Professional Documents
Culture Documents
AZ
ELVESZETT KISLÁNY
Robyn Carter felügyelő 1.
Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2019
Írta: Carol Wyer
A mű eredeti címe: Little Girl Lost (Detective Robyn Carter 1.)
ISSN 2559-8562
ISBN 978 963 457 638 9
***
***
A Mulwood Avenue pazar út volt, terebélyes eperfák és széles járda
szegélyezte. Gazdag környék volt, ahol magas téglafalak és jókora
kapuk mögött bújtak meg a hatalmas rezidenciák. Robyn
megérkezett a harminchármas számhoz, és megnyomta a
kapucsengőt. Egyenesen a gomb fölé helyezett kamerába nézett.
Berregés hallatszott, majd az impozáns kapu nyikorgott egyet, és
komótosan kinyílt, felfedve ezzel egy jellegtelen, modern házat.
Valaki bizonyára egyéniséget akart kölcsönözni az épületnek, amikor
a bejárati ajtó egyik oldalára méretes festettüveg-ablakot épített be.
Robyn megállt a felhajtón álló BMW cabrio mellett, és a kaviccsal
leszórt járdán elsétált az ajtóig, ahol veszett ugatás fogadta.
– Egy pillanat – kiáltotta egy női hang. – Beviszem a kutyát a
konyhába. – Ezután elhangzott néhány hasztalan parancs is, de az
apró állatnak láthatóan nem volt ínyére, hogy elviszik.
Egyszer aztán kinyílt az ajtó, és előlépett egy nő; az ötvenes
éveiben járt, molett volt, és csúnya, a szőke gombafrizurája épphogy
leért a füléig. Sárga felsőben és a vaskos lábait megmutató
leggingsben üdvözölte Robynt, akit aztán a nappaliba kísért. A
szobában virágos kárpitok kaptak helyet, és annyi holmi, amit Robyn
már soknak talált. A falakon lévő festményekről vad tekintetű
spanyol táncosok néztek vissza rá. Egy szekrényben legyezők
sorakoztak, köztük egy kasztanyettával. Az egyik sarokban gitár állt
az állványán, a fejéről színes szalag lógott alá. A kutya szüntelenül
ugatott, és törhetetlen lendülettel vetette magát az ajtónak.
– Ne aggódjon Archie miatt. Mindjárt abbahagyja, és akkor ki is
engedem. Jó házőrző, de néha kicsit túlzásba viszi.
Robyn átnyújtotta a névjegyét.
– Az eltűnt férje miatt jöttem. Úgy tudom, beszélt a társammal,
Rosszal.
A nő zavartan a sűrű hajához kapott, miközben erőt gyűjtött
magában.
– Igen. Eltűnt. – Előkeresett egy fotót, és odaadta Robynnak. – Ő
az – mondta, és a férfira mutatott, aki mosolygott ugyan a képen, de
a szénfekete szemében semmiféle érzelem nem látszott. – Biztos azt
gondolja, hogy a rendőrségnek kellene szólnom. Akartam is, de kissé
kényes az ügy. A társa azt mondta, maga rendőrtiszt. Bizonyára meg
fogja érteni, miért önhöz fordulok először. – A szavakat kereste, de
hiába. – Nem is tudom, hol kezdjem. – Elgondolkodott, aztán
nemsokára egy kérdéssel rukkolt elő: – Nem inna egy csésze teát?
Robyn nem hozakodott elő azzal, hogy nem egyszerű rendőr,
hanem valójában detektívfelügyelő. Nem akart fellengzősnek tűnni.
– Köszönöm, az csodás lenne. És most magánnyomozóként
vagyok itt, csak a jövő héten térek vissza a rendőri állományba.
Mary megkönnyebbülten indult el az ugatás irányába. Robyn
eközben leült egy vastagon párnázott székre, és a fényképet fürkészte,
hátha az elárul neki valamit. A nő a konyhában matatott, és
hamarosan egy teababával fedett kancsóval és az oldalán egy kis
fehér terrierrel tért vissza.
– Ugye nem bánja, ha ideengedem Archie-t? – kérdezte Mary, de a
kutya addigra már Robynnál is termett. Robyn üdvözölte a kutyát,
megpaskolta az oldalát, aztán többet nem foglalkozott vele. Ez a
taktika mindig bevált neki. Archie néhány másodpercig még ott
szaglászott körülötte, de aztán felugrott a díványra, és onnan figyelte
a gazdáját.
– Mióta házasok? – tette fel a kérdést Robyn, miközben a nő teát
töltött. Úgy tartotta, hogy megéri néhány kérdéssel elérni, hogy
valaki megnyíljon, még akkor is, ha a válaszok nem számítanak.
Valahogy el akarta nyerni Mary Matthews bizalmát.
Mary nem válaszolt azonnal. Helyette egy ékes, virággal díszített
porceláncsészét tolt Robyn elé. Cukrot is nyújtott volna, de Robyn a
fejét rázta. Mary letette a cukortartót, aztán némán fontolgatta, mit is
mondjon el. Végül egyenesen Robyn szemébe nézett.
– Talán maga is észrevette, hogy valamivel idősebb vagyok, mint a
férjem. – Lemondóan nevetett. – Az igazat megvallva, ötven vagyok,
hússzal több. Egyébként ő a második férjem. Két hét múlva lesz a
második házassági évfordulónk. – Elhallgatott, mint aki a szavait
fontolgatja ismét; kortyolt egyet a meleg italból, tett hozzá egy kanál
cukrot, alaposan megkeverte, azután folytatta.
– Egy iskolai előadáson találkoztam Lucasszal. Az unokahúgom az
iskolai zenekarban játszott, és Lucas volt a zenetanára. Az előadás
után beszélgettünk, és kiderült, hogy mindketten rajongunk a
klasszikus zenéért. Kölcsönadott egy CD-t, amin John Williams az
egyik kedvenc művemet, Rodrigo Concierto de Aranjuez című
concertóját adja elő. Érdekes módon aztán elindult köztünk valami.
Elmentünk együtt néhány koncertre. Megkértem, hogy tanítson meg
klasszikus gitáron játszani. Mindig is meg akartam tanulni, Lucas
pedig kiválóan gitározik. Magánórákat vettem tőle. Tudja, igen
meghitt dolog így tanulni egy hangszert. Közel kell ülni egymáshoz.
Az ember érzi a másik testének melegét, érzi a kezét, ahogy segít
megtalálni a húrokat. – Elhallgatott, és felsóhajtott az emléktől. –
Tudnia kell, hogy Lucas nem olyan, mint a többi férfi. Úgy értem,
meglehetősen hallgatag, nem az a tipikus férfi. Nem jár el a
kocsmába, sem focimeccsre. Nem is érdekli a sport. Inkább a
művészetet és a zenét kedveli. Azokon az estéken, amikor együtt
gitároztunk, sok mindent megtudtam róla. Az órák után mindig
maradt még egy kicsit, és olyankor sokat beszélgettünk… és később
már több is volt beszélgetésnél. Néha éjszakára is ottmaradt.
Elbűvölő férfinak tartottam, érzékenynek, jó társaságnak. Mondjuk
ki őszintén, belehabarodtam. És nem is fogtam vissza magam. Lassan
a tananyag végére értünk, de azt akartam, hogy velem maradjon. Én
kérdeztem meg tőle, hogy nem venne-e feleségül. Furcsa, nem igaz?
– nevetett. – Úgy voltam vele, hogy én sem leszek már fiatalabb,
inkább bátran rákérdezek. Elvégre a legrosszabb, ami történhetett,
hogy visszautasít. Ám ő igent mondott.
Kortyolt egyet a teából, a sarokban pihenő gitárra pillantott, aztán
folytatta.
– A barátaim úgy gondolták, Lucas csak a pénzemért vesz
feleségül. Féltettek tőle. Azt hitték, feleségül vesz, aztán másnap
reggelre eltűnik a pénzemmel. De én tudtam, hogy nem így lesz.
Lucast nem érdekli a pénz, nem kell neki gazdag nő. Olyan kell neki,
aki megérti. Tudja, Lucas „sebzett”. Azt hiszem, inkább az
anyafigurát kereste bennem, nem is a szeretőt vagy a feleséget.
Nagyon fiatalon veszítette el az édesanyját. Tragikus eset. Szegény
asszonynak mellrákja volt, de sajnos túl későn fedezték fel. Már nem
lehetett segíteni rajta. Borzasztó agresszív daganat volt, néhány
hónap alatt elvitte. Szörnyű időszak volt ez Lucas számára, aki még
csak tizenegy éves volt akkor. Nagyon közel álltak egymáshoz, igazi
anyuci szeme fénye volt, így rettenetesen megviselte az anyja
elvesztése.
Szünetet tartott. Alaposan megválogatta a szavait, hogy a lehető
legmegfelelőbb képet fesse a férjéről. Robyn a teáját szürcsölve várt.
– Ez talán azt is magyarázza, miért nem jött ki az apjával, akivel az
édesanyja halála után csak még távolabb sodródtak egymástól. Nem
tudom, hogy az apja a gyászt viselte nehezen vagy az egyedülálló apa
szerepét, de a lényeg az, hogy Lucast végül bentlakásos iskolába
küldte. Ott is szörnyen érezte magát. Nem szívesen beszél azokról az
időkről. Sok fájdalom van eltemetve a szívében, és én nem akarok
tolakodó lenni. Mesél, ha akar.
Elhallgatott, és a közös fotójukat figyelte.
– Láttam a szemében a fájdalmat, amikor az édesanyja
elvesztéséről mesélt. Újra előjött belőle az a kisfiú, és újra áhította a
szeretetet. Azt hiszem, éppen ez fogott meg benne annyira. A gondját
akartam viselni, ápolni akartam a lelkét. Segíteni akartam. Bizonyos
értelemben én töltöttem be az űrt, amit az édesanyja hagyott maga
után.
Robyn bólogatva jelezte, hogy figyel. Mary Matthews
felemelkedett a székéből, a szoba túlsó végébe ment, majd onnan egy
másik fotót vitt Robynhoz. Azon a képen estélyi ruhában álltak.
Furcsa párt alkottak – a nő alacsony, egyszerű és mosolygós, a férfi
magas, mélabús, kis jóindulattal vonzónak is nevezhető.
– Azóta felszedtem pár kilót. Megesik, ha az ember elhagyja
magát. Ráadásul szeretek sütni, és ki tud nemet mondani egy kis
frissen sült meggyes piskótára? Nehéz megállni. – Megvonta a vállát.
– Lucas nem változott. Mindig ilyen nyurga volt. – A tekintete
elidőzött a fényképen, aztán halk sóhaj hagyta el a száját. – Előfordul
néha, hogy az iskolai szünidő alatt elutazik. Néhány volt kollégája
azóta Thaiföldre költözött, és… őszintén szólva, engem nem vonz az a
hely. Félek a repüléstől, és hat lóval sem lehetne felvonszolni egy
több órás járatra. Így aztán kénytelen egyedül menni.
A térdére eresztette a csészéjét.
– Múlt hétfőn utazott el. Július huszonötödikén – tette hozzá,
mintha a dátumnak valami jelentősége volna. – Nem volt okom arra
gondolni, hogy készül valamire. Összepakolta a bőröndjét, elmondta,
hogy szeret, aztán kocsiba ült, és kiment a repülőtérre. Nem
tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Úgy voltam vele, hogy ráfér a
nyaralás. Noha ügyesen leplezi az érzéseit, az utóbbi hetekben
lehangoltnak tűnt, de nem akarta elmondani, mi nyomja a lelkét.
Gondoltam, Thaiföldön majd lesz ideje ezen gondolkodni, és
kipihenni a bánatot.
Robyn szótlanul hallgatta a nőt.
– Nem hívott, amikor odaért, és a telefonján csak a hangposta
jelentkezett. Volt már olyan, hogy nem volt kint térerő, szóval ezen
sem aggódtam, mégis motoszkált bennem valami rossz előérzet.
Nincs meg a család száma, akiknél Lucas ilyenkor megszáll;
Devlinéknek hívják őket, és az egyik fiukat még Lucas tanította a
Blinkley Manorban. El kellett volna kérnem a számukat, de eddig
telefonon vagy Skype-on mindig tudtunk beszélni Lucasszal. Arra
gondoltam, hogy Nick Pearson-Firth, Lucas tanszékvezetője esetleg
tudja. De aztán takarítottam Lucas dolgozószobájában. A fiókokban
selejteztem, amikor megtaláltam a legalsóban az útlevelét. Anélkül
nem mehetett el Thaiföldre.
Egy pillanatra ráharapott az alsó ajkára.
– Nagyon dühös lettem. Türelmes nő vagyok, nem bánom, ha
vannak titkai előttem a múltjáról, de azt nem tűröm, hogy hazudjon
nekem. Utálom, ha valaki hülyének néz. – Felháborodva felemelte a
hangját. – Elöntött a harag. Fogalmam sem volt, mit csinál, vagy
hogy miért nem beszélte meg velem, vagy miért nem hívott fel. Újra
és újra kerestem, de csak a hangposta jelentkezett, így aztán megint
hagytam egy üzenetet. Aztán még néhányat, és estére már teljesen
felhergeltem magam. Aztán megpróbáltam higgadtan végiggondolni,
hogy mi történhetett. Számításba vettem minden eshetőséget – azt is,
hogy talán felültetett, és lelépett valakivel. De ennek nem volt semmi
értelme. Sosem veszekedtünk, mindig egyetértésben voltunk.
Egyszerűen semmi nem utalt arra, hogy elege lenne belőlem, vagy
már nem kellek neki. Érti, mire gondolok – tette hozzá elpirulva. –
Robyn tudta, mire céloz, ezért apró mosollyal nyugtázta a kijelentést.
Mary folytatta: – Ha el akart volna hagyni, annak biztos lett volna
valami jele. Aztán az is eszembe jutott, hogy talán pénzügyi gondjai
vannak, amit nem mert megbeszélni velem. Még arra is gondoltam,
hogy valami online kaszinóban adósságba verte magát. Olvastam
egyszer egy férjről, aki pókerfüggő lett, így aztán átkutattam a
számítógépét, hátha találok arra utaló jelet, hogy hová vagy miért
ment el. Akkor jöttem rá, hogy hatalmas bajba kerülhetett.
Idegesen megnedvesítette az ajkát.
– A böngészési előzményeiből semmi említésre méltó nem derült
ki, de aztán találtam egy „Mézes-mázos” nevű mappát, amit meg is
nyitottam. – Lesütötte a szemét, és a fejét ingatta. – Bárcsak ne
tettem volna – tette hozzá, inkább magának, mintsem Robynnak.
Nagy levegőt vett, és újra felpillantott. Robyn látta a nő szemében a
zavartságot, és már azt is tudta, mit akar mondani. Mary halk szavai
megerősítették a gyanúját: – A mappában fotók voltak, rajtuk
gyerekek, akik éppen vetkőznek. Úgy fest, a férjemnek volt még egy
titka előttem. Lucas vonzódik a fiatal lányokhoz. Mármint a nagyon
fiatalokhoz.
ÖTÖDIK FEJEZET
AKKOR
***
Most itt ülök a lépcsőfordulóban, és csak remélem, hogy a felnőttek
nem kérdezgetnek majd újra arról az estéről. Nem akarok
rágondolni.
Nyuszi uraság megölel, és azt mondja, minden rendben lesz.
Clifford papi beszél, a hangja nyugodt, érces. Apu hangára
emlékeztet, és fájdalmat érzek a szívemben, amiért apu nem lehet itt
velem. Nyuszi uraság a puha tappancsával megszorítja a kezemet.
– Hogyne értenénk meg. Ezért segítünk szívesen, és ezért
mondtuk, hogy bármikor áthozhatod. Tovább kell lépned, és új
életet kell kezdened. Viszont – és ezt most szeretetből mondom –,
úgy gondoljuk, segítségre van szükséged. Mi pedig szeretnénk
segíteni. Nem nyomoroghattok így tovább. Alice-re alig megy rá a
cipője, újat kell venni neki. És mikor volt utoljára levágva a haja?
– Nem sül le a bőr a képedről? Hogy jössz te ahhoz, hogy
kioktass?! Ne hidd, hogy nem látom, ahogy Jane-nel összenéztek,
amikor lerakom a gyereket. Pocsék anyának tartotok, és mindig
annak tartottatok. Sosem volt jó idejönni hozzátok. Örökké csak az
ment, hogy „Josh így”, meg „Josh úgy”, engem le se szartatok.
Mindig éreztettétek velem, hogy engem csak megtűrtök itt. Sosem
voltam elég jó a drágalátos fiatokhoz, nem igaz?
Clifford papi szólal meg megint:
– Ez egyáltalán nem igaz. Csak nem bírjuk nézni, ahogy
küszködsz. Alice az unokánk, és neked sincs más rokonod.
Szeretnénk adni egy kis pénzt. Később visszafizeted, ha úgy
könnyebb neked.
– Lehet, hogy nincs más rokonom, és köszönöm, hogy ezt is az
orrom alá dörgölitek – vágott vissza anyu dühösen –, de köszönöm
szépen, jól megvagyok. Lehet, hogy nincs menő állásom, de
pultosként legalább keresek valamit. Semmiben sem szenved
hiányt. Lehet, hogy nem a legdivatosabb ruhákat hordja, és nincs
egy valag játéka, de elvan. Kap enni, és van hol aludnia.
– Nem erről beszélünk – szól közbe Jane nagyi. – Tudjuk, hogy
mennyi csapás ért. Még ki sem heverted a szüleid halálát, amikor
elveszítetted Josht. Annyi szörnyűséggel kellett megküzdened, és
megértjük a helyzetedet. Csak az aggaszt minket, hogy Alice egyre
visszahúzódóbb. Sosem beszél a barátairól, egyre soványabb, a
táskás szemével pedig úgy fest, mint egy kísértet. És örökké csak azt
a nyulat szorongatja, amit Joshtól kapott. Talán ha valahogy a
környékre költöznél…
A mondat végét nem hallom. Szuper lenne papi és nagyi
közelében lakni. Ők apu szülei, és amikor velük vagyok, egy kicsit
olyan, mintha apu is élne. Itt mindenütt fényképek vannak róla,
anyuról és rólam – a falon, a nappaliban, de még az előszobában is
ott lóg egy bekeretezett kép rólunk. Szeretek papiékhoz jönni. Ők
nem veszekednek velem. Legtöbbször csak levisznek a parkba, vagy
bemegyünk a városi kávézóba, ahol jégkrémes turmixot kapok.
Néha új ruhákat, meg ilyen furcsaságokat is vesznek nekem, de
olyankor anyu mindig mérges, szóval ezt már csak néha csinálják.
Anyuval most Nottinghamben lakunk egy társasházban. A lakás
kicsi, sokkal kisebb, mint a régi. Van benne egy nappali, egy pici
konyha, és közös szobánk van. A falon át halljuk, ahogy a szomszéd
tévét néz, de anyu most már kapott munkát egy bárban, és azt
mondja, ha elég pénzt összespórol, elköltözünk. Remélem,
nemsokára megyünk. Nem szeretem azt a helyet, a liftben mindig
pisiszag van.
Jane nagyi hirtelen sírni kezd.
– Az ég szerelmére, aggódunk! Nem kellene éjszakára egyedül
hagynod Alice-t, hiszen még olyan kicsi! És ha kigyullad a lakás,
vagy valami!
Nyuszi uraságra nézek, és megborzongok. Anyu nagyon mérges
lesz, amiért elkotyogtam a nagyszüleimnek, hogy egyedül hagy,
amikor dolgozni megy. Nem akartam árulkodni, de Jane nagyi
sokat kérdezősködött, és nem gondoltam át a válaszaimat. Éppen
epres smoothie-t és paninit majszoltam a kávézóban, és kicsúszott a
számon.
Anyu azt mondta, hogy ez a mi titkunk. Nem akartam
bébiszittert, pláne azóta, ami a múltkor történt. Amikor anyu hívni
akart egyet, én csak kiabáltam és kiabáltam, és könyörögtem, hogy
inkább hadd maradjak egyedül. Szívesen lefekszem, amikor anyu
dolgozni megy – olvasok még egy kicsit, aztán alszom. Nem kell
nekem megint bébiszitter. Itt van velem Nyuszi uraság. Másra nincs
szükségem. Anyu végül feladta, és belement, mert a bébiszitter
úgyis sok pénzbe kerül, de megígértette velem, hogy nem árulom el
senkinek.
– Tiltja a törvény – mondja határozottan Jane nagyi néhány
elfojtott szó és kiabálás után. – És nem helyes. Még csak most lett
tízéves. Fel is jelenthetnénk. Ha szólunk a hatóságnak…
Megint kiabálás következik. Nem bírom. Bármi történik is a
konyhában, én vagyok az oka. Nem lett volna szabad elárulnom a
titkot. Hallom anyu üvöltését, azt mondja, papiéknak semmi közük
hozzá, hogyan neveli a gyerekét. Aztán papi mond valamit, amire
mindenki elhalkul. Hallok még néhány nyers megjegyzést.
– Mit gondolsz, Nyuszi uraság? – kérdezem. Kétségbeesetten
bámul lefelé a lépcsőn, amikor egyszer csak kivágódik a
konyhaajtó, olyan lendülettel, hogy a falig meg sem áll. Anyu
kiabál, hogy igyekezzek, mert lekéssük a vonatot. Engedelmesen
lemegyek. Nem szívesen hagyom itt ezt a házat, mert itt
biztonságban és szeretve érzem magamat. Anyu a lépcső alján áll,
csípőre tett kézzel. Az arcáról semmit nem tudok leolvasni, de ahogy
közelebb érek, szinte érzem, ahogy árad belőle a harag.
Jane nagyi némán sír, fel sem néz. Clifford papi a bütykös
kezével öleli nagyit, és nagyon, nagyon szomorú.
– Kérlek – szól papi, amikor anyu megragadja a kezemet, és
kivonszol a házból. – Erre semmi szükség. Ne menj el!
Anyut nem érdekli a könyörgése; rezzenéstelen arccal masíroz
előre. Hátranézek, a nagyszüleim az ajtóban állnak. Öregnek és
gyengének látszanak. Próbálnék integetni, de az egyik kezemmel
Nyuszi uraságot fogom, a másikat pedig anyu szorítja erősen.
– Mikor jövünk papiékhoz legközelebb? – kérdezem kis idő
múlva. Furcsa szorítást érzek a mellkasomban.
Anyu nem felel, csak még jobban megsürgeti a lépteit. A
hallgatása válasz a kérdésemre. Soha többé nem látom a
nagyszüleimet.
HATODIK FEJEZET
***
***
MOST
***
Robyn felidézte a főnökével, Louisa Mulhollanddal folytatott
beszélgetését. A főnökasszony a szokásosnál gondterheltebb hangon
beszélt.
– Örülök, ha mihamarabb visszatér – mondta. – Szükség van
magára. Nincs sok emberem, akit oda tudok adni, de Mitz Patel
őrmester segíthet, amíg a kapitányságon van, bár hamarosan őrá is
szükségünk lesz. És ott van még az újoncunk, Anna Shamash
őrmester. Arra kérem, legyen türelmes vele; még csak most tanul
bele a dolgokba, nem szeretném, ha máris valami rossz szokás
ragadna rá. Mást nem adhatok, nekünk is minden emberre
szükségünk van. A Goofy akció jelenleg mindenkit lefoglal.
– Ez is elég lesz. Nem kell sok segítség. És ha nem bánja, szükség
esetén bevonnám az egyik volt detektívfelügyelőnket, Ross
Cunninghamet.
Louisa Mulholland senkivel nem kivételezett, de Ross mindig
képes volt mosolyt csalni az arcára, amíg a rendőrségnek dolgozott.
– Remek ötlet, vele jól jár. Bízom benne, hogy ettől azért betartja
az előírásokat, Carter felügyelő.
– Természetesen.
– Helyes.
Mindketten tudták, hogy a főnökasszony Robyn megérzéseire utal,
amiket önfejűen követve olykor csak rontotta a helyzetet.
– Mindent úgy teszek, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
***
AKKOR
Bocs, Abby!
James lebetegedett, úgyhogy be kell ugranom helyette. Ne várj meg,
lehet, hogy csak holnap reggel jövök.
Csók!
Jackson komolyan képes volt az utolsó pillanatban munkát
bevállalni? Abigail nem tudta James számát, pedig felhívta volna,
hogy ellenőrizze, tényleg beteg-e. A gyomra nagyot morgott. Nem
érezte jól magát. Biztos csak a névtelen hívó miatt aggódik. Azon
törte a fejét, Jackson mit mesélt az új pilótáról, de arra jutott, hogy
nem sokat. Érdekes, a többiekről rendszeresen mondott ezt-azt.
Általában Stu Grant és Gavin Singer voltak a repülőtársai,
mindkettővel szoros barátságot ápolt.
Gavin kezdettől fogva a BizzyAirnél dolgozott – eleinte Jackson
másodpilótájaként, később már saját gépeket is vitt. Volt egy
felesége, Sarah, egy ügyvéd. Gavin mindig azzal viccelt, hogy mellette
ragadt, mert nem tudná megfizetni a válási költségeket.
Stu Grant nőtlen volt, aki az egész életét a repülésnek szentelte. A
harmincas éveiben felhagyott a mérnöki pályával, és elvégezte a
pilótaképzőt. Minden lehetőséget megragadott, hogy repülhessen a
BizzyAirnél, és sokszor még olyankor is felült valamelyik gépre, ha
nem ő vezetett. Visszahúzódó ember volt, antialkoholista, aki
leginkább akkor ment emberek közé, ha Jackson és Abigail néha
meghívták magukhoz.
Abigail zavartan merengett. Nem tudta, mitévő legyen. Próbálta
elérni Jacksont, de csak a hangposta válaszolt. Mindig kikapcsolta a
telefonját, amikor repült, de Abigail most arra gondolt, ezúttal talán
más okból tette. Azon törte a fejét, felhívja-e Stut vagy Gavint, hátha
ők tudnak róla valamit, de akkor elfogta az émelygés, és a mosdóhoz
rohant. A gyomra néhány rándulás után kiadta magából a reggelit és
a korábban elfogyasztott lattét. Abigailt elöntötte a szédülés és a
forróság. Le kellett feküdnie. Megint öklendezett egyet. A lába
megremegett, és feladta a harcot. Összeesett, a gyomrából erős
hullámokban áradt szét a fájdalom, amitől nyöszörögni kezdett.
Megszólalt a telefonja. Keserves mozdulatokkal felküzdötte magát
a pultig. Azt remélte, Jackson az.
– Mi az, Abigail, beteg vagy? – gúnyolódott a robothang, épp
amikor nagyot rándult a gyomra.
– Honnan tudod? Ki beszél? – sóhajtotta a nő.
– Mindent a maga idejében. Ez csak a kezdet, Abigail.
– Kérlek, ne csináld ezt!
– Mit, Abigail? Miért tehetnék én a mostani helyzetedről? Biztos
elkaptál valamit. Milyen kár, hogy Jackson nincs veled. Szomorú,
hogy épp a szeretőjét dugja, ahelyett hogy téged ápolgatna.
Az újabb előtörő görcs összerántotta Abigailt, aki a fájdalomtól
elejtette a telefont. Így is hallotta az őrült, robotszerű nevetést.
Azért imádkozott magában, hogy Jackson hazajöjjön. Szüksége
volt rá. Basszus, hol van?! Elárasztották a gondolatok, amikor egy
gyermeki hangot hallott:
– Viszlát, anyuci!
Felordított. Minden megmaradt erejét és a legmélyebb ösztöneit
egyesítve araszolt felfelé az emeletre.
– Izzy, jövök! – kiabálta.
Négykézláb, zokogva mászott be a gyerekszobába. Egy alak állt a
sötétben.
– Tűnj el onnan! – üvöltötte Abigail, és megindult a kiságyhoz. Az
alak elindult felé, de akkor Abigail előtt elmosódott minden, és a
látóterét lassan sötét pöttyök takarták el, amelyek végül mindent
elborítottak, és a nő nekizuhant a kiságynak.
***
AKKOR
***
***
AKKOR
***
Most délen próbálunk új életet kezdeni, távol Dannytől és a
szüleitől, akik azzal fenyegetőztek, hogy feljelentenek, amíg anyu át
nem ment hozzájuk könyörögni, hogy ne tegyék. Fogalmam sincs,
mivel győzte meg őket, de amikor hazajött, az arca szürke volt, és
beesett, és gyűlölettel átitatott csendben ment összepakolni a
cuccainkat. Másnap reggel ismét úton voltunk.
Itt a Kelsey Iskolában úgy tartják, hogy mindenkiből lehet sikeres
ember. A tanárok hiszik, hogy minden gyereknek meg kell ismernie
minden tantárgyat, mert csak úgy lehet belőle „kiteljesedett egyén”.
Képességtől függetlenül mindenkinek járnia kell énekre és rajzra, és
persze sportolni is kötelező. A tanárok itt nem fogadják el a szülői
igazolást.
Kidolgoztam egy taktikát: a vécében veszem fel a tesicuccomat.
Ez eddig tökéletesen bevált, és óra után is így öltözöm át, csak előtte
megvárom, amíg a lányok lezuhanyoznak, kicsacsogják magukat,
és végre felöltöznek. A kavarodásban senkinek sem tűnik fel, hogy
én nem zuhanyozom. Észrevétlenül osonok ki. A láthatatlanná válás
amúgy is jól megy. Legalábbis eddig azt hittem, hogy jól megy.
A bioszlabor végében ülök, és egy könyv fölé hajolva úgy teszek,
mint aki lelkesen olvas a fotoszintézisről, amikor Chloe és a
csatlósai bevonulnak. Feldobja a táskáját az első padra, de nem ül
le. A barátnői sutyorogva-kuncogva körülállják. Sally, a legfőbb
talpnyalója odaad neki valamit, amit Chloe a háta mögé rejt. Chloe
az a fajta lány, aki vonzza a tekintetet, így amikor végigvonul a
laborban, minden fiú és lány őt lesi.
– Valami borzasztó büdös itt – jelenti ki, és hátraveti a hosszú,
szőke fürtjeit, aztán az orrát ráncolva szimatol, mint egy
keresőkutya. Megáll a padomnál, és egyre feltűnőbben szaglászik.
– Innen jön – jegyzi meg, mintha ott sem lennék.
Aztán elővesz egy parfümöt, és az üveg tartalmát elkezdi felém
spriccelni, amitől köhögök és prüszkölök. Az osztályból kitör a
nevetés, néhányan tapsolnak is, de nem látom, ki az. A szemem
könnyezik, és alig kapok levegőt.
– Undorító, mocskos lány vagy – morogja. – Le kéne
zuhanyoznod tesi után. Bűzlesz, mint a rohadt hal.
Megalázottságomban elpirulok, és kis híján a torkának ugrok, de
a tanár pont akkor jön be. Miután ablakot nyitunk, hogy kimenjen a
szag, az osztály lenyugszik.
Bosszút forralok, de ügyesen kell csinálnom, mert nem akarom,
hogy megint kirúgjanak.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
***
Fél kilenc volt már, mire Robyn leért az edzőterembe. Fél óra volt
oda az út gyalog, és már nagyon vágyott a testmozgásra. Aznap este
súlyzós erőnléti edzést tervezett, azon belül is főleg a mell- és
vállizmaira koncentrált. Elégedetten nyugtázta, hogy rajta kívül
egyetlen ember van a teremben. Ledobta a törülközőjét egy futópad
akasztójára, és bemelegített. A tévében egy riporter éppen a
parlament épülete elől tudósított valami komoly témában. Robyn
nem követte az aktuális politikai eseményeket. Régebben
megbabonázva bámulta a képernyőt, ha valami hírt közöltek a helyi
vagy a nemzetközi helyzetről. Azóta már hidegen hagyta. Nélküle is
boldogulnak.
Átmozgatta magát, és belekezdett a kemény edzésbe.
Fekvenyomással indított – két húszkilós egykezes súlyzóval nyomott
háromszor tízet, majd a negyedik sorozatra huszonkettes súlyzókat
fogott, és amikor az izmai már kezdek elfáradni, leugrott a földre, és
csinált tizenöt fekvőtámaszt. Ez csak az eleje volt annak a
könyörtelen edzéstervnek, amivel a legvégsőkig terhelte a testét. Vég
nélkül ismételte a tárogatást, a hasprést, a bicskát, aztán átment egy
gépre, és ott kínozta lehúzásokkal a tricepszét. Teljesen ki akarta
meríteni az izmait, és amikor már egyetlen ismétlésre sem volt képes,
elengedte a kötelet, és összeesésig csinálta a tolódzkodást.
Fintorogva felküzdötte magát négykézlábra, és megpróbált néhány
Pókember-fekvőtámaszt – olyan fekvőtámaszt, ahol ereszkedés
közben az ember az egyik térdét a vállához húzza, és gyakorlatilag az
egész testét terheli –, amíg megint a padlóra rogyott. Izzadságtól
elázva indult aztán a medencéhez, ahol egy hideg zuhany után még
fél órát úszott.
Amikor a teste teljesen kimerült, lezuhanyzott, és elindult haza.
Időközben bekapcsolt a közvilágítás, és most narancsszínű fényben
úsztak a járdák. A szín a tűznyelőket juttatta eszébe, akik Dzsema el
Fna utcáin valósággal elkápráztatták a járókelőket, amint sárga és
narancsszínű lángnyelveket fújtak. Azon a téren töltötték Daviesszel
az utolsó estéjüket. Eszébe jutott a kígyóbűvölők hangja, akik
kobrákat táncoltattak a furulyájukkal. Az utolsó napokban minden
este együtt voltak, ami ellentmondott minden szabálynak, hiszen
Davies küldetésen volt, valahogy mégis így érezték helyénvalónak…
***
***
***
A méreg hamar hatni kezdett. A felvágott torta ott pihent az asztalon
kettejük között. Mary még egyet harapott a saját szeletéből, és
letörölte a morzsát a szája széléről.
– Szokatlan íze van – állapította meg.
– A gyümölcs miatt – mondta a lány. – A biogyümölcsnek erősebb
az íze. Aromás. Lehet, hogy van benne egy kis bor is.
Natasha vég nélkül mesélt a bátyja gyerekkori kalandjairól, és
részletekbe menően ismertette, milyen csodálatos életük volt a
színész apjukkal. Mesélt Monte Carlóról, a cannes-i filmfesztiválról,
hogy mennyi híres színésszel találkoztak, és néha elkísérhették az
apjukat a Doktor Pippin forgatására.
Mary le volt nyűgözve. Lucas sosem beszélt ilyen szenvedéllyel a
gyermekkoráról. Natasha mesélt arról, ahogy vitorlázni tanultak és
pónin lovagoltak, amíg a szomorú balesetben el nem veszítette a
szemét.
– Hülye eset volt. Egy barátjával játszottak. Hosszú botokkal
kardoztak, de túlságosan belelendültek, a barátja elnézte a
távolságot, és a bot eltalálta Lucas szemét – mondta szomorú hangon
Natasha. – Szünidőben történt. Csak olyankor jutott rendesen időnk
egymásra. A következő nyáron aztán apa és Lucas nagyon
összevesztek, mert Lucas elvitte apa kocsiját. Nem kapott rá
engedélyt, és jogosítványa sem volt. Gyerekes csíny volt, de apa
nagyon dühös lett. Lucas pedig megsértődött, mert emiatt nem
mehetett egy zenei fesztiválra. Évekig nem volt hajlandó
megbocsátani, aztán egyetemre került, és többé nem jött haza. Apa
túl büszke volt, és hiába győzködtem, hogy béküljenek ki, sosem
kereste meg a fiát. Lucas azóta egyikünkkel sem tartotta a
kapcsolatot.
Mary nem hitt a fülének. Nem is ismerte igazán a férjét. Egészen
normális gyermekkora volt, mégis milyen boldogtalan felnőtt lett
belőle. Sajnálta őt, de kiderült, hogy mégsem volt az a szomorú, meg
nem értett ember, akinek eddig hitte. És annyi titkot őrzött. Azt
mondta, szörnyű gyerekkora volt, gyűlölte az apját, Natasha most
mégis arról mesélt, milyen sok szép percet töltöttek együtt.
Hihetetlennek tűnt az egész.
Aztán megszólalt benne egy hang. Az agya mintha lelassult volna,
mintha az ösztöne üvöltött volna valamit. Az a kedélyesen mosolygó
nő hozzá sem nyúlt a tortához. Csak beszélt és beszélt, a teáját
szürcsölte – az egészet gondosan kitervelte.
Ő nem Lucas húga.
Ha az lenne, Lucas miért ne tartotta volna vele a kapcsolatot,
elvégre nem ő tehetett arról, hogy az apjával megromlott a viszony?
Mielőtt a szíve hevesen dobogni kezdett volna, egy pillanatra
megvilágosodott: rájött, hogy gonosz csapdába csalták. Nem kapott
levegőt. Kinyitotta a száját, de az sem segített; nem jött több levegő.
Az izmai görcsölni-rángani kezdtek. A fájdalom elviselhetetlen volt.
Semmit sem tehetett, a teste lassan összeomlott. Jeges kéz szorította
a mellkasát, és érezte, ahogy az élet lassan kiszökik belőle. Natasha
oldalra billentette a fejét, és elvigyorodott. Ez a mosoly már a
legkevésbé sem volt barátságos.
– Jaj, drága Mary, csak nem haldokolsz? De már nem tart soká. A
cián tizenöt perc alatt elvégzi a dolgát. Így is tovább húztad, mint
gondoltam. Ja, és még annyit, hogy a férjed egy rohadt szemétláda
volt, egy undorító ember. Nagy barom voltál, hogy szeretted…
Mary próbált válaszolni. El akarta mondani, hogy ez nem igaz, de
újabb és újabb görcs következett, a teste vadul rángani kezdett, a feje
hátracsuklott. Nem volt ura a testének. Oldalra dőlt, lerogyott a
földre. A szemében félelem és megvilágosodás csillogott.
A zöld hajú lány felállt. Mary szeme előtt lassan minden
elmosódott, az érzékszervei fokozatosan leálltak, és elnyelte őt a
sötétség.
A lány felvette a játéknyulat, amit a kutya dobott a lábához. Most
lógó nyelvvel várta, hogy eldobja neki.
– Jó kutya! – mondta a nő, és a konyhába hajította a játékot.
Az állat utánaszaladt, a nő pedig bezárta rá az ajtót, majd
gumikesztyűt húzott. Megvetően nézett végig a legyezőkön és a
díszeken. A szeme megakadt a sarokban pihenő gitáron, és elöntötte
a harag. Biztosan Lucas gitárja volt. Odalépett, a térdének
támasztotta, és kettétörte. Azonnal megkönnyebbült. Aztán a
dohányzóasztalhoz ment, összeszedte a tortáját, és kiment a
konyhába. A tortaszeletet visszatette a dobozba, a csészéjét és a
tányérját forró vízben alaposan elmosogatta. Archie eközben
vidáman játszott a nyúllal. A nő megszárította és elpakolta az elegáns
szekrénybe a tányért és a csészét. Fertőtlenítővel áttörölte a
szekrényt, aztán fogta a dobozt, és távozott.
A kutya szomorúan figyelte a távozó nőt, aztán odaszaladt a
gazdájához, ledobta a feje mellé a játékát, és az arcát nyalogatva
próbálta felébreszteni.
HUSZONHARMADIK FEJEZET
AKKOR
***
IZZY ELALUDT, és JACKSON KÉSŐN ÉRT HAZA. Azóta nem volt újabb
telefonhívás. Abigail elgondolkodott azon, amit Jackson mondott a
vádakra, és arra jutott, hogy a névtelen hívó csak tönkre akarja tenni
a házasságukat. Ha újra telefonál, megnézheti magát. Amikor
Jackson hazament a veszekedés után, egyikük sem hozta fel újból a
témát. Abigail biztos volt benne, hogy túlteszik magukat a dolgon. A
kapcsolatuk elég erős ahhoz, hogy kibírja, ha néha összekülönböznek
egy kicsit.
Megpróbálta felhívni Claire-t, de a hangposta közölte, hogy nincs a
stúdióban, és hamarosan visszahívja. Zoe az ötödik csengésre
felvette. Gyorsan elnézést is kért.
– Bocs, Abby, de egy fitneszkonferencián vagyok Harrogate-ben
két napig. Egészséges életmód és biztonság a téma, és nem nagyon
lehet nálam a telefon. Mennem kell. Beszélünk, ha itt végeztem –
mondta, majd letette.
Abigail elővette a telefonját, és az alkalmazásait böngészte. Jó
ideje meg sem nézte a Facebook-profilját. Az alkalmazás nem nyílt
meg, így keresőből nézte meg a profilt. Menten elborzadt. A
profilképét megváltoztatták, és most egy meztelen nő ült egy széken
– az a kép volt, amelyik a hálószobájuk falán lóg.
Az ereiben megfagyott a vér, ahogy a profilra kattintott, és
kinagyítva is megjelent a kép. Az alatta lévő kommentekben volt, aki
undorítónak nevezte, másokat egyszerűen felháborított. Az arca
szinte lángolt a megalázottságtól. Azt a képet nem a nyilvánosságnak
készítették, csakis Jacksonnak pózolt. A képet néhány órája töltötték
fel. Valaki ellopta a nevét és a jelszavát, és a nevében posztolt.
Ugyanez a valaki a „privát”, vagyis csak az ismerősök számára látható
beállításról nyilvánosra állította a profilt, így most bárki láthatta. A
meztelen teste és a Facebook-fala elérhető volt mindenki számára,
akinek van internete.
Még a meztelen fotónál is rosszabb volt az a néhány borzalmas
üzenet és bejegyzés, amiket az ismerősei falára írt, elvileg saját
magáról.
Annyira be vagyok indulva, hogy vettem magamnak egy ilyet. Alig
várom, hogy Jackson kipróbálja rajtam. A bejegyzés alatt ott volt egy
kép egy óriási vibrátorról.
Nincs valakinek kedve egy édeshármashoz velem és Jacksonnal? Jöhet
fiú is, lány is.
A szája is tátva maradt az üzenetek láttán. Némelyik bejegyzésben
a butikos kollégáit vádolta azzal, hogy ruhákat lopnak az üzletből,
máshol pedig a barátait szidta. Zoe falára például azt írta:
„Elújságoltad már az új pasidnak, hogy hüvelygombád van?” Claire
falán pedig ez az üzenet virított: „Zoe szerint szerencsétlen vagy. Azt
hiszem, igaza van. Senki sem szeret, még mi sem.” Abigailnek
felfordult a gyomra – nem elég, hogy valaki feltörte a fiókját, még
képes volt a barátait is sértegetni. És honnan volt meg neki a
hálószobai kép?
Reszkető kézzel próbált belépni a fiókjába, de nem tudott. Írt egy
e-mailt a Facebooknak, hogy zárolják a fiókját, mert valaki feltörte.
Bízott benne, hogy gyorsan reagálnak. Addig írt az ismerőseinek,
amiben elmagyarázta, hogy azokat a rettenetes képeket és üzeneteket
nem ő írta, és kérte őket, hogy ezt tudassák másokkal is.
A halántéka lüktetett; szörnyű fejfájás volt készülőben.
Elkeseredetten nyöszörögve kapcsolta ki a böngészőt. Arra gondolt,
hogy talán nem mindenki hiszi majd el, hogy feltörték a profilját.
Bizonyára az tette, aki hívogatta. Nem sok magyarázat volt arra,
hogyan jutott hozzá a hálószobában kiakasztott képhez. Lehet, hogy
betört a házba. Abigail a gondolattól is megborzongott. Elhatározta,
hogy lakatost hív, és lecserélteti a zárakat. Rögtön le kellett volna
cseréltetni, amikor kiderült, hogy az üzenet eltűnt a fiókjából.
Jacksonnak nem volt Facebook-profilja, így csak akkor szerezhetett
tudomást a mostani esetről, ha valaki szólt neki. De ezzel Abigail
ráért még foglalkozni. Majd magyarázkodik neki, ha kell. Egyelőre
úgy döntött, harcol. Mindent megtesz, hogy a múltja titokban
maradjon a férje előtt.
Motoszkálást és egy elfojtott köhögést hallott, amire riadtan felült.
A szíve nagyot dobbant, a vér lüktetése elborította a fülét. Valaki volt
a házban. Nem tudta, mit tegyen. Hívnia kellene a rendőrséget. A
telefonjáért nyúlt, de eldobta, amikor egy magas, gyermeki hang
suttogását hallotta.
– Viszlát, anyuci!
Elfojtott egy sikolyt, és körülnézett a szobában. A hang a polcról
jött, ahol a bébiőr volt. Az a valaki Izzy szobájában volt.
Abigail olyan gyorsan rohant, mint még soha azelőtt – fel a
lépcsőn, be a gyerekszobába. A szoba üres volt, és Izzy mélyen aludt,
kezében a plüsskutyájával.
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
***
***
Feladó:
LucasMatthews@BlinldeyManorIskola.com
Címzett: MadarlesoPippin@hotmail.com
Tárgy: Hírek
Dátum: 2016. június 3., péntek, 11: 18:08
Apa!
Tudom, hogy jó néhány éve nem beszéltünk, és
haragban váltunk el egymástól, de történt
valami, ami mindkettőnket érint, és sürgősen
beszélnem kell veled.
Tudunk valamikor találkozni?
Elmegyek hozzád, ha jó úgy. Szerda délelőtt nem
dolgozom, olyankor mindig ráérek.
Lucas
Feladó: MadarlesoPippin@hotmail.com
Címzett:
LucasMatthews@BlinkleyManorIskola.com
Tárgy: Hírek
Dátum: 2016. június 6., hétfő, 19:39:00
Kedves Lucas!
Meglepődtem, hogy ennyi év után hallok felőled.
Látom, a csevegés még mindig nem az
erősséged.
Annyit sem kérdeztél, hogy vagyok.
El sem tudom képzelni, mi rémisztett meg
annyira, hogy hirtelen beszélni akarsz velem, és
fogalmam sincs, mi olyan lehet, ami
mindkettőnket érint. De mivel az apád vagyok,
úgy illik, ha meghallgatlak.
Ha ilyen sürgős, gyere el szerdán tízkor.
Apa
Feladó: MadarlesoPippin@hotmail.com
Címzett:
LucasMatthews@BlinkleyManorIskola.com
Tárgy: Hírek
Dátum: 2016. június 17., péntek, 12:25:00
Kedves Lucas!
A megbeszéltek szerint elutaltam a kért összeget
a Leek United Takarékpénztárnál vezetett
számládra.
Tedd, amit tenned kell, noha nem örülök neki,
hogy engem is belekevertél.
Elvégre csakis magadnak köszönheted.
Kérlek, többet ne gyere hozzám segítségért. Így
is éppen eleget tettem érted. Elégszer húztalak
már ki a bajból, nem akarok semmilyen módon
asszisztálni a felháborító viselkedésedhez.
Ez az egész cseppet sem az én gondom, mégis
kötelességemnek érzem, hogy segítsek ennyivel,
bár tudnod kell, hogy még ettől is emészt a
bűntudat. Remélem, ezzel egyszersmind vége
lesz.
Az egyetlen lehetőséged, ha felmondasz az
iskolában.
Fel kell hagynod ezzel az ízléstelen viselkedéssel.
Fordulj szakemberhez, kérj segítséget! Egy
pszichiáter talán segít egyenesbe hozni az
életedet. Most már házasember vagy,
felelősségekkel.
Az isten szerelmére, próbálj már eszerint élni!
Apa
Feladó:
LucasMatthews@BlinkleyManorIskola.com
Címzett: MadarlesoPippin@hotmail.com
Tárgy: Hírek
Dátum: 2016. június 21., kedd, 08:03:00
Apa!
Mindenben követtem az utasításokat, de attól
félek, ez sem elég. Nem írhatom le e-mailben,
hogy mi történt. Muszáj megint találkoznunk!
Holnap hatkor végzek, utána átmegyek.
Lucas
Feladó: MadarlesoPippin@hotmail.com
Címzett:
LucasMatthews@BlinkleyManorIskola.com
Tárgy: Hírek
Dátum: 2016. július 1., péntek, 19:39:00@
Lucas!
Kitartok a döntésem mellett. Nem adok több
pénzt. Ezt az egészet jelentened kellene a
rendőrségnek, bár, azt hiszem, az csak még
jobban tönkretenné az életedet.
Nem tudom, mi mást mondhatnék. Talán
beszélhetnél erről a feleségeddel.
Apa
Feladó: MadarlesoPippin@hotmail.com
Címzett:
LucasMatthews@BlinkleyManorIskola.com
Tárgy: Hírek
Dátum: 2016. július 20., szerda, 20:12:30
Lucas!
Véletlenül ráakadtam valamire. Azt hiszem,
tudom, hol bujkál az a kis csitri.
Ha megtaláljuk, örökre véget vethetünk ennek az
őrületnek. Holnap gyere át, és elmondom.
Apa
***
AKKOR
***
***
Izzy lelkesen játszott a járókában, így Abigailnek volt egy kis ideje
vacsorát készíteni. Úgy terített meg, mint amikor Izzy még nem
született meg. Három vaskos, vörös gyertya várta az asztal közepén,
hogy meggyújtsák. Mellettük egy bontatlan palack bor pihent.
Romantikus estét tervezett. Úgy döntött, tesz azért, hogy Jacksonnal
újra jó legyen minden.
A sütőn lévő órára pillantott. Húsz perce volt még Jackson
érkezéséig, úgyhogy összeszedte Izzyt. A képzeletbeli hang dermesztő
suttogása óta nem akarta szem elől téveszteni a gyerekét. Tudta, hogy
a hang talán csak a fejében létezik, mégis inkább óvatos volt. Reggel
hívott lakatost, és lecseréltette a zárakat, amiért most magyarázattal
tartozik majd Jacksonnak. Biztos bolondnak fogja nézni. De vállalnia
kell ezt a kockázatot.
– Gyere, kicsi angyalkám! Megyünk készülődni – mondta, és
felvitte magával a gyereket a hálóba. Izzy ide-oda gurult a nagy
ágyon, míg Abigail végignézte a drága ruháit. Néhány perc múlva
kibontott hajjal feszített a szűk farmerban, és egy olyan fehér
felsőben, ami kevés dolgot bízott a képzeletre. A mélyvörösre
rúzsozott ajka kacér volt, és éppen kihívó csücsörítést gyakorolt a
tükör előtt. Ma megmutatja Jacksonnak, miért is zúgott bele. Elfelejti
végre azt a sok rettegést, ami az előző néhány napját meghatározta.
Ha a névtelen fenyegető pedig újra telefonál, lekoptatja, és
megmondja neki, hogy hívja a rendőrséget. Véget vet ennek az
őrültségnek, és végre minden visszatér a normális kerékvágásba.
Visszatér abba az életbe, amiért olyan keményen megküzdött.
– Szerinted apának tetszeni fogok? – kérdezte Izzyt, aki gagyogva
felelt. – Szerintem igen. Szerintem nagyon fog neki tetszeni. És
örökre boldog család maradunk.
Amikor lement a földszintre, észrevette, hogy e-mailje jött.
Ismeretlen címről küldték: aggodobarat@hotmail.com. A tárgyban az
állt: Az igazság. Rossz előérzete támadt. Szinte tudta, hogy az e-
mailben valami olyan van, ami megváltoztatja az életét. Beültette
Izzyt az etetőszékbe, és adott neki egy kekszet.
Fogta a telefonját, és egy pillanatra elgondolkodott. Le is
törölhetné a levelet olvasatlanul. Akkor folytathatná az életét, jót
vacsoráznának Jacksonnal, aztán együtt nevetnének a kanapén,
borozgatnának, és végül egymás karjaiban kötnének ki. Mintha
lassított felvételként történtek volna az események onnantól, hogy
rákattintott a levélre, amiben az állt: Először ellopja a férjed
szívét. És aztán mit még? A házadat? Az életedet? A
gyerekedet? Abigail reszkető kézzel töltötte le a csatolmányokat.
Az első képen egy nő éppen Jacksont csókolta egy bárban. A
második és a harmadik kép még ennél is többet mutatott. A férfi arca
nem látszott ugyan, de egy meztelen nő vonaglott az ölében, és
szemmel láthatóan nagyon élvezte a helyzetet. Az ágy szélén ott
lógott a kapitányi kalap. Abigail felnyögött. A képeken Jackson volt a
szeretőjével – egy nővel, akit Abigail négy éve ismert. Gyönyörűen
festett meztelenül – feszes, kerek melle volt, kockás hasa, az izmos
combjai a férfit szorították. A haja előreomlott, és valamennyit
kitakart az arcából, de így is egyértelmű volt. A képen a zöld hajú nő
Zoe.
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
***
AKKOR
***
***
***
AKKOR
***
AKKOR
AKKOR
***
Robynnak úgy tűnt, mintha csak néhány nap telt volna el azóta, hogy
bement Mulholland főfelügyelő irodájába, hogy beadja a
felmondását. Louisa Mulholland főfelügyelő mit sem változott azóta.
Talán egy-két szarkaláb mélyebb lett a szeme körül, de most is
ugyanolyan szőkére volt festve a haja, ugyanolyan rövidre vágva
hordta, de sem a kerek, sötétkék keretes szemüveg, sem a csillogó
zöld szeme, sem a meleg mosolya nem változott egy cseppet sem.
– Ha bármire szüksége van, szóljon bátran. A telefonban is
megmondtam, hogy szűkében vagyunk a szabad embernek, de
továbbra sincs ellenvetésem az ellen, hogy Ross Cunningham
segítségét is igénybe vegye a nyomozáshoz. És ott van Patel és
Shamash is. A Goofy akció napokon belül lezárul, akkor még több
embert a rendelkezésére tudok bocsátani.
Mulholland főfelügyelő összeérintette a két tenyerét, és az állát az
ujjaira tette.
– Szeretném, ha mielőbb az ügy végére járna. Két gyilkosság a
körzetemben már túl sok. Az egész Lucas Matthews eltűnésével
kezdődött. Van már gyanúsítottja?
Robyn összeszedte a gondolatait. Mulholland szerette a nyílt,
egyenes beszédet.
– Ellenőrizzük a kollégáit és minden iskolát, ahol oktatott, de azt
hiszem, a gyilkosság és talán a felesége halála is egy farnborough-i
valakihez köthető. Okom van feltételezni, hogy Lucas meg akart ott
találni valakit, aki akár az elkövető is lehet. Engedélyt kérek
visszatérni Hampshire-be, hogy ott folytassam a nyomozást ahelyett,
hogy az időmet vesztegetném itt. Patel és Shamash elintéznek
mindent, amit itt kell, én pedig mehetnék Farnborough-ba.
– Ha úgy gondolja, hogy ez segít megtalálni a gyilkost, akkor
menjen. Telefonálok Hampshire-be, és értesítem az ottani
rendőrséget, hogy a területükön dolgozik. Bizonyára szükségtelen
emlékeztetnem, mennyire fontos, hogy betartsa a szabályokat.
Mindketten tudjuk, milyen konok tud lenni. Ajánlatos volna egy
kicsit visszafogottabban eljárnia, nem pedig hanyatt-homlok
követnie azokat a híres sejtéseit. Megértettük egymást? Az egyik
emberem értékes idejét vesztegette azzal, hogy Geraldine Marsh után
nyomoztatta, mert gyilkosságot sejtett. Maga kiváló nyomozó, de
nem minden megérzése válik be.
– Tudja, hány ügyet oldottunk már meg a megérzéseim miatt?
– Robyn, én nem kételkedem a képességeiben. Pusztán annyit
kérek, hogy bánjon óvatosabban a halvány sejtéseivel. Nem
szeretném magunkra vonni a figyelmet, márpedig Corrance
főfelügyelő a Hampshire-i Rendőrségen híres arról, hogy milyen
szabálykövető.
– Értettem.
– Tájékoztasson, ha kiderül valami!
Mulholland felvett egy jelentést az asztaláról, és belelapozott.
Ezzel jelezte Robynnak, hogy elmehet. Fel sem nézett, amikor Robyn
távozott. Ő már csak ilyen. Gondolatban már rég valahol máshol jár.
Robyn azon merengett, vajon egy napon őbelőle is Mulholland válik-
e, mert csakis az ügyekre koncentrál, nehogy a fájdalmat közel kelljen
engednie a szívéhez.
Bevonult az irodájába. Anna az asztalánál ült, a számítógépe
képernyőjét bámulta.
– Hogy halad?
– Elküldtem Mary Matthews teáját és a morzsákat a laborba. A
halottkémtől még mindig várjuk mindkét áldozatról a jelentést, de
megsürgettem őket. Patel összeszedte a vallomásokat a Blinkley
Manor iskolából. Az asztalán vannak. Senki nem látott semmi
furcsát. Azt még várom, hogy Mary Matthews házánál láttak-e bárkit
tegnap. Közben átnéztem néhány weboldalt, keresem a sípoló nyulas
játékot. A kutyajátékok általában labda vagy csont alakúak, nem
nyulak. A festett arca alapján ráadásul valami régi játék lehet. –
Rutinos mozdulatokkal kattintgatott, és hamarosan felkiáltott. –
Megvan! Tudtam, hogy furcsa. Egy régi nyúl az 1960-as évekből,
Olaszországban gyártották. Fogalmam sincs, hogy ez segít-e nekünk
bármiben.
– Nem hiszem, hogy ez alapján kiderül, honnan származik. Lehet,
hogy most vették, de az is lehet, hogy évek óta valami családnál volt.
– Átlapozta a Patel asztalán lévő Lucas Matthews-aktát. Lucas
fényképénél volt nyitva, amelyiken hanyatt fekszik, hóna alatt egy
nyuszis játékkal. A játék bizonyára gyerekeknek készült. Puha szőre
volt, és hosszú, lekonyuló füle. Lucas testéhez volt szorítva, és mintha
a férfit figyelte volna. Robyn letette az aktát, aztán a bizonyítéktartó
tasakba zárt nyulat fürkészte.
– A helyi áruházakban már keresgéltem, hátha kiderül, hol
árulnak ilyet – jegyezte meg Anna Shamash. – A Toys R Us árul
nyulakat, de nem plüsst. Az interneten nagyon sokféle van – tette
hozzá, miközben végiggörgette a listát, hogy a főnöke is lássa. – Ez
például szép – szólt Anna, és egy hosszú fülű, puha nyúlra mutatott,
amelyik félénk arcot vágott, és csillogott a füle. – Lehet, hogy
megveszem az unokahúgom születésnapjára.
– Shamash őrmester, ugye tudja, hogy nem a shoppingolást kapta
feladatul? – szólt rá Robyn halvány mosollyal. – Visszamegyek
Farnborough-ba, hátha sikerül felvennem a fonalat ott, ahol letettem.
Beszélni akarok Zoe Cooperrel. Egyre több helyen kerül elő a neve,
ráadásul néhány napja látták Lucas Matthewsszal távozni az Aviator
hotelből. Nem sokkal azután ölhették meg Lucast. Zoe tagadta, hogy
ismeri a férfit, de gyanús nekem. Ha kellek, a mobilom nálam lesz.
Tudjuk, hogy Nick Pearson-Firth hol volt az elmúlt héten?
– Az ideje nagy részét a családjával töltötte a devoni házukban,
aztán két napja visszajött, mert tegnap végig interjúztatott volna.
Miután három jelöltet meghallgatott Lucas Matthews pozíciójára,
kivitte a kutyát sétálni. A kutya elrohant a fák közé, és hiába hívta,
nem jött vissza, így aztán utánament. A hullát szimatolta. Nick
elrángatta a kutyát, és azonnal hívta a rendőrséget. Azt mondja, épp
elég krimisorozatot látott ahhoz, hogy tudja, a tetthelyet békén kell
hagyni.
Robyn bólintott.
– Ha Mitz visszajön, mondja meg neki, hogy kérdezze ki Lucas
Matthews minden kollégáját. Tudja meg, hogy volt-e nézeteltérése
valakivel. Lucas magántanítást is vállalt zenéből, ellenőrizzék a
családokat, akiknek a gyerekei hozzá jártak. És szóljon, ha megtudja,
honnan van a nyúl. Lucas Matthews holttesténél nem találtak
mobiltelefont. Lehetséges, hogy a gyilkos magával vitte. Próbálják
lenyomozni, ellenőrizzék, hogy használták-e a telefont. És tudják
meg, Lucas hol szállt meg Farnborough-ban. Biztos, hogy nem az
Aviator hotelben.
– Még valami?
– Tudjon meg mindent Natasha Matthewsról. Címet is akarok.
Értesítenünk kell, hogy az apja és a bátyja meghalt. Más most nem
jut eszembe. Ezzel is ellesznek egy darabig.
Robyn távozott az irodából, a fiatal nő pedig folytatta a kutatást a
számítógépén. Robyn megérzése azt súgta, az ügy megfejtését
Farnborough rejti.
NEGYVENEGYEDIK FEJEZET
AKKOR
***
***
AKKOR
MOST
***
Jackson Maseratija dübörögve fordult be a kocsibeállóra, amikor
Abigail letette a telefont. Egy magas, sportos nővel jött, aki a
harmincas évei elejében járhatott.
– Abby, ő itt Robyn Carter detektívfelügyelő. Én hívtam fel.
Gondolkodtam azon, amit mondtál, és ki kell derítenünk, ki tette azt
a szörnyűséget tegnap este. – Jackson nem tudta megőrizni a
komolyságát. Izzy ugyanis sikítva örvendezett az apukájának, és
lelkesen nyújtózkodott a járókából.
– Szia, Maszat! – köszönt neki az apja, majd felvette. A baba
először csodálkozva figyelte Robynt, de aztán elvigyorodott. – Imádja
produkálni magát – jegyezte meg Jackson, amikor Izzy éppen
leplezetlenül bámulta a felügyelőt. Robyn viszonozta a mosolyt. –
Gyere, Izzy, összeszedjük Rovert. – Jackson benyúlt a járókába,
elővette Izzy játék kutyáját, aztán a térdére ültette a gyereket.
Abigail szenvtelen arccal nézte végig a jelenetet.
– Sajnálom, felügyelő, hogy feleslegesen fáradt ide, de nincs
szükségünk a segítségére – vetette oda kurtán. – Van egy sejtésem
arról, hogy ki felelős ezért.
– Tényleg? – csodálkozott Jackson.
– Te is tudod. Zoe Cooper.
– Zoe? Az lehetetlen.
– Szerintem a visszautasított nők sok mindenre képesek – vágott
vissza Abigail.
– Miről beszélsz? – kérdezte Jackson, és felemelte a hangját.
– Rólad és Zoéról. Nem bonyolult a dolog. Te összejársz Zoéval,
Zoe többet akar veled lenni, ezért úgy dönt, pokollá teszi az életemet,
és el akarja érni, hogy beleőrüljek a félelembe. Hívogat azzal, hogy
hűtlen vagy, hogy aláássa a kapcsolatunkat, aztán megöli a macskát,
hogy rám ijesszen.
– Ez őrültség! Először is, nincs viszonyom Zoéval, és ezt már
tegnap is elmondtam. Mikor találtad ki ezt a röhejes forgatókönyvet?
Ja, és megjegyzem, kezd marhára elegem lenni abból, hogy folyton
hűtlenséggel vádolsz! Megpróbálnál egy kicsit az igazi problémára
koncentrálni?
Abigail Robyn felé fordult, és fagyos higgadtságot erőltetett a
hangjára.
– Egy névtelen személy fényképet küldött róla és Zoéról –
magyarázta Robynnak, aki eközben némán figyelte a házaspár
viselkedését. – E-mailben kaptam három képet. Az elsőn Jacksonnal
csókolózik, aztán a többin…
– Abigail, valaki szórakozik veled! Egy ujjal sem értem Zoéhoz!
Beszélj vele, ő is megmondhatja. Nem én vagyok a képen. Nem
lehetek én, nem is akarok erről tárgyalni. Azért hívtam Carter
felügyelőt, hogy segítsen. Úgy voltam vele, hogy valami igazság
biztosan van abban, hogy követnek és figyelnek téged.
– És ha nem te, akkor ki van a képeken?
– Nem akadnál le erről a témáról? Bárki lehet, de biztosan nem
én. Gondolkozz már logikusan! Te is tudod, hogy Zoe sok
mindenkivel összefekszik, folyton új pasija van.
Robyn közbeszólt:
– Abigail, azt hiszem, bíznia kell a férjében. Ugye szólíthatom
Abigailnek? Az elménk könnyen becsap minket, és néha olyasmit
látunk, ami nem a valóság. A fényképek nélkül nehéz megmondani,
hogy ki van rajtuk. De kinek hisz inkább? Valakinek, akiben annyi
sincs, hogy felfedje a kilétét, de biztosan rosszat akar, vagy a férjének,
akit jól ismer? Legalább hallgassa meg, és beszéljen a barátnőjével,
Zoéval is, mielőtt túlságosan elmérgesedne a helyzet.
Abigailből egy szempillantás alatt elszállt a dacolhatnék.
Robynnak igaza volt. Lerogyott egy székre.
– Jól van – motyogta.
Jackson felállt.
– Izzyt tisztába kell tenni. Elintézem, addig te beszélj Carter
felügyelővel. Mondd el neki is, amit nekem mondtál a zaklatóról.
Miután Jackson kiment, Abigail a szemét dörzsölte.
– Sajnálom, hogy magát is belerángattuk.
– Semmi baj. Segíteni akarok. És nagyon sajnálom, ami a
macskájukkal történt.
– Köszönöm.
Abigail elhallgatott. Robyn igyekezett elnyerni a bizalmát.
– Az ott a testvére? – érdeklődött Robyn, amikor meglátott egy
képet, amin Abigail egy hasonló korú nővel volt. A nőnek orrkarikája
volt, és rövidre nyírt sötét, tüsis haja. Egy ágyon ült, és Abigailbe
karolt, akinek egy apró csecsemő volt a karjában. A mellette lévő kép
Abigail és Jackson egyik esküvői fotója volt.
– Az Claire, a barátnőm. Azután készült, hogy Izzy megszületett.
Claire legalább annyira várta Izzyt, mint mi. Még mindig nagyon
imádja. Jackson csinálta a képet. Szeretem ezt a képet Claire-ről,
mert ritkán mosolyog.
– Jó, ha az embernek vannak barátai.
– Igen, ő tényleg nagyon jó barát. De mostanában nem sokat
találkozunk. Sok a dolga. Nagyon beindult a fotós vállalkozása. Azért
telefonon és SMS-ben szoktunk beszélni. Nagyon hiányzik, biztos
segítene az ügy végére járni. Egy munkán van Skóciában. Pont most
beszéltem vele, és képes lenne Skóciából kocsival idejönni csak
miattam. Szerencsés vagyok, hogy ő itt van nekem. Ő az egyetlen
igazi barátom. Mármint Jacksonon kívül.
– Sokszor hiányzik nekem is egy ilyen barát, de a munkám mellett
nehéz kapcsolatokat ápolni. Általában késő estig dolgozom, aztán
amikor végre hazaesek, már csak arra van erőm, hogy megfürödjek,
és kidőljek, esetleg egy doboz fagyival leüljek sorozatot nézni. A
szabadidőmet a konditeremben töltöm. Az segít elfelejteni, hogy
mennyire egyedül vagyok. Az ember sok mindent elfelejt, amikor
éppen úgy fájnak az izmai, hogy járni is alig bír.
Abigail kezdett egy kicsit felengedni, és már egy apró mosoly is
előbújt az arcán.
Robyn várt egy pillanatot, aztán hozzátette:
– A férje nagyon aggódik magáért, ugye tudja? – Abigail bólintott.
– Szerintem nincs akkora baj, mint hiszi.
– Már nem tudom, kiben bízhatok. Ki a fene szórakozhat velem?
– Kezdetnek megbízhatna bennem. De tudnia kell, hogy ez a város
nem az én kerületem. Értesítenie kell majd a legközelebbi
rendőrkapitányságot. Jackson azt mondta, hogy valaki figyeli és
hívogatja magát. Az illető esetleg meg is fenyegette?
– Csak annyit mondott, hogy tönkre fogja tenni az életemet.
Hangtorzítóval akar rám ijeszteni. És néha megmondja, mikor mit
csináltam, mintha folyton figyelne. Lehet, hogy most is figyel
valahonnan.
Rémülten pillantott körbe.
– Az egész akkor kezdődött, amikor névtelen üzenetet kaptam
arról, hogy ne titkolózzak. Aztán jött egy SMS, hogy Jacksonnak
titkai vannak előttem. Az első hívásig azt hittem, csak valami hülye
vicc, de aztán valaki felhívott a kávézóban, és elmondta, mit viselek
éppen, aztán megint felhívott, amikor hazaértem. Azt is tudta, hogy
beteg lettem. Ezt csakis úgy tudhatta, ha követett. Utána feltörték a
Facebook-fiókomat, és valaki borzalmas üzeneteket küldött a
nevemben a barátaimnak. Akkor változtattam meg a riasztónk
kódját, és lecseréltettem a zárakat is. Szólnom kellett volna
Jacksonnak is, de azt hittem, egyedül is meg tudom oldani. Nem
gondoltam, hogy komoly az ügy. Aztán újra felhívott, hogy Jackson
megcsal, utoljára pedig a képek jöttek e-mailben. Most ott tartunk,
hogy nem tudom, bízhatok-e Jacksonban, ő meg teljesen
elmebetegnek néz. Pedig azt még el sem mertem mondani neki, hogy
hangokat is hallok, mert akkor aztán tényleg diliházba küldene.
– Hangokat?
– Nem fontos, csak az agyam szórakozik velem. Néha azt
képzelem, van valaki Izzy szobájában, de amikor odamegyek
megnézni, nem találok senkit. Szerintem csak annyira kimerültem,
hogy a ház körüli zajokat értem félre. Sosem voltam még ennyire
elfáradva. Bárki is csinálja, lassan tönkreteszi az életemet. És lehet,
hogy Zoe az – tette hozzá gyorsan –, aki tönkre akarja tenni.
Abigail feszült volt, és támogatásra szorult, Robyn pedig szeretett
volna többet megtudni Zoéról. Nyugodt hangon szólt:
– Ha számít a véleményem, szerintem a férje igazat mond. Kétlem,
hogy viszonya lenne a barátnőjével, Zoéval.
– Miért olyan biztos benne? Nem is ismeri!
– A munkám során sok profi hazudozóval találkoztam már, és
nem hiszem, hogy a férje közülük való. A fényképeket számtalan
módon lehet manipulálni. A képeken például jól látszott Jackson?
Biztosan ő van rajta? Látta az arcát, a testét vagy bármilyen
ismertetőjegyet, ami alapján egyértelműen beazonosíthatta?
Manapság bárki arcát rá lehet tenni egy másik testre, és az eredmény
igen meggyőző tud lenni. Ne ítéljen elhamarkodottan. Jackson azt
mondta, hogy mostanában eléggé kimerült, és a fáradtság képes
befolyásolni a gondolkodásunkat. Ezt a rejtélyes zaklató is pontosan
tudja. A gyengeségét használja ki arra, hogy befolyásolja magát.
Képes volt fényképeket küldeni magának, aztán gyorsan letörölte
őket, nehogy Jacksonnak is megmutathassa. Gondolja, hogyha a
képek valódiak lennének, letörölte volna? – Robyn kétkedve fogadta
a rejtélyes hívások és fotók történetét, de egyelőre az volt a
legfontosabb feladata, hogy elnyerje a nő bizalmát.
Abigail a tenyerébe temette az arcát, és hosszú, fájdalmas
nyöszörgést hallatott.
– Igaza van. Nagyon is igaza van. Annyira kikészített ez a szemét,
hogy mindent elhittem neki. Fel sem merült bennem, hogy a képeket
akár meg is hamisíthatta. – Előre-hátra billegett a székében. –
Mindent elszúrok – nyöszörögte. – Szegény Karamell!
– A macskája halálának nem biztos, hogy köze van ehhez az
egészhez. Az is lehet, hogy valami vandál éppen erre járt, és a macska
itta meg a levét. Talán csak valami macskagyűlölő volt. – Robyn
kedvesen rámosolygott a nőre. – Szerintem csak valamelyik irigye
szórakozik magával, de a macska halála mégiscsak furcsa, én azért
értesítenék valakit. Az ember nem lehet elég óvatos. Azt javaslom,
hívja fel a hampshire-i rendőrséget, mondja el, mi történt, és ők majd
a kezükbe veszik az ügyet. Nem érdemes feleslegesen aggódni, de ha
valaki mégis szándékosan ölte meg Karamellt, akkor óvatosnak kell
lenniük.
– De az egész úgy hangzik, mintha én találtam volna ki. A
telefonomról törlődött a hívásnapló és az SMS-ek is. Így hiába
megyek a rendőrségre, nincs bizonyítékom. Jackson legalábbis ezt
mondta tegnap, mielőtt úgy összevesztünk, hogy tovább már nem
figyeltem.
– Meglepődne, ha tudná, az informatikusok mire képesek a
telefonokkal. Visszaszerzik az elveszett adatokat, és még az SMS-t és
a hívásnaplót is visszaállítják. Írjon nyugodtan a hampshire-i
rendőrségnek, vagy hívja fel őket. Mondja el nekik, hogy már beszélt
velem, és kérjen meghallgatást bent, vagy küldjenek ki valakit.
Higgye el, jobban jár, ha a rendőrségre bízza a nyomozást. Nem
akarom megijeszteni, de az elmondottak alapján komoly is lehet az
ügy, jobb, ha utánanéznek.
Abigail egy percre elgondolkodott.
– Akkor maga nem is az itteni rendőrségen dolgozik? Hogyhogy
Jackson magát hívta?
– Az egyik ügyem miatt Farnborough-ba kellett jönnöm, és
Jacksont is kikérdeztem. Nem tudott segíteni, de adtam neki egy
névjegyet. Felhívott, miután beszélt magával.
– Ha még mindig itt van, az azt jelenti, hogy nem sikerült
megoldania az ügyet?
– Nem, még nem sikerült. Egy eltűnt személyt keresek.
Jackson visszatért Izzyvel, aki vidáman Robynhoz mászott, aztán
leült a lábánál, és lelkesen majszolni kezdett egy darab kekszet.
Robyn úgy érezte, ideje feltennie a kérdést.
– Talán maga segíthet. Nem ismeri véletlenül, vagy nem hallott
valaha egy Lucas Matthews nevű férfiról?
Jackson lopva Robynra pillantott, de a felügyelő nem foglalkozott
vele, mert minden erejével Abigailre koncentrált, aki éppen kifújta az
orrát egy zsebkendőbe, majd a fejét rázta.
– Nem, sosem hallottam.
– Megnézné kérem a fényképét? Zoe után érdeklődött, és talán
látta valahol a környéken.
Abigail elsápadt, amikor Robyn elővette és átnyújtotta a
fényképet. A nő a fotóra pillantott, aztán visszatolta.
– Sajnálom, de nem ismerem. Sosem láttam.
– Nézze meg egy kicsit alaposabban. Talán ott volt maguk körül a
kávézóban, amikor Zoéval beültek, vagy az utcán, amikor vásárolni
mentek. Biztos, hogy nem ismerős? Zoe azt mondta, látta valahol, de
nem tudta felidézni, hogy hol. Egészen biztos benne, hogy sosem
látta?
– Igen, biztos vagyok benne. – Abigail visszaadta a képet, és újra
az orrát törölte.
Robyn visszadugta a fotót a táskájában lévő mappába.
– Egy próbát azért megért. Nos, ha nincs több kérdésük, akkor én
indulok is.
Abigail Izzyhez hajolt, és magához ölelte a kisgyereket.
– Köszönöm a segítségét – szólt a nő, majd azonnal elfordult, és
Jackson kísérte ki Robynt.
Amikor az ajtó bezárult Robyn mögött, végiggondolta, hogy
pontosan mit tudott meg. Jackson igazat mondott arról, hogy nincs
viszonya, de a felesége hazudott a fényképet illetően. Robyn
megfigyelte, hogy Abigail szeme elkerekedett, amikor megemlítette
Lucas Matthews nevét, és egyértelműen az időt akarta húzni az
orrfújással. Abigail aztán önkéntelenül is összeszorította a
zsebkendőt, amikor a fényképre nézett. Robyn biztos volt benne,
hogy Abigail Thorne ismerte Lucas Matthewst.
Abigail az ablakból figyelte, ahogy Robyn elhajt. Jackson odament
hozzá, és a háta mögött várt. A felesége hosszú percek múlva szólalt
meg.
– Nem akarok most erről beszélni.
Jackson pontosan tudta a hanghordozásból, hogy kár is lenne
erőltetni a dolgot.
– Oké. De valahogy az ügy végére kell járnunk. Felhívom a
rendőrséget, ahogy Carter felügyelő kérte. Szerintem fontos, hogy a
rendőrséget is bevonjuk végre.
– Jól van. De előbb beszélnünk kell. – Az ajtóhoz indult, a kezében
Izzyvel. – El kell mennem, de este beszélünk. Engedd, hogy
összeszedjem a gondolataimat.
– Minden rendben lesz! – kiáltott utána Jackson.
– Tudom – felelte Abigail, majd a szabad kezével felvette a
táskáját, és felvitte Izzyt az emeletre.
NEGYVENHETEDIK FEJEZET
***
***
Abigail leparkolt egy kék mikrobusz mellett, és várt. A nagy
bevásárlóközpont a parkoló túlsó végén volt, ezért itt kevesebb autó
állt. Hamarosan egy Mini érkezett, és egy pár szállt ki belőle. A
parkoló túlsó végén egy nő csoszogott koszos kabátban, kezében nagy
szatyrokkal a buszmegálló felé. Abigail már arra gondolt, hogy Lucas
ismét szórakozik vele, amikor meglátott egy sötét hajú férfit bő,
szürke kabátban és kék nadrágban. Az üzleteknél állt, és az autókat
fürkészte. Abigail nem tudta, hogy valóban Lucast látja-e. Korban
mindenképpen hasonló volt. Mielőtt odaszólhatott volna, a férfi
éppen felé fordult. Lucas volt az. Abigailt elöntötte a harag. Az a
rohadék olyan nyugodtan álldogált ott, hogy Abigail legszívesebben
azonnal ráüvöltött volna.
A férfi az anyósülés felől közelített. Bekopogott az ablakon, és
intett Abigailnek, hogy nyissa ki az ajtót. Abigailnek eszében sem volt
beengedni a férfit az autójába. Helyette csak leengedte az ablakot, és
odahajolt, hogy mondjon valamit, de akkor elborzadt. Nem Lucas
volt az. Hogyan is nézhette annak? Ez a férfi idősebb, az arca
borotválatlan. A szeme pedig zöld, nem pedig szénfekete. De mielőtt
bármit tehetett volna, a férfi benyúlt az autóba, megragadta a
táskáját, és már rohant is. Abigail dühében felüvöltött, gondolkodás
nélkül kiugrott az autóból, és üldözőbe vette a férfit. Mindene a
táskában volt, a pénze, a bankkártyái, a telefonja. Nem fogja hagyni,
hogy valami barom meglépjen vele.
Abigail nagyon gyorsan szaladt, és már utolérte volna a fickót,
amikor az befordult a bevásárlóközpont felé vezető egyik sikátorba,
ahol elhajította a táskát. Abigail táskája a földre hullott, és minden
szétszóródott belőle. Zihálva megállt, letérdelt és összeszedte a
táskáját, a rúzsát és a telefonját, aminek szerencsére semmi baja nem
lett. Mire felnézett, a férfit már elnyelte a szűk utca. Megcsörrent a
telefonja. Jeges kéz markolt a szívébe, amikor felvette. A füléhez
emelte a telefont, és halk suttogást hallott:
– Viszlát, anyuci!
Abigail sarkon fordult, és minden erejével rohant az autó felé.
Tudta, hogy mi történt, de a kétségbeesett reménykedés mégis erőt
adott, és hajtotta a lábát. A hátsó ajtó sarkig ki volt nyitva. Rémülten
kapkodta a levegőt, de már túl késő volt. Megtörtént, amitől a
legjobban rettegett.
A hátsó ülés üres volt. Izzy eltűnt.
NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET
MOST
AKKOR
MOST
Kedves Abigail!
A férjed nem tudja, ki vagyok. Nem mondtam semmi olyat, amiből rájöhetne az igazságra
veled kapcsolatban. Csak annyit kértem tőle, hogy adja át neked ezt a levelet. Azért vele
küldöm, mert abban bízom, hogy így talán nem téped szét azonnal. Személyesen pedig nem
adhatom oda, hiszen sok évvel ezelőtt megígértem, hogy távol tartom magamat tőled. De
nagyon fontos, hogy végigolvasd a levelet!
Figyelmeztetni akarlak Alice miatt. Úgy tűnik, valamiféle bosszúhadjáratba kezdett, és
most engem zsarol. Már kétszer is fizettem neki, de nem elégszik meg ennyivel azzal
fenyeget, hogy ha nem fizetek, tönkreteszi a házasságomat és az egész életemet. Kértem
Paultól segítséget. Nem örült nekem, de megtette, amit tudott. Titokban nyomon követte az
életedet, a címedet is tudja. Ő javasolta, hogy a férjeden keresztül üzenjek ahelyett, hogy
váratlanul betoppannék hozzád. Paul egészen véletlenül megtudta, hol rejtőzik Alice. Talált
róla egy fényképet az egyik természettudományi újságban, és mivel kiderült, hogy a
környékeden lakik, úgy döntöttünk, megszegjük a neked tett ígéretünket, mert figyelmeztetni
akarunk, hogy talán téged is megpróbál megzsarolni, vagy valami még rosszabbal
próbálkozik. Zoe Cooper álnéven él.
Megpróbálom megkeresni, hogy véget vessek ennek az őrült játéknak, de légy óvatos. Ha
megtudja, hogy ki vagy, te is Veszélybe kerülhetsz.
Remélem, az új életed jól alakul. Ígérem, ezt most nem teszem tönkre.
Minden jót!
Lucas
Drága Mary!
Ha ezt a levelet olvasod, akkor valami történt velem, és talán olyasmi igazságra is fény derült,
amin mélységesen megbotránkoztál.
Egy borzasztó betegségem van, amiből sosem sikerült kigyógyulnom. A fiatal lányokhoz
való vonzalmam már a múltban is sok bajt hozott a fejemre, ám ezúttal talán végleg a
vesztemet okozta.
Egy fiatal lánnyal történt eset után nemrégiben megzsaroltak. Arra kényszerítettek, hogy
felmondjak az iskolában, és fizessek a zsarolónak.
Kérlek, hidd el, hogy ki akartam gyógyulni belőle. Őszintén fel akartam hagyni vele,
szerettem volna normális férjed lenni. Te vagy a legjobb dolog egész életemben, és éppen
ezért nem avattalak be ebbe a sötét titkomba.
A zsaroló régről ismer. Megtámadtam, és erőszakoskodtam vele, amikor még gyerek volt.
Részeg voltam, és be voltam drogozva, de ő nem hagyta magát, és visszatámadott. Akkor
veszítettem el a fél szememet.
Azt hittem, sikerült pontot tenni ennek az egész őrültségnek a végére, de most még több
pénzt követel, és már azzal fenyeget, hogy téged is bántani fog.
Nem mondtam igazat - nem utaztam el Thaiföldre. Nem akartalak belekeVerni ebbe az
egészbe. Próbálom megtalálni Alice-t, mielőtt beváltja a fenyegetését.
Ha ezt a levelet olvasod, kérlek, a borítékban lévő másik üzenetet azonnal juttasd el a
rendőrségnek, és kérj tőlük védelmet, amíg meg nem találnak egy Zoe Cooper nevű nőt. Az
igazi neve Alice Forman.
Ne engedd, hogy a közeledbe menjen!
Mary, szívből sajnálom ezt a sok bonyodalmat, amit okoztam neked. Kérlek, hidd el, hogy
szeretlek.
Csók:
Lucas
MOST
MOST
IZZY ELKÉPESZTŐ. ALIG KELLETT NEKI JÁTÉK. Az idő nagy részében elvolt
azzal, hogy a lazacszínű zokniját húzkodja, és közben boldogan
gügyög. Adtam neki egy nagy műanyag méhecskét, amin csörgők
meg gyöngyök vannak. Imádta, órákig elvolt vele. Akárhányszor
ránéztem, vagy beszéltem hozzá, mindig nagy, érdeklődő szemmel
figyelt, mintha én lennék az anyukája. Mindig boldogan mosolyog,
ha rámosolygok.
Végül aztán elaludt. Azok a hosszú, ívelt szempillák lecsukódtak a
világos bőrére, és nyugodtan szuszogott. Álmában szorongatta az
új Nyuszi uraság plüsst, amit tőlem kapott. Harmadik Nyuszi
uraság is nagyon boldognak tűnt.
– Hamarosan a tervünk végére érünk – mondja apu. Nyuszi
uraságra nézek – a hosszú, puha füle ráomlik az okos szemére.
– Sok-sok év eltelt, de végig azt tettem, amit mondtál, apu.
Megváltoztattam a külsőmet. Más emberré lettem, és közben
elrejtettem a gyűlöletemet és a ravaszságomat. – Apu elismerően
bólint. – És vártam, úgy, ahogy tanácsoltad – mondom neki. –
Türelmes voltam, és nagyon okos.
– Az bizony – feleli. – Nagyon okos vagy, drága kislányom.
Annyira büszke vagyok rád!
HATVANKETTEDIK FEJEZET
***
MOST
***
MOST
MOST
– NÉZD, IZZY, OTT JÖN ANYUCI! Most fordul be a ház elé a csilivili fehér
autójával. Azt hiszi, hogy megmenthet, de nem fog. Azért elhitetem
vele, hogy van esélye, de sajnos rosszul hazudok, és ha felcsalom az
emeletre, felgyújtom az egész házat. Nézd ezt a sok benzineskannát
a fal mellett. Borzasztó szaga van, de ne félj, nem kell halálra égned,
mert előtte megfojtalak egy párnával.
Felemelem Izzyt az apró tetőablakhoz, de nem ismeri meg az
autót. Szóval eljöttél, Natasha. Itt az ideje egy kis tesós
beszélgetésnek!
Izzyt berakom a járókába, amit én eszkábáltam neki össze. Itt
nem esik baja. Harmadik Nyuszi uraságra bízom a felügyeletét, én
pedig lemegyek. Már el is felejtettem, mennyire elszigetelt ez a
hálószoba. Egyáltalán nem akarták, hogy a család része legyek.
Inkább elzártak a padláson.
Mire leérek, Abigail már ököllel veri a veranda ajtaját. Kinyitom
a bejárati ajtót, és végignézek rajta. Az arca eltorzult. A sminkje
lefojt, és most úgy fest, mint egy béna gót. Milyen ironikus.
Legszívesebben kinevetném, de ehelyett megőrzöm a szokásos
fagyos pillantásomat. Ő közben könyörög, hogy engedjem be.
Végül be is engedem, de előtte megvillantom a nagy kést, amit a
kezemben tartok. Ettől végre csendben marad. Nagyot nyel, aztán
csendben hallgat.
– Helló, Natasha! – köszöntöm. Nem túl szellemes nyitás, de
megteszi. – Régóta vártam ezt a pillanatot.
– Claire – hebegi. – Milyen más vagy.
– Te is tudod, hogy nem vagyok Claire. Claire egy senki volt, aki
elhitette veled, hogy fontos vagy neki, és a barátodként hallgatta,
ahogy ömlengsz a csodálatos életedről. Felhívtad, amikor kellett
valami, vagy éppen hencegni akartál valamiről, mert más sem
érdekelt, csak a helyes, lovagias, gazdag Jackson Thorne. Igazából
le sem szartad a különc Claire-t. Ha egy kicsit is figyeltél volna rá,
akkor feltűnik, hogy alig dolgozik, hogy nincs normális élete, és
hogy az ideje nagy részét egyedül tölti. Igen, tudom, azt mondta,
hogy ilyen meg olyan magazinnak dolgozik, de Claire valójában
otthon volt, és azon törte a fejét, hogyan tehetné tönkre Abigail
Thorne életét. Ha egy kicsit is törődtél volna Claire-rel, erre
magadtól is rájössz. Akkor megvetted volna a magazinokat,
dicsérted volna Claire fényképeit, és gyakrabban meglátogatod. Ha
törődtél volna vele, gyakrabban eljártok együtt ide-oda. Claire-nek
nem volt pasija, és barátja sem, csak az az elmebeteg Zoe, aki
inkább minden percét a konditeremben töltötte, és az elkényeztetett
Abigail Thorne, akit saját magán kívül senki más nem érdekel. De te
is tudod, hogy nem Claire vagyok. Alice vagyok. Egy másik ember,
akivel nem törődtél.
– Ez nem igaz, Claire, hiszen szeretlek! Te vagy a legjobb
barátnőm. És igenis szoktalak hívni, és eljárunk együtt.
– Csak akkor hívsz, ha neked éppen kényelmes.
– Nem, ez nem igaz! Én végig azt hittem, hogy nagyon lefoglal a
fotózás. Nem akartalak hátráltatni benne.
– Baromság! Csakis akkor hívtál, ha el akartál dicsekedni
valamivel, vagy ha éppen unatkoztál.
– Nem fair, hogy ezt mondod!
– Nem fair! Te ne papolj nekem arról, hogy mi a fair! Az például
nem volt fair, hogy a családod kidobott minket. Nem volt fair, hogy
az életünk aztán elviselhetetlenné vált, és a szegénységünk végül
prostitúcióba hajszolta az anyukámat. Nem volt fair, hogy
bűnöznöm kellett az életben maradásért, és nem volt fair, hogy az
anyukámat meggyilkolta egy undorító suttyó!
Megragadom a karját, és a torkának szegezem a kést.
– Egy rossz mozdulat, és boldogan kivéreztetlek – sziszegem, és
fellökdösöm a lépcsőn.
– Alice – suttogja. – Úgy sajnálom. Annyira akartam, hogy a
testvérem legyél! Úgy sajnálom! De féltem! És hidd el, én is
ugyanolyan magányos voltam egész életemben.
A szavaitól megtorpanok. Őszintének hangzik. Egy pillanatra
megzavarodom. Úgy döntök, hogy bezárom a szobájába, amíg
visszatér belém a vérszomj. Beszélek apuval, ő majd előhozza
belőlem a gyilkolási vágyat.
Bezárom Natashát, és a sikítozására ügyet sem vetve felmegyek
a szobámba. Ahogy belépek, Izzy csillogó szemmel rám néz, és a
pufi karjával nyújtózkodik, hogy vegyem fel. Bízik bennem.
Melegség szikrája tölti meg a mellkasom. Idegen érzés, egy darabig
nem is ismerem fel.
– Ez a szeretet – suttogja apu.
Játszom egy kicsit Izzyvel, és adok neki egy kis zöldségpürét.
Vidáman gügyög, és jót nevetek rajta, amikor a nyálából buborékot
fúj. Az én anyukám is így játszott velem, mielőtt minden
tönkrement? Biztosan.
Valami kizökkent, egy pillanatig nem is tudom, micsoda. Aztán
észreveszem, hogy Natasha, aki eddig nem volt hajlandó befogni a
száját, végre elhallgatott. De miért? Az ajtómra teszem a fülemet, és
hallgatózom. Suttogást hallok, aztán az ötödik lépcsőfok aprót
nyikorog. Valaki jön felfelé a lépcsőn. Az ágyra teszem Izzyt, és
várok. Nem adom fel küzdelem nélkül, és még romba kell döntenem
Natasha világát is. Sajnálom, Izzy, de neked kell megfizetni az
anyukád bűneiért.
HETVENEDIK FEJEZET
Kedves Olvasó!
Remélem, élvezted Az elveszett kislány című könyvemet. Nagyon
izgalmas volt megírni Robyn Carter detektívfelügyelő történetét,
idén fontos részévé vált az életemnek.
Egyszer kiadtam egy novellás kötetet, amiben a szeretet sötét
oldalát térképeztem fel, és azóta bennem volt a vágy, hogy thrillert
írjak. Az egész a gyerekkoromra vezethető vissza, amikor egy ideig
sok regényt olvastam Agatha Christie-től és Dennis Wheatley-től
(tudom, fura párosítás). Mostanában, ha alkalmam nyílik olvasni,
mindig thrillert választok.
Sok vígjátékot írtam már, amikben mindig igyekeztem a
történettel és a fordulatokkal meglepni az olvasót, ezért most úgy
döntöttem, végre engedek a késztetésnek, és elkezdek dolgozni
Robyn Carter detektívfelügyelő sorozatán.
Mindig is érdekelt a pszichológia, és hogy az emberek mitől
kattannak be. Sok évvel ezelőtt ismertem valakit, akiről kiderült,
hogy az egész életét csak kitalálta magának. Amikor ezt az egyik
figyelmes ismerősünk a szemére vetette, mindent letagadott, és
eltűnt. Soha többé nem láttuk.
Alice olyan karakter, akit igazán a szívembe zártam. Az élet, a
körülmények és a szeretet hiánya zavart, sebzett nővé formálta. A
könyv végén szerintem azt is megmutatja, milyen ember lehetett
volna, ha az élete másképp alakul.
Robyn maga is sebzett lélek, de ő a munkába temetkezik, és neki
vannak barátai. Az élete neki sem lesz ugyanolyan Davies elvesztése
után, de lesz esélye feldolgozni a veszteséget, és ebben sokan
támogatják. Remélem, élvezted Az elveszett kislány történetét, és
elkíséred Robyn Carter felügyelőt a következő kalandjára is.
Kérhetek egy szívességet? Ha tetszett a könyv, írnál róla
értékelést? Nem kell hosszúnak lennie, de sokat jelentene nekem.
Nagyon köszönöm!
Claire
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Nagyon jól meg van írva! A hideg futkos tőle a hátadon, néha elönt a
harag, a váratlan fordulatok lenyűgöznek, igazi hullámvasút! Végig
azon törtem a fejem, hogy ki lesz a gyilkos. Volt egy tippem az elején,
de annyi csavar volt benne, hogy teljesen elbizonytalanodtam. Azért
örültem, hogy a végén kiderült, az első megérzésem jó volt.
– Tania, amazon, com