tamara ireland stone

Találd meg a párod!

Írta: Tamara Ireland Stone
A mű eredeti címe: Click'd

Fordította: Bozai Ágota

Szerkesztők: Tóth Eszter, Vajna Gyöngyi

Nyelvi korrektor: Szaszkó Gabriella
Műszaki szerkesztő: Daróczi Edit

© Tamara Ireland Stone

© Bozai Ágota
© Maxim Könyvkiadó Kft.

A kiadvány a Disney • Hyperion engedélyével készült.

Borítódizájn: Phil Caminiti

Borítóképek: Alias Ching, dicogm, tsaplia, Ohn Mar

ISSN 2063-6989
ISBN 978 963 261 889 0 (puhatáblás), kiadói kód: MX-1401
 Lányomnak, Laurennek.

És az igazi miss Slade-nek, hatodikos tanító nénimnek, aki következetesen azt

tanította a lányoknak, hogy bármit képesek megtenni, és bármi lehet belőlük. Biztos
vagyok abban, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki hitt neki.
szombat
 egy
Allie erősebben markolta a telefonját, ahogy kilépett a függöny mögül
és a színpad közepére sétált. A Fuller Egyetem Auditórium Maximuma, a
nagy előadóterem felé nézett. A terem tele volt emberekkel, közöttük csak
három ismerős.
Beszélj tisztán és érthetően! - emlékeztette magát. Mosolyogj! Csak nyugodtan!
Csináld pontosan úgy, ahogy gyakoroltad!
Allie lenézett, meglátta a szüleit az első sorban. Anyukája integetett.
Apukája biztatón felmutatta a hüvelykujját.
Anyukája mellett ott ült a számítástechnika-tanára, miss Slade. Ő
segített Allie-nek bejutni a CodeGirls nyári táborba, ami csak nagyon
keveseknek sikerül; kitöltötte vele a felvételi űrlapot, a fogalmazáson is
együtt dolgoztak, és a demójátékot is segített megcsinálni. Allie
mosolygott miss Slade-re, és hang nélkül mondta ki a Köszönöm szót. Miss
Slade visszamosolygott rá, és összetette a két kezét.
Aztán elhalványultak a fények és reflektorsugár jelent meg, egyenesen
Allie bőrére világított, az erős fény elvakította. Megkönnyebbült, hogy
már nem látja miss Slade-et. Ez sokat segített abban, hogy ne gondoljon a
valódi okra, amiért kedvenc tanára a közönség soraiban ül.
Allie ekkor észlelte, hogy a telefonján matat, ezért gyorsan visszadugta
farmernadrágja zsebébe, és kihúzta magát.
Mély levegőt vett.
És megszólalt.
- Itt, a CodeGirls-táborban az oktatónk a legelső napon azt mondta,

egy egész nyarunk van arra, hogy létrehozzunk bármilyen appot vagy
játékot, amit csak akarunk. Bármit. Valamit, csak úgy, szórakozásból.
Valamit, ami egy valós életbeli problémát old meg. Teljesen mi döntjük el,
hogy mit. Ez nekem nagyon tetszett. - Előrehajolt, egyik kezét a szája
sarkához emelte, mintha nagy titkot mondana el. - Tudják, ez elég ritkán
fordul elő hetedikesekkel.
A közönség felnevetett.
- De el kell ismernem... azon a legelső délelőttön nem igazán voltam

biztos abban, hogy készen állok egy ilyen kihívásra. Túúúúlontúúúl el

voltam foglalva azzal, hogy mennyire rettegek. Mert egyetlen embert sem
ismertem.
Allie elindult, fel-alá járkált a színpadon. Azért járkált, mert remegett a
lába és azt remélte, hogy mozgás közben ezt a közönség nem veszi észre.
- Körülnéztem a teremben... tizenkilenc teljesen idegen lányt láttam,

akikkel egy egész nyarat fogok tölteni... és arra gondoltam, vajon kik
lehetnek. Vajon ugyanazokat a zenéket szeretjük? Ugyanazokat a
könyveket olvassuk? Vannak testvéreik? Honnan jöttek? Tudtam, hogy
egy valami közös bennünk: mind kódolók vagyunk... de ezen túl minden
homályba veszett.
Kipillantott a színpad oldalánál, és egy kicsit megnyugodott, amikor
meglátta, hogy barátja, Courtney az egyik oldalfüggöny mellett áll,
szélesen mosolyog és biztatóan bólogat.
Allie visszament a színpad közepére.
- És ekkor támadt az ödetem. Miért ne lehetne olyan appot írni, ami

segít új barátokat találni? Tudják, olyat, ami meg tudná mondani, hogy
kikkel jönnénk ki jól, kikkel lennénk első látásra egy hullámhosszon, vagy
ilyesmi, szóval kikkel kattannánk össze.
A „kattanni" szónál két ujjával csettintett.
Aztán előhúzta a telefont a zsebéből, meglendítette a levegőben.
- A nyári projektemre játékot írtam, a neve Klikk.
 Nagyon tetszett neki ez a név. Úgy érezte, találó, és pontosan kifejezi,
mit nyújt a felhasználónak ez az app.
Háta mögött hatalmas kivetítőn megjelent a logó, Allie hátrapillantott.
Valahányszor meglátta, valósággal ragyogott; képtelen volt megállni széles
mosoly nélkül. Szerette a halványkék hátteret és a kanyargó, ceruzavonal-
vékony, fehér, mozgó csíkot, ami a végén két ölelkező alakot rajzolt ki.
- Hadd mutassam be, hogyan működik! Ebben a teremben kétszázhúsz

ülőhely van. Feltételezem, hogy önök nem ismerik egymást, vagy csak
nagyon kevés jelenlévőt ismernek - mondta tréfásan, és a fénykörön túlra
pillantva látta, hogy néhányan körülnéznek és tagadón ingatják a fejüket.
- Mi lenne, ha azt mondanám, hogy van egy személy itt most, ebben a
teremben, akivel mindenki másnál több közös érdeklődésük,
tulajdonságuk van? - tette fel a kérdést és kezét előre nyújtva találomra
rámutatott valakire. - Egy személy, akire statisztikai értelemben jobban
hasonlítanak, mint bárki másra. Persze kimehetnek innen úgy is, hogy
sosem tudják meg, ki ez a személy, de... - előrehajolt, kezét térdére
támasztotta, homlokát ráncolta. - Nem lenne érdekesebb kitalálni, hogy ki
ez a személy?
Allie meglóbálta a telefonját a levegőben.
- Azt a közönségszavazó appot fogjuk használni, amit telepítettek,
szóval kérem, vegyék elő a telefonjukat és játsszanak velünk!
Ez volt a jel a színpad technikusoknak, hogy felkapcsolják a nézőtéri
világítást. Így már sokkal jobban látta a közönséget, ami azt jelentette,
hogy önkéntelenül ismét miss Slade-re pillantott. Úgy tűnt, mintha
jegyzetelne, de legalább mosolygott.
Tizenkilenc CodeGirl-társának ez a prezentáció az egész nyári kemény
munka lezárását és ünneplését jelentette, de Allie számára ennél nagyobb
tétje volt. Miss Slade a Games for Good verseny mentora volt. A Games for
Good tizenéveseknek rendezett éves kódolóverseny, amit a Spyglass Games
cég szervez. Allie-nek eleinte eszébe sem jutott, hogy részt vegyen a
versenyen, de miután a Klikk kezdett nagyobb figyelmet kapni a
táborban, úgy gondolta, talán érdemes lenne megpróbálni. Miss Slade-nek
már elküldte a forráskódot, de ezt a prezentációt rendesen be kell húznia,
ha azt akarja, hogy bekerüljön a verseny utolsó szabad helyére.
Allie mély levegőt vett, és újra a forgolódó közönségre nézett.
- Mindenki készen áll? - tette fel a kérdést, mire mögötte a kivetítőn
négy tájkép jelent meg. - Melyik tetszik jobban: az óceán, az erdő, a
sivatag vagy a hegyek? Válasszanak: A, B, C vagy D?
Továbblapozott a dián.
- Most válasszák ki a kedvenc desszertjüket!

A kivetítőn négy kép jelent meg: egy tálka fagylalt, egy torta, egy csoki,
és egy szelet almás pite.
Allie lenézett a saját monitorára. Látta, hogy az adatok gyűlnek az
appban, amit külön erre a bemutatóra írt. Ugyanazt az algoritmust
használta, mint a Klikknél, összegyűjtött minden információt, amit a
közönség bevitt és rögtön összepárosította az egyező érdeklődésű
embereket.
-Végezzünk el még néhányat, hogy sok adattal tudjunk dolgozni! -
mondta Allie, és hét újabb diát kattintott elő.
Arra kérte a közönséget, hogy válasszák ki, melyik szuperhőst, autót,
gabonapelyhet, szót, szobrot, színt, szobanövényt kedvelik leginkább.
- Miután befejezik a kérdések megválaszolását, a Klikk összehasonlítja
mindenki adatait, de nem mutatja meg rögtön, hogy kik a legjobban
összeillő barátok, mert az úgy nem lenne igazi szórakozás - mondta
kacsintva. - A Klikk hangokkal, fényekkel és utalásokkal jelezve segít
megtalálni a felhasználónak azt a tíz embert, akik a legjobban összeillenek.
 Ahogy a színpadon lépkedett, észrevette, hogy már nem remeg a lába.
Pötyögött valamit a telefonján.
- Itt most lerövidítem a dolgokat, hiszen ez amúgy is egy demó.
Allie megérintette a telefon képernyőjét, mire a terem végében
megszólalt az egyik telefon. Tulajdonosa összerezzent.
- Megkérhetem, hogy álljon fel, uram?

Még egyszer megérintette a telefon képernyőjét, mire a nézőtér másik

oldalán az első sorban megszólalt egy telefon. Hölgy emelte fel a
készülékét, aztán felállt és körbenézett.
- Gratulálok! Ha a Klikk-kel játszottak volna, első helyen lennének

egymás barátságfőtábláján.
Az úr és a hölgy integettek egymásnak.
- Alapjaiban így működik a játékom. A felhasználók játszanak, az
algoritmus pedig kitalálja, kivel van a legtöbb közös vonásuk, aztán az
okostelefon geolokációs képességét kihasználva segít megtalálniuk
egymást.
Mindenki tapsolt, amikor a férfi és a nő leült.
Allie ismét kipillantott Courtney-ra. Courtney mosolygott. Allie újra a
közönségre nézett, olyan boldog volt, hogy madarat lehetett volna fogatni
vele.
- A barátságfőtábla dinamikus, folyamatosan változik, ahogy új
emberek csatlakoznak.
Allie mögött megjelent egy kivetített kép: a CodeGirls csapata szaladgál
a számítógépes laborban telefonnal a kezükben, és igyekeznek megtalálni
a párjukat.
- Ha a Klikk észleli, hogy a barátságfőtáblán szereplő valamelyik
személy háromszáz méteren belül van, a telefon kéken villan és csippan
egyet - mondta Allie, azzal közelebb vitte a mikrofont a szájához, és
súgva mondta: - Ez szakkifejezés - és mindenki megint felnevetett.
- Amikor két hasonló érdeklődésű ember százméternyire van
egymástól, a telefon kétszer csippan és sárga fénnyel villan, majd harminc
méternél a szín vörösre vált és jelet ad: egy fotót az illető Instagram-
képeiből.

Allie megvetette a lábát a színpadon. Már nagyon jól érezte magát.

Nem nézett miss Slade-re. Nem is kellett ránéznie.
- Amikor megtalálják egymást, összeérintik a telefonjukat és meglátják,

hol vannak egymás barátságfőtábláján. Akkor hallják ezt a hangot.

Woo-hoo!
A közönség megint nevetett, Allie nem tudta megállni, hogy el ne
mosolyodjon.
 - Ez a hang azt jelzi, hogy szelfizzenek együtt. A kép eljut az egész
felhasználói közösséghez, így mindenki tudomást szerez a legújabb
klikkről.
Továbbléptette a diát, fotó jelent meg, két egymást ölelő CodeGirls
táborlakó lány, és még egy, és még egy ilyen kép.
Aztán megnyitotta Courtney profilját.
- Ő itt Courtney. Első helyre kerültünk egymás barátságfőtábláján.

Allie és Courtney képe jelent meg a monitoron. Ekkor Courtney

előlépett a függöny mögül és Allie karjába fűzte a karját.
- A barátság nyilvánvalóan nem csak arról szól, hogy azonosan töltünk

ki egy kérdőívet. A mi esetünkben azonban... - Allie és Courtney

egymásra nézett. - Egy app segített észrevenni, milyen sok közös van
bennünk - mondta Allie és egyszerre csettintettek. - Összekattantunk.
Egyszerre hajoltak meg, a teremben tapsvihar robbant. Allie és
Courtney integetett, aztán kiszaladt a színpadról. A CodeGirls oktatója
vette át a helyét, köszönetet mondott Allie-nek és felkonferálta a
következő prezentációt.
A függöny mögött, amikor a közönség már nem láthatta őket,
Courtney megölelte Allie-t.
- Egyszerűen csodálatos voltál! - Miután elhúzódott tőle, két kézzel
ragadta meg Allie kezét és a szemébe nézett. - Egy kicsit se aggódj! A
tanárod imádni fogja!
- Remélem - felelte Allie.
Amint a prezentációnak vége lett, Allie látta, hogy miss Slade elindul
felfelé a lépcsőn, a színpadra. Allie megfogta Courtney kezét, erősen
szorította, mintha jó szerencsét facsarhatna belőle. Miss Slade megállt
előttük és Courtney-ra nézett.
- A játékotok egyenesen fantasztikus! - mondta. Courtney megköszönte
a dicséretet. Aztán miss Slade tekintete Allie-re siklott.
Allie az utolsó tanítási nap óta nem találkozott miss Slade-del. Most,
hogy ilyen közel állt hozzá, látta, hogy miss Slade haja sokkal rövidebb,
mint volt, és ettől sokkal göndörebbnek látszott. De különben
ugyanolyannak tűnt: szép barna bőr, kedves, barátságos tekintet, és mint
mindig... a fülbevaló.
Allie mosolya felragyogott, amikor meglátta a világoskék háttér előtt a
kis kanyargó vonalakkal rajzolt pálcikaemberpárt. Barátok.
- Klikk-logó fülbevalót készített!

A fülbevaló volt miss Slade különös ismertetőjegye. Mindennap

másmilyet viselt - pizzaszelet, apró szerszámok, villanykörte -, mindig újat
nyomtatott magának a számítógépes labor 3D-nyomtatóján.
- Ez csak természetes - jelentette ki és egyenesen rájuk mutatott. -
Neked is nyomtattam egy párat. Úgy gondoltam, szívesen viselnél ilyet a
színpadra lépéskor a jövő héten a Games for Good versenyen, amikor
megtartod a prezentációdat.
Courtney erősebben szorította Allie karját.
- Igazán? - kérdezte Allie.
Miss Slade bólintott.
- Egész héten próbáltam feltörni a forráskódodat, ahogy a zsűri tagjai is
próbálkoznak majd. És meg kell mondanom, hogy sziklaszilárdnak tűnik.
Allie ekkor Courtney-ra nézett.
-A CodeGirls csapata egész nyáron segített tesztelni. Ha ők nem tudják
feltörni, akkor senki!
Miss Slade valósággal ragyogott.
- És a demód egyenesen tökéletes volt. A zsűri rajongani fog a Klikkért.
- Ugye megmondtam?! - szólalt meg Courtney.
Allie már korábban is készített appokat, mulatságos játékokat a
barátainak és szórejtvényeket a szüleinek, de olyat, mint a Klikk, még
soha. Úgy érezte, szétveti a büszkeség.
- Akkor ezt most tegyük hivatalossá. Mi a programja jövő szombatra,
miss Navarro? - tette fel a kérdést miss Slade.
Allie kihúzta magát, és felvette a komoly arcát.
- Azt tervezem, hogy ezer ember előtt mutatom be a prezentációmat a

Games for Good versenyen.

Próbált komoly maradni, de mintha képtelen lett volna rávenni
arcizmait, hogy együttműködjenek vele.
Miss Slade Allie tenyerébe csapott.
- Csinálj mindent pontosan ugyanúgy, ahogy ma előadtad, és akkor
bombasiker lesz - mondta miss Slade, azzal elindult, ám kisvártatva
hozzátette: - Semmit ne változtass!
hétfő
 kettő
Allie a csípőjéhez fogta a tálcáját a menzán és mély levegőt vett.
Nyugalom - mondogatta magának. Nagyon fognak örülni.
Barátai a megszokott helyükön, a nagy tölgyfa asztalnál ültek. Amikor
Zoe meglátta, hogy Allie közeledik, felugrott a helyéről, futva indult felé,
és amikor odaért hozzá, átölelte.
- Nem voltál a buszon - mondta Zoe.

- Apu hozott el kocsival - mondta Allie, de még be sem fejezhette a

mondatot, Emma eltolta tőle Zoe-t, Maddie is mellé került, és ő is a

helyért versengett.
- Hátvisszajöttél! - fejezte ki örömét Maddie.
- Mikor értél haza? - kérdezte Emma.
- Tegnap késő éjjel - felelte Allie. - Egy örökkévalóságig tartott, míg

összepakoltam a kollégiumi szobámban és mindenkitől elköszöntem,

aztán a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy ünnepeljünk, ezért elmentünk
vacsorázni.
A barátai rögtön tudták, mit jelent ez.
- Bejutottál a Games for Good versenyre? - kérdezte Zoe, mire Allie
gyorsan bólintott.
- Tudtam, hogy be fogsz jutni! - mondta Emma.
- Ez nekünk egy percig sem volt kérdéses - tette hozzá Maddie.

Együtt sétáltak vissza az asztalhoz. Allie leült Zoe és Emma közé,

ahogy az előző évben; Zoe játékosan vállon paskolta.
- Nagyon hiányoztál, te kis flúgos!

Allie mosolygott, és viszonozta a vállon paskolást.

- Nekem jobban hiányoztatok.
 Aztán Allie az asztalra könyökölt, és rájuk nézett.
- El sem tudom hinni, hogy egész nyáron nem láttalak benneteket.
Miből maradtam ki? Mondjatok el mindent! Mindent. .. Például melyik
volt a legjobb focimeccs a bajnokságban?
- Az Oregon elleni! - kiáltotta Maddie ugyanakkor, amikor Zoe
kiáltotta, hogy: - A Laké Tahoe!
- Egy frászt! - szólalt meg Emma igen hevesen és két tenyérrel csapott

az asztalra. - Ugye vicceltek? A San Diegó-i volt a legjobb! A nyár

fénypontja. Ehhez nem férhet kétség!
- Te meg miről beszélsz? - kérdezte Maddie. - Őrült meleg volt...

negyven fok árnyékban. Szétolvadtunk azon a nyomorúságos fekete pályán.

Hogy lehet az a kedvenced?
- Egyeden szó képes kifejezni - felelte Emma. - A medence. -
Egyenesen Allie-re nézett. - Amikor az első nap után visszamentünk a
szállodába, az egész csapat egyenesen a medencéhez rohant. Lerúgtuk a
stoplis cipőket, és kézen fogva ugrottunk bele a mély végén, szerelésben,
úgy, ahogy voltunk!
Allie egy kicsit irigykedett. Egész nyáron annyira belemerült saját
világába, hogy nemigen jutott eszébe, mi történhet otthon. Harmadikos
kora óta egyeden focimeccset sem hagyott ki. Olyan furcsa volt arra
gondolni, hogy a legjobb barátainak több mint két hónapnyi emléke van,
amikben ő nem szerepel.
- Várj,várj, átugrottad a legfontosabb részt! - mondta Zoe.
- Mit? - kérdezte Maddie.
Zoe hirtelen mozdulattal felemelte mindkét kezét.
- Csak nem a gofri?
Emma felsóhajtott.
- Basszuskulcs! Már megint itt kötöttünk ki.
 -A reggeli büféasztalnál volt olyan gofrisütő, ami átfordul és egyszerre
két gofrit süt - mondta Zoe, azzal úgy húzta vissza a kezét, mintha a feje
fel akarna robbanni.
Allie felnevetett.
- Mi volt közted és a gofrisütő között?
- Semmi, semmi, csak egyszerűen fantasztikus volt az a gofri. Kívül

ropogós, belül omlós. Hihetetlen! Mint az egyszarvúak. Vagy... a

pegazusok - felelte Zoe.
- Egyszarvúak... vagy egyszarvúk? - tűnődött hangosan Emma.

- Nem tudom. - Zoe egy Cheetos-darabot vágott Emma fejéhez, de a

lány kivédte. A pehelykukac az asztalra esett, Emma felkapta és nevetve

visszadobta Zoe felé.
- Lényegtelen - szólt Maddie. - Az a lényeg, hogy hiányoztál.
- Minden nap - mondta Zoe.

Néhány pillanatig mindenki hallgatott. Aztán Emma ránézett Zoéra és

halkan megjegyezte:
- De különben a nyarunk egészen klassz volt. Klasszis - rákacsintott és
hozzátette: - Tényleg.
- Jaj, ne csináljátok már ezt vele! - méltatlankodott Maddie, aki ekkor

Allie felé fordult. - Ráadásul biztos, hogy a kódolótábor is ugyanolyan

klassz volt.
Allie hallotta az utolsó előtti szó kissé csípős hangsúlyát, de nem vette
figyelembe. Meglehet, az ő nyara nem szállodai úszómedencék és
meccsek körül forgott, de a maga módján ugyanolyan klassz volt.
Ráadásul a főiskola menzáján is volt olyan gofrisütő.
-Nekem is fantasztikus nyaram volt - mondta, közben a szendvicsét
csomagolta ki.
Zoe a többiekre nézett, aztán felvállalta a vezető szerepét és kimondta
azt, amit Allie sejtése szerint mindhárman gondoltak:
- Tééényleg? - kérdezte szándékosan vontatott hangon. - A
számítógépes tábor „fantasztikus" volt?
- Igen - felelte Allie. - Úgy értem, nagyon hiányoztatok, mindennap

gondoltam rátok, de sokkal jobb volt a tábor, mint amilyennek képzeltem.

Senki nem szólalt meg, senki nem tett megjegyzést, ezért Allie folytatta:
- A főiskola kampuszán laktunk, a kollégiumban... Olyan volt, mintha

már főiskolások lennénk. A szobatársam, Courtney, is szuper kedves

volt... Minden lány kedves volt.
Hadarva beszélt, de képtelen volt lassítani a tempón.
- Ó, és én még azt hittem, hogy a számítógépes labor sötét és
nyomasztó hely lesz, de egyáltalán nem olyan volt. Három oldalon a
padlótól a mennyezetig üvegablakai voltak, szóval mindenki csak
Akváriumnak nevezte. Hihetetlen volt. Szupergyors gépek, hatalmas
monitorokkal és rengeteg munkaállomás a nagy animációs projektekhez.
Allie azt hitte, hogy teljesen elveszti barátnői figyelmét, amikor az
Akváriumról kezdett beszélni, de úgy tűnt, még figyelnek rá.
- Ez mind nagyon érdekes, de egész nyáron arról a valamiről írogattál
nekünk, amin dolgoztál - jegyezte meg Emma kezével maga felé legyintve
amolyan „lássuk már" módon.
Allie körbepillantott; meg akart győződni arról, hogy Mr. Mohr nincs a
közelben, aztán a hátsó zsebébe nyúlt és elővette a telefonját.
- Alig vártam, hogy megmutathassam nektek...!
- Ne...! - sikított Maddie. Szája elé kapta a kezét, szeme tágra nyílt,
tekintete egy távoli ponton rögzült.
- Mi az? - kérdezte Zoe.
- A haja... - nyöszörgött Maddie a tenyere mögül és Chris Kemmermant
bámulta, aki a barátaival háromasztalnyi távolságban ült. - Teljesen...
eltűnt.
A hatodik osztály vége felé úgy tűnt, mintha csak és kizárólag Chris
Kemmerman lenne képes Maddie figyelmét két percnél hosszabb időre
lekötni. Allie remélte, hogy a nyár végére ez megváltozik. Azonban
minden jel arra mutatott, hogy ez nem történt meg.
- A megyei verseny két hete volt - jelentette ki Zoe tényszerűen. De a

többiek értekten pillantásaiból látta, hogy nem értik az összefüggést. -

Minden úszó leborotválja a haját a megyei döntő előtt. A haj csökkenti a
sebességet. A sima fej javít az eredményen - mondta az udvar másik
végében csoportosuló nyolcadikosok felé mutatva. - A bátyám
leborotválja a szőrt a karján, a hónalján, a mellkasán, sőt, a lábán is.
- Tényleg? - kérdezte Emma, homlokát ráncolva.

Mind megfordultak, újra Chris és barátai felé pillantottak, igyekeztek

jobban megnézni a lábukat.
- Ami azt illeti, szerintem haj nélkül még jobban néz ki. Így legalább
látszik a szeme - jegyezte meg Allie.
- Egyetértek - mondta Zoe, kezét Maddie hátára simítva. - Ráadásul
kinek kell haj, amikor ilyen vállai vannak? Nézz csak rájuk!
- Képzelem... - fintorgott Maddie, aztán hangos sóhajjal megjegyezte: -

Nekem tetszett a haja.

Allie félretolta az ebédjét, az asztal lapjára ült és meglengette a
telefonját.
- Hát,lehet, hogy rajta lesz a barátságfőtábládon.
Maddie összevonta a szemöldökét.
- Te meg miről beszélsz?

Mobiltelefont használni tanítási idő alatt szigorúan tilos volt, ezért Allie
intett három barátnőjének, hogy hajoljanak közelebb. Összébb húzódtak,
térdük összeért, előrehajoltak, testükkel takarták a telefont, hogy mások
ne láthassák meg.
Allie az üvegfelület felé közelített ujjával, és megérintette a Klikk
ikonját. Betöltött az app, és a „Készen állsz Klikkelni?" felirat jelent meg
keskeny, írott betűkkel. Büszkeség töltötte el.
- Azzal kezdődik, hogy kitöltjük a profilt a tipikus dolgokkal. Itt az
enyém - mondta Allie, a kijelzőt barátnői felé emelve. - Amikor először
nyitjuk meg a Klikket, olyan kérdéseket tesz fel, hogy mik a kedvenc
tantárgyaid, mit sportolsz, milyen videojátékokat kedvelsz, mik azok a
tulajdonságok, amiket a barátaidban keresel, ilyesmi. Amint az alapadatok
megvannak, ötven „Melyik a kedvenced" kiválasztós kérdés következik.
Olyan, mint azok az online tesztek, amiket szeretsz kitöltögetni, Emma.
- Ó, azok a kedvenceim!

- Tudom! Te adtad az ötletet! - mondta Allie, mire Emma

elmosolyodott, és oldalra biccentette a fejét. - Amikor minden kérdésre
megvan válasz, az app kielemzi, milyen hasonlóságok vannak közted és a
rendszer többi felhasználója között. És itt jön az izgalmas rész... az app
nem mondja meg, hogy kivel illenétek össze a legjobban. Nektek kell
megtalálni az illetőt, ehhez a program ad némi segítséget.
- Ez olyan, mint a kincsvadászat? - tette fel a kérdést Zoe.

- Pontosan - felelte Allie.

- Egy pillanat - szólalt meg Maddie, Emma válla fölött nyújtózkodva,
hogy jobban lásson. - Honnan tudja a program, hogy ki kivel illik össze?
- Az egész a kérdésekre adott válaszoktól függ - felelte Allie. Nem akart
szakszavakat használni, halmazokról és algoritmusokról magyarázni; a
lehető legegyszerűbb választ igyekezett adni. - Hamis profillal
bejelentkeztem néhány online randioldalra, mert kíváncsi voltam, hogyan
működnek. A Klikk azt keresi, hogy mi a közös két emberben. Szóval
tulajdonképpen ennyi. Minél nagyobb az átfedés, annál magasabb
pontszám jön ki. Minél magasabb a pontszám, annál előrébb kerül az
illető a másik barátságfőtábláján.
Allie visszalapozott a főmenübe, rákattintott a BARÁTSÁGFŐTÁBLA
ikonra, és ujját lassan lefelé húzva az üvegen fényképeket mutatott. - Ez
azt mutatja, hogy a CodeGirls-társaim és én hogyan illettünk össze
egymással - mondta büszkén.
- Mi folyik itt?

Allie éppen időben nézett fel, és meglátta, hogy Mr. Mohr közvetlenül
Emma mögött áll és a válla fölött igyekszik benézni a körbe. Amilyen
gyorsan csak tudta, zsebre tette a telefonját.
- Semmi, semmi - felelte Zoe. - Allie éppen viccet mesélt nekünk.
A lányok visszaültek a helyükre és kézbe vették szendvicseiket.
- Ugye nem telefont láttam az imént?
Mielőtt Allie válaszolhatott volna, Maddie hirtelen hátrafordult és
egyenesen Mr. Mohr szemébe nézett.
- Jól telt a nyara, igazgató úr? - kérdezte negédes hangon.

Allie látta, hogy Mr. Mohr nem veszi be az elterelő taktikát, de biztosan
jó kedvében volt. Hiszen ez az első tanítási nap.
- Nagyon jól, köszönöm. A gyerekekkel elmentünk Washington D.C.-

be és New Yorkba.
- Biztosan nagyon jó volt - jegyezte meg Maddie mosolyogva és
bólogatva.
Mr. Mohr arca azonban teljesen kifejezéstelen maradt.
- Valóban. Mindenkinek csak ajánlani tudom - mondta, és összefonta a
kezét a háta mögött. - Üdv újra a Mercer falai közt.
Azzal elsétált. Tekintetével az udvart pásztázta, azt nézte, hol álljon
meg legközelebb.
Allie megvárta, míg odalép a hatodikosok csoportjához, csak azután
vette elő újra a telefonját.
- Kipróbáljátok?
Zoe, Emma és Maddie összemosolygott.
- Hát persze! - mondta Zoe mindhármuk nevében.

Előző éjjel Allie létrehozott egy új csoportot „Mercer Felsősök" néven,

hogy iskolai barátainak profiljai ne keveredjenek a CodeGirls-lányok
profiljaival. Megérintette a legördülő menüt, megnyitotta. Egyelőre Allie
volt az egyetlen tag, de ez hamarosan változik.
Megint a telefon fölé hajolt, testével takarta, és a Klikkeljünk menüre
lépett. Ezzel megnyitotta a Kapcsolatok menüt, bejelölte a Zoe, Maddie
és Emma neve melletti kis négyzetet. Aztán egyenként rájuk nézett.
- Készen álltok?

Mind a hárman bólintottak.

Allie megérintette a MEGHÍVÁS ikont.
 három
- Menjünk innen! - javasolta Maddie, mire minda négyen a legközelebbi
kukába dobták ebédjük maradékát, és sietve távoztak az udvarról, a
tömegből és Mr. Mohr éber tekintete elől.
Találtak egy csendes részt az iskola kertje és a természettudományi
épület közötti járda közelében; körbe ültek a pázsiton és telefonjaik fölé
hajoltak. Hárman éppen a Klikk kérdőívét töltögették, Allie pedig
mocorogva igyekezett közelebb hajolni; kíváncsi volt, milyen válaszokat
adnak.
Zoe felnevetett.
- Oké... ez tényleg klassz.
Mire Maddie, aki éppen képet választott:
- Ugyan! Nehogy már!

Emma halkan kuncogott. Allie nem bírta tovább.

- Jaj, ne csináljátok már ezt velem! - méltatlankodott, azzal megkerülte
Emmát, állát a vállára támasztotta, hogy lássa, melyik kérdésnél tart.
- Amikor meglátjátok az INDULJ EL ikont a kijelző alján, álljatok meg!
Ne érintsétek meg, amíg nem mondom! - mondta Allie a csoportnak.
- Hozzáférést akar a fényképeimhez és az Instagram-fiókomhoz -

szólalt meg Zoe.

- Engedélyezd! Az Instagram-profilodról és a tárolt fényképeid közül
választ néhányat és eltárolja a Klikk-kép-mappában.
- Klikk-kép? Mi az? - kérdezte Emma.
Allie mosolygott.
- Majd meglátod.
- Most a kapcsolataimhoz kér hozzáférést - szólt Maddie.
- Itt is válaszd az igent! Így hívsz meg új felhasználókat - magyarázta
Allie.
Egy perc sem telt el, Zoe bejelentette:
- Kész!
- Az enyém is - mondta Maddie.

- Szintén - szólt Emma.

Allie cipője orrával toppantott a betonon; szinte mámoros hangulatban
nézte meg, mennyi az idő.
- Tökéletes. Tizenöt percünk van. Futás! Menjünk egymástól a lehető
legtávolabb, és érintsük meg az ikont! - mondta, ujjával kört írva le a
levegőben. - Aztán induljunk el az iskola területén, és keressük egymást!
Jut eszembe, nézzétek a képernyőt, úgy kaptok útmutatást! A kék azt
jelenti, hogy közel vagytok egymáshoz. A sárga azt, hogy még közelebb.
Ha piros, akkor már egymás mellett vagytok. Ha rátaláltok egymásra,
érintsétek össze a telefonotokat.
- Ésmi lesz azután? - tette fel a kérdést Emma.
- Majd meglátjátok! - ismételte Allie.

Emma, Zoe és Maddie egymásra nézett, felnevettek, aztán futva

indultak el, hárman háromfelé. Allie ülve maradt a betonon; a kijelzőt
bámulta és igyekezett nyugton maradni.
Alig egy perc telt el, Allie telefonja bippegett egyet, a kijelző színe
világoskékre változott.
Talpra ugrott, futva indult arra, amerre Maddie ment; időnként
telefonjára pillantott és várta, hogy a színe megváltozzon. Kék volt még,
amikor megkerülte az iskolaépület előtti zászlórudat, de sárga lett, amikor
a könyvtár mellé ért. Bip-bipp.
Átszaladt a négyszögletű udvaron, le a lépcsőkön, el a kosárlabdapályák
mellett, és a tornacsarnok mellett befordult a sarkon.
- Közeledik, közeledik - súgta Allie, ahogy elhaladt a fiúk öltözője
mellett, a lépcsőház felé. - Hol vagytok? - kérdezte a kijelzőt. - Hol
vagytok?
Bip-bip-biiipp.
Allie megtorpant; lenézett a telefonjára. Emma és Zoe képe jelent meg,
átölelték egymást. Piros volt a kijelző és villogott. Ahogy a lépcső felé
haladt a villogás üteme egyre gyorsabb lett.
Kettesével vette a lépcsőket, befordult a sarkon, és ott azt látta, hogy
Emma ül a legfelső lépcsőn, telefonját a levegőben tartva és egy
focimeccsen készült fotó van a kijelzőn, amin négyen láthatók. Allie
felszaladt a lépcsőn, Emma felugrott és elindult lefelé.
- Ez fantasztikus! - kiáltotta.
- Most érintsd ide! - mondta Allie, kinyújtva telefonját Emma felé.

- Nem értem.
- Érintsd a telefonodat az enyémhez.

Abban a pillanatban, ahogy Emma a telefonja oldalát Allie telefonjához

érintette, mindkét készülék vibrált egyet, a piros fény már nem villogott,
és a fotók eltűntek. Leültek a legfelső lépcsőre és kijelzőiket bámulták.
Fehér fény villant. Aztán mindkettőjük telefonján megnyílt a
barátságfőtábla.
- Harmadik hely? - kérdezte Emma, homlokát ráncolva.
 Mielőtt Allie válaszolhatott volna, Emma telefonja ünneplő woo-hoo
hangot hallatott, és automatikusan bekapcsolt a kamera.
- Készíts képet - mondta Allie. Egymáshoz érintették arcukat, Emma

kartávolságba nyújtotta a telefonját. - Ez a Klikk-kép. A hálózat minden

tagja megkapja, hogy lássák az új párost!
Bip-bipp.
Allie és Emma telefonja egyszerre szólalt meg, és sárgán kezdett
villogni.
- Valaki a közelben van!
Allie magasra tartotta a készülékét, Emma ugyanígy tett. Bip-bipp-bipp.
Allie telefonja vörösen világított. Emmáé is.
- Zoe az - jelentette ki Emma, úgy fordította a telefont, hogy Allie is

lássa.
- Nekem Maddie - mondta Allie.
 A lépcső aljáról bip-bipp-bipp hangokat hallottak, és a következő
pillanatban ugyanazt fentről is. Allie telefonján egy szelfi jelent meg, amit
Maddie a saját szobájában készített, Emma pedig Zoét és a bátyját látta az
egyik nyári úszóversenyen.
- Különböző irányból jönnek - kiáltotta Emma.
Alig mondta ki, Maddie jelent meg a lépcsőn lefelé futva, Zoe pedig
lentről nyomult felfelé.
Emma képtelen volt nevetés nélkül megállni. Allie is kuncogott.
- Hát, ez egyszerűen őrült jó - jelentette ki Maddie, telefonját Allie-éhez

érintve.
- Ugye, igazam volt? - sikított Zoe, amikor ő és Emma hivatalosan is
megtudták, hogy összeillenek.
Aztán Allie megmozdult, Zoe felé fordult, Maddie pedig Emma mellé
húzódott. Lélegzet-visszafojtva figyelték, ahogy megjelentek
barátságfőtábláik.
- Ez fan-tasz-ti-kus! - kiáltott Zoe.

Woo-hoo!
Mind a négy telefon egyszerre szólalt meg.
- Mi ez? - kérdezte Maddie nevetve.

- Most együtt szelfizzünk! - mondta Allie. - Ezzel az egész felhasználói

közösség meg fogja tudni, hogy klikkek vagyunk.
- Felhasználói közösség alatt négyünket érted? - kérdezte Zoe, ujjával

körbe, a kis társaságra mutatva.

- Egyelőre - felelte Allie nevetve. - A szombati versenyig csak mi
négyen vagyunk. Aztán esetleg másokat is meghívhatunk.
Maddie a telefonjára nézett.
- De ha csak mi vagyunk, ha nincsenek más felhasználók, akkor nem
láthatjuk a barátságfőtábla többi részét - mondta Maddie. - Nálam csak
kérdőjelek vannak a többi helyen - jelentette ki, a többiek felé fordítva a
kijelzőt. - Ki nem állhatom a kérdőjeleket.
- Pontosan erről van szó - helyeselt Zoe. - Több felhasználóra van
szükségünk.
- Na, ugye! Mindenkire szükségünk van innen - mondta Maddie, és
manikűrözött ujjával az üvegen kopogott.
- Az egész iskolára - tette hozzá Emma.

Allie-nek nagyon tetszett, hogy ennyire lelkesednek érte, de nem

engedhette, hogy bővüljön a kör. Még nem.
- Várjatok jövő hétig, amikor már vége a versenynek. Utána számítok

rátok, hogy segítetek nekem megosztani mindenkivel, és megtanítjátok a

többieknek, hogyan kell használni. Ti lehettek a csapatom!
Úgy tűnt azonban, hogy barátnői egyáltalán nem erre számítottak.
- Nem is tudom - szólalt meg Maddie és körülnézett. Allie figyelte és
arra gondolt, hogy nagyon is jól ismeri ezt a kifejezést legjobb barátnője
arcán. Maddie valamit nagyon kalkulált. - Több mint kilencszáz gyerek
van egy kéthektáros területen összezárva naponta nyolc órán keresztül.
Ez az első iskolai hét, szóval körülbelül háromszáz hatodikos gyerek, akik
alig ismernek valakit, és ki tudja hány hetedikes és nyolcadikos szeretné az
iskolaévet új barátokkal kezdeni...
- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte Allie.
- Nem arról szól a versenyed, hogy jobbá akarjátok tenni a világot? -

tette fel a kérdést Maddie. - Csak azt akarom mondani, hogy jól venné ki
magát, ha lenne egy-két történet arról, hogy jót tettél a saját iskoládban.
Zoe ujjal mutatott Maddie felé.
- Tudod, az a helyzet, hogy igaza van.
Allie elgondolkodott. Sokért nem adta volna, ha megtudhatja, mire
képes a Klikk élesben. A laboratóriumban tesztelte már, tudta, hogy több
száz, sőt több ezer felhasználót képes egyszerre kezelni, és minden
teszten kiválóan megfelelt. És nagyon tetszett neki az ötlet, hogy a
prezentációját a versenyen újonnan megtalált baráti párok valós
történeteivel dobja fel. De túl nagy volt a tét.
- Nem kockáztathatom, hogy összeomoljon a program, lányok... most,
hogy a Games for Good verseny előtt állok, még nem - mondta Allie,
azzal egy ujját mutatta fel. - Egy, csak egy hetet várjatok. Aztán
megoszthatjátok.
 négy
Allie csak úgy ragyogott, amikor kinyitotta a számítógépes labor ajtaját.
Még mindig az járt a fejében, hogy barátnői felsikítottak az izgatottságtól,
amikor összeérintették a telefonjaikat, és meglátták egymást a
barátságfőtábláikon. Nagyon tetszett nekik a Klikk. Egész nyáron azt
remélte, hogy tetszeni fog nekik, és így is lett.
Alig várta, hogy hazaérjen az iskolából, és megírja CodeGirls-
barátainak, milyen volt az első igazi béta-teszt. Courtney biztosan nagyon
fog örülni. Mindenki. Elképzelte magát, ahogy ott ül a kanapén; Bo, a
kutyája mellette fekszik összegömbölyödve, egyik kezével kedvence puha
bundáját simogatja, a másikkal a telefonján írja az üzeneteket. A
számítógépes laborban gyorsan megteltek a helyek, Allie örült, hogy senki
nem foglalta el azt a munkaállomást, ahol az előző tanévben ült. Éppen a
helye felé igyekezett, amikor meghallotta, hogy miss Slade szólítja. Allie
megfordult és azt látta, hogy tanára integetve hívja magához.
- Ide tudnál jönni egy pillanatra?

Nathan Frederickson is ott állt a tanári asztalnál. Allie érezte, hogy a

szeme összeszűkül, ahogy Nathan felé közeledett.
Ő és Nathan együtt jártak alsóba. Ugyanabban a számítástechnika
csoportban voltak. Minden évben ugyanazokon a versenyeken vettek
részt; egymás ellenfelei voltak a tudományos tanulmányi versenyeken, és
mindig Nathan győzött. És Nathan minden alkalommal alig várta, hogy
vereségével szembesítse Allie-t.
Allie egy kezén meg tudta volna számolni az ellenségeit. Illetve egyetlen
ujj is elég lett volna a számolásra. Az ellenség neve pedig: Nathan
Frederickson.
Nathan bő, koptatott farmernadrágot, fekete papucscipőt és fehér,
pokémonlabdás pólót viselt. Magasabb volt, mint tavaly, de a magasságán
kívül szinte semmi nem változott; arca ugyanolyan szeplős és vörös haja
is ugyanolyan kusza maradt.
- Helló! - köszönt Allie.

- Helló! - mormogta Nathan válaszul.

Miss Slade érezhette a kettőjük közti feszültséget, mert felnevetett és
azt mondta:
- Jó, hogy túlesünk a kötelező formaságokon!
Nathan nem mosolygott.
Allie sem mosolygott.
- Személyesen akartam gratulálni mindkettőtöknek - mondta miss
Slade, rájuk nézve. - El sem tudom mondani, mennyire izgatott vagyok,
hogy bemutathatom a két diákomat, akiket a Games for Good versenyre
nevezek.
-Tessék?! - kérdezte Allie döbbenten. Miss Slade egy szóval sem
említette, hogy Nathant is mentorálja. Ez nem lehet igaz. Allie ekkor
Nathanre nézett és látta, hogy Nathan egészen elsápad.
- Allie is részt vesz a G4G versenyen? - kérdezte.
- Igen. A múlt hétvégén döntöttem így. Majd meglátod a játékot, amit

írt, Nathan. Egyszerűen rendkívüli. - Aztán Allie-hez fordult. - És az a

játék, amin Nathan egész nyáron dolgozott, egyenesen észbontó, Allie -
jelentette ki, és izgatottan dobolt ujjaival a tanári asztalon.
Allie egy szót sem szólt.
Nathan sem mondott semmit.
Mindketten nagyon igyekeztek, hogy ne nézzenek egymásra.
- Most pedig, mint a mentorotoknak, az a dolgom, hogy minden
lehetséges módon igyekezzek felkészíteni benneteket a szombati
versenyre. A játékaitok elég jók, szóval ezen a ponton az a legjobb, amit
tehetek, hogy felkészítelek benneteket a zsűri meggyőzésére. És ma reggel
az iskolába jövet támadt egy ötletem. Mit szólnátok ahhoz, ha ma
bemutatnátok a játékaitokat az osztálytársaitoknak?
Allie egy szót sem szólt. Nathan sem.
Miss Slade meglóbálta lengő fülbevalóit; sárga erős kart ábrázoló
hangulatjelek voltak mindkét oldalon.
- Emlékeztek erre? Ez az „első nap az iskolában" fülbevalóm. Arra

emlékeztessen benneteket, hogy a következő tíz hónapban legyetek

bátrak és erősek, amikor beléptek ezen az ajtón.
Allie nem érezte magát bátornak és erősnek. Idegesnek érezte magát.
Izzadni kezdett a tenyere, ezért farmernadrágjába törölte a kezét.
- Bemutathatnám, de nincs nálam a szavazó app.

- Tudsz rögtönözni, ugye? - kérdezte miss Slade.

- Azt hiszem, igen. De én... én... - Allie hallotta, saját hangján, hogy

megremeg. - Csak... nem terveztem, hogy a versenyig bemutatom

másoknak is... illetve csak a három legjobb barátnőmnek mutattam meg.
Nathan ránézett, összevonta a szemöldökét, szavak nélkül vonta
kérdőre, és Allie hirtelen átment védekezőbe. Viszonozta a komor nézést.
- Nem azért, mert a forráskód nem biztonságos, Nathan. Nagyon is az.

Sziklaszilárd.
- Persze, persze - jegyezte meg Nathan vállat vonva. De nem úgy
hangzott, mint aki komolyan gondolja.
Allie erről tudomást sem vett.
- Biztonságos - jelentette ki miss Slade felé fordulva. - Csak a versenyig
már csak öt nap van hátra, és nem akarok szerencsétlenséget hozni
magamra... szóval... ennyi.
Miss Slade mosolygott rá.
- Teljes mértékben megértem, de ez csak egy demó. Nem az egész
számítástechnika csoportot kéred fel, hogy töltsenek le valamit vagy
ilyesmi.
Allie bólintott. Tudta, hogy miss Slade-nek igaza van. Mégis, a puszta
gondolattól, hogy a Klikket bemutassa az osztálytársainak, nevetségesen
ideges lett; nyugtalanabb volt, mint a CodeGirls-tábor színpadán.
Nathan végighúzta ujjait vörös haján.
- Hát, nem tudom, Allie mit miért csinál, de én kész vagyok bemutatni

a programomat.
Allie válla megfeszült, egyenesen Nathan szemébe nézett.
- Én is - jelentette ki magabiztosságot színlelve.

- Remek! - Miss Slade összecsapta a tenyerét. - Akkor elmondom a

szokásos első-nap-az-iskolában dolgot, aztán átadom a terepet nektek. Ki
akar első lenni?
- Én! - felelték egyszerre.

Miss Slade a fiókjába nyúlt, elővett egy negyeddollárost. - Ha fej, akkor

Allie kezd, ha írás, akkor Nathan. - Azzal feldobta az érmét a levegőbe. A
kis fémlap szűk körben pörgött az asztallapon, aztán írással felfelé koppant
le. - Úgy tűnik, te kezdesz, Nathan.
Nathan önelégült pillantást vetett Allie-re, mire Allie haragosan
pillantott rá.
Amikor megfordult, hogy elinduljon a helyére, azt látta, hogy valaki ül
már ott, és kénytelen volt az egyetlen szabad helyre ülni. Az a hely az első
sorban volt, közvetlenül miss Slade előtt, távol az ablaktól. Ezért is csak
Nathant tudta hibáztatni.
Megszólalt a csengő. Miss Slade szótlanul állt az osztály előtt, várta,
hogy elüljön a fecsegés zaja. Végül, amikor a terem elcsendesedett,
megszólalt:
- Mindenkit üdvözlök az új tanévben. Mindenkinek nagyon jól telt a
nyara? - Néhányan lejjebb csúsztak a széken, mások kihúzták magukat. -
Szeretném hallani, mit csináltatok. Ki kezdi?
Néhányan jelentkeztek, és miss Slade azzal töltötte a következő tíz
percet, hogy végigsétált az osztályban. Brandon elmondta, hogy Hawaiin
járt, Kari arról beszélt, hogy szinte minden napját a görkorcsolyapályán
töltötte, Justin az olvasmányait sorolta. És amikor mindenki elmondta,
amit akart, miss Slade arról számolt be, hogy két hetet Indiában töltött,
meglátogatta a családját, és részt vett kedvenc unokahúga esküvőjén.
Meghívta az osztályt a számítógépes laborba azzal, hogy akit érdekel, az
első héten ebédidőben megnézheti a képeket.
Allie csak fél füllel hallgatta mindezt. A demóprogramjára gondolt,
elképzelte, hogyan mutathatná be a Klikket a szavazó app nélkül, és
nagyon igyekezett figyelmen kívül hagyni, hogy a gyomra remegni kezdett.
Miss Slade a tanári asztal szélére támaszkodott.
- Elmondom, min fogunk dolgozni az új félévben, előbb azonban
izgalmas híreim vannak. Mielőtt tanítani kezdtem, tíz évet töltöttem a
Spyglass Games fejlesztőjeként. A cégnél segítettem elindítani a Games
for Good versenyt, amit kizárólag tizenéves kódolóknak írtunk ki, és bár
kiléptem erről a munkahelyemről, a verseny egyik mentora maradtam.
Minden évben egy tehetséges fiatal fejlesztőt vihetek erre a versenyre.
Ebben az évben azonban sikerült meggyőznöm a zsűrit, hogy két diákot
vihessek: Nathan Fredericksont és Allie Navarrót. Hetedikesként ők
lesznek a legfiatalabb versenyzők a G4G történetében. Ma bemutatják
nektek, mi juttatta be őket a versenybe. Nagy tapsot nekik!
Mindenki tapsolt, ahogy Nathant az osztály elé hívta. Nathan
összekötötte a laptopját a hatalmas monitorral; középen egy ház színes
ikonja jelent meg. A következő pillanatban két animációs figura haladt két
szélről középre; overall volt rajtuk, és egy ölnyi betűvel csoszogtak a ház
felé. Amikor odaértek, feldobták a betűket.
Aztán felnéztek, figyelték, ahogy a betűk a levegőben bucskázva a
háztetőre esnek és az EZERMESTER szót adják ki.
- Az én Games for Good belépőm egy interaktív játék, amiben a

játékosok házakat építenek együtt; animált házakat és igaziakat is.

Nathan az ikonra kattintott, és hirtelen egy egész lakónegyed jelent
meg: utcák, járdák, fák, az egyik sarkon kis játszótér. A járdák mentén
kicsi, karikatúraszerű házak.
- A játék célja az, hogy a játékosok házakat építsenek - mutatott Nathan

a képernyőre, és Allie figyelte, ahogy egy animált nőfigura kék pólóban,

fehér sisakban létrán állva a tetőn kalapál. - Mindegyik játékos
kezdőcsomagjában van némi faanyag, alapszerszámok, anyagok, és még
néhány fontos dolog, például szög és gipsz. De ezzel a készlettel csak
bizonyos szintig lehet eljutni, ha kifogy, vásárolni kell - mondta és a
képernyő sarkára mutatott. A kis figurák üres kézzel szaladtak be, és
eszközökkel, deszkákkal, festékes vödrökkel szaladtak ki.
- A kapott pontokért lehet eszközöket, anyagokat venni, pontokat
pedig a szomszédoknak nyújtott segítségért kapnak.
Nathan a bal egérgombbal egy piros pólós figurára, a jobbal pedig az
utca túloldalán álló házra kattintott. A kis ember lemászott a létráról, a
hóna alá fogta, és átvitte a célként megjelölt házhoz. Odaért,
nekitámasztotta a létrát, megint felmászott, és nekiállt kalapálni a már ott
dolgozó kék pólós figura mellett.
Allie nem tudott betelni a figurák részleteivel; más-más bőrtónus,
különböző öltözékek és sisakok. A mozgásukon kívül mintha minden
egyedi tervezésű lett volna.
A kalapáló figurát figyelte, és azt, hogy a ház magassága lassan,
deszkáról deszkára nő. Miután ketten kezdtek dolgozni rajta, a növekedés
gyorsabb lett.
- Izgalmas,igaz? De itt kezd érdekes lenni a játék abból a szempontból,
hogy milyen jót is tesz a közösségért. - Távolította a terepet,
madártávlatból lehetett látni az építkezés helyszínét. - Minden ezekről a
jelekről szól.
Allie korábban nem vette észre, de ekkor meglátta az üres utcanév- és
reklámtáblákat a területen.
- Az összes táblahely céges szponzoroknak van fenntartva - mondta
Nathan, azzal ráközelített az egyik táblára, és rámutatott a táblán látható
lógóra. - Ezt biztosan mindenki felismeri.
Allie arca grimaszba rándult. Persze, hogy felismerik. Az Internet egyik
legismertebb lógója.
- A Spyglass Games - kiáltotta valaki a hátsó sorból.
- Pontosan. A Spyglass nem hivatalos EZERMESTER-szponzor -

mondta és Allie-re nézett. - De ha én nyerem a versenyt, akkor az lesz.

Allie karba fonta a kezét. Az osztály csodálkozásának adott hangot.
Elnyújtott „Ó" hallatszott, és Allie hallotta, hogy valaki azt mondta:
„Égés!"
- Valahányszor egy játékos befejez egy házat, az egyik szponzor egy

dollárt adományoz a Habitat for Humanity szervezetnek. Amióta

fejleszteni kezdtem ezt a játékot, több mint ezer ilyen kis házat építettem -
mondta Nathan széles mosollyal, és hasonlóan szélesen gesztikulálva;
Allie hallotta a hangjában az izgatottságot. - Ha lett volna akár csak
egyetlen szponzorom, ezer dollárt sikerült volna összegyűjtenünk. Ami
persze nagyszerű lett volna, de gondoljatok bele, milyen eredményünk
lehetne, ha több százezer játékos és vagy húszharminc nagy céges
szponzor lenne, akik egy-egy dollárt tesznek az alapba minden egyes
felépült ház után. Igazi pénz egy igazi cél érdekében. - Lecsukta a
laptopját, a monitor elsötétedett. - Ez az Ezermester. Valódi játék, jó
célért.
Allie érezte, hogy a szája sarka megemelkedik. De aztán eszébe jutott,
hogy Nathan az ellenfele és gyorsan fegyelmezte magát.
A teremben tapsvihar tört ki, Nathan színpadias mozdulattal hajolt
meg, aztán visszament a helyére, a terem végébe. Elhaladt Allie mellett, de
nem nézett rá.
- Oké, Allie - szólt miss Slade. - Te következel.
Keze remegni kezdett, szíve hevesebben vert. Az osztály elé lépett,
végignézett osztálytársain.
Meg tudod csinálni - gondolta. Ne hagyd, hogy Nathan elvegye a bátorságodat!
Miközben párosította a telefonját a vezeték nélküli kivetítőrendszerrel,
miss Slade a CodeGirls nyári táborról mesélt az osztálynak, és arról, hogy
Allie bekerült abba a húszfős szűk csoportba, amelynek tagjait az egész
országból, több ezer kódoló lány közül választották ki. Aztán lekapcsolta
a világítást.
Allie mély levegőt vett.
- Nézzetek körül ebben a teremben - szólalt meg. - Ez a
számítástechnika haladó csoport. Egy éve vagyunk együtt. Tudjuk, hogy
egy közös tulajdonságunk biztosan van: mindannyian nagyon szeretünk
kódolni. De vajon belegondoltatok, hogy milyen más közös vonásaink
lehetnek? - tette fel a kérdést és az első sorban ülő egyik lányra mutatott. -
Lehet, hogy Shonna és én is szeretünk olvasni. Sőt, az is lehet, hogy
ugyanazokat a könyveket szeretjük. - A hátsó sorban ülő két fiúra
mutatott. - Lehetséges, hogy Jason és Theo is szereti a horrorfilmeket. -
Az ajtóra mutatott. - És a többiek?
Összekulcsolta a kezét a háta mögött.
- A Mercerben kicsivel több, mint kilencszáz diák van. Sosem fogunk
mindegyikükkel találkozni. Itt nem. Akkor sem, ha középiskolába
megyünk. De egészen biztosan van egy személy a Mercerben, akinek több
közös tulajdonsága van veletek, mint bárki másnak. - Felemelte a
hüvelykujját. - Egy személy. Mi van akkor, ha úgy kerültök ki az iskolából,
hogy sosem tudjuk meg, ki az illető, csak azért, mert sosem kerültünk vele
egy csoportba? Mi van akkor, ha egyszerűen azért nem találkozunk vele,
mert az útjaink nem keresztezik egymást?
Allie rápillantott néhány osztálytársára. Érdeklődést látott rajtuk.
- Mi lenne, ha azt mondanám, van egy app, ami segít megtalálni ezt a

személyt?
Érezte, hogy a keze már nem remeg. Mindenki rá figyelt, és ez jó érzés
volt. Megérintette az ikont a telefonján és mögötte, a monitoron
megjelent a Klikk lógója. Nem akarta a legújabb csoportot megmutatni,
mert abban csak négy felhasználó volt, inkább a CodeGirls-csoportját
hozta be. Allie lecsúsztatta az ujját a kijelzőn, legörgette a fotóikat. Most,
hogy újra látta őket, megint úgy érezte, nagyon hiányoznak neki.
-Azzal kezdjük, hogy létrehozunk egy profilt - mondta. - A bemutató
kedvéért legyen az egész osztály egy személy. Minek nevezzük magunkat?
Osztálytársai egymásra néztek. Végül az utolsó sorból Kylie Rodriguez
kiáltott be:
- Megvan! - A hátsó sarokban levő két számítógépre mutatott. -Ágnes
Ira!
- Tökéletes
- mondta Allie, és mosolyogva gépelte be a nevet.
Az Ágnes és az Ira a két legerősebb számítógép a laborban; miss Slade
különösen büszke volt a nevükre. Ágnes egy régi tévésorozat, az
Alkonyzóna egyik epizódjában adott szerelmi tanácsokat, Ira pedig a
Wonder Woman, alias Diana Prince számítógépe volt. A két gépet
kizárólag különleges projektekhez használták; nem voltak összekötve az
iskolai hálózattal, és különleges tűzfal védte őket, így senki nem juthatott
túl a bejelentkező képernyőn miss Slade engedélye nélkül.
Allie gyorsan begépelt egy sor hamis profiladatot, fényképet készített
az egész osztályról és gyorsan rátért a kvízkérdésekre. A képek négyesével
jelentek meg a képernyőn, Allie körbejárt a teremben és mindenkinek
adott egy válaszolási lehetőséget. Huszonhárman voltak az osztályban,
kétszer ért körbe, az utolsó négy kérdést miss Slade-nek hagyta.
Aztán a fotós nyomravezetésről beszélt, és hogy a Klikk hogyan épít a
felhasználók térbeli közelségére, hogyan segít megtalálniuk egymást.
Lejátszotta a biiip hangot.
- Ez a Klikk hangja. Valahányszor meghalljátok, azt jelenti, hogy valaki,
aki a barátságfőtábláitokon van, ötvenméteres távolságon belül található.
Az a feladat, hogy a nyomravezető képek alapján találjátok meg!
Allie végignézett hallgatóságán.
- Van valakinek kérdése?
Benita Samuels jelentkezett.
- Én csak kíváncsi vagyok. Ez szuper érdekesnek tűnik, de hogyan lesz
belőle a verseny nevének megfelelő, jótevő játék?
Allie szíve megint hevesebben kezdett verni. Azt gondolta, hogy a
Klikk jótett jellege teljesen nyilvánvaló. De miután Nathan játékát látta...
talán nem is annyira nyilvánvaló.
- Szerintem a jó abból származik, hogy milyen történetek keletkeznek

belőle. A CodeGirls-csoportommal nagyon sok mindent megtudtunk

egymásról, és ez csak a Klikk appnak volt köszönhető. Persze itt nem
arról van szó, hogy házakat építünk, amikre az embereknek szüksége
van... de az embernek barátságokra is ugyanúgy szüksége van.
Benita vele bólogatott.
Xander Pierce jelentkezett, Allie szót adott neki.
 - Mikor játszhatunk?
Allie azt akarta mondani, hogy a jövő héten, de eszébe jutott Benita
kérdése. Ha le akarja győzni Nathant, meg kell mutatnia a zsűrinek, hogy
az ő játéka legalább olyan jól tervezett, mint Nathané; be kell bizonyítania,
hogy ugyanolyan eredeti jó, mint versenytársának építőprogramja. Ehhez
pedig igazi sikersztorikra volt szüksége. És rengeteg felhasználóra. Eszébe
jutott, amit ebédnél Maddie mondott. Lehet, hogy igaza van... lehet, hogy
tényleg nincs ennél jobb hét a Klikk elindítására.
Ha a jelenlévők mindegyike csatlakozik és megosztja a játékot néhány
barátjával, szombatra már ötven-hatvan felhasználója lehet, sőt, akár száz
is. Ezt a zsűri biztosan jó néven veszi. És ha ennyi felhasználó van, akkor
legalább két-három barátság-sikersztori biztos kialakul, mire színpadra
kell állnia, bemutatni az appot.
Mielőtt ideje lett volna lebeszélni magát a lépésről, Xanderre nézett és
azt mondta:
- Akár most is.

Végignézett az osztályon.
- Kér valaki meghívót?
Minden kéz felemelkedett. Nathan keze is.
Allie elkapta miss Slade pillantását. Látta rajta, hogy meglepődött
korábbi döntése hirtelen megváltoztatásán, de nem mondta, hogy álljon le
vagy ilyesmi, ezért Allie folytatta.
A számítástechnika haladó csoport az előző tanévben projekteken
dolgozott, ezért mindenki benne volt a kapcsolatok listájában. Visszament
az asztalához, megnyitotta a Klikket, és elkezdte bejelölni az osztálytársak
neve melletti kis négyzeteket. Aztán rákattintott a MEGHÍVÁS ikonra.
Miss Slade a tanári asztalhoz lépett.
- Rendben, fiúk, lányok! Örülök, hogy ennyire örültök, de tegyétek el a
telefonjaitokat. Feladatunk van. Tanítás után klikkelgethettek.
Klikkelgetés. Allie mosolygott. Nagyon tetszett neki a szó hangzása.
Nagyon. Annyira, hogy figyelmen kívül hagyott minden okot, ami a
program idő előtti megosztása ellen szólt.
A pad alá dugta a telefonját, és gyors csoportos üzenetet küldött
Maddie-nek, Zoénak és Emmának:

Allie
átgondoltam
hívjatok meg mindenkit, akit csak ismertek!
lássuk, mit tud a Klikk!
 öt
A haladó számítástechnika-óra végén a Klikknek már tizenhat új
felhasználója volt. A hatodik óra után már huszonhét. A hetedik óra alatt
még többen csatlakoztak. Allie próbált nem gondolni rá, de szinte
irreálisnak tűnt, hogy annyi idegen letölti a játékát és megválaszolja a
kérdéseket. Vajon tudják, hogyan kell olvasni, értelmezni az
nyomravezető képeket? Tudják, hogyan érik el a barátságfőtáblát?
Mire a tanítás végén kicsengettek, harminckét felhasználó volt. A
hetedik óráról mosolyogva lépett ki. Alig várta, hogy hazaérjen és
belépjen a CodeGirls-szerverre és megnézze, mi történik a backend
adatbázisban.
Alig tett meg tíz lépést, amikor telefonja bipp-biipp hangot hallatott.
Lenézett. A kijelző élénksárgán világított, és Allie érezte, hogy testét
adrenalin árasztja el. Valaki a közelben van!
Átnyomakodott a buszra várók tömegén, hallgatta a hangokat. Amint
befordult a sarkon és megállt az iskola főépülete előtt, a telefonja hármat
bippegett és sárgáról vörösre váltott a kijelző színe.
Allie a képet nézte. Ismeri ezt a lányt. Claire. Tavaly mögötte ült a
fényképezésórán és bámulta Claire sötét, göndör haját, irigyelte, hogy
mindig olyan tökéletesen, egyenletesen göndör. Allie sosem volt képes
elérni, hogy az ő haja ilyen legyen. A telefonján megjelenő képen Claire
még fogszabályzót viselt, de Allie emlékezett rá, mennyire izgatott volt,
hogy még a nyári szünet előtt leveszi a fogorvos.
Allie nagyon figyelt. A pázsit másik oldaláról hallotta újra a hangot.
Lábujjhegyre állt, próbált átlátni a tömegen; egy másik telefont látott a
levegőben. Még legalább harmincméternyire volt, de egyenesen felé
tartott és Allie látta, hogy a kijelző vörösre vált és villogni kezd.
Szíve egészen új sebességbe kapcsolt, ahogy magasabbra tartotta a
telefonját. Látta, hogy valaki integet neki; visszaintegetett. Egymás felé
tartottak a tömegben.
Mindketten mosolyogva álltak egymás előtt. Claire úgy fordította a
telefonját, hogy Allie láthassa a képet, ami pár hónapja, az apukájával tett
kerékpártúrán készült róla.
- Sejtettem, hogy ismerjük egymást! Tavaly fényképezésórán voltunk
együtt - mondta, és ujjal mutatott magára. - Claire Friedman.
Aliié már tudta a nevét; és nem csak azért, mert együtt jártak
fényképezésórára. Claire-t mindenki ismerte. Nyolcadikos. Szuper
népszerű nyolcadikos.
- Szia! Allie Navarro.
Claire enyhén megrázta a telefonját.
- Most töltöttem le ezt. Fogalmam sincs, hogyan működik. Te tudod?
Allie valósággal ragyogott.
- Igen.Érintsük össze a telefonjainkat!
- Tényleg? Ilyen egyszerű?
Claire még szélesebben mosolygott, ahogy a telefonját Allie
készülékéhez érintette. A két telefon vibrált egy kicsit, fehér fény villant,
és megjelent a két barátságfőtábla. Claire neve és fényképe #5 volt Allie
kijelzőjén.
- Az első barátom - jegyezte meg Claire.
Allie ránézett és látta, hogy a neve #8 Claire barátságfőtábláján. A
többi helyen még csak kis kék kérdőjelek álltak.
- Ez nagyon klassz! Meghívom az összes barátomat - jelentette ki, azzal
megnyitotta a kapcsolatlistát, és minden név mellé jelölést tett a kis
négyzetbe. - Nem ismertem ezt az appot. Ma mutatták meg.
 Allie mély levegőt vett, igyekezett megőrizni higgadtságát.
- Csak ma tettem közzé - mondta Allie. Claire éppen a telefonja fölé
hajolt, a kijelzőre figyelt, de amikor Allie hozzátette: „Én írtam a
programot", felkapta a fejét.
- Tessék?!
Claire szeme tágra nyílt a csodálkozástól.
Nyugalom, semmi különös, legyél laza - nyugtatta magát Allie, de elég nehéz
volt úgy tennie, mintha ez nem lenne nagy dolog, amikor totálisan az.
- A Klikk appot én írtam a nyári számítógépes táborban.

Claire még mindig úgy bámult, mintha a poénra várna.

- Tényleg?
- Tényleg.

- Nehéz volt?
Allie túl hangosan nevetett.
- Igen.
Nagyon nehéz.
Woo-hoo, szólalt meg egyszerre telefonjuk. Claire lenézett a kijelzőre és
nevetett.
- Ez meg mi volt?
- Ez azt jelend, hogy csináljunk közös szelfit. Minden felhasználónál

megjelenik, így válik nyilvánossá, hogy klikkek vagyunk.

- Fogd be! Ez nagyon klassz!
Azzal átfogta Allie vállát és az arcához nyomta az arcát. Allie igyekezett
nyugodtnak tűnni, bár nagyon izgatott volt.
Claire fényképezett, aztán megint Allie-re nézett, sűrűn pislogott és azt
mondta:
- Hű... Oké. Agy. Eldobva - jelentette ki, aztán folytatta a kis négyzetek
bejelölését. - Most elmondom mindenkinek. - Megnyomta a MEGHÍVÁS
ikont, majd a fordulóban várakozó buszokra mutatott. - Most jobb, ha
megyek, mielőtt elmegy a buszom.
Allie követte a tekintetét. Az ő busza is majdnem megtelt már.
- Aha. Nekem is igyekeznem kell.
- Oké. Majd találkozunk.

- Oké. Szia!
Allie a buszához szaladt, fellépdelt a lépcsőn. Az üléssorok között
haladt Zoe felé és körülnézett. Lehetetlen volt nem észrevenni, hogy
mindenki olyan testtartásban ült, mintha a telefonján matatott volna, és
Allie önkéntelenül arra gondolt, hogy a Klikket töltik-e le. Vagy már le is
töltötték, és most a kérdésekre válaszolnak. Nem tudta elhinni, hogy
máris mindenki az ő játékával játszik.
Allie lehuppant a Zoe melletti ülésre, és elővette a telefonját.
- Ezt nézd meg! Öt már van. Még öt kell - mondta, azzal Zoe felé
fordította a kijelzőt.
- Ugyan!Megelőztelek - mondta Zoe, tenyerével Allie karjára csapva, és
megmutatta a telefonját. - Nálam csak a hetedik hely üres.
- Ezt mikor csináltad? A tanítás... mikor is... alig nyolc perce ért véget!
- Tesióra alatt - felelte Zoe keresztbe téve a lábát, és Allie felé fordult. -
Látnod kellett volna az öltözőt a hetedik órában! Behaltál volna. Egy
tanár sem volt a közelben, szóval mindenki megszegte a tilos-a-telefon
szabályt! Néhány lány már telepítette a Klikket, és megválaszolták a
kérdéseket is, így mire odaértem, már a telefonjukat mutogatva sorról
sorra jártak, a bippegést hallgatták.
Allie mosolygott. Tetszett neki, hogy Zoe máris úgy használja a
hangeffektust, mintha igazi szó lenne.
- Pár másodperccel később a telefonom megbolondult.
Allie megnézte Zoe barátságfőtábláját.
- Lizzie-t ismerem. Vele vagyok a tudománytechnikaórán - jegyezte
meg Allie. - Ezzel a két sráccal pedig matekon. Ó, és Ajay Khannával
együtt jártam alsóba. Ismered?
- Nem. Sosem találkoztam vele. De a hatodik és hetedik óra között
bedugtam a fejemet a szekrényembe, a statisztikámat néztem meg, amikor
a telefonom bippegett és villogni kezdett, és amikor felnéztem, Ajay
mellettem dugta be a fejét a szekrénybe. Ő is azt nézte, hogy a telefonja
villog. Felnevettünk, összeérintettük a telefonjainkat, és bumm! Ő a
hatos. - Zoe lehajtotta a fejét, álla a mellkasához ért, szeme sarkából Allie-
re pillantott. - És elég helyes srác, ugye?
Allie bólintott.
- Kifejezetten helyes. És kedves is, és szerintem nagyon gyorsan össze
kéne jönnötök vagy ilyesmi, mert szükségem van egy klassz kis
sikersztorira.
- Ha ragaszkodsz hozzá - felelte Zoe vállat vonva. - De csak azért, mert

tagja vagyok az utcai csapatodnak, és szükséged van a segítségemre.

A busz elindult a megállóból az út felé. Allie igyekezett fegyelmezni
magát, hogy ne nézze meg félpercenként a telefonját, de képtelen volt
megállni.
- Azt a...!

Nem akarta ezekkel a szavakkal kifejezni csodálkozását. Egyszerűen

kicsúszott a száján.
- Mi az? - kérdezte Zoe.

- Tizenhatan csadakoztak az utóbbi három percben, amióta a buszon

vagyunk! - mondta Allie, és örömében ficánkolt az ülésen. - Ötven,
esetleg hatvan felhasználóra számítottam a szombati prezentációig, de
lehet, hogy már holnapra meglesz ennyi. Szerinted?
- Szerintem holnapra megduplázódik a felhasználók száma. Ez
működik!
 Zoe gyors ütemben dobolt az előtte levő ülésen, mire az ott ülő lány
hátrafordult, és szúrós pillantással nézte. Zoe bocsánatot kért.
Allie telefonja hirtelen bip-bippegett.
Zoéval együtt bámulták a villogó sárga fényt. Hallgatóztak.
Körülnéztek, de a buszon senki nem reagált, legalábbis nem láttak senkit.
- A sárga az száz méter, ugye? - kérdezte Zoe súgva.

Allie bólintott.
- Akkor odakintről jön.
Mindketten hallották, ahogy a busz motorja felbőg. Felálltak,
igyekeztek jobban kinézni az ablakon. A busz araszolva haladt előre, de
nem jutott messze; két másik busz volt előttük, várták, hogy
kifordulhassanak az utcára. Bip-biip-biiip.
Hirtelen dörömbölést hallottak a busz elejéből.
- Várjon! - kiáltotta egy tompa hang.

A sofőr meghúzott egy kart, az ajtók kinyíltak.

- Köszönöm - szólt ugyanaz a hang, és a hanghoz tartozó srác fellépett

a lépcsőn. Kezét a mellkasára szorítva lihegett. - Nem tudtam, hova kell

menni.
- Találj magadnak helyet - mondta a sofőr, és hozzátette: - Gyorsan!

A fiú előhúzta a zsebéből a telefonját, a kijelzőre nézett, aztán leült a

harmadik sorban. Bip-bip-biiip.
Allie figyelte, ahogy a telefonjára néz. Aztán lassan hátrafordul.
Erre Allie egyik kezével felemelte a telefonját, a másikkal integetett a
fiúnak.
A fiú visszaintegetett. Aztán megfordult az ülésen, Allie felé mutatott
és mondott valamit a mögötte ülő lánynak. A lány átvette tőle a telefont,
odaadta a mögötte ülő fiúnak, aki hátraadta a következő lánynak. Sorról
sorra közeledett Allie felé.
 Penny McCaskill a folyosó másik oldalán ült, az ő kezében volt a
telefon. Úgy adta át Allie-nek, mintha forrókrumpli-játékot játszottak
volna. Zoe közelebb hajolt, válla Allie vállához ért, ahogy összeérintették
a telefonokat és nézték, amint a kijelzők egymás mellett fehér fénnyel
villannak. Megjelent a két barátságfőtábla.
Marcus Inouye. Allie nézte a fiú profilképét. Nem ismerte. Abban
azonban teljesen biztos volt, hogy Marcus Inouye tavaly nem az ő
buszukon utazott, mert akkor emlékezett volna rá.
- Együtt vagyunk spanyolórán. A családja most költözött ide Denverből

- mondta Zoe a képre mutatva. - Klassz kép - jegyezte meg súgva.

Allie úgy érezte, hogy elpirul. Igen - gondolta -, nagyon klassz kép.
- Na? - kiáltott valaki, mire Allie és Zoe felnézett. Marcus hátrafelé

nézett, az ülésen térdelt és nagyon mosolygott. - Hányadik helyre kerültél?

 -A harmadikra - kiáltott vissza Allie, három ujját felmutatva.
Marcus elismerően bólintott.
- Szuper. A tiéden hol vagyok?
- A hatodikon - kiáltott vissza Allie, mire Marcus elismerően intett.

Zoe oldalba könyökölte.

- Ez egyenesen imádnivaló volt - súgta.

- Ugye, hogy az? - szólt Allie ugyanúgy, súgva. Fülig ért a szája, annyira

mosolygott, ahogy visszaadta a telefont Pennynek, aki elindította vissza a

folyosó mentén Marcus felé.
- Oké, most már megmagyarázná valaki, hogy mi történt? - szólt Penny.

Zoe válaszolt, mielőtt Allie-nek esélye lehetett volna megszólalni.

- Allie írta a kódolótáborban a nyáron. Barátokat lehet szerezni vele;

mindenki ezzel játszik - mondta, telefonját billegetve. - Mi a mobilszámod?

Küldök neked meghívót.
Sokan gyűltek köré, a telefonszámukat diktálták; Allie és Zoe olyan
gyorsan írták be a számokat, amilyen gyorsan csak tudták.
Allie el tudta képzelni, hogy a legjobb barátai játszanak a Klikk-kel. Azt
is el tudta képzelni, hogy az app eljut a tágabb baráti körébe, az
osztálytársaihoz, azokhoz is, akiket még alsóból ismer. De ez más. Sosem
gondolta volna, hogy ilyesmi megtörténhet. Soha.
Zoe lenézett a telefonjára.
- Őrület, mennyien csatlakoznak. Nézd: már ötvennyolc.

A busz megállt Allie-ék háza előtt. Allie felállt, vállára dobta az

iskolatáskát.
- Holnap találkozunk - köszönt el Zoétól.

Ahogy az ülések közötti folyosón haladt előre, nem tudta nem

észrevenni, hogy mintha mindenki a Klikk kérdéseire válaszolgatott
volna. Majd' kibújt a bőréből örömében. És ettől a szokásosnál is bátrabb
lett, mert amikor elhaladt Marcus mellett, meglassította lépteit.
- Szia, Hatos!
Marcus erre felkapta a fejét.
- Szia, Hármas!
 hat
Allie a kulcsáért kotorászott a hátizsákjában; hallotta, hogy az ajtó
túloldalán a kutyája izgatottan kaparászik.
- Maradj, Bo! Nyughass!

Allie elfordította a zárban a kulcsot, hallotta, hogy a retesz mozdul.

Alig tette be a lábát az ajtón, a kutyája ráugrott, a szokásos üdvözlésért
könyörgött.
- Helló! Jól van, jól van... Nekem is hiányoztál.

Megsimogatta a kutya fejét, közben lecsúsztatta a hátizsákját a válláról,

és hagyta, hogy az előszobai asztal mellett a padlóra csússzon. Leült a fal
mellé, keresztbe fonta a lábát maga előtt és nevetett, ahogy Bo az ölébe
ugrott, és az arcát kezdte nyalogatni. Ujjait a kutya göndör barna
bundájába mélyesztette.
-Jó napod volt? - Kezébe fogta az állat fejét, a szemébe nézett, és azt
mondta. - Bo, nekem egyszerűen fantasztikus napom volt! Majd
elmondom. De fogadni mernék, hogy nem hiszed majd el!
Csókot nyomott az állat nedves orrára, és felállt.
- Mindjárt éhen halok. És te? Kérsz egy kutyakekszet? - Megint
megsimogatta a fejét. - Kapsz, kapsz. Egy pillanat!
A konyhába sétált, Bo szorosan a nyomában loholt; kivett egy
kutyakekszet a pulton álló kerámiaedényből. Bo felfalta a jutalomfalatot,
és követte Allie-t a konyhába, ahol sajtos pirítóst készített, és egy pohár
tejet töltött magának.
Tányérjával átment a kanapéhoz, leült, bekapcsolta a tévét. Bo mellé
telepedett, fejét gazdája combjára hajtva hevert, miközben Allie evett és a
csatornákat váltogatva valami jó focimeccset keresett. Örült, hogy egyik
tanár sem volt annyira elvetemült, hogy az első tanítási napon házi
feladatot adjon.
Elővette a telefonját, elindította a Klikket. Aznap már vagy századszor.
De nem a Mercer-csoportot nyitotta meg, hanem visszalépett a főmenübe
és a CodeGirls-csoportra kattintott.
Megnyitotta a chatablakot, és üzenetet gépelt mindenkinek.

Allie
Hiányoztok, lányok!
Alig néhány pillanat telt el, özönleni kezdtek az üzenetek.

Skylar
Nekem is hiányzol

Zaina
Milyen volt az napotok?

Kaiya
jó. De hiányzik az akvárium!

Morgan
☺az akvárium…

Courtney
Megmutattad a barátaidnak a Klikket?

Allie mosolyogva gépelte be üzenetét.

Allie
Igen. És IMÁDTÁK. És megosztottam. Ezt nézzétek:
Allie képernyőképet készített a profiljáról, és elküldte a csoportnak.
 Courtney
68 felhasználó!
Zaina
hogy mi van? ilyen rövid idő alatt?

Allie
IGEN! Őrület, igaz?!?

Allie elmondta nekik új stratégiáját, miszerint igyekszik több adatot

gyűjteni, és igazi sikertörténeteket felmutatni, hogy még többet
mutathasson a zsűrinek szombaton.

Kaiya
nincs miért aggódnod

Morgan
igaz! A G4G már a zsebedben van baby!

Allie ebben nem volt olyan biztos. Eszébe jutott Nathan játéka. Maga
előtt látta a házról házra járó sok kis embert, akik valami fontosat
építenek együtt, és igazán jót tesznek a világnak. Ilyen appokat akar látni a
zsűri. Az Ezermester nyilvánvalóan game for good, azaz játék nemes
célra. Vajon a Klikk is az?
Letette a telefonját a kisasztalra.
- Ki kell jutnunk innen - határozta el. Bo szunyókált éppen, de amint
meghallotta Allie hangját, felkapta a fejét. - Fogalmam sincs, hogyan
bírom ki a holnapi fociedzést. Akarsz egy kicsit futni?
Bo nagyon jól ismerte ezt a szót. Leugrott a kanapéról, egyenesen az
ajtóhoz szaladt és farkcsóválva ült ott, várta, hogy Allie leakassza a
fogasról a pórázát a mosókonyhából.

Aznap este vacsoránál Allie elmondta a szüleinek, milyen volt a napja.

- Úgy terveztem, hogy csak Zoe, Maddie és Emma tud róla egyelőre, de
az ötödik órán miss Slade arra kért, hogy mutassam be az egész
osztálynak, és nagyon izgalmasnak találták. Ezért mindenkivel
megosztottam. És most nézzétek! - Úgy fordította a telefonját, hogy a
szülei is lássák. - Kilencvennégy felhasználó! Holnap, amikor
hatótávolságba kerülünk, a telefonjaink megbolondulnak, vagy valami
ilyesmi. A barátságfőtábláink változni kezdenek, és mindenki összevissza
fog rohangálni, a klikkeket keresik.
- Szabad telefont használni az iskolában? - tette fel a kérdést az apukája.
- Tanítási idő alatt nem. De becsengetés előtt és az utolsó órai

kicsengetés után igen.

Amint befejezte a mondatot, megcsörrent a telefonja a zsebében.
Elővette.

Zoe
Nézd meg a felhasználói statisztikát!!

-Ha már a szabályoknál tartunk... - szólt az anyukája a telefonra

mutatva. - Az asztalnál nem.
- Egy pillanat. Csak még ezt... - kért engedélyt Allie és rákoppintott a

Klikk ikonjára. - Nem... ez... ez ... nem lehet.

- Mi a baj? - kérdezte az apukája.
Allie elfordította a kijelzőt, és megmutatta nekik a profilját.
- Száz! - Izgatottan mocorgott székén, nevetgélve lengette a telefont a
feje fölött. - Száz! - ismételte meg. - Ez hatalmas szám! Ez már igazi
felhasználói bázis.
 Apa és anya egymásra mosolyogtak, anya a fejét ingatta.
- Gratulálunk, kicsim. Most pedig, kérlek, tedd le azt a telefont!
Allie a kijelzővel lefelé letette az asztalra, és a villájáért nyúlt.
Bo bemászott Allie széke alá, Allie pedig csupasz lábával simogatta.
Vacsora közben anya mesélt arról a cégről, amit egész nyáron vizsgáltak
oknyomozó újságíróként a lapnál. Aztán apa számolt be arról, hogy új
ügyfelet vállalt el a jogi cégnél, ahol dolgozik. Allie figyelmesen hallgatta
őket, de vacsora közben folyton arra a sok diáktársára gondolt, akik
hálószobáikban ülnek, és a kérdőívet töltögetik ki, amit ő írt. Végignézte,
ahogy az app elterjed a CodeGirls-csoportban, de az más volt; azok a
lányok gyakorlatilag segítettek neki megírni a programot. A gondolattól,
hogy mások... néhányan teljesen idegenek... profilt hoznak létre
maguknak, és kitöltik a kérdőívet, furcsán erősnek érezte magát. És kissé
meg is ijedt.
De később, amikor felment a szobájába, és rákapcsolódott a szerverre,
rájött, hogy semmitől nem kell félnie. Mindenki profilját látja. Látta az
Instagram-fotókat is, amiket a rendszer nyomravezető képeknek
választott, és látta az összes Klikkképet, amiket a felhasználók eddig
készítettek. Mindenki boldognak tűnt... egymáshoz érintették az arcukat,
átölelték egymást és nagyon mosolyogtak.
Lehuppant az ágyára, Bo mellé gömbölyödött, és akkor megnyitotta a
csoport csevegőszobáját, hogy Maddie-vel, Zoéval és Emmával
beszélgethessen. Alig bírt a jókedvével, amikor leírta:

Allie
Mi. Vagyunk. A legjobb. Csapat!
kedd
 hét
Kinyílt a busz ajtaja, Allie fellépett a lépcsőn.
- Szia, Hármas! - köszönt rá Marcus a helyéről, a harmadik sorból.

- Szia, Hatos! - felelte. Már majdnem megkérdezte tőle, hogy áll a

barátságfőtáblája, de amikor felnézett és meglátta, mi történik a buszon,

elállt a szava.
Mindenki beszélgetett, nevetgélt, az ülésen forgolódtak és telefonokat
adtak tovább. Kék, sárga, piros fények villogtak, egyik bippegés a másik
után visszhangzott az ablakokról.
Allie szeme tágra nyílt a csodálkozástól, ahogy elindult a helye felé.
Arra számított, hogy lesz egy kis izgalom, amikor az új felhasználók
egymás közelébe kerülnek, de elképzelését jóval felülmúlta valóság.
- Mindenki... úgy értem, konkrétan min...den...ki a játékodról beszél -

mondta Zoe. - Híres lettél.

Ekkor valaki felkiáltott mögöttük.
- Tudja valaki, hogy ez kicsoda?

Allie hátrafordult. A hátsó sorban egy Warriors sapkás srác magasra

emelte a telefonját.
- Ana Hirono - kiáltotta valaki.

Néhány sorral előtte egy lány felé fordult, és integetett.

- Hahó! Én vagyok Ana!

A fiú visszaintegetett és elindította felé a telefonját. Mindenki nézte,

ahogy a telefon egyre közelebb jutott Anához, aki összeérintette a két
készüléket, és hangosan tudósított az eredményről:
- Hat és hét!
Azzal felemelte maga előtt a telefont, hogy szelfit készíthessen; úgy
fordította, hogy látsszon a képen a háttérben integető fiú.
- Hát, ez... - Allie nem talált szavakat. Végül sikerült kiválasztania egyet
a sok lehetőség közül, és azt mondta: - Ez hihetetlen!
Zoe nevetett.
- Három megállóval ezelőtt, amikor felszálltam, ugyanez volt - jegyezte
meg, azzal Allie felé fordította a telefonját. - Alig tettem a lábamat a
lépcsőre, betelt az utolsó szabad hely a barátságfőtáblámon, és perceken
belül változások is lettek: aki tegnap még az első helyeken volt, kiesett és
újak vették át a helyüket. Meg kell mondanom, kicsit függő lettem.
- Ajaj! És ez is olyan lesz, mint a Snapchat-függőséged? - kérdezte Allie

tréfálkozva.
- Lehetséges - felelte Zoe büszkén.

Zoe megérintette az előtte ülő, dús, vörös copfos lány vállát, mire a
lány hátrafordult.
-Ő Lauren. Hatodikos. A hetedik nálam.
Lauren félénk mosollyal nézett rájuk és integetett. Kék fogszabályozója
volt, ajkán szájfény. Aztán visszafordult menetirányba, és a mellette ülő
lány oldalba könyökölte, mintha az, hogy Zoe a barátnője, valami nagy
dolog lenne.
- Hogyanlehetséges, hogy több közös van bennem vele, mint Maddie-
vel és Emmával? - kérdezte Zoe súgva.
Megmutatta Allie-nek a barátságfőtábláját. Maddie lecsúszott a #8
helyre, Emma a #10 volt.
Allie telefonja háromszor bippegett, a kijelző vörösen villogott.
- Ez elég gyors volt.

A képen röplabdacsapat volt, szóval ez nem túl nagy segítség. Aztán

Penny telefonja bippegett háromszor, és vörösen kezdett villogni.
Penny lenézett a telefonjára és felnevetett.
 - Vajon meg akarom ismerni ezt a történetet?
Allie-t szomorúság fogta el, amikor meglátta a képet. Ő volt és
Courtney, egymást átölelve, szájuk szélén gumicukorkukacok lógtak.
- A szobatársam a számítógépes táborból - felelte Allie, és eszébe jutott,

hogy amikor ez a kép készült, egész nap a Klikk egy programhibáját

próbálta kijavítani és elhatározta, hogy addig nem fekszik le, amíg meg
nem oldja. Courtney ment be hozzá az Akváriumba az automatából vett
két Sprite-tal és egy nagy csomag gumicukorkukaccal. Leült mellé és addig
maradt ott, amíg Allie.
Penny a telefonját nyújtotta, Allie hozzáérintette a sajátját. Aztán
barátságfőtábláikra néztek és figyelték, ahogy a nevük a helyére kerül.
- Nyolc - mondta Penny mosolyogva.

- Tíz - felelte Allie, szintén mosollyal. Amint kimondta a számot, a

telefonja megint bippegett.
Ez így ment egészen az iskoláig. Mire a busz behajtott a fordulóba és
megállt, Allie barátságfőtáblája megtelt és százhetvenhat regisztrált
felhasználó volt.
- Ez tiszta őrület, ugye? - kérdezte Zoétól.
- Az - felelte Zoe. - Őrült jó!

Azzal kilépett az ülések közötti folyosóra, és vállára lendítette a

hátizsákját.
- Tudod, azt hittem, összeomlik. Attól féltem, hogy szétesik a program,

ha egyszerre sokan használják. De szilárd - jegyezte meg Allie, azzal

leugrott a busz alsó lépcsőjéről a járdára, de úgy érezte, mintha a
levegőben lépkedne. - Ha továbbra is így marad, szombatra az iskola
majdnem minden tanulójáról lesznek adataim. Van fogalmad arról, milyen
jól mutat ez a zsűri előtt? Zoe, úgy néz ki, tényleg van esélyem megnyerni
a versenyt!
 Allie elképzelte magát, ahogy ott áll a Games for Good színpadán,
miután a Spyglass ügyvezető igazgatója, Naomi Ryan bejelenti a győztest.
Elképzelte, hogy a szülei ott ülnek az első sorban tapsolnak, átölelik
egymást, miss Slade ott áll a kulisszák mögött a többi mentorral és
büszkén mosolyog. Aztán elképzelte, hogy Nathan döbbenten, legyőzve
áll mellette. Elmosolyodott. Ez a kép tetszett neki a legjobban.
Zoe lemaradt az osztályterménél, Allie továbbment. Amikor befordult
a sarkon, azt látta, hogy Maddie vár az öltözőszekrényénél, nagy mosollyal
és kedvenc világoskék V-kivágású golfpólójában. Maddie a
szerencsepulcsijának nevezte ezt a ruhadarabot, és szilárdan hitte, hogy
valahányszor ezt viseli, valami jó dolog történik. Allie titokban úgy
gondolta, hogy azért tetszik neki annyira, mert a szeme még kékebbnek
tűnik.
- A szerencsepulcsi. Milyen alkalomból? - kérdezte Allie.

- Nem kaptad meg az üzenetemet? - kérdezte ugrándozva.

Allie belegondolt, hogyan lehetséges, hogy nem látta, aztán eszébe
jutott a káosz a buszon, amiről nem sokkal korábban szállt le.
- Látnod kellett volna, mi volt a buszon. Őrület.
- Ezt nézd meg! - mondta, azzal megmutatta Allie-nek a kijelzőt. Chris

Kemmerman csadakozott a Klikkhez.

- Te hívtad meg?
Maddie sűrűn bólogatott.
- Emma miatt. Azt mondta, nem merem.
- Nem is tudtam, hogy megvan neked a száma.
- Zoe szerezte meg a bátyjától a nyáron. Hónapok óta könyörögtek

nekem, hogy írjak rá, de... nem is tudom... azt hiszem, a megfelelő
alkalomra vártam.
Allie a térdén egyensúlyozta hátizsákját, és miközben Maddie beszélt,
csak beszélt, elővette az első három órára szóló könyveit.
-Késő éjjel csatlakozhatott. Mielőtt lefeküdtem, megnéztem és még
nem volt a felhasználói listán, de ma reggel már ott volt.
Maddie a vállait ingatta, aztán a csípője is átvette a mozgást. Allie
felnevetett.
- Ez micsoda?

- Az örömtáncom - felelte, aztán hirtelen megállt. - Egy pillanat. Mi

van, ha nincs rajta a barátságfőtáblámon?

- Mennyi erre az esély? - kérdezte Allie.

Maddie a profiljára keresett, megnézte a legutóbbi számokat.

- Kétszázhuszonöt felhasználó van, a barátságfőtáblákon tíz hely,
vagyis négy egész négy tized százalék az esély, hogy klikkek vagyunk.
Bip-bip-biiip.
Maddie telefonja szólalt meg, a kijelző kéken villant.
- Ó! Új barát! Mennem kell! - kiáltott hátra, és a telefont a feje fölött
tartva futásnak eredt.
 nyolc
Allie fogta a menzatálcáját és elindult az öreg tölgyfa felé. Becsusszant
Zoe és Emma közé, és első mozdulatával Chris Kemmerman törzsasztala
felé biccentett.
- Na? Hol van a nagy Ő? - tette fel a kérdést. Maddie követte a
tekintetét.
- Nem tudom.

- Jönni fog. Ott volt a harmadik órán, matekon - közölte Zoe. Ekkor

mindhármuk telefonja megcsörrent, Maddie felkiáltott:

- Ó! Egy új kép!

Mindhárman óvatosan körülnéztek, nincs-e a közelben Mr. Mohr,

aztán Maddie megnézte.
- Jaj!

Körbeadta a telefont az asztal alatt, hogy mindenki lássa. Ella Samuels

és Sadie Court kicsit homályosan látszott, mintha igyekeznének nem túl
közel állni egymáshoz, miközben a kötelező szelfit készítették. Egyikük
sem mosolygott.
- Ez az eddigi legrosszabb Klikk-kép - jelentette ki Emma halkan
nevetve. - Ennél rosszabbul nem is nézhetnének ki egymás mellett.
Mintha citromba haraptak volna.
Zoe asztalra nyomta a kezét, és közelebb hajolt.
- Tavaly a legjobb barátnők voltak, de úgy tudom, egész nyáron egy

szót sem szóltak egymáshoz.

- Gondolom, ma beszéltek - jegyezte meg Maddie. - Nézzétek! - Azzal

megmutatta a többieknek Sadie barátságfőtábláját. Ella az első helyen

volt. - És Ella tábláján Sadie a második.
- Tessék! Ez azért van, mert barátoknak kéne lenniük. Tudom, mert
mesterien állítottam össze a kérdéseket.
- Azbiztos - erősítette meg Zoe.
Ám ekkor Maddie telefonja bippegett a kezében, és ettől úgy
megugrott, hogy mindenki nevetett.
- Hoppácska! Nézzétek, lányok!
Letette a telefont az asztalra; a kijelző kék volt. Senki nem szólalt meg.
Mind azzal voltak elfoglalva, hogy sárgára változzon.
- Miért nem változik? - tette fel a kérdést Emma egy egész perc
elteltével.
Maddie tekintete a kijelzőről az udvarra mozdult.
- Azért, mert Chris megállt. Nézzétek. Éppen az ivókút mellett
beszélget valakivel - mondta, az udvar másik végébe mutatva. Chris
zsúfolt asztal mellett állt.
- Honnan tudod, hogy ő az? - kérdezte Emma hunyorogva.

-Ő az - felelte Maddie.
Allie felmérte a távolságot.
Eszébe jutott az a nap, amikor Courtney és ő elmentek a Fuller
University futballpályájára, hogy felvegyék azt a három távolságot, amit
majd a Klikknél használni fog. Igyekezett maga elé képzelni a pályát. Ha ő
és a barátai a célvonal környékén vannak, akkor Chris valahol középen
lehet, ami azt jelenti, hogy egy kicsit több, mint száz méter a távolság
közöttük. Még a Klikk kék zónájában van, de határeset.
- Lányok...
ő az, igaz? Csak ő lehet.
- Tulajdonképpen bárki lehet - jegyezte meg Zoe, és alig fejezte be a
mondatot, Chris újra elindult az asztaluk irányába.
Bip-bipp.
Lenéztek Maddie telefonjára. A kijelző élénksárgára változott.
- Szentséges ég! Tényleg ő az!
 Lehet, hogy Chris nem hallotta az első jelzést, de a másodikat biztosan.
Megállt, telefonjára pillantott, elmosolyodott aztán lassan,
háromszázhatvan fokos fordulattal körbenézett az udvaron. Aztán újra
elindult, kicsit lassabb léptekkel, figyelmesen. Maddie tekintete egyenesen
rá szegeződött. A többi lány úgy figyelte a jelenetet, mintha teniszmeccset
néznének: Christ nézték, aztán Maddie-t és megint Christ.
Amikor Maddie telefonja hármat bippegett, mind összerezzentek és
rögtön a kijelzőre néztek. Chris jelent meg a képen egy lánnyal, aki talán a
kishúga lehetett. A kép egyre gyorsabban villogott, ahogy Chris
közeledett.
Csak akkor néztek fel, amikor Chris megállt Zoe mögött.
- Szia!

Feléjük fordította a telefonját, hogy ők is lássák.

Allie rögtön felismerte a képet. Ők négyen voltak rajta, egyforma zöld
ruhában, zöld kalapban és zöld harisnyával.
- Ha jól sejtem, Szent Patrik nap volt - jegyezte meg Chris.

-Nem, csak egy egyszerű csütörtök - mondta Zoe gúnyosan, mire

Maddie bosszús pillantást vetett rá.
Chris mosolygott.
- Hát, egészen jó kép, de nem sokat segített. - Aztán lenézett, és
meglátta az asztal közepén a telefont, aminek kijelzője vörösen villogott
és az ő képét mutatta. - Megmondaná valaki, hogy kié ez a telefon?
- Megmondanánk. De sokkal jobb szórakozás lenne, ha kitalálnád -
felelte Maddie a rá jellemző vidám, magabiztos mosollyal.
- Gyere, ülj le - hívta Zoe és odébb csúszott, hogy leülhessen közé és

Maddie közé. Chris leült. Aztán letette a telefonját az asztalra Maddie-é

mellé; a két készülék között alig egyujjnyi távolság volt.
Körülnézett
 - Együtt jártunk irodalomra tavaly, ugye? - kérdezte Emmát, aki
bólintott. Aztán Zoéra nézett. - Ismerlek. Te vagy Quinn kishúga, ugye?
- Zoe - mutatkozott be.
- Chris - mondta az egész csoportnak. - Ez a te telefonod? - kérdezte,

mire Zoe tagadón ingatta a fejét. Aztán Allie-re nézett. Allie elővette a
telefonját a zsebéből és megmutatta. Mielőtt ideje lett volna bármit
kérdezni, Emma is megmutatta a sajátját. - Tehát akkor kizárásos alapon...
te vagy az - pillantott Maddie-re.
- Lehetséges - felelte Maddie.

Chris keze mozdult, egy kicsit odébb tolva telefonját Maddie-éhez

érintette. A két telefon fehéren villogott, aztán megjelentek a
barátságfőtáblák. Chris felállt, lenézett a kijelzőkre.
- Úgy tűnik, a nyolcadik vagy nálam.
- Remek. Kilökted Seant arról a helyről - mondta Chris, az asztala felé

biccentve. - Nem egykönnyen teszi túl magát ezen, azt hiszem.

- Miért?

- Ma reggel még az első helyen volt nálam, de egész nap egyre lejjebb
csúszott. Azt hiszem, ez nagyon árt az egójának. - Vállat vont. - Semmi
gond, amúgy is ráfér, hogy egy kicsit magába szálljon.
Allie lopva Chris barátságfőtáblájára pillantott. Nehéz volt nem
észrevenni, hogy szinte csak lányok szerepeltek rajta.
Woo-hoo, szólalt meg Chris és Maddie telefonja egyszerre.
- Hát, azt hiszem, ezt most hivatalossá kell tennünk - mondta Chris,
azzal a telefonjáért nyúlt, kartávolságba tartotta, Maddie-hez húzódott és
szelfizett. Néhány másodperc múlva mindannyiuk telefonja megcsörrent,
megjelent Maddie és Chris képe.
Chris zsebre tette a telefonját, és felállt.
- Szia, Maddie, még találkozunk!
 Elköszönt a többiektől is, aztán elindult vissza, az asztalához.
Amint elment, Maddie mosolya lehervadt.
Zoe ezt rögtön észrevette. Átnyúlt az asztalon és Maddie homlokára
bökött.
- Hagyd ezt abba! Most azonnal!
- Kilencedik... - méltatlankodott Maddie.

- Hány felhasználó van? - kérdezte Zoe.

Maddie a kijelzőre nézett.

- Kétszázhatvanhárom - felelte.

- Jó. Akkor végezd el a számítást. Kétszázhatvanhárom ember közül ő

a kilencedik nálad. Mennyi ennek a valószínűsége, Maddie?

- Három egész három tized százalék - felelte Maddie közömbös

hangon.
- Három egész három tized százalék - ismételte Zoe. Aztán Chris

asztala felé mutatott. - És végül sikerült beszélned vele.

- Igen.

- És tudja a nevedet.
- Ez igaz.
- És kettőtökön kívül kétszázhatvanegy ember látta az imént a

képeteket, amin rendesen összeért az arcotok!

- Ez tényleg kitűnő érv - jegyezte meg Maddie és újra felderült. Fogta a
telefonját és képernyőképet készített a barátságfőtábláján. Aztán jobbra
húzta az ujját, Chris és a kishúga képe jelent meg. Erről is képernyőképet
készített. - Közelről még jobban néz ki.
- Látod - jegyezte meg Emma. - Csupa jó.

- Csupa jó - visszhangozta Maddie. Aztán felállt és az asztalra csapta a

tenyerét. - Örülök, hogy ez is megvan. Most pedig menjünk innen. Új
barátokat kell szereznünk!
 Az ebédidő hátralévő részében mind a négyen az iskolában sétáltak.
Mire becsöngettek, a Klikknek 312 felhasználója volt; Maddie, Zoe,
Emma és Allie barátságfőtábláin tízpercenként változtak a nevek.
- Még mindig az első helyen vagyunk - jegyezte meg Zoe, ahogy Allie

felé fordult és magasra tartott tenyerébe csapott.

Emma megtorpant.
- Mi az? - kérdezte Allie, de Emma nem válaszolt azonnal. Még mindig

a telefonját bámulta.
- Mind sokkal lejjebb csúsztatok - mondta. - Ti ketten a hetedik és

nyolcadik helyen vagytok, Maddie a tizediken. A többieket alig ismerem.

Maddie elkapta Emma pulcsiujját, kicsit megrázta.
- Ez is a játék része. Éppen ettől olyan jó!

Emma elhúzódott tőle.

- Ők nem lehetnek a legjobb barátaim helyettetek!

- Ezhogyan lehetséges?
- Abszolút lehetséges - jelentette ki Maddie. - Mivel már háromszáztíz

ember van a rendszerben, annak az esélye, hogy mi hárman egymás top

tízes listáján legyünk, három egész egy tized százalékra csökken.
Allie a szeme sarkából rápillantott. Maddie nagyon jó volt matekból, de
még ő sem gondolta volna róla, hogy ilyen gyorsan képes fejben
számolni.
- Ugye tudod, hogy csodabogár vagy?

Maddie vállat vont.

- Tehetség.
- Hahó! - integetett előttük Emma. - Ez senkit nem érdekel?

- Nem igazán. Nem mintha bármit is jelentene - mondta Zoe.

- Persze, hogy jelent valamit - szólt Emma, kezét karba fonva. -
Egyáltalán hogyan vagy képes olyat mondani, hogy nem jelent semmit?!
 - Csak annyit jelent, hogy ugyanúgy válaszoltunk egy sor kérdésre, Em.
Ennyi. Nem több. Ez semmit nem mond el a barátságunkról -
magyarázta Allie.
- Akkor talán nem kellett volna a Klikk nevet adni az appnak - jegyezte

meg Emma éles, kissé sértődött hangon. - Mert... tudod... így mindenki
azt hiszi, hogy az appnak köze van ahhoz, hogy megmutassa, kivel jönnek
ki a felhasználók a legjobban.
- Egy pillanat. Te most komolyan besértődtél erre? - kérdezte Zoe.
Emma néhány pillanatig gondolkodott, aztán homlokát ráncolva azt
mondta:
- Egy kicsit. Igen - mondta, azzal három barátnőjére mutatott. - És
amikor majd kiesünk egymás barátságfőtábláiról, ti is pontosan így
fogjátok gondolni.
- Nem hiszem, hogy ez velem előfordulhatna - szólt Zoe.

Emma bosszúsan szusszant.

- Ezt csak azért mondod, mert te és Allie az első helyen álltok

egymásnál. De még az iskola harmada sem regisztrált, így ha Maddie-nek

igaza van, akkor annak a valószínűsége, hogy rajta maradunk egymás
tábláján, napról napra meredeken zuhan - mondta és kezével zuhanó
repülőgép pályáját írta le.
Hárman nevettek, és Emma ettől mintha csak még zaklatottabb lett
volna. Telefonjára nézett, mintha saját szavaiból kapott volna ötletet.
- Egy pillanat... mi van akkor, ha nem játszom tovább? Akkor a
barátságfőtáblám nem fog változni. - Barátnőire nézett. - Mi van akkor,
ha mindenki abbahagyja, ha senki nem játszik már az appal? Ha senki
telefonjához nem érintjük hozzá a telefonunkat, akkor a
barátságfőtábláink nem változnak, igaz, Allie?
Allie vállat vont.
 - Attól még kapsz értesítéseket, ha valakivel közel kerültök egymáshoz,
ezt a funkciót nem kapcsolhatod ki, azt hiszem.
- Oké, de mi a csodáért tenne az ember ilyet? - kérdezte Zoe, ő és
Maddie egymásra nézett.
Emma nem adta fel.
- Lányok, nem kell átmenni a kincsvadászat részre. Hagyjuk abba a

játékot, hogy lezárhassuk a barátságfőtábláinkat, és úgy maradjon, ahogy

most van! - mondta, komor tekintettel pillantva Maddie-re. - így a Chris-
helyzet sem változik.
- Hé, ne keverd Christ ebbe bele! A mi helyünk szilárd. Nem mozdul,

akárhány felhasználó csadakozik - mondta Maddie magabiztos mosollyal.

- Ráadásul ezt nem is tehetjük meg - mondta Zoe. - Minél több

felhasználója van Allie-nek szombatra, annál nagyobb az esélye, hogy

megnyeri a Games for Good versenyt. Segítenünk kell neki, hogy
játékosokat szerezzen, hogy az új játékosok is újabb játékosokat hozzanak
be, és a még újabbak is hozzanak másokat.
- Igen, mi vagyunk Allie csapata - tette hozzá Maddie, aztán Allie felé
fordult és a tenyerébe csapott.
Emma egy pillanatig gondolkodott, majd felsóhajtott.
- Hát, jó. Folytatom, nem szakítom meg a folyamatot, de kizárólag a te
kedvedért, Allie. Mert van három legjobb barátnőm - mutatott rájuk
sorra. - És nem kell összeklikkelnem másokkal, csak veletek.
 kilenc
- Helló, Allie! - köszönt rá egy ismeretlen srác, amikor a negyedik és
ötödik óra közötti szünetben a folyosón mentek.
- Tetszik az appod - szólította meg egy lány, amikor éppen a könyveit

szedte ki a szekrényéből.
A könyvtár melletti sarkon fordult be éppen, amikor egy fiú elhaladt
mellette, aztán hirtelen visszafordult.
- Várj! Te vagy Allie? - kérdezte, és miután Allie bólintott, a fiú

odaintette néhány barátját, és mindannyian pacsiztak vele.

A számítógépes laborhoz érve kinyitotta az ajtót, belépett, és mindenki
tapsolni kezdett. Allie színpadiasan meghajolt és mindenkinek
megköszönte, hogy megosztották az appot.
- Nem lenne ennyi felhasználóm, ha ti nem segítettetek volna.

Már elindult a munkaállomása felé, amikor miss Slade magához intette.

- Úgy látszik, a Klikk nagy siker. Mindenki erről beszél. Hány
felhasználód van?
Allie elővette a telefonját, betöltötte a Klikket, és megnyitotta a
profiloldalt.
- Háromszázharminckettő - jelentette ki nagyon magabiztosan, ez

azonban rögtön megingott, amikor meglátta miss Slade arckifejezését. -

Tessék? Ez nem jó?
- De jó, persze, hogy jó. Örülök, hogy ilyen sikere van, csak... - Miss

Slade erőltetett mosollyal pislogott. - Csak sokkal gyorsabban terjed, mint

amire számítottam.
- Tudom. Eleinte én is aggódtam a program stabilitása miatt, de
pontosan úgy működik, ahogy működnie kell - felelte és két lépéssel
közelebb ment miss Slade-hez. - A Games for Good demóm egyenesen
észbontó lesz. Sokkal jobb, mint, amit a CodeGirls-gálán láthatott, miss
Slade.
- Nagyon tetszett a CodeGirls-demód - jelentette ki miss Slade tanári
hangon. - Akkor azt mondtam, hogy ne változtass semmin. Mert nem
kellett változtatnod.
Allie-nek eszébe jutott Nathan munkája, az Ezermester.
- Mégsem volt elég jó. Csak húsz felhasználóm volt, és csak néhány

történetem a táborból, de most már több mint háromszáz felhasználóm

van. És látnia kéne, miss Slade, mi folyik odakint - mutatott az ajtóra. -
Arra használják az appot, hogy barátokat szerezzenek az iskola első
hetében, és jót tesz, igazi jót.
- Addig is jót tett, Allie - jegyezte meg miss Slade. De biztosan látta,

hogy mennyire izgatott Allie, mert igazi, őszinte miss Slade-mosollyal

mosolygott. - A mai órát tölthetnéd azzal, hogy ilyen történeteket kezdj
keresni - javasolta, és a hátsó sarokban álló két számítógépre mutatott. -
Nathan használja az Ágnes gépet, te leülhetnél az Irához.
- Igazán?
- Allie szeme felcsillant.
Ez egyenesen tökéletes volt. Alig várta, hogy újra belenézhessen a
backend adatbázisba most, hogy olyan sok új felhasználó van.
Miss Slade tollat keresett, és felírt valamit egy világoskék cetlire.
- Tessék, itt a jelszó. Ha beléptél, tépd össze!
- Köszönöm!

Allie sietett a terem végébe, lehuppant a székre és megnyomta az Ira

billentyűzetének szóközét. Átpillantott Nathanre. Nathan hátradőlt
székén, fejét a falhoz támasztotta, fejhallgató volt rajta és behunyta a
szemét.
- Látom, nagy munkában vagy - jegyezte meg Allie, miközben beírta a
jelszót, és lenyomta az ENTER billentyűt.
 Nem igazán volt biztos abban, hogy Nathan hallotta, amit mondott, de
aztán Nathan lassan oldalra billentette a fejét, és még lassabban kinyitotta
a szemét.
- Gondolkodom.

- Csak bajod ne essen!

Már nem aggódott annyira Nathan miatt, mint akkor, amikor
bemutatták appjaikat az osztálynak. Összegyűjti az új adatokat és néhány
nagyon inspiráló sikertörténetet is, és a zsűri kénytelen lesz belátni, hogy a
Klikk legalább olyan jó szolgálatot tesz, mint az Ezermester.
- Ráadásul ezen a ponton nincs is sok tennivalóm. Az én játékom

hibátlanul működik - közölte Nathan.

- Örülj neki! - felelte Allie. - Jut eszembe: hány felhasználód is van?

Nathan fanyar grimaszt vágott.

Allie a füléhez emelte tenyerét.
- Nem hallottam. Mit is mondtál? „Nulla"? Ez érdekes. Az én játékom
teljes siker. Közel háromszázötven felhasználó. És még csak kedd van.
Holnap ilyenkorra valószínűleg még négyszáz lesz. Legutóbbi
információm szerint a zsűri azokat a játékokat szereti, amiknek igazi
felhasználóik vannak.
- Ami azt illeti, azokat az appokat is szeretik, amik tényleg jó
változásokat hozhatnak.
Allie bosszúsan szusszant.
-A Klikk tényleg jó változást hoz.
- Aha. Persze. Nem is értem, hogyan tudtak a Mercer diákjai meglenni,
míg nem tudták, hányan szeretik a pizzát annyira, mint ők?
Nathan visszatette a fejhallgatóját, és úgy fordította a monitorját, hogy
Allie ne láthassa.
Allie dühös pillantással nézett rá, aztán ő is úgy fordította a monitorját,
hogy Nathan ne láthassa.
Ne is törődj vele! - mondta magának.
Rákapcsolódott a Fuller University szerverére és a Code- Girls
fejlesztői felületére lépett.
Miután egész nap fotókat, profilokat és barátságfőtáblákat nézegetett a
telefonján, nagyon jó volt sorról sorra, oszlopról oszlopra látni az
adatokat, amiktől az egész működött. Allie fel-le görgetett, mindent
alaposan megnézett. Látta az összes felhasználó telefonszámát. A
profilképeiket. Megvolt mindenki születésnapja, kedvenc színe, kedvenc
sportja, kedvenc könyve, kedvenc filmje, kedvenc szabadidős
tevékenysége.
Tudta, kinek hány testvére van. Azt is látta, ki hogyan válaszolta meg
az egyes kérdéseket. Tudta azt is, hogy ki milyen jelszóval lépett be a
rendszerbe.
Enyhe bűntudatot érzett, hogy ilyen sokat tud annyi emberről. De ettől
egy kis hatalmat is érzett.
Még néhány kattintás és megnyitotta a barátságfőtáblastatisztikákat. A
képernyőn számtenger jelent meg, de nem tartott sokáig, míg rájött,
hogyan viszonyulnak egymáshoz az egyes felhasználók a rendszerben.
Olyan információkhoz volt hozzáférése, amiket rajta kívül senki más nem
tudott. Látta mindenki első tíz kapcsolatát, bár lehet, hogy ők még nem
találták meg egymást, mert nem voltak egymás közelében.
Erről eszébe jutott az, amit Emma mondott ebédnél, ezért megnyitotta
a profilját, és megnézte a barátságfőtábláját. Emma mintha arra gondolt
volna, hogy a Klikk nem működik jól, hogy az ő tízes listája téves, de nem
volt az. Nagyon is pontos volt. A számok egészen világosan ezt mutatták.
Allie a többieken gondolkodott, ezért megnézte előbb Zoe, aztán
Maddie statisztikáját. Látta, hogy változhat hármójuk barátságfőtáblája,
amint a legújabb felhasználók közelébe érnek. És azt is látta, hogy Maddie
ennek nem fog örülni.
Listázni kezdte az adatokat, hogy a lehető legtöbbet megtudja a
felhasználókról. Először a születésnap szerint rendszerezte az adatsort,
hogy megtudja, ki a legfiatalabb és ki a legidősebb felhasználó. Aztán a
testvérek száma szerint nézte, mert meg akarta tudni, hányan vannak
azok, akiknek - mint neki - nincsenek testvérei. Csak a szórakozás
kedvéért listázta a felhasználókat kedvenc desszertjük szerint.
Amikor azonban az osztály szerint csoportosította az adatokat, valami
érdekeset vett észre: a háromszázhatvanhárom felhasználó közül
kétszázhuszonöt hetedikes volt, nyolcvannégy nyolcadikos és csak négy
hatodikos.
A Klikk terjed az iskolában, de nem egyenletesen ér el minden
korosztályt. Minden évfolyamból akart sikersztorikat. És most, hogy
biztosan tudja, hogy a program stabil, azt akarta, hogy a lehető legtöbb
felhasználóhoz eljusson.
Talán egy kis ösztönzés kéne - gondolta.
Kiválasztotta a Klikk felhasználói listájának összes nevét és üzenetet
gépelt:

Allie
Tetszett a Klikk? Add tovább!

Hozzámásolta a letöltési linket, és megnyomta a küldést. Hangos

susogó hang hallatszott, ahogy az üzenet eltűnt a kimenő mappából.
Ekkor megszólalt a csengő; mindenki összeszedte a holmiját és az ajtó
felé indult, de Allie még maradt. Volt valami, amit a felhasználói
adatbázisból meg akart tudni.
Újra listázta az adatokat, lekérdezte, kik azok, akik Klikkmeghívót
kaptak, de nem töltötték le az appot.
Rövid lista volt.
Csak három név.
Az egyik Nathan Frederickson.
 tíz
- Hű...! - szólalt meg Allie önkéntelenül, de nagyon halkan, amikor
kilépett a folyosóra és látta, mi történik.
Amint kicsengettek az utolsó óráról, osztálytársai egy tömegben
igyekeztek elhagyni a matekóra helyszínét, rohantak az ajtó felé, és amerre
nézett, mindenhol telefonjukat magasba tartó gyerekeket látott. Látta,
hogy a kijelzőik színt váltanak, hallotta a folyosókon visszhangzó
bippegéseket, ahogy a párok egymás felé futottak, összeérintették a
telefonjaikat, gyors szelfit készítettek, aztán újra futásnak eredtek, a
következő nyomot követve.
Elővette a telefonját, megnézte a saját statisztikáját. A Klikk ekkor már
382 felhasználónál tartott, és ez a szám percről percre nőtt. Mire a
buszmegállóhoz jutott, 423-an csatlakoztak.
Ennyi ember játszik a Klikk-kel. Azzal az appal, amit ő írt.
Éppen fel akart szállni a buszra, amikor meghallotta, hogy valaki a
nevét kiáltja. A hang irányába fordult, és azt látta, hogy Zoe fut felé.
- Allie!Várj!
- Mennem kell - felelte Allie nevetve. - Neked is jönnöd kell, különben
lekéssük a buszt.
A sofőr bosszúsan nézett rájuk.
- Egy pillanat. Előbb muszáj megmutatnom valamit. Négyszemközt.
Zoe elkapta Allie karját, és elhúzta a nyitott ablaktól, hogy más ne
hallja, amit mond.
- Mi az?

- Láttad Emmát?
- Nem. Ebéd óta nem. Miért?
Zoe a szája elé kapta a kezét, mintha rosszul lenne.
 - Mi a gond? - kérdezte Allie.
Zoe a telefonjáért nyúlt, átadta Allie-nek.
- Ez.
- Aha... Emma elmondta neked, hogy tetszik neki Andrew Sanders. Mi

ebben a nagy szám?

- Ez volt az egyik nyom - felelte Zoe.

- Nyom? Milyen nyom?

- Figyelj! Nem érted - Zoe körülnézett, hogy meggyőződjön, nem hallja

más, amit mond, és bár csak ketten álltak a busz közelében, két lépéssel
közelebb ment Allie-hez. - Az előbb kattantunk össze Wyatt Daviesszel,
és ez volt a nyom, a nyomravezető kép, ami megjelent a telefonján.
Zoe

Mondd el!
Emma
Nem
Ugyan mát! Megígérem, hogy
nem mondom el senkinek.
Nem. Nem lehet. Túl ciki,
Kérlek! Úgy is el akarod
mondani nekem. Ismerlek...☺
Hát, jó.
Andrew Sanders
Tetszik neked Andrew Sanders?
Psssszzzzt!
Tudtam! Egész nyáron sejtettem!
Ne mondd el SENKINEK!
Nem mondom el. Megígérem.
 Allie összevonta a szemöldökét, mintha próbálná összekötni a szálakat.
-Képernyőkép. Látszik rajta: idő, akkutöltöttség - mondta Zoe, azzal
körmével megérintette a kijelzőt. - Ez a beszélgetés Emma és köztem
szombat éjjel történt. Ez az én telefonomból van. Én készítettem ezt a
képernyőfelvételt.
- Miért?

Zoe a homlokát ráncolta és fejét ingatta.

- Nem tudom. Én csak... Emma soha semmit nem mond el nekem...
Allie a szavába vágott.
- Soha senkinek nem mond semmit. Ő Emma!

- Tudom. Azt hiszem, csak azért, mert különleges pillanatnak tűnt. Meg
akartam örökíteni - sóhajtott Zoe, de aztán megfeszült a válla, kihúzta
magát, és egyenesen Allie szemébe nézett. - De nem ez a lényeg. A lényeg
az, hogy ez a kép az én galériámban volt és sehol máshol - jelentette ki,
aztán a kijelzőre pillantott, és homlokát ráncolva zsebre tette a telefont,
mintha egy fél másodperccel tovább sem bírná látni azt a szöveget. -
Semmiképpen nem posztolhattam ki az Instagramra.
- Lehet, hogy véletlenül ment ki tőled.
Zoe ferde szemmel nézett rá.
- Ugyan... véletlenül szinte lehetetlen ilyesmit tenni, Allie. Ráadásul, ha
véletlenül posztoltam volna, nem gondolod, hogy mostanra tudnék róla?
A biztonság kedvéért ellenőriztem, és nincs a feltöltött képeim között.
Nem küldtem el senkinek. Abszolút senkinek.
Most Allie érezte úgy, hogy menten rosszul lesz. Elsápadt.
- Ebben száz százalékig biztos vagy?

- Ezer százalékig - felelte Zoe, azzal megragadta Allie karját. - A Klikk

ezt nem az Instagram-feltöltéseim közül szedte le, hanem a galériámból.
Allie maga elé képzelte a forráskódnak ezt a részét. Majdnem egy hétig
tartott, mire kidolgozta, hogyan vegyen az app nyomravezető képeket az
Instagramról, és hogyan tárolja el a Klikk-képeket a telefon fotóappjában,
de végül sikerült. Több százszor kipróbálta. És soha ehhez hasonló eset
nem történt a CodeGirls-barátaival. Ők persze több időt töltöttek az app
tesztelésével, mint azzal, hogy játsszanak vele.
- Biztosan véletlen. Több száz felhasználó van, és eddig még senkivel

nem történt ilyen. - Allie hátizsákja leesett a betonra, a lába mellé. - De

mégis...
Elhallgatott, nem igazán tudta, hogyan fejezze be a mondatot.
Ez nem maradhat így. Ellenőriznie kell a forráskódot. A szöveg
kikerülése önmagában nagy baj. A tény, hogy ezzel kiderült Emma titka,
még nagyobb baj. Az igazi probléma azonban... - ha van igazi probléma -
az sokkal, sokkal nagyobb. A felhasználók engedélye nélkül megosztani
fotókat? Az már egészen más szint.
- Mit
tegyünk? - tette fel a kérdést Zoe.
A buszsofőr intett nekik, Allie felemelte a kezét, még egy percet kért.
- Csak egy személy látta, ugye? Csak Wyatt?
Zoe bólintott.
- Igen. És nagyon jó srác. Mondtam neki, hogy törölje.

- Jó. - Allie megnézte, mennyi az idő. - Menj haza. Én visszamegyek a

laborba, és gyorsan ránézek a forráskódra. Ha az app valahogy mindkét
forrásból szed ki fotókat, meg fogom találni. Könnyen lehet segíteni rajta.
- Tényleg?
-Igen. Semmi gond. Nem nagy ügy - felelte Allie, és a hangja
magabiztosabban csengett, mint amilyennek valójában érezte magát. -
Még egy órám van a fociedzés előtt. Az elég sok idő. Megkérem anyát,
hogy hozza el a focifelszerelésemet, jöjjön értem és vigyen ki. A pályán
találkozunk.
 Zoe még mindig úgy nézett ki, mint aki menten rosszul lesz. Allie
átölelte, és azt mondta:
- Ne aggódj! Kézben tartom a dolgokat. Csak egy ember látta, és te
nem szegted meg az Emmának tett ígéretedet, hiszen nem mondtad el
senkinek. Oké?
- Oké.

- Soha senki nem fogja megtudni.

- Szerinted ne mondjam el neki?

Allie felsóhajtott.
- Már így is bosszús a barátságfőtábla miatt. És tudod, hogy milyen

érzékeny. Rendbe hozom a dolgot, és akkor majd együtt elmondjuk neki,

oké?
- Rendben.
Zoe elindult a busz felé. Allie felkapta a földről a hátizsákját, és elindult
a számítógépes labor felé. Aztán visszafordult és Zoét szólította.
- És talán jobb lenne, ha törölnéd azt a képet - mondta, mire Zoe

bólintott.
A labor felé menet Allie megnyitotta a fotómappát, végignézte a
képeket, és törölt mindent, amit nem akart véletlenül megosztani
másokkal
 tizenegy
Allie nagy sietségében szinte beesett a labor ajtaján. Miss Slade a tanári
asztalnál ült.
- Szia, Allie! Minden rendben?

- Én...
Allie szája mozdult, kész volt elmondani mindent és tanácsot kérni, de
hirtelen megtorpant. Elképzelte, hogyan nézett rá miss Slade, amikor a
színfalak mögé ment hozzá a CodeGirls-prezentáció után. Látta a
büszkeséget a tekintetében. Mit szólna, ha tudná, hogy Allie, a tehetséges
Allie olyan nagy hibát vétett a kódban? És ettől még félelmetesebb
gondolata támadt: mi van akkor, ha emiatt elveszti a részvételi lehetőséget
a Games for Good versenyben?
Mély levegőt vett és mosolyt erőltetett arcára.
- Igen... minden a legnagyobb rendben. Csak... ellenőriznem kell
valamit a CodeGirls-szerveren - mondta és a lehető leglazábbnak,
legnyugodtabbnak igyekezett látszani, ahogy a terem másik vége felé
igyekezett. - Használhatnám Irát vagy Ágnest pár percre?
- Persze. Az Ira szabad.

Nathan dugta ki a fejét az Ágnes monitora mögül, és apró mozdulattal

integetett Allie-nek, mire Allie felhúzta az orrát. Alig várta a szombatot,
amikor letörölheti azt az idétlen vigyort Nathan képéről.
- Biztos, hogy minden rendben? - kérdezte miss Slade.
Allie bólintott. Minden rendben. Ez csak egy kisebb hiba.
Apró, kijavítható hiba. Egyetlen sor a forráskódban. Nem nagy ügy.
- Igen. Minden rendben.

Miss Slade mintha nem hitt volna neki, de nem tett újabb megjegyzést.
Csak mosolygott, és a füléhez emelte a kezét; megmutatta Allie-nek a
lengő fülbevalót: két jel a billentyűzetről: Ctrl és a Z betű.
- Tudod, mit jelentenek ezek? - kérdezte miss Slade.
Allie előbb az egyikre pillantott, aztán a másikra; próbálta összerakni. A
Ctrl billentyű. A Z betű. Maga elé képzelte a billentyűzetet. Ctrl+Z. - Allie
érezte, hogy szája mindkét sarka felfelé görbül. - A Ctrl+Z a visszavon
parancs.
Miss Slade lassan bólintott.
- Látod, ezt szerettem a kódolásban. Bármit megpróbálhatsz.

Kockázatot vállalhatsz. És látványosan bukhatsz. Tudod, miért? - tette fel a

kérdést, mire Allie a fejét ingatta. - Azért, mert bármikor használhatod a
Ctrl+Z parancsot. Bármikor visszavonhatod a parancsot és újraírhatod. -
Kicsit közelebb hajolt, mintha titkot mondana el. - Előfordul, hogy azt
kívánjuk, bárcsak a való életben is lenne Ctrl+Z parancs lehetőségünk,
ugye?
Allie-nek eszébe jutott Zoe arca a buszmegállóban, és megint úgy
érezte, hogy a gyomra pingponglabda méretűre zsugorodik.
- Igen... Kifejezetten így van.
- Ha segítségre van szükséged, csak szólj! De ne feledd, hogy

mentorodként én csak a hátad mögül figyelhetek! Nem nyúlhatok bele a

forráskódba. Javaslatokat tehetek, de nem javíthatok ki semmit helyetted.
Ugye érted?
Allie bólintott. Tisztában volt a G4G szabályaival.
Miss Slade megnyugtatón megérintette a vállát.
- Akármi is legyen az, írd rá a Ctrl+Z parancsot és igazítsd ki. És ha a

tanácsomra van szükséged, tudod, hol találsz.

- Köszönöm. Élni fogok vele - felelte Allie. De nem gondolta, hogy
tényleg szüksége lenne rá. A terem végébe ment, és már egy kicsit jobban
érezte magát, kevésbé nyugtalankodott.
Nathan a számítógépe előtt ült, az asztalon könyökölve, állát a kezére
támasztva. Fülét terjedelmes fejhallgató takarta.
- Te meg mit csinálsz itt? Azt hittem, a te játékod „hibátlanul működik"

- jegyezte meg Allie, az utolsó két szó mellé idézőjeleket mutatott.

Nathan a nyakába ejtette a fejhallgatót.
- Igen. Hibádanul működik. Csak finomításokat végzek rajta. És te mit

keresel itt? Azt hittem, a Klikk „teljes siker" - mondta, az utolsó két
szóhoz ő is idézőjeleket biggyesztett.
- Semmi közöd hozzá. És tényleg „teljes siker". Te és a kis építőid

szénné égtek szombaton.

- Tényleg?

- Abszolút tényleg.
Allie leült, lenyomta a szóközbillentyűt, és amikor a számítógép
bekapcsolt, beütötte a jelszót és a monitort elfordította Nathan kíváncsi
szeme elől.
- Hé, miattam ne aggódj. Engem totál nem érdekel, hogy miért
pánikolsz ennyire - mondta, azzal visszatette a fejére a fülhallgatót. - De
fogadni mernék, hogy pontosan tudom.
Folytatta a gépelést, feje fel-le mozgott a zene ritmusára. Allie nem
hallotta, mit hallgat.
Döbbenten bámulta. Tényleg tudja? Hogyan tudhatna egyáltalán bármit
is? Hiszen nem is csatlakozott a Klikkre.
Nem vett róla tudomást, sietett rákapcsolódni a Fuller University
szerverére. Pár perc múlva már az élénkkék CodeGirls- logó jelent meg a
képernyőn. Megérintette a képernyőt; a mozdulatnak semmi értelme nem
volt azon kívül, hogy így kívánt szerencsét magának, mintha ezzel a
mozdulattal az oktatója és minden CodeGirls-társa támogatását, segítségét
maga felé irányíthatná.
Jelszavakat írt be, új ablakokat nyitott meg, és végül bejutott a Klikk
forráskódjába. Az egész nyarat azzal töltötte, hogy parancsokat bámult,
de ezt a tábor utolsó napja óta nem nyitotta meg. Mégis otthonosan
érezte magát a kódban. És pontosan tudta, hova kell lépnie.
Legörgette a kódot oda, ahol azok az utasítások voltak, amik kiadták a
Klikknek, hogy a felhasználók Instagram-profiljából válasszanak képeket.
Megtalálta azt a kódot, ami arra utasította az appot, hogy a Klikk-képeket
a felhasználók galériájában tárolja. Minden rendben volt.
Allie folytatta az ellenőrzést; újabb sorokat nézett át, olyasmit keresett,
ami a fotókkal volt kapcsolatos... bármit, ami azt okozhatta, hogy a
rendszer összekeverje a két forrást... de minden abszolút biztonságosnak
tűnt. Fél órája hunyorgott a képernyőre, a sorok kezdtek összefolyni.
Szemét dörzsölte, kezét rázta, visszagörgetett a kód elejére, és minden
sort újra elolvasott.
- Tíz perc és visszajövök - szólt miss Slade, mire Allie és Nathan

egyszerre nézett fel. - Kértek valamit? - kérdezte, mire egyszerre ingatták

a fejüket. De amikor tíz perc múlva visszatért, két csomag mikrós
pattogatott kukorica volt nála, egyet-egyet letett Allie és Nathan elé.
Megköszönték és belenyúltak a zacskóba.
- Minden rendben? - kérdezte miss Slade.
- Igen - felelte Allie vidáman, aggodalmát leplezve.

- Igen - visszhangozta Nathan, azzal nagy marék kukoricát tömött a

szájába.
- Akkor jó. Most el kell mennem egy szörnyen unalmas értekezletre, de

egy óra múlva visszajövök - közölte miss Slade, és sarkon fordult,

integetett nekik, mire ismét elhagyta a labort.
Allie még egy marék kukoricát vett ki, és folytatta a munkát; nézte, csak
nézte a forráskódot. A problémának valahol ott kell lennie. Az app nem
szedhet fotókat rossz forrásból, ha nem kap rá utasítást. Könnyebb lenne
persze, ha tudná, mit keressen.
- Tudod, gondolkodtam... - szólalt meg Nathan, a fejhallgatót a nyakába

ejtve.
- Abból semmi jó nem származhat - jegyezte meg Allie, de nem nézett

fel a monitorról. Az egérért nyúlt, legörgette a kódot és azt kívánta,

bárcsak neki is lenne fejhallgatója.
Nathan mintha meg sem hallotta volna ezt a megjegyzést.
- Arra gondoltam, hogy mégis rászánom magamat, és letöltöm azt az

izét, amit írtál.

- Nem „izé" - tiltakozott Allie, de még mindig nem nézett rá.

Nathan a telefonjáért nyúlt.

- Jó, jó. Mondjuk, hogy a játékod - mondta, az utolsó szót kissé gúnyos

hangszínnel ejtve. - A Klikk.

Allie mintha meg sem hallotta volna.
- Tudod, kíváncsi vagyok erre a barátságfőtábla dologra.
Mivel Allie nem válaszolt, ujjaival az asztalon dobolt, hogy betöltse a
csendet. Aztán Allie telefonjára mutatott.
-A tied milyen? Vannak nagy meglepetések?
Allie felsóhajtott.
- Telepítsd fel és megtudod. Mindenki klikkjeit láthatod - felelte, azzal

megfordult, ránézett, aztán a monitorra mutatott. - Nézd, egy halom

munkám van itt.
- Persze. Értem, értem - felelte Nathan, azzal a telefonját kezdte

bűvölni és magában motyogott. Vagy lehet, hogy hozzá beszélt, de Allie

ezt nem tudta volna pontosan megmondani. - A meghívó, amit küldtél...
itt kell lennie valahol. Egy pillanat. Hoppá! Meg is van!
 Allie újra felsóhajtott. Ezúttal hangosabban. Hallotta, ahogy Nathan a
kijelzőjére koppint.
- Települ - tudósította.
- Fantasztikus - felelte Allie. Igyekezett tudomást sem venni róla, de

képtelen volt megállni, hogy lopva ne vessen néhány pillantást a

túloldalra, amikor Nathan hátradőlt a székén és feltette a lábát az asztalra.
- Jesszus, te itt rengeteg információt kérsz - felelte írás közben. - Mit

fogsz tenni ezzel a rengeteg adattal?

- Semmit.

- Eladhatnád. Fogadni mernék, hogy egy nagy cég sokat fizetne neked

az ilyesmiért. Tudod, a mi korosztályunk nagyon élénk célpiac.

- Nem fogom eladni az adatokat.

A terem újra elcsendesedett, Allie újra a forráskóddal foglalkozhatott.

De a csend nem tartott sokáig.
-Ó... fénykép kell. - Nathan kinyújtotta a karját és a kamerába nézett,
de amikor észrevette, hogy Allie felé fordult és őt nézi, meggondolta
magát. - Ami azt illeti - mondta, a telefonját nyújtva felé - megtennéd,
hogy csinálsz rólam egy képet?
Allie nem is gondolkodott, csak átvette tőle a telefont, Nathan
hátradőlt a székén, kezét feje mögött összekulcsolva egy távoli pontra
nézett.
- Ezt most komolyan gondolod? - kérdezte. - Nagyon sok dolgom van.

Nem tudnál egyszerűen szelfit csinálni magadról?

- A szelfik sosem sikerülnek jól.
- Dehogynem. Csak nem tudod, hogyan kell.

-Kérlek! - Mosolygott, a telefonjára mutatott. - Csak egy fél pillanat.

Aztán békén hagylak.
Visszaült a pózba, Allie felsóhajtott. Felemelte Nathan telefonját,
fényképezett, majd rá sem nézve az elkészült képre, visszaadta.
- Jó kép - jegyezte meg Nathan elismerően. - Oké. Profil kész. Ideje
kitölteni a nagy kérdőívet!
Allie arca grimaszba rándult. Az ajtó feletti órára pillantott. Már csak
tíz perce volt, aztán megérkezik az anyukája.
Biztatta magát, hogy figyeljen, koncentráljon a feladatra és csak arra, de
a tekintete... folyton, önkéntelenül Nathanre tévedt.
Nathan az elején összevonta a szemöldökét, mintha nagyon elmélyült
volna a gondolkodásban, aztán arca kezdett kisimulni. Időnként mosoly
jelent meg a szája sarkában, és amikor ez történt, Allie ösztönösen
közelebb hajolt hozzá, majd' kifúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy éppen
melyik kérdésnél járhat.
Nathan hirtelen felnevetett.
- Mi az? - kérdezte Allie kelletlenül.

- Fiúbanda? Komolyan?
Alig kapott levegőt a nevetéstől, Allie felé fordította a telefonját.
- Igen. Miért?
- Azta! Oké. Hmmm. Hát, ez kifejezetten nehéz kérdés - jegyezte meg,
az asztallapon dobolva. - „Válassz ki egy kedvencedet." Ugyan, ez tiszta
hülyeség. Hogyan választhatnék ki egyetlen kedvenc énekest?
Allie bosszúsan szusszant. Arra gondolt, hogy miss Slade-nek talán van
fejhallgatója, amit kölcsönvehetne tőle.
- Tudod, Zayn-rajongó vagyok, eljárok a koncertjeire.
- A te dolgod.
- Nem is tudom, miért, talán ő tűnik a legérdekesebbnek. És tudod, az

is tetszik benne, hogy otthagyta a One Directiont, és szólókarrierbe

kezdett - folytatta Nathan, de Allie nem is figyelt rá. - Vagy talán azért
kedvelem, mert a neve sokkal klasszabb, mint az enyém. Zayyyyn... -
ejtette ki a nevet elnyújtva. - Jó kimondani. Zayyyyn... Hogyan lehet
nekem olyan unalmas nevem, hogy Nathan, és hogyan kaphatta ő a
sokkal klasszabb Zayyyyn nevet? Lehet, hogy a Naaaate nevet kéne
használnom ezentúl?
Allie két kézzel ragadta meg a monitorja szélét és úgy tett, mintha bele
akarna fejelni.
- Nem. Igazad van. Látom az arcodon. Annak nincs olyan jó hangzása,

igaz?
Allie felegyenesedett, és megint a monitorjára mutatott.
- Koncentrálni próbálok, Nate - mondta, és nem nyújtotta el a nevet

úgy, ahogy Nathan.

- Persze. Jó. Sorry.

Allie megint a monitorjára nézett, és nagyon igyekezett nem is

pillantani Nate-re, de Nathan ezt teljességgel lehetetlenné tette.
Az utolsó kérdésnél tartok - jelentette be monoton hangon. - Ne!
-
Komolyan azt kérdezed tőlem, hogy melyik a kedvenc fánkom? A
cukrozott, a juharszirupos, a cukormázas vagy a csokibevonatos? Allie! -
Homlokára csapott és Allie-re nézett. - Ez a teszt egyszerűen leheteden.
Ezt ugye te is tudod?!
- Te most gúnyolódsz velem?
- Egyáltalán nem. Nézz rám! Ki vagyok akadva. Teljesen, totálisan
kiakadtam. Nem tudom, mit válaszoljak! - Ujjával a kijelző felett körözött,
mintha nagyon komoly kérdést kéne eldöntenie, és félne, hogy rossz
választ jelöl.
- Te gúnyolódsz velem.

Nathan rámosolygott.
- Akadékoskodok, de nem gúnyolódok veled. Az nagy különbség. Kész
- jelentette be, és látványosan megérintette a MUTASD AZ EREDMÉNYT
ikont.
A következő pillanatban Allie telefonja Bip-bip-biiip hangot hallatott, a
kijelző sűrűn, vörös fénnyel villogott. A képen Nathan volt, talán az
anyukájával. Nathan telefonja ugyanilyen hangot adott.
- Ó, felettébb érdekes - szólt Nathan széles vigyorral.
Allie a nyakát nyújtotta, Nathan telefonjának kijelzőjét akarta látni, de
Nathan elfordult tőle és előregörnyedt; szándékosan takarta.
Allie remélte, hogy a kép az Instagramjáról van.
Nem tudta volna elviselni, ha valami más jelent volna meg Nathannél.
Mert akkor el kellett volna mondania neki, hogy miért ül ott a laborban.
Nathan felé fordította a telefont.
- Szép kép - jegyezte meg.

- Köszi - felelte Allie mosolyogva és eszébe jutott az este, amikor a kép

készült. - Courtney fotózott, a legjobb barátnőm a CodeGirls-táborban,
amikor egyszer késő éjjelig dolgoztunk az Akváriumban.
Felsóhajtott. Nagyon hiányzott neki az Akvárium. A társaság még
jobban.
Nathan összevonta a szemöldökét.
- Az Akváriumban?

- Igen. A Fuller University számítógépes laborjának neve. Három

oldalon csupa üveg, szóval munka közben az ember úgy érzi, mintha a
szabadban lenne. Van egy kis pálya, ahol szünetekben fociztunk. És egy
nagy fűzfa árnyékában ebédeltünk.
Nathan elmosolyodott.
- Jól hangzik.

- Igen - sóhajtott Allie hosszan. - Jó volt. - Felé fordult, ránézett. - És

csend volt. Mindenki tiszteletben tartotta, ha mások dolgoztak.
Nathan rápillantott. Aztán megint elmosolyodott.
 - Úgy érzem, ezzel valamit mondani akarsz nekem, de... - felemelte a
telefonját. - Oké, akkor most mit kell csinálni?
- Összeérintjük a telefonunkat, hogy megtudjuk, milyen helyen vagyunk
egymás barátságfőtábláján.
Allie felé nyújtotta a telefonját, de Nathan elhúzódott.
- Mi van akkor, ha nem érintjük össze? Mi van akkor, ha titokban

tartjuk?
Allie leengedte a karját.
- Felőlem... Nem kell tudnom.

Letette a telefont az asztal másik végére, a lehető legtávolabb

Nathantől, és folytatta a munkát. Nathan is letette a sajátját. Aztán
felvette a fejhallgatóját és az ujjai gyors ütemben érintették a
billentyűzetet.
Allie meggyőződött arról, hogy Nathan nem figyeli őt, aztán újra az
adatsort nézte. Csak annyit kellett tennie, hogy rákeres a nevére és látja
minden válaszát. Pillanatokon belül kiderül, hogy milyen helyezése van.
Legörgetett a keresőmezőre. Éppen az N betűt ütötte volna be, amikor
Nathan megszólalt.
- Oké, visszaszívom, amit mondtam. Nagyon kíváncsi vagyok.

Allie karba fonta a kezét.

- Nem. Nem akartad tudni, szóval nem is kell megtudnunk.
- Ugyan már! Nézd! - Nathan sértődött szomorúságot tettetett, és úgy

fordította a telefonját, hogy Allie lássa a barátságfőtábláját. - Egyetlen

barátom sincs.
- Annak jó oka van.

- Kérlek!
Allie-nek nagyon nem tetszett a gondolat, hogy engedjen neki, de azt
akarta, hogy Nathan használja a Klikket. Tudni akarta, hogy mire készül
szombaton. Ez afféle megfélemlítési taktika volt. Egyszerű taktika.
- Rendben - felelte, azzal fogta a telefonját és Nathanéhez érintette.
Aztán mind a ketten elhallgattak; nem mozdultak, nem vettek levegőt.
Csak a kijelzőjüket figyelték. A kijelző színe fehérre változott. Aztán
megjelentek a barátságfőtábláik.
- Őszintén válaszoltál a kérdésekre?

- Persze. Miért hazudtam volna?

Több mint ötszázan vannak a rendszerben, és a legtöbb közös

tulajdonsága éppen Nathan Fredericksonnal van? Ez teljességgel
lehetetlennek tűnt. Totálisan lehetetlennek.
- Érdekes eredmény két olyan embertől, akik utálják egymást - jegyezte
meg Nathan.
Allie dühös pillantást vetett rá.
- Te nem utálsz engem. Én utállak téged! Már amióta...

Elhallgatott. Eszébe jutott az összes apró sérelem, ami az évek

folyamán érte; ezek összeadódtak, olyannyira, hogy Nathan Fredricksont
az ősellenségének tudhatta. A nemezisének.
Nathan ránézett Allie-re.
És Allie ránézett Nathanre.
Most újabb oka lett, hogy még több felhasználót szerezzen. Minél
többen vannak, annál gyorsabban lökik le Nathant az ő
barátságfőtáblájáról.
- Folytatnom kell a munkát! - jelentette ki Allie.
 tizenkettő
Allie-t anyukája az iskola előtt vette fel. Amint beszállt és a biztonsági
övet kezdte maga elé húzni, Bo dugta be a fejét az ülések közé és
nyalogatni kezdte az arcát.
- Bo! - A kutya nyakához bújt, puha bundáját szimatolta. - Nagyon

hiányoztál! Milyen napod volt? Neked is hiányoztam?

Allie örült, hogy Bo is ott volt a kocsiban. Jelenléte segített, hogy ne is
figyeljen a zsebében egyfolytában újabb felhasználói tevékenységet jelző
telefonjára.
- Miért kellett tovább az iskolában maradnod? - kérdezte az anyukája,
amikor sebességbe tette a kocsit és kihajtott az udvarról. - Hiszen ez még
csak a második nap.
Ha Allie megtalálta és kijavította volna az app forráskódjának hibáját,
mindent elmondott volna az anyukájának, de az adott körülmények
között egyszerűen viszolygott attól, hogy akár említést is tegyen a
problémáról.
- Csak a számítógépes laborban dolgoztam, holnapra készültem.
Amiben volt némi igazság, de nem fedte le a valóságot.
Arra számított, hogy be kell számolnia a részletekről, de az anyukája
nem kérdezett semmit, csak átnyúlt hozzá és megfogta a kezét.
- Olyan nagyszerű voltál a hétvégén. Alig várom, hogy újra színpadra

lépj annyi ember előtt - mondta mosolyogva. - Nagyon büszkék vagyunk

rád.
Aztán már két kézzel a kormányt fogva valami munkahelyi drámáról
kezdett beszélni. Allie hallgatta a történetet - időnként, a megfelelő
helyeken beszúrt egy-egy „Hogy mi van?" és nem lehet!" megjegyzést - és a
telefonjára pillantott.
 A Klikk egyik képet dobta fel a másik után, mintha diavetítés lett volna;
megjelent mindenki, akik aznap az iskolában klikktársra találtak. Mindenki
nagyon boldognak tűnt. Mindenki nagyon örült. Úgy tűnt, senki nem
aggódik a telefonjára kapott nyomravezető képek miatt. Azt szerette
volna, ha a Zoe-eset csak szerencsétlen véletlen lenne, de pontosan tudta,
hogy ez leheteden. És bár órákat töltött a laborban, fogalma sem volt,
hogyan javíthatná ki a hibát.
Mit fog mondani Zoénak? Mit fog mondani Emmának?
A kocsi megállt a pálya melletti kerítésnél.
- Maddie anyukája hazavisz.

Allie felkapta a focicuccát a hátsó ülésről, búcsúpuszit nyomott Bo

fejére, aztán kiszállt az autóból.
- Rendben. Otthon találkozunk - köszönt el az anyukájától és becsukta
az ajtót.
Csapattársai nagy része már a pálya egyik sarkában csoportosult.
Meglátta Maddie-t és Emmát egy nagyobb csoportban, nyújtás közben
beszélgettek. De Zoe egyedül ült, néhány lépésre a többiektől, és éppen a
stoplis cipőjét fűzte be.
Allie a földre ejtette a focizsákját, és hanyatt vágta magát Zoe mellett.
Még meleg, napos idő volt, az eget nézte, állat alakú felhőket keresett.
- Nem nyugtatsz meg, vagy ilyesmi, Al?
Allie behunyta a szemét, fejét sűrűn jobbra-balra ingatta. Érezte, hogy a
pázsit talajának apró szemcséi a fejbőrét nyomják, de nem érdekelte.
Amikor kinyitotta a szemét, Zoe bámult le rá.
- Kiderült, hogy nehezebb, mint amire számítottam.

-Gyorsabban, hölgyek! - kiáltotta az edző, a csapat többi tagjára

mutatva. Ők már a bemelegítő köröket futották.
Zoe nagyot szusszant, kifűzte a cipőjét és elölről kezdte fűzni, ezzel
időt nyert, hogy folytathassák a beszélgetést. Kezével intett, és hasonló,
folytasd pillantással nézett Allie-re.
Allie felült, elhúzta sportzsákján a zipzárt, elővette stoplis cipőjét, és
miközben elkezdte befűzni, vázolta Zoénak a helyzetet.
- Nem találom - súgta Allie.
- Hogy érted azt, hogy nem találod?

- Csak egy órám volt, hogy megtaláljam. Éjjel újra próbálkozom. De... -

körülnézett, meg akart győződni arról, hogy senki nem hallhatja, amit
mond. - A fotókkal kapcsolatos összes parancs egy helyen van, a
forráskód közepe felé. Lehet, hogy nem egyetlen kódsor hibája, ahogy azt
elsőre gondoltarn. Minden mindennel összefügg - mondta Allie, ujjait
összefűzve. - A fotóhozzáférés egy sokkal hosszabb parancssor része; az
hogy az Instagramról szerzi a nyomravezető képeket, az, hogy a Klikk-
képeket tárolja és elküldi az egész közösségnek... mind összefügg.
Zoe még mindig nem értette. Zavartan pislogott.
- Ez olyan, mint egy háromszintű torta - magyarázta Allie, két kezét

egymásra téve, megismételve a műveletet. - A fotókkal kapcsolatos

dolgok a középső rétegben vannak. Nem tudom kivenni azt a részt úgy,
hogy ne döntsem össze az egészet.
Allie felállt, talpát csípőjéhez emelve megkezdte a kötelező nyújtó
gyakorlatokat. Zoe mellette állt, aztán jobb lábbal nagy terpeszben lépett.
- Még ha meg is találom, nem tudom, hogy kockáztassak-e. Legalábbis

a szombati versenyig nem tanácsos belenyúlnom.

- De az még négy nap! - lépett vissza Zoe, és a másik oldalra ismételte a
gyakorlatot.
- Pontosan. Már csak négy nap. Én átnéztem a saját dolgaimat, és
töröltem mindent, ami gyanúsnak tűnt, az összes képernyőképet, az
összes homályos fotót, gyakorlatilag mindent, ami úgy nézett ki, hogy
nem posztolták volna, de csak néhányat találtam. Úgy tűnik, hogy az app
nem következetesen használja a galériát a nyomravezető képek
forrásaként. Kilencvenkilenc százalékban az Instagramról emeli le ezeket
a képeket, pontosan úgy, ahogy annak lennie kell.
- Oké, de mi van az egy százalékkal? - kérdezte Zoe és ő is körülnézett,
hogy biztosan nem hallja-e senki más, amit mond. - Ha a véleményemre
vagy kíváncsi, szerintem szerencséd volt. Mi van akkor, ha valami
nagyon-nagyon személyes kép megy ki?
- Akkor azt törlöm a sorból, mielőtt még kimenne.

Zoe felnevetett.
- És mit fogsz tenni ennek érdekében? A következő négy napot
székhez ragadva fogod tölteni, és a képernyőt bámulod, hátha a Klikk
rossz helyről szed képet?
- Addig fogok székhez ragadva ülni, amíg rá nem jövök, hogyan lehet

kijavítani a hibát. Ebéd után egyenesen a laborba megyek, és iskola után,

amikor hazaérek, rögtön leülök az íróasztalomhoz és átfésülöm a
forráskódot. Ha már bent vagyok, rendellenes fotókat keresek. Mi más
választásom lenne?
- Leállíthatnád - felelte Zoe. - Nem örökre vagy ilyesmi... csak amíg

megtalálod a hibát és kijavítod.

Allie-nek már eszébe jutott ez a megoldás, de képtelen volt rászánni
magát, hogy megtegye. Most nem, amikor a Klikk ilyen lendületet kapott.
- Kézben tartom a dolgot. Kicsit tovább tart, mint gondoltam, de ki
tudom javítani a kódot, és közben gondoskodom arról, hogy többé ne
osszon meg semmit a magánképek közül.
- Hölgyek! - kiáltott az edző és a csapatra mutatott. Már a második kört
kezdték. - Szándékotokban áll csatlakozni hozzánk a mai edzésen?
Futni kezdtek, a többiektől nagy távolságban.
 A következő néhány percben nem szóltak egymáshoz, csak futottak.
- Szóval elmondjuk Emmának? - tette fel a kérdést végül Zoe.
AJlie arca grimaszba rándult.
- Nagyon ki fog akadni.

- Jogosan.
- Ráadásul úgy tűnik, Wyatt nagyon jól állt hozzá az egészhez.
- Abszolút. Törölte.

- Szóval Emma titka biztonságban van. Vagyis... Mi értelme lenne

felizgatni ezzel?
Zoe a kezét rázta.
- El sem tudom képzelni, hogy elmondjuk neki.
- Akkor lehet, hogy jobb, ha nem mondjuk el
 tizenhárom
Amikor Allie hazaért a fociedzésről, Bo a kapuban várta, mint mindig.
Allie ledobta a táskáját a padlóra és leült, hogy Bo az ölébe ugorhasson és
kutyapuszikkal szimatolja körbe az arcát.
- Gyere! Menjünk dolgozni.
Bo vidám farkcsóválással szaladt utána. Allie kettesével vette a
lépcsőfokokat.
- Hova mész? - kiáltott utána anyukája odalentről. - Vacsora?

Allie megtorpant, megkapaszkodott a lépcsőkorlátban.

- Ehetnék a szobámban?

Anyukája az ebédlőasztaltól nézett rá. Apukája már ott volt, tányérokat

tett három tányéralátétre és három pohárba töltött tejet.
- Gyere vacsorázni! Ülj le velünk egy kicsit! Kíváncsiak vagyunk,

hogyan telt a napod.

Azt nem akarhatjátok tudni - gondolta Allie.
Már két órája nem nézett rá a Klikkre, és bár kicsi volt a valószínűsége,
hogy ilyen késői órán valakinek nyomravezető fotót választana a rendszer,
képtelen volt megállni, hogy ne fogjon neki azonnal a hibakeresésnek.
- Egy halom házim van.

Anyukája átgondolta a helyzetet és végül az asztalra mutatott.

- Hát, jó. Fogj egy tányért, vidd fel a vacsorádat!
Allie a konyhába ment, beleszimatolt a levegőbe. Minden finomnak
tűnt, és hirtelen rájött, hogy alig ebédelt, és azóta csak egy zacskó mikrós
pattogatott kukoricát evett. Jó éjszakát puszit adott az apukájának, aztán
megrakta a tányérját csirkével, rizzsel, párolt zöldséggel.
- Jó éjszakát! - szólt hátra, és gyors léptekkel indult a lépcső felé. Az
illatok a szobájáig csiklandozták az orrát.
 Allie leült a székére, Bo az íróasztal alá mászott, összegömbölyödött
gazdája lábánál. Amióta eljött a számítógépes laborból, 47-en
csatlakoztak, így már 605 felhasználó volt. Hitetlenkedve ingatta fejét. Ha
ez ilyen ütemben folytatódik, reggelre 650 lesz, holnap estére pedig már a
700-at is elérheti a szám.
Evett néhány falatot, közben áttekintette az elmúlt harminc órában
felgyülemlett adatokat. Aztán a fotó címkére kattintott, és átnézte a
sorban álló képeket. Néhányan összeklikkeltek, míg ő a fociedzésen volt,
mosolyogva tekintette át a Klikk-képeket, és arra gondolt, hogyan találták
meg egymást. A bevásárlóközpontban hallották meg a bippegést? Vajon
foci- vagy futóedzésen jeleztek egymásnak a telefonjaik?
Egyenként nézte végig az összes nyomravezető fotót, de úgy tűnt,
mindegyik az Instagramról származik. Az egész teljesen ártatlannak tűnt.
- Lehet, hogy varázslatos módon megjavította magát az app - mondta
Bónak, és lábujjait a kutya dús bundájába mélyesztette. Aztán felsóhajtott,
mert tudta, hogy ez teljességgel lehetetlen.
Allie visszanavigált a Fuller University oldalára, de képtelen volt
rávenni magát, hogy rákattintson a CodeGirls-logóra. Rettegett újra
belemerülni a parancsok tengerébe; aznap már négyszer úszta végig a
forráskód hosszú távját. Megfordult, ágyára pillantott és azt kívánta,
bárcsak bebújhatna, és magára húzhatná a takarót. De nem tehette.
Elővette a telefonját, betöltötte a Klikket, és megnyitotta a CodeGirls-
csoport felületét.
A profilja ugyanúgy nézett ki, csak annyi volt a különbség, hogy ott
nem 688, hanem 20 barátja volt. Azt kívánta, bárcsak teleportáló eszközt
talált volna ki a Klikk helyett. Ha a lányokat valami vezérsugár Allie
hálószobájába hozná, seperc alatt megoldhatnák a problémát.
Megnyitotta Courtney profilját, elolvasta a statisztikáit, bár semmi
meglepőt nem talált benne.
A nyár folyamán elkezdték játszani a „jó nap / rossz nap" játékot, amit
ők találtak ki. A CodeGirls Tábor időnként érzelmi hullámvasút volt,
diadalmas csúcspontok váltakoztak komoly mélypontokkal. Ezért minden
este elalvás előtt mind ketten felsorolták azt a három dolgot, amit aznap a
legjobban és azt a hármat, amit a legrosszabbul oldottak vagy éltek meg.
Allie megnyitotta a chatablakot és üzenetet írt.

Allie
jó nap / rossz nap?
Courtney
IGEN!!!!
te kezdd
örülök, hogy itthon lehetek a húgommal
megismerkedtem egy új lánnyal a suliban...
igazán kedves
a tanár azt mondta, hogy a játékomra
„nagyon rá lehet kattanni"
most te jössz
688 felhasználó és gyorsan nő
mindenki imádja - telefonok amerre a szem ellát
jó esélyem van megnyerni a G4G-t
hiányzik az akvárium
hiányzik a CodeGirls-csapat
de leginkább te hiányzol

Allie el akarta mondani neki, milyen hiba van a Klikkben, de ezek után
nem igazán tudta, hogyan mondja el. Inkább egyszerűsített.
 Allie
barátnődráma kényszerhelyzet:
a nemezisem mellett kell
dolgoznom!
rettentően hiányzol!
Courtney
♥
Allie
♥
Jó éjt
Jó éjt

Allie visszatért a Fuller University szerverére, rákattintott a CodeGirls-

logóra, és bejutott a Klikk forráskódjához. Néhányszor pislogott, ahogy a
színes szöveg betöltötte a képernyőt. Aztán ujjait a billentyűzet fölé
emelte.
- Oké, rossz kód. Elegem van. Nem fogok veled vacakolni. Addig nem
nyugszom, amíg ki nem javítalak. Megértetted?
szerda
 tizennégy
Allie a buszon leült Zoe mellé, mélyet sóhajtott és Zoe vállára hajtotta
a fejét. Zoe megpaskolta a vállát és rákérdezett:
- Ezek szerint nem sikerült?

- Éjfélig fent voltam. Kijavítottam a hibát a kódban, de valahányszor

lefuttattam a tesztelést, valahol máshol okozott hibát. Egy kicsit tovább

fog tartani.
- Hát, én a biztonság kedvéért töröltem az összes képemet.

- Én is - felelte Allie.
Azzal behunyta a szemét, és egész úton szótlanul ültek egymás mellett.
Időnként bip-bip-biiip hangot hallott és látta, hogy telefonok indulnak el
csatárláncba a megtalált pár felé, de a 14-es buszon utazók többsége
mintha már egymásra talált volna. A busz enyhe rázkódásai, a motor halk
duruzsolása olyan álmosító volt, hogy Allie majdnem elszundikált. De
amikor a busz beállt a megállóba és leszálltak, hirtelen megint nagyon
éber lett.
Lehet, hogy a buszon csendesség volt, de az iskolaudvaron egyáltalán
nem volt csend, a pázsitos előudvaron nagyobb őrület volt, mint előző
nap. Mindenki rohangált, aztán eltűntek az osztálytermekben.
Telefonokat érintettek össze, szelfiket csináltak, barátságfőtáblákat
hasonlítottak össze. Mr. Mohr karba font kézzel állt az iroda előtt, és
figyelt. Becsengetésig nem volt mit tennie.
Allie elindult a szekrénye felé, érezte, hogy dolgozik benne az
adrenalin. Nagyon fel volt dobva. Amikor azonban befordult a sarkon,
látta, hogy Maddie várja, a telefonjára pislog, és nagyon feldúltnak látszik.
- Chris eltűnt - közölte Maddie, amint Allie hallótávolságba került.
 - Tessék?

Maddie felé fordította a telefonját.

- Nézd! Eltűnt. Emma is, te és Zoe lecsúsztatok a kilencedik és tizedik
helyre. A többieket pedig alig ismerem!
- Ez a játék része. Éppen ettől olyan izgalmas. Nem emlékszel? -
mondta Allie, azzal megrángatta Maddie pólójának ujját, úgy, ahogy
Maddie tette Emmával előző nap. De Maddie elkomorult, és Allie látta
rajta, hogy nincs olyan hangulatban, hogy viccelődjön ezzel. - Hé, ne
aggódj! Lehet, hogy nála még a hatodik helyen vagy.
- Nem. Megnéztem. Az ő barátságfőtáblájáról is eltűntem.

Allie elkezdte elővenni a szükséges könyveit.

Maddie grimaszt vágott és az egyik szekrénynek dőlt.
- Te ezt nem érted, Allie. Nem voltál itt a nyáron. Zoe és Emma tudja...
Hónapokig vártam az alkalomra, hogy legyen valami ok, ami miatt
beszélhetek vele, és végül sikerült és most... egyszerűen... egyszerűen...
vége!
- Nem. Nincs vége - mondta Allie, vállát vállához érintve. - Hiszen a
Klikk segített abban, hogy szóba álljatok. Ez a nehéz része, nem? Kit
érdekel, hogy a státuszotok megváltozott? Egyszerűen menj oda hozzá és
mondj neki valamit! Például, hogy „Hiányzik az arcod... a
barátságfőtáblámról".
Maddie felnevetett.
- Ez
most komoly? Mondjam azt neki, hogy „hiányzik az arcod"?
- Nem - felelte Allie vele nevetve. - A hatásszünettel együtt kell
mondani. Szóval előbb mondd azt, hogy „Hiányzik az arcod", aztán egy
kis szünet, aztán mondd a többit! Nem ugyanaz, ha csak az első részét
mondod, a másodikat nem, és ha a másodikat is kimondod, de nincs a két
rész között szünet.
 Maddie még harsányabban nevetett.
- Nem mintha nekem bármi fogalmam lenne erről - mondta Allie még
mindig kuncogva. - Te szoktál flörtölni fiúkkal, nem én. Most rohannom
kell.
Azzal becsukta a szekrényét és integetett Maddie-nek. Éppen elindult,
amikor Maddie utánaszólt.
- Allie! Várj!

Amikor Allie megállt és megfordult, Maddie közelebb lépett hozzá.

- Bármennyire is nagyra értékelem a flörtölési tanácsot... hidd el, tényleg

tetszik... nekem van más ötletem.

- Tényleg?
- Arra gondoltam... szóval, tudod, a Klikk fejlesztőjének egyik legjobb

barátnője vagyok, a való életben, a Klikken kívül.

Allie ferde pillantást vetett rá.
- Ez igaz. És?
- Szóval nekem ebben kiváltságaim vannak vagy ilyesmi.

- Kiváltságok?
-Aha... szóval arra gondoltam, talán... belenyúlhatnál és igazíthatnál
néhány dolgon?
Igazítani néhány dolgon? - ismételte meg a kérdést Allie. Úgy nézett
-
Maddie-re, mintha félreértette volna, amit hallott.
Maddie összetette két kezét, könyörgőn nézett rá és Allie újra
felnevetett, bár tudta, hogy Maddie nem erre a reakcióra számított.
- Nem, nem és nem.
- Ugyan! Kééééhéééérlek - könyörgött Maddie és még közelebb lépett, de

Allie csak a fejét ingatta. - Senkinek nem ártanánk vele, és senkinek nem
kéne megtudnia. Csak változtasd meg néhány válaszomat úgy, hogy
passzoljanak az ő válaszaihoz. Írd át az óceánomat erdőre, a tésztát
pizzára, ilyesmi és még tíz dolgot, hogy több közös vonásunk legyen,
mint bárki másnak.
- Nem!
Allie képtelen volt elhinni, hogy Maddie ezt kérte tőle.
Maddie a hajába túrt.
- Oké, oké. Akkor legalább azt meg tudnád mondani, hogy most

hányadik nálam? Mert komolyan... Hogyan tudnék éjjel aludni, ha ezt nem
tudom biztosan? Úgy értem, mi van akkor, ha a tizenegyedik? Akkor
lehet, hogy csak két-három választ kéne megváltoztatnod. Ennyi. Az
semmiség.
Allie bosszúsan hajtotta le a fejét, de látta, hogy Maddie nem akarja
feladni.
- Nem tehetem.
- De mi van akkor, ha a tizenegyedik nálam? - ismételte meg a kérdést

Maddie, és két kézzel megragadta Allie karját. - Erről jut eszembe: miért
látjuk csak az első tíz helyezést, a többit pedig nem?
- Azért,mert úgy gondoltam, hogy így érdekesebb.
- Érdekesebb? Ez nem érdekesebbl Ez így nettó gonoszság.
Allie vicsorogva mozgatta az ujjait maga előtt és gonosz vihogást
hallatott, ezzel próbálva mosolyra bírni Maddie-t.
- Hagyd abba!
Maddie olyan dühös volt, hogy Allie ujjaira akart csapni, de ettől Allie
csak még élénkebben hadonászott.
Aztán Maddie karba fonta a kezét.
- Hát, jó. Oké. Van egy másik ötletem. Ne változtass semmit! Csak

nézd meg Chris válaszait és mondd meg, miket húzott be! Törlöm a
profilomat, aztán újra letöltöm az appot, válaszolok a kérdésekre
ugyanúgy, ahogy ő. Így neked semmin nem kell változtatnod!
 Allie maga előtt látta az adatbázist; oszlopok, sorok, csupa információ.
Több száz név és mobiltelefonszám, több mint ötven kérdésre adott
személyes információk.
- Először is biztosan feltűnne neki, hogy előbb eltűnsz a

barátságfőtáblájáról, aztán hirtelen visszakerülsz. Gondolj bele ebbe! -

mondta Allie, és mutató ujját többször egymás után a halántékához
érintette. - Másodszor pedig ez szimpla csalás.
Maddie felnevetett, két kezét a levegőbe emelte.
- Csalás? Kit érdekel? Nem olyan játékot írtál, amivel vissza lehet

fordítani a klímaváltozást vagy ilyesmi. Ez csak egy barátságapp. És te

magad mondtad, hogy az egész a szórakoztatás célját szolgálja.
- Így van.

- Hát, sokkal szórakoztatóbb lenne, ha Chris Kemmerman neve a

barátságfőtáblámon lenne!
 tizenöt
Allie úgy tervezte, hogy csak öt, legfeljebb hat percet tölt az udvaron,
csak annyit, amíg magához veszi az ebédjét, odamegy az asztalhoz,
köszön a barátnőinek és azt mondja nekik, hogy a számítógépes laborba
kell mennie, hogy a szombati Games for Good versenyre készüljön. Ez
csak félig volt igaz, persze, de Zoén kívül ezt senki nem tudta.
A menzán sorban állva akaradanul is meghallotta mások beszélgetéseit.
Mintha teljesen új nyelv alakult volna ki a Klikk-kel kapcsolatban:
Elizabeth a hármam volt, én az ötje, de most ö az ötöm és én a nyolca vagyok.
Aidán és én első-elsők voltunk tegnap, de most már egyáltalán nincs is a
barátságfőtáblámon!
Eva meg én az első naptól kettesek vagyunk egymásnak. Semmit nem változott az
eredményünk.
Bipp.
Allie a hátsó zsebéből hallotta a hangot. Elvette a tálcáját a
kiadóablakból, és elindult az öreg tölgyfa felé. Menet közben érezte, hogy
a telefonja rezeg, alig várta, hogy leüljön az asztalhoz és megnézze a
kijelzőt.
Bip-bipp.
Körülnézett. Úgy ítélte meg, hogy tiszta a levegő, ezért megállt az
udvar közepén, elővette a telefonját, abban a pillanatban a kijelző vörösen
villant és felhangzott a bip-bip-biiip jelzés. Felnézett, azt várta, hogy új
klikktársát látja maga előtt, de sokkal magasabb személy állt előtte. Lassan
felemelte a fejét, felnézett.
Mr. Mohr kinyújtott kezében kis narancssárga vödröt tartott. A
vödörben valami háromszor bippegett.
Allie a lehető leggyorsabban visszadugta a telefonját a hátsó zsebébe,
de a készülék ekkor megint hármat bippegett. A vödörben levő telefon
válaszolt rá.
- Elnézést, én... - szólalt meg, de Mr. Mohr a szavába vágott.
- Ne kérj elnézést! Igazán jó napot szereztél nekem - mondta és az

órájára nézett. - Alig tíz perce csengettek, és máris hét telefont gyűjtöttem
be. - Kinyújtotta a kezét. - Kérem a készüléket!
-Ne... kérem, ne...! Megígérem, hogy nem fog többet előfordulni!
Mr. Mohr másik kezének mutatóujjával nyitott tenyerére bökött, és
homlokát ráncolva nézett le rá. Allie körbenézett az udvaron és azt látta,
hogy sokan nézik őket. Mr. Mohr elengedhette volna figyelmeztetéssel, de
így, hogy szemtanúk voltak és egyértelmű bizonyíték, ezt nem lehetett
megtenni.
- A nap végén visszakaphatod.
Allie vonakodva az igazgató kezébe tette a telefonját. Amikor a
készülék a vödörbe ért, hozzáérhetett a bippegő telefonhoz, mert
mindkettő éles woo-hoo hangot hallatott!
Mr. Mohr belenézett a vödörbe.
- Mi volt ez?
Allie vállat vont és honnan tudhatnám pillantással válaszolt.
Mr. Mohr mintha mondani akart volna még valamit, de ekkor
pillantása hirtelen megakadt valamin, és Allie válla fölött középtávolra
nézett.
- Hmmm. Még egy - jegyezte meg, azzal enyhén megrázta a vödröt,
mintha elhatározta volna, hogy még az ebédidő vége előtt teleszedi
telefonnal.
Elsétált. Allie nem mozdult, szorosan behunyta a szemét. De aztán
kinyitotta és lerázta magáról a problémát. Nem számít, emlékeztette-
vigasztalta magát. Telefon nélkül is van élet. A számítógépes laborban
megvan minden, ami szükséges.
Amikor a nagy tölgyfa alatti asztalhoz ért, Allie becsusszant Zoe és
Emma közé.
- Mohr az előbb elvette a telefonomat - jelentette be kissé duzzogva.

Kicsit több együttérzésre számított, de senki nem szólt egy szót sem.
Aztán Zoéra pillantott és azt látta, hogy Zoe tágra nyílt szemmel bámul rá
és hangtalanul a baj szót mondja.
Allie nem értette. Az asztal másik oldalán ülő Maddie-re nézett, aki
kezét karba fonva ült és komoran nézett rá.
- Egy pillanat. Tényleg azért vagy dühös rám, mert nem voltam

hajlandó belenyúlni a barátságfőtábládba? - tette fel a kérdést Allie, mire

Maddie lassan a fejét ingatta és Emmára mutatott.
Emma az asztallapot bámulta. Nem szólalt meg. Nem is mozdult.
- Mi a baj? - kérdezte Allie, bár az a nagyon nyugtalanító érzés fogta el,

hogy pontosan tudja, mi a baj.

- Wyatt nem törölte - közölte Zoe. - Egy csomó embernek elküldte.

- Neeeem - súgta Allie döbbenten.

Emma erre felkapta a fejét. Szeme környéke püffedt és vörös volt.
- Nem?! - kiáltotta. - Komolyan? Ennyit tudsz mondani? Hogy: Nem?

Elővette a telefonját, Allie orra alá dugta.

És ott volt: a szöveg, amit Zoe előző nap az iskola előtt a füves
udvaron mutatott neki. Amit Allie törölt. Ami az egész előző napi
gyomorremegését okozta, és ami ezek szerint újra a felszínre bukkant.
Zoe szólt közbe.
- Allie próbált segíteni, próbálta helyrehozni. Nem az ő hibája, hanem

az enyém. Borzasztóan sajnálom. Nem kellett volna képernyőképet

készítenem a csevegésünkről. Azt hiszem, csak azért tettem, mert annyira
örültem, hogy elmondtad nekem, tudod... hogy titkot bíztál rám. Ilyet
sosem tettél addig, és azt hiszem... én csak...
Elhallgatott, mert rájött, hogy összevissza beszél, és ez a fajta
szabadkozás csak ront a helyzeten.
Allie lépett közbe, menteni próbálta.
- Ne haragudj Zoéra! Nem az ő hibája. Az enyém. Annak a képnek
nem lett volna szabad kikerülnie! Amint Zoe elmondta nekem, hogy mi
történt, töröltem a rendszerből és órákat töltöttem a számítógépes
laborban, hogy rájöjjek, mi történhetett.
Emma le sem vette a szemét Allie-ről. Nem is pislogott.
- Nem a kép miatt vagyok dühös...

- Ó, hála az égnek! - vágott a szavába Zoe megkönnyebbült sóhajjal. -

Mert tudom, hogy nagyon kínos, de...
Emma nagy erővel csapott az asztalra.
- Haragszom a kép miatt! Megdöbbentett és megalázva érzem magamat.

De nem ez dühít a legjobban - mondta, azzal Allie-re és Zoéra mutatott. -

Mindketten tudtátok már tegnap. Találkoztunk a fociedzésen az után,
hogy ez történt, és ti úgy tettetek, mintha nem lenne semmi gond.
Mindketten tudtátok és egyikőtök sem mondta el nekem.
- Nem gondoltuk, hogy mások is láthatják - szólalt meg Zoe és Allie-re

nézett támogatásért, és Allie próbált bólintani, de összerezzent.

- Más szóval nem gondoltátok, hogy rájövök, ugye? - tette fel a kérdést
Emma vádlón.
Zoe szorosan behunyta a szemét, aztán kinyitotta és egyenesen Emma
szemébe nézett.
- Én nem akartam, hogy rájöjj, mert szörnyen éreztem magamat, és nem

akartam fájdalmat okozni neked. Wyatt azt mondta, hogy törli a képet, és
én komolyan azt hittem, hogy ezzel vége. Nem gondoltam, hogy bárkinek
is elküldi.
 Emma mély levegőt vett, kezét karba fonta.
- Hát, pedig megtette. És mint kiderült, remek viccnek találta, ezért
elküldte az összes barátjának. A barátai pedig elküldték az összes
barátjuknak, köztük Andrew-nak is. És most az egész iskola tudja, amit
csak e g y valakinek mondtam el - mutatott Zoéra. - Valakinek, akiben
megbíztam.
- Én igazán borzasztóan... - szólalt meg Zoe, de Emma felemelte

mutatóujját.
- Tudom, tudom... Borzasztóan sajnálod. Értem én - mondta Emma,

fejét ingatva. - Tudjátok, hol voltam, amikor megtudtam?

Allie és Zoe egymásra nézett.
- Nem tudom - felelte Zoe súgva.

- A lányok öltözőjében - közölte Emma. - Ott álltam egy szál

alsóneműben, amikor Megan Braxton elém tolta a telefonját és azt
mondta: „Ó... ez nagyon ciki-cuki!" És mindenki nevetett. Az egész sor.
Mert ők már látták, és teljesen nyilvánvaló volt, hogy csak én nem láttam.
Szóval tudom, hogy nagyon sajnálod, Zoe, és azt is tudom, hogy te, Allie,
soha nem akartad, hogy ez történjen. De megtörtént. És velem történt
meg. Tehát nem, egyelőre nem fogadom el a bocsánatkéréseteket.
Allie úgy érezte, mintha erősen pofon vágták volna.
Emma a könnyeivel küszködött, de így is sűrű cseppekben csorgott le
az arcán, és törölgette, amilyen gyorsan csak tudta. Felállt, a hátizsákjáért
nyúlt.
- Tudjátok mitől lehetett volna egy kicsit, csak egy kicsit könnyebb ezt
elviselni? - tette fel a kérdést. - Attól, ha valaki... mondjuk legjobb
barátnőim valamelyike... figyelmeztetett volna. Akkor jobb lett volna.
Akkor felkészülhettem volna valami csattanós válasszal, vagy simán
letagadhattam volna, de így, hogy abszolút meglepetésként ért... - Elakadt
a hangja, felszisszent. - Még nadrág sem volt rajtam!
Emma arcát törölgetve elrohant. Allie a torkában képződött gombócot
próbálta lenyelni, de nem sikerült.
Egyikük sem tudta, mit mondjon, ezért majdnem egy teljes percig ültek
szótlanul. Aztán Maddie törte meg a csendet.
- Hogyan tehettétek ezt vele?

- Baleset volt - felelte Allie.

- Nem gondoltuk, hogy rájön - súgta Zoe.

- Kérlek, hagyjátok ezt abba! Ne is mondjatok ilyet! Van fogalmatok

arról, hogy ez milyen idétlenül hangzik? - kérdezte Maddie.

- Eleve haragudott a barátságfőtábla-dolog miatt. Emlékszel? Nem
akartuk, hogy még rosszabbra forduljon a helyzet - tette hozzá Zoe.
Maddie az asztallapra csapta a tenyerét, azzal felállt.
- Csak hogy tudjátok: ha bármelyikőtöknek titkot mondok el, és

bármelyikőtök véletlenül vagy akárhogy elmondja valakinek, azt akarom,

hogy akkor is, ha nem gondoljátok, hogy valaha rájövök, és akkor is, ha
azt gondoljátok, hogy már helyrehoztátok a hibát, mindenképpen
szóljatok nekem! Én akarok lenni az első, aki megtudja!
Maddie a legközelebbi szemetesbe dobta érintetlen ebédjét és Emma
után rohant.

tizenhat
- Azt hiszem, jobb lenne, ha beszélnék vele - jelentette ki Zoe, és felállt
az asztaltól. - Jössz?
Allie a számítógép-terminálja előtti üres székre gondolt.
- Tudom, hogy beszélnem kéne vele, de vissza kell ülnöm dolgozni. A
többiek már klikkelnek - mondta, és az udvar másik végében álló két
lányra mutatott, akik hátuk mögül lopva elővették és összeérintették a
telefonjukat.
Zoe intett.
- Menj csak. Amúgy is az én hibám, nem a tiéd.

Allie éppen vitába akart szállni vele, de mielőtt megszólalhatott volna

Zoe sarkon fordult és elindult abba az irányba, amerre Emma és Maddie
ment. Allie felállt az asztal mellől, és elindult a gépterem felé. Ahogy
elhaladt a baráti csoportosulások előtt, valaki mindenhonnan felnézett és
intett neki vagy ráköszönt: „Szia, Allie!" Visszaintegetett nekik. Hirtelen
mindenki ismeri. Ha nem érezte volna magát olyan szörnyen amiatt, ami
Emmával történt, talán izgalmasnak és örömtelinek találhatta volna ezt.
Benyitott a számítógépes laborba, és rögtön meglátta Nathant a hátsó
sarokban. Már megint! Halkan felnyögött. Remélte, hogy ezúttal egyedül
lehet.
A gépéhez ment, leroskadt a székére és maga elé húzta a billentyűzetet.
Éppen a jelszót gépelte be, amikor Nathan közelebb hajolt, egyenesen a
személyes terébe.
- Allie Navarro, te vagy a leghíresebb ember a Mercer falai között -
mondta imitálva, hogy mikrofont tart a szája elé. - Mi a véleményed a
feléd irányuló nagy figyelemről?
Allie képtelen volt ránézni. Alig tudta türtőztetni magát, hogy ne
sikítson. Alig huszonnégy órával ezelőtt itt ült, ugyanezen a széken és azt
mondta Nathannek, hogy a játéka nagy siker. Azzal dicsekedett, hogy
hány felhasználója van, és el sem tudta volna képzelni, hogy az app ilyen
tökéletesen működjön. Akárhová néz, mindenki ezzel játszik és erről
beszél. Most pedig három legjobb barátnője közül kettő nagyon dühös rá,
és Allie pontosan tudta, hogy erre minden okuk megvan. El kellett volna
mondania Emmának.
 - Nem mond semmit imádóinak? - kérdezte Nathan, fejét oldalra
biccentve, a képzeletbeli mikrofont megint Allie szája elé tartva.
Allie eltolta a kezét.
- Hé... Minden oké? Jól vagy? - kérdezte Nathan. Úgy tűnt, őszintén

aggódik.
Allie a fejét ingatta. Semmi nem volt rendben, és nem volt jól, de nem
akart beszélni arról, ami történt, Nathannak pedig különösen nem akarta
elmondani. Ráadásul ideje sem volt csevegni. Nagyon sok feladata van.
- Én... Csak a barátnőimmel vesztem össze valamin. Ennyi - felelte és

hallotta, hogy remeg a hangja. - Amúgy te mit csinálsz itt?

- Nagy ebédrandi - felelte Nathan, és megpaskolta a monitor szélét. -
Ágnes és én egészen jól kijövünk egymással.
- Az nem is olyan bizarr. - Mintha befeszült volna a tarkója, ezért
elvette a kezét a billentyűzetről, és mélyen a vállába mélyesztette ujjait. -
Na, és Cory és Mark?
Nathan vállat vont.
- Már nem igazán lógok velük.
- Tényleg?
- Tényleg. Miért olyan meglepő ez?

- Csak azért, mert alsóban olyanok voltatok, mintha testvérek lettetek

volna - jegyezte meg Allie félmosollyal. - Emlékszel, amikor egyik évben
az első tanítási napon sírva fakadtatok, mert nem egy osztályba
kerültetek?
Nathan köhécselt.
- Először is, az harmadikban volt. Másodszor: Cory és Mark egy

osztályba került, csak engem tettek egy másikba. - Kezét mellkasára

simította. - És csak én sírtam. De kösz, hogy eszembe juttattad - mondta
félmosollyal rápillantva. - Szép idők voltak.
 Allie viszonozta a mosolyt, majd újra a képernyőt nézte. Nathan is ezt
tette, de Allie észrevette, hogy nincs nála fejhallgató.
- Mi történt köztetek? - kérdezte Allie, miközben törölt egy elmosódott
képet, ami valakinek a kutyáját mutatta.
Nathan sem emelte el a tekintetét a monitorról.
- Nem igazán tudom. Cory és Mark ebédszünetekben kosarazni

kezdett, és egy csomó új barátot szereztek és... azt hiszem, én abban nem
voltam jó.
- A kosarazásban?

- Abban, hogy új barátokat szerezzek.

Allie érezte, hogy elszorul a szíve, de egy pillanatra sem nézett

máshová, csak a monitorra. A fotósort nézte, de nem sok látnivaló volt.
Biztosan elterjedt Mr. Mohr narancsszínű vödrének híre.
- Igazából nem történt semmi különös, csak az egész nagyon furcsa lett.

És ebédidőben én amúgy is a játékomon dolgoztam, szóval igazából nem

számított.
Allie abbahagyta, amit éppen csinált és ránézett.
- Egy pillanat... - mutatott a képernyőn haladó kis animált karakterekre.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy tavaly minden ebédidődet ebben a
teremben töltötted miss Slade-del, és a játékodon dolgoztál?
Nathan felnevetett.
- Hát, ezt úgy mondod, mintha ettől én lennék a világ legnagyobb

lúzere.
- Én nem így... nem így értettem - hebegett Allie. - Nem gondolom,
hogy...
- Mindegy. Nem érdekel. Nekem teszik a játékom. Ezeknek a kis
animált embereknek legalább van értelme. Tudod, az igazi embereknél ez
nem mindig van így.
 Allie a szék karfájára könyökölt, és közelebb hajolt hozzá.
- Tudom. Esküszöm, hogy tudom. És tudod, az én játékomnak éppen
ez a lényege. Elvileg meg kéne könnyítenie, hogy barátokat találjanak -
mutatott Nathan telefonjára. - Fogadni mernék, hogy már megjelent az új
legjobb barátod a barátságfőtábládon. Hány emberrel klikkeltél össze
azóta, hogy tegnap installáltad?
Nathan jobb bokáját a bal combjára tette, és farmernadrágjának egy
szakadt részét tapogatta. Aztán felnézett szempillái alól, és mosolygott.
- Még csak eggyel.

Allie ránézett.
- Tényleg?
Nathan úgy fordította a telefonját, hogy Allie láthassa a
barátságfőtábláját. Az ő neve volt az első helyen, a másik kilencen
kérdőjel, pontosan úgy, ahogy előző nap volt.
- Miért?
- tette fel a kérdést Allie.
Nathan vállat vont, és kijelzővel lefelé letette a telefont az asztalra.
Éppen mondani akart valamit, amikor hirtelen kinyílt az ajtó.
- Hát itt vagy! - kiáltott Maddie. Belépett, de Allie az arckifejezéséből
nem tudta megítélni, hogy dühös-e még rá.
- Mitkeresel itt? - kérdezte Allie.
Maddie a telefonját lengette.
- Úgy gondoltam, ezt látnod kell. Van egy pár új tag - mondta, azzal

rákattintott egy profilra a barátai listájából és megmutatta. - Tudod, hogy

ki ez?
Allie a képre nézett. Nem tudta elhelyezni a lányt.
- Láttam már valahol.
Maddie felnevetett.
- Persze. Nyilván láttad már.
 Átadta Allie-nek a telefont, hogy jobban megnézhesse.
- Ez nem lehet! - szólt Allie döbbenten.
- De igen. Ez Ariana Grandé - jelentette ki Maddie. - Es van még pár
ilyen. Úgy tűnik, ha jól forgatod a lapokat, Justin Bieber, Beyoncé, Miley
Cyrus és Lady Gaga is megjelenhet a barátságfőtábládon.
Allie-t nem igazán érdekelték a hamis profilok. Inkább Maddie-t
figyelte, azt próbálta kideríteni, hogy mit gondol. Vajon még mindig
haragszik rá azért, ami Emmával történt? Allie nem tudta volna biztosra
venni. De ekkor Maddie elmosolyodott és azt mondta:
- Szóval úgy gondoltam, jobb, ha rögtön tudsz róla, ezért...

megkerestelek.
Így oldotta a feszültséget. Maddie utálta a konfliktusokat, sosem tudott
sokáig haragudni senkire.
- Kösz - mondta Allie és Nathanre nézett. Már feltette a fejhallgatóját,
és úgy tűnt, a képernyőre figyel, ezért visszafordult Maddie felé. - Emma
jól van? - kérdezte súgva.
- Igen. Nagyon zaklatott. És nagyon dühös. De ismered Emmát, nem
fog örökre haragudni rád.
Allie az ajkába harapott.
- És te?
Maddie vállat vont.
- Elmondtam, amit el kellett mondanom. Most már rendben vagyunk.
Allie hálás mosollyal nézett Maddie-re, aztán a válla fölött újra a
képernyőjére pillantott.
- Mikorjöttél rá, hogy vannak hamis profilok?
- Körülbelül öt perce. Zoe és Emma beszélgettek és nem akartam a

nyakukon lenni, szóval a mosdóba mentem, és arra gondoltam, hogy

megnézem az új felhasználókat; akkor láttam meg őket. Ha jól sejtem,
legalább húsz ilyen van.
Allie a kezébe temette arcát. Erre nincs ideje. A felhasználói bázist
kéne építenie és olyan történeteket gyűjtenie, amik azt bizonyítják, hogy a
Klikk hasznos játék, nem pedig elrontott kódot javítgatni, gyanús képeket
törölni és hamis profilokat irtani.
Felnézett az ajtó feletti órára. Bármelyik pillanatban megszólalhat a
csengő.
- Egyenként kell törölnöm őket - jelentette ki Allie nagyon gyakorlatias
hangon.
Ujjai gyorsan mozogtak a billentyűzeten. Érezte, hogy Maddie a válla
fölött figyeli, ahogy nevek, fényképek, rangsorszámok és telefonszámok
töltik be a képernyőt.
- Ember, te az egész iskoláról mindent tudsz - jegyezte meg Maddie.
Allie az oszlop tetejére kattintott, és vezetéknév szerint listázta a
felhasználókat. Olvasni kezdte a listát, időnként törölte egy-egy híres
ember nevet, ha észrevette. Még csak két ilyen profilt irtott ki, amikor
megszólalt a csengő.
- Miss Slade nem fogja engedni, hogy itt maradj - jegyezte meg Nathan.
- Nekem elhiheted. Én próbáltam.
Már jöttek befelé a diákok az ötödik órára, elindultak munkaállomásaik
felé.
- Nézd, az a helyzet, hogy nem ártanak senkinek - jegyezte meg Nathan

a monitorra mutatva. - Ne aggódj miattuk!

- Ezt egyszerűen nem hagyhatom így - mondta Allie. - Szombaton a
zsűri is látni fogja ezt. Mit gondolnak majd?
Nathan vállat vont.
- Azt, hogy a felhasználói bázisod hatodikosokból, hetedikesekből és
nyolcadikosokból áll - jelentette ki józan tárgyilagossággal.
 Allie vissza akart szólni, de nem jutott eszébe jó érv.
- Na, de komolyan - szólt Nathan. - Nem nagy ügy. Engedd el!
Allie éppen Taylor Swift profiladatait nézte, és arra gondolt, hogy
Nathannek valószínűleg igaza van. Nagyobb problémái is vannak, amiket
meg kell oldani. Mégis kijelölte Taylor nevét, fotóját és többi adatát, majd
megnyomta a TÖRLÉS billentyűt.
Aztán Maddie-re nézett.
- Nála a tizenkettedik vagy. Ő nálad a tízenötödik.
Lassú mosoly áradt Maddie arcán.
- Tényleg?

Allie bólintott.
Maddie ferde szemmel nézett rá.
- Nem ezért jöttem be ide. Ugye tudod?
Allie nem igazán tudta eldönteni, hogy igazat mond-e, de ez nem sokat
számított. Egyszerűen nem akarta, hogy haragudjon rá. Emma haragja így
is elég nagy büntetés.
Maddie a szék mögül átölelte Allie-t.
- Köszönöm - mondta, és erősen megszorította a vállát.
Allie lopva Nathanre nézett. Nathan zavartnak tűnt. Kijelentkezett a
gépből és a hátizsákjáért.
 tizenhét
Az iroda pultja előtt kisebb tömeg verődött össze.
- Lekésem a buszomat - méltatlankodott egy fiú.
- Anyukám vár a bejáratnál - szólalt meg mögötte egy lány. - Most

biztosan üzeneteket küld nekem.

- Ez totál hülyeség - jegyezte meg egy másik srác súgva.

Allie egyrészt boldog volt, hogy aznap iskola után nincs fociedzése, így
olyan sokáig maradhat a laborban, amíg miss Slade engedi. Másrészt
azonban azt kívánta, bárcsak lenne fociedzés, hogy beszélhessen
Emmával! Miközben a telefonjáért állt sorba, arra gondolt, hogy talán
mindkettő lehetséges egyszerre. Ha rá tudná venni Emmát, hogy
találkozzanak a számítógépes laborban, megmutathatná neki a Klikk
adatbázisát és a teljes forráskódot, és megmagyarázhatná neki, hogyan
oldja meg a problémát. Bocsánatot kérhetne tőle, amiért nem mondta el
neki rögtön, pedig el kellett volna mondania.
Alig várta, hogy visszakapja a telefonját.
Végül Mr. Mohr, kezében a narancssárga vödörrel, kilépett az irodából.
Nagyon diadalittasnak tűnt. Apuilhoz lépett, és egyenként csúsztatta ki a
készülékeket a várakozóknak.
- Nem akadályozhatom meg, hogy becsengetés előtt és kicsengetés után
használjátok ezeket, de ismeritek a szabályokat. Ha tanítási idő alatt
telefont látok, az enyém.
Allie telefonja a vödör alján lehetett, amikor végre meglátta, nem is
nézett Mr. Mohr szemébe, egyszerűen felkapta és kirohant az irodából.
Amint bekapcsolta, szöveges üzenet jelent meg a kijelzőn. A teljes
Klikk-közösségnek szólt.
 BARÁTSÁG FŐTÁBLA- PARTI!
ASZFALTOS UDVAR!
MOST!

- Barátságfőtábla parti? - hebegte. Úgy sejtette, egy csomó ember gyűlik

össze egy helyen, egyszerre fotóznak nyomravezető képeket, és ez azt
jelentette, hogy el kell jutnia az Irához. Amilyen gyorsan csak tud.
De előbb tudnia kell, hogy Emma oda tud-e menni.

Allie
Tudnál találkozni velem a gépteremben most?

Egy teljes perc telhetett el. Allie elindult a labor felé, közben a
telefonját figyelte. Végre megszólalt az üzenethang.

Emma
Nem tudnék. Gitáróra.

A feszült üzenetből érezni lehetett, hogy Emma még mindig dühös rá.
Menet közben üzenetet írt Zoénak.

Emma még dühös rám. : Beszéltél vele?

Zoe
Igen. Még eléggé ki van akadva,
de elfogadta a bocsánatkérésemet.
Túl fogja tenni magát rajta.
De azért beszélned kéne vele.

Allie
Próbálok. Ö nem akar beszélni velem.
Zoe
 Kijavítottad mára hibát?
Allie tudta, hogy szólnia kellett volna neki a négy homályos képről, a
két előnytelenről és a két üzenetváltásról, amiket ebédszünetben törölt, de
nem szólt.

Közel vagyok a megoldáshoz.

Dolgozom rajta.
Allie kinyitotta a labor ajtaját.

Hát, nem hiszem, hogy Emma elfogadja

a bocsánatkérésedet, míg ki nem javítod

- Remek - mormogta magában. Aztán zsebre tette a telefonját és

belépett.
Arra számított, hogy miss Slade a tanári asztalnál lesz, de nem volt ott.
Nathan szokás szerint Ágnes monitorja mögé húzódott, fejhallgató volt a
fején és homlokát szinte az üveghez nyomta. Fel sem nézett, amikor Allie
lehuppant a székére és begépelte az Ira jelszavát.
Egyenesen a fotósorra görgetett, arra gondolt, hogy a képek
ellenőrzésére fordítja minden energiáját, míg a barátságfőtábla parti véget
nem ér, aztán folytatja a kód javítását és tesztelését.
Ám amint a fotósorra ért, szinte látta, ahogy a tervének szárnyai nőnek
és kirepül az ablakon. Két képernyőfotó volt a sorban - mindkettő elég
unalmas beszélgetés - és egy kép, amin Eric Valente áll a hálószobájában
zöld-kék skót kockás mintájú boxeralsóban.
- Szentséges ég! - szólalt meg, és rögtön azt kívánta, bárcsak ne tette
volna. Nathan felé fordult. Hallotta a zenét a fejhallgatóból, és örült, hogy
Nathan ennyire feltekerte a hangerőt.
Mindkét képernyőfotót törölte, aztán Eric képére kattintott, de mivel
olyan sokan voltak a rendszerben, a sor a szokásosnál sokkal gyorsabban
haladt - körülbelül tíz másodpercenként jött új fotó vagy nyomravezető
kép - és mire kiválasztotta Eric képét és rákattintott a TÖRLÉS ikonra,
véletlenül a következő képet törölte. Szíve hevesen vert, ahogy átgörgetett
a már kiküldött nyomravezetőfotók-mappába, és Eric képét a jobb felső
sarokban látta.
-Jaj, ne...!
Már csak egy dolgot tehetett.
Gyorsan visszanavigált az adatbázisba, megtalálta Eric nevét,
rákattintott, beleásta magát az adatokba. Ott látta Eric
barátságfőtáblájának statisztikáját, és azt is, hogy nem találta meg a #7-es
társát, de aktívan keresik egymást.
Még néhány kattintás s kiderítette, hogy az a „valaki" Abigail Brenton.
Újra végigpásztázta a fotósort. Még gyorsabban keletkeztek Klikk-
képek és mentek ki nyomravezető fotók. Úgy saccolta, hogy legalább
hatvan ember játszik az aszfaltos udvaron.
Allie visszalépett a főmenübe, kijelölte Eric és Abigail nevét az
adatbázisban náluk tárolt összes információval együtt, és megnyomta a
TÖRLÉS billentyűt.

Elképzelte, ahogy Eric és Abigail szaladgál, egymást keresik, és a

kijelzőjük egyszerre elsötétül. Visszalépnek a főmenüjükbe, hogy
újraindítsák a Klikket, és azt az utasítást kapják, hogy csadakozzanak újra
és kezdjenek mindent elölről.
Allie tudta, hogy ki kell mennie és meg kell találnia őket. Muszáj
elmondania Ericnek, mi történt, és meg kell győződnie arról, hogy Abigail
nem készített képernyőmentést a képről és nem küldte el a Klikk-képet
mindenkinek.
De nem hagyhatja el a labort. Most nem, amikor a képek ilyen gyorsan
jönnek be és mennek ki. Jobbra nézett. Nathan fülhallgatójában még
dübörgött a zene, szeme a képernyőre tapadt.
Allie megint a képsorra nézett. Aztán újra Nathanre. Nem volt más
választása.
Amikor megérintette a vállát, Nathan leengedte és nyakára simította a
fejhallgatóját.
- Kérhetnék tőled egy nagy szívességet?

Nathan a monitorára mutatott.

- Éppen benne vagyok valamiben - felelte, de Allie arckifejezéséből

láthatta, hogy valami nagyon fontos dologról lehet szó, mert homlokának
ráncai kisimultak és lejjebb vette a hangerőt. - Még mindig a hamis
profilok miatt aggódsz?
Allie eltakarta az arcát.
- Bárcsak az lenne a gond! Az ehhez képest semmi.

A lehető leggyorsabban elmagyarázta, mi történt a fotókkal, és hogy a

fotósort figyelte, hogy biztosan ne mehessen át semmi más. Arra
számított, hogy Nathan meglepődik vagy kárörömmel fogadja a hírt, de
semmi ilyen felhang nem volt abban, amit mondott:
- Szóval ezért volt, hogy az utóbbi két napban alig mozdultál ki ebből a

helyiségből.
Allie bólintott.
- Megtennéd, hogy tizenöt percig figyeled ezt a monitort? Törölj

minden olyan képet, ami úgy néz ki, mint amit nem posztolhattak az
Instagramra. Ha homályos a kép, ha bárki idétlen arcot vág vagy más ok
miatt néz ki rosszul, vagy nagyon személyes felvételnek tűnik, töröd! Ha
szöveges beszélgetés képernyőképét látod, vagy bármilyen lementett
snapshotot, azokat is töröld!
- Értettem - felelte Nathan, és amint Allie felállt, átült a helyére és egyik
kezét az egérre, a másikat a TÖRLÉS billentyűre helyezte.
Allie kinyitotta az ajtót, langyos szellő csapott az arcába. Átrohant az
udvaron a beton lépcsőházhoz, ami a pálya melletti nagy aszfaltos udvarra
vezetett, és amikor meglátta, mi történik odalent, teljesen ledermedt.
Tévedett a létszámmal kapcsolatban. Hatvannál sokkal több gyerek
gyűlt össze az aszfaltos udvaron. Egyesek fel-le rohangáltak, szelfiket
készítettek, telefonjaikat érintették össze. Mások kisebb csoportokban
gyülekezve egymás telefonjait nézegették.
És folyamatosan bővült a társaság. Valahányszor új ember érkezett,
Allie bippegéseket hallott. Telefonja a hátsó zsebében volt, hallotta, hogy
jelez a többieknek, próbálja lokalizálni őket, de - bármilyen nehéz is volt -
nem vett tudomást a jelzésekről.
Amikor a lépcső aljára ért, Bryan Nieto észrevette.
- Itt van Allie! - kiáltotta.

Bryannel az óvoda óta ismerték egymást, alsóban is jó barátok voltak,

de nem beszéltek egymással, amióta a Mercerbe kerültek. Bryan mintha
mondani akart volna valamit, de ekkor egy lány toppant Bryan elé és
átölelte Allie-t.
- Szia! Jess vagyok. A barátságfőtábla parti az én ötletem volt. Mit

gondolsz róla?
Allie mosolyt erőltetett magára.
- Csodálatos!

- Közfelkiáltással elhatároztuk, hogy minden nap megrendezzük a

partit, amíg az egész iskola nem csatlakozik a Klikkhez. Nagyon örülök,
hogy eljöttél. Zoe nem gondolta, hogy lejössz - mondta, azzal a füves
részen álló csoport felé biccentett. Allie követte a pillantását.
Zoe az egyik asztalon ült, Ajayjel beszélt. Allie önkéntelenül arra
gondolt, vajon ugyanott voltak-e akkor, amikor tizenöt perccel korábban
szöveges üzeneteket küldtek egymásnak.
- Csinálhatnánk egy szelfit? - kérdezte Jess, a kérdéssel visszazökkentve
Allie-t a valóságba. Mielőtt válaszolhatott volna, Jess már magasra tartotta
a telefonját, és állát Allie vállára támasztotta. - Köszi - mondta, és gyorsan
távozott.
Allie-t hamarosan rengetegen vették körül. Alig ismert valakit - bár
ismerősnek tűntek különböző órákról és foglalkozásokról -, de ez mintha
nem számított volna.
Csak úgy, minden ösztönzés nélkül, maguktól kezdtek történeteket
mesélni. Blake és Jackson elmondta neki, az óvodában a legjobb barátok
voltak, de valahogy elsodródtak egymástól, és a Klikk hozta össze őket.
Kira és Sean azt mondta, hogy nem ismerték egymást, amíg nem kerültek
első helyre egymás barátságfőtábláin, de azóta elválaszthatadanok. Ben és
Brody újak voltak a Mercerben és hétfőn még senkit nem ismertek, de a
Klikk révén összebarátkoztak egymással és egész baráti körük alakult ki.
Allie minden történetet meghallgatott. Megkérdezte, készíthetne-e
róluk fotókat és felhasználhamá-e az előadásán, mire rögtön beálltak neki
a fotóhoz.
A figyelemtől szédítő, mámoros érzés fogta el. Úgy érezte magát, mint
egy rocksztár. Vagy egy szuperhős. Vagy egy szuperhős rocksztár.
Aztán eszébe jutott Nathan, aki a gépteremben az igazi
szuperhősmunkát végzi, az ártatlanokat védelmezi azzal, hogy szűri és
törli a nem kívánatos képeket, és tudta, hogy vissza kell mennie hozzá. De
előbb meg kell találnia Ericet és Abigailt.
Előbb Abigailt vette észre, éppen a barátnőivel beszélgetett, aztán
Ericet a kosárlabdapalánk alatt, ő a telefonját bámulta. Allie magához
intette őket és mindent elmagyarázott. Eric nagyon jól fogadta a
magyarázatot. Abigail is. És Allie ebben nem volt egészen biztos, de úgy
tűnt, mintha mindketten rögtön megnyitották volna a galériájukat, és
elkezdtek volna törölni mindent, amit nem akartak másokkal megosztani.
Elindult visszafelé. Zenét hallott, mindenki élénk beszélgetésben volt
és azt kívánta, bárcsak velük maradhatna.
A lépcső tetején járt már, a belső udvar felé tartott, amikor meglátta,
hogy Kaila Boyd, Holly Cline és Claudia Jasper áll a büfé mellett és
hevesen vitatkoznak.
- Ezen a képen ti ketten vagytok a múlt hétvégén a parton - kiáltotta
Kaila, telefonját mutatva nekik.
Allie nem látta a képet, de azt igen, hogy a kijelző vörösen villog.
Egyikük sem vette még észre Allie-t, ezért a legközelebbi fal mögé bújt
és hallgatózott.
- Nagyon sajnáljuk - mondta Claudia.
- Tényleg sajnáljuk - tette hozzá Holly.

- Az egy dolog, hogy nélkülem mentetek, de hogy egy egész kerek

fedősztorit találtatok ki... - Allie éppen akkor dugta ki a fejét a fal mögül,
amikor Kaila egyenesen Hollyra mutatott és azt mondta: - Te azt
mondtad nekem, hogy az anyukád megbetegedett és lemondtátok az utat!
- Allie látta, hogy Holly válla megereszkedik. - Szóval? Szimplán hazudtál
nekem, ugye?
- Nagyon sajnálom - szabadkozott Holly. - Nem akartalak megbántani.
Kaila magasra emelte a telefonját.
- Megbántani? Aha. És szerinted ettől nem sértődök meg?
- Esküszöm, nem volt benne semmilyen hátsó szándék - szólt Claudia.
- Csak a deszkasétányra akartunk menni - tette hozzá, mintha ez mindent
megmagyarázna.
- Aha - jegyezte meg Holly. - Es a deszkasétányon, nem fér el három
ember. Egész nap felváltva kellett volna párosával mennünk, valaki
mindig egyedül gyalogolt volna.
Kaila felnevetett.
- Értem, értem. Tehát jobb hazudni nekem - jegyezte meg gúnyosan,
aztán sarkon fordult és elviharzott.
Allie nem látta a szóban forgó képet, de egészen biztos volt abban,
hogy ha a fotósorban meglátta volna, eszébe sem jut törölni.
 tizennyolc
Nathan odébb csusszant, visszaadta Allie-nek a helyét.
- Láttál valami gyanúsat?

Nathan furcsa grimaszt vágott.

- Hát, elég bizarr képeket készítenek egyesek... De nem. Minden

teljesen frankónak tűnt.

Allie arra gondolt, vajon hány kép csúszott át úgy, hogy ő nem is
tudott róla.
Ki kell javítania a hibát. De nem tudta, hogyan. És többé nem tehet
úgy, mintha nem történt volna meg.
Nathan egy szót sem szólt, de nem is kellet semmit mondania. Tudja,
hogy a Klikk forráskódja hibás. Megmondhatja a zsűrinek. így Nathan
nyerheti a G4G versenyt.
- Közel jársz már? - kérdezte végül.
Allie pontosan tudta, hogy mit ért ez alatt.
- Nem tudom. Tegnap éjjel megtaláltam a problémát. Órákat töltöttem
a kód javítgatásával és tesztelésével, de nem tudom aktiválni a javítást.
Valahányszor úgy gondolom, hogy megoldottam a fotóproblémát, valahol
máshol romlik el valami. Minden mindennel összefügg - mondta, ujjait
összefűzve. - Újra tudom kódolni a fotókkal kapcsolatos összes
parancssort, de szombatig nem végeznék vele.
Csend lett. Allie azt várta, hogy Nathan kioktatja a Games for Good
szabályairól. Biztosan minden pillanatát élvezni fogja, Allie pedig minden
pillanatát rettegte. De Nathan egyenesen a szemébe nézett és azt mondta:
- Az üzlet valami hiba miatt ingyen adja a festéket.
- Tessék?
 Nathan felé fordította a monitort. Allie látta, hogy a kis karakterek
szaladgálnak a terepen, létrákat cipelnek egyik háztól a másikhoz, fel-alá
furikáznak az utcákon, és az építőanyag-üzletbe sietnek.
- Minden nagyon jól működött. De a múlt héten pár apróbb

változtatást hajtottam végre. Tényleg apróságokat, csak kipucoltam a

kódot, ilyesmi.
Párszor kattintott az egérrel, ránagyított az üzletre.
Allie a házépítéshez és javításhoz használatos anyagokat, eszközöket
látott a polcokon: kalapácsokat, csavarhúzókat, az egyik fal mellett kis
tolókefék, dobozokban apró csavarokat, szegeket. Újra rácsodálkozott,
hogy Nathan elképzelt világa milyen részletességgel van kidolgozva.
Nézte, ahogy egy piros pólós szőke nő egy zacskó szöggel a kezében lép a
pulthoz, a férfi a pult mögött beüti a kasszába az összeget. A képernyő
sarkában megjelenik a játékos eredménytáblája, amint a kassza csengője
megszólal, ötven ponttal csökken a játékos eredménye.
- Számlázza a szöget, a csavart, a szerszámokat, de ha valaki festéket

vesz, azt nem számlázza. Pedig a festék a legdrágább tétel.

- És ezt ki veszi észre? - tette fel a kérdést Allie.
- A zsűri. Csak annyit kell tennie, hogy belenéznek a hibanaplómba.

- Van hibanaplód?
- Neked nincs? - tette fel a kérdést Nathan.
Allie tagadón ingatta fejét.
Ha lenne hibanaplója, még Zoe előtt tudomást szerzett volna a
fotóproblémáról. Lenne egy nyom, amin elindulhat. De így semmi. A
nulláról kell kezdenie.
Ekkor kék sapkás kis animált karakter lépett be a boltba, levett egy
kalapácsot a szerszámos falról és a pénztárhoz vitte.
- Szóval ezt próbáltad kijavítani tegnap?
 Nathan bólintott.
- Igen.És tegnapelőtt is. És múlt hétvégén szinte végig.
Allie együtt érző mosollyal nézett rá.
- Mit mond miss Slade?

Nathan vállat vont.

- Nem mondtam el neki. Reméltem, hogy egyedül is meg tudom oldani.

- Értem. Nálam is ugyanez a helyzet.

Allie újra a saját képernyőjére nézett, bámulta a monitoron

végighúzódó rengeteg kódsort. Tudta, hogy folytatnia kell a munkát, de
már a gondolattól is fejfájást kapott, hogy azt a rengeteg parancssort
megint át kell néznie. Biztos volt abban, hogy van megoldás, sőt, a
megoldás egészen egyszerű lehet, de kezdte azt hinni, hogy sosem fogja
megtalálni.
Aztán megint Nathan monitorjára pillantott. Az Ezermester egy saját
játékára emlékeztette, amit tavaly írt, a játékosoknak kutyasétáltató
szolgáltatást kellett működtetniük, és azt kellett kikalkulálniuk, milyen
díjat számolhatnak fel, hogy a kutyák is eleget sétáljanak, és az üzlet is
nyereséges maradjon. A grafika közel sem volt annyira kidolgozott, mint
Nathané, de a játék logikája valószínűleg hasonló volt.
Önkéntelenül közelebb hajolt. Nézte, ahogy egy kis zöld sapkás
férfialak lép a pulthoz egy vödör festékkel, aztán az apró vödröt lóbálva
elsétál, pontjainak száma egyáltalán nem csökkent.
Amikor Nathanre nézett, rájött, hogy Nathan nem a saját monitorját
nézi, hanem a Klikkét.
- Van egy őrült ötletem - szólalt meg Allie.

- Fogadni mernék, hogy nem olyan őrült ötlet, mint az enyém.

Egymásra néztek.
- Tavaly írtam egy kutyasétáltató-játékot.
 - Nyáron megoldottam egy sor kölcsönösen összefüggő kódproblémát
az Ezermesterben.
Allie vállat vont.
- Úgy értem... szóval... Biztosan meg tudnád oldani egyedül is, de...

Nathan a szavába vágott:

- Pontosan. Előbb-utóbb megoldanád, de...

- Persze. Csak már eluntam nézegetni - mondta Allie.

- Ugyanez a helyzet - szólt Nathan. - Miss Slade is folyton azt

mondogatja, hogy ellenőrizzük egymás forráskódjait, ugye? Mert „több
szem többet lát", és a friss szem észreveszi a hibát.
- Pontosan.
Ezután egy szót sem szóltak. Csak felálltak, és helyet cseréltek.
- Honnan tudjam, hogy nem fogod szabotálni a játékomat? - tette fel a
kérdést Nathan.
Allie önelégült mosollyal nézett rá.
- Onnan, hogy a szombati versenyen egyetlen célom van: fair play,

tisztességes módon legyőzni téged.

Kihúzta Nathan fejhallgatóját, átadta neki, aztán hátizsákjába nyúlt és
elővette a sajátját. Örült, hogy nem felejtette otthon.
 tizenkilnec
Hét óra is elmúlt, de Allie és Nathan még mindig dolgozott. Egészen
addig, amíg miss Slade végül beavatkozott.
- Oké, elég az izgalmakból mára. Kapcsoljátok le a gépeket!

Kijelentkeztek és követték miss Slade-et a főbejárathoz.

Allie rögtön észrevette az anyukája kocsiját. Mögötte egy másik autó
parkolt, Allie feltételezte, hogy az Nathanért jött.
- Később beszélünk? - kérdezte Nathan.

- Vacsora után fent leszek a neten. Rengeteg házim van, de amint

végzek, újra belenézek a forráskódodba.
Nathan felemelte ökölbe szorított kezét, Allie ugyanazzal a mozdulattal
ért hozzá.
Allie beült a kocsiba, becsatolta magát, Bo dugta előre a fejét a hátsó
ülésről és gazdája arcát kezdte nyalogatni.
- Szia, szia! - Puszit nyomott a kutya fejére, megsimogatta a füleit. -
Nagyon hiányoztál! Amint vége a versenynek, minden a régi lesz megint.
Oké? Megígérem. Öt kilométeres futások. Összebújós tévézések. Es
jutalomfalatok. Sok-sok jutalomfalat.
Bo megint megnyalta az arcát, mintha így akarná kifejezni egyetértését
a felvázolt tervvel.
- Milyen volt a napod? - kérdezte az anyukája.
Allie arra gondolt, milyen volt Emma az ebédnél - kipirosodott a
szeme környéke, felpüffedt az arca - és úgy érezte, mintha valaki teljes
erőből mellbe rúgta volna.
- Jó volt - hazudta. - És a tiéd?
Igyekezett a lehető leggyorsabban témát váltani.
Vacsora alatt is ezt a stratégiát választotta, a szüleire figyelt, hogy ne
kelljen a barátaival folytatott vitáról, a hamis profilokról és a még mindig
javítatlan hibáról beszélnie. Amint a vacsorának vége volt leöblítette a
tányérokat, berakta a szennyes edényt a mosogatógépbe, és rohant vissza
a hálószobájába.
Megírta a matekháziját, elolvasott egy fejezetet az Amerikai polgárháború
történetéből a társadalomismeret-órára, és válaszolt egy tudományos kvíz
kérdéseire. Közben többször is ránézett a fotósorra, de minden csendes
volt. Időnként eszébe jutott Emma arca, és ilyenkor elszorult a gyomra.
Két óra múlva mindennel készen volt, és az Ezermester forráskódjával
foglalkozhatott. Elővette spirálfüzetét, odalapozott, ahová Nathan
bejelentkezési utasításait írta.
Amint bejutott a forráskódba, legörgetett ahhoz a részhez, ami az üzlet
működését szabályozta és elemezni kezdte a parancssorokat.
Minden úgy tűnt, mintha a legnagyobb rendben lenne. A festékről
szóló sorok ugyanolyanok voltak, mint a többi árucikkre vonatkozó
parancssor.
Bo a lábánál feküdt összegömbölyödve, és nem is moccant a
következő két órában, ahogy Allie a kódot bűvölte és végigfuttatta a
hibaszűrő programján. Rétegről rétegre nézte át, úgy hámozta le, mint a
hagymát, minden műveletet ellenőrizve.
Szemhéja már elnehezült, de képtelen volt abbahagyni a munkát. Még
nem. Muszáj volt valami figyelemelterelést találnia, ezért elővette a
telefonját, megnyitotta a chatablakot és üzenetet írt Courtney-nak.

Allie
jó nap / rossz nap?

Courtney
jó kéőig fennmaradtál
 érdekes nap volt
☺akkor kezd te

Allie gondolatban felidézte, mi minden történt aznap. Nem igazán

tudta, hogyan szűkítse le a történteket három jó és három rossz elemre.

Allie
829 felhasználó
sztorik, amiket felhasználhatok a
G4G-prezentációra
nemezis és én…szóval segítünk egymásnak

Courtney
új lánnyal ebédeltem
új egyéni úcs futásban
5+ óra Call of Duty játék

Emma nagyon dühös rám és megérdemlem

Maddia arra kért, hogy nyúljak
bele a barátságfőtáblába

Allie gondolkodott a harmadik tételen. El akart mondani mindent, ami

a Klikk-kel kapcsolatos, de nem igazán tudta, hol kezdje. És késő volt
már. Ezért a lehető legegyszerűbb kifejezést választotta:

Allie
Van egy hiba a Klikkben (de már javítom)

Néhány másodperc múlva pittyegett a telefonja:

Courtney
még mindig te hiányzol a legjobban
 hiányzik a focizás a pázsiton
hiányzik a koleszszobánk

Allie
♥

Courtney
♥
jó éjt

Allie
jó éjt

Allie újra a monitorra nézett. A végtelen kódsorok és adatbázistáblázat-

adatok összefolytak a szeme előtt.
Lenézett. Bo mozdulatlanul feküdt.
- Kérsz egy jutalomfalatot? - kérdezte, mire Bo felállt és a farkát
csóválta. - Gyere! Most nagy szükségem van egy bögre forró csokira.
Csendes volt a ház, lábujjhegyen ment le a lépcsőn a konyhába. Míg
várta, hogy felforrjon a víz, három kutyakekszet adott Bo szájába, aztán
újra a cserépedénybe nyúlt és egy maroknyit a pizsamapólója zsebébe
rejtett. Amikor elkészült a forró csokija, felemelte a bögrét a pultról és
visszament az emeletre. Bo szorosan a nyomában lépkedett.
Visszaült az asztalához, Bo megint a lábához feküdt. A forró csokit
kortyolva nézte és nézte Nathan játékának forráskódját az elejétől.
A következő egy órát azzal töltötte, hogy mindent alaposan átnézett
megint, sorról sorra. Még tett néhány változtatást, ám mivel nem sikerült
megoldást találnia a problémára, elhatározta, hogy lefekszik.
 Éppen ki akart jelentkezni, amikor eszébe jutott még valami.
Addig a bolttal kapcsolatos parancssorokra koncentrált, de akkor
egészen a kód aljáig görgetett le, a karakterek közötti interakciókhoz. És
ott valami szokatlant fedezett fel. Az üzlet felszámolja a festék árát. Nem
az a probléma. A probléma a kódnak egy sokkal későbbi részében van.
Már majdnem hajnali egy óra volt, amikor ráírt Nathanre.

Allie

utasítottad a rendszert hogy számolja

fel mindenkinek a festék árát

Nathan
tessék?

Allie
a kód teljesen rendben van.
a bolt felszámolja a festék árát.
de később visszatérítést ad a festékvásárlóknak

Nathan
az lehetetlen

Allie
nézd meg

Aliié kijelölte a problémás kódsort, bemásolta a szövegbe, és

megnyomta a KÜLD billentyűt.
Nathan nem válaszolt rögtön, de pár perccel később pittyent a telefon.

Nathan
 Allie
dolgozol?

Nathan
Azt hiszem
várj
oké, frissíts
Allie megnyomta a Ctrl+R billentyűket és újraindította Nathan játékát.
Piros pólós alakot választott, a boltra kattintott és nézte, ahogy a kis
karakter átmegy az úton és belép az üzletbe. Duplán kattintott, hogy lássa,
mi történik odabent.
A kis piros pólós alak a pulthoz megy, kezében festékes vödör
himbálózik. Leteszi a festéket a pultra. A következő pillanatban ötszáz
ponttal csökken az egyenlege. Aztán leemeli a pultról az árut, és kisétál.
Allie mosolygott, amikor megcsörrent a telefonja. Rögtön felvette és
remélte, hogy a szülei nem hallották a csengést, nagyon dühösek lennének
rá, ha tudnák, hogy ilyen sokáig fenn maradt.
- Emlékszem, mit csináltam - szólt bele Nathan rögtön. Nem húzta az

időt köszönéssel. - Amikor először dolgoztam a karakter-interakciókon,

nem akartam a tranzakciókkal foglalkozni, ezért olyan kódot írtam, ami
átugorja a bolti számlázást. Azt hittem, nyáron kivettem minden ilyen
ideiglenes kódot, de úgy tűnik, egyet benne hagytam. Fogadni mernék,
hogy ez hónapok óta így ment és eddig nem vettem észre.
- Logikusnak tűnik - jegyezte meg Allie.

- Hogyan találtad meg?

- Tudás, tapasztalat - felelte Allie önelégülten. - Okos vagyok.
Nathan a telefonba nevetett.
 - El kell ismernem.
- Hasonló szerencse az enyémmel?
Nathan mély levegőt vett.
- Haladok. Dolgozom rajta. Igazad van... Tényleg nagyon bonyolult és

minden mindennel összefügg. De azt hiszem, van egy ötletem...

Allie hangosan ásított.
- Mi az?

- Hadd játsszak még vele egy kicsit! Holnap elmondom.

- Oké - felelte Allie. - De most le kell feküdnöm, különben leesek a

székről.
Allie hallotta, hogy Nathan a háttérben gépel. Aztán a gépelés hangja
megszakadt.
- Allie - szólt Nathan.
- Ahaaaaam.

A vonal másik végén csend. Aztán:

- Én... én csak... hát... szóval köszönöm.

Allie mosolygott magában.

- Örülök, hogy segíthettem. Megtennéd, hogy viszonzod a szívességet?
Mondhatni, te vagy az egyetlen reményem ebben az ügyben.
- Hűha! Remélem, ez nem nyomásgyakorlás akar lenni - mondta és
Allie érezte, hogy a Nathan mosolyog a telefonba.
- Jó éjt!

- Jóéjt!
Letette a telefont az asztalára, pizsamába öltözött, a fürdőszobába
ment arcot és fogat mosni. Amikor visszaért, üzenet várta.

Nathan
Neveztek már téged
Allie-gátornak?
 Elfintorodva nézte a kijelzőt.

Allie
Nem

Nathan
Hmm…Hát jó

Allie
Miért?

Nathan
Semmi, semmi

Nem is tudta, mit mondjon erre. Gépelni kezdett:

Allie
Elég fura vagy

Nathan
Tudom

Mosolyogva bújt ágyba. Bo felugrott a takaróra, mellé telepedett, Allie

a kutya hátára simította a kezét, feje a párnára süppedt. Szemhéja
elnehezült, egész teste felkészült az alvásra, tudata azonban nagyon is éber
maradt. Annyira el volt foglalva egész nap, hogy nem is gondolt Emmára,
de most, a sötét, csendes szobában fekve képtelen volt nem gondolni a
hangjára.
Telefonjáért nyúlt.

Allie
Hiányzol, Em
 El kellett volna mondanom neked
Sajnálom, hogy nem tettem

Nem várt választ, de a kijelzőn felbukkant az üzenetbuborék, és látta,

hogy Emma választ ír. Biztosan ő is nehezen alszik el.

Emma
a könyvtárban ebédszünetben?

Allie megkönnyebbült sóhajjal válaszolt:

Allie
Ok. Ott leszek.
csütörtök
 húsz
Jó nap lesz - gondolta Allie az iskolabuszra várva.
Nathannek van valami ötlete, hogyan lehetne megjavítani a Klikk
hibáját. Három sikersztorit építhet be a prezentációjába: Blake ésJackson,
Kira és Sean, Ben és Brody történetét.
És mire véget ér az ebédidő, Emma megbocsát neki, és minden úgy
lesz, mint régen.
Ám az első óra és az ebédidő kezdete között a dolgok rosszról sokkal
rosszabbra fordultak.
Természettudomány-órán Bianca Singh azzal ment oda hozzá, hogy
biztosan hibás a barátságfőtábla, mert Alyssa Moran mintha bent ragadt
volna a #2 helyen, pedig ők ketten utálják egymást. A második és a
harmadik óra között összefutott Lea Chóval. Lea félrevonta és azt
mondta, hogy tennie kell valamit egy bizonyos hatodikossal, aki azt hiszi,
hogy a való életben is barátok, és folyamatosan idegesítő üzeneteket
küldözget neki.
Matekórán véletlenül meghallotta, ahogy Jesse Grant azzal henceg,
mennyi hamis profilt hozott létre.
A harmadik óra utáni lyukasórában bement a mosdóba és meghallotta,
ahogy két lány veszekszik egy Klikk-kép miatt. Az egyik sikított, a másik
sírt, így Allie egy vécéfülkébe rejtőzött, míg ki nem mentek.
Tesiórán pedig Jane Templeton azt mondta, hogy éppen az irodában
dolgozott, amikor bement néhány tanár és panaszt tett Mr. Mohrnál egy
új játékról, ami az iskolában terjed.
- Azt mondták, hogy ez a játék zavarja az óráikat. Nem említettek téged
név szerint, és a Klikket sem - mondta Jane. - De valaki előbb-utóbb
úgyis beköp.
 Allie tudta, hogy szembe kell néznie a tényekkel: ez így nem mehet
tovább. Sokan korábban jönnek be az iskolába, lopva előveszik a
telefonjaikat az órák alatt, és iskola után is találkoznak klikkelni. A
fotósort lehetetlen volt ellenőrzés alatt tartani. Kedden még képes volt
kontroll alatt tartani a helyzetet, de most, hogy ilyen sok felhasználó van,
az esélyek megváltoztak.
Átöltözött tornaruhába, aztán bedugta a fejét a szekrényébe, hogy
üzenetet írjon Nathannek.

Allie
Kifutok az időből
Szűkségern van arra az ötletre. GYORSAN!

Amikor megszólalt az ebédidő kezdetét jelző csengő, Allie egyenesen a

könyvtárba ment. Emma nem mondta neki, hova menjen, de nem is
kellett mondania. Ismerte Emma kedvenc helyét.
Elsétált a kölcsönzőpult és a számítógép-terminálok mellett, fel a
lépcsőn, hátra, az útikönyvek melletti napfényes sarokba. Rögtön meglátta
Emmát, ott hevert az egyik színes babzsákon, fejét az ablaküvegnek
támasztotta, arca nem látszott a vastag könyvtől, amibe nagyon
belemerült.
- Szia! - súgta Allie.
- Szia! - felelte Emma, de nem nézett fel.
- Mit olvasol?

Emma úgy fordította a könyvet, hogy Allie lássa a borítót.

- Nem olvastad még?
- De. Kétszer - felelte Emma, azzal mellkasához húzta a térdét és a

lapokkal játszott, finoman Allie felé pörgette az oldalakat, aztán hagyta

lehullani. Még mindig nem nézett Allie szemébe.
 - Miért vagy itt? Miért nem az asztalunknál találkozunk? - kérdezte
Allie.
Emma lassan ingatta a fejét.
- Sokan cikiznek, cuppanó hangokat hallatnak, ha meglátnak. A

folyosón. Az osztályban. Tudom, hogy előbb-utóbb abbahagyják, de amíg

ez nem következik be...
- Ó, a francba - fejezte ki bosszúságát Allie halkan.

- Amúgy sincs senki az asztalunknál. Zoe minden ebédidőben a te

játékoddal játszik... esküszöm, teljesen rákattant. Maddie pedig ma
Chrisszel ebédel.
- Chris Kemmermannal? - kérdezte Allie.
Emma talált egy kihúzódott szálat a pulóverén. Ujjára tekerte.
- Igen. Tegnap éjjel csoportchateltünk, és Zoe azt mondta, fogadni
merne, hogy nem meri megkérni Christ, hogy találkozzanak ebédnél. Zoe
vesztett. És Chris igent mondott.
- Ti chateltetek tegnap éjjel? Nélkülem?

- Tudtuk, hogy a hiba kijavításán dolgozol. Nem akartunk zavarni.

Allie szíve elszorult a szomorúságtól. A Klikk azért jött létre, hogy
összehozza a barátokat, nem azért, hogy eltávolítsa őket egymástól.
- És még nincs kijavítva, ugye? - kérdezte Emma, témát váltva.
Allie előhúzott egy hatalmas vörös babzsákfotelt és letette Emma
mellé. Arcát a szemközti ablakhoz támasztotta. Odakint ragyogón sütött a
nap, melegítette a bőrét az üveg.
- Dolgozom rajta, de... nincs. Még nincs.
Emma mocorgott a babzsák fotelben.
- Tegnap éjjel minden fotómat töröltem. Maddie is. Csak kíváncsi
vagyok... Te és Zoe mikor töröltétek a képeiteket?
Allie visszagondolt az előző napi buszos beszélgetésre.
 - Kedden éjjel, a fociedzés után - ismerte el.
- Azért, mert tudtad, hogy nem vagy képes kijavítani a hibát - jegyezte
meg Emma inkább kijelentésként, mint kérdésként. Allie a babzsák
fotelbe süppedt és nagyon szomorú volt. - Mi van akkor, ha valami tényleg
nagyon személyes dolog kerül ki? Szóval az egy dolog, hogy titokban
odavagyok Andrew-ért, de mi van akkor, ha olyan kép kerül ki, olyan
képet osztanak meg, ami súlyosan kínos vagy valakire nézve sértő vagy
tönkreteszi valaki életét?
- Talán csak az esetek egy százalékában vesz képeket a személyes

galériából. Figyelem ezeket a fotósorban és törlöm azokat, amiket nem a

nyilvánosságnak szántak, még mielőtt kikerülnének. Nem sikerült
mindegyiket elkapnom, de a többségüket igen.
Emma az ölébe ejtette a könyvet, és Allie szemébe nézett.
- Miért nem állítod le? Több mint nyolcszáz felhasználód van. Az

nagyon sok, jó adat szombatra. Állítsd le, koncentrálj arra, hogy új

történeteket gyűjts, és a jövő héten javítsd ki a kódot.
Tudta, hogy Emmának igaza van. De képtelen volt elképzelni, hogy
megtegye. Valami fontosat alkotott. Nem volt kész arra, hogy csak úgy
lemondjon róla. Mindenki szereti a Klikket, ezt meg is mondták neki. A
buszon. Egész héten meg-megállították a folyosókon. Órákon áthajoltak
hozzá a szomszéd asztaloktól, és megmutatták neki barátságfőtábla
állapotukat és váratlan kapcsolatokról számoltak be. Persze néhányan
panaszkodni is kezdtek, de a problémák többsége el fog tűnni, ha a hiba
is eltűnik. Tudta, hogy ki tudja javítani, csak még egy kis időre van
szüksége.
- Nem tehetem... - felelte Allie.
- Nem teheted, vagy nem akarod megtenni?
Allie mély levegőt vett.
 - Nem fogom. Egyelőre nem.
- Hát, jó - felelte Emma, azzal farmernadrágja hátsó zsebéből elővette a
telefonját. Megérintette a Klikk-ikont, megjelent a kék háttér, a főoldali
grafika. Allie azt hitte, Emma meg akarja nyitni, de nem emelte fel az
ujját.
Minden ikon villogni kezdett, a bal felső sarokban egy kis X ikon jelent
meg.
Emma rákattintott erre az X-re, mire üzenet jelent meg.
- „Az app törlésével minden adat törlődik. Biztosan törölni akarod?" -

olvasta fel Emma a szöveget. - Igen vagy mégsem.

- Kérlek, ne! - súgta Allie.
Emma ujja újra a kijelzőhöz ért, az IGEN ikont érintette meg.
Es ezzel a Klikk jeltűnt a telefonjáról.
Emma egyenesen Allie szemébe nézett.
- Te vagy az egyik legjobb barátnőm. Mindig az egyik legjobb barátnőm
leszel. Elfogadom a bocsánatkérésedet. Tényleg elfogadom. De ha nem
tudod kijavítani a hibát, szerintem le kéne állítanod ezt az appot. -
Visszadugta a telefonját a zsebébe, és újra a könyvet kezdte olvasni. -
Addig nem beszélek veled, amíg ez meg nem történik.
 huszonegy
Allie egyenesen a gépterembe ment, leült a helyére, Nathan mellé.
- Hát itt vagy. Már éppen rád akartam írni. Jó hírem van.
Allie megkönnyebbülten sóhajtott.
- Hát, most nagy szükségem van jó hírekre.
Nathan lenyomott pár billentyűt, a monitoron Allie játékának
forráskódja jelent meg.
- Megnéztem a szélsőséges paraméterek közötti lehetséges működési

változatokat, a B terveket, amik megmondják az appnak, mit tegyen, ha a

kód nem azt hajtja végre, amit végre kéne hajtania... és nézd! - mutatott a
monitorra. - Amikor a program be akar jutni az Instagram-profodba, és
valami okból nem találja, ami elég gyakran megtörténik, ha a szerver
nagyon leterhelt, vagy egy felhasználónak nincsen Instagram-profilja vagy
ilyesmi... akkor a személyes galériából választ.
Allie nézte, csak nézte a kódsort. Igaza volt.
- Könnyen kijavíthatónak tűnik, de egyetértek azzal, amit korábban

mondtál, hogy nincs elég idő mindent feltárni, mivel minden mindennel
összefügg. Ha ezt megváltoztatod, akkor valahol máshol keletkezhet hiba.
Szóval az én ötletem az, hogy ne javítsd ki.
- Tessék?
- Csak a G4G után javítsd ki! Egyelőre van a problémának egy
gyorsabb megoldása is - mondta, azzal legörgetett a képernyő aljára. -
Tüntesd el a Klikk-kép-mappát!
- Tessék? - Allie feszülten mocorgott a székén. - Azt nem tehetem.

Mindenki odavan a Klikk-képért!

- Tudom, tudom, de ezt nézd... - Nathan megint a monitorra pillantott.
- Ha egyszerűen törlöd ezeket a sorokat és átírod ezt, akkor az app
egyáltalán nem nyúl galériához. Csak az Instagramról vesz képeket. Nem
tárol semmit a galériákban, és nem is küld onnan semmit, így megszűnik a
képkeveredés kockázata.
Azzal visszagörgetett a kód elejére, és Allie újra a kódsorokat olvasta.
Nagyon ellenére volt a gondolat, hogy elveszítse az app képmappáját, de
Nathan jó érvet hozott fel.
- Változtatnom kéne azon is, hogy mit jelez az app az után, hogy két

ember összeklikkel.
- Igen. Nincs több woo-hoo - felelte Nathan mosolyogva.

Allie nem viszonozta a mosolyt. Tovább gondolkodott és hangosan

sorolta a lépéseket.
- Ha eltávolítom ezt a sort, a felhasználók látni fogják a

barátságfőtáblát, de a kamera nem fog bekapcsolni. Akkor teljesen

megszakíthatom a galériához való hozzáférést.
- Pontosan. Akkor csak az Instagrammal dolgozik, vagyis azokkal a
képekkel, amiket a felhasználók eleve nyilvánosságra akartak hozni. A
Klikk-kép-funkciót visszaállíthatod, amikor rendesen kijavítottad a hibát.
Húzd el egy-két hétig. És mondd azt, hogy prémiumszolgáltatás vagy
ilyesmi.
Allie felsóhajtott, amikor arra gondolt, mennyi munka áll előtte.
Nagyon nem tetszett neki az ötlet, hogy leegyszerűsítse az appot. Úgy
szerette a Klikket, ahogy volt. Nem akarta elveszíteni a Klikk-képeket,
sem a woo-hoo hangot. Az volt a kedvence. És minden sztori, amit a
versenyen idézni akart, ezeken a fotókon alapult.
De el kellett ismernie: Nathannek igaza van. A Klikk-képek mappa
ideiglenes törlése sokkal jobb megoldás. Visszagondolt arra, amit Emma
mondott a könyvtárban. Nem akarta, hogy bárki sérüljön, sértődjön. És
azt akarta, hogy a barátnője újra szóba álljon vele. Muszáj tennie valamit.
 - Tegnap éjjel több tesztet is lefuttattam. Mindig működött. Nézd... -
mondta Nathan, azzal átadott Allie-nek egy papírt, amire a kód egyes
részletei voltak nyomtatva, bizonyos sorok színessel kiemelve. - Ezek
azok a sorok, amiket törölnöd kell. A zöld soron egy kicsit csavarni kell,
hogy minden rendesen összeálljon.
Szép írása volt, egyenletes betűkkel, olvashatóan jegyzetelte ki, hogy
milyen konkrét változtatásokat kell megtenni.
Allie felnézett az órára. Tíz perc múlva vége az ebédidőnek, de legalább
tudja, mit kell tennie, ha az utolsó óráról is kicsengetnek. Van egy egész
óra szabadideje kicsengetés és a fociedzés kezdete között, az biztosan elég
lesz. Nathan eléggé megkönnyítette a dolgát. Kijavíthatja, tesztelheti és
frissítheti a rendszert, mielőtt az anyukája érte megy. A nap végére nem
kell aggódnia, hogy a Klikk személyes fotókat küld ki.
Az ebédszünet hátralévő részében gondolkodott, stratégiát dolgozott
ki, hogyan érvényesítse a változásokat, amikor Nathan megszólalt.
- Hmmm... Allie. Valami történik - mondta, azzal közelebb húzta a

székét a monitorhoz, és maga felé mutatott. - Ezt meg kell nézned!

- Micsodát?
- Nem tudom biztosan, hogy mi ez - mutatott a monitor jobb felső

sarkában látható felhasználószámra. - Egész ebédidő alatt nagyon nagy

volt az aktvitás. Nyolcszázhatvankét felhasználó volt, amikor leültem, az
alig változott.
- És?
- Elkezdettkilőni. Nézd!
A felhasználószám megint emelkedőben volt, mégpedig elég gyorsan.
876.
881.
883.
 890.
- Miért van hirtelen ennyi új felhasználó, amikor mindjárt
becsöngetnek? - Nathan ujjai gyors ütemben mozogtak a billentyűzeten. -
Csoportosítsuk a „legutóbbi frissítések" alapján, hogy ránézzünk a
legújabb felhasználókra! Talán ez segít.
Allie közelebb hajolt a monitorhoz, hogy jobban lásson, Nathan
székének kartámaszára könyökölt. Megnézte az első húsz nevet, próbálta
kitalálni, mi a közös bennük, de nem talált összefüggést.
- Egyiküket sem ismerem. Neked ismerős valaki közülük? - kérdezte.

Nathan tagadón ingatta fejét.

- Ez nagyon furcsa - jegyezte meg Allie. - Ilyen hirtelen emelkedést nem
láttam kedd óta, amikor kezdett elterjedni az app. Miért csadakoznának
ilyen sokan ilyen hirtelen, a semmiből?!
Nézték, hogy a számok tovább emelkednek: 903.
912.
918.
925.
- Ez lehetetlen. A Mercernek csak kilencszáztizennégy diákja van.
Nathan szája tátva maradt a csodálkozástól, de nem volt esélye
megszólalni. Allie megelőzte.
- Egy pillanat. Őt ismerem - mondta a képernyőre mutatva. - Ő a
focicsapatomban játszott. A Steinbeckbe jár.
A Steinbeck kétvárosnyi távolságban van.
Ekkor megszólalt a csengő.
927.
935.
943.
- A Steinbeckben terjed.
 Allie tudta, hogy ezt nem kéne jó hírnek tekintenie, de önkéntelenül
kicsit izgatott lett. Feszült mosollyal nézett Nathanre.
- Igen - felelte Nathan, fejét ingatva, viszonozva a mo solyt. - És tíz
dolcsit tennék rá, hogy most kezdődött az ebéd szünetük.
 huszonkettő
Iskola után Allie egyenesen a gépterembe ment, egy órán át dolgoztak
Nathannel. Figyelmesen görgetett le a forráskódban, minden jelzett sornál
megállt, kijelölte és megnyomta a TÖRLÉS billentyűt, ezzel gondosan
elvágta a galéria és az app többi funkciója közötti átjárást. Valahányszor
ezt tette, úgy érezte, megszakad a szíve, de folytatta a munkát, amíg el
nem érte a legutolsó sort.
Lepillantott a papírra, amit Nathan adott neki ebédidőben, ellenőrizte,
hogy pontosan követte-e a leírt változtatásokat.
Minden rendben volt.
A barátságfőtábla így semmilyen összeköttetésben nem állt a fotókkal.
Nem volt több Klikk-kép. Nem volt több woo-hoo. Allie arra gondolt,
mennyi idő telik el, amíg a felhasználók észreveszik.
Mély levegőt vett, és lélegzet-visszafojtva figyelte, ahogy lefut az utolsó
teszt.
- Átment - jelentette be Nathannek. Nem tudta mosoly nélkül megállni.

Bármennyire nem szerette, hogy funkciót veszít, most csak

megkönnyebbülést érezhetett.
Megszólalt a telefonja, Allie összerezzent.

Anyu
A körforgalomban vagyok.

- Ráküldöd most a frissítést? - kérdezte Nathan.

- Nem tudom. Megjött anya. Fociedzésre kell mennem! - felelte Allie a

monitort bámulva. - Elküldöm, ha hazaérek. Úgy előbb még egy tesztet

lefuttathatok.
 Nathan a fejét ingatta.
- Küldd rá a frissítést, gyáva nyúl...
Allie kijelentkezett a gépből, és lekapcsolta.
- Ráküldöm. Hamarosan.

Nathan egy nagy marék mikrós pattogatott kukoricát tömött a szájába.

- Halogató vagy - jegyezte meg teli szájjal.

Allie a hátizsákjáért nyúlt.

- Lehetséges.
Fociedzés és vacsora után Allie rögtön felszaladt a szobájába. Leült az
íróasztalához, lábát Bo bundáján nyugtatva előbb megírta a matekháziját,
aztán online szókincsfelmérő tesztet töltött ki, és végül elolvasott egy
fejezetet az Amerikai polgárháború történetéből a társadalomismeret-órára.
Kilenc óra lett, de még mindig nem küldte el a frissítést.
- Hát, éppen ideje - mondta magának.
Bejelentkezett a CodeGirls-szerverre és belépett a saját forráskódjához.
Duplán kattintott a munkára, amit korábban a gépteremben mentett, és
elővette Nathan papírját a hátizsákjából, hogy ellenőrizze, nem hagyott ki
semmit. Még mindig minden tökéletes volt.
Pittyegett a telefonja. Kézbe vette, elolvasta az üzenetet:

Nathan

Ne. Halogasd. Tovább.

Allie halkan felnevetett. Nathannek igaza volt. Megtett mindent, amit
tehetett. Nem volt más tennivaló, mint frissíteni, kiküldeni az új verziót a
felhasználóknak.

Allie
Tudom!!!
 OK
Most csinálom.
Parancssort gépelt a telepített alapprogram forráskódjába:
SECURITY UPDATE: REQUIRED INSTALL
Az ujja már az egéren volt, a kurzor a KÜLD ikon felett állt, kész volt
rákattintani.

Nathan
Háromra

Allie mély levegőt vett, lassan fújta ki.

Allie
1

Nathan
2

Allie
3

Allie rákattintott a küldésre.

Néhány másodperc múlva frissítési üzenet jelent meg a telefonján.
Telepítette a frissítést, és rögtön belépett a profiljába. Minden jónak tűnt.
A végső teszt reggel lesz, amikor a felhasználók egymás közelébe érnek,
és a fotósor elkezd betölteni, de eddig úgy fest, minden rendben van.
Legszívesebben tovább bámulta volna a képernyőt, de már égett a
szeme és alig tudta megállni, hogy ne hunyja le. Az ágyra dobta a
telefonját és pizsamára vetkőzött. Éppen fogat mosni készült, amikor
pittyent a telefonja.

Nathan
Mégcsináltad

Allie
nem, TE csináltad meg
Nathan
Mi csináltuk meg és most egy-egy
Sok szerencsét szombaton

Allie
Neked is

Nathan
Jó éjt

Allie elmosolyodott, amikor meglátta az alligátor emoji-t. Tíz perccel

később is mosolygott, amikor ágyba bújt, megnyitotta a Klikket és
belépett a CodeGirls-csoport felületére. Bár ahhoz már túl késő volt,
hogy „jó nap / rossz nap"-ot játsszon Courtney-val, el kellett mondania
neki a jó részt.

Allie
1200 + felhasználó
hiba kijavítva
még több sikertörténet van

Az éjjeli szekrényre tette a telefonját és hagyta, hogy a szeme

lecsukódjon. Álomba merülés közben az addig gyűjtött jó történetekre
gondolt.
Blake és Jackson. Kira és Sean. Ben és Brody. Ráadásul Zoe és Ajay
minden éjjel chateltek egymással, Maddie és Chris aznap együtt ebédelt.
Ekkor rájött, hogy van egy hatodik sikertörténet is. A fotóra gondolt,
amit ő és Nathan készített a gépteremben, amikor összeklikkeltek, és
elmosolyodott. Új barátságuk lehet a legkedvesebb sikertörténete.
péntek
 huszonhárom
Allie a sarkon várt a buszra, kimerült volt, ugyanakkor vadul
lüktetett ereiben az adrenalin.
Alig várta, hogy az iskolába érjenek. Megpróbál a lehető legtöbb
iskolatársával összeklikkelni becsengetés előtt, és ebédszünetben végre
ráveszi Zoét, hogy járkáljanak együtt és végre játsszanak a játékával. De
legfőképpen alig várta, hogy elmondja Emmának: sikerült megjavítania a
játékot. Talán így újra letöltené. Vagy talán soha nem tölti le, de azzal sem
lenne semmi gond. Csak azt akarta, hogy Emma ne nehezteljen rá többé,
hogy jóvátegye a hibáját.
Megérkezett a busz, kinyílt az ajtó, Allie széles mosollyal szállt fel. Ám
amint a lépcsőre tette a lábát, és meghallotta Marcus hangját, mosolya
lehervadt.
- Mi történt, Hármas? - kérdezte Marcus.
- Ezt hogy érted? - kérdezett vissza. Marcus a homlokát ráncolta, de
mielőtt bármit mondhatott volna, Allie megválaszolta saját kérdését. - Ó,
a Klikk-képek? Le kellett vennem őket, de ne aggódj, csak ideiglenesen.
De ahogy a helyére ment, rájött, hogy nem csak Marcus néz rá furcsán.
Mindenki őt bámulta és nem tűntek boldognak.
- Hol a barátságfőtáblám? - kiáltott valaki az utolsó sorból.
- Igen, az enyém is üres - szólalt meg egy másik lány.

- Mindenkié üres! - tette hozzá egy fiú. - Hova tűntek?

Miről beszélnek? - gondolta Allie, ahogy lehuppant Zoe mellé.
- Oké, mi történik?

- Nem nyitottad ma meg a Klikket?

- Dehogynem - vágta rá Allie. Minden reggel, amint felébredt, az volt az
első dolga. Ekkor azonban elgondolkodott.
Nagyon kíváncsi volt a fotósorra, ezért amikor megszólalt az
ébresztőóra, kiugrott az ágyból, bekapcsolta a számítógépét és egyenesen
a CodeGirls-szerverre kapcsolódott. Annyira örült, hogy működik, hogy
az anyukájának háromszor kellett felszólnia, hogy végre menjen le
reggelizni, és aztán egyenesen a sarokra, az iskolabusz megállójába rohant,
nehogy lekésse.
- Illetve... nem. Azt hiszem, nem.
Elővette a telefonját, és rákattintott az ikonra.

- Eltűnt - állapította meg döbbenten a kijelzőre nézve. - Mindenki

rangsorolása eltűnt. Mi történt?
- Egészen biztos vagyok abban, hogy a buszon mindenki pontosan erre
kíváncsi - mondta Zoe, azzal Allie felé fordította a telefonját. Ugyanolyan
volt, mint az övé: tíz kérdőjel tíz üres fotókörben.
Allie ujjai őrült sebességgel jártak a kijelző üvegfelületén, egyik ablakot
a másik után nyitotta meg, lázasan keresett valamit, bármit, ami segíthet
megérteni, mi történt.
- Ma reggel egy bipp sem hallatszott - közölte Zoe.
Amint a busz megállt, Allie kilépett az üléssorok közötti folyosóra, és
lerohant a lépcsőn. De nem a szekrényéhez igyekezett. És nem is az első
órára, matekra.
A számítógépterem felé vette az irányt, de ahogy befordult a folyosó
sarkán és megpillantotta a terem ajtaját, meglátta, hogy milyen sokan
állnak előtte. Képtelen volt válaszolni a kérdéseikre. És képtelen volt
találkozni miss Slade-del. Úgy érezte, menten sírva fakad, ezért gyorsan
irányt változtatott. És hirtelen a könyvtár ajtaja előtt találta magát.
Felszaladt a lépcsőn Emma kedvenc helyére, az ablakos sarokba, és
leroskadt az egyik babzsák fotelbe. Arcát kezébe temetve ült, csak ült,
hagyta, hogy a békés csend a bőrébe ivódjon.
Megszólalt a csengő, de ő nem mozdult.
Megcsörrent a telefonja, de az sem érdekelte.
Sokáig ült ott, végiggondolta az előző esti eseményeket, felidézett
minden változást, amit jóváhagyott, minden tesztet, amit lefuttatott.
Pontosan azt tette, amit Nathan mondott neki.
Nathan.
Ő volt?
Nem.
Az nem lehet.
Elővette a telefonját, éppen üzenetet akart írni Nathannek, amikor
megreccsent a hangosbemondó és női hang töltötte be a könyvtár
csendjét.
- Allie Navarro, menjen az igazgatói irodába! Allie Navarro.
 huszonnégy
Amikor Allie kilépett az üres folyosóra, rájött, hogy egész héten rohant
az iskolában - futott a gépterembe, sprintelt a szekrényéhez, loholt a
menzasorba - de most már egyáltalán nem sietett. Lassan lépkedett, hogy
a lehető legjobban húzza az időt, amíg az igazgatói irodába ér.
A tanárokra gondolt, akiket Jane említett és elképzelte, hogy ott
sorakoznak Mr. Mohr ajtaja előtt és egymás után panaszkodnak a Klikkre.
Izzadságcseppek gyöngyöztek homlokán.
Megkönnyebbült, amikor az igazgatói irodába érve azt látta, hogy senki
nem várakozik.
- Szia! - köszönt a pult mögött álló asszisztensnek. - Allie Navarro
vagyok. Valaki ide hívott.
- Mr. Mohrnak telefonálnia kell - mondta és a pulttal szembeni
kényelmetlen széksorra mutatott. - Ülj le! Szerintem eltart egy ideig.
Közel tizenöt percig ült, igyekezett nem mutatni, hogy mennyire
ideges. Végül Mr. Mohr irodájának ajtaja kinyílt, és az igazgató intett,
hogy menjen be hozzá.
Allie szíve megint erősen dobogni kezdett, még gyorsabban vert, mint
korábban. Még sosem járt Mr. Mohr irodájában. Az igazgató az íróasztala
előtt álló barna bőrfotelre mutatott és azt mondta:
- Ülj le, Allie!
Miközben Allie helyet foglalt, Mr. Mohr megnyitott egy mappát az
asztalán és olvasni kezdte. Hosszú ideig csend volt, Allie azt kívánta,
bárcsak megszólalna Mr. Mohr, bárcsak mondana valamit - bármit -, mert
kezdett eluralkodni rajta a klausztrofóbia! És muszáj volt elfojtani minden
gondolatot, ami csak megfordult volna a fejében. Egy hajtincsét kezdte az
ujján csavargatni, csak hogy kezdjen valamit a kezével, közben igyekezett
észre sem venni, mennyire összesűrűsödött a levegő körülötte abban a kis
szobában.
Végül Mr. Mohr felsóhajtott, és becsukta a dossziét.
- Tizenhat éve vagyok a Mercerben, és meg kell mondanom, ez a
legfurcsább, legérdekesebb első hét, amit valaha tapasztaltam. Tudod,
miért?
Allie jobbra-balra ingatta a fejét.
- A tanárok egész héten panaszkodtak, hogy a diákok órákon a

telefonjaikkal játszanak, ezzel zavarják a tanítást, az ebédszünetekben

pedig már kénytelen voltam telefonokat elkobozni, bár ez eddig nem volt
szokásom. Soha nem volt gond a telefonokkal... időnként egy-egy
szabálysértő akadt...de valami okból a tanítás alatti telefonhasználat
tilalmának megszegése hirtelen nagyon népszerűvé lett.
Allie próbált úgy nézni, mintha fogalma sem lett volna, miről beszél
Mr. Mohr.
- Hallottálegy bizonyos Klikk nevű appról?
Allie bólintott.
- Én csak tegnap késő délután szereztem róla tudomást. Akkor

azonban rögtön körülnéztem az online app store-okban, hogy

letölthessem és megnézhessem, hogyan működik, de sehol sem találtam. -
Felállt, a szoba szemközti oldalához ment, a parkolóra néző ablak
párkányára könyökölt. - Van fogalmad arról, hogy miért nem találtam ezt
az appot sehol, Allie? - kérdezte kezét karba fonva.
Allie gyorsan bólintott.
- Azért nem érhető el app store-okban, mert a Klikket iskolánk egyik
diákja írta. Igaz?
Allie jobb kezét lassan szívtájékára szorította. Azt kívánta, bárcsak
eltűnhetne, ha behunyja a szemét.
- Kérlek,mesélj róla!
- A Klikkről? - kérdezte Allie.
- Igen. Hogyan működik, mi a célja?

Allie mocorgott a fotelben.

- Hát, ez egy olyan app, ami segít az embereknek megtalálni a közös

érdeklődési területeket. Megismeri a felhasználót, aztán összehasonlítja az

adatokat a többi felhasználó adataival, és megmutatja azt a tíz embert,
akivel a legtöbb közös vonásuk van, és akiket meg akarhatnak ismerni.
Mr. Mohr bólintott és halványan mosolygott.
- Hogyan jutott eszedbe ez az ödet?
Allie előre hajolt ültében és mesélt a CodeGirls-táborban töltött
nyaráról, és arról, hogy mennyire félt, feszengett az első napon.
- Úgy gondoltam, jó lenne, ha lenne egy olyan app, ami segít megtörni a

jeget - magyarázta. Aztán beszélt Courtney-ról és arról, hogy tíz hétig

dolgoztak egymás mellett, és késő éjszakáig maradtak a gépteremben,
segítettek egymásnak a munkáikban, és felváltva mentek az automatákhoz
késő éjjeli nassolnivalóért. - Nagyon keményen dolgoztam. Még soha
semmibe nem fektettem ennyi munkát. És amikor a tábor végén
bemutattam a szülőknek az appot, a közönség állva tapsolt. Soha
életemben nem voltam még olyan büszke. És ott volt miss Slade is, és azt
mondta, hogy a mentorom lesz a Games for Good versenyen, és... úgy
jöttem első nap az iskolába, mintha nem is a földön járnék. Alig vártam,
hogy megmutassam az appot a barátaimnak és a
számítástechnikacsoportbeli társaimnak. Nekik is nagyon tetszett.
Allie rájött, hogy kissé összefüggéstelenül hebeg. Egy pillanatra
elhallgatott, mély levegőt vett.
- Nem akartam megosztani. Illetve nem ilyen sok emberrel...
Egyszerűen csak elterjedt. Előbb itt, az iskolában. És kedden a dolgok
kezdtek rosszra fordulni.
Beszélt a fotókkal előfordult hibáról és arról, hogy az utóbbi három
napot a gépteremben és otthon azzal töltötte, hogy rájöjjön, hogyan
javíthatná ki a hibát úgy, hogy ne rontson el mást.
- Tegnap Nathan kitalált egy ideiglenes megoldást, ami lehetővé teszi,

hogy a hétvégén elvigyem az appomat a Games for Good versenyre. De

most... - Allie alig tudta összeszedni magát, hogy folytassa. - Most már
úgysem számít. Amikor kijavítottam a fotóforráshibát, tönkretettem a
barátságfőtáblát, pedig a barátságfőtábla az egész lényege. És most... azt
hiszem... vége.
Nem is érezte, hogy a sírás kerülgeti. Egyszerűen csorogni kezdtek az
arcán a könnyek, egyik nagy csepp a másik után. Mr. Mohr papír
zsebkendőt adott neki az íróasztalán heverő dobozból. Allie kifújta az
orrát és újra hebegni kezdett.
- Most mindenki bosszús, hogy az app nem működik, de nem ez a

lényeg! A játékom nem működik! Ami azt jelenti, hogy nincs semmim, amivel
részt vehetnék a versenyen. Ráadásul a legjobb barátnőm, Emma most
azt hiszi, szörnyű rossz ember vagyok, és a baráti köröm egyszerűen
szétesik, és számomra ismeretlen iskolatársaim veszekednek és ez az én
hibám. Minden az én hibám.
Amikor befejezte a mondandóját az igazgatói szoba megint csendbe
borult. Allie megtörölte az arcát és kifújta az orrát.
Mr. Mohr visszatért az íróasztalához, karba fonta a kezét és ránézett.
- Látom, milyen keményen dolgoztál, milyen sokat jelent ez neked. És

meg kell mondanom, nagyon csodálom az elszántságodat... nemcsak

azért, mert ki akarod javítani a hibát, hanem először is azért, mert
egyáltalán megírtad, létrehoztad ezt a programot. Ez elég nagy
teljesítmény egy tizenkét éves diáktól - jegyezte meg mosolyogva. - Ami
azt illeti, ez bárkitől nagy teljesítmény.
- Köszönöm.
- Mit javasolt miss Slade?

Allie a szőnyeg mintázatát nézte.

- Nem tudja.

Ujabb csend.
- Megfontolnád, hogy elmondd neki?
Allie valósággal rosszul volt. Nem akarta, hogy miss Slade megtudja,
hogy szétesett a program. Sokkal rosszabb, hogy nem szólt a tanárnőnek
rögtön, amikor a probléma előállt. De Allie pontosan tudta, hogy Mr.
Mohr kérdése nem igazi kérdés, hanem kérés. És nincs választása.
- Rendben - felelte Allie vékony, szomorú hangon. - Elmondom neki.
- Mikor van számítástechnika órád?

- Aza hatodik órám.

- Hmmm... - Papírt húzott maga elé, írt valamit rá. - Add ezt át miss

Slade-nek, kérlek! A mai napra felmentelek az óralátogatás alól, hogy vele

dolgozhass a számítógépes laborban és kijavítsátok az appodat.
- Igazán? - kérdezte Allie, és a kezében tartott darab papírt nézte. Aztán

felnézett az igazgatóra. - Miért?

Mr. Mohr mosolygott rá.
- Azzal töltötted a nyaradat, hogy létrehoztál egy nagyon jó játékot,

amivel segítesz másoknak barátokat találni. Aztán amikor megtudtad,

hogy nem működik úgy, ahogy működnie kéne, egy egész hetet töltöttél a
gépteremben, megpróbáltad kijavítani a hibát. Nem kellett volna
megtenned, mégis megtetted. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy
ez számít neked. Azt mutatja, hogy van szorgalmad és kitartásod. Azt
hiszem, jó példát mutatsz a többieknek.
 Allie el sem tudta hinni, amit hallott, és mintha nem talált volna
szavakat, csak bólintott.
- Utasíthatnálak, hogy tedd elérhetedenné az appodat. De annak vajon
milyen üzenete lenne az iskola többi tanulója számára?
Allie legszívesebben megölelte volna, de nem tette. Csak felállt, és azt
mondta:
- Köszönöm.

- Szívesen.
Allie az ajtó felé intett.
- Azt hiszem, jobb, ha most megyek dolgozni - azzal elindult kifelé.

Már a kilincsen volt a keze, amikor Mr. Mohr utána szólt:

- Miss Navarro! - Allie megállt, megfordult, ránézett. - Kérdezhetnék

még valamit?
- Persze?

- Miért nem kapcsoltad le a játékodat, amikor rájöttél, hogy valami

nincs rendben?
Jó kérdés volt. Elkezdte felsorolni az összes okot, amit egész héten
mondogatott magának. Azt, hogy a többiek nagyon élvezték a játékot.
Azt, hogy sok felhasználóra volt szüksége szombatra. Azt, hogy jó
történetek kellettek, hogy bizonyítsa, a Klikk valóban jobbá teszi a világot.
De ahogy ezek a válaszok sorra az eszébe jutottak, azt is tudta, hogy
egyiknek sincs köze a valódi okhoz.
Egyenesen Mr. Mohr szemébe nézett, és kimondta az igazat:
- Mindenki ismert, mindenki tudta, ki vagyok.
 huszonöt
- Allie... Minden rendben? - kérdezte miss Slade, meglepődött, hogy ott
látja tanítványát.
Allie a folyosón gyakorolta, mit fog mondani miss Slade-nek, de ekkor
olyan hevesen kezdett verni a szíve, hogy nem volt biztos abban, hogy
képes lesz úgy előadni, ahogy tervezte.
- Nem... - Mély levegőt vett, próbált lassabban, egyenletesebben

lélegezni. - Nincs minden rendben és fogalmam sincs, mit csináljak.

Átadta Mr. Mohr üzenetét. Miss Slade kihajtogatta a papírt, elolvasta,
és Allie szemébe nézett.
- Szerintem kezdd az elején!
Allie elmondott mindent. A fotóforráshibától a megosztott személyes
képeken és a chatelések képernyőmentésén át a barátnőivel való vitákig.
Elmondta, hogy ezért dolgozott olyan sokáig a gépteremben... elmondta
azt is, hogy nem sikertörténeteket adott a prezentációjához, ahogy
tervezte, hanem a Klikk forráskódjának hibáját próbálta kijavítani.
Elmondta a barátságfőtábla partit és az alsónadrágos fotót és a törölt
képeket és az iskola területén hallott veszekedéseket.
- Nathan úgy gondolta, tudja, hogyan lehet kijavítani a hibát. És amikor
elmondta, hogy az Ezermester egy hibáját akarja kijavítani, úgy
gondoltam, hátha segíthetek neki én is. Ezért helyet cseréltünk, átültünk
egymás gépéhez. Én megtaláltam az ő programjának hibáját, és az alapján
ki is javította, de tegnap éjjel, amikor elvégeztem a változtatásokat, amiket
javasolt, valahogy lekapcsoltam a barátságfőtáblát.
Allie igyekezett nem vádló hangot megütni, de ez valahogy nem
sikerült neki. Visszagondolt az előző nap történtekre. Nathan kiemelt
mindent, amit meg kellett változtatni a programon, de a változtatásokat ő
maga hajtotta végre. És számtalanszor ellenőrizte. Nem tudta elképzelni,
hogy Nathan bármit tenne, amivel szándékosan ártson neki, de mivel a
helyzet az, hogy Nathannak most működő appja van, neki pedig nincs,
nem tudta teljesen kizárni ezt a lehetőséget.
Nathanre gondolt, ahogy ott ült mellette fejhallgatóval a fején. Vajon
csak azért telepítette a telefonjára az appot, mert így próbált belenézni?
Lehet, hogy az elejétől az volt a célja, hogy szabotálja a Klikket. Tudta,
hogy ezúttal legyőzheti a versenyen régi vetélytársnője, ezért úgy döntött,
hogy ezt semmiképpen nem engedi.
De akkor a gépteremben eltöltött ebédidők jutottak eszébe, amikor
pattogatott kukoricás zacskóba markolva dolgoztak a forráskódjaik
javításán, és az, hogy éjszaka is üzeneteket küldtek egymásnak, amikor
otthonról próbálták megtalálni a hibát. Vajon Nathan végig csak színlelt?
Nem akarta elhinni, hogy ez lehetséges.
Miss Slade hívogatón intett az ujjával és a terem végébe vezette Allie-t.
Allie bekapcsolta a számítógépét, miss Slade leült Nathan székére.
- Ne feledd, az a feladatom, hogy segítsek neked megtalálni a
problémát, és megtegyek mindent, hogy segítsek megoldani, de mentor
vagyok. Nem javíthatom ki helyetted.
Allie bólintott. Ez nem újdonság, ismerte a G4G szabályait.
- Oké, vessünk rá egy pillantást és nézzük meg, mit csinál az app - szólt

miss Slade.
A gépterembe kezdtek beülni a második órára a diákok, de miss Slade
nem mozdult Allie mellől.
Allie belépett a CodeGirls-szerverre és megnyitotta a felhő alapú
adatbázist. Lassan, soronként görgetett lefelé. Még ott voltak
mindenkinek a válaszai, nézte, csak nézte az adatokat és nagyon
igyekezett fegyelmezni magát, hogy ne sírjon. Minden jónak tűnt. Az
algoritmus, ami összegyűjtötte az emberek barátságfőtábla-adatait és
rangsorolta a felhasználókat a rendszerben, minden jel szerint úgy
működött, ahogy működnie kell.
- Van biztonsági mentésem - közölte Allie. - Egyszerűen
visszaállíthatom a régi forráskódot, és minden olyan lesz, mint tegnap este
volt.
Miss Slade összevonta a szemöldökét.
- De akkor a Klikk megint véledenszerűen választhat a felhasználók

magánfotóiból?
- Igen.
Allie némi bűntudatot érzett, hogy ez nem érdekelte, de mi a
legrosszabb, ami történhet? Péntek van. Amint sikerül újra működésbe
hozni, aznapra lekapcsolhatja a netről.
-A zsűri sosem jönne rá egy ilyen hibára, Allie. De te tudod. És én is
tudom - mutatott a monitorra miss Slade. - Attól tartok, most tényleg ki
kell javítanod.
Allie a tanárára nézett. Azt kívánta, bárcsak ne mondta volna el miss
Slade-nek az igazat. Miért nem ment egyenesen az Irához, miért nem
állította vissza a forráskódot és küldött új frissítést a felhasználói
adatbázisra? Ilyen egyszerű újraindítani a barátságfőtáblát. És mindenki
elégedett lenne.
De valahol mélyen, legbelül tudta, hogy az nagyon nem lenne helyes.
Felállt, fel-alá járkált a szobában. Képtelen volt rávenni magát, hogy a
monitorra nézzen. Több mint 1200 felhasználója volt, de ez egyáltalán
nem számít, ha nincs működő barátságfőtábla. Ha a nap végéig nem tudja
kijavítani a hibát, akkor a CodeGirls-csoportot kell demóként
felhasználnia.
 És ekkor szörnyű gondolata támadt.
- Jaj,ne - súgta.
Telefonjáért nyúlt, megnyitotta a Klikket, a CodeGirls-csoportra
kattintott. Megnyitotta a barátságfőtáblát, és a szíve kis híján megállt.
Az is üres volt.
A CodeGirls is eltűnt. Az összes lány. Senki nem maradt.
Courtney Arizonában él. Kaiya Bostonban. Alexa Georgia államban,
Maya Denverben, Zaina Chicagóban, Rachel Floridában, Li Texasban,
Layla Oregonban, Shonna Illinois-ban és Jayne Észak-Karolinában. Bár
földrajzilag távol voltak tőle, úgy érezte, összetartoznak, mert a
CodeGirls-barátságfőtábla sosem fog változni. Eszébe jutott az a nap,
amikor a gépteremben futkározva összeérintették a telefonjaikat, és
figyelték, ahogy a barátságfőtábla mindegyiküknél összeáll. Soha nem
ismételheti meg ezt a pillanatot. És nem volt biztos abban, hogy a
telefonok összeérintése nélkül vissza tudja hozni magát a barátságfőtáblát.
Megszólalt a csengő, miss Slade felállt, Ailie vállára tette a kezét.
- Nincs semmi baj. Ne feledd, hogy ez kód. A kód pedig javítható.
Allie leült, kezét összefonta az íróasztal lapján, feje lekókadt.
Tegnap éjjel rövid időre volt működő appja, amiben nem volt
fotóforráshiba, volt több mint ezer felhasználó és rengeteg adat. De a két
üres barátságfőtábla azt jelenti, hogy nincs mit mutatnia másnap a
zsűrinek. Lehetséges, hogy meg lehet javítani, de fogalma sem volt,
hogyan találja meg a hibát kevesebb, mint huszonnégy óra alatt.
- Az appom lelke a barátságfőtábla. Még ha képes lennék is megtalálni a
hibát és kijavítani a kódot, hogyan hozzam vissza a barátságfőtáblát
holnapra?
Miss Slade szótlanul nézte, csak nézte Ailie monitorját.
- Szabad? - kérdezte, és miután Ailie bólintott, az egérért nyúlt. -
Hmmm... - hümmögött, miután áttekintette a különböző adatbázisokban
tárolt összes információt.
Allie nézte, ahogy dolgozik, minden erejét össze kellett szednie, hogy
fegyelmezze magát, ne ugorjon fel és ne rohanjon vissza a könyvtár
csendes sarkába. A színes babzsák fotelekre gondolt, és arra, hogyan
sugárzik be a fény a magas ablakokon.
- Hát, ahogy én látom, két problémát kell megoldanod. Először is rá

kell jönnöd, mi a probléma az algoritmussal, ami mindent a

barátságfőtáblához kapcsol. Amint ezzel megvagy... és biztos vagyok
abban, hogy meg tudod oldani... új barátságfőtáblát kell létrehoznod,
amin csak azok vannak rajta, akiket tényleg el lehet érni a közelben. Sok
felhasználó nem is ide jár iskolába.
Allie felnyögött. Tudta, hogy miss Slade-nek igaza van.
- Van egy ötletem, de nem hiszem, hogy neked tetszeni fog. Mi lenne,

ha törölnéd az összes felhasználói adatot és mindent elölről kezdenél?

Allie erre felkapta a fejét.
- Tessék?
- Hát, pontosabban nem törölni kéne - magyarázta miss Slade - csak
klikkelj ki minden adatot, hogy tiszta lappal, kisebb felhasználói bázissal
újrakezdhesd. Amikor minden rendbe jön és a versenynek is vége,
bármikor visszaklikkelheted az adatokat a felhasználókkal együtt.
- De hiszen ezen a héten több, mint ezer felhasználó csatlakozott! Az

hatalmas szám. Hiszen Ön mondta, hogy a zsűri az ilyesmit szereti.

- Ez valóban így van. Az is tény azonban, hogy a működő appokat
díjazzák - jelentette ki miss Slade.
Allie az asztallapra könyökölt, fejét tenyerébe ejtette, miss Slade
közelebb húzódott hozzá, kezét Allie vállára simította.
- Ez nem a világ vége! Nagyon hamar visszakapod az összes
felhasználódat! Gondolj csak arra, hogy a CodeGirls nyári táborban
nyújtott teljesítményed miatt kaptál meghívást a G4G versenyre, akkor,
amikor húsz felhasználód volt, és az is hihetetlenül sikeres történet. Erre
koncentrálj! És ne feledd, hogy rendkívüli hét áll mögötted. Az iskola
minden zugában és szegletében érezni lehetett a hihetetlen lelkesedést. A
te játékodért rajongtak, Allie. És azért, mert ez az app három hónapja
még nem is létezett... azért jött létre, mert elképzelted, megalkottad és
tehetséggel, lelkes kitartással életre keltetted. Ez a te érdemed - mondta és
erősen megszorította Allie kezét. - Csak a tiéd.
Allie-t a sírás kerülgette, de csak bólintott.
- Szerintem az egész iskolában Mr. Mohr volt az egyetlen, akit nem
hozott izgalomba - tréfálkozott miss Slade, mire Allie önkéntelenül
elmosolyodott. - És abból ítélve, amit az imént írt, őt is sikerült
meggyőznöd. A lehető legbrutálisabb béta-teszten sikerült átvinned az
appodat, ráadásul igazán kiválóan teljesített.
Allie felnevetett.
- Hogyan mondhat ilyet, miss Slade? - kérdezte, azzal felmutatta
telefonját, megérintette az ikont, elindította az appot és nézte, ahogy a
program összeomlik.
Miss Slade összevonta a szemöldökét, aztán Allie-re nézett és a
fülbevalóival játszott. Az egyik egy kis villáskulcs volt, a másik apró
kalapács.
- Minden eszközöd megvan arra, hogy ezt kijavítsd. És miután holnap
az egész zsűrit leveszed a lábáról, az összes felhasználódat
visszakaphatod.
Allie maga elé képzelte, hogy kiklikkeli mind az ezerkét-százvalahány
nevet. Nem kell aggódnia amiatt, hogy adatot veszt, és kisebb,
kezelhetőbb mintára koncentrálhat. Gyakorlatilag mindent az elejéről kell
kezdenie, ahogy nyáron a CodeGirls-táborban.
- Rendben - felelte Allie súgva.
Miss Slade két ujjával csettintett.
- Van egy ajánlatom. Ha az ebédidő végéig helyre tudod hozni a

forráskódot, a haladó számítástechnika csoport lehet a felhasználói

adatbázisod. A profiljaik és a válaszaik már benne vannak a rendszerben.
Csak klikkeld vissza őket, mikor készen vagy, és amint belépnek az
osztályba, megkezdheted az adatsorok összehasonlítását. A hatodik óra
végére visszaáll a barátságfőtáblád.
Jó megoldás volt. De akkor miért érezte olyan nagy bukásnak?
Allie felsóhajtott.
- Akkor ugyanott tartok, mint hétfőn.

- Olyan rossz volt a hétfő? - tette fel a kérdést miss Slade.

Allie-nek eszébe jutott, hogy hétfőn délben ott ült Maddie-vel,
Emmával és Zoéval a kert és a természettudományi épület közötti kis
ösvénynél és egymás válla fölé hajolva figyelték, ahogy kitöltik a
kérdőívet. Maga előtt látta, hogy mind a négyen rohangálnak az iskola
teljes területén, a bippegéseket hallgatják és igyekeznek megtalálni egymást.
Eszébe jutott, hogy a tornaterem lépcsőjén klikkeltek össze egymással, és
a woo-hoo jelzésre szelfit csináltak magukról. Eszébe jutott az is, hogy
milyen volt a tekintetük, amikor elmondták, mennyire tetszik nekik a
játék.
- Nem - jelentette ki Allie. - Ami azt illeti, a hétfő még tényleg jó volt.
 huszonhat
Megszólalt az ebédidőt jelző csengő, de Allie nem mozdult.
- Miss Navarro - szólította meg miss Slade. - Közel négy órája ülsz
azon a helyen.
- Igen - felelte Allie, tekintetét egy pillanatra sem véve le a monitorról.
- Kérlek, állj fel! Menj ki! Üdvözöld a barátaidat! Egyél valamit!

- Nem vagyok éhes - mondta Allie, de abban a pillanatban érezte, hogy

kordul a gyomra.
- Menj! Most! - mondta miss Slade, azzal Allie válla fölött áthajolva
elvette az egeret. Ezt Allie csak akkor vette észre, amikor használni akarta,
de nem volt ott. Felsóhajtott.
- Rendben - motyogta, azzal kikászálódott az asztal mögül. - Tíz perc és
itt vagyok.
Kilépett a folyosóra, mély levegőt vett, mélyet lélegzett a késő nyári
levegőből, tüdeje megtelt. Gyorsan a belső udvar felé vette az irányt, a
hosszabb utat választotta, kerülte a forgalmasabb helyeket. Amikor valaki
meglátta, behúzódott a legközelebbi mosdóba vagy a fal felé fordult, és
úgy tett, mintha a hátizsákjában keresne valamit. A kelleténél hosszabb
ideig tartott az út, de végül odaért a menzára. Beállt a sorba, lehajtotta a
fejét és remélte, hogy senki nem veszi észre. Alig várta, hogy visszaérjen a
gépterembe, ahol felteheti a fejhallgatóját és újra a forráskódra
koncentrálhat.
Előre csomagolt szendvicset választott. Amikor belépett a gépterembe,
Nathan ott állt miss Slade asztalánál.
Allie meglepetten bámult Nathanre.
- Csak elmondom Nathannek, mire számíthat - közölte miss Slade.
Allie erősen az ajkába harapott.
 - Te tudtad? - tette fel a kérdést Nathannek.
- Mit?
- Azt,
hogy a Klikk-képek kiiktatásával eltűnik a barátságfőtábla.
- Nem. Nyilván nem tudtam.

- De hiszen tesztelted!
- Igen. És te is.

- Csak azért, hogy meggyőződjek arról, hogy biztosan teljesen

elkülönült a fotóapptól. Te viszont azt mondtad, hogy sokszor

letesztelted a barátságfőtáblámra is, és én hittem neked.
- Tényleg leteszteltem.

- Akkor miért nincs működő appom, Nathan?! - Üvöltött. Gorombán

bámult Nathanre, érezte, hogy a szeme összeszűkül.
- Nem szándékosan tettem - jelentette ki Nathan.
- És én ezt el is higgyem?

Allie az arca belsejébe harapott, nehogy elsírja magat. Nem sírhat. Mert
ha sír, Nathan azt gondolja, hogy szomorú, de nem szomorú. Dühös.
Soha életében nem volt még olyan dühös.
- Igen, mert én...
Allie a szavába vágott.
- Mert te képtelen voltál elviselni a gondolatot, hogy én győzök, te
pedig veszítesz - mondta Allie, azzal miss Slade felé fordult. - Megbíztam
benne. És ő is megbízott bennem. Csakhogy én nem hagytam cserben. -
Visszafordult Nathan felé. - Jut eszembe, hogyan működik a bolt az
appodban? Még mindig mindenkinek felszámolja a festéket?
Nathan egy szót sem szólt. Fejét lehajtva jobbra-balra ingatta.
- Próbáltam segíteni-mondta Allie-nek, aztán missSlade-re nézett. -
Hosszú órákig dolgoztam a forráskódján. Szerda este leteszteltem, és itt a
laborban megint, és teljesen jól működött.
 - Csakhogy most nem működik jól - csattant fel Allie.
- Komolyan azt hiszed, hogy Nathan rontotta el a játékodat? - tette fel a
kérdést miss Slade.
Hosszú évek haragja és csalódottsága lobbant fel Allie-ben. Túl
sokszor veszített Nathannel szemben. És minden veresége után látta
Nathan arcán azt az önelégült vigyort. Azt hitte, hogy ezúttal más lesz, de
kezdett rájönni, hogy nagyon tévedett.
- Nem tudom - jelentette ki Allie nyugodtan. - De alig huszonnégy óra
van hátra életünk legnagyobb versenyéig, és neki működő játéka van,
nekem pedig nincsen. Azt hiszem, ezt a tényt nehéz figyelmen kívül
hagyni.
Nathan a fejét ingatta. Nem akarta magára vállalni a hibát.
- Pontosan úgy írtad be az utolsó sort, ahogy írtam? Mert az kapcsolt
össze mindent a barátságfőtáblával.
- Persze,hogy úgy írtam be - mondta Allie. Ránézni is képtelen volt.
- Pontosan követted Nathan utasításait? - kérdezte miss Slade. - Semmi

mást nem változtattál meg?

- Nem.
- Valami biztosan elkerülte a figyelmedet - mondta Nathan.

Allie szeme összeszűkült.

- Semmi.
- Hol van a nyomtatott papír, amit odaadtam neked?

-A hátizsákomban.
- Remek. Vedd elő! Segítek helyrehozni - mondta Nathan az Ira gépre
mutatva.
Allie hangosan felnevetett.
- Ugye ezt nem mondod komolyan? A forráskódomnak a közelébe sem
engedlek!
 Nathan még mindig zavartnak és sértettnek tűnt, de ez Allie-t a
legkevésbé sem akadályozta abban, hogy egyenesen a szemébe mondja:
- Elnézést... Munkám rengeteg van, időm kevés.
Azzal sarkon fordult, és elindult. Leült a számítógépe elé, feltette a
fejhallgatóját, bekapcsolta a zenét, és a legmagasabbra állította a hangerőt.
 huszonhét
Közvetlenül az ötödik óra előtt miss Slade a terem végébe ment, és
leült Allie mellé.
- Hogy megy?

Allie az órára nézett. Egyelőre teljesen lehetetlennek látszott, hogy

mindennel készen legyen a hatodik órára, és bevonhassa a csoportot az új,
szűkebb adatbázisba.
- A legutóbbi teszten elbukott. Pontosan tudom, mit kell tennem, mi a
következő, lépés, de attól még mindent újra le kell tesztelnem.
- Semmi gond - mondta miss Slade nyugodtan. - Csak az kell, hogy

találjunk egy másik csoportot, akit elérhetsz még ma. Milyen más
lehetőséged van?
Allie gondolkodott. Emma, Zoe, Maddie és ő találkozhatnak iskola
után, de úgy is csak három ember lesz a barátságfőtábláján. A
focicsapatával csak a vasárnapi mecssen találkozik. Összehívhatna egy
barátságfőtábla partit az aszfaltos udvaron, de az túl kockázatos. Ráadásul
nem akart tanítás után az iskolában maradni. Alig várta, hogy hazaérjen.
Számolta a perceket, mennyi idő telik el, amíg a busz megáll a házuk előtt,
és kinyílnak az ajtók.
A busz.
Ez az!
- Körülbelül harmincan vannak az iskolabuszunkon. Mindenki
csatlakozott a héten, így már megvannak az adataik az adatbázisban.
- Tökéletes - mondta miss Slade, megpaskolva a kezét. - Mint Picard
kapitány mondja...
- Make it so{1} - fejezte be Allie a mondatot miss Slade helyett.
Mindenki tudta, hogy ez a kedvenc Star Trek-idézete. Allie-nek hátra sem
kellett fordulnia, hogy megnézze a háta mögötti falon lógó posztert.
- Mindent bele! Légy ügyes! - szólt miss Slade, azzal magára hagyta
Allie-t a forráskódjával, és visszament a tanári asztalhoz megtartani a
következő órát.
Allie az ötödik óra alatt végig dolgozott és a hatodikon is. A hetedik
óra kezdetére minden tesztje sikeres lett és kész volt ráengedni a frissítést.
Ellenőrizte a számításokat. Megbizonyosodott arról, hogy nincs semmi
hiba. Minden szilárdnak tűnt, ezért beklikkelte az adatbázis-táblázatban
mindenki adatlapját, aki a #14 buszon utazik.
Ha mindent jól csinált, hazafelé úton rengeteg bipp és katt lesz, és
repülnek a telefonok. Majdnem olyan lesz, mint az Akváriumban a
CodeGirls-csapattal. Mindenki barátságfőtáblája perceken belül feltelik.
Zoe lesz a #1. Marcus a #6. Penny a #7. Minden a helyére kerül, mint
a hét elején.
Nem sokkal az utolsó kicsengetés előtt visszatért miss Slade.
- Mindjárt ráküldöm a frissítést - mondta Allie. De képtelen volt
rávenni magát, hogy megnyomja a billentyűt.
Nézte, csak nézte a forráskódot, és azon tűnődött, hogy vajon mit
hibázott, mit nézett el.
- Nagyon büszke lehetsz magadra - mondta miss Slade.
Allie mosolygott.
- Azleszek, ha működik.
Miss Slade visszamosolygott rá.
- Akkor is, ha nem működik.

Allie a hajába túrt. Nem akarta feltenni a kérdést, ami egész nap a
fejében járt, de nem volt más választása.
- Mi történik, ha... ha nem működik? Ki kell állnom a versenyből?
 Miss Slade bólintott.
- Attól tartok, igen. De ott lehetsz a Games for Good Pavilonban.
Allie az asztalra könyökölt, állát tenyerére támasztotta. Annyira csak a
színpadi prezentációra koncentrált, hogy el is feledkezett a Games for
Good Pavilonról. Ekkor maga elé képzelte a standot, fényes monitoron a
játék lógóját, és rögtön összeszorult a gyomra.
Miss Slade keze mozdult, felvette Allie spirálfüzetét, és írt valamit az
első lapra. Aztán visszaadta.
- Ez a mobilszámom. Hívj fel vagy küldj SMS-t, tájékoztass, mi

történik. Bármikor. Nem számít, mennyi az idő.

- Köszönöm.
Allie ezután megnyomta a FRISSÍTÉS ikont, és reaktiválta a Klikket a
#14 csoport tagjainak számára.
 huszonnyolc
Amikor kicsengettek, Allie egyenesen az irodához ment. A
megbeszéltek szerint kis csomag várta a pulton, rajta ragasztós cetli: Házi
feladatok Allie Navarro számára. Gyorsan megnézte, mi van a csomagban,
aztán a szekrényéhez rohant, hogy kivegye a szükséges könyveket, majd
elindult a buszmegálló felé. Közben üzenetet írt Zoénak:

Allie
találkozzunk a pázsiton a buszmegálló mellett
szükségem van a segítségedre!

Futott, amilyen gyorsan csak tudott, érezte, hogy a hátizsákja minden

lépésnél a gerincét veri.
Nem tudta nem észrevenni, hogy minden megváltozott. Senki nem
sietett a folyosón, hogy párja tartózkodási helyét próbálja felderíteni.
Senki nem érintgette a telefonját a levegőben, nem sikoltottak fel
örömmel, ahogy ismét aktív barátságfőtábláikra néztek. Senki nem
készített Klikk-képet. És egyetlen bipp nem sok, annyit sem hallott.
Átnyomakodott a tömegen, nem törődött senkivel, mintha meg sem
hallotta volna, hogy mindenki a Klikkről szóló kérdésekkel akarja
megállítani.
- Mi történt?
- Hallottam, hogy kicsengetés után visszajön.

- Hol van?
Amint befordult a zászlórúdnál, meglátta Zoét. Ekkor már teljes erőből
futott és csak Zoe előtt állt meg, erősen pihegve.
Allie elmondta, hogy kijavította a hibát és átírta a forráskódot.
 - Minden működik, de ez a harmincperces buszút az utolsó esélyem,
hogy megteljen a barátságfőtáblám a holnapi versenyre.
- Miben segíthetek? - kérdezte Zoe, és Allie legszívesebben megölelte
volna.
- Nyisd meg a Klikket!
Együtt indultak a busz felé, közben Zoe elővette a telefonját, és
megérintette az üveget. Amint Allie a busz felső lépcsőjére lépett, bip-bip-
biiip hangot hallott.
Zoe telefonja ugyanígy szólalt meg.
Allie elmosolyodott, a telefonját nyújtotta, Zoe ugyanezt tette. Amikor
a két készülék összeért, a kijelzőn megjelent a barátságfőtábla.

Allie a majdnem tele busz elején állt. Többen hátrafordulva a mögöttük

ülővel beszélgettek.
- Sziasztok!- szólalt meg Allie. - Kaphatnék egy kis figyelmet?
A zajszint fokozatosan csökkent, mindenki őt nézte.
- Sziasztok! - ismételte Allie meglehetősen idegesen. - Szóval... az a

helyzet... kérlek, tegyetek meg nekem valamit! - Kezét babrálta, ujjait

tördelte. - Az előbb frissítettem a Klikket, de csak nektek küldtem el, a
tizennégyes busz utasainak. - Röviden elmondta, mi történt a képekkel, és
hogyan javította ki a hibát, de a javítás miatt elveszett a barátságfőtábla,
ezért mindent elölről kellett kezdenie. - Ahhoz, hogy részt tudjak venni a
holnapi Games for Good versenyen, működő barátságfőtáblára van
szükségem, és legalább húsz felhasználóra. Itt jöttök ti a képbe. Arra
kérlek benneteket, legyetek az app frissített változatának béta-tesztelői!
Kérlek, ne küldjetek meghívót senki másnak... még ne... egyébként nem is
tudnának csatlakozni, mert már nincsenek a rendszerben. - Tekintetével
végigpásztázta a busz utasait, némelyekkel összenézett. - Benne vagytok? -
kérdezte reménykedő mosollyal.
- Persze! - kiáltott vissza valaki.
- Magától értetődik - szólt Penny.
- Mit kell tennünk? - kérdezte Marcus a harmadik sorból.

Allie rámosolygott, és megint az egész csoporthoz szólt.

- Csak indítsátok el a Klikket, és kaptok egy üzenetet, hogy telepítsétek

a frissítést.
Előbb Marcus nyúlt a telefonjáért, aztán mindenki a buszon. Zoe és
Allie a helyére ment, leültek.
Amikor valaki felszállt a buszra, a közelében ülők elmagyarázták neki,
mi folyik; hamarosan mindenki letöltötte a frissítést, sorra hangzott fel a
bip-bip-biiip szignál és a kijelzők vörösen villogtak. Telefonok értek
egymáshoz, tulajdonosaik nézték, ahogy barátságfőtáblájuk a szemük előtt
változik.
A busz még ki sem ért a körforgalomból, Allie és Zoe barátságfőtáblája
már félig betelt. Fantasztikusan jó volt a hangulat, a busz utasai
telefonokat adogattak egymásnak, ahogy az előző héten, nevettek,
tréfálkoztak, összeérintették a telefonjaikat és rácsodálkoztak új
barátságfőtábláikra. Mintha senkit nem érdekelt volna igazán, hogy a woo-
hoo hang eltűnt, és a Klikk-kép-funkció már nem működött.
- Sikerült! Megcsináltad!
Allie valósággal ragyogott, elégedetten dőlt hátra az ülésen.
Behunyta a szemét és a bippegéseket hallgatta. Mosolygott, amikor azt
hallotta, hogy valakik örömükben felkiáltottak és bemondták, hányadikak
egymásnál. Megölelték egymást és egymás tenyerébe csaptak. És minden
megint nagyon vidámnak tűnt.
Körülnézett és arra gondolt, milyen furcsa, hogy itt van harminckét
gyerek, három különböző évfolyamból, naponta kétszer negyvenöt percre
egy buszba zárva, akik többnyire csendben utaznak, alig beszélnek
egymással, de most összebarátkoznak... és mindez a Klikk miatt történik.
A zsűri biztosan ilyen történeteket akar hallani.
Allie felállt, képeket készített, nagyon el akarta kapni a pillanat
energikusságát, hogy amint hazaér, beépíthesse a prezentációjába.
Ám ekkor furcsa hangot hallott a busz végéből.
- Mi történt?

- Ó...ó - szólalt meg egy másik hang.

Allie a telefonjára nézett. A Klikk összeomlott.
- Indítsátok újra! - kiáltotta.

Visszalépett a főmenüre, ujja hegyével megérintette az ikont. A Klikk

betöltődött, megjelent a kijelzőn a profilja. Úgy maradt pár másodpercig.
Várt valami hangot. Vibrálást. Bármit.
Az összes telefon elnémult megint. Sehol egy bippegés. Sehol egy
kijelzővillanás. Sehol egy nyomravezető kép. És barátságfőtábla sem volt.
Allie megint hozzáért az ikonhoz. Megnyílt a profilja. De amikor
megnyitotta a barátságfőtáblát, az egész megint összeomlott.
- Jaj, ne!
A kijelzőt bámulta. Kikapcsolta a telefonját, újraindította. Megint
elindította a Klikket. Akkor már a profil sem nyílt meg, az app
összeomlott.
Allie legszívesebben sikított volna. Vagy felüvöltött volna. Vagy
valamit nagyon erősen megcsapott volna. Elképzelte, hogy mind a hármat
egyszerre fogja tenni, amint hazaér.
- Semmi gond - nyugtatta Zoe. - Helyre tudod hozni. Az összes

barátságfőtábla tele van, és harminckét felhasználód van.

De Allie képtelen volt megszólalni. Amikor a busz megállt a sarkon, ő
még mindig nem szólt egy szót sem. Mielőtt felállt, Zoe két tenyerét
barátnője arcára simította.
- Nézz rám, Allie! Most bemész, lefuttatod a teszteket, vagy akármit és
helyrehozod! Oké?
Allie mosolyogni próbált, de nem tudott. Zoe túl erősen szorította az
arcát.
- Írj rám, amint kijavítottad a hibát! - mondta Zoe és elengedte.

Allie felállt, kábán indult el az üléssorok között. Ahogy elhaladt a

harmadik üléssor mellett, Marcus odaszólt neki:
- Hát, sajnálom, Hármas!

Allie nagyot szusszant.

- Hát még én, Hatos!
 huszonkilnec
Allie anyukája az asztalon kopogott, körömmel.
- Kérlek, kapcsold ki ezt a hangot!
Bzzzz. Bzzzz. Bzzzz.
Ez így ment azóta, hogy délután eljött az iskolából. Egyik üzenet a
másik után, mindegyik nagyjából ugyanúgy szólt:

Tudtad, hogy a Klikk nem működik?

Rákattintok az ikonra, de semmi. Javítod már?
Mikor fog újra működni?

Allie eltolta a székét az asztaltól, és bement a konyhába. Bo a

nyomában lihegett. Nem figyelt a kutyára, kikapcsolta a telefonját, és
letette a konyhapultra. Nem akarta hallani, nem akarta látni az üzeneteket.
Csak azt akarta, hogy mindenki hagyja békén.
Aztán visszaült a helyére, az ebédlőasztalhoz, és elvett egy szelet
pepperónis pizzát a dobozból, az asztal közepéről. Bo elhelyezkedett a
szokott helyén, gazdája lábánál, és Allie az állat puha szőrébe fúrta
lábujjait. Azt kívánta, bárcsak ő is elbújhatna az asztal alatt. Csendesnek,
nyugalmasnak látszott a helyzet odalent.
- Jól vagy? - kérdezte az apukája.

Allie tagadón ingatta fejét.

- Talán jobban éreznéd magadat, ha elmondanád nekünk, mi a baj.

- Nem kell beszélnem róla, apa - mondta Allie, azzal nagyot harapott a
pizzába, és a falatot tejjel öblítette le. - De tudjátok, mi kéne nekem? -
kérdezte kissé gúnyosan. - Egy működő app. Valamelyikőtöknek esetleg
nincs ilyenje?
 Szülei nem szóltak, csak nézték.
Lehet, hogy nincs is szükségem működőappra - gondolta Allie. Lehet, hogy mégsem
érdemlem meg, hogy ott legyek.
A Klikk totális bukás lett. Veszekedések törtek ki miatta az iskolában,
olyan módon zaklatta fel az embereket, hogy az okozott
kellemetlenségekért sosem lesz képes megfelelően bocsánatot kérni, és ez
az egész majdnem tönkretette az Emmával való barátságát.
Semmi keresnivalója a Games for Good versenyen. A Klikk
nyilvánvalóan nem a jót szolgálja.
- Van valami, amiben segíthetünk? - kérdezte az édesanyja.

Allie még egyet harapott a pizzaszeletből, megrágta a falatot, közben

gondolkodott.
- Nem tudom. Lehetséges. A következő néhány órában próbálom
kideríteni, miért omlik össze az app, és...
Elhallgatott. Nem tudta, hogyan fejezze be a mondatot.
- Lehet, hogy közelebb vagy a megoldáshoz, mint gondolod - próbált

pozitív lenni az apukája. - A nagyobb hibát helyrehoztad, igaz? A buszon

működött. Csak valami kisebb stabilitási gond lehet, ennyi.
Úgy mondta ezt, mintha könnyű lenne megoldani, de Allie tudta, hogy
nem ez a helyzet.
Az ételét bámulta. Tudta, hogy fel kell mennie a szobájába, leülnie az
asztala mellé, a végtelen kódsorok elé, de már nagyon belefáradt. Csak a
tévé előtt akart ülni, pattogatott kukoricát enni, filmet nézni hármasban,
ahogy minden péntek este tették.
Pattogatott kukorica. Erről eszébe jutott a gépteremben töltött hét. És
Nathan. Ettől megint nagyon dühös lett.
- Van B terved... Arra az esetre, ha valami nem a tervezettek szerint
menne? - tette fel a kérdést Allie anyukája.
 - Nincs B terv - felelte Allie. Ha nem tudja megoldani, hogy a Klikk ne
álljon le, vissza kell vonnia a versenyjelentkezését.
- Ha nincs működő app, semmit nem tudok bemutatni.
- Hát, ez csak félig igaz - szólalt meg az anyukája. - A pavilonban egész

nap ott kell lenned a demóváltozattal. Mindenképpen meg kell jelenned a

verseny helyszínén.
Ajaj! Ne! Ne kelljen a pavilonba menni - gondolta.
- Nem. Ha nem tudom helyrehozni a Klikket, a Games for Good
Pavilonban lesz egy üres stand. - Eltolta magától a pizzát. - Nem megyek
sehova. Semmiképp sem megyek.
A gondolattól is rosszul volt, hogy ott legyen a kiállításon egy teljesen
jól működő, csodálatos app nélkül.
- Hát, ha a versenyen nem is szerepelhetsz, a pavilonban még ott kell
lenned.
Allie gúnyosan felnevetett.
- Na, és mit csináljak ott, anya? Csak álljak, és nézzem, ahogy a

látogatók egy már nem működő appról készült képernyőképeket

nézegetnek? Az emberek azért jönnek a konferenciára, hogy játékokat
lássanak. Nem lehetek ott, ha semmit nem tudok mutatni nekik.
- De van egy játékod, amiről beszélhetsz - javasolta az apukája.
- Az senkit nem érdekel - felelte Allie.
Az ebédlő elcsendesedett. Szinte egy teljes percig senki nem szólt. Allie
éppen fel akart menni a szobájába, amikor az apukája megszólalt.
- Emlékszel arra a demóra, amit a múlt hétvégén a CodeGirls-táborban
bemutattál?
Allie grimaszt vágott.
- Persze.
- Tudod, mi tetszett benne a legjobban?
 Allie a szavazóappra gondolt. Arra, hogy a közönségből két embernek
kéken villogott a kijelzője és a terem két ellenkező végéről sétáltak egymás
felé. Arra, amikor Courtney mellé lépett a színpadon.
- Az a rész, amikor nem égtem? - kérdezte Allie.

Apukája mintha meg sem hallotta volna a gúnyos felhangot.

- Az a rész tetszett a legjobban, amikor megmutattad azokat a képeket,

amiken a gépteremben voltál a lányokkal és elmondtad, hogyan lettetek

barátok - mondta és az asztalra hajolt, Allie azt vette észre, hogy utánozza
a mozdulatot.
- Akkor mindenki libabőrös lett a teremben. Nem az appod miatt,

hanem az élmény miatt, amiben részed volt. Arról beszéltél, hogy féltél az
idegenekkel zsúfolt teremben és arról, hogy a CodeGirls-csapat minden
tagja olyasmit tudott meg a többiekről, amit nem tudtak volna meg a
Klikk nélkül. Az volt az előadásod leghatásosabb része... a történetek.
Allie erre felkapta a fejét.
- Komolyan? Az volt a legjobb rész?

Anya és apa egymásra néztek, anya bólogatott.

Allie elgondolkodott. Képei vannak. És rengeteg története. Eleve sok
Klikk-képet tervezett a prezentációjába. Nem tart sok ideig diavetítéssé
rendezni.
- Nem igazi B terv - jegyezte meg az anyukája. - De jobb, mint a
semmi.
Allie képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy feladja a versenyt, és
nem is volt szándékában... még nem... de ha nem tudja helyrehozni a
forráskódot, legalább tud valamit mutatni azoknak, akik a standon
érdeklődnek.
És tudta, miss Slade elvárja, hogy ott legyen, akár van működő appja,
akár nincs.
 - Azt hiszem, jobb, ha most munkához látok! - sóhajtott.
Elvett még egy szelet pizzát, és nehézkes léptekkel elindult felfelé a
lépcsőn. Bo szorosan a nyomában.
A szobájában újra megnyitotta a forráskódot, és mindent elölről
kezdett. Változtatott néhány dolgon, aztán tesztelte. A teszt nem sikerült.
Megint belenyúlt, megint tesztelt, és az app megint elbukott a próbán.
Minden részleten hosszan gondolkodott, próbálta kideríteni, mi okozza a
program összeomlását.
- Mi az, amit nem veszek észre, ami mindig elkerüli a figyelmemet? -

tette fel a kérdést magának.

Aztán a tetejére görgetett, és lassan haladt lefelé; minden adatbázis-
táblázat hozzáférését újra ellenőrizte.
Nem sokkal éjfél után úgy látta, megtalálta a probléma forrását az egyik
parancssorban, ami valahogy kétszer töltötte be ugyanazt az adatbázist.
Az egyik parancsot kitörölte, és már tesztelni akarta a változást, amikor
meggondolta magát. Rájött, hogy ezen a ponton a tesztnek már nincsen
jelentősége. Hiszen senki nincsen ébren. Vagy működik a program, vagy
nem működik.
Az utolsó esély - gondolta, ahogy ráküldte a frissítést a programra. Aztán
lélegzet-visszafojtva figyelt.
Telefonjáért nyúlt, megérintette az ikont. A Klikk pontosan úgy töltött
be, ahogy be kellett töltenie. És hirtelen a profiljával nézett szembe.
- Működik - mondta ki hangosan. Bo felállt, amikor meghallotta
gazdája hangját, és izgatottan csóválni kezdte a farkát. Allie ragyogó
mosollyal nézett le rá. - Működik!
És tényleg működött.
El sem hitte, hogy tényleg működik.
A barátságfőtáblára kattintott, felkészült, hogy a program összeomlik.
De nem omlott össze.
Ekkor Zoe profilját nyitotta meg. És Laurenét. Aztán Pennyét. Éppen
Marcus profilját akarta megnyitni, amikor a kijelző elsötétedett.
- Ne...

Felnyögött, visszaroskadt a székre. Nézte, csak nézte a telefonját, aztán

a forráskódot, aztán megint a telefont. Lehetetlen helyrehozni. Könnyek
gyűltek a szemében, ahogy az órára pillantott: 00:24.
Nagy könnycseppek csorogtak le az arcán, ahogy üzenetet írt miss
Slade-nek:

Allie
Kérem, törölje a nevemet a
G4G verseny résztvevői közül
szombat
 harminc
Allie és a szülei a mozgólépcső emeleti végénél
álltak, a kiállítóteret nézték.
- Ott van! - szólalt meg Allie apukája, de Allie akkor már meglátta a

Games for Good Pavilont. Hatalmas volt, és lehetetlen nem észrevenni,

mert élénkkék volt és fehér, a kiállítótér közepén, körülötte sötét színű
játékfülkék.
Anyukája kezét érezte a hátán.
- Jól vagy?
- Igen - felelte Allie, bár ez nem volt igaz. A sírás kerülgette és fogalma

sem volt, hogyan vészelhetné át a napot sírás nélkül.

Apukája is megnyugtatón simította a hátát.
- Tudom, hogy nem ilyennek képzelted a mai napot, de mi nagyon

büszkék vagyunk rád. Ugye tudod?

Allie behunyta a szemét, és sűrűn bólogatott. Aztán egy hajtincsét
kezdte az ujja köré tekergetni. Újra lenézett a pavilonra; tudta, hogy
valahol odalent van egy kis stand, rajta a Klikk lógójával.
- Menj le és mindenkinek mesélj a játékodról! - biztatta az anyukája. -
Ne gondolj arra, hogy mi romlott el! Ne arra gondolj, hogy nem vagy a
versenyben! Csak arra koncentrálj, ami jó volt! Mondd el a történeteidet!
Allie bólintott. És ne is gondolj Nathanre! - gondolta. Rá se nézz a standjára! Ne
is gondolj arra, hogy mit csinált!
- Ne feledd: ezerkétszáz felhasználó három nap alatt - mondta az
apukája.
- Ezerkétszáztizennégy - helyesbítette az anyukája.
Allie erőltetett mosolyra húzta a száját.
 - És ebben benne volt Taylor Swift is.
- Pontosan! Látod, ez egy történet - mondta az anyukája, azzal két
kézzel megfogta a vállát, és a mozgólépcső felé irányította. - Menjünk!
Érezd jól magadat!
A tömeggel sodródtak a kiállítási csarnok felé, megvillantották a
belépőjüket a biztonsági őrnek. Rengetegen voltak odabent, mindenki
nagyon sietett, az utolsó simításokat végezték a standokon. Mikrofonokat
próbáltak ki, betöltötték játékaikat, hatalmas képernyőn jelentek meg a
lógók. Óriásjelek, lógók, feliratok lebegtek a fejük felett, rengeteg olyan
játékot reklámoztak, amiket letöltött a telefonjára, de még több olyat,
amiről soha nem is hallott.
Amint Allie és szülei a ragyogó fehér szőnyegre léptek, odasétált
hozzájuk egy szakadt farmernadrágos, fekete Converse cipős, élénkkék
G4G Pavilon-koordinátor feliratú pólós fiatal nő, kezet nyújtott, és
bemutatkozott.
- Szia! Jen vagyok. - Kezet rázott vele, és a szüleivel is. - Erre tessék!

A standok között vezette őket, és Allie szíve nagyot dobbant, amikor

meglátta a jelét. A logó felett nagy fekete betűkkel állt a Klikk felirata.
Ránézett és érezte, hogy szája két sarka felfelé görbül. Még mindig
nagyon tetszett neki a két egymást átölelő pálcikaember-figurát formázó
ceruzavékony vonal.
- Mindennek itt kell lennie: kábelek, csatlakozók, billentyűzet, érintőpad

- mondta Jen vidáman, és minden egyes említett tárgyra rámutatott a

keskeny polcon. - Kiabálj, ha szükséged van még valamire! Rendben? -
Órájára nézett. - A gála negyven perc múlva nyílik. Jól vagy?
Allie éppen arra gondolt, vajon Jen tudja-e, hogy neki a színpadon kéne
lennie, mint a pavilonban kiállítóknak. Éppen meg akarta kérdezni,
amikor Jen közelebb lépett hozzá.
 - Nagyon sajnálom, ami a játékoddal történt - mondta Jen, mire Allie
ökölbe szorította a kezét és az ajkába harapott. - Gondoskodtam róla,
hogy a vendégeid közelében ülhess a nézőtéren. A belépőddel a
közönségnél egy kicsit korábban bemehetsz. Az első sorban keresd a
neveiteket.
Allie lehajtotta a fejét, és a ragyogó fehér szőnyeget bámulta.
Jen közelebb húzódott hozzá.
- Tudod, ez egyáltalán nem ritka. Sőt! Elég sokszor van ilyen.
Allie felnézett.
- Tényleg?

- Igen. Szinte minden évben van valaki a pavilonban, akinek valami

okból az utolsó pillanatban ki kell maradnia a versenyből. És nincs ezzel
semmi gond. Majd akkor tökjük fel az appodat a honlapunkra, ha teljesen
készen lesz, és ma rengeteg embernek beszélhetsz róla. Szóval érezd jól
magad, oké? Megérdemelted ezt a helyet. Alig várom, hogy játszhassak a
játékoddal. Fantasztikusan jól hangzik.
- Fantasztikusanjó is - hallotta miss Slade hangját Allie a háta mögül, és
lassan megfordult. A tanárnő világoskék kosztümben, hófehér blúzban
állt ott. Több smink volt rajta, mint általában az iskolában, és a haja a
szokásosnál is göndörebb volt. Allie nagyon szépnek találta.
- Üdv! - köszönt Allie kissé feszélyezetten, a torkában hirtelen
képződött gombócot próbálta lenyelni.
Miss Slade megfogta és erősen megszorította Allie kezét.
- Allie... Alig találok szavakat. Nagyon sajnálom. Ugyanakkor rendkívül
büszke vagyok rád.
- Miért? - kérdezte Allie vékony hangon.
- Miért? ... Mindenért. Amiért kitaláltad és megírtad az appot. Amiért
egész héten dolgoztál, hogy kijavítsd a hibát. Azért, mert itt vagy a
pavilonban. Soha egyetlen diákomra sem voltam még ilyen büszke.
Allie mosolyt erőltetett magára. Próbált köszönetet mondani, de egy
hang sem jött ki a torkán.
- Tessék. Ez a tiéd - mondta miss Slade, és kis dobozt nyomott Allie

kezébe.
Allie kinyitotta. Egy pár Klikk-logós fülbevaló volt benne, ugyanolyan,
amilyet miss Slade egy héttel korábban, a CodeGirls-bemutatón viselt.
Felnézett, hogy megköszönje és ekkor vette észre, hogy miss Slade bal
fülcimpáján is ilyen leng. A jobbon pedig az Ezermester kis házlogójával
díszített darab.
- Megyek, megkeresem Nathant. Szólj, ha szükséged van valamire!
Nathan.
Allie követte tekintetével, míg miss Slade elért Nathan standjáig. A
pavilon másik oldalán volt, és Allie csak ekkor vette észre, hogy
egyenesen rálát. Nathan standja tökéletes volt: két animált karakter
támaszkodott a színes ház két oldalának, a ház tetejét az EZERMESTER
SZÓ alkotta.

Nathan világosbarna rövidnadrágot viselt, hozzá teniszcipőt és fekete,

az elején Atari-logós pólót. Látta a monitorját és a kis utcákat, a miniatűr
autókat, a járdák melletti fákat és a kis karaktereket, akik kezükben
kalapáccsal magas létrán álltak, és egy-egy kis ház oldalát kalapálták.
A következő pillanatban Nathan megmozdult, és meglátta, hogy Allie
őt nézi. Felemelte a kezét, integetett, de Allie nem viszonozta a
köszönést, hanem hátat fordított neki, és betöltötte a képeket.
Amikor pontban tíz órakor megnyílt a kiállítási tér, a pavilon élettel telt
meg. Egyre nagyobb lett a zajszint, ahogy a szomszédos standok játékai
egymással versengve igyekeztek magukra vonni a figyelmet. Voltak olyan
játékok, amik telefonnak látszó nagy méretű képernyőkön futottak, és
voltak mozivászon méretű képernyők is, amik körül sok ember
gyülekezett. Egyik oldalon Allie egy nagy csoportot látott, sorban állva
várták, hogy zöld háttér előtt felugorjanak, a fotós képet készítsen róluk, a
képet a számítógép animált karakterré alakítsa, és játékkörnyezetbe
helyezze.
- Szia!

Allie a hang irányába pillantott, és meglátta a mellette álló fiatalabb

lányt. A monitoron megjelenő képeket nézegette.
- Mi a játékod? - kérdezte a kislány, a lógóra mutatva.
- A neve Klikk. Azért hoztam létre, hogy segítsen barátokat szerezni.

- Jól hangzik.
Allie a monitorra pillantott, a kép éppen akkor változott, az a fotó
jelent meg, amin ő és Courtney voltak. Aztán folytatódott a sorozat,
lassan végigpergett minden kép, amit a felhasználók az elmúlt néhány
napban készítettek és a barátságfőtábla parti minden Klikk-képe is. De
Allie kedvencei azok voltak, amiket igazi barátnőivel a lépcsőn készített az
első tanítási napon.
- Zoe barátnőm élvezhette a legjobban - mutatott Allie arra a képre,
amin Zoe a pázsiton rohant, keze a magasban, arcán hatalmas mosoly.
Aztán lehajolt, mintha nagy titkot mondana a kislánynak. - Azt hiszem,
egy kicsit elragadtatta magát - jegyezte meg és homlokát ráncolva
felnevetett. A kislány utánozta az arckifejezését, és ő is nevetett.
 A következő Maddie és Chris volt, a Klikk-kép, ami a belső udvaron
készült.
- Maddie barátnőm a Klikk-kel azt érte el, hogy összejött ezzel a fiúval,
aki már egy éve nagyon tetszett neki.
A következő fotó töltötte be a képernyőt. Allie és Emma a lépcsőn,
egymást átölelve.
- És a barátnőm, Emma... - Nem is tudta, hogyan fejezze be a

mondatot. - Maradjunk annyiban, hogy Emma nem rajongott annyira a

játékomért... De a való életben sokat vagyunk együtt és csak ez számít.
Allie azt kívánta, hogy bárcsak előbb rájött volna erre. Hiszen mindig is
az volt a legfontosabb, hogy Emmával a való életben barátok legyenek.
A kislány rámosolygott.
- Írtam egy játékot az iskolában. Az a neve, hogy Tigris-Trapp. Mert
nagyon szeretem a tigriseket. Megmutatnám neked, de nincs a
telefonomon.
- Hű! Pedig nagyon szeretném látni - mosolygott Allie. - Hányadikos

vagy?
- Negyedikes.
- Én is annyi idős voltam, amikor kódolni kezdtem - mondta Allie, és a

kislány tenyerébe csapott, aztán mutatóujjával hívogatón intett maga felé.

- Akarod látni a forráskódot? - kérdezte, mire a kislány szeme felcsillant,
közelebb lépett, és lábujjhegyre állt.
 harmincegy
- Figyelem, figyelem! A negyedik Games for Good verseny tizenöt perc
múlva kezdődik az A előadóteremben!
Allie szorosan behunyta a szemét és két kézzel kapaszkodott a
standpultba.
- Készen állsz?

Apukája hangját hallotta maga mögül, de nem fordult hátra. Nem

nyitotta ki a szemét. És nem enyhült a szorítása.
- Azt hiszem, inkább itt várok. -Allie...
Ezúttal az anyukája hangja szólt. De csak lassan ingatta a fejét.
- Képtelenvagyok rá, anya!
- És ha azt mondjuk, meglepetésünk van a számodra? - kérdezte az
apukája.
Ailie kinyitotta a szemét, és a mennyezetről lógó egyik táblát nézte.
Felsóhajtott.
- Mi az?

- Hamegmondanánk, nem lenne meglepetés, ugye? Gyere!

Azzal kivezette Allie-t a pavilonból, a kijárat felé.
Amikor az A előadóterembe értek, az ajtónál álló férfi átadta nekik a
kinyomtatott programot.
- Üdvözlöm önöket! Szükségük van segítségre, hogy megtalálják a
helyüket?
- Köszönöm, nem - felelte Allie apukája. - Tudjuk, hová megyünk.
Beléptek. Allie követte a szüleit a terembe, az első sorba. Hangos,
ütemes zene szólt. Allie felnézett, tíz hatalmas kivetítőt látott lógni a
mennyezetről, mindegyiket olyan helyre szerelték, hogy mindenki
láthassa. A terem óriási volt - székek, rendezett sorokban, középen kör
alakú színpad -, és már szinte zsúfolásig megtelt.
Amikor a helyükre érkeztek, Allie szája tátva maradt a csodálkozástól.
Emma, Zoe és Maddie ült az első sorban. Amint meglátták őt,
felugrottak, és megölelték.
- Mit kerestek itt? Nem kellett volna eljönnötök - szólt Allie.
- Mondtuk, hogy itt leszünk - felelte Zoe.

- Azért jöttetek volna, hogy versenyezni lássatok, de most...

Hangja megbicsaklott. Nem tudta befejezni a mondatot.

- Itt akartunk lenni - mondta Maddie.

- Igen. A világ minden kincséért sem szalasztanánk el ezt a flancos

partit - jegyezte meg Zoe és nyakát nyújtva körülnézett a teremben. - Ez a

hely egyenesen fan-tasz-ti- kus!
Emma az elején nem tudott szólni. Csak nézte Allie-t.
- Az én hibám, igaz? - kérdezte.

Allie barátnője vállára tette kezét.

- Nem. Nem a te hibád, Emma.

- Igazadvolt. Nem lett volna szabad hozzányúlnod a forráskódhoz. Ha

nem követeltem volna, hogy javítsd ki... - szólalt meg Emma, de Maddie a
szavába vágott.
- Az én hibám. Az én ötletem volt, hogy oszd meg. Hiszen te várni
akartál. Csak a verseny után akartad megosztani. Hallgatnom kellett volna
rád.
- Nem a te hibád - mondta Allie, egyenesen Maddie- re nézve. Aztán
Emmára pillantott. - És nem is a te hibát. Száz százalékig az én hibám
volt. Azért osztottam meg, mert aggódtam Nathan játéka miatt. Elkapott
a versengés. Ha leállítottam volna az appot, amint kiderült, hogy
személyes képeket is megoszt, most ott lehetnék a színpadon a Klikk-kel
és több mint háromszáz felhasználójával. De most itt ülök a közönségben
és csak nézem a versenyt.
Allie tekintete a színpadra rebbent, és nézte, csak nézte a hatalmas
kivetítőt és minden erejét össze kellett szednie, hogy ne sírjon.
Megkönnyebbült, amikor a nézőtér fényei fokozatosan elsötétültek,
elhallgatott a zene is, és mindenki elfoglalta a helyét. Rivaldafény jelent
meg a színpadon, és amikor Allie felnézett, azt látta, hogy a Spyglass
ügyvezető igazgatója, Naomi Ryan áll pontosan a színpad közepén.
- Üdv mindenkinek! Köszönöm, hogy eljöttek a Games for Good Ifjú
Fejlesztők Versenyre, amit már negyedik alkalommal rendezünk meg.
Amikor a taps elült és a közönség visszaült a helyére, Naomi Ryan
lassan elindult a színpadon. Fel-alá lépkedve beszélt.
- Azért hoztam létre a Spyglasst, hogy szórakoztassunk. Azért hoztam

létre ezt a vállalatot, hogy érdekes, szórakoztató, egyedi, kiválóan

tervezett, szép játékokat alkossunk mobileszközökre. Örömmel
mondhatom, hogy ezt a célt elértük. Hála és köszönet a nagyon
keményen dolgozó, tehetséges fejlesztőinknek és partnerünknek, akik
most velünk vannak ebben a teremben. De akik ismernek, tudják: soha
nem volt szándékomban ezen a ponton megállni. Mi mind egy nagyobb
cél érdekében vagyunk itt: azért, hogy egyedi tehetségünkkel jobbá tegyük
ezt a világot, mint amilyennek kaptuk.
A teremben tapsvihar tört ki.
Naomi mosolygott, ő is tapsolt és járkált a színpadon. Várta, hogy a
közönség elcsendesedjen.
- Ma kilenc szenvedélyes fejlesztőt ismerhetnek meg. A legfiatalabb
tizenkét éves. A legidősebb nemrégiben töltötte be a tizennyolcat.
Játékaik faültetésről, veszélyeztetett állatfajok védelméről, hatalmas
járványok túlélési lehetőségeiről, elszegényedett falvak kerékpárral
ellátásáról szólnak, és a tanárképzést szolgálják olyan országokban, ahol a
lányok nem tanulhatnak.
Allie érezte, hogy libabőrös lett a karja.
Naomi Ryan a színpad széléhez ment és szótlanul állva várta, hogy a
taps alábbhagyjon. Aztán folytatta.
- Biztosíthatom önöket, hogy fellelkesülten fogják elhagyni ezt a termet.
Biztosíthatom önöket, hogy feldúltan és szomorúan fogják elhagyni ezt a
termet azért, mert az idei Games for Good versenyt is csak egy személy
nyerheti meg. És biztosíthatom önöket arról is, hogy bolygónk jövője
iránti új reménnyel fogják ma elhagyni ezt a termet, mert egy olyan
nemzedék tagjaival fognak találkozni, amely figyel, gondolkodik és
cselekszik.
Amikor a teremben újra tapsvihar tört ki, Naomi kitárt karral sétált a
színpad szélére.
- A mai győztes nemcsak ötezer dolláros ösztöndíjat kap, hanem

komoly és megalapozott dicsekvési okot is. - Elszórt nevetés hallatszott. -

Nem, a mai esemény nagy díja nem a pénz vagy a dicsekvési ok, hanem
az, hogy egyetlen projektet sok cég támogat - mondta, azzal a zsűri felé
fordult. - Itt ülnek az iparág legnagyobb hatású vezetői, hét ember, akik
bizonyították, hogy különleges tehetségük van felfedezni a jövő
világraszóló nagy találmányait. Mindegyik cég hatalmas forrásokkal
támogatja, hogy ez a fejlesztő a következő szintre juttathassa a játékát.
Költséget nem kímélnek, ugye? - tette fel a kérdést. A zsűritagok
mosolyogtak és bólogattak, a közönség tapsolt, éljenzett.
- Minden fiatal fejlesztőnek hat perc áll rendelkezésére, hogy bemutassa
önöknek a játékát, lefuttasson egy rövid demót és elmondja, miért érdemli
meg, hogy az idei Games for Good verseny győztese legyen. Készen
állnak találkozni velük?
Újra megszólalt a zene, a kilenc fejlesztő besétált a színpadra, megálltak
középen. Allie szíve elszorult, gyomra diónyira szűkült. Szinte lehetetlen
volt nézni. Annyira szeretett volna köztük lenni! Megérezhette ezt az
apukája is, mert megfogta a kezét.
Nathan már nem rövidnadrágban és pólóban volt, hanem sötét
farmerben, fehér gallérú ingben és fekete zakóban. Magabiztosan állt a
színpadon.
Allie nagyon dühös volt rá, ugyanakkor izgult is érte. Mindazok után,
amin a hét folyamán keresztülmentek, meglepődve tapasztalta magán,
hogy neki drukkol. Azt akarta, hogy Nathan győzzön.
- Mielőtt nekikezdenénk, el kell mondanom ennek a csoportnak,

mennyire lenyűgözött mindegyikük. Én nem lehetek zsűritag, és hála az

égnek, hogy nem lehetek, mert el sem tudom képzelni, hogyan
választanék ki egyetlen egyet ezek közül a játékok közül. Mindegyikben
megvan a lehetőség, hogy milliókat érjen el, és nagyon sok ember életét
változtassa meg. Most tehát álljunk fel, és nagy tapssal jutalmazzuk fiatal
fejlesztőinket!
Mindenki felállt, tapsoltak, éljeneztek. Aztán a rivaldafény kialudt.
Allie látta a kivonulók sötét sziluettjét. A következő pillanatban újra
világos lett a színpad és egy lány állt a közepén. Mögötte a kivetítőn
élénkkék vízcsepp és a Csepp Chap szavak.
- Köszönöm, hölgyeim és uraim. Lauren Secatero vagyok, és azért
jöttem ide ma, hogy bemutassam a Csepp Chapet. A játék kifejlesztésének
célja az, hogy tiszta vizet juttasson a fejlődő országoknak. Ő itt Chap -
mutatott büszkén egy kis animált vízcseppre, aminek nagy szeme és széles
mosolya volt. - Chap azt jelképezi, hogy lassú víz partot mos, illetve hogy
az erős akarat diadalt arat.
Elindította a játékot, és Chap a képernyő alsó szélén helyben ugrált.
Ahogy Lauren felemelte, lefelé és oldalra mozdította a telefonját, a
vízcsepp ugrált, akadályokat került ki és magasabb pontokra szökellt,
földkupacokat és csatornanyílásokat kerülgetve. Amikor Chap elérte a
képernyő felső szélén álló vizespoharat, megnyílt a játék következő
szintje. Lauren játéka sokkal egyszerűbb volt, mint Nathané, de Allie-nek
tetszett. A bemutató végén Lauren nagy tapsot kapott.
Még három bemutató ment le, mire végre Nathan lépett a színpadra.
Életre kelt a kivetítő képernyője mögötte, megjelentek a kis animált
karakterek; kalapáccsal a kezükben lépkedtek a nagyon részletgazdag
környezetben. Mindegyik karakter elfoglalta a helyét egy-egy létrán, és
dolgozni kezdett a házon.
- Tavaly tizenegy éves voltam. Ott ültem azon a helyen - mutatott az
első sorba. - Csak arra tudtam gondolni, hogy jövőre itt akarok lenni a
színpadon, hogy saját játékomat mutathassam be. És itt vagyok.
Köszönöm, hogy lehetőségem van bemutatni az Ezermester játékot.
Allie önkéntelenül arra gondolt, mennyit dolgozott Nathan, hogy
eljusson idáig. Egy évig a gépteremben töltötte az ebédidőit. Egy egész
nyáron a monitor előtt ücsörgött. És azt vette észre, hogy a közönséggel
tapsol.
A következő öt percben Nathan bemutatta a közönségnek a városát,
elmondta a célt, hogy a játékkal igazi házakat építsenek azoknak, akiknek
nagyon nagy szükségük van rá.
Mindenki nevetett, amikor bemutatta kis munkásait, akik kalapáccsal a
kezükben létrákra másztak. Elmagyarázta, hogyan működik az üzlet a
karmarendszerben: minden játékossal szemben elvárás, hogy segítsen a
szomszédjának, ezért pontokat kapnak, amiket arra használhatnak fel,
hogy szögeket, csavarokat, fát, festéket vegyenek. Az utolsó percben
távolított a képen, hogy mindenki lássa az utcanévtáblákat, a gondosan
elhelyezett hirdetőfelületeket, és elmondta, hogyan működik a
szponzorálási rendszer.
- Nagyon egyszerű. Minden, a játékban felépült ház után egyik
szponzorunk egy dollárt adományoz a Habitat for Humanity
szervezetnek. Ennyi. Egyetlen dollárt. Az elmúlt évben több, mint ezer
ilyen kis ház épült. Én voltam az egyetlen építő, persze. - A közönség
felnevetett. - Ha lett volna szponzorom, ez ezer dollárt jelentett volna a
Habitat for Humanity számára. El tudják képzelni, hány igazi ház
épülhetett volna, ha húsz vagy harminc szponzor lett volna, akik felváltva
egy-egy dollárt adtak volna egy játék házért és több ezer, sőt több millió
játékos játszott volna? Minél több a szponzor, minél több a játékos, annál
kisebb a befektetés, de annál nagyobb az eredmény.
Visszalépett a színpad közepére.
- Köszönöm a figyelmüket. Nathan Fredrickson vagyok, az Ezermester
fejlesztője és hiszem, hogy a játékok képesek megváltoztatni a világot.
Prezentációját az Ezermester-ikonnal zárta.
Aztán Nathan lenézett az első sorba, egyenesen Allie szemébe.
Legszélesebb vigyorával mosolygott rá, és hang nélkül azt mondta:
Köszönöm. És Allie tudta, hogy nem a zsűrinek beszél, és nem is a
közönséghez. Hanem hozzá.
Volt valami a tekintetében, az arcán... tiszta őszinteség vegyült
szomorúsággal, de a bűntudatnak nyoma sem volt benne. Allie-t nézte,
csak nézte és abban a pillanatban tudta, hogy Nathan nem tett semmi
rosszat a Klikk-kel. Képtelen rá. Akármi történt, azt Nathan nem
szándékosan tette.
Nathan elhagyta a színpadot, folytatódtak a prezentációk. Amikor az
utolsó versenyző is befejezte az előadását, újra hangos, gyors zene
harsant, és Naomi Ryan tért vissza.
- Ugye megmondtam? - A zsűri asztala felé nézett. - Le vannak
nyűgözve?
Minden zsűritag bólogatott.
- Tudom, hogy mindannyian szeretnénk, ha mindegyik most
bemutatott játék nagyon sikeres lenne a nagyvilágban, de emelje fel a
kezét az, aki úgy találta, hogy van egy játék, amit nagyon izgalmasnak
találtak. Egy játék, ami megszólította, megérintette önöket.
A teremben szinte mindenki felemelte a kezét.
- A zsűri pillanatokon belül kiválasztja a győztest és lehet, hogy nem az
önök kiválasztottja lesz. Ha nem az lenne, akkor is tehetnek valamit.
Minden most bemutatott játékot feltöltöttünk a Spyglass weboldalára.
Töltsék le és kezdjenek játszani vele. Küldjék tovább a barátaiknak is,
terjesszék! Biztassák minden ismerősüket arra, hogy játsszanak ezekkel a
játékokkal!
A teremben elhelyezett tíz hatalmas képernyő bekapcsolt, mindegyiken
a Games for Good döntőseinek egy-egy játéka jelent meg. Illetve egy
képernyő a színpadot mutatta és Allie arra gondolt, vajon ott kellett volna
a Klikknek megjelennie?
Kiszorította ezt a gondolatot a tudatából, és figyelmét a többi
képernyőre fordította. Mindegyik játék érdekes volt, mégsem tudta
levenni a szemét az Ezermester képéről.

- Ugy tűnik, hogy megvan a győztes - jelentette be Naomi Ryan. Azzal

kiment a színpadról. Sötétvörös nadrágkosztümös, ősz hajú, vastag fekete
keretes szemüveget viselő nő lépett a helyére. Visszatértek a fejlesztők is,
felsorakoztak mögötte.
- Hihetetlenül
nehéz döntés volt. A zsűri hét tagja nem tudott egyhangú
döntést hozni. Mindenkinek volt kedvence. De volt egy játék, ami
mindannyiunk első három helyezettje között szerepelt, mert a design
tiszta és egyszerű, a koncepció egyedi és különböző korosztályok
játékosai is könnyen megérthetik. Azért választottuk ezt a játékot, mert
úgy éreztük, a célja időszerű, a figyelemfelhívás egyszerű és fontos.
Allie a széke szélén feszülten ült. Zoéra, Maddie-re, Emmára pillantott.
Ők is a székük szélén ültek.
- Ez a játék szórakoztató - folytatta a zsűrielnök. - De ennél is több.

Szinte függőséget okozóan szórakoztató.

Allie alig bírta a feszültséget. Szíve olyan hevesen vert, hogy azt hitte,
kiugrik a mellkasából.
- A Games for Good verseny ez évi győztese...

Az Ezermester - gondolta Allie. Az Ezermester legyen!

- A győztes a Csepp Chap!

Lauren Secatero a szája elé kapta a kezét, és előre görnyedt, mintha

nem lenne biztos abban, hogy a lába megtartja teste súlyát. Két másik lány
ugrálni kezdett, melléléptek, és megölelték.
- Köszönöm - mondta egyenesen a zsűri asztala felé nézve, szeme a
hála könnyeitől csillogott. Kezet fogott a zsűritagokkal, akik gratuláltak
neki. - Köszönöm - ismételte.
Allie felnézett Nathanre. Látta rajta, hogy szomorú, de Nathan
ugyanolyan hangosan tapsolt, és ugyanolyan hangosan kiáltozott, mint
mások
 harminckettő
Amikor Allie visszament a Games for Good Pavilonba, ott már
rengeteg ember volt. Standról standra jártak, találkoztak a fejlesztőkkel és
nézték a demóikat. Miss Slade többször megjelent Allie standjánál és
minden alkalommal bemutatta néhány szoftvercégvezetőnek, akik a
közönség soraiban ültek.
Allie egy idő után már nem érzett feszélyezettséget amiatt, hogy ő volt
az egyetlen a pavilonban, akinek nem volt működő dernója.
Megbarátkozott a fotósbemutatóval. Mindenkinek mesélt a barátairól és
arról, hogy miként telt a hét a Klikk-kel. Először csak arról beszélt, ami jó
volt, később azonban azt is szóba hozta, ami valahogy félrement.
Valahogy ő is felnevetett, és fejét ingatta, ahogy azt magyarázta, hogy „egy
kicsi, sőt nagyon apró változtatás a forráskódon mindent fel tud borítani,
és..." Aztán nagyot sóhajtott és azt mondta: „Hát, ez történt velem. De ki
tudom javítani. Kijavítom és újraindítom. És a Klikk hamarosan újra
kattogni fog."
Minél gyakrabban mondta el, annál jobban kezdte maga is elhinni.
Időnként ránézett Nathan standjára és azt látta, hogy mint mindig,
most is széles mozdulatokkal, gesztikulálva beszél az Ezermesterről.
Megint olyan bűntudatot érzett, mint akkor, amikor a színpadon állt.
Látta rajta, hogy szereti ezt a játékot. Hisz benne. Soha egy pillanatra sem
gondolta, hogy őt ki kell iktatnia ahhoz, hogy megnyerje a Games for
Good versenyt.
Az történt, amit egész nap mondott az érdeklődőknek: egy bizonyos
ponton hibát követett el. Valamit elnézett. Miatta omlott össze a Klikk.
Az ő hibája, csakis az övé.
 Amikor a standoknál csillapodott a forgalom, Allie nagy korty vizet
ivott, aztán leguggolt, hátizsákjába nyúlt, a szájfényét kereste. Belenézett a
zsákba, meglátta a spirálfüzetét és a lapok közé csúsztatva a papírt, amire
Nathan a megoldást nyomtatta, amit a gépteremben csütörtökön adott át
neki, nem sokkal a tanítási nap vége előtt. Kihúzta a lapok közül.
Megnyitotta a forráskódot, különös figyelemmel azokra a
parancssorokra, amiket Nathan kékkel jelölt, és még különösebb
figyelemmel az utolsó, zölddel kiemelt sorra. Arra a sorra, amiről azt
mondta, hogy „az kapcsolt össze mindent a barátságfőtáblával". Nézte,
sokáig nézte azt a sort, ahogy egy teljes éjszakán és az előző nap nagy
részében nézte.
A standján még mindig nem volt mozgás, ezért leült a monitorhoz,
lehúzta az asztalra a prezentációját, és megnyitotta a böngészőablakot. A
CodeGirls-szerverre navigált, megnyitotta a forráskódot, megtalálta azt a
változatot, amin csütörtök éjjel változtatott.
A monitorhoz tartotta Nathan nyomtatott papírját és összehasonlította
a változatokat. Törölte azokat a kódsorokat, amiket Nathan törölni jelölt.
A zölddel jelölt sor is pontosan megegyezett a nyomtatottakkal.
Ekkor azonban valami furcsát vett észre. Nem Nathan papírján,
hanem a monitoron, a forráskódban.
A nyomtatott szövegben volt egy sor az után a sor után, amiről Nathan
leírta, hogyan kell átdolgozni. De hiába kereste, a monitorról az a sor
hiányzott.
Megint a papírra pillantott. Aztán vissza a monitorra. Aztán megint
Nathan írására.
Miután átírta a kódsort - ami újraszabályozta, hogyan kerülhetnek a
fotók a barátságfőtáblára - lennie kellett volna egy másik sornak is.
Nathan bele is írta a javaslataiba. De a forráskódban nem volt benne.
 Visszagondolt a csütörtök éjszakára. Már majdnem éjfél volt, amikor
átvezette a változásokat. Ahhoz a sorhoz nem is akart hozzányúlni, de
lehet, hogy véletlenül kitörölte. Késő volt. Fáradt volt. Lehetséges.
Allie szíve elszorult.
Tudta, végig érezte, hogy nem Nathan hibája, ami történt, és most
bizonyítéka is van rá.
Eszébe jutott, milyen arcot vágott Nathan, amikor telepítette a Klikket.
Eszébe jutott, hogy viccelődve válaszolt a kérdésekre, hogy vele
készíttette el a profilképét, és hogyan mosolygott, amikor a Klikk az első
helyre tette őt a barátságfőtábláján. Eszébe jutott, hogy Nathan
egyszerűen letette a telefonját, és azt mondta, hogy egy barát neki éppen
elég. És eszébe jutott, hogyan mosolygott, amikor Allie-gátornak nevezte.
Újra begépelte a hiányzó sort, pontosan úgy, ahogy a papíron volt, és
amikor készen volt, újra összehasonlította a két változatot. Tökéletesnek
tűnt. Mély lélegzetet vett, aztán rákattintott a MENTÉs-re. Aztán
frissítette az adatokat, és tesztelés nélkül ráküldte a programra a frissítést.
Elővette a telefonját, és megnyitotta a Klikket.
A profilja ugyanúgy nézett ki, mint előző nap a buszon, mielőtt a
program összeomlott.
Rákattintott a barátságfőtáblára, és azt látta, hogy teljesen tele van a
#14-es busz utasainak képeivel. A program újra működött.
Nem hitt a szemének. Megnyitott minden lehetséges ablakot, próbálta
elérni, hogy az app összeomoljon, de teljesen stabil volt.
Tudta, hogy valószínűleg úgy kéne hagynia, ahogy van, de képtelen volt
megállni. A felhasználói listára navigált. Harminckét név volt kipipálva, a
#14 utasai. De még látta az eredeti listát is, mind az ezerkétszáz
felhasználót, és addig görgetett lefelé, míg megtalálta Nathan adatlapját.
Rákattintott a név mellett levő kis négyzetre, újra aktiválta a profilt. Bip-
bip-biiip.
Aztán lenézett a telefonjára, és a kijelzőn megjelent Nathan régi
profilképe, Cory és Mark között. Felismerte az általános iskolájuk
tornatermét. A kép az ötödikes természettudományos versenyen készült.
Allie ekkor Nathan standjára pillantott. Nagy csoport ember vette
körül, mindegyikükön fekete póló, rajta a Stardust Games lógója. Velük
beszélt, de Allie látta rajta, hogy ő is meghallotta a hangot, mert a hátsó
zsebéhez kapott és többször is lopva felé pillantott.
Allie integetett neki.
Miután a Stardust vezetői kezet ráztak vele és elmentek, Allie látta,
hogy Nathan előveszi a telefonját a zsebéből. A kijelzőre nézett, és
elmosolyodott. Aztán elindult Allie standja felé.
Allie szorosabban markolta a telefonját, és elindult Náthán elé.
Mindkettőjük telefonjának kijelzője vörösen, gyorsan villogott, amikor
a pavilon közepén találkoztak.
- Szia! - mosolygott rá Allie eléggé feszélyezetten.

Nathan viszonozta a mosolyt.

- Szia! Ezek szerint sikerült helyrehoznod...
- Igen. - Allie szíve hevesen vert. Tenyere izzadt, szája kiszáradt.

Hátrabiccentett a standja felé. - Az előbb megtaláltam a papírodat a

táskámban, és... úgy tűnik, véletlenül kitöröltem egy sort az után a sor
után, amiről azt írtad, hogy változtassak rajta - mondta toporogva. - Idióta
vagyok. Idióta.
Nathan a fejét ingatta.
- Nem vagy az. Késő éjjel volt. Olyankor könnyű hibázni. Sokszor

előfordul ilyesmi.
- Nem, nem amiatt. Hanem azért, mert téged hibáztattalak, pedig nem
tettél semmi rosszat.
 Hosszú csend állt be. Aztán Nathan szólalt meg:
- Soha nem tettem volna olyat veled! Ugye ezt te is tudod?
Allie nagyot sóhajtott.
- Tudom. És nagyon sajnálom.

Nathan úgy nézett rá, mintha próbálná kitalálni, mit mondjon.

- Szörnyű volt - jegyezte meg Nathan.

- Micsoda?

- A közönségben látni téged ma. Fent kellett volna lenned velünk a

színpadon.
- Semmi gond. Nagyszerű voltál. Nagyon örülök, hogy ott lehettél, és

tetszett a prezentációd. Tényleg.

Azzal Nathan felé nyújtotta a telefonját. Nathan mosolyogva érintette
hozzá a sajátját. Kijelzőjük fehéren villant, megjelentek barátságfőtábláik.
- Örülök, hogy minden a régi, Allie-gátor.

Allie mosolygott.
- Én is örülök neked, Nate.
 Ekkor Nathan válla fölött elnézve valami megragadta Allie figyelmét. A
standjánál a Stardust Games embereinek még nagyobb csoportja jelent
meg és mintha őt keresték volna.
- Mi ez az egész? - kérdezte Allie, a csoport felé mutatva.
Nathan hátrafordult, követte a pillantását.
-A Stardust kis- és nagyfőnökei. Azt hiszem, nagyon érdekli őket az
Ezermester. Nagyon tetszett nekik a prezentációm.
- Ez egyenesen fantasztikus!
- Emlékszel a Menő Menhely nevű tavalyi játékra, amit menhelyi állatok
segítésére írtak?
Allie természetesen emlékezett rá. Le is töltötte a telefonjára.
- Nem az lett a győztes - folytatta Nathan -, de a Stardust mögé állt, és

most minden online app store-ban nagyon megy. Ugyanezt akarják tenni
az Ezermesterrel.
- Komolyan?
- Aztmondták, adnak helyet a laborjukban és még néhány fejlesztőt és
megcsinálják a teljes marketinget. Úgy gondolják, hogy tudnak szerezni
nagy szponzorokat és megfelelő háttértámogatással az Ezermester tényleg
beindulhat.
Allie nem hallott nagy lelkesedést a hangjában.
- Ez jó hír, nem?
- Hát, attól függ - felelte és vállat vont. - Azt mondták, előbb szeretnék

látni a „puding első próbáját". Ezt a kifejezést használták. Ha a hónap

végéig lesz kétezer letöltés, benne vannak.
- Kétezer? Az semmi! Ha én képes voltam ezer felhasználót szerezni

egyetlen hét alatt, akkor neked is gond nélkül összejön a kétezer egy
hónap alatt!
Nathan felnevetett.
- Nem. Neked lehet kétezer letöltésed egy hónap alatt. De az

Ezermester nem terjed úgy, mint a Klikk.

- Hát, pedig úgy kéne neki!
Amint Allie kiejtette ezt a mondatot, támadt egy ötlete. Elhallgatott.
Szinte érezte, ahogy a gondolat alakul a fejében, s pontosan tudta, mit kell
tennie.
Eszébe jutott az a nap, amikor Nathan letöltötte az appját és azt
kérdezte: Mit fogsz tenni ezzel a rengeteg adattal?
Akkor nem volt erre jó válasza.
De most már van.
vasárnap
 harminchárom
- Allie! - Lágy, távolról hallatszó hang. - Allie, ébredj!
Nagy nehezen kinyitotta az egyik szemét. A nap fényesen sütött be a
hálószoba függönyének résén. Allie felnyögött, és erősen becsukta a
szemét. Arcbőre feszült, nyaka megmerevedett.
- Itt aludtál? - kérdezte az apukája.

- Azt hiszem, igen. - Felemelte a fejét a billentyűzetről.

- Mennünk kell! - mondta az apukája. - Egy óra múlva kezdődik...

Allie visszaejtette a fejét az íróasztalára. Ez azt jelenti, hogy majdnem
egész éjjel fent volt. Nem képes kiállni focizni.
- Nem lehetne ma kihagyni?
- Kihagyni? Semmiképpen. Egész nyáron nem láttunk téged focizni.

Ráadásul nem hagyhatod cserben a csapatodat és az edződet.

Allie hangosan ásított.
- Palacsintát sütök. Tíz perc múlva legyél lent!

Azzal kiment Allie szobájából, és becsukta maga mögött az ajtót.

Allie próbált a monitorra figyelni. Sűrűn pislogott, az összes
parancssort végignézte, mindenképpen emlékezni akart, hol hagyta abba
előző éjjel.
Lassan minden eszébe jutott. Visszament az eredeti forráskódra, újra
beírta a Nathan által javasolt változtatásokat, ezúttal helyesen. Elsőre
átment minden tesztelésen. Bátornak érezte magát, ezért elhatározta,
hogy folytatja. Írt néhány kódot, hogy visszategye a Klikk-kép-adatbázist
a rendszerbe, aztán újra lefuttatta a tesztet. És átment.
Valamikor hajnali három óra tájban szétválasztotta az összes adatlapot
iskolák szerint, hogy ne legyen átfedés a Mercer és a Steinbeck között.
Nem sokkal az előtt, hogy álomba zuhant, írt egy felugróablak-üzenetet
minden felhasználónak, hogy válasszanak ki egy létező csoportot vagy
hozzanak létre újat.
És új felhasználói szerződést írt. Pontosan leírta, hogy a Klikk
véletlenszerűen választ Instagram-fotókat és a képek mappában tárolja a
Klikk-képeket, és tisztán, világosan felvázolta, hogy az összegyűjtött
információ soha nem kerülhet értékesítésre, de kutatási célokra és
appajánlásokhoz felhasználható.
Azt kívánta, bárcsak ne aludt volna el, amikor már olyan közel volt.
Most átnézett mindent és nagyon elégedett volt a haladással. Ráküldte a
frissítést a telefonjára, és egyenként ellenőrzött minden megjelenő
ablakot.
Megnyitotta Maddie profilját. Aztán Zoéét. Aztán Nathanét. A Klikk
nem omlott össze.
A Mercer-csoportról a CodeGirls-csoportra váltott, és felderült az arca,
amikor azt látta, hogy a CodeGirls-adatok pontosan ott voltak, ahol
lenniük kellett. Visszalépett a Mercer-csoportra, aztán újra a CodeGirlsre,
majd a Steinbeckre és vissza a Mercerre megint.
A Klikk még ekkor sem omlott össze.
Bár az adatokat sikerült visszaállítani, a barátságfőtáblák még üresek
voltak. Mindenkinek újra klikkelnie kellett, de Allie úgy gondolta, hogy ez
senkinek nem lesz ellenére, ez a játék élvezetes része. Allie izgatott
örömmel mocorgott székén, Bo odasétált hozzá, állát gazdája combjára
hajtotta.
- Azt hiszem, készen vagyunk - mondta neki.
Nem volt ideje még egyszer átgondolni a dolgokat, és abban a
pillanatban rájött, hogy nincs vesztenivalója. Gyorsan üzenetet gépelt,
címzettként az összes felhasználót megjelölte és rákattintott a küldésre.
 BIZTONSÁGI FRISSÍTÉS SZÜKSÉGES

Aztán fociszerelésbe öltözött, és elindult lefelé reggelizni Bo után.

 harmincnégy
Amint Allie megérkezett a focipályát övező kerítéshez, meglátta, hogy
Emma a csapattal nyújt, Maddie és Zoe néhány lépéssel távolabb melegít.
Abban a pillanatban, hogy a pályára lépett, telefonja bippegett egyet.
Elmosolyodott, és lépteit megszaporázva sietett barátnőihez. Bip-bipp.
Ezt már ők is hallották. Maddie és Zoe rögtön abbahagyta a
labdarugdalást, sportzsákjukhoz rohantak, telefonjaikért mélyesztették
bele a kezüket.
Zoe találta meg előbb. Felemelte, és nagyon mosolygott. Ahogy Allie
közelebb ért, háromszor hangzott fel a bipp. Allie telefonján megjelent
Zoe képe, kapus szerelésben állt.
- Visszajött! - mondta Zoe, helyben ugrálva.

- Visszajött!
- felelte Allie.
Összeérintették telefonjaikat és nézték, ahogy a kijelző fehéren villan és
megjelenik a barátságfőtábla.
- És megint elsők vagyunk - állapította meg Zoe, ám mivel Allie nem
válaszolt azonnal, tudta, hogy az ő részén nem egészen ez lehet a helyzet.
- Igaz? Én vagyok az egyes számú barátod?
Egyelőre - gondolta Allie.
- Mi ez a tekintet? - tette fel a kérdést Zoe.

Allie érezte, hogy az arca felhevül.

- Hát, úgy értem, most igen, de...
Zoe sokat tudón elvigyorodott.
- De lesz egy új barátod is, amikor legközelebb találkozol Nathannel,
igaz?
Allie vállat vont, és mosolygott. Aztán az egész csapathoz fordult.
 - Szükségem lesz rátok holnap. Kérlek, megint legyetek a csapatom!
- Persze- felelte Maddie.
- Semmi gond - jegyezte meg Emma.
- Naná - tette hozzá Zoe. - De nem vagyok egészen biztos abban, hogy

szükséged lesz ránk. Mindenkinek hiányzott a Klikk.

- Aha, különösen Zoénak - mondta Emma, és visszakézből Zoé karjára

csapott. - Csak nézzetek rá! Már nagyon be van sózva! Alig várja, hogy
vége legyen a meccsnek és játszhasson vele.
Zoe sűrűn pislogott.
- Igaza van. Esetleg nincs kedvetek a meccs után a bevásárlóközpontba

menni?
Allie éppen kezdte felvázolni nekik a tervét, de ekkor megszólalt a
duda, és megkezdődött a meccs. Gyorsan a helyükre futottak. A
következő egy órában csak futottak, passzoltak, rúgtak és csapatként
mozogtak, játszottak.
Amikor Emma bevitte az első gólt, öten rohantak hozzá, ölelték át.
Félidőben a kapuba futottak, és gratuláltak Zoénak a kivédett
labdákhoz.
A harmadik negyedben Maddie biztos passzot adott Allie-nek, de Allie
nem tudta levenni. Az ellenfél egyik játékosa ellopta a labdát, végigvitte az
ő térfelükön és gól lett.
Allie odafutott Maddie-hez, és a vállára hajtotta a fejét.
- Ne haragudj! Azt hiszem, ehhez túl kimerült vagyok.
Maddie csak nevetett, és megígérte, hogy a meccs hátralévő részében
igyekszik a lehető legtávolabb tartani tőle a labdát.
Amikor a Ravens újabb találatot ért el, Emma felkiáltott:
- Semmi gond! így is miénk a meccs!
És egy kis ideig olyan volt, mintha az elmúlt hét nem is történt volna
meg. És ők négyen megint úgy érezték, hogy ők négyen egy csapat.
 harmincöt
Allie barátai a mérkőzés után a bevásárlóközpontba mentek, de ő
egyenesen hazament, és visszaült dolgozni. A délután hátralévő részében
az adatokat figyelte.
Délre már közel háromszázan telepítették a frissítést.
Két órakor már több, mint ötszázan.
Három órára alakult néhány új csoport és több, mint száz új
felhasználó jelentkezett be a rendszerbe. Sejtette, hogy Maddie, Zoe és
Emma a bevásárlóközpontban terjeszti, és felnevetett, amikor meglátta az
új Klikk-képek özönét, amiken barátai teljesen idegenekkel fotózkodtak.
Délután négy órára, amikor már közel ezernégyszáz
felhasználó volt, üzenetet írt Nathannek.

Allie
Mit csinálsz éppen?

Nathan
Semmit. Miért?

Allie
Nincs kedved átjönni?
Mutatni akarok neked valamit.

Allie megírta a címet, és egy órával később hallotta, hogy megszólal az

ajtócsengő. Lerohant a lépcsőn, de az anyukája már a folyosón volt, és
kinyitotta a bejárati ajtót.
- Szép napot! Nathan vagyok. - Idegesnek tűnt a hangja. - Allie egyik

barátja.
 Bip-bip-biiip.
Anyukája szélesebbre tárta az ajtót, hogy Nathan beléphessen.
- Persze! Gyere csak be - invitálta izgatottan. - Tegnap láttam a
prezentációdat. Nagyon tetszett a játékod! Gratulálok!
- Köszönöm.
Allie anyukája a konyha felé mutatott.
- Éppen főzök. Van kedved velünk vacsorázni?

Nathan felnézett, és meglátta Allie-t a lépcső tetején, ahogy helyeslőn

bólint. Ekkor visszafordult Allie anyukája felé, és azt mondta:
- Igen, köszönöm.

Hirtelen Bo rohant le a lépcsőn. Elszaladt Allie mellett, és Nathan

lábánál állt meg. Leült, farkát vidáman csóválva nézett fel a vendégre.
Nathan leguggolt hozzá.
- Szia! - Két kézzel simogatta Bo bundáját. - Ki ő?

- Bo.
A világ legjobb kutyája.
Nathan keze megállt, Allie-re nézett.
- Az lehetetlen. A világ legjobb kutyája az enyém, Archie.
Allie a homlokát ráncolta.
- Most tényleg azon vitatkozunk, hogy melyikünké a legjobb kutya?

- Igen
- felelte, és befogta Bo fülét. - Mert az én kutyám a legjobb.
- Nem igaz!
Nathan a szemöldökét ráncolta.
- De igen!
Allie grimaszt vágott. Aztán összeérintették a telefonjaikat. A
következő pillanatban Allie intett.
- Gyerevelem! Mutatnom kell neked valamit!
Felmentek a lépcsőn, Allie a szobájába vezette Nathant.
Leült a számítógépéhez, megnyitotta a CodeGirls-szerveren tárolt
adatokat.
- Szóval... tegnap mondtál valamit, ami elgondolkodtatott. A Klikknek
hála, itt vannak nekem ezek az adatok, igaz? - A felhasználói adatbázison
görgetett végig. - Megvan több mint ezernégyszáz ember összes
profiladata plusz a válaszaik ötven kérdésre. Egyszer azt kérdezted tőlem,
hogy mit csinálok ezzel a sok adattal, és én azt mondtam, hogy nem
tudom. Egészen tegnapig eszembe sem jutott, hogy elemezzem őket, de
most, hogy eszembe jutott, úgy érzem, elég jól ismerem a felhasználóimat.
Allie új kijelölődobozokat, szűrőket és legördülő menüket adott a
programhoz, hogy könnyen kilistázhassa az adatokat különböző
szempontok szerint.
- Nézd meg! Ezt a háromszázhatvannyolc embert érdeklik jótékonysági

akciók és tegyük-jobb-hellyé-a-világot jellegű dolgok. Ezt a négyes,

tizenkettes, tizenkilences és negyvenhármas számú kérdésekre adott
válaszaikból lehet tudni.
Aztán kicsekkolt a Célok dobozból, és rákattintott a Játékok dobozra.
Új névsor jelent meg a képernyőn.
- Ez a négyszázkilencven ember imádja a videojátékokat. Ezt abból
tudom, ahogy a hatos, huszonhetes és negyvennégyes kérdésekre
válaszoltak.
Allie újabb szűrőt kapcsolt be.
- Ez a kétszáznyolcvannégy felhasználó szereti a barkácsolást, a kétkezi

munkákat - mondta egy újabb dobozt bejelölve. - Ez a

háromszázötvennyolc ember pedig szeret a szabadban lenni és kedvelik
az extrém sportokat, ami persze nem azonos a házépítéssel vagy ilyesmi,
de rájöttem, hogy a kettő között sok hasonlóság van.
- Mit fogsz kezdeni ezekkel az adatokkal?
Allie hátradőlt a székén.
 - Letöltötted a frissítést, amit ma reggel küldtem ki?
- Igen.
- Három új ablak ugrott fel, mielőtt elindult a telepítés. Emlékszel, mi
volt a feliratuk?
Nathan elgondolkodott.
- Az egyik a felhasználási feltételek.

- Pontosan - monda Allie.

- És engedélyt kellett adnom, hogy az app hozzáférjen az Instagram-

profilomhoz és a fényképek mappámhoz.
Allie bólintott.
Nathan valahová a távolba nézett, mintha a harmadik felugró ablakot
próbálná felidézni. Aztán elmosolyodott.
- Választós ablak volt. Az volt a kérdés, hogy szeretnék-e értesítést
kapni hasonló appokról és játékokról.
Allie nagy mosollyal nyugtázta a választ.
- És bejelölted?

- Igen, azt hiszem.

- Bejelölted. Ha jól emlékszem - mondta Allie, azzal a monitor felé
fordult. - Beleegyeztél. És még kilencszáznyolcvannégy felhasználó. - Újra
rendszerezte az adatokat és a nevek betöltötték a monitor felületét. - Itt
van minden név négy különböző érdeklődési kör szerint rendezve.
- Ezzel azt akarod mondani, amit szerintem mondani akarsz?

- Ha arra gondolsz, hogy elküldjük nekik az Ezermester linkjét, akkor

igen - felelte és újra megnyitotta a csoportosított felhasználói adatsort. -
És a videojátékok, a barkácsolás, a szabadtéri tevékenységek, a jótékony
célok iránt érdeklődő csoportoknak érdeklődésüknek megfelelően más-
más üzenetet fogunk kiküldeni.
Nathan hosszú ideig nézte, csak nézte a képernyőt.
 - Mintha elállt volna a szavad - jegyezte meg Allie. Nathan le sem vette
a szemét a képernyőről. Allie nem igazán tudta, hogy egyáltalán pislogott-
e. - Ez elég új dolog nálad.
- Miért teszed ezt meg nekem? - kérdezte végül, ujjaival végigsimítva a

haján.
- A barátaimért bármit megtennék - felelte Allie vállat vonva. - És mit

mondhatnék? Folyton igyekszem megszabadulni tőled, de valahogy

mindig visszajössz. És mindig az első helyre.
hétfő
 harmichat
Allie egyik oldalon a derekához támasztva fogta az ebédtálcáját, a
másik kezével farmernadrágja zsebén simított végig. Igen. A telefonja
még ott van. Ahogy két perccel korábban is ott volt.
Nyugalom - mondta magának. Nincs semmi gond. Minden rendben.
Az öreg tölgyhöz menet körülnézett a belső udvaron. Időnként
bippegést hallott és látta, hogy diákok sétálnak egymás felé, és óvatosan
egymáshoz érintik a telefonjukat, de ez nem olyan volt, mint az előző
héten. A felhasználók többsége már visszaklikkelt. Most új csoportokat
alkottak, mint a „Mercer + Steinbeck" és új barátságfőtábla partikat
szerveztek tanítás utánra a bevásárlóközpontba, hogy a közeli városokból
érkezett gyerekekkel is össze tudjanak klikkelni.
Mr. Mohr haladt el Allie mellett, de amikor meglátta, megállt.
- Gratulálok, miss Navarro - szólította meg. - Miss Slade elmondta,
hogy nagyszerű volt a Games for Good versenyen.
- Köszönöm, igazgató úr. De... Nem vettem részt a versenyen. És nem
nyertem.
Mr. Mohr folytatta útját.
- Arrólis tudok.
Allie mosolyogva indult tovább az asztalához. Amikor odaért, Emma
és Zoe odébb húzódott, hogy helyet csináljon neki maguk között. Aztán
az asztal másik oldalára nézett. Maddie ült ott. Mellette Chris. Aztán Chris
súgott valamit Maddie fülébe, mire Maddie elpirult, és közelebb húzódott
hozzá.
Allie az asztal lapjára tenyerelt.
- Mi. Vagyunk. A legjobb. Csapat!
 - Működik? - kérdezte Maddie.
- Tökéletesen. Ma minden órámon azt hallottam, hogy az
Ezermesterről beszéltek, és amikor ma reggel tanítás előtt találkoztam
Nathannel, azt mondta, hogy a felhasználóinak száma tegnapról mára
ugrásszerűen megnőtt.
- Itt van valahol? - kérdezte Emma az udvart fürkészve. - Alig várom,

hogy megmutathassam neki a terepemet. Már tizenkét házat felépítettem

és a karmapontjaim kiütik a plafont! - Hangosan felnevetett. - Ez nem is
vicc.
Allie végignézett az udvaron. Nathan nem ült egyik asztalnál sem. Nem
volt a parkoló közelében, a pázsiton sem. Hátranézett. Látta, hogy a
kosárpálya melletti asztalnál Cory és Mark ül, de velük sem volt.
- Ó, ott van Ajay! - szólalt meg Zoe. - Megyek, köszönök neki.
Allie nézte, ahogy elmegy és még mindig azon gondolkodott, miért
nincs Nathan az udvaron. Nincs oka arra, hogy a gépteremben legyen. De
olyan sejtése volt, hogy mégis ott találja.
- Mindjárt jövök - mondta, azzal felállt. Otthagyta az ebédjét az
asztalon. Sarkon fordult, és elindult az udvaron át a számítógépes labor
felé. Jó néhányan megállították út közben.
- Jobb, mint volt - jegyezte meg egy fiú.
- Nagyon örülök, hogy sikerült helyrehoznod - szólt egy lány az egyik
asztaltól.
- Ez volt minden idők leghosszabb hétvégéje - mondta egy másik lány.
- Kérlek, ne hagyd, hogy ez még egyszer megtörténjen!
Mosolyogva csapott Allie tenyerébe.
- Nem hagyom!
Ekkor érezte, hogy valaki megérinti a vállát. Megfordult. Claire
Friedman állt előtte, illetve nem állt, hanem helyben ugrándozott.
 - Annyira örülök, hogy megint a hetedik vagy nálam! És egyenesen
imádom az új csoportfunkciót. Nagyon klassz.
- Köszi - mondta Allie.
- Akarsz hozzánk ülni? - kérdezte az asztalukra mutatva. - A barátnőim

alig várják, hogy megismerjenek.

De Allie az ellenkező irányba mutatott.
- Talán máskor. Most muszáj gyorsan megtalálnom valakit.

Claire visszaült a helyére, Allie pedig továbblépett. Bármennyire is hálás

volt, hogy olyan sok elégedett felhasználó van, azt is tudta, hogy sok
elégedetlen régi felhasználó maradt. A hátizsákjában kinyomtatva ott volt
a lista azokról, akik letöltötték majd törölték a Klikket, és személyes
küldetésének tekintette, hogy mindegyiküket még azon a héten
megkeresse és személyesen kérjen bocsánatot tőlük.
Allie kinyitotta a gépterem ajtaját. Remélte, hogy Nathant nem találja
ott, de rögtön meglátta. Ágnes mellett ült. Fejhallgatóval. Feje a zenére
billegett.
Leült mellé, mire Nathan rögtön levette a fejhallgatót.
- Mit keresel itt? - tette fel a kérdést Allie.
- Figyelek - mutatott a monitorra.

Allie közelebb húzta a székét. Nathan az egész játékot madártávlatból

figyelte. Látta az összes játékost a környéken, fejük felett kis
szövegbuborékban ott volt a felhasználónevük. Több százan voltak.
- Ezek nem tesztkarakterek - mutatott ujjával a monitor üvegére. - Igazi
emberek irányítják őket, építtetnek házat, vetetnek anyagokat - mondta,
azzal Allie felé fordult. - Igazi emberek játszanak a játékommal. El tudod
ezt hinni?
- Igen. Teljességgel hihető.
- És ezt nézd meg!
 Nathan ablakot váltott, a böngészőben a Google keresőjével gyűjtött
cikkek jelentek meg.

Jó játékok jóknak A tinik megfordítják a játékot Micsoda változást hozhat egy

játék!

- Egész nap jöttek ilyen cikkek, és mindegyikben van képernyőkép az

Ezermesterről, és a linket is megadják hozzá.
Megnyitott egy cikket, amiben volt egy fotó is a színpadon egymás
mellett álló fiatal fejlesztőkről, és Allie-t hirtelen szomorúság fogta el.
Nagyon sajnálta, hogy nem lehetett ott velük. Bárcsak hagyta volna, hogy
Nathan segítsen neki pénteken a gépteremben! Ő talán már akkor
észrevette volna a hibát. Ketten már ebédidőre megoldották volna. Akkor
ő is ott lehetne azon a képen.
De már nem volt semmi értelme ezen gondolkodni.
Nathan mintha olvasott volna a gondolataiban, vagy az arckifejezését
látta meg, mert rögtön bezárta az ablakot.
- Bocsáss meg! Nem is tudom, mit gondoltam...
Allie hárította a szabadkozást.
- Semmi gond. Tényleg. - A monitor felé biccentett. - Hány letöltés?
Nathan visszanavigált a játékára, a jobb felső sarokban olvasható
számra mutatott.
- Hétszázhatvannégy.
Néhány percig ültek ott, a képernyőt nézték, teljesen lenyűgözte őket a
látvány, ahogy a játékosok egy csoportja összegyűlt az egyik ház körül, és
együtt festették világoskékre.
- Tudom, tudom, nagyon el vagy bűvölve attól, hogy igazi emberek
játszanak a játékoddal, de van fogalmad arról, hogy hol vannak még igazi
emberek? - kérdezte az ajtó felé biccentve. - Odakint. Az udvaron. És van
odakint egy másik érdekes dolog is, amit napnak hívnak. - Kört formált a
kezével. - Nagy, sárga valami. Nappal az égen lóg. Talán hallottál már
róla.
Nathan hirtelen mozdulattal feltette a lábát az asztalra, egyik bokáját
átvetette a másikon, és hátát a falnak támasztva hátradőlt a székén.
- Ugyan már... Nap... Nekem jó itt. Csend van. És van egy kis

rágcsálnivalónk - mondta, azzal lenyúlt, egy tasak mikrós pattogatott

kukoricát vett elő, és egy maroknyit a szájába tömött.
Allie elvette a zacskót, az asztal másik végére tolta, hogy Nathan ne
érhesse el.
- Ki kell menned innen, Nathan! Menj ki az udvarra! Találd meg a
barátaidat! Hallgass rám!
Újra az ajtó felé biccentett.
Nathan a fejét ingatta.
- Kösz, nem.
Allie közelebb hajolt hozzá.
- Miért
nem?
Nathan szinte egy teljes percig egyetlen szót sem szólt. Aztán vállat
vont.
- Nem is tudom, hogy hova mennék.
Allie úgy érezte, a szíve millió apró darabra szakad.
- Idefelé láttam Coryt és Markot. Ott ülnek az aszfaltos udvaron, a

kosárpálya mellett az egyik asztalnál.

Nathan erőltetett hangon felnevetett.
- És mit csináljak? Üljek le hozzájuk?

- Igen.Miért ne?
- Azért, mert majdnem egy éve alig beszéltem velük. A folyosókon
köszönünk egymásnak meg ilyesmi, de nem vagyunk úgy, hogy
leülhetnénk egymással és beszélgethetnénk, mintha régi jó barátok
lennénk.
- Pedig régi barátok vagytok. Lehet, hogy összebippegtek és a Klikk
megtöri a jeget. Ha mégsem, csak kérdezd meg tőlük, hogyan telt a
hétvégéjük! Mesélj nekik a te hétvégédről! Mutasd meg nekik a játékodat,
mondd el, mi volt a versenyen, beszélj nekik a sok új felhasználódról és a
ma megjelent, rólad szóló cikkekről! Híres vagy! Olyan, mint Zayn, csak
jobb. Te vagy Naaaate.
Jól elnyújtotta a nevet. Nathan felé fordult és mosolygott.
- Ezt úgy mondod, mintha az olyan könnyű lenne.

- Könnyű is! Hidd el nekem! - Allie a térdére könyökölt, és közelebb

hajolt Nathanhoz. - Gyere! Segítek.
Nathan felsóhajtott, levette a fejhallgatóját, az íróasztalára ejtette.
- Hát, jó.

Követte Allie-t ki a teremből, a folyosóra. Szótlanul lépdeltek, míg

kiértek az udvarra. Ott az eresz alatt álltak az árnyékban, és felmérték a
terepet. Allie meglátta Coryt és Markot. Még ugyanannál az asztalnál
ültek.
- Nézd, odalent vannak! - mondta, de amikor Nathanre nézett, azt látta,

hogy minden szín eltűnt az arcáról; sápadtságában a szokásosnál is több

szeplője látszott.
- Már majdnem vége az ebédszünetnek. Majd holnap odamegyek

hozzájuk - mondta és elindult visszafelé, de Allie karon ragadta.

- Még van tizenöt perc. - Úgy tűnt, nem engedi a horogról olyan
könnyen. - Nate... - Egyenesen a szemébe nézett. - Képes vagy rá. Meg
tudod tenni.
- Nevetséges, mennyire ideges vagyok - felelte, azzal maga elé nyújtotta
a kezét, és látni lehetett, hogy remeg.
 Allie ekkor Nathan kezére simította a tenyerét, ujjaival határozottan
átfogta.
- Háromra.
Nathan felsóhajtott.
- Egy.
- Kettő.

- Háááárom - mondta Nathan, és Allie elengedte a kezét.

- Menj!
Nézte, hogy Nathan elindul az udvaron, lemegy a lépcsőn az aszfaltos
udvarra. Menet közben párszor végighúzta kezét a haján és megigazgatta
a pólóját. Egy ponton megállt és Allie azon gondolkodott, visszafordul-e,
elhagyja-e a bátorsága. De ment tovább.
Amikor elég közel ért hozzájuk, mondott valamit, mire Cory és Mark
hátrafordult. Mosolyogtak. Aztán a pad két szélére húzódtak, hogy
Nathan közéjük ülhessen.
Legyen így!