajándékba szerzett neki egyet. Azt mondta, hogy
legyen a háznál egy puska, mert kint az erdőben bármikor hasznát
veheti. Valamint azt is elmondta neki, hogy nagyon becsülje meg, mert
meglehet, hogy a tapétát lecseréli, meg a falat a szoba és a konyha közt
kibontja, a tetőteret átalakítja, és a kocsiját is gyakran eladja, de egy
ilyen orosz gyártmányú vadászpuska örök.
Mivel Olga hallani sem akart arról, hogy a házba fegyvert vigyenek
be, ezért a szekrény és a sörétes puska is a tárolóban kapott helyet.
Immáron szépen nyírt fűben lépkedtek. Lábuk alatt egy kis gyík
szaladt a sűrűbb aljnövényzet felé, biztos menedéket keresve. Amikor
kettesben voltak, Alex mindig magyarul beszélt a fiával. Azt szerette
volna, ha Tolja anyanyelvi szinten beszéli a magyar nyelvet is. Úgy
érezte, hogy a legfontosabb értékek egyike, amit a gyerekeinek adhat,
hogy Lev Tolsztoj nyelve mellett ismerik Arany Jánosét is.
– Apu, nézsd! Kizs gyík! – ujjongott Tolja most magyarul kiabálva
a szavakat, és kiszabadította apró kezecskéjét
Alex méretes tenyeréből. Fejét leszegve, lábát ügyesen szedve
iramodott a gyík nyomába.
Mindketten laza pólót, rövidnadrágot és strandpapucsot viseltek. A
nap magasan a fejük fölött járt, onnan tűzött le rájuk.
– Ne bántsd a kis gyíkot, Tolja! – kérte az apja.
– Csak megnézsem. Jó?
– Ha megfogod, leszakad a farka.
– Ó! Miért?
– Hogy el tudjon menekülni. De aztán a gyík farka egyszer az
életben még visszanő.
– Hogy legyen neki farka?
– Így van.
– Egyzser?
– Igen, csak egyszer.
– Már nem látom – állapította meg a kis Tolja, némi
csalódottsággal a hangjában.
– Elbújt.
– De hová?
– Valahol ott van a fűben, vagy az is lehet, hogy beszaladt egy
bokor alá.
– Azsért szaladt el, mert fél tőlünk, igazs?
– Persze hogy fél. Azt hiszi, hogy bántani akarjuk.
– De nem akarjuk. Ó! Zsehol nem látom.
– Majd fogod még eleget látni – borzolta meg pajkosan Tolja haját
Alex.
 – Menjünk vezsetni, apu! – kérte Tolja, és újra megfogta az
édesapja kezét.
– Menjünk.
Azzal folytatták az útjukat az új melléképület felé, amelynek a ház
felé eső oldalán egy dupla szárnyú kapu nyílt, mögötte kellemes
hűvösben pihent Alex terepjárója.
Odabent enyhe benzinszag terjengett, mivel Alex a hátsó sarokban
két húszliteres kannában tárolta a benzinmotoros generátor
üzemanyagát. A generátort arra az esetre szerezték be, ha egy nagyobb
hóviharban leszakadó elektromos vezetékek miatt hosszabb időre
áramellátás nélkül maradnának.
Amikor kiköltöztek a dácsába, kénytelenek voltak eladni a Volvót
is, és egy olcsóbb és korosabb autót venni. Alex sokáig válogatott a
jelentősen beszűkült lehetőségek között, mire végül egy jó állapotban
lévő, tizenkét éves Toyota Rav4-re esett a választása. A döntésben
végül az is szerepet játszott, hogy az utak állapota eleve hagyott
kivetnivalót maga után, valamint a dácsához vezető kis erdei dűlőút
nagyobb eső után erősen felázott, és terebélyes víztócsák is nehezítették
a bejutást.
– Ezs kék. Igazs, apu? – Tolja szemlátomást izgalomba jött, ahogy
a kocsihoz értek. Alex kinyitotta az ajtót, és besegítette a fiút a volán
mögé.
Tolja szeretett a terepjáróba ülni, és ott elidőzni kicsit. A
kormánykerékkel játszott, és hangosan berregett hozzá. Lába nem érte
el a pedált, csak lógott a levegőben.
– Igen, ez kék.
– Lehetne fehér izs.
– Lehetne, de nem az.
– Vagy pirozs.
– Igen, az is lehetne.
– De neked a kék kocsi tetszik, igazs, apu?
– A fekete jobban, de ez most kék. És így is szép.
– Ülj be te izs, apu! – kérte Tolja az édesapját.
Alex belegyezően bólintott, és már épp elindult, hogy megkerülje a
terepjárót, amikor a nyitott garázsajtón át beszűrődő fényben egy testes
férfi árnyékba burkolódzott alakja bukkant fel. Olyan volt, akár egy
megbonthatatlan gránittömb.
 – Mindjárt jövök – szólt be az utastérbe Toljának. – Vezess addig!
Alex hunyorogva nézte a széles vállat és a rajta ülő, vastag
bikanyakat. Ahogy hozzászokott az ellenfényhez, nemcsak az ismerős
arc kezdett körvonalazódni, de az álnok, szinte bántóan figyelő
mészfehér, zavaros tekintettel is szembetalálta magát. Alexnek hideg
verejték csörgött a gerince mentén a vak szempár látványától.
– Ezt mégis hogyan képzeled? – szakadt fel remegő hangon
Alexből. – Mit keresel itt?
A hívatlan vendég megpróbált mosolyogni, ami sokkal inkább egy
vicsorgásnak sikeredett.
– Így kell üdvözölni egy régi barátot? – kérdezte Bogdán.
– Mi nem vagyunk barátok – mondta Alex, azzal kilépett a
garázsból, próbálva ezzel a látogatót is hallótávolságon kívülre vonni.
Nem szerette volna, ha a moszkvai alvilág uzsorásának pénzbehajtóját
a fia is meghallja. Azt pedig még inkább próbálta elkerülni, hogy
Toljával szóba elegyedjen. Csak megrémítené a gyereket.
Ahogy verőember utánafordult, Alex láthatta a szűk fekete farmert
és a sötétkék pólót, ami megfeszült a sziklaméretű mellkason és a
rönknyi vastagságú karon. A pólóról egy vérző, sárga smiley-fej
vigyorgott rá. Alex soha nem szerette az emojikat, ez a vérző ábra
pedig kimondottan rossz érzést keltett benne. Viszont Bogdán
szemlátomást büszkén viselte magán.
– Mit akarsz? – szegezte Alex a kérdést a férfinek.
– Nem kell rögtön megijedni!
– A legutóbbi találkozásunk alapján nekem erről más véleményem
van.
Bogdán lassan csóválta a görögdinnye-méretű fejét, és szánakozva
pillantott Alexre.
– Be kell vallanom, az valóban nem sikerült túl barátira.
– Mit akarsz? Nekünk már semmi dolgunk egymással!
– Na, csak ne hamarkodjuk ezt el! – emelte fel figyelmeztetően
vaskos úját Bogdán.
– Szeretném, ha azonnal eltűnnél az udvaromról, és nem jönnél ide
vissza többet! – Alex arcán nyugtalanság árnya futott át. Karját
keresztbe fonta a mellkasa alatt, úgy nézett a nyomasztó felemás
tekintetbe.
 – Tegyük ezt azért helyre! – javasolta Bogdán, és olyan megrovón
szegte fel az állát, mintha a bírói pulpitusról nézne le a vádlottra. – Ez a
dácsa nem a tied, hanem az asszonykádé. Aztán, ha még inkább
pontosítani akarjuk, akkor nem is a nődé, hanem Szlaváé. Hiszen a
tartozásodat még mindig nem egyenlítetted ki.
– Ezt az ügyvédeim intézik… – kezdte Alex, csakhogy Bogdán
emelt hangon félbeszakította.
– Te kutya! – Bogdán megbökte Alex mellkasát. – Senkit nem
érdekelnek a szaros ügyvédeid. Azt hitted, ezzel majd lerázhatsz
minket, és nem kell rendezni a tartozásodat? Hát nagyon tévedsz, ha ezt
hiszed!
– Kihívom a rendőrséget, ha nem tűnsz el! – közölte Alex. Próbált
határozott maradni, de közben a térde remegett a félelemtől, és a hangja
is elvékonyodott.
Bogdán a szemöldöke lassú felvonásával válaszolt a kérésre,
miközben egy arcizma sem rezdült.
– Ezt az ügyet már lezártuk – magyarázta Alex. – Eljöttünk
Moszkvából, magunk mögött hagytunk mindent. Az előző életünket
elengedtük. Nincs semmi, ami odakötne. És nem maradt semmink.
Mindenünket elvesztettük. Miért nem hagytok élni? Csak ez a dácsa
maradt. Rossz üzleti döntéseket hoztam, sajnálom. Ez lett a vége.
– Azt hiszem, nem érted – mondta Bogdán. – A fedezetnek
felajánlott üzletrészed már nem is volt a te tulajdonod, hiszen
eltékozoltad vagy elsikkasztottad a céged pénzét, és az üzlettársadra
kellett írnod, hogy ne a sitten kényeztessék a segged naphosszat. A
Mercedest meg eladtad az orrunk elől. A dácsát pedig az ügyvédeid
bevédték, és perre vitték, mert nem a tulajdonos rendelkezett róla. Ezt
hívod te a tartozásod rendezésének?
Alex hirtelen nem tudott mit mondani. Soha nem hallotta még
Bogdánt ennyit beszélni, és igazság szerint voltak kétségei afelől, hogy
egyáltalán a férfi jól összeszedett kerek mondatokban képes
kommunikálni.
– Odaadtam a luxuslakást, és törlesztettem készpénzben is –
válaszolta végül. – De képtelenség, hogy a dácsáról lemondjunk.
Próbálja már megérteni Szlava is a helyzetem!
– Nos, Szlava nem egy jótékony szervezet. Nem oszt ingyen
ebédet. Ő egy üzletember.
 – És mit akartok? Talán megöltök?
– Nyugalom! – csitította Bogdán Alexet. – Szlava üzent neked. Van
egy ajánlata a számodra.
– Milyen ajánlat?
Alex már előre félt attól, amit hallani fog, de közben mégiscsak
gyűlt egy kis remény a mellkasában.
– Fizetsz két vagy három részletben még kétszázötvenezer dollárt,
és megtarthatjátok a dácsátokat. Valóban szép itt. Megértem, hogy
szeretnétek itt maradni. Szlava pedig megadja ennek a lehetőségét.
– Nem tudok fizetni.
Bogdán csípőre tett kézzel, teátrálisan elhúzva a száját nézett
körbe. Elismerően fintorogva bámult a ház hátsó bejárata felé.
– Szépen kicsinosítottátok ezt a kis dácsát – jegyezte meg némi
fura morgás kíséretében, és Alex azonnal megértette, hogy mire céloz.
– A feleségem banki hitelt vett fel, hogy legalább itt ki tudjuk
alakítani az otthonunk. A pénzből semmi nem maradt, és nekem nincs
munkám. Nehéz elhelyezkedni az én koromban.
Bogdán halkan felkacagott, majd barátságosan megpaskolta Alex
arcát.
– A te korodban jobban kellene vigyáznod magadra és a
családodra. Könnyen érheti az embert baleset így elzárva a világtól.
– Ne fenyegess, mert megbánod! – tört fel Alexből önkéntelenül.
Ez volt az egyetlen, amit helyénvalónak és kellően hatékonynak
érzett a védelmük érdekében. És ezen a ponton olyan erővel tört fel
belőle az életösztön és a családja védelmére hivatott harci szelleme,
akár a legtisztább forrásvíz. Izgatott bizsergés lett rajta úrrá, és vette át
a helyét a félelemnek. Nem akart meghunyászkodni, nem akart
menekülni, és nem akart egy életen keresztül a bűnöző uzsorások
markában lenni. Minden idegszálával azt tudatosította magában, hogy
ha kell, készen áll végezni a vele szemben álló monstrummal. Ha nem
hagynak neki más választást, akkor megöli, és nem hagyja, hogy a
családját fenyegessék.
– Nocsak, milyen harcias lettél hirtelen! – gúnyolódott Bogdán, és
Alex látta, hogy már nem is őt nézi, hanem a garázsbejáratnál követ
valamit a tekintetével.
Tolja volt az. Megszeppenve, szorosan az apja combjához bújt.
 – Mi van, öcsi? – kérdezte Bogdán vicsorogva. Bárhogy próbálta,
nem igazán ment neki a természetes mosolygás. Ennek hatására pedig
olyan ábrázata lett, amitől bárki hidegrázást kapott volna.
– Semmi – válaszolta Tolja immáron oroszul, és az apja oldalába
fúrta az arcát.
– Menj el! – kérte Alex barátságos hangnemet megütve. – Nem
kérem többször, hanem hívom a rendőrséget.
Bogdán egykedvűen megvonta a vállát, majd hátat fordítva
Alexnek tett néhány lépést. Megállt egy ponton, és visszafordulva
Toljához szólt.
– Aztán mi leszel, ha nagy leszel, kisöreg?
– Kamionsofőr – válaszolta Tolja félszegen.
– Remélem, megéled – mondta Bogdán, majd Alexre szegezte a
tekintetét. – Kétszázötvenezer! Hamarosan jelentkezem.
Azzal Bogdán a ház mellett kicammogott az erdei útra, ahol
bepréselte magát a Mercedes terepjáróba, és elhajtott.
Alex még állt néhány percet Toljával a lábánál, nézte a földúton
kavargó porfelhőt, amit a terepjáró hagyott maga után, majd bezárta a
garázsajtót, és bevitte a fiát a házba.

***

Aznap kora este az egész család a dácsa központi helyén, a nappaliban

és az étkezőben volt. A két helyiséget a felújítás során egybenyitották,
és a magas mennyezeten egy boltív ívelt át a két tágas élettér között. A
nappaliban felújított régi bútorok, vastag, puha szőnyeg, széles kanapé
párnákkal és hangulatos világítás nyújtott kényelmet. Az étkezőben a
nappali és a konyha közt egy széles, nehéz fenyőfa asztal uralta a teret.
Körülötte faragott faszékek sorakoztak, bordó színű, párnázott
ülőlappal.
Tolja a dívány párnái közé süppedve egy régi orosz mesefilmet
nézett, míg Irina a kis játék babakocsiban igazgatta el a dús hajú
műanyag babáját, majd dünnyögve tolta körbe a dohányzóasztal
mentén. Néhány kör után leguggolt a baba mellé, és azt játszotta, hogy
egy kis tányérból a műanyag kiskanállal enni ad a babának.
Fáradhatatlanul kanalazta a szájába a semmit.
 A konyhából sült szalonna és rántotta illata terjengett. Már túl
voltak a vacsorán, és Olga tányérokat pakolt a mosogatóba. Alex
segített neki leszedni a vacsora utáni terítéket.
– Ki volt a látogatód délután? – érdeklődött Olga anélkül, hogy
felpillantott volna a mosogatóból. Megnyitotta csapot, és a kézfejét a
víz alá tartva ellenőrizte a hőfokot.
– Hogy mi? – kérdezett vissza Alex, mint aki nem értette jól a
kérdést, de valójában csak próbált időt nyerni magának a válaszadás
előtt.
Ki kellett találnia valami hihetőt. Azt még Bogdán távozása után
eldöntötte, hogy nem mondhatja el Olgának az igazat. Nem beszélhet
neki arról, hogy Szlava újra felbukkant az életükben, és nem hagyja
őket nyugodtan élni. Nem beszélhet róla neki, nem zaklathatja fel ezzel.
De most, hogy így rákérdezett, hirtelen olyan egyértelművé vált, hogy
meg kell vele beszélnie. El kell mondania az igazat. Csak valahogy
nem volt elég lelkiereje hozzá. Inkább menekült. Amíg nem beszélt
róla, addig nem kellett szembesülnie az elkövetett hibáival, ahogy már
a gondolatától is rosszul volt, ha arra gondolt, hogy Olga szembesíteni
fogja vele.
– Napközben volt nálunk egy férfi – mondta Olga. – Te beszéltél
vele.
– Láttad?
– Nem. Csak Tolja mondta, hogy beszéltél egy bácsival a
garázsban.
– Csak egy erdőbirtokos volt. Itt van erdője a környéken. És bejött
megnézni a dácsát, mert látta, hogy már jó ideje újra mozgás van.
– És tetszett neki?
– Ja. Azt hiszem.
Olga női megérzései olyan pontosan működtek, mint egy
atomreaktor biztonsági jelzőberendezései. Csörömpöltek a tányérok,
ahogy a mosogatóba engedte őket. Elzárta a csapot, és megtörölte a
kezét egy gyűrött konyharuhában.
– Mi történt, Alex?
– Semmi.
– Ugye elmondanád nekem az igazat, ha valami baj lenne? Azok
után, ami történt, amin közösen átmentünk… Nem teheted meg, hogy
kizársz a dolgaidból és titkolózol. Ha megint későn szólsz, már nem
leszünk képesek közösen sem elhárítani egy újabb krízist. Még egyszer
nem fog menni, csak ha időben lépünk. Tehát?
Alex két bögrét vitt a mosogatóhoz, és Olga kezébe adta, majd
hátat fordítva a konyhapultnak, derekát a munkalapnak támasztotta. A
cipője orra előtt bámulta a tölgyfa padlót, úgy válaszolt.
– Bogdán volt az. Szlava embere.
Olga elhűlve kapta a mellkasához a kezét.
– Az a férfi, aki annak idején olyan csúnyán helybenhagyott? Te jó
ég, Alex!
– Nem hagyott helyben csúnyán, csak eltörte az orrom. Megütött
egyszer. Ennyi történt.
– Hagyjuk most a férfi önérzeted, kérlek! Mit akart az a disznó?
– Mégis mit gondolsz? Pénzt. Pénzt akart.
Olga az étkezőasztalhoz támolygott, és lehuppant az egyik székre.
Arcát a tenyerébe temetve csóválta a fejét.
– Soha nem lesz ennek vége? – kérdezte az ujjai közé suttogva a
szavakat.
– Mondtam neki, hogy hagyjanak minket békén. Nem kaphatják
meg a házat, és ezt ők is tudják. Törvényesen nem.
– És gondolod – emelte fel a fejét Olga –, ha idejött ennyi idő után,
akkor lemondanak róla? Vagy szerinted megrémít egy bűnszervezetet,
hogy törvénytelen eszközökkel, erőszakkal vegyék el a tulajdonunkat?
– Nem tudom már, mit higgyek. De meg fogom oldani.
– Hogyan? Hogyan oldod meg ezt, Alex? – Olga a füle mögé
simított egy fekete hajtincset. – Nem hagyhatjuk, hogy a gyerekeinket
bántsák!
Alex szinte odaugrott Olgához, és lába elé térdelt. A nő kezét a két
tenyerébe fogta, mintha csak egy kis törékeny madárkát akarna
megóvni.
– Megtalálom a módját. Hinned kell nekem. Megoldom! Soha nem
hagynám, hogy veszélybe sodorjanak minket és fenyegessék a
gyermekeinket. Soha!
Olga a fejét csóválta.
– Csak akkor lesz tőlük nyugtunk, ha átadjuk nekik a dácsát, vagy
ha fizetünk nekik. Én így gondolom. És te is tudod, hogy csak ez a két
megoldás van. Csakhogy én már képtelen vagyok innen is
továbbköltözni, Alex! Képtelen vagyok.
 Olga szeméből kicsordultak a könnyek, melyeket a kézfejével
törölt le kipirult arcáról.
Egyik pillanatról a másikra vált minden újra kiszámíthatatlanná, ő
pedig már nem érzett magában erőt ahhoz, hogy a kilátástalanságban
kapálózzon.
 9.

MOST

– A feleségének beszélt aztán a Fejnélküli Emberről?

– Miután a házban is láttam, amit ki szerettünk volna bérelni? –
kérdezem.
– Igen – bólint a férfi az íróasztal túloldalán. – Végül is valami
magyarázatot kellett neki adjon, hogy miért nem költöznek oda
mégsem.

***

Amikor hazaértem, azonnal Olgához mentem a hátsó udvarba. A dácsa

mögötti tárolónál rendezgette a kis műanyag ládákat, amikbe általában
a friss gyümölcsöket és zöldségeket szedte.
A házzal kapcsolatban előadtam neki, hogy rossz érzésem volt
odabent, és azt is, hogy vért láttam a lépcsőn. A Fejnélküli Emberről
továbbra sem beszéltem neki. Még mindig jobbnak láttam, ha nem
zaklatom fel a kelleténél jobban. Így is biztosra vettem, hogy a hír, amit
a dokival kapcsolatban közlök vele, azonnal a padlóra küldi. Totális
kiütés lesz számára.
De megint az történt, hogy sokkal jobban fogadta, mint ahogy arra
számítottam.
– Mondd, hogy nem ment el az eszem! – kértem Olgát őszintén.
– Persze hogy nem ment – mondta, és maga elé nyújtotta a karját.
Remegett a kézfeje. – Nézd! Még a kezem is reszket. Őrület ez az
egész!
– Hát az.
– És nem lehet, hogy az asszony, akivel beszéltél, téved? – vetette
fel, miközben átsétált a kerti csaphoz, és megmosta a kezét. Én
hűségesen követtem.
– Hogyan tévedhetne?
 – Úgy értem, hogy valamit lehet, csak félreértett. És az orvos nem
is halt meg. Nem tudom, talán csak kórházban ápolták az agyvérzés
miatt, és közben úgy alakult, hogy gyermekeihez költözött a biztonság
kedvéért, és a házat meg eladták.
Az alsó ajkamba harapva csóváltam a fejem.
– Sajnos ez kizárt – mondtam.
– Ugyan miért? Életszerű. Nagyon is. Főleg, ha azt vesszük, hogy a
mérleg másik serpenyőjében az van, hogy egy rég halott ember
szelleme járt nálunk tegnap, aki ráadásul nagyon is valóságosnak tűnt.
– Az a helyzet, hogy miután eljöttem a doki házától, mentem egy
kört a faluban, és megállítottam néhány embert, akiket az utcán
találtam. Mindenkitől érdeklődtem az orvos felől.
– És ugyanazt mondták, mint a háznál az asszony? –Láttam, hogy
Olga szemében kialszik a remény utolsó, apró kis szikrája.
– Pontosan – bólintottam. – Azt mondták, hogy Szergej Maksudov
doktor már nem él. Másfél éve meghalt agyvérzésben. Basszus, Olga,
még a temetőbe is kihajtottam, és megkerestem a sírját! Ott álltam a
sírköve előtt, ahogy ő állt itt tegnap a teraszunkon.
– Én már nem tudom, mit mondjak – guggolt le Olga, és arcát a
tenyerébe temette. Azt hittem, sírni fog, de nem maradt ebben a
kényelmetlen helyzetben sokáig, hanem felegyenesedett, és elindult a
dácsa felé. – Ez azt jelenti, hogy az egész ház egy kísértetjárta hely. A
ház teszi ezt velünk?
– Azt hiszem, igen.
– És közben el sem tudunk költözni, mert máshol is ugyanezt
találjuk. Mégis, ennek mi értelme, Alex?
– Nem tudom, de mindent megteszek, hogy megtudjuk. Már arra is
gondoltam, hogy mindezt azért csinálja, hogy ne tudjunk elköltözni.
– A fenébe is, Alex! – csattant fel Olga. – Észrevetted, hogy úgy
beszélünk róla, mintha élne? Ez egy dácsa, nem egy élőlény. Bár
tölgyfából van, de mégis. Túlzás lenne azt hinni, hogy lelke van.
– Vagy ha van is neki, az gonosz – jegyeztem meg. Ezzel a
kijelentésemmel sikerült is Olgát teljesen kiakasztanom.
– Na, hagyjuk! Jó? – kérte megadóan, felemelt kézzel, aztán
beviharzott a házba a hátsó bejáraton. Mentem utána.
 Odabent alig helyezkedtem el a nappaliban a laptopommal, amikor
az emeletről meghallottuk Tolja segélykérő kiabálását, ahogy dörömböl
a szobája ajtaján.
Olgával gyors pillantást váltottunk, és egy emberként rohantunk fel
a lépcsőn a fiunk szobája elé.
Próbáltam kinyitni, de nem sikerült. Bárhogy rángattam az ajtót a
keretben, és akárhogy feszültem neki a zárnak, az ajtó nem adta meg
magát. Zárva maradt, miközben hallottuk, hogy Tolja odabentről
próbálkozik.
– Apa! Anya! – kiabálta az ajtó mögül. – Segítsetek! Nem nyílik!
Segítsetek! Kérlek!
– Nyugi, Tolja! – csitítottám, miközben magam is egyre izgatottabb
lettem, és ezt valószínűleg ki is érezte a hangomból. – Kinyitom, csak
nyugi!
– Apa, van itt valaki a szobámban! Nyisd ki! Kérlek! Meghalok!
Apa! Anya! Van itt valaki!
A szívem meg akart szakadni. Az ajtónak teljes erőből
nekifeszültem vállal, majd ütöttem az öklömmel, amikor az elfáradt, a
tenyeremmel csapkodtam, és közben rugdostam is.
A fiam továbbra is a saját szobája fogságában volt.
– Az ablak sem nyílik, apa! Segítsetek. Van itt valaki velem a
szobámban! Te jó ég!
– Ki van ott, kisfiam? Ki van ott? – kérdeztem.
Időközben Irina is előbújt a szobájából, és az anyja lába mellé
szegődött. A lányom Olga nadrágjába kapaszkodott, és mindketten
hangosan zokogtak a félelem és a kétségbeesés gyötrő elegyétől.
– Segíts a fiunknak, Alex! Hozd ki a gyereket onnan! –könyörgött
Olga kipirult arccal.
– Azt teszem! Ne idegesíts! Inkább hozz nekem egy kalapácsot
lentről! Vagy bármit, amivel leverhetem a zárat.
Miközben Olga lefejtette magáról Irina kezét, hogy elindulhasson a
földszintre, az ajtón túl síri csönd állt be a szobába. Mintha Tolja
hangját és az ajtóval való küzdelmének robaját egy szempillantás alatt
elvágták volna.
– Most meg mi történt? – nézett rám Olga tanácstalanul. – Alex,
mondj valamit, kérlek! Mi történik odabent? Mi ez a csönd?
 – Nem tudom – válaszoltam, és ekkor egy halk kattanással az ajtó
résnyire nyílt. Habozás nélkül tolakodtam be a helyiségbe, arra
vigyázva, nehogy fellökjem a fiam, ha közvetlenül ott áll a túloldalon.
Odabent Tolja a szőnyegen ült magába roskadva. Lehajtott fejjel
sírt. Mellé térdeltem, és magamhoz öleltem. Éreztem a sós
könnycseppeket az arcán.
– Itt vagyunk! Semmi baj! – mondtam, és én is sírni kezdtem.

***

Nem sokkal később a nappali kanapéján ülve Tolja elmesélte, hogy épp
ki akart jönni a szobájából, hogy vizet igyon, de az ajtó megmakacsolta
magát, és nem akart kinyílni. Először csendben próbálkozott, de aztán a
szobában egyre melegebb lett, és az ajtó is felforrósodott. Ez már
egybeesett azzal, hogy én is hazaérkeztem, és a hangomat meghallva a
földszinten, segítségért kezdett kiabálni.
Nem sokkal később aztán szívó szörcsögést hallott a háta mögött,
és amikor megfordult, egy alacsony, izmos emberi alak állt a szoba
félhomályába. A kintről besütő napfény ragyogó narancsos körvonalat
rajzolt köré, amitől csak még sejtelmesebb és félelmetesebb volt. Tolja
azt mesélte, hogy a szobájában felbukkanó alaknak nem volt feje, csak
a nyelve lógott ki a nyakából.
Tudtam, hogy nekem is színt kell vallanom.
– Nem lehet, hogy megvolt az alsó állkapcsa? – érdeklődtem.
Persze a részletek nélkül is nagyon jól tudtam, hogy ugyanazt az alakot
láttuk mindketten.
Tolja megdörzsölte a homlokát, és megpróbálta felidézni a
látottakat.
– De igen – válaszolta. – Azt hiszem, megvolt. Hidd el, hogy
szörnyen nézett ki! Nem pánikoltam volna, ha nem így van. Tényleg ott
volt ez a valami a szobámban.
– Tudom – mondtam, és megveregettem a vállát. Tekintetem lassan
az L alakú kanapé rövidebb végében ülő Olgára vánszorgott. – Az a
helyzet, hogy én is láttam már a házban ezt az alakot.
– Jézusom, apa! – ugrott fel Tolja a helyéről.
– Ülj vissza! – kértem.
– Miért nem szóltál erről, apa?
 – Ülj te, Tolja! – utasította az anyja határozott hangon.
Tolja a fejét csóválva huppant vissza mellém a kanapéra.
– Sajnálom. Tényleg. Tudom, hogy szólnom kellett volna, de nem
akartalak benneteket megijeszteni vele. Így is épp elég rémisztő volt,
ami történt.
– Legalább nekem elmondhattad volna – vetette közbe Olga.
Kiéreztem a hangjából, hogy csalódott bennem, de közben bíztam
abban is, hogy valahol a lelke mélyén megérti a döntésemet.
– Akartam.
– Mikor?
– Nem tudom. Később. Vártam egy jobb pillanatot. Annyira
nyakunkba szakadt most mindent. A jelek a testeteken.
– Tudod, mit nem értek? – szegezte nekem a kérdést Olga.
– Micsodát?
– Hogy lehetséges, hogy rajtad nem jelentek meg ezek a
hegesedések a bőrödön? Sehol.
Megvontam a vállam, és úgy kezdtem az alkaromat vizsgálni,
mintha még soha nem láttam volna.
– Nem tudom. Ezen még én sem gondolkodtam. Valóban érdekes.
– A gyerekeken is van, és rajtam is. Ha lenne már valamilyen kis
háziállatunk, le merem fogadni, hogy rajta is lenne. Te mire vagy
immunis? Vagy mi mire nem vagyunk?
– A szellemekre – próbáltam elviccelni, de csak én kuncogtam
halkan magamban.

***

Kora délután a teraszon iszogattam a délutáni kávémat. Próbáltam

kigondolni, hogy mégis milyen megoldással állhatnánk elő, hogy a
dácsát legalább átmenetileg elhagyjuk. Ahogy sorba vettem az eszembe
jutó lehetőségeket, Olga jött ki hozzám, és beinvitált a házba.
– Mi az? Mi történt? – kérdeztem, és letettem a kávéscsészét a
hintaágy mellé a padlóra.
– Meglátod. Csak gyere! – A csuklómat fogva irányított maga után.
Odabent besétáltunk egészen a lépcsőfeljáróig.
– Érzed? – kérdezte a levegőbe szagolva.
– Micsodát? – Beleszagoltam a levegőbe. – Füstszag van.
 Olga bólintott, és bement a konyhába, ahol a tenyerét néhány
pillanatig a falra tapasztotta. Csöndben figyeltem, és nem mozdultam
az előtérből.
– Enyhe füstszag terjeng, és melegek a falak – magyarázta,
miközben belépett a nappaliba, és ott is megismételte az előbbi
mozdulatot. Tenyerét a falra szorítva nézett rám. – Mindenütt, Alex. A
konyhában, az előtérben, a nappaliban és fent az emeleten is.
Ellenőriztem.
– Mi a csuda akar ez lenni? – kérdeztem, és felléptem két
lépcsőfokot, hogy a lépcsőfeljáró mellett én is a lambériára tegyem a
kezem.
– Nem tudom, Alex, de ez nagyon nem jól van így. Ezzel valamit
kezdeni kell.
Visszaléptem a lépcsőről, és csípőre tett kézzel néztem körbe a
tágas beltérben.
– Holnap elmegyünk – jelentettem ki.
– Mégis hová mehetnénk?
– Bárhová, de itt a dácsában nem maradhatunk tovább. Pakoljatok
össze a gyerekekkel! Csak a legfontosabb holmikat vigyük most
magunkkal, aztán majd visszajövök a többi dologért, ha végleges helyet
találtunk magunknak.
– Van terved, Alex? – kérdezte Olga.
– Ha kell, addig megyünk, amíg nem érezzük magunkat
biztonságban. Ahol a közérzetünk újra jó lesz, ott keresünk egy kis
apartmant, és kivesszük néhány hétre vagy hónapra.
– Nincs elég megtakarításunk – emlékeztetett Olga a vitathatatlan
tényre.
– Annyi van, hogy akár két hónapot ki tudjunk egy apartmanra
fizetni.
– És mi lesz utána?
– Csak az számít, hogy innen elvigyük a gyerekeket. Biztonságos
helyre kell menni. Itt nem maradhatunk. Aztán úgyis lesz valahogy.
Kialakul. Küldhetünk ide papot, hogy tisztítsa meg a házat. Közben
meg vállalok alkalmi munkákat. Megleszünk.
– Eddig is meg volt a ház szentelve. A papok mást nem tudnak vele
kezdeni, mondtam már.
 – De valahol biztosan találunk ördögűző papokat. Olvastam erről
is. Vagy jók lehetnek szelleműzők, látók is, akik el tudnak küldeni ártó
szellemeket.
– Letelik a nyolchetes nyári szünet, és a gyerekeknek kezdődik az
iskola. Nem utazhatunk úgy, mint a vándorcirkuszosok. Nem vehetjük
ki őket az iskolából.
– Majd akkor, ahol letelepedünk, ott beíratjuk őket a környéken.
Aztán ha vissza tudunk ide jönni, akkor majd újra itt fognak járni.
Olga odajött hozzám, és átkarolva a derekam hozzám bújt. Fejét a
mellkasomra hajtotta, miközben átöleltem.
– Félek, Alex – suttogta. – Mi lesz így velünk? Mi lesz az
álmainkkal?
Az arcom a hajába fúrtam, és apró puszikkal halmoztam el a feje
tetejét. Abban reménykedtem, hogy nem érzi meg az arcomon
végigfutó és a hajára hulló könnycseppeket.
Soha senkit nem szerettem úgy, mint Olgát. Ő és a gyerekek adtak
igazi értelmet az életemnek. Miattuk akartam életben maradni a
legnagyobb válságban is. Értük tettem mindent. Sok hibát követtem el.
A pénz, a hatalom és a könnyűvérű nőcskék egyéjszakás szerelmének
ígérete évekkel korábban megszédített. Elvesztettem a józan
ítélőképességem, nem volt meg a kontroll, és az, hogy abból a
magasságból csak a földre estem, és nem egy feneketlen kút sötét
mélyére, kizárólag Olgának volt köszönhető. Mert ott volt mellettem
minden helyzetben. Bármit megadtam volna, hogy visszahozzam az
elrontott éveket, és megváltoztassam a rossz döntéseket. Csakhogy a
múlt megmásíthatatlan, és hálát kell adni, hogy létezik, hiszen azért
van, mert emlékeztetnie kell arra, hogy a jelen máshogy is alakulhat.
– Sajnálom, hogy nem léptem azonnal – suttogtam Olga hajába. –
De ezután minden másképp lesz. Nem szemlélhetjük tétlenül a sorsunk
ilyen jellegű alakulását. Nem ragaszkodhatunk ehhez a dácsához, ha
közben a dácsa az életünkre tör.
– Tudom, tudom. És igazad van, innen mennünk kell! Ebben a
helyzetben már, akárhol kötünk is ki, csak jobb lehet. Megyek, és
szólok a gyerekeknek, hogy kezdjenek pakolni.
– Most csak a legszükségesebbet! – ismételtem el újra. – Majd
megvár itt a többi holmi is.
 Éreztem, hogy nem menekülhetünk el csak úgy a dácsából.
Bárhova is mennénk, követne az árnyéka. Mégis, legalább meg kellett
próbálnunk elszakadni tőle.

***

Mióta azok az első lövések felriasztották álmából az egész családot, és

felfedeztük a vérfoltokat az előtérben, most először éreztem azt, hogy
jó irányba tudjuk kormányozni a sorsunkat. Jó érzéssel és
megnyugvással töltött el, hogy meghoztam ezt a döntést, és fontos volt,
hogy Olga ebben is támogat. Tisztában voltam vele, hogy milyen nehéz
lehet ez neki. Egy nőnek, egy anyának, akinek a legfontosabb lenne a
kiszámíthatóság és a biztonság, hogy nyugodt, élhető fészket tudjon
biztosítani az egész családnak, miközben ő adja a motivációt és a
hátországot a férfinek is, Olgának lassan nem marad más, csak a
félelem és a bizonytalanság. Bárhogy győzködtük magunkat korábban
az ellenkezőjéről, a dácsában nem maradhattunk.
Mire elérkezett a vacsoraidő, Olga és a gyerekek szépen bepakoltak
az utazáshoz. Két nagyobb és két kisebb fekete bőrönd állt egymásra
pakolva az emeleti közlekedőben.
– Azt kértem, csak a legfontosabbakat – emlékeztettem Olgát,
ahogy belebotlottam a rakásba.
– Csak ennyi bőröndünk van – közölte Olga, és ahogy megtörölte a
szemét, halvány csíkban elkente a szemfestéket az arcán. – De a
tisztálkodószereket és fontosabb használati dolgokat egy sporttáskába
pakolom. Meg kaját is el kell tennem az útra.
Láttam rajta, hogy zaklatott. Minden igyekezetével azon volt, hogy
a legjobbat hozza ki ebből a váratlan helyzetből, és most is minden
energiájával és szeretetével azért igyekezett, hogy összetartsa a
családot.
Lágyan megfogtam a csuklóját, és óvatosan magamhoz vontam.
– Édesem, nyugi! – mondtam elveszve a pillantásában, és
megcsókoltam. – Minden rendben lesz. Holnap reggel elmegyünk
innen.
– Tudom, csak… – Mély levegőt vett, aztán folytatta. – Szeretném,
ha minden zökkenőmentesen menne. Attól félek, hogy majd útközben
derül ki, hogy valami lényeges dologra nem gondoltam. Valami itt
marad, amire szükségünk lesz.
– Ha csak mi ketten ott vagyunk a kocsiban a két gyerekkel, akkor
már minden ott van velünk, ami igazán fontos az életben.
Tenyeremet az arcára tettem, amire válaszul ő szinte belesimult.
Hüvelykujjamat végighúztam az elkenődött szemfestéken. Közben
megláttam a szemében remegő könnyfátyolt, és a látvány szúrni kezdte
az én szemem is. A lelkem mélyére hasított a fájdalom. Magamhoz
öleltem, és hosszú, néma csöndben álltunk egymás karjában.
Meghitt összekapaszkodásunkban benne volt a közös életünk
minden gyönyöre és kudarca, felemelő pillanata és szívfájdalma.
A pillanat varázsát a szobája ajtajában megjelenő Irina törte meg.
– Én mindennel készen vagyok – közölte ragyogó arccal.
Miután kibontakoztunk egymás karjából, Olga odasietett a
lányunkhoz, leguggolt mellé, és megpuszilta.
– Ügyes lány vagy, kicsim!
– Mikor indulunk? – kérdezte Irina mezítláb topogva. Egy kis piros
nyári ruha volt rajta, mert amióta a falak melegedni kezdtek, egyre
nehezebb és forróbb volt a levegő az egész házban.
– Holnap reggel – válaszoltam Olga helyett.
– Akkor már csak egyet kell aludni, igaz, apa? – örült Irina.
– Igen, egyet – bólintottam mosolyogva.
Biztos voltam abban, hogy mi Olgával képtelenek leszünk lehunyni
a szemünket.

***

Tudván, hogy a felfokozott lelkiállapot és az utazás izgalma miatt

képtelenek leszünk aludni, úgy döntöttünk, hogy az éjszakát a gyerekek
is töltsék velünk, a mi hálószobánkban. Egyrészt így éreztük
biztonságosnak, mert nem akartuk őket már egy pillanatra sem szem
elől téveszteni, másrészt a ház többi helyiségéhez képest még mindig itt
volt a legelviselhetőbb a meleg. A hálószobánk falai kezdtek a
legkésőbb felmelegedni.
A gyerekek a nagy ágyra feküdtek, és meglepően hamar el is
aludtak. Mi Olgával az öblös fotelekbe süppedve, a nyitott ablak és a
nyitott szobaajtó enyhe légáramlatában ülve olvastunk. Végül Olga
szeme annyira elfáradt az olvasásban, hogy éjfél előtt nem sokkal ledőlt
az ágyra a gyerekek mellé, és behunyta a szemét. Nem sok kellett
hozzá, hogy ő is elaludjon. Lassan, egyenletesen lélegzett. Én így aztán
hol bennük gyönyörködtem kicsit, hol pedig a könyvemben olvastam
néhány oldalt.
Végül bármennyire is küzdöttem ellene, valamikor hajnalban
engem is elnyomhatott az álom.
Már pirkadt odakint, amikor két acélos durranásra ébredtem.
Azonnal megismertem a két egymás után leadott lövést, amit az első
reggelen hallottam. Néhány hét után csak most fordult elő újra, hogy a
dörgedelmes zaj vert fel minket az álmunkból.
Miközben összekaptam magam, és a fotelből felugorva az ágyhoz
siettem, már Olga is felült, és az épp ébredező gyerekeket kezdte
nyugtatni.
– Mi történt már megint? – nézett rám Olga rémült tekintettel.
– Csak a lövések – mondtam mindezt úgy, mintha azt mondtam
volna, hogy „semmi baj, csak a szomszéd kacsái jöttek át az
udvarunkra”. Igyekeztem leplezni a saját rémületemet, ami szinte
belém fojtotta a levegőt, és olyan erővel szorította a gyomrom, mintha
soha nem akarná már elengedni.
– Nagyon erős a füstszag. Nem érzed?
– De igen. Csak elpilledtem én is, és a lövések zajára ébredtem.
– Itt maradok a gyerekekkel – közölte Olga. – Lemész megnézni?
– Persze! – mondtam, azzal meg is indultam lefelé.
Az ajtón kilépve már láttam, hogy szürke, átláthatatlan füst
gomolyog felfelé az emeletre, tömören elöntve a lépcsőfeljáró körüli
teret.
Megrökönyödve mentem közelebb, de ahogy megláttam a
lépcsőfokokon felkapaszkodó forró lángnyelveket, azonnal
megtorpantam a felső lépcsőfoknál, és némi mérlegelés után
visszarohantam a hálószobába, magam mögött bevágva az ajtót.
– Ég a ház! – állítottam feldúltan. – Keress gyorsan pokrócot és
ruhákat! Bármit, amit az ajtó alá tömhetünk!
– Hogyhogy ég a ház? – Olgát annyira sokkolta a hír, hogy első
hallásra fel sem tudta fogni. – Az nem lehet. Képtelenség!
Az ágyról lehúzott takarót kezdtem az ajtó alá gyűrni.
– Menjetek a gyerekekkel az ablakhoz!
 Olga megragadta a síró Irinát, és az ablakhoz sietett vele. Tolja
közben leugrott az ágyról, és nekem segített az ajtó alatti rés
eltorlaszolásában, amihez a saját pólóját is levette, és odatömködte.
– Alex, mi lesz most? – kérdezte Olga, miközben Irinát szorosan
magához ölelte.
– Maradjatok az ablaknál, a levegőn! Nem tudom, hogy mennyi
ideig tudjuk a füstöt feltartóztatni! Maradjatok ott! – Úgy kiabáltam az
utasításokat, mint egy kiképzőtiszt. – Tolja, hozz vizet a flakonból!
Az ajtó előtt térdepeltem.
– Anya, meg fogunk halni? – kérdezte elfúló hangon Irina.
– Nem lesz semmi baj, kicsim. Ide nem tud a tűz bejönni –
nyugtatta Olga a kislányt, miközben az ő hangjából is kihallottam a
reményvesztettséget.
Az éjszaka kikészített ásványvizet, amit Tolja a kezembe nyomott,
végiglocsoltam az ajtó alatt, hogy benedvesítse az odagyömöszölt
takarót.
– Mi a helyzet odakint? – kérdeztem, miközben talpra ugrottam, és
az ablakhoz mentem.
– Hogy mi a helyzet? – kérdezte Olga.
Irinával együtt oldalra tereltem őket, majd a nyitott ablakon
kihajolva kinéztem az udvarra.
– Mi a fene történt, Alex?
– Nem látok kint semmit – válaszoltam.
– Kimegyünk az ablakon? – nézett rám Olga elkeseredve.
Újra kihajoltam, hogy felmérjem a lehetőségeket. A teraszunk
kiugró tetőszerkezete épp alattunk futott. Csakhogy legalább két méter
mélyen volt.
– Ugrani bajos lenne. Utána szinte biztosan legurulunk a tetőről a
földre. Az pedig végzetes lehet. De talán le tudok ereszkedni az
ablakban kapaszkodva, és utána segítek nektek is lemászni.
– Alex, az ég áldjon meg! Nem lenne jobb, ha te lennél akkor fent,
és te segítenél nekem innen leereszkedni? Aztán te elbírod Irinát és
Tolját is, és le tudod őket engedni.
Olgának ismét igaza volt, sokkal jobban felmérte a helyzetet, mint
én. Igazság szerint a félelmem, hogy mind odaveszünk a tűzben, már a
gondolkodásom is elhomályosította.
– Igazad van. Az lesz a jó megoldás – mondtam.
 Csakhogy, mielőtt bármit is tehettünk volna, a szoba ajtaja
kivágódott, és a sűrűn gomolygó füstben egy nagydarab, fél szemére
vak férfi állt. Mellkasa fölött lövésnyomból bugyogott elő a vér, én
pedig rémülettel delejezve bámultam az ajtónkban tornyosuló férfi bal
szemének világtalan tompa fehérségét.

***

– Álljunk meg itt egy kicsit! – kér meg az ősz hajú férfi. Ellazult
végtagjaimban érzem a megjelenő feszültséget. Valami
megmagyarázhatatlan érzés kerít a hatalmába. Egyrészt örülök annak,
hogy megállított a visszaemlékezésben, mert elevenen és megrázóan
élnek bennem a képek, másrészt pedig zavarodottságot érzek, mert nem
értem, hogy miért a legfontosabb résznél kellett megszakítanom az
elbeszélésemet.
– Rendben – suttogom magam elé a cipőm orrát bámulva.
– Nézzen rám, Alex! Kérem!
Az ősz hajú férfira emelem a tekintetem.
– Azért állítottam meg, mert végre egy fontos ponthoz érkeztünk.
Korábban soha nem jutottunk még el ide a történetében – kezdi.
– Nem? – érdeklődve vonom fel a szemöldökömet.
– Nem bizony. Pedig ez lényeges pont.
– A tűz? – kérdezem.
A férfi bólint.
– Igen. És a félszemű férfi.
– Ó! Miért is?
A férfi előrehajol, és az asztallapon maga elé húzza azt a dossziét,
amin a nevem van. Kinyitja, és gondterhelt ábrázattal belelapoz.
– Ön ismeri azt a férfit, Alex – mondja az akta tartalmát szemlélve.
– Igen? Ismerem? – remegni kezd a hangom, és nem bírok vele mit
kezdeni. Olyan gyengeség száll meg, hogy a székben is alig bírok ülni.
– Pontosan. Ki az a férfi? Szeretném kérni, hogy idézze fel!
– Nem tudom. Én nem tudom – mondom, miközben újra látom
magam előtt az arcát.
– Hogy hívják?
– Nem tudom.
– De ismeri. Ugye? Emlékszik rá.
 Lassan bólintok, de annyira zúg és olyan nehéz a fejem, hogy attól
tartok, leesik a nyakamról, és az ölembe gurul.
– Igen. Emlékszem rá.
– Alex, nézze meg ezt a fotót! – kéri a férfi szelíden.
Szinte simogat a hangjával. Borítékméretű képeket vesz ki a
dossziéból, és a legfelsőt leemelve elém csúsztatja.
Nem veszem a kezembe, csak lepillantok rá. Egy rendőrségi fotó a
bűnügyi nyilvántartásból. Merev, érzelemmentes arc néz vissza rám a
papírképről. Egy olyan arc, ami semmi jót nem ígér. Az egyik
szemgolyójának pupillája fehér. Néztem már ebbe a felemás
szempárba. Láttam már eleget ezt a világtalan bal szemet, ezt a
könyörületet nem ismerő arcot.
Ismerem a fotón szereplő férfit.
– Tudom, ki ő – mondom kiszáradt torokkal.
– Hogy hívják ezt a férfit?
– Bogdán. Úgy tudom, hogy Bogdán a neve – válaszolom, és ahogy
kimondom a nevét, lavinaként szakadnak rám az emlékek. Olyan
elementáris erővel zúdul rám a magamban eltemetett igazság, hogy
elsodor magával. Még azt sem tudom, mit találok, de máris rettegek
tőle. Nem akarom kibányászni az elmém mélyéről az emlékeket. Nem
akarom tudni az igazságot, de érzem, hogy már nem tudok neki
megálljt parancsolni.
– És ki ő?
– Pénzbehajtó. Verőember. – A lavina maga alá temet, én pedig
nagy levegőt veszek, nehogy megfulladjak a hó tömege alatt. – Egy
bűnöző.
– Alex, kérem, most mondja el, hogy mit keres ott Bogdán az
emlékeiben? Mit keresett ez az ember a dácsában a tűzeset idején?
– Nem tudom – nyöszörgöm kínkeservesen.
– De tudja. Kérem, nézzen a bal kezére! Mi történt az ujjával?
Ahogy a kezem magam elé tartom, a szemem megakad a hiányzó
kisujjamon. Könnyezve nézem a kis csonkot a bal kézfejem tövében.
Zúg a fülem, és az egész testem nyomja ez az irtózatos, rám
szakadó súly. Reszketek és fulladozók a fagyos hó súlya alatt. Agyon
akarnak nyomni az emlékek. Agyon akar nyomni az igazság.
 – Alex, most fel tudja idézni annak a tragikus reggelnek az
emlékét. Kérem, bármennyire is nehezére esik, koncentráljon rá! Meg
tudja tenni!
Persze hogy meg tudom tenni. Már mást sem tudok. És már mást
sem akarok. Ki kell ásnom magam a szörnyű lavina alól. Csak épp
érzem, hogy minden egyes mozdulattal, amivel beengedem a valóság
vakító fénysugarát, a saját lelkem égetem fel.
Az ősz hajú férfi újabb fotókat tol elém az asztallapon.
– Nézze meg ezeket is, kérem! Biztos vagyok benne, hogy segíteni
fognak.
Hezitálok kicsit, aztán engedve a belső késztetésnek, előrenyúlok,
majd az ujjaimmal szétterítem őket, akár a kiterített kártyalapokat.
A felső két képen a dácsa elszenesedett romjait látom. Még így
leégve is megismerem a verandáról és a homlokzat maradványáról. A
harmadik és a negyedik fotó bűnügyi helyszínelés képei. Az egyiken jól
felismerhetően, fehér táblákra írt számokkal körbepakolva ott van egy
dupla csövű sörétes fegyver.
Azonnal megismerem.
Az én puskám az.
A fotókat egy heves mozdulattal seprem le az asztalról, majd
mielőtt az asztalt is felboríthatnám, hogy maga alá temesse a velem
szemben ülő férfit, a gyomrom soha nem érzett zsigeri fájdalom húzza
össze, én pedig kétrét görnyedve, üvöltve sírok.
Azt akarom, hogy a kettészakadjon a lelkem. Pont úgy, ahogy
szétszakadt a gondosan szőtt fantáziám szövete.
Már nem a lavina fogságában vagyok.
Most már megállíthatatlanul zuhanok, és nincs alattam védőháló.
 10.

KORÁBBAN

Bogdán újbóli felbukkanása óta két hét telt el, és Alex szemlátomást
napról napra rosszabb állapotba került.
Súlyos kialvatlanság és stressz gyötörte. Esténként nehezen aludt
el, és ha éjjelente felébredt, hogy könnyítsen a feszülő hólyagján, akkor
szinte esélye sem volt, hogy visszaaludjon. Ennek köszönhetően egyre
feszültebb és ingerlékenyebb lett. Nagyon kiszámíthatatlanul reagált
Olga bármilyen megmozdulására. Ha a felesége bármit is szóvá tett, azt
Alex azonnal támadásnak vette, és önbecsülésében vagy férfiasságában
vélte magát megsértve.
Az utóbbi napokban már Toljával is egyre kevesebbet foglalkozott.
Míg korábban naponta kisétáltak az erdei útra, hallgatták a madarak
énekét és a szelet, ahogy dúdolva zizeg a fák lombjai közt, miközben
meglesték az aljnövényzet élővilágát, vagy épp gombát szedtek, ezek a
kis túrák teljesen elmaradtak. Tolja több időt töltött a kertben álló kis
bunkerben, néha meg visítva-nevetve egy talicskában tolta a kishúgát,
amitől persze Olgának a lélegzete is elállt, de aztán mindig eszébe
jutott a saját gyerekkora, és hálát adott az égnek, hogy végül az ő
gyerekeinek is egy ilyen felhőtlen, vidéki gyerekkor adatik meg.
Alex ugyan megpróbálta magát a ház körüli munkákkal lekötni,
apróbb javításokat elvégezni a ház külső homlokzatán, de egyre
gyakrabban azon kapta magát, hogy csak ül, és bámul maga elé. A
gondolatai rendre visszatértek oda, hogy bármennyire is kínkeservesen
kutatott a megoldás után, egyre kevesebb esélyét látta annak, hogy
ebből a helyzetből ki tudnak keveredni, és megőrizhetik Olga
örökségét, a dácsát.
Ugyan a kialvatlanság miatt minden délután elnyomta az álom, de
csak rövid ideig tudott szunyókálni. Általában egy óra múlva magához
tért, és ébredés után olyan maró keserűség és reményvesztett érzés
kerítette hatalmába, hogy a sírás fojtogatta.
A kialakult helyzet és a talajvesztés szinte törvényszerűen taszította
vissza Alexet a vodkáspohárhoz. Napközben ugyan egy kortyot sem
ivott, de esténként egy üveg vodka is lecsúszott a torkán, mire sikerült
kicsit eltompítani a zajokat a fejében.
Alex tudata ugyan egyre inkább beszűkült, de mégsem merült fel
benne egy pillanatra sem, hogy saját maga ellen forduljon. Képtelen lett
volna megölni önmagát, és a családját magára hagyni a gondokkal.
Még otthon, Magyarországon volt egy idősebb barátja, aki súlyos
tartozásokat halmozott fel, és amikor a helyzete kilátástalanná vált,
akkor mérget tett a felesége ételébe, majd saját maga is mérget ivott.
Az asszony végül túlélte a férje akcióját, de Alex mindig is úgy
gondolta, hogy ez egy gyáva és aljas húzás volt a férfi részéről. Ő pedig
sem gyáva nem volt, hogy magával végezve meneküljön el a
helyzetből, sem pedig aljas, hogy a családját is magával vigye a
halálba.
Kell lennie más megoldásnak is! Mindig van más megoldás. Egy
olyan út, egy olyan lehetőség, amire még nem gondolt.
Aztán az egyik délelőtt, miközben a hátsó lodzsa korlátáit egy
széles ecsettel mázolta világosbarnára, eszébe villant egy megoldás.
Amire eddig ugyan nem gondolt, de most mégis nyilvánvalónak tűnt.
Annyira, hogy izgatottságában azonnal felugrott, és maga mögött
hagyva a festékesvödröt a pemzlivel, besietett a házba, fel az emeleti
hálóba, ahol Olga a szárítóról beszedett ruhákat hajtogatta az ágyra.
– Úgy döngettél fel a lépcsőn, mint akit farkas kerget – jegyezte
meg Olga anélkül, hogy felpillantott volna Alexre. Épp Tolja színes,
mesefigurás pólóit és rövidnadrágjait pakolta élére simítva egymásra.
– Figyelj, kitaláltam egy megoldást!
– Milyen megoldást? – kérdezte Olga foghegyről, fel sem pillantva.
– Tudom, honnan szerzünk pénzt. Vagyis azt, honnan lehetne
kérni. Arra gondoltam, hogy Anionnak nem okozna ez gondot. Egy
milliárdosnak ez aprópénz. És szép lassan visszafizetjük neki.
Olga az ágyra dobta a kezében lévő kis kantáros nadrágot, majd
felegyenesedve csípőre tette a kezét.
– Alex, neked elment a maradék eszed! – mondta megütközve a
hallottakon. – Anton Ruslanovicstól kérnél pénzt? Az exemtől?
– Igen. Vagyis te kérnél.
– Te nem vagy magadnál!
Alex megkerülte a nagy ágyat, és megállt Olga mellett.
Lelkesedése nem csillapodott.
 – Gondolj bele! – tette Olga felkarjára a kezét. – Az az ember
szeretett téged, és mindig is fontos voltál neki.
– Én pedig elhagytam. Ezt az apróságot azért ne feledd, mielőtt
tovább szövöd a tervedet!
– Ne azt nézd!
– Mit kéne néznem? Őrültségeket beszélsz! Anton soha nem adna
nekünk kölcsön, és amúgy is…
– De igen. Szeretett téged, és Anton akkor is nagyvonalú volt,
amikor elhagytad. Még a cégből sem tett ki. Emlékszel?
– Amúgy is van elég tartozás már a nyakunkon. Nem szeretnék
több kölcsönt, mert így is a kölcsönök miatt kerültünk ebbe a helyzetbe.
– Igen, de…
– Nincs de, Alex! – fojtotta férjébe a szót Olga egyetlen kemény
pillantással. – Fuldokolunk a tartozásokban, és jelenleg is ott tartunk,
hogy egy hírhedt moszkvai uzsorás a nyakunkhoz tette a kést.
– És nem is hagyhatjuk, hogy elvágja! Figyelj, épp erről van szó!
Hallgass meg, Olga! – kérlelte Alex, miközben lehuppant elé az ágyra.
Súlya alatt a matracon viharba került halászhajóként hullámzott az
összehajtott ruhák kupaca.
Olga nagyot sóhajtott, és melle alatt összefonta a karját, úgy nézett
le a férjére.
– Hallgatlak.
– Szóval arra kérlek, hogy gondold végig! – magyarázta Alex,
miközben térdét összezárva, tenyerét a combjára helyezve úgy nézett
fel Olgára, akár egy kisdiák a tanítónőre. – Ebben a helyzetben csak
egy olyan pénzforrás tud minket kihúzni a bajból, amivel ki tudjuk
fizetni Szlavát, és ráérünk folyamatosan megadni, ahogy a kis
vállalkozásunk beindul. Na most, én azt gondolom, hogy ha te elmész
Anionhoz, és elmondod neki, hogy milyen szorult helyzetben vagyunk,
és csak ő az, aki segíteni tud nekünk ebben, valamint biztosítod arról,
hogy a pénzt vissza fogja kapni, csak szükségünk van egy kis türelmi
időre, amíg levegőhöz jutunk, akkor nem fog neked nemet mondani.
Segíteni fog.
– Én meg azt gondolom, hogy Anton szóba sem áll velem.
– Dehogynem!
– Akkor sem adna. Bár valóban segítőkész, de nem hinném, hogy
miután én megcsaltam, és elhagytam, bármilyen szinten is érdekelné a
sorsom alakulása. Főleg, hogy ezt a pénzt nemcsak nekem, de neked is
adja. Érted, ugye?
Alex a fejét csóválta.
– Próbáld meg, kérlek! Csak egy beszélgetés. Felhívod, és
találkozót kérsz. Ha tudtok találkozni, akkor elmondod neki, hogy mi a
helyzet. Aztán meglátjuk. Ha nem jön össze, akkor kitalálunk mást. De
meg kell próbálni! Mindent. Ezt is.
Olga a füle mögé simította a haját, majd gondterhelt ábrázattal leült
Alex mellé az ágyra. Válluk és karjuk egymásnak simult. Alex érezte,
hogy a felesége bőre forró és száraz. Figyelte, amint a nő tekintete az
ablakon túli széles tengerkék égbolton megpihen.
– Rendben – mondta Olga. – Próbáljuk meg! De tudnod kell, hogy
ezt kizárólag a gyermekeinkért teszem.

***

Három nappal később Anton a moszkvai irodájában fogadta Olgát.

Korábban ebben az ízléses, modern bútorokkal nagystílűén berendezett
szobában Olga naponta megfordult, így az a meleg, kellemes érzés járta
át, mintha hazaérkezett volna.
– Itt semmi nem változott – jegyezte meg Olga, miközben leült a
bőrfotelbe, és keresztbe rakta a lábát. Egy könnyű kis krémszínű nyári
ruha simult a testére, bőre mediterrán barnaságát érzéki kontrasztban
mutatva.
Anton a mellette lévő fotelben foglalt helyet, és miközben
megigazította a mellkasáig kigombolt világoskék selyeminget, tekintete
elidőzött Olga csinos lábfején, amit vékony pántú, magas sarkú
papucsba bújtatott.
– Miért is változott volna? – kérdezte Anton, és lassan
végigsimította tükörsimára borotvált koponyáját. – Jól tudod, hogy a
szokások embere vagyok.
– Ez igaz – mosolygott Olga. – De arra gondoltam, hogy túl sok
minden van ebben az irodában, amit annak idején én válogattam össze.
– Szinte minden. Ráadásul nagyon ízlésesen – mutatott körbe
széles mozdulattal Anton a tágas, stílszerűen bútorozott térben.
A panorámaablakon beömlő délutáni napfény játékosan simult a
bőrkanapéra, a fotelekre, a tekintélyes méretű fenyőfa íróasztal mögött
most árván pöffeszkedő vezetői bőrfotelre, és a könyvek súlya alatt
roskadozó könyvespolcra. A fény játéka szikrázva tört meg a bejárat
melletti sarkot uraló bárszekrényben katonásan sorakozó
kristálypoharakon. Anton tekintetét egy hosszabb pillanatra fogva is
ejtette.
– Nem is kínáltalak. Tölthetek valamit?
– Már így is béka fog nőni a hasamban – viccelődött Olga’, és a
tenyerét a hasára simította. – Ebben a melegben nagyon sokat iszok.
– De vizet. Én alkoholra gondoltam.
– Az aztán végképp nem lenne szerencsés ilyen kánikulában.
– Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Ismerlek jól – mosolygott a
milliárdos vállalkozó. Életkoránál jóval fiatalabbnak és fittebbnek
látszott. Vastag, sötét szemöldöke alatt éber tekintet figyelt, akár a
zsákmányt leső farkasé.
– Az együtt töltött évek nem múlnak el nyomtalanul.
– Persze – bólintott Anton –, ezzel nincs is baj. Így kell lennie. De
mesélj, hogy vagytok? Milyen az élet vidéken?
– Kényelmes, nyugodt. Mondhatni, stresszmentes. Jó távol lenni a
nagyváros zajától és a nyüzsgéstől.
– De te valóban ez vagy, Olga?
– Mármint?
– Egy nő, aki vidéken akar élni egy dácsában, valahol az erdő
sűrűjében. Én jól ismertelek, Olga, te egy ízig-vérig nagyvárosi nő
vagy. Aki tudta élvezni az élet nyújtotta örömöket.
– Hidd el, Anton, most is élvezem. Csak ezek már másmilyen
örömök. Kevésbé tárgyiasak. Kevésbé felszínesek.
– Azt akarod mondani, hogy ez a világ, amit velem éltél, felszínes
volt?
– Te is tudod, hogy az. Képmutató és felszínes. Milyen is lehetne a
napi huszonnégy órában pénzt és befolyást hajszoló milliomosok
világa?
Anton megvonta a vállát, aztán kipillantott a lélegzetelállító
moszkvai panorámára. Olga követte a tekintetét. Az egész belátható
városrész alattuk terült el, és pontosan azt érezte, mint annak idején,
amikor itt dolgozott. Az orosz főváros a lábuk előtt hever.
 – Felszínes és képmutató? – kérdezte Anton érezhető éllel a
hangjában. – Lehet. De nekem nagyon is megteszi. És hosszú ideig
neked sem volt ezzel semmi bajod.
– Sokat változtam azóta – jelentette ki Olga.
– Na igen. Anya is lettél. Hány gyerek is van? Kettő?
– Igen. Irina és Tolja.
– Biztosan tüneményes kis kölykök.
– Azok.
– Hiszen a te gyerekeid. Hogyan is lehetne másképp? –mosolygott
Anton elégedett ábrázattal.
– Mégiscsak elfogadok egy pohár üdítőt.
– Üdítőt?
– Egy pohár víz is megteszi.
– Mit szólsz egy kis gyömbérhez. Jéggel? – állt fel Anton a
fotelből. Megigazította az élére vasalt nadrágját, majd lassú, kimért
lépésekkel sétált a bárpulthoz.
– Jó lesz. Koszi!
A férfi alig egy perc múlva a pohárban zörgő jéggel tért vissza, és
átnyújtotta Olgának.
– Egészségedre! – mondta, azzal visszaült a fotelbe. – De mesélj,
mi az, amiben segítségedre lehetek?
– Először is hálás vagyok, hogy ilyen hamar tudtál rám időt
szakítani. Tudom, hogy milyen elfoglalt vagy.
Mindig is fontos voltál nekem, Olga – mondta Anton. – És
kétségem sem volt afelől, hogy valami lényeges dologban szeretnéd a
segítségemet kérni, ha képes vagy miatta felutazni Moszkvába.
Olga bólintott, aztán óvatosan belekortyolt a jeges gyömbérbe.
– Ezt jól látod – mondta aztán szelíd mosollyal az arcán.
Olga néhány másodpercig csöndben nézte a kezében tartott
poharat, igyekezett rendezni a gondolatait, és valahogyan elkezdeni a
kis monológját, amit a vonatúton már tucatnyi verzióban elmondott
magában.
Végül rövid némaságának egy pontján belekezdett, aztán mindenre
kiterjedően előadta Alex vállalkozásának és magánkölcsönének
történtét, amit egy helyi uzsorástól vett fel. Megvallotta Antonnak azt
is, hogy emiatt kellett eladni mindent, és maguk mögött hagyni a
moszkvai életet. Végül, miután elmesélte, hogy milyen szépen
berendezkedtek a Voronyezs mellett felújított dácsában, létrehozva egy
önellátásra alkalmas kis gazdaságot, és milyen ötletük van arra, hogy
egy kis szállásadással foglalkozó családi vállalkozást beindítsanak,
kitért a legfontosabbra, hogy az uzsorástól képtelenek megszabadulni.
És az így kialakult adósságcsapdából nem tudnak önerőből kimászni.
Mikor Anton számára nyilvánvaló volt, hogy Olga befejezte a
mondanivalóját, felállt a fotelből, és a panorámaablakhoz ment. Hátat
fordítva Olgának úgy állt ott, és nézett le a városra, mint egy magányos
férfi, akit bezártak a fellegvárba.
– Azt hiszem, a ti történetetek jól megmutatja az emberek
hétköznapokban vívott küzdelmét a fennmaradásért. Az adósságok
szorításában konokul menni az álmok után, egy jobb és nyugodtabb élet
reményében. Eleinte még megvan a lendület, a küzdeni akarás, de az
idő múlásával ezekből egyre kevesebb marad, és már nem lesz más,
csak a remény.
– Azt gondolod, hogy ez annyira hétköznapi? – kérdezte Olga.
– A maga szintjén mindenki ezt csinálja. Én is. Mások is.
Kockáztatunk. Van, aki az otthona megteremtéshez merül el az
adósságban, van, aki a vállalkozásához vesz fel pénzt, és van, aki azért,
hogy enni tudjon adni a gyerekének, és kihúzza a következő hónap
elejéig. Mindnyájan a magunk szintjén nyomorgunk.
– Talán igazad van. De ettől a mi gondunk nem oldódik meg.
– Az valóban nem – jelentette ki Anton határozott hangon, és
sarkon fordulva most Olga tekintetét kereste. – Boriszlav Orlov nem
egy kispályás uzsorás. Az alvilág bankárjaként is emlegetik. Bármilyen
összeget meg tud mozdítani, ha arról van szó. És az a helyzet, hogy épp
ezért könyörtelenül be is hajtja őket. Nagyon ütőképes csapatot tud
összeszedni, ha a helyzet úgy kívánja.
Anton tovább folytatta, miután meggyőződött arról, hogy Olga
minden szavát figyelmesen követi.
– Azt beszélik, hogy magas rangú rendőri vezetőknek és
politikusoknak is szokott hitelezni. És bizony nem egy esetben ezek az
emberek nem tudták visszafizetni a vállalt kamatokat. Így a mai napig
Szlava kezében vannak. Parkolópályán van a tartozásuk. Ők pedig
cserébe megtesznek szívességeket Szlavának, és szemet hunynak a
rázósabb dolgai felett. Persze azt is tudni kell, hogy voltak néhányan,
akik nyomtalanul eltűntek, vagy csak a levágott karjuk került elő.
Szóval egyvalami biztos, nem sok rosszabb dolgot tudok elképzelni az
életben, mint Boriszlav Orlovnak tartozni.
– Te jó ég! – Olga elhűlve csóválta a fejét. – Ezt nem gondoltam
volna. Vagyis nem hittem, hogy ez egy ilyen szörnyű alak.
– Az uzsorások soha nem irgalmas szívű szamaritánusok. Mégis,
mire számítottatok?
– Nem is tudom. Tényleg nem tudom. És te tudsz nekem segíteni?
Néhány éven belül részletekben tudjuk törleszteni.
Anton visszasétált a fotelhez, és leült. Olgával szembefordulva,
enyhén előredőlve a fotel jobb oldali karfájára könyökölt. Kézfejét
megemelve, az ujjait széttárva szemlélte gondosan ápolt körmeit.
– Van más lehetőségetek? – kérdezte az ujjait mozgatva.
– Nincs. Mondtam, hogy semmi esélyünk. Már minden eshetőséget
számba vettünk. Hitelt nem tudunk kapni, ennyi pénzt amúgy sem
tudnánk banktól szerezni.
Anton a fotel támlájának dőlt, majd hátravetett fejjel, a
mennyezetet nézve hümmögött.
Olga egy pillanatra szintén a plafonra emelte a tekintetét, aztán
visszaejtette Anionra.
– Jól van. Azt hiszem, hogy tudok neked segíteni – mondta Anton.
– De csak egy feltétellel. Nem kérek kamatot, adok két év türelmi időt
is az első törlesztésig, de nem adom ingyen. Neked kell érte fizetni.
Olga hunyorogva, oldalra billentett fejjel hallgatta a férfit.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte.
– Téged – vágta rá Anton habozás nélkül. Ismét előrehajolt, és
mélyen Olga szemébe nézett. Még csak nem is pislantott. – Azt
akarom, hogy légy a szeretőm. Annak idején elhagytál emiatt a férfi
miatt, aki most elherdálta mindeneteket. Nincstelen földönfutók
lesztek, mert a férjed képtelen helyesen felmérni a gazdasági
helyzeteket és a saját lehetőségeit. Miközben elvette tőlem a
legfontosabbat az életemben. Téged. Segítenem kell? Rendben.
Segítek. De elégtételt akarok. És ha most vele élsz, és közben az én
szeretőm leszel, ha velem szarvazod fel azt az üzleti zsenit, akkor az
kellő elégtétel nekem. És közben még valamilyen formában téged is
visszakaplak. Újra csókolhatlak, és újra ölelhetlek. Ezt akarom a
segítségért cserébe.
 Olga képtelen volt megszólalni. Remegő kézzel itta ki az olvadó
jégdarabok közül a maradék gyömbért, aztán csöndben kibámult az
ablakon.
A derűs moszkvai égboltra.

***

Másnap kora este, amikor Olga megérkezett a dácsába, Alex már nem
volt szomjas. Legalább fél üveg vodkát öntött le a torkán, és borzas
hajjal, reményvesztett ábrázattal ücsörgött a konyhában. Az
étkezőasztalon az ebéd és a vacsora maradéka, míg a mosogatóban
néhány mosatlan edény és pohár várta haza Olgát a moszkvai útjáról.
Már előző este beszélt Alexnek a találkozó eredményéről, de nem
szerette volna lelombozni a tárgyalás eredményével, így a telefonban
nem mondta meg neki, hogy visszautasította a milliárdos ajánlatát.
Csak annyit mondott, hogy Anton megígérte, gondolkodik a dolgon.
Persze jól tudta, hogy Alexnek ebben a helyzetben már így is elég lesz,
hogy a pohár fenekére nézzen. Ezért nem is rajongott az ötletért, hogy
vonattal utazzon Moszkvába, és két napra magára hagyja őt a
gyerekekkel.
Mint utóbb kiderült, a gyerkőcök jól viselték az anyjuk távollétét,
és Alex is meg tudott birkózni a rá háruló feladattal. Csak valahogy a
második nap estéjére sikerült saját magát úgy sarokba szorítani a
kilátástalanság gondolataival, hogy vodkázás lett a vége.
– Hogy érted, hogy visszautasítottad? – kérdezte Alex
megrökönyödve, miután Olga elmondta neki a teljes igazságot Anton
ajánlatáról.
– Úgy, ahogy mondom – mondta Olga, miközben a mosogatóba
pakolta a mosatlan edényeket.
Tolja és Irina a nappali szőnyegén ülve pakolgatta le a
könyvespolcról a könyveket, és lelkesen lapozták át a kincsként talált
színes képes albumokat.
Alex az étkezőasztal körül járkált körbe-körbe. Olyan volt, akár
egy nagy, dühös bogár az éjszakában világító fényforrásnál dongva.
– Nem értem – dünnyögte Alex. – Azt mondta neked, hogy ad
pénzt? Hogy kifizeti a tartozásunkat Szlavának?
 – Igen. Ezt mondta. És azt is, hogy ezért azt kéri cserébe, hogy
legyek a szeretője. Elmondjam még néhányszor, vagy eljutott a
tudatodig?
– Eljutott elsőre is! – dühöngött Alex a köröket róva. – De te
hogyan mondhattad azt, hogy mégsem kell a pénze?
– Én nem ezt mondtam – közölte Olga higgadtan, és zsíroldót
öntött a kezében lévő szivacsra.
– Hát akkor? Mit mondtál?
– Azt mondtam neki, Anton drágám, akkor dugd fel a seggedbe az
összes pénzed!
Alex lefékezett, és a korábbinál is paprikásabb hangulatban kezdett
egy helyben topogni.
– Dugja a seggébe?
– Dugja.
– Ezt mondtad neki, miközben pénzt akart nekünk adni? Édes
istenem, ilyen nincs is! Nem hiszem el!
– Pedig nyugodtan elhiheted.
– De miért tetted ez? – kérdezte Alex.
Olga a mosogatóedényben álló meleg vízbe engedte kezéből az
edényt, és a férje felé fordult. Látta, hogy Alexnek remeg az ajka az
idegtől.
– Nem vagyok prosti – jelentette ki határozottan Olga. – Nem
leszek pénzért Anton szeretője. Vagy talán te azt vártad volna tőlem?
– Nem. De…
– Akkor nincsen semmilyen de, Alex!
– De végül is az exed. Szexeltél már vele. Voltatok már együtt
korábban.
Olga nem akart hinni a fülének. Nem elég, hogy Anton megalázta
az ajánlatával, most még a férje is úgy beszél róla, mintha csak egy
árverésre bocsátható tárgy lenne.
– Te mi a fenéről beszélsz, Alex?
– Úgy értem, hogy ha beleegyezel, az mégsem olyan lett volna,
mintha egy nő egy vadidegen férfival megy el.
– Pénzért! – Olga nem bírta türtőztetni magát, és magából kikelve
rontott Alex felé. Végül az asztal másik végén egy székre támaszkodva
állt meg pontosan a férjével szemben. – Anton ezt a pénzért kérte
tőlem! Érted? Azt kérte, hogy legyek a szajhája! És még csak nem is
azért, mert engem akart annyira, hanem azért, mert ezzel elégtételt
vehet rajtad. Hogy annak idején elszerettél tőle.
Alex a fejét csóválta.
– Nagyon sok pénzről van szó. A jövőnkről. A gyerekek jövőjéről.
Olga látta rajta, hogy továbbra sincs tudatában sem annak, ami
most zajlik kettejük között, sem annak, amit mondott. Olyan volt,
mintha nem is érezné a súlyát annak, hogy a kijelentésével mennyire
mélyen bántotta meg Olgát. Megsértette és lealacsonyította a benne élő
nőt, az anyát, a feleséget.
– Ne keverd ebbe a gyerekeket! – kérte Olga az ujjával fenyegetőn
intve Alex felé.
– Nem keverem én bele őket semmibe.
– Az ég áldjon meg, Alex! Én mindent feláldoztam érted! És
miközben minden erőmmel azon voltam, hogy összefogjam a családot,
csak csendben tűrtem, és elnéztem neked a balhéidat.
– Mi az, hogy elnézted nekem a balhéimat? Nekem semmit nem
kellett elnézni.
– A nőügyeidet, Alex! Az átkozott nőügyeidet. Tényleg azt hitted,
hogy titokban tarthatod? Legalább lett volna annyi eszed, hogy nem
dugod meg a saját beosztottjaidat meg a közös ismerősöket. Te valóban
azt hitted, hogy ezt titokban tudod tartani? Ennyire ostobának és
vaknak néztél? Hát, jobb, ha tudod, hogy egyik sem vagyok.
– Én… én… – Alex kereste a szavakat, és már majdnem
mentegetőzni próbált. Végül inkább támadásba lendült. –Azok a nők
nekem semmit nem jelentettek. Semmit! Érted? Az égegyadta világon
semmit. Csak szexet. A vágyaim kielégítését. Férfi, vagyok.
– Mindjárt hozzád vágok valamit! – Olga olyan elszántan nézett
körbe valamilyen támadóeszközt keresve, hogy Alex megrökönyödve
hátrált két lépést. – Mi az, hogy férfi vagy? Az talán magyarázat
mindenre? Akkor már megalázhatsz azzal, hogy minden élő nőt
megdugtál, aki csak felbukkant a környezetedben? Akkor már
átgázolhatsz a nőn, akit meg állítólag szeretsz? A gyermekeid anyján?
Szerinted az férfi, aki ezt csinálja? Meg az, aki vodkát vedel minden
este, ahelyett, hogy megoldaná az elcseszett életét?
– Ne beszélj így velem!
 – Mert mi lesz? Már meg is fogsz ütni? – Olga széttárt karral
mutatta, hogy védtelen célpontként áll ott, ha ez a férje terve. – Itt
vagyok. Az is kell a férfiasságodhoz? Mert én nem hiszem.
– Soha nem tennék ilyet – jelentette ki Alex elhalkult hangon, és
arcizmai is egészen ellazultak. – Te jó ég, soha nem bántanálak!
Szeretlek!
– Tudod, hogy mi a baj? Az, hogy az egész helyzet, amibe
kerültünk, miattad van. Az egód miatt. A nárcisztikus személyiséged
miatt. Mert az vagy. Nincs ezen mit szépíteni. Egy nagy manipulátor
vagy, aki folyamatosan előtérbe helyezi a saját érdekeit. Azt hiszed,
hogy neked mindent szabad, folyamatos hódolatra és megerősítésre van
szükséged. Hiú vagy és anyagias, képes lennél belehalni, ha nem tudnál
másokra jó benyomást tenni. Időnként pedig már az empátia hiányát is
látom benned.
– Nem vagyok ilyen. Lehet, hogy valamikor régebben. De ez nem
én vagyok.
– Dehogynem! Nagyon is te vagy. És ne is reménykedj abban,
hogy én majd ezek után még feláldozom a maradék önbecsülésemet is,
és odadobom magam, mint valami szajha.
– Akkor most mi lesz? – kérdezte Alex, és szélesre tárta ő is a
karját, mintha az étkezőasztalt akarta volna magához ölelni. – Viszik
majd a dácsát is az uzsorások? Csak azért, mert nem voltál hajlandó
kicsit kedvesnek lenni az exeddel, akivel már amúgy is dugtatok
éveken keresztül? Hogy van ez?
Olga megrökönyödve nézte a férje színészkedő mozdulatát,
hallgatta a lekezelő hanghordozását, és közben érzékelte, hogy a
gyerekek is elhallgattak a saját kis nyüzsgésükből, és rémülten
figyelnek rájuk.
– Tudod, mit? – Olga az asztalra dobta a kezében lévő nedves
szivacsot. – Dugjál te Antonnal azért a pénzért, ha annyira akarod.
Menj, és legyél a saját bejáratú kis hímringyója! Én viszont most
fogom a gyerekeket, és elmegyünk. Garantálom, hogy lesz alkalmad
nyugodtan és egyedül átgondolni, hogy kinek a hülyesége miatt fogjuk
elveszteni a dácsát is!
Azzal Olga átviharzott az étkezőn, a nappaliban ölbe kapta Irinát,
majd Tolját kézen fogva, maga után húzva indult velük az emeleti
hálószobába. Dübögő léptekkel vonult fel az emeletre, miközben Alex
úgy állt ott szótlanul, mint akit leforráztak.
Amikor Alex néhány perccel később utánuk ment, a hálószoba
ajtaját zárva találta, és a kopogása válasz nélkül maradt. Még néhány
alkalommal bekopogott, szólítgatta a gyerekeket és a feleségét, aztán
jobbnak látta, ha vissza lemegy a földszintre, és ott várja meg, amíg
Olga lenyugszik.
Az évek során volt már néhány összeszólalkozásuk, nézeteltérések,
de ez volt az első alkalom, amikor Olga azzal fenyegette meg, hogy
elhagyja. És az ajtót sem zárta még soha magára.
Fél óra telhetett el ebben a váratlan felállásban, miközben Alex
ivott még egy kis vodkát, és azon töprengett, hogyan lehetne ezt a
helyzetet még megmenteni. Nemcsak Olgával, hanem magával
Antonnal és a pénzzel is. Hiszen ha Antonnak szándékában van segíteni
és pénzt adni, akkor biztosan megvan a módja, hogy mégis segítsen.
Majd esetleg már ezen a ponton neki kellene beszélnie vele. Tárgyalni,
mint üzletember az üzletemberrel.
Gondolataiból a kocsibeállóra érkező autó moraja zökkentette ki.
Mire Alex feltápászkodott az asztaltól, és kinézett az ablakon az
udvaron álló taxira, addigra Olga is leérkezett a lépcsőn a két gyerekkel
és egy fekete gurulós bőrönddel. Irina most is az anyja karján ült –
habár Olga egyre kevésbé bírta a kétéves lányt sokáig a karjában tartani
miközben Tolja mellettük lépkedett, és egyik kezével a bőrönd rúdját
fogva segített azt húzni.
Olga kinyitotta a bejárati ajtót, majd miután a bőröndöt maga előtt
kitolta a verandára, és Tolját is kitessékelte, visszafordult az
eseményeket elképedve bámuló Alexhez.
– Mi most elmegyünk – mondta Olga. – Neked pedig lesz időd
gondolkodni. Magadon és rajtunk is.
Alex odarohant az ajtóhoz, és megragadta Olga karját. Alkohol, sós
keksz és izzadság elegyének bűze lengte körbe.
– Vedd le rólam a kezed, Alex! – Olga ellentmondást nem tűrő,
katonás hangja és szúrós tekintete azonnal jobb belátásra bírta a férjét,
aki menten el is engedte.
– Kérlek! Olga! Ne menjetek el! Nem hagyhatsz most itt. Nem
viheted el a gyerekeket!
 Alex úgy könyörgött, hogy közben már a szemében összefutott
könnycseppeket törölgette a kézfejével.
– Én szeretlek. Te jó ég! Te vagy az életem. Ti vagytok a
mindenem. Kérlek!
– Alex, ne rendezz jelenetet! Kérlek! Hamarabb kellett volna
gondolkodnod!
– És mégis hová akartok menni? – Alex a nyakát nyújtogatva
próbált kilesni az udvarra. – Ez egy voronyezsi taxi? Voronyezsben
leszel? Vagy visszamentek Moszkvába?
– Még nem tudom. Egy kis időre van szükségem, hogy én is
átgondoljam a helyzetünket.
– De visszajöttök, igaz? – folytatta könyörgőn Alex. – Ugye vissza
fogtok jönni? Kérlek, mondd, hogy igen. Csak hogy megnyugodjak!
Kérlek! Olga!
– Meglátjuk, hogyan alakul – mondta Olga, aztán maga után húzva
a bőröndöt megindult le, a lépcsőn a taxihoz. Ott a sofőr kiszállt, és
segített neki a csomagtartóba helyezni az útitáskát, valamint beültetni
Irinát a hátsó ülésen elhelyezett gyerekülésbe.
Tolja egy darabig topogott a kocsi mellett, és szomorú szemmel
nézte a verandán ácsorgó apja megtört ábrázatát. Végezetül összeszedte
magát, és visszaszaladt az apjához. Felfutott a lépcsőn, és átölelte a
férfi lábát.
Alex lehajolt, és ölbe vette a kisfiút.
– Ne légy szomorú, apu! – mondta Tolja magyarul egyre
ügyesebben és tisztábban az apjának. – Én veled akartam maradni. De
anyu azt mondta, hogy nem leszünk zsokáig. Csak kicsit kirándulunk a
városban.
Alex örömittasan mosolygott. Remény járta át a szívét, és arra
gondolt, hogy a kisfia nem is tudja, milyen sokat segített most neki
ezzel az egyetlen mondattal.
Hatalmas csókot nyomott Tolja mindkét arcfelére, majd letette az
öléből, és a játékosan megpaskolta a fenekét.
– Akkor jobb lesz, ha velük mész, nagyfiú! Vigyázz a mamára és a
hugira! Rendben?
– Rendben! – bólintott Tolja, és odasietett a taxinál várakozó
Olgához.
 Miután Olga beültette a fiút a hátsó ülésre, és beszállt a sofőr mellé,
a kocsi hátratolatott a poros bekötőútra, és elhajtott.
Alex még hosszú percekig állt a verandán, és megtörve nézte a
lassan eloszló porfelhőt.

***

Az elkövetkező napok a pokol legmélyebb bugyraiba vezették Alexet.

Ez a tátongó és örvénylő sötét mélység pedig a saját lelkében várt rá.
Miután Olga és a gyerekek elmentek, Alex képtelen volt szilárd
táplálékot magához venni. Az első este még a bánatát és az önsajnálatát
igyekezett a megmaradt vodkába folyatni, de ennek ellenére másnap
nem emelte szájához a poharat. A két üveg vodka, ami még a tárolóban
várta, hogy megigyák, érintetlen maradt.
Alex nem akart az alkoholizmusba csúszni. És mivel nemcsak a
remény élt benne, hogy Olga hazajön a gyerekekkel, de a bizonyosság
is, így semmi esetre sem akarta, hogy újra részegen lássa. Azzal
mindent elrontana. Eljátszaná az utolsó esélyét. Valamint arra is
gondolt, hogy ha haza akarnak jönni, talán nem taxit fog hívni, hanem
neki fog szólni, hogy menjen értük. Márpedig, ha vezetni akar, szintén
józannak kell maradnia. Mindezen túl, előző este, amikor még az
alkohol mámorának adta át magát, és ittas bódultságába kívánta
füröszteni saját démonjait, valamint oldani a fájdalmát, sikerült olyan
tudatmódosult állapotba rugdosnia önmagát, ami kis híján
önpusztításba torkollott.
Történt ugyanis, hogy mindent veszni látva mégiscsak erősödni
kezdett benne az elmúlás utáni vágya. Úgy érezte, hogy már csak egy
kiút van számára ebből a kínzó érzésből. És a halál utáni
kapaszkodásában nem is maga a gondolat felismerése volt aztán a
legszörnyűbb és a kijózanító erejű, hanem mindaz, hogy arra sem
emlékezett, mikor ment ki a tárolóba a dupla csövű puskáért. Néhány
emlékkép ugyan derengett előtte, és látta magát, amint részegen
botorkál a fegyverszekrény felé, de aztán a következő jelenet, ami
valóban tudatosult benne, az már az a pillanat volt, amikor a
fegyvercsövet a nyaka alá szorítva próbálta az ujjaival elérni az elsütő
billentyűt. Ahogy felismerte, hogy mire is készült, úgy dobta el magától
a fegyvert, mintha felforrósodott volna a kezében. Néhány percig
bénultan meredt a padlón heverő puskára, majd újra a kezébe véve, a
csövet lebillentve nézett bele a töltényűrbe. Két sörétes lőszer volt
benne.
Ezek szerint meg is töltötte a fegyvert, mielőtt a nyaka alá
szorította. Bármi is vezetett idáig, a gondviselésnek tudta be, hogy nem
történt tragédia, valamint egy jelzésnek vélte a történéseket.
Így aztán a második éjszakát és az azt követő napot is csak a
kialvatlanság bódultságában, de józanul töltötte.
Számtalanszor újra sorra vette, hogy mi vezetett idáig. Hogyan
tehette kockára már első alkalommal még Moszkvában a saját anyagi
biztonságukat? Hogyan lehetett az, hogy fontosabb volt neki a még
nagyobb befolyás, a még nagyobb álmok és célok, és a még több pénz
üldözése, mint a család anyagi függetlensége és a boldogságuk?
Miközben egyik kérdést a másik után fogalmazta meg magában,
ráébredt, hogy az emberek boldogtalanságának forrása épp az örök
elégedetlenségük. Mindig többet akarunk. Mindig másra vágyunk.
Alex már a harmadik estéjét kezdte azzal, hogy a verandán ücsörög
a hintaágyban. Hol önmagát sajnálta, hol pedig a remény szikráját
próbálta újra lobogó lángokká csiholni a lelke mélyén. Eközben a
vöröslő nap hatalmas korongja lebukott a tölgyfaerdő messzeségbe
nyúló lombkoronái mögé, és maga után húzta a kora esti szürkületet.
A merengéséből az étkezőasztalon lévő mobiltelefon szakította ki.
Berohant a házba, és felkapta a készüléket. Már messziről látta a
kijelzőn, hogy Olga hívja.
– Itt vagyok! – mondta izgatottan.
– Örülök, hogy felvetted – mondta neki Olga. – Nem voltam benne
biztos, hogy sikerül elérnem téged.
– Még nincs késő. Tudod, hogy sokáig fent vagyok. És nem is
nagyon aludtam, mióta elmentetek.
– Sajnálom. Pihenned kellene akkor.
– Jól vagy? A gyerekek jól vannak? – érdeklődött Alex. Szinte
egész testében remegett a boldogságtól, hogy hallhatja Olga hangját.
– Igen, mi jól vagyunk – válaszolta Olga.
– Voronyezsben?
– Igen. Egy kis külvárosi panzióban. Veled minden rendben?
– Hiányoztok. Kérlek, gyertek haza!
A telefonban hallatszott Olga sóhaja.
 – Valójában ezért is hívtalak. Gondolkodtam a dolgon. És azt
hiszem, kicsit indulatosan reagáltam. Bár azt hiszem, nem ártott neked
egy ilyen kijózanító akció.
– Igen, jól mondod – ismerte be Alex. Csöndben beszélt, szinte
suttogott. Félt, ha kicsit is megemeli a hangját, talán elriasztja a
feleségét, és leteszi a telefont. – Kijózanító volt. Nagyon is kijózanító.
Annyira sajnálom, ami történt. Nem voltam már önmagam a történtek
miatt, és annyira beszűkülve néztem a helyzetet, hogy nem bírtam már
másra sem gondolni, csak arra, hogy azt az átkozott pénzt valahogy
megszerezzem. Bármi áron. De ez nem jó. Tudom, hogy nem helyes.
Sajnálom, ha megbántottalak. Őszintén mondom.
– Elhiszem.
– Kérlek, gyertek haza! Nélküled és a gyerekek nélkül az életem
semmit nem ér. Ti vagytok nekem a levegő. Ha nem lesz meg a pénz,
az sem baj. Majd újrakezdjük. A lényeg, hogy együtt legyünk, és
megoldunk mindent. Szeretlek.
– Én is szeretlek, Alex.
– Hazajöttök?
– Igen. Holnap reggeli után hívok egy taxit, és hazamegyünk.
– Nem kell. Még most értetek megyek.
– Nem ittál?
– Nem, dehogy. Egy kortyot sem. És többet nem is fogok!
– Fáradt vagy. Aludnod kellene – javasolta Olga.
– Nem, dehogy. Nincs egyórás az út. Megyek értetek, szeretném,
ha már ma éjjel együtt lennénk újra. Csak akkor fogok tudni nyugodtan
aludni.
Hosszú csönd, és egy újabb sóhaj volt a válasz. Olga mérlegelte a
hallottakat.
– Rendben! – egyezett bele végül. – Akkor gyere értünk! Addigra
összepakolom a holmikat, és kijelentkezünk a panzióból. írd le a címet!
Diktálom.
Alex gyorsan papírt keresett elő a konyhaszekrény fiókjából, és
lejegyezte a panzió nevét és a címét.
Miután letette a telefont, jobbnak látta, ha vesz egy gyors hűsítő
zuhanyt. Jó lesz, ha felfrissül az elmúlt napok tompaságából, valamint
masszív oroszlánszagot is érzett maga körül.
 Ennek megfelelően nem is vesztegette az időt. Gyors zuhanyt vett,
parfümöt fújt a nyakára, majd egy tiszta farmert és fehér pamutpólót
húzott.
Miután a papírfecnit a panzió címével a zsebébe gyömöszölte, és
eltette a mobiltelefonját, magához vette a Toyota kulcsát, aztán kisietett
az udvarra. Egyenesen a hátsó udvar felé vette az irányt, de a garázsig
már nem ért el.
A ház sarkánál befordulva éles fájdalom hasított a koponyájába, és
elsötétült előtte a világ.

***

Amikor magához tért, a fejére húzott zsák sűrű szövésén kívül semmit
nem látott. Lélegzete forrón és fullasztón áramlott vissza a bűzös
anyagról.
Alex az oldalán feküdt. Vállát és csípőjét éles kövek gyötörték.
Ahogy a tudata kezdett kitisztulni, érezte a szája szélén és az állán
megszáradt vért. Azonnal felismerte, hogy fogságba esett, és a
hangokból ítélve abban is biztos volt, hogy a fogvatartói itt vannak a
közelében, ezért óvatosan próbált megmozdulni.
Kezét a háta mögött összekötözték, ő pedig arra gondolt, hogy így
szinte semmi esélye sincs a szabadulásra. Igaz, azt sem tudta, hogy
honnan kellene megszöknie, hiszen jelenleg fogalma sem volt, hogy
azok, akik leütötték az otthona udvarán, hol is tartják most fogságban.
Lehet, a háza melletti erdőben van, vagy a saját udvarán? Talán
elhurcolták valahová. Ahogy végre lehetősége lesz látni valamit a
környezetéből, akkor fel fogja tudni mérni a helyzetet és a lehetőségeit
is.
Persze jól tudta, hogy ki az, aki elbánt vele. Nem kellett a hangját
sem hallania ahhoz, hogy belássa, kivel fogja magát szembetalálni. A
hozzá eljutó beszélgetésből és nevetgélésből úgy ítélte meg, hogy
ketten lehetnek. Ezek szerint Bogdán most nem egyedül érkezett. A
felismerés hatására rossz érzés fogta el, de végül sikerült magát
meggyőznie, hogy nem azért hozták most magukkal, hogy végezzenek
vele. Bár való igaz, hogy Szlaváról keringtek ijesztő pletykák, mely
szerint időnként, ha már veszni látja a pénzét, akkor súlyos elégtételt
vesz. Hallani lehetett eltűnt emberekről, ám Alex mégis azzal nyugtatta
magát, hogy ő már jelentősen törlesztett, és Szlava tudja, hogy ha
kellően ráijeszt, tud még pénzt visszaszerezni tőle. Ez a helyzet, amiben
találta magát, pedig épp a ráijesztés lehet.
Épp ezen a ponton járva a gondolataiban egy cipő talpa csattant az
oldalába, éles fájdalommal hasítva a veséjébe. Miközben véres
váladékot köhögött fel, valaki egy gyors mozdulattal megszabadította a
fején lévő zsáktól. Köhögve, fájdalomtól nyöszörögve nézett fel a
csillagfényes éjszakában előtte magasodó két alakra.
Bogdán állt előtte egy másik robusztus alak társaságában.
Mindkettőjükön fekete póló és khaki színű oldalzsebes katonai nadrág
volt. Bő szárú, erős anyagból, a bokájuknál megkötve. Alex a légi
deszantosokról szóló filmekben látott ilyen nadrágot. Hajdanában
bizonyára mindketten az orosz Szpecnaz különleges kommandó tagjai
voltak. Gyakran lehetett hallani, hogy a leszerelt deszantosok az alvilág
zsoldjába álltak. Ez a felismerés ismét rossz érzéssel töltötte el Alexet.
Bogdán társa alacsony volt, de elképesztően széles, és a karja úgy
állt a teste mellett, mintha vastag rönkfából gyalulták volna. Széles
arcában aprócska, indulattól fűtött gonosz szem ült, jobb arcát hosszú
vágás hege csúfította.
Alex ráébredt, hogy ez a két ember az éjszaka közepén, és a
helyzet, amibe került, semmi jóval nem biztatta.
De bármi is lesz, neki túl kell élnie. Nem halhat meg. Ma este nem!
Még találkoznia kell Olgával és a gyerekeivel. Magához akarja ölelni
őket, és belélegezni az illatukat.
– Itt az út vége! – közölte nyersen Bogdán.
– Engedjetek el! – kérlelte őket Alex. Hangja elcsuklott a
félelemtől, ami őt magát is meglepte. – Kérlek!
– Azon a lehetőségen már túl vagyunk – mondta Bogdán. – Ez a
hajó már elment. Ugye így mondják, Fedja?
– Vagy mozdony. Nem? – vonta meg elképesztő vállát Fedja. – Ez
a mozdony már elment. Nem így van?
– Mindegy is – mondta Bogdán, és leguggolt Alex elé. Lenézett a
földön fekvő férfira, majd az arca elé köpött. – Te már itt fogsz
megdögleni. Ócska kis senki vagy. Egy hazug szélhámos. És ebben a
földben fogsz elporladni, itt az erdő közepén. – Azzal megragadta Alex
vállát, és térdelő helyzetbe segítette. – Majd gondoskodunk róla, hogy
senki ne találjon meg. – A zömök társa felé fordult. – Fedja! Hozd az
ásót!
Alex könnyes szemmel, rémülettől zihálva nézte a tőlük öt méterre
parkoló autóhoz igyekvő férfit. Látta, amint az kivesz egy ásót a
csomagtartóból, és egy fekete műanyag zsák társaságában indul vissza
hozzájuk.
– Jó kis este lesz – mondta Fedja nevetve, aztán visszahúzta Alex
fejére a zsákot.
A hosszú sötétséget most némi zörgést és neszezést követően síri
csönd követte. Alex csak az erdő zaját hallotta. Egy darabig szólongatta
az elrablóit, de nem érkezett válasz. Előbb az oldalára, majd a hasára és
a hátára fordulva is próbált kúszni valamerre, csakhogy az elgyötört és
kimerült teste nehezen tudott megbirkózni az erdő rögös
földdarabkáival és a szúrós aljnövényzettel.
Valahogy a fájdalom és a kimerültség hatására aztán álomba ájulta
magát.
Álmában szabad ember volt. A hátsó kertben pihent a hintaágyban.
A napfény felmelegítette a bőrét, a virágok és az erdő illata szédítően
ölelte körbe. A gyerekek felhőtlenül sikongatva rohangáltak, aztán
Tolja egy talicskában gurította körbe Irinát a dácsa körül, miközben a
gyönyörű Olga tárcsán sütötte nekik a sertéshúst.
Aztán a színes képek szertefoszlottak, az illat elillant, és az álomból
csak Olga békésen mosolygó arca maradt meg, de ebben a helyzetben
még ez is képes volt a világot jelenteni számára.
Mikor Bogdán újra levette a zsákot a fejéről, már pirkadt.
Alex szeme próbálta megszokni a kora hajnali fényt, és igyekezett
minél többet magába szívni a harmatos friss levegőből. Most már azt is
érezte, hogy fázik.
Bogdán egy alkarnyi hosszúságú, széles pengéjű kést húzott elő a
háta mögül.
– Mit akartok? Nem ölhettek meg! – Alex már egész testében
remegett. Egyrészt a hűvös reggeltől, a hideg földön töltött időtől,
másrészt soha nem érzett ilyen erős halálfélelmet az életében. Mintha
most valóban megérintette volna a halál szele. A kés látványa
önmagában is elég volt, hogy véglegesen elveszítse az belső
egyensúlyát.
 Bogdán lehajolt a reszkető Alexhez, és egyetlen határozott
mozdulattal átvágta karján a kötelet. Miközben Alex szemlátomást
fellélegzett szorult helyzetéből, és a zsibbadó csuklóját kezdte
dörzsölni, addig Bogdán elvette Fedjától az ásót, és a földre dobta.
– Kezdj ásni, te kutya! – adta ki az utasítást.
Alex a fejét csóválva tiltakozott.
– Én nem. Nem akarom.
– Áss, vagy máris elvágom a torkod!
– Miért ássak? – kérdezte Alex. A megalázottság és a
kiszolgáltatottság érzése már olyan erővel kerítette hatalmába, hogy
könnyezni kezdett.
– Csak nem gondolod, hogy mi fogjuk kiásni a sírod? –közölte
Fedja gúnyos vigyorral az arcán.
– Na, vedd fel azt az ásót, és kezdj neki! Most! – köpte Bogdán
ingerülten.
– Nem! – makacsolta meg magát Alex. – Nem! Nem fogok ásni!
– Hát, baszod, én azt sem bánom, ha a kezeddel kaparod ki a lyukat
magadnak a földből. De ajánlom, hogy beleférj!
– Miért csináljátok ezt velem?
– Ásd azt a kurva gödröt! – Fedja belemarkolt Alex hajába, és
térddel arcélen rúgta.
Alex ájultan borult az oldalára, és hosszan zuhant az örvénylő
sötétség mélyére.
Jóval később, amikor végre ismét magához tért, magzatpózba
görnyedve, fájdalomtól lüktető arcát a tenyerébe temetve nyöszörgött.
Mielőtt a tudata újból kitisztult vagy alábbhagyott volna a fájdalom,
Bogdán már mellette is termett, és ismét térdre állította.
– Fogd meg az ásót, és ásd meg a sírod! – parancsolta Bogdán. A
felkelő nap fényében a férfi világtalan szeme ezüstösen csillogott. – Ha
nem kezdesz el ásni, akkor egyesével kezdem levágni az ujjad. Szépen
sorban. És hidd el nekem, hogy legkésőbb a harmadik után ásni fogsz.
De a csonka kezeddel sokkal kínzóbb lesz.
– Ne tegyétek ezt velem! – könyörgött Alex, és megtörve, magába
roskadva hajolt előre a földre. – Ha a pénzt akarjátok, megszerzem!
Esküszöm! Meglesz a pénz!
– Ha nincs meg a pénz, akkor nincs miről beszélnünk tovább –
jelentette ki Bogdán, és a földre köpött. – Kezd el ásni a sírod!
 – Nem, nem! – csóválta a fejét Alex. Egészen megmakacsolta
magát. Még a kezét is az ölébe húzta, és előrehajolva a felsőtestével
védte.
Ezen a ponton Bogdán mintha véglegesen elvesztette volna a
türelmét, úgy kezdett káromkodni, csak úgy köpte az indulatos
szavakat. Szorosan Alex mellé lépett, és azzal a lendülettel arcon ütötte,
majd megragadta a csuklóját, és a karját hátrafeszítve arccal a földbe
nyomta.
Alex úgy érezte, mintha a válla ki akarna szakadni a helyéről.
Annak ellenére, hogy a válla, a könyöke és a csuklója is szét akart
robbanni, a száját eltömítő fű és föld meggátolta abban, hogy ordítani
tudjon. Megpróbálta a csípőjét mozgatni, valahogy kiforogni magát az
erős fogásból, de a próbálkozások csak nagyobb kínt szültek.
Aztán, amikor Bogdán hátrafeszítette a kézfejét, és a bal keze
kisujján megérezte az éles, hideg pengét, már mozdulni sem mert. Csak
arra gondolt, hogy ez nem is vele történik. Mert hogyan is történhetne
meg az, hogy valakik csak úgy önkényesen elrabolnak egy másik
emberi lényt, és azt tesznek vele, amit csak akarnak. Bántják és
fájdalmat okoznak neki. Ez képtelenség! Ez az ő valóságában soha nem
volt benne. A világ nem ilyen! Ő egy sikeres és befolyásos üzletember
volt. Százak lesték minden szavát. Most pedig minden emberi
méltóságától megfosztva, megalázva úgy tapossák el, akár egy pondrót.
Az ujjából induló, velejéig hatoló fájdalom testének minden sejtjét
átjárta, ám sokkal hamarabb változott lüktető, hasogató zsibbadássá,
mint ahogy azt az első pillanatban gondolta. A torkából feltörő ordítást
ugyan elharapta, de a sírás újra erős hullámokban tört rá.
Amikor érezte, hogy a fogás engedett, gyorsan felült, és a véres
kézfejét kezdte szorongatni. Kisujjának felső kétharmada hiányzott, de
rá sem mert nézni. Iszamós vér szivárgott végig a kézfején.
– El fogok vérezni – nyögte.
– Dehogy fogsz! – közölte Fedja, azzal leguggolt Alex mellé, és
egy kötözőpólyát húzott elő a nadrágja oldalzsebéből. – Add a kezed! –
utasította, és ezzel egy időben megragadta a vérző kézfejet, hogy maga
elé húzza.
Fedja rutinos, gyors mozdulatokkal készítette el a szorítókötést.
Majd a levágott ujjdarabot Alex másik kezébe nyomta.
– Fogjad! Ez a tied!
 – Itt fogok meghalni – súgta Alex maga elé.
Elrabolták, megverték, megalázták, és meg is csonkították. Kétsége
sem volt tovább afelől, hogy ez a két férfi az életét is elveszi, ha kell.
Bogdán és Fedja szinte egyszerre léptek oda, hogy a karja alá
nyúlva talpra állítsák. Alex elengedte magát, akár egy zsák liszt, úgy
nehezedett a talajra. Mire a két verőember talpra rángatta, már a takony
is folyt az orrából, úgy zokogott.
– Ne öljetek meg! Kérlek! Odaadom a pénzt! Odaadom minden
pénzem! A dácsában van a pénz! Menjünk, és odaadom!
Ezzel a mondattal mintha valami varázsport szórt volna a gyötrői
arcába, azok derűs képpel kezdtek nézni rá. Az erős szorításukat is
felváltotta a támogató fogás. Bogdán még le is porolta hátán a pólót.
– Megvan a pénz? – kérdezte Fedja.
Alex próbálta összeszedni magát és bólintani, de ebben a
helyzetben csak erőtlen kis biccentésre telt tőle.
– Megvan? – ismételte a kérdést a félszemű Bogdán.
– Igen – válaszolta Alex, és kézfejével letörölte az orrát. – Megvan
a pénz.
– Hol?
– A dácsában.
– Mind?
– Nem mind. Százezer van készpénzben.
– Ez a beszéd! – lelkendezett Bogdán. – Ezzel kellett volna
kezdened. Akkor kapd össze kicsit magad, és indulhatunk is érte!

***

Fél órával később a hajnali pirkadat már utat engedett a kora reggel
enyhítő sugarainak. Az erdő és a kert már készült magára ölteni színes
ruháját, de a dácsa még mindig néma szomorúságában állt a magasra
kapaszkodó tölgyfák árnyékában. Erre a pontra a napfény csak a késő
délelőtti órákra szokott teljes erejével és pompájával megérkezni.
A terepjáró, amit Bogdán vezetett, csendben és komótosan gurult
be a dácsa elé. Mindhárman egyszerre szálltak ki az utastérből. Fedja
zömök testét nyújtóztatta, míg Alex a kezén átvérzett kötést kezdte
vizsgálni. Fájdalomtól torzult arcán most eltökéltség és harag mart
mély tónusokat.
 – Menjünk! – biztatta Bogdán, és a vállánál fogva taszította maga
elé Alexet, aki néhány lépés után megtorpant.
– Várjatok itt! – javasolta visszafordulva két verőember felé.
– Hogy mi? – képedt el Fedja.
– Várjunk? – kérdezte Bogdán. – Ugyan mire? Minek?
– Csak rám. Amíg kihozom a pénzt.
– Francokat! – csattant fel Bogdán, és vak szemére hunyorogni
kezdett. – Talán rejtegetsz valamit előlünk? Mi?
– Nem, dehogy! Semmit.
– Akkor?
– Csak nem szeretném, ha bejönnétek. Összeszedem a pénzt, és
kihozom.
– Te hülye vagy, baszd meg! – fortyant fel Fedja, és visszafogottan
Alex felkarjába öklözött. – Vagy minket nézel teljesen hülyének?
Bemész, mi meg itt várunk. Közben meg szépen meglógsz előlünk. Jó
ötlet, nem mondom.
Alex a bekötözött bal kezét a tenyerébe helyezte. A fehér pólya
terebélyes foltban átvérzett, de mintha az utóbbi időben a vérzés
jelentősen lassult volna. Talán el is állt.
– Ezzel a sérüléssel? Egy levágott ujjdarabbal a zsebemben mégis
hová menekülhetnék előletek? Hol bújjak el, hogy ne találjatok meg
órák alatt? Orvoshoz kell mennem, és vélhetően ti is ott kezdtek keresni
először. Mégis, menynyi esélyem van harcedzett exkommandósok elől
bujkálni? Mert azok voltatok, nem?
– Nem kell a rizsa! – mondta Bogdán.
– Nézzetek már rám! Egy meggyötört és megcsonkított, bukott
vállalkozó vagyok. Bemegyek, és kihozom a pénzt. Ti pedig várjatok
meg itt!
Bogdán és Fedja szemvillanásnyi időre egymásra nézett.
Összeszokott páros voltak, ebből is értették egymást.
– Felmegyünk a bejárati ajtóig – közölte az ultimátumot Bogdán. –
És ha nem vagy kint másfél percen belül
a pénzzel, akkor bemegyünk, és levágjuk a többi ujjad is. A
mobiltelefonod amúgy is itt van a zsebemben. Szóval semmi trükk!
Alex szája széle megrándult. Csakhogy ez már nem a testében
fészket rakó félelem jele volt, sokkal inkább a sarokba szorított préda
elszántságáé.
 – Nem szököm el – jelentette ki Alex, azzal megindult a bejárat
felé.
Az uzsorás két pénzbehajtója követte.

***

Amikor Alex belépett a dácsa nappalijába, már nem ugyanaz az ember

volt, mint aki órákkal korábban elindult, hogy hazahozza a családját. A
mindenki által csak Alexként ismert Elek Sándor személyiségének
társadalmi normákat követő része az éjszaka folyamán valahol a
Voronyezs környéki erdők mélyén vérben ázva oldódott fel. Beszűkült,
sérült tudata képtelen volt már higgadtan mérlegelni a körülötte zajló
eseményeket. Mintha a kínzó fájdalom, a testének megcsonkítása és a
megalázottság minden emberit kiirtott volna benne.
Sebzett vadként, szuszogva vágtatott keresztül a nappalin,
egyenesen a konyha mögötti tárolóba. De nem készpénzt akart
magához venni, hiszen azzal nem is rendelkeztek. Minden megmaradt
pénzük a felújításból a folyószámlájukon pihent.
Ahogy felfokozott harci állapotában feltépte a konyhából nyíló
ajtót, azonnal meglátta, amit keresett.
A dupla csövű vadászpuska ott állt a sarokba letámasztva, ahová
korábban tette. Miután megpróbált végezni magával, a puskát nem vitte
vissza a fegyverszekrénybe, hanem egyszerűen csak beállította a
befőttesüvegek és takarítóeszközök közé.
Miután magához vette a fegyvert, a csövet lehajtva ellenőrizte a
töltöttségét, és kibiztosítva, maga előtt tartva indult vissza a nappaliba.
Ott egy pillanatra megállt, és azt mérlegelte, hogy kimenjen-e a
verandára. Végül a helyzetet úgy ítélte meg, hogy csak akkor van
esélye mindkét férfival a meglepetés erejével végezni, ha idebent várja
meg őket. A bejárati ajtón kilépve könnyen takarásba kerülnének, vagy
két különböző oldalon találva őket, szintén nem tudna kellő
gyorsasággal reagálni. Miközben a háborúkat megjárt veteránok
vélhetően gyorsan tudnának válaszolni a kialakult helyzetre.
így azt látta a legjobb taktikának, ha csendben meghúzza magát a
bejárati ajtó takarásában, és ott várja meg a két férfit.
Miután hátát a falnak vetve beállt az ajtó mögötti holttérbe,
lélegzet-visszafojtva várakozott.
 Bogdán ígéretéhez híven rövid időn belül beszólt az ajtón. Hangja
türelmetlenül csengett, de nem kiabált.
– Jössz már? – kérdezte.
Mivel a házból nem érkezett semmi válaszreakció, ezért belépett az
előtérbe. Alex torkában dobogó szívvel és zúgó füllel figyelte, amint a
férfi három lépést távolodik tőle. Egyenesen a lépcső felé tartott.
Már csak Fedjának kell belépnie. Azt meg kell várnia! Ha túl
hamar lép akcióba, akkor elbukik. Lelőheti ugyan Bogdánt, de a társa
erre őt fogja kiiktatni. Rettegett attól, hogy Bogdán visszafordul, és
meglátja őt puskával a kezében. Akkor minden hiába.
Gyere már! – könyörgött magában Alex, és ekkor Fedja zömök
alakja is feltűnt az ajtóban.
Alex egy pillanatig sem habozott tovább, és az ajtó takarásából
Fedja mellé lépve, szinte a feje mellé tartva sütötte el a puskát. A lövés
robaja megrázta az egész házat. Vér, agyvelő és koponyacsont-
darabkák folytak a tölgyfa lambériáról, a ruhafogasról és a szilánkosra
tört fésülködőtükörről is.
Mire Bogdán sarkon pördült, Alex már őt is célba vette, és újra lőtt.
A torkolattűz fénye megvillant Alex gyűlölettől torz arcélén. Bogdánt a
mellkaslövés azonnal leterítette a lábáról. Miután hanyatt vágódott,
mozdulatlanul feküdt a teste alól szivárgó és egyre terebélyesedő
vértócsában.
Amikor Alex lenézett a lába előtt heverő testekre, akkor látta, hogy
Bogdán mellkasa fölött, a kulcscsontja alatt egy véres seb éktelenkedik,
Fedja fejét pedig a lövedék szinte teljesen leszakította. Koponyájának
az alsó állkapocs fölötti része hiányzott. Vastag, véres nyelve
megnyúzott kígyóként lógott a nyakára.
A mobiltelefonja Bogdán nadrágjának zsebében volt, így erőt vett
magán, és letérdelt a test mellé. Azonnal megtalálta, amit keresett. A
telefon ki volt kapcsolva. Gyorsan a zsebébe süllyesztette, és elhátrált a
vértócsa közeléből.
Ahogy kezdett éket verni tudatában a felismerés, hogy mit is tett
valójában, kezdett rajta eluralkodni a pánik. Remegő kézzel tette a
padlóra a puskát, majd miután kétszer teljes tanácstalanságban
körbesétált a tetthelyen, elhatározásra jutott. Vagy inkább megerősödött
benne a gondolat, ami egészen a hazáig tartó úton kínozta. Mégpedig
az, hogy Szlava keresni fogja az embereit. Mivel ide küldte őket
utoljára, itt fogja először kerestetni is. A pénz nincs meg, viszont
hidegvérrel megölte két zsoldosát. Így tehát nem maradt más kiút
nekik, mint az egész családnak fel kell szívódni. El kell tűnni, amilyen
gyorsan csak lehet! El kell hagyniuk Oroszországot!
Miközben a menekülés és az új életük terveit szőtte, a hátsó
tornácon keresztül kiment az udvarra, és a tárolóban a generátor mellett
tárolt két műanyag benzineskannát magához véve indult vissza a házba.
A nappaliban lerakta a kannákat, majd az egyik polcos szekrény
fiókjából magához vette az útlevelüket és a fontosabb iratokat.
Házassági kivonat, születési papírok, bizonyítványok, mindent egy zöld
irattartóban tartott. Magához vette a két bankkártyát is, hogy hozzá
tudjanak férni a számláikhoz.
Miközben a konyhaszekrény fiókjához ment, hogy kivegyen egy
doboz gyufát, azon elmélkedett, hogy első körben Magyarországra kell
hazautazniuk. Ott meghúzhatják magukat néhány hétig, majd onnan
továbbmennek Olaszországban vagy Spanyolországba. Korábbi
életében semmi nem kötötte őt azokhoz az országokhoz, de mindkét
nyelvet beszélte már annyira, hogy boldoguljanak.
Képtelenség, hogy Szlava a nyomukra akadjon. Mintha tűt keresne
a szénakazalban. Persze az orosz hatóságok bizonyára körözni fogják,
de akkor keresnek egy olyan országot, amivel az oroszoknak nincs
kiadatásuk. Talán Thaiföld ilyen lehet, bár nem volt benne biztos.
Bárhogy is, most egy életre megszabadulnak az adósságtól, és az
uzsorás sem tudja majd tovább szorongatni őket.
Miután a mappát a dereka mögé tűzte a nadrágjába, fogta az egyik
kannát, és a benzint szétlocsolta a nappaliban. Ezt követően a másik
kannával is körbejárt, és belocsolta az étkezőt is, majd a lépcsőfeljáró
aljára is lötykölt belőle. A kanna aljáról az üzemanyagot a bejárati ajtó
mögött öntötte ki.
Miután a kannát eldobta a tornácon, elégedetten szemlélte a művét.
A házból átható benzinbűz terjengett, a padló és a bútorok is alaposan
átáztak.
Elégedettséggel töltötte el a gondolat, hogy ha az övék nem lehet a
szépen felújított dácsa, akkor arra az uzsorás sem tudja rátenni a kezét.
Soha senki se húzhasson belőle hasznot! Valamint úgy okoskodott,
hogy a tűz a gyilkosságok nyomait is kellőképpen eltünteti, így
megnehezítve a nyomozó hatóságok dolgát, és az áldozatok
azonosítását. Még azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy a két behajtó
nem is Szlava megbízásából bukkant fel. Talán az egész csak Bogdán
magánakciója, hogy egy kis mellékest szerezzen. Ahogy a gondolat
megszületett, ez nagyon is elképzelhetőnek tűnt számára. Amúgy sem
hitt abban, hogy az alvilágban mozgó uzsorás majd a rendőrségen tesz
bejelentést két eltűnt embere miatt, akiknek vélhetően tucatnyi
gyilkosság, súlyos testi sértés és garázdaság nyomja a lelkét.
Alex nem is habozott tovább. Szinte kéjes örömöt érzett, amikor a
gyufa lángja felvillant, amivel aztán begyújtotta az egész skatulyát.
Mielőtt még az egész akciója sisteregve az ujjára égett volna, a lángoló
kis gyufásdobozt haladéktalanul bedobta a bejárati ajtón, egyenesen
egy kisebb benzintócsa közepébe. Odabent aztán a tűz másodpercek
alatt új életre kelt, és éhesen kezdte harapni a bútorokat, majd
belekapaszkodott a lambériába, a fakorlátba és a lépcsőfokokba, hogy
aztán pokoli forróságot gerjesztve a földszinten, végül az egész dácsát
elemészthesse.
Alex ördögi vigyorral a képén az udvarról figyelte, amint az
épületben egyre magasabbra szöknek a lángok. A nyitott ablakokon és
a bejárati ajtón ömlött ki a füst. A fa hangosan ropogott, recsegett,
pattogott.
Az öreg dácsa sírt az emésztő tűz fogságában.
És ez volt az a pillanat, amikor Alex meghallotta a sikoltozást. A
halálfélelemtől átitatott, segélykérő sikolyok a házból jöttek. Kijózanító
és egyben dermesztő volt számára felismerni az emeletről jövő
kiáltásokban Olgának és a gyermekeinek hangját.
Alex a ház előtt állva szinte sokkos állapotba került. A szájához
kapta a kezét, elfojtva magában egy mélyről feltörő tébolyult kiáltást.
Ahogy észrevette az egyik emeleti ablak füsttől kormos üveglapja
mögött a felesége és fia arcát, villámként sújtott le rá a bizonyosság,
hogy a családja végül nem várt rá a voronyezsi panzióban, hanem az
éjszaka folyamán hazajöttek, és most fogságba estek az összeomlás
előtt álló dácsában. Ő pedig még ebből a távolságból is látta arcukon a
halálfélelmet.
Annak ellenére, hogy Alexben ott volt a bizonyosság, mely szerint
esélye sincs arra, hogy ilyen magasra csapó lángok és mindent elöntő
forróság mellett kihozza őket, erőt vett magán, és a tornáchoz futott. A
nyitott bejárati ajtón ömlött ki a gyilkos füst, beterítve mindent a
verandán, és elhomályosítva Alex látóterét. Pólyába tekert bal kezével
törölgette arcáról a könnycseppeket, és próbálta kidörzsölni szeméből a
csípős füstöt. Tudta, hogy a bejárati ajtón már nem tud bejutni, ezért a
teraszt körbekerítő korlátok faragott oszlopaira igyekezett
felkapaszkodni. Abban bízott, hogy ott fel tud mászni az emeletre, és az
ablakot betörve kihozhatja Olgát és a gyerekeket.
Próbálkozása kudarcra volt ítélve. Bárhogy markolta, vájta körmét
a fába, nem bírt a tartóoszlopokba fogódzkodni, de küzdött
rendületlenül. Amikor aztán az egyik ablak kirobbant, apró
üvegszilánkok hasították fel az alkarját, és jobb kézfejét is megégette a
kicsapó lángcsóva. Közel két méter magasságból zuhant vissza a földre.
Az eséstől kificamodott a bal bokája, és összezúzta a térdét, így
bármilyen elszántan próbált is újra talpra szökkenni, nem sikerült neki,
és a fájdalom visszakényszerítette a földre.
– Apa, segíts! – kiáltotta Tolja az ablakból. A fia kétségbeesett
hangja és a magyar szavak savként marták a szívét.
Alex minden erejét összeszedve igyekezett maga alá húzni a lábát,
abban bízva, hogy majd onnan álló helyzetbe tudja magát tornázni.
Kínkeserves próbálkozását kudarc kísérte.
Közben a házból előtörő sűrű füst és a forró levegő Olga halálra
vált kiáltását is magával hozta.
– Alex! Itt vagyunk! Alex!
– Olga! – kiáltotta Alex, és a fenekére ülve a kínzó fájdalommal
terhelt lábát igazgatta egymás mellé, aztán a kezét úgy nyújtotta a
tetőtéri ablak felé, mintha esélye lenni megérinteni a feleségét.
Megérinteni, még egyszer, utoljára.
A gomolygó füsttől már senkit nem látott az ablakban.
Már csak tűz ropogását hallotta a feje fölött. A szerettei hangját
elnyelte a ház, vagy beléjük fojtotta a füst.
Lángoló faelemek zuhantak a földre. Az egyik kis híján az ölébe
esett.
Alex a hasára fordult, és miközben lassan kúszni kezdett az udvar
felé, egyre távolabb a lángokba borult dácsától, a lelke legmélyebb
zugából feltörő gyötrő fájdalom késztette üvöltésre. Torkaszakadtából
ordított, miközben nyál csörgött az állára.
A felismerése jéghideg fejszeként hasította ketté a tudatát.
 Nyilvánvalóvá vált számára, hogy nem tud rajtuk segíteni, mert a
tűz olyan gyorsan falta fel a fából készült dácsa minden szegletét, hogy
oda már nem tudott többet bejutni. Ahogy Olga, Tolja és a kis Irina sem
tud már bentről kiszabadulni.
Mindhármuknak az öreg dácsa lesz a sírja.
Üvöltése aztán lassan nevetésbe fordult. Boldog tébolyult kacagás
rázta az egész testét, amikor a távolban, a bekötőúton ködszerű
homályban megpillantott egy taxit, és mellette kicsit félszegen ott állt
az ő gyönyörű Olgája a két gyerekkel.
A délibábszerű látomás képe aztán egyre élesebb lett. Már nemcsak
látta, de érezte is az illatukat, hallotta a nevetésüket. A világ pedig
olyan gondoskodóan puha és békés lett körülötte!
Végül Alex feje előrebicsaklott, és arccal a porba fúródott.
Elvesztette az eszméletét.

***

Amikor előző este Olga letette a telefont a panzió kis szobájának

dohányzóasztalára, odafordult az ágyon gubbasztó gyermekeihez, és
derűsen szólt hozzájuk:
– Készüljetek! Apa nemsokára itt lesz értünk.
Tolja örömében ugrálni kezdett az ágyon, és Irina annak ellenére
követte a példáját, hogy nem igazán értette, miért lett ilyen vidám a
korábban komor hangulat. Egyszerűen csak jó volt önfeledten ugrálni a
bátyjával.
Olga közben összeszedte és elcsomagolta a holmijukat, és alaposan
körbenézett a fürdőszobában is, nehogy valamit itt felejtsenek.
Miután végzett a készülődéssel leült az egyik szürke puffra. A
szegényesen berendezett, szűk szobában összesen kettő volt a kis
ülőalkalmatosságból. A panziót üzemeltető házaspár vélhetően anyagi
és helytakarékossági okokból döntött mellettük.
Már amikor eljöttek otthonról, ezt a pillanatot várta. Tudta, hogy
elhamarkodottan jött el a gyerekekkel, vagy legalábbis nem tervezte,
hogy hosszabb ideig maradnak. Hiszen igazából elképzelése sem volt,
hogy hová mehetnének így hárman. És nem akarta a férjét elhagyni.
Csak szerette volna, ha észhez térne végre, és észrevenné, hogy rossz
úton halad a kapcsolatuk, ha lekezelően kezd vele viselkedni, és
eszköznek tekinti a céljai eléréséhez. A nőt kell benne látnia, az anyát,
a szeretőt és a társat, akivel megosztotta az életét, és akivel közösen
vállaltak két gyermeket.
Olga jól ismerte Alexet, így tudta, hogy épp elég lesz neki egy
ilyen nem várt helyzet ahhoz, hogy észbe kapjon, és észrevegye végre,
bizony letért az útról.
Most, hogy beszélt a férjével, már alig győzte kivárni, hogy újra
együtt legyenek. Haza akart menni. Gyűlölte ezt a helyet. Koszos volt,
kicsi és büdös. Épp csak csótányok nem szaladgáltak a padlón. Persze,
amikor eljött otthonról, nem hozta magával a bankkártyáját, így
kénytelen volt abból a kevés készpénzből gazdálkodni, ami
rendelkezésre állt.
Miután már két órája ült a szobában, és a gyerekek sem tudtak
elaludni az izgatottságtól, úgy döntött, felhívja újra Alexet, hogy
megtudja, merre jár. Csakhogy többszöri próbálkozásra sem járt
sikerrel. Az automata hangüzenet rendre csak azt ismételgette, hogy a
„hívott szám nem elérhető”.
Olgában lassan felütötte fejét az aggodalom.
Mi van, ha Alexet útközben baleset érte?
Lehet mégsem mondott igazat, és ittasan ült volán mögé?
Ilyet soha nem tenne! – nyugtatta magát. Baleset azonban érhette az
éjszakai úton. Amilyen járatlanok este már az ide vezető mellékutak,
még azt is lehetségesnek tartotta, hogy lesodródott az útról, és még meg
sem találták. Talán az összeroncsolódott autóban rekedt.
Miután nyugtalansága egyre csak erősödött, és a gyerekek is azzal
nyüstölték, hogy mikor indulnak haza, végül arra jutott, hogy hív egy
taxit, és még most hazafuvaroztatja magukat.
Mindnyájuknak jobb lesz már a saját kényelmes ágyukban aludni.
Útközben aztán a taxisnak mondta, hogy figyelje a Toyotát, nem
jön-e velük szembe, valamint kérte, hogy ne hajtson gyorsan, és nézze
az út mentén az esetleges balesetre utaló jeleket. Végül semmi nyomát
nem találták az útról lesodródott autónak, így megállás nélkül
hazaértek.
Mire késő este megérkeztek a dácsához, Irina és Tolja is a taxi
hátsó ülésen aludt a kimerültségtől. A taxis segítségképpen behozta a
verandára az utazótáskát, így Olga csak Tolját ébresztette fel, a kislányt
pedig az ölében vitte fel egészen az emeleti gyerekszobáig. Mire a
kislányt ágyba dugta, már Tolja is egy kényelmes atlétában és
rövidnadrágban fészkelődött a kispárnái között. Olga látta rajta, hogy a
fáradtságtól pillanatok alatt elnyomja majd az álom.
– Apa hol van? – kérdezte, mielőtt a fal felé fordult volna.
– Biztosan itt van valahol. Megkeresem. Majd holnap beszélsz vele
– válaszolta szelíden Olga, és megpuszilta a fiú arcocskáját. – Jó éjt!
Aludj!
Miután a két gyereket letette aludni, Olga kiment az udvarra, hogy
szétnézzen. A terepjáró ott állt a garázsban. Tenyerét a motorháztetőre
helyezte, hogy megnézze, meleg-e motor. A fém hideg volt a keze alatt.
A kocsit talán egész nap nem indították még be.
Visszafelé menet a bőröndöt is bevitte a verandáról, és felvitte
magával az emeletre. Elképzelése sem volt arról, hogy Alex merre
lehet, de úgy vélte, az éjszaka közepén már nem is fogja tudni
megkeresni. A telefonja is ki van kapcsolva, így nem tudja elérni. Úgy
döntött hát, hogy kényelmesebb ruhába bújik, és úgy várja meg, hogy
hazaérkezzen. Miközben egy sortot és tiszta pólót húzott, valamint
felfogta a haját, az a gondolata támadt, hogy talán nem indult a Toyota,
és miután egy ideig Alex sikertelenül próbálkozott életet lehelni a
motorba, kénytelen volt taxit hívni, és azzal indult értük Voronyezsbe.
Így talán el is kerülték egymást!
Mindenesetre a nyugtalansága alábbhagyott, hiszen úgy tűnt, hogy
a félelme nem igazolódott be, és szerencsére nem érte autóbaleset a
férjét.
Olga végül úgy döntött, hogy a hálószobában az ágyba bújva egy
könyvet olvasva próbálja elterelni az időnként felbukkanó baljós
gondolatait. Kényelmesen elhelyezkedett, felkapcsolta az olvasólámpát,
és egy puhafedeles krimit vett a kezébe.
Néhány percen belül elnyomta az álom.
Jóval később aztán hangos robaj verte fel az álmából. Amikor felült
az ágyban, abban sem volt biztos, hogy valóban hallotta a hangokat.
Ágyúlövésnek tűntek. Vagy csak az ég zengett?
Még kóválygott a feje a kábultságtól, miközben lassan kiült az ágy
szélére, és meztelen talpát a kellemes tölgyfa padlóra helyezte. Szemét
dörzsölgetve fülelt újra a hangokra, zajokra figyelve, de semmit nem
hallott.
Talán képzelte az egészet, és csak az álmában volt ez a robaj.
 Odakint már kéklett az égbolt, a felkelő nap első sugarai keresték
az utat a keleti fekvésű hálószobába, de az ablakra még a környező fák
óvó árnyéka vetült. Mivel a ház teljes némasággal vette körül, és nem
hallott még egy kis neszezést sem, Olga még néhány percig hagyta,
hogy az elgémberedett, elfeküdt végtagjaiba visszatérjen az élet, és
szeméből is kimenjen az álom.
Aztán ahogy a feje kezdett kitisztulni, jobbnak látta, ha megnézi a
gyerekeket, hiszen ha ők még alszanak, akkor egészen biztosan a
robajlás csak az álmában szerepelt.
Ahogy elindult az ajtó felé, az hirtelen résnyire nyitódott, és a
gyermekei bújtak be rajta rémült ábrázattal. Olga leguggolt, és azonnal
óvó karjába ölelte őket.
– Anya, anya! – kántálták egyszerre.
– Nincs semmi baj! – nyugtatta őket Olga, miközben ő maga sem
tudta, hogy mi történt. Bár a kételyt felváltotta a bizonyosság.
Valójában lövések hangját hallotta.
– Maradjatok itt, édeskéim! – mondta nyugalmat erőltetve magára.
– Anya megy, és megnézi, hogy mi történt. Rendben? Üljetek az ágyra!
Mindjárt jövök.
Azzal felállt, és a két gyereket az ágyra segítette. Tolja ügyesen egy
mozdulattal felszökkent a matracra, Irinát viszont fel kellett tenni a
párnák közé.
– Félünk, anya! – mondta Tolja, és maguk elé vett egy nagy párnát.
Gondosan a kishúga elé igazgatta, hogy a takarásában védve legyen.
– Ne félj, édesem! – Olga kedvesen megsimogatta Tolja arcát, majd
Irina fölé hajolva megcsókolta a homlokát.
Olga sarkon fordult, és az ajtó alatt beszivárgó füstöt csak egy
pillanattal vette hamarabb észre, mint ahogy az kivágódott és egy
fájdalomtól ziháló, véres ábrázatú, félszemű izomkolosszus acsarkodóit
rá az ajtóban. Koszos pólójára mély mellkassebből szivárgott a vér. A
kopasz férfi utolsó erejét összeszedve támaszkodott az ajtófélfának,
mégis úgy nézett rájuk egyetlen ép szemével, mintha elevenen akarná
őket felfalni. Mögötte mérgező füst gomolygott, és vörösen izzó
lángnyelvek kapaszkodtak fel a lépcsőkorláton.
Olga minden bátorságát összeszedve, habozás nélkül úgy vetette
magát előre az ajtóban álló férfinak, akár egy tigris. És ebben a
pillanatban az is volt. A kölykeit védő tigris, aki bárkivel szembeszáll,
ha a szükség úgy hozza. Vállal lökte fel az ajtóban álló alakot, aki
egyensúlyát vesztve a mögötte lévő korláton átesve a földszintre
zuhant.
Olga elordította magát, ahogy a testét elöntő adrenalin feszíteni
kezdte a pórusait. A kiáltás egyszerre volt segélykérés és a gőzt
kieresztő nyitott szelep. A folyosóra kinézve látta a lambériát és a
lépcsőfokokat felégető lángokat, a lépcsőfordulóban gomolygó füstöt.
Azonnal világossá vált számára, hogy a lépcsőn már nem lehet
lejutni. Arra nincs menekvés.
Köhögve zárta be az ajtót. A füst elérte a szobát, és képtelen volt
már tiszta levegőt lélegezni. Abban bízott, hogy az ajtót bezárva kellő
ideig kint tarthatja. De meddig is? Amíg megérkezik a segítség? Mégis,
milyen segítségre számíthat itt?
És egyáltalán ki ez az alak a házukban?
A megválaszolatlan kérdések szélsebesen tülekedtek a fejében. Ő
viszont már csak a saját biztonságukra tudott gondolni.
Lehúzta magáról a pólóját, és az ajtó alatti rést kezdte vele
eltorlaszolni.
– Hozzatok még ruhákat! – utasította a gyerekeket.
Tolja és Irina az ágy mögött összebújva kuporgott.
Mindketten sírtak a rémülettől.
Olga talpra szökkent, és a takaró alól kirángatta a lepedőt, amit
hamarjában összetekert, és szintén az ajtó alá gyömöszölte, miközben
szédült és köhögött.
Bárhogy is próbálkozott, a halálos füst megállíthatatlanul tört be a
szobába. Úgy tűnt neki, mintha a falakon keresztül is szivárgott volna,
és a falambéria minden pórusa ontja magából.
A füsttől köhögő gyerekekhez kuporgott, és átölelte őket.
– Nyugalom, édeseim! Nem lesz semmi baj! – hazudta nekik
könnyes szemmel. – Hasaljatok a padlóra! Ott kevesebb lesz a füst.
Hasaljatok le!
A két gyerek csendesen sírdogálva követte az utasítását.
Rettenetesen féltek, de bíztak az édesanyjukban. Ha ő azt mondta, nem
lesz semmi baj, akkor úgy is lesz.
Amint a két gyerek egymás mellé hasalt, Olga az ablakhoz sietett,
és megpróbálta kinyitni. A zár és az üveg is forró volt. Égette a
tenyerét, de próbálkozott megbirkózni vele.
 A tűz sokkal gyorsabban lepte el az emeletet, mint arra számított
volna. Talán már a mellettük lévő szoba is ég, ahogyan kint is égnek a
falak.
Az ablak nem adta meg magát, a zár nem eresztett. Olga
kétségbeesve fordult hátra, hogy keressen valamit, amivel betörheti az
üveget, de Tolja már ott állt mögötte egy kisszékkel a kezében, amit
felé nyújtott. A fiú kipirult arccal és véreres, könnyes szemmel nézett
az anyjára.
Olga elvette a széket, és a lábával előre az üvegnek taszította. Talán
a lendülete volt túl kicsi, vagy az erejének volt már fogytán, de az
ablaküveg ép maradt.
Ekkor az udvaron megpillantotta Alexet, ezért tenyérrel kezdte ütni
az ablakot, és úgy kiabált segítségért.
Olga újra felkapta a széket, és minden erejét, dühét és élni akarását
beleadta a támadásba. Az üveg csörömpölve hullott ki a keretből. A
nyitott ablakon keringő levegő úgy húzta be a szobába a hőt, a füstöt és
a lángokat, mintha mindhárman egy máglyarakás közepén ültek volna.
Tolja köhögve, fuldokolva csatlakozott hozzá, ám néhány
másodperccel később megszédült, és a padlóra zuhant.
Olga utolsó erejét is összeszedve még egyszer segítségért kiáltott,
majd erőtlenül rogyott a padlón heverő fia mellé. Még eljutott a
tudatáig, hogy a kislánya apró teste sem mozdul, de sem szólni, sem
gondolkodni nem bírt már.
Mire a forró lángok elérték őket, a fojtogató füst mindhármukkal
kíméletesen végzett.
 11.

MOST

– Én voltam. Én tettem – ismételgetem szüntelenül a mellkasom előtt

karba font kézzel hintáztatva a felsőtestem, miközben hangosan
zokogok, és az arcom eláztatja a lelkemet szaggató fájdalom sós
könnye. – Én voltam. Én tettem. Én voltam…
– Csak sírja ki magát, Alex! – szól közbe a férfi.
– Én tettem. Megöltem őket. A gyönyörű gyermekeimet és a
csodálatos feleségem. Én öltem meg őket! Drága Olgám, édes Irinám
és Toljám. Mi lesz most? Hogyan tehettem ilyet? Hogyan történhetett
ez meg? Édes istenem!
– Csak sírjon, ha úgy érzi, erre van most szüksége! Sírja ki magát!
Nem tudom, mennyi idő telt el, mire újra visszanyerem az
önuralmamat. De az biztos, hogy már lelkierőm sem marad a
családomat siratni. Csak ülök a székemben, és némán bámulok ki az
ablakon. Szinte teljesen beleveszek az égbolt szédítő kékjébe.
Egy ponton aztán az ősz férfihez fordulok, aki mindvégig
türelmesen vár, szótlanul figyel.
– Most le fog tartóztatni? – kérdezem tőle anélkül, hogy levenném
a tekintetemet az ablakon túl terpeszkedő kékségről.
– Én nem vagyok rendőr – válaszolja szenvtelen hangon.
– Ön nem egy nyomozó?
– Nem, dehogy!
– Akkor?
– Azt tudja, hogy épp hol van, Alex?
– Eddig a dácsában voltam. A családommal.
A férfi nagyot sóhajt, és hallom, ahogy megnyikordul alatta a szék.
Megint a mappáért nyúl, vagy a jegyzeteiért. Rápillantok.
– Az már régen történt – mondja a dossziét lapozgatva. – Nagyon
régen. Öt évvel ezelőtt.
– Hogy mondja? – Még mindig nem tiszta a tudatom. És lassan
kezdem azt érezni, mintha valaki a víz alá dugná a fejem.
 – Az a bizonyos tragikus reggel öt évvel ezelőtt történt. A leégett
dácsára és önre is két nappal később talált rá a vadásztársaság három
embere.
– Rám?
– Igen. A garázsban bujkált. Meggyötörve, véresen, alig volt az
eszméleténél. Azonnal értesítették a rendőrséget, akik kórházba
szállították. A tűzoltóság és a rendőrség is nyomozást folytatott az
ügyben. A vizsgálat majdnem azt állapította meg, amit most ön is
elmondott. Azzal a fontos különbséggel, hogy a rendőrségi jelentésben
az áll, a földszinten található áldozatok feltehetően rablási szándékkal
önökre törtek az éjszaka folyamán.
A férfi lapozgatni kezd a jegyzetek között. Összehúzza a
szemöldökét.
– A családot túszul ejtették, és bezárták az emeleti hálószobába, önt
pedig megkínozták. A nyomaik eltüntetése végett fellocsolták a
földszintet benzinnel, de miközben ők a tüzet meggyújtották, önnek
valahogy sikerült kiszabadulnia a fogságból, és a házban tartott
lőfegyverrel, önvédelemből agyonlőtte őket. Az égő házból még
sikerült kimenekülnie, de a családját már nem tudta kimenteni a lángok
közül. Így ők mindhárman odavesztek a tűzben.
– Odavesztek a tűzben – ismétlem magam elé motyogva.
– Önnek időközben az ügyészség elrendelte az igazságügyi
elmeorvos szakértői vizsgálatát, mely során megállapítást nyert, hogy
súlyos téveszméi vannak. Ha egyszerűen akarnám megfogalmazni, azt
mondanám, hogy az elméje, védekezésül, hogy ne őrüljön bele, egy
alternatív valóságot épített fel magának. Egy olyan alternatív valóságot,
ahol ön még mindig a családjával él. Csakhogy ebbe akaratlanul is
olyan elemek keveredtek, ami a megélt tragédiának az emléktöredékei
voltak. Így fordulhatott elő, hogy annak a szörnyű eseménynek a
hatása, mint egy megmagyarázhatatlan eseménysor, jelentkezett abban
a fiktív valóságban, amit azért épített önmagának, hogy oda
meneküljön.
– Odavesztek a tűzben – mondom újra bólogatva, közben már le
sem veszem a szemem az ősz hajú férfiról.
– A rendőrségi nyomozást ugyan lezárták, de mivel önt
kényszergyógykezelésre küldte a bíróság, ezért az ügyészség szerette
volna, ha sikerül önnel összerakatni a teljes történetet, hogy
meglegyenek a hiányzó mozaikdarabkák.
– És most meglett – mondtam. – Tehát letartóztat.
– Mondtam, hogy nem rendőr vagyok. Doktor Lev Juszupov a
nevem, klinikai szakpszichológusként dolgozom. Egy szanatóriumban
vagyunk Voronyezstől ötven kilométerre. És már sokadjára futunk neki
a történetének. Az első évben rendre csak a meghitt családi idillről
mesélt. A dácsáról.
A szakpszichológus ismét átfutja a jegyzeteit. Ujjával kopogtat a
lapokon.
– Ha jól emlékszem, több mint egy év telt el, mire eljutottunk
ahhoz a reggelhez, amikor a lövésekre felriadt. Mivel ez volt az első
sarkalatos pont a történetében, és egyúttal az egyik olyan elem, ami a
tragédia eseményeiből került a víziójába, így onnantól kezdve már erre
az eseménysorra összpontosítottam. Ide tértünk vissza újra és újra. És
bár azt hittem, majd ettől a ponttól gyorsabban haladunk, sajnos ez nem
így lett. Mint ahogy a példa is mutatja, négy hosszú év kellett ahhoz,
hogy elérjünk a félszemű emberig. Mindig is tudtam, ha meglesz egy
olyan eleme a történetének, amivel szembesíteni tudom, akkor sikerül
végre átbillenni a holtponton. És ebben az esetben Bogdán személye
volt az.
– Azt mondja, hogy el fogom felejteni? – kérdeztem.
– Parancsol?
– Az elején. Amikor elkezdtük ezt a beszélgetést, azt mondta, hogy
nem szoktam emlékezni arra, hogy jártam itt önnél, és beszéltünk.
Hogy nem szoktam arra emlékezni, amit korábban már felidéztem.
– Igen, eddig így volt.
Kínosan nevetni kezdek saját magamon, miközben újra könny
szökik a szemembe.
– Látja, doki, valójában arra sem emlékszem, hogy szoktam-e
emlékezni. Szörnyű vagyok. Maga meg kitartó.
– Ez a munkám. És ráérünk. Az a fontos, hogy megtalálja önmagát.
Hogy szembe tudjon nézni a tettével, és idővel meg tudjon vele békélni.
Tudom, hogy ez most még elképzelhetetlen, de ami történt, egy
szörnyű baleset volt.
– Egy szörnyű baleset. Odavesztek a tűzben.
– Sajnálom.
 – Tudja mit, doki? – Mély levegőt veszek, és a kézfejemmel
letörlöm a könnycseppeket az arcomról. – Szeretnék emlékezni.
Szeretnék emlékezni mindenre. Hogy szembe tudjak nézni vele, és
idővel majd normális életet élni. Tisztességgel meggyászolva a
szeretteimet.
Juszupov doktor feláll az íróasztala mögül, és összerendezi a
„KORÁBBAN” feliratú dossziét.
– Ebben minden le van írva. Ahogy ígértem, elolvashatja. Holnapra
kiegészítem a történetét, és legközelebb adok önnek belőle egy
másolatot. Így jó lesz?
– Azt hiszem, igen – bólintok, majd a cipőm orrát kezdem nézni.
– Valamint azt javaslom, hogy mivel ilyen jól haladtunk, holnap
mindenképp találkozzunk. És beszéljünk. Dolgoznunk kell azon, hogy
ezeket az új emlékeket helyre tudja tenni magában. Rendben?
– Rendben.
– Az ápolók visszakísérik az intézet déli szárnyába, a szobájába.
Szeretne egy nyugtatóinjekciót? Esetleg egy altatót éjszakára?
– Nem lesz rá szükségem – válaszolom. – Rendben leszek.
– Bízom a legjobbakban, Alex. Vigyázzon magára!
– Odavesztek a tűzben – suttogom megsemmisülve.

***

A szobám, itt a szanatóriumban olyan lélektelen, mint amilyen én

magam is lettem Juszupov doktorral való beszélgetés óta. Még a
narancsszínű sötétítőn át beáramló napfény is sivárnak tetszik.
Egy kettészakadt valóságnak a kényelmesebbik felében éltem
éveken keresztül. Visszahúzódva a lelkem egy megmaradt, sötét kis
zugában. Most pedig, ahogy elkezdett betérni a való világ sugara, a
fényár kíméletlenül törte szilánkokra ezt a megmaradt kis zugot is.
Küzdöttem a bűntudattal, és gondolatom minden másodpercét a maró
önvád és a bűnhődés utáni vágyam lepte el. Fájdalmasan, reménykedve
kapaszkodok egy távolban felderengő képbe, ahol újra együtt leszünk
mind a négyen. Sóvárgom, hogy ismét együtt legyünk, és utolsó
mentsváramként olyan erősen hiszek Istenben, a mennyországban és az
üdvözölésben, amennyire tagadtam magamban korábban a létét.
 Csak abban bízhatom, hogy az Úr megbocsátja nekem azt, amit
tettem. És megbocsátja azt is, amit tenni készülök.
A kihűlt ebédem még itt áll érintetlenül a kisasztalomon.
Érdektelenül tolom félre, a füzetemmel együtt, amibe lejegyeztem a
történetet.
Az elmúlás gondolata szinte elviselhetetlen tud lenni az ember
számára. Nekem ebben feloldást csak az életem fő műveinek tartott
gyermekeim léte jelentette. Bennük rejlett az élet folytonossága, és
általuk kapcsolódtam a természethez, így voltam része az élet
körforgásának. Elmúlásukkal a földi életem is értelmét vesztette. És
azáltal, hogy számomra a halál már az életemben megjelent, feloldott
bennem minden ösztönt, ami az életbe való kapaszkodás hoz szükséges.
Tudom, hogy a doktor megbízta az ápolókat, hogy jobban
figyeljenek rám, és ennek megfelelően az első na pókban gyakrabban
ellenőriztek. Csakhogy azok a napok eseménytelenül teltek, és a
figyelmük lanyhult. A szanatóriumban nem voltak szigorú biztonsági
előírások. Így a képkeretet az üveglappal éppúgy nem tartották
veszélyesnek, ahogy az étkezőben adott fém evőeszközöket sem.
Jó ideje már csak azt a régi, borítékméretű, enyhén megsárgult
papírképet nézem, ami kis üveglap mögött áll a könyvespolcomon. A
polc roskadozik a könyvektől, tehát biztos, hogy az időm jó részét az
olvasás tette ki. Olyan nagyon sajnálom most, hogy nem is emlékszem
rá! A történetekre a könyvek lapjain, a szavak varázsára. Az olvasás
léleksimogató érzésére.
Mindegy is! Már így kell elmennem.
Miután levettem a képet a polcról, az asztal sarkához ütve betörtem
az üvegét, és egy üvegszilánkkal hosszan felhasítottam mindkét
csuklóm.
Még csak fel sem szisszentem a művelet közben, amivel
felnyitottam az ütőereimet.
Már a tollat is nehezemre esik tartani, és nagyon lelassultak a
gondolataim. Viszont, ahogy oldalra nézek, a fal melletti kis ágyon ott
ül Olga, a kis Irina és Tolja, az én nagyfiam. Látom, hogy Irina
vidáman fészkelődik az anyja ölében, ő pedig magához húzza, és
megcsókolja a homlokát. Aztán kedvesen, játékosan rám nevetnek.
Mindhármuk tekintete olyan jámbor és boldogságtól fénylő, hogy
valami egészen mélyről jövő lélegzetként szakad fel belőlem a
könnyhullatás.
Mintha megkönnyebbülne a lelkem, és a világ minden szeretete
mérhetetlen nyugalommal és békességgel karöltve ereszkedne le rám.
Talán ez lesz az utolsó bekezdés, mert érzem, ahogy az élet lassan
elhagyja a testem, és a csuklómon ejtett sebeken át vékony patakként
szivárog ki a lelkem.
 A SZERZŐ UTÓSZAVA

Mindig azt vallottam, hogy különös, telepatikus kapcsolat van az író és

az olvasók között. Hiszen, amit én elképzelek és leírok, az igazán majd
az olvasók fantáziájában születik meg. Az olvasó az, akinek az
elméjében életre kelnek a szereplők és megelevenedik a cselekmény.
Épp ezért mindig arra törekedtem – és így fogok tenni a jövőben is –,
hogy a történeteim jelentősen különbözzenek egymástól, és mindig egy
újabb ablakon nézzek ki a minket körbeölelő világra, és úgy mutassam
meg mindazt, amit látok. Persze ez valahol felelősség is, hiszen ha
velem tartasz egy-egy különös, olykor igencsak rejtélyes utazásra,
akkor az azt jelenti, hogy rám bízod magad. Én fogom a kezed,
mutatom az utat, te pedig bátran követsz. És amikor elindulsz velem
egy ilyen utazáson, még nem tudhatod, hogy ez alkalommal épp merre
visz az utunk. Ahogy nem tudhatod azt sem, hogy mennyire mélyen
viszlek be a sötétbe, és milyen lelkiállapotban vezetlek ki onnan.
Régi tervem volt, hogy meséljek neked valami nyomasztó
hangulatú, misztikus drámát. Egy olyan lélektani történetet, ami végig
másnak próbálja mutatni magát, mint ami valójában. Azt hazudja, hogy
kísértettörténet, abból a fajtából, aminek az alapfelütése, hogy a kedves,
rokonszenves család új otthonba költözik. Aztán, mikor már
komfortosan érzed magad a történet folyásában, szépen lassan felfedem
előtted a titkokat és a valódi célt. Ebben az esetben egy szomorú
történetet egészen emberi problémákkal és sorsfordító hibás
döntésekkel.
Be akartam mutatni egy sikeres üzletembert, akit épp az a
nárcisztikus személyiségzavara emel a magasba és tesz nagyon
gazdaggá, ami aztán a vesztét is okozza. Mert néhány rossz döntés és
nem jól felmért helyzet képes az ember egész életét a mélybe taszítani,
és képes magával rántani az egész családját is.
Aztán, amikor az ötlet körvonalazódni kezdett, már abban is biztos
voltam, hogy nem a százszámra bemutatott nőverő és lelki terrort
alkalmazó narcisztikust fogom bemutatni, hanem egy sokkal árnyaltabb
képét az ördögnek. Azt a típust, aki magasra tud törni, rendvédelmi
szervezetet, nagy vállalatokat vagy akár egy országot irányítani. Ezen a
ponton már azt is világosan láttam, hogy nem akarok egy tipikus
elnyomó kapcsolatot bemutatni, ahol a nárcisztikus férfi párja egy
önbecsülési problémákkal küzdő, megfélemlített, uralom alá hajtott
asszony. Sokkal érdekesebbnek és izgalmasabbnak találtam az
önfeláldozó nő (anya és feleség) szerepét, aki mindig arra törekszik,
hogy minden helyzetben megoldást találjon, és támogassa, segítse a
férjét és általa az egész családot. Mondanom sem kell, hogy egy ilyen
nő döntései és ráhatása az eseményekre a család életét és a történet
alakulását is befolyásolta.
Kedves Olvasóm, ezzel a történettel ismét végére értünk egy újabb
utazásnak, és meglehet, most azt érzed, hogy kíméletlenebb voltam
veled, mint korábban. Hiszen ebben a történetben nem volt olvasói
katarzis, és nem volt feloldás a végén. Persze, ha rutinos thriller- és
horrorkönyvolvasó vagy, akkor tudod, hogy ezeknek a zsánereknek a
végén gyakran elmarad a boldog befejezés. A Hamu egy ilyen történet.
Nem lehetett más vége.
A Hamu a nyolcadik megjelent regényem, és immáron az ötödik
megjelenésem az Álomgyár Kiadó gondozásában. Egy éve dolgozunk
együtt, de még mindig lenyűgöz a profizmusuk, úgyhogy szeretném
megköszönni az Álomgyár Kiadó vezetőinek és munkatársainak, hogy
a Hamu megszületését lehetővé tették, és segítenek abban, hogy a
mámorítóan finom, nyomdaillatú könyv eljusson hozzád.
Ismét csak köszönettel tartozom kiváló szerkesztőinnek, Kővári
Bettinának, akinek magas szintű szaktudása mellé profizmus és
szakmai alázat társul, valamint hálás vagyok az alapos korrektorom,
Drabon Zoltánné precíz munkájáért. Köszönöm Faniszló Ádámnak a
csodálatos könyvborítót. Részemről az eddigi legjobb John Cure-
regényborító címet oda is ítélem neki.
Végezetül, de nem utolsósorban pedig szeretném megköszönni a
barátaimnak és a támogatóimnak, hogy hittek és hisznek bennem az
első lépések megtételétől mind a mai napig. Valamint köszönöm a
családomnak, hogy vannak nekem. Nélkülük semmi nem lenne. Ez a
regény sem.
Neked pedig köszönöm, Kedves Olvasóm, hogy ismét fogtad a
kezem, és bátran jöttél velem.
Lesz még mit mesélnem!
Barátsággal,
Győrffy-Kiss József
alias John Cure