Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó,
Szeged, 2021
Írta: Susan M. Boyer
A mű eredeti címe: Lowcountry Boil
 
A művet eredetileg kiadta: Henery Press
 
Copyright © 2012 by Susan M. Boyer.
All rights reserved.
 
Fordította: Varga Petra
A szöveget gondozta: Tolnai Panka
 
Cover © Henery Press, LLC
 
ISSN 2559-8562
ISBN EPUB 978-963-561-764-7
ISBN MOBI 978-963-561-765-4
 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2021-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 
Műszaki szerkesztő: Szegedi Marinka
Korrektorok: Réti Attila, Gera Zsuzsa
 
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 Jimnek.
Végigjárhatnám az egész világot,
de keresve sem találnék jobb férfit.
 Stella Maris lakosainak jegyzéke
 
TALBOTÉK (3–as és 4–es körzet)
*Emma Rae Simmons Talbot – Liz nagymamája (Simmonsék:
3–as körzet)
*Frank Talbot – Liz apja; nyugdíjas (Talboték: 4–es körzet)
Carolyn Moore Talbot – Liz anyja; aktív önkéntes
Blake Talbot – Liz bátyja; rendőrfőnök
Liz Talbot – Magánnyomozó
Merry Talbot – Liz húga; a Kamasztanács elnöke
Cserkész – Liz szüleinek bassett hound kutyája
 
DEVLINÉK (1–es körzet)
Stuart Devlin – Michael apja; elhunyt
Kate Sullivan Devlin – Michael anyja; nyugdíjas
Adam Devlin – Michael bátyja; a Szigeti Vaskereskedés
vezetője
Deanna Stevens Devlin – Adam felesége; a Szigeti
Vaskereskedés dolgozója
*Michael Devlin – Liz nagy szerelme; a Devlin Építési Vállalat
tulajdonosa
Marci Miller Devlin – Michael felesége; Liz unokatestvére,
bankpénztáros
 
GLENDAWNÉK (2–es körzet)
*John Glendawn – A Kalózbarlang tulajdonosa
Alma Ferguson Glendawn – John felesége; a Kalózbarlang
tulajdonosa
Moon Unit Glendawn – A Repedtfazék tulajdonosa
Elvis Glendawn – A Stella Maris–i Rendőrkapitányság nem
hivatalos – biciklis járőre
 
SULLIVANÉK (5–ös körzet)
*Grace Sullivan – Liz keresztanyja; a panzió tulajdonosa,
látnok
Henry Sullivan – Grace bátyja; a Szent Ferenc–templom
plébánosa
Nancy Emerson Sullivan – Henry felesége
Mackenzie Sullivan – Henry fia; városi ügyvéd
*Lincoln Sullivan – Henry unokatestvére; Stella Maris
polgármestere
Mildred Kingsley Sullivan – Lincoln felesége
 
LIZ TALBOT KÖRE
Colleen Stevens – Liz legjobb barátnője; elhunyt
Nate Andrews – Liz üzleti partnere; magánnyomozó
Scott Andrews – Liz volt férje; Nate bátyja
Radar – Liz golden retrievere
 
STELLA MARIS–I RENDŐRKAPITÁNYSÁG
Blake Talbot – Liz bátyja; rendőrfőnök
Clay Cooper – Járőr
Sam Manigault – Járőr
Rodney Murphy – Járőr
Nell Baker Cooper – Clay anyja; diszpécser
Elvis Glendawn – Nem hivatalos biciklis járőr
 
 
TOVÁBBI SZEREPLŐK
Kristen Bradley – Merry lakótársa
Troy Causby – Merry barátja
Phoebe DiTomei – Phoebe Szépségszalonjának tulajdonosa
Warren Harper – Városi orvos
Zeke Lyerly – A Lyerly Autóműhely tulajdonosa
*Robert Pearson – A Talbotok ügyvédje; 6–os körzeti
tanácstag
 
 
*A Városi Tanács tagjai
 Egy
 
 
A holtak türelmesek.
Ezt első kézből tudom. A  legjobb barátom, Colleen, a
középiskola harmadik évének tavaszán belefulladt a Breach-
öbölbe, és egy pisszenést sem hallottam róla egészen idén
márciusig – a harmincegyedik születésnapom utáni hónapig.
Péntek este volt, pár perccel kilenc után. Éppen egy nyulat
üldöztem a Falls parkban, Greenville nyugati végében, Dél-
Karolinában. A  nyúl a termete ellenére igen gyors volt.
Az  utcáról levezető kőlépcsők alján berohant a Liberty híd
alá. Lehűlt már az idő, így amíg Greenville belvárosában
tömve volt a sétálóutca az éttermekbe igyekvőkkel, addig a
parkban egy lélek sem járt. Rajtam kívül csak a nyúl és a
társam, Nate Andrews merészkedett oda.
Nate nem ment le a lépcsőn, a töltésen rohant a híd
irányába. Megelőzte a nyulat, átvágott egy virágágyáson,
majd leugrott a sziklafalról, hogy eltorlaszolja az állat útját.
Kezét maga előtt tartva jelezte, hogy ne tovább.
– Elég!
A  menekülő tétovázott. Lépett egyet felém, majd a Reedy
folyóra pillantott. Pár másodpercig hallgattuk, ahogy a
hullámok nekicsapódnak a szikláknak.
– Ne legyen bolond! – szólaltam meg.
A nyúl persze pisztolyt rántott.
 Rám szegezte, aztán Nate-re. Oda-vissza rángatta.
– Egy vasat sem adok annak a kurvának!
–  Ahogy gondolja, minket nem zavar – mondta Nate,
miközben a kabátja felé nyúlt.
A nyúl Nate felé lépett, és kardként szegezte rá a pisztolyt.
Nate felemelte a kezét.
Amíg a nyúl a társammal foglalkozott, előrántottam a Sig
Sauer 9-es pisztolyt a farmerembe fűzött tokjából.
– Le a fegyvert! Most! – utasítottam.
Rutinosan, szinte már unottan húztam elő a kilenc milliset.
Egyébként közel sem vagyok olyan nemtörődöm, mint
amilyennek tűnök. Ritkán esik meg, hogy fegyvert rántok.
A  nyúl visszafordult felém, és hadonászott a pisztollyal,
ami ránézésre harmincnyolcas kalibernek tűnt.
– Mi lenne, ha te tennéd le, szöszi?
Nate kihúzta a pisztolyát a vállára akasztott tokból, és a
nyúl lábára szegezte a fegyvert.
– Mindkettőnket nem tud lelőni.
A nyúl szőrös válla megemelkedett, és elfojtott nyöszörgést
hallatott.
–  Engedje le lassan a pisztolyt! – mondtam. – Tegye a
földre, és lépjen hátrébb!
A nyúl engedelmeskedett.
– És most vegye le a maszkot a fejéről!
A célszemély aznap este Harvey-t játszotta a Pulitzer-díjas
színdarab helyi előadásán: egy két méter magas nyulat, akit
csak a gyengéd lelkű Elwood P. Dowd lát. Nate és én
megfigyelés alatt tartottuk a színházat. Úgy gondoltuk, még
néhány órát ott töltünk, de aztán változott a helyzet, amikor a
nyúl kiment elszívni egy cigit. Harvey nem szerepel sokat a
darabban.
Levette szőrös maszkját.
– Peter Tyler?
A nyúl neve valójában Peter. Azonnal felismertem, amikor
a maszk lekerült. Az ügyfelünk, azaz a felesége adott róla egy
fotót.
– Igen – vágta rá.
Megtörölte az arcát a mancsával.
Nate odanyújtott neki egy idézést.
– Önt beidézték.
Felvettem a földről a fegyverét, kiürítettem a tárat, és
visszaadtam neki üresen.
– Szép estét!
Peter nehézkesen leült az alacsony sziklafalra, és a kezére
támasztotta a fejét.
Amikor a lépcső felé sétáltam, a rég elhunyt legjobb
barátom, Colleen, megjelent a híd alatti rácsra felfüggesztett
hintán. Megtorpantam. Alig ismertem meg. Szellem létére
fantasztikusan nézett ki. Világos bőre ragyogott, hosszú, vörös
haja loknikba verődve omlott alá. Tökéletes mása volt
önmagának, és mintha egy teljes hónapig élvezte volna egy
méregdrága szépségszalon minden szolgáltatását. Egész
életemben ismertem Colleen Stevenst, így tudtam, hogy ő az –
annak ellenére, hogy tizennégy évvel ezelőtt eltemettük.
Könnyek csillogtak a szemében.
– Gyere haza, Liz!
Nate mögém lépett.
– Gyere, igyunk valamit!
 – Oké, az rám férne.
Nem álltam még készen arra, hogy elfogadjam az
igazságot, amit Colleen feltűnése jelentett.
– Gyere haza! – ismételte Colleen, aztán eltűnt.
Szaporán pislogva megborzongtam.
Nate-tel felkapaszkodtunk a lépcsőkön a főútig. A szökőkút
mellett egy gitáros rázendített Amos Lee Arms of a Woman
című dalára. Sok gyalogos járt arra, így egy kisebb tömeget
vonzott maga köré. Nate és én keresztülfurakodtunk rajtuk.
Átmentünk az úton, és a kedvenc kocsmánk felé vettük az
irányt, bár a főszakács valószínűleg tiltakozna a kocsma
megnevezés ellen. A  mediterrán konyhájuk eszméletlen, de
mi csak egy közeli csehónak használtuk.
A  Reedy folyóra néző teraszon találtunk egy szabad
asztalt. Lerogytunk. Egyikünk sem bánta a hűvös időt, az
agyamnak friss levegőre volt szüksége. Pinot Noirt rendeltem,
Nate pedig Sam Adamst.
A  semmibe meredtem. Azon tanakodtam, mi a fenéért
jelenhetett meg Colleen a parkban. Sosem kérdőjeleztem meg,
amit láttam. Stella Marison születtem, és ott is nőttem fel: egy
tengeri szigeten Charleston közelében, Dél-Karolinában. És ha
Dél-Karolina délvidékén nősz fel, nem lepődsz meg a
szellemek, a kísértetek és hasonlók láttán. Charleston
megyében jóval több természetfeletti lényt látni, mint bárhol
máshol az országban. De mégis, annak a szelleme, akivel
régen együtt barbie-ztam… Jobban megrázott, mint a
kísértetek, akik a polgárháború előtti időkben épült házakban
rémisztgettek. Azon tűnődtem, vajon mit akarhat tőlem.
A szellemek okkal követik az embert, nem?
 – Azon a fickón jár az eszed? – kérdezte Nate.
– Peteren? Nem, lezárt ügy. Miért?
A pincérnő koktélszalvétákat helyezett elénk, majd letette
az italunkat az asztalra. Nate csak akkor válaszolt, amikor a
nő odébbállt.
– Látszik rajtad, hogy valami zavar.
Túl jól ismer. Már hat éve kereskedünk bizalmas
információkkal a Talbot & Andrews nyomozóirodánkban a
dél-karolinai Greenville-ben. Greenville a Blue Ridge-hegység
lábánál fekszik – Stella Marishoz képest az állam túloldalán.
Nate-tel ugyanannál a greenville-i magánnyomozónál
voltunk gyakornokok, mielőtt saját céget alapítottunk.
Nemcsak az üzleti partnerem, hanem a barátom is. Nem
akartam hazudni neki, de egyelőre nem álltam készen
bevallani, hogy szellemeket látok. Megvontam a vállam.
Nate belekortyolt a sörébe.
–  Azt hittem, benned is felkavarta a kellemetlen
emlékeket, hogy a fickó ki akart babrálni a feleségével.
Rávillantottam a legdrámaibb légyszi, ne firtasd tovább
pillantásomat.
Hátradőlt, és elkapta rólam a tekintetét.
– Sajnálom.
Sosem róttam fel Nate-nek, hogy a testvére, Gazember
Scott, egyben a volt férjem is.
Scott egy tőkebefektetési vállalat tulajdonosa. Más cégeket
kebelez be reggelire, csapatépítőket tart ebédidőben, a
délutáni koktél közben lefekszik az egyik feleségével, aztán
még vacsora előtt kirúgja a fél csapatot. Scott a sátán ivadéka,
de ezt jól álcázza a tökéletes mosolyával és a megnyerő,
közvetlen stílusával.
Nate is egy ugyanolyan szőke, kék szemű szépfiú, csak ő jó
srác. Bűnügyi-védelmi esetekkel, biztosítási csalásokkal és
végtelenül sokféle párkapcsolati kilengéssel volt már
dolgunk. Olyan előkelő ügyekre is béreltek már fel minket,
mint egy lakókocsiparkból eltűnt lakókocsi felkutatása, vagy
kideríthettük, ki hagyta a kecskét a bíró előkertjében legelni,
illetve vélt ufókat is lefülelhettünk.
Valamiből nekünk is meg kell élni…
– Semmi gond – válaszoltam.
Nate bólintott, és belekortyolt a sörébe. Tudta, hogy
megbeszéljük, ha készen állok rá. Nagyon szeretem a
barátságunkban, hogy jókat beszélgetünk egy pia mellett, de
akkor sincs gond, ha nem tesszük.
Belekortyoltam a boromba. Gyere haza! Colleen ezt
mondta. Haza.
Greenville-ben építettem fel az életemet, négyórányira az
idilli szigettől, ami felnevelt. Ahol még mindig ott él
mindenki, aki igazán számít nekem. Ha összeadnám, mennyit
magyaráztam a családomnak, hogy igenis tudok itt élni,
valószínűleg kiderülne, hogy éveket töltöttem a
bizonygatással.
Az  egyetem után Scott bimbózó karrierje volt az ok.
Amikor átláttam a mézesmázos álarcán, és rájöttem, kihez
mentem feleségül, gyorsan elváltam, de ekkorra már
felépítettem a saját karrieremet. Legalábbis ezzel áltattam
magamat.
A meztelen igazság az, hogy az unokatestvérem, Cselszövő
Marci katasztrofális házasságba kényszerítette Michael
Devlint, és azóta is Stella Marison élnek.
Michael az az ember, akihez férjhez kellett volna mennem,
és a nagyanyám gyöngysorára esküszöm, hozzá is mentem
volna, ha Marci nem mesterkedik. Stella Maris viszont egy
elég kicsi város. Nem villanyozott fel túlságosan, hogy
belefuthatok Marciba és Michaelbe egy városi pikniken vagy
péntek este egy focimeccsen. Könnyebb valahol máshol élni,
és inkább gyakran hazalátogatni, de azért Stella Maris mindig
is az otthonom marad.
Az  iPhone-om marimba zenével adta hírül, hogy valaki
hív. Kihúztam a zsebemből, és a kijelzőre néztem. A  bátyám
képe vigyorgott rám.
Jobbra húztam az ujjam a kijelzőn, és a fülemhez emeltem
a telefont.
– Szia!
– Liz! – szólalt meg Blake.
Úgy ejtette ki a nevemet, hogy rögtön éreztem, valami
nagyon nincs rendben.
Vártam.
– Gyere haza!
Levegő után kaptam.
– Mi a baj?
– Mamó…
Minden elnémult körülöttem. Hatalmas madár verdesett a
mellkasomban, próbált kitörni. Felálltam, készen arra, hogy
nekiiramodjak.
– Mi van vele? Mondd már!
– Meghalt, Liz.
Mint mindenki, először én is azt feltételeztem, hogy
baleset történt.
 
 Kettő
 
 
A  sűrű, alacsonyra merészkedő felhőkből szemerkélt az eső,
amikor eltemettük Mamót. A  napfény nem is lett volna illő
arra a komor kedd délutánra. Álltam a ravatalozósátor alatt,
és úgy éreztem, mintha az egész testem zsibbadna egy
gyökérkezelésre várva. Képtelenség, hogy az én nagymamám
ott fekszik tehetetlenül abban a koporsóban. Emma Rae
Simmons Talbot volt a legaktívabb ember, akit valaha
ismertem. Ellentmond a fizika törvényeinek, hogy minden
életerő elszállt belőle pusztán azért, mert leesett a tornác
lépcsőjén.
Nate mereven állt mellettem. Ragaszkodott hozzá, hogy
hazahozzon – és alig mozdult el mellőlem Blake hívását
követően. Most jött másodszor Stella Marisra. Először akkor
járt itt, amikor hozzámentem a bátyjához.
Miután elénekeltük az Amazing Grace-t, a gyászolók
elözönlötték anya és apa ötszáz négyzetméteres házát. Egytől
egyig kifejezték részvétüket, majd az étkező felé nyomultak,
ahol anya díszes, antik mahagóni faasztala roskadozott a
töméntelen étel alatt, amire én rá sem bírtam nézni. Mint a
keselyűk, úgy csaptak le a porcelántálakra. Átmasíroztak a
házon, és tányérral a kezükben nekitámaszkodtak a veranda
korlátjának, bevették magukat a télikertbe, mások pedig a
hátsó udvart ékesítő tölgyfák alatt verődtek össze.
 Bűntudatom volt, amiért azt kívántam, bár mindannyian
hazamennének. Vigasztaló volt látni, hogy ennyi ismerős
eljött leróni a tiszteletét, de nehéz jó vendéglátónak lenni,
amikor elemészt a fájdalom, és kimerít az erőfeszítés, hogy
kedves legyél. A  sok kézfogás meg ölelgetés után a
fürdőszobába menekültem, hogy megmossam és
lefertőtlenítsem a kezemet. Ennyi embertől legalább egy tucat
vírust össze lehet szedni.
Hosszú órákkal később a tömeg feloszlott, és Nate-en kívül
már csak a család volt jelen. Anya, apa, a bátyám, Blake, a
húgom, Merry és én. És persze Cselszövő Marci – apa elhunyt
nővérének egyetlen lánya – és Michael Devlin. Mintha nem
lenne így is elég rossz ez a nap.
Ráadásul itt maradt még a nagy-nagybátyám, Harrison
Talbot családja is. Harrison bácsi a nagyapám testvére. Papó
idestova húsz évet várt Mamóra odaát.
Összegyűltünk a nappaliban. Robert Pearsonra, a család
ügyvédjére vártunk, hogy felolvassa a végakaratot. Egészen
eddig nem ütött szíven ez a barbár szokás, miszerint egy
ember életének darabkáit felosztják, amint eltemették, de
most Mamó életét készültünk darabokra cincálni.
Anya vajszínű bőrkanapéja szélére ültem a picurka húgom
mellé. Oké, Merry huszonkilenc éves, de mindig a picurka
húgom marad. Megszorította a kezemet, és összegörnyedt,
mintha a bánat súlya alatt lassacskán összeroskadna. Kövér
könnyek peregtek az arcáról. Bár két évvel idősebb, tíz
centivel magasabb és pár kilóval nehezebb vagyok nála,
nagyon hasonlítunk egymásra. A  gondolkodásmódunk, az
érzéseink és a megnyilvánulásaink is. De mint a mágnes két
oldala, amiben különbözünk, abban tökéletes ellentétek
vagyunk. Merry kisírja magából a bánatát, nekem viszont
csak csendesen megszakad a szívem, aztán egy nyugis, sötét
helyen vigasztalódom.
A  nálam egy évvel idősebb Blake leült Merry másik
oldalára, és megfogta a kezét. Dobolt a lábával, szabad
kezével pedig a ropogós, fehér inge gallérjával matatott. Blake
Stella Maris rendőrfőnöke, de a mostani öltözékénél még a
mindennapi egyenruhája is lezserebb. A  nyaka nem volt
hozzászokva a keményített gallérhoz és a nyakkendőhöz.
Azon merengtem, hogy szerintem egyikünket sem érdekli
a nyamvadt végakarat – végül is Mamó szinte még ki sem
hűlt. Körbenéztem a szobában. Miután szemügyre vettem a
Talbot családot, újragondoltam az álláspontomat. A  keselyűk
köztünk járnak.
Harrison bácsi buzgó tekintete kerülte az enyémet. Két
felnőtt gyereke halkan beszélgetett a sarokban; inkább voltak
izgatottak, mint bánatosak. Cselszövő Marci a széke szélén
gubbasztott, szinte diadalmas arccal. Felém kapta a tekintetét,
és rájött, hogy bámulom. Összeakadt a pillantásunk, és a szája
sarka felkúszott. Feltört bennem az undor.
Aztán Robert Pearsonra vándorolt a tekintetem.
A  folyosóra nyíló üvegajtó előtt várt, és sajnálkozó
arckifejezéssel egyik lábáról a másikra billegett.
Nevetségesen fiatal a rá háruló feladathoz. Harrison Fordra
emlékeztet az első Indiana Jones-filmből. A  család jogi
képviselőjének egy ősz hajú fickót képzelek el
olvasószemüveggel az orrán, nem pedig egy fiúcskát, aki az
egyik középiskolai barátnőmmel házasodott össze.
 Robert megköszörülte a torkát.
–  Ha mindenki készen áll, szerintem elkezdhetjük. – Várt,
amíg a mormogás és a fészkelődés alábbhagyott, majd
belevágott. – Először is szeretném elmondani, mennyire
sajnálom a veszteségeteket. A  mi veszteségünket. Nagyon
szerettem Emma Rae-t, mint ahogy mindenki más is ezen a
szigeten. Mindannyiunkat megdöbbentett a hirtelen távozása.
Végignézett a szobán, és minden arcot szemügyre vett.
Egyesekkel a szívfájdalmon osztozott, másokat csak
tanulmányozott.
Kézbe vette a végakaratot.
– Át is ugornám a formaságokat. Emma Rae-nek nagyjából
nyolcezer dollárja volt különféle befektetésekben, és ezt
egyetlen élő gyermekére, Franklin Talbotra hagyta.
Morajlás suhant végig a szobán, és mindenki fészkelődött
a székén. Jelentős hír, de nem erre kíváncsiak. Mindenki
számított rá, hogy a pénzt apa kapja.
A földek az igazán érdekesek.
A mi világunkban központi kérdés megvédeni a földeket.
A mi világunkban a föld jelenti a hatalmat.
Robert folytatta.
– Néhány személyes tárgy kivételével, amiket az unokáira
hagyott emlékül, a ház, a bútorok és a százholdas terület,
amin az ingatlan fekszik, unokájára, Elizabeth Talbotra száll.
Kábult némaságba süppedtem. Anya később elmesélte,
hogy a szemem és a szám tágra nyílt, amitől nem túl vonzó
módon úgy festhettem, mint egy frissen kifogott tonhal.
A kandallónál álló karosszék felől sóhaj hallatszott – vagy
inkább egy macska fújásához hasonló hang –, ami mindenki
figyelmét magára vonta. Az unokatestvérem, Cselszövő Marci
Devlin, felállt. Apró madárteste reszketett, és ébenfekete
bubifrizurájától is láttam, hogy az egész arca lángba borult.
Egy örökkévalóságig nézett elszörnyedve Robertre, majd
leengedte a vállát, és kimasírozott a szobából. Michael
követte, és útban kifelé bocsánatkérő pillantásokkal illette a
szobában ülőket. Szó nélkül hagytuk, hogy a falnak vágódott
a bejárati ajtó.
Pár másodpercig senki sem mozdult, aztán mintha valaki
bekapcsolta volna a tűzjelzőt, népes családunk gyors
ölelésekkel, könnyekkel és rosszalló pillantásokkal
egybekötve elhagyta a szobát. Csak Merry, Blake, anya, apa,
Nate és én maradtunk a jogi képviselőnkkel. Robert leült az
egyik megüresedett székre. Ránéztem Blake-re és Merryre.
Az enyémhez hasonló, vakítóan kék szempárok néztek vissza
rám ugyanolyan bánatos pillantással. Roberthez fordultam
magyarázatért, aki viszont apához intézte a szavait.
–  Frank, te talán tudnál némi magyarázattal szolgálni
Emma végakaratával kapcsolatban. Tudom, hogy
mindannyian ismeritek a családi gazdaságot, és úgy
gondoljátok, hogy el kellett volna osztani.
Apa előrehajolt a kanapén. Szeme véreres, arca beesett
volt, pedig általában olyan fiatalnak látszik, hogy az idegenek
el sem hiszik róla, hogy az apukám. Homokszínű haja
pontosan ugyanolyan, mint az enyém volt, mielőtt
melíroztattam – és sehol egy ősz hajszál. Nem tudtam elhinni,
mennyire megöregedett ez alatt a néhány nap alatt. Anya
szorosan mellette ült, és védelmezően apa lábán nyugtatta a
kezét.
 Apa szaggatottan szívta be a levegőt.
–  A  nagymamátok tulajdona, a ház és a föld, amin áll,
Simmons-földterület volt. Apám halála után megörököltem a
Talbot család földjét, ami durván kétszerese a Simmons-
területnek. Amikor eljön az idő, ez a terület lesz szétosztva
Blake és Esmerelda között, így mindhármótok egyenlő
nagyságú földet kap.
Merryt apa általában a teljes nevén szólította –
Esmereldának.
Merry fészkelődött mellettem. Jogos felháborodását a
morgása és a kitágult orrlyuka jelezte.
– Marci nem kap semmit?
Megfeszültem. Árulásnak éreztem minden együttérzést
Cselszövő Marcival, és különösen rosszul érintett, hogy pont a
húgom hozta ezt fel. Merry hajlamos volt megenyhülni
Marcival szemben a hányattatott gyerekkora miatt. Én nem.
Robert apára pillantott.
–  Az  ilyesmi nem szokatlan errefelé. Ez nem arról szól,
hogy bárkit gazdaggá tegyünk, sokkal inkább a tulajdon
védelméről. – Újra megköszörülte a torkát, és rekedt hangon
folytatta. – Amennyire én tudom, Emma Rae úgy érezte, hogy
te, Liz, gondját viseled majd a területnek.
– De hát én évek óta nem is élek itt! – tiltakoztam. – Blake a
legidősebb… és egy lakóhajón él.
Igaz, nagyon szép lakóhajón, de mégis úgy gondoltam,
hogy ő tudná hasznosítani leginkább a házat.
Blake rám lövellt pillantásából egyáltalán nem áradt a
testvéri szeretet. Kedvelte az egyszerű életet, amit a helyi
partrészen lehorgonyzott lakóhajóján élt, és bár ő gyakran
beleavatkozik az én ügyeimbe, a kölcsönösségben nem hisz.
Apán ritkán látszik, hogy komolyan veszi az életet, de a
megtört tekintete most mégis olyasmit kért tőlem, amire nem
álltam készen.
–  A  dolgok megváltoztak – mondta. – Most már
felelősséggel tartozol.
– Kell egy kis levegő.
Felpattantam a kanapéról, és átvágtam a szobán.
Keresztülmentem az étkezőn, be a konyhába, majd ki a hátsó
ajtón, egyenesen a szúnyoghálózott télikertbe. Lehuppantam
a hintára.
Túl sok minden zúdult rám. Mamó halála úgy csapott meg,
mintha egy faltörő kos rohant volna a gyomromba. Hogyhogy
nem számítottam arra, hogy bekövetkezik egyszer? Az elmúlt
években nem töltöttem vele elég időt. A bűntudat szorította a
torkomat.
Éppen az önundorral voltam elfoglalva, amikor Colleen
megtestesült mellettem a hintán.
– Maradj! – súgta.
Amióta meghalt, nem sok mondandója akadt, de ha
mondott valamit, annak jelentősége volt.
–  Nem lehet – válaszoltam. – Most már Greenville-ben
élem az életemet. Ügyfeleim vannak. Barátaim. Felújított
lakásom.
– Fontos.
Colleen fémesszürke szemében sürgető pillantás ült.
És ekkor rájöttem, hogy beszélnem kell vele.
– Láttad Mamót… odaát?
Lassan ingatta a fejét.
 Ez megijesztett, de nem tudtam megfogalmazni, miért.
–  Meg kell keresned! Mondd neki, hogy… Láthatom úgy,
mint téged?
Vállat vont, és bocsánatkérő pillantást vetett rám.
– Maradj!
Lepergett egy könnycsepp az arcomon.
– Ne ma kelljen eldöntenem… Ne kérd tőlem ezt!
Behunytam a szememet, hogy kizárjam Colleent, és csak
ültem ott, hintáztam előre-hátra, és nyugtattam magamat.
Hallottam, hogy nyílik és csukódik a hátsó ajtó. Amikor
kinyitottam a szemem, Colleen már eltűnt. Blake állt helyette
az ajtó előtt zsebre dugott kézzel.
– Beszélnem kell veled.
Leült mellém a hintára, épp oda, ahol pár másodperce
Colleen terpeszkedett, majd meglazította a nyakkendőjét.
–  Nem maradhatok itt, Blake – csóváltam a fejem. –
Ugyanannyira imádom ezt a helyet, mint te…
Szembefordult velem.
– …de nem élhetek itt…
Jelentőségteljes pillantása belém fojtotta a szót.
– Mamót meggyilkolták – jelentette ki.
 
Nem egész két héttel később Nate vehemens tiltakozása
ellenére már árultam a lakásomat, a kivizöld Ford Escape
hibridemet pedig teletömtem bőröndökkel és a
nélkülözhetetlen vackaimmal telerakott dobozokkal. Radar, a
golden retrieverem, az anyósülésről figyelte, ahogy
felszámolom a greenville-i életemet. Miután Blake kimondta
azokat a bizonyos szavakat, Cselszövő Marci nem tarthatott
távol többé Stella Maristól.
Szegény Nate-et lecseréltem egy szellemre, és
hazaköltöztem.
 
 Három
 
 
Stella Maris kétféle módon közelíthető meg: magánhajóval,
vagy a déli szomszédunktól, Isle of Palmsból induló komppal.
A  komp nagyjából húsz perc alatt ér át. Ahányszor csak
megteszem ezt az utat, kiszállok a kocsiból, és figyelem, ahogy
a város bekúszik a látóhatárra. Az öreg Beauthorpe otthona a
Simmons-birtok és a főtér sarkánál áll. Az udvaron egy ezüst
juharfa terpeszkedik, abroncshintával az egyik ágán.
Milliószor játszottam ott, és amint meglátom ezt a házat, úgy
érzem, otthon vagyok.
Egy kora áprilisi, napos hétfőn értem a komphoz, és
valamivel dél előtt már le is gördültem a fedélzetről.
Felhívtam anyut, és szóltam neki, hogy hazaértem.
–  E-li-za-beth Su-zanne Tal-bot. – Amikor anya mérges
valamelyikünkre, azzal fejezi ki, hogy lassan, szótagolva
mondja a teljes nevünket. – Nem megmondta a bátyád, hogy
maradj Greenville-ben, amíg elkapja nagyanyád gyilkosát?
– De igen, anya, említette.
Frank-lin Blake Tal-bot egyszerre a bátyám és rendőrfőnök
is, így aztán azt képzelte, hogy duplán joga van beleavatkozni
a dolgaimba. Én azonban soha életemben nem tűrtem el
egyszer sem, hogy beleszóljon bármibe is.
Anya csendben maradt. Talán azon agyalt, hogy miért
mindig a középső gyerekkel a legnehezebb. De végül
beletörődött.
– Húzok tiszta ágyneműt, és kiszellőztetek a szobádban.
– Anyu! – szólaltam meg. – Mamó házába megyek.
Újabb hallgatás.
– Közel kell lennem hozzá.
Felsóhajtott.
– Ma este könyvklubba megyek, holnap pedig a templomi
gyűlésre. Szerdán átjössz ebédelni?
– Naná!
– Felhívom Blake-et és Esmereldát.
Esmereldát nekem is fel kellene hívnom, mert már napok
óta nem beszéltem vele. És a bátyámat is illene
tájékoztatnom.
– Hadd beszéljek először én Blake-kel!
– Felőlem rendben.
Miután anya többször is elmondta, hogy legyek óvatos,
letettem a telefont. Tudtam, hogy feldúlt. Stella Maris olyan
kisváros, ahol habozás nélkül nyitva hagyhatod az ajtódat a
vízvezeték-szerelőnek. Kis szigetünkön ismeretlen az erőszak
fogalma.
Teljesen magával ragadott a sziget, ahogy nyitott
napfénytetővel és lehúzott ablakokkal végighaladtam a
szülővárosom útjain. Kiengedtem a hajamat, és hagytam,
hogy a vállamra omoljon, és belekapjon a szél. Radar kidugta
a fejét az anyósülésről. A  sűrű levegő megtelt a sós mocsár
szúrós szagával, amit fenyők fűszereztek és magnóliavirágok
édesítettek.
Stella Maris egy fülledt, szélfútta mennyország. Blake,
Merry és én a hamuszürke tengerpartokon nőttünk fel, a sós
levegő napbarnított bőrünkre tapadt. Ez volt a mi
játszóterünk, amit az Atlanti-óceán tajtékos hullámai – amiket
bármikor meglovaghattunk szörfdeszkával – felváltva
cirógattak és verdestek, és ahol Blake játék katonái védték a
homokvárakat. A  sziget felnevelt és védelmezett minket.
A  családom vasmacskája mélyen a homokba fúródott, és
lehorgonyzott minket is. A lelkünk sós vízzel itatódott át.
A  sziget alakja csillagra emlékeztet: a kompkikötő a Fő
utca déli végén van, a Déli csúcs és a Mocsárcsúcs között.
A  csillag másik három csúcsa a Pearson-birtok, a Devlin-
birtok és az Északi csúcs. Két főbb út vezet át a szigeten – a Fő
utca és a Pálma sugárút.
Elautóztam a főtérig a Stella Maris Hotel és a Repedtfazék
mellett – ez a sziget kis falatozója. A  sétálóutcát fák és
virágágyások szegélyezik – még a legfőbb üzleti negyedben is
minden zöldellő és élettel teli. Behajtottam a park melletti
körforgalomba, és a harmadik kijáratnál a Pálma sugárúton
északnak fordultam.
Néhány háztömböt követően a Pálma sugárút üzleti
negyede átengedte a helyét a templomoknak, majd a
lakóházaknak. Ősrégi, terpeszkedő tölgyfák hajoltak a
zuzmószerű szakállbroméliákra, és adtak árnyékot a
vidéknek. A Pálma sugárút végén jobbra fordultam az Óceán
sugárútra. Pár száz méter múlva egy balkanyarral
felhajtottam Mamó kocsibeállójára. Pálmafák sorakoztak a
házig vezető, kagylóval és kaviccsal kirakott ösvényen, ami a
bejárat előtt széles körben teljesedett ki. Leparkoltam a
Fordommal, és csak bámultam az életet, amit Mamó rám
hagyott.
 A  ház építészeti szempontból elég kettős. Amikor a
hatvanas években Mamó és Papó felépítették, valószínűleg
egy tengerparti, vidéki stílusú kunyhónak indult. Aztán az
évek során bővítgették, az eredmény pedig egy hatalmas,
sárga ház lett tíkfából, amit különféle stílusú verandák vettek
körbe. Hogy megvédjék a vihar szeszélyeitől, egy négy
férőhelyes garázsra húzták fel. Megannyi cserepes növénnyel
díszített, széles lépcső hívogatott a fedett első verandára, ahol
fa napozószékek, egy hinta és egy függőágy várt, mint mindig,
amióta az eszemet tudom. A  ház teljesen elbűvölt, mesélt az
eső áztatta bádogtetőkről, és a tornácról nézett csillagfényes
éjszakákról.
Kiengedtem Radart a kocsiból. Mehetett a bokrokhoz
könnyíteni magán, én viszont látni akartam az óceánt.
Kétholdnyi pázsit öleli körül a házat, ami most mind az
enyém lett. A  füves terület végén, a ház mindkét oldalán
tengerparti erdő húzódik – összesen majdnem háromszáz
holdnyi terület. Enyém a sziget északkeleti csücske. Még csak
most ülepedett bennem, és most gondoltam bele, milyen
felelősséggel jár ez. Amióta Robert Pearson felolvasta a
végrendeletet, most először merengtem el azon, hogyan
fizetem majd az adókat és a biztosítást, és hogyan fogom
fenntartani egyedül a majd’ ötvenéves házat. Nem volt sok
megtakarításom. Lesz valamennyi pénzem, ha elmegy a
lakásom, de akkor is ügyfeleket kell szereznem – méghozzá
gyorsan.
Megkerültem a ház elülső szegletét, és átvágtam az
udvaron. Az  épület víz felőli részén az Atlanti-óceánhoz
vezető úton tengerparti fűvel és pálmafákkal tarkított kép
tárult elém. A homokdűnéktől nem láttam még a tengert, de a
hullámverés hangja és a forró, sós levegő már hívogatott.
Ahogy elértem a ház hátsó sarkát, valami sárga kúszott be
a perifériámba. Felszisszentem, amikor balra pillantottam.
Bűnügyi helyszínek sárga szalagja vette körbe a hátsó
tornácot, a lépcsőket és egy hatalmas, négyszög alakú
homokos területet.
Hogy felejthettem el, hogy a ház bűnügyi helyszín?
Valaki meggyilkolta Mamót, pont ezen a helyen, amit
annyira imádott. Botladozva hátráltam, a könnyek égették a
szemem. Ez a szörnyű, sárga szalag kíméletlenül
emlékeztetett rá, hogy az otthonom örökre megváltozott.
Megtöröltem a szememet a kézfejemmel. Csupán annyit
tudok tenni Mamóért, hogy megtalálom a gyilkosát.
Kivettem a zsebemből a mobilomat, és rányomtam Blake
nevére.
–  Mamónál vagyok – mondtam, amikor felvette. – Ti már
végeztetek itt? Levehetem a szalagot?
Félig morgó, félig dörmögő hangot hallatott.
– Mindjárt ott vagyok.
Az elülső verandán, a függőágyban fekve vártam rá.
 
 Négy
 
 
Blake kevesebb mint tíz perc múlva leparkolt a Chevrolet
Tahoe-jával a felhajtón. Radar csaholva vágott keresztül az
udvaron, hogy üdvözölje. A  testvérem már akkor mondta a
magáét, amikor kikászálódott a terepjáróból, aztán
megtorpant, és a kutyára bámult. Radar leült, és földig érő
nyelvvel rávillantotta legnyálasabb vigyorát.
–  Szia, pajtás! – Blake megvakargatta a füle tövét. Nehéz
haragudni, ha szemben találod magad egy kutyával, aki így
örül neked. – Jó, hogy Liz magával hozott inasnak, ugye?
Megpaskolta Radar oldalát, mire a kutyám elrohant, hogy
felderítse az udvart.
Blake elindult a lépcső felé.
–  Tudhattam volna, hogy nem bízhatok a józan
ítélőképességedben.
– Tudhattad volna, hogy úgyis ide jövök.
Fellépett az első lépcsőfokra, és rám meredt. A  bátyám
mindössze öt centivel magasabb nálam – nagyjából
száznyolcvan centi –, viszont gyúr. Egy gesztenyebarna
hajtincse kilógott a Boston Red Sox-baseballsapkája alól.
Egyenruhája pólóingből, farmerből és bőrmokaszinből állt,
ami alá nem vett zoknit.
– Beszéljünk hátul.
Megfordult, és a ház egyik oldalához indult.
 Kimásztam a függőágyból. Amikor utolértem, épp a
bűnügyi szalagot tépte le és gyűrte gombóccá. Felbaktattunk a
tornácra, és lehuppantunk a napozószékekre. Innen átláttam
a dűnék felett. A  hullámok vad játékba kezdtek, egymásra
ugráltak és kibucskáztak a partra.
Úgy szóltam Blake-hez, hogy nem vettem le a szememet a
tajtékokról.
–  A  temetésen csak arra tudtam gondolni, hogy Mamó
elment.
Blake is a tengert nézte, nem engem.
–  Még legutóbb is futott a Cooper River futóversenyen –
mondtam.
Blake összerándult egy apró kacajtól.
– És tematikus koktélpartikat szervezett. Múlt hónapban a
húszas éveket választotta témának. Rojtos miniszoknyában és
boában parádézott, hosszú cigarettával a kezében.
Az arcomon könnyek peregtek.
– Még nem élt eleget.
Blake átkarolt, és szorosan magához húzott.
– Tudom.
–  Amikor mondtad, hogy nem baleset volt… Azt hiszem,
nem fogtam fel, amíg nem láttam meg a bűnügyi szalagot.
– Nehéz elhinni.
Kiegyenesedtem a széken.
– Tudni akarom, hogyan történt.
A  bánatom csak még jobban feltüzelte az
igazságérzetemet.
– Ha megtudok valamit, szólok.
– Szóval nincs semmi nyom?
 – Ezt nem mondtam.
– Hadd segítsek, Blake!
– Kizárt!
– Képzett nyomozó vagyok…
–  Aki talán a következő célpont – jelentette ki. – Nem
zavarhatlak el, de nem engedem meg, hogy részt vegyél
ebben a nyomozásban. Az  ég szerelmére, Liz, valószínűleg
nekem sem kéne ezen az ügyön dolgoznom! Nem
csinálhatunk belőle családi ügyet.
– De hát családi ügy!
– És folyamatban lévő rendőrségi nyomozás is. – Levette a
sapkáját, és beletúrt a hajába. – Már így is elég bonyolult.
Sosem láttam még ilyen feldúltnak, és borzalmas érzés
volt, hogy én is ráteszek erre egy lapáttal.
Aztán hangnemet váltott.
– Be kell szereltetned egy biztonsági rendszert.
–  Lefogadom, hogy az egész szigeten nincs egyetlen
biztonsági rendszer sem.
–  De van. Már nem vagyunk olyan elszigeteltek, mint
régen. Jóval nagyobb az áthaladó forgalom a kikötőben.
–  Majd utánanézek. – Próbáltam együttműködőnek
mutatni magamat. – Viszont ha jól értem, nincs sok nyomod,
amin elindulhatsz, de azt tudod, hogyan ölték meg. Ennyit
minden áldozat családjának el kell árulnod.
Blake bosszankodva csóválta a fejét.
–  Figyelj, a részlegünkön kívül nagyon kevesen tudják
csak, hogy megölték. A  dűnék miatt a strandról nem látni a
szalagokat. Mindenki azt hiszi, hogy leesett a lépcsőn.
Összevontam a szemöldökömet – anyu szerint az
ilyesmitől leszek majd ráncos.
Blake folytatta.
–  Valaki egy tompa tárggyal fejbe ütötte Mamót, majd
odatette a lépcső aljához, hogy elhitesse velünk, hogy leesett.
– Ezt honnan tudod?
– Az a munkám, hogy gyanakodjak.
Felvett a tornácról egy kagylót.
– Furcsálltam, hogy véres a feje, miközben a lépcsőn nem
volt vér. A  fejseb az egyetlen külsérelmi nyom Mamón. Ha
leesett volna, más sérülései is lennének, ezt a boncolás is
igazolta.
– Miért nem riasztottad a médiát?
Blake átdobta a kagylót a korláton.
– Ha a tettes azt hiszi, megúszta, talán óvatlan lesz, és így
elkerülhetem a tömeghisztériát is, ami az egész szigetet
bolondokházává változtatná.
– Ki tudja még anyán, apán, Merryn és rajtam kívül?
– A részlegünkön kívül senki Mackie Sullivant kivéve. Ő a
városi ügyvéd. Értesítenem kellett.
Blake a parton álló panzió felé biccentett.
–  Ja, és Grace is tudja. Nem én mondtam neki, ő mondta
nekem.
– Gondoltam.
Grace Sullivan, a keresztanyám, a helyi látnok. Tizenhét
éves korában majdnem belefulladt az óceánba – fehér fény
meg miegymás… Azóta olyan éleslátással rendelkezik, ami
egyeseket elbűvöl, másokat viszont inkább megriaszt.
– Van ötleted, mi lehetett a gyilkos fegyver?
– Apró kéregdarabok voltak Mamó hajában, ami egyezik a
tornác alatti tűzifával. A  helyszínelő csapat alaposan
átvizsgálta a házat, de nincs rá bizonyíték, hogy bárki is járt
bent aznap éjjel. Úgy fest, semmi sem tűnt el. Szerintem kint
történt a gyilkosság.
– Miből gondolod, hogy elmozdították?
–  A  test helyzetéből. Arccal a homokban feküdt a lépcső
aljánál, de nem esett le a lépcsőn. Az ütés hátulról érte, tehát
a gyilkosnak a tornácon kellett volna lennie, amikor Mamó
kijött. Akkor pedig Mamó látta volna – hiszen ott nincs hová
bújni. A  mozgásérzékelő lámpák olyan fényesek, mint egy
péntek esti focimeccs reflektorai.
Blake tétovázott.
–  És találtam egy zseblámpát a tornác alatt. Lehet, hogy
Mamó ejtette el, amikor leütötték hátulról.
–  Miért lehetett nála zseblámpa, ha felkapcsolnak a
fények?
– A tornác alatt nincs lámpa.
– Gondolod, hogy tűzifáért ment le?
–  Nem. A  kandallóban égett a tűz, és a télikertben lévő
tűzifatároló állvány dugig volt. A  tévé is ment. A  fotelje
melletti asztalon egy pohár bort találtunk. Viszont a szél
nagyon fújt aznap este, szinte orkánerejű volt. Nehéz
megmondani, miért mehetett ki.
– Alma Glendawn találta meg este fél tíz körül?
Alma és John Glendawn a tengerparton laknak az
éttermük, a Kalózbarlang mellett.
Blake bólintott.
–  Véletlenül. Alma beugrott egy szelet citromos pitével,
amikor végzett az étteremben, mert Mamó imádta. Amikor
nem nyitott ajtót, Alma hátrasétált.
– Te mit gondolsz? – kérdezte Blake.
Viaskodott benne a kíváncsiság és a makacsság, míg végül
a kíváncsiság győzött egy hajszállal.
– Nem véletlen – jelentettem ki. – Valószínűleg köze van a
földhöz.
Stella Maris partjainál nem véletlenül kristálytiszta a víz.
A  huszonnégy négyzetmérföldes paradicsom nagy része
generációk óta ugyanazoknak a családoknak a kezében van –
olyanokéban, akik ápolják aprócska városunkat, és akiknek
eszük ágában sincs osztozkodni a használati jogon.
Mások viszont az elnyúló tengerpartok láttán csakis a
hatalmas vagyon lehetőségére gondolnak. A  szigetet
körzetekre osztották, és ez védi meg a kizsákmányolástól, de
elég egy eladott ingatlan meg egy döntés a városi tanácstól, és
elszabadul a pokol.
–  Láttad, milyen ideges lett Marci a végrendelet miatt? –
kérdeztem.
– Nem igazán próbálta véka alá rejteni.
– Szerinted tényleg arra számított, hogy örököl valamit?
–  Ő  a legidősebb unoka. Mindig azt hitte, hogy joga van…
ahhoz, amit akar.
Ezt én is pontosan tudtam.
– Gondolod, hogy képes lenne…
–  De még mennyire! – mondta Blake. – Csakhogy van
alibije. Michaellel volt otthon. Ő nem falazna neki.
Ezen eltöprengtem. Ahogy arra gondoltam, hogy Marci
otthon van Michaellel, érzelmek kavalkádja borított el.
Cseppet sem kellemes érzelmek kavalkádja.
 –  Hogyan ellenőrizted az alibijét, ha balesetnek
nyilvánítottátok az ügyet?
– Profi vagyok.
Bólintottam, de közben már a teknősökön járt az eszem.
 
Hatéves voltam azon a nyáron, Marci pedig nyolc. Mamó vett
Blake-nek, Merrynek, Marcinak és nekem egy-egy teknőst.
Megtanította, mivel etessük, hogy hogyan tartsuk tisztán a
terráriumukat, és elmondta, hogy sok időt kell tölteniük a
hősugárzó lámpa alatt. Merry még csak négyéves volt,
úgyhogy Blake-kel segítettünk neki gondozni a teknősét.
Tednek nevezte el. Az  enyém az épp akkor aktuális Miss
Amerika után a Susan Akin nevet kapta, Blake pedig az egyik
Tini nindzsa teknőc miatt Donatellónak keresztelte a sajátját.
Marci nem árulta el, hogy hívják az övét. Valószínűleg nem is
adott neki nevet.
Marci, bár Mamó óva intette tőle, hazavitte Névtelen Tekit
a szülei bérelt, kétszintes házába. Az  anyukája, vagyis az
apukám nővére, olyasfajta anya volt, akinek gyerek nélkül is
akadt elég baja, nemhogy még egy állattal is foglalkozzon.
Anyu általában nem engedett át minket abba a szomorú,
elhanyagolt házba, de alkalomadtán megenyhült – amikor
kifogyott az ürügyekből, hogy miért nem mehetünk át Sharon
nénihez.
Egy napon Névtelen Teki foltosan, fátyolos szemmel feküdt
Marciéknál. A terrárium bűzlött, a teknősnek pedig alig akadt
vize, de az a kevés is mocskos volt már. Mondtam Marcinak,
hogy a teki beteg, és el kell vinni állatorvoshoz, de rám szólt,
hogy fogjam be. Mire szóltam Mamónak, a teknős
meggyógyult.
És aznap éjjel Merry kis kedvence is foltos lett, a szeme
pedig fátyolos. Meghalt, mielőtt elvihettük volna az
állatorvoshoz. Marci tagadta, hogy kicserélte volna a
teknősöket, Sharon néni pedig hisztirohamot kapott, amikor
Mamó kérdőre vonta. Két héttel később eltűnt a tekim.
A  zsigereimben éreztem, hogy Marci vitte el Susan Akint.
Vagy merő gonoszságból, vagy Ted helyére, miután őt is
meggyilkolta. Donatello szép, hosszú kort élt meg szigorú
felügyelet alatt, Marci terráriumában viszont az utolsó lakó is
egy hónapon belül meghalt.
Még csak hatéves voltam, de talán már akkor is tudtam,
hogy valami nagyon nem stimmel Marcival.
 
Felröppent egy csapat sirály.
–  Honnan veszed, hogy akkor került oda az elemlámpa?
Lehet, hogy hónapok óta ott hevert.
–  Talán – hagyta rám Blake. – De nem hiszem. Elég újnak
tűnt.
– Pontosan hol volt?
– Megmutatom. – Blake lesétált a lépcsőn. – Ott.
A  garázs melletti, homokos területre mutatott. Oda, ahol
halomba rakták a tűzifát.
Hátborzongató hidegséget éreztem a tornác alatt.
Szélroham söpört át, az arcomba fújta a hajamat, és
felpiszkálta a homokszemcséket. Megdörzsöltem a karom.
–  Vissza kell mennem az irodába – szólalt meg Blake. –
Ígérd meg, hogy hagysz engem intézkedni!
– Ne kelljen olyat ígérnem, amit te is tudsz, hogy képtelen
vagyok betartani.
– Basszus, Liz…
–  Azt viszont megígérem, hogy megosztok veled mindent,
amit találok. Sosem tennék olyat, amivel rossz fényben
tüntetlek fel. Nagyon óvatos leszek.
A bátyám nehézkesen, de megvonta a vállát.
–  Még mindig nagy a rendetlenség odabent. Szereztem
volna valakit, aki kitakarít, ha tudom, hogy jössz.
Megfordult, és elsétált.
Visszamentem a napra, és alaposan megnéztem a
tetthelyet. Mit keresett Mamó itt kint, egy szélviharos estén?
Ismerős, szaggató fájdalom férkőzött a hasamba.
Odamentem a legközelebbi tartóoszlophoz, és nekidőltem.
Egyik kezemmel az oszlopot, másikkal a hasamat szorítottam.
Petefészekciszták – a greenville-i nőgyógyász diagnózisa.
Összeszorítottam a szememet. A  szemhéjam mögött fény
villódzott. Valahogy el kell jutnom a helyi nőgyógyászhoz, de
nagyon gyorsan. Hála az égnek csak ritkán voltak súlyos
fájdalmaim.
 
Radar harsány, figyelmeztető ugatása hallatszott az első
udvarról. Megkerültem a házat, mire Radar körbeugrált,
majd lerohant a felhajtón, és határozottan megindult az
Óceán sugárúton.
Utánaeredtem, és végignéztem az utcán. Csak egy
baseballsapkás öregembert láttam pár házzal arrébb az
ellenkező irányba sétálni. Radar még mindig ugatta, engem
pedig másfajta csaholással figyelmeztetett.
– Mi van, pajti?
 Letérdeltem, és megsimogattam a fejét. A  férfi eltűnt a
kanyarban, aztán még láttam valakit elsuhanni biciklivel.
Nyugtalanul pásztáztam a környéket. Bárki is volt még itt
rajtam kívül, már elment. Visszaindultam a házhoz, és
magamhoz hívtam Radart, de nem tudtam szabadulni az
érzéstől, hogy valami fontosat szalasztottam el.
 
 Öt
 
 
Kiszedtem a Fordom csomagtartójából a bőröndömet, a
ruhászsákot és a sminktáskát. Miközben felfelé baktattam a
lépcsőn, szélroham csapott hátba. Az  évszakhoz képest túl
hideg. Még a mahagóniból készült, festett üvegű ajtót is
kivágta, ahogy elfordítottam a kulcsot. Miután becsuktam
magam mögött, furcsamód abbamaradt a tombolás.
Letettem a csomagjaimat a fenyőpadlóra. Radar a
sarkamban lihegett, amikor átballagtam a széles előszobán,
majd keresztül az étkezőn, ahol Mamó sürgölődött az ünnepi
lakomáknál. A  konyhában még mindig a hűtőn lógott a
bevásárlólistája, a fekete, gránitborítású konyhaszigeten
pedig a Southern Living magazin hevert kinyitva.
A  ház végében kialakított télikertre pillantottam. Mohón
vágytam rá, hogy még többet felfedezhessek Mamóból.
A padlótól a mennyezetig érő ablakokon át lenyűgöző kilátás
nyílt az Atlanti-óceánra. A  Mamó kedvenc széke melletti
gyékénykosárban félig kész keresztrejtvény feküdt egy kupac
újság tetején. Belesüppedtem a trópusi mintákkal díszített,
kárpitozott karosszékbe, és felraktam a lábamat a puffra.
Puha takaró terült szét a karfán. Magam köré tekertem,
beletemettem az arcomat, és megszagoltam. Levendula.
Mamó kedvence.
Lepergett a nagymamám élete a szemem előtt. Amikor
kicsi voltam, dúdolgatva ringatott álomba. Megtanított
Scrabble-özni, Monopolyzni és pókerezni. Széles karimájú
kalapot, gyöngysort és pizsamát húztunk, sokáig
fennmaradtunk, és régi filmeket néztünk. Megtanította,
melyik pohár való a pezsgőhöz, hogyan táncolják a swinget,
és miért nem igazságos az élet. Fogta a hajamat, amikor
kihánytam a tequilát, amit az italos vitrinből loptam ki, de
soha nem említette anyunak. Nem arról van szó, hogy jobban
szeretett, mint Blake-et, Merryt vagy Marcit, egyszerűen csak
Mamó és én rokon lelkek voltunk.
Megszólalt a csengő. Radar végigrohant a folyosón, én meg
utána. Kinéztem az ajtó melletti hosszúkás ablakon. Kate
Devlin állt a verandán egy jénai tállal a kezében. Kate-et
mindig is amolyan ódivatú, déli úrihölgynek tartottam, aki
maga a megtestesült előkelőség. Selymes, elefántcsontszínű
bőre kortalanná tette, pedig csak néhány évvel volt fiatalabb
Mamónál. Étcsokoládé-színű haja még mindig ugyanolyan
árnyalatú, mint amikor hozzáment Stuart Devlinhez.
Ha minden a terv szerint haladt volna, Kate most az
anyósom lenne. A  fantáziámban sokat emlegette, hogy én
mennyivel alkalmasabb felesége lennék Michaelnek, mint
Cselszövő Marci. Beletúrtam a hajamba, és kinyitottam az
ajtót.
– Üdv, Kate!
Hátrébb léptem, hogy beengedjem.
–  Liz, drágám, reméltem, hogy itthon talállak! Tudom,
hogy nem lesz időd főzni, amíg be nem rendezkedsz, úgyhogy
készítettem neked egy kis csirkés pitét.
Felém nyújtotta az edényt.
 Basszus, de gyorsan terjed a hír ezen a szigeten!
–  Köszönöm szépen, nagyon kedves öntől. Jöjjön be,
kérem!
Radar nyüszögve méregette az ételt.
– Hagyd abba! – figyelmeztettem.
Amikor felnéztem, Kate már le is lépett az első
lépcsőfokra.
–  Köszönöm, drágám, de nem maradhatok. – Lesétált. –
Elkésem a templomi gyűlésről. Valamikor a közeljövőben
ugorj be hozzánk, rendben?
– Rendben. – Intettem. – Köszönöm még egyszer.
Beszállt a sötétkét Lincolnjába, és sietősen lekanyarodott a
felhajtóról.
Az  étel széle még fagyos volt. Egy olyan nő, mint Kate,
mindig tart egy kis pitét, húst és ragut a mélyhűtőben, hogy
bármikor átugorhasson az új szomszédokhoz vagy a
barátokhoz bármilyen szükséghelyzetben. Villámgyorsan itt
termett nálam – aztán ugyanolyan sietve távozott is.
Betettem a pitét a fagyasztóba. Még nem olvadt fel nagyon,
úgyhogy eltettem későbbre. Anya biztos nem diétás ebéddel
vár majd szerda este. Amikor elfordultam a hűtőtől, Radar
sátáni csaholásba kezdett.
Visszamentem az előszobába, és hallottam, amint fordul a
kulcs a zárban. Aztán kivágódott az ajtó. Cselszövő Marci állt
a küszöbön vörös lenvászon kosztümben és magas sarkúban.
Elefántcsontszínű bőrével, tökéletes sminkjével és profi
módon beállított ébenfekete hajával úgy nézett ki, mint
Hófehérke. De ha belenézel a szemébe, azonnal tudod, hogy
inkább a gonosz boszorkányra hasonlít. Radar úgy ugatott,
mint aki menten nekiugrik.
– Mit keresel itt? – kiabáltam túl Radart.
Láthatóan egyikünktől sem riadt vissza, de az arca
ingerültté vált.
– Miért nem szólsz rá a barom kutyádra?
–  Általában így üdvözli a birtokháborítókat. – Az  övéhez
hasonló arckifejezéssel néztem rá, de legalábbis
megpróbáltam. Nincs sok gyakorlatom a csúnya nézésben. –
Gyere ide, pajti!
Radar abbahagyta az ugatást, odaballagott a lábamhoz, és
szembefordult Marcival.
Marci becsukta maga mögött az ajtót.
–  Aligha vagyok itt birtokháborító. Egész életemben
szabad bejárásom volt a házba, ahogy neked is.
– Hát, többé nincs. Kérem azt a kulcsot!
Marci mosolyt erőltetett magára.
–  Ejj, ejj, hát így bánunk a családtagjainkkal? Mit szólna
ehhez Mamó?
–  Valószínűleg azt, hogy nem emlékszik, mikor adott
kulcsot neked, vagy hogy le kéne cserélni a zárat.
Marci keményen állta a tekintetemet, miközben letette a
kulcsot a szekreterre.
–  Azért jöttem, ami az enyém. Mamó rám hagyott egy
ékszert emlékül. Én választok. Ott áll világosan a
végakaratában.
Egy pillanatig csak bámultam rá.
–  Sajnálatos, hogy megvártad a kereséssel, amíg
megérkezem. Így másra nem teheted rá a kezedet.
–  Ó, csak nem gondolod, hogy most vagyok itt először? –
vetett rám egy gyűlölködő pillantást.
– Ha felfedezem, hogy bármi más eltűnt, jelentem a lopást.
–  Az  elmúlt tizenhárom évben nem voltál itt eleget, hogy
észrevedd, ha bármi eltűnik.
– Neked nem kéne éppen dolgoznod?
Marci a városi bank pénztárosa.
– Ebédidő van.
Elindult a lépcső felé.
Mindkét kezemet feltartottam.
– Várj meg itt, lehozom Mamó ékszeresdobozát!
– Ne fáradj! – mondta. – Pontosan tudom, mit akarok.
Felvontam a szemöldökömet.
– A jegygyűrűjét viszem el.
Úgy éreztem magamat, mint akit arcul csaptak.
Mindketten tudtuk, hogy számára nem képvisel eszmei
értéket a gyűrű. Valószínűleg el fogja adni. Csak azért akarja,
mert tudja, hogy én is. A fogamat csikorgattam.
– Itt. Lent. Vársz. Radar, maradj! Őrködj!
Radar nem értette a parancsot, de ezt Marci nem tudta.
Felmentem Mamó ékszeresdobozáért, és kivettem a
gyűrűt. Gyönyörű darab. Platinafoglalatú, kétkarátos,
emerald csiszolású gyémánttal a közepén. Találtam egy apró
bársonydobozt a szekrényfiókban. Beletettem a gyűrűt, és
lesiettem.
Marci nem volt a folyosón, de akárhová is ment, Radar
biztosan a nyomában van.
– Hé! – kiáltottam.
Radar két ugatással jelzett.
Halkan átkozódtam, és a hang irányába indultam át a
kétszárnyú üvegajtón, be a nappaliba. Mamó ízléses, de azért
elég érdekes stílusban rendezte be a szobát. A  kedvence a
hatalmas, zöld bársonykanapé volt faragott szegéllyel és
rojtokkal az alján. Marci épp azon ült keresztbe tett lábbal,
mintha arra várna, hogy valaki felszolgálja neki a teát.
Letettem a gyűrűsdobozt a dohányzóasztalra.
– Most már dolgom van.
– Jó, úgysem maradhatok – mondta, de nem mozdult. – Ez
nem igazságos, te is tudod.
– Mi?
– Mindent te kaptál. Mindig is te voltál a kis kedvence.
Becsuktam a szememet, és azt kívántam, bár elhúzna
végre.
–  Miért nem tartod meg a házat, és engeded át nekem a
földet? – kérdezte, mintha valamiféle engedményt ajánlana.
– Miért éppen neked engedném át akár egy részét is annak,
amit Mamó rám hagyott?
–  Mert ha megteszed… – Előredőlt, és felnézett rám. –
Megadom neked, amit igazán akarsz.
Sokatmondó, ördögi vigyor terült szét az arcán.
– Kifelé a házamból!
A  folyosóra csörtettem, és nagy lendülettel kinyitottam a
bejárati ajtót. Radar újra ugatni kezdett.
Marci kényelmesen felállt, lesimította a szoknyáját, és
megfogta a gyűrűsdobozt.
–  Gondolkodj rajta! – Az  ajtó felé oldalgott. –
Megtanítottam Michaelnek, hogyan elégítsen ki egy nőt. Már
sokkal ügyesebb, mint huszonkét évesen.
– Kifelééé! Most!
 Kihessegettem, mint egy csirkét, majd bevágtam mögötte
az ajtót.
Reszkettem az idegtől. Tényleg ilyen szívtelen, hogy a
férjét is áruba bocsátaná? Akárhányszor látom, hogy kivé –
vagy inkább mivé – vált, mindig elszörnyedek.
Bementem a konyhába, és átraktam a fagyasztóból a
hűtőbe a pitét, hogy kiolvadjon. Ma este nyugivacsorára van
szükségem. És egy pohár pinot noirra. Leemeltem egy üveget
a borállványról, kihalásztam egy dugóhúzót a fiókból, és
töltöttem magamnak egy pohárral. Radarral a sarkamban
kimentem a tornácra, ahol a hullámveréshez igazítottam a
légzésemet.
Egy órával később a vérnyomásom már jelentősen
lecsökkent. Mit is csináltam, mielőtt Kate átjött? Bementem,
leültem Mamó székébe, és a szobát tanulmányoztam. Itt
töltötte élete utolsó estéjét. Vajon mit csinált? Péntek este volt.
Valószínűleg a Gyilkos sorok ismétlését nézte.
Hirtelen széllökést éreztem.
Colleen tűnt fel a pamlagon.
– Maradj!
– Itt maradok, oké? – Előrehajoltam. – Megkeresnéd nekem
Mamót? Derítsd ki, hogy mi történt!
Colleen átlátszóvá vált.
– Nem lehet – visszhangzott a hangja.
– Miért vagy itt, ha nem tudsz segíteni? – kiáltottam.
– Merry.
A suttogás olyan hangos volt, hogy betöltötte a szobát.
– Mi van Merryvel?
Szélvihar söpört végig a télikerten. A  papírok és a
növények levelei suhogva szétrepültek, a képkeretek
felborultak és koppantak a dohányzóasztalon. Colleen eltűnt.
Észrevettem, hogy a gyékénykosárban lévő újságok
szétterültek a padlón. Egy sárga jegyzetfüzet lógott ki az egyik
összehajtott napilapból. Felemeltem a kosár tartalmát, és
kiszedtem a füzetet. Megláttam néhány nevet két oszlopba
rendezve, Mamó kézírásával. Vajon egy újabb koktélparti
vendéglistája?
 
Lincoln Sullivan – Mildred?
Frank – Merry???
Grace – Mackie Sullivan
Michael Devlin – Marci
Robert Pearson – Olivia?
John Glendawn – HC/SD??
 
Lincoln Sullivan a polgármester, Mildred pedig a felesége.
Frank biztos apát jelzi, de miért Merry neve van mellette
anyué helyett? És miért van Mackie Sullivan neve Grace-é
mellett, aki a nagynénje? Biztosan nem kísérte volna el egy
partira. Olivia – aki még gimis koromban volt barátnőm –
Robert Pearson felesége. De mit jelenthet a HC/SD? És miért
van ennyi kérdőjel?
Mi lehet ez?
Gyorsan rájöttem, hogy a bal oldali oszlopban a
polgármester és a városi tanács öt tagja szerepel. Mamó volt a
hatodik. De vajon mit jelentenek a jobb oldali nevek?
Átlapoztam a füzetet, de a többi oldalt üresen találtam. Egy
percig elmerengtem a listán, aztán elraktároztam az agyam
egy könnyen elérhető zugába.
Miután felfaltam Kate csirkés pitéjét – jó sok szaftjával és
vajas tésztájával igazi bűnös élvezet volt –, hosszú sétára
vittem Radart a tengerpartra. A déli városrész felé sétáltunk,
a levegő cirógatta a bőrömet. A  fenyők, tölgyek és pálmafák
mélyzöld színekben pompáztak az erdőben, a vadvirágok
pedig csak úgy burjánzottak. Stella Maris élettel telin
ragyogott a napfényben. Hagytam, hadd szárnyaljanak a
gondolataim, hadd ülepedjenek le a történtek. Radar a
hullámokban hancúrozott, és hajkurászta a vízparti
madarakat.
Már félúton jártunk a Devlin-birtokon álló világítótorony
felé, amikor visszafordultunk. Visszafelé a gondolataim Nate
körül forogtak. Immáron más városban ténykedünk, mégsem
oszlattuk fel a vállalkozásunkat. Már most hiányzott a
mindennapos meeting egy ital vagy vacsora felett. Nincs
huszonnégy órája, hogy eljöttem, és máris azon agyalok,
hogyan győzzem meg arról, hogy mindig is egy tengeri
szigeten akart élni.
Amikor visszaértünk a házba Radarral, behurcoltam az
irodai kellékeimmel telezsúfolt dobozokat. A  hatalmas
nappaliban faltól falig érő könyvespolcok kaptak helyet.
Rengeteg helyem lesz az új irodám számára. Feltettem a
vezeték nélküli nyomtatómat az egyik polcra, majd leültem a
kanapéra, bekapcsoltam a laptopom, és nyitottam egy mappát
ennek az ügynek. Mamó innentől az ügyfelem.
Dolgoztam már gyilkossági ügyeken, általában a tárgyalás
előtt végeztem nyomozást a védelem megbízásából. Beírtam a
szokásos űrlapomba mindent, amit Blake megosztott velem.
„Az  alábbi nyomozást Elizabeth S. Talbot végzi a Talbot &
Andrews Nyomozóirodától, 2011. április 4-én, hétfőn, a dél-
karolinai Stella Marison. Ezen a napon…” A  formula, amit
használunk Nate-tel az FBI FD 302-es űrlapja alapján készült.
A  bírók és az ügyvédek ezt szeretik. A  jogászképzésen
alaposan megismerkednek az FD 302-essel, és az egyértelmű
bürokráciát megnyugtatónak találják. Kinyomtattam az
űrlapot, ráírtam a dátumot, aláfirkantottam, és betettem egy
mappába a jegyzetfüzet mellé, amit a télikertben találtam.
Félretettem a laptopomat, és elindultam a Chippendale
szekreterhez, amin Mamó a számítógépét tartotta.
Bekapcsoltam a Dell gépet, és elvégeztem rajta az ilyenkor
szokásos kereséseket. Ahogy számítottam rá, csak recepteket,
különböző továbbított, lelkesítő e-maileket és kerttel vagy
utazással kapcsolatos könyvjelzőket találtam.
Napfelkelte előtt hagytuk el Radarral Greenville-t, úgyhogy
fél tíz körül már mindketten ásítoztunk. Elballagtunk a
szobához, amit egész életemben a sajátomnak tudhattam.
Nem tudtam rávenni magamat, hogy Mamó szobájába
költözzek be.
 
 Hat
 
 
Nyugtalanul aludtam éjjel, egyik furcsa álom követte a
másikat. A legélénkebb foszlányokban egy vécén ültem Merry
fürdőszobájában, miközben Colleen a sarokkádban
heverészett. Sosem volt még ilyen valósághű álmom.
Colleen csettintgetett, mire az ujjai végéből szikrák törtek
elő.
– Figyelj!
Rámutatott Merryre.
Merry a fürdőszobatükör előtt igazgatta a haját.
Előrehajolt, hogy közelebbről lássa magát, aztán felkent egy
kis szájfényt. Mosolyogva nézte a tükörképét.
Egy sötét hajú férfi jött be a helyiségbe. Merry mögé lépett,
a húgom nyakába temette az arcát, majd átkarolta. Merry
behunyta a szemét, és a férfi ölelésébe simult. A  férfi
felemelte a fejét, és rám bámult a tükörből, miközben a
húgom mellét simogatta. Szúrós szemmel, rosszindulatúan
vigyorgott rám.
Mintha áramütés csapott volna meg, úgy ugrottam fel a
vécéről.
Ez Michael.
–  Most komolyan! – szólalt meg Colleen. – Mégis mit
művelsz?
Támadóállásban fordultam felé.
 – Ülj le, és figyelj!
Rámutatott a vécére.
Háborogva visszaültem, a térdemre könyököltem, és
megtámasztottam az államat a kezemmel.
Halk nyögés szakadt ki Merryből, aztán kipattant a szeme,
és vergődni kezdett.
Michael felnevetett, és megszorította.
– Pontosan tudtad, mibe keveredsz.
Hirtelen eltávolodtam a helyiségtől. Merry és a fürdőszoba
egyre kisebb és kisebb lett, majd bekerült egy burokba, ami
nagyon gyorsan távolodott. Aztán hopp! Merry, a fürdőszoba
és a burok eltűnt.
Zavartan ültem fel az ágyban.
Megállapítottam, hogy reggel van, és csörög a telefonom.
Testvéri ösztönöm még azelőtt elárulta, hogy Merry az,
mielőtt megnéztem a képet a kijelzőn.
– Képzeld! – kezdte.
– Mit? – kérdeztem talán kissé túl nyűgösen.
– Eljövök a charlestoni Kamasztanácstól.
Merry a charlestoni nonprofit szervezet, a Kamasztanács
ügyvezetője. Nehéz sorsú tizenéveseknek szponzorálnak
programokat. Merry odavolt a „gyerekeiért”, gyakran még a
szabadnapjait is velük töltötte.
– Micsoda? – ásítottam. – Miért? Imádod a munkád.
– Egy alapítványnál fogok dolgozni. Az a szuper új ötletük,
hogy olyan belvárosi gengszterbandák tagjainak segítenek,
akiket elítéltek erőszakos bűncselekményekért. Gyilkosság,
nemi erőszak, testi sértés… Segítenek nekik visszailleszkedni
a társadalomba, miután feltételesen szabadlábra helyezték
őket. Az  alapítvány a rivális bandák között szeretné így
kiépíteni a kapcsolatot.
– Elég reménytelen küldetésnek hangzik. – Nem nyugtatott
meg az ötlete, de hosszú évek tapasztalatából tudom, hogy
Merryt nem lehet nyíltan lebeszélni valamiről. Gyakran elég
csökönyösen ragaszkodott a hős vitéz szerephez. – Ráadásul
nem szeretnéd a nagyvárosi életet.
–  Ez a legjobb benne! – visította. – Stella Marison
dolgozhatok!
– Nem értem.
Az  agyam csak azután kapcsol be, hogy megittam a
kávémat.
– Építünk egy korszerű toronyházat itt, a Devlin-birtokon.
A  nyakamban kitört a vulkán, és forró lávát okádott az
agyamba.
– Megőrültél? Ez minden szabállyal szembe megy, a városi
tanács soha nem bólint rá.
–  Ma este beszélek a tanáccsal. Nem hivatalosan már
megkerestem néhány tagot. Persze apát nem, vele nem lehet
anélkül beszélni semmilyen építkezésről, hogy ne kelljen
végighallgatni egy kiselőadást a vadvilág élőhelyéről és a
tengerpart eróziójáról. De tuti, hogy megkapom a kellő számú
szavazatot.
Megszorítottam a telefont, és mélyeket lélegeztem. Mamó
egészen biztosan nem adta volna az áldását semmiféle nagy és
korszerű építésére. Száz oka is van annak, miért rossz ötlet
felhúzni egy óceánparti épületet. Merry mindig ugyanolyan
szenvedélyesen védelmezte a szigetet, mint bármelyikünk,
soha életemben nem hallottam még gúnyolódni a vadvilág
élőhelyével kapcsolatban. Látszólag azonban most csak a
gengszterek élőhelye iránt viseltetik szenvedéllyel.
– Ezt csak a holttestemen keresztül viszed véghez!
Kinyomtam a telefont. Dühöngve léptem be a szobám
melletti fürdőszobában kiépített sárga burkolatú
zuhanyzóba. Néhány perc múlva aztán a ruhásszekrényhez
masíroztam, és elővettem egy khaki vászonnadrágot és egy
világoszöld pólót.
Kikerestem anyu számát a kedvencek listából, majd
kihangosítottam a telefont, és az antik fésülködőasztalra
tettem. Leültem a székre, és a testápolóért nyúltam.
Lehetséges, hogy Merry teljesen véletlenül Michaellel beszélt
nem hivatalosan?
Egész életemben olyanokat álmodtam, amik – később
visszatekintve – megjósoltak valamit. Sokszor kapcsolódtak a
dolgok, bár kissé csavarosan. Épp azelőtt, hogy Cselszövő
Marci házasságba csalta Michaelt, az Óz, a csodák csodájában
feltűnő repülő majmok elragadták Michaelt, és elvitték a
gonosz boszorkány kastélyába.
De Colleen még sosem tűnt fel az álmaimban, így a
jelenlététől valahogy nőtt a súlya. Colleen próbált elmondani
valamit Merryről. De vajon mit? Merry nagyon sok mindenre
képes, ha szívügyének tekint valamit, de lefeküdni az Igaz
Szerelmemmel, Michaellel… Az nem tartozik ezek közé.
Anya az ötödik csengésre vette fel.
– Mégis kinek képzeli magát? – kérdeztem.
–  Neked is jó reggelt, drágaságom! – Anya hangja annyira
mézesmázos volt, hogy szinte cukorkómát kaptam tőle. – Más
anyák panaszkodnak, hogy nem hallanak a gyerekeik felől,
engem meg… egész reggel hívogatnak. Igazán szerencsés
vagyok. Gondolj csak bele, ha a húgod és te nem lépnétek
közbe, csak ülnék itt, és semmi más dolgom nem lenne, mint
megsütni az utolsó száz tepsi süteményt a Legmesésebb
Tavaszi Vásárra, aminek, ha esetleg emlékszel, ötödik éve
vagyok az elnöke. Csütörtökön reggel nyolckor kezdődik
kiélezett családi perpatvarok közepette.
Belém hasított a felismerés, hogy le kellett volna
nyugodnom, mielőtt felhívom anyut.
–  Tudom, hogy szörnyen elfoglalt vagy a Legmesésebb
Tavaszi Vásár szervezésével, meg az efféle dolgokkal, de ez…
– Észszerűen akartam tálalni a helyzetet, de nem találtam a
módját. – Merrynek elment az esze. Szerintem a szigeten élő
férfiak, nők és gyerekek hosszú távú egészsége és biztonsága
megér pár percet az idődből.
–  Liz, drágaságom, tényleg el kéne gondolkoznod, hogy
rossz hivatást választottál. A  drámaisághoz való érzéked
messze túlmutat azon, ahogyan azokat a paráznákat
lesifotózod.
– Tisztában vagy vele, hogy mit tervez?
– Említett valamit egy tiniknek épített közösségi teremről.
– Á! Nem hiszem el! Persze hogy ezt az egész esztelenséget
cifra virágokkal borítva tálalja.
Tipikus Merry. Úgy csűri-csavarja a dolgokat, hogy anyu
biztosan támogassa.
Valami szöget ütött a fejembe: vajon nekem miért mondta
el az igazat? Tudnia kellett, hogy ellenezni fogom a tervét,
mégsem kendőzte el az igazságot, ahogy anyunál.
Manipulálni akarja anyát és engem is, csak még az nem
világos, hogy mi a célja.
Próbáltam nyugodt hangot megütni.
–  Az  rendben, hogy ifjúsági központot akar építeni,
csakhogy ez nem egy közösségi terem lesz Stella Maris
gyerekeinek. Pont az ellenkezője. Azt mondta, hogy átmeneti
otthont akar építeni szabadlábra helyezett gengszterbandák
tagjainak. Bűnözőknek, anyu! Gyilkosoknak…
erőszaktevőknek… Szembenálló bandák tagjainak.
– Biztosan félreértettél valamit.
– Úgy gondolja, hogy ha elkülöníti őket egy szigeten – a mi
szigetünkön –, akkor jó útra terelheti őket. Bandaháborúk
lesznek a tengerparton, az ég szerelmére! A  Devlin-birtok
kellős közepén!
–  Bolondságokat beszélsz, Liz. A  húgodnak nincs joga a
Devlin-birtokhoz, és a városi tanács…
– …át lesz verve, akárcsak te.
– Mit akarsz ezzel?
–  Azt akarom mondani, hogy Merry nyilvánvalóan
elegendő tagot csapott be a tanácsnál ahhoz, hogy a
társadalomkutatók ide jöhessenek, és kísérleti labornak
használják a Devlin-birtokot.
– Szent ég – motyogta anya.
– Megkeresem Blake-et. Jobb lesz, ha beszélsz apuval.
–  Szent ég! – ismételte anyu. – Rohannom kell, odaég a
sütemény!
 
 Hét
 
 
Ott találtam meg kedden reggel nyolckor Blake-et, ahol ilyen
idő tájt mindig fellelhető: éppen a Repedtfazék, vagyis a sziget
falatozója felé sétált. Mögé osontam, és követtem.
Moon Unit Glendawné a hely. Amint becsukódott Blake
mögött az ajtó, a nő már üdvözölte is.
–  Jó reggelt, Blake! Hogy vagy ezen a ragyogó, derűs
napon?
Ha ez a nő ennél ragyogóbb és derűsebb lett volna,
spontán elég ott helyben, és akkor tölthetjük ki magunknak a
kávét…
– Minden rendben, Moony. Jólesne egy kis koffein – felelte
Blake, majd felakasztotta a sapkáját a fogasra.
Moon Unit észrevett.
– Nahát, Liz Talbot, teljes életnagyságban! Üdv itthon!
Kiviharzott a pult mögül, és a nyakamba borult. Moon és
én együtt végeztünk a Stella Maris Középiskolában.
Blake megfordult, és olyan tekintetet meresztett rám, mint
aki eddig úgy hitte, hogy a jelenlétem a városban csupán egy
rossz álom.
Moon visszabillegett a pult mögé. Végre a dolgával
foglalkozott: azzal, hogy enni adjon nekünk.
– Máris jön a kávé. Krumplifasírt vagy kukoricakenyér?
–  Kukoricakenyér – felelte Blake. – Pirított sonkás
mártással.
Összefutott a nyál a számban.
– Én is azt kérek. És kaphatok hozzá egy kis sajtos rántottát
is?
– Máris hozom.
Moon felírta a rendelést, és bevitte a papírt a konyhába.
Nem jártam itt azóta, hogy Moon Unit megvette a
korábban Stella Maris néven futó étkezdét, és átalakította
úgy, hogy most félig kisvárosi falatozóra, félig pedig egy
trópusi kávézóra hajaz. Megtartotta a fehér és rózsaszín
kerámiapadlózatot, de tetőablakkal és virágokkal tette
hangulatosabbá a helyiséget. A legfeltűnőbb dolog a fal, amit
fehér faszegélyekkel és fényképekkel rakott teli.
Blake felült egy bárszékre, én meg odahúztam mellé egy
másikat.
Hozzáhajoltam, és szinte suttogva kezdtem beszélni.
– Mikor beszéltél utoljára Merryvel?
A táskámba nyúltam a kézfertőtlenítőért, és a tenyerembe
nyomtam egy méretes adagot. Blake felé nyújtottam, de
megrázta a fejét.
– Nem tudom – mondta. – Talán tegnapelőtt. Miért?
Mielőtt belekezdhettem volna, hogy a húgunknak elment
az esze, Moon odalépett hozzánk, és kávét töltött.
– Hallom, valami rossz közeleg.
Visszatette a kannát a melegítőre, és leült a pult mögött
egy bárszékre. Mogyorószínű szemét kíváncsian kapkodta
Blake és köztem, miközben elénk tolta a tejszínt és a cukrot.
– Mire gondolsz?
Blake gondosan kiszámolt mennyiségű tejszínt és cukrot
tett a kávéba.
Moon közelebb hajolt, és halkan válaszolt.
–  Egy kismadár azt csiripelte, hogy Merry lelencházat
készül felhúzni a Devlin-birtokon.
Blake megkeverte a kávéját, én pedig belekortyoltam a
sajátomba.
–  Ha engem kérdeztek, szerintem sokkal jobb helyet is
találhatna egy árvaháznak. Az első hurrikán után mehetnek a
kis árvák valami otthonba.
Moon még közelebb hajolt úgy, hogy szinte lecsúszott a
székéről.
– Persze ha egyáltalán kap engedélyt. Bár mindannyian jól
tudjuk, hogy ez soha nem fog megtörténni.
– Tábor.
Blake nagyot kortyolt a kávéból.
– Tessék? – Moon Unit és én egyszerre hőköltünk hátra és
bámultunk rá.
Blake letette a bögrét.
– Nem árvaház, hanem belvárosi gyerekeknek épülő tábor.
Szerintem nem rossz ötlet.
Moon rémült arcot vágott, és valószínűleg életében először
fordult elő, hogy nem talált szavakat.
Ellentétben velem.
– Itt mindenki megőrült?
– Nyugi – mondta Blake. – Nem az van, amire gondolsz.
Moon összefonta maga előtt a karját.
–  Tammy Sue Lyerly nem ezt mesélte Phoebe
Szépségszalonjában.
–  Na igen, ott nem csak a hajakat csűrik-csavarják –
jelentette ki Blake.
Ahogy levágtam a pultra a bögrémet, kilöttyent a kávé.
– Nekem Merry azt mesélte, hogy…
Blake a lábamra tette a kezét, és erősen megszorította.
Csendben maradtam.
Moon Unit lábát azonban senki sem szorította meg.
–  Az  emberek még nem tértek magukhoz a sokktól, hogy
szegény Emma idő előtt a másvilágra költözött, de máris
foroghat szegény a sírjában.
Blake megdörgölte az orrnyergét.
–  Figyelj, csupán néhány gyerek fog táborozni a parton
nyaranta pár hetet…
Blake ügyesen kihagyta azt a részt, hogy ezek a bizonyos
gyerekek rivális gengszterbandák bűnözői.
És persze a modern toronyházat sem említette. Merry
Blake-nek, anyunak és nekem is más-más sztorit adott be. Mi
a fenére készülhet?
 
Moon Unit elvette a reggelinket a konyha párkányáról, és
elénk tette a forró tányért. Elolvadt a nyelvemen a sonkás
mártással átitatott kukoricakenyér.
– Jaj, istenem… – Moon lassan a fejét csóválta, majd témát
váltott. – Nem hiszem, hogy az anyukám valaha is kiheveri,
hogy így talált rá Emma Rae-re.
– Kérhetek még egy kis sonkás szószt? – kérdezte Blake.
Kevesebb mint egypercnyi nyugtunk volt, amíg Moon
hátrament a konyhába, és visszatért egy tál szósszal. Végig
szövegelt, így a szokottnál jóval gyorsabban ettünk. Néhány
falat elteltével ráeszméltem, hogy elvesztettem a fonalat, és
fogalmam sincs, miről csacsog.
De legalább már a saját családja volt porondon, és békén
hagyta a miénket.
–  Kicsi Elvisről jut eszembe, csodálom, hogy ma reggel
nincs a sarkadban, Blake. Csak nem késik?
Blake megitta a kávéját.
– Mivel Elvis nem dolgozik nekem, nehezen tudna elkésni.
– Ő úgy hiszi, hogy neked dolgozik – mondta Moon. – Fel-
alá mászkál egyik kezében a walkie-talkie-val, másikkal pedig
a biciklijét kormányozva. Azt mondja, hogy őrjáratozik. Egész
álló nap. Azok az ostoba, környékbeli kamaszok megint csúfot
űztek belőle.
A  kis Elvis Presley Glendawn két évvel fiatalabb nálam,
viszont szellemi fogyatékos.
Blake Moonra nézett, és bólintott.
– Elintézem.
–  Minden szempontból okosabb, mint azok a huligánok,
csak nem nőtt fel fejben, ennyi az egész. – Moon arca
ellágyult, és hálás mosollyal nézett Blake-re. – Gondolom, az
idegeidre megy azzal, hogy örökösen a sarkadban van,
jelentést tesz és a többi… Szép tőled, hogy ilyen jól kezeled.
–  Néha mond olyanokat, amiket jó, ha tudok. – A  bátyám
elmosolyodott. – És néha te is.
Blake hátrahúzódott, amikor Moon a reggeli újsággal felé
csapott.
– De most komolyan, Moony – mondta. – Így, hogy Elvis és
te itt vagytok, kirúghatnék valakit a járőregységből.
–  Nem tudom, miért visellek még el, mostantól komolyan
mondom, hogy nem foglak! – háborgott Moon.
 Blake rám pillantott. Megittam a kávémat, és felálltam.
A bátyám letett tíz dollárt a pultra.
– A reggeli szuper volt, mint mindig.
– Felséges – tettem hozzá, amikor elindultunk az ajtó felé.
Odakint a rózsaszín-fehér csíkos ponyvatető alatt
belélegeztem a nyugtató sós levegőt. Felnéztem a bátyámra.
– Mit értettél azalatt, hogy „nem az van, amire gondolsz”?
Blake ráérősen a fejére tette a sapkáját. Megdörzsölte a
nyakát, és felém intett.
– Én ebbe nem folyok bele.
– Már belefolytál.
– Beszéld meg Merryvel, oké?
– Már megtettem.
– Próbáld újra! Mondd neki, hogy jobb, ha elmondja neked
az igazat, különben én fogom. És jusson eszedbe, hogy csak
jót akar! Ennyit tudok mondani. Meg annyit, hogy pakolj fel
Guinnessből.
– Mi van?
–  Éveken át próbált a család a hajadnál fogva
hazarángatni. Most, amikor Greenville-ben kéne lenned,
mégis itt vagy. – A tekintete az enyémbe fúródott. – Mostantól
sokat fogsz látni, én pedig sok Guinnesst iszom.
 
 Nyolc
 
 
Amikor visszaértem Mamó házába, a költöztetők már vártak
rám. Minden bútoromat besuvasztották az üres garázsba,
Papó mamutfenyőből készült, mahagóni íróasztalát meg
felhozták a nappaliba. Érzékeny darab ahhoz, hogy a
garázsban álljon, ráadásul az én modern íróasztalom amúgy
sem passzol Mamó bútoraihoz. Amíg dolgoztak, én az
ujjlenyomatvételhez szétkent port takarítottam. Tizenegykor
végre letolattak a felhajtóról.
Próbáltam a bátyám kérésének megfelelően beszélni
Merryvel, de a húgom rejtélyes módon elérhetetlen volt a
munkahelyén, otthon és a mobilján is. Remek. Akkor este
elmegyek a városi gyűlésre.
Kipakoltam a ruháimat, közben pedig időnként egy
szellemhez szóltam. Colleen magyarázattal tartozik, de sajnos
épp házon kívül volt. Tudnom kellett, hogy Merry átmeneti
otthonáról/árvaházáról/táboráról próbál-e meg valamit
elmondani, vagy idegesítő, rejtélyes sugallatai Mamó
halálával kapcsolatosak. Vagy tud valamit, amit én nem, vagy
egészen mások a céljaink. A  kapcsolatunknak több
kompromisszumra lenne szüksége. Úgy döntöttem,
legközelebb elmondom neki, hogyan tudna együttműködőbb
szellemként tevékenykedni.
Két órára megettem a hummuszból és pitából álló,
könnyed ebédemet. Az  íróasztalomat rendezgettem.
Becsúsztattam a Sig Sauer 9-esemet az alsó fiókba. Apu és
Blake határozottan úgy véli, hogy a Sig 9-es túl nagy egy nő
számára, de amikor helyzet van és lőni kell, szeretem érezni a
súlyát. Ráadásul gyerekkoromban volt egy képzeletbeli
barátom, Sig, úgyhogy ez részemről teljesen rendben van.
Elővettem a Mamó széke melletti kosárban talált
jegyzetfüzetet, és újdonsült erővel tanulmányoztam át újra.
Azokra a jegyzeteimre hasonlított, amiket akkor firkantottam
le, amikor egy ügyben felfedezésre jutottam. Az  íróasztalon
doboltam a tollammal. Mamó gyilkosságának megoldása
politikai szempontból is bonyolult lesz.
Blake a főiskola után járőrként helyezkedett el, de csak
azért, mert ez volt az egyetlen nyitott pozíció a városban a
jazzbalett-tanárit leszámítva, amihez sajnos nincs képesítése.
Öt évvel később aztán Charlie Jacobs visszavonult, és a városi
tanács felajánlotta Blake-nek a rendőrfőnöki állást. Teljesen
el volt hűlve.
Véletlenül lett rendőrfőnök, de nagyon jól csinálta. Amit
szeretsz, arra nagy gondot fordítasz, de egy kisváros
rendőrfőnökének lenni – még ha jó is az ember – kevés
nyomozói munkát igényel. A  legtöbb kihágást három
kategóriába lehet sorolni: közlekedés, kamaszok vagy bepiált,
rendháborító öreg fickók. Ezeket a bűnösöket könnyű tetten
érni. Ebből is látszik, hogy Blake-nek szüksége van a
segítségemre.
Az  internet elmondhatatlanul megkönnyíti a
magánnyomozók munkáját. Ha nem számoljuk a fizetős
adatbázisrendszert, amit használok, akkor is annyi
információ érhető el a nyilvános oldalakon, hogy az
összeesküvések kedvelői bármire találnak bizonyítékot.
Amikor nem tudom, mit keresek, a születési adatokkal
kezdem, majd addig vizsgálom az adott személy életútját,
amíg megjön az áttörés.
A  Mamó listáján lévő személyekhez létrehoztam egy-egy
profilt, és beletettem az összes eredeti születési anyakönyvi
kivonat másolatát – kivéve Mildred Sullivanét. Ő és Cselszövő
Marci voltak az egyedüli gyanúsítottjaim, akik nem Stella
Marison születtek. Marci anyakönyvi kivonatát könnyen
megtaláltam – tudom, hogy a floridai Kissimmeeben született,
és azt is, hol állomásozott apu nővére és a férje abban az
évben a lakóautójukkal. A  Cypress-öböl egyike a rengeteg
nudista üdülőhelynek, ahová töretlenül jártak egészen Marci
kisiskolás koráig.
Rákerestem Lincoln és Mildred házassági anyakönyvi
kivonatára, hogy megtaláljam Mildred leánykori nevét, és
remélhetőleg a születési helyét. A házasságok leggyakrabban
a menyasszony szülővárosában köttetnek. Azt tudom, hogy
Lincoln egy tízessel idősebb anyunál és apunál, azt viszont
még senkitől sem hallottam, hogy honnan származik Mildred.
Nem találtam adatot a házasságukról sem Dél-, sem Észak-
Karolinában.
Abbahagytam a Mildred utáni kutatást, és lefuttattam
inkább a többieken a bűnügyi ellenőrzést. Marci kamaszkori
kihágásairól tudtam – ittas vezetés és marihuánabirtoklás –,
viszont arról fogalmam sem volt, hogy John Glendawnt 1961-
ben letartóztatták szintén marihuánabirtoklás miatt. Abban
az évben még csak tizennyolc lehetett, és mivel nem a
kábítószer határozta meg az életét, nem gondoltam, hogy ez
lényeges információ.
Mindenki más tisztának bizonyult, úgyhogy a pénzügyi
profilokat kezdtem böngészni. A  pénz imádata sok rossz és
ördögi dolog forrása. Megkerestem Charleston megye
földhivatali adatbázisát. Mamó listáján mindenki annak a
területnek a tulajdonosa, amelyiken él, ezenfelül pedig John
Glendawné a Kalózbarlang is. A  jelzáloghiteleken túl senki
nem állt perben, és nem volt ilyen jellegű bírósági ügyük sem.
Cselszövő Marci neve körül köröztem a kurzorral.
Meglehet, hogy van alibije a gyilkosság időpontjára, de
valamiben tuti sáros.
Az  órámra pillantottam – már fél hat. Át kell öltöznöm.
Összeszorult a gyomrom a gondolatra, hogy nyilvános vitába
kell keverednem a húgommal. Merry mindenhol nagy
erőkkel támogatja a szerencsétleneket, és mindenben
amolyan „a cél szentesíti az eszközt” típus. Bombát dobna
minden akadályra, ami a világ megmentésének útjában áll.
Nekem sem fog kegyelmezni. Beléptem a zuhany alá, és
hagytam, hogy a zubogó forró víz enyhítse az izmaimban
felgyülemlő feszültséget.
Háromnegyed órával később az egész alakos tükörben
vizsgálgattam szépítkezésem eredményét. Átlagos,
százhetven centis magasságom és teltkarcsú alakom van.
A  kifutón parádézó modellek biztosan elhízottnak
mondanának, de ezzel együtt tudok élni. A szürke Ann Taylor
nadrágom tökéletesen passzolt rózsaszín blúzomhoz.
Összeillő selyemsál, szandál és kézitáska egészítette ki a
szettemet. Laza lófarokba fogtam a hajamat, és szolid sminket
tettem magamra. Készen állok a csatára.
Összeszedtem a nélkülözhetetlen vackaimat – fényképező,
távcső, laptop, egy üveg víz, kézfertőtlenítő, kesztyű és
jegyzetfüzet –, és becsúsztattam mindent a narancsszínű Kate
Spade táskámba. Megsimogattam Radar fejét, majd az
előszobába mentem, onnan pedig le a garázsba. Szerencsére
Mamó sosem adta el Papó furgonját. Papó volt a városban az
egyetlen kertépítő céggel rendelkező vállalkozó, és a
munkájához használt öreg, fehér furgon még mindig a
garázsban parkolt Mamó szeretett, kis ezüst Cadillac kabriója
mellett. Mamó autóját mindenki ismeri, így nem
használhatom felderítésre, de Papó furgonja tökéletes lenne,
ha elvinném szervizbe, és sötétített ablakot kérnék rá.
Bemásztam a Fordomba, kigurultam a garázsból, és a
város felé vettem az irányt. Ideje kideríteni, mire készül a
húgom.
 
 Kilenc
 
 
Amikor balra fordultam a Pálma sugárútra, megjelent Colleen
az anyósülésen.
Ijedten összerándultam, rátapostam a gázpedálra, és
felbőszülten rákiáltottam.
– Most bezzeg előjössz, mi?!
–  Még jó, hogy protekciós vagy a helyi rendőrségnél –
mondta –, ugyanis harmincöt a sebességhatár.
–  Miért beszélsz most hirtelen teljes mondatokban?
Mostanáig csak rejtélyes, egy szótagú üzeneteket kaptam.
– Eddig nem volt több mondanivalóm. Ráadásul így olyan
drámai, nem? – Colleen úgy röhögött, mint egy szamár és egy
disznó szerelemgyereke: iá-iá, horkantás, horkantás, vég
nélkül. – Jobb lenne, ha azt figyelnéd, merre mész.
Előrenéztem, és balra rántottam a kormányt. Épp
elkerültem a járdát.
– Erről a gyűlésről nem késhetek el.
Bár ez a veszély nem fenyegetett, korán oda akartam érni,
hogy mindenkit szemügyre vehessek.
–  Mi a fenéért nem? – Colleen letekerte az ablakot, és
kidugta meztelen lábát a meleg, esti levegőbe. – Higgy nekem!
Voltam már néhány gyűlésen. A Stella Maris-i városi gyűlések
mind világi őrültségek. Az  édibédi kisvárosi hírek folyton
hatalmas tragikomédiává fajulnak. Milyen színűre fessük a
víztornyot? Hogyan tartsuk kordában a vaddisznóállományt?
A  városi tanács tagjainak vajon inget és nyakkendőt, vagy
csak összeillő galléros pólót kellene felvenni a Július
Negyedikei Parádén? Nagyjából olyan gyakran vitatnak meg
értelmes kérdéseket, mint ahányszor a Halley-üstököst látod.
– A mai este kivételes lesz.
Lelassítottam a stoptáblánál, elnéztem mindkét irányba,
majd beletapostam a gázba. Csak később gondolkodtam azon,
vajon hogyan tekerik le a szellemek a kocsi ablakát.
– Aggódsz amiatt, amit Merry tervez.
– Mit tudsz erről?
– Ha elmondanám, nem lenne annyira mókás az este.
– Szerinted a tengerparti bandaháborúk mókásak?
– Szerintem ne engedd, hogy megtörténhessen ilyesmi.
– A francba, Colleen!
– Bent találkozunk.
Azzal eltűnt.
Háromnegyed hétkor sétáltam be a konferenciaterembe.
A  polgármester, Lincoln Sullivan és a felesége, Mildred halk
beszélgetésbe feledkeztek a hatalmas mahagóniasztalnál, ami
szinte az egész termet betöltötte. Amikor beléptem,
abbahagyták, rám néztek, és felhúzott szemöldökkel
üdvözöltek.
– Hogy vagytok?
Rájuk villantottam a legszebb mosolyomat.
Colleen a hátsó falnál ült egy széken. Intett.
–  A  tanácsetikett szerint – mondta –, a tisztátalanok, mint
te, én, Blake és mindenki, aki csak úgy betéved, ideül szépen a
falhoz, nem pedig a konferenciaasztalhoz.
 Leültem mellé, és előrehajolva a táskámban matattam.
–  Blake el szokott jönni ezekre az izékre? – kérdeztem
suttogva.
–  Szeretik, ha itt van, mert hátha felmerül valami
rendőrségi ügy – felelte Colleen. – De ez általában annyiban
merül ki, hogy valakinek a kutyáját be kell zárni, mert
összeszarta a szomszéd kertjét, vagy valamelyik kamasz épp
az emós korszakát éli, és a frászt hozza a népekre.
Colleen megállás nélkül fecsegett.
–  A  tagokon kívül legtöbbször csak a polgármester
felesége, Mildred és Mackie Sullivan jelenik meg. A  mostani
gyűlés viszont igazi tömeget vonzott ide. – Colleen szeme
pajkosan megcsillant, amikor még néhány megfigyelő leült a
fal mellé. – Merry felbolygatta az egész várost. Vad
találgatások, tömeghisztéria… egyszerűen imádom! Évek óta
nem szórakoztam ilyen jól!
– Figyi! – motyogtam. – Mildred Sullivannek mi a lánykori
neve?
–  Honnan tudjam? – kérdezte. – Ó, és vajon ki fog a
nagymamád helyére lépni a tanácsban? Ez a másik égető
kérdés.
Blake lehuppant a jobbomon lévő székre.
– Szia, hugi!
Éreztem a hangjában a pártatlanságot.
–  Helló! – köszöntem halovány mosollyal, aztán
rákérdeztem nála is: – Te tudod, mi Mildred Sullivan lánykori
neve?
– Fogalmam sincs. Asszem, Charlestonból valósi. Miért?
– Csak kíváncsi vagyok.
 A  levegő hirtelen sűrűbb lett a teremben. Mielőtt
megfordultam volna, már éreztem, hogy Michael Devlin
lépett be az ajtón. Leült az asztalhoz Robert Pearsonnal
szemben. Így, harminchárom éves korára Michael jobban
nézett ki, mint valaha: százkilencven centi magas, a vonásai
hangsúlyosak, bőre napbarnított, haja fekete, az álla pedig
markáns – ez az indián felmenőiről árulkodott. Megérezhette,
hogy bámulom, mivel felnézett, és találkozott a tekintetünk.
Lágy, barna szemében valami olyan csillant, ami a gyomrom
mélyéig hatolt, és össze is rándította. Én néztem félre először.
– Anyám!
Colleen a szemét forgatta.
A légzésemre koncentráltam. Természetesen tudtam, hogy
itt lesz, de azt hittem, már túl vagyok azon a ponton, hogy a
puszta látványa is fizikai fájdalmat okoz.
Szerencsére a húgom színre lépése elterelte a figyelmemet.
Merry megkerülte az asztalt, és felénk indult egy olyan
agyoncicomázott férfival a nyomában, amilyet még sosem
láttam közelről. Zselézett haj, színes ing, nyaklánc, karkötő,
két gyűrű és egy olyan férfiretikül izé. Valahonnan ismerős
volt. Blake, Colleen és én is felálltunk.
– Liz, Blake! – kezdte Merry. – Ő itt David Morehead az Új
Élet Alapítványtól. David, ő a nővérem, Liz Talbot, és a
bátyám, Blake.
Akik nem ismernek minket elég jól, sosem jöttek volna rá,
hogy Merry mézesmázos hangja ellenére ő és én épp
készültünk egymásnak esni.
 
Mindannyian kezet ráztunk és jópofiztunk vele, majd Merry
leült Blake mellé, mire a bátyám fészkelődni kezdett.
Egyre többen lepték el a termet. Colleenra pillantottam,
akire minden bizonnyal hamarosan valaki rá fog ülni. Ő  is
erre gondolhatott, mert az asztalhoz ült, és onnan fordult
hátra felém.
– Sosem használnak minden széket.
Rámeredtem. Tudtam, hogy őt senki más nem látja, de a
szék mozgását csak igen. Látszólag senki nem vette észre.
Hallottam, ahogy Blake másik oldalán Merry David
Moreheaddel beszélget.
–  Stella Marist hat körzetre osztották fel. A  körzetek a
város alapítóinak földjei alapján lettek kijelölve. Később a
határokat kreatívan újrarajzolták, amikor a családok
házasságot kötöttek egymással, aztán birtokokra osztották a
területeket – magyarázta. – A tanácsban mindig ül egy-egy tag
ezekből a családokból, és a városi rendelet értelmében csak
olyan családtag léphet Mamó helyére, aki a hármas körzet
lakója. Ha nem vállalkozik egyetlen családtag sem, akkor
rendkívüli választást indítunk. Ilyenkor akárki
megválasztható, aki a hármas körzetben lakik, függetlenül
attól, hogy családtag vagy sem.
Colleen megpördült a széken.
–  Csak az a gond, hogy a család igen nagy része már a
tanács tagja.
– Befejeznéd? – sziszegtem.
– Mit? – kérdezte Blake.
Egy pillanatra rábámultam.
– Remeg a lábad. Nagyon idegesít.
– De hát én nem…
 – Csak egypár perc nyugit szeretnék, oké?
Hunyorogva néztem Colleenra, mire elmosolyodott, és
visszafordult az asztalhoz. Tudtam, hogy igaza van. Apué a
négyes körzet széke, ami a Talbot család földjét jelöli. Michael
– aki házasság révén családtag – képviseli az egyes körzetet, a
Devlin-birtokot. Mamóé volt a Simmonsok széke. A  halála
előtt a tág családunk adta a városi tanács felét, így most
legalább akkora felbolydulást okoz a városban, hogy ki
foglalja el az ő székét, mint Merry képtelen ötlete.
Blake nem lehet, mert ő a rendőrfőnök. Én tegnap még
Greenville-ben éltem, többórányi távolságra innen. Merry
ugyan a hármas körzet lakosa, de nem mutatott érdeklődést a
hely betöltésére, ami nyilván megkönnyebbülés a tanács
minden egyes tagjának. A  Stella Maris-i gondolkodás szerint
Merry bomlasztó hatással van.
Amúgy nem kell sok ahhoz, hogy Stella Maris rád ragassza
a bomlasztó címkét. A  szóbeszéd szerint – de én is
megerősíthetem – Merry több háborúellenes tiltakozásban is
részt vett, és minden Michael Moore-filmet látott.
Felhangosította a kedvenc Dixie Chicks-számát, amikor
Mildred Sullivan hallótávolságon belül sétált, és lehúzta a
kocsija ablakát. Mildred aztán nyilvános Dixie Chicks CD-
égetést szervezett azután a sajnálatos megjegyzés után,
amivel az egyikük tisztelgett az előző elnök előtt.
Colleen úgy dőlt hátra a székében, hogy szinte az ölembe
feküdt.
– Ebéd közben erről beszéltek. Már mindent megterveztek.
Rendkívüli választás lesz, ma ez a fő napirendi pont.
Felült, mielőtt válaszolhattam volna.
 Mackie Sullivan belépett a terembe, és felénk igyekezett,
miközben átható pillantással méregette David Moreheadet.
Blake, Merry és én felálltunk. Úgy neveltek minket, hogy
adjuk meg a tiszteletet még a legnagyképűbb embernek is.
David Morehead követte a példánkat, amikor Mackie ijesztő
közelségben megállt mellette.
Mackie kinyújtotta David felé a kezét, és úgy mosolygott,
mint egy angolna.
– Jó estét, uram! Mac E. Sullivan vagyok. Nem Mackie, csak
Mac. A Mackenzie rövidítése. A középső E az Emersonból jön,
anyám családnevéből. E nagyra becsült közgyűlés jegyzője
vagyok, és nagy megtiszteltetés lenne, ha én köszönthetném
önt bájos önkormányzatunkban.
Mackie – mi így hívjuk, hogy bosszantsuk – sosem fogja
rövidre a mondandóját, ha el is nyújthatja, mint a
rétestésztát. Blake a földet bámulta. Jelentős önfegyelemről
adtunk tanúbizonyságot, amikor nem nevettünk fel
hangosan.
David megrázta a felé nyújtott kezet, és óvatosan
elmosolyodott.
– Megtisztelte…
–  Lenne kedves mindenki helyet foglalni? Mindjárt
kezdünk.
Davidet Lincoln Sullivan mézesmázos hangja szakította
félbe. Rosszallón nézett Mackie-re, az unokaöccsére.
Mackie egész biztosan szívesen figyelmen kívül hagyta
volna a nagybátyja kérését, mi viszont gyorsan leültünk.
Hálásak voltunk, hogy megmenekültünk. A  polgármester
mosolyogva biccentett felénk, majd szúrós tekintettel újra
Mackie-re nézett, aki ezután vonakodva leült.
Mire a sarokban lévő ősrégi óra elütötte a hetet, az utolsó
két tanácstag – John Glendawn (Moon Unit és Elvis apukája –
kettes körzet) és Grace Sullivan (anyu legjobb barátnője, a
keresztanyám – ötös körzet) – is elfoglalta a helyét. Stella
Maris lakosai közül sokan forrongnak azon, hogy egy látnok
hivatali tisztséget tölt be, mert szerintük a látnokok az ördög
ügyvédjei. Szerencsére egyik tanácstag sem osztja ezt a
nézetet.
Apát nem láttam bejönni, de már ő is ott ült az asztal
távolabbi felénél. Rám mosolygott. Blake talán nem örül, hogy
itthon vagyok, de apu igen.
Lincoln Sullivan megköszörülte a torkát.
– Úgy tűnik, mindenki megérkezett. Akkor hát kezdjünk is
bele! – Hangsúlyos orrára biggyesztett szemüvege fölött
kémlelte végig a termet, majd leplezetlen kíváncsisággal teli
tekintete megállapodott Merryn. – Ma este sok a
megbeszélnivalónk. Ifjú hölgy, egy pillanat, és te is sorra
kerülsz.
A polgármester hatásszünetet tartott, majd folytatta.
– Mind tudatában vagyunk a kellemetlen helyzetnek, amit
szeretett barátunk, Emma Rae tragikus távozása okozott. Van-
e bárkinek javaslata, ki tölthetné be a helyét a hivatali
idejének fennmaradó részére vonatkozóan?
Lincoln egyenesen Robert Pearsonra, a hatos körzet
képviselőjére nézett.
–  Amondó vagyok, hogy tartsunk különleges szavazást
mához pontosan hat hétre – mondta Robert az utolsó
pillanatban.
 – Egyetér… – emelte fel a kezét apu.
– Mondanom kell valamit – szólt közbe Merry.
Felállt.
Apa ingerülten nézett rá.
Lincoln Merryre pillantott a szemüvege fölött.
–  Tartsd be a rendet, ifjú hölgy! Úgy hiszem, említettem,
hogy nemsokára sort kerítünk a te ügyedre is.
– De pont ezzel az üggyel kapcsolatban van mondanivalóm
– tiltakozott Merry.
Mackie azt tette, amihez a legjobban értett: hepciáskodott.
– Szerintem pedig…
–  Mac! – szakította félbe Lincoln az unokaöccsét.
Türelmesen Merryhez fordult. – Biztos vagyok benne, hogy
mind szívesen meghallgatunk. Ha hagyod, hogy édesapád
kifejezze támogatását, ahogyan arra az előbb készült, akkor
előterjesztem a kérdést a Roberts Eljárási Szabályzat szerint.
Rámosolygott a húgomra, majd a Talbot család fejére.
–  Elnézést kérek. – Merry viszonozta a mosolyt. – Csak
arról van szó, hogy önként jelentkezem a hely betöltésére,
úgyhogy nincs szükség a rendkívüli szavazás megtartására.
Szeretnék időt spórolni a városi tanácsnak.
A teremben a légy zümmögését is lehetett volna hallani.
Lincoln már nem mosolygott, tátott szájjal bámult
Merryre.
Aztán a teremben elindult a mormogás, susmorgás és az
ideges fészkelődés.
Lincoln visszanyerte a lélekjelenlétét, és az asztalra
csapott a kalapácsával.
– Rendet, rendet kérek!
 A terem elcsendesedett.
Lincoln a csoporthoz fordult.
–  A  gyűlés elvonul egy negyedórás szünetre. A  tanács
döntési testülete megvitatja ezt a roppant érdekes felvetést.
– De… – tiltakozott Merry.
–  Elizabeth. – Amikor apu a teljes nevemet használja,
akkor nagyon komolyan kell venni. – Adnátok nekünk egy
percet? Te, a húgod meg a barátja megvárhattok minket az
előtérben. Kimegyek értetek, ha végzünk.
Nyíltan David Morehead felé biccentett.
Merry felnyalábolta az aktatáskáját, és a társával együtt
kiviharzott a teremből. Blake és én követtük a többi
szemlélődővel együtt – kivéve Colleent, ő bent maradt.
Merry az előtér távolabbi sarkába robogott, és
szembefordult velem.
Szorosan a nyomában voltam, majd amikor végre egy
kicsit magamhoz tértem, megszólaltam:
–  Hát, hugicám… Elfelejtetted megemlíteni, hogy
államcsínyt szervezel.
–  Pont annyi jogom van ahhoz a székhez, mint a család
többi tagjának – válaszolta. – Senki más nem akarja. Mellesleg
senkit nem versz át, mind tudjuk, hogy maximum egy hétig
maradsz Mamó házában, aztán visszamész Greenville-be, és
eladod a tengerparti házat. Szóval ne tegyél úgy, mintha
érdekelne, mi történik a városban!
–  Csakis azért érdekel téged az a szék, mert így több
esélyed van lenyomni a többiek torkán a nagy tervedet.
A körmeim a tenyerembe vájtak, ahogy ökölbe szorítottam
a kezemet magam mellett.
 – Honnan tudhatnád, mi érdekel engem? Sem én, sem más
nem érdekel már téged ebből a városból.
–  Nem kell gondolatolvasónak lennem, hogy tudjam, mi
folyik itt. Mióta foglalkozol te a városi ökormányzattal?
Ugyan kérlek, átlátok rajtad! Te attól félsz, hogy maradok,
nem attól, hogy nem.
Blake közénk állt, és átkarolta mindkettőnk vállát, amit az
egyszerű megfigyelő tévesen vigasztalásnak értelmezhetett
volna.
– Mindannyian nyugodjunk le szépen!
– Te maradj ki ebből! – szóltunk rá egyszerre.
–  Attól tartok, nem lehet. – Nyugodt hangon beszélt, amit
azok használnak, akik egy síró csecsemőt csitítgatnak… vagy
egy megvadult kutyát. – Mint a város rendőrfőnöke, még
egyszer megkérlek titeket, hogy nyugodjatok meg. Mint a
bátyátok, az egész családunk nevében könyörgöm nektek,
hogy ne hozzatok minket kínos helyzetbe azzal, hogy
jelenetet rendeztek. Majd később üvöltözhettek egymással.
Elfordultam tőlük, és a bal oldalamon lévő képeket
tanulmányoztam a falon. Egy polgárháborús jelenetet
ábrázolt.
Blake diplomatikus hangon folytatta.
–  Egyébként Merry, engem is érdekelne, honnan jött ez a
hirtelen érdeklődés a polgári ügyekkel kapcsolatban.
–  A  városi ökormányzat iránt nem érdeklődöm
különösképpen, de a város alapítása óta a családunk
birtokolja azt a széket, és jelenleg nincs senki más, aki
betölthetné. – Merry azzal a pillantással nézett Blake-re, amit
a kishúg használ a bátyjánál, ha akar valamit. – Te nem
kaphatod meg, Liz pedig – felém biccentett, és rám nézett –
nem marad itt sokáig. Ki más jöhet szóba?
Blake kinézett a padlótól mennyezetig érő ablakon az út
túloldalán lévő parkra.
– Komolyan hagyni akarjátok, hogy rendkívüli szavazáson
döntsék el? – kérdezte Merry. – És ha olyané lesz a szék, aki
nem is idevalósi?
Apró vészcsengettyű szólalt meg az agyamban,
ugyanekkor pedig valami megragadta kint Blake figyelmét.
Követtem a tekintetét, és levegőért kaptam.
Humphrey Pearson, Robert unokaöccse görkorcsolyával
száguldozott. Egy testre simuló plakát volt a vállára erősítve,
ami mindkét oldalon ezt hirdette: Új törvényeket, ne új
börtönöket! Humphrey lélekben 1969-ben ragadt, és kedvenc
politikai témája a rekreációs droghasználat legalizálása. Úgy
tűnik, valamiért arra jutott, hogy a drogosokat a Devlin-
birtokra börtönöznék be.
Ha a plakát alatt viselt volna ruhát, a tiltakozása elkerülte
volna mindenki figyelmét, így viszont mostanra egy kisebb
tömeg bámulta.
Blake ugyanolyan nyugodt hangon szólalt meg.
–  Talán be kéne telepítenünk néhány idegent a városba.
Nem ártana frissíteni a génállományt.
Mildred Sullivan meghallotta Blake megjegyzését.
–  Csak hogy tudja, én beszéltem rá Lincolnt, hogy Charlie
önt kérje fel Jacobs visszavonulása után.
Blake megfordult, és a nő szemébe nézett.
–  A  legnagyobb tisztelettel remélem, hogy ez magának
jelenleg sokkal több jót hoz, mint nekem. – A  telefonjáért
nyúlt. – Elnézést, hölgyeim!
Mildred dölyfös tekintettel átviharzott az előtér másik
végébe, és figyelmen kívül hagyta Humphrey tiltakozását.
Mint a polgármester felesége, kötelességének érzi, hogy
magas erkölcsi szinten tartsa a közösséget – márpedig a
nudizás nem üti meg ezt a szintet.
Blake a kinti parádé felé fordult, miközben telefonált.
– Coop, gyere ide a hivatalhoz, és kísérd haza Humphrey-t!
Clay Cooper volt Blake jobbkeze.
Tettem még egy próbát, hogy beszéljek a húgom fejével.
–  Az  ég szerelmére, Merry! A  város fele valahonnan
máshonnan származik. A  kontinens többi részéről származó
lakosok hozták el nekünk a cappuccinót, a pad thait és a
dizájnos hajszíneket.
– Akit nem köti ide a múltja, az másképp látja a dolgokat –
válaszolta Merry.
Miután Blake elhárította a nudistakrízist, újra odajött
hozzánk.
– Már csak idő kérdése, hogy valaki olyat szavazzanak be a
tanácsba, akinek az ükapja máshol született. Talán egy időre
hagynunk kéne, hogy új lakosok is megpróbáltassanak.
–  Merry csak megpróbálja bebiztosítani a gengszteres
tervét.
–  Gondolj, amit akarsz – jelentette ki Merry –, de azt ne
feledd, hogy engem legalább érdekel annyira, mi történik itt,
hogy tegyek is érte! Te jövő héten már rohansz is vissza
Greenville-be. Talán ott kéne képviselőnek jelentkezned.
– Ez a sziget éppannyira az én otthonom is, mint a tiéd. És
ha csak egy percig is azt gondolod, hogy…
 –  Tán nem egy greenville-i tetőlakásban élsz? – szakított
félbe Merry.
Blake érezte, hogy kezdünk újra belelendülni.
–  Merry nem tesz semmit olyat, ami ártana a szigetnek,
Liz. Hiszen ő is itt él.
Kezdtem beleőrülni, hogy mindenki csak azzal jön, ki hol
él. Hát nem most költöztem vissza?
–  Én is éppannyira szeretem ezt a szigetet, mint ti ketten,
de megőrültetek, ha azt hiszitek, hogy nem árt senkinek, ha
behurcoltok egy sereg rivális bandatagot, akik erőszakos
bűncselekményért ültek.
– Én nem ezt mondtam. Merry?
Blake felkapta a fejét.
A húgunk a körmét vizsgálgatta.
A bátyám hangosan kifújta a levegőt, és az ég felé emelte a
tekintetét, mintha onnan remélné a választ. Amikor senki
sem felelt odafentről, az én szemembe nézett.
– Csak mert van egy javaslata, az nem jelenti azt, hogy ne
lehetne képviselő. Akkor is csak egy szavazata lesz.
–  Már a gondolat is felkavarja a gyomromat, hogy így
fejlesszük a Devlin-birtokot. Nem tudom elképzelni, hogy
ilyen kockázatnak tegyük ki az otthonunkat.
– Kinek az otthonát?
A biztonság kedvéért Merry tovább piszkált.
– Az én otthonomat – vicsorogtam. – Majd én beülök abba
a székbe – jelentettem ki. – Nekem van itt földem, és tegnap
be is költöztem.
Anélkül, hogy ránéztem volna a testvéreimre, átcsörtettem
az előtéren, kopogtam kettőt a konferenciaterem ajtaján, de
nem vártam meg, hogy behívjanak.
–  Simmonsok közül való önként jelentkezőt kell abba a
székbe ültetnünk…
Lincoln abbahagyta, és mindannyian rám bámultak.
– Nos, most már két jelentkező is akad – szólaltam meg.
Lincoln, Michael, Robert, John és Grace apa felé fordultak.
Apa egy percig csak ült a semmibe bámulva, és babrált a
kezével. Akkor csinálja ezt, ha valamit nagyon gondosan
mérlegel. Sátrat formázott a kezéből, és az asztalon dobolt.
Jobb, bal, jobb, bal. Fel, le. Végül Lincolnra nézett.
–  Liz az idősebb, és ő örökölte a Simmons-birtokot. Úgy
vélem, anyám helyére Elizabetht nevezzük ki a fennmaradó
időre.
Robert bólintott.
– Támogatom.
– Bármi ellenvetés? – kérdezte Lincoln.
Senki nem szólt.
– Nos, akkor – folytatta Lincoln – mindenki egyetért?
Egyhangú szavazás alapján városi tanácstag lettem.
Leültem az asztalhoz.
– Szeretnék javaslatot tenni.
Lincoln intett, hogy mondhatom.
–  Indítványozom, hogy az ülés további napirendi pontjait
napoljuk el, hogy legyen időm tájékozódni a tanács ügyeiről.
Apu támogatott, és mindenki más is követte. Láthatóan
senki sem lelkesedett azért, hogy közösségi termekről,
árvaházakról vagy börtönökről diskuráljunk. Amíg
kivonultunk a teremből, összeszedtem a bátorságomat, hogy
szembenézzek a húgommal.
Ám az előtér üres volt.
 
 Tíz
 
 
Majd’ éhen haltam, mire kiderült a gyűlésen, hogy mostantól
kezdve fel kell áldoznom minden hónap első keddjét a húgom
elmebaja miatt. Átrobogtam John és Alma Glendawn
éttermébe, a sziget északi partján fekvő Kalózbarlangba.
Minthogy egyedül vacsoráztam, felpattantam az egyik magas
támlájú bárszékre a mamutfenyőből készült pulthoz, ami az
egész utcafronti falat elfoglalta. Belesüppedtem a trópusi
mintás párnázott székbe, és elismerően körbenéztem.
Hiányzott ez a hely.
Úgy néz ki, mint egy öreg hajó belseje – mindenütt
lakkozott fabútorok és hajóablakok. A  hátamnál lévő
üvegfalnál kétszárnyú üvegajtók vezettek az óceánparti
teraszra, a bal oldalon trópusi halakkal benépesített
tengervízi akváriumok kaptak helyet. És akárhová nézel,
mindenhol papagájok – kitömött, fából faragott, kerámia…
amit csak el tud képzelni az ember. Az éttermet acéldobzene,
jamaikai fűszerek, meg a grillhús és a zöldségek intenzív
illata töltötte meg. Megkordult a gyomrom.
John épp előttem érkezett meg a városi gyűlésről.
Kellemesebbé tette a vacsorámat, hogy nem hazament,
hanem idejött. Előhalásztam a kézfertőtlenítőmet, közben
pedig azon töprengtem, hogyan vezessem fel a HC és SD
témát. Vajon kik ők, és milyen kapcsolatban állhatnak John
Glendawnnal? Ez a kapcsolat talán rávezetne, mit jelent
Mamó listája. John a pult mögött piszmogott, de legalább
élvezhettem a társaságát, miközben kortyolgattam a
margaritámat, és vártam a sajtburgeremre. Napbarnított
bőrével és ragyogó kék szemével úgy nézett ki, mint egy öreg
tengerész. Ősz hajtincsei kilógtak viseltes kapitánysapkája
alól, amit kissé oldalra billentve húzott a fejére.
Talán elfogult vagyok, vagy csak a sós víz teszi, bár az
ízlelőbimbóim egészen biztosak benne, hogy a Kalózbarlang
sajtburgere a legjobb a világon. Behabzsoltam, amint John
letette elém hatalmas mesterművét.
– Hozhatok még valamit?
Rám mosolygott a pult túloldaláról, amikor az utolsó sült
krumplit is begyömöszöltem a számba. Mielőtt azonban
válaszolhattam volna, sokkal szomorúbb hangon folytatta. –
Nem is tudom, hogy fejezzem ki, mennyire sajnálom Emmát.
Csodás asszony volt.
Mivel tele volt a szám, hálásan bólintottam.
John nekiesett egy foltnak a pulton.
–  Drága barát… Sokat tett ezért a városért. Igazi
tűzrőlpattant nő volt. – Mosolygott, de a szemében ülő
szomorúságot nem rejthette el. – Te és a húgod nagyon
hasonlítotok rá.
Mosolyogva fogadtam a bókot.
– Alma hogy van?
John a fejét ingatta.
– Elkapott valami vírust.
– Remélem, hamar jobban lesz.
– Igazság szerint nem nagyon tér magához, amióta Emma
Rae meghalt. Alma találta meg, tudtad?
– Blake mesélte.
–  Rossz, hogy egyedül kellett hagynom ma este, de az
állandó pultosomnak Nyugat-Virginiába kellett utaznia a
húgához. Moon Unitot kellett megkérnem, hogy tartsa a
frontot, amíg a városi gyűlésen vagyok. Mit szólnál egy
citromos pitéhez?
– Remek ötlet.
Néztem bőrkeményedéses kezét, ahogy levágott egy szelet
pitét, majd letette elém.
Beleharaptam, és élveztem, ahogy a hűvös, fanyarédes
tészta elolvad a nyelvemen.
– Mmm, isteni! – Rámosolyogtam. – Hallom, Mamó húszas
évek partit tartott múlt hónapban. Ott voltatok Almával?
John felnevetett.
–  Ki nem hagytuk volna! Alma jó kis jelmezt talált
magának.
–  Azt hiszem, Mamó már tervezte a következő eseményt.
Megtaláltam a házban a vendéglistáját. Vajon mi lett volna a
következő bulitéma?
John kuncogott.
– Jó kérdés.
–  Bevallom, el fog tartani egy ideig, amíg megismerkedek
mindenkivel Stella Marison, olyan sok új ember költözött ide
az elmúlt pár évben. Mamó listáján is akadtak olyan nevek,
amiket nem tudtam beazonosítani.
John kérdőn nézett rám.
–  Emma partijaira általában régi barátok jártak, de azt
hiszem, volt néhány új lakos is.
 Megvontam a vállamat, a halántékomra böktem, és a
tudatlan szőkenős pillantásommal néztem rá. Ezt a nézést
sokat gyakoroltam a tükör előtt. Nem megy magától, de jó
szolgálatot tesz.
–  Néhány név mintha rövidítve lenne… kezdőbetűknek
tűnnek. Ki az a HC és SD?
A  vidámság eltűnt John szeméből, a szája széle pedig
lekonyult. Hirtelen nagyon fontossá vált a pult megtisztítása.
–  Az  egyetlen ismerős HC monogrammal Hayden Causby,
de nem valószínű, hogy összefutottál volna vele Emma Rae
bulijain.
– Ő az a Mount Pleasant-i rákhalász?
Mount Pleasant az Intracoastal víziút horgász- és
rákhalászközpontja. A  Causby családnak már generációk óta
nagy neve van a rákhalásziparban. Az utolsó, amit hallottam
róluk, hogy Merry Hayden Causby unokájával, Troyjal járt.
John habozott a válaszadás előtt.
– Igen. De Emma biztos valaki másra gondolt.
– Mamó jól ismerte Hayden Causbyt?
John még mindig a pultot törölgette.
–  Azt hiszem, igen. Amikor gyerekek voltunk, Hayden
sokat játszott velem, Stuarttal és Emmával. Akkoriban Emma
és Stuart együtt jártak.
John hangja és az arckifejezése azt sugallta, hogy nehéz
témába gázoltam bele.
– Stuart?
Pontosan tudtam, kire gondol John, de muszáj volt tőle
hallanom.
– Stuart Devlin.
 Stuart Devlin Michael apja. Évekig a város polgármestere
volt. Ő  alkotta meg az új körzeteket és a hozzájuk tartozó
törvényeket, amik egészen máig megvédték a várost.
Halványan derengett valami arról, hogy Mamó és Stuart
jártak, de Stuart meghalt egy vitorlásbalesetben, Michael
másodikos korában. Mamó biztosan rá utalt a listáján
szereplő SD monogrammal, de vajon mi köze lehetett Mamó
két héttel ezelőtti halálához egy huszonöt évvel ezelőtt
elhunyt embernek?
Megint felvillantottam a szőkenős pillantást.
– Barátok voltatok?
– Azt nem mondtam. – A hordozható telefonért nyúlt. – Azt
hiszem, felhívom Almát.
–  Ha épp alszik, csak megzavarná a telefon – jegyeztem
meg.
Bűntudatom támadt, amiért olyan emlékeket ástam elő,
amiket John már rég el akart temetni. De ha a megérzésem
nem csal, Hayden Causbynak köze van ahhoz, hogy Johnt
letartóztatták anno a marihuánaügy miatt. John Glendawn
jólelkű férfi, én meg játszom az érzelmeivel.
– Miért nem bízod rám a pultot néhány percig?
–  Nem is tudom… – Láttam, hogy megfontolja az
ajánlatomat. – A hűtőből kivenni egy kólát, vagy kitölteni egy
pohár bort nem olyan nehéz, de mi van, ha valaki komolyabb
italt kér?
Rávigyorogtam.
– Hozhatok egy margaritát?
– Hmm… Jó, tényleg abból adunk el a legtöbbet.
Kinyitotta a pult végén a kisajtót, és hátrébb lépett, hogy
beférjek. A  pult túloldalához ment, és elfoglalta a
bárszékemet. Onnan nézte, ahogy összeöntöm a tequilát, a
citromlevet és a Grand Marniert. Benedvesítettem a pohár
peremét, megsóztam, és egy citromszelettel megkoronáztam
a művemet. Vidáman John elé tettem egy koktélszalvétát,
majd ráhelyeztem az italt.
John rám sandított, és megkóstolta a keveréket.
–  Tökéletes – ismerte el. – És ezt eddig csak a saját
margaritámra mondtam. Hol tanultad?
–  Pultosként dolgoztam két évig még az egyetem alatt,
hogy szerezzek egy kis zsebpénzt. De ezt ne említsd anyunak,
mert legszívesebben elfelejtené.
Szélesen mosolyogva újra belekortyolt az italba.
A felkavart múlt lassan újra leülepedett benne.
– Miért nem ezzel kezdted? Sietek vissza.
– Csak nyugodtan.
– Köszi.
Intett, és kisétált a kétszárnyú ajtón.
 
Aznap este nem volt nagy forgalom a Kalózbarlangban.
Néhány párocska kényelmesen vacsorázott, a pulthoz
legközelebbi sarokasztalt pedig Zeke Lyerly és három
cimborája foglalta el. Épp egy kancsó margaritát szopogattak
– ami szerintem már nem az első volt aznap.
Amikor a „szexi francia misszionárius”, az „anakonda” és
a „nukleáris rakéta” szavak megütötték a fülemet, kuncogni
kezdtem. Sokan beszélnek Zeke hőstetteiről, de a legszínesebb
történeteket ő maga meséli – csakhogy azokat senki nem
tudja igazolni. Nagyon szórakoztatott, ahogy hallgattam az
élénk beszámolóját a hadsereg különleges egységében töltött
éveiről: arról, hogyan lett díjnyertes bikarodeós, és hogyan
élte fénykorát majdnem híres Nascar-versenyzőként. Blake
számításai szerint, ha Zeke minden története igaz, akkor
legalább kétszázharmincöt éves.
John alig öt perce ment el, amikor meghallottam, hogy
nyílik, majd csukódik a bejárati ajtó. Amikor odafordultam,
Michaelt láttam közeledni a pult felé. Az arcom lángba borult.
Amióta elvette Marcit, nem töltöttünk kettesben öt percet
sem.
– Szia! – köszönt zavart tekintettel. – Hol van John?
–  Nemsokára visszaér. Adhatok valamit? – kérdeztem a
legszebb mosolyommal.
Rám vigyorgott, majd leült elém a bárszékre.
– Te is itt dolgozol?
–  Csak segítek egy barátomnak – válaszoltam. – John
pultosa szabadnapos, neki meg rá kell néznie Almára.
– Akkor egy Bud Lightot kérek.
A sörért nyúltam, majd elővettem egy hűtött korsót. Hálás
voltam, hogy csinálhatok valamit.
–  Nem is tudtam, hogy a városban vagy, amíg fel nem
bukkantál a gyűlésen.
Étcsokoládé-színű szeme a tekintetemet fürkészte.
Visszarepültem az időben. Oda, amikor az egyetemen
életemben először és egyetlen alkalommal szerelembe estem.
Persze ismertem Michaelt már gyerekkorunk óta. Blake
legjobb barátja volt, de amikor másodéves lettem a
Clemsonon, jóval több lett mint barát.
– Nem tűnt jó ötletnek, hogy meglátogassalak.
 Előtört az az érzés – haragba burkolt vágyódás –, ami
annyira megnehezítette a hazatérést.
– Liz…
Már megint sajnálkozni készül. Még mindig úgy olvastam
az arcáról, mint tíz évvel ezelőtt.
– Ne! – Gyűlöltem, hogy könnybe lábadt a szemem. – Nem
akarok többé erről beszélni. Vége van.
Ingerültség költözött a hangjába.
–  Te döntöttél úgy, hogy mással is kéne randiznunk. Te
kezdtél el találkozgatni Scott-tal.
A  szemében az a fajta veszélyes tekintet ült, amitől az
egész testem cseppfolyóssá változott.
– Egyszer randiztam vele. – Utáltam magam, amiért remeg
a hangom. – És csakis amiatt a hülye veszekedés miatt.
– Ő nem ezt mesélte.
– Mert egy hazug disznó.
–  Ebben legalább egyetértünk. – Egy pillanatra az
érintetlen sörére meredt. – Scott Andrews így vagy úgy, de
megkapja, amit akar. Marcival pedig mi nem is randiztunk.
Csak feljött a karácsonyi szünetben, hogy meglátogasson
téged.
–  Az  volt az utolsó alkalom, hogy megkértem valamire,
leszámítva, hogy ugorjon le a Cooper folyó hídjáról.
Marcit soha nem soroltam a barátaim közé, de amikor
fiatal és idealista voltam, nem vettem észre, hogy egy
szociopata, és próbáltam kedves lenni hozzá – végül is
családtag, és anyu is biztatott. Ezért történhetett meg, hogy
Marci Clemsonban tett látogatása annyi fájdalmat hozott az
életembe.
 –  Láttalak Scott-tal… – Michael beletúrt a hajába. – Túl
sokat ittam, Marci pedig olyan vigasztaló és lelkes volt.
– Meghiszem azt.
– Másnap elutazott, aztán hat hétre rá felhívott. Mit kellett
volna tennem? Az én gyerekemet várta.
–  Pontosan azt tetted, amit remélt tőled. Ráléptél a
tisztességes útra.
Ízlelgettem a szavak okozta keserűséget a számban.
– Aztán úgy össze volt törve, amikor elment a baba…
– És az soha meg sem fordult a fejedben, hogy nem is volt
baba?
Erre a családi ezüstben fogadtam volna.
– Akkoriban nem.
Megfogta a korsóját, és lehúzta a sör harmadát.
– Miért nem váltál el tőle, amikor rájöttél?
–  Akkor már Scott jegyese voltál. – Ivott egy újabb nagy
kortyot. – Min változtatott volna?
Sokkal tovább néztük egymást, mint ami még illendő lett
volna. Átfutott a fejemen, mi minden történhetett volna
másképp. Rá akartam kiáltani, hogy most már elváltam, és ezt
nagyon jól tudja, úgyhogy magyarázza el, hogy pontosan
miért is van még együtt azzal a fondorlatos kis
boszorkánnyal, de a büszkeség megfékezte a nyelvemet. Ha
nem akar eléggé, hogy harcoljon értem, akkor én sem akarom
őt. Még mindig éreztem a kését a hátamban.
–  Figyelj! – fedtem el az érzéseimet. – Ez egy ősrégi
történet. Hozzá kell szoknunk, hogy ugyanabban a városban
élünk. Jó, hogy tisztáztuk a dolgot.
Láttam, ahogy megkeményedik a tekintete. Megitta a sörét,
és elém tolta a korsót.
– Szeretnék még egyet.
Újabb sörért nyúltam.
– Marci eléggé berágott Mamó végrendelete miatt.
–  Jól látod. De Emma Rae úgy rendelkezhet a saját
tulajdonáról, ahogy a kedve tartja. Mellesleg senki sem
számított rá, hogy meghal, Marci mégis úgy beszélt, mintha
gyors pénzt remélt volna, amit gondolatban már el is költött.
Nem lepődtem meg. Marci mindig is kapzsi és mohó picsa
volt. Michael arcát tanulmányoztam. Nem úgy beszél, mint
egy boldog férj. Szégyellnem kellett volna, hogy a szívem
örömtáncot lejt. De minek van még mindig együtt Marcival?
Villogni kezdett az agyamban egy kis neonlámpa: „Meséld el
neki, hogy az a szajha megpróbálta elcserélni némi földért.”
Ha mondott volna bármit, amibe belekapaszkodhatok, ami
azt jelenthetné, hogy még mindig szeret, akkor biztosan
elmeséltem volna.
Egy magas, élénkvörös hajú pincérnő bukkant fel a pult
végében.
– Kérek egy kancsó margaritát és két üveg Mich Lightot!
Ha meg is lepődött azon, hogy John helyett engem talál a
pult mögött, nem fűzött hozzá megjegyzést.
Kitöltöttem az italokat, Michael pedig a sört kortyolgatta.
Nézte, ahogy a pincérnő elsétál, majd felém fordult.
– Szóval. Mi lett Scott-tal?
A  tekintete még mindig kemény volt, de láttam benne az
érdeklődést.
–  Az  a hazug disznó hetven órákat dolgozott egy héten,
golfozott az üzlettársaival, és végeláthatatlan társasági
eseményekre vonszolt el, ahol a megfelelő emberekkel
lehetett kapcsolatot építeni. És nem mellesleg lefeküdt a
titkárnőivel és azoknak a feleségével, akiket átcseszett az
üzletben, meg még néhány állítólagos barátommal is.
– Elég elfoglalt lehetett.
– Soha nem kellett volna hozzámennem.
Csak vele akartam felejteni. Szerencsére ezt nem
mondtam ki hangosan. Az  előttem lévő citromos pitét
tanulmányoztam. Felszúrtam egy kis darabot a villámra, de
aztán letettem a tányéromra.
– Most az építőiparban dolgozol, ugye?
–  Főként lakóházakban utazom, de néha kereskedelmi
projekteket is vállalok. Erről akartam beszélni Johnnal. Azt
szeretné, ha csinálnék neki egy fedett teraszt.
–  Miért nem fejezted be a sulit? Az  volt az álmod, hogy
építész leszel.
Elkapta a tekintetét.
–  Nem jutott rá időm. De szeretek vállalkozó lenni –
mondta. – Most jót mosolyogsz rajtam, mi?
– Miért tenném?
Megvonta a vállát, és nagyot kortyolt a sörből.
Mindketten felnéztünk, amikor John belépett a kétszárnyú
ajtón.
– Édesdeden alszik – jelentette be. – Itt minden rendben?
– Minden oké – válaszolt Michael. – Látom, szereztél egy új
pultost.
–  Még nem kóstoltad a margaritáját, mi? – kérdezte,
miközben a pulton lévő söröskorsóra nézett. – Különben nem
ezt iszogatnád. Megnézzük azt a teraszt?
 –  Persze. – Michael tétovázott. – Gondolom, majd
találkozunk.
Bólintottam.
– Majd találkozunk.
Felvettem a villámat, hogy evéssel vezessem le a
feszültséget, közben pedig néztem, ahogy eltűnnek a
teraszon. Egy nagy falat citromos pite kiesett a számból, és a
ruhámra csusszant.
– Basszus.
Ezt megérdemeltem. Anyu nem úgy nevelt, hogy más férje
után ácsingózzak, de a szívemben Michael sosem tartozott
senki máshoz, csakis hozzám.
 
Amikor kijöttem a Kalózbarlangból, már kilenc óra is elmúlt.
Talán nyolc autó állhatott a kagylóhéjjal borított
parkolóban. Közülük kettő – egy Lexus és egy Camry – a
parkoló sarkánál egymás mellett álltak közel az úthoz úgy,
hogy a Camry volt távolabb. Az egyik motor járt, de nehéz lett
volna megmondani, melyik. Amikor a Fordomhoz sétáltam,
David Morehead, Merry piperkőc talpnyalója kiszállt a Lexus
anyósüléséről. Csak a sziluettjét tudtam kivenni, és ha nem
lett volna nála a retikülje, talán fel sem ismerem. Görnyedten,
lopakodva indult a Lexus mellett álló Camryhoz, és mielőtt
kinyitotta az ajtót, a Lexus kigördült a parkolóból.
Behuppantam a kocsimba, és kihajtottam az Óceán
sugárútra a Lexus mögött. Fél mérföldön belül utolértem, de
nem követtem sokáig, mert nem akartam felhívni magamra a
sofőr figyelmét.
Mindössze egy rendszámtáblára volt szükségem.
 
 Tizenegy
 
 
Amikor visszaértem Mamó házába, töltöttem magamnak egy
pohár pinot noirt. Radar épp a télikertben lévő fekhelyén
szundikált. Úgy tűnt, mélyen belemerült a kutyaálmába,
úgyhogy inkább nem zavartam. A  borommal együtt az új
irodámba mentem, és bejelentkeztem az egyik előfizetéses
adatbázisomba. Másodpercekkel később már tudtam, hogy
David Morehead a Kalózbarlang előtt Adam Devlinnel
találkozott. Adam Michael bátyja, de semmi közös nincs
bennük. Annak ellenére, hogy nem ismerem jól, sosem
kedveltem. Colleen nővérével, Deannával házasodott össze,
aki a legangyalibb teremtés ezen a földön. Mindig úgy
gondoltam, hogy jobbat érdemelt volna.
Első ránézésre úgy tűnt, hogy David és Adam nem
sántikálnak semmi rosszban. Végül is Merry és David
projektje a Devlin-birtok egy jelentős részén kapna otthont.
De miért ólálkodott a két férfi a parkoló körül? Akinek nincs
rejtegetnivalója, az az étteremben találkozik, nem kint a
sötétben.
Begépeltem a John Glendawnnal folytatott beszélgetésem
jegyzeteit, aztán elkészítettem Hayden Causby és Stuart
Devlin profilját. Az  adatok igazolták, hogy mindkettőjüket
1961-ben tartóztatták le, akárcsak Johnt, de míg John és
Stuart nyakába csak egyszerű marihuánabirtoklást varrtak,
addig Haydent tizenöt évre elítélték terjesztés miatt. Érdekes,
de vajon mit jelenthet? Talán Merry elláthat némi
információval a Causby-történetet illetően – már ha szóba áll
még velem valaha.
Következőnek David Moreheadet ellenőriztem. Valami
nem hagyott nyugodni azzal a férfival kapcsolatban. Tudtam,
hogy láttam már valahol, de nem jutott eszembe, hol.
Gyanússá tette őt és az Új Élet Alapítványt is az Adam
Devlinnel való titkos találkája, meg hogy közreműködik
Merry projektjében.
Az Új Élet közösségének országszerte voltak táborai nehéz
helyzetű fiatalok megsegítésére. A  weboldal nem említette a
bűnözőbandákat, de talán csak ezt a résztvevőcsoportot nem
reklámozta. És a fotókon nem láttam toronyházakat sem.
Őszintén szólva a ténykedésük inkább táboroztatásnak tűnt.
David Moreheadről sem találtam említést, és egyetlen vezető
tisztségviselőt sem említettek név szerint. Minden csakis a
gyerekekről szólt – sikersztorik, ajánlólevelek.
A  nonprofit szervezetet New York államban regisztrálták
be egy bizonyos Quincy Owen nevére és Lake George-i
címmel. Három kattintással később rábukkantam Mr. Owen
telefonszámára, de ilyen későn már nem hívhattam fel.
A  pinot noir bársonyosan terült szét a nyelvemen.
Ízlelgettem egy nagy kortyot, és kibámultam az elülső
ablakokon. Mamó most az ügyfelem. Ő  az áldozat. Gyakran
megesik, hogy az áldozatot is le kell nyomozni.
Felsóhajtottam, és nyitottam egy mappát Mamónak is. Azon a
listán a tanácstagok közül csak az övé hiányzott, és ő az
egyetlen, akit meggyilkoltak. Kinek a nevét írta volna a sajátja
mellé abba a jegyzetfüzetbe?
Ezen töprengtem, amikor megnyikordult a lépcső.
Feszülten figyeltem. A régi házakban vannak furcsa zajok,
nem?
Reccs.
Most esett csak le, milyen furcsa, hogy Radar fel sem
ébredt, amikor hazajöttem. Mindig az ajtóban üdvözöl.
Óvatosan kihúztam az alsó fiókot, kivettem a pisztolyomat,
aztán odakúsztam a folyosóra nyíló, kétszárnyú ajtóhoz. Nem
jártam az emeleten, amióta hazaértem, úgyhogy a
lépcsőfordulóban nem égett a villany, így csak az alsó három
lépcsőfokra láttam rá.
Az  előszoba lámpájának kapcsolója a bejárat mellett van.
Ha odamegyek, el kell mennem a lépcsőn álló akárki előtt.
Reccs.
–  Te vagy az, Marci? Töltött fegyverem van, és elég jól
célzok – harsant a hangom.
Nyikorgás, recsegés, sietős léptek. Valaki visszakúszott a
lépcsőn. Odamentem az ajtóhoz, és felkattintottam a lámpát.
Még éppen láttam egy jobbra, azaz Mamó szobája felé suhanó
farmernadrágot. Marci nem futna el előlem, hanem inkább
szembeszállna velem.
Felszaladtam a lépcsőn. Mamó szobájának ajtaja
bevágódott.
Odarohantam, és megragadtam a kilincset. Zárva. Hol
vannak a benti kulcsok? Nincs időm a zárral babrálni.
Vállal rontottam neki az ajtónak. Aú! Hülyeség volt. Ezek
az ajtók tömör fából készültek. Mi a francért zárta be magát a
besurranó Mamó szobájába? Innen nincs… vagyis de, van
kiút!
Kettesével szedve a lépcsőfokokat leszáguldottam az
előszobába. Amikor leértem, megperdültem, és átsuhantam
az előszobán. Levertem a reteszt a télikertben, és
kirobbantam a verandára. Felnéztem a Mamó szobájához
tartozó erkélyre. A  kétszárnyú ajtó tárva-nyitva állt, de a
besurranónak semmi nyoma. Tudtam – mivel gyerekként én
is ezt csináltam –, hogy az erkélyről le lehet mászni a veranda
korlátjára a lilaakác lugas farácsán keresztül, de ez egy
kockázatos mutatvány, nem olyasmi, amit sietve csinál az
ember. Csak egy majom tudna ilyen gyorsan lemászni, és
eltűnni az éjszakában.
Zihálva várakoztam.
Semmi.
Basszus!
Visszarohantam a házba. Át a télikerten, be az előszobába,
fel a lépcsőn. Hirtelen megálltam. Mamó ajtaja nyitva állt.
A  rohadt életbe! Ezt elszúrtam. A  besurranó megvárta,
hogy kimenjek, aztán lesétált a lépcsőn, és kisurrant a
főbejáraton.
Kitartott fegyverrel mentem be Mamó szobájába.
Átnéztem a szekrényeket és a fürdőszobáját, majd becsuktam
és bezártam az erkélyajtót. Szobáról szobára jártam,
ellenőriztem az egész házat. Minden ajtót és ablakot zárva
találtam. Nem volt jele erőszakos behatolásnak. Hogy a
fenébe tudott bárki bejönni?
Visszamentem Radarhoz. Felborzoltam a hátán a szőrt, és
szólongattam. Hanyatt feküdt, ásított, de nem ébredt fel.
A dohányzóasztal felé nyúltam, hogy rátegyem a pisztolyt, de
hirtelen megtorpantam. Egy doboz Benadryl volt az asztal
szélén. Biztos, hogy nem én hagytam ott. A besurranó tudatni
akarta velem, hogy Benadrylt adott Radarnak – olyan
gyógyszert, aminek hamar elmúlik altató hatása, és nem okoz
kárt.
Aki ilyen figyelmes, az valószínűleg nem gyilkos.
A  betörőm bizonyára nem Mamó gyilkosa. És biztos, hogy
nem Marci, ő már csak bosszúból is megmérgezte volna
Radart. Látszólag semmi nem tűnt el, és a betörő nem
mutatta jelét, hogy bántani akarna – épp ellenkezőleg. Kerülte
a találkozást. De akkor mégis mit akarhatott?
Mivel a házban elhárult a veszély, és Radar még szundikált
a Benadryltől, bedugtam a pisztolyomat a nadrágom övébe,
fogtam egy elemlámpát, és kimentem, hogy megkeressem a
behatolás jeleit.
A  kocsifelhajtón álltam, és a házat bámultam. Ha be
akarnék törni, hogy csinálnám?
Feltörném a zárat, de ehhez különleges képzettség kell.
Nem olyan egyszerű ám, mint ahogy a tévében mutatják. Ha
valaki feltörte a zárat, az vagy profi tolvaj, vagy esetleg egy
másik nyomozó, aki szintén úgy véli, hogy időnként egy-egy
betörés belefér.
De hogy jutnék be, ha nem tudnám feltörni a zárat?
Ötletek után kutatva körbejártam a házat. Blake-nek egy
dologban igaza volt: a mozgásérzékelők bevilágították az
egész udvart, amerre sétáltam. Amikor az északi oldalhoz
értem, felsétáltam a kövezett ösvényen a garázshoz. Nyitva
találtam az oldalajtót. Korábban nem ellenőriztem – nem is
jutott eszembe. Felkapcsoltam a lámpát, és felsétáltam a
lépcsőn az ajtóig, ami az előszobába vezetett. Megláttam
valamit a legfelső lépcsőfokon. Lehajoltam, hogy közelebbről
is szemügyre vegyem.
Olyan volt, mint egy csibefalat. Felálltam, és gyorsan
átvizsgáltam a garázst. A  lépcső aljánál a polcon megláttam
egy autósrongyokkal teli dobozt. Tökéletes. Kivettem egy
rongyot, és azzal vettem fel a kis valamit. Igen, ez egy
csibefalat. A  besurranó nyilván becsúsztatott egy darabkát
Radarnak a kutyaajtón, odahívta, figyelte, ahogy megeszi,
majd adott neki egy Benadryllal ízesítettet.
Leültem a felső lépcsőfokra, hátradőltem, és bedugtam a
kezemet a kutyaajtón. Alig kellett nyújtózkodnom, hogy
kinyissam a kallantyút és a reteszt is. Miután ezt a rejtélyt
megoldottam, visszamentem, és bezártam a kaput az
udvarban. Ezen nem volt retesz, a gömbkilincshez viszont
ugyanolyan könnyedén hozzá lehetett férni a kutyaajtón
keresztül, mint a lépcső tetején lévőhöz. Talán mégsem lenne
hülye ötlet beépíttetni egy biztonsági rendszert…
Visszasétáltam a ház óceánfronti oldalához. Mit keresett
Mamó idekint aznap éjjel, amikor megölték? Benéztem a
veranda alá, és felkattintottam az elemlámpát. Valami hideg,
vészjósló érzés kúszott végig a gerincemen. Elfogott a
hányinger. Itt történt egy olyan éjszakán, mint ez. Mintha
még a szél is süvített volna.
A  tárolórész minden négyzetcentiméterét bevilágítottam
az elemlámpával. Töviről hegyire megvizsgáltam a helyet.
Akárcsak a napfénynél, most is csak homokot és tűzifát
láttam. Többször végigpásztáztam a felhalmozott hasábokat.
Sokkal különösebb helyeken is láttam már meg rejtőzködő
dolgokat.
Beszaladtam a házba, és visszatértem egy gumikesztyűvel
meg egy kertészkesztyűvel, amit a raktárban találtam.
Belefújtam a kertészkesztyűbe, és kiráztam. Ki tudja, mi
fészkel benne, vagy ki viselte előttem, és mennyire volt
igényes az a valaki a higiéniát illetően… Felhúztam a
gumikesztyűt, majd rá a kertészkesztyűt.
Hasábonként szedegettem szét a kupacot, aztán halomba
raktam őket magam mögött. Harminc perccel később már
biztosan tudtam, hogy semmi nincs a fák között. Jóval tovább
tartott visszapakolni a rakást, mint szétszedni. Amikor
végeztem, hátraléptem, és a biztonság kedvéért még egyszer
végigjárattam az elemlámpát a területen. Nagyon alapos
vagyok.
Épp hátráltam a veranda alól, amikor megcsillant valami
az elemlámpa fényében. Valami volt a homokban alig pár
lépésre a farakás előtt. Közelebb mentem, és félresöpörtem a
homokot. Szív alakú ezüstmedál volt ezüstláncon – biztosan
eltemették, és amikor átmozgattam a halmot, véletlenül
kiástam.
Lehúztam a kertészkesztyűt, és kiemeltem a homokból a
láncot. Úgy láttam, a kapocs már elromlott. A  medál
belsejében találtam egy fotót egy férfiról, akit sosem láttam.
A  kép pici volt, de a mosolygó férfin így is látszott, hogy
hatvan év körüli lehetett. Napbarnított, élettel teli hatvanas.
Visszaérve az irodámba felcímkéztem egy műanyag
tasakot, belecsúsztattam a medált, és lezártam.
Blues dallam csendült fel a telefonomból, ami azt
jelentette, hogy Nate hív. A képernyőn felvillanó fotó egy éve
készült róla az Artisphere-n – a greenville-i művészetek
fesztiválján. Épp egy nagy pokrócon terpeszkedett a Peace
Center amfiteátrum előtti gyepen. Egy helyi jazzbandát
hallgattunk, és gyorskaját tömtünk magunkba. Az  emlék
mosolyt csalt az arcomra, majd elhúztam az ujjamat a
képernyőn, és felvettem.
– Halihó! – köszöntem.
– Mizu ott a messzi délen?
Tétováztam. Nate és én nem titkolóztunk egymás előtt, de
ha elmondom neki, hogy most kergettem el egy betörőt,
biztosan aggódna. Még új nekem ez a távpartneri viszony.
–  Hmm, semmi különös. Családi dráma, betörő, kisvárosi
politika… Csak a szokásos.
– Betörő?
–  Nem nagy ügy. De ha láttad volna azt a városi gyűlést!
Az elég komoly volt.
– Betörő az udvaron vagy a házadban?
– Gyorsan eliszkolt, semmi pánik. És képzeld, találtam egy
medált ott, ahol Blake szerint Mamót megölték! – Kérdőn
méregettem az ékszert. – Szerintem ez az övé volt, de még
sosem láttam. Sem a benne lévő képen szereplő férfit.
– Add oda Blake-nek, és beszélj a betörőről!
Felsóhajtottam, és elmeséltem mindent.
Nate olyan csendben hallgatott, hogy azt hittem,
megszakadt a vonal.
– Nate?
– Itt vagyok.
–  Tudod, hogy mindig vigyázok magamra. Semmiség az
egész, tényleg.
 – Oké.
Nate hanghordozása ritkán árulkodott a gondolatairól.
Most is nyugodtnak hangzott.
– Veled mi újság? – kérdeztem kissé túl vidáman.
– Nem sok. Lezártam a Walker-válási ügyet.
– Az aztán mocskos ügy volt.
– Igen, de a házasságtörési melókban van a nagy lóvé.
– Az is igaz.
– El kéne repülnöm holnap Vegasba, hogy utánanézzek egy
Atticus Vardry unokájával kapcsolatos fülesnek.
–  Hű! Az  az ügy hónapok óta döglöttnek tűnt. De várj!
Hogy érted, hogy el „kéne” repülnöd Vegasba?
– Hát, már megvan a repjegy, és az ügyfél nagyon szeretné,
ha utánanéznék, hogy a vagyonának örököse lép-e fel hiányos
öltözetű táncosnőként egy műsorban… De gondolkozom rajta,
hogy inkább dél felé veszem az irányt.
– Mi? Ne! Jól vagyok. Tökéletesen. És ez az első nyom hó…
– Hónapok óta, tudom. – Felsóhajtott. – De biztos, jól vagy?
Tudom, hogy megbirkózol a betörőkkel. A családod aggaszt.
Nem volt kétségem, hogy Michaelre céloz. Úgy tekintett rá,
mint a következő elhibázott szerelmi döntésemre. Bár
Michael technikailag nem a családom része, Nate szeretett
emlékeztetni rá, hogy ő az unokatestvérem férje, szóval
nevezhetjük családtagnak.
– Megoldom az itteni dolgokat. Menj Vegasba, és szólj, ha ő
az! Szeretném lezárni azt az ügyet is.
– Oké. Vigyázz magadra!
– Te is!
– Hamarosan beszélünk.
 – Jó éjt!
Kinyomtam a telefont, és mindkét kezemmel
megszorítottam. Mióta hazatértem, most először éreztem
magamat magányosnak.
 
 Tizenkettő
 
 
Másnap reggel hajnal ötkor keltem, hogy elmenjek futni a
partra. Radar majd kicsattant – kipihent volt, és alig várta,
hogy hancúrozhasson –, úgyhogy magammal vittem.
Rádobtam a napozóágyra egy köntöst, hátha később még jól
jön, aztán bemelegítettünk egy kis kocogással a sziget északi
felén. Elhagytuk a Sullivan-panziót és a Simmons-öblöt, majd
megkerültük a területet, és délnek fordultunk az Intracoastal
víziút mentén a kikötőhöz, ahol a bátyám lakóhajója
horgonyzott. Megkerültem a kikötő parkolóját, aztán
elfutottam a homokban a kikötőhelyek mellett a másik
oldalon.
A  Heron Creeknél megfordultam, és visszaindultam
ugyanazon az útvonalon.
Megkerültük az Északi csúcsot, majd dél felé futottunk a
város felé. Elhagytuk a Kalózbarlangot és vagy fél tucat házat,
mielőtt a part a sziget belseje felé kezdett kanyarodni. Két
mérföldet kellett megtennem a Fő utcáig, ami a
homokdűnéknél ért véget. Onnan már hazafelé indultam.
Nagyjából öt mérföldet tettem meg. Pont erre volt szükségem,
ki kellett engednem a gőzt.
Fokozatosan világosodott, és most már látszott a
hamuszürke homok a futócipőm alatt. Csak futottam és
futottam – ahogyan eddig is minden reggel –, amíg az
endorfin elöntötte az agyamat. Amikor éreztem, ahogy belém
áramlik, felkocogtam a házam előtti partrészre, lehámoztam
magamról a ruháimat, és belecsobbantam a hullámok közé.
Radarnak több esze volt, ő csak a mancsát dugta a vízbe,
aztán visszacammogott a partra.
Tizennyolc éves korom óta nem úsztam pucéran a
napsütésben. Minden józan eszű ember azt mondaná, hogy
ez egy veszélyes élvezeti forma, de én egyike vagyok az óceán
teremtményeinek. Igazi hableány.
Magasra csaptak a hullámok aznap reggel, úgyhogy nem
merészkedtem nagyon messzire. Az  áramlattal küzdve a
parttal párhuzamosan úsztam pár száz métert, aztán
visszafordultam. Belevetődtem egy hullámba, majd
kivonszoltam magamat az óceánból, ami érzéki simogatással
pergett le a testemen, miközben egy újabb hullám csapódott
neki a hátamnak. A  vászonnal borított faszéken hagyott
köntös meleg paplanként ölelt körbe. Bebugyoláltam
magamat, és leültem.
A  hullámzás ütemes moraja terápiás hatással volt rám.
Radar a habokat kergette, amíg én a lábujjaimmal
játszadoztam a homokban. Hagytam, hogy elkalandozzanak a
gondolataim, miközben a nap felderengett az égen. Ezen a
helyen mindig békére lelek, az óceán az én kábítószerem.
Hogy élhettem ilyen sokáig távol innen?
Teljesen kivilágosodott már, amikor lépteket hallottam
magam mögül a sétányon.
Átsuhant a fejemen, hogy hülyeség volt fegyver nélkül
jönni napfelkeltekor az elhagyatott tengerpartra. Valaki
megölte Mamót nem messze onnan, ahol ültem. A  félelem
befészkelte magát a gyomromba. Talán nem vettem elég
komolyan Blake aggodalmát. Lecsúsztam a széken, és
megfordultam, hogy kikukucskáljak a támlája fölött.
Felismertem a tengerpartra tartó izmos alakot. A  bátyám.
Radar farokcsóválva, ugatás nélkül iramodott Blake felé.
Megkönnyebbülten fordultam ismét az óceán felé, Blake
pedig a széles, puha homokos parton odaballagott hozzám,
majd letette mellém a saját strandszékét, és leült.
– Tudod, hogy az őrületbe kergetsz? – kérdezte.
– Nem szándékosan.
–  Láttam, ahogy végigfutsz a kikötőn. Nem tudnál várni,
amíg kivilágosodik?
– Ha várnék, akkor világosban kéne megejtenem a reggeli
úszást.
– És azzal mi a baj?
Rámutattam a homokba halmozott ruháimra.
– Napkelte után jóval többen sétálnak erre.
Egy hosszú pillanatig csak bámult rám.
– Szerintem egyszerűen lelőlek én.
Hangosan felnevettem.
– Ez nem vicces, Liz.
– Mit mondott Merry tegnap este, miután visszamentem a
gyűlésre? Fogadok, hogy pont olyan dühös volt, mint én.
Olyan gyorsan eltűntetek, hogy egyikőtökkel sem tudtam
beszélni.
Blake megdörzsölte a tarkóját.
– Mérges. De biztos vagyok benne, hogy kiheveri.
– Eleget hallottam ezt ahhoz, hogy tudjam, nem árulja el az
igazat a kis projektjéről. Te viszont tudsz róla. Miért nem
mondod el?
Blake nézte, ahogy Radar ugrándozva kergeti a
vízimadarakat.
–  Mert tudom, hogy végül el fogja mondani, és azt is
tudom, hogy ártalmatlan.
– Amiről nekem beszélt, az nem ártalmatlan.
–  A  holnapi vacsorán találkozol vele anyáéknál, nem? Ha
akkor nem mondja el, akkor majd én. Így jó?
– Rendben.
Egy kis homokot rúgtam a lábára. Most nem Merry volt a
legfőbb bajom. Egymást kergették a fejemben a gondolatok,
hogy vajon beszéljek-e Blake-nek a besurranóról, és hogy
megmutassam-e neki a nyakláncot meg a listát. Tartottam
tőle, hogy elveszi tőlem a medált, amit egyelőre nem akartam.
Másrészt viszont megígértem neki, hogy mindent megosztok
vele – pontosan ezekkel a szavakkal. De azt nem mondtam,
hogy azonnal… Viszont a medálról ujjlenyomatot kéne venni,
amit én nem tudok megcsinálni. Felsóhajtottam, és
beletörődtem, hogy át kell adnom a bizonyítékot. Legalábbis
egy részét.
–  Valaki betört hozzám tegnap este – mondtam
közönyösen –, de jóindulatú rabló volt. És találtam egy láncot
a veranda alatt majdnem ott, ahol megölték Mamót.
Blake felém fordult, és rám meredt.
– Mit mondtál először?
Reméltem, hogy elvonhatom a figyelmét a medállal, ami
talán sarkalatos bizonyíték lehet. Gyorsan elhadartam neki a
betörőt meg a medált, de a listát nem említettem meg. Nem
lenne értelme, hogy mindketten ugyanazon néhány ember
után nyomozzunk. Főleg, hogy még azt sem tudtam, mit jelent
a lista.
Blake arca céklavörössé vált.
–  Pontosan erről beszéltem! Nem vagy itt biztonságban.
A fenébe, legalább költözz át anyuékhoz! Csak egy kis időre.
–  Blake. – Nyugodt hangon beszéltem. – Bárki is tört be,
nem próbált bántani engem. Keresett valamit. Van
fegyverem, és elég veszélyes vagyok, de tényleg! Meg kell
tudnunk, mit keresett. Ha most elmegyek innen, talán sosem
jövünk rá. Remélem, hogy visszajön.
Rám bámult.
– Most komolyan beszélsz?
Bólintottam.
Mormogott valamit, ami olyasmi volt, hogy bassza meg a
jegesmedve, és úgy nézett ki, mint aki legszívesebben
elátkozna. De csak üldögélt fejcsóválva, és az óceánt nézte.
Végül csak annyit kérdezett:
– Hol a medál?
– Odabent.
Felállt, és felnyalábolta a széket. Összeszedtem a
cuccaimat, és szóltam Radarnak.
 
Blake fölöttem állt, amíg kivettem a fiókból a műanyag
tasakot. Odanyújtottam neki egy gumikesztyűt.
Felhúzta, és kivette a tasakból a láncot.
–  Akkor eshetett le, amikor leütötték – mondta.
A  kapoccsal babrált. – Úgy tűnik, szorul a kapcsa. Néha
működik, néha nem.
– Nézd meg a fényképet!
 Kinyitotta a medált.
– Ez tuti nem Papó – jelentette ki.
– Biztos, hogy nem.
– De azt sem állíthatjuk biztosan, hogy a nyaklánc Mamóé
volt. Láttad valaha a nyakában? Mert én nem.
– Nem nagyon figyelem az ilyen dolgokat. De ki másé lett
volna? Nem hiszem, hogy titkos találkán járt odalent.
– Mivel nem minden gyilkos férfi, akár a tettesé is lehet.
 
 Tizenhárom
 
 
Amikor Blake elment, már nagyon éhes voltam. Lesikáltam,
aztán fertőtlenítettem a kezemet, majd egy tányér aprított
dióval megszórt áfonyás joghurttal kényeztettem magamat.
És persze egy kanna jó erős kávét is főztem.
Evés után lezuhanyoztam, kentem magamra egy kis
napolajat, majd felkaptam egy fehér, háromnegyedes
vászonnadrágot, egy könnyed topot és egy lenge virágos
blúzt. Még némi alapozó, szemfesték, rúzs, és már készen is
álltam a napra. Becsúsztattam a Sig Sauer 9-esemet a Kate
Spade táskámba. Elővigyázatosságból általában magamnál
tartom a Sigem, amikor erőszakos hajlamú emberekre
vadászom. Márpedig a gyilkos és a betörő valószínűleg még a
szigeten van. Sosem lehet tudni, mit hoz az adott nap.
Álltam a lépcső tetején, és már indultam volna lefelé,
amikor Colleen megjelent, és a korlátra ült. Tavaszi,
lábszárközépig érő, sárga, pöttyös ruhát viselt, amit az aljától
a tetejéig gombok díszítettek. Úgy megijedtem a hirtelen
felbukkanásától és a ruhától, hogy majd’ leestem a lépcsőn.
Meg kellett kapaszkodnom a korlátban.
–  Olyan, mint amit gimi harmadikban hordtam, nem? –
kérdezte.
– Teljesen.
–  Ez a legjobb dolog a halálban. Bármit felvehetsz, amit
akarsz, csak rá kell gondolnod.
– Gondolj valami más ruhát magadnak!
Elborult a tekintete.
– Nekem tetszik.
A  ruha nagyon máshogy állt Colleenon, amikor még élt.
Akkor a gombok feszültek termetes mellkasán és hasán.
Mackie Sullivan és a barátai töltött hurkának csúfolták, a
kamaszok Stella Marison sem kevésbé kegyetlenek, mint
bárhol máshol. Colleen elég kellemetlen korszakát élte
tizenkét éves korától egészen a Breach-öböl erős áramlata
miatt bekövetkezett haláláig. Ő  volt a legjobb barátom, és
ahogy a sárga ruhájára néztem, felsejlett előttem, mennyi
gúnyolódást, kötekedést és ugratást kellett elviselnie.
Szellemként viszont karcsú volt, a bőre makulátlan és
ragyogó.
– Deanna bajban van – mondta.
– Deanna? Előbb Merry, most meg Deanna?
– Állj meg a vaskereskedésnél!
– Charlestonba kell mennem ma reggel…
– Kérlek!
Ránéztem az órámra. Még van időm, és amúgy is azt
terveztem, hogy még ma beköszönök Deannához. Ráadásul
Adam Devlin is ott lehet a vaskereskedésben, aki szintén
szerepel a listámon.
– Rendben – mondtam. – De öltözz át!
 
A vaskereskedést még Deanna ükapja nyitotta meg 1903-ban,
és azóta a családjuk tulajdonában áll. Az  évek alatt
korszerűsítették, de még mindig régi bútorokkal berendezett,
kisvárosi vasárubolt kinézete van: fapadló és magas polcok,
amiken a válogatott portékák csücsülnek. Deanna csinálta a
könyvelést, amióta összeházasodtak Adammel, az apukája
pedig elkezdte betanítani Adamet, hogy majd átvehesse a
boltot.
Elektromos csengő jelezte az ajtónál az érkezésemet.
Deanna a pult mögött tüsténkedett, készült a nyitásra.
Filigrán alkatával, vállig érő, mézszínű hajával egyáltalán
nem hasonlított Colleenra, de mégiscsak a testvére volt, és
kapcsolódott a Colleenhoz fűződő emlékeimhez. Legalábbis a
halála előttiekhez biztosan.
Deanna arca felragyogott, amikor meglátott.
– Liz! Hallottam, hogy hazajöttél. – Kirohant a pult mögül,
és a nyakamba borult. – Olyan sok idő telt el! Alig tudtunk
beszélni a temetésen. Nagyon sokan voltak.
Eltartott magától, de még mindig szorosan fogott.
– Szia, Deanna! – Könnyek szöktek a szemembe. – Igen, túl
sok idő telt el. De… itthon vagyok, és maradok is.
– Jaj, de jó! Olyan boldog vagyok.
Körbenéztem. Adamet kerestem.
– Még mindig te viszed a könyvelést, meg mindent?
–  Igen, de a „meg mindent” jobban szeretem a
könyvelésnél. Beteget jelentett az eladónk, úgyhogy ma én
ugrom be helyette. – Megpaskolta a karomat, és elengedett. –
A  dekorosztály a kedvencem: festékek, tapéták,
padlóburkolatok meg effélék. Gondolkodtam rajta, hogy
kitanulom a belsőépítész szakmát, de eddig még nem volt rá
időm.
– Hogy van Adam?
 Deanna elmosolyodott ugyan, de a szeme komoran
fénylett.
– Jól.
Lesütötte a szemét, és visszament a pult mögé.
– És a lányok? Isabella már… mennyi is? Hat?
– Hét. Nemsokára végez az elsőben. Holly pedig hatéves.
– Nem tudom elhinni. Azt hiszem, arra számítottam, hogy
semmi nem változott, amióta elmentem innen.
Deanna feltűrte lenge kardigánja ujját, és a pénztárgép
gombjait kezdte nyomogatni.
–  Nem sok minden változott, csak egy kicsit öregebbek
lettünk mindannyian.
Amikor nem válaszoltam, felnézett, és elkapta a
pillantásomat, amint épp a bal karját nézem. Tele volt
zúzódásokkal.
– Mi a fene történt a kezeddel?
Visszahajtotta a kardigán ujját, és a pénztárgépre
koncentrált.
–  Semmiség. Néha ügyetlen vagyok. Beütöttem az ajtóba,
amikor vittem befelé a bevásárlószatyrokat a kocsiból.
Az arca pipacspirossá vált.
Megpróbáltam elképzelni a szituációt, de nem ment.
– Deanna!
Nem nézett a szemembe.
– Jól vagyok, tényleg.
Túl sok bántalmazott feleséget láttam ahhoz, hogy ne
ismerjem fel a nyomát, ha egy férfi erősen karon ragad egy
nőt, és megrángatja. De azt is tudom, hogy ha nem akar róla
beszélni, akkor csak eltaszítom magamtól az erőltetéssel.
 –  Hát – mondtam olyan könnyed hangon, ahogy csak
tudtam –, ha az a kocsi újra megtámadna, jusson eszedbe,
hogy értek a harcművészetekhez, és fegyverem is van.
Deanna felnevetett, én pedig csatlakoztam hozzá.
Elővettem a névjegyemet, és letettem a pultra.
–  Arra az esetre, ha szükséged lenne a telefonszámomra.
Greenville-i körzet.
–  Akkor lesz szükségem rá, amikor felhívlak, hogy
menjünk el ebédelni, oké?
A földet bámultam. A pult szélén éppen egy túlméretezett
csótány mászott.
– Pfuj! – Fintorogva felnéztem. – Ezeket el is felejtettem.
Deanna áthajolt a pulton, és lenézett.
–  Szent egek, hívnunk kell a kártevőirtót! Már most
rácsörgök, mielőtt elfelejtem. Tegnapelőtt pedig egy patkányt
is láttam. Adam ki fog akadni. Rögtön jövök.
A bolt végében lévő iroda felé indult.
Követtem, bár tudtam, hogy nem hívott.
Deanna visszanézett a válla fölött, és bizonytalanul
elmosolyodott. Belépett az irodába, és az íróasztal mögé
ment. Egy másodpercig csak álltunk az asztal két oldalán, és
egymást néztük. A válla emelkedésén láttam, hogy nyugtalan.
Rámutatott egy székre, hogy üljek le.
–  Adamnek nem tetszettek a fickók, akik a múltkor jöttek
ki irtani. Azt mondta, túl sokat kértek, de nem emlékszem, kik
voltak. – Végigpörgette a névjegyzéket. – Ez furcsa. Két irtó
van itt. – Felemelt egy névjegyet, megnézte mindkét oldalát,
és összevonta a szemöldökét. – Irtunk és védünk volt a neve a
túl drága charlestoni cégnek, ezen a kártyán viszont csak
annyi van, hogy A  Kártevőirtó. Meg egy telefonszám.
Gondolom Adam talált valakit, akit ki akar próbálni.
Lenyomta a kihangosító gombját, és tárcsázott. Amíg
hallgattuk a csengést, Deanna az íróasztal rendbetételével
foglalatoskodott.
– Ige’?
A  vonal túlsó végén lévő hang sem udvariasnak, sem
profinak nem hangzott.
–  Üdvözlöm! – köszönt Deanna hivatalosan. –
A kártevőirtóval beszélek?
– Ki beszé’? – recsegte a halk férfihang.
Egymásra néztünk. Vajon a kártevőirtók mind így
beszélnek?
–  Mrs. Adam Devlin vagyok a Szigeti Vaskereskedésből.
Stella Marisról.
– Á, oké, Devlin asszony. Mit szeretne?
A férfi zavartnak hangzott.
–  Nem vagyok biztos benne, de talán a férjem beszélt
önnel korábban. Van egy kis problémám a vasáruboltban, és
szükségem lenne a segítségére.
– Maga akar felbérelni?
– Hát, igen. – Deanna válla megfeszült. – Van valami gond
ezzel?
A férfi felnevetett.
– Nincs, hőgyem. Egyá’talán semmi.
Deanna rám meredt, mintha azt kérdezné, hogy „ezt meg
honnan szalajtották?”.
– A férjemmel megegyeztek az árban?
– Ja, meg.
 –  Akkor szeretném, ha minél előbb kijönne. Nem
szeretném azt a patkányt még egyszer a boltomban látni.
Világos?
– Igen, hőgyem. Minden világos.
– A szokásos módszer teljesen jó lesz.
– He?
Deanna letette a kezét az asztalra, közelebb hajolt a
telefonhoz, és jól artikulálva beszélt.
–  Teljesen jó, ha a szokásos kártevőirtási módszerét
használja. Csak intézze el mielőbb!
– Jó’van hőgyem. Majd jelentkezek.
Deanna a fejét ingatta, amikor kinyomta a telefont.
–  Úgy tűnik, az udvarias szolgáltatók már kihaltak.
Kedvem lenne felhívni a főnökét, és elbeszélgetni vele az
alkalmazottai durva stílusáról.
– Mivel ez a fickó vette fel a telefont, ez egy egyszemélyes
vállalkozás lehet.
Én mondjuk a második mondat után rácsaptam volna a
telefont, de ezt nem mondtam meg Deannának.
– Meglátjuk. Ha elintézi a rovarokat meg a patkányt, akkor
kit érdekel, hogy kedves-e, nem? Talán azért ilyen ellenséges,
mert kártevőkkel kell dolgoznia.
– Deanna! – harsant Adam hangja.
Biztos a hátsó ajtón jött be, mivel nem szólalt meg a
jelzőcsengő. Dühtől eltorzult arccal állt a raktárajtóban. Adam
Michael gyenge utánzata: nem olyan magas, nem olyan sötét
tónusú és nem olyan jóképű.
–  Már tíz perccel múlt kilenc, miért nem vagy odakint?
Bárki besétálhat és kilophatja a szemünket is!
 Deanna felugrott.
–  Ne haragudj, édesem! Elszaladt az idő. Már megyek is.
Nézd, ki jött haza!
Adam egyetlen pillantást pazarolt csupán rám.
– Helló, Liz!
– Adam.
Nem éreztem késztetést arra, hogy kedves legyek ezzel a
gyökérrel. Követtem Deannát, de a vállam fölött Adamen
tartottam a szememet.
Figyelte, ahogy Deanna kimegy a pulthoz és beállítja a
kasszát, mintha nem hinne benne, hogy a felesége egyedül is
meg tudja csinálni. Aztán újra hátrament.
Deanne elfintorodott.
– Ne haragudj!
Legyintettem.
–  Miért kéne? Valószínűleg csak több kávét kéne innia.
Tudom, mert nekem is.
Nehezemre esett a rohadék védelmére kelni, de tudtam,
hogy Deanna kellemetlenül érzi magát, és meg akartam
nyugtatni.
A mosolya bátor, de lemondó volt.
– Jó, hogy itthon vagy. Majd ebédeljünk együtt valamikor.
Van mit bepótolnunk.
– Szuper lenne. Vigyázz magadra, jó?
Nem akartam egyedül hagyni Adammel, de tudtam, hogy
ez nevetséges, hiszen már évek óta egyedül van vele.
– Oké.
A  körültekintő döntés az lenne, ha beszélnék Blake-kel.
Rajta tarthatná a szemét a dolgokon, és beszélhetne
Adammel, hogy helytelen cselekedet bántalmazni és kínozni
a feleségét. De sajnos nem tartozik az erényeim közé, hogy
körültekintően járok el. Úgy döntöttem, több információt
gyűjtök, mielőtt beavatom Blake-et.
Kimentem, majd megkerültem a tömböt, és óvatosan
kinyitottam a hátsó ajtót. Hallottam, amint nyílik és csapódik
egy fiók az irodában. Az  előtéren keresztül besurrantam a
raktárba.
A  raktár, az iroda és a mosdó még a születésem előtt lett
hozzáépítve a vaskereskedés épületéhez. Ennek
eredményeképpen a hátsó falon húzódó ablaksor választotta
el a raktárrészt a bolttértől. Deanna a bolt felőli oldalra
függönyöket akasztott, hogy ne lehessen belátni a raktárba,
de ahogy felálltam egy festékesvödörre, pont ráláttam egy
résen keresztül. Nem volt nagy forgalom aznap reggel.
Deanna a számítógépen csinált valamit a pult végében.
Fél órával később Adam felbukkant az irodából. Már nem
tűnt olyan ingerültnek.
–  Kaptunk katalógust az új tapétamintákról. –
Elmosolyodott, amikor a pultra tette. – Gondoltam, szeretnéd
megnézni.
– Köszi.
Deanna pár pillanatig tanulmányozta a férjét, majd
viszonozta a mosolyát.
–  Ki kell szállítanom néhány árut. Valószínűleg ma már
nem érek vissza. Vacsinál találkozunk.
Deanna izmai megfeszültek, de az arckifejezésén semmi
sem látszott.
–  Hívd fel az egyik részmunkaidős eladónkat, hogy
ugorjon be helyetted, ha az anyád nem tudja elhozni a
lányokat, oké?
Megveregette a felesége vállát, mire Deanna felszisszent.
– Rendben.
Adam az előtér felé sétált.
Deanna arckifejezése megváltozott: a pókerarc eltűnt, és
átvette a helyét a határozottság és valami más is. Nézte,
ahogy Adam elsétál. Hallottam, amint nyílik, majd csukódik a
hátsó ajtó. Deanna csak bámult a férfi után. Döbbenten
álltam, de egy kicsit meg is nyugtatott a látvány.
Deannát nagyon felbőszítették.
 
 Tizennégy
 
 
Mire kiosontam a vasáruboltból, lóhalálában kellett
rohannom Charlestonba az orvosomhoz. Egy barátom
közbenjárásával sikerült időpontot szereznem dr.
Lombardnál, ami ilyen rövid időn belül kész csoda. Egész
úton azzal foglalkoztam, hogy olyan magyarázatot gyártsak,
amivel kivívom a rendőr együttérzését, aki majd esetlegesen
megállít a nagyjából huszonhét szabálysértés miatt, amit
elkövettem útközben. Ám biztos nagyon sok bűntény történt
aznap reggel a szigeten, ugyanis nem kaptam meg a jól
megérdemelt büntetőcédulámat.
A  nőgyógyásznál tett látogatás közvetlenül a
gyökérkezeléssel állna egy helyen az élvezeti listámon –
feltéve, ha a gyökérkezeléshez is le kell vetkőzni, és egy
kengyelbe tenni a lábat. A  petefészekcisztáim nem most
alakultak ki, de dr. Lombard új laborvizsgálatot kért, aminek
az eredménye csak a következő hétre lesz meg. Bevett
gyakorlat, csak más orvossal. A  rengeteg teszt olyan szintig
növelte bennem a megalázottságérzést, hogy égető
szükségem volt egy margaritára. Méghozzá abban a
pillanatban, ahogy kilépek a dokitól.
Ám amikor kifelé menet belefutottam Cselszövő Marciba,
hirtelen inkább egy tequila után áhítoztam. Amint kiléptem
az ajtón, befordult a főbejáraton. Egy pillanatra mindketten
megtorpantunk, mint a régi westernfilmekben a
párbajellenfelek az utca két oldalán. Gyilkos pillantással
méregettük egymást, majd mindketten előreléptünk. Mielőtt
elmentünk volna egymás mellett, rám villantotta azt a fajta
gúnyos mosolyt, amit legszívesebben mindig lepofoznék a
képéről.
Rábámultam, majd tökéletes testtartással elsétáltam.
Egyikünk sem szólalt meg. Milyen pokoli véletlen, hogy ő is
épp most jött ide.
A  Találkozó utcában nyílt Hyman Tengergyümölcsei
étterem felé vettem az irányt, és azon merengtem, hogy az
osztrigás szendvics tökéletesen kiegészíti majd a Cuervo Gold
tequilát. Aztán eszembe jutott, hogy közös ebédet beszéltem
meg Grace-el. A tequila még odébb van.
Amíg vártam, hogy a turisták szétszéledjenek a Találkozó
és a Piac utca sarkáról, elővettem az iPhone-omat, és
kiválasztottam a „Fegyver betöltéséhez” című lejátszási
listámat. A kocsi rádiójából üvölteni kezdett a zene.
Kenny Chesney-től a Guitars and Tiki Bars. Nagy levegő…
be… ki.
Amikor lehajtottam a kompról Stella Marison, Colleen
megjelent mellettem az anyósülésen.
 
Üdvözlően csilingelt az ajtócsengő, amikor beléptem a
Repedtfazékba Colleennal az oldalamon. Az  akusztikusgitár-
zene elég hangosan szólt ahhoz, hogy jól halljam a nyüzsgő
éttermi forgatag ellenére. Két energikus pincérnő száguldott
keresztül az ebédidőben idecsődült tömegen. Moon Unit
biztos hátul volt, mivel senki sem állt a hostesspultnál.
 Megragadtam az alkalmat, hogy közelebbről is szemügyre
vegyem a fotóit. A  hátsó fal egy nagy családi kollázs volt a
város lakóiról. Végigpásztáztam a fényképeket, és elmerültem
az emlékekben. Colleen leragadt egy képnél, ami nyolc tízéves
gyereket ábrázolt egy hatalmas, homokból készült
teknősszobor előtt. Ő  és én egyike voltunk a büszke
alkotóknak.
–  Liz! – Moon Unit felbukkant, és lelkes ölelésébe vont. –
Van egy üres boksz, ha érdekel, vagy ülhetsz a pulthoz is. Úgy
jobban tudnánk beszélgetni.
–  Nagyon jó lenne, de Grace-szel találkozom, úgyhogy a
hátsó bokszot kérném.
Nevetséges vágy kerített hatalmába, hogy elrejtsem
Colleent, bár tudtam, hogy senki más nem látja.
Moon Unit először csalódottnak tűnt, de aztán összeszedte
magát.
– Hogyne.
Követtük az étkezőrész végébe, aztán megvártam, amíg
Colleen becsusszan az ajtó felé néző padra.
Moon Unit furcsán méregetett, mintha nem tudná, mire
várok.
Lehuppantam Colleen mellé, Moon Unit pedig a kezembe
nyomta az étlapot.
– Imádom ezt a helyet – jelentettem ki. – Olyan otthonos.
Moon Unit mosolya beragyogta a helyiséget.
–  Jaj, milyen édes vagy! Főként a fotók miatt, nem
gondolod? Azok a legdrágább kincseim. Ha bármikor úgy
nézne ki, hogy elér minket a hurrikán, és el kell mennem a
városból, mind egy szálig leszedem őket a falról, és
becsomagolom őket, mielőtt elindulok. Pótolhatatlanok.
– Fogadok, hogy mindenkiről akad egy fotód, aki valaha is
a szigeten élt. Olyan vagy, mint egy városi történész.
Szeretettel mosolygott a falon lévő gyűjteményére.
–  Az  volt a terv. Az  egész város kiakadt, amikor
átalakítottam ezt a helyet… az itteniek nem kedvelik a
változásokat, de ezt te is tudod. Arra gondoltam, hogy
mindenki otthonosabban érezné magát, ha látna egy kis
darabot az életéből. Ezért kértem sokuktól fényképeket, és
azóta is növelem a gyűjteményt.
Az étlapra néztem.
– Hmm.
–  Na, de most nézd meg! Itt csacsogok neked, amíg éhen
halsz a tegnap esti izgalmak után. Jegesteát?
– Igen, köszi.
Legnagyobb szomorúságomra a Repedtfazékban nem
lehet alkoholt kapni.
Elszökkent a teámért, közben pedig leültette az éppen
betoppanó társaságot.
Nyugtalanító volt egy szellemmel ülni a Repedtfazékban.
Ki kellett bámulnom az ablakon, lenézni az ölembe, vagy
diszkréten eltakarni a számat, hogy senki se lássa, amint
Colleennal beszélgetek. A  végén még levonták volna a
következtetést, hogy én is bejutottam a Déli Bolondok
Dicsőségcsarnokába. Colleen persze rendkívül mulatságosnak
tartotta mindezt.
– Merre jártál ma reggel? – kérdezte.
A virágládákat tanulmányoztam.
– Charleston.
 – Mit csináltál ott?
– Orvosnál voltam.
– Miért?
– Itt is van a tea. – Moon Unit egy pohár jegesteát tett elém.
– Mindent hallottam a tegnapi városi gyűléssel kapcsolatban.
Szerettem volna légy lenni azon a falon. Ti, Talbot lányok
aztán jól megkavartátok a dolgokat!
Colleen önelégülten rám vigyorgott.
– Pompás.
A  szellemeknek nem kéne önelégülten vigyorogniuk.
Mármint mire ilyen nagy az arcuk? Rámeredtem: nem
tudtam, vajon mit akar ezzel a megjegyzéssel, de végül
visszafordultam Moon Unithoz.
–  Túl sok ember túl sokáig dolgozott túl keményen azért,
hogy megvédje ezt a szigetet. Stella Maris így jó, ahogy van.
Nem fogok tétlenül ülni és nézni, amint valaki toronyházakat
épít.
Amikor kimondtam, rögtön meg is bántam, hogy mire
buzdítottam Moon Unitot. Az  egész Colleen hibája – teljesen
összezavar.
Moon Unit karba fonta a kezét.
– A sziget így jó, ahogy van? Ne is mondd! Jobban kellene
figyelnünk rá. Az  elmúlt években sok új jövevény került ide.
Persze mind kedves emberek, de a betelepülés miatt lassan
többen lesznek, mint mi, itteniek.
– Sok új arcot láttam.
–  El sem hinnéd, mekkora zűrzavar volt itt. Azt hiszem,
tavaly történt. Valami újságíró idejött a Déli Élet magazintól,
és „felfedeztek” minket. Megjelent egy cikk Stella Marisról
Eldugott Paradicsom címmel. Fél évig állatkertté változott a
sziget. Turisták özönlöttek ide, nem beszélve a haszonleső
ingatlanosokról. Ők aztán elmentek, amikor rájöttek, hogy
senki nem fogja eladni nekik az óceánparti földterületét, de
ha mégis, akkor sem tudnák kereskedelmi területté
nyilváníttatni. Reméljük, hogy a turisták azóta más helyekről
is olvasnak. Tudod, hogy megy ez… A  turistákkal nincs baj,
amíg a mi turistáink. Azok rendben vannak, akik már olyan
régóta járnak ide, hogy családtagnak számítanak. Ők tisztelik
a szigetet, de te is tudod, miről beszélek.
Az  ajtócsengő újabb vendéget jelzett, úgyhogy Moon Unit
elrohant, mielőtt válaszolhattam volna.
– Hogy van Deanna?
Colleen épp egy fából készült ördöglakatból húzogatta ki a
szegecseket, amit Moon Unit tett előzőleg az asztalra.
–  Megtennéd, hogy békén hagyod? – Akárki odanéz, csak
az látta volna, hogy a fényes, kék szegecsek maguktól
vándorolnak. – Hozzáment egy címeres seggfejhez, amivel
biztosan te is tisztában vagy, hiszen ezért küldtél oda. De van
egy olyan érzésem, hogy Deanna nem sokáig hagyja magát.
Ittam egy korty jegesteát.
Colleen felkapta a fejét.
– Mire gondolsz? Mit mondott?
–  Nem abból gondolom, amit mondott, hanem az
arckifejezéséből. Nyomoztam már sok családon belüli
erőszakkal kapcsolatos ügyben. Felismerem, mikor él egy nő
abban a tévképzetben, hogy „a férjem igazán szeret engem, és
esküszik, hogy soha többé nem fog megtörténni”. Deanna is
ezt színleli Adam előtt, de tuti nem veszi be.
 – Nem tudod rávenni, hogy hagyja el?
–  Nem árulja el, mi a helyzet. Azt sem ismerte be, hogy
Adam okozta a zúzódásokat a karján. Így nem avatkozhatok
bele és nem adhatok neki tanácsot.
– Be kéne árulnod Blake-nek.
Colleen kivett egy újabb szegecset, és lázító pillantást
lövellt felém.
– Még mindig tizenhét vagy, mi? – Kezdtem rájönni, hogy a
szellemek nem lesznek érettebbek a haláluk után. – Ha
elmondom Blake-nek, onnantól kezdve hivatalos
nyomozásnak számít. Deanna azt nem köszönné meg nekem.
– Beszélned kéne vele a listáról is.
– Mit tudsz te arról a listáról?
Colleen megvonta a vállát.
– Tudom, hol találtad, és azt is, milyen nevek állnak rajta.
És ahogy te is, én is tudom, hogy jelent valamit.
Hunyorogva néztem rá. Volt egy olyan érzésem, hogy
többet tud, mint amennyit elmond, de egy szellemet nehéz
lenne sarokba szorítani.
–  Amíg nem jövök rá, mi is ez a lista, addig jobb, ha
kihagyom belőle Blake-et. Később még megköszöni.
Nem hittem, hogy ez bekövetkezik, de azért győzködtem
magamat.
– Dinka vagy.
Megszólalt az ajtócsengő, és belépett Grace Sullivan – a
keresztanyám, aki egyben látnok is. Vállig érő, stílusos
bubifrizurája ezüstösen csillogott. Diszkrét sminkjével és
tengerészkék nadrágkosztümjével eleganciát sugárzott. Grace
egyidős anyával, és mindketten tesznek róla, hogy ne látsszon
rajtuk a kor.
Felálltam, amikor odaért a bokszhoz. Ez érdekes lesz: ebéd
egy szellemmel és egy látnokkal.
Grace ledobta a táskáját az üres helyre, szélesre tárta a
karját, és parfümös ölelésébe vont.
–  Liz, kicsikém, hadd öleljelek meg! Nem tudom elhinni,
hogy itthon vagy. Olyan jó látni téged.
– Téged is, Grace.
Leült velem szemben.
–  Ne haragudj, hogy késtem! Phoebe csúszott ma reggel,
Tammy Sue-nál meg kitört a hajpánik. Megint saját színekkel
kísérletezett, egyem a szívét, de förtelmes sütőtökszín lett az
eredmény.
Moon Unit megjelent az asztalnál Grace jegesteájával.
Nyilván már tudta, mit szokott rendelni.
– Már tudjátok, mit ennétek, vagy jöjjek vissza később?
– Én már tudom, mit kérek. – Grace rám nézett. – Te?
– Csirkesalátát szeretnék.
–  Én is ugyanazt. Odavagyok az itteni csirkesalátáért,
egyszerűen káprázatos.
Grace mindig drámaian fejezi ki magát, és minden szót
déliesen elnyújt.
–  Köszönöm szépen! – mondta Moon Unit. – Igyekszünk.
Azonnal hozom.
Úgy tettem, mintha nagyon néznék valamit kint, pedig
csak Colleent csekkoltam. Feladta a szegecses játékot.
Kíváncsi voltam, vajon izgul-e amiatt, hogy Grace
megérezheti a jelenlétét.
A keresztanyám közelebb hajolt.
 –  Mi a helyzet, kicsikém? A  telefonban borzasztó
sürgősnek tűnt a mondanivalód. Valóban itt maradsz velünk?
–  Maradok – válaszoltam. – És szükségem lenne a
segítségedre.
Felém nyúlt, és megfogta a karomat.
– Mesélj!
Kihúztam Mamó listájának másolatát a táskámból, és
odaadtam neki.
–  Mamó dolgozott valamin. Remélem, segítesz megfejteni,
mi lehet ez.
Összeráncolta a homlokát, miközben tanulmányozta.
– Ott a nevem Mackenzie-é mellett?
Colleen eltűnt, majd ismét felbukkant Grace mellett a
bokszban. Felé lövelltem az egyik anyától tanult
pillantásomat – azt, amelyiket általában az a mondat kíséri,
hogy „jobb lesz, ha meghúzod magadat”.
Grace letette a papírt az asztalra, és megdörgölte a karját,
mintha fázna. Felnézett.
–  Elég furcsa lista. Te nem fázol, kicsikém? Úgy tűnik,
Moon Unit le akar fagyasztani minket a légkondival.
–  Nem fázom – válaszoltam, és próbáltam nem Colleenra
nézni.
– Ki az a HC és az SD?
– Szerintem Hayden Causby és Stuart Devlin.
–  Az  nem lehet jó, amihez Hayden Causby neve társul.
Gondolod, hogy ennek köze lehet Emma Rae halálához?
– Igen. Szerintem megpróbált valamit megoldani, és ezek a
nevek a kirakós darabkái. Muszáj rájönnöm, milyen kapcsolat
van a bal és jobb oldali oszlopban szereplők között.
 –  Nos – kezdte Grace –, azt biztosan mondhatom neked,
hogy azon kívül, hogy születésénél fogva sajnos a bátyám fia,
semmilyen kapcsolatban nem állok Mackenzie-vel.
Grace bátyja, Henry Sullivan a Szent Ferenc püspöki
templom plébánosa.
– Sosem jöttetek ki egymással?
–  Nem erről van szó. Inkább arról, hogy egyszerűen nem
érdekel. Ünnepekkor meg hasonló alkalmakkor találkozunk.
Jól végzi a dolgát, és a városi ügyvédnek is besegít, de
igazából egy nagyképű segg, nem?
Hangosan felnevettem.
– Igen, az.
Grace megint a listára nézett.
–  Egyébként csak arra tudok gondolni, hogy… A  bal
oldalon lévők a tanács tagjai. Természetesen minden széket
ősidők óta ugyanazok a családok birtokolnak. Ha úgy
döntenék, hogy nem indulok újra, Mackenzie biztosan
indulna a Sullivan-székért. De a többieknél nem mondható el
ugyanez a kapcsolat…
– Nem. A jobb oldalon lévő nevek közül csak kettőnél nincs
kérdőjel: Mackie-nél és Marcinál. Olyan, mintha Mamó
ezekben a kapcsolatokban biztos lett volna.
Grace csendesen ült egy percig.
–  A  Mackenzie-vel való kapcsolatomat nem befolyásolja
ugyan, de hosszú ideje úgy érzem, hogy bajban van.
–  Úgy érzed? Olyan látnoki módon vagy a viselkedésében
láttál változást?
Elfordította a tekintetét, és hosszú ideig az ablakot nézte –
vagy Colleent.
 – Azt hiszem, te amolyan látnoki dolognak neveznéd.
– Gondolod, hogy pénzügyi gondjai akadtak?
Biztos oka van, hogy nyakig ül a jelzálogban.
–  Mint mondtam, nem állok közel Mackenzie-hez, de
mégiscsak Henry fia.
Vártam a folytatást.
Tiszta, szürke szempár nézett vissza rám az asztal
túlfeléről.
–  Néhány évvel ezelőtt szerencsejáték-problémái voltak.
Henry és Nancy hozták ki a börtönből egy bukmékerrel. Én
tettem le az óvadékot… És terápián is volt. Azt hittem, már
túljutott rajta, de van egy olyan érzésem, hogy újra játszik.
Remélem, tévedek.
 
Grace előrehajolt.
–  Nagyon furcsa érzésem van, kicsikém – mondta. –
Tudom, hogy őrültnek fogsz tartani, de majdnem biztos
vagyok benne, hogy valaki ül még az asztalnál rajtunk kívül.
– Sosem gondoltam őrültségnek a megérzéseidet, Grace.
Colleenra néztem.
Colleen a fejét csóválta.
– Akármit mond, ne szólj neki rólam!
Valami megszólalt Grace táskájában. Belenyúlt, és előhúzta
a mobilját.
–  Bocsáss meg, kicsikém! A  festőket várom délutánra a
panzióhoz. Halló?
Amíg beszélt, én nézelődtem, majd hirtelen
összerezzentem. Colleen ismét mellettem termett a bokszban.
Felsóhajtottam, és elfojtottam egy káromkodást.
 –  Nem, egyáltalán nem megfelelő, ha most jönnek. Éppen
ebédelek – mondta Grace feltehetőleg a festőnek. Becsukta a
szemét, és bosszús mozdulatot tett a kezével. – Jó. Tíz perc
múlva ott leszek.
Letette a telefont, és visszacsúsztatta a táskájába.
– Sajnálom, kicsikém, de ha nem megyek oda és engedem
be a festőket, akkor nem csinálják meg ezen a héten az első
hálószobát, jövő héten viszont teltházas vagyok. Tegyük át az
ebédet, rendben?
– Persze.
– Vidd haza a salátámat, és edd meg holnap! – Pénzt vett ki
a tárcájából, az asztalra tette, majd elszántan rám nézett. –
Ígérd meg, hogy vigyázol magadra! Minden rendben lesz,
ebben biztos vagyok, de tartsd nyitva a szemedet! –
Megdörzsölte a felkaromat, majd megpaskolt, és rám
kacsintott. – Van egy olyan érzésem, hogy valaki figyel téged.
– Felállt, és összeszedte a cuccát. – És Liz!
– Igen?
– Merrynek távol kell maradnia attól a Causby fiútól. Attól
a hogyishívjáktól, aki Hayden unokája.
Épp készültem elmondani, hogy hiába beszélek Merrynek,
amikor Moon Unit megjelent két salátával. Grace pedig
elindult kifelé.
– Grace! – szóltam utána. – Csak még egy gyors kérdés.
Megfordult, és kíváncsian rám nézett.
– Tudod, mi Mildred Sullivan leánykori neve?
Grace és Lincoln Sullivan másod-unokatestvérek, úgyhogy
ő igazán tudhatná.
Grace oldalra billentette a fejét, és hunyorogva
gondolkodott.
Moon Unit megelőzte.
– Knox volt a neve, mielőtt hozzáment a polgármesterhez,
aki természetesen akkor még nem volt polgármester. Ha jól
tudom, a Converse Főiskolán tanult művészettörténetet. De a
Knox nem a leánykori neve, mert már volt házas azelőtt is.
Bevallom, nem tudom a leánykori nevét. Grace?
–  Nem tudtam, hogy már volt házas. Knoxot mondtam
volna. Most viszont rohannom kell.
Megfordult, és az ajtóhoz iramodott kicsit gyorsabban,
mint ahogy általában szokott.
– Visszajön? – kérdezte Moon Unit.
– Annyira jól néz ki!
Colleen vágyakozva meresztette a szemét a salátára.
–  A  szellemek nem esznek – jelentettem ki, aztán egy
pillanatra elgondolkodtam. Az  elmúlt hetekben már láttam
egy-két újdonságot. – Ugye?
– Hogy mondod?
–  Grace-nek közbejött valami. Becsomagolnád a salátáját?
Elviszem.
– Ahogy akarod, szívem.
 
 Tizenöt
 
 
Colleen rögtön ebéd után felszívódott. Jó sok magyarázattal
tartozik. Ingerült voltam, dühös és zavarodott a
szellembarátnőm miatt, de tudtam, hogy nem jön elő, ha
hívom. Csak akkor tűnik fel, amikor a kedve tartja, egy
perccel sem előbb.
Hát jó. Úgyis dolgom akadt otthon. Nem vicceltem, amikor
azt mondtam Blake-nek, hogy remélem, visszajön a
besurranó, de készen kell állnom a fogadására. A  következő
néhány órát a router telepítésével, meg a wifi és a hálózati
szerver beüzemelésével töltöttem. Szerencsére Mamó
internetes előfizetését senki nem mondta le.
Imádom a technológiát.
Telepítettem a megfigyelőrendszer vezérlőegységét.
A  vezérlőt, a nyolc vezeték nélküli térfigyelő kamerát, a
mozgásérzékelőket és a rádiófrekvenciás digitális
vevőkészüléket akkor vettem, amikor egy évvel ezelőtt egy
házasságtörési nyomozás után rám szállt a feldühödött alany.
Úgy tervezte, hogy egy éjjel meglep a lakásomban, de a
riasztó jelzett a telefonomon keresztül, amikor átlépte a
küszöböt. Hívtam a rendőrséget, és hagytam, hogy
letartóztassák. A  megfigyelőrendszer sokba fájt, de azon az
éjszakán valószínűleg megmentette az életemet. A rendőrség
szépen elvette a fickótól a magával hozott eszközeit: köztük
kloroformot, bilincset, egy rusnya kést és néhány műanyag
zsákot.
A  házban a szellőzőrácsok mögé rejtettem a
mozgásérzékelő kamerákat, kint pedig három éjszakai
térfigyelő ellenőrzi innentől a bejáratokat. Riasztás csak a
telefonomra fog érkezni. Ha a besurranó bemerészkedik, nem
akarom, hogy tudja, rajtakaptam. Valószínűleg Blake nem
erre gondolt, amikor azt javasolta, szereltessek be biztonsági
rendszert, de részemről ez is megteszi.
Miután végeztem mindennel, kezet mostam, megtöltöttem
a kulacsomat, és leültem az íróasztalomhoz. Elkészítettem a
számlákat az utolsó greenville-i ügyfeleimnek, majd
befizettem néhány csekket, és felhívtam a közműveket, hogy
a nevemre írassam a mérőórákat. Megpróbáltam elérni
Quincy Owent az Új Élet Alapítványnál, de csak a hangposta
jelentkezett. Hagytam üzenetet, majd megpróbáltam utolérni
valakit az öt tábor egyikében. Úgy látszik, az ügyfélszolgálat
fenntartása már nem fér bele a büdzséjükbe. A  David
Moreheadről kántáló hang egyre kitartóbb volt a fejemben.
Mildred volt a másik elvarratlan szál. Miután átfésültem a
Dél-Karolinában köttetett házasságok anyakönyvi kivonatait,
és nem találtam semmit Lincoln Sullivanről meg Mildred
Knoxról, kiterjesztettem a keresést, de sem Észak-
Karolinával, sem Georgiával, sem Floridával nem jártam
sikerrel.
Las Vegasszal aztán végre megütöttem a főnyereményt.
Lincoln Elisha Sullivan házasságot kötött Mildred Kingsley
Knoxszal 1978. december 24-én. Vegasi esküvő szenteste.
A  Nevadai Házassági Jegyzék mindkettőjük neve alatt Dél-
Karolinát jelölte lakhelyként. Vajon miért nem tartottak nagy
esküvőt a barátokkal és a családdal a szülővárosukban vagy
itt, Stella Marison? Bár ez ugye Mildred második esküvője
volt. Talán az elsőn letudta a nagy felhajtást. Viszont a
Sullivan család elég nagynevű. Lincolnt már csecsemőként
polgármesternek szánták – legalábbis ez a benyomásom. Tíz
évvel idősebb a szüleimnél, úgyhogy nem igazán tudok róla
sokat.
Elsőre megtaláltam Mildred válásának részleteit. William
Alexander James Knox 1978. december 23-án felbontotta a
házasságot Charleston megyében. Egy nappal azelőtt, hogy
Mildred hozzáment a polgármesterhez. Moon Unit korábbi
kijelentése visszhangzott a fejemben: „Természetesen akkor
még nem volt polgármester.”
Egy Stella Maris méretű kisvárosban biztos nyomós oka
van annak, hogy senki nem tud semmit Mildred múltjáról.
Mint egy vadászkutya hajtás közben, úgy fogtam szagot. Még
nem tudtam pontosan, mire bukkantam, de nem nyugszom
addig, amíg ki nem ugrasztom a bokorból. A  részletekért
viszont be kell mennem a bírósági tisztviselő hivatalába, hogy
kikérjem a válási aktát. Ránéztem az órámra. Úgy néz ki, ez
holnapra marad.
Beletúrtam a hajamba. Deanna még mindig ott motoszkált
a fejemben. Észszerűen végiggondolva Adam valószínűleg
már évek óta bántalmazza. Azért, mert én csak most jöttem
erre rá, az nem azt jelenti, hogy jelen pillanatban nagyobb
fenyegetettségnek van kitéve, mint eddig. De Colleen
sürgetése rám ragadt. Engedtem a megérzésemnek,
magamhoz vettem a kulcsomat, és a rendőrségre indultam
Blake-hez.
 
Amikor odaértem, Blake épp indulóban volt. Kate Devlinnel,
Mamó gyerekkori barátnőjével beszélt meg találkozót. Blake
szerint Kate talán tudhat valamit Mamó haláláról, csak ezzel
még ő maga sincs tisztában. Remélhetőleg tud róla, ha a
nyaklánc Mamóé volt. Mivel csak úgy tudott volna
eltávolítani a kocsijából, ha saját kezűleg rángat ki,
megengedte, hogy vele tartsak.
–  Találtál használható ujjlenyomatot a medálon? –
kérdeztem.
– Nem. Nemrégiben csiszolhatták, a lánc és a kapocs pedig
túl pici.
– Fenébe.
– Ja.
Kibámultam az ablakon.
– Adam Devlin bántalmazza Deannát.
Néhány pillanatig csak a Tahoe motorját és a légkondi
süvítését hallottam. Végül Blake megszólalt:
– Nem vagyok meglepve. Te honnan tudod?
Beszámoltam róla, mit láttam a vaskereskedésben.
– Elintézem.
– Ha nem tesz feljelentést, mit tudsz tenni?
– Beszélek Michaellel.
Egy csapat szitakötő próbált kiszabadulni a gyomromból a
torkomon keresztül.
– Michael? Ő mit tudna tenni?
–  Egyrészt ő nem közalkalmazott. Beszélhet Adammel, és
tudathatja vele, hogy a város észrevette, mit művel a
feleségével. Ez így nem hivatalos, és akkor nem hajtogatja
majd nekem, hogy beperli a várost rágalmazásért, meg
miegymás. Michael elmondhatja Adamnek, hogy Deanna nem
árult el semmit, de ez így nem lesz jó és a többi.
–  Még mindig úgy gondolom, hogy Adam Deannán fogja
kitölteni a dühét.
– Talán – mondta Blake. – De Michael közelebbről is rajtuk
tarthatja a szemét. Talán meggyőzhetné Deannát, hogy tegyen
feljelentést. Vagy hogy rúgja ki a rohadékot.
– Vagy mindkettő.
 
Kate Devlin átvezetett minket a házon az óceánfronti,
szúnyoghálóval fedett tornácra.
– Üljetek le, jó? – Egy vesszőből font kanapéra mutatott. –
Mindjárt jövök.
Engedelmesen helyet foglaltunk. Nemsokára jéggel teli
kristálypoharakkal, hozzáillő teáskancsóval,
citromkarikákkal és mentával tért vissza. Miután töltött
nekünk, elhelyezkedett egy hatalmas hintaszékben.
– Áprilishoz képest borzasztóan meleg van, nem?
Kate nem tűnt úgy, mint akit megvisel a szokatlanul meleg
nap. Makulátlan vászonszoknyáján és kék blúzán még egy kis
gyűrődés sem látszott. Minden hajtincse a helyén, a sminkje
tökéletes. Az évek nem bántak kegyesen Kate-tel, de a sebeket
belül ejtették. Megözvegyült, amikor Adam tizenegy éves volt,
Michael pedig hét. Stuart Devlin vitorlázni ment egy
vasárnap délután, és soha nem tért vissza, mert egy nyári
szélvihar a tengerbe borította a hajóját.
Kate soha nem ment újra férjhez: a fiainak és a part
állapotának megőrzésének szentelte az életét, ami Stuarttal
mindig is szívügyük volt.
Blake fészkelődött a kanapén, amitől a vesszők
nyikorogtak. Zárt szájjal rám mosolygott. Ebből tudtam, hogy
kényelmetlenül érzi magát.
Kate remekül értett a cseverészéshez.
– Milyen jó, hogy Liz hazajött, igaz, Blake?
–  Igen, asszonyom. – A  bátyám tekintete ide-oda cikázott.
Bámulta a tornácot, a cipőjét, majd az Atlanti-óceánon
keresztül Afrika felé meredt. – Ööö, Kate, ha nem bánja,
szeretnék feltenni néhány kérdést.
Kate abbahagyta a hintázást.
– Ó, te jó ég, akkor ez nem baráti látogatás, igaz? Hivatalos
ügyben jöttetek. Milyen izgalmas.
– Mamó halálát vizsgálom. – Blake megdörzsölte a tarkóját.
– Tartok tőle, hogy nem baleset volt.
– Blake, kedveském, az lehetetlen. – Kate rémültnek tűnt. –
Ki tudna ártani Emma Rae-nek ezen a földön?
–  Ez az, amit nem tudok. Ön ismerte Mamót. Az  egész
életét. Remélem, hogy tud segíteni néhány dologban.
Kate lassan, de határozottan rázta a fejét.
–  Nagyon sajnálom. Szörnyű, ami történt, de nem tudom
elhinni, hogy nem baleset volt.
Blake egy pillanatig tétovázott, majd benyúlt a zsebébe.
– Látta valaha ezt a medált, Kate?
A bátyám odanyújtotta neki a műanyag tasakot, és felvett
egy gumikesztyűt.
Kate hosszú másodpercekig nézte az ékszert.
–  Nem – felelte. – Nem hiszem, hogy láttam volna. Emma
Rae-é volt?
– Nem tudjuk biztosan.
Blake visszavette a tasakot, kihúzta a nyakláncot, és
szétnyitotta, hogy látszódjon a fénykép.
Kate a szája elé kapta a kezét.
– Kate?
– Attól tartok, nem értem.
Kate leengedte a kezét a mellkasához, a másikkal pedig
megfogta a torkát.
– Felismeri ezt a férfit?
– Egyikőtök sem tudja, ki ő?
– Ön tudja? – kérdezte Blake újra.
– Hát, nem. Nem hinném. De ez annyira különös… Emma
Rae olyan volt nekem, mint a testvérem, és amennyire tudom,
Ben halála után nem volt már senkije. Biztos akad rá
magyarázat.
–  Biztosan – válaszolta Blake. – Bárcsak tudnám, hol
keressem a válaszokat…
Kate hirtelen felállt.
–  Blake, Elizabeth, elnézéseteket kérem, de le kell
feküdnöm. Jobb, ha most elmentek. Sajnálom, hogy nem
tudtam többet segíteni. Gyertek el újra nemsokára, rendben?
– Persze, Kate. Jól van?
Blake becsukta a medált, visszahelyezte a tasakba, majd a
zsebébe dugta.
–  Igen, igen, jól vagyok. Nem kell ekkora hűhót csapni,
csak pihennem kell.
Beszaladt a házba kissé túl gyorsan ahhoz képest, hogy
elvileg pihenésre van szüksége.
 – Magunktól is kitalálunk – szóltam utána.
Blake néhány percig ült a kocsiban, és csak utána indította
be.
–  Ez furcsa – szólaltam meg. – Nagyon nem vall Kate-re,
hogy kiviharzik, és otthagyja a vendégeit a tornácon.
– Szerinted mi zaklatta fel ennyire a medálban?
–  Két dolog lehetséges. Vagy az, hogy rájött, Mamónak
udvarlója volt, vagy felismerte a képen lévő férfit.
 
 Tizenhat
 
 
Blake az őrs parkolójában állította le az autóját.
Megszólalt az adóvevője.
– Főnök! – szólt bele Nell.
Blake adminisztrátora és diszpécsere, Nell Cooper azon
kevés családok egyikének leszármazottja, akik azóta élnek a
szigetünkön, mint a mi családunk. Abban a hitben ringajta
Blake-et, hogy a bátyám tartja kézben az irodájukat. Nell elég
ijesztő asszony – egy száztíz kilós, mindig tökéletes
megjelenésű fekete asszony, aki mindig az első padban ül a
templomban, de közben az a tipikus élesnyelvű déli nő.
Ő Clay Cooper mamája.
Blake az adóvevővel ügyetlenkedett.
– Igen, Nell?
–  Mackie az irodádban vár rád. Hosszú megbeszélés
ígérkezik Zeke Lyerlyről, amiért megint a városhatáron belül
lövöldözi a mókusokat.
Blake becsukta a szemét, a fejét a kormányba verte, majd a
füléhez emelte az adóvevőt.
– Rögtön bent vagyok.
Kimászott a kocsiból, én pedig követtem.
–  Amíg beszélsz Mackie-vel, átnézhetem Mamó aktáját?
Több szem többet…
– Felejtsd el!
 Az ajtó felé sétált úgy, ahogy azok teszik, akik a bíróságra
menet az újságírók arcába vágják, hogy „nem nyilatkozom”.
Mivel hajthatatlannak látszott, megálltam és néztem,
ahogy eltűnik az ajtó mögött. Elharaptam néhány
megjegyzést, amiből nem áradt a testvéri szeretet, majd
visszamentem a saját kocsimhoz. Amikor becsuktam az ajtót,
észrevettem egy bordó Mazdát a bank parkolójában az út
túloldalán. A  kormány mögül csak egy fej látszott ki. Mintha
valaki lecsúszott volna, hogy elrejtőzzön. Ezt a módszert én is
gyakran használtam. Áthajtottam a túloldalra, és egy sorral a
Mazda háta mögött megálltam. Felnyitottam a laptopomat, és
beléptem az adatbázisba, amire a gépkocsik miatt fizettem
elő. A Mazdát Deanna apja nevére regisztrálták be. Nem volt
nehéz kitalálni, hogy nem ő kukucskál a kormány mögül.
Deanna. Mi a jó fenét csinál?
A  megfigyelő pozíciónkból Deanna és én is láttuk, hogy
Adam kisétál a városi hivatalból, átmegy a Pálma sugárútra,
majd a sétálóutcára fordul.
– Ez nevetséges.
Kiszálltam az Escape-ből, kinyitottam a Mazda utasoldali
ajtaját, és óvatosan becsusszantam.
Deanna felsikoltott, és már nyúlt volna a kilincsért, de
aztán megdermedt.
– Liz?
– Te meg mit művelsz?
– A saját dolgommal törődöm. Nem úgy, mint egyesek.
Colleen bedugta a fejét a két ülés között. Remek.
Beharaptam a számat, és Deannára koncentráltam.
–  Aggódom érted – mondtam. – Segíteni szeretnék. Mit
csinálsz az apád autójában?
–  Három napja vagy itthon. Honnan veszed, hogy ez a
kocsi az apukámé, nem pedig az enyém?
– Ne húzzuk az időt. Adam után kémkedsz, igaz?
Kilesett a kormány mögül.
– Elindult vissza a vaskereskedésbe, pedig azt mondta, ma
már nem megy be. Amikor vissza kellene jönnie, általában
nem jön. Megkértem az egyik raktáros fiút, hogy figyeljen a
boltra, de fél órája lelépett. – Az  arca elé kapta a kezét. –
Adam pedig nem fog ott találni engem.
– Na és? Mondd neki, hogy elintéznivalód akadt.
Leengedte a kezét.
–  Visszarohanok, és megmondom, hogy csak a bankba
szaladtam ki. – Elfordult tőlem. – Újabb hazugság. Egész nap
hazudok azoknak, akiket szeretek. Hazudok anyának is, mert
nem mondhattam el neki, miért kell elhoznia a lányokat. El
sem hinnéd, milyen könnyedén mondtam azt neki, hogy
bekrepált a kocsim. – Elkapta a tekintetemet. Tágra nyílt
szemében könnyek csillogtak. – Amúgy nem vagyok
hazudozós, te is tudod.
– Miért követed Adamet?
Érzelmek viaskodtak az arcán. Az ingerültség győzött.
– Viszonya van.
– Kivel? – vicsorgott Colleen.
Próbáltam egy pillantással köddé oszlatni, de nem jártam
sikerrel.
– Kivel? – kérdeztem Deannától.
Letörölt egy könnycseppet.
–  Nem tudom. Hacsak nem akkor ment a szeretőjéhez,
amíg én elhoztam apa kocsiját, akkor ma még nem találkozott
a ringyóval. Elvitte a rendeléseket, aztán megállt a banknál,
ami fura, mert általában én intézem a banki dolgokat, majd a
vállalati irodába ment a bíróság mellé. Most meg a városi
hivatal. Nem mertem kiszállni, hogy megnézzem, melyik
irodába ment be. Megláthatott volna, amikor kijön. Majdnem
másfél órát volt bent. Amikor már épp indulni készültem,
kijött, és elindult gyalog a Pálma sugárúton.
Deanna megfogta a kormányt, és megint kinézett fölötte.
Adam próbált bejutni a vaskereskedés főbejáratán, de az
zárva volt. Hátralépett, megrángatta az ajtót, aztán ismét
rápróbált. Úgy tűnt, mint aki káromkodik egyet, majd
előhúzta a kulcsát, kinyitotta az ajtót, és belépett.
Deanna beindította a motort. Lefordult a fasoron, és beállt
a vaskereskedés mögötti kis parkolóba. Adam a vállalati iroda
előtt hagyta a kocsiját, így a parkolóban csak egy autó állt: egy
sötétkék BMW egyedi rendszámtáblával az elején.
Thornblade – egy drága countryklub Greenville-ben.
Levegőért kaptam. Pontosan tudom, kié ez a kocsi.
Mi a büdös francot keres Scott Stella Marison?
Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor jött haza
velem a házasságunk alatt.
Deanna leparkolt az épület közelében, leállította a motort,
és kihúzta a kulcsot a gyújtásból.
– Basszus – szólalt meg. – Elfelejtettem felhúzni az ablakot.
Visszadugta a kulcsot, és ebben a pillanatban dühös
ordítást hallottunk a vasárubolt hátsó részéből.
Colleen megjelent az autón kívül, és lekuporodott mellé.
Intett, hogy kövessem.
 –  Maradj itt, Deanna! – Kinyitottam az utasoldali ajtót,
kiszálltam, és halkan becsuktam. – Hadd nézzem, mi folyik
odabent!
Letérdeltem Colleen mögé.
Deanna kinyitotta az ajtót.
– Nem maradok itt egyedül. Mi van, ha kijönnek?
Követte a példámat, és csendesen kimászott az autóból,
majd lekuporodott mögém.
Felsóhajtottam. Egy cseppet sem tetszett a helyzet, de nem
volt idő vitatkozni. Úgy totyogtunk fel sorban a lépcsőn, mint
a kiskacsák. Óvatosan elfordítottam a gombot, és résnyire
nyitottam az ajtót, hogy becsusszanhassak a folyosóra.
Az iroda ajtaját félig behajtották. Colleen az ajtóból nézte a
jelenetet, Deanna pedig a fejem mellé hajolt. Mi az ajtó és a
félfa közötti résen keresztül kukucskáltunk. Deanna nem
ismerhette fel a férjével ordító szőke férfit a méregdrága
öltönyben, de én tudtam, ki az.
– Ide figyelj! – kiáltotta Scott. – Megmondtam, hogy intézd
el még a hónap vége előtt! Az idő pénz!
–  És mint ahogy én megmondtam neked, mindent kézben
tartok a feleségeden kívül. Kellemetlen meglepetés, hogy
felbukkant itt, nem gondolod?
– Te csak tedd a dolgodat! Elizabetht majd én elintézem.
Kis híján kiesett a szemem a fejemből. Hogy merészeli?
Colleenra néztem. Próbált csitítani.
– Azt jól teszed – jelentette ki Adam. – Merthogy nemcsak
amiatt kell aggódnunk, hogy szavazatot szerzett a tanácsban,
hanem a nagy szája miatt is. Ő  majd lebeszéli azokat, akiket
meggyőztünk, hogy álljanak ki a „jó ügyünk” mellett. Vagy
vedd rá Lizt, hogy ezt kell tennünk a nagyobb jó érdekében,
vagy győzd meg, hogy menjen vissza oda, ahonnan jött. Vagy
– folytatta Adam – azt tudjuk még csinálni, amit először is
akartam. Kezelésbe vesszük Frank Talbotot. Állítsuk a
magunk oldalára, és akkor Liz sem fog küzdeni. Vagy
ültessünk valakit a székébe, aki jobban együttműködik.
Scott felemelte a kezét.
– Ezt már megbeszéltük. Ismerem Frank Talbotot. Az öreg
a legmakacsabb öszvér a bolygón. Nem tudod megzsarolni,
mindegy, mivel állsz elő. Ha pedig megpróbálod megölni,
amit kétlek, hogy sikerül, akkor sem tudod balesetként eladni.
Lizt bízd csak rám, te viszont szerezd meg a szavazatokat a
következő gyűlésre, különben mással intézem a dolgokat!
Megértetted?
Scott hangjában félreérthetetlen fenyegetés hallatszódott.
–  Igen – vicsorgott Adam. – Megértettem. Nagyon
megijesztettél. Gondolod, hogy nem találok több száz másik
embert, aki kapva kap a lehetőségen?
–  Talán – felelte Scott. – De talán nem. És ne felejtsük el,
kitől származott a Stella Maris Szállodák ötlete. Na meg amint
rámutattál, a feleségem egy érdekes új helyzetet teremtett,
nem? Szerintem ugyanannyira szükséged van rám, mint
nekem rád.
Adam ezen láthatóan elgondolkodott.
–  Van épp elég bajunk így is, nem kell, hogy még mi is
veszekedjünk. – Elvigyorodott, és megveregette Scott vállát. –
Vigyük véghez ezt a dolgot, és mindketten gazdagok leszünk.
Scott nem viszonozta a mosolyt. Addig nézte a vállán
pihenő kezet, amíg Adam vissza nem húzta.
 – Majd jelentkezem.
Deanna úgy iramodott meg a női mosdó felé, mint egy
megriadt nyúl. Követtem. Halkan becsuktam magunk mögött
az ajtót. Pár másodperccel később a hátsó ajtó nyílt, majd
csukódott. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor úgy
gondoltam, hogy mindketten elmentek, de aztán
meghallottam Adam hangját a szomszéd helyiségből. A  falak
nagyon vékonyak, és még csukott ajtó mellett is tisztán
hallottam a szavait.
–  Én vagyok. Mikor intézed el? … Micsoda? … Nem.
A feleségem szart se tud. … Miért hívott fel téged? … A rohadt
életbe! … Nem, soha nem jönne rá. … Nem fizetek neked egy
vasat sem. Huszonötöt megkaptál, a többit akkor, amikor
végeztél. Márpedig ajánlom, hogy holnapra végezz. … Nem
akarom tudni a részleteket, csak intézd el!
Azzal lecsapta a telefont.
Hallottuk, amint Adam kotorászik a papírok között, egy
perccel később pedig mintha kinyitotta volna a széfet. Aztán
egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva a főbejárat csilingelve
kinyílt, majd becsukódott. Adam ott ment ki, ahol bejött. Hála
az égnek! Ha meglátja hátul a Mazdát, megtudta volna, hogy
Deanna itt van.
Deanna és én leroskadtunk a sötétben a padlóra, és csak
ültünk ott túl zsibbadtan bármiféle mozdulathoz. Nem sokkal
később felkattintottam a lámpát.
– Mi a fenére készülhet? – suttogott Deanna.
– Ne mondd el!
Colleen keresztbe tett lábbal ült a mosdókagylón.
Egy másodpercre elfeledkeztem magamról.
 – Mit?
Még nem voltam benne biztos, mit tudok.
Deanna rám hunyorgott.
– Hm?
– Nem tudom, mire készül – válaszoltam.
–  Bármi is az, maga alatt vágja a fát. Sötét alakok. Titkos
alkuk…
Felállt, és kinyitotta az ajtót. Sokkos állapotban reszketett.
Az  imént hallott beszélgetés töredékei kavarogtak a
fejemben. Kimentem Deanna után, majd átsétáltam az
előtéren be az irodába. Megálltam az íróasztal mögött, és
kerestem egy tollat meg egy darab papírt. Deanna bejött az
irodába, és leült az ügyfelek székébe. Lenyomtam a
kihangosítót a telefonon, majd az újrahívás gombot is.
Lefirkantottam a kijelzőn felvillanó számot.
Egyetlen csöngés után ugyanaz a nyers hang szólt bele,
mint akit reggel hallottunk.
– Most meg mi van?
Bontottam a vonalat.
Deanna hátrahőkölt.
– Szent ég! Kivel beszélhettem reggel, és vajon mire bérelte
fel Adam?
Megdörzsölte a karját.
– Mi a széf kódja?
–  Tizenegy, huszonhárom, kettő. – Reszketett a hangja. –
Az  első randevúnk november huszonharmadikán volt 1992-
ben.
A  falra szerelt széf elé álltam, beütöttem a kódot, és
kinyitottam. A  készpénzes fiók és a főkönyvek tetején öt
kupac százdolláros hevert. Kivettem egyet, és átpörgettem.
–  Itt van a másik huszonöt, amit Adam a kártevőirtónak
ígért. Nem huszonöt dollár, de nem is százhuszonöt, hanem
huszonötezer.
– Mégis mire?
Deannából felszakadt egy sóhaj.
–  Adam ötvenezer dollárt fizet bunkó barátunknak, hogy
kiirtson valamit. Vagy valakit.
Deanna összerezzent. Megrázta a fejét.
–  Nem, ez nevetséges. Van más magyarázat. Lennie kell.
Nem létezik, hogy hozzámentem egy gyilkoshoz.
Colleen a testvére mellett állt, és védelmezően a vállára
tette a kezét.
– Ne erőltesd! – mondta.
Deanna szeme tágra nyílt, és rám nézett a válaszért.
Colleenra meredtem, és széttártam a karomat. Mit akar, mit
csináljak?
Deanna hirtelen visszavedlett háziasszony szerepbe.
–  Elkések. Haza kell érnem, mielőtt Adam elkezd keresni,
mert este templomba megyünk.
Felállt, elém ugrott, felnyalábolta a pénzt, és betömködte
méretes retiküljébe.
– Erre majd én vigyázok, amíg kitaláljuk, mi legyen vele.
A  fejemre szorítottam a kezemet, mivel alig hittem a
szememnek. Az  a Deanna Devlin, akit én ismerek, sosem
tuszkolná a bérgyilkosnak szánt pénzhalmot a retiküljébe.
– Deanna!
Colleen aggodalmasan nézte, de nem adott tanácsot.
– Gyerünk! – mondta Deanna. – Elkések a templomból.
Kimentünk a hátsó ajtón, Deanna pedig bezárta.
 
 Tizenhét
 
 
Sietve indultam el a rendőrség felé. Elővettem a mobilomat,
és őrült tempóban néztem körbe Adamet és Scottot keresve.
Nate a második csengésre felvette.
– Hahó!
– Nate…
Ahogy botorkáltam, átgondoltam, mit is akarok mondani.
– Mi a baj?
– Én… Ó, istenem!
– Liz! Mi történt?
– Scott.
– Mi van Scott-tal?
Nate hangján hallatszott, mennyire elképzelhetetlennek
tartja, hogy Scott téma lehet a jelenlegi helyzetünkben. Scott a
bátyja, de sosem álltak közel egymáshoz, én meg kitöröltem
az életemből annak ellenére, hogy a volt férjem.
– Itt van.
– Stella Marison?
– Igen. – Kezdtem magamhoz térni. Nincs idő szépítgetni a
legjobb barátomnak szánt mondandómat. – És úgy tűnik, ő és
Adam Devlin együtt mesterkednek abban, hogy felhúznak ide
egy szállodát.
– Érdekes.
– Szerintem ők ölették meg Mamót.
 Csend.
– Nate!
– Itt vagyok. – Újabb csend. – Miből gondolod?
Nate tudja, milyen ember a bátyja, de azt biztosan nem
feltételezte, hogy gyilkosságra is képes.
–  Kihallgattam a beszélgetésüket. Azon vannak, hogy
megöljenek még valakit, és egyikük sem boldog, amiért a
szigeten vagyok.
–  A  következő géppel indulok Charlestonba. Hívlak, ha
tudom, mikor szállok le.
– Nem Vegasban vagy?
–  De. Kiderült, hogy Camilla Vardry az. Meg kell állnom
még a szállodánál összeszedni a cuccaimat, aztán indulok a
reptérre. Most leteszem, és hívom a repteret. Beszéltél már
Blake-kel?
– Épp hozzá megyek.
– Maradj a közelében, Scottot pedig kerüld el!
–  Egy frászt! Évek óta dolgozunk együtt. Többet vártam
tőled. Elvégzem a munkámat, Nate!
Csend.
– Úton vagyok – jelentette ki Nate.
 
Alig ültem le Blake asztalához, hogy elmondjam neki, mi
történt a vaskereskedésben, amikor Nell megjelent az iroda
ajtajában. Úgy nézett ki, mint aki tud valamit, amit Blake
nem. Ez általában így is van.
–  Elvis odakint van, főnök – mondta. – Egész nap próbál
téged elérni.
Blake behunyta a szemét, és megdörzsölte a homlokát.
 – Küldd be!
– Blake…
Megfogtam a szék karfáját, nehogy nekiugorjak.
Felsóhajtott.
– Fáradt vagyok, és már készültem hazamenni, de ha nem
beszélek Elvisszel, akkor beállít apáékhoz vacsora közben,
vagy később odajön a lakóhajóhoz. Hadd intézzem el! Aztán
beszélhetünk.
Már épp készültem megfojtani, és meg is tettem volna, ha
Elvis nem jön be. Nagyjából nyolc éve nem találkoztunk, de
semmit sem változott. Esküszöm, még a baseballsapkája is
ugyanaz, mint régen, és a szembetűnő gyermeki
tulajdonságait sem vetkőzte le.
– Üdv, Blake kapitány! Üdv, miss Elizabeth!
John és Alma már nagyon korán jó modort tápláltak
Elvisbe, de szegény küzd azzal, hogy megtalálja a megfelelő
viselkedésmódot a különböző társasági szituációkban. Bár
csak két évvel fiatalabb nálam, ugyanazt a hivatalos modort
veszi elő velem szemben, mint anyánál.
– Sűrű nap, nem igaz?
Elvis nem ült le. Amíg beszélt, körbejárta a szobát,
megnézte a képeket, a naptárt, Blake Dél-Karolinai
Egyetemen szerzett bekeretezett diplomáját, szemügyre vette
a mágnestáblán a jegyzeteket, és kinézett az ablakon.
– Kész agyrém volt – válaszolt Blake. – Mi újság, Elvis?
–  Miss Grace mondta, hogy szóljak a fantomról. Amúgy is
jöttem volna, de ő is megígértette velem.
Blake motyogott valamit, ami olyasminek hangzott, hogy
csak Grace-t ne, az ég szerelmére, majd érthetően
megkérdezte:
– Hogy miről szeretné, ha beszámolnál?
– A fantomról.
–  Nem hiszek a fantomokban, Elvis. És ami azt illeti, a
legtöbb efféle dologban nem hiszek, amiben Grace igen.
Elvis megállt, majd baljóslatúan a bátyámra nézett.
– Pedig én láttam őt, főnök. Ezen a héten már háromszor.
Tegnap kétszer, ma egyszer. Azelőtt pedig már számtalanszor.
– Lehalkította a hangját, és közelebb hajolt Blake asztalához. –
Meg ott volt az az eset… Amikor a temetőben volt.
– És hogy néz ki ez a fantom?
– Szerintem idős. Olyan, mintha összeaszott vagy kiszáradt
volna. Átlagos nadrágot és inget visel és klassz baseballsapkát
hord, amin egy piros zászló van. Már utánanéztem, a
búvárok zászlója.
– Oké – mondta Blake.
–  De tudom, hogy ő egy fantom, mert mindig eltűnik,
mielőtt elég közel érek ahhoz, hogy jól megnézzem.
Az  árnyékban mászkál, úgyhogy akiket figyel, azok nem
látják. Eddig Adam Devlint figyelte, most pedig téged, miss
Elizabeth. Láttam, hogy nézi miss Emma házát. Talán más
embereket is figyel, de azt még nem láttam.
Bizsergett a tarkóm.
– Mikor láttad Mamó házánál, Elvis?
– Követi Lizt?
Elvis végre magára vonta Blake figyelmét is.
–  Igen, miss Emma háza előtt állt, és figyelte miss
Elizabetht, de a kutyája elkergette. Igazán helyes kutya.
– Mikor? – kérdeztem.
 – Mikor történt ez? – kérdezte Blake velem egy időben.
–  Hétfő délután. Rögtön, miután miss Elizabeth
beköltözött. Próbáltam követni, de meglépett előlem.
Tehát Elvis száguldott el ott biciklin, amikor Radar
fejvesztve ugatott a kocsifelhajtó végében. Vajon Elvis
fantomját láttam aznap?
–  Nem sokkal ezelőtt a vasáruboltba ment, de amikor
bementem utána, már nem volt ott.
– A vasáruboltban?
Hirtelen kihúztam magamat.
– Igen – bólogatott lelkesen Elvis.
–  Kissé gyorsan mozog ahhoz képest, hogy összeaszott –
jegyezte meg Blake. – Biztos, hogy nem Coy Watsont láttad,
vagy Dan Gregoryt edzeni? Harper doki állandóan sétálni
küld mindenkit, és egy héten egyszer-kétszer mindegyik
megfordul a vasáruboltban.
– Egész életemben a szigeten őrjáratozom, főnök. Nem sok
ember él itt, akit nem ismerek. Biztosan nem Coy Watson volt
és nem Dan Gregory. Ez egy fantom, én mondom, egy fantom.
Semmi nem bosszantja fel jobban Elvist, mint amikor nem
veszik komolyan.
Blake közelebb hajolt.
–  Oké, oké. Megmondom, mi lesz. Rajta tartom a szemem
mindenkin, aki egy kicsit is gyanús, te pedig felhívsz engem,
amikor legközelebb látod a fickót, és vetek rá egy pillantást.
Így jó lesz?
–  Igen. – Elvis az ajtó felé indult, aztán megtorpant. – De
légy óvatos, főnök, mert ez igenis egy fantom!
–  Óvatos leszek. Mit csinált akkor, amikor a temetőben
láttad? Biztos, hogy ugyanaz a pasas volt?
– Egész biztosan. – Elvis bólintott. – Imádkozott.
– Imádkozott? Pontosan hol?
–  Az  öreg tölgyfánál, annak a kis dombnak a tetején.
Amiről készült az a kép a magazinba. Tudod, pont, ahol miss
Emma nyugszik. Na mentem!
Miután mindent elmondott nekünk, amit tudott a
fantomról, kisétált.
Blake csak bámult utána.
–  Nem tudom, ki Elvis fantomja, de aki imádkozik Mamó
sírjánál, az inkább lehet barát, mint ellenség, és majdnem
biztos, hogy olyan, akit ismerünk.
–  Valaki, akit Mamó ismert. Kíváncsi vagyok, vajon Elvis
fantomja hasonlít-e a medálban lévő személyre.
–  Talán meg kéne mutatnom neki. – A  bátyám a fejét
csóválta. – Elvis egyre inkább olyan, mint Grace. De azért
nem minden természetfeletti rejtély, ami ezen a szigeten
történik.
Ha tudná…
Elmeséltem neki, mi történt a vaskereskedésben –
legalábbis a nagy részét. Colleen felbukkanását kihagytam,
mert azzal az egész sztori hitelességét aláástam volna.
A  mondandóm felénél benyúlt az íróasztal alsó fiókjába, és
kihúzta a baseballkesztyűjét meg egy elnyűtt baseball-labdát,
amit tizennyolc éves korában átdobott a kerítésen. Amikor
Blake mélyen elmerül a gondolataiban, a labdát dobálja a
levegőbe. A  monoton mozdulatok segítenek rendet tenni az
agyában.
– Hogy jutott eszedbe, hogy beszállj Deannához a kocsiba?
– kérdezte.
–  Koncentrálnál a teljes történetre? Scott és Adam
összeesküvést szőnek, hogy megölnek valakit, engem meg
eltávolítanak a szigetről. Irányítani akarják a városi tanácsot,
hogy megépíthessék a szállodát. Egyikőjük megölte Mamót a
földjéért.
Blake egy pillanatig a plafonra meredt. A  labda felrepült,
majd le… fel… le.
–  Gondolod, Scott megtudta valahogyan, hogy örökölni
fogsz? Talán ki akar békülni veled, hogy rátegye a kezét
Mamó földjére.
– Nem. Egyáltalán nem volt boldog a felbukkanásom miatt.
– Tiéd a föld, akár itt élsz, akár nem.
– Igaz.
–  De hogy máshogy szerezhetnék meg Mamó birtokát?
Újra hozzámész Scotthoz, és ha azután nem egyezel bele a
terveibe Mamó földjével kapcsolatban, akkor előidéz egy
balesetet. – Blake szeme gyanakvóan villogott. – És akkor ő az
örökös.
Ez még eszembe sem jutott. Scott felbukkanása még friss
élmény számomra, nem volt időm alaposan átgondolni a
dolgot. Már hat hónappal az esküvő után rájöttem, hogy
Scottnak vannak érdekes tulajdonságai, de sosem gondoltam
rá gyilkosként. Ahogy leülepedett bennem az ötlet,
összerándultam.
– Egyetértesz velem? Szerinted is közülük valaki ölte meg
Mamót?
–  Liz, semmi kétségem afelől, hogy Scott bárkit megölne,
aki közé és egy köteg pénz közé áll. Vagy hogy felbérelne erre
valakit, és Adamből is simán kinézem. Csak sajnos nincs
bizonyítékunk, ami összekapcsolná őket Mamó halálával.
Semmi.
– Őszintén azt hiszed, hogy véletlen egybeesés, hogy Mamó
meghalt, ők meg szövögetik a tervüket a tanácstagok
megölésére, hogy létrehozhassák a szállodát?
Felálltam.
–  Természetesen nem. De az egyetlen bizonyítékunk arra,
hogy Adam, és nem pedig Scott tervezi valaki megölését,
akiről nem tudjuk, hogy kicsoda, az egy telefonbeszélgetés
egyik fele, amit birtokháborítás közben hallgattál ki. Na
mármost, ahhoz, hogy letartóztassam őket, a Scott iránt érzett
nyilvánvaló gyűlöletednél, meg az enyémnél, kicsit több
bizonyíték kell.
–  Nem birtokháborítás. Üzleti megbeszélésen voltam az
egyik tulajdonosnál.
– És gondolod, hogy Deanna ezt vallaná?
Bosszúsan sóhajtottam. Scott megmondta Adamnek, hogy
szerezze meg a szavazatokat. Csak egyetlenegyszer említette
a gyilkosság szót, amikor azt mondta, hogy Adamnek nem
kéne megölnie apát. A  szövegkörnyezet tette világossá, hogy
előzőleg gyilkosságokról beszéltek, de a szövegkörnyezet nem
épp az a dolog, amit bíróságra vihetsz bizonyítékként.
–  Hát… behozhatod Adamet és Scottot kihallgatásra.
Szeretnék feltenni néhány kérdést azoknak a mocskos
szemétládáknak…
–  És ezzel tudassuk velük, hogy a nyomukban vagyunk?
Azután soha nem találnánk meg a bizonyítékot, amivel
leültethetjük őket. Egy nap talán elmondod majd nekem
azokat a dolgokat is, amiket kihagytál a történetből. Mondjuk
ha bíróságra citáljuk őket. Így lesz, higgy nekem! – Gyanúsan
méregetett. – Bizonyítékot kell szereznünk, de… – Még
egyszer feldobta a baseball-labdát. – Most már jóval több van
a kezünkben, mint reggel. Van gyanúsítottunk.
–  Ha nem teszünk gyorsan valamit, újabb holttestre
bukkanhatunk. De nem tudjuk, kit kell megvédenünk, és azt
sem, ki a bérgyilkos. Mindketten tudjuk, hogy az a
telefonszám egy eldobható telefonhoz vezet. Ki lehet deríteni,
hol vették, és ha szerencsénk van, azt is, kicsoda, de ez
legjobb esetben is napokba telik.
– Az egész szigetet meg kell védenünk, amíg kiderítjük az
igazságot – jelentette ki Blake. – Ha letartóztatom Adamet és
Scottot, nemigen fogják önként bevallani, hogy „ó, igen,
bérgyilkost küldtünk egy helyi lakosra”. Még ha biztosak is
lehetnénk benne, hogy a letartóztatásuk híre megjelenik a
másnapi újságban, mennyi az esély rá, hogy a bérgyilkos
olvassa a Stella Maris napilapot? Nem lehetünk biztosak
abban, hogy attól a merénylet nem történne meg.
– Akkor mit csinálunk?
–  Tudatjuk mindenkivel, hogy Mamót megölték, és
elmondjuk, hogy a tettes még mindig a szigeten van, és
veszélyes.
– Tébolyda a tengerparton – mondtam.
–  Igen. Ez a legjobb védekezés. Felhívom Vern Waterst a
Polgári Hírektől, hogy rakja be a sztorit a holnapi címlapra.
–  És amikor mész reggelizni a Repedtfazékba, gondoskodj
róla, hogy Moon Unit elolvassa az újságot! Reggel beugrom
Phoebe Szépségszalonjába, a másik pletykás helyre.
 Blake összehívott egy megbeszélést a három járőrének.
Csendesen ültem a sarokban Nellel, mialatt a bátyám
tájékoztatta Clay „Coop” Coopert, Sam Manigault-t és Rodney
Murphyst. A  szabadnapok törölve, mindenki két műszakban
fog dolgozni, a járőrök a tanácstagokra koncentrálnak.
Majdnem vacsoraidő volt, mire befejezte. Anya és apa már
vártak minket. Blake nemigen jött volna el, ha a családunk
nincs a veszélyeztetettek csoportjában. Még ha Scott azt is
mondta Adamnek, hogy apát és engem hagyjon békén, nem
tudhattuk biztosan, hogy Adam szót fogad-e neki.
–  Menj előre a házhoz! – kérte Blake. – Én gyorsan
körbeszaladok a városban, talán összefutok Elvis
fantomjával. Néha előfordul, hogy Elvis előttem szúr ki
valamit. Lehet, hogy a fantomja a bérgyilkosunk.
Látszólag nagyon békés tavaszi este volt. A levegő melegen
terült a városra, az óceánt simogató lágy szellő pedig minden
felhőtől megtisztította az eget.
– Én is veled megyek – mondtam. – Szép sétaidő van.
Elfintorodott.
– Rendben.
Elindultunk a Fő utcán, elsétáltunk a bíróság és a vállalati
hivatal épülete előtt, majd átmentünk az úton, és a másik
oldalon visszajöttünk. Megkerültük a sarkot, és a
ráfordultunk a Pálma sugárútra. Blake az ajtókat is
ellenőrizte, úgy tűnt, minden rendben.
– Nincs jele fantomnak.
Nate hívott, hogy csak olyan járatot tudott elcsípni, ami
miatt Chicagóban kell töltenie az éjszakát. A  nyugodt Nate
helyére egy feszült Nate költözött, akit eddig még nem
ismertem. Csak másnap reggel kilenckor száll le a gépe
Charlestonban.
Amikor elhagytuk a Szigeti Vaskereskedést, Blake
megtorpant.
–  Adam és Deanna általában lehúzzák a nagy redőnyt a
bejárati ajtón.
– Igen, de a mai nap nem volt átlagos a vaskereskedésben.
Blake rápróbált az ajtóra, de zárva találta. Bekukucskált az
egyik tágas kirakatüvegen. Bent minden lámpát lekapcsoltak,
életnek semmi jele.
– Egy darab fantom sincs itt.
Folytattuk utunkat Ferguson Virág- és Ajándékboltja felé.
Aztán hirtelen belehasított az éjszakába az
üvegcsörömpölés és a fahasadás hangja.
Megfordultunk. A hang a vasárubolt mögül jött.
Blake szaladni kezdett, és átvágott a vaskereskedés meg a
ruhabolt közötti keresztutcán.
Elővettem a pisztolyomat, ledobtam a táskámat, és
utánairamodtam.
Valaki rohant az épület mellett.
– Maradj itt! – kiáltotta Blake.
Nem vettem tudomást róla, próbáltam tartani a lépést, de
a Kate Spade szandálomat nem épp a sprintelésre tervezték.
Amikor az épület hátuljához értem, egy feketébe öltözött alak
körvonalait láttam besurranni a Stella Maris baptista
templom elé.
Blake utánairamodott, és olyan sebességgel követte,
amivel szerintem utoljára a gimiben futott. Megálltam,
levettem a cipőmet, és követtem őket. Megkerültem a
templomot, majd megtorpantam. Blake a templom előtti
gyepen állt, és a területet pásztázta.
– Hova a fenébe tűnt?
Átfésülte a templom környékét, de sehol senki. A templom
összes ajtaját megpróbáltuk kinyitni, de a főbejáraton kívül
mindegyik zárva volt. És odabent senkit nem találtunk. Bárkit
is kergettünk, köddé vált.
Blake elővette az adóvevőjét.
–  Coop! – Elengedte a gombot, és rám nézett. –
A  Kalózbarlangban van. Almánál szerda esténként akciós a
rák és a kolbász. Cooper épp oda indult, miután eljött az
irodából.
Hosszú szünet után Cooper beleszólt:
– Igen, Blake?
–  Gyere a baptista templomhoz, amilyen gyorsan csak
tudsz. És kérd meg Johnt, hogy hívja fel Adam Devlint, hogy
találkozzunk a vaskereskedésnél.
Megfogtam a karját, és a művelődési ház parkolójában álló
autókra mutattam.
Blake újra lenyomta a gombot.
– Nem, mégsem. Adam nincs otthon.
– Indulok – mondta Clay. – Mi történt?
Ahogy átvágtunk a templom udvarán, a vasárubolt hátsó
falára rögzített mozgásérzékelő lámpa beragyogta a területet.
A lépcsők tetején lévő ablak kitört a falból. Üvegszilánkok és
széthasított fadarabok hevertek a földön.
–  Még nem tudom – válaszolta Blake. – Ha idefelé jövet
látsz bárkit teljesen feketében, kapd el, és hozd magaddal.
Ezzel elrakta az adóvevőt.
 –  Tisztázzunk valamit – fordult felém. – Ez nem egy
fantom. A  fantomoknak rendszerint nem kell tokostul
kiszedniük ablakokat, hogy kijussanak valahonnan.
 
 Tizennyolc
 
 
Összeszedtem a cipőmet és a táskámat, majd hagytam, hogy
Blake rávegyen, menjek át anyáékhoz. Kimerültem, ráadásul
Blake és a három járőr a fantomot kereste, aki akár a
bérgyilkos is lehetett. Amilyen szerencsém volt, épp Merry
mögött hajtottam fel a kocsibeállóra. Nem beszéltünk a városi
gyűlés óta, így az előttünk álló este a feszült fejfájás ígéretét
hordozta.
Merry nem vett rólam tudomást, csak becsapta a
kocsiajtót, és a bejárat felé indult. A húgradarom bekapcsolt.
Volt valami kissé túl drámai, szinte már színpadi Merry
nyilvánvalóan feltűnősködő dühöngésében.
– Megállnál, Merry?
Fegyverszünetet akartam kötni, mielőtt bemegyünk.
Futólépésben vágtam át az előkerten, de éppen akkor értem
utol, amikor anya kinyitotta az ajtót, és fegyelmező tekintettel
betessékelt minket.
Anyu százhatvan centi tökéletesség. Gesztenyebarna
bubifrizurájában minden szál a helyén, a sminkje mindig
rendben.
– Hagyjátok odakint a balhét! – kérte.
A  hanghordozása és az izzó tekintete elárulta, hogy már
mindent hallott a tegnapi összezördülésről. Elindult a
konyhába, és hátra sem pillantott ránk.
 Anyáék házában örökérvényű szabály, hogy a
vacsoraasztalnál nem vitatkozunk. Viszont a Mary J. Blige-
dalszöveg, amivel emlékeztetett a házban való veszekedés
elhalasztására – és a bizarr öltözéke – mindkettőnket
meghökkentett.
Az  állatmintás sportmelltartó és a fekete jóganadrág
annyira távol állt attól, amit valaha is magára vett, hogy
mindketten megnémultunk. Egymásra néztünk, aztán
megkerestük apát némi magyarázatért.
–  Anyátok jazztornaórákat vesz – magyarázta. – Azt
mondja, jó kikapcsolódás. Segít neki túllendülni a dolgokon,
de Cserkész tiszta ideg tőle. A  héten mindennap késett a
vacsorával, ráadásul anyátok elkezdett úgy beszélni, mint
azok a rapperek.
Elvettem a tekintetemet apuról, és a mélabús basset
houndunkra néztem: gyerekkoromtól kezdve mindig volt egy
ilyen kutyánk, aki hűségesen heverészett a fekhelyén.
Cserkész még nincs kétéves, de lógó bőre és nagy, fáradt
szeme olyan öregnek mutatta, mint amilyenek az elődei
voltak. Hangos vakkantással fejezte ki nemtetszését.
–  Valószínűbb, hogy te vagy tiszta ideg, amiért a te
vacsorád késik – szólalt meg Merry. – Mary J. Blige pedig
R’n’B, nem rap.
–  Nem halnál bele, ha hébe-hóba te főznél – közöltem
apával. – Szélesíthetnéd a látókörödet.
– Gyertek teríteni, lányok! – szólalt meg anya.
Odaléptem a mosogatóhoz, hogy kezet mossak. Forró vizet
engedtem a kezemre, majd a szappanért nyúltam.
–  Nem tudom, ki van jobban elkényeztetve, apa vagy a
kutya – tűnődtem.
–  Mindannyian el vagytok – felelte anya. – Blake hívott,
hogy késik. Elkezdjük nélküle, de megterítünk neki is.
– Miért, mi történt? – kérdezte Merry.
Folytattam a kezem súrolását, és játszottam az ártatlant.
– Azt mondta, majd később elmagyarázza – mondta anyu.
– Van valahol kézfertőtlenítőtök? – kérdeztem.
Merry és anya egymásra néztek.
– Nem őrültem meg. A ti kajátokat készülök fogdosni. Úgy
tudom, azt tiszta kézzel szokás.
Merry elfojtott egy vigyort.
– Szétégeted a kezed.
Gondolatban őt égettem szét.
–  Oké. De ne hibáztassatok, ha holnap mindannyian
ágynak esünk egy jó kis gyomorvírussal.
Anyu kivette az utolsó tököt a serpenyőből, és lekapcsolta
a tűzhelyet.
Rám nézett, miközben a kezembe nyomta a tányért.
Fájdalmas tekintettel megosztotta velünk a tanácsot, amit
már számtalanszor hallottunk a tizenhatodik szülinapunk
óta.
– Meghökkennétek, mennyit dobna rajtatok egy kis rúzs.
Anyu filozófiája az, hogy a lányos problémák nyolcvan
százaléka enyhíthető vagy teljesen megoldható egy kis rúzs,
lehetőleg Estée Lauder felkenésével.
–  Egy whisky-kólát kérek – szólt ki apa a vackából. –
Cserkész pedig ki akar menni sétálni.
–  Már ittál ma whisky-kólát – válaszolta anya. – Sétáltasd
meg a kutyát, aztán gyere, és nyisd ki a merlot-t. Merry, tedd
ki a zöld szalvétákat! Liz, ezeket a tálakat vidd be az
étkezőbe!
Behurcoltam a tálakat, majd bementem a nappaliba a
kézfertőtlenítőért.
Nem sokkal később már a sötét színű, fa étkezőasztalt
ültük körbe. Asztaldíszként friss, sárga tulipánok illatoztak, a
matt kristálycsillár prizmáiból pedig halvány fény pislákolt.
Anyu megfogta a balján ülő Merry kezét, aztán jobb kezét
nekem nyújtotta. Mélyen gyökerező hagyományt követve
kézen fogva lehajtottuk a fejünket.
Szokásához híven anyu kezdett bele az áldásba.
– Áldd meg uram az ételt, amit adtál, és segíts, hogy téged
szolgálhassunk! Kérlek, mosolyogj le ránk holnap, és tedd
sikeressé a Legmesésebb Tavaszi Vásárt! Dicsőség a te
nevednek, Ámen.
Apa anyura nézett.
–  Cserkésznek mit adsz enni? A  mártás megfekszi a
gyomrát.
–  Az  övét grilleztem – felelte anya. – Amúgy sem kéne
olajos ételt ennie.
– Anya, kérlek, mondd, hogy nem grilleztél steaket ennek a
nevetséges kutyának!
Tátott szájjal bámultam rá.
–  Liz, drágám, csukd be a szád, így nem vagy túl vonzó!
Természetesen megcsináltam neki, most mondtam, hogy nem
kellene olajban sült ételt ennie. Radarnak is készítettem egy
szeletet.
– Nekünk sem kellene olajos kajákat ennünk – szólt közbe
Merry.
 – Beszélj a magad nevében!
Becsuktam a szemem, és ízlelgettem a mártással leöntött,
frissen sült steaket.
Mind felnéztünk, amikor Blake belépett az ajtón.
– Helló, mindenki! Bocs, hogy késtem.
Anya odatartotta neki az arcát, a bátyám pedig
megpuszilta, majd lehuppant a székére.
– Mi dolgod volt?
Anyu elvette Blake tányérját, és ráhalmozta a steaket meg
a mártást.
– Valaki kitört a vaskereskedésből.
– Kitört?
Végre elterelte valami apu figyelmét a kutyáról.
– Hiszitek vagy sem, kitört. De amennyire Adam meg tudta
mondani, semmi sem tűnt el. Bár a hátsó ablak teljesen
széttört. Valakit bezártak, és átdobott az ablakon egy széket,
hogy kijusson. Valószínűleg csak valami kamasz csínytevés,
de…
Lerítt az arcáról, hogy maga sem hisz ebben.
Úgy voltam vele, jobb, ha nem említem meg anyának, hogy
én is részt vettem egy rendőrségi üldözésben. Blake persze
egyetértett.
– Miért feltételezed egyből, hogy a kamaszok a felelősek? –
kérdezte Merry.
–  Miért nem lehetett egyszerűen kinyitni az ablakot, és
kimászni rajta?
Apu mindig az egyszerűségre törekedett.
–  Adam szerint a hátsó ablak évek óta nem nyitható. Le
van zárva. Az  első ablakok csak kirakatok, az ajtókra meg
kulccsal nyitható gombkilincs van felszerelve.
– Tűzveszélyesnek tűnik – szólaltam meg.
– Már tájékoztattam Adamet a tűzvédelmi tudnivalókról –
mondta Blake.
–  Bárki is volt, valószínűleg szerzett legalább néhány
horzsolást. Holnap reggel majd körbekérdezősködöm –
jelentette ki anyu.
Egy bűnös tini nem tud elrejtőzni Stella Maris árgus
szemei elől, de Elvis fantomja elég gyanús. Scott és Adam az
ajtón távoztak napközben.
– Bárki is volt, elég gyorsan elhúzta a csíkot – magyarázta
Blake –, úgyhogy nem sérülhetett meg túlságosan.
– Na, most már elég! Egyétek a vacsorát, mert kihűl!
Amíg Blake nem figyelt, anyu a tányérjára halmozott még
egy kis ételt.
Apa felpillantott Merryre, miközben épp egy kekszet
vajazott.
– Hogy van a szobatársad?
Sem Blake, sem apa nem kedvelte különösképpen Merry
lakótársát, Kristent, bár ennek okát továbbra sem értem.
Anyu figyelmeztető pillantást vetett apára.
–  Én csak érdeklődöm a lány iránt, Carolyn. Csupán
udvarias vagyok. – Apu megfogta az áfonyalekvárt. – Még
mindig drogot árul?
–  Apa! – szólt rá Merry. – Kristen gyógyszereket árul.
Orvoslátogató. Úgy csinálsz, mintha az utcasarkon osztogatná
a kokaint. Biztosíthatlak, hogy nem ez a helyzet.
– Ha te mondod – válaszolt apa.
Pár pillanat múlva más irányból közelített.
 –  Talán a nővérednek szüksége lenne egy lakótársra.
Nagyanyátok háza túl nagy ahhoz, hogy magányosan
kóboroljon benne.
Abbahagytam a tök rágcsálását.
–  Ha elfelejtetted volna – mondta Merry –, van saját
házam. Nem költözöm össze Lizzel.
– Pedig így spórolhatnál egy kicsit – jelentette ki apa.
–  Elég, Frank! – Anyu óvatosan megtörölgette a száját a
szalvétával. – Láttátok már az azáleáimat, lányok?
–  Lélegzetelállítók, mint mindig – dicsértem meg. –
A másik, amitől elakad a lélegzetem, az Merry óriásplakátja a
26-os főúton.
Hétfőn vettem észre a hirdetést idefelé jövet. Egy
koporsóban lévő férfit ábrázolt körbevéve cifra
virágkölteményekkel és hat, temetéshez illő ruhába öltözött
nővel, akik közül az egyik a húgom. Egyméteres betűkkel állt
rajta a szöveg: „Pozitív vagy negatív az eredmény? Hívd a
charlestoni Kamasztanácsot az alábbi számon, és teszteltesd
magad!”
–  Az  egy nagyon jó kép Merryről. – Apa belevágott a
marhasültjébe. – Bár a tv-reklám jobb lett. Merry képernyőre
termett, nem gondolod?
–  Én azt gondolom – szólalt meg anya –, hogy ha nem
tudunk találni valami kellemesebb témát, akkor talán
ehetnénk a vacsoránkat, amíg mindenki csendben
végiggondolja, miről szeretne beszélgetni.
Merry munkája a Kamasztanácsnál olyan eseményeket is
magába foglal, amik anyát idegesítik. Szeretne nem tudni a
kamaszterhességekről, a nemi betegségekről és a
drogfüggőségről. Anyának hatalmas a szíve, és
fáradhatatlanul dolgozik a kevésbé szerencsésekért, de minél
kevesebbet tud, annál boldogabb. Az  ő világában a kevésbé
szerencsések a körülmények ártatlan áldozatait jelenti.
– Nem kellett volna felhoznom – mondtam. – Csak annyira
borzalmas, hogy az már vicces.
–  Még viccesebb lenne, ha a képen mindenki valaki
másnak a rokona lenne – jegyezte meg Blake.
–  Szeretnéd hallani a Charleston megyei kamaszok
nemibetegség-statisztikáit? – csattant fel Merry.
Anyu hirtelen felállt, felkapta a tányérját, és kiviharzott a
szobából.
Nehéz csend telepedett az étkezőre, amíg befejeztük a
vacsorát.
Kerestem valami veszélytelen beszédtémát.
– Kér valaki sütit?
–  Hol van? – Apu úgy kapott a sütemény után, mintha az
élete múlna rajta. – Jólesne hozzá a kávé, ugye? És a szegény
kiskutyát is meg kell etetni.
Felálltam, összeszedtem a tányérokat, és kimentem
anyához a konyhába. Pár perccel később visszalibegett az
étkezőbe egy háromrétegű csokitortát egyensúlyozva, aminek
a tetején megdermedt sajtos krém és friss málna díszelgett.
Vágott egy kiadós szeletet mindenkinek, aztán kiosztotta.
A  cukros édesség varázsütésre eloszlatta a gyászos
hangulatot, visszatért a jókedv az étkezőbe.
Elmosolyodtam. Ha anya irányítaná a világot, mindenki
boldog lenne. Kövér, de boldog.
– Ez fantasztikus!
 Merry élvezettel nyammogott.
– Ühüm.
Blake-től is megérkezett a bók.
– Te jó ég! Olyan régóta nem ettem ilyen tortát, hogy már
el is felejtettem, milyen finom!
Becsuktam a szemem.
A  következő harminc percben a mennyei vacsoráról, a
pompás azáleákról és a Legmesésebb Tavaszi Vásárról folyt a
társalgás. Amikor mindenki befejezte a süteményt és megitta
a kávét, leszedtük az asztalt, rendbe raktuk a konyhát, majd
egyesével beszállingóztunk a nappaliba, és lehuppantunk a
terjedelmes kanapéra és a fotelekbe. Ekkor Blake elmondta
anyának, apának és Merrynek, hogy mi lesz a másnapi
szalagcím. Csend telepedett a szobára. Még mindig bizarr volt
Mamó gyilkosságáról beszélni.
– Természetesen – magyarázta Blake – egy szót sem ejtünk
Adamről és Scottról. Egyikük ellen sincs bizonyítékunk. De
amíg ezt elintézzük, mindenkit biztonságban kell tudnunk.
Anya felháborodott.
–  Sosem kedveltem Scottot, túl nagyra van magával. De
Adam Devlin? Nem értem. Hiszen a családja segített
megalapítani ezt a várost. Nem tudom elhinni.
– Ennek semmi értelme – jelentette ki apa. – Ha azt hiszik,
rátehetik a kezüket a nagyanyátok földjére… akkor bolondok.
Scott egy nagy szamár, de okos szamár. Biztos, hogy van
terve.
Kivételesen most anya hozott fel egy ne vacsora közben
témát.
Összekulcsolta a kezét az ölében, és felszegte a fejét.
 –  Esmerelda, talán itt az ideje, hogy megoszd velünk a
tervedet a te kis fiataloknak szóló táborodról, amitől az egész
város felbolydult. Valamiért az volt a benyomásom, hogy
helyi fiataloknak terveztél közösségi termet, de eddig három
különböző verziót hallottam ma három különböző embertől,
amik még csak köszönőviszonyban sincsenek azzal, amit te
mondtál nekem.
– Jól van – mondta Merry. – Örömmel mesélek róla. Mind
úgy tesztek, mintha a hátatok mögött intézném. Próbáltam
veletek beszélni erről, de egyikőtöknek sem volt ideje
meghallgatni, most meg hirtelen megkapom a figyelmet. Nem
is tudom, miért…
–  Merry, tudod, hogy apád nem tud sokáig figyelni,
úgyhogy térj a lényegre! – kérte anya.
Merry elpirult, nagyot nyelt, és újra belekezdett.
–  Nagyon egyszerű. A  Devlin család odaadományozza a
birtokuk egy részét, hogy tábort építsünk hátrányos helyzetű
fiataloknak. A  célunk annyi, hogy kiszakítsuk a városi
gyerekeket a bandák és drogok világából, és megcsillantsuk
előttük egy jobb élet reményét.
Nagy hévvel folytatta.
–  Lehetőségünk van megosztani a mi kis világunkat
ezekkel a gyerekekkel, akik másképp soha nem
látogathatnának el egy olyan helyre, ahol nem csak aszfalt és
beton minden. Láthatnak egy helyet, ahol nem fenyeget
veszély, hogy eltalálja őket egy kósza golyó, ha kilépnek az
utcára.
Összefontam a karomat a mellkasom előtt. Így mi leszünk
kitéve a kósza golyóknak.
 Merry felemelte a kezét, az arca lángolt a szenvedélytől.
–  Ha meg tudjuk mutatni nekik az erőszakos drogvilágon
kívüli életet, igazi változást hozhatunk az életükbe.
Ellágyult a szívem. Nem vagyok ellene a gyerekek
segítésének, csak nem akarom, hogy harctérré változzon az
otthonunk.
Merry rám nézett.
– Az Új Élet Alapítvány egy nonprofit szervezet. Csak olyan
gyerekeket fogad be, akiket sosem ítéltek el erőszakos
bűncselekményért.
Ízlelgettem az utolsó szavait. A vér a fejembe száguldott, a
szemeim pedig úgy kidülledtek, mintha ki akarnának ugrani
az üregükből.
Merry rögtön érzékelte a meghökkenésemet.
–  Felkértek, hogy vezessem egy másik létesítményüket.
Nagyon izgatott lettem az elképzelésüktől, és megkértem őket,
hogy inkább itt építsék fel az új tábort. Ha a létesítmény Stella
Marison épül meg, akkor enyém az igazgatói poszt.
Akkor sem lehettem volna döbbentebb, ha Merry hajából
kígyók nőnek ki a szemem láttára. Gyorsan elkaptam róla a
tekintetemet.
– Azt mondtad, hogy elítélt bűnözök lesznek itt…
– Hát, lehetséges, hogy…
Merry a szoba sarkát vizsgálgatta.
Apa felállt.
–  Nem kell semmiféle létesítményt építeni a
táboroztatáshoz. Elmehetsz táborozni, amikor akarsz, és
magaddal vihetsz, akit akarsz. – Keményen és kitartóan nézte
Merryt. – Bár azt nagyon szeretném látni.
 Merry nem a hatalmas természetimádatáról volt híres.
– Ki kell vinni a kutyát.
Apa otthagyott minket, pórázt kötött a kutyára, és
kirángatta.
Felálltam, és a húgom fölé tornyosultam.
–  Rivális bandákról beszéltél. Már láttam magam előtt a
pisztolyos bandaháborúkat a tengerparton. Szándékosan
félrevezettél. Miért?
–  Ööö… menjünk ki a partra sétálni. Valamit biztos
félreértettél.
Merry felugrott, és elvette a pokrócot a karosszékből.
A kezembe nyomta, és a bejárati ajtó felé tuszkolt.
Visszaadtam neki a takarót. Megfogtam a táskámat,
kihalásztam a Sigem, bedugtam a nadrágom hátuljába, és az
ajtó felé indultunk.
– Elizabeth!
Anya biztos meglátta a pisztolyt.
–  Várjunk csak! – Blake hirtelen felállt. – Sétálni a
tengerparton? Elfelejtettétek a bérgyilkost?
–  Minden oké – szóltam vissza a vállam fölött. – Van
fegyverem.
 
 Tizenkilenc
 
 
Colleen a verandán csatlakozott hozzánk.
– Hagyd, hogy elmagyarázza!
Figyelmeztető pillantást lövelltem felé.
– Tűnés!
Merry megtorpant, és felém fordult.
– Liz, kérlek…
– Nem te! – Vadul hadonásztam az arcom előtt, és tovább
sétáltam. – Az átkozott szúnyogok.
– Ja.
Colleen hátraszaltózott, majd lebegni kezdett. Többször
körberepkedett minket, egy szúnyogot utánozva.
– Elmegyek, ha megígéred, hogy végighallgatod.
Két kézzel próbáltam elhessegetni, mire végül drámai
szikrázással eltűnt.
– Engem egyáltalán nem zavarnak – mondta Merry.
Belélegeztem a sós levegőt, és egy percig ízlelgettem.
– Idejött egy nagyon nagy. De már elment.
Az  ég tiszta volt aznap este, Stella Maris bársonyos egén
megannyi gyémántként ragyogtak a csillagok. Két
háztömbnyit bandukoltunk anyáék házától a partig.
A  szellemmel kötött egyezség szerint vártam, hogy Merry
magyarázattal szolgáljon, de nem siette el. De már én sem
voltam türelmetlen. Hosszú napon vagyok túl.
 Ledobtam a takarót a homokba az egyik közeli dűne
aljához.
– Itt hagyom, amíg sétálunk.
Vacsora utáni csillagnézés a tengerparton – ez volt a
kedvenc rituálénk a gimiben egészen addig, amíg elmentem
egyetemre. Melegség kerített hatalmába. Egyszerre volt
ismerős és idegen érzés, mintha távolról figyelnék két másik
nővért, akik kart karba öltve sétálgatnak a parton.
Megnyugtatott a hullámok muzsikája, ahogy a homokot
nyaldosták.
– Szóval, mit gondolsz?
Merry nem nézett rám.
Nem tudtam visszafogni a nevetést.
–  Mármint a fiataloknak szóló táborodról vagy a rivális
bandákból kikerült bűnözők számára készülő átmeneti
otthonról?
– A táborról.
Nagyot sóhajtottam. Vonakodtam heves vitával megtörni
az este békéjét. Megválogattam a szavaimat.
– Azt gondolom, hogy hihetetlenül dúl benned az adakozó
szellem, és nagyon szeretnél változást hozni a gyerekek
életébe, akiknek máskülönben nem lenne erre esélye. De nem
tudom elképzelni, miért festettél le nekem egy ilyen torz
verziót.
Merry nem válaszolt rögtön, úgyhogy folytattam. Kerestem
a megfelelő szavakat, amik kifejezik az érzéseimet, de nem
taszítják el a húgomat.
–  Viszont el kell mondanom, egy elég nagy probléma
számomra az, hogy be akarjátok építeni a Devlin-birtokot.
Bármilyen okból. Olyan, mintha ezzel kinyitnád Pandora
szelencéjét. Mielőtt észbe kapsz, Stella Maris olyan lesz, mint
a Myrtle Beach. Tudod, mit mondanak az előreláthatatlan
következményekről.
Adam és Scott összeesküvése a szállodáról még túlságosan
friss élmény volt.
–  Nem. – A  húgom a tipikus szarkasztikus pillantásával
nézett rám. – Mit?
– Hogy előreláthatatlanok.
–  Nem zárhatod el örökre ezt a szigetet a változásoktól,
Liz.
–  Dehogynem. Nem hallottad? Van egy új környezetvédő
perszóna a városi tanácsban.
Merry felnevetett, és a fejét csóválta.
– A nővérem egy keresztes lovag. Nem hiszem el, hogy ezt
én intéztem el.
– Ezzel mit akarsz mondani?
– Hiányoztál – felelte Merry a legcukibb babahúgi hangján.
– Most itthon vagy, de biztos, hogy nem maradtál volna. És
anya meg apa sem lesznek már fiatalabbak.
– Mit is csináltál pontosan?
Tett három lépést, aztán megállt.
– Hát…
– Merry…
–  Emlékszel, amikor tegnap este önként jelentkeztem
Mamó székére?
– Élénken.
A bal szemöldököm a homlokomig szaladt.
– Igazából sosem akartam elfoglalni.
 – Mi van?
–  El tudod képzelni, milyen iszonyúan unalmasak azok a
gyűlések? Nem tudnál annyit fizetni. Neked viszont sokkal
több türelmed van, mint nekem.
Egy lépéssel közelebb mentem hozzá.
– Átvertél!
– Hát… igen.
–  Nem is aggódtál amiatt, hogy külsős kerül be a
tanácsba… Tudtam, hogy ez nem rád vall!
– Igazából nagyon szerettem volna nem itteni lakost látni a
tanácsban, de nem ez volt a fő szempont tegnap este.
–  Behúztál a csőbe, hogy önként jelentkezzek a helyre.
Előadtál valami nevetséges verziót a tervedről, mert tudtad,
mindent megteszek, hogy megállítsalak. Miért gondoltad,
hogy csak trükkel tudsz itt tartani?
– Biztosra akartam menni. És be is jött.
Nevetésben törtem ki. Merry kijátszott engem. Már jó ideje
nem sikerült neki. Mérgesnek kellett volna lennem, de ha
dühöt éreznék azért, mert Merry manipulál, akkor sosem
szabadulnék a haragomtól.
Merry is nevetett. Alig kaptunk levegőt, a könnyeink pedig
csorogtak az arcunkon. Belekaroltunk egymásba, hogy állva
tudjunk maradni.
Végül megtöröltem a szememet.
–  Csak hogy tisztázzuk: boldog vagyok, amiért itthon
lehetek, és úgy terveztem, hogy maradok.
– Most ezt mondod, de…
– Árulom a lakásomat.
– Komolyan?
 –  Komolyan – válaszoltam. – És tartozom neked, amiért
mostantól minden kedd estémen a vaddisznókról és a
víztornyokról beszélgethetek.
– Mi?
–  Nem számít. – Folyton elfelejtettem, mit mondott
pontosan Colleen. Elindultam visszafelé. – Nem tudtál volna
egyszerűen felhívni, és azt mondani, hogy „szia, Liz, most,
hogy itthon vagy meg minden, nem akarnád elfoglalni Mamó
székét a városi tanácsban?”.
– Persze, mert ez biztos működött volna.
Pár percig csendben sétáltunk, mielőtt kimondtam a
nyilvánvalót.
–  De azt tudnod kell, hogy tényleg komoly fenntartásaim
vannak a fejlesztéssel… még ha jó okkal történik is.
– Azt hittem, rá tudlak beszélni.
– Rosszul hitted.
– Majd meglátjuk.
Megkönnyebbültem, mert úgy tűnt, nem firtatja tovább a
témát. Amikor Merry akar valamit, általában olyan makacsul
ragaszkodik hozzá, mint a kutya a csontjához. Főleg, ha a
munkájáról van szó. Témát váltottam, mielőtt meggondolná
magát.
– Még mindig együtt vagy Troy Causbyval?
–  Jó ég, dehogy! – felelte. – Egy hónapja szakítottunk. Túl
vagyok azon a korszakon, hogy rosszfiúkat hajszoljak.
Troy Causby elő-előkerült gyerekkorunkban. Élnek
unokatestvérei Stella Marison, és alkalmanként ő is
felbukkant a parton vagy a templomi batyusbulikon. Azt
képzelte magáról, hogy ő az új James Dean, valószínűleg
tükör előtt gyakorolta a színész savanyú pillantását. Párszor
bajba is került – kiskorúként piálás, fű –, de semmi komoly.
Sok gyerek átmegy ezeken a göröngyös utakon, aztán
felnőnek, és a társadalom alappillérei lesznek. Bár én mindig
úgy éreztem, hogy Troyban felizzott a gonoszság lángja.
Szerintem Merry jobbat érdemel.
– Mi tetszett Troyban?
–  Sosem gondoltam, hogy ő az igazi, de el kell ismerned,
hogy elég jól néz ki. Ő volt a Pillanatnyi Igazi, most pedig ő a
Nem Lehet Lerázni pasi.
– Küldd oda Blake-et, hogy hasson rá!
–  Nincs szükségem a bátyókámra, hogy megoldja a
problémáimat. Én is képes vagyok rá.
Merry a sötét tengerpartot bámulta.
–  Miért van olyan érzésem, hogy nem vagy ebben olyan
biztos?
–  Mert mindig azt hiszed, hogy nem tudom megoldani a
dolgaimat. Ilyen a természeted. Te vagy a nővérem.
– Ez most több annál. Látom, hogy aggódsz.
Merry átölelte magát.
– Troy csak… néha kicsit ijesztő.
– Hogy érted?
– Kissé kiakadt, amikor szakítottam vele.
– Hogyan?
–  Nagyon mérges lett. Kiabált, és a földhöz vagdosott
dolgokat, másnap meg virágot hozott, és próbálta
visszakönyörögni magát. Amikor nem hagytam magam,
hozzám vágta a virágot, és azt mondta, hogy meg fogom
bánni. – Merry megborzongott. – Azóta eltelt egy hónap, és
még mindig követ.
Merry megállt, megfordult, és a vízre meredt.
–  De az ijesztett meg igazán, amikor néhány hete
megjelent az ajtónál. Hajnali kettőkor. Szerintem tudta, hogy
bent vagyok, és figyelem a kukucskálón keresztül. „Senki sem
ússza meg, ha szarba sem vesz. Jobb, ha vigyázol magadra,
Merry! Tudom, hogyan tüntessek el egy testet, hogy soha ne
kerüljön elő.” Ezt mondta.
– És nem hívtad fel rögtön Blake-et? Miért?
– Mondtam már, tudom kezelni.
–  Ezzel nem leszünk kisegítve, ha keresnünk kell majd a
testedet.
– Csak megpróbált rám ijeszteni.
–  Honnan veszed? Nekem úgy hangzik, nagyon is
zavarodott.
–  Szerintem is az egy kicsit, de nem annyira, hogy
megöljön, és eltüntesse a testemet.
– Szólok Blake-nek.
Merry maga felé fordított.
– Nem szólsz! Ez az én problémám, és meg tudom oldani.
Nem kellett volna elmondanom neked sem.
–  De, el kellett mondanod nekem és mindenki másnak is.
Aztán közölnöd kell Troyjal, hogy mindenki tud róla.
Merry felsóhajtott.
– Talán. De jó hír, Troy leghőbb vágya, hogy elhagyja Dél-
Karolinát, és soha többé ne jöjjön vissza. Lehet, hogy már el is
húzott.
– Nem itt él az egész családja?
Merry felmordult.
 –  Troy nincs oda a családjáért, és utálja a rákhalászást.
Egész gyerekkorától kezdve minden nyáron az apja mellett
kellett dolgoznia a hajón. Nem rajong a kétkezi munkáért.
Hollywoodba akar menni reklámokban szerepelni.
– Ez a nagy álma? Reklámok? Nem tv-show-k vagy filmek,
hanem reklámok?
–  Aha. Úgy gondolja, rengeteg pénzt össze tudna gyűjteni
sörreklámokkal. Sör és kamionok. Azt mondja, a
reklámokhoz elég jól kinézni.
Mindketten felnevettünk.
–  És mi van a lakótársaddal? Miért utálja annyira apa és
Blake? Találkoztam én már vele?
–  Nem. Csoporttársak voltunk a Charleston Főiskolán, de
sosem voltunk igazán jóban. Miután megvettem a házat,
kifogytam a pénzből, és kellett egy lakótárs. Kiposztoltam
néhányszor a Facebookra, és végül Kristen hívott fel. Kissé
fura csaj. Nehéz kiigazodni rajta, de amúgy nem vészes.
Időben fizeti a lakbért, és a házimunkát is megosztjuk. És
sokat biztat a táborommal kapcsolatban. Szerintem ott fog
dolgozni velem.
Játékosan meglöktem.
– Szóval nem akarsz összeköltözni velem?
–  Ó, kérlek! Egyikünk holtan végezné, és akkor Blake-nek
dutyiba kéne zárnia a másikunkat.
Visszasétáltunk a takaróhoz. Merry megfogta az egyik
sarkát, én a másikat, aztán kiterítettük a puha homokra.
– Láttál mostanában hullócsillagot?
– Nagyon rég néztem már csillagokat. Boldog vagyok, hogy
hazajöttél.
 Kiszedtem a Sigemet a nadrágomból, és letettem a
pokrócra. Leheveredtünk, és élveztük az éjszakai ég látványát
meg a hullámok moraját.
Végül Merry felsóhajtott, és megkérdezte:
– Szerinted hiányozni fog Greenville?
– Pár dolog igen.
Eszembe jutott Nate.
– Hogy van a társad?
Majdnem felnevettem azon, milyen jól olvas a
gondolataimban.
– Jól. Igazából épp úton van ide.
– Mesélj már! – Merry izgatott lett a hírtől. – Lehet, hogy a
rossz testvérhez mentél hozzá.
– Scotthoz hozzámenni nagy hiba volt, de Nate és én csak
barátok vagyunk. Ő a legjobb barátom. Nincs köztünk semmi.
– Nagy kár. Még mindig Michael után epekedsz, igaz?
– Az a baj, hogy igen.
Merry undorodva felhorkant, aztán csendben hallgattuk a
hullámokat. Eltűnődtem, hogy beszéljek-e neki Colleenról.
Olyan dolgokat mondtam már el a húgomnak, amiket senki
másnak, de még nem álltam készen.
– Tehát miért nem szereti apa és Blake Kristent? Még nem
válaszoltál.
– Apád azért nem szereti, mert piercinget hord a fülében.
Blake-et meg nem tudom, igazából sosem mondta, csak
annyit, hogy van valami Kristenben, ami miatt nem bízik
benne. Szerintem ez amolyan nagytestvér-paranoia. Itt
nőttünk fel ebben a biztonságos kis világban, ahol mindenki
ismer mindenkit.
 – Talán, de Blake már járt a szigeten túl, és jók az ösztönei.
– Vállat vontam. – De ő is felveheti a védelmező szerepet. Ma
reggel kiakadt, amiért napkelte előtt futottam. És mert
pucéran fürödtem.
–  Jaj, basszus! Azóta nem fürödtem meztelenül, amióta
szeptemberben elmentünk innen.
– Igen, újhold volt, és koromsötét – emlékeztem vissza.
– Nem úgy, mint ma.
Felálltam.
– Olyan világos van, mintha fényes nappal lenne.
Merry levette a pulóverét, és talpra kecmergett.
– Végül is koromsötétben bárki mer pucéran fürödni.
–  Csak egy igazi exhibicionista fürdik meztelenül
világosban.
Kibújtam a cipőmből, majd a nadrágomból.
Merry ledobta a melltartóját a ruhakupacra.
– Igen. Vagy egy komplett idióta.
– És a tesója. – A hullámok felé rohantam. – Az első kapja a
törülközőt visszafelé!
Nevetve csobbantunk bele a vízbe, és észvesztve
kurjongattunk.
 
 Húsz
 
 
Végignyomtam a szokásos lefekvés előtti rutint, majd
beájultam az ágyamba a párnák és a tollpaplan melegébe.
Aztán eszembe jutott, hogy nem tettem fel a töltőre a
mobilomat, és nem is hangosítottam fel. A  menő
megfigyelőrendszer riasztója nem ér semmit, ha nem hallom
meg.
Felkapcsoltam az éjjeli lámpát, és kihajoltam az ágyból a
táskámért. A  mozdulattól majdnem fejre estem a retikülöm
mellé. Gravitációt meghazudtoló mozdulattal löktem vissza
magamat az ágyba a táskával a kezemben. A telefonom után
kutattam, amit általában az oldalzsebben tartottam, de ma
este nem. Ma csak behajítottam anyáéknál, amikor Merry és
én szétválogattuk a ruháinkat, amiket végül nem a parton
állva vettünk fel.
Könyékig beletúrtam a táskámba, majd kiszedtem a
bőrtokba tett iPhone-t. Kihúztam a tokból, lenyomtam a
főgombot, aztán káromkodtam egy sort.
A  kijelzőn Merry, Blake, anya, apa és én mosolyogtunk
hálaadáskor. Nagyon jó kép – valahol őrzök én is belőle egy
bekeretezett példányt. De ez nem az én háttérképem.
Merry telefonját tartottam a kezemben. Ahogy általában,
most is egymástól függetlenül ugyanolyan telefont vettünk
ugyanolyan tokkal. Biztos a ruhák katyvaszában cseréltük
össze. Francba! Lerúgtam magamról a takarót, és szitkozódva
felöltöztem. Szükségem van a telefonomra, muszáj
visszaszereznem még ma este.
Megpróbáltam felhívni a mobilomat Merry telefonjáról, de
természetesen lenémítottam. Merry nem fogja észrevenni,
hogy rossz telefon van nála, amíg nem akarja használni.
Bepattantam a kocsiba, és félig csukott szemmel a húgom
házához hajtottam.
A  Magnólia utcában, két háztömbre Merry otthonától,
ráhajoltam a kormányra. Ez most valami újabb őrült álom?
Colleen Merry udvarán a virággal befuttatott lugason
üldögélt. Biztos megérezte, hogy jövök. Körbenézett, majd
amikor meglátott, megjelent az anyósülésen.
– Minek vagy itt? – kérdezte.
– Neked is szia!
– Nem kellene itt lenned.
Egy háztömbnyire voltam. Lefékeztem egy nagy tölgyfa
alatt, és leállítottam a motort.
– Miért? Mi folyik itt?
Troy Causby támaszkodott Merry csinos, fehér házikója
ajtófélfájának. Eltartott egy ideig, amíg felismertem.
– Mit keres ez itt?
Észrevettem, hogy Merry autója nincs a felhajtón. Egy
fehér Ford Expedition parkolt egy szürke Honda mellett. Hol
a francban van a húgom?
–  Merry bajban van. Azért jöttem, hogy segítsek. Csak
útban lennél.
– Merry nincs itt, Colleen. De ha bajban van, akkor mégis
hol?
 Rájöttem, hol lehet. Valószínűleg észrevette a
telefoncserét, és nálam csenget, és azon agyal, vajon én hol a
fenében vagyok.
– Bármi is történik, az itt történik – mondta Colleen, majd
eltűnt.
Bedugtam a Sigemet a nadrágomba, Merry telefonját pedig
a zsebembe. Kiszálltam az autóból, és halkan becsuktam az
ajtót. Amilyen csendben és gyorsan csak tudtam, elindultam a
szomszédos udvarokon keresztül Merry háza felé. Fákat,
autókat és lugasokat használtam a rejtőzködéshez, ahogy
óvatosan közeledtem. Két házra voltam, amikor egy kutya
ugatni kezdett.
Behúzódtam egy nagy liliomfa mögé a húgom házának
sarkánál. Valaki rákiáltott mögöttem a kutyára, aki még
hármat ugatott, majd minden elcsendesült. Csak Merry
verandája felől hallottam valami neszt. Colleen megjelent
mellettem.
Troy hízelgő hangon beszélt.
–  Gyerünk, Kristen, engedj be! Merry a rokonainál van.
Egész éjjel trécselni fognak.
Hol hallottam már ezt a hangot?
Kristen – csak azért tudtam, hogy ő az, mert Troy
szólongatta, és ő lakik a húgom házában – az ajtóban állt,
amit épp csak annyira nyitott ki, hogy lássam.
–  És bármelyik percben hazaérhet. Ne most rontsuk el az
üzletet, túl közel vagyunk már. Adam tombolna…
Colleennal egymásra néztünk. Adam.
–  Olyan tüzes vagy, amikor idegeskedsz – mondta Troy. –
Szerintem a főnök el is várja tőlem, hogy itt legyek. Ezt
akarja, nem? Hogy szemmel tartsam azt a hisztérikát.
–  Tévedés – felelte Kristen. – Nekem kell figyelnem, mi
folyik itt, mert te olyan ostoba voltál, hogy kidobattad magad.
Meg kellett volna oldanod a problémát, nem pedig előidézni.
– Nem az én hibám, hogy szakított velem, de ha felbukkan,
majd azt mondom, azért jöttem, hogy fogadjon vissza. És
mivel nem volt itt, a te gyönyörű válladon sírtam el a
bánatomat.
– Eleve hülyeség és felesleges volt összejönnöd vele.
– Te féltékeny vagy, bébi. – Troy végighúzta az ujját a lány
nyakán, aztán a vállán. – Pedig olyan rég vagyunk már egy
csapat. Merry csak üzlet. Amint megkapjuk a pénzünket, te és
én felszállunk egy gépre, és Dél-Karolina nem lesz más, csak
egy kis suttyó állam az ország másik végén. Most pedig engedj
be!
– Tudom, mi jár a fejedben, de esélytelen, hogy kidumáljuk
magunkat, ha rajtakap. Jobb, ha elmész. Gyere vissza, amikor
itthon van, és játszd neki a szerelmes kiskutyát!
Kristen megpróbálta becsukni az ajtót, de Troy
becsúsztatta a lábát a küszöbre.
–  Olyan rég voltunk már együtt, drágám. Tudom, hogy
vágysz rám. Látom a szemedben.
Kristen oldalra biccentette a fejét.
– Figyi, miért nem megyünk el máshova?
– Az nem lenne olyan poén. Így izgalmas, hogy benne van
a lebukás veszélye, nem?
Ezúttal gyengéden megsimogatta Kristen mellkasát.
Kristen felnyögött, és lehunyta a szemét. Troy tovább
simogatta, miközben szabad kezével határozottan betolta az
ajtót. Beslisszolt, és magukra csukta az ajtót.
Colleenra néztem.
– Biztos vagy benne, hogy néznünk kell ezt?
Merry telefonja csippant egyet. Basszus. Kihúztam a
zsebemből. A töltöttség tíz százalék alá esett.
– El kéne menned innen – javasolta Colleen.
–  Dehogy megyek. Azt mondtad, Merry bajban van.
Tekintve, hogy nincs is itt, nem értem, de…
– Ha itt maradsz, legalább keressünk egy ablakot!
Féltem maradni, de elmenni is. Colleen egy szellem, és
feltételeztem, hogy tud valamit, amit én nem.
Elosontam a magas konyhaablak mellett a dolgozószoba
ablakához, és épp csak annyira emelkedtem fel, hogy átlássak
a vékony függönyön. Szerencsére nyitva találtam az ablakot,
úgyhogy nem jelentett gondot a hallgatózás.
Nem maradtam le sokról.
A  szerelmesek épp az ajtó előtt ölelkeztek. Troy szája
vámpír módjára rátapadt Kristen nyakára. Kristen ívbe
feszült, a csípőjét Troyéhoz nyomta, és belekapaszkodott a
vállába, hogy így tartsa meg az egyensúlyát. Troy egy
mozdulattal felemelte, ő meg a dereka köré kulcsolta a lábát.
Troy nem szakította el a száját a nyakától, mialatt átszelte a
nappalit, és hozzányomta a falhoz. Mozgolódás, mormogás,
nyögdécselés következett.
Amikor Kristen lába földet ért, egy sor mohó csókkal
borította be Troy nyakát és mellkasát. Troy hátralépett, hogy
helyet hagyjon a lánynak, amíg kioldotta az övét, és lehúzta a
farmerjét, majd az ő nadrágja is lekerült. Kristen kilépett
csipkés bugyijából, és odébb rúgta.
 Colleen eltakarta a szemét, és két ujja közül kukucskált.
Nekem talán egyszerűbb volt figyelni a jelenetet, mivel már
sok hűtlen férjet kaptam így lencsevégre.
Kristen átfogta Troy nyakát, majd ismét felugrott rá, és
polip módjára a dereka köré tekeredett, miközben rátalált a
szájára.
Meghallottam egy kocsiajtó csapódását. Merry.
A ház frontrésze felé fordultam.
– Maradj itt! – kérte Colleen.
Tétováztam. Úgy hangzott, mintha tudná, mit csinál. Vajon
rontok a helyzeten, ha odamegyek?
A  zárba csúsztatott kulcs hangját hallva a szenvedélyes
párocska félig megfordulva mozdulatlanná dermedt.
Lélegzet-visszafojtva figyeltem, ahogy Merry beviharzik az
ajtón.
Biztosan megismerte Troy Ford terepjáróját, merthogy
máris majd’ felrobbant.
– Kristen, miért…
Még mindig a nappali falánál állva mindketten
rámeredtek alulöltözött, sokat sejtető pozícióban. Egy
másodpercig senki nem szólalt meg.
Merry reagált először. Becsapta az ajtót, és gyilkos
pillantást lövellt Kristenre.
–  Tíz perced van, hogy összeszedd a cuccaidat, és
eltakarodj a házamból. – Aztán a dühe lecsapott Troyra. – Te
pedig! Kifelé! Most! És ha még egyszer meglátlak, jobb, ha
nem jössz ököltávolságon belülre.
–  Jól megmondtad, pici húgom – morogtam. – Be kell
mennem, Colleen.
 – Kizárt dolog! – mondta a szellembarátnőm.
Troy ellökte magától Kristent, és a nadrágja után
kotorászott.
– Merry, ez nem az, aminek látszik…
A  lebukás nyilván sokkal izgalmasabb volt elméletben,
mint a valóságban.
Kristen botladozva kúszott a ruháiért.
Merry a csípőjére tette ökölbe szorított kezét, és oldalra
biccentette a fejét.
–  Ó, tényleg? Ha nem szexeltél a lakótársammal, akkor
mégis mit csináltál, Troy?
Szinte hallottam, amint a Troy agyát hajtó kerékben
zihálva teper az életéért a szegény kis hörcsög.
–  Idejöttem, hogy lássalak, bébi, de nem voltál itt. Kellett
valaki, akivel beszélhetek, és Kristen megsajnált és
beengedett, mert olyan jószívű. Én…
Merry kiguvadt szemmel nézte.
– Látom, milyen szívélyesen fogadott.
Troy felnyögött.
–  Nem arról van szó. Csak elszaladt velem a ló… olyan
magányos vagyok. Fogalmad sincs, milyen nehéz volt nekem
az elmúlt pár hét.
Azt hittem, elhányom magamat – tiszta szívből gyűlölöm a
nyávogó pasikat. Akárcsak a húgom.
– Ó, kérlek! – szólalt meg Merry.
– Komolyan mondom! Kicsit megőrültem. Ráerőszakoltam
magamat Kristenre. Azt is megérteném, ha hívná a
rendőrséget.
Kristenre nézett egy menj bele a játékba pillantással.
 Merry átsuhant a szobán, megállt mögöttük, és
folyamatosan terelte őket az ajtó felé.
–  Nem tudom, mekkora idiótának nézel, de ez a
legnagyobb baromság, amit életemben hallottam. Takarodj!
Most!
Kristen felé is ugyanolyan pillantást küldött.
– Már két percet elvesztegettél. Nyolc maradt. Azt ajánlom,
kezdj pakolni!
Kristen nyelt egyet, és tétován megindult az előszoba felé,
majd megállt, és Troyra nézett.
Az  okostojás elszántan próbálta meggyőzni Merryt, hogy
Kristen csak ártatlan áldozata az ő bánattól fűtött vágyának.
– Nem akarod te ezt tenni, Merry.
Troy megfordult, a húgom felé lépett, és megfogta a karját.
Könyörgéssel és fenyegetéssel teli tekintettel nézett rá.
– Ne merészelj hozzám érni!
Merry olyan erővel lökte el magától, hogy ő maga is
hátratántorodott.
Beverte a térdhajlatát a dohányzóasztal sarkába. Mind a
négyen halálra váltan figyeltünk. Merry egy pillanatra
mintha lebegett volna, majd a földre esett, és a tarkója a
kandallópárkánynak csapódott. Troy és Kristen öt percen
belül másodjára dermedt meg.
Elővettem Merry telefonját. Lemerült. Basszus. Basszus.
Basszus. Kézbe vettem a pisztolyomat, és megkerülve a fát a
verandához indultam.
Colleen elállta az utamat.
– Mit művelsz? Segítenem kell neki!
– Nem mehetsz be.
 – Mi van? Miért?
–  Ha bemész, mindhárman meghaltok. Te, Merry és
Kristen is.
– Honnan veszed?
– Nem tudom. Csak tudom. Maradj itt!
– Cseszd meg, Colleen!
– Nem engedhetlek be!
– Nem tudsz megállítani!
Megpróbáltam ellökni az útból, de nem tudtam.
Megakadályozott egy láthatatlan fal. Olyan volt, mint
nekirontani egy óriási matracnak. Csapkodtam és rugdostam.
Colleen eltűnt, de így sem jutottam át a falon.
– Gyere vissza az ablakhoz!
Visszanéztem a vállam fölött, és láttam, hogy Colleen épp
befelé kukucskál.
– Miért nem lőhetem le egyszerűen azt a rohadékot, hogy
aztán hívjam a rendőrséget?
– Mert ő fog először lőni, aztán megöli Merryt és Kristent
is. Nem is kéne itt lenned. Nem tudsz közbelépni, higgy
nekem! Gyere vissza az ablakhoz!
Azt tettem, amit mond, végtére is egy szellem.
–  Ha megígéred, hogy itt maradsz, akkor bemegyek –
közölte. – De ha te is bejössz, először téged védelek meg, és
csak aztán bárki mást. Értetted?
– Mit tudsz tenni? – suttogtam.
– Mindjárt kiderül.
Colleen átsétált a házfalon, és Merry mellé lépett. Merry
nem mozdult. Troy és Kristen döbbenten álltak fölötte.
Bámulták. Colleen becsúsztatta az egyik karját Merry feje alá,
a másik kezével pedig a homlokát dörzsölgette.
Kristen sikítva rohant a konyhapulton lévő telefonhoz, de
Troy utánaszáguldott. Megragadta Kristen karját, a másik
kezével meg a telefont.
– Mit képzelsz, mit csinálsz?
Most ismertem fel a hangját. A Kártevőirtó.
– Hívom a 911-et. Megsérült! – mondta Kristen.
– Várj egy percet! Hadd gondolkodjak!
Kristen megragadta a telefont.
–  Meghal, mialatt kiagyalod a történetet, hogy miért nem
te tehetsz róla.
Troy visszavette a telefont.
– Nem én tehetek róla. Te is láttad, mi történt. Megbotlott.
Baleset volt.
–  Nem fogok itt állni és veszekedni veled! Add ide a
telefont! – Kristen eltorzult arccal nézett a karjára. – Ez fáj!
Troy rémülete fenyegetésbe csapott át.
– Valószínűleg már meghalt. Nem fogják elhinni, hogy nem
a mi hibánk. A bátyja a kibaszott rendőrfőnök. Nem megyek
börtönbe!
Kristen tétovázott.
Troy elengedte, a pultra támaszkodott, kitépte a régi típusú
telefon zsinórját a falból, majd Merryre nézett. Átvágott a
szobán, letérdelt mellé, és megnézte a pulzusát.
– Meghalt.
Úgy tántorodtam hátra, mintha pofon csaptak volna.
Colleen felkapta a fejét.
–  Nem halt meg. Ne hallgass rá! Csak azt akarja, hogy
Kristen ezt higgye. Csak elájult. Ne gyere be!
 Kristen felsikoltott.
– Ne, ne, ne!
Kétrét görnyedt, és dülöngélve zokogott.
Troy odament hozzá, megállt előtte, és két kézzel felemelte
a fejét – ezúttal gyengéden –, hogy belenézhessen a szemébe.
– Figyelj, Merryn már nem tudunk segíteni, de magunkon
még igen.
Kristen reszketve, és most már csendesebben sírt.
A Kártevőirtó megdörzsölte a karját.
–  Megértem, hogy feldúlt vagy. – Megnyugtató hangon
beszélt hozzá. – Menj a szobádba, és hozd a táskádat! Össze
kell szedned magad, hogy tudj vezetni. Menj a lakásomhoz, és
várj ott! Gondoskodom Merryről, és odamegyek, amint tudok.
– Mit akarsz csinálni? – hebegett Kristen.
Troy annyira lefoglalta magát Kristen győzködésével, hogy
nem látta, amint Merry megmozdul. De én igen. Hálakönnyek
csorogtak a szememből. Colleen rátapasztotta az ujját Merry
szemhéjára, feltehetően azért, hogy csukva tartsa – így Troy
nem tudja meg, hogy már eszméleténél van.
Jeges zuhanyként értek a rohadék szavai:
– Elrejtem a testét – mondta. – Nem akarod tudni, hová.
Kristen hevesen rázta a fejét.
– Nem!
–  Nézz rám, Kristen! El kell takarítanunk, különben a
főnök emberei a mi testünket fogják elásni. Érted? –
Alattomos tekintetét a lányéba fúrta. – Emlékezz… te
mondtad nekem, hogy Merry tábort akar létesíteni a
tengerparton. Te indítottad el az egészet, és mindketten
nyakig benne vagyunk.
 Kristen felegyenesedett, és bólogatott.
– Senki nem fogja megtudni, hogy ma este itt voltunk. Soha
nem tudják meg, oké, Kristen?
A lány hűséges kiskutyaként bólintott.
Colleen megint rám nézett.
– Ne figyelj rá! Minden rendben lesz Merryvel.
Troy tolni kezdte Kristent a szobája felé.
– Menj, gyerünk, hozd a táskádat!
Kristen robotmozgással tette, amit mondtak neki.
Colleen Merry szemhéján tartotta az ujját, és a fülébe
suttogott.
A Kártevőirtó beletúrt a hajába, majd a húgomra bámult.
Kristen visszacsoszogott a szobába, kezében a táskájával.
– Légy óvatos! – figyelmeztette Troy. – Ne hajts gyorsan, és
állj meg minden stoptáblánál! Ha ilyen ábrázattal kap el a
rendőr, biztosan emlékezni fog rád, amikor kiderül, hogy
Merry eltűnt. Egyenesen a lakásomhoz menj, és maradj is ott!
– Rendben.
Kristen sokkos állapotban kisétált az ajtón, és becsukta
maga mögött. Egy másodperccel később hallottam, ahogy
beindítja a kocsiját.
Troy Merryre koncentrált. Nem vett tudomást a
magazinokról, a képekről és a gyertyákról, amik szétrepültek,
amikor a húgom elesett. Lehúzta a dohányzóasztalt a
pasztellszínű, fonott szőnyegről, felemelte és a sarokba lökte.
Kihúzta a szőnyeg sarkát a bútor lába alól.
Colleen látszólag még mindig ugyanazt sugdosta Merry
fülébe. Kissé elfordította a fejét, hogy a szemembe nézzen.
Felemelte a hangját, hogy én is halljam, amit mond.
Nyugtatóan duruzsolt.
–  Csak egy esélyed van a menekülésre. Várd ki! Maradj
mozdulatlan!
Troy Merry és Colleen fölé tornyosult. Mély levegőt vett.
Felemelte a húgomat, és a szőtt szőnyeg szélére fektette.
Tehetetlenül álltunk Colleennal, ahogy Merry fölé hajtotta a
szőnyeg másik végét, bedugta alá, végiggörgette a padlón, és
ahogy lépkedett, belecsavarta a testét. Megkönnyebbültnek
tűnt, amikor Merry teljesen eltűnt a szőnyegben.
Colleen odahajolt a húgomhoz, és kántált:
– Maradj veszteg! Maradj veszteg! Maradj…
Troy kinyitotta a bejárati ajtót, kiment, és becsukta maga
mögött.
Merry nyilván meghallotta az ajtó csapódását, vagy csak
Colleen kiáltását észlelte: Most!
Úgy fickándozott, mint egy hal a vízben, ahogy próbált
kiszabadulni a szőnyegből. Ellenkező irányba gurulgatott,
mint amerre Troy betekerte.
– Segíts neki! – sziszegtem.
Merry még mindig kábultan és ingatagon kitekergőzött a
szőnyegből, aztán talpra kecmergett. A hátsó ajtó felé indult.
– Ne! – kiáltotta Colleen.
Ezüstös aura jelent meg a teste körül.
Csodálkozva hátraléptem.
Fényesen csillogott, és apró arany szikrák repkedtek az
ujjából, ahogy mindkét kezével Merryért nyúlt.
– Hátraáll a kocsival. Ott el fog kapni!
Merry megállt, és megfordult.
–  Nem hall engem – mondta Colleen. – Azt hiszi, hogy a
fejében fogalmazódnak meg ezek a gondolatok. Maradj
csendben!
Az  ösztöneim visítottak, hogy kiabáljak neki, de nem
tudtam, mit okoznék vele.
Merry vadul pásztázta a szobát. Meglátta a kitépett
telefonkábelt. Odaugrott a kandallóhoz a piszkavasért, majd a
kétszárnyú ajtóhoz rohant, ami a hátsó verandára vezetett.
Kinézett.
– Zárd be az ajtót! – szólalt meg Colleen.
Merry bekattintotta a reteszt, és elszaladt az ajtótól.
– Hol a telefonom? – suttogtam. – Mondd neki, hogy hívja
fel Blake-et!
–  Ott hagyta a verandádon egy cetlivel együtt. – Colleen
szigorúan nézett rám. – Maradj ott!
Merry mindkét kezével szorította a piszkavasat. A bejárati
ajtó melletti falhoz lapult. Amikor Troy belép, várni fogja.
 
 Huszonegy
 
 
Colleen kinézett a kétszárnyú ajtón.
–  Hátragurul a terepjárójával. Kipakol a verandára egy
csomó kacatot. Úgy tűnik, nem számított rá, hogy ma este be
kell tennie egy testet. Golfütők, sporttáska, szerszámosláda,
koszos ruhák és egy halom összegyűrt gyorskajás zacskó.
Óráknak tűnt a várakozás. Colleen figyelt, Merry és én
pedig földbe gyökerezett lábbal álltunk, és feszülten
hallgatóztunk. Aztán meghallottuk a verandán a lépéseket.
Troy a hátsó ajtóhoz ment, és megpróbálta kinyitni. Halkan,
de erélyesen káromkodott.
Szitkozódva sétált le a verandáról.
Másodpercekkel később meghallottam egy kocsiajtó
csapódását. Lépések a felhajtón. Colleen kérdő tekintettel
hajolt az ajtó felé.
Kinyílt az ajtó.
Kristen belépett.
Merry a fejére csapott a piszkavassal.
Kristen összeesett.
Merry halálra váltan meredt rá, majd meglepően gyorsan
reagált ahhoz képest, hogy jókora seb tátongott a tarkóján.
Megfogta Kristen lábát, és a szőnyegre húzta. Az adrenalin –
vagy lehet, hogy Colleen – átvette az irányítást. Merry
betekerte Kristent a szőnyegbe pontosan úgy, ahogy korábban
ő maga feküdt benne.
Elkapta Kristen táskáját, és kirohant a bejárati ajtón.
Vissza sem nézett. Másodpercekkel később a Honda motorja
felbőgött.
 
 Huszonkettő
 
 
– Miért jött vissza Kristen? – sziszegtem Colleennak.
–  Nem tudom. – Colleen a szoba közepén állt, és fülelt.
Lassan körbefordult. – A  nagyobb kérdés, hogy mi történt
Troy-jal. Maradj, ahol vagy! Fegyver van nála. Ha most
próbálsz meg elmenni, meglát, amikor megkerüli a házat.
Nem értem, mi tart neki ilyen sokáig.
– Talán meghallotta a kocsit, és vár.
Colleen bólintott.
– Valószínűleg azt hiszi, egy szomszéd, és nem akarja, hogy
meglássák.
Hála az égnek, Merry sikeresen el tudott menekülni.
Lépések hallatszódtak az elülső verandán.
Colleen szeme vörösen fénylett.
–  Ne feledd… – akármi történjék is – ne gyere be! Ha
bejössz, még ma este meghalsz.
Nyílt a bejárati ajtó. Troy bement, és becsukta maga
mögött. A  hangtompítótól még nagyobbnak tűnt a kezében
lévő fegyver. Visszatartottam a lélegzetemet, és kicsit lejjebb
húzódtam.
Később azt kívántam, bár bementem volna Colleen
borzalmas jóslata és különös tekintete ellenére.
Tompa nyögés hallatszott a szőnyegből.
Troy a kupacra meredt.
 A szőnyegtekercs közepe megemelkedett, a két vége pedig
vadul rángatózott. Tompa sikolyok szakadtak ki az anyagból.
Troy két hosszú lépéssel átszelte a szobát, és megállt a
halom fölött.
A szőnyeg forgott és emelkedett.
Troy rászegezte a pisztolyt a szőnyeg végére, hunyorított,
majd olyan messzire tartotta magától, amennyire tudta.
Leroskadtam, megfordultam, és a ház falának döntöttem a
hátamat.
Eltakartam az arcomat, és egészen a földre csúsztam
szorosan a ház mellé.
Puff-puff. Alig hallottam a lövéseket.
 
 Huszonhárom
 
 
Talán csak a karját találta el. A szőnyegen keresztül nehéz lett
volna megmondani. Remegve néztem be az ablakpárkány
fölött. A  szőnyeg nem mozdult. Troy kitárta a kétszárnyú
ajtót. Vállára vetette a kupacot, és kibotladozott. Amikor
eltávolodott az ajtótól, Colleen felkiáltott:
–  Fuss! Most! Menj haza! Merry már ott van. Troyt bízd
Blake-re!
Aztán elment oda, ahova szokott.
Visszarohantam a kocsimhoz, megfordultam és
hazaszáguldottam.
Kristen Hondája már a felhajtón várt. Beálltam mögé, és
felrohantam a lépcsőn. Merry a verandán feküdt
összegömbölyödve az ajtó előtt. Mellé térdeltem, magamhoz
húztam, aztán bekísértem a házba, és bezártam az ajtót.
Nem ez volt a legalkalmasabb pillanat – már ha létezik
egyáltalán erre alkalmas pillanat –, hogy elmondjam
Merrynek, szellemekkel cimborálok, úgyhogy hagytam, hadd
hüppögje el a történteket.
– Azt hittem, láttam a kocsidat a háztömb mögött – mondta
egyszer csak.
A fejemet ráztam.
– Valaki másnak is biztos ugyanilyen kocsija van.
–  Nem tudom, mi késztetett rá, hogy bezárjam az ajtót –
folytatta. – Hátul akartam elmenekülni, de valami azt súgta,
hogy ne tegyem.
Amíg beszélt, szorosan magamhoz öleltem. Aztán
felhívtam Blake-et.
Rekordidő alatt ért át a lakóhajójától. Amíg Merry
megismételte a történteket, beültünk hármasban a télikertbe:
Merry és én a pamlagon, Blake pedig mellettünk a kanapén
foglalt helyet. Radar őrszemként rótta a köröket a
helyiségben, és minden szegletet megszaglászott.
– Milyen kocsival volt Troy? – kérdezte Blake.
– Fehér Ford Expedition – válaszolta Merry.
Blake a mobiljáért nyúlt, és felhívta Rodney Murphyt.
Miután megadta neki a leírást Troyról és az autójáról,
visszajött hozzánk. Lehajolt, és gyengéden szólt Merryhez.
–  Troy apja rákhalász, ezért sok hajóhoz hozzáfér. Tudod
esetleg, hogy a közelben állt-e ma este valamelyik?
–  Néha az apja motorcsónakját használja, hogy átkeljen a
Shem Creek folyón – felelte Merry. – De akkor mindig
felvettem a kikötőnél, most pedig az Expeditionnel volt.
Biztos komppal jött át.
–  Meg kell találnunk, mielőtt kidobja valahol Kristent –
mondta Blake. – Valószínűleg csak elájult a piszkavas ütésétől,
de orvosra van szüksége. Ha felébred, mielőtt Troy odaér,
ahova éppen tart… Van ötleted, hova mehet?
Nem mondhattam el nekik, hogy lelőtte Kristent, na meg
az amúgy sem változtatna semmin. Troyt akkor is meg kell
találni.
Merry a fejét csóválta.
– Csak annyit hallottam, hogy azt mondja, el fogja tüntetni
a testet. Az én testemet.
A húgom heves zokogásban tört ki.
Szorosan átfogtam a vállát, és ringatni kezdtem.
– Minden rendben, biztonságban vagy.
Blake felállt. Elszántan várta, hogy részt vegyen a
hajtóvadászatban.
–  Figyelj, nem tudom, hol az a seggfej, vagy hogy mi a
terve, de ha rájön, hogy nem Merry az a szőnyegben, idejön.
A Kártevő arca villódzott a fejemben.
– Tudom.
A bátyám tekintete az enyémbe fúródott.
– Ha Kristen visszanyerte az eszméletét, akkor lehet, hogy
Troy már keresi is Merryt. Először ide fog jönni, aztán
anyáékhoz. Meg kell találnom, de nem hagyhatlak itt titeket
egyedül. Ezt ne is kérjétek!
Blake elég jól ismer, hogy tudja, nem repesek az ötlettől,
hogy elmeneküljek a saját házamból.
Felálltam.
–  Beszereltem a biztonsági rendszert. Bezárkózunk,
miután elmentél, és időközönként ideküldhetsz valakit, hogy
nézzen ránk.
Blake felemelte a hangját.
–  Liz, gondolkodj már! Kicsi szigeten élünk. Nincs egy
seregnyi járőrünk. Most mindenkire szükségem van, hogy
levadásszuk azt a seggfejet.
– Azonnal hívj fel, ha megtaláltad! Alig várom, hogy kezem
közé kaparintsam azt a…
–  Nem megyek el innen, amíg nem vagytok teljes
biztonságban. Kérlek, egyszer az életben, hallgass rám!
 –  Mit akarsz, hová menjünk? – kérdezte Merry. – Te
mondtad, hogy anyáékhoz megy, ha itt nem talál meg.
–  Többen biztonságosabb, ráadásul apának szép
puskagyűjteménye is van. Ott jóval nagyobb biztonságban
lesztek, mint itt.
Nem voltam boldog az ötlettől, de Blake esdeklő tekintete
meggyőzött.
–  Bepakolok pár cuccot estére. Egy perc. Menj csak…
Felhívlak, ha odaértünk.
– Felhívom apát, hogy tudja, úton vagytok – mondta Blake.
Óvatosan kiszabadítottam magam Merry szorításából,
aztán bebugyoláltam egy takaróba.
–  Kristen kocsijával mi legyen? Azt fogja először keresni.
Még ha be is állítjuk a garázsba, az ablakokon keresztül rálát.
Blake töprengett egy pillanatig.
– Leparkolom a kompkikötőnél. Ha ott találja, azt gondolja
majd, hogy Kristen elment az utolsó komppal.
– Kulcs a dohányzóasztalon – szólalt meg Merry. – De alig
van benne benzin. Azt hittem, idáig sem jutok el vele.
Vajon ezért jött vissza Kristen? Pénz kellett a tankoláshoz?
Magával vitte a táskáját, de lehet, hogy valamiért nem volt
nála pénz.
Blake felkapta a kulcsot, és a konyha felé indult.
– Van benzineskanna a garázsban.
– Blake! – szóltam utána.
– Igen?
Megállt, és felém fordult. Láttam az arcán a
türelmetlenséget.
– Légy óvatos! – Nyomatékosan hadonásztam a kezemmel.
– Pisztolya van.
– Mi? Honnan?
A fejemet ingattam.
–  Később. Csak bízz bennem! Pisztolya van. Troy a
Kártevőirtó.
Lenyelt egy káromkodást, és rám meredt.
– Később elmondod, honnan tudod!
 
 Huszonnégy
 
 
Miután Merry majdnem találkozott egy kilencmillis
pisztollyal, másnap reggel öt előtt kislisszoltam apáék
házából, és hazavezettem, hogy ránézzek Radarra.
Anyáékhoz nem vihettem magammal, Cserkész nem viseli jól
más kutyák társaságát.
Levettem Radarról az elektronikus nyakörvet, és
elmentünk együtt futni. Anya dorgálása visszhangzott a
fejemben, miszerint felelőtlenség egyedül futni ezen a
reggelen. De nekem szükségem van a mozgásra: segít a
gondolkodásban, és most aztán tényleg sok mindent kell
rendeznem magamban. Emellett az ösztönöm azt súgta, hogy
Troy elrejtőzve alszik valahol a hosszú éjszaka után.
Amikor elhagytuk Radarral a kikötőt, észrevettem, hogy
Rodney Murphy és Sam Manigault várakozik Troy
Expeditionjánál a parkolóban. Troynak semmi jelét nem
láttam. Nem álltam meg. Abban a kocsiban semmi látnivaló
nincs számomra. Hagytam, hogy Radar ugrándozzon a
hullámokban, amíg úsztam, de nem álltam le gyönyörködni a
napfelkeltében. Siettem vissza anyáékhoz, és reméltem, hogy
odaérek, mielőtt hiányolni kezdenek.
Negyed hétkor kaptam egy üzenetet Nate-től: Késik a gép.
11:45-kor érkezem. Helyzet?
A  helyzetjelentésem nem férne bele egy SMS-be, ráadásul
Chicagóból semmit sem tehet. Bonyolult. Elmondom, ha
találkozunk. Jól vagyok.
Töltöttem magamnak egy csésze kávét, és kimentem a
szúnyoghálós tornácra. Letelepedtem a hintára, és azon
tűnődtem, milyen magyarázatot adjak Blake-nek. Mielőtt
kitaláltam volna, felbukkant Colleen.
– Kérsz egy kis kávét?
A szavaimat némi szarkazmussal fűszereztem.
– Nem, kösz.
Hátradőlt a hinta párnájára.
– Egyenes válaszokat akarok tőled, különben még dél előtt
a bolondokházában végzem.
– Mire?
Ártatlan képpel nézett rám.
– Először is: miért jöttél vissza a földre? A szigetre? Annyi
év után…
– Colleen Stevens, az őrszellem.
Kezet nyújtott.
– Te vagy… az őrangyalom?
–  Nem. Az  angyalok különleges teremtmények. A  halott
emberek nem változnak át angyallá, ahogyan zebrává sem.
– Akkor pontosan mi az az őrszellem?
–  Valaki, aki elhagyta a halandó világot a halhatatlan
világért, és visszaküldték azzal a megbízással, hogy segítsen
vagy védjen meg egy személyt. Vagy egy helyet.
Elgondolkoztam, hogy szerezzek egy kis piát a kávémba
apa jól felszerelt szekrényéből.
–  Abban az esetben, ha nem vagyok teljesen őrült, és te
valóban itt ülsz, akkor te az én őrszellemem vagy?
 – Nem. Stella Marisra vigyázok. Ha te lennél a megbízásom
tárgya, akkor sosem randiztál volna Scott-tal. És pláne nem
mentél volna hozzá.
Becsuktam a szemem, és mély levegőt vettem. Mi van, ha
megint eltűnik? Kipattant a szemem.
– Miért jelensz meg az álmaimban?
–  Az  álmaid csak a tieid. Kapocs közted és a tudatalattid
között.
– Akkor miről szólt a tegnap este?
Colleen felsóhajtott.
–  Ahogy mondtam, megvédem a szigetet. Néha megvédek
itt élőket is, ha ez hozzásegít a megbízás teljesítéséhez.
– Néha?
– Néha.
– Hol voltál, amikor megölték Mamót?
Könnybe lábadt a szeme.
–  Figyelj, én csak teszem, amire felkértek! Oda megyek,
ahova mondják akkor, amikor mondják. Minden részletet
nem tarthatok kézben.
–  Miért nem hagytad, hogy lelőjem Troyt? Kivonhattam
volna a forgalomból, Kristen még élne, és ennek az egésznek
vége lenne.
– Te csak úgy gondolod, hogy ez történt volna. Neked nem
is kellett volna ott lenned. Ha egy dolog megváltozik, a másik
nem tud úgy átalakulni, ahogy kellett volna neki.
– Miért voltam ott, ha nem kellett volna?
Colleen vállat vont.
– Egy költő szavaival élve: „Több dolgok vannak földön és
egen, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”
 – Elég nyitott természet vagyok.
– Ez mind a jó és a rossz körforgásáig nyúlik vissza. De ezt
majd máskor tárgyaljuk meg.
–  Azt mondod, gonosz erők összecserélték a telefonomat
Merryével, hogy odamenjek a házához, és tűzharcba
keveredjek egy volt rákhalásszal?
– Ezt nem mondtam. De ez is egy magyarázat.
Kicsit furán éreztem magamat.
– Hát jó.
– Az emberek sosem beszélgetnek szellemekkel. Még azok
sem, akik hisznek bennük – mondta Colleen. – Gondolj csak
bele, hogy mennyi minden létezhet még, amiről nem is tudsz!
Erre nem tudtam válaszolni.
– Adam, Scott és Troy ölte meg Mamót?
– Nem tudom. Talán.
–  Nem azért vagy itt, hogy segíts felkutatni Mamó
gyilkosát, igaz?
–  Ez nem része a megbízásomnak, de ha tudok, segítek.
Tudod, hogy megteszem.
–  Azért vagy itt, hogy megakadályozd a szálloda
megépítését.
– Igen.
– És megvédd Deannát.
–  Ez sem igazán része a megbízásomnak, de kapcsolódik
hozzá. Deanna is részese ennek. Általában nincs megengedve,
hogy közbenjárjak a család érdekében. Vagyis, hogy
közbenjárjak bárki érdekében, hacsak nem része
kimondottan a megbízásnak. Még új vagyok ebben.
Vállat vont, és bocsánatkérő pillantást vetett rám.
 –  Akkor mondj el mindent, amit tudsz Adam és Scott
tervéről! Az  már tiszta, hogy Troy és Kristen régóta ismerik
egymást. Biztos Kristen mondta el Troynak, hogy Merry
nyitni akar egy tábort a fiataloknak, ő pedig továbbadta
Adamnek.
Az az álom kúszott az agyamba, amikor Michael átkarolta
Merryt, aki először élvezte, aztán meg küzdeni kezdett. De
igazából Adammel bújt ágyba – képletesen szólva –, nem
Michaellel. Az álom előrevetítette Merry akaratlan részvételét
Adam ördögi tervében.
Visszarántottam a gondolataimat a jelenbe.
–  Nem sokkal ezután Troy összejött Merryvel, és a
Devlinek beleegyeztek, hogy földet adományoznak a
táborhoz. De mi hasznuk ebből a Devlineknek?
–  Ezt kell kiderítenünk. Te vagy a nyomozó. Jelen
pillanatban nem tudok többet, mint te. Nem vagyok
mindentudó. Csak egy őrszellem, nem Isten.
Hosszú pillanatig csak bámultam rá.
– Láttad őt?
Colleen felragyogott.
– Hát persze!
– Hogy néz ki?
–  Nem mondhatok semmit az örökkévalóságról. Ez az
egyik szabály.
– Hmm.
– Duzzogásra most nincs idő.
Meglöktem a lábammal a hintát.
–  Várj, hogy érted, hogy „te vagy a nyomozó”? Azért vagy
itt, hogy segíts nekem, vagy neked kell az én segítségem?
Mármint szakmai minőségben…
–  Kicsit mindkettő. Mindegyikünknek megvan a maga
szerepe.
Ezen elgondolkodtam.
–  Tegnap éjjel tudtál a dolgokról. Például, hogy Merry a
verandán hagyta a mobilomat. Látó vagy?
–  Nem éppen. Időnként kapok korlátozott hatáskörű
feladatokat. Például tegnap éjjel segítenem kellett Merrynek.
Megkaptam a szükséges és lényeges információkat. Tudnom
kellett a telefonról, úgyhogy megjelent a fejemben. Néha
elcsípek olyan dolgokat, amik nem tartoznak konkrétan a
feladathoz. Mondjuk véletlenül odakapcsolok egy
rádiócsatornára, vagy ilyesmi. Néha meg olvasok a
gondolatokban, de a legmegbízhatóbb képességem, hogy
lebukás nélkül körbe tudok szimatolni. – Elvigyorodott. –
Akárcsak te, csak nekem még egyszerűbb.
– Tudsz olvasni a gondolataimban? Most is?
–  Igen. Arra gondolsz, hogy még mindig alszol, és ez csak
egy álom.
– Hű.
A következő percben csendesen hintáztunk.
–  Amikor azt csináltad – szólaltam meg. – Amikor egy
gondolatot ültettél Merry fejébe…
– Bedobtam neki egy gondolatot, ami amúgy nem működik
mindig. Még csak tanulom, hogy miket és hogyan tudok.
– Mit csináltál az elmúlt tizennégy évben?
–  Közel sem volt olyan hosszú, mint képzeled.
Továbbképzésen voltam. A mostani az első megbízásom.
–  Miért nem tudsz olvasni mindenki gondolatában, hogy
rájöjj, mi történt?
Olyan egyszerűnek tűnt.
–  Már mondtam… Nem mindig sikerül olvasnom a
gondolatokban. Tudnom kell, kinek az elméjét olvassam.
– Van néhány jelöltünk.
– Arra kell gondolniuk, amit tudni akarok.
– Értem.
– És velük kell lennem. Távolról nem megy.
– Tehát nem tudod, hol van Troy és Kristen.
Kezdtem érteni.
Colleen gyászosan nézett rám.
– Azt tudom, hol van Kristen.
Összeszorult a gyomrom, ahogy eszembe jutott a
letompított fegyver hangja. Ahogy hintáztunk, csörögtek a
tartóláncok.
– Nem tehettél érte semmit?
–  Nincs akkora hatalmam, mint az angyaloknak.
Mindössze annyit tudok csinálni, hogy megpróbálom a helyes
irányba terelni az embereket. Aztán imádkozom.
– Honnan tudod, mi a helyes irány?
Colleen szerényen rám mosolygott.
– Mondjuk úgy, hogy kapok hozzá tippeket.
–  És mi volt az a falas izé, amivel nem engedtél be
Merryhez?
–  Erőtér. Most csináltam először, és nem tudom sokáig
megtartani. Gyakorolnom kell, hogy tovább megmaradjon.
– Bárki más is látott már téged?
– Nem. Csak egy KT-m van.
– Mid?
 – Kapcsolattartóm.
Egy percig csak bámultam az udvaron sorakozó
selyemvirágfákat.
– Colleen.
– Igen?
– Miért úsztál a Breach-öbölben?
Már tizennégy éve nyomaszt ez a kérdés.
– A szervezetemben lévő tequilamennyiség nem elég ok?
– Tequilát ittál?
Tizenhét évesen Colleen antialkoholista volt.
Kereste a tekintetemet, majd lesütötte a szemét, és az ujjait
tanulmányozta.
– Tudhattam volna, hogy titokban tartják.
–  Azt akarod mondani, hogy megölted magadat?
Szándékosan?
– Nem vagyok rá büszke.
– De miért?
–  Azt hiszem, szem elől tévesztettem az élet igazán
lényeges dolgait annyi időre, hogy megtegyem. Nem nőttem
ki olyan gyorsan a kínos időszakomat, mint te. Belefáradtam,
hogy olyanná váljak, akivel a szüleim elégedettek lennének.
Magányos voltam, és nyomorult. És még csak tizenhét éves.
Miután Deanna férjhez ment, anya és apa csakis rám
koncentráltak. Próbálták rendbe hozni az életemet.
Bőrgyógyász, dietetikus, személyi edző… A  pszichológus volt
az utolsó csepp.
Könnyek peregtek le az arcomon.
– Miért nem vettem észre, hogy ennyire elkeseredett vagy?
Folyton azon gyötrődtem, hogy el kellett volna mennem veled
aznap este moziba ahelyett, hogy randizom. Azt gondoltam,
ha velem lettél volna, ez soha nem történik meg. Azt hittem,
valami sorozatgyilkos ölt meg.
Colleen szomorúan csóválta a fejét.
–  Egyszer-kétszer eszembe jutott, hogy esetleg
szándékosan csináltad, de mindig elhessegettem a gondolatot.
Most már tudom, hogy az én hibám volt.
–  Nem! – szólalt meg határozottan. – Az  én hibám, senki
másé.
Kinyílt a hátsó ajtó, és anyu lépett ki a verandára.
Colleen köddé vált.
–  Jó reggel, drágaságom! Úgy hallottam, mintha
beszélgetnél valakivel idekint. – Anya vetett egy pillantást
könnyáztatta arcomra, és aggodalmasan összevonta a
szemöldökét. – Liz, édesem, minden rendben lesz.
Leült mellém pontosan oda, ahonnan Colleen eltűnt, majd
szorosan átkarolt.
A  vállára hajtottam a fejemet. A  hajamat simogatta, és
gyengéden csitítgatott, ahogy tette egész életemben mindig,
amikor bántott valaki – feltéve, ha a közelében voltam, hogy
tudjon babusgatni.
–  Gyere be, édesem! – kérte. – Találjunk neked valami
reggelit. Van itthon kukoricakása, tojás, szalonna, keksz,
sonkás szósz és sült alma.
Ez az én anyukám – nincs olyan probléma, amit egy kis
sonkás szósz meg ne oldana.
Bekísért a konyhába.
– Egy jó kis forró reggeli és némi rúzs után sokkal jobban
fogod érezni magadat.
 Sonkás szósz és rúzs. Ettől bármit elvisel az ember lánya.
Blake már az asztalnál ült. Nyúzott arca és vörös szeme
elárulta, hogy nem sokat aludt az éjjel. A  haja még kissé
nedves volt a zuhanytól, a váltóruhája pedig – amit anya még
mindig a régi szobájában tartott – élére volt vasalva. Felnézett
rám a reggelijéből.
– Van róla hír? – kérdeztem.
–  Majdnem egész éjjel a szigetet pásztáztuk. A  kikötőnél
megtaláltuk a terepjáróját, a helyszínelők már vizsgálják.
A  golfütői, a szennyese és egy kupac szemét Merry
verandáján hever. Nagyon úgy fest, hogy helyet akart csinálni
valami nagynak.
– Biztos hajóval menekült.
– John motorcsónakja eltűnt.
Leültem vele szembe.
– Elő fog kerülni. Biztos vagyok benne, hogy megtalálják a
hajót Shem Creeknél.
–  Nem, a Mount Pleasant Rendőrség már ellenőrizte, a
charlestoni nyomozó pedig megnézte a városi kikötőt.
A  sheriffék vizsgálják a hatótávolságon belüli dokkokat és
kikötőket minden öböl, folyó és csatorna mentén, de nagyon
sok vízparti területen elrejthette a hajót.
Anya egy telepakolt tányért tett elém.
– Egyétek meg a reggelit, gyerekek!
Blake a kávéscsészéje fölött méregetett, majd letette.
– Beszélnünk kell.
– Tudom.
–  Fél nyolckor eligazítást tartok a járőröknek. Nagyjából
egy óráig tart. Itt leszel, amikor visszaérek?
 A tekintete azt sugallta, hogy ajánlom, hogy itt legyél.
Colleen odaült mellénk az asztalhoz.
A székre néztem, amit Blake bizonyára üresnek látott.
– Persze.
Felállt, és a mosogatóba rakta a tányérját.
– Liz… – szólalt meg figyelmeztető hangon.
– Mi az?
Colleen megszólalt:
– Megtennéd, hogy igyekszel? Jelenésünk van valahol.
Blake kiöblítette a kávéscsészét, és bepakolt a
mosogatógépbe.
– Egy óra múlva találkozunk.
Már kiment az ajtón, mielőtt tiltakozhattam volna.
Nem szándékoztam hazudni neki, csak így jött össze.
 
 Huszonöt
 
 
Becsuktam a kocsi ajtaját, és bedugtam a kulcsot a gyújtásba.
Néhány másodperc múlva megjelent mellettem Colleen.
– Vasárukereskedés – szólalt meg.
–  Figyelj, az elsődleges célom az, hogy kiderítsem ki, és
miért ölte meg Mamót. Majdnem biztos vagyok benne, hogy
Troy, Adam és Scott a bűnös, de még sok munka áll előttem,
hogy ezt be is bizonyítsam. Neked is megvan a saját
megbízásod és nekem is. Nem furikázhatok veled egész álló
nap.
– Rendben, de sajnálni fogod, hogy ezt kihagytad.
A szememet forgattam.
– Oké, te vagy az őrszellem.
Önelégülten rám vigyorgott.
Legördültem a szüleim kocsifelhajtójáról. Az  iPhone-om
automatikusan rákapcsolódott az autó rendszerére, amikor
elindultam, így a hangszóróból szólt a Nate-hez beállított
csengőhang. Megnyomtam a kormányon a megfelelő gombot,
hogy felvegyem.
– Helló! Azt hittem, már felszálltál.
–  Miután háromszor tolták későbbre a gépet, végül
törölték. Átfoglaltam egy másik járatra a jegyem, de az csak
háromnegyed ötkor indul.
Nate hangjából áradt a feszültség.
 Mély levegőt vettem, és igyekeztem semleges hangot
megütni.
– Mikor érkezel?
– Este tíz körül. Atlantában át kell szállnom.
– Akarod, hogy érted menjek?
– Majd bérlek a reptéren egy kocsit. Ott mi a helyzet?
–  Túl sok, hogy telefonon mondjam el, de semmi olyan,
ami miatt aggódnod kéne. Majd este beszámolok mindenről.
– Felhívlak Atlantából. Vigyázz magadra!
– Hamarosan találkozunk.
Kinyomtam a telefont.
Öt perccel később leparkoltam a Szigeti Vaskereskedés
előtt. Még nem voltak nyitva fél nyolckor.
– És most?
– Bemegyünk.
Colleen újra bemutatta a kis trükkjét – átsuhant és
visszajött az ajtón keresztül.
– Te át tudsz menni az ajtón, de én nem.
A  furfangos kis lény megragadta a hatalmas sárgaréz
kilincset, lenyomta, és belökte az ajtót, ami csilingelve kinyílt.
Hátráltam egy lépést, de Colleen berontott. Nem szólt semmit,
csak mosolygott.
Körülnéztem az utcán, aztán Colleen után mentem, és
becsuktam magunk mögött az ajtót. A  bolt elhagyatottnak
tűnt. Colleen a szája elé tette az ujját, hogy maradjak
csendben, aztán a szerszámgépes polc mögé bújt.
– Kíváncsi vagyok, hol vannak – suttogtam.
–  Deanna kivette a reggelt, az a rohadék pedig kint
beszélget a biztosítóügynökkel. Most pedig csitt!
 Néhány perc múlva valóban nyílt a hátsó ajtó. Adam
kiszólt:
– Köszönöm, viszlát!
Leguggoltunk, és kinéztünk a folyosó végére. Tíz perccel
később már görcsölt a lábam, de Adam még mindig hátul volt.
– Maradj itt! – tátogta Colleen kissé eltúlzott szájmozgással.
Felállt, és átcsoszogott a bolton. Miért nem beszél
hangosan? Rajtam kívül úgysem hallja senki.
Tompa hangokat hallottam, mintha valaki odébb tologatna
dolgokat. Törökülésben ültem a padlón, amíg Colleen
visszaosont.
– Mit csinál? – tátogtam.
Lehajolt, és a fülembe suttogott.
– Felforgatja az irodát a pénz után.
– Miért suttogsz?
–  Hogy te is suttogj. Ha normál hangerőn beszélnék
hozzád, elfelejtenéd, hogy halkan beszélj.
Hirtelen kinyílt a főbejárat, jelzett az elektronikus csengő,
majd becsapódott.
Colleen mellém guggolt, és kikukucskáltunk a sarokból.
Michael állt az ajtóban. Rettentő dühösnek tűnt.
– Adam!
A  testvére előrejött a boltrészbe, és kíváncsi tekintettel
nézett.
– Helló, Michael, mizu?
Adam nyilvánvalóan észrevette Michael arcán a
felbőszített bika kifejezést. Belépett a pult mögé, hogy legyen
valami közte és a testvére között.
– Miért nem mondod el te, hogy mizu?
 Michael hangja megtévesztően halk és nyugodt volt, ahogy
átlépdelt a helyiségen, és megállt a pult másik oldalán
szemben Adammel.
Adam körbenézett. Látszott rajta a megkönnyebbültség,
hogy nincs a boltban vásárló, de közben ijedtség ült az arcán.
– Mire gondolsz?
Idegesen felnevetett.
– Találtam valamit, ami a tiéd.
Michael ledobott egy pénztárcát a pultra.
Adam felkapta, és megnézte.
– A pénztárcám. Kösz. Azt hittem, elhagytam. Már mindent
tűvé tettem érte.
Michael mindkét kezével a pultra támaszkodott, és közel
hajolt Adamhez.
– Nem. Mindent.
A  vér is megfagyott az ereimben, pedig Michael nem is
rám volt dühös.
– Hol találtad?
Adam úgy nézett ki, mint egy oposszum, akin épp készül
átgázolni a kamion: zavarodott volt, és dermedt.
– Az ágyam alatt.
Michael szinte kiköpte a szavakat.
– Hogyan…
–  Ó, azt hiszem, teljesen nyilvánvaló, hogy hogyan. Egyet
árulj el! Mire gondoltál, amikor megdugtad az én feleségemet
az én ágyamban? Király csávónak érezted magadat? Nem elég
egy nő egy ilyen király csávónak? Vagy csak el akartál venni
valamit, ami az enyém?
– Michael…
 Adam feltartotta a kezét, és hátrább lépett.
– Ne próbáld meg letagadni!
Adam csak állt, és bámulta Michaelt. A  szája sarka apró,
különös vigyorra húzódott.
–  Nem tudom, miért nem vettem észre korábban. –
Michael ököllel csapott a pultra. – Mióta?
Adam tétovázott.
– Mióta, Adam?
– Nagyjából egy éve.
Michael visszahúzta az öklét, majd határozott mozdulattal
a bátyja állába vágott.
Adam hátraesett. Nekicsapódott a falon lévő polcoknak, és
hangos puffanással esett a földre. Apró műanyag vödrökből
csavarok, szögek és szegecsek hullottak a fejére és a vállára.
–  Tudod, mit? A  tiéd lehet! – Michael harsányan
felnevetett. – Bassza meg, már rég a tiéd lehetne, ha tudtam
volna, hogy kell neked. Remélem, úgy is élvezni fogod, hogy
nem az én ágyamban dugod, merthogy én tuti nem alszom ott
többé.
Nem tudtam ellenállni, hatalmas vigyor terült szét az
arcomon. Éljenzés és tapsvihar szólalt meg a fejemben.
Adam nem bajlódott azzal, hogy felkeljen.
Michael úgy nézett rá, mint valami szemétre, ami a
cipőjére ragadt.
– Te és Marci megérdemlitek egymást.
Azzal kiment, és bevágta maga mögött az ajtót.
Colleennal egymásra néztünk.
Egy perccel később hallottuk, ahogy Adam felkaparja
magát a földről, majd átkozódva visszamegy a folyosóra.
Az ajtó felé biccentettem, Colleen pedig bólintott.
Elhúztuk a csíkot.
 
 Huszonhat
 
 
Amikor egy háztömbnyire jártunk a vasárubolttól, Colleen
felszívódott, én pedig azon töprengtem, vajon milyen
szerepet játszik a házasságtörő unokatestvérem a várost
uraló káoszban. Biztosan van kapcsolat, különben miért
osztotta volna meg velem Colleen ezt az infót? És miért tűnik
el folyton, amikor végre kigondolom a kérdést, amit fel
akarok tenni neki?
Nem aludtam túl sokat előző éjjel, úgyhogy koffeinre
áhítoztam. Nem egyszerűen kávéra, hanem dupla adag
eszpresszóra vagy valami még durvábbra. Viszont amennyi
minden kavargott a fejemben, tuti kiborultam volna, ha
Moon Unittal kell cseverésznem.
A  Könyv & Kávé, azaz egy kávézóval egybekötött
könyvesbolt két éve nyitott meg Phoebe Szépségszalonja és a
ruhatisztító közötti kisboltban, ahol régen méterárut árultak.
Úgy döntöttem, kipróbálom. A  levegőben terjedő erős
eszpresszóillat a pulthoz csábított. Tripla mokka lattét
rendeltem elvitelre. A  Devlin-birtoktól délre fekvő városi
park, a Világítótorony Park csendes hely, ott jól lehet
gondolkodni. Leparkoltam, és kinyitottam a napfénytetőt.
Amit eddig kiderítettem: Mamó gyanakodott, hogy történik
valami a városi tanácsban. Adam és Scott szövetkeztek, hogy
szállodát húznak fel a szigeten. Négy szavazat kellene a
körzethatárok megváltoztatásához és az óceánparti
kereskedelmi fejlesztés engedélyezéséhez. Úgy tűnik, Adam
felbérelt egy bérgyilkost – Troyt –, hogy öljön meg egy újabb
tanácstagot, de kit? Kit akar Adam a tanácsban látni, és
honnan lenne meg a többi szavazat?
A  kirakó legfurcsább darabja Merry tábora. Valahogy
biztos ez is kapcsolódik az ügyhöz. Adam valahogy rávette a
családját, hogy adományozzanak erre a célra a Devlin-
birtokból. Fogalmam sincs, mi haszna lesz ebből, de elég
fontos neki ahhoz, hogy felkérje Troyt és Kristent Merry
megfigyelésére. Plusz Adam suttyomban találkozott David
Moreheaddel a Kalózbarlang parkolójában.
Adam talán úgy gondolja, hogy a tengerparti fejlesztések
tilalmát Merry feloldja a tábora miatt, így aztán ő is fel tud
húzni valami szállodát Mamó földjére az északi birtokon.
Kizárt, hogy Kate Devlin – vagy Michael – ki lenne békülve
egy Devlin-birtokra épülő szállodával. De talán a
kamasztábor még csak a kezdet.
Mamó biztosan rájött a szállodás összeesküvésre. Talán
megpróbálta megvásárolni a birtokot, és valaki megtudta ezt.
Az  ösztönöm azt súgta, hogy Adam felbérelte Troyt Mamó
megölésére, hogy rátegye a kezét a földjére vagy a tanácsban
betöltött helyére – vagy mindkettőre. Ezt a tervet
bonyolítottam meg én. Ha Merry nem ver át, és a szék
rendkívüli szavazásra kerül, kié lett volna?
Beütött a koffein.
Adamnek viszonya van Michael feleségével, Cselszövő
Marcival. Marci úgy gondolta, hogy ő fogja örökölni Mamó
házát és földjét. Basszus, még Michaelt is elboltolta volna
velem a földért! Adam nyilván biztos benne, hogy irányítja
Marcit, ami azt jelenti, hogy Marci a feje búbjáig benne van
ebben az egész mizériában. De vajon ő is bűntárs, vagy csak
manipulálták?
Marci háza csak négy háztömbre van innen. Valószínűleg
éppen dolgozik. Ha körbeszaglásznék, vajon találnék
bizonyítékot a bűnösségére?
 
Olyan volt a gyomrom, mintha valami rosszat ettem volna,
amikor ránéztem a Craftsman stílusú házra, amiben Michael
lakott Marcival. Legalábbis ma reggelig. Kíváncsi voltam,
vajon Marci tudja-e már, hogy a férje nem alszik otthon este.
Marci jól elintézte magának – bár nyilván ezt ő nem így látja.
Mi visz rá egy nőt, aki Michael felesége lehet, hogy Adammel
feküdjön le? Csak a pénzről szólhat. Marci mindig is úgy
gondolta, hogy a világ tartozik neki néhány nercbundával és
pár kiló kaviárral. Sosem álltunk közel egymáshoz, de mindig
sajnáltam. Elég hányattatott volt a gyerekkora.
Az  anyja – apa nővére, Sharon – beleszeretett egy
szörfösbe, aki azon a nyáron bukkant fel Stella Marison,
amikor még csak tizenhét volt. Paul Miller magas,
napbarnított, stílusos pasi volt, akinek a nagyratörő tervei az
Atlanti-óceán hullámainak meglovagolásában merültek ki.
Segített a nagyapámnak kaszálni meg műtrágyázni, hogy
keressen egy kis pénzt a szörfdeszka ápolására és a füvezésre.
Sharon néni tudta, ha Papó rájön, hogy találkozgatnak, akkor
kirúgja Pault – és valószínűleg le is lövi –, úgyhogy titokban
tartották a kapcsolatukat.
Amikor Sharon teherbe esett, hosszú tengerparti utazásra
indultak. Marci mesélt egyszer a korai emlékeiről, amik egy
Daytona közelében lévő nudistastrandhoz kötődtek. Úgy
éltek, mint a vándorcigányok egészen addig, amíg Marcinak
iskolába kellett mennie. Akkor hazajöttek. Mamó és Papó
mindent megtettek, hogy segítsék Sharont és Pault, de a
szabad szellemű Paul nem viselte jól a hétköznapi életet. Egy
nap lelépett, és azóta senki nem hallott felőle. Sharon néni
vodkába fojtotta a bánatát, és tizenkét éves korától kezdve
Marci is kipróbálta néhányszor titokban. Volt, hogy engem is
megkínált, aztán kicsúfolt, amikor visszautasítottam. Sharon
néni egyre többet ivott, míg végül feladta a mája. Három
hónappal azután halt meg, hogy Marci és Michael
összeházasodtak.
Lehet, hogy Marci családtag, de amióta megkaparintotta
Michaelt, nem akartam barátkozni vele, mert ezt soha nem
felejtem el neki. Csakis azért láncolta magához, hogy
elvehessen valamit, ami az enyém. Kettős érzéseim voltak
azzal kapcsolatban, hogy megcsalta Michaelt – ráadásul a
saját férje bátyjával. Egyrészt örültem, hogy ekkora hülye
tudott lenni, mert a hűtlensége nagy valószínűséggel az
amúgy is labilis házassága végét jelenti, amiből az következik,
hogy Michael hamarosan szabad lesz. Másrészt viszont
nagyon dühös voltam rá, amiért bántani merészelte Michaelt.
Lemondó sóhajjal kinyitottam a kocsiajtót, és kiszálltam.
Körbenéztem a tölgyfákkal szegélyezett utcán, majd
átmentem a túloldalra, és megálltam a bejárat előtt. Biztos
voltam benne, hogy Marci dolgozik, hiszen csütörtök reggel
kilenc órakor hol máshol lenne. Ám arra az esetre, ha
tévednék, megnyomtam a csengőt.
 Az ajtó kinyílt, és megjelent az én filigrán unokatestvérem
jádezöld selyempizsamában és hozzáillő, nyitott köntösben.
Basszuskulcs! Mit keres ez itthon?
Egy másodpercig felhúzott szemöldökkel – na meg az
elengedhetetlen fintorral az arcán – állt. Egykedvűen néztem
bele a valaha látott legkeményebb tekintetbe. Olyan volt,
mintha ott a verandán álltunk volna neki farkasszemet nézni.
Végül Cselszövő Marci szólalt meg először.
–  Nocsak, nocsak. Nézd, kit fújt ide a szél! Úgy döntöttél,
hogy elfogadod az ajánlatomat?
Basszus, máris viszket a tenyerem. Ellenálltam a
késztetésnek, hogy képen töröljem. Nagy levegő!
– Reméltem, hogy tudunk beszélni pár percet.
Igazából reméltem, hogy nem ez történik.
Marci vállat vont.
– Miért ne?
Hátralépett, és beengedett.
– Telefonálnom kellett volna, de…
– De épp a közelben jártál?
Marci gúnyos félmosollyal félbeszakított, majd bevezetett
a nappaliba, és intett, hogy üljek a kanapéra. Ő  maga egy
túltömött karosszékbe huppant le.
– Igazából igen.
Felfordult a gyomrom. Bejöttem az oroszlán barlangjába,
ugyanakkor Michael házában is vagyok, körbevéve azokkal a
dolgokkal, amiket nap mint nap megérint.
Marci tekintetéből megvetést olvastam ki.
– Mamóról akarok veled beszélni.
–  Mit lehet még róla beszélni? Meghalt. Megkaptál
mindent, amit akartál.
Rámeredtem. Még nem mindent.
–  Figyelj, Marci, nálam jobban senki nem lepődött meg a
végrendeletén!
– De azért biztos nem sajnálod, igaz?
–  Sajnálatos, ha úgy érzed, nem kaptad meg, ami téged
illetett volna, de igazából nem erről akartam beszélni.
– Azt sejtettem. Pontosan mit akarsz?
– Láttad a mai újságot? Mamót megölték. Reméltem, hogy
van ötleted, miért.
– Az a cikk nevetséges. – Marci összevonta a szemöldökét.
– Ki akarná megölni? Az ég szerelmére, csak egy öregasszony
volt! Császkált a tengerparton és piszmogott a virágaival.
Abszolút nem volt semmi olyan érdekesség az életében, ami
elég sötét ahhoz, hogy megöljék.
Ha Marci tud bármit is Mamó haláláról, akkor jobban
színészkedik, mint valaha.
–  Úgy tűnik, mégis. – Sértett, ahogy Mamóról beszél, de
megálltam, hogy visszaszóljak. – Láttál rajta valaha egy ezüst,
szív alakú medált?
– Nem rémlik. Miért?
– Találtam egyet közel ahhoz a helyhez, ahol megölték. Egy
férfi fotója van benne. Azt gondoltam, talán tudhatod, ki az.
Marci meglepve nézett rám.
– Hol a lánc?
– Blake-nél.
– Miért?
–  Asszem, bizonyíték. Akkor eshetett le, amikor fejbe
verték.
 – Fejbe verték? Azt hittem, leesett a lépcsőn.
– Én láttam azt a szív alakú medált.
A hang a folyosóról jött.
Mindketten megfordultunk, és az ajtóban megjelenő Elvis
Glendawnra meredtünk.
– Elvis! Hogy jöttél be? – szólt rá Marci.
–  Hát, miss Marci, jöttem lenyírni a füvet, mint minden
csütörtök reggel. Michael általában a konyhában van, és néha
együtt reggelizünk. Ma reggel csak kopogtam és kopogtam, de
Michael nem jött ki, te meg biztos nem hallotttad, hogy
megérkeztem.
Marci úgy nézett rá, mint egy csótányra.
Elvis idegesen ácsorgott egyik lábáról a másikra.
– Egyszer, amikor Michael nem hallott meg engem, mert a
dolgozószobában ült, azt mondta, bármikor bejöhetek.
Úgyhogy bejöttem, ahogy mondta, csak nem találtam meg.
– Azért, mert nincs itt – jelentette ki Marci.
Szinte láttam, ahogy jégcsapokat lehel.
Elvis hátrált néhány lépést.
– Nem akartam rosszat csinálni, miss Marci.
– Elvis – szólaltam meg. – Azt mondod, láttad miss Emma
nyakláncát?
– Az ég szerelmére, Liz! Ne figyelj már rá!
Az  alaposan begyakorolt lesújtó pillantásommal
beléfojtottam a szót.
– Biztos vagyok abban, hogy Elvis sosem mondana nekünk
olyat, ami nem igaz. Láttad miss Emma nyakláncát, Elvis?
Elvis elvette rólam a tekintetét, és először Marcira, majd az
ajtóra pillantott. Nyilván azt próbálta eldönteni, hogy
elfusson-e. Végül a szemembe nézett, és nagyot nyelt.
–  Megmutatta egyszer. Azt mondta, ne beszéljek róla
senkinek. A mi titkunk volt, de most, hogy meghalt, szerintem
már elmondhatom. Mármint lehet, hogy fontos, és akkor
szerintem tudnotok kell róla.
– Megmondta, ki van a képen?
–  Nem, csak annyit mondott, hogy nagyon rendes férfi –
válaszolta Elvis.
– Nem ismerted fel?
A fejét ingatta.
– Lehet, hogy ő az a fantom, akiről tegnap beszéltél Blake-
nek és nekem?
– Fantom? – kérdezte Marci. – Na ne már…
–  Fogd be! – szóltam rá, majd visszafordultam Elvishez. –
Mit gondolsz?
Megvonta a vállát.
– Sosem jutottam annyira közel a fantomhoz, hogy lássam
az arcát, és csak egyszer nézhettem meg a képet a medálban.
Úgyhogy nem tudom.
– Elég ebből az őrültségből! Menj füvet nyírni, Elvis! Ha az
unokatestvérem Nancy Drew-sat akar játszani veled, azt a
saját szabadidejében is megteheti.
Elvis megfordult, és sietősen távozott.
–  Mennem kell. Ha eszedbe jut bármi, ami fontos lehet,
szólj! – kértem.
–  Nem azt mondtad, hogy Blake végzi a nyomozást? Te is
járőr lettél?
– Egyedül is kitalálok.
Sietősen kisétáltam a szobából és a házból. Majdnem olyan
gyorsan, ahogy Elvis távozott néhány másodperccel
korábban.
 
Már a kocsiajtó kilincsét fogtam, amikor eszembe jutott
valami. Tulajdoníthatjuk a gyanakvó természetemnek.
Körülnéztem – arra számítottam, hogy Colleen megjelenik a
kocsiban –, de egyedül voltam az utcán. Mit keresett otthon
Marci? Valószínűleg nem az újságban olvasott hír ijesztette
meg. Nem volt alkalmam kutakodni a cuccai között, de ha
már itt vagyok, miért ne deríthetném ki, miben sántikál?
Figyeltem, nehogy összefussak Elvissel, miközben átkocogtam
az előkerten, és elslisszoltam a ház mellett. A magas ablakok
nyitva voltak, engedték be a friss levegőt. Letérdeltem, és
bekukucskáltam az első szobába. A nappali most üresen állt.
Végigkúsztam a ház oldalánál. A nappali után a hálószoba
következett. Hallottam valami mozgást, de senkit sem láttam.
Összerezzentem, amikor Marci felállt, miután benézett az ágy
alá.
Egykedvűen nyújtózkodott és önelégülten mosolygott.
Odament a szekrényhez, és motyogott, mintha keresne
valamit. A telefon éles csengése megriasztotta.
Tétovázott, de végül felvette.
– Halló!
Lassan megnyalta a száját.
–  Elmegyek pár napra a városból. Egy régi barátomat
látogatom meg Savannah-ban. Miért? – Elhallgatott egy
pillanatra. – Nem, nincs. Vele akartál volna beszélni? –
kérdezte ártatlanul.
Elfojtott egy kuncogást.
 – Elment, mire felkeltem. Ma még nem beszéltem vele.
Kikerekedett a szeme.
– Megütött?
Leült az ágy szélére, és őszinte öröm tükröződött az arcán.
– Ez különös. Nem gondoltam volna, hogy megüt.
Leheveredett az ágyra, és a haját birizgálta.
– Nem, nem fog visszajönni.
Marci a körmeit nézegette.
– Nem. Nem fog, mert hívok egy lakatost, hogy cserélje le a
zárat. Aztán hívom az ügyvédemet. Elhagyott.
A nyakával szorította a fülére a telefont, így a másik kezét
is meg tudta vizsgálni.
–  Hallottad, mit mondtam. Nem akarom visszakapni. Épp
ellenkezőleg, én intéztem úgy, hogy megtalálja a pénztárcádat
az ágy alatt, hogy elhagyjon. Improvizálnom kellett, mivel az
a ribanc unokatestvérem kapta a házat és a tanácsi széket, te
meg nem vagy képes elhagyni azt a puritán tehenet, akit
elvettél. Meg kell tartanom ezt a házat.
Felhúzta a szemöldökét.
–  Már hogyne lenne szükségem az anyagi támogatásodra!
De ezt remélem, megoldod.
A szemét forgatta a válasz hallatán.
–  Egy ideig óvatosnak kell lennünk. Most nincs
bizonyítéka, amit bíróságra vihet. Visszaadta a pénztárcádat,
nem?
Marci az éjjeliszekrényen lévő testápolóért nyúlt.
– Jó. Nem vallottál be semmit, ugye?
A mozdulat közepén megállt egy jó adag krémmel a kezén.
–  Volt bárki más a boltban, amikor ez elhangzott? Hallott
valaki?
Láthatóan megnyugodott, de csalódottnak tűnt.
– Értem.
Türelmetlenül hadonászott a bal kezével.
–  Szemtanú nélkül nem tud semmit sem bizonyítani a
bíróságon. Ha tudna, akkor nem tarthatnám meg a házat.
Olyan volt a hangja, mintha erőlködne valami miatt.
Valami nem stimmelt. Egy pillanatra elhallgatott.
Felült, és egyik kezét a mellkasára tette.
–  Eddig nem tűnt úgy, hogy ez zavar. Az  volt a
benyomásom, hogy még vonzóbb lettem a szemedben, mivel
az öcséd felesége vagyok.
Kimérten emelkedett és süllyedt a mellkasa és a válla,
mintha lassú, mély lélegzeteket venne.
–  Megkaptad, amit akartál, és most én kapom meg, amit
akarok. Ennyi. Michael jóval büszkébb annál, mint hogy a
férjem maradjon. Csáó bébi!
Letette a telefont.
Egy pillanattal később felugrott, és berohant egy ajtón.
Biztos a fürdőszobába. Aztán hallottam, hogy öklendezik.
Nem tudtam, mi bolygatta meg a gyomrát, de azt igen, hogy
az enyém mitől fordult fel.
 
 Huszonhét
 
 
Amikor eljöttem Marci házától, azon merengtem, vajon hol
dolgozhat aznap Michael. Égető, kamaszos vágyat éreztem,
hogy elmenjek mellette kocsival, és megbámuljam. Vagy talán
kitalálhatnék valami ürügyet, hogy miért mentem oda…
kiönthetné nekem a szívét, amiért a semmirekellő felesége
megcsalta. Na emiatt az őrült viselkedés miatt maradtam
olyan sokáig Greenville-ben. Michael teljesen elveszi az
eszemet.
Nem gondoltam, hogy ennyi önuralmam van, de végül
elfojtottam a vágyat, hogy a szigeten bolyongjak, és az új
építési területeket keressem. Ehelyett beugrottam Phoebe
Szépségszalonjába, hogy biztosan mindenkihez eljusson a hír:
a szigeten vészhelyzet áll fenn. Szantálfaillat üdvözölt,
amikor besétáltam az ötcsillagos pihenőhelyre, amit Phoebe
egy régi egydolláros boltból alakított ki. A  recepciós pultnál
nem találtam senkit, úgyhogy hátramentem.
A  szépségszalon központi, hatalmas helyiségében haj-,
köröm- és sminkrészlegek kaptak helyet. A  sarokban egy
beltéri vízesés zubogott. Trópusi növények, polinéziai
művészi alkotások és sok áttetsző függönyanyag tette
egzotikussá a helyet.
Grace félig fóliába csavart hajjal ült Phoebe székében.
Rajta kívül más nem volt bent. Phoebe festéket kent Grace
tincseire, amíg ő hangosan olvasta a Polgári Hírek
címlapsztoriját.
–  Stella Maris lakosságát a személyes biztonságuk
érdekében fokozott óvatosságra intjük.
–  Elég komoly lehet a helyzet, ha az emberek lemondják
nálad az időpontjaikat – szólaltam meg.
Mindketten rám néztek.
–  Liz, kicsikém! – mondta Grace. – Gyere, ölelj meg! –
Letette az újságot, és kitárta a karját. Grace elegánsan festett
ízléses sminkjével és manikűrözött kezével, még ha
mindenfelé fóliázott tincsek lógtak is le a fejéről. – Sajnálom,
hogy nem jött össze tegnap az ebéd.
–  Mi ez a nagy ölelkezésmánia a délieknél? – kérdezte
Phoebe. – Ha nem ölelkeztek, akkor összedől a világ? Helló,
idegen!
– Neked is szia! – köszöntem.
Megöleltem Grace-t, vigyázva, nehogy hajfestékes legyek,
aztán Phoebe-t is. Nagyjából velem egyidős, és ha nyolccentis
magas sarkút visel, akkor nem is alacsonyabb nálam.
A  hosszú, fekete hajában lévő ötcentis melírcsík ma lila
színben pompázott.
– Tegnap is itt voltál, nem?
–  Nos, igen – felelte Grace. – De tegnap csak mosás és
fazonigazítás volt.
Phoebe-re néztem.
– A többi vendéged beijedt?
–  Nem – válaszolta. – Mára nincs több időpontom.
Mindenki vagy dolgozik, vagy vásárolgat anyukád vásárán.
A személyzetet is elengedtem.
 –  Azt hittem, ha megírja az újság, hogy megölték Mamót,
mindenki betáraz kenyérből, tejből és zseblámpába való
elemből, aztán elrejtőzik otthon. Legalábbis Blake erre
számított – jelentettem ki. – Aggódtam is, hogy hatással lesz
anya vásárára. Olyan keményen dolgozott…
– Emiatt ne aggódj! – Grace elutasítóan legyintett. – Hidd el
nekem, mindenki kiment a Legmesésebb Tavaszi Vásárra!
A templomnál tartják, ott mindenki biztonságban érzi magát.
Ráadásul, ha többen vannak, úgy biztonságosabb. Én is ezt
mondtam mindenkinek.
– És persze úgy gondolják, hogy te tudsz belsős infókat is.
Grace sértettséget tettetett.
–  Nos, mint tudod, ez tényleg így van. – Aztán komolyra
fordította a szót. – Tudtam, hogy Emma Rae nem esett le a
lépcsőn. Már az elejétől kezdve mondtam Blake-nek.
– Van a héten vendéged? – kérdeztem Grace-től.
Ha sokan szállnak meg a panzióban, akkor nagyobb
biztonságban van.
– Négy – válaszolta. – Egy ohiói nyugdíjas pár és két fiatal
lány Virginiából.
–  Jó. Ne nagyon mozdulj ki otthonról! Kivéve persze a
vásárra.
Megpróbálkoztam egy mosollyal, de nem nagyon sikerült.
Fel kell hívnom Blake-et, hogy ne aggódjon. Már biztos
mérges, de legalább nem fog aggódni.
– Nem vagyok veszélyben.
– Akárki ölte meg Mamót, az megpróbálja megváltoztatni a
körzethatárokat is a városi tanácson keresztül. Aki ennek az
útjába áll, az veszélyben van. Te is. Komolyan kell venned!
 – Még szép, hogy komolyan veszem – mondta Grace. – De
én nem vagyok igazán veszélyben. Megérzem, ha veszély
leselkedik rám.
–  Tudom, hogy látnoki képességed van, de még a látnoki
szemed elől is rejtve maradhat néhány dolog.
Phoebe szokatlan módon egész eddig nem szólt semmit.
– Csodálkozom rajta, hogy sem te, sem Willa nem láttátok,
hogy közeleg a baj.
A  szigetünkön Willa Butler a helyi vudupapnő, aki
mindenféle jeleket meg ómeneket lát meg.
Grace ezen elmerengett egy pillanatig.
–  Igazatok van, lányok. Felkészületlenül ért ez az egész.
Gyakran megesik. A  hozzám legközelebb állókat tudom a
legkevésbé érezni. – Rám nézett. – Óvatos leszek, kicsikém,
ígérem.
Megint megöleltem.
– Köszönöm! Nem bírnám ki, ha veled is történne valami.
Amikor elhúzódtam, beleakadtam a Grace-re terített
fekete-fehér pöttyös kendőbe, és véletlenül lerántottam róla.
– Vigyázz! – szólt Phoebe. – Ha összefestékezem a St. John
nadrágkosztümjét, akkor te veszel neki újat.
Letette az ecsetet, és felvette a kendőt.
– Várj csak! – mondta Grace. A nyakláncával babrált, majd
kisimította a blézerét. – Így jó lesz.
Phoebe megigazította a Grace gallérjára kanyarított
törülközőt, ami védte a nyakát, majd visszatette rá a kendőt,
és megkötötte.
Felegyenesedtem.
– Phoebe!
 – Igen?
– Láttál Mamón egy ezüstmedált?
– Sosem – felelte. – De tudom, hogy volt neki egy.
Grace és én hunyorogva meredtünk rá.
– Mi az? – húzta el Phoebe a száját.
– Honnan tudod, hogy volt neki?
– Itt vesztette el néhány héttel a halála előtt. Nem tudtam,
kié lehet. Félretettem, és minden vendégemet megkérdeztem,
hogy tudja-e valaki, ki hagyta el. Amikor Emma Rae
legközelebb jött, vagy amikor utoljára jött, őt is
megkérdeztem, és mondta, hogy az övé. Nagyon boldog volt,
hogy visszakapta.
– Fontos ez? – kérdezte Grace.
– Azt hiszem, igen – feleltem.
 
 Huszonnyolc
 
 
A  szépségszalonban tett látogatás után hazamentem
Mamóhoz átöltözni. Stella Maris kis város. Nem számít, hány
új ember költözött ide az elmúlt pár évben, még mindig
túlságosan jól ismertek. Észszerű óvintézkedésnek tűnt, hogy
inkognitóban szaglásszak körbe. Amikor álruhában
dolgozom, általában mérőóra-leolvasónak öltözöm. Ez
amolyan bevett nyomozóálca. Vegyél fel khakinadrágot,
barna munkáspólót, sapkát, mászkálj egy mappával, tűnj
elfoglaltnak, és a legtöbb ember tuti hozzád sem fog szólni!
Amikor felhajtottam Mamó háza elé, erősen agyaltam,
felhívjam-e Blake-et, de végül nem tettem. Tőle könnyebb
bocsánatot kérni, mint engedélyt. Ha beszélnék vele, nagyot
veszekednénk amiatt, hogy otthon kéne maradnom, ahol
rajtam tarthatja a szemét és a többi – meg természetesen a
tegnap este miatt is. Rengeteg dolgom volt még, és egyelőre
nem tudtam, mit mondjak neki az előző estéről. Hogy
mesélhetném el neki – anélkül, hogy megemlíteném Colleent
–, hogy mindent láttam Merry ablakából, de nem léptem
közbe?
Amikor beöltöztem a szuper kis inkognitószerkómba,
magamhoz vettem a nyomozói munkámhoz szükséges
ketyeréimet (hűtőtáska vízzel és diétás üdítővel, egy zacskó
csokibonbon, flakonos fertőtlenítőszer, extra adag
kézfertőtlenítő és a fényképezőgépem), és néhány kedvenc
játékomat (sokkoló, távcső, lehallgatókészülék és persze a
pisztolyom).
Troy elhagyta a szigetet, a rendőrség pedig az állam egész
területén keresi. Scott nyilván visszament Greenville-be,
miután személyesen adta át az üzenetét Adamnek. Jelenleg
Adam az egyetlen ördögi személy, akit meg tudok figyelni.
Az  ösztöneim azt súgták, hogy ő a szellemi atyja ennek az
egész szervezkedésnek, még ha Scott adja is bele a tőkét.
Ideje kideríteni, mennyi gonoszság indult Adam Devlintől.
Úgy gondoltam, nem vagyok itthon elég ideje ahhoz, hogy
Adam felismerje a kocsimat, úgyhogy a sajátomat
használtam. Bár le is cserélhettem volna Papó furgonjára.
Keresztülhajtottam a vasárubolt mögötti parkolón. Deanna
Volvója ott állt, de Adam Lexusát nem láttam. Beálltam egy
parkolóhelyre, és a biztonság kedvéért telefonáltam egyet.
Deanna felvette.
– Szigeti Vasárukereskedés!
– Szia, Deanna! Liz vagyok.
Csend. El tudom képzelni, hogy a hívásom miatt felrémlett
benne a múltkori vészhelyzet a hátsó helyiségben, és azt is,
hogy nem örül ennek túlságosan.
Úgyhogy én szólaltam meg először.
– Figyelj, beszélnünk kéne. El tudsz szabadulni ebédre?
Persze tudtam, hogy nem fog eljönni, különben meg sem
kérdeztem volna. Deanna most egy ideig biztos elkerül, mert
így könnyebb tagadásban maradnia.
–  Nem. Itt kell maradnom. Adam betegen fekszik otthon,
úgyhogy nekem kell itt lennem háromig, aztán megyek a
lányokért. Tegyük át máskorra, rendben?
Úgy csicsergett, mintha egy teljesen hétköznapi ebédről
beszélnénk éppen. Kíváncsi voltam, vajon még mindig a
táskájában hurcolja-e a huszonötezer dollárt.
– Persze – feleltem. – De Deanna…
– Igen?
– Légy óvatos, rendben?
– Te is – vágta rá. – Szia!
A  nagy francokat beteg Adam. Valószínűleg csak
szégyellné, ha meglátnák az ügyfelei. Ez gond, tekintve, hogy
valószínűleg alibi kell neki mára. Arra számít, hogy
hamarosan megölnek valakit. Az  a rohadék biztos otthon
gubbaszt jéggel a szeme alatt. Vajon hogy magyarázta meg
Deannának? Gondolom, sehogy. Csak elhúzott innen, és
felhívta a feleségét, hogy hazamegy. Így Deanna nem hiszi
azt, hogy a szeretőjénél van. Vajon megpróbálja megint
lefülelni?
Azon töprengtem, maradjak-e itt, vagy menjek és
vadásszam le én magam. Kéne még egy megfigyelő mellém.
Bárcsak itt lenne Nate! De mivel ő még mindig Chicagóban
rostokolt, megelégedtem azzal, akit ugrasztani tudtam.
– Colleen!
Csodák csodájára megjelent az anyósülésen.
– Szép ruci – mondta, és felhorkantott.
–  Köszi. Itt tudnál maradni egy kicsit Deannával?
Tájékoztass, ha elmegy!
– Megpróbálhatom.
– Hogy mondod?
–  Itt maradhatok, amíg nem kapok megbízást. Akkor
viszont mennem kell.
– Rendben. De légyszi, próbáld velem is közölni, ha elmész.
– Oké.
Eltűnt mellőlem, és remélhetőleg a vasáruboltban bukkant
fel.
Elmentem a Tengeri Farmhoz, hogy lássam, Adam tényleg
otthon fekszik-e, de természetesen nem volt ott. Arra
gondoltam, ezt az előnyömre fordíthatom, úgyhogy
megkerültem a háztömböt, és egy utcával lejjebb
leparkoltam. Bejártam a környéket gyalogosan, ami – már
amennyire meg tudtam állapítani – elég kihalt volt. Mindenki
vagy dolgozott, vagy iskolában volt. A Tengeri Farm többnyire
fiatal családok lakóhelye. Vagy nem olvasták még az újságot,
vagy nem érzik személyesen fenyegetve magukat, vagy ki
akartak menni, és megbeszélni mindezt a barátaikkal.
Az  otthonülő anyukák valószínűleg a vásárra mentek.
Átslisszoltam az Adam és Deanna telke melletti udvaron.
Felugrottam a kétszintes viktoriánus ház hátsó tornácára,
és megvizsgáltam a zárat az ajtón. Kis idő múlva bejutottam,
de az ajtó felső, ablakos felénél megláttam, hogy pirosan
világít a riasztó. Bejelzett a rendszer. Basszus. Asszem, Blake-
nek igaza volt. Néhány lakos már beszereltette a biztonsági
rendszert. Az  ilyesmit kijátszani bonyolult, és nem is volt
hozzá felszerelésem.
Egy másodperc gondolkodás után visszamentem a
kocsihoz. A  játékszeres dobozomban akadt egy
vonalellenőrző telefon – egy olyan eszköz, ami azonosítja
Adam telefonvonalát a központi elosztódobozban –,
kapcsolóhuzal, hogy rákapcsolódjak a telefonvonalára, és egy
diktafon, ami minden beszélgetését eltárolja. Legalábbis
mindent, ami vezetékes hálózaton zajlik. Eszembe jutott, hogy
ha okos, akkor a bűnös üzelmeihez eldobható mobiltelefont
használ, másrészt viszont a vasárubolt telefonján beszélt
Troyjal. Ráadásul a névjegyzékében is ott volt a száma. Adam
nem a világ legokosabb bűnözője.
Az  elosztódobozt három házzal arrébb találtam meg.
Szerencsére a vezetéket a föld alatt, nem pedig
villanypóznákon vezették el. Így könnyebb hozzáférni.
Kevesebb mint harminc perc alatt rácsatlakoztam a
rendszerre. Műanyag tasakba tettem a diktafont, hogy
védjem, és csak egy kis lyukat hagytam a vezetékeknek.
Bedugtam a magas pampafűbe, amit Adam szomszédja
biztosan azért ültetett, hogy el legyen benne rejtve az
elosztódoboz. A  legtöbb ember így csinálja – álcázzák a
kábeles dobozt valamilyen növénnyel. Ez csak megkönnyíti a
munkámat.
Általában mindent megteszek, hogy betartsam a törvényt,
de amikor feltétlenül szükséges, akkor néha elcsábulok, és
mégis élek a behatolás, poloskázás meg az effélék izgalmával.
Viszont mivel a szándékaim tiszták, jól alszom éjjelente. Azt
csak feltételeztem, hogy Adam felbérelte Troyt Mamó
megölésére, azt viszont tudtam, hogy szövögeti a tervét valaki
más megölésére. Meg kell állítanom, ezért erkölcsileg
tisztának érzem a tevékenykedésemet.
Kimásztam a pampafűből, leporoltam a ruhámat, és
körbenéztem. Még mindig sehol senki. Ha bárki kérdezné,
mit csinálok, majd kerekítek egy történetet a vizsgálandó
zajokról vagy a gázszivárgásról. Manapság, amikor ennyi
kiszervezett szerelő mászkál az utcákon, már senki sem
keresi a ruhádon a felismerhető logót.
Ránéztem a minden utca végére kihelyezett
újrahasznosítós konténerekre és szemeteskukákra. Adam és
Deanna utcáján még nem vitték el a szemetet. Visszamentem
a kocsihoz, és kivettem egy megcsomózható szemeteszsákot.
Devlinék kukája felé vettem az irányt. Az  újrahasznosítós
konténerekben semmit sem találtam – de ezen nem lepődtem
meg. A mocsok állandóan a bűzös szemeteskukákban landolt.
Visszatartottam a lélegzetemet, és kinyitottam az egyik
kukát. Először lefújtam a tartalmát egy adag fertőtlenítővel,
majd kihúztam a három konyhai szemetesvödör-méretű,
fehér zacskót, és beletettem az én hatalmas zsákomba.
Becsuktam a kukát, és a kocsimhoz vonszoltam a
zsákmányomat. Betettem a csomagtartóba, hogy később
szemügyre vegyem. Dupla zsákba dugva legalább nem bűzlik.
Remélem.
Beszálltam a vezetőülésre, és megfürödtem a
kézfertőtlenítőben. Vajon hol lehet Adam? A  ma reggeli
dráma után nem hinném, hogy Marcival. Az  egyetlen hely,
ahol még el tudtam képzelni, az a Hódító – a vitorlás hajója,
ami a kikötőben horgonyzott. Beindítottam a kocsit, és
kihajtottam az utcára, hogy ellenőrizzem.
Colleen megjelent az anyósülésen.
–  Deanna elindult. Megkérte az egyik részmunkaidős
munkatársát, hogy ugorjon be helyette. Hazafelé tart.
–  És nem találja majd ott Adamet. Már csak az a kérdés,
hogy tudja-e, hol keresse?
– Ha a keresésére indul, akkor biztos van ötlete.
 – Igaz.
Lassan körbeautóztam a háztömböt, majd a környéket,
végül pedig visszafordultam. Épp akkor hagytam el Deanna
házát, amikor befordult a garázsba.
A  Tengeri Farmot csak egyfelől lehet megközelíteni
kocsival. Behúzódtam az Öböl úti benzinkút bejáratához, és
úgy parkoltam le, hogy bármerre el tudjak indulni. Egy órát
adtam Deannának. Ha nem jön, akkor megyek a kikötőhöz.
Harminc perccel később már a Tengeri Farm és az Öböl út
kereszteződésénél állt a kék Volvójával. Ráhajtott az Öböl
útra, és a Pálma sugárút felé indult. Beengedtem magunk
közé egy másik kocsit, és csak utána eredtem a nyomába.
Amikor megkerültük a parkot, a köztünk lévő autó elfordult
jobbra, és a Pálma sugárúton haladt tovább, Deanna viszont
továbbment a Fő utcáig, majd jobbra a kompkikötőig.
Szorosan rátapadtunk Colleennal. Nem voltam biztos benne,
hogy látta a kocsimat, amikor tegnap mögötte parkoltam a
banknál.
Nem sokkal később lefordult a kompkikötő parkolójába.
A  kikötő elejéhez hajtott a komp közelébe. Én hátul
maradtam.
–  Úgy tűnik, elmegyünk a szigetről – jegyeztem meg. – De
nem Adamet keresi. Akkor nem a saját autójával jött volna.
– Lehet, hogy nem tudott kölcsönkérni másikat.
Biccentéssel jeleztem, hogy ott a pont.
 
Amikor lehajtottunk a kompról, néhány autónyira
lemaradtam Deannától. Elég nagy volt a forgalom, hogy
simán legyen pár autó közöttünk, de annyira nem, hogy szem
elől tévesszem a kocsiját. Amikor viszont Charleston felé
indult, már nem volt egyszerű dolgom.
A  Király utcánál megfogott egy piros lámpa, és szem elől
tévesztettem. Hova megy Deanna?
Colleenra néztem. Láttam rajta, hogy erősen koncentrál.
– Fehérszirom Kert – mondta. – Taposs bele!
Olyan gyorsan hajtottam végig a Király utcán, ahogy a
forgalom engedett, de ez a tempó nem tetszett sem nekem,
sem Colleennak. Ingerült volt, a szemében aggodalom
csillogott. Jobb kezével a karfába kapaszkodott, ballal a
könyöktámaszba.
Balra fordultam a Tüzérsor úton dél felé, és keresni
kezdtem Deannát, a kocsiját, vagy egy parkolóhelyet.
Napsütéses, tavaszi délután volt, és a Fehérszirom Kertben – a
Tüzérsor nevű, egykori tüzérségi védőfalnál lévő parkban –
összegyűltek az egyetemisták, a háziasszonyok a
kisgyerekeikkel, a turisták és a helyi munkakerülők.
– Mi van rajta? – kérdeztem.
– Kék matrózruha, hozzáillő cipő és kalap.
– Ilyet visel a vasáruboltban? Az elmúlt két nap nadrágban
volt. Akárhova megy is, átöltözött miatta, mielőtt eljött
otthonról. Nem úgy hangzik, mintha az elkapom-a-csalárd-
férjem akcióba kezdett volna.
–  Menj tovább! – utasított Colleen. – Parkolj le a Murray
úton!
Jobbra fordultam a Tüzérsor útra, aztán a Charleston
szigetcsúcsnál ráfordultam a Murray sugárútra.
Colleen előremutatott.
– Ott!
 Deanna határozott léptekkel szelte át a parkot, miközben
szorította magához a válltáskáját. Minden lépésnél
körbenézett.
Lehúzódtam, és egy ágyú elé parkoltam.
Deanna leült egy hatalmas, tölgyfa alatti padra. Tökéletes
testtartással várt ölében a táskájával.
Colleen megfordult, és hátrapillantott.
– Troy.
A tüzérségi fal felé mutatott.
– Hol?
Megpördültem, hogy én is lássak.
Megláttam egy férfit, aki hanyagul támaszkodott a Cooper
folyó partján húzódó korlátnak. Ilyen távolságból nem
tudtam megmondani, ki az. Előhúztam a távcsövemet, hogy
vessek rá egy pillantást.
Tényleg Troy volt az.
–  Tökös fickó, hogy fényes nappal Charlestonban lődörög.
Hívom Blake-et.
Már nyúltam is a telefonomért.
–  Nem! – Colleen elszántan nézett rám. – Nem akarom,
hogy Deannát is elkapják. Nála van a pénz.
– Most?
– Talán. Nem tudom. Csak várjunk!
Haboztam. Értettem, hogy Colleen ösztöne a testvére
védelmére sarkallja, de Troy egy gyilkos.
– Nézzük meg, mit akar tőle!
Előhalásztam a lehallgatókészülékemet, felraktam a
fejhallgatót, és beállítottam a hangfelvevőt. Aztán megint
belenéztem a távcsőbe.
 Troy egy fogpiszkálót rágcsált, és Deannát figyelte. Nem
rejtőzött el – ki keresné itt a parkban a turisták és
egyetemisták között? Nem tudtam eldönteni, hogy ő a
legostobább bérgyilkos a világon, vagy ravasz, mint a róka.
Már tíz perce vártam, amikor átment a Tüzérsor úton, és
odaballagott a padhoz, amin Deanna ült. Rávillantott egy
mosolyt.
– Szabad?
Deanna pár másodpercig nézte őt, de nem szólt semmit.
– Mrs. Devlin? – kérdezte Troy.
– Igen, kérem, üljön le! Mr… ööö…
– Jobb, ha nem tudja a nevemet. Miért nem hív egyszerűen
csak Kártevőirtónak?
Deanna nem nézett rá, és még csak nem is fordította felé a
fejét.
– Elég bugyután hangzana.
– Ezt most felveszed? – kérdezte Colleen.
– Igen – válaszoltam.
– Nem ismeri meg Troy Causbyt? – kérdezte Colleen.
–  Deanna négy évvel idősebb nálunk. Troy pedig… két
évvel fiatalabb? Valószínűleg sosem keresztezték egymást az
útjaik.
Troy előrehajolt, és a térdére könyökölt.
– Rabolja az időmet, asszonyom. Maga hívott, nem? És ha
már itt tartunk, mondja, hogy nem a vasárukereskedésből
hívott má’ megint.
–  Természetes nem. Ahogy rájöttem, hogy ki… mi maga,
én… eleget láttam az Esküdt Ellenségekből, hogy tudjam, nem
szabad az otthoni, az üzleti vagy a saját mobiltelefonomat
használnom. Telefonfülkéből hívtam, és nem felejtettem el
megtisztítani a telefont meg a pénzérmét is az
ujjlenyomataimtól.
A férfi hangosan felnevetett.
Deanna arca pipacspirossá változott.
– A férjem nem fog több pénzt adni magának.
Troy közelebb hajolt, és lehalkította a hangját.
– Tényleg?
Deanna felszegte az állát.
– Igen, tényleg. Már nincs nála. A pénzt… elkobozták.
– És mégis kicsoda? – kérdezte.
–  Ha akarja a pénz másik felét, akkor velem kell
egyezkednie.
Troy hátradőlt, és a pad háttámlájára tette a karját.
–  A  férje azt mondta, maga túl buta, hogy rájöjjön, mi
folyik itt. Úgy látszik, tévedett. De nem volt okos dolog, hogy
felhívott. Miért ne szólnék neki erről a kis találkozóról?
– Pénz. Megmondtam. Nekem van. Neki nincs.
Colleen felém fordult.
– Atya gatya. Te ezt elhiszed?
– Sss! – intettem le.
– És mit akar? – kérdezte Troy.
– Vissza akarom kapni az életemet, és biztonságban tudni
a gyerekeimet.
– Mi köze ennek hozzám?
– Először is tudni akarom, mire bérelte fel a férjem.
– Kizárt, hölgyike. Ezer módon be lehet drótozva.
Deanna szorosabban fogta a táskáját.
– Úgy gondolom, azt tudom, mit akart magától. Engem az
érdekel, hogy kit és miért.
– Fogalmam sincs, miért – válaszolta Troy. – A főnök nem
tájékoztatott.
– Hazudik! – jelentette ki Colleen.
– Sss! – sziszegtem.
Deanna csendben ült.
–  Találja ki maga, hogy miért. Azt mondja, ideadja a
maradék pénzt, ha megmondom, ki? – kérdezte Troy.
–  Nem egészen – válaszolta. – A  választ most azonnal
akarom. És adja a szavát, hogy nem tesz semmit azzal a
személlyel. Igazából azt akarom, hogy garantálja annak a
személynek a biztonságát.
–  Ezt mégis hogy tehetném? Nem egy kibaszott őrangyal
vagyok.
Deanna mélyen Troy szemébe nézett.
–  Mondjuk úgy, hogy az a személy nem szenvedhet el
szokatlan szerencsétlenséget, amíg maga itt van, rendben?
– Mégis kinek gondolja magát? Rohadt Angelina Jolie-nak?
– Troy elnézett a távolba, majd vissza. – Tegyük fel, hogy
beleegyezek. Mit akar még? És mikor kapom meg a lóvét?
– Azt akarom, hogy kövesse a férjemet, és tudja meg, mire
készül. Tudom, hogy viszonya van valakivel. Tudni akarom,
kivel. Képeket akarok. És azt is tudni akarom, mibe
keveredett még bele, ami persze magába foglalja azt is, hogy
miért volt szükség a maga… szolgáltatására.
– Tehát a miértet?
Deanna rámeredt.
– Pontosan. A miértet. Biztos vagyok benne, hogy a férjem
megkapja, amit megérdemel. Amint megkapom a szükséges
válaszokat, megkapja a pénzét.
– Nem vagyok magánnyomozó.
– Szerintem meg tudja oldani – válaszolta Deanna. – Biztos
van a munkájának körbeszaglászós része is.
A fejemet csóváltam. Nem tudtam elhinni, milyen fagyos is
tud lenni Deanna. Adam biztos sokszor bántotta, mert
valaminek át kellett taszítania a határon.
–  Rendben, megértettem, mit akar maga. Én viszont elég
pénzt akarok, hogy kiszabaduljak erről a helyről, és soha ne
jöjjek vissza.
– Ez egy kiváló ötlet. – Deanna elfordult Troytól, és a kikötő
felé nézett. – Most pedig árulja el szépen, maga szerint kinek
a tortája nyer idén az éves süteményversenyen?
– Mi van? – csattant fel Troy.
–  Úgy értem… – Deanna felé fordult, és felhúzott
szemöldökkel nézett a férfira. – Maga szerint ki fog nyerni a
süteményversenyen?
Rákacsintott.
Colleen a szemét forgatta.
– Jaj, anyám, borogass!
Troy végül kapcsolt.
– Ó. Aha… Szerintem a panziós néni lesz a nyertes. Grace
Sullivan.
Nem mondott többet, megemelte képzeletbeli kalapját,
felállt, és elment.
–  Grace. Grace a célpont. – Letettem a távcsövet, és
beindítottam a kocsit. – Most pedig követjük, miközben hívom
Blake-et.
–  Nem szükséges – mondta Colleen. – Visszamegy Stella
Marisra, ráadásul nem is látnánk a nagy tömegben. Grace
pedig már biztonságban van. Deanna megmondta Troynak,
hogy nála van a pénz. Troy nem fogja megölni, ha nem nyer
miatta semmit.
Hátranéztem a vállam fölött. Troy sietős léptekkel indult
meg az ellenkező irányba, én pedig egyirányú utcában álltam.
Felsóhajtottam, elővettem a telefonomat, és tárcsáztam a 911-
et.
– Veszélyben van?
–  Egy körözött személy, Troy Causby Mount Pleasantból
éppen a Fehérszirom Kertből sétál át a Keleti öböl felé.
Küldjön segítséget!
– Legyen szíves a nevét!
–  Keleti öböl, a Tüzérsortól északra. Troy Causby. Kérem,
siessenek!
Letettem a telefont. Biztos voltam benne, hogy az operátor
kideríti a nevemet a képernyőn kijelzett számom alapján.
Nem tudtam többet mondani neki, és hívnom kellett Blake-et.
Ha a charlestoni rendőrség esetleg számon kér – amit nem
hiszek –, akkor majd megmagyarázom később.
Tárcsáztam Blake számát, de csak a hangposta
jelentkezett.
–  Grace a következő célpont, Blake. Gondoskodj a
védelméről!
Megfogtam a lehallgatókészülékemet.
–  Tudom, hogy Adam bántalmazza Deannát, Colleen.
Láttam a zúzódásait – jelentettem ki. – Deanna azt mondta
Troynak, hogy biztonságban akarja tudni a gyerekeit. Adam a
lányokat is bántja, igaz?
 Colleennak megremegett az ajka.
–  Ők a családom. Ha beleavatkoznék, áthelyeznének.
Kérlek, ne kérdezz erről többet!
– De odaküldtél a vasáruboltba, mert Deanna bajba került.
– Ezt mondtam neked, de Adam is ott volt, és az ő tervének
megakadályozása része a megbízásomnak. Ha
szélhámosságért vagy valami hasonlóért börtönbe kerül,
akkor minden rendbe jön. Vannak homályos területek, de
nem léphetem át a határokat.
– Oké, akkor ne beszéljünk többet erről.
Már amúgy is megkaptam a választ, és már tudtam, miért
süllyedt addig Deanna, hogy üzleteljen egy bérgyilkossal.
Az  egyetlen számára elérhetőnek tűnő módon védi meg a
gyerekeit.
Kevésbé fél Troytól, mint Adamtől.
Colleen nyugodtabbnak tűnt, de még mindig láttam rajta a
szomorúságot.
–  Hékás! – szólaltam meg. – Minden rendben lesz.
Lecsukatjuk azt a mihaszna Adamet.
Elmosolyodott.
Betettem a telefonomat a konzolba.
Colleen bámulta.
– Van ezen az izén Michael Jackson?
–  Naná! – Oldalra pillantottam. – Láttad őt, amióta nincs
köztünk?
–  Szeretnéd tudni, mi? – kérdezte, és megint rám
villantotta azt a vigyort.
 
 Huszonkilenc
 
 
Akadt még egy kis dolgom a félszigeten. Colleen meghallgatta
a Man in the Mirror végét, majd eltűnt. Leparkoltam az Árok
utcai mélygarázsban, és felbaktattam a Találkozó utcán.
A  Charleston Megyei Bíróság egy György korabeli, fehér
téglás, spalettás ház, ami a függetlenségi háború előtt Dél-
Karolina parlamentjének épült. A Függetlenségi Nyilatkozatot
a Találkozó utcára nyíló erkélyen olvasták fel. Az  1700-as
évek végén, amikor Columbia lett az állam fővárosa, az
épületet lefokozták bírósággá. Herkulesi erőfeszítéseket téve
küzdött tűzvész, hurrikánok és földrengések ellen, és végül
megmaradt Charleston szívében.
Bementem a Találkozó utcai bejáraton, és a 143-as terem
felé vettem az irányt: a Családtörvényi Titkárságra. Mivel
tudtam az ügy számát, nem kellett mikrofilmtekercsek egész
sorát átpörgetnem, hogy megszerezzem a szükséges aktát.
Odaadtam az ügyiratszámot egy huszonéves titkárnak, aki
kifinomult modora miatt túlképzettnek tűnt a rábízott
munkához. Ki tudja, minek nézett, a szürke mérőóra-leolvasó
szerkómban nem festek túl jól. Öt perc elteltével átnyújtott
egy szalagot, és elmagyarázta, hogyan nyomtassam ki az
oldalt, amire szükségem van. Megköszöntem, majd siettem a
filmolvasóhoz. Minden képkockát ráhelyeztem az olvasóra, és
egyesével kinyomtattam őket. Ellenálltam a késztetésnek,
hogy elolvassam őket. Kifizettem az ötven centet oldalanként,
és betettem a paksamétát a kocsimba.
Letekertem az ablakokat, aztán végignyálaztam a
vallomásokat. Végül megtaláltam, amit kerestem. A  piszkos
részleteket. A  válás kölcsönös megegyezésen alapult egy éve
tartó különlét okán. Ennél azonban jóval érdekesebb volt,
amit William Alexander James Knox mondott azzal
kapcsolatban, hogy miért nem kellene Mildrednek egy vasat
sem kapnia a számottevő vagyonból.
Mr. Knox azt állította, hogy Mildred tisztességtelen módon
ment bele a házasságba, mivel nem tájékoztatta őt arról, hogy
korábban a Cicamica Férfiklub egzotikus táncosnőjeként
dolgozott Myrtle Beachen. Művészneve Miller Dawn volt.
Továbbá Mr. Knox megjegyezte, hogy Mildred házasságon
kívüli viszonyt folytatott egy bizonyos Lincoln Sullivannel.
Te jó ég! Erkölcsös Mildred, Stella Maris társadalmi
illemtanának betartója sztriptíztáncos volt? Azon sem
lepődtem volna meg ennyire, ha azt olvasom, Mildred a
Sárkány csillagkép egyik bolygójáról származik. Letettem az
aktát az anyósülésre, kihajtottam a mélygarázsból, és
visszamentem a komphoz. Közben Mildreden és a színes
háttértörténetén agyaltam.
Mindenkinek vannak titkai. A  legtöbben néhányszor
újrakezdik az életüket, én pedig határozottan úgy gondolom,
nem éri meg bolygatni a múlt titkait. Hacsak azok a bizonyos
múltbeli titkok nem kapcsolódnak közvetlenül a vizsgált
ügyemhez. Még nem tudtam, Mildred táncos múltja jelentős
infó-e vagy sem.
Azt viszont igen, hogy Mildred múltja elegendő ahhoz,
hogy besározza a polgármestert. Mackie szerencsejáték-
szenvedélye elegendő, hogy besározza – és pénzügyileg
romba döntse – a Sullivan családot, Grace-t is beleértve.
Marci múltjának és jelenének számos olyan pontja akad, ami
besározhatja Michaelt. John Glendawn múltja Hayden
Causbyval és Stuart Devlinnel közismert tény, de biztos van jó
néhány dolog, amit nem tudok az ott történtekről. A  közös
tehát a Mamó listáján lévő B oszlop neveiben, hogy veszélyt
jelenthetnek egy tanácstagra. Vajon gyanította, hogy valaki
megpróbálta zsarolni a tanácstagokat?
Vagy valaki őt is megpróbálta zsarolni?
 
 Harminc
 
 
Visszamentem Mamó házához, hogy átöltözzek. Ha anya
meglátná a slampos munkaruhámat, biztos kiselőadást
tartana arról, hogy mindig öltözz hölgyhöz méltón. Ráadásul
ki akartam venni végre Adam és Deanna szemetét a
csomagtartóból. Általában hetekig kellett kukáznom ahhoz,
hogy a szemétturkálós módszerem eredményre vezessen.
Hirtelen ötlettől vezérelve hoztam el az övékét, úgyhogy nem
számítottam sokra, de sosem lehet tudni.
A  garázs sarkába helyezett huzalpolcok egyikén szépen
összehajtva feküdt néhány ponyva. Ráterítettem az egyiket a
munkapadra, majd felhúztam egy gumikesztyűt és egy
szájmaszkot, hogy hozzáláthassak a munkához. Egyesével
szedegettem ki a Devlin-háztartás szemetét. Gyűlölöm a
munkám ezen részét, és borzasztóan hiányoltam Nate-et.
Greenville-ben a legtöbbször megsajnált, és átválogatta
helyettem a szemetet.
Naná, hogy Adamnek van iratmegsemmisítője – bár talán
inkább Deannának… Akárhogy is, a szemeteszsák
tartalmának nagy részét kávézacc, felaprított dokumentumok
és papír zsebkendők tették ki. És volt még két üres
gyógyszeres üveg – antibiotikum Hollynak és Xanax
Deannának. Ez megmagyarázza, hogyan éli túl a
mindennapokat. Találtam még egy üres orvosságos ampullát
gyomorégés ellen, és egy majdnem teljesen teli üveg márkás
csikófarkkivonatot, ami állítólag nagyon gyorsan nagyon
karcsúvá teszi a testet. A  címke szerint az elsődleges
összetevő a csikófark növény. Ez a cucc nem illegális? Deanna
mindig gyötrődött a súlya miatt. Csak remélni mertem, hogy
nem a Xanaxszal együtt szedte.
Az üres xanaxos üvegcsét és csikófarkkivonatot leszámítva
mindent kidobtam – előbbieket egy műanyag tasakba tettem.
Aztán felszámoltam magam után a rumlit, és bementem a
házba.
Kellett egy kiadós fürdés.
Megnyitottam a csapot, és gyújtottam néhány stresszoldó
gyertyát. Beleöntöttem a kádba némi levendulás fürdősót, egy
adag Lancôme Aroma nyugtatóolajat, és beledobtam egy
pezsgő fürdőgolyót. Minél több bigyó van a kádban, annál
jobb. Miután a szemetesben turkáltam, azon is elmerengtem,
hogy öntök a vízbe egy kis Cloroxot. Befeküdtem a kádba, és
becsuktam a szememet. A fürdőpárnán nyugtattam a fejemet,
és hagytam, hogy lebegjenek a végtagjaim.
Amikor kimásztam a kádból, megszólalt a csengő.
Magamra vettem a köntösömet, és kikukucskáltam az emeleti
ablakon. A  felhajtón egy ismeretlen Jeep Cherokee állt.
Megfeszültem. Tuti, hogy nem Nate érkezett meg. Még fel sem
szállt Chicagóból. Amikor Scott azt mondta Adamnek, hogy
majd ő kezelésbe vesz, biztos nem arra gondolt, hogy ideküld
valakit, aki megöl.
A  csengő megint megszólalt – háromszor egymás után.
A telefonért nyúltam, aztán Michael lelépett a verandáról, és
felnézett a hálószobám ablakára. Vártam a másodperc
töredékéig, majd a lehúzott redőnnyel, utána pedig a
függönnyel és az ablakkal matattam. Michael csípőre tett
kézzel, türelmesen várta meg, amíg boldogulok a
tolóablakkal.
– Engedj be! – kérte.
Biztonságban voltam a kis odúmban, és nem tudtam, mi
vár odalent. Tétováztam.
– Liz.
Még ilyen távolságból is felismertem azt a pillantást.
Olyasmiről árulkodik, mint amit én érzek a gyomrom
legmélyén. Ó, basszus, mennyire vágyom rá… és milyen
régóta. De… azért csak nem gondolja, hogy csettint a kis
ujjacskájával, én pedig azonnal rohanok, mert hirtelen rájött
arra, amit én már hatévesen is tudtam – hogy Marciban nem
lehet bízni.
Küzdöttem a vággyal, hogy leszaladjak a lépcsőn, és a
karjába vessem magamat.
– Mit szeretnél?
– Ma délután Robert Pearsonnál jártam.
Vártam.
– Bejöhetek?
– Nem igazán.
–  Oké. Csinálhatjuk a te módszereddel is. Amint Robert
kiment engem ebből a szarságból, te és én összeházasodunk.
– Ó, tényleg?
Megszédültem a szavaitól, de valahogy nem volt őszinte az
örömöm.
–  Igen. Amikor legutóbb hagytam, hogy te dönts
valamiben, pokollá változtak a dolgok.
 Most megfogott, de sok mindent kellett még megtudnom.
– Miért maradtál vele?
–  Ostoba okokból. A  gond az, hogy Marci nem keres elég
pénzt bankpénztárosként ahhoz, hogy eltartsa magát. Nincs
közeli hozzátartozója, sem igaz barátai. Nem vitt rá a lélek,
hogy kitegyem az utcára, de nem akartam nekiadni sem a
magamnak felépített házat, sem a cégem felét. De most már
nem is tűnnek olyan nyomósnak ezek az okok.
Nem tágítottam.
– De miért most jöttél ide?
Bármennyire is vágytam rá, nem akartam, hogy csak azért
legyen velem, mert Marci megcsalta.
Szaporán emelkedett és süllyedt a válla. Lesütötte a
szemét, majd ismét rám emelte könyörgő tekintetét.
–  Amióta megláttalak a nagymamád temetésén, küzdök a
vággyal, hogy ne raboljalak el és szökjek meg veled. Amikor
Greenville-ben maradtál, azt gondoltam, döntöttél. Nem
akartad Scottot, de már engem sem.
– De…
– Hadd mondjam végig!
Intettem, hogy folytassa.
–  Tudom, hogy nem miattam jöttél haza, de kedden este
láttam a szemedben, hogy még mindig érzel valamit irántam.
Azért jöttem, hogy kiderítsem, mit.
–  De miért éppen ma délután? Miért nem tegnap vagy
holnap?
Tétovázott.
– Nem a miért a lényeg. Ez nem róla szól, hanem rólunk.
Felhúztam a szemöldökömet, és oldalra biccentettem a
fejemet.
– Viszonya van Adammel egy éve.
A  torkomhoz kaptam a kezemet, és nagyon igyekeztem,
hogy meglepettnek tűnjek.
– Biztos vagy benne?
–  Igen. Megtaláltam ma reggel Adam pénztárcáját az
ágyam alatt.
–  Értem. És egyenesen iderohantál? Egyet mondj meg,
Michael! Hol lennél most, ha nem találtad volna meg ma
reggel a bátyád pénztárcáját az ágyad alatt?
Erre nem volt válasz a tarsolyában.
Minél tovább beszéltünk, annál jobban örültem, hogy nem
engedtem be. Mit gondol, kivel áll szemben? Úgy nézek ki,
mint egy mentőöv? És egyáltalán beszélt már erről Marcival?
– Tudja, hogy tudod?
–  Nem. Csak eljöttem. Megtaláltam a pénztárcát,
bepakoltam egy táskát, és eljöttem, mielőtt felébredt.
– Mit csináltál a pénztárcával?
– Visszaadtam Adamnek.
– Fogadni mertem volna. Adam beismerte a viszonyt?
Persze már tudtam a választ, de megpróbáltam a lehető
legtöbbet kiszedni Michaelből. Csak hogy egyszerűsítsem a
dolgokat…
–  Igen. De Robertnek is elmondtam, nem akarom a
bíróságra vinni ezt az ügyet. Nem akarom, hogy
beszennyeződjön az anyám neve egy botrány miatt. Meg
akarok egyezni Marcival.
– Értem. – Én tudtam, de neki is tudnia kellett volna, hogy
Cselszövő Marcival nem lehet egyezkedni. – Fel fog fogadni
egy ügyvédet. Ha nem tudod bizonyítani a hűtlenséget, nem
tudom, mennyi az esélyed az egyezkedésre.
– Robert is ezt mondta. Meg hogy szerezzek bizonyítékot.
–  Honnan tudjam, hogy nem csak azért vagy itt, mert
felszarvazott?
–  Sosem szerettem mást rajtad kívül, Liz. Olyan sokáig
éltem hazugságban, hogy már kezdtem elhinni, hogy nekem
csak ennyi jutott, de aztán hazajöttél. Ha nem csalt volna
meg, akkor is elhagyom. Talán nem ma, de ne kövessünk el
több hibát, ha egyszer úgyis egymás mellett kötünk ki. Gyere
hozzám, Liz! Elveszett vagyok nélküled.
Könnyes szemmel mosolyogtam rá.
– Gyere vissza, ha kimondták a válást! Akkor beszélünk.
Becsaptam az ablakot.
– Liz, várj! – kiáltotta.
Lehúztam a redőnyt is.
– Liz!
Az  ágyamra roskadtam, és a fejtámlának dőltem.
A mellkasomhoz szorítottam egy párnát, és zokogtam.
 
 Harmincegy
 
 
A  kevés alvás, a folyamatos adrenalinlöketek és a drámázás
teljesen kiütött. Valahogy elszundítottam, majd hirtelen
felriadtam, és az órára néztem. Basszus – már délután kettő is
elmúlt! Nem is ebédeltem, és még egy csomó dolgom van.
A családom biztos aggódik értem. Kihagytam a Legmesésebb
Tavaszi Vásárt, amit megtartottak annak ellenére, hogy egy
őrült gyilkos kóborol a városban.
Épp csak felöltöztem, amikor valaki nyomni kezdte a
csengőt. Azt hittem, Blake az, vagy hogy Michael jött vissza.
Nem számítottam másra, legkevésbé a volt férjemre – egy, a
kedvenc virágomból, sárga rózsákból kötött csokorral.
Bámultam rá a kukucskálón keresztül, és reméltem, hogy
csak képzelődöm.
–  Scott? – kérdeztem az ajtón keresztül, mielőtt
végiggondoltam volna.
Basszus. Úgy kellett volna tennem, mintha nem lennék
itthon. Erre most végképp nincs időm. Mély levegőt vettem, és
résnyire nyitottam az ajtót.
– Teljes valómban.
Felém nyújtotta a csokrot, és rám villantotta hamis
mosolyát.
Összefontam magam előtt a karomat, és nem vettem el a
rózsákat.
 – Mit keresel itt?
Azért örültem, hogy rózsával érkezett, nem pedig
pisztollyal.
–  Hiányoztál, cicám. Nem fogtam fel, mennyire.
Mostanában olyan véglegesnek tűnik ez az egész.
Hátrébb hajoltam, és onnan méregettem. Még ha nem is
tudnám, miben mesterkedik, ezt a hazugságot akkor sem
venném be.
Felém lépett.
– Beszéltem ma reggel Nate-tel. Sikerült kiszednem belőle,
hová tűntél. Miután megtudtam, az első utam idevezetett. –
Szexi, mély hangon beszélt. – Üdítő látni téged. Gyerünk, bébi,
engedj be! Beszélgessünk!
Aljas hazudozó. Milyen könnyedén előállt egy
magyarázattal, hogy honnan tudta, hol vagyok. De nem
gondolta teljesen végig a kamujait. Kizárt, hogy Nate valaha is
elmondta volna neki, hol keressen. Radar megjelent az
oldalamon. A  mély, figyelmeztető morgása jól mutatta, hogy
nagyon is emlékszik Scottra.
– Beszélgetni? Mégis miről? – kérdeztem.
A kezembe nyomta a rózsákat.
– Ez őrület.
Vonakodva vettem el a virágot.
Önelégült vigyor jelent meg az arcán, én viszont
rámeredtem a ne fárassz már pillantásommal.
– Hadd tegyem be a virágot valamibe!
Kinyitottam az ajtót, és beengedtem a folyosóra. Nem
akartam olyat tenni, amiből arra következtet, hogy félek tőle.
Radar hátralépett, de készen állt a támadásra.
 – Itt várj meg! – figyelmeztettem Scottot.
Másodpercekkel később, amikor visszamentem a
konyhából, nyoma sem volt.
– Scott!
Radar a télikertből ugatott.
– Itt vagyok! – kiáltott Scott. – Remélem, nem bánod, hogy
kényelembe helyeztem magamat.
Végigsétáltam a folyosón, és átkoztam magamat, amiért
beengedtem a házba. Mégis mit gondoltam?
A kanapén ült, és ártatlan képpel meredt rám.
–  De bánom. Nem maradsz sokáig. Sajnálom, hogy ilyen
sokat vezettél, de már mindent megbeszéltünk és
kimondtunk, amit ki kellett hónapokkal, illetve évekkel
ezelőtt. Ennek már semmi értelme.
– De nagyon is van – jelentette ki. – Észhez térített, amikor
Nate elmondta, hogy végleg itt akarsz maradni. Amíg
mindketten Greenville-ben éltünk, nem éreztem véglegesnek
a szakítást, de most, hogy itt telepedsz le, kezdem felfogni. Ha
most nem tesszük helyre a dolgokat, már sosem fogjuk.
– Scott…
–  Gyere vissza velem, Liz! Kezdjük elölről! Most azonnal
elhúzhatunk innen, és elutazunk a Karib-térségbe. Aztán
együtt hazamegyünk. Nem kérem, hogy most azonnal
elkötelezd magad. Nem kell újra összeházasodnunk, amíg
nem vagy biztos benne, de adj még egy esélyt!
Mialatt beszélt, felállt, átvágott a szobán, és túl közel jött
hozzám.
Hűha. Két házassági ajánlat egy napra. Tehát ez a terve.
Egy másik nő biztos megingott volna a kék szemében csillogó,
kérlelő tekintettől, de én már immunis vagyok.
Radar ugatása egyre sürgetőbbé vált.
Hátraléptem.
– Sehova nem megyek veled, Scott. Most azonnal hagyd el
a házamat, megértetted?
–  Oké, oké. Elmegyek. Egyelőre. Megértem, hogy sokként
ért mindez. Majd később felhívlak. Talán elmehetnénk
vacsorázni.
– Nem fogunk.
Valami megváltozott a tekintetében.
Megszólalt a vészjelzőm, hogy talán túl hevesen akarom
kidobni, úgyhogy lágyabb hangon kértem újra.
– Kérlek, Scott, menj!
–  Nem megyek vissza nélküled Greenville-be. – Lassan
átsétált az előszobán, de nem vette le rólam a szemét. –
A Stella Maris Hotelben leszek és várok.
– Semmi nem fog változni.
Utánamentem. Nehezemre esett nem kilökni az ajtón.
–  Ne mondd ezt! – Próbált elbűvölő lenni, de
megborzongtam tőle. Kilépett a verandára. – Gyere el
hozzám, ha meggondoltad magadat! Bármikor, rendben?
Becsuktam az ajtót, bezártam, és nekidőltem.
Jajjj! Beletúrtam a hajamba. Vettem pár megnyugtató nagy
levegőt, aztán az irodámba mentem. Felhívtam Blake-et.
Szerencsére megint a hangposta jelentkezett. Hagytam egy
üzenetet, miszerint jól vagyok és dolgozom, és nagyon-
nagyon sajnálom, és később a vacsinál találkozunk
anyáéknál. Biztos dühös rám, amiért eltűntem egész napra,
holott megkért reggel, hogy várjam meg… Úgy éreztem, hogy
évekkel ezelőtt történt. De majd túlteszi magát rajta.
Fogtam egy banánt és egy csésze teát a túlélés érdekében,
aztán visszabattyogtam az irodába. Elővettem Mamó listáját,
és tanulmányoztam a neveket – vagyis elsősorban a
kérdőjeleket. Ha a megérzésem nem csal, Mamó biztosra
vette, hogy Mackie gyenge pontja Grace, Marci pedig
Michaelé. Mildred és Olivia neve mellett egy-egy kérdőjel állt,
ami jelezheti azt, hogy Mamó gyanakodott, hogy van valami,
amit fel lehet használni Robert és Lincoln ellen, de nem tudta
biztosan. Ezek szerint ő még nem jött rá, mivel foglalkozott
korábban Mildred.
És Mamó még kevésbé volt biztos abban, hogy John
Glendawn ellen fel lehetne használni a közös múltját Hayden
Causbyval és Stuart Devlinnel – nekik két kérdőjelet is adott.
Láthatóan aggasztotta, hogy Merry esetleg – bár nem
valószínű, mivel ő három kérdőjelet is kapott –
felhasználható apa ellen. Vagy talán azt gondolta, hogy Merry
befolyásolhatja apát, hogy módosítsák a körzethatárokat, és
így lehetősége nyíljon megépíteni a tábort. Ennek van
értelme, bár én azért inkább négy-öt kérdőjelet tettem volna.
Nem tartom valószínűnek, hogy apát rá lehet venni az
óceánparti fejlesztés támogatására.
Előhalásztam a telefonomat, és rányomtam Quincy Owen
már elmentett számára, bár nem fűztem sok reményt ahhoz,
hogy elérem.
De a második csengésre felvette.
– Quincy Owen!
–  Mr. Owen, de jó, hogy elértem! Liz Talbot vagyok Dél-
Karolinából.
 – Ó, igen. A magánnyomozó.
– Igen. Rosszkor hívom?
– Nem, nem. Elnézést, hogy nem hívtam vissza. Éppen egy
új projekt közepén tartok, ami sajnos szinte minden időmet
leköti. Pont arrafelé, ahol ön is lakik.
Furcsa megérzésem támadt. Ha kiderül, hogy minden
rendben a táborral, akkor az még több kérdést vet fel.
– Erről szeretnék beszélni önnel.
– Északról hív, igaz? Megesküdtem volna, hogy az mondta,
a Charleston régióból telefonál.
–  Várjon! – Úgy elfintorodtam, hogy éreztem a kialakuló
ráncaimat. – Stella Marisról hívom. Charleston közeléből. Itt
akarnak felépíteni egy új tábort, igaz? Stella Marison.
Felnevetett.
–  Bárcsak úgy lenne! A  Jacossee-tó melletti dombos
területen építkezünk. Egy jótevőnk hagyta a földet az
alapítványra.
– Mr. Owen, dolgozik a szervezetüknek egy bizonyos David
Morehead?
– Ki?
– David Morehead.
– Sosem hallottam róla.
–  És mi a helyzet Merry Esmerelda Talbottal? Lehetséges,
hogy felvette őt egy új projektbe?
– A hölgy talán a rokona?
– Igen. A testvérem.
– Még nem volt hozzá szerencsém.
–  Ennyit szerettem volna megtudni. Köszönöm, hogy időt
szánt rám.
 Hátradőltem a székben, és az Új Élet Alapítványon
tűnődtem. Merry az egyik legokosabb ember, akit ismerek,
biztosan utánanézett a neten az alapítványnak, és
valószínűleg ugyanazokat találta meg, mint én. Képeket
makulátlan táborhelyekről és boldog kamaszokról. És
biztosan azon a számon hívta David Moreheadet, amit
megadott neki, manapság sokan használnak mobilt üzleti
célra is. Valószínűleg nem keltett benne gyanút.
Rákerestem a dél-karolinai céginfóban az Új Élet
Alapítványra.
Nahát, nahát! Egy találat. A  neve egészen pontosan Dél-
Karolinai Új Élet Alapítvány, a bejegyzett képviselő nem más,
mint Adam Devlin.
És nem nonprofit szervezet.
 
 Harminckettő
 
 
A  Szent Ferenc Püspöki templom Stella Maris legrégebbi
temploma. Egy kőből épült toronyból és festett üvegű
ablakokból áll, a hozzá tartozó tornacsarnok pedig egyben
közösségi teremként is funkcionál. A  Legmesésebb Tavaszi
Vásár még javában zajlott, amikor bekanyarodtam a
parkolóba háromkor. A  tornacsarnokban és az előtte lévő
napos területen meg az árnyékos pázsiton asztalokra
halmozott savanyúságok, lekvárok, raguk és mindenféle házi
készítésű vagy kézzel varrt dolog sorakozott. Az összecsődült
tömeg nézelődött és beszélgettek egymással.
Elmosolyodtam, és a tornacsarnok felé vettem az irányt,
hátha megtalálom anyut. Akartam, hogy lássa, kijöttem, és
lehetőleg akkor, amikor már vettem is valamit. Éktelen zsivaj
fogadott a csarnokban. Elkaptam néhány beszédfoszlányt,
miközben átverekedtem magamat a tömegen.
– … nem tudom elhinni, hogy megölték Emmát…
– … sorozatgyilkos… szabadon kódorog…
– … furcsa fények az óceán felett…
– … mindannyiunkat megölhet álmunkban…
– … az én Tomom már minden fegyverünket megtöltötte…
Az  egyik asztal mögött megláttam Kate Devlint. A  csirkés
pitéjét árulta. Kedvem támadt jól felpakolni abból a pitéből,
úgyhogy átnyomakodtam a tömegen az asztala felé.
Becsusszantam két nő mögé, akiket lekötött a heves
pletykálás. Felragyogott az arcom, amikor kibukkantam a
tömegből, és éppen Michael mellett landoltam.
Kate rám mosolygott, de továbbra is a fiával csevegett.
– Merre bujkáltál, fiam?
Michael rám nézett. Hallgatólagosan megállapodtunk,
hogy egyelőre nem bonyolítjuk a helyzetet.
– Szia, Liz! – üdvözölt. – Jó, hogy itthon vagy.
A  lábujjamtól a fejem búbjáig bizseregni kezdtem.
Kiszáradt a szám, úgyhogy elég nehéz volt válaszolni.
–  Helló! – nyögtem ki. – Nem akarok zavarni, csak
szeretnék vásárolni az anyukád pitéjéből. Amúgy csak
nézelődöm… Majd járj körbe te is!
A pitékre és a ragukra meredtem.
Michael visszafordult az anyjához.
–  Nagyrészt dolgoztam. Te hogy vagy, anya? Vigyázol
magadra? Kicsit gyengének tűnsz.
–  Igen, pontosan követem az orvos utasításait. Jól vagyok
azon kívül, hogy kicsit kábának érzem magamat a
gyógyszertől, amit Warren adott a szívemre.
– És kevesebb kávét iszol, ahogy tanácsolta, ugye?
–  Warren Harper egy vészmadár – jelentette ki Kate. –
Mindig is az volt.
– És sétálsz is? Azt is javasolta.
–  Ma reggel például sétáltam. Korán. Mielőtt megjött a
bátyád.
Michael összerándult.
– Hogy van Adam?
Kíváncsi voltam, vajon az előtt vagy után látta, hogy
Michael bepancsolt neki.
–  Úgy tűnik, bajba került – mondta. – De hát ismered a
testvéredet. Mindig sántikál valamiben. Reggeli előtt ugrott
be.
Michael láthatóan megnyugodott.
– Mi most a gondja?
Kate mosolya elhalványult, és az összekulcsolt kezére
pillantott.
–  Nem akart beszélni róla, ráadásul miután elmondtam
neki, hogy Blake Emma Rae-ről kérdezősködött, csak arról
faggatott.
– Emma Rae Talbotról?
–  Igen. – Kate rám nézett. – Blake azzal a képtelenséggel
állt elő, hogy Emma Rae-t meggyilkolták.
– Mi köze ehhez Adamnek? – kérdezte Michael.
Kate vállat vont.
–  Felteszem, semmi több, mint akárki másnak. Szerintem
csak az én biztonságomért aggódik. Szegény Emma Rae… –
Kate felém fordult. – Ő volt az egyik legkedvesebb barátom.
– Figyelj, anya! – szólalt meg Michael. – Ugye nem mondott
Adam semmi felzaklatót?
–  Nem. Azt a másik ostobaságot hónapok óta meg sem
említette, és most amúgy is mindenki ezzel a témával
foglalkozik. Mondtam neked, odaadományozok kétszáz
holdnyi földterületet a táborhelynek. – Felém fordult, és rám
mosolygott, de nagyon furcsán. Nem igazán tudtam mire
vélni. – Merry táborának.
Michael bólintott.
– Így a legjobb.
 Milyen ostobaságról beszél? Rögtön magamhoz tértem. Ki
kell fizetnem a pitéket, és elrángatni innen Michaelt, hogy
összerakjuk, amit tudunk.
– El sem tudom mondani, mennyire finom volt a pite, amit
múltkor hozott, Kate. Fantasztikus. Ezeket is le lehet
fagyasztani, ugye?
– Hát persze!
–  Akkor elviszek hatot, és kettőt a csirkés-rizses raguból.
Tudna adni egy szatyrot?
Sose vásárolj kaját éhesen! Az  a banán nem tartott ki
sokáig, már majd’ éhen haltam.
Kate bepötyögte a számológépbe az összeget, elvette a
pénzem, és becsomagolta az ételeket. Megköszöntem, Michael
felé biccentettem, majd a tornacsarnok végébe indultam,
hogy el tudjon köszönni az anyjától. Rengeteg ember
tolongott mindenhol, és nem vették komolyan a jobbra tartási
szabályt. Három lépés után máris rám tört a klausztrofóbia.
Utálom a tömeget. Úgy érzem, mintha megfulladnék. Talán
azért, mert félek ilyenkor levegőt venni. Tuti, hogy az
emberek legalább harmada hordoz valami fertőzést. Nagyon
vágytam rá, hogy a legközelebbi ajtón meglógjak. Michael
utolért.
–  Itt vagyok. Hadd vigyem a szatyrodat! Ez egy hónapra
elegendő kaja. Talán fel kell ajánlanom a társaságomat
vacsorára, hogy segítsek megenni.
–  Nem szükséges, jó az étvágyam. És viszem a saját
szatyromat, kösz. – Megálltam. – Figyelj, beszélnünk kell! Nem
rólunk, és nem most. De van valami, amit el kell mondanom.
Oda kell köszönnöm anyámnak, de aztán elmehetnénk innen.
 Aggodalmas tekintettel méregetett.
–  Oké. Az  anyukád hátul van az információs bódénál az
ágytakarós stand közelében.
Átvágtunk a tömegen a bódé felé. Óráknak tűnt, mire
megtaláltam anyut. Integettem neki, majd nagy nehezen
odaverekedtük magunkat hozzá.
– Hát itt vagy! – üdvözölt anya. – A bátyád keresett.
–  Tudom, anya. Próbáltam hívni többször is, de úgyis
találkozom vele ma este nálatok. Micsoda tömeg gyűlt össze. –
Rávillantottam a legbájosabb mosolyom. – És már én is
szereztem valamit a forgatagban.
Felemeltem a szatyromat.
– Ennek örülök – válaszolta, aztán Michael felé fordult, és
szélesen rámosolygott. – Hogy vagy, Michael?
–  Jól, Carolyn – mondta. – Úgy tűnik, nagy sikere van a
vásárnak. Gratulálok!
–  Nagyon köszönöm! Sokan segítettek. Láttad már a
takarókat, Liz?
– Még nem, de épp oda tartok, és még venni akarok Alma
savanyú uborkájából is. Még csak a csarnok felét jártam be. –
Láttam rajta, hogy csak részben menekültem meg amiatt,
hogy csak késő délután jelentem meg. – Otthon találkozunk,
oké?
– Rendben.
Úgy nézett rám, mint aki leltárt akar készíteni azokról a
dolgokról, amiket vettem.
 
Találtunk Michaellel egy csendes helyet a tölgyfa alatti padon.
– Mi a baj? – kérdezte.
 –  Mesélj arról a „másik ostobaságról”, amivel Adam
zaklatja anyukádat!
Furcsán nézett rám, de azért válaszolt.
–  Adam már többször próbálta kényszeríteni anyát, hogy
egyezzen bele a Devlin-birtok beépítésébe. Tavaly télen anya
még a városi tanács tagja volt, és Adam előállt azzal az
esztelen tervvel, hogy drága szállodát épít a Devlin-birtokon.
Azzal nyaggatta, hogy járjon közben a tanácsnál, és segítsen
neki módosítani a körzethatárokat.
Bólintottam.
–  Természetesen nem egyezett bele, de Adam hetekig
győzködte – folytatta. – Egészen addig nem tudtam erről
semmit, amíg anya ki nem fakadt, és el nem árulta nekem.
Adam nem akarta, hogy én is tudjak róla.
– Erre mérget vettem volna.
–  Az  egész terv őrültség. És több kellett volna anya
szavazatánál, de Adam váltig állította, hogy meg tudja
szerezni a többiek voksát. Azt mondta, mind milliárdosok
leszünk. Anya olyan ideges volt, hogy lemondott a tanácsi
székéről. Ekkor vettem át a helyét.
– Szerinted téged hogy vett volna rá a támogatásra?
– Nem tudom – felelte. – De azt hiszem, Adam miatt voltak
tavaly télen anyának szívproblémái. Legalábbis közvetlenül
azután kezdődött, hogy Adam belevágott ebbe az egészbe.
–  Akkor most biztos haragszik anyudra, amiért a
kamasztábornak adományozza a földet. Csak mert nagyon
úgy fest, hogy a szállodája nem fog megépülni.
– Szerintem anyának épp ez a szándéka.
– De Adam nem dühös ezért, ugye?
 Michael vállat vont.
–  Nem beszéltünk erről, ebből arra következtetek, hogy
nem. Most engem kéne zargatnia, hogy beszéljem le anyát.
–  De igazándiból nincs a tábor ellen. Merry mellett
kampányol.
Michael izmai megfeszültek, és hosszan bámult rám.
– Miért tenne ilyet?
–  Mert Adam a tulaja a Dél-Karolinai Új Élet
Alapítványnak. Ha anyukád odaadja a földet az
alapítványnak, akkor Adamnek adja, nem egy nonprofit
szervezetnek. Az egész csak egy trükk.
–  A  kurva életbe! – Michael felállt. – Most azonnal véget
vetek ennek!
Elviharzott a közösségi terem felé.
Megszólalt a mobilomon Nate csengőhangja. Ránéztem az
órámra, miközben felvettem: majdnem négy.
– Hahó! Már beszálltál?
–  Nem. – Nate tombolt. – Nem szálltam be! Az  atlantai
időjárás miatt összeomlott a reptér. Kétszer eltolták az
indulási időpontot, aztán törölték a járatot.
– Ó, Nate!
Borzasztóan éreztem magamat, hogy miattam éli át ezt a
reptéri poklot.
–  Megnézem, hátha van más légitársaságnál olyan járat,
ami elvisz még ma Charlestonba. Felhívlak, ha megtudok
valamit.
– Rendben. Annyira, de annyira sajnálom!
– Nem a te hibád. Mesélj, mi a helyzet ott!
Megszédültem.
 – Adam és Scott felhasználják Merryt, hogy véghez vigyék
a tervüket a szállodával. Merry nincs benne, de múlt éjjel
majdnem megölték.
– De jól van?
– Igen. A szobatársa viszont nem. És én is jól vagyok. Ja, és
Scott beugrott ma délután. Azt akarta, hogy szökjek meg vele
a Karib-térségbe. Tiszta káosz van már itt. Mindent
elmagyarázok, amikor ideérsz.
Csend.
– Nate?
– Hova ugrott be Scott?
– Mamó házához.
– És egyedül voltál?
–  Mi van veled, Nate? Te tudod a legjobban, hogy tudok
vigyázni magamra.
Felsóhajtott.
–  Nem tartoznak a tipikus ügyeink közé a szabadon
kószáló gyilkosok. Általában azon dolgozunk, hogy kihozzuk
az embereket a börtönből, mert úgy gondoljuk, ártatlanok.
Javíts ki, ha tévedek, de ez most nem ilyen szitu, igaz?
–  Nate! Amikor ártatlan emberek vannak a börtönben,
akkor a gyilkos szabadon kószál.
– Általában van, aki fedez téged. Én.
–  Jól vagyok. Bízz bennem! És szólj, ha találsz másik
járatot, oké?
– Most hol vagy?
– A templomban.
– Miért?
– Az anyám vására miatt.
 – Mi… jó, mindegy. Hol van Blake?
–  Dolgozik. Próbálja megtalálni azt a fickót, akit Adam és
Scott felbéreltek a piszkos kis ügyük elvégzésére.
–  Azt hittem, megbeszéltük, hogy Blake közelében
maradsz.
–  Kizárt, hogy Blake magával cipeljen munka közben.
Higgy nekem!
– Jó, majd felhívlak.
Azzal letette.
A  légzésemre koncentráltam. Élveztem a tölgyfa árnyékát
és a néhány perc nyugit. Aztán rezegni kezdett a mobilom.
Riasztás. Valaki fennakadt a biztonsági rendszeremen.
 
 Harminchárom
 
 
Miközben a kocsihoz rohantam, betöltöttem az élő képet. Egy
khakinadrágba, kék galléros pólóba és baseballsapkába
öltözött férfi kukucskált be éppen a garázskapun lévő
ablakon.
Betettem a telefont a tartójába, és beindítottam a kocsit.
Amíg kitolattam a parkolóból, a visszapillantót néztem.
A  Pálma sugárúton jobbra fordultam, de mielőtt
beletaposhattam volna a gázba, egy Dodge Caravan lefékezett
előttem. Kinéztem a terepjáró mögül. Ameddig csak elláttam,
mindenütt furgonok és terepjárók. A  vásár felé tartó, vagy
onnan hazafelé igyekvő forgalom és a fociedzés miatti tömeg
óriási dugót okozott. Miért nem kuksolnak otthon az
emberek? Lehet, hogy félnek a szigeten élők, mégsem
hagyják, hogy ez befolyásolja a szokásos napi
ténykedésüket… Ahogy láttam, minden parkolóhelyen álltak.
Ráadásul annak sem volt sok értelme, hogy kiszálljak és
gyalog induljak el.
Ingerülten morgolódtam. Felkaptam a telefont, hogy
jobban lássam, mi folyik a házamnál.
A  hívatlan vendégem eltűnt a képernyőről. Beállítottam,
hogy mutassa mindhárom kültéri kamera képét. Valaki rám
dudált. Felnéztem: haladtunk fél centit. Előrébb gurultam,
aztán visszafordultam a telefonhoz. A  férfi most a verandán
állt, és a télikert ajtaja felé sétált. A kamera az ajtó felé nézett,
úgyhogy csak hátulról láttam. Fordulj meg, fordulj meg,
fordulj már meg!
Rápróbált a télikert ajtajára, aztán leárnyékolta a szemét,
és bekukkantott. Ijedten hátraugrott. Semmi kétségem nem
volt afelől, hogy Radar tombol a másik oldalon. A  betörő
végigpásztázta a hátsó udvart, majd a tengerpartot. Nyilván
azt kereste, van-e valaki a környéken, aki nyakon csíphetné.
A  sapkája le volt húzva, és emiatt meg a nagy
napszemüvege miatt csak annyit tudtam megállapítani, hogy
se bajusza, se szakálla. A  sapkán a búvárok zászlóját
pillantottam meg. Elvis fantomja. Ő  volt az hétfőn a háznál,
akit Radar megijesztett. És jó eséllyel a keddi besurranó is.
Tudta, hogy Radar odabent van, és felkészülten érkezett.
Épp akkor néztem fel, amikor az előttem lévő terepjáró
megindult. A Pálma és a Horgony sarkán valószínűleg zöldre
váltott a lámpa. A  forgalom felgyorsult, de a sebességmérő
még mindig nem ugrott tíz mérföld per óra fölé.
Visszanéztem a telefonra. A fantom a zsebébe nyúlt, majd
előhúzott egy kulcscsomóféleséget és egy fehér, baseball-
labda méretű valamit. Letette a fehér izét a verandára. Egy
szalvéta. Megszorítottam a bal kezemmel a kormányt. Már
megint bekészített valamit Radarnak. Remélhetőleg mostanra
rájött, hogy nem kell bedrogoznia az én drága golden
retrieveremet, mivel egy kis finomság és hasvakargatás után
bárkinek szabad bejárást enged a házba.
A fantom átválogatta a kulcsokat, majd többre is rápróbált.
A  harmadikkal sikerült kinyitnia a télikert ajtaját. Basszus!
Biztos kedden vitte el a kulcscsomót, amikor bent volt a
házban. A konyhában tartottuk a pótkulcsot.
Radar kiszökkent az ajtón. Nem hallottam az ugatását – a
felvétel nem rögzített hangot –, de láttam, hogy a besurranóra
támad.
A  fickó letérdelt, a finomságért nyúlt, majd odatartotta
Radarnak.
Radar megszaglászta a kezét, majd behabzsolta azt a
valamit.
A  fantom megpaskolta Radar fejét, a szalvétára mutatott,
aztán bement a házba, és becsukta az ajtót.
Radar farokcsóválva felzabálta a szalvétán lévő
nyalánkságokat.
A  sor ismét megállt. Beállítottam a telefonon, hogy a
beltéri kamerák képét lássam.
A fantom átvágott a télikerten, majd a folyosón, és így már
a másik kamera vette. Aztán eltűnt. A fenti kamerák Mamó és
az én szobámban voltak. Vártam. Néhány másodperccel
később felbukkant Mamó szobájában, és kinyitotta az
öltözőasztala felső fiókját. Beletúrt, majd becsukta, és a másik
fiókkal folytatta. Vajon mit keres?
Újból rám dudáltak. Már elértem a külvárost, és a
forgalom ismét megindult, bár szerintem még mindig túl
lassan mentünk. Tisztában voltam vele, hogy nem tartok elég
nagy követési távolságot, úgyhogy összeszorítottam az
állkapcsomat, és visszavettem.
A  fantom Mamó fiókos szekrényében matatott.
Módszeresen megvizsgált minden fiókot. Amikor végzett, az
éjjeliszekrénnyel folytatta.
A  terepjáró végül balra fordult a Pálma végén, én meg
jobbra az Óceán sugárútra. Lehúzódtam az út szélére egy
sövény mellé. Az  autó elég csendes, de akkor sem akartam
megkockáztatni, hogy a besurranó meghalljon. Becsúsztattam
a zsebembe a mobilomat és a kulcsomat. Kinyitottam az ajtót,
és már majdnem kikászálódtam a kocsiból, amikor eszembe
jutott, hogy kivegyem a pisztolyt a táskámból. Majdnem
biztos voltam benne, hogy a besurranó nem veszélyes, de
azért nem tettem volna rá az életem.
Bedugtam a pisztolyomat a nadrágom hátuljába, és
végiglopakodtam a sövény mellett. A  füvön vágtam át, hogy
ne csapjak zajt. Radar vágtázva rohant a háztól, hogy
üdvözöljön. Útközben eszébe jutott, hogy vendégünk van, és
ugatni kezdett.
– Sss! – pisszegtem hangosan, de hiába.
Basszus, basszus, basszus! A  besurranó most tuti
megindult a kijárat felé, nekem viszont semmi kedvem
kergetőzni.
A  fantom ez alkalommal a hátsó bejáraton hatolt be, de
kedd este átment az előszobán, és a főbejáraton át távozott.
Ma hol megy ki? A hátsó ajtó felé vettem az irányt.
Radar megelőzött, majd körbeugrált, és megindult előre.
Felugrott a veranda lépcsőjére. Kettesével szedtem a fokokat.
A  kutyám határozottan ugatott a hátsó ajtóra. Nem tudtam,
mennyi idő alatt hat a Benadryl, de egyelőre nem úgy tűnt,
mintha begyógyszerezték volna Radart.
– Hallgass! – szóltam rá. – Ül! Marad!
Radar leült, de nyüszögve izgett-mozgott.
A  betörő nem zárta be az ajtót. Kinyitottam, és füleltem.
Nem hallatszódott mozgás a házban. Besurrantam, és a
folyosóra lopakodtam. Biztosan lejön, hogy távozhasson a
három ajtó valamelyikén. Előhúztam a fegyveremet a
nadrágomból. Két kézzel tartottam a pisztolyt, és az emeletre
célozva elindultam felfelé.
Megreccsent a lépcső.
Nate csengőhangja megszólalt a zsebemben. Basszus!
Hagytam, hogy csörögjön, és aztán bekapcsoljon a hangposta.
Mamó szobája felé rohantam.
A  rohadt életbe!
A  kétszárnyú ajtó egyik fele nyitva állt, a függöny
széthúzva. Átvágtam a szobán, és kinéztem. Megvizsgáltam
az erkélyt, a lugast, a verandát, de sehol senki. Nem
mászhatott le ilyen gyorsan, hogy aztán eliszkoljon, ugye?
Újra füleltem. Minden csendes volt, a ház üresnek tűnt.
Benéztem Mamó szekrényébe és a fürdőszobájába. Üres.
Szobáról szobára ellenőriztem a házat. Rajtam kívül senki.
Hogy a fenébe szökött meg ilyen gyorsan? Biztos lemászott a
lugason. Eszméletlen gyors volt.
Visszamentem a verandára, ahol Radar nagy küzdelmek
árán még mindig ülve maradt.
– Jó fiú!
Letérdeltem hozzá, letettem a pisztolyt, és megöleltem.
Megkönnyebbült, hogy feloldottam a „Maradj!” parancsot.
Lerohant a lépcsőn, és átvágtatott a hátsó udvarra. Megállt
ott, ameddig a nyakörve engedte, és az erdő felé ugatott. Nem
volt kétségem, merre ment a besurranó. A nagy kérdés, hogy
mit keresett…
Elővettem a telefonomat, és lehallgattam Nate üzenetét.
Nem sikerült új járatot foglalnia, úgyhogy elment a Hampton
szállóba. Holnap indul, úgyhogy péntek este negyed kilenckor
száll le Charlestonban.
Visszasétáltam a házba, és bezárkóztam, aztán az
irodámba mentem, és bekapcsoltam a laptopom. Előhívtam
minden kamerafelvételt, hogy megbizonyosodjak róla,
semmit sem mulasztottam el vezetés közben, és hogy
megtudjam, miként menekült el a pasi. Épp az ágy alatt
kutatott, amikor hirtelen az ablak felé kapta a fejét – nyilván
meghallotta Radar ugatását, amint a ház felé rohantam.
Odament a kétszárnyú ajtóhoz, kinyitotta az egyik oldalát, és
kilépett az erkélyre. Valószínűleg már lefelé mászott, amikor
a hátsó ajtóhoz értem. Nem hiszem, hogy Elvis fantomja
olyan idős, mint ahogy azt Elvis gondolta. Többször
megnéztem a felvételeket, rá is közelítettem, de továbbra sem
ismertem a besurranó kilétét.
Elgondolkoztam, hogy hívok egy lakatost, de elvetettem az
ötletet. Ha a betörő ilyen elszántan be akar jutni, akkor
máskor is be fog, és nincs kedvem egy törött ablakhoz.
Ráadásul nagyon szerettem volna elcsípni, és megtudni, ki ő,
és mit keres.
Vajon Mamó listáját? Kétlem. Ki tudhatott volna arról,
hogy írt egyet? Felmentem a lépcsőn, hogy én is kutakodjak
egy kicsit.
Mamó ajtajában megtorpantam. A  halála óta nem voltam
a szobájában, kivéve, amikor a betörőt kergettem. A  békés
menedék várta, hogy a lakója visszatérjen, ahogyan azt
Mamó egy átlagos nap végén tette. Az  üvegcséket és
tubusokat az antik éjjeliszekrényen még csak vékony réteg
por takarta, a baldachinos ágy a mintás ágyneműjével, a
fodros ágytakarójával és a feltornyozott párnáival pedig
olyan volt, mintha frissen vetették volna be. Megacéloztam
magamat.
Következetesen végigtúrtam minden fiókot. Ellenőriztem,
hogy a fiókok aljára vannak-e borítékok ragasztva, bár
tudtam, hogy Mamónak nincs olyan rejtegetnivalója, amit így
kellett volna dugdosnia. Úgy kutattam a szobájában, mintha
egy idegennél lennék. Átmentem a fürdőszobába is,
belenéztem a WC-tartályba, és ellenőriztem a gyógyszeres
szekrényt.
Egy órával később megállapítottam, hogy semmi említésre
méltót nem találtam. Az  órámra pillantottam, és
felsóhajtottam. Majd később átnézem a ruhásszekrényét és a
ház többi részét, mert ha nem vonszolom vissza magamat
anyáékhoz, akkor Blake körözést ad ki rám – ha még nem
tette meg.
 
 Harmincnégy
 
 
Amikor kiszálltam a kocsiból apáéknál, levelibékák és
tücskök zenekara fogadott. Aztán csak pislogtam.
Apa lassan hintázott a tornácon lévő egyik széken. Sörétes
puska hevert az ölében, és egy pohár italt – valószínűleg
whisky-kólát – tartott a kezében. A lábánál Cserkész feküdt.
Barátok és szomszédok gyűltek össze az első tornácon és a
gyepen. Apa összes barátjánál volt puska vagy pisztoly, és
mindannyian célzóvizet kortyolgattak. A  legtöbben anya
kristálypoharaiból ittak. Néhányuk bagót rágott, és a mulccsal
felszórt azáleaágyakba köpködtek, mások pedig a gyepen
őrjáratoztak, és letaposták anya árnyliliomait. Rengeteg kutya
szagolgatta egymást és jelölte meg a területét.
Apa morcosan nézett rám.
–  Csakhogy megjöttél! Tán nem működik a flancos
telefonod?
– Bocsánat, apa, akartalak hívni.
Tényleg bűntudatom volt, amiért aggódott értem a
családom. Nem szoktam hozzá, hogy valaki vár otthon.
Blake kinyitotta az ajtót, és úgy nézett rám, mintha
legszívesebben megfojtana egy kanál vízben, de túl fáradt
hozzá.
– Kitekerem a nyakadat!
– Megtennéd, hogy későbbre halasztod? Beszélnünk kell.
 Apára nézett.
– Itt kint minden rendben?
Apu belekortyolt az italába.
– Igen.
Blake megdörzsölte a nyakát.
–  Talán mindenki nagyobb biztonságban lenne a saját
házában, apa. A végén még egymást lövitek le véletlenül.
–  Fiam, én már azelőtt használtam a puskát, hogy te
megszülettél. Ahogyan itt mindenki. Ha valaki idejön
Merryért, rajtunk kell keresztüljutnia. – Kemény pillantással
nézett rám. – Ha Lizt akarják, akkor előbb meg kell találniuk.
Ha pedig értem jönnek, itt várok rájuk.
Blake megrázta a fejét, és hátralépett, hogy beengedjen a
házba. Becsapta az ajtót.
– Grace?
Belenéztem a szemébe.
– Figyelünk rá. Jól van.
– Anya hol van? – kérdeztem.
Kizárt, hogy látta már, mi folyik odakint.
–  Fent – válaszolta Blake. – Elfáradt a vásárban. Hozott
házi csirkés gombócot vacsorára, a konyhában van a te
részed.
Kinéztem az ablakon.
– Te jó ég!
– Még a felét sem tudod – mondta. – Zeke Lyerly is itt van.
– Jaj, ne már!
Zeke Lyerly húsz éve lakott a szemben lévő utcában. Arra
használta a fegyverét, hogy megsürgesse a dolgokat. Amikor
darázsfészket talált az előkertjében, ahelyett, hogy a szokásos
vegyszerekkel bajlódott volna, belelőttek apával a korhadt
farönkbe, ahol a darazsak éltek. A darazsak kevésbé sérültek
meg, mint a két jómadár, akiket szétcsipkedtek…
Lehúztam a rolót.
–  Nem akarsz véget vetni ennek az őrültségnek? –
kérdeztem.
– Tekints inkább úgy erre, hogy még Troy sem olyan hülye,
hogy szembeszálljon ezzel a csapattal. Amíg nem tartóztatom
le őket, apát is beleértve, addig reméljük a legjobbakat, és
kerüljük el a tűzvonalat.
– Azt mondod, van gombóc?
Már majd’ éhen vesztem. A konyhába indultam.
– Hol a pokolban voltál egész nap?
Kinyitottam a hűtőt, és elővettem a kajás dobozt. Hol is
kezdjem? Fogtam egy villát, és felszúrtam egy falatot.
A csirkés gombóc még hidegen is a gyengém.
– Merry hol van?
– A tornácon.
Kihallottam Blake hangjából, hogy kezdi elveszteni a
türelmét.
– Ha kimegyünk, csak egyszer kell elmondanom.
Felsóhajtott, és intett, hogy induljak. Kimenekültem a
tornácra.
Merry összegömbölyödve ült a fonott székben, és szorosan
bebugyolálta magát egy takaróba. Azt gyanítottam, a takaró
leginkább az érzelmi biztonságát szolgálja, mintsem a
nemlétező hideg elleni védelmet.
– Szia! – köszönt. – Hol voltál?
Leültem a gombócommal a hintára, Blake pedig lehuppant
a díványra.
–  Szóval? – nézett rám a bátyám. – Elvis azt mondta,
összefutott veled Marcinál. Nem elég, hogy a kifejezett
kérésem ellenére nem maradtál itt, láthatóan felcsaptál
nyomozónak.
A  miért-nem-fojtottalak-meg-amíg-gyerekek-voltunk
pillantásommal meredtem rá, de folytatta.
–  Évek óta látom el sikeresen a munkámat a segítséged
nélkül is. Fejezd be kérlek a nyomozgatásaidat. De várj csak! –
Rémült tekintettel méregetett. – Ugye nem tervezed, hogy itt
indítod újra az üzleted? A bűnügyek kezelése…
– Mi mást tehetnék? – Felszegett állal néztem rá. Utálja, ha
ezt csinálom. – Valamiből élni kell.
Dühösen bámult rám.
Felsóhajtottam. Két falat gombóc között belekezdtem a
történetbe.
–  Szóval. Reggel valamiért aggódtam Deannáért, ezért
elmentem a vasáruboltba, hogy ránézzek. Nem terveztem,
hogy sokáig maradok…
És így tovább. Beavattam őket mindenbe, amit megtudtam,
de gondosan kihagytam a Colleennal és a lehallgatással
kapcsolatos részeket. És Michael lánykérése is kifelejtődött.
Meg azt sem említettem, hogy Deanna ismert bűnözőkkel
társalog. Úgy meséltem, hogy a Fehérszirom Kertben láttam
meg Troyt, és kihallgattam a beszélgetését valakivel, akit nem
ismerek.
Felnéztem a vacsorámból. Blake arckifejezéséből tudtam,
hogy pontosan tudja, kihagytam néhány részletet. A munkám
során gyakran előfordul, hogy hazudok másoknak, és
felfedeztem, hogy a neveltetésem ellenére elég jól megy. Elég
szépen tudom csavarni a szót, de Blake szócsavaróradarja
jobban bemért, mint valaha.
Ellöktem magam a tornác téglás padlójáról. A  hinta oda-
vissza ringatott.
Esküszöm, a bátyámnak füstölt a feje.
–  Tehát egy kőhajításnyira álltál Troytól. Amikor
bejelentkezett a hangpostám, felhívhattad volna Nellt. Ő elér
engem.
–  És mit csináltál volna? Az  ég szerelmére, fél órányira
voltál onnan! Hívtam a 911-et. Téged is próbáltalak.
Blake mély levegőt vett, hogy nyugodt maradjon.
Rátértem a lényegre.
– Adam két különböző, egymástól független dolgot akar, és
mindkettő elég esélytelen: földterületet, ami nem az övé, és
olyan körzetfelosztást, ami lehetővé teszi számára az
építkezést. Ez az egész táborosdi csak színjáték Kate kedvéért.
– Tehát az Új Élet Alapítvány vezetője sosem hallott David
Moreheadről – ismételte meg Merry.
A fejemet csóváltam.
– Sajnálom, Merry.
Blake most már valamivel nyugodtabban nézett fel a
plafonra.
–  Tehát összefoglalva, a kamasztábor csak kamu, amit
Adam adott be Kate-nek, hogy írassa az ő nevére a Devlin-
birtokot, amit utána beépíthet. Marci összejár Adammel, és ez
azért lényeges számunkra, mert Adam talán megpróbálja
benyomni Marcit a tanácsba, és akkor befolyásolhatja a
szavazatát. Csakhogy nem jött be a terve, így most Marci
használja fel Adamet arra, hogy megszabaduljon Michaeltől.
Megáll az eszem.
Bólintottam.
– Ja, és Elvis nem ismerte fel a medálban lévő fotót.
– Említette – szólalt meg Blake.
– Nem tudom elhinni – mondta Merry, mintha igazából el
tudná hinni, csak ki akarja fejezni a meglepettségét.
Colleen ekkor döntött úgy, hogy csatlakozik hozzám a
hintán.
– David Morehead – jelentette ki. – Gondolkozz!
Valami derengeni kezdett. Merryhez fordultam.
–  Valahol már láttam David Moreheadet, de nem tudom,
hol.
Merry úgy tűnt, belesüppedt a kétségbeesésbe. A tenyerére
támasztotta a fejét, és a térdére könyökölt.
– Azt mondta, hogy a cég Los Angeles-i irodájából jött.
– Hmm. – Tudatosan nem ráncoltam össze a homlokomat.
– Biztos, hogy láttam már valahol. Mit is mondtál, hogyan
vette fel veled a kapcsolatot?
–  Felhívott. Azt állította, a munkaerőfelvételi osztály
alelnöke.
A szám elé kaptam a kezemet.
– Tudom, hol láttam!
– Hol? – kérdezte Blake.
–  Scott irodájában. Greenville-ben. Már vagy egy éve, de
tuti ő volt az. Bementem Scotthoz, mert alá kellett írnia
néhány papírt. Végre kaptunk árajánlatot a házra, én pedig
minél előbb a végére akartam jutni az eladásnak. Épp
megbeszélése volt, úgyhogy várnom kellett. Amikor kinyílt az
ajtaja, ez a fickó jött ki, aztán megállt a küszöbön, hogy
befejezze a beszélgetést Scott-tal. Már akkor is feltűnt, hogy
nevetségesen kicsípte magát. Egy teljes tubus hajzselét
rányomott a szőke tincseire, a GQ magazin címoldaláról
koppintott ruhái meg úgy az élükre voltak vasalva, mintha
soha nem ült volna le. És azok a gyűrűk…
– Metroszexuális – közölte Merry.
– Hogy mi? – horkant fel Blake.
– Heteroszexuális férfi, aki úgy ápolja magát, mint egy nő –
válaszoltam.
–  Felőlem… – mondta Blake. – Nem érdekel, hogyan
cicomázza magát ez a férfi, és a szexuális beállítottsága sem.
Mi dolga volt Scott-tal?
–  Úgy emlékszem, Scott jó visszautat kívánt neki Los
Angelesbe. Fogalmam sincs, miben mesterkedtek, de most
már tudjuk, mit tervezett Scott – jelentettem ki. – És ez a
csávó is nyakig benne van.
Merry összefonta a takarón a karját.
– Talán csak véletlen egybeesés. Lehet, hogy együtt nőttek
fel, vagy a suliból ismerik egymást.
–  Ez most komoly, Merry? – kérdezte Blake. – Ennél te
okosabb vagy.
–  Merry! – fordultam felé. – Idézd fel az első
beszélgetésedet David Moreheaddel! Már akkor is felhozta a
tábort?
– Nem vagyok egy tudatlan, megvezethető gyerek.
Határozottan a szemébe néztem.
–  Persze hogy nem, viszont át lettél verve. Ez még a
legokosabb emberekkel is megtörténik, Merry. Arra
számítasz, hogy az emberek tisztességesek, mert te is az vagy.
Merry egy hosszú perc elteltével félrenézett. Két
könnycsepp gördült le az arcán. Dühösen törölte le.
–  Állást ajánlottak Wyomingban. Azt mondtam Davidnek,
hízelgő ajánlat, de nem akarok olyan távol lenni az
otthonomtól. Megkérdezte, hogy az esélyes jelöltek között
tarthat-e, ha az otthonom közelében épülne táboruk.
Kérdeztem, hol szeretnének terjeszkedni, mire azt felelte,
hogy a keleti parton keresik a megfelelő helyet. – Merry
hitetlenkedve ingatta a fejét. – Olyan tökéletesnek tűnt.
Halkan káromkodott.
–  Először elvetette az ötletemet. Azt mondta, lehetetlen
beszerezni az engedélyeket már a földterület
megvásárlásához is. Erre azt feleltem, hogy én el tudom érni
a jóváhagyást, és hogy a sziget lakói támogatni fogják a
beruházást, ha megfelelően tálaljuk, főleg, ha egy itteni
lakostól származik az ötlet. Vagyis tőlem. – Egy percig
csendben ült. – Én magam mentem el Kate-hez, és kértem
meg, hogy adományozza el a földet erre a célra. Azt mondtam
neki, hogy környezetbarát projekt lesz, és nincs szó nagy
épületről.
– Aha – szóltam.
Kate soha nem egyezett volna bele a Devlin-birtok
beépítésébe, ha tudja, hogy szállodáról van szó, de egy
környezetbarát tábor nehézsorsú gyerekeknek már egészen
más tészta.
– Az orromnál fogva vezettek – jelentette ki Merry. – Scott
elárulta nekik, hogyan közelítsenek. A nyomorult!
Már csak a foga között szűrte a szavakat.
 Semmi kétség, Scott felelős az egész káoszért. Ő  felügyelt
mindent, és nála van a pénz is. A Stella Maris-i szálloda is az ő
agyszüleménye – erre a fülem hallatára emlékeztette Adamet.
Merryt viszont Kristen keverte bele. Te mondtad nekem,
hogy Merry tábort akar létesíteni a tengerparton – Troy ezt
mondta Kristennek. – Te indítottad el ezt az egészet. Csak még
azt nem tudtam, hogyan mondjam el ezt a testvéreimnek.
Blake felállt, és járkálni kezdett. Amikor nincs kéznél a
baseballkesztyű és a labda, akkor ezt csinálja.
–  Biztosan fel akartak használni ahhoz is, hogy építési
telekké nyilvánítsák a földet.
–  Nem Mamó földje érdekelte őket – szólaltam meg. –
Hanem a szavazata. Adam évek óta próbálja beépíteni a
Devlin-birtokot, csakhogy az nem az övé, hanem Kate-é.
Valószínűleg feladta, és úgy döntött, inkább csellel veszi el
tőle a területet.
Valami szöget ütött a fejemben. Valami még mindig nem
stimmel.
Blake hosszan nézett rám. Megpróbálta összerakni
mindazt, amit mondtam.
– Gondolod, hogy Marci is benne van?
–  Naná, hogy benne van! Miért akarta volna az a szemét
kis lotyó…
Megálljt parancsoltam magamnak. Nem akartam
hangosan kimondani, hogy Marci megpróbálta elboltolni
velem Michaelt, hogy rátehesse a kezét a földre. A  földre,
amit azon nyomban felajánlott volna fejlesztési célokra,
amint megszárad a tinta a szerződésen.
– Mit akart? – kérdezte Blake.
 –  Megpróbált… – Hadonászva kerestem a szavakat. –
Megpróbált belefolyni. Be akart kerülni a városi tanácsba,
hogy neki is csurranjon-cseppenjen valami a segítségéért
cserébe.
– A-ha.
Blake szúrós szemmel nézett rám.
– Tudsz valamit Kristenről? – kérdeztem.
– Semmit – válaszolta.
Merry elsírta magát.
–  Az  egész az én hibám. Az  én hibám, bármi is történt
Kristennel. Nem kellett volna beletekernem a szőnyegbe!
–  Ha nem teszed – nyugtattam –, akkor Troy azonnal
észrevette volna, hogy eltűntél. Valószínűleg Mamóhoz sem
jutottál volna el élve.
– Semmi sem a te hibád, Merry – szólalt meg Blake.
–  Hanem az enyém – mondtam. – Én hoztam be az
életünkbe azt a seggfej Scottot.
– Ha nem Scott, akkor Adam talált volna másik üzletkötőt –
jelentette ki Blake. – Vagy ő találta volna meg Adamet.
– Van valami hír Troyról? – kérdeztem.
Blake a fejét rázta.
– Nincs.
–  Biztos, hogy a szigeten van. Csak így tudja elvégezni a
megbízatását, hogy megkapja a pénzét.
Tudtam, de nem árultam el, hogy módosult a megbízatása
Grace megöléséről Adam követésére. Már ha lehet benne
bízni, amit ugye tudunk, hogy nem. De ha sikerül rávenni
Blake-et, hogy kövesse Adamet, talán belebotlik Troyba.
– Ha itt van, akkor megtaláljuk – mondta Blake.
 –  Ha Scott, Adam és Troy úgy látják, belebuknak a
tervükbe, akkor egymás ellen fordulhatnak – vetettem fel. –
Állítottál valakit Adamre is?
– Rendszeresen megfigyeljük.
– Vajon milyen kocsit vezet most Troy? – merengtem. – Így,
hogy lefoglaltátok az autóját.
–  Bérelhetett vagy lophatott valami járművet: hajót vagy
kocsit – felelte Blake. – A  Mount Pleasant-i Rendőrség
megpróbált kapcsolatba lépni az apjával, de nincs a
városban. Néhány családtagjának van autója, most azokat
figyeljük. Kiküldtem egy járőrt a kompkikötőhöz is.
Lassan bólintottam.
–  Még jó, hogy már nem él Stuart Devlin. Így nem kell
látnia, hogy Adam megpróbálja tönkretenni az élete
munkáját. Sőt, ez Kate-tel is végezhet.
Blake nagyot sóhajtott.
– Az a szegény nő sok mindenen keresztülment.
– Szerinted számított még Adam szavazatra? – kérdeztem.
–  Szerintem igen. Lett volna esélye megszerezni őket.
Aztán eladták volna a területet, amivel megváltozik a
körzethatár, és jön az átverés. Merry tábora volt a trójai faló.
–  Igen – értettem egyet. – Én is ezt gondolom. De mi
akadályozta volna meg a tanácsot, hogy visszavonják az új
körzethatárokat? Ahhoz befolyás kellett volna. Ki a gyenge
láncszem?
–  Nyilván nem apa – jelentette ki Blake. – És Grace sem,
ezért akarták eltávolítani. Kíváncsi vagyok, kivel akarták
helyettesíteni Grace-t.
–  Mackie-vel – válaszoltam. – Szerencsejáték-adósságok.
Nézz utána!
Blake úgy nézett rám, mintha növesztettem volna még egy
fejet.
– Csak nézz utána, oké?
Blake feltartotta mindkét tenyerét.
– Jól van. Utánanézek.
–  Michaelt nem tudták volna megfogni. Szerintem Johnt
sem. Robert…
– És Lincoln Sullivan – szólalt meg Merry. – A polgármester
akkor szavaz, ha döntetlen az állás.
Blake-kel egyszerre néztünk rá.
– Igazad van – mondtam. – És ő zsarolható is.
– Hogyan? – kérdezte Blake.
– Miért? – kérdezte Merry ugyanabban a pillanatban.
Egyikükről a másikra néztem. Általában nem pletykálom
el azt, amit nyomozás közben találok. Ne szólj szám, nem fáj
fejem… De Mildred múltja és ebből adódóan Lincoln
támadhatósága az ügy része. Része annak, ami Mamó
halálához vezetett. Ráadásul bűntudatot éreztem amiatt, hogy
sok mindent nem mondtam el a testvéreimnek.
Így aztán beavattam őket Mildred Miller Dawnként
befutott táncos karrierjébe a Cicamica Férfiklubban.
– Ezt csak azért találtad ki, hogy megnevettess – kuncogott
Merry.
– Hát nagyon nem, pici húgom.
–  Basszus. – Blake megdörzsölte a tarkóját, és felhúzta a
vállát. – Bárcsak kitörölhetném a fejemből ezt a képet!
– Hát, akkor azért kicsit fiatalabb volt – mondtam.
Mindhárman nevetésben törtünk ki. Amikor abbahagytuk
az éktelen hahotázást, Blake szólalt meg először.
–  Holnap beszélek a tanácstagokkal és a polgármesterrel
is.
Colleen elmosolyodott mellettem a hintán.
Felálltam és kinyújtóztam.
– Leragad a szemem.
Blake megint rákezdett, hogy anyáéknál kéne maradnom,
amíg nem ad engedélyt a hazamenetelre. Olyan fáradt
voltam, hogy nem vitatkoztam vele.
Felvonszoltam magamat az emeletre, és bejelentkeztem
Nate-nél.
– Helló! – Az első csengésre felvette. – Hol vagy?
– Apáéknál. És Blake is. Apa és az ő fegyvercipelő bandája
a tornácon strázsált, amikor utoljára kinéztem.
–  Ettől sokkal jobban érzem magamat – jelentette ki
szárazon. – Menj, pihenj, aztán reggel hívj fel!
– Úgy lesz. Pihenj te is! Jó éjt!
Rövidített lefekvés előtti macera után bemásztam a paplan
alá. Feltett szándékom volt, hogy azonnal elalszom, de az
agyam túlpörgött, és nem tudtam kikapcsolni. Végül miután
egy órán át próbáltam magam elé képzelni a zavaros tv-
képernyőt, nagy nehezen sikerült elaludnom.
 
 Harmincöt
 
 
Másnap hajnali ötkor már a tornácon nyújtottam. Nem láttam
semmi jelét sem apának, sem a bandájának. Mélyen
beszívtam a sós levegőt, majd lassan kiengedtem. Kifújtam a
gondjaimat. Az  elmúlt pár nap után volt mit elengednem.
Szándékosan figyelmen kívül hagytam Blake utasítását,
miszerint ne hagyjam el sötétben kíséret nélkül a házat.
Idegesített a bátyám basáskodó természete, Troy Causby nem
ismerne fel ennyi év eltelte után. Ráadásul nincs is oka rá,
hogy bántson. Scott pedig elcsábítani akar, nem megölni.
Két háztömbnyit futottam a tengerpartig, aztán északnak
fordultam – hazafelé. Megetettem Radart, foglalkoztam vele
egy kicsit, majd folyattam a futást az Északi csúcs felé. Az ég
rózsaszínre váltott keleten, a felkelő nap pedig megvilágította
a horizonton szétszóródó szürke felhőket. A  hűvös, reggeli
levegő elfújt minden bosszúságot, feszültséget és
kimerültséget.
Világosabbnak láttam az eget a kikötőben, mint az elmúlt
reggeleken. Különböző hajók ringatóztak a dokknál: tizenöt
méteres vitorlás hajóktól kezdve a jet skikig minden volt.
Ebben az órában csendesek a mólók, ezért is ragadta meg a
figyelmemet a mozgás.
Egy magas, ősz hajú férfi mozgolódott egy tízméteres
Pearson vitorlás hajó fedélzetén. Ahogy közelebb értem,
megfigyeltem az alakot. A  hajó orrában állt, és a reggeli ég
felé nyújtózkodott. Volt valami különös elegancia a klasszikus
vitorlás hajón tett mozdulatában. Ahogy még közelebb
futottam, megállapítottam, hogy hatvan év körüli lehet, és
igen jó formában van. Olyan könnyedén végezte a
nyújtógyakorlatokat, mint én. A  dokkon átvágva
megindultam az öreg hajós és a vitorlása felé. Mindig is
csodáltam az ilyen régi típusú vitorlásokat, ez a fekete-kék
testű hajó pedig különösen szép volt. Közelebbről is meg
akartam nézni mind a vitorlást, mind a kapitányt. Kíváncsi a
természetem, és ez a tulajdonságom kapóra jön a
munkámban.
Lelassítottam, ahogy közeledtem felé. Próbáltam nem túl
nyilvánvalóan figyelni. A  férfi bőre napbarnított és ráncos
volt, de valami – talán, hogy kirobbanó egészségről
árulkodott a megjelenése – különös ragyogást kölcsönzött
neki. Ahogy a hajó oldalánál sétáltam, abbahagyta a nyújtást,
megfordult, és rám mosolygott, mintha számított volna a
jöttömre. A  szemében viszont nem láttam a mosolyt, csak
szomorúságot.
– Jó reggelt!
Meleg, lágy, barna tekintete lézerként fúródott az
enyémbe. Földbe gyökerezett a lábam. Megütögette az arcát,
és ismét megpróbálkozott a mosollyal.
– Jó reggelt!
Csak álltam és vártam, de hogy mire, arról fogalmam
sincs.
A hajó szélére sétált, és a kezét nyújtotta.
– A nevem Tom. Tom Davidson. Kér egy csésze kávét? Most
főtt…
Megráztam a kezét, és viszonoztam a mosolyt.
Ellenállhatatlan melegség sugárzott belőle. És az a szempár…
–  Nagyszerű lenne. Ma még nem ittam, így aztán elég
kótyagos vagyok.
–  Akkor üdvözlöm a fedélzeten! – Egész a hajó szélére
lépett, majd átsegített a korláton. – Foglaljon helyet! –
A kormányállásra mutatott. – Rögtön visszajövök.
Lehuppantam a tágas kormányállásnál elhelyezett puha,
trópusi mintás párnák egyikére. Már hallottam is anya
figyelmeztető hangját a fejemben, miszerint a férfi talán egy
baltás gyilkos. Végtére Ted Bundy is elég jóképű volt, nem?
Elhessegettem anya aggályait. Ha a pasas tényleg
sorozatgyilkos, akkor így jártam.
Kis idő elteltével kimászott a kabinból két hatalmas,
gőzölgő bögrét egyensúlyozva.
– Tejszín és cukor jöhet?
–  Igen, köszönöm. – Hálásan elvettem tőle a megfestett
kerámiabögrét. – Pompás az illata.
Megint eltűnt a fedélzet alatt, de rögtön vissza is tért egy
kis kancsó tejszínnel meg egy cukrostálkával. Mindkettő
passzolt a bögrékhez.
Kuncogni kezdtem magamban.
– Minden rendben? – kérdezte.
– Már azon is meglepődtem, hogy van két összeillő bögréje.
Ez a tejszínes és cukros szett… A legtöbb férfi ismerősöm nem
ilyen összeszedett.
Leült velem szemben.
– Hát, az ügyfeleim szeretik.
 – Ügyfelek?
– Hajókat adok bérbe, főleg egynapi hajókázásra a Virgin-
szigetekre.
– Hű, micsoda élete van!
–  Meg kell hagyni, nem hétköznapi – mondta, majd
méregetni kezdett.
– Ó, milyen neveletlen vagyok! – Kinyújtottam a kezemet. –
Liz Talbot.
Két keze közé fogta az enyémet.
– Hát persze.
Egy másodpercre megváltozott az arckifejezése, de nem
tudtam mire vélni.
– Találkoztunk már?
–  Nem, még nem volt szerencsém önhöz. Csupán egy régi
barátomra emlékeztet.
– Ismerhetem a barátját?
Titokzatosan elmosolyodott.
– Mi vitte rá, hogy ilyen korán kijöjjön ide?
–  Majdnem minden reggel futok. Imádom a tengerpartot
napfelkeltekor.
–  A  kedvenc napszakom. – Mosolyogva kortyolt bele a
kávéjába. – Szeretem akkor végezni a reggeli teendőimet,
amikor mindenki más még alszik. Az  én koromban már kell
az efféle előny. Meg kell őriznem a kondimat, különben
felülkerekedik a korom.
– Felülkerekedik?
– Ha túl sokáig ül az ember, az időskor felemészti, ha nem
figyel.
Ferde mosolyra húztam a számat.
 – Én elég gyorsan öregszem mostanában.
– Én is. – Mély szomorúság költözött a tekintetébe. – Csak
én nem engedhetem meg magamnak.
Belekóstoltam a kávéba.
–  Egyszer jártam a Virgin-szigeteken. A  St. Johnon.
Az  egyik legszebb hely, amit valaha láttam. Aztán egy
egynapos vitorlástúra alkalmával átmentünk onnan a Jost
Van Dyke-szigetre is.
–  Semmi kétségem afelől, hogy az egyik régi barátommal
nézte meg. Magam is csinálok Jost-túrát, de biztos, hogy
emlékeznék önre. Mikor járt ott?
–  Nagyjából másfél éve. A  nagymamám volt ott
néhányszor, és mindig arról mesélt, milyen gyönyörű.
Néhány barátommal mentünk oda, kibéreltünk egy házat az
északi parton. Ön St. Johnról valósi?
Elkapta a tekintetét.
–  Nem, innen nem messze nőttem fel. De nagyon hosszú
ideig St. Johnon éltem…
– Miért jött ide?
–  Az  üzlet miatt – felelte. – De Stella Maris egyébként is
gyönyörű.
–  Igen. Csak az a baj, hogy ezt túl sokáig vettem magától
értetődőnek. Nem értékeljük kellőképpen azt, amit a
legjobban szeretünk.
– Sajnálatos, de egyetértek.
Csendesen ültünk egymással szemben, élveztük a kávét és
a reggelt, és mindketten elmerültünk a gondolatainkban.
Amikor rájöttem, hogy a kelleténél több időt vesztegettem el,
letettem a kávésbögrét, és felálltam.
 –  Most már vissza kell mennem. A  családom aggódni fog,
ha nem érek vissza, mire felkelnek. Nagyon jó, hogy
találkoztam önnel.
Két kezébe fogta a tenyeremet, és rám ragyogott azzal a
csodás, meleg mosolyával.
– Isten áldja, Liz Talbot! Számomra öröm, hogy a Vándorló
Szél fedélzetén köszönthetem.
– Meddig lesz itt?
– Majd meglátjuk.
A szomorúság visszaköltözött a szemébe.
– Hát, akkor köszönöm a kávét.
Elhúztam a kezemet, és átmásztam a korláton a mólóra.
Intettem a férfinak, majd a part felé indultam.
 
 Harminchat
 
 
Blake a szokásos helyén trónolt anya étkezőasztalánál.
Haragos tekintettel nézett rám, amikor besétáltam a hátsó
ajtón.
–  Hol voltál? Tudhattam volna, hogy még hajnalban
kimész bóklászni… Mivel kifejezetten megkértelek, hogy ne
menj egyedül, akkor indulsz el, amikor még alszom, és nem
tudlak megállítani, igaz?
Anyáéknál aludt a régi szobájában, de nyilván nem túl jól.
–  Futottam a parton. – Lehuppantam a székemre. – Jól
vagyok.
Anya a levegőbe dobott egy palacsintát.
– Jobb lenne, ha azt tennéd, amit Blake kér, Elizabeth! Az a
Causby gyerek még mindig szabadon kódorog. Gondolj egy
kicsit azokra is, akik törődnek veled!
Anya tekintetéből fájdalom áradt.
– Sajnálom, anya. Nem akartam, hogy aggódj.
Beszívtam az illatát anya áfonyás, most-sült-ki-még-forró
palacsintájának.
Összeszaladt a nyál a számban, amikor vastag vajréteggel
megkent, jókora tornyot halmozott Blake tányérjára. A  forró
juharszirup széles patakban folyt le az oldalán.
A  bátyám becsukta a szemét, és beleharapott. Elismerően
mormogott.
 – Mmmmhhhh.
A szememet forgattam.
–  Esküszöm, amint kaját teszel elé, képes lesz egész
szavakat formálni.
– Én értem, mit akar mondani. – Anya megpaskolta Blake
vállát. – Most pedig edd meg szépen a reggelidet! Kérsz még
kávét?
Blake tele szájjal csóválta a fejét.
Anyu elém is letett egy tányért. Felszisszentem.
– Anya, ülj le, és te is reggelizz meg! Nem kell kiszolgálnod
minket, egyedül is el tudjuk látni magunkat.
– Úgy érti, hogy ki tudjuk szolgálni magunkat. De egyikőnk
sem tud ilyen mennyei palacsintát sütni. – Blake még
idejében magához tért a palacsinta okozta kábulatból, hogy
beszóljon valamit. – Liz és Merry például el tudnak
mosogatni.
Apa rám nézett.
– Hol van Merry? Már majdnem hét óra. Menj, nézd meg,
hogy ébren van-e!
Felhorkantam.
Anya helytelenítően nézett rám.
–  Merry nyilván nem tudja, hogy jelenése van reggel
hétkor – mondtam.
Végszóra becsoszogott a húgom a konyhába: borzas hajjal,
bocimintás pizsamában és malacos mamuszban.
–  Mmmm. – Méltatlankodva nyögdécselt. – Ha muszáj
hajnalban kelnetek, nem lehetne legalább csendben
maradni?
Blake megállt egy mozdulat közepén, és rámeredt.
 – Fejen állva aludtál?
Merry félig nyitott szemmel szidta a bátyánkat.
Blake-et a telefon csörgése mentette meg a szócsatától. Apa
vette fel a harmadik csengésre. Ezzel bebizonyosodott,
mennyire rosszul mennek a dolgok a normálisnak tűnő
felszín alatt, mivel az apukám annyira kényelmes ember,
hogy sosem vonszolja el magát a telefonig, ha valaki más is
tartózkodik a házban. Nyilván valami veszélyt sejtett a vonal
másik végén, ezért érezte úgy, hogy a hívást a ház urának kell
fogadnia.
–  Blake. – A  bátyám kezébe nyomta a kagylót. – Sonny
Ravenel az Charlestonból.
Blake és Sonny régóta ismerik egymást, gyerekkoruktól
fogva barátok. Sonny most a Charlestoni Rendőrség
nyomozója. Blake letette a szalvétáját a tányérja mellé, és
felállt. Elvette a telefont, és átment a dolgozószobába.
– Kihangosító! – kiáltott Colleen a hűtő tetejéről.
Felugrottam, és megnyomtam a kihangosító gombot a
telefon töltőjén.
Blake nem elég óvatos. Tuti olyan messze ment tőlünk,
hogy nem hallja meg.
– Helló, Sonny!
Anya és apa úgy néztek rám, mintha démonok költöztek
volna a lelkembe. Ilyenfajta modortalanság – kihallgatni egy
családtag beszélgetését – számukra elképzelhetetlen. Ennek
ellenére senki nem lépett a készülékhez, hogy kikapcsolja.
– Jó reggelt, Blake! – Sonny hangja töltötte be a konyhát. –
Nell mondta, hol keresselek. Gondoltam, távol tartom ezt az
ügyet a nyilvánosságtól. Próbáltalak hívni a mobilodon, de
foglaltat jelzett.
– Mi a helyzet? – kérdezte Blake.
– Jó lenne, ha mielőbb idejönnél.
Összeszorult a gyomrom. Reméltem, hogy letartóztatták
Troy Causbyt, de Sonny hangja nem sejtetett semmi jót.
– Kristen Bradley-t kerestétek?
– Igen.
–  Valami szarházi csávó, aki, ha engem kérdezel nagy
eséllyel még meleg is, kint sétáltatta reggel a nyúlfülű
vadászterrierjét. Ilyen fodros ruhát én még nem láttam!
Mármint a kutyán, nem a srácon… de ez mindegy is.
Összeszorítottam az állkapcsomat, és vártam, hogy Sonny
kibökje végre, mi dolga egy déli parti valakinek Kristennel.
–  Szóval a fickó elengedte a kis szőrgolyót, hogy
elvégezhesse a dolgát, mert Fifike csak háborítatlanul tud
pipikélni. A  kis négylábú elhúzott a Vízparti Park melletti
építkezéshez. Valaki nyilván azt hiszi, hogy égető szükségünk
van a félszigeten még egy lakóparkra – jegyezte meg.
A konyhában mindenki a telefonra meredt.
–  Még csak épp készülnek lebetonozni a területet. Fifike
csaholni és ásni kezdett… szinte őrületbe hajszolta magát.
Nem hagyta, hogy a gazdája visszategye rá a pórázt, csak
ásott és ugatott és ásott és ugatott, és találd ki, mit ásott ki?
– Mit?
–  Fehér nő, a húszas évei közepén. Elég csinike.
Személyazonosító nuku. A fején két lövés.
Merry halkan felnyögött, és leroskadt egy székre. Anya a
pulton támaszkodott meg, én meg halálra váltan eltakartam
az arcomat.
 – Biztos, hogy Kristen az? – kérdezte Blake.
–  Nem volt nála személyi, de pont úgy néz ki, mint a
jogosítványkép, amit szétküldtél. A  Parkos utca és a Közép-
Atlanti Móló utca sarkán vagyunk.
– Indulok.
Blake visszajött a konyhába, és letette a kagylót. Várakozón
pillantottunk rá. A szemembe nézett, majd apához fordult.
– Át kell mennem egy kicsit Charlestonba. Tartsd itt anyát
és a lányokat, amíg visszajövök! Ideküldöm Coopot, hogy
tartsa rajtatok a szemét. Kint fog állni egy járőrkocsival. Senki
nem hagyja el a házat, amíg vissza nem jövök, vagy nem
telefonálok.
Apa zavartan nézett rá.
– Mi… ömm… hallgatóztunk.
Blake rámeredt.
Apu felém biccentett. Még mindig a telefontöltő mellett
álltam.
Blake elnyomott egy káromkodást, levette rólam a
tekintetét, és Merryre nézett.
–  Hányszor kell még beszélnem veletek, hogy felfogjátok,
amit mondok?
Merry tágra nyílt szeme könnybe lábadt.
–  Az, aki ezt tette Kristennel, téged akart odajuttatni,
Merry Leigh. Az, akit most az építkezésnél azonosítani fogok,
könnyedén lehetnél te is, de Isten kegyes volt hozzánk.
Aztán rám mordult.
–  Most már felfogod, mennyire komoly a dolog? Ez nem
csak valami seggfej, aki félrekefélt!
– Elég volt, Blake! – Anya Merryhez lépett, és védelmezően
átkarolta a vállát. – Menj a dolgodra! Merry és Liz itt
maradnak velünk. Amint megtudsz valamit, hívj azonnal!
Elfordultam a bátyámtól. Láttam a kertben, hogyan
szedegetik össze a mókusok a madáreleséget, amit anya szórt
ki.
Blake mögém jött, és halkan, de vészjóslóan beszélt.
– Két lövés a fejébe. – Hagyta, hogy leülepedjenek a szavai.
– Honnan tudtad, hogy Troynak fegyvere volt? Azt mondtad,
legyek óvatos, mert pisztolya van, és használná. Honnan
tudtad?
A szemébe néztem.
– Nem árulhatom el – suttogtam.
Tapintható volt a haragja. A  szoba felé indult, és olyan
hangosan beszélt, hogy mindenki jól hallja.
–  Mennem kell. Lehet, hogy Troy tudja, kit temetett el a
charlestoni építkezésnél, de talán nem. Talán a szőnyegbe
tekerve temette el Kristent. Ha viszont nem, akkor már tudja,
hogy te, Merry, eleget tudsz ahhoz, hogy börtönbe juttasd.
Ő pedig bármire képes, hogy elkerülje a börtönt.
– Megértette, oké? Mind felfogtuk – mondtam.
– Telefonálok, amint tudok.
Végignézett rajtunk, majd a hátsó ajtó felé indult.
 
 Harminchét
 
 
Anya nagy karriert futhatott volna be drogdílerként. Tele
kézzel állított oda Clay Cooper járőrkocsijához.
–  Szegény pára! Biztosan nem volt időd rendesen
megreggelizni, olyan gyorsan ide kellett rohannod. Most
bepótolhatod, semmi sem tiltja, hogy egyél az őrzésünk
közben.
Kimentem anyával, én vittem a csábító áfonyás
palacsintát.
– Szia, Clay!
Nem vette le a szemét a palacsintákról.
– Szia, Liz!
Ugyanolyan jól tudta, mint bármelyikünk, hogy abszolút
hiábavaló az ellenállás, mégis tett egy gyenge kísérletet.
–  Biztos vagyok benne, hogy Blake jobban örülne, ha a
birtok védelmére koncentrálnék, és nem zavarná meg a
figyelmemet ez a jó nagy halom palacsinta.
– Badarság! Edd meg szépen a reggelidet!
Láttam, ahogy Clay szájában összefut a nyál, amikor
kinyúlt az autó ablakán, és elfogadta az áfonyás-szalonnás
palacsintatornyot. Feleslegesen aggódik, mert Blake is nagyon
jól tudja, hogy Clay csak úgy tudja zárt ajtók mögött tartani
anyát, ha elveszi a tányért, és enni kezd – ahogyan fülig érő
szájjal meg is tette.
 –  Köszönöm, Mrs. Talbot! Nagyon jól néz ki. Az  igazat
megvallva, ma tényleg kimaradt a reggeli.
Anya benyúlt a kocsi ablakán, és megcsapkodta Clay vállát.
–  Áldott szíved van! Sajnálom, hogy ide kellett rohannod
miattunk, de így, hogy itt vagy, sokkal nagyobb biztonságban
érzem magamat. – Apára pillantott a válla fölött, aki éppen a
pár méterre lévő verandán hintázott a székében. Nem tenne
jót az önbecsülésének, ha úgy érezné, anya kételkedik abban,
hogy meg tud minket védeni. Anya kicsit hangosabban
folytatta: – Biztos vagyok benne, hogy Frank mindent kézben
tart. Senki nem juthat át rajta. Te csak élvezd a reggelit!
Clay felszúrt egy adagot a villájára.
– Igen, asszonyom! De, ömm, Mrs. Talbot, ha esetleg ön és
Liz kegyeskednének visszamenni a házba, azért nagyon hálás
lennék. Szigorú utasításokat kaptam. Ön és a lányok nem
léphetik át a küszöböt, és ömm…
–  Igen, persze, már megyünk is. Csak szólj Franknek, ha
végeztél a reggelivel! Majd ő behozza a tányért. Kávéd van,
igaz?
–  Igen, asszonyom, egy egész termosznyi. Most pedig
kérem, menjenek be! Ha bármi is történik önökkel az én
felügyeletem alatt, Blake-nek nem is kell megölnie, mert
magam ugrom le a Cooper hídjáról.
Kíváncsian szemléltem a békés, tölgyfákkal szegélyezett
utcánkat, ahol még soha semmi rossz nem történt.
Összerándultam, és megfogtam anya csuklóját.
– Gyere, anyu! Menjünk vissza a házba!
A  Clay rádiójából jövő rikácsolás olyan hangosan és
áthatóan szólalt meg, hogy nemcsak minket riasztott meg,
hanem még apa is felugrott a székéből a verandán.
Minden elszabadult.
Cserkész ugatva a kocsi felé ugrott, de apa és a veranda
felső lépcsője között landolt. A kutya felnyüszített, amikor apa
átesett rajta, és lebucskázott a lépcsőn. Zuhanás közben
elrepült a puskája, és el is sült, amint földet ért. Felröppent
egy csapat madár a tölgyfáról.
Clay a rádióra figyelt, nem vette észre, honnan jött a lövés.
Kivágta az ajtót, és így a palacsinta a járdára esett. A rendőr
kiugrott a kocsiból, és előhúzta a fegyvertartóból a pisztolyát.
Látványosan átvizsgálta a területet, majd leguggolt, és
előreszegezte a két kezébe fogott pisztolyt.
Merry kiszáguldott az ajtón.
– Apa! – zihálta.
Lerohant a lépcsőn, épp, amikor anyával apa mellé értünk.
Félig a sétányon, félig a mellette ültetett azáleák
virágágyában hevert.
Anya letérdelt hozzá.
– Jól vagy, Frank?
–  Megreccsent az átkozott térdem – morogta apu.
Felnyögött, de sikerült félig ülő pozícióba küzdenie magát.
Felnézett. – Mit találtam el?
Megnyugodtunk, hogy nemcsak hogy eszméleténél van, de
fel is tud ülni. Megkönnyebbülten felsóhajtottunk. Cserkész
azonban már nem ugatott, hanem vonyított.
–  Talán egy ágat – mondtam. – De valószínűleg csak a
levegőbe lőttél.
– Clay, ott vagy? Itt az anyád! Azonnal válaszolj!
Nell Cooper, aki a hívása miatt az egész zűrzavar
tulajdonképpeni elindítója, felrúgta a rádióprotokollt.
Clay még egyszer körbenézett, aztán a kerten tartva a
szemét eltette a pisztolyát, és a rádióért nyúlt.
– Igen, itt vagyok. Mi a helyzet?
–  Jó lenne, ha átmennél a Mocsárcsúcshoz. Willa Butler
hívott. Futni volt ma reggel, és látott valamit a mocsárban.
Clay türelmetlenül válaszolt.
–  És mit látott, anyukám? Épp szolgálatban vagyok. Nem
rohanhatok a mocsárhoz, csak mert valaki látni vélt valamit.
Itt komoly a helyzet.
Willa, a vudupapnő valószínűleg azt akarta, hogy vessen
valaki egy pillantást a rendkívül fontos nyomokra a mocsár
füvében.
– Nos, fiacskám, azt mondja, hogy egy holttestet látott. Nem
hiszem, hogy létezik bármi fontosabb ennél.
Mi a büdös franc folyik már itt? Sosem hittem volna, hogy
valaki holttestre bukkan a környéken, erre ma reggel ez már
a második. Willa biztos téved, de azért imádkoztam
magamban, hogy csak valami fűnyom vagy egyéb logikus
dolog legyen ott, ne egy hulla.
Clay ránk nézett, aztán a földet bámulta. Beharapta a
száját, felsóhajtott, aztán a fejét csóválta.
– Tartsd, anya! – mondta az adóvevőbe.
Leengedte maga elé a készüléket, majd tárcsázott, és a
füléhez tartotta. Aztán várt.
Egy perccel később felbőszült tekintettel méregette az
adóvevőt.
–  Rohadt foglalt jelzés – jelentette ki. – Nem tudom elérni
Blake-et, Rodney Grace Sullivanre vigyáz, Samnek meg kell
néhány óra alvás. – Körbejárt a telken. Vagy azért, hogy időt
nyerjen, vagy csak ötletért imádkozott. Lassan ingatta a fejét.
– Mmm, mmm, mmm.
Végül beleszólt a rádióba.
– Hívd fel Harper doktort, és kérd meg, hogy találkozzunk
a helyszínen. És keltsd fel Samet, hogy menjen ő is oda.
Erősítésre van szükség.
Clay felhúzta a vállát, és átvágott a füvön a Talbot nők
gyűrűjéhez. A  ház ura fölé hajolt, aki most kissé leharcolt
állapotban hevert. A rendőr megköszörülte a torkát.
–  Ööö, Mr. Talbot, úgy tűnik, akadt egy kis probléma a
Mocsárcsúcsnál. Oda kell mennem. Tudom, Blake nem akarja,
hogy a hölgyek elhagyják a házat, de szerintem, ha választani
kell, azt szeretné, hogy vigyem mindannyiukat magammal
ahelyett, hogy itt hagynék mindenkit. Nem éppen
hagyományos megoldás, de ha nem bánnák, esetleg… – Anya
felé fordult. – Asszonyom?
Az autóhoz sétált, és kinyitotta neki az ajtót.
– Csak egy pillanat, hozom a táskámat!
Anya beszaladt a házba.
Apa, akinek a térde a csodával határos módon azonnal
meggyógyult, talpra ugrott, és felkapta a puskáját.
Cserkész abbahagyta a vonítást, és az autó felé iramodott.
Beugrott a járőrkocsiba, és elhelyezkedett az első ülés
közepén. Vakkantással jelezte, hogy türelmetlenül vár minket.
Clay tágra nyílt szemmel fordult meg.
– Ööö, Mr. Talbot, ez szabályellenes, uram. Attól tartok, itt
kell hagynunk az… ööö… az ebet. Nincs elég hely számára.
Apa fintorgott, és a kutyához fordult.
 –  Kifelé onnan! Most! – Clayre nézett. – Én pedig attól
tartok, hogy ez nem lesz egyszerű.
Anya visszajött a táskával. Bocsánatkérően Clayre nézett,
és becsusszant a hátsó ülésre.
–  Megpróbálhatjuk kivonszolni, de az eltartana egy ideig.
Hoznom kellene egy hot dogot, hogy előcsalogassam.
– Megfogom, és visszaviszem a verandára.
Clay Cserkészért nyúlt, aki erre megfordult, és morogva
nézte a férfit, aki foglyul akarta ejteni.
Apa felhúzta a szemöldökét.
–  Nem ajánlom. Cserkész általában nem harap, de az
izgalomtól elég ideges lesz.
Clay tétovázott.
– Na jó, akkor mindenki szálljon be, és indulás!
Bemásztunk Merryvel anya mellé a hátsó ülésre, apa pedig
csatlakozott Clayhez és Cserkészhez.
Ajtók csapódtak, biztonsági övek kattantak. Anya
belenyúlt a túlméretezett táskájába, és előhúzott egy
neszesszert. Kis kutakodás után kihalászta a kedvenc rúzsát.
– Tegyél fel egy kis rúzst, drágám! Olyan sápadt vagy.
Tudtam, hogy felesleges azon vitázni, hogy a bűnügyi
helyszínen senki nem fogja észrevenni, ha nincs rajtam rúzs,
úgyhogy tiltakozás nélkül elfogadtam a vékony arany tartót.
– Add oda a húgodnak is, ha elkészültél!
Anya megpaskolta a combomat, majd előrefordult. Most,
hogy elhárította a kozmetikai vészhelyzetet, készen állt az
indulásra. Előbb azonban Merryre nézett, és rémülten a
torkához kapott. Merry még mindig a bocis pizsamát és a
malacos mamuszt viselte, a haja pedig szétállt.
 Amikor elindult az autó, Cserkész megint ugatni kezdett.
Clay a mocsár felé vette az irányt, a szépítkező lányokkal és a
puskáját és a kutyáját ölelő apával.
 
 Harmincnyolc
 
 
A  bátyám alapvetően nagyon nyugis – ha nem botlunk
minden sarkon halottakba. Aznap reggel, amikor Willa
megtalálta a holttestet, a stressz-szintje a tetőfokára hágott.
A  szüleim, Merry és én a parton álltunk, amikor Blake
leparkolt Clay járőrautója mögé.
Olyan drámai hatást keltett a Clay arcán lévő
megkönnyebbülés, amit más körülmények között mókásnak
találtam volna. Blake térdig érő mocsokban állt nagyjából hat
méterre a Stella Maris nyugati partján lévő mocsár szélétől.
Az állkapocsfeszítéséből meg tudtam mondani, hogy épp egy
káromkodást nyel vissza. Felhúzta a kesztyűjét, hogy
munkához lásson. Miközben átvágott a mocsár füves partján,
kihasználta az időt, hogy kérdőre vonja Clayt.
–  Mit képzeltél, hogy elhozod az anyámat egy bűnügyi
helyszínre? – Szúrósan nézett a beosztottjára. – Próbálom
logikusan végiggondolni, Coop. Tudom, hogy semmi pénzért
nem hagytad volna a háznál a húgaimat. Megértelek, mivel
harminc éve élek velük, és tudom, hogy nekik… – sebtében
felénk intett – nagyjából annyi eszük van, mint egy döglött
hintalónak. De mi vitt rá, hogy az anyámat is betuszkold a
járőrkocsiba, és kihozd ide, hogy lássa a hullát?
Alapesetben lett volna néhány keresetlen szavam Blake-
hez, különösen a hintalovas rész miatt, de most inkább
csendben maradtam.
Gyászos morgás hallatszott Clay kocsija felől. Blake
megtorpant, és hitetlenkedve nézett apára. Cserkész felugrott,
az ajtóra tette a mancsát, és kidugta a fejét az ablakon.
– Az ég szerelmére! A kutya is? Apa!
–  Hát, beugrott az autóba, és nem akart kijönni. Coopnak
szélsebesen ide kellett jönnie, így hát…
Apa vállat vont.
Anya megszólalt:
–  Az  ég áldjon meg, fiam, mégis honnan tudnánk, mi a
teendő, ha a halottak olyan ütemben bukkannak fel, mint
máskor a hívatlan rokonok? Én jól vagyok, Liz és Merry is jól
van, az apád és a kutyája pedig kitűnően. Ne aggodalmaskodj
már miattunk!
A  tekintete félreérthetetlenül jelezte, hogy a téma le van
zárva.
Blake bosszúsan nézett vissza anyára, amikor elsétált a
parton összegyűlt, bámészkodó tömeg mellett. Sajnáltam a
bátyámat, amiért nem jutott ideje ránk. Ma reggel már
másodjára kötötte le egy holttest minden figyelmét.
Blake átgázolt a mocsáron oda, ahol Clay és Sam figyelte,
amint Harper doktor a testet vizsgálja. A  doki szerencsére
feltett egy ponyvát a közeli bokrokra, hogy az így rögtönzött
fallal eltakarja a szörnyű látványt.
Clay végre meg bírt szólalni.
– Figyelj, főnök, hirtelen kellett döntenem! Úgy gondoltam,
mivel elszabadult a pokol, az anyukádnak jobb lesz velem,
Sammel és az apukáddal, mintha otthon maradt volna az
apáddal kettesben. Sajnálom, ha te nem így látod.
 Blake feltartotta a kezét.
– Igazad van. Sajnálom. Mit találtunk, doki?
Harper doktor felnézett.
–  Lőtt sebek a fején. Közvetlen közelről. Valószínűleg
nyolc-tíz órája lehet halott. Az  arca igencsak
összeroncsolódott, de azóta az orvosa vagyok, hogy
megkaptam az engedélyemet. Adam Devlin az.
Adam Devlin? Villám csapott a mellkasomba, és átcikázott
az egész testemen.
– Ó, magasságos ég! – kiáltott fel anya.
– Nála van a tárcája? – kérdezte Blake.
– Igen. Pár száz dollár meg három hitelkártya van benne –
válaszolta Sam.
Troy. Biztos, hogy Troy műve. Deanna megbízásából
követte Adamet. Talán Adam rajtakapta, és a dolgok rosszra
fordultak. Troy lelőtte Adamet, én pedig nem tettem semmit,
hogy megakadályozzam ezt. Csendben álltam, és néztem,
amint Blake és Sam kihúzzák a helyszínen a rendőrségi
szalagot, és átfésülik a környéket. Coop lefotózta a mocsárig
vezető, vonszolásra utaló nyomokat, és megvizsgálta a
lábnyomokat. Harper doktor a testtel foglalkozott.
Úgy tűnt, mintha órák teltek volna el, mire Blake eljött a
sárga szalag mellől.
–  Coop, te és Sam fejezzétek be itt a dolgokat a dokival,
aztán menjetek vissza az őrhelyetekre! Hazaviszem a
családomat, aztán beszélek Devlinékkel.
– Nem hiszem, hogy szükség lesz rá.
Clay átnézett Blake válla fölött.
Követtem a tekintetét, és megláttam, hogy Michael
verekszi át magát a mocsáron. Egyenesen feléjük tartott. Alig
bírtam ki, hogy ne rohanjak oda hozzá. Mindannyiunknak
meg kell küzdeni a saját borzalmainkkal.
– Új terv – jelentette ki Blake. – Én leszek itt a doktorral és
Sammel. Te hazaviszed a családomat, és velük maradsz.
Amikor végeztünk itt, Michaellel együtt felkeresem Deannát
és a többi családtagot.
– Rendben, főnök.
Clay elkezdett összeterelni minket.
– És Coop!
– Igen, főnök?
– Tisztíttasd ki a kocsidat! Az apám kutyája egy borzalmas
nyálgép.
 
 Harminckilenc
 
 
Clay-jel tíz körülre értünk vissza a szüleim házához. Amikor
kimásztunk a kocsiból, anya megszólalt:
–  Azt hiszem, készítek egy kis csirkesalátát, és
megbolondítom tojással. Kér valaki egy pohár jegesteát?
–  Én most csak lepihennék – feleltem. – Egész héten alig
aludtam.
– Én meg tiszta ideg vagyok – mondta Merry. – Hogy bírsz
te mindezek után aludni?
Anya megpaskolta az arcomat, és aggódón nézett rám.
–  Menj fel az emeletre! Összedobok egy kis ebédet, és
amikor majd úgy érzed, akkor te is eszel. Merry, te segíthetsz
nekem a konyhában.
– Köszi, anya.
Megöleltem.
Merry úgy nézett rám anya háta mögül, mintha azt
mondaná „gyanús vagy te nekem”.
–  Frank, most maradj csendben, és hagyd aludni a
lányodat! – szólt rá anya.
A  lépcső felé indultam, de borzasztó bűntudat gyötört.
Bezártam a szobám ajtaját, és bezsúfoltam egy kis hátizsákba
a legszükségesebbeket – telefon, pisztoly, egy üveg víz,
kézfertőtlenítő és egy pendrive. Hagytam egy cetlit arra az
esetre, ha anya betöretné apával az ajtót, amikor nem
válaszolok a kopogásra, aztán kimásztam az ablakon a tornác
tetejére. A  széléhez kúsztam, és megragadtam a tölgyfánk
legközelebbi ágát. Amikor leugrottam, Merry integetett a
konyhaablakból. A  földre hasaltam, és kérlelő tekintettel
néztem rá. Pisztolyt formált a kezéből, és azzal lőtt rám.
Leporoltam a kezemet, és eliszkoltam.
Nem mehettem autóval, mert a szüleim azonnal rájöttek
volna, hogy eltűntem. Már így is elég traumát éltek ma át,
nem kell, hogy értem is aggódjanak. Ha Troy megölte Adamet,
akkor mielőbb meg akarja kapni a pénzt Deannától. Az óceán
felé vettem az irányt. Végigfutottam a parton, aztán átvágtam
a parkon, és a Devlin-birtok felé indultam. Szerencsére még
mindig a futós ruhámat viseltem.
 
Rákanyarodtam a bicikliútra a park szélén. Colleen bizarr
zöld futódresszben jelent meg mellettem.
– Még sosem láttalak futni – állapítottam meg.
–  Igazából könnyebb, ha nem kell levegőt venned. Itt
vágjunk át!
Ráfordult a balra lévő földútra.
A szememet forgatva követtem. Oké, ő az őrszellem.
Egy perc múlva lassított, és az ajkához emelte az ujját.
Lábujjhegyen osont le az ösvényről. Betöltötte a levegőt az
erdő illata. Colleen felkúszott egy terebélyes tölgyfára,
aminek az ágai szinte a földet súrolták. A borostyán benőtte a
fa alját, és felkúszott a törzsén. Eltűnt, majd újra megjelent
egy nagyjából tíz méter magasan lévő ágon. Intett, hogy
csatlakozzak hozzá. Ökölbe szorított kezemet a csípőmre
tettem, és oldalra biccentettem a fejemet. Láttam rajta, hogy
fogytán a türelme.
Odamentem a fához, és próbáltam nem lépni a
borostyánra.
–  Ajánlom, hogy ne valami bosszantó hülyeség miatt
kelljen felmásznom! – sziszegtem. Megfogtam egy alacsony
ágat. Nem is olyan nehéz. Kicsit később már Colleennal
szemben gubbasztottam egy másik ágon.
– Hol vagyunk? – mormogtam.
–  Itt lesz a kamasztábor – felelte Colleen. – Vagy a puccos
szálloda.
Alattunk a kis tisztáson valaki felállított egy sátrat, a
bejáratához pedig egy tábori széket.
– Ki kempingezik itt? – kérdeztem.
–  Troy. Már mindenhol kerestem, aztán amikor a
mocsárnál voltál, végre megtaláltam.
– Ő ölte meg Adamet?
– Nem tudom. Sss.
Vártunk. Kicsivel később meghallottuk, hogy mozgolódik a
sátorban. Aztán kimászott. Kissé imbolygott, majdnem elesett.
Egyenesen az üvegből itta a whiskyt. Amikor a szájához
emelte, remegett a keze. Nagyot kortyolt, majd a kézfejével
megtörölte a száját.
Előredőlt, és a fák felé hunyorított. A  tölgy- és fenyőfák
között vörös foltok látszódtak. Egy autó állt az erdőben azon
az ösvényen, ami a park felőli földútról vezet ide. Troy
elégedetten bólintott. Ezek szerint leparkolt az erdőben.
Előhúzta a telefonját, és rányomott egy számra. Amíg arra
várt, hogy valaki felvegye, még egyet kortyolt a whiskyből.
Néhány másodperc múlva káromkodott egyet, és
megnyomott egy gombot.
– Rendben, öreg. Menj haza, és jelentsd be, hogy ellopták a
furgonodat! A  zsaruk majd megtalálják azt a szart, amikor
legközelebb kotorják a kibaszott Cooper folyó medrét. Nekem
már új kocsim van. Az  utcán akartam hagyni a szaros
furgonodat, de abból rájöhettek volna, mi van most nálam,
úgyhogy szépen leguríííítottam a folyóba. Mer’ egy lángész
vagyok! – A  mutatóujjával a halántékát kopogtatta. – Ezért
vagyok jobb, mint a te vesztes fajtád. Ezért éltek ti
rabszolgaként, és halásztok apró rákocskákra az óriási
hálótokkal. Én meg majd Hollywoodban keresek kibaszott sok
pénzt.
Colleennal egymásra néztünk, és a szemünket forgattuk.
Egyre könnyebben képzeltem el, hogy Troy szerepet kap a
Világ legostobább bűnözői című műsorban. Hogy bérelhette
fel Adam ezt a géniuszt, hogy öljön meg valakit? Teljesen
nyilvánvaló, hogy nem hivatásos bérgyilkos. Sokkal inkább
egy ostoba rohadék, aki hajlandó pénzért ölni.
Letette a whiskysüveget, fejmagasságba emelte a telefont,
és kiválasztott egy mentett számot. Aztán a füléhez tartotta a
mobilt, és várt. Egy perccel később eltorzult az arca: mint aki
sírni készül.
– Nem tudom, hol vagy, Kristen, de ha ezt megkapod, hívj
fel, oké?
Belecsuklott a telefonba.
–  Sosem bántottam volna Merryt, bébi. Baleset volt.
Mindent elsimítottam volna. Hát nem szoktam mindig
elsimítani a dolgokat? Ha nem esik el és veri be a fejét… Hívj
fel! Hollywood nem lenne ugyanaz nélküled.
 Letette a telefont.
Tehát Troy nem tudja, hogy Kristen meghalt. Azt hiszi,
Merryt ásta el az építkezésen. Nagy mázli. Amíg ezt hiszi,
Merry biztonságban van.
Csak ült, és bámulta a telefonját egy ideig, aztán
hunyorgott, és felhívott egy másik számot.
A füléhez emelte a mobilt.
– Én vagyok.
Még jobban összehúzta a szemét.
– Mi a frászért bőg? Vége van.
– Deanna – felelte Colleen.
–  Haggya má’ abba a bömbölést, és ha’gasson ide! –
mondta Troy. – Naggggyon gyorsan kell a lóvé. Azt nemtom,
kivel kefélt, de má’ nem is számít. Megdöglött a patkány. Adja
a lóvét, és eltűnök innét!
Düh torzította el az arcát.
– Rácsapta a telefont – magyarázta Colleen.
Troy hátradöntötte a fejét, és felüvöltött.
– Ááá! – Földhöz vágta a telefonját. – Mé’ nem tud minden
úgy lenni, ahogy kő neki?
Körbejárta a sátrat, és a tobozokat rugdosta. Megfogta a
whiskys-üveget, belekortyolt, majd a kocsi felé dülöngélt.
Megállt, hátralépett, aztán káromkodva felvette a telefont,
majd az autó felé intett.
Elmegy. Meg kell állítanom! Megfordultam az ágon, és
leléptem az alattam lévőre.
– Mit csinálsz? – kérdezte Colleen.
– Letartóztatom, és hívom Blake-et – sziszegtem.
– Hmm…
 Colleen nyilván felmérte, mennyire bölcs ötlet ez.
Nyikorgott a kocsiajtó, ahogy Troy kinyitotta.
Nem néztem le, olyan gyorsan másztam, ahogy mertem.
Nem nagyon bírom a magasságot, főleg mert mindig égető
vágyat érzek, hogy levessem magamat. Sokszor gondolkodom
rajta, vajon miért van ez.
Felbőgött a motor.
Egyre gyorsabban másztam. Megcsúsztam egy ágon, de
még éppen sikerült megkapaszkodni egy másikban.
– Légy óvatos! – mondta Colleen feszülten.
– Az vagyok – nyögtem. – Nézd meg az autó márkáját!
Csüngtem az ágon, és nem mertem lenézni. A  jobb
lábammal egy ág felé nyújtóztam. Reméltem, hogy megtartja
a súlyomat. Leért a lábam. Erősen koncentráltam a lábam
fölötti ágra, ellöktem magamat a jobb kezemmel, és
átlendültem rá.
Amikor megéreztem a fakérget, szorosan rámarkoltam.
Lenéztem. Még mindig vagy hat méterre voltam a talajtól –
szerteágazó végtagokkal.
Becsuktam a szememet. Megfordultam, és újra ellöktem
magamat. Átvetődtem az egyik párhuzamos ágra, amihez
eddig a jobb oldalammal dőltem. Meginogtam, de végül
visszanyertem az egyensúlyomat. Három mély lélegzet után
folytattam az ereszkedést. Nagyjából két méterre a földtől
megcsúsztam, és hassal a homokba vetődtem.
Átjárt a szél, ahogy ott feküdtem egy ideig. Végül
leporoltam a tenyeremet, és megpróbáltam feltolni magamat.
Ekkor láttam meg a kígyót.
Rózsaszínű volt, sötétbarna foltokkal. Csörgőkígyó.
Megdermedt a tölgy alján növő borostyánban.
Tizenöt centire volt az arcom a farkától, amit rázni
kezdett.
Hátralöktem magamat, el a fától. Fenékre estem, de még
mindig nem jutottam olyan messze, mint kellett volna. Talpra
kecmeregtem, és hátráltam a tisztás felé, ahol a sátor állt. Ha
Troy belenézett a visszapillantó tükörbe, amikor elhajtott,
akkor biztos meglátott, de most ez sem érdekelt.
Colleen megjelent mellettem.
– Honda Accordot vezet.
Rámeredtem, és reszketve kapkodtam a levegőt.
–  Mi a baj? – kérdezte. – Olyan rémült a szemed, mintha
pofon csaptak volna.
– Kígyó – mutattam a fára.
– Ajjaj!
Hátrébb lépett.
Összerándultam. Vettem egy nagy levegőt, és előkapartam
a telefonomat. Tizenegy óra. Háromszor hívtam Blake-et, és
üzenetet is hagytam neki. Nem vette fel, nyilván mert éppen
bejelenti a hírt a családtagoknak. Felmondtam a
hangpostájára, hol táborozott le Troy, milyen kocsit vezet, és
hogy huszonötezer rugót vár Deannától. A többit pedig majd
később elmagyarázom. Valahogy.
Rohadt életbe! Valakinek muszáj elkapnia Troyt. Én nem
tudtam kocsival üldözni, úgyhogy felhívtam Nell Coopert.
Talán Clay vagy Sam fel tudják tartóztatni. Amikor Nell
megkérdezte, honnan tudom ezeket, a vonal szaggatottá vált,
aztán megszakadt. Hülye mobilok!
Megvizsgáltam a sátrat. Csak egy hálózsákot és egy mekis
kajászacskót találtam.
– Átmegyek Deannához – jelentettem ki. – Troy jó eséllyel
épp oda tart.
– Ott találkozunk – felelte Colleen, majd eltűnt.
Futni kezdtem, de a borostyánnal benőtt tölgyfát széles
ívben elkerültem. Deanna házához menet azon merengtem,
hogy azelőtt is oda indultam, mielőtt Colleen átszalajtott az
erdőn, leestem egy fáról, és majdnem megmart egy kígyó. Úgy
tűnik, a közbelépései nem mindig jelentenek akkora
segítséget, de hát ő maga is mondta, hogy nem mindentudó.
Oké, tud néhány dolgot, amit én nem, de mostanra
megtanultam, hogy őt követni nem mindig a legjobb út. De
akkor honnan tudjam, melyik ösvényt kövessem?
A Tengeri Farmhoz közeledve lelassítottam. A megfigyelés
elég nehéz kocsi nélkül. Az tűnt a legjobb megoldásnak, hogy
a házból védem meg Deannát. Remélhetőleg nincsenek sokan
nála. Amikor odaértem, észrevettem, hogy sem a felhajtón,
sem az utcán nincs egyetlen autó sem. Ha Troy Deannához
ment, akkor valószínűleg néhány utcával lejjebb parkolt le.
Nem láttam az autóját, de nem volt időm az egész környéket
átvizsgálni.
Megálltam Deanna kétszintes, viktoriánus háza
verandáján, lesimítottam a hajamat, és megtöröltem a
kezemet az edzős nadrágomban. Az  ablakban a tükörképem
igazolta, amit már eddig is tudtam – csodás látványt nyújtok.
Becsengettem.
Két perc múlva újra csengettem, és be is kopogtam.
Semmi válasz.
Leárnyékoltam a szememet, és bekukucskáltam az
ablakon. Nem láttam senkit, de erőszak jelét sem, úgyhogy ez
legalább jó hír. Deanna otthon volt, amikor korábban Troyjal
beszélt. Vagy nem? Lehet, hogy Troy a mobilján hívta
Deannát, bár még nem láttam, hogy lenne neki.
A  ház mögé szaladtam, és benéztem a hátsó ajtón lévő
ablakon. Bekapcsolták a riasztót. Oké, talán előbb sem volt
itthon, vagy ha mégis, akkor lehet, hogy Troy ráijesztett, ezért
fogta a lányokat, és elment. Mindenesetre, ha Troy betört
volna, akkor nem lenne bekapcsolva a riasztó.
Elindultam a telefon elosztódobozához – ahová előző nap
elrejtettem a hangrögzítőt. Végigpásztáztam az utcát, de
egyedül voltam. Letérdeltem, széthúztam a pampafüvet, és
leválasztottam az eszközt. Belegyömöszöltem a hátizsákomba,
és útnak eredtem a járdán.
Már majdnem delet ütött az óra. Anya bármelyik percben
kopogtathat az ajtómon a csirkesalátával és a jegesteával.
Elkezdtem rohanni.
 
 Negyven
 
 
A  szüleim házától egy sarokra elővettem a mobilomat, és
felhívtam Merryt.
– Tartsd anyáékát a konyhában, és tereld el a figyelmüket,
amíg felosonok az emeletre!
–  Jössz eggyel! Két órája a konyhában rohadok és csirkét
vagdosok.
– Bármit kérhetsz.
Csak fára mászni ne kelljen még egyszer…
– Üzenek, ha tiszta a levegő.
– Imádlak!
Az  előkertben terpeszkedő szomorúfűz mögött
várakoztam. Nem sokkal később megérkezett az egyszavas
üzenet.
– Nyomás!
Beslisszoltam az ajtón, és lábujjhegyen felosontam a
lépcsőn. Egyenesen a zuhanyzóba mentem. Még soha nem
esett ilyen jól a víz és a szappan. Úgy sikáltam magamat,
mintha kígyót vakarnék le magamról a homok és az izzadság
mellett. Belebújtam a kék halásznadrágomba és a zöld
topomba, majd rávettem a fehér blúzomat. Miután
abbahagytam a szépítkezést, megnéztem, fennakadt-e valami
hasznos a lehallgatón.
Négy hívást sikerült megfogni. Az  elsőt előző este
rögzítette nyolc óra nyolc perckor.
– Halló! – szólt bele Deanna.
– Nem érek haza vacsorára. Bemegyek Charlestonba.
Adam hangjától felfordult a gyomrom, miután alig néhány
órája láttam a testét a mocsárban.
– Hol fogsz vacsorázni?
– Semmi közöd hozzá.
– Mikorra várhatlak?
– Akkorra, amikor hazaérek. A többi kérdésedet meg tartsd
meg magadnak, vagy találkozol az övemmel, amikor
hazaérek.
Hátrahőköltem. Először jutott eszembe a lehetőség, hogy
talán Deanna ölte meg Adamet.
Deanna nem válaszolt.
– Puszild meg este helyettem is a lányokat! Hallottad?
Adam fenyegetően beszélt hozzá.
– Rendben – mondta Deanna színtelen hangon.
Kattanás jelezte, hogy letették.
A  második hívás ugyanazon a napon este tíz óra
tizenháromkor futott be.
– Halló! – szólalt meg Deanna.
– Jobban érzed magad, kicsikém?
Női hang.
– Igen, anyu, jól vagyok – felelte Deanna. – Tényleg. Kérlek,
ne aggódj miattam!
–  Csak olyan feszült vagy… Bárcsak meggondolnád
magadat, és bevennéd a gyógyszereket, amiket az orvos
adott!
–  Azt lehúztam a vécén. Már azt is bánom, hogy
kiváltottam. Tudod, hogy nem szeretek bogyókat szedni.
Az anyja felsóhajtott.
–  Arra sem tudtalak soha rávenni, hogy bevegyél egy
aszpirint.
– Ki tudja, mit tesznek ezek a cuccok a vesénkkel.
– Rendben. Hívj, ha szükséged van rám, jó?
– Ühüm. Szeretlek.
– Én is szeretlek, kicsikém. Szia!
– Szia!
Kattanás.
Hű. Szóval nem szedte be a Xanaxot. Lehúzta a vécén.
Vajon a csikófarkkivonatot is rögtön kidobta? De miért húzta
le az egyiket, és dobta ki a másikat?
A  következő az a hívás, amit reggel Troy oldaláról is
kihallgattam. Deanna csak hüppögött, majd Troy mondata
közepén lecsapta a telefont. Tehát otthon volt, amikor
beszéltek.
A negyedik hívás is Troytól érkezett. Biztosan visszahívta,
miután elment a sátortól. Valószínűleg csak másodpercekkel
kerültem el a háznál Deannát.
– Halló! – vette fel a telefont Deanna kissé fátyolos hangon.
Olyan volt, mintha valaki begyógyszerezte volna az
akarata ellenére.
–  Ha jót akar magának, hőgyem, akkor még egyszer nem
bassza rám a telefont – közölte Troy.
– Egy pillanat. – Deanna feltehetően letakarta a telefont, és
odaszólt valaki másnak. A  hangja tompa volt. – Mindjárt
jövök.
Ezt követően megint a telefonba beszélt.
 – Tudja az anyja, hogy hogyan beszél a hölgyekkel?
– A maga helyében gyorsan befognám a pofám. Kurva szar
napjaim voltak, és nincs türelmem a maga baromságaira.
Kész a munka. Akarom a zsét most azonnal.
–  Ez abszurd! Annyit kértem, hogy kövesse a férjemet, és
derítse ki, kivel van viszonya. Élénken emlékszem, hogy azt
mondtam, senkit ne bántson.
Az  élénken szó elég tompán hangzott. Deanna tuti
beszedett valamit.
–  Nemtom, milyen játékot játszik, de mindketten tudjuk,
mit jelentett, amit dumált. És ha jót akar magának, ideadja a
lóvét, hogy elhúzhassak innen a retekbe.
– Nem tudom, maga mit szedett be, Kártevőirtó úr, de aki
ismer engem, az tudja, hogy soha nem egyezkednék
bűnözőkkel, és nem bérelném fel őket, hogy öljék meg a
férjemet. Még az ötlet is nevetséges.
– Kuss legyen! Adja ide a lóvét a Fehérszirom Kertben. Ott,
ahol múltkor találkoztunk. Egy óránál nem tart tovább
odaérnie. Ott várom. Ha nem bukkan fel, elmegyek a
pénzemért. És ha erre kényszerít, valaki más is meg fog
sérülni. Értve vagyok?
Miért van úgy oda Troy a Fehérszirom Kertért? Miért nem
ment el egyszerűen a pénzért Deannához? Már amúgy is
Stella Marison volt, bár tudhatja, hogy itt mindenütt
belebotolhat Deanna családjába és a barátaiba. Nehéz lenne
úgy találkozni vele, hogy ne lássák meg és ne tartóztassák le
Troyt.
–  Mit szólna, ha inkább piknikeznénk egyet? Van a
hűtőben egy mennyei ráksaláta, amit Mrs. Smith hozott át.
Mrs. Smith mindig visz ételt a gyászoló családnak. Fogadok,
mindig van tartaléka arra az esetre, ha valaki feldobná a
talpát. Ha nem lőtte volna le az én Adamemet, akkor valaki
más ehette volna meg ezt a fincsi ráksalátát, úgyhogy azt
hiszem, tartozom önnek. Kér hozzá esetleg egy kis croissant-t
vagy pirítóst?
–  Hőgyem, maga komolyan meg van zavarodva. Csak
hozza a pénzemet! Ha jót akar magának, nem hoz semmiféle
rákot!
Kattanás.
Remek. Troy mostanra már minden bizonnyal átért a
Cooper folyó másik oldalára. De legalább Deanna egyelőre
biztonságban van. Akárkivel is beszélt, amikor letakarta a
telefont, az tuti, hogy elvitte őt és a lányokat valahova.
Viszont biztosra kell tudnom, hogy nem találkozik Troyjal,
mert Troynak akkor vissza kell jönnie Stella Marisra, hogy
megszerezze a pénzét – mi pedig elkaphatjuk.
Megcsináltam a hajamat, kisminkeltem magam, és már
épp indultam volna lefelé az emeletről, amikor felhívott Nate.
– Szia! Tudtál pihenni egy kicsit? – kérdeztem.
– Valamennyit. Miről maradtam le?
Mostanra visszatért a nyugodt Nate.
–  Ma reggel Willa Butler holtan találta Adam Devlint a
mocsárban. És valaki megtalálta Merry lakótársának testét is
Charlestonban.
– Mi a franc? Charleston megyében sorozatgyilkos jár?
– Nagyon úgy fest.
– Láttad azóta Scottot?
– Nem.
 – Hát, ez legalább jó hír – mondta. – Ha nincs újabb késés,
fél tíz felé Stella Marison leszek. A szüleid házához menjek?
Ha Nate itt lenne, senki nem tilthatná meg, hogy Mamó
házában lakjak.
– Ne, gyere Mamóhoz! Tudod, hogy jutsz oda?
Ő vitt oda, amikor hazajöttünk a temetésre.
– Megtalálom. Hamarosan találkozunk.
 
Merry a konyhában ült, és a csirkesalátás croissant-ját
majszolta.
– Nem fogod elhinni, de az előbb láttam itt egy patkányt.
–  Köszi még egyszer. Ha fel kellett volna másznom a
szobám ablakáig, valószínűleg kitöröm a nyakamat. Elég
durva délelőttöm volt, később beavatlak. – Benyúltam a
hűtőbe, és elővettem a csirkesalátát meg egy tányér
kaszinótojást, olívabogyóval a tetején. – Krémsajt is van
benne?
– Naná!
– Nyami! Éhen veszek. – Elkészítettem a szendvicsemet, és
a tányéromra szedtem három tojást. – Apáék merre vannak?
–  A  patkányhelyzet után anya lefeküdt, apa pedig a
tornácon őrködik.
– Tudsz valamit Blake-ről?
– Nem.
Töltöttem magamnak egy kis teát, és felültem Merryvel
szemben az egyik bárszékre a konyhaszigethez. Rózsaszín
lakkos lábujjaimat feltettem a köztünk lévő székre Merry
piros körmű ujjai mellé. Aztán elővettem a mobilomat, és
felhívtam Blake-et.
 Először fordult elő mostanában, hogy fel is vette.
– Mi a fene van már megint?
–  Ha így állunk, akkor nem zargatlak többet azzal, hogy
bejelentkezem.
– Mondd, hogy még anyáéknál vagy!
–  Persze. A  konyhában ülök, és csirkesalátás szendvicset
eszem. Basszus, szuper ez a csirkesaláta! Anya aztán érti a
dolgát.
Oké, ez gonosz volt, a bátyámnak valószínűleg nem jutott
ideje ebédelni.
–  És pontosan honnan is tudod, hogy Troy Causby egy
burgundi vörös Honda Accordot vezet, és talán Deanna háza
felé tart? Vagy hogy a Devlin-birtokon sátrazik, ahol éppen
vagyok? Nell kicsit zavaros tájékoztatást kapott, azt mondta,
megszakadt a vonal.
Blake hangja elárulta, hogy ismeri az én kis „megszakadt a
vonal” trükkömet.
–  Hát… Kiszöktem egy kicsit. De anya azt hiszi, hogy
aludtam, úgyhogy ne szólj neki!
– Ha elég közel voltál, hogy halld, hova készül, miért nem
lőtted térden, vagy valami, amíg odaérek?
– Próbáltam. Hosszú történet. Apropó, Deanna hol van?
–  Kate-nél – felelte a bátyám. – Sam pedig a ház előtt egy
járőrkocsiban. Grace is ott van, hogy felvegye a telefonokat,
és átvegye az ételeket, amit a környékbeliek hoznak. Mindent
kézben tartunk. Egy helyen figyelünk Grace-re és Deannára.
–  Mondd meg Samnek, hogy Deanna talán megpróbál
kislisszolni!
– Miért tenne ilyet?
 –  Hogy találkozzon Troyjal, és fizessen neki. Troy azt
akarja, hogy menjen a Fehérszirom Kertbe, és adja oda neki a
pénzt.
– És mégis miért tenné ezt Deanna?
Basszus már! Folyton elfelejtem, mit mondtam el Blake-
nek és mit nem. Hazudni az ügyfeleknek és a tanúknak nem
okoz gondot, de a családom már egészen más tészta.
– Megfenyegette Deannát. Tudja, hogy Adam fizetett volna
neki. Azt mondta Deannának, hogy ha nem viszi el neki,
akkor valaki más is meg fog sérülni.
Végül is ez igaz, csak nem a teljes igazság.
– Értesítem Samet, bár Deanna most alszik. Harper doktor
beadott neki valamit. Egy ideig kissé kótyagos volt, aztán
kidőlt. Figyu, most mennem kell! Maradj a fenekeden!
Mielőtt válaszolhattam volna, már le is tette.
Merry megette a croissant-t, és keksszel folytatta az
ebédet. Én a szendvicsemet falatoztam: kiélveztem minden
ízletes, omlós falatot. Anya csirkesalátájának nincs párja.
Aztán letoltam a krémsajtos-olívás kaszinótojásokat is, végül
pedig a kekszes bödönért nyúltam, és kiszedtem kettőt anya
isteni, házi készítésű, dupla csokis tallérjából.
Merryvel csendesen majszoltunk. Aztán miután
negyedszer is beletúrtam a kekszes bödönbe, felhúzta a
szemöldökét.
– Stresszevő vagy – tájékoztatott.
– És?
– Felfalod az összeset. Add csak ide azt a bödönt!
– Ez felháborító! – tiltakoztam.
Elegem van abból, hogy mindenki vigyázni akar rám.
Megeszem az ebédemet, és ennek vége.
–  Szerintem nagyobb biztonságban lennénk, ha nem csak
üldögélnénk itt, ahol Troy először fog keresni bennünket –
tűnődött Merry.
–  Ez így van. – Felé böktem a keksszel. – Adam meghalt,
Scott pedig nem megölni, hanem elcsábítani akar. Legalábbis
eddig így volt. Troy pedig Charlestonban van.
–  Tényleg? – Merry oldalra biccentette a fejét. – Honnan
veszed?
Vállat vontam.
–  Belefutottam az infóba, amíg kint voltam. Minél
kevesebbet tudsz, annál kevesebb dolognál kell úgy tenned,
mintha nem tudnál róla.
– Liz!
– Később elmondok mindent. De most miért is tömjük itt a
hasunkat?
– Hogy a bátyád és az apád kedvében járjunk.
Merry harapott egyet a kekszből.
– Már a kedvükben jártam. Tűnjünk innen!
Felálltam, hogy meglépjünk.
–  És hova megyünk? Mi rejtőzik fondorlatos elméd
bugyraiban?
– Én fondorlatos?
Tágra nyílt szemmel, ártatlanul néztem rá.
– Ne fárassz!
–  Oké. – Bekaptam az utolsó falat kekszemet, és tervet
kovácsoltam. – Tudni akarom, hogy akadt egymásra Adam és
Scott.
– Miért nem hívod fel Scottot, és kérdezed meg?
 – Mert biztos elmondaná… Az a kígyó felelős ezért az egész
katyvaszért. Gyere! – Belebújtam a szandálomba, és
megfogtam a táskámat. – Levadásszuk!
Colleen felbukkant, keresztbe feküdt a konyhaszigeten, és
egyik kezét a fejére ejtette.
Becsuktam a szememet, és bosszankodva sóhajtottam
egyet.
– Mi van? – kérdezte Merry.
– Semmi.
Elindultam az ajtó felé.
Anya mindig kitűnően időzített, most is épp akkor lépett
be a konyhába, amikor az egyik kezem már a kilincsen volt.
– E-li-za-beth! Mégis mit gondoltok, hova mentek?
–  Egyetlen másodpercig sem tudok tovább üldögélni itt,
anya – mondtam. – Elmegyünk vásárolni. Az  ég szerelmére,
nem lesz semmi bajunk! Fényes nappal van. Túl sokan
járkálnak ilyenkor a Fő utcán ahhoz, hogy Troy elraboljon
minket. Ráadásul van egy pisztoly a táskámban.
– Ettől most sokkal jobban érzem magamat. – Anyu csípőre
tette a kezét, és izzó tekintettel felénk lépett. Majd úgy tűnt,
megenyhül. – De már feladtam, hogy vitázzak veletek.
Legyetek óvatosak, kérlek!
– Úgy lesz, anyu, légyszi, ne aggódj! Hamarosan jövünk! –
kiáltottam hátra a vállam fölött, amikor kirohantunk az ajtón.
– Szeretünk – tette hozzá Merry.
– Tegyetek fel rúzst! – szólt utánunk anya.
 
 Negyvenegy
 
 
Beültem a volán mögé, és hátratettem a táskámat. Colleen ott
ült. Olyat ugrottam ijedtemben, hogy bevertem a fejem a
kocsi tetejébe. Rámordultam.
Merry megkocogtatta az ablakot.
–  Szerintem engedd be Merryt – szólalt meg Colleen. – És
ne beszélj hozzám, csak figyelj!
Merry kinyitotta az ajtót, és behuppant.
–  Hova megyünk először? – kérdezte, miközben bekötötte
magát.
– A rendőrségre – mondta Colleen.
– Micsoda?
Belenéztem a visszapillantóba.
Merry rám meredt.
– Azt kérdeztem, hova megyünk először.
–  Merrynek látnia kell azt a medált. Hátha felismeri a
képen lévő férfit – folytatta Colleen. – A  bizonyítékok
termében van.
– A rendőrségre – közöltem.
– Remek. – Merry felnevetett. – Na, de most komolyan!
Kihúztam magamat, és beindítottam az autót.
– A rendőrségre.
– Megbuggyantál? Várj! Ne is válaszolj! Azt hittem, Scottot
keressük meg.
 – Úgy is lesz. Csak közben beugrunk a rendőrségre.
Merryvel még akkor is vitáztunk, amikor már a rendőrség
bejárata felé sétáltunk. Colleen pedig megint valahol máshol
időzött.
– Blake be fog zárni minket az egyik cellába, ahol rajtunk
tarthatja a szemét! – hőbörgött Merry.
–  Lehet – válaszoltam. – De nem fog bent tartani sokáig,
mert túl macerás rabok lennénk.
– Hibát követünk el – erősködött a húgom.
Hirtelen megálltam Nell asztalától pár méterre, és Merryre
néztem.
– Akarod látni a képet, vagy sem?
– Hát, igen, de azt hittem, Scottot keressük meg.
– De ez most útba esett, és seperc alatt végzünk.
– Kivéve, ha bezárnak minket.
Nell ide-oda kapkodta a tekintetét, végül pedig
félbeszakított minket.
– Segíthetek valamiben, lányok?
– Blake itt van? – kérdeztem, bár jól tudtam, hogy nincs.
– Azt a csavargó szemétládát hajkurássza. Troy Causbyt.
– Szuper.
Nell összevonta a szemöldökét.
– A bátyátokat akartátok látni, vagy sem?
– Nem igazán – válaszolta Merry.
–  Értem – mondta Nell. – És van még valaki, akit szintén
nem akartatok látni?
–  Nell! – kezdtem. – Igazából azt a medált szeretnénk
megnézni, amit Mamó házánál találtam. Odaadtam Blake-
nek, de Merry még nem látta.
 Nell kihúzta magát, és a pultra támaszkodott.
–  Engedélyt kell kérnetek a főnöktől. Az  a nyaklánc egy
nyitott nyomozás bizonyítéka.
– Mikor jön vissza? – kérdezte Merry.
– Nem lehet tudni – felelte Nell.
–  Hol van? – érdeklődtem, de majdnem biztos voltam
benne, hogy még mindig a Devlin-birtokon.
– Ez a rendőrségre tartozik.
Felháborodtam.
– Nell Cooper, Blake a bátyánk, és ha van esély arra, hogy
veszélyben van, akkor jogunkban áll tudni róla!
–  Ha Clay lenne bajban, te is tudni akarnál róla, nem? –
tette hozzá Merry.
–  Mondtam én olyat, hogy veszélyben van? Ha Blake
akarta volna, hogy ti ketten tudjátok, merre jár, akkor azt
mondta volna: „Nell, hívd fel a húgaimat, és közöld velük a
mai programomat!” De nem mondott ilyet.
– Hanem mit mondott? – kérdezte Merry.
Nell előretolta az állát, és felnézett ránk.
–  Miért nem mentek inkább vissza anyátok házába, ahol
lennetek kéne?
Merryhez fordultam.
–  Szerintem fel kéne hívnunk anyát. Ha Nell aggódik,
biztos, hogy anya is tudni akarná, mi történik. Talán apával
együtt idejöhetnének.
Merry olvasott a gondolataimban.
– Jó ötlet. Most azonnal fel is hívom.
Elővette a telefonját a táskájából, és tárcsázni kezdett.
–  Te jó szagú rezeda, ne! – Nell felállt, és hallhatóan
mormogott a bajsza alatt. – Felizgatjátok szegény anyátokat,
az a buggyant apátok meg idehozza nekem azt az öreg,
mocskos kutyát. – Benyúlt a felső fiókjába, és elővett egy
kulcscsomót. – Maradjatok itt! Idehozom a medált. Már
levették róla az ujjlenyomatokat, úgyhogy azt hiszem, nem
baj, ha látjátok.
Átsétált az előtéren, majd egy műanyag bizonyítékos
tasakkal jött vissza. A  biztonság kedvéért gumikesztyűt
húzott.
– Megnézhetitek, de nem nyúlhattok hozzá.
Kihúzta a láncot a tasakból, és az íróasztalra tette.
Fölé hajoltunk.
– Kinyitod, légyszi? – kértem.
Nell morgott valamit, amit nem értettem, de legalább
kinyitotta.
Merry rámeredt a fotóra, és én is rápillantottam.
A szemem is kidülledt, úgy ledöbbentem. Közelebb hajoltam,
amivel valószínűleg eltakartam a húgom elől a medált.
– Hé! – csattant fel.
– Köszönjük szépen a fáradozást, Nell. Most elhúzunk.
Felegyenesedtem, és Merryt magam után rángatva az ajtó
felé rohantam.
Amikor kiértünk, a húgom megtorpant, és felém fordult.
– Elmondanád, mi volt ez az egész?
Elvigyorodtam.
–  Bökd már ki! Úgy nézel ki, mintha megnyerted volna a
lottót.
– Tudom, ki az a képen.
– Mi van?
 –  Gyerünk! – Behuppantam a kocsiba. – A  kikötőbe
megyünk.
 
 Negyvenkettő
 
 
Beszáguldottam a kikötő parkolójába, és megálltam a mólók
közelében.
Merry előrenézett, és a kilincset markolta.
– Biztos vagy benne, hogy az a pasas van a képen?
– Teljesen. Ő az.
– Oké. Beszéljünk vele!
Kiszálltunk az autóból, és lementünk a dokkokhoz.
– Ott a hajója! A Vándorló Szél. – Rámutattam. – De őt nem
látom. Lehet, hogy a kabinban van.
– Hogy kopogsz be egy vitorlás hajóba?
– Fogalmam sincs.
Megálltunk a mólón, és egymásra néztünk. Végül
kiáltottam egyet.
– Ahoy!
Merry felnevetett.
Felé biccentettem.
– Van jobb ötleted?
– Nem igazán. Ha felmászunk a fedélzetre, és bekopogunk
a kabin ajtaján, az birtokháborításnak számít?
–  Valószínű. De nem tűnt olyannak, aki kihívná ránk a
rendőrséget.
Kicsit még toporogtunk, aztán átmásztunk a korláton.
Felléptünk a kormányállásra.
 – Mr. Davidson!
Az  hajó csendes volt. Bekopogtam a tíkfalapon, ami a
kabin ajtajaként szolgált.
– Mr. Davidson!
–  Nincs itt – jelentette ki Merry. – Gyere, nem érzem
helyesnek, hogy hívatlanul vagyunk a hajóján.
– Rendben, majd később visszajövünk.
– Azt mondtad, hogy a St. John szigetről valósi?
–  Nem onnan valósi, de sokáig élt ott. Eredetileg
valahonnan innen származik.
Visszamásztam a korláton, le a mólóra.
– Pontosan mi az az innen? Az amerikai kontinensről, Dél-
Karolinából, Charleston megyéből vagy Stella Marisról?
Merry életveszélyes mutatvánnyal szökkent át a hajó és a
móló közötti kis résen.
– Nem árulta el, de az volt a benyomásom, hogy Charleston
megyéből. Ha Stella Marison élt volna, akkor ismernénk.
– Attól függ, mikor ment el. Sokkal idősebb, mint mi.
– Igaz.
Merry behuppant a kocsiba.
– Most már kereshetjük a bűnöző exsógoromat?
Beindítottam a motort, és mindkét kezemet a kormányra
tettem.
– Naná!
 
 Negyvenhárom
 
 
Leparkoltam a Stella Maris Hotel mögötti kis területre. Ez a
hely igazából inkább csak egy fogadó, de a Rivers család, akik
1950-ben először megnyitották, Stella Maris Hotelnek nevezte
el, és mivel még mindig ez volt rá kiírva, nem bolygattuk.
Átvágtunk a széles mennyezeti ventilátorokkal hűtött
tornácon, és beléptünk az előtérbe. A  magas, vörös hajú
Alicia Rivers Manigault a recepció mögött ült, és egy puha
kötésű regényt olvasott. Osztálytársak voltunk, és egy ideig
járt Blake-kel. Merryvel mindig úgy gondoltuk, ragadozó
nőszemély. Amióta viszont boldog házasságban él Sam
Manigault-val, és két kis vörös ikerfiú anyukája, biztonságban
tudhatjuk a bátyánkat. Most azonban szükségünk volt a
segítségére, úgyhogy amint beléptünk, elővettük a
mézesmázos modorunkat és a legcsillogóbb mosolyunkat.
– Szia, Alicia! Hogy vagy? – kérdeztem.
Alicia halványan elmosolyodott.
– Jól, és ti?
– Mi is. Hogy vannak a tündéri ikreid?
– Még mindig… tündériek. Mit tehetek értetek?
Alicia látszólag fáradt volt ahhoz, hogy bájologjon.
Szívesebben olvasott volna inkább tovább.
–  Figyi, Alicia, a volt férjem pár napja itt szállt meg
nálatok. Beszélnem kell vele. Családi ügy meg effélék. Meg
tudnád mondani, hogy itt van-e?
–  Amennyire én tudom, igen – mondta. – Legalábbis nem
jelentkezett ki.
– Akkor felmennénk hozzá. Melyik szobában van?
Olyan nyálasan mosolyogtam, hogy a saját gyomrom is
felfordult.
– Tizenkettes. Fel a lépcsőn, és jobbra.
– Köszi szépen. Sokat segítettél.
–  Nincs mit. – Nagyon készséges volt, hogy mielőbb
felmenjünk az emeletre, és eltűnjünk a szeme elől. – Várjatok!
Miért nem viszitek fel a kulcsot a biztonság kedvéért? Ha
nincs itt, akkor nyugodtan megvárhatjátok. Mondta, hogy
számít rád.
Letette a tizenkettes szoba kulcsát a pultra.
Merryvel egymásra néztünk. Scott. Annyira biztos benne,
hogy nem lehet ellenállni a sármjának, hogy már Aliciának is
elmondta, ide fogok jönni. Mindegy. Szerencsés, nem várt
fordulat. Elvettem a kulcsot, átvágtunk az előtéren, majd
olyan gyorsan mentünk fel a lépcsőn, ami még nem feltűnő.
Megálltunk a tizenkettes szoba előtt, és egymásra néztünk.
– Mit mondunk neki, ha bent van? – kérdezte Merry.
– Megkérdezzük, hogy mi a bánatos ménkűre készül.
– És szerinted csak úgy el fogja mondani?
– Nem. Remélem, le kell lőnöm.
Merry szeme kikerekedett.
–  Nem létfontosságú helyen lövöm meg, szeretném, ha
tudna beszélni. Mondjuk a térdkalácsával kezdem. Úgy
hallottam, az elég fájdalmas.
Bedörömböltem az ajtón.
 Néhány másodperc múlva Merry az ajtóra tapasztotta a
fülét.
– Nem hallok mozgást.
Bedugtam a kulcsot a zárba, és lassan kinyitottam az ajtót.
– Scott?
Mivel biztosak voltunk benne, hogy nincs a szobában,
beléptünk, és becsuktuk magunk mögött az ajtót.
Merry bekukkantott a szekrénybe.
– Ezek szerint még nem hagyta el a várost.
Benéztem én is a válla fölött. Öltöny, két ing, khakinadrág
és teniszcipő. Átvizsgáltam a fiókokat is.
–  Igen, hacsak nem távozott olyan sietősen, hogy
hátrahagyja a ruháit.
Odaléptem az íróasztalhoz.
–  Ezt nem hagyta volna itt. – Leültem, és kinyitottam a
laptopját. – Figyeld az ajtót, ha esetleg visszajönne!
– Nem védi jelszóval?
– De.
Megpróbáltam a „NagyBika9” -et, és kuncogni kezdtem,
amikor sikerült belépnem vele.
Amikor betöltött a számítógép, az e-mail ikonjára
kattintottam. Átnéztem a bejövő leveleket, de semmi sem
ragadta meg azonnal a figyelmemet. A kimenő levelek között
azonban több szerencsével jártam. Az  első levél tárgya:
„Stella Maris Szállodaprojekt”. Gyorsan elolvastam, majd
Merry felé fordultam.
– Ezt neked is látnod kell. Amíg olvasol, figyelem az ajtót.
Helyet cseréltünk, és ő is elolvasta az e-mailt. Kedd éjjel,
tizenegy harmincnyolckor küldte, és a Scott cégénél lévő új
projektekért felelős alelnöknek címezték.
–  Az  a nyamvadt szemétláda! – tört ki Merryből, miután
elolvasta.
Hangosan is felolvasta.
–  David Morehead jelentése alapján előre nem látott
körülmények miatt kis késésre számítunk, de a stratégia,
miszerint az egyik helyi lakos közbenjárásával megszerezzük a
birtok tulajdonjogát, sikeres lesz. A  projekt bejelentése
lehetséges, hogy kezdetben ellenreakciót vált ki a helyi
lakosokból, és a fiataloknak szóló tábor ellehetetlenül, azonban
minden ellenállás gyorsan letörhető, amikor a helyi gazdaság
pozitív hatásai előtérbe kerülnek.
Merry tágra nyílt szemmel, fortyogva fordult felém.
–  Itt a bizonyítékunk – mondtam. – Úgy tűnik, te voltál a
„helyi lakos”, akit felhasználtak, én meg az „előre nem látott
körülmény”. – Átvágtam a szobán, és kilökdöstem a székből.
Scott bármelyik percben visszajöhet, nekünk pedig több
információra van szükségünk. – Hadd nézzek körül kicsit
jobban!
Merry felállt, és ide-oda járkált. Átkozta Scottot és a
felmenőit, amíg én Stella Marisról szóló információt
kerestem.
–  Telitalálat! – dünnyögtem. – Itt egy mappa mentett e-
mailekkel, aminek az a neve, hogy „Stella Maris Projekt”. –
Megnéztem a címzett és a feladó nevét is. – Ez Adam Devlintől
jött.
Merry odalépett, és a vállam fölött olvasta:
–  Furcsa volt beléd botlani annyi hely közül éppen a
Kalózbarlangban. Piszok jó hír, hogy a barátnőd látta azt a
cikket a Déli Életben. Örülök, hogy végre megláttad a
lehetőséget ebben a helyben. Biztos vagyok benne, hogy meg
tudom szerezni a szavazatokat, ami a Devlin-birtok határainak
átrendezéséhez kell. Fontos, hogy a projekt ne derüljön ki, amíg
át nem ruházzák a helyszínt. Jó ötlet felhasználni Esmerelda
Talbotot, hogy a vállalatnak adományozzák a földterületet.
Találtam egy helyit, akit használhatunk a megfigyelésére,
tájékoztat minket, ha a lány gyanakodni kezd. Visszatérve a
helyszínre, a megállapodás értelmében az Új Élet Szállodalánc
tízmillió dollárt fizet nekem előre, plusz tíz százalék
részesedést kapok a Stella Maris Szállodából.
Elég ideges lettem.
–  El kell tűnnünk innen. Továbbítom ezt magamnak,
Blake-nek és Nate-nek a keddivel együtt. Menj vissza, és
figyeld az ajtót!
Épp becsuktam a laptopot, amikor Merry hangosan
suttogni kezdett.
– Jön valaki.
Szinte biztos voltam benne, hogy Scott nem gyilkos, de
azért az életemben nem fogadtam volna.
– Bújj el! Gardrób, gyorsan!
Merry beugrott a gardróbba, és abban a másodpercben
húzta be maga mögött az ajtót, amikor Scott a zárba dugta a
kulcsot. Az  ágyra vetettem magamat a legcsábítóbb
pózomban.
Scott borzasztó önelégült képet vágott, amikor meglátott
engem elnyúlva a baldachinos ágyon, csábos mosollyal az
arcomon.
– Helló, nagyfiú! – búgtam.
 –  Hát szia, cicám! Csakhogy eljöttél. – Körbenézett a
szobában. – A recepciós lány mintha azt mondta volna, hogy
a húgod is veled van.
Ráharaptam a nyelvemre. Gyűlöltem, amikor cicámnak
hív. Bár igazából minden szavát gyűlöltem.
–  Nem, csak én vagyok itt. Meg akartalak lepni – szóltam
émelyítően édes hangon.
–  Kellemes meglepetés vagy. Tudtam, hogy el fogsz jönni,
bár nem sietted el.
Nagyon biztos volt abban, hogy ért a nőkhöz, abban meg
főleg, hogy engem bármikor levesz a lábamról, így el sem
gondolkozott azon, miért gondoltam meg magamat ilyen
hirtelen. Levette a nyakkendőjét, és az ágy felé sétált.
Feltérdeltem, és a nyaka köré fontam a karomat.
– Tudod, mit szeretnék? – súgtam a fülébe.
– Tudod, hogy igen, bébi.
Magához húzott, és a számra tapasztotta az ajkát.
Addig csókoltam, amíg elég hihetőnek tűnik az alakításom,
aztán elfordítottam a fejemet, és a fülébe súgtam.
– Pezsgőt.
– Mi?
Máris szaggatottá vált a légzése.
–  Pezsgőt szeretnék. – Hátrébb húzódtam, hogy
belenézhessek a szemébe. – Tudod, mennyire szeretem, és
most ünneplünk, nem?
Kérlelő tekintettel néztem rá.
–  Hát persze, cicám, de már úgy felizgattál, és itt nincs
szobaszerviz…
Hátrébb húzódtam, és elővettem a legbájosabb
duzzogásomat.
–  Jól van – mondta. – De hol találok ezen a szigeten
behűtött pezsgőt?
– Edward kisboltjában. Nincs olyan messze, csak menj el a
lámpáig, aztán ott balra a Pálmára. Onnan már csak pár ház,
és jobbra lesz a bolt.
– Biztos vagy benne?
Az ajkára tettem a kezemet.
–  Sss! Átöltözöm valami szexibe, amit ma reggel vettem a
Victoria’s Secretben csakis neked. Tudom, mennyire rajongsz
a fekete csipkéért. – Lehajtottam a fejemet, és úgy néztem fel
rá. Megajándékoztam a különösen csábos tekintetemmel. –
Menj! Itt várok rád.
Még egyszer megcsókolt.
– Rögtön jövök – ígérte, majd kiment a szobából.
Vártam tíz másodpercet, aztán kinyitottam a gardrób
ajtaját.
Merry gonoszul elvigyorodott.
– Cicám?
– Ne kezdd!
– Emlékeztess, hogy kérdezzem meg, hol tanultad ezeket!
– Emlékeztess, hogy mossam ki a számat Cloroxszal! Most
pedig nyomás kifelé!
Kinyitottam az ajtót, és körbenéztem a folyosón, de sehol
senki. Leosontunk a lépcsőn, aztán ki a főbejáraton.
Szerencsére Alicia nem volt a recepciós pultnál.
Odarohantunk a kocsihoz, bepattantunk, és eliszkoltunk a
parkolóból.
 
 Negyvennégy
 
 
– Tudom, mennyire rajongsz a fekete csipkéért – utánzott
Merry, majd harsány nevetésben tört ki.
Azóta röhögött, hogy kigördültünk a parkolóból.
Rámeredtem. Kedvem lett volna kidobni az autóból.
–  Szépen hálálod meg, hogy feláldoztam magamat, és
megmentettem a ványadt seggedet. Mindketten tudjuk, hogy
az a seggfej egy gyilkos. Mindkettőnket lelőhetett és
behajíthatott volna a mocsárba, mint ahogy Adammel tették.
–  Lennél szíves az útra koncentrálni? Ha autóstól rontasz
be a mocsárba, akkor a díjnyertes alakításod semmit sem ér.
Visszafordultam az út felé.
– Alig tértem át a másik sávba.
– Ja, persze.
Nem volt konkrét úti célom, csak a hoteltől akartam
távolabb kerülni.
–  Menjünk oda Mamóhoz egy kicsit! Ha Tom Davidson
olyan fontos, hogy Mamó a medáljában őrizte a képét, akkor
talán találunk valamit a cuccai között.
Hát persze! Hogy lehettem ilyen ostoba?
– Ez az!
– Mi van? – kérdezte Merry.
–  Mamó lovagja tört be hozzám. Nem akart bántani sem
engem, sem Radart, csak el akart tüntetni minden jelet a
házból, mielőtt belebotlom bármi bizonyítékba a
viszonyukkal kapcsolatban. Ezért mondta, hogy egy régi
barátjára emlékeztetem! Mamóra!
–  Fantasztikus vagy – vigyorgott Merry. – Persze nem
csoda, elvégre a testvérem vagy.
A legrövidebb úton Mamóhoz hajtottam, és leparkoltam a
kör alakú felhajtón. Radar a hátsó udvarról iszkolt felénk,
hogy üdvözöljön.
Köszöntünk neki, megsimogattuk, és megvakargattuk a
hasát. A  nap hatalmas gomolyfelhők mögé bújt. Hunyorogva
néztem az égre.
–  Becsukom a napfénytetőt, mert úgy tűnik, vihar lesz.
Talán be kéne jelentkeznünk Blake-nél.
A mobilomért nyúltam.
– Oké, de én azt fogom mondani, hogy te vonszoltál el.
– Mi van?
– Mindenki tudja, hogy állandóan parancsolgatsz.
–  És mindenki tudja, milyen fondorlatos vagy. –
Rányomtam Blake nevére a kijelzőn. – Szia, Blake, Liz vagyok!
Hívj fel, és tájékoztass a fejleményekről! Légyszi. Merryvel
kezdtünk becsavarodni, úgyhogy egy kicsit kijöttünk, de jól
vagyunk. Mamóhoz jöttünk. Most kábé két óra, majd később
beszélünk. Ja, és bármit is csinálsz, arról mindenképpen
gondoskodj, hogy valaki vigyázzon Deannára!
Merry kérdőn nézett rám.
– Miért kell figyelni Deannára?
Szemrebbenés nélkül válaszoltam.
– Lehet, hogy veszélyben van. – Felkapcsoltam a lámpát a
folyosón. Deanna. Valami még mindig nem hagyott nyugodni
a xanaxos és a csikófarkkivonatos üvegekkel kapcsolatban.
Az irodám felé indultam. – Mielőtt elkezdjük, még ellenőrizni
akarok valamit. Kérsz inni?
– Aha. A hoteles jelenet után jólesne egy kis vodka.
–  Ahogy gondolod. Hoznál nekem egy cukormentes
áfonyalevet? És kitöltöd pohárba, légyszi?
– Persze.
– Figyi…
– Tudom, mossam le az üdítősüveg tetejét, mielőtt kiöntöm
a pohárba. Vettem.
Szinte hallottam, ahogy a húgom forgatja a szemét.
Leültem az íróasztalhoz, és elővettem a műanyag tasakot
benne a xanaxos üveggel és a csikófarkkivonattal. Új címkét
ragasztottam rá, ami órára pontosan jelezte, mikor nyitottam
ki. Felvettem egy gumikesztyűt. Harper doktor írta fel a
Xanaxot egy hete, a csikófarkkivonatot meg biztos online
vették, bár ez annyira nem vall Deannára. Utál gyógyszert
szedni, és nem az a fajta, aki kétes hírű dolgokat vásárol az
interneten. Megnéztem az Élelmiszerbiztonsági és
Gyógyszerészeti Hivatal honlapját, és megbizonyosodtam
róla, hogy 2004-ben betiltották ennek a növénynek a
használatát. Mellékhatások egész sora volt felsorolva – köztük
a halál is. Az elég komoly mellékhatás… A legtöbb probléma a
májban vagy a szívben jelentkezett. Rákerestem a Google-ban
a csikófarkra: még mindig kapható online. Valószínűleg más
országokban bejegyzett cégektől, bár a honlapon nem
találtam bizonyítékot erre. Mint minden illegális cuccot,
valószínűleg ezt is bizonyos kapcsolatok által lehet
beszerezni. Deanna korábbi különös viselkedése ellenére sem
tudtam elhinni, hogy ő vette. Talán Adam vásárolta neki nem
túl kedves utalásként, hogy adjon le pár kilót.
Kinyitottam az üveget. Már biztos kinyitották korábban, és
vatta sem volt már benne. A  címke szerint 120 tablettát
tartalmaz. Belenéztem, aztán kiborítottam az összes fehér,
ovális pirulát az asztali naptáromra. Megfordítottam
néhányat, és megvizsgáltam rajtuk a jelzést. Különös. „M 447”
azonosító állt a legtöbbön, de nem mindegyiken. Egy ceruza
végével megszámoltam őket. Kilencven pirulán nem találtam
jelzést, és harmincra írták csak rá az azonosító kódot.
Merry bejött az irodába, és letette a cukormentes üdítőmet
egy poháralátétre az íróasztalomra.
– Mit csinálsz?
Már nyúlt is a csikófarkkivonatos üvegért.
– Ne!
Gyorsan elkaptam előle.
Visszarántotta a kezét.
– Mi ez?
– Bizonyíték.
– Mire?
– Még nem tudom. Köszi az italt.
Felemeltem a poharat, és megittam az üdítő harmadát.
– Szivi.
Merry lehuppant a kanapéra, pont oda, ahol Marci ült
hétfőn, amikor átjött, és megpróbálta eladni nekem Michaelt.
– Mi van veled? – kérdezte a húgom.
– Semmi.
Elővettem a mobilomat, és megnyitottam a
gyógyszerazonosító-alkalmazást. Lefotóztam a kóddal ellátott
tablettákat. Nem sokkal később megjelent a kijelzőn egy
pirula, alatta pedig a felirat: „azonosítva” és a neve:
„Benazepril 40 mg”. Rányomtam a további információkra.
Nahát, nahát… A  Benazepril vérnyomáscsökkentő
gyógyszer.
A felirat nélküli tablettát is lefotóztam, majd beküldtem az
alkalmazásba. Miután vagy húsz másodpercig elemezte a
képet, a képernyőn megjelent az üzenet: „nem azonosítható”.
Visszaültem a székbe, és nagyot kortyoltam az áfonyaléből.
Merry várakozó tekintettel nézett rám.
– Bocsi – mondtam. – Mindjárt elpakolom.
A  ceruza segítségével visszasöpörtem az üvegbe a
tablettákat.
– Milyen gyógyszer ez?
– Én is ezt szeretném tudni.
– Nem fogod elárulni, igaz?
– Amíg nem tudom, hogy fontos-e, addig nem.
Mindkét üveget visszatettem a bizonyítékos tasakba, és
bezártam az íróasztal fiókjába.
–  Oké. – Merry lehúzta az italát. – És hol keressük a
medálfickóval kapcsolatos bizonyítékokat?
–  Hát, bármilyen jellegű kapcsolatot is ápoltak, titokban
tartották. Nem fogunk képeket találni róla Mamó albumaiban
vagy a télikert falán, szóval szerintem a hálószobában
kezdjük.
Miután megittuk az italunkat, felmentünk az emeletre.
Nem mondtam el Merrynek, hogy már egyszer átkutattam
Mamó szobáját, mert láttam esélyt arra, hogy valami
elkerülte a figyelmemet. Több szem többet lát.
 – Én nézem a gardróbot.
– Akkor enyém az öltözőasztal.
Merry szinte suttogott.
– Most először vagy itt?
Bólintott.
Átöleltem, megsimogattam a karját, aztán munkához
láttunk.
Csendesen kutakodtunk, mindketten elmerültünk az
emlékeinkben. A  hatalmas gardrób nagyjából akkora volt,
mint egy stúdiólakás. Beépített fiókok, polcok és különböző
magasságban beszerelt, változó hosszúságú akasztók
sorakoztak benne. A bal felső sarokban kezdtem a keresést, és
lefelé haladtam: átnéztem minden táskát, dobozt, kosarat és
fiókot, hátha nyomra akadok. Aztán megláttam néhány
egészen hátratolt kalapdobozt a felső polcon. Felléptem egy
sámlira, hogy szemügyre vegyem. Az  első kettőben csak
kalapokat találtam, de a harmadik sokkal érdekesebb
dolgokat rejtett.
A dobozzal együtt leültem a hálószobában lévő kényelmes
székbe a kandalló elé.
– Gyere, ezt nézd!
– Mit találtál?
– Leveleket.
Merry eljött az öltözőasztaltól.
– Kitől?
Leült a másik ugyanolyan székbe velem szembe, és a
dobozért nyúlt, hogy megnézze magának.
Átfutottam az első levelet, majd Merry szemébe néztem.
– Stuart Devlintől.
 
 Negyvenöt
 
 
Olyan hévvel rontottam be a Repedtfazékba, ami többről
árulkodott, mint hogy ennék egy jót. Harsányan szólalt meg
az ajtó fölötti csengő. Moon Unit és Alma Glendawn
ijedtükben majd’ egy métert ugrottak a pult túloldalán.
– Szisztok! – fogadott bennünket Moon Unit.
– Szia, Moon! Szia, Alma! Figyeljetek, szeretnénk vetni egy
pillantást a fotófalra, ha nem baj.
Már indultam is a fényképgyűjtemény felé. Merry
mosolyogva intett nekik, aztán utánam jött.
– Persze, nem baj. Kerestek valakit? – kérdezte Moon Unit.
Az anyjával együtt követtek a hátsó falhoz.
– Stuart Devlint. A legfrissebb képet, amid csak van.
–  Hát, drágám, már az is huszonöt éve készült. Ugye
emlékszel, hogy Stuart jó régen meghalt?
Moon úgy nézett rám, mintha nem lennék százas.
–  Akkor még csak hatéves voltam, nem emlékszem, hogy
nézett ki. Van képed róla? – kérdeztem.
– Hogyne lenne. Több is. – Moon Unit átnézte a padlótól a
mennyezetig tartó gyűjteményt, ami a sziget életéről mesélt. –
Azt hiszem, ez az utolsó, ami készült róla. – Rámutatott egy
képre, amin három férfi és három nő estélyi ruhában pózolt
valószínűleg a Devlin-ház előtt. – Az  1986-os Rózsabálon
készült. Persze még túl fiatal voltam, hogy emlékezzek rá, de
azt hiszem, egy-két héttel a halála előtt tartották. Igaz, anya?
Alma megnézte a fotót, amire Moon rámutatott. Elmélázva
mosolygott.
–  Hajnal egyig táncoltunk aznap. A  Rózsabál egyike
Charleston legelőkelőbb éves jótékonysági eseményeinek.
Közelebb lépett, és a plexiüvegre mutatott.
–  Stuart motorcsónakjával jöttünk vissza a szigetre.
Süvítettünk a holdfényes vízen, és nevettünk, ahogy a sós
pára az arcunkba csapódott. Aznap éjjel újra kamasznak
éreztük magunkat. Azután lesétáltunk a tengerpartra a
Kalózbarlanghoz. John kinyitotta a konyhát, és szmokingban
csinált nekünk reggelit. Életem egyik legboldogabb estéje.
Nagyon elegánsak voltunk, nem? – Egy pillanatig elmerült az
emlékeiben. Egyikünk sem zavarta meg az ábrándozását.
Visszatartott könnyein keresztül mosolygott ránk, aztán
folytatta. – Ő Stuart – mutatott egy magas, fekete hajú férfira
a kép bal oldalán. – Mellette természetesen Kate. Ők Ben és
Emma Rae, ott pedig mi állunk Johnnal. Stuart két héttel
később halt meg.
– Szerinted ő az? – kérdezte Merry.
Gondosan megnéztem a fotót.
–  Igen, majdnem biztos vagyok benne. Kölcsönkérhetjük
egy időre a képet? – kérdeztem Moontól.
– Gondolom, nincs akadálya, de miért…
Moon Unit kinyitotta a plexitartót, ami segített megőrizni a
sziget képekből összeállított történelmét. Kivette nekünk a
fotót.
– Később elmagyarázom. Most meg kell találnunk Blake-et.
– Az őrsön van – mondta Alma. – Amikor idefelé jöttem, ott
sétált Michael Devlinnel.
– Köszönjük szépen, mindkettőtöknek!
Kifelé menet rájuk mosolyogtam. Merry három lépéssel
előttem járt.
A távolban egy villám szelte át az eget.
 
 Negyvenhat
 
 
Colleen a kocsi hátsó ülésén várt minket. Amikor beszálltam,
a vállamra tette a kezét. Nem igazán éreztem, inkább csak
láttam a mozdulatot a szemem sarkából, és már kezdtem is
megszokni a jelenlétét. Merry beült az anyósülésre.
Nagyon izgatott voltam, hogy végre kiderítettem, ki is
igazából Elvis fantomja, aki egyben a besurranóm és Mamó
lovagja. De fel sem fogtam először, mit is jelent ez.
A kormányt fogtam, és Michaelre gondoltam.
Merry megütögette a műszerfalat.
– Menjünk és beszéljünk Blake-kel! Mire vársz?
– Hallottad, mit mondott Alma. Michael vele van.
Bármit is készült mondani a húgom, inkább visszanyelte.
– Ó. – Hátradőlt. – Ó!
– Hát igen.
–  Át kell gondolnom, hogyan kezeljem ezt. De a lényeg,
hogy ki ölte meg Mamót… Nem akarok felesleges fájdalmat
okozni, Stuart rendes fickónak tűnik. Elvis azt mondta,
imádkozott Mamó sírjánál, tehát vagy teljesen pszichopata,
vagy ártatlan. És Kate-re meg Michaelre is gondolnunk kell.
Most vesztették el Adamet, na meg azt hiszik, Stuart huszonöt
éve halott. Nem tudom, mi ez az egész, de ha nem tartozik
szorosan Mamó halálához, akkor nem kéne beleütnünk az
orrunkat.
 – Elég zűrös.
Tényleg az. Eszembe jutott egy másik érzékeny pont, de
nem tudtam, rá merjek-e tapintani. Merry neve Mamó
listáján. A kezemre néztem.
– Merry!
– Igen?
– Ne vedd rossz néven, amit kérdezek, jó?
– Oo-kééé.
–  Emlékszel, amikor tegnap este arról beszéltünk, hogy
Adamnek legalább négy tanácstagot kellett volna rábírnia,
hogy beleegyezzenek a szállodaépítésbe, miután rájöttek, mit
is tervez?
– Igen. Miért?
–  Szerinted van bármi, amit felhasználhattak volna apu
ellen?
Merry kibámult az ablakon. Csak néhány másodperc
múlva válaszolt.
– Hát, tudok valamit, amivel talán zsarolhatnák.
– Van valami, amiről nem tudok?
Pedig biztosra vettem, hogy Merryvel nem titkolózunk
egymás előtt.
–  Van, ami nem telefontéma, és nem hozod fel, ha csak
néhány órát töltötök együtt.
Vártam.
– Fél évvel ezelőtt az egyik gyerekem bajba került. Komoly
bajba. Jeremynek hívták. Szomorú eset az övé, egész életében
nevelőszülőtől nevelőszülőig járkált. Bántalmazták,
elhanyagolták… De olyan édes gyerek volt. És okos is. Egyszer
az utolsó nevelőanyja megkötözte a legkisebb gyerekét, egy
hétéves kislányt, és betette a ruhásszekrénybe. A kislány meg
sírt. Az  a kurva bedugott egy rongyot a szájába, és
visszanyomta a szekrénybe. A kicsi félt a sötétben. – Könnyek
peregtek Merry arcán. – Jeremy tizenkét éves volt. Már őt is
zárta be abba a szekrénybe. Amikor megpróbálta
kiszabadítani a kislányt, a nevelőanyja egy bottal verni
kezdte, Jeremy meg bekattant, visszatámadt, és elvette a botot
a nevelőanyjától. Végül a nő holtan végezte szilánkosra tört
gégével. Jeremy eljutott Isle of Palmsba, onnan pedig felszállt
egy kompra, és eljött hozzám. A  rendőrség mindenhol
kereste. Minden hír róla szólt, valószínűleg hallottál róla.
– Igen, de nem tudtam, hogy ő is nálatok volt.
– Nem tudtam feladni őt. Már korábban is volt vele gond,
és azt beszélték, hogy felnőttként kezelik majd a bírósági
eljárás során. Három napig bujkált nálam. Rejtegettem egy
szökevényt. Valószínűleg elítéltek volna segítségnyújtásért és
bűnpártolásért, meg még ki tudja, miért.
– De végül magát adta fel, nem? Ezt olvastam az újságban.
–  Kétségbeestem. Elmentem apához, és pénzt kértem tőle,
hogy felfogadhassunk egy ügyvédet Jeremynek. Egy igazán
jót. Egy állami védőügyvéd rábeszélte volna a vádalkura.
– És?
–  Apa adományozott annyit a Kamasztanácsnak, ami elég
volt Jeremy védelmére. – Merry felém fordult. – Aztán
elrejtette Jeremyt a teherautója platóján egy ponyva alá, és
visszavitte Charlestonba, ahol átadta az ügyvédnek. Végül
meggyőzték Jeremyt, hogy adja fel magát.
– Bíróságra kellett mennie?
–  Nem. – Merry elmosolyodott. – Azok az ügyvédek
megérik a pénzüket. Az égvilágon mindenért panaszt tettek a
gyámhivatalnál. Mire az ügy véget ért, a kerületi ügyészség
elhitte, hogy a nő bántalmazza a gyermekeket. Minden vádat
ejtettek. Jeremy egy jó családhoz került a négy gyerekkel
együtt, akik szintén azzal a szörnyeteggel éltek. De Adam
megfenyegethetett volna, hogy elárul és elmondja, hogy
három napig én rejtegettem Jeremyt. Akkor nagy bajba
kerülök.
– Hogy tudta meg?
– Kristentől – mondtuk ki egyszerre.
– Akkor úgy tett, mintha nem zavarná – folytatta Merry. –
Sosem mondtam, hogy Jeremy a hírekben szereplő gyerek,
csak azt, hogy ő az egyik gyerekem. De hát a képe mindenhol
ott volt…
– Mamó tudott erről?
Biztos tudott. És ez magyarázza Merry nevét a listáján.
– Lehet, hogy apa elmondta neki. Én biztos nem.
– Érdekes.
– Mi?
– Adam zsarolni akarta apát, de Scott nem engedte.
–  Hát, Scott elég jól ismeri apát, hogy tudja, soha nem
tudná zsarolni.
–  Gondolom… De akkor is fel kellett hajtania négy másik
szavazatot, ha úgy döntött, hogy ezt a kártyát nem játssza ki.
Merry vett egy mély levegőt, majd reszkető szájjal, élesen
kifújta.
– Kell egy ital és egy habfürdő.
Colleen megpaskolta a vállamat.
–  Neked is áznod kéne egy kicsit. Vegyél be pár szem
aszpirint, aztán pótold be a pihenést. Elég csúnyán leestél
arról a fáról.
 
 Negyvenhét
 
 
Úgy tettem, ahogy Colleen tanácsolta: habfürdő, pihenés,
aszpirin. Aztán elfogadtam Michael vacsorameghívását.
A  bátyja halála és a házasságtöréses eset után úgy éreztem,
hogy jól jönne neki egy barát. Valaki, akinek nem kell
magyarázkodnia. Azt gyanítottam, más dolgok is nyomják a
lelkét. Az  érzelmeim összevissza kavarogtak, de nem volt
időm rendbe tenni őket. Viszont kérdezni akartam Michaeltől
néhány dolgot.
A  Kalózbarlangban találkoztunk: elbújtunk a sarokba egy
olyan asztalhoz, ahonnan csodás kilátás nyílt az óceánra.
Nem volt könnyű feltenni a kérdést felnőtt életem egyetlen
nagy szerelmének, különösen a közelmúlt eseményei után, de
meg kellett tennem.
– Szerinted lehetséges, hogy él az apád?
Michael félrenyelte a margaritát.
– Miért kérdezel ilyet?
A  vihar már nem is volt olyan messze, villámok cikáztak
az égen.
– Azt hiszem, ma reggel vele kávéztam.
– És pontosan hol kávéztál apával?
– A vitorlás hajóján.
– A vitorlás hajóján. – Michael lehajtotta a fejét, felhúzta a
szemöldökét, és rám nézett. – Szellemeket látsz?
 Ha te azt tudnád…
–  Elmentem sétálni kora reggel. Még reggeli előtt.
Lesétáltam a kikötőhöz, ahol megláttam, hogy éppen a
hajóján nyújt. Ismerős volt valamiért. – Ellenálltam a
vágynak, hogy megfogjam Michael kezét. – Most már
egyértelmű, miért. A  te szemedet és az alkatodat láttam
benne.
– Ez őrültség, Liz! Miért játszotta volna a halottat huszonöt
évig, hogy aztán felbukkanjon Adam meggyilkolásának
napján? Tudod te, milyen képtelenül hangzik ez?
–  Nem tudom, miért jött vissza, de azt igen, hogy Mamó
tudta, hogy életben van.
– Ezt meg honnan tudod?
Mielőtt válaszolhattam volna, Blake az asztalunkhoz
húzott egy széket.
–  Nem baj, ha csatlakozom? – Intett a pincérünknek.
A  lány odajött hozzánk. – Légyszi hozz még egy poharat és
egy kancsó margaritát, Casey!
Blake hátradőlt és felsóhajtott.
–  Hosszú nap volt. – Felém biccentett. – Coop hívott,
amikor meglátta, hogy kiosontatok Merryvel. Mit csináltál,
áthajtottál az udvaron?
– De vigyáztam anyu virágaira…
A fejét csóválta.
– Figyi! – szólaltam meg. – Beszéltél már a polgármesterrel
és a tanácstagokkal?
–  Néhánnyal igen. – Bólintott a bátyám. – Ahogy te is
mondtad, a polgármester felesége sosem tanult művtörit a
Converse Főiskolán. Mildred egzotikus táncosként végzett.
A  polgármester bármit megtett volna, hogy titokba tartsa,
úgyhogy a szavamat adtam neki, hogy tőlem nem tudja meg
senki.
Michael nagyot kortyolt az italából.
–  És – folytatta a bátyám – Mackie-nek tényleg vannak
szerencsejátékból adódó pénzügyi gondjai, ami miatt
valószínűleg meg lehetett volna győzni, hogy foglalja el Grace
helyét a tanácsban, és szavazzon arra, amit Adam akar. De
ezt már sosem tudjuk meg biztosan.
John Glendawn maga hozta ki a margaritát. Letette a nagy
kancsót az asztal közepére, és Blake elé rakott egy poharat.
Nem sokkal később egy hatalmas tál hűtött rákot is hozott
nekünk.
– Ezzel ellesztek egy ideig.
Fáradtan és hálásan rámosolyogtunk, és mindannyian az
ételért nyúltunk.
– Kaptam ma néhány érdekes e-mailt – szólalt meg halkan
Blake.
–  Minden bizonyíték benne van, amire csak szükséged
lehet.
–  Nem tudom, fel tudjuk-e használni, mivel egyértelmű,
hogy betörtél a hotelszobájába – mondta a bátyám.
A  jó ég tudja, honnan került elő Merry, de egyszer csak
lehuppant mellénk, és betömött egy rákot a szájába.
– Nem törtünk be. Alicia adta oda a kulcsot.
– De hívatlanul mentetek.
– Nem – ellenkeztem. – Engem kifejezetten meghívott.
Azonnal megbántam, hogy ezt kimondtam.
Michael megfeszült.
 Egyenesen ránéztem, de a szavaim mindenkihez szóltak.
–  A  jelenlévők mind tudják, mennyire gyűlölöm Scott
Andrewst. Azért mentünk oda, hogy bizonyítékot keressünk,
amit meg is találtunk. Jogi szempontból viszont fontos, hogy
határozottan meghívott. És nem változtatta meg a jelszót a
gépén, pedig tisztában van vele, hogy tudom.
–  Látnod kellett volna, Liz hogyan juttatott ki minket a
szobából!
Merry felnevetett.
Megrúgtam az asztal alatt. Még nem tudtam, mit hoz a
jövő Michaelnek és nekem, de nem akartam, hogy azt higgye,
hancúroztam az exemmel, akit ő szívből megvet.
–  Michaellel kutattunk egy kicsit ma délután – mondta
Blake. – Ezt hallgassátok! A Dél-Kaliforniai Új Élet Alapítvány
igazgatói tanácsában Scott, Adam és Marci ül. A fő részvényes
pedig az Új Élet Szállodák, ami nagyon nem ugyanabban
utazik.
Michael átvette a szót.
–  Az  egy szállodalánc. Alternatív luxusszállodákat
üzemeltetnek eldugott helyeken a New Age szellemében.
Talán Shirley McClain csinálta nekik a reklámok egy részét.
A  gazdag, felvilágosult népeknek árulnak ilyen vissza a
természetbe, gyógyítsd meg magadat, beszélgess a halott
rokonaiddal szintű utazási ajánlatokat.
–  Úgy tűnik – folytatta Blake –, hogy Adam bármire
hajlandó lett volna, hogy Stella Marison épüljön fel az egyik
ilyen egység.
John odahúzott egy széket az asztalhoz, és a tányérjára tett
néhány rákot.
 – Ezt igazolhatom.
Négy meghökkent szempár szegeződött rá.
– Hogy érted? – kérdezte Blake.
–  Megpróbált zsarolni, hogy szavazzak erre az ostoba
ötletre – felelte.
– Hogyan? – kérdeztem. – Mivel?
Még nem jöttem rá, mi tehetné zsarolhatóvá John
Glendawnt. Egy gyerekkorában történt dolog biztosan nem.
John felhorkant.
–  Ezer éve Stuarttal meg Hayden Causbyval bajba
kerültünk. Abban a hitben ringatta magát, hogy
megfenyegethet azzal, hogy drogot rejt el nálam, és
névtelenül feljelent. Úgy képzelte, hogy az emberek azonnal
azt hinnék, droghálózatot üzemeltetek az étteremben. Eszem
ágában sem volt megszavazni az ötletét, de szerintem ő erre
számított is.
– Miért nem szóltál erről? – kérdeztem.
John vállat vont.
– Úgy gondoltam, ha egyszer véghez akarja vinni a tervét,
elmondom az igazat, és hagyom, hogy Blake intézkedjen.
Öreg vagyok én már… Nem hittem el, hogy bárki is
drogdílernek nézne. Talán a kockázatosabb utat választottam,
de így akartam megoldani.
–  Adam ezek szerint úgy gondolta, hogy sok szavazatot
meg tud szerezni. – Blake rám sandított. – De nem számoltak
azzal, hogy Liz hazajön.
A fejemet ráztam.
–  Nem vagyok biztos abban, hogy számoltak egyáltalán a
Simmons-szavazattal. Persze Marci ezt akarta, és Adamnek is
kapóra jött volna, mert annál könnyebb az egész. De
szerintem ez nem szerepelt a tervben, különben Scott jobban
aggódott volna amiatt, hogy megjöttem és elfoglaltam a
széket.
– Vagy csak azt gondolta, hogy téged gyorsan elintéz – szólt
bele Merry.
Elnyomott egy vigyort.
Blake a fejét csóválta.
– A Devlin-birtokot akarták beépíteni. Ha nem kellett nekik
Mamó szavazata, akkor miért ölték meg?
Letettem a poharamat.
– Nem biztos, hogy ők ölték meg.
– Úgy gondolod, hogy valakinek teljesen más indítéka volt?
–  Még nem tudom biztosan – feleltem. Nem akartam
egyelőre belemenni ebbe, mert még csak számba veszem a
lehetőségeket. – De ha a gyilkosság nem Adamék tervének
része, akkor a zsarolni kívánt másik tanácstag kizárásos
alapon Robert.
Mind elcsendesedtünk egy percre, és megemésztettük ezt a
gondolatot – a rákkal együtt. Casey felvette a
vacsorarendelésünket. Sóvárogtam egy kis nyugikaja után,
úgyhogy a kedvencemet rendeltem, vagyis rákos kását, de
majdnem mindenki délvidéki pezsgést kért: ez egy helyi
keverék rákból, kolbászból, főtt, csöves kukoricából,
krumpliból és más összetevőkből, amiket John előszeretettel
beledobál a fazékba, majd fűszeres sörben megsüti. A  ház
egyik specialitása.
–  Még mindig nincs ötletem, ki ölte meg Adamet – szólalt
meg Michael. – Nem látom sok értelmét, hogy az egyik
üzlettársa a tettes…
– Pedig van benne logika – mondtam.
Elhallgattam. Túl fáradt voltam, hogy tartsam a számat.
Nem mondhattam el semmit, aminek köze van Deanna
Troyjal való kapcsolatához vagy Colleenhoz.
–  Lehetett az egyikük. Azoknak is volt indítéka, akiket
zsarolt, de a nyakamat tenném rá, hogy egyikük sem gyilkos.
– Blake felhúzott szemmel Johnra nézett. – És lefogadom,
hogy alibijük is van.
John letette a poharát.
– Én hajnal kettő után mentem el innen, eltartott egy ideig,
mire bezártam. Néhány fiú itt volt velem a konyháról,
ráadásul, mint már mondtam, nem mentem bele a játékába.
–  Ne vedd rossz néven – mondta Blake –, csak ellenőrzök
mindenkit. Ezért fizetnek.
John bólintott.
–  Szóval. – Michael a margaritára bámult. – Három
rejtélyünk van még: Adam és Scott ölte-e meg a
nagymamátokat, mijük van Robert ellen és ki ölte meg a
bátyámat. Esküszöm, nem én tettem, bár volt indítékom, és
nincs alibim.
Michael felemelte az italát, aztán a mozdulat közepén
megállt, és Blake szemébe nézett.
–  A  másik pedig, amit nem értek: mégis hogy akarta ezt
anyával megetetni? Mármint, miután anya odaadományozta
a földet, Adam egyszerűen odafordult volna hozzá, és azt
mondja, hogy: „Képzeld! Átvertelek!” Anya határozottan
ellenzi a szállodát. Biztos, hogy a csalás miatt sikoltozva
állított volna rá minden ügyvédet.
 – Adam biztosan gondolt erre is – mondtam. – Tuti, kitalált
egy vészforgatókönyvet, de bármi is volt az, talán már sosem
tudjuk meg.
Michael vállat vont.
– Igaz.
Casey megérkezett a vacsoránkkal. Már mindannyian
farkaséhesek voltunk, úgyhogy amíg tömtük a hasunkat,
elégedett csend telepedett a társaságra. Amikor egy pillanatra
abbahagytam az evést, megböktem Blake-et.
– Azt tudom, hogy már az egész állam Troyt keresi, de mi
van Scott-tal?
–  Odaküldtem Samet egy órája a hotelhez. Scott nem volt
ott, de nem is jelentkezett ki. Alicia felhív, amikor visszaér.
Nell körözést is kiadott rá, elvégre részt vett egy
összeesküvésben, amiben felmerült a gyilkosság, a gyilkossági
kísérlet és a zsarolás gyanúja is.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
–  Kora délután még láttam a szigeten, és nem volt oka
távozni. Akkor még nem tudta, hogy a nyomában vagyunk.
Merry elvigyorodott.
– Liz alapos munkát végzett, hogy meggyőzze erről.
Merrynek szerencséje, hogy nem fejlesztettem még ki a
szemmel ölés képességemet.
–  Elő fog kerülni – mondta Blake. – Túl arrogáns ahhoz,
hogy megforduljon a fejében, hogy talán mi, vidéki parasztok
rájöttünk a tervére.
–  És mi van a kis csicskásával? – kérdeztem. – David
Moreheaddel.
– Őt is körözik, de kedd este óta senki nem látta. Mostanra
már bárhol lehet.
Michael letette a villáját és a szalvétáját, majd Blake-re
nézett.
–  Liz és én azt terveztük, hogy visszamegyünk anyához.
Ránézünk Deannára és a lányokra is. Akarsz jönni te is?
Hátha Deanna már tud beszélni.
– Indulhatunk is?
Blake Michaelt méregette.
– Természetesen.
John felállt, és összegyűjtötte a tányérokat.
– Utána kell néznem valaminek a konyhában.
Amikor hallótávolságon kívülre ért, Merry Michaelhez
fordult.
– El tudnál ugrani velünk egy kicsit Blake irodájához?
– Micsoda?
A bátyám összehúzta a szemét.
–  Merry – szűrtem a fogam között. – Már beszéltem róla
Michaelnek.
Michael Merryre nézett.
– Nem értem.
– Csak gondoltam, megnézhetnéd a nagymamám medálját
és a benne lévő képet – felelte Merry.
– Miért? – kérdezte Blake és Michael egyszerre.
Michael karjára tettem a kezemet.
–  Ebbe kezdtem bele… Szerintünk a képen lévő férfi az
apukád.
– Tessék?
– Ez már túl sok, még tőletek is!
Blake hátradőlt.
 – Csak figyelj! Merryvel elmentünk Mamóhoz ma délután.
Kerestünk valamit, ami ötletet adhat, ki lehet az a férfi a
medálban. De sokkal… váratlanabb dolgot találtunk. Egy
hatalmas dobozt tele levelekkel. Szerelmes levelekkel az
elmúlt tizenöt évből.
– Kitől? – kérdezte Michael.
– Mindegyiket úgy írták alá, hogy „Szeretlek, Stuart”.
Michael vállat vont.
– Ez nem túl ritka név.
– Igen, de… hát, beleolvastunk néhány levélbe.
Kihúztam a táskámból az egyiket, és Michael felé
nyújtottam.
Michael szótlanul bámult rám. Nem nyúlt a levélért.
Merry tovább hajtogatta az igazát.
– Hacsak nincs egy másik olyan Stuart, aki Stella Marison
élt egészen huszonöt évvel ezelőttig, és ismerte Mamót, és két
fia volt, Adam és Michael, és Kate volt a felesége, akkor az
apukád életben van.
 
 Negyvennyolc
 
 
A  vihar, ami egész este fenyegetőzött, sötétedés után
lecsapott. A  testvéreim, Michael és én átvágtunk a zuhogó
esőben a Kalózbarlang parkolóján Michael Jeepjéhez.
Megszorította a kormányt, majd beindította a motort, és
felkapcsolta a fényszórókat és az ablaktörlőt.
Egy tetőtől talpig sárga esőkabátba burkolózott alak
bukkant fel biciklin a kocsi előtt. Megállt, mielőtt Michael
elindulhatott volna.
– Mi a franc?
Michael letekerte az ablakot. Az alak otthagyta a biciklijét
a földön, és az autóhoz szaladt.
– Michael! – kiáltotta Elvis. – Hol van Blake kapitány?
Blake odahajolt az anyósülésről.
– Itt vagyok, Elvis, mi a baj?
– Majdnem elkerültük egymást. Miss Nell mondta, hogy itt
vacsorázol. Nem tudtalak elérni rádión.
–  Gondolom, nem hallottam az étteremben. De mi a baj,
Elvis?
–  A  fantom! Követtem a lakhelyéhez. Láttam, hogy egy
szép hajón lakik a kikötőben. Meg is figyeltem, de miss Nell
nem hívott fel téged. Siess, mielőtt elmegy!
Elvis elindult vissza a biciklihez.
–  Ez ő! – Átnyúltam az ülésen, és megfogtam Michael
karját. – A  férfi, akivel ma reggel kávéztam. Stuart Devlin.
Biztosan ő az. Menj oda, Michael!
Merry is többször megpaskolta a vállát.
– Menj be, és szárítkozz meg, Elvis! – parancsolta Blake. –
Az  anyád elevenen megnyúz, ha hagyom, hogy esőben
kószálj.
– De Blake kapitány! – tiltakozott Elvis.
– Most azonnal odamegyek, és ellenőrzöm, rendben? Szép
munkát végeztél, öcskös. Most pedig menj be!
– Most azonnal odamész? – kérdezte Elvis.
– Már indulok is – válaszolta.
Michael felhúzta az ablakot. Megvártuk, amíg Elvis
összeszedi a biciklit, és elindul az étterem bejárata felé.
– Beletaposnál, légyszi?
Merry megint megcsapkodta Michael vállát.
–  Esmeralda, ha nem hagyod abba Michael csapkodását,
kiszállok az autóból, kinyitom az ajtódat, kiszedlek a hátsó
ülésről, és nem túl gyengéden leteszlek az aszfaltra.
Mialatt Blake fenyegette a húgunkat, Michael kigördült a
parkolóból, és a kikötő felé indult.
–  Ne! – Colleen megjelent köztem és Merry között. –
Deanna bajban van. Hazament. Most azonnal oda kell
mennetek!
Amilyen hirtelen felbukkant, olyan gyorsan el is tűnt.
–  Azt hiszem, először Deannához kéne mennünk –
szólaltam meg. – Talán úgy döntött, hogy hazamegy. Rá
kellene néznünk, mielőtt túl késő lesz, aztán elmehetünk a
kikötőbe.
Michael nem vette le a szemét az útról.
 – Nem – jelentette ki. – Ezt most már elintézzük.
– Michael, kérlek! Rossz előérzetem van…
Blake a mobilját nyomkodta.
–  Odatelefonálok, hogy ellenőrizzük. – Beszélt néhány
percet Grace-szel, aztán letette. – Deanna egy órával ezelőtt
megkérte Samet, hogy vigye haza. Azt mondta, egyedül akar
lenni.
– Furcsa, hogy egyedül hagyta Hollyt és Isabellát.
Blake vállat vont.
–  A  lányok elaludtak Kate-nél. A  doki nyugtatót adott
nekik.
Lenyomta a hívógombot a rádión.
– Sam!
– Igen, Blake? – szólt bele Sam az adóvevő miatt eltorzult
hangon.
– Adam Devlin házánál vagy?
– Igen, előtte.
– Maradj ott! Hívj, ha valaki a ház közelébe megy!
– Vettem!
Halkan autóztunk. A  levegő várakozással telt meg.
Megpróbáltam felhívni Deannát. Tudtam, ha Colleen azt
mondja, bajban van, akkor gyorsan oda kell mennem. De mit
csináljak, hogy Blake és Michael higgyenek nekem?
–  Deanna nem veszi fel, és nem kapcsol be a rögzítő.
Ugorjunk be légyszi!
Michael nem válaszolt. Egész máshova akart minél
gyorsabban odaérni.
 
 Negyvenkilenc
 
 
Néhány perce az eső még olyan hevesen esett, hogy szinte ki
sem láttunk a kocsiból, hiába ment az ablaktörlő. Mostanra
viszont fokozatosan szitálássá szelídült. Michael olyan közel
parkolt le a mólóhoz, amennyire csak tudott.
– Látsz rá bármi esélyt, hogy ő az? – kérdezte Blake.
–  Ó, holtbiztos vagyok benne, hogy ő az – hangzott az
egyszerű válasz.
Bizonytalanul meredtünk rá. Az ablaktörlők nyikorogtak a
szélvédőn.
– Miért gondolod most így?
– Ez az ő hajója. Ezen a hajón tűnt el huszonöt éve – felelte.
Kinyitotta a kocsi ajtaját. – Maradjatok itt mindannyian! Ez a
kettőnk dolga… legalábbis egyelőre.
A  testvéreimre és rám nem jellemző, hogy csendben
maradunk, most mégsem szóltunk semmit egy egész percig,
miután Michael becsapta az ajtót, és a dokkhoz szaladt. Végül
én törtem meg a csendet.
–  Ez azért elég merész. Stuart biztos nem agyalt sokat
azon, hogy felismerhetik, ha ugyanazzal a hajóval jött vissza,
amin állítólag a tengerbe veszett.
Blake vállat vont.
– Nem sok ember ismerné fel ennyi idő után.
Ezen elmerengtem.
 –  Valakinek talán feltűnt, hogy van egy hajó a kikötőben,
ami úgy néz ki, mint Stuart régi hajója, de ki gondolt volna
arra, hogy tényleg ő az?
– Hadd lássam azt a levelet!
Blake kinyitotta az ajtaját, hogy felkapcsolódjon bent a
lámpa.
Odaadtam neki, ő pedig átolvasta.
– Nem tudom, mi lep meg jobban – szólalt meg a bátyám. –
Hogy Stuart Devlin életben van, vagy hogy Mamónak
viszonya volt vele tizenöt éven át.
– Jön Michael! – mondtam.
Michael visszaült a kocsiba.
– Lekéstünk róla.
– Hogyan tovább? – kérdezte Blake.
– Menjünk el Deannához!
Hallottam a fejemben Colleen sürgető hangját. Deanna
házához kell mennem!
– Nem ma este – mondta Michael.
–  Egyetértek – helyeselt Blake. – Várjuk meg, amíg
felbukkan az apád.
Kinyitottam az ajtót, és kiugrottam.
–  Oké, ti várjátok meg, ha akarjátok, én megyek
Deannához.
Amíg azon tűnődtek, hogy vajon komolyan mondom-e, én
már rohantam is.
 
 Ötven
 
 
A  parkoló szélén megtorpantam. A  kikötő a sziget
északnyugati pontján fekszik, a Tengeri Farm – ahol Deanna
háza áll – pedig a délkeleti csücskén. Majdnem hét mérföldre
vagyok onnan. Még ha keresztülfutok kerteken és átugrálok
sövényeket, akkor is legalább egy óra odaérni, mivel a
köztünk lévő város kész akadálypálya. A  kocsim pedig a
szüleim házánál van. Az  a leggyorsabb, ha elfutok Mamó
autójáért.
Végigrohantam a Mocsári Kilátó utcán. Az  eső megint
rákezdett, de öt percen belül már Mamó verandáján voltam.
Kiszedtem a szélcsengőbe rejtett pótkulcsot, és bementem a
házba. Radar üdvözölt, de elszaladtam mellette. Aztán a
folyosón megtorpantam. Stuart magával vitte Mamó
pótkulcscsomóját a konyhafiókból, az én kulcsom pedig a
táskámban lapult, Michael kocsijának hátsó ülésén. A  rohadt
életbe!
Megszegtem a saját fő szabályomat: hátrahagytam a
pisztolyomat, a telefonomat és a kulcsomat. Ha elhagyom
Mamó házát, nem lesz eszközöm sem a védekezéshez, sem a
kommunikációhoz. Basszus! Gondolkodj, gondolkodj!
A furgon! Papó furgonjának kulcsa az íróasztala fiókjában
van. Az  én íróasztalom fiókjában. Bementem az irodába, és
felkattintottam a lámpát. Radar utánam jött. A kulcsot a felső
fiókban találtam meg. Magamhoz vettem, és a konyha felé
indultam. Végigszáguldottam az előszobán, majd le a lépcsőn.
Radar követett, és figyelmeztetően ugatott.
Bemásztam a furgonba, és imádkoztam, hogy beinduljon.
Kis bátorítás után végül életre kelt. Megnyomtam a
napellenzőre tűzött távirányító gombját, ami a garázsajtót
nyitotta. Amikor elég magasra ért, hogy kiférjen a furgon,
sebességbe tettem, tövig nyomtam a gázt, és kiszáguldottam.
Az  eső úgy szakadt, mintha dézsából öntenék.
Az  ablaktörlő kapcsolójával matattam. Amikor végre
beindult, elrántottam a kormányt, hogy kikerüljek egy
pálmafát. Még az ablaktörlővel is alig láttam az orromnál
tovább. Az  utca végén balra fordultam az Óceán sugárútra.
A Pálmán rövidebb az út, de biztosan nagy a forgalom, és egy
csomó piros lámpán kellett volna áthajtanom, amit ilyen nagy
esőben nem kockáztathattam.
Az  Óceán sugárút végénél, pár méterre a Devlin-birtok
előtt, jobbra fordultam, és áthajtottam néhány mellékutcán a
Pearson-birtok felé – a sziget azon pontjához, ahol a Tengeri
Farm épült. Már félúton jártam a Pinty utcában, amikor egy
jack russell terrier kiugrott a furgon elé. Rátapostam a fékre.
A  sarkon álló tölgyfát vakító fehér villám hasította ketté.
A  mennydörgés és a villámcsapás hangja kis híján
megsüketített. A  tölgyfa szétrobbant, az ágai pedig szanaszét
repültek. A  törzs kettéhasadt: az egyik fele egyenesen a
furgon elé dőlt, a másik fele pedig egy kertbe. Láttam, hogy
törmelék repül az útra. Egy méretes ág vége centikre landolt
a szélvédőmtől.
Ha nem fékezek le a kutya miatt, akkor a furgonnal együtt
a széthasított fatörzs alatt végzem.
Hogy elejét vegyem a hiperventilálásnak, lassú, nyugodt
lélegzeteket vettem.
Nem tudtam megkerülni a fatörzset, úgyhogy hátrébb
gurultam, hogy egy másik úton menjek tovább. Mintha csak
erre várt volna, a furgon pöfékelve rángatni kezdett.
Ugráltam az ülésen, hogy működésre bírjam, és forgattam a
kulcsot, de a motor csak felmorgott, aztán elhallgatott.
Kiszálltam. Elég közel voltam már, hogy futva menjek tovább.
A  legrövidebb utat választottam: végig a part mentén,
majd át a Tengeri Farmra, és onnan a lakóövezetbe. Deanna
háza csupán három saroknyira van a víztől. Amikor a partra
értem, levettem a cipőmet, és olyan gyorsan rohantam, ahogy
csak bírtam. A víz mellett maradtam, ahol kemény a homok.
Olyan fényes villám szelte ketté az éjszakai égboltot, hogy egy
időre el is vakított. Továbbfutottam. Az  eső már átáztatta a
ruháimat. Mire elértem a part végét, a kötött felsőm és a
nadrágom megszívta magát vízzel, és ólomként nehezedett
rám.
Megálltam a legközelebbi ház verandája alatt, a térdemre
tettem a kezemet, és levegő után kapkodtam. Amennyire
tudtam, kicsavartam a ruháimból a vizet, és elindultam.
Colleen Deanna hátsó tornácán várt rám.
– Troy.
A hátsó ajtó betört ablaküvegére mutatott.
Összerezzentem. Amikor legutóbb Colleennal együtt
figyeltük Troyt, valaki holtan végezte.
A  ház elejéhez siettem. Sam Manigault-nak ott kellene
állnia, de nem volt sehol. És Michaelnek, Blake-nek és
Merrynek is itt kéne várnia a kocsiban. Michael ezek szerint
nem taposott a gázra, hogy kövessen, különben még a kikötő
széle előtt utolértek volna. De végül biztos utánam indultak –
bár a ház előtti utca és a felhajtó üres volt. Megtorpantam.
Nincs idő ezen gondolkodni. Újra hátramentem, beslisszoltam
a házba, és halkan behúztam magam mögött az ajtót.
A telefon csengése megriasztott.
Lépések. Valaki járkál a folyosón.
Beosontam az étkezőn át a konyhába, és megálltam a
folyosón. Aztán ijedten hátrahőköltem. Troy éppen előttem
állt a nappali bejáratánál, előtte pedig Deanna üldögélt, és
nyugodtan teát szürcsölgetett a kanapén. Nem tűnt
meglepettnek Troy miatt.
Megint megszólalt a telefon. Deanna letette a teáscsészét,
és a dohányzóasztalon lévő hordozható telefonért nyúlt.
– Ne vegye fel!
Troy rátartotta a pisztolyt.
Basszus! A fegyveremet akarom!
Deanna vállat vont.
– Ha nem veszem fel, a rendőrség öt percen belül itt lesz.
Beindította a riasztót, amikor betörte az ablakot.
– A kurv…
–  Az  én házamban ne káromkodjon! – szólt rá Deanna
olyan nyugodtan, mintha csak egy pimasz gyerekhez
beszélne.
Troy megingott.
– Vegye fel! Mondja, hogy véletlenű kapcsóta be, és minde’
rendbe’. Ha elcseszerinti, előbb magát lövöm le, aztán
felmegyek, és meglátogatom a lyányait.
 Deanna felnézett rá, majd a telefonért nyúlt.
–  Halló! Igen, elnézést. Véletlenül kapcsoltam be. Olyan
béna vagyok… Gumikacsa… Én is köszönöm!
Kinyomta a telefont, és visszatette a dohányzóasztalra.
– Most pedig adja ide a lóvét! – utasította Troy. – Aztán itt
se vagyok. Senkinek nem kell megsérülnie.
– Mégis miért adnék magának pénzt?
–  Ne játszadozzon velem, hőgyem! Megcsiná’tam a
munkát, ahogy kérte, most pedig akarom a pé’zem.
Mielőtt Deanna válaszolhatott volna, a fények villódzni
kezdtek, aztán az egész ház sötétségbe borult. Kinéztem az
ablakon, és láttam, hogy az utcai lámpák sem égnek. A vihar
biztos leverte a biztosítékot. Hunyorogva próbáltam
hozzászoktatni a szememet a sötétséghez. Egy villám rövid
időre bevilágította a szobát. Troy nem mozdult. Imádkoztam,
hogy Deanna felismerje, nála az előny. Ő ismeri a házat, Troy
viszont nem. Menj el onnan! Ha Troy nem látja, akkor nem
tudja lelőni. Csak annyit kell tennie, hogy életben marad,
amíg megérkezik a felmentő sereg.
Mindössze pár lépésre voltam az első bejárattól, a lépcső
előtt. Odalopakodtam az ajtóhoz. Vártam, amíg dörren egyet
az ég, aztán becsuktam a szememet, beharaptam a számat, és
a gombkilincs kallantyúját átkattintva kinyitottam az ajtót.
Szükségünk lehet gyors menekülőútra, és Blake-nek meg
Michaelnek is könnyedén be kell jutniuk. A  lépcsőhöz
hátráltam. Készen álltam a figyelemelterelésre, ha nem
érkezik meg időben a segítség.
–  Nem elég, hogy nem kértem magától a férjem
meggyilkolását, kifejezetten azt mondtam, hogy senkinek se
essen bántódása – jelentette ki Deanna.
– Mindketten tudjuk, mire gondolt.
Deanna hangjában nem volt félelem, csak határozottság.
Biztos a sokk hatása.
–  Csakis arra tudok gondolni, hogy a maga zavaros,
bűnöző agyában összekeveredtek a dolgok, és félreértette,
amit kértem: hogy kövesse a férjemet. Épeszű ember ezt nem
értelmezné úgy, hogy gyilkosságra kértem.
– Nem fogok itt állni, és vitázni magával. Ide a lóvét, vagy a
kicsike lyányai anyuci nélkű nőnek fő, és érdekes élményben
lesz részük, mert elszórakozom velük egy kicsit!
Valami csattant a konyhában. Mindketten megdermedtek.
Feszülten figyeltem, hogy mi lehet. Egy villám fénye felfedte a
vizes valakit, aki éppen kilépett a folyosóra. Troy közte és
Deanna között találta magát. Oldalra lépett, és egyikőjükről a
másikra szegezte a fegyverét a sötétben.
–  Nem jövök rá – szólalt meg az idegen –, hogy miért
próbálsz pénzt kérni olyan munkáért, amit nem végeztél el.
Stuart Devlin. Mit keres itt?
– Mi a franc? – háborgott Troy.
– Én ott voltam – mondta Stuart. – Nem öltél meg senkit.
 
 Ötvenegy
 
 
Amíg Stuart elterelte Troy figyelmét, lementem a lépcsőn, és a
folyosóra hátráltam. Nem hiszem, hogy Stuart vagy Deanna
megláttak, de úgyis az a lényeg, hogy Troy nem vett észre.
Visszaosontam az étkezőn keresztül a konyhába.
Leguggoltam, és Deannát kerestem a tekintetemmel a
nappaliban. A  villámok egyre gyorsabban csaptak le, így a
fényük miatt nem volt egyszerű hozzászoktatnom a
szememet a sötétséghez. Reszkettem a vizes ruháimban.
Troy elszántabban folytatta: hátborzongatóan hangzott
alaktalan hangja a sötétben.
–  Nézze, nemtom, pontosan mit akart tőlem! Azt sem
tudom, ki a frász ez a csávó. Azt viszont igen, hogy
huszonötezer rugót ígért, ha csinálok valamit, szóval virítsa a
lóvét! Gyerünk! – morgott fenyegetően.
A villám a fejünk fölött csapott be. A fénye bevilágította a
szobát, így láttam, hogy Troy elindult Deanna felé.
Colleen ezüstös aurával jelent meg a szoba túlfelén.
– Erre! – kiáltotta.
Odarohantam, de beleütköztem az asztalba, és
feldöntöttem egy lámpát. Épp akkor buktam le egy szék mögé,
amikor Troy felém lőtt. Görcsbe rándult a gyomrom a lövés
hangjára.
– Ki van ott?! – üvöltötte Troy.
 – Mondd, hogy Merry szelleme vagy! – mondta Colleen.
A  hangom eléggé hasonlít a húgoméra, úgyhogy Troy
bedőlhet neki.
– Én vagyok, Troy. Merry.
Kikukucskáltam a szék mögül.
– Merry?
Újabb villám vakított el minket. Troy felém lépett.
Az arcán csodálkozás és rémület keveredett.
– Ez ugyanaz a pisztoly, amivel lelőttél, Troy?
– Merry… Bébi, esküszöm, sosem akartalak bántani.
–  Sosem akartál beletekerni egy szőnyegbe, fejbe lőni,
aztán eltemetni egy építkezésen?
– Kristen tehet róla! Az egész az ő hibája.
A  villámlás fényénél megláttam valami mozgást Troy
mögött. Stuart mögé osont, készen arra, hogy rávesse magát.
Troy biztosan megérezte, hogy ott van mögötte, mivel
megfordult, és maga elé tartotta a fegyvert.
Felsikoltottam, amikor eldördült a következő lövés. Stuart
a földre zuhant. Troy megfordult, és megint felém lőtt.
– Kétszer nem ölhetsz meg, Troy! – harsányan felnevettem.
Az  ég megdörrent, és a villám fénye megmutatta Troy
halálra vált arcát.
– Mit akarsz?
– Menj el innen! Hagyd békén Deannát!
Egy másodpercig csak az eső dobolását hallottam.
– Nem! – mondta Troy. – A pénzemet akarom. Most!
Az  újabb dörgések és villámlások miatt még
fenyegetőbbnek tűnt a követelése. A villódzó fényben Deanna
felé indult.
 Felkaptam a lámpát, amit az előbb fellöktem, és felé
hajítottam. Pár centivel elhibáztam, de legalább a csattanás
felé fordult.
A  villámok olyan sűrűn váltották egymást, hogy a szoba
szinte folyamatos fényben úszott.
Deanna felállt, és felemelt egy revolvert. Te jó ég,
Deannának van fegyvere? Troy ránézett, és kiült az arcára a
döbbenet.
– Ne! – kiáltottuk egyszerre Stuarttal.
A robbanás olyan erős volt, hogy beleremegett a fejem.
Troy összecsuklott a padlón.
A levegőben szálló nitroglicerin, fűrészpor és grafit szúrós
szaga csapta meg az orromat.
Stuart talpra ugrott.
– Nem esett baja?
Biztos voltam benne, hogy Troy eltalálta.
– Jól vagyok – mondta. – Épp időben hasaltam le, de ő azt
hitte, eltalált.
Odatérdelt Troy mellé, én pedig Deannához indultam.
– Nincs pulzusa – szólalt meg Stuart.
– Ó, istenem! – mondta Deanna. – Nem akartam… elsütni a
fegyvert. Csak rá akartam ijeszteni.
Átkaroltam a vállát.
– Szia!
– Szia, Liz!
Megtévesztően nyugodtnak tűnt a hangja: mintha a sokk
átvette volna a hatalmat az agya fölött.
Stuart odalépett hozzánk. Elvette a fegyvert Deannától, és
a nadrágja hátuljába dugta.
 – Reflexből tetted – mondta. – Fenyegette a gyerekeidet.
Deanna oldalra biccentette a fejét.
– Ki maga?
Stuart felsóhajtott.
–  Nincs idő mindent elmagyarázni. Az  apósod vagyok.
Stuart Devlin.
–  Mhm, o-kéé. – Deanna bólintott. Leült a kanapéra. –
Adam meghalt. A  szintén halott apja segített Merry
szellemének megzavarni a most már halott bérgyilkost addig,
amíg lelőttem. – Hangosan felzokogott. – Nem tudtam, hogy
Merry meghalt.
Mellé ültem.
–  Merry jól van. Troy csak azt hitte, hogy megölte. Úgy
tettem, mintha az ő szelleme lennék, hogy eltereljem a
figyelmét.
– Okos ötlet.
Elmosolyodott a könnyein keresztül.
– Köszi.
Viszonoztam a mosolyát.
Colleen a kanapé mögé repült, és a testvére vállára tette a
kezét.
– El kell ismerni, jól csináltad.
– Szia, Liz!
Stuart rám nézett, aztán Deanna másik oldalára térdelt, a
szemébe nézett, és lágyan beszélt hozzá.
–  Nem ismersz, így nincs okod bízni bennem, de azért
jöttem, hogy segítsek.
Deanna a tenyerébe támasztotta a fejét.
Valaki bedörömbölt az első ajtón.
 – Deanna! – kiabált Blake.
– Itt vagyunk! – szóltam ki.
Stuart felállt. Kivágódott az ajtó, és Blake, Michael meg
Merry rontottak be a nappaliba. Amikor a következő
villámlás bevilágította a teret, megtorpantak, nehogy
átessenek Troy testén.
Merry felszisszent.
– Mi a franc?
Michael hitetlenül nézett az apjára.
Stuart a csövénél fogva odanyújtotta a pisztolyt Blake-nek.
–  Meghalt. Nem hagyott választást Deannának. Őt is és a
lányokat is fenyegette.
– Maga ki?
Blake elvette a fegyvert, és közelebb lépett.
–  Stuart Devlin vagyok. A  hajóm a kikötőben áll. Csak
néhány hétre jöttem vissza a Virgin-szigetekről. Személyes
ügy miatt…
A hangja elcsuklott, ahogy Michaelre nézett.
Blake az adóvevőjébe beszélt. Erősítést kért, valamint,
hogy jöjjön a helyszínre Harper doktor és a bűnügyi
helyszínelők.
– Több fény kéne ide – jelentette ki.
–  Van a kamra felső polcán két olajlámpa – szólalt meg
Deanna.
Blake a konyha felé kapta a fejét.
– Merry.
Deanna felnézett Merryre.
– Olyan boldog vagyok, hogy jól vagy!
Merry kérdőn nézett rám, miközben a konyhába indult.
 – Én is nagyon boldog vagyok, hogy jól vagy, Deanna.
Blake Deannára nézett.
– Biztos, hogy jól vagy?
– I… igen.
– Kié ez a fegyver?
– Az enyém.
Blake szemügyre vette Deannát.
–  Értem. És pont kéznél volt, amikor Troy
meglepetésszerűen beállított?
– A férjét épp csak egy napja ölték meg… – kezdte Stuart.
– Ha nem bánja, Deanna magyarázatát akarom hallani.
Merry visszajött, és a szoba két végébe tette az
olajlámpákat. A pislákoló fény túlvilági hangulatot idézett.
Deanna Troy felé mutatott.
–  Amikor benyitott az ajtón, felhívott a biztonsági
szolgálat. Megadtam a pánikkódot. Jó gyorsak voltatok.
Blake-re nézett.
A bátyám zavartan rázta a fejét.
–  Nem kaptunk hívást, a biztonsági szolgálat valószínűleg
nem tudott elérni engem. A  telefonvonalak azután mehettek
tönkre, hogy beszéltél velük. A Pálma és az Óceán sugárúton
is kidőlt fák hevernek.
– Akkor hogy kerültök ide? – kérdezte Deanna.
Blake rám nézett.
– Valami azt súgta, hogy segítségre van szükséged.
–  Hol van Sam Manigault? Nem kellett volna a ház előtt
őrködnie? – kérdeztem.
Blake megdörzsölte a tarkóját, és megborzongott.
– Kommunikációs hiba. Kate Devlin háza előtt van.
 – És nektek mi tartott ilyen sokáig?
A bátyám erőltetett türelemmel nézett rám.
–  Mint ahogy már mondtam, az Óceán és a Pálma
sugárúton kidőlt több fa. Két helyen is elektromos vezetékek
fekszenek az úton. Kétszer is kerülnünk kellett. Pontosan mi
történt itt, Deanna?
– Én… le… le… lelőttem.
Eltorzult az arca. Eltakarta a kezével, és ismét zokogni
kezdett.
Michael még mindig az apját nézte.
– Miért? – kérdezte.
Stuart felsóhajtott.
–  A  válasz elég bonyolult, de talán később meg tudjuk
beszélni.
–  Talán. – Michael mereven nézte. – Viszont talán nem is
olyan lényeges, hogy miért.
Blake feltartotta a kezét.
– Egy pillanatra térjünk vissza a földön fekvő holttesthez!
Megkérhetem a jelenlévőket, hogy adjanak egyöntetű választ
arra, hogyan halt meg Troy Causby?
Deanna abbahagyta a sírást, de látszott, hogy még mindig
sokkos állapotban van. Üveges tekintettel meredt maga elé.
Blake oldalra biccentette a fejét, felsóhajtott, és ismét
megdörzsölte a tarkóját.
– Troy betört – kezdtem. – Pénzt akart. Nagyon elszánt volt,
Blake. Aztán miután feltűntem, Stuart is itt termett. Troy
mindkettőnkre rálőtt, majd elindult Deanna felé. A  saját
fülemmel hallottam, hogy azzal fenyegeti, megöli, aztán meg
valami szörnyűséget művel a lányokkal. Így hát Deanna
lelőtte. Ha nálam lett volna a pisztolyom, én is lelövöm. Troy
három lövést is leadott, egyet Stuartra, kettőt rám. A pisztolya
valószínűleg alatta hever.
Stuart bólintott.
– Pontosan így történt.
– A lányok Kate-nél vannak – vetette ellen Blake.
– De ezt Troy nem tudta – válaszoltam. – És mi akadályozta
volna meg, hogy ezután odamenjen hozzájuk? A lényeg, hogy
Deanna önvédelemből ölte meg.
– Deanna, van ötleted, miért tört be a házadba, hogy pénzt
követeljen? Az  ország összes rendőre őt keresi. Azt hinné az
ember, hogy minél előbb el akar menekülni innen. Miért ide
jött pénzt kunyerálni?
Deanna mély levegőt vett.
– Az az őrült ötlete támadt, hogy…
– Hallgattasd már el! – követelte Colleen.
Megrúgtam egy kicsit Deannát.
–  Tudta, hogy Adam sok pénzt tartott a házban, nem
emlékszel? Elvégre Adam bérelte fel.
Blake hosszasan nézte Deannát.
–  Szeretném letisztázni a helyszínt. Most. Eltarthat egy
ideig, amíg ideérnek a helyszínelők. Átmész éjszakára az
édesanyádhoz? Holnap reggel majd felveszem a vallomásodat
a rendőrségen. Úgy látom, szívesen aludnál egyet előtte.
Elvette a tekintetét Deannáról, és előbb Stuartra, majd rám
nézett. A fejét csóválta.
Deanna bólintott.
– Rendben.
Blake felém fordult.
 – Segítenétek neki összeszedni éjszakára pár holmit, Liz?
Michael engem nézett, de Blake-hez szólt.
– Elviszem Deannát az anyjához, aztán hazadobom Lizt és
Merryt.
Erősen gyanakodtam arra, hogy engem egyáltalán nem
haza akar vinni. Valami azt súgta, velem akarja tölteni az
éjszakát. Hirtelen eszembe jutott, hogy Nate már biztosan
nálam van.
Merry vette Michael üzenetét, és úgy döntött, belebújik a
kerítő szerepébe.
–  Majd én elviszem Deannát az anyjához a kocsijával, a
többit meg majd kitaláljuk.
Felállt, és gyengéden felsegítette Deannát.
Blake a hajába túrt.
–  Jó. Megtennéd, hogy visszaviszed Stuartot a kikötőhöz,
Michael? Én Clay-jel megyek, ha végzünk itt.
Amikor Blake és Michael egymásra nézett, láttam valamit
a szemükben, amit nem tudtam mire vélni. Aztán a bátyám
Stuarthoz fordult.
–  Az  ön vallomására is szükségem lesz reggel. Kilenc óra
megfelel?
Stuart bólintott.
–  Ott leszek – felelte, majd Michaelhez fordult. – Vissza
tudok sétálni a kikötőbe. Ide is gyalog jöttem.
A fia felsóhajtott.
– Tombol a vihar odakint. Eldoblak.
Kisétáltunk a verandára. Michael az autóhoz ment a
zuhogó esőben, és kinyitotta nekem az első ajtót. Stuart
utánam jött, és beszállt hátra. Elkértem tőle a táskámat, amit
korábban az ülésen hagytam. Elővettem a mobilomat a
tokjából, és a kijelzőre meredtem. Öt nem fogadott hívás és
két hangüzenet Nate-től.
Michael beült a volán mögé, és becsapta az ajtót.
Küldtem egy rövid üzenetet Nate-nek: Hol vagy?
Azonnal jött a válasz: A verandádon.
Megkönnyebbülés – és még valami más is – átsuhant
rajtam.
Visszaírtam: Hamarosan otthon vagyok.
Michael kérdőn nézett rám, de nem szólt semmit.
Mindhárman csendben ültünk és hallgattuk, ahogy kopog az
eső az autó tetején.
Nem sokkal később Stuart törte meg a csendet.
– Ha válaszokat akarsz, állj meg a házunknál! Néhányat én
is meg tudok adni, de néhányról jobb, ha az anyádat
kérdezed.
 
 Ötvenkettő
 
 
A vezetékeket már vagy helyreállították, vagy az áramszünet
csak a sziget egyik felét sújtotta. Az  utcáról úgy láttam, hogy
Kate Devlin házában minden lámpa ég. Enyhülő esőben
siettünk a ház felé: a rég elveszett apa, a dühös fiú és az
egykori, és talán egyben majdani barátnő. Tengeri olajlámpák
pislákoltak az ajtó két oldalán. Az  volt a benyomásom, hogy
számítottak a jöttünkre ezen a szélfútta, eső áztatta éjszakán.
Michael kinyitotta az ajtót, és intett, hogy menjek be.
– Michael…
Kérlelő tekintettel néztem rá. Nem volt ott helyem.
–  Ha most hazaviszlek, később mindent el kéne
ismételnem. Annak meg mi értelme? Anya! – kiáltotta. –
Grace!
– Itt vagyok – szólt ki Kate a konyhából.
Michael bevezetett minket, majd megtorpant, Stuart felé
fordult, és halkan azt mondta:
–  Várj meg itt! Hadd beszéljek vele először én. Olyan
törékeny, és mostanság a szívével is gondok vannak. Ha
meglát téged, biztosan sokkot kap.
Stuart felhorkant.
–  Nagy francokat törékeny! Ha valamit nem lehet
Katherine Sullivan Devlinről állítani, az az, hogy törékeny.
Elsétált mellettünk egyenesen be a hatalmas, meleg
konyhába. Követtük.
Amikor beléptünk, Kate a pattogó tűz előtt ült a kanapén
nekünk háttal.
– Grace hazament a vihar előtt…
Elhallgatott a mondat közepén. Vagy hallotta, vagy
megérezte, hogy Michael nincs egyedül. Megfordult, és a válla
fölött ránk nézett. Összehúzta a szemét, az arcáról pedig lerítt
a puszta gyűlölet.
– Szia, Stuart! – köszönt fagyosan.
Olyan közönyösen fordult vissza a kandallóhoz, mintha
csak ma reggel látta volna utoljára a férjét.
Mi a fene? Úgy éreztem magamat, mintha egy alternatív
univerzumba csöppentem volna.
–  Katherine! – Stuart felé biccentett. – Michael válaszokat
akar. Megbeszéltem vele, hogy néhányat megadok én, de a
többit majd te.
–  Egyáltalán mi a jó eget keresel itt? Ha távol maradtál
volna, akkor az élete hátralévő részét abban a békés tudatban
élheti le, hogy meghaltál. Ahogyan én is. – Maga alá húzta a
lábát, és szorosabbra fogta magán a takarót. – Olyan hosszú
ideig hajtogattam az embereknek, hogy meghaltál… Már el is
felejtettem, mekkora hazugság. Mindent elrontottál.
Michael teljes döbbenettel bámult az anyjára.
Ez az idegen, aki ilyen visszafogott dühvel beszél, tuti nem
Kate Devlin. Valami viszont rideg valóságként tudatosult
bennem: Stuartnak igaza volt. Ez a fura lény, aki megszállta
Kate testét, semmiképpen sem törékeny. A  délvidéki tartás
sugárzott belőle.
Hátraléptem. Az ösztöneim azt súgták, hogy meneküljek.
 Michael megfogta a karomat, és előreráncigált, én viszont
hevesen ellenálltam. Körém fonta a karját, és a szoba felé tolt.
Kate felsóhajtott.
–  Csuromvizesek vagytok, mindent összecsöpögtettek.
Michael, hozz törülközőket!
Michael gépies mozdulatokkal tette, amire utasították.
Visszajött egy kupac törülközővel, levett egyet magának, a
többit meg felénk nyújtotta.
– Miért nem ülünk le mindannyian?
Stuart a kandalló melletti kis székre terítette a
törülközőjét, majd kényelembe helyezte magát. Megtörölte a
haját és az arcát egy másikkal, aztán a tűznél melegedett.
Michael a díványra ült, és maga mellé vont. Kate felhúzta a
szemöldökét. Előbb rám nézett, majd oldalra biccentette a
fejét, és Michaelre pillantott.
– Itt marad – jelentette ki Michael.
Nem emelte fel a hangját, mégis kihallottam az élt a
szavaiban. Kate nem ellenkezett.
Colleen megjelent, és leült elém a padlóra.
Michael az anyjára meredt.
– Te tudtad, hogy életben van?
– Még szép, hogy tudtam! – csattant fel Kate. – Az apád és
én egyezséget kötöttünk…
–  Álljunk csak meg! – szólt közbe Stuart. – Ha már
elmondjuk neki a történetet, akkor őszintének kell lennünk.
Hallottam a tűz ropogását. A  vihar most már távolabb
tombolt, de még mindig mély, hosszú dörgések rázták a
szigetet.
– Majd én elkezdem, jó?
 Stuart Kate-re meredt.
Kate egy ideig állta a tekintetét, majd gőgös arccal a tűz
felé fordult.
Stuart Michaelre nézett.
– A szomorú igazság, hogy anyádat azért vettem feleségül,
mert vele akartam felejteni. Ez egy negyvenhat évvel ezelőtti
tavaszon történt. – Érzelmek viaskodtak az arcán. –
Menthetetlenül beleszerettem valaki másba. Nagyon fiatalok
és bolondok voltunk. Rossz döntéseket hoztam. Ő hozzáment
egy másik emberhez, és az élet ment tovább.
Közelebb húzódtam Michaelhez. Mintha csak a mi
történetünket mesélte volna. Miért nem tudtam róla, hogy
Mamó is ugyanazt a hibát követte el, mint én?
Pár másodpercig csak a pattogó tűz hallatszott, aztán
Stuart előrehajolt.
– A főiskola urán hazajöttem, és megpróbáltam újjáépíteni
az életemet. Beletemetkeztem a munkába, és sok energiát
öltem abba, hogy megvédjem a szigetet. Anyád és én barátok
lettünk. – Szigorúan nézett Kate-re. – Akkor még nagyon más
volt. Vagy talán csak jól értett hozzá, hogy játssza a kis
játékait.
Kate felhorkant.
– Talán csak bebeszéltem magamnak, hogy szeretem. Nem
azzal a szenvedélyes, mindent elsöprő szerelemmel, amit
hagytam kicsúszni a kezemből, inkább amolyan lelki társként
tekintettem rá. Támaszként. Azt hittem, ez elég.
Kate-ből áradt a gyűlölet, de nem szólt semmit.
–  Belevágtunk a családalapításba. Elég boldogok voltunk,
legalábbis azt hittem. Osztoztunk a csodálatos gyerekeink
szeretetében. Mindketten imádtuk ezt a helyet. Az  egész
szigetet. Ez elég lehetett volna egy hosszú és szép élethez.
Vajon Michael is ezzel áltatta magát, miután elvette
Cselszövő Marcit?
Stuart nyugtalanul felállt, és járkálni kezdett.
–  De felemésztette anyádat, hogy valaki mást szerettem,
igaz, Kate? Sosem hazudtam erről neked. Egyszerűen nem
tudtad elviselni, ugye?
– Én szerettelek, te rohadék! – vágott vissza Kate. A hangja
tele volt keserűséggel. – Úgy szerettelek, ahogy te őt. Azt
gondoltam, megkomolyodsz majd annyira, hogy ugyanúgy
tudj szeretni, mint én téged. Megérdemeltem volna.
Összeszedtem a széttört szíved darabkáit. Fiúkat szültem
neked. Én, nem pedig ő! De ez semmit sem jelentett
számodra. Én nem jelentettem semmit.
Kate gyűlölködve nézett rám, mintha a nagymamám mása
lennék.
Michaelhez bújtam. Colleen átölelte a lábamat. Szinte
éreztem az ölelését.
Kate folytatta a szónoklatot.
– És mindig itt volt. Állandóan! Az életünk részeként. Ez túl
sok lett.
A  haragja egyre erősödött, aztán hirtelen csendben
maradt, és hátradőlt a kanapén, mintha elszállt volna belőle
az indulat. Elfordította a tekintetét, és magába roskadt.
–  Idővel – folyatta Stuart – nyilvánvalóvá vált, hogy már
csak nyomorúságot okoz ez a kapcsolat. A  féltékenység
felemésztette anyádat. Napról napra jobban gyűlölt.
Mardosott a gyűlölete. Ahogy ti, fiúk nagyobbak lettetek,
egyre nehezebb volt fenntartani a látszatot. A  válás
elkerülhetetlenné vált.
Stuart abbahagyta a járkálást.
–  Abban viszont biztos voltam, hogy téged és Adamet
nagyon szeret. Elképzelni sem tudtam, hogy elválasszalak
titeket tőle, még ha akkoriban ez is felmerült lehetőségként.
Mély levegőt vett, és Michaelre nézett. Szinte könyörgött a
tekintetével, hogy értse meg, amit mondani készül.
– Úgy döntöttem, eltöltök egy kis időt egyedül, hogy rendbe
tegyem a dolgokat, és kitaláljam, hogyan tovább. A  vitorlás
hajón akartam tölteni pár hetet. Egész pontosan hatot.
Amikor hazatelefonáltam, Kate elmondta, mit tett.
Kate ajkán elégedett mosoly jelent meg.
Stuart szaggatottan beszélt tovább.
–  Mindenkinek azt mondta, hogy egy délután elmentem
hajózni, és soha nem tértem vissza, mert a tengerbe vesztem.
Miután a parti őrség napokon át kutatott utánam a rossz
irányban, halottnak nyilvánítottak. Azt mondta, hogy ti, fiúk
is azt hiszitek, meghaltam. Közölte, hogy már kezd mindenki
megbarátkozni a dologgal. Sőt, már az életbiztosítást is
megigényelte. Többet értem számotokra holtan, mint élve.
Az  ég irgalmazzon, de hagytam, hogy meggyőzzön, és ne
bolygassam a dolgot. Soha nem tértem vissza. Az  elmúlt
huszonöt évben mindennap bántam ezt a döntésemet. Még
ha nem is hiszel nekem, és nem tudsz megbocsátani, akkor is
tudd, nagyon szeretlek, és a bátyádat is nagyon szerettem.
Kate céklavörös arccal szó szerint fortyogott.
– Mindig csak azzal a kétszínű Emma Rae-vel törődtél!
Mintha arcul csaptak volna, úgy rándultam össze.
 – Anya! – szólt rá Michael.
– A legjobb tudásom szerint neveltem fel a fiúkat. Talán itt
kellett volna lenned, hogy segíts. Talán Adam is jobb ember
lett volna, ha van apja.
– Soha nem adtál erre esélyt!
– Szeretned kellett volna engem! Kiérdemeltem.
Stuart tekintetében csak szomorúságot láttam, nem
rosszindulatot.
–  A  szerelem nem olyasmi, amit ki lehet érdemelni, Kate.
Azt érezni lehet.
– Egyszer annyira szerettelek, amennyire most gyűlöllek.
Stuart a fejét csóválta.
–  Miután megszülettek a fiúk, közönyös lettél irántam.
Tudom, a gyerekek sok figyelmet kívánnak, de a
megszállottjukká váltál, és kirekesztettél minden mást.
Engem is eltaszítottál.
– Túl keményen fogtad őket, és túl sokat vártál el tőlük.
Stuart elvörösödött, és most először felemelte a hangját.
– Ez volt a baj Adammel, nem gondolod? Sosem követeltél
tőle eleget. Mindent megadtál neki. Egész életében semmiért
sem dolgozott meg. És mivé vált?
–  Nehogy már annyi év után neked álljon feljebb! Ne
merészeld támadni a fiamat! Még el sem temettük. A  fiunk
halott!
Kate most már rikácsolt.
– Abban a pillanatban tudtam, hogy Adamnek benne van a
keze, hogy elolvastam a jelentést Emma haláláról.
Bármennyit is kapott, sosem volt elég neki. Mindig áskálódott,
és mindig próbált összeharácsolni annyi pénzt, amiről úgy
gondolta, boldoggá teheti.
Kate önelégült arckifejezését nem tudtam mire vélni.
– Na, álljunk csak meg egy pillanatra! – mondta Michael. –
Honnan tudsz rólunk bármit is?
–  A  távollétem ára egy feltétel volt. Hetente írt nekem
huszonöt éven keresztül. Még mindig megvan minden levele.
Minden jelentős mozdulatotokról tudok. Azt is, hogy húzta ki
Adamet a bajból minden alkalommal.
Kate nem szólt, csak elfordult. Stuart leült.
–  Aztán egy nap Emma rájött a titkomra. Véletlenül. Vagy
talán a sors akarta így. Tőle tudtam meg, hogy Adam
megpróbálja elvenni tőled a családi birtokot.
– A ribanc! – csattant fel Kate. – Hogy merészeli kritizálni a
fiamat? Az ő hibája, hogy apa nélkül nőtt fel!
Colleen érezte, hogy egyre dühösebb vagyok.
– Maradj csendben! – kérte. – Hagyd beszélni!
És ekkor rájöttem.
–  Ezt nem varrhatod Emma nyakába, Katherine. Ez
egyedül a te döntésed volt.
– Azt hiszed, te teljesen ártatlan vagy? – kérdezte Kate. – Ez
annyira jellemző rád! Elhagyod a gyerekeidet, aztán rám
fogod!
Stuart a szemébe nézett.
–  Hazajöhettem volna, de ha megteszem, akkor a
gyerekeim nem apa, hanem anya nélkül nőttek volna fel,
mert te, kedvesem, biztosítási csalásért börtönbe mész.
Kate dacosan nézett rá.
–  Ha igazán haza akartál volna jönni, akkor megtalálod a
módját.
 –  Talán. – Stuart egy pillanatig csak nézte Kate-et. – Isten
látja lelkemet, amin sok folt van. Ha Adam máshogy nő fel,
akkor talán még élne. Nem értette meg, hogy a tetteknek
következményük van, mert sosem kellett szembenéznie
velük. A  mindennél többre becsült pénz hajszolása lett a
végzete neki is, a világ legcsodásabb nőjének is és Adam két
cinkosának is.
–  Tudod, ki ölte meg Adamet? – kérdezte Michael. – És
miből gondolod, hogy ő ölte meg Emma Rae-t?
–  Amikor nem sokkal Emma halála után hazajöttem,
nyomozni kezdtem. Igazolni akartam a gyanúmat.
Becsületbeli ügynek éreztem, hogy megállítsam Adamet,
hiszen ezzel tönkretette volna a szigeti élet minőségét.
A  legrosszabb félelmem vált valóra. Elég beszélgetést
hallgattam ki közte és a partnere, Scott Andrews között, hogy
tudjam, készek mindenkit megölni vagy megzsarolni, aki az
útjukba áll.
Nem tudtam uralkodni magamon.
– Ön tört ki a vasárubolt ablakán?
– Igen. Amikor te és Deanna elmentetek, én bent rekedtem.
– És betört Mamóhoz, hogy elvigye a leveleket.
– Ne haragudj, hogy Benadrylt adtam a kutyának! Először
nem voltam benne biztos, hogy nem harap, de sosem
bántottam volna.
–  Hogyhogy Adam nem ismert fel, amikor körülötte
ólálkodtál? – kérdezte Michael.
–  Eltelt huszonöt év, fiam. Megváltoztam. Te felismertél
volna, ha nem tudod meg előtte, hogy élek? Ha nem is
számítasz rám?
 Michael vállat vont, és elkapta a tekintetét.
– Annak a kettőnek én csak egy koszos öregember voltam,
aki a Kalózbarlang körül ténfereg. John már más lapra
tartozik…
– John tudja, hogy élsz? – kérdezte Michael.
Stuart bólintott.
–  Kiszúrt, amikor másodjára bukkantam fel a
Kalózbarlangban.
–  Mások előtt is beszéltek az összeesküvésről? – kérdezte
Michael.
Stuart vállat vont.
–  Időnként. Néha besurrantam a vasárubolt hátsó
szobájába. Néha hallottam, amikor Adam hajóján
beszélgetnek. Kaptam egy olyan hallókészüléket, amit az
időseknek szokás adni, azzal könnyebben elcsíptem egy-két
beszélgetést. Ahogy mondtam, mindenkit meg akartak
zsarolni vagy ölni, aki az útjukba áll.
Hátradőlt a székben, és Kate-re nézett.
– Még az anyádat is.
Kate felszisszent.
– Hogy mondhatsz ilyet? Adam soha nem bántott volna, az
anyja vagyok. Felneveltem, és…
– Mit tettél volna, ha rájössz, hogy Adam átvert, miután a
nevére irattál kétszáz holdnyi területet, hogy aztán beépítse a
Devlin-birtokot? – kérdezte Stuart.
Kate undorodva nézett rá.
– Michael mindent elmondott tegnap. Én… Én egyszerűen
csak nem adtam volna oda a földet.
Felegyenesedett, és hátrahúzta a vállát.
 – Aha – mondta Stuart. – És beszéltél erről Adamnek?
–  Nem volt alkalmam rá. Próbáltam hívni. Elmondtam
volna neki. De mit számít ez most már?
–  Valószínűleg semmit – felelte Stuart. – De mit gondolsz,
mit tervezett? Adam biztosan számított arra, hogy nem adod
be a derekadat. Erre is fel lehetett készülve.
Bevillant a fejemben a „Benazepril” felirat. Vajon Adam
megölte volna az anyját?
– Kate – szólaltam meg.
Nagyon lassan felém fordult. A gyűlölet az én irányomba is
áradt.
– Harper doktor milyen gyógyszert írt fel a szívére?
Még jobban kihúzta magát.
– Miért érdekel az téged?
– Benazepril volt?
–  Az  egészségi problémáim nem tartoznak egyikőtökre
sem.
– Hol a gyógyszeres szekrény? – Épp készültem felállni, de
Colleen megcsapkodta a lábamat. Ránéztem, aztán vissza
Kate-re. – Ellenőriznünk kell a gyógyszereit. Meg kell
bizonyosodnunk róla, hogy azt szedte, amit felírtak magának.
És a vitaminjait is át kell néznünk. Az  ön helyében mindent
kidobnék, és újakat vennék.
– Mit akarsz mondani ezzel?
Kate az arcához kapta a kezét.
Ezüstös aura jelent meg Colleen körül.
– Adam kicserélte a gyógyszereit.
Kate szeme kiguvadt, és a szívére szorította a tenyerét.
– Nem hiszek neked!
 Vállat vontam.
– Nem kell hinnie. Csak ellenőrizze!
Stuart undorodva csóválta a fejét.
– Tudtam, hogy megölt volna téged is, ahogyan Emma Rae-
t.
Colleen egyre fényesebben ragyogott.
Kate úgy tekergőzött a székben, mint egy kígyó.
– Te sem tudsz mindent, igaz, Stuart?
Közbeszóltam.
– Nem Adam ölte meg Mamót, ugye, Kate?
– Most figyelj!
Colleen megint megszorította a lábamat.
– Ezt meg hogy érted? – csicseregte Kate.
Felfordult a gyomrom.
– Újra megtörtént minden, nemde?
Michael felém fordult.
– Liz, mi a…
–  Phoebe megmutatta Mamó medálját, igaz? Amikor
Mamó elveszítette a szépségszalonban. Phoebe nem tudta,
kié, ezért minden vendégének megmutatta.
Kate hunyorított.
–  Ön viszont azonnal tudta, amint meglátta a medált. És
azt is, hogy annyi év után Mamó és Stuart újra együtt vannak.
A nagymamám nyert!
Kate elsápadt, és szaggatottan vette a levegőt.
– Most viszont – folytattam – döntenie kell.
– Mégis miről? – sziszegte.
–  Felnőhetnek az unokái úgy is, hogy azt hiszik, az apjuk
egy gyilkos, vagy elmondhatja az igazat.
 Nem volt bizonyítékom arra, hogy ő tette, és ez nem
olyasvalami, amit az emberek csak úgy elhinnének. Be kell
vallania.
– Nem tetszik, amire célozgatsz, Liz – mondta Michael.
– Kate? – kérdeztem. – Mi lesz? Holly, Isabella és a szigeten
mindenki úgy emlékezzen az ön elsőszülöttjére, mint egy
gyilkosra?
Kate zihálva fordult el. A  válla szaporán emelkedett és
süllyedt.
Michael az anyjához hajolt.
– Jól vagy, anyu?
–  Majdnem biztos vagyok benne, hogy Adam a tettes –
szólalt meg Stuart. – A saját családját is bántalmazta, és képes
lett volna embert is ölni. Volt indítéka, eszköze, lehetősége.
Biztos, hogy Blake-nek nem lesz nehéz bizonyítékot találnia,
miután elmondok neki mindent.
Kate Stuartra kapta a tekintetét, és egy pillanatig csak
bámult rá.
–  Adam nem gyilkos. Nem ő ölte meg a szajhádat. Én
tettem.
Úgy éreztem, mintha a levegő széthasítaná a tüdőmet.
– Hogy csalta ki a házból?
– Odamentem aznap este, és bekopogtam a hátsó ajtón. Azt
mondtam neki, hogy láttam egy sántikáló kutyát a felhajtóján,
és hogy bemászott a veranda alá. Ostoba tehén. Mindig is
odavolt az állatokért. Elővett egy elemlámpát, és követett ki a
viharba. Amíg kereste a kutyát, levettem egy fahasábot a
halomból… Aztán odavonszoltam a lépcső aljához, és
elegyengettem a homokot. Eszembe jutott az az átkozott
medál, de nem találtam meg. Nem voltam biztos benne, hogy
viselte éppen, úgyhogy eljöttem. – A  kandallóra meredt. –
A fát magammal hoztam, és elégettem.
–  Ezért jött át hozzám aznap, amikor hazajöttem –
mondtam. – A medált akarta megkeresni. Nem tudta, hogy ott
leszek-e vagy sem, ezért a biztonság kedvéért hozott csirkés
pitét.
Kate szemében ördögi gonoszság csillant.
– Milyen kár, hogy nem kevertem egy kis arzént a pitébe…
Stuart arcán egyszerre láttam undort és fájdalmat.
– Tudtam, hogy sok mindenre képes vagy, de nem hittem,
hogy gyilkosságra is. De biztos, hogy Adam is megölte volna
Emmát, vagy legalább megpróbálkozik vele, elvégre az
útjában állt. Te azonban elvégezted a piszkos munkát
helyette, ahogy mindig.
Kate megdörzsölte a karját. Félelem költözött a szemébe.
Hunyorogva nézett Michaelre.
– Zsibbad a karom.
Michael a mellette lévő asztalon álló telefonért nyúlt, és
tárcsázott, miközben az anyjához lépett.
– Hívom Harper doktort.
– Deannánál van, emlékszel? – szólaltam meg. – Próbáld a
mobilját! Deannánál nem működött a telefon, amikor
eljöttünk.
–  Miért vagy ilyen segítőkész? – csattant fel Kate. – Miért
érdekellek?
–  Nem akarom, hogy meghaljon – feleltem lágyabb
hangon.
Kate gyűlölettel teli, kérdő tekintettel meredt rám.
 – Látni akarom, ahogy börtönbe csukják.
Kate szeme kidülledt. A  mellkasához kapott, aztán arccal
előre lefordult a kanapéról.
 
 Ötvenhárom
 
 
Harper doktor röviddel hajnali egy óra után megállapította
Kate-nél a halál beálltát. Amikor végeztek Blake-kel az első
holttesttel az egyik Devlin-házban, jöhettek át a másikba az
újabbhoz. Elmondtuk Blake-nek, hogyan ölte meg Kate
Mamót, és hogy Adam miként fizetett be Kate-nek egy utat a
túlvilágra a gyógyszerekkel. Reméltem, hogy élvezik majd
egymás társaságát a pokolban.
Ha csak Stuart és én vagyunk a tanúk, nem biztos, hogy
Blake elhiszi nekünk Kate bűnösségét, de Michaelnek hitt.
Senki nem találna ki ilyesmit a saját anyjáról.
Michael az anyja házában maradt, hogy felügyelje az
utómunkálatokat. Megpróbált rávenni, hogy maradjak vele,
de még soha nem akartam ilyen hevesen szabadulni
sehonnan.
Megkértem Sam Manigault-t, hogy vigyen haza. Amikor
rágördültünk a felhajtóra, a fényszóró megvilágította Nate
bérelt Fordját. Elöntött a béke. Megköszöntem a fuvart
Samnek, becsuktam a kocsiajtót, és a veranda felé indultam.
Nate a felső lépcsőfokon várakozott Radarral az oldalán.
– Annyira örülök, hogy látlak!
Felsétáltam a lépcsőn.
– Én is. Mi történt itt, ami után egy rendőr hoz haza hajnali
fél kettőkor csuromvizesen?
 Megálltam egy lépcsőfokkal alatta.
– Kipurcantam. Nem baj, ha reggel mondom el?
Hátralépett, hogy felengedjen a verandára.
– Dehogy.
Kinyitottam az ajtót, és felkapcsoltam a folyosón a lámpát.
–  A  szobám mellett van a vendégszoba. Amióta
hazajöttem, nem jártam még bent, de Mamó tuti rendben
tartotta.
Elindultam felfelé.
Nate nem szólt semmit.
Megtorpantam, és felé fordultam. Vászontáskával a
kezében állt a lépcső alján, és furcsán nézett rám.
– Jössz?
– Igen.
Elkapta a tekintetét, és elindult utánam.
Ahogy lecsökkent az adrenalinszintem, kettőkor
bezuhantam az ágyba. Képszakadás. Mély álomba merültem.
Hajnali ötkor arra ébredtem, hogy egy gondolat motoszkál
az agyamban: mire gondolt Stuart, amikor megkérdezte
Troyt, milyen alapon kér pénzt egy olyan gyilkosságért, amit
nem követett el? Ha nem Troy ölte meg Adamet, akkor ki?
Biztosan nem Scott. Sok mindenre képes, de nem
gondolnám, hogy erre is. Arra igen, hogy felbéreljen valakit
rá, de Troy volt a felbérelt gyilkos. Ha van egy másik
bérgyilkos is a szigeten, az már egy kicsit sok lenne.
És biztosan nem Michael, bár elég mérges volt rá –
kevesebb mint huszonnégy órával a halála előtt be is pancsolt
neki, és ezért a legtöbb ember talán úgy gondolja, hogy volt
indítéka. Na de erre nem is akarok gondolni.
 Benéztem Nate-hez. Még mindig mélyen aludt. Hason
feküdt, napbarnított bicepsze alá begyűrt egy párnát.
A  takaró lecsúszott a dereka alá, felfedve széles vállát és
lefelé keskenyedő, izmos hátát. Megigézve figyeltem, ahogy
lélegzik. Hogyhogy soha nem vettem észre, milyen jóképű?
Csak mert Scott bátyja? Nem. Szerintem nem azért. Merry
néhány napja feltett kérdése visszhangzott a fejemben: Nagy
kár. Még mindig Michael után epekedsz, igaz?
Kirázott a hideg. El kell mennem innen. Hideg vizet
engedtem a fejemre, aztán belebújtam a futós cuccomba, és
lófarokba fogtam a hajamat.
Tiszta reggelre ébredtem, a szél is alig fújt. Lesprinteltem a
partra, az Északi csúcstól a kikötőig futottam, aztán
lelassítottam, és a dokk felé indultam. Stuart a Vándorló Szél
fedélzetén nyújtott. A  nyílt óceán felé nézett, de amikor
odaértem, felém fordult.
– Látom, te sem tudtál aludni – állapította meg. – Gyere fel,
csinálok kávét!
Nem mozdultam.
– Ki ölte meg Adamet?
– Hmm. – Bólintott. – Elmondom, amit tudok. Adam elment
a szigetről csütörtök este a hétórás komppal, és éjfél előtt jött
vissza az utolsóval. Amikor kihajtott a parkolóból, és megállt
a piros lámpánál, egy símaszkos, sötét ruhába öltözött alak
pisztollyal kényszerítette, hogy üljön át az anyósülésre.
Stuart nagyot sóhajtott.
–  Az  autó a Mocsári Kilátó utcára fordult rá, és elég
nyilvánvalóan követte őket Troy Causby a Hondájában.
Utánuk futottam, de amikor utolértem őket, a gyilkos már a
mocsár felé vonszolta Adamet. Troy kikukucskált az ablakon,
és továbbhajtott.
Ezen elmerengtem. Keleten az ég alja fényleni kezdett.
Három jégmadár repült a víz felszínéhez közel, reggelinek
valót kerestek.
–  Szóval nem tudja, ki volt az, de bizton állítja, hogy nem
Troy.
– Sötét volt. – Stuart behunyta a szemét, és megdörzsölte a
homlokát. – Elég kis termetű férfi, az biztos. Követhettem
volna a gyilkost, de inkább odamentem, hogy lássam, tudok-e
segíteni Adamen. Láttam, hogy nem él. Hívnom kellett volna
segítséget, de Adam akkorra már meghalt, én pedig még nem
készültem fel arra, hogy felfedjem magamat.
Kis termetű férfi. Akkor nem Scott.
És nem is Michael. Éreztem a csontjaimban, hogy Michael
nem gyilkos, de minden héten gyilkoltak olyanok, akiből
senki nem nézte ki.
Aztán észbe kaptam. Kis termetű férfi. Vagy egy nő.
Deanna? Annyira furcsán viselkedett egész héten. Vajon
becsavarodott? Lehetséges. De sok gyanúsított lehet rajta
kívül. Cselszövő Marci. Megfeszültek az izmaim. Képes lenne
az én szociopata unokatestvérem embert ölni?
Éreztem, ahogy a mobilom rezeg a sportmelltartómban.
Megfordultam, és diszkréten elővettem. Blake-től jött
üzenetem: MC most viszi a kocsit. Mike Cooper hazaviszi a
kocsimat. Tegnap este megadtam Blake-nek a számzár kódját,
hogy kulcs nélkül is ki tudják nyitni az autót, a
kesztyűtartóban pedig tartottam egy pótkulcsot vészhelyzet
esetére. Nagyon hálás voltam Blake-nek és Mike-nak. Kell a
kocsim.
Amikor visszafordultam a hajó felé, Colleen a lábát lógázta
a Vándorló Szél szélén.
– Reggeli rosszullét – ásított.
Hunyorogtam, majd visszagondoltam a csütörtök reggelre.
Kémkedtem Marci után, miközben Adammel beszélt
telefonon. Valami miatt hányt.
Szerdán meg belebotlottam, amikor dr. lombardhoz ment.
A  nőgyógyászhoz. Lehet, hogy most tényleg terhes? Mikor is
láttam utoljára? Csütörtök reggel. Adamet éjfél körül ölték
meg. Azt mondta Adamnek, hogy Savannah-ba készül. De
vajon igazat mondott? Ha igen, mikor ment el?
– Lovat váltott – mondta Colleen.
–  Miért beszélsz hirtelen megint rébuszokban?! –
kiáltottam.
Stuart rám meredt.
– Minden rendben, Liz?
A korláthoz lépett, és szemügyre vett.
Hosszan néztem az ismerős, barna szempárba.
– Igen, jól vagyok, de most rohannom kell. Holnap eljövök
kávézni, rendben? Ugye nem megy el a közeljövőben?
– Nem. Többé nincs okom rá, hogy elmenjek.
Colleen eltűnt.
Visszanyeltem egy káromkodást.
 
 Ötvennégy
 
 
Erősen gyanítottam, hogy Marci épp el akarja hagyni a
várost, úgyhogy igyekeznem kellett, hogy elcsípjem. Vajon
Colleen ültette a fejembe ezt a gondolatot? Megráztam a
fejemet, hogy kicsit kitisztuljon. Nem számít. Hazarohantam,
és felkaptam a táskámat, átöltözni viszont nem volt időm.
Bepattantam a kocsimba, és Marci házához hajtottam.
Vajon hogy értette Colleen, hogy lovat váltott? Ha Marci
terhes, akkor azzal csapdába tudja csalni Michaelt. Mivel én
örököltem meg Mamó földjét, nincs a kezében több ütőkártya,
amivel sakkban tarthatta volna Adamet. Úgy döntött,
megtartja azt a Devlint, akihez már úgyis férjhez ment, és őt
manipulálja, hogy befejezze, amit Adam elkezdett? Tudjuk
Marciról, hogy félelmetesen gyorsan alkalmazkodik.
Többször bekopogtam, és megnyomtam a csengőt is. Marci
sehol.
Egyik ablakból sem láttam, hogy otthon lenne.
Megfordult a fejemben, hogy betörjem a hátsó ajtó egyik
ablaktábláját, és beengedjem magamat, hogy közelebbről is
szemügyre vegyem a házat, de az ösztönöm – vagy talán
Colleen – azt súgta, hogy Marci nincs itthon. Lábujjhegyre
álltam, és bekukucskáltam a garázsba. A kocsija bent állt, de
hacsak nem bújt be a csomagtartóba, ő maga nincs ott.
Legalább már tudom, hogy ha elutazott Savannah-ba, biztos
nem kocsival ment. Amennyiben elhagyta a szigetet, vagy
hajóval távozott, vagy elvitette magát valakivel.
Ha egy cselszövő boszorkány lennék, vajon hol lennék? Ha
megöltem volna a sógoromat/szeretőmet, valószínűleg csak
akkor menekülnék, ha tudnám, hogy valaki a nyomomban
van. Vagy talán elhúznék a városból, és úgy tennék, mintha
valahol máshol lettem volna. Mondjuk Savannah-ban. Ez
Marcira vall. Akárhogy is, nagyon okos ötlet elmenni a
gyilkosság után. Hmm. A  következő komp péntek reggel
hatkor indulhatott, de nem kockáztathatta meg, hogy
meglássa reggel valaki, amint elhagyja a szigetet. Biztosan
megbízott valakit, hogy csempéssze ki – talán egy ismeretlen
kocsiban vagy hajón.
David Moreheadet kedd este óta nem látták. A  Devlin-
birtokkal kapcsolatos összeesküvés egyetlen szereplőjéről
nem volt még szó: Scottról.
Hát persze.
Visszaültem az autóba, és a Stella Maris Hotelhez
hajtottam. Amint bekanyarodtam a parkolóba, Scott BMW-je
száguldott ki onnan.
Scott eltátotta a száját, Marci pedig gyűlölködő tekintettel
nézett rám, amikor elmentem mellettük. Az  exférjem jobbra
fordult a Fő utcán, és rátaposott a gázra. A  kompkikötő felé
indultak.
Megfordultam, és utánuk eredtem. Miért menekül előlem
Scott? Nem tudhatja, hogy a nyomában vagyunk. Azt értem,
Marci miért fut, na de Scott? Vajon mit mondott neki az
unokatestvérem? Az  exem hirtelen jobbra fordult a Mocsári
Kilátó utcára. A következő komp legalább fél óra múlva indul
– a másik kikötő felé igyekeztek.
A  telefonomat kerestem a táskámban. Rányomtam Blake
nevére, és vártam. Hangposta. Francba! Üzenetet hagytam.
– Scott és Marci a kikötő felé tart. Marci ölte meg Adamet.
Szerintem.
Ezt követően az őrsöt hívtam. Nell a harmadik csengésre
felvette.
–  Stella Maris Rendőrkapitányság! Mivel szolgálhatunk,
hogyan védhetjük ma önt?
– Hol van Blake? – kiáltottam.
– Liz Talbot. Mit szólna az anyád, ha tudná, hogy üvöltözöl
a telefonban?
– Blake kell, most!
–  Nos, a bátyád az irodájában tartózkodik, és éppen
Mackie Sullivannel beszél. Még csak reggel hat óra, és…
– Add oda neki a telefont! – sürgettem. – Kérlek!
A  BMW csikorogva állt be a kikötő parkolójába. Mindkét
ajtó kivágódott. Marci és Scott kiugrottak, és a móló felé
rohantak. Scottnak lenne egy Stella Marison álló hajója?
Nell megköszörülte a torkát.
– Rendben. Átkapcsollak hozzá, de…
Leparkoltam Scott kocsija mellett.
–  Mindegy. Mondd meg neki, hogy jöjjön gyorsan a
kikötőbe! Scott és Marci megszöknek.
A  futós rövidnadrágomnak nincs zsebe. Betömködtem a
telefonomat a sportmelltartómba, és kitéptem a pisztolyomat
a táskámból, aztán Cselszövő Marci és Gazember Scott után
rohantam.
Még mindig korán volt, de egypár halász már a hajók
körül császkált. Hank Johnson éppen a jachtja tartóköteleit
lazította. Már közeledtem Scotthoz és Marcihoz, amikor Scott
pisztolyt rántott, és Hankre szegezte. Hank feltartotta
mindkét kezét, és megdermedt. Scott üvöltött neki valamit,
mire óvatosan lelépett a hajójáról.
Az exférjem felém fordult.
– Állj meg, Liz!
Megálltam. Nálam is volt fegyver, de reméltem, hogy ezt
Scott nem látja. Nem akartam, hogy Hank egy tűzharc kellős
közepébe kerüljön. Magam mellett tartottam a karomat, és a
jobb kezemet a combom mögé csúsztattam.
– Mit mondott neked, Scott? Miért csinálod ezt?
– Szállj be a hajóba, Marci! – adta ki az utasítást Scott. – Ha
megmozdulsz, lelövöm az öreget. Értetted, Liz?
Bólintottam.
– Minden rendben, Hank. Elmennek.
Hank rám nézett. Nem engedte le a kezét.
Marci bemászott a hajóba. Most először nem láttam az
arcán azt a szarkasztikus vigyort, bár kis híján felnyársalt a
tekintetével.
Scott is fellépett a jachtra. A  motor már járt. Eloldotta a
tartóköteleket, behúzta a hajóba az ütközőbójákat, és a
kormányhoz ült. Aztán megfordult, és rám nézett.
–  Nem öltem meg Adam Devlint. Annyi a bűnöm, hogy
nyélbe akartam ütni egy törvényes üzletet, de nem maradok
itt a putriban, hogy a zsernyák bátyád meghurcoljon.
Hankre fogta a pisztolyt, miközben elindultak.
– Akkor ezt mondta neked? Senki sem hiszi, hogy te ölted
meg Adamet, Scott.
 Én legalábbis nem hittem.
–  Bocsi, cicám! Ezen a héten már egyszer bedőltem a
színészkedésednek.
Scott a tiltótáblák ellenére teljes sebességre kapcsolt.
A hajó kiviharzott a kikötőből.
Hank leengedte a kezét.
–  Nem jutnak messzire – közölte. – Elromlott az a fránya
üzemanyagmérő. Azelőtt szoktam megtankolni, hogy
kiviszem, de még nem volt rá időm.
Bólintottam.
– Ezt jó tudni.
Felhívtam Blake-et a mobilján. Úgy gondoltam, már biztos
idefelé tart.
– Mi a frász van? – kérdezte köszönés helyett.
– Hol vagy?
– Most indulok az őrsről.
– A jet ski kulcsát még mindig a hajód ajtajában tartod?
Blake-nek van egy jet skije a szomszédos mólónál álló
lakóhajójához kötve. Már el is indultam arrafelé.
– Miért?
– Scott ellopta Hank Johnson hajóját.
– Nehogy…
– Szia!
Bedugtam a mobilomat a sportmelltartómba, a
pisztolyomat pedig a nadrágom hátuljába. Még jó, hogy gumis
anyag.
A lakóhajóhoz rohantam. Könnyen átugrottam a korlátot –
nem volt időm bajlódni a kapuval. Megtaláltam a kulcsot az
ajtóban. Felhúztam a biztonsági kulcs csuklópántját, és
kiszedtem a mentőmellényt az ülés alól. Blake jet skije a
lakóhajó másik végénél állt. Miközben végigszaladtam a
mólón, belebújtam a mentőmellénybe. Átmásztam a korláton,
és ráültem a jet skire.
Beindítottam a motort. Óvatosan jöttem el a lakóhajótól,
amikor viszont elértem a móló végét, előrehajoltam, és tövig
húztam a gázkart. Scott és Marci megkerülték az Északi
csúcsot, és Charleston felé robogtak. Követtem őket.
Végigpattogtam a hullámokon. Hamar behoztam a
lemaradásomat. Nem hagyhattam, hogy a két szökevény
eltűnjön Charleston partjainál.
Scott a hajó irányítására koncentrált, Marci viszont
mellette ült, és engem figyelt. Alig harminc méterre voltam
tőlük. Odahajolt Scotthoz, aki eltolta, és üvöltött neki valamit.
Marci megragadta a pisztolyt, amit Scott a nadrágja szíjába
dugott, és a hajó végébe egyensúlyozott.
Széles terpeszbe állt, hogy megőrizze az egyensúlyát az
ingadozó hajón, aztán feladta, és inkább a motor mellé
térdelt. Letámasztotta a karját a hajó oldalára, és lőtt.
Csakis merő véletlenségből találhatott volna el, de azért
összehúztam magamat.
Marci újra lőtt. A jet ski orrát találta el.
A rohadt életbe! Blake nagyon mérges lesz ezért.
Melléjük húzódtam. Marci megfordult, és célzott.
Kicsit előrébb mentem, és a tenger fölé lógattam a bal
lábamat. Tökéletesen kellett időzítenem. Elengedtem a
kormányt, és átugrottam a hajóra.
Marci három lövést is leadott, mielőtt a lábam a fedélzetre
ért.
 Sértetlenül, összekuporodva landoltam a hajón.
– Mi a franc? – kiáltotta Scott.
Marci leült, és rám szegezte a pisztolyt. Egy hullám a
magasba dobta a jachtot. Mielőtt Marci visszanyerte az
egyensúlyát, nekirontottam. Elejtette a fegyvert, amit viszont
én elkaptam. Bedugtam a mentőmellény hevederébe.
– Ezzel a pisztollyal ölted meg Adamet?
– Ribanc! – kiáltotta.
– Akárcsak te!
Felemeltem az öklömet, és szájba vágtam.
Fájón rázogattam a kezemet.
– Nahát, nahát. – Marci az arcát dörzsölgette. – Nem hittem
volna, hogy ilyesmire is képes vagy.
A jacht motorja köhögni kezdett.
Scott rácsapott a kormányra.
– A  kurva életbe!
A motor leállt.
Az  exférjem indulatosan felém fordult, mintha az én
hibám lenne, hogy elromlott a lopott hajó benzinmérője.
Felém indult.
Megtámaszkodtam, és egy pörgőrúgással eltaláltam a
szegycsontját. Nagyszerű érzés volt látni, hogy az óceánban
landol.
Marci felé fordultam.
– Mit szólnál egy kis úszáshoz?
Rám meredt, de nem mozdult.
A  hajó széléről kinéztem Scottra, aki néhány méterrel
arrébb taposta a vizet. Odadobtam neki egy mentőmellényt.
– Nem akarom, hogy megfulladj, és megúszd a bíróságot.
 Láthatóan nehezen vette a levegőt.
Benyúltam a mentőmellényem alá, és előhúztam a
pisztolyomat.
Marcira szegeztem.
– Miért ölted meg Adamet? Csak így kettőnk között…
Szélesen rám vigyorgott, és a szemét forgatta.
– Oké – bólintottam. – Tegyük fel, lefeküdtél a sógoroddal,
azt vártad tőle, hogy hagyja el a feleségét és vegyen el téged,
vagy legalább tartson el, majd rájöttél, hogy ez nem szerepel
a terveiben. Akkor bepöccentél, mi?
Hunyorított, és elhúzta a száját.
– Én is így gondoltam.
Scott most már újra tudott lélegezni a rúgás után.
– Te kurva! Azt mondtad, mindenki azt hiszi, én öltem meg
Adamet.
Behajlítottam a jobb karomat, felemeltem a pisztolyomat,
és ártalmatlanul az ég felé emeltem.
– Terhes vagy, Marci?
Felnevetett. Gonosz, gúnyos nevetés volt.
– Ami azt illeti, igen.
–  Arra akartad kényszeríteni Michaelt, hogy vegye át
Adam helyét, építse meg a szállodát, és gyűjtse be Adam
részesedését, igaz? – Kezdtek összeállni a fejemben a puzzle
darabkái.
–  Ugyan, kérlek. – Hátrahúzta a fejét, és szúrós szemmel
nézett rám. – Miért mondanék bármit is?
Egy pillanatig csak bámultam rá. Nem, Marci már semmit
sem akart Michaeltől. Még eladni is megpróbálta. Ez nem jött
össze, ezért elintézte, hogy rájöjjön a házasságtörésre. Lovat
váltott… másik lóra tett… kezdtem felfogni. Tehát nem Adam
volt a kiszemeltje, és Michael is csak egy lecserélt ló a
történetben.
Oldalra biccentettem a fejemet.
– Michaelt próbáltad meg beállítani Adam gyilkosának. Te
rejtetted a pénztárcát az ágy alá, hogy megtalálja, és
nekimenjen a testvérének. Nyilvános jelenetben
reménykedtél, hogy gyanúsítottat csinálj belőle? – Ez a
gondolat még az én agyamban is megfordult. – Scottnak és
neked nem volt már szükséged sem Adamre, sem Michaelre,
igaz? Azt hitted, elég csak megvárni, hogy Kate
odaadományozza a földet a csaló nonprofit alapítványnak,
aminek ti ketten maradtatok a vezetői.
Marci megfeszítette az állkapcsát.
Scott gyorsan eltérítette magáról a gyanút. Vág az esze, azt
meg kell hagyni.
– Talán ez volt Marci terve, de nekem nincs közöm Adam
halálához, bár Marci tényleg el akarta őt tenni az útból.
Engem is megpróbált lekenyerezni, hogy intézzem el neki.
Bizonyítékom is van rá. Ennyit mondok, amíg nem kapok
ügyvédet.
– Milyen bizonyíték? – csattant fel Marci.
– Sok beszélgetést felvettem.
– Na, mesélj!
Elmosolyodtam.
– Rohadék! – háborgott Marci.
– Sajnálom, édeske, de láttam, mire vagy képes. – Scott fel-
le lebegett a hullámokon. – Ha kígyót melengetsz a kebleden,
legyen nálad ellenméreg.
 Elakadt a szavam. Tátott szájjal bámultam rá. Pont ő
mondja?
– Milyen kár… De tényleg – mondtam végül.
– Micsoda? – kérdezte Scott.
– Ha nem hagyod, hogy átverjen, és nem lopsz el egy hajót
a nagy szökéséhez, akkor valószínűleg csak összeesküvés és
zsarolás vádja miatt vettek volna elő. Ja, és amiatt a
bérgyilkosos ügy miatt.
– Sosem béreltem fel senkit – közölte.
– Ezt a bírónak mondd! – feleltem.
Ezek után leültem a kormányhoz, és megvártam Blake-et.
 
 Ötvenöt
 
 
Gyors csuklómozdulattal századszorra is eldobtam a frizbit a
tengerparton. Radar nyúl módjára szökkent a levegőbe, és
olyan könnyedséggel és eleganciával kapta a foga közé a
játékot, mintha csak a világbajnokságra készülne. Otthagytam
anya sült csirkéjét és mártásos kekszét, hogy megmerítkezzek
a vasárnap délutáni napfényben és a homokot simogató sós
vízben. Radar visszagaloppozott hozzám szájában a frizbivel.
– Jó fiú.
Összeborzoltam a fején a szőrt.
Néhányszor körbeugrált, majd ismét elrohant. Várta a
következő dobást, aztán egyszer csak teljesen elfeledkezett a
frizbiről, és a parthoz közeledő férfihoz rohant. Már jóval
azelőtt felismertem, hogy tisztán láttam volna. Furcsamód a
gyomrom most nem reagált fickándozással. Inkább
émelyegtem. Felé sétáltam. Radar felugrott, hogy üdvözölje:
kétszer körbefutotta, majd odakísérte hozzám Michaelt.
Ahogy egymás szemébe néztünk, valami perzselőt
éreztem.
Mosollyal üdvözöltem.
– Úgy tűnik, frizbi helyett téged hozott.
Michael visszamosolygott, de a mosolyában szomorúságot
és valami mást is észrevettem.
– Reméltem, hogy itt talállak.
 Egy pillanatra elhallgatott, végignézett a parton, majd
vissza rám.
– Figyelj! – szólaltam meg. – Megértem. Most vesztetted el
a bátyádat és az anyukádat. Az  apád épphogy visszatért a
halálból, és úgy tűnik, apa leszel. Gratulálok. – Nagy nehezen
sikerült elmosolyodnom. – Ennyi mindent megemészteni
bárkinek nehéz lenne, és…
Becsukta a szemét, és a fejét csóválta. Aztán újra rám
nézett. Egészen közel jött, és a tenyerébe fogta az arcomat.
Gyengéden megcirógatott a hüvelykujjával.
– Nem semmi hét volt.
Végigsimított az ajkamon, és magához húzott.
Egymáshoz simultunk. A nyakába temettem az arcomat, és
beszívtam az illatát. Vijjogó sirályok repültek el felettünk.
Lágy szellő ölelt körbe bennünket, ami a homoktól az égig
kavargott. Az  elmúlt tíz évben annyiszor elképzeltem ezt a
jelenetet… Az álmaimban pedig ezerszer átéltem már.
De akkor miért vívódom? Szeretem Michaelt, igaz? Ez a
szerelem – és ragaszkodás – határozta meg az elmúlt tíz
évemet, most azonban egészen más szemmel láttam őt. Többé
már nem volt a szőke herceg fehér lovon, csak egy férfi, aki
tisztázatlan, gyenge indokok miatt élt egy másik nővel,
miközben én vártam rá. Az a férfi, aki csak most akar engem,
miután elárulták. A  haragom felszínre tört. Te jó ég,
lehetséges, hogy mindig is csak azért akartam ezt a pasit,
mert nem kaphattam meg? Vagy ennek a bizonytalanságnak
köze van Nate-hez, aki a verandán várt rám?
Elhúzódtam Michaeltől. Kérdő tekintettel nézett rám. Nem
tudtam válaszolni. Nagyon hosszú ideje először nem voltam
biztos abban, mit akarok. Hátraléptem.
A zsebébe dugta a kezét, és az óceán felé nézett.
– Jól elrontottam a dolgokat.
Ezzel nem tudtam vitatkozni.
Leült a homokba, és a vízre meredt. Egy méterrel arrébb
én is leültem.
Kicsit később megszólalt.
–  Túl kell élnem a jövő hetet. Temetések, intéznivalók…
Aztán Robert bevet mindent, hogy a lehető leggyorsabban
elintézze a válásomat.
– De a baba…
– Valószínűleg nem az enyém, de a szülésig nem is fogjuk
megtudni. Ha esetleg mégis, a felügyeleti jog nem probléma,
tekintve, hogy a kissrác anyja börtönben lesz.
– Kissrác anyja?
– Kissrác, kislány… mindegy. Nekem mindkettő egyformán
jó. – Közelebb hajolt hozzám. – Szeretnél gyerekeket, igaz?
Még nem álltam készen gyerekekről beszélni.
Éreztem, hogy megfeszül.
– Nem akarsz gyereket – állapította meg.
– Szeretnék. Majd egyszer.
– Csak nem olyat, aki nem a tiéd – jelentette ki némi éllel a
hangjában. – Vagy olyat nem akarsz, aki az övé?
Colleen néhány méterre tőlünk a hullámokban ugrált.
– Most itt van ezüsttálcán, ahogy mindig is akartad.
– Hallgass! – sziszegtem felé.
Michael odébb kúszott, és zavartan nézett rám.
– Nem te.
A víz felé nézett, majd újra rám.
 – Mi a baj, Liz? Mondd el!
Átöleltem a térdemet.
–  Egyszer majd szeretnék gyerekeket, de te még el sem
váltál.
Nyugtalanná tett, hogy egyik feleségről rögtön a másikra
akar ugrani.
– Már mondtam, dolgozom rajta.
Felsóhajtottam.
–  Túl gyorsan történnek a dolgok. Újra meg akarlak
ismerni. Az emberek változnak, és én is változtam. Tíz év sok
idő. Talán nem is kedvelnél már. Elég rigolyás lettem.
– Én úgy mondanám, hogy csökönyös.
Colleen átugrott egy hullámot.
– Mi lesz Marci gyerekével, ha nem a tiéd?
–  Nem tudom – válaszolta Michael. – Majd csináltatunk
apasági tesztet, de attól még kell otthon a kölyöknek. Ha
Adam az apja, valószínűleg akkor is mi kapjuk meg a
felügyeleti jogot.
– Hogy érted azt, hogy ha Adam az apja? Csak a tiéd és az
övé lehet, nem?
– Más lehetőség is felmerül.
Elnyújtózott a homokban, és felnézett az égre.
– Csak viccelsz.
Ledőltem mellé. Az ég szép tiszta és ragyogóan kék volt.
– Bárcsak úgy lenne! – mondta. – Ma reggel meglátogattam
Marcit. Gondoltam, nem lenne ellenére a gyors válás, mert
látja, hogy nem lesz olcsó az ügyvéd, aki esetleg meg tudná
menteni a siralomháztól. Nem tévedtem, de a gyereket is bele
kellett vennem az alkuba. Abortuszt akart.
 – Ettől tartottam.
–  És élvezettel újságolta nekem, hogy a gyerek lehet Troy
Causbyé, vagy akár Scotté is.
–  Scottot sejtettem. De Troy? Akkor az a srác is sok nőnél
megfordult…
–  Ezek szerint igen. – Michael az oldalára fordult, és a
kezére támasztotta a fejét. – Ha a gyerek Troyé, akkor a
családja biztos örökbe fogadja. Ha Scotté…
– A szülei igényt fognak rá tartani. – Felsóhajtottam. – Scott
pedig valahogy megússza a börtönt. Ismerem. De kétlem,
hogy felelősséget akar vállalni egy gyerekért.
–  A  jó hír, hogy Marci a terhesség alatt legalább nem fog
vodkázni. Nem hinném, hogy a börtönben hozzájutna.
Csak feküdtünk a homokban. Én az eget néztem, Michael
pedig engem. Végül felé fordultam.
– Hogy birkózol meg… az anyukáddal?
–  Szomorú vagyok miatta. Hogy elveszítettem. –
A  homokot piszkálta. Felvett egy kicsit a tenyerébe, majd
lassan átfolyatta az ujja között. – De szomorú vagyok azért is,
amit tett a családunkkal. Anyám jól elbánt veled és velünk is.
Azt hiszem, azt a nőt siratom, akinek hittem.
– Adammel kapcsolatban hogy érzel?
A fejét csóválta.
– Csak biológiailag volt a bátyám. Rosszul kellene éreznem
magamat a halála miatt, de nem tudom. Bevallom, elég
borzasztó.
– Az a borzasztó, amilyen testvérré vált.
–  Szerinted mennyi várakozási idő számít megfelelőnek,
miután a feleséged egy évig a bátyád szeretője volt, akit aztán
lelőtt? Úgy értem, mielőtt elveszed az unokatestvérét.
– Nem hiszem, hogy találsz ilyen helyzetről útmutatást az
illemkódexben.
–  Ismerek valakit, aki elszalasztotta az igazit. –
A  szemembe nézett. – Nem hagyom, hogy velünk is ez
történjen.
Nem tudtam mit mondani. Gombóc nőtt a torkomban.
A szeme felragyogott, és melegség áradt belőle.
–  Szeretlek, Liz Talbot. Azt hiszem, mindig is szerettelek.
Azóta, hogy ötévesen Blake és körülöttem ólálkodtál.
– Adj egy kis időt, Michael!
Azzal a meleg mosolyával ajándékozott meg, amitől
mindig felcsendült a fejemben Van Morrison Someone Like
You című dala. Aztán felpattant, letérdelt a homokba, álló
helyzetbe tolt, és mindkét kezemet megfogta.
– Elhányom magamat – mondta Colleen.
– Lennél szíves elhúzni? – kérdeztem.
– Tessék?
Michael láthatóan összeomlott.
– Nem te.
Mindkét kezemmel eltakartam a számat, és megráztam a
fejem.
– Liz?
– Kérlek, állj fel, Michael! Nem állok készen erre.
Lassan felállt: az arcán zavartság és fájdalom tükröződött.
– Olyan régóta vágyódom utánad…
Könnyek gyűltek a szemembe.
–  Én pedig utánad. Éppolyan régóta. De jelen pillanatban
nem vagyok biztos abban, hogy téged akartalak annyira, vagy
csak valamit, amit elképzeltem. Időre van szükségem.
Visszadugta a kezét a zsebébe, és a homokra meredt.
– Akkor most mit csináljak? Hívjalak randira?
–  Talán – válaszoltam. – Ha lecsendesülnek a dolgok. Azt
hiszem, most elég, hogy szomszédok vagyunk. És barátok.
–  Rendben. – Bólintott. – Vissza kéne mennem anya
házához, mert apa odajön. Van néhány elintéznivalónk.
Később átjössz?
– Persze. Kitakarítok, és viszek kuglófot.
–  Azt ne. Már így is négy kuglófot kaptunk, pedig még
délután sincs. Csak gyere, amikor tudsz! Amolyan jó
szomszédként…
– Megyek.
Mindketten lesöpörtük magunkról a homokot. Michael
megfordult, és elsétált.
–  Mindig is kedveltem. – Colleen közvetlenül a fülembe
duruzsolt. – Ha együtt jártunk volna fősulira, biztos, hogy
hozzá mentél volna, és nem Scotthoz. De most…
Megpördültem, és ránéztem.
–  Nem tudnál legalább az intim pillanatokba nem
belekontárkodni?
Oldalra biccentette a fejét, és látszólag eltűnődött.
– Akkor nagyon sok mókából kimaradnék.
– Azt hittem, a sziget védelme a dolgod. Michael és én nem
jelentünk veszélyt rá.
Colleen megfordult, és a part felé sétált.
– Hé, most meg hova mész? – kérdeztem.
– Sétálok egyet. Élvezni szeretném egy kicsit az óceánt.
– De visszajössz?
 – Ma nem.
– Most akkor átmész… oda?
Megtorpant, felém fordult, és bosszús pillantást vetett rám.
–  Már átmentem. Mondtam már, hogy nem kísértet
vagyok.
– Tudom, tudom…Te egy őrszellem vagy. Látlak még?
– Valószínűleg. – Elmosolyodott. – Ha itt maradsz.
– Miért ne maradnék?
Colleen Mamó háza felé nézett.
–  Csak tizenhét vagyok, de így is tudom, hogy sok
megoldatlan problémád akad még.
Követtem a tekintetét. Nate a sétány végén állt, és engem
nézett. Vajon mennyit látott a korábbi jelenetből? Valami
hidegség szorította össze a szívemet, és alig kaptam levegőt.
Colleen tovább fecserészett.
–  Kíváncsi vagyok, vajon hajlandó-e ideköltözni.
A  távkapcsolat nagy kihívás, de azért nem lehetetlen. Ha itt
maradsz, a Stella Maris-i ügyfeleidből nem fogsz megélni,
Charlestonban is be kell dobnod magadat. Menj fel a netre, és
frissítsd a weboldaladat! Ugye, milyen szuper találmány ez az
internet?
Rám vigyorgott, kétszer megpördült, majd elsétált.
 
 Útmutató
olvasói beszélgetésekhez
 
 
1) A  könyv elején megismerhetjük Liz életét, amit a
családjától és imádott szülővárosától többórás távolságra
alakított ki magának. Azt gondolja, hogy azért nem tér
haza, mert ott él Michael és Marci. Szerintetek tényleg
szerelmes Michaelbe, vagy a félresikerült házassága után
csak megalkotta magának Michael eszményképét, és
elképzelte az életet, amit együtt éltek volna?
 
2) Colleen és Liz régen egykorúak voltak, de Colleen örökké
tizenhét marad, Liz pedig már betöltötte a harmincegyet.
Milyen hatással van ez a kapcsolatukra? Colleen
természetfeletti ereje kiegyensúlyozza a kapcsolatot?
 
3) Szerintetek Nate szerelmes Lizbe? Ha igen, miért nem
mondja el neki?
 
4) Michael tisztában van vele, hogy trükkel csalták bele egy
boldogtalan házasságba, és eddig azért nem adta be a
válókeresetet, mert Marci nem tudná eltartani magát,
ráadásul Michael nem is akarja nekiadni a felét
mindannak, amiért megdolgozott. Vajon csak becsületes,
 vagy könnyebb megoldásként egyszerűen megbékélt ezzel
az élettel? Esetleg mindkettőben van igazság?
 
5) Liz és a húga, Merry, elég közel állnak egymáshoz. Merry
mégis bűntudat nélkül manipulálja Lizt, aki hagyja, hogy
ezt megússza. Ilyen a hétköznapi nővér-húg kapcsolat?
 
6) Liz szűk családjából ki a kedvencetek? Anya, apa, Blake
vagy Merry? Miért?
 
7) Adam Devlin nem egy kedves pasas, de az ő szempontjából
nézve születésénél fogva jogosult a földre, amit be
szeretne építeni. Mondhatta volna, hogy meg kellene
kapnia a lehetőséget, hogy anélkül építse be és keressen
sok pénzt a Devlin-birtokkal ahelyett, hogy összeesküvést
sző, ami végül a bukását okozta. Hol írják felül a közösség
érdekei az egyén érdekeit?
 
8) Liz apja, Franklin Talbot olyan, mint egy kaméleon.
Megbecsült tagja a városi tanácsnak, de néha úgy tűnik,
mintha valami különc öregúr bőrébe bújna. Vajon ez
szándékos a részéről? Mindig azt a szerepet veszi magára,
amit az adott nap megkövetel, vagy egyszerűen csak kissé
labilis?
 
9) Jó lett volna, ha Liz összejön Michaellel, amikor a férfi
megjelent az ajtaja előtt ahelyett, hogy nem engedi be?
 
10) Kate Devlin a másik olyan szereplő, aki néha nem az,
 akinek látszik. Volt bennetek együttérzés iránta?
 
11) Szerintetek Deanna Devlin az elejétől fogva tudta, kicsoda
Troy Causby? Titokban reménykedett benne, hogy megöli
Adamet? Mi lehetett a terve? Vagy pontosan olyan naiv,
mint amilyennek látszik?
 
12) Szerintetek mit hoz a jövő Michael és Liz számára? Vagy
inkább Nate-et látnátok szívesebben Liz oldalán?
 
 
SUSAN M. BOYER egész életében történeteket fabrikált.
Megszállottan követi a férjét minden üzleti útra, mert a
hotelek ideálisak az írásra: egész nap friss kávé és délutáni
sütik… A  dél-karolinai Greenville-ben van egy házuk, amit
alkalomadtán meglátogatnak. Susan novellái megjelentek a
moonShine Review újságban, a Spinetingler magazinban, a
Relief Journalban, a The Petigru Review könyvben és a Catfish
Stew magazinban. A  Délvidéki pezsgés című regényével lett
ismert, ami bekerült a 2012 RWA  Golden Heart ® és a 2012
Daphne du Maurier döntőjébe.
 
Itt elérheted:
www.susanmboyerbooks.com