A mű eredeti címe: The Secret, Book & Scone Society

Copyright © Ellery Adams, 2017

Published by Arrangement with KENSINGTON PUBI.ISH1NG CORR,
NEW YORK, USA and ANDREW NURNBERG LTD- BUDAPEST.

Magyar kiadás © Central Kiadói Csoport, 2022

Magyar fordítás © Sziebci ih Adám, 2023

Megjelent a Central Kiadói Csoport gondozásában, 2023-ban

Felelős kiadó: Szemere Gabriella

Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja

Szerkesztette: Gyergyai-Szabó Mariann

Felelős szerkesztő: Kukucska Zsófia
Tördelés, nyomdai előkészítés: Téglás Zoltán
Korrektor: Keszthelyi- Kiss Judit
Borítóterv: Coverist Stúdió - Bakos Fanni, Faniszló Adám

A nyomtatás és a kötés
a Central Dabasi Nyomda Zrt. munkája
Felelős vezető: Balizs Attila vezérigazgató
Leann Sweeney-nek szeretettel
 Könyvek mindenütt; És itt is a kaland illata tölt el.
Az antikvár könyvek kószák, hontalanok; számtalan
fajta verődött hatalmas falkákba; vonzerejüknek
a házikönyvtár szelíd köteteiben nyoma sincs.
Meg aztán e találomra összeverődött vegyes társaságban
olyan vadidegennel akadhatunk össze, akiből, kis
szerencsével, a legjobb barátunk válhatik.1

Virginia Woolf

1 Borbás Mária fordítása.

A Titkok Könyvklubja tagjai:
Nora Pennington, a Csodakönyvek tulajdonosa
Hester Winthrop, a Mézeskalács Házikó tulajdonosa
stella Sadler, a Magnólia Szépségszalon és Fürdő tulajdonosa
June Dixon, a Miracle Springs-i Termálfürdő alkalmazottja

A Pine Ridge Properties ingatlanfejlesztő cég munkatársai:

Neil Parrish
Fenton Greer
Collín Stone
Vanessa MacCavity
 1 .fejezet
Legyen a könyv fejsze a bennünk befagyott tenger jegéhez
Franz Kafka

A másik padon ÜLŐ férfi megbűvölten nézte Nora Pennington csonka

kisujját.
Ahogy mások is, ha először látták. A hiányzó ujjperc megbabonázta
az embereket. Feszengve bámulták a csonkot benovo ráncos bőrt,
majd viszolyogva vagy szánakozva, esetleg viszolyogva és
szánakozva fordultak el.
Ez a férfi itt, a parkban, csak pár másodpercig bámulta Nora kisujj
át. Talán azért nem tovább, mert korábban már láthatott más, nem
kevésbé lenyűgöző sebhelyeket is.
Kicsit megrándult az álla. Úgy tűnt, tudja, hogy udvariatlanság,
amit csinál, de képtelen volt elfordítani a fejét. A tekintete lassan
Nora kézfejére, pontosabban az ott látható rózsaszínes árnyalatú,
kagylóhéjszerűen, tompán fénylő, tükörsima bőrdarabkára vándorolt.
Nora látta, hogy a férfinak le kell küzdenie az irracionális késztetést,
hogy a hólyagszerű képződmény után nyúljon.
Négy éve a kórházban azt mondta neki az éjszakás nővér, akinek
ezüstös haja halpikkelyként csillant meg, ha rávetült a fény, hogy a
kézfején lévő égésnyom pont olyan alakú, mint Izland.
- Onnan származom - tette hozzá büszkén.
 Nagymamás hangja altatódalt idézett, meg kamillateát és
zseníliaplédet. Ez volt az egyetlen hang, ami át tudott hatolni Nora
fájdalomból szőtt fátylán.
- Még a két félsziget is megvan a nyugati parton. Látja? Mint két
rákolló.
Nora nem nyitotta ki a szemét. Nem akart tudomást venni a nő
jelenlétéről. Nem vágyott vigasztaló szavakra, csak arra, hogy békén
hagyják, és nyugodtan dagonyázhasson a fájdalomban meg a
bűnbánatban.
A férfi fészkelődött egy kicsit a pádon, és a mocorgás
visszazökkentette Norát a jelenbe.
Az idegen már a jobb karját vizsgálgatta. Ott volt a legsötétebb,
egyben legfájóbb sebhelye, amely a csuklójától a válláig ért, és olyan
alakot öltött, mint a portugál gálya névre hallgató telepes medúza. A
vöröses- lilás búráját eltakarta a fehér blúz ujja, viszont a gallér alól
mintha más tengeri lények bukkantak volna elő. A Nora nyakát és
arcát pettyező, tompán csillámló polipocskákat örökre foglyul ejtette
láng marta bőre, amely mintha lágyan fodrozódott volna.
A férfi ezután a másik kezét vette szemügyre. A hibátlan,
makulátlan, ép kezét.
Ez szokatlan volt. A legtöbben az arcánál fejezték be a
szemlélődést, és ő jól tudta, mit mond a csüggedt, kétségbeesett
tekintetük.
Milyen kár! Amúgy egész helyes lenne...
De ez a férfi nem úgy reagált, mint mások, nem az volt az arcára
írva, hogy „Jaj de szomorú ez!”. Egyértelműen látszott, hogy a Nora
kezében lévő süti érdekli.
 Nora érezte, hogy megmerevedik, mint mindig, ha idegenek
mustrálgatták.
- Elnézést! - szólalt meg a férfi, és a jócskán megcsonkított scone-
ra, azaz édespogácsára mutatott. - Azt hol vette?
- A Mézeskalács Házikó nevű pékségben - felelte Nora, aki egy kis
vadgalambrajt etetett az édességgel. - Hester, a tulaj, vigaszsütit
készít a vendégeknek - tette hozzá. - Mindenkinek olyat, amitől
szerinte megvigasztalódna. Érdemes betérnie hozzá.
- Nagyon szeretem az édespogácsát, de időtlen idők óta nem
ettem. Pedig régen minden csütörtökön elmentem az irodánkhoz
közeli kis kávézóba, és ettem egy csokireszelékest. De ez még
azelőtt volt, hogy... Aztán minden megváltozott. Már nem tudtam a
barista szemébe nézni.
A férfi hirtelen elhallgatott. Mozdulatlanul, sőt, mereven nézte,
ahogy a galambok falják az eléjük szórt morzsákat. Amikor mind
elfogyott, megkérdezte:
- Miért adja a madaraknak?
- Nem én vettem - magyarázta Nora. - Csak elejtette valaki a
pékségben, amikor beugrottam fahéjas csigáért. Azt jobban
szeretem, mert könnyebb enni olvasás közben. Nálam ugyanis ez a
fő szempont, ha ételről van szó. Van, aki rögeszmésen számolja a
kalóriát, a tápértékét meg az antioxidánsokat, engem viszont csak az
érdekel, hogy mit tudok úgy megenni, hogy könyv van a kezemben.
A férfit ez halvány mosolyra késztette. Aztán a park túloldalán álló
sárga épületre mutatott, amelynek ablakkeretei és ajtaja kobaltkék
volt, és bájosan lepukkant benyomást keltett. Az egykori
vasútállomásból lett könyvesbolt volt az.
- Ahogy elnézem, sokat időzik ott.
 - Így igaz - felelte Nora, majd leverte a tenyerére tapadt
morzsákat, és hozzátette: - Ez az én boltom, a Csodakönyvek.
A férfi ültében Nora felé fordult. A hirtelen mozdulat szét-
rebbentette a galambokat. Bőszen turbékolva, szárnyukat suhogtatva
távoztak.
- Hallottam a termálban egy ott dolgozó, afroamerikai nőtől, hogy
van a városban egy biblioterapeuta. Magáról beszélt?
Nora látta a férfi szemén, hogy kétségbe van esve. Sokszor
tapasztalt már ilyet, de csak azoknál, akik a szemébe mertek nézni.
- Azt mondta, maga úgy segít az embereken, hogy könyveket ajánl
nekik - folytatta a férfi, majd az épület felé intett. - Illik a képbe,
hogy magának könyvesboltja van. És mi sem természetesebb annál,
hogy a Csodakönyvek nevet adta neki. Hiszen Miracle Springsben
vagyunk, a csodaforrásoknál!
- Nem vagyok szakképzett terapeuta - szabadkozott Nora. - Mielőtt
ideköltöztem, könyvtáros voltam. Pszichológiát soha nem tanultam,
és hivatalosan senkit sem kezeltem.
A férfi zavartan ráncolta a homlokát.
- A termálfürdős nő szerint az fordul magához, akin a többi helyi
szolgáltatás nem segít. De nem értem, hogy sikerülhetne magának
az, ami sem a profi szakembereknek, sem a gyógyvíznek nem
sikerült.
Nora vállat vont.
- Nincs rá garancia, hogy beválik a módszerem. Annyi az egész,
hogy folyton olvasok, és meghallgatom az embereket. Figyelmesen -
tette hozzá, miközben állta a férfi kétkedő tekintetét. - A történetek
minden kontinensen, minden évszázadban nagyjából ugyanazok.
Összetört szív, megsebzett büszkeség, elkóborolt, majd elveszett
lelkek, tévútra lépő, rosszul döntő emberek. Magány, gyász,
elvágyódás, megváltás, megbocsátás, remény, szeretet.
Nora tartott egy kis szünetet, és most ő mutatott a boltjára.
- Az az épület tele van könyvekkel, amikből fény derül a mi közös
történetünkre, ha kinyitjuk őket. Sőt, ha szerencséje van, a szavak
rákényszerítik, hogy megküzdjön az élete kőkemény eseményeivel.
Lehet, hogy megríkatják, és padlóra küldik, de aztán talpra állítják,
és fölemelik. Egyre magasabbra, hogy újra melengesse az arcát a
napfény, és újra dudorásszon a postaláda felé menet, vagy vegyen
egy nagy csokor gerberát csak azért, mert élénk színekre vágyik. És
újra nevessen, vígan, szabadon, ahogy a pezsgő bugyog a pohárban.
Mikor nevetett utoljára így?
A férfi szája megrándult. Látszott, hogy igyekszik kordában tartani
az érzelmeit. Görcsösen markolta a két térdét, nehogy elszabaduljon
a fájdalma. Egészen kifehéredtek az ujjai.
Aztán elfordította a fejét. Nora azt hitte, mindjárt föláll és elmegy,
de tévedett.
- Hogy működik ez a biblioterápia? - kérdezte a férfi.
- Menjen el a pékségbe, tudja, a Mézeskalács házikóba, és vegyen
egy vigaszsütit! - tanácsolta Nora. - Ha megmondja Heisternek, hogy
hozzám jön, kap elviteles dobozt. Kávé nálam is van, de latiénál
jobbat nem tud a presszógép. Úgyhogy csalódni fog, ha szójás, hab
nélküli mochacci Nora számit.
- Bevallom, csináltam már olyat, amitől komplikáltabb lett az
életem, és szembement az elveimmel - vallotta be a férfi. - De a
kávét szigorúan feketén iszom.
- Akkor nem lesz gond már rögtön az elején - bizakodott Nora, és
fölállt a pádról. - Míg eszi a sütit, elmondhatja, mi szél hozta Miracle
Springsbe. De ez nem hagyományos terápia - tette hozzá sietve. -
Nem úgy megy, hogy leül, és beszél és beszél. Nem kell részletekbe
bocsátkoznia, elég, ha pár ecsetvonással fölvázolja a helyzetét. Épp
csak annyira, hogy bepillantást nyerjek a fájdalma mélyére. Így ki
tudom választani a megfelelő könyveket, és jöhet az újrakezdést
elősegítő olvasás. Akár ma este is belevághat.
A férfi nagyot sóhajtott, majd mordult is egyet. Láthatóan nem volt
túl lelkes.
- Nem vagyok az a könyvmoly típus - ismerte el.
- A! - döbbent meg Nora, és elindult a bolt felé, de pár lépés után
hátrafordult.
- Azért jött Miracle Springsbe, hogy valami megváltozzon, igaz?
Nos, ha rászokik az olvasásra, már meg is van az első pozitív
változás. Mert az még senkinek sem ártott meg, ha szenvedélyesen
falta az emberi történeteket. Meg a tanulságokat, amelyeket azok
szűrtek le, akiknek volt bátorságuk tollat ragadni.
- Ebben van valami - gondolkodott el a férfi, majd egy újabb
kelletlen mordulás után azt kérdezte: - Mi a legrosszabb, ami
történhet az emberrel, ha kinyit egy könyvet?
Nora először mosolyodott el, mióta szóba elegyedtek. Most a
másik, sértetlen arcát fordította oda, és látta, hogy a férfit ez a
látvány is megbabonázza.
- Ne tudja meg! - felelte, és elkomolyodott. - A. könyvekben leírt
történetek olyanok, mint az emberek. Ha nem közelít hozzájuk elég
nyitottan, és nem tanúsít némi tiszteletet, akkor nem tárják fel maga
előtt a rejtett énjüket, és lemarad arról, amit adhatnának. És akkor
önmaga üres héjaként éli le az életét, nem pedig a szenvedély, a
bölcsesség, az élmények vibráló kaleidoszkópjaként.
 A férfi tekintete megállapodott Norán, és egy hosszúra nyúlt
pillanatig ott is maradt.
- Nem akarok többé üres héj lenni - bökte ki végül. - Azért jöttem
pár nappal előbb, mint az üzlettársaim, hogy helyrehozzam a
dolgokat, nehogy megint az történjen, mint... De nem lett belőle
semmi. A többiek a háromórás vonattal jönnek, addig akár ki is
próbálhatom a maga módszerét. Vesztenivalóm nincs, és legalább
kapok egy süteményt a fáradozásomért - vigyorgott, majd azt
kérdezte: - Hol van hát az a híres Mézeskalács Házikó?
Nora elmagyarázta, majd sietve elindult a boltja felé. Nem várhatta
tétlenül, hogy a férfi visszaérjen a pékségből, hiszen bármikor
befuthatott a szálloda busza a nyugtalan, ám gazdag lelkekkel,
akikből élt.
Nora Pennington imádott könyvet árulni, könyvekről beszélgetni,
de a leghőbb vágya az volt, hogy a könyvekkel gyógyítani tudjon.
Négy éve az égési sérülések osztályán azért fohászkodott, hogy
mielőbb haljon meg. De imái olyannyira süket fülekre találtak, hogy
az elsőrangú ellátás mellé gyógyszerkoktél helyett elsőrangú
könyvkoktélt is kapott, hála az ezüstös hajú izlandi nővérnek.
Annak a nővérnek, aki eleinte deformált testű emberekről szóló
könyveket hozott neki. Ezekből kiderült, hogy az ilyen ember is
szerethet odaadóan, és ő is lehet zseni vagy őrült, vagy akár
mindkettő egyszerre. És Nora, aki sem tévézni, sem látogatót
fogadni nem volt hajlandó, kelletlenül, vonakodva, de újraolvasta a
Frankensteint.
Aztán megkapta Az operaház fantomját, majd Az elefántember
Christine Spark tele verzióját,
 - Most nyomasztani akart morgolódott. - Ezen a téren aligha
szorulok segítségre.
Két leír érzelmi állapotot ismert akkor. Szinte egyfolytában forrt
benne a düh, a rövid szünetekben pedig depresszióba süppedt.
A nővér válaszul letette az ágyára A Notre Dame-i toronyőrt.
- Azt hiszem, készen állok a Drakulára vagy a Dr. Jekyll és Mr.
Hyde-m - jelentette ki Nora, miután végzett Victor Hugó
klasszikusával.
- Maga most más irányba tart - közölte vígan a nővér, majd az
éjjeliszekrényére helyezte John Green Alaska nyomában, Karen
Kingsbury A reggelre várva és Kristin Hannah Út az éjszakába című
könyvét.
Nora a bódítószerek miatt nem jött rá azonnal, hogy a három
regény közös témája az ittas vezetés. Ahogy fogytak a lapok, egyre
jobban gyötörte a lelki fájdalom is, nem csak a fizikai.
- Miért csinálja ezt velem? - suttogta egyik este, amikor bejött a
nővér. - Hallott a balesetemről, nem? Azt hittem, maga jószívű nő.
- Le kell merülnie a fenékre, gyermekem - mondta bölcsődalt idéző
hangján a nővér. - Csak onnan rugaszkodhat el páros lábbal, és
indulhat el felfelé. Maga erős, úgyhogy kijuthat a vízből, de ez fájni
fog. Ki kell tisztítania a sebet, ha azt akarja, hogy begyógyuljon. A
történetek, amiket olvas, majd fertőtlenítik. Ha most tűri a fájdalmat,
szebb lehet a holnap, de ha nem vállalja ezt, akkor újra el fogja
követni azokat a hibákat, amelyek miatt itt fekszik.
Nora mindhárom könyvet elolvasta. Miután végzett, a nővér bevitte
neki Brent Runyon Égésnapló című könyvét.
” Egy fiúról szól, aki tizennégy éves korában felgyújtotta magát -
foglalta össze a tartalmát. - Tudom, hogy maga nem szándékosan
égett meg, de gondoltam, nem baj, ha olvas valamit a felépülés
folyamatáról. Talán még nevetni is fog.
Azt kétlem - gondolta Nora a betegágyon.
Hiszen szörnyű, borzalmas, rettenetes dolgot művelt. Olyat, ami
után kacagásnak, vidámságnak nincs helye az életében. Annak
egyszer s mindenkorra vége.
De azért elolvasta a könyvet. Majd a következőt meg az utána
következőt is.
Mielőtt hazaengedték, szólt az izlandi nővérnek, hogy kér még.
- De hiszen maga könyvtáros - mosolygott a nő. - Tudja, hol találja
a könyveket.
Nora lesütötte a szemét.
- Nem megyek vissza a könyvtárba - árulta el a tervét. - Új életet
kell kezdenem. Valahol máshol.
A nővér leült az ágyára, és megfogta a jó kezét.
- És hogy fog kinézni a hely, ahol új életet kezd?
- Lesz sok- sok könyv - kezdet t bele Nora. - Mert könyvek nélkül
nem tudok élni.
Aztán kinézett az ablakon a végtelenbe nyúló, szétfolyó
metropoliszra, és folytatta:
- Egy bűbájos, távoli, eldugott városkába megyek, ahol még van
zöldségeskert és madáretető meg bolondos ünnepi felvonulás és
sütivásár. Ahol úgy keresik az elveszett állatokat, hogy szórólapot
rajzszögeznek a telefonpóznákra. De annyira azért nem lesz kicsi az
a város, hogy mindenki beleüsse az orrát a dolgomba. Éppen akkora
lesz, hogy tudják, ki vagyok, és megszokják, hogy ott vagyok,
pusmogjanak ugyan, de egy idő után abbahagyják.
 - És miből fog élni ebben a földi Paradicsomban? - kérdezte a
nővér.
Nora ereiben meghűlt a vér. Rádöbbent, hogy csak a fantáziáját
engedte szabadjára, a praktikus apróságokra nem gondolt. A hosszú
lábadozás alatt nem fogadott látogatót, nem vette föl a telefonját, és
a levelekre sem válaszolt. De tudta, hogy másnaptól nem bújhat el a
külvilág elől, és ez rettegéssel töltötte el.
Lüktetni kezdtek a behegedt égési sebei. Örült, hogy a hasogató
fájdalom röghöz köti, és nem hagyja, hogy ellebegjen a semmibe.
Vágyott a fájdalomra. Tudta, hogy megérdemli, ezért keblére ölelte.
- Könyvesboltot nyitok - mondta végül nyugodtan. - Van némi
spórolt pénzem, és ha találok olyan várost, ahova kell egy
könyvesbolt...
- De hát az minden városba kell, nem? - szólt közbe a nővér.
Derűsen csillant a gleccserkék szeme.
Nora elmosolyodott, pedig a mozdulattól megfájdult a jobb arcát
elcsúfító égési seb. De tudta, hogy tartozik az izlandi nőnek egy
mosollyal. Igen, az a legkevesebb, hogy rámosolyog.
- Ha azt akarjuk, hogy a városnak lelke is legyen, akkor kell -
bátorította. - Igen, minden városba kell könyvesbolt!

Amikor Nora belökte a Csodakönyvek ajtaját, megszólaltak a

száncsengők, de nem könnyen, dallamosan csilingeltek, inkább
olyasmi hallatszott, mint a harangkongás. A lovakra való bőrhám az
ajtóba vert szögön lógott, Nora a bolhapiacon vette, baseball-labda
méretű rézcsengők sorakoztak rajta. Így a polclabirintus túlsó
végéről is meghallotta, ha vevő érkezett. A polcokat úgy rendezte el,
hogy a köztük lévő folyosó a pénztár felé terelje a belépő vevőt.
 A berendezési tárgyak mind garázsvásárból vagy bolhapiacról
származtak, a fakuló huzatú dívány és a bőrkanapé éppúgy, mint a
foszladozás különböző fázisaiban lévő, kárpitozott székek. Nora a
helyi aukciósháztól is vett ezt-azt, de az árverésen szerzett kincsek
kizárólag az otthonába, a vasúti kocsiból átalakított házikóba
kerültek. A helybeliek a „Vagonlak” nevet adták a négy helyiségből
álló, parányi hajléknak, amely úgy piroslott, mint egy szép,
mosolygós alma.
Nora megfordította a táblát, hogy a NYITVA felirat legyen kívül, és
már ment is kávét főzni. Sietett, mert tudta, hogy hamarosan befut a
parkolóba a szálloda busza.
A pénztárból, ahol egykor vonatjegyet árultak, Nora kezdetleges
kávézót rögtönzött. Kiszedte a fülke ablakát, és a helyére akasztott
tábla hirdette az irodalmi ihletésű italkínálatot.

Ernest Hemingway sötétre pörkölt

Louisa Mav Aleot világosra pörkölt
Dante Alighhieri koffeinmentes
Wilkie Collins cappuccino
Jack London latte
Agatha ChrisTEA Earl Grey

A vevők néha ajánlgattak újabb, egyben komplikáltabb

kávérecepteket, valamint hozzájuk illő íróneveket. Nora, mióta négy
éve a sötét autópályán drámai fordulatot vett az élete, tudta, hogy
óvatosan kell bánni az emberek leikével. Ezért mindig megdicsérte a
kreatív ötletek gazdáit, majd bevallotta, hogy a használtan vett
kávégépnek még a tej gőzölése is gondot okoz. De megígérte, hogy
ha egyszer módja nyílik a fejlesztésre, nem feledkezik meg az elmés
javaslatról.
Az ötletgazda ilyenkor körbepillantott. Addig talán fel sem tűnt
neki, hogy a fotel ülőpárnáját szigszalag tartja össze, és az
olvasólámpa három égője közül csak egy világít. És mivel gyógyulni
jött Miracle Springsbe, szorult belé némi empátia. Azt pedig, hogy
fizikai vagy lelki sebeket nyalogat-e a kedves vevő, nem mindig volt
könnyű eldönteni. Ejtette hát a témát, és rendelt valamit az
itallapról, majd több könyvet vett, mint amennyit akart.
Ez utóbbihoz Nora is hozzájárult, ugyanis gondja volt rá, hogy az
új és alig használt kötetek mellett impulzusvásárlásra csábító
portékából se legyen hiány. Mindig voltak dedikált kötetek,
gyűjtőknek szánt ritkaságok, könyvjelzők, no meg dísztárgyak. Ezt a
kategóriát Nora tágan értelmezte, és átgondolt stratégia szerint
rendezte el őket. A polcokon minden megtalálható volt; könyv-
támaszok, szobrocskák, bekeretezett metszetek, papírnehezékek,
agyagedénykék, madárkalitkák, arcképes tányérok, csalikacsák épp
úgy, mint népművészeti tárgyak, felirattal díszített miniplakettek,
teásdobozok, tintatartók, gyógyszertári üvegek, a nagy gazdasági
válság korát idéző üvegvázák, bádogtáblácskák, kő mellszobrok,
vintage trófeák, rézmérlegek, régi játéktáblák, és a többi, és a többi.
Nora mindent a lehető legolcsóbban szerzett be. Szombaton a
garázsvásárokat járta, vasárnap a bolhapiacokat, és alaposan
megvizsgált mindent, ami érdekelte. Idővel ki is vívta az árusok
tiszteletét, mert látták, hogy jó szeme van, és jó érzékkel alkudozik.
Tudták, hogy haszonnal adja tovább a megvásárolt cikkeket, de azt
is tudták, hogy a haszonkulcs elég kicsi, és nem sajnálták tőle azt a
kis pénzt.
 Ugyan mi másból élhetne szegény? - pusmogták a rosszmájú
kereskedők, már- már elájulva a saját nagylelkűségüktől, ha adtak
némi árengedményt.
Nora persze pontosan tudta, mit gondolnak róla, de habozás
nélkül elfogadta a kedvezményeket. Hiszen a Csodakönyveken kívül
semmije sem volt, és bármit megtett volna azért, hogy
fennmaradjon a bolt.
Vagy legalábbis majdnem mindent - gondolta magában most,
miközben a papírfilterbe kanalazta az őrölt kávét. A helyi
olvasóközönség felkérését például elhárította. Az még rendben lett
volna, hogy az említett társasáig a Csodakönyveket szemelte ki a
tervezett könyvklub helyszínének, attól viszont mereven elzárkózott,
hogy ő legyen a moderátor. „Az nem fog menni , mondta kurtán-
furcsán, amikor Mrs. Cassidy előállt ezzel az ötlettel. Pedig szívesen
megvitatott volna a társasággal egy-egy női regényt, miközben haza
sitiiket adogatnak körbe, de semmiképp sem akart a figyelem
középpontjába kerülni.
A jegypénztárban, a vaskos fapult mögött érezte magát igazán
komfortosan. Tudta, hogy ha helyet foglalna körükben, a hölgyek
előbb- utóbb kérdezősködnének, mert meg akarnák ismerni őt. Azt
pedig nem hagyhatta.
Hiszen felejteni jött Miracle Springsbe.
Az ajtóra szerelt száncsengők ismét megszólaltak. Nora az órájára
pillantott. Még nem jöhetett meg a csoport a szállodából, és a
parkban megismert férfi sem érhetett vissza a személyre szabott
vigaszsütijével. Tehát csak egy vevő térhetett be. Nora többnyire
békén hagyta őket, hadd böngésszenek kedvükre. Csak ahhoz ment
oda, akin látszott, hogy segítségre szorul.
 Már egész jól kiismerte őket, észlelte a mások által kibocsátott
rezgéseket, pedig azelőtt, könyvtáros korában, nemigen figyelt az
ilyesmire. Egyszer például az egyik olvasó egy régi, auraszínekről
szóló könyvet keresett, amelyet csak könyvtárközi kölcsönzéssel
lehetett megszerezni. Míg Nora a szükséges nyomtatványt töltögette,
a nő közölte vele, hogy sötétvörös az aurája.
- Maga gyakorlatias, szorgalmas, hűséges és becsületes nő -
jelentette ki. - Valamint túlélő típus. És súlyos trauma érte, vagy
fogja érni.
Nora akkor botor módon elégedett embernek képzelte magát, így
csak legyintett magában a nő szövegére meg úgy általában a
témára. Elkönyvelte magában, hogy egy habókos New Age- hívővel
akadt össze.
Csakhogy a trauma tényleg elérte. Robogott, mint egy elszabadult
vonat, és Nora, akit nagyon lefoglalt a munkája meg minden egyéb,
mit sem sejtve állt oda elé. Nem észlelte a veszélyt, míg el nem
gázolta a mozdony.
Vajon változik az ember aurája? - tűnődött most, miközben
beindította a kávégépet. Muszáj változnia, hiszen maga az ember is
változik. Hol jó irányba, hol rossz irányba, de változik.
A távolban felharsant a menetrendszerű vonatfütty. Nora nem
tudta megunni ezt a szívfacsaró hangot. Mi más tudná így visszaadni
a hazatérés romantikáját és a búcsú fájdalmát? - gondolta most is,
mint már annyiszor. Alig várta az újabb, öt perc múlva esedékes
füttyszót, amely azt jelzi majd, hogy a vonatot mindjárt elnyeli az
állomás előtti szűk, sötét alagút.
Nora kisujjának hiányzó, avagy hűlt hegye bizseregni kezdett.
Zavartan bámulta a kezét, ilyet még sosem tapasztalt.
 - Elnézést! - szólalt meg halkan egy női hang.
Nora a háta mögé dugta a sérült kezét, és odafordította a meg
nem égett arcát.
- Igen? Miben segíthetek?
Ez a nő is észrevette a sebhelyeit, de csak egy futó pillantást
vetett rájuk.
- Szakácskönyvet keresek, amelyben édespogácsa- receptek is
vannak - kezdett bele. - Ettem a Mézeskalács Házikóban egy
fantasztikusát, de a hölgy közölte, hogy nem tud két egyformát
sütni, mert mindig a vevő legszebb emlékei alapján készíti. Azaz van
egy alaprecept, és arra teszi rá a megfelelő hozzávalókat, miután
beszélt a kuncsafttal.
- Én is így hallottam helyeselt Nora. - A maga sütije milyen volt?
- Narancsos- tejszínes - felelte széles mosollyal a nő. - Amikor
beleharaptam, olyan volt, mintha újra a nagyinál lettem volna
Mondában! Narancsfák nőttek a kertben, és csuda finom dolgokat
sütöttünk. Szinte lépni sem lehetett a konyhájában, és mindig
betűzött a nap. Imádtam minden ott töltött percet!
Nora kilépett a pénztárfülkéből.
- Mutatok pár szakácskönyvet - ajánlotta. - Édespogácsa-recept is
van bennük, de mégis csak az a legjobb, ha mindenki megalkotja a
sajátját.
- Ezt aláírom - felelte a nő.
Fiatalabb volt a negyven felé araszoló Noránál, de a szeméből
áradó, óvatos tartózkodás és bölcsesség azt sugallta, hogy rövid idő
alatt egy évtizedre való gyötrelmet élt át.
- De jó lenne elmerülni a floridai emlékekben! - tette hozzá kis
szünet után.
 Míg Nora a szakácskönyvekhez vezette a nőt, két dolog is történt.
Egyrészt megint bizsergett a hiányzó ujjperce, másrészt felharsant a
második vonatfütty. Mindjárt itt lesz az újabb, gyógyulni vágyó
csoport.
A nő levett a polcról egy sárgászöld színű uránüveg rókát. Fel sem
tűnt neki, hogy Nora már egy lépéssel előbb megállt.
- Pont ilyen rókája volt a nagyikámnak is - lelkendezett, és
végighúzta az ujjait a róka tükörsima hátán. - Nála gyerekként is
mindenhez hozzányúlhattam. Amikor felnőttem, múzeumot csináltam
a házamból. Nem az volt a lényeg, hogy komfortos legyen, hanem
hogy elkápráztassam a vendégeket.
- Mivel foglalkozik? - érdeklődött Nora.
A nő szája lefittyedt.
- Könyvelő vagyok. Értem a dolgomat, de utálom.
- És sütni- főzni még mindig szeret?
- Nem tudom - felelte bizonytalanul a nő. - Talán.
- Mindjárt teszek oda egy kupac könyvet - mutatott Nora a lila
bársonyhuzatú klubfotelre. - Csupa olyat, amit szerintem el kell
olvasnia. Ha a megfelelő sorrendben megy végig rajtuk, szerintem
rátalál a saját narancsillatú, napfényes konyhájára.
A nő húsz perc múlva az uránüveg rókával és két szatyor könyvvel
távozott. Az egyik vállát szakácskönyvek húzták, a másikat pedig Eric
Ripert 32 tojás sárgája, Johanne Harris Csokoládé, Amy Tan A
Mennyei Örömök Klubja, Ernest Hemingway Vándorünnep, Richard
Morais Madame Mallory és kis indiai konyhafőnöke, Muriéi Barbery
ínyencrapszódia, valamint Banana Yoshimoto Kiteken című műve.
Nora hosszan nézett a felvillanyozott vevő után, aki könnyű
léptekkel igyekezett a park felé. Szívből remélte, hogy a könyvek
megteszik hatásukat. Ha így lesz, akkor a könyvelőnő iszonyú kupit
fog csinálni a konyhájában, és egy rakás csecsebecsét vásárol össze
a pedáns, spártaian egyszerű lakásába. Valamint leengedi a haját,
kockázatot vállal, és örömét leli az életben.
Miközben Nora a parkot pásztázta, azon gondolkodott, hogy hol
lehet a szállodai csoport. A zöld busz már ott állt a szokott helyén,
de egy lélek sem bóklászott a járdán. Sőt, a régiségboltjairól híres
Bath Street-től sem jött ki senki, hogy elinduljon a Pink Lady Grill
vagy a Mézeskalács Házikó felé.
Egyszer csak feltűnt egy piros folt. Nora elgyötörten nyögött fel
magában.
A magas, formás nő feltépte a Csodakönyvek ajtaját, majd a
száncsengők ricsajára fittyet hányva helyet foglalt egy fotelben, akár
egy talpnyalóit fogadó királynő.
- Vedd úgy, hogy a biblioterápiát lemondták! - vágott a közepébe.
- Te is légy üdvözölve, Estella! - köszönt neki Nora, majd felvette a
fotel melletti asztalkáról az ott felejtett, puha fedelű köteteket. -
Gondolom, a férfira gondolsz, akivel nemrég a parkban találkoztam.
És miért nem jön? Elijesztetted?
- Én? - adta a sértődöttet Estella, de Norát nem verte át. -
Sanszom nem volt rá, hogy találkozzak vele! A szállodában
pazaroltam az időmet egy pasira, akiben láttam némi potenciált. De
kiderült, hogy tartásdíjat fizet a volt nejének, és három kölyköt kell
kitaníttatnia. Úgyhogy nekem ott semmi nem maradna - szűrte le a
konklúziót Estella, és lemondóan legyintett a szépen manikűrözött
kezével.
Nora sokért nem adta volna, ha nyugodtan visszateheti a
könyveket a polcra, és megnézheti, hogy áll a kávé. Túlzás lenne azt
állítani, hogy nem kedvelte Estellát, de többnyire feszengett a
társaságában.
Eszébe jutott, hogy milyen furán bizsergett a kisujja helye, amikor
másodszor fütyült a mozdony. Most pedig minden por- cikáját valami
megmagyarázhatatlan rémület bizsergette.
- Hova tűnt mindenki? - bökött az ablakra a hüvelykujjával.
Estella szája mosolyra húzódott.
- Az állomásra mentek - mondta. - Odarajzottak, minta legyek a
cukorra. Most gurult ide a seriff is, de soha nem jöttünk ki
egymással, úgyhogy leléptem.
Nora általában ügyelt rá, hogy ne nézzen az emberek szemébe, de
most megfeledkezett erről a szabályról. Türelmetlenül meredt
Esteiiára.
- Mi történt? Nyögd már ki!
Estella karba tette a kezét, és csalódottan valami olyasmit
morgott, hogy sehol egy szórakoztató ember. De végül eleget tett
Nora kérésének.
- A fickó, akit a parkban ismertél meg, rendelt Heistertől pár
vigaszsütit. Dobozt is kért, mondván, hogy hozzád jön. El is indult a
pékségből, de nem jutott el idáig.
Estella hátradőlt a fotelben, lesimította a lenge, fehér nyári
ruháját, majd folytatta:
- Pedig biztos szívesebben lenne itt, mint ahol van.
- Azaz?
- A síneken - mondta kissé elfúló hangon Estella. - Belökték a
háromórás vonat alá.
 2. fejezet
A füttyszó ismét felhangzott, mind közelebb, aztán a távolban, a
magas töltésen futó síneken egyelőre még zakatolás és dübörgés
nélkül elökanyarodott az árnyak közül a vonat fekete és hajlékony
teste.
F. Scott Fitzgerald

Estella Sadlernek volt érzéke ahhoz, hogy drámai hatást keltsen. Úgy
viselkedett, mintha minden szem rá szegeződne, ha bemegy
valahova, vagy távozik onnan. A testhez tapadó ruhája, a szűk
szoknyája és a feszes blúza arra volt hivatott, hogy kiemelje csábos,
provokatív idomait. Sosem jelent meg nyilvános helyen parfüm,
smink és gondosan belőtt frizura nélkül. Időt, energiát, költséget
nem kímélve építgette az imázsát, mert arra pályázott, hogy őt
tartsák a legkívánatosabb szingli nőnek Miracle Springsben. Nora
tudomása szerint egy évtizede birtokolta a büszke címet, és a
helybeli nők nagy része buzgón lődözte rá mérgezett nyilait. Főként
azért mondták el mindennek a háta mögött, mert féltek, hogy ráhajt
a férjükre.
Pedig a félelmük alaptalan volt, Esteiiának ugyanis nem kellett
olyan férfi, akinek ugyanaz a postai irányítószáma, mint neki.
Egészen más lebegett a szeme előtt. Arról ábrándozott, hogy jön egy
gazdag idegen, és jó messzire viszi Miracle Springstől, a helytől, ahol
született és nevelkedett.
Egyszer, amikor éppen Nora dús, hosszú, dióbarna fürtjeit vágta,
körbemutatott a Magnólia Szépségszalon és fürdőben, majd közölte:
 - Sok nő ölni tudna azért, hogy saját vállalkozása legyen. Hát,
nekem itt van, és nem is egyedül viszem. Két széket kiadok
másoknak, és a fürdőben is van részmunkaidős kisegítő. Akkor
megyek el szabira, amikor akarok, van egy cuki kis házam meg szép
ruháim, és a havi számlákat is lazán kifizetem. De ennél sokkal
többre vágyom.
Nora már megszokta, hogy az emberek, talán azért, mert olyan
keveset beszél, megosztják vele reményeiket, vágyaikat. Csöndben
hallgatta Estellát, aki az összes egzotikus helyet felsorolta, ahova el
akar jutni.
- De nem egyedül! - tette hozzá. - Azt akarom, hogy valaki
magával vigyen, és gondomat viselje, bárhová megyünk. Mutassa
meg nekem a világot, de akkor is bánjon velem úgy, mint egy
királynővel, ha otthon tévézünk!
Estella ollója megállt a levegőben.
- Van valami könyved, ami segíthet ebben? - kérdezte. - Tudod,
olyan útmutató- szerűség. „Hogy kapjunk ki a sorból egy aranyszívű
milliomost?”, vagy valami ilyesmi.
Nora félretette a kételyeit, és keresett Esteiiának egy
útmutatószerűséget, majd Catherine Coulter, Brenda Joyce, Candice
Proctor, Bertrice Small, Diana Gabaldon és Jade Lee romantikus
regényeivel is megismertette. Estella bevallotta, hogy gyerekkorában
falta a könyveket, de felnőttként nem tudott időt szakítani rájuk,
mert másra koncentrált. Akkor viszont, Nora gyengéd unszolására,
fel melegítette az irodalomhoz fűződő szerelmi viszonyát.
- Nem én találtam ki! bizonygatta, és előredőlt ültében, hogy
nyomatékosítsa, valóban komolyan beszél. - Igen, tudom, hogy úgy
hangzik, mintha John Grisham írta volna. Na jó, talán nem Grisham.
De biztos van író, akinek ilyesmik pattannak ki az agyából! A
gyanútlan turistát lelökik a vasúti alagút fölötti párkányról, amely a
gyerekek számára tiltott zóna. Az anyukák nem győznek
fenyegetőzni, hogy „lesz nemulass, hacsak a közelébe mész”.
Nora, hogy kordában tartsa zaklatott gondolatait, maga elé
képzelte a helyet, ahol a pádon megismert férfi utoljára vett levegőt.
Az ominózus párkány mondhatni a kert végében volt, hiszen a
Vagonlak mögötti meredek lejtő az alagút szájához vezetett. Az
önkormányzat kerítéssel próbált védekezni az illetéktelen behatolók
ellen, de az unatkozó tinédzserek folyton átvágták a drótot.
Szerettek a vágány fölötti keskeny betoncsíkon üldögélni, és
láblógatva trágárságokat ordítozni a sötét alagútba. Mulattatta őket
a visszhang, és élvezték a legyőzhetetlenség röpke illúzióját.
A régi hagyományt ápoló szerelmesek pedig azért mentek oda,
hogy kis lakatot akasszanak a kerítésre, majd a sínekre dobják a
kulcsát. Ha az érkező vonat kereke kilapította a kulcsot, az epekedő
szerelmes bízhatott benne, hogy elnyeri választottja szívét. De
persze csak akkor, ha belekarcolta a kulcsba a monogramját.
- Vajon mit keresett ott? - motyogta Nora.
Estella csalódottan fogadta a reakcióját, fölállt, és az ablakhoz
lépett, hogy megnézze, van-e valami mozgás.
- Lehet, hogy nem is lelökték, hanem leugrott - találgatott,
miközben a parkot kémlelte. - Gondolj csak bele! Miracle Springsbe
senki sem azért jön, mert olyan hű de boldog.
Nora ezt fontolóra vette.
- De nem is mindenki azért jön, mert boldogtalan vagy beteg -
bökte ki végül. - Van, aki csak szereti a csöndet és a nyugalmat.
Miracle Springs ilyen szempontból kész oázis. Itt el lehet bújni az elől
a hektikus, zajos, teljesítménykényszeres életforma elől, amely
stresszt és kimerültséget okoz. Ingatag a wifikapcsolat, nincs ötszáz
tévécsatorna, és szép lassan csordogál az élet. Az ember itt
megpihenhet, és élvezheti a csöndet.
Estella a szemét forgatta.
- Igen, a pihi meg a csönd. Brr! Ezért olyan szörnyű hely Miracle
Springs. Nekem nem lassúság kell, hanem robogó hullámvasút!
Minden kell, ami trendi és lenyűgöző és rizikós és botrányos! Itt
ötven éve semmi nem változott. Azért rajzanak ide az emberek, mert
azt hiszik, hogy mágikus hatású a víz vagy a kelkáposztaturmix vagy
a jóga napkeltekor. Hisznek valamiben, amiben én nem. De vajon a
te embered miben hitt? Azt beszélik, hogy mindent kipróbált.
Meditált, túrázott, masszíroztatott, többször is elment a
melegforrásokhoz meg a termálfürdőbe.
- Azt beszélik? Egy órája sincs, hogy meghalt! Most áll a sor a
kaptató tetején, mert mindenki meg akarja kukkolni a hullát?
fakadt ki Nora.
Nem értette, miért lépett működésbe a védelmező ösztöne, hiszen
azt sem tudta, ki fia-borja az a férfi. Még a nevét sem tudta, de
akkor is hozzá fordult segítségért, és a Csodakönyvekbe készült,
amikor... Szóval felelősnek érezte magát érte.
Azt is jól tudta, milyen az, ha bámulják az embert, és zavarta,
hogy bámészkodók lófrálnak a szétroncsolt holttest körül.
Úgy dühbe gurult, Hogy viszketni kezdtek az égési sebek nyomai.
- Drágám, nekem szépségszalonom van, és a kuncsaftjaim nyelve
megered, ha összefutunk - magyarázta Estella, akinek érezhetően
tetszett, hogy Nora végre fölhúzta magát. - Föl vannak ajzva, alig
várják, hogy elmondhassák a legújabb híreket. És mi lehet nagyobb
szenzáció annál, hogy egy idegen férfit úgy kilapít a háromórás
vonat, mint egy tízcentest?
Nora kurtán megrázta a fejét, mintha így akarná száműzni Estella
érzékletes hasonlatát.
- Miért merült fel annak a lehetősége, hogy lelökték? - kérdezte.
Az ablaknál álló Estella hátrafordult.
- Csodaszép nyári időnk van - sóhajtotta. - Napok óta nem esett,
száraz a fű a lejtőn és száraz a beton is. Tehát az embered vagy
átmászott a kerítés lyukán, és a vonat elé ugrott, mert nem tudott
szembenézni a jövőjével, vagy valaki követte, és lelökte. De a
gondjaitól így is, úgy is megszabadult.
Es vajon mi lehetett a gondjai" - merengett Nora, majd felidézte a
parkban folytatott beszélgetésüket. A férfi akkor bevallotta, hogy
csinált már olyat, ami szembement az elveivel, és azt is említette,
hogy az üzlettársai a háromórás vonattal jönnek. Meg azt is mondta,
hogy az érkezésükig helyre akarja hozni a dolgokat.
Talán úgy látta, hogy az öngyilkosság az egyetlen kiút? Úgy tűnt
neki, hogy csak így hozhatja helyre „a dolgokat"?
Nora a többi embernél jobban értette, hogy miért lehet csábító az
örök álom gondolata. Négy éve az égési osztályon számtalan éjszaka
telt el úgy, hogy erre áhítozott, de csak a lelke adta fel. A teste nem
volt hajlandó beállni a sorba, és az izlandi nővér meg egy halom
könyv végül felcsillantotta a reményt és a kiutat. Az elolvasott
történetek megmutatták, hogy a fájdalom elől csak úgy menekülhet
el, ha közelebb húzza magához, hadd égesse össze másodszor is.
A száncsengők zökkentették ki a merengésből. A boltba belépő
göndör, szőke hajú, szeplős arcú nő szöges ellentéte volt a
bágyadtan, macskaszerűen mozgó Esteiiának. Látszott, hogy roppant
energikus, szinte vibrált, mint a villanydrót.
O volt Hester Winthrop, a Mézeskalács Házikó tulajdonosa.
- Az a férfi... - kezdte izgatottan, az alagút irányába mutatva. -
Neilnek hívták. Az előbb csináltam neki vigaszsütit, és most ott
fekszik holtan!
Hester a munkaruhájában jött át a pékségből. Áfonyavörös
kötényét lisztből formált Rorschach-pacák borították, a keze
remegett. Nora normál esetben motyogott volna pár együttérző szót,
majd eltűnt volna valami ürüggyel a bolt hátsó bugyraiban. Most
viszont, önmagát is megdöbbentve, Hesterre, majd Esteliára
pillantva megszólalt:
- Kértek kávét? Leülhetünk a jegypénztár mellett.
- Az jólesne - mondta Hester, és a füle mögé simított egy lisztes
hajtincset.

Estella felvonta a szemöldökét, és azt kérdezte:

- Egy kis whiskeyt nem tudnál belerakni a pult alól? Vagy némi
pancsolt szeszt a lexikonok mögül?
Norának kellett egy-két másodperc, hogy kapcsoljon. Pedig
sokszor látott már olyat, hogy a helybeliek a verandán ejtőzve
befőttesüvegből kortyolgatják az áttetsző folyadékot, de még soha
nem kóstolta.
- Pia nincs - jelentette ki, miközben a többiek előtt haladt.
De a kávé jó erős.
Azzal bement a jegypénztárba, teletöltött két bögrét, és a pultra
helyezte őket.
 Hester azt a bögrét vette el, amelyiken elöl egy csokireszelékes
keksz volt, hátul pedig a következő felirat:
VÁR A SÖTÉT OLDAL! SÜTI VAN!
Ez aranyos - kuncogott Hester, majd Esteiiához fordult. A tiéden mi
van?
- A VÖRÖS HAJÚAK ARÁNYA CSUPÁN 2%! RITKA VAGYOK, MINT
AZ UNIKORNIS! - olvasta Estella, majd elismerően bólintott.- Tetszik.
- Hány bögréd van? - érdeklődött a pénztár ablakán kikukucskálva
Hester.
- Több mint száz - felelte Nora, és félrehúzódott, hogy ne takarja
el őket. - Tele van velük a szöges tábla, látod? Az egyik sor a
gyerekeké, azokból isszák a forró csokit. A supermanes, a morcos
macskás és a snoopys a három nagy kedvenc.
A Hester arcán átsuhanó árny fájdalmas emléket sejtetett. De
rögtön el is tűnt, mint a vízben fickándozó hal, amikor Estella
megkérdezte Norától, hogy van-e valami különleges, saját magának
fenntartott bögréje.
- Nincs - felelte Nora, és egy kis kávétejszínt tett az I LOVE
HOBBITS feliratú bögréjébe. - De soha nem veszek olyat, amit nem
szívesen használnék. Mindegyiket a kezembe veszem, hogy a saját
bőrömön érezzem, mennyire komfortos.
- Ezek az egyedi bögrék kicsit olyanok, mint nálam a vigaszsütik -
mondta Hester, miután helyet foglaltak.
Ez úgy felcsigázta Estella érdeklődését, hogy a kávéjáról is
megfeledkezett.
- Figyu, ez hogy működik tulajdonképpen? - kíváncsiskodott. -
Hiszen nem ismered a messziről jött vevőidet. Nem értem, hogy
idézheti föl az édespogid a régi emlékeiket.
 - Mindenki n érzek valamit - magyarázta Hester. - Van, aki
bizonyos színeket lát mások körül, vagy bizonyos energiákat észlel,
én illatokat és ízeket. De ez csak a boltban működik, és ott sem
mindig. Sokan csalódtak már a sütiben, mert nem szép emléket
idézett fel, hanem olyat, amit szívük szerint elfelejtenének.
- Olyan, hogy feledés, nem létezik - morogta Nora, és
szórakozottan megérintette a karját, pontosabban a portugál gálya
formájú sebhelyet. - Viszont érdekelne, hogy milyen desszertet
sütöttél Neilnek.
Hester belekortyolt a kávéjába, majd a messzeségbe révedt.
- Vigaszsütit rendelt - kezdte -, de az volt a benyomásom, hogy
nem érzi magát méltónak arra, hogy vigaszt leljen. Úgy Hint, nagyon
nyomasztja a bűntudat. A tiszta lelkiismeretű emberek arca
felragyog, mint a karácsonyfaégő, ha belépnek hozzám. Még az is
jobb kedvre derül, akit rák, ízületi gyulladás vagy ki tudja, miféle
kórság gyötör. A frissen sült tészta illata feledteti a kínjaikat, mert
úgy érzik, hazaértek.
- Nem is tudtam, hogy költő is vagy, nem csak pék! - évődött
Estella.
- Hát nem lakozik mindnyájunkban jóval több annál, mint amit
mások látnak bennünk? - tette fel válasz gyanánt a költői kérdést
Hester. Aztán kortyolt egyet a kávéjából, és folytatta: - Szóval nagy
kelletlenül kért egy sütit elvitelre, és említette, hogy hozzád készül,
Gondoltam, biztos biblioterápiára. Így volt?
Nora bólintott.
- Bájcsevegtem vele egy kicsit, ahogy szoktam. Megkérdeztem,
honnan jött, mióta van Miracle Springsben, s a többi.
Hester megérintette az alsó ajkát, majd tovább mesélt.
 - Már megszoktam, hogy van, aki csöndesebb típus, de Neilnek
mintha becipzározták volna a száját. Láttam, hogy ütős ízkombó kell,
ha szép emléket akarok előcsalogatni, úgyhogy megreszkíroztam egy
télies receptet, a borsmentás mochát.
Estella kéjesen felnyögött.
- O-ó-ó, ez baromi jól hangzik!
- Kösz! - mosolygott Hester. - Szóval étcsokit, csokireszeléket és
hideg kávét kevertem az alaptésztába. Negyedóra alatt megsült.
Amíg vártuk, hogy kihűljön, megtudtam, hogy Neil
ingatlanmenedzsmenttel foglalkozik, bármit is jelentsen ez. És némi
puhatolózás után az is kiderült, hogy a cégük áll a Zöldmező
Lakópark mögött.
Nora olvasott a projektről a Miracle Springs Free Pressben. Nem
bánta volna, ha nadrágszíjparcellákra szabdalják a négyhektárnyi
legelőt, és egyforma házakkal építik be. Úgy okoskodott, hogy ha
emiatt nem emelik az adót, és még bővül is az állandó vevőköre,
egész jól jár. Mások viszont korántsem érezték úgy, hogy ez
hasznukra válna. Nora úton-útfélen ezt hallotta, pedig nem
érdekelték a pletykák. Ez volt a legnépszerűbb téma a városban, így
akkor is fültanúja lehetett egy-egy bősz tirádának, ha csak banánért
ugrott be a boltba.
- Engem nem zavar a Zöldmező - vonta meg a vállát Estella. - Ha
többen laknak itt, az több kuncsaftot jelent nekem is, meg a többi
helyi vállalkozónak is. Ti mit gondoltok?
Nora megrázta a fejét, Hester viszont összeráncolta a
szemöldökét.
- Az nem baj, hogy Miracle Springs növekszik, az viszont nem
tetszik, hogy úgy össze lesz zsúfolva a sok egyforma sorház, mint a
heringek. Láttam a tervet, és higgyétek el, hogy a Zöldmező nagyon
találó név! Abból talán marad valami, a zöld erdőből viszont semmi.
Egy darab fa nem lesz abban az úgynevezett lakóparkban! Alig van
zöldterület, a házak alig férnek el a szűk telkeken. Rossz nézni! Ez
lesz a mi négyhektáros szégyenünk.
Norát lehangolták Hester szavai, hiszen számára épp az idilli,
bukolikus környezet volt Miracle Springs egyik fő vonzereje. Az
Észak- Karolina nyugati részén, a hegyek közt megbúvó városkának
minden évszakból a legjobb jutott. Ősszel csodaszép színekben
pompáztak a fák, télen jó tízcentis, szűz hóréteg borította a tájat,
tavasszal és nyáron pedig minden virágba borult. Az utcákat fasorok
szegélyezték, a szerény családi házakhoz és a bűbájos nyári lakokhoz
szemet gyönyörködtető kertek tartoztak. A helyiek büszkék voltak
lakóhelyükre, amit a sok házbemutató és virágkiállítás is bizonyított.
- Megtudtál még valamit Neilről? - kérdezte Nora.
Furcsa volt kimondani a nevét, hiszen eddig csak „a pádon ülő
férfi” volt a számára. 1 így gondolta, ráérnek bemutatkozni, ha
visszajön biblioterápiára.
- Nem sokat, mert inas vevőim is voltak - mesélte Hester. - Amikor
kihűlt a sülije, borsmentás- vajas cukormázat kentem rá, és
bedobozoltam. Neil arckifejezése teljesen megváltozott, amikor
megérezte a csokoládé és a borsmenta illatát. Vissza akarta adni a
dobozt, mondván, hogy ő ezt nem érdemli meg.
Estella bosszúsan fújt egyet.
- Ez elég bunkó dolog! - háborodott fel. - Húsz percig bíbelődsz a
személyre szabott desszertjével, rí meg visszaadja?
- A bűntudat beszélt belőle - magyarázta Hester. - Máskor is láttam
ilyen reakciót, úgyhogy a kezébe nyomtam a dobozt, és egy Maya
Angelou-idézettel bocsátottam útjára. Azt mondtam neki: „Míg
lélegzünk, sosincs késő ahhoz, hogy tegyünk valami jót.”
- Hát, akkor a mi Neilünk már elkésett - tapintott a lényegre
Estella.
- Nem biztos - gondolkodott el Hester. - Talán még segíthetünk
neki, hogy megtalálja a lelki békéjét.
Norának nem tetszett, hogy Hester többes számot használ, de
nem volt ideje reagálni. Ugyanis megkondultak a száncsengők, és
egy hang azt harsogta:
- Ms. Pennington! Itt van? A seriff keresi.
Nora nem kiabált vissza, inkább fölállt, és kiment az ajtóhoz.
Estella és Hester letette a bögrét, és követte.
- Miről van szó? - kérdezte a barna és khakiszín egyenruhás férfitól
Nora.
A seriffhelyettes, aki igencsak kivörösödött a hőségtől, az
izgalomtól és saját fontossága tudatától, megtörölte az alkarjával a
homlokát.
- Megöltek egy nem idevalósi férfit, és a seriff beszélni akar önnel
ez ügyben - közölte. - Most rögtön. Önnel is, asszonyom - szólította
meg Hestert.
- Velem nem? - kérdezte ajkbiggyesztve Estella. Nem volt
hozzászokva, hogy a másik nem egy képviselője levegőnek nézi.
A harmincas éveiben járó seriffhelyettes egy picit kihúzta magát,
és Esteliára villantotta kisfiús mosolyát.
- Higgye el, asszonyom, jobb, ha távol marad ettől a csúnya
ügytől.
- Estella vagyok. Az „asszonyomot” tartsa meg a nagyiknak és a
templomtöltelékeknek. Én szabad nő vagyok, és a bűn odaadó híve.
 Nyomatékül rá is kacsintott a seriffhelyettesre, majd Nora füléhez
hajolt.
- Még van egy vendégem - súgta. - De ha megcsináltam neki a
szokásos Jennifer Aniston-fejet, fölveszek valami bikavadító szerkót,
és irány a szálloda! Lecsekkolom Neil üzlettársait. Gondolom, a
bárban fojtják italba bánatukat, és biztos lesz köztük, aki szívesen
kisírja magát egy csinos nő vállán. Szólok, ha megtudok valamit.
Estella hátradobta a sörényét, majd kilépett a boltból. Jázminillatot
húzott maga után. A seriffhelyettes, akit a jelvénye szerint
Andrewsnak hívtak, utánafordult, de aztán gyorsan a becsukódó ajtó
után kapott.
- Bezárja az üzletet? - kérdezte Norától.
A nő megrázta a lejét.
- Kiteszek egy cédulát a pénztár mellé. A többség kártyával fizet,
de ha el kell ugranom valahova, átállok becsületkasszára.
Andrews csak most nézett körül.
- Nekem nincs türelmem a könyvekhez - vallotta be. - Úgy vagyok
vele, hogy ha jó a sztori, úgyis megfilmesítik. Az már sokkal inkább
az én tempóm.
- A könyv mindig jobb, mint a film - hangoztatta Hester, aki
osztotta Nora véleményét.
Nora kiragasztotta a cédulát, majd egy használt, szamárfüles,
puha fedelű kötettel jött vissza.
- Látta a filmet? - kérdezte Andrewstól, miután a kezébe nyomta
Orsón Scott Card Végjáték című regényét.
- Aha - nyögte Andrews, aki úgy fogta a könyvet, mintha nem
tudná, mit kezdjen vele. - Tűrhető volt.
Nora a könyvre mutatott.
 - Fogadjunk, hogy ha elolvas ötven oldalt, nem hozza vissza!
- Benne vagyok - felelte Andrews, és a combjára csapott a
könyvvel, mintha ezzel jelezné, hogy nem sokra tartja. - Olyan
könyvvel még nem találkoztam, amit végig tudtam olvasni.
Andrews bevezette Norát és Hestert a Hendricks seriff irodája
előtti szűk, férfiszagú váróba.
Az egyik fémszéken már ült egy tejeskávébőrű, mandulaszemű,
rövidre nyírt hajú nő. Tiszta fehér köpenye azt is elárulta, hogy a
Miracle Springs-i Termálfürdő alkalmazottja.
Nora rögtön ráismert, hiszen a Csodakönyvek törzsvásárlója volt,
de a neve nem jutott eszébe.
- Istenem! Hát nem borzalmas? - motyogta a nő, amikor meglátta
őket.
- De - bökte ki Hester, és lerogyott egy székre. - Amúgy
emlékszem rád, sokszor jártál a pékségben. A mazsolás kenyeret
szereted, ugye? És ha különleges csemegére vágysz, akkor
mandulakrémes- mazsolás medvemancsot kérsz.
- Beismerem a vétkemet - mosolygott a nő, majd a szája elé kapta
a kezét. - Na, ezt pont jó helyen mondtam! - tette hozzá. - Amúgy
June Dixon vagyok, és a szerkóm nyilván elárulja, hogy a
termálfürdőben dolgozom. Ismerlek titeket, elég sűrűn járok
hozzátok. Egyszer ti is benézhetnétek a fürdőbe. Nem tudom, hogy
csodát művel-e a víz, ahogy a város neve hirdeti, de hogy enyhíti a
fájdalmat, az tuti.
- fiát, az maga lenne a mennyország! - mondta Hester. - Ezer éve
nem lazítottam, még otthon, a kádban sem ejtőztem. Idejét sem
tudom, mikor vettem utoljára egy jó forró fürdőt.
 Nora szemöldöke felszaladt. Forróságról hallani sem akart. De
gyorsan rendezte a vonásait, mert tudta, hogy June jó szándékkal
invitálta őket.
Mire elháríthatta volna a meghívást, nyílt az ajtó, és egy
Andrewsnál jóval idősebb, őszülő seriffhelyettes dugta ki a fejét.
Levegőnek nézte Noráékat, és begörbített ujjával magához rendelte
a kollégáját.
- Hív a seriff. Nyomás!
Andrews beiszkolt az irodába. Miután becsukódott mögötte az ajtó,
June elvihogta magát.
- Mint a kis alsós, akit hívatnak a dirihez! - jegyezte meg.
- Láttad már Todd Hendrickset? - szólalt meg halkan Hester. - Nem
véletlenül hívják Varangynak a háta mögött.
- Még nem volt hozzá szerencsém.
- Nekem igen - mondta Hester.- Nem bírja a nőket, legalábbis
azokat nem, akik nem ragadtak le a múlt század ötvenes éveiben.
Ha bejön a pékségbe, megborzongok. Sosem mulasztja el
megjegyezni, milyen szép is lenne, ha minden nő kötényt hordana.
- Odaégethetnéd a sütijét - vetette föl Nora, de Hester megrázta a
fejét.
- Etelt soha nem teszek tönkre szántszándékkal! Tiltja a szakmai
becsületkódex. Nem adsz neki inkább egy könyvet, amitől
megváltozik a nőkről alkotott véleménye?
- Szerintem Glória Steinemet csak úgy tudnám lenyomni a torkán,
ha pisztolyt szegeznék a fejéhez - felelte Nora, majd June-ra nézett,
és folytatta: - Amúgy tudom ám, hogy a könyvek terén mindenevő
vagy, de mindig rákattansz egy-egy műfajra. Hetekig falod például a
sci-fiket, aztán áttérsz a történelmi regényekre.
 Nora tartott egy szusszanásnyi szünetet, majd azt kérdezte June-
tól:
- Te meséltél rólam Neilnek?
June széttárta a karját.
- Nem tudtam, jó ötlet-e, hogy hozzád küldöm, de valami azt
súgta, hogy igen. Egyszer véletlenül meghallottam a boltban, hogy
van valami spéci gyógymódod. Nyugi, nem kagylóztam! Csak a
kiválasztott könyvkupacomat próbáltam felére csökkenteni. Sajnos a
büdzsém nincs összhangban az olvasási kedvemmel.
June vállat vont, majd szusszanásnyi szünet után folytatta:
- Szóval amíg ott üldögéltem, és egyik fájdalmas döntést hoztam a
másik után, te egy nővel beszélgettél, aki nem tudta túltenni magát
az édesanyja halálán. A mama már egy éve elment, de szegény lány
beleragadt a gyászba. Elmesélte neked, hogy min ment keresztül, te
pedig adtál neki pár könyvet, mondván, ezek majd segítenek
feldolgozni a tragédiát.
- És úgy gondoltad, hogy ez Neilnél is beválhat - vette át a szót
Nora. - Elmondta, hogy mitől szenved?
- Csak célozgatott rá, de úgy vettem ki a szavaiból, hogy a
Zöldmező projekt körül van valami susmus. Úgy tűnt, nagyon
megbánta, hogy részt vett a sötét üzelmekben. - June csettintett a
nyelvével, majd folytatta: - Azt hiszem, jóvá akarta tenni a dolgot,
de szüksége volt egy kezdőlökésre. Pár nappal előbb jött ide, mint az
üzlettársai, mert gyógyulni akart. Legalábbis ő így mondta. De
szerintem valami mást keresett.
Hester oldalra billentette a fejét.
- Talán egy kis bátorságot? - vetette föl.
 - Nem könnyű szembenézni a démonainkkal. - June eltévedt, úgy
tűnt, mindezt önmagára is érti.
Nora Hesterre pillantott. Látszott rajta, hogy June az elevenére
tapintott.
Miracle Springsbe özönlenek a gyógyulni vágyó emberek. De lám,
a helyiek is nyalogatják be nem gyógyult sebeiket - gondolta Nora.
Korántsem kínos, inkább meghitt, merengő csönd telepedett rájuk.
Úgy érezte, valami törékeny kapocs fűzi Hesterhez és June-hoz. Az
előző életéből is rémlett ez az érzés, a félénk, tétova melegség,
amelyből igazi barátság lehet, ha lángra gyűl.
Nem, ez a barátság dolog nem fog menni! A barátnők megosztják
egymással a titkaikat!
De akkor is itt ül ezzel a két nővel, mert egy férfi mindhármukkal
beszélt a halála előtt. És éppen a Csodakönyvekbe indult, mielőtt...
Nora belátta, hogy Hester és June az egyetlen opciója, ha meg
akar tudni valamit a halott férfiról.
- Azt hiszem, igazad van - értett egyet June-nal. - Neil nyilván
olyan döntéseket hozott, amelyekkel nem tudott együtt élni, és jóvá
akarta tenni a bűneit. De nekem nem úgy tűnt, hogy öngyilkosságra
készül. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy azért túrázott és
meditált, mert szerette volna valahogy enyhíteni a kárt, amit okozott.
Pontosabban, amit okoztak. Hiszen többes szám első személyben
beszélt. Gondolom, ezt a cégükre értette...
- Tehát nem egyedül csinálta azt, ami miatt gyötörte a bűntudat -
vette át a szót Hester. - Legalább egy üzlettársának benne kellett
lennie. De ők csak most jöttek, a háromórás vonattal.
- Felmerül tehát a kérdés, hogy ki lökte a sínre Neilt - fejezte be a
gondolatot ingerülten June. - És az is felmerül, hogy miféle ember
az, aki erre képes.
Hester és June várakozón nézett Norára, ő pedig a kézfejére,
jobban mondva a hólyagszerű sebhelyre.
- Olyan ember, aki nem hagyhatta, hogy Neil a lelkiismeretére
hallgasson - felelte. - Azaz, hogy kiboruljon a bili. A gyilkosnak tehát
tudnia kellett, hogy Neil jó útra akar térni.
- A seriffnek ki kell vizsgálnia ezt a Zöldmező- ügyet, méghozzá
alaposan. Ha így lesz, elmondhatjuk, hogy Neil nem halt meg hiába -
bizakodott Hester.
De nem csengett túl magabiztosan a hangja. Mintha nem igazán
hitte volna, hogy esély van erre a végkifejletre.
Miracle Springs rendjének éber őre, a testes Todd Hendricks, Nora
ellenszenvét is két perc alatt kivívta. Nehéz volt elképzelni róla, hogy
alaposan kivizsgálna bármit, amit nem bő olajban sütöttek ki, és
nem öntöttek nyakon barna mártással. Meg sem próbálta leplezni,
hogy túl csúnyának találja Norát ahhoz, hogy egyáltalán ránézzen,
és csak fél füllel hallgatta, amit mondott.
Nora le is tesztelte, hogy jól gondolja-e. Időnként félbehagyott
egy-egy mondatot, a seriff ilyenkor is ugyanúgy mordult egyet, mint
a teljes mondatok végén, és ugyanúgy azt a látszatot keltette,
mintha lefirkantana valamit a terebélyes pocakján nyugvó noteszbe.
- Rendben, azt hiszem, leszűrtük a lényeget - zárta le a
beszélgetést, amikor Nora arról kezdett beszélni, hogy Neil
szembement az elveivel. - Köszönjük, hogy időt szánt ránk!
Nora nem bánta, hogy Hendricks nem marasztalja. Viszont nagyon
úgy tűnt, hogy a seriff fejében már egy kész elmélet állt (össze, és
kimondottan ehhez gyűjt bizonyítékokat. Ez egyáltalán nem tetszett
neki. Fölállt, kihúzta magát, és egyenesen Hendricksre nézett.
 - Nem hiszem, hogy ez az ember öngyilkos lett.
Hendricks nem nézett rá, csak az őszülő helyettesére lövellt egy
derűs pillantást.
- O, valóban? Önnek talán bűnüldöző múltja van, csak én nem
tudok róla, Ms., öhm, Pennington? - puskázta ki a noteszből Nora
nevét.
- Nincs bűnüldöző múltam, viszont beszéltem ezzel a férfival. És
éreztem rajta, hogy még nem adta fel a reményt.
- Ez amolyan női megérzés? - kérdezte gunyorosan a seriff.
Nora máskor talán eltűnődött volna, hogy miféle trauma érhette
ezt az embert, amitől ilyen öntelt gyökér lett. Most viszont a halott
férfira koncentrált, és nem hagyta magát kizökkenteni.
- Lehet - bökte ki, bár ő maga is tudta, hogy ez bénán hangzik. -
De ugyanezt fogja mondani Hester és June is.
- A, nagyszerű! Nyilván ők is éreznek valamit. De egyikük legalább
a konyhában is feltalálja magát. Ennyi volt, Ms. Pennington - tette
hozzá némi hatásszünet után Hendricks. - Majd jelentkezünk, ha
további kérdéseink lesznek.
Rengett a tokája, amikor az ajtó felé intett a hatalmas fejével.
Nora kilépett az irodából, majd a várakozó Hesterhez és June-hoz
lépett.
- Ez öngyilkosságnak fogja minősíteni az esetet - suttogta. - És
akkor meg sem piszkálják a Zöldmező projekt mögött álló céget.
- Azt nem hagyhatjuk! - háborgott kipirult arccal Hester, June
pedig széttárta a karját.
- De hát mit tehetünk? - kérdezte.
Nora sebzett bőrét mintha ezer apró tű bökdöste volna.
 - Gyertek át este a könyvesboltba! - invitálta őket, és úgy tette
karba a kezét, hogy az ép karja elfedje a másikat. - Kilenckor - tette
hozzá. - Nem tudom, hogy terelhetnénk jó irányba a dolgot, de
muszáj kitalálnunk valamit.
- Én ott leszek - ígérte Hester.
- Én is! - mondta June.
Norának, bár felvillanyozva távozott az őrsről, egy kicsit háborgott
a gyomra.
 3. fejezet
Nincs szörnyűbb kín annál, amikor egy belénk szorult, elmondatlanul
maradt történetet cipelünk magunkkal.
Maya Angelou

- MI AZ a sok macska? - kérdezte hüvelykujjával hátrafelé bökve a

belépő Estella.
Elöl, a Csodakönyvek utcafronti része sötétbe borult. Nora nem
akarta elmagyarázni vendégeinek, hogy a csengő nem működik, és
nem akar költeni a javítására, ezért csak a hátsó ajtó fölötti
villanykörtét hagyta égve, és kiírta a kilincs fölé ragasztott cédulára:
NINCS KULCSRA ZÁRVA, GYERTEK BE!
Hester, aki nem sokkal Estella előtt érkezett, az öt fotellel
körbevett, tükrös dohányzóasztalra helyezett két bádog sütis-
dobozt. A tükör meghitten, bensőségesen verte vissza a két asztali
lámpa fényét, sőt, már- már áhítatos hangulatot teremtett. Ezt
nyilván Hester is érezte, ugyanis, Nora szóhasználatával élve,
„könyvtári hangerővel” szólalt meg.
- Már többször is láttam ezt a macskafalkát. Tudom, hogy
hihetetlenül hangzik, de tény, hogy éjjelente egy fickót szoktak
követni.
- Erre én is felfigyeltem már - mondta Estella, majd a
dohányzóasztal melletti kisasztalra dobta a gyöngyökkel kivarrt, fül
nélküli retiküljét, és hálás sóhajjal lerogyott az egyik fotelbe.
- Nyilván nem én vagyok az egyetlen, aki sokáig fennmarad -
folytatta. - Csak én nem bolyongok az utcán vernyogó macskahaddal
a nyomomban.
- Nem feltűnősködni akarok, higgyétek el! De a gyaloglás az
egyetlen dolog, ami kifáraszt.
Hester és Estella szájtátva meredt a lámpák fénykörébe lépő June-
ra.
- Ha nem megyek ki mozogni, nem tudok elaludni. Próbálok
naponta edzeni, de van, hogy se időm, se energiám nem jut rá.
- Bocs, hogy férfinak néztelek - mentegetőzött Estella, aki
továbbra is elképedve bámulta June-t. - A sötét ruhád vezetett félre,
meg a baseballsapkád. De tényleg, mi a helyzet azokkal a
macskákkal?
Nora nem tudta, miről beszélnek a többiek, és ezt nem rejtette
véka alá.
- Mielőtt magyarázkodni kezdek, kér még valaki sört? - kérdezte
June.- Jut mindenkinek - mutatott a puha falú hűtőtáskára, amelyet
a dohányzóasztalra helyezett.
Nora és Hester udvariasan elhárította a kínálást, Estella pedig
közölte, hogy ő már beborozott a szállodában.
- A tikkasztó nyári estéken néha lecsúszik egy hideg sör - árulta el
June. - A többi évszakban nem élek vele.
Azzal felpattintott egy sört. A doboz szisszent, June pedig
mosolyogva belekortyolt. Aztán kényelmesen befészkelődött a
fotelbe, és folytatta:
- Csak azért tudtam megvenni a házamat, mert az előző lakója egy
macskás néni volt, aki szörnyű állapotokat hagyott hátra. Az utolsó
éveiben már bolond volt szegény, és ezt szó szerint értsétek! Mert
igaz, hogy mindenkinek vannak problémái, de ő nagyon elvesztette a
fonalat. Például fölásta a füves hátsó kertet, és beültette
macskagyökérrel. Próbáltam kiirtani, de nagyon invazív növény. Ha
látnátok, hogy terjeszkedik, te jó ég! Benövi a zöldségeskertet, a
léckerítést, elburjánzik a veranda alatt. Esküszöm, még a postaládát
is körbenövi, míg alszom, meg a kocsim kerekeit!
Hester elvihogta magát, aztán rákérdezett:
- Szóval a macskák oda voltak szoktatva?
June bólintott.
- Egy darabig fel sem tűntek, mert sötétedés után jöttek, és csak
kis részük volt agresszív. Többször szóltam az állatvédőknek, de csak
ígérgetik, hogy befogják az elvadult példányokat. A többin még
nyakörv is van, de odajárnak, mert imádták a bolond nénit.
Képzeljétek, vasárnaponként egy egész sült csirkét osztott ki köztük!
Bizony, nem viccelek, ott ült a lépcsőn, és dobálta nekik a
húsdarabokat! Úgyhogy a ház mögött tömény macskagyökérszag
terjeng, elöl meg tömény KFC-szag.
Ezen már Estella is jót vihogott.
- Akkor nem csoda, hogy odarajzanak! - jelentette ki. - Azt hiszik,
hogy most is egy macskás néni lakik ott!
- De miért követnek, ha sétálsz? - kérdezte Nora.
June vállat vont.
- Nyilván érzik rajtam a macskagyökér szagát. Esküszöm, a falban
is az a gaz nő!
- Ha nem is önszántadból, de te lettél a Miracle Springs-i
macskafogó - ismerte fel Hester. - Tudod, mint a hamelni
patkányfogó.
Norának muszáj volt a saját szemével látnia a macskahadat. A
hátsó ajtóhoz lépett, és lassan résnyire nyitotta, de a keskeny sáv,
amely a bolt és a használaton kívüli sínek közt húzódott, néptelen
volt.
- Nyilván hazamentek - állapította meg June, amikor Nora
visszatért közéjük. - Ha látni akarod a cicaparádét, kettő és négy
között kelj fel! Olyankor jó eséllyel sétálunk.
- És mi gátol meg az alvásban? - kérdezte Nora, de rögtön meg is
bánta. Olyan mozdulatot tett a két kezével, mintha egy tábláról
törölné le, amit mondott.
- Felejtsd el! - kérte. - Beszéljünk inkább arról, amiért itt vagyunk!
Hester lepattintotta a két bádogdoboz fedelét.
- Egy kis rágcsa - kínálta. - Cheddaros rúd és barackos minipite.
Nora hozott a jegypénztárból szalvétát, egy kancsó limonádét és
friss szedret, amit vacsora után szedett. Megmosta, és abba a
vintage tejüveg tálba tette, amely a kertészeti könyvek polcát
ékesítette. Nora úgy tervezte, hogy oda is fog visszakerülni, miután
elmosta, és tovább várja, hogy szemet vessen rá egy vevő.
- Ha limonádét vagy vizet kértek, hozzatok hátulról kávésbögrét! -
kérte Nora, de senki sem mozdult.
Estella Hesterre és June-ra nézett.
- Nora mondta, hogy kihallgatta a seriff. Nektek is hasonló
élményben volt részetek?
- Igen - felelte Hester. - Egyértelmű volt számomra, hogy
öngyilkosságnak akarják minősíteni Neil halálát.
- A seriffet csak addig érdekelte a vallomásom, amíg ki nem
ejtettem a számon, hogy Neil zaklatottnak tűnt - vicsorgott June. -
Attól kezdve nem volt kíváncsi rám.
June állkapcsa megfeszült. Látszott, hogy majd szétveti a düh.
 - Én viszont nem tolerálom a bunkóságot - folytatta -, úgyhogy
nem mozdultam. Ültem, mint a cövek, és higgadtan megkértem a
seriffet, hogy ne ítéljen elhamarkodottan, mire ő csak úgy
bepöccent. - June csettintett az ujjával, majd Hesterhez fordult. -
Akkor már láttam, hogy nem viccből mondtad, hogy nincs oda a
nőkért.
- Nagyon is odavan értük - vetette közbe Estella. - Feltéve, hogy
tök pucérok, és rajzfilmfigurává vannak photoshopolva, vagy ha
fizetős online szexchatről van szó. Az egyik kuncsaftom a seriff
hivatalában dolgozik, mert oda vetette a balsors. Tőle hallottam. Azt
eddig is tudtam, hogy Varangy felügyelő egy barom, de hogy milyen
munkát végez a hivatal élén, azt nem. Most viszont nagyon úgy
tűnik, hogy merő lustaságból a könnyebb utat választja.
- És a legkényelmesebbet - tromfolt rá Nora. - Hiszen így
legfeljebb a Neilhez közel állók tiltakozhatnak. Lehet, hogy a
seriffnek is köze van a Zöldmező projekthez?
June letette a sörét, és a homlokát ráncolta.
- Mondjuk, befektetőként vagy ilyesmi? - kérdezte.
Mivel a seriff pénzügyeiről az égvilágon semmit sem tudtak, Hester
témát váltott.
- Jutottál valamire a szállodában? - tudakolta Estellátói.
Estella imádott a figyelem középpontjában lenni. Mielőtt válaszolt
volna, leemelte a jobb lábát a balról, majd ernyedt mozdulattal elvett
egy cheddaros rudat. Aztán hátradőlt, és új fent keresztbe tette a
lábait.
Ha macska lenne, még dorombolna is! - gondolta Nora.
- A halott fickó teljes neve Neil Parrish - vágott bele végre Estella,
majd a rosszalló pillantások láttán gyorsan helyesbített. - Akarom
mondani, az áldozat teljes neve. Bocsi!
Zavartan leharapta a sajtos rúd végét, majd folytatta:
- A Pine Ridge Propertiesnél dolgozott. Szóval pénzes pali volt, de
ennél többet sajnos nem tudtam kihámozni abból, amit hallottam. Az
ingatlanbizniszről felhalmozott tudásom ugyanis, hogy úgy mondjam,
gyűszűnyi.
- Emiatt ne görcsölj, drágám! Szerintem tök jól csináltad -
nyugtatta June.
Norának feltűnt, hogy milyen sugárzó, szívből jövő mosolyt villant
Estella June-ra. Lehet, hogy a város szirénjének nincsenek barátnői?
- suhant át az agyán. A széles mosolyból arra következtetett, hogy
Estella számára szokatlan, ha a nőtársai kedvesek hozzá.
- Amíg mesélsz, megnézem, mit mond Neil cégéről a net - mondta
Nora, és bekapcsolta a laptopját. Könyvtárosként otthonosan
kutakodott az online térben, de amíg meg nem nyitotta a
Csodakönyveket, nem igazán támaszkodott a technika legfrissebb
vívmányaira. Most viszont már számítógépen tartotta nyilván az
árukészletet, a bevételeket, a kiadásokat, és saját tervezésű
honlapon tette közszemlére a bolt kincseit. A közösségi oldalaktól
viszont távol maradt, és más módon sem kutatta előző élete
szereplőit. Az a Nora ugyanúgy halott volt a számára, mint Neil
Parrish.

- Szóval ott lebzseltem a közelükben - folytatta Estella a

beszámolót. - Két férfiból és egy nőből áll a csapat. Előkelő, csiszolt
modorú, nagyvárosi emberek. Bírják az italt, mert hozzá vannak
szokva, és iszonyúan pereg a nyelvük. Ismeritek Bob Lomant?
Tudjátok, ő a főpultos az Oázis Bárban.
 Nora, Hester és June üres tekintettel bámult Esteliára, aki ezt nem
hagyhatta szó nélkül.
- Látom, nem sűrűn mozdultok ki - jegyezte meg.
- Tudod te, hánykor kel egy pék? - kérdezte Hester.
Estella pislogott párat, majd visszakérdezett:
- Fogamam sincs. Hánykor?
- bel ötkor már a Mézeskalács Házikóban vagyok - magyarázta
Hester. - Kivéve vasárnap, amikor később nyitok, és hétfőn, amikor
szünnapot tartok, akárcsak Nora.
Estella füttyentett egyet.
- Nem semmi! Én bezzeg senkit sem fogadok tíz előtt. Hiába, nem
vagyok egy korán kelő típus. Szóval Bob, a pultos nagyon jól tudja,
hogy kell bánni az emberekkel. Mestere a bájcsevegésnek, úgyhogy
hamar feloldódik a vendég, ha ő szolgálja ki. Neil üzlettársai viszont
levegőnek nézték. Fogták az italukat, leültek az egyik asztalhoz, és
ott ejtőztek azokon a csodás, magas támlájú rattanszékeken.
Estella ismét elhallgatott, és olyan képet vágott, mint aki észbe
kap.
- Mivel nyilván nem voltatok még az Oázisban, elmondom, hogy
néz ki. Az egyik oldalon van egy L alakú bárpult, a másik falnál kis
bokszok találhatók, középen pedig rattanszékek, dob alakú
faasztalkák és cserepes növények sorakoznak.

A fekete-fehér kockás csempepadló meg a banánlevélmintás

tapéta is fokozza a trópusi hangulatot. Meg az, hogy a háttérben
halk kubai zene szól.
- Mint valami nyaralóhelyen - jegyezte meg June.
 - Ez lenne az elképzelés, de a mi embereink nem lazultak el. Ami
persze abszolút érthető, hiszen a vonat, amellyel jöttek, palacsintává
lapította a kollégájukat. Ezt nem otrombaságból mondom! - tette föl
a kezét Estella. - Csak felhívom a figyelmet a nyilvánvaló tényre,
hogy az lett volna a normális, ha fel vannak dúlva.
- Miért, nem voltak? - pillantott fel Nora a laptopból.
- Az első pár pohárnál még talán igen. De aztán telt-múlt a happy
hour, és egyre inkább úgy tűnt, hogy nem fölkavarja, hanem
aggasztja őket a hír.
Estella megint kivett egy sajtos rudat, majd eltűnődve rágcsálta.
- Lehet, hogy a cég üzelmei miatt aggódtak? - kérdezte Hester.
- Nem kizárt - gondolkodott hangosan Estella. - A két fickó előtt
végig ott volt az okostelója, és írogattak, mint az őrült. De hát ezt
sokan csinálják egy ilyen tragédia után.
- Igen, a millenniumi nemzedékből valóban sokan csinálják -
vágott közbe epésen June. - De nem a magamfajta negyvenesek! Ha
a munkatársamat elütné a vonat, a telefon lenne az utolsó, ami
eszembe jutna. Alighanem egyedül akarnék lenni, és talán elmennék
sétálni. A magány mindig megnyugtat, és enyhíti a fájdalmamat.
- Szívemből szóltál - helyeselt Hester. - De én nem vagyok egy
átlagos harmincöt éves.
June kivett a dobozból egy miniatűr barackos pitét, és azzal
szalutált Hesternek.
- Adjunk hálát ezért az égnek! - mondta, mire Hester egy sugárzó
mosollyal jutalmazta.
Nora nem szívesen törte meg a meghitt pillanatot, de tudnia
kellett, hogy van-e még Esteiiának valami érdemleges infója, vagy
folytathatják azzal, amit a laptop képernyőjén lát.
 - Tervezted, hogy megkörnyékezed valamelyik pasit? - szólt közbe.
- Sikerrel járt az ármányos cselszövés?
- Ármányos cselszövés? - visszhangozta fanyar mosollyal Estella. -
Mi vagyok én, Mata Hari?
Nora elpirult, és arcán megrándultak a polip formájú sebhelyek.
Rádöbbent, hogy úgy hangzott a kérdése, mintha valami regényből
idézne.
- Nyugi, bóknak veszem! - Estella igyekezett eloszlatni Nora
zavarát. - És tényleg olyan volt, mintha egy kémregénybe
csöppentem volna. Mármint nem ilyen Tom Clancy-félébe persze. De
akkor is ott lapítottam a szomszéd asztalnál, a magas széktámlák
meg a cserepes növény takarásában, mint egy titkos ügynök! Háttal
ültem nekik, és a piperetükrömben lestem őket.
- Ügyes - ismerte el Hester, majd kitöltött három pohár limonádét.
Az egyiket Esteiiának adta, aki úgy meredt rá, mintha nem értené,
hogy képes meginni valaki ezt a citromléből, cukorból és hideg vízből
kutyult löttyöt. Aztán szájához emelte a poharat, és pillanatok alatt
fenékig ürítette.
- Csak halk mormogás hallatszott - folytatta -, és a nő egy idő után
fölment a szobájába. Maradt a szálfa termetű, napbarnított, kedves
arcú, üdítő látványt nyújtó Nagy Ő meg a nyughatatlan, pókhasú
társa. A Nagy Ő-vel szívesebben flörtöltem volna, de tudtam, hogy
hamarabb célt érek, öhm...
Estella ajkbiggyesztve, mutatóujjával hadonászva törte a fejét,
majd Norára pillantott.
- Hogy is hívták Drakula szolgáját? - kérdezte.
- Renfieldnek - segítette ki Nora. - A rovarevő fickóra gondolsz1,
ugye?
 June, aki éppen harapott egyet a második barackos pitéjéből, tele
szájjal felnyögött. Nora nem tudta eldönteni, hogy a viszolygásának
ad-e hangot, vagy csak nem ért egyet a válasszal.
- Igen, Renfield! - kiáltott fel Estella. - Na, rá hasonlított a másik
fickó! Már csak egy-két szülinapi torta választhatta el a hatvantól.
Jóval idősebb volt, mint a többiek, és jóval idegesebb is. Sokat ivott,
és folyton a homlokát törölgette a zsebkendőjével. Szóval őt vettem
célba, amikor a Nagy Ő kiment a mosdóba.
- Vajon miért van az, hogy izgulok érted? - szólt közbe Hester, akin
látszott, hogy tűkön ül. - Hiszen már visszajöttél, és itt vagy velünk!
Mégis veled együtt élek át mindent.
- Jó mesélő vagy - dicsérte meg Nora Estellát. - És ha nem
tévedek, most jön a legjobb rész, ugye?
Estella bizonytalan arcot vágott.
- Szemérmeskedésre sajnos nem volt idő, hiszen a Nagy Ő
bármikor visszajöhetett. Úgyhogy lehuppan tani Renfield mellé, és
egyszerre vágtam döbbent meg sértődött képet, amikor belekortyolt
az italába.
June harsányan felkacagott.
- Istenem, ha láthattam volna az ürge képét!
- Azt mondta: „Parancsol?”, mire zavartan néztem rá, és azt
kérdeztem: „Nem magával van vakrandim?” Közelebb araszoltam a
székemmel, majd a karjára tettem a kezemet. És ekkor vettem
észre, hogy a koktélszalvétájára föl van írva valami.
Norán furcsa, izgatott bizsergés futott végig. Végre egy nyom,
amin elindulhatunk!
- Nehogy itt megállj, szívem! - kérte June.
 - De a betűkből nem álltak össze értelmes szavak - folytatta
Estella. - Talán egy monogramot firkantott le a fickó, vagy valami
helynév rövidítését. Remélem, jól írtam le emlékezetből, amikor
Renfield már nem látott.
Estella előhúzott a gyöngyökkel kivarrt, fül nélküli retiküljéből egy
dombornyomott szalvétát, amelyet szép, zöld pálmafa díszített. A fa
alatt dőlt betűs felirat hirdette:
„Szakadj ki, lazulj el, töltődj fel!”
Ez alá írt föl Estella három szót, vagy inkább betűsort, de a tinta
sajnos elmaszatolódott.
- Ugye ki tudod olvasni? - bökött a szalvétára Hester.
- Igen - hunyorgott Estella. - Az első betűszó vagy micsoda az volt,
hogy „DHKB”. Volt még egy kétbetűs monogram vagy rövidítés meg
egy szó: „A.G.” és „Buldog”.
Nora, Hester és June zavartan nézett össze.
- Buldog - visszhangozta June, és tanácstalanul széttárta a karját.
- Ez valakinek a beceneve? Vagy mi?
- Nem tudom. Nem volt időm, hogy szokásomhoz hűen a
bűvkörömbe vonjam, így semmi sem derült ki a cégről. A
Zöldmezőről és Neil szerepéről meg pláne nem - biggyesztette le az
ajkát Estella. - Épp csak rá tudtam pillantani a szalvétára, mielőtt
Renfield közölte, hogy Fenton Greernek hívják, és nem vele van
vakrandim. Majd hozzátette, hogy mindjárt visszajön a mosdóból az
üzlettársa, de áttehetjük a nem létező randinkat szerda estére.
- És beleegyeztél? - csodálkozott Hester.
- Hát persze! - kiáltott fel Estella, és úgy nézett a vigaszsütik
készítőjére, mint egy őrültre. - Különben hogy tudnék meg róluk
bármit is?
 Estella elhallgatott, s ezzel alkalmat teremtett arra, hogy Nora
megossza a társasággal a guglizás gyümölcsét.
- Találtam ezt-azt - kezdte, és úgy fordította a laptopot, hogy
mindenki lássa a képernyőt.
A Pine Ridge Properties honlapján egyszerű szöveg társult a színes
fotókhoz, amelyeken az amerikai álom rózsaszín verziója jelent meg.
Az egyik képen latino nő gondozta színpompás virágoskertjét, a
másikon Norman Rockwell- festményre kívánkozó apuka hintáztatta
aranyhajú kislányát, és a lábtörlőn egy labrador retriever csücsült, a
harmadikon idős, távol- keleti külsejű házaspár üldögélt a verandán.
A legnagyobb fotón pedig afroamerikai család pózolt skatulyából
kihúzott otthona előtt.
- „Pine Ridge Properties: Házanként építjük fel az álmokat” -
olvasta a szlogent June, majd eltűnődve bólintott. - Jól hangzik -
ismerte el -, és a különböző etnikai csoportok is megjelennek. Itt
pedig mintha a zöld építési gyakorlatról írnának.
June szemöldöke feljebb kúszott.
- A honlap alapján azt hihetné az ember, hogy ez egy fantasztikus
cég - mondta kis szünet után. - Estella sztorija viszont simlis
figurákat sejtet.
- Biztos, hogy vannak kétes üzelmeik - értett egyet Nora. - És
nagyban játszhatnak, ha Neilt így gyötörte a bűntudat.
- Valaki még ölni is képes volt azért, hogy ne tudódjon ki a dolog!
- hadonászott izgatottan Estella. - Tehát nyilván régóta megy a
mutyi, és eszméletlen pénzekről van szó. Már a menő honlapjuk is
erre utal.
- Nem a Zöldmező az egyetlen projektjük - hajolt a laptop fölé
Nora, és kattintott egyet.
 - Asheville-től keletre is építenek egy álomlakóparkot - folytatta,
miután megjelent a térkép. - Ott nyárra tervezik az első kapavágást,
egy Bent Creek nevű városkában pedig már húzzák is föl a házakat.
- Megnézzük ezt az „Ismerje meg csapatunkat!” menüpontot? -
szólalt meg Hester.
Nora rákattintott. Mind a négyen közelebb hajoltak a laptophoz.
- Ők voltak ott az Oázisban! - kiáltott fel Estella izgatottan. - Ez itt
Renfield, alias Fenton Greer - kocogtatta meg műkörmével a
képernyőt. - Ő pedig Vanessa MacCavity, akit csak azért
alkalmaznak, hogy nő is legyen a csoportban, és itt van a mi Neil
Parrishünk is.
Estella még nézte egy kicsit a fotókat.
- Csak a szívdöglesztő pasi hiányzik. A Nagy Ő - tette hozzá.
- Lehet, hogy itt találod - mutatott a „Partnerek” menüpontra
Hester, majd Nora ráklikkelt.
- Ott van! A napbarnított, sötét hajú fickó - kiáltott fel Estella.
- Collin Stone, a Stone Építési Vállalat tulajdonosa - morogta Nora.
- Nem csoda, hogy lebarnult, nyilván sok időt tölt a szabadban.
Nora ezután sorra vette a többi nevet és arcot. A Pine Ridge
Properties partnerei között voltak befektetők, hitelbírálók,
ingatlanközvetítők, valamint ingatlan- adásvételre szakosodott
ügyvédek. Először a Fines Creekben és Walnutban működő partnerek
jelentek meg, de miután Nora lejjebb görgetett, felbukkantak a
Miracle Springs-iek is. Retten voltak, Dawson Hendricks a Madison
Megyei Közösségi Bankból és Annette Goldsmith a Star
Ingatlanügynökségtől.
- Ez a Dawson a rokona lehet? - kérdezte a többiekre pillantva
Nora.
 - Varangy felügyelőnek? - vágott közbe Hester. - Igen, a bátyja.
Három Hendricks fiú van. A legkisebb elköltözött a Közép- Nyugatra,
és nem sűrűn látogat haza.
- Ugyan ki hibáztatná ezért? - Estella arcára gunyoros mosoly ült ki
. - Én tuti, hogy vissza se nézek, ha egyszer megszököm innen.
- Miért utálod ennyire Miracle Springst? - kérdezte halkan June.
- Ez hosszú és szomorú történet - motyogta Estella.
Nora széles mozdulattal körbemutatott a boltban.
- Akkor jó helyen jársz - helyeselt. - Olyanból van itt bőven.
- Hát igen - mosolygott Estella. - És tuti, hogy nem az én sztorim a
leghosszabb és a legszomorúbb, sőt, még csak nem is egyedi.
Sokszor átdolgozták már, és hozzá is költöttek egy csomó fiktív
elemet. Ez megy tinédzserkorom óta, úgyhogy már csak röhögök, ha
meghallom a legújabb verziót. A legtöbb embernek fogalma sincs,
miről beszél, amikor rajtam köszörüli a nyelvét.
Estella a legközelebbi polcra emelte haragos tekintetét. A puha
fedelű Stephen King- könyvek mellett ötvenes évekbeli, műanyag
halloweeni sütőtökök sorakoztak.
- Ha akarnám, rendezhetném a számlát, de nem akarom - folytatta
Estella. - Neil Parrish viszont már akkor sem tudná hallatni a hangját,
ha akarná. Az ő sztoriját ki fogja úgy elmondani, ahogy az valóban
megtörtént?
Nora még sosem hallotta így beszélni Estellát. Megindították a
szenvedélyes szavak.
- Majd mi - szólalt meg.
- És mégis hogyan? - tudakolta Hester. - Pár monogram vagy
micsoda alapján?
 - Ennyire azért nem állunk rosszul - bizakodott Nora. - Hiszen van
egy Mata Harink! Aki már meg is beszélt egy randit Ponton Greerrel,
hogy kiszedje belőle, amit lehet. June, te nem tudsz a közelükbe
férkőzni, ha csobbannak egyet a termálban?
June szája széles mosolyra húzódott.
- Dehogynem! Úgy visszhangzik az a fürdő, hogy csak na! Akkor is
hallok minden szót, ha suttognak.
- Pompás - lelkendezett Nora, majd Hesterre nézett.
- Holnap hétfő van, úgyhogy mindketten szünnapot tartunk. Nem
ugrunk el az álomlakóparkba? Megnézhetnénk a modellházat meg
ezt az Annette Goldsmitht.
- Benne vagyok - vágta rá Hester. - Bár talán fura lesz, hogy új
építésű ingatlant nézek, hiszen már van házam.
Nora vállat vont.
- Nekem is van, de az ingatlanosok mindig rá akarják dumálni az
embert, hogy vegyen drágábbat. Majd figyeld meg! A mi Annette-
ünk ezerrel fog nyomulni, hátha aláírás és előleg lesz a
kíváncsiságunkból.
- Akár tovább is mehetsz egy lépéssel - javasolta Estella. - Ha
kiválasztasz a tervrajz alapján egy házat, időpontot kérhetsz Dawson
Hendrickshez a bankba. Nyugi, semmit sem kell kitöltened meg
aláírnod! Csak ejtsd el Neil nevét, és figyeld Dawson reakcióját!
June csak ámult- bámult.
- Mondták már, hogy van sütnivalód? - dicsérte meg Estellát.
- Nem gyakran - suttogta Estella.
Nora érezte, hogy nem hagyhatja veszni a felgyülemlett pozitív
energiákat, és addig kell ütnie a vasat, amíg meleg.
 - A sikerünk kulcsa egyrészt az, hogy figyelmesen meghallgatjuk
az embereket - sorolta -, másrészt pedig a szigorú titoktartás. Mert
mostantól csak egymásban bízhatunk.
Hester kétkedve nézte Norát. Közben az egyik göndör fürtjét az
ujjára csavarta, majd elengedte, és megint felcsavarta.
- Kérlek, ne vegyétek személyes sértésnek, amit mondok - kezdte
-, de a bizalom terén nagyon kijöttem a gyakorlatból. Tök szimpik
vagytok mind a hárman, tényleg, de honnan tudhatnám, hogy
bízhatok bennetek?
Estella és June helyeslő mormogással nyugtázta Hester szavait,
Nora viszont hallgatott. Méghozzá olyan sokáig, hogy a vendégei
nyugtalanul összenéztek.
Aztán végighúzta az ujját az egyik sebhelye ráncos szélén, ott,
ahol a sértetlen, sima arcbőre összeért a beültetett bőrrel. Tudta,
hogy nem tökéletes. Hogyne tudta volna, hiszen lépten-nyomon
szembesült ezzel, ha tükörbe nézett, a karjára pillantott, vagy mások
tekintete elidőzött az arcán. De a hangja még megvan, akárcsak az,
ami a sebzett szívéből maradt.
Nora Pennington a könyvespolcra pillantott, és úgy döntött, ennyi
épp elég volt a puszta túlélésből, a vegetálásból! Legfőbb ideje, hogy
újra élni kezdjen!
- A bizalom csak egy módon alakulhat ki - fordult Hester-hez,
June-hoz és Esteiiához. - Úgy, hogy elmondjuk egymásnak a
történeteinket.
 4. fejezet
A békéért és egy jól megépített házért semmi sem drága.
Dán közmondás

Nora a kis utcafronti verandáján ült, és a kávézóasztalkánál nézte,

ahogy a várost körülvevő hegyeket elönti a napfény.
A szokottnál korábban kelt, de úgy gondolta, hogy az Appalache-
ösvényen már most is mozgolódnak a túrázók. Hiszen dübörög a
nyári főszezon, és Miracle Springs csodaszép panorámája,
táborhelyei, erdei szálláshelyei, üzletei, melegforrásai mágnesként
vonzzák a turistákat.
Mind a helyi vállalkozások, mind a turisták jól jártak azzal, hogy az
Appalache- ösvény a városközpont közelében húzódott. A
hosszútávtúrázók közül sokan végigmentek rajta Georgiától Maine-
ig. Nora mindig megengedte nekik, hogy otthagyják a cuccukat a
könyvesboltban, míg elmennek vásárolni vagy enni.
A szállodából érkezők nem győztek álmélkodni a degeszre tömött
hátizsákok láttán.
- Én egy napig sem tudnék meglenni a kávégépem nélkül -
hangzott el nemegyszer a szájukból.
- A forró zuhanyról nem is beszélve - tették gyakran hozzá, és az
ámulatukba rendszerint némi viszolygás is vegyült.
Nora sem rajongott a kempingezésért, ezért megértő volt azokkal
szemben, akiknek fontos a kényelem. Abban a kérdésben viszont,
hogy mennyi cuccot érdemes magunkkal vinni, ha utazunk, inkább a
hátizsákos túrázók álláspontja felé hajlott.
 O valaha egy 1920-as években épült, kolóniái stílusú,
háromméteres belmagasságú téglaházban élt. Volt öt kandalló, jó
nagy pince fedett lugas és működő szökőkút a kertben meg sok- sok
gond és baj. A szabadideje nagy részében takarított, kerti munkákat
végzett, valamint körülugrálta a szerelőket.
A Vagonlak nem rótt rá ekkora terhet. A házikó négy helyiségből
állt. A konyhában, a nappaliban, a hálószobában és a fürdőszobában
Nora minden talpalatnyi helyet kihasznált. A bejárat elé pedig
csináltatott egy kis fedett verandát, hogy ott is tudjon olvasgatni,
eszegetni vagy csak üldögélni és merengeni.
Hogy télen is kellemes legyen a hőfok, eltapsolt némi pénzt egy
fatüzelésű, öntöttvas minikályhára, amely, bár eredetileg hajókra
készült, megfelelt a célnak. Szépen felfűtötte a parányi lakást, és
szinte ingyen üzemelt, hiszen itt, Észak- Karolina nyugati részén,
olcsón leheti hozzájutni a hegyekben kitermelt tűzifához.
A Vagonlak mind a helybelieket, mind a látogatókat lenyűgözte. A
házikó minimális alapterülete és beosztása sokak érdeklődését
felcsigázta. Unos-untalan azt kérdezgették Norától, hogy biztos
minden elfér-e a házban.
- Hova teszed a ruháidat? - érdeklődött egyszer Estella. - Nem is
beszélve a cipőkről, a sminkeszközökről, az ékszerekről...
Es épp ez volt a lényeg, Nora ugyanis nem birtokolt efféle
holmikat. A ruhatárát néhány farmer, póló, ing, blúz és kardigán
alkotta, a lábbelikészlete pedig két edzőcipőből, két lapos
sarkú félcipőből és egy masszív hócsizmából állt. Ékszere, az
anyjától örökölt gyöngy fülbevalót leszámítva, nem volt, a
kozmetikumai pedig elfértek egy sütisüvegben. Estella szóhoz sem
jutott a döbbenettől, amikor mindezt megtudta.
 Nora most is felkészült arra, hogy Hester az unalomig ismert
kérdésekkel fogja bombázni. És talán az is szemet szúr neki, hogy
semmilyen személyes tárgy nincs a házban. Se fénykép, se iskolai
évkönyv, vagy bármi, ami családra, barátokra utalna.
- Gondolom, reggeliztél - kezdte Hester. - De azért hoztam egy
vekni kenyeret, hátha később jól jön. Tegnapi, de így is jobb, mint a
bolti.
- Kösz! - Nora elvette Hestertől a fehér papírzacskót. - Milyen
fajta?
- Kukoricás. Imádom nyáron sütni, mert ilyenkor betölti az illata a
pékséget. Enni viszont inkább télen szeretem egy nagy tál chilihez.
Hester nem Nora mellé ült a kávézóasztalkához, hanem az ajtó
másik oldalán, a hintaszékben foglalt helyet.
- A hintaszék a gyengém - vallotta be. - Otthon, a verandán van
egy csúszótalpas szék, de az nem ugyanaz, ráadásul még nyikorog
is, ha megmozdulok. Az agyamra megy! Már minden pontját
befújtam WD-40 spray-vel, de hiába. Ugyanolyan hangot ad ki, mint
a füstérzékelő, amikor beriaszt, neked meg gőzöd sincs, hogy mi a
gond. Te biztosan nem küzdesz ilyen problémákkal - nevetett Hester.
- Hát nem - felelte mosolyogva Nora.
- Nagyon nyugis, békés helyen laksz. Sehol egy szomszéd. Milyen
érzés, ha odalent elhúz egy vonat - kérdezte Hester?
- Zajos. És beleremeg a ház. Amikor először aludtam itt, azt
hittem, mindjárt szétesik, és velem együtt legurul a sínekre. - Nora a
fejét csóválta, miközben felidézte azt az estét.
- Reggelig már nem is tudtam aludni - folytatta kis szünet után -,
de aztán hamar megszoktam a dübörgést meg a vonatfüttyöt. Sőt,
azt hiszem, nélkülük már nem is tudnék jól aludni. Mindig hegyezem
a fülemet, hogy nem jön-e vonat. Éjjel teher, nappal személy. Nem
tudom, miért van ez.
Hester szemügyre vette Norát.
- Megvetted a régi állomásépületet, a jegypénztárban főzöl kávét,
közelebb laksz a sínekhez, mint bárki más. Lehet, hogy te vagy a
nem hivatalos állomásfőnökünk? - kérdezte.
Nora elnevette magát.
- Megtekinted az állomásfőnök vagonlakását?
Nora megkönnyebbült, amikor Hesterrel beléptek a nappaliba.
Egyből látszott, hogy elbűvöli a kényelmes kanapé, a kis kályha, a
könyvespolcok, valamint a dohányzóasztalba bújtatott tévé.
Érdeklődve nézelődött, de mellőzte a tolakodó kérdéseket.
- Imádom! - kiáltott fel fojtott hangon, majd az irodasarokra
vándorolt a tekintete. - Minden szobában vannak ilyen titkos zugok?
- kérdezte tágra nyílt szemmel.
- Mutatok párat - ajánlotta Nora, és a konyhába vezette vendégét.
Hester szemügyre vette a plafonon végigfutó csupasz gerendákat,
a főzőpult fölötti téglaboltívet, a kobaltkék AGA sütőt és a méretes
hűtőszekrényt.
Nora kihúzta a pult alá rejtett vágódeszkát, majd a hűtő melletti,
kerekeken guruló fűszeres polcot is. Az egyik konyhaszekrény
ajtajának belső oldalára polcokat szereltek, konzervek, szószos és
befőttes üvegek sorakoztak benne.
Nora arrébb tolta a lábával a jutaszőnyeget, és intett Hesternek,
hogy ragadja meg a padlóhoz rögzített fémkarikát.
- Na ne! - kiáltotta Hester, miután fölrántotta a fedelet, és szeme
elé tárult a padló alatti spájz.
 Nora a többi rejtett zugot is megmutatta az ágya alatt, a
fürdőszobai tükör mellett, valamint a miniatűr mosófülkében.
- Ha itt laknék, nem okozna gondot az elpakolás. Ha tudnád, hogy
állok a házimunkához, értenéd, miért nagy dolog ez nálam! -
magyarázta Hester, miután az idegenvezetés végére értek, és
visszamentek a verandára.
- Lakályos, komfortos, sikkes, vicces, menő! - sorolta a dicsérő
szavakat Hester. - Mindezek ideális elegye a házad! Jó, hogy Annette
Goldsmith még nem látta, mert akkor meg sem próbálna rádumálni
valami másra.
- Bízzunk benne, hogy sikerül lepleznem, mennyire odavagyok a
jelenlegi otthonomért - reménykedett Nora, és a szemébe húzta a
baseballsapkát, hogy még jobban védje naptejes homlokát és a
többi szabad bőrfelületet.
Nyeregbe pattantak, és föltekertek a Zöldmező Lakóparkhoz
vezető emelkedőn.
Amikor beléptek a modellházba, a hosszú lábú, szőke Annette egy
elefántcsontszín kosztümben és leopárdmintás tűsarkúban épp a
port törölgette egy műnövény leveleiről.
Ezerwattos mosollyal üdvözölte őket, de rögtön lefele görbült a
szája, amikor meglátta Nora sebhelyeit. Aztán biztatta őket, hogy
nézelődjenek kedvükre.
- Én nem az a fajta ingatlanos vagyok, aki ott liheg az érdeklődő
nyakában, és nyomja a sódert - nyugtatta meg őket, majd ismét
rájuk villantott egy sugárzó mosolyt. - Nyugodtan időzzenek el a
házban! Nyissanak ki minden létező szekrényt, kukkantsanak be a
gardróbba, kopogtassák meg az ajtókat, hogy elég vastagok-e, s a
többi! Szóval érezzék magukat otthon, és ha kérdésük van,
kurjantsák el magukat! Kint leszek a verandán, meglocsolom a
páfrányokat.
Miután Annette Goldsmith elvonult, Hester Norához fordult.
- Most mit csináljunk? - kérdezte.
- Szerintem gyorsan nézzünk körül! Aztán be kéne surrannunk az
irodába, amíg nem lát és nem hall minket.
Hester az ujja köré csavarta a haját.
- Tudom, hogy a könyvekben nem buknak le az emberek, ha ilyet
csinálnak, mi viszont le fogunk.
- Dehogy fogunk - bizakodott Nora. - Te majd szemmel tartod
Annette-et, én meg mindent ugyanoda teszek vissza, ahol volt.
A hajával babráló Hester nekivágott a lépcsőnek.
Gyorsan átnézték a vendégszobákat, a fürdőszobákat és a
padlásteret az emeleten, majd visszamentek a földszintre, és le-
csekkolták a vendégszobát, a konyhát meg a mosókonyhát. Miután
végeztek, Nora bedugta a fejét az iroda ajtaján, Hester pedig
elfoglalta őrhelyét az előszobában.
Az volt a terv, hogy ha Annette Goldsmith visszajön, ő a padlóra
ejt egy reklámanyagokat tartalmazó dossziét. Ezzel figyelmezteti
Norát a veszélyre, Annette-et pedig föltartja, hiszen nyilván segít
majd összeszedni a papírokat.
Az irodában makulátlan rend honolt. A politúrozott faasztalon egy
számítógép, egy bőr tolltartó, egy tűzőgép, egy színes
prospektusokkal teli, műanyag irattartó és egy sárgaréz névtábla állt.
Norának feltűnt, hogy egyetlen személyes tárgyat sem talált. Sehol
sem látott egy árva fényképet, oklevelet, plakettet, mütyürkét,
gumilabdát. Érdekesnek tűnt viszont a heti naptár, amelynek szinte
minden kockájába valamilyen nevet írtak. Nora ráismert egy-két
vevőjére, de a többséget nem tudta hova tenni.
Megérintette a komputer billentyűzetét. Nem lepte meg, amikor a
képernyő életre kelt, és megjelent a jelszót váró, pislogó kurzor.
Félretolta Annette ergonomikus borszékét, és kinyitotta az íróasztal
legfelső fiókját. Gemkapocs, tűzőgépkapocs, rajzszögek,
postabélyegek, post- it és egy kisebb kulcscsomó.
Nora egyelőre nem nyúlt hozzájuk. Gyorsan átvizsgálta a többi
fiókot is, de csak képeslapokat, szórólapokat, prospektusokat és
névjegyeket talált. Ez utóbbiból Annette Goldsmith mintha egész
életére bespájzolt volna.
A jobb alsó fiók be volt zárva.
- Á! - suttogta magában Nora, és kivette a felső fiókból az apró
kulcsokat.
De a diadalmas érzés hamar tovatűnt, mert egyik sem illett a
zárba. Tehát valami mást nyitnak...
Nora körbepillantott. Az íróasztal túloldalán két széket látott, a
szemközti falon pedig egy kétszárnyú ajtót.
Milyen csontvázat rejtegetsz a szekrényben?- suhant át az agyán,
de rögtön meg is pirongatta magát a közhelyes fordulatért.
Nem vagy le Angéla Lansbury! - folytatta az önostorozást,
miközben elindult az ajtó felé.
A gardrób nagy részét az iratszekrény töltötte ki. Nora
megpróbálta kihúzni a legfelső fiókját, de hiába. A kulcs viszont
nyitotta!
Nora sietve olvasta a mappák gondosan nyomtatott címkéit. Úgy
tűnt, szokványos ingatlanos iratokkal van dolga. A Zöldmező projekt
anyagát precízen csoportosították. Külön mappát kaptak a
tervrajzok, a számozott telkek elrendezését jelölő, fekete-fehér
térképek, az igényelhető extrák, a biankó adásvételi szerződések, a
jelzáloghitel-szerződések és így tovább.
Nora csak a második fiókban bukkant Neil Parrish nyomára. A
legfelső mappa címkéjén egy KOMOLY ÉRDEKLŐDÖK felirat állt, az
alatta lapuló mappán pedig az, hogy NP ÜGYFELEI.
Nora éppen belekukkantott volna a dossziéba, amikor a földszintről
riadt sikkantás, majd ideges vihorászás hallatszott.
Annette tehát végzett a páfránylocsolással.
Nora előkapta a zsebéből a telefonját, és félig- meddig vaktában
lefotózta a Neil mappájában lapuló dokumentumot. Aztán
visszadugta a dossziét a helyére, becsukta a fiókot, és kulcsra zárta
az iratszekrényt. Mire becsukta a gardrób ajtaját, a megfelelő fiókba
tette a kulcscsomót, és visszatolta az asztalhoz Annette székét,
Hester már be is robogott az irodába.
- Hogy én milyen kétbalkezes vagyok! - harsogta. - Elejtettem a
dossziét, és minden szétszóródott! Lehet, hogy nem vettem
magamhoz elég koffeint.
Hester után Annette is feltűnt az irodában. Arcára üzletasszonyos
mosoly ült ki.
- A konyhában van kávégép. Kérnek egy csészével? Közben egy
kicsit megismerjük egymást.
- Rendben - mondta szívdobbanásnyi szünet után Nora, aki
véletlenül sem akart a kelleténél lelkesebbnek látszani.
A konyhában, amely vagy négyszer akkora volt, mint Noráé,
Annette megmutatta a kávékapszula- választékot.
- Cukrot, édesítőszert a gép melletti tálcán találnak, sovány tejet
és tejszínt a hűtőben. Szolgálják ki magukat! Én addig hozok egy kis
szakirodalmat.
Nora idegesen nézett Annette után. Attól tartott, hogy a nő valami
gyanúsat fog észlelni az irodában. Ugye nem löktem arrébb
véletlenül a tolltartót vagy a klaviatúrát? - suhant át az agyán.
Igazából nem hitte, hogy bármit is elrontott volna, de azért mardosta
némi kétely.
- Jutottál valamire? - suttogta Hester.
- Nem tudom - felelte halkan Nora. - Majd meghallgatjuk a
marketingszövegét, ahogy terveztük, és egy óvatlan pillanatban
bedobjuk Neil nevét. Aztán figyeljük a reakcióját.
Megcsinálták maguknak a kávét, és mire Annette visszajött, már le
is ültek a két bögrével a konyhaasztalhoz.
- Elnézést! - szabadkozott telefonját lóbálva az ingatlanügynök. -
Az egyik ügyfelem két telek között vacillált, de most végre döntött,
és ezt máris tudatni akarta velem. Remélem, nem várattam meg
magukat.
- Nem, nem - nyugtatta meg Hester. - Még bele sem kóstoltam a
várva várt koffeinbombámba.
Annette Goldsmith bizonytalan arcot vágott.
- Remélem, ízleni fog - mondta. - Akkor hát, hölgyeim, mesélnék
egy kicsit a Zöldmező projektről, amíg kávézgatnak. Meg arról is,
hogy milyen közösséget építünk ebben a csodaszép városkában.
Hester egy darabig Annette-et méregette a bögre fölött, majd azt
kérdezte:
- A környéken lakik? Nem emlékszem, hogy láttam volna a
pékségben. Tudj a, a Mézeskalács Házikóban. Én vagyok a tulaj.
- Asheville-ből járok át - felelte Annette, és feléjük fordította a
Zöldmező Lakópark térképét. - De valószínűleg akkor sem futnánk
össze, ha nem autóznék nap mint nap majdnem egy órát. Ugyanis a
paleolit étrend híve vagyok, így számomra a liszt és a cukor tiltott
gyümölcs. De sokaktól hallottam már a finomságairól, mióta itt
dolgozom, úgyhogy bizonyára érti a dolgát.
Hester nem viszonozta az ingatlanügynök védjegyévé vált mosolyt.
- Semmi gabonaféle, semmi cukor? Soha? - hüledezett fejcsóválva.
- Ha nekem azt mondanák, hogy nem ehetek többé jó meleg, frissen
sült házi kenyeret, nem is akarnék tovább élni.
- Egy ekkora konyhában viszont annyi kenyeret süthetsz, amennyit
akarsz - szólt közbe Nora, remélve, hogy elnyeri Annette
szimpátiáját, ha megadja a végszót a marketingszövegéhez.
Annette olyan büszkén pillantott körbe, mintha ő maga építette
volna a házat.
- így igaz! - vágta rá. - Akár ipari méretű sütőt is igényelhet! Ez a
szép abban, hogy a vevő összedolgozik a kivitelezővel, mert így
tényleg megkaphatja álmai házát.
Annette tartott egy kis szünetet.
- Tervezi, hogy felépítteti velünk álmai házát, Hester? - kérdezte.
- Elsősorban a költségekre vagyok kíváncsi. Nem hiszem, hogy
több helyre lenne szükségem, mint amennyi most van. Nora viszont
egy vasúti kocsiban lakik. Nagyon cuki, de kicsi.
Annette nem tudta leplezni a döbbenetét.
- Egy vasúti kocsiban?
- Átalakított és felújított vasúti lakókocsiban - vette védelmébe
otthonát Nora. - A miniházmozgalom lelkes híve vagyok.
- O-ó-ó! - Annette úgy nyújtotta el a hangot, mint egy áriázó
operaénekes. Látszott, hogy meg van ütközve, de hamar rendezte
sorait. - Nos, ha nagyobb térre vágyik, tőlünk megkaphatja. Hány
hálószobában gondolkodik?
Nora diktálni kezdte fiktív vágyait, Annette pedig buzgón írogatott
a jegyzetfüzetébe, és biztatóan bólogatott.
- Azt hiszem, a Cambridge házat direkt magának találták ki -
állapította meg, miután Nora mindent elsorolt, és kinyitott egy
prospektust.
A művészi grafika korszerű, Cape Cod stílusú téglaházat ábrázolt.
Pár másodpercig csöndben nézegették, közben Annette sorolta, hogy
miért ideális Nora térigénye szempontjából a Cambridge ház
elrendezése. Utána fölajánlotta, hogy kör- beviszi őket golfkocsin, és
megmutatja a telkeket. Nora, mivel még nem tudta bedobni Neil
nevét, elfogadta az invitálást.
- Pompás! Útközben folytatjuk a beszélgetést - lelkendezett
Annette, és egy kulcscsomót húzott elő a kosztümje zsebéből.
A modellház garázsában méregdrágának tűnő, vadonatúj, elegáns,
fekete BMW állt a golfkocsi mellett. Nora fejébe szöget ütött, hogy
vajon mennyi jutalékot kaphat egy-egy ház után Annette Goldsmith.
Hiszen ahhoz képest, hogy nem lehet több harmincnál, elég jól van
eleresztve, legalábbis a BMW- ből és a ruhájából ítélve.
Nora elhatározta, hogy egy kicsit megpiszkálja a témát.
- Maga is Pine Ridge házban lakik? - kérdezte, miután Annette
beindította a golfkocsit.
- A, nem - mondta fellengzősen Annette. - Asheville belvárosában
lakom, ott vásárolok, ott edzek. Mivel keveset vagyok otthon,
karbantartásmentes lakhelyet akartam, úgyhogy nemrég vettem egy
társasházi lakást. Ez azért is előnyös, mert így jobban értem, mit
miért kérdez az ügyfél, és jobban átérzem az aggályait.
 Nora elismerően mordult egyet, Annette pedig a lakópark főutcája
felé indult. Útközben megmutatta a Cambridge házhoz ideális
telkeket.
- Ez igazán csábító - dicsérte Nora az egyik sarokportát -, de nem
biztos, hogy telik rá. Láttam a prospektusban az alapárat, és...
Annette-nek a szeme sem rebbent. Az ő dolga csak annyi volt,
hogy felkeltse a kuncsaft érdeklődését, és ez megtörtént. A
pénzügyek nem rá tartoztak.
- Remek az együttműködésünk a Madison Megyei Közösségi
Bankkal. Ha felhívja Dawson Hendrickset, meg fogja látni, hogy az
egyedi építésű ház nagyon is reális lehetőség. És azt is elhiheti, hogy
egy Pine Ridge ház remek befektetés.
- És az ütemtervet tudják tartani? - kotyogott közbe a hátsó
ülésről Hester. - Nem fog csúszni az építkezés most, hogy a
kollégájuk ilyen szörnyű baleset áldozata lett? A nevére sajnos nem
emlékszem.
Rafinált nő ez a Hester, gondolta magában Annette, velem
mondatja ki a nevét.
Annette váratlanul levette a lábát a gázpedálról. A golfkocsi
azonnal megállt. Nora a műszerfalra tenyereit, Hester meg az első
ülés háttámlájára, miközben egy halk sikoly hagyta el a száját.
- Jaj, ezer bocsánat! - szabadkozott Annette, és aggodalmasan
Norára, majd Hesterre nézett. - Megúszták épségben?
Bólintottak.
Annette fújt egy nagyot, majd a gázra lépett, és továbbhajtott.
- A Pine Ridge tragikus körülmények között elhunyt munkatársát
Neil Parrishnek hívták - közölte. - Szörnyű csapás érte a csapatunkat.
 Annette gyászos képet vágott, de Nora egy pillanatig sem hitte,
hogy őszintén megrendítette Neil halála.
- Én tartozom bocsánatkéréssel - mentegetőzött Hester, és
Annette vállára tette a kezét. - Nyilván súlyos traumát éltek át. De
maga legalább nem volt ott a vonaton a kollégáival. Nem is tudom,
hogy dolgoznám föl ezt a helyükben. Szerintem holtomig kísérne az
a szörnyű pillanat.
- Hogy az eredeti kérdésre is válaszoljak - váltott témát Annette -,
nincs akadálya annak, hogy tartsuk a már rögzített, illetve a
későbbre kitűzött határidőket.
Szépen kihúzta magát, és üzletasszonyhoz illő műmosolya is
visszakerült a helyére.
- A határidőket a kivitelezőnk, Collin Stone szabja meg, ő vérbeli
profi. Mr. Parrish inkább a befektetési ügyekkel foglalkozott. Mr.
Stone mindig hangsúlyozza, hogy ő nem irodakukac, hiába látják az
ügyfelek a nevét a Stone Építési Vállalat fejléces papírjain. Ő a
nagyfőnök, mégis nap mint nap kijár ide. Személyesen gondoskodik
róla, hogy pont olyan ház épüljön, amilyet az ügyfél szeretne.
Norának csak most tűnt fel a csönd. Állítólag építési területen
jártak, de egy lelket sem látott.
- Hol vannak a munkások? - kérdezett rá kerek perec.
- Mr. Parrish üzlettársai úgy ítélték meg, hogy a történtek után
nem lenne ízléses, ha normál munkanapot tartanánk - magyarázta
Annette. - De hamarosan folytatódik az építkezés.
Közben visszaértek a modellházhoz. Nora gyorsan kezet nyújtott
az ingatlanügynöknek, és megköszönte a segítségét.
- Azt hiszem, már tudom, mi lesz a következő lépés - mondta. -
Egy telefon Dawson Hendricksnek.
 - Ezt nagy örömmel hallom! - lelkendezett az addiginál is
ragyogóbb mosollyal Annette. - Majd szólok neki, hogy számítson a
jelentkezésére a Cambridge ház ügyében.
Azzal Nora kezébe nyomott egy kék dossziét.
- Ebben mindent megtalál, a névjegyemet is. Ha kérdése van,
hívjon bátran!
Annette Hesternek is adott egy dossziét.
- Ha esetleg egyedül is meg akarná nézni. Vagy ha netán van
olyan ismerőse, aki új építésű házat keres, irányítsa hozzám!
Nora és Hester biciklire pattant. Szótlanul karikáztak el a város
vendégeit köszöntő Miracle Springs tábláig.
- Gyere be a pékségbe! - hívta Hester. - Összeütök valami ebédet.

Nora a konyhaszigetnél ült, és megbűvölten nézte Hestert, aki

melegszendvicset készített sült zöldparadicsommal és grillezett
sajttal.
- Nem hiszem, hogy Annette-et összetörte Neil halála - szólalt
meg, majd gyakorlottan megfordította a serpenyőben a két
szendvicset.
Nora önfeledten gyönyörködött a szépen megpirult kenyérben, a
nyúlósra olvadt sajtban és a sajt alól kikandikáló zöldparadicsomban.
- Én sem hinném - mondta.
Hester tányérra tette a szendvicseket, két pohárba vizet töltött, és
kihúzta a Norával szemközti bárszéket. Jó étvágyat kívánt, majd
kézbe vette a szendvicse felét, de nem harapott bele.
- Ha az irodában nem találtál semmit, akkor nagyon úgy fest, hogy
időpocsékolás volt ez a túra - állapította meg.
 - A komputer jelszót kért, az iratszekrényt pedig nem volt időm
átnézni - mentegetőzött Nora. - Csak abba a dossziéba
kukkantottam bele, amelyiken Neil nevét láttam. Egy rakás egyforma
nyomtatvány volt benne. Lefotóztam az egyiket, hátha ki tudunk
hámozni belőle valamit.
Nora elővette a telefonját, és úgy fordította, hogy Hester is lássa a
képernyőt.
- Jelzáloghitel- szerződésnek nézem - állapította meg Hester. - A
teteje nem látszik, de én is töltöttem ki ilyet, amikor a házat vettem..
Szerintem, aki egyszer jelzáloghitelt vesz föl, az egy életre
megjegyzi, hogy néz ki ez a papír. Szó szerint feledhetetlen.
Nora, hogy ne kelljen reagálnia, beleharapott a szendvicsébe.
Felséges ízkombinációt alkotott a vajas pirítós, a sült paradicsom, az
olvadt sajt és a leheletnyi paprika.
Norát jóleső melegség töltötte el, a kellemes érzés tompította a
feltoluló emlékeket. Eszébe jutott ugyanis, hogy annak idején,
amikor a házukat vették, ő semmiféle papírt nem látott. A férje egy
rokontól örökölt pénzből fizette ki a foglalót, és anélkül kezdte intézni
a hitelt, hogy őt megkérdezte volna róla. Norának a szerződést sem
kellett aláírnia, így nem is lett adóstárs. Viszont csak a balesete
estéjén tudta meg, hogy abból, ami körülveszi, szinte semmit nem
mondhat a magáénak. A házát például nem, és a férjét sem.
Akkor látott először jelzáloghitel- szerződést, amikor megvette a
vasúttól a Vagonlakot és azt a kis földdarabot, amin állt. Zsebből
fizetett, annyi pénze azonban nem maradt, hogy a több ezer kötetes
könyvtárának is jusson hely a vasúti kocsiban. Ráadásul bővíteni is
akarta a készletet, hiszen azért jött Miracle Springsbe, hogy
könyvesboltot nyisson.
 Végül eszébe jutott, hogy egyszer találkozott valakivel, aki
hitelbírálóként dolgozott a szomszéd városban, egy nagynevű bank
ottani fiókjában. Úgy kavargóit a gyomrában a szorongás és a
remény, mint a ruhák a centrifugázó mosógépben, de végül az
újrakezdés ígéretével távozott a bankból.
Hester fölállt a bárszékről, és sóért meg borsért indult. Miután
visszajött, leemelte a szendvicse felső felét, és szórt egy kis sót a
sárgálló sajtra.
- Te is kérsz? - kérdezte.
Nora meredten bámulta a sótartón díszelgő S betűt.
Hester az orra előtt integetett neki.
- Hahó! Merre jársz?
- Mégsem volt időpocsékolás ez a Zöldmező- túra - állapította meg
Nora, majd elővett a táskájából egy tollat, és fölírta a Hestertől
kapott konyhai papírtörlő egyik sarkába, hogy „DHKB”.
- Ez volt az egyik betűszó Renfield szalvétáján - mondta Hester. -
Mi van vele?
Nora szája halvány mosolyra görbült.
- Azt hiszem, tudom, mi ez. Pontosabban ki ez - tette hozzá, és
sorra megérintette a betűket a tolla hegyével. - Dawson Hendricks,
Közösségi Bank.
Hester eltátotta a száját.
- Tudod, mit jelent ez?
- Igen - felelte Nora.
Máris érezte a felismerés súlyát.
- Azt jelenti - tette hozzá kis szünet után -, hogy be kell
jelentkeznem hozzá, és úgy kell tennem, mintha házat akarnék
venni. És ha Dawson egy kicsit is az öccsére, vagyis Varangy seriffre
ütött, akkor feszült légkörű beszélgetésnek nézünk elébe.
 5. fejezet
És ha végre találsz valakit, akinek kiöntheted a szívedet,
hamar abbahagyod, mert sokkolnak a szádon kiejtett szavak.
Rozsdásak, rusnyák, értelmetlenek, erőtlenek, mert túl
sokáig senyvedtek abban a szűk, sötét zugban.
Sylvia Plath

Miután kiderült, hogy Dawson Hendricks csak csütörtök délután tudja

fogadni, Nora bejelentkezett az utolsó időpontra, öt órára. Nem örült
túlzottan, hiszen a Csodakönyvek nem véletlenül volt tíztől hatig
nyitva. Öt és hat között sokszor csurrant-cseppent még némi
bevétel, mert jó néhány vacsorázni induló turista tért be a boltba.
Ráadásul Estella, Hester és June azt akarta, hogy már szerda este
üljenek össze, és osszák meg egymással mindazt, amit Neil
Parrishről megtudtak.
Nora elszokott az élénk társasági élettől, így furcsa volt számára,
hogy egy héten belül másodszor találkozik ezzel a három nővel. Azt
pedig még jobban furcsállotta, hogy örömmel várja a találkozást.
Azt mondtad nekik, hogy csak úgy alakulhat ki a bizalom, ha
megosztjátok egymással a történeteiteket - idézte föl saját szavait,
miközben beütötte a pénztárgépbe egy fiatal pár könyveit.
A titkaid biztonságban voltak, erre most ezüsttálcán kínálod fel
őket. Miért?
A pulton heverő könyvekre pillantott. A férfi Richard Matheson
Legenda vagyok című regényét választotta, a csinos, üde arcú
felesége pedig Az üvegkárát Sylvia Plathtól. Két fiatal, akik talán a
mézesheteket töltik itt, és mindketten a magányról és az
elszigeteltségről akarnak olvasni.
De Nora nem csodálkozott. Tudta, hogy két magányos ember is
könnyen hiheti azt, hogy szeretik egymást. Sőt, össze is
házasodhatnak, és talán csak évek múlva derül ki, hogy a magányuk
nem múlt el.
Ő most épp azért akart megnyílni Hester, Estella és June előtt,
mert nyomasztotta a magány és az elszigeteltség. Az első
összejövetelük felidézte azt az időszakot, amikor a társasági
események körül forgott az élete. Tagja volt két könyvklubnak,
önkénteskedett a templomi adományboltban, sokszor ebédelt,
villásreggelizett, vacsorázott a barátnőivel, és a munkájából
kifolyólag sok rendezvényen vett részt. A könyvek és a bibliofilek
körében úgy érezte magát, mintha a családjával lenne. Igen, a
könyvtárban érezte magát otthon, nem az impozáns házukban, és a
férje szívében sem tudott otthonra lelni.
- Imádom ezt a boltot! - ujjongott az ifjú feleség, amikor átvette a
két könyvet rejtő szatyrot. Csak egy pillanatra nézett Nora szemébe,
de őt ez nem zavarta. Megszokta már, hogy az emberek bármit
szívesebben néznek, mint az ő sebhelyes arcát.
- Ha Miracle Springsben élnék, naponta járnék ide! - lelkendezett a
fiatal nő. - Bevenném magam ebbe a labirintusba, a könyvek, a
bűbájos csecsebecsék, a puha fotelek közé! Ja, és a kávé is felséges,
úgyhogy számomra ez a bolt maga a mennyország!
- Számomra is - helyeselt Nora.
A férj kivette a szatyrot a felesége kezéből.
- Jobb, ha megyünk, mielőtt ideköltözöl - évődött, de a
gyengédség hiányzott a hangjából.
 - Ha ideköltözöm, a macskámat is hozom - mondta a nő, majd
Nora szemébe nézett. - Mefisztulésznek hívják.
- Mint T.S. Eliotnál?
A nő mosolyogva bólintott, a férje pedig már indult is kifelé.
- Gyere már, bébi, éhes vagyok! - szólt hátra.
- Menjenek el a Mézeskalács Házikóba, és kérjenek egy-egy
vigaszsütit! - javasolta Nora a nőnek. - Legalább fél óra, míg Hester
megsüti, de szerencsére van olvasnivalójuk. Nem fogják megbánni,
higgye el!
- Rendben, az lesz a következő állomás! Köszönjük, hogy
ajánlotta!
Az ifjú házaspár távozását a száncsengők hangos csilingelése
kísérte. Amint kiléptek az üzletből, Nora tengeri csillagként nyitotta
szét bal keze ujjait, és megpróbálta fölidézni, hogy milyen volt
jegygyűrűt hordani. Már több, mint négy éve megszabadult tőle, és
a bőréhez dörzsölődő gyémántok épp úgy nem hiányoztak, mint a
karika, amitől bőrkeményedés lett az ujján. Sőt, a napsütésben
csillogó súlyos ékszer színkavalkádja sem hiányzott.
Nora sokkal jobban szerette a jelenlegi antik, ezüstözött
hangulatgyűrűjét, amely elvileg színváltó volt, de úgy tűnt, már
örökre kék marad. Az online színtáblázatok szerint ez azt jelentette,
hogy Nora állandóan nyugodt.
Vagy inkább félig halott - gondolta, miközben a gyűrű ovális
felületét dörzsölgette a mutatóujja begyével.
Neil Parrish halála fölpiszkált, megmozgatott benne valamit. Nem
értette, miért van ez, hiszen nem ismerte a vonat alá zuhant férfit.
És lám, mégis elszántan tenni próbál az ellen, hogy öngyilkosságnak
minősítsék a halálát. Akkora rizikót vállal emiatt, mint még soha.
 Amíg Hester, June és Estella fogadására készült, azon tűnődött,
hogy miért lett olyan fontos számára Neil Parrish. Hiszen Miracle
Springsbe nap mint nap hozza a vonat az összetört szívű, testi- lelki
sebeket cipelő idegeneket. Miért pont Neil sorsát viseli a szívén,
pontosabban viselik a szívükön ők négyen?
Ez volt Nora első kérdése Hesterhez, Esteiiához és June-hoz,
miután körbeülték az asztalt.
- Láttátok a mai újságot? - kérdezett vissza June indulatosan. - A
címlap alján van a seriff nyúlfarknyi közleménye. Négy mondatra
redukálja egy ember életét! Engem ez baromira zavar, mert tudom,
milyen az, amikor ítélkeznek fölötted, aztán meg csak úgy
félredobnak és elfelejtenek! - csettintett az ujjával.
- Én is tudom, milyen az - mondta Estella. - Megtanultam, hogy
jobb, ha fütyülök arra, mit gondolnak rólam, ennek ellenére szívesen
segítek másokon. Örömmel dolgozom azért, hogy a nők szépnek,
szexinek, magabiztosnak érezzék magukat. Jó látni az arcukat,
amikor a nagy átváltozás után megpördítem a széket, és megnézik
magukat a tükörben. Az sem számít, ha valakinek kihullott a haja a
kemó miatt, ráncos a bőre, vagy tokája van. Olyan nőt még nem
láttam, aki nem szép, ha szépnek hiszi magát!
Hester csak ámult-bámult.
- Azt hittem, mindent tudok rólad, Estella, de tévedtem.
Félreismertelek, akárcsak a fél város. Ne haragudj!
Estella csak legyintett.
- Ugyan, drágám! Játszottam én a szerepemet ezerrel. Nemigen
várhattam mást, mint hogy pénzéhes ribancnak nézzenek. De
vasárnap olyan jót dumcsiztam itt veletek, csajok, hogy azt éreztem,
nem akarom ennyivel beérni.
 Estella körbemutatott, és folytatta:
- Lehet, hogy nem mi vagyunk a Gyűrű Szövetsége, de nekem a
középsuli óta nem voltak barátnőim, legalábbis közeliek. Manapság
pedig csak fiktív barátnőim vannak.
- Nekem is - árulta el Nora. - Úgy tűnik, hogy a kitalált
regényalakokkal jövök ki a legjobban.
- De ez csak részben elégíti ki a lelki szükségleteinket - mondta
June, és a szívére tette a kezét. - Vasárnap én is éreztem, hogy van
köztünk egyfajta lelki rokonság. Hogy mit sem számít a korunk, a
bőrszínünk, a hátterünk, mert van közös célunk. Ennyi. Jó volt így
összhangban lenni. Idejét sem tudom, mikor történt ilyen utoljára.
- Tehát magányos farkasok lennénk mind a négyen? - szólalt meg
halkan Hester. - Ezért tudunk azonosulni Neillel?
- Engem a bűntudata érintett meg - mondta June. - Meg az, hogy
helyre akarta hozni azt, ami az ő közreműködésével romlott el,
bármiről legyen is szó.
June most Esteiiához fordult.
- Készen állsz a randidra? - kérdezte. - Nem irigylem szegény
Renfieldet, ha komolyan elhatároztad, hogy megoldod a nyelvét.
Estella testhez simuló, rikító virágmintás ruhája egy Georgia
O’Keeffe-festményre emlékeztette Norát. A laza kontyából csak
néhány gondosan kiválogatott, de rakoncátlannak beállított hajszál
szabadult ki, hogy szépen keretbe foglalják helyes arcát.
- Mindjárt indulhatunk. Én még az Oázis előtt leválok rólatok, és
amíg Renfielddel randizom, ti a társai után kémkedtek - ismertette
Estella a haditervet. - De előbb még be kell vallanom, hogy
gondolkoztam azon, amit Nora a múltkor mondott. Tudjátok, hogy
meg kell tanulnunk bízni egymásban.
 Estella hosszú szünetet tartott, majd belevágott.
- Szóval úgy döntöttem, hogy rátok bízom a történetemet. De
ehhez muszáj bátorságot csöpögtetnem magamba, méghozzá szó
szerint. Hoztam bort. Kér valaki? Nem valami nemes nedű, csak
olcsó asztali vörösbor, de a célnak megfelel. Eltompít egy kicsit.
- Ilyen dicshimnusz után hogy mondhatnék nemet? - nevette el
magát Hester. - Hozhatok bögréket, Nora?
- Szolgáld ki magad!
Estella elővett egy dugóhúzót a táskájából, majd miután
felbontotta az üveget, töltött a bögrékbe, amiket Hester válogatott
ki. Nora egy fekete- fehéret kapott a következő felirattal: LÉGYSZI,
HAGYJ BÉKÉN, MA INTROVERTÁLOK!
Ez volt az egyik kedvence.
June felmutatta a bíborvörös bögréjét, hogy mindenki lássa.
- Az én szövegem az, hogy NÁEAM BIZTONSÁGBAN VAN A
TITKOD. De én ezt nem értem.
- Mire elfogy a borod, megérted - vigyorgott Hester, majd
Esteiiához fordult.
- Valahogy megéreztem, hogy ma mesélni fogsz nekünk, ezért
hoztam neked egy sütit. Nem muszáj itt megenned, haza is viheted.
Estella úgy fogta a fehér dobozkát, mintha mérges kígyót nyomtak
volna a kezébe.
- Akkor ez amolyan csereügylet? Pékáruval fizetsz a sztoriért?
Titokért sütit adsz?
Hester segélykérőn nézett Norára.
- Azzal, hogy ma itt összegyűltünk, egyértelművé tettük, hogy
bízunk egymásban - kezdte Nora. - Azaz mindenki rábízza a
többiekre a történetét. És a történeteink, ha jól sejtem, a világ elől
rejtegetett titkainkról szólnak.
Estella lejjebb csúsztatta a sütisdoboz fedelét, és beleszimatolt.
- Azért a sütiről se feledkezzünk meg! - hangsúlyozta. - Mert az is
fokozza az együttlét vonzerejét.
- No meg a könyvek - mutatott a polcokra June. - Én legalábbis jól
érzem magam a történetekből épült falak között. Úgy érzem, hogy itt
biztonságban vagyok.
- Titkok Könyvklubja.
Nora halk, fojtott hangon és roppant komolyan ejtette ki a
szavakat. Aztán hagyta, hadd lógjon egy kicsit a levegőben
társaságuk rögtönzött neve. Őt magát is meglepte, milyen
frappánsan és találóan hangzik.
- Nem szokványos könyvklubot alapítunk - folytatta. - Mindnyájan
könyvbarátok vagyunk, és bármikor tudunk könyvekről beszélgetni,
ha akarunk, de nem ezért jöttünk össze. Hanem azért, hogy
segítsünk egy emberen, aki már nem tud segíteni magán. És addig
nem hagyhatjuk annyiban a dolgot, amíg meg nem ismerjük Neil
Parrish történetét. Függetlenül attól, hogy tudunk-e segíteni rajta.
Estella kézbe vette a bögréjét.
- A másik ok, amiért összejövünk, az az, hogy imádjuk a pocsék
bort - mondta.
- A harmadik Ők pedig az, hogy itt barátok közt vagyunk -
szorongatta Hester a bögréjét.
- És jókat nevetünk - tette hozzá June. - Szeretném, ha ráncosabb
lenne az arcom. De nem attól, hogy savanyú képet vágok, hanem a
röhögéstől!
 - Erre azért nem emelném poharamat - pihegte drámai
hanghordozással Estella -, a többire viszont igen.
Ezt mindenki mosolyogva nyugtázta. Már csak Norára vártak, hogy
a kezébe vegye a bögréjét.
A balesete óta egy korty alkoholt sem ivott, de nem akart
kimaradni ebből a meghitt pillanatból. Ő is koccintott hát a
többiekkel, majd óvatosan beleszürcsölt a borba.
Estella nem a levegőbe beszélt, tényleg nem volt finom. Ennél a
balzsamecet is szolidabb ízvilágot képvisel - suhant át Nora agyán.
Nem akarta felidézni azt a bizonyos éjszakát, a nyelvére
csordogáló folyadék ízét vagy a tölgyfa hordót sejtető illatot. Mintha
a könyvek sorfala távol tartotta volna a pusztító tűz szörnyű emlékét.
Nora ezúttal nem húzódott a szavakból épült erődfalak rejtekébe,
hanem társaira emelte tekintetét. Szégyellősen összemosolyogtak.
- Oké - szólalt meg Estella, és hátradőlt. - Most már neve is van a
gyereknek, és felbontottam ezt a szar bort is, úgyhogy akár bele is
vághatok. Abszolút nem gond, hogy én vagyok az első, mert már a
suliban is erről voltam híres. Én csókolóztam elsőként fiúval, én
vesztettem el elsőként a szüzességemet, én smároltam elsőként
tanárral a sportpályán, a lelátó mögött.
- Ez komoly? - kérdezte tágra nyílt szemmel Hester.
Estella elnevette magát. Akár kesernyés is lehetett volna ez a
kacaj, de nem volt az.
- Tudod, drágám, már zsenge koromban is igaz volt rám a
mondás, hogy „megjárta a hadak útját”. És ez alighanem
összefüggött egy másik mondással, amely szintén igaz volt, mert
tényleg nem esett messze az alma a fájától. Nálunk ugyanis olyan
átjáróház volt, mint Black Friday idején a plázában. Egymásnak
adták a kilincset a férfiak.
- És apukád mindeközben hol volt? - érdeklődött June.
Estella szemében egy csapásra kihunyt a fény, akár a gyertyaláng,
ha összecsippentik a kanócot.
- Még csak a térdéig értem, amikor lelépett. Csak úgy, se szó, se
beszéd. Ja, a takarékszámlánkat azért még lenullázta.
- A rohadék! - motyogta Nora.
- Mama nagyon fiatalon ment férjhez - mesélte tovább Estella. - És
miután apám megpattant, maradtam neki én, a középfokú
végzettsége meg a külseje. Ebből ugyebár túl sokat nem lehet
kihozni. De nem lett a város kurvája - folytatta kis szünet után. -
Nem süllyedt odáig, de kihasználta a szexepiljét, hogy bizonyos
dolgokat megkapjon a férfiaktól. Hogy szingli, nős vagy özvegy az
illető, az mindegy volt neki, viszont valahogy mindig tudta, hogy ki
képes ellenállni a bájainak, és ki nem. Szóval amikor a hapsikat
szórakoztatta, el kellett tűnnöm otthonról.
Estella megint tartott egy kis szünetet, ivott egy kortyot, majd
folytatta:
- Magányos gyerek voltam. Soha senki sem hívott átjátszani, és
hozzám sem jöttek.
Hester rátöltött egy kicsit Estella borára.
- És soha nem éltél máshol, csak itt, Miracle Springsben? -
kérdezte.
- Hova mentem volna? - kérdezett vissza Estella feszülten, mintha
megvádolták volna valamivel. - Itt legalább fedél volt a fejünk fölött,
mert anyám hatni tudott bizonyos férfiakra. Aztán idővel lett egy
részmunkaidős állása, és elkezdett állandó társat keresni, aki apám
helyébe léphet. Nekem pedig a lelkemre kötötte, hogy soha ne
menjek férjhez, szerelemből. Azt tanácsolta, mindig jusson eszembe,
mi sült ki ebből az ő esetében.
Estella vállat vont.
- És én megszívleltem a tanácsát. Amint elértem a pubertáskort,
használni kezdtem a testemet, hogy megkapjak érte ezt-azt.
June együttérzőn mordult egyet, majd megszólalt:
- Emiatt, gondolom, peremre szorultál.
- A gimiben volt egy-két rosszlánynak titulált barátnőm, de ők
továbbtanultak, vagy férjhez mentek, és elköltöztek, én meg itt
maradtam. A kétéves főiskolán kozmetológiából meg üzleti
tudományokból diplomáztam, de mire végeztem, anyám meghalt.
Így aztán eladtam a házunkat, hogy bérelni tudjam a helyiséget,
ahol berendeztem a szalont. Saját üzlet szóba sem jöhetett, mert
egy bank sem adott hitelt.
- Még nálam is fiatalabb voltál, amikor önálló vállalkozásba kezdtél
- szólt közbe Hester. - De a hitelbírálókat nekem sem kell bemutatni.
Mindig megkérdezték, hogy van-e férjem, aki adóstársként
csatlakozni tud. Vagy ha férjem nincs, akkor apám vagy bátyám.
Szóval értitek.
Estella a szájához emelte a bögréjét.
- Én értem - helyeselt -, és szerintem Norával sem bántak jobban.
- Hogy őszinte legyek, én látatlanban vettem meg ezt a vagont -
árulta el Nora. - Fölhívtam a vasúttársaságot, megajánlottam egy
összeget, és közöltem, hogy akár szerződhetünk is. Úgy tűnik, a
többi érdeklődő kevésbé volt vonzó. Mármint papíron - tette hozzá
mosolyogva.
 - Na, várj csak, majd én pakolok rád egy kis sminket - ajánlotta
Estella. - Szerintem föl sem fogod, hogy milyen szép vagy. De hadd
fejezzem be, amit elkezdtem! - kérte egy laza csuklómozdulat
kíséretében. - Most jön a legkeményebb rész. Ehhez tényleg kell
némi folyékony bátorság.
Jól meghúzta a bögréjét. Szolidaritásuk jeléül a többiek is ittak
egy-egy apró kortyot.
- Szóval még gimis voltam, amikor Mama újra férjhez ment. A
mostohaapámnak autókereskedése volt, és állati menő, vádi új,
csilivili sportkocsival furikázott. Mama szemében, aki nemhogy autót,
hanem szinte semmit sem tudott újonnan megvenni, ez volt a
gazdagság netovábbja. Amúgy a mostohaapám egy dagadt,
kopaszodó, agresszív faszkalap volt. Egy nőnek sem kellett, de
Mama azt hitte, hogy ő majd megszelídíti.
June fájdalmasan felnyögött.
- Tejó ég! - szörnyülködött. - Ez nem hangzik jól.
- A mézeshetek után kezdődött - folytatta Estella. - A fickónak
egyre többször járt el a keze.
Tompa hangon beszélt, a tekintete üvegessé vált. Látszott, hogy
időben most valahol máshol jár.
- Hamarosan én is sorra kerültem - folytatta, és megérintette lapos
hasát. - Ügyesen csinálta a rohadék, vigyázott, hogy hova üt. Az
arcunkat kímélte, de gyomrost kaptunk bőven, és az oldalunkat is
gyakran célba vette. Akkor is rugdosott minket, amikor a padlón
voltunk, szó szerint meg átvitt értelemben is. Volt egy elegáns,
fekete félcipője, amilyet az üzletembereken látsz az Oázisban, amikor
vedelik a tízdolláros koktélt. Na, azt a cipőt nekem kellett pucolnom.
Addig fényeztette velem, míg vissza nem vigyorgott róla az ocsmány
pofája, ha ránézett.
Estella tekintete a saját ezüstszínű szandáljára vándorolt, meg a
szilvaszínűre lakkozott lábkörmeire és a jobb lába második ujjára
húzott, vékony gyűrűre.
- Így ment ez majdnem két évig. Aztán Mama egyik este
ellenszegült, és kórházba került. Kilazult az állkapcsa, eltört pár
bordája, és tele volt kék- zöld foltokkal. A mostohaapám a detoxban
kötött ki, és amikor hazajött, nagyon ki volt rám bukva. Ugyanis én
szaladtam át a szomszédba azzal, hogy mindjárt megöli Mamát, a
szomszéd nő meg kihívta a zsarukat.
- Még jó, hogy komolyan vett téged - mondta Nora. - Mert van, aki
egyszerűen nem hiszi el, hogy a közvetlen közelében ilyen
szörnyűség történhet.
Estella bólintott.
- Másnap is át kellett volna mennem a szomszédba. De nem
mentem, mert nekem volt kínos, hogy ez van nálunk. A
mostohaapám nagyon nem örült, amiért lebukott, és egy cellában
kellett töltenie az éjszakát - folytatta kis szünet után Estella. - Miután
hazaért, nekem esett, és úgy ütött-vert, ahogy csak bírt. Már azt
hittem, végem van, amikor, láss csodát, fölbukkant egy másik férfi,
és golyót röpített a koromfekete szívébe.
- Ki volt az? - kérdezte elfúló hangon Hester.
- Az apám. Átutazóban járt erre, és gondolta, benéz hozzánk.
Amikor látta, hogy a mostohaapám a nyakamat szorongatja,
előkapta a pisztolyát, és ráordított, hogy hagyja abba. A
mostohaapám szembefordult vele, ő pedig egyből tüzelt.
 Nora tudta, hogy ez szóról szóra így történt. Egy percig sem hitte,
hogy Estella bármit is hozzáköltene, de így is regénybe illően
szomorú volt a története. Vajon milyen borító illene hozzá? - suhant
át Nora agyán. És milyen betűtípussal mutatna jól a cím?
Csak abban volt biztos, hogy kemény fedelű könyv lenne. Hiszen
azok után, amin Estella keresztülment, megérdemli, hogy a
történetét masszív, törhetetlen fedlap és sziklaszilárd, hajlíthatatlan
könyvgerinc védje.
- Apám börtönbe került - folytatta lágyabb, vékonyabb hangon. -
Már eleve körözték, mert rákapott a drogra, és bekattant tőle.
Miután Mama meghalt, csak ő maradt nekem. Ő volt az egyetlen élő
családtagom. Azaz most is ő az egyetlen élő családtagom. És itt van
a közelben, egy Asheville melletti fegyházban.
Estella nagyot sóhajtott. Mintha a tüdeje legmélyéről áramlott
volna ki szép lassan, elnyújtva az áporodott levegő. A rejtett zugból,
ahol a titkát őrizgette.
- Miatta nem tudok elmenni Miracle Springsből. Előbb tönkretette
az életemet, aztán megmentette. Nem biztos, hogy ez a kettő
objektíve kiegyenlíti egymást, de valahogy mégis. Egy szó, mint
száz, képtelen vagyok elmenni innen - tárta szét a karját Estella. -
Rövid kalandokba menekülök, messziről jött pasikra akaszkodom rá
pár napig. Nem a szex motivál, és nem is az, hogy hatalmam van
fölöttük, bár az azért egy-két óráig jól tud esni.
- Akkor mi motivál, Estella? - kérdezte Hester, aki Norához és
June-hoz hasonlóan szinte meg sem mozdult, mióta Estella mesélni
kezdett.
A nő gondolkodott egy kicsit a válaszon.
 - Az, hogy bepillantást nyerek az életükbe - mondta végül. - Ez
olyan, mintha egy kis időre megszöknék innen. És az is tetszik, hogy
nem az egyszerű kisvárosi nőt látják bennem, hanem én is menedék
vagyok a számukra, aki megtestesíti a fantáziáikat. Ha velem
vannak, az olyan, mintha friss levegőt szívnának.
- Bocsi, szívem, de ez elég sekélyes dolognak tűnik - mondta
szelíden June. - Ettől nem sokáig fogod jól érezni magad. Viszont
biztosra veszem, hogy sok férfi szaladgál a világban, aki szívesen
kezdene igazi, komoly kapcsolatot veled.
- Komoly kapcsolat? Azt sem tudom, eszik-e, vagy isszák - nevetett
fel Estella, majd az órájára pillantott, és elkerekedett a szeme.
- Na, de ne ragozzuk ezt tovább, mert rohan az idő! Gyorsan
kirittyentelek titeket, csajok, aztán indulunk az Oázisba. Kivételesen
nem szeretnék elkésni a randimről.
Nora az utóbbi négy évben, vagyis a balesete óta egyszer sem
fordított ilyen nagy gondot a külsejére. Fölvette a legszebb nadrágját
meg egy higanyszürke árnyalatú, ujjatlan selyemtopot, Estella új
frizurát készített neki, majd ügyesen, szakavatottan ki is sminkelte.
Amikor pedig kiderült, hogy nincs magas sarkú cipője, a társaság
szépésze előbb szóhoz sem jutott a döbbenettől, majd ellentmondást
nem tűrve közölte, hogy útközben beugranak hozzá, és kölcsönad
egyet.
- A szokottnál is kínosabban érzem magam, pedig az nagy szó -
súgta oda Nora Hesternek, amikor June-nal beléptek az Oázis Bárba.
Estella kicsivel előbb ért oda, de sehol sem látták.
- Nagyon szép vagy - dicsérte Hester, mire Nora rávillantott egy
hálás mosolyt.
 - Kösz! De most nem a sebhelyeim miatt feszengek, hanem a
lábam miatt. Nem is értem, hogy tud ebben Estella járni.
- Hallottad - felelte June. - Korán kezdte. Sokkal korábban, mint
kellett volna. Amúgy meg, feszengés ide vagy oda, a jelen lévő
férfiak éppen lecsekkolnak téged.
- Mutatkozzunk be Bobnak! - javasolta Nora, és odatipegett a
bárpulthoz. De bemutatkozásra, mint kiderült, nem volt szükség.
- Helló, helló, hölgyeim! - üdvözölte őket a középkorú pultos. -
Micsoda kellemes meglepetés! Én már mindegyikük munkahelyén
jártam, önök viszont most tisztelnek meg először.
Bob June-ra szegezte barátságos tekintetét.
- A termálban dolgozik, ugye?
June bólintott, és bemutatkozott.
- Akkor jár az alkalmazotti kedvezmény - monda Bob, majd
közelebb hajolt, és azt suttogta: - Ahogy Nora és Hester
kisasszonynak is! Hiszen mi lenne Miracle Springsből a könyvesbolt
és a pékség nélkül?
Bob fölegyenesedett.
- Mivel hozhatom kísértésbe a hölgyeket? - kérdezte.
- Lepjen meg minket! - vágta rá Hester, mielőtt Nora és June
megszólalhatott volna.
Bob megígérte, hogy gyönyörteljes meglepetésben lesz részük.
Már töltögette is a hozzávalókat egy behűtött koktélkeverő pohárba,
az arra járó pincérnő pedig letett a bárpultra egy tál rágcsamixet,
majd a bokszok felé indult a hatalmas tányér kókuszos
garnélarákkal.
Nekem is ennem kéne inkább, nem innom - gondolta Nora. Olyan
régóta volt absztinens, hogy már attól az egyetlen pohár bortól is
többet mosolygott a kelleténél.
De miután vetett egy pillantást az étlapra, meggondolta magát.
Kiszámolta, hogy egy előétel árából egy komplett ebéd hozzávalóit
megvehetné.
Hester és June ugyanígy reagált. Épp csak ránéztek az étlapra,
majd belemarkoltak a nasis tálba. Nora is követte a példájukat, és
mire Bob felszolgálta a mangós- bazsalikomos martinijukét, a tál már
ki is ürült.
- Sebaj, lányok, hozatok egy kenyérkosarat - mosolygott Bob.
Egy perc múlva jött is a pincérnő a nevét meghazudtoló
kenyérkosárral, amelyen volt minden, mi szem-szájnak ingere.
Kétféle kencét is kaptak a kapros tekercsek, kukoricalisztes muffinok,
rozmaringos piták és pimento paprikás, sajtos kekszek mellé. Az
egyik tálkában mézes vaj volt, a másikban pedig, Bob elmondása
szerint, sült paprikakrém.
A hölgyeknek a pultos gyönyörteljes meglepetése is nagyon ízlett.
- Estella barátnőnk mesélt magáról - mondta Nora.
Kissé zavarba ejtő, mégis csodálatos érzés volt a barátnőjének
nevezni Estellát. Miként az is zavarba ejtő, mégis csodálatos érzés
volt, hogy itt ül a bárpultnál Hesterrel és June-nal. Kisminkelve,
magas sarkúban.
- Tényleg? - kapta fel a fejét Bob. Csak úgy ragyogott az arca. - Én
szeretem azt a nőt. És ezt vegyék nagyon komolyan! Én ugyanis
látom az igazi énjét, és boldoggá tenném, ha hagyná. Ha egyszer
felhagy ezzel a játékkal, hogy szédíti a messziről jött embereket,
talán rájön, hogy én kellek neki.
June anyáskodva megpaskolta a férfi kezét.
 - Biztos, hogy várni akar rá, Bob? Más halakra is kivetheti a
hálóját.
- Én ugyan nem! Számomra csak Estella létezik.
Aztán otthagyta őket, mert egy másik vendéget kellett kiszolgálnia.
Amikor visszajött, Nora biztonságosabb témára terelte a szót,
mégpedig a könyvekre.
Bob bevallotta, hogy azért ritka vendég a Csodakönyvekben, mert
az Oázis és a kerti bár mellett nemigen jut ideje az olvasásra.
- Az a nagy álmom, hogy nyitok egy kis gasztropubot, ami csak az
enyém - árulta el bizalmasan. - És persze meghódítom Estella szívét.
- Apropó, ő most hol van? - kérdezte Hester.
Bob arca elkomorult.
- A sarokban ül az egyik Pine Ridge- És gennyládával. A pálmafák
mögött.
June hátrapillantott, majd úgy nézett Bobra, mintha aggódna
Esteiiáért.
- Maga szerint gennyláda a fickó?
- De még mennyire! Először is nős. Láttam, amikor lehúzta az
ujjáról a jegygyűrűt, és zsebre vágta.
Bob egy poharat kezdett törölgetni a konyharuhával, közben
folytatta:
- Valamint bunkó a személyzettel, ahogy a többiek is, és hogy
teljes legyen a kép, alig adnak borravalót. Sok mindent
megtudhatunk ám egy emberről, ha megnézzük, hogy bánik a
vendéglátóipari dolgozókkal.
- Így igaz - helyeselt Hester.
- Ehhez képest a Zöldmező Lakópark prospektusa azt hirdeti -
folytatta Bob, aki egyre jobban belelendült -, hogy közösséget
építenek Miracle Springsben. De abszolút nem érdeklik őket az itteni
emberek. Ha lejönnek a bárba, senkihez sem szólnak, csak
gubbasztanak az asztaluknál. Egyik kezükben pohár, a másikban
telefon.
Lám, milyen jó megfigyelő ez a Bob! Mint a tapasztalt pultosok
általában - gondolta Nora.
- És milyen a hangulatuk? - kérdezte. - Lesújtja őket a kollégájuk
halála?
Bob kezében megállt a konyharuha.
- Azt várná az ember, hogy egy kicsit búslakodnak miatta, de én
ennek nyomát sem láttam. Ezeket csak a biznisz érdekli. Látszik,
hogy szorítja őket a határidő, és a jövetelüknek konkrét célja van,
amitől semmi és senki nem tántorítja el őket. Sem a seriff, sem a
Nagy Kaszás, sem az Atyaúristen.
June felvonta a szemöldökét.
- Miért, talán járt a seriff ezeknél a sznob közösségépítőknél? -
kérdezte.
- Járt bizony - felelte Bob, majd kurta biccentéssel jelezte a bárpult
túlsó végéből integető vendégnek, hogy rögtön megy. - De amikor
leült a nagy trióval, az inkább ír stílusú halottvirrasztás volt, mint
kihallgatás. Pedig lett volna miről faggatnia őket, hiszen mégiscsak
elgázolt egy embert a vonat! De ezek csak pusmogtak és
whiskeyztek.
Bob már egy másik vendég felé indult, de aztán megtorpant, és
hátrafordult.
- Volt még egy furcsaság. A seriff ugyanis nem egy helyettest
hozott magával, hanem egy családtagját. Pedig nem hiszem, hogy
szolgálaton kívül lett volna, mert egyenruhában jött. Szóval elég fura
volt az egész.
Nora pulzusa szaporábban vert.
- Ki volt az a családtag? - kérdezte.
- A seriff bátyja. Dawson Hendricks.
 6. fejezet
A kocsmában mérnek egyfajta bátorságot.
Ellis Peters

- Egyre-másra fölbukkan ez a név - jegyezte meg June.

- Föl, bizony - helyeselt Hester. - És nem kell Sherlock Holmes- nak
lenni ahhoz, hogy tudjuk, valami nincs rendben a kis életképpel, amit
Bob lefestett. Az történt ugyanis, hogy a Pine Ridge három
munkatársa itt iszogatott a banki hitelbírálóval és Varangy seriffel.
Méghozzá pár órával azután, hogy Neil Parrish tragikus körülmények
között elhunyt.
Nora nehezen tudta elképzelni az említett társaságot a csöndes,
békés Oázis Bárban, a cserepes pálmák, a trópusi mintás falak és a
gyógyulni vágyó szállóvendégek között. Biztosra vette, hogy kilógtak
a sorból.
- A legjobban azt furcsállom, hogy a seriffet nem zavarta, hogy
mások is látják őket - gondolkodott hangosan Nora. Hiszen a
személyzet nyilván ismeri a Pine Ridge-triót, és tudják, hogy ők
állnak a Zöldmező projekt mögött. Igaz, June?
- Abszolút. Ha tudnád, milyen gyorsan terjed az infó egy
szállodakomplexumban! A fürdőbe jut el utoljára, de mi is egy órán
belül megtudtuk, hogy Neilt elütötte a vonat, amelyen a kollégái
utaztak.
- Tehát a seriff vagy semmi rosszban nem sántikált, vagy úgy
gondolta, hogy nem számít, ki látja a bátyjával és Neil kollégáival -
fűzte tovább a gondolatmenetet Nora. - Hiszen itt ugyebár ő jelenti a
törvényt.
Hester kivett egy kukoricás muffint, majd továbbadta a kosarat
June-nak.
- Mindannyian úgy gondoljuk, hogy Neilt a vonat elé lökték. Vagyis
meggyilkolták. De vajon miért gondoljuk így? Azért, mert jóvá akarta
tenni a bűneit. Amelyek a Zöldmező projekttel függtek össze, amint
arra ő maga is utalt, amikor veletek beszélgetett. Ő ugyanúgy a
lakópark miatt jött Miracle Springsbe, mint az üzlettársai.
- Ha minden jól megy, holnap kiderítem, mennyire fontos láncszem
itt Dawson Hendricks - ígérte Nora, és végighúzta az ujját a martinis
pohara peremén. Meglepetten látta, hogy a pohár üres. Észre sem
vette, hogy az összes koktélt megitta.
Hogy leplezze zavarát, beszélt tovább.
- Az viszont nem világos számomra, hogy miért kéne lefizetniük
egy kisvárosi rendőrt. Hacsak nem a seriff a felbérelt pribékjük, akit
megkértek, hogy hallgattassa el Neilt.
Mielőtt June és Hester kifejtette volna a maga elméletét, Bob egy
újabb kör martinivel bukkant fel.
- A túlvégen ülő urak küldik - mondta.
Nora nem nézett arra, inkább Hesterhez fordult.
- Ismered őket?
Hester félszegen odaintett az uraknak, hogy megköszönje.
- Életemben nem láttam egyiket sem. És kétszer annyi idősek,
mint mi - felelte.
- Mint te - helyesbített June. - De akárhány évesek, nem flörtölni
jöttünk ide. Apropó, flört! Kimegyek a mosdóba, és útközben
lecsekkolom Estellát.
 June leszállt a bárszékről, és kikerült egy fiatal párt, akik azt
várták, hogy felszabaduljon két hely a pultnál.
- Szerintem inkább Fenton Greernek kéne utánanéznünk - jegyezte
meg Hester fanyar mosollyal.
- Te kedveled Estellát, ugye? - kérdezte Nora.
- Eleinte nem volt szimpi, de kezdi belopni magát a szívembe -
vallotta be Hester, miközben a poharába mélyedt, mintha valami
óment olvasna ki az élénk színű koktélból. - Tagadhatatlan, hogy
hatással van a férfiakra. És szívből remélem, hogy jó célra fogja
használni ezt a képességét. Hiszen, mint azt már tudjuk, nem mindig
volt ez így.
Nora körbehordozta tekintetét az Oázis Bárban. Úgy látta, hogy
kellemes, laza, de visszafogott a hangulat. Eszébe jutott, hogy az
idelátogatók zöme Miracle Springstől vár csodát, Estella viszont a
folyton cserélődő vendégektől. De csak ideig- óráig tud elmenekülni
a fájó emlékek és a bizonytalan jövő elől, és az emberi kapcsolatok
hiánya könnyen rossz útra téríthet valakit.
- Szerintem jó célra akarja használni a képességeit, akárcsak mi,
többiek - állapította meg Nora. - De a magány sötét verem. Most
legalább itt vagyunk egymásnak mi négyen.
- Igen - mosolygott Hester. - Itt vagyunk egymásnak mi négyen.
Erre koccintottak, és felhajtották a maradék martinijüket.
Nem szabad többet innom! - gondolta Nora, pedig az alkohol
kellemesen elzsongította. Úgy érezte magát, mintha szó szerint
megkönnyebbült volna, vagy mintha eldobott volna valami tudtán
kívül cipelt súlyt. És mintha az agya is megnyugodott volna. A fájó
emlékek már nem marták úgy, ahogy szokták. Erezte, hogy a kínos
óvatossága is alábbhagy, amely a sebzettségéből fakadt.
 De a jóleső érzés egy csapásra elillant, amikor June visszajött a
mosdóból.
- Mennünk kell. Most rögtön! - adta ki az utasítást, és néhány
bankjegyet csapott a politúrozott pultra.
- Miért, mi van? - tudakolta Nora, miközben June már furakodott is
át a tömegen.
- Fenton és Estella távozni készül - szólt hátra -, és Estella jelzett
nekem, amikor elmentem az asztaluk mellett. Kéri, hogy kövessük
őket.
- Ez iszonyú kínos liftezés lesz - jegyezte meg némi gondolkodás
után Nora.
- Nem a lift a lényeg. Hanem az, hogy mi lesz, ha odaértünk
Fenton Greer szobájához. Azt mondjuk neki, hogy egyet fizet, négyet
kap?
June viszolyogva pillantott Hesterre.
- Ugyan már! Nyilván nem szobára mennek, hanem messzebbre.
Különben nem kérné a rafinált vöröskénk, hogy tartsunk velük. Az az
érzésem, hogy kifundált valamit.
A bárból kilépve rögtön meglátták Estellát, ahogy Fenton Greerbe
karolva vonult át az előcsarnokon. Miközben a hotel főbejárata felé
tartottak, Estella egyre-másra nekidőlt a férfinak, mintha
bizonytalanul állna a lábán. Nora, mivel még nem ismerte elég jól,
nem tudta eldönteni, hogy csak megjátssza, vagy tényleg gondot
okoz a tűsarkakon való egyensúlyozás.
Kint a muzsika hangjai töltötték be a nyári éjszakát. Az étterem
kültéri részében halk dzsessz szólt, a dallamok kellemes összhangot
alkottak a tücsökciripeléssel.
- Beszállnak egy golfkocsiba - mutatta Nora.
 Fenton Greer éppen szalutált a londinernek, akitől megkapta a
kulcsot, és indított.
- A kocsimhoz! - adta ki a vezényszót June, és már indultak is. Úgy
szaporázták a magas sarkúban, ahogy csak tudták.
- Szerintem a termálba viszi a lovagját - találgatott June, miközben
az öreg Ford Bronco felé mentek.
- Nincs az bezárva? - kérdezte Hester, mire June jót nevetett.
- Pont ez a lényeg! Ha bejutnak, márpedig erős a gyanúm, hogy
Estella nem először jár ott zárás után, övék az egész kóceráj. Azaz
dúlhat a romantika, ahogy a csövön kifér. Vagy...
- Vagy veszélyessé válhat a szitu - fejezte be a mondatot Nora.
- Igen, engem is ez aggaszt. - June padlógázzal indított, és a
Bronco nagyot zökkenve lőtt ki. - Nyilván az a terv, hogy elcsábítja a
fickót, és kiszed belőle némi infót. De nem akarja, hogy senki se
lássa őket, mert megneszelt valamit, és ez a valami nem tetszik neki.
Hester kinézett az ablakon a csillagos égboltra, majd megszólalt:
- Fenton Greer nem lehet Neil gyilkosa, hiszen a vonaton ült, igaz?
Ahogy a társai is.
- Fizikailag nem ők követték el a gyilkosságot - okoskodott Nora. -
De bármelyikük elintézhette, hogy Neilt eltegyék láb alól. Vagy az is
lehet, hogy az egész bagázs benne volt.
June egy mordulással jelezte egyetértését, majd átvette a szót.
- A sötétben tapogatózunk. Sok fontos dolgot nem tudunk, például
azt, hogy ki szólhatott a Pine Ridge-eseknek, hogy Neil lelkiismerete
háborog. Továbbá azt sem tudjuk, hogy ki csalogatta oda Neilt a
párkányra, ki lökte le, és ki profitál a legtöbbet a halálából. Mindezt
ki kell derítenünk, ha meg akarjuk tudni, mi történt pontosan az
emberünkkel. Most viszont más dolgunk van.
 - Meg kell védenünk Estellát - jelentette ki Nora.
- Méghozzá úgy, hogy ne buktassuk le - emelte fél az ujját June. -
Szerencsére tudom, hol lehet a legjobban kagylózni a fürdőben.
Olyan közel leszünk hozzájuk, hogy azt is hallani fogjuk, ha
suttognak. És villámgyorsan lesújthatunk Fentonra egy vascsővel
vagy akármivel, ha bántja Estellát.
- Nem tetszik ez nekem - rágcsálta a hüvelykujját Hester. - Ugyanis
egyáltalán nem biztos, hogy Neil Parrish meggyilkolásának szörnyű
részleteit fogjuk hallani. Könnyen lehet, hogy olyasmit hallgatunk
majd ki, amihez semmi közünk.
June beütötte a kódját a személyzeti bejáratnál, majd végigvezette
Norát és Hestert egy hosszú, nyirkos folyosón. Egy tágas,
barlangszerű falfülkéhez tartottak, ahol a frissen mosott, fehér
törölközőkkel megpakolt bambuszállvány kiváló fedezéket nyújtott.
Jól hallatszott, hogy valakik önfeledten pancsolnak, fröcskölődnek,
viháncolnak a medencében.
- Az Estella ruhája? - mutatott a szemközti falnál álló székre
Hester.
- Hát, nem is törölköző - felelte June. - És ahogy elnézem, Fenton
is ledobta a gönceit.
June most a szájára tette az ujját, és a plafonra mutatott.
- Nagyon visszhangzik a fürdő, úgyhogy síri csöndet kérek! -
suttogta. - Nehogy Mr. Pine Ridge megneszelje, hogy közönség előtt
nudizik!
Hester elhúzta a száját.
- Ennél kínosabb szitut kitalálni is nehéz - jegyezte meg.
June megpaskolta barátnője karját.
 - Figyelj, drágám, én már régóta dolgozom itt, úgyhogy nekem
higgy, és ne a reklámoknak! Tudod, amikor kézenfogva ül a párocska
a medencében, és elégedetten összemosolyognak, hála az erektilis
diszfunkció elleni új csodaszernek. A valóságban viszont még nem
láttam olyan férfit, akinek itt rendesen felállt volna. Ahhoz túl meleg
a víz. Egymás közt úgy hívjuk ezt a jelenséget, hogy ázottfütyi-
effektus.
June somolyogva kinyújtotta, majd lassan begörbítette a
mutatóujját. Nora a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa a
kikívánkozó kacajt.
- Kapj el, ha tudsz! - kiáltotta el magát a medencében Estella.
Olyan közelről hallatszott a csempéről visszaverődő, majd a
tetőszerkezet fémgerendái felé szálló hangja, hogy Norának rögtön
elmúlt a nevethetnékje. Vett egy nagy levegőt, és kővé dermedt,
majd June és Hester is követte a példáját.
- Miért játszod el, hogy nem vagy könnyen kapható?
A férfihang könnyedén, játékosan csengett, de azért bujkált benne
némi türelmetlenség.
Estella vidáman fütyült egy nyúlfarknyi melódiát, majd megadta a
választ:
- Mert szeretek játszani. És szeretem elnyújtani az ilyen
pillanatokat, mert ez a legjobb az egészben. A testi kontaktus
felvezetése olyan, mint vihar előtt a villám. Erőt sugároz, sistereg,
vibrál. Igen! így vibrálsz te is. Érzem, hogy meg akarsz csókolni,
érzem, hogy ki vagy éhezve rám! Alig bírsz a két kezeddel, mert már
javában tapiznának!
- Ez igaz - mondta rekedtes hangon Fenton Greer.
 - De én, mint már mondtam, élvezem ezt a játékot - búgta halkan
Estella. - És ha játszani akarsz a testemmel, és ki akarod élni a
legtitkosabb vágyaidat, akkor te is ki kell, hogy elégíts engem.
Megmondjam, hogy elégíthetsz ki, Fenton?
- Ig-ge-en! - nyögte a férfi, majd olyan hangok hallatszódtak, mint
amikor valaki kimászik a medencéből.
- Fenton! Ez csalás! - dorgálta meg Estella a férfit. - Még nem is
tudod, mit várok tőled! Ülj le szépen a partra, és máris mondom.
Egy pucér fenék csattant a csempén, majd mordulás hallatszott.
- Így már jó. Te annyira jó vagy! - dicsérte Estella, majd a
beszélgetés elhalt, és csak egy-két halk csobbanás meg Fenton
nyögése hallatszott.
- Tudod, én drága, fess, elegáns nagyvárosi hősöm, a mi kis
porfészkünkben a friss hírek érnek a legtöbbet. Ez a legértékesebb
valuta, úgyhogy én ebben utazom - magyarázta Estella. - Most
például Neil Parrishről gyűjtök infokat, mert ő forog közszájon. És ha
többet tudok róla, mint a kuncsaftjaim, akkor sorban állnak majd
nálam a szaftos sztorikért. Te is szereted, ha valami jó szaftos, ugye,
Fenton?
Norának az volt a határozott benyomása, hogy valami vizes textília
pottyant a medence partjára. Nem lehetett túl nagy, azaz nem
szívhatott föl túl sok vizet, hiszen akkor nagyobbat csattant volna.
Nora csak arra tudott gondolni, hogy Estella bugyiban és
melltartóban ment be a vízbe, és most az egyiktől megszabadult.
Fenton Greerből, mintha csak igazolni akarná a feltevését, egy
kéjes, állatias morgás szakadt ki. Eltartott pár másodpercig, mire
összeszedte magát.
- Mire vagy kíváncsi? - nyögte rekedten.
 - Arra, hogy egy ilyen jómódú, sikeres fickó miért dobja el magától
az életet. Akinek ráadásul ilyen munkatársai vannak, mint te! Sőt, a
fotó alapján, amit az újságban láttam, még jóképű is volt. De nem az
esetem - tette hozzá Estella. - Te viszont az vagy. Ezért szemeltelek
ki a sok férfi közül az Oázisban. Láttam, hogy te különleges vagy. De
térjünk vissza Neil barátodra! Mondd, mi a sztorija?
- Nem voltunk barátok - felelte Fenton. - Végezte a munkáját, és
én is az enyémet. Hogy miért csúszott így szét, arról gőzöm sincs, és
a többiek sem értik. Az irodában abszolút normálisnak tűnt. A múlt
héten a betervezett szabadságát töltötte, és úgy volt, hogy az
asheville-i pályaudvaron találkozunk. Ehelyett a vonat elé ugrott,
amelyiken utaznia kellett volna.
- De hiszen ez borzalmas! Biztos nagyon megrázott az eset még
akkor is, ha nem voltatok barátok - dorombolta bársonyos hangon
Estella. - Mondd, nem próbált segítséget kérni valakitől a halála
előtt? És a családtagjai nem jelentkeztek, nem kérdezősködtek?
Egy újabb csobbanás után Estella vihogása és egy rendre- utasító
„Még ne!” hallatszott.
Fenton frusztráltál! mordult egyet.
- Neil küldött egy e-mailt nekünk, az üzlettársainak. Azt írta, hogy
hibázott, és ezzel szembe kell néznie. Hát, jól szembenézett a hatvan
tonna vassal. Nyilván begolyózott a szerencsétlen. Rokonai pedig
nem nagyon vannak. A nagybátyjáék nevelték föl, de a két vén
trottyot csak az érdekli, hogy ki száll be a temetés költségeibe.
- Jézusom! - fakadt ki Estella, aki egy pillanatra kiesett a csábító
szerepéből.
- Nálad az az előjáték, hogy a halott üzlettársamról faggatsz? -
kérdezte Fenton. Most már határozottan ingerülten csengett a
hangja.
Nora, June és Hester idegesen nézett össze.
- Vagy csak a duma megy? - folytatta a férfi. - Ha akcióba kell
lépni, megáll a tudomány? Ezért nem kell eljönnöm otthonról.
A csempepadlón újabb textília csattanása hallatszott. Hoppá!
Estella mindent felfed! - gondolta magában Nora. Lenyűgözte a
barátnője merészsége.
- Igyál egy kortyot, Fenton! Az ellazít. És gyönyörködj az eléd
táruló látványban! Az is ellazít - búgta Estella, majd egy kis időre
elhallgatott. - Ne félj, nem csak a duma megy - mondta a
hatásszünet után. - Nagyon vonzódom az ambiciózus férfiakhoz, akik
megszerzik, amit akarnak, és senki sem állhat útjukba. Akik nem
bírják a gyengeséget, és ha kell, átlépik a határt vagy megszegik a
törvényt. Mert van, amikor csak az számít, hogy megszerezd, amit
akarsz. Amit érdemelsz. Illik rád ez a leírás, Fenton?
- Meglepődnél, ha mesélni kezdenék - felelte a férfi. - Legyen elég
annyi, hogy megteszem, amit meg kell tennem!
Estella hangja olyan tisztán hallatszott, mintha a pucér páros a
bambusz törölközőállvány túloldalán lenne.
- És mondd, mennyire vagy gátlástalan, Fenton? Képes lennél,
mondjuk, lefizetni valakit, hogy a vonat alá lökje az
üzlettársadat?
Éktelen csörömpölés jelezte, hogy Fenton pohara ripityára tört.
Nora összerezzent, a mellette kucorgó Hester és June pedig
föltérdelt. Lapítottak, mint a zsákmányra leső kobra, várták, hogy
mikor kell közbelépniük.
- Nézd meg, mit csináltam miattad! - mordult rá Fenton
vészjóslóan Esteiiára.
 - Ugyan már, csak egy karcolás! - nevette el magát Estella. -
Mártózz meg, addig hozok egy törölközőt. Játszhatnánk egy
kis szerepjátékot. Te leszel a beteg, én meg a csintalan nővérke.
- Elég a játszadozásból! - csattant föl Fenton. – Baromi stresszes
hetem volt, hála az idióta Neil lelki válságának, úgy hogy elfogyott a
türelmem! Meg akarom kapni azt, amiért jöttem!
- Egy feledhetetlen estét ígértem neked. Szerintem megkaptad. Ha
mást is szeretnél, hívj el még egy randira!
Fenton morgott valamit a bajsza alatt, majd valaki a
törölközőkupachoz ment, de mindjárt vissza is fordult.
Nora szívből remélte, hogy Estella és Fenton már nem ruhátlan, és
a randijük egyszer s mindenkorra véget ért. De csalódnia kellett,
mert Estella hirtelen felsikoltott.
- Ne- e! Hagyd abba! Szállj le rólam!
- A kérdéseidre választ kaptál, jöhet a jutalom! - hörögte elfúló
hangon Fenton. - Így egyeztünk meg!
Norának nem kellett látnia, hogy pontosan tudja, mi történik.
Egyértelmű volt, hogy Fenton dulakodik Esteiiával, és hála a
visszhangzó teremnek, dolby surroundban élvezhették a férfi hangos
nyögéseit és kásás beszédét.
- Gyerünk! - utasította Nora June-t és Hestert.
- Intézem! - intette le őket June, majd talpra ugrott, és a folyosó
falán lévő kapcsolóhoz sietett. Miután megnyomta, fényárba borult a
tágas fürdőtér.
- Mi a franc van? - bődült el Fenton.
June megköszörülte a torkát, majd egy stewardesst vagy akár egy
üzenetrögzítőt megszégyenítő hangon azt trillázta:
 - Uram, ez közönség elől elzárt terület! Kérem, szedje össze a
ruháit, és távozzon! Hölgyem, jól van?
- Kitűnően - felelte kissé kifulladva Estella. - Előreengedném az
urat, mivel nem közös szobában lakunk.
- O. Értem - mondta June, majd miután Fenton szitkokat szórva
kiviharzott a fürdőből, intett Norának és Hesternek, hogy
előbújhatnak.
Nora kikerülte Fenton poharának szilánkjait, és a nyugágyhoz
sietett, ahol Estella pihegett törölközőbe csavarva.
- Nem esett bajod? - kérdezte Nora, majd észrevette az Estella
nyakán éktelenkedő piros foltokat. - Fojtogatott?
- Talán csak nem akart elengedni - felelte Estella. - Nagyon
rúgkapáltam, úgyhogy nem igazán tudom, mi történt. - Megérintette
a nyakát. - Lehet, hogy tényleg megfojtott volna, ha nem gyullad ki
a fény. Kösz, June!
June keresztbe fonta a karját. Látszott rajta, hogy dühös.
- Te tiszta őrült vagy, tudsz róla? - förmedt rá Esteliára. - Hogy jut
eszedbe fölhergelni egy részeg állatot?
- Volt már dolgom ilyenekkel - mondta Estella, akit látszólag nem
rázott meg az eset.
De Nora tudta, hogy az ember sokszor a legszörnyűbb érzelmi
állapotot is képes leplezni.
- Hívjuk gyorsan a 911- et! - kiáltotta Hester. - Jelentsük föl a
rohadékot!
Estella megrázta a fejét.
- Komolyan azt hiszed, hogy Varangy seriff bármit is tenne?
Renfield szava állna szemben az enyémmel. Azért nem fogja őrizetbe
venni, mert egy kicsit piros a nyakam.
 - De hát itt vagyunk mi! - erősködött Hester. - Van három tanúd.
- És láttatok bármit is? Villany nélkül, a törölközőkupac mögül?
Ugyan már! Tudjátok jól, mi lenne a vége.
Estella ismét megrázta a fejét. Ázott, vörös fürtjei az arcára
tapadtak.
- Én inkább megfenyegetném, hogy szólok a zsaruknak. Úgy talán
kiszedhetek még ezt-azt ebből a dagadt disznóból. Hallhattátok ti is,
hogy abszolút nem sújtotta le őket Neil halála! Meg akartak
szabadulni tőle, mert problémát okozhatott volna. Most, hogy ő már
nincs, nyugodtan hajhászhatják tovább a pénzt.
June visszaadta Esteiiának a ruháit.
- Fenton szó szerint azt mondta, hogy Neil lelki válsága miatt
stresszes hete volt. Ezt a förtelmes alakot önmagán kívül csak a pénz
érdekli - bosszankodott June. - Ha fenyegetőzöl, az ellenségeddé
teszed, és lehet, hogy legközelebb nem leszünk ott, amikor begőzöl.
- Nem vagyok én gyámoltalan kis hercegnő, hogy meg kelljen
menteni! - csattant föl Estella.
Mielőtt June reagálhatott volna, Nora „T” betűt mutatott a kezével,
mint az időkérést jelző kosárlabdabíró.
- Igen, egyértelmű, hogy igazi harcos vagy - nyugtatta Estellát. -
Bátran szorítóba léptél, és oroszlánként küzdöttél. Most viszont
rajtam a sor. Utánajárok a szalvétára firkantott nyomnak, azaz
Dawson Hendricksnek és a Madison Megyei Közösségi Banknak.
- Hendricks - mondta megvetően June. - Már a név hallatán is
föláll a hátamon a szőr. Dawsont nem ismerem, de Varangyból simán
kinézem, hogy a vonat alá löki Neilt, majd leül, és nyugodtan befal
egy emberes rántott steaket.
 - Amúgy a seriff a Mézeskalács Házikó törzsvendége - szólt közbe
Hester. - Úgyhogy majd megpróbálom elbűvölni. Egykét finom falat
után jöhetnek a kérdések, amik az anyagi helyzetét firtatják. Nyugi,
finoman fogom csinálni! - tette föl a két kezét Hester. - Majd
eljátszom a buta libát, akinek az is magas, hogy bevételi oldal meg
kiadási oldal. Azt tuti, hogy bekajálja.
- Tetszik a terv - bólintott June. - Varangy neje pedig néha
felbukkan a fürdőben. Általában úgy kerülöm őt meg a slepp- jét,
mint a pestist. Szerintem azok a spinék átaludták az összes töriórát,
amikor a rabszolgaságról meg a polgári jogokról volt szó. És mibe,
hogy A segítség című filmet sem látták?
A Titkok Könyvklubjának másik három tagja elnevette magát. June
szája is mosolyra húzódott, pedig beszéd közben eltorzult az arca a
dühtől.
- El kéne húznunk innen - szólalt meg Estella, majd elfordult a
barátnőitől, hogy felöltözzön. A többiek arrébb mentek, hogy ne
zavarják.
- Szerintetek tényleg nincs kibukva? - suttogta Hester. - Én biztos
ki lennék ezek után.
- Majd hazaviszem, és ott maradok vele egy kicsit - ajánlotta June.
- Éreznie kell, hogy nincs egyedül.
Nora és Hester csak helyeselni tudott. Miután Estella elkészült,
kivonultak a fürdőből, és beültek June kocsijába.
Nora csak most vette észre, hogy a táskáját a bárban hagyta.
Káromkodott egyet, majd megkérte June-t, hogy vigye vissza a
szállodához.
Ez van, ha négy évig egy csepp alkoholt sem iszol, aztán egy ültő
helyedben benyakalsz bárom pohárral! - ostorozta magát.
 De egyáltalán nem volt ittas, pláne azután nem, amit a fürdőben
látott- hallott. Az adrenalinfröccs hatására az enyhe szalonspicc is
elpárolgott.
Az Oázisban Bob rögtön előkapta a pult alól a táskát. Kedves
mosollyal nyújtotta át, és Estella felől érdeklődött, de Nora csak
annyit motyogott kelletlenül, hogy Estella hazament.
Bűntudatosan vonult át az előcsarnokon. Bántotta, hogy ilyen
kurtán- furcsán lerázta Bobot, aki talpig úriember, nem úgy, mint
más férfiak, akikkel mostanában dolga akadt.
A lábáról viszont nem egy úriember elöntötte le Norát, hanem egy
kisfiú, ráadásul éppen ott, ahol véget ért a csúszós márványpadlót
borító szőnyeg. Miután a gyerek nekiszaladt, megbillent az Esteilátói
kapott tűsarkúban, kibicsaklott a jobb bokája, aminek következtében
nagyot puffant a sziklakeménységű, hideg padlón, és csúnyán
megütötte a csípőjét meg a könyökét. Kis híján felsikoltott. Le kellett
hunynia a szemét, nehogy kicsorduljon a könnye.
- Bryson! Rossz fiú vagy! Nézd meg, mit csináltál! Kérj bocsánatot
a nénitől!
A kölyök erre valami olyasmit motyogott, hogy a néninek ijesztő az
arca.
Nora, mivel sem Brysonnal, sem a szüleivel nem akart
szemkontaktusba kerülni, feküdt még egy kicsit a padlón. A jobb
oldalán cunamiként söpört végig a fájdalom.
- Lélegezzen mélyeket, drágám! - súgta a fülébe egy barátságos
hang. - Már szóltunk a jó öreg Jedediah Craignek. Mindjárt itt lesz.
Nora kinyitotta a szemét. Nem hiányzott neki, hogy istápol- ni
kezdje „a jó Öreg Jedediah Craig”, bárki legyen is az.
 - Ugyan, kutya bajom! - tiltakozott zavartan, már csak azért is,
mert teljesen leizzadt. A fájdalom lassan alábbhagyott, de Nora
tudta, hogy másnap tele lesz szilvakék és mélylila foltokkal. - Várnak
a kocsiban a barátnőim - nyögte az idős londinernek.
- Akkora a bokája, mint egy szép, nagy, érett paradicsom -
állapította meg a nagyapó arcú férfi. - Így nem állhat rá. Jed Craig
majd megnézi, hogy nem tört-e el. Ne féljen, ő a legjobb mentős a
megyében.
Norának sikerült felülnie, de a szemét továbbra is lesütötte. Erezte,
hogy sokan bámulják.
- Nincs semmi látnivaló, emberek! - korholta őket az idős londiner.
- A hölgynek nem esett komoly baja. További kellemes estét!
Csoszogó léptek zaja jelezte, hogy a nézősereg elvonul.
Nora megköszönte a londiner segítségét, majd tovább erősködött,
hogy csak az autóig kellene kitámogatni, ott a barátnői majd
gondjaikba veszik.
- A mindenit! Meg is jött Jedediah! - közölte váratlanul az idős
férfi. - Biztos itt volt a közelben. Szerencséje van, hölgyem.
Igen, erről vagyok híres! Én vagyok a szerencse lánya, a sors
kegyeltje, a fő- fő mázlista! - ironizált magában keserűen Nora, és
makacsul a földet kémlelte. Csak azért sem tett úgy, mintha kíváncsi
lenne a megye legjobb mentősére.
Cserzett bőrű, ősz szakállú, pocakos Hemingway- hason- másnak
képzelte a „jó öreg” Jedediah-t, aki majd végigtapogatja a vaskos
ujjaival, és érződni fog a hangján, hogy lenne jobb dolga is, mint őt
vizsgálgatni. Egy ilyen kétballábas nőszemélyt, aki, az égési sebeiből
ítélve, mágnesként vonzza a bajt.
De Nora aligha tévedhetett volna ennél nagyobbat.
 7. fejezet
A szó csak ürügy. A belső kötelék vonzza egyik
embert a másikhoz, nem a szavak.
Rumi, perzsa szufi misztikus költő

Nora, aki változatlanul a padlót nézte, a jó öreg Jedediah bakancsát

látta meg először.
De nagy lába van! - suhant át az agyán. Biztos jó magas.
A látvány szöget ütött a fejébe. A mentősök túrabakancsban
járnak?
Aztán, akarata ellenére, megelevenedett képzeletében a balesete.
Nem a fizikai fájdalom, hanem az, ami annál is szörnyűbb volt. A
benzinszaggal elegy füstszag, az izzó fém és a megperzselődött
ruha, bőr, haj orrfacsaró bűze meg a torkából felbugyogó, fojtott
hangok. És a másik sofőr, akit zokogva próbált kimenteni a
biztonsági öv fogságából, nehogy bennégjen a roncsban. Aztán a
szirénavijjogás meg a hangok zűrzavara. A sok- sok hang, amely
sok- sok kérdést tett föl.
De Nora egyikre sem válaszolt.
Mert érte nyárit a sötétség, és keblére ölelte.
- Szeret túrázni? - kérdezte a bakancshoz tartozó hang.
Norát meghökkentette a kérdés. Fölnézett, és szemtől szemben
találta magát a „jó öreg” Jedediah-val. Kócos barna haj, tengerkék
szempár, markáns vonások.
Egy nappal sem lehet idősebb negyvennél! - gondolta Nora.
Értetlenül állt a „jó öreg” titulus előtt.
 Annál is inkább, mert Jedediah Craignél szebb férfit még nemigen
látott. Kérges keze, borostás arca és szögletes álla pisztollyal
hadonászó, lovát sarkantyúzó, törvényen kívüli westernhőst idézett,
intelligens, derűs tekintete pedig egy Jane Austen-regényhőst.
- Ez nem az én cipőm - feszengett Nora, és úgy fordult, hogy a
férfi ne lássa a sebhelyes arcát. - Ilyen bakancsom pedig nekem is
van, de most pár napig, gondolom, hanyagolnom kell a túrázást.
Nora csöndben megdorgálta magát, amiért összevissza locsog,
majd szótlanul várta, hogy a mentős kinyissa a táskáját. Úgy
tervezte, hogy rögtön leállítja, ha vizsgálni kezdi.
De Jedediah Craig csak állt a térdére támaszkodva, és Nora
határozottan úgy érezte, hogy fürkész tekintettel méregeti.
- A barátnőim kint várnak a kocsiban - szólalt meg, miután
fölkapta a fejét. - Megtenné, hogy odatámogat? - kérdezte a férfi
szemébe nézve. - Ha nem muszáj, nem dekkolnék az előcsarnok
közepén, mint valami kiállítási tárgy.
- Örömmel odatámogatom - ajánlotta a férfi, majd fölemelte az
ujját. - De előbb tudnom kell, hogy nem tört-e el valamije, például a
bokája. Megengedi, hogy megérintsem? Ha nincs eltörve, nem
hoznám még kínosabb helyzetbe magát, szóval nem gurítanám ki
hordágyon a mentőkocsihoz.
- Csinálja, csak gyorsan, ha kérhetem! - sóhajtott fel Nora. -
Tényleg mennék már.
Jedediah egy pár gumikesztyűt vett elő a táskájából, majd a
combjára fektette, és kezet nyújtott.
- Úgy illik, hogy bemutatkozzam, mielőtt kesztyűt húzok. Jed
vagyok.
- Nora.
 - Szóljon, ha olyat csinálok, ami kellemetlen magának! - kérte Jed,
aki már Nora bedagadt bokáját figyelte.
Az idős londiner nem tévedett, amikor szép, érett paradicsomhoz
hasonlította.
Jed ügyesen, finoman nyomkodni kezdte. Kitapogatta a csontot,
majd ráfonódtak az ujjal, és végighúzta a kezét Nora lábfején. Aztán
elindult visszafelé, és meg sem állt a sípcsontjáig.
- Lehúzhatom? - mutatott az Estellátói kapott tűsarkúra.
Nora bólintott.
Jed kikapcsolta a lábbeli parányi ezüstcsatját, majd a combjára
emelte Nora bokáját, és a talpa alá csúsztatta a kezét. Nora
megbűvölten nézte, ahogy a férfi lassú, de határozott mozdulatokkal
leügyeskedi róla a cipőt.
Olyannyira szokatlan volt számára egy másik ember érintése, hogy
összerezzent, amikor Jed ujjai a csupasz lábfejére fonódtak.
A férfi ismét rászegezte aggódó, fürkész tekintetét.
- Fájt? - kérdezte.
- Kicsit csiklandós vagyok - füllentette Nora, mire a férfi Rhett
Butiért idéző szája mosolyra húzódott.
Nem vagy te Scarlett O'Hara! - emlékeztette magát Nora, és
inkább nem viszonozta a mosolyt.
- Mindjárt kész vagyunk - mondta halkan Jed, amikor Nora
kikandikált a válla fölött, és a kijáratot kereste a szemével.
Óvatosan forgatta a duzzadt bokát, hogy lássa, fáj-e valamelyik
irányváltás, majd lehúzta a kesztyűjét, és a táskába dobta.
- Kétlem, hogy eltört, de a puding igazi próbája, hogy rá tud-e
állni. Megpróbálja?
 Nora, dacolva a lüktető fájdalommal, habozás nélkül igent
mondott.
Jed közölte, hogy hozzá kell majd dőlnie, amikor fölemeli.
Norának, bár látta a férfi szépen kidolgozott bicepszét, nem
akaródzott követni az utasítást.
- Majd fogom a könyökét, ha attól javul a biztonságérzete - szólalt
meg az idős londiner, amikor látta, hogy húzódozik.
Nora köszönettel elfogadta a segítséget, de hamar kiderült, hogy
Jed egyedül is boldogul. Átkarolta a derekát, és olyan gyorsan
nyalábolta föl, hogy Nora ijedtében az ingébe markolt.
- Megvan! - suttogta a férfi olyan közelről, hogy Nora érezte a
nyakán a meleg leheletét. - Ne féljen, nem ejtem el - tette hozzá, és
nyomatékül erősebben szorította a derekát.
Ólomlábakon járt, sőt, már- már megállt az idő. A végtelenbe
nyúltak a másodpercek, mint az Appalache- ösvény magashegyi
kilátóiból elénk táruló panoráma.
Nora keze mintha odaragadt volna Jed ingéhez, a fejét pedig a
férfi kemény mellkasára hajtotta. Az enyhe, diszkrét illat, amely
megcsapta az orrát, egyszerre idézett szép, piros almát,
felhasogatott tűzifát, napsütötte fenyvest és régi, megsárgult
könyvlapokat.
- Na, rajta, kisasszony, próbálgassuk azt a bokát! - törte meg a
varázst a londiner, aki véletlenül megkarmolta Nora könyökét.
Nora érezte, hogy elönti a forróság, és vakaróznia kell. Elengedte
Jed ingét, és eltakarta az arcán a polip alakú sebhelyet.
- Oö... Igen - szólalt meg Jed. Úgy tűnt, ő is elrévedt egy kicsit,
akárcsak Nora. - Ha készen áll rá.
 Amikor Nora csupasz lába a márványhoz ért, éles fájdalom nyilallt
a bokájába és a lábikrájába. Mosollyal próbálta leplezni, hogy eltorzul
az arca, és még hülyébben érzi magát, mint amikor elesett.
Mit ájuldozol itt, mint egy szerelmes tinilány? - pirongatta meg
magát.
- Elég érzékeny, de az autóig el tudok menni - mondta
fogcsikorgatva.
Jed hosszasan nézte Norát, majd megkérte a londinert, hogy vigye
utánuk a tűsarkút.
- Meglesz - vágta rá az ősz férfi. - Máris nyitom az oldalajtót.
Norát dühítette, hogy a kelleténél jobban rá van utalva Jed testi
erejére. És nemcsak magára haragudott, hanem az újdonsült
barátnőire is. Nem értette, miért nem jöttek be az előcsarnokba,
hiszen sejthették, hogy valami nem stimmel. Az, hogy megkérdezi,
ott van-e a táskája, és ha igen, elhozza, nem tarthat ennyi ideig!
Miután kitámogatták az oldalajtón, hiába kereste June kocsiját.
- Nincsenek itt - morogta bosszúsan, miközben jobbra- balra
tekingetett.
- Biztos a hotel körül keringenek - találgatott az idős londiner. -
Duncan, a fő-fő parkolóőr, roppant komolyan veszi a feladatát.
Milyen autóval vannak?
Nora közölte, hogy egy Ford Broncóval. A londiner kézbe vette az
övére csíptetett walkie- talkie- t.
- Irányítsd a hölgyeket a főbejárathoz! - utasította Duncant.
- A barátnőjük megsérült.
Egy perc sem telt el, amikor fölbukkant June kocsija.
Nora nem nézett Jedre, azt viszont nagyon is érezte, hogy a férfi
karja a derekára fonódik, és a tomporába vájnak az ujjai. Egyszerre
birtokolja és védelmezi.
És jól felborítja a lelki egyensúlyát.
- Rá tud állni a lábára, ez jó jel - szólalt meg a férfi, amikor June
megállt előttük a kocsival. - De ne feledje a négy alapszabályt!
Pihenés, jegelés, szorítókötés, felpolcolás. És fájdalomcsillapító, ha
szükséges. Van otthon minden?
- Nálam igen - szólt közbe June. - Akár patikát is nyithatnék.
Szeretek mindenre felkészülni. Bocs, hogy nem vártunk meg itt! -
fordult Norához -, de elzavart a parkoló éber őre. Már a fürdőnél is
volt vele dolgom. Súlyos Napóleon- komplexusban szenved.
- Á, szóval ezt így hívják! - nevetett az idős londiner, majd
kinyitotta Norának az anyósülés ajtaját, és visszavonult a helyére.
Nora a Bronco tetejére tenyereit, hogy el ne essen, Jed pedig
odahajolt hozzá.
- Lőne és szeder. Kellemes illat - súgta a nő fülébe.
A lefegyverzett Nora a férfi felé fordult, és zavartan elmotyogott
egy köszönömöt, majd várta, hogy mikor vándorol Jed tekintete a
sebhelyeire. De hiába várta, mert a férfi egyfolytában a szemébe
nézett, miközben besegítette az ülésre.
- Maga volt a nap fénypontja - búcsúzott Norától.
Azzal becsukta az ajtót, June pedig már indított is.
- Ez meg ki volt? - szólalt meg hátul Hester.
- Nem tudom, de lehet, hogy holnap munkahelyi baleset fog érni -
mondta Estella nem túl nagy meggyőződéssel. Látszott, hogy a
Fenton Greerrel való összetűzés nem múlt el nyomtalanul, már nem
játszotta olyan lelkesen a város rosszlányát.
- Csönd legyen! - ráncolta a homlokát June. - Inkább arra lennék
kíváncsi, hogy milyen baleset érte Norát.
 Nora röviden elmesélte a bárban történteket. Csak azt a pár
másodpercet hagyta ki, amikor Jed felvillanyozó érintése, no meg a
tengerkék szeme feledtette a fájdalmait.
- Azért be tudsz menni holnap Dawson Hendrickshez? - kérdezte
June. - Épp elég bokaficamot láttam már, úgyhogy nekem elhiheted,
hogy pár napig nem fogsz tudni rendesen járni.
- A bankba azért eljutok - nyugtatta Nora.
Hester az ülésbe kapaszkodott, és előrehajolt, hogy lássa Nora
arcát.
- És mégis hogyan? Mert bringával biztos nem.
- Majd óvatosan lépkedek, és a vaskos botomra támaszkodom -
felelte Nora, majd a támlának döntötte a fejét, és lehunyta a szemét.
Befejezettnek tekintette a társalgást. A vaskos botot rögtön azután
vette, hogy beköltözött a Vagonlakba. A bolhapiacon szúrta ki,
méghozzá a gömbfogantyúja miatt, amelyet tükörsimára koptatott a
sokéves használat, és aranysárga patina vonta be. Ha a tenyerébe
simult a szépen kifaragott fogantyú, elöntötte az otthonosság érzete.
A bot nyele más történet volt, és a történet itt szó szerint értendő.
A készítője ugyanis egy rókát faragott bele, pontosabban többször is
feltűnt ugyanaz a róka. Az állat repdeső pillangók közt nyargalt a
vadvirágos réten, az erdő szélén. Lentről indult, és az útja végén, a
fogantyúnál, átugrott egy sebes folyású, tajtékzó patakot.
Nora maga sem tudta, mióta forgatja ide- oda a botot, amikor az
árus kilépett a stand mögül.
- Látja a fák közt a betűket? - kérdezte. - Nagyon kicsik, és
fogalmam sincs, mit jelent ez a pár szó, mindenesetre szép faragás.
Nora még jobban megnézte magának a botot, és felfedezte az
egyik fa törzsén az „itt” szót. Jól álcázta a kéreg, amit a fafaragó
kése formázott meg, de miután rábukkant, a többi is hamar meglett.
Mintha magától ugrott volna elő a másik három szó, a „titkom”, a
„tessék” és az „a”.
- Maguk összetartoznak - mondta az eladó. - Szeretné? Öt dollárt
engedek az árból.
Türelmetlenül várta a választ.
Nora végül mellőzte a további alkudozást, és elfogadta az
ajánlatot.
- Maga érti ezt? - kérdezte az árus, miközben Nora előguberálta a
pénzt.
- Ez egy híres idézet A kis herceg című könyvből: „Tessék, itt a
titkom!” - válaszolta Nora, amikor újra a kezében tartotta a botot.
- Miféle titkom? - értetlenkedett a nő.
- Folytatása is van - magyarázta Nora, és közben a patakon
átszökkenő róka fejét simogatta a hüvelykujjával. - „Nagyon
egyszerű. Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a
szemnek láthatatlan.”7
A nő homlokráncai tovább mélyültek.
Nora ekkor meglátta a nyakában lógó aranykeresztet.
- Így működik például a hit - magyarázta. - Amiben hisz, abban
akkor is hisz, ha nem látja.
A nő elmosolyodott.
- Vagy a szerelem. Azt is itt bent érzi az ember - tette a mellkasára
a kezét.
Nora szíve akkor már nem úgy működött, mint korábban.
Értékcsökkent, megrongálódott áru volt, hiszen súlyosabb sebet
kapott, mint bármely más testrésze. Így aztán Norát, bár nem bánta,
ha mások hisznek a szerelem csodatévő erejében, hidegen hagyta a
téma. Szótlanul bólintott, majd megköszönte a botot, és távozott.
Attól kezdve soha nem indult el túrázni a bot nélkül, amelynek
időnként kimondottan nagy hasznát vette. Le tudta szedni vele a
pókhálókat, ki tudta tapogatni az avarral fedett gödröket, és
biztosabban állt a lábán. Így nem csapott túl nagy zajt, és nem
zavarta meg a rezesfej ű mokaszinkígyók álmát.
Most úgy érezte, aligha tudná végigcsinálni a csütörtöki napot hű
társa, a faragott bot nélkül.
Reggel szerencséje volt, mert a Vagonlak és a Csodakönyvek közti
rövidke távot még száraz időben tudta megtenni. Aztán szemerkélni
kezdett az eső, de úgy tűnt, hogy a helybéliek szavajárásával élve,
„eláll, mire földet ér”.
Aztán telt- múlt a délelőtt, és egyre sötétebb lett az ég. Nora
főzött pár kancsó kávét, mert az eső mindig becsábított a boltba
néhány vevőt. A forró ital és a kényelmes, puha fotel, no meg a jó
könyvek ígérete bevonzotta a népet.
Ebéd után alábbhagyott az eső, szétszéledtek a boltban időző
kuncsaftok, akik ekkorra már tetemes mennyiségű kávét
benyakaltak. A többség vagy könyvet, vagy dísztárgyat, netalántán
mindkettőt vett. Ettől jókedve kerekedett Norának. Még A kis
hercegből is eladott egy példányt egy jóképű idegennek, aki még
sosem hallott a könyvről. Ha az illető nem látja meg a faragott botot,
és nem kezd el kérdezősködni, sosem szerez tudomást a létezéséről.
A férfi két óra múlva visszajött. Felmutatta a vékony kötetet, és a
borítón látható sárga hajú kisfiúra bökött.
- Ez a mese borzalmas! - harsogta. - Nem tudjuk meg, hogy a kis
herceg visszatalál-e a rózsájához! Ez volt az egyetlen célja, és nem
derül ki, hogy megvalósult- e! Utálom, ha így végződik egy könyv.
Nora elmosolyodott. A lelkes és a csalódottan háborgó olvasókkal
is imádott könyvekről beszélgetni. Ha belemélyedt egy regény
cselekményébe, vagy a szereplők jellemfejlődését boncolgatta,
eszébe sem jutottak a testi- lelki sebei. Minél tovább diskurált
valakivel, annál jobban belelendült, és annál magabiztosabb lett.
Most is leültette A kis herceget megvásárló férfit, hogy
megvitassák a könyvet.
- Fontos a felfedezés motívuma - mondta Nora. - Önnek van
lehetősége arra, hogy utazzon, vagy helyhez köti a munkája?
- Csak akkor mozdulok ki az államnak ebből a részéből, ha
nyaralok - felelte a férfi. - Ugyanis lakóparkokat tervezek és
kivitelezek.
Nora szíve nagyot dobbant.
- A Zöldmező projekten is dolgozik? - kérdezte.
A férfi bólintott.
- Az a Pine Ridge Properties legújabb koronaékszere.
Nora ekkor döbbent rá, hogy Neil Parrish egyik üzlettársával
beszélget. Csöndben átkozta magát, amiért nem ismerte föl azonnal.
Igaz, hogy kicsik a fotók a honlapon, de azért feltűnhetett volna,
hogy ezt a jóképű fickót látták a laptop képernyőjén, amikor először
ült össze a Titkok Könyvklubja.
Nora óvatosan, feltűnés nélkül mustrálgatta a vele szemben ülő
férfit. Megfogadta, hogy élni fog a sors által felkínált lehetőséggel.
Hiszen úgy tarthat kihallgatást, hogy nem kell bevetnie a
csáberejét, mint Esteiiának, sőt mi több, a gyanúsított, mert így
könyvelte el magában a fickót, önszántából jött ide, hogy
megvitassák A kis hercegi. Ez azért is jó, mert az emberek, amint azt
könyvtárosként, majd könyvesbolt- tulajdonosként is megtapasztalta,
jobban megnyílnak, ha könyvekről beszélgetnek. És a
személyiségükről is sok mindent elárul, hogy miként viszonyulnak a
fiktív szereplőkhöz.
- Hogy milyen kicsi a világ! - mondta roppant lelkesen Nora. -
Képzelje, ma korábban zárok! És tudja, miért? Kiért a közösségi bank
hitelbírálójához megyek. Ugyanis megnéztem a Zöldmező Lakópark
modellházát, és el voltam ragadtatva.
Nora most úgy tett, mint aki kicsit magába roskadt, és fejét
elfordítva hozzátette:
- De nem akarok hiú reményeket táplálni, mert a bolt fenntartása
egy vagyonba kerül. Lehet, hogy hiába találtam meg az ideális
alaprajzú házat, nem lesz rá elég a pénzem.
- De az sem kizárt, hogy a bankban kellemes meglepetés éri -
biztatta a férfi, és kezet nyújtott. - Collin vagyok. Collin Stone.
Nora is bemutatkozott, majd A kis hercegre, bökött.
- Nem sokan olvasnak ki ilyen gyorsan egy könyvet. Persze,
gondolom, most áll a projekt a baleset miatt.
Collin Stone üres tekintettel bámult Norára, de aztán kapcsolt.
- Nem, nem, dehogy áll! - hadarta. - Minden a tervek szerint
halad. Neil is így akarta volna. Az elszántság és a céltudatosság élő
szobra volt.
Collin Stone csak úgy találomra kinyitotta A kis herceget.
- Ez a könyv viszont nem tetszett volna neki. Nem túl jó fényben
tünteti fel az üzletembereket - csóválta a fejét.
- Hát nem - értett egyet Nora. - De ez részben azért van, mert a
narrátor nagyon szereti a gyerekeket. Elbűvöli, hogy nekik még
működik a képzelőerejük, ami a felnőttekből sokszor kivész.
Magának nem tűnik úgy, hogy Saint-Exupéry figyelmeztetésnek
szánta a felnőtt szereplőket?
- Elképzelhető - hümmögött Collin. - De mi nem lehetünk kis
hercegek. Ő ráér felfedezni meg filozofálni, nekünk viszont pénzt kell
keresnünk, hiszen jönnek a számlák, és mindenféle kötelezettségeink
vannak. Nem tehetjük meg, hogy csak úgy felugrunk egy vonatra,
amiről azt sem tudjuk, hova megy! Az író szerint az utazás a fontos,
nem az úti cél, de hát hogyne lenne fontos az úti cél?
Nora tűnődő arcot vágott.
- Miracle Springs mint úti cél nyilván fontos a Zöldmező projekt
miatt. Az lenne a maga metaforikus rózsája? Vagy magát is
megszelídítette valaki, mint a kis herceg a rókát? .Mert a könyv
szerint csak így alakulhat ki eltéphetetlen kötelék.
- Hogy megszelídítettek- e? - csodálkozott Collin, és egy őszinte,
derűs kacaj tört ki belőle. - Én nem használnám ezt a szót.
A férfi a jegygyűrűjére mutatott, és hozzátette:
- Igaz, hogy nős vagyok, de semmit sem változtam legénykorom
óta. Csak annyi a különbség, hogy többet kell melóznom, mert van
két gyerekem, és jön a harmadik. A feleségem pedig tavaly
felmondott a munkahelyén, úgyhogy muszáj pótolnom a
bevételkiesést. Nemigen érek rá olvasni, de most, hála a maga
botjának, elhatároztam, hogy megpróbálok időt szakítani rá.
- Esetleg ad esélyt egy másik könyvnek is? - kérdezte kedvesen
Nora, majd emlékeztette magát, hogy ez a kellemes modorú, szépen
vasalt ingben és nadrágban pompázó férfi bűnrészes lehet Neil
meggyilkolásában. Igen, ezt nem szabad elfelejtenie!
Az biztos, hogy Collin Stone nem saját kezűleg lökte a vonat alá az
üzlettársát, de föl is bérelhetett valakit. Attól, hogy valaki szerető férj
és családapa, meg érdeklődik az irodalom iránt, még lehet
gonosztevő. Nora csak remélni tudta, hogy a szimpatikusnak tűnő
Collin Stone nem az.
Ilyen gondolatok kavarogtak a fejében, miközben fölállt, és intett a
férfinak, hogy kövesse.
Odavezette az egyik polchoz, majd a szép, színes könyvgerinceket
pásztázta.
- Rövid legyen ez a másik könyv? - kérdezte. - Vagy jobban ráér,
mint máskor?
- Nem jobban, hanem kevésbé - felelte Collín, aki szintén a
könyveket nézegette. - Most, hogy Neil elment, mindenkire több
feladat hárul. Ez még nem is lenne olyan nagy baj, ha nem az járna
folyton a fejünkben, hogy öhm... Tudja.
Norának pedig az járt a fejében, hogy Collín Stone-t és társait
Estella elmondása szerint nem sújtotta porig Neil Parrish halála. Úgy
tűnik, Collin mesterien leplezi, pontosabban színleli az érzelmeit.
Vajon milyen nagy átverést tartogat még?
- Ha ki akarok verni a fejemből valami nyomasztó dolgot, akkor
krimit olvasok - szólalt meg sietve Nora, és levett a polcról egy
kötetet.
- A sátán kutyája? - Collin kétkedve olvasta a címet.
- Vérpezsdítő könyv. Sherlock Holmes és Watson doktor arra
vállalkozik, hogy megcáfoljanak egy átkot. Van ebben a könyvben
minden, például a gótikus rémregényeket idéző helyszín, tömény
izgalom, ősi babonák. De lényegében a jó és a rossz harcát mutatja
be.
Collin megfordította a könyvet, és átfutotta a borítószöveget.
 - Én érdekesebbnek találom a gonoszokat, mint a pozitív hősöket -
mondta a férfi. - Ők mindig árnyaltabban ábrázolt, többdimenziós,
életszerűbb alakok. Azt hiszem, könnyebben azonosulok az olyan
szereplőkkel, akik hibáznak. Maga hogy van ezzel?
Nora karján bizseregni kezdett az égési seb. Erezte, hogy Collin
Stone terelni próbál az ártatlannak tűnő kérdéssel.
- Az életben semmi sem fekete vagy fehér - bökte ki Nora. - Azok
a legjobb gonosz karakterek, akikkel együtt tudok érezni, dacára
annak, hogy nem helyeslem, amit tesznek. Abban pedig igaza van,
hogy sokszor komplexebb jellemek, mint a pozitív hősök.
De nem a Sherlock Holmes- regényekben! - tette hozzá magában.
Collin Stone szája szegletében mosoly bujkált.
- Jó, teszek egy próbát a könyvvel, és majd beszélgethetünk róla,
ha kiolvastam. Amúgy tisztára úgy érzem magam, mint annak idején
az egyetemen. Üzleti tudományokat tanultam, de mellékszaknak
fölvettem az angolt, hogy a haszonkulcson kívül valami másról is
halljak. Jót tesz az embernek, ha néha az agyának más részét is
használja. Azt, ami nem csak fekete vagy fehér - tette hozzá
halántékát kocogtatva Collin. - Nos, akkor sok szerencsét a bankban!
- mondta kis szünet után. - Szerintem maga sokkal vonzóbb
hiteligénylő, mint gondolná.
Nora nem tudta hova tenni az utolsó mondatot, ezért nem is
kommentálta. Udvariasan megköszönte Collinnak, hogy bizalmat
szavazott A sátán kutyájának, majd a pénztárgéphez lépett, és
beütötte a könyvet.
Aztán kitette az ajtóra a cédulát, amelyen elnézést kért a korai
zárásért. Álldogált még egy kicsi t a járdán. Beszívta a zápor illatát,
amely frissen nyírt fű és nedves aszfalt szagát hozta magával.
 A strandkönyvtematika jegyében műanyag homokozóvödrök
sorakoztak a kirakatban. Nora citrom- és narancssárga
selyempapírral tömte ki őket, és egy-egy nyárias borítójú kötetet
helyezett el bennük. A plafonról strandlabdák lógtak.
Nora végighordozta tekintetét a vödrökből rámosolygó könyveken.
Ott volt Mariah Stewart Az a nyár a Chesapeake-öbölnéP című
regénye, valamint Jess Waltertől a Szép romok, Liáné Moriartytól A
hipnotizőr szerelme, Elin Hilderbrandtól a Pletyka, Lorna Barrett-től
az Erőszakhullám? Dávid Szalaytól a Minden, ami férfi, Blake
Crouchtól a Wayward Pines, Judy Blume-tól a Dagadék Scott
O’Delltől a Kék delfinek szigete és még megannyi másik mű.
- Mihez is kezdenék nélkületek? - suttogta Nora, majd el- sántikált
a Madison Megyei Közösségi Bankba.

Dawson Hendricks éppen telefonált, amikor Nora megérkezett. Míg

eljutott a könyvesbolttól a bankig, igencsak megfájdult a bokája. Be
kellett látnia, hogy ráfért volna még némi jegelés és felpolcolás.
Az irodájából kilépő Dawson végigmérte, ahogy mások is szokták,
ő pedig azt vizsgálgatta, mennyire hasonlít a férfi az öccsére,
Varangy seriffre. Megállapította, hogy le sem tagadhatnák a
rokonságot, bár Dawson magasabb és vékonyabb, no meg látszik
rajta, hogy többet nevet. Nora ezt biztató jelnek tekintette.
- Milyen szép sétabotja van - jegyezte meg a hitelbíráló. - Szokott
túrázni?
- Amikor csak tehetem. De mivel nincs alkalmazottam, többnyire
dolgozom.
Dawson betessékelte az irodába.
- Hát, igen. Nem könnyű a kisvállalkozók élete, jól mondom?
 Nora bólintott, majd várta, hogy Dawson helyet foglaljon az
asztalánál, de a férfi megtorpant.
- Nyugodtan tegye föl a lábát a másik székre, ha az segít! -
ajánlotta, majd leült, és a számítógépes egérért nyúlt. - Tavaly
eltörtem a bal lábamat, amikor túráztam az Appalache- ösvényen -
folytatta. - Sajnos néha elbámészkodom. Talán még mindig van a
hűtőben egy jégpakolás. Szóljon nyugodtan, ha szüksége van rá!
Dawson Hendricks féltő gondoskodása meglepte Norát, de
kíváncsivá is tette. Leginkább az érdekelte, hogy miként alakult ki az
öccsénél a heveny nőgyűlölet.
- Hallom, megtetszett magának a Zöldmező Lakóparkban a
Cambridge ház - kezdte Dawson. - Annette Goldsmith említette. Elég
sűrűn beszélünk, mert sok kuncsaftot küld hozzám.
- Igen, különösen a konyha tetszik - helyeselt Nora.
Már látta is maga előtt a rozsdamentes acél konyhagépeket. Tudta,
hogy simán leélné az életét abban a házban anélkül, hogy akár csak
hozzányúlna a második beépített sütőhöz.
Dawson bólintott.
- Ezt megértem. Amikor bejártam a modellházat, felfedeztem
magamban a következő Gordon Ramsay-t.
Azzal elővett egy paksamétát, és összekulcsolta az ujjait.
- Akkor hát, lássuk a konkrétumokat! - vágott a közepébe.
Norának erőt kellett gyűjtenie a továbbiakhoz. Négy éve, amikor
megvette a vasútállomás épületét, már akadt dolga hitelbírálóval, de
akkor teljesen mások voltak a körülményei, ugyanis fel tudta ajánlani
önrészként a megtakarított pénzét, ráadásul a szomszéd város
bankjában vett fel hitelt, mert ott volt a legalacsonyabb a kamat.
 Most viszont számíthatott a magánéletét, illetve az anyagi
helyzetét firtató kérdésekre, és ez, Dawson Hendricks laza stílusa
dacára, nem tetszett neki. Hőhullám öntötte el, az égési sebei
viszkettek, az ujjai nem fogadtak szót, hiába parancsolt rájuk, hogy
ne piszkálják az arcát. Buzgón dörzsölgette a kagylóhéjat idéző,
tükörsima foltot, és közben arra gondolt, de jó lenne elszaladni!
Hanyatt- homlok menekült volna a zúgó neoncső és a halkan kopogó
klaviatúra elől, ha teheti.
Dawson kitartóan faggatta, ő pedig már- már elfelejtette, hogy
csak cselből játssza a szépreményű hiteligénylőt. Azon kapta magát,
hogy épp úgy izgul, mint négy éve. Az egyik kérdés után nagyon
kellett vigyáznia, hogy ne hetykén, dacosan válaszoljon.
- Gyakorlatilag mindent beleöltem a könyvesboltba, amim csak volt
- mondta.
- Szégyenkezve vallom be, hogy még nem láttam az üzletét
belülről.
Dawson most először nézett föl, mióta leült a számítógép elé.
- Gondolom, nagyon fontos magának a Csodakönyvek.
- Mindennél fontosabb! - vágta rá vehemensen Nora, aki úgy
érezte, hogy Dawson utolsó mondata kissé lekicsinylőén hangzott.
Vajon miért nézi le sok bankár és üzletember azokat, akik
irodalommal, művészettel kapcsolatos pályát választanak?
Ültő helyében előrehajolt, és csillogó szemmel, érzelemmel
átitatott, enyhén remegő hangon szólalt meg.
- Virginia Woolf, a nagy angol regényíró, gyönyörűen
megfogalmazza azt, amit a könyvek és a könyvesboltok iránt érzek,
így ír: „Könyvek mindenütt; és itt is a kaland illata tölt el... E
találomra összeverődött vegyes társaságban olyan vadidegennel
akadhatunk össze, akiből, kis szerencsével a legjobb barátunk
válhatik.”
Dawson Hendricks bólintott. A tekintete még mindig Norára
szegeződött, mintha felmérné, hogy mit várhat tőle. Nora számított
rá, hogy fel fogja őt becsülni, hiszen ez a dolga, de volt valami a
hitelbíráló tekintetében, ami arra utalt, hogy nem a válaszai alapján
fog dönteni.
- És ez a ház is olyan fontos magának, mint a könyvesboltja? -
kérdezte halkan.
- Igen! - hazudta habozás nélkül Nora.
Dawson mosolyogva fölállt, és becsukta az iroda ajtaját, majd
visszaült a helyére. A szeme csillanása nyugtalansággal töltötte el
Norát.
- Más banknál esélye sincs arra, hogy hitelt kapjon - szólalt meg,
és összeillesztette az ujjai hegyét. - Én viszont segítek, ha nagyon
szeretné megvenni álmai házát.
Nora előrehajolt.
- Hogyan?
Dawson megmozgatta az ujjait.
- Egy kis varázslat. Csak alá kell írnia néhány papírt. Hogy
hangzik?
Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen - gondolta Nora, de hangosan
csak ennyit mondott:
- Csodásan!
- Pompás - élénkült meg Dawson, és egy tollat nyújtott Norának. -
Akkor kezdhetjük is.
Nora elvette az íróeszközt, és aláírt egy halom papírt. Közben
felfigyelt a toll teljes hosszában húzódó, aranybetűkkel írt mondatra:
 HÁZANKÉNT ÉPÍTJÜK FEL AZ ÁLMOKAT - PINE RIDGE
PROPERTIES.
A toll másik oldalán pedig ez állt:
ZÖLDMEZŐ LAKÓPARK. ÜGYNÖK: ANNETTE GOLDSMITH.
Nora arra a következtetésre jutott, hogy ez lehet Dawson kedvenc
tolla, ugyanis néhány betű már félig- meddig lekopott róla. A
Goldsmith „G”- je például inkább „C”-re hasonlított.
Norának egyszer csak leesett, hogy az „A.G.”, amit Estella Fenton
Greer szalvétáján látott, Annette Goldsmith monogramja volt! De
vajon mit jelent ez? Lehet, hogy Annette-nek köze van Neil
halálához? Vagy Dawson Hendricks keze van a dologban?
- Minden rendben? - kérdezte Dawson, aki fürkész tekintettel
méregette Norát.
- A legnagyobb rendben! - felelte kényszeredett mosollyal.
 8. fejezet
Ha többen volnánk, akik aranykincsnél jobban becsülik az
ételt, a vidámságot és a dalt, vígabb hely lenne a világi
J.R.R. Tolkien

Miután Nora mindent aláírt, Dawson megígérte, hogy hamarosan

jelentkezik. Aztán adott neki egy nyalókát, mint a gyerekeknek
szokás, ha jól viselkednek, és kikísérte. Nora kisántikált a bankból,
bevágta a nyalókát a kukába, és elindult hazafelé. Az első sarokig
sem jutott, amikor egy cseresznyepiros Corvette állt meg mellette.
- Pattanj be! - szólt ki a letekert ablakon Estella.
Ez a szó mosolyt csalt Nora arcára. Bepattanni nem tudott, ezért
csak odatotyogott a kocsiajtóhoz, úgy mozgott, mint egy zombi,
végül nagy nehezen lehuppant az anyósülésre.
- Ma este a Pink Lady Grillben ül össze a Titkok Könyvklubja -
közölte Estella. - Remélem, nincs más terved.
- Például mi? Egy forró randi? Estella Norára sandított.
- Tényleg, mi újság a mentősöddel? Aki immár hivatalosan is a
város legszexibb pasija. És akire az egyik vendégem egy kis sarat
dobált. Érdekel a sztori?
Norát nagyon is érdekelte volna, mit mondtak Jedről, mégis
megrázta a fejét.
- Inkább arra lennék kíváncsi, hogy jól vagy-e. Tudod, a tegnapi
affér után.
- Köszönöm, jól! - felelte Estella. - Az a rohadék csak még jobban
felhergelt. Tudom, hogy az emberek csak egy kurválkodó, aranyásó
fodrászcsajt látnak bennem, de azért gógyi is van a szép
fejecskémben! Gyerekkoromban sokat dekkoltam a szobámban,
hogy ne legyek szem előtt. És mivel ütöttem el az időt? Egy halom
könyvtári könyvvel! így múlatja az időt az ember, ha se barátja, se
tévéje.
- Már jártam a Miracle Springs-i közkönyvtárban. Csodálom, hogy
találtál ott olvasnivalót - jegyezte meg Nora, miközben Estella a
gázra lépett, hogy átcsússzon a sárgán.
- Papaja! - kiáltotta vigyorogva, és visszavett a tempóból. - Azzal
szoktam szórakozni - magyarázta -, hogy szavakat találok ki erre a
narancssárgába hajló citromsárgára. Tudod, a majdnem pirosra.
Nora elnevette magát.
- Olyasmiket, hogy okkersárga meg sütőtökszín?
- Pontosan! Legközelebb te kiabálsz be valamit.
” Vagy mondjuk, megállsz, és kivárod a pirosat - vetette fel Nora.
- Abban mi a poén? Amúgy éhes vagyok, kopog a szemem.
Remélem, Hester foglalt asztalt. A Pirik Lady nyáron mindig tele van.
A Pink Lady Grillt a helybeliek és a fürdővendégek is imádták.
Korántsem volt szokványos étterem, hiszen a dekoráció a rózsaszín
és csakis a rózsaszín különféle árnyalataiban pompázott, a falon
pedig ráktúlélőktől származó, inspiráló idézetek és levelek sorakoztak
bekeretezve. Jack Nakamura, a japán-amerikai tulaj, egyben szakács
édesanyját ugyanis a mellrák vitte el. Jack akkor még huszonéves
srác volt, a kis bisztró pedig Jack’s néven futott, és déli stílusú
reggelimenüt kínált. Nora hallomásból tudta, hogy Jack nehezen
győzte meg a város lakóit arról, hogy kitűnő a csirkés gofrija, és az
írós keksze is ugyanolyan jó, mint a nagyié.
 A bisztró már- már csődközeibe jutott, amikor Jack anyjánál
négyes stádiumú mellrákot diagnosztizáltak. Miután ez kiderült, és a
helybeliekben tudatosult, hogy Mrs. Nakamura már nem sokáig
kísérgeti őket az asztalukhoz, rajzani kezdtek a Jack’sbe. És nem
győztek csodálkozni. Nehezen fért a fejükbe, hogy egy hagyományos
japán konyhán felnőtt szakács készíti a megye legjobb
kukoricapuffancsát, sült csirkéjét, vaníliás pitéjét, trópusi gyümölcsös
kolibritortáját, sajtos kukoricakásáját és kolbászos mártását. De
hitetlenkedés ide vagy oda, a bokszok Mrs. Nakamura halála után is
tele voltak.
Jack az édesanyja emlékére felújította a bisztrót, és új nevet adott
neki. Gyűjtést indított, hogy a helybéli nők el tudjanak menni
mellrákszűrésre és más vizsgálatokra. A csupaszív Jack Nakamura, a
déli ételek avatott mestere, igazi közönségkedvenc lett.
Szabadideje nemigen volt, de kevéske pihenőnapját szívesen
töltötte olvasással. Hűséges kuncsaftként rendszeresen megfordult
Nora boltjában, ahol főként életrajzokat, valamint rákkutatásról és
rákból kigyógyult emberekről szóló könyveket vett.
- Asztal két főre? - kérdezte a pincérnő Norától és Estellátói.
Norának feltűnt, hogy nyolc ujján ugyanolyan balettcipő-rózsaszín
a köröm, mint a fal, a két kisujja pedig forró rózsaszínben és
csillámporban tündököl.
- A barátnőink már itt vannak, köszönjük - intett Estella Hester és
June felé.
A pincérnő egy vidám mosolyt villantott rájuk, majd szétnyitotta az
ujjait, mert látta, hogy Nora a körmét nézi.
- Mókás, nem? A Pinteresten találtam. Akár ön is kipróbál...
 A nő elharapta a szót, mert észrevette, hogy Nora jobb kisujján
nincs köröm.
- Mi történt, drágám? - érdeklődött, de Nora nem akarta
megtárgyalni a balesetét egy idegennel.
- Almát daraboltam, és megcsúszott a kés - felelte, majd sután
vállat vont, és ment tovább.
- Na, mi volt a bankban? - kérdezte Hester, miután Nora leült vele
szemben, de June oldalba bökte.
- Hadd nézze meg szegény lány az étlapot, mielőtt kivallatjuk!
Vagyis, akár meg se nézd! Kérd Jack legendás roston sült
törpeharcsáját! Az egész államban nem kapsz jobbat.
- Én mindig Cobb salátát eszem - mondta Estella. - Meg
eperturmixot. Jack ugyanis a Susan G. Komen Alapítványnak adja a
desszertekből befolyó pénzt. Az utolsó centig. De mielőtt rendelnénk,
hadd mondjak el nektek valamit! Képzeljétek, azt hiszem, tudom,
kicsoda a Buldog! Tudjátok, ezt is fölírta Fenton Greer a szalvétájára.
A lányok tágra nyílt szemmel figyeltek.
- Igazából csak mázlim volt - folytatta Estella, zöld szeme
izgatottan csillogott. - Szörföztem a tévén, és leragadtam a Smokey
és a banditává. Odavagyok Búrt Reynoldsért - szorította a kezét a
szívére. - Szóval abban a filmben úgy hívják a seriffet, aki egy
dagadt, ügyefogyott vidéki tuskó, hogy Igazságosztó Buldog.
Úgyhogy szerintem Buldog nem más, mint Miracle Springs rendjének
éber őre.
- Igen, kísérteties a hasonlóság - motyogta June. - Emlékszem a
filmre. Az a seriff pont olyan sztereotip figura, mint a mi Varangyunk.
Egy lusta, hirtelen haragú, semmirekellő hímsoviniszta disznó. Akit
az asheville-i nagymenők lebuldogoznak - tette hozzá June,
miközben Estella felé intett. - Vagyis nyilván semmibe veszik, de
szükségük van rá.
Nora nem tudott az étlapra koncentrálni. Az asztalra dobta, és
bekapcsolódott a társalgásba.
- Abszolút logikus, hogy mindkét Hendricks fivér benne van -
mondta. - Egyetértek June-nal, szerintem is jó nyomon jársz, Estella.
És ebből az következik, hogy nagy fába vágtuk a fejszénket. Hiszen
az egyik Hendricks ugyebár eldönti, hogy ki kap hitelt a városban és
ki nem, a másik pedig Miracle Springs fő- fő rendfenntartója.
- Kiderült valami a bankban? - érdeklődött Hester.
A pincérnő az asztalukhoz lépett, ezért Nora nem felelt azonnal.
Gyorsan megrendelte a szalonnás tojást pirítóssal és jeges teával.
- Imádok este reggelizni - magyarázta, miután a pincérnő
továbbállt. - Simán lecsúszik naponta kétszer a szalonnás tojás.
Még mindig nem térhettek át a bankra és Dawson Hendricksre,
mert a pincérnő hosszan időzött a szomszéd boksznál.
- Én viszont simán kibírnám, ha soha többé nem látnék rántottét -
fintorgott June.
- Talán ovofóbiás vagy? - billentette oldalra a fejét Nora. - Tudod,
amikor valaki irtózik a tojástól.
- Ilyen is van? - csodálkozott Hester.
- Alfréd Hitchcock például az volt. Rá sem bírt nézni a tojásra -
magyarázta Nora.
- Nekem sokáig nem volt bajom a tojással - ráncolta a homlokát
June. - Aztán a Belle Shoal Idősotthonba kerültem. Tizenöt évig
dolgoztam ott, és szinte a bőrömbe ivódott a rántotta szag. Volt
tojásporból készült rántotta, meg folyós rántotta, de főként
kidobásra ítélt rántotta, mert a kisöregek gyűlölték. Pedig szükségük
lett volna a fehérjére, de nem ment le a torkukon az az ocsmány
abrak. Na de most már elég lesz belőlem! - kapta föl mindkét kezét
June. - Inkább halljuk, mire jutottál Dawsonnal!
Nora előbb a Collin Stone-nal folytatott eszmecseréről számolt be.
Mire végzett, kihozták az ételt, és nekilátott a második reggelijének.
- És hol van ez az idősotthon? - kérdezte Estella, miközben öntetet
locsolt a salátájára. - Biztos nem itt, a környéken, mert akkor tudnék
róla.
- New Yorkban - felelte June. - Ahonnan származom.
Hester letette a villáját.
- És miért jöttél el? - kíváncsiskodott.
- Elűzött a szégyen - vallotta be June, és eltolta maga elől a
tányért, pedig alig érintette a törpeharcsáját. - Kirúgtak, és
bepereltek gondatlanságért. Miután elvesztettem a pert, mindenem
odalett.
A többiek nem szóltak közbe. Erezték, hogy June-nak egy szuszra
kell elmondania a történetét, amely kikívánkozik, akárcsak egy
csapdába esett madár.
- A Belle Shoal nem amolyan luxushotelszerű otthon volt, ahol
szuper a kaja és csodaszép a kert - folytatta June. - Nem lépett fel
bűvész, nem volt karaokeest, sem táncórák, és iskolások sem
énekeltek karácsonykor. Az költözött a Belle Shoalba, akinek jobb
helyre nem futotta. Sok lakónak nem volt családja, senki sem
látogatta őket. Azzal teltek a napjaik, hogy ették a pocsék kaját, és
bámulták a tévét meg a nagyteremben az akváriumot. Órákon
keresztül.
- Dickens- regénybe illő környezet - jegyezte meg Nora.
June bólintott.
 - A Pusztaházra gondolsz az Örökösökből, ugye? Hát igen, az
találóbb név lett volna. Az öregek a pokol tornácának hívták azt a
nyomortanyát. A Belle Shoal ugyebár egyszerre jelent szép
tengerpartot meg szép halrajt is, de ott csak az akváriumban úszkált
pár nyeszlett aranyhal. Mi, gondozók, próbáltunk egy kis színt vinni a
mindennapokba. Virágokat hajtogattunk selyempapírból, a
garázsvásárokon összeszedtünk pár rádiót, hogy szólhasson a zene.
Rendeztünk bingó- és Scrabble- versenyeket, bárkit meghívtunk, aki
nem kért pénzt a fellépésért, és fel is olvastunk az öregeknek. Akkor
jött szembe a könyv, amely megváltoztatta az életemet. A címe:
Tízet az elefántnak. Ismeritek?
A többiek bólintottak. Mindhárman olvasták Sara Gruen regényét.
- A kisöregek is imádták - révedt a távolba June. - És a sors
szeszélye folytán pont akkor ütött tanyát a közelben egy utazó
vidámpark, amikor a könyv végére értem. Hallottuk a zenét, az
öregek esténként látták a villódzó fényeket, sőt, páran megesküdtek,
hogy vajas popcorn illatát érzik. Egy csapásra megélénkültek, régi
vásárokról, vándorcirkuszokról meg karneválokról kezdtek mesélni.
Valakinek az jutott eszébe, hogy nyert valamit a céllövöldében a
kedvesének, valakinek az, hogy milyen finom volt a hot dog, másnak
meg az, hogy felült az óriáskerékre, ami olyan érzés volt, mintha
repülne. Szóval előjöttek a féltve őrzött emlékek.
Estella intett a pincérnőnek, megrendelte a négy eperturmixot,
majd June-hoz fordult.
- Én annak idején számoltam, hogy hányat kell aludni a karneválig
- mondta. - Egy ilyen kis helyen, mint Miracle Springs, ez volt a
legizgibb dolog vagy legalábbis a legizgibb legális dolog. Nem
csodálom, hogy megélénkültek a Belle Shoal lakói.
 Hester Esteliára, majd June-ra pillantott.
- De nem mehettek el a vidámparkba, ugye? - kérdezte.
June válasz helyett fogta a villáját, és akkurátusán egy kis kupacba
tologatta össze a zöldbabot.
- De te elvitted őket - találgatott halkan Nora. - Mert örömet
akartál nekik szerezni. Azt akartad, hogy legyen egy különleges
napjuk. Hogy részük legyen egy vérpezsdítő szín-, hang- és
ízkavalkádban. És hogy új emlékekkel gazdagodjanak.
June továbbra is a tányérját bámulta.
- Igen - szólalt meg végül. - Azt akartam, hogy még éljenek egy
kicsit, mielőtt meghalnak. Senki sem látogatta őket, senki sem írt
nekik, csomagot sem kaptak. Próbáltam elérni, hogy tarthassunk
egy-két kutyát meg macskát, akit pátyolgathatnak, de a főnökeim
nem engedték. Azt mondták, egészségügyi kockázattal jár.
June ezen kuncogott, de egyáltalán nem jókedvében.
- Mintha nem lettek volna már úgyis betegek! - folytatta. -
Mindenkinek volt valami nyavalyája, de nem ez volt a baj, hanem az,
hogy olyan sivár volt az életük. Megszakadt értük a szívem -
döngette meg a mellét.
- És hogy sikerült kivinned őket? - kérdezte Nora. - Iszonyú
komplikált lehetett a logisztika.
- Ne tudd meg! - füttyentett June. - Ha kicsempészel
huszonvalahány öreget egy otthonból, az olyan, mintha gyilkosokat
szöktetnél meg a siralomházból. Azt adtam be a kollégáimnak, hogy
moziba viszem a társaságot. Saját zsebből álltam a beugrójukat, sőt,
a büfében is én fizettem. Amikor láttam, milyen boldogan eszegeti a
vattacukrot Mrs. Lowenthal, és milyen lelkesen dodzsemezik Mr.
Bloom, az minden pénzt megért. Szóval úgy éreztem, helyesen
döntöttem. Mert egyszerűen nem tehettem mást.
- Biztosra veszem, hogy fantasztikus napjuk volt - mondta Estella.
- És bármi történt, nem értem, miért kéne bánnod, amit tettél.
Figyelmes voltál, nagyvonalú, és az öregek látták, milyen fontosak
neked. Hiszen tettekkel bizonyítottad.
June szeme szikrát szórt.
- Csak a saját családom nem volt elég fontos! Azt nem gondoltam
át, hogy rájuk nézve mivel járhat, amit teszek. Nem láthattam előre,
hogy Mr. Wayne infarktust kap a körhintán, és meghal, mire beérnek
vele a kórházba. Ezek után nem számított az a töméntelen élmény,
amiben részük volt azon az estén.
Megjött a pincérnő a négy turmixszal. Azok után, amit June
mesélt, bosszantó haszontalanságnak tűnt a tejszínhabbal és
koktélcseresznyével díszített, jéghideg, rózsaszínű ital.
- További jó mulatást, lányok! - trillázta a pincérnő, és már rohant
is tovább.
- Nem kell folytatnod, ha nem akarod - törte meg a hosszúra nyúlt
csöndet Hester.
- De akarom. Hiszen csak így nyerhetjük el egymás bizalmát.
Emlékszel?
June fogta a turmixát, és inni próbált belőle. A sűrű folyadék nem
ment át a szívószálon, ezért kihúzta a pohárból a kanalat, és azzal
kóstolta meg.
- Mmm, de finom! Friss eperdarabok vannak benne!
A Titkok Könyvklubjának másik három tagja is követte a példáját.
Nora nem is emlékezett, mikor ivott ilyet utoljára. De nem igazán
tudta élvezni a hideg vaníliafagyi és az eper ízét, mert viharfelhőként
tornyosult fölöttük June félbehagyott története.
- Mr. Wayne családja beperelte az otthont - folytatta June - és
engem is, mert én vittem el a vidámparkba. Az nem érdekelte őket,
hogy az öreg megköszönte nekem ezt az estét, mielőtt kilehelte a
lelkét! Azt mondta, évtizedek óta nem érezte magát ilyen jól. Arról
pedig mélyen hallgattak a bíróságon a kedves rokonok, hogy rá se
bagóztak az öregúrra, míg meg nem szimatolták, hogy profitálhatnak
a halálából. És profitáltak is, mert megnyerték a pert. Ők győztek, én
vesztettem.
June szünetet tartott. Nora már majdnem fölnézett a turmixából.
Várta, hogy ömleni kezdjen rájuk a kellemetlen, hideg eső az említett
viharfelhőből.
- Odalett az állásom és az összes pénzem - folytatta rekedtes
hangon June. - A fiam ősszel kezdte volna az egyetemet, de nem
tudtam állni a költségeit. Semmit sem tudtam állni, odalett a
lakásunk, a kocsim meg a szeretet és a tisztelet, amit a fiam irántam
érzett.
- A fiad New Yorkban maradt? - kérdezte Nora.
June a szívószálat forgatta. Szép lassan elkeverte a turmixban a
tejszínhabot.
- Tyson a nővéremhez költözött, én meg nekiálltam munkát
keresni. Tudtam, hogy még akkor is mindent el kell vállalnom, ami
szembejön, ha ehhez más államba kell költöznöm, így is lett. Voltam
én már minden, lányok. Pincér, szállodában szobalány, ruhatáros,
árufeltöltő. Közben Tyson szóba sem állt velem. Nem vette föl a
telefont, hiába írtam neki levelet és e-mailt, egyikre sem reagált.
Majdnem két évig lakott a nővéremnél, aztán összevesztek, és
elment. Azóta a nővérem sem hallott felőle.
 - Te jóságos ég! - suttogta Hester. - Nem kerestetted?
- Dehogynem! - vágta rá June. - Amint lett egy kis pénzem,
felfogadtam egy magánnyomozót, és meg is találta Tysont Los
Angelesben. Kiderült, hogy kidobó valami night-clubban, de amikor
fölhívtam...
June hangja elcsuklott, de aztán összeszedte magát.
- Szóval Tyson azt mondta, ne keressem többé, mert úgy veszi,
hogy meghaltam. Persze azért próbálkoztam, de hiába írtam, hiába
küldtem csomagot, minden felbontatlanul jött vissza. Végül
összespóroltam a repülőjegyrevalót, és elmentem Kaliforniába. Már
egy órával nyitás előtt ott voltam a night-clubnál, de Tyson elküldött.
Azt mondta, neki nincs anyja.
June szívszaggatóan zokogott bele a szalvétájába. Hester
átkarolta, és megszorította a vállát.
- Sajnálom - suttogta. - Annyira sajnálom, June!
Nora is szeretett volna valami vigasztalót mondani, de okosabb
neki sem jutott eszébe.
- Minden rendben? - harsant váratlanul egy magas fekvésű
orrhang.
Estella összerezzent.
- Igen, köszönjük- felelte erélyes, pattogó hangon a pincérnőnek.
June megdörzsölte a szemét, szipogott még egy kicsit, majd
folytatta:
- Egy szó, mint száz, a fiam nem áll szóba velem, hiába
próbálkozom rendületlenül. Annyira hiányzik, és annyira fáj, hogy
nem tudok róla semmit! Néha úgy érzem, hogy ezt nem sokáig lehet
kibírni.
 - De te mégis kibírod - biztatta Nora. - Bármennyire fáj, elviseled,
ráadásul nem lett belőled megkeseredett ember.
- Itt megtaláltam a lelki békémet - mutatott az ablakra June. -
Nem is reméltem, hogy így helyrerázódom. De hadd mondjak
valamit! Fantasztikus érzés, hogy olyan barátnőim vannak, akikkel
bármit meg tudok beszélni! Barátságos emberek máshol is voltak, de
barátnőim sehol.
June kézbe vette a turmixos poharát, hogy tósztot mondjon.
- Emelem poharam a barátnőkkel megosztott titkokra és a
nyomozásunk sikereire!
- A titkokra! - mondta kórusban a klub másik három tagja. - És a
barátságra!
Ezután ismét Nora vette át a szót. Elmondta, mit intézett Dawson
Hendricks irodájában, majd összegezte a történteket.
- Biztosan nem állíthatom, de határozottan úgy éreztem, hogy
valami nem stimmel. Jóváhagyta a hitelemet, de cserébe kérni fog
tőlem valamit.
Hester szeme izgatottan csillant.
- Mit gondolsz, normál körülmények között lenne esélyed?
- A túrót lenne!- kiáltott fel Nora. - Saját tőkém nulla, hiszen akkor
sem tudnám letenni a húsz százalék önrészt, ha eladnám a
Vagonlakot. Ráadásul tartozásom is van, mert a boltot hitelre
vettem. Úgyhogy nem vagyok túl vonzó hiteligénylő, higgyétek el! És
nem csak az égési sebek miatt.
Estella szúrósan nézett rá.
- Hidd el, hogy nem csak annyit látnak belőled az emberek! -
hangsúlyozta, majd tovább ütötte a vasat, miután Nora zavartan
elfordult. - Nem a sebhelyeid határoznak meg. Értem, hogy nem
bánnád, ha újra hibátlan lenne a bőröd, de valakinek muszáj szólnia
neked, hogy ettől még nem vagy csúnya. Én például már észre sem
veszem a sebeidet.
- Komolyan? - nézett Esteiiára a meglepett Nora.
- Igen - helyeselt Hester. - Téged látunk magunk előtt, nem a
sebeket.
Nora úgy meghatódott, hogy szóhoz sem jutott.
Nora a Pink Lady Grillből a Csodakönyvekbe vitette magát
Esteiiával, mert össze akart szedni ezt-azt June-nak. Olyan könyve
nem volt, amely kifejezetten a szüleiktől elhidegült felnőttekről szólt
volna, de eszébe jutott egy ismeretterjesztő mű és néhány regény.
Bízott benne, hogy azok talán elindítják June-t a gyógyulás útján.
Miután körbesántikálta a boltot, rádöbbent, hogy a Pink Ladyben ő
is kapott egy jó adag gyógyírt. Szinte hihetetlenül hangzott, hogy az
emberek őt magát is láthatják, nem csak a sebhelyeit.
Épp ezen merengett, amikor hangos kopogás ütötte meg a fülét.
Kővé dermedt. Egy-két lámpát fölkapcsolt ugyan, de nem
számított rá, hogy a fény bárkit is odacsalogat este kilenckor. Hiszen
ilyenkor mindenki a verandán üldögél, vagy az elsötétített,
légkondicionált szobába menekül.
Nora, akinek már a kezében volt Sheri McGregor Végeztem a
sírással!12 című könyve, átbicegett a polc végéhez. Levett két
kemény fedelű kötetet, és az ajtó felé sandított. Egy férfi állt ott, de
csak a sziluettjét tudta kivenni.
Újabb, erőteljes kopogás hallatszott. Nora azt latolgatta, hogy nem
hangzott-e kissé fenyegetően, türelmetlenül. Persze lehet, hogy csak
kitartó a kedves vevő.
 Ez az én boltom! - emlékeztette magát. Ha kimegyek, és nem
tetszik, amit látok, rámutatok a ZÁRVA táblára, és elhessegetem a
fickót.
- Basszus! - morogta magában Nora, amikor meglátta, hogy Collin
Stone áll az ajtó előtt.
Délután nem feszélyezte, hogy a kényelmes fotelekben
üldögélnek, és spontán könyvklubot tartanak, a homályos értelmű
megjegyzés viszont, amit Collin búcsúzóul elejtett, annál inkább.
Akkor ismét eszébe villant, hogy a férfinak köze lehet Neil halálához.
Most pedig, lám, itt van, és az üvegen át mosolyog rá. Mintha a
világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy fölbukkan zárás után.
Nora elfordította a kulcsot, de csak résnyire nyitotta az ajtót, és
elállta a bejáratot. Ezzel adta Collin Stone értésére, hogy nem fogja
beinvitálni.
- Nem akartam megijeszteni - kezdte a férfi, aki még mindig
magán viselte a lefegyverző mosolyát. - Csak vacsorázni jöttem a
városba, és a madarak csiripeltek valamit, amiről magának is tudnia
kell. Aztán láttam, hogy ég a villany, és gondoltam, közlöm az
örömhírt.
A sztori hihetően hangzott, Nora mégis határozottan úgy érezte,
hogy Collin váratlan betoppanása nem a véletlen műve.
Jól megmarkolta a botját, és a férfi szemébe nézett, de a mosolyát
nem viszonozta.
- Hosszú napom volt. Nem beszélhetnénk holnap délelőtt?
Collin egy pillanatig rosszallóan, sőt, már- már ellenségesen,
vészjóslóan nézett rá. Mintha árny suhant volna át a szemén.
- Nagy örömömre szolgálna, de sajnos holnap sok a dolgom.. Nem
tartom fel, csak azt akartam tudatni magával, hogy jóváhagyták a
hitelét. Jövő ilyenkor már a Zöldmező Lakópark lehet az otthona.
Collin keresztbe fonta a karját, és várt. Az önelégült vigyorából
ítélve valami lelkes reakcióra számított.
Mi az, hogy csiripelték a madarak? - morfondírozott magában
Nora. Az ilyesmi nem bizalmas információ?
Míg csöndben emésztgette a hallottakat, Collin arcáról leolvadt a
mosoly.
- Nem villanyozza fel a hír? - kérdezte.
- Azt hiszem, inkább sokkol - felelte Nora, és egy kurta,
kényszeredett mosolyra kényszerítette összezárt ajkát. - Nem hittem
volna, hogy átmegyek a rostán - magyarázta. - Mondja, a maga keze
van a dologban? Gyanítom, hogy igen, és akkor az adósa vagyok.
A férfiban munkáló feszültség érezhetően oldódni kezdett.
Széttárta keresztbe font karját, és szemérmes mosollyal válaszolt:
- Azontúl, hogy szólok az érdekében egy-két jó szót, nem tudok
ebbe belenyúlni.
- Ha sikerült befolyásolnia a bank döntését, akkor hálásan
köszönöm - mondta Nora, és megpróbálta szélesebbre húzni a
száját. De rá kellett döbbennie, hogy a félig nyitott ajtóban, a kihalt,
sötét utca és a félhomályos üzlet közti résben nehéz felhőtlen
jókedvet színlelni.
Nem szívesen ismerte be, hogy védtelennek, sebezhetőnek érzi
magát, pedig így volt. Egyetlen járókelőt sem látott, és eszébe
villant, hogy a legközelebbi vendéglátóhely bizony háromsaroknyira
van. Síri csönd honolt a környéken, akár a Holdon is álldogálhattak
volna Collin Stone-nal.
- Miután beszélgettünk, ösztönösen ráéreztem, hogy maga pont az
a fajta érdeklődő, akit keresünk - hízelgett a férfi, majd kettőt
hátralépett, és könnyedén, hetykén meghajolt. - Remélem, azért fog
aludni az éjjel - tette hozzá. - Én mindig nehezen alszom el, ha
izgalomba hoz valami új projekt.
Most, hogy nőtt a kettejük közti távolság, Nora már nem markolta
olyan görcsösen a botját. Az járt a fejében, hogy talán rosszul ítélte
meg Collin Stone-t. Aki saját elmondása szerint keményen dolgozó
családapa, a jó könyvek értő olvasója, és szemmel láthatóan a szívén
viseli az ő álmát, a házvásárlást. A kérdés az, hogy lehet-e egy ilyen
ember bűnrészes egy kitervelt gyilkosságban.
- Sok mindent át kell gondolnom. Köszönöm, hogy beugrott a jó
hírrel!
Collin búcsút intett, és távozott.
Nora kulcsra zárta az ajtót, és egy darabig még nézte a peckes, de
nem túl sietős léptekkel, zsebre dugott kézzel távolodó férfit. Collin
Stone olyan benyomást keltett, mint aki kipipált egy fontos
elintéznivalót.
- Szóval én egy elintéznivaló lennék? - motyogta magában Nora.
Aztán észrevette, hogy az üveget bepárásító lehelete torz testű
pillangót formáz.
Gyorsan letörölte az alkarjával.

Nora azon az éjszakán tűzzel álmodott. Ezúttal nem a baleset után

kigyulladt autóját látta, hanem a Miracle Springs-i vasúti alagútból
kicsapó lángokat, amelyek álmukból felriasztott vadállatokként
várták, hogy elemészthessék azt, aki a területükre merészkedik.
Nora bénultan meredt az alagút szájára, majd a világosba
kirobogó, lángba borult mozdonyra és az azt követő
személyvagonokra. Azokat is eget-földet nyaldosó, narancssárgás
lángnyelvek ölelték körül, az ablakokból gomolygó füst mindent
befeketített. Olyan volt a szerelvény, mint egy tébolyult sárkány,
amely önmagára okádja a tüzet.
Nora a sínen állt. A közeledő mozdony füttye olyan volt, mint egy
fájdalmas, dühös sikoly. Nem hasonlított a megszokott vonatfüttyre,
amit Nora úgy szeretett, nyoma sem volt benne a hazatérés
romantikájának és a szomorkás, sóvár elvágyódásnak. Nora tudta,
hogy ha nem ugrik félre, elgázolja a megvadult vonat.
A mozdony ismét felsikoltott, de már nem olyan vészjóslóan, mint
az előbb, és a tűz is alábbhagyott. Amikor Nora harmadszor hallotta
a sikolyszerű hangot, ráeszmélt, hogy a telefonja szól.
Kábán nyitotta ki a szemét. Egy-két másodperc eltelt, mire
felfogta, hol van.
A konyhában hagyott mobilja szakadatlanul csörgött. Nem
némította le, mert a bolt nyitvatartási idején kívül nemigen hívták.
Sőt, a számát sem nagyon tudta senki - egészen mostanáig. Hiszen
most megadta a Titkok Könyvklubja tagjainak.
Álmosan meredt a kijelzőre, ahol ha homályosan is, de
egyértelműen June nevét látta.
- Nora? Bocs, hogy ilyen korán ébresztelek.
Nora tekintete a konyhaablakra vándorolt. A nap még csak
vékonyka, vérszínű fénycsíkokban ragyogott a faágak közt.
- Jól vagy? - kérdezte.
- Nem tudtam elaludni, úgyhogy szokás szerint elmentem sétálni -
felelte June. Tompán, üresen kongott a hangja. - És arra lettem
figyelmes, hogy Estella háza előtt két rendőrautó áll. Úgy fénylett a
tetővillógójuk, mint egy diszkógömb. Bentről kiabálás hallatszott.
Odamentem, de Varangy gennyláda helyettese azt mondta, engem is
letartóztatnak, ha nem húzok el gyorsan.
- Estellát letartóztatták? - hüledezett Nora rekedtesen. Olyan volt a
torka, mint a kiszáradt folyómeder. - De miért?
- Gyilkosságért. Szerintük ő ölte meg Fenton Greert.
Nora lehunyta a szemét, mintha így próbálná kizárni a tudatából az
új nap hajnalát meg az azzal együtt rájuk virradt, páni félelmet.
De csukott szemmel csak tüzet látott, semmi mást.
 9. fejezet
Az emlékek őrzésében nem a fajdalom a legrosszabb,
hanem az egyedüllété
Lois Lowry

- Nora! Itt vagy még?

Nora ott is volt, meg nem is.
A Vagonlak parányi konyhájában állt, de közben a sötét országút
szélén is ott térdelt, karjai közt egy mozdulatlan kisfiúval.
A csöppség farmerének szakadásain kikandikált a megégett bőre.
Az arca, a karja és a felsőteste ép maradt, de Norát ez nem
vigasztalta. A lángoló autó fényénél sem tudta megállapítani, hogy
lélegzik-e a gyerek. Melegnek érezte a kis testét, de talán csak a
fájdalom hevítette, amely már kezdte elönteni elködösült agyát.
Óvatosan lefektette a fiúcskát a füves útpadkára, és megkezdte az
újraélesztést. A könyvtárban részt vett egy életmentő tanfolyamon,
de bármennyire is figyelt akkor az előadóra, most attól félt, hogy
valamit rosszul csinál. Aztán látta, hogy a kisfiú mellkasa pont úgy
emelkedik és süllyed, ahogy kell.
Kétpercnyi lélegeztetés után letette a telefonját a fűre, a gyerek
feje mellé, és hívta a 911- et. Hogy mit mondott, és mit válaszolt
neki a diszpécser, arra nem emlékezett. Néhány mozzanat, ami akkor
történt, egyszer s mindenkorra elveszett.
A kisfiú viszont nem veszett oda. Mire kiértek a mentősök, már
önállóan lélegzett, bár minden lélegzetvételnél érdes hangot adott ki,
mintha apró kavicsok tömítenék el a légcsövét.
 - Nora! - ismételte June hangosabban.
- Ne haragudj! - kérte June-t is, meg a kisfiút is. Remegett a keze,
amiben a telefont fogta, ezért úgy megszorította a készüléket, hogy
az teljesen a húsába vájt, de hiába. A remegés nem múlt el. - Mit
láttál még? - kérdezte.
June sóhajtott, mint aki megkönnyebbült. Norának úgy tűnt, hogy
örül, amiért már nem egyedül kell aggódnia a barátnőjükért.
- Estella leüvöltötte a zsaruk fejét, amikor betuszkolták a
rohamkocsiba vagy mibe. Azt rikácsolta, hogy nézessék meg
magukat, mert orvosi esetek. Varangy rá is szólt, hogy vigyázzon a
szájára, de ő csak ordítozott tovább. Gondolom, minket is behívnak
majd kihallgatásra, mert ha van egy kis esze, elmondja, hogy velünk
vacsorázott.
Nora nem felelt azonnal. Megtöltötte vízzel a kávégépet, majd
felnyitotta a bádogdobozt, és élvezettel szívta be az őrölt kávé
tömény, intenzív illatát. Aztán belekanalazott, és az orra alá tartotta.
- De talán nem is várom meg, hogy hívjanak - folytatta June. -
Lehet, hogy belibegek az őrsre, mint Sába királynője, és
bebizonyítom, hogy Estella nem nyírhatta ki azt a reményteljes
erőszaktevőt.
- Arról hallgatnunk kell, ami a fürdőben történt Estella és Fenton
között - javasolta Nora, miközben néhány púpozott kanál kávét
pakolt a barna papírfilterre. - Ha a seriff megtudja, hogy viselkedett
az a nyomorult, azt fogja mondani, hogy meg is van az indíték.
Tudod, hogy halt meg Fenton?
June felnyögött, bár azt talán morgásnak is hívhatnánk.
- Csak annyit hallottam, hogy a fürdőben történt. És ebből az
következik, hogy ma nem dolgozom.
 - Azért bemehetnél - tanácsolta Nora. - Deríts ki mindent, amit
csak tudsz! Minden apróság, minden kósza pletyka érdekes lehet.
Nora beindította a kávégépet.
- Hestert hívtad már?
- Nem. Csak téged.
Nora szótlanul hallgatta a kávéfőző megnyugtató, gurgulázó
zúgását, de csak pár másodpercig tudta magába fojtani, ami
kikívánkozott belőle.
- Lehet, hogy tényleg Estella volt, June. Nem véletlenül találtunk
így egymásra mi négyen, hanem azért, mert sérült a lelkünk. Nem
vagyunk gonoszak, de eltört bennünk valami. És a repedéseken
könnyen beszivároghat a sötétség.
- De a fény is! - ellenkezett June. - Mutass nekem valakit, aki itt él
a földön harmincvalahány éve, és nem sebződött meg! Ha van ilyen
ember, akkor az buborékban él, vagy egy lakatlan szigeten, esetleg
Grönlandon! Amúgy meg Estella nem gyilkos! Nem bővelkedem
piacképes készségekben, de meg tudom mondani, hogy mikor
pattanhat el valakinél a húr, mert már láttam olyat.
June száját elrajtoló versenylovakként hagyták el a szavak.
Norának nagyon kellett figyelnie, nehogy elszalassza őket.
- Hol láttál olyat? - kérdezte, hogy egy kicsit lelassítsa June-t. - A
Belle Shoalban?
- Pontosan. Ugyanis az ott lakóknak csak a teste volt öreg! Úgy el
tudták őket önteni az érzelmeik, mint az özönvíz. Én pedig
tehetetlennek éreztem magam, és ez volt a legrosszabb. Tudtam,
hogy nem menthetem ki őket a saját fejükből. Semmit sem tehettem
az ellen, hogy ne tartsa őket fogva az áporodott szagú, nyomasztó
szobájuk meg a szünet nélkül lármázó tévé. Nem volt napfény, sem
zene, sem virág az asztalon, sem semmi! Volt viszont kismillió
szabály, állítólag azért, hogy biztonságban legyenek, de ezek csak
megkeserítették az utolsó éveiket. Minden örömöt kiöltek az
életükből!
- Volt, aki jámboran beletörődött a sorsába - folytatta
szusszanásnyi szünet után June -, mások viszont harciasán
viselkedtek. Őket általában benyugtatózták.
Hangos fortyogás, prüszkölés, csipogás jelezte, hogy lefőtt a kávé.
- Ez borzasztó! - szörnyülködött Nora.
- Szóval aki közel áll ahhoz, hogy bekattanjon, úgy néz ki, mint a
ketrecbe zárt állat - folytatta June. - Gyülemlik benne az indulat,
mert folyton az őt ért igazságtalanságon rágódik, és egyszer csak
úgy érzi, cselekednie kell. Estella viszont hihetetlen jól leplezte, hogy
trauma érte, amikor Fenton nekiesett.
June ismét tartott egy kis szünetet, majd mondta tovább:
- Nem azt állítom, hogy nem sokkolta, nem ijesztette meg vagy
nem akasztotta ki a dolog, mert szerintem mindegyik megvolt, de
hogy bosszút esküdjön, és kiterveljen egy gyilkosságot? Na ne!
Hiszen ő maga vetette föl, hogy inkább zsaroljuk a rohadékot, és
használjuk fel a többi Pine Ridge- És gennyláda ellen! Emlékszel?
- Igen. Meg arra is, hogy valamiért gyorsan elvetettem az ötletet,
és hagytam, hogy lebeszéld róla Estellát.
Nora az egyik bögréjébe töltötte a kávét. Nagyon szerette a négy
csuprot, amelyek, szemben a könyvesboltiakkal, egy helyi fazekas
keze alól kerültek ki. Kényelmesen passzolt a kezébe a fülük, és a
tenyerét is jólesően melengették. Úgy tűnt, hogy a jóféle észak-
karolinai agyagból készült, házilag zománcozott bögre hőtartóbb,
mint a gyári.
 Ezúttal a legnagyobbat, a kobaltkéket választotta. Hátha eloltja a
tüzet! - suhant át az agyán.
- Át kell gondolnom, hogy tudnánk segíteni Estelián - mondta,
miután belekortyolt a kávéba. - Kezdetnek talán összeszed- hétnél
még egy kis infót a szállodában, Hester meg a pékségben. Hiszen
törzsvendége a seriff, és a jelek szerint tud vele bánni.
- Esteiiának ügyvéd kell, méghozzá jó ügyvéd - jelentette ki June.
- Olyan, aki nem idevalósi, és rálátása van a dolgokra.
Nora bólintott, bár June ezt nem láthatta.
- Akkor tudunk érdemben segíteni rajta, ha megtaláljuk az igazi
gyilkost - közölte. - És az ártatlanságát is bizonyítanunk kell, mert
ezt senki sem teszi meg helyettünk. A sztárügyvédek, akik a tévében
döngetik a mellüket, mert a védenceik nem kerülnek sittre, elég
húzós tarifával dolgoznak. Nem telik nekünk ilyenre, aki komplett
stábbal nyomoztat. Az aprómunkát nekünk kell elvégeznünk.
- De úgy, hogy a pénzkereső munkánk is megmaradjon -
hangsúlyozta June.
- És úgy kell tennünk, mintha nem érdekelne minket Estella sorsa -
tette hozzá Nora. - A klubunknak egyelőre szupertitkosnak kell
lennie, különben nem nyílnak meg előttünk az emberek.
June ismét nyögött- mordult egyet.
- A titkolózással kicsit elkéstünk - állapította meg. - Hiszen az
Oázisban meg a Pink Ladyben is láttak minket. Ha híre megy, hogy
Estellát bevitték, az lesz a slágertéma Miracle Springsben, hogy a
négy fura csaj beturmixozott, majd a vöröske fogta magát, és kinyírt
egy turistát.
- Akkor annál inkább lapítanunk kell - figyelmeztette Nora, majd a
bögréjére vándorolt a tekintete. Belátta, hogy képtelen egyszerre
odavinni a székhez azt is, meg a telefont is.
Amikor áthelyezte a testsúlyát a jobb lábára, a nyilalló fájdalom
eszébe juttatta, hogy jegelnie kéne a bokáját. És eszébe juttatta
Jedediah Craig kissé füstös, fátyolos hangját is meg a fenyőillatú
haját meg azt, hogy milyen érzés volt, amikor ölben vitte őt, és az
alkarja nyomta a csípőjét.
- Figyelj, June! - szólalt meg Nora, hogy elterelje figyelmét a
sorjázó emlékképekről, és ne élje át újra a vérpezsdítő pillanatokat.
Azt, amikor a nyakát megcsapta Jed meleg lehelete, meg azt, amikor
a férfi búcsúzóul odasúgta neki, hogy... - Derítsd ki, ha tudod, hogy
kik voltak a halott Fentonhoz kiszálló mentősök! - tette hozzá sietve.
- Aha! - harsogta June. - Hátha a szívdöglesztő pasi volt, aki
összevakart a padlóról! Mert akkor elhívod kávézni, igaz?
- Valahogy úgy.
Hát milyen dolog ez, hogy a barátnőmet gyilkossággal gyanúsítják,
én meg rágerjedek egy férfira?- dorgálta magát szégyenkezve Nora,
miután elöntötte a forróság az arcát, a nyakát, a mellét.
Szerencsére June nem forszírozta a témát. Megígérte, hogy
jelentkezik, ha begyűjtött valami érdemleges infot, majd letette.
A következő félórában Nora felpolcolta és jegelte a bokáját,
közben pedig kávézgatott. Lázasan járt az agya, és ezt-azt
lefirkantott a jegyzettömbjébe. Aztán a telefonjáért nyúlt, hogy
Hester napját is tönkretegye.
- Mézeskalács Házikó, miben segíthetek?
- Nora vagyok. Tudom, hogy egyfolytában sütsz, de beszélnünk
kell. Van most vevő a közeledben?
Ajtócsapódás hallatszott, majd Hester folytatta:
 - A sütőt csuktam be, most ment be a fahéjas tekercs. Azt sütöm
meg utoljára, mielőtt kinyitok. Így frissen, melegen kapja a kedves
vásárló, és még olvadozik rajta a cukormáz.
- Figyelj, Hester! - szakította félbe Nora. - Fenton Greert
meggyilkolták.
- Mi van? - kiáltott fel Hester. - Hol, mikor, hogyan?
Nora visszatette a jégpakolást a fagyasztóba.
- Csak annyit tudok, hogy a fürdőben találtak rá, és Estellát
őrizetbe vették.
Hester felszisszent.
- Tudom, tudom - motyogta Nora. - Én is így reagáltam. De
segíteni fogunk rajta mi hárman. Te például bevethetnéd a híres
vigaszsütidet vagy a fahéjas tekercsedet, hátha a seriff vagy a
helyettese elkottyant valamit. És nyilván szaglászik körülöttük a helyi
lap, úgyhogy nem lepne meg, ha a firkászok is nálad kötnének ki.
Szóval tartsd nyitva a füledet, Hester! Mert azzal teszünk a legtöbbet
Esteiiáért, ha ezüsttálcán szervírozzuk az igazi gyilkost.
- És addig hogy marad életben? - suttogta Hester. - Gondolj csak
bele, egy cellában! Szerinted mikor nélkülözte utoljára a hajszárítót
meg a sminkkészletét? Otthon alighanem szaténlepedőn alszik, és
zseníliaplédbe burkolózva nézi a tévét. Hogy fog egyetlen éjszakát is
túlélni a fogdában? Hát még többet?
Nora uralkodott magán, pedig erős volt a késztetés, hogy
ráförmedjen a barátnőjére. Hester többnyire okos, érett nő
benyomását keltette, de azért voltak ehhez hasonló fura, naiv
megnyilvánulásai.
- Estellát kemény fából faragták - közölte Nora. - Ahogy minket is.
 Csak remélni tudta, hogy ez igaz is. Hiszen könnyű kijelenteni,
hogy erősek vagyunk, de valóban erősnek lenni, amikor
nehézségekkel szembesülünk, az már más tészta. Viszont Nora
máskor is a szavakból merített erőt, a legnehezebb napokon mindig
a könyvekhez fordult segítségért. Most is várták a polcokon sorba
állított meg a padlón, asztalon kupacba rakott könyvek.
Már a szivárvány színeiben pompázó borítók, az ezerféle
betűtípussal szedett címek, a bőrkötéses könyvritkaságok, az itt-ott
megcsillanó aranyozott betűk gondolata is megnyugtatta. Az ő
szemében nem puszta tárgy volt a könyv, hanem az író
képzelőerőbe, ihletbe, izgalomba, szívfájdalomba csomagolt
ajándéka, amely csak arra vár, hogy felbontsák.
Még akkor is ezen gondolkodott, amikor lezuhanyozott, átöltözött,
és végigsántikált a szűk ösvényen, amely a Vagonlaktól a
Csodakönyvek hátsó ajtajához vezetett. Épp csak kinyitotta az
utcafronti ajtót, amikor June ismét megcsörgette.
- Mióta rám virradt ez a pokoli nap, először érzem úgy, hogy
jutottam valamire - kezdte. - Ugyanis kiderítettem, hogy Jedediah
ment ki egy kollégájával a fürdőbe! Ő vitte be Fentont a hullaházba.
- És a tetthely? - kérdezte Nora, majd lenyelte a gombócot, amely
Jed Craig neve hallatán a torkában támadt. Szokatlan érzés volt. -
Láttál valamit?
- Még csak be se kukkanthattam! - June meg sem próbálta
leplezni a csalódottságát. - Ugyanis a főnök asszony, aki alapból elég
terebélyes, még csípőre is tette a kezét, és úgy takarta el a kilátást.
Mármint csak az egyik kezét tette csípőre, mert a másikban egy
törölköző volt. Azzal hajtotta el a kíváncsiskodókat, mint a húsra
szálló legyeket. Próbáltam besurranni az oldalajtón, vagyis az Estella-
bejáraton, mert én már csak így hívom, de pont kijött az egyik
seriffhelyettes, úgyhogy a bokrok mögé iszkoltam. Ott lapítottam egy
darabig, aztán feljöttem a szállodába, és most itt várom Bobot. Ő
tuti, hogy segíteni akar Esteiián, és szerintem bízhatunk benne.
Szerinted is?
Nora habozott.
- Nem tudom, June. Jó benyomást keltett, amikor ott voltunk, de
kérdés, hogy ez mennyit számít. Mert én már ismertem férfit úgy,
hogy előre tudtam, mit fog mondani.
Mintha kést forgattak volna Nora gyomrában. Újra átélte azt a
percet, amikor kiderült, hogy a férje kettős életet él.
- Aztán kiderült, hogy egy szavát sem kellett volna elhinnem -
folytatta. - Azóta, ha felmerül a kérdés, hogy bízzunk-e valakiben,
reflexszerűen azt mondom, hogy inkább ne. Kivéve, öhm...
Nora észrevette, hogy a kezében szorongatott könyv gerince
megroppant, sőt, a fényes borítója is meggyűrődött. Ekkor
tudatosult benne, hogy így már csak antikvár könyvként árulhatja,
holott vadonatúj.
- Tudom, tudom - mondta halkan, szelíden June. - Bennünk, a
három klubtagban próbálsz bízni, és biztosan el is fogsz jutni odáig.
Én viszont most kávéra vágyom, méghozzá jó sokra. Remélem, Bob
nem olyat főz, mint amilyet a szálloda éttermeiben adnak. Folyton
panaszkodnak a vendégek, hogy milyen gyenge.
- Ha Bob kávéja sem jobb, ugorj be hozzám! Majd én főzök neked.
Nora félretette a telefonját, majd végighúzta egy vonalzó élét a
megrongált könyvön, hátha úgy kisimul a borító.
- Bocsánat! - mondta a puha fedelű kötetnek, amely arról szólt,
hogy a boldogsághoz vezető út természetes étrendkiegészítőkkel van
kikövezve. Aztán a farzsebébe dugta a telefont, és a polcok közt
szlalomozva elindult az „Egészség és orvostudomány” részleg felé.
Elhaladt az antikvár könyvek, majd a képzőművészeti albumok
mellett, közben összeszedte az asztalokon heverő kóbor
példányokat. Amikor vevő érkezését jelezte a száncsengő,
udvariasan odaköszönt.
Épp föltette volna a meggyűrődött étrendi útmutatót a helyére,
amikor megszólalt egy férfihang.

- Biztos, hogy annak ott a helye?

A polc szélének támasztott könyv előredőlt, mint egy síelő, majd a
mélybe zuhant. Átbukfencezett Nora kezén, mintha egy bukkanó
lenne a sípályán, majd földet érve szétnyílt, és úgy hevert ott, mint
egy törött szárnyú madár.
- Elnézést, nem akartam megijeszteni - mondta Jedediah Craig,
majd óvatosan becsukta a könyvet, és fölemelte. Úgy fogta, mint a
bibliofil a pergamenkötésű ritkaságot.
- Már egy ideje gyötrőm szegénykémet - mondta Nora, és elvette
a könyvet a férfitól. - Így egész összeillő pár vagyunk. Egyébként
miért gondolja, hogy nem itt van a helye? - kérdezte, de kerülte Jed
tekintetét.
- Mert egy gyógyfüves könyv nem az orvostudomány szekcióba
való - felelte Jed, majd nézelődni kezdett a polcon. Végül A
természetgyógyászat enciklopédiája című kötetet vette le. – De csak
vicceltem! - mondta bűnbánó képpel. - Egy bizonyos
módszertant tanultam, de másra is nyitott vagyok. Nem szoktam
ócsárolni a holisztikus gyógyászatot és más alternatív irányzatokat
sem. Tudom, hogy mindenki fájdalma egyedi, így a gyógyítás sem
húzható egy kaptafára. Apropó, hogy van a bokája?
- Még érzékeny - felelte Nora, aki nagyon is tudatában volt annak,
milyen közel állnak egymáshoz, és annak is, hogy Jed szép
komótosan végigmustrálja, majd a sérült bokáján állapodik meg a
tekintete. - De azért jövök- megyek - tette hozzá, és hogy elterelje a
figyelmet a testéről, a férfi kezében lévő enciklopédiára mutatott.
- Szeret olvasni? Mert nem emlékszem, hogy láttam volna
már itt.
- Ha erre járok a mentőautóval, mindig arról fantáziálok, hogy
egyszer megállók, és bejövök. De a betegeim ezt aligha
méltányolnák.
Jed egy röpke mosolyt villantott Norára, majd folytatta:
- Alig több, mint egy hónapja költöztem ide. A cuccaim még a
nappaliban állnak bedobozolva, mert húzom az igát, mint az őrült.
Jed visszatette az enciklopédiát a helyére, majd szemügyre vette a
„Gazdiknak” részleget. Miután végigpásztázta a hobbiállat-
tulajdonosoknak szánt könyvek változatos egyvelegét, ismét
megszólalt:
- Amúgy nem szoktam lecsekkolni a pácienseket a
munkahelyükön, hogy jól vannak-e, de ez most jó ürügy arra, hogy
végre körülnézzek itt. Például a „Gazdiknak” szekcióban hátha találok
valami hasznosat. Mármint nem én venném hasznát, hanem Henry
Higgins.
Nora várta, hogy Jed ezt részletesebben is kifejtse, de úgy tűnt,
hogy a férfi szeme megakadt egy állatmasszázsról szóló könyvön.
- Higgins professzorra gondol a Pygmalionból?
 - Miből? - kérdezett vissza Jed, és értetlenül bámult Norára, de
aztán elnevette magát. - Igen, ismerem a darabot, de Henry Higgins
a kutyám. Azért neveztem el így, mert a My Fair Lady édesanyám
kedvenc musicalje. Most nála van a nagylegény, így ő kénytelen
gondját viselni. Azt ígérték, hogy a jövő hónapban jön egy új
kolléga, és normalizálódik a munkarendem. Addig viszont meló van
orrvérzésig, meg kipakolásra váró dobozok.
Tudtam, hogy van itt valami bibi! - gondolta Nora. És lám, máris
kiderült, hogy mi WL. Jed anyuci picifia!
- És miben szorul segítségre Henry Higgins? - érdeklődött.
Tetszett neki a név. Okos, jól nevelt ebnek képzelte Henry
Higginst, mondjuk, óriás uszkárnak vagy weimari vizslának. Szinte
látta, ahogy gubbaszt a fotelben ülő Jed mellett, és türelmesen
várja, hogy kivigye sétálni.
- Gondolom, meg kéne kérdeznem, hogy milyen fajta. Nem mintha
sokra mennék vele, mert nemigen értek a kutyákhoz.
Gyerekkoromban volt egy fekete labrador retrieverem, és ennyi.
- Sokat veszít, higgye el! - mondta Jed. - A kutyák fantasztikusan
jó fejek, meg a macskák is. És hogy a kérdésére is feleljek, Henry
Higgins afrikai oroszlánkutya.
Jednek feltűnt, hogy Nora üres tekintettel mered rá, ezért lekapott
a polcról egy kutyalexikont, és kikereste az afrikai oroszlánkutyát.
- Ne vezesse félre a neve! Ez egy afrikai eredetű kutyafajta, és
nem véletlenül hívják így, ugyanis olyan bátor, hogy az oroszlánt is
távol tartja. Nézze csak!
Nora kézbe vette az odanyújtott könyvet, és szemügyre vette az
illusztrációt, amelyen egy csillogó, sima, vörösesbarna szőrű, karcsú,
izmos testű kutya vicsorgott egy hím oroszlánra. A következő fotón
jól látszott a fajta jellegzetessége, a kutya hátán végigfutó barázda,
pontosabban egy csík, ahol ellentétes irányban nő a szőr. A harmadik
kép pedig, amely a másik kettőnél méretesebb volt, tengerparton
nyargaló afrikai oroszlánkutyát ábrázolt.
- Gyönyörűek - mondta Nora. - Olyan a bundájuk, mint a lenyugvó
nap fényében fürdő homok. Vagy az aranyló búzamező vagy az
aranyderes paripa szőre.
Jed most szégyellős, félszeg mosolyt villantott Norára.
- Maga pedig gyönyörűen beszél, de a homokot kihagyhatta volna.
Most megint rágódhatok rajta, hogy mennyire volt jó ötlet eljönni a
tengerpartról.
Nora úgy látta, itt a kiváló alkalom, hogy hosszúra nyúljon ez a
beszélgetés. És minél tovább bájcsevegnek, annál több az esélye,
hogy megtud valami fontosat Fenton Greer haláláról.
Ne próbáld tagadni, hogy érdekel ez a férfi! - gondolta magában.
- Nem kér egy kis kávét? - kérdezte. - Főzök frisset, és addig
elmondhatja, hogy mi a helyzet Henry Higginsszel.
Jed meglepte Norát, ugyanis szemmel láthatóan megkönnyebbült.
Az arcára volt írva, hogy már várta a múltját firtató kérdéseket, és
örül, hogy végül nem tette fel őket. Nora a kelleténél jobban ismerte
ezt az érzést.
- Örömmel elfogadom a kávét. Sőt, szívem szerint elugranék a
mentőállomásra infúzióért, és úgy adnám be magamnak.
- Szóval kávéfüggő?
Jed bólintott.
- És nagyon úgy fest, hogy nem gyógyulok ki egyhamar - mondta,
majd követte a jegypénztár felé tartó Norát. - Mesélek Henry
Higginsről, ha megígéri, hogy jegeli és felpolcolja a lábát, miután
megkaptam a kávét. Áll az alku?
- Áll az alku. Milyen kávé lesz?
Jed megnézte a kávélap kínálatát, majd döntött.
- Hemingwayt kérek.
Miután elkészült a kancsó Hemingway, Jed belefogott a Henry
Higgins- sztoriba, de csak odáig jutott, hogy a különleges
bánásmódot igénylő állatok menhelyéről fogadta örökbe a kutyát. A
megszólaló száncsengő félbeszakította, mert Norának ki kellett
szolgálnia a belépő házaspárt. A férj Louisa May Alcottot, a feleség
Jack Londont kért, majd közölték, hogy nem igénylik Nora
segítségét, inkább önállóan böngésznének.
Miután felfedezőútra indultak a kávéjukkal, Nora ismét Jedhez
fordult.
- És Higgins prof milyen különleges bánásmódot igényel? -
érdeklődött.
- Jegelés, polcolás! - emlékeztette Jed.
- Igen, uram! - mondta Nora, majd fogta a jégpakolást, és
elindultak a körberakott székek felé, ahol nemrég a Titkok
Könyvklubja ülésezett.
Nora egy pillanatra megtorpant, amikor a férfi leült Estella helyére,
de hamar túltette magát a dolgon. Elvette June székéről a
levendulaszínű kispárnát, amelyre lángoló betűkkel hímezték, hogy
CSAK MÉG EGY FEJEZETET! A kisasztalra dobta, majd ráfektette a
jobb lábát, és a dagadt bokájára helyezte a jégpakolást.
Jednek nem tetszett a látvány.
- Elég csúnya - jegyezte meg.
 - Mindig is könnyen lilultam- kékültem - mesélte Nora. - De
legalább van kihez fordulnom, ha visszaesem. Ugye? - tette hozzá,
miután egy szívdobbanásnyi ideig kivárt.
- Persze - mondta a férfi.
- Szóval, miben áll Higgins profnál ez a különleges bánásmód? -
ismételte meg Nora a kérdést.
- Még kölyökkorában megsérült a szeme - magyarázta Jed. - És
szorong is, de nem szokványos módon. Nem a petárdától fél, és nem
is attól, hogy magára marad, inkább olyasféle gondjai vannak, mint
az embereknek. Valahogy meg kéne szabadítanom a fejében
kavargó kényszerképzetektől, hogy végre megnyugodjon.
- A szemsérülése veleszületett vagy szerzett? - kérdezte Nora.
A férfi állkapcsa megfeszült, és Nora szinte látta, ahogy
összepréselődnek a fogai. A laza, nyugis Jedből egy pillanat alatt
merev, visszafogott, tartózkodó Jed lett.
- Szerzett - mondta kurtán- furcsán. - Baleset érte. Már az is nagy
szerencse, hogy túlélte - tette hozzá.
Norának meg sem kellett kérdeznie, hogy Jed ott volt-e, amikor a
baleset történt. Tudta, hogy ott volt, és azt, hogy nem csak Henry
Higgins sérült meg.
- Van egy könyvem a kutyáknál alkalmazott gyógymasszázsról.
Meg arról is, hogy miként hat a természetes étrend a kutyák
egészségére. Mack doktor, az állatorvosunk melegen ajánlja
mindkettőt. Ha mást szeretne, akkor keresgélnem kell. És bocsásson
meg, ha tolakodó vagyok, de nem ragadhatott át a kutyára valaki
másnak a szorongása? Mondjuk, a magáé vagy az édesanyjáé?
Jed nem válaszolt, inkább tanulmányozni kezdte a bögrét, amit
Nora kiválasztott neki. Az a felirat állt rajta, hogy VIGYÁZZ, VAGY
MEGTUDOD, MI A SZUPERERŐM!
Jed szalutált Norának a bögrével, és megszólalt:
- Köszönöm, hogy nem tűzoltósat adott! A csapból is ők folynak.
Mármint félre ne értsen, abszolút jár a taps a fiúknak, hiszen
melóznak látástól vakulásig, de velük ellentétben a mentősöket nem
szokás félmeztelenül fotózni, hogy aztán vegyék a hölgyek a
falinaptárukat, mint a cukrot. Hiába mentjük meg, ki tudja, hány
ember életét, sosem leszünk olyan szexbálványok, mint a tűzoltók.
Nora tudta, hogy Jed ezzel a szóáradattal csak próbál kibújni a
válasz elől. Tehát így vagy úgy, de köze volt Henry Higgins
balesetéhez. De azt is tudta, hogy ha erőlteti a témát, azzal csak
elriasztja a férfit.
- Biztos ebben? - kérdezte Nora. - Ha jól tudom, a tűzoltóknál tilos
az arcszőrzet. Pedig nekem tetszik, ha egy férfi kicsit borostás - tette
hozzá lazán, majd Jed bögréjére mutatott.
- Tölthetek még? Úgyis megyek a hűtőhöz. Beteszem a
jégpakolást a fagyasztóba.
- Segítek - ajánlotta Jed, majd fogta a jeget meg a két bögrét, és
elindult Norával a jegypénztár felé.
Miután Nora teletöltötte a bögréjét, megszólalt a száncsengő. Jed
felajánlotta, hogy elmegy nézelődni, míg a nő a vevőkkel foglalkozik.
Azok pedig egyre többen lettek. Norának hamarosan leesett, hogy
a fürdővendégek ejtik útba a könyvesboltot, mivel a gyilkosság miatt
nem dagonyázhatnak a meleg vízben, így marad a vásárolgatás. Alig
győzte beütni és szatyorba pakolni a sok könyvet meg polcdíszt,
ráadásul a jegypénztárba is többször át kellett bicegnie, hogy
felszolgálja a kávét.
- Nincs segítsége? - kérdezte valamennyi idő elteltével..
 - Arra nem futja - felelte Nora. Amikor magához tért a sokkból,
amit a saját őszintesége okozott, hozzátette: - Nézze, Jed, sajnálom,
de most nem tudom előkeresni a könyveit. Nem találkozhatnánk
később, amikor már nyugodtabb a helyzet? Akkor szívesen
megmutatom, hogy mire gondoltam.
Jednek már több könyv is volt a hóna alatt, úgy tűnt, mintha
tépelődött volna. Közel hajolt Norához, ami arra utalt, hogy szívesen
viszontlátná, de az is látszott, hogy a kutyája szemsérülését nem
szeretné tovább feszegetni.
- Mármint itt? - kérdezte.
- Vagy kiülhetünk nálam a verandára - vetette föl Nora. Most még
jobban sokkolták a saját szavai, mint az imént, de azért folytatta: -
Kellemes hely, különösen este. Itt lakom a szomszédban - bökött
hátra a hüvelykujjával, és közben úgy feszengett, mint egy
tizenhárom éves kamasz lány.
- Nagyon jól hangzik, köszönöm - mondta Jed, és kedvesen
rámosolygott Norára. - Majd hozok egy kis bort. Megfelel, vagy
valami mással mérgezi magát?
Jed arcáról leolvadt a mosoly. Megrázta a fejét, mint aki hirtelen
észbe kap.
- Bocsánat, rosszul fogalmaztam.
Nora értetlenül bámult rá.
- Nem igazán értem, miért szabadkozik. Talán Fenton Greer halála
miatt érzi úgy, hogy...?
Jed egy pillanatra elfordította a fejét.
- Hallottam, hogy a barátnőjét bevitték kihallgatásra. Ezt bizonyára
nehezen éli meg.
 Ennyit arról, hogy titkos a klubunk! - suhant át Nora agyán. Aztán
eszébe jutott, hogy Jed kitámogatta June kocsijához, miután kiment
a bokája, és akkor láthatta June-t, Hestert meg Estellát is. Utána
pedig, hála az ősz londinernek, nyilván végighallgatta a vázlatos
életrajzukat, ha akarta, ha nem. Mert Miracle Springsben ez már
csak így megy.
- Nem ő tette - kiáltott fel Nora, aki képtelen volt leplezni az
Estella miatti aggodalmát.
Az érzés hamar heves indulattá alakult át. Nora szemében
viharfelhők gyülekeztek, sebhelyei pedig már- már nyilallottak, mint
a villám.
- Mondja, hogy halt meg Greer? - kérdezte.
Látszott, hogy Jedet meghökkenti érzelemtől átitatott hangja.
- Ezt nem én állapítom meg, hanem az orvosszakértő - mondta.
- De mit látott? - ütötte tovább a vasat Nora. - Mit fog írni a
jelentésében?
- Ezt nem...
Jed elharapta a mondatot. Mindketten jól tudták, hogy nem
gyárthat elméleteket Fenton Greer halálának okáról.
Nora érezte, hogy agresszívebb volt a kelleténél. Pedig mindig
vigyázott, hogy ne jöjjön ki a sodrából, és eddig féken is tudta
tartani az érzelmeit, most ez mégsem sikerült.
Be kellett látnia, hogy Jed Craig, ki tudja, miért, őszinte
megnyilvánulásokra készteti.
Ez elég ijesztő.
A rájuk telepedő csönd egyre nagyobbra tátotta a száját, mintha
ásítana. Már egy tágas, sötét barlang bejáratát idézte, amikor Jed
végre megszólalt:
 - Megértem, ha lemondja a találkozónkat. Higgye el, boldogan
elmondanám, amit tudok, de szükségem van az állásomra. És lehet,
hogy már így is túl sokat árultam el.
Amikor megkérdezte, hogy mivel mérgezem magam! - kapcsolt
azonnal Nora. Tehát Fentont megmérgezték! Persze ezzel nem
igazán vagyok beljebb, hiszen sokféle méreg van.
- Nem Estella a tettes - ismételte Nora.
Úgy lógtak a levegőben a szavai, mint a lufi, amikor nem tud
felszállni, mert nincs benne elég hélium. Aztán eszébe jutott, hogy a
méregről jó ideje azt tartják, hogy a nők preferálják gyilkos
fegyverként.
Most Jedet próbálom meggyőzni Estella ártatlanságáról, - vagy
magamat? - morfondírozott.
 10. fejezet
Minden méreg, mert mindennek van mérgező tulajdonsága.
Hogy valami mérgez-e, vagy sem, az csak attól függ, hogy
mekkora az adag.
Paracelsus

De nem ért rá Jed elszólásán és a mérgeken rágódni, mert a boltra

zúduló roham csak öt órakor csengett le. Nora megállás nélkül főzte
a kávét, istápolta a személyre szóló könyvet kereső vevőket, kezelte
a pénztárat.
Amikor végre szusszanhatott egyet, már igencsak fájt a lába, és
szó szerint mardosta a gyomrát az éhség. Gyorsan hátrament, hogy
igyon egy kis koffeinmentes kávét, és bekapjon valamit.
Épp csak kitöltötte magának a kávét, amikor újra megkondult a
száncsengő.
- Basszus! - suttogta a holtfáradt Nora, pedig tudta, hogy hálás
lehet a sorsnak a tele kasszáért és a foghíjas polcokért. Nemcsak a
könyvek fogyatkoztak meg, hanem a polcdíszek is. Elkelt például egy
bádogkalitkában daloló bádogmadár, egy vintage bowlingbábu, egy
kislányt és kiscicáját ábrázoló, bekeretezett rajz, egy antik játéktábla,
egy kőkorsó, egy kacsákat és libákat elijesztő hattyú, egy bőr
földgömb, valamint egy hanyatt fekvő nőt ábrázoló, art nouveau
stílusú tintatartó.
k
Nora belekortyolt a kávéba. Közben arra gondolt, milyen jó lenne,
ha most olyan pózba vághatná magát, mint az említett hölgy.
- Hol vagy? - kiáltotta el magát Hester, amikor belépett.
 Nora megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- A szokásos helyünkön - felelte.
Hester és June a körberakott székeknél bukkant fel.
- Látom, kipurcantál - állapította meg June. - Hosszú napod volt?
- Igen, eléggé kinyuvadtam. A forgalomnak jót tett, hogy zárva
volt a fürdő, de a lábamnak már kevésbé.
Nora röstellte a gyengeségét, de muszáj volt pihentetnie a sérült
bokáját.
June aggodalmasan vonta fel a szemöldökét.
- Hozok jeget - ajánlotta. - Hester, te addig adj szegény lánynak
valami kaját! Mibe fogadunk, hogy reggel óta semmit sem evett?
Hester a dohányzóasztalra tette a szatyrát, és előhúzott belőle egy
péksütis dobozt. Aztán adott Norának egy kispárnát, és megpaskolta
az asztalt.
- Először is tedd föl a lábad!
Nora szót fogadott, June pedig már jött is a jégpakolással.
- Na, összejött a randi a szívdöglesztő Jeddel? - érdeklődött.
- Igen - felelte Nora, és magához vette a dobozt. - De már el is
baltáztam a dolgot. Jed beugrott, de nem kezeltem túl jól a
helyzetet. Sajnos nem vagyok egy Estella.
June megszorította Nora vállát.
- Most szépen egyél! - parancsolt rá. - Addig előadjuk a sztorinkat
Hesterrel, aztán te is elmondod, mire jutottál Jeddel.
Nora nem tiltakozott, mert farkaséhes volt. Miután felnyitotta a
dobozt, olyan felséges illatok csapták meg az orrát, hogy megkordult
a gyomra. Elvezettel szívta be az olvadt Gruyére sajt, a vajas tészta
és a főtt sonka aromáját, majd kiügyeskedte a dobozból a még
meleg, zsírpapírba csomagolt croissant- t.
 Ahogy beleharapott, szíve szerint kéjesen felnyögött volna, de
visszafogta magát. Letörte a croissant végén kibuggyant,
aranybarnára sült sajtdarabot, ami rögtön szétolvadt a szájában. A
sonka sem akármilyen volt, hanem prosciutto. A kettőből összeállt
töltelék és a tészta olyan csodás ízkombinációt alkotott, hogy Nora
két croissant- t is simán befalt volna.
- Tényleg éhes voltál - jegyezte meg Hester, amikor Nora végzett a
péksüteménnyel. Ő és June épp csak kitöltötték maguknak a kávét.
- Eszméletlen jó pék vagy - dicsérte meg Nora, majd a szalvétáért
nyúlt, és megtörölte a kezét.
Hester June elé tett egy másik dobozt.
- Ez pedig a tiéd - mondta. - Sokat gondoltam rád, mióta a Pink
Ladyben elmesélted a történetedet, és most itt a vigaszsütid. Most
rögtön meg kell enned akkor is, ha nincs kedved hozzá. Bízz
bennem!
June idegesnek tűnt.
- Ha jól tudom, épp ezen dolgozunk, igaz? - kérdezte. - Próbálunk
megbízni egymásban.
Azzal vett egy nagy levegőt, mintha nem is péksütemény lenne a
dobozban, hanem mondjuk, egy pufogó vipera.
- Bízz benne, próbáld ki! - biztatta magát.
- Bízz benne, próbáld ki! - ismételte utána Hester is.
Még csak résnyire nyitotta a dobozt, de June szeme máris könnyel
telt meg.
- Almaillat! - nyögte. - Istenem, a régi szép idők! Sokszor elvittem
a fiamat almát szedni New York állam északi részébe. Olyan
színpompásak voltak az őszi lombok, mintha a fák kiöltöztek volna a
kedvünkért. Ültünk szénásszekéren, ittunk forró cidert, vettünk
juharszirupot, és amikor eljött az első sivár, sötét téli nap, mindig
csináltam almás- fahéjas palacsintát. Rálocsoltuk a szirupot, és
felidéztük azt a csodaszép őszi napot.
June tört egy falatot a sütiből, és a szájába vette. Könnyes szeme
a távolba révedt.
- Ebben minden benne van! Alma, juharszirup, fahéj. Még az őszi
napfényt is érzem.
Egy újabb könnycsepp gördült le az arcán.
- Meg a szénaillatot - folytatta June. - Emlékszem, Tysonnak
egyszer egy kis szénatörek ragadt a hajába. Kiszedte, majd a fogai
közé dugta, és úgy utánozta ezt az eszement déli akcentust. Mintha
tudta volna, hogy az anyukája egyszer Délen fog élni, haha!
Szinte hihetetlen volt, mennyire magukkal ragadják June-t az
emlékei. Nora Hesterre nézett, aki két kezét összekulcsolta a szívén,
és reményteljes arccal figyelte a barátnőjüket. Látszott, hogy
izgatottan várja, mi sül ki a dologból. Nora ekkor értette meg, hogy
Hester szemében a vigaszsüti több, mint péksütemény. Önmagából,
a leikéből nyújt át egy darabkát annak, akinek ilyet süt, és létkérdés
számára, hogy a vigaszsüti méltó legyen a nevéhez.
June arcán ismét legördült egy könnycsepp, de úgy tűnt, észre
sem veszi.
- Csak azt szeretném tudni, hogy boldog-e a fiam. Mindig az volt a
leghőbb vágyam, hogy jó élete legyen.
- Ha nagyjából olyan volt a gyerekkora, mint ez az emlék, amit
most felidéztél, akkor szerencsésnek mondhatja magát - szólalt meg
Hester.
June lassan odafordult hozzá, és újra ráfókuszált.
- Igen. A fiamnak boldog gyerekkora volt. Jó anya voltam.
 - Igen, jó anya voltál - erősítette meg Hester. - Most pedig láss
neki a sütidnek!
- Rendben.
June nagy élvezettel eszegette a desszertet. Úgy tűnt, minden
falat egy-egy boldog pillanatot idéz fel, ebből pedig arra lehetett
következtetni, hogy tényleg jó anyja volt Tysonnak. June nem
öntötte szavakba az érzéseit, de a könnyei felszáradtak, és láthatóan
megkönnyebbült, mintha elengedte volna a bűntudatát. Nora tudta,
hogy ez még csak a gyógyulási folyamat kezdete, mégis jelentős
lépés. Hiszen, ha valaki nem tud megbocsátani magának, esélye
sincs, hogy begyógyuljanak a lelki sebek.
Nora abban is biztos volt, hogy June értő olvasója lesz a
könyveknek, amelyeket kiválasztott neki.
- Köszönöm, Hester! - mondta June, miután az utolsó morzsáig
befalta a vigaszsütit. Aztán ivott egy kis kávét, és félretette a
desszertes dobozt. - De nem tűnik helyénvalónak, hogy ilyen
finomsággal tömőm magam, és ilyen puha széken kávézgatok,
miközben Estella szenved. Úgyhogy dologra!
- Igen - helyeselt Nora. - Először is az érdekelne, hogy honnan
tudja a seriff máris, hogy Fentont meggyilkolták. Hiszen azt, hogy
Neil Parrish a vonat alá került, csak gyanús körülménynek tekintette,
míg végül öngyilkosságnak nem minősítette a halálát.
June a rá jellemző sajátos, nyögős-morgós hanggal vezette föl a
mondókáját.
- Egyrészt azt hiszem, nyilvánvaló, hogy Varangy segghülye.
Másrészt kaptam Bobtól egy kis információmorzsát. A fickó nem
csupán szerelmes Esteiiába, hanem jó megfigyelő is, aki tudja
beszéltetni az embereket, ezért úgy döntöttem, hogy őszinte leszek
hozzá. Elmondtam, hogy tisztázni akarjuk Estellát a vád alól.
- Miért, már vádat emeltek ellene? - kérdezte Nora.
- Hivatalosan nem - felelte Hester. - Legalábbis háromkor még
nem. Akkor jött be két seriffhelyettes aprósütiért meg eklerfánkért.
Az egyik Andrews volt, tudjátok, akinek Nora kölcsönadta a
Végjátékot. Szerintem az ürge belém van zúgva. Miután a társa
rendelt, ő még ott téblábolt a pultnál, és nagyon úgy tűnt, hogy
imponálni akar nekem. Azt kérdezte, hallottam-e, hogy újabb
erőszakos haláleset történt a városban. Én meg eljátszottam a tágra
nyílt szemű kislányt, és kérve kértem, hogy meséljen.
June átnyúlt a dohányzóasztal fölött, és játékosan belebokszolt
Hester karjába.
- Nézzenek oda! És?
- Sokat hablatyolt fölöslegesen. Leginkább a saját szerepét
próbálta feltupírozni. Szerencsére a társa, Lloyd, kiment a mosdóba,
Andrews pedig a pultnak támaszkodott, és megsúgta nekem, hogy
ha nincs az ő éles szeme, akkor gyilkos fegyver sincs. Ugyanis ő
szúrta ki az egyik nyugágy alatt azt, amivel valószínűleg megölték
Fentont.
Nora, fájdalmait feledve, fölegyenesedett. A jégpakolás lecsúszott
a bokájáról, és a padlóra pottyant.
- Mondd már, mit talált!
- Egy gyógyszeres üveget - felelte Hester. - Hogy mi volt benne,
azt sajnos nem tudom, mert Andrewst szólította a kötelesség. Lloyd
azzal jött vissza a mosdóból, hogy igyekezniük kell, mert rácsörgött a
seriff, és át kell vizsgálniuk Fenton telefonját. Azzal Lloyd föl is
markolta a sütisdobozt, és elindult kifelé. Amikor azt hitte, hogy már
nem hallom, tett egy-két pajzán megjegyzést, és közölte, hogy
mindjárt kiderül, igaz-e, amit Estelláról beszélnek. Hogy lehet valaki
ekkora fasz? - fakadt ki Hester, és viszolyogva megcsóválta a fejét. -
Úgy pofiin vágtam volna egy serpenyővel! Viszont úgy tűnik, hogy a
Titkok Könyvklubjáról semmit sem tudnak.
- Ha Fenton telefonján vannak fotók, akkor annak is látszódnia
kell, hogy pontosan mikor készültek - gondolkodott Nora. -
Egyébként ti próbáltatok bejutni Esteiiához? - kérdezte bűntudattal a
hangjában. - Mert én, bevallom, még nem. A mai napomat a
könyveladás töltötte ki.
- Akkor sem láttad volna Estellát, ha egész nap ott ülsz az őrsön -
mondta June. - Nem engednek be hozzá látogatót, mert kihallgatás
alatt áll. Legalábbis ezt mondták, amikor telefonáltam. Mind a
hatszor, amikor kerestem! Jó hír viszont, hogy Bob velünk van, és ezt
úgy értsétek, hogy bármit megtenne Esteiiáért.
Nora még mindig nem tudta eldönteni, hogy bízhat-e a pultosban.
- Tudom, hogy szimpi neked a fickó, de biztos, hogy ez elég? Én
továbbra is ingadozom.
- Bob már bizonyított - jelentette ki June. - Kiderítette, hogy mit
tehetett Fenton italába a gyilkos.
Hester a szék szélére csúszott.
- Ne csigázz már! - szólt rá June-ra, aki egy darab papírt kotort elő
a táskájából.
- Az szúrófegyver? - kérdezte halál komolyan Nora, amikor látta,
hogy a papír beleakad egy hosszú tűbe.
June visszatuszkolta a tűt a táska mélyére.
- Nem, csak kötőtű - nyugtatta a barátnőjét. - Így foglalom le a
kezemet, ha este tévézek. Még mindig egészségesebb, mint ha kaját
tömnék az arcomba.
June széthajtogatta a papírt, és folytatta:
- Amit Andrews a tetthelyen talált, az nem méreg, hanem
orvosság. De persze bármelyik gyógyszer lehet méreg, ha túl sokat
veszel be.
- Te ismered ezt a gyógyszert? - kérdezte Nora. - Például az
idősotthonból?
- Igen - bólintott June -, de nem ütős cucc. Egyszerű
káliumtabletta, pontosabban kálium- klorid.
- Azt túl lehet adagolni? - csodálkozott Hester. - Hiszen a banán is
egy káliumbomba, nem?
- De igen, és banántúladagolásban tényleg nem tudsz kimúlni -
felelte June. - Azt kell megnéznünk, hogy miért szedte ezt Greer,
hiszen az ember általában eszik annyi káliumot, amennyit kell.
Akinek ez valamiért mégsem megy, az hipokalémiás lesz, azaz
lecsökken a káliumszintje. A Belle Shoalban sokan kaptak
káliumtartalmú kiegészítőt. Azért volt rá szükség, mert olyan
gyógyszert szedtek valami más betegségre, például vesebajra,
magas vérnyomásra vagy cukorbetegségből adódó szövődményre,
ami miatt alacsony lett a káliumszintjük, vagy nem tudta feldolgozni
a szervezetük a káliumot. Leginkább a víz- hajtóknak van ilyen
hatása.
- Tehát káliumtablettát is kellett szedniük, hogy folytathassák a
gyógyszeres terápiát - összegezte June szavait Nora, hogy Hesterrel
jobban értsék a dolgot.
- Így van. És ha láttátok volna azt a pirulát! - tette hozzá June,
miközben a szemét a plafonra emelte. - Egy lónak is a torkán akadt
volna. Turmixba kellett kevernem, mert szegény kisöregek nem
tudták lenyelni.
Nora felvette a padlóról a jégpakolást.
- De hogy lehet ez a bazi nagy káliumtabletta gyilkos fegyver? -
kérdezte. - Olvastam elég krimit, tudom, hogy a gyógyszer hatását
jelentősen enyhíti, ha ételbe keverik.
June bólintott.
- Nekem is ez volt az első gondolatom, amikor Bob megosztotta
velem a hírt. És egy másik kérdés is felmerült bennem. Ha Greernek
fölírták a káliumtablettát, vajon mennyit hozott magával Miracle
Springsbe? Egy egész üveggel vagy csak pár darabot?
June széttárta a karját, és a választ várta.
- Honnan tudnánk? - kérdezett vissza Hester. - De az biztos, hogy
ha egy egész hónapra valót hozott, akkor már legalább két tablettát
bevett. Marad tehát huszonhét vagy huszonnyolc - gondolkodott
hangosan.
Nora kiitta a maradék kávéját, majd csüggedten nézegette az üres
bögrét. A bokája már nem fájt annyira, és a hasa sem volt üres, a
kimerültség viszont már- már ledöntötte a lábáról.
- Miért nyelt volna le Fenton huszonvalahány káliumtablettát? -
tette fel a kérdést. - Hacsak nem tartottak pisztolyt a fejéhez -
motyogta elgyötörten, majd kis szünet után folytatta: - Estella azért
nem szaladt a serifihez, miután Fenton erőszakoskodott vele, mert
semmit sem tudott volna bizonyítani. Tudta, hogy hiába mutogatná a
fojtogatás nyomait a nyakán, Greer úgyis tagadna, a mi
hímsoviniszta seriffünk pedig tuti, hogy nem szállna rá. Százszor
inkább hisz egy befolyásos üzletembernek, mint egy kozmetikusnak,
aki laza erkölcsű nő hírében áll.
 - Igen, Varangy nyilván közölte volna Esteiiával, hogy magának
kereste a bajt, és saját kezűleg tuszkolta volna ki az ajtón - morogta
dühösen Hester. - És hadd ne mondjam, hol tapizta volna le az a
kéz!
June értetlenül nézett Norára.
- Mire akarsz kilyukadni? - kérdezte. - Arra gondolsz, hogy Estella
tegnap este elment a szállodába, hogy infokat szedjen ki Greerből?
Hiszen ő maga mondta, hogy zsarolni akarja azzal, amit művelt vele.
Vagy lenyomott a torkán egy egész üveg kálium- klorid- tablettát?
June gondolkodott egy darabig, de végül legyintett.
- Estella nem gyilkos.
- Így van - helyeselt Nora, és nem kis megkönnyebbülésére úgy
érezte, hogy igazat beszél.
- Viszont nemigen vannak lelkes hívei. A kuncsaftjai értékelik, hogy
megszépíti őket, de azt aligha tanúsítanák, hogy
feddhetetlen. Sőt, inkább kárörvendően végignéznék, ahogy
elbukik.
- Mert nem ismerik! - háborgott Hester.
- Persze hogy nem, hiszen elrejti a világ elől az igazi énjét -
világított rá Nora. - Ahogy mi mindannyian. Ügyesen elrejtőztünk a
páncélunk mögé, míg egymásra nem találtunk. Nem tudom, ti hogy
vagytok vele, de én évek óta most először nyíltam meg mások előtt.
- Jobb később, mint soha - mondta June, és megemelte a
kávésbögréjét.
Nora pár hónapja talált a bolhapiacon egy kimustrált kakukkos
órát. Addig alkudozott, míg az árus bele nem fáradt, és ő húsz
dollárért meg nem kapta a míves faragványokkal díszített órát.
Otthon óvatosan lesmirglizte, párszor átfestette, és kiakasztotta a
könyvesboltban újonnan szerzett kincsét. Most arra kapták föl a
fejüket, hogy az óra hatot üt, és a kékre pingált madár előugrik
lakályos kis rekeszéből. Elkakukkolta szokásos vidám dalocskáját,
majd visszahúzódott a fészkébe.
A kakukk magánszáma után Nora nem szívesen törte meg a
békés, meghitt csöndet, de nem volt más választása.
- Ha ki akarjuk deríteni, hogy mi történt Fenton Greerrel,
beszélnünk kell Esteiiával. És fel kell készülnünk arra, hogy
ellenségeink lesznek Miracle Springsben.
Tartott egy kis hatásszünetet, majd folytatta:
- Jedediah szerint Greert megmérgezték. Én legalábbis ezt szűrtem
le abból, hogy elejtett egy megjegyzést a mérgekről, amit rögtön
meg is bánt.
Nora röviden elmesélte, miről beszélgettek Jeddel.
- Szóval rándítok lesz? - kérdezte fülig érő szájjal Hester. - Most
este?
- És bort is hoz? - vonogatta a szemöldökét June. - Iszogatunk a
csillagos ég alatt?
- Elég a sanda célozgatásból! - bosszankodott Nora. - Tudom, hogy
jóképű, tudom, hogy új fiú a városban, de engem a románc csak
papírra vetve érdekel.
June megpaskolta Nora térdét.
- A könyv pompás menedék, drágám, de nem masszírozza meg a
fájós válladat, és nem sugdos édes szavakat a füledbe. A nők azt
hiszik, hogy Mr. Darcy kell nekik, de vajon tényleg így van? Tényleg
azt akarjuk, hogy egy nyakkendős- cilinderes pasi vigyen minket
ágyba? Nem! Nekünk a zűrös alakok kellenek! Az olyanok, mint
Othello, Heathcliff, Atticus Finch, Luther főfelügyelő abból az angol
sorozatból meg egy-két görög isten.
- Ne felejtsd ki Sherlock Holmest és Mr. Rochestert a Jane Eyre-
ből, no meg Őfelsége kapitányát, Horatio Hornblowert! - tette hozzá
Hester. - Mert nekem is bejönnek ám a britek!
- Csak James Bond a kivétel? - szólalt meg Nora, aki nagy
élvezettel hallgatta June monológját.
- Ő nem bánik úriemberként a nőkkel - csóválta a fejét Hester.
- Talált, süllyedt! - mondta June, miközben ünnepélyes komolyság
ült ki az arcára. - Na, halljuk, Nora, téged melyik irodalmi alak
lobbant lángra?
Nora tudta, hogy June ezt abszolút ártatlanul kérdezi, mégis
bántotta a fülét a „lángra lobbant” kifejezés. Pláne így, a férfiakra
vonatkoztatva.
- Legközelebb innen folytatjuk - zárta le a témát. - Most muszáj
hazamennem, hogy szalonképes külsőt öltsek magamra, különben
semmit sem szedek ki Jedből. Én ugyanis, ahogy azt már említettem,
nem vagyok Estella. Sem önbizalmam, sem tehetségem nincs ahhoz,
hogy megkapjam a férfiaktól, ami kell nekem. És most még ahhoz is
össze kell kapnom magam, hogy el ne aludjak.
June ismét mordult egyet, és gátat is szabott Nora aggályainak.
- Drágám, én ott voltam, amikor Jed kitámogatott téged a
kocsihoz. Esélyed sem lesz elaludni, hidd el!

June nem tévedett. Amikor a térkövön felbukkant a Jed Craig előtt

haladó, hosszúra nyúlt árnyék, Nora Pennington olyan ideges lett,
hogy remegett a gyomra. Alvásra még csak gondolni sem tudott.
 Azóta nem járt nála férfi, mióta beköltözött a Vagonlakba,
legalábbis magánügyben nem. Víz- és villanyszerelők, kőművesek,
szobafestők ugyan megfordultak a házban, mentős viszont, aki egyik
kezében bolti szatyrot, a másikban virágcsokrot szorongat, még
soha. Erős volt a kísértés, hogy visszamenjen a házba, és
bezárkózzon. Hiszen megfogadta, hogy többé egy férfit sem enged
közel magához, erre most randira hívja Jed Craiget.
De ez nem igazi randi! Csak infókat próbálsz kiszedni valakiből, aki
történetesen hímnemű.
Nora ezzel nyugtatgatta magát, miközben Jed fölsétált a verandára
a fémlépcsőn. A japán lampionok lágy, meleg fénye az arcára vetült.
Nora megállapította, hogy szép, fehér a fogsora, és csillog a szeme.
Rámosolygott, de tudta, hogy egészen addig kordában kell
tartania az érzelmeit, míg Jed el nem megy.
Bármennyire is nehéz feladat ez most.
Már ott, a verandán látszott, hogy Jedet nem zavarja a csönd.
Nem próbálta kitölteni céltalan, üres bájcsevejjel, inkább ráérősen
körülnézett, majd Norán állapodott meg a tekintete.
- Ilyen vagány házikót még nem láttam. Nem ébresztik föl az
elhaladó vonatok?
- De, néha előfordul - bólogatott Nora.
A férfinak hirtelen eszébe jutott a kezében lévő virág.
- Nem a rózsa a kedvencem, de megláttam a szomszéd udvarán,
és eszembe jutott A kis herceg - mutatott Nora faragott botja felé. -
Megkérdeztem a szomszédasszonyt, hogy levághatok-e pár szálat.
Képzelje, ezt a fajtát úgy hívják, hogy William Shakespeare 2000.
Fogalmam sincs, hogy miért.
 - Csodaszép - mondta Nora, és elvette a felé nyújtott csokrot. -
Még soha nem kaptam olyan rózsát, ami egy ház udvarán nőtt -
tette hozzá, és megérintett egy mélyvörös árnyalatú, bársonyos
szirmot. Szótlanul gyönyörködött a csokorban, majd fölé hajolt, és
megszagolta. - Olyan az illata, mint a tejszínhabos eperé - állapította
meg, majd beinvitálta Jedet a házba. - Máris vízbe teszem. Addig
érezze magát otthon!
Jed nem rohant végig a házon. Ráérősen jött-ment a nappaliban,
aztán a konyhában, és már- már áhítattal vett szemügyre minden
apró részletet. Olykor kérdezett is valamit, majd megvakarta az állát,
és így szólt:
- Poharat nem látok. Valami rejtekhelyen tartja őket?
Nora gyorsan elfordult, hogy leplezze az arcát elöntő pírt, majd két
jókora vizespoharat vett ki az egyik konyhaszekrényből, és felmutatta
őket. Hogy miért nincs borospohara, azt nem mondta el, és azt sem,
hogy miért volt évekig absztinens.
- A használati tárgyaim jó része többfunkciós - közölte
szűkszavúan.
- Az nagyon praktikus - felelte Jed. - Dugóhúzó?
Ezt már nehezebb volt kimagyarázni.
- Kölcsönadtam egy barátnőmnek - füllentette Nora. - De a
boltban van egy, igaz, eladásra szántam.
- Semmi gond. Kint láttam a biciklijét, úgyhogy gondolom, pumpa
is van.
- Igen, van - felelte Nora, és megmutatta Jednek, hogy hol találja.
- Miért, biciklipumpával szokott bort nyitni?
- Egy percet kérek - mondta kaján vigyorral Jed, majd letette a
vörösboros üveget a konyha padlójára, és beledöfte a pumpa tűjét a
parafadugóba.
Dagadó bicepsszel pumpált, és Nora észrevette, hogy a csuklóján,
az óra helyén van egy szemölcs. Épp arról kezdett fantáziálni, hogy
megérinti az ujjával, de hamar kizökkentette merengéséből a hangos
pukkanás.
Amikor Jed kihúzta a tűt, a dugó kirepült az üvegből, és a plafont
súrolta. Miután visszapattant a mennyezetről, a férfi elkapta, és
letette a pultra.
- Vagy inkább a fehérborra szavazna? - fordult Norához. - Jókor
kérdezem, persze.
- Jó lesz a vörös - felelte Nora, és elővett a hűtőből egy tányér
szeletelt sajtot és aszalt gyümölcsöt. - Egy kis gouda sárgabarackkal
- kínálta. - És van hozzá szeletelt kenyér a Mézeskalács Házikóból.
Búzás- rozsos, nagyon finom.
Nora kivezette Jedet a verandára. Miután leültek, egyszerre
sóhajtottak föl.
Jed elnevette magát, majd átnyúlt a kávézóasztalkán, hogy
koccintson Norával.
- Úgy tűnik, egyforma napunk volt - jegyezte meg.
- Csak az enyém nem egy hullával indult - vágta rá pattogó
hangon Nora. - A magáé pedig nem úgy zárult, hogy a barátnője
rács mögött éjszakázik.
Maga sem tudta, miért kapcsolt rögtön harci üzemmódba, de már
nem szívhatta vissza, amit mondott.
- Mióta beszéltünk, megtudtam, hogy találtak a tetthelyen egy
üveg kálium-klorid-tablettát - folytatta szelídebb hangon. - Maga
látott már olyat, hogy a kálium-klorid halált okozott?
- Nem - mondta a férfi.
 - Tehát lehetséges, hogy Greert mással mérgezték meg, de az
orvosszakértő megállapítja, hogy káliumtúladagolásban halt meg, és
más opciót nem is vizsgál?
Nora maga is érezte, hogy röhejesen irracionális, amit mond.
Jed fészkelődött a székén, mielőtt megszólalt:
- Kétlem, hogy az orvosszakértő csak úgy megállapítana valamit.
Előbb elvégeznek egy csomó tesztet. Vér, testnedvek, vizelet,
szövettan, glükóz, ásványi anyagok. Legalábbis gondolom, így megy.
És a vizsgálatok majd kimutatják, hogy a kálium vagy valami más a
tettes.
- De hetekig tarthat, mire megjönnek az eredmények. Mi lesz
addig Estellával?
Nora nem várt és nem is kapott választ, ezért folytatta:
- Nem aznap találkoztak, amikor Greer meghalt, hanem egy
nappal előbb. Ezt biztosan tudom, mert a gyilkosság estéjén együtt
voltam Esteiiával. A Pink Ladyben vacsoráztunk, utána hazament.
Tehát nem ölhette meg Greert.
Nora látta, hogy Jed pohara üres, ezért a férfi kezébe adta az
üveget. Jed töltött magának, majd Nora poharára pillantott, amely
még majdnem tele volt.
- Reggel, amikor kimentek a tetthelyre, meg tudta állapítani, hogy
mióta halott Greer? - kérdezte Nora, miután Jed visszatette az
üveget az asztalra.
A férfi arcán árny suhant át.
- Nézze, Nora, én nem vagyok orvosszakértő! Jártam helyszínelő
tanfolyamra, és az előző lakhelyemen gyakornok is voltam a megyei
halottkém mellett, de nem ez a szakterületem. Csak annyit
mondhatok, hogy már beállt a hullamerevség, és ehhez általában
nyolc- tizenkét óra kell.
Nora odanyújtotta a férfinak a tányért.
- Gondolom, nem számított rá, hogy gouda sajt és szeletelt kenyér
mellett fogom vallatni - mondta. - De ez nagyon jó kenyér, higgye el!
Jed némi habozás után elvett két szelet sajtot és egy szelet
kenyeret.
- Tényleg nagyon jó - állapította meg, miután befalta, és
leöblítette némi borral. Aztán ismét megnézte magának Nora
érintetlen poharát, a sajátját letette az asztalra, és lesöpörte az
ölébe hullott morzsákat.
- Mennem kell - fogta rövidre a búcsúzást Jed, miközben kerülte
Nora tekintetét. - Holnap is hosszú napom lesz.
Norának eszébe jutott a virágcsokor. íme, valaki, aki felismeri a
botján látható idézetet, és rózsát hoz neki, utalva Saint-Exupéry
regényére! Az ilyen férfi ritka, mint a fehér holló, de neki sikerült
elüldöznie, méghozzá percek alatt. Micsoda hatékonyság!
És milyen kár...
- Mutatnék magának valamit. - Nora Jed irányába mozdította a jó
kezét, de nem ért hozzá a férfihoz. - Hátha segít valamelyik! -
mondta, miután kihozta a hálószobából az összekészített könyveket.
Jed szemügyre vette a három kötetet. Az egyik címlapján az állt,
hogy Illóolajok kutyáknak, a másikén az, hogy Rossz kutya (Love
Story); a harmadikén pedig Új utak a kutyák és macskák
természetgyógyászatában.14
- Jónak ígérkeznek - bökte ki végül Jed. - Mivel tartozom?
- Kölcsönadom őket, és majd eldönti, melyiket veszi meg. Van egy
könyv a kutyák akupresszúrás gyógyításáról is, de azt meg kell
rendelnem.
Nora várt egy kicsit, mire ismét megszólalt:
- Bízzunk benne, hogy mire legközelebb benéz a boltba, Estella
már kiszabadul, és másról is tudunk beszélgetni!
Jed fölállt, és a lépcső felé indult. Nora már azt hitte, hogy
köszönés nélkül akar távozni, de a veranda szélén megállt, és
hátranézett.
- Nagyon szeretnék segíteni magának, higgye el! - tárta szét a
karját. - De nem könnyű a helyzetem. Nem játszhatok az
állásommal, mert nagy szükségem van rá. Nagyobb, mint gondolná.
Jed arcáról mintha lehullt volna valami maszk. Szomorúan, sőt
inkább esdeklőn nézett Norára. A tengerkék szempár szinte kérlelte,
hogy értse meg mindazt, amit nem mondhat el.
- Megértem - mondta Nora, pedig semmit sem értett.
Jed odabiccentett neki, és lement a lépcsőn, de aztán ismét
megtorpant, és megfordult. Megmarkolta a fémkorlátot, és úgy
nézett Norára, mint egy negyvenéves Rómeó, aki mindjárt belevág a
szívből jövő, érzelemdús nagymonológba.
- Nora, valami nem stimmelt Fenton Greer holtteste körül.
Ezt nehéz lett volna szerelmi vallomásnak nevezni, Nora mégis
rögtön ott termett a veranda szélén.
- Hogyhogy? - kérdezte már- már suttogva.
- Nem tőlem hallotta, de látszott, hogy megmozdították. A
hullafoltok ugyanis ott alakulnak ki, ahol a gravitáció miatt
felgyülemlik a vér azután, hogy leáll a keringés. És Mr. Greer
hullafoltjai a teste alsó felén voltak.
Nora értetlenül nézett a férfira.
 - Innentől lefelé - mutatott a derekára Jed. - Ami azt jelenti, hogy
nem hanyatt fekve halt meg, hanem ülve.
 11. fejezet
Börtönben élni annyi, mint tükör nélkül élni. Tükör nélkül
élni annyi, mint önmagunk nélkül élni.
Margaret Atwood

Miután Jed elment, Nora felhívta June-t.

- Ettől még nincs meg az igazi gyilkos - állapította meg, miután
továbbadta barátnőjének, amit a férfitól hallott -, de Estella
ártatlanságát alátámasztja, hogy a holttestet elmozdították. Hiszen ő
akkor sem tudta volna arrébb vonszolni, ha vajjal keni be a padlót!
Az az ember, mar bocsánat, de élve is dög nehéz volt!
Norának bevillant, amikor a fürdőben meglátta a pucér Greert.
Megrázta a fejét, hogy száműzze a visszataszító emlékképet, majd
folytatta:
- Reggel, nyitás előtt bemegyek az őrsre. Hátha megengedik, hogy
beszéljek Estellával.
A telefonban először szúnyoghálós ajtó csapódása, majd
macskavernyogás hallatszott. Ez arra utalt, hogy June kilépett a
házból Jó érzés volt arra gondolni, hogy együtt nézik a csillagos
eget, és együtt merítenek vigaszt a távoli, de annál megbízhatóbb
fénypontokból.
- Aggódom - vallotta be June. - Okos nők vagyunk mi négyen,
vagyis már csak hárman, és kitartóak is, de mégis csak nők vagyunk.
És egy gyilkossal állunk szemben, aki a vonat elé lökött egy embert.
- Nem csak vele állunk szemben! - vágott közbe Nora. - Akárki is
volt, biztos, hogy nem a saját szakállára dolgozik.
 June csüggedten felnyögött.
- Neil halála önmagában is szörnyű, de hogy Greert is elteszik láb
alól! Ez vajon mit jelent? Ezek egymást irtják?
- Nem tudom - felelte Nora. - Olyan fáradt vagyok, hogy nem
forog az agyam. Fölhívnád helyettem Hestert?
- Persze - ígérte June, majd fülsértő nyávogás hallatszott. - Sicc
innen! - dörrent rá a macskára, majd sóhajtott egyet. - Ez a vörös
kandúr állandóan a lábam alatt van. Apropó, kandúr! Jól sült el a
randid?
Az ég váratlanul sötétbe borult, mert felhő úszott a csillagok elé.
- Ne is kérdezd! - fogta rövidre Nora, és bontotta a vonalat.
Crowder seriffhelyettes igazi talpnyaló benyomását keltette, amikor
Nora vallomást tett Neil halála kapcsán. Végig ott lebzselt Hendricks
mögött, aztán meg vígan közölte Norával, hogy Estella nem fogadhat
látogatót.
- Nem tarthatják bent a végtelenségig. Ismerem a törvényt. Vagy
vád alá helyezik, vagy elengedik - próbálkozott Nora.
- Lesz vádemelés, ne féljen! - Crowder önelégült vigyorra húzta a
száját. - Épp ezért nem tud beszélni a barátnőjével, ugyanis a
kirendelt védőügyvéddel konzultál. És mit gondol, kit lát most
szívesebben? Az antikvárius csajt vagy a jogi képviselőjét?
Nora nem hagyta provokálni magát.
- Azért nem olyan rossz, ha az embernek saját könyvesboltja van -
mondta negédesen. - Megvan az az előnye, hogy sosem unatkozom.
Így most leülök egy könyvvel, és megvárom, míg Estella végez.
Crowder vállat vont.
- Ahogy tetszik. Foglaljon helyet az előtérben, és üsse el az időt
egy kis softpornóval! Vagy a vámpírregényeket szereti? Mert tudom
ám, hogy a csajok odavannak a dögös ifjú vámpírokért.
Nora hirtelen nem is tudta, mi dühíti jobban. Az, hogy kétszer is
csajnak hívták, vagy az, hogy Crowder szerint a nők csak ilyesmit
olvasnak.
Elővette a legszebb műmosolyát, és azt felelte:
- Több oka is van, hogy a nők vonzódnak a vámpírregények
hőseihez. Az egyik az, hogy ők értékelik az irodalmat és a
művészetet, a másik pedig a lovagiasságuk, amely a mai férfiaknál
ritka vendég. Na és ott van még a természetfölötti szépségük, a
karizmatikus egyéniségük, emellett ügyesen manipulálják a
gyengébb akaratú embereket, és fantasztikusan jók az ágyban. Hát,
ezért vannak oda értük a nők.
Crowder álla szó szerint leesett.
- Kérdezze meg a feleségét, hátha jobban elmagyarázza, mint én!
- tette hozzá Nora. - Fogadni merek, hogy megveszekedett Anne
Rice-rajongó.
Azzal Nora előhúzta a táskájából Alice Hoffman Hűség című
regényét.
- Akkor kint leszek az előtérben. A szaftos vámpírregényemmel.
Crowder zavarát csak fokozta, hogy a könyv borítóján sem
félpucér cicababát, sem csupasz vámpírfelsőtestet nem látott.
Nora elégedetten nyugtázta, hogy jól leforrázta Varangy
helyettesét, de nem tartott sokáig az öröme. Ugyanis hiába volt az
egyik kedvenc írója, képtelen volt Alice Hoffman művészien
megformált mondataira figyelni. Egyre csak az járt a fejében, amit az
imént megtudott. Estellát hivatalosan is vád alá helyezik, és éppen a
kirendelt ügyvédjével konzultál.
 Nora annak idején, amikor még könyvtáros volt, tartott a
nadrágzsebében egy kis jegyzettömböt. Mindent abba írt föl, a
munkahelyi feladataitól a bevásárlólistáján és az egyéb
intéznivalókon át egészen az elolvasandó könyvek címéig. Az utóbbi
lista egyre csak bővült és bővült.
Mostanra sok régi szokásától megszabadult, de a jegyzettömb
maradt. Előhúzta a zsebéből, majd a nyitott könyvre helyezte, és
fölírt néhány kérdést.
Hogy állapíthatta meg az orvosszakértő ilyen gyorsan Neil
halálának okát?
Milyen bizonyítéka van a seriffnek Estella ellen? (Az elkövetés
eszközére, indítékára, módjára- vonatkozóan.)
Rátermett a kirendelt ügyvéd?
Tisztességes a kirendelt ügyvéd?
Ha a seriff összejátszik a Pine Ridge-dzsel, milyen bizonyítékot kell
szereznünk ahhoz, hogy egy felsőbb hatóság felmentse Estellát?
Bűzlik valami a hiteligénylésem körül?
Nora elégedetten bólintott. Az utolsó kérdés remek
kiindulópontnak tűnt, hiszen nem volt számára világos, hogy miért
kapta meg a százezres nagyságrendű hitelt. Más bank biztos nem
vállalt volna ekkora rizikót, hiszen nyilvánvaló, hogy ha a
Csodakönyvek becsődöl, nem lesz miből törlesztenie. És semmit sem
hallgatott el, őszintén megmondta Dawson Hendricksnek, hogy
máról holnapra él. A hitelbíráló tehát tudhatta, mi a helyzet.
Es kihez forduljunk? - írt föl egy újabb kérdést Nora. - A
szövetségiekhez? És melyik ügyosztályhoz?
Belátta, hogy nem lenne bölcs dolog a rendőrőrsön ráguglizna a
jelzáloghitel- csalásra, ezért inkább írt Hesternek és June-nak. Nem
szívesen közölt velük rossz hírt munka közben, de nem volt más
választása.
- Ms. Pennington?
Nora megkönnyebbülten látta, hogy nem Crowder, hanem
Andrews áll előtte. Bármikor őt választotta volna a két seriffhelyettes
közül.
- Ms. Sadlerre vár, ugye?
- Igen - pattant föl Nora.
- Kérem, jöjjön velem!
Nora beírta magát a látogatási naplóba, majd bemutatta a
jogosítványát, és leadta a telefonját az ügyeletesnek. Aztán követte
Andrewst a folyosók zegzugos útvesztőjében. A LÁTOGATOK
FOGADÁSA feliratú tábla előtt álltak meg.
- Ha a seriff itt lenne, beküldené Ms. Sadlert az üveg mögé, és a
telefont kéne használniuk. De gondoltam, akár itt is maradhat a
barátnője, hiszen most beszélt az ügyvédjével - viaskodott
önmagával Andrews, de ahogy kimondta, egyből úgy nézett Norára,
mint aki máris elbizonytalanodott. - Nem szeretném megbánni, hogy
ezt engedélyeztem - tette hozzá gyorsan. - A testi érintkezés tilos,
egy gyors ölelés sem fér bele. Érthető?
- De még mennyire! - harsant a tágas helyiségben Estella dallamos
hangja, amely egyáltalán nem illett a nyúzott külsejéhez. Lángvörös
tincsei lazán hullottak festetlen, tejfehér arcába, és csak egyféle
érzelem sütött véreres szeméből, a düh. Úgy szikrázott a tekintete,
mint csillagfény a befagyott tavon. Csodaszépen, jéghidegen,
vészjóslóan.
Nora megvárta, míg Andrews elfoglalja őrhelyét az ajtónál, és csak
utána szólalt meg.
 - Jézusom, Estella! Hogy a francba kerültél ide?
Estella felnevetett, de a hang inkább száraz köhögésre hasonlított.
- Tudja a fene! Pedig már kezdtem jól érezni magam a bőrömben.
Szuper volt veletek a Pink Ladyben, aztán megnéztem két epizódot
az Outlandetből a Netflixen. Patakban fürdő, skót szoknyás pasikkal
álmodtam, amikor fölvertek. Éppen...
- Na jó! - vágott közbe Nora, és a kezével is jelezte, hogy ennyi
elég lesz. Pedig kimondottan jól szórakozott. - Őszinte választ kérek,
Estella. Fölmentéi tegnapelőtt este a szállodába? Akár csak egy
italra, hogy jobban aludj?
- Nem - sütötte le a szemét. - Aznap nem gyötört a magány.
Ugyanis az szokott odahajtani Bob bárpultjához. De akkor semmi
ilyesmi nem hajtott, mert ti, csajok, kitöltöttétek az űrt. Elhiszed?
Nora fürkész tekintettel nézte Estellát, majd úgy döntött, hisz neki.
Miért is ne hinne? Hiszen ő is négy magányos év után dobta sutba az
óvatosságot. Ha nem tett volna így, most nem ülne itt a
narancssárga kezeslábasba bújtatott Esteiiával, és nem tükröződne
az ő szemében is ugyanolyan indulat, mint ami a barátnőjéből is süt.
- Rád akarják kenni ezt a gyilkosságot - mondta Nora. - June és
Hester is így gondolja. June éppen arra sétált, amikor a seriff
emberei betuszkoltak a kocsiba. Hallotta, hogy kiabálsz.
Nora az ajtóban álló Andrewsra sandított, majd suttogásra váltott.
- Mit mondtál a kihallgatáson?
- Amit tudtam - felelte Estella. - Hogy volt egy randim Fentonnal,
de nem a halála napján, és ha nem hiszik, kérdezzék meg az
Oázisban Bobot és Júliát, a pincért. Titeket nem akartalak
belekeverni.
Nora bólintott.
 - Mi is próbáltunk diszkrétek lenni, de én már tutira lebuktam, és
alighanem June is. Tegnap vagy tízszer telefonált ide, hogy
megtudja, mikor jöhet be hozzád.
- Jellemző - mosolyodott el Estella, majd folytatta: - Amúgy
Varangy közölte velem a kihallgatás során, hogy nem egy fodrásztól
fogja megkérdezni, hogy kell nyomozni. Ja, és bizonyítani tudja,
hogy ott voltam Fentonnal a fürdőben, és én vagyok a gyilkos.
- Mivel tudja bizonyítani?
- Gondolod, hogy én nem kérdeztem meg? - csattant föl Estella,
de mindjárt föl is tette a kezét. - Bocsi, de iszonyúan félek attól,
hogy húsz évig csak narancssárga ruhám lesz, mert nem áll valami
jól. És apám nyomdokaiba sem akarok lépni. Két sittes a családban!
Még jó, hogy Mama nem érte meg.
Estella keresztbe fonta a karját, és mindkét kezét a hóna alá
dugta, mintha nem tudná, mit kezdjen velük. Úgy nézett ki, mint egy
riadt gyerek.
- Nem jártam Fenton szobájában, úgyhogy nem tudom, miféle
bizonyítékuk van - folytatta. - És vajon mivel mérgeztem meg?
Acetonnal vagy körömlakklemosóval? Mondjuk, a szalonban nincs
hiány ütős kemikáliákból. Sajnos.
Nora a szájára tette az ujját.
- Ne adj nekik ötleteket! Egyébként meg tudom a választ a
kérdésedre. June ugyanis kiderítette, Jed Craig pedig megerősítette,
hogy Andrews egy üveg kálium- klorid- tablettát talált a medence
partján, az egyik nyugágy alatt. Az lenne a gyilkos fegyver.
Nora ezután elmondta, amit June-tól hallott a kálium- klorid orvosi
alkalmazásáról, majd hozzátette:
 - Hesternél pedig elkottyantotta az egyik seriffhelyettes, amikor
beugrottak péksütiért, hogy átnézik Fenton telefonját. Mondd, lőtt
rólad fotókat a fürdőben?
Estella a szemét forgatta.
- Igen. Ez is a játék része volt. Szexi, de ízléses képeket csinált.
- Kétlem, hogy a felesége is ezt mondaná - jegyezte meg Nora.
- Bocsáss meg nekem, erkölcsök éber őre! - kérte Estella, majd az
óra felé intett a fejével. - De ezzel nem vagyunk beljebb, és túl
sokáig nem fogják hagyni, hogy dumcsizzunk. Úgyhogy halljam, mit
tudsz még?
Nora olyan halkan suttogott, hogy Esteiiának közelebb kellett
hajolnia.
- Jed szerint Fenton nem ott halt meg, ahol megtalálták!
- Hát, én meg se bírtam volna mozdítani azt a zsírdisznót! -
suttogta Estella. - És ha ülve múlt ki, akkor nyilván megkötözték,
nem? Biztos nem tűrte volna békésen, hogy lenyomjanak a torkán
egy csomó tablettát! És ha a nyugágyhoz kötözték, akkor az az
egész felsőtestén nyomott hagyott. Mi volt rajta, amikor megtalálták?
Ez jó kérdés volt, de Nora még nem tette föl Jednek. Korábban
nem jutott eszébe, pedig nagyon nem mindegy, hogy felöltözve,
fürdőgatyában vagy meztelenül találták meg Greert. Ha fedetlen volt
a csuklója, Jed nyilván észrevette a kötelek nyomát, ha viszont
öltönyben, nyakkendőben készült vacsorázni...
- Lejárt az idő, hölgyek - szólalt meg Andrews, és elindult feléjük. -
Búcsúzzanak el!
Nora Esteiiára nézett, és kapkodva sorolta a kérdéseit.
- Behozzak neked valamit? Az ügyvéded milyen? Megbízható a
fickó?
 - Nem fickó, hanem nő. És igen, megbízható, de kérdéses, hogy
mennyit tud segíteni. Kétlem, hogy óvadék ellenében kiengednek.
Andrews türelmetlenül intett oda Norának.
- Ha segíteni akar Ms. Sadlernek, utaljon pénzt a számlájára, hogy
vehessen magának ezt-azt! - javasolta. - Szüksége lesz rá, mert úgy
néz ki, hogy egy darabig itt marad.
Andrews hangja nem csengett kárörvendőn, csak a puszta tényt
közölte, Nora mégis szíve szerint pofon vágta volna. Dühítette, hogy
mindenki szó nélkül asszisztál a korrupt üzelmekhez.
Mintegy végszóra befutott Crowder is, hogy visszavigye Estellát a
cellába.
- Online hívásokat fogadhatunk - hadarta Estella, amikor elhaladt
Nora mellett. - Jelentkezz mielőbb, oké?
- Úgy lesz - ígérte Nora. - Szavamat adom.
A labirintusszerű folyosó most még nyomasztóbb volt, mint befelé
jövet. Andrews a főbejáratig kísérte Norát, sőt, az ajtót is kinyitotta
neki. Azzal pedig még jobban meglepte, hogy kilépett utána a
verőfényre.
A szeme fölé tartotta a kezét, hogy ne vakítsa a nap.
- Igaza volt. A Végjáték tényleg jó.
Ez olyan váratlanul érte Norát, hogy földbe gyökerezett a lába.
- Tessék? - nyögte ki, és hüledezve meredt a férfira.
- Sokkal jobb, mint a film - vallotta be Andrews, és a járdát
bámulta. - Köszönöm, hogy rábeszélt. Ha van még valamilyen
regénye Orsón Scott Cardtól, megveszem - tette hozzá félszegen.
Nora úgy érezte, mintha egy párhuzamos univerzumba csöppent
volna. Szöget ütött a fejébe a gondolat, hogy Andrews talán azt
próbálja mindezzel jelezni, hogy ő cseppet sem olyan, mint Varangy
seriff.
- Igen, van - mondta halkan. - És most figyeljen rám, biztos úr! Itt
valami nagyon nem stimmel. Estella nem ölte meg fenton Greert!
Kérem, ne asszisztáljon ahhoz, ami itt folyik, ne nézze tétlenül, hogy
rákenik a gyilkosságot egy ártatlan nőre! Maga esküt tett a
törvényes rend védelmére, és én hiszek benne, hogy ez jelent
magának valamit. Mert szerintem maga tisztességes ember.
Andrews úgy tett, mintha semmit sem hallott volna.
- További szép napot, hölgyem - mondta, és az órájára pillantott.
- Várjon! - szólt utána Nora. Úgy döntött, vállal egy kis rizikót,
hátha az orvosszakértői jelentésben a hullafoltokról is szó esik. -
Nézze meg a halottkém jelentését, és vesse össze azzal, amit a
tetthelyen látott! Okos ember maga, seriffhelyettes úr, biztos
kiszúrja, ha valami nem stimmel. És akkor látni fogja, hogy Estella
Sadlernek nem kéne itt lennie.
Nora nem várta meg, hogy Andrews megeméssze a hallottakat.
Gyorsan odébbállt, mert tudta, hogy nem veszélytelen, amit csinál.
Hiszen Andrews akár őrizetbe is vehetné, és odavonszolhatná a seriff
elé.
De nem tette.
Ez némi bizakodásra adott okot. Nora már a legapróbb
reménysugárnak is tudott örülni.

Amikor belépett a boltjába, úgy érezte, mintha eddig a sivatagban

bolyongott volna, most pedig megmártózna egy hús vizű tóban.
Végighúzta az ujját a polcon sorakozó antikvár könyvek gerincén.
Gyógyírként hatott rá a megsárgult papír és a bőrkötés illata, sőt,
már a könyvek fizikai közelsége is. Mire a frissen főtt kávé
vevőcsalogató aromája betöltötte az üzletet, Nora összeszedte
magát, és készen állt arra, hogy végigdolgozza a napot.
Meglepően sok turista tért be a Csodakönyvekbe, bár a
termálfürdő aznap már kinyitott. A hangulat viszont nyomott volt,
mert egy olyan embert gyilkoltak meg, aki a szállodában lakott,
akárcsak ők. Egy nő például elmondta, hogy alig aludt az éjjel, mert
rémálmok gyötörték.
- Amúgy is ideges típus vagyok. Azért jöttem Miracle Springsbe,
hogy nyugalomra leljek, erre most úgy fel vagyok dúlva, mint még
soha - vallotta be.
Nora adott neki, egy csésze kamillateát, majd odavezette a
meditációs könyvekhez. A nő szeme azonban a mala gyöngyökön
akadt meg.
- De szépek! Ilyet még nem is láttam - lelkendezett.
- Már nagyon régóta használnak mala gyöngy nyakláncot -
magyarázta Nora, és levett egyet a polcról. Össze volt tekerve, hogy
ne foglaljon túl sok helyet, de Nora megmutatta a nőnek a teljes
hosszát. - Buddhista rózsafüzérnek is nevezik - folytatta. - A
hagyományos tibeti mala száznyolc gyöngyszemből áll, és
sokféleképpen lehet használni. A buddhista mantrákról viszont ne
kérdezzen, mert nem sokat tudok róluk! Illetve annyi azért rémlik,
hogy sorra el kell forgatni a gyöngyszemeket, és mindegyiknél el kell
suttogni egy imát vagy egy szót. De van, aki jobban szeret némán,
magában imádkozni. Nem kell, hogy szabályos imát mondjon, lehet
az bármilyen gondolat, amire koncentrálni próbál. Az imát és a
meditációt nemigen lehet szabályozni, hiszen mindenkinél más válik
be. Én azt szeretem a mala nyakláncokban, hogy minden
gyöngyszemnek megvan a maga jelentése. Látja ezt a táblázatot? -
mutatott a polchoz rajzszögezett, laminált papírlapra. - Itt találja a
jelentésük magyarázatát. A kezemben lévő mala gyöngyszemei
például rózsafából vannak, és a gyógyulásban segítik a gazdájukat
meg a hozzá közel állókat. Aztán ahogy telik az idő, az ujjakról
rákerült zsiradék megváltoztatja a gyöngyszem külsejét. Ez az
emberben lezajló változás látható jele.
- Tehát nyakláncként viselik? - kérdezte a nő.
- Vagy karkötőként - felelte Nora, és meg is mutatta, hogyan.
Aztán levette a málút a csuklójáról, és a lelkes vevőnek nyújtotta.
- Imádom - mondta a nő, miután megcirógatta a gyöngyszemeket.
- Mindegyiknek más a színe és a textúrája.
Nora bólintott.
- Az itt látható malákat egy virginiai nő készíti, és mindegyiket egy
tibeti hangtálban tisztítja meg, mielőtt elküldi. Ezt azért csinálja,
mert a mala csak a gazdája energiáját hordozhatja, és senki másét.
A nyakláncokhoz nemcsak instrukciókat mellékel, hanem egy
táblázatot is, amelyből kiderül, hogy melyik gyöngyszem mit jelent.
- Veszek egyet a legjobb barátnőmnek meg a húgomnak. Már attól
jobban érzem magam, hogy a kezemben tartom! - áradozott a nő,
majd a könyöke mögötti polc felé fordult. - Könyvei is vannak a mala
gyöngyökkel végzett meditációról?
Nora megmutatta a választékot, majd visszament a
jegypénztárhoz, ahol két Jack London kávét meg egy Agatha
ChrisTEA-t rendeltek tőle.
- Enni is lehet valamit? - kérdezte az egyik Jack London-rajongó
férfi.
 Nora átirányította őket a Mézeskalács Házikóba, majd eszébe
jutott, hogy kinyomtathatná pár példányban Hester étlapját, és
közszemlére tehetné a boltban, hadd lássák az éhes vevők.
Vagy akár én is árulhatnék Hester-féle péksütit! - ötleteit tovább. -
Valami különlegességet, amit a pékségben nem is lehet kapni, csak
itt! A profitot meg elosztanánk.
Ezt fölírta a jegyzettömbjébe, nehogy elfelejtse. Tudta, hogy aznap
nem péksütikről fognak beszélgetni Hesterrel, hanem arról, hogy ki
ölhette meg Neil Parrisht és Fenton Greert.
Délben Nora olyat tett, ami nagyon ritkán fordult elő.
Megfordította a táblát, hogy a ZÁRVA felirat legyen kívül, és ebéd
helyett elsántikált a Madison Megyei Közösségi Bankba.
- Elment ebédelni - közölte a pénztárban ülő aprócska,
tűzrőlpattant nő, amikor Dawson Hendricks után érdeklődött. -
Tudok segíteni?
- Remélhetőleg igen - felelte Nora. A múltkor látta Dawson asztali
naptárát, innen tudta, hogy mindennap tizenkettőtől egyig tart
ebédszünetet. - Mr. Hendricks volt szíves értesíteni, hogy kedvezően
bírálta el a hiteligénylésemet, úgyhogy beugrottam a papírokért. Már
nagyon várom, hogy felépüljön álmaim háza a Zöldmező
Lakóparkban!
Az ügyintéző nő, akinek platinaszőke haja ananászt formázott,
tapsikolt néhányat, de csak egészen halkan. Mint a golfpályán a
nézők, hogy ne zavarják a versenyzőket.
- De jó magának, drágám! Bár én is odaköltözhetnék! De hát egy
bankpénztáros fizetése ehhez édeskevés. Ezzel együtt örülök, hogy a
mi kis városunk ilyen szépen gyarapodik!
A nő rámosolygott Norára.
 - Magáé a könyvesbolt, ugye? - kérdezte.
Nora bólintott, mire a szőkeség immár rendesen összecsapta a
tenyerét.
- Karácsony óta nem jártam ott, de akkor csúnyán leapasztottam a
számlámat. Bizony ám! Nálunk ugyanis családi hagyomány, hogy
karácsonykor gyerekkönyvekkel lepjük meg egymást. Magánál igazi
kincsekre leltem.
- Köszönöm! - mondta Nora, akinek máris szimpatikus volt a nő. -
Ez igazán szép hagyomány, érdemes ápolni.
- Melodie vagyok - mutatkozott be a nő. - Foglaljon helyet! Máris
megnézem, hogy itt vannak-e valahol a papírjai.
Nora leült a süppedős kanapéra egy idős férfi mellé, aki minden jel
szerint elszunyókált.
Melodie hamarosan egy dossziéval tért vissza, és rámosolygott a
bácsira.
- Mrs. Clark bent van a páncélteremben - mutatott a széfekhez
vezető ajtóra. - Minden héten eljön, és nem sieti el a dolgot, de Mr.
Clark ezt nem is bánja. Imádja ezt a kanapét, szinte azonnal
elszunnyad, ha leül ide. Azt mondja, otthon nem alszik ilyen jól, mert
folyton vernyognak az ablak alatt a macskák. A neje szerint viszont
csak képzeli az egészet.
Nora agyán átsuhant a gondolat, hogy Clarkék talán June
szomszédai. Ennél azonban sokkal jobban érdekelte a Melodie
kezében lévő mappa.
- Látom, megtalálta a papírjaimat.
- Há-á-át - nyújtotta el Melodie a szót, mintha áriázna. - Egy
részüket igen, de nem az összesét. Elnézést, tudom, hogy nem
könnyű elbumlizni ide a fájós lábával!
 Nora egy műmosollyal igyekezett leplezni csalódottságát.
- Ha lehet, elvinném azt, amit megtalált, a többit pedig Mr.
Hendricks át is faxolhatja. Lehet, hogy egyelőre nincs is szükségem
minden papírra.
- Nem látom akadályát - egyezett bele Melodie. - Egy pillanat.
Besietett a pult mögötti helyiségbe, és pár perc múlva a még
meleg, frissen fénymásolt papírokkal jött vissza.
- Remélem, nem csak karácsonykor látom újra a boltban!
Kitalálhatna valami saját hagyományt, ami csak a magáé - vetette föl
Nora. - Július negyedikére például vehetne vagány, belevaló,
független nőkről szóló könyveket, augusztusban pedig olvashatna
fagyos, hófödte tájakról. Higgye el, jól fog esni abban az iszonyú
hőségben! Mintha valami nagy, nedves szivacs lebegne olyankor a
város fölött, nem igaz?
- Azt gyűlölöm! - fintorodott el Melodie, és közben a hajával
babrált. - Hiába megyek légkondicionált autóval a légkondicionált
boltba. Mire beérek, úgy nézek ki, mintha a kutya szájából húztak
volna ki.
Melodie jót nevetett a saját poénján, Nora udvariasan csatlakozott
hozzá.
- Az a baj, hogy sosem voltam egy könyvmoly. A hosszú
regényektől megijedek, a meséket viszont szeretem, meg a szép,
színes képeket is, úgyhogy gyerekkönyveket szoktam venni
magamnak. Azért is szeretem őket, mert a mesének mindig jó a
vége - magyarázta Melodie.
- Sok felnőtt is olvas és gyűjt gyerekkönyveket. Én is nagyon
szeretem őket. Magának pedig, abból ítélve, amit elmondott,
szerintem tetszene a manga. Igen, az a maga műfaja! Gyerekként
olvasta az újságban a folytatásos képregényeket?
- Még most is olvasom őket. De mi az a manga? - kérdezte
Melodie.
Nora elmagyarázta, hogy a manga sajátos stílusú japán képregény.
Melodie kétkedő arcot vágott, pláne, miután meghallotta, hogy ezt
jobbról balra kell olvasni.
Norának be kellett látnia, hogy még van mit csiszolnia a
marketingszövegén, de aztán eszébe jutott, hogy Andrews is horogra
akadt, miután odaadta neki a Végjátékot. Talán Melodie-ból is lehet
lelkes mangarajongó, ha kap egyet ingyen.
Nora ezt fölírta a jegyzettömbjébe, majd arra biztatta a bőbeszédű
bankpénztárost, hogy ugorjon be a Csodakönyvekbe, ha ráér.
- Hogy megháláljam a segítőkészségét, adok magának egy
mangát. Ha úgy látja, hogy nem az esete, egyszerűen visszahozza.
Egy lányról szól a képregény, aki azt hiszi, hogy átlagos, hétköznapi
élete lesz, de egy Luna nevű beszélő macskától megtudja, hogy ő
valójában Sailor Moon, a Holdtündér, akinek harcba kell szállnia a
gonosszal. A lány amúgy szőke és kék szemű, akárcsak maga.
- O, ez máris tetszik! - kiáltotta vidáman Melodie. - Ötkor leteszem
a lantot, és már indulok is a boltba!
Nora, aki nemcsak a papírjait szerezte meg, hanem egy
reménybeli vevőt is toborzott, elégedetten távozott a bankból.
Miután visszafordította a Csodakönyvek ajtaján a táblát, és
besántikált a boltba, az első útja a jegypénztárba vezetett. Elővette a
hűtőből a tojássalátás szendvicsét, majd ebéd közben átnézte a
Melodie-tól kapott papírokat.
 Hamar kiderült, hogy a jelzáloghitel- szerződés nincs köztük.
Anélkül pedig esélye sincs bebizonyítani, hogy Neil Parrisht és Fenton
Greert egy korrupciós Úgy kapcsán gyilkolták meg, amelyben a Pine
Ridge Properties mellett Dawson Hendricks és a seriff is benne van.
Most, hogy hivatalosan is jóváhagyták a hitelkérelmemet, tényleg
belevágjak a házépítésbe?- töprengett. Vagy abból olyan pénzügyi
gebasz lesz, amiből soha többé nem kecmergek ki?
Nora a félig megevett szendvicsére pillantott, és azon töprengett,
hogy vajon milyen koszton tartják Estellát.
Hiába, rizikós dolog a barátság - elmélkedett. - Ara van, hiszen
sebezhetővé válik az ember. De én ezt az árat nem sokallom!
Fogta a telefonját, és Annette Goldsmith számát tárcsázta.
- Már én is hívni akartam - mondta az ingatlanügynök. - Hallottam
a remek hírt, hogy jóváhagyták a hitelét. Gratulálok! Akkor
elindulhatunk az álmai házához vezető úton?
Nora úgy okoskodott, hogy talán semmi baj nem származik belőle,
ha pár napig még hitegeti a nőt. Ha ügyesen húzza az időt, és nem
ír alá szerződést, nem fizet előleget, azaz nem erősíti meg
hivatalosan a házvásárlási szándékát, talán megúszhatja a dolgot.
- Azt hiszem, igen - felelte gondterhelt hangon, némi hatásszünet
után. - Nem akarom bizonytalanságban tartani, higgye el, de ez egy
nagy horderejű döntés, ezért száz százalékig biztos akarok lenni
abban, hogy jól döntök. Szóval, ha lehet, még egyszer bejárnám a
modellházat, és a telkeket is megnézném.
- Hogyne, persze! - vágta rá Annette Goldsmith. Túlságosan is
szívélyesen csengett a hangja.
Nora biztosra vette, hogy a pokolba kívánja őt.
 - De tudnia kell, hogy mióta itt járt, két prémiumkategóriás telek is
gazdára talált - folytatta a nő. - Igazán nem akarom sürgetni, csak
nem szeretném, ha lemaradna arról a házhelyről, amelyiket
ideálisnak talál. Mikor tudna eljönni?
Ügyes! - gondolta magában Nora, és hamiskás mosoly ült ki az
arcára. Aztán megszólalt a száncsengő, ezért rövidre zárta a
beszélgetést.
- Öt után ott van még? - kérdezte.
- Általában nem - felelte Annette. - Asheville-ből járok át nap mint
nap. De holnap maradhatok kicsivel tovább.
- Jaj, nem kell, köszönöm! Majd kitalálok valamit. Lehet, hogy rá
tudom bízni a boltot egy barátnőmre. Körbetelefonálom őket, és
hamarosan jelentkezem.
Ismerős arc bukkant föl a pénztárfülke ablakában. Collin Stone volt
az. Norának úgy- ahogy sikerült lepleznie a döbbenetét.
Rámosolygott a férfira, és mutatta, hogy egy kis türelmet kér. Collin
válaszul fölemelte a hüvelykujját, majd odébb ment.
- Elnézést! - vágott Annette Goldsmith szavába Nora. - Betoppant
egy vevő, úgyhogy az utolsó mondatáról lemaradtam.
- Azt tanácsolom, hogy ne várjon sokáig! - ismételte az ingatlanos.
- A jó dolgok nem mindig azzal történnek, aki sokat vár rájuk.
Nora szíve szerint megmondta volna a nőnek, hogy visszavehetne
ebből az agresszív, nyomulós marketingből, de végül nem tette.
Tudta, hogy jobb, ha szerény, jámbor, ártalmatlan kuncsaftnak
mutatkozik. Akkor Annette nem fog rá gyanakodni, mert nem nézi ki
belőle, hogy betör a Zöldmező projekt modellházába...
Miután megköszönte az ingatlanügynök tanácsát, és bontotta a
vonalat, még egy kicsit elidőzött a béke szigetét jelentő
jegypénztárban. Úgy gondolta, jobb, ha lezárja magában ezt a
beszélgetést, és felkészül a következőre. Na meg az sem árt, ha
végre befejezi az ebédjét.
Mindez alig két percet vett igénybe. Ahogy végzett, Collin
keresésére indult, de a férfi akkor már nem volt az üzletben.
Nora nem értette, miként volt ez lehetséges, de a férfi eltűnt.
Hiába járta végig a polcsorok labirintusát, sehol sem találta.
Nem hallottam a száncsengőt. - nyilaik belé a felismerés, amikor
visszaért a pulthoz.
A hideg futkosott a hátán. Úgy döntött, még egyszer körbejárja a
boltot.
A krimirészlegnél tartott, amikor belépett egy nő, aki olyan könyv
után érdeklődött, amellyel leküzdheti az álmatlanságot.
Nora örült, hogy elterelik a figyelmét. Miután kiválogattak pár
könyvet, kedvesen biztatta a nőt, hogy nyugodtan telepedjen le, és
nézegesse meg őket.
De a nő hamarosan fölállt, és a pultra helyezett három könyvet
meg egy sárgaréz zenedobozt, ami a Lőve Story főcímdalát játszotta.
Kotorászni kezdett a méretes retiküljében, így nem látta, milyen
döbbent arcot vágott Nora, amikor észrevette a pénztárgépre
fektetett rózsát.
A csodaszép, élénk rózsaszín virág olyan fajtájú volt, mint amilyet
Jed hozott. William Shakespeare 2000.
Nora fölkapta a virágot. Még arról is megfeledkezett, hogy nincsen
rózsa tövis nélkül. Az egyik tüske fölsértette a hüvelykujját, ráadásul
a vevő előtt még csak nem is dühönghetett. A szirmokba törölte az
ujját, majd a kukába dobta az összenyomott, összevérezett rózsát,
és feltette magában a nagy kérdést:
Honnan tudta ezt Collin?
 12. fejezet
A tolvaj igenis tiszteli a magántulajdont.
Csak azt szeretné, hogy az ő tulajdona legyen, és még jobban
tisztelhesse.
G. K. Chesterton

A NYÁRESTÉRE ÜTEMEZETT BETÖRÉSSEL az a gond, hogy csak nyolckor

sötétedik. Norának így rengeteg ideje maradt, hogy kétségbe vonja
a saját épelméjűségét.
Nyugtalan, ingerlékeny hangulatban vacsorázott. Miután elfogyott
a hideg sült csirke és a zöldbab, még volt egy órája a lányok
érkezéséig. Túrabakancsot húzott, majd fogta a botját meg a
kosarát, és kilépett a szürkületbe.
A házikó mögött meredek lejtő húzódott, de Nora örömmel
nyugtázta, hogy nincs olyan nagy szüksége a botra, mint gondolta,
vagyis szépen gyógyul a sérült bokája. Már nem szisszent föl, és
nem torzult el az arca a fájdalomtól, amikor a jobb lábára helyezte a
testsúlyát.
Megállt a síneknél, és nyugat felé nézett. Az alagutat figyelte,
ahonnan teljes gőzzel szokott kirontani az érkező vonat, és aztán
lassít, hogy meg tudjon állni a Miracle Springs-i állomáson.
A szürkületben Nora nem tudta jól kivenni az alagút tátongó száját
és feneketlen, vaksötét gyomrát, de lelki szemeivel csak azt látta, és
semmi mást. Neil Parrish szörnyű halála járt a fejében, amitől a
nyugtalanságát szomorúság váltotta fel. Szép csöndben elgyászolta
békés, nyugodt Miracle Springs-i életét, amelynek akkor szakadt
vége, amikor Neil megszólította őt a parkban.
Azóta az elzárkózást barátságra, a békét pedig veszélyes kalandra
cserélte, de itt, az erdő szélén, a sárgálló boglárkával pettyezett
fűben nyugalomra lelt. Ahogy közeledett a málna- és szederbokrok
zöld levelekből, szúrós tüskékből és döngicsélő rovarokból szőtt
falához, már- már el tudta hitetni magával, hogy nincs miért
aggódnia. Legfeljebb azon kell törnie a fejét, hogy miként lehetne
jövedelmezőbb a könyvesbolt, és mikor lesz ideje arra, hogy új
dísztárgyakat vegyen a bolhapiacon.
Nora szívesen szedett málnát és szedret. Imádta a bokrok körül
terjengő, már- már émelyítően édeskés illatot, imádta hallgatni a
méhek zümmögését és nézni, ahogy az ékszerszínű bogyók gyűlnek
a kosarában. Mire teleszedte, indigókék lett az ujja hegye, és a
fatörzsek közt már szikráztak az első szentjánosbogarak.
- Szép jó estét!
Nora majdnem elejtette a kosarat. Megpördült a tengelye körül, és
lélekben felkészült rá, hogy meg kell védenie magát. Aztán
rádöbbent, hogy aligha lesz képes rá, mert a botját pár méterrel
arrébb letette a fűbe.
- Bocsánat! - tette föl a két kezét Jed. A bal csuklóján
bevásárlószatyor lógott. - Nem akartam megijeszteni.
- Nem ijedtem meg - vágta rá Nora nyersen. - Csak váratlanul ért,
hogy valaki a hátam mögé lopózik. Nem tudott volna előbb szólni?
A férfi fölvette a fűben heverő botot, és odanyújtotta Norának.
Amikor a nő megfogta a gömbfogantyút, Jed ujjai a kezére fonódtak.
- Nem akartam megszólalni, sőt, ide sem akartam jönni. Úgy
terveztem, hogy majd később visszajövök, de a lábam egyre
közelebb hozott. És nem tudom hibáztatni érte, mert maga úgy néz
ki ebben a szürkületi fényben, mint egy tündérkirálynő.
A férfi közelebb lépett. Nora még mindig a botot markolászta, Jed
pedig el nem engedte volna a kezét.
- Szinte beleolvad a háttérbe a mohazöld ingj ében - folytatta. -
Csak azért vettem észre, mert olyan feltűnő jelenség, hogy képtelen
bárhova is beleolvadni.
Nora kihúzta a kezét a férfi tenyere alól, és megérintette a
sebhelyet az arca jobb oldalán.
- Mi olyan feltűnő rajtam? Talán ez? - kérdezte.
- Az csak különlegessé teszi. - Jed mélyen a szemébe nézett. - De
én nem csak a sebhelyeit látom, ha magára nézek. Számomra ez
csak a szépsége egyik dimenziója.
Másodszor is visszaadta Norának a botját, de most nem nyúlt a
kezéhez. Pedig Nora nagyon várta, mert beleborzongott Jed
érintésébe.
Centiméterekre álltak egymástól, a gyér fények bíborvörösre
festették az alkonyatot. Hát még az hogy felvillanyozna, ha a szánk
érne össze! - suhant át Nora agyán. Vagy a meztelen testünk.
- Volt a barátnőjénél? - érdeklődött Jed, miközben távolabb lépett,
és előhúzott a zsebéből egy nejlonzacskót. Nem nyúlt a bokrokhoz,
csak megállt, és úgy várta Nora válaszát.
- Igen - felelte Nora könnyed, lezser hangon, mintha mi sem
történt volna.
Jed leszedett egy szép, kövér szedret, majd bekapta, és ráérősen
forgatta a szájában. Kiélvezte az egyszerre édes és fanyar ízt, majd a
lecsöppent levet is lenyalta a tenyeréről. A következő szem gyümölcs
már a zacskóba ment, akárcsak a harmadik.
 Nora tudta, hogy indulnia kell, ha át akar öltözni, mire megjönnek
a barátnői. Jednek viszont nem kell látnia, ahogy kiosonnak a bolt
hátsó ajtaján, és titkos küldetésre indulnak.
- Most már haza kell mennem. Ideje jegelni és felpolcolni - szólalt
meg.
Jed félbehagyta, amit csinált, és Norához fordult.
- Bár segíthetnék! Mármint a barátnőjén. Tudja, az állás miatt
jöttem Miracle Springsbe, meg azért, mert egy álmos kisvárosra
vágytam.
- Hát, az a kisváros, ahol két gyilkosság is történik, aligha
nevezhető álmosnak - jegyezte meg Nora.
- Így igaz - bólintott a férfi. - Nem hittem volna, hogy így tombol
itt az erőszak.
Jed a környező hegyeket kémlelte, majd még magasabbra, a
sötétedő égboltra vándorolt a tekintete.
- Ez egyszerűen nincs rendjén - tette hozzá a férfi. - Hiszen az
embereknek épp az kell, hogy itt ne olyan legyen az élet, mint
máshol.
- Nem Miracle Springs a hibás - vette védelmébe szeretett
lakóhelyét Nora.
A magáénak érezte a várost, amely esélyt adott neki az
újrakezdésre. Mintha csak őt várta volna a használaton kívüli vasúti
kocsi meg az ahhoz tartozó kis földdarab. És csábító volt a gondolat,
hogy talán a város népe is várta őt. Várták, hogy valaki nyisson itt
egy könyvesboltot, és kitöltse a Miracle Springs lelkében tátongó űrt.
- Az itteniek zöme szívesen segít a gyógyulást keresőknek -
folytatta Nora. - De mindig vannak olyanok, akik nem azért jönnek,
hogy gyógyuljanak. Vannak, akik más céllal érkeznek. Igen, akad
köztük olyan, aki be akarja mocskolni Miracle Springst, de én ezt
nem vagyok köteles tétlenül nézni. Igen, megtalálhatom a módját,
hogy tegyek ellene!
Nora egyszerűen faképnél hagyta Jedet, pedig érezte, hogy a
férfinak még van mondanivalója. Ő pedig szívesen meg is hallgatta
volna, de most nem ért rá.

Mire beszállt June kocsijába, végképp besötétedett.

- Nem muszáj ezt csinálnod - mondta a hátul ülő Hesternek, aki
olyan arcot vágott, mintha émelyegne a gyomra. - Nyilván te is
tudod, mi forog kockán.
- Miért velem foglalkozol? - kérdezte Hester, majd résnyire lehúzta
az ablakot. - Mind a hárman rajtavesztünk, ha lebukunk.
- Ez nem igaz, szívem - szállt vele vitába June szelíden. - Nektek
fontos a jó híretek, mert azon múlik a vállalkozásotok jövője. Nekem
viszont se könyvesboltom, se pékségem, csak egy sima
munkahelyem. Sasolok a fürdőben, nehogy valaki megfulladjon,
megmutatom, merre van az öltöző, osztogatom a törcsit. Szóval én
csak ezt bukhatom el.
- De ha minket is sittre vágnak, mint Estellát, akkor cseszhetjük,
függetlenül attól, hogy ki mit veszíthet - tapintott a lényegre Hester.
- Úgyhogy inkább ne bukjunk le! Ez most főleg rajtam múlik, igaz,
Nora? Hiszen én leszek az őrszem - folytatta elvékonyodó hangon.
Most jóval fiatalabbnak tűnt a koránál.
- Így van - felelte Nora. - A besurranok pedig mi leszünk. Hoztad a
szerszámokat, June?
- Csomagtartó! - June hátrabökött a hüvelykujjával.
 Mivel furcsán hatott volna, hogy három nő telkeket nézeget a
sötétben, pláne, hogy a leendő lakópark területén még nem volt
közvilágítás, June elhajtott a bejárat előtt, és kicsivel odébb, az út
túloldalán parkolt le a Broncóval egy sor leylandi ciprus takarásában.
Kiosztotta a zseblámpákat és az eldobható gumikesztyűket, amiket
a pékségből hozott el, majd fogta a hátizsákját, és bezárta az autót.
- Mi van a zsákban? - suttogta Hester.
- Feszítővas, seprű, szemétlapát - felelte June. - Arra az esetre, ha
Nora hitelkártyás trükkje mégsem válna be.
- Találtam a neten egy cikket az önbetörésről - magyarázta Nora,
mielőtt Hester rákérdezett volna. - Elvileg azoknak szólt, akik sokszor
kizárják magukat a lakásból. De csak rugós zárnyelvnél működik a
dolog. Ha más van az ajtón, a B terv lép életbe. Vagyis a feszítővas.
Csöndben átkocogtak az úton, majd elhaladtak a ZÖLDMEZŐ
LAKÓPARK feliratú tábla mellett. Amíg eljutottak a modellházig,
egyetlen autót sem láttak.
Nora bekukucskált a garázs oldalajtajának kisablakán, és kővé
dermedt.
- Annette Goldsmith kocsija még itt van! - sziszegte.
- Micsoda? - suttogta egyszerre Hester és June.
Nora ismét bekukkantott a garázsba.
- Két autó is áll itt! Az egyik Annette-é, a másik egy pick-up.
- Annette nem Asheville-ben lakik? - suttogta Hester.
Nora bólintott, majd a ház hátulja felé mutatott. Szép lassan
osontak a fal mellett a konyha kiugró ablakfülkéjéig.
Most June kukucskált be, de rögtön hátra is hőkölt. Intett a
többieknek, hogy bukjanak le. Amikor már a frissen lerakott
gyeptéglákon térdeltek, olyan halkan szólalt meg, hogy igenigen
hegyezniük kellett a fülüket.
- Borosüveg, elviteles kaja, gyertyák! - suttogta, majd a házra
mutatott. - Ide ma nem megyünk be!
Nora nem gondolta, hogy máris le kéne lépniük, hiszen az is
eredmény, ha megtudják, hogy ki Annette szeretője. Élt a
gyanúperrel, hogy titokban találkozgat az illetővel, hiszen Collin
Stone aligha engedné, hogy ilyen célra használják a modellházat.
- Maradjunk még! - kérte fojtott hangon. - Meg kell tudnunk, kié
ez a pick-up!
Hester és June hallgatott. Fekete ruhájuk beleolvadt a sötétségbe,
a szemük fehérje viszont világított. Úgy néztek ki, mint két szellem.
- Szerintem Dawson az! - suttogta Hester. - Az ő monogramja is
ott volt Greer szalvétáján! Tuti, hogy mindketten benne vannak! Már
csak az a kérdés, hogy pontosan miben!
Azokkal a betűkkel nem mentünk semmire! - suhant át Nora
agyán. Még mindig nem értjük, hogy miért írta föl Fenton a
szalvétára, amit fölírt, hiába tudjuk, mit jelent az „AG” és a „DHKB .

- Megvárjuk, amíg elmennek - ráncolta a homlokát -, és majd

utána nézünk szét a házban. Muszáj megcsinálnunk! Ne feledjétek,
hogy Estella rács mögött van!
- Támogatom! - suttogta June. - Pláne, hogy ez még mindig jobb,
mint az utcákat róni a víg macskarajjal.
Hester lepisszegte őket.
Miután elhallgattak, Nora is a falon átszűrődő hangokra figyelt.
Csak annyit tudott kivenni, hogy Annette szaggatottan hadar, a férfi
pedig néha közbeszúr valamit, mint a védekezésre kényszerülő
bokszoló. Hogy miről beszélnek, azt nem értette.
Civakodik a párocska - gondolta, és még jobban fülelt. De hiába,
mert hol erről, hol arról jöttek a hangok. Ebből arra következtetett,
hogy Annette és a férfi ide- oda mászkál a konyhában. Nyilván a
bűnjeleket tüntetik el.
Nora átkarolta Hester és June vállát, hogy közelebb húzza őket
magához.
- Valakinek meg kell lesnie a pasit - suttogta. - A másik kettő itt
várja, hogy elmenjenek.
- Majd én kukkolok - ajánlkozott Hester. - Neked még fáj a bokád,
Nora, én viszont el tudok futni, ha meglátnak.
- Hé! Lehet, hogy van köztünk tizenvalahány év, de azért én sem
vagyok egy csiga! - méltatlankodott June.
A pillanat nem tűnt alkalmasnak arra, hogy megbeszéljék, ki a
fittebb, ezért Nora finoman meglökte Hester vállát.
- Hajrá! - biztatta.
Öt perc múlva fény gyűlt a garázsban. Az ablaknál leskelődő
Hester lehúzta a fejét, a többiek egymás mellett kuporogtak.

Nora érezte, hogy June teste megfeszül. A garázsajtó kúszni

kezdett felfelé, majd becsapódott egy kocsiajtó.
Most! - Nora szavak nélkül szuggerálta Hestert. A barátnője
mintha a kelleténél tovább tétovázott volna, de végül bekukkantott
az ablakon.
Már mindhárman jártak a Pine Ridge Properties honlapján, így jól
emlékeztek a kulcsemberek nevére és arcára. Amikor Hester
visszajött, teljes bizonyossággal állította, kit látott.
 - A pick-up Collin Stone-é. Láttam, hogy ő az, mert mielőtt
beszállt, odahajolt Annette-hez egy búcsúcsókra.
- Egyik példásabb családapa, mint a másik! - suttogta Nora maró
gúnnyal.
Kővé dermedtek, amikor kigyulladtak az autók fényszórói. Előbb
Annette tolatott ki a BMW- vel, majd Collin a pick-uppal. Mind a
kettőn pillanatok alatt eltűntek.
- Nem kellett volna hagynunk, hogy becsukódjon a garázsajtó -
szólalt meg Hester, majd bekapcsolta a zseblámpáját, és a földre
szegezte a fénycsóvát.
June megrázta a fejét.
- Nem lett volna jó ötlet. Ha csak félig megy le, az feltűnhetett
volna nekik.
Nora már indult is a garázs mellékajtaja felé.
- Lássuk, igaz-e, amit az önbetöréses cikkben írtak! June,
odavilágítanál a kilincs mellé? Hester, te pedig kezdhetsz sasolni.
Menj egy kicsit messzebb a háztól!
- Azt mondtad, bagolyhuhogás lesz a jel, ugye? - bizonytalanodott
el June. - De én egyfolytában állathangokat hallok. Honnan fogom
tudni, hogy te huhogsz, vagy egy igazi bagoly?
Hester szúrósan nézett rá.
- Ha nem kabócaciripelést, mosómedve- rikoltást vagy mi a jó eget
hallasz, hanem bagolyhuhogást, akkor azonnal húzol kifelé.
- Jól van, kis bogaram! - June egy mosolyt villantott Hesterre.
Nora a zseblámpa gyér fényénél is jól látta, hogy Hester arca
eltorzul.
- Ne szólíts így! - Hester szeme szikrákat szórt. Látszott, hogy
nagyon rosszul érintette ez a kedveskedő megszólítás. - Soha, de
soha ne hívj így! - ismételte indulatosan.
- Rendben, szívem! - June elképedt, és Hester karja után nyúlt,
hogy megsimogassa. - Ne haragudj!
De Hester fölpattant, és a kocsibejáró végébe szaladt, a terebélyes
juharfa alá.
- Ez meg mi volt? - hüledezett June.
- Majd kiderül - nyugtatta Nora.
Tudta, hogy érzéketlenül reagált, de azzal is tisztában volt, hogy
most nem Hester problémája a legfontosabb, hanem a nyomozás. Be
kell bizonyítaniuk, hogy a Pine Ridge néhány munkatársának nyomós
oka volt rá, hogy eltegyék vagy eltetessék láb alól Neil Parrisht és
Fenton Greert.
June nem vitatkozott. A kilincs fölé világított, majd megbűvölten
nézte, ahogy Nora előhúzza a farzsebéből a műanyag kártyát, és
megpróbálja beügyeskedni az ajtó meg az ajtófélfa közé.
- Remélem, nem ez az egyetlen hitelkártyád - jegyezte meg. - Mert
tuti, hogy tropára megy, ha bejutunk vele, ha nem.
Nora nem válaszolt azonnal, látszott rajta, hogy rettentően
koncentrál.
- Ez csak egy kondibérlet - bökte ki végül -, és nem is az enyém,
hanem egy turistáé, aki elhagyta a boltban. Próbáltam hívni, de nem
vette föl, úgyhogy nálam maradt. Majd kettévágom, és kidobom.
Nora felfelé mozgatta a kártyát az ajtófélfa melletti résben. Miután
kiderült, hogy a retesz nincs rátolva, megkönnyebbülten felsóhajtott,
majd elindult a kártyával lefelé, a rugós zárnyelv felé. Közben
elmagyarázta June-nak, hogy mit csinál.
- Itt az igazság pillanata. Be kell csúsztatnom a kártyát a
háromszög alakú zárnyelv alá, ha tudom. A vége rézsútosan lejt, és
az a része van kívül, azaz felénk áll.
A kártya máris beleütközött a zárnyelvbe, és megrepedt a
közepén, mert Nora túl erősen nyomta.
- Vegyél egy nagy levegőt! - suttogta June. - Meg tudod csinálni! A
tűzön is átmentéi, és megmaradtál. Ebbe sem halsz bele.
- Nem én mentem át a tűzön, hanem a tűz rajtam - suttogta Nora,
miközben tovább próbálkozott. A kártya ekkor egy kicsit mélyebbre
hatolt, és hűvös levegő csapott az arcukba, mintha üdvözölné őket.
- Halleluja! - June halkan sikkantott, ahogy az ajtó kinyílt. - De
azért egy kicsit csalódott vagyok. Megnéztem volna, ahogy betörünk
egy ablakot, de okosabb így, ha nem hagyunk nyomot. Jó, hogy
Hesternek eszébe jutott a kesztyű.
- Riasztó sincs - jelentette ki Nora, miután beléptek a garázsba. -
Vajon meddig tart még ki a szerencsénk?
- Szerintem mi négyen nem azért barátkoztunk össze, mert a sors
kegyeltjei vagyunk. Úgyhogy inkább ne kísértsük! - javasolta June.
Nora egyetértőleg motyogott valamit, majd Annette Goldsmith
irodája felé indult. June követte, majd miután beléptek, szélesre
tárta a kétszárnyú ablakot, hogy hallják Hester veszélyt jelző
huhogását.
Nora kihúzta az íróasztal legfelső fiókját.
- De szép lenne, ha itt találnánk a kulcsokat! - sóhajtott fel, majd
elővett egy kis szerszámot.
- Vajon miért nem zárta be Annette rendesen a garázst, ha ennyire
ügyel a biztonságra? - tette fel a költői kérdést.
- Nyilván máson járt az esze - találgatott June, és a bezárt alsó
fiókra világított a zseblámpájával. - Ezt is a netről tanultad?
 - Sok zárfeltörős videó van - felelte Nora. - És gyakorolni is tudtam
a bolt páncéldobozán.
- Ez most komoly? - hitetlenkedett June. - Körömcsipesszel?
Nora kihajtotta a csipeszhez tartozó körömreszelőt, majd
becsúsztatta a fiók kulcslyukába.
- Ennyi az egész - mondta, és addig mozgatta a reszelőt, míg a
zárszerkezethez nem ért a hegye. Akkor lenyomta, majd elfordította
az óramutató járásával megegyező irányban, és máris kattant a zár.
Nora kihúzta a fiókot. Diadalmas mosoly ült ki az arcára, de June
nem ezt figyelte, mert már a fiók tartalmát vizsgálta a zseblámpával.
- A filmekben mindig valami piát találnak az ilyen fiókokban. Vagy
egy stukkert - sorolta.
Annette Goldsmith azonban nem italt tárolt a zárt fiókban, és nem
is fegyvert. Ő mást rejtegetett a világ elől, mégpedig egy
bekeretezett fotót, amelyen Collin Stone-nal a Zöldmező Lakópark
bejáratát jelző tábla előtt álltak. Fekete koktélruha simult Annette
atletikus testére, de Collín is nagyon fess volt a sötét öltönyében. A
férfi egy pezsgősüveget tartott a kezében, Annette pedig két poharat
fogott. A kamera helyett egymás felé fordultak. Collin nevetett
valamin, Annette pedig rajongva nézett rá.
- Vajon a pasi is így odavan érte? - szólalt meg June. - Mert az
látszik, hogy ő fülig belezúgott, de simán lehet, hogy a fickó csak
szórakozni akar. Ezek a kalandra vágyó nős férfiak... Tizenkettő egy
tucat - szűrte le June a következtetést, majd a nyelvével ciccegve
nyomatékosította rosszallását.
Nora teste megfeszült. Úgy megmarkolta a fiók szélét, hogy az kis
híján összeroppant az ujjai közt, de aztán úrrá lett kitörni készülő
indulatán.
 - Lehet, hogy Annette szerelmes Collínba, de az sem kizárt, hogy
azért őrizgeti ezt a...
Nora elhallgatott, mert rádöbbent, hogy a fénykép mögött lapul
egy másik. Két ujjal összecsippentette a szélét, és kihúzta a
pezsgőzős fotó mögül, de félúton megállt a keze. A feketefehér
felvételen Annette és Collin in flagranti volt látható.
- Azannya! - kiáltott fel June. - Elég laza a csaj. De vajon ki
csinálta a fotót?
Ez nagyon jó kérdés volt. Nora kivette a képet a fiókból, és
közelebb vitte a zseblámpa fénycsóvájához.
- Kicsit szemcsés. Szerintem videóból kimerevített képkocka lehet.
June szeme tágra nyílt.
- Tehát Annette filmezte az intim együttlétüket, és utána
kinyomtatta ezt a képet?
- Ahogy mondod. Azaz vagy tényleg ennyire odavan Collin Stone-
ért, vagy zsarolni akarja. Kár, hogy nem értettük, min veszekednek!
Nora visszatette a fotókat a helyükre, majd meglóbálta a
körömcsipeszt.
- Az iratszekrénnyel is teszünk egy próbát? - kérdezte.
- Naná!
A szekrény ajtajához léptek. Nora tartotta a zseblámpát, June
pedig megpróbálta feltörni a zárat. Mivel még csak most debütált,
nehezebben boldogult, mint Nora, de végül kinyílt az ajtó.
- Vajon miért ilyen jó érzés ez? - szólalt meg June, miközben az
arcát szép lassan elöntötte egy diadalmas mosoly.
- Talán azért, mert volt értelme - találgatott Nora. - Hasznos kis
fortély ez. Na, nézzük, mit rejt Pandóra szelencéje!
 Nora kikereste Neil Parrish dossziéját, majd letette a padlóra, és
lefényképezte a jelzáloghitel- szerződéseket. Ezután Fenton Greer,
Vanessa MacCavity és Collin Stone mappája következett.
Ez utóbbiban a mezőgazdasági terület lakóövezetté való
átminősítéséhez szükséges iratok, valamint a környezeti
hatástanulmány és a mellékelt fotók lapultak. Nora és June nem
értett ezekhez a dolgokhoz, így nem tudták megállapítani a
földméréssel, szolgalmi joggal, építési övezetekkel, közművesítéssel,
engedélyeztetéssel kapcsolatos papírok alapján, hogy tisztán zajlott-
e az átminősítés.
- Nézd, milyen sok hivatalos személy nyomta rá a pecsétjét! -
mutatta Nora. - Mindenkit nem fizethettek le, annyi pénzük még
nekik sincs. Azért lefotózom ezeket is, de az ösztönöm azt súgja,
hogy ez a mappa rendben van.
June a tőle megszokott mordulással jelezte, hogy egyetért.
- Remélem, Fentonnál találunk valamit - bizakodott. - Hiszen
nyilván bakot lőtt, különben most nem feküdne egy ember méretű
iratszekrényben.
Annette mappájában biankó adásvételi szerződések voltak a
különféle számlák és a háztulajdonosok listája mellett. Nora ezeket is
lefotózta.
- Pontosan oda tegyünk mindent, ahol találtuk! - mondta June-
nak. - Ez az Annette súlyosan rendmániás. Azt is kiszúrja, ha két
centivel odébb van a tűzőgép.
Miután elégedetten nyugtázták, hogy minden a helyére került,
Nora megpróbálta visszazárni az iratszekrény ajtaját. Öt hosszú
percen át küszködött a körömreszelővel, de hiába. Végül beismerte
vereségét.
 - Ezt meg pláne kiszúrja - jegyezte meg June, mire Nora a
barátnője hamisítatlan mordulásával jelezte, hogy nem tudnak mit
tenni, ez van.
Miután a szekrény ajtaját is becsukták, egymásra néztek.
- Át kéne néznünk a többi helyiséget is - javasolta Nora.
- Az emelet az enyém! - vágta rá June. - Ne terheld túl a bokádat!
De lóhalálában csináljuk! - kocogtatta a karóráját. - Épp elég régóta
vagyunk bent. És szerintem azt, amit mások nem láthatnak, vagy
kidobták, vagy hét lakat alatt őrzik.
A „kidobták” szó megmozgatta Nora fantáziáját. Úgy döntött,
bekukkant a konyhai mosogató alatti szekrénybe, ahol a szemetest is
tárolták.
Mivel Fenton Greer halála óta már eltelt pár nap, Neil Parrishé óta
pedig még több, nem számított rá, hogy az iménti légyott
maradványain kívül bármit is talál. De azért fölhúzta a kesztyűt,
amelyért most nagyon hálás volt Hesternek. Benyúlt a ragacsos
elviteles dobozok, a gombóccá gyűrt szalvéták és a műanyag
evőeszközök alá. Az alumíniumkuka fenekén négy ásványvizes
pillepalackot talált a kávés papírpoharak mellett.
Így néz ki nálatok a környezettudatosság, Annette? - kajánkodott
magában, majd kihúzta a kezét a kukából, de nem figyelt eléggé. A
könyökével elmozdított egy elviteles dobozt, amely elkezdett billegni,
majd a kuka és a fal közti sötét zugba pottyant.
- Basszus! - sziszegte Nora, majd letérdelt.
Megkereste a dobozt a zseblámpával, és megnézte, hogy nem
esett vagy nem csöppent-e ki belőle némi maradék. Semmi nem
utalt erre, viszont a kuka mögött talált egy flakon üvegtisztító sprayt,
amögött pedig egy összehajtogatott papírdarabot. Miután kisimította,
a pulzusa meglódult, ugyanis egy vasúti menetrendet tartott a
kezében.
Pontosabban néhány, Észak- Karolina nyugati részében található
város havi menetrendjét. Köztük Miracle Springsét is.
Ezt egy érdeklődő is itt hagyhatta - suhant át Nora agyán, de az
ösztöne azt súgta, sőt, egyenesen ordította, hogy nem erről van szó.
Aztán meglátta, hogy a dátum, amit ceruzával fölírtak a felső
sarokba, nem más, mint Neil Parrish halálának napja.
Más érdemlegeset nem talált a földszinten, ahogy June sem az
emeleten.
- Akkor mehetünk? - kérdezte June.
- Igen. Majd a boltban átnézzük, mink van - felelte Nora.
Miután kiléptek a modellházból, a fa mögött lapuló Hester kis híján
nekik ugrott.
- Már azt hittem, sose jöttök ki! - suttogta izgatottan. - Olyanokat
fantáziáltam itt össze, hogy rátok rúgja a seriff az ajtót, meg
zombihorda ront elő a kiserdőből - mutatott a fák irányába. -
Elhúzhatnánk végre a francba?
- De még mennyire! - vágta rá Nora.
Szapora szuszogásuk csak az autóban állt vissza normál tempóra.
- Ezt nem hiszem el! - hitetlenkedett a diadalmámortól meg a
megkönnyebbüléstől kótyagos Hester. - Betörtünk egy házba! Igazi
zsiványok vagyunk! Vagy inkább nindzsák!
És a levegőbe bokszolt örömében.
Nora és June idegesen nézett össze, majd Nora hátrafordult.
- A nindzsáktól azért messze állunk. Annette egyből látni fogja,
hogy valaki járt ott. Sem az iratszekrényt, sem az íróasztal fiókját
nem tudtam visszazárni.
 Hester keze nagyot puffant az ölében.
- És szerinted ránk fog gyanakodni? - kérdezte.
Nora azon volt, hogy ne gondoljon a pénztárgépen fekvő rózsára.
- Nem - bizakodott, és szívből remélte, hogy nem cseng nagyon
furán a hangja.
 13. fejezet
Az ígéretből adósság lesz, az adósságból ígéret.
Holland közmondás

Az éjszakai betörősdi után mindhárman végigtolták a munkanapot,

majd összeültek a Csodakönyvekben. Nora épphogy ki tudta
nyomtatni az iratokról készített fotóit, mire Hester és June odaért.
- Mind a hárman nézzük át ezt a paksamétát! - javasolta Nora,
miután a kezükbe adta a példányukat. - Hogy találunk-e valami
érdekeset, nem tudom. Jó lenne, ha szemet szúrna valami, mert ha
független bűnüldöző szervhez fordulunk, mármint a serifftől
függetlenhez, akkor bűncselekményre utaló bizonyíték kell.
Kőkemény, kézzelfogható tárgyi bizonyíték.
- És pontosan kihez akarsz fordulni? - tudakolta Hester.
Nora erre nem tudott válaszolni, hiszen könyvárus volt, és
biblioterapeuta, nem pénzügyi guru. De nem akarta, hogy nyomott
hangulatban záruljon az összejövetel, ezért megmutatta June-nak és
Hesternek a kuka mögött talált menetrendet.
- Vajon kinek a kézírása ez? - bökött June a gyűrött papírra, majd
Norára nézett. - Már attól rosszul vagyok, hogy hozzáértem. Lehet,
hogy Annette Goldsmith ölte meg Neilt?
- Nem kizárt - találgatott Nora. - Hiszen ő nem ült a vonaton.
Autóval jár át ide Asheville-ből.
- Abszolút el tudom képzelni, hogy odacsábította Neilt a szakadék
szélére - szólalt meg Hester. - Mondjuk azzal, hogy mutat egy szép
helyi hagyományt. Mesélt neki a szerelemlakatokról, és rávette, hogy
nézzék meg őket együtt.
- Aztán eljátszotta a bajba jutott hercegnőt, aki segítségre szorul,
mert tűsarkúban van - gondolkodott hangosan June. - És miután Neil
letámogatta...
June tett egy kétkezes taszító mozdulatot, majd hozzátette.
- Arra a kis időre simán eljöhetett a modellházból úgy, hogy
senkinek sem tűnt fel.
- Annette így írja a számokat? - mutatott a menetrendre Hester.
Nora megrázta a fejét.
- Nekem csak nyomtatott anyagokat adott, és sem az asztalán,
sem a fiókban nem láttam ceruzát. A mi Annette-ünk ugyanis kényes
ízlésű, igényes nő, aki csak Montblanc tollal hajlandó írni.
- És talán ölni is képes azért, hogy ilyen igényes maradhasson -
morfondírozott Hester. - De persze a seriff vagy Dawson is
elkövethette a gyilkosságot. Bőven van gyanúsítottunk.
- Neil a Pine Ridge pénzügyeiért felelt - mutatott a kiosztott
papírokra Nora. - Ezért gondolom azt, hogy a rejtély kulcsa a
számokban rejlik. Neilnek azért kellett meghalnia, mert valamilyen
sötét üzelmekről akarta lerántani a leplet. A kérdés csak az, hogy
pontosan miről. Szerintem holnap térjünk erre vissza, miután otthon
átböngésztük ezt a paksamétát!
Hester ismét a menetrendre bökött.
- El tudod ezt dugni valami biztonságos helyre? - kérdezte.
- Igen. Ide - felelte Nora.
Es megkocogtatta a távol- keleti stílusú dohányzóasztalt, amelyet
körülültek.
 June értetlenül meredt Norára, Hester viszont az asztal fölé hajolt,
és szemügyre vette a tükrös felületre festett krizantémokat.
Összesen hatot látott. Két balettcipő- rózsaszínt, két halvány
barackszínűt és két vattacukorkéket. A virágok mellett két, díszes
palástot viselő emberalak is ékesítette az üveget, egy férfi és egy nő.
A férfi egy kis hídon állt, a nő egy nagy kövön. Pergamentekercs volt
a kezükben, így első ránézésre azt hihette az ember, hogy
félrevonultak olvasni egy nyugodt helyre. Újbóli ránézésre viszont
már látszott, hogy egymásra szegezik szemérmes tekintetüket.
- De itt hova? - türelmetlenkedett Hester. - Se fiókot, se semmit
nem látok!
Nora az asztal végéhez lépett, és maga felé húzta az üveglapot,
mire középen, a férfi és a nő között kettévált a tükör. Nora bedugta
az ujját a résbe, és miután elmozgatta az asztal fedelét, egy
levélboríték méretű, kulcslyukkal ellátott rézlapocska nézett vissza
rájuk.
- O-ó-ó! - csodálkozott June. - És hol a kulcs?
- Tudtad, hogy van, aki több könyvet olvas egyszerre, attól
függően, hogy éppen hol van? - kérdezett vissza mosolyogva Nora. -
Én is ilyen vagyok.
Hester úgy nézett rá, mint egy őrültre.
- Értem. És mi köze ennek a kulcshoz?
Nora átment a jegypénztárba, majd egy könyvvel jött vissza.
- Ezt szoktam itt olvasgatni, ha van egy kis időm - mesélte, és
megmutatta a többieknek Jodi Picoult Vezeklés című regényét, majd
kihúzta belőle a könyvjelzőt. A fehér csipkével szegett,
padlizsánszínű szaténszalag végén talizmánként fityegett a parányi
rézkulcsocska.
 Nora a titkos rekesz zárjába illesztette, majd fölnyitotta a zsanéros
fedlapot. Hester és June előtt feltárult a bársonybéléses üreg, amit
az asztalosmester ügyesen elrejtett.
- Mi van a dobozban? - kérdezte Hester.
- Majd megmutatom, ha már Estella is itt lesz - felelte Nora, és a
székre mutatott, amelyet Estella választott magának, amikor utoljára
ült össze teljes létszámban a Titkok Könyvklubja.
June fogta a menetrendet, és áhítatosan a nyílásba helyezte,
mintha rózsát fektetne egy koporsófedélre.
- Akkor kössük fel a gatyánkat, vagy amink van, hogy mielőbb itt
lehessen! - buzdította őket June.

Nora otthon, a biztos menedéket nyújtó Vagonlakban

megszabadult a ruháitól . Miután mindent a padlóra haj igáit,
fölvette a pizsamasortját meg az AKI A KÖNYVET SZERETI, SOSEM
ALSZIK EGYEDÜL feliratú, ujjatlan pólóját, és kicsoszogott a
konyhába, hogy igyon egy pohár vizet.
Éppen elzárta a csapot, amikor szemébe ötlöttek a Jedtől kapott
rózsák. Letette a poharat, és odaballagott a vázához.
Széltől dagadó vitorlát idéztek az időközben teljesen kinyílt
szirmok, és mámorító, édes illat lengte be a nappalit.
Norának eszébe jutott az a rózsaszál, amelyet Collin Stone
fektetett a pénztárgépre, majd Jed Craigre gondolt, aki hallgat,
holott tudja, hogy valami nem stimmel Fenton Greer holtteste körül.
Hallgat, mert nem akar az állásával játszani.
Aztán eszébe jutott Neil Parrish, aki megtévedt, de jóvá akarta
tenni a bűnét, bármibe is kerüljön. Végül, bár nagyon nem akarta,
de az a férfi is megelevenedett előtte, aki egykor a férje volt.
 Ekkor a medúza alakú sebhely pulzálni kezdett a dühtől. Nora
undorral nézett a karjára, és pengevékony vonallá préselődött a
szája.
Kirántotta a vázából a rózsákat, fittyet hányt a csupasz combjára
és a lábszárára csöpögő vízre, majd átvágott a konyhán. Föltépte az
ablakot, és kivágta Jed csokrát az éjszakába.

Reggel korán kelt, hogy át tudja nézni a modellházban lefotózott

iratokat. Míg főtt a kávé, felnyitotta a laptopot, és kirakta a
hitelszerződéseket az asztalra.
A hitelfelvételről szóló, analfabéták számára is érthető cikkekkel
kezdte. A szerzők részletesen elmagyarázták a folyamat lépéseit, de
semmi új nem derült ki belőle. Nora végül egy közép- nyugati lap
bűnügyi rovatában bukkant rá az első ismeretlen fogalomra.
A rövid cikk fő témája egy bírósági ítélet volt. Egy jelzáloghitel-
csalással vádolt indianai férfit elmarasztaltak, de Norát ebből csak a
„stróman” kifejezés érdekelte, ezért új ablakot nyitott a gépén, és
ráguglizott.
Az első találat egy kormányszerv, a Biztosítás-, Értékpapír- és
Bankfelügyelet honlapja volt. Nora itt megtudta, hogy strómannak
azt a jó hitelképességű személyt nevezik, aki, rendszerint pénzért,
hozzájárul ahhoz, hogy nevét és adatait más magánszemély vagy
egy cég felhasználja a jelzáloghitel- kérelméhez. A stróman tehát
nem szándékozik elfoglalni a hitelből megvásárolt ingatlant.
Aztán kiderült, hogy létezik olyan stróman is, aki nem társtettese,
hanem áldozata a jelzáloghitel- csalásnak, mert tudtán kívül élnek
vissza az adataival.
 „Az ilyen jellegű csalást általában bűnszervezet követi el, amelynek
tagja lehet a hitelező, a hitelbíráló, az ingatlanfejlesztő, az építési
vállalkozó, az ügyvéd, az ingatlanügynök stb. Az ügylet lebonyolítása
után a csalás résztvevői osztoznak a profiton” - olvasta Nora a
tájékoztató anyagban.
Kibámult az ablakon, és átgondolta az olvasottakat. Aztán a
hitelszerződésekre vándorolt a tekintete, és hangosan is feltette
magának a kérdést.
- Mi utalhat arra, hogy csalással állok szemben?
Ismét a képernyő felé fordult, és lejjebb görgetett. Egy másik
weboldalon a főváros, Washington lakóihoz intéztek felhívást. Egy
ingyenesen hívható zöldszámot is megadtak, amelyet bárki hívhat,
aki arra gyanakszik, hogy csalás áldozata lett.
- Biztos van ilyen ügynökség Észak- Karolinában is - motyogta
magában. Reménykeltő volt, hogy van kihez fordulnia, ha a
kinyomtatott papírok nem igazolják egyértelműen a gyanúját.
Viszont ha azt akarja, hogy egy szövetségi ügynökség foglalkozzon a
panaszával, nyilván be kell mutatnia a hitelfelvétel dokumentációját.
Azaz sürgősen találkoznia kell Annette Goldsmithszel.
Egy újabb csésze kávé, valamint a vadmálnával és vadszederrel
megszórt vaníliás joghurt mellett tüzetesen átnézte a
hitelszerződéseket, és talált egy furcsaságot. A Szövetségi Lakásügyi
Hatóság honlapján ugyanis azt olvasta, hogy az ingatlanvásárlóktól
megkövetelt önrész a teljes vételár minimum három és fél százaléka,
de a bankok többsége inkább húsz százalék körüli önrészt kér. A
Zöldmező Lakóparkban ez hatvanezer dollár körüli, vagyis iszonyú
magas összeget jelentett volna, de a Neil Parrish mappájában talált
iratok arról tanúskodtak, hogy tizenötezernél senkitől sem kértek
többet.
Nora olvasgatott még egy kicsit a neten, és egyértelművé vált
számára, hogy húsz százaléknál kisebb önrész csak akkor
lehetséges, ha az ember állami támogatású pénzintézettől igényel
hitelt. Neil Parrish ügyfelei azonban mind a Madison Megyei
Közösségi Bankhoz fordultak.
Nora átfutotta a szerződéseken feltüntetett összegeket. Hogy az
értékbecslési díj és a jogvédelmi biztosítás díja korrekt-e, vagy
durván túlárazott, arról fogalma sem volt. A szerződéskötési díjra
rengeteg találat jött fel, ezért hozzá sem fogott a böngészéshez.
Tudta, hogy úgysem jutna semmire, hiszen hamarosan ki kell nyitnia
a könyvesboltot.
Inkább levette a telefonját a töltőről, és fölhívta Annette
Goldsmitht.
Az ingatlanügynök kedvesen üdvözölte, mint mindig, de némi
óvatosság érződött a hangján.
- Remélem, nem zavarom túl korán - kezdte Nora. - Csak eszembe
jutott, amit mondott, tudja, hogy a legjobb telkeket gyorsan
elkapkodják. És úgy döntöttem, én sem késlekedem tovább.
- Mikor tudna jönni? - kérdezte Annette az eddiginél
szívélyesebben.
Nora habozott egy kicsit, végül kibökte a választ:
- Ha nem nagy gond, máris indulnék. Legalább negyedóra az út,
mert biciklivel megyek.
- Biciklivel? - csodálkozott Annette. - Ja, persze. El is felejtettem,
hogy nem vezet autót - tette hozzá egy kis szünet után.
 Nora furcsállotta, hogy a nő így fogalmaz. Mintha kitárgyalta volna
őt valakivel.
Libabőrös lett a karja, mert eszébe jutott a pénztárgépre fektetett
rózsa.
Lehet, hogy tényleg beszélgetett rólam •valakivel? Például Collin
Stone-nal vagy a seriffel. Talán gyanút fogott? Sejti, hogy én törtem
be az irodájába?
Nora tudta, hogy senki sem láthat be a Vagonlak nappalijába,
mégis gyorsan besuvasztotta a papírokat a mappába, majd idegesen
kapkodta a fejét, hogy hova dughatná a paksamétát. Végül, hirtelen
ötlettől vezérelve, fölrakta a konyhában a legfelső polcra, két doboz
zabpehely közé.
- Itt sokan járnak biciklivel - mondta szelíden a telefonba. -
Többek között ezért szeretem Miracle Springst.
- És mi lesz, ha kiköltözik a lakóparkba? - kérdezte az
ingatlanügynök. - Nem lesz kényelmetlen kerékpárral jönni- menni,
ha esik vagy havazik?
Meg kell adni, agyafúrt nő ez az Annette! - gondolta magában
Nora.
- Lehet, hogy beruházok egy mopedbe - vetette fel. - Az ötvennel
is elrobog, és szerelhetek rá csomagtartó dobozt, hogy járhassak
vele boltba. De most a ház az első, más komolyabb kiadás nem fér
bele.
- Akkor negyedóra múlva várom - búcsúzott Annette kedvesen.
Nora nem tudott egyből elindulni, mert csak úgy nem mehetett ki
a tűző napra. Előbb jól bekente magát naptejjel, és baseballsapkát
vett fel, hogy arra húzza rá a bukósisakot. Pigmentációs elváltozástól
már nem kellett tartania, viszont a beültetett bőrdarabok könnyen
leégtek, mert vékonyabbak voltak, mint a többi bőrfelület.
Mire a bőre beszívta a naptejet, és megszáradt, indulnia kellett.
Úgy döntött, majd útközben hívja föl Hestert vagy June-t.
Addig nem volt rá oka, hogy mobiltartót vegyen a bringára, most
viszont jól jött volna, mert nem volt könnyű fél kézzel, ráadásul a
ballal kormányozni.
- Mi lenne, ha betennéd a telót a kosárba, és bedugnád a füledet?
- vetette föl Hester, miután Nora elmondta, hogy miért kell rövidre
fogniuk a beszélgetést.
- Nincs fülhallgatóm - felelte Nora, majd amikor az első kerék
nagyot zökkent egy kátyúban, fogcsikorgatva magába fojtotta a
bosszúságát, nehogy Hesteren vezesse le. - Amúgy épp a
Zöldmezőbe megyek, mert látni akarom a hitelszerződésemet. Ha
aláírom az adásvételit, feltehetően meg is kapom. Te már átnézted,
amit kinyomtattam?
- Nem - mondta Hester. - Előbb sütnöm kell. De megcsörgetem
June-t, hogy jutott-e valamire. Légy óvatos, Nora! Annette most
biztos éberen figyel. Vigyázz, nehogy gyanút fogjon! Szorítkozz a
házvásárlás témájára, semmi mást ne hozzál szóba! Érthető?
Nora jót mosolygott a pattogó hangon és az ukázon.
- Igen, anya! - vágta rá, mire váratlanul megszakadt a vonal.
Nora nem ért rá azon rágódni, hogy Hester miért tette le a
telefont, mert olyan kanyar következett, aminél mindkét kezére
szüksége volt. A kormányrúdra szerelt kosárkába ejtette a telefont,
és az útra szegezte a tekintetét.
Mire célba ért, megfájdult a bokája, ráadásul a modellháznál
meglátta a seriff barna szolgálati kocsiját. Átsuhant az agyán, hogy
talán jobb lenne visszafordulni, de végül leszállt a bicikliről, és
odatolta a ház elé. Ijesztő volt, hogy a verandáról négyen is nézték,
név szerint Annette Goldsmith, Vanessa MacCavity, Collin Stone és
Todd Hendricks.
Vanessa, akit Nora most látott először élőben, első ránézésre is
arrogánsnak tűnt. Látszott, hogy ez a negyven körüli, rövid, fekete
hajú, kosztümös nő, aki karba tett kézzel áll a férfiak között, és
türelmetlenül dobol az ujjaival, tudja, mit vár az élettől, és ha törik,
ha szakad, el is éri.
- Látom, kíméli a jobb lábát, Ms. Pennington - szólalt meg a seriff.
- Megsérült?
- Az a helyzet, hogy hülye voltam - felelte Nora, majd a fájós
végtagjára pillantott. - Ritkán járok magas sarkúban, és
megbotlottam a szőnyeg szélében. A többit, gondolom, el tudja
képzelni. Padlót fogtam, mint a kiütött bokszoló.
A seriff szemében érdeklődés csillant.
- Látom, maga sportos lány. Ez tetszik. Szóval vesz itt egy szép új
házat?
- Remélem - felelte Nora.
Aztán aggodalmas arccal Annette-re, majd ismét a seriffre nézett,
mint aki elbizonytalanodott.
- Miért, valami baj van?
- Az éjjel betörtek ide - bökött a házra Annette.
Nora követte a szemével az ingatlanügy nők hüvelykujját, mintha
kivert ablakot vagy más árulkodó jelet keresne.
- Ez szörnyű! És elvittek valamit?
- Nem, minden megvan - felelte a seriff. - Valami kölykök lehettek.
Nyáron unatkoznak, és minden hülyeségbe belehergelik egymást.
 - A seriff szerint a betörő rádöbbent, hogy a lapostévé és a
számítógép csak dísznek van - mondta Vanessa MacCavity, majd
megcsóválta a fejét. - Nem tudom, miért képzelték, hogy egy
lakatlan házat telerakunk működő elektronikával - tette hozzá unott
hangon.
- Nem szereltünk be riasztót - vette át a szót Collín Stone, és
Norához fordult, mintha az ő kimondatlan kérdésére válaszolna. -
Figyelni szoktam a bűnözési rátát, és Miracle Springs azért is tűnt
vonzó helyszínnek, mert kiváló a közbiztonság. Úgyhogy ne
aggódjon e miatt az egyedi eset miatt, Ms. Pennington! - mosolygott
barátságosan Norára. - Egyetértek a seriffel, szerintem is tinédzserek
ültették át a valóságba a kedvenc videojátékukat.
Nora bólintott.
- Bizonyára így van. És most sem tervezi riasztók felszerelését,
hogy ilyesmi többé ne fordulhasson elő?
Collin ezt meghányta- vetette magában, majd válaszolt:
- Nem, nem hiszem. Választható opcióként viszont felajánljuk.
- Nekem biztos nem kell - fogalmazott határozottan Nora. - Most
kissé félreeső helyen lakom, itt viszont szomszédok vesznek majd
körül. Egy közösséghez fogok tartozni, amelynek tagjai vigyáznak
egymásra. Különösen azok után, hogy...
Nora itt elhallgatott, és idegesen a seriffre pillantott. Hendricks
megköszörülte a torkát, és Annette felé intett.
- Szerintem meneküljenek be gyorsan a házba, nehogy leolvadjon
a sminkjük! Tudom, hogy a csajok azt nagyon nem bírják - mondta,
majd rátett még egy lapáttal: - Magának pedig különösen megárthat
a nap, igaz, Ms. Pennington?
 Vanessa a szája elé kapta a kezét, de nem elég gyorsan. Nora még
látta a kivillanó fogsorát.
- Ez nem egészen igaz - szólalt meg, mert Hendricks bunkóságát
nem hagyhatta szó nélkül. - Az égési sérülteket kifejezetten
biztatják, hogy menjenek ki a napra, ha már legalább egy év eltelt a
balesetük óta. Csak nem szabad túlzásba vinni, és bizonyos
óvintézkedéseket meg kell tenni. Mindenkinek jót tesz, ha kimegy a
szabadba, és élvezi a napsütést.
Annette sietve kinyitotta a modellház ajtaját, hogy lezárja a témát.
A belépő Nora érezte, hogy minden szem a hátára szegeződik.
- Kávét, ásványvizet? - kérdezte Annette, miután leültek az
irodában egy kisasztalhoz. - Biztos megszomjazott, mire föltekert
ide.
Nora levette a Carolina Panthers címerével díszített
baseballsapkáját, amelyet szintén a bolhapiacon szerzett be, és
megrázta a fejét.
- Nem kérek semmit, köszönöm. Viszont gyorsan megnézném a
telekkínálatot, mert háromnegyed tízre a boltban kell lennem.
- Természetesen - készségeskedett Annette, majd leakasztotta a
falról a térképet, és elmagyarázta, hogy a piros matricával jelölt
telkeket már eladták, a zöld matricások viszont még szabadok.
- A saroktelek tetszene - mutatott Nora a házhelyre, amely mögött
zöldterületet jelzett a térkép. - Ott már nem lesz több ház, ugye?
- Nem - felelte Annette. - Ott már csak erdő lesz.
- És várhatóan mikorra épül fel?
- Ha ma aláírja a szerződést, január közepén költözhet.
- Tehát bőven lesz rá időm, hogy eladjam a mostani házamat -
motyogta Nora, mintha csak magában beszélne. - Rendben, mi a
következő lépés? - tette hozzá hangosabban.
Annette szeme fölcsillant.
- Máris hozom a hitel dokumentációját. - A nő fölállt, és átment az
íróasztalához. - Mint tudja, a Madison Megyei Közösségi Bank a fő
partnerünk. Az első huszonöt vevőnek három egész hetvenöt század
százalékos kamatú, harmincéves futamidejű hitelt kínálnak.
Gondolom, Mr. Hendrickstől már hallott a kedvezményprogramról.
Norának nem rémlett, hogy Dawson beszélt volna ilyesmiről, de
úgy tűnt, hogy ez megmagyarázza a hitelszerződésekben látott,
gyanúsan alacsony önrészt.
- Igen. Ha nem lenne a kedvezményprogram, most én sem lennék
itt.
Annette Goldsmith egy semmitmondó „ühüm” kíséretében
visszajött a kisasztalhoz. Nora elé tette a biankó adásvételi
szerződést, és elmagyarázta az egész jogi procedúrát, Nora pedig
úgy tett, mintha figyelne rá.
Valójában viszont nem figyelt, hanem azon rágódott, hogy milyen
kár volt betörniük, ha ez a kedvezményprogram legális. Az égvilágon
semmit sem találtak, ami terhelő lenne a Pine Ridge-re nézve.
Aztán mégis megpróbált figyelni. Tudta, hogy úgy kell tennie,
mintha a legapróbb részlet is érdekelné, de folyton Estella körül
forogtak a gondolatai. Nagyon szeretett volna legalább valami
halvány reménysugárral szolgálni neki a legközelebbi találkozásukkor.
- Ide meg ide aláírás kell, ide pedig szignó - mutatta Annette, és
Nora keze ügyébe tette a tollat.
Ha ezt aláírom, bűnrészes leszek jelzáloghitel- csalásban.
Nora átfutotta a szerződést, de egy szót sem értett belőle.
Ha viszont nem írom alá, hogy szabadítjuk ki Estellát?
 Aztán tudatosult benne, hogy a kedvezményes önrészt is csak
akkor tudná kifizetni, ha eladná a Vagonlakot. Ez pedig nem áll
szándékában.
- Minden rendben? - kérdezte Annette.
Norából egy gondterhelt sóhaj szakadt ki.
- Az a helyzet - kezdte -, hogy elmentem a bankba a hitelhez
szükséges papírokért, mert látni akartam, hogy van-e elég pénzem
az önrészre. Csakhogy Mr. Hendricks éppen ebédelt, ezért egy
pénztáros hölgy fénymásolta le az iratokat, ő viszont nem talált meg
mindent. A hitelszerződést például még nem láttam, és így nem
szívesen írnám alá az adásvételit.
- Ez a probléma könnyen orvosolható - mosolygott Annette. -
Nézze át nyugodtan a papírokat! Én addig főzök egy kávét. Ha bármi
kérdése van, szóljon!
Nora szerződése pont olyan volt, mint azok, amelyek Neil Parrish
mappájában lapultak. Hiába nézte át tüzetesen, sorról sorra, semmi
gyanúsat nem talált.
- A francba! - motyogta magában. Úgy érezte, csapdába esett.
Aztán meghallotta, hogy lent nyílik az ajtó, és Annette lelkesen
üdvözli a belépő érdeklődőket.
- Kérem, érezzék otthon magukat! Éppen ügyfél van nálam, de
hamarosan végzek, és örömmel állok rendelkezésükre.
Nora kettéhajtotta a hitelszerződést, majd hátralökte a székét, és
kisietett az irodából. Az ajtóban kis híján összeütközött a belépő
Annette-tel.
- Elnézést, rohannom kell! - hadarta. - Könyveket hoztak, a bolt
előtt vár a futár! Ezeket majd átnézem - mutatta föl a papírokat. -
Délután jelentkezem.
 Mire Annette szóhoz jutott volna, ő már messze járt.
Ahogy kilépett a napfényre, nem vesződött a bukósisakkal. Csak a
baseballsapkát húzta a szemébe, majd nyeregbe pattant, és
nekiindult a lejtőnek.
Jólesően simogatta a bőrét a szembeszél, de aztán kiért a fákkal
szegélyezett, kanyargós főútra, ahol már jobban kellett figyelnie.
Meg is állt az útpadkán, hogy felcsatolja a sisakot, majd megnézte a
hangpostáját. Aztán megcsörgette June-t, mert volt tőle egy nem
fogadott hívása.
- Találtál valamit? - kérdezte.
- Az égvilágon semmit - mondta csüggedten June. - Viszont
Hestertől tudom, hogy elkarikáztál a Zöldmezőbe szerződést kötni.
Láttad Annette kézírását?
- Igen, de szerintem nem ő írta föl a menetrendre azt a dátumot. -
Nora nagyot sóhajtott. - Figyelj, June, lássuk be, elég szarul adjuk
elő ezt a nyomozósdit! Hogy fog így Estella kiszabadulni?
- Te csak ne fikázd a csapatot! - dörrent rá June. - Inkább emeld
föl a segged, és láss munkához, mert senki másban nem bízhat, csak
bennünk! Majd kitaláljuk, hogy mi legyen a reménysugár, ami
legalább egy napra erőt ad neki. Amúgy Hester azt akarja, hogy este
nála üljünk össze. Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem
szokatlan ez az intenzív társas élet. A szomszédaim azt fogják hinni,
hogy bepasiztam.
- Isten őrizz! - nevette el magát Nora, majd mesélni kezdte volna,
hogy a Biztosítás-, Értékpapír- és Bankfelügyelet észak-karolinai
igazgatóságához akar fordulni.
June azonban rövidre fogta, mert a főnök asszonya közelített, így
gyorsan bontotta a vonalat.
 Hát, ez már csak egy ilyen nap. Előbb Hester csapja rám a
telefont, aztán June - morfondírozott Nora, majd a bicikli kosarába
dobta a készüléket.
Míg telefonáltak, több autó is elsüvített mellette. Közeledett az út
legveszélyesebb pontja, egy éles kanyar, ahol az autósok rendszerint
csak későn látták meg az útpadkán tekerő kerékpárosokat. Nora
mindig félt, hogy megüthetik a tükörrel, ha valaki a sáv szélén hajt,
vagy akár el is csaphatja egy kisodródó pótkocsi.
Ráadásul a sofőrök jó része túllépte a sebességhatárt. Mivel az út
egy festői szépségű tóhoz vezetett, sokan vontattak motorcsónakot
vagy jetskin szállító trélert, sőt, időnként egy-egy lakókocsi és
lószállító is feltűnt. Nora egyikhez sem szeretett volna túl közel
kerülni.
Már beért a kanyarba, amikor meghallotta, hogy valaki hangosan
bőgeti a motort. Ösztönösen érezte, hogy van oka félni.
Hátra sem kellett néznie, így is érezte, hogy az autó nem fogja
kikerülni. Kétségbeesetten nézett jobbra, de tudta, hogy ha átesik az
alacsony védőkorláton, és legurul a fákkal benőtt, meredek lejtőn, jó
eséllyel meghal.
Nem maradt más választása, mint... De az őrültség!
Mégis megtette, mert nem tehetett mást.
Nem lassított, inkább pedálozott, ahogy csak bírt. Az autó egyre
közelebb ért hozzá. A. hangjából ítélve erős motorja lehetett, V6-os
vagy V8-as. Tehát egy pick-up vagy egy SUV követ.
Nora úgy tekert, mint egy őrült, majd az utolsó pillanatban balra
rántotta a kormányt. Áthajtott a dupla záróvonalon, majd befékezett,
és kétségbeesetten próbált nyeregben maradni, de nem sikerült.
 Inkább csak érezte, mint látta, hogy a háta mögött elrobog az
autó. Az elsuhanó homályos folt mintha sötét színű lett volna, talán
éjkék vagy faszénszürke, esetleg fekete.
Aztán már nem látott, nem érzett semmit.
 14. fejezet
Az olyan napokon, amikor az emberi szív főként
melegségre vágyik, a konyhában találod meg azt.
E. B.White

- Egy kicsit már unom, hogy mindig így futunk össze.

Nora kinyitotta a szemét. Jedediah Craig nézett le rá a magasból,
de nem a nyári égbolt borult rájuk baldachinként, hanem az utastér
mennyezete. Utastér! Igen, sima személyautóban voltak, nem
mentőben.
Nora megpróbált felülni, pedig a bal halántéka úgy hasogatott,
mintha kalapáccsal ütötték volna.
- Még ne! - parancsolta vissza halkan a férfi. - Nagyon csúnyán
elesett. Még szerencse, hogy rendes sisak volt a fején, különben
most a kórházba vinném.
- A biciklim...
Jed Nora vállára tette a kezét.
- Annak kutya baja. Bepakoltam hátra.
Nora most, hogy teljesen magához tért, diszkrét hangeftektusokra
lett figyelmes. Halkan duruzsolt az üresben járó motor, finoman
sziszegett a légkondi, kitartóan kattogott a vészvillogó.
- Látta, hogy mi történt? - kérdezte Jedtől.
A férfi megrázta a fejét, majd Nora halántékára vándorolt a
tekintete.
- Nem. Már ott feküdt az út szélén, amikor megláttam. A tóhoz
mentem, ugyanis szabadnapos vagyok. Ezért ébredt itt, a Chevy
Blazerem hátsó ülésén, és nem a mentőben.
- Tehát nem látta a kocsit, amelyik le akart tolni az útról? -
könyökölt fel Nora.
Jed nagyot nézett.
- Ez komoly? Máris bejelentem - mondta, de Nora kikapta a
kezéből a telefont.
- Ne! Jobb, ha azt hiszik, hogy senkinek sem merek szólni.
Jed riadtan nézett rá.
- Micsoda? Kik hiszik azt? Mi ez az egész, Nora?
- Azt nem árulhatom el.
Nora szabadulni akart fekvő helyzetéből. Sebezhetőnek érezte
magát így, hogy fölébe tornyosult a térdeplő Jed, akinek két széles
válla pont befért az első ülések közé. Ráadásul, valami rejtélyes
okból nem először korbácsolódott fel benne a vágy, mióta
megismerte Jedediah Craiget. Vegyes érzések dúltak benne. Egyrészt
menekült volna, ahogy a lába bírja, másrészt fölébredt benne valami,
ami sokáig csak szunnyadt, mert ő hallani sem akart róla. Erős
késztetést érzett, hogy finoman végigsimítson a férfi borostás állán,
majd a tarkójába csimpaszkodjon, és a szájához húzza a száját.
Nora gyorsan felült, nehogy valami hülyeséget csináljon, de a
hirtelen mozdulattól émelyegni kezdett. Résnyire nyitotta az ajtót, és
szép lassan többször is teleszívta a tüdejét friss levegővel.
- Lassan a testtel! - mondta szelíden Jed, és Nora homlokára
nyomott valami hideget, amitől rögtön alábbhagyott az émelygés. -
Nézze, nem kérdezősködöm, ha felizgatja, oké? Viszont mindenképp
látni akarom, hogy nincs-e agyrázkódása. Bevihetem vizsgálatra?
- Nem. Már jól vagyok. Szerintem azért nőtt púp a halántékomon,
mert beütöttem a bicikli kormányába. Nyilván nyoma marad, de nem
fáj annyira, hogy ne tudnék vele együtt élni.
Nora finoman megmozgatta a tagjait, hogy lássa, nincs-e valami
más sérülése.
- Egész jól érzem magam - jelentette ki végül, mire Jed felvonta a
szemöldökét.
- Persze. Ezért szédült és émelygett, amikor felült.
Nora csúnyán nézett a férfira, mire az föltette a kezét.
- Nem adhatom parancsba, hogy menjen el orvoshoz. De már
másodjára utasítja vissza a kezelést, ezért el kell fogadnia a
feltételemet.
- Mi lenne az?
- Ha kórházba vinném, bent tartanák megfigyelésre. De erre,
ugye, nincs esély, ezért én szeretném megfigyelés alatt tartani.
Muszáj ma kinyitnia a boltot?
Nora bólintott.
- Gondoltam - mosolygott Jed. - Nos, akkor itt egy önkéntes,
ingyenes segéderő. Mindennemű emelgetést, anyagmozgatást
vállalok.
- Igazán kedves, de nem fogadhatom el - tiltakozott Nora, és
hálásan megszorította a férfi kezét. - Hiszen ma szabadnapos.

A tóhoz indult, tudom, hogy igencsak ráfér magára a pihenés,

úgyhogy élvezze ki! Túrázzon, ússzon, napozzon! Ne töltse a napot
egy unalmas könyvesboltban!
Jed bizakodva hunyorított.
- Még hogy unalmas! Maga a legizgalmasabb bringás könyvárus,
akit valaha láttam.
Nora elnevette magát.
 - Miért, hányat látott?
- Egy csomót. Mert én sem egy átlagos mentős vagyok ám, hanem
igazi világpolgár!
Ekkor elsüvített mellettük egy sportkocsi, és a férfinak eszébe
jutott, miért is parkol a kanyargós út szélén.
- Ideje indulnunk.
Nora ragaszkodott hozzá, hogy előreüljön, hiába tiltakozott Jed.
- Nem vagyok hajlandó hátul ülni, mintha maga lenne a sofőröm -
erősködött.
- Kezdek rájönni, hogy nincs értelme vitába szállni magával, Nora
Pennington.
Jed indított, Nora pedig a szakadozott ingét és farmerét
vizsgálgatta.
- Van egy-két kisebb horzsolt sebe - állapította meg a férfi. - Majd
ki kell mosni őket. Jó, hogy hosszú ujjú inget és hosszúnadrágot vett
föl, különben csúnyán lejött volna magáról a bőr.
- Lám, mi mindenre jó, ha megég az ember, és csak
védőöltözetben mehet a napra! - vette elő Nora a legfanyarabb
humorát. - Még a bőr sem jön le, ha le akar taszítani a hegyről egy
őrült gyilkos!
Jed aggodalmas pillantást vetett Norára.
- Biztos, hogy nem akar beszélni róla? Jó hallgatóság vagyok ám,
kérdezze meg bármelyik nagyit, akit fuvaroztam az évek során!
Csupa fül vagyok, ha mesélni kezdenek az unokákról, a macskáról, a
kézműveskedésről, a nyavalyáikról, a luxushajókázásról meg
mindenről. És utána nekik szegezem a jól bevált kérdést.
- Ne csigázzon! Mit kérdez a hölgyektől?
 - Azt, hogy kit csókolnának meg, ha visszaforgathatnák az idő
kerekét.
Nora meglepetten fordult a férfi felé.
- Ez komoly? Erről társalog a combnyaktöréses nénikkel?
Jed vállat vont.
- Így terelem el a figyelmüket a fájdalomról. És képzelje, mindenki
mond egy nevet! Ki egy háborúban elesett katonát említ, ki egy fiút,
akit nem mert megszólítani. De olyan is van, aki azt csókolná meg,
aki a férje lett, mert egy pillanatig sem bánta meg a döntését. Sőt,
hébe-hóba az is előfordul, hogy valaki nem fiú-, hanem lánynevet
suttog el.
Norában ekkor tudatosult, hogy Jed vele is sikeresen feledtette a
fájdalmát meg azt, hogy megpróbálták letolni az útról.
Elmosolyodott, de csak egy pillanatra. Bevillant neki, hogy
bármilyen szívesen hallgatja Jed anekdotáit, nem hagyhatja, hogy
egész nap a boltban lebzseljen, és elvonja a figyelmét a teendőiről.
Arról nem is beszélve, hogy ha Jed ott van, nemigen facetime-
ozhatnak Estellával!
A férfi azonban nem hagyta magát elüldözni. Miután leparkolt a
Csodakönyvek előtt, kivette a biciklit az autóból, és követte Norát.
Ahogy beléptek a boltba, fölkapcsolgatta a lámpákat, és megszólalt:
- Nem megy haza átöltözni? Addig tartom a frontot. A
pénztárgéphez nem értek, de köszönni tudok a kedves vevőnek, és
baromi jó kávét főzök.
Nora tekintete az elrongyolódott ingére és a farmerére vándorolt.
- Szerintem jót tenne a forgalomnak ez a szerkó. Mindenki,
megsajnálna, és vinnék a könyveket, mint a cukrot.
 Jed nagyot nevetett. Mire abbahagyta, Nora már messze járt.
Belátta ugyanis, hogy jobb, ha frissiben mossa le a horzsolásait,
ezért átsietett a Vagonlakba. Lehámozta magáról a szakadt ruháit,
majd a fürdőszobai tükör elé lépett, és megvizsgálta a sérüléseit. A
combján egy nagyobb piros foltot látott, a karján két kisebbet. Ha
megérintette őket, érzékenyek voltak, és úgy festettek, mintha
lesmirglizték volna a bőrét, de bízott benne, hogy egy hét múlva
nyomuk sem lesz.
Bajosabb vagy, mint valaha! - járatta csúcsra az öniróniát, majd
bement a hálószobába tiszta ingért és farmerért.
Nem elég, hogy majdnem kinyírtak, még komoly anyagi kár is ért!
- pufogott magában a Csodakönyvek felé menet. Tönkrement egy
váltás ruhám!
Rosszkedvűen lépett be a boltba, de az némileg megvigasztalta,
hogy Jed tényleg főzött kávét, és vevők is jöttek.
Egy idősebb úr mindjárt meg is kérte, hogy segítsen neki. Az
ízületi fájdalmait akarta enyhíteni, ehhez keresett könyvet. Nora
megmutatta, hol talál ilyet, de érezte, hogy a férfinak nem ez a
legfőbb gondja.
Csevegni kezdett vele, és miután feloldódott, megkérdezte, miért
jött Miracle Springsbe.
- Nem csak a reuma fáj, ugye? - unszolta szelíden. - Mondja el, mi
a baj, hátha tudok segíteni!
A férfi, akiről már azt is tudta, hogy Rogernek hívják, némi
habozás után belevágott.
- A lányom rákos, én pedig tanácstalan vagyok. Nem tudom, hogy
kezeljem a betegségét. Ő bezzeg tudja, mert ő mindent jól kezel,
mindent kibír. De sajnos nem állunk közel egymáshoz.
 Roger lesütötte a szemét, és bámulta egy kicsit a kezében lévő
könyvet, majd folytatta:
- Amikor még kicsi volt, folyton dolgoztam. Nem tudtam igazán
megismerni, így most, amikor szüksége lenne rám, nem tudok vele
beszélgetni. Fogalmam sincs, hogy kell jó apának lenni.
Nora tudta, hogy ezt nagyon nehéz beismerni. Megköszönte
Rogernek, hogy a bizalmába avatta, majd a jegypénztárnál
körberakott székekhez vezette a férfit, és javasolta, hogy válasszon
valamit a kávélapról.
- Míg megissza, összeszedem, amire szüksége van - ígérte.
Roger egy Ernest Hemingwayt rendelt. Jed rögtön felajánlotta,
hogy felszolgálja, míg Nora a szépirodalmi szekcióban keresgél.
Alaposan átgondolta, mi lenne jó Rogernek, de közben más
vevőkkel is foglalkoznia kellett, így eltelt egy kis idő, mire visszajött a
kiválasztott könyvekkel.
- A múlt fogságában, Ne bántsátok a feketerigót!, De mi került a
pitébe?, A farm, ahol élünk, Jefferson lánya16 - olvasta a címeket
Roger. - Mindegyiken át kell rágnom magam?
Nora bólintott.
- Ha elolvassa őket, szerintem úgy tud majd beszélgetni a
lányával, ahogy mindig is akart. Ezek az írók segítenek, hogy
rátaláljon a megfelelő szavakra.
Roger bal szeméből könny csordult, de gyorsan el is morzsolta.
- Köszönöm! Majd megírom, hogy sikerült-e.
- Szeretettel várom - felelte Nora, majd visszavonult, hogy Roger
nyugodtan nézegethesse a könyveket, és iszogathassa a kávéját.
A jegypénztárban tüsténkedő Jed tekintete csupa kérdőjel volt.
 - Ez mintha valami terápia lett volna - jegyezte meg mindenféle
ítélkezés nélkül, de annál több kíváncsisággal.
Nora, a botcsinálta biblioterapeuta, nem örült, hogy szabadkoznia
kell. Persze Jed az alternatív gyógyászatra is nyitott - suhant át az
agyán.
- Néha ajánlok a vevőknek egy-két könyvet, hátha elősegítik a
gyógyulásukat - magyarázta óvatosan.
Jed emésztgette egy kicsit a hallottakat.
- Ennek az úrnak egy kupac regényt adott. A szépirodalom is lehet
gyógyhatású?
- Nem csak fizikai sebek léteznek - magyarázta Nora, majd átment
a pulthoz, mert várta egy vevő, hogy fizethessen.
Később megtanította Jedet a presszógép további funkcióinak
kezelésére, majd azokat a kóbor könyveket is rábízta, amelyeket a
vevők szanaszét hagytak.
A férfi mindent visszatett a megfelelő polcra.
- Hol szed össze ilyen vagány antik meg vintage mütyürkéket? -
kérdezte.
Rá is mutatott a két legközelebbire, a várkastélyt formázó,
öntöttvas ajtóütközőre és a rongybabát mintázó perselyre.
Amikor Nora elárulta, hogy bolhapiacra és árverésekre jár, a férfi
szeme fölcsillant.
- Anyám egy aukciósházban dolgozott. Mindig különleges, egyedi
játékaim voltak, pedig én is vágytam a tévében reklámozott
újdonságokra. Aztán idővel rájöttem, hogy az antik ólomkatonáim
sokkal menőbbek, mint a futószalagon gyártott műanyag figurák.
Hiába csúfoltak a többiek, én tudtam, hogy az igazság ideát van.
 - Tehát már nyugdíjas az édesanyja? - érdeklődött Nora, mire Jed
szemében kihunyt a fény.
- Úgy is mondhatjuk - felelte, és elfordult.
Nora azonban még látta, hogy grimaszba rándult az arca.
Emögött egy sztori rejlik! - gondolta magában. Meghozza
fájdalmas sztori.
De esze ágában sem volt kíváncsiskodni. Tudta, hogy vannak
hétpecsétes, elmondhatatlan, megoszthatatlan titkok.
Aztán ebédet hozatott a Pink Ladyből, és ragaszkodott hozzá, hogy
a füstbe ment szabadnapján Jed is a vendége legyen. A férfi csak
azzal a feltétellel fogadta el a meghívást, hogy Nora bevesz valami
fejfájáscsillapítót.
- Honnan tudja, hogy fáj a fejem? - csodálkozott Nora.
- Onnan, hogy többször is a halántékához nyúlt. Jó megfigyelő
vagyok ám!
Nora bekapott pár aszpirint.
Amikor már közelgett a záróra, tudatosult benne, mennyire élvezi
Jed társaságát, és ami még fontosabb, egyáltalán nem bánta, hogy
ilyen sok időt töltött vele. A férfi hamar felvette a Csodakönyvek
ritmusát, és remekül feltalálta magát. Ha nagy volt a forgalom, kávét
főzött a vevőknek, és elirányítgatta őket, a csöndesebb időszakokban
pedig olvasgatott, vagy a polcdíszekben gyönyörködött. Látszott,
hogy ez különösen nagy örömére szolgál.
Norának eszébe jutott, hogy elhívhatná a legközelebbi
kincsvadászatra, de végül letett róla, pedig az utóbbi néhány óra a
hét fénypontját jelentette számára. Be kellett azonban látnia, hogy
ha Jeddel tölti az idejét, nem tud beszélni Estellával, és azon sem
tud gondolkodni, hogy miként bizonyíthatná az ártatlanságát.
 így aztán kikísérte a férfit. A szemébe nézett, és a tőle telhető
legkedvesebben köszönte meg a segítségét, majd átadott neki egy
barna csomagolópapírba bugyolált könyvet.
- Nem túlzás ez? - szabadkozott a férfi. - Hiszen meg is
ebédeltettél.
- Te pedig a könyvek mellé minden második vevőre rátukmáltál
egy kávét vagy egy polcdíszt. Nagyon fellendítetted a forgalmat.
Jed büszkén düllesztette ki a mellét.
- Ilyen szép bókot még nem kaptam! Többnyire olyasmivel kell
beérnem, hogy: „Nézzenek oda, rögtön eltalálta a vénámat! Lehet,
hogy mégis konyít ehhez egy kicsit?”
- Nekem elhiheted, hogy nagy könnyebbség, ha első nekifutásra
simán becsusszan a tű - mosolygott Nora. - Elég sokat szurkáltak.
- Vigyázz, mert az injekció a kedvenc témám! Ha ilyen szépen
beszélsz róla, holnap is jövök! - viccelődött Jed, és egy pillanatra
pajkos vigyor suhant át az arcán. - Komolyra fordítva a szót, hívj
bármikor, ha szédülsz vagy émelyegsz! - tette hozzá, majd habozott
egy kicsit. - És akkor is hívj, ha el akarod mondani, hogy miért
találtalak az út szélén! Ha valaki direkt el akart gázolni, nem
szabadna egyedül lenned éjszaka. Meg nappal sem.
- Rendben - helyeselt Nora.
A férfi az arcát fürkészte. Látszott, hogy meghökkenti a
kurtafurcsa válasz, de Nora semmit sem fűzött hozzá. Szótlanul
várta, hogy Jed elmenjen, és végre beszélhessen a titkos társaság
többi tagjával.
Jednek feltűnt, hogy megváltozott a légkör. Búcsúzóul Norára
villantott egy mosolyt, de csak a szája mosolygott, a szeme nem.
 Hester parányi, viktoriánus stílusú háza úgy nézett ki, mint egy
sütemény, amelyen a halvány rózsaszín fal fehér szegélye a
cukormáz. A kulipintyót szép, kövér, fehér virágú hortenziabokrok
vették körül, a zsúfolt ágyásokban százszorszép, körömvirág és
nebáncsvirág nyílt.
Nora egyből kiszúrta, amint belépett, hogy a konyha a ház szíve-
lelke. Öntöttvas sütőformákat, bádog sütivágó eszközöket,
reklámtábla- utánzatokat meg efféléket látott mindenütt.
June már helyet foglalt a Hershey’s vállalat fémtáblácskája alatt,
Norát pedig a nagy sütőporcég, a Royal Baking Powder
reklámtáblája alá ültette a ház asszonya. Hester tényleg úgy nézett
ki a pöttyös kötényével és az ahhoz passzoló hajpántjával, mint egy
ötvenes évekbeli háziasszony.
- Mi ez a mennyei illat? - érdeklődött Nora, aki rögtön otthonosan
érezte magát, miután beleszimatolt a levegőbe. A konyha melege, a
sülő tészta illata és a barátnői társasága mind jó hatással volt rá.
Úgy érezte magát, mintha gyerekkori otthonába látogatna haza.
Hester azonban tudomást sem vett a kérdésről, csak Nora kezére
mutatott.
- Azt nekünk hoztad?
Nora is odanézett. A laptopján kívül egy szatyor kaját meg három
parányi kulcsot hozott, amik padlizsánszínű szalagokon lógtak.
- Nem lehetünk igazi titokklub, ha csak egyvalaki fér hozzá a
titkokhoz. Úgyhogy tessék! - Azzal szétnyitotta az ujjait.
Hester és June elvett a tenyeréből egy-egy könyvjelzőt, a
harmadik pedig szomorú mementóként emlékeztetett a hiányzó
klubtagra.
 - Kösz! Ezt mától minden gyűlésre elhozzuk abban a könyvben,
amit épp olvasunk - ígérte June.
- Most pedig menjünk át a nappaliba, és beszéljünk Estellával! -
szorgalmazta Nora. - Miután bezártam a boltot, elintéztem az
illetékesekkel, hogy fölhívhassuk. Sajnos nem lehet csak úgy
ukmukfukk rácsörögni, mert a fogvatartottak telekommunikációját
egy külsős cég intézi. Először számlát kell nyitni náluk, aztán meg
kell adni egy hitelkártyaszámot. És közben vigyáznunk kell, hogy mit
mondunk, mert nem tudhatjuk, ki kagylózik a háttérben.
June és Hester savanyúan bólintott, Nora pedig bekapcsolta a
laptopját.
Meglepően simán ment a regisztráció, öt perc múlva már meg is
jelent Estella a képernyőn.
Nora a dohányzóasztalként használt, gőzhajók korát idéző
utazóládán helyezte el a laptopot, ő pedig kicsivel odébb, a kanapén
foglalt helyet. Miután Hester és June is leült mellé, már mind benne
voltak a képben.
- De jó látni titeket! - kurjantott Estella. - Már azt hittem,
elfelejtettétek, hogy a világon vagyok! Vagy megijedtetek, vagy
hallgatásra bírtak benneteket valamivel, vagy mit tudom én!
- Nyugi, senki és semmi sem állhat az utunkba - jelentette ki.
Nora. - És bocs, hogy csak most jelentkezünk! Azért vártunk eddig,
mert szerettünk volna jobb hírekkel szolgálni. A hallgatóság közel ül
hozzád?
Estella hátrapillantott.
- Nem vészes - mondta, majd halkabb hangerőre váltott. - Ne
kímélj meg a szaftos részletektől, ezek érdekelnek igazán!
 - Csak szaftos részletek vannak. - Nora félig elfojtott egy kacajt,
aztán folytatta: - De talán nem is ez a legjobb szó.
Sikerült úgy összefoglalnia a lakóparkban tett kiruccanását, mintha
a napi bevásárlást mesélné. Estella is közönyös, semmitmondó arccal
hallgatta végig. Csak a szemén látszott, hogy sokkolja Nora biciklis
balesete, pontosabban esése.
June és Hester viszont nem ilyen passzívan reagált. Csak úgy
röpködtek a szitokszavak, amikor meghallották, mi történt.
- Tuti, hogy belenyúltál valamibe - állította Estella, miután Nora
lepisszegte a lányokat. - Különben miért akartak volna lesegíteni a
hegyről?
Nora megcsóválta a fejét, és szinte suttogott.
- Lehet, hogy belenyúltunk valamibe, de gőzöm sincs, hogy mibe.
Kiderült, hogy a banknak van egy kedvezményprogramja, és így én
is kaphatok hitelt. Viszont Dawson Hendricks lecsekkolta az anyagi
hátteremet, és láthatta, hogy a kedvezményes önrészt is csak akkor
tudom kiköhögni, ha eladom a Vagonlakot. Annette mégis alá akarta
íratni velem az adásvételit, mert a bank jóváhagyta a
hitelkérelmemet. Nem fér a fejembe, hogy miért jó ez a Pine Ridge-
nek. Collin Stone-nak nem kell tőke ahhoz, hogy felépítsék a
házakat?
- A modellházon kívül hány ház épült fel ténylegesen? - tapintott a
lényegre Estella. - Az első kapavágás óta nem jártam ott.
- Még egy sincs kész - válaszolta Nora, majd June-hoz és
Hesterhez fordult. - Szerintetek hányat kezdtek már el?
Hester az állát kocogtatva gondolkodott, majd azt felelte:
- Négyet- ötöt.
 - A többi telken még a terepet sem készítették elő, és szerintem
csak három háznak van kész a vázszerkezete - vette át a szót June. -
Szóval nem halad valami jól a projekt.
- Pláne ahhoz képest, hogy milyen sok házhelyet eladtak már -
tette hozzá Nora, és elmesélte, mit látott Annette Goldsmith
térképén. - Szerintem vagy kamu az a térkép, vagy pillanatok alatt
megkötöttek egy rakás szerződést.
Estella elgondolkodva hümmögött egy sort.
- Iszonyú nyomás nehezedhet szegény Collinra - szólalt meg végül,
majd miután hátranézett, hogy fülel-e az őr, hozzátette: - Lehet,
hogy egy seggfej, de azért elnézném egy darabig, ahogy félpucéran
súlyzózik a tűző napon.
- Ez több mint jellemhiba, Estella - szólt közbe szigorúan Nora. -
Nem szimpla seggfejségről beszélünk, hanem gyilkosságról. Arról,
hogy valaki kinyírja a kollégáját, mint az Ártatlanságra ítélve című
regényben.
June megrázta a fejét.
- Nem, nem. Ez inkább Patrick Bateman az Amerikai pszichoból.
- Batemant sem a pénz, sem a jó híre, sem a többi ember nem
érdekelte - ellenkezett Nora. - Collint viszont szerintem legalább
kettő érdekli a háromból, és azt még nem is tudjuk, hányadán áll
Annette-tel. Tényleg szerelmes belé, vagy csak kihasználja?
Estella „T” betűt mutatva jelezte, hogy időt kér.
- Egy pillanat! Ezt értsem úgy, hogy az építőmesterünk egy
rosszfiú?
- Igen - vágta rá Hester. - És abból ítélve, amit a modell- házban
láttunk, elég sűrűn rosszalkodik.
 - Amit láttatok? És dögös volt? - hajolt közelebb a képernyőhöz
Estella.
Nora szíve szerint lecsapta volna a laptop fedelét.
- Estella, ki akarsz jönni onnan, vagy nem? - csattant fel.
- Nora! - szólt rá Hester. - Légy hozzá kedves!
Hester könnyen beszél! Ót nem tolták le az útról, és rózsát sem
hagytak a pénztárgépén.
De Nora ennek fényében sem értette, mi baja Hesternek. Miért
zavarja, hogy nem szeretné egy titkos viszony szaftos részleteivel
szórakoztatni Estellát?
Hesterre sandított, és őt is ingerülten letorkolta, akárcsak Estellát.
- Bocsi, anya!
- Ne szólíts így! - förmedt rá Hester, és úgy megszorította a vállát,
mintha satuba került volna.
June átkukucskált Nora háta mögött, hogy lássa Hester arcát.
- Mi a baj, drágám? Már a „kis bogaramon” is megsértődtél.
Nora lefejtette magáról a barátnője kezét. Hester ujjai úgy
meredeztek a levegőben, mint a keselyéi karmai.
- Hester! - szólalt meg esdeklő hangon Estella. - Beszélj hozzánk!
Van ennek valami köze az, öhm... titkodhoz?
Hester kivárt egy darabig, de aztán belevágott.
- Átlagos gimis csajnak indultam - suttogta. - Szorgalmas voltam,
fuvolaórákra jártam, de azért a barátaimmal is szerettem lógni.
Apám úgy hívott, hogy „kis bogaram”.
Hester nagyot nyelt, majd nagyobb hangerőn folytatta:
- Aztán tizenegyedikben terhes lettem, és elzavartak otthonról. Ez
télen történt. A michigani nagynénémhez kellett költöznöm, és ott
szültem meg halloween környékén a babát. De miután felsírt, rögtön
elvitték, meg sem ölelhettem. Soha többé nem láttam. A szüleim
pedig közölték, hogy ha egy szót is szólok a történtekről, nem
vagyok többé a lányuk.
- Jézusom! - suttogta Estella, majd a háttérben valaki bedörömbölt
az ajtón.
- Még tíz perc! - szólalt meg egy férfihang. - Azért ilyen sok, mert
még elolvasok egy cikket.
- Nagyon köszönjük, biztos úr! - trillázta Estella, és egy bájos, üde
mosolyt villantott a hang gazdájára. - Ön igazi úriember! - tette
hozzá, és hosszú másodpercekig nézte a férfit. Aztán Noráék felé
fordult.
- Figyelj, Hester! Sok lány adja örökbe a gyerekét. Ne szégyenkezz
emiatt, szívem!
Nora most értette meg, miért viselkedik a legtöbbször érett, felnőtt
nő benyomását keltő Hester néha naiv, ártatlan lánykaként. Most
értette meg, hogy a traumatikus élmény miatt alakult ki a „kettős
személyisége”, hiszen a szülei hallgatásra kényszerítették ahelyett,
hogy segítettek volna neki talpra állni. Megparancsolták neki, hogy
fojtsa magába az emlékeit és az érzéseit.
Csakhogy az emlékek és az érzések nem múlnak el csak úgy, mint
egy rossz álom.
Nora ezt nagyon jól tudta. Ahogy azt is, hogy az elfojtás gúzsba
köti Hester lelkét, és pusztító hatással van a jövőjére. Még azt is
megakadályozhatja, hogy egészséges kapcsolatot alakítson ki egy
férfival - vagy bárkivel.
Nora azt gyanította, hogy Hester szégyene idővel dühödt indulattá
alakult át, és azért jött Miracle Springsbe, hogy elnyerje a hőn
áhított függetlenséget.
 - Mikor lettél a könyvek szerelmese? - kérdezte halkan. - A
nagynénédnél?
- Mindig is szerettem olvasni - vallotta be Hester. - A könyveken
kívül semmim sem volt. A nagynéném borzalmas nőszemély, nagyon
durva dolgokat vágott a fejemhez. Nem is értem, hogy lehetett egy
ilyen boszorkánynak olyan szép könyvtára.
Hester lehunyta a szemét, és fejcsóválva folytatta a múltidézést.
- Az egyik szoba tele volt könyvekkel, de csak akkor vehettem le
egyet a polcról, ha elvégeztem valami házimunkát. Megcsináltam
mindent, mert az olvasás jelentette a menedéket. Ha elvonultam egy
könyvvel, nem gyötörtek sötét gondolatok, és nem sértegetett a
nagynéném. A könyvek mentették meg az életemet.
Hester visszatartotta a könnyeit, June pedig átnyúlt Nora előtt, és
megfogta a barátnője kezét.
- Sütni is ott tanultál meg? - kérdezte.
Hester szája reszketeg mosolyra húzódott.
- Igen. A nagynéném arra is képtelen volt, hogy kiolvassza a
mirelit borsót, viszont fantasztikus szakácskönyvei voltak. Én meg,
mivel halálra untam magam, kikönyörögtem, hogy hadd próbáljak ki
egy receptet. Csak egyetlenegyet.
- És mi volt az? - kérdezte Estella, de ekkor egy felsőtest bukkant
föl mögötte, amelyen a seriff hivatalának egyenruhája feszült.
- Lejárt az idő, Ms. Sadler - szakította félbe az előbbi férfihang. -
Búcsúzzanak el!
- Egy pillanat! - kérte Estella. - Mi volt az, Hester?
- Azt hittem, kitalálod - felelte Hester. A tekintete a múltba révedt,
de halvány mosoly bujkált a szája szegletében. - Édespogácsát
sütöttem.
 15. fejezet
Mindig ez van, ha az ember könyveket nézeget. Úgy
elröppen egy óra, mintha egy perc lett volna, és gőzünk
sincs róla, hogy hova lett az a sok idő.
John Dunning

Miután Estella eltűnt a képernyőről, Hester sírva fakadt. -

Elpocsékoltam a drága idejét! - szipogott. - Hát milyen önző dolog
ez? Tűkön ülve várja, hogy hívjuk. Várja, hogy kihozzuk onnan, én
meg locsogok itt a múltamról, mint egy idióta!
Nora elvette a kisasztalról a papír zseb kendős dobozt, és
odanyújtotta Hesternek.
- Biztosra veszem, hogy Estella nem haragszik rád - vigasztalta. -
És June meg én is megértünk. Előfordul, hogy valami felidézi a
fájdalmas múltat, és nem tudjuk visszatuszkolni a helyére. Elönt
minket, mint az árvíz, és semmit sem tehetünk ellene.
- És ilyenkor jobb, ha kiadsz magadból mindent - tette hozzá June.
- Méghozzá itt, ahol biztonságban vagy. Ebben a csodaszép, lakályos
kis házban, barátok közt.
Hester letörölte a könnyeit, kifújta az orrát, majd a kötény zsebébe
dugta a zsepit. Látszott, hogy erőnek erejével próbál úrrá lenni az
érzelmein.
- Tartod még a kapcsolatot a szüléiddel? - kérdezte June.
Hester alig észrevehetően vállat vont.
- Hétfőnként felhívom őket, és mesélek a pékségről. Ők pedig az
öcsémről és a családjáról meg a kutyájukról, meg hogy éppen hova
készülnek. Szeretnek utazgatni. Mindig este telefonálok, mert kell
egy pohár bor, hogy rávegyem magam. Utána pedig még egy.
Hester mosolyogni próbált, de nem járt sikerrel.
- De igazából nem beszélgetünk. Idegenek vagyunk egymás
számára, mióta lepasszoltak a nagynénémnek.
Nora June arcát fürkészte, mert arra gondolt, mennyire rossz lehet
neki ezt hallgatni. Hiszen Hester története is a szülőktől való
elhidegülésről szól, csak éppen a gyerek szemszögéből.
June szemében valóban bujkált némi fájdalom, de az együttérzés
is ott volt benne. És biztosra vette, hogy June képes arra, hogy most
Hester fájdalmára koncentráljon, ne a sajátjára, mert hatalmas szíve
van.
- Hester - szólalt meg June, majd odalépett Hester elé, és
letérdelt, mintha megkérné a kezét. - Olyan tinédzser még nem élt a
földön, aki ne követett volna el hibákat. Kicsiket is, nagyokat is, olyat
is, ami másnak fáj, olyat is, ami saját magának. Hiszen a
tinédzserkornak pont az a lényege, hogy kitaláld, milyen felnőtt
akarsz lenni, és ez nem megy úgy, hogy el ne baltáznál ezt-azt.
Omlettet is csak akkor tudsz sütni, ha előtte feltöröd a tojást.
June most Hester térdére tette a kezét, és így folytatta:
- A családod azt éreztette veled, hogy rossz ember vagy, amiért
teherbe estél. Tizenhét évesen felültél a szégyenvonatra, és azóta
sem szálltál le róla, igaz?
- Nem csak erről van szó - mondta cérnavékony hangon Hester. -
Hanem a babáról is. Mert nekem született egy kisbabám! Van egy
lányom. Valahol a nagyvilágban - intett az ablak felé a fejével - van
egy lányom.
Nora most értette meg, mit szégyell valójában Hester.
 - Akit nem is kerestél - rakta össze a történet darabkáit, mire
Hester szótlanul lesütötte a szemét.
- Meg akarod keresni? - kérdezte Nora. - Ha megmásztak a
hegyet, aminek most nekivágtunk, segítünk June-nal és Esteiiával,
amennyit csak tudunk.
- Kösz! - mondta szűkszavúan Hester, majd szégyenlősen magába
zárkózott.
Nora értette, miért viselkedik így, a Csodakönyvekben sokszor
látott hasonlót. A vevők, akik a bizalmukba fogadták őt, és akik
kitárulkoztak előtte, mondandójuk végére érve többnyire
elcsöndesedtek, sőt volt, aki szinte azonnal a pénztárhoz sietett, és
kimenekült a boltból. De Nora tudta, hogy bármerre visz az útjuk,
előbb- utóbb kézbe vesznek egy általa ajánlott könyvet.
- Szerintem egy kis kajával kezdjük a hegymászást! - javasolta a
még mindig térdeplő June, és rámosolygott Hesterre. - Tele hassal
jobban fog az agyam, neked meg pláne jót fog tenni a meleg vacsi.
Hiszen jéghideg a kezed, pedig egy déli államban vagyunk, és
tombol a nyár!
Hester tekintete a libabőrös karjára vándorolt.
- Csak azért cidrizek, mert a kedvetekért beindítottam a légkondit.
Amúgy nem használom, inkább ablakot nyitok, és bekapcsolom a
mennyezeti ventilátort. Szívesen mászkálok mezítláb, úgyhogy most
a lábam is fázik.
- Ezen könnyen segíthetünk! - kiáltott fel June a beszélgetés
hangulatához kevéssé illő vidámsággal, és föltápászkodott.
Tánclépésben vonult oda a méretes táskájához, majd dudorász- va
kotort elő belőle egy pár mangószínű zoknit.
 - Az első sikeres szárnypróbálgatásom - nyújtotta át Hester-nek. -
Nézd meg, hogy jó-e rád!
Hester előbb megcirógatta a puha gyapjúval az arcát, csak utána
szólalt meg.
- De jó illata van! Mi ez?
- Otthon sokféle illóolajat használok - magyarázta June, és
sürgetően intett Hesternek, hogy próbálja már föl a zoknit. -
Gondoltam, ennek sem árt pár csepp rózsaolaj.
Hester a lábára húzta a zoknit, majd egy elnyújtott, elégedett
sóhaj szakadt ki belőle.
- Köszönöm, June! - rebegte, és egy csapásra visszatért közéjük a
megszokott, jó kedélyű Hester. - Na, akkor irány a konyha, hölgyek!
Próbáljunk rájönni, hogy mivel tudott Nora annyira megijeszteni
valakit, hogy az majdnem letolta őt az útról.
Uborkasaláta és csirkés enchilada mellett vették végig, mi mindent
csinált Nora Neil Parrish halála után. De nem tudták megfejteni,
mivel ébreszthetett gyanút a tettesben vagy azokban, akik a
gyilkosságok mögött álltak.
- Nem csak rám utaznak - bizonygatta Nora, miközben a
mosogatóhoz vitte a tányérját. - Először Esteliára szálltak rá,
emlékeztek? Rögtön azután vették őrizetbe, hogy megtalálták Fenton
Greer holttestét. Mintha csak előre kitervelték volna az egészet.
Hester elsápadt.
- És miután Estellát kivonták a forgalomból, most a te hátadra
rajzoltak céltáblát! De vajon miért? Lehet, hogy a gyilkos tudja, hogy
szaglászunk utána?
- Nekem az az érzésem, hogy pontosan erről van szó - felelte
Nora. - És nem kizárt, hogy Collin Stone mozgatja a szálakat.
 Nem sok kedve volt hozzá, Nora végül mégis elmesélte, hogy egy
szál rózsát talált a pénztárgépen, miután Collin felbukkant a
Csodakönyvekben.
- És ezt miért csak most osztod meg velünk? - vonta kérdőre
mérgesen June, majd a mosogatóba lökte az evőeszközeit, és
csípőre tette a kezét. - Úgy volt, hogy bízunk egymásban, nem?
Mondd, Nora, mit hallgattál még el? Ha nem látjuk át a teljes képet,
hogy oldjuk meg a rejtélyt?
- Bocs! - szabadkozott Nora. - Megszoktam, hogy tartom a három
lépés távolságot, nehezen megy még az őszinteség, meg hogy
minden infot megosszak másokkal.
Megérintette a jobb alkarján az égési sebét, majd hozzátette:
- A nagy titkomat is őrizgetem még. És tudom, hogy amíg nem
halljátok, addig mást is őrizgetni fogok.
Hester a sütőhöz lépett, és fölhúzta az edényfogó kesztyűt, majd
Norára nézett.
- Tehát készen állsz rá, hogy elmondd nekünk?
Nora bólintott.
- De akkor majd Esteiiának is ott kell lennie. Méghozzá
személyesen, teljes életnagyságban. Ne csak egy arc legyen a
képernyőn!
- Egyetértek - mondta Hester, majd kinyitotta a sütő ajtaját. A
mogyoróvaj- és csokoládéillat pillanatok alatt belengte a konyhát.
Nora és June megbűvölten nézte, ahogy Hester kivesz egy tálca
aranyló édespogácsát, és a főzőlapra helyezi.
- Ha ez lesz a desszert, akkor örülök, hogy a barátnőd lehetek -
jelentette ki June, és közelebb araszolt a forró tálcához. Aztán
beleszimatolt a levegőbe, majd kéjesen felnyögött. - Szerintem a
nénikéd úgy kigömbölyödött, mint a hálaadási pulyka, mire
elköltöztél tőle - jegyezte meg.
- Ahogy mondod! - vihogta el magát Hester. - Az első süti után
teljesen rákattant a főztömre. Addig is tudtam, hogy édesszájú, de
nem hittem, hogy ez fog irányt szabni az életünknek. Egészen odáig
fajult a dolog, hogy sütemény nélkül már nem is volt jó az ebéd.
Csak akkor főzhettem, ha a menü aprósütit, pitét, tortát, muffint,
kalácsot, gyümölcslepényt, édespogit, bagelt, eklert, habcsókot vagy
macaront is tartalmazott. Vagy bármi mást.
Hester megkérte Norát és June-t, hogy üljenek vissza az asztalhoz,
amíg előveszi a tányérokat, és felszolgálja a desszertet.
Norát, aki összesen nyolc darab fehér tányérral rendelkezett,
elképesztette, hogy sorra kerülnek elő a legkülönbözőbb méretű és
formájú tányérok. Hester percekig latolgatta, melyikre helyezze a
süteményüket.
Végül a halványsárga szegélyű, rózsaszín és sárga virágokkal
díszített, porcelán kistányérokra esett a választása. Egy-egy sütit
helyezett rájuk, majd felrázott két flakont, és cikcakkban a tetejükre
nyomta a csokoládés és a mogyoróvajas krémet.
Nora megbűvölten nézte Hester ténykedését. Már nem is tudta,
mikor lazult el így utoljára.
- Jöjjön hát a nap desszertje, a mogyoróvajas édespogácsa! -
Miután Hester teátrálisan prezentálta a sütit, komolyabb hangra
váltott. - A saját vigaszsütim. Emlékeztet arra a kedves gesztusra,
amit utoljára kaptam a kisöcsémtől, mielőtt elutaztam a
nagynénémhez. Csak annyit mondtak neki, hogy büntetésből
küldenek el, mert olyat tettem, amire nincs bocsánat.
 Hester egy kis szünetet tartott, majd dühösen megrázta a fejét, és
folytatta:
- Szóval a kisöcsém reggel belopózott a szobámba, pedig
megtiltották neki, hogy beszéljen velem. Megölelt, és a zsebembe
dugta a becsempészett mogyoróvajas pogit. Este ettem meg, amikor
már a nagynénémnél voltam. Akkor megfogadtam, hogy egyszer
még viszonzom az öcsém gesztusát.
- Most milyen a viszonyotok? - kérdezte June, miközben villára
tűzte a desszertje levágott sarkát. - Közel álltok egymáshoz?
- Nem - szomorodott el Hester. - Az öcsémnek nehéz dolga volt,
miután eljöttem. Nagy teher hárult rá, mert a szüléink egy kosárba
rakták az összes tojást, azaz belé fektették minden energiájukat. Be
is sokallt, és miután felnőtt, egy munkahelyen sem tudott
megmaradni. Akkoriban pénzt küldözgettem neki, de most már
jobban boldogul, legalábbis a szüléink szerint. Vele nem nagyon
szoktam beszélni.
Nora bekapott egy falat sütit, majd önfeledten élvezte, ahogy az
olvadozó csokoládé és mogyoróvaj meg a ruganyos tészta szétfolyik
a szájában. A lábujja hegyét is átjárta a szétáradó melegség.
- Te erre születtél - dicsérte Hestert. - Az a küldetésed, hogy
egyszerűnek tűnő, de baromi komplex ízvilágú, szívet- lelket
melengető étkeket készíts. Istenáldotta tehetség vagy!
Hester sugárzott a büszkeségtől, és mosolyogva mesélte, hogy a
nagynénje alaposan meglepte a családot, amikor viszonylag fiatalon
elhunyt, és egy egész szép summát hagyott rá. De csak azzal a
feltétellel juthatott az összeghez, ha kitanulja a szakács- és
cukrászmesterséget, utána pedig saját pékséget nyit.
 - A gonosz nagynénéd? - hüledezett June. - Nem azt mondtad,
hogy borzalmas nőszemély volt?
- Nem magyarázta meg a döntését. - Hester tanácstalanul vállat
vont. - A szüleimnek persze nem tetszett a dolog. Sokat piszkáltak,
míg iskolába jártam, sőt, egy darabig még akkor is, amikor már
megnyílt a Mézeskalács Házikó. De akkor már nem hagytam magam
bántani.
Nora elgondolkodva rágta a falatot, majd megszólalt:
- Nem tudtak bántani. Erről az jutott eszembe, hogy Neil és Fenton
viszont nyilván tudta volna bántani a gyilkost vagy azt, aki felbérelte.
A Pine Ridge-nél betöltött pozíciójukból ítélve a pénz miatt ölhették
meg őket.
June letette a villáját. Még nem végzett a sütivel, de neki is eszébe
jutott valami.
- A pénz pedig nyilván az eladott telkekből jön, meg a Dawson
Hendricks által osztogatott hitelekből. Javaslom, hogy írjuk össze
azokat, akik nyerhetnek az ingatlanpanamán. Utána pedig
megnézzük, hogy pontosan mit találtak ki, és hogy dönthette volna
be Neil ezt a jól működő rendszert.
Hester már hozta is a papírt meg a tollat. Öten kerültek fel a
listára: Hendricks seriff és a bátyja, Dawson, valamint Collin Stone,
Vanessa MacCavity és Annette Goldsmith.
Nora megkocogtatta az ujjával Vanessa nevét.
- Ő eddig észrevétlen maradt. Estella látta az Oázisban, és ma én
is találkoztam vele a modellháznál, de a kettő között vajon mit
csinált?
- Hajói emlékszem, azt láttuk a Pine Ridge honlapján, hogy
Vanessa a PR-os - gondolkodott hangosan June. - Nem tudom, mit
jelent ez pontosan az ingatlanfejlesztőknél, de úgy képzelem, hogy
egész nap telefonálgat.
- Az biztos, hogy reklámfronton nem túl aktív - szólt közbe Hester,
majd odavitte nekik a pulton heverő vasárnapi újságot.
- Ezen kívül eddig semmit sem láttam - mutatott rá az „Eladó”
rovatban megbúvó hirdetésre, amely a Zöldmező Lakópark házait
kínálta.
- Ez tölti ki a munkaidejét? - ráncolta a homlokát June, majd
Norára nézett. - Nem azt mondta Neil, hogy valami megbeszélésre
utaznak ide a kollégái? Mert akkor eleve nem értem, miért jöttek el
Asheville-ből.
Nora szórakozottan bólintott. Őt is érdekelte, mivel tölti az idejét
Vanessa, de egyelőre inkább az aggasztotta, hogy a listájukat aligha
tekinthették véglegesnek.
- Lehetnek további érintettek is - mélyedt a papírba. - Például a
jogvédelmi biztosítást kötő ügynökök, az ügyvédek, a serifi
munkatársai. És talán mások is igényeltek hitelt úgy, mint én.
Aláírták a szerződést, holott tudták, hogy nincs pénzük új építésű
házra, és nyilván érezték, hogy a kedvezményes hitel körül valami
bűzlik. Oké, hogy szeretnének egyről a kettőre jutni, de ennyire?
Súlyos csönd telepedett rájuk. Talán Hester és June is érzi, hogy
túl nagy fába vágtuk a fejszénket - suhant át Nora agyán.
De aztán a barátnőire pillantott, és a csüggedt, lemondó gondolat
máris tovatűnt, mert eszébe jutott, hogy a Titkok Könyvklubjának
tagjai igazi túlélők. Hiszen fölálltak a padlóról, és mindegyikük
jóindulata, nagylelkűsége, empátiája és lelkiereje három embernek is
elég lenne! Igenis végig tudják csinálni azt, amibe belevágtak!
 - Holnap megkérem Bobot, hogy nézzen utána Vanessának -
szólalt meg June.
Hester fölemelt villáján megcsillant a fény.
- Én pedig elbűvölöm Andrewst - ajánlotta. - Nem mintha egy
flörtbajnok lennék, de úgy látom, tetszem neki. Megpróbálok ebből
tőkét kovácsolni. Olvastátok M. F. K. Fishertől Az evés művészetéit
- Még nem hallottam róla - vallotta be June.
- M. F. K. Fisher híres gasztroírónő volt - magyarázta Hester. - Tőle
származik az örökbecsű idézet, mely szerint „az, hogy osztozunk az
ételen egy másik emberrel, intim aktus, amelyhez nem szabad léhán,
felszínesen viszonyulni”.
Hester June sütijének maradványaira mutatott, és hozzátette: -
Holnap Andrewsnak is sütök valami extrát. Zárás után. Ennyi
intimitás még belefér, de több nem.
Nora gondolatai a Csodakönyvek és Jed körül jártak. Nem
tagadhatta, hogy vonzódik a mentőshöz, de hogy csak azért csábítsa
el, mert segíteni tud a nyomozásban... Eleve nem volt róla
meggyőződve, hogy sikerrel járna, arról pedig pláne nem, hogy intim
viszonyba tudna kerülni egy férfival.
Mert arra talán soha többé nem fog készen állni. Semmilyen
szinten.
June, mintha csak olvasna a gondolataiban, lebiggyesztette az
ajkát, és azt kérdezte:
- Hát a te Jededdel mi a helyzet? Szükségünk lehet rá, mert nem
biztos, hogy Andrews megnézte a halottkém jelentését. És ugyebár
éppen Jedtől tudjuk, hogy Fenton holttestét elmozdították! Nem
hagyhatja, hogy tévesen állapítsák meg a halál okát, hiszen a
mentősök esküt tesznek! Nem tudom pontosan, hogy szól ez az
eskü, de ha rendes fickó, márpedig valami azt súgja, hogy az, akkor
érdemes emlékeztetnünk rá.
Hester összeszedte a tányérokat, és a mosogatóba tette őket.
- Talán pillantsunk rá arra az esküre! - javasolta.
Nora áthozta a nappaliból a laptopját, és egy perc múlva
megjelent a képernyőn az eskü szövege. Miután elolvasta, Hester
kezébe adta a gépet.
- Ez a mondat problémás lehet - mutatta Hester. - Látjátok? „Nem
beszélek arról, ami a páciensekkel kapcsolatban tudomásomra jut,
kivéve, ha a törvény kötelez erre.”
June elgondolkodva meredt a képernyőre, majd megszólalt:
- Nem hinném, hogy ez überelné azt a későbbi mondatot, hogy:
„Gyógyászati szaktudásomat mindazokkal megosztom, akiknek
hasznára válhat.”
June előbb Hesterre, majd Norára pillantott.
- Jed talán úgy gondolja, hogy a szaktudása már nem releváns -
gondolkodott hangosan -, hiszen a páciens a hullaházban van, de én
ezzel vitatkoznék.
- Tetszel neki, Nora - jelentette ki Hester. - Különben miért
jelentkezne nálad önkéntes munkára? Agyrázkódás gyanúja ide vagy
oda - tette hozzá szemérmes mosollyal. - Mi lenne, ha fölhívnád
mondjuk azzal, hogy még egy könyvet tudsz ajánlani? Mondhatnád
neki, hogy ugorjon be zárás előtt pár perccel, aztán leültethetnéd
egy csöndes zugban, és a többi már csak rajtad múlik. A
bűntudatkeltés például csodákra képes. Talán még arra is rá tudod
venni, hogy felkeresse a halottkémet.
Nora megrázta a fejét.
 - Nem fogja felkeresni. Világosan megmondta, hogy nem játszhat
az állásával, mert szüksége van rá. Akárcsak velünk, nyilván vele is
történt valami, ami miatt ideköltözött, és újrakezdte az életét. Kár
lenne forszíroznom, hogy beszéljen, mert tudom, hogy még nem áll
készen rá. Ha sürgetem, azzal csak elijesztem.
- Ő is tetszik neked - tért a lényegre Hester, és még szélesebb
mosolyra húzódott a szája. - Ezért nem akarod erőltetni a dolgot!
Mielőtt Nora tiltakozhatott volna, June fölemelte a kezét.
- Muszáj kilépnünk a komfortzónánkból. Ez mindenkire vonatkozik.
Rád pláne, Nora, mert azzal, hogy letoltak az útról, nincs vége! A
rózsa, amit a pénztárgépen találtál, figyelmeztetés volt. Gondolj csak
bele! Honnan tudhatta Collín, hogy milyen rózsát kaptál Jedtől, ha
nem leskelődött utánad? És meg kellett keresnie azt a bizonyos
házat meg azt a bizonyos rózsabokrot! Minden jel arra utal, hogy
Collin Stone veszélyes ember.
June Norára szegezte a mutatóujját, majd némi hatásszünet után
levonta a konzekvenciát.
- Azért próbáltak elütni a hegyi úton, mert látták, hogy nem hatott
a figyelmeztetés.
Nora türelmesen kivárta, míg June a mondókája végére ért, majd
Hesterhez fordult.
- A kulcskérdés az, hogy ki az a bizonyos tanú, aki látta Estellát, és
hogy szerinte mit csinált a barátnőnk - tapintott a lényegre.
Ahogy ezt kimondta, iszonyatos dühöt érzett, de nem June, hanem
saját maga iránt. Felfortyant, mert ahelyett, hogy kizsarolta volna
Jedből a további segítséget, elbújt a könyvespolcok meg a
biztonságos, semmitmondó beszédtémák mögé. Dísztárgyak, ebéd,
könyvek. Mindig a könyvek!
 Igen, ez az ő jól bevált módszere arra, hogy kapcsolatot teremtsen
másokkal, de senkit se engedjen túl közel magához.
- Ida ki is szedem Andrewsból a tanú nevét, nem tudom, mire
megyünk vele - szólalt meg Hester. - Hiszen valahogy alá kéne
ásnunk a fickó tekintélyét. Bár az is lehet, hogy nőről van szó. De ha
a seriff is benne van a buliban, mégis hogyan?
- A helyi újság segíthet - ötleteit Nora. - És a közösségi médiában
is rányomulhatunk. De csak akkor, ha beismeri, hogy kamu sztorit
adott elő. A nagy kérdés az, hogy mivel tudjuk ezt elérni.
- Igen, ez itt a bökkenő - mordult egyet June. - Hogy senki sem fél
tőlünk.
- Pedig jobban tennék - bosszankodott Nora, majd egyszer csak
arra lett figyelmes, hogy bizsereg a kisujja hiányzó vége.
- Mert még nem tudják, milyen fából faragtak minket - tette hozzá.
- Ha tudnák, akkor félnének.

Hester másnap este a csoportjukban ráírt Norára és June-ra. Az

üzenet rövid volt, és lényegre törő.
Andrews még mindig itt van. Ki kellett lógnom a mosdóba, hogy
meg tudjam ezt írni. A tanú Vanessa MacCavity. Megesküdött rá,
hogy látta Estellát és Fentont este 10 körül. Azt mondta, csókolóztak
a kertben, és Fenton keze ügyében látott egy üres martinispoharat,
Estella viszont nem ivott, vagy legalábbis nem volt pohara.
- Ügyes - állapította meg June, amikor Nora egy perc múlva
fölhívta. - A kertben nincs térfigyelő kamera, és csak a gyalogutak
mentén vannak lámpák. A lugasnál sincs világítás, mert a főnökség
nem akarja, hogy odagyűljenek a bogarak.
 - Arról kiderült valami, hogy mi jót csinált Vanessa, mióta
megérkezett Miracle Springsbe? - kérdezte Nora zaklatottan. -
Mármint azonkívül, hogy eskü alatt hazudozott.
Lett volna egy-két szava a Vanessa nevű nőszemélyhez, aki a jelek
szerint sokat tett azért, hogy Estella rács mögé kerüljön. Továbbá
érdekelte volna, hogy ki tört az életére a hegyi úton, és szeretett
volna Neil Parrish gyilkosának szemébe nézni. Pompás érzés lett
volna, hogy a Titkok Könyvklubja igazságot szolgáltat egy elhunyt
férfinak.
- Bob szerint, akire úgy ragad a pletyka, mint légy a légypapírra,
Vanessa két dolgot csinál - mesélte June. - Vagy lazul, azaz
koktélozgat, masszíroztat, és arcpakolást kér, vagy a lakosztályában
telefonál. A szobalányok nem tudnak takarítani, ha ott van, mert
mindig kiteszi a NE ZAVARJANAK! táblát. Háromszobás a lakosztály,
úgyhogy lenne hova elhúzódnia, míg dolgoznak, de nem hajlandó rá,
mert zavarnák a telefonálásban. Azt is megtudtam Bobtól, hogy elég
hirtelen haragú a hölgy, és csípős a nyelve.
Nora fejében kezdett összeállni a terv.
- Az egyik vevő említette, hogy holnap este alfresco parti lesz a
szállodában - mondta. - Eszem- iszom a szabad ég alatt zenei
kísérettel, tűzijátékkal. Igaz ez?
- Igaz - felelte June. - El akarsz menni?
- Mindhárman el akarunk menni - mosolygott Nora. - Hívatlanul
berontunk, összeszedjük az infókat, és elintézzük a városban
garázdálkodó kártevőket!
June lelkes kurjantással jelezte, hogy egyetért.
- Alig várom! - kiáltott fel. - Egy jó kis patkányirtásban mindig
benne vagyok!
 16. fejezet
Zöld volt a csend és nedves volt a fény,
június hava rezgett, mint a lepke.
Pablo Neruda

- Jedediah Craig vagyok. Örülök, hogy hivatalosan is megismerhetem a

hölgyeket - mutatkozott be Jed, és először Hesterrel, majd June-nal
fogott kezet a szálloda kertre néző, széles verandáján. - Amikor
először láttuk egymást, szolgálatban voltam - tette hozzá.
Nora pironkodva vállat vont.
- Nem az volt életem fénypontja. De ne félj, ma nem tűsarkúban
jöttem!
- Mert nincs itthon a tündérkeresztanyád, akitől kölcsönkaptad -
motyogta Hester Esteliára célozva, mire Nora egy szigorú pillantást
vetett rá. Így figyelmeztette a barátnőjét, hogy még nem jött el a
komoly kérdések ideje. Arra később is lesz alkalom, most az a
fontos, hogy Jed feloldódjon, és jól érezze magát.
Nora bízott benne, hogy a férfi inni fog egy-két pohárral, és így
nyitottabb lesz, amikor majd felveti neki, hogy vállaljon rizikót az
igazságért.
- Nincs itthon a tündérkeresztanyja? Pedig nagyon úgy tűnik, hogy
valaki suhintott a varázspálcájával.
Bár Jed ezt Hesternek mondta, a szemét végig Norára szegezte,
sőt, egyenesen rátapadt a tekintete. Hosszasan nézte az arcát, majd
lassan lejjebb vándorolt a tekintete, aztán megint följebb.
 - Ha Mr. Ollivandernél vennél magadnak pálcát, szerinted miből
készülne?
Ez a kérdés már Norának szólt, akit bizsergéssel töltött el Jed
elismerő pillantása. Ezekben a hosszúra nyúló másodpercekben arról
fantáziáit, hogy a férfi bevezeti a kert egyik eldugott zugába, majd a
háta mögé lép, félresöpri a hosszú haját, és kioldja a korallpiros
nyári ruha kötőjét. A csupasz bőre örömmel fogadta volna a párás
esti levegő csókját, a tarkója, a válla, a kulcscsontja, a duzzadó
keble pedig Jed ujjainak finom érintését.
- Ollivander? - visszhangozta fejét oldalra billentve Hester. - Az
nem a Harry Portelken van?
Norának még mindig az járt a fejében, hogy milyen jó lenne, ha
Jed keze és szája keresztül- kasul bebarangolná a testét, de azért
sikerült normális, bár kissé rekedtes hangon válaszolnia.
- Nem a varázsló választja a pálcát, hanem fordítva. Kitöltöttem
egy online kvízt, és az jött ki, hogy a pálcám somfavessző, a magja
pedig főnixtől!.
- A hamvaiból újjászülető főnixmadár tolla - mondta Jed, és
gyengéden megfogta Nora sérült kezét. - Azt hiszem, ez nagyjából
stimmel.
Jed direkt azt a kezét fogta meg, amelyik megégett, pedig a
másikat, az épet is választhatta volna. Nora nem tudta, mit kezdjen
ezzel, sőt, egyáltalán nem tudott tiszta fejjel gondolkodni, úgy
meglepték az érzései, amiket a férfi iránt táplált.
- Na, jó mulatást! - szólalt meg váratlanul June, és belekarolt
Hesterbe. - Mi megtámadjuk a svédasztalt. Még alkalmazotti
kedvezménnyel is elég drága volt a jegy, úgyhogy leeszem az utolsó
centig.
 Nora tartott tőle, hogy Jed be akarja fizetni a svédasztalra, de
végül csak koktélra hívta meg.
- Javaslom, hogy keressünk egy csöndes zugot, ahonnan látjuk az
eget - ajánlotta a férfi. - Azért is tetszik nekem annyira a Vagonlak,
mert még pont látszik az elhaladó sínpár, és ott úgy érezheti magát
az ember, mintha a világ peremén ülne.
- Most, amikor June-t vártam a verandán, hemzsegtek a
szederbokroknál a szentjánosbogarak - mesélte Nora, miközben a
szabadtéri bár felé lépkedtek. - Eszembe juttatták azt, amikor ott
találkoztunk, meg az összes többi alkalmat is, amikor furcsa
körülmények között összefutottunk.
- Még mindig jobb, mint valami online randioldalon ismerkedni -
viccelődött Jed. - Jobb sztorik sülnek ki belőle.
- A sztori márpedig fontos - mosolygott Nora.
Amikor odaértek a bárhoz, Norának eszébe jutott, hogy Bob
alighanem az Oázis belső részében dolgozik, mert nem látta a
pultnál.
Átnézték az itallap kínálatát, és végül a mojito mellett döntöttek.
- Az enyém szűz legyen! - súgta oda a pultosnak Nora, míg Jed
figyelmét elvonta a két testes séf, akik éppen a sült malacot hozták.
A finom falatokra váró közönség tapssal köszöntötte őket, és utat
nyitott nekik, hogy a büféasztal közepére helyezhessék a méretes
vágódeszkát.
Miután a szakácsok távoztak, a vendégsereg tányért ragadott, és
megtámadta az asztalt. Meg sem várták, hogy a szálloda igazgatója
befejezze üdvözlő beszédét. Aztán valaki szóba hozta a Babé című
filmet, és a juhászkutyaként viselkedő kismalacról Norának eszébe
jutott Jed afrikai oroszlánkutyája.
 - Hogy van Henry Higgins? - érdeklődött.
Jed a kezébe adta a mojitót, a saját poharát pedig köszöntésre
emelte.
- A szép nyári estékre és a remek társaságra! - mondta, majd
belekortyolt az italába, és csak utána válaszolt Nora kérdésére. -
Henry Higgins nagyjából úgy van, ahogy volt, de tetszik az ötlet,
hogy megváltoztassam az étrendjét, úgyhogy azzal indítunk.
Anyukám nem tudja masszírozni, az már sok lenne neki. De majd
elkezdem, ha már itt lesz az én kiskutyám.
Még egy darabig beszélgettek, de csak biztonságos témákat
érintettek, a munkájukat, könyveket, ételeket, filmeket. Kiderült,
hogy Jed időtlen idők óta nem volt moziban, de bevallotta, hogy
otthon vannak DVD-i, és azokat sűrűn megnézi. Éppen egy olyan
háborús filmről beszélt, amit Nora nem látott, és nem is hitte, hogy
valaha meg fogja nézni, amikor Vanessa MacCavity felbukkant a
láthatáron. Amikor Nora észrevette a feléjük tartó nőt,
félbeszakította a normandiai partraszállást ecsetelő Jedet.
- Nem vacsorázunk valamit? - kérdezte.
- Dehogynem!- vágta rá Jed, és a svédasztalra pillantott. - ígérem,
hogy amíg eszünk, nem beszélek véres csatajelenetekről.
Nora tudta, hogy Jednek erre, ha akarná, sem lenne esélye.
Az volt ugyanis a terv, hogy Hester és June pár perc múlva odaül
hozzájuk, és June, aki orvosi témákban százszor otthonosabban
mozog, mint ő vagy Hester, felidézi a mentősökhöz fűződő emlékeit.
És miközben Jed figyelmesen hallgatja a drámai történetet,
amelyben a mentősökön kívül egy öregúr, valamint a Belle Shoal
Idősotthon melletti tó jege is fontos szerepet játszik, Hester úgy
tesz, mintha felkavaró üzenetet kapott volna. Sírva fakad, és
elrohan, Nora pedig utánaered.
Ekkor June kettesben marad Jeddel, aggodalmaskodik még egy
kicsit, majd rendel két koktélt, és kifejti, hogy Fenton Greer
szervezetébe aligha kerülhetett annyi kálium, hogy infarktust kapjon.
Hátha rá tudja venni Jedet, hogy kifaggassa a halottkémet a halál
okáról!
A nagy terv elvonta Nora figyelmét a svédasztal bőséges
kínálatáról. Csak úgy találomra pakolt a tányérjára némi
spenótsalátát, egy cső főtt kukoricát, egy szelet baconbe göngyölt
szűzpecsenyét és egy szelet görögdinnyét.
Miután helyet foglaltak az egyik túlméretezett piknikasztalnál, épp
csak hozzáfogott a salátához meg a húshoz, amikor már ott is
teremtek a barátnői.
- Csatlakozhatunk? - kérdezte June.
Nora bocsánatkérőn Jedre pillantott, majd odébb csusszant a
pádon. Öt perc múlva pedig már Hester nyomában szaporázta a
pázsiton.
- Jó volt sírni - árulta el Hester, amikor már a főépület
lépcsőházában trappoltak. - Nagyon ideges vagyok, és így legalább
megkönnyebbültem egy kicsit, pedig csak meg akartam játszani,
hogy sírok. Szerintem próbáld ki te is!
- Nem vagyok az a sírós fajta - hárította el az ötletet Nora, és
meggyorsította a lépteit. Ő is ideges volt, ugyanis arra alapozták
reményeiket, hogy Vanessa szobájában perdöntő bizonyítékokat
találnak.
Fölértek a negyedikre. Hester megtartotta Norának a lépcsőház
ajtaját, majd fej fej mellett haladtak tovább a padlószőnyeggel
borított folyosón. Vanessa lakosztályáig senki sem jött szembe.
- Biztos, hogy ezt akarjuk? - suttogta Nora, amikor Hester előhúzta
a táskájából a plasztikkártyát.
Hester határozottan bólintott, majd lehúzta a kártyát, belökte az
ajtót, és besurrantak a lakosztályba, amelynek beosztását, hála
Bobnak, fejből tudták.
A pultos ugyanis, Esteiiára való tekintettel, megszerezte a
kulcskártyát és az alaprajzot, June pedig ebédszünetben elment
értük. Norának így már csak annyi dolga volt, hogy a lakosztály
falára ragassza a hangrögzítő eszközt, amelyet egy a bolhapiacon
megismert árus hivatalos boltjában vett.
Egy Denny nevű férfi vezette a szaküzletet, amely vonattal csak
két megállóra volt Miracle Springstől, és ahol fegyvert, lőszert,
valamint más, háborúhoz köthető cikkeket kínáltak.
Denny piaci standján jókora molinó hirdette a Bunker nevű üzletet,
amelynek lógója a férfi bőrmellényének hátán is ott virított a
különféle koponyás, zászlós, keresztbe tett puskát ábrázoló jelvények
között. Nora is innen tudott róla.
A stand korábban egyáltalán nem érdekelte, hiszen nem vágyott
sem terepszínű szerkóra, sem lőfegyverre. Most viszont, amikor
belépett a Bunkerbe, rögtön tudta, hogy jó helyen jár. Denny csupa
fül volt, amikor Nora közölte, hogy feltűnésmentes, de megfizethető
hangrögzítő eszközt keres.
- Abból széles a választék - nyugtatta meg a férfi, és odavezette a
„Titkos műveletek” szekcióhoz. - Van füstérzékelő beépített
kamerával és hangfelvevővel meg ébresztőóra és MP3- lejátszó. De
ez a kedvencem - mutatott egy konnektornak látszó tárgyra. -
Fölragasztja a falra, és ennyi. A kutya se veszi észre, hogy az egyik
asztal vagy szék mögött nőtt egy csatlakozó.
Egy szállóvendégnek pláne nem tűnik fel! - suhant át Nora agyán,
de aztán eszébe jutott, hogy a takarítók viszont észrevehetik. Tehát
jól el kell majd dugnia.
Denny megmutatta, hogy kell leszedni a fedlapot, amely alatt a
kamera és a hangrögzítő bújik meg, majd elmagyarázta a kütyü
kezelését. Ezután átvette Norától a készpénzben leszurkolt vételárat,
és további szép napot kívánt.
Nora megköszönte a segítségét, majd azon elmélkedett az
állomásra menet, hogy milyen fura hely lett a világ.
A gondolatai visszatértek a lakosztály tágas nappalijába, ahol
felmérte a terepet. Logikusnak tűnt, hogy itt helyezi el az
álkonnektort, ugyanis Vanessa laptopja, határidőnaplója és
mobiltöltője is ott hevert az asztalon.
Hester bevonult a nappaliból nyíló hálószobába, hogy körülnézzen,
Nora pedig elhúzott a faltól egy selyembrokát huzatú karosszéket. A
virágmintás bútordarab mély nyomot hagyott a szőnyegen, ez arra
utalt, hogy nem sűrűn mozgatják.
Nora térdre ereszkedett, és a falhoz nyomta a kémkütyüt, majd
visszatolta a fotelt a helyére. Utána úgy döntött, hogy rizikó ide vagy
oda, fotózgat még egy kicsit. Előhúzta a telefonját, és lőtt pár képet
a határidőnaplóról.
A nappaliba visszatérő Hester bólintott, amikor végzett. Nora
fölmutatta a hüvelykujját, majd az ajtóhoz lépett, és kikukucskált a
folyosóra. Miután látta, hogy tiszta a levegő, elindultak a lépcsőház
felé.
- A hálóban volt valami? - suttogta Nora.
 - Ez a Vanessa imád shoppingolni - állapította meg Hester. - És
roppant kényes az ízlése. Egyik-másik ruhán még ott volt az
árcédula. Nekem rámenne a havi fizetésem, ha csak egy olyat
vennék.
A második és a harmadik emelet közti lépcsőfordulóban jártak,
amikor Hester hirtelen megállt.
- Oké, hogy négycsillagos szállodában lakik a csaj, és tombol a
nyár, de akkor is röhejesen sok fürdőrucija van.
Nora megvonta a vállát.
- Bob is mesélte, hogy többnyire a medence partján lazul. Ahhoz
ugyanúgy nem kell kosztüm, mint a szobában bonyolított
telefonokhoz.
- Tuti, hogy nem csak apróhirdetéseket ad fel! - erősködött Hester.
- Ha ebből állna a munkája, nemigen kapna olyan fizut, amiből
három darab kétszáz dolláros fürdődresszt tud venni.
Nora halkan Rittyentett egyet.
- Reméljük, hamarosan kiderül, hogy mit csinál még a mi
Vanessánk - • mondta, majd az órájára pillantott. - Nem is rossz -
tette hozzá. - Összvissz negyedórát voltunk távol. Jed már nyilván
feszeng, de tuti nem fogott gyanút.
Azonban mire visszaértek az asztalukhoz, a férfi nem volt sehol.
- Azt kéri, ne haragudj, de megszólalt a csipogója - adta át az
üzenetet June.
A többi vendég már a hatalmas tábortűz körül nyüzsgött, és a
gourmet pillecukrát sütögette, June viszont magányosan üldögélt az
asztalnál.
- Te tudtad, hogy szolgálatban van? - kérdezte Hester, miután
letelepedtek az irdatlan méretű piknikasztalhoz, és turkálni kezdtek a
félbehagyott vacsorájukban. Hester éppen megvajazott egy miniatűr
kapros tekercset, és bekapta.
Nora bólintott, majd June-hoz fordult.
- Na, szerencsével jártál?
- Udvarias vitát folytattunk, és Jedediah-nak volt egy jó felvetése -
mesélte June, majd halkabban hozzátette: - Akinek valami
szívbetegsége van, azt ki is nyírhatja egy ekkora dózis kálium- klorid,
ha éhgyomorra kapja! Természetesen megkértem a pasidat, hogy
járjon ennek utána.
- Nem a pasim - ellenkezett Nora.
June vállat vont.
- De úgy látom, szeretne az lenni. És szerintem...
June itt elhallgatott, majd a tányérja fölé hajolva folytatta:
- Ne nézzetek oda! Vanessának a fülén a telefon, és olyan képet
vág, mint aki citromba harapott. A, már megy is! Semmi desszert,
semmi táncikálás a pázsiton. Lelép a buliból. Találtatok hullát a
gardróbban?
- Azt nem, csak méregdrága göncöket - számolt be Nora a
látottakról, aztán előhúzta a telefonját, és hozzátette: - Meg a
határidőnaplóját. Lefotóztam vagy tizenkét hetet. Gondoltam, még
jól jöhet, ha bepillantunk egy kicsit a múltjába, a jelenébe és a
jövőjébe.
- Küldd át a fotókat! - kérte Hester. - Feloszthatjuk egymás közt a
heteket, és máris belevághatunk. Lehet, hogy el sem kell hoznunk
Vanessától azt a kütyüt.
June nyomatékosan Flesterre pillantott.
- Tudod jól, hogy nem hagyhatjuk ott!
 - Tudom - motyogta a mobilját bűvölő Hester. - Enyém a március
meg az április.
- Akkor én nézem a május- júniust. Nőmén est ómen, ugye, ha
már ezt a nevet kaptam a szüleimtől - mosolygott June. - Te pedig
kukkants bele a jövőbe, Nora!
June hunyorogva mélyedt a telefonjába, majd pár másodperc
múlva ismét megszólalt:
- Atyaég! Ennél az orvosok is szebben írnak!
Nora is silabizálni kezdte Vanessa fertelmes kézírását egy-egy falat
közben. Nem szerette, ha pocsékba megy az étel, pláne, ha borsos
áron mérik, és isteni finom. A mellette ülő Hester is eszegetett
olvasás közben.
- Ha látnátok, hogy nézünk ki! - törte meg a csendet June pár
perccel később. - A képernyőre tapadunk, mint a plázában kajáló
tinik. Na, én megyek desszertért, mielőtt felfalja a sáskahad. Valami
óhaj- sóhaj? - mutatott a pillecukor- kínálatra.
- Én egy szöcskét kérek - adta le a rendelést Hester. - Borsmentás
pillecukrot még úgysem ettem.
Nora is megnézte a választékot, majd döntött.
- Egy étcsokis- epres lesz, koszi! Nek
- Vagy a banánhajósra vagy a Szamodra. A pirított kókuszdiónak
nem tudok ellenállni.
Miután June fölállt, Nora végre megfejtett két szót a
macskakaparásból.
- Little Switzerland - motyogta.
- Ez úgy hangzik, mint egy svájciak által alapított városka neve -
vetette közbe Hester, de föl sem nézett a telefonjából.
 Nora rányomott a Google Térképre, ami igazolta, hogy Hester nem
tévedett.
- Tényleg város, és nem sokkal nagyobb, mint Miracle Springs -
állapította meg, majd szárba szökkent egy ötlet a fejében.
- Megnéznéd a Pine Ridge Properties honlapján, hogy hol van az a
másik projekt, ahol már szintén épülnek a házak? Nem emlékszem a
város nevére, de biztos, hogy nem Little Switzerland.
- Bent Creek - vágta rá kapásból Plester.
- Bent Creeknek is, meg Little Switzerlandnek is kábé annyi lakosa
van, mint Miracle Springsnek - közölte Nora, miután ráguglizott -, és
mindhárom hely kábé egyórányira van Asheville-től. Megnéznéd,
melyik bankkal működnek együtt Bent Creekben?
- Azt hiszem, értem, mire akarsz kilyukadni - nézett Hester Nora
szemébe.
Mire June visszajött a három tányér jó meleg pillecukorral és a
kétszer annyi csomag nedves kéztörlővel, Nora úgy érezte, kezdi
kapiskálni, hogy működik a nagy átverés Pine Ridge módra.
Elkérte a barátnőitől a telefonjukat, majd szépen sorba rakta a
három készüléket, és a májusi, júniusijúliusi fotókra kattintott.
- Adott három lakópark három kisvárosban, Észak- Karolina állam
nyugati részén - kezdte. - A Bent Creek-i Szépvölgyben és a Miracle
Springs-i Zöldmező Lakóparkban már áll a modellház, és
megkezdődött az építkezés. A térképek szerint Bent Creekben
tizenöt, Miracle Springsben tizennégy telket adtak el eddig. Jól
mondom, Hester?
Hester, aki éppen a csokis ujjait nyalogatta, bólintott.
Norát úgy lázba hozta a körvonalazódó elmélete, hogy a pillecukor
sem tudta elterelni a figyelmét. June-ra pillantott, aki áhítattal hódolt
a desszertnek.
- Folytasd csak! - biztatta Norát. - Attól, hogy orgazmusom van a
svédasztaltól, még iszom a szavaidat.
- Oké. Szóval a Pine Ridge projektjét Bent Creekben és Miracle
Springsben is a helyi bank finanszírozza, cserébe odairányítják a
hitelt igénylő vevőket. A két bank kezdettől fogva összedolgozik a
Pine Ridge- dzsel, és együtt fogják bezsebelni a tekintélyes profitot,
ha az összes telek elkel.
- És mi ebben a törvényellenes? - ráncolta a homlokát Hester.
- Szerintem Collín Stone nem úgy tervezi, hogy fölépíti a házakat -
jósolta Nora. - Ezért próbálják minél gyorsabban kiárusítani a
telkeket.
June megtörölte a kezét, és átfutotta Nora telefonján a júliusi
fotókat. Egyszer csak tágra nyílt a szeme, és látszott, hogy mondani
akar valamit, de közben megszólalt a zene. A pázsit szélén
elhelyezett hangszórókból dübörgőit a bluegrass.
Aztán a kerekded, víg kedélyű ceremóniamester, aki
szalmakalapban, fehér nadrágban és hawaii ingben pompázott,
meglóbált a levegőben egy világító rudat, és közölte, hogy kezdődik
a tánc. Megkérte a vendégeket, hogy szabadítsák fel a
piknikasztalokat, hogy a személyzet ki tudja tolni azokat a pázsit
szélére, majd figyelmükbe ajánlotta a fényrudacskákból készült
ékszereket, amelyeket a bárpult melletti asztalnál vásárolhatnak
meg. Végül arra buzdította a népet, hogy addig frissítsék fel a
poharuk tartalmát, amíg tehetik.
- Keressünk valami nyugodt helyet a kertben! - javasolta Hester, és
zsebre dugta a telefonját. Aztán kézbe vette a desszertes tányérját,
és megérintette June vállát. - Jönnek az asztalunkért!
 A többieket ez nem igazán izgatta. Nora átment az asztal
túloldalára, és June telefonjára szegezte a tekintetét.
- Mit akartál mondani? - kérdezte.
- Én ugyebár New York-i vagyok, emlékszel? Ott több nagy reptér
is van, és ez itt - mutatta June -, a newarki reptér hárombetűs
kódja: EWR. A négyjegyű szám pedig, ami utána jön, nyilván a
járatszám.
Nora éppen meg akarta nézni, hogy hova megy a gép, amikor egy
khaki nadrágos, hawaii inges, névtáblát viselő fiatalember lépett
hozzájuk.
- Elnézést, hölgyek! - szólalt meg udvarias mosollyal. -
Megengedik, hogy kitoljuk az asztalt a bokrok mellé? Utána
visszaülhetnek.
Hester intett Norának és June-nak, hogy mozogjanak.
- Persze, semmi gond - mondta a fiúnak. - Már kinéztük az új
helyünket.
Elindultak az egyik gyalogúton. June egy távol-keleti stílusú
faboltívhez vezette őket, amely mellett ezt hirdette a tábla:

ÜDVÖZLÜNK A JAPÁN ZEN KERTBEN!

A ZEN EGY UTAZÁS. TEDD MEG AZ ELSŐ LÉPÉST!

Nora kis híján megtorpant. Úgy érezte, hogy valami komoly vállalást
tesz, ha belép ezen a kapun. Vajon mire kötelezem magam?
De hamar elillant a félelme. Végtelen nyugalom szállta meg a
négyszögletű sziklakertben, amelyet kavicsos medrű patak és szépen
elgereblyézett homok ékesített. Ahogy ránézett a homokban
kirajzolódó mintázatokra, helyreállt a lelki békéje.
 - Az a gép a Kajmán- szigetekre megy - suttogta áhítattal, mert
ezt kívánta a hely szelleme. - Pontosabban George Townba.
- Ezért kell neki annyi fürdőruha! - kiáltott fel Hester. - Nyilván
nemcsak pár napra megy, hanem hosszabb időre.
- Sőt, nem is nyaralni megy - csóválta a fejét June. - Szerintem
nem igazán akar visszajönni.
- Szerintem sem - értett egyet Nora. - Rögtön azután, hogy
átutalta a Pine Ridge pénzét egy offshore számlára.
Egyszerre néztek föl a kivilágított ablakokra, majd arrébb mentek,
hogy lássák, ég-e a villany Vanessánál. Égett bizony, méghozzá
mindenütt, fényárban úszott a lakosztály.
- Ha ez igaz, akkor Varangynak el kell engednie Estellát -
gondolkodott Hester. - Hiszen Vanessa a koronatanú, és szart se fog
érni a szava, ha meglép a... Mennyi pénzről is beszélünk? - kérdezte
Norától.
- Több millió dollárról. Ami bőven elég ahhoz, hogy az ember
vígan élje világát a Kajmán-szigeteken.
June keresztbe fonta a karját.
- De vajon hány embernek elég? Mit gondoltok, ki lesz még ott a
George Townba tartó gépen? Mert szerintem Vanessa nem az a
típus, aki az utolsó ingét is megosztja másokkal.
- Hogy ki nem lesz ott, azt már tudjuk - felelte Nora. Erezte, hogy
a régről maradt, unalomig ismert keserűség úgy dől belőle, akár az
áporodott szagú izzadság.
Hesternek feltűnt a hangulatváltozás, ezért közelebb húzódott
Norához.
- Ki? - kérdezte halkan.
 Nora tudta, hogy Hester nyugtatni és vigasztalni próbálja, de
minden önuralmát össze kellett szednie, hogy ne taszítsa el magától.
Végül letört egy száraz gallyat a legközelebbi fáról, és
emberalakokat rajzolt a homokba. Szándékosan tette tönkre a
gereblyével belekarcolt, szép, szabályos hullámmintát.
Hester és June szótlanul figyelte, ahogy Nora egy pálcikaembert
rajzol, majd a bal oldalára egy pálcikanőt, a jobbjára pedig egy
másik nőt és három pálcikagyereket. Aztán rájuk mutatott az
ágacskával, és közölte:
- Ők nem mennek George Townba. Collin Stone felesége és
gyerekei.
- Szóljunk a nejének? - kérdezte Hester.
Nora még mindig a homokba rajzolt családot szuggerálta, majd
suttogásra váltott.
- Megmenteni már úgysem tudjuk őket. Csak abban bízhatunk,
hogy átvészelik a csapást, amit Collin rájuk mér.
Azzal leguggolt, és gyengéden elmaszatolta a homokban a
pálcikaasszonyt és gyermekeit.
- Nora... - kezdte June.
- Annette Goldsmith a célpontunk - vágott a szavába Nora, és egy
kört rajzolt a gallyal a másik nő köré.
- Holnap elbeszélgetünk vele. Utána boldogan segít majd nekünk,
hogy csapdába csalhassuk Collin Stone-t. És senki sem repül a
Kajmán- szigetekre.
Nora a pálcikaember fejére bökött a gallyal, és hozzátette.
- Mert nem leszünk áldozatok. Soha többé! A vadászokból pedig
űzött vad lesz.
 17. fejezet
A sziklaszirtről muszáj leugranod.
Szárnyakat majd növesztesz útközben.
Ray Bradbury

- Látom, elkísérték a barátnői is. Persze nyilván nagy pillanat az ember

életében, ha megvásárolja álmai házát.
Másnap délután ezekkel a szavakkal fogadta Annette Goldsmith a
Zöldmező Lakópark modellházában Norát, June-t és Hestert. Fél hat
volt. Nora nem örült, hogy megint hamarabb kellett bezárnia, de
most csak az számított, hogy mielőbb végrehajtsák a közösen
kiagyalt tervüket, nem pedig az, hogy további könyveket adjon el.
- Erősítésnek hívtam őket. Arra az esetre, ha valami balul sülne el -
mondta, majd kikerülte a zavart képet vágó Annette-et, és elindult a
konyha felé.
June és Hester udvariasan odaintett az ingatlanügynöknek, majd
követték Norát.
Már hallották is, hogy csukódik a bejárati ajtó. Annette ismét
elővette üzletasszonyos mosolyát, mire belépett a konyhába.
- Örülök, hogy... - kezdte, de Nora máris a szavába vágott.
- Üljön le maga is, Annette! - intett a legközelebbi szék felé. - Nem
azért jöttem, hogy házat vegyek, hanem azért, hogy adjak magának
egy esélyt. Egy esélyt arra, hogy mentse az irháját.
A bájvigyorból gyorsan vicsor lett.
- Miről beszél?
 Annette Goldsmith higgadt, összeszedett benyomást keltett, de
Nora tudta, hogy hamarosan a feje tetejére áll az élete. Végleg,
meg- másíthatatlanul. Már majdnem meg is sajnálta, de csak
majdnem.
- Tudjuk, hogy viszonyuk van Collin Stone-nal - folytatta, mire az
ingatlanos arcát elöntötte a pír. - Üljön le, Annette! - ismételte Nora.
- Sok a megbeszélnivalónk, és kevés az időnk.
- Maguk törtek be az irodámba, ugye?
Norából kiszakadt egy elgyötört sóhaj.
- Kap egy utolsó esélyt arra, hogy leüljön. Ha nem teszi, távozunk,
és elmondjuk egy újságíró barátomnak a sztoriját. Amely nemcsak a
titkos fotóikról meg a kis szexvideóról fog szólni, hanem sokkal, de
sokkal többről.
- Miről beszél? - kérdezte Annette újfent, miközben leült.
- Ne játssza a kis tudatlant! - csattant fel Nora. - Nem áll jól
magának, ránk nézve pedig egyenesen sértő. Egyébként segíthetünk
magának, hogy elkerülje azt a kemény börtönbüntetést, ami a
társaira vár. Csak magán múlik. Tudta, milyen büntetés jár a
jelzáloghitel- csalásért, amikor belemászott ebbe a sötét ügybe?
Nora előhúzott egy papírt, és odacsúsztatta Annette elé, aki
ösztönösen utánakapott.
- Közelmúltbeli esetek - magyarázta Nora. - Nézze meg a büntetési
tételeket! Hat év szabadságvesztés, több mint egymillió dolláros
bírság. Van magának ennyi pénze, Annette? És Collínnak vajon
minden modellházban van egy Annette-je? Eleve osztozik rajta a
feleségével, és ki tudja, hány nője van még? Maga tudja?
Annette ezt nem hagyta szó nélkül.
 - Collín engem szeret - mondta, miközben a vállát a széktámlának
vetette, az állát pedig durcás kislány módjára felszegte. - Nem
érdekel, ha lelepleznek minket, úgyis azt akarom, hogy a felesége
megtudja.
- Mondja csak, a fő- főépítőmester beszélt a nyári terveiről? - szólt
közbe June.
Nora ezt nagyon nem bánta, mert tudta, hogy jobban is
palástolhatná a dühét.
- Júliusban például készül valami szép helyre? - ütötte tovább a
vasat June, majd Hester is becsatlakozott.
- Nem kérdezte magától, hogy van-e érvényes útlevele?
- Ugyanis elhagyja az országot - vette át a szót Nora. - Fogja az
összes pénzt, és elfut. Ráadásul nem egyedül. Vanessa foglalta le a
jegyeket. Egyet magának, egyet Collínnak.
Annette kétségbeesetten próbált uralkodni az arcvonásain, de
hiába. A homloka ráncba szökkent, az ajkát beharapta, a szeme
dühödten csillogott.
- Úgy bizony - tette hozzá Nora, immár nem diadalmas, hanem
szelíd, együttérző hangon. - A Kajmán- szigetekre utaznak, még a
járatszámot is meg tudjuk mondani magának. És ha együtt mennek,
altkor mi lesz magával?
Annette nem válaszolt, de szinte látni lehetett a lelkében dúló
indulatot. Mintha a pórusaiból szivárgott volna, akár valami
szennyező kigőzölgés.
Norának vigyáznia kellett, nehogy magával ragadja a jól ismert
érzés. Nem hagyhatta, hogy az események visszacibálják a múltba
csak azért, mert tudta, hogy Annette dühe mély fájdalmat takar. És
azt is tudta, hogy a bánat majd később jön, a nő egyelőre bosszúért
liheg. Amit ő kihasználhat.
- Ne hagyja, hogy ők győzzenek! - Nora szinte suttogott. - Azt
hiszik, túljárhatnak az eszén. Azt hiszik, lenyúlhatnak még egy zsák
pénzt, amely feltehetőleg a Bent Creek-i banktól származik, és
elhúzhatnak vele a földi Paradicsomba.
Nora várt egy kicsit, csak utána tette fel a további kérdéseit.
- Mondja, Annette, mennyire van benne a buliban? Talán még
gyilkolt is, mert Collin megkérte, hogy tegye el láb alól a problémás
üzlettársát?
- Nem! - kiáltotta el magát Annette. - Semmi közöm Neil és Fenton
halálához! Alig ismertem azt a két embert!
Őszintén csengett a hangja, de Nora nem hihetett neki csak úgy
bemondásra.
- És ezt miért higgyem el? - kérdezte. - Hiszen maga egy bűnöző.
Mindvégig átverte a város lakóit, akiknek az volt az egyetlen bűnük,
hogy új házat akartak venni.
- Amire nem volt pénzük! - vágott vissza Annette. - Dawson
olyanokat válogatott ki, mint maga! Olyanokat, akik a lelkűket is
eladnák három hálószobáért, egy jacuzziért meg a rozsdamentes
acél konyhagépekért.
June és Hester diadalmasan nézett össze. A Titkok Könyvklubjának
tagjai gyanították, hogy Dawson Hendricks, a hitelbíráló, komoly
szerepet játszik a bűnszervezetben, hiszen már Fenton Greer
szalvétáján is ott volt a monogramja, de nagy könnyebbség volt,
hogy Annette ezt önként bevallotta.
- A lelkünket maguk adták el a tudtunk és az engedélyünk nélkül! -
Nora Annette-re szegezte az ujját. - Maga az ingatlanos, tudnia
kellett, hogy a stróman akkor is megbűnhődhet, ha egy centet sem
kap azért, hogy felhasználják a nevét. Amúgy a házakba senki sem
fog beköltözni, mert Collin nem építi meg őket. Maga nyilván erről is
tudott.
Annette válla meggörnyedt. Nora örült, hogy eljött ez a pillanat,
hiszen már várta a megadás első jelét. Látta, hogy az
ingatlanügynök közel jár ahhoz, hogy mindent bevalljon, de még
korai lett volna erőltetni.
- De nem tűnt olyan vészesnek a dolog, igaz? - tárta szét a karját
Nora. - Egy kis könnyen jött pénz magának is, meg Dawsonnak is.
De a Pine Ridge nagyágyúinak sokkal nagyobb szelet jutott a
tortából.
- Ők találták ki az egészet - mondta Annette, és megvonta a vállát.
- Én csak a munkámat végzem.
- De már nem sokáig - emlékeztette Nora. - Collin és Vanessa
nyilván félretett annyit, hogy új életet kezdhessenek a trópusokon.
Maga viszont itt marad megfürödve. Mit mond majd a vevőknek,
akik kérdőre vonják, amiért nem épül meg a házuk?
Norának eszébe jutott Arthur Miller drámája, A salemi
boszorkányok.
- És ha összeállnak, a feldühödött csőcselék kit fog majd
hibáztatni? - ütötte a vasat még hevesebben. - Magát, Annette, mert
nem lesz ott senki más! Magát vetik máglyára, mint egy
boszorkányt.
June és Hester csodálkozva pillantott Norára. Nyilván meglepte
őket, hogy kvázi tűzhalállal rémisztgeti Annette Goldsmitht, de a
tekintetük mást is elárult. Mégpedig azt, hogy tetszik nekik, amit
csinál, és hisznek benne. Nora ettől olyan erősnek érezte magát,
mint Sámson.
- Miért kellett Neil Parrishnek meghalnia? - kérdezte.
- Az volt a dolga, hogy Vanessával befektetőket hozzon. - Annette
az asztal közepén lévő szalvétatartót bámulta, aztán folytatta: - Egy
ekkora projekthez komoly tőke kell. Három- négy helyen is akartak
építkezni az állam nyugati részén. Azért egy kisebb régión belül,
hogy a Pine Ridge hiteles, megbízható cégnek tűnjön. És egészen
addig jól is mentek a dolgok, amíg Neil fel nem hajtotta a kezdőtőkét
a Madison Megyei Közösségi Banknál. Akkor kezdett furán viselkedni.
Collin szerint úgy megváltozott, mintha valami bájitalt kapott volna
Miracle Springsben.
Nora elmosolyodott.
- Igen, van ilyen hatása ennek a városnak. Ezért jött ide Neil pár
nappal előbb, mint a többiek. Helyre akarta hozni a dolgot, de nem
tudta, hogyan. Magának említette ezt?
- Nem - mondta Annette. - Annak viszont fültanúja voltam, amikor
lebeszélt egy érdeklődőt a házvásárlásról.
- És maga ezt elmesélte Collinnak, igaz? - csapott le Nora, majd
rosszallóan megcsóválta a fejét. - Megpecsételte Neil sorsát.
Annette fölkapta a fejét.
- Ő pecsételte meg a saját sorsát! Jobban tette volna, ha tartja a
száját, és befejezi, amit elkezdett.
- Fenton Greer sem járt jobban, hiába tette a dolgát! Ő is úgy
végezte, mint Neil. Szerintem a maga kedves barátja nem akarta
elosztani a pénzt. Hányfelé is? - tette fel a kérdést Nora, majd
kiszámolta az ujjain. - Hétfelé, igaz? Vanessa, Fenton, Neil, Collin,
Dawson, a seriff és maga. Kifelejtettem valakit?
 Annette kérdéssel válaszolt a kérdésre.
- Mit akarnak? Pénzt?
- Mondja el, hogy működik a nagy átverés! - követelte Nora. -
Magyarázza el lépésről lépésre!
Annette úgy forgatta a szemét, mintha bosszantaná, hogy
vesztegetik a drága idejét.
- Miért? Hiszen már úgyis rájöttek. Az volt, hogy Vanessa és Neil
szerzett egy rakás pénzt a helyi bankok befektetőitől, majd annak
egy részéből Collin földterületeket vásárolt a három városban. Aztán
megszerezte a szükséges engedélyeket, és felhúzták a modellházat,
meg hozzákezdtek néhány másik épülethez. Mindegyik banknál van
belső hitelbírálónk. Engem leszámítva az ingatlanosok egyszerű
vidéki tuskók, akik a jutalékkal is boldogok. Amúgy van néhány
átlagos vevőnk is, de a többség olyan, mint maga. Nincs pénzük egy
ilyen házra, de megkapják a hitelt, hogy minél több embertől
szedhessük be az önrészt. Ebből fizetik ki fű alatt a hitelbírálókat
meg engem, Collin és az üzlettársai pedig a bankoktól kapott tőkét
fölözik le. Hogy abból mennyi pénz jött össze, és ki mennyit kapott
belőle, azt nem kötötték az orromra.
Hester elgyötörten nyögött fel.
- És hogy akarta átvészelni a botrányt? Tudja, miután a vevők
rájönnek, hogy nem fog megépülni a házuk.
- Mi sem egyszerűbb - vágta rá Annette. - Úgy, hogy felmondok.
Hiszen én csak az ingatlanközvetítő vagyok, nem a kivitelező.
Egyébként pedig úgy volt, hogy Collin és én...
- Ellovagolnak a naplementébe? - tippelt Nora. - De azt ugye nem
említette Collin, hogy a Kajmán- szigeteken fog lemenni a nap?
Annette forrt a dühtől.
 - Nem - ismerte be.
- Ne hagyja, hogy szórakozzon magával, drágám! - szólt közbe
June, és Annette elé tolta a telefonját. A képernyőn a szövetségi
ügyészség észak-karolinai irodájának weboldala látszott. - A „Rólunk”
menüpont alatt van egy telefonszám. Ha mindent elmond nekik,
megúszhatja egy kis ejnyebejnyével. Ha nem, akkor Hester máris
mutatja, mi vár magára.
Hester előhúzott a zsebéből egy papírlapot, és széthajtogatta.
- A legutóbbi esetet legfelül látja. Negyvenhat hónap börtönre
ítélték az ingatlanost - mondta jelentőségteljesen, és Annette elé
csúsztatta a papírt. - További példák is vannak, de szerintem
nagyjából érti, miről beszélek. Negyvenhat hónap börtön!
Annette átfutotta a kinyomtatott papírt, majd visszapöckölte
Hester elé. Nora érezte, hogy fogytán a türelme.
- A barátnőnket letartóztatták egy gyilkosság miatt, amit nem ő
követett el. Maga viszont valóban bűnös, úgyhogy kapja elő a
telefonját, és hívja föl azt a számot! Egyébként meg remélem, hogy
nem fogja megtenni, mert megnézném magát narancssárga
overallban! És azt is megnézném, amikor kiballag az udvarra
szemetet szedni, mert jól viselkedett. Akkor szívesen bedobnék
magának egy jó zsíros sajtburgeres papírt meg a maradék sült
krumplit! Szép lassan elkarikáznék a börtön mellett, csak azért, mert
megtehetem. Ugyanis a bringám még működik, hiába próbált letolni
az útról.
- Az nem én voltam! - kiáltotta Annette. - Collin elkérte a kocsimat!
Furcsállottam, mert ott volt a pick-upja, de nem akartam Vanessa és
a seriff előtt kérdőre vonni, úgyhogy odaadtam neki a kulcsot.
Higgye el, nem vagyok gyilkos!
 Nora felidézte azt a napot. Jól emlékezett rá, hogy Annette-et,
Collint, Vanessát és a seriffet is ott találta a modellháznál. Mintha
épp valami megbeszélést tartottak volna.
- És ült még valaki Collin mellett a kocsiban? Talán a seriff?
Annette elfintorodott.
- Az a dagadt disznó rögtön maga után elment. Én meg bejöttem
a házba adminisztrálni, Collin és Vanessa pedig a garázsban tárgyalt
meg valamit. Még ott voltak, amikor maga elkarikázott.
- A barátja egy gyilkos - szólt közbe Hester. - És az igazi bűntársa
az a nő, akivel meg fog szökni. Ők az igazi Bonnié és Clyde, magát
csak kihasználták.
Annette szeme könnybe lábadt. Remegő kézzel nyúlt June
telefonjáért, majd egy darabig a tenyerében dédelgette a készüléket.
- Collin nem gyilkos - vette védelmébe a férfit. - Pár perccel
azelőtt, hogy Neil a sínre zuhant, küldött egy fotót, amit a vonaton
készített. Fenton halálakor pedig velem volt. Akkor töltöttük először
együtt az éjszakát.
- Ügyes - ismerte el Nora. - Maga volt Collin alibije, Vanessa pedig
a tanúja. Nem mintha jogszerű procedúrától kellett volna tartaniuk,
hiszen a seriff is a Pine Ridge zsebében van.
- Tehát vagy Varangy, vagy a nagytesója, Dawson a gyilkosunk -
találgatott June.
Nora nem vette le a szemét Annette-ről. Azért szuggerálta, hogy
helyesen döntsön.
- Tudom, hogy fáj - suttogta. - És lesz még más is, ami fájni fog.
Figyeljen rám, Annette! Az egyetlen kiút az, ha megindul, és átgázol
mindenen. Meg kell fizetnünk a hibáinkért, de ezt nem kell egyedül
végigcsinálnia. Ott leszünk magával mi is. Mert mi hárman, azaz
Estellával együtt négyen, tudjuk, mi az a tűzpróba. Van, aki csak
átvitt értelemben, és van, aki szó szerint.
Nora kedves szavai végképp megtörték Annette ellenállását. Az
ingatlanos sírva fakadt, mire June odalépett mellé, majd gyengéden
megfogta a karját, és halkan vigasztalta.
- Erősebb vagy, mint gondolnád, drágám! És erősebb vagy, mint
ahogy azt Collin Stone gondolná. Mutasd meg neki, milyen fából
faragtak!
Annette megtörölgette a szemét, majd bólintott.
- Megbánja még az a seggfej, hogy így kihasznált! - fogadkozott,
majd June telefonjára nézett, és összeráncolta a homlokát.
- Egy pillanat jelszót kér! - mondta June, majd bepötyögött pár
számot, és visszaadta Annette-nek a készüléket. - Tessék, drágám!
Kezdődhet a buli.
- Itt, a konyhában? - kiáltotta egy férfihang a bejárati ajtónál.
Nora ereiben meghűlt a vér. Korábban se motorzajt, se egyéb
zörejt nem hallott. Most viszont nehéz lett volna nem észrevenni,
hogy súlyos bakancsok alatt dong a fapadló.
Es nem is csak egyetlen pár bakancs alatt.
A bevonuló Collin Stone mögött Hendricks seriffis ott állt.
- Azt tedd le, kicsim! - utasította Collin, és a habozó Annette mellé
lépett. Megcirógatta az arcát a mutatóujjával, de Annette kővé
dermedt, mintha pofon vágták volna.
Norának eszébe jutott, hogy talán már régóta várja Collin
érintését, de a férfi elkésett a gyengédnek szánt gesztussal.
Annette vissza akarta csúsztatni a telefont June elé, de Collin
kikapta a kezéből, és a képernyőre meredt.
 - Jaj, Annié! - szólalt meg halk, szomorkás hangon. - Azt hittem,
szeretsz.
- Szerettelek is! - vicsorgott Annette. - De te hazudtál nekem!
Minden szavad hazugság volt!
A Collin mögött álló seriff kuncogott egy jót, és megkocogtatta a
halántékát.
- Kigyulladt a körte, szépségem?
Collin hátrasandított a törvény testes őrére.
- Nem szép dolog sértegetni Annette-et, seriff. Nélküle nem
jutottunk volna idáig. A másik három hölgy viszont más tészta.
Nagyon úgy néz ki, hogy ők csak bajt kevernek a maga békés
kisvárosában.
A seriff a derékszíjába akasztotta két hüvelykujját, és billegni
kezdett a sarkán.
- Jól boldogulok az olyan nőkkel, akik nem tudják, hol a helyük.
- Fogja be! - csattant fel Nora, mert képtelen volt mindezt
csöndben tűrni. - A játszma véget ért, és mindketten kiestek. Ugye
nem képzelték, hogy nem telefonáltunk oda, ahova kell?
Nora tarkasszemet nézett a két férfival, majd némi hatásszünet
után folytatta:
- Mivel folyton manipulálják és átverik a nőket, nem nézik ki
belőlük, hogy bele tudnak köpni a levesükbe!
A seriff egy műanyag bilincset húzott elő a zsebéből.
- Nem köpnek bele maguk semmibe, mert ki sem nyitják a
szájukat. Ugyanis jól beviszem magukat.
- És mégis miféle koholt vád alapján? - vonta kérdőre June
higgadtan.
 - Melyikkel kezdjem? - kérdezte a seriff', és önelégült vigyor ült ki
az arcára. - Talán azzal, hogy maguk hárman, illetve Ms. Estella
Sadlerrel együtt négyen, meggyilkolták Mr. Parrisht és Mr. Greert?
Aztán Ms. Sadler ugye sittre került, maguk pedig betörtek Annette
irodájába, majd Ms. MacCavity hotelszobájába. És vannak még itt
apró-cseprő lopások is ugyebár, mint például egy szállodai
kulcskártya vagy bizalmas iratok, s a többi, s a többi.
Amíg Hendricks beszélt, és még egy bilincset kitett az asztalra,
Nora agya lázasan dolgozott. És rájött, hogy valami elkerülte a
figyelmét.
Azaz nem valami, hanem valaki! Egy helyi lakos, aki a Titkok
Könyvklubjának minden lépéséről beszámolt ezeknek a
rohadékoknak. Aki Neil Parrish bizalmába férkőzött, majd téglaként
jelentett róla az üzlettársainak. Egy férfi, akit őszinte, barátságos,
rendes fickónak ismertek. Szerény, szorgalmas, átlagos, hétköznapi
embernek.
- Jézusom! - kiáltott fel Nora, majd lehunyta a szemét, és a
szemhéjára nyomta a kezét, mintha így kizárhatná a tudatából a
szörnyű igazságot.
A seriff elröhögte magát.
- Lám, a szőke után a barna fejében is kigyúlt a fény! Ezek a
csajok mindig lemaradnak egy lépéssel, mi? - harsogta, majd
idegesen Collínra sandított, aki rosszallóan meredt rá.
Egyből leolvadt a mosoly Hendricks arcáról. Nora szíve szerint
orrba vágta volna, de tudta, hogy nem ragadhatja el a hév, hiszen
fontosabb feladata volt. Koncentrálnia kellett. Látta, mennyire félnek
a barátnői, és ezt nem hagyhatta annyiban. Nem okozhatott nekik
csalódást, ha már eddig eljutottak!
 - Egy név lemaradt a listánkról - mondta June-nak és Hesternek,
majd ismét a seriffhez fordult. - Gondolom, Bob végezte el a piszkos
munkát. Nem hinném, hogy maga átfér a sínek fölötti kerítés lyukán.
Bob sokkal karcsúbb.
June döbbenten szisszent fel Nora mellett, Hendricks pedig
elengedte a füle mellett a gúnyos megjegyzést.
- Bizony, a szimpatikus pultos, aki nem sajnálja a vendégtől az italt
- helyeselt. - Ki ne kedvelne meg egy ilyen figurát? És Neil az első
két este jócskán a pohár fenekére nézett.
- Na, most már elég le... - próbált közbeavatkozni Collin, de Nora a
szavába vágott.
- Neil kiadta Bobnak a titkait, Bob pedig elhatározta, hogy hasznot
húz ebből. De csak azért ölhette meg a Pine Ridge vezetőit, mert
maga erre áldását adta, seriff! És a bátyja is benne van a
bűnbandában!
A seriff olyan közel hajolt, hogy Nora minden pórusát tisztán látta.
Homlokáról folyt a verejték, és lecsorgott egészen a pofaszakálláig.
- A férfiak többsége semmire sem jut, ha úgy viselkedik, mint egy
kiscserkész - sziszegte. - Kőkemény döntések elé állít minket az élet.
Próbálunk megfelelni a családnak. Adjuk a számlákat, kuporgatunk
házra, kocsira, a gyerekek iskoláztatására, ruhákra, nyaralásra, de
sosem elég! Nem dolgozunk eleget, nem hozunk haza elég pénzt.
A seriff mögött álló Collín buzgón bólogatott.
- Hát ezért gyűlöl minket? - vonta kérdőre Nora. - Mert egy olyan
nőt fogott ki, akinek semmi sem elég?
- Nem csak egyet fogtam ki. Egyformák mind! Az anyám, a
feleségem, a lányaim!
 Hendricks arcán és nyakán málnaszínű foltok ütöttek ki, úgy
nekihevült.
- Folyton csak a sírás, hogy mi mindent nem csinálok! Amit
csinálok, arról persze egy szó sem esik! Se egy „köszönöm”, se
semmi! Az internet az egyetlen menedékem, de utána megint jön a
három savanyú képű nemzedék meg a nyavalygás.
Norát váratlanul érte a seriff kitárulkozása. Megdöbbentette, hogy
azért tekint minden nőt másodrendű embernek, mert a családja nem
szereti és nem becsüli meg.
- De most megtalálta a módját, hogy több pénzt vigyen haza -
tapintott a lényegre Nora. - Változott ettől valami otthon?
- Egy centet sem látnak belőle! - vágta rá a seriff, és diadalmasan
megcsillant a szeme. - Veszek magamnak egy szép kis horgászhajót,
és minden szabad percemet a vízen fogom tölteni. Nőknek oda tilos
lesz a belépés, eleget keserítették már az életemet!
Hendricks hátrébb lépett, és megcsóválta a fejét, mint aki
rádöbbent, hogy a kelleténél többet árult el. Aztán Annette-re
bökött, és összehúzta a szemét.
- Számodra is véget ért a bál, Hamupipőke. Menj szépen haza, és
tudod, mi lesz, ha megnyikkansz! Úgyhogy el ne járjon a szád!
A holtsápadt Annette Collínra nézett.
- Aliért csináltad ezt velem?
- Ne haragudj! - kérte Collin. - Nem gondoltam, hogy így mellre
szívod. És annyit azért felhoznék a védelmemre, hogy semmit sem
ígértem neked, csak egy pénzes melót. Azt megkaptad, és még
szórakozhattál is egy kicsit.
- De miért használtál ki, ha eleve nem akartál tőlem...
Collin széttárta a karját.
 - Valahogy muszáj volt rövid pórázra fognom téged. Sajnálom,
tényleg! De majd túlteszed magad rajta. Fiatal vagy, és csinos,
sorban állnak majd a férfiak, hogy wokban sült bök choyt ehessenek
veled.
Collin itt tartott egy kis szünetet, majd szigorú, kemény hangon
hozzátette:
- Úgyhogy ne drámázz!
Nora csöndben drukkolt Annette-nek, hogy szó nélkül távozzon.
Biztosra vette, hogy mire hazaér Asheville-be, a düh, amit azért érez,
mert kihasználták és elárulták, felül fog kerekedni a félelmén, és
önként feladja magát, hogy bosszút álljon Collin Stone-on.
- Na, mi lesz, Hamupipőke? Elővegyek még egyet? - mutatott az
asztalra dobott bilincsekre a seriff.
Annette még vetett Collinra egy gyűlölettől izzó pillantást, majd
kisietett a konyhából. Nem sokkal később hallották, hogy felkúszik,
majd lecsukódik a garázsajtó.
- Talán nem kellett volna elengednünk - szólalt meg Collin.
- Saját magát is bemártja, ha kinyitja a száját - felelte Hendricks. -
A BMW- t például hogy magyarázza meg?
A seriff ezután ismét Norához fordult.
- Amúgy Ms. MacCavity ötlete volt, hogy lökjük le magát a hegyről.
Azt mondta, maga a kígyó feje, és azt hiszem, igaza volt.
June ezen jót kacagott.
- Kicsit sántít a hasonlat, drágám! - mondta Hendricksnek. -
Ugyanis itt nem egyetlen kígyó van, hanem jóval több! Mindannyiunk
fején hemzsegnek a kígyók, mint Medúzáén! Tudja, ő a három gorgó
egyike.
 June úgy mozgatta a levegőben az ujjait, mintha valami szörny
lenne.
- Mindjárt kővé változtatjuk! - figyelmeztette Varangyot.
A seriff szúrósan nézett rá.
- Most fenyeget?
Hester felkacagott, de Nora tudta, hogy nem jókedvében teszi,
csak tehetetlen dühében.
- Lám, Varangy seriffnek gőze sincs róla, ki az a Medúza! - Hester
fején találta a szöget. - íme, az ember, aki arra használta a jelvényét,
hogy elárulja a város lakóit, akik végig megbíztak benne. Vajon tud
róla, hogy közröhej tárgya a megyében? Ez egyébként nem csoda,
hiszen tényleg úgy néz ki, mint egy kétéltű.
A seriff, akinek tésztaképe az érett cseresznye színében játszott,
előkapta a pisztolyát, és Hesterre szegezte.
- Nem tűröm a tiszteletlenséget! Sem magától, sem mástól! -
háborgott.
Nora rögtön látta az eszelős tekintetéből, hogy Todd Hendricksnek,
a kisvárosi zsarunak ez már egyszerűen sok. Az ő szintje csupán
annyi, hogy kijátssza a törvényt, zsebre vág egy kis mellékest, a
nagyszabású tervek kidolgozását és a piszkos munkát viszont inkább
másra bízza. A gyöngyöző homlokáról lecsorgó izzadság, amely már
az inggallérját is átitatta, minden szónál többet mondott. Egyértelmű
volt, hogy kínosan érzi magát, és az is látszott, hogy nem ő itt a
főnök, hanem Collin.
Nora bőszen hadonászott, hogy felhívja magára Hendricks
figyelmét. Mivel látta, hogy nem túl bölcs dolog provokálni, inkább
megpróbált szót érteni vele.
 - Akkor most mi a terve? - érdeklődött. - Hidegvérrel lepuffant
három fegyvertelen nőt? Hogy fogja ezt kimagyarázni? Egy ekkora
városban nem történhet ám akárhány gyilkosság! Hamar híre megy,
hogy mi folyik itt, és aztán jön a médiainvázió! De vajon hol lesz
addigra Collin és Vanessa?
Collin a seriff karjára tette a kezét.
- Nem haladhatnánk, Todd? Szeretném lezárni ezt az ügyet.
- Akkor már kerten vagyunk - morogta a seriff. - Na jó, csajok,
most mindenki szépen hátrateszi a kezét. A hirtelen mozdulatokat
mellőzzük! Nem szeretném, ha eldurvulna a helyzet.
- Nem kenheti ránk Neil Parrish meggyilkolását! - tiltakozott Nora.
- És a Fenton Greer-ügybe sem keverhet bele bűntársként. Nincs
indítékunk.
- Ebben van valami, seriff - szólalt meg Collin halkan, szelíden. -
Úgyhogy talán itt és most kéne elvarrnunk a szálakat.
Nora nem tudta levenni a szemét a pisztoly sötétlő csövéről.
Kezdett pánikba esni, mert érezte, hogy hiába próbálná megingatni
Collin Stone-t. Látszott, hogy ezt az agyafúrt, sármos gazembert
keményebb fából faragták, mint a seriffet. Látszott, hogy ő tényleg
bármire képes azért, hogy elérje a célját, és ez roppant veszélyessé
teszi.
- Nem lőhetem le őket itt, a konyhában! - szólalt meg Hendricks,
aki fölöttébb nyugtalannak tűnt.
- Eszembe sem jutna ilyesmit javasolni - felelte Collin, és barátian
megszorította a seriff vállát. - Helyezzük biztonságba a hölgyeket, és
majd utána elmondom, mire gondoltam.
Azzal Collin fölkapta az asztalról az egyik műanyag bilincset, és
Hester háta mögé lépett.
 - Ms. Winthrop, ha szabad...
Hester riadtan Norára pillantott, majd hátratette a kezét. Amikor
Collin jó szorosra húzta a gyorskötözőt, megrándult az arca, de hang
nem jött ki a torkán.
- Maga jön, úszómester néni! - nevetett Hendricks.
- Milyen érzés úgy ugrálni, ahogy a főnök fütyül, seriff? -
gúnyolódott June, miközben odanyújtotta a két kezét. - Mert hogy
nem maga dirigál itt, az tuti.
Collin megfenyegette az ujjával June-t, és figyelmeztette:
- Ha tiszteletlen a seriffel, kénytelen leszek betömni a száját.
June elhallgatott, Collin pedig Norához lépett, és zavarba ejtő
gyengédséggel húzta hátra a két karját, majd a csuklójára tette a
gyorskötözőt. Miután végzett, közelebb hajolt, és azt suttogta:
- Jó volt magával beszélgetni a könyvesboltban. Maga olyan, mint
Vanessa. Egy okos, intuitív nő, akivel könnyű szót érteni. Sajnos
ezzel együtt most meg kell halnia. De szeretném, ha tudná, hogy
nem személyes okból választottam maguknak olyan halálnemet,
amilyet. Hanem azért, mert ez a legcélszerűbb.
Míg Nora a hallottakat emésztgette, Collin intett Hendricks-nek,
hogy menjenek át a konyha másik felébe. A seriff meglepett arcot
vágott, amikor Collin közölte vele a szándékát, majd bólintott, és
Norára pillantott.
Némi együttérzést lehetett kiolvasni a szeméből, ugyanakkor az is
az arcára volt írva, mennyire elborzadt. Nora ebből már tudta, mit
tervez Collin.
- Még hogy nem személyes okból, te rohadék! - kiáltott rá
gyűlölettől eltorzult arccal. - Te kegyetlen, önző állat! - ordította,
miközben farkasszemet nézett a férfival. - Arra gondoltál már, hogy
milyen sorsra juttatod így a családodat?
Collin lesütötte a szemét, és Nora már- már azt hitte, hogy
érzékeny pontra tapintott. De aztán a férfi fölemelte a fejét, és
feszülő állkapcsa elszántságot sugallt.
- A feleségemnek nem fogok hiányozni, és a gyerekeknek sem.
Úgy alakították az életüket, hogy én már nem vagyok a része.
Előteremtettem az anyagiakat, ahogy a seriffis, de közben valahogy
kívülálló lettem a saját otthonomban. Vanessával viszont tökéletesen
egymásra találtunk. Úgy tudok vele beszélgetni a könyvekről, mint
veled a boltban, de tudunk dumálni ingatlanügyekről, ételekről,
borokról meg szép helyekről, ahova el szeretnénk utazni. Meg még
sok minden másról is. Vanessa az én másik felem, de erre csak akkor
jöttem rá, amikor megismertem.
Collin elmosolyodott, és hozzátette:
- Mostantól a magam életét élem, és senki sem állhat az utamba!
Azzal kiment a konyhából.
- Most mit csináljunk? - szólalt meg Hester cérnavékony hangon,
akár egy rémült kislány.
Nora nem felelt. Szótlanul nézte, ahogy Hendricks a főzőlaphoz
lép, és begyújtja a gázt.
- Emlékeznek az unatkozó tinikre, hölgyek? - szólalt meg, miután a
maximumra csavarta az öt gázrózsát. - Tudják, akik csak úgy heccből
betörtek ide.
A seriff nem Noráékat nézte beszéd közben, hanem a táncoló
gázlángot.
- Képzeljék, a hülye kölykök most rátettek egy lapáttal, és betörés
helyett gyújtogattak! Sajnos, arra nem gondoltak, hogy van valaki a
házban, mert ilyen későn már senkinek sem kéne itt lennie.
A seriff sóhajtott egy nagyot, majd folytatta:
- Hogy maguk, csajok, mit kerestek itt, arról majd mindenféle
szóbeszéd fog keringeni. Miracle Springs derék lakói jó szaftos
sztorikat találnak majd ki arról, hogy maguk piáltak, drogoztak,
drogot árultak, vagy mit tudom én, aztán idővel elfelejtik magukat.
Találnak valami más beszédtémát, és továbblépnek.
Collin ekkor visszajött a konyhába, méghozzá egy piros
benzineskannával. Lecsavarta a kupakját, majd bánatos szemekkel
nézett Norára.
- Bárcsak ne hősködtél volna! A való életben sajnos nincs olyan,
hogy „minden jó, ha a vége jó”. Helyette az van, hogy a
magamfajták távoznak a lóvéval, a hősök pedig távoznak az élők
sorából. Köztük a sebhelyes arcú, finom lelkű, egykor egész csinos
biblioterapeuta, aki...
Collin itt szünetet tartott, mintha egy pillanatra felülkerekedtek
volna az érzelmei. Aztán befejezte a mondatot.
- Aki tűzhalált hal.
 18. fejezet
A seb az a hely, ahol beléd hatol a fény.
Rumi

- Bemegyek az irodába - mondta a seriff Collinnak. - Jó, ha ott látnak,

mielőtt valaki bejelenti a tűzesetet.
Collin bólintott.
- Hajrá! - mondta. - Bob bármelyik percben itt lehet. Ha megjött,
én is eltűzök valami nyilvános helyre. Mondjuk, a Pink Lady Grillbe.
- Ott a legjobb a hamburger - ábrándozott el a seriff, de aztán
megrázta a fejét, és pislogott párat, mintha hirtelen rádöbbenne,
hogy még dolga van.
Noráék felé bökött a hüvelykujjával.
- Akkor őket Bob intézi, ahogy a többi problémánkat is?
- Ez a terv - válaszolta Collin.
Todd Hendricks még megállt az ajtóban, és Nora már- már azt
hitte, hogy megszólalt a lelkiismerete. De nem nézett rájuk, csak
álldogált még néhány hosszúra nyúlt másodpercig, aztán szó nélkül
elment.
Miután becsukódott mögötte a bejárati ajtó, June megvetően
mordult egyet, majd megszólalt:
- Tudtam, hogy Greer nem káliumtúladagolásban halt meg! Bob
nyilván ütősebb cuccot csempészett az italába.
- Lám, mindent azért nem nyomoztatok ki - mondta Collin
Norának, majd helyet foglalt a szemközti széken, és fellökte a
bakancsával a piros kannát. A szúrós benzinszag rögtön megcsapta
az orrukat.
Nora mereven bámulta Collint. Nem akarta, hogy a férfi lássa rajta
a félelmet, pedig félt, nem is kicsit. Úgy érezte, mindjárt kifordul
önmagából.
- A labor úgyis kimutat valami más gyógyszert vagy mérget -
vonta magára Collin figyelmét June. - Hacsak le nem fizették a
halottkémet is.
- Arra nem volt szükség - felelte Collin. - A seriff szólt a dokinak,
hogy káliumot keressen Greer szervezetében, és aki keres, az talál.
Mire megjön a vizsgálati eredmény, és mire a halál okát firtatnák, én
már sehol sem leszek. És mielőtt megkérdeznék, hogy mi történt
pontosan Fenton Greerrel, közlöm, hogy nem fogom beavatni
magukat - emelte fel a kezét. - Ez nem egy regény, ahol a rosszfiú a
végén mindent bevall. Nem kell tudniuk a részleteket.
Ekkor megszólalt a csengő. Hester halkan sikkantott egyet, mire
Collin rámosolygott.
- Apropó, könyvek! - vicsorgott. - Megjött egy tipikus karakter, a
báránybőrbe bújt farkas. De most nem fogja álcázni magát, úgyhogy
megismerhetik az igazi énjét.
- Ez egyáltalán nem biztos - szólt közbe a konyhába belépő Bob. -
Ezekkel a hölgyekkel nincs bajom, ők nem olyanok, mint Estella. Az a
ribanc viszont bárkivel összefekszik, akinek van elég pénze, és ezért
büntetést érdemel. Ők itt nem ártottak nekem, úgyhogy nem fogok
itt a farkas szerepében tetszelegni.
Collin felpattant, és szó szerint Bob képébe mászott.
- Tényleg? - sziszegte az arcába közvetlen közelről. - Én viszont
ajánlom, hogy sürgősen kezdj el abban tetszelegni, nehogy
megeresszek egy névtelen telefont! Mert szívesen elmesélem ám, ha
kell, hogy micsoda koktélokat kutyul- tál a Greer szobájából lopott
kálium- kloriddal! És azt sem hallgatom el, hogy mi történt, miután
Greer megitta a specialitásodat, és láttad rajta, hogy mindjárt
kipurcan. Tudom, hogy kitámogattad az épületből, és beültetted egy
golfkocsiba. Elvitted a szerszámos sufniba, ahol már várta a porvédő
maszk meg a műanyag cső, amelyen keresztül a szén-monoxidot
kapta! Végül pedig elvitted a hullát a fürdőbe, és otthagytad.
- Tudod jól, hogy mindent miatta tettem! - kiáltotta Bob. - Neilt a
pénzért löktem a vonat elé, a pénz pedig arra kellett, hogy
imponáljak neki! De még ez sem volt elég azok után, hogy évekig
ittam a szavait, toltam neki a potya piát, néztem, ahogy mindenféle
lúzerrel kikezd, és újra meg újra hülyét csinál magából! Elegem lett a
rendes fickó szerepéből!
Bob most Noráék felé intett.
- Utánuk is pénzért kémkedtem. „Miért is ne?”, gondoltam, hiszen
már úgyis eladtam a lelkemet. De azért nem mindegy, hogy
gennyládákat teszek el láb alól, akik át akarták verni az ittenieket,
vagy élve megégetek három nőt!
Collin együttérző arccal bólogatott.
- Igen, tudom. Én örülnék a legjobban, ha nem fajult volna idáig a
dolog, de most már sajnos nincs más választásunk. Úgyhogy fogd
a...
- Bobnak igenis van más választása! - szólt közbe Nora. - Például
megmondhatja, hogy ő a saját maga ura, és senki nem
parancsolgathat neki.
Úgy tűnt, Bobnak tetszik az ötlet. Collinra bökött az ujjával, és
közölte:
 - A hölgynek igaza van. Ha be akarsz mártani, csak tessék! Ha én
bukók, te is buksz. Tudom, hogy birkának nézel, mert csak egy hülye
vidéki csapos vagyok, de vannak ám bizonyítékaim a
tranzakcióinkról! Jól eldugtam őket, de ha történik velem valami, elő
fognak kerülni. Sötét, sebes patakon! Ezt tartsd észben, te
nagyvárosi nagyágyú!
Collin szóra nyitotta a száját, de Bob már ki is vonult a helyiségből.
- Hé! - kiáltott utána June. - Bob! Ne hagyjon minket itt vele!
- Sötét, sebes patakon! - kiáltott vissza a folyosóról Bob.
Nora nem tudta hova tenni ezt a mondatot, de ismerősnek tűnt.
Elismételte magában párszor, hátha beugrik, hogy hol hallotta.
A töprengésből Collin zökkentette ki, amikor fölmarkolta a kannát,
és a fal tövébe meg a padlóra locsolta a benzint. Aztán Bob nyomába
eredt, és végigcsurgatta a lakáson a szúrós szagú folyadékot.
- Bob! Vigyázzon! - sikította Nora, és olyan hirtelen ugrott talpra,
hogy a szék nagyot puffant a padlón.
June és Hester szinte kővé dermedt a másik két széken.
Nora a konyhaszekrényhez lépett, és üggyel-bajjal kihuzigálta a
fiókokat, hátha talál valahol egy ollót vagy egy éles kést. De amikor
meghallotta az állatias ordítást, már tudta, hogy elkésett.
Visszafojtotta a feltörő zokogást, és egy újabb fiókot húzott ki, de
csak műanyag evőeszközöket talált. Bob fejhangon jajveszékelt, mint
egy siratóasszony, és most már az is jól hallatszott, hogy fellobbant a
láng. A benzincsík, ami a konyhából a folyosóra vezetett,
meggyulladt, és a tűzfészek felé süvített. A küszöböt nyaldosó lángok
több keskeny tűzcsíkra váltak szét. A fényes fapadló és a fehér
szegélyléc pillanatok alatt megfeketedett, és orrfacsaró füstszag
terjengett a levegőben. A lángok már a konyhaszekrényeket és a
sütőt is elérték. Nora belátta, hogy őrültség lenne a rózsák
elzárásával próbálkozni. Inkább az asztal felé hátrált, és a barátnőire
kiáltott:
- Ki kell jutnunk a házból!
June-t és Hestert úgy megbabonázta a hömpölygő lángfolyam,
hogy csak ültek megkövültén, amíg Nora kiáltása ki nem zökkentette
őket.
Miután fölpattantak, Nora a hátsó verandára nyíló üvegajtóhoz
sietett, de közben megpördült a tengelye körül. Miután kitapogatta a
kilincset, félig elhúzta a tolóajtót.
- Gyerünk! - kiáltott rá June-ra és Hesterre. Ők nem látták a füst
leple alatt közeledő alakot, Nora viszont igen. Miután kiléptek az
ajtón, ráordított a barátnőire, hogy váljanak szét, és fussanak, ahogy
a lábuk bírja.
Hester és June nekiiramodtak. Nora is indult volna, de Collin
vasmarokkal ragadta meg az alkarját.
- Te nem! - vicsorgott rá, és még szorosabban fogta. - Te nem
mész sehova!
Nora tekergőzve próbált szabadulni, majd felsikoltott, mert a férfi
az ajtó felé rángatta. Be a tűzbe!
Ellenállt, amennyire tudott, de Collin szabályosan satuba fogta.
Szürke köd gomolygott a konyhában, és már derékmagasságig
csaptak fel a lángok. A helyiség recsegve- ropogva, sisteregve-
pattogva adta meg magát a csillapíthatatlan étvágyú tűznek. Nora
négy éve, azon a bizonyos januári napon másféle hangokat hallott. A
csípős, hideg levegőben elvegyülő füst akkor fel tudott szállni a téli
égboltra. Most viszont a modellház konyhájában lapított, mint egy
nagy, szürke, ugrásra kész kandúr. A füst egyre jobban csípte Nora
szemét, és a torkába is próbált beférkőzni.
Collin egyre beljebb araszolt vele, a nőt egyre szorosabban ölelte
körül a forróság. Reflexszerűen összehúzta magát, és lehajtotta a
fejét. Nagyon kellett köhögnie, de úrrá lett a késztetésen, és újabb
kísérletet tett a szabadulásra.
Collin dühödten szórta rá szitkait. Azt hajtogatta, hogy a nő
mindent tönkretett. Közben Nora húsába vájta az ujjait. Mindenáron
a tűzhely felé akarta fordítani. Amikor ez nagyjából sikerült, teljes
erőből meglökte.
Nora a tűzhely helyett a rozsdamentes acél hűtőszekrénynek
csapódott. Útközben elfordította az arcát, hogy ne ütődjön a fémnek,
így nagyrészt a válla tompította az ütközést. Miután úgy pattant
vissza a fridzsiderről, mint a gumilabda, a fájdalom és a belélegzett
füst szinte teljesen kiszorította az oxigént a tüdejéből.
Megbillent előtte a világ, majd a padlón találta magát. Az esés
véget vetett a szédelgésnek, így tudatosult benne, hogy a tűz
hamarosan eléri a hátát. Arrébb húzta magát. A tolóajtót vette célba.
Nem tudta pontosan, merre tart, mert nem sokat látott.
Könnyezett a szeme, és a látómezeje szélén apró, fekete pöttyök
hemzsegtek. Izegtek-mozogtak, táncoltak a tárgyak, ezért inkább jó
szorosan becsukta a szemét, és gurult tovább.
Aztán egy pillanatra mégis kinyitotta, és kis híján sírva fakadt
örömében, amikor meglátta a tolóajtót. Collin persze becsukta, és
úgy tűnt, hogy a túloldalról nézi őt. Aztán mintha a verandára vetülő
árnyék kettévált volna.
Nora nem vehette biztosra, hogy jól látja, amit lát, mert a füst
miatt újra be kellett csuknia a szemét. Képtelen volt azon
gondolkodni, hogy mire készül Collín, csak arra koncentrált, hogy az
ajtó felé guruljon.
Nekidurálta magát, pedig a feketébe hajló köd arra csábította,
hogy feladja. Oxigéntartaléka nem maradt, így kénytelen volt
beszívni egy kis levegőt az orrán. Csakhogy a levegő perzselte a
torkát, és a fájdalom arra késztette, hogy ismét kinyissa a szemét.
Amikor az üvegen át megpillantotta a nyári égboltot, két verssor
jutott eszébe. Hallotta már őket valahol, de hogy hol, arra nem
emlékezett.
Fákon túlra elhajózz,
Hol a szellő susogói.19
Aztán elnyelte a sötétség.

Nora idegen, ugyanakkor túlságosan is ismerős helyen ébredt. Ki

sem kellett nyitnia a szemét, hogy tudja, hol van, a feje melletti gép
egyenletes csipogása és a megdöntött ágy egyből elárulta. Amikor
megmozdította a jobb kezét, a csuklójára ragasztott műanyag kanül
azt is egyértelművé tette, hogy infúzióra kötötték.
- Semmi baj, Nora! - szólalt meg az ágy lábánál egy hang. - Azaz
közel sincs akkora baj, mint legutóbb.
A furcsa megjegyzés arra késztette Norát, hogy mégiscsak nyissa
ki a szemét. Pedig egyáltalán nem volt kíváncsi a Zöldmezőn
begyűjtött újabb égési sebeire.
Jedediah Craig egy műanyag széken ült az ágya mellett. A jobb
kezét ökölbe szorította, de amikor látta, hogy Nora odanéz,
virágszirmokként nyíltak szét az ujjai.
A hangja rekedtes volt, ettől úgy tűnt, mintha más ember lenne.
Nora nagyon jól tudta, mit jelent a rekedtség, úgyhogy egy csapásra
elfeledkezett a maga bajáról.
- Te hoztál ki onnan? - préselte ki a kérdést a torkán, amely olyan
volt, mint a kiszáradt folyómeder.
Jed kitöltött két pohár vizet, és az egyiket Nora kezébe adta.
Miután megitták, a férfi az éjjeliszekrényre tette a poharakat.
- Bár előbb odaértem volna! - szólalt meg. - Ne haragudj! Nora
csodálkozva meredt rá.
- De hát megmentetted az életemet! Az az utolsó emlékem, hogy
a füst marja a torkomat és a szememet. Meg az, hogy látom az eget,
és olyan az egész, mintha Collin Stone nézne az ajtó túloldaláról. És
volt még valami. Valami fontos dolog.
Jed szótlanul várta, hogy eszébe jusson Norának, de hiába.
A nő végül összeráncolta a homlokát, és szabad kezével
megérintette a nyakát.
- Már fájniuk kéne az égési sebeknek - mondta. - Mikor jutottam ki
a házból?
Jed válasz helyett megfogta Nora kezét, és a tenyerébe ejtette a
mala gyöngyszemeket.
- Koncentrálj erre, amíg beszélek! - kérte. - Nem a
Csodakönyvekből hoztam őket, de gondoltam, ezekből is vigaszt
tudsz meríteni.
Nora ujjai összezárultak, Jed pedig belefogott a mondókájába.
- Az asheville-i Mission Kórházban vagy. Három napja vettek fel.
Én döntöttem úgy, hogy ide küldjünk, és ne a Miracle Springs-i
egészségügyi központba. Ott nem tudnák szakszerűen kezelni a
poszttraumás tüneteidet. Az égési sérültek súlyos traumát élnek át,
és nem lehetett tudni, miként reagálsz, ha másodjára esel át ezen.
Jed elmosolyodott, majd kis szünet után folytatta:
 - Úgy tűnik, hogy nem túlzottan rázott meg a dolog. Ahhoz képest,
hogy több mint négy órája nem kaptál fájdalomcsillapítót, nagyon jól
viseled.
Nora tekintete egészen az infúziós állvány fém tartórúdjáig követte
a csuklójából kiálló kanült. Egyetlen tasak folyadékot látott. Tehát
sem morfiumot, sem intravénás bódítószert nem kap.
- Milyen sérüléseim vannak? - kérdezte.
- Aggodalomra főként a belélegzett füst adott okot - magyarázta
Jed. - Oxigént meg szteroidokat kaptál, és mivel komoly a fertőzés
veszélye, ilyenkor a pácienst három napig bent szokták tartani
megfigyelésre. A Mission Kórház orvosai alapos munkát végeztek. A
mellkasröntgened negatív, a fehérvérsejtszámod jó. Este vagy
holnap reggel alighanem meglóghatsz innen.
- Meglóghatok? - ismételte a szót Nora, majd a takaróra ejtette a
mala gyöngyöket, és kitapogatta a kapcsolót, amivel állítani tudta az
ágyat. Fölemelte a fejrészt, hogy neki tudjon dőlni, majd szemügyre
vette a két karját.
A bal a szokottnál vörösebb volt. Úgy nézett ki, mintha egész nap
a tengerparton hevert volna, és nem kente volna be magát.
- Ennél nagyobb bajod nem lesz. - Jed tárgyilagos hangja
nyugtatólag hatott Norára.
- Mindenhol ilyen szép főtt rák színem van? - kérdezte.
- Az ujjad hegyétől a hajas fejbőrig - felelte Jed. - Apropó, majd le
kell vágatnod a hajadat. De nekem határozottan tetszik, ahogy a
rövidebb szálak keretbe foglalják az arcodat.
Norát váratlanul érte a bók. Megérintette az állát csiklandozó,
hosszabb hajszálat, majd azt suttogta:
- Köszönöm!
 Aztán maga mellé tette a kezét, és az ujjai automatikusan keresték
meg az alkarján az égési sebet.
- Igazad van - mondta, miközben a kagylóhéjat idéző, tükörsima
bőrdarabot vizsgálgatta. - Tényleg nem olyan, mint legutóbb. De
akkor miért nem emlékszem semmire?
Jed ismét a vizespoharakért nyúlt.
- Azért, mert le kellett szedálni.
Nora egy halk „ó”- val fogadta a hírt.
- Nincs ezen semmi szégyellnivaló. Újra átélted az első esetet, ami
egyáltalán nem szokatlan. Hol magadnál voltál, hol nem.
Akadályoztad a kezelést, mert folyton kitépted a lélegeztetőcsövet
meg az infúziót. Így aztán nyugtátokat kaptál.
Nora csak most figyelt föl a férfi szeme alatt húzódó sötét
karikákra meg a kócos hajára.
- Ónként vállaltad, hogy vigyázol rám - állapította meg. - Ezért
nem vagyok lekötözve, ugye?
Miután Jed nem válaszolt, Nora megragadta a kezét.
- És az állásod? - kérdezte izgatottan.
Jed arcára széles vigyor ült ki.
- Aki beront egy égő házba, hogy megmentsen egy nőt, annak
nem kötnek útilaput a talpára, úgyhogy nincs mitől tartanom. Hacsak
be nem panaszolnak a tűzoltók, hogy elloptam tőlük a show-t.
Nora elnevette magát. Jó volt Jed kezét fogni. Egymást érték a
kérdések a fejében, de tudta, hogy a türelem rózsát terem. És azt is
tudta, hogy a férfi, aki a hüvelykujjával éppen a tenyerét simogatja,
igazán megérdemel egy kis türelmet. Hiszen kockára tette miatta az
életét, és azóta itt őrködik az ágya mellett.
 - Elmondhatatlanul hálás vagyok, amiért kihoztál onnan - szólalt
meg végül Nora -, de sehogy sem tudok rájönni, hogy mit kerestél
ott.
Jed sértődött arcot vágott.
- Azért költöztem Miracle Springsbe, mert csöndes, nyugodt életre
vágytam - felelte. - Arra nem számítottam, hogy találkozom egy ilyen
nővel, mint te, de miután megtörtént, szerettelek volna jobban
megismerni. Nagyon mellbe vágott, amikor előadtad az elméletedet
Fenton Greer haláláról. Ugye mondtam már, hogy nem veszíthetem
el ezt a munkát? Ugyanis gondoskodnom kell az édesanyámról.
Egyszer már elszúrtam a dolgot, és ő drágán megfizetett a hibámért.
Ha holtom napjáig azon dolgozom, hogy jóvátegyem, az is kevés
lesz.
Jed itt tartott egy kis szünetet. A néma csöndet csak a gépek
csipogása törte meg.
A férfi szégyenérzete és bűnbánata betöltötte a kórtermet. Nora
szívesen vigasztalta volna, de tudta, hogy jobb, ha most nem szólal
meg.
- Szóval semmiképp nem akartam szabályt szegni - folytatta Jed -,
de nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy a szakmai etika ellen
vétek, ha hallgatok. Láttam Fenton Greer holttestét, és nem tudtam
kiverni a fejemből, amit mondtál, úgyhogy elhívtam sörözni Lou
doktort, a halottkémet. Egy darabig sportról beszélgettünk, meg más
halálesetekről, aztán szóba hoztam Mr. Greer hullafoltjait.
Nora kis híján elfelejtette, hogy kórházban van.
- És? - unszolta izgatottan Jedet.
- Kiderült, hogy a doki figyelmét sem kerülte el az ellentmondás.
Neki is szemet szúrt, hogy a hullafoltok elhelyezkedése alapján
Greernek ülve kellett meghalnia, de fekvő helyzetben találtak rá.
Ezért nem állt szándékában, hogy a túladagolt kálium-kloridra fogja
a halálát, hiába gyakorolt rá nyomást a seriff. Lou doktor ugyanis
roppant precíz ember, nem mellesleg díjbirkózó alkat. Már csak ezért
sem könnyű őt megfélemlíteni.
Jed ezen jót mosolygott, majd folytatta:
- Szóval elmondta nekem, hogy mivel Greer nem volt szív beteg, ő
is sejtette, hogy valami nem stimmel. Úgyhogy ne aggódj, Nora! A
doki megvárja a vizsgálati eredményeket, és azok alapján állapítja
majd meg a halál okát.
Nora már épp hangot adott volna megkönnyebbülésének, amikor
egy ápolónő jött be. Gyors, tréfát nem ismerő léptei akkor is
elárulták volna, hogy kicsoda, ha nincs rajta fehér köpeny. Norának
már jó párszor volt alkalma megfigyelni, hogyan közlekednek a
kórházi nővérek.
- Hogy érzi magát? - kérdezte a nő, és egy lázmérőt húzott elő a
zsebéből. Balról közelítette meg Norát, hogy ne legyen útjában az
infúziós állvány. - Ha megbocsát - pillantott Jedre, aki értett a szóból,
és arrébb csusszant a székkel.
A nővér az ágyra dobott egy vérnyomásmérőt, és felmutatta a
lázmérőt.
- Nyugodt vagyok, tiszta a tudatom, nem fáj semmim - sorolta
Nora.
- Az jó - felelte szűkszavúan a nővér, majd Nora szájába dugta a
lázmérőt, és megmérte a vérnyomását.
Norának eszébe jutott egy másik, gleccserkék szemű, nagy-
mamás, finom kezű ápolónő, akinek nem köszönte meg eléggé a
könyveket és a kedves szavakat. Ez azóta már sokszor megfordult a
fejében.
- A doktor úr vizitel, de hamarosan itt lesz - szólalt meg a nővér. -
Szóval azt mondja, jó a közérzete?
- Abszolút! És éhes is vagyok.
Nora nagyon szeretett volna erőre kapni, hogy mielőbb útjára
bocsássák, és visszatérhessen a Csodakönyvekbe. És hogy
viszontláthassa a barátnőit.
A nővér megnyugtatta, hogy hamarosan hozzák az ebédet. Miután
elment, Nora azonnal intett Jednek, hogy üljön vissza.
A férfi mosolyogva engedelmeskedett, majd folytatta a
beszámolóját.
- Andrews seriffhelyettes a történet igazi hőse. Mármint utánad,
meg persze June, Hester és Estella után. Mire megálltam a kocsival a
modellháznál, Andrews már a földre teperte Collin Stone-t, és a
bilincset is elővette, de Stone még küzdött, mint a hal Az öreg halász
és a tengerben.
- Szép irodalmi utalás! - dicsérte meg Nora.
A férfin látszott, hogy jólesik neki az elismerés.
- Kösz! - mondta. - Volt rá három napom, hogy kitaláljak valamit.
Szóval Andrews, amikor meglátott, rám ordított, hogy menjek be
gyorsan a konyhába, ugyanis attól kezdve, hogy beléptetek a házba,
mindent hallott. Gondolom, vonalban voltak Hesterrel, aki
kihangosította a telefonját. Szóval Andrews rögtön kocsiba vágta
magát, amikor hallotta, hogy veszélyessé vált a helyzet.
Nora megmarkolta Jed karját.
- June és Hester jól van?
 - Igen - felelte a férfi, és Nora kezére tette a kezét. - Leszámítva,
hogy aggódnak érted, és nem nagyon hunyják le a szemüket. De ha
kiengednek, újra a saját ágyatokban alhattok mind a négyen.
Nora döbbenten meredt a férfira.
- Várj csak! Azt mondtad, mind a négyen?
Jed megszorította a kezét. Nora arcára olyan széles mosoly ült ki,
hogy meghúzódott a jobb arcán lévő égési seb, de nem bánta. Olyan
boldog volt, hogy sem a kellemetlen érzés, sem a külseje nem
zavarta.
- Megcsináltuk? Megcsináltuk! Kiszabadítottuk Estellát, és
lelepleztük a...
Nora hirtelen elhallgatott, majd kis szünet után azt kérdezte:
- Rács mögött vannak már a Pine Ridge- És rohadékok?
- A szövetségiek őrizetbe vették Hendricks seriffet, a bátyját,
Dawsont, valamint Vanessa MacCavityt és Collin Stone-t - sorolta
Jed. - Rács mögött vannak, de nem Miracle Springsben.
Norának eszébe jutott a velőtrázó jajgatás, amely megrengette a
modellházat, mielőtt kitört a tűz.
- És Bob?
- Őt nem tudták megmenteni - felelte halkan Jed. - A tűzoltók
szerint már nem élt, amikor Andrews megállt a járőrkocsival a ház
előtt.
Nora eddig előrehajolt ültében, és csak úgy itta Jed szavait, most
viszont a párnára hanyatlott, és a plafont bámulta.
- Bob megölt két embert - motyogta. - Neilt pénzért lökte a vonat
alá, Fenton Greernek pedig azért adott kálium-kloriddal dúsított
koktélt és halálos adag szén-monoxidot, mert meg akarta büntetni a
lányt, akit a pénzével sem tudott meghódítani. És ezt úgy akarta
elérni, hogy megpróbált ráverni egy gyilkosságot.
Norából kiszakadt egy régóta bent rekedt sóhaj.
- Szóval Bob nagyon súlyos bűnöket követett el - jelentette ki. -
Vajon miért érzem úgy, hogy nem egyenlő mércével mérték az
igazságot?
- Talán azért, mert Bob kínhalála sokkal súlyosabb büntetés, mint
a börtön? - tippelt Jed.
Nora átgondolta ezt az eshetőséget, majd megrázta a fejét.
- Biztos, hogy sokáig kísért majd az ordítása, de nem csak arról
van szó, hogy ilyen szörnyű halált halt, ráadásul egy tűzvészben.
Nora még mindig a plafonra szegezte a tekintetét.
- Bob azt hitte, hogy szerelmes Esteiiába - folytatta. - Egy
mesevilágot épített a személye köré, és megbüntette, amiért nem
akarta elfoglalni a kijelölt helyét. Értem én, hogy nagy a képzelet
hatalma és csábereje, mert úgy magával ragadhatja az embert, hogy
a valóság megszűnik létezni. Mielőtt Miracle Springsbe költöztem, én
is elkövettem ugyanezt a hibát, és amikor széthullott a kis
mesevilágom, ugyanúgy elvesztettem az eszemet, mint Bob.
- De azért nem öltél meg senkit - mondta Jed.
- Nem sok híja volt. - Nora megfogta a férfi kezét, és az arcán lévő
égési sebre szorította. - Ezt akkor szedtem össze.
Jedet láthatóan sokkolta Nora vallomása, de nem húzta el a kezét.
- Majd egyszer, amikor a barátnőim már hallották a sztorit, neked
is elmesélem - ígérte Nora. - De csak, ha kíváncsi vagy rá.
- Igen, kíváncsi vagyok. Es...
A folyosóról behallatszó örömsikoly Jedbe fojtotta a szót, majd
Estella viharzott be a kórterembe. Kikerülte az infúziós állványt,
Norához lépett, nyomott egy nagy puszit a homlokára, majd a
szemöldökét ráncolta.
- Mi ez a fejeden, madárfészek?
June és Hester is felbukkant az ágy lábánál, de Nora szeme
Esteiiára tapadt. Meg kellett állapítania, hogy a barátnője egy icipicit
sápadt ugyan, de egyébként szebb, mint valaha. A fehér szegélyű,
sárga ruhájához érett datolyaszilvát idéző rúzst és jázminillatú
parfümöt viselt.
- Én is örülök, hogy látlak - mondta Nora fanyar mosollyal.
- Gyönyörű vagy, mint mindig! - harsogta Estella, majd Jedre
bökött a hüvelykujjával. - Különben miért ülne itt ez a csődör három
napja? Ebben a rémes lyukban!
Jed azt kereste a tekintetével, hogy hova ülhetnének a látogatók,
majd fölállt, és intett, hogy átadja valamelyiküknek a helyét. Hester
élt a lehetőséggel, June pedig a sarokban álló kényelmes fotelt
választotta. Estella maradt, ahol volt.
Nora megkérte a barátnőit, hogy avassák be a nyomozás
fejleményeibe.
- A médiában „Zöldmező- gyilkosságok” címszó alatt fut az Úgy -
mesélte Hester. - És van egy egészen friss helyzetjelentésünk
Andrewstól.
- Mármint neked van friss helyzetjelentésed! - pontosított June. -
Mert a pasi odavan érted!
Hester ügyet sem vetett June-ra, inkább folytatta:
- Varangyot, Dawsont, Vanessát és Collint jelzáloghitelcsalással
vádolják. Bizonyíték is van ellenük, kinéz nekik pár év börtön. A
gyilkosságra való felbujtást vagy a gyilkosságban való
bűnrészességet viszont nem olyan könnyű rájuk húzni. Ahhoz
konkrét bizonyíték kell, és senki sem tudja, hova dugta Bob azt a
bizonyos életbiztosítást.
- Ha egyáltalán igazat beszélt - szólt közbe epésen Estella.
Nora pontosan emlékezett Bob utolsó szavaira. „Sötét, sebes
patakon.”
Kivárt egy kicsit, majd párszor elismételte magában a rövid
idézetet. Ugyanis biztosra vette, hogy idézettel van dolga, amit már
hallott valahol, azért tűnt ismerősnek, és azért tudta ilyen könnyen
megjegyezni.
Végül mosolyra húzódott a szája.
- Mi olyan vicces? - tudakolta Estella.
- Eszembe jutott egy fantasztikus kolléganőm - felelte Nora. - A
gyerekkönyvtárban dolgozott, és ha felolvasott a kicsiknek, szinte
életre keltek a szereplők. Ha dal szerepelt a könyvben, akkor
énekelt, méghozzá nagy kedvvel. A gyerekek imádták.
June kapcsolt elsőként.
- Tehát Bob egy dalból idézett? - kérdezte.
- Igen - felelte Nora, majd nagyon halkan elénekelte a Bobtól
hallott sort és az utána következőt is:
Sötét, sebes - patakon
Visszavár a régi hon!20
Aztán a folytatás is eszébe jutott. A szöveg úgy áramlott be az
agyába, mint a dalban megénekelt patak. Érezte, hogy a dal feltölti
energiával. A vére megpezsdült, a gyomra pedig korgott az éhségtől.
Igen, Norába visszatért az élet, és egy csapásra lett egy konkrét,
rövid távú életcélja is. Hiszen a Titkok Könyvklubjára még várt egy
fontos feladat.
Esteiiához fordult.
 - Nem tudnád egy kicsit elbűvölni az orvosomat? Most rögtön el
akarok húzni innen.
- Megteszem, ami tőlem telik - ígérte Estella, majd elővette a
púderdobozát, és szemügyre vette magát a kis tükörben. Úgy tűnt,
elégedett a látvánnyal, mert hamar visszadugta a púdert a
táskájába.
- June, szerintem jobban járunk, ha te is jössz - hívta. - Jobban
tolod az orvosi blablát, mint én.
Miután a két barátnő elment, Nora Hesterre nézett.
- Fölhívnád Andrewst? Bob házánál kéne találkoznunk. Azt hiszem,
tudom, hol keressem az elrejtett bizonyítékot.
Hester eltátotta a száját.
- Ebből a dalból jöttél rá?
- Igen. Mindig is Tolkien- rajongó voltam, de most még inkább az
lettem.
Már épp ledobta volna magáról a takarót, amikor rádöbbent, hogy
csak a lenge kórházi hálóing van rajta.
- Van valami ruhám? - kérdezte Jedtől, amikor Hester kilépett a
folyosóra telefonálni.
A férfi egy fehér nejlonszatyrot vett elő a szekrényből, amelyre
rápecsételték, hogy PÁCIENS SZEMÉLYES HOLMIJA. Amikor az ágyra
helyezte, ujjhegyével megérintette Nora kezét. Mint kiderült,
búcsúzóul.
- Most mennem kell, de Miracle Springsben majd találkozunk.
Hamarosan elfogy az olvasnivalóm. Remélem, tudsz ajánlani egy-két
könyvet.
Mire Nora válaszolt volna, bejött egy másik, de ugyanolyan
szapora léptű ápolónő, mint az előző. Ezüstösen csillant a fény a
csipeszes írótábláján.
Ezüstösen. Norának erről egy másik kórház másik nővére jutott
eszébe. Az, aki kimentette őt a sötétség mélyéről.
Kedves szavakkal és könyvekkel.
Nora az imádott boltjára gondolt. Arra a száz és száz könyvre,
amelyek üres, sebhelyes vagy éppen suta kezekbe kerülnek. Ifjú,
sima és bársonyos bőrű vagy öreg, ráncos, májfoltos olvasókhoz, de
mindenképp méltó kezekbe.
Tudta, hogy ha egy könyv az ő kezéből egy idegenébe kerül, nem
csupán egy történetet nyújt át, hanem az újrakezdés esélyét is. Amit
több mint négy éve ő is megkapott az olvasáson, a magába szívott
szavakon, képeken, érzelmeken, álmokon keresztül.
- Ajánlani egy-két könyvet? - mosolygott Jedre. - A legnagyobb
örömmel.
 Utószó

Ha már gyógyulsz, menj, és gyógyíts valaki mást!

Maya Angelou

Késő délutánra járt az idő, amikor a Titkok Könyvklubjának tagjai

Andrews seriffhelyettessel találkoztak az erdő mélyén megbúvó
rönkháznál.
- Milyen csöndes, békés hely! - álmélkodott June, mire Estella egy
gunyoros mosolyt villantott rá.
- Egyrészt túl eldugott helyen van, másrészt túl közel esik az
Appalache-ösvényhez - kritizálta az építményt. - Én folyton
rettegnék, hogy mindjárt bekopog egy túrázó, és bekéredzkedik a
klotyóra.
Nora nem nyilvánított véleményt, csak az lebegett a szeme előtt,
hogy bejusson a házba. Szó nélkül sietett oda Andrewshoz, aki
rögtön a kezét nyújtotta neki.
- Örülök, hogy már jól van, Ms. Pennington. Maguk nélkül,
hölgyek, semmiféle nyomozás nem lenne itt.
- Köszönöm, hogy bízott bennünk, biztos úr! - hálálkodott Nora. -
Nem kis kockázatot vállalt, amikor szembement a főnökével. Biztos
nem volt könnyű döntés.
Andrews megrázta a fejét.
- Valóban nem, de ahogy anyukám szokta mondani, általában nem
könnyű helyesen cselekedni. Sőt, baromi nehéz. És be kell, hogy
valljam, nem teljesen vagyok ártatlan. Ugyanis a halottkém
jelentését nem néztem meg azonnal, amikor maga megkért rá.
Kellett egy kis idő, hogy belém fészkelje magát a kétely. A Végjáték
segített.
Nora meglepetten bámult Andrewsra.
- Hogyhogy?
- Van benne egy mondat, amely szerint a hazugság megbízhatóbb,
mint az igazság - felelte Andrews, miközben a zárba illesztette a
kulcsot. - Ez a mondat értette meg velem, hogy azért hiszem el a
seriff hazugságait, mert már megszoktam ezeket, és megbíztam
bennük. Ha maga és Orsón Scott Card nem ültet bogarat a fülembe,
aligha teszem kockára az állásomat így, hogy nincs perdöntő
bizonyítékunk.
- Őszintén remélem, hogy most megtaláljuk - bizakodott Nora. -
Fontos lenne, mert a pénzbírság és pár év börtön nevetséges
büntetés a két gyilkosságért meg a több városra kiterjedő
jelzáloghitel- panamáért.
Andrews intett Norának, hogy ő lépjen be először a faházba.
- Collin Stone-t biztos, hogy legalább egy gyilkossággal
megvádolják- jelentette ki.
- Bob meggyilkolásával - suttogta Nora, és átlépte a küszöböt.
Meglepte, hogy a síri csöndhöz kellemetlen hideg társult.
Norát nyomasztotta, hogy a szeme elé tárulnak Bob életének
lenyomatai. A kandalló mellett álló, bőrhuzatú klubfotel, a horgolt
afgán pléddel leterített kanapé, a frissen festett, nyitott polcos
szekrényben sorakozó könyvek és csecsebecsék, a bekeretezett
térképek és utazást hirdető poszterek a falon.
Estella Andrews után lépett be a házba, és egyből fázósan
megdörgölte a karját.
- Csak én vagyok ilyen nyápic, vagy itt tényleg hideg van?
 June sebtében, fél kézzel átölelte.
- Eltakarják a fák a napot - mutatott a lényegre. - Gyújtsunk
gyorsan villanyt, és nézzünk körül a konyhában is! - tolta arrébb
Estellát.
- Én pedig megnézem, hogy zárva van-e a szerszámoskamra -
ajánlotta Hester, és már szaporázta is kifelé.
Andrews követte a tekintetével, majd megmutatta Norának a
telefonját.
- Miután Hester elmondta, hogy Bob egy dalból idézett,
megnéztem egy Tolkien- weboldalt. Kiderült, hogy a „sötét, sebes
patakon” kifejezés a tündék hordódalából származik.
- A hobbitból - pontosított Nora, majd a poszterek felé intett. -
Látszik, hogy Bob is szeretett arról ábrándozni, hogy messze földre
utazik. Akárcsak Tolkien. És az is közös bennük, hogy szerették a
térképeket.
Nora közelebb lépett a könyvszekrényhez.
- Tolkien összes műve megvan neki.
- Úgy gondolja, hogy egy könyv lapjai közé dugta a bizonyítékot? -
kérdezte Andrews, miközben a nő mellé lépett.
- Ebben nem vagyok biztos - vallotta be Nora. - Szerintem nem
véletlen, hogy épp ebből a dalból idézett. A tündék ugyebár
boroshordókat úsztatnak le a patakon, hogy Tóváros lakói újra
teletöltsék őket. De odafelé sem üresek a hordók, mert egy hobbit
meg a törpök elbújnak bennük. Így szöknek meg a tündéktől.
Andrews hátat fordított a könyvespolcoknak, és a félhomályos
nappalit pásztázta.
- Hordó... - morfondírozott. - Lehet, hogy szó szerint értendő?
 Hamarosan választ kapott a kérdésére, ugyanis egy hordó
formájú, Coca-Cola-logóval ellátott malacperselyt találtak az
emeleten, Bob hálószobájában.
A helyiséget a sötét színű ágynemű és súlyos fabútorok uralták. Itt
még hidegebb volt, mint a földszinten, és még sötétebb. Az
éjjeliszekrényen álló lámpa csak még hangsúlyosabbá tette a
félhomályt.
- Mindig is úgy képzeltem, hogy egy rönkház lakályos hely - szólalt
meg Nora. - Jó vastag dunna, ropogó tűz, havas ablakpárkány,
whiskeyvel dúsított kávé meg ilyesmi. Ez viszont nagyon lehangoló.
Andrews, aki közben a fürdőszobába is bedugta a fejét,
hátrapillantott.
- Egy barátom a gerinc túloldalán lakik, szintén rönkházban, de
annak egész más a hangulata, színes és vidám. Alighanem azért,
mert a srácnak családja is van. Feleség, két gyerek meg egy kutya.
Nora rádöbbent, hogy a ház komor patináját a magány és a
beteljesületlen vágyak lenyomata adja. Bob minden reményét abba
vetette, hogy elnyeri Estella kegyeit, és amikor ez nem sí került,
labilis, pusztító indulatoktól vezérelt emberré változott.
Vegyes érzelmek dúltak Nora lelkében. A komódhoz lépett, és egy
régi, fekete- fehér fényképet vett a kezébe. A két felnőtt határtalan
szeretettel nézett a köztük álló, farmer kezeslábasba öltöztetett
kisfiúra, akinek mindketten fogták a kezét.
A másik két fotón már Bob meg a szülők is idősebbek voltak, de a
szemükből ugyanúgy sütött az egymás iránti szeretet, és ugyanúgy
ragyogott az arcuk.
A harmadik kép mögött ott volt a kis Coca-Cola-logós fahordó.
 - Azt hiszem, megvan, amit keresünk! - suttogta Nora, de nem
nyúlt a hordóhoz, mert tudta, hogy nem szabad.
Andrews gumikesztyűt húzott. Megvizsgálta a hordót, majd fogta a
derékszíjára erősített zsebkést, és lefeszegette az alját.
Nora félig- meddig arra számított, hogy egy csomó apró fog a
padlóra szóródni, de nem így történt. Semmi sem pottyant ki a
hordóból, mert ami benne volt, az nem fért ki a kerek nyíláson.
Andrews két ujjal összecsippentette a boríték szélét, és óvatosan
kihúzta.
- Valami rá van írva - állapította meg Nora, mire Andrews maga
felé fordította a szöveget, és felolvasta.
- „A hiú remény veszélyesebb, mint a félelem. Bocsáss meg,
Estella!”
- Azt hiszem, ez is Tolkien- idézet - gondolkodott Nora. - Mintha
Bob tudta volna, hogy Collin és a többiek ellene fordulnak.
- Ezt egyenesen a laborba kéne vinnem - fixírozta a borítékot
Andrews -, de igazán megérdemlik, hogy belenézzenek. Menjünk le
a konyhába!
Estellát a kandalló melletti fotelben találták. A tekintetét egy
poszterre szegezte, amely Szantorini szigetét ábrázolta.
- Ilyesmiről sosem beszélt - szólalt meg halkan. - Utazás, térképek,
könyvek. Inkább csak bókolgatott, hogy milyen szép a ruhám, meg
érdeklődött, hogy jól megy-e a szalon. Volt, hogy csevegtünk a
szolgáltató szektorról meg az időjárásról, de csak egyszer
beszélgettünk úgy komolyabban. Megkérdezte, hogy miért nem
randizom helybeli férfiakkal, és meséltem neki a múltamról. Nem
sokat, de többet, mint amennyit másoknak szoktam.
 Nora alig várta, hogy végre belenézhessen a borítékba, de előtte
egy kicsit még pátyolgatta Estellát, mert tudta, hogy miért cseng
szomorúan és bűnbánóan a hangja.
- Te nem vagy felelős azért, amit Bob tett - vigasztalta. - Ha járni
kezdesz vele, akkor is kételkedett volna az érzéseid őszinteségében.
Ő nem egy valódi, hús- vér nőt és nem egy valódi kapcsolatot
keresett, hanem menedéket. Igen, ez voltál neki. Egy álomkép,
amelyről fantáziáikat, és amely mögé elbújhat. Alighanem
szertefoszlott álmok sorozata volt az élete.
Ahogy ezt kimondta, Nora az ajtó felé intett, ahol Andrews
seriffhelyettes türelmesen várta őket.
- Estella - szólította meg. - Találtunk valamit.
Ez már June-t is becsalogatta a nappaliba.
- Hála légyen az Urnák! Máris hívom Hestert.
June kirohant, és a kiáltozására hamarosan beviharzott a csillogó
szemű Hester.
- Jól hallottam? - kérdezte Andrewstól, miután rávillantott egy
sugárzó mosolyt. - Megtaláltad, amit kerestél?
- Nem én, hanem Nora - vallotta be a seriffhelyettes, akin látszott,
hogy nem szívesen ábrándítja ki Hestert.
- Együtt találtuk meg - pontosított Nora, és egy sürgető
kézmozdulatot tett.
Andrews a zsebkésével akkurátusán felhasította a borítékot, majd
előhúzott belőle egy levelet és egy flashdriveot. Az utóbbit rögtön
vissza is ejtette a borítékba, a papírlapot viszont széthajtogatta, és
felolvasta a gépelt szöveget.
Ez aflashdrive a köztem és Collin Stone, a Stone Építési Vállalat
tulajdonosa között lezajlott kommunikációt tartalmazza. Stone és
üzlettársai, a Pine Ridge Properties vezetői lefizettek, hogy öljem
meg Neil Parrisht. Azt akarták, hogy a halála baleset látszatát keltse,
ezért a vasúti síneknél beszéltem meg találkozót Parrishsel, miután
baráti viszonyt alakítottam ki vele. Tudtam, hogy furdalja a
lelkiismeret, amiért lehúzzák Miracle Springs derék lakóit, de nem
lehettem benne biztos, hogy végül helyrehozza a dolgokat, ezért
lépre csaltam. Azt meséltem neki a kerítésre akasztott lakatok
legendájáról, hogy ha a vonat kilapítja a sínre dobott kulcsot, akkor
a lakat gazdája képes lesz változtatni a sorsán. Parrishnek ez annyira
tetszett, hogy cserben hagyta a veszélyérzete. Már- már
megsajnáltam, de ismerem a pajtáját, tudom, hogy ezek a kapzsi
nagyvárosi pénzemberek mind egyformák. A szüleimnek mindene
odaveszett egy ingatlanpanama miatt, amely mögött egy Parrish-
féle simlis, pénzhajhász nagyvárosi spekuláns állt. Ez a sorscsapás
pedig idő előtt sírba vitte őket, és az én életemet is megváltoztatta.
Sokkal többre vihettem volna, ha ez nem történik meg.
De azért így is több vagyok annál, mint amire sokan tartanak,
hiszen szépen lóvá tettem a Pine Ridge- És rohadékokat. Azt
mondtam Collin Stone-nak, hogy azért kell a pénz, mert imponálni
akarok Esteiiának. De ez hazugság volt. Valójában bosszút akartam
állni a seggfejeken, akik leírható veszteségként kezelik a magamfajta
kisembert. Egyedül azt bánom, hogy Estellát bajba kevertem.
Tudtam, hogy szabadon engedik, ha Stone és a bűntársai lelépnek a
pénzzel, de borzasztóan sajnálom, hogy rács mögé került miattam.
Mondják meg ezt neki! Tudom, hogy megfog érteni. Ő a
legnagyszerűbb nő, akit valaha ismertem.
Andrews itt megállt, mert hangos szipogás ütötte meg a fülét. A
levélről Esteiiára pillantott.
 - Ez mindent megváltoztat, hát nem értitek? - Estella letörölt egy
könnycseppet az arcáról. - Bob leszarta a pénzt, és szerintem nem is
volt belém szerelmes. Őszintén kedveltük egymást, és olyan jóban
voltunk, hogy az már szinte jobb volt, mint a szerelem.
Számíthattunk egymásra.
Estella arcán egy újabb könnycsepp gördült végig. Már lefolyt az
áliára, amikor letörölte.
- Ezzel nem azt akarom mondani, hogy rendes fickó volt vagy
ilyesmi, hiszen megölt két embert - folytatta. - De tény, hogy meg
akarta védeni a város lakóit, és...
- És nagyon, de nagyon rosszul fogott hozzá - mutatott rá June.
Nora fölemelte a kezét, nehogy June folytassa, amibe belekezdett.
- És szörnyű árat fizetett érte - fogta rövidre. - Adjunk neki egy
esélyt, hogy megváltsa a bűneit! Hiszen épp ez volt a szándékunk
Neillel is, nem igaz?
A Titkok Könyvklubjának másik három tagja bólintott, Andrews
pedig, miután látta, hogy újra övé a pálya, tovább olvasott.

Parrisht tehát elintéztem, és még pénzt is kaptam érte. De később

Stone meg az a Vanessa MacCavity nevű hárpia, valamint Hendricks
seriff meg az az álnok kígyó bátyja, Dawson aggódni kezdtek, hogy
Fenton Greer olyasmit kotyogott el a fürdőben Esteiiának, amit nem
kellett volna. Stone ezért Greer meggyilkolására is fölbérelt.
Mivel egy percig sem bíztam Stone-ban és a cimboráiban,
felvettem a telefonommal a beszélgetéseinket meg a két
gyilkosságot is. Ami aflashdrive- on van, annak bőven elégnek kell
lennie. Ezek a szemétládák nem kerülhetik el méltó büntetésüket.
 Akkor győződtem meg végleg az igazamról, amikor megláttam a
bárban Greer koktélszalvétáját. Azoknak a nevét írta jól rá, akiket
külön ösztönözni kell arra, hogy tartsák a szájukat Parrish halálát
illetően. Dawson Hendricks és Annette Goldsmith is hallotta, ahogy
Parrish a Pine Ridge sötét üzelmei miatt panaszkodik, és nyilván
Varangy seriff is tartotta a markát. Azt a szalvétát is fel lehetne
használni bizonyítékként. Kár, hogy Greer nem hagyta ott a bárban.
Ez tehát az én történetem. Ha olvassák, az azt jelenti, hogy nem
végződött jól, de ez így van rendjén. Erre számítottam, és ezt
érdemiem. De tudniuk kell, hogy azért tettem, amit tettem, mert
képtelen voltam tétlenül nézni, hogy megkárosítják a jóravaló
embereket.

Andrews visszadugta a levelet a borítékba, majd egy

bizonyítéktároló tasakba helyezte.
- Ezt át kell adnom a bűnügyi szakértőknek - jelentette ki, majd
szép sorban mind a négy nőnek a szemébe nézett, és a végén csak
ennyit mondott:
- Köszönöm!
- Igazán nincs mit! - felelte Estella, miközben frissen lakkozott
körmeit vizsgálgatta. - De most komolyan, mi az a pár nap fogda
meg kórház? Amúgy gondolom, hogy most már nyugodtan
repeszthetünk Miracle Springs utcáin, úgysem büntetnek meg
gyorshajtásért.
Andrews kurtán felnevetett.
- Ilyen ígéretet nem tehetek, Ms. Sadler - mentegetőzött, majd
lefagyott az arcáról a mosoly. - Pláne, mivel ki kell köszörülnünk a
rendőrség jó hírén esett csorbát.
 Estella fölállt, és követte a többieket. Kifelé indultak.
- Higgye el nekem, biztos úr, hogy az ember jó híre túlértékelt
dolog! - győzködte Estella, amikor már kint álltak a ház előtt. - Az
emberek úgyis azt gondolnak, amit akarnak. Mi csak annyit
tehetünk, hogy miután reggel fölébredünk, megpróbálunk jobb
emberré válni, mint tegnap.
- Ezt egy könyvben olvasta? - kérdezte Andrews.
Estella Norára mosolygott.
- Alighanem igen - helyeselt. - Hiszen ami jól hangzik, az tuti, hogy
valami könyvből van, nem igaz?
Nora egyfolytában a haját tapogatta. Évek óta most először volt
olyan melírozott, vállig érő frizurája, ami keretbe foglalta az arcát, és
ettől valahogy könnyebbnek érezte magái.

A modellházban leégett az arcát takaró oldalcopf, és ennek hiánya

elhozta a szabadság, a megújulás érzetét.
- Fáj? - mutatott June a bal karjára.
Nora a kivörösödött, gyulladtnak tűnő bőrére pillantott.
- Nem igazán. Fölírtak egy fájdalomcsillapító kencét. Azt mondták,
pár nap múlva újra a régi leszek. Azaz csak a jobb oldalamon lesznek
égésnyomok - tette hozzá, és flegmán megvonta a vállát.
Estella éppen kitöltötte a bögrékbe a mentes kávét, aztán
odakiáltott neki a jegypénztárból.
- Jobb, ha kezdesz hozzászokni, hogy te leszel Miracle Springs
arca! Mert ha híre megy, hogy másodszor is élve jöttél ki a tűzből,
ráadásul mindezt az igazságért folytatott harc jegyében tetted,
tudod, mi vár rád, ugye?
 - Remélhetőleg az vár a mi Noránkra, hogy a nép a
Csodakönyvekbe tódul, és mindenki két nagy szatyorral távozik -
ábrándozott June. - Aztán átballagnak a Mézeskalács Házikóba, meg
te is több hétre előre be leszel táblázva, Estella.
- Bocs a késésért! - harsogta túl a hátsó ajtó csapódását Hester,
majd amikor a körberakott székekhez ért, átadott Norának egy
dobozt.
- Készen állsz? - kérdezte.
Nora közelebb húzta magához a dobozt, hogy érezze a vigaszsüti
melegét.
- Igen. Eljött az idő.
A Titkok Könyvklubjának tagjai megkapták a kávéjukat és a nyitott
könyvet formázó, leveles tésztából készített sütiket, amelyekre
Hester olvasztott csokoládéval még szöveget is írt.
- Gondoltam, esetleg árulhatnál ilyet - vetette fel Norának. -
Megsütném, miután lecsengett a reggeli roham, vagy
megtanítanálak rá, és csinálhatnád magad. Lehetne választani csokis
vagy málnadzsemes szöveget meg porcukorral megszórt üres lapot.
Nora döbbenten bámult Hesterre.
- Már én is fel akartam vetni, hogy nem gyártanál-e valami spéci
sütit, amit árulhatnék. De gondoltam, megvárom, hogy lesz-e
egyáltalán boltunk a Pine Ridge- Úgy után. Nem voltam biztos
benne, hogy átvészeljük ezt a zűrös időszakot.
- Ugyan már, csajszi! - legyintett June. - Nem látod, mi van a
bögrémen?
June bögréjén egy birka kontúrja látszott, alatta pedig ez a felirat:
AMÍG FÉLEK, ÉLEK!
 Jót nevettek rajta, aztán ahogy elcsitult a jókedv, várakozásteli
csönd telepedett a könyvesboltra.
Nora elhúzta a tükrös dohányzóasztal üveglapját, majd kivette a
rejtett nyílásból a könyvjelzőt, és az azon fityegő kulccsal kinyitotta a
titkos rekeszt.
Miután leemelte a fedelét, és előhúzott egy cipősdobozt, nem ült
vissza a párnázott székre, hanem letérdelt.
- Az előző életemben felső középosztálybeli, kertvárosi háziasszony
és könyvtáros voltam - szorongatta a dobozt. - Abban a tudatban
mentem hozzá a férjemhez, hogy szeretem, de azt hiszem, inkább a
házasság gondolatába voltam szerelmes, és nem abba, aki
mellettem állt az oltárnál. Az olvasmányélményeim alapján olyan
férfira vágytam, aki egyszerre a barátom, a szeretőm és a cinkosom.
Egy álomférfira, akit Atticus Finch-ből, Nick Charlesból, Mr. Darcyból,
Rhett Butlerből, Jack Reacherből és a Szerelmünk lapjai Noah-jából
gyúrtak össze.
- Ha találsz egy ilyen pasit, küldd el nekem! - szólt közbe Estella,
de Nora megrázta a fejét.
- Épp az a lényeg, hogy ilyen férfi nem létezik. És én nem tudtam,
hogyan szeressem azt, akit választottam. Kiváló könyvtáros voltam,
és odaadó barát, de hogy jó feleség voltam-e, azt nem tudom.
Rendben tartottam a házat, főztem, eljártam a mosodába meg az
unalmas céges partikra a férjemmel, kitaláltam a hétvégi programot.
De ahogy teltek az évek, egyre kiszámíthatóbb keringési pályára állt
az életünk. Pedig a jó házassághoz az kell, hogy olykor ütközzenek
az égitestek, röpködjenek a meteoritok, és legyenek napkitörések!
Kell a veszekedés, a nevetés, a szenvedély, a szex. Kell, hogy
elhaljon, majd újjászülessen egy-egy csillag. Mi viszont olyan
messzire kerültünk egymástól, és úgy fáztunk, mintha a világűrben
keringtünk volna. Csakhogy én ezt nem láttam, mert a napi rutin
túlságosan is lefoglalt. Nem vettem észre, hogy szinte kezdettől
fogva halálra voltunk ítélve.
Nora belekortyolt a kávéjába. Jó előre közölte a barátnőivel, hogy
nem szeretne alkoholt látni az esti összejövetelen. Senki sem
kérdezte, hogy miért.
- A férjem megtalálta a módját, hogy kitöltse az űrt - folytatta. -
Viszonyt kezdett.
- Basszus! - motyogta June.
Több mint egy évig volt viszonya úgy, hogy én nem tud- tam róla.
Ügyesen hazudozott, és úgy tett, mintha fontosabb lennék neki, mint
azelőtt. Cuki üzeneteket írt, virágot hozott, meg minden, és én azt
hittem, hogy jobb lett a házasságunk, pedig a kedveskedés csak a
közelgő vég előszele volt. A férjem ugyanis nem szeretett. Azzal a
másik nővel akart élni, de bűntudata volt, ezért ingadozott kettőnk
közt. Mindkettőnkkel szexeit, mindkettőnkkel randizott,
mindkettőnknek ígért fűt- fát. Kettős életet élt, és a két külön világ,
avagy a két bolygó december harmincegyedikén összeütközött.
Ugyanis a férjem lelépett otthonról. Elment ahhoz a nőhöz.
- Szilveszterkor? - hüledezett Hester. - Nem volt közös
programotok?
Nora ivott még egy kortyot. Szüksége volt rá, hogy átmelengesse
a kávé, mielőtt belevág a folytatásba.
- Korán lefeküdtem, mert náthás voltam, és nem éreztem jól
magam - kezdett bele. - Aztán fölriadtam, mert bekapcsolva maradt
a tévé, amiből valami ricsaj szólt. Akkor döbbentem rá, hogy nincs
otthon a férjem. Megcsörgettem, de nem vette fel. Nem tudtam mire
vélni a dolgot, és megijedtem, úgyhogy belenéztem a laptopjába.
Amit ott láttam... Szóval attól a feje tetejére állt a világ.
- El tudom képzelni, szívem - suttogta June.
- Leginkább arra emlékszem, hogy majd szétvetett a düh.
Remegett minden porcikám, és a férjem csomó cuccát összetörtem,
széttéptem, falhoz vágtam. De ez sem segített. A fejembe vettem,
hogy őt kell bántanom, neki kell fájdalmat okoznom, hadd érezze
azt, amit én érzek.
Nora hangján most is érződött az egykori indulat. Tartott egy
szusszanásnyi szünetet, majd folytatta:
- Fogadkoztam, hogy szétverem a pofáját meg golfütővel a
kocsiját, de úgy remegtem, hogy nem tudtam volna autót vezetni.
Ezért nyakalni kezdtem a bort, hogy lenyugodjak. Amikor elfogyott,
jött a whisky. A Find My Friends alkalmazással nem volt nehéz
kinyomozni, hogy hol van. Szóval kocsiba ültem, és egész
egyszerűen beszambáztam a szeretője házába. Szerintem úgy
ráizgultak egymásra, hogy elfelejtették bezárni az ajtót.
Hester keze a szája elé röppent.
- Oó - nyögte.
Nora összeszedte magát, és folytatta:
- Összebújva tervezgették a jövőt, én meg álltam a hálószoba
ajtajában, és őrjöngtem. Nálam volt a golfütő is, de a férjem
megmarkolta, és rám ordított, hogy a szeretője terhes. A csaj sírva
fakadt, bennem pedig összetört valami. Ekkor döbbentem rá, hogy
gyereket akarok. Már évek óta vágytam rá, de én hülye azt hittem,
hogy majd a maga idejében megjön a baba. Igazi családra vágytam.
A férjem is. Csak nem velem. Ez annyira fájt, hogy alig kaptam
levegőt. Kirohantam a házból, beültem a kocsiba, és elhajtottam.
 Nora ismét tartott egy kis szünetet, hogy összeszedje a
bátorságát. Kerülte a barátnői tekintetét, amíg felnyitotta a
cipősdobozt.
- Úgy vezettem, mint aki meg akar halni, és az ital is dolgozott
bennem. Épp csak felhajtottam a főútra, amikor elvesztettem az
uralmat a jármű fölött, és egy szembejövő autóba hajtottam. Az
ütközésre nem emlékszem, csak arra, hogy amikor magamhoz
tértem, a másik kocsi lángokban állt.
Nora egy elszenesedett edzőcipőt vett elő a dobozból. Nagyon kicsi
volt, szinte elveszett a tenyerében.
- Egy anyuka utazott benne a pici fiával. Először a nőt húztam ki a
volán mögül, mert égett a motor. Eszméletlen volt. Egy darabig
vonszoltam, de az erőlködéstől megint elsötétült előttem a világ.
Nora nagyon messziről hallotta a szipogást. Tudta, hogy valamelyik
barátnője sír, de képtelen volt fölnézni. Úgy érezte, minél előbb túl
kell ezen esnie.
- Amikor újra kinyitottam a szemem, a másik autó még mindig
égett.
Nora alig tudta a történteket szavakba foglalni, úgy kellett minden
hangot erővel kipréselnie magából.
- Az anyára pillantottam, és bevillant, hogy a kisfiú még a kocsiban
van. Istenem! Szörnyű volt, amikor ez tudatosult bennem!
Nora hevesen megrázta a fejét. Muszáj volt úrrá lennie az
érzelmein, hogy be tudja fejezni, amit elkezdett.
- A lángok már az első üléseket nyaldosták, amikor föltéptem a
hátsó ajtót, és kínlódni kezdtem a gyerekülés csatjával. Mivel azelőtt
nem volt dolgom ilyesmivel, rejtély volt számomra, hogy működik.
Életem legnehezebb fejtörőjét kellett megoldanom. Ráadásul a pici
nem a sofőr mögött ült, hanem a túloldalon. Míg a gyereküléssel
bajlódtam, a testemmel védtem a kicsit a lángoktól. Ezért égett meg
a jobb oldalam.
Nora úgy emelte föl a jobb karját, mint valami szemléltető eszközt,
majd folytatta:
- De végül kiszedtem a kisfiút a kocsiból. Megkezdtem a
lélegeztetést, és mentőt hívtam.
Nora várta, hogy valaki feltegye a kézenfekvő kérdést. Végül
Estella sietett a segítségére.
- És túlélték?
- Igen. Az anyukának enyhe égési sebeket okozott a légzsák, meg
pár horzsolás is lett rajta, a fia viszont nem úszta meg ennyivel. Sok
füstöt lélegzett be, és a lábfején meg a lábszárán is keletkeztek égési
sebek. Több mint egy hétig volt kórházban, de szerencsére a
gyerekek hihetetlenül gyorsan gyógyulnak. Ő sem volt kivétel. A
végén azt mondták, hogy esetleg a lábikráján maradhat némi nyoma
a sérüléseinek. De csak esetleg. Az apja mementó gyanánt elküldte
nekem a cipőt, ami akkor rajta volt.
- Ez kegyetlenség! - csattant fel Hester.
- Nem - tiltakozott Nora. - Ez járt nekem, és szükségem is volt rá.
Azóta őrzöm ezt a kis cipőt meg a nagy titkot. Emlékeztet rá, hogy
kis híján megöltem egy anyát meg a fiát, mert elhatalmasodott
rajtam a fájdalmam. Csak azért nem kerültem börtönbe, mert én is
súlyosan megsérültem. De hivatalosan van priuszom, jogosítványom
viszont nincs. Soha többé nem fogok autót vezetni.
Nora félretette a cipősdobozt, és a bögréért nyúlt. Tudta, hogy már
csak langyos a kávé, de muszáj volt megnedvesítenie a torkát.
 - Soha többé nem láttam a férjemet és a házat sem, ahol több
mint tíz évig éltünk. Sem őt, sem az előző életem többi szereplőjét
nem kerestem a neten. Úgy veszem, hogy az, aki a karambol előtt
voltam, meghalt. Azon pedig, hogy ki vagyok most, még mindig
töröm a fejem. De egyelőre az új énem jobban tetszik, mint a régi.
Nora a barátnőire villantott egy-egy mosolyt, majd egy hosszúra
nyúlt, mély sóhaj szakadt ki belőle. A története végére ért.
Hester a sütisdobozra mutatott.
- Edd meg a vigaszsütidet!
Nora nem éhes volt, hanem kimerült, de bízott benne, hogy a
Hester-féle vigaszsüti feltölti energiával.
Meglepetten látta, hogy a desszert csupasz. Sem áfonya, sem
szeder, sem dió-mogyoró, sem csokireszelék, sem spéci cukormáz
nem volt rajta, sőt még porcukorral sem szórták meg.
De amikor megfogta, észrevette, hogy félbe van vágva, és
vörösáfonyadzsemmel töltötték meg.
Beszívta az aranyló édesség illatát, majd nagyot harapott belőle.
Már meg is elevenedett előtte az édesanyja, amint a Frances, aki
kenyéren és dzsemen élt2' című könyvből olvas fel neki.
Kiskorában az volt a kedvence. Akkor varázsolta el először egy
fiktív történet, és most határtalan, vegytiszta örömmel töltötte el a
megelevenedő emlék. Olyan érzése támadt, mintha az ereiben már
nem is vér csörgedezne, hanem az éltető fény részecskéi járnák be a
teste minden egyes zugát.
Miután Nora elmesélte a történetét a barátnőinek, bezárta a
dohányzóasztal rejtett rekeszét, és a kulcslyukra tette az ujját.
- Itt már nem a titkomat őrzöm. De ha a Titkok Könyvklubjának
bármely tagja úgy érzi, hogy el kell dugnia valamit, az itt jó helyen
lesz. A többiek majd vigyáznak rá.
- És ezek a szép kis kulcsok könyvjelzőnek is jók - mondta June.
Nora örömmel látta, hogy Estella, June és Hester a
könyvespolcokra pillant. Sugárzó mosoly ült ki az arcára, és azt
kérdezte:
- Akkor hát mit olvassunk, barátaim?

A Titkok Könyvklubjának tagjai azért ültek össze egy hónappal

később, hogy folytassák a diskurzust Az ember, akit Ovenak hívnak
című könyvről. De időközben ennél sürgősebb megbeszélnivalójuk
akadt, ezért Fredrik Backman bűbájos regénye a polcon maradt a
következő összejövetelig.
- Ez borzasztó! - kiáltotta Hester, amint a székére huppant. - A
Madison Megyei Közösségi Bank lehúzta a rolót. Az összes
alkalmazottjuk az utcára került.
- És nem ez az egyetlen rossz hírünk - tette hozzá komoran
Estella. - Ugyanis a befektetések csak egy bizonyos összegig voltak
biztosítva, úgyhogy aki ennél több pénzt bízott rájuk, annak elúsztak
a dollárjai.
June szokásához híven mordult egyet.
- Remélem, a torkukon akad egy csirkecsont a sitten! Az a rohadék
Dawson enyhébb büntetést kapott, mert nem tudták rábizonyítani,
hogy köze volt a gyilkosságokhoz. De el tudom képzelni, milyen sors
vár rá a szabadulása után! A legédesebb álmaimban vécé- és
csatornatisztítással keresi a kenyerét.
- Nekem is tetszik az ötlet - bólintott rá Nora. - És megnyugtató,
hogy Varangyot, Collint és Vanessát bűnösnek találták. A
gyilkosságra való felbujtás meg a jelzáloghitelcsalás vadja is megállta
a helyét. Már csak az ítélet van hátra.
- Miracle Springsnek új seriff kell - jelentette ki Estella, és oldalba
bökte Hestert. - A pasid nem akar kampányolni?
Hester elpirult.
- Nem a pasim - vágta rá. - Egyetlenegy randink volt, ugyanis
baromi elfoglalt vagyok mostanában. Ahogy te is, ugye? - pillantott
Norára.
- Kész őrület - mondta Nora. - Néha még ebédelni sincs időm,
mert el sem mozdulok a pénztárgéptől. Egy kis diót meg mazsolát
kapok be két fizető vevő között. Nem lepett meg, hogy Miracle
Springsre lecsapott az országos média, de azon már jobban
csodálkozom, hogy máig gyakran előkerül a sztori. Még mindig
tudnak újat mondani a Pine Ridge- esek és a Hendricks fivérek
mocskos üzelmeiről.
Estella lesöpört a válláról egy rakoncátlan tincset.
- Nálam is dübörög a csúcsszezon - dicsekedett. - Felvettem a
szalonba egy részmunkaidős alkalmazottat, de így sem tudok
mindenkit fogadni. Az persze jó, hogy több a bevétel, de ki vagyok
purcanva.
- Én is - mondta June. - Mióta fürdőigazgató lettem, olyan vagyok,
mint a kicsavart felmosórongy.
June hátradőlt, és kis szünet után hozzátette:
- De legalább van munkánk és jövedelmünk. Nem úgy, mint
azoknak a szerencsétlen banki dolgozóknak. Bár tudnánk segíteni
rajtuk!
Hester lerúgta a cipőjét, és masszírozni kezdte a jobb lábát. Aztán
egyszer csak megállt a keze, és révetegen bámult egy távoli pontot.
 - Hester - szólította meg Nora, és a barátnője derekára tette a
kezét. - Jól vagy?
- Tudunk rajtuk segíteni! - Hester olyan hangosan kiáltott fel, hogy
Nora összerezzent. - Az állásukat nem adhatjuk vissza, és pénzzel
sem tudjuk támogatni őket, de a kedélyükön javíthatunk! Mi lenne,
ha küldenénk nekik egy-egy névtelen csomagot? Egy szatyrot, tele
egyszerű ajándékokkal. Én például sütnék házi kenyeret.
June máris lelkesen bólogatott.
- Én meg kötök aromaterápiás zoknit! - ajánlotta.
- Nekem meg van egy csomó könyvem a reményről - mutatott
körbe Nora. - És hozzácsaphatok egy doboz teát vagy egy csomag
kávét.
- Én meg összeraknék egy relaxációs kosarat - csatlakozott Estella.
- Illatos gyertya, kézkrém, fürdőszivacs. Figyelj, Hester, ez tök jó
ötlet!
- Szerintem is - értett egyet Nora. - Már csak időt kell rá
szakítanunk.
June az utcafront felé bökött a hüvelykujjával.
- Nem akartál kitenni az ablakba egy SEGÍTSÉG KERESTETIK
táblát?
- De - ráncolta a homlokát Nora. - És ki is tettem. Ma délután.
- Hát, most nincs ott.
Nora a homlokát ráncolta, végül közölte a barátnőivel, hogy
nyugodtan tervezgessék az ajándékcsomag tartalmát, míg ő megnézi
a kirakatot.
Ahogy a polcok közt szlalomozott, egyszer csak úrrá lett rajta a
nyugtalanság. Határozottan úgy érezte, hogy figyelik, ezért a bejárati
ajtó helyett másfelé vette az irányt.
 Belépett a pénztárpult mögé, és megmarkolta a baseballütőt, amit
a pénztárgépszalagos és a csomagolópapíros doboz közt rejtegetett.
- Oké - szólalt meg higgadtan. - Akkor most bújjon szépen elő!
Nyilván arra várt, hogy bezárjak. Már csak az a kérdés, hogy miért?
Mintha valami mozdult volna bal kéz felől. Nora odanézett, és
egyből megpillantotta a szépirodalom szekció félhomályából előlépő
alakot.
A csontsovány nő, vagy inkább lány, lassú léptekkel, félve
közeledett a pénztárhoz.
Norának feltűnt, hogy olcsó strandpapucsot meg virágmintás, a
méreténél több számmal nagyobb otthonkát visel. A kezében a
SEGÍTSÉG KERESTETIK feliratú táblát tartotta, a csontos csuklóján
kórházi betegazonosító karszalag lógott.
- Kérem, segítsen! - suttogta a lány. - Munkát keresek.
Nora kilépett a pult mögül. Halkan, szelíden szólalt meg, nehogy
megijessze a jövevényt.
- Előbb ennie kéne valamit. Jöjjön!
Nora elindult, majd a polcsor végéből hátranézett. Amikor
meglátta, hogy a lány végigsimít egy szép, színpompás könyv
gerincén, rögtön tudta, hogy ez a váratlanul betoppant idegen nem
csak egy sütire marad nála.
 GONDOLATÉBRESZTŐ KÉRDÉSEK

Nagyszerű dolog egy könyv végére érni, hiszen végre megtárgyalhatjuk

valakivel, hogy mit olvastunk. Ez lehet egy közeli barátunk vagy
barátnőnk, de talán ennél is jobb, ha egy egész csoporttal osztjuk
meg gondolatainkat a szereplőkről, a cselekményről vagy akár a
helyszínről, ahol a regény játszódik. Így a régi, unalomig ismert
könyv is új életre kel.

Rajta hát! Töltsétek ki a kávét, adjátok körbe a sütit, pogit,

kekszet, helyezzétek magatokat kényelembe, és kezdődjék az élénk,
élvezetes vita! Reméljük, hogy ehhez a mi kis segédanyagunk is
hozzájárul.

1. Milyen csodákkal tud szolgálni Miracle Springs?

2. Mi hozza össze Norát, Hestert, Estellát és June-t? Miért

alakulhat ki köztük barátság, miért tudnak megnyílni egymás
előtt életük ezen szakaszában?

3. Hiszel a biblioterápiában? Szerinted is gyógyító hatású? Nálad

beválik, ha olyan emberekről olvasol, akik hasonló helyzetbe
kerültek, mint te?

4. Mit gondolsz June-ról és a macskáiról?

5. Te szívesen laknál a Nora- féle Vagonlakban? Ha igen,
miért? Ha nem, miért nem?

6. Számos irodalmi utalást tartalmaz a regény. Van köztük

olyan, amelyik mélyebben megérintett?

7. Jó néhány klasszikus regényben szerepel sebhelyes arcú

férfi, akinek elcsúfított külseje sokszor romantikus felhangot
kap. Hogy ítéled meg a nem túl vonzó külsejű, sebhelyes
arcú és/vagy deformált testű nőkről szóló történeteket?

8. Bántak már veled másképp a nemed miatt?

9. A regény negatív hősei között találtál összetettebb

karaktert? Együtt tudtál érezni valamelyikükkel? Ha igen,
miért?

10. Szerinted Nora és Jed lehet egy pár? Lehet jövőjük?

11. Mondott vagy tett olyat a Titkok Könyvklubjának valamelyik

tagja, ami meglepett, örömmel töltött el, vagy feldühített?
Oszd meg a többiekkel!

12. Te milyen tevékenységeket tartasz terápiás hatásúnak?

13. Hester süteményeinek ugyanaz az alapreceptje. Neked van

kedvenc sütid?

14. Megváltozott a Noráról alkotott véleményed, miután

elmondta a titkát?
15. Mit vetít előre a zárójelenet, amelyben felbukkan az idegen
lány és a SEGÍT SÉG KERESTETIK feliratú tábla?
 A szerzőről

Ellery Adams több mint negyven regény szerzője, amelyek

rendszeresen szerepelnek az USA Today és a The New York Times
bestsellerlistáján. Az írónő a Long Island Sound melletti tengerparton
nőtt fel, de ma már Észak- Karolinában él. Imádja az állatokat, a
kirakós játékokat, a kávét, a medvecukrot, az egyetemi futballt, azt,
ha esős napokon olvashat, a kandallóban ropogó tüzet és a hintát a
teraszon.