BORÍTÓSZÖVEG

Maryann Flood több férfit ismert, mint amennyire vissza

tudott emlékezni – és volt köztük egy, akit sohasem volt
képes elfelejteni.
Mike Keyes, az államügyész azt hitte, sikerült kioltania
magában a bűnös szenvedélyt – mindaddig, míg azt a
feladatot nem állította elé az élet, hogy ő képviselje a vá-
dat a bűnügyben, amelynek vádlottja a nő, akit szeret.
Több ezer mérföldön, másfél-két évtizeden és az ameri-
kai társadalom legaljától a felső tízezerig minden társa-
dalmi rétegen ível át a regény cselekménye, az ünnepelt
bestselleríró, Harold Robbins lebilincselő meseszövés-
ének egyik legremekebb példája.
 Harold Robbins

BŰN ÉS SZENVEDÉLY
 A mű eredeti címe: 79 Park Avenue.
Copyright © 1955, 1983 by Harold Robbins
Minden jog fenntartva!

Fordította: Feldmár Terézia

A címlapot tervezte: Szatmári Zsolt

A sorozat főszerkesztője: Ivanics István

Felelős szerkesztője: Morcsányi Géza
Szerkesztő: Révbíró Tamás
Kontrollszerkesztő: Rátz Mária
Műszaki szerkesztő: Hupján Mária

Kiadja az I. P COOP Kft.

HU ISSN 0865-2929
ISBN 963-7930-03-5

Hungarian Translation © Feldmár Terézia, 1990

Ez a könyv írói képzelet terméke. A prostitúcióra és a szeren-
csejátékokra való utalásoknak, valamint az ábrázolt alakoknak
és eseményeknek nincs közük a valósághoz. Ha a szereplők
egyikének-másikának neve megegyezne valamely létező sze-
mélyével, ez csak a véletlen műve, hiszen valamennyien kita-
lált figurák. A szövegben néhány közismert személyiség neve
is előfordul, például Thomas E. Dewey-é, de ez kizárólag a
történet helyének és idejének jelölésére szolgál, egyéb szerepe
nincs a cselekményben.
Azok pedig ezt hallván és a lelkiismeret által vádoltatván egymás
után kimenének a vénektől kezdve mind az utolsóig, és egyedül Jézus
maradt vala és az asszony a középen állva. Mikor pedig Jézus
felegyenesedék és senkit sem láta az asszonyon kívül, monda néki:
Asszony, hol vannak a te vádlóid? Senki sem kárhoztatott-é téged?
Az pedig monda: Senki, Uram. Jézus pedig monda néki: én sem kár-
hoztatlak.

János Evangéliuma 8. rész

 VÁDELJÁRÁS
MARYANN FLOOD
BŰNÜGYÉBEN
 Leállítottam a kocsit a bírósággal szemben, a parkolóban.
Még ki se kapcsolhattam a motort, a parkolóőr már nyitotta is
az ajtót. Levettem az irattáskámat a másik ülésről, és lassan
kikászálódtam. Először bizonyultam méltónak ilyen előzékeny
kiszolgálásra.
– Szép napunk van, Mr. Keyes – mondta az őr, miközben a
kijárathoz kísért.
Fölnéztem az égre. Valóban szép nap volt – mármint annak,
aki szereti a szürke decemberi napokat. Bólintottam.
– Igen, Jerry.
Megálltam, rápillantottam. Vigyor ült az arcán. Nem kellett
mondania, hogy már tudja. Látszott rajta. Ez volt az előzé-
kenység oka.
– Köszönöm – mondtam, és átvágtam az utcán a bíróság
épületéhez. Alig telt el húsz perc azóta, hogy magam megtud-
tam. Nyolcmérföldnyire és húsz percre innen, a Harkness Kli-
nika egyik kórtermében. És itt már elterjedt.
Az Öreg feje a párnába süppedt, arca hamuszürke volt a
fájdalomtól. Az ágy lábánál álltam.
– Át kell vennie, Mike – suttogta.
Megráztam a fejem.
– Nem lehet, John.
– Miért? – kérdezte kísérteties hangon.
– Tudja, hogy miért – feleltem. Egy másodpercig tétováz-
tam. – Adja valaki másnak. Elég helyettese van. Miért éppen
engem szemelt ki?
A suttogás fülsértő módon fölerősödött.
 – Mert a többi egytől egyig politikusbérenc, azért. Csak ma-
gában bízhatom meg, maga az egyetlen, akit önszántamból
vettem föl. A többieket mind rám erőltették. Maga is tudja.
Nem válaszoltam, noha tudtam, hogy nem mond igazat. A
Hivatal még Tom Dewey államügyészsége idején fölszabadult
a politikai nyomás alól. John DeWitt Jackson kivételével sen-
kinek sem voltak nálunk politikai ambíciói.
Rám szegezte a tekintetét, nem lehetett kitérni előle.
– Emlékszik, amikor először jött el hozzám? Akkor még
mint hekus, a cipője talpa vagy három centi vastag volt. Kezé-
ben tartotta a jogi diplomáját. Teljes nevén mutatkozott be, ami
olyan képtelenül hangzik: Millard Keyes, mondta, és elfúló
hangon állást kért tőlem. Megkérdeztem: miért éppen az én
irodámba akar jönni? Emlékszik, mit válaszolt?
Hát persze hogy emlékeztem. Ez volt az egyetlen alkalom
életemben, amikor a valódi nevemet mondtam, nem Mike-ot,
ahogy mindenki hív. Hallgattam.
– Megmondom, mit válaszolt – emelte föl fejét a párnáról. –
Azt mondta: rendőr vagyok, Mr. Jackson, és számomra a tör-
vénynek csak egy oldala van. Hittem magának, ezért vettem
föl.
Feje kimerülten visszahanyatlott a párnára, a hangja ismét
suttogóvá vált.
– És most cserben akar hagyni.
– Nem hagyom cserben, John – feleltem gyorsan. – Egysze-
rűen nem vállalhatom el ezt az ügyet. Nem volna tisztességes.
Magával szemben sem. Ezt már az elején is megmondtam.
– Akkor sem féltettem magát, mint ahogy most sem féltem –
suttogta indulatosan. Egy pillanatra elfordította a fejét. – A
fene ebbe a vakbélbe! Várhatott volna még pár hetet!
Önkéntelenül elmosolyodtam. Az öreg nem hagyott ki
egyetlen ziccert sem. Átgázolt minden akadályon.
 – Tudja, mit mondott az orvos? – kérdeztem őszinte együtt-
érzéssel. – Ezt most nem lehet befagyasztani.
Bánatosan bólintott.
– Nesze neked, orvostudomány. A pályafutásom legfonto-
sabb tárgyalásának előestéjén.
Tudtam, mire gondol. A nagyfiúk pár hónapon belül szépen
visszahúzódnak a háttérbe mindenütt az állam területén. Mire
újra előkerülnek, hogy kiszellőztessék a füstöt és a whisky-
gőzt, már eldőlt, ki lesz a következő kormányzó.
Az Öreg nagyon ügyesen időzített. Nem túl korán, nehogy
elfelejtsék addigra, de nem is túl későn, hogy a döntést még
befolyásolni tudja. De most megrémült. Ami neki jól jön, jól
jöhet másoknak is. Nem akart kockáztatni.
Rám pillantott az ágyból. Tekintete kimondhatatlan szomo-
rúságot tükrözött.
– Mike – suttogta –, maga mindig más volt, mint a többi-
ek… Mintha a saját fiam lett volna. Maga volt az egyetlen re-
ményem, az egyetlen, akire büszke lehettem az egész átkozott
hivatalban. Maga mindig az én emberem volt. Nem vagyok
már fiatal. Nem tagadom, voltak bizonyos terveim. Ha nem
jönnek be, beletörődöm Isten akaratába.
Alig észrevehetően megvonta a vállát a fehér kórházi háló-
ingben. Egy pillanatig hallgatott, majd keményebben folytatta:
– De azt nem akarom, hogy valami talpnyaló, opportunista
féreg kapaszkodjon föl a hátamon!
Néhány másodpercig némán bámultuk egymást, azután az
Öreg újra megszólalt:
– Menjen el helyettem a bíróságra, Mike – könyörgött. –
Szabad kezet kap. Maga lesz a főnök. Azt csinál, amit akar.
Még azt is indítványozhatja, hogy a bíróság bizonyítékok hiá-
nyában szüntesse meg az eljárást. Majmot csinálhat belőlem,
ha úgy tetszik. Nem érdekel. De ne engedje, hogy a többiek
közül valaki ugródeszkául használjon.
 Mély lélegzetet vettem. Éreztem, hogy legyőztek. Nem
mintha komolyan gondolta volna, amit mondott. Mindegy.
Ravasz volt és számító, lyukat beszélt az ember hasába. Ne-
kem mégis könnybe lábadt a szemem, és megcsókoltam volna
a lába nyomát is.
Ő is tudta. Elmosolyodott.
– Ugye megteszi, Mike?
Bólintottam.
– Igen, John.
Benyúlt a párnája alá, és néhány gépelt papírlapot húzott
elő.
– Az esküdtekről – szólalt meg, most már magabiztosabb
hangon. – A hármas számúval jó lesz vigyázni…
Félbeszakítottam.
– Ismerem az esküdteket. Olvastam a jegyzőkönyvet. – Az
ajtóhoz mentem, kinyitottam, majd visszafordultam. – Külön-
ben is azt ígérte, szabad kezet kapok. Vagy már elfelejtette?

Amint a bíróság elé értem, megrohantak az újságírók. Az

Öreg nyilván rögtön telefonálgatni kezdett, ahogy kitettem a
lábam az ajtón.
– Mr. Keyes, úgy hallottuk, ön fogja képviselni a vádat. Igaz
ez?
Akkor se válaszoltam volna nekik, ha eredetileg szándé-
komban áll. Utálom, ha „Kíz”-nek ejtik a nevem. Engem
Keyesnak hívnak, ami „Kájz”-nak ejtendő. Szó nélkül tovább-
mentem. A firkászok meg a nyomomban, csak úgy záporoztak
rám a kérdések.
A lépcsőn megálltam, és fölemeltem a kezem.
– Engedjenek már lélegzethez jutni, fiúk – könyörögtem. –
Tudják, csak ma reggel jöttem vissza szabadságról.
 – Igaz, hogy az államügyész táviratozott önnek két nappal
ezelőtt, amikor bevitték a kórházba? És hogy a tárgyalást azért
napolták el, hogy önnek legyen ideje hazatérni?
Benyomultam a forgóajtón át az előcsarnokba, ott jobbra
fordultam, elhaladtam a sajtóiroda előtt, és meg se álltam a
liftajtóig. Villogtak a vakuk, a szemem előtt vörös foltok tán-
coltak. A liftajtóból visszafordultam.
– Uraim, az ebédszünetben sajtótájékoztatót tartok. Akkor
majd igyekszem válaszolni minden kérdésükre. Most viszont
kérem, hagyjanak magamra addig a néhány percig, amíg a
tárgyalás megkezdődik.
Beugrottam az ajtón, és a liftkezelő bevágta az orruk előtt. A
hetediken kiszálltam, egyenesen a folyosó végén levő irodám-
ba siettem.
Joel Rader már várt rám. Elém jött, a kezét nyújtotta.
– Sok szerencsét, Mike.
Kezet ráztunk.
– Kösz, Joel – mondtam. – Rám fér.
Joel egyike volt azoknak, akikről az Öreg beszélt. Csak pár
évvel idősebb nálam, kiváló koponya, erőszakos, ambiciózus.
– Hogy van az Öreg? – kérdezte.
– Tudod, milyen – feleltem vigyorogva. – Panaszkodik.
Az íróasztalomhoz léptem.
– Öregem, hallanod kellett volna, mit művelt, amikor az or-
vos közölte vele, hogy meg kell operálni – jött utánam Joel. –
Kis híján leharapta a fejét.
– Képzelem – mondtam, és ledobtam a kalapomat meg a
kabátomat az íróasztal mellett álló padra. Leültem, aztán Joelre
néztem. – Nem én akartam beletenyerelni az ügyedbe, Joel.
Kényszeredetten elmosolyodott.
– Nem tenyereltél bele semmibe, Mike – felelte gyorsan. –
Végül is megértem az Öreget. Te voltál mellette a vizsgálat
alatt.
 Én is megértettem őt. Igyekezett már jó előre kimosakodni,
hátha balul üt ki a dolog. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem
szerette volna megkapni az ügyet. Imádott reflektorfényben
sütkérezni, de utált fölösleges kockázatot vállalni.
– Alex nincs itt? – kérdeztem. Alex Carter volt a másik he-
lyettes államügyész, aki az Öregnek asszisztált a bíróságon.
– Ismered Alexet – mondta Joel fanyalogva. – Itt hagyta ne-
ked az asztalon az Öreg jegyzeteit.
Ismertem Alexet. Az izgalom mindig a veséjére ment, ezért
a tárgyalás előtti perceket rendszerint a klozeton töltötte. A
tárgyalóteremben azután rögtön rendbe jött. Az asztal lapjára
pillantottam, a csinosan legépelt jegyzetek ott sorakoztak előt-
tem.
Visszafordultam Joelhez. Azonnal vette a lapot. Rangidős
lévén rühellte volna, ha én küldöm ki a szobából.
– A helyemen leszek, ha szükséged volna valamire – mond-
ta.
– Kösz, Joel – feleltem, és megvártam, amíg becsukódik mö-
götte az ajtó. Azután egy csomag cigit halásztam elő a zse-
bemből, és mielőtt belefogtam volna az előttem heverő iratok
tanulmányozásába, rágyújtottam.
A vádindítvány volt legfölül. Leemeltem a paksamétáról,
nézegetni kezdtem. Az ablak felé fordítottam a székemet.

Vádindítvány:
New York Állam
Maryann Flood gyanúsított ellen.

Hirtelen elszorult a szívem a fájdalomtól. Hát már megint.

Emellett eltörpül minden, ami eddig történt. Még ezt is el kell
viselnem. Behunytam a szemem. Nem lett volna szabad hagy-
nom, hogy az Öreg beleugrasson. Nagyon mélyre nyúlnak a
gyökerek.
 Nagy lélegzetet vettem. Enyhíteni próbáltam a mellkasomra
nehezedő nyomást. Hát már sohasem szabadulok meg tőle?
Eszembe jutott az első találkozásunk. Mintha egy évezred telt
volna el azóta – pedig nem is volt olyan régen. 1935 nyarán
történt.
Emlékeznek, milyen rettenetes volt az a nyár? A terheik
alatt amúgy is roskadozó munkanélkülieket szinte leteperte a
fullasztó hőség. Köztük apámat is. A kétévi házmesterkedés
koravén embert csinált belőle.
Akadt valami munkám. A 86. utca és a Lexington Avenue
sarkán dolgoztam egy újságosstandon. Minden szombatról
vasárnapra virradó éjszakát ott töltöttem. A felvágatlan újsá-
gokat kellett összeraknom. Este kilencre mentem oda, és más-
nap délelőtt fél tizenegykor végeztem. Tizenhat éves voltam,
és anyám nem engedte, hogy elmulasszam a misét. Ezért aztán
útban hazafelé bementem a Szent Ágoston-templomba, a ti-
zenegy órai misére.
Ezen a vasárnapon sem tettem másként. Az utolsó percben
értem oda. Bemásztam az egyik majdnem üres hátsó padsorba,
és azonnal elaludtam. Alig hunytam le a szemem, amikor érez-
tem, hogy valaki gyöngéden oldalba bök.
Gépiesen beljebb húzódtam, hogy helyet adjak az újonnan
érkezőknek. Ismét megböktek. Erre már kinyitottam a sze-
mem. Majdnem egy percig tartott, amíg fölfogtam a látványt.
Azután vettem egy nagy levegőt és átengedtem őket.
Az idősebb nőre csupán egy pillantást vetettem. A fakó,
őszes szőke haj és a fáradt arc nem keltette föl az érdeklődé-
semet. Miközben elhaladt előttem, valami bocsánatkérés-félét
motyogott az orra alatt. A lánya volt az, aki egészen kihozott a
sodromból.
Szlávos, hamvasszőke hajkoronája csillámló aranykeretbe
foglalta arcát, vad metszésű, széles szája érzékien vöröslött,
ajka kissé szétnyílt, elővillantva vakító fehér fogsorát. Vékony,
szinte klasszikus vonalú orra hirtelen kiszélesedett az előreug-
ró pofacsontok alatt, a szemöldökceruzával megrajzolt íve még
jobban kiemelte tekintetét.
A szeméről külön könyvet lehetne írni. Azokról a távol ülő,
világosbarna, de a pupillák körül méregzöldbe játszó szemek-
ről. Melegen csillogó, okos tekintete, mint később kiderült,
szenvedélytől izzott. Ez a szempár mágnesként vonzotta, sőt
észrevétlenül rabul ejtette az embert. Megpróbáltam a mélyére
hatolni, de láthatatlan falba ütköztem. A barna szem örök rej-
tély. Míg a kék szempárból mindent ki lehet olvasni, a barna
féltve őrzi titkait.
Nem nézett rám, úgy ment át előttem, mégis mintha áram-
ütés taglózott volna le. Anyja, aki kétszer akkora volt, mint ő,
hozzám sem ért. A lánynak nem volt elég ugyanannyi hely.
– Bocsánat – suttogta fojtott kuncogással.
Dadogtam valamit, de hangomat elnyomta a térdre eresz-
kedő hívők ruhájának suhogása. Én is letérdepeltem, közben
oldalt pillantottam.
Ő már térdelt, kezét illedelmesen összekulcsolta, szemét le-
sütötte. Mellette az anyja, fejét kezére ejtve, halkan imádko-
zott, valami idegen nyelven. Tekintetem visszatért a lányhoz.
Teste megfeszült a könnyű, vászon nyári ruhában. Forró
pézsmaillatot árasztott; észrevettem, hogy halovány izzadság-
folt terül szét lassan a hóna alatt.
Becsuktam a szemem, és próbáltam imádkozni. Néhány
másodperc elteltével kezdtem jobban érezni magam. Lehunyt
szemmel sokkal könnyebb volt. Éreztem, hogy a lány kissé
közelebb húzódik hozzám. Combja könnyedén az enyémhez
nyomódott.
Kinyitottam a szemem, és ránéztem. Behunyt szemmel
imádkozott. Mintha észre se vette volna, hogy egymáshoz
érünk. Kissé elhúzódtam tőle, visszatartottam a lélegzetem.
Velem együtt mozdult, a szeme közben továbbra is csukva.
Most már egészen a pad szélén voltam. Még egy mozdulat, és
kiesem.
Igyekeztem hát nyugton maradni, az Igére figyelni. Haszta-
lan. A sátán az oldalamon.
Nagy nehezen véget ért az ima, a gyülekezet föltápászko-
dott. Csak ekkor mertem újra kinyitni a szemem és ránézni.
Ő nem nézett felém, tekintetét mereven előreszegezte. Ki
akartam lépni a padból, de addigra már előttem állt. Hátralép-
tem, hogy ne álljam el az útját, erre ő is visszalépett.
Megzavarodtam, ő azonban udvariasan elmosolyodott, és
maga elé engedte az anyját a sorok közötti átjáróba. Azután
lassan szembefordult velem.
A szemébe bámultam. Ilyen csúfondárosan kacagó tekinte-
tet még életemben nem láttam. Emésztő tűz mart a telkembe.
Elmosolyodott, és hirtelen szavakat hallottam, noha esküdni
mertem volna, hogy a szája nem mozog.
– Jól mulattál, Mike? – ezt lehelte felém.
Csak mikor már eltűnt a kitóduló tömegben, döbbentem rá,
hogy tudja a nevemet.
Lassan megindultam a padsorok között, és azon törtem a fe-
jem, hogy ki lehet ez. Talán jobb lett volna, ha soha nem derül
ki.

Elhessegettem a föltoluló emlékeket. Az iratok még mindig

a kezemben voltak. Olvasásra vártak. Negyven perc múlva a
tárgyaláson kellett lennem. Lassan, minden egyes szóra külön
odafigyelve, olvasni kezdtem a vádiratot.
Az oldalajtón léptünk be a tárgyalóterembe. Suttogás moraj-
lott végig a tömegen, miközben elfoglaltuk helyünket a bírói
pulpitus jobb oldalán álló asztal mellett. Nem néztem a közön-
ségre. Nem akartam, hogy lássák, mennyire dühít a mohó kí-
váncsiságuk.
 Leültem az egyik székre, háttal a hallgatóságnak, és kezd-
tem kirakosgatni papírjaimat az asztalra. Éreztem, hogy foko-
zódik bennem a feszültség. Minden tárgyalás profi boksz-
meccsre hasonlít egy kicsit. Megnedvesítettem az ajkam, és
vártam, hogy oldódjék a görcs a gyomromban.
Csak hogy halljam a saját hangomat, odaszóltam Joelnek:
– Mennyi az idő?
A nagy faliórára pillantott.
– Mindjárt tíz.
– Remek.
Nemsokára bevonul a bíróság. Lopva a védelem asztala felé
sandítottam. Még senki sem ült ott.
Joel elkapta a pillantásomat.
– Vito mindig az utolsó percben érkezik. Így a leghatáso-
sabb.
Bólintottam. Vito értette a dolgát. Nem véletlenül volt az
egyik legsikeresebb védőügyvéd New Yorkban. Magas, jóvá-
gású férfi; dús, őszes haj, átható, kék szempár. Ritkán veszített
pert. Semmi sem kerülhette el a figyelmét. Valamennyien tisz-
teltük és tartottunk tőle.
A terem izgatottan fölmorajlott. Mindenfelől vakuk villan-
tak. Nem kellett hátrafordulnom, hogy tudjam, most haladnak
át a padsorok között. A sustorgás alapján nyomon követhet-
tem útjukat.
Már a korlátnál jártak, amikor fölemeltem a fejem, és feléjük
fordultam. Vito éppen kitárta a kaput, és megállt háttal nekem,
hogy előreengedje védencét. Az fölpillantott, hogy megkö-
szönje az ügyvéd előzékenységét, de tekintete az enyémbe üt-
között.
Kissé elkerekedett a szeme, és én bámulni kezdtem. Iste-
nem, milyen régen nem láttam. Milyen régen. Pillantásunk
csak egy másodpercre találkozott, azután elfordult, és a helyé-
re sietett.
 Néztem, ahogy megy. Emlékezetem épp ilyennek őrizte
meg könnyű lépteit, az áttetsző nejlonharisnyából elővillanó,
karcsú bokát. Kék plüssanyagból készült kabátját a vállára ve-
tette, alatta sötét színű angol kosztümöt viselt. Rövidre vágott,
a feje búbján apró gyűrűkbe tornyozott vörösesszőke haja ara-
nyosan csillogott. Leült, szoknyáját gondosan eligazította a
térdén. Vito a mellette álló székre telepedett. Beszélgetni kezd-
tek.
– Micsoda nő! – suttogta a fülembe Joel.
Őszinte csodálat vegyült a hangjába. Szótlanul bólintottam.
– Nincs férfi a teremben, aki ellent tudna állni neki – folytat-
ta még mindig suttogva.
Minden erőmmel leplezni próbáltam feltörő dühömet. Hát
éppen ez az. Mindig ez volt a baj. A szexuális vonzerő glóriája
övezte. Minden férfi felfigyelt rá.
– Talán nem is volna szabad pellengérre állítani ezt a nőt,
csak azért, mert azt tette, amire született – kuncogott Joel, –
Ráadásul állítólag imádja a foglalkozását.
Most már nem bírtam tovább türtőztetni a haragomat.
– Ha nem vennéd észre, Joel – szóltam ridegen –, ez bíróság,
nem kaszinó.
Mondani akart valamit, de a pillantásunk találkozott. Ajká-
ra fagyott a szó, némán beletemetkezett az előtte tornyosuló
iratokba. Fölvettem egy ceruzát, és firkálni kezdtem egy jegy-
zettömbre. Alex oldalba bökött, fölnéztem.
Henry Vito közeledett az asztalunkhoz. Határozottan lép-
kedett; előttem állt meg. Magabiztos mosollyal nézett le rám.
– Hogy van az Öreg, Mike? – kérdezte.
– Úgy-ahogy, Hank – mosolyogtam vissza.
Épp annyira halkította le a hangját, hogy a sajtónak fönntar-
tott sorokban még hallani lehessen.
– Kapóra jött neki ez a váratlan vakbélgyulladás.
Fölemeltem a hangom, hogy tisztán értsék a válaszomat.
 – Ha valakinek előnye származik ebből a vakbélgyulladás-
ból, azt csakis az ön térfelén lehet keresni.
Arcizma se rezdült.
– Ha egyszer megválasztanák kormányzónak, azért magá-
nak tartozik hálával, Mike.
Lassan fölemelkedtem. Bármilyen magas volt is Vito, nálam
alacsonyabb. 190-es termetemmel, széles vállammal, bevert
orrommal elég riasztó látványt nyújtottam ahhoz, hogy az
ügyvéd szinte eltörpüljön mellettem. Ezúttal ő nézett föl rám,
én meg mosolyogtam.
– Kösz a kedves szavakat, Hank. Remélem, a tárgyalás so-
rán sikerül majd kiérdemelnem az előlegezett bizalmat.
A mosoly még ott virított az arcán, de nem szólt semmit. El-
takartam a közönség elől, hát minek folytatta volna. Könnyed
legyintéssel visszafordult az asztala felé. Megvártam, amíg
átmegy a termen, csak azután ültem le újra a helyemre.
– Ne hagyd, hogy fölhergeljen – súgta Joel a fülembe.
Hidegen mosolyogtam.
– Ugyan.
– Úgy álltál föl, azt hittem, le fogod ütni – suttogta Alex a
túlsó oldalról.
Mosolyom vigyorgásba fordult.
– Eszembe jutott.
– Láttam az arcodon – folytatta volna Alex, de a kalapács
kopogása félbeszakította.
Nagy ruhasuhogás közepette fölálltunk. A bíró megérke-
zett. Peter Amelie alacsony, köpcös emberke volt, és miközben
az emelvényhez ment, a fekete talárból elővillanó kopasz fejé-
vel és angyali arcával úgy festett, mint egy mulatságos kis
játékbaba. Helyet foglalt, kalapácsával szaporán megkocogtat-
ta az asztalt maga előtt.
Fölharsant a törvényszéki írnok hangja:
 – Figyelem, figyelem. A bíróság általános ülésszaka folyta-
tódik. Harmadik rész. Elnököl a nagyméltóságú Peter Amelie
bíró úr.
Megkezdődött. Innen már nem volt visszaút. Kezdetét vette
a mérkőzés, a bíró belépett a szorítóba. Hirtelen minden fe-
szültség elszállt belőlem. Mostantól megszűntek a nyomasztó
gondolatok, a kínzó emlékek. Nem volt rájuk időm többé.
Tennem kellett a dolgomat.
Pár pillanat múlva a bíró felém bólintott, és én fölálltam.
Lassan megindultam a termen keresztül az esküdtek páholya
felé. A védelem térfelén áthaladva láttam, hogy rám se pillant,
noha tudtam, hogy a maga eszelős módján, a szeme sarkából
minden mozdulatomat figyeli. Megálltam az esküdtek előtt, és
hagytam egy kis időt, hogy jól megnézhessenek maguknak.
Néhány másodperc után szólaltam meg. Lassan kezdtem:
– Hölgyeim és uraim, tisztelt esküdtszék! Kicsit úgy érzem
magam, mint egy tartalék játékos, akit DiMaggio1 helyett küld-
tek a pályára, hogy bevigye a döntő gólt. De ki… – kis szünetet
tartottam, amíg az együtt érzően fölnevető közönség elcsende-
sedett, azután így folytattam: – De ki pótolhatja DiMaggiót?
Senki – válaszoltam meg a saját kérdésemet. Ezután a barátsá-
gos félmosoly eltűnt az arcomról. – Azonban New York Állam
népét megilleti, hogy választott tisztségviselői képviseljék és
védjék érdekeit minden körülmények között. New York Állam
népe pedig Vádesküdtszékén keresztül eljárást kezdeménye-
zett ezen bíróságnál egy bizonyos személy ellen a törvények és
a tisztesség megsértése címén. Alázatosan kérem tehát szíves
elnézésüket amiatt, hogy ezúttal szerény képességű szemé-
lyem lesz hivatott New York Állam népét képviselhetni
Maryann Flood bűnperében.

1 (A negyvenes-ötvenes évek legnagyobb amerikai baseballjátékosa, Ma-

rilyn Monroe második férje. – A ford.)
 Vito annak rendje és módja szerint tiltakozással élt. És mint
az várható volt, a bíróság helyt is adott tiltakozásának. De ad-
digra én már kifejtettem álláspontomat. Hátat fordítottam az
esküdteknek.
– Most pedig, tisztelt bíróság, ismertetem a vádiratot. Esze-
rint a vádlott, Maryann Flood, mint azt minden kétséget kizá-
róan bizonyítani fogjuk, a következő cselekmények elköveté-
sében bűnös, illetve bűnrészes.
– Maryann Flood egy törvényesen bejegyzett részvénytársa-
ság, a Park Avenue Modellügynökség fedezete mögött, ha-
szonszerzés céljából fiatal lányokat és asszonyokat tiltott és
erkölcstelen tevékenység, prostituált életmód folytatására bírt
rá.
– Maryann Flood számos alkalommal lefizetett és megvesz-
tegetett közhivatalnokokat, hogy azok leplezzék törvénytelen
tevékenységét.
– Maryann Flood alvilági kapcsolatait felhasználva, zsaro-
lással különböző pénzösszegeket csalt ki ügyfeleitől. – Leen-
gedtem a vádiratot, és az esküdtekre pillantottam. Feszült ér-
deklődéssel néztek rám.
– Kerítés prostitúcióra! Közhivatalnokok megvesztegetése!
Erőszakos zsarolás!
– Szomorú kép tárul New York Állam népe elé. Minden év-
ben fiatal nők ezrei tódulnak New Yorkba, nagy reményekkel.
Vonzza őket a fény és a siker. A Broadway és a televízió sztár-
jainak, a ragyogó fotómodelleknek a karrierje lebeg a szemük
előtt.
– És ezekre a szerencsétlen ártatlanokra vetik ki halójukat a
Maryann Flood-félék. Biztonságban érzik magukat, hiszen
tudják, hogy a vesztegetés és zsarolás védelmet nyújt az olyan
apró és jelentéktelen kellemetlenségekkel szemben, mint a tör-
vény zaklatásai.
 Most első ízben fordultam a vádlott felé. Az asztal lapját
nézte, ujjai között ceruzát forgatott. Vito csöndesen somoly-
gott.
– Maryann Flood! – kiáltottam.
Önkéntelenül fölkapta a fejét. A szeme rám szegeződött.
Valami fájdalmas kifejezés tükröződött, benne, amelyet koráb-
ban még sohasem láttam. Vigyázva, hogy tekintetem kemény
és közönyös maradjon, visszafordultam az esküdtekhez, és
úgy folytattam, mintha meg se szólítottam volna Marját az
imént.
– Maryann Flood – ismételtem meg –, itt ül most a bíróság
színe előtt, a fölötte ítélkezni hivatott esküdtek előtt, mert az-
zal vádoljuk, hogy megsértette társadalmának törvényeit. És
mi, New York Állam népe, az a nép, amelyet Maryann Flood
olyannyira megvetett, bizonyítani fogjuk az ellene felhozott
vádakat, hogy senkiben ne maradjon kétely a bűnösségét ille-
tően. Lépésről lépésre nyomon fogjuk követni e bűnös és tör-
vénytelen pályafutás minden egyes állomását. És mikor az
egész történetet föltártuk, önökhöz, esküdtekhez fordulunk
majd, hogy hozzanak olyan ítéletet, amely elriasztja és vissza-
tartja mindazokat, akik úgy érzik, joguk van kijátszani a társa-
dalom törvényeit, és kibújni a felelősség alól.
Hogy időt hagyjak az esküdteknek megemészteni a hallot-
takat, átmentem az asztalomhoz, leraktam a vádiratot, és újabb
papírokat készítettem elő. Azután lassan visszasétáltam az
esküdtek páholyához.
– Esküdt hölgyeim és uraim! Szeretném fölidézni önök előtt,
milyen módon jutottak az állam tudomására Maryann Flood
cselekedetei.
Az esküdtek érdeklődő arckifejezéssel hajoltak előre.
– Tavaly, egy májusi napon fiatal nőt vittek be a mentők a
Roosevelt Kórházba. A vizsgálat belső vérzést állapított meg
nála, amely feltehetően tiltott műtét következtében lépett föl.
Minden erőfeszítés ellenére, állapota rohamosan romlani kez-
dett.
– Mint az ilyen esetekben szokás, a kórház értesítette az
ügyészséget. A lány nagyon gyönge volt, és nehezen tudott
válaszolni kérdéseinkre. Mindössze annyit tudtunk meg tőle,
hogy manökenként dolgozott a Park Avenue Modellügynök-
ség alkalmazásában. Kérte, hogy feltétlenül értesítsük Miss
Floodot a történtekről. Láthatólag meg volt győződve arról,
hogy Miss Flood a segítségére lehet.
– Az első telefonhívásra a Park Avenue Modellügynökség-
nél azt a választ kaptuk, hogy ilyen nevű modellt nem ismer-
nek. Körülbelül egy órával később Miss Flood telefonált hiva-
talunkba, és közölte, hogy egyik alkalmazottjuk tévedett, az
ifjú hölgy neve valóban szerepel az ügynökség nyilvántartásá-
ban. Leginkább az érdekelte, hogy mit is mondott el nekünk a
lány, végül fölajánlotta a segítségét.
– Mind a telefonhívás, mind pedig a fölajánlott segítség ké-
sőn érkezett. A fiatal nő nem sokkal azelőtt meghalt.
– A lány körülményeinek ellenőrzése során kiderült, hogy
körülbelül egy éve érkezett New York-ba. New York-i tartóz-
kodásának első hat hónapjában megélhetési nehézségekkel
küszködött. Azután egészen váratlanul vadonatúj ruhákban,
értékes szőrmékben kezdett pompázni. Barátainak azzal ma-
gyarázta sorsának hirtelen jobbra fordulását, hogy előnyös
szerződést kapott a Park Avenue Modellügynökségtől. Ettől
fogva gyakran eljárt hazulról, barátai mind ritkábban látták.
Azt mondta, nagyon sokat foglalkoztatják, a munkája leköti a
nappalait és estéit is.
– Amikor azonban utánanéztünk ezeknek az állításoknak az
ügynökségen vezetett foglalkoztatási naplóban, lényeges el-
lentmondásra bukkantunk. Az ügynökség ugyanis hat hónap
alatt mindössze két-három alkalommal közvetítette ki a lányt.
Egész keresete az ügynökség jutalékának levonása után alig
százhuszonöt dollárt tett ki.
Kicsit rendezgettem a jegyzeteimet, így szerezve magamnak
egy szusszanásnyi pihenőt. Egy másodperc elteltével ismét az
esküdtekre pillantottam. Várták, hogy folytassam.
– Mialatt e rutinvizsgálatot folytattuk, bejelentés érkezett az
erkölcsrendészetre, hogy egy jó nevű fehérneműgyáros East
Side-i lakásán vad orgiák folynak. Az is a rendőrség tudomá-
sára jutott, hogy az illető különböző társaságokban eldicseke-
dett egy bizonyos modellügynökséghez fűződő kapcsolatáról,
amelynek segítségével a nap bármely szakában tud lányokat
szerezni, s ezért, ha barátainak bármikor kedvük kerekedik
egy kis szórakozásra, ő szívesen áll rendelkezésükre.
– Május utolsó napján a rendőrség rajtaütött egy ilyen ösz-
szejövetelen. A lakásban négy férfi és hat nő tartózkodott,
meglehetősen hiányos öltözékben, és különböző – hogy fino-
man fejezzem ki magam – kompromittáló testhelyzetekben.
– Mindegyik lány azt állította magáról, hogy fotómodell a
foglalkozása. Egyikük beismerte, hogy a Park Avenue Mo-
dellügynökség foglalkoztatja. Ekkor azonban a többiek súgtak
neki valamit, amire az illető visszavonta vallomását. A vizsgá-
lat kiderítette, hogy valamennyiük neve szerepel az ügynök-
ség nyilvántartásában.
– Ezen a ponton ismerte fel a rendőrség és az ügyészség,
hogy a szervezett bűnözés egyik legelvetemültebb példájára
bukkant. Azonnal megindult a nyomozás az ügynökség ellen.
Fölemeltem a kezemben tartott iratokat, és olvasni kezdtem:
– „Park Avenue Modellügynökség Rt. Bejegyezték 1948-
ban. Engedélyezett tevékenység: művészeti és fotómodellek,
valamint manökenek szerződtetése, képviselete, közvetítése
stb. Elnök: Maryann Flood.”
 Megfordítottam a lapot, a következő oldalon volt a Marjáról
szóló rendőri jelentés. Gyorsan átfutottam, miközben némán
visszamentem az esküdtek elé.
Maryann Flood, született 1919. november 16-án, New Yorkban.
Hajadon. Először 1936 áprilisában tartóztatták le. Vád: mostohaapja
sérelmére elkövetett emberölési kísérlet. Az ügyet Ross rendőrbíró
tárgyalta a Fiatalkorúak Bíróságán. 1936 májusában a Rose Geyer
Leánynevelő Otthonba kerül, 1937 novemberében szabadul, miután
betöltötte tizennyolcadik életévét. 1938 februárjában ismét letartóz-
tatják. A vád: felajánlkozás üzletszerű kéjelgésre, és egy rendbeli üz-
letszerű kéjelgés. A bíróság bűnösnek találja, és harmincnapi javító-
nevelő munkára ítéli. 1943 áprilisában tartóztatják le harmadszor. A
vád egy rendbeli üzletszerű kéjelgéshez kapcsolódó rablás bűntette. A
bíróság nem találja bűnösnek: bizonyítékok hiányában felmentik. Az-
óta nem indult ellene eljárás. Ismeretes, hogy büntetett előéletű sze-
mélyekkel tartott fenn kapcsolatot. Feltehetően ő volt ez egyetlen
szemtanúja a hírhedett szerencsejátékos és maffiózó, Ross Drego
1950 szeptemberében, Los Angelesben történt meggyilkolásának.
Gondosan összehajtogattam a papírokat, és felmutattam az
esküdtek felé.
– Így kezdődött meg annak a történetnek a földerítése,
amelynek erkölcstelenségétől és romlottságától még a leg-
edzettebb közhivatalnokoknak is felfordult a gyomra. A törté-
net prostitúcióra és fajtalankodásra kényszerített ártatlan fiatal
lányokról, városunk legfelsőbb üzleti, társadalmi és hivatali
köreit érintő zsarolásról, megvesztegetésről és korrupcióról
szól. És ennek az egész szomorú bűnlajstromnak a hátterében,
a bizonyítékok tanúsága szerint, egyetlen személy tudatos
mesterkedése áll.
Megfordultam, és a kezemben levő papírokkal a védelem
asztala felé intettem.
– Ez a személy nem más, mint Maryann Flood!
Anélkül, hogy egyszer is hátrapillantottam volna az esküd-
tekre, keresztülvágtattam a termen, és leültem a helyemre.
Eközben mind hangosabb lett mögöttem a zsibongás. Mereven
bámultam az asztalt magam előtt. Égett a szemem. Fáradtan
hunyorogtam.
– Ügyes fiú – hallottam a sustorgást.
– Teljesen kikészítetted a nőt! – szólalt meg Alex mellettem.
Nem néztem föl. Nem akartam látni őt. Úgy tűnt, mintha
egy évezred telt volna el azóta, hogy beszélni kezdtem az es-
küdtekhez.
Hallottam, amint a bíró megkocogtatja az asztalát kalapá-
csával, és nehézkesen megszólal:
– A bíróság délután két óráig visszavonul.
Gépiesen fölemelkedtem, amikor a bíró kivonult a teremből.
Azután szó nélkül elindultam az állam-ügyész hivatalához
vezető oldalkijárat felé.
Hogy elkerüljük a riportereket, a fogházon keresztül távoz-
tunk az épületből. A Régi Malom étterembe mentünk, ahol egy
hátsó sarokasztalt kaptunk. A bejáratnak háttal foglaltam he-
lyet, Joel és Alex velem szemben ült le. Hozzánk lépett a fel-
szolgálónő.
– Muszáj innom valamit – mondtam, és kértem egy gint sok
jéggel és kevés citrommal. – Nem tartotok velem, fiúk?
Megrázták a fejüket, és ebédet rendeltek. Mögöttem a te-
remben hirtelen suttogni kezdtek az emberek. Nem kellett
megfordulnom, hogy tudjam, ki érkezett. Kérdőn pillantottam
Joelre.
Bólintott.
– Ők azok.
Halványan elmosolyodtam.
– Szabad országban élünk.
Egyszerre csak nagyon hiányozni kezdett az ital. Alig bír-
tam kivárni azt az átkozott pincérnőt.
– Hol a fenében van az a gin? – morogtam dühösen.
 – A pincér útközben megállt az asztaluknál, hogy felvegye a
rendelést – válaszolt gyorsan Alex.
Egy másodperccel később a kisasszony elém rakta az italt.
Különös kifejezés ült az arcán; amint fölemeltem a poharamat,
nyomban rájöttem, miért A szalvétára üzenetet firkantott va-
laki.
Nem kellett megnéznem az aláírást, anélkül is fölismertem a
jellegzetes, gyerekes macskakaparást.
„Üdvözlet a Nagy Balhén, Tanácsos úr! – olvashattam. –
Sok szerencsét!” Az aláírás: Marja.
Gyorsan összegyűrtem a szalvétát, nehogy a többiek észre-
vegyék rajta az üzenetet, és ittam egy kortyot. Ezt mindig cso-
dáltam benne: egyszerűen nem ismerte a félelmet.
Sok szerencsét kívánt nekem, holott pontosan tudta: ha én
szerencsés leszek, ő életének elkövetkezendő tíz esztendejét
börtönben töltheti.
Már gyerekkorában is ilyen volt.
Emlékszem, egyszer megpróbáltam visszatartani, nehogy
átszaladjon pirosban a zsúfolt úttesten. Dühösen lerázta magá-
ról a kezem.
– Ez a te bajod. Mike – mondta. – Nem mersz kockáztatni.
Még ennyit sem!
– De Marja – tiltakoztam –, elüthetnek az autók, meg is hal-
hatsz.
Rám nézett, a szeme vadul szikrázott.
– Na és, Mike? – kérdezte, miközben lelépett a járdáról. – Az
én testem, én rendelkezem vele, mi közöd hozzá?
Lényegében ez volt a különbség köztünk Eltért a gondolko-
dásmódunk és még sok egyéb. Például a neveltetésünk. Ő
döbbenetes erővel tudott szeretni és gyűlölni.
Ittam még egy kortyot. A gin hideg, édeskés íze végigmarta
a torkomat. Azt hiszem, anyám tapintott rá a dolog lényegére,
amikor egy éjjel elkeseredetten mentem haza, miután hiába
vártam Marját, hogy visszatérjen egy randevúról.
Ahhoz már nagy voltam, hogy sírjak, de a szemem könnybe
lábadt. Anya észrevette, amint beléptem az ajtón. Hozzám sie-
tett. Elfordultam tőle, hogy a szobámba menjek, de ő rám tette
a kezét, és megállított.
– Az a lány nem hozzád való, Mike – mondta szelíden.
Nem válaszoltam, csak bámultam rá.
– Nem akarok beleszólni abba, hogy kit szeress, fiam – foly-
tatta. – De az a lány egyszerűen nem hozzád való. Szeretet
nélkül nőtt fel, és ezért nem tudja, mi az.
Elhúztam a kezem, és bementem a szobámba, de anyám
szavait őrökre az agyamba véstem. „Szeretet nélkül.”

Most értettem meg végre, mire gondolt anyám. E két szóban

benne volt Marja egész élettörténete. Szeretet nélkül.
 ELSŐ KÖNYV
MARJA
1. fejezet

Benyitott a cukorkaüzletbe, és egy pillanatra megállt az aj-

tóban, amíg szeme hozzászokott a félhomályhoz. Haja, ame-
lyet a ragyogó nap hátulról világított meg, aranykeretbe foglal-
ta az arcát. Erőszakos metszésű, élénkpiros szája puhatolózó
mosolyban nyílott szét, elővillantva a szabályos fehér fogsort.
Odament a pulthoz.
Senki sem volt a boltban. Egy pénzérmével türelmetlenül
megkocogtatta a márványlapot.
Azonnal válasz érkezett az üzlet hátsó részéből, ahol Mr.
Rannis szobái voltak.
– Pillanat, pillanat. Rögtön jövök.
– Nyugodtan, Mr. Rannis – kiáltotta. – Csak én vagyok.
Megvárom.
Az öregember megjelent a hátsó szoba küszöbén. Kezével
még mindig a ruháját igazgatta.
– Marja! – kiáltott fel, hangjában öröm csendült. Merev tar-
tással jött a pulthoz a lány elé. – Mivel szolgálhatok?
– Adjon nekem öt szál Twenty Grandet – mosolygott rá
Marja.
Az öreg gépiesen hátrafordult a polchoz, azután tétovázva
megállt. A válla fölött kérdően pillantott vissza a lányra.
 – Adja csak, Mr. Rannis – szólalt meg gyorsan. – Van egy
ötösöm.
Mr. Rannis fogott egy kibontott csomagot, óvatosan kirázott
belőle öt szál cigarettát, és a kezével letakarva letette a pultra,
a lány elé.
Marja egy ötcentest tolt elé. Mr. Rannis fölemelte a kezét a
cigarettákról, és rátenyerelt az érmére. Lassan maga felé csúsz-
tatta a pénzt, amíg az bele nem esett a közvetlenül a pult alatt
levő pénztárfiókba.
A fehér cigaretták szinte világítottak a piszkosszürke már-
ványon. A lány lassú mozdulattal fölemelt egyet, és a szájába
dugta. A pulton heverő gyufásdoboz felé nyúlt.
A férfi megelőzte, egy égő gyufaszálat tartott elé. Marja a
láng fölé hajolt, és mélyet szívott a cigarettából. Érezte, ahogy
a keserű, maró füst visszaszivárog a tüdejéből. Engedte, hogy
a füst kiáramoljon a száján és az orrlyukain.
– Jaj, ez isteni – sóhajtott föl. – Az öregre pillantott. – Már
azt hittem, sohase lesz vége a sulinak. Egész nap rá akartam
gyújtani, és még egy slukkot se kaptam senkitől.
A vénember visszanézett rá, mosolyra húzódó ajka látni en-
gedte hiányos fogsorát.
– Hol voltál, Marja? – kérdezte. – Egész héten nem láttalak.
A lány egyenesen a szemébe bámult.
– Le voltam égve – felelte nyíltan. – Már így is épp elég
pénzzel tartozok magának.
Az öreg rákönyökölt a pultra, és megnyerőnek szánt tekin-
tetet vetett a lányra.
– Miért csinálod ezt, Marja? – kérdezte szemrehányóan. –
Hát kértem én már tőled azt a pénzt?
Marja megint szívott egyet a cigarettából, és nem válaszolt.
Mr. Rannis átnyúlt a pulton, és megragadta a lány szabad
kezét.
– Tudod, hogy mindig örülök, ha látlak, Marja.
 Marja lenézett a kezére, de nem húzta vissza. Az öregre vil-
lantotta a szemét.
– Maga mindegyik lánynak örül – mondta egykedvűen. –
Mindet szereti.
– De egyiket se úgy, mint téged – felelte az öreg komolyan.
– Téged mindenkinél jobban szeretnélek látni, Marja. Mindig
te voltál a kedvencem, már kisbaba korodban is.
– Hiszem, ha akarom – mondta a lány kétkedőn.
– Komolyan mondom – erősködött a férfi. – Senki másnak
nem hitelezek. Nincs senki, aki három dollár huszonöt centtel
tartozna nekem, és még csak nem is szólok miatta.
A lány lassan elhúzta a kezét, s közben az öreg szemét fi-
gyelte. Kicsit elmosolyodott, mintha filmen nézné a jelenetet.
– Na és Francie Keegan? Azt mondja, tartozott magának.
A férfi megnyalta hirtelen kiszáradt ajkát.
– De kifizettettem vele, nem igaz? – kérdezte.
– Tőled meg még egyszer se kértem.
Marja szó nélkül hátrább lépett a pulttól, érdeklődve nézett
körül a boltban.
– Valami mintha megváltozott volna.
Mr. Rannis büszkén elmosolyodott.
– Kifestettem a hátsó szobákat.
A lány mesterkélten felhúzta a szemöldökét.
– Ó.
– Szép halványzöldre – tette hozzá az öreg. – Azon gondol-
kodom, hogy az üzletet is megcsináltatom, ha lesz rá pénzem.
– Na, ne adja itt nekem a szegény embert, Mr. Rannis – ne-
vetett Marja. – Úgyis tudom, hogy több a dohánya, mint a Jóis-
tennek.
Sértett kifejezés ült ki a férfi arcára.
– Minden kölyök ezt mondja. Csak tudnám, hogy miért.
Láthatod, hogy megy az üzlet.
– Hát éppen ez az – válaszolt a lány. – Látom.
 Hirtelen megfordult és az édességpult üvege fölé hajolt.
A vénembernek elakadt a lélegzete. Az üvegen kirajzolód-
tak a fiatal test vonalai. A duzzadó mellek nekifeszültek a
könnyű fehér blúznak.
– Akarsz egy kis édességet? – kérdezte Mr. Rannis.
A lány töprengő tekintettel nézett rá a pult fölött.
– Nincs több pénzem – mondta óvatosan.
– Miért, hát kértem én pénzt? – kérdezte az öreg, gyorsan
lehajolt a pult mögé, és kinyitotta az ajtót. Az üvegen keresztül
bámult a lányra. – Mit kérsz?
Marja nevető szemmel nézett vissza rá.
– Mindegy. Mondjuk, egy Milky Wayt.
Anélkül, hogy levette volna a lányról a tekintetét, az öreg
kivett egy csokoládét. Reszketett a keze. Az utcáról jövő fény
hátulról átvilágítva a vékony szoknyát, körül rajzolta a lány
testét. Már réges-régen fölfedezte magának ezt az előnyös lá-
tószöget. Ez volt az egyik oka annak, hogy az üzletben állandó
félhomály honolt. A másik, hogy különben nagyon magas lett
volna a villanyszámla.
Marja kíváncsian figyelte, hogy meddig marad ebben a
testhelyzetben. A környékbeli lányok gyakran viccelődtek
ezen. Tudta, mit néz az öreg. A Rannis-féle vitrinüveg mindkét
oldalról kínált látnivalót, de Marja nem bánta. Megérdemelte a
fickós vén kecske, hogy az ember kiszedjen belőle ezt-azt. Kü-
lönösen, ha nem került semmibe.
Pár pillanat múlva a lány elunta a játékot, és visszament a
másik pulthoz. Szinte azon nyomban a vénember is fölemel-
kedett, kezében a csokival.
Arca kivörösödött a megerőltető térdepléstől. Egyik kezével
Marja elé csúsztatta a csokoládét, másikkal pedig megmarkolta
az érte nyúló kezet. Mialatt a férfi beszélt, Marja nem is igye-
kezett kiszabadítani.
 – Te vagy a legcsinosabb lány a környéken, Marja – mondta
Mr. Rannis.
Marja lenézően elfintorodott.
– Komolyan gondolom, Marja – mondta és hevesen szoron-
gatni kezdte a lány kezét. Majd megfordította, és a tenyerébe
bámult. – A kezed is szép, ahhoz képest, hogy gyerek vagy
még.
– Nem vagyok gyerek – felelte gyorsan a lány. – Tizenhat
leszek.
– Csak nem? – kérdezte a férfi meglepetten. Ezen a környé-
ken nagyon gyorsan múlott az idő. A lányok siettek felnőni.
Mielőtt az ember észbe kapott volna, már férjhez mentek, és
eltűntek.
– Bizony – mondta a lány magabiztosan. – Az ősszel.
– Lefogadom, hogy a fiúk a suliban megvesznek érted.
A lány diplomatikusan vállat vont.
Az öreg a kicsi kézre pillantott.
– Lefogadom, hogy a fiúk állandóan be akarnak húzni a sa-
rokba.
Marja zavart színlelt.
– Mire gondol. Mr. Rannis? – kérdezte ártatlanul.
– Tudod te jól, hogy mire gondolok – mondta.
– Nem tudom, Mr. Rannis – makacskodott a lány, a szeme
huncutul csillogott. – Mondja meg.
Az öreg visszahúzta a kezét csokoládéstul. Elengedte a
lányt, és a pult mögött elindult az üzlet hátsó része felé. A pult
végénél, ahol a vitrin eltakarta az alakját, megszólalt:
– Gyere ide, Marja – mondta –, és elmagyarázom.
A lány lassan hátrasétált. Félmosoly ült az ajkán. Félig belé-
pett az üveg mögé, és fölnézett az öregre.
A férfi arca vörös volt, a felsőajkán veríték gyöngyözött. A
szája megfeszült, de nem jött hang a torkán.
A lány mosolya szélesebb lett.
 – Na, Mr. Rannis?
Az öreg kinyújtotta felé a kezét. Marja nyugodtan állt.
– Sohasem akarnak megérinteni? – kérdezte a férfi rekedten.
Marja az öreg kezére pillantott, amely pár centiméterre volt
tőle, majd újra az arcába bámult.
– Hol? – kérdezte.
Az öreg ujjai hegyével megérintette a lány blúzának az ele-
jét. A kemény hús szinte égette az ujjait.
– Itt? – kérdezte feszülten, keresve az ijedtség jelét a kislány
arcán.
De ijedtségnek nyoma se volt. Még csak hátra se húzódott
az érintés elől. Ezzel szemben elmosolyodott.
– Ó – válaszolta –, igen, Mr. Rannis. Egyfolytában.
A válasz meglepte az öreget, szinte még arról is elfelejtke-
zett, hogy hol van a keze.
– És te hagyod?
Marja továbbra is őszintén a szemébe nézett.
– Néha igen, néha nem. Attól függ. Ha jólesik, akkor ha-
gyom. – Kissé elfordult, és távolabb húzódott tőle. – A csokim,
Mr. Rannis – mondta, és kinyújtotta a kezét.
Az öreg gondolkodás nélkül odaadta. A lányra meredt, ujjai
még mindig a mellek emlékét őrizték. Egészen összezavaro-
dott.
– Nem akarod megnézni, hogyan festették ki a hátsó szo-
bát? – kérdezte.
Marja nem felelt, csak nézett rá, közben kibontotta a csoko-
ládét, és lassan majszolni kezdte.
– Ha hátrajössz velem – mondta az öreg sóvárogva –, ha
igazán kedves leszel hozzám, lehet, hogy elfelejtem azt a há-
rom dollár huszonötöt, amivel tartozol.
Marja lenyelt egy darabka csokit, és elgondolkodva nézett
vissza az öregre. Azután, anélkül hogy bármit válaszolt volna,
megfordult, és elindult az ajtó felé.
 – Marja! – kiáltott utána a férfi esdeklő hangon. – Sőt még
én adok neked egy kis pénzt!
A lány a márványborítású pultnál megállt, összeszedte a ci-
garettáit, és elvett néhány gyufát, majd folytatta útját az ajtó-
hoz. Kezét a kilincsre tette.
– Marja! – könyörgött a vénember. – Megadok mindent,
amit csak kérsz!
A lány megállt egy pillanatra, keze még mindig az ajtón.
Miközben válaszát hallgatta, az öreg rájött, hogy ez a lány nem
beszél a levegőbe.
– Nem, Mr. Rannis – hangzott az udvarias felelet a lány fá-
tyolos hangján. – Még nincs itt az ideje. Még nincs.
Az ajtó becsukódott mögötte; a lány arany hajának ragyogá-
sa nélkül a bolt hirtelen üres lett és szürke. Az öreg kimerül-
ten, mintha csatából érkezett volna, megfordult, és visszabal-
lagott a hátsó szobába.

2. fejezet

A kora júniusi napsütés szivacsos lágyságúvá olvasztotta a

város utcáin az aszfaltot, hogy az alattomosan hozzátapadt a
cipők talpához, és minden egyes lépésért külön erőfeszítést
kellett tenni. Vad erővel verődött vissza a bérkaszárnyák sima
betonfalairól, és úgy mart bele az ember arcába, mintha lángok
nyaldosnák.
Marja egy pillanatig habozott az üzlet ajtajában, mielőtt ki-
lépett volna az utca tüzes poklába. Lassan majszolta a csoko-
ládé maradékát, miközben szeme az utcát fürkészte valami
életjelet keresve.
Az utca majdnem teljesen kihalt volt, csak a Second Avenue
sarkánál játszott néhány gyerek. Egy magányos nő jött ki ép-
pen a hentestől, bevásárlószatyor volt a karján; fölment az
egyik házba. Egy taxi viharzott végig az úton, szürkéskék csí-
kot húzva maga után.
A csokoládé elfogyott, Marja gondosan beletörölte ujjait a
papírba, azután összegyűrte, és a kanálisba dobta. A cigarettá-
kat kis táskájába csúsztatta, majd föllépett a járdára. A nap és a
forróság az arcába csapott, sűrűn hunyorgott. Érezte, ahogy
testét elönti az izzadság. Egy pillanatra sajnálni kezdte, hogy
nem maradt ott a cukorkaüzletben, még egy kicsit eljátszhatott
volna az öreggel. Ott legalább majdnem hűvös volt.
Kedvetlenül elindult hazafelé. Az egyik üzlet kirakatában
az óra kis híján hármat mutatott. Tétovázott. Ha nem lett volna
olyan meleg, biztosan nem menne még haza, de ilyen időben
bolond, aki kint marad az utcán. Bárcsak volna pénze, hogy
beülhessen egy moziba. A 86-dik utcában, az RKO mozinak
hűtött a nézőtere. Ventilátorral fújják be a hideg levegőt. Egy
tízesért ott töltheti az ember az egész napját, és megússza a
hőgutát.
– Marja! – harsant föl egy leányhang mögötte.
Hátrafordult. Francie Keegan volt az, a barátnője. Marja
megvárta, míg odaér hozzá.
– Szia, Francie.
Francie kifulladt a szaladástól Nagydarab, testes lány volt,
fejlett mellekkel, széles csípővel. Egy évvel volt idősebb Mar-
jánál. A haja erős szálú, fekete, a szem sötétkék.
– Hova mész, Marja? – kérdezte még mindig lihegve.
– Haza – felelte Marja röviden. – Rohadt meleg van az ut-
cán.
Francie csalódott arcot vágott.
– Gondoltam, elmehetnénk moziba.
– Van pénzed? – kérdezte Marja.
– Nincs.
– Nekem sincs – mondta Marja, és elindult fölfelé a lépcsőn.
Barátnője igyekezett lépést tartani vele.
 – Krisztusom! – kiáltott föl. – Hát mindenki le van égve!
Halvány mosoly suhant át Marja arcán. A szeme sarkából a
barátnőjére pislantott. „Most fog szólni”, gondolta magában.
Csöndben lépkedtek fölfelé néhány lépcsőfokot. Azután
Francie Marja vállára tette a kezét.
– Van egy ötletem.
Marja ránézett.
– Az öreg Rannis – magyarázta Francie. – Talán ki lehetne
szedni belőle egy kis aprót.
Marja megrázta a fejét.
– Á-á. Onnan jövök.
– És? – kérdezte Francie kíváncsian.
– Semmi – mondta Marja. – Adott egy csokit, mer’ hagytam,
hogy megröntgenezzen.
– Tényleg?
– Ennyi az egész – folytatta Marja. – A végén azt akarta,
hogy menjek vele hátra megnézni az új festést, de pénzt nem
adott. Már így is három-huszonöttel lógok neki. Pedig még azt
is hagytam, hogy tapizzon egy kicsit. De ő folyton csak hátra
akart menni.
Francie elgondolkodott a hallottakon. Végül így szólt:
– Hát a csoki is több, mint a semmi.
Marja elmosolyodott.
– Elkéstél. – Elégedetten megsimogatta a hasát. – Már me-
gettem.
– A francba! – átkozódott Francie. – Ma egész nap pechem
van.
Újra elindult.
– Hát akkor nincs mit tenni, menjünk haza. – Vászonruhája
rövid ujjába törölte az arcát. – A francba! Micsoda hőség!
Marja semmit sem szólt. Csöndben lépkedtek. Fele úton jár-
tak, amikor Francie ismét megszólalt.
– Ki van otthon? – kérdezte.
 – Gondolom, mindenki – válaszolta Marja. – Anyám nem
megy munkába öt előtt.
Anyja takarítónő volt egy belvárosi irodában; hajnali kettőig
dolgozott.
– A mostohaapád is?
Marja tekintete elsötétedett.
– Mi az, hogy – mondta megvetően. – Nincs az a pénz, ami-
ért otthagyná a három doboz sörét.
– Egyáltalán nem dolgozik? Soha? – kérdezte Francie.
Marja felnevetett.
– Mi a fenének? Életében nem volt még ilyen jó dolga. Na-
ponta háromszor meleg kaja és sör, amennyi belefér. Nem hü-
lye. Egész nap otthon ül, és böfög.
Francie fura képet vágott.
– Valamelyik nap megállított a lépcsőházban.
Marja a barátnője felé fordult.
– Mit akart?
– Rólad kérdezgetett.
– Miket?
– Hát, hogy mit szoktál csinálni. A fiúkkal. Ilyesmi.
– Ó – Marja egy pillanatra elgondolkodott. – Engem is foly-
ton kérdezget. Mit mondtál neki?
– Semmit – felelte Francie. – Nem vagyok hülye.
Marja megkönnyebbülten sóhajtott egy picit.
– Nagyon szeretne találni valamit ellenem. Gyűlöl.
– Tudom – mondta Francie. – Van, hogy felhallatszik az or-
dibálása.
Francie a Marjáék fölötti lakásban lakott.
– Mindig ordít – felelte Marja.
Már majdnem a házhoz értek. Ebben a háztömbben teljesen
egyforma lakások voltak. Ugyanaz a valamikor jobb napokat
látott, jellegtelen barna tégla mindenütt: a piszkos, fekete abla-
kok vaksin bámultak az utcára.
 A bejáratnál megálltak. A kapu mellett egy födetlen szemét-
láda állt. Miközben ott toporogtak, egy szürke, kóbor macska
ugrott föl rá, megriasztva a körülötte nyüzsgő legyeket, és ko-
torászni kezdett a hulladékban. A lányok csöndben figyelték.
Marja összeráncolta az orrát.
– Igazán lehetne annyi esze a házmesternek, hogy letakarja.
Ilyen hőségben – beleszagolt a levegőbe. – Bűzlik.
Francie nem válaszolt. Elindultak a lépcsőn. Elnyújtott füty-
tyentés hangzott fel az utca túloldaláról. Mindketten megfor-
dultak.
Három fiú lépett ki a szemközti játékteremből; a lányokat
nézték. Egyikük átkiáltott hozzájuk.
– Hé, Francie, hogy hívják a szöszi barátnődet?
A lányok összenéztek, halvány mosoly jelent meg a szájuk
szögletében.
– Mér’ nem jössz át, és kérded meg tőle? – kiáltott vissza
Francie.
Miközben a fiúk egymás közt suttogtak valamit az ajtóban,
Marja próbálta felismerni őket. Azt, aki Francie-nak kiabált,
már többször látta. Ő is ebben a háztömbben lakott. Marja nem
emlékezett a nevére. A másik kettőt nem ismerte.
Mind a két ismeretlen fiú magas volt. Az egyik szőke – vagy
inkább szőkésbarna –, nyílt arcú, szelíd kék szemű. A másik
szinte az ellentéte. Fekete hajú, jóképű, az arcéle görögös, a
szája telt és érzéki. Egy másodperc múlva a szőke búcsút intett
társainak és elindult, a másik két fiú pedig lassan átsétált az
úttesten.
– Helló, Jimmy – szólalt meg Francie, amikor a fiúk köze-
lebb értek hozzájuk.
Jimmy vékonydongájú fiú volt, a szeme kissé kidülledt, ar-
cát elborították a múlófélben levő pattanások. Mosolygott, lát-
szottak előreálló fogai.
– Hol bujkálsz mostanában, Francie? – kérdezte.
 – Összevissza – felelte a lány. – Hát te?
Egy pillanatig a járdát nézte, mielőtt válaszolt:
– Összevissza – mondta és gyorsan a barátjára pillantott. –
Mit csináltok?
– Semmit – válaszolt Francie. – Épp indultunk fölfelé. Nem
lehet ezt a hőséget kibírni.
– Ross meg én elmegyünk úszni egyet – mondta gyorsan
Jimmy. – Nem jöttök?
Francie Marjára pillantott, aki mindeddig egy szót sem
szólt. Marja szemében érdeklődés villant.
– Ha felmegyünk a fürdőruhánkért – magyarázta Francie –,
nem fognak újra elengedni.
A másik fiú fölnevetett. Meglepően mély volt a hangja.
– Szerezhetünk fürdőruhát ott is, ahová megyünk – mondta.
– Rossnak van autója – mondta Jimmy. – Coney Islandra ké-
szültünk.
Ekkor szólalt meg Marja először.
– Akkor meg minek húzzuk itt az időt és jártatjuk a szánkat
fölöslegesen?
A másik fiú kinyújtotta kezét Marja felé. Erősen és biztosan
fogta a karját, miközben a lány lejött a kapuhoz vezető lépcső-
kön. Ismét mélyről jött a nevetése.
– Ez az, bébi – mondta, miközben kihívóan méregette. –
Szeretem, ha egy lány a maga feje után megy.
Marja a fiú mellé ért, és fölnézett rá, dacosan kihívó pillan-
tással.
– Nem a fejem, hanem a testem után megyek – mondta ne-
vetve. – Annak pedig melege van.
– Még nem eléggé – válaszolt a fiú.
A másik kettő mögöttük lépdelt. Marja hátrapillantott
Francie-re. Jimmy éppen súgott valamit Francie fülébe, az el-
mosolyodott, és bólintott. Marja a mellette haladó fiúra nézett.
– Hol parkolsz?
 – Mindjárt a saroknál – hangzott a felelet. – Ross Dregónak
hívnak. És téged?
– Marja.
– A teljes neved micsoda? – folytatta a fiú.
Marja a szemébe nézett, és úgy mondta:
– Marja Anna Flood.
– A Flood angol név – állapította meg Ross zavartan.
– Lengyel vagyok – mondta gyorsan a lány. – Eredetileg
Fluudjinckinak hívtak minket, de Floodra változtattuk.
– Nem csoda – mondta a fiú, mosolya tompította a meg-
jegyzés bántó élét.
Ekkor értek a sarokhoz, és Ross egy lehajtott tetős Buick
sportkocsihoz vezette a lányt. Színpadias mozdulattal kitárta
az ajtót.
– Hölgyeim, a kocsi előállt.
Marja megállt, ránézett az autóra, majd a fiúra.
– Mire vársz? – kérdezte Ross. – Szállj be.
Marja megrázta a fejét.
– Na ne! Ez nekem túl büdös.
Ross arca zavart kifejezést öltött.
– Hogy érted ezt?
– Úgy, hogy nem szeretek lopott autókban sétakocsikázni –
felelte a lány. – Épp elég bajom van enélkül is.
A fiú nevetni kezdett.
– Ez nem lopott kocsi – mondta. – Az enyém.
Marja kétkedve nézett rá.
– Igazán? És hol botlottál bele? Biztos ezért nem jött el a ha-
verod.
Ross vigyorgott.
– Mike Keyesra gondolsz? Vissza kellett mennie dolgozni.
Besegít a faterjának a ház körüli munkákban. Házmester az
öreg.
Marja még mindig bizalmatlan volt.
 – Nem veszem be – mondta csökönyösen.
A háta mögött megszólalt Jimmy.
– Gyerünk, szállj már be. Tényleg az övé. Az öregétől kapta.
Marja ellépett az autótól.
– Előbb bizonyítsd be – mondta.
Ross elkomorodott.
– Nem hiszel nekem? – kérdezte rideg, fakó hangon.
– Hiszek – válaszolt Marja egyenesen a fiú szemébe nézve. –
De nincs kedvem reszkírozni. Lakott a házunkban egy lány, az
is hitt egy manusnak, most Bedfordban csücsül.
A fiút elöntötte a düh.
– Akkor tűnj el – mondta feszülten. – Annyi ilyen olcsó kis
tyúkot kapok, amennyi jólesik.
Marja megfordult, elindult visszafelé az utcán. Már majd-
nem a saroknál járt, amikor Ross hangja megállította. Megvár-
ta, hogy a fiú utolérje.
– Várj egy percet, Marja – mondta, és kotorászni kezdett a
zsebében. – A kocsi az enyém. Mindjárt megmutatom.
Egy tárcát húzott elő, és átnyújtotta a lánynak. Marja meg-
nézte. Annyi zöld bankjegy volt benne, amennyit a lány még
életében nem látott. Kérdőn tekintett a fiúra.
Ezután kinyitotta a tárcát. Az egyik oldalán egy jogosítvány
volt, a másikon a forgalmi engedély. Mindkettőt Ross Drego
névre állították ki, Park Avenue 987. New York City. Gyorsan
megnézte a születési dátumot. Ross tizennyolc éves volt. A
lány szótlanul összecsukta a tárcát, és visszaadta.
– Most már eljössz? – kérdezte Ross.
– Miért nem tudtad ezt azonnal megtenni? – feleselt a lány.
– Megdühödtem – mondta gyorsan a fiú. Mosolyra nyílott
az ajka. – Sajnálom. Megbocsátasz?
Marja egy pillanatig rámeredt. Fura egy fickó ez. Életében
nem látott még ilyet. Olyan szépen beszélt, és mégis érzett
benne vadságot és alattomosságot. De ha mosolygott, mindez
eltűnt. Válaszul ő is elmosolyodott.
Belekarolt Rossba.
– Gyere, siessünk – mondta. – Olyan rohadt meleg van, már
alig várom, hogy a vízben legyek.

3. fejezet

– Melyik része ez a Coney Islandnek? – kérdezte Marja,

amikor Ross leállította a kocsit egy kapu előtt, és megnyomta a
dudát.
A fiú tekintetében mosoly bujkált.
– Sea Gate. Itt van házunk.
– Hogyhogy házatok? Úgy érted, kabint béreltek?
A mosoly szétáradt az arcán.
– Nem. Rendes ház. Ez itt magánterület.
Egy kapus kémlelt ki a rácson.
– Nyissa már ki, Joe – szólt oda hozzá Ross.
– Ó, maga az, Mr. Drego – mondta az őr. A súlyos vaskapu
lassan kitárult.
– Ez a nyaralónk – magyarázta Ross, miközben áthajtott a
bejáraton. – Ki szoktunk költözni, ha apa nem tud elszabadul-
ni a hivatalból.
Marja körülnézett. Az út mindkét oldalán gyönyörű házak
sorakoztak, körülöttük selymes pázsit és árnyas lombú fák
zöldelltek.
– Krisztusom! – kiáltott fel a lány. – Ez olyan park, ahol lak-
ni lehet.
Ross nem felelt. Marja hátrafordult Francie-hez.
– Nem igaz, Francie? – kérdezte.
Francie és Jimmy is megilletődött a látványtól. Elkerekült
szemmel bámulták a házakat az út mentén. Francie bólintott.
– Lefogadom, hogy itt csupa milliomos lakik – mondta.
 Marja visszafordult Rosshoz.
– Hallottad ezt? – kérdezte.
Ross szótlanul bólintott. Szemével az utat figyelte.
– Így van? – kérdezte a lány.
Ross megrázta a fejét.
– Nem.
– Biztos nagyon gazdag a faterod – mondta Marja.
Ross ráfordult egy kocsibehajtóra, megállt. Kikapcsolta a
gyújtást. Azután ránézett Marjára, a tekintete rideg volt és ba-
rátságtalan.
– Nem mindegy neked, hogy mi az apám? – kérdezte. – Én
hoztalak ide.
Marja csak bámult, gondolkodott, hogy mivel dühítette fel
ennyire a fiút.
– De, mindegy – felelte egy másodperc múlva.
Amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt a hidegség a fiú szemé-
ből. Elmosolyodott.
– Akkor gyere be, és keress magadnak egy fürdőruhát. Iste-
ninek látszik a víz innen.
Marja elnézett a ház mellett abba az irányba, ahová a fiú
mutatott. Az épület közvetlenül a hullámzó óceán partján állt.
Kiszállt az autóból, és megnézte a házat.
Nagy ház volt. Kétszintes. Fából épült, a tető zsindelyes, az
egészet rideg sötétzöldre festették. Mondhat Ross, amit akar,
mégiscsak tele van dohánnyal az öregje, ha ilyen putrira telik
neki.
Ross a teraszhoz vezette őket, kulcsot vett elő, és kinyitotta
az ajtót.
– Gyertek utánam – mondta, és elindult fölfelé a lépcsőn.
Marja menet közben egy pillantást vetett a választékosan
berendezett nappalira és ebédlőre. Lenézett a lépcsőkre. A vas-
tag szőnyeg elnyelte léptei zaját. Ilyen lakást eddig csak filme-
ken látott.
 Ross megállt egy ajtó előtt, és kinyitotta.
– Ez a nővérem szobája – mondta. – Gyertek be, biztosan ta-
lálunk olyan fürdőruhát, ami jó rátok.
Marja követte a fiút a szobába. A háta mögött hallotta
Francie ziháló lélegzetét. Pontosan tudta, mi zajlik le a barát-
nőjében. Soha életében nem látott még ilyen szobát.
Mindent rózsaszín és kék szatén borított. Ebből készültek a
függönyök, az ágytakaró, még a furcsa formájú, hosszúkás
széket az ágy mellett is ezzel húzták be. Meleg rózsaszínű volt
a szőnyeg, a bútorok fája élénk cseresznyepiros.
Ross benyitott egy fülkébe.
– Itt vannak a ruhák – közölte. Majd egy másik ajtóra muta-
tott. – Ez a fürdőszoba.
A küszöbön álló Jimmy mellé lépett.
– Kaptok tíz percet, hogy elkészüljetek.
Jimmy fölnyerített.
– Ne segítsünk, lányok?
Francie kuncogni kezdett.
Jimmy befelé indult, de Ross hangja megállította.
– Gyere, Jimmy. Nekünk is át kell öltözni.
Jimmy engedelmesen kisomfordált a szobából, és az ajtó be-
csukódott mögöttük. A két lány egymásra nézett.
– Mondhat Ross, amit akar – suttogta Francie. – Tuti, hogy
milliomos a faterja.
Marja is suttogóra fogta a hangját.
– Vagy az, vagy pedig gengszter.
Francie szeme egészen elkerekedett.
– Te mit gondolsz?
Marja elmosolyodott.
– Azt, hogy jobb, ha átöltözünk, mielőtt visszajönnek.
Átment a gardróbfülkébe.
– Úristen, Francie! – kiáltott föl. – Idenézz!
Francie bekukucskált a nyitott ajtón.
 – Jézus! – ennyit tudott kinyögni, ámulatában.
Legalább húsz fürdődressz lógott a fogasokon.
Francie félénken kinyújtotta a kezét, és megérintette az
egyiket.
– Marja, fogd csak meg. Tiszta gyapjú! – fordult a barátnő-
jéhez.
Marja már kibújt a blúzából és a szoknyájából, éppen a
melltartóját kapcsolta ki.

Marja a nevetéstől kifulladva szaladt ki a vízből, Ross a sar-

kában volt.
– Hagyjál, Ross, hagyjál! – kiáltotta. – Tiszta homok lesz a
hajam.
– Meg lehet mosni – nevetett Ross, és mindenáron el akarta
kapni a lány bokáját. Végül mégis sikerült kiszabadítania ma-
gát, és Ross térdre esett.
A lány hátrapillantott. Ross éppen feltápászkodott, és
megint utánanyúlt. Elkapta Marja bokáját, aki belebucskázott a
homokba. A fiú melléje zuhant.
Csöndben feküdtek, próbáltak lélegzethez jutni. Marja hal-
lotta, ahogy Ross sípolva veszi a levegőt. Végre magához tért,
a hátára fordult. A nap égette az arcát. Behunyta a szemét.
Mintha a Paradicsomban lett volna.
Hallotta, hogy a fiú most már egyenletesen lélegzik, csön-
desen hevert mellette. Lassan kinyitotta a szemét.
Ross könyökére támaszkodva figyelte őt.
– Jól érzed magad? – kérdezte mosolyogva.
Marja visszamosolygott.
– Mintha születésnapom volna – felelte.
– Örülök – mondta a fiú. Megfordult, fölült. – Francie és
Jimmy még mindig bent van a vízben.
Marjának tetszett, ahogy Ross beszél. Végignézett a parton.
– Nem csodálom – felelte. – Tényleg isteni.
 A fiú megfordult.
– Hát akkor miért jöttél ki?
– Elég volt – mondta. – Nem vagyok mohó. Meg aztán, a jó-
ból is megárt a sok. Nem engedhetem meg magamnak.
Ross egészen közel hajolt hozzá.
– Akkor én ártani szeretnék neked – mondta mély hangon. –
Én megengedhetem magamnak.
Marja mélyen a fiú szemébe nézett. Egy másodperc eltelté-
vel Ross kezdte súlyosnak érezni a szemhéját. Soha senki nem
nézett rá így. Ilyen nyíltan és merően, mintha egyenesen az
agyáig akarna hatolni pillantásával.
– Honnan tudod? – kérdezte Marja érdesen. – Lehet, hogy
túl nagy falat vagyok neked.
– Tudom – felelte Ross, és Marja vállára tette a kezét. A lány
ajka várakozóan szétnyílt. Nyelve a fiú szájába hatolt, kis
áramütéseket okozva. Ross halántékán lüktetni kezdett egy ér.
Marja nyaka köré fonta a karját, fejét hátranyomta a fö-
venybe; a lány keze Ross tarkóját markolta. A fiú behunyta a
szemét. Így még nem csókolta soha senki.
Marja szeme még mindig nyitva volt, figyelte a fiút. Kelle-
mes meleg áradt szét a testében. Mulattatta, mennyire egyfor-
mák a fiúk csókolózás közben. Amikor egészen közel értek az
arcához, a két szemük kis híján egymásnak ütközött, mielőtt
behunyták. Ebben legalább Ross sem különbözött a többitől.
Érezte, hogy a fiú keze végigsimogatja. Élvezte az érintését.
Forró volt és mégis valahogy szelíd. Nem okozott neki fájdal-
mat, mint a többiek. Engedve lecsúszni a fürdőruha pántját,
hagyta, hogy a fiú keze a csupasz bőréhez érjen. Észrevette,
hogy a másik egyre nehezebben kap levegőt.
Ujjai könnyedén végigsimították. Ross nedves úszódresszét
a gyomrától a combjáig. Erős teste volt. Minden izma megfe-
szült. Lágyan átkarolta. Arcát elfordította kissé, és a mellére
vonta a fiú fejét.
 Érezte, hogy Ross keményen összeharapja az ajkát, és meg-
próbál elhúzódni tőle, de nem tudott szabadulni a lány szorí-
tásából. Marja lenézett rá, és kicsit elmosolyodott magában. Ez
volt a legcsodálatosabb. Mit meg nem tennének vele, és ő mi
mindent megtehet velük. Ezért örült annak, hogy nő. Mert vé-
gül mindig ő bizonyult erősebbnek.
– Ross – suttogta, és meglátta a másik szemében a gyötrel-
met.
Ross kis híján hangosan felordított. Megrázkódott, és Marja
a nedves úszódresszen át is érezte a másik testéből kilövellő
melegséget. Ettől őt is forróság öntötte el, és elakadt a lélegze-
te. Egy pillanatra szorosan hozzátapadt a fiúhoz, aztán vége
lett, elernyedtek.
Ross legördült a lányról, és hasra feküdt a homokban. Mé-
lyeket lélegzett.
Marja odafordult hozzá, és szelíden simogatni kezdte a ha-
ját.
– Ross, bébi – súgta. – Édes vagy.
A fiú lassan felé fordította az arcát. Szégyenkező kíváncsi-
ság volt a tekintetében.
– Miért csináltad ezt, Marja? – kérdezte érdes hangon.
Marja szeme tágra nyílt, ajkán a mosoly minden nő közös
tudását fejezte ki.
– Mert tetszel, szivi – mondta könnyedén. – És azt akartam,
hogy boldog légy.
Ross igyekezett visszatartani szájának remegését. Egy pilla-
natig azt hitte, mindjárt elsírja magát. Tudta, hogy idősebb
Marjánál, most mégis gyereknek érezte magát hozzá képest.
Erőszakkal elfordította a tekintetét.
– Ne csináld még egyszer Soha – mondta recsegő, durva
hangon.
– Nem volt jó, édes? – kérdezte a lány lágyan.
Ross nem nézett rá.
 – Nem – vetette oda nyersen.
– Akkor nem csinálom többé – felelte Marja.
Ross érezte, hogy a lány megmozdul a homokon.
Rápillantott. Marja felült, és ujjaival beletúrt hajának szikrá-
zó aranyába. A nőstény életereje áradt belőle.
Marja lenézett rá, és elmosolyodott.
– Mondtam, hogy tiszta homok lesz a hajam – fölemelke-
dett. – Megyek és kimosom belőle. Nem jössz? – kérdezte, és
Ross felé nyújtotta a kezét.
A fiú nem mozdult a fövenyről. A válla fölött tekintett Mar-
jára.
– Indulj el – mondta. – Mindjárt megyek én is.
Figyelte, ahogy Marja beszalad a vízbe, és a hullámok közé
veti magát. Azután föltápászkodott, és futva megindult utána.

4. fejezet

Az ég alja vörösbe hajlott, jelezve az este közeledtét. Nyuga-

ton a nap tűzgolyója még folytatta elkeseredett harcát az éj-
szaka és az elmúlás ellen. A forróság enyhülni kezdett.
Marja fölült a pléden, amelyet Ross terített le.
– Kíváncsi vagyok, hány óra lehet – mondta.
Ross kinyitotta a szemét, és hunyorogva fölnézett égre.
– Körülbelül negyed hét – felelte.
– Honnan tudod?
Ross rávigyorgott.
– Valamikor élcserkész voltam.
– Te vagy az első élcserkész az életemben – nevetett Marja,
és a fiú térdére ejtette a kezét.
Ross ösztönösen megfeszült. A lány megérezve ezt, gyorsan
visszahúzta a kezét.
– Bocsánat, elfelejtettem.
– Ne kérj bocsánatot – mondta Ross.
 – De hát te nem szereted, ha hozzád érek.
A fiú megrázta a fejét.
– Egyáltalán nem erről van szó. Csak szokatlan, azt hiszem.
– Akkor mégis tetszem neked? – kérdezte a lány.
– Azonnal megtetszettél, amikor a játékterem koszos kiraka-
tából észrevettelek.
– Isten bizony? – kérdezte Marja most már mosolyogva.
– Isten bizony – felelte Ross komolyan. – Megláttalak, ahogy
Francie-vel jöttél az utcán, és többé nem tudtam levenni rólad
a szemem. Miattad elvesztettem a partit. Mike teljesen kifosz-
tott.
– Mike? – nézett rá a lány kérdőn. – Ő az a szőke fiú, aki
nem akart velünk jönni?
Ross bólintott.
– Még csak föl se nézett az asztaltól, amikor meg akartalak
neki mutatni.
Ez fölkeltette Marja kíváncsiságát.
– Mit mondtál neki?
Ross elvigyorodott.
– Mamám – mondtam –, ilyet kérek karácsonyra!
Marja játékosan oldalba bökte.
– Szemtelen!
– Még szerencse, hogy ott volt Jimmy – folytatta Ross. – Kü-
lönben lehet, hogy sohasem ismertelek volna meg.
– Aha – mondta a lány gúnyosan. – A másik haverodra
nemigen számíthattál volna.
– Mike rendes srác – ellenkezett Ross. – Csak nagyon ko-
moly. Egyáltalán nem törődik a lányokkal. Csak a tanulás ér-
dekli. Ügyvéd akar lenni.
– Egyidősek vagytok? – kérdezte Marja.
Ross megrázta a fejét.
– Egy évvel fiatalabb nálam. De osztálytársak vagyunk.
 Marja büszkesége kis sebet kapott. Hiúsági kérdés volt nála,
hogy minden fiúnak tessék.
– Szerintem nem olyan klassz, mint te.
– Kösz – mondta Ross szárazon. – Te vagy az első lány az
ismerőseim közül, aki ezt mondja. Általában, ha őt meglátják,
én már labdába se rúghatok többé.
– Biztos nagyon beképzelt – jelentette ki a lány. – Rühellem
a beképzelt pasasokat.
– De hát tényleg nagyon klassz srác – mondta Ross. – Azt
hiszem, észre se veszi, hogy tetszik a lányoknak.
Marja kissé megborzongott az alkonyatban.
– Mindegy, engem akkor sem érdekel – mondta közönyö-
sen, majd végignézett a parton. – Hol van Francie?
– Körülbelül egy órával ezelőtt fölmentek a házba, amikor le
elbóbiskoltál – felelte Ross. – Francie kezdett nagyon fázni.
Marja felállt, kinyújtózkodott.
– Azt hiszem, jobb, ha mi is fölmegyünk. Tényleg elég hű-
vös van.
Ross fölnézett a lányra. Latolgatta, hány éves lehet. Úgy ti-
zenhétnek saccolta. Még nem látott lányt, aki ilyen nőies lett
volna ebben az életkorban. A bőre hibátlan és bársonyos, az
arccsontjai előreugrottak, a szája széles volt, érzéki, majd-
hogynem duzzadt, az álla határozott vonalú. Megint nyújtó-
zott egyet, karját a feje fölé emelte. A hóna alatt finom kis sző-
ke szőrpamacsok kunkorodtak, megelőzve a feszes, de már telt
keblek ívét; innen Ross tekintete a lány karcsú, mégis erőt su-
gárzó derekára, majd széles csípejére, kerek fenekére siklott. A
lába hosszú volt és formás.
Marja nyugodtan tűrte, hogy a fiú szemrevételezze. Moso-
lyogva pillantott le rá. Csöppet sem zavarta a dolog.
– Hány éves vagy, Marja? – csúszott ki önkéntelenül a fiú
száján.
– Találd ki – felelte a lány még mindig mosolyogva.
 – Tizenhét – kockáztatta meg Ross.
Marját büszkeséggel töltötte el, hogy idősebbnek nézik a
koránál.
– Majdnem – válaszolta épp csak annyit tétovázva, ameny-
nyit kell.
Ross átkarolta a lány lábait, és maga felé billentette. Marja
kacagva felbukott, arcuk egészen közel került egymáshoz.
– Készen áll egy csókra, szép, szőke hercegnőm? – kérdezte
a fiú elbűvölő komiszsággal.
Marjának a szeme se rebbent.
– Arra mindig – mondta fojtott hangon.
Ross szája a lány ajkához ért. A lelke mélyén kissé meglepte,
mennyire igazat mondott a lány. Ajkai ismét mohón hatoltak a
fiú szájába, mintegy előkészítve a terepet nyelve fürge mozgá-
sához. Ezúttal Ross is felkészült. A roham nem érte váratlanul.
Harcolt feltörő szenvedélyével. Szorosan, óvatosan tartotta a
lányt. De mikor érezte, hogy Marja ujjai könnyedén végigsi-
mítják az arcát, a benseje lángra lobbant; tudta, hogy ismét
elveszett.
Elkeseredetten, szinte dühödten húzódott el Marjától.
– Azt hiszem, jobb, ha megyünk – dörmögte mogorván.
– Oké – válaszolt Marja csöndesen. Fölállt, és várta, hogy
induljanak.
Ross gondosan kerülve a lány tekintetét, nekilátott összehaj-
togatni a plédet. Amikor elkészült, a karjára csúsztatta a taka-
rót, és mindvégig maga előtt tartotta, miközben föltápászko-
dott. Megindult a ház felé, anélkül hogy ránézett volna a lány-
ra.
Marja szorosan Ross mögött haladt. Kinyújtotta a kezét, és
megérintette a takarót. Ross rápillantott. A lány mosolygott.
– Rejtegetsz valamit, szivi? – kérdezte.
 A fiú arca lángba borult. Haragos szavak tolultak az ajkára,
de már megérkeztek a házhoz. Ahelyett, hogy kimondta volna
őket, némán kitárta az ajtót a lány előtt.
A part felőli bejáraton léptek be. A pince hátsó traktusát
amolyan fürdőkabinná alakították ki. Marja belépett a helyi-
ségbe, azután némán megtorpant. Hátranyúlt, megérintette a
fiú kezét, majd ujját az ajka elé téve, csendre intette.
– Nézd – suttogta csúfondárosan mosolyogva. – A szerel-
mesek.
Ross csak bámult. Francie és Jimmy mély álomba merülve
feküdtek a heverőn, egymás karjaiban. Mindketten anyaszült
meztelenek voltak. Ross először megrökönyödött, de azután
nyomban elnevette magát. Mulatságos látványt nyújtottak: a
ványadt kis Jimmy a testes Francie karjaiban. Ross a szájára
tapasztotta a kezét, hogy elfojtsa nevetését.
– Fölébresszük őket? – kérdezte súgva.
Marja megrázta a fejét.
– Nem. Olyan fáradtnak látszanak szegénykék.
Lábujjhegyen kiosontak az előszobába. Marja a fiúra pillan-
tott.
– Hogyan jutok vissza a hálószobába? – kérdezte. – Szeret-
nék felöltözni.
Ross intett, hogy menjen utána a lépcsőn. Kinyitotta a szoba
ajtaját. Marja szembefordult vele.
– Lezuhanyozhatok? – kérdezte.
– Ha nem zavar a hideg víz – válaszolt Ross. – A bojlert még
nem indították be.
– Nem zavar – mondta a lány. Elvette ruháit a székről, és
bement a fürdőszobába. Becsukta a fürdőszobaajtót, elfordítot-
ta a kulcsot a zárban, majd fülelni kezdett. Hallotta, hogy Ross
kimegy a hálószobából, és becsukódik mögötte az ajtó. Azután
magában mosolyogva belépett a kádba, behúzta a tusolófüg-
gönyt, és elcsavarta a csapot.
 Még hidegen is csodás volt. Imádott zuhanyozni. Otthon
egy nagy lavórban fürödtek, a konyhában. A WC a folyosóról
nyílott. Így is lehet élni. Csilingelő hangon, de meglehetős ha-
misan énekelni kezdett. Tíz perc is beletelt, mire nagy nehezen
rászánta magát, hogy elzárja a vizet.
Félrehúzta a függönyt, egyik lábával már kilépett a kádból,
amikor fölpillantott. Meglepetésében a szája elé kapta a kezét.
– Ó!
Ross állt előtte mosolyogva, kezében egy szétnyitott fürdő-
lepedőt tartott.
– Gondoltam, szükséged lehet erre – mondta.
Marja nem mozdult.
– Hogyan jöttél be? – kérdezte.
– A szobámból – intett a másik ajtó felé. – Az van a túlolda-
lon. – Vedd ezt el – nyújtotta a törülközőt a lánynak. – Úgy
hallottam, hogy a szőkék nagyon könnyen megfáznak.
Marja elvette a törülközőt, és maga köré tekerte.
– Köszönöm – szólt ridegen.
– Várj egy percet – mondta Ross. – Most haragszol?
Marja megrázta a fejét.
– Csak nem szeretem, ha rám törnek.
Ross magához húzta.
– Csak vicceltem, Marja – mondta, és meg akarta csókolni.
Marja az arcát fordította felé.
– Nem volt jó vicc – felelte. – Na, hagyj békén. Szeretnék
felöltözni.
Ross a vastag törülközőn keresztül is érezte a lány testének
melegét. Elöntötte az izgalom. Eszébe jutott, hogyan feküdt ott
a másik kettő a heverőn, miközben lábujjhegyen átmentek a
szobán. Szorosan átölelte a lányt.
– Nem fogsz így itt hagyni – mondta feszülten, a szíve a
torkában dobogott.
 Marja a fiú szemébe bámult. Dermesztő volt a tekintete. Egy
szót sem szólt.
Ross vére az agyába tolult a dühtől. Próbálta erőszakkal
megcsókolni a lányt. Az némán megvonaglott, elfordult tőle.
Ross nem bírta lefogni. Egész súlyával rádőlt, és a falhoz
nyomta. Marja most már nem menekülhetett.
Ross rámeredt, nehezen vette a levegőt. A lány félelem nél-
kül nézett vissza rá.
– Ne cukkolj tovább, Marja – szólalt meg Ross nyersen. –
Mit gondolsz, minek hoztalak ide?
A lány nem válaszolt. Csak tovább bámulta Rosst.
Az megpróbálta letépni a törülközőt, de Marja erősen szorí-
totta. Érezte, hogy nem tud uralkodni az indulatain. Az erő-
szak vad örömet váltott ki belőle. Visszakézből pofon vágta a
lányt.
– Gyere, te szuka! – hadarta. – Verd ki! Francie azt mondta,
hogy megteszed!
Érezte, hogy a lány megdermed, és egészen a falhoz lapul.
Ránézett. Ujjainak nyoma fehéren virított Marja naptól piros
arcán. A lány ajka kis mosolyra húzódott, szeme, félig lecsu-
kódott.
– Ross, bébi – suttogta lágyan.
Ross öntelten elmosolyodott. Ezek az olcsó kis tyúkok mind
egyformák. Néha kicsit kézbe kell venni őket, hogy tudják, ki a
főnök. Magabiztosan egy lépést tett felé.
Nem vette észre, hogy Marja térde félelmetesen meglendül,
amíg ágyékába nem hasított a fájdalom. Egy pillanatig elké-
pedve imbolygott a lány előtt.
– Marja – nyögte elfehéredő ajkakkal. – Istenem! Marja!
Azután a kín második hulláma ledöntötte a lábáról.
Miközben összegörnyedve feküdt a lány előtt, kíntól elho-
mályosult szemmel látta, hogy Marja jeges tekintettel figyeli
őt. Megvonaglott a rátörő heves fájdalomtól.
 Inkább érezte, mintsem látta, hogy a lány átlép rajta, és fel-
nyalábolja a székről a ruháit. Léghuzat csapott az arcába, ami-
kor Marja kinyitotta az ajtót. Az erőlködéstől megfeszülve fel-
nézett rá.
Marja a küszöbről visszafordult hozzá.
– Ha ezt akartad, miért nem szedted fel Francie-t? – kérdez-
te.
Enyhült a fájdalom. Ismét tudott már lélegezni, de mozdul-
ni még nem mert, nehogy a kín visszatérjen. Nagy erőfeszítés-
sel megszólalt:
– Mert téged akartalak, Marja – motyogta zsibbadt ajkakkal.
A lány hangja nem volt már olyan rideg.
– Van, amit megteszek, van, amit nem – mondta nyugodtan,
mintha egy gyereknek magyarázna. – Mit képzelsz, Ross, mi-
féle lány vagyok én?
Az ajtó becsukódott mögötte, és Ross ott maradt egyedül a
fürdőszoba kövén. Égő arcát a hideg csempéhez szorította, és
lehunyta a szemét. Megjelent előtte a zuhany alól kilépő lány
képe, ismét belényilallt a fájdalom. Visszatartotta a lélegzetét.
– Marja – suttogta a hideg kőpadlónak. – Miféle lány vagy
te?

5. fejezet

Nehezen nyitotta ki a szemét. A szoba sötétségbe burkoló-

zott, kint csöndes volt az éjszaka. Megfordult, teste belesüp-
pedt a puha ágyba, két karját takaró fogta le. Felködlött benne
a kérdés: hogyan került ide? Fájdalom nyilallott belé, ettől em-
lékezni kezdett. Valahogy kibotorkált a fürdőszobából, és be-
lezuhant az ágyba. Emlékezett, milyen jóleső érzés volt végig-
dőlni a puha matracon. Ennyi. Azt nem tudta felidézni, mikor
takarózott be.
– Jobban vagy, Ross?
 Ross a hang irányába fordította a fejét. Egy cigaretta parázs-
lott a szoba sarkában. Fölült. Most már minden az eszébe ju-
tott. Miközben ő aludt, Marja bejött a szobába, és betakarta.
Addig úgy rázta a hideg, mintha nem is nyár lett volna.
– Igen – felelte mogorván.
A cigaretta megemelkedett, fölizzott, azután ismét elhalvá-
nyult a fénye.
– Akarsz egy slukkot? – kérdezte a lány.
– Kérek.
Hallotta, ahogy megmozdul, azután egy pillanatra megje-
lent a sziluettje az ablak előtt. Érezte, hogy besüpped az ágy a
lány súlya alatt. A cigaretta ott volt előtte. Hálásan elvette, és
az ajkai közé illesztette. Mélyen leszívta a maró füstöt. Kezdte
jobban érezni magát.
– Mennyi az idő? – kérdezte.
– Körülbelül kilenc – felelte a lány.
Még egyet slukkolt a cigarettából, és lassan kieregette a füs-
töt az orrán. Ettől kicsit éberebb lett.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte, miközben a cigaretta
fényénél sikertelenül próbálta kivenni Marja vonásait. – Még
mindig a földszinten?
– Nem – felelt gyorsan a másik. – Francie megijedt, amikor
feljöttünk, és itt találtunk téged az ágyon. Mindenáron haza
akart menni. Jimmy meg elkísérte.
Rossnak keserű gondolatai támadtak. Szép kis barátok, el-
szaladnak, amikor szükséged lenne rájuk. De hát mi mást vár-
hatott Jimmytől? Mike sohasem tenne ilyet. Hirtelen eszébe
jutott valami.
– Elmondtad nekik, mi történt?
– Nem – válaszolt Marja. – Minek mondtam volna? Az csak
kettőnkre tartozik.
– Akkor meg mit gondoltak? – kérdezte.
 – Azt mondtam, hogy rosszul lettél – felelte a lány. Az ágy
enyhén rázkódott a nevetésétől. – Úgy is néztél ki. Hangosan
vacogott a fogad.
Ross még jobban megbántódott. Ha valóban elhitték, hogy
beteg, semmi se menti a gyávaságukat. Tényleg szüksége lehe-
tett volna rájuk. Szerette volna látni Marját, de nagyon sötét
volt. Oldalt hajolt, és meggyújtotta a lámpát az ágy mellett.
Egy pillanatig bántotta szemét a fény, hunyorognia kellett.
Azután odafordult a lányhoz.
– Miért nem mentél el velük? – kérdezte keserűen.
Marja nem válaszolt.
– Te tudtad, hogy mi történt. Nem kellett volna itt marad-
nod – tette hozzá. – Egyedül is boldogultam volna.
A lány szeme ragyogott a lámpafényben. Haja, amelyet egy
vékony szalaggal fogott össze, szinte fehéren csillogott. Tűzpi-
ros, rúzsos ajka telt volt és fényes. Mozdulatlanul ült vele
szemben. Még mindig hallgatott.
– Na, mi van? – kérdezte Ross undok hangon. – Megkukul-
tál?
– Veled jöttem – mondta Marja nyugodtan. – Gondoltam,
veled is megyek vissza.
Ross hangja nyomban fölcsattant erre.
– Azt hitted, haza foglak vinni, azok után, ami történt?
Hogy hajlandó leszek rá?
Marja némán nézett rá, pupillája annyira kitágult, hogy a
szivárványhártyája szinte teljesen eltűnt. Ez volt a legfurcsább
benne. A szeme mintha beszélni tudott volna, Ross azonban
egyáltalán nem értette, mit mond.
– Tényleg azt hitted? – ismételte meg a kérdést.
A lány mély lélegzetet vett, és fölállt. Visszament a székhez
a sarokba, magához vette a kis táskáját, majd elindult az ajtó
felé. Rá sem pillantott Rossra.
Már a kilincset fogta, amikor a fiú megszólalt.
 – Marja!
Marja megállt, és némán lenézett rá.
– Hová mész? – kérdezte, mintha nem tudná.
– Haza – felelt a lány közömbös hangon. – Most már rend-
ben vagy.
– Van pénzed útiköltségre?
– Megoldom – hangzott az előbbihez hasonló hányaveti vá-
lasz.
Ross villámgyorsan kikapta a táskát a lány kezéből.
– Honnan szedted? – kérdezte ridegen. – Francie azt mond-
ta, egy vasatok sincs.
Marja nem felelt. Arcizma se rezzent.
– Azt mondtam, megoldom – ismételte kifejezéstelen han-
gon.
Ross kinyitotta a táskát. Nem volt benne más, csak egy rúzs,
két kissé töredezett cigaretta, egy fésű meg néhány szál gyufa.
– A tárcád a párnád alatt van – mondta a lány nyugodtan. –
Én tettem oda.
A fiú ösztönösen a párna alá nyúlt, kinyitotta a tárcát. A
bankjegyek a helyükön voltak. Elszégyellte magát a gyanakvá-
sa miatt.
– Most már megkaphatom a táskámat? – kérdezte Marja. –
El kell indulnom. Késő van.
Ross fölpillantott a lányra, aztán vissza az üres táskára. Ki-
vett egy tízdollárost a tárcájából, és belegyűrte.
– Menj taxival – mondta, és visszaadta a táskát.
A tízdolláros az ágyra repült.
– Kösz, nem kell – mondta Marja szárazon. – Semmi se kell
tőled.
Az ajtó becsukódott mögötte.
Ross egy pillanatig meglepetten ülve maradt, azután felug-
rott. Ekkor vette észre, hogy valaki lehúzta róla a nedves für-
dőruhát. Magára csavarta az ágytakarót, hogy csupaszságát
leplezze, és kirohant az előszobába a lány után.
– Marja! – kiáltotta. – Marja! Várj egy percet!
Elbotlott a földet söprő takaróban, és a korlátba kapaszko-
dott, nehogy lebucskázzon a lépcsőn.
Marja már a lépcső alján volt, amikor visszafordult Ross fe-
lé. Egy pillanatig bámult rá, majd mosolygás áradt szét az ar-
cán, végül hangos hahotázásban tört ki.
Ross a nevetést gúnynak vette. Megdühödött.
– Mi a fenét nevetsz? – kiabálta.
Marja nem bírta abbahagyni.
– Ha látnád magad, Ross – mutatott rá kifulladva. – Úgy
nézel ki, mint egy kísértet!
Ross a mellette levő nagy fali tükör felé fordult. Kócos hajá-
val, sápadt arcával, a ráborított fehér lepedőben valóban kísér-
teties látványt nyújtott. Elmosolyodott, majd elnevette magát,
visszafordult a lányhoz.
– Várj, amíg felöltözöm, Marja – mondta. – Hazaviszlek.

– Jobb, ha itt kiszállok – mondta Marja, amikor a sarokhoz

értek. – Lehet, hogy a mostohaapám kint ül az ablakban.
Ross csöndesen leállította az autót a járda szélénél. Kiszállt,
merev udvariassággal megkerülte a kocsit, és kinyitotta Marja
előtt az ajtót. Megfogta a lány kezét, és segített neki kiszállni.
Egy másodpercig zavartan álldogáltak a járdán, azután
Marja elhúzta a kezét.
– Köszönöm ezt a kellemes napot, Ross – mondta udvaria-
san.
Ross a szemébe nézett, de a lány tekintetében nem volt
gúny. Megfogta a kezét.
– Látlak még, Marja? – kérdezte.
A lány nem mozdult.
– Ha akarod – felelte.
 Ross felrakta lábát a kocsi küszöbére; a mozdulattól össze-
rezzent. – Szeretném – mondta.
Marja észrevette, hogy a fiú arca fájdalmasan megrándul.
– Nem akartam, hogy ennyire megsérülj – mondta nyugod-
tan.
Ross a szemébe nézett.
– Megérdemeltem – mondta egyszerűen. – Okosabban kel-
lett volna viselkednem.
Eltelt pár másodperc, aztán Marja elhúzta a kezét.
– Jobb, ha megyek – mondta. – Az öregem dühöngeni fog.
– Mi a számod? – kérdezte gyorsan Ross. Látva, hogy a lány
arca zavart kifejezést ölt, hozzátette. – Szeretnélek fölhívni.
– Ó – válaszolt Marja, hirtelen megértve a dolgot –, nincsen
telefonunk.
– Akkor hogyan tudlak megkeresni? – kérdezte.
Ross; ezúttal ő jött zavarba. Azt hitte, telefonja mindenkinek
van.
Marja fölpillantott rá.
– Három órakor általában Rannis cukorkaüzletében vagyok.
A játékterem előtti háztömb, az utca túloldalán.
– Akkor ott hívlak holnap – mondta Ross.
– Oké – felelt a lány, majd egy pillanatnyi tétovázás után
hozzátette: – Jó éjszakát, Ross.
A fiú elmosolyodott.
– Jó éjszakát, Marja.
Figyelte, amint a lány elindul a ház felé, félmagas cipősarkai
kopogtak az aszfalton. Tetszett neki, ahogy járt: fölszegett fej-
jel, határozott léptekkel, kissé ringatózva, mintha az egész vi-
lág a lába előtt heverne. Volt benne valami természetes büsz-
keség.
Megvárta, amíg Marja felmegy a lépcsőkön, és belép a ka-
pun, azután visszaült az autóba. A következő háztömbnél be-
fordult. A játékterem előtt elhaladva látta, hogy még világos
van odabent. Hirtelen ötlettől vezérelve megállította a kocsit,
és kiszállt.
A megérzés helyesnek bizonyult. Ott találta Jimmyt egy bi-
liárdasztalnak dőlve egy csomó fiú karéjában.
Ahogy közelebb lépett, meghallotta Jimmy hangját. Halk
volt, de obszcén bizalmaskodás csendült ki belőle:
– … teljesen kinyúlt – mesélte éppen. – Úgy feküdt ott Ross,
mint akit kiütöttek. Nem volt magánál. Asszongya a csajom,
jobb, ha eltűnünk, mielőtt kijönnek a zsaruk. A szőke meg
asszongya, valakinek ott kell maradni vele. Így aztán mi elhúz-
tuk a csíkot, a szőke meg ottmaradt…
Ösztönösen fölnézett. Mosolyt erőltetett az arcára.
– Ross – mondta egészen más hangon. – Hogy érzed magad,
haver? Öregem, micsoda banzáj volt, mi?
Ross arca komor volt, a tekintete rideg. Alig mozgott az aj-
ka, de a szavak élesen sziszegtek.
– Te beszari szemét! Miért futottál el?
– A Francie beijedt, Ross – próbált Jimmy habogva kima-
gyarázkodni. – Valakinek haza kellett vinni. Marja meg úgyis
ott maradt veled. Ő mondta, hogy ott akar maradni.
Ross lassan megkerülte a biliárdasztalt. Amikor Jimmy kö-
zelébe ért, a fiúk szétfröccsentek.
– Mi van, ha tényleg rosszul vagyok, Jimmy? – kérdezte, és
hirtelen megtévesztően szelíd lett a hangja. – Ha tényleg segít-
ségre van szükségem? És csak egy lány van ott velem?
Jimmy ajka még mindig mosolygott, de a szeme elkereke-
dett a rémülettől.
– Hát biztos a csaj is tudott segíteni, nem igaz, Ross? – ha-
darta. – Lefogadom, hogy tudott.
Ross ökle a száját találta el, Jimmy rázuhant az asztalra. Egy
pillanatra az asztalhoz lapult, azután a kezébe levő dákót meg-
fordítva Ross arcába vágott.
 Ross a karjával felfogta az ütést, és egészen közel lépett
Jimmyhez. Két ökle olyan gyorsan mozgott, hogy szinte egy
folttá olvadtak össze a sárga villanyfényben. A dákó kihullott
Jimmy ujjai közül. Egy másodperccel később Ross hátralépett.
Éles, lüktető fájdalmat érzett a halántékában, miközben azt
figyelte, hogy Jimmy vérző orral és szájjal lassan lecsúszik a
padlóra. A fájdalomért csak fájdalommal lehet fizetni.
Jimmynek meg kellett tudnia, milyen ez az érzés.
Jimmy a földön ült, üveges, zavart szemmel bámult. Az ajka
némán mozgott. Lassan az oldalára dőlt.
Ross felkapta a dákót a padlóról, és a kezében megfordítot-
ta. Merev, jeges tekintettel állt a földön heverő alak fölött. A
dákó tompa végét Jimmy nadrágjához nyomta. Azután csavart
egyet a rúdon, és teljes súlyával rádőlt.
– Rohadt tetű! – mormolta.
Jimmy akaratlanul felsikoltott, még mielőtt a többiek elhúz-
hatták volna tőle Rosst. A dákó kettétört Ross tenyerében.
– Hagyd abba, Ross! – kiáltotta egyikük. – Meg akarod ölni?
Ross rápillantott a törött bot szálkás végére. A fiúk minden
oldalról rácsimpaszkodtak. Mintha egy távoli ajtócsapódást
hallott volna.
– Jó ötlet! – üvöltötte, és lerázta magáról a többieket, Jimmy
arca felé sújtott a bottal.
Mielőtt elérhette volna Jimmyt, két kéz kulcsolódott rá, és
karjait a csípőjéhez szorította. Vadul próbált kiszabadulni.
– Engedjetek, engedjetek! – hörögte. – Megölöm!
De a két kéz még szorosabban fonódott rá, és visszarántotta.
– Csillapodj, Ross – hallotta az ismerős hangot. – Épp elég
zűrt csináltál így is.
A mély, szelíd hang úgy hatott rá, mint a hideg zuhany. A
vad belső remegés abbamaradt, agya kitisztult. Egészen nyu-
godtan állt, mélyeket lélegzett.
 – Oké, Mike – mondta anélkül, hogy hátrafordult volna. –
Elengedhetsz. Már jól vagyok.
A szorítás engedett, Ross nem nézett föl. Megfordult, és el-
indult az ajtó felé. A pénztárnál megállt, egy bankjegyet dobott
a pultra.
– Ennyi biztosan fedezi a kárt, amit csináltam – mondta.
A pénztárnál ülő sápadt öregember nem szólt semmit. Ross
kiment az ajtón. Beült a kocsijába, és várt.
Pár pillanat múlva lépések közeledtek az utcán. Az autó
előtt megálltak.
– Kérlek, Mike, vigyél haza – szólalt meg Ross föl se pillant-
va. – Nagyon kimerültem.
A lépések megkerülték a kocsit. A túloldali ajtó kinyílt, és a
jó barát beszállt. Egy gyufaszál lángra lobbant, és egy másod-
perccel később Ross kezében érezte az égő cigarettát. Mélyen
leszívta a füstöt, fejét hátrahajtotta a támlára, és lehunyta a
szemét.
– A legjobbkor érkeztem – hallotta a barátja hangját. – Az az
érzésem támadt, hogy jobb, ha megkereslek.
Ross halványan elmosolyodott.
– Még mindig a fedezetet játszod? – kérdezte. Az iskolai
futballmeccseken, ha Rosshoz került a labda. Mike szorította
hátra a védőket.
– Naná – kuncogott Mike. – Hát haverok vagyunk, nem
igaz?
Előrehajolt, és beindította a motort. Járatta egy kicsit.
– Különben mi történt? Megölted volna, ha nem kaplak el.
– Tudod, az a lány – kezdte magyarázni Ross.
– Az a szőke, akiért úgy odavoltál délután? – szakította fél-
be Mike.
– Igen – felelte Ross. – Az…
Mike ismét közbevágott.
– Azt hittem, több eszed van ennél – mondta megrovóan.
 Ross odafordult.
– Hogy érted ezt?
Mike meggyújtott egy gyufát, és a lángba tartotta a cigaret-
táját. Aranyos szikrák csillogtak a szemében.
– Egyáltalán nem értelek, Ross. Nincs az a lány, akiért ér-
demes zűrbe kerülni.
Ross a barátjára bámult. Mike egy dologban mondott igazat:
tényleg nem értette. Lehunyta a szemét, és hátradőlt az ülésen.
Mike sebességbe kapcsolt, elindultak.
Mike nem értette. Egyáltalán nem Marjáról volt szó. Azután
valami halovány kétség merült föl benne. Tényleg nem? Mike
felé fordította a fejét.
Mike óvatosan vezetett, csak az utat figyelte. De hát Mike
mindent ilyen körültekintően csinált. Kizárta a hiba lehetősé-
gét. Ez volt a baja. Ezért lett fedezet, nem csatár. Nem szeretett
kockáztatni. Nem mintha félt volna – egyszerűen ilyen volt.
Mike nem értette. Hogy is érthetné? Nem ismerte Marját.

6. fejezet

Amikor a lány belépett a ház előcsarnokába, és elindult föl-

felé a lépcsőn, nyomban meghallotta a halk gyereksírást.
Ahogy közeledett az ajtajukhoz, a sírás fölerősödött. Az ajtó
résén fény szivárgott ki. Egy pillanatig tétovázott, mielőtt ki-
nyitotta.
Hunyorgott a rázúduló, csúnya fehér fényben. A gyereksí-
rás hasogatta a dobhártyáját. Gyorsan belépett a lakásba, és
bezárta maga mögött az ajtót. Balról, az előszoba végéből lépé-
sek hangzottak fel. Arrafelé fordult.
Ott állt a mostohaapja, nadrágja lötyögött széles tomporán.
Ing nem volt rajta, az atlétatrikó fehér pántjai félrecsúsztak a
hordónyi mellkast borító, csimbókos, durva, fekete szőrzeten.
Hallgatott, de szénfekete szeme sunyin bámulta a lányt.
 – Miért sír? – kérdezte Marja a hálószoba felé intve.
– Hol voltál? – bődült el válasz helyett a férfi.
Marja a hálószoba felé indult.
– Úszni – felelte szűkszavúan.
– Éjjel fél tizenegyig? – kérdezte a férfi a konyhai órára pil-
lantva.
– Sokáig tart az út a Coney Islandről – felelte Marja, miköz-
ben kinyitotta a hálószoba ajtaját.
Mostohaapja megragadta a karját, és visszaperdítette. A
lány jeges tekintettel bámult rá.
– Miért nem szóltál az anyádnak? – rivallt rá dühösen a fér-
fi. – Aggódott miattad. Tudod, hogy úgysincs valami jól.
– Sokkal jobban lenne, ha volna munkád, és nem neki kelle-
ne éjszakánként dolgozni járni – vágott vissza Marja.
A férfi ütésre emelte a kezét.
– Üss csak meg! Na, mire vársz? – ingerelte Marja fogát vi-
csorgatva.
– Kurva! Ribanc! – átkozódott a férfi lengyelül.
Marja szeméből megvetés sugárzott.
– Sörszlopáló dög! – sziszegte a lány. – Nem mered meg-
tenni. Tudod, hogy anya rögtön kirúgna!
A férfi keze lassan lehanyatlott.
– Ha nem lettünk volna olyan jó barátok szegény apáddal,
most nem törődnék veled – morogta.
– Őt hagyd ki ebből! – csattant fel Marja. – Ő legalább férfi
volt. Gondoskodott a családjáról. Nem heverészett egész nap,
sört vedelve.
A mostohaapa ezúttal védekezésre kényszerült. Marja dia-
dalt érzett.
– Anyád nem akarja, hogy építkezésen dolgozzak többé –
mondta a férfi bizonytalanul. – Megígértette velem, amikor
összeházasodtunk. Azt mondta, nem akar még egy férjet elve-
szíteni.
 – Te ott voltál, amikor lezuhant – mondta a lány ridegen. –
Biztos, hogy az ígéreted miatt ülsz otthon? Nem félelemből?
A csecsemő egyre hangosabban és türelmetlenebbül ordí-
tott. A férfi egy pillanatig zihálva állt, majd elfordult Marjától.
– Eredj, nézd meg, mi baja Peternek – mondta.
A hálószoba ajtaja becsukódott a lány mögött. A férfi ne-
hézkesen a jégszekrényhez cammogott, és kivett egy doboz
sört. Nagy szakértelemmel felpattantotta a tetejét, és a szájá-
hoz illesztette. Egy kis sör az arcába fröccsent, s onnan lecsö-
pögött az atlétatrikóra. Hosszan, mohón ivott, majd az üres
konzervdobozt bedobta egy papírzacskóba, a falicsap alá.
Ránézett a hálószoba bezárt ajtajára. A gyereksírás abbama-
radt. Az ajtót bámulta. Ringyó, nincs rá más szó. Karjával meg-
törölte a száját. Ezen nem lehet változtatni. Ilyen, mióta csak
az anyja megmondta neki, hogy összeházasodnak.
Behunyta a szemét, megpróbált emlékezni. Még csak három
éve. Egy hónappal azután történt, hogy Marja apja huszonhá-
rom emelet magasságból lelépett egy acélgerendáról.
Még mindig maga előtt látja a Henry arcára kiülő meglepe-
tést, amint ráébredt arra, hogy nincsen alatta a palló, aminek
ott kellett volna lenni. Egy másodpercre megmerevedett. Ajkai
a „Peter” nevet formázták. Kezével görcsösen barátja felé ka-
pott.
Azután hirtelen lefordult a mélységbe. Ahogy Peter utána-
nézett, még látta, hogy a sapka elvitorlázik Henry fejéről, és
szőke haján meg-megcsillan a napfény, miközben zuhan-
zuhan egyre lejjebb és lejjebb.
Feljött benne a sör, az emlékezés előhozta az egykori hány-
ingert. Egy pillanatig visszatartotta a lélegzetét, azután meg-
rázkódott. A hányinger elmúlt. Valahányszor Marjára nézett, a
barátját látta maga előtt. Ugyanaz a fehérszőke haj, előreugró,
szlávos pofacsont, ugyanaz az érzéki száj. És a járása, az is az
apját juttatta az eszébe. Ugyanazok a magabiztos macskalép-
tek.
Először akkor vette észre, amikor eljött megkérni Katti ke-
zét. Egy hónappal Marja édesapjának a halála után. Fölvette a
legjobb öltönyét, azt, amelyet vasárnaponként viselt a temp-
lomban; a trafikban vásárolt két dollárért egy nagy doboz
bonbont is. A trafikos megnyugtatta, hogy ez a legjobb a bolt-
jában, és egészen friss. Fölmászott a lépcsőn, és megállt a lakás
ajtaja előtt, verejtékezett a megerőltetéstől meg az izgalomtól.
Egy pillanatig habozott, azután óvatosan megkocogtatta az
ajtót.
Egy másodperc múlva meghallotta Marja anyjának a hang-
ját.
– Ki az? – kérdezte Katti.
– Én vagyok, Peter – felelte.
Egy kis sietős sustorgás után kinyílt az ajtó. Marja állt előtte.
Tágra nyílt szemmel nézett föl rá.
– Szervusz, Peter bácsi – mondta.
Peter visszamosolygott, szemével a gyerek anyját kereste.
Nem látta sehol. A konyhaasztalon mindenütt gombostűk és
fehér szövetdarabkák hevertek.
– Szervusz, Marja – felelte zavartan. – Anyád itthon van?
Marja bólintott.
– Fölvesz egy ruhát – mondta, és hátralépett az ajtóból. –
Tessék bejönni.
Nehézkesen becsoszogott, odanyújtotta a bonbont a kis-
lánynak.
– Hoztam csokit.
Marja nyugodtan elvette a dobozt.
– Köszönöm – mondta, és letette a konyhaasztalra. – Mama
azt mondta, hogy vezessem Peter bácsit a nappaliba.
Levette a kalapját, és zavartan állt.
 – Ne fáradj – mondta szertartásosan. – Elálldogálok a kony-
hában is.
Marja határozottan megrázta a fejét.
– Mama azt mondta, hogy a nappaliba vigyem.
Vissza se fordulva előrement a hosszú, keskeny folyosón,
amely az utcai szobához vezetett. Mintha egy fehér árnyék
táncolt volna Peter előtt. Botladozott a váratlan félhomályban.
A kislány megérintette a kezét.
– Majd vezetem, Peter bácsi – mondta nyugodtan. – Isme-
rem a járást. El tetszik botlani egyedül a sötétben.
Hatalmas tenyerében érezte a meleg kis kezet. Marja hirte-
len megállt, ő meg majdnem nekiment.
– Bocsánat – mondta zavartan a saját ügyetlenségétől.
– Nincs semmi baj – mondta Marja, és elhúzta a kezét. –
Meggyújtom a villanyt.
Hallotta a kislány távolodó lépteit a sötétben, azután kattant
a villanykapcsoló, és fény áradt szét a szobában. Marja a lám-
pa előtt állt, amely átvilágította fehér ruháját. Peter rámeredt.
Úgy tűnt, mintha a ruha alatt semmit sem viselt volna.
A kislány észrevette a férfi pillantását, és kicsit elmosolyo-
dott.
– Tetszik a ballagási ruhám, Peter bácsi? – kérdezte kacéran.
– Mama éppen most fejezte be.
– Nagyon szép – bólintott a férfi, szemét még mindig a lány
sziluettjére szegezve.
Marja nem mozdult el a lámpától.
– Tetszik tudni, idén fejezem be az iskolát.
– Tudom – felelte Peter. – Apád mesélte. Nagyon büszke
volt rád.
A kislány tekintete elborult. Peter azt hitte, rögtön sírva fa-
kad. De gyorsan erőt vett magán. Ellépett a lámpától.
– Jövőre középiskolába megyek – mondta.
 – Csak nem? – kérdezte a férfi színlelt meglepetéssel. – Én
még mindig úgy gondoltam rád, mint egy kisbabára.
Marja most előtte állt.
– Tizenhárom éves leszek – mondta. – Nem vagyok már
kisgyerek.
Peter nem mondott ellent. Épp eleget látott.
– De annyira még nem vagyok öreg, hogy egy puszit ne ad-
hassak ezért a finom csokiért – mondta a lány mosolyogva.
A férfi érezte, hogy zavartan elvörösödik. Kínosan feszen-
gett, nem tudta, mit szóljon.
– Hajoljon le, Peter bácsi – parancsolt rá Marja. – Nem érem
el.
Peter előrehajolt és Marja felé fordította az arcát. Ami ez-
után következett, megdöbbentette. Marja átölelte a nyakát, és
szájon csókolta. Nem nyálas gyerekpuszit kapott, hanem való-
di csókot, egy csókolózásra született nőtől. Érezte, hogy a fiatal
test egészen hozzásimul.
Ügyetlenül kinyújtotta a karját, hogy eltolja magától a lányt.
Közben véletlenül a melléhez ért; úgy kapta el a kezét, mintha
tűz égette volna meg.
Marja hátralépett, és nevetős tekintettel nézett föl rá.
– Köszönöm a csokit, Peter bácsi.
– Szívesen – felelt a férfi.
– Tessék leülni – mondta Marja, miközben elhaladt mellette
az átjáró felé. Az ajtóban megállt, és visszapillantott rá. –
Ugye, hogy nem vagyok már kisgyerek, Peter bácsi?
– Tényleg nem – ismerte el Peter.
A kislány büszkén elmosolyodott, azután kiszaladt a szobá-
ból.
– Mama! – kiáltotta. – Peter bácsi hozott nekünk egy doboz
csokit!
A férfi leült egy székre, és arra gondolt, amit a lány apja
mondott neki néhány nappal a balesete előtt: „Még egy év,
Peter, és a fiúk úgy fognak ügetni a nyomában, mint a megva-
dult kutyák a tüzelő szuka után.”
Megrázta a fejét, ujjában még mindig ott bizsergett az előbbi
érintés emléke. Furcsa izgalom öntötte el. Henry nem látott a
szemétől. Biztos, hogy már most is ott ügetnek utána.
Meghallotta Katti lépteit az átjáróban. Föltápászkodott. El-
vörösödött, amikor az asszony bejött a szobába.
Katti kinyújtotta a kezét, férfias kézszorítással üdvözölték
egymást.
– Peter – mondta az asszony –, túlságosan jó vagy hozzánk.
Nem kellett volna csokoládét hoznod. Nagyon drága.
Még mindig fogták egymás kezét.
– Szeretnék jó lenni hozzád, Katti – szólalt meg Peter reked-
ten.
Az asszony elhúzta a kezét.
– Ülj le, Peter – mondta és maga is elhelyezkedett a szem-
ben levő széken.
Peter alaposan megnézte. Katti mutatós nő volt. Magas, telt
idomú. Látszott rajta, hogy az Óhazából jött: semmiben sem
hasonlított ezekre az amerikai fogyókúrázó piszkafákra. És
persze remekül főz. Eszébe jutott, hányszor irigykedett
Henryre a pompás szendvicsek miatt, amelyeket az asszony
csomagolt neki. Peter házinénijétől nem tellett más, csak min-
dig ugyanaz a szikkadt wurst.
Azért nem nősül meg, mondogatta Henrynek, mert nincs
még egy olyan nő, mint Katti. Henry nevetett rajta. Azt mond-
ta, nagyon elkényelmesedett már ahhoz, hogy megpróbáljon
egy asszony kedvére tenni.
De nem volt igaza. Nemigen akadt nő, akiben kedvét lelte
volna. Csak az ilyen Katti-félék tudták volna boldoggá tenni.
– Készítek egy kis friss kávét – szólalt meg az asszony.
– Ne fáradj – mondta Peter zavartan. – Nem akarom, hogy
miattam fáradj.
 – Ez nem fáradság – felelte Katti.
Néhány percig csendben ültek, azután az asszony lengyelül
kezdett beszélni.
– Tetszik Marja új ruhája?
Peter bólintott, és magától értetődően lengyelül válaszolt:
– Nagylány lett belőle.
– Igen – helyeselt Katti. – Pénteken lesz a ballagása.
– Tudom – vágta rá Peter. – Henry mondta.
Könnyek szöktek az asszony szemébe, elfordította a fejét.
– Bocsánat – mondta Peter ijedten. – Nem akartalak…
– Tudom – legyintett Katti. A könnyek végigfolytak az ar-
cán. – Néha túl sok minden jön össze, nem tudok megbirkózni
velük. Nem tudom, mit kéne tennem. Henry mindig tudta.
Peter fölállt, és lenézett az asszonyra. Igen, ilyenek az óha-
zából jött asszonyok. Tudják a helyüket, tudják, hogy a döntés
a férfiak dolga. Eszébe jutott valami.
– Igen – mondta ünnepélyesen. – Mindig azt mondogatta:
„Peter, ha történne velem valami, viseld gondját Kattinak és a
kisgyereknek.”
A könnyek éppoly hirtelen apadtak el, mint ahogy megin-
dultak.
– Igazán? – sóhajtott Katti meglepetten.
Peter némán bólintott.
– Szóval ezért jársz hozzánk hetente kétszer? – kérdezte az
asszony.
– Eleinte ezért – felelte Peter hirtelen felbátorodva. – De
most már nem.
Katti lesütötte a szemét.
– És most miért? – kérdezte fojtott hangon.
– Hogy lássalak, Katti – mondta Peter, és úgy érezte, életé-
ben nem volt még ilyen vakmerő. – Otthont szeretnék nyújtani
neked és Marjának.
Egy hosszú másodperc telt el, mielőtt Katti megszólalt.
 – Peter, te olyan jó vagy hozzánk – mondta azután, és meg-
érintette a férfi kezét.
Később, amikor a kávé elkészült, kimentek a konyhába. A
gombostűket és a ruhaanyagot eltüntették az asztalról, amely-
nél most Marja ült, már átöltözve, és a leckéjét írta. Előtte a
nyitott bonbonos doboz, a száján szétmázolt csokoládé.
Rámosolygott Peterre.
– Isteni ez a csoki, Peter bácsi.
– Örülök, hogy ízlik, kicsim – felelte a férfi.
Katti átment a tűzhelyhez.
– Marja – szólt hátra, miközben a kávét töltötte ki. – Mit
szólnál hozzá, ha Peter bácsi lenne az apád?
Peter látta, hogy a gyerek szeme elkerekedik. Nem tudott
rájönni, mit fejez ki a tekintete.
– Hogy érted ezt, mama? – kérdezte, s a hangjában megbán-
tottság csendült.
Katti mosolyogva hozta a kávét az asztalhoz.
– Úgy értem, hogy Peter bácsi meg én – mondta – össze fo-
gunk házasodni.
– Jaj, ne! – kiáltott fel Marja fájdalmasan.
Mindketten meglepetten bámultak rá. Fölállt, a bonbonos-
doboz tartalma a padlóra hullott.
Katti hangja megkeményedett.
– Marja – mondta gyorsan –, ezt te még nem érted, de majd
ha felnősz, meg fogod érteni. Nem jó, ha egy nő egyedül ma-
rad, férfi nélkül, és gondoskodnia kell magáról és a gyerekei-
ről.
Marja sírva fakadt.
– De mama! Olyan jól megvoltunk. Ketten. Nincs szüksé-
günk senkire. – Keze fejével megtörülte a szemét. – Senki se
foglalhatja el a papa helyét.
Katti még mindig szelíden válaszolt:
 – Nem is fogja, kicsim. Csak arról van szó, hogy Peter bácsi
segíteni akar rajtunk. Szeret minket, és gondoskodni akar ró-
lunk.
Marja dühödten Peter felé fordult.
– Nem hiszem el! – sikította. – Egy ilyen randa, koszos, feke-
te kis ember egyáltalán nem lehet olyan, mint a papa!
– Marja – csattant föl keményen Katti hangja –, nem szabad
így beszélned az új apáddal.
– Nem az apám! – üvöltötte Marja. – Nem is lesz soha!
Sarkon fordult, berohant a szobájába, amely közvetlenül a
konyhából nyílt, és becsapta az ajtót.
Amikor kettesben maradtak, tehetetlenül bámultak egymás-
ra. Peter csöndben leült az asztalhoz. Vadmacska, gondolta.
Henrynek igaza volt, amikor arról beszélt, milyen heves Marja
vérmérséklete. Keményen kézbe kell venni. Majd, ha összehá-
zasodtak, lesz rá gondja. Néhány vörös hurka azon a gusztu-
sos kis popsiján, és mindjárt engedelmesebb lesz.
Katti megkerülte az asztalt, és a férfi vállára tette a kezét.
– Nem szabad haragudnod rá, Peter – mondta. – Teljesen ki
van borulva. Épp tegnap jött meg az első vérzése. Tudod, hogy
van ez ilyenkor a fiatal lányoknál.

7. fejezet

A szűk udvarból a hajnal álmosító szürke fénye szűrődött

be az ablakon, amikor Katti kinyitotta az ajtót. Egy pillanatra
megállt a küszöbön, és a lányát nézte.
Az alvó Marja látványa meglepte. Ébren már majdnem kész
nőnek látszott, de most olyan volt, mint egy kisgyerek. Voná-
sai kisimultak és meglágyultak, olyan nyugodtan lélegzett,
hogy a ráterített vékony takaró alatt alig mozgott a mellkasa.
Ezt a Marját ismerte, ezt az aranyos, jó kis babát.
 Belépett a szobába, és a kiságy felé fordult. Könnyedén
megsimította a csecsemőt. Csodálatos módon, száraz volt a
pelenkája. Az érintésre a kicsi halkan felnyögött. Katti gyorsan
visszafordult a lányához.
Marja szeme nyitva volt. Ahogy anyjára pillantott, az álom
teljesen elszállt belőle.
– Jó reggelt, mama.
Katti nem felelt. Eszébe jutott, mennyire aggódott előző
nap, mert a lány nem jött haza az iskolából.
Peter elmondta, hogy állítólag úszni volt. Csak tizenegy táj-
ban jött haza.
Marja fölült az ágyban, a takaró a derekára csúszott, alatta
meztelen volt. Ásított, nyújtózkodott, bőre vörösre égett a na-
pon, csak a melle világított fehéren.
– Marja! Takard el magad! – kiáltott rá Katti felháborodot-
tan. – Ezerszer megmondtam, hogy nem szabad pizsama nél-
kül aludni. Nem illik.
– De mama, olyan melegem volt – mondta Marja, miközben
a pizsamafelsőért nyúlt, és gyorsan belebújt. – Különben se lát
senki.
– Nem érdekel! – kötötte az ebet a karóhoz Katti. – Nem va-
ló pucéran aludni. Csak az állatok tesznek ilyet.
Marja lerúgta magáról a takarót, és kiszállt az ágyból, a
pizsamafelső a combjait verdeste. Odament az anyjához, és
arcon csókolta.
– Mama, ne dühöngj – mondta.
Akarata ellenére Katti elmosolyodott. Eltolta magától a
lányt.
– Csak ne akarj ilyen gyorsan lerázni – mondta. – Ismerlek,
mint a rossz pénzt.
Marja visszamosolygott az anyjára.
– Tegnap úszni voltam – mondta gyorsan, mintegy megelő-
legezve a következő kérdést. – Nézd, hogy lesültem!
 – Már láttam – felelte Katti szárazon. – Nem lehetett nem
észrevenni.
– Francie barátnőjééknek Coney Islanden van házuk – ma-
gyarázta Marja. – Sea Gate-ben.
Katti elcsodálkozott.
– Sea Gate-ben? – suttogta. – Az borzasztó drága hely. Biz-
tos nagyon gazdagok.
– Nagyon – felelte Marja. – A Park Avenue-n laknak.
A csecsemő hirtelen felsírt. Katti a kiságy fölé hajolt, karjába
vette a gyereket, aki abbahagyta a sírást, és ránevetett.
– Akkor is szólnod kellett volna – mondta Katti a gyerek feje
fölött. – Aggódtam miattad.
– Nem volt rá időm, mama – válaszolt Marja. – Rögtön isko-
la után indultunk.
– De csak fél tizenegy után jöttél haza – mondta Katti, mi-
közben a gyereket Marja ágyára rakta. Gyakorlott mozdula-
tokkal kezdte kibontani a pelenkát.
Marja tiszta pelenkát vett elő a régi komódból, és odanyúj-
totta az anyjának.
– Hívtak, hogy maradjak ott vacsorára – mentegetőzött a
lány. – Ezért jöttem olyan későn.
Katti egy pillantást vetett rá a szeme sarkából.
– Ilyen még egyszer elő ne forduljon – mondta csöndesen. –
Apád is nagyon aggódott.
Marja ridegen nézett vissza.
– Miért? – érdeklődött gúnyosan. – Elfogyott a sör?
– Marja – csattant föl élesen Katti. – Ne merj ilyen hangon
beszélni az apádról.
Marja a szekrényhez ment, elővett egy kopott fürdőkö-
penyt, és belebújt.
– Nem az apám – mondta dacosan.
Katti fölsóhajtott.
 – Miért hajtogatod ezt folyton? – kérdezte sértett hangon. –
Szeret téged, és azt akarja, hogy te is szeresd őt. Nem ő tehet
róla, hogy meg se próbálod.
Marja nem felelt. A komódon álló üvegpohárból kiszedte a
fogkeféjét, az ajtóhoz ment. Ott megállt, és visszafordult az
anyjához.
– Megmelegítem a tejet Peternek – mondta.
A konyhában egy nyeles lábosba vizet töltött, beleállította a
cumisüveget, és fölrakta a tűzhelyre. Begyújtotta a gázt alatta,
azután a vízcsaphoz ment. Gyorsan és alaposan megmosako-
dott, majd kivette az üveget a vízből, és visszament a szobába.
– Etesd meg Petert – mondta Katti, és fölkelt az ágyról. Ad-
dig megcsinálom a reggelidet. Nem akarom, hogy elkéss az
iskolából.
Marja a csecsemő fölé hajolt, és odatartotta hozzá az üveget.
– Kéne reggeli, Peter?
Peter apró, sötét szeme mosolyogva nézett rá. Csöpp kezé-
vel az üveg után nyúlt, fogatlan szájacskája mosolyra húzó-
dott.
– Olyan édes vagy – mondta a lány, miközben az öccse szá-
jába dugta a cumisüveget.
A kisfiú boldogan gőgicsélt, azután ajkát rászorította a
hosszú cumira. Szája sarkából vékony patakocskában szivár-
gott a tej.
– Malac – nevetett Marja, és a törülközővel megtörölte a
gyerek arcát. Azután lenézett rá, és megkérdezte: – Ugye, nem
esel le az ágyról, amíg Marja felöltözik?
Peter boldogan cuppogott.
Marja fölegyenesedett, a kisfiú sötét szeme követte a moz-
gását.
– Azt hiszem, meg tudod oldani – mondta mosolyogva. A
komódhoz lépett, és fehérneműt szedett elő.
 Ledobta magáról a köpenyt, kibújt a pizsamafelsőből. Na-
gyon ügyesen, szinte egyetlen mozdulattal belelépett a bugyi-
jába, miközben kinyúlt a komódon levő melltartójáért. Fény
világított a szemébe, a komód feletti tükörbe pillantott.
A háta mögött nyitva állt az ajtó. Kilátott a konyhába. Mos-
tohaapja az asztalnál ült, és őt figyelte. A lány arcára kiült a
megvetés. A férfi elkapta róla a tekintetét.
Nem vette le a szemét a férfiról, miközben karját a melltartó
pántjába dugta, majd összekapcsolta. Azután megfordult, és
az ajtóhoz ment. A férfi ismét fölnézett. Marja egy másodper-
cig némán állt, majd gyorsan becsukta az ajtót, és befejezte az
öltözködést.
Peter végzett a cumisüveggel. Marja vidáman fölkapta a
gyereket, és kivitte a konyhába.
Katti egy tál zabpelyhet tett az asztalra, és kinyújtotta a kar-
ját a csecsemőért.
– Mindet megitta? – kérdezte.
Marja bólintott. Átadta Petert az anyjának, és leült.
– Már megint zabpehely? – nézett a tálba.
– A zabpehely nagyon egészséges – mondta Katti. – Edd
csak meg.
Marja nem nyúlt az ételhez. Egy cigire vágyott. Elgondol-
kodva nézett az anyjára; azon tűnődött, hogy rá merjen-e gyúj-
tani reggeli előtt. Elvetette az ötletet.
– Nem vagyok éhes – mondta.
Mostohaapja ekkor ért vissza a konyhába.
– A zabpehely nem felel meg a kényes ízlésednek? – kérdez-
te akadozva. – Talán jobban örülnél egy kis ham and eggsnek?
Marja hidegen bámult fel rá.
– Az igazat megvallva – mondta – jobban.
– Hát nem szörnyű? – gúnyolódott tovább a férfi, azután
Kattihoz fordult. – Szerintem szégyelli, amiért olyan szegé-
nyek vagyunk, hogy nem engedhetjük meg magunknak a vil-
lásreggelit.
Marja tágra nyitotta a szemét.
– Nem lennénk olyan szegények, ha te képes volnál meg-
válni a söreidtől, és elmennél dolgozni – mondta nyájasan.
Peter elkeseredetten tárta szét karját a felesége felé.
– Egyáltalán nem tiszteli a szüleit – mondta. – Csak feleselni
tud. Ezt tanulja az éjszakai kiruccanásokon?
– A szüleimet, azokat tisztelem – vágott vissza Marja. – De
téged nem.
– Elég volt! Marja! – szólalt meg éles hangon az anyja.
– Mondd meg neki, hogy ne maceráljon – felelte a lány
acsarkodva. Fölemelte a kanalát és belekóstolt a zabkásába.
Ízetlen volt.
– Apádnak igaza van – folytatta Katti. – Illendőbben kellene
beszélned vele. Ő csak a javadat akarja, amikor…
– A nyavalyát! – robbant ki Marja lecsapva a kanalát. – Nem
törődik ez mással, csak saját magával.
Felpattant.
– Ha volna benne valami emberség – fakadt ki –, nem hagy-
ná, hogy egész éjjel dolgozz, mialatt ő itthon ül a büdös atléta-
trikójában. Pióca!
Katti keze villámgyorsan meglendült. A pofon csattanása
hosszan visszhangzott a hirtelen beállt csöndben.
Marja az arca elé kapta a kezét. A fehér ujjnyomok körül bí-
borvörös lett a bőr. Fura csodálkozás ült a szemében.
– Megütöttél – mondta az anyjának elborzadva.
Katti ránézett. Érezte, hogy fojtogatja a sírás.
Most jött rá: életében először pofozta meg a lányát.
– Hogy megtanuld tisztelni a szüleidet – mondta hirtelen
megremegő hangon.
Marja szeme megtelt könnyel, és Katti egy pillanatig azt hit-
te, hogy a lánya mindjárt sírva fakad. A könnyek nem bugy-
gyantak elő. Helyette jeges nyugalom áradt a tekintetéből,
amiből Katti megértette, hogy Marja felnőtt, és örökre eltávo-
lodott tőle.
– Marja – szólalt meg esdeklőn, és egy lépést tett felé.
Marja kitért előle.
– Sajnálom, anyám – mondta lágyan, mintha azért kérne bo-
csánatot, mert megütötte az anyját. – Borzasztóan sajnálom.
Megfordult, és csöndben kiment a konyhából.
Katti Peter felé fordult. Hallotta, ahogy Marja lesiet a lép-
csőn. Sírva fakadt.
– Mit tettem, Peter? Mit tettem az én kicsi babámmal?
Peter nem ment közelebb hozzá. Mintha kissé diadalmasan
csengett volna a hangja.
– Már régen meg kellett volna tenned, Katti. Igazad volt.
Az asszony rápillantott.
– Tényleg azt hiszed, Peter? – kérdezte lengyelül.
A férfi bólintott, szemében alig leplezett elégedettség csillo-
gott.
– Igen.
Katti rábámult. Karján felsírt a csecsemő; gépiesen csitítani
kezdte. Szeretett volna hinni a férjének. Szerette volna elhinni,
hogy igaza volt, de a lelke mélyén kétségek gyötörték.

8. fejezet

Amint Marja belépett az ajtón, csöngeni kezdett a telefon.

– Majd felveszem, Mr. Rannis – kiáltotta. – Nekem szól.
Behúzta maga mögött a fülke ajtaját, és fölvette a kagylót.
– Halló.
– Marja? – Ross hangja gyengén hallatszott a telefonban.
– Aha – felelt Marja.
– Ross – mondta a fiú.
– Tudom.
 – Mit csinálsz? – kérdezte Ross.
– Semmit – felelte a lány. – Nagyon meleg van.
– Nincs kedved autózni? – kérdezte a fiú. – Fölmehetnénk a
Riverside Drive-ra. Ott hűvös van.
– Oké – egyezett bele Marja.
– Mindjárt ott leszek érted – mondta gyorsan Ross. – Várj
meg.
– Nem… – habozott Marja. – Haza kell mennem átöltözni.
Csurom víz a ruhám. Találkozzunk valahol.
– A garázsnál – mondta Ross. – A 83-dik utcában, a Park
Avenue és a Lexington között. Sokára leszel ott?
– Fél óra – mondta Marja. – Viszlát.
– Viszlát.
Marja megvárta, hogy a fiú megszakítsa a vonalat, csak az-
után tette le a kagylót. Kilépett a fülkéből.
Mr. Rannis ott állt előtte. Gyanakodva nézett rá.
– Ki volt az?
– Egy barátnőm – felelte Marja közömbösen. Elindult az ajtó
felé.
A férfi utánanyúlt, és megállította.
– Mit szólnál egy Milky Wayhez?
A lány a fejét rázta.
– Kösz, nem kérek – mondta, és indult volna tovább, de a
férfi megszorította a karját.
– Nem kell érte fizetned – mondta.
Marja elmosolyodott.
– Nem is tudnék. Nincs egy vasam se – felelte, miközben ki-
szabadította a karját. – Azonkívül mennem kell. Vár az anyám.
Mr. Rannis kelletlenül nézte, ahogy az ajtóhoz megy.
– Ne felejtsd el – szólt utána –, ha bármire szükséged van,
csak szólj nekem.
– Köszönöm, Mr. Rannis – mondta Marja, távozás közben. –
Nem fogom elfelejteni.
 Katti éppen kilépett a kapun, amikor Marja a házhoz vezető
lépcsők felé ért. Az asszony megállt, és figyelte, ahogy a nap-
fény megcsillan a lánya haján. Várt, míg Marja közelebb ér, s
csak azután szólalt meg.
– Szervusz, Marja.
– Helló, mama – mondta a lány nyugodt hangon.
– Minden rendben volt az iskolában? – kérdezte Katti.
Marja az anyjára pillantott.
– Aha – felelte. – Miért ne lett volna?
Katti úgy érezte, mintha mentegetőznie kellene.
– Csak úgy kérdeztem – mondta. Szeretett volna bocsánatot
kérni a reggel történtek miatt, de nem jött ki hang a torkán.
– Hova mész? – kérdezte Marja..
– Vásárolni – felelte Katti. Hazudott. De nem akarta meg-
mondani a lányának, hogy orvoshoz megy. – Mit csinálsz ma
délután?
– Átmegyek tanulni egy barátnőmhöz – mondta Marja. –
Csak hazaugrottam átöltözni. Teljesen átizzadtam.
– Halkan menj be – figyelmeztette Katti. – Alszik a kicsi.
Nehogy felébreszd.
– Jó – felelte Marja.
Fölment a lépcsőn, és óvatosan kinyitotta az ajtót. A lakás-
ban csend volt. Megállt a konyha közepén és fülelt. Semmit
sem hallott. Lábujjhegyen átsietett a folyosón az utcai szobá-
hoz, és bekémlelt.
Mostohaapja a nyitott ablak előtt ült egy székben; mélyen
aludt, a feje oldalra csüngött, újság feküdt a térdén. Marja visz-
szaosont a konyhába, onnan pedig a saját szobájába ment.
A csecsemő a kiságyban aludt. Marja vigyázva nyitotta ki a
szekrényajtót, tiszta blúzt és szoknyát szedett elő. Lerakta őket
az ágyra, majd friss fehérneműt készített melléjük. Gyorsan
kibújt a blúzából, a szoknyájából, és visszament a konyhába.
 Csak kicsit csavarta el a vízcsapot, nem akarta, hogy mosto-
haapja fölébredjen a zajra. Levette a melltartóját, és az egyik
konyhaszék támlájára akasztotta. Egy másodperc alatt beszap-
panozta a felsőtestét. A következő másodpercben pedig egy
mosdókesztyűvel letörölte magáról a szappant. Azután az ar-
cát mosta meg. Összeszorította a szemét, nehogy a szappan-
hab belemenjen, és így nyúlt ki a törülközőért. De a legköze-
lebbi fogas üres volt Kitapogatta a következő kampót.
Lehúzta a törülközőt és jó erősen megdörzsölte vele az ar-
cát, a hónaalját, végül az egész felsőtestét. Visszaakasztotta a
törülközőt a szögre, és a háta mögé nyúlt a melltartóért. De az
nem volt a széken.
Megfordult, automatikusan a padlóra nézett, nem esett-e le
véletlenül. Mostohaapja hangjára összerezzent.
– Tényleg a földön volt – mondta a férfi, és felé nyújtotta a
melltartót. – De én fölvettem neked.
A lány egy pillanatig meglepetten bámult rá. Azután elvette
tőle a melltartót.
– Jé, köszi – mondta gúnyosan maga előtt tartva a fehérne-
műt. – Biztos olyan nagy zajjal esett le, hogy fölébresztett.
Peter lassan elvigyorodott, nem törődve a lány hangjában
rejlő gúnnyal.
– Az anyád volt ilyen, még az Óhazában, amikor fiatalok
voltunk.
– Honnan tudod? – kérdezte Marja megvetően. – Akkor
még azt se tudta, hogy a világon vagy.
Meg akarta kerülni a férfit, de az elé lépett. Megragadta a
lány karját.
– Marja, mért vagy olyan utálatos hozzám?
A lány üres szemekkel bámult föl a férfi arcába.
– Nem szándékosan teszem, Peter bácsi – mondta. – Csak
egyszerűen rosszul vagyok attól, hogy itt látlak a házban.
Peter teljesen félreértette a lány gúnyos szavait.
 – És ha állásba mennék? – kérdezte majdnem könyörögve. –
Akkor kedves lennél hozzám?
Marja szeme számítóan villant.
– Lehet – felelte.
Az ajtó becsukódott mögötte. Peter érezte, hogy lüktet a ha-
lántéka. A kis ribanc. Egy napon majd megmutatja neki, mi
lesz a vége a sok cukkolásnak. A jégszekrényhez fordult egy
újabb doboz sörért.

Katti két másik nő között ült a hosszú padon, és megadóan

várta, hogy rákerüljön a sor. Már nem tarthat sokáig. Csak egy
nő volt még előtte.
A szoba sarkában, a betegfelvételnél egy fiatal ápolónő az
előtte sorakozó kartonokat böngészte. Egy kis idő után az em-
ber megtanulja az összes szokatlanul hangzó nevet kiejteni,
mintha csak Smith-t vagy Jonest mondana. Mire ez bekövetke-
zik, már veteránnak számít itt.
Egy segédorvos állt meg a pult előtt, és súgott valamit az
ápolónőnek. Az bólintott, és fölvette a következő két kartont.
– Mrs. Martino négyes fülke, Mrs. Ritchik ötös fülke, tessék,
kérem.
Katti és a mellette ülő nő egyszerre állt föl. Egymásra moso-
lyogtak, hogy így váratlanul sorstársakká lettek. Egymás után
odaléptek a pulthoz.
A másik nő elvette a kartonját a nővértől, bement az egyik
fülkébe, és elhúzta a függönyt maga mögött.
Katti megszólította a nővért.
– Mrs. Ritchik – mondta.
Az ápolónő minden érdeklődés nélkül pillantott rá, és a ke-
zébe nyomta a kartont.
– Először van itt? – kérdezte.
Katti megrázta a fejét.
– Nem. Voltam már régebben is. Amikor a kisfiam született.
 A nővérke türelmetlenül rázta a fejét. Hogy ezek milyen os-
tobák!
– Úgy értettem, ez alkalommal.
– Igen.
A nővér benyúlt a pult alá, és egy kicsi, széles szájú üveget
vett elő.
– Ebbe kell a vizeletet venni – mondta. – Adja majd oda a
doktor úrnak.
Katti elvette az üveget, keresztülment a zsúfolt padsorok
között, és belépett az ötös számmal jelzett fülkébe. Gondosan
behúzta maga mögött a függönyt.
Módszeresen levetkőzött és előkészült az orvosi vizsgálatra.
Amikor mindennel végzett, leakasztott a fogasról egy fehér
lepedőt, és maga köré tekerte. Leült a sarokban egy kis székre,
várta az orvost.
Néhány perc múlva valaki halkan megkocogtatta kívülről a
fülkét, és egy növendék ápolónő lépett be. Kezében írótömböt
tartott.
– Mrs. Peter Ritchik? – kérdezte.
Katti bólintott.
Ezután következtek az orvosi munkához elengedhetetlen
kérdések. Mindössze öt percig tartott az egész, hiszen Katti
előre felkészült a válaszokkal. Korábbról emlékezett a kérdőív-
re.
A nővérke letépte a felső lapot a tömbről, és fölcsíptette az
ajtó mellett lógó irattartóra. Kiment a fülkéből, majd egy má-
sodperc múlva egy újabb papírlappal tért vissza, amit az előb-
bi mellé tűzött. Azután Kattira mosolygott:
– A doktor úr egy perc múlva itt lesz.
– Köszönöm – mondta Katti. Megadóan leült, és várt. Álta-
lában legalább tizenöt percbe tellett, hogy a doktor megérkez-
zen.
 Ezúttal csaknem fél óra múlt el, mire a függöny meglibbent,
és az orvos a kíséretében levő két segédorvossal belépett a fül-
kébe. Levette az ívet a falról, és röviden átfutotta, majd
Kattihoz fordult.
– Mrs. Ritchik?
– Igen, doktor úr – bólintott Katti.
– Doktor Block vagyok – mondta az orvos. – Mióta terhes?
Katti vállat vont.
– Egy vagy két hónapja.
Az orvos igyekezett leplezni a viszolygását.
– Feküdjön föl az asztalra, megnézzük – mondta röviden.
Katti szótlanul fölmászott a vizsgálóasztalra, két lábát be-
akasztotta a kengyelbe. A feje fölött lógó kis sárga villanykörte
pont a szemébe világított. Hunyorogni kezdett.
Az orvos hangja távolinak tűnt.
– Vegyen mély lélegzetet.
Teleszívta a tüdejét levegővel, és moccanás nélkül hagyta,
hogy a vizsgálódó ujjak beléhatoljanak. Az orvosnak könnyű
és ügyes keze volt, egy pillanat alatt végzett. Katti fel akart
ülni. De az orvos a vállára tette a kezét, és visszanyomta. Katti
csöndben tovább feküdt, és várt.
Az orvos annyira fölemelte a lepedőt, hogy az végül elta-
karta a szemébe verődő fényt. Halkan megszólalt a lepedő
mögött. A segédorvosokhoz intézte szavait.
– Az utolsó szülés császármetszéssel történt. Beszűkült pe-
tevezeték, ismét császármetszésre lesz szükség.
A lepedő lehullott, Katti fölült. Kérdőn nézett az orvosra.
– Miért esett teherbe, Mrs. Ritchik? – kérdezte az orvos. – A
kartonján az áll, hogy megmondták magának, védekezzen,
mert egy újabb terhesség az életét veszélyeztetheti.
Az asszony vállat vont. Ezek úgysem értenék meg. Az ő
szemükben minden olyan egyszerű.
 Az orvos hátat fordított, és a növendék ápolónő által az
imént odakészített tiszta vizes lavórban mosni kezdte a kezét.
A válla fölött még visszaszólt. Begyakorlott mondatokat mon-
dott, pontosan tudta, hogy fölöslegesen beszél.
– Sok napfény, friss levegő, pihenés. Legalább két hónapig
tartózkodjon a házasélettől. Fogyasszon tápláló ételeket, tejet,
narancslét. – Receptet írt, és átnyújtotta Kattinak. – Ezt szedje,
és egy hónap múlva jöjjön el újra.
Az asszony rápillantott.
– Mikor fog megszületni a baba? – kérdezte.
Az orvos kifejezéstelen tekintettel nézett vissza rá.
– Nem fog megszületni – jelentette ki könyörtelenül. – El
fogjuk venni magától.
Nyugalmat erőltetett magára. Számított erre.
– És mikor, doktor úr? – ismételte szelíd konoksággal.
– Novemberben vagy decemberben – felelte az orvos. –
Nem hordhatja ki végig.
– Köszönöm, doktor úr – mondta Katti halkan.
Az orvos sarkon fordult, és kiment, kísérete némán követte.
A függöny suhogott mögöttük.
Katti lassan lekecmergett az asztalról, és a ruhái után nyúlt.
Nincs is olyan nagy baj. Egészen októberig még dolgozhat.
Megzizzent a függöny, Katti maga elé kapta a ruháit.
Az egyik segédorvos lépett be. Bocsánatkérően mosolygott.
– Elnézést, Mrs. Ritchik – mondta. – Ezt elfelejtettem.
Levette a polcról a vizeletmintát tartalmazó üveget.
– Nem történt semmi – mondta Katti.
A fiatalember rápillantott, azután félszegen ismét elmoso-
lyodott.
– Ne aggódjék, Mrs. Ritchik – mondta. – Minden rendben
lesz.
Az asszony visszamosolygott rá.
– Köszönöm, doktor úr.
 Rebbent a függöny, a segédorvos elment. Katti nyugodtan
befejezte az öltözködést, majd kiment, és az ápolónőnél befi-
zette az ötvencentes vizsgálati díjat. Azután lement a klinika
előcsarnokában levő gyógyszertárba, és kiváltotta a receptet.
Amíg a gyógyszerre várt, azon gondolkodott, mit is mond
majd Marjának. Marja nem fogja megérteni. Újabb árulásnak
fogja tartani az egészet, és megbántódik.
A nevét szólították. Tablettákat kapott. Naponta háromszor
kell bevennie őket. Az orvosságot becsúsztatta a táskájába, és
kilépett az utcára. A sarokról odalátszottak a Szent Ágoston-
templom tornyai.
Elhatározta, hogy bemegy, és megkeresi Janowicz atyát.
Nagyszerű ember. Majd ő megmondja, mit tegyen.

9. fejezet

Marja felült a fűben, átfogta a térdét, nézte a Hudson folyót.

Alkonyodott, a New Jersey parton villogtak a fények, mint
megannyi szentjánosbogár. Enyhe fuvallat borzolt a hajába.
– Muszáj valami munkát szereznem a nyárra – szólalt meg
hirtelen.
Ross az oldalára fordult, és fölpillantott rá.
– Minek? – kérdezte mosolyogva.
– Kell a dohány – felelte a lány egyszerűen. – Az öregem
annyira odavan a sörért, hogy nem hajlandó dolgozni. Anyám
éjszaka dolgozik. Nem jövünk ki a pénzből.
– Mit tudnál csinálni? – kérdezte Ross kíváncsian. – Milyen
munkát szeretnél?
– Nem t’om – vallotta be Marja. – Eddig nem gondolkoztam
rajta. – Kiszolgálhatnék egy olcsó áruházban.
Ross fölnevetett.
– Mi olyan mulatságos? – kérdezte a lány.
 – Nem sokat keresnél – mondta. – Legfeljebb ha nyolc dol-
csit egy héten.
– Nyolc dolcsi az nyolc dolcsi – torkollta le Marja. – Az is
több, mint a semmi.
A fiú fürkészően nézett rá. A nővére gyakran tervezgette,
hogy munkát vállal, de valahogy sohasem szánta rá magát.
– Komolyan gondolod?
Marja bólintott.
Ross letépett egy fűszálat, és elgondolkozva rágcsálni kezd-
te. Bizonyos fokig Mike-ra emlékeztette a lány. Mind a kettőn
olyan komolyan veszik a pénzt. Támadt egy ötlete.
– Tudsz táncolni? – kérdezte.
Marja kíváncsian pillantott rá.
– Naná – mondta.
– Úgy értem, jól? – akadékoskodott Ross.
Marja bólintott.
– Elég jól.
A fiú fölállt, és leporolta a nadrágját. Kezét nyújtotta a lány-
nak, hogy fölsegítse.
– Gyere – mondta, és elindult az autó felé. – Kipróbáljuk.

Nyekergő tánczene szűrődött ki a szűk előcsarnokba. A fa-

lakat lányok fényképei borították, mindegyik arcán ugyanaz a
hívogató mosoly. A képek alatt hosszú, fehér felirat virított.
GYERE. TÁNCOLJ VELEM. CSAK TÍZ CENT
A zene fölerősödött, amint Marja a fiú nyomában elindult a
lépcsőkön fölfelé. A lépcsők tetején egy kis fülke állt. Ross oda-
lépett.
– Kettőt – mondta, és egy dollárt csúsztatott be a kis nyílá-
son.
A fülkében ülő ember szó nélkül tolta ki a két jegyet. Ross
elvette, és az ajtóhoz vezette Marját. Egy másik ember elvette
és eltépte a jegyeket.
 A táncterem hosszú volt és keskeny, a falakat kékre festet-
ték. A lámpák gyengén világítottak. A terem túlsó végében a
zenekar éppen befejezte a számot. A néhány összefonódó pá-
rocska lassan elhagyta a parkettet. Az ajtó melletti asztaloknál
lányok ültek. Amikor Ross belépett, fölkapták a fejüket, gépie-
sen elmosolyodtak, de a mosoly rögtön le is lohadt, amint
meglátták, hogy nincs egyedül.
Tőlük jobbra állt a hosszú, keskeny bárpult, körülötte terí-
tetlen asztalok sorakoztak. Ross odakísérte az egyikhez a
lányt. A pincér azonnal mellettük termett.
– Sört – mondta Ross föl se pillantva Azután kérdően Mar-
jára nézett.
– Kólát – felelte Marja.
A pincér elment, a zenekar újra játszani kezdett. Ezúttal egy
lágy foxtrottot.
– Készen állsz? – kérdezte Ross.
Különös mosoly villant Marja arcán.
– Én mindig – felelte.
– Akkor táncoljunk – mondta a fiú.
Égő arccal kísérte vissza Marját az asztalhoz. Nem marad-
hatott kétsége a lány tánctudását illetően. Úgy mozgott, mint-
ha hozzánőtt volna. A ritmusérzéke kitűnő volt, és noha más
lányok szorosabban simultak hozzá, senkivel sem érezte eny-
nyire a zene áramlását, amely szinte eggyé olvasztotta őket.
Miközben a fiú a szájához emelte és felhajtotta a sört, Marja
elmosolyodott.
– Nos? – kérdezte.
– Tényleg tudsz táncolni – mondta Ross kelletlenül, letéve a
poharát. – Hol tanultad?
– Sohasem tanultam táncolni – felelte a lány még mindig
mosolyogva.
Egy pillanatig hallgattak. Marja várta, hogy a fiú megszólal-
jon.
 – A lányok itt húsz és ötven dolcsi között keresnek hetente –
mondta Ross.
Marja ajkán még mindig olt ült a mosoly.
– Csak tánccal? – kérdezte kétkedő hangsúllyal.
Ross habozott.
– Főleg.
– Úgy húszat szedhetnek össze a táncból – saccolta meg
Marja.
Ross bólintott, és óvatosan figyelte a lány arcát.
Marja fölemelte a kólát és kortyolt egyet.
– Nem muszáj elmenni? – kérdezte. – Lehet olyan is, hogy
valaki csak táncol?
Ross ismét némán bólintott.
– Az rengeteg pénz – mondta a lány.
Ross hirtelen megundorodott magától. Egy bankjegyet hají-
tott az asztalra, és fölemelkedett.
– Gyere, menjünk – mondta.
A lány szó nélkül felállt. Egy férfihang dörrent a hátuk mö-
gött.
– Hé, Ross, rég láttalak. Hová tűntél?
Marja meglepetten fordult hátra. Magas, őszes fekete hajú,
sötét, karikás szemű férfi állt mellette.
– Nem is kell magyarázni – recsegte. – Érthető, hogy a lá-
nyaim már nem elég jók neked.
Marja elmosolyodott, és Rossra pillantott, ő is mosolygott,
de szeme hideg maradt.
– Helló, Joker – mondta, majd egy pillanatnyi tétovázás
után hozzátette: – Joker Martin, Marja Flood.
– Gyertek a pulthoz – mondta Martin. – Meghívlak benne-
teket egy italra.
Ross megrázta a fejét.
– Kösz, nem, Joker. Mennünk kell.
Martin Ross könyökére tette a kezét.
 – Ifjú hölgyem, négy hónapja nem láttam ezt a fickót –
mondta Marjának erős, durva hangján –, most meg rohan.
Mondja meg neki, semmiről se késik le, ha most gyorsan fel-
hörpintünk valamit.
Marja elmosolyodott. Hízelgőnek érezte, hogy ez az ember
azt tételezi fel, ő bármire is rábeszélheti Rosst. Majdnem olyan
volt, mintha azt hinné, Ross vele jár.
Tűnődését Ross hangja szakította félbe.
– Oké, Joker. De gyorsan.
A férfiak sört ittak, Marja meg kólát rendelt. Martin Marjá-
hoz fordult.
– Haragudnom kellene magára, kislány – mondta. – Ross
volt az egyik legjobb kuncsaftunk. Most meg hírét se halljuk.
De hát, ahogy magát elnézem, igazat kell adnom neki.
– Joker itt a főnök, Marja – magyarázta Ross. – Mindig csak
a pénzre gondol.
Marja az ősz hajú férfira pillantott.
– És ki nem? – kérdezte.
Joker elvigyorodott. Vállon veregette a lányt.
– Okos kislány – mondta. – Nem lehet mindenki olyan gaz-
dag, mint a fiatal barátunk itten.
Marja csak most látta meg a férfi szemeit. Ravasz és vizsgá-
ló volt a tekintete.
– Munkát keres, kislány? – kérdezte.
Mielőtt válaszolhatott volna, Ross közbevágott.
– Nem – mondta élesen. – Még iskolába jár. Marja bölcsen
csendben maradt, és belekortyolt a kólába. Joker visszafordult
Rosshoz.
– Örülök, hogy beugrottál, Ross – mondta. – Beindítottunk
egy kis ezt-azt, itt hátul.
Ross érdeklődéssel pillantott föl.
– Hogyhogy összejött?
 – Találtunk kapcsolatot – válaszolt Joker. – Most már rend-
szeres a dolog. Fogadás és kocka, itt az irodám mögötti terem-
ben. Nagyban megy a játék.
Ross fegyelmezte a hangját, de a szemében egy pillanatra
sárga fény villant.
– Lehet, hogy valamelyik este eljövök egy kicsit körülnézni.
– Gyere csak – harsant fel Joker. – És hozd magaddal a kis-
asszonyt is kabalának. – Marjára nézett. – Mindig szívesen lát-
juk.
– Köszönöm, Mr. Martin – mosolygott Marja. Végeztek az
itallal, és Joker az ajtóig kísérte őket.
Hangja visszhangzott a keskeny folyosón.
– Jó volt újra látni, Ross. Ne tűnj el.
Ahogy lefelé lépkedtek a lépcsőn, ismét megszólalt a zene.
Hallhatták, amíg ki nem értek az utcára, ahol aztán elnyomta a
forgalom zaja.
– És most hová? – kérdezte Ross, amikor az autóval kiállt az
útra.
– Nem tudom – mondta Marja. – Te vezetsz.
Ross a szeme sarkából futó pillantást vetett rá. A lány maga
elé bámult. Ross szerette volna tudni, vajon mi jár a fejében.
– Nincs kedved feljönni hozzánk, és harapni valamit? – kér-
dezte.
– A család nem fog haragudni? – kérdezte vissza Marja.
Ross megrázta a fejét.
– Elutaztak a hétvégére.
– Oké – mondta a lány.

– Jó estét, Mr. Drego – mondta a portás.

– Jó estét, Mr. Drego – mondta a liftes, miközben felvitte
őket.
 Váltottak pár szót, azután a lift megállt, és ők kiszálltak. A
liftajtó becsukódott mögöttük. Ross a zsebében kutatott a kulcs
után. A lakás szemben volt a felvonóval.
Ross kitárta az ajtót Marja előtt, és a lány belépett. A fiú be-
zárta az ajtót és kinyúlt, hogy felkapcsolja az előszobában a
villanyt.
De Marja lefogta a kezét.
– Egész délután együtt voltunk, és még csak meg se csókol-
tál.
Ross lenézett rá, és a félhomályban megpróbálta kivenni az
arckifejezését. Hallgatott.
– Mért haragszol, szivi? – kérdezte Marja. – Rosszul csinál-
tam vagy mondtam valamit?
A fiú némán megrázta a fejét. Nem mondhatta el, hogy ön-
magára dühös, mert elvitte a lányt az Arany Híd Táncterembe.
Egy ilyen bagázsban nem volna semmi esélye. Egy hét alatt
kurvát csinálnának belőle. Nem lett volna szabad, hogy eszébe
jusson, bármennyire kell is a lánynak a pénz.
Marja szorosan mellette állt, ajka a fiú arcához ért.
– Ne haragudj rám, szivi – suttogta.
Ross levette kezét a kapcsolóról, és átfogta a lány vállat.
Nekidőlt az ajtónak, és magához húzta. Marja készségesen
hozzásimult. Megcsókolták egymást.
A lány szendvicseket készített, kávét főzött. Ross a tálcát
bevitte a nappaliba; a díványra ültek le enni. A rádióból szólt a
zene, a szobában csak egy kis állólámpa világított.
Amikor végeztek, Marja kinyújtózott a dívány párnáin, és
elégedetten falsóhajtott.
– Éhes voltam – mondta.
A fiú rámosolygott, és meggyújtott egy cigarettát.
– Add ide – szólt a lány, és kinyújtotta a kezét.
 A fiú átadta neki a cigarettát. Marja az ajkai közé vette, és
mélyet szippantott belőle, azután lehunyta a szemét, és ráérő-
sen kieregette a füstöt.
– Nem is tudod, milyen szerencsés vagy – szólalt meg.
– Miért? – kérdezte Ross meglepetten.
Marja kinyitotta a szemét, és ránézett.
– Látnod kellene, hol lakom – mondta. – Akkor megértenéd,
hogy mire gondolok. Itt minden olyan csöndes. Ilyen magasba
nem hallatszik föl a zaj az utcáról. Nem jönnek be a szagok az
udvarból. Nem randalíroznak a szomszédok.
Ross nem felelt, nem tudta, mit mondjon. Fölkapta a szend-
vicses tálcát, és kivitte a konyhába. Mikor visszatért a nappali-
ba. Marja mozdulatlanul feküdt a díványon, a szeme ismét
hunyva.
– Marja – suttogta Ross.
A lány nem válaszolt, mellkasa egyenletes ritmusban emel-
kedett és süllyedt.
Ross leült mellé a díványra. Marja pillái szétrebbentek.
– Elszundítottam – mondta.
– Észrevettem – mosolygott a fiú.
– Hány óra van? – kérdezte Marja.
– Mindjárt tíz.
A lány hirtelen fölült.
– Mennem kell – mondta sietve.
Ross megragadta a vállát.
– Marja – mondta –, ugye tudod, hogy megőrülök érted?
Marja egy pillanatig a fiú szemébe nézett, azután bólintott.
– Kedvelsz engem? – kérdezte Ross.
Marja fölállt és rápillantott. A fiú arca sápadt volt, a tekinte-
te esdeklő.
– Te vagy a legédesebb fickó a világon – felelte a lány. – Per-
sze hogy kedvellek.
Ross dühösen fölpattant.
 – Nem úgy értettem! – magához rántotta a lányt és megcsó-
kolta. – Kívánlak – szólt rekedten. – Tudod, érzed. Te is kí-
vánsz engem?
Marja egy másodpercig némán a fiú karjaiban maradt, és a
szemébe nézett. Amikor megszólalt, szelíd volt a hangja.
– És ha igen? Akkor sincs mit tenni. Lány vagyok. Ha enge-
dek, a végén úgyis én kerülnék bajba. És azt nem akarom.
– De hát vannak dolgok…
Marja félbeszakította.
– Csak nem mindig használnak – mondta, a fiú arcához szo-
rította az arcát, és a fülébe súgta: – Bármit megteszek, Ross,
amit csak akarsz, kivéve azt az egyet.
Ross rámeredt.
– Bármit?
– Bármit – felelte a lány.
Ross magához vonta, és visszacsúsztak a díványra. Behuny-
ta a szemét, hallotta a ruhájuk suhogását, azután a kezében
érezte a lány forró, kemény mellét. Éles, kínzó fájdalom hasí-
tott belé. A lány mellei közé fúrta a fejét.
– Segíts rajtam, Marja – kiáltotta. – Kérlek, segíts.
Lenézett a lányra, a platinaszőke haj elvakította a szemét.
Lágy suttogás hatolt a fülébe.
– Segítek, Ross, bébi. Feküdj nyugodtan.

10. fejezet

– Kapcsolj rá, Mike! Jönnek, a Timesok! – Riordan hangja re-

kedt volt a sokévi rikkancskodástól.
Mike fölugrott a kis padról, és a járda felé tartott. A Times
teherautója éppen lefékezett. Mike gépiesen a túloldali kira-
katban levő órára pillantott. Tíz harminc. Éppen végezni fog
az újságok összerakásával, mire a tömeg valamivel tizenegy
után kiözönlik a 80. utcai moziból.
 A kocsikísérő éppen keresztülmászott egy halom újságon.
– Kurva egy este! Tizenkét ív a lap – morogta.
Mike nem felelt. Nem érdekelte. Az újságok minden héten
egyre vastagabbak lettek. Feldobott egy köteget a vállára, elci-
pelte az újságosbódé mögé, és lecsapta a földre. Tompa puffa-
nás az aszfalton. Visszament a teherautóhoz.
Mire a második köteggel visszaérkezett, Riordan felesége,
vékony, cingár asszony, már nagyban vagdosta le a köteget
összetartó bálázó huzalt egy fogóval.
– Siess má’, Mike – mondta idegesen az újságosstandnál álló
férje felé pislogva. – Nincs sok időnk.
Az izzadság kezdett átütni az ingén, ezért levetette, és egy
szögre akasztotta. A testén domborodó izmok nedvesen csil-
logtak a sárga villanyfényben. Az íveket már szétterítette, és
most kezdte őket villámgyorsan egymásba ütögetni, és szép
rendesen felstószolni.
Lassan megjött a többi lap is, és az idő egyre sebesebben
telt. Egy óra elmúlt, mire sikerült néhány percet szakítania,
hogy kiszuszogja magát. Felmászott egy bála újságra, és rá-
gyújtott. Kéjesen behunyta a szemét. Fáradt volt.
Egész délután ő kezelte a liftet a házban. A nappali liftes
megbetegedett, lehet, hogy holnap is be kell állnia helyette.
Szerette volna, ha mielőbb véget ér az éjszaka.
– Hé, Mike!
Kinyitotta a szemét. Ross állt előtte mosolyogva. Lassan el-
vigyorodott.
– Azt hittem, elutaztál a családdal – mondta.
Ross megrázta a fejét.
– Ah, dolgom volt.
– Például micsoda? – kérdezte Mike kétkedően.
Ross az autójára mutatott.
– Például azzal a kis szőkével ott.
 Mike az autó felé lesett, de a lány arca árnyékban volt, nem
láthatta. Visszafordult Rosshoz.
– Sejthettem volna, hogy valami tyúkról van szó.
Ross arca lángba borult.
– Ne beszélj így róla – horkant fel. – Nem is ismered.
Mike kissé meglepve nézett a barátjára. Komolyan beleeshe-
tett ebbe a lányba. Még sohasem látta Rosst ilyennek. Megint
megpróbálta megnézni a lányt, de nagyon rossz volt a világí-
tás.
Ross ismét megszólalt.
– Gyere oda a kocsihoz. Bemutatlak neki.
Valami furcsa dac tört rá.
– Minek? – kérdezte a kelleténél hangosabban. – Minden
tyúk egyforma. Ha egyet láttál, mindet láttad.
A járdaszegély felé pöccintette a csikket. Szikrázva hullott le
éppen a kocsi elé. Lemászott a báláról.
– Kéred az újságodat, Ross? – kérdezte.
Ross némán bólintott.
Mike lehajolt, és kihúzott néhány lapot. Odanyújtotta Ross-
nak. Ross a tenyerébe dobott pár pénzérmét, és elvette a lapo-
kat.
Riordan hangja harsant az újságosstand felől.
– Hozzál már pár Americanst, Mike. Kezd kifogyni.
Mike gépiesen lehajolt, és fölvett egy újságköteget. Mire ki-
egyenesedett, Ross félúton volt a kocsija felé. Mike
utánapillantott. Egyeseknek könnyű. Nincs semmi gondjuk. A
vállára dobta a lapokat, és elindult a standhoz.

Ross bemászott az autóba; előrehajolt, hogy megnyomja az

indító gombját. A motor fölberregett, a kocsi elindult, Ross az
úttestre kormányozta.
– Nem kedvel a barátod – hallotta Marja hangját.
Ross ránézett.
 – Honnan veszed? – védekezett. – Nem is ismer.
– Hallottam, mit mondott – válaszolt a lány.
– Csak fáradt – magyarázta Ross. – Általában nem ilyen.
Némán mentek egy saroknyit. Azután Marja ismét megszó-
lalt.
– Ő Mike? Aki nem akart kijönni velünk a szigetre?
– Aha – felelt a fiú.
Marja visszaemlékezett, hogyan állt ott Mike az újságosbó-
dé mögött. Az izzadság olajosan csillogott a karján, az izmok
huzalkötegként domborodtak a hátán meg a vállain.
– Tökéletesnek képzeli magát, mi? – kérdezte gúnyosan. –
Túl jó hozzánk?
Ross nagy bölcsen hallgatott. Több esze volt, mintsem be-
lemenjen egy hülye vitába. Meg nem is nagyon izgatta, hogy
azok ketten mit gondolnak egymásról.
Marja eltűnődött.
– Lehet, hogy egyszer még móresre tanítom.
Ross meglepetten pillantott a lányra, és sértődött kifejezést
látott a szemében. Aztán hirtelen megértette. Marja még min-
dig Mike szavain rágódott.

Katti az első sorok felé indult, de Marja megragadta a karját.

– Lejjebb nincs hely – súgta. – Menjünk be ide.
Katti befordult abba a padsorba, amelyhez Marja irányítot-
ta. Egyfolytában az járt az eszében, amit Janowicz atya mon-
dott a minap. Hogy minél előbb szóljon Marjának. Csak így
szűnhet meg a szorongása.
Egy fiatalember volt a sorban. Katti bocsánatkérést mor-
molt, és átnyomakodott előtte. Amikor a mise elkezdődött,
nehézkesen elhelyezkedett a padban, és előrehajtotta a fejét.
Lehunyta a szemét, és erősen imádkozott Istenhez, hogy
minden rendbe jöjjön. Hogy Marja megértse. Hogy Peter talál-
jon munkát. Mindenkiért fohászkodott, csak saját magáért
nem. Mire véget ért a mise, jobban érezte magát. Marjára pil-
lantott.
Halvány pír borította a lány arcát, elégedett félmosoly vib-
rált a szája sarkában, örült, hogy mégis sikerült elhoznia Mar-
ját a templomba.
A gyülekezet szétoszlott, Katti Marja előtt nyomakodott ki a
sorból. Egy pillantást vetett a fiatalember arcára, amikor átha-
ladt előtte. A fiú homlokán verejtékcsöppek csillogtak. Na-
gyon meleg volt aznap a templomban.
Marja néhány lépéssel mögötte ment, és Katti megfordult,
hogy bevárja. A lány nevetős szemmel karolt az anyjába.
Katti egy hosszú pillanatig elnézte a lányát. Nagyon régen
nem látta ilyen boldognak. Gyönyörű volt, amikor mosolygott.
Katti elhatározta, hogy estig nem szól a születendő gyermek-
ről.
Nem akarta, hogy a mosoly eltűnjön Marja arcáról.

11. fejezet

Lelakatolta a felvonó ajtaját, és leült a kis padra az előcsar-

nokban. Elővette a matekkönyvét, és kinyitotta ott, ahol tartott.
Nem volt olyan fáradt ma délután, mint várta. Úgy tíz óra kö-
rül, amikor a templomból hazaért, lefeküdt aludni, és majd-
nem négyig aludt. Anyja ébresztette föl.
Lassan lapozott a könyvben. Vasárnap délután nem volt
nagy forgalom a liftnél. A ház elég csöndes volt, nyugodtan
tanulhatott.
Hallotta, hogy lépések kopognak keresztül az előcsarnokon,
elhaladnak előtte a lift irányában. Nem nézett föl. Végig akarta
olvasni a bizonyítás utolsó részét.
Lágy hang szólt ki a liftből. Valahogy ismerősnek tűnt.
– Lehetne még ma, Mike?
Leejtette a könyvet, annyira meghökkent.
 A lány bent állt a liftben, és rámosolygott. Világosszőke haja
aranyosan csillogott a fényben.
– Tőlem akár indulhatnánk is – szólította meg másodszor a
fiút.
Mike körülményesen feltápászkodott, érezte, hogy majd ki-
ugrik a szíve. Belépett a felvonóba, lekattintotta a lakatot. Az
ajtó lassan becsukódott. Ránézett a lányra.
– Honnan tudja a nevemet? – kérdezte.
A lány nem válaszolt. Mike-ra szegezte a tekintetét. Az ajka
kissé szétnyílt, mintha mosolyogna, elővillantva a szabályos
fehér fogsort.
Mivel képtelen volt viszonozni a kihívó tekintetet, elfordult
a lánytól. Érezte, hogy az arcát lassan elönti a vörösség.
– Hányadikra parancsolja? – kérdezte fojtottan, miközben
lenyomta a vezérlőkart.
– A tizenkettedikre – felelte a lány.
Most értette meg. Visszafordult felé.
– Ross barátnője. – Inkább megállapítás volt, mint kérdés.
A lány arca kifejezéstelen maradt. Nem válaszolt.
Mike két emelet között megállította a liftet, és hátat fordított
a kapcsolótáblának.
– Te vagy Ross barátnője? – ismételte meg.
– Én? – kérdezte a lány kihívóan. – Tudnod kéne. Te vagy a
tyúkszakértő. Egyet látott, mindet látta.
Mike elvörösödött. Tehát meghallotta tegnap éjjel. Nem
csoda, hogy azt tette, amit tett. Csak így tudott egyenlíteni.
Mike a padlót nézte.
– Sajnálom – mondta.
A lány nem felelt.
Mike felpillantott rá.
– Azt mondtam, hogy sajnálom.
A lány tekintete rideg és közömbös maradt.
– Hallottam.
 Mike kezdett megdühödni.
– Legalább mondhatnál valamit.
A lány elmosolyodott.
– Hurrá – mondta, és egyenesen a fiú szemébe nézett. – Mit
vársz? Tapsot?
Nekidőlt a felvonó falának. Tudta, hogyan kell bánni az
ilyen nőszemélyekkel. Alaposan, tetőtől talpig végigmustrálta.
Ettől mindig kényelmetlenül érzik magukat. Nincs az a pipi,
aki szeretné, ha így bámulják.
A lány nem szólt semmit, amikor Mike szeme visszatért az
arcára, nyoma sem látszott rajta a zavarnak.
– Rossnak igaza volt – mondta a fiú csípősen. – Mindened a
helyén van.
A lány szeme magabiztosan villant.
– Kösz – mondta szárazon. – Jó, hogy mondod, már kezd-
tem aggódni.
A fiú szája mosolyra húzódott. Most már biztos volt magá-
ban. Nem más ez, csak egy nagyszájú, olcsó kis kurva. Kinyúj-
totta a kezét, és magához húzta a lányt.
A lány visszamosolygott, és készségesen hozzásimult. Mike
belenézett a lány arcába. A szemei szikráztak. Lehajolt hozzá,
hogy megcsókolja.
Érezte, hogy a lány keze a háta mögött matat, és hirtelen a
felvonó padlója szédítő gyorsasággal kizuhant alóla. Egy őrjítő
másodpercig bénultan állt. Azután halkan káromkodva meg-
fordult, és megragadta a vezérlőkart.
Fékező állásba tette és remélte, hogy működni fog. A lány
az előbb a gyors lemenet fokozatba rántotta. Hallotta, hogy a
motor felbőg, a lift megállt.
Visszafordult a lány felé.
– Te hülye ribanc! – ripakodott rá. – Meghalhattunk volna!
A lány arcán olyan vad izgalom tükröződött, amilyet még
sohasem látott. Félelemnek nyoma sem volt rajta.
 – Igazán? – kérdezte gúnyos udvariassággal. – Hát az bor-
zasztó lett volna.
Mike visszafordult a vezérlőkarhoz, és újra elindította a lif-
tet fölfelé.
– Jól van – mondta. A felvonó lassan emelkedett. Rossék
emeletén megállította a liftet, és kinyitotta az ajtót.
A lány kilépett a liftből.
– Köszönöm, Mike – mondta udvariasan, és a fiúra mosoly-
gott.
– Nagyon szívesen – felelte Mike ugyanolyan hivatalos
hangon Nyitva tartotta az ajtót, amíg a lány végigment a fo-
lyosón. A felvonó sarkában levő kis tükörből figyelte. Szép
járása volt, és ezt tudta is.
Látta, amint megáll Rossék ajtaja előtt, és megnyomja a
csengőt. Szinte azon nyomban kinyílt az ajtó. Látta a mosolyt
Ross arcán, és hallotta a hangját.
– Gyere be, Marja. Már vártalak.
Az ajtó becsukódott mögöttük. Mike egy pillanatig még ott
állt, majd becsukta a liftajtót, és visszament a földszintre. Lela-
katolta a felvonó ajtaját, leült a padra, és újra kezébe vette a
matekkönyvet.
Rámeredt a lapokra, de nem látta őket. A lányt látta maga
előtt. Dühösen összecsapta a könyvet. Nem volt semmi értel-
me. Csak ő járt a fejében.
Látta, ahogy elindul a folyosón és eltávolodik tőle. Látta
Ross mosolyát, hallotta a szavait. Fölállt, és visszament a fel-
vonóhoz.
Csak amikor megállt Rossék emeletén, akkor értette meg,
mi baja. Életében először féltékeny.
A liftben fölberregett a csengő. Mike felállt, és ránézett a jel-
zőtáblára. Pirosan villogott a 12-es. Összecsapta az ajtót és
meghúzta az irányító kart.
 Megvárta, amíg a lány belép a fülkébe, csak azután szólalt
meg.
– Marja, nagyon sajnálom. Rosszul ítéltelek meg.
A lány kétkedve nézett rá.
– Komolyan, Marja – mondta nyomatékkal. – Nem akarta-
lak megbántani.
A kétely lassan eltűnt a lány tekintetéből. Mike csak most
vette észre, hogy milyen sötét, mégis milyen áttetsző a szeme.
– Nekem nem mennek olyan könnyen a dolgok, mint Ross-
nak – folytatta Mike. – Ross ügyes és okos. Nekem mindenért
meg kell dolgoznom.
Marja elmosolyodott. Ez már valódi mosoly volt, meleg és
őszinte.
– Én se voltam valami rendes – ismerte el. – Szóval: egy-
egy.
Mike kezet nyújtott.
– Akkor megállapodtunk?
Marja mosolyogva megrázta a felé nyújtott kezet.
– Meg.
Mike a tenyerében pihenő kicsi kézre pillantott.
– Tényleg együtt jártok Ross-szal?
– Ross rendes hozzám – felelte a lány. – Igazán rendes. Nem
olyan, mint a legtöbb manus. Érted, mire gondolok?
Mike bólintott.
– Ross rendes srác – mondta Marja szemébe nézve, miköz-
ben a kezét még mindig a tenyerében tartotta. – Elmehetnénk
egyszer valahová, lehet róla szó?
A lány némán bólintott, közben a fiú arcát nézte. Valami
történt vele. A kezétől indult el valami, amit még sohasem ér-
zett eddig. Csomó fiút ismert, de egyiktől se jött még így za-
varba. Mindig tudta, hányadán áll velük. De ez most más volt.
Másmilyen érzés. Valami belső gyengeség fogta el.
 Mike közelebb lépett hozzá. Marja az ajkához emelte az aj-
kát. Még a csók is más volt. Egyszerre forró és édes, lágy, még-
is vad és mohó. Behunyta a szemét. Mintha langymeleg vízben
lebegne. Hirtelen forróság öntötte el. Ráébredt, mi történik
vele. Ez most nem játék, mint a többiekkel. Ez belőle indult ki.
Az övé. A vágy kezdete.
Eltolta magától a fiút. Elpirult.
– Vigyél le – szólalt meg halk, zavart hangon.
– Marja – mondta Mike fojtottan.
Marja nem nézett rá.
– Kérlek, vigyél le – ismételte meg, közben azon gondolko-
zott, mi baja lehet. Egészen fölhevült, boldog volt, és mégis
majdnem elsírta magát.
Mike megfordult, és beindította a liftet. Nem szóltak egy-
máshoz, amíg le nem értek az előcsarnokba. A fiú kinyitotta az
ajtót, és visszafordult a lányhoz.
– Találkozunk még? – kérdezte.
Marja némán nézett rá egy pillanatig.
– Ha akarod – mondta, azután megfordult, és kiszaladt a
liftből, a házból.

Lassan ment föl a lépcsőn a lakásukig. Nem értette magát. A

fiúk mind egyformák. Eddig csak játszott velük. Olyan sze-
mélytelen dolog volt, akár a golyózás vagy az ugróiskola. De
ez most más. Csak azt nem tudta, hogy miért.
A lépcsőházban hallotta, hogy valaki öklendezik a WC-n. A
csukott ajtó felé pillantott, kíváncsi volt, ki az, aki rosszul lett.
Ezt például nagyon utálta, az ember még rosszul se lehet
egyedül, mert a klozet a folyosóról nyílik.
Kinyílt a WC-ajtó, és a mostohaapja lépett ki rajta. Észrevet-
te Marját a konyha küszöbén.
– Hozz egy pohár vizet – kiáltotta. – Anyád rosszul van.
 A lány gyorsan megtöltött egy poharat a konyhai csapnál,
és visszarohant a lépcsőházba. A WC-ajtó nyitva volt. Marja
látta, hogy anyja kimerülten a falnak dől, mostohaapja karját a
hóna alá téve támogatja.
Peter kivette a poharat a lány kezéből, és Katti szájához rak-
ta. Katti gyorsan kiöblítette a száját, és beleköpött a kagylóba,
azután a maradék vizet mohón megitta.
Marja csak ekkor szólalt meg.
– Mi baj van, mama?
Katti fáradtan megrázta a fejét.
– Semmi. Csak hányingerem lett.
– De hát… Marja megdöbbent. Anyjának sohase volt baj a
gyomrával. Csak azelőtt, hogy Peter megszületett. Hirtelen
rémület tört rá. Kérdőn nézett Kattira. Az nem lehet, hogy
megint. Az orvos azt mondta, hogy nem szabad.
– Mama, biztos, hogy minden rendben van?
Katti bólintott. Mondani akart valamit, de a férje belefojtotta
a szót.
– Persze hogy rendben – mondta durván. – Az ilyesmi elő-
fordul, ha valaki állapotos.
Marja hitetlenkedve bámult az anyjára.
– Nem, mama, az nem lehet – tiltakozott fájdalmas hangon.
– Az orvos azt mondta, nagyon veszélyes volna.
Katti megpróbált mosolyogni.
– Nem kell minden szavukat készpénznek venni. Mindig
ijesztgetik az embert.
Peter büszkén kidüllesztette a mellét.
– Megint fiú lesz – dicsekedett. – Előre kiszámítottam az
egészet.
Marja ridegen végigmérte.
– Szóval előre kiszámítottad az egészet?
– Aha – bólintott vigyorogva Peter.
 – Ha már így benne vagy, azt is számítsd ki, mit fogunk en-
ni, amikor anyu abbahagyja a munkát – csattant föl a lány.
Peter meghökkenve meredt rá.
– És azt is, hogy ki fogja megvenni a söreidet, mert én nem,
az biztos – tette hozzá, azzal sarkon fordult, és lerohant a lép-
csőn.
– Marja! – kiáltott utána Katti. De már késő volt. Marja el-
tűnt a szemük elől. Csak a léptei kopogását hallotta lentről.
Egy pillanatig a férjét nézte, azután megfordult, és vissza-
ment a lakásba. Egy másodpercig fájdalmat és gyöngeséget
érzett. Szeretett volna egy kicsit lefeküdni. Akkor talán jobban
lenne. A kétségbeesése csökkenne. Janowicz atyának igaza
volt.
Össze kellett volna szednie a bátorságát, hogy maga mondja
meg Marjának. Csak önmagát hibáztathatja. Ő talán meg tudta
volna értetni vele.

12. fejezet

– Joker játéktermet rendezett be hátul – mondta Ross.

Mike fölpillantott. Barátja szemében az ismerős sárga fény
villant – az izgalom jele.
– Na és? – kérdezte Mike.
– Szeretnék én is beszállni – mondta Ross.
Mike fölállt, ránézett.
– Tudod, mit mondott az öreged? Ha belekeveredsz vala-
mibe, összepakol, és elküld vidékre a nyáron.
– Nem lesz semmi balhé – csökönyösködött Ross. – Csak hi-
ányzik egy kis izgalom, ennyi az egész.
Mike vállat vont.
– Legutóbb is ezt mondtad. A faterodnak majd szétdurrant
a feje, amikor ki kellett hoznia a sittről.
 – Nem fogja megtudni – felelte Ross, és eszébe jutott, ho-
gyan kapták el a zsaruk azzal a kockacsörgető bandával a ga-
rázs mögött. – Joker azt mondja, vannak, akik vigyáznak rá.
– Hát akkor eredj – mondta Mike, és megfordult. – Hajtsd a
fejed a kés alá.
– Szerettem volna, ha velem jössz – mondta Ross.
Mike rápillantott.
– Minek? Nincs dohányom.
– Marját is viszem – felelte Ross –, és nem szeretném, ha
azok a dögök rászállnának, amíg elfordulok.
Ez Mike-ot is érdekelte.
– Akkor hagyd otthon.
– Nem. Az az érzésem, hogy szerencsét hoz – mondta Ross
bocsánatkérő mosollyal. Mint minden vérbeli hazárdjátékos, ő
is dédelgetett babonákat.
– Azt hiszem, nagyon jól menne a játék, ha ott volna mellet-
tem.
– Baromság – mondta Mike.
Ross ránézett.
– Van valami jobb ötleted?
Mike megrázta a fejét. Marjára gondolt. Több mint egy hét
telt el a liftbeli találkozás óta. Még mindig nem tudta elszánni
magát, hogy megkeresse.
– Hát akkor gyere – nógatta Ross. – Élj egy kicsit. Mit akarsz
csinálni? Egész hátralevő életedet könyvmolyként akarod leél-
ni?
– Oké – mondta Mike.

Marja a kocsiban várt. Szeme tágra nyílt a csodálkozástól,

amikor észrevette a közeledő Mike-ot. Ross ért elsőnek az au-
tóhoz, és kinyitotta az ajtót.
– Már régóta össze akartalak hozni benneteket – mondta. –
Marja, ez Mike, a barátom. Mike, bemutatom a barátnőmet.
 Marja elpirult. Mosolyogva kezet nyújtott.
– Rengeteget hallottam rólad – mondta szinte szertartáso-
san.
Mike kicsit zavarban volt, de belement a játékba.
– Én is rólad – mondta, miközben megfogta a lány kezét.
Mintha áram rázta volna meg. Gyorsan elengedte.
– Ülj át hátra – mondta Ross, miközben beszállt a kocsiba. –
Mike is velünk jön.
Sem Marja, sem Mike nem szólt egy szót sem egész úton.
Egyfolytában Ross beszélt. Ha feltűnt is neki, hogy a másik
kettő hallgat, nem lett róla említést. A táncparkett közelében
kaptak asztalt. Kilenc óra volt, jó sokan táncoltak.
Ross magának és Mike-nak sört rendelt, Marjának kólát.
Átnézett a táncparkett fölött, a szeme csillogott.
– El akarom kapni Jokert, hogy megtudjam, mikor kezdődik
a játék.
– Ne félj, időben megtudod – dörmögte Mike. Marjára pil-
lantott; hangjába enyhe gúny vegyült. – Előbb táncolhatnál
egyet a barátnőddel.
– Nem – rázta meg a fejét Ross, majd ellentmondást nem tű-
rő hangon hozzátette: – Ti fogtok láncolni, én meg utánanézek
a dolgoknak.
Marja fölemelkedett, Mike meglepetten bámult rá.
– Nos? – kérdezte a lány mosolyogva.
Mike fölállt, és a táncparketthez vezette újdonsült partnerét.
A zenekar gyors foxtrottot játszott. Mike megmerevedett,
amint a karjaiban érezte Marját. Azután mindjárt megbotlott,
és a lábára lépett.
– Bocsánat – motyogta fülig vörösödve.
Marja rámosolygott.
– Nyugi – mondta. – Nem eszlek meg.
Egy pillanatig csöndben táncoltak, azután ismét a lány szó-
lalt meg.
 – Azt hittem, megkeresel.
– Nem értem rá – felelte Mike. Tett pár lépést, majd hozzá-
tette: – Különben is Ross-szal jársz.
– Azt nem mondtam – szólt a lány.
– De ő igen – vitatkozott Mike. – És te nem nyilatkoztál.
– Tőlem azt mond, amit akar – felelte Marja. – Azonkívül, te
nem is említetted neki, hogy ismerjük egymást.
– Te sem – mondta Mike, a lány arcát nézve. – Nekem úgy
tűnt, nem örültél volna, ha megtudja.
A zene elhallgatott, Marja elhúzódott a fiútól. Kifelé indult a
parkettről. Mike az asztalhoz kísérte. A lány odaállt Ross elé.
– Sört kérek – mondta.
– Persze, bébi, persze – felelte Ross rá se pillantva. Egy kis
asztalt figyelt a táncparkett túlsó oldalán.
Mike a lány széke mögött várta meg, hogy leüljön. Odatolta
elé a poharát.
– Idd meg ezt – mondta. – Majd kérek egy másikat.
Marja elvette a poharat, és ivott egy kortyot. Mike figyelte,
és azon gondolkozott, hogy vajon mivel haragította meg. Mar-
ja hallgatott.
– Mi van? – fordult Ross felé Mike.
– Várok – felelte Ross. – A pincér azt mondta, megnézi, és
majd szól.
Marja meghökkent.
– Hogyhogy szól? Miről? – kérdezte. – Azt hittem, táncolni
jöttünk.
Ross úgy nézett rá, mint egy idegenre. Valószínűleg nem is
látta.
– Magyarázd el, Mike – intett a barátjának.
Mike-ban forrt a düh. Már megint a szokásos nóta. Ross
mindig másra hagyja a piszkos munkát.
– Magyarázd el magad – mondta.
Ross rájuk nézett, hirtelen kitisztult a tekintete.
 – Nektek meg mi a bajotok? – kérdezte.
A másik kettő nem válaszolt.
Marjára pillantott.
– Azért jöttem, hogy beszállnak abba a játékba, amiről Joker
beszélt. Ennyi az egész.
Marja felpattant.
– Akkor mi a fenének hívtál el táncolni? – kérdezte. – Miért
nem szóltál rögtön?
A lány elfordult. Ross megragadta a karját.
– Azt akartam, hogy velem gyere, kabalának – mondta a fiú
mosolyogva. – Az az érzésem, hogy szerencsét hozol nekem.
Marja lenézett rá.
– Na és Mike? – kérdezte a lényegre tapintva. – Őt meg
azért hívtad, hogy vigyázzon rám?
– Persze – mondta Ross még mindig mosolyogva. – Csak
nem gondolod, hogy ráhagylak ezekre a hiénákra? Mike leg-
alább a barátom. Tudom, hogy bízhatok benne.
Mike a lányra pillantott, azután az asztalon keresztül a ba-
rátjára. Végül lassan mosolyra húzódott az ajka.
– Ebben azért nem lennék olyan biztos, Ross – mondta.
Ross tekintete megkeményedett.
– Hogy érted ezt?
Mike nem vette le a szemét Marjáról.
– Te mondtad, Ross: bombajó nő.
Marja lassan elmosolyodott, és visszaült a helyére.
– Oké, fiúk – mondta, a hangjában nevetés bujkált. – Párba-
jozzatok értem.
Mindhárman harsogó, vidám nevetésben törtek ki.

Apró verítékcsöppek jelentek meg Ross homlokán, ahogy a

kockák után nyúlt. Marja felé fordult, és odatartotta őket a
lány elé.
– Fújd meg, bébi, az szerencsét hoz.
 Marja összecsücsörítette az ajkát és Ross tenyerébe fújt.
– Meleg helyzet – mondta, amint a gyorsan apadó pénzku-
pacra tekintett Ross előtt. Nem valami jól játszott. Marja úgy
számolta, hogy majdnem negyven dollárt vesztett.
– Fújd erősebben – mondta Ross feszülten, és összeszorított
öklét közelebb dugta a lány szájához.
Marja mély lélegzetet vett, és nagyot fújt Ross kezébe. Látta,
hogy a fiú ujjai végigsimítják a kockákat. Egy pillanatra szét-
nyíltak, és Marjának torkán akadt a levegő. Elkerekedett
szemmel meredt a fiú arcára.
Egy másodperc törtrészéig Ross tekintete megmerevedett,
azután elmosolyodott. Tudta, hogy a lány meglátta.
– Kösz, bébi – mondta, és visszafordult az asztalhoz.
Marja mozdulatlanul állt, szemét körbejáratta az asztalon.
Képtelenségnek tűnt, hogy más nem vette észre. Azután meg-
értette. Ross ügyes volt. A többiek mind őt. Marját figyelték.
– Rajta, kockák! – mondta Ross éles hangon. A kockák csil-
logva perdültek meg a zöld asztalterítő fölött, és visszapattan-
tak a pereméről. Aztán gurultak, gurultak, végül megálltak.
Hét. Ross az egyik kezével magához húzta a pénzt, a másikkal
összekotorta a kockákat. Rázni kezdte őket.
Lenézett az asztalra.
– Kezdek belemelegedni – kacagott. – Gyorsan tegyétek ki a
dohányt, nehogy lehűljek.
Ross kezdte lerakosgatni a tétjeit, ezalatt Marja hátralépett
az asztaltól, és odament Mike-hoz, aki a falnak támaszkodva
figyelte őket. Amikor a lány odaért hozzá, rámosolygott.
– Most az egyszer jól csináltad.
Marja arca kifejezéstelen volt. Mike se vette észre, hogy
Ross kicserélte a kockákat.
– Elegem van. – El akarok menni – mondta Marja.
– De hát Ross még nem végzett – felelt Mika meglepetten.
– Nem érdekel – makacskodott a lány. – El akarok menni.
 – Szólok Rossnak – mondta Mike.
A lány visszatartotta.
– Nem kell – mondta, – Maradjon csak.
Marja az asztal felé pillantott. Ross megint hetet dobott iz-
gatott és boldog volt az arca.
– Megkapta, amiért jött – mondta a lány.
Mike rámeredt.
– Mi a baj?
– Semmi – felelte Marja, majd megismételte: – El akarok
menni.
– Oké – szólt Mike, és karon fogta a lányt. – Elmegyünk,
Ross – kiáltott oda a barátjának.
Ross feléjük intett. Valószínűleg nem is értette, mit mondott
neki Mike. Megint a kockákat rázta.
A zenekar éppen játszott, amikor keresztülmentek a tánc-
termen.
– Táncolunk? – kérdezte Mike.
Marja megrázta a fejét, és továbbment. Egy férfi állta el előt-
te a kijáratot.
– Helló, bébi.
Marja föl se pillantott, csak kikerülte. A férfi ismét elé lépett.
– Megszökik a fiúja elől? – kérdezte.
Marja Joker Martin arcába nézett.
– Fáradt vagyok, elmegyek – mondta.
A mosoly lelohadt Martin arcáról. Mike-ra pillantott. Az
vállat vont. Martin félreállt az ajtóból. A lány el akart menni
mellette, de a férfi kinyújtott karja megállította.
Marja fölnézett rá.
A férfi szeme furcsán csillogott.
– Nem tudom, mi ütött magába, kislány – mondta. – De ha
jobban lesz, jusson eszébe, hogy az Arany Hídban egy állás
várja.
Marjának most először enyhült meg az arckifejezése.
 – Köszönöm, Mr. Martin – mondta. – Lehet, hogy visszajö-
vök egyszer, és a szaván fogom.
Ezzel megfordult, és elindult lefelé a lépcsőn.

13. fejezet

Megállt a házuk előtt, és Mike-hoz fordult.

– Kösz, hogy hazakísértél – mondta.
Mike elmosolyodott.
– Részemről a szerencse.
– Sajnálom, hogy tönkretettem az estédet.
Mike nem felelt.
Marja elindult a házhoz vezető lépcsőkön, de a fiú hangja
megállította.
– Mikor látlak újra?
– Nem tudom – mondta a lány tétovázva.
Mike most egy lépcsőfokkal lejjebb állt, mint Marja.
– Miért? – kérdezte. – Mert Ross nője vagy?
Marja a szemébe nézett.
– Nem vagyok az – jelentette ki. – Már megmondtam.
– Ha így van, mikor láthatlak? – ismételte meg Mike.
Marja megrázta a fejét.
– Tényleg nem tudom. Jövő héten vége az iskolának, és ad-
dig valami munkát kell keresnem. Fogalmam sincs.
Mike-ba belényilallt a féltékenység:
– De Ross számára biztos szakítasz időt – mondta gúnyo-
san. – Kész rád költeni néhány dolcsit.
Marját elöntötte az indulat.
– Vele se fogok találkozni. Tőlem akár bele is fulladhat a
pénzébe. Mondd meg neki, hogy ezt üzenem.
Mike meglepődött, érződött a hangján.
– Miért én? Mondd meg neki magad.
Marja hidegen végigmérte a fiút.
 – Tudod te jól, hogy miért. Együtt vittetek oda, mind a ket-
ten tudtátok, mire készül Ross.
– Te is tudtad – mondta dühösen Mike. – Tudtad, hogy koc-
kázni akar, és nem golyózni. Most meg miért vagy úgy oda?
– Aha – gúnyolódott Marja. – Tudtam, hogy be akar szállni
a szerencsejátékba, ennyit mondott. De azt nem hittem volna,
hogy kicseréli a kockákat. Az ilyesmiből nem kérek.
– Kicserélte a kockákat? – kérdezte Mike megzavarodva.
– Aha – felelte Marja. – Amikor rájuk fújtam. Tudta, hogy
mindenki engem fog figyelni. Nem szeretem, ha palira vesz-
nek.
Mike mélyet lélegzett. Most értette meg, miért akart olyan
hirtelen elmenni a lány.
– Nem muszáj elhinned, de én se tudtam.
Marja gyanakodva bámult rá.
– Én nem csinálok ilyesmit – mondta Mike.
Marja egy pillanatig hallgatott.
– Nem tudom – mondta tétován. – Ha te csinálnád, megér-
teném. Neked szükséged van a dohányra. De Ross? Neki
megvan mindene.
Mike megfogta a lány kezét.
– Nem tudtam róla, Marja – mondta komolyan.
Marja előbb a fiú kezére pillantott, azután az arcára.
– Oké – mondta végül. – Meggyőztél.
Elhúzta a kezét a fiútól.
– Jó éjszakát.
– Jó éjszakát, Marja.
Mike megvárta, amíg a lány bemegy a házba, s csak azután
indult el hazafelé.
Befordult egy keskeny átjáróba, amely a hatalmas épület
alagsorába vezetett. Itt volt a szülei lakása.
Ross lépett elé a sötétből.
– Mike – kiáltotta.
 Mike megtorpant.
– Hová a fenébe tűntetek? – kérdezte Ross. – Majdnem
százhúsz dollárt nyertem.
– Marja haza akart menni – felelte Mike.
Ross ezt eleresztette a füle mellett. Egy köteg pénzt húzott
elő a zsebéből.
– Oda akartam adni a részedet – mondta, és leszámolt né-
hány bankjegyet. – Ez húsz.
Mike Ross kinyújtott kezére tekintett, de nem mozdult,
hogy elvegye a pénzt.
– Mi bajod van? – tudakolta Ross. – Vedd el.
Mike ránézett.
– Kösz, nem kérek belőle. Az egész a tiéd.
Ross Mike arcát kémlelte.
– Ne légy hülye. Tedd el a dohányt. Mitől félsz? Nem harap.
– Tartsd meg, Ross – mondta Mike. – Mind a tiéd. Megdol-
goztál érte.
Ross szemében hirtelen fény gyúlt.
– Ó! Marja beszélt.
Mike nem válaszolt.
Ross elvigyorodott.
– Gyerekjáték volt. Annyira el voltak foglalva Marjával,
amikor előrehajolt, hogy rám se hederítettek.
Mike még mindig nem szólt.
Ross hátba verte.
– Nesze, fiam – mondta atyáskodva. Itt a pénzed. Reggelre
másképp látod az egészet.
– Nem kell! – Váratlanul megtaszította Rosst, akinek ettől
kihullott a pénz a kezéből.
Ross rábámult.
Mi ütött beléd?
– Semmi – felelt Mike dühösen. – Csak nem tetszik, ennyi az
egész. Baleknak használtad a lányt. Ha elkapnak, mindegyi-
künkre ráhúzzák a vizes lepedőt. Rá is. Nem lett volna nagyon
szívderítő, mi?
– De nem kaptak el – ellenkezett Ross. – Akkor mit rinyálsz?
Mike nem felelt.
Ross letérdelt, hogy összeszedje a pénzt.
– Nem tudom, mi a franc ütött beléd – morogta. Felnézett
Mike-ra, és a szeme hirtelen gyanakvóan összeszűkült. – Hová
vitted? – kérdezte, miközben föltápászkodott.
– Mondtam már; haza – felelte Mike.
– Jó sokáig tartott – mondta Ross. – Több mint egy órát vár-
tam rád.
– Gyalog mentünk – mondta Mike röviden. – Én még nem
kaptam Buickot a fateromtól.
– És nem álltatok meg egy kicsit a parkban? – kérdezte Ross.
– Esetleg bebújtatok egy sötét zugba, és elkézimunkázott raj-
tad egy hangyányit. Szereti az ilyesmit a kis ribanc.
Mike úgy érezte, hogy a halántékán mindjárt megpattan az
ér. A karja gyorsan meglendült és Rosst nekiszegezte a tégla-
falhoz.
– Ne beszélj így róla – vicsorgott.
Vad izgalom ült ki Ross arcára.
– Szóval igazam volt – mondta diadalmasan. – Fölpróbált
téged is.
Elvigyorodott.
– Nagyon ügyesen csinálja, öregem, de ne dőlj be neki. Bár-
kinek hajlandó.
Mike ökle elsötétítette az éjszakát. Ross feje hátrahanyatlott,
a fiú lassan a földre rogyott, a szája sarkából szivárgott a vér.
Mike hátralépett, és lenézett rá.
– Legközelebb majd befogod a szád – mondta.
Ross egy másodpercig kábán ült a földön. Azután lassan a
szájához emelte a kezét. A vér ráfolyt az ujjára. Fölpillantott
Mike-ra, fájdalmas arckifejezése ellenére jeges volt a tekintete.
 – Ezt még visszakapod, Mike – motyogta fájó ajakkal. –
Kamatostul visszafizetem.
– Bármikor a rendelkezésedre állok – gúnyolódott Mike.
Ross még mindig a földről bámult fel rá.
– Majd eljön az ideje – mondta lassan. – Ne aggódj.
– Nem aggódom – válaszolta Mike, és elindult a lakásuk fe-
lé.

14. fejezet

Ross vásárolt egy marokra való jegyet a bejáratnál. Amikor

belépett a táncterembe, egy pillanatra megállt, hogy hozzá-
szokjon a gyönge fényhez. Körülnézett.
Rögtön észrevette. Ott ült a többi lánnyal a sarokban. Még a
Martintól kapott olcsó estélyi ruhában is valahogy kitűnt a
többiek közül. Vibrált körülötte a levegő. Nagyon kevés nőből
árad ilyen szexuális vonzás.
Ross lement a lépcsőn, és megállt előtte.
– Helló, Marja – mondta.
A lány fölpillantott.
– Helló, Ross.
A tekintete rejtelmes volt. Ross semmit sem tudott kiolvasni
belőle.
– Akarsz táncolni? – kérdezte zavartan.
– Van jegyed? – érdeklődött Marja.
Ross szó nélkül kinyújtotta a kezét.
Marja fölállt.
– Akkor táncoljunk – mondta, és a parkettra vezette a fiút.
A karjaiba simult, de úgy, mintha tökéletesen idegenek let-
tek volna. Ösztönösen átvették a zene ritmusát.
– Két hete vége az iskolának – mondta Ross. – És három he-
te nem láttalak.
– Repül az idő – felelt a lány el sem mosolyodva.
 – Bujkálsz előlem – mondta szemrehányóan a fiú.
– Nem értem rá – felelt udvariasan Marja. – Meg kell élnem
valamiből.
– Azt se hagytad, hogy megmagyarázzam – mondta Ross.
– Nem tartozol nekem magyarázattal – vágta rá Marja. –
Nagyfiú vagy már. Azt csinálsz, amit akarsz.
– Akkor meg mért nem akarsz találkozni velem? – kérdezte
Ross.
Marja a szemébe nézett. Valami állati vadság és féktelenség
volt a tekintetében. Végtelen önzés.
– Nem szeretem, ha kihasználnak – mondta.
A zene elhallgatott, és Marja elindult az asztalok felé. A fiú
megállította. Egy újabb jegy volt a kezében. A lány elvette, állt,
és várta, hogy a zene újra megszólaljon. Csak azután hagyta,
hogy a fiú átkarolja.
– Azt hittem, jó vagyok nálad – mondta Ross.
– Úgy is volt – felelt a lány. – De nem illettünk össze.
– Sajnálom – mosolygott Ross. – De hát minden rendben
volt. Senkinek se esett baja.
Marja tekintete elkomorult.
– Kivéve engem – mondta. – Másmilyennek hittelek.
– Az egész csak tréfa volt, Marja – mondta Ross, és megpró-
bálta közelebb húzni magához a lányt. A zakóján át érezte a
teste melegét. Elöntötte a jól ismert izgalom. – A manusoknak
kell néha egy kis balhé.
A lány megrázta a fejét.
– Még ha szükséged lett volna a dohányra. Akkor megérte-
ném.
– Marja – mondta Ross. Egy sötét sarokban álltak. Megpró-
bálta megcsókolni a lányt.
Marja elfordította az arcát.
– Hagyd abba, Ross – mondta élesen. – Nem akarom elve-
szíteni az állásomat.
 – De Marja – könyörgött a fiú. – Holnapután elutazom, és
csak öt hónap múlva jövök vissza. Muszáj találkoznunk, mie-
lőtt elmegyek.
– Nem lehet – rázta meg a fejét Marja.
– Miért nem? – makacskodott Ross.
A zene ismét elhallgatott, Marja kicsúszott a fiú karjából, és
megindult az asztalok felé. Ross erőszakkal visszafordította.
– Nesze – mondta durván. – Nesze, itt az összes rohadt jegy.
Nem kell elrohangálnod, ahányszor csak abbahagyják a zenét.
A lány szó nélkül elvette a jegyeket, és egy kis erszénybe
gyűrte őket. A zenekar játszani kezdett, és Marja visszatért a
fiú karjaiba.
– Miért nem találkozhatsz velem? – kérdezte Ross.
A lány a szemébe nézett.
– Tényleg tudni akarod?
– Igen – bólintott Ross.
Marja mély lélegzetet vett.
– Először is, mert nem akarok – kezdte. – Másodszor, mert
nincs időm. Az anyám ágyban fekvő beteg. Elvesztette az állá-
sát, és nekem napközben el kell látnom őt meg a kistestvére-
met. Elég ennyi ok?
– Nem – felelte a fiú nyersen. Ismét beszorította a sarokba,
és meg akarta csókolni. Marja elfordította az arcát. Ross nem
láthatta, hogy a lány jelt ad a kis erszénnyel. Egy másodperc
múlva egy durva kéz ragadta meg.
A nagydarab, gorillaszerű kidobóember állott mögötte. Mel-
lette pedig Joker Martin mosolygott.
– Figyelj, öcsi – szólalt meg a gorilla. – Viselkedj rendesen,
vagy úgy röpülsz, hogy a lábad se éri a földet.
Ross érezte, hogy a vér kifut az arcából. Marjára pillantott.
A lány arca kifejezéstelen volt. Ross mély lélegzetet vett.
– Oké, Marja – mondta. – Ha ezt akartad, ám legyen.
Sarkon fordult, és otthagyta a táncparkettet.
 Amikor Marja visszaindult az asztalokhoz, Joker mellé sze-
gődött.
– Jól feldühödött a barátod – mondta.
– Nem a barátom – felelte Marja.
Joker meglepetést színlelt.
– Pedig, amikor utoljára itt jártatok, nagyon össze voltatok
melegedve.
– Aha – hagyta rá Marja, – Akkor más volt a helyzet. De csi-
nált valamit, ami nem tetszett nekem.
Martin föltekintett.
– Mit csinált?
– Nem fontos. Egyszerűen nem tetszett, és kész – vonta meg
a vállát Marja közönyösen.
– Például kicserélte a kockákat, vagy ilyesmi? – kérdezte
Martin könnyedén csevegő stílusban.
A lány arcára kiült a meglepetés.
A férfi elmosolyodott.
– Hát hülyének nézel minket, kicsim? Mi profik vagyunk.
Pontosan kifigyeltük a dolgot. – Rágyújtott. – Sejtettem, hogy
ezért léptél le olyan gyorsan. Tudtad, mire készül.
– Nem – felelte a lány.
– Ezt is sejtettem – mondta Martin.
– Ha tudták, miért nem csináltak valamit? – kérdezte Marja.
A férfi szelíden elmosolyodott.
– A faterja nagyon befolyásos ember. Majd ha újra eljön a
srác, kamatostul visszaszerezzük tőle a dohányt. Addig meg
várunk. Van időnk. Előbb-utóbb mindegyik visszajön.

Óvatosan beakasztotta az estélyi ruhát a szekrénybe. Gyor-

san ellenőrizte az arcát a tükörben és kisietett az ajtón. Éjfél
múlt néhány perccel. Hét közben nem nagyon fáradt el – csak
hat órát kellett talpon lennie. Hanem a péntek és a szombat
kemény volt. Ezeken a napokon délután öttől hajnali kettőig
dolgozott.
Kilépett a zajos utcára, és meglátta a fiút, aki egy autónak
dőlve várt rá. Minden éjjel ott volt, amióta Marja dolgozni
kezdett.
A lány elmosolyodott.
– Szevasz, Mike.
A fiú ránevetett.
– Helló, bébi.
Elindultak egymás mellett.
– Nem kell minden éjjel megvárnod, Mike – mondta a lány.
– Egyedül is hazatalálok.
– Szeretném – mondta a fiú.
– De hát hulla lehetsz. Napi tizenkét órát hajtasz az újsá-
gosnál.
A fiú elvigyorodott.
– Kell valami öröm is az életben, bébi – mondta lágyan. –
Nincs kedved egy kávéhoz?
Marja bólintott.
– Oké. De ne felejtsd el, hogy ma én fizetek.
– Mit gondolsz, miért kérdeztem? – nevetett a fiú.
Beléptek egy bisztróba, és felmásztak két magas székre a
pult mellett.
– Két kávé – rendelt Mike. Ránézett a lányra. – Megeszünk
ketten egy fánkot?
Marja bólintott.
Mike szólt a felszolgálónak, azután visszafordult Marjához.
– Hogy van a mamád? – kérdezte.
– Kösz, ma jobban – mondta a lány. – Megszűnt a vérzés, és
az orvos azt mondja, ha így marad, holnap fölkelhet az ágyból.
– Örülök – mondta a fiú.
Marja egy pillanatig hallgatott. Az anyjára gondolt. Katti
már majdnem egy hete feküdt. Aznap, amikor korán hazajött a
munkából, elkezdett vérezni. Az orvos először azt hitte, hogy
elvetélt, de azután kiderült, hogy nincs semmi baj. Dolgozni
azonban nem mehetett vissza. A nehéz vödrök meg a súrolás
megártott.
Marjának eszébe jutott, mennyire kiborult az anyja, amikor
megmondta neki, hogy dolgozni megy. De most ez a heti hú-
szas menti meg az életüket. Enélkül éhezniük kéne. Petert
semmire se lehetett használni.
A felszolgáló letette a lány elé a kávét meg a lekváros fán-
kot. Marja gyorsan kettévágta, és Mike-nak adta a nagyobbik
darabot.
– Hogy ment ma? – kérdezte Mike.
– Jól – mosolygott a lány. – Elég nagy volt a forgalmam.
Mike elmosolyodott.
– Akadt valami jó táncosod, mi?
A lány visszamosolygott.
– A legjobb – felelte, azután hirtelen lehervadt a mosoly az
arcáról. – Ross jött el hozzám ma este.
Mike a kávéjába bámult.
– Mit akart?
– Azt mondta, elutazik egy időre. Hívott, hogy menjek el
vele valahová.
Mike még mindig nem nézett a lányra.
– Mit válaszoltál?
– Nem beszéltem a kockákról. Szemtelenkedni kezdett, az-
tán odajött Mr. Martin, ő meg lelépett.
Mike egy pillanatig hallgatott.
– Az apja Európába küldi – szólalt meg végre.
Marja beszívta a levegőt.
– Öregem – suttogta –, jó lehet, ha valakinek ennyi dohánya
van.
Mike megint a kávét nézte.
– Még mindig tetszik neked, nem igaz?
 A lány Mike felé pillantott.
– Nem is tudom – felelte őszintén. – Annyira más, mint a
többi fiú, akit ismerek. Másképpen beszél. Másképpen visel-
kedik.
– Pénze van – mondta Mike keserűen.
– Nem erről van szó – csattant fel Marja.
– Hát akkor miről? – kérdezte Mike.
A lány ránézett. Mike látta, hogy alaposan megfontolja,
amit mond.
– Hát arról, ahogy él. Mindig úgy viselkedik, ahogy én is
szeretnék néha. Mintha ő volna a világ tetején, és mindenki
másnak csak az lenne a dolga, hogy az ő kedvét keresse. Nem
lehet rossz, a világ tetején élni.
A lány Mike karjára tette a kezét.
– Képzeld – fogta bizalmasan suttogóra a hangját. – Mr.
Martin tudta, hogy Ross kicserélte a kockákat akkor este.
Mike meglepődött.
– És miért nem akadályozta meg?
– A faterja miatt – felelte Marja. – Mr. Martin azt mondja,
nagyon befolyásos ember.
A lány kissé megilletődöttnek látszott. Mike felpillantott.
– És ez az, ami tetszik neked?
Marja cigarettát vett elő és rágyújtott.
– Lehet – válaszolta. – Szeretnék egy kis luxust. Ki az, aki
nem? Az én mostani életemnél minden csak jobb lehet.

15. fejezet

Katti letette a varrni valót, és az órára nézett. Mindjárt ti-

zenegy. Fölkelt a székből, az ablakhoz ment. Az augusztusi
éjszaka párás volt és fülledt. Az asszony fáradtan letörölte
homlokáról a verítéket a nyakába akasztott törülközővel.
 Éles fájdalom nyilallt a hátába, megszédült. Gyorsan bele-
kapaszkodott az asztalba, és csak azután engedte el, hogy a
szédülés elmúlt. Az orvos figyelmeztette, hogy ilyesmi előfor-
dulhat. Azt mondta Kattinak, hogy minél többet feküdjön, ne
dolgozzon. A terhesség nagyon megviselte a szívét.
A szédülési roham véget ért, az asszony kiment a konyhába,
és elrakta a varrnivalót. Úgy döntött, lefekszik egy kicsit, és
megpróbál pihenni.
A házban nagy csend honolt, és Katti a sötét szobában azon
kapta magát, hogy minden apró neszre fölfigyel. Gyakran elő-
fordult, hogy nem bírt elaludni, amíg Marja haza nem érkezett.
De a mai éjszaka még az átlagosnál is rosszabb volt. Peter va-
csora után elment otthonról, és még mindig nem jött vissza.
Katti tudta, hogy ez mit jelent.
Ha megjön, undok lesz és bűzleni fog a sörtől. Távol kell
tartania Marjától, nehogy veszekedés legyen.
Néhány perc múlva kezdte jobban érezni magát, de még
mindig nem tudott elaludni.
A szobában nagyon meleg volt, az ágy egészen átforróso-
dott a testétől. Fölkelt, átment Marja szobájába. A kisbaba
nyugtalanul aludt a bölcsőben, testét, egészen elborították a
rózsaszínű melegkiütések. Ahogy Katti rápillantott, a gyerek
hirtelen fölriadt és sírni kezdett.
A karjába vette, és suttogva csitítgatta, de a pici nem hagyta
abba a sírást. Kivitte a konyhába, és hideg vizet töltött a cu-
misüvegébe. A gyerek boldogan cuppogni kezdett, mire Katti
visszarakta a kiságyába.
A konyhaajtó felől zajt hallott, megfordult. Biztosan Peter,
Marja csak későbben végez. Amint meglátta a férfi vérvörös
arcát, rögtön tudta, merre járt.
Peter becsukta az ajtót, és Kattira nézett. A szeme duzzadt
volt és véreres.
– Még mindig fönn vagy? – kérdezte.
 – Láthatod – felelte Katti, és elment mellette a hálószoba
irányába. – Gyere lefeküdni.
– Nagyon meleg van – mondta Peter. Odalépett a jégszek-
rényhez, és kinyitotta. – Iszok egy sört.
– Nem volt még elég? – kérdezte az asszony közönyös han-
gon.
Peter nem válaszolt, felpattintotta a sörösdobozt, és a szájá-
hoz emelte. Az ital végigcsorgott az állán, le az ingére. Lerakta
a sörösdobozt, az asszonyra bámult.
– Törődj a magad dolgával – mordult fel.
Az asszony egy pillanatig farkasszemet nézett vele, azután
bement a szalonba. Kihajolt az ablakon, aggódva figyelte az
utcát. Mindjárt meg kell érkeznie Marjának.
– Mit csinálsz? – kérdezte Peter harciasan.
Katti nem válaszolt. A férfi tisztában volt vele, hogy mit csi-
nál. Katti el akart menni mellette.
– A lányodat lesed, mi? – kérdezte Peter acsarkodva.
– Igen – felelte Katti lengyelül. – Mi rossz van abban?
A férfi is lengyelre fordította a szót.
– Nem kell aggódnod miatta. Biztosan keres még egy pár
dolcsit valamelyik kapualjban útközben, attól a fickótól, aki
minden éjjel hazakíséri.
– Feküdj le – mondta Katti hidegen. – Részeg vagy.
Peter erősen megragadta az asszony karját.
– Azt hiszed, nem tudom, mit beszélek? – kérdezte sunyin.
– Biztos vagyok benne – felelte a nő, és kirántva a karját a
férfi szorításából, visszafordult az ablakhoz. Kinézett. Marja és
Mike közeledett a ház felé.
Egy pillanatig melegség öntötte el a szívét. Olyan helyes fiú
ez a Mike. Olyan jól festenek így egymás mellett. Talán egy
napon… de hát ez még nagyon messze van. Néha rá kellett
ébresztenie magát arra, hogy Marja még gyerek. Nincsenek
odahaza, az anyaországban. Katti elfordult az ablaktól, szája
sarkában még ott ült az előbbi mosoly.
– Megyek lefeküdni – mondta. – Jobban tennéd, ha te is jön-
nél.
A férfi nem mozdult.
– Nem. Túl meleg van. Iszok még egy sört.
Katti bement a hálószobába, és vetkőzni kezdett. Hallotta
ahogy Peter csetlik-botlik a konyhában – a jégszekrény ajtajá-
nak csapódását, a sörösdoboz felpattanó fedelének kattanását.
Könnyű pongyolát húzott hálóingére, és kiment a konyhába
mosakodni.
Peter az asztalnál ült, félig üres sörösdoboz volt a kezében,
az ajtót bámulta.
– Mire vársz? – kérdezte Katti. – Gyere lefeküdni.
A férfi csökönyösen megrázta a fejét.
– Majd megmutatom neked, hogy melyikünk tudja jobban,
mit csinálnak ezek. Várd meg, amíg bejön.
Katti mosolyogni próbált.
– Ne bolondozz, Peter – mondta. – Hagyd azt a lányt békén,
és gyere lefeküdni.
– Kurva ez – motyogta Peter.
Katti tenyerének csípős csattanása fehér nyomot hagyott a
férfi arcán. Még sohasem látta ilyennek az asszonyt.
– Fogd be a szád! – mondta Katti dühösen. – Annak a lány-
nak több esze van, mint neked. Ha ő nem volna, éheznénk!
Elindult a hálószoba felé. Az átjáróban visszafordult, és Pe-
terre nézett.
– Elfelejted, hogy amikor bajba kerültünk, Marja volt az, aki
munkát vállalt, nem te. Hangjából sütött a megvetés. – Olyan,
mint az apja. Annak a férfinak a kisujja többet ért nálad. Csak
azt remélem, hogy a gyerekeid is rá fognak hasonlítani, nem
pedig rád. Máskülönben az Isten legyen hozzájuk irgalmas!
Peter fölpattant és a konyhaajtóhoz sietett.
 – Majd megmutatom én neked, hogy ki a férfi! – üvöltötte,
miközben kinyitotta az ajtót. – Az én házamban nem lesz sen-
kiből kurva!
Katti a karjánál fogva próbálta visszaráncigálni férjét a la-
kásba.
– Hagyd békén, te részeg állat! – kiáltotta. – Az én lányom,
nem a tiéd!
A férfi durván hátrataszította, úgyhogy visszabucskázott a
konyhába. Fájdalom vágott végig a testén. Ránézett a férjére, a
szeme elhomályosult.
Peter lekapcsolta nadrágszíját a derekáról. Az asszony felé
lendítette.
– Tartsd a szád, asszony! – reccsent rá. – Különben többet
kapsz ebből, mint a lányod. Ha majd végeztem vele, meglátod,
kinek volt igaza.
Kilépett a folyosóra.
Katti mély lélegzetet vett, és utánaszaladt. Ez az ember
őrült. Elejétől fogva Marjának volt igaza. Bárcsak hallgatott
volna rá! Szédüléshullám feszítette a halántékát, de elnyomta
magában. Már a lépcsőn volt. Megragadta a férfi mindkét kar-
ját.
– Hagyd békén! – Suttogva próbálta meg visszatartani Pe-
tert, és szinte emberfeletti erőfeszítéssel sikerült is megfordíta-
nia. Vadul rámeredt. – Ha hozzáérsz, ide többé nem teszed be
a lábad!
Katti szavai hideg zuhanyként hatottak rá. Hirtelen vissza-
tért az értelem a tekintetébe. Nagy hévvel lerázta magáról az
asszony kezét. Kattinak a korlátba kellett kapaszkodnia, hogy
el ne essen.
Peter otthagyta, fölment a konyhaajtóig, ott megfordult, és
visszapillantott Kattira.
– A te lányod – mondta hidegen. – Lehet, hogy a bűnei a fe-
jedre szállnak!
 Kattit ismét elfogta a szédülés, és a férfi arca elhomályosult
előtte. Elengedte a korlátot, egy tétova lépést tett a lakás felé,
de a halántékába hasító fájdalom megbénította.
– Marja! – sikoltotta a hirtelen beállott fájó ürességbe. Az-
után a lépcsők vágtatni kezdtek alatta.
Odalent hallották a hangot, és Mike még meg se mozdult,
amikor Marja már az első lépcsőfordulóban járt. A fiú
utánairamodott, a velőtrázó sikolytól a szíve a torkában dobo-
gott. Egy lépéssel a lány mögött érkezett a harmadik emeletre.
– Mama! – Marja hangja olyan volt, mint egy rémült kisgye-
reké. Látta, ahogy a lány térdre veti magát a földön heverő
asszony előtt. Mike kábán állott mellettük.
– Mama! – Ez a síró csecsemő hangja volt. Szőke haja szik-
rázott, miközben ajkai a mozdulatlan arcot csókolták.
– Katti!
Mike fölpillantott. A férfi hamuszürke arccal bámult le rá-
juk a lépcsőre.
– Marja, mi történt?
Marja némán megrázta a fejét. Megfordult, és Mike-ra né-
zett. A szemében felfoghatatlan fájdalom és bénult döbbenet
tükröződött.
Mike lehajolt, és megérintette a lány vállát. Érezte, hogy
egész testében reszket.
– Van itt valahol telefon? – kérdezte.
Marja nem felelt. Mike rájött, hogy a lány nem is hallotta őt.
Fölnézett a lépcső tetejére. Peter lassan jött lefelé, mindkét ke-
zével erősen szorította a korlátot, mintha attól félne, hogy le-
esik.
Mellette kinyílott egy ajtó, és egy férfi nézett ki rajta.
– Baleset történt – mondta gyorsan Mike. – Van maguknál
telefon, amit használhatnék?
A férfi bólintott, és kilépett a folyosóra. Mike látta, hogy
odabent egy nő összehúzza magán a pongyoláját.
 Bement a lakásba. A nő némán a telefonra mutatott. Mike
fölemelte a kagylót, és éppen bele akart szólni, amikor gyenge,
nyüszítő hang ütötte meg a fülét odakintről.
Ez volt az egyetlen alkalom az életében, hogy sírni hallotta
Marját.

16. fejezet

Egy hét telt el, Marja visszament az Arany Hídba dolgozni.

Arca sovány lett, szeme alatt mély karikák ültek. Kattit már
eltemették.
A Szent Ágoston-templomban minden felhajtás nélkül zaj-
lott le a mise. Janowicz atya okosan és kedvesen beszélt. Meg-
emlékezett Katti nagy bátorságáról, és a katolicizmus iránti
odaadásáról, buzgón imádkozott azért, hogy gyermekei híven
kövessék anyjuk példáját.
Marja csöndesen ült Peter mellett az autóban, amely magá-
nyosan követte a halottaskocsit a temető felé vezető úton. A
gyors és szegényes temetési szertartás után hazamentek.
Egy fiatalember és egy idősebb hölgy várt rájuk. A gyámha-
tóságtól jöttek. Francie édesanyja, aki a temetés ideje alatt vi-
gyázott a csecsemőre, magukra hagyta őket. A gyámhatóság
képviselői igyekeztek fölmérni, hogy megfelelőek-e a gyermek
körülményei.
Marja meggyőzte őket arról, hogy minden rendben lesz.
Napközben otthon van, esténként pedig, amikor dolgozni
megy, Peter lesz a gyerekkel. Megállapodtak, hogy őszig, amíg
Marjának vissza nem kell térnie az iskolába, nem bolygatják a
kicsit.
Marja egy pillanatra megállt a táncterem ajtajában. Furcsa
volt neki, hogy mialatt annyi minden megváltozott, az Arany
Hídban minden a régi maradt. A dekoráció talmi csillogása, a
hangulatlámpák kékes fénye, a fásult zenészek hamis játéka –
minden, mint azelőtt.
A kidobóember lépett hozzá. Buta majompofáján nem tük-
röződött semmilyen érzelem.
– Mr. Martin látni akarja – mondta, és hüvelykujjával az
iroda felé bökött.
Marja válasz nélkül hagyta, átvágott a táncparketten az iro-
dához. Kopogott az ajtón.
– Tessék – hallatszott ki Martin hangja.
Marja benyitott. Martin az íróasztalánál ült, előtte néhány
papír hevert. A lány egy kicsit habozott. Megvárta, hogy a férfi
fölnézzen. Csak ekkor lépett beljebb és csukta be maga után az
ajtót. Megállt az íróasztal előtt.
– Látni akart? – kérdezte közömből hangon.
Martin bólintott.
– Ülj le. Rögtön befejezem.
Marja leült egy székre az íróasztal mellett, és a férfit figyel-
te. Martin arca durva volt és barázdás, őszes fekete haja még
keményebbé tette jeges, kék szemének pillantását. Szögletes
álla előreugrott, keskeny ajkaiban mégis volt valami, már-már
meghökkentően szelíd vonás.
Végre föltekintett.
– Őszinte részvétem, Marja – mondta gyöngéden.
Marja lehajtotta a fejét.
– Köszönöm – mondta elszoruló torokkal. Még mindig ne-
hezére esett beszélni erről.
Martin egy pillanatig hallgatott.
– Járt itt egy ellenőr a gyámhatóságtól. Arra volt kíváncsi,
mi itt a munkád.
Marja arcára hirtelen kiült a rémület. Kérdőn nézett a férfi-
ra.
– Ne ijedj meg – mondta Martin megnyugtató mosollyal. –
Azt mondtam, hogy pénztáros vagy.
 Marja ismét lesütötte a szemét.
– Nem is tudom, hogyan köszönjem meg, Mr. Martin –
mondta, és kis híján elcsuklott a hangja.
A férfi az íróasztalán heverő papírokra nézett.
– Marja, miért nem mondtad meg nekem, hogy hány éves
vagy? – kérdezte hirtelen.
– Ha megmondom, fölvett volna? – vágott vissza a lány.
Martin habozott.
– Azt hiszem, nem.
– Hát ezért – felelte Marja. – Azonkívül nem is kérdezte.
A férfi fürkészően nézett az arcába.
– Eszembe sem jutott. Elég idősnek látszol.
A lány halványan elmosolyodott.
– Az is vagyok.
Martin fölállt, megkerülte az íróasztalt, és odament a lány-
hoz. Kinyújtott kézzel megérintette a vállát. Elgondolkodva
bólintott. A saját ifjúkorára gondolt. Ő is hasonló környezetből
indult.
– Azt hiszem, igazad van – mondta.
A lány kérdőn pillantott rá.
– Akkor most visszamehetek dolgozni, Mr. Martin?
– Igen – felelte a férfi. – De tartsd nyitva a szemed. Ha va-
lami probléma adódna, villámgyorsan tűnj el. Ha elkapnának
itt, az a működési engedélyünkbe kerülhet.
– Óvatos leszek, Mr. Martin – szólt Marja, és fölemelkedett.
– Ígérem.
A férfi kinyitotta előtte az ajtót, Marja egy pillanatra megállt
a küszöbön, és hálásan elmosolyodott.
– Nagyon szépen köszönöm, Mr. Martin – mondta fojtott
hangon. – Sohasem fogom elfelejteni, milyen jó volt hozzám.
Martin az ajtóból figyelte, ahogy a lány az öltözőhöz megy.
Hitetlenkedve csóválta a fejét. Hiába tudta, még így is nehezé-
re esett elhinni. Még tizenhat sincs. Hiába, ezek a lengyelek
korán érnek. Mosolygott magában, miközben becsukta az aj-
tót, és visszament az íróasztalához.
A naptár sohasem lesz fontos az életében. Már most min-
dent tud, amire valaha is szüksége lehet. Érzéke van a férfiak-
hoz. Ez a hatodik érzék a legtöbb nőből egy életen át hiányzik.

Kinyitotta az ajtót, és belépett a konyhába. Mostohaapja a

konyhaasztalra kiterített újságot olvasta. Fölnézett a lányra.
– Hogy van a kicsi? – kérdezte Marja.
– Jól – felelte a férfi kimérten. – Egész éjjel nyugodtan aludt.
Marja a szobájába ment, és a kiságyra pillantott. Peter béké-
sen aludt, a hüvelykujját szopta. Marja óvatosan kihúzta a szá-
jából. Hirtelen megérezte, hogy mostohaapja figyeli. Gyorsan
megfordult.
A szoba ajtajában állt, és őt bámulta. Hirtelen elvörösödött.
– Mit akarsz? – kérdezte Marja.
A férfi a torkát köszörülte.
– Semmit – felelte. Visszament a konyhába.
Marja kibújt a ruhájából és a kombinéjából. Felkapott egy
fürdőköpenyt, és kiment a konyhába. Kinyitotta a falikút csap-
ját.
Peter a székből tekintett föl rá.
– Ez a fickó, ez a Mike – kérdezte óvatosan –, hazakísért?
– Aha – felelte Marja, miközben szappanos vízzel sikálta az
arcát.
– Tetszel neki, mi?
– Gondolom – válaszolt a lány, továbbra is arcát dörzsölve.
– Sokáig vagytok lent a kapu alatt – kérdezte némi kaján
cinkossággal a hangjában –, mielőtt feljössz?
Marja ridegen végigmérte.
– Mire akarsz kilyukadni?
A férfi nem merte viszonozni a pillantását. Az asztalt nézte.
– Semmire.
 – Akkor törődj a magad dolgával – mondta, keresztülvágott
a konyhán, és kilépett az átjáróba.
A férfi az ajtóban várt rá, amikor visszajött a konyhába.
Megragadta a lány karját. Marja kissé összeszűkült szemmel
bámult az arcába. Nem szólt semmit.
– Nagyon csinos lány vagy te, Marja – mondta Peter szinte
esdekelve.
Marja még mindig hallgatott.
– Egyszer, lehet, hogy hozzám is olyan kedves leszel, mint
hozzá – folytatta zavartan. – Akkor minden jóra fordulna, he?
Marja lerázta magáról a férfi kezét. Még ahhoz is fáradt
volt, hogy haragudni tudjon. A hangja tompa volt és színtelen.
– Peter – mondta, és életében először nem tette hozzá, hogy
„bácsi” –, ne bolondozz. Azért vagyok itt, mert mama biztosan
így akarta volna. De ez minden. Semmi több.
A férfi követte a lányt a hálószoba ajtajáig. Mély levegőt
vett, és megkockáztatott még egy kérdést.
– De, Marja, tudod, hogyan éreztem mindig irántad?
– Tudom – felelt a lány ridegen. – De nem vagy az esetem.
Ha ennyire szükséged van nőre, menj, és keress magadnak
egyet.
Gyorsan becsapta az ajtót a férfi orra előtt. Hangosan elfor-
dította a kulcsot, hogy amaz is hallja. Várt egy kicsit, azután
meghallotta a férfi távolodó lépteit. Ekkor ledobta magáról a
maradék ruhát, és bebújt az ágyba.
A karjára fektette a fejét, és hagyta, hogy az ablak felől jövő
enyhe fuvallat végigsimítsa a testét. Tompa fájdalmat érzett.
Lehunyta a szemét, és hirtelen anyjának arca villant elé a sö-
tétségből.
– Légy jó kislány, Marja – mintha ezt hallotta volna.
– Az leszek, mama – ígérte fennhangon, és az oldalára for-
dult. Miközben álomba merült, még hallotta a jégszekrény aj-
tajának kattanását.
17. fejezet

Joker Martin föl pillantott a lányra, aki az íróasztala előtt

állt.
– Elintéztem – mondta. – A gyámhatóság beleegyezett, hogy
délután járj iskolába, és közben tovább dolgozz nálam.
Marja széttárta a karját.
– Nem is tudom, hogyan köszönjem meg – mondta. – Maga
mindig olyan jó hozzám.
A férfi zavartan elmosolyodott.
– Talán mert kedvellek.
A lány hallgatott.
– Rád, Marja, lehet számítani – folytatta Martin. – Minden
este pontosan megjelensz, és nem okozol nekem gondot, mint
a többi lány. Talán ez az oka.
– Még mindig nem tudom, hogyan viszonozhatnám valaha
is – szólalt meg a lány.
A férfi éppen válaszolni akart, amikor az íróasztalon csen-
geni kezdett a telefon. Fölvette a kagylót.
– Tessék, Martin.
Miközben a telefont hallgatta, Marjára tekintett. A lány
megfordult, és elindult kifelé, de Martin intett neki, hogy ma-
radjon.
– Egy pillanat – szólt bele a kagylóba.
Kezével letakarta a mikrofont, és a lányhoz fordult.
– Megvan, hogyan viszonozhatnád – mondta. – Egy nagyon
fontos manus van a telefonban. Hiányzik egy hölgy az estélyé-
ről. Öt dolcsit kapsz, ha van kedved elmenni.
A lány tétovázott.
– Azt hiszem… nincs, Mr. Martin. Nem vagyok én odavaló.
A férfi értette, mire gondol Marja.
 – Menj csak nyugodtan – mondta. – Rendes a manus. Nála
nincs semmi balhé. Nem lesz más dolgod, csak egy kicsit tán-
colni és nevetgélni. Legkésőbb fél négykor végzel.
A lány még mindig habozott.
– Biztos?
– Biztos – bólintott Martin.
– De nincs is mit felvennem – rázta meg a fejét Marja. –
Jobb, ha nem megyek.
– Elviheted az estélyidet – mondta a férfi. – Majd holnap
visszahozod. Ráadásul nagy szívességet teszel nekem.
A lány sóhajtott. Nem tudta, hogyan bújhatna ki ez alól.
Martin mindig rendes volt hozzá.
– Jó.
A férfi elmosolyodott.
– Jó kislány vagy – intett. – Most pakolj össze, aztán gyere
be. Addig felírom a címet.
Martin megvárta, amíg az ajtó becsukódik a lány mögött,
csak azután kezdett beszélni a kagylóba.
– Küldök neked egy kis zöldfülűt, Jack – suttogta gyorsan –,
vigyázz rá. Nem akarom, hogy elriaszd.
Csöndben végighallgatta, mit recseg a fülébe a másik a vo-
nal túlsó végén. Amikor az befejezte, újra megszólalt, a hang-
jában nevelés bujkált.
– Ide figyelj, ilyen fantasztikus portékát még életedben nem
láttál. De nehogy elveszítsd a fejed. Kiskorú, és nagy zűr lesz
belőle, ha valami rosszul sül el. Viselkedj vele rendesen, hagyj
neki időt. Hamarosan beérik.
Martin éppen lerakta a kagylót, amikor a lány visszaért az
irodába.

A taxi egy elegáns bérház előtt állt meg. Miközben a lány fi-
zetett és kiszállt, a portás kitárta előtte a kaput.
– Mr. Ostere-hez jöttem – mondta Marja.
 A portás mindentudó pillantást vetett rá.
– Tetőterasz, D. lakosztály. Tizenhetedik emelet.
Hasonló kifejezés ült a liftkezelő tekintetében is.
– Balra – mondta, amikor fölértek, és kinyitotta előtte a fel-
vonó ajtaját.
Marja megnyomta a csengőt, miközben a liftajtó becsapó-
dott mögötte. A lakás ajtaját egy elegáns, szmokingos férfi nyi-
totta ki.
– Mr. Ostere? – kérdezte a lány. – Marja Flood vagyok.
A férfi arca merev volt.
– Fáradjon be – mondta szertartásos udvariassággal. –
Azonnal szólok Mr. Ostere-nek, hogy megérkezett.
Marja a fogadószobában várt. A férfi eltűnt, és egy másod-
perc múlva egy alacsonyabb ember társaságában tért vissza.
Ez utóbbi egyszerű, sötét öltönyt viselt.
Odalépett a lányhoz, és kezet nyújtott.
– Jack Ostere vagyok – mondta mosolyogva.
– Marja Flood – mutatkozott be a lány.
A férfi kissé hátrébb lépett, hogy jobban megnézhesse Mar-
ját.
– Istenem! – kiáltott fel színpadiasan. – Joker életében elő-
ször igazat mondott. Maga gyönyörű.
Marja arcán elégedett mosoly villant át.
– Köszönöm, Mr. Ostere – mondta.
– Hívjon csak Jacknek – vágott a szavába Ostere. – Kerüljön
beljebb, készítek magának egy italt, mielőtt a többiek megér-
keznek.
Karon fogta a lányt, és bevezette a nappaliba, amelynél tá-
gasabbat Marja még sohasem látott.
A férfi egy kis kerekeken gördülő bárszekrény előtt állapo-
dott meg.
– Nos, mi légyen az? Manhattan? Martini?
– Van kóla is? – kérdezte Marja bizonytalanul.
 A férfi gúnyosan felhúzta a szemöldökét, azután elmoso-
lyodott.
– Hogyne, ahogy parancsolja.
Elfordult, és megrántott egy zsinórt a falnál.
Szinte abban a szempillantásban megjelent az inas.
– Igen, uram?
– Jordan, hozzon egy kólát Miss Floodnak – szólt neki
Ostere.
Az inasnak arcizma se rándult.
– Igen, uram – mondta és megfordult.
– Sok jéggel – szólalt meg Marja.
Az inas rápillantott.
– Igenis, kisasszony, sok jéggel – mondta, azzal távozott.
Marja a házigazdához fordult.
– Remélem, nem jöttem túl korán. Joker mondta, hogy rög-
tön induljak.
Ostere jégkockát tett a poharába, és némi whyskyt öntött rá.
A lány felé emelte az italt.
– Aki olyan csinos, mint maga, sosem érkezhet túl korán. –
Hirtelen harangjáték csendült fel.
– Kérem, bocsásson meg – mentegetőzött Ostere. – A ven-
dégek közül érkezett valaki, üdvözölnöm kell.
Az inas meghozta Marja kóláját. A lány gyorsan körbepil-
lantott. A szoba lehetett vagy tizenöt méter hosszú, és az egyik
oldalán hatalmas franciaablakok nyíltak a tetőteraszra.
A házigazda jött vissza élénk csevegésbe merülve az újon-
nan érkezett vendégekkel.
Az egyik lányt Marja fölismerte: divatos filmsztár volt, akit
gyakran látott a 86. utcai RKO mozi vásznán. A férfiak közül
az egyikről kiderült, hogy ismert újságíró, akinek cikkeit rend-
szeresen elolvasta a reggeli lapban.
Mielőtt Ostere mindenkinek bemutathatta volna, ismét
megszólalt a csengő, és a házigazda kisietett, hogy köszöntse
az újabb jövevényeket. Marjának elkerekedett a szeme. Nem
ismerte föl valamennyiüket, de a legtöbb név ismerősen csen-
gett a fülében.
Szinte mindvégig elfogódott volt és hallgatag. Nemigen tu-
dott mit mondani ebben a társaságban. A beszélgetésekből
kiderült, hogy Ostere gazdag ember, akinek nemritkán adód-
nak üzleti érdekeltségei a színházi világban is.
Szívélyes vendéglátó volt; folyamatosan körbejárt a vendé-
gei között, és igyekezett szóval tartani őket, de egy pillanatra
sem feledkezett meg Marjáról; időnként fel-felbukkant a lány
mellett, hogy lássa, jól érzi-e magát, nincs-e valamire szüksége.
Marja gyorsan megkedvelte ezt a kedélyes, örökké nyüzsgő
emberkét.
Az est folyamán egy alkalommal beszélgetésbe elegyedett
vele a híres újságíró, és megkérdezte Marjától, hogy mivel fog-
lalkozik. Hirtelen azt se tudta, mit válaszoljon. Azután eszébe
jutott.
– Táncosnő vagyok – felelte, ami meglehetősen közel járt az
igazsághoz.
Ebben a pillanatban Ostere bukkant fel mellettük, és a lány
válaszát hallva helyeslően mosolygott.
– Hol dolgozik? – firtatta tovább az újságíró. – Csinálok ma-
gának egy kis reklámot a rovatomban.
– Korai lenne – hárította el Marja mosolyogva az ajánlatot. –
Még sokat kell fejlődnöm. Majd, ha eljön az ideje, emlékeztetni
fogom az ígéretére.
Az újságíróban volt már egy kis nyomás. Tudta, hogy álta-
lában miféle lányokkal veszi körül magát Ostere ezeken az
estélyeken. Szerette volna egy kicsit zavarba hozni Marját.
– Táncoljon nekünk – mondta alattomosan. – Nem hiszek
magának.
 A terem elcsöndesedett. A vendégek kíváncsian néztek
Marjára, várták, mit fog csinálni Ostere nem tartotta titokban a
barátnőit.
– Nagyon szívesen – felelte Marja tágra nyitott szemmel. –
Csak nem most. Sajnos éppen egy kis foglalkozási ártalom ál-
dozata vagyok.
– Miféle foglalkozási ártalom? – csattant föl diadalmasan az
újságíró hangja. – Ilyet még nem is hallottam.
– Akkor maga nem valami tájékozott – jegyezte meg Marja
bűbájosan. – Sose hallott még olyat, hogy valakinek fáj a lába?
A teremben felcsattanó nevetés feloldotta a feszültséget.
Ostere megveregette Marja vállát, és a fülébe súgta:
– Ügyes kislány.
A vendégek fél három körül kezdtek elszállingózni, és há-
rom órára Marja és Ostere ismét kettesben maradt. A férfi el-
nyúlt egy fotelban, és fölpillantott a lányra.
– Istenem! – kiáltotta. – Örülök, hogy egy hétig nem kell
látnom őket.
Marja meghökkent.
– Ha nem szereti, minek csinálja?
Ostere elmosolyodott.
– Mert muszáj, kedvesem. Ez is része az üzletnek. Ráadásul
csalódást okoznék, ha abbahagynám. Az emberek megszokták.
– Úgy érti, ezek rendszeres összejövetelek?
A férfi bólintott.
– A kedd éjféli partik Jack Ostere-nél, New York jellegzetes
színfoltjai – mondta, és hangjából büszkeség csendült ki.
Marja a fejét csóválta. Ez magas volt neki. Nem értette, mit
számít az, hogy eljönnek-e vagy sem.
– Ideje volna indulnom, Mr. Ostere.
– Muszáj elmennie? – kérdezte hamiskásan. – Jutna itt hely
magának is bőven.
Marja ridegen nézett vissza rá.
 – Muszáj, Mr. Ostere. Vár az apukám.
A férfi talpra ugrott.
– Hát persze – mondta. – Tudhattam volna.
Előhúzott a zsebéből egy bankjegyet, és a lány kezébe
nyomta.
Marja meg se nézte.
– Köszönöm szépen, Mr. Ostere – mondta, és kezet nyújtott.
– Nagyon jól éreztem magam.
A férfi megszorította a lány kezét.
– Boldog vagyok, hogy megismerhettem, kedvesem. Remé-
lem, máskor is eljön. Esetleg a jövő héten?
Marja habozott.
– Nem is tudom. El kell kéredzkednem Mr. Martintól.
Ostoré mosolyogva kísérte az ajtóhoz.
– Joker miatt ne aggódjon. Majd beszélek vele.
– Jó éjszakát, Mr. Ostere.
– Jó éjszakát, Marja.
Kinyílt a liftajtó, Marja belépett. Integetett a még mindig a
küszöbön álló Ostere-nek, aki mosolyogva várta meg, hogy
elinduljon a felvonó. Marja csak most merte megnézni a pénzt,
amelyet eddig a bal kezében szorongatott.
Meglepetésében eltátotta a száját. Egy húszdolláros volt –
máskor egy hét alatt keresett meg ennyit. Gyorsan a retiküljé-
be csúsztatta a bankjegyet, és közben azon gondolkodott, hogy
vajon nem tévedésből adott-e többet Ostere.
Amikor kilépett az épületből, a portás arcán meglepetés
tükröződött.
– Hívhatok taxit, hölgyem? – kérdezte.
Marja egy pillanatig rámeredt. Azután megvonta a vállát.
Miért ne?
18. fejezet

Hajnali fél négy volt, amikor a taxi megállt a házuk előtt.

Marja kiszállt, és elindult fölfelé a bejárathoz vezető lépcsőkön.
– Marja! – Egy alak lépett elő a sötét kapualjtól.
– Mike! Mit csinálsz te itt?
A fiú hangja boldogtalanul csengett.
– Téged vártalak. Aggódtam. Nincs semmi bajod?
A lány rágyújtott egy cigarettára. A gyufa fellobbanó lángja
egy pillanatra megvilágította az arcát.
– Nincs.
– Fél egyig odalent vártam az Arany Hídnál – folytatta Mike
növekvő rosszkedvvel. – Aztán bementem, és megkérdeztem,
hol vagy. Mondták, hogy korán elmentél. Akkor idejöttem,
mert azt hittem, rosszul leltél. De apád azt mondta, még nem
értél haza.
– Nem kellett volna megvárnod – mondta gyorsan a lány. –
Egy partin voltam.
– Hol?
– Jack Ostere-nél – vágta rá gondolkodás nélkül. Azután
hozzátette: – Nem ismered.
– Hogy kerültél oda? – kérdezte Mike.
– Joker kért, hogy menjek el.
– Nem tetszik ez nekem – mondta a fiú halkan.
– Miért nem? – a lány hangja bosszúságról árulkodott.
– Egyszerűen nem tetszik, és kész – mondta Mike. – Joker-
nek nincs joga ilyen helyekre küldözgetni léged.
A lány most már igazán haragudott:
– Senki se kérdezte a véleményedet – fortyant föl.
– Nem kellett volna odamenned – mondta konokul a fiú.
– Ha nem kémkednél utánam folyton – válaszolta dühösen
a lány –, meg se tudtad volna, hogy elmentem.
 – Én nem kémkedem utánad, Marja – tiltakozott Mike halk,
sértett hangon. – Csak attól féltem, hogy valami bajod esett.
– Most, hogy láttad, jól vagyok, nyugodtan hazamehetsz –
mondta a lány ridegen. – Kezdesz az idegeimre menni!
Ezzel beszaladt a házba, otthagyva a fiút az utcán.
Mike egy pillanatig várt, csak bámult utána. Azután sarkon
fordult, és elindult hazafelé. Furcsa szomorúság vett erőt rajta.
Néha úgy érezte, egyáltalán nem ismeri ezt a lányt.

Peter az asztalnál ült, előtte az elmaradhatatlan sörösdoboz.

Véreres szemekkel bámult a lányra.
– Hol voltál? – kérdezte.
– Dolgozni – felelte röviden Marja.
Most tűnt föl neki az estélyi ruha.
– A fiúd asszongya, korán leléptél. Nem jöttél haza.
Marja szó nélkül keresztülvágott a konyhán, egyenesen a
szobájába tartott. De a férfi felpattant, és elállta az útját.
– Hol voltál ebben a ruhában?
Marja közönyösen bámult az arcába.
– Mondtam már, dolgozni.
A férfi megragadta a vállát.
– Így? Kilógó csöcsökkel?
– Ez a munkaruhám – válaszolt Marja. – Még átöltözni is fá-
radt voltam, hát ebben jöttem haza. – Megpróbálta lerázni ma-
gáról a férfi kezét. – Hagyd békén. Vissza kell vinnem holnap.
Nem az enyém.
Peter keze villámgyorsan lecsapott; még mielőtt a lány
megakadályozhatta volna, kinyitotta a retiküljét, és kiborította
tartalmát a konyhaasztalra. A húszdolláros bankjegy került
legfölülre. Peter fölkapta, és forgatni kezdte a kezében.
– Ezt hol szerezted?
Marja szúrósan ránézett.
– Borravaló.
 – Csak táncért nem adnak ekkora borravalót mondta a férfi.
A lány nem felelt.
A férfi keze előrelendült: – Ribanc!
A lány félig megperdüli a tengelye körül, azután a falnak
zuhant. Arcán ott fehérlett Peter tenyerének a nyoma. Váll-
pántja kikapcsolódott, és a ruha kezdett lecsúszni róla. Marja
összefogta a melle előtt.
– Megmondtam az anyádnak is, hogy mi vagy, de nem hitt
nekem – szólalt meg a férfi rekedt hangon. – Jó, hogy ezt már
nem kellett megérnie.
– Örülsz, mi? – kérdezte a lány ridegen.
Mostohaapja kezdte lecsatolni a nadrágszíjat a derekáról, és
fenyegetően megindult felé.
Marja félrehajolt és hirtelen egy éles húsvágókést húzott elő
az asztalfiókból. Magasra emelte, a pengéről éppen a férfi ar-
cába vetődött a fény. Peter rá vicsorította a fogait.
– Most gyere, ha mersz! – kiáltotta gúnyosan.
A férfi a késre meredt, majd a lányra. Marja szeme lángolt a
gyűlölettől. Peter egy lépést hátrált.
– Marja! Nem tudod, mit művelsz!
A lány elvigyorodott.
– Akarod látni?
Peter mélyet lélegzett. A lány magánkívül volt. Óvatosan
hátrálni kezdett előle.
– Jól van, jól van – mondta szorongva.
Marja még mindig nem vette le róla a szemét.
– A pénzt – sziszegte.
Peter az asztalra hajította a húszdollárost. Marja gyorsan
besöpörte a retiküljébe a többi holmival együtt.
Az arca halálosan nyugodt volt.
– Ha még egyszer a közelembe jössz – szólalt meg rémisztő,
halk hangon –, vagy megpróbálsz hozzám érni, megöllek. Is-
ten engem úgy segéljen.
 A férfi nem válaszolt. Nem volt kétséges számára, hogy
Marja komolyan gondolta, amit mondott. Amikor az ajtó be-
csukódott a lány mögött, Peter a jégszekrény felé fordult, és
hirtelen megremegett a keze.
Marja háttal a csukott ajtónak dőlt és lehunyta a szemét.
Mintha egy évszázad telt volna el az anyja halála óta, pedig
még egy hónapja sem volt. Kinyitotta a szemét és lenézett a
késre, amelyet még mindig a kezében tartott.
Végigfutott rajta a hideg, görcsösen összerázkódott. Az
ágyára dobta a kést, és vetkőzni kezdett. Csak akkor vette ész-
re ismét, amikor le akart feküdni. Óvatosan becsúsztatta a
matrac alá. Ettől fogva minden éjjel ellenőrizte lefekvés előtt,
hogy a helyén van-e.

19. fejezet

Ettől kezdve mindig ment, ahová Joker küldte. Lassan kez-

dett megbízni benne. Soha nem akadt gondja a férfiakkal,
akikkel találkozott. Több tisztelettel bántak vele, mint a fiúk az
iskolában.
A fiúk mindig közrefogták és tapogatták. Nem törődött ve-
lük. Egy kicsit lenézte az iskolatársait. Mit tudtak ők az életről?
Ahogy telt-múlt a tél, mind ritkábban találkozott Mike-kal.
Sokszor le kellett mondania az előre megbeszélt randevút,
mert Joker elküldte valahová. Az után az éjszaka után a fiú
sokáig nem várta meg a táncterem előtt. Később egyik este te-
lefonhoz hívták.
– Halló – szólt bele a kagylóba.
– Marja? – hallotta meg az ismerős hangot. – Itt Mike.
Hirtelen melegség fogta el. Eddig észre sem vette, mennyire
hiányzott neki a fiú. Belemosolygott a telefonba.
– Hogy vagy, Mike?
– Jól – felelte a fiú. – És te?
 – Megvagyok.
– Már régen akartam beszélni veled – mondta Mike. – De
nagyon sok dolgom volt az iskolában.
– Örülök, hogy hívtál, Mike – mondta a lány lágyan. – Hiá-
nyoztál.
A fiú hangja hirtelen vidám és könnyed lett.
– Tényleg?
– Becsszóra.
– Találkozunk, ha végeztél? – kérdezte Mike.
– Persze – felelte gyorsan Marja.
– Lent az utcán. A szokott, helyen. Az utolsó autónál a sa-
rok előtt – hadarta a fiú.
– Oké.
– Marja? – a fiú hangja elbizonytalanodott.
– Mi van?
– De ugye, most nem ejtesz át?
– Ott leszek, Mike – felelte Marja.

A fiú egy autónak támaszkodott, amikor Marja kilépett az

utcára. Amint odaért mellé, fölegyenesedett. A lány végigné-
zett rajta. Soványnak és fáradtnak tűnt.
– Szevasz – mondta.
Fanyar mosoly ült ki a fiú arcára.
– Szevasz.
Egy másodpercig némán álltak, bámulták egymást. Marja
törte meg a csöndet.
– Nem akarsz meghívni egy csésze kávéra?
– Dehogynem – felelte Mike. – A számból vetted ki a szót.
A lány megindult a bisztró irányába, de a fiú karon fogta, és
egy közeli vendéglőbe vitte. Leültek egy asztalhoz.
Marja ránézett a fehér abroszra.
– Jól élünk, haver.
Mike elvigyorodott.
 – Mindenből a legjobbat.
De azért Marja észrevette, mennyire elővigyázatos a másik
a rendelésnél.
– Mit csinálsz mostanában? – kérdezte.
– Semmi különöset – felelte Mike. – Iskolába járok, tanulok,
dolgozom.
– Lefogytál – jegyezte meg Marja.
A fiú vállat vont.
– Sok volt rajtam a fölösleg.
A pincér lerakta eléjük a kávét meg a süteményt. A lány
ivott egy kortyot és várta, hogy a másik mondjon valamit.
– Hogy van a kis Peter? – kérdezte.
– Remekül – mosolyodott el Marja. – Jár. És már elkezdett
beszélni. Engem „Jajának” hív.
Észrevette, hogy a fiú nem érdeklődik a mostohaapja felől.
– Hogy megy a munka? – hangzott az újabb kérdés.
– Jól – felelte Marja.
Mike csöndben figyelte, ahogy a lány a kávéját issza, de a
magáéhoz hozzá sem ért.
– Kihűl a kávéd – figyelmeztette Marja.
– Nem vagyok éhes – felelte a fiú. Azután hirtelen fölállt, és
egy papírpénzt dobott az asztalra. – Gyere, menjünk.
Marja szótlanul követte az utcára.
– Valami baj van, Mike? – kérdezte.
Mike szembefordult vele.
– Át kell adnom egy üzenetet – mondta kifejezéstelen han-
gon.
A lány meghökkent.
– Nekem?
Mike bólintott.
– Rosstól. Megkért, hogy szóljak neked, a jövő hónapban
hazajön.
Marja kihúzta kezét a fiú karjából.
 – Ezért hívtál? Hogy átadd az üzenetet?
Mike nem felelt. Az arca komor volt.
– És most mit tegyek? – kérdezte a lány gúnyosan. – Buk-
fencet hányjak?
A fiú még mindig hallgatott.
Marja megállt. Mike tett még két lépést, csak azután vette
észre, hogy a lány elmaradt mellőle.
– Mi van? – kérdezte zavartan.
– Rendben van, átadtad az üzenetet – szólalt meg Marja ri-
degen. – Köszönöm.
– Még mindig azt hiszi, hogy hozzá tartozol – mondta Mike.
A lány szeme tágra nyílt az éjszakában.
– Na és te, te mit hiszel?
Mike szánalmas látványt nyújtott.
– Nem tudom, mit higgyek. Ross olyan magabiztos.
Marja behúzódott egy sötét kapualjba.
– Mike – mondta.
– Tessék?
– Gyere ide, Mike.
A fiú követte. Marja átkarolta a fiú vállát, magához vonta,
és szájon csókolta. Mike először megdermedt, azután erősen
magához szorította a lányt. Hosszú másodpercekig maradtak
így, miközben a fiú agyában petárdák robbantak.
Végül Marja elhúzódott. Olyan erővel ölelte a fiú, hogy
minden porcikája belesajdult.
– Na és most mit gondolsz, Mike?
– De hát te soha nem mondtál semmit – dadogta a fiú zavar-
tan. – Úgy tettél, mintha látni sem akarnál. Mint legutóbb,
amikor nem jöttél el. Több, mint egy órát vártam rád, hiába.
Marja szeme zölden világított, mint a macskáé.
– Muszáj dolgoznom, Mike. Szükségem van a dohányra. Te
is tudod.
– Sokféleképpen lehet pénzt keresni – mondta a fiú.
 A lány megrázta a fejét.
– Nem csinálok semmi rosszat. Éppen csak annyit akarok
keresni, amennyi elég ahhoz, hogy ne kelljen úgy élnem, mint
az anyám. Láttam, mi történt vele.
– De hát te soha…
– Hallgass – mondta a lány szelíden, s ujját a fiú szájára ta-
pasztotta. – Túl sokat beszélsz. Egyszer se próbáltál megcsó-
kolni. Már az is eszembe jutott, hogy talán valami nincsen egé-
szen rendben nálad.
Mike elmosolyodott. Ettől az egész arca földerült. Lehajolt a
lányhoz.
– Lehet, hogy nem is baj – mondta. – Annál többet kell be-
pótolnom.
Az utca csöndes volt, amikor a házhoz értek. Ahogy belép-
tek az előtérbe, a március végi szél gyöngéden taszított rajtuk.
Marja halkan behúzta a kaput, és Mike szemébe nézett.
A fiú viszonozta a pillantását. A tekintete komoly volt, sut-
togva szólalt meg:
– Szeretlek, Marja. Ugye, tudod?
A lány bólintott.
– Azóta szeretlek, amióta ott a liftben találkoztunk. De azt
hittem, sohasem fogsz észrevenni. Ross olyan gazdag. Nekem
meg semmim sincs.
– Nem kértem soha semmit – mondta Marja.
– Tudom – felelte a fiú. – De te mindent megkaphatsz, amit
csak akarsz. Minden manus megőrül érted.
Marja lassan elmosolyodott.
– Tudom – mondta elégedetten. – De engem nem érdekel-
nek. Mind hülye. Mindegyik azt hiszi, hogy elérhet nálam va-
lamit. Pedig tévednek.
A fiú csúfolódva nevetett.
– Én is hülye vagyok?
 – Te vagy a legnagyobb, mind között – gúnyolódott a lány.
– Nálad már csak én vagyok hülyébb, hogy így beléd estem.
A fiú magához húzta. Marja készséggel viszonozta az ölelé-
sét. Ajka szétnyílt, a szája forró volt. Nyelve szinte égette a fiú
arcát. Mike-nak elakadt a lélegzete, lehunyta a szemét és hagy-
ta, hogy a lángörvény elsodorja.
Marja hirtelen eltolta magától a fiút, zavart volt a tekintete.
– Mike, egészen megbolondítasz.
– Akkor jó – felelte a fiú.
A lány megrázta a fejét.
– Nem értem. Még senkivel sem éreztem ezt.
Mike újra átölelte.
– Így legalább megtanulod, hogy nem szabad ujjat húzni ve-
lem, kisanyám – mondta nevetve. A nyakába csókolt. – Most
az egyszer emberedre akadtál.

20. fejezet

Peter az ablaknál ült a sötétben. Kinézett az utcára. Marjá-

nak már egy órája otthon kellett volna lennie. Tudta, hogy ma
este korán végez.
Kihajolt az ablakon. Két alakot pillantott meg, akik lassan
közeledtek a ház felé. Most értek az utcai lámpához. Marja volt
az egyik.
Megint az a fiú volt vele. Mike. Egymás derekát átkarolva
mentek. A férfiba belényilallt a féltékenység. Kész nő lett belő-
le. Az utóbbi néhány hónapban nagyon sokat változott. Meg-
nőtt az önbizalma. Attól, hogy dolgozott.
Peter sok történetet hallott az olyan lányokról, akiket a tánc-
termekben alkalmaztak. Félelmetes hírük volt. Neki is akadt
dolga néhánnyal, mielőtt megnősült. Általában nemigen kü-
lönböztek a kurváktól.
 Erotikus gondolatok kavarogtak az agyában. Elöntötte a
forróság. Ez igazságtalanság. Előbb ismerte Marját, mint bár-
melyikük. Nincs hozzá joga, hogy így bánjon vele. Hogy így
járkáljon a lakásban. Félmeztelenül. Pedig tudta, hogy felizgat-
ja ezzel.
Érezte, hogy verítékcsöppek jelennek meg a homlokán. Ré-
szegen kitántorgott a konyhába, és kinyitotta a jégszekrényt.
Elfogyott a sör. Csöndesen káromkodott. Aztán eszébe jutott,
hogy a kamrában van egy üveg sligovica.
Levette a polcról, és kihúzta a dugót. Szájához emelte az
üveget és érezte, amint a pálinka végigégeti a torkát, majd a
gyomrába hatol. Az ital fölhevítette minden porcikáját. Erős és
bátor lett tőle.
Óvatosan egyensúlyozva az üveggel, visszament a szalon-
ba, és kinézett az ablakon. Nem látta őket. Fülelni kezdett,
nem hallja-e Marja lépteinek kopogását a lépcsőházból. De
semmi sem hallatszott.
Majdnem tíz percig várt. Ismét meghúzta az üveget. Még
egyszer nem csinál bolondot belőle a lány. Pontosan tudta, mit
művel odalent. Ez felbőszítette. Az a rohadt kis szuka. Min-
denkit magához enged, csak őt nem. Neki a képébe röhög.
Ragyogó ötlete támadt. Vigyázva keresztül osont a lakáson,
kilépett a konyhaajtón, lábujjhegyen lement az első emeletig,
és onnan, a korláton át kikukucskált a földszintre.
Meglátta őket, ott álltak az előcsarnokban egy sarokba hú-
zódva. Marja átölelte a fiú nyakát. Csókolóztak. A fiú háta el-
takarta a lányt Peter elől, de így is tudta, mit művelnek. Meg
lehetett állapítani a testtartásukról.
Elfojtott nevetés hangzott föl, és Marja egy lépést hátrált.
Most megpillanthatta az arcát. Az ajka duzzadtnak látszott a
pislákoló, sárga fényben. Mosolygott.
– Holnap? – hallotta meg Mike hangját.
 – Hát persze, holnap – kacagott boldogan Marja, és elindult
a lépcső felé.
Peter gyorsan felkúszott a lakáshoz. A konyhaajtóban meg-
várta, hogy Marja meginduljon fölfelé, azután keresztülsietett
a sötét lakáson és bement a nappaliba.
Leült egy székre a sarokban, ahonnan a fali tükörből szem-
mel tarthatta a konyhaajtót. Vad düh öntötte el. A gyomra
megfeszült. Szájához emelte az üveget. Egy kis pálinka végig-
folyt az állán.
Kinyílt a konyhaajtó, és a lépcsőházból beszűrődő fény
megvilágította Marja alakját.
– Peter? – hallotta a lány hangját.
Nem felelt.
– Peter, alszol?
Visszatartotta a lélegzetét. Hadd higgye a büdös szuka,
hogy alszik. Nem kell neki tudni, hogy mit csinál itt.
Marja belépett a konyhába, és a sötétben a szobájához ment.
Egy másodperccel később felgyullad a kis éjjeli lámpa halvány
fénye.
Peter feszülten figyelt. A lány azt hiszi, hogy ő már alszik,
tehát nem zárta be az ajtaját. Látta, amint átmegy a szobán, és
vetkőzni kezd. Hallotta, hogy halkan dúdolgat. Úgy látszik,
kivételesen egészen jó kedve van a kis ribancnak.
Már csak fehérnemű volt rajta. Fölpillantott, Peter lélegezni
se mert, attól tartott, hogy a lány gyanút fog. De láthatólag
máson járt az esze. Kijött a szobából, keresztülvágott a kony-
hán a vízcsaphoz, kikerülve Peter látószögéből. Hallotta, hogy
kiszedegeti az edényeket a mosogatóból, azután halkan cso-
bogni kezdett a víz.
Ismét meglátta a lányt, aki még mindig dúdolt magában.
Kikapcsolta a melltartóját, visszament a szobájába, közben a
hátát dörzsölte ott, ahol a melltartó vörös csíkot vágott a bőré-
be. Azután a szekrényéhez ment a sarokba, ahol Peter nem
láthatta.
A férfi az ajkához emelte az üveget, és gyorsan, óvatosan
húzott belőle még egyet, majd a keze fejével megtörölte a szá-
ját. Hirtelen nagyot dobbant a szíve. Meghallva a lány lépéseit,
megint fölnézett.
Ki jött az ajtón, lazán fogta össze magán a pongyolát, amely
minden mozdulatára szétnyílt; alatta meztelen volt. Átment a
vízcsaphoz, és csavargatni kezdte. A férfi hirtelen megértette.
Fürdeni készül.
Rendszerint csak olyankor fürdött, ha Peter elment hazul-
ról, de most biztosan azt hiszi, hogy alszik. Peter elvigyoro-
dott. Mégsem olyan ravasz ez a lány. Ő sokkal ravaszabb nála.
Marja a konyhaajtóhoz ment, és kilépett a folyosóra, félig
nyitva hagyva maga mögött az ajtót. Peter felpattant a székről,
és lábujjhegyen kiosont a konyhába. Egy pillanatig az ajtónál
hallgatózott. Amikor meghallotta, hogy a WC-ben zubogni
kezd a víz, gyorsan megfordult, de arra már nem volt ideje,
hogy visszamenjen a nappaliba. Beugrott a lány szobájába, és
elbújt a nyitott ajtószárny mögött.
Marja visszaült a fürdőkádként szolgáló lavórba, és a tenye-
rével bőrére csorgatta a meleg vizet. Egyszer majd igazi fürdő-
szobája lesz, igazi fürdőkáddal. Elege volt abból, hogy a kony-
hában kell fürödnie, és a WC-hez ki kell menni a folyosóra. De
most mégis jólesett neki a víz. Élvezettel beszappanozta magát
tetőtől talpig.
Lehunyta a szemét, és Mike-ra gondolt. Csodálatos volt.
Hihetetlenül jó. Amikor megcsókolták egymást, pontosan
olyan volt, ahogy a könyvekben leírják. Forróság és izgalom
tört rá. És egy pillanatra valami furcsa, eddig ismeretlen vá-
gyakozás fogta el, hogy azt hitte összeesik csókolózás közben,
a lába egészen elgyengült.
 A víz kezdett kihűlni. Marja kinyitotta a szemét. Leöblítette
magáról a szappanhabot, és kilépett a lavórból. A szék támlá-
járól levette a törülközőt, és szárazra dörzsölte a testét. Érezte,
hogy a bőre selymes és meleg. Maga köré csavarta a törülkö-
zőt, és visszament a szobájába.
Egyenesen a szekrényhez lépett, beakasztotta a pongyolát.
Elővette a hálóingét, és megindult az ágy felé. A törülközőt
egy székre dobta. Éppen bele akart bújni a hálóingbe, amikor
ösztönösen felkapta a fejét.
A szíve elszorult, a rémület fájdalomként hasított a testébe.
Peter állt a sarokban. Maga elé kapta a hálóinget.
A férfi bárgyún vigyorogva tett felé egy lépést.
– Marja – mondta, és kinyújtotta a karját.
A lány a kiságy mögé menekült előle. A félelme jeges gyűlö-
letbe csapott át.
– Ki innen! – sziszegte.
A férfi kissé ingadozott. Homlokán gyöngyözött a veríték, a
szeme csillogott. Megnyalta a szája szélét.
– Ki innen! – kiáltotta Marja. – Te semmirekellő, részeg
disznó!
– Marja – motyogta a férfi –, miért gyűlölsz engem annyira?
Én kedvellek.
A kiságy mögé lépett a lány után.
Marja óvatosan kitért előle.
– Bűzlesz – mondta. – Tűnj el!
A kisgyerek fölébredt, és hirtelen sírni kezdett. Marja ösztö-
nösen a kiságyra pillantott. Peter mellette termett, és megra-
gadta a lány kezét, mielőtt az észbe kapott volna Magához rán-
totta, és a száját kereste.
A lány vergődött a karjai között, és elfordította a fejét. Kör-
mei végigszántottak a férfi arcán.
– Engedj, te szemétláda!
 Peter keze beleakadt a hálóingbe, amelyet a lány még min-
dig maga előtt tartott. Marja két kézzel marcangolta a férfi ar-
cát. Peter a fájdalomtól üvöltve hátrahőkölt, a hálóing hangos
reccsenéssel kettéhasadt Egyik vadul hadonászó kezével még
mindig fogva tartotta a lányt. A másikkal megérintette a saját
arcát. Amikor elhúzta, csupa vér lett. Bambán rámeredt.
Marja fölnézett a férfira. Mellkasa zihált.
– Most már eltakarodsz? – lihegte.
Peter megrázta a fejét, hogy kitisztuljon.
– Te szuka! – üvöltötte. – Engem többé nem cukkolsz föl!
Most megmutatom neked!
Fölemelte a kezét, és pofon vágta a lányt. Marja kiperdült az
ütéstől és félig a földre zuhant. A férfi lassan utána lépett,
mindvégig a lány arcára szögezve tekintetét.
Marja szemében nem volt félelem, csak mindent elsöprő
gyűlölet. Maga alá húzta a lábát. Hirtelen fölszökkent, és a fér-
fi mellől az ágy felé vetődött. Keze a matrac alá nyúlt, a kést
kereste.
A férfi belemarkolt a lány hajába, és hátrarántotta a fejét,
hogy teste szinte átívelt az ágyon. Marja látta, hogy Peter keze
az arcához közelít. Megpróbált kifordulni az ütés elöl. Villám
cikázott át az agyán; előrezuhant, igyekezett visszatartani a
fájdalomtól kicsorduló könnyeket.
Érezte, hogy a férfi hanyatt fordítja az ágyon. Motozó kezé-
nek nyomát mindenütt éles fájdalom jelezte a testén. Aztán
nagy súly nehezedett rá, mozdulni se bírt. Végül egy minden
addigit elhomályosító fájdalom hasított az ágyékába, és Marja
lassanként belesüppedt az ágya fölé boruló sötét éjszakába.
Öntudatának utolsó hulláma a kiságyban sírdogáló gyermek
hangját sodorta felé.
 Lassan tért magához. Érzékei visszatértek, s velük együtt
visszatért a fájdalom. Úgy érezte, mintha ezernyi apró tűt
szúrtak volna a testébe. Óvatosan megfordította a fejét.
A lámpa még mindig égett a szobában. Egyedül volt. Fölült
az ágyban, fájdalmas kiáltás hagyta el az ajkát.
Meglátta Peter szétszórt ruháit az ágy körül, a padlón. Fel-
kavarodott a gyomra. Kirohant a konyhába. A hányinger hul-
lámokban tört rá, a vízcsap fölött öklendezett. Azután vége
lett, jeges nyugalom áramlott szét benne.
Gyorsan forró vizet eresztett a lavórba, és belemászott. El-
keseredetten sikálta magát a szappannal, de a mocsok, amelyet
el akart tüntetni, nem a bőrén volt. Mélyen beléivódott, többé
nem szabadulhatott meg tőle.
A meleg víz azonban csillapította valamelyest a fájdalmát;
végül kiszállt a lavórból. Vizesen bement a szobájába, és a
szekrényből törülközőt vett elő. Lassan megszárítkozott, és
nagy gonddal nekilátott az öltözködésnek.
A tükör előtt gondosan kirúzsozta a száját, és megfésülkö-
dött. Üres, kifejezéstelen arc bámult vissza rá. Csak a szeme
élt. Zölden csillogott, és sugárzott belőle a gyűlölet.
Az ágyához ment, és rendbe rakta. A párnahuzat véres volt;
fölhúzott egy tisztát. Kisimította a takarót, végeit a derékalj alá
hajtotta.
Nyöszörgést hallott a kiságy felől. Fölé hajolt. A gyerek pi-
sis volt. Gyorsan kicserélte a pelenkáját, megtöltött vízzel egy
kis cumisüveget, és berakta a kisfiú mellé. Azután visszament
az ágyához, kivette a kést a matrac alól.
Ráérősen átsétált Peter szobájába. Halkan kinyitotta az ajtót,
és benézett. A férfi keresztben terpeszkedett el az ágyon. Marja
megrántotta a lámpa zsinórját a feje fölött. A szobában szét-
áradt a fény. Peter meg se moccant.
A hátán feküdt, nehezen lélegzett, a takaró rátapadt a testé-
re.
 Marja a férfi arcához tette a kést.
– Peter, ébredj – szólt csöndesen.
A férfi némán feküdt. Felhorkant.
Marja teljes erejéből pofon vágta az alvót.
– Ébredj! – vicsorított rá.
A férfi szinte azonnal kinyitotta a szemét. Egy pillanatig
egész mozdulatlanul feküdt. Azután meglátta a kést, és a te-
kintetébe rémület költözött. Alig jött ki hang a torkán.
– Mit csinálsz, Marja?
– Azért jöttem, hogy beváltsam az ígéretemet. – A hangja
halk volt, az ajka alig mozgott. – Emlékszel, hogy mit mond-
tam?
A férfi rámeredt, moccanni se mert.
– Te megőrültél! – zihálta.
– Akárcsak te – mosolyodott el a lány. Aztán teljes erővel
végighasította a férfi arcát a késsel.
A hús úgy nyílott szét, mint a napon érett görögdinnye. A
pofacsonttól az állig húzódó seb egy pillanat alatt megtelt vér-
rel. A férfi artikulálatlanul üvöltve kiugrott az ágyból, és az
ajtóhoz rontott. A takarót maga után vonszolta a padlón.
Végigrohant a lakáson, ki a folyosóra, közben egyfolytában
sikoltozott. Az ajtón át látta, hogy a lány lassan elindul utána.
Futni kezdett lefelé a lépcsőn. Lába beleakadt a takaróba. Fel-
bukott, és legurult néhány fokot, a következő lépcsőfordulóig.
Marja a lépcső tetején állt, és lenézett rá. A férfi még mindig
üvöltött. A lány behunyta a szemét.
Nem sokkal ezelőtt az anyja feküdt ugyanott. Megfordult és
visszament a lakásba.
Becsukta az ajtót maga mögött és a falicsaphoz ment. Meg-
eresztette a vizet, és gondosan lemosta a kést. Azután letette az
asztalra, és leült egy székre az ajtóval szemben. Ugyanezen a
széken szokott ülni az anyja, amikor őt várta haza.
 Égett a szeme. Fáradt volt, nagyon fáradt. Lassan lecsukó-
dott a szemhéja.
Hangosan kopogtak az ajtón. Marja kinyitotta a szemét.
Mintha könnyes lett volna.
– Nyitva van – mondta nyugodt hangon.
Így találtak rá a rendőrök.

21. fejezet

– De biztosan volt valami okod arra, hogy ilyet tegyél –

erősködött az asszony.
Marja rápillantott a gyámügyi előadóra. Konokul megrázta
a fejét. Nem válaszolt.
– Nem akarsz javítóintézetbe kerülni, ugye? – folytatta a nő.
Marja vállat vont.
– Mindegy, mit mondok. Úgyse engednek szabadon. Vala-
hová be fognak zárni.
– De nagy különbség van a javítóintézet és a nevelőotthon
között – magyarázta az asszony.
Marja tágra nyitotta a szemét.
– Nekem egyformán rossz mind a kettő.
Az asszony nagyot sóhajtott.
– Hát nem akarod többé látni a kisöcsédet?
Marja fölnézett.
– Ha beszélek, nálam maradhat? El bírom tartani. Gondját
viselném.
Az asszony sajnálkozva megrázta a fejét.
– Ez lehetetlen. Túl fiatal vagy. De…
– Akkor meg olyan mindegy, nem igaz?
A nő nem válaszolt.
Marja fölállt.
– Gyerünk – mondta –, essünk túl rajta.
 A tárgyalóterem majdnem üres volt. Csak néhány néző ült a
korlát mögötti első sorokban. Marja közönyösen pillantott vé-
gig rajtuk, miközben elhaladt előttük. Azok kíváncsian, de
idegenként figyelték. Nem volt közük hozzá.
Egyszer csak egy kéz nyúlt felé, és megsimította a karját.
– Helló, Marja.
A lány riadtan fölkapta a fejét.
Mike volt az. Barátságos, bátorító mosoly üli az ajkán.
– Meg akartalak látogatni – súgta gyorsan –, de nem enged-
tek be hozzád.
A lány arca üres, érzéketlen maszkká merevedett. Minek azt
tudni a fiúnak, hogy ő maga kérte, ne engedjenek be hozzá
senkit. Szó nélkül folytatta az útját.
A gyámügyes nő közvetlenül mögötte jött.
– Milyen jóképű fiatalember – jegyezte meg kedvesen. – A
barátod?
Marja üres tekintettel nézett rá.
– Nem tudom, ki ez. Soha életemben nem láttam.
A bíró álmos tekintetű, fáradt öregember volt.
– Kisasszony, ön ellen az a vád, hogy késsel támadt rá a
mostohaapjára – pislogott a lány felé.
Marja hallgatott.
– Mr. Ritchik itt van? – fordult a bíró a törvényszéki írnok-
hoz.
– Mr. Ritchik – kiáltott az írnok.
Peter előrejött a terem végéből. Arcát még mindig nagy fe-
hér kötés takarta. Marja rápillantott. Mintha idegen lett volna.
Az az öt hét, mióta nem látta a férfit, egy emberöltőnek tűnt.
– Mr. Ritchik – szólalt meg a bíró –, elmondaná nekünk, mi
történt?
Peter idegesen köszörülte a torkát.
– Tisztelt bíróság, ez a lány egy gonosztevő. Egy csavargó.
Nem hajlandó szót fogadni. Ott dolgozott a táncteremben, és
sokszor kimaradt éjszakára. Vagy pedig nagyon későn jött ha-
za. Akkor éjjel megmondtam neki, hogy járjon haza időben,
ahogy rendes lányhoz illik. Amikor lefeküdtem aludni, belo-
pódzott a szobámba, és belém vágta a kést.
Marja önkéntelenül elmosolyodott. Ha nem tisztelte volna
anyja emlékét, most elmondhatná, mi is történt valójában. De
Kattit megilleti, hogy legalább a sírban háborítatlanul nyugod-
jon.
A tárgyalás gyorsan lezajlott. Marja a bíró asztala előtt állt,
aki a szemüvege fölött pislogott le rá.
– Marja – mondta –, a Rose Geyer Leánynevelő Otthonba
küldjük magát, amíg be nem tölti a tizennyolcadik életévét.
Őszintén remélem, hogy az ott töltött idő hasznára válik majd,
elsajátít egy szakmát, és megtanul jó keresztény módjára élni
és viselkedni.
Marja közönyösen hallgatta végig a bíró szavait.
– Van kérdése?
Marja nemet intett.
A bíró kalapácsával kopogott az asztal lapján, és fölemelke-
dett. Mindenki fölállva várta meg, amíg méltóságteljesen levo-
nult a pulpitusról. Amikor az ajtó becsukódott mögötte, a
gyámhivatal képviselője Marjához fordult.
– Menjünk, Marja – mondta.
Marja kábán követte az asszonyt. Mike a korlát mögött állt.
Mondani próbált valamit, de Marja keresztülnézett rajta. A fiú
arca fájdalmasan megrándult. Marja csak a teremből kilépve
döbbent rá, hogy a fiú sírt.

A Rose Geyer Nevelőotthon Bronx távoli végében volt. Mar-

ja kíváncsian nézett körül, amikor egy rendőr és a gyámügyes
matróna társaságában kiszállt az autóból. Mintha nem is New
Yorkban lettek volna. Az otthon épületét szántóföldek fogták
közre.
 Egy órával később az egyik lány elkísérte az orvosi rendelő-
be. Miközben végigmentek a hosszú, szürke folyosón, érdek-
lődéssel méregette Marját, de egy szót sem szólt hozzá.
A lány kinyitotta az ajtót Marja előtt.
– Megjöttünk, szivi – mondta, a hangja nem volt kellemet-
len. Ő is belépett Marja után a rendelőbe. Egy sovány, ősz hajú
férfi fogadta őket.
– Hoztam magának egy új madarat, doki – mondta a lány.
Az orvos megrántotta a vállát.
– Arra tessék – mutatott egy kis szoba felé. – Vetkőzzön le.
A vizsgálat gyorsan és rutinosan zajlott. Húsz perc múlva
Marja ismét a várószobában ült felöltözve.
Az orvos receptet nyomott a kezébe.
– Ezt váltsa ki a patikában, és szedje végig, az egész terhes-
sége alatt.
Marja meghökkent. Gyorsan hátrapillantott. A lány, aki
idehozta, egy széken ült a falnál. Marja visszafordult az orvos
felé.
– Kicsoda? Én? – kérdezte hitetlenkedve.
Háta mögött megszólalt a másik lány. Nyersen beszélt, de
szellemesen.
– Hát nem is én, szivi. Két éve, mióta itt vagyok, nem láttam
manust, hogy a franc vinné el.
Marja ránézett az orvosra, az a kezében levő papírra. Csak
most értette meg a dolgot. Lehuppant az íróasztal melletti
székre, és nevetni kezdett.
A doktor rámeredt.
– Mi olyan mulatságos? – kérdezte.
Marja felpillantott, könnyek csorogtak végig az arcán. Hát
éppen ez az. Pokolian mulatságos. És sohasem fogja megtudni.
Senki.
 VÁDELJÁRÁS
MARYANN FLOOD
BŰNÜGYÉBEN
 Megvártam, míg a törvényszéki írnok megeskette a vád első
tanúját. Magas, kreol bőrű lány volt, hosszú, koromfekete haját
középen választotta el, mint a színésznők. Az, hogy bíróság
előtt áll, láthatólag csöppet sem zavarta meg a nyugalmát. Sö-
tét szeméből semmit sem lehetett kiolvasni.
– A nevét, kérem? – szólította meg az írnok.
– Ray Marnay – felelte a lány, a magasságához képest meg-
lepően vékony, cincogó hangon.
Az írnok felém bólintott, és én lassan előresétáltam.
– Hány éves ön, Miss Marnay? – kérdeztem.
Azonnal válaszolt.
– Huszonhárom.
– Hol született?
– Chillicothe-ban, Ohio állam.
– Mikor jött New Yorkba?
– Körülbelül kél évvel ezelőtt.
Kezdtem hozzászokni a furcsán cincogó hanghoz.
– Mit csinált Chillicothe-ban?
– Ott laktam – mondta a lány.
A hallgatóság soraiban többen kuncogni kezdtek. Megvár-
tam, hogy elüljön a zaj, azután újra megszólaltam:
– Úgy értettem, mi volt a foglalkozása, miből élt Chillicothe-
ban, Miss Marnay?
– Ó – mondta a lány –, nem tudtam, hogy erre gondolt. Pe-
dagógus voltam.
Ránéztem. Az volt a legszörnyűbb, hogy igazat mondott.
– És hol dolgozott?
– Egy óvodában – felelte gyorsan. – Imádom a gyerekeket.
Nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjam ezen.
 – Nem kétlem, Miss Marnay – jegyeztem meg, azután ko-
molyra fordítottam a szót. – Miért határozta el, hogy New
Yorkba jön?
– Színésznő akartam lenni – mondta. – Berg professzor, aki
színészetet tanított a főiskolán, írt egy darabot, amit előadtunk
a kisszínházban. Az volt a címe, hogy Pacsirta a völgyben, és én
játszottam benne a főszerepet. Ő mondta, hogy nagyon tehet-
séges vagyok, kár lenne elásni magam egy olyan isten háta
mögötti kisvárosban, mint Chillicothe. Azt is mondta, hogy
egy új Mary Astor lehetne belőlem. Így aztán elhatároztam,
hogy New Yorkba jövök.
– És mi történt azután, hogy megérkezett New Yorkba? –
kérdeztem.
– Semmi – felelte. – Hetekig járkáltam, de még csak nem is
fogadott senki. Pedig ajánlóleveleket is hoztam Berg profesz-
szortól.
– Akkor meg miért nem ment vissza Chillicothe-ba?
– Azt nem lehetett – suttogta kissé megbántva. – Mindenki
rögtön rájött volna, hogy megbuktam.
– Értem – mondta. – És miből élt?
– Felszolgálónőként helyezkedtem el egy étteremben a
Broadwayn. Sok színházi ember járt oda. Nem egy pincér-
lánynak ajánlottak már szerződést.
– Mennyi ideig dolgozott ott? – kérdeztem.
– Úgy három hétig – felelte.
– És azután mi történi?
– Kirúgtak – cincogta, ha lehet, még vékonyabb hangon,
mint eddig. – A főnök azt mondta, hogy ő éttermet vezet, nem
színiiskolát.
Újabb nevetéshullám morajlott végig a termen. Megvártam,
hogy elcsöndesedjen.
– Mit csinált ekkor?
 – Másik állást kerestem, de nem találtam semmit. Egy na-
pon megismerkedtem egy lánnyal a panzióból, ahol én is lak-
tam. Azt mondta, hogy az én arcommal és alakommal fotó-
modellnek kellene mennem. Tetszett az ötlet. Sok modellből
lett már színésznő, tudja? Kérdeztem tőle, hogyan kezdhetnék
hozzá. Erre megadta a Park Avenue Ügynökség címét.
Bólintottam.
– Ekkor jutott eszébe először a modellkedés?
– Igen – felelte.
– Mit tett ezután? – kérdeztem.
– Jelentkeztem a Park Avenue-n.
– Kivel tárgyalt, amikor először odament?
– Mrs. Morisszal.
– Mit mondott önnek?
– Azt mondta, hogy csináltassak néhány fényképet magam-
ról, és azokat majd beteszi a dossziémba. Kaptam tőle egy kár-
tyát, amelyen, azt hiszem, négy fotós neve szerepelt. Amíg
nincsenek meg a fotók, mondta, semmit sem tehet értem. El-
magyaráztam, hogy nincs pénzem fényképészre. Mrs. Morris
megismételte, hogy ez esetben, sajnos, semmit sem lehet. Ép-
pen el akartam menni, amikor Miss Flood kijött az irodájából,
és meglátott.
– Arról a Miss Floodról beszél, aki itt ül a teremben? – kér-
deztem.
A lány bólintott.
– Igen.
– Mi történt aztán?
– Amikor Miss Flood meglátott, csettintett az ujjával, és azt
mondta, pont erre a lányra van szüksége. Elküldött a 14. utcá-
ba, van ott egy nagy szőrmeüzlet. Ekkor voltam először ma-
nöken. Fölvettem az egyik bundájukat, és le-föl sétálgattam a
kirakatban, hogy a járókelők megnézhessenek. Tudja, nagyon
magas vagyok, és az emberek már messziről észrevesznek.
Azóta is dolgozom náluk, legalább háromszor egy héten.
– Máshová nem hívták?
A lány egy pillanatig tétovázott.
– Csak ezen az egy helyen dolgozom mindig.
Bólintottam.
– Mennyit fizettek önnek?
– Napi tíz dollárt.
– Ez körülbelül harminc dollárt tesz ki hetente – mondtam.
– Ennyiből meg tudott élni?
A lány megrázta a fejét.
– Nem. Ennél a színiiskola is többe kerül egy héten.
– Hogyan tudott egyéb jövedelemre szert tenni?
– Sokat randiztam – felelt a lány.
– Randizott? – ismételtem meg.
A lány ismét bólintott.
– Így szoktuk mondani.
– Mi az, hogy „szoktuk”? Kicsodák?
– Hát a lányok, akiket ismerek.
– És hogy megy ez a… randizás, ahogy maguk nevezik?
– Azután kezdődött, hogy már pár hete manökenkedtem.
Megkérdeztem Miss Floodtól, nem tudna-e még valami mun-
kát szerezni nekem. Behívott az irodájába. Elmondta, hogy a
modellek élete általában nem könnyű, és hogy néha csak hosz-
szú távon fizetődik ki a dolog. Elmesélte, hogy a kliensei időn-
ként megkérik, ajánljon lányokat, akikkel elmehetnek ide-oda.
Azt is mondta, hogy ezek a férfiak nagyon bőkezűek, és sok
borravalót adnak a lányoknak csak azért, mert velük töltötték
az időt. Miss Flood megkérdezte, hogy érdekel-e a dolog.
– És mit válaszolt? – kérdeztem.
– Azt, hogy érdekel – felelte a lány.
A tárgyalóteremben megint fölharsant a nevetés. Mi taga-
dás: jogosan.
 – Ezek után mi következett? – kérdeztem.
– Miss Flood még aznap estére szervezett nekem egy randit.
Kellemes úriember volt az illető. Elvitt vacsorázni, utána meg
fölmentünk hozzá egy-két italra. Nagyon jól éreztem magam.
Amikor elmentem, adott tíz dollárt. Azt mondta: a kedvessé-
gemért, meg azért, hogy szóljak Miss Floodnak, nagyon meg
volt elégedve mindennel.
– Mindössze ennyi történt? – kérdeztem. – Ittak egy-két po-
hárkával?
A lány mintha elpirult volna.
– Lezavartunk két menetet – mondta szinte súgva.
– Menetet? – ismételtem az esküdtek felé pillantva. – Ezt
hogy érti?
– Közösültünk – rebegte alig hallhatóan.
– Úgy érti, kétszer közösült azzal az emberrel? – kérdeztem.
Bólintott.
– Igen. Úgy értem.
– És nem lepte meg, hogy ilyesmit kívánnak magától? Hogy
a férfi elvárta, hogy ilyet tegyen?
A lány megrázta a fejét.
– Nem. A férfiak Chillicothe-ban sem különbek. Mindegyik
ugyanazt akarja.
Akkora nevetés tört ki, hogy a falak is beleremegtek. A bíró
kopogott a kalapácsával. A lárma alábbhagyott.
– Ezután mit tett? – kérdeztem.
– Hazamentem aludni. Fáradt voltam – mondta a lány.
A termet szinte szétvetette a dörgő kacaj. Nekem is nehe-
zemre esett komoly képet vágni. Végre szóhoz jutottam.
– Úgy értem: mit tett, amikor legközelebb elment a Park
Avenue Modellügynökségre?
– Az másnap volt. Elmentem, hogy megköszönjem Miss
Floodnak a kedvességét. Megkérdezte, jól éreztem-e magam,
és hogy volna-e kedvem máskor is randevúzni. Azt feleltem,
szívesen, feltéve, hogy a többi úr is olyan kedves, mint ez volt.
Miss Flood biztosított, hogy csakis finom úriembereket ismer,
azután megkérdezte, hogy hány menetet hajtottunk. Meg-
mondtam, erre pénzt vett elő az íróasztalából, és odaadta ne-
kem. Nem akartam elfogadni, mondván, kaptam már egy tí-
zest az úrtól. Fölnevetett, és közölte, hogy az csak borravaló
volt, tegyem csak el nyugodtan a pénzt.
– Mennyit adott? – kérdeztem.
– Ötven dollárt.
– Fölfogta, hogy mit jelent ez? – kérdeztem. – Hogy ezzel
prostitúciót követ el?
– Én nem így fogtam föl a dolgot – tiltakozott a lány. – Ha
nem tetszik nekem az a férfi, nem lett volna muszáj bármit is
csinálnom. Mint ahogy nem is csináltam volna.
– Találkozott olyan férfival, aki nem tetszett magának? –
kérdeztem gúnyosan.
A lány a fejét rázta.
– Nem. Miss Flood igazat mondott. Ő csakis első osztályú
úriembereket ismer.
A terem ismét visszhangzott a neveléstől. Megvártam, amíg
lecsillapodik a hallgatóság.
– Mielőtt Miss Floodot megismerte volna, kapott valaha is
pénzt közösülésért?
A lány megint nemet intett.
– Nem.
– Mióta Miss Floodot ismeri, kapott-e pénzt olyan közösülé-
sért, amelyet nem ő szervezett?
– Nem, uram – felelte a lány. – Nem vagyok én kurva.
– Köszönöm, ennyi elég lesz – mondtam, és elindultam a
helyemre. Vito asztala előtt egy pillanatra megálltam. Marja
fölpillantott rám. Szeme tágra nyílt, tekintetében büszkeség
csillogott. Furcsa mód úgy tűnt nekem, mintha rám lenne
büszke. Óvatosan másfelé irányítottam a tekintetemet, és
Vitóhoz fordultam:
– Öné a tanú – mondtam, és folytattam az utamat. A he-
lyemre érve leültem és figyelni kezdtem Vitót, amint lassan
fölemelkedik.
Kétség nem fért hozzá, hogy vérbeli profival van dolgom.
Már a járása is, ahogy a tanúhoz közelített, önbizalomról és
szakértelemről árulkodott. Meleg és kifejező volt a hangja.
– Miss Marnay – kiáltotta.
A lány fölnézett rá.
– Igen, uram.
Minden vonakodásom ellenére irigységgel vegyes csodála-
tot éreztem. Már azzal, ahogy a nevét kimondta, éreztette a
fölényét a lánnyal szemben.
– Említette, hogy Chillicothe-ban fellépett egy színdarab-
ban. Ha jól emlékszem, Pacsirta a völgyben volt a címe.
A lány bólintott.
– Igen, uram.
– Állítása szerint a darabot egy bizonyos Berg professzor ír-
ta, aki drámai ismereteket oktatott a főiskolán?
– Igen, uram.
– Ön azt mondta, hogy a professzor ösztönzésére jött New
Yorkba, mivel szerinte vétek lett volna az ön nagyszerű tehet-
ségét egy olyan isten háta mögötti porfészekben elvesztegetni,
mint Chillicothe.
– Igen, uram.
– Felteszem, a professzor az ön drámai tehetségére gondolt.
Nos, arra gondolt?
A lány habozott.
Vito hangja türelmetlenné vált.
– Gyerünk, Miss Marnay. Arra gondolt, vagy sem?
A lány hangja még jobban elvékonyodott.
– Azt hiszem.
 – Lehetne valamivel határozottabb, Miss Marnay – mondta
az ügyvéd gúnyosan.
– Igen, uram – felelte a lány. – Arra gondolt.
– Mire? – kérdezte Vito.
– A drámai tehetségre.
– Ön azt mondta, hogy a darabot egy kis színházban mutat-
ták be Chillicothe-ban. Milyen színház volt ez?
A lány a homlokát ráncolta. Zavart pillantást vetett rám.
Igyekeztem magabiztosnak látszani, de fogalmam sem volt,
hogy mi a fenére akar Vito kilyukadni.
– Tulajdonképpen… az… nem is igazi színház – hebegte a
lány.
– Ha nem színház, akkor micsoda? – kérdezte Vito.
– Az Antilop Klub – felelt a lány. – Ez egy alkalmi darab
volt, amit a professzor a klub évadzáró bankettjére írt.
– Tehát az Antilop Klub – ismételte el Vito. Az esküdtekre
pillantott. – Értem – mondta, majd visszafordult a lány felé. –
Ez a bankett ugyebár amolyan kanbuli, vagy tévedek?
A lány a cipőjét nézte. – Azt hiszem, nem téved.
– Ön volt az egyetlen női szereplő? – kérdezte az ügyvéd.
A lány bólintott.
– Igen.
– És mi volt a szerepe?
Ott, ahol én ültem, alig lehetett hallani a választ.
– Én játszottam a parasztlányt.
– No és miről szólt a darab? Önnek sok szövege volt benne?
– Vito hangja mind nyersebb lett.
– Erről a lányról szólt, meg három férfiról, a gazdáról, a fiá-
ról meg egy napszámosról, akik együtt dolgoznak a gazdaság-
ban. És arról, hogy mi történt velük egy bizonyos éjszakán.
Nem kellett semmit mondanom. Némajáték volt az egész. A
professzor a Sztanyiszlavszkij-módszer híve.
 – Sztanyiszlavszkij, hm… – vakarta a fejét Vito. – Az az
orosz rendező, aki szerint a cselekvés fontosabb, mint a szö-
veg?
– Így van – helyeselt a lány.
– És a professzor darabja elejétől végéig cselekvésből állt? –
folytatta a védelem képviselője.
A lány bólintott.
– Igen.
– Olyannyira – csattant fel gúnyosan az ügyvéd –, hogy a
rendőrség félbeszakította az előadást, és valamennyi szereplő-
vel szemben eljárást indított közszemérem elleni vétség címén!
Ennek eredményeképpen a professzort és önt elbocsátották az
állásából. Igaz ez?
A lány nem válaszolt. Remegő ajkát harapdálta.
Vito most már kiabálni kezdett:
– Gyerünk, Miss Marnay, feleljen a kérdésemre.
A lány arcából kifutott a vér, a rúzsfoltok sötéten vöröslöt-
tek rajta. Merően a padlót nézte. Szinte némán suttogta:
– Igaz.
– Ez minden, Miss Marnay! – Vito az esküdtekre pillantott,
tekintete azt sugallta: „Hát el lehet hinni egyetlen szavát is az
ilyen lánynak?” Megvonta a vállát, és visszasétált az asztalához.
Joel és Alex felém fordult, miközben a következő tanút szó-
lítottam. Suttogásuk üvöltésként hangzott a fülemnek.
– Ezt jól kikészítette – mondta Joel.
– Aha – felelte Alex, tekintetével követve a helyére igyekvő
lányt. – Teljesen lehetetlenné tette.
– Egy valamiről elfeledkeztetek, fiúk – sziszegtem feléjük. –
A nőt tette lehetetlenné, nem azt, amit Floodról mesélt. Észre-
vettétek, hogy arról még csak említést sem tett?
Joel bólintott.
– Dörzsölt fickó ez. A nő szavahihetőségét akarja megingat-
ni.
 – Azzal nem sokra megy – feleltem. – Attól a tények még
tények maradnak. Ezt ő is tudja.
– Mindegy, én azért a helyedben óvatos lennék, Mike – súg-
ta Alex. – Ez a pasas rengeteg trükköt ismer.
Az írnok éppen megeskette a következő lányt, a vád máso-
dik tanúját. Lassan fölemelkedtem a helyemről.
– Most valami jobbat kell kitalálnia, mint az igazság, külön-
ben ezzel a tanúval semmire se jut – mondtam, miközben a
törvényszéki írnok felém bólintott. Megkerültem az asztalt, és
a tanúk emelvényéhez mentem.

A kórteremben sötét volt és csönd, amikor beléptem. Hallot-

tam az Öreg lélegzését. Nyugodtan, egyenletesen vette a leve-
gőt.
A nővérke a szája elé tette az ujját.
– Alszik.
Bólintottam, és kezdtem kihátrálni a szobából.
– Ki alszik? – harsant föl az Öreg hangja a csöndben. – Maga
az, Mike?
Ismét előreléptem.
– Igen, uram.
– Jöjjön közelebb, és beszéljen hangosabban – mondta dü-
hösen. – Egy szavát se értem.
Az ágy fejéhez mentem. Az Öreg csillogó fekete szemmel
nézett föl rám. Ajka félmosolyra húzódott.
– Na, hogy ment ma, tanácsos úr?
– Rendben – feleltem. – Túljutottunk az első négy tanún.
Vito nemigen tudott belekötni a vallomásaikba. Mindössze
annyit tehetett, hogy őket magukat bunkózta le. Azt hiszem,
egészében véve elég jól ment.
– Tudom – mondta az Öreg. – Hallottam.
Az ágy mellett álló telefonkészülékre pillantottam. Bizonyá-
ra egész nap rajta ült.
 – Csak egyetlen dolog aggaszt – mondta. – Képtelen vagyok
rájönni, milyen stratégiát követ Vito. Pillanatnyilag úgy tűnik,
mintha szabad prédának dobná oda a védencét.
Hallgattam. Valami furcsa, szorongató érzésem támadt.
Sokkal több érvet tudtam volna találni, mint amennyit Vito
felsorakoztatott a védence mellett.
– Olyan, mintha nem nagyon érdekelné, mi lesz az ügy ki-
menetele – mondtam. – Hagyja, hogy azt tegyek, amit akarok.
– Látta a nőt? – kérdezte az Öreg. – Hogy néz ki?
Fürkésző tekintettel nézett rám.
– Láttam – mondtam. – Semmi különös.
– Mike – szólt rám az Öreg. – Egymás között vagyunk.
– Nagyon szép – böktem ki. – Gyönyörű.
– Még mindig ugyanúgy érez iránta? Még most is?
– Nem… nem tudom, John – dadogtam. – Csak azt, hogy
valahányszor ránézek, elhagy az erőm.
Lassan bólintott.
– Értem, mire gondol, Mike. Néhányszor beszéltem vele.
Hatalmas erő és igazi bátorság lakozik ebben a nőben. Nagyon
sokra vihette volna, ha más úton indul el.
– Lehet, hogy nem volt más választása, uram – jegyeztem
meg.
Ismét szúrós lett a tekintete.
– Igenis volt, Mike. Bármit is mond maga vagy mások, övé
volt a végső szó. Ő maga döntött így.
Nem feleltem. Egy régi emlék merült föl bennem. Amikor
elébe mentem, ő pedig otthagyott az utca közepén. Aznap,
amikor kiengedték a javítóintézetből. Álltam a járdán, ő pedig
az orrom előtt beült egy taxiba, és otthagyott.
Visszamentem az autóhoz, amelyet azért kértem kölcsön,
hogy hazavihessem benne, és lassan elindultam a belváros
felé. Hazamentem.
 Mama és papa a konyhaasztalnál ült. Papa az ünneplő öltö-
nyét viselte, még nyakkendőt is kötött. Úgy vánszorogtam be a
konyhába, mintha a lábaim ólomból lettek volna. Láttam, hogy
az ajtót figyelik mögöttem.
– Nem jött el, mama – mondtam lassan.
Anyám fölállt, nyugodt, szelíd tekintettel nézett rám.
– Talán így a legjobb – mondta lágyan.
Hevesen megráztam a fejem. Olyan erővel, hogy éreztem
amint a könnyek végiggördülnek a szemgolyómon.
– Nem, mama – kiáltottam. – Nem így a legjobb. Szüksége
van rám. Tudom, hogy szüksége van rám. De valami vissza-
tartja, de nem tudom, mi az.
Apám is fölemelkedett a székről.
– Visszaviszem a holmidat a szobádba, Mike – mondta, az-
zal kicsoszogott a konyhából.
Utánanéztem. Szegény papa. Nem értett semmit az egész-
ből. Visszafordultam anyámhoz.
– És most mit csináljak, mama? – kérdeztem.
Egy pillanatig bámult rám, azután szelíden így szólt:
– Felejtsd el őt, fiam. Nem hozzád való.
– Könnyű ezt mondani, anya – mondtam. – De nem vagyok
már gyerek. Nemsokára huszonegy éves leszek. És még min-
dig szeretem.
– Szereted? – ismételte anyám, hangjából szemrehányás
csendült ki. – Mit tudsz te a szerelemről? Még mindig nem
nőtt be a fejed lágya. Megsértődni meg kiabálni, csak erre vagy
képes! – Hirtelen elcsuklott a hangja; hátat fordított.
Odaugrottam hozzá, és megragadtam a karját. A szeme tele
volt könnyekkel.
– Hagyd abba, mama! – mondtam. – Hagyd abba. Enélkül is
épp elég nagy a baj.
Még sohasem láttam ilyennek anyám szemét.
 – Hagyjam abba? – kiáltotta. – Gyűlölöm azt a lányt! A
Mindenható Isten bocsássa meg nekem, de egész lelkemből
gyűlölöm, hogy ezt művelte az én kicsi fiammal.
– Talán nem tehet róla, mama – mondtam.
Anyám rám nézett.
– Nem tehet róla? – ismételte lassan. – Jól vésd az eszedbe:
mindig ő dönti el, hogy mit akar csinálni.
Sok évvel ezelőtt történt ez, és most furcsa volt az Öreg szá-
jából szinte szó szerint visszahallanom. Nem tudtam, hogy
valaha is megértem-e őket. Azt már régóta nem reméltem,
hogy ők megértsenek engem.
– Holnapra kit idéz be? – kérdezte a főnököm.
Megmondtam.
Óvatos becslésekbe bocsátkozott.
– Ha ilyen ütemben haladnak a dolgok, két héten belül fel
kell készülnie a vádbeszédre.
Bólintottam.
– Addigra kikerülök innen. Talán segíthetek valamit –
mondta.
– Alkut kötöttünk, John – feleltem. – Ez az én bulim. Meg-
ígérte.
– Ó – mondta ártatlanul –, nem akarok én beleszólni abba,
amit csinál. Esetleg javasolok ezt-azt, és megpróbálok egy ki-
csit besegíteni.
Elvigyorodtam. Ismerem az effajta segítséget – át akarja
venni az ügyet.
– Nem, köszönöm – mondtam szárazon.
– Oké, oké – dörmögte bosszúsan.

Amint hazaértem, lefeküdtem aludni, örültem, hogy egye-

dül lehetek a lakásban. Jobb volt így. Rávettem anyát, hogy
maradjon még vidéken. Azt hiszem, csak azért egyezett bele,
mert tudta: nem szeretném, ha itt lenne a tárgyalás alatt.
 Kinyújtóztam az ágyon, és lehunytam a szemem. Marja arca
villant elém. Ugyanolyan volt az arckifejezése, mint a bírósá-
gon. Még mindig nem értettem.
Miért lenne büszke rám? Megpróbáltam börtönbe juttatni.
Hirtelen bűntudatom támadt. Lehet, hogy arra számít, a kezé-
re játszom? Az iránta táplált érzéseimben bízik? De hát nem
tudhatja, hogy most mit érzek. Azóta megváltozhattam. Lehet,
hogy mást szeretek.
De amint idáig jutottam gondolatban, rá kellett jönnöm,
hogy úgyis tudja. Olyan kötelék van köztünk, amit csak mi
ketten ismerünk. Valamiféle csalhatatlan megérzés a másik
iránt.
Megfordultam az ágyban, igyekeztem kiverni a fejemből.
De nem sikerült. Akármit tettem, nem bírtam szabadulni tőle.
Kíváncsi voltam rá. Annyi mindent nem tudtam róla, annyi
minden történt vele, amíg nem voltam mellette.
A kórház óta csak ez járt az eszemben. Furcsa, hogy épp az
Öreg szavai idézték föl bennem az emlékét.
Életének volt egy szakasza, amelyről halovány sejtelmem
sincs – hogy mi történt vele abban a négy hónapban, amely az
intézetből való távozása és a letartóztatása között telt el. Meg-
próbáltam fölidézni, hogy én mit csináltam ebben az időben.
De csak homályos emlékképek merültek föl bennem, gondola-
taim minduntalan visszatérlek hozzá. Mit csinálhatott? Hová
ment? Fogalmam sem volt róla.
Csak azt érzékeltem biztosan, hogy akkor volt rám legin-
kább szüksége életében.
– Én pedig – semmi kétség – cserbenhagytam.
 MÁSODIK KÖNYV
MARY
1. fejezet

A nyitott ajtóban állt, a napfény szivárványosan csillogott

platinaszőke haján. Egy kicsit tétovázott, majd útitáskáját jobb
kezéből átrakta a balba, és kezet nyújtott a mögötte álló nőnek.
– Viszontlátásra, Mrs. Foster – szólalt meg fátyolos hangon.
A nő férfi módra szorította meg a kezét.
– Viszontlátásra, Mary – felelte. – Vigyázzon magára.
Kis mosoly cikázott át Mary ajkán.
– Vigyázni fogok, Mrs. Foster – ígérte. – Sokat tanultam az
itt töltött másfél év alatt.
A nő hangja halálosan komoly maradt.
– Ez így is van rendjén, Mary. Remélem, nem kerül még
egyszer bajba.
Mary arcáról eltűnt a halovány mosoly.
– Nem fogok – mondta csöndesen. Elengedte a nő kezét, és
gyorsan kiment az ajtón. A ragyogó napsütés egészen elvakí-
totta, hunyorogva állt meg a lépcső tetején.
Hallotta, hogy a súlyos vasajtó nagyot dörrenve becsapódik
a háta mögött. Hirtelen megrohanta a szabadság érzete, egé-
szen megmámorosodott tőle. Visszafordult, és a csukott ajtóra
pillantott.
 – Nem látsz még egyszer, ne félj – mondta félhangosan. – Ez
jó lecke volt, tanultam belőle.
Az ajtó két kukucskálóablaka, mint két üres tekintetű szem,
visszabámult rá. A lány hirtelen megborzongott, a szabadság
mámorát elűzte az őszi fagy. Elindult az utca felé.
Magas volt és karcsú, a sötét színű, vékony állami kabátban,
amelyet a késő novemberi szél rátapasztott az alakjára, kiraj-
zolta súlyos melleit, vékony derekát, szelíden domborodó csí-
pőjét. Könnyedén lépkedett erős, hosszú lábain.
Az öregember, aki a kapu melletti kis házban ült, előjött a
közeledő lány láttán. Csipás szemével rámosolygott.
– Hazafelé, Marja?
A lány visszamosolygott rá.
– Az nincs nekem, Papi – felelte. – Minden megváltozott.
Még a nevem is. Most Marynek hívnak, elfelejtette?
Az öreg mosolya hirtelen bölcsességet sugárzott.
– Nem felejtettem el. Csakhogy nincs semmi haszna. Attól
még Marjának látszol. A forró, lengyel vér továbbra is ott
áramlik az ereidben, azon nem tudsz változtatni.
A lány még mindig mosolygott.
– Még egy csomó mindent meg kell változtatnom ahhoz,
hogy kész legyek.
– De magadat nem tudod megváltoztatni – vágott vissza az
öreg, és elkezdte tekerni a forgókart, amely a kaput nyitotta. –
Hová mész? – kérdezte.
– Nem tudom – mondta a lány. – Mindenekelőtt kiveszek
egy szobát valami szállodában, és két órát ülök a fürdőkádban,
ahonnan senki se rángathat ki. Aztán veszek néhány ruhát,
amiben jól érzem magam, ezeket a rongyokat meg a szemétbe
dobom. Aztán meghívom magam egy rendes vacsorára, és
beülök egy moziba, mondjuk a Radio City-be. Aztán veszek
magamnak két szódás fagylaltot, visszamegyek a szállodába,
és holnap délután kettőig alszom.
 – És utána? Mit fogsz csinálni? – kérdezte az öreg.
– Keresek valami állást, és dolgozni fogok – felelte a lány.
– Kezdd ezzel – mondta az öreg bölcsen. – Szükséged lehet
a pénzre.
A kapu kinyílt. Az öreg intett a lánynak.
– Íme, a világ, Marja, nyitva áll előtted. Remélem, rendesen
fogad majd.
A lány fél lépést tett a kapu irányába, azután visszafordult
az öreghez. Gyorsan arcon csókolta.
– Viszlát, Papi.
– Viszlát, Marja – mondta az öreg, váratlan szomorúsággal a
hangjában.
A lány megütődve ezen, az öreg szemébe nézett.
– Te vagy az egyetlen, aki hiányozni fog innen.
– Aha – dünnyögte az, zavarát mogorvasággal igyekezve
leplezni. – Biztos, minden pasasnak ezt mondod.
– Nem, Papi, csak neked. Na, nem tapogatsz meg még egy-
szer, búcsúzóul?
– Nem – felelt az öreg különös méltósággal.
– Neem? – visszhangozta a lány meglepetten. – Miért?
– Csak a lányaim kedvéért csinálom – mondta az öreg csön-
desen. – Nem magamért. Jobban érzik magukat a tudattól,
hogy valaki kívánja őket. Még ha csak egy ilyen öregember is,
mint én. Elég rossz itt nekik. Csupa fiatal nő, és senkinek se
kellenek. A családjuknak se. Senkinek. Hát én egy kicsit csö-
csörészem őket, ők meg kinevetnek, és jobb kedvük lesz tőle.
A lány szenvedélyesen arcon csókolta az öreget.
– Köszönöm, Papi – mondta, azzal kisietett a kapun.
– Légy jó, Marja – kiáltott utána az öreg.
A lány nevetve nézett vissza rá.
– Megpróbálom, Papi!
 A kapu csilingelve becsukódott mögötte, és ő kilépett az ut-
cára. Lelépett a járdáról. A lábára pillantott, és a sarkával bele-
rúgott az aszfaltba.
Nem hallott csattanást, csak valami furcsa, puha puffanást.
Aszfalt, nem beton. Odabent minden betonból volt. A folyosó,
a kerti út. Hangosan kopogott az ember léptei alatt. De most
már csönd lett. Boldogan indult el az úttesten. Szabad volt.
Valóban szabad.
Valaki erősen megfogta a kezét. Azt, amelyikben a bőröndöt
vitte. Ismerős hangot hallott.
– Életveszélyes így sétálni az úttesten. Elfelejtetted, hogy au-
tók is vannak?
Tudta, ki beszél, nem kellett fölnéznie. Amióta kilépett a
kapun, számított erre. Lassan fölemelte a fejét, a bőröndöt to-
vábbra sem engedte el. A hangja ugyanolyan kifejezéstelen
volt, mint a tekintete.
– Másfél év alatt az ember sok mindent elfelejt, Mike.
Mike arcán zavart mosoly tűnt fel.
– Azért jöttem, hogy hazavigyelek, Marja.
A lány nem szólalt meg.
– Reggel óta itt várok rád – folytatta a fiú.
A lány mély lélegzetet vett, és megrázta a fejét.
– Nem – mondta. – Nem.
Látta, hogyan jelenik meg a fiú szemében a fájdalom.
– De Marja, én…
A lány kihúzta a táskát Mike kezéből.
– Eltévesztetted a házszámot, Mike. Minden megváltozott.
Még a név is.
– Engem nem érdekel, mi változott meg, Marja. Nem érde-
kel, mi történt. Tudom, hogy nem válaszoltál a leveleimre,
mégis azért jöttem, hogy hazavigyelek.
A lány föllépett a járdára, és a fiú szemébe nézett.
– Ki hívott? – kérdezte hidegen.
 Mike állta a tekintetét.
– Szeretlek, Marja. Azt mondtad, te is szeretsz.
– Gyerekek voltunk még – mondta a lány gyorsan. – Nem
tudtunk semmit.
– Gyerekek! – ismételte Mike dühösen. – Hát most mennyi-
vel vagy idősebb? Olyan sokat számít az a két év?
– Igen, Mike – felelt lassan a lány. – Két év néha rengeteget
tud számítani. Én ezalatt gyorsan felnőttem.
– Én is felnőttem – vágott vissza a fiú gyerekesen. – De még
ugyanúgy érzek irántad. És úgy is fogok, mindig.
– Én nem – szólt a lány.
– Mit tettek veled, Marja? – Mély aggodalom csendült ki a
fiú hangjából.
A lány fásultan rázta a fejét.
– Semmit – mondta. – Én tettem, egyedül. Vége, Mike. Nem
lehet visszacsinálni többé. Nem lehetünk újra gyerekek.
A lány el akart fordulni, de Mike erős karja a vállánál fogva
visszaperdítette.
– Miért, Marja? Mi történt?
A lány nem válaszolt.
Mike lángoló szemekkel meredt az arcába.
– Ennyivel tartozol nekem, magunknak! Mondd meg!
Sohasem feledte azt a pillanatot, amikor a lány szeméről föl-
lebbent a fátyol. Hirtelen olyan mély lett, hogy semmi sem
tükröződött benne, még a reggeli napfény sem.
– Mondd el nekem, Marja!
– Gyerekem lett, Mike. Amíg benn voltam, született egy
gyerekem. Azt se tudom, fiú-e vagy lány. Lemondtam róla,
még mielőtt megszületett. – A lány hangja közönyös volt és
tompa. – Még mindig akarod tudni, mi történt, Mike?
A fiú hitetlenkedve nézett rá. Már nem szorította akkora
erővel a lány vállát.
– Ki volt az? Ross? – kérdezte rekedten.
 A lány megrázta a fejét.
– Ő nem lehetett. Otthon se volt, nem emlékszel?
Mike keze lesiklott a lány válláról. A szája fájdalmasan
megrándult.
– Úgy érted, voltak mások is?
A lány nem felelt.
A fiú mélykék szeme tele volt könnyel és bánattal.
– Hogy tehetted, Marja? Hiszen szerettél engem.
A lány hangja továbbra is hideg és nyugodt volt.
– Van még más is. Mike. Volt egy lány odabent. Kedvelt en-
gem. Megtanított egy-két dologra, hogy könnyebben teljen az
idő. Akarod hallani, Mike? Elég jól elszórakoztunk.
– Nem akarom hallani – szólalt meg a fiú remegő hangon. –
Azt mondod, egész idő alatt Rossnak volt igaza? Szerinte sem
vagy más, csak egy olcsó… – nem bírta kimondani a szót.
A lány mondta ki helyette.
– Kurva.
Mike megszorította a lány vállát. Az arcába bámult.
– Az voltál, Marja? Igazat mondott?
A lány nem felelt.
– Miért hazudtál nekem, Marja? Miért? – kérdezte a fiú vad
szenvedéllyel. – Mindent megtettem volna érted. Miért hazud-
tál nekem?
A lány meg se rezzent Mike tekintetétől.
– Most már úgyis mindegy, Mike – mondta lassan. – Az az
igazság, amit elhiszel, és nem az, amit másoktól hallasz.
Egy taxi fordult az utcába. A lány leintette.
– Hadd menjek, Mike. Vár a taxi.
Mike keze lehanyatlott a lány válláról. Az beugrott a taxiba,
és becsapta az ajtót. Amikor a kocsi elindult, a lány kinézett az
ablakon. Mike ott állt, és csak bámult utána. A lány érezte,
hogy hirtelen könnyek öntik el a szemét. Elkeseredetten pró-
bálta visszafojtani őket, a végén már égették a szemét. A sza-
badság sok olyan dolgot is jelentett, amelyről szinte már töké-
letesen elfeledkezett. Hogy milyen érzés szeretni, és milyen
érzés bántani.
– Szeretlek, Mike – suttogta magában.
– Hová megyünk, hölgyem?
A taxisofőr hangjára elfordult az ablaktól.
– Az Astor Hotelbe, a Broadwayn – mondta remegő han-
gon.
Mire visszafordult az ablakhoz, Mike már eltűnt. Egyszerre
csak nem tudta tovább visszafojtani a könnyeit. Nem való ő
ehhez a fiúhoz. Túl sok minden történt már vele. Viselnie kell
a nyomát egy életen át.
Mike jobbat érdemel. Valakit, aki ugyanolyan makulátlanul
tiszta és ártatlan, mint ő maga. Nem egy ilyet, aki csak meg-
fosztaná attól, amit érdemel.

2. fejezet

Lepillantott a bejelentőlapra, amelyet a portás elébe tolt.

Egy pillanatig tétovázott. Három és fél dollár egy napra: ren-
geteg pénz. Még egy fürdőszobás luxusszobáért is. Így nem
fog sokáig kitartani a pénze. Alig valamivel több, mint száz
dollárja volt.
De hát olyan régóta várt már erre, hogy ilyen apróságok
nem tántoríthatták el. Ezt már akkor megígérte magának, ami-
kor bekerült. Gyorsan odafirkantotta:
Mary Flood… Yorkville, N. Y. … 1937. nov. 20.
Visszacsúsztatta a portásnak a bejelentőt. A portás ránézett
a papírra, azután megnyomott egy csengőt a pulton. Elmoso-
lyodott.
– Egyenest az iskolából, Miss Flood? – kérdezte.
A lány bólintott. Nem is tudja ez az ember, mennyire igaza
van.
 Előjött egy londiner, és fölkapta a lány csomagját. A portás
kulcsot tolt elé.
– Vezesse, Miss Floodot az 1204-es szobába.

A lány megvárta, míg az ajtó becsukódik a boy mögött, az-

után az ágyra dobta magát. Pompásan besüppedt alatta. Mint-
ha egy felhőn ringatózna. Ágy volt, igazi ágy. Nem amolyan
ágyutánzat, amilyeneket odabenn tartottak. Áthemperedett a
túloldalra, és lemászott. Kinyitotta a fürdőszoba ajtaját.
A hófehér porceláncsempe szinte elvakította. Csodálattal
bámult a fürdőkádra. Újfajta, süllyesztett típus volt. Óvatosan
végigsimította az oldalát. Tükörsima volt, nem olyan reszelős,
mint a régi vaskádak. A kezét könnyedén rajta pihentette, mi-
közben körülnézett.
A fogason bolyhos frottírtörülközők lógtak. Gyorsan odalé-
pett, és levett egyet. Könnyű volt és puha. Az arcához nyomta:
nem dörzsölt, mint a vászontörülközők Mély lélegzetet vett.
Ez ám az élet!
Az órájára pillantott. Mindjárt dél. Még vásárolni kell, az-
után jöhet az oly régóta áhított, hosszú fürdő. Kissé vonakod-
na akasztotta vissza a törülközőt a fogasra, és kijött a fürdő-
szobából.
Fölvette a retiküljét, és kinyitotta. Még egyszer megszámol-
ta a pénzét. Száztizennyolc dollár Ennyi maradt a mosodai
munkáért kapott béréből. Kicsit megrázta a fejét, mintha így
akarna szabadulni a mosószappan és a klór illatától, amely
szinte beléivódott a hosszú hónapok alatt. Határozottan bekat-
tintotta a táska csatját, és az ajtóhoz ment.

Megállt a hotel ajtajában, a lépcső tetején, és lepillantott a

Broadway forgatagára. Éppen ebédidő volt, az utcákon még a
szokásosnál is nagyobb volt a zsúfoltság. Mindenki igyekezett
valahová. Az emberek elszánt, komor arccal siettek, egyszer
sem tekintettek föl. A lány ámulva nézte őket. Annyira maga-
biztosak voltak, amilyen ő már sohasem lesz többé.
Végig pillantott az utcán. A Paramountban egy új Bing
Crosby-filmet játszottak, Kitty Carlisle-lal a főszerepben. A
Rialtóban két horrorfilm ment a New Yorkerben meg két wes-
tern. A sarkon túl, a Nedick Áruház igazi csúcsforgalmat bo-
nyolított le: a vásárlók hármasával sorakoztak a pultok előtt. A
42. és 43. utca között levő kínai étterem továbbra is harmincöt
centes menüvel csalogatta a járókelőket. A Hector kávéház
még mindig a város legnagyobb cukrászatával dicsekedhetett,
a 45. utca táncterméből kiszűrődő halk zeneszó pedig beléve-
szett a fülhasogató autókürtölésbe és motorzúgásba.
Elégedetten indult lefelé a lépcsőn. Ismert néhány üzletet,
ahol elég olcsón lehetett vásárolni; a Plymouth-ban fehérne-
műt és blúzt, Markernál szoknyát meg ruhát, Kitty Kellynél
cipőt fog venni. Miközben átkelt az úttesten, azon kapta ma-
gát, hogy dudorászik. Hazudott reggel a Papinak.
Hazaérkezett.

Lustálkodva dőlt hátra a kádban, kellemes bágyadtság

zsongította el. A víz felszínén buborékok pezsegtek, az erős
parfümillatuk megülte a levegőt. Lassan megmozdult, kezével
végigsimított a testén. Érezte rajta az otthonban használt olcsó
szappan nyomát. Valahogy nem érezte magát tisztának, ha
azzal mosdott. Mintha egy bevonatot hagyott volna a bőre fel-
színén. De ez most más. Teste egészen elernyedt a vízben.
Lehúzott a fogasról egy törülközőt, és kis párnát hajtogatott
belőle. Óvatosan a kád peremére tette, és visszahajtotta rá a
fejét. Így nem lesz nedves a haja, és kényelmesebben tud pi-
henni. Lehunyta a szemét. Olyan jó volt így. Olyan jó. Ké-
nyelmes, meleg és biztonságos. Most senki sem zavarhatja.
Senki sem hívhatja. Senki sem parancsolgathat neki. Könnye-
dén elszunnyadt. Az otthonban ilyen nem volt.
 Még akkor sem, amikor a gyerek született. Akkor különö-
sen nem.
Délelőtt a fájások egyre erősödtek. Végül a nővér levitte a
betegszobába. Az orvos gyorsan megvizsgálta. Bólintott a nő-
vérnek.
– Készítse elő. Már nincs sok hátra – mondta.
Zihálva nyúlt el a kemény, fehér ágyon. A nővér hozzáké-
szült a szüléshez. Két fájás között döbbenten észlelte, hogy a
nővér a szeméremszőrzetét borotválja. Mikor végre elkészült,
a nővér ráterített egy fehér lepedőt, és kiment a szobából.
Becsukta a szemét, nehezen lélegzett. Örült, hogy mindjárt
vége lesz. Olyan nagyon sokáig kellett magában hurcolnia a
szégyen és az erőszak emlékét. Valami megzizzent az ágy mel-
lett, arrafelé fordult.
Az igazgatónő állt előtte, szemüveges arcát fagyos szürke
haj keretezte. Papírlapot tartott a kezében.
– Hogy van, Mary?
A lány bólintott.
– Jól, Mrs. Foster.
– Még nem beszélt nekem a gyerekről, Mary.
Egy leheletnyit elmosolyodott. Nem volt arról mit beszélni.
Hamarosan úgyis itt lesz. Nem válaszolt.
– Az apát, Mary – erősködött Mrs. Foster –, be kellene pe-
relni gyerektartásért.
Ismét megrohanta a fájdalom, lehunyta a szemét. Aztán egy
másodperc múlva visszafordult az igazgatónőhöz.
– Mindegy – szólalt meg remegő hangon, – Teljesen mind-
egy.
Mrs. Foster vállat vont, és a papírlapra pillantott.
– Rendben van, Mary. Ezek szerint örökbe kívánod adni?
Mary bólintott.
– Tudod, hogy mit jelent ez? – folytatta Mrs. Foster ridegen.
– Lemondasz minden jogodról a gyermekkel kapcsolatban.
Soha nem láthatod, azt sem tudhatod meg, hogy ki fogadta
örökbe. Számodra olyan lesz, mintha meg sem született volna.
A lány hallgatott.
– Hallottad, amit mondtam, Mary. – kérdezte Mrs. Foster.
Bólintott.
– Semmit sem tudhatsz meg róla – mondta a nő könyörtele-
nül.
Mary hangjában a fájdalmat felváltotta a düh.
– Hallottam! – sikoltotta. – Előszörre is hallottam! Mit gon-
dol, mi mást tehetnek? Gondozhatnám itt? Megengedné, hogy
itt maradjon velem?
– Ha ismernénk az apát – mondta Mrs. Foster egykedvűen –
, kötelezhetnénk rá, hogy hozzájáruljon a gyermek nevelésé-
nek költségeihez. Ez esetben elhelyezhetnénk egy otthonban
addig, amíg maga nem tud róla gondoskodni.
– És az mikor lesz? – kérdezte Mary remegő hangon.
– Amint bebizonyítja, hogy képes erkölcsi és anyagi támaszt
nyújtani a gyermekének – felelte a nő.
– Azt ki dönti el?
– A bíróság – válaszolt Mrs. Foster.
– Tehát csak akkor vehetem magamhoz, hogyha ők bele-
egyeznek. Addig árvaházban lesz. Igaz? – kérdezte Mary
csöndesen.
Mrs. Foster bólintott.
– De ha örökbe adom? Már most rögtön lesz otthona?
– Igen – ismerte el Mrs. Foster halk hangon.
Mary mély lélegzetet vett.
– Azt akarom, hogy így legyen – mondta ki a végső szól a
lány.
– De… – Mrs. Foster hangja remegett.
A lányra ismét rátört a fájdalom. Az erőfeszítéstől félig fe-
lült az ágyban.
 – Így akarom! – sikoltozta. – Hát nem érti, hogy ez az egyet-
len esély, amit kaphat tőlem?
A nő sarkon fordult, és kiment a szobából. Mary három
órával később látta csak viszont. Addigra túl volt az egészen.
Mrs. Foster ismét ott állt az ágya mellett, és őt nézte.
A lány arca sápadt volt és nyúzott, ajka fölött pár csepp ve-
ríték gyöngyözött. Szemét szorosan lezárta.
– Mary – suttogta Mrs. Foster.
A lány meg se moccant.
– Mary – ismételte meg a nő. – Marja.
Mary lassan kinyitotta a szemét, és az asszony látta, hogy
nem is aludt.
– Minden rendben van, Marja – súgta Mrs. Foster. – A baba
is…
– Ne mondjon semmit! – csattant föl ádáz dühvel a lány
hangja. – Nem akarom tudni!
– De hát… – tétovázott a nő.
A lány hangja hirtelen elgyöngült. Belefúrta az arcát a pár-
nába.
– Hagyjuk – suttogta. – Elég szörnyű már így is.
Mrs. Foster nem szólt semmit. A nők közös sorsában való
osztozás közelebb hozta őket egymáshoz. Az igazgatónő a
lány keze után nyúlt a vékony takaró alatt.
Mary az asszony felé fordította az arcát, fekete szembogara
végtelenül kitágult. A nő kissé megrendült. Mintha az idők
feneketlen kútjába pillantott volna. A lány ujjai gyöngén meg-
szorítottak a kezét.
– Fájt – suttogta elgyötört hangon. – Fájt, amikor kijött.
– Tudom, gyermekem – mondta a nő szelíden. – Mindenki-
nek fáj.
– Tudja, Mrs. Foster? – kérdezte Mary csodálkozva. És a
lány következő szavainak hallatán a nőnek rá kellett jönnie,
hogy valóban semmit sem tudott. – Nem úgy fájt, mint amikor
az apja alatt széthasadtam, hanem úgy fájt, mint amikor az
ember olyan ajándékot kap, amit nem tarthat meg magának.
A nő hirtelen megértette. Eszébe jutott, miért került ide a
lány. Mély együttérzéssel nézett szemüvege mögül a lányra.
Most látta csak meg a sötét szemek mélyén rejtőző határtalan
fájdalmat.
Egy másodpercig elmerültek egymás tekintetében, azután
Mary ismét megszólalt. Nagyon szelíd volt a hangja.
– Hagyjuk.
A nő önkéntelenül bólintott, egyetértését jelezve.
– Igen, Mary.
A könnyek némán kibuggyantak a lány szeméből, és végig-
folytak az arcán. Hangtalanul sírt. Csak a könnyek feltartóz-
tathatatlan áradata ömlött a párnára.

3. fejezet

A detektív magas, karcsú férfi volt, és rendkívül előzékeny.

Tartotta a széket, amíg a lány leült az íróasztallal szemben.
Egy pillanatig némán tanulmányozta, azután megkerülve az
asztalt, visszament a helyére. Valami azt súgta neki, hogy ez-
zel a nővel még sok baj lesz.
Nem a külseje miatt. Abban nem volt semmi közönséges. A
platinaszőke haj, amelynek természetellenes árnyalata a leg-
több nő megjelenését lerontotta, még az is illett hozzá. Talán,
mert ez volt az eredeti hajszíne. De az arca, az alakja, a járása –
mindene igazi nőre utalt. Olyanra, akiért bomlanak a férfiak.
A férfi az előtte levő kartonra pillantott. Mary Flood. Most
már értette a dolgot. Föltekintett.
– Hol lakik, Miss Flood? – kérdezte.
– A Hotel Astorban – felelte a lány fojtott hangon. Cigarettát
vett elő.
 A férfi gyorsan tüzet adott. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha
a lány sötétbarna szemében mosoly villanna a gyufa lángja
mögött. De lehet, hogy tévedett. Nem szoktak ilyen magabiz-
tosan viselkedni a lányok, amikor első ízben fordulnak meg a
rendőrségen. Talán csak a fény verődött vissza a szeméből.
– Drága mulatság – jegyezte meg a detektív.
A lány mélyen leszívta a füstöt.
– Már régen szerettem volna meglepni magam ezzel – vála-
szolta, mintha ez magyarázattal szolgált volna bármire.
A férfi ismét a kartonra pillantott.
– Van munkája? – kérdezte.
A lány megrázta a fejét.
– Csak két napja jöttem ki. Még nem is kerestem.
– Nem gondolja, hogy ideje volna? – kérdezte a férfi szelí-
den. – Nem könnyű munkát találni manapság.
– Én fogok – mondta a lány.
– Már nem sok pénze maradhatott – folytatta a detektív. –
Látom, új ruhát is vásárolt magának.
Most először vegyült némi kihívás a lány hangjába:
– Az én dohányom. Nem tiltja a törvény, hogy azt csináljak
vele, amit akarok. Vagy igen?
A férfi a fejét rázta.
– Nem, Miss Flood. Csak szeretnénk megbizonyosodni,
hogy nem kerül bajba. Ennyi az egész. Ha az embereknek
nincs pénzük, könnyen bajba kerülnek.
– Nekem még van pénzem – mondta gyorsan a lány.
A detektív nem felelt. Ült, és csöndben tanulmányozta a
lányt, miközben maga is cigarettára gyújtott. Ennek a lánynak
nem lesz nehéz pénzt szerezni; épp az a baj, hogy nagyon is
sok férfi adna neki szíves örömest. Várta, hogy a lány megszó-
laljon. Ezek a hallgatást tűrik a legrosszabbul.
Ez egyszer azonban tévedett. A lány csak üldögélt, figyelő
tekintetét a detektív arcára szegezte. Egy idő után a férfi kezd-
te kényelmetlenül érezni magát. Mintha ő volna rendőri fel-
ügyelet alatt, és a lány hallgatná ki. Megköszörülte a torkát.
– Ismeri a rendelkezéseket, Miss Flood – szólalt meg végül –
Odabent biztosan elmagyarázták magának.
A lány bólintott.
A detektív mégiscsak elismételte a tudnivalókat.
– Havonta egyszer jelentkeznie kell nálunk. Büntetett előé-
letű személyekkel nem érintkezhet. Értesítenie kell, ha megvál-
tozik a lakcíme. Ha munkába áll, közölnie kell velem, hol dol-
gozik. Engedélyünk nélkül nem hagyhatja el az állam terüle-
tét. Nem lehet lőfegyver vagy más veszélyes eszköz a birtoká-
ban… – Meglepetten elhallgatott. A lány mosolygott. – Mi mu-
lattatja annyira, Miss Flood? – kérdezte.
A lány fölemelkedett, a szája kis mosolyra húzódott; vállá-
ról a kabát a székre csúszott, de nem nyúlt utána. A férfinak
úgy tűnt, mintha vetkőzni kezdene.
– Gondolja, hogy szükségem lehet fegyverre? – kérdezte.
A detektív érezte, hogy lángba borul az arca. Hogy milyen
bután van némelyik törvény megszövegezve. Mit kezdhet az
ember a természettől kapott fegyverekkel?
– Én csak a maga kedvéért ismétlem el a rendelkezéseket,
Miss Flood – dörmögte a férfi mogorván.
– Köszönöm, hadnagy úr – felelt a lány, és visszaült a helyé-
re.
– Milyen munkát szeretne, Miss Flood? – kérdezte a detek-
tív. – Talán segíthetünk magának.
A lány gúnyosan fölpillantott.
– Tudna ajánlani valamit?
A férfi bólintott.
– Lehetne pincérnő, esetleg eladó valamelyik nagy áruház-
ban.
– Mit fizetnek?
– Úgy heti tizenkét-tizenöt dollárt.
 – Nem, köszönöm – mondta a lány szárazon.
– Mi nem tetszik ezen? – kérdezte a férfi leplezetlen bosszú-
sággal.
A lány hirtelen elmosolyodott.
– Lakbérre se volna elég. Olyan munkára van szükségem,
amivel sokat lehet keresni.
– Nem muszáj mindenkinek az Astorban lakni – jegyezte
meg a férfi gúnyosan.
– Nekem tetszik – felelte a lány még mindig mosolyogva. –
Épp eleget laktam már nyomortanyákon. Meguntam.
– És hogyan akarja megkeresni azt a sok pénzt? – kérdezte a
detektív.
A lány nem válaszolt.
– Stricheléssel? – mondta a férfi hideg, közömbös hangon.
A lány tágra nyílt szemekkel bámult rá. A mosoly eltűnt az
arcáról.
– Az olyan jól fizet, hadnagy?
A férfi hangja újra fenyegető lett.
– Bajba fog kerülni. Valódi, nagy bajba. Ez már nem gyerek-
csíny. A női börtön egészen más, mint a nevelőotthon. Majd
meglátja.
– Ne legyen olyan biztos a dolgában, hadnagy úr – mondta
a lány halkan. – Nem csináltam semmit – egyelőre.
A detektív fölemelkedett.
– Hát csak vigyázzon, hogy ne is csináljon semmi olyat,
amit később megbánhat. – A lány elé tolta a kartont, és oda-
nyújtotta a töltőtollat. – Írja alá a kartonját.
A lány aláírta a nevét, a férfi fölemelte a kartont, és megnéz-
te az aláírást.
– Rendben van – mondta. – Most elmehet. De ne felejtse el,
mit mondtam.
 A lány fölállt, belebújt a kabátjába, és az ajtóhoz ment. Le-
nyomta a kilincset, azután hátratekintett a detektívre. Csúfon-
dáros mosoly ült az ajkán.
– Kösz a bátorítást, hadnagy úr.
A férfi ridegen nézett vissza rá.
– Tájékoztatásul közlöm, nem vagyok hadnagy. Maradjon
velünk kapcsolatban. Ne felejtse el.
– Nem fogom elfelejteni – mondta a lány továbbra is moso-
lyogva. Lassan körbepillantott a kis szobában, majd tekintete
újból a férfin állapodott meg. – Ha valamelyik délután elunná
magát itt, és kedve támadna egy kis időtöltéshez, ugorjon föl
hozzám, hadnagy. Jól elbeszélgethetnénk.
A férfi kinyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Las-
san elvörösödött.
A lány még szélesebben mosolygott.
– Tudja, hol lakom, hadnagy. 1204-es szoba. Szóljon bátran
a portásnak, az majd elirányítja.
Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, az ajtó becsukódott a
lány mögött. Elgondolkodva meredt a bezárt ajtóra. Egy perc
múlva elővette a ceruzáját, és följegyzett pár dolgot a lány kar-
tonjára, aztán a telefon után nyúlt.
– Joker Martint kérem – válaszolta a vonal túlsó végén je-
lentkező hangnak.
Néhány másodperc múlva valaki beleszólt a kagylóba.
– Joker? – kérdezte a detektív.
Zúgott a vonal.
– Itt Egan az 54-dik utcai kapitányságról. A lány, akit kere-
sett, épp most jelentkezett nálam… Igen… Most a Mary nevet
használja Marja helyett… Igen, stimmel… Szőke, jó felépíté-
sű… De gyilkos egy perszóna, nem ismer se istent, se em-
bert… Kösz, Joker… Örülök, hogy segíthettem.
4. fejezet

Joker Martin hátradőlt a székében, és gyufát tartott a szivar-

ja végéhez. Csöndes elégedettség töltötte el. Beérett az idő.
Okos volt. Másfél év óta sejtette, hogy a szindikátus előbb-
utóbb lépni fog. Túl sok vér folyt már.
Eszébe jutott a nap, amikor Mike Rafferty dühöngve érke-
zett vissza a klubba.
– Mit képzel magáról az a senkiházi? – füstölgött Mike.
– Milyen senkiházi? – kérdezte Joker.
– Kane. Frank Kane. Gyűlést hív össze a hotelben. Mind ott
vagyunk. Ő meg azt mondja, hogy mától fogva felosztjuk
egymás között a területeket, és a határokat senki se hághatja
át.
Martin a név után kutatott az emlékezetében. Felpillantott
Mike-ra.
– A Fenelli-fiúra gondolsz? És Silk hogy fér bele a pakliba?
Ő a király?
Rafferty megrázta a fejét.
– Nem. Kane vette át az egészet. Ekkor jöttem el. Nekem
egy senkiházi ne parancsolgasson.
– És a többiek? – kérdezte Joker. – Maradnak?
– A beszari banda! – átkozódott Vasöklű Mike. – Maradtak.
Joker habozott.
– Talán neked is maradnod kellett volna, Mike.
– Előbb jussak a Gyehennára! – fogadkozott Rafferty. –
Mindig önállóan vezettem az üzletet. Nekem ne szóljon bele
senki.
– Oké, Mike – felelte Joker.
– Hazamegyek ebédelni – mondta Mike. – Utána találko-
zunk. Majd kisütjük, mit fogunk csinálni – ezzel elviharzott.
Joker megvárta, amíg az ajtó becsukódik mögötte, aztán a
telefon után nyúlt. Épp, amikor a központ megszólalt, tompa
dörrenést hallott, ami akár egy autó kipufogója is lehetett.
Gyorsan lerakta a kagylót, és az ablakhoz szaladt.
A klub előtt, az utcán nagy csoportosulás támadt. Joker nem
látta a tömegtől, hogy ki fekszik a járdán, csak azt, hogy a vér
patakban csordogál a kanális felé.
Lassan visszasétált a telefonhoz és fölemelte a kagylót. Vas-
öklű Mike-nak igaza volt. Tényleg előbb jut a Gyehennára. De
nem biztos, hogy örül az igazának. Joker egy számot suttogott
a kagylóba. A központ azonnal kapcsolt.
– Mr. Kane – szólalt meg halk, ráérős hangon –, itt Joker
Martin beszél. Nem, a Vasöklű nem gondolta meg magát. Már
késő. Csak azt szerettem volna közölni, hogy én maga mellett
állok. Ezer százalékig…
Az idő beérett, ő megtollasodott. A táncteremtől és a hátsó
szobai titkos szerencsejátéktól, amelyeket Vasöklű Mike jutta-
tott neki, hosszú út vezetett idáig. És most, hogy Kane-től
megkapta ezt a területet, már senki se köphet a levesébe. Rév-
be jutott, Kane nyugalmat teremtett.
De a dolgok fölgyorsultak, és neki segítségre volt szüksége.
Nem erős fiúk hiányoztak, hanem színvonalas segítők, kimű-
velt elmék. Az új területi felosztás révén hozzá került a Park
Avenue egészen a 81-dik utcáig. Ekkor jutott először az eszébe
Ross Drego.
A kölyök fiatal volt még, és nagyon vad, viszont ragyogó
koponya. Érzéke volt a hazárdjátékhoz. Jó, hogy az apja annak
idején kivonta a forgalomból, amikor utoljára balhéba kevere-
dett. Ross most már hat hónapja Jokernek dolgozott, és busá-
san megtérült a beléfektetett pénz. Tegeződött az egész Park
Avenue-val és az összes nagymenő üzletemberrel. Hiába, köz-
tük nőtt fel.
Egyetlen dolog okozott csak Jokernek gondot, a fiú féktelen
becsvágya. Néha nagyon elszaladt vele a ló. Mindig sietett, és
mindent azonnal meg akart szerezni magának. Joker elgon-
dolkozva mosolygott, miközben a szivarját rágcsálta. Jobban
kézben kellene tartania a fiút, különösen most, hogy Kane a
szindikátust belevitte ebbe az új üzletbe. Azért ez jó darabig
kielégíti majd a srác ambícióit.
Fölemelte a telefont. A titkárnője jelentkezett.
– Ross megjött már? – kérdezte.
– Éppen útban van önhöz – felelte a lány.
Lerakta a kagylót, s abban a pillanatban az ajtó kinyílt, és
Ross belépett. Egy pillanatra lenézett az íróasztalon heverő
papírlapra, majd ismét Rossra emelte a tekintetét.
– Megvan a dohány? – kérdezte.
Ross bólintott. Egy csomagot dobott az asztalra.
– Tíz lepedő, Joker. Az összes pénzem.
Joker kinyitotta az íróasztal fiókját, bedobta a csomagot. Ki-
vett, a fiókból egy részvényigazolást, és a fiú elé tolta.
Ross fölemelte, és megnézte. Azután dühösen visszadobta
az asztalra.
– Mit szórakozol itt velem. Joker? Ez csak egyetlen rész-
vény. Azt hittem, ez valami nagy üzlet.
Joker elmosolyodott.
– Az is.
– Kutyaszar! – robbant ki Ross. – Mi a franc az a Kék Ég Be-
ruházási Részvénytársaság? Életemben nem hallottam róla!
– Az Las Vegas – felelte Joker.
– Las Vegas? Az meg hol a fenében van?
– Nevadában – felelte Joker. – Ez a város lesz a legnagyobb
pénzbánya az országban. Hotelek, játékkaszinók, night klu-
bok. És az egész teljesen legális.
– Add vissza a dohányomat – rivallt rá Ross. – Ha pénzt
akarsz látni tőlem, adj el nekem Miamit vagy Renót, vagy…
– Ne légy hülye – mondta Joker. – Miamit elárasztotta a chi-
cagói csürhe, az égig bűzlik az egész. Mit gondolsz, meddig
tarthat még? Hamarosan le kell húzniuk a rolót. Reno halott
hely. Az emberek nem járnak oda bulizni. Dandy Phil és Big
Frank lezárta a boltot New Orleansban, hogy még időben föl-
szívódhassanak. Sun Valley, Palm Springs nem oké a szeren-
csejátéknak.
– Na és? – kérdezte Ross. – Ott biztos, hogy nagy dohányt
lehet kaszálni.
– Ezzel jobban jársz – mondta Joker. – És jelen vagy az indu-
láskor. Megvesszük az egész várost. Az ingatlanokat meg
mindent. Mi fogjuk megszabni a törvényeket. Minden tiszta
lesz, minden legális.
Ross hangja most már nyugodtabb volt.
– És mikor jön össze ez az egész?
– Az ilyesmi nem megy egyik napról a másikra – felelte Jo-
ker megfontoltan. – Kane szerint öt-tíz év. A körülményektől
függ.
– Addigra aggastyán lesz belőlem – mordult föl Ross.
Joker szélesen elvigyorodott.
– Te leszel a leggazdagabb harmincéves aggastyán az or-
szágban.
– Nem is tudom – tétovázott Ross. – Most is tudnám hasz-
nálni ezt a dohányt.
Joker áthajolt az asztal fölött, és bizalmasan suttogóra fogta
a hangját.
– Ki nem? Én tíz részvényt vettem ugyanebből. Mit gon-
dolsz, mi mindent tudnék kezdeni száz lepedővel a zsebem-
ben? De mi a fenének, ha így egy milkót hoz nekem? Ráadásul
teljesen legálisan, hogy senki se mászhat rám miatta.
– Neked százezred van benne? – kérdezte Ross hitetlenked-
ve.
Joker bólintott.
– Hány részvényt adtak ki összesen? – folytatta Ross.
– Ezret – felelte Joker egykedvűen.
– Az tízmillió dolcsi! – rebegte kissé megilletődötten Ross.
 – És csak azért engedtelek beszállni – mondta gyorsan Joker
–, mert nagy terveim vannak veled.
Ross hirtelen összeszűkülő szemmel pillantott a főnökére.
– Miféle terveid?
Joker hátradőlt a székben. Újabb szivart vett elő a zsebéből,
és rágyújtott.
– Tehát ez egy teljesen törvényes vállalkozás, világos? Ott
nincs helye semmiféle erőszaknak. Az egésznek
patyolattisztának kell lennie. Próbálom megdolgozni Kane-t,
hogy te legyél az a fickó, aki az egészet a kezében tartja.
– Gondolod, hogy sikerülhet? – kérdezte Ross.
– Sikerülni fog – mondta Joker magabiztosan.
Ross fölemelte a részvényigazolást az asztalról, és megint
megnézte.
– Hát tudod, most valahogy kezd jobban tetszeni nekem ez
a dolog.
– Pénzszaga van, mi? – mosolygott Joker.
Ross nevetve vágta zsebre a részvényt.
– Háromféle illat van, amelynek nem tudok ellenállni: az új
pénz, az új autó és az új nő illatának.
Joker elvigyorodott.
– Erről jut eszembe. Éppen most kaptam hírt egy régi barát-
nődről, ha érdekel.
– A régi nők nem érdekelnek. Mondtam már, az újakat sze-
retem.
– Ez azért lehet, hogy mégis érdekelni fog – folytatta Joker
mosolyogva. – Az a szöszi lengyel kislány…
– Marja? – vágott közbe Ross olyan hangon, mintha fájdal-
mat okozna neki a név kimondása.
– Aha – felelte Joker óvatosan. – Magamnak akartam felhaj-
tani, csak előbb tudni szerettem volna, van-e még valami ér-
dekeltséged az ügyben.
 Ross a padlót nézte. Szépen besétált Joker csapdájába. Most
már nem volt mit tennie vagy mondania. Fölpillantott. Az idő-
sebb férfi úgy nézett rá, mint szerető szülő a gyermekére. A fiú
halkan megszólalt:
– Nincs semmi, Joker. Azt csinálsz vele, amit akarsz.

5. fejezet

Ült a szobában, és várta, hogy csöngjön a telefon. A hamu-

tartó tele volt csikkekkel. Négy napja volt itt, s már csak annyi
pénz maradt a tárcájában, amennyiből éppen kifizetheti a szál-
lodát. De Evelyn azt mondta, hogy pénteken reggel telefonál.
Mindent alaposan megbeszéltek.
A dolog a mosodában kezdődött, körülbelül hat hónappal
Mary szabadulása előtt. A sudár, sötét hajú lány, aki vele
szemben állt a vasalóállványnál, hirtelen fölpillantott.
– Mihez kezdesz, ha kikerülsz, Mary?
Mary éppen befejezett egy párnahuzatot, és kezdte szépen
összehajtogatni.
– Nem tudom. Azt hiszem, keresek valami munkát. Még
nem is gondolkoztam rajta.
– Miféle munkát?
Mary egy lepedőt terített az állványra.
– Nem tudom. Mindegy.
Evelyn fölnevetett.
– Éhezni akarsz? Észre se fogod venni, és már kilóg a fene-
ked a nadrágból.
Mary kíváncsian nézett rá.
– Te mit fogsz csinálni?
– Vannak terveim – felelte Evelyn titokzatosan. – Nagy ter-
veim.
– Mik azok?
 Evelyn éppen belefogott a válaszba, amikor észrevette,
hogy az egyik felügyelőnő közeledik feléjük az állványok kö-
zött. Gyorsan odasúgta Marynek:
– Ma éjjel lámpaoltás után keress meg. Akkor elmesélem.
Azt hiszem, csinálhatnánk valamit közösen.
Majdnem tíz óra volt, amikor Mary megállt Evelyn ágya
mellet.
– Ébren vagy? – suttogta.
– Aha – ült föl a sötét hajú.
Mary az ágy szélére telepedett.
– Na, mit fogsz csinálni? – kérdezte.
– Igazi nagy pénzt. A szórakoztatóiparban. A fiúm szerez
nekem helyet, mire kimegyek.
– Mikor lesz az? – érdeklődött Mary.
– Három hónappal később, mint te – felelte Evelyn. – A fi-
úm azt mondta, keressek magamnak egy partnert, és kezdjük
el kidolgozni a számot. Ezért szóltam neked. Szerintem jól mu-
tatnánk együtt: egy szőke meg egy fekete. Kontraszthatás. Za-
bálni fogja a közönség.
Maryben egyre nőtt a gyanakvás. Habozott.
– Miféle számra gondolsz? – suttogta. – Nekem nincs semmi
gyakorlatom.
Evelyn halkan fölnevetett.
– Egyetlen éjszaka megtanítom neked az összes gyakorlatot.
– Ó – mondta Mary. – Erről van szó?
Evelyn megrázta a fejét.
– Jobb, mint belegebedni a munkába heti tízesért.
– Nem is tudom – mondta Mary. – Ez még eszembe se ju-
tott.
– Fogjátok be! – kiáltott rájuk valaki. – Szeretnénk egy kicsit
szunyálni.
Evelyn fölemelte a takarót.
 – Bújj mellém – mondta gyorsan – Akkor nem hallanak ezek
a süketek.
– Azt hiszem, inkább visszamegyek az ágyamba.
– Betojtál? – villant meg Evelyn fehér fogsora.
Mary nem válaszolt. Fölmászott az ágyra, Evelyn magukra
terítette a takarót. Egy másodpercig némán feküdtek egymás
mellett. Mary érezte a másik lány testének melegét.
– Mi az az igazi nagy dohány? – kérdezte.
– Napi húsz-harminc dolcsi fejenként – suttogta Evelyn. –
És könnyű megcsinálni.
Mary hallgatott. Csak a pénz számít. Anélkül senki vagy.
Ráadásul más esélye úgysem maradt. Minden rendes pasi ott-
hagyja, ha rájön, mi történt vele.
– Mit kell megtanulni hozzá? – kérdezte.
A lány nem felelt. A keze villámgyorsan mozdult. Marynek
elakadt a lélegzete. Elfordult.
– Hagyd abba – hördült fel.
– Te akartad, hogy mutassam meg – mondta a lány.
– Igen – suttogta Mary indulatosan –, de azt nem tudtam,
hogy homokos vagy.
– Nem is vagyok – felelte Evelyn. – Ez lesz a számunk.
Mary hallgatott. A lány keze ismét megindult. Mary önkén-
telenül megmerevedett.
– Lazíts, lazítsd el magad – suttogta a barátnője. – Nem fog
fájni. Egy kis szórakozás direkt jól tesz. Könnyebben múlik az
idő.

Mary távozása előtti napon Evelyn segített becsomagolni a

bőröndjét.
– Ne felejtsd el, amit mondtam – figyelmeztette. – Péntek
reggel hívlak.
– Nem felejtem el – felelte Mary…
 Ismét az órájára pillantott. Mindjárt dél. Eloltotta a cigaret-
táját, és föltette a bőröndöt az ágyra. Lassan csomagolni kez-
dett. Most már úgysem fogják hívni, neki pedig mindenkép-
pen ki kell költöznie, amíg még futja a pénze a szállodaszám-
lára.
Ekkor fölberregett a telefon. Gyorsan fölkapta.
– Evelyn?
Egy férfihang válaszolt.
– Itt Joe beszél, Evelyn barátja. Ő kint van a kocsiban. Ké-
szen vagy?
– Már becsomagoltam – mondta a lány.
– Jó – felelte a férfi. – Akkor érted megyek.
Már végzett a pakolással, mikor kopogtak az ajtón. Nagy-
darab, pirospozsgás férfi állt a küszöbön. Mary rámosolygott..
– Joe?
A férfi bólintott és belépett a szobába. Kezet nyújtott.
– Éppolyan szép vagy, mint Evelyn mesélte – szólt erőltetett
szívélyességgel.
Mary sietve elengedte a férfi kezét.
– Köszönöm – mondta. – Indulhatunk. – A telefonhoz lé-
pett. – Hívom a boyt.
A férfi megrázta a fejét.
– Nem kell – mondta. – Majd én kiviszem a táskádat az ol-
dalajtón, te pedig kimégy a főbejáraton, mintha sétálni indul-
nál.
– Kösz, de én ki szoktam fizetni a számláimat – jelentette ki
határozottan a lány.
Joe vállat vont.
– A te pénzed.
A lány fölemelte a kagylót, és a portát kérte.
Evelyn az autóban várt rájuk. Jöttükre elmosolyodott.
– Féltem, hogy már elmentél, szivi.
 – Már éppen azon voltam, amikor hívtatok – vallotta be
Mary, miközben bemászott a lány mellé.
Evelyn elvigyorodott.
– Joe nagyon odavolt, hát megálltunk egy percre, hogy ösz-
szeszedje a holmiját.
Mary futó pillantást vetett barátnőjére. Evelyn kicsit elpi-
rult.
– Összeszedte a holmiját? – csodálkozott Mary.
– Aha – horkant fel Joe, miközben beindította a motort, és
besoroltak az utcai forgalomba. – Csak nem képzeled, hogy
egy pasas hajlandó elutazni a ruhái nélkül?
– Elutazni? – visszhangozta Mary. – Miért, hová megyünk?
– Floridába – felelte Joe. – Miamiba. North Beachben kivet-
tem egy jópofa kis lakást. Nagy fogást lehet számítani ebben a
szezonban.

A magas, ősz hajú férfi odalépett a pulthoz.

– Mary Flood otthon van, kérem? 1204-es szoba.
A portás fölnézett.
– Épp elkerülték egymást, uram. A hölgy öt perccel ezelőtt
jelentkezett ki.
– Kijelentkezett? – meredt a portásra Joker Martin. Hirtelen
föltámadt benne a gyanú. – Volt vele valaki?
A portás bólintott.
– Igen, egy úriember.
– Hogy nézett ki az az úr? – érdeklődött Joker.
– Nagydarab férfi volt, uram. Körülbelül olyan magas, mint
ön. Vörös arcú.
– Ó – fordult el Joker a pulttól.
– Valami baj van, uram? – kérdezte a portás.
– Nem, nincs semmi baj – nézett vissza Joker. Az előcsarno-
kon át kiment az utcára. Legalább nem Ross volt az. Először az
ötlött föl benne, hogy esetleg ő vitte el a lányt. De Ross barna
bőrű, és alacsonyabb nála.
Belépett a forgóajtóba. Csak saját magát hibáztathatja.
Azonnal ide kellett volna jönnie, amikor hírt kapott felőle.
Tudhatta volna, hogy egy ilyen lány nem marad sokáig egye-
dül. Elővett egy szivart és rágcsálni kezdte, de nem gyújtotta
meg. Egy darabig még ráér a dolog. Úgyis annyi mindennel
kell most foglalkoznia. Tud várni.
Előbb-utóbb úgyis fölbukkan újra. Előbb-utóbb mindegyik
fölbukkan újra.

6. fejezet

Három egymást követő reggel figyelte, ahogy a lány kijön a

vízből. Úgy lépett elő a tengerből, mint egy istennő. Fehér für-
dőruhát viselt, amely úgy simult alakjára, mintha ráöntötték
volna. Feszes, telt keblét, sudár derekát, mégis erőteljes csípő-
jét mintha fehér márványból faragták volna ki. Lassan lehúzta
a fehér fürdősapkát. Ragyogó, platinaszőke hajtömeg zúdult
napbarnított bőrére.
Lassan kisétált a partra a plédjéhez. Lehajolt, fölvett egy tö-
rülközőt és erőteljesen ledörzsölte magát. A férfi szinte a bőrén
érezte a törölköző keltette állati bizsergést. Még életében nem
látott senkit, aki annyira élvezte volna a saját testét, mint ez a
vízből kilépő lány.
Tudta, mi következik ezután. A lány végig fog nyúlni a plé-
den, leereszti a fürdőruha vállpántját, és átadja magát a nap-
nak. Még véletlenül se tekintene föl az alacsony dombtetőre,
ahol a férfi háza áll. Egyórányi napozás után a lány majd föl-
kel, és szépen bepakolja a holmiját egy kis strandszatyorba.
Azután fürdőköpenyt terít a vállára, lesétál a part széléig, be-
száll egy kis sportkocsiba, és elhajt.
 Mindennap ez volt a menetrendje. Hozzá igazíthatta volna
az óráját. Minden délelőtt tizenegy órakor a hálószobája abla-
kából látja a lányt föltűnni a tengerparton. Ez rendszeresen
megtörténik, mióta a férfi január vége felé, úgy három héttel
ezelőtt megérkezett Floridába. A szenátor estélye után vette
észre először.
Borzasztó másnaposan ébredt, és üvöltve kért egy kis para-
dicsomlét az inasától. De Tom félig süket, és ezért nem hallot-
ta, vagy nem akarta hallani az ordítását. Dühösen kiugrott az
ágyból, és keresztülment a szobán, hogy meghúzza a csengő
zsinórját az ablak mellett. Teljes erőből rángatni kezdte, és
közben kibámult az ablakon.
A lány éppen akkor jött ki a vízből. A férfi először megrázta
a fejét: azt hitte, képzelődik. A reggeli ködben úgy tűnt, mint-
ha a lány meztelen volna. Amint kitisztult a feje, meglátta rajta
a fehér fürdőruhát. Elfordult. Megbolondultam, gondolta ma-
gában. De másnap reggel ismét ott állt az ablak előtt, remélve,
hogy a lány újra megjelenik.
Öregem! – mondta magában. – Te Gordon Paynter vagy.
Nincs nálad jobb parti egész Floridában. Ebben a szezonban
minden anya a te kedvedért csinosítja a lányát. Te pedig egy
ismeretlen hölgyike után ácsingózol a tengerparton. Biztos
valami helybeli libuska, akinek nincs egy épkézláb gondolat a
fejében, csak a nap meg a homok…
Egyszer csak megérezte, hogy mellette áll az inas. Gyorsan
megfordult. Tom a partot bámulta.
– Ez egy klassz, társaságbeli lány, Mr. Gordon – szólalt meg
Tom.
Gordon elmosolyodott.
– Hát ezért nem talállak meg reggelente? Te is őt lesed, mi?
Tom fölnézett az urára. Azzal a közvetlenséggel beszélt,
amely hosszan tartó kapcsolatuk alatt jött létre.
 – Lehet, hogy vén vagyok, Mr. Gordon, de a szemem még
jó.
– Tudod, hogy kicsoda? – kérdezte Gordon.
– Ah – felelte az öreg. – Csak itten szokom látni.
– Mit gondolsz, feljönne ide villásreggelizni?
Az öreg tekintetéből hirtelen bölcsesség áradt.
– Honnét tunnám, hacsak meg nem kérdi tüle.
Gordon megfordult, és lenézett a partra. A lány végignyúj-
tózott a pokrócon, mintegy beleolvadva a homokba. A férfi
elvigyorodott.
– Eredj, Tom. Hívd meg, hogy villásreggelizzen nálam.

Nyugodtan feküdt a homokban, fejét a karján nyugtatta. A

forró nap égette a hátát. Ez a hőség kellemes volt és tiszta.
Nem olyan mocskos, mint ami a fehér lámpákból sütött rá a
tegnap esti műsorban. Eszébe jutottak a kimerevedett férfite-
kintetek, amelyek súlya szinte ránehezedett a testére. Miféle
férfiak lehetnek azok, akik ilyen másodkézből származó ma-
gamutogatásban lelik a kedvüket?
Az egész dologban az volt a legszörnyűbb, amikor a szám
végeztével meg kellett velük értetnie, hogy ennyi volt az
egész. Hogy semmi többre ne számítsanak tőle. Hogy Evelyn
és ő szépen föl fog öltözni, és kint a kocsiban várják meg, amíg
Joe fölveszi az előre kialkudott gázsi másik felét. Azután pedig
elhajtanak onnan.
Evelyn és Joe rendszerint még elment valahová szórakozni,
ő azonban egyenesen hazavágtatott, és beült a fürdőkádba. A
forró fürdő sokat segített. Aztán többnyire ágyba bújt, olvasga-
tott egy kicsit, majd elaludt. Néha fölébredt, amikor Joe és
Evelyn hazaért. Hallotta az éjszakai zajokat, és mozdulatlanul
várt, míg újra csönd nem lett.
Reggel, amikor fölkelt, a másik kettő általában még aludt, ő
magára húzta a fürdőruháját, kiment az autóhoz és a tenger-
partra hajtott. Mire visszatért a tengerről, már amazok is ébren
voltak; ilyenkor elkészítette a reggelit. Aztán Joe és Evelyn föl-
öltözött, és kiment a lóversenypályára. Onnan csak késő dél-
után tértek vissza. Előfordult, hogy minden pénzüket elvesz-
tettek, és tőle kértek kölcsön másnapig. Sohasem adták meg a
tartozásukat, de neki több esze volt annál, mintsem hogy visz-
szakérje tőlük.
Egészében véve nem volt túl rossz. Sikerült mintegy ötszáz
dollárt megtakarítania, amit egy miami bankban helyezett el.
Hetente egyszer bement a városba, megnézett egy filmet,
megebédelt és betért a bankba. A szám, ahogy Evelyn nevezte
a dolgot, már régóta nem zavarta. Képes lett teljesen személy-
telenül viszonyulni hozzá. Végül is tényleg valamiféle pro-
dukcióban vett részt. Márpedig a művészek nem feltétlenül
élik bele magukat a szerepükbe.
Lassan ideje volt megfordulni. A háta már jól átforrósodott
és lesült. Ahogy hasáról a hátára akart gurulni, észrevette,
hogy áll valaki mellette. Gyorsan fölült, kezével erősen fogta a
fürdőruha pántját.
Egy ráncos, ősz hajú, színes bőrű férfit pillantott meg. Az il-
lető rámosolygott.
– Hölgyem – szólalt meg szelíd, tétova hangon.
– Igen? – kérdezte a lány hidegen.
– A gazdám, Gordon Paynter úr, tisztelteti a hölgyet –
mondta az öreg szertartásos udvariassággal –, és kéreti, hogy
villásreggelizzen vele odafenn a házban.
A lány az öreg kezének mozdulatát követve fölnézett a
dombtetőre. Már régen fölfigyelt a házra. Gazdag emberé lehe-
tett, a köré épített vaskerítés egészen a tengerpartig nyúlt.
Visszafordult a színes bőrű vénemberhez.
– Mondja meg Mr. Paynternek, hogy a kérése megtisztelő,
de ha villásreggelire akar hívni, nyugodtan jöjjön csak le ide,
és kérjen meg ő maga.
 Mosoly villant az öreg tekintetében.
– Igenis, hölgyem – felelte méltóságteljesen. – Föltétlenül
megmondom.
Kicsit meghajolt, azután visszafordult a ház felé.
Mary figyelte, ahogy távolodik, és lassan fölkapaszkodik a
domboldalon. Azután kinyújtózkodott a homokon Becsukta a
szemét. Fura, hogy valaki így akarjon fölcsípni egy lányt – a
szolgáját meneszti érte. A lány találgatni kezdte, milyen is le-
het ez a Mr. Paynter. Biztos valami öreg szivar, fél lábbal már a
sírban. De most aztán megkapta a magáét. Szunyókált pár
percet, majd szedelőzködni kezdett.
Már mindent összecsomagolt, és éppen indulni akart a ko-
csihoz, amikor lépéseket hallott a háta mögött a homokban.
Megfordult.
Egy fiatalember szaladt felé. Fehér vászonnadrágot és fehér,
kötött inget viselt. A haja világosbarna volt, és összeborzoló-
dott az óceán felől fújó szélben.
– Kisasszony! – kiáltotta. – Kisasszony!
Mary megvárta, amíg odaér hozzá a férfi. Magas volt. A
szeme világoskék. Kövérkés arcán, a szemek és a száj körül
már megjelentek a kicsapongó életmódra utaló első ráncok és
szarkalábak.
– Féltem, hogy elmegy, mielőtt ideérek – mondta, erősen ki-
fulladva a szokatlan testmozgástól. – De magamra kellett kap-
nom valami ruhát.
A lány hallgatott.
A fiatalember hirtelen elmosolyodott.
– Úristen, milyen rossz formában vagyok! Alig kapok leve-
gőt. Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Gordon Paynter a
nevem.
Közelről figyelte a lány arcát. Nem látszott felismerni a ne-
vét. Még mindig hallgatott.
 – Már többször láttam úszni. Az emberek általában nem
járnak ki ilyen messzire. Itt már nagyon elhagyatott a part –
mondta. Most már könnyebben lélegzett.
A lány halkan megszólalt.
– Nekem ezért tetszik. Szeretem a nyugalmat.
– Ó, bocsánat – mondta a férfi. – Nem akartam háborgatni.
Csak gondoltam, ha volna kedve…
– Köszönöm, Mr. Paynter – vágott közbe a lány. – Nagyon
kedves magától. Talán egy másik alkalommal – mondta, azzal
elfordult.
– Hadd kísérjem el a kocsijához – lépett, utána Paynter. –
Biztos vagyok benne, hogy láttam már valahol. Nem lehet,
hogy a szenátor estélyén találkoztunk?
A lány gyorsan végigmérte. A férfi nyílt arcán nyoma sem
volt ravaszkodásnak. Nem úgy nézett ki, mint aki azokat a
kanmurikat látogatja… Csak ártatlanul próbálkozott. A lány
lassan elmosolyodott.
– Nem hinném, hogy találkoztunk már, Mr. Paynter –
mondta.
– Egészen biztos benne, Miss… eh… Miss…?
A lány nem felelt. Amikor az autóhoz értek, szatyrát a hátsó
ülésre hajította és beszállt.
– Szóval, New Yorkból jött – állapította meg Paynter a rend-
számtáblára pillantva. – Én is. Lehet, hogy ott…
– Nem, Mr. Paynter – szakította félbe a lány, miközben el-
csavarta az önindítót. – Mi még sohasem találkoztunk, és ez
egészen biztos.
– Nézze, Miss… Miss… – dadogta a férfi, azután beletörő-
dött, hogy a lány nem hajlandó elárulni a nevét. – Remélem,
nem űztem el a kedvenc partszakaszáról.
– Nem – felelte gyorsan a lány. – Szeretek itt.
– Akkor esetleg holnap velem ebédel? – bátorodott föl a fiú.
A motor felbőgött.
 – Esetleg – nevetett a lány. – Ezt holnap kell megkérdeznie.
Az autó elrobogott. A fiatalember az út szélen állt, és utá-
nanézett. Különös lány. Úgy beszélt, mintha még sohasem hal-
lotta volna a Paynter nevet. Lehet, hogy csak teszi magát? A
férfi fejcsóválva indult vissza a ház felé. Talán holnap kiderül.

7. fejezet

Amikor másnap reggel a lány kiérkezett a tengerpartra,

szeme elkerekült a csodálkozástól. A homokon asztal állott,
fölötte kifeszített napernyő. Az asztal roskadozott az ennivaló-
tól, mellette pedig Gordon Paynter várakozott.
– Tíz percet késett – vigyorodott el.
– Én… izé… – szinte képtelen volt megszólalni.
– Nem akartam kockáztatni. Szóltam Tomnak, hogy itt terít-
sen nekünk – magyarázta a férfi.
– Szerintem fölöslegesen fáradozott, Mr. Paynter – mondta
a lány.
– Nem hiszem, kedves Nevenincs királykisasszony – felelte
Paynter.
– Hogyan mondta? – kérdezte a lány.
– Kedves Nevenincs királykisasszony – ismételte meg a fér-
fi. – Nem is baj. Ettől még titokzatosabb az egész.
A lány lassan elmosolyodott.
– Nem hiszem, hogy különösebben titokzatos volnék.
– Miamiban a névtelen lányok mind titokzatosak – válaszolt
Paynter, majd az asztal felé fordult. – Remélem, szereti a gar-
nélát. Tom garnélasalátája utolérhetetlen.
– Imádom – felelte a lány.
– Nagyszerű – mondta a férfi, és leült. – Akkor lássunk hoz-
zá…
A lány ledobta a fürdőköpenyét.
– Előbb szeretnék úszni egyet.
 – Oké – egyezett bele Paynter. Levette a nadrágját, és a lány
köntöse mellé hajította a homokba. Alatta világossárga sortot
viselt. – Mehetünk.
Elindult a lány után a vízhez. Mary egy tarajos hullámra ve-
tette magát, azután nagy fröcsköléssel bukkant föl újra.
– Hideg a víz – kiáltott hátra a fiúnak vacogó fogakkal.
Paynter elvigyorodott.
– Megbeszélem Tommal. Talán idevezethetünk egy kis me-
leg vizet a maga kedvéért.
– Őrült! – nevetett a lány, hátat fordítva a tengernek. Egy
mögötte fölcsapó hatalmas hullám leterítette. Térdre esett.
Érezte, hogy a férfi megragadja a vállát, és talpra segíti. Ott
álltak szemben egymással, és farkasszemet néztek.
A férfi tekintete komoly volt.
– Most, hogy megmentettem az életét, kisasszony, hajlandó
volna végre elárulni a nevét?
A lány levegő után kapkodott. Volt valami a férfi szemében,
ami Mike-ra emlékeztette. Ugyanolyan szelíden és tisztelettel
nézett rá ő is. Lassan elmosolyodott.
– Azt hiszem, ezt követeli az udvariasság.
A férfi bólintott, kezét továbbra is a lány vállán tartotta.
– Ezt bizony.
– Flood – mondta a lány. – Mary Flood.
– Örvendek, hogy megismerhettem Miss Flood – felelte a
férfi. Sietve arcon csókolta a lányt, azután elengedte.

– Életemben nem ettem még ennyit – sóhajtott Mary és el-

tolta magától a tányért.
Paynter mosolyogva nézett rá.
– Tom boldog lesz. Szereti, ha ízlik a főztje.
– Feltétlenül mondja meg neki, Gordon, hogy egészen le-
nyűgözött.
– Tölthetek még egy kis kávét? – kérdezte a férfi.
 – Nem, köszönöm. Elég volt – rázta a fejét Mary, azután az
órájára pillantott. – Úristen! Elmúlt egy. Rohannom kell!
– Mit csinál ma este, Mary? – érdeklődött Paynter. – Talál-
kozhatnánk?
– Á-á – sajnálkozott a lány. – Jó volna, de nem lehet.
– Miért? – tudakolta a férfi.
– Dolgozom – hangzott a felelet.
– Akkor holnap este?
A lány nemet intett.
– Minden este dolgozom.
– Mivel foglalkozik? – kérdezte a férfi kíváncsian.
– A barátnőmmel van egy közös számunk – válaszolt a lány
óvatosan. – Esténként különböző klubokban lépünk fel.
– Ma este hol lesznek? – kérdezte Paynter. – Elmegyek,
megnézem.
– Nem tudom – felelte gyorsan a lány. – Beugrók vagyunk.
Az ügynökségen várjuk meg, amíg elhívnak minket valahová.
Ha az egyik helyen valamiért elmarad egy szám, velünk pótol-
ják a hiányt.
– Ó – mondta a férfi. – Ugye, szól majd, ha egyszer véletle-
nül előre megtudja, hol fognak föllépni?
– Szólni fogok, Gordon – bólintott a lány, és fölkapta a tás-
káját a homokból. – Köszönöm a villásreggelit.
Gordon elvette tőle a szatyrot.
– Viszem a kocsiig – mondta.
– Oké.
Lassan sétáltak az autóhoz.
– Akkor viszlát, holnap – búcsúzott a férfi.
A lány a homokot nézte a lába előtt. Már döntött. Soha töb-
bé nem jön ide vissza. Kell majd keresnie egy másik helyet,
ahol úszhat.
– Igen. – Fennhangon csak ennyit mondott.
Odaértek a kocsihoz. Paynter kinyitotta az ajtót.
 A lány beszállt. A fiú a mellette levő ülésre tette a szatyrot.
– Köszönök mindent, Gordon – szólalt meg a lány.
– Én köszönöm, Mary.
A lány kezet nyújtott. A férfi meglepődött. Kézfogás helyett
kezet csókolt a lánynak.
– Tehát holnap – ismételte.
A férfi elengedte a lány kezét, az pedig bekapcsolta az ön-
indítót. A motor fölberregett.
– Viszlát. Gordon – mondta a lány. – Igazán édes voltál.
Még egyszer, kösz.

Dudorászva lépett a lakásba. Joe és Evelyn az asztalnál ült,

és kávézott. Joe fölpillantott a lányra.
– Mitől van olyan jó kedved?
– Egyszerűen jó kedvem van, és kész – felelte Mary. – Egy
fickó meghívott ebédelni.
Joe durván fölkacagott.
– Többre is megvághattad volna. Most kaptam üzenetet az
egyik ügyfelemtől. Pár hétre le kell húznunk a rolót.
Mary rábámult.
– Hogy érted ezt?
– Úgy, hogy meg kell egy kicsit húznunk magunkat. A zsa-
ruk nagyon szaglásznak.
– Ó – mondta Mary, és leült az asztalhoz. Elmélyülten kezd-
te nézegetni a körmeit. – Akkor most mit fogunk csinálni? –
kérdezte.
Joe gyors pillantást vetett Evelynre, azután szó nélkül föl-
állt, és bevonult a hálószobába.
Mary a barátnőjére tekintett.
– Mi ütött belé? – kérdezte.
Evelyn vállat vont.
– Ismered Joe-t – felelte. – Bizonyos dolgok nagyon érzéke-
nyen érintik.
 Mary fölnevetett. Evelyn komolyan beszélt, ettől még mu-
latságosabban hangzottak a szavai.
– Egyetlen dolog érinti Joe-t érzékenyen – jegyezte meg
Mary –, a pénztárcája.
Evelyn nem értette el a tréfát.
– Pontosan – bólintott egyetértőleg. – Szégyelli, hogy tőled
kell elkérni azt a dohányt, amivel elhúzhatjuk innen a csíkot
New Orleansba.
Mary szeme tágra nyílt.
– És mi lett a saját dohányával? Minden este zsebre vágja a
fél gázsinkat.
Evelyn kerülte a másik pillantását.
– Elfolyt. A pacikra meg másra – Maryre mosolygott. – Én
mondtam neki, hogy ne aggódjon. Ha neked van valami do-
hányod, úgyis szívesen adsz belőle.
Mary arca meg se rezzent.
– Körülbelül huszonkét dolcsi van a táskámban, azt odaad-
hatom, ha segít valamit.
Evelyn tekintetébe csalódottság költözött.
– Ennyi az egész? És mi van a többi dohánnyal? Több száz
dollárodnak kell lenni. Nem vertél el egy vasat se.
Mary elmosolyodott.
– Ruhákra költöttem. Nem olyan sok az a pénz, ha az ember
rendesen fel akar öltözködni.
Joe dühösen szólt ki a hálószobaajtón.
– Ugye megmondtam, Evelyn? Egy vasat se látunk tőle. Túl
jól bántunk vele. Csak egyféleképpen lehet az ilyen tyúknak
megmagyarázni, hogy ki a főnök – mondta, és fenyegetően
megindult Mary felé.
A lány nyugodtan benyúlt a retiküljébe és előhúzott egy ru-
gós kést, amelyet még a legelső bevásárló kőrútján szerzett be.
Mereven a férfi szemébe nézett, miközben lenyomta a gombot,
és a penge kipattant. Hajszálvékony élén megcsillant a fény.
 – Elmesélte neked Evelyn, miért kerültem intézetbe? – kér-
dezte csöndesen.
Joe hátrahőkölt, az arca vérvörös lett. Kérdőn pillantott a
szeretőjére.
Evelyn elsápadt.
– Elég randán megkéselte a mostohaapját.
A férfi Maryre nézett. A lány ráérősen tisztogatni kezdte a
körmét a penge hegyével. Joe visszafordult Evelynhez.
– Szép kis barátnőket szedsz föl – mondta, undorral a hang-
jában. – Nekem meg beadtad, hogy első osztályú úrilány.

8. fejezet

Korán visszavonult a szobájába, egy darabig olvasott, majd

lefeküdt aludni. A csukott ajtón keresztül halk beszélgetés
hangjai szűrődtek ki. Joe az imént szó nélkül eltette a lány hu-
szonkét dollárját. Kíváncsi volt, mit akarnak tenni ezek után.
Végül leoltotta a villanyt, és elaludt. Ráér holnap aggódni.
Ragyogó napfény áradt be a nyitott ablakon, amikor feléb-
redt. A hátára fordult, nyújtózkodott. Pompás érzés volt, hogy
ez egyszer időben feküdt le. Már szinte el is felejtette, milyen
az. Kimászott az ágyból, fölkapta a köntösét, amelyet egy szé-
ken tartott. Ebben a kis szobában nem voltak szekrények, csak
odaát, Joe és Evelyn közös hálójában.
Belebújt a pongyolába, és átment a másik szobába. Zavartan
vonta össze a szemöldökét. Az ágy üres volt, nem is aludtak
benne az éjjel. Odalépett az ablakhoz, és kinézett. A kocsi is
eltűnt. Tűnődve ment a csaphoz, megtöltötte a kávéskannát.
Valószínűleg kimaradtak éjszakára, és még nem értek vissza.
Begyújtotta a gázt a kávé alatt, azután a szekrényhez lépett.
Üres volt. Minden ruhanemű eltűnt belőle. Némán átkozódott
magában. Az egész lakásban mindössze annyi ruha volt, amit
magán viselt. Egy hálóing, egy olcsó házikabát meg egy pár
papucs. Elvitték minden holmiját, még a fürdődresszt is.
Megfőtt a kávé. Töltött magának egy csészével, és leült
gondolkozni. Gépiesen kinyúlt a cigarettásdoboz után, ame-
lyet mindig az asztalon tartottak. Az sem volt ott. Átment a
szobájába, és kivett egy csomaggal a retiküljéből.
Kopogtak az ajtón. A lány kinyitotta. A háziúr állt a küszö-
bön.
– Tessék? – kérdezte a lány.
Az alacsony, köpcös férfi rábámult busa szemöldöke alól.
– A barátai elmentek – mondta.
A lány nem mozdult az ajtóból.
– Aha – felelte.
A férfi előrelépett, mint aki be akar menni a lakrészbe. A
lány azonban útját állta.
– Azt mondták, maga fizeti ki a lakbért – folytatta a férfi,
miközben a lány válla fölött igyekezett belesni a szobába, hogy
lássa, mit hagytak ott a bérlői.
– Mennyivel tartoznak? – kérdezte a lány.
– Háromheti bérrel – válaszolt a férfi, kerülve a lány tekinte-
tét. – Az kilencven dollár.
A lány nem tudhatta, hazudik-e. Ha a férfi igazat beszélt,
Joe lenyelte a ráeső részt is.
– Joe azt mondta, a múlt hét végéig mindent kifizetett.
A férfi szeme alattomosan villant.
– Megvannak az elismervények?
– Itt kell lenniük valahol – mondta a lány.
A férfi tudta, hogy nincsenek ott. Amikor az éjszaka köze-
pén meghallotta a motorzúgást, kisietett a szobájából. Mindig
úgy aludt, hogy fél füllel az albérlők neszezését figyelte. Így
kell tennie annak, aki bútorozott szobák kiadásából él, külön-
ben ingét-gatyáját elveszíti pillanatok alatt.
 A férfi és a másik lány éppen a csomagjaikat pakolták be a
kocsiba.
– Hé! – kiáltott feléjük egy fürdőköpenyt kapva magára. –
Hova mennek?
A férfi felé fordult.
– Fölmondjuk a szobát.
– És mi lesz a béremmel? – kérdezte.
– A lakbérrel minden rendben lesz – felelt a férfi. – A szőke
még marad, ő nem jön velünk.
– És honnan tudjam, hogy van-e pénze? – gyanakodott a
háziúr.
A férfi gyors pillantást vetett a barátnőjére, azután karon
fogta a háziurat, és az autó mögé vezette, hogy a lány ne hall-
hassa, miről beszélnek.
– Van neki dohánya – suttogta. – Több heti bérrel is meg-
vághatja, nemcsak a mostanival.
A háziúr önkéntelenül lehalkította a hangját.
– De hát magánál vannak az elismervények.
A férfi fölnyerített, és néhány papírfecnit húzott ki a zsebé-
ből.
– Most már magánál vannak. Tudja, milyenek a nők. A ba-
rátnőm féltékeny, a szőke meg nem akar leszállni rólam. – A
háziúrra pillantott, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami.
– Még meg is…
A háziúrnak kiszáradt a szája. Látta már a lányt fürdőruhá-
ban az autóhoz menni.
– Gondolja? – kérdezte.
A férfi bólintott.
– Könnyű lesz – mondta.
A háziúr tétovázott. Tulajdonképpen csak kétnapi bér járt
volna neki.
– Honnét tudhatnám? – kérdezte.
A férfi bizalmaskodva a vállára tette a kezét.
 – Ez egy kis lotyó. Nimfomániás, nem bírja ki a nélkül. Elég,
ha megmutatja neki.
A háziúr mély lélegzetet vett.
– Rendben – mondta hátrább lépve. – Megpróbálom.
Figyelte, amint az autó eltűnik az éjszakában, azután visz-
szament a szobájába. Még ha a férfi nem is mondott igazat, mi
történhet. Nyer néhány extra dolcsit…
Az ajtókeretbe tette a lábát.
– Nézze – mondta határozottan –, a lakbér nincs kifizetve. A
pénzemet akarom.
Mary lenézett a férfi lábára, azután vissza az arcába.
– Nem tudom odaadni – válaszolta. – Legalábbis addig
nem, amíg nem veszek ki dohányt a bankból.
A férfi a fejét rázta.
– Ismerem már ezeket az ócska trükköket. Maga eltűnik, én
meg mehetek panaszra a sóhivatalba. Most akarom.
– De hát nincs itt nálam – erősködött a lány.
– Dehogyis nincs – mondta a férfi, jelentőségteljesen legel-
tetve szemét a házikabáton. – Van itt minden, ami csak kell.
A lány mosolyra húzta az ajkát. Gyorsan fölismerte a hely-
zetet.
– Oké – felelte. – De egy kis időre van szükségem, amíg fel-
készülök. Meg kell fürdenem, és…
A férfi a lány felé nyújtotta a kezét. Megérintette a dús, ke-
mény kebleket a házikabát alatt, aztán a lány ügyesen elsiklott
előle.
Még mindig mosolygott.
– Ne most – suttogta.
A férfi rábámult. A fickónak igaza volt.
– Jól van – szólt nagylelkűen. – Kap tőlem egy órát.
– Kösz – mondta a lány szárazon.
 – Csak semmi csalafintaság – figyelmeztette a háziúr búcsú-
zásul. – Errefelé a zsaruk nagyon utálják a lakbérsikkasztókat.
Különösen, ha turistákról van szó.
A lány bezárta az ajtót a férfi mögött, és hallgatta, ahogy
léptei egyre távolodnak a folyosón. Egy pillanatig még ott állt,
azután visszament az asztalhoz. Fölvette a csészét, és belekós-
tolt a kávéba. Már kihűlt.
Újabb cigarettára gyújtott, visszavitte a kávét a tűzhelyhez,
és elgondolkozva figyelte, hogy mikor melegszik föl a kanna.
A lelke melyén mindig is tudta, hogy ez előbb-utóbb bekövet-
kezik. El kellett szánnia magát.
Amikor a kávé forró lett, visszavitte az asztalhoz, és leült.
Ha volna itt valamilyen ruhája, még megszökhetne. De ha
megteszi is, a háziúr riasztja a zsarukat. Joe azt mondta, hogy a
zsaruk szagot kaptak. Lehet, hogy rájönnének, ő is benne volt
a számban. Akkor a dolgok még rosszabbra fordulnának.
Ivott egy korty kávét, az égő csikkről meggyújtotta a követ-
kező cigarettát. Magában keserűen elmosolyodott. Nem mint-
ha lett volna vesztenivalója. Nem volt szűz, hogy védenie kell-
jen ártatlanságának titkát. Mostohaapja előre látta, hogy így
lesz. Vigyázni is megtanult már magára. Olyasmi nem fordul-
hat elő még egyszer. Többek között ezt a tudást is az intézet-
ben szerezte. Nem volt miért, aggódnia. Mégis, még mindig
visszatartotta valami.
Fáradtan hunyta le a szemét. Mind ezt akarják. A férfiak
mind egyformák. Jól tudta. Régebben nevetett rajta. Jó játék
volt kipróbálni, meddig mehet el velük, aztán az utolsó pilla-
natban elmenekülni. Még ha ő is érezne valami vágyat, talán
másképp fogná fel az egészet. De hát ilyen felkavaró élmény-
ben csak egyszer volt része, Mike mellett.
Furcsa, hogy most rá kell gondolnia. Úgy tűnt, mintha a fiú
egy másik világhoz tartozna. Lehet, hogy csak azért gondolja
másnak, mert őt szerette. Bizonyára így van. Azt senkivel sem
érezte, amit vele.
Végzett a második csésze kávéval, és az órára pillantott. Ti-
zenöt perce van még. Fölkelt, leöblítette a csészét, a kistányért.
Szép komótosan eltörölgette és visszarakta őket a polcra.
Megint visszaült a helyére, megnézte az órát. Még tíz perc.
Ismét rágyújtott, és szemét az óra számlapjára függesztve
várt. Szeretett volna érezni valamit. Mindegy, hogy mit. Akár
félelmet is. De semmit sem érzett. Csak a rideg bizonyosságot,
hogy ennek így kellett történnie, csak idő kérdése volt az
egész.
Még mindig a faliórát bámulta, amikor kopogtak az ajtón.
Fölállt.
– Jöjjön be – mondta.
Az ajtó kinyílt, a háziúr állt a küszöbön. Egy pillanatig této-
vázott, majd belépett a szobába, gyorsan becsapva az ajtót ma-
ga mögött.
– Nos? – kérdezte.
A lány közönyösen tekintett rá. Konstatálta, hogy a férfi
időközben megborotválkozott, tiszta inget is vett. Kicsit mo-
solygott magában.
– Most – felelte.
– Készen van? – lépett felé a férfi.
– Mindig készen – felelte a lány gépiesen, továbbra is a férfi
arcába nézve.
A háziúr kinyújtotta a kezét, és durván magához rántotta a
lányt. Megcsókolta. Fogai a lány szájára nyomódtak. Mary
nem mozdult. A férfi gyors kézzel tépte le róla a ruhát, a lány
mintha távolról hallotta volna, hogy az anyag reccsenve szét-
szakad. Csak akkor tolta el magától.
Sajnálkozva pillantott le a padlón heverő, eltépett köntösre,
azután végignézett magán. Mezítelen volt. Végül a férfin álla-
podott meg a tekintete.
 A háziúr kitágult szemeikkel meredt rá.
– Istenem! – motyogta. – Istenem!
Megindult a lány felé.
A lány a hálószoba irányába fordította a férfit. Most már
minden világos volt előtte. Hosszú időbe telt, de most végre
megértette. Erre az életre született. Vannak lányok, akik fele-
ségnek születnek, vannak, akik titkárnőnek, mások áruházi
eladónak vagy színésznőnek. Ő azonban kurvának született.
Ezért történtek vele a dolgok úgy, ahogy megtörténtek. Ezt
látta rajta mindenki.
– Odabent – szólt az ajtóra mutatva.
A férfi ismét egy lépést tett felé.
A lány könnyedén megrázta a fejét.
– Hova siet? – kérdezte. – Nem futok el.
A férfi habozott, azután megfordult és besétált a hálószobá-
ba, útközben lehúzva az ingét. A lány fölemelte a szakadt
pongyolát a földről, és követte a férfit a másik szobába. Meg-
látta a férfi mellén és vállán kunkorodó ritkás szőrzetet.
Eszébe jutott, mit szokott csinálni Evelyn a szám elején. At-
tól mindig izgalomba jött a közönség. Ha valóban kurvának
született, ő lesz a legjobb. A szavak úgy jöttek az ajkára, mint-
ha egész életében ezeket mondogatta volna.
– Hogy akarja? Simán vagy extrákkal?

9. fejezet

Besétált a szálloda halljába, és egy diszkrét, félreeső sarok-

ban foglalt helyet. Kinyitotta a magával hozott Vogue-ot, és
ráérősen lapozgatni kezdte. Külső szemlélő számára vonzó,
napbarnított, egészséges fiatal lánynak tűnt, aki feltehetően a
partnerét várja. Mint ahogy azt is tette – bizonyos értelemben.
Eltelt néhány perc. Egy boy állt meg előtte.
– Három-tizenegyes szoba – súgta oda neki.
 – Három-tizenegy – ismetelte a lány mosolyogva.
A fiú bólintott.
– Úgy van. Már fönt vár.
– Köszönöm – mosolygott tovább a lány, és előrenyújtotta a
kezét.
– Szolgálatjára, kisasszony – felelt a londiner, miközben át-
vette a két bankjegyet. Azután sietve távozott.
A lány lassan összecsukta a képeslapot, körülpillantott a
hallban és fölállt. Tiszta volt a levegő. A szállodai detektív
másfelé nézett, a portások az újonnan érkezettekkel foglalkoz-
tak a recepciónál, a hallban rajtuk kívül kizárólag szállóvendé-
gek tartózkodtak. A lány megnyugodva sétált a liftek fele.
Semmi oka nem volt az aggodalomra. Mindenki beavatott.
Mac, a házigazdája okosította ki.
– Válassz ki magadnak egy állandó terepet – világosította
föl annak idején. – Mielőtt működni kezdenél, bizonyosodj
meg róla, hogy mindenkit lefizettél, aki számít. Akkor békén
hagynak, sőt még segítenek is.
A lány bólintott.
– Ez logikus.
A férfi feszülten nézett rá.
– Csak arra vigyázz, hogy ide ne hozz senkit. Ez rendes ház.
Nem szeretnék bajba kerülni.
– Akkor elköltözöm, ha akarod – felelte a lány.
A férfi egy kicsit elgondolkodott.
– Várj csak. Eszembe jutott valami. Az egyik barátom portás
az Osirisben. Beszélek vele. Lehet, hogy ő majd sínre tesz.
Az Osiris egyike volt az új tengerparti szállodáknak. A por-
tás rendkívül készségesen együttműködött. Új lányokra min-
dig igény volt. Alig több, mint egy hónap alatt, annyi pénzt
keresett, amennyit még életében nem látott, de mire mindenkit
megkent, alig maradt belőle valami.
 Átlagosan négy vizitet csinált naponta – ahogy ő nevezte.
Ezek, a hotelportás kiterjedt kapcsolatai révén, különböző szál-
lodákban zajlottak le, így hát a lány nem vált nagyon gyanús-
sá. Alkalmanként tíz dollárt kapott, ami napi negyven dollárt
jelenteti. Ebből harminc ment el a költségekre.
Megnyomta a gombot és várta, hogy lejöjjön a lift. Várako-
zás közben újabb bankjegyet vett elő. A liftesnek is borravaló
járt. Egy kéz nehezedett a vállára.
Önkéntelenül ugrott egyet, amikor megfordult.
Gordon Paynter mosolygott rá.
– Nem akartam megijeszteni, Miss Flood.
A lánynak elakadt a lélegzete.
– Mr. Paynter!
– Sokat gondolkoztam, mi történhetett magával – mondta
gyorsan a fiatalember. – Soha többé nem jött le a partra.
– Aznap felbomlott a számunk – felelte a lány. – Nem volt
időm, munka után kellett járnom.
– Jöjjön, igyon meg velem valamit a bárban – hívta a férfi. –
Fölelevenítjük a régi barátságot.
A liftajtók szétnyíltak, és a liftes kidugta a fejét:
– Parancsoljanak – mondta.
A lány Gordonra pillantott.
– Nem lehet – mondta. – Találkozóm van.
– Várhat pár percig – győzködte a férfi. – Az egész várost
tűvé tettem maga miatt.
A lány mosolygott magában. Pedig igazán könnyű rátalálni,
mármint annak, aki tudja, hol keresse. Egyszerűen ki kellett
volna vennie egy szobát valamelyik szállodában, és a szoba-
pincértől megrendelni egy fiatal szőkét.
– Igazán nem – mondta. – Muszáj találkoznom ezzel az em-
berrel. Munkát ajánlott.
– Megvárom – makacskodott Gordon. – Sokáig fog tartani?
A lány egy pillanatig elgondolkodott.
 – Nem. Egy óra, esetleg csak fél.
– A bárban leszek – közölte a férfi. – Könnyen fel fog ismer-
ni. Egy martinis pohár fölé borulok majd.
– Rendben van, Mr. Paynter – szólt a lány és belépett a lift-
be. – Igyekszem gyorsan végezni.
A liftajtó becsukódott, és a liftes a lány felé fordult.
– Barát vagy kuncsaft? – kérdezte kíváncsiskodva.
– A negyedikre, kis kotnyeles – felelte a lány, felé nyújtva a
pénzt.
A fiú elvette, azután elvigyorodott.
– Nem adsz senkinek árengedményt, Mary?
A lány rámosolygott, amikor a lift megállt.
– Nem engedhetem meg magamnak. Nagyon magasak a já-
rulékos költségek.
A lift kinyílt, a lány elindult.
– Esetleg a szabadnapodon – kiáltott utána a fiú.
– Megspórolhatod a pénzed, pubi – szólt vissza a lány a vál-
la fölött. – Nincs szabadnapom.
Miközben végigment a folyosón, hallotta, hogy az ajtó be-
csukódik. A 311-es szoba előtt megállt, és bekopogott.
Fojtott férfihang hallatszott ki.
– Ki az?
A lány halk, de határozott hangon válaszolt, hogy az ajtó
túloldalán megértsék.
– A szobapincér.

Az órájára pillantott, amikor belépett a bárba. Háromne-

gyed óra. Várt egy kicsit, hogy szeme hozzászokjon a félho-
mályhoz. A férfi a hátsó bokszban ült. Intett a lánynak, s ami-
kor elindult felé, fölemelkedett.
– Kapott munkát? – kérdezte, miután helyet szorított a
lánynak maga mellett.
– Vegyük úgy – felelt a lány, miközben leült.
 A pincér lépett hozzájuk.
– Én még egy Martinit kérek – mondta Gordon. – És maga?
A lány a pincérre nézett.
– Cassist szódával.2
– Egy vermut-cassis szódával – ismételte a pincér.
– Vermut nélkül – javította ki a lány. – Csak cassis szódával.
Amikor a pincér elment, Gordon megjegyezte.
– Különös ital.
A lány viszonozta a pillantását.
– Én így szeretem.
– Maga is különös lány – folytatta a férfi, miután kiitta, ami
még a poharában maradt.
A lány szúrósan nézett rá. Lehet, hogy valamelyik londiner
fölvilágosította? Nem válaszolt.
– Nem jött el többé, nem is telefonált. Teljesen eltűnt – pa-
naszolta föl Gordon. – Ha véletlenül nem botlom magába, le-
het, hogy sohasem látom viszont.
– Talán jobban járt volna – mondta a lány komoran.
A férfi összehúzta a szemét.
– Ezt meg hogy érti?
A lány egyenesen a szemébe nézett.
– Velem melléfogott. Nem olyan lány vagyok, mint akikkel
maga összejár.
A férfi ajkai mosolyra nyíltak. Szóval a lány ismeri a hírét.
– Miért, azok milyenek?
– Társaságbeliek, meg ilyesmi – válaszolt a lány. – Tudja,
mire gondolok.
– És mert maga egy dolgozó nő, nem illik hozzám? – kér-
dezte a fiatalember.
A lány hallgatott.
A mosoly lehervadt a fiú arcáról.

2 (Cassis: feketeribizke-likőr; koktélok ízesítésére használjak. – A ford.)

 – Maga igazi sznob – mondta. – Hát tehetek én arról, hogy
nekem nem kell dolgoznom? Magával is megtörténhetett vol-
na. Senki se választhatja meg a szüleit.
A lány hirtelen elnevette magát.
– Tényleg megtörténhetett volna – ismerte el. – De ennél
rosszabbat is el tudnék képzelni.
Gordon az asztal fölött átnyúlt a lány kezéért.
– Én is – mondta, és vele nevetett.
A pincér lerakta eléjük az italt. Gordon a lányra emelte a
poharát.
– Ürítsük poharunkat.
A lány is fölemelte a magáét.
– Mire?
– Kettőnkre – felelte a férfi. – És a ma esti vacsorára. Tom
régóta szeretne kacsát sütni a tiszteletére.
A lány habozott.
– Nincs apelláta – mondta gyorsan a férfi. – Amint ezt kiit-
tuk, indulunk a partra.
A lány mély lélegzetet vett. Csalódást érzett. Ő is olyan,
mint a többi. Ugyanazt akarja.
– Oké – felelte.
Gordon továbbra sem engedte le a poharát.
– És arra is igyunk, hogy nincs többé titokzatoskodás. Sok-
szor szeretném látni.
A lány lassan bólintott.
– Tom és én azt gondoljuk, hogy maga a legcsinosabb lány
egész Miami Beachben – folytatta a férfi. – Azt hiszem, mind-
ketten szerelmesek vagyunk magába.
A lány lassan letette a poharat az asztalra.
– Ezt ne mondja – szólalt meg. – Még tréfából se. Nincs rá
szükség.
10. fejezet

– A kávét és a konyakot kint isszuk meg a teraszon, Tom –

jelentette ki Gordon, miközben a széket hátratolta.
Tom tartotta Mary székét, amíg a lány fölkelt az asztaltól.
– Ez fantasztikus volt. Tom – mosolygott a lány. – Életem-
ben nem ettem még ennyit.
Az öreg elvigyorodott.
– Meg köll hagyni, van étvágya a kisasszonynak. Úgy fal,
mint az éhes farkas.
– Erről maga tehet, Tom. Egyszerűen nem lehet ellenállni a
főztjének.
– Köszönöm, kisasszony – hajolt meg az öreg vigyorogva.
Gordon kitárta a lány előtt az ajtót. Kiléptek az éjszakába.
Az ég tiszta volt és lágy, hűvös szellő fújdogált az óceán felöl.
A lány mélyet lélegzett.
– Olyan, mint a mennyország – áradozott.
Gordon elmosolyodott.
– Hát, ez az én szerénynek mondható otthonom.
Mary hirtelen odafordult a férfihoz.
– Mindenkit így meg szoktál hívni az otthonodba. Gordon?
A férfi meghökkent.
– Hogyhogy?
– Úgy értem, csak így ismeretlenül? Igazán? Attól, amit
tudsz rólam, céljaim is lehetnének veled. Bajba sodorhatlak –
magyarázta a lány komoly arccal.
A férfi elvigyorodott.
– Az ilyenfajta bajokat kifejezettem kedvelem. Bátran legye-
nek céljaid velem kapcsolatban.
– Nem viccelek, Gordon – csökönyösködött a lány. – Gaz-
dag és közismert ember vagy. Valaki kihasználhat.
– Bárcsak megtennék – nevetett tovább a férfi. – Legalább
nem nekem kellene kihasználnom mindig másokat.
 A lány a korláthoz sétált. Lent; a vízen ragyogott a holdvi-
lág.
– Veled nem lehet komolyan beszélni – sóhajtott.
A férfi Mary vállára tette a kezet, és maga felé fordította. Az
ajka mosolygott, de a szeme komoly volt.
– Beszélj csak, bébi. Jó hallani, hogy valaki egyszer miattam
is aggódik. Általában mindenki akar tőlem valamit.
A lány mélyen a szemébe nézett.
– Kedves fickó vagy. De én semmit sem akarok tőled.
– Tudom – mondta a férfi. – Ha akarnál valamit, visszajöttél
volna.
A lány nem felelt.
– Hosszú idő óta te vagy az első ember, akit egyáltalán nem
izgat, hogy én vagyok Gordon Paynter – szólalt meg újra a
férfi.
– Kedvellek – mondta a lány. – Olyan rendes vagy.
A férfi keze lehullott a lány válláról.
– Puff neki, micsoda végszó! Pont, mikor megpróbáltalak
volna elcsábítani, te kifogod a szelet a vitorlámból.
Mary elmosolyodott.
– Ne csüggedj. Friss szél fúj az óceán felől.

A lány lerakta a kávéscsészét.

– Rettentő sokat iszol – mondta. – Minek?
A férfi letette a negyedik brandyjét, és ránézett.
– Jólesik – felelte. Már kezdte érezni az ital hatását. Nehezen
forgott a nyelve. – Azonkívül nincs semmi más, amit csinál-
hatnék.
– Semmi? – kérdezte a lány csodálkozva.
– Semmi – mondta Gordon akadozva. – Távol tartom ma-
gam az üzlettől, mert ahányszor csak megpróbálkozom vala-
mivel, mindig veszítek egy csomó pénzt. Végül abbahagytam.
Megvan mindenem anélkül, hogy dolgoznék.
 A lány hallgatott.
A férfi rámeredt.
– Szerinted ez helytelen, mi? – kérdezte vádlón.
A lány a fejét rázta.
A fiú megragadta a karját.
– Tényleg, igazán nem ezt gondolod? Mindenki másnak ez
a véleménye. Szörnyülködnek, hogy nem kell dolgoznom, mi-
közben az emberiség fele éhezik.
– Engem egyáltalán nem izgatnak a többiek – mondta a
lány. – Csak magammal törődöm.
Gordon elengedte a lányt. Végtelenül szomorúnak és ma-
gányosnak érezte magát.
– Nos, engem izgatnak – vallotta be. – Szerintem ez ször-
nyű.
A lány szeme szikrázott a sötétben.
– Akkor meg miért nem teszel róla?
– Nem hagyják – válaszolt a fiú majdnem sírva. – Az ügy-
védeim nem hagyják. Ha le akarnék mondani a pénzemről, azt
se tehetném meg. Megakadályoznák.
– Szegény Gordon – paskolta meg Mary a fiú kezét.
– Igen, szegény Gordon – bólintott a fiatalember.
– Bárcsak tudnálak sajnálni – mondta a lány.
A fiú fölkapta a fejét. A tekintete hirtelen kitisztult.
– Hogy érted ezt?
A lány rámosolygott.
– Neked van a legjobb dolgod a világon.
A férfi nevetni kezdett. A fejét hátravetette, egészen mélyről
tört föl belőle a nevetés. Betöltötte az egész házat, nevetését
visszhangozták az óceán hullámai.
A lány tágra nyílt szemmel bámult rá.
– Mit nevetsz?
A férfi egy pillanatra erőt vett magán. A lány szemébe né-
zett.
 – Azt hittem, nincs az egész világon egyetlen becsületes nő
sem – zihálta. – És akkor éppen itt, Miami Beachben bukkanok
rá!
A lány szemébe zavar költözött.
– Mi bajod Miami Beachcsel? – kérdezte. – Nekem nagyon
tetszik.
– Nekem is – mondta a férfi, még mindig hahotázva. A kor-
láthoz ment, és lepillantott a tengerre, azután visszafordult a
lányhoz.
– Van bent egy pár tartalék fürdőruha. Nincs kedved úszni
egyet? – kérdezte.
A lány némán bólintott.

Hatalmas frottír fürdőlepedőkbe bugyolálva jöttek vissza a

teraszra.
– Tom! – harsogta a férfi. – Forró kávét! Megfagyunk.
Nem érkezett válasz.
A férfi az ajtóhoz ment, úgy kiáltotta: – Hé, Tom, csinálj egy
kis kávét nekünk!
Tom válasza nagyon messziről hangzott fel.
– Csináljon maga, főnök. Én már fekszek.
Gordon fejcsóválva jött vissza az ajtóból.
– Nem bírok vele. Nagyon régóta van már nálam.
A lány elmosolyodott.
– Én megcsinálhatom a kávét.
– Megtenned? – kérdezte a fiú.
– Mi az, hogy! – felelte Mary. – Én is fázom. A víz isteni, de
hozzá kell szokni.
Gordon a konyhába vezette a lányt. A kávé a tűzhelyen ál-
lott. Mary meggyújtotta alatta a gázt. Néhány perccel később a
széles pamlagon ülve szürcsölték a kávét a gőzölgő bögrékből.
– Ez jó – mondta a férfi, lerakva a csészét.
A lány bólintott.
 A fiú elnyújtózkodott a heverőn.
– Észrevetted, hogy idelent milyen nagyok a csillagok éjjel?
– kérdezte.
A lány egy pillanatra fölnézett, azután visszafordult a fia-
talemberhez.
– Nekem egyformának tűnnek.
A férfi rámeredt.
– Asszony, hát egy csöpp romantika sincs a lelkedben?
Mary elmosolyodott.
– Késő van. Jobb, ha felöltözöm.
Gordon elkapta a lány karját.
– Mary Flood – mondta.
A lány lenézett rá.
– Így hívnak.
– Ne menj el most, hogy végre megtaláltalak – mondta a fér-
fi.
– Nem tudod, mit beszélsz – felelte a lány.
A férfi lehúzta magához. Mary a szemébe nézett. Gordon
tenyerébe fogta a lány arcát, és magához vonta. Puha és meleg
volt a szája. Más, mint a többieké. A lányt elöntötte a forróság.
Lehunyta a szemét.
Érezte, hogy a férfi keze a melléhez ér. Fölhúzta a vállát, a
pántok lecsúsztak róla. Hallotta, hogy elakad a férfi lélegzete.
Kinyitotta a szemét.
A fiú döbbenten bámulta.
– Gyönyörű vagy – suttogta. – Gyönyörű.
A lány átölelte a fiú nyakát, és a mellére vonta a fejét. Alig
hallotta a hangját.
– Amióta megláttalak azon az első reggelen, ahogy kijöttél a
vízből – mondta a férfi –, azóta tudtam, hogy csakis ilyen le-
hetsz.
A lány végigsimított a férfi mellkasán. Hallotta, ahogy ujjai
érintésére zihálni kezd.
 – Vártam és vártam – suttogta Gordon. – Olyan sokáig vár-
tam.
– Fogd be a szád! – szólt rá a lány rekedten. Különös indulat
tört rá. – Túl sokat beszélsz!
Gordon két nappal később megkérte a kezét.

11. fejezet

A kávé éppen forrni kezdett a tűzhelyen, amikor kopogtat-

tak.
– Ki az? – kérdezte a lány anélkül, hogy megfordult volna.
– Én vagyok – jött az akadozó, fojtott válasz –, Mac.
– Nyitva van – kiáltott a lány. – Gyere be.
Két csészébe kávét töltött, és az asztalhoz vitte.
A férfi újságokat lobogtatott a kezében.
– Láttad ezeket? – kérdezte.
– Nem – felelt a lány –, még nem értem rá, annyi a dolgom.
– Az újság is ezt írja – vágta rá a férfi. – Mindegyikben ben-
ne vagy.
A lány zavartan ráncolta a szemöldökét.
– Én?
A férfi bólintott.
– Azt írják, feleségül mész Gordon Paynterhez.
A lány vállat vont.
– Minek firkálnak ezek annyit? – Belekortyolt a kávéba. –
Mit kell úgy felfújni a dolgot? Az emberek állandóan házasod-
nak.
A férfi rámeredt.
– Viccelsz? De ez most Gordon Paynter. Ő az egyik leggaz-
dagabb fickó az államban.
A lány nem válaszolt, szótlanul az újságokért nyúlt, és belé-
jük lapozott. Az egyik fotó Maryt és Gordont ábrázolta, amint
éppen kilépnek az anyakönyvi hivatalból. A lány semmit se
gondolt, amikor a fotós lekapta őket. Visszaemlékezett arra,
mit mondott Gordon, mielőtt elmentek oda. – Nagy felhajtást
fognak csapni körülöttünk. De nem érdekel. Senki se tudja
megváltoztatni az érzéseimet irántad.
A lány komor szemekkel tekintett föl a fiatalemberre. Hirte-
len megrohanta a félelem.
– Lehet, hogy nem volna szabad megtennünk.
Gordon. Talán várnunk kellene egy kicsit. Még semmit se
tudsz rólam.
A fiú biztatóan mosolygott rá.
– Tudok mindent, amit tudni akarok. Nem érdekel, hogy
mit csináltál eddig. Csak az számít, mit jelentesz nekem. Sem-
mi más nem lehet fontos…
A háziúr ivott egy korty kávét.
– Igaz ez, Mary? Tényleg hozzámész?
A lány fölemelte a szemét az újságból és lassan bólintott:
– Igen.
A férfi füttyentett.
– Micsoda mázli! És tudja, hogy…?
A lány félbeszakította.
– Azt mondja, nem számít. Hogy semmi se számít – hadar-
ta, megkerülve az igazságot.
– Akkor biztosan teljesen beléd bolondult – állapította meg
Mac, majd lerakta a csészét és fölállt. – Ha jól sejtem, akkor
elveszítem az egyik bérlőmet.
A lány nem válaszolt, csak ránézett a férfira. Valami meg-
változott a viselkedésében. A változás nem volt feltűnő, de
azért a lány észrevette. Mintha alázatosabb lett volna, mint
eddig. Mary a fejét rázta.
– Egy darabig még mindenképpen maradok, Mac – felelte
végül. – Csak három nap múlva esküdhetünk meg.
A férfi az ajtóhoz ment és kinyitotta, azután még egyszer
visszafordult a lányhoz.
 – Ha szükséged volna valamire, Mary – mondta halkan –,
csak kiabálj, s már itt is vagyok.
– Kösz, Mac – szólt a lány.
A férfi egy pillanatig habozott.
– Szeretném, ha nem felejtenéd el, hogy én mindig a barátod
voltam.
– Nem fogom elfelejteni. Mac – mondta a lány. Az ajtó be-
csukódott a férfi mögött; a lány fogta és a mosogatóba rakta a
csészéket. A hírnév és a pénz sok mindent megváltoztat. Ko-
mor kifejezést öltött az arca. Már döntött. Megszerzi mindket-
tőt. Ezután senki sem gázolhat át rajta.

Gordon kilépett a zuhany alól, lehúzott egy nagy törülközőt

a fogasról, és fürgén dörzsölte magát. Közben elégedetten du-
dorászott. Már csak egy nap.
Fésülködés közben belenézett a tükörbe. A haja elöl már
egy kicsit ritkulni kezdett, de még mindig fiúsnak hatott. Ta-
lálgatta, hogy vajon ebben az apjára ütött-e. Ő még harminc
sem volt, amikor teljesen megkopaszodott. Magabiztosan vi-
gyorgott a tükörbe.
Lassan öltözni kezdett. Még mindig jó volt a fizikuma. Nem
volt éppen cingár, de löttyedt sem.
Eszébe jutott, mit mondott Mary. Kevesebbet kellene innia.
Igaza volt. Eddig is tudta, csak nem érdekelte. Nem tudott
mást kezdeni magával.
Bement a hálószobába, elvette az ingét a párnáról, ahová
Tom kikészítette. A párna körül enyhe kölniillat terjengett – a
lány parfümje. Izgalom futott át rajta. A lány olyan szenvedé-
lyes, mint egy tigris. Vad, vérszomjas, erőszakos. Még soha
senkivel nem került ilyen tökéletes összhangba.
A fülében csengett, a lány fojtott, nyers kiáltása: – Döfj szét,
szerelmem, fojts meg!
 A bőre bizseregni kezdett, mintha még mindig érezné,
amint a lány körmei a húsába vájnak. Még sohasem érezte
annyira, hogy férfi.
– Mr. Gordon – hallatszott föl hozzá Tom kiáltása a föld-
szintről.
Elnyomta magában az emlékeket.
– Tessék, Tom.
– Gyött egy úriember, oszt magával akar beszélni.
– Ki az? – kérdezte Gordon ingerülten. Hányszor mondta
már az öregnek, hogy jegyezze meg a neveket.
– Nem mondja meg – felelte Tom. – Aszongya, valami bi-
zalmas meg magántermészetű Miss Floodról.
Gordon fölvonta a szemöldökét. Vajon mit akarhat? Bizto-
san valami riporter, azok rejtélyeskednek ennyit.
– Kérje meg, hogy várjon – kiáltotta. – Egy percen belül lent
leszek.
Néhány másodperccel később belépett a nappaliba. Nagy-
darab, pirospozsgás férfi emelkedett föl az egyik székből.
– Mr. Paynter? – kérdezte.
Gordon bólintott és várta, hogy a másik bemutatkozzon.
– Joe-nak hívnak – mondta a férfi idegesen. – A másik ne-
vem nem fontos. Csak azért jöttem, hogy szívességet tegyek
magának. Mit tud arról a Mary Flood nevű lányról?
Gordon érezte, hogy ösztönösen elönti a düh.
– Mars ki! – csattant föl, és az ajtóra mutatott.
A férfi nem mozdult.
– Valamit meg kell tudnia, mielőtt elveszi feleségül – mond-
ta.
– Mindent tudok, amit kell – felelte Gordon, és fenyegetően
megindult a férfi felé.
Az idegesen ellépett tőle. Benyúlt a zsebébe, és néhány pa-
pírdarabot húzott elő.
 – Mielőtt elragadnák az indulatai – hadarta –, talán jobban
tenné, ha megnézné ezeket.
Gordon kezébe nyomta a papírokat. Az automatikusan ve-
tett rájuk egy pillantást. Fényképek voltak. Két meztelen lány-
ról készültek. Gordon érezte, hogy az ereiben megfagy a vér.
Az egyikük Mary volt. Fölnézett a férfira. A hangja remegett.
– Hol szerezte ezeket?
A másik nem felelt a kérdésre.
– Az eredeti neve Marja Fluudjincki. Nem egészen egy év-
vel ezelőtt szabadult egy New York-i nevelőintézetből. Meg
tudom szerezni a fotó negatívjait, ha szüksége volna rájuk.
Gordon ajka megrándult. Zsarolás. Keresztülvágtatott a
szobán és fölemelte a telefonkagylót.
– A rendőrséget kérem – mondta, amikor a Központ jelent-
kezett.
A férfi rámeredt.
– Ezzel nem sokra megy – mondta. – A képeket ajándékba
adom. Csak azt éri el, hogy megjelennek az újságokban, és
mindenki magán fog röhögni.
Gordon lassan visszatette a kagylót a helyére. Egy székre
roskadt. Ez képtelenség. Mary elmondta volna. Fölnézett Joe-
ra. Halvány reménység ébredt benne.
– Honnan tudja, hogy nem hamisítványok? – Kérdezte.
– Bebizonyítom – mondta a férfi. Az ajtóhoz ment és kinyi-
totta. – Evelyn! – kiáltotta. – Gyere be!
Egy másodperc múlva egy fekete, rövid hajú lánnyal tért
vissza. Gordon lenézett a képekre. Ő volt a másik nő Maryvel.
– Meséld el neki az egészet – mondta a férfi.
A lány izgatottan pillantott rá: – De, Joe…
– Mondd el neki – kiáltott fel a férfi nyersen. – Hát hiába jöt-
tünk egész éjjel megállás nélkül New Orleansból? Mondd el!
A lány Gordonra nézett.
 – A Geyer Leánynevelő Otthonban ismerkedtem meg Mar-
jával. Kidolgoztunk egy közös számot, és ideutaztunk. Kan-
murikon, magánklubokban, estélyeken léptünk fel. Amikor a
zsaruk szagot kaptak, John meg én elhúztuk a csíkot. Mary a
városban maradt. Úgy hallottuk…
Gordon fölkelt a székből, és keresztülsietett a szobán. A
lány zavartan elnémult, amikor látta, mit csinál: kinyitotta a
bárszekrényt, és egy üveg whiskyt vett elő. Töltött magának
egy pohárral, majd visszafordult a két jövevényhez. Mérhetet-
len fájdalmat érzett.
– Nem isznak valamit? – kérdezte.
Joe szólalt meg előbb.
– Szívesen, ha megengedi – mondta erőltetett nevetéssel. –
Benne vagy, Evelyn?

12. fejezet

A busz a ház előtt tette le, végigment az ajtóhoz vezető ös-

vényen, és megnyomta a csengőt. Gordon nyitott ajtót.
Rögtön megérezte a férfiból áradó alkoholgőzt, amint belé-
pett. Szembefordult vele.
– Ittál – mondta szemrehányóan. – Pedig megígérted, hogy
abbahagyod.
A férfi idegesen fölnevetett.
– Csak ünnepelünk, szivi. Nem mindennap fordul elő, hogy
az emberhez régi jó barátok toppannak be váratlanul.
– Régi barátok? – kérdezte Mary.
A férfi bólintott, és a szalonba vezette a lányt. Mary a rémü-
lettől bénán torpant meg az ajtóban. A kanapén Evelyn ter-
peszkedett, csak bugyi és melltartó volt rajta. Többi ruhája
szerteszét dobálva hevert a szoba padlóján. Részegen intege-
tett a barátnőjének.
Joe támolygott felé.
 – Mary, egyetlenem – kiáltotta. – Nem is csókolod meg a jó
öreg Joe-t? – kérdezte, azután hirtelen énekelni kezdett: – „Él-
jen soká a menyasszony!”
– Mit kerestek ti itt? – ripakodott rá Mary.
Joe nevetett.
– Csak eljöttünk, hogy segítsünk a mi kis barátnőnknek
méltóképpen megünnepelni a lakodalmát.
A lány Gordonhoz fordult.
– Mikor értek ide?
– Ma-ma délután – dadogta a fiú. Igyekezett a lányra füg-
geszteni a tekintetét, de fejét szinte szétfeszítette a fájdalom.
Muszáj volt megint innia egyet. A lány felé nyújtotta az üve-
get: – Egy italt?
Mary nemet intett.
Gordon a szájához emelte az üveget. Jólesett a whisky: me-
leg volt és megnyugtató. Leeresztette az üveget, és a lányra
nézett.
– Ez kellett – mondta. – Biztos, hogy nem kérsz?
– Nem, köszönöm – felelte a lány szárazon. Cigarettát vett
elő, és rágyújtott. Lassan eregette ki a füstöt.
Joe lépett oda hozzá.
– Gyere, igyál egyet – nógatta, – így jobban fog menni a mű-
sor.
A lány hangja hideg maradt.
– Miféle műsor?
Evelyn imbolyogva állt föl a kanapéról.
– Meséltünk a fiúdnak a számunkról. Joe-nak jutott az eszé-
be, hogy mókás volna, ha megcsinálnánk neki.
Mary Gordonhoz fordult, tudomást se véve a barátnőjéről.
– Tehát elmondták. – Nem is kérdezte, inkább csak megál-
lapította.
Gordon bólintott.
A lány nyugodt hangon folytatta.
 – És te végighallgattad anélkül, hogy velem beszéltél volna?
– mondta, ezúttal inkább kérdő, mintsem kijelentő módban.
Gordon elétette a fotókat.
– A képek magukért beszélnek, semmit se kellett végighall-
gatnom.
A lány futó pillantást vetett a képekre, majd visszaadta őket
Gordonnak. A férfi az asztalra hajította a paksamétát, és hátat
fordított Marynek. Nem bírt a szemébe nézni.
– El kellett volna mondanod nekem – mormolta.
– Nem engedted – felelte a lány. – Akárhányszor belefog-
tam, mindig letorkoltál azzal, hogy nem érdekel, mi voltam
eddig. Azt mondtad, épp eleget tudsz rólam.
Gordon hallgatott.
Ekkor a lány Joe-hoz fordult, és éles hangon így szólt:
– A jó öreg Joe még mindig a régi. Egy dolcsiért bármire ké-
pes. Remélem, ezúttal nagy boltot csináltál.
– Ne légy morcos, szivi – lépett közelebb hozzá Joe. – Lecsil-
lapodtak a kedélyek. Folytathatjuk a régi számot. – Megpró-
bálta karon fogni Maryt.
A lány keze olyan sebesen mozdult, hogy Joe nem tudta
követni a szemével. Hirtelen éles csattanás, és arcán ott virított
Mary tenyerének a piros-fehér lenyomata.
– Te rohadt szuka! – üvöltötte a férfi, – Na, várj csak, most
megmutatom neked!
Gúnyos mosoly jelent meg Mary ajkán.
– Mutasd – szólt lágyan.
Joe megtorpant, szemét a lány kezére meresztette. A penge
megcsillant a fényben. A férfi gyorsan hátrálni kezdett.
Gordon döbbenten bámulta őket.
– Mary! – kiáltotta.
A lány felé fordult.
– Ugyanolyan aljas vagy, mint ők – sziszegte, hangjából sér-
tett düh csendült. – Engem nem voltál hajlandó meghallgatni,
de bárki meséjének azonnal bedőlsz. Azt is elmondták, hogyan
hagytak ott egy üres lakásban, ruha és pénz nélkül? Biztos
azon is remekül szórakoztál!
Gordon nem válaszolt, némán meredt a lány szemébe.
– De mindent ezek sem tudnak – folytatta Mary dühödten. –
Miután elmentek, partiba dobtam magam. Kénytelen voltam
rá. Ki kellett fizetnem a lakbért, és élnem kellett. Remekül
ment az üzlet. Negyven dolcsit kerestem naponta. Akkor is
éppen ezt csináltam, amikor fölszedtél!
– Nem, Mary – nyögött fel a férfi.
– De hiába hagytalak ott – mondta a lány. – Utánam jöttél.
Muszáj volt nagy ügyet csinálnod belőle. – Hirtelen elcsuklott
a hangja, alig hallhatóan beszélt tovább. – Kettőnk közül én
voltam a balek, nem te. Azt hittem, eljött a Kánaán. Azt hittem,
egyszer én is kaphatok valamit ettől az élettől. Tévedtem.
Sarkon fordult és elindult az ajtó felé. Gordon megragadta a
karját. Különös bűntudat szállta meg.
– Mary – suttogta.
A lány fölpillantott rá, halvány reménység csillant a szemé-
ben.
– Azt akarod, hogy maradjak, Gordon? – kérdezte.
A férfi nem válaszolt. Látta, hogy a lány szeméből hirtelen
kihuny a fény.
Mary lerázta magáról a férfi kezét, és az ajtó gyorsan becsu-
kódott mögötte. Gordon egy pillanatig állt, és az ajtót bámulta,
azután a másik kettőhöz fordult.
Joe nevetést erőltetett az ajkára.
– Jobban jársz nélküle, haver.
Gordon egy másodpercet hallgatott. Amikor végül megszó-
lalt, nem ismert a saját hangjára. Durva volt, tele gyűlölettel.
– Mars ki! – kiáltotta. – Takarodjanak mind a ketten, külön-
ben nem állok jót magamért.
 Vaksin botorkált a kerti úton. Tele volt a szeme könnyekkel,
amelyek csöndesen csordogáltak végig az arcán.
Valaki szelíden megszólalt mellette:
– Leintsem magának a buszt, Miss Flood?
A lány fölnézett. A színes bőrű öregember állt ott, és végte-
len együttérzés áradt a tekintetéből. Mary megrázta a fejét.
– Köszönöm, Tom, de nem kell – felelte rekedtes hangon. –
Azt… azt hiszem, sétálok egy kicsit.
– Ha megengedi, Miss Mary, elkísérem egy darabon – hal-
latszott az öreg udvarias hangja. – Éjszaka nagyon néptelen az
út errefelé.
– Nem lesz semmi baj – mondta a lány. – Nem félek.
Az öreg lassan bólintott.
– Szóval nem akarja. Sok év óta maga a legbelevalóbb nő,
Miss Mary, akivel találkoztam.
A lány némán bámult az öregre. Azután hirtelen megértette.
– Maga egész idő alatt tudta – állapította meg csodálkozva.
Tom bólintott.
– És mégsem szólt neki. Miért?
Az öreg egyenesen Mary szemébe nézett.
– Azért, amit mondtam. Maga igazi nő. Gordon meg csak
egy kisfiú. Abban reménykedtem, hogy maga embert farag
belőle. De most már mindegy. Minden mindegy.
A lány mély lélegzetet vett.
– Köszönöm, Tom – mondta, és továbbindult.
Az öreg utánasietett.
– Van egy kis spórolt pénzem, Miss Mary – hadarta. – Ha
netán rosszul állna…
Az este folyamán a lány most érzett először egy kis meleg-
séget. Ösztönösen megfogta az öreg kezét.
– Elboldogulok, Tom – suttogta.
Tom lesütötte a szemét.
– Sajnálom, Miss Mary, szívemből sajnálom.
 A lány egy pillanatig némán nézett rá, azután meleg, barát-
ságos kifejezés ült az arcára.
– Meggondoltam magam, Tom. Mégiscsak megkérném va-
lamire.
Az öreg gyorsan fölpillantott.
– Igenis, Miss Mary?
– Hazamegyek. Intsen le nekem egy buszt.
– Igenis, Miss Mary.
A lány figyelte, ahogy az öreg végigsiet az utcán a főútvo-
nal irányában, amerről a forgalom zaja hallatszott. Mary újabb
cigarettát vett elő és meggyújtotta. Mélyen leszívta a füstöt, és
fölnézett az égre.
A csillagok fényesen ragyogtak, világított a telehold. A hul-
lámok halkan morajlottak, lágy szellő fújdogált az óceán felől.
A lány hirtelen a csatornába hajította a cigarettát. Döntött.
Elege volt Floridából. Visszamegy New Yorkba. Errefelé túl
fényesek a csillagok.

13. fejezet

Mike fölnézett az előtte levő könyvből, és kimerülten meg-

dörzsölte a szemét. Mindkét szeme vörös volt, égett és fájt. Az
ablak felé tekintett. Még mindig havazott. A szomszéd szobá-
ban csöngeni kezdett a telefon. Hallotta, ahogy anyja beleszól
a kagylóba.
Lassan összecsukta könyveit. Ideje volt munkába indulni.
Ebben a hónapban övé az éjszakai őrjárat. Fölkelt a székből, és
kiment a fürdőszobába. A borotvakészlet már a mosdó pere-
mén állt kikészítve.
Épp a habot kente föl az arcára, amikor az anyja a háta mö-
gött bekukkantott az ajtón.
– Elkészítettem a reggelidet, fiam – mondta.
– Kösz, mami – felelte, és nekilátott a borotválkozásnak.
 Anyja állt, és figyelte. Néhány másodperc múlva Mike
megérezte, hogy nézik.
– Mi az, mami? – kérdezte.
Az asszony megrázta a fejét, továbblépett, azután mégis
visszafordult a fiához.
– Nem sokat aludtál – szólalt meg. – Három óra körül hal-
lottam, hogy fönt vagy.
– Nem voltam fáradt – válaszolta Mike. – Aztán meg át kell
néznem azokat a könyveket. Pár hónapon belül vizsgázom a
rendőrakadémián. Ugye te se akarod, hogy egész életemben
egyszerű fakabát legyek?
– Nem – felelte az asszony. – De azt még inkább szeretném,
ha egy kicsit jobban hasonlítanál a többi fiúhoz. Nem ártana,
ha néhanapján kimozdulnál itthonról, és nem temetkeznél
örökké a könyveid közé. Ott van például a fűszeres Gallagher
lánya. Naponta találkozom vele az utcán, mindig felőled kér-
dezget…
– Mama, ezerszer megmondtam már, nincs időm lányok
után koslatni – vágott közbe a fiú türelmetlenül. – Elég időm
lesz arra később. Pillanatnyilag rengeteg a dolgom.
Anyja kitartóan nézett, rá a tükörből.
– Bezzeg, ha arról a Marjáról volna szó, rögtön lenne időd.
Mike érezte, hogy elpirul.
– Felejtsd el, mami. Mondtam már, hogy vége.
Az anyja tekintete hirtelen megszelídült.
– Én elfelejthetem, fiam – mondta, miközben megfordult. –
Kérdés, hogy te el tudod-e felejteni.
Mike egy darabig hallgatta anyja távolodó lépteit, azután
megnézte arcát a tükörben. Megvágta magát a borotvával.
Csípő, égető fájdalmat érzett.
– A fenébe! – átkozódott fennhangon, és leeresztette a bo-
rotvát. A timsó után nyúlt, hogy elállítsa a vérzést.
 Gyorsan a vágásra szorította a rudacskát. A seb mély volt,
és nagyon lüktetett. Marja – gondolta. Marja. Mégis az anyjá-
nak volna igaza? Megtörölte az arcát, és az ablakhoz ment.
Még mindig esett a hó.
Szerette volna tudni, mit csinál most Marja.

A nagy falióra az előcsarnokban nyolcat mutatott, amikor

Mary kilépett a szállodából. Az utcákat, vastag hótakaró borí-
totta, amely tompította a járművek zaját. Befordult a 49. utcán
a Hatodik Avenue irányába. A Rockefeller Center körül pezs-
gőbb az élet.
Errefelé mindenképpen nívósabb volt az üzletmenet. Az itt
megforduló turistáknak és tisztviselőknek több volt a költeni-
való pénzük. A Broadway és a Hetedik, Nyolcadik Avenue
környékén legfeljebb kétdolláros fuvarokra lehetett számítani.
A Hatodikon öt, sőt akár tíz dollárt is megkaphattak a lányok
egy-egy fuvarért.
Mary fölpillantott az égre. Még mindig erősen havazott.
Nem lesz valami nagy forgalma az éjjel, de hát nem engedhet-
te meg, magának, hogy otthon maradjon. Minden pénze elfo-
gyott, és pár nap múlva volt esedékes a lakbér. Lassan sétált
lefelé az utcán, fejét a kirakatok felé fordította, mintha az érde-
kelné, mit árulnak az üzletekben.
Valójában azonban tükörként használta a kirakatok üvegét.
Minden egyes férfit alaposan megszemlélt, és kizárólag az ösz-
töneire hagyatkozva fölmérte őket. A Hatodik Avenue-n balra
fordult, és elsétált az 50. utca sarkáig. Alig járt ember odakint.
A saroknál betért egy kávézóba, és rendelt egy csésze kávét.
Az ablak mellett telepedett le, ahonnan szemmel tarthatta a
Music Hall bejáratát az úttest túloldalán. Körülbelül húsz perc
múlva szünetet tartanak. Ilyenkor kiözönlik a tömeg, talán
lehet majd valamit keresni. A vidéki atyafiak a korai előadásra
szoktak beülni, hogy utána még csinálhassanak egy görbe es-
tét.
A csészéje már majdnem kiürült, amikor a színház is kez-
dett kiürülni. Gyorsan megitta a maradék kávéját, és átment a
szemközti oldalra. Megállt az előcsarnok egyik sarkában,
mintha várna valakire.
Egy jegyszedő haladt el mellette. A lány türelmetlenül pil-
lantott az órájára, mint aki már nagyon unja a várakozást. Az
emberek nyomakodtak körülötte, de senki sem mutatott ér-
deklődést iránta. A tömeg megritkult. Még néhány perc, és ő
mehet vissza a hóba. Úgy látszott, ezen az estén már semmi se
fog történni.
Már éppen indulni készült, amikor ösztönösen fölkapta a fe-
jét. Egy férfi figyelte az előcsarnok túlsó végéből. A lány gyor-
san lenézett a férfi cipőjére. Barna bőrcipőt viselt. Ez megnyug-
tatta. A zsaruk fekete cipőt hordtak. Lassan ismét föltekintett a
férfi arcára; vigyázott, hogy a szeme kifejezéstelen maradjon,
azután megfordult és kisétált az utcára.
A sarkon megállt, a közlekedési lámpa tilosat jelzett. Anél-
kül, hogy hátranézett volna, tudta, hogy a férfi követi. Amikor
a lámpa zöldre váltott, átment az úttesten, és belépett az RCA
épületébe. Lement egy rövid lépcsősoron az árkádok alá, és
megállt az egyik kirakat előtt.
Az üveg tükrében látta, hogy a férfi elhalad mögötte, majd
néhány kirakatra tőle megáll. Most a lány sétált el a férfi mel-
lett, a forgóajtón keresztül visszatért a lépcsőkhöz, és onnan a
felső szintre. Ellépett a postahivatal mellett, végül megállt egy
étterem előtt, amelynek kirakatüvegét alul feketére festették,
hogy ne lehessen belátni. Ekkor a lány kinyitotta a táskáját, és
cigarettát vett elő. Éppen rá akart gyújtani, amikor gyufaszál
lángja lobbant az orra előtt.
A férfi keze kissé megremegett, ahogy a lány fölnézett rá.
Sima, kerek arca és sötét szeme volt. Rendesnek látszott.
 – Köszönöm – mondta a lány, és meggyújtotta a cigarettáját.
A férfi elmosolyodott.
– Meghívhatom egy italra? – kérdezte mély, érces hangon.
A lány érdeklődőn húzta föl a szemöldökét.
– Ez minden? – tudakolta barátságosan, minden bántó él
nélkül.
A férfi mintha kissé zavarba jött volna.
– Nem-nem – hebegte. – De…
– Akkor meg minek veri magát felesleges költségekbe? –
mosolygott a lány. – Engem nem kell meghívnia.
A férfi megköszörülte a torkát és kihúzta magát, mintha azt
remélné, így fensőségesebb benyomást kellhet:
– Ööö… izé… mennyi?
– Tíz dollár – vágta rá a lány, aztán óvatosan fürkészni
kezdte a férfit, készen arra, hogy engedjen az árból, ha az so-
kallná.
– Rendben – felelt a másik.
A lány mosolyogva belékarolt. Együtt mentek föl a lépcsőn,
ki az utcára. Mary a szálloda felé vezette a férfit.
– Nincs szebb dolog télen, mint a hóesés – jegyezte meg út-
közben.
– Aha – dörmögte a férfi.
– De a városban nem jó ilyenkor. Minden csupa latyak.
Nem lehet semmit csinálni.
A férfi megeresztett egy tréfát.
– Azért valamit mégiscsak lehet.
A lány fölkacagott, és szorosabban karolt belé. Nem is olyan
bugyuta. Már a szálloda közelében jártak. Mary kihúzta a ke-
zét a férfi karjából.
– Én most bemegyek ide – mondta. – Várjon öt percet, aztán
jöjjön fel a 209-es szobába, második emelet. 209-es szoba. –
Megjegyezte?
A férfi bólintott.
 – Kettő-nulla-kilenc. Öt perc múlva.

Már pongyolában volt, amikor kopogtak az ajtón. A lány si-

etve kinyitotta.
– Jöjjön be – mondta.
A férfi lassan belépett, a szoba közepén megállt, amíg a lány
kulcsra zárta az ajtót.
– A kabátját – fordult hozzá a lány.
– Ó, persze – hebegte a férfi. Leráncigálta magáról a kabátot
és átadta a lánynak, aki vállfára rakta, és fölakasztotta az ajtó-
ra. Mire a lány visszafordult, a férfi már levetette a zakóját, és
meglazította a nyakkendőjét is.
A lány mosolyogva leült az ágy szélére, és lógázta a lábát. A
férfi figyelte, miközben az ingét gombolta ki. Meztelen vállán
kidagadtak az izmok.
– Hogy hívják? – kérdezte a lánytól.
– Mary.
– Hogy lehet, hogy ezt csinálja? – érdeklődött a férfi. – Maga
olyan rendes lánynak látszik…
A lány unatkozó képet vágott. Mindegyik ugyanezt kérdi.
Néha az jutott eszébe, hogy ezeket jobban érdekli a története,
mint bármi egyéb. Vállat vont.
– A rendes lányoknak is kell valamit enni – felelte.
A férfi kikapcsolta a derékszíját.
– Valamit elfelejtett – jegyezte meg a lány.
A férfi megütközve nézett rá. Aztán hirtelen megértette a
célzást.
– Ja, igen – mondta és benyúlt a zsebébe. Egy bankjegyet
húzott elő.
A lány betette a pénzt a toalettasztalon levő táskájába. Az-
után ledobta magáról a pongyolát, és visszament az ágyhoz.
Teljesen meztelen volt. Kinyújtózott, és a férfira pillantott.
Az még mindig nadrágban állt, és csak bámulta a lányt.
 – Jöjjön – mondta Mary. – Mire vár?
A férfi megnyalta a szája szélét. Lassan visszadugta a kezét
a zsebébe, és egy kis fekete bőrtárcát vett elő. Szétnyitotta. Az
ezüst jelvény megvillant a lány előtt. A férfi elfordította az ar-
cát.
– Millersen nyomozó. Erkölcsrendészet – mondta. – Letar-
tóztatom. Öltözzön fel.
A lány fölpattant, szíve a torkában dobogott. Előbb-utóbb
meg kellett történni. Ezt mindig is tudta. De nem ilyen hamar.
Mosolyt erőltetett az ajkára.
– Tévedtem, biztos úr – szólalt meg. – Vendégem erre a for-
dulóra.
A detektív a fejét rázta.
– Öltözzön – ismételte, kerülve a lány tekintetét.
– Zsarunak maga nagyon jóképű – lépett közelebb hozzá a
lány.
A férfi hátrált néhány lépést, és lecövekelt az ajtó előtt. Köz-
ben fölvette az ingét.
– Minden próbálkozás fölösleges, kicsikém – mondta közö-
nyösen. – Inkább vedd föl szépen a ruhádat.
A lány lassan öltözni kezdett.
– Mennyit kapok ezért? – kérdezte.
– Első alkalom?
A lány bólintott, miközben igyekezett összekapcsolni a ru-
hát a hátán. De annyira remegtek az ujjai, hogy sehogy se sike-
rült.
– Legyen már jó fiú – kérte a férfit –, és próbáljon elfeled-
kezni annyi időre a jelvényéről, amíg ezt összekapcsolja ne-
kem, jó?
A férfi a lány mögé lépett, és bekapcsolta a ruháját.
– Harminc nap – mondta közben.
– Miféle harminc nap? – értetlenkedett a lány, mert időköz-
ben megfeledkezett a saját kérdéséről.
 – Harminc napot kap, ha első alkalommal állítják elő – ma-
gyarázta a férfi, és visszament az ajtóhoz.
– Aha! – kiáltott föl a lány, – Milyen nap van ma?
– Február 27. – felelte a nyomozó.
A lány kinyitotta a szekrényt, és elővette a kabátját.
– Az egész márciusom rámegy – állapította meg, majd a fér-
fihoz fordult: – Kaphatnék pár percet, hogy összecsomagoljam
a holmimat? Ismeri ezeket a poloskafészkeket. Harminc nap
alatt minden cuccom elvész.
A nyomozó bólintott.
– Rendben, de csipkedje magát.
Figyelte, amint a lány elővett egy kis bőröndöt a szekrény-
ből. Nem volt túl sok csomagolnivalója. Minden elfért a bő-
röndben. A lány lecsapta a táska fedelét, és a férfi felé fordult.
– Készen vagyok, köszönöm.
A férfi kinyitotta az ajtót, maga elé engedte a lányt. Mary a
nyomozó arcába pillantott, miközben átlépett a küszöbön.
– Biztosan lehetne találni valami könnyebb megélhetést is
ennél – jegyezte meg.
A férfi hirtelen elismeréssel tekintett rá. Ez a lány aztán nem
ijed meg a saját árnyékától. Komoran bólintott.
– Bizonyára.
A lány belékarolt, mintha csak sétálni indulna egy régi ba-
rátjával. A hangja halk volt és fátyolos.
– Úgy értem, mindkettőnknek.
 VÁDELJÁRÁS
MARYANN FLOOD
BŰNÜGYÉBEN
 Lassan elhaladtam az esküdtek mellett. Érdeklődéssel fi-
gyelték, ahogy a bíró elé lépek, hogy válaszoljak Vito szaba-
don bocsátási indítványára. Reméltem, hallják, amit mondok,
bár szándékosan halkan beszéltem.
– Minden bíróság különbséget tesz az erkölcsi és a jogi érte-
lemben vett bűncselekmények között. Csak az utóbbiakért
szabható ki büntetés. Igen ritkán fordul elő olyan eset a bíró-
ságokon, amikor a kettő ilyen közel áll egymáshoz.
– Körültekintően a bíróság és az esküdtszék elé tártuk érve-
inket az alperes bűnösségét illetően. Ezeket tényekkel és bizo-
nyítékokkal támasztottuk alá. Vádindítványunkat mindenféle
dramatizálás, fölösleges szófacsarás nélkül terjesztettük a bíró-
ság elé – mély felelősséget érezve az érintettek iránt. Minden
elfogultság nélkül teljesítettük kötelességünket, aminek során
részletekbe menően bizonyítottuk az alperes bűnösségét.
– New York Állam népe igazságos ítéletet vár önöktől. En-
nek érdekében kérem a védelem indítványának elutasítását!
Lassan leléptem az emelvényről, és megálltam a terem kö-
zepén. Hátam mögött felhangzott a bíró döntése.
– Az indítványt elutasítom.
A tárgyalóteremben elszabadult a pokol. Mögöttem riporte-
rek rohantak végig a padsorok között, hogy minél előbb tu-
dassák a hírt a lapjukkal. A bíró kalapácsa kopogott. Nagy ne-
hezen sikerült úrrá lennie a hangzavaron.
– A bíróság holnap reggel tíz óráig visszavonul – jelentette
be.
Patakzott rólam a veríték, mire fölértem az irodámba, és a
székembe vethettem magam.
Joel és Alec közvetlenül mögöttem jött.
– Rád férne egy ital, öregem – mért végig Joel.
 Bólintottam, és lehunytam a szemem. Ennél többre volt
szükségem. El se tudtam képzelni, hogyan fogom átvészelni az
elkövetkezendő két hetét a tárgyalásnak, mialatt Vito terjeszti
elő a védelem bizonyítékait. Úgy éreztem, egy csöpp erőm se
maradt.
– Tessék – hallottam Joel hangját.
Kinyitottam a szemem, elvettem tőle a poharat, és fölhajtot-
tam az italt. Végigmarta a torkomat. Köhögni kezdtem.
– Százszázalékos bourbon – jegyezte meg Joel.
Ránéztem.
– Hála Istennek, vége – mondtam fölindultan.
Alec vigyorgott.
– Remek voltál, igazán remek.
– Kösz – feleltem –, de fölösleges ilyeneket mondanod. Pon-
tosan tudom, milyen rossz voltam.
– Egyáltalán nem volt rossz – dörrent egy harmadik hang.
Meglepetten fordultunk az ajtó felé. Nagy nehezen föltá-
pászkodtam. – Főnök!
Mosolyogva lépett beljebb.
– Egész jól ment, mondhatom.
Alec és Joel összenézett. Ennél nagyobb dicséretet még nem
hallottak az Öregtől.
– Köszönöm, uram – válaszoltam.
Az Öreg fölemelte a kezét.
– Ne köszönje – mondta. – Még nincs vége. Vitónak még
sok minden lehet a tarsolyában. A per nem dőlt el, amíg a bíró
visszajöhet.
Az Öreg feneke alá toltam egy széket. Óvatosan leült. Az
operáció óta most jött be először a hivatalba.
– Nagyon jól néz ki, uram – állapította meg Joel. Gyorsan
rápillantottam. Visszatérünk a régi kerékvágásba. Kezdődik a
szokásos taktikázás.
Az Öreg természetesnek vette a dolgot.
 – Egész jól érzem magam – felelte. Elővett egy csomag ciga-
rettát, kihúzott belőle egy szálat. Alec majdnem kitörte az ujját,
csak hogy megelőzhesse a tűzadással.
Mosolyogtam magamban. Semmi sem változott. Kezdtem
jobban érezni magam. Lehet, hogy a whisky fölmelegített.
Az Öreg hozzám fordult.
– Mit gondol, mit fog csinálni Vito?
Megráztam a fejem.
– Nem tudom, uram.
– Sehogy sem tetszik nekem – mondta az Öreg. – Túlságo-
san könnyedén veszi a dolgot.
– Vito mindig ilyen, akár tartogat valami meglepetést, akár
nem – vágott közbe Joel.
Az Öreg lesújtó pillantást vetett rá.
– Közel húsz éve ismerem Hank Vitót. Meg tudom állapíta-
ni, mikor színészkedik, mikor nem. Ezúttal nem blöfföl. Ké-
sőbbre tartogatja az adu ászt. – Szívott egyet a cigarettából,
azután hozzátette: – Hajlandó volnék még egy vakbélműtétre,
csak hogy megtudhassam, mire készül.
Egy másodpercig csöndben üldögéltünk, és mindegyikünk
azon törte a fejét, vajon nem kerülte-e el valamilyen eshetőség
a figyelmünket.
Végül az Öreg fölemelkedett.
– Nos – mondta nehézkesen –, azt hiszem, nem kell már so-
káig várakoznunk. Valószínűleg reggel az lesz az első dolga,
hogy kijátssza a kártyáit.
– Miből gondolja ezt, uram? – kérdezte Joel.
Az Öreg az ajtóhoz sétált, és onnan nézett vissza ránk.
– Egyetlen tanút sem idézett be holnapra. Egyetlenegyet
sem.
Meghökkenten meredtünk egymásra. Először Alec tudott
levegőt venni. Az Öreg ezzel a megjegyzésével a tyúksze-
münkre hágott.
 Gúnyos tekintetet vetett mindhármunkra.
– Egyiküknek se volt annyi sütnivalója, hogy utánanézzen a
dolognak, még lent a tárgyaló teremben? – tette föl a költői
kérdést, azzal eltűnt a folyosón.
Joel adott hangot kénytelen-kelletlen elragadtatásunknak.
– Meg kell hagyni – mondta szeretetteljes gyöngédséggel –,
a vén rókának még mindig úgy vág az esze, mint a borotva.

Tizenegy utánig maradtam az irodában, és újból áttanul-

mányoztam az egész anyagot. Semmit sem felejtettem ki. El-
lenőriztem minden adatot, amelyet a védelem tanúiról besze-
reztünk. Összehasonlítottam a vád tanúihoz intézett ügyvédi
kérdéseket. De sehol sem akadtam olyan információra, amely
megmagyarázta volna Vito lépését. Végül kulcsra zárva az
íróasztalt, leakasztottam a kabátom és a kalapom a fogasról.
Fáradt voltam, de még nem volt kedvem lefeküdni. Nyirkos
hideg volt odakint, mégis úgy döntöttem, sétálok egy kicsit,
hátha a friss levegőtől kitisztul a fejem. Elindultam fölfelé a
Broadwayn.
Errefelé a Broadway sötét volt és néptelen A belváros felől
látni lehetett a Times Square élénken vibráló, színes fényeit. De
idelent a hivatalok épületei feketén meredeztek az éjszakában.
Csak elszórtan pislákolt némi fény azokban az ablakokban,
melyek mögött a takarítónők végezték a munkájukat.
A csípős szélben fölhajtottam a kabátom gallérját, és meg-
szaporáztam a lépteimet. Már a negyedik utcasarokhoz köze-
ledtem, amikor föltűnt, hogy az úttesten egy autó jön mellet-
tem lassú tempóban. Kíváncsi pillantást vetettem rá, de a sö-
tétben nem tudtam kivenni, ki ül benne.
Gondolataimba merülve mentem tovább. Amikor a követ-
kező útkereszteződéshez értem, az autó elém vágott. Átko-
zódva ugrottam vissza a járdára.
 Halk nevetés ütötte meg a fülem. A hang ismerősnek tűnt,
lehajoltam a kocsi elülső ajtajához, és kinyitottam.
Ő ült a volánnál. A műszerfalról rávetülő homályos fényben
fehéren villant a fogsora.
– Hello, Mike – mondta fátyolos hangján.
– Marja! – kiáltottam, hangom elárulta meglepődésemet.
Odacövekeltem a járdaszegélyre.
– Szállj be – szólt rám. – Elviszlek.
Egy pillanatig tétováztam, azután beültem az autóba. Rög-
tön sebességbe tette az autót, és kilőtt. Nem tudtam levenni
róla a szemem.
A következő saroknál a közlekedési lámpa megálljt paran-
csolt a hatalmas kocsinak. Marja felém fordult.
– Jó sokáig dolgozol – állapította meg. – Hat óta parkolok az
irodád előtt.
– Miért nem szóltál? – kérdeztem gúnyosan. – Akkor nem
várakoztattalak volna meg.
– Aha – dünnyögte, miközben elindította az autót. – A pasas
őrült.
Rágyújtottam egy cigarettára. A gyufa fényében szinte fe-
hérnek tűnt a haja. Nyugodt mosoly ült az ajkán. Némán, kissé
szórakozottan vezetett.
Egy idő után megszólalt:
– Nagyon jó voltál ma, Mike – jegyezte meg, mintha nem is
ő lett volna a vádlott.
– Kösz – mondtam.
Befordult egy mellékutcába, a járdaszegélyhez húzódott, és
kikapcsolta a gyújtást. Váratlanul cigarettát varázsolt elő vala-
honnan. Tüzet adtam neki.
A láng fölött fürkészőn nézett a szemembe.
– Milyen régen volt, Mike.
Bólintottam.
– Mintha már hallottam volna ezeket a szavakat, azt hiszem.
 A gyufa kialudt, de még láthattam, hogy a tekintetében kü-
lönös fájdalom villant. Örömet éreztem. Nem hittem volna,
hogy neki is okozhat valaki fájdalmat.
Megfogta a kezem.
– Ne harcoljunk egymással, Mike – kért szelíden.
– Szerinted mit csinálunk, amióta a tárgyalás megkezdő-
dött? – kérdeztem dühösen. – Ez már nem játék.
Szemembe bámult a cigaretták fényénél.
– Az egészen más, Mike. Nincsen hozzá személyes közünk.
Mágnesként vonzott a szeme. Kábultan hatoltam a mélyük-
re. Semmi se változott. Előrehajoltam, megcsókoltam.
A szája lágy volt és forró. Ajkai mögött érezni lehetett a fo-
gai szorítását. Hirtelen föltámadt bennem a szenvedély. Elhú-
zódtam tőle. Ez őrültség.
Nem nyitotta ki a szemét.
– Mike – suttogta. Megmarkolta a kezemet. – Miért kellett
ennek megtörténni velünk?
Leszívtam a cigaretta füstjét.
– Nem tudom – mondtam nyersen. – Magam is sokszor
gondolkoztam ezen.
Lassan kinyitotta a szemét. Még sohasem láttam ilyen sze-
lídnek a tekintetét. Egyenesen a szemembe nézett.
– Kösz, Mike – mondta lágyan. – Már attól féltem, megvál-
toztál.
Nem feleltem.
Egy perc múlva szólalt meg újra.
– Hogy vannak a szüleid?
Nem néztem rá.
– Apa meghalt két évvel ezelőtt. Szívroham.
– Sajnálom, Mike – suttogta. – Nem tudtam. – A cigarettáját
szívta. – És a mamád?
 Futó pillantást vetettem rá, kíváncsi voltam, vajon tudja-e,
hogyan érez iránta anyám. Azután megint másfelé néztem.
Ugyan, honnan tudhatná?
– Vele minden rendben. Most vidéken van, pár hét múlva
jön haza.
Megint hallgatásba burkolóztunk. Leégett a cigarettánk. Ki-
dobtam az ablakon az enyémet. Láthatólag kifogytunk a témá-
ból.
– Hallom, van egy kislányod – mondtam.
Elmosolyodott.
– Igen.
– Biztosan nagyon szép – jegyeztem meg. – A te gyereked
csakis szép lehet.
Különös lett a tekintete. Egész halkan válaszolt:
– Az.
Ismét hallgattunk. Millió dolgot szerettem volna mondani,
ezernyi kérdést akartam föltenni, de az idő és a körülmények
megnémítottak. Megköszörültem a torkomat.
– Tessék? – kérdezte Marja.
Ránéztem.
– Nem szóltam – mondtam zavartan.
– Ó – felelte.
Rendőrautó haladt végig az utcán, fényszórói az autónkba
világítottak. Ösztönösen az arcom elé kaptam a kezem, de to-
vábbhajtottak.
Marja felé fordultam.
– Őrültség volt ilyesmit tennem – szabadkoztam.
Elmosolyodott.
– Szeretem az őrültségeket.
– Én nem – jelentettem ki. – Ebben mindig is különböztünk
egymástól.
– Ne prédikálj, Mike – szólt rám csöndesen. – Az utóbbi he-
tekben épp eleget hallottam erről.
 Rábámultam.
– Miért, Marja? Mondd, miért?
Közönyösen nézett vissza rám. Vállat vont.
– Megtörtént.
– De miért nem két másik emberrel? Miért pont velünk?
Nem felelt.
Előrenyúltam, és elfordítottam a slusszkulcsot.
– Menjünk – mondtam.
Engedelmesen indított. Kiállt az úttestre.
– Hová? – kérdezte.
– Tegyél ki a csatornánál – feleltem. – Ott biztosan kapok
taxit.
– Oké.
Néhány perc múlva megérkeztünk, a járdaszegélyhez kor-
mányozta a kocsit. Kinyitottam az ajtót, és a fél lábam már a
járdán volt, amikor beszélni kezdett. Megtorpantam, és vissza-
fordultam felé. A sarki üzlet kivilágított kirakatából erős fény
vetült az arcára – beezüstözve a kiálló pofacsontokat, a széles
szájat, a kissé tág orrlikakat.
– Bárcsak másik két emberrel történt volna meg, Mike –
mondta. Hirtelen fájdalom nyilallt belém. – Most már késő –
sóhajtott fel mélyen. – De egyvalamit azért tudnod kell, Mike.
Rámeredtem.
– Mi az?
Váratlanul hozzám hajolt, ajkával végigsimított az arcomon.
– Szeretlek, Mike – suttogta. – Egyedül téged szerettelek,
bármi történt is. Sohasem találtam jobbat nálad.
Azután az autó nagy motorbőgéssel elindult. Álltam a sar-
kon, és bámultam utána. Amikor a hátsó lámpái eltűntek egy
kereszteződésben, átsétáltam a taxiállomáshoz.
Még a számon éreztem az ajka nyomát, orromban a parfüm-
je illatát. Nem értettem. Sohasem fogom megérteni. Minél töb-
bet tudtam róla, annál kevésbé ismertem.
 Például a háború alatt. Az a csodálatos hétvége. Akkor en-
gem választott – tudtam, éreztem. Mégis elment Ross-szal.
Elgondolkodva dörzsöltem meg törött orrnyergemet. Ennél
jobb mementóra nem volt szükségem. Ez Rosstól származott.
Beszálltam egy taxiba, megadtam a címet a sofőrnek, majd
hátradőltem az ülésen. Mennyi év eltelt. Mennyi minden meg-
változott azóta. Ross meghalt. Semmi sem volt már ugyanaz,
mint régen.
Mélyet sóhajtottam. Semmi – kivéve azt, amit Marja iránt
éreztem.
 HARMADIK KÖNYV
MARYANN
1. fejezet

A cipőtisztító fiú már az irodában várakozott, amikor

Henry Vito befutott. A kis bőrdíványra dobta a kabátját, és
leült az íróasztala mögé. Fölrakta lábát a fiú ládikájára.
– Jó reggelt. Tony – mondta, és az íróasztalán tornyosuló
iratok felé nyúlt.
– Bon giorno, Signor Vito – válaszolt a fiú, miközben egy
ronggyal suvickolni kezdte az ügyvéd cipőjét.
Vito futó pillantást vetett az újságra, amely a paksaméta te-
tején állt. Az első oldalon ugyanazok a főcímek virítottak, mint
tegnap. A németek visszavonultak Észak-Afrikában, esetleg a
németek támadásba lendültek – 1943 tavaszán nem is lehetett
másról olvasni. Belökte a lapot a papírkosárba, és nekilátott,
hogy átnézze a reggeli postát. Nyugtalanul megcserélte a lábát
a fiú ládáján, és kinézett az ablakon.
Az ablak egy parkra nyílott, amely mögött a bíróság szürke
kőépülete magasodott. Úgy érezte magát, mint egy gladiátor,
aki kitekint az arénára. Már kisfiú korában, lent az olasz ne-
gyedben is személyes kihívásnak érezte a hatóság eme szimbó-
lumát. Nagyon könnyű kicsúfolni a törvényt; de a saját szabá-
lyai szerint nevetségessé tenni sokkal szórakoztatóbb. Ráadá-
sul jövedelmezőbb is. Kiszabadítani a bűnös lelkiismeretet a
jog béklyóiból – ez rendkívül nyereséges vállalkozás.
A fiú gyöngéden megkocogtatta a lábát, jelezvén, hogy a
pucoválási hadművelet befejeződött. Vito leperkált egy ne-
gyeddollárost a fiúnak, és visszafordult az asztalához. Amint
az ajtó becsukódott a fiú mögött, fölberregett a telefon.
– Egy bizonyos Maryann Flood szeretne bemenni önhöz –
hallotta az ügyfélfogadó titkárnő hangját.
A név nem volt ismerős.
– Mit akar? – kérdezte.
– Kliens – hangzott a lakonikus válasz. – Azt mondja, önt
ajánlották neki.
– Kicsoda? – kérdezte Vito.
– Csak önnek hajlandó elárulni, amennyiben fogadja. Azt
viszont megmondta, hogy előre és készpénzben fizet.
Vito somolygott magában. Akárki is a nő, tudja, mit akar.
– Küldje be – mondta a kagylóba.
Egy másodpere múlva kinyílt az ajtó, megjelent a titkárnője,
mögötte pedig egy fiatal nő. Vito föltápászkodott.
– Mr. Vito, ez itt. Miss Flood – mutatta be őket egymásnak a
titkárnő.
A fiatal nő Vitóhoz lépett és kezet nyújtott. Kézfogása erős
volt és hanyag, akár egy férfié, mégis valami elektromosság
lüktetett benne, amely kétségtelenné tette női mivoltát.
– Köszönöm, hogy fogadott – mondta. A hangja mély volt
és kellemes.
– Nagyon szívesen – felelte Vito, és egy székre mutatott az
íróasztalával szemben. – Kérem, foglaljon helyet.
A titkárnő fölvette Vito kabátját a díványról, és visszavo-
nult. Az ügyvéd leült, ránézett a fiatal nőre.
Világos tweedkosztümöt viselt, hozzáillő felsőkabáttal. A
kosztümkabát alól fehér selyemblúz villant elő. A keze formás
volt. Nem viselt sem ékszert, sem sminket, csupán halvány
árnyalatú ajakrúzst használt. Sötétbarna, majdnem fekete, ha-
talmas szemét tágra nyitotta. Krémszínű, puha barettje alól
néhány szőke hajtincs kandikált ki.
Vito szívesen büszkélkedett kitűnő emberismeretével. En-
nek a lánynak kétségkívül volt gyerekszobája. Ez látszott a
megjelenésén és a viselkedésén. Biztos a bátyja vagy valame-
lyik hozzátartozója keveredett bajba, ezért jött el hozzá. Szeret-
te az ilyen ügyeket. Sok pénzt jelentettek. Rámosolygott a
lányra.
– Miben segíthetek, Miss Flood? – kérdezte.
A fiatal nő nem válaszolt azonnal. Cigarettát vett elő, és vár-
ta, hogy a férfi tüzet adjon. Ez meg is történt, még inkább alá-
támasztva Vito eddigi vélekedését. Csak a jó házból származó
úrilányok szokták ilyen parancsoló stílusban kivárni, hogy
tüzet adjanak nekik. Figyelte, ahogy a lány finoman beszívja a
füstöt.
– Úgy hallottam, maga kiváló ügyvéd, Mr. Vito – szólalt
meg szelíden a fiatal nő. – A legjobb New Yorkban.
Vitót mintha hájjal kenegették volna.
– Ez rendkívül hízelgő, Miss Flood – mondta szerényen –,
de nem egészen felel meg a valóságnak. Igyekszem megtenni
mindent, amire képes vagyok, ennyi az egész.
– Meggyőződésem, hogy ez sokkal több, mint amire bárki
más képes – jelentett ki a lány. A szemében kis mosoly bujkált.
Vito ezt nyomban észrevette, és visszahúzódott. Csak nem
fogja hagyni, hogy egy ilyen kis társaságbeli tyúk gúnyolódjon
rajta.
– Megteszem, amit lehet – mondta ridegen.
A lány egyenesen a szemébe nézett.
– Ezért jöttem el önhöz. Mr. Vito. Ügyvédre van szükségem,
és én a legjobbat akarom. – Ezúttal halálosan komoly volt a
tekintete.
– Miért? – érdeklődött az ügyvéd.
 – Egy barátom telefonált ma reggel. Letartóztatási parancsot
adtak ki ellenem. Ma délután akarnak elkapni – ismertette a
lány a tényállást nyugodt, tárgyilagos hangon.
Vitón mélységes megdöbbenés vett erőt.
– Le akarják tartóztatni? És mivel gyanúsítják?
A lány továbbra is szembenézett az ügyvéddel, úgy adta
meg a választ:
– Egy rendbeli üzletszerű kéjelgéshez kapcsolódó rablással.
Vito egy másodpercig képtelen volt megszólalni.
– Tessék? – sikerült nagy nehezen valami hangot kipréselnie
a torkán.
A lány elmosolyodott, látszott rajta, hogy jól mulat a férfi
elképedésén, azután megismételte a vádat.
– Hát ezért vagyok itt – tette hozzá.
Vito életében nem tévedett még ekkorát egy ügyfél megíté-
lésében. Friss szivart vett elő, leharapta a végét, és addig tar-
totta a gyufa lángjába, amíg vörösen föl nem izzott. Azután
letette a gyufaszálat. Ennyi idő kellett, hogy visszanyerje az
önuralmát.
– Mondja el, mi történt – kérte tárgyszerűen.
– Tegnap este a Sherry bárjában üldögéltem, és rendeltem
valami italt, hogy jobban tudjak aludni, amikor úgy tizenegy
óra tájban beállított ez a férfi. Részeg volt, és mindenáron meg
akart hívni egy italra. Azt mondta, hogy nagyon gazdag, és
egy nagy köteg pénzt lobogtatott meg előttem a nyomaték
kedvéért. Megittunk néhány pohárkával. Azután a lakásomra
jött, ahol folytattuk az iszogatást – mesélte a lány közönyös,
monoton stílusban, mintha nem önmagáról, hanem valaki
másról volna szó. – Körülbelül fél öt lehetett, amikor elment.
Adott húsz dollárt, én pedig búcsúzóul megcsókoltam.
– Azután mi történt? – kérdezte Vito.
 – Lefeküdtem aludni – felelte a lány. – Ma reggel csengett a
telefon. Egy barátom hívott a rendőrségtől. Elmondta, hogy ez
az ember reggel megjelent náluk, és följelentett.
– Maga vette el a pénzét? – érdeklődött az ügyvéd.
– Nem – válaszolt a fiatal nő. – Miután odaadta a húszast,
az egész köteget visszatette a zsebébe.
– Ki ajánlotta, hogy hozzám forduljon? – kérdezte Vito.
– Millersen hadnagy, az 54. utcai kapitányságról – felelte a
lány. – Már vagy öt éve ismerjük egymást. Tudja, hogy soha
nem tennék ilyet.
Az ügyvéd ismerte Millersent. Jó zsaru. Nem húzná be a
csőbe. De a zsaru is tévedhet. Ravasz pillantást vetett a lányra.
– Biztos, hogy nem vette el azt a pénzt? – kérdezte. – Nekem
nyugodtan megmondhatja. Így is, úgy is elvállalom az ügyet.
Közöttünk marad.
A lány ránézett, a szemét tágra nyitotta, pillája se rebbent.
Lassan fölemelte a kezét, és levette a sapkát a fejéről. Megrázta
a haját, amely arany zuhatagként omlott a vállára.
– Mr. Vito – mondta mély, fátyolos hangon –, én kurva va-
gyok, nem tolvaj.

2. fejezet

– Mr. Bell, mennyi italt fogyasztott, mielőtt Miss Flooddal

találkozott aznap este? – kérdezte Vito nyílt, tárgyilagos han-
gon.
A tanúk padján ülő testes férfi zavartan nézett a bíróra. A
bíró mereven maga elé bámult.
– Nem tudom – felelte Bell elcsukló hangon. – Elég sokat it-
tam.
– Mégis mennyit? Tíz, tizenkettő, esetleg húsz pohárral? –
tudakolta Vito kíváncsian.
– Tíz lehetett – ismerte el a férfi.
 – Tehát tíz pohárral – fordult hátra Vito az ügyfeléhez. A
lány lassan bólintott. Az ügyvéd ismét a férfira tekintett. – És
hány pohárral ihatott meg Miss Flooddal együtt a bárban?
– Néggyel? – válaszolt a férfi kérdő hangsúllyal.
– Nekem fogalmam sincs róla, Mr. Bell – mondta Vito gú-
nyosan. – Maga volt ott, nem én.
– De én nem vagyok biztos benne – mondta a férfi.
– Nem biztos benne – ismételte Vito. Egy pár lépést hátrált a
tanúk emelvényétől. – Ön nem tudja biztosan, hogy mennyit
ivott, mielőtt az ügyfelemmel találkozott; abban sem biztos,
hogy mennyi italt fogyasztott, mialatt együtt voltak a bárban.
Azt esetleg meg tudná mondani, hány pohárral ivott meg az
ügyfelem lakásán?
– Nem… nem tudom – nyögte a férfi. – Nem tudom bizto-
san. Sokat ittam aznap éjjel.
Vito elmosolyodott.
– Ebben, azt hiszem, valamennyien egyetértünk, Mr. Bell. –
Megfordult, amíg a gyér hallgatóság hálás nevetése alábbha-
gyott. Azután visszafordult a tanúhoz. – Ön láthatólag semmi-
ben sem biztos, ami azon az éjszakán történt.
Bell elvörösödött.
– Amikor aznap este elindultam, ezerötszáz dollár volt a
zsebemben – mondta dühösen. – Másnap reggelre eltűnt a
pénzem.
– Mikor vette észre először, hogy nincs meg a pénze, Mr.
Bell? – kérdezte Vito.
– Amikor fölébredtem – felelt a férfi. – Ránéztem az éjjeli-
szekrényre. Amikor láttam, hogy a pénz nincs ott, átkutattam
a zsebeimet. De nem találtam meg.
– Mikor és hol történt mindez, Mr. Bell?
– A szállodaszobámban, reggel fél tíz körül.
– Erre ön azonnal tárcsázta a rendőrséget, és bejelentette a
lopást? – folytatta Vito.
 – Nem – felelte Bell. – Előbb felöltöztem és leszóltam a por-
tára, hogy nem találták-e meg a pénzt.
– És ezután hívta a rendőrséget? – faggatózott tovább tü-
relmesen az ügyvéd.
– Nem, a taxivállalatnak telefonáltam, hogy nem akadt-e va-
lamelyik sofőr a pénzemre.
– Több pénz nem volt önnél, Mr. Bell? – kérdezte Vito mint-
egy mellékesen.
Bell a fejét rázta.
– Nem, sohasem hordok magamnál aprót. El se fogadom.
Ha fizetek valahol, mindig azt mondom, hogy a visszajárót
tartsák meg.
– Ez minden, Mr. Bell. Köszönöm – mondta Vito, és vissza-
sietett az asztalához.
A férfi zavartan nézett körül, azután nehézkesen lemászott
az emelvényről, és visszaült a helyére. Vito egy pillanatig várt,
majd egy újabb nevet szólított. A törvényszéki jegyző meges-
kette a tanút, majd az illető fölment az emelvényre.
Vito odaszólt hozzá.
– Mi a foglalkozása, Mr. Russo?
– Taxisofőr vagyok, uram – felelt a férfi öblös hangon.
– Kinél áll alkalmazásban? – kérdezte Vito.
– A Loncsos Kutya Taxivállalatnál – felelte a tanú. – Mindig
éccaka dolgozok.
– Ismer valakit a tárgyalóteremben? – érdeklődött Vito.
– Igen, uram – bólintott Russo. Gyorsan körbepillantott. –
Őtet – mondta Bellre mutatva.
– Mielőtt idejött a tárgyalásra, tudta, hogy hívják ezt az
urat? – kérdezte az ügyvéd.
– Nem – válaszolt Russo. – Csak onnét ismerem, hogy az
egyik éccaka fuvaroztam.
– Mikor volt az? – folytatta Vito.
Russo egy papírlapot húzott elő.
 – Megvan az aznapi menetlevelem. Egy hete volt, kedden.
Vito elvette tőle a papírt.
– Mi ez?
– Ez a menetlevél. Minden fuvarró’ bele köll írni, hogy hol
vettem föl, meg hol tettem le az utast, meg hogy az óra meny-
nyit mutat. Ebből látja a főnök, hogy hány kilométer van a
órába, és mennyi volt az üresjárat. Az időt is föl kell jegyezni.
Vito megnézte a lapot.
– Megmutatná, melyik volt Mr. Bell fuvarja?
A taxis bólintott.
– Aha, ez az. Hajnali négy harminc.
– Hajnali négy harminc – olvasta Vito. – A 72. utca és a
Central Park sarkától a Sherry Hotelbe. – A tanúra pillantott. –
Ez volt az a fuvar?
– Aha – felelte a sofőr.
– Hatvan cent – olvasta tovább Vito.
– Ennyi volt az órában – mondta gyorsan a taxis.
Vito fölpillantott.
– Hogyan fizetett az utasa?
– Volt nála egy köteg pénz, és arról leszedett egy egydollá-
ros bankót – mondta a taxis.
Vito a bíróra tekintett, arcán ártatlan kifejezés ült.
– Még egy kérdés, Mr. Russo. Milyen állapotban volt az uta-
sa? Ittasnak látszott?
– Totál mák volt – vágta rá a taxis.
– Ez minden, Mr. Russo. Köszönöm.
Vito még mindig a bírót nézte. Megvárta, amíg a tanú el-
hagyja az emelvényt, azután halvány mosoly jelent meg az
ajkán.
Válaszképpen a bíró szeme is derűsen villant. Alig észreve-
hetően biccentett az ügyvédnek.
Vito most már szélesen mosolygott.
 – Az ügyfelem ellen folytatott eljárás megszüntetését indít-
ványozom, mivel semmiféle bizonyíték nem merült fel a bű-
nösségét illetően.
– A védelem indítványának helyt adok, az eljárást meg-
szüntetem – mondta a bíró.
– Köszönöm, tisztelt bíróság.
Miután a bíróság visszavonult, Vito Maryannhez fordult.
A lány mosolyogva nyújtott kezet.
– Köszönöm, Hank – mondta.
Az ügyvéd elvigyorodott.
– Maga mondta, hogy én vagyok a legjobb. Nem mertem
csalódást okozni.
A lány fölállt, Vito rásegítette a kabátját. A szeme sarkából
figyelte, ahogy egy férfi átad egy papírt Bellnek. Kuncogni
kezdett magában, miközben elindultak a kijárat felé.
Bell odafurakodott az ügyvédhez.
– Mr. Vito – szólította meg dühösen, kezében lobogtatva a
papírt –, mit jelentsen ez?
Vito nyugodtan kérdezte: – Micsoda?
– Hát ez a kártérítési kereset? Az ügyfele sérelmére elköve-
tett rágalmazás, becsületsértés, hitelrontás és hamis vádak
alapján történt letartóztatás kezdeményezése miatt. Kétszázöt-
venezer dollár! – Bell hangja remegett az indulattól.
Vito maga elé engedte Maryannt a padsorok közötti átjáró-
ban, majd így válaszolt:
– Ha majd legközelebb ismét kedve kerekedne ártatlanul
megvádolni valakit, remélhetőleg nem fog elfeledkezni arról,
hogy a törvény a szegényeket is védelmezi.
Amikor kiléptek a tárgyalóteremből, Maryann elnevette
magát.
– Már előre megírta a keresetet. És ha veszítettünk volna?
Vito mosolygott.
– Nem veszíthettünk.
 – Nem? – kérdezte kétkedve a lány.
Vito nem válaszolt a kérdésére, inkább témát változtatott. –
Szóval együtt vacsorázunk? – kérdezte.
A lány bólintott.
– Hánykor?
– Fél nyolcra jöjjön értem – felelte Maryann.
– Rendben – mondta a férfi. – Vissza kell mennem az irodá-
ba. Fogok magának egy taxit.
Leintett egy kocsit, a taxi a járda széléhez hajtott. Vito kinyi-
totta az ajtót a lánynak.
Miközben Maryann beszállt, még egyszer az ügyvédre pil-
lantott.
– Hogy érti azt, hogy nem veszíthettünk? Ha maga nem ta-
lálja meg azt a taxisofőrt, jól benne lettünk volna a pácban.
– Ki találta meg a taxisofőrt? – kérdezte a férfi ártatlan arc-
cal.
– Úgy érti, maga…? – a lány elharapta a mondat végét, hir-
telen felismerés gyúlt ki a tekintetében.
A férfi rávigyorgott.
– Ki cáfolhatta volna meg? Bell olyan részeg volt, hogy nem
emlékezett a sofőrre. Pofonegyszerű volt keresni valakit
ugyanattól a vállalattól, aki többre emlékezik, mint Bell. Vala-
kit, aki állandó éjszakás, és szívesen elfogad pár dolcsit egy kis
könnyű délutáni melóért.
– Tényleg maga a legjobb – szögezte le a lány mosolyogva.
A férfi becsukta a kocsi ajtaját.
– Pontban fél nyolckor – mondta, és fütyörészve indult útjá-
ra.

A férfi a karórájára pillantott. Mindjárt hat. Fölvette a tele-

font, és amikor a titkárnő jelentkezett, így szólt:
– Hívja fel a borbélyt, és mondja meg neki, hogy pár perc
múlva lemegyek egy borotválásra.
 – Igen, Mr. Vito – felelt a lány. Az ügyvéd már tette volna le
a kagylót, de a titkárnő folytatta: – Mr. Drego van a vonalban.
– Én nem hívtam – mondta Vito.
– Éppen akkor telefonált, amikor ön fölvette a kagylót –
magyarázta a lány.
Vito megnyomott egy gombot a készüléken.
– Tessék, Ross.
– Muszáj találkoznunk ma este, Hank – mondta Ross ko-
moly hangon.
– Nem ér rá egy kicsit, kölyök? – kérdezte Vito. – Nagy ne-
hezen rávettem az öreglányt, hogy adjon kimenőt ma estére,
ugyanis fölhajtottam egy világszép babát. Bármikor, csak ma
ne.
– Máskor nem lehet, Hank – felelte Ross. – Jövő héten nyu-
gatra akarnak küldeni. Előtte tisztáznunk kell néhány dolgot.
– Úristen! Nincs szerencsém – sóhajtott föl Vito.
Ross belenevetett a kagylóba.
– Nem foglak sokáig feltartani.
– Aha – dünnyögte Vito.
Ross ismét fölkacagott.
– Az a baba tényleg nem lehet akárki. Még sohasem hallot-
talak sóhajtozni egy nő miatt.
– Szerintem nincs még egy ilyen a földön – áradozott Vito. –
Maga az elementáris nőiesség.
– Ezt muszáj látnom – mondta Ross. – Ha képes tartani a
száját, hozd magaddal.
– Jól van – adta meg magát Vito. – Nyolcra ott leszünk ná-
lad.
– Nem – mondta Ross –, találkozzunk inkább a Shelton
Klubban, fél kilenckor. Én is hozok egy nőt. Így, ha bárki meg-
lát minket, azt fogja hinni, csaptunk együtt egy görbe estét.
 – Rendben – egyezett bele Vito. Letette a kagylót. Okos fiú
ez a Ross. Néha túlságosan is. Ismét fölemelte a telefont, és egy
számot tárcsázott.
– Jokert kérem – mondta, amikor fölvették a kagylót. Joker-
nek igaza volt. Évekkel ezelőtt megmondta, hogy nagyon a
körmére kell nézni a kölyöknek.

3. fejezet

A nyugati 73. utca egyik barna téglás háza előtt állt meg ve-
le a taxi. Kifizette a viteldíjat, és fölment a bejárathoz vezető
lépcsőkön. Az előtérben félhomály fogadta, gyufát kellett gyúj-
tania, hogy megtalálja a keresett nevet. Maryann Flood. Meg-
nyomta a csengőt.
A zár berregője szinte azonnal válaszolt. Benyitott, és egy
ódivatú lépcsőházban találta magát. A lány ajtaja, amelyet egy
arany C betű jelzett, a lépcsősor tetején volt. Éppen kopogni
készült, amikor Maryann kinyitotta az ajtót.
– Jöjjön be – szól mosolyogva, és egy lépést hátrált, hogy
beengedje a férfit.
Vito belépett. Meglepetten pillantott körül. Szerény, egysze-
rűen berendezett lakás volt, amely mégis valahogy egzotikus
hangulatot árasztott. A vastag, süppedő szőnyeg, a bizarr fal-
díszek: egy kard, egy régi puska, egy kilencágú korbács keltet-
te ezt a benyomást. A mélybarna falfesték tompította a világí-
tást. Az ablakok alatt könyvespolcok álltak, telezsúfolva köny-
vekkel és mindenféle csecsebecsékkel.
– A kabátja? – kérdezte a lány még mindig mosolyogva.
– Aha, persze – kapott észbe a férfi, és gyorsan kibújt belőle.
A lány elvette tőle.
– A kisasztalon talál jeget és whiskyt – mondta a lány. – Egy
perc, és kész vagyok.
 A férfi átment a kisasztalhoz. A jegesvödör színezüstből
volt, a pohárkészlet márkás kristály. A skót whisky fekete
címkés Johnnie Walker, a rozspálinka kanadai, a bourbon Old
Granddad, a gin House of Lords.
– Egész jól él – állapította meg a férfi.
A lány steppelt, zöld bársonyköntöse suhogott, ahogy meg-
fordult.
– Kénytelen vagyok – felelte mosolytalan arccal. – Ez az
egyedüli jutalmam a foglalkozásomért. És nincs rá biztosíték,
hogy sokáig folytathatom. Tehát igyekszem kihasználni a pil-
lanat nyújtotta előnyöket.
A férfi megtöltötte a poharát, és átsétált a könyvespolcok-
hoz. Divatos regények sorakoztak rajta, jók, rosszak vegyesen.
– Ezt mind olvasta? – kérdezte a férfi kíváncsian.
A lány bólintott.
– Valahogy agyon kell ütni az időt napközben.
A férfi megkóstolta a whiskyt.
– Készíthetek egy italt magának is? – kérdezte.
– Nem, kösz – felelt a lány. – Majd én.
Egy kis cassislikőrt öntött az egyik kristálypohárba, rádo-
bott pár jégkockát, és szódát nyomott hozzá. Fölemelte a poha-
rat.
– A legragyogóbb New York-i ügyvédre!
A férfi elvigyorodott.
– Köszönöm – szólt, és ő is magasba emelte poharát – A leg-
elbűvölőbb ügyfélre, akit ügyvédnek valaha is szerencséje volt
szolgálhatni.
– Köszönöm – mondta a lány, és italát letéve megindult a
hálószoba irányába. – Mit vegyek fel? Hova megyünk?
A férfi követte a hálószoba ajtajáig, ott megállt, és a lányra
pillantott.
– Öltözzön ki – mondta. – A Shelton Klubba megyünk. Ta-
lálkoznom kell egy ügyfelemmel.
 A lány fölvonta a szemöldökét.
– A Shelton Klubba – az nem akármi.
– Mindenből a legjobbat – felelt a férfi mosolyogva.
A lány kibújt a köntösből, és leült a toalettasztal elé. Mind-
ezt olyan magától értetődően tette, hogy a férfinak elállt a lé-
legzete. Mindössze egy vállpánt nélküli melltartó, bugyi és
hosszú selyemharisnya volt rajta, amelyet a derekára simuló
vékony harisnyatartó rögzített. Kaján tekintetet villantott a
férfira.
– Ugye megbocsát, hogy munkaruhában vagyok?
Vito kezével eltakarta a szemét.
– Mindjárt magamhoz térek – szabadkozott. – Csak, tudja,
régen láttam nőt.
A lány nevetve sminkelni kezdett.
– Igazán kedves. Kedvelem magát, Hank.
– Kösz – mondta a férfi.
A lány felé fordult.
– Komolyan gondolom. Nagyon kevés férfit kedvelek. A
legtöbbjük olyan, mint az állat.
A férfi arca hirtelen elkomorult. Ha valaki, hát ez a lány
tényleg tudhatja.
– Remélem, jó barátok leszünk – mondta.
A lány szeméből bölcsesség sugárzott.
– Én is szeretném – felelte nyíltan –, de kétlem, hogy így
lesz.
A férfi meglepődött.
– Miért?
A lány fölemelkedett és felé fordult. Meghatározhatatlan
változás ment rajta végbe. A férfi érezte, hogy lüktetni kezd
egy ér a halántékán. A szoba sejtelmes fényében a lány mintha
erotikus szoborrá vált volna; dús keble előremeredt, hasa me-
legen és hívogatóan domborodott, a lába, mint két hosszú szá-
rú virág. A férfinak hirtelen kiszáradt a szája. Az ajkához
emelte a poharat, de nem ivott belőle. Csak az üveg hideg
nedvességét akarta érezni.
– Maga gyönyörű – suttogta.
– Úgy találja? – kérdezte a lány félmosollyal. – Pedig nem is
igaz. Túl hosszú a lábam, túl nagy a mellem, a vállam túl szé-
les, a szemem túl kerek, az állam szögletes, az arccsontom elő-
reugrik, a szám vastag. Ez mind nem divat manapság. És ma-
ga mégis azt mondja, hogy szép vagyok.
– Azt – felelte a férfi.
A lány átlátott rajta.
– Nem szépség, amire maga gondol. Valami más, amire én
nagyon alkalmasnak látszom. Nem igaz?
– Hát van egyéb ismérve a szépségnek? – kérdezte a férfi.
A lány ajkáról eltűnt a mosoly.
– Hát ez az. Ezért kétlem, hogy barátok lehetünk. Mindig
így végződik.
A férfi elmosolyodott.
– Ismerem magát – szólt lágyan. – Nem is akarja, hogy más-
képp legyen. Ez az egyetlen fegyvere. Csak így maradhat
egyenrangú.
A lány egy pillanatig némán bámult rá, azután visszaült a
toalettasztalhoz. Egy púderpamacsot vett elő, és a férfi felé
nyújtotta.
– Púderozza be a hátam – kérte. – Lehet, hogy maga más
lesz, mint a többi. Okosabb.
A férfi egy pillanatig a púderpamacsra meredt, azután el-
fordult.
– Ha valóban jó barátok akarunk lenni – közölte –, akkor
púderozza be a hátát egyedül. Én is csak ember vagyok.
Amikor a nő visszatért a hálószobából, a férfi fölemelkedett
a székéből, és füttyentett. Maryann egyszerű szabású, váll nél-
küli aranylamé ruhát viselt, amely lágyan simult a testére, és
lábszárközépig ért. Átlátszó selyemharisnya és arany cipő volt
a lábán. A fülében pici, szív alakú arany fülbevaló csillogott, a
nyakában aranylánc, melyen egy hatalmas topázhoz hasonló
kő függött. Platinaszőke haja szikrát vetett a ruha aranyán.
Rámosolygott a férfira: – Hogy tetszik?
A másik bólintott.
– Mesés!
A lány kivette a férfi kabátját a szekrényből, majd halovány
nercstólát terített meztelen vállára.
– Kész? – kérdezte a férfi mosolyogva. Rossnak le fog esni
az álla.
– Én mindig – válaszolt a lány.
Már az ajtóban álltak, amikor fölberregett a telefon. A férfi
megtorpant, és a lányra pillantott.
– Nem veszi fel? – kérdezte.
Találkozott a tekintetük.
– Majd az üzenetközvetítő szolgálat válaszol a hívásra. Bi-
zonyára egy ügyfél, aki nem tudja, hogy szabadságot vettem
ki ma éjszakára.
Beültek a taxiba, és a férfi megmondta a sofőrnek, hová vi-
gye őket. A lány belékarolt. A férfi orrát enyhe parfümillat
csapta meg.
– Mit akar elérni az életben, Maryann? – kérdezte a férfi.
A sötétben nem láthatta a lány szemét, miközben válaszolt.
– Mindenki ezt kérdi tőlem. A szokvány választ akarja hal-
lani, vagy az igazságot?
– Az igazságot, ha már egyszer barátok lettünk – mondta a
férfi.
– Ugyanazt szeretném, mint bárki más – jelentette ki a lány.
– Szerelmet. Otthont. Családot. Biztonságot. Házasságot. Nem
különbözöm a többi lánytól.
A férfi habozott.
– De hát… – szólalt meg.
A lány közbevágott.
 – Kurva vagyok, azt akarta mondani.
A férfi zavartan krákogott, a lány mintha olvasott volna a
gondolataiban.
– Ettől még nem vagyok alsóbbrendű állampolgár – folytat-
ta a lány csöndesen. – Ugyanúgy érzek, mint a többi lány.
Ugyanúgy vérzem, ha megvágnak, ugyanúgy sírok, ha meg-
bántanak. Legalább olyan keményen dolgozom a szakmám-
ban, mint mások a sajátjukban. Nehezebb jó kurvának lenni,
mint jó titkárnőnek vagy jó eladónak.
– Akkor meg miért nem próbált valami mást csinálni?
– Honnan tudja, hogy nem próbáltam? – kérdezte a lány
nyugodt hangon. – Maga miért lett ügyvéd, miért nem orvos?
Mert ehhez ért a legjobban. Hát én meg ehhez értek a legjob-
ban.
– Azért is lettem ügyvéd, mert mindig az akartam lenni,
annak születtem – tette hozzá a férfi sietve.
– Mint egyik hivatásos a másiknak – mosolygott a lány –,
bevallhatom: én egész életemben küzdöttem ellene. Amióta
csak gyerekkoromban mászkálni kezdtek utánam a fiuk, küz-
döttem ellene. Valaki egyszer azt mondta, hogy erre születtem.
Nem hittem el neki, pedig igaza volt. Most már tudom.
A férfi szelíden megpaskolta a lány kezét. Hirtelen ráébredt,
hogy nagyon kedveli ezt a lányt. A maga különös módján
rendkívül tisztességes.
– Remélem, egy napon eléri, amire vágyik.
Az étteremben a lány megvárta, amíg Vito beadja a kabátját
és kalapját a ruhatárba. Ross a bejáratnak háttal foglalt helyet,
így nem láthatta a közeledő párt. Kimerülten beszélgetett a
vele szemben ülő, sötét hajú lánnyal.
Vito megállt mögötte, kezét Maryann karjára tette.
– Ross – mondta.
Ross gyorsan megfordult, fölnézett, elmosolyodott, fekete
szeme fölragyogott.
 – Hank!
– Ross, szeretném bemutatni neked Maryann Floodot –
mondta Hank. – Maryann, ez itt Rosa Dre… – hirtelen elhall-
gatott.
Ross elsápadt. Hank, megpillantva a férfi gyötrődő arckife-
jezését, előbb azt hitte, rosszul lett. Csak a szeme élt – olyan
mohó vágyakozás lobbant fel benne, amilyet Vito még életé-
ben nem látott. Végül Ross megszólalt, remegett a hangja.
– Mar… Marja!
Vito Maryannre tekintett. A lány arca elfehéredett a smink
alatt, de jobban fegyelmezte magát, mint Ross. Kezet nyújtott a
férfinak.
– Ross! – mondta fojtott hangon. – Milyen régen nem talál-
koztunk.
– Hét éve, Marja – mondta Ross. Nagy nehezen fölemelke-
dett. – Ülj le, Hank.
Helyet foglaltak.
– Tudod, Hank, mi ketten együtt nőttünk fel – magyarázta
Ross, Maryannre tekintve. – Emlékszel, mit mondtál a telefon-
ba, Hank? Nos, hát ő az egyetlen lány ezen a világon, akiről
elhiszem!
Vito egyikről a másikra nézett. Ugyanez a dühödt élni aka-
rás sugárzott mindkettőjükből. Különbözőségük ellenére is
annyira hasonlítottak egymásra, mint az ikrek, akiket újszü-
löttként szakítottak el, és eltérő környezetben neveltek föl. Vito
az asztalra könyökölt, és előrehajolt.
– Hát akkor halljuk a történetet – mondta.

4. fejezet

A sötét hajú lány, aki Ross-szal érkezett, egyre dühösebb

lett. Egész vacsora alatt senki sem törődött vele, mintha ott se
lett volna. Egyáltalán nem érdekelte, hogy mit csinált gyerek-
korában Ross és Maryann.
Annál inkább érdekelte Vitót. Sok mindent csak most értett
meg Ross-szal és Maryannel kapcsolatban. Olyan dolgokat,
amelyek eddig zavarba ejtették. Csöndben elraktározta magá-
ban az emlékeit. Szenvedélyesen gyűjtötte az apró, jelentékte-
lennek tűnő értesüléseket az emberekről. Ezeknek az informá-
cióknak gyakran vette hasznát munkája során.
Egyvalamit világosan látott: ezúttal nem ő kerül sorra
Maryannél. Ha létezik befejezetlen ügy két ember között, eze-
ké ilyen. A sötét hajú lányra pillantott, és elmosolyodott.
– Mit gondol, szívecském, nem volna jobb, ha szép csönd-
ben lelépnénk, és hagynánk, hogy ezek ketten tovább méláz-
zanak a múltjukon?
A lány hálásan viszonozta a mosolyt.
– Semmit se szeretnék jobban, Mr. Vito. A mások emlékei
olyan unalmasak.
Hank ebben nem értett vele egyet, de azért fölállt az asztal-
tól.
– Menjünk – mondta.
Ross rápillantott.
– De hát még nem beszéltünk az üzletről – tiltakozott.
Hank elmosolyodott.
– Majd korán reggel az irodámban – mondta. Kezet nyújtott
Maryannek. – Jó éjt, jó barát.
A lánynak forró mosoly ragyogott az arcán.
– Jó éjt, tanácsos úr.
Ross figyelte, amint távoznak, azután Maryannhez fordult.
– Ülj mellém.
Maryann hang nélkül átült a másik lány frissen megürült
helyére. Ross megfogta a kezét.
– Még egy italt? – kérdezte.
A lány megrázta a fejét.
 – Nem, köszönöm.
– Én azért iszom egyet – intett a pincérnek, aki egy újabb
skót whiskyt tett le elé. – Honnan ismered Hank Vitót? – kér-
dezte azután.
A lány a szemébe nézett.
– Bajba kerültem, és ügyvédre volt szükségem. Hozzá for-
dultam.
– A legjobbhoz fordultál – mondta Ross. – Nagyon drága,
de nincs nála jobb egész New Yorkban.
– Van úgy, hogy a legdrágább kerül a legkevesebbe hosszú
távon – felelt a lány.
– Ő az én ügyvédem is – jegyezte meg Ross.
A lány kérdőn vonta föl a szemöldökét.
– A szindikátusnak dolgozom – magyarázta Ross. – Tudod,
mi az?
A lány bólintott.
– Ezzel együtt tiszta vagyok – tette hozzá gyorsan a férfi. –
A törvényes ügyeiket kezelem. Épp most akarnak elküldeni
Los Angelesbe, hogy indítsak be egy építési vállalatot. Ezért
akartam beszélni Hankkel ma este.
A lány hallgatott.
– Emlékszel még Joker Martinra? – kérdezte Ross.
Maryann bólintott.
– Ő most az egyik góré. Régebben nála voltam, de most már
önállósítottam magam. Meggyőztem őket, hogy jobb, ha egye-
dül dolgozom. – Ross cigarettával kínálta a lányt, majd tüzet
adott neki, azután folytatta: – Ő volt az egyetlen, aki munkát
ajánlott nekem, amikor az öregem kirúgott.
A lány a szemébe nézett.
– Elég szépen előrejutottál.
Ross elégedetten bólintott.
– Rengeteg pénz van a buliban, bébi, és abból nekem is le-
esik valami.
 – Csak nehogy bevigyenek katonának – szólt Maryann.
A férfi fölnevetett.
– Attól ne tarts.
– Nagyon biztos vagy benne.
– A sorozást könnyen meg lehet úszni, ha az ember ismer
egy belevaló dokit – mondta Ross.
– Ha egyszer bevittek a Grand Centralba, nem segít rajtad a
világ összes dohánya sem – legyintett a lány.
Ross megrángatta a fülcimpáját.
– Örökre bebiztosítottam magam sorozás ellen egy kétezer-
ötszáz dolláros lyukkal a dobhártyámon.
A lány a fejét rázta.
– Te semmit sem változtál, Ross. Mindenhez megtalálod a
kiskaput – mondta, hirtelen elkedvetlenedve. Ross a régi idő-
ket juttatta az eszébe és olyan dolgokat, amelyekre nem akart
emlékezni. A stólájáért nyúlt. – Későre jár, Ross. Azt hiszem,
hazamegyek.
– Elviszlek – ajánlotta sietve a férfi. – Kint áll a kocsim.
– Van benzined? – kérdezte Maryann.
– Naná – nevetett a férfi. – Ne felejtsd el, szivi, Ross
Dregóval beszélsz.
Maryann képtelen volt hozzászokni az elsötétítéshez,
amelytől a város olyan kihaltnak tűnt. Megmondta a címét
Rossnak, azután hátradőlt az autóban, amely csöndben suhant
keresztül a sötét utcákon. Lehunyta a szemet, és úgy érezte,
mintha nagyon távolra került volna a jól ismert helyektől és
emberektől.
Úgy tűnt, mintha órákig tartott volna az út, amikor végre
megállt az autó. A lány kinyitotta a szemét. Nem az ő utcája
volt.
– Ross! – kiáltotta éles hangon.
– Nézd, bébi – mutatott ki Ross a kocsi ablakán. – Milyen
régen jártunk itt utoljára.
 A lány megfordult, és kinézett a folyóra, amelyen csak el-
vétve csillant meg egy kis fény. A Riverside Drive – valamikor
sokat jártak itt együtt.
A lány érezte, hogy a férfi lassan átkarolja. Szembefordult
vele.
– Hagyjuk ezt, Ross. Régen volt, és az időt nem lehet vissza-
forgatni. Vigyél haza.
A férfi elindította az autót, és arcára ugyanaz az ingerült ki-
fejezés ült ki, amelyre a lány jól emlékezett. Hallgatott, majd
pár perc múlva Maryann házának kapuja előtt fékezett.
A lányra pillantott.
– Meghívhatnál egy italra – mondta. – Csak a régi idők ked-
véért.
– Oké – egyezett bele a lány kelletlenül. – De csak egy po-
hárkára.
Ross követte a lányt a lakásba.
– Italt a kisasztalon találsz – mondta Maryann. Lerakta a fia-
talember kabátját egy székre, és átment a hálószobába. Pár
perc múlva zöld bársonyköntösben tért vissza.
Ross mosolyogva nézett rá.
– Még most is te vagy a legjobb.
– Kösz – szólt a lány szárazon.
A férfi kérdőn vonta össze a szemöldökét.
– Mi bajod, bébi? Még mindig azon a régi ügyön rágódsz?
A lány a fejét rázta.
– Ugyan, hol van az már, Ross? Annyi minden történt azóta.
Rég nem haragszom.
Ross felé nyújtotta a kezét, de a lány távolabb lépett tőle.
– Akkor mi van? Én még mindig ugyanúgy kívánlak, mint
régen.
A lány lassan elmosolyodott.
– Tudom. Kívánsz, mint minden nőt.
A férfi hangja elmélyült.
 – Te más vagy, bébi. Mindig is más voltál.
– Persze, Ross, persze – felelte a lány gúnyolódva.
A férfi gyorsan letette a poharát, és hatalmas tenyerével
megmarkolta a lány vállát. Maryann moccanni se bírt. Félelem
nélkül nézett a férfi szemébe.
– Még mindig ugyanúgy fölcukkolod a manusokat, mint
régen, kicsikém?
– És te, Ross? Ugyanúgy letámadod a nőket, mint régen? –
vágott vissza a lány.
– Öregebb lettem azóta – felelt a fiú. – Most nem tudsz
olyan könnyen meglógni előlem, mint azelőtt. – Magához von-
ta a nőt. Maryann Ross nyaka köré fonta karját. A fiú elmoso-
lyodott. – Így már jobb, bébi – mondta, és előrehajolt, hogy
megcsókolja.
Hirtelen tébolyító fájdalom hasított a halántékába. Átko-
zódva csúszott le a padlóra. Amint elengedte a lányt, a fájda-
lom ugyanolyan váratlanul elenyészett, mint ahogy rátört az
előbb. Fölbámult a nőre.
– Te szuka! – vicsorogta. – Mit műveltél velem?
A lány mosolyogva nézett le rá.
– Van egy barátom a hadseregben, ő mutatta meg, hol van-
nak az ember úgynevezett érzékeny pontjai. Dzsudó.
A férfi föltápászkodott, és a pohárért nyúlt.
– Az égvilágon semmit sem változtál.
A nő szó nélkül a bárhoz fordult, és kevert magának egy
italt. A férfi figyelte.
– Mi ez? – érdeklődött.
– Cassis és szóda – felelte Maryann.
A férfi elhúzta a száját.
– Mint az orvosság.
– Nekem ízlik – mondta a nő.
Ross körülnézett a lakásban.
– Kellemes itt.
 – Kösz – mondta a lány.
– Neked se mehet rosszul.
– Boldogulok.
– Mivel foglalkozol? – kíváncsiskodott a férfi.
A lány egy pillanatig némán bámult rá. Azután éppen csen-
geni kezdett a telefon. Maryann odament a készülékhez, és
fölvette a kagylót. A mikrofont letakarta a tenyerével, és egye-
nesen Ross szemébe mondta:
– Kurva vagyok.
Rossnak szemmel láthatólag elállt a lélegzete. Mintha na-
gyon távolról hallotta volna a telefonáló lány hangját:
– Nem, szivi, most nem érek rá. Hívj holnap, jó?
Maryann lerakta a kagylót, a férfi kabátjához lépett, és föl-
vette a székről. Odanyújtotta Ross felé.
– Nem akarsz elmenni, Ross? Fáradt vagyok.
A férfi nem mozdult el a helyéről. Szemét még mindig a nő-
re szegezte. Benyúlt a zsebébe, és egy csomó papírpénzt húzott
elő. Csettintett az ujjúval, és a köteget a lány felé hajította. A
bankjegyek szétszóródtak Maryann lába körül.
– Befizetek ma éjszakára – mondta.

Csöndesen feküdtek az ágyon. A csukott ablakon keresztül

beszivárogtak az éjszakai város neszei. A lány cigarettájának
parazsa fölizzott, vöröses fény vetült az arcára.
A férfi fájdalmat érzett valahol legbelül. A lány felé nyúlt. A
keze lágy volt és hűvös. Eszébe jutott az érintése, és a vad
szenvedély, amit ez kiváltott belőle.
– Marja – suttogta.
Érezte a lány ujjainak gyöngéd szorítását.
– Marja – súgta lágyan –, semmit sem éreztél? Az égvilágon
semmit?
A lány hangja mély volt és fátyolos.
– Dehogynem, szivi. Remek férfi vagy.
 – Nem így értettem, Marja. – A férfi hangjában gyötrelem
érződött. Azután hirtelen valami megpattant benne. Sírva fa-
kadt. Mennyi minden elveszett. Fölszakadt belőle a kínzó zo-
kogás.
A lány átfogta és a mellére húzta a férfi fejét.
– Jól van, édes, jól van – csitította halkan.

5. fejezet

Sült szalonna illata csapta meg az orrát, amint a zuhanyo-

zástól fölhevülten kilépett a fürdőszobából. Gyorsan befejezte
a törölközést, és a fürdőlepedőt derekára csavarva a konyhába
sietett.
Maryann egyszerű háziruhában állt a kis tűzhely mellett, és
éppen néhány tojást ütött, bele a serpenyőbe. Futó pillantást
vetett a férfira.
– Öltözz – mondta. – Egy percen belül kész a reggeli.
A férfi rámeredt. A nő tekintete tiszta volt, a hosszú, dü-
hödt, éjszakának nyoma se maradt rajta. Nem festette ki ma-
gát, bőréből ugyanaz az állati egészség sugárzott, mint régen.
– Minek? – kérdezte a férfi. – Nem megyek sehová.
– Dehogynem – felelte a lány, és a tűzhely fölött levő órára
mutatott. – Mindjárt dél. Ebben a hotelben tovább nem ma-
radhat a vendég.
A férfi elvörösödött. Belemart a szégyen, amit a lány meg-
érezhetett.
– Akkor te is velem jössz – mondta.
– Ne bolondozz – válaszolt Maryann csöndesen. – Tönkre-
mennél bele anyagilag.
A férfi hozzálépett, és megfogta a kezét.
– Marja – szólt szinte esdekelve –, csak ennyit jelentek ne-
ked? Még egy Joe a sok közül?
A lány nyugodtan nézett a szemébe.
 – A nevem Maryann. Régóta nem Marja. És Maryannek
minden pasas Joe.
A férfi fordította el előbb a tekintetét.
– Vissza akarok jönni, Marja. Azt akarom, hogy újrakezd-
jük. Felnőtt lettem. Sok mindent csinálhatnánk együtt.
– Például mit? – kérdezte a lány gúnyosan. – Összeháza-
sodhatnánk?
A férfi megint elvörösödött.
A lány nem hagyott időt neki a válaszra.
– Ugyan. Elégedett vagyok a sorsommal. Senkihez se kell
alkalmazkodnom – mondta, és kitálalta a tojást a tányérra. –
Igyekezz, különben kihűl.
A férfit gyerekes düh kerítette hatalmába.
– Ha Mike volna itt a helyemben, fogadok, hogy másképp
viselkednél. – A lány arca hirtelen megvonaglott; a férfi tudta,
hogy célba talált. – Csak tudnám, mit vagy úgy oda érte. Ami-
lyen habókos, ha leszerelik a seregből, megint csak közrendőr
lesz belőle.
– Mike katona? – kérdezte a lány egészen halkan.
– Az – felelte a férfi. – Pearl Harbour után egy nappal vo-
nult be önként. Egy hét múlva be is hajózták.
– Ó – mondta a lány –, a tengerentúlon van?
– Honnan a fenéből tudnám? – vicsorgott Ross. – Jobb dol-
gom is van annál, mint hogy utána nyomozzak! – Elindult a
hálószoba irányába. – Vagy talán azt szeretnéd, hogy fölkutas-
sam neked? – szólt vissza gonoszkodva az ajtóból. – Majd
megüzenem neki, hogy katonáknak árengedményt adsz!

Joker Martin belépett az étterembe, és egyenesen Vito aszta-

lához ment. Vito fölpillantott, s amikor Joker leült, intett a pin-
cérnek.
– Gondterheltnek látszol, Joker – mondta.
 – Az is vagyok – felelte amaz. – Képtelen vagyok nyugaton
tartani Rosst. Kéthavonta visszajön. Épp most kaptam tőle
megint táviratot. Útban van ide.
Vito italt rendelt mindkettőjüknek.
– Nem akarsz valaki mást helyette? – kérdezte.
Joker az asztalt bámulta.
– Gondoltam már rá, de hát hol találok még egy ilyen hasz-
nálható srácot? Odaát mindenki szereti. A családi háttere kitű-
nő fedezet. Meg aztán a többieknek nincs elég eszük, vagy ha
mégis, akkor épp ezért nem bízhatok meg bennük.
Vito ráérősen firkálgatott a térítőre egy ceruzával.
– Úgy öt hónapja tart ez a dolog, mi?
Joker bólintott.
Vito ledobta a ceruzát.
– Biztosan az a nő az oka.
Joker gyanakodva nézett rá.
– Miféle nő?
– Maryann – mondta Vito.
– Maryann? – hökkent meg Joker. – Ki az? Ross el akarja
venni?
Vito a fejét rázta.
– Nem, elvenni azért nem akarja. Legalábbis a lány nem em-
lítette. Csak teljesen becsavarodott miatta – mondta nevetve. –
Ami azt illeti, megértem a fiút. Kis híján én is így jártam.
– Ross nem beszélt nekem semmilyen nőről – merengett Jo-
ker. – Miféle tyúk ez?
Vito ránézett.
– Egészen rendkívüli tyúk. Arra született. Egy kurva, aki
erkölcsös.
– Maryann – ismételte Joker. – Szokatlan név egy kurvának.
– Maryann Flood – mondta Vito.
Joker arca hirtelen kivörösödött az izgalomtól.
 – Szőke lány, hatalmas barna szemmel, a tekintete szinte be-
léd hatol?
– Ahogy mondod – felelte Vito kíváncsian. – Ismered?
Joker hallgatott, öklével gyöngéden az asztalra csapott.
– A rohadék! – káromkodott. – A semmirekellő szarházi!
– Mi ütött beléd? – kérdezte Vito. – Mitől dühödtél meg
annyira?
Joker egy hajtásra kiitta, ami a poharában volt.
– Kitalálhattam volna. Marja Flood.
– Ross is így hívja – lepődött meg. – Akkor hát ismered?
Joker bólintott.
– Ismerem bizony. Kölyökkorában dolgozott nálam az
Arany Hídban. Majdnem ráment az engedélyem, hogy alkal-
maztam. Még kiskorú volt.
– Ó – mondta Vito.
– Lesittelték, mert belevágott egy konyhakést a mostohaap-
jába. Hírt kaptam róla, amikor szabadult, de aztán nyomát
vesztettem – magyarázta Joker. Újabb italért intett a pincérnek.
– Ross mindig is erre a nőre vágyott, de hiába, nem kellett ne-
ki. Volt egy másik fickó, a Ross haverja. Azzal járt.
– Mi történt? – kérdezte Vito.
– Mondtam már, lesittelték – felelte Joker. – Hogy utána mi
történt, nem tudom. Öt év óta tőled hallok róla először.
Vito jogászagya nem tűrte az elvarratlan szálakat.
– Úgy értem, Ross barátjával: Vele mi történt?
– Rendőr lett belőle, aztán meg jelentkezett a hadseregbe.
Ross említette egyszer, még mielőtt megoperálták. – Joker tű-
nődve ivott egy kortyot a poharából. – Már gyerekkorában is
észvesztő egy tyúk volt. Mágnesként vonzotta a férfiakat.
Most is olyan?
Vito nevetett.
Joker föltartotta a kezét.
 – Ne is mondd, tudom. – Cigarettára gyújtott; Vito észrevet-
te, hogy remegnek az ujjai. – Nekem is nagy terveim voltak
vele – tette hozzá Joker.

A telefon fojtott berregése az álmába hatolt. Hasra fordult

az ágyon és a párnába nyomta a fejét. A telefon tovább csön-
gött. Kelletlenül fölébredt. Az üzenetközvetítő szolgálat csak
rendkívüli esetben hagyta kicsengeni a hívásokat. A lány föl-
vette a kagylót.
– Maryann? – hallotta az óvatos hangol. – Itt Frank.
A lány tökéletesen fölébredt. Frank Millersen hívta.
Millersen nyomozóhadnagy.
– Megint valami baj van, Frank? – kérdezte a lány az órára
pillantva. Pár perc híján reggel tíz. Frank akkor hívta utoljára,
amikor rablás miatt helyezték vád alá.
– Nem – nevetett lágyan az óvatos hang. – Magával minden
rendben van.
A lány alig hallhatóan fölsóhajtott. Jó régen történt, hogy
Millersen letartóztatta. Zöldfülű kezdő volt még akkoriban.
Harminc napot töltött a sitten, viszont összebarátkozott a de-
tektívvel.
– Akkor meg miért hívott? – vált fátyolossá a lány hangja. –
Látni akar?
A vonal túlsó végén ismét nevetés hallatszott.
– Köszönöm, Maryann, de nem. Nem engedhetem meg ma-
gamnak a zsarufizetésből.
– Tudja, hogy magától nem kell dohány, Frank – mondta a
lány. – Kedvelem.
– Ne ugrasson, Maryann – nevetett a férfi. – Mind a ketten
dörzsöltebbek vagyunk annál. Csak azért hívtam, mert meg-
tudtam, hol van most az az exzsaru, aki után pár hónapja ér-
deklődött. Az, amelyik belépett a seregbe. Mike Keyes, a ba-
rátnőjének a bátyja.
 A lányon átfutott az izgalom. Rögtön azután, hogy Ross az
első alkalommal elment tőle, fölhívta Millersent, és előadott
neki valami mesét, ami hirtelen eszébe jutott.
– Igazán? – Igyekezett fegyelmezni a hangját. – Na és hol
van?
– A St. Albans Veterán Kórházban – felelt a nyomozó. – Há-
rom hete került oda. Észak-Afrikában sebesült meg.
Minden erőfeszítése ellenére aggódás csendült ki a lány
hangjából.
– Megsebesült?
– Aha. De, ahogy hallom, nem nagyon súlyos. Holnap reg-
gel hétvégi eltávozásra megy. Ha a barátnője el akarja csípni,
próbáljon még nyolc előtt kiérni a kórházhoz. Különben lehet,
hogy elszalasztja. Tudja, milyenek a katonák – kuncogott ismét
Millersen. – Kisebb gondjuk is nagyobb annál, mintsem a hú-
gocskájukat felkeressék.
– Nagyon köszönöm, Frank – mondta a lány, azzal letette a
kagylót. Elgondolkozva nyúlt a cigarettája után, és rágyújtott.
A kékes füstben maga előtt látta Mike arcát. Ugyanaz a fájda-
lom sugárzott a szeméből, mint legutolsó találkozásukon.
Latolgatta, vajon van-e a fiúnak barátnője, akit meg akar lá-
togatni. A puszta gondolat is fájdalmat okozott. Mike valószí-
nűleg már rég elfelejtette őt. Lassan elnyomta a cigarettát egy
hamutartóban. Bánta, hogy pillanatnyi felbuzdulásból annak
idején telefonált Franknek, és megkérte, kutassa föl neki a fiút.

6. fejezet

Megállította az autót a kórház kapujával szemben, az utca

túloldalán, és várt. A saroknál a hadsereg hatalmas autóbusza
várakozott, hogy a városba szállítsa a katonákat. A lány az
órájára nézett. Fél nyolcat mutatott. Kissé megborzongott, rá-
gyújtott egy cigarettára. Régóta nem volt ébren ilyen korán
reggel.
Egy idő után kezdte kicsit hülyén érezni magát. Elment az
esze, hogy éjnek évadján fölkel, és kiautózik ide, a világ végé-
re, csak azért, hogy láthassa. Nem fog beszélni vele, nem fogja
megérinteni. Csupán addig fogja látni, amíg megteszi azt a pár
métert, és fölszáll a buszra. A másik nem is fogja tudni, hogy
itt van.
A harmadik cigarettáját szívta, amikor nyílt a kapu, és meg-
jelent az első csoport katona. A lány hirtelen megrémült. Any-
nyira egyformán festettek az egyenruhában. Nem is biztos,
hogy fölismeri. Lehet, hogy nagyon megváltozott.
Egy kis vöröskeresztes kantinos kocsi állott a kapu mellett,
ahonnan asszonyok forró kávét és fánkot osztogattak a fiúk-
nak. Két újabb busz érkezett, és megállt az első mögött.
A lány izgatottan fürkészte a katonák arcát. Az első busz
már megtelt, felbőgött a motor. Ahogy elrobogott, a második
busz beállt a helyére. Érdes férfinevetés ütötte meg a lány fü-
lét.
Elment a második busz is, már csak egy várta a fölszállókat.
A lány idegesen pillantott az órájára. Negyed kilenc volt.
Millersen, úgy látszik, tévedett. Mike nem megy eltávozásra.
Megritkultak a katonák. A nagy roham véget ért.
Mindegyik arcra vetett egy gyors pillantást. Lehet, hogy
nem vette észre az előző buszokra özönlő tömegben. Már csak
néhány katona jött lefelé az úton. A mozgó kantin pultját föl-
csapták. A lány hallotta, amint az éppen szolgálatban levő nő
odaszól a társának, hogy most már indulhatnak. A büfékocsi
elhajtott.
A lány elnyomta a cigarettáját a műszerfalon levő hamutar-
tóban, és bekapcsolta a gyújtást. Vagy elvétette a tömegben,
vagy ki sem jött. Benyomta az önindítót, a motor fölbúgott. Az
utolsó busz most ment el előtte az úton.
 Sebességbe kapcsolt, és lassan elindult. Ösztönösen még
egyszer átnézett az utca túloldalára. A férfi akkor fordult ki a
kapun. A lány gépiesen a fékbe taposott, a szeme kimeredt.
Sovány volt, rettentően sovány; a pofacsontja kiállt, fölötte a
két szemgödröt kék árnyék vonta be. Enyhén bicegett, mintha
a bal lábát húzta volna. Amikor észrevette, hogy a busz eltűnik
a sarkon túl, csalódottan csettintett az ujjával. „A fenébe!” –
formázta az ajka, a lány a hangját is hallani vélte.
A férfi lassan átvette kis vászonzsákját jobb kezéből a balba.
Cigarettára gyújtott, a csatornába pöccintette a gyufaszálat, és
elindult lefelé az utcán.
A lány bénultan ült, és bámult utána. Idegenül festett az
egyenruhában, mégis úgy tűnt, mintha soha életében nem
hordott volna mást. A lány kiszállt az autóból, és úgy érezte,
mintha mágnes vonzaná. Azon kapta magát, hogy rohan a
férfi után.
Előrenyúlt, és megfogta a fiú táskát tartó kezét. Annyira zú-
gott a füle, hogy nem hallotta a saját hangját:
– Vihetem a táskáját, katona?
A férfi lassan felé fordult. A lány vibráló szeme nem látta
tisztán az arcát. Dühös? A lány rémülten szólalt meg újra.
– Vihetem a táskáját, katona?
A férfi ajka közül kihullott a cigaretta. Először a kabát haj-
tókájára szédült, és onnan kettejük közé, a járdára bucskázott.
A lány remegve állt, és várta, hogy a másik mondjon valamit.
A férfinak mozgott a szája, de hang nem jött ki rajta. Arca
elfehéredett, hirtelen mintha megingott volna. A lány kinyúj-
totta a karját, hogy megtámassza. Azután mintha láng csapott
volna föl közöttük, a lány a férfi karjaiban volt, és a száját csó-
kolta. Ajkukon érezték a könnyek sós izét.

A lány elfordította a kulcsot a zárban, és belökte az ajtót. A

lépcsőház homályában fölnézett a férfira.
 – Itthon vagyunk, Mike – mondta.
A férfi belépett a szobába, és szembefordult a lánnyal. A
magyarázatot már hallotta: egy jó barát kutatta föl.
A lány bezárta az ajtót maga mögött, és hirtelen félénkség
fogta el.
– Ülj le, pihenj – mondta. – Készítek neked egy italt – át-
ment a kisasztalhoz. – Mit kérsz?
– Gint jéggel – felelte a férfi, és tekintetével követte a lány
mozgását.
Maryann gyorsan kitöltötte az italt, és átadta. Levette a sap-
kát a férfi fejéről, és az arcát fürkészte.
– Megváltoztál, Mike.
Mike lassan elmosolyodott.
– Férfi lettem, Marja. Nem maradhattam örökké kisfiú. Te
mondtad, emlékszel?
A lány nem vette le róla a szemét. Bólintott.
Mike a lány felé emelte poharát.
– A gyerekkorunkra – mondta.
– Mike! – kiáltott fájdalmasan a lány. – Hagyjuk az emléke-
ket. Tegyünk úgy, mintha most találkoznánk először. Felejtsük
el a tegnapokat, és csak a ragyogó jövőre gondoljunk.
Mike-nak megrándult a szája.
– Nem hinném, hogy sikerülne, Marja. Annyi minden törté-
nik körülöttünk.
– Akkor csak erre a pár napra, Mike. Kérlek!
A férfi letette a poharát, és karját kitárta a lány felé. Az hoz-
zásietett, fejét a férfi mellére hajtotta. Hallgatta a mélyből feltö-
rő hangot.
– Nekem nincs szükségem színlelésre, Marja. Mindig arra
vágytam, hogy veled legyek.
Megszólalt a telefon. Mike elengedte a lányt.
Az megrázta a fejét.
– Nem akarom fölvenni.
 – Lehet, hogy fontos – mondta a férfi.
– Ezen a hétvégén csak mi ketten vagyunk fontosak – felelte
a lány.
Amikor, a csöngetés abbamaradt, a lány föltárcsázott egy
számot.
– Itt Miss Flood. Elutazom a hétvégére. Kérem, vegyék át az
üzeneteket, és ha bárkinek sürgős elintéznivalója akadna ve-
lem, kérem, mentsenek ki.
A férfi figyelte, ahogy a lány leteszi a kagylót.
– Elég jó állásod lehet, ha fenn tudod tartani ezt a lakást.
A lány elmosolyodott.
– Szerencsém volt.
Büszkeség csillant meg a férfi szemében.
– Meg eszed is hozzá. Anélkül nem jutottál volna ennyire.
A lány hirtelen gyanakvással pillantott a férfi arcába, nem
gúnyolódik-e. Aztán fölsóhajtott.
– Nem akarok üzletről beszélni – mondta. – Épp elég belőle
egész héten. Ez a hétvége most az enyém.
Éjfélre járt az idő, amikor vacsora után hazaértek, még min-
dig kacagva Mike valamelyik megjegyzésén, amit a taxiban
ejtett el. De a lány észrevette, hogy a férfi arca megnyúlt és
fáradt. Azon nyomban elszégyellte magát.
– Csodálatosan érzem magam – mondta –, és közben telje-
sen elfeledkeztem arról, hogy te most jöttél ki a kórházból.
– Jól vagyok – mondta a férfi.
– Nem igaz – makacsolta meg magát a lány, és átsietett a há-
lószobába. – Megágyazok neked, és elkészítem a fürdővizedet.
Azonnal mégy lefeküdni.
– Marja – tiltakozott a férfi –, úgy bánsz velem, mint egy
kisbabával.
– Erre a hétvégére – mosolygott rá a lány – az is leszel. Az
én kicsi babám.
 Gyorsan levette az ágyról a takarót, azután kiment a fürdő-
szobába, és megeresztette a forró vizet. Amikor visszajött a
hálószobába, Mike a küszöbön állt, és őt nézte.
– Fölösleges, hogy átadd az ágyadat. Elalszom a díványon
is.
A lány érezte, hogy arcába szökik a vér. Átrohant a szobán,
és a férfi nyaka köré fonta a karját.
– Mike – suttogta –, olyan bolond vagy.
És megcsókolta.
A férfi egy pillanatig mereven tartotta magát, de azután
olyan szorosan kezdte ölelni a lányt, hogy az alig kapott leve-
gőt. Fények vibráltak a szeme előtt, és többször megfordult
vele a szoba. Érezte testén a férfi feszülő izmait. Lehunyta a
szemét. Ilyet még sohasem tapasztalt. Soha. Ez végre ő maga.
Érzett, szeretett, élt végre. Ez volt számára a kezdet és a vég.
Lelkében szétrobbant a világmindenség.
– Mike! – kiáltotta. – Szeretlek, Mike!

7. fejezet

Csöndben feküdt az ágyban, és az alvó férfit figyelte. A reg-

gel szürke fénye beszűrődött a lehúzott redőny mögül. Egy
kóbor napsugár éppen a férfi szájára tévedt. Úgy tűnt, mintha
mosolyogna. A lány feje a párnán nyugodott, lélegezni is alig
mert, nehogy fölriassza az alvót. Oly gyorsan elrepült a hétvé-
ge. Lehunyta a szemét, hogy jobban átadja magát az emlékei-
nek.
– Összeházasodhatnánk, mielőtt visszamegyek – hallotta a
férfi suttogását.
Meglepetten nyitotta ki a szemét.
– Azt hittem, alszol – mondta.
– Van időnk, csak délben kell jelentkeznem – folytatta Mike,
egyenesen a szemébe nézve.
 Maryann nem válaszolt.
A férfi megérintette a lány ujjait.
– Mi a baj, Marja?
A lány a fejét rázta.
– Semmi.
– Dehogy nincs – mondta a férfi. – Érzem. Amióta először
megkértem a kezed tegnap. Nem akarsz feleségül jönni hoz-
zám?
A lány Mike felé fordította az arcát.
– Úgyis tudod, minek kérded?
– Akkor meg mi bánt? – kérdezte a férfi. – Innen tiszti isko-
lába küldenek. A hadnagyokat egészen jól fizetik. Megélnénk
belőle. Legalább együtt maradhatnánk, amíg újra be nem ha-
józnak.
– Mike – súgta a lány –, kérlek, hagyd ezt. Ne kérd többet.
– De hát szeretlek, bébi – értetlenkedett a férfi. – Azt aka-
rom, hogy mindig velem légy. A munkádat sajnálod? A pénzt,
amit keresel?
A lány nemet intett.
– Ha leszereltem, beiratkozom a jogra – folytatta Mike. – Az
ügyvédeknek nagy jövedelmük van.
– Nem, Mike, nem.
A férfi magához vonta a lányt, és megcsókolta.
– Ha tartasz valamitől, bébi, mondd csak el nekem. Bármi
legyen is, nem érdekel. Akármit tehetsz, akármit tettél azelőtt,
minket nem választhat el egymástól. Nagyon szeretlek.
A lány belenézett a férfi szemébe.
– És ezt komolyan gondolod, ugye? – suttogta.
Mike bólintott.
– Valaki egyszer ugyanezt mondta nekem, de ő nem gon-
dolta komolyan.
– Nem szeretett úgy, mint én – felelte a férfi. – Úgy, mint én,
senki sem szeretett, és nem is fog soha.
 A lány mély lélegzetet vett.
– Bárcsak el tudnám hinni. Talán majd egyszer…
– Gyere hozzám feleségül, és meglátod – mosolyodott el a
férfi.
Az ajtócsengő élesen fölberregett. Mike a lányra pillantott.
– Vársz valakit?
A lány megrázta a fejét. A csengő újra megszólalt.
– Biztosan a tejesember. Majd elmegy.
A csengő csak nem hallgatott el.
– Talán mégis jobb lesz, ha megnézed, ki az – mondta Mike.
– Hát jó – egyezett bele a lány, és a köntöséért nyúlt. Gyor-
san belebújt és átment a másik szobába. Az ajtót behúzta maga
mögött.
Kinyitotta a bejárati ajtót.
– Ki az? – kérdezte.
– Tudtam, hogy itthon vagy – mondta Ross. – Hiába nem
vetted föl a telefont egész hétvégén.
A lány az ajtóhoz nyomta a lábát.
– Nem jöhetsz be – suttogta. – Megmondtam, soha ne gyere
ide anélkül, hogy megbeszéltük volna.
Ross vészjóslóan bámult rá.
– Hogyan lehetne veled beszelni, ha egyszer nem veszed föl
a telefont?
– Gyere vissza délután – mondta a lány, és be akarta zárni
az ajtót a férfi orra előtt.
Az megtaszította az ajtót, a lány hátratántorodott. Ross be-
lépett a lakásba. A lány érezte a leheletén, hogy ivott.
– Nem jövök vissza délután – mondta. – Visszamegyek a
nyugati partra, és ott is maradok. Te pedig velem jössz!
– Ross, te megőrültél! – sziszegte dühösen a lány. – Sehova
se megyek veled!
A férfi megragadta a karját.
– Igenis jössz! – kiáltotta.
 A hálószoba ajtaja kitárult. Mike állt a nyílásban. Először
nem ismerte föl Rosst.
– Segítsek, Marja? – kérdezte.
Ross rögtön tudta, ki az.
– Mike! – üvöltötte. Azután nevetésben töri ki.
Mike összezavarodott.
– Mi baja?
– Részeg – felelte a lány.
Ross Mike felé tántorgott.
– Édes, öreg haverom – kezdte elcsukló hangon. – Magya-
rázd már el ennek a szélütött tyúknak, hogy jobban jár, ha el-
jön velem Kaliforniába, mint ha továbbra is itt strichel a
Broadwayn.
Mike-nak fagyos lett a hangja.
– Hagyd abba, Ross. Így nem beszélhetsz Marja előtt.
Ross elhallgatott. Egyikről a másikra nézett. Azután, a be-
avatottság álnok kifejezése ült ki az arcára. Hirtelen kijózano-
dott.
– Szóval ezért nem vetted föl a telefont egész hétvégén – ve-
tette oda a lánynak.
Az nem felelt.
– Vele hemperegtél.
A lány még mindig hallgatott.
Ezután a férfi Mike-hoz fordult.
– Remélem, adott neked valami árengedményt. Száz dolcsi
egy éjszakára, rengeteg dohány egy katonának. Még, ha a reg-
geli szalonnás tojást is beleszámolja, akkor is.
Mike a lányra meredt. Látta, hogy elfehéredik az arca.
Ross megértette a kérdést Mike tekintetében.
– Azt akarod mondani, hogy nem szólt neked erről? – ér-
deklődött gúnyosan. A lány felé fordult. – Ez nem tisztességes,
bébi. Kivárni az utolsó percet, és csak akkor benyújtani a
számlát. Lehet, hogy nincs nála elég dohány. – Elővett egy kö-
teg pénzt a zsebéből, és néhány bankót lehámozott róla. – Tes-
sék, Marja. Ez az én részem.
A lány nem mozdult, úgy bámult Ross arcába, mint akinek
a halál jelent meg a szeme előtt.
Ross visszafordult Mike-hoz.
– Nesze, katona, fogadd el ezt a dohányt. Ezennel befizette-
lek egy hétvégére New York legjobb kurvájához. Úgyis szeret-
tem volna tenni valamit a hadseregért.
Mike még mindig a lányra meredt.
– Nem igaz – szólalt meg fojtott hangon. – Mondd, hogy
nem igaz.
Marja hallgatott, de Ross azonnal lecsapott.
– Ne légy hülye, Mike. Minek hazudnék?
– Azt mondtad, hogy szeretsz – folytatta Mike.
A lány néma maradt.
Ross hangja gúnyosan fölcsattant.
– És amikor átölelt, nem mondta, milyen szép vagy? És
amikor megcsókoltad, nem kérte, hogy harapd szét? És amikor
elszálltál, nem rakta a…
Mély, állati hörgés tört föl Mike torkából, ahogy ráugrott
Rossra. Későn vette észre, hogy valami megvillan a férfi kezé-
ben. Éles fájdalom hasított a fejébe; a padlóra zuhant. Megpró-
bált föltápászkodni, de újabb nyilallást érzett a füle mögött, és
lassan belesüppedt a hívogató sötétségbe.
Ross nehezen zihálva magasodott fölébe. Szeméből sütött a
gyűlölet, a kis ólmosbotot a kezében lóbálta. Kegyetlen erővel
Mike arcába csapott.
– Már régóta tartoztam ezzel – mondta. Úrrá lett rajta az in-
dulat, vadul előrelendült.
– Hagyd abba, Ross, hagyd abba! – sikoltotta a lány a férfiba
csimpaszkodva. – Megölöd!!
– Épp azt akarom – felelte Ross magánkívül. – Már nagyon
régóta! – ismét fölemelte a karját.
 – Elmegyek veled, ha abbahagyod! – sikoltott a lány.
A férfi karja megállt a levegőben. Megrázta a fejét, hogy ki-
tisztuljon az agya.
– Mit mondtál?
– Elmegyek veled, ha abbahagyod – ismételte meg a lány
tagoltabban.
Ross lassan leeresztette a kezét. Csodálkozva pillantott az
ólmosbotra, mintha csak most látta volna meg. Lassan be-
csúsztatta a zsebébe. A szeme tiszta volt, a hangja nyugodt,
mintha mi sem történt volna.
– Szedd össze a holmidat – mondta lágyan.
A lány nem mozdult. Lenézett a padlón heverő Mike-ra.
A férfi követte a tekintetét.
– Krisztusom! Ez kikészült! – a hangja meglepetten csengett.
Lehajolt, és Mike válla alá csúsztatta a karját. – Berakom az
ágyba, és lemosom egy kicsit, amíg te csomagolsz.

Már majdnem besötétedett, amikor Mike kinyitotta a sze-

mét. Az orrcsontjában tompa lüktetést és fájdalmat érzett.
Halkan felnyögött.
– Marja! – kiáltotta.
Senki sem felelt.
Lassan kitisztult az agya. Nehézkesen kimászott az ágyból.
Szédülés tört rá. Egy székbe kapaszkodott, amíg sikerült le-
gyűrnie a gyengeségét. Azután kibotorkált a fürdőszobába. A
sötétben megeresztette a hideg vizet, a csap fölé hajolt, és mo-
hón ivott, míg azt nem érezte, hogy már nincs kiszáradva a
torka.
Kiegyenesedett, és fölkapcsolta a villanyt. Idegen arc tekin-
tett rá a mosdó fölötti tükörből. Az arca összezúzódott és föl-
dagadt, orra belapult, ajka fölhasadt. A szeme változott meg
leginkább. Fájdalmas beesettségét nem testi sérülés okozta.
Lassan lehunyta a szemét, azután gyorsan újra kinyitotta, re-
mélve, hogy a borzalmas látvány már eltűnt. De nem tűnt el.
Ott volt a tükörben.
És így is marad mindörökre. Nincs annyi könny, ami ezt a
fájdalmat kimoshatná a tekintetéből.

8. fejezet

A ragyogó kaliforniai napot éppen kezdték eltakarni a he-

gyek kékesfekete árnyai, amikor a magas, ősz hajú férfi fölért a
házhoz vezető lépcsősor tetejére, és megnyomta a csengő
gombját. A ház mélyéből kiszűrődtek a vendég érkezését jelző
harangjáték hangjai. A férfi elnézett a ház mellett.
A medence csillogó kék vizének minden csobbanására
kristálycsöppek szikráztak föl a napsütésben. Távoli gyermek-
kacagás hallatszott a víz felől, amire válaszul föl-fölcsattant a
medence körül éberen őrködő színes bőrű nörsz szelíd, dorgá-
ló hangja. A férfi jóleső elégedettséggel bólintott, amikor az
ajtó kinyílt.
Egy idős, néger férfi nézett rá. Udvarias mosoly jelent meg
az arcán, amint fölismerte.
– Jöjjön be, Mr. Martin – mondta mély, zengő hangján. –
Szólok Mrs. Dregónak, hogy itt van.
Joker követte az öreget a tágas nappaliba, és a szoba teljes
szélességében húzódó üvegablakhoz lépve, kinézett a meden-
cére. Figyelte, ahogy a kislány kimászik a vízből, a nap sugarai
visszaverődtek platinaszőke hajáról. A nevelőnő gyorsan ráte-
rített egy bolyhos fürdőlepedőt, és törölgetni kezdte.
A gyerek megszólalásig hasonlított az anyjára. Rossból
semmi sem volt benne. Joker különösnek találta, hogy Ross
annyira jellegzetes külső jegyei közül semmit sem lehet fölfe-
dezni a gyermekében. Halvány mosolyra húzódott az ajka.
Vajon valóban Ross Michelle apja? Erre csak Marja tudhatja a
választ, de Jokernek volt annyi sütnivalója, hogy ne kérdezze
meg tőle. Mint ahogy feltehetően Ross sem tett másként. Joker
biztos volt benne, hogy ha Ross valaha föltenné ezt a kérdést,
Marja megmondaná neki az igazat, függetlenül attól, hogy a
válasz tetszene-e Rossnak.
Joker a háta mögött fölhangzó lépések zajára megfordult.
Mint mindig, valahányszor a nőt meglátta, enyhe izgalom fog-
ta el. A múló idő semmit sem rontott rajtja, inkább fokozta
szépségét. Úgy sugárzott belőle a gazdagság, a megállapodott-
ság és az életerő, hogy az ember szinte elbódult tőle.
Joker ajkáról eltűnt a mosoly. Kinyújtotta a kezét.
– Maryann – mondta.
A nő keze meleg volt és erős. Elővillant szabályos, fehér
fogsora.
– Joker – felelte. – Régen láttuk egymást.
A férfi bólintott.
– Négy éve – állapította meg, és az ablak felé intett. –
Michelle akkor még csak kétéves volt. Azóta nagylány lett be-
lőle.
Maryann elmosolyodott.
– Már elmúlt hat.
– Pont olyan, mint az anyja. Minden férfi, a lába elé hull
majd – nevetett Joker.
Különös kifejezés suhant át Maryann arcán.
– Istenem, add, hogy ne így legyen! – mondta hévvel.
Joker a cigarettájáért nyúlt.
– Olyan rosszul azért nem jártál.
A nő szeme elkomorult.
– Ahogy vesszük. Kinek mi a rossz.
– Na, persze – hagyta rá Joker.
A nő megrántotta a csengő zsinórját az ablak mellett.
– Iszik valamit, hogy könnyebben teljen a várakozás? Ross
egy órán belül nem lesz idehaza.
– Köszönöm – mondta a férfi. – Jólesne.
 Maryann szúrósan nézett rá.
– Valami baj van?
A férfi szeme ravaszul villant.
– Ahogy vesszük, Maryann. Kinek mi a baj… mondta, és a
gyufa lángjába tartotta a cigarettáját. – Ezúttal nem Rosshoz
jöttem. Veled akartam találkozni.
A nő arca kifürkészhetetlen maradt.
– Igazán? – a hangjában nem volt több udvarias kíváncsi-
ságnál.
Az agg inas lépett a szobába.
– Igenis, Miss Drego.
Maryann felé fordult.
– Hozzon egy kis skót whiskyt Mr. Martinnak.
Az öreg sarkon fordult, és már ott sem volt. Joker
utánapillantott.
– Látom, a személyzet még a régi.
A nő bólintott.
– Nem is tudom, hogyan boldogulnék Tom nélkül. Igazi jó
barát.
– Ugye, régebben annál a milliomosnál dolgozott, akivel le-
zuhant a repülőgép? Hogy is hívták?
– Gordon Paynter – felelte a nő. – Amikor olvastam a bal-
esetről, megkerestem Tomot. Örülök, hogy hajlandó volt be-
állni hozzám. Gordon szépen gondoskodott róla a végrende-
letében.
– Payntert is ismerted? – Joker hangja udvariasan csengett.
– Igen – válaszolt Maryann közönyösen. – Majdnem össze-
házasodtunk.
Tom jött vissza, egy üveg skót whiskyt, poharakat és jeget
hozott.
– Elkészítsem az italt, asszonyom? – kérdezte.
 Maryann bólintott. Hallgattak, amíg Tom fölszolgálta Jo-
kernek az italt, és elhagyta a szobát. Azután Joker fölemelte a
poharát.
– Egészségedre.
– Köszönöm – mondta a nő udvariasan. Leült egy székre,
szemben a kandallóval, és várakozóan tekintett a férfira. Jokert
egy macskára emlékeztette. Talán a sárgásbarna szemek keltet-
ték benne ezt az érzést, vagy az, ahogy ott ült: érzékien, mégis
ugrásra készen.
– Nem tűnt fel neked, hogy Ross megváltozott az utóbbi
időben? – kérdezte hirtelen a férfi.
A nő tekintete alig észrevehetően átalakult. Óvatosságot fe-
jezett ki, aminek egy pillanattal azelőtt még nyoma sem volt
benne.
– Hogy érti ezt? – tért ki a válaszadás elöl.
– Tudod te, hogy értem – mondta a férfi nyersen.
A nő hallgatott.
– Kezd túl sokat képzelni magáról – folytatta Joker. – Egye-
sek rosszul tűrik az ilyesmit.
– Nagyon ideges – felelte a nő. – Sokat dolgozik.
– Akárcsak én – jegyezte meg Joker egykedvűen. – Meg még
sokan mások, mégsem viselkedünk úgy, mint Ross.
– Ismeri Rosst – magyarázta Maryann. – Bizonyos dolgok-
ban még mindig olyan gyerekes.
– Ismerem Rosst – felelte a férfi. – Azért vagyok itt.
A nő nyugodtan nézett rá.
– Mit vár tőlem, mit tegyek? – kérdezte.
Joker a pohárszékhez ment, és mielőtt válaszolt volna, töl-
tött magának egy újabb italt. Kipillantott az ablakon. A kisgye-
rek és a nevelőnő a ház felé igyekezett. Végül eltűntek a sarok
mögött.
– Szereted Rosst? – kérdezte.
Maryann hangjában volt némi szemrehányás.
 – Nem találja ostobának ezt a kérdést, Joker?
A férfi visszafordult az ablaktól, és Maryannre tekintett.
– Nem tudom. Mondd meg te. Ostobaság ilyet kérdezni?
A nő nem felelt.
– Hetedik éve élsz vele. Kell, hogy érezz valamit iránta, kü-
lönben nem lennél itt. – Ivott egy kortyot, azután hozzátette: –
Csupán azt szeretném tudni, szerelmes vagy-e belé vagy sem.
Maryann egyenesen a férfi szemébe nézett.
– Kedvelem Rosst, ha ezt akarta tudni.
Joker megrázta a fejét.
– Nem ezt akarom tudni. Az érdekel, hogy szereted-e.
A nő tekintete elborult.
– Nem, nem szeretem.
Mély sóhaj szállt föl a férfi ajkáról. Épp erre a válaszra szá-
mítolt. Ez megkönnyíti a dolgot. Leült Maryannel szemben a
székre.
– Ross gyógyíthatatlan betegségben szenved – kezdte las-
san. – Úgy hívják: becsvágy. Bele fog pusztulni.
Látta, hogy a nő arca elsápadt a napbarnított bőr alatt.
– Valóban gyógyíthatatlan, vagy csak egyesek tartják an-
nak?
Joker a fejét rázta.
– Túlságosan előrehaladott állapotban van, nincs remény a
gyógyulásra. Már senki sem bízik a betegben.
– Ez a legújabb szálloda az oka? A Shan Du? – kérdezte a
nő.
– Az is, meg sok egyéb. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Több esze lehetett volna annál, mintsem a saját céljaira hasz-
nálja fel a pénzünket.
– De hát az egészet visszafizette – érvelt a nő.
– A pénzt igen – mondta Joker. – De részesedést nem adott.
Nem azért hoztuk ide, hogy önálló spekulációkba kezdjen. Túl
sok kockázatot vállaltunk.
 – És ha beszélnék vele? – vetette föl Maryann.
– Nem segítene – felelte a férfi. – Már minden eldőlt.
– Úgy érti, maga már mindent eldöntött – torkolta le a nő.
A férfi lassan megrázta a fejét.
– Nem. Én mindössze azért jöttem, hogy lássam, jól vagy-e.

9. fejezet

– Túl sokan kezdenek megismerni, Ross – mondta Joker,

miközben elvett még egy zsemlét. – Kissé vissza kellene fogni
magad. Túl sok szem szegeződik rád. Minden lépésedről be-
számolnak az újságok.
Ross újabb falat húst tömött a szájába.
– Nem mindegy? – kérdezte gorombán. – Jól mennek a dol-
gok.
– Nem engedhetjük meg magunknak a nyilvánosságot –
ismételte Joker.
Ross dühösen lecsapta a villáját.
– Csak tudnám, mi bajotok van nektek odahaza, keleten?
Errefelé csak nagy zajjal lehet elintézni a dolgokat. Akkor
mindenki megismeri az embert, és kezét-lábát töri, csak hogy
segítsen.
– Mindenki, beleértve a zsarukat, az adóhivatalt és az FBI-t
– tette hozzá Joker mosolyogva.
– Eddig még senkinek sem sikerült rám verni egy balhét se,
igaz? – kérdezte Ross.
– Attól függ, kire gondolsz – felelte Joker. – És milyen bal-
héra.
Ross gyorsan rápillantott. Határozott mozdulattal eltolta
magától a tányért.
– Nem azért repültél ide, hogy kioktass a jó modorról – csat-
tant föl. – Mi van a bögyödben?
 Maryann alkalmasnak látta a pillanatot arra, hogy fölkeljen
az asztaltól.
– Megyek, megnézem, lefeküdt-e a gyerek – mondta.
Ross föl sem emelte a fejét. Némán bámult Jokerre, mialatt a
nő kiment a szobából.
– Nos? – kérdezte.
– Például a Shan Du – szólalt meg szelíden Joker.
– Mi van vele? – mordult föl Ross. – Az az enyém.
Joker a fejét rázta.
– Nem értesz, kölyök. Épp ez a baj. Van elég ellenfelünk,
nincs szükség belső összeütközésre.
– Vegasban még húsz más szálloda is elfér – tiltakozott
Ross.
– Igaz – felelte Joker. – Ezért kezdtünk bele a dologba annak
idején. Azt szeretnénk, ha minél több lenne közülük a miénk.
Ross fölállt.
– Úgy érted, nekem nem lehet saját tulajdonom?
Joker magasba tartotta a kezét.
– Ne magyarázd félre a szavaimat, Ross. Bármit megkap-
hatsz, amit csak akarsz. Mindössze nem találom bölcs dolog-
nak.
– Rengeteg dohányt csináltam nektek, haver – mondta Ross.
Joker fölemelkedett, és rámeredt.
– Megkaptad belőle a részedet – közölte nyersen. – Egysze-
rű jutaléknál jóval többet. Az a bajod, hogy nagyon mohó
vagy. Már kölyökkorodban is ilyen voltál. Mindig többet akar-
tál markolni, mint kellett volna. Ezúttal túl messzire mentél –
jelentette ki, azzal sarkon fordult, és elindult az ajtó felé.
Ross megragadta a karját.
– Hogy érted ezt?
Joker szeme hideg volt és szürke.
 – Emlékszel, amikor beszálltál kockázni a táncterem mögöt-
ti hátsó helyiségben? Első alkalommal Marját is magaddal hoz-
tad.
Ross bólintott.
– Hogy jön ez most ide?
– Azt hitted, zseniális vagy, mert kicserélted a kockákat. Hát
nem voltál olyan zseniális. Én fedeztelek, mert azt gondoltam,
később megjön az eszed. Többé nem tudlak fedezni – fejezte be
Joker. Kirántotta a karját Ross markából, és kisétált a szobából.
Maryann éppen lefelé jött a lépcsőn.
– Ilyen hamar elmegy? – kérdezte.
– Igen – nézett föl Joker. – Nem maradhatok, találkoznom
kell még pár emberrel.
– Nincs más mód? – kérdezte a nő.
A férfi alig észrevehetően megrázta a fejét. Egy pillanatig
habozott, azután nagyon halkan megszólalt.
– A helyedben fognám a gyereket, és elutaznék egy időre.
Maryann nem mozdult.
– Ennyire komoly?
– Ennyire – mondta a másik. – Elmégy?
A nő megrázta a fejét.
– Nem. Most nem hagyhatom itt. Azért reggel elküldöm a
gyereket.
Bámulat suhant át a férfi arcán.
– Jól van, de légy óvatos. Ne menj nyitott ablak közelébe –
figyelmeztette, azután az ajtóhoz lépett, és lenyomta a kilin-
cset. Még egyszer visszanézett a nőre. – Majd felhívlak.
Maryann figyelte, ahogy az ajtó becsukódik a férfi mögött,
azután bement a nappaliba. Ross éppen italt töltött magának.
– Mit akart Joker? – kérdezte a nő.
– Semmit – felelt a másik.
– Semmit? – ismételte meg a nő. – Ez nem vall rá. Semmiért
nem utazott volna ennyit.
 A férfi gyorsan fölhörpintette az italt.
– Azt mondtam, hogy semmit, és úgy is gondoltam – közöl-
te, poharát a tálalóra csapva. – Hagyj békén – szólt rá dühösen
a nőre. – Gondolkoznom kell.
Maryann egy pillanatig némán rámeredt, azután megfor-
dult, és kiment a szobából.
Amint magára maradt, Ross odalépett a telefonhoz, és gyor-
san tárcsázni kezdett.
– Pete – mondta a vonal túloldalán jelentkező hangnak. –
Szeretném, ha azonnal ideküldenél két fiút. Joker éppen most
ment el.
A másik mondott valamit. Ross idegesen fölnevetett.
– Ennek előbb-utóbb be kellett következnie – folytatta. –
Most már megsokallták a dolgot… Nem – nem aggódom. Nem
mernek próbálkozni. Tudják, hogy nagyon szem előtt vagyok.
De azért nem árt az óvatosság.
Letette a kagylót, és kevert magának még egy italt. Hátra-
dőlt egy széken, és ivott egy kortyot. Vajon mennyit tudhat
Marja? – latolgatta. Képtelen volt eligazodni rajta. Az ember
néha azt hiszi, mindent tud róla, azután hirtelen falba ütközik.
Eszébe jutott, hogyan jelentette be neki annak idején, hogy ter-
hes. Nagyon régen történt. Még csak két hónapja voltak itt.
Hazaért az egyik nagy szálloda luxuslakosztályába, amelyet
átmenetileg béreltek, arra az időre, amíg találnak egy megfele-
lő házat. Mivel sehol sem találta a lányt, benézett a hálószobá-
ba.
Egy útitáska hevert az ágyon. Marja abba rakosgatta a hol-
miját. Ross odasietett hozzá.
– Mégis, hová készülsz? – kérdezte.
A lány nyugodtan viszonozta a pillantását.
– El innen – felelte röviden, indulatok nélkül.
– De miért? – faggatta tovább Ross. – Jól bánok veled.
A lány bólintott.
 – Nem panaszkodtam.
– Akkor meg mi a fenének akarsz elmenni?
A lány egyenesen a szemébe nézett, úgy válaszolt:
– Gyerekem lesz.
– Vagy úgy – mondta a férfi, és különös megkönnyebbülést
érzett. – Azon könnyen segíthetünk. Ismerek egy dokit, aki…
A lány megrázta a fejét.
– Én akarom ezt a gyereket.
Büszke mosoly ömlött el a férfi arcán.
– Akkor szüld meg. Összeházasodunk, és…
– Nem akarok hozzád menni feleségül – szakította félbe a
lány.
Ross meghökkent.
– De hát azt mondtad, meg akarod tartani a gyereket.
A lány bólintott.
– Igen. – Lecsapta a bőrönd fedelét, újabb táskát vett elő a
szekrényből, és az ágyra rakta.
A férfi figyelte, ahogy a lány pakolni kezd a második bő-
röndbe.
– Akkor meg miért ne házasodhatnánk össze? – kérdezte. –
Attól, hogy apa leszek, még nem dől össze a világ.
A lány ismét Rossra pillantott az ágy fölött.
– Hát ez az. Nem a tiéd a gyerek.
Rossnak földbe gyökerezett a lába. Érezte, hogy kifut a vér a
fejéből, és halottsápadt lesz az arca.
– Kié? – recsegte, hirtelen fájdalmasan kiszáradt a torka.
A lány egykedvűen megvonta a vállát.
– Nem mindegy, ha egyszer nem a tiéd?
Ross az ágy fölött megragadta a lány karját, és durván ma-
gához rántotta. Marja az ágyra zuhant, onnan nézett föl rá.
Félelem nem volt a tekintetében, csupán fájdalom. A férfi hir-
telen a szemébe vágta:
– Mike!
 A lány nem felelt.
Ross szabad keze meglendült, és gorombán a lány arcába
csapott. Az ujjak nyomán előbb elfehéredett a bőr, azután ki-
serkedt belőle a vér. Ross halántéka lüktetni kezdett.
– Mike volt az, igaz? – vicsorgott.
A lány keserű gúnnyal elmosolyodott.
– Nem mindegy? Rengetegen voltak.
Ross ismét megütötte. A lány feje oldalra hanyatlott, halk
nyöszörgés hagyta el az ajkát. A szája sarkából szivárgott a
vér.
– Kurva!
A lány lassan a férfira emelte a tekintetét.
– Nem vagyunk olyan jóban, hogy a becenevemen szólít-
hass.
Ross visszakézből vágott végig az arcán. A lány az ágyról a
padlóra csúszott, és ott összeroskadt, mint egy rongycsomó. A
férfi megkerülte az ágyat, és lehajolt hozzá. A lány meg sem
mozdult.
Ross a lábával megpiszkálta a testet, azután durván kinyúj-
tóztatta. A lány elterült a szőnyegen, szeme kifejezéstelenül
bámult a férfira. Ez volt a legszörnyűbb, ez az üres tekintet.
Még gyűlölet sem volt benne.
– Nem mégy sehova – szólalt meg Ross –, majd én rúglak ki,
ha összeszedem magam annyira.
– A gyerek Mike-tól van – mondta a lány tompa hangon.
– Nem érdekel – préselte ki magából a szavakat Ross. –
Nem érdekel, kié. Te az enyém vagy. Csak ez számít.

10. fejezet

A nő a kávéját itta, amikor Ross lejött reggelizni. A szeme

vörös volt és égett. Nem aludt semmit az éjszaka. Némán leült
az asztalhoz.
 – Reggelt – dörmögte.
A nő elmosolyodott.
– Jó reggelt – felelte, és fölkelt, hogy kimenjen a konyhába.
Pár másodperc múlva egy tálca pirítóssal és egy kanna gőzöl-
gő kávéval tért vissza.
A férfi csodálkozva nézett föl.
– Hol van Bunny? – kérdezte. Bunnynak hívták a szoba-
lányt.
– Elküldtem Michelle-lel – felelte a nő. – Gondoltam, jót
tenne a gyereknek egy kis hegyi levegő. Olyan nyúzottnak
látszik mostanában.
Ross meglepett pillantást vetett rá. Maryann arca kifejezés-
telen volt. Tehát tudja. Rossnak nem lehetett kétsége efelől.
– Jó ötlet – mondta fennhangon. – Tom is velük van?
– Nem – válaszolta Maryann, – Neki nem volt kedve.
Kávét töltött a férfi csészéjébe. Ross gyorsan ivott egy kor-
tyot. Remélte, ez talán felfrissíti. Nagyon kimerítette az egész
éjszakai hánykolódás. Lassan beleharapott a pirítósba. Nem
érezte az ízét. Azért csak elrágódott rajta.
– A gorilláid kint várnak az autóban – szólalt meg a nő.
Semmi sem kerülhette el a figyelmét. Hirtelen visszatért a férfi
harci kedve.
– Ezt Joker nem ússza meg szárazon – jelentette ki.
A nő hallgatott.
– Hallottad, mit mondtam? – kérdezte a férfi szinte hisztéri-
kusan. – Joker semmit sem tehet.
– Hallottam – felelte a nő szelíden. – De mit akar Joker?
A férfi mérgesen fölpattant.
– Túl sokáig engedtem, hogy úgy bánjanak velem, mint a
kapcájukkal.
A nő nem szólt.
Ross egy pillanatig rámeredt, azután kiment a szobából. Pár
perc múlva pisztollyal a kezében tért vissza. Automata fegyver
volt. Gyorsan ellenőrizte a tölténytárat, azután a zakója zsebé-
be csúsztatta. Újra leült az asztalhoz, fölemelte a kávéscsészét.
Remegett a keze, kilöttyent a kávé.
– Add ide azt a pisztolyt, Ross – szólalt meg a nő halkan.
A férfi fölvonta a szemöldökét.
– Nem ismered őket – magyarázta Maryann –, és amilyen
ideges vagy, még megsebesítesz valakit, akinek semmi köze az
egészhez.
A pisztoly végigkorcsolyázott az asztal lapján. A nő egy fi-
ókba dobta.
– Most nyugodtabb vagyok – mondta.
– Talán neked is föl kellene menned a hegyekbe – javasolta
a férfi.
– Szó sem lehet róla – mosolyodott el Maryann. – Megint
kiújulna a szénanáthám. Már annyiszor elmagyaráztam.
– Bajod eshet – erősködött a férfi.
– Bármikor a fejemre eshet egy tégla az utcán – felelte a nő.
A férfi hallgatott, nem is nézett Maryannre. Sohasem fogja
megérteni ezt a nőt. Lerakta a csészét.
– Mennem kell – mondta.
A nő fölemelkedett.
– Várni foglak, Ross.
A férfi hálásan pillantott föl rá.
– Kösz, Marja – mondta szinte alázatosan.
Beszállt az autóba a két férfi közé.
– Van valami újság? – érdeklődött, amikor a kocsi rákanya-
rodott az úttestre.
– Fél órával ezelőtt beszéltem Pete-tel – szólalt meg az
egyik. – Martin hajnali egy óta ki se mozdult a hotelszobájából.
– Jól van – mondta Ross elégedetten. – Akkor most kapjuk
el.
Egy magas, nagy szakállú férfi lépett az autóhoz, amikor
Ross kiszállt.
 – Még mindig fönt van – suttogta a szakállas. – Egész éjsza-
ka szemmel tartottam.
– Kösz, Pete.
– Megszereztem a szobakulcsot, és lefizettem a teherlift ke-
zelőjét, hogy menjen el egy kicsit kávézni – folytatta a férfi.
Ross rápillantott.
– Mindenre gondolsz.
A magas férfinak arcizma sem rándult.
– Ezért fizetnek.
Ross bólintott az autóban ülő két férfinak. Azok némán ki-
szálltak, és bementek az épületbe. Ross hallotta a saját szívve-
rését. Ez az. A nagy alkalom. Nem engedheti meg magának,
hogy elszalassza. Különben vége.
Végighaladtak egy szürke betonfalú folyosón a szálloda
alagsorában. Megálltak egy ajtó előtt, Pete megnyomott egy
gombot. Az, ajtó kinyílt, szabad volt az út a liftbe. A férfiak
gyorsan beléptek.
Pete megnyomott egy újabb gombot, az ajtó becsukódott. A
lift emelkedni kezdett. Némán figyelték a jelzőtáblán az emele-
tek sorszámát. Az ötödiknél megállt a felvonó, és az ajtó kinyí-
lott.
– Te itt maradsz, és őrzöd a liftet – fordult Pete az egyik
emberéhez.
A férfi bólintott. A többiek elindultak a szálloda folyosóján.
Pete minden ajtót megnézett. Végül bólintott. Ross jobbra-
balra tekintett a folyosón. Üres volt.
Pete rendőrségi revolvert húzott elő a zsebéből. Bal kezével
gyorsan fölcsavarta a hangtompítót. Átadta Rossnak a kulcsot.
Ross rápillantott a kulcsra. Fényesen csillogott a tenyerében.
Mély lélegzetet vett. Érezte, hogy a veríték végigcsorog az ar-
cán; tudta, hogy Pete közvetlen közelről figyeli.
– Készen vagy? – kérdezte rekedten.
Pete bólintott.
 Ross beillesztette a kulcsot a zárba. Hangos csikordulással
elfordult. Ross gyorsan belökte az ajtót, Pete beugrott a szobá-
ba. Ross követte, a háta mögött álló ember még taszított is rajta
egyet.
Pete halkan átkozódva berontott egy másik szobába. Ross
utánaszaladt, de csak annyit hallott, hogy Pete kacskaringós
káromkodásban tör ki.
– Mi az? – kiáltotta, amint a másik ajtóhoz ért.
A szobába lépve azonnal megértette a választ. Patakzott ró-
la a veríték. Kábán meredt Pete-re.
– Mi a franc történhetett? – kérdezte.
Pete a fejét rázta.
– Nem tudom.
Ross még egyszer körülnézett a szobában. Semmi kétség. A
szoba üres volt. Joker eltűnt.

A motorzúgástól Joker elálmosodott. Mindig elálmosodott

tőle. Nem tudta eldönteni, hogy a gép hangja teszi-e vagy a
gyógyszer, amelyet azért vett be, hogy ne legyen hányingere a
repülőn. Egy azonban biztos: minden útját rendszeresen át-
alussza. Megadóan lehunyta a szemét.
Megjelent előtte a nő arca, és kényelmetlenül fészkelődni
kezdett. Pedig általában hidegen hagyták a nők. Eszébe jutott,
hogyan nézett rá réges-régen, kislánykorában. De hát akkor
még túl fiatal volt. Vagy pedig ő, Joker volt bolond? Ahhoz ez
a nő sohasem volt túl fiatal.
Azután fölidézte magában azt az időt, amikor a lány kike-
rült a javítóból. Csak pár percen múlott, hogy elszalasztotta.
Mély lélegzetet vett. Most már nem tart sokáig, és eljön az ő
ideje.
A gyerek aggasztotta egyedül. Ha nem Ross az apja, akkor
kell lennie még valakinek. Szerette volna tudni, hogy ki az. Ez
a nő nem esett a feje lágyára. Mielőtt fölszállt a gépre, hallotta,
hogy Maryann hajnali ötkor elküldte a gyereket a hegyek kö-
zé.
Halványan elmosolyodott. Ez volt az egyik dolog, amiért
kedvelte. Az okossága. Ha Rossnak feleannyi esze lett volna,
mint ennek a lánynak, most nem ülne nyakig a pácban.

11. fejezet

Majdnem egy hónap telt el Joker távozása óta, és Ross kezd-

te biztonságban érezni magát. Mégiscsak igaza volt: semmit se
tehetnek ellene, annyira közismert személy. Előbb vagy utóbb
jelentkeznek majd, és akkor ő fogja megszabni a feltételeket.
Fütyörészve lépett be a házba. Maryann, aki az előcsarnok-
ban várta, csodálkozva nézett rá. A férfin nyoma sem volt az
elmúlt hetek állandó feszültségének. A nő kipillantott a nyitott
ajtón. Senki se jött vele.
– Hová lettek a gorilláid? – kérdezte.
Ross rámosolygott.
– Elküldtem őket. Meguntam, hogy mindig a nyakamon
lógnak.
Maryann szeme kissé elkerekedett.
– Nem hamarkodtad el?
A férfi a nappaliba ment, és töltött magának egy italt.
– Joker tudja, hogy veszített. Nem tehetnek semmit.
A nő némán figyelte.
Ross fölhörpintette az italát. A whisky kicsit égette a torkát,
fölmelegedett tőle. Egyre hűvösebbek lettek az esték.
– Holnap fölmegyünk a gyerekért Arrowheadbe, azután
csapunk egy kis vakációt Las Vegasban – mondta.
Maryann a fejét csóválta.
– Azt hiszem, várnunk kellene még egy kicsit.
– Unom a lődörgést – torkollta le a férfi. – Nincs mitől tarta-
nom. Holnap indulunk.
 – Megyek, megkérdem Tomot, készen van-e már a vacsora –
mondta a nő, és kiment a szobából.
Ross követte a szemével, azután újabb italt töltött. Soha nem
fogja megérteni. Ha fél, miért maradt mégis mellette? Semmi
sem kötötte ide. Nem házasok. Ross nem hibáztatta volna, ha
elmegy. Lassan kortyolta a whiskyt. Talán egyszer megérti.
Talán egyszer sikerül áthágnia a falat, amely elválasztja őket.
A nő visszajött a szobába.
– Kész a vacsora – közölte.
Ross egy pillanatig állva maradt. Hirtelen mintha megértett
volna valamit. Keresztülment a szobán, és megfogta a nő ke-
zét.
– Marja – szólt lágyan –, házasodjunk össze holnap, azután
igazi nászútra megyünk.
A nő a szemébe nézett. A szívét elszorította a fájdalom.
– Tényleg ezt akarod, Ross?
A férfi bólintott.
– Most értettem meg. Szükségem van rád. Nem úgy, mint
régen.
Maryann lenézett a kezére. A férfi erős, barna ujjai gúzsba
kötötték. Értette, mire gondol a másik. Valóban megváltozott.
Mintha az a Ross, akit eddig ismert, hirtelen felnőtt volna. Be-
lenézett a férfi szemébe, és életében először védtelenséget, ma-
gányt fedezett föl a tekintetében. Érezte, hogy elszorul a torka.
– Oké, Ross – suttogta. – Holnap összeházasodunk.
A férfi magához szorította, és megcsókolta.
– Nem fogod megbánni – ígérte.
A vacsoránál vidám volt, tele tervekkel, Tommal pezsgőt
bontatott. A férfi izgatottsága és jókedve lassan átragadt
Maryannre is.
– Építünk egy házat – mondta Ross.
A nő nevetett.
– Miért, ezzel mi baj van?
 – Olyat szeretnék, ami ránk hasonlít. A mi ötleteink alapján
épül – magyarázta. – Meg aztán ezt a házat nem vehetjük meg.
A tulajdonos nem hajlandó eladni. Csak bérelni lehet.
– Ez még ráér egy kicsit – nyugtatta meg Maryann.
A férfi azonban a fejét rázta.
– Dehogy ér rá. Most kell megcsinálni. Találtam egy jópofa
birtokot a hegyekben. Másfél hold. Azt akarom, hogy minden
rendben menjen.
A nő az engedékenyt kezdte játszani:
– Te vagy az úr a háznál.
Ross lerakta a kávéscsészét a kezéből, fölállt, és odasétált
Maryann mellé.
– Azt akarom, hogy boldog légy. Most ez a legfontosabb.
A nő megfogta Ross kezét.
– Az leszek, Ross.
Tízet ütött az óra, amikor átmentek a nappaliba. Ross el-
nyúlt a díványon, és elővett egy cigarettát.
– Remekül érzem magam – mondta. – Tudom, hogy minden
nagyszerűen fog sikerülni.
Maryann gyufát gyújtott, és tüzet adott a férfinak is.
– Nagyszerű lesz, Ross. Csak neki kell látnunk, és menni
fog, mint a karikacsapás.
– Úgy van – helyeselt a férfi. Maga mellé húzta Maryannt a
díványra, és megcsókolta az arcát. – Ugye, még nem mond-
tam, milyen sokra tartalak, bébi? – suttogta.
A nő megrázta a fejét.
Ross a mellére vonta a nő fejét.
– Szeretlek. Ugye, tudod? Azt hiszem, mindig is szerettelek,
csak nem értettem a saját érzéseimet. Féltem, ha beismerem,
attól kevesebb leszek.
A nő nem válaszolt.
– Emlékszem, mit éreztem, valahányszor megláttalak – foly-
tatta a férfi. – Majdnem megkukultam.
 A nő elhúzta a száját.
– Nem kell ennyire kedveskedned, Ross – csúfolódott. –
Már igent mondtam.
A férfi mosolyogva pillantott le rá.
– Őszintén beszélek – mondta komoly hangon. – Annyi
mindent szerettem volna elmondani neked, de sohasem mer-
tem. Egy élet is kevés lenne mindet felidézni.
A nő tekintete hirtelen megszelídült. Ajkát a férfi arcához
nyomta.
– Köszönöm, Ross – súgta.
Ross zavartan krákogott. Nem szokott hozzá, hogy
Maryann megköszönjön neki valamit. Fölült.
– Mit szólnál egy kis tévézéshez? – kérdezte. – Előgyakorlat
leendő házaséletünkhöz.
A nő elmosolyodott: – Oké.
Ross a készülékhez ment, bekapcsolta, és csavargatni kezdte
a gombokat.
– Milyen a kép? – szólt hátra.
– Egész jó – felelte a nő, a képernyőn vibráló alakokat fi-
gyelve.
– Ennél többet nem tehetek – mondta a férfi, miközben visz-
szatért a díványhoz.
– Nem panaszkodtam – mondta Maryann.
Ross leült a nő mellé, és megfogta a kezét. Csöndben figyel-
ték a komikust a képernyőn. Nem volt valami mulatságos, de
nagyon igyekezett. Két héttel korábban a New York-i tévé
egyenes adásban közvetítette ezt a műsort; a nyugati parton
felvételről sugározták. A filmből hiányzott az élő adások spon-
taneitása.
A nő a tévét néző Ross arcát figyelte. Fekete haja a homlo-
kába hullott. Szemének kékje nem volt már olyan kemény,
olyan fémesen rideg, mint régen; valahogy szelídebb és mele-
gebb lett a tekintete. A nő mosolygott magában. Sokáig tartott,
amíg végre sikerült felnőnie.
A ház mélyén megszólalt a telefon. Ross nem is törődött ve-
le. A berregés hirtelen abbamaradt, és a nő meghallotta Tom
lágy hangját, de azt nem értette, hogy mit beszél.
– Mrs. Drego – szólt be Tom az előcsarnokból.
Maryann fölnézett.
– Tessék?
– Önt hívják, asszonyom – felelte az öreg.
A nő fölállt. Ross rápillantott.
– Siess vissza, bébi – mondta mosolyogva.
Maryann önkéntelenül homlokon csókolta.
– Sietek, szivi.
Keresztülment az előcsarnokon, és belépett a kis könyvtár-
szobába. Fölvette a telefont.
– Halló – szólt bele a kagylóba.
Nem kapott választ. Csak távoli, tompa zúgást hallott.
Jeges rettegés kerítette hatalmába.
– Halló, halló – ismételte.
Végül ismerősnek tűnő suttogás hallatszott a vonal túlsó
végéről: – Marja?
– Igen – felelte a nő. – Ki beszél?
– Marja? – mondta ismét a hang, mintha nem hallotta volna
a választ. A nő olyan erősen szorította a kagylót, hogy elfehé-
redtek az ujjai. Fölismerte a hangot. Azonnal megértette, miért
hívták a telefonhoz.
– Ross – sikoltott fel hirtelen, és majd megsüketült a saját
hangjától. – Ross!
Mintha valaki köhögött volna a nappaliban, de elnyomta a
váratlan üvegcsörömpölés zaja. A telefonkagyló kiesett zsib-
badt ujjai közül. Visszarohant a nappaliba.
 Ross még mindig a díványon ült. Hátát a karfának döntötte,
az arca sápadt volt, a szeméből fájdalom áradt, kezét szorosan
a mellére kulcsolta.
– Marja – suttogta rekedten.
A nő látta, hogy Ross ujjai közül szivárog a vér. Ránézett a
hatalmas ablakra a dívánnyal szemben. Az üveg fele szilánkja-
ira törött, és bezuhant a szobába.
Odaszaladt Rosshoz.
– Tom! – sikította. – Hívjon orvost!
Ross lassan dőlni kezdett felé. Maryann elkapta a testet,
mellére vonta a férfi fejét.
– Jaj, kicsim, kicsikém – kiáltotta.
Érezte, hogy a férfi reszket a fájdalomtól. Lassan Maryann
felé fordította az arcát.
– Tévedtem, Marja – suttogta.
– Nem, bébi – mondta a nő.
Ross lassan beszélt, mintha minden egyes szónak hosszú
utat kellelt volna megtennie, míg eljut az ajkára.
– Tévedtem, Marja. Pedig annyira szerettem volna…
– Tudom, Ross. – A könnyek végigfolytak a nő arcán. Meg-
csókolta a férfi verejtéktől csillogó, fekete haját.
Felpillantott a nőre.
– Marja.
– Tessék, Ross.
– Örülök, hogy csöngött a telefon, Marja. Nagyon szeretlek.
– Hangja elgyengült a fájdalomtól.
– Én is szeretlek, Ross – válaszolta a nő zokogva.
A férfi hangjából meglepetés csendült ki:
– Te is szeretsz, Marja?
A nő hevesen bólintott.
– Mit gondolsz, miért maradtam itt?
A férfi kimerülten lehunyta a szemét.
 – Itt maradtál. – Egy pillanatig hallgatott. Amikor ismét ki-
nyitotta a szemét, különös elégedettség csillogott benne. –
Örülök, hogy itt maradtál, Marja – súgta. – Féltem volna nél-
küled.
– Most már mindig veled maradok – kiáltotta a nő, és ismét
a mellére vonta a férfi fejét.
Ross köhögni kezdett, ajka keskeny vércsíkot festett a nő
blúzára. Feje előrehanyatlott. Maryann lenézett rá. A férfi üve-
ges tekintettel meredt maga elé.
A nő a fehér blúzára pillantott. Az aprócska vérfolt mind te-
rebélyesebb lett. A televízióból a közönség nevetése harsogott
a fülébe. Szelíden a díványra fektette a férfi fejét.
Fölemelkedett.
Tom állt az ajtóban, sötét arca hamuszürke volt.
– Kihívtam az orvost, Miss Maryann – mondta.
– Köszönöm, Tom – szólt fáradtan, és keresztülment a szo-
bán, hogy kikapcsolja a tévét.

12. fejezet

Mike belépett az irodába és levetette a kalapját. Lerakta egy

székre az íróasztalával szemben; a homlokán veríték csillogott.
Az íróasztalhoz ment, nehézkesen leült.
Joel fölpillantott a másik íróasztal mögül.
– Meleg van – mondta.
Mike elmosolyodott.
– Nagyon, ahhoz képest, hogy még csak májust írunk. Ha
így megy tovább, rohadt nyarunk lesz.
Joel kimerülten dőlt hátra a székén.
– Teljesen kivagyok. Pokoli víkendem volt. Nem bírom már
ezt a hőséget. Az öreg igazán beszereltethetné a légkondicio-
nálást.
Mike elhúzta a száját.
 – Az a fixa ideája, hogy az izzadtságban pácolt jogász az
igazi.
– Szerintem még életében nem izzadt: hűti a saját vére – pa-
naszkodott Joel. Fölvett egy iratot az asztaláról, és Mike felé
nyújtotta. – Ez rád vár.
Mike elvette tőle, és belepillantott.
– Az isten verje meg! – átkozódott.
Joel elvigyorodott.
– Mi a baj, husi?
Mike rátekintett és fölemelkedett a helyéről. Levette a Szék-
ről a kalapját.
– Ne bosszants. Olvastad.
– Most mit panaszkodsz? – nevetett Joel. – Ahelyett, hogy
örülnél, hogy autózhatsz egy kicsit a városban, és azután el-
tölthetsz pár kellemes órát egy jó hűvös, klórszagú kórházban.
Mázlista vagy, hogy nem itt rostokolsz, ebben a dohos kóce-
rájban.
Mike már az ajtóban állt.
– Nyasgem – mondta, és kilépett a folyosóra. Egészen a lif-
tig kísérte Joel kárörvendő röhögése. Benyomta a hívógombot,
és ismét átfutotta a kezében levő papírlapot.
Tiltott műtét gyanúja.
Megjött a lift, Mike belépett, s miközben lefelé haladtak,
Mike tovább olvasott.
Florence Reese. 1954. május 10-én 7 óra 10 perckor vették fel a
Roosevelt kórház sebészetére. Kórisme: abortusz következtében fellépő
belső vérzés. Állapota válságos.
A lift megállt, Mike kiszállt. Átment a folyosón, és benyitott
egy ajtón. Ahogy belépett, néhányan fölkapták a fejüket az
újságjukból, azután folytatták az olvasást. Mike keresztülment
a szobán egy másik homályos üvegajtóhoz, amelyen F.
Millersen százados neve állt. Kinyitotta az ajtót, és bement.
Az íróasztalnál ülő sötét hajú férfi fölnézett.
 – Helló, Mike – mondta mély hangon.
Mike elmosolyodott.
– Szevasz, Frank. Szükségem van valakire, aki feljön velem
a Roosevelt kórházba. Tiltott műtét gyanúja. – A detektív asz-
talára csúsztatta a papírt.
Millersen százados gyorsan átfutotta az iratot.
– A szokásos, mi?
Mike bólintott.
A detektív fölemelkedett.
– Azt hiszem, elmegyek veled, Mike.
Mike szeme elkerekedett. Millersen csak nagy ügyekhez
ment ki személyesen. A házban azt beszélték, hogy a száza-
dosnak rejtélyes megérzései vannak, ösztönösen kiszagolja a
nagy ügyeket.
– Tényleg velem jössz, Frank? – kérdezte Mike hitetlenked-
ve.
A nyomozó bólintott.
– Kicsit unom, hogy egyfolytában itt meresztem a fenekem
az íróasztal mögött.
Mike figyelte, ahogy a detektív fölteszi a kalapját.
– Tudsz valamit erről, amit én nem? – puhatolódzott.
Millersen szivart dugott a szájába.
– Semmit se tudok. Csak elegem van a tespedésből. Men-
jünk.

A folyosó zöldre festett falai között átható fertőtlenítőszag

terjengett. Egy ápolónő a kórterembe vezette őket. Az ablaknál
az egyik ágyat függöny vette körül.
– Itt van – mondta az ápolónő, és kissé elhúzta a függönyt.
– Kihallgatható állapotban van? – kérdezte Mike a nővértől.
– Nagyon gyönge – válaszolta a nővér. – Legyenek óvato-
sak.
 Mike belépett a függöny mögé, Millersen követte. Megálltak
az ágy mellett. Egy pillanatig némán néztek le az ágyban fekvő
fiatal lányra.
Olyan volt, mintha aludna. A szeme lezárva, arcának kékes-
fehér sápadtsága azt a benyomást keltette, mintha a bőr alatti
erekben már nem csörgedezne vér. Szája nyitva volt, ajkának
színe csak egy árnyalattal volt sötétebb, min az arca.
Mike a nyomozóra pillantott. Millersen bólintott Szelíden
szólongatni kezdte a lányt: – Miss Reese!
A lány nem mozdult. Millersen ismét a nevén szólította. Ez
alkalommal kissé megrezzent. Lassan fölnézett. Tekintete any-
nyira elborult a kíntól, hogy Mike azt se tudta kivenni, milyen
színű lehet a szeme. Ajka hangtalanul mozgott.
Mike közelebb lépett az ágyhoz.
– Hall engem, Miss Reese?
A lány erőtlenül bólintott.
– Mike Keynes vagyok, ez pedig Millersen százados. Az
ügyészségről jöttünk.
A lány szemében félelem jelent meg. Mike gyorsan meg-
nyugtatta.
– Nincs semmi baj, Miss Reese. Nem akarjuk zaklatni. Csu-
pán néhány rutinkérdést szeretnénk föltenni, hogy segíteni
tudjunk önnek.
A lány kissé megkönnyebbült. Mike várt egy pillanatot.
Nevetségesnek találta a saját szavait. Meg hogy nincs semmi
baj. Már hogyne volna. A lány haldoklik.
Biztató mosolyt erőltetett az arcára.
– Vannak rokonai, akiket értesíthetnénk?
A lány nemet intett.
– A városban vagy vidéken?
– Nem! – a lány csak suttogni tudott.
– Hol lakik, Miss Reese?
– A hotel Allinghamben – felelte a lány.
 Mike bólintott. Ez volt az egyik legolcsóbb nőszállás a város
nyugati részén.
– Van állása, Miss Reese?
A lány a fejét rázta.
– Mi a foglalkozása?
– Modell – mondta a lány gyönge hangon.
Egyetértően összenéztek a nyomozóval. New Yorkban a
munkanélküli lányok fele modell volt, a másik fele pedig szí-
nésznő.
– Szabadfoglalkozású vagy bejegyzett?
– Bejegyzett – hangzott a válasz.
– Melyik ügynökségnél?
– A Park Avenue Modellügynökségnél – felelte a lány. Mió-
ta Mike beszélni kezdett, most változott meg először a lány
arckifejezése.
– Érte… értesítsék Maryannt…
Mike-nak úgy tűnt, mintha a lány reménykedve nézne rá.
– Feltétlenül – mondta. – Ki az a Maryann, és hol találjuk
meg?
A lány láthatólag minden erejét összeszedte, hogy beszélni
tudjon.
– Maryann… Az… az ügynökségen. Ő majd tudja, mit kell
csinálni. Ő… – A lány hangja elcsuklott, feje oldalra hanyatlott.
Az ápolónő gyorsan odalépett az ágyhoz. Kitapintotta a be-
teg pulzusát.
– Elaludt – közölte. – Később majd folytathatják.
Mike Millersen felé fordult. A detektív arca sápadt volt,
majdnem olyan sápadt, mint a lányé. Mike nyomban megvál-
toztatta a róla alkotott véleményét. Millersenről mindenki azt
tartotta, hogy érzéketlen, mint egy kőszikla.
Millersen bólintott, és kilépett a függöny mögül. Mike kö-
vette.
– Mit gondolsz, Frank?
 – Semmit sem fogunk találni – mondta Millersen.
Mike meglepődött.
– Ezt honnan veszed?
Millersen keserűen elmosolyodott.
– Sok hasonlót láttam már. Semmire se jutunk vele.
– De hát ez a lány haldoklik! – méltatlankodott Mike. – Ten-
nünk kell valamit. Ki kell derítenünk, ki tette ezt vele. Ez a
hentes holnap valaki mást fog…
Millersen békítőleg nyújtotta Mike felé a kezét.
– Nyugodj meg. Utánanézünk, de nem fogjuk megtalálni.
Hacsak a lány nem mondja meg, ki volt az.
– Megyek, fölhívom ezt az ügynökséget. Hátha tudnak va-
lamit, amin el lehet indulni.
Mike át akart menni az ágyak között, de Millersen megra-
gadta a karját.
– Majd én telefonálok, Mike – mondta gyorsan. – Te maradj
a lány mellett, és beszélj vele, ha magához tér. Téged már is-
mer.
– Jó ötlet – bólintott Mike. Követte Millersent a tekintetével,
amíg kiment a kórteremből, azután visszafordult a függöny
felé.
Az ápolónő éppen akkor jött el az ágytól. Meglátva Mike-ot,
felvonta a szemöldökét.
– Megvárom, amíg ismét tud beszélni – magyarázta a férfi.
A nővér fölnézett rá.
– A folyosón is megvárhatja, az asztalomnál – mondta. – Be-
letelik egy kis idő, amíg beszélni tud. Ha egyáltalán magához
tér még.

13. fejezet

Tom halkan kinyitotta az ajtót. Másik kezével a tálcát

egyensúlyozta.
 – Fönn van, Miss Maryann? – kérdezte szelíden.
Nem jött válasz a széles franciaágyból.
Az öreg óvatosan belépett a szobába, és letette a tálcát a kis-
asztalra. Anélkül, hogy az ágyra pillantott volna, az ablakhoz
ment, és széthúzta a sötétítőfüggönyöket. Ragyogó napsütés
áradt szét a szobában. Egy pillanatra megállt, és kinézett az
ablakon.
Lent a mélyben látta a Hudson felé kanyargó East Rivert. A
Gracie Square-parkot, melynek harsogó zöldje annyira elütött
a környező épületek szürkeségétől. Fölfigyelt a hosszú, fekete
autóra, amely éppen akkor fordult a Gracie Mansion bekötőút-
jára. Az órájára pillantott. Nyolc óra volt. A város polgármes-
tere korán kezdi a munkát.
Visszafordult az ablaktól a szobába.
Az asszony már felébredt, hatalmas barna szeme álmosan
tekintett az öregre. Lassan kinyújtózott, karja és válla barna
volt és izmos.
– Jó reggelt, Miss Maryann – mondta Tom az ágy felé köze-
ledve.
A nő elmosolyodott.
– Jó reggelt, Tom. Hány óra van?
– Nyolc – felelte az öreg, miközben elhelyezte a tálcát úrnője
előtt az ágyon. – Ideje fölkelni.
A nő fintorogva fölült. Az öreg fölemelte a selyem ágykabá-
tot a fekhely melletti székről, és tartotta, amíg a nő belebújt.
– Mi van reggelire, Tom?
– Ma diétás nap van, Miss Maryann. Narancslé és kávé – fe-
lelte az öreg.
– De hát én éhes vagyok – tiltakozott a nő.
– Nagyon csinos ma, Miss Maryann – mondta az inas. –
Nem szeretne ilyen maradni?
A nő elhúzta a száját.
– Tom, maga egy vén zsarnok.
 Az öreg visszavigyorgott rá.
– Tessék reggelizni. Mr. Martin aszongya, tízre jön, hogy
bevigye asszonyomat az irodába.
A nő fölvette a poharat, és lassan kortyolgatni kezdte a na-
rancslét.
– Hamarosan az egész életemet maga fogja irányítani, Tom.
– Én ugyan nem – rázta meg szürkével kevert, göndör feke-
te sörényét az öreg. – De már nagyon szeretném látni azt a fér-
fit, akinek ez sikerül.
A nő fölnevetett, és kiitta a poharat.
– Jött valami posta?
– Lemegyek, megnézem, Miss Maryann – mondta Tom, az-
zal megfordult, és kiment a szobából, becsukva az ajtót maga
mögött.
A nő lustán fölvette az újságot a tálcáról, és belelapozott. A
szokásos hírek: nemi erőszak, gyújtogatás, gyilkosság, háború.
A karikatúrákat kezdte böngészni, közben a kávéját szürcsölte.
Fölnézett, amikor Tom visszajött a szobába egy levéllel.
A nő átvette a borítékot, és gyorsan föllépte.
– Michelle írt – újságolta örömmel.
– Igazán? – kérdezte az öreg, noha tudta már, hogy ki küld-
te a levelet. Örült, hogy úrnőjét boldognak látja. Számára
Maryann volt a világ legszebb és legszomorúbb asszonya.
– Az évközi vizsgák után ő lett a második az osztályban –
mondta a nő izgatottan. – És már alig várja a júniust, hogy nála
töltsük a vakációt.
Különös kifejezés, suhant át Tom arcán.
– Biztos elmehetünk mostan? – kérdezte.
– Szeretném látni, hogy valaki megpróbáljon visszatartani.
– De Mr. Martin aszongya, nagyon elfoglaltak leszünk a
nyáron – vetette közbe Tom.
– Mr. Martin menjen a pokolba – dörrent rá a nő.
 A férfi a nappaliszobában várt rá, amikor fölbukkant a két-
szintes lakás lépcsőjén. Rámosolygott a nőre.
– Jó reggelt, Maryann.
– Jó reggelt, Joker. Remélem, nem nagyon várakoztattam
meg.
A férfi arcára ráfagyott a mosoly.
– Épp elég ideje várok már, Maryann. Ez a pár perc már
igazán nem számít.
A nő nyugodtan viszonozta a pillantását.
– Megállapodtunk.
A férfi bólintott.
– A megállapodást illik betartani – mondta a nő.
– Néha azt hiszem, maga olyan érzéketlen, mint egy jég-
csap.
– Nem vagyok érzéketlen – mondta a nő –, csak beleuntam.
Egy életre elegem lett belőle.
– Még belőlem is? – kérdezte a férfi.
– Még magából is – felelte a nő. – Elfelejtette, miben egyez-
tünk meg?
A férfi megrázta a fejét. Nem felejtette el. Nagyon is jól em-
lékezett.

Elment a házba, és Tom a nappaliba vezette. Az egész falat

betöltő ablakot újra üvegezték; Joker kilátott a medence szélé-
ig. Csak most nem pancsolt benne kisgyerek. Amikor meghal-
lotta a nő lépéseit, megfordult.
Maryann megállt az ajtóban. Egyszerű, fekete ruhát viselt.
Miközben beljebb lépett, szőke haján megcsillant az alkonyodó
nap fénye. Az arca merev volt.
– Helló, Joker – mondta. Nem nyújtott kezet.
– Maryann – szólt a férfi.
Tekintete a férfi arcára tapadt.
– Kösz a telefonhívást.
 – Milyen hívást? – kérdezte a férfi.
– Ne színészkedj, Joker – folytatta a nő nyugodtan. – Akkor
is megismerem a hangod, ha suttogsz.
A férfi a díványhoz ment.
– Most mihez kezdesz? – kérdezte.
A nő vállat vont.
– Nem tudom. Dolgozni fogok, ha találok valami munkát.
Joker arca meglepetést tükrözött.
– Azt hittem, eleget hagyott rád Ross.
– Nem hagyott rám semmit – mondta a nő keserűség nélkül.
– De hát az özvegye vagy – értetlenkedett a férfi. – Még
gyászt is öltöttél miatta.
– Az özvegye lehet, hogy én vagyok, de a felesége nem vol-
tam soha – közölte a nő. – Márpedig csak azért jár fizetség. –
Halványan elmosolyodott. – Mellesleg nem miatta öltöztem
feketébe. Történetesen jól áll nekem ez a szín.
A férfi elmosolyodott.
– Az már igaz.
Maryann, mint rendesen, most is azzal lepte meg Jokert,
hogy egyenesen a tárgyra tért.
– Gondolom, nem azért jöttél, hogy elmondd, milyen jól né-
zek ki. Hanem miért?
– A fiúk aggódnak miattad.
Maryann szeme elkomorodott.
– Mi okuk az aggodalomra? A nyomozás lezárult anélkül,
hogy bármit mondtam volna.
– Mégis aggódnak – jelentette ki a férfi. – Attól tartanak,
hogy ha egyszer bajba kerülsz, elkottyanthatsz valamit.
– Annál több eszem van – felelte a nő.
– Aha – mormolta egyetértően Joker. – Ők azonban nincse-
nek meggyőződve erről.
– És mivel győzhetném meg őket? – érdeklődött Maryann.
 – Gyere vissza velem New Yorkba. Szerzek neked munkát –
válaszolta a férfi.
– Miféle munkát? – kérdezte gyanakvással a nő.
– Egy modellügynökséget kellene irányítani – magyarázta
Joker. – Nyugodtabbak volnának, ha szem előtt lennél.
– Modellügynökséget? – ismételte a nő. – Mit értek én ah-
hoz?
A férfi ajka mosolyra húzódott.
– Ne légy naiv, Marja.
A nő rámeredt.
– És mi van, ha nem megyek vissza?
Joker egy csomag cigarettát vett elő a zsebéből, és a nő felé
kínálta. Maryann megrázta a fejét. A férfi rágyújtott, a csoma-
got visszadugta a zsebébe, és egy kisméretű fényképet húzott
elő.
A nő megnézte a képet. Egy szőke kislányt ábrázolt, aki ne-
velőnőjével játszik a pázsiton.
– Ez Michelle – mondta, és hangjában rémület remegett.
A férfi bólintott.
– Ne ijedj meg. Nincs semmi baja. Csak gondoltuk, örülni
fogsz, ha kapsz egy új képet róla. Múlt héten készült
Arrowheadben.
Maryann egy pillanatig mozdulatlanul állt, azután megfor-
dult, és az ablakhoz sétált. Ahogy a válla fölött visszaszólt, a
hangja üresen és lemondóan kongott.
– Mással nem érnék be?
– Nem.
– Ha elvállalom, az nem jár további kötelezettségekkel? –
kérdezte a nő.
– Mire gondolsz? – tudakolta a férfi.
A nő megfordult és sokatmondó tekintetet vetett rá.
– Te se légy naiv – szólt.
Joker érezte, hogy az arcába szökik a vér.
 – Nem lesznek további kötelezettségek – jelentette ki. – De
azt, hogy reménykedjen, senkinek se tilthatod meg.
– Oké – sóhajtott fel a nő.
– Akkor megállapodtunk? – kérdezte a férfi.
A nő bólintott.
– Nagyon örülök, Maryann – derült föl a férfi. – Bíztam
benne, hogy nem fogsz makacskodni.
– Ne hívjon Maryannek – kérte a nő. – Magának én „asszo-
nyom” vagyok.

14. fejezet

– Tegyen ki a Park Avenue és a 38-dik utca sarkán – szólt a

nő. – Onnan gyalog megyek.
– Oké – felelte a férfi, és a járdaszegélyhez kormányozta az
autót. Áthajolt az ülésen, és kinyitotta az ajtót Maryannek. –
Együtt vacsorázunk?
A nő bólintott.
– Nyolcra ott vagyok magáért.
– Oké – felelte a nő, és becsukta az ajtót.
Joker nézte, ahogy a nő a saroknál elvegyül a tömegben, az-
után átmegy előtte az úttesten. Jólesett néznie a járását.
Ugyanolyan rugalmasan lépdelt, mint régen. Somolygott ma-
gában, amikor látta, hogy a férfiak önkéntelenül megfordulnak
utána. Nem neheztelt miatta. Valaki dudált mögötte. Fölpillan-
tott a lámpára: már zöldet mutatott. Gyorsan rálépett a gázra.

A ház egyike volt azoknak a régimódi, vöröstéglás épüle-

teknek, amelyeket – mivel lakásnak kiadni őket nem volt gaz-
daságos – jó ideje irodákká alakították át. Kis reklámügynök-
ségek és mindenféle úgynevezett „vállalkozók” zsúfolódtak itt
össze, vagyis mindazok, akik úgy vélték: érdemes az átlagos-
nál valamivel magasabb bérért a szükségesnél valamivel mos-
tohább körülményeket elviselni – csak azért, hogy a cégjelzé-
ses levélpapíron ott virítson az előkelő Park Avenue-i cím.
A kapun fényes réztábla csillogott. Csak annyi volt rávésve:
Park Avenue 79. Alatta kisebb réztáblákon állt a bérlők neve.
Maryann kinyitotta a súlyos bejárati ajtót, és belépett az ódiva-
tú, hosszúkás folyosóra. Az egyik, tőle jobbra eső ajtón a Park
Avenue Modellügynökség Rt. cégtáblája állt. Az ajtón túl lépcső-
sor vezetett fel a többi irodához az emeletre.
A nő elhaladt a lépcsőfeljáró mellett, amely mögött újabb aj-
tó nyílott. Ezen nem állott név. Kinyitotta a zárat, és egyenesen
belépett a kényelmesen berendezett irodába. Ledobta magáról
a kabátot, és leült az íróasztal mögé. Nem húzta föl a redőnyö-
ket, villanyt gyújtott. A szoba hirtelen életre kelt. A falakat két
kitűnő festmény és rengeteg színes lányfotó díszítette. Az író-
asztalon egy kosárban további fényképek gyülekeztek, mellet-
te a modellek névjegyzékének egy példánya feküdt.
A nő megnyomta a jelzőcsengőt. Egy pillanat múlva egy
rendkívül izgatottnak látszó középkorú asszony lépett a szo-
bába.
– Miss Flood – mondta –, annyira örülök, hogy megjött. Va-
laki idetelefonált a rendőrségtől!
Maryann szúrósan föltekintett.
– Micsoda?
– A rendőrségtől, Miss Flood – ismételte az asszony.
– Milyen ügyben, Mrs. Morris?
– Florence Reese miatt. Kórházban van. Abortusz! – Mrs.
Morris levegő után kapkodott. – Arra voltak kíváncsiak, hogy
nálunk dolgozik-e.
– Mit mondott nekik?
Mrs. Morris kihúzta magát.
 – Természetesen azt, hogy nem dolgozik itt. Az ilyenfajta
hírverés tönkretenne minket. Így is alig találunk munkát a lá-
nyainknak.
Maryann elgondolkodott.
– Nem lett volna szabad hazudnia Mrs. Morris. Lehet, hogy
az a szegény gyerek komoly bajban van, és segítséget vár tő-
lünk.
Mrs. Morris felháborodottan nézett le Maryannre.
– Tudja. Miss Flood, hogy mi a véleményem az ilyen lá-
nyokról. Egy percet sem érdemes rájuk vesztegetni. Úgyse kö-
szönik meg, csak szégyent hoznak önmagukra meg mindenki
másra is, aki szóba áll velük.
Maryann az asztal lapját nézte. Ezért jelentett Mrs. Morris
olyan csodálatos elővédet – ez az őszinte felháborodás, ame-
lyet a szakma visszásságai iránt táplált, növelte a feddhetetlen-
ség látszatát. Kitérne a hitéből, ha rájönne, miféle ügyletek bo-
nyolódnak a Maryann asztalán álló két magántelefonon. De
Maryannek most nem jutott ideje Mrs. Morris méltatlankodá-
sára. Telefonálni kellett Hank Vitónak, és el kellett döntenie,
mit tegyen.
– Jól van, Mrs. Morris, köszönöm. Más nem hívott?
– De igen, még ketten keresték. Miss Flood. Az egyik Mr.
Gellard volt. Három különleges lányt kért délutánra. Üzletfelei
érkeztek a városba, és bemutatót akar nekik tartani. Ajánlot-
tam neki néhány lányt, de ő ragaszkodott hozzá, hogy szemé-
lyesen önnel beszélje meg a dolgot. A másik hívás a 14. utcai
szőrmeüzletből jött, a kirakatba kértek manökent. Odaküldtem
Ray Marneyt.
– Remek – mondta Maryann, és a telefon után nyúlt. – Visz-
szahívom Mr. Gellardot.
Megvárta, amíg az asszony mögött becsukódik az ajtó, csak
azután kezdett tárcsázni. Elgondolkodva bámult a zárt ajtóra,
miközben kicsengett a hívás.
 Szegény Flo. Éppen a múlt héten mondta neki, hogy sem-
miképp se próbálkozzon az abortusszal. Már nagyon előreha-
ladott a terhessége. Több mint három hónapos. Okosabb vol-
na, ha megszülné a gyereket, és örökbe adná. Így minden
szempontból tisztább lett volna a dolog, ráadásul Hank azt is
elintézte volna, hogy némi pénz üsse a lány markát. De úgy
látszik, pánik tört rá, és biztosan valami lelkiismeretlen hentes
kezére adta magát. Maryann érezte, hogy fölgyülemlik benne
a düh. Miféle orvos lehet az olyan, aki hajlandó kockára tenni
egy fiatal életet? Kurva, az igaz, de attól még ő is ember.
A vonal túlsó végén egy férfihang jelentkezett.
– Maryann – mondta a nő.
– Ó – a férfi hangján megkönnyebbülés érződött. – Már attól
féltem, ebédig nem hallok felőled. Itt az a három texasi fickó a
nyakamon, és majd megvesznek. Fönt vannak a hotelben.
Megígértem, hogy délre elintézek nekik valamit.
– Hát ez elég váratlanul jött, John – jegyezte meg Maryann.
– Nem tehetek róla, szivi – mentegetőzött a férfi. – Én is
csak ma reggel tudtam meg, amikor beértem az irodába.
– Teljes kollekciót akarnak? – kérdezte a nő. – Műsor és bu-
li?
– Aha – felelte a férfi.
– Nem lesz olcsó – jelentette ki Maryann.
– Mégis, mennyi?
– Egy lepedő – közölte a nő.
A férfi füttyentett.
– Engedj valamit, szivi – próbált alkudozni. – Ennyire nem
futja a költségkeretből.
– Nem segíthetek – válaszolt a nő. – A Jelke-ügy óta nehéz
rátermett fellépőket találni.
– Rendben – mondta a férfi egy pillanatnyi habozás után. –
Lediktálom, milyen címre küldd őket.
 Maryann feljegyzett pár dolgot, azzal letette a kagylót. Egy
kicsit várt, majd újra tárcsázott. Ezúttal egy női hang jelentke-
zett.
Maryann gyorsan beszélt.
– Megrendelés ma délre, Cissie. Kerítsd elő Esthert és
Millie-t. Teljes könyvelést kérek. Folyószámlás ügylet.
A női hang közbevágott:
– Már van egy előjegyzésem mára.
– Majd átszervezem – mondta Maryann. – Erre fogsz el-
menni.
Amikor befejezte, cigarettára gyújtott, és megint a telefon
után nyúlt. Ahogy hozzáért, a készülék megcsörrent. Felkapta
a kagylót.
– Igen?
– Maryann?
A férfihang ismerősnek tűnt.
– Igen – felelte a nő.
– Itt Frank.
– Valami baj van?
– Ez a lány a Roosevelt kórházban – mondta a férfi. – Flo-
rence Reese. Az irodátokban azt mondták, nem dolgozik nála-
tok. A lány meg azt állítja, hogy nálatok dolgozik. Az ilyen
ellentmondásból semmi jó nem sül ki. Az a nő ott nálad tiszta
bolond. Ha nem tagadja le, elaltathattam volna az egészet. De
most már többen kíváncsiak lettek a dologra.
– Mit tegyek? – kérdezte a nő.
– Nem tudom – felelte a férfi.
– Hogy van Florence?
– Haldoklik – közölte a férfi tompa hangon.
– Szegény gyerek – sóhajtott Maryann. – Mondtam, hogy ne
csinálja.
– Ne miatta aggódj – figyelmeztette a férfi. – Neki már
mindegy. Találj ki valamit..
 – Jól van, Frank. Felhívom Vitót. Ő biztosan tudja, mi a te-
endő. – Maryann kifújta a füstöt.
– Reméljük – mondta Frank. – Az államügyész egyik üd-
vöskéjével jöttem ide. Nagyon habzik a szája.
– Ki az? – kérdezte a nő csak úgy mellékesen.
– Keyes. Mike Keyes – hangzott a felelet.
Maryann torka elszorult.
– Mike Keyes? – ismételte.
– Igen – tétovázott kicsit Frank. – Tudtam, hogy ismerem
valahonnan, csak nem jutott eszembe, kitől hallottam róla.
Eredetileg zsaru volt. Nem ő az, akit a barátnőd meg akart ta-
lálni a háború alatt?
– Nem… nem emlékszem – hebegte a nő. – Olyan régen
volt.
Lassan letette a telefont, és az ajtót bámulta.
Olyan régen volt. Mintha nem is ezen a világon történt vol-
na.

15. fejezet

Már majdnem délután négy óra volt, amikor az ápolónő ki-

lépett a kórteremből, és odament az asztala mellett üldögélő
Mike-hoz. A férfi várakozóan nézett föl rá.
– Nyugodtan visszamehet az irodájába, Mr. Keyes. A beteg
exitált – közölte a nővér egykedvűen.
Mike lassan fölemelkedett a székről.
– Ennyi volt az egész – szólt fáradtan.
A nő bólintott.
– Nem volt semmi esélye. Mindene szétroncsolódott – most
adott először hangot érzelmeinek. – Biztosan horgolótűt hasz-
nált az a szemétláda!
Mike elvette a kalapját az asztalról.
 – Készítsék elő a testet a boncolásra. Majd átkérem a kór-
háztól az eredményt.
Mintha ólomból lettek volna a lábai, úgy vonszolta magát
végig a folyosón. Florence Reese. Vajon milyen élete volt?
Nem túl vidám, az bizonyos. Gyereknek látszott. A lépcsőhöz
érve Millersen századosba ütközött.
– Jutottál valamire, Mike? – kérdezte Millersen.
Mike a fejét rázta.
– Már nem tudott beszélni: Hát te?
Millersen arca áthatolhatatlan maszkká rendeződött.
– Délelőtt beszéltem a modellügynökség könyvelőjével.
Semmit sem tudott a lányról. Ellenőriztem a hotelt. Egy eldu-
gott pennsylvaniai városkából jött ide a kislány, körülbelül egy
éve. Eleinte nem nagyon boldogult, de aztán, úgy hat hónap-
pal ezelőtt, mintha sikerült volna valahogy megkapaszkodnia.
Azóta elég jól ment a sora.
– A szülei élnek? – kérdezte Mike, amikor leértek Millersen
kocsijához az utcára.
Millersen bólintott.
– Körülbelül egy órával ezelőtt beszéltem velük. Most már
útban vannak ide – mondta, azután fölnevetett. – Azt képzel-
ték, hogy a lányuk New Yorkban fogja megalapozni a jövőjét.
– Szerencsétlenek, nem is tudták, mennyire igazuk volt – je-
gyezte meg Mike zordan.
Bement az irodába, és a székre rakta a kalapját. Joel Rader
fölnézett az íróasztalától.
– Telefonon keresték, úgy egy órája.
Mike megtörten pillantott rá.
– Ki volt az?
– Valami nő attól az ügynökségtől. A Park Avenue Modell
Rt. Akiket Frankkel ellenőriztettél. Úgy látszik, nekik dolgo-
zott a kicsike, és a nő arra volt kíváncsi, mit tehetne érte.
Mike elővette a tollát, és kezdte kitölteni a jegyzőkönyvet.
 – Már senki sem tehet érte semmit. Meghalt.
– Rohadt ügy – állapította meg Joel. – Csinos volt legalább?
Mike vállat vont.
– Abból, amit láttam belőle, nehéz megállapítani. Azt hi-
szem. Mindenesetre nagyon fiatal volt. – Elkészült a jelentés-
sel, aláírta, azután fölkelt az asztal mellől. – Szerintem most
lelépek. Kikészültem.
Joel elvigyorodott.
– Csak nehogy meglásson az Öreg. Megint harcias kedvé-
ben van. Az előbb kis híján fölnyársalta Alecet valami semmi-
ség miatt.
– Szegény Alec – mosolygott Mike. – Mindig kihúzza a gyu-
fát. – Joel íróasztalára dobta a jelentést. – Átnéznéd ezt nekem,
nincs-e benne valami hiba?
– Hát persze.

Joel eltolta a székét az íróasztaltól, és Mike felé fordult.

– Kiderült valami annak a lánynak az ügyében? Tudod,
akinek az abortuszával kapcsolatban a múlt héten vizsgálatot
indítottál?
Mike megvonta a vállát.
– Semmi. A lány meghalt. Miért kérded?
Joel egy papírlapot nyújtott felé.
– Nézd meg.
Rendőrségi jegyzőkönyv volt egy letartóztatás, illetve sza-
badon bocsátás körülményeiről. Az erkölcsrendészet razziát
tartott egy gyanús összejövetelen, ahonnan több lányt előállí-
tottak Egyikük először azt állította magáról, hogy a Park
Avenue Modellügynökség által foglalkoztatott manöken. Ké-
sőbb megváltoztatta a vallomását. Valamennyi lányt másnap
reggel óvadék ellenében szabadon bocsátották. A képviseletü-
ket ellátó ügyvéd Henry Vito irodájából került ki. Az összejö-
vetelt John Gellard gyáros lakásán tartották. A rajtaütésre meg
nem nevezett személyek bejelentése alapján került sor. A beje-
lentők elmondása szerint Mr. Gellard nyíltan kérkedik bizo-
nyos alvilági körökhöz fűződő kapcsolataival. Az összejövetel
előtti délutánon a rendőrség lehallgatta Gellard telefonját; en-
nek segítségével kiderítette, hogy az estély meglehetősen sza-
badosnak ígérkezik. Mr. Gellardnak is óvadékot kellett leten-
nie. Az ő ügyvédi képviseletét személyesen Henry Vito látta
el.
Joel megvárta, amíg Mike befejezi az olvasást.
– Ez a Park Avenue Modell Rt. azonos azzal az ügynökség-
gel, amelyet a lány említett?
Mike némán bólintott. Újra átolvasta a jelentést.
– Mi a véleményed? – kérdezte Joel.
– Nem valószínű, hogy véletlen egybeesés volna csupán –
felelte Mike, és fölállt. – Lemegyek, és megmutatom ezt Frank
Millersennek. Hátha tud róla valamit.
– Majd meséld el, mire jutottál – mondta Joel, és visszafor-
dult az asztalához.

Frank Millersen fölnézett, amikor Mike megjelent az irodá-

jában.
– Hello, Mike, miben segíthetek?
– Nézd ezt meg, Frank – dobta Mike a jelentést az íróasztal-
ra.
Frank fölemelte a papírt, és gyorsan átfutotta. Arca higgadt
volt, amikor ismét Mike-ra pillantott.
– Mi van vele?
– Mit tudsz erről? – kérdezte Mike.
Millersen pipát tett a szájába.
– Nem sokat – mondta, miközben rágyújtott. – Az erkölcs-
rendészet rutinakciója. – Fölnevetett. – Az egyik fiú mesélte,
micsoda parádé volt. Állítólag, amikor megérkeztek, az összes
lány…
 – Nem erre gondoltam – vágott közbe Mike. – Az egyik lány
megemlítette a Park Avenue Modell Rt.-t. Ez ugyanaz a cég,
amelyikről Florence Reese beszélt.
– Nem hiszem, hogy ez bármit jelentene – mondta Frank
füstfelhőbe burkolózva. – Biztos egy csomó lány tudja ennek
az ügynökségnek a nevét.
– Lehet – ismerte el Mike. – De miért tagadta le később? Ezt
furcsállom. Meg az se világos, hogyan tudtak ezek a lányok
Vito irodájából ügyvédet fogadni. Nem bagóért dolgozik, az
biztos. Közönséges prosti a közelébe se szagolhat egy olyan
nagymenőnek, mint Vito.
– A jelentésben az áll, hogy Vito volt Gellard ügyvédje –
kombinált Frank. – Valószínűleg a lányokért is ő fizetett. Pusz-
ta önvédelemből.
Mike a fejét rázta.
– Nem tudom. Valahogy nem fér a fejembe.
Frank rámosolygott.
– Felejtsd el, Mike. Ha már elég ideje leszel a hivatalban,
annyi ilyen véletlen egybeesést fogsz találni, hogy eszedbe
sem jut többé törődni velük.
– Az lehetetlen – tiltakozott Mike. – Egyfolytában magam
előtt látom azt a szerencsétlent ott a kórházban. Nem azért jött
ebbe a városba, hogy így végezze.
Frank bólintott.
– Igaz. Nem azért jött. De rendes lánnyal ilyesmi nem for-
dulhat elő. Beszélgettem az öregével, amikor elvitte a holttes-
tet. Azt mondta, sohase lehetett bírni vele. Olyan vad volt és
zabolátlan.
– Ha valaki zabolátlan, még nem feltétlenül rossz is – je-
gyezte meg Mike. Fölemelte a jelentést, és ismét böngészni
kezdte. – Bárcsak el tudnám felejteni.
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte Frank.
 Mike fölpillantott a jegyzőkönyvből. Fura kifejezést vélt föl-
fedezni a nyomozó arcán. A válasza szokatlanul óvatosra sike-
redett:
– Nem tudom – mondta. – Előbb alszom rá egyet. Ha lesz
még valami kérdésem, holnap fölhívlak.
Frank mosolyogva emelkedett föl.
– Helyesen teszed. Egy kipihent éjszaka után sok mindent
másképpen lát az ember. S ha mégis úgy döntenél, hogy foly-
tatod, engem mindig megtalálsz.
– Kösz, Frank – felelte Mike, és kilépett az irodából, de mi-
közben a lift felé igyekezett a folyosón, fölfedezte, hogy a jegy-
zőkönyvvel együtt egy másik papírt is elhozott a detektív asz-
taláról. Visszafordult.
Átment a külső irodán, és benyitott Frank ajtaján.
– Frank – szólalt meg, mielőtt észrevette volna, hogy a
nyomozó éppen telefonál.
– Tartsd egy percig, Mary – mondta a kagylóba Frank, és
tenyerével letakarta a mikrofont.
Mike kíváncsian figyelte. Millersen többnyire pirospozsgás
arca váratlanul elhalványodott.
– Sajnálom, Frank – szabadkozott önkéntelenül. – Nem tud-
tam, hogy telefonálsz. Ez véletlenül nálam maradt.
Letette a papírt az asztalra.
Frank kényszeredetten elmosolyodott.
– Semmi baj, Mike. Csak az asszonnyal beszélek. Kösz.
Mike bólintott, és kiment az irodából. Az ajtót óvatosan be-
csukta maga mögött. Amíg el nem lépett az ajtó elől, Frank
nem folytatta a telefonbeszélgetést. Mike visszatért a szobájá-
ba, nehézkesen leült, és megint a jelentésre meredt.
– Nos? – kérdezte Joel.
Mike a homlokát ráncolta.
– Millersen szerint nincs jelentősége.
– Franknek tudnia kell – mondta Joel. – Ő a szakértő.
 Mike továbbra is a jegyzőkönyvet tanulmányozta. Egyszer
csak Joelhez fordult:
– Nem tudod véletlenül, hogy hívják Frank feleségét?
Joel elvigyorodott.
– Dehogyisnem. Millersennének.
– Ne hülyéskedj – mérgelődött Mike. – Nem tudod?
– Miért? – kérdezte Joel.
– Csak kíváncsi vagyok – felelte Mike. – Éppen vele beszélt
telefonon, amikor bementem hozzá.
– Elizabethnek – válaszolt Joel. – Egyszer meghívtak ma-
gukhoz egy italra. Frank Bettynek szólítja.
Mike cigarettára gyújtott. Elfordította a székét, és kinézett
az ablakon. Lent, az utcán az emberek már ingujjban jártak.
New Yorkot hamarosan pokoli katlanná változtatja a nyári
hőség. Betty. Miért hazudott neki Millersen?
Visszafordult az íróasztalhoz és fölemelte a jelentést. Park
Avenue Modell Rt. Miféle társaság lehet? Sohasem hallott ró-
luk, most meg pár héten belül kétszer is beléjük botlott. A tele-
fon után nyúlt.
– Kapcsolja nekem Alec Temple-t – szólt a kagylóba. Alecet
épp most helyezték át a cégbíróságra.
Alec fölvette a telefont.
– Tessék, Mike!
– Tégy nekem egy szívességet – kérte Mike. – Csöndben el-
lenőrizni kellene egy céget, Park Avenue Modell Rt. Park
Avenue 79. a címük.
– Mit akarsz megtudni? – kérdezte Alec.
– Mindent, amit csak lehet – felelte Mike. – De nagyon fon-
tos volna, hogy ne szivárogjon ki semmi. Nem szeretném, ha
Millersenék megtudnák, hogy szaglászunk. Most az egyszer
mi mutathatnánk valamit nekik.
 – Oké, Mike – nevetett Alec. Mindig volt némi távolság az
ügyészi hivatal és a hozzájuk beosztott rendőri szervek között.
– Értem.
– És amilyen gyorsan csak lehet, Alec – tette hozzá Mike.
– Holnap reggelre megfelel? – kérdezte Alec.
– Tökéletesen. Kösz – Mike lerakta a kagylót. Éppen el-
nyomta a cigarettáját, amikor fölberregett a telefon.
Mike fölvette.
– Keyes.
– Mike, itt Frank Millersen beszél – Millersen hangja akado-
zott.
– Tessék, Frank – mondta Mike.
– Az jutott eszembe, ha gondolod, megnézhetjük azt a mo-
dellügynökséget – ajánlotta Millersen kissé bocsánatkérő
hangsúllyal.
– Felejtsd el, Frank – felelte Mike. – Valószínűleg neked van
igazad. Véletlen egybeesés lehetett. Sajnálom, hogy zavartalak
miatta.
– Jól van, Mike – válaszolt tétovázva Millersen. – Ha ez a
véleményed.
– Ez a véleményem, Frank. De azért köszönöm – mondta
Mike.
– Nagyon szívesen, Mike – zárta le a beszélgetést a nyomo-
zó, és Mike azon gondolkodott, vajon tényleg megkönnyebbü-
lés érződött-e a férfi hangján.

16. fejezet

Az államügyész fürkészőn pillantott Mike-ra szarukeretes

szemüvege mögül. Aranyceruzája hegyével megpöccintette az
íróasztalán fekvő iratokat.
– Tehát fölmond? – kérdezte halkan.
Mike bólintott.
 – Igen.
– Miért?
– Magántermészetű okból, uram – válaszolta Mike tartóz-
kodóan.
Az Öreg elfordult, és kinézett az ablakon.
– Nem szereti a munkáját, Mike?
– De igen, uram.
Az Öreg elnémult, sokáig csak ziháló lélegzete törte meg a
szoba csöndjét. Végül megszólalt.
– Nem hittem volna, hogy ennyire ijedős, Mike.
Mike nem felelt.
– Remek teljesítményt nyújtott a Park Avenue Modell Rt.
ügyének felderítésében. Ez az egyik legjelentősebb ügy, amely
ebben a hivatalban valaha is terítékre került. Mégis, csak mert
a dolog befolyásos köröket érint, maga megfutamodik.
Mike tovább hallgatott.
Az Öreg felé fordította arcát.
– Mit gondol, én mit érzek? – kérdezte váratlanul. – Amikor
rá kell jönnöm, hogy a saját főfelügyelőm is belekeveredett?
Azt hiszi, én nem szeretnék megszökni? – Nem várta meg,
hogy Mike válaszoljon. – De hát nem lehet. Esküt tettem. Maga
is letette ugyanazt az esküt, amikor fölvettem ide. Nem hátrál-
hatunk meg.
– Nem erről van szó, uram – mondta Mike.
– A francba! – tört ki az Öreg. – Hát mi másról, amikor egy
tucat büdös politikus és gazdag üzletember keveredett bele?
Attól fél, tönkretehetik a karrierjét?
Mike nem válaszolt.
– Nem lesz karrierje, amit tönkretehetnek, ha most meglép.
Mindenki tudni fogja, hogy beszari alak – folytatta az öreg.
Mike mély lélegzetet vett.
– Sajnálom, uram. Ez minden?
Az Öreg előrehajolt az íróasztal fölött. Sípolt a lélegzete.
 – Hát nem érti, Mike? Ez az élete nagy lehetősége. Nézze
meg, mire vitte Tom Dewey egy hasonló üggyel! Ha ennek
vége, fölmondhat, és oda megy, ahova akar. Ne toljon ki saját
magával, fiam.
– Mehetek, uram? – válaszolt Mike.
Megvetés csendült ki az Öreg hangjából.
– Ritkán szoktam tévedni az emberek megítélésében. De a
maga esetében súlyosan tévedtem, amikor idevettem. Ebből is
látszik, a bátorság nem csupán annyi, hogy valaki hagyja ma-
gát halomra lövetni a harctéren.
Mike elvörösödött. Ajkába harapott, nehogy kimondja, ami-
re gondolt.
– Átkozottul rossz érzés lenyelni, ami Millersennel történt,
de az igazi csalódást a maga gyávasága jelenti! – Hirtelen
megváltozott a hangszíne. – Öregember vagyok, Mike. Életem
java részét ebben a hivatalban töltöttem. Nem akartam mást,
csak jól és becsületesen dolgozni, és gondoskodni azokról az
emberekről, akikbe a bizalmamat helyeztem. Most érzem elő-
ször, hogy kudarcot vallottam.
– Nem vallott kudarcot, uram – mondta Mike. – Minden
adat ott fekszik az íróasztalán.
– Mindenkiért felelős vagyok ebben a hivatalban – folytatta
az Öreg. – Megfizetek Millersennek, és megfizetek magának is.
Államügyésznek lenni nemcsak annyit jelent, hogy az ember
kiáll az esküdtek elé, megteszi a vádindítványt, bizonyítja a
bűnösséget. Több annál. Büszkeség, önérzet. Annak a tudata,
hogy félelem és elfogulatlanság nélkül érvényt lehet szerezni
az igazságnak. Azzal, hogy meghátrál, engem is magával ránt.
És az egész világ meg fogja tudni.
Mike nem szólt.
– Rendben van – fejezte be az Öreg. – Menjen, ha akar, de
legalább annyi tisztesség legyen magában, hogy megmondja
az okát. Tudom, hogy maga nem gyáva.
 Mike mélyet sóhajtott. Most vette csak észre, hogy reszket a
keze.
– Mondja el, Mike – szólalt meg az Öreg szelíden. – Maga jó
rendőr volt és jó ügyészhelyettes. Miért szökik meg?
Mike viszonozta az Öreg pillantását.
– A barátnőm volt – szólt fakó hangon.
– Kicsoda? – hökkent meg az Öreg.
– Marja – felelte Mike. – Vagyis Maryann Flood.
– Ez a Maryann Flood?
Mike bólintott.
– De hát… hogyan…? – zavarodott össze az Öreg.
– Amikor három héttel ezelőtt felhívtam Alecet, hogy ellen-
őrizze a Park Avenue Modellügynökséget, még nem tudtam,
hogy benne van – magyarázta Mike, azután rágyújtott, úgy
folytatta. – Ha tudtam volna, lehet, hogy el sem kezdem.
Az államügyész föltekintett. A szeme megértően csillogott.
– Igazam volt – mondta szinte súgva. – Mégsem tévedtem
magával kapcsolatban.
Mike úgy beszélt tovább, mintha nem hallotta volna.
– Azután, amikor megkaptam a jelentést, már folytatnom
kellett. Felküldtem az anyagot, és engedélyt kaptam a vizsgá-
lat folytatására. Lehallgattuk a telefonokat, és lassan minden a
helyére került – olyan dolgok derültek ki, amikről nem is ál-
modtunk. Különösen, amikor rájöttünk, hogy Millersen volt
az, aki először előállította. Azután megnéztük a bankszámláját,
amelyen évi húszezer dolláros betét szerepelt. Nincs az a zsa-
ru, aki ennyit össze tudna spórolni a fizetéséből. Innen az üz-
letemberekhez vezetett az út, akik finanszírozták a céget, meg
a politikusokhoz, akiket lepénzelt, a zsarukhoz és nyomozók-
hoz, akik a lányokkal foglalkoztak. Aztán egyszer csak befeje-
ződött a vizsgálat. Minden készen állt, hogy meg lehessen ten-
ni a vádindítványt. Ekkor ébredtem rá, hogy képtelen vagyok
tovább csinálni. Megkértem Joelt, hogy vegye át az ügyet.
 Az Öreg fölnézett rá.
– Beteget jelentett.
Mike bólintott.
– Beteg is voltam. Belebetegedtem.
– De most feljött ide, miközben Joel még a tárgyalóteremben
van.
– Igen – felelte Mike. – Szeretnék elmenni, még mielőtt ki-
derül, mennyit vétettem ellene.
– Ez elől nem menekülhet el – figyelmeztette szelíden az
Öreg.
Mike mélyen leszívta a füstöt.
– Meg kell próbálnom, John.
– Még mindig szerelmes bele. – Nem kérdés volt, inkább
megállapítás.
Mike lenézett rá. Nem szólt egy szót sem.
Kinyílott az ajtó a háta mögött, és Joel Rader lépett be rajta,
izgatott arccal.
– Sikerült, Mike! – Mindegyikükkel szemben elfogadták a
vádindítványt. Flood és Millersen! Ilyen szenzáció még nem
volt a városban! – Az államügyészhez fordult, aki még mindig
az íróasztalánál ült. – Itt az elfogatási parancs ellenük. Leme-
gyünk, és elkapjuk Millersent.
Az államügyész fölemelkedett.
– Elkísérem – mondta, azután Mike-ra pillantott. – Mi van,
zsaru, nem jön?

Frank Millersen pipát dugott a szájába, és gondosan meg-

gyújtotta. Amikor már jól égett, belelapozott az íróasztalán
heverő papírokba. Semmi érdekes. A hét végén elutazhatná-
nak valahová Bettyvel és a gyerekekkel. Ráfért már egy kis
kikapcsolódás. Régóta nem volt része ilyesmiben.
Kopogtak az ajtón.
– Tessék – mondta.
 Hallván, hogy többen léptek be a szobába, föltekintett. Az
államügyész állt az asztala előtt, mögötte Keyes és Rader. Az
ajtó üvegén át láthatta a posztos rendőr kék egyenruháját.
Szokatlan nyomást érzett a mellkasában, mégis mosolyt erőlte-
tett az ajkára, fölemelkedett a székből, kezet nyújtott.
– Rég nem járt nálam, főnök – mondta.
A keze ott maradt a levegőben. Az államügyész nem nyúlt
utána. Millersen zavartan megérintette a pipát a szájában,
mintha eredetileg is ez lett volna a szándéka.
Az államügyész halk hangon megszólalt:
– Elfogatási parancsunk van maga ellen, Frank.
Érezte, hogy kifut a vér az arcából.
– Mi a vád? – kérdezte. De a választ leolvashatta Mike arcá-
ról.
– Szükséges elmondanom? – kérdezte az Öreg szelíden.
Millersen válla elernyedt, és a székébe omlott. Hirtelen
megöregedett. Lepillantott az íróasztalára. Keze céltalanul mo-
tozott a papírok között.
– Nem.
Nem nézett föl, mikor hallotta, hogy az államügyész meg-
fordul és kimegy az irodából. Rader hangja hasított a levegőbe.
– Jobb, ha velünk jössz, Frank.
Fölemelte a tekintetét. Gyötrelem tükröződött benne.
– Adjatok egy percet, hogy összeszedjem magam – mondta
rekedten. – Rögtön utánatok megyek.
Joel Mike-ra pillantott, aki bólintott.
– Rendben – szólt Joel. – Kint megvárunk.
Az ajtó felé indultak. Millersen hangja megállította őket.
– Mike.
Mike szembefordult vele.
Millersen mosolyt erőltetett az ajkára.
 – Emlékeznem kellett volna, milyen átkozottul jó zsaru vol-
tál, mielőtt beléptél az államügyészhez. Magam sem csinálhat-
tam volna jobban.
Mike-nak merev volt a szája.
– Sajnálom. Frank.
– Ez a dolgod, Mike – mondta csöndesen Frank.
Mike bólintott, és kilépett Joel után az ajtón. Millersen néz-
te, ahogy becsukódik mögöttük. A nehéz füst a tüdejéig hatolt.
Nem érzett sajnálatot önmaga iránt, miközben kihúzta az
íróasztal fiókját, és elővette belőle a kékesszürke revolvert.
Csak Bettyt és a gyerekeket sajnálta, amíg a meleg pipaszár
helyére csúsztatta a revolver jeges fémcsövét.

17. fejezet

Amikor elgyötörten kinyitotta az ajtót, meghallotta anyja

hangját, amint a konyhában beszélget valakivel. Lassan ke-
resztülment a hallon a szobája felé. Nem emlékezett rá, volt-e
már ilyen fáradt, ilyen végtelenül kimerült valaha is az élet-
ben.
Anyja beszólt a konyhából.
– Te vagy az, Mike?
Az is erőfeszítésbe került, hogy fölemelje a hangját.
– Igen, anya.
Belépett a szobájába, becsukta maga mögött az ajtót. Leve-
tette a zakóját, az ablaknál álló karosszékbe vetette magát, ci-
garettára gyújtott, és üveges szemekkel meredt maga elé.
Az ajtó kinyílt mögötte. Nem fordult hátra.
– Jól vagy, fiacskám?
– Jól, anya – felelte Mike.
Az asszony megkerülte a fotelt, és lenézett a fiára.
– Korán jöttél haza. Valami baj van?
 Mike fölpillantott rá. Az asszony arcán aggodalom tükrö-
ződött.
– Semmi baj, anya.
– Nyomorúságosan festesz – mondta az asszony. – Főzök
neked egy teát.
Hangja bosszúsan csengett.
– Hagyj békén, anya – mondta élesen. – Nincs semmi bajom.
Észrevéve, hogy anyja szeme elkomorul a fájdalomtól, meg-
érintette a kezét.
– Bocsánat, anya – mondta –, nem akartalak megbántani.
– Jól van, fiam – felelte az asszony. – Megértelek.
– Ugyan már, mama – mondta a férfi. Ezt senki sem értheti.
Csak ő tudja, mit érez most.
Az asszony tétovázott.
– Látom az arcodon, kisfiam.
– Mit látsz rajta, anya? – kérdezte szórakozottan Mike, s
közben kibámult az ablakon.
– Az a lány – mondta az anyja. – Megint találkoztál vele. Lá-
tom a szemeden.
Mike fölkapta a fejét. Nem válaszolt.
– Akkor is ugyanígy néztél, amikor elébe mentél Bronxba,
hogy hazahozd, de ő nem jött el veled. –Az asszony hangjában
a gyermeke iránt érzett végtelen aggodalom bujkált. – Ugye,
kisfiam, még mindig nem tudod kiverni a fejedből?
A férfi keze lehanyatlott.
– Megpróbáltam, anya. Nem tudom, mi ez. Mintha egy da-
rab volna belőlem.
– Láttad őt? – kérdezte az anyja.
A férfi megrázta a fejét.
– Nem.
– Akkor meg mi történt?
– A rendőrség útban van hozzá, hogy letartóztassa. Én ké-
szítettem elő az eljárást, amiért börtönbe fogják csukni.
 Az asszony egy pillanatig hallgatott.
– Ez a dolgod, fiam – szólalt meg azután.
– Ne mondd ezt, anya! – kiáltott fel Mike haraggal. Ugyan-
ezt mondta Millersen is. És most halott. – Ennél jobban is ért-
hetnéd!
– Már régen megmondtam, hogy nem való hozzád – folytat-
ta az anyja, és az ajtó felé indult. – Most majd talán elhiszed
végre.
– És mit tehetsz, ha mégis tudod, hogy ő az egyetlen szá-
modra? – felelte kétségbeesetten Mike.

Maryann fölpillantott az íróasztalától. Tom állt előtte, és

mosolygott.
– Itt vár a taxi. Miss Maryann – jelentette. – Egy óránk van,
hogy kiérjünk a repülőtérre.
Maryann visszamosolygott az öregre.
– Pár perc, és kész vagyok, Tom.
– Kint megvárom – felelte az öreg. – Már alig várom, hogy
láthassam az én kis szőke babámat.
– Én is, Tom – mondta a nő.
Tom kiment az irodából, az ajtó becsukódott mögötte. A nő
rápillantott Michelle fényképére, amely az íróasztalán állt, az-
után fölvett néhány papírt, és gyorsan átfutotta őket: számlák,
amelyek várhatnak, amelyekkel ráér foglalkozni két hét múl-
va, amikor visszatért. Bedobta őket egy dossziéba, és a kosárba
rakta a többi közé. Kulcsra zárta az íróasztalfiókot, aztán föl-
emelkedett.
Miközben a szék támlája felé nyúlt a kabátjáért, még egy-
szer körbepillantott a szobában. Megcsörrent a telefon.
Maryann egy kicsit habozott, azután vágott egy grimaszt, és az
ajtóhoz indult. Ha Joker, az ráér holnap is megtudni, hogy el-
ment. A pokolba vele! Úgyis mindjárt visszajön. Ez egyszer
megtartja Michelle-nek tett ígéretét.
 Amint a kilincsre tette a kezét, az ajtó magától kitárult, és
egy magas férfival találta szemben magát. Ösztönösen lenézett
a férfi lábára. Érezte, hogy a fejbőre bizseregni kezd. Zsaru!
– Nem tanulta meg, hogy kopogni illik, mielőtt belép vala-
hova? – kérdezte ridegen.
A férfi beljebb lépett az irodába, és Maryann látta, többen is
jönnek a nyomában. Az első jövevény elmosolyodott.
– Készülsz valahová, bébi? – kérdezte.
– Semmi köze hozzá – csattant föl a nő.
Egy alacsony, sötét hajú ember furakodott előre.
– Elég a szórakozásból, George – szólt nyersen. A nőhöz
fordult. – Ön Maryann Flood?
A nő bólintott.
– Joel Rader vagyok az államügyészségről. Ezek itt rend-
őrök. Szeretnénk, ha velünk jönne – közölte.
A nő egy lépést tett hátra, az íróasztala felé.
– Letartóztat?
– Naná, picim – bődült el a magas hekus.
A nő tudomást se vett róla, az alacsony feketéhez intézte
szavait.
– Mi a vád ellenem, Mr. Rader?
– Itt a végzés, ebből kiderül – mondta Rader, és egy össze-
hajtogatott iratot nyújtott át.
A nő elvette és gyorsan átfutotta a papírt. Amikor ismét föl-
tekintett, szenvtelen volt az arca.
– Telefonálhatok az ügyvédemnek? – kérdezte nyugodtan.
Joel bólintott. Ámulattal figyelte, ahogy a nő az íróasztala
mögé megy, és fölemeli a kagylót. Gyorsan tárcsázott. Nem
csoda, hogy ez a nő ennyi mindent képes volt véghezvinni.
Kötélből vannak az idegei.
Joel hallotta, hogy egy férfihang jelentkezik a vonal túlsó
végén.
 – Hank – szólt a nő halkan –, épp most tartóztatnak le…
Nem, még az irodában vagyok… Igen… Ott találkozunk.
A nő lerakta a telefont, és Joelre nézett.
– Mehetünk – mondta.
Az ajtóban Joel előreengedte a nőt. Maryann kilépett a külső
irodába. Az idős néger férfi ott állt, az arca hamuszürke volt.
Maryann megtorpant előtte.
– Ne aggódjon, Tom – szólította meg. – Menjen haza, készít-
sen vacsorát. És táviratozzon a gyereknek, hogy valami üzleti
ügy miatt csak később érkezünk meg.

Vito irodájában Tom aggódó arckifejezéssel fordult Joker-

hez.
– Nagy bajban van Miss Maryann?
Joker előbb Hankre pillantott, azután visszafordult Tomhoz.
– Nagy bajban.
– És minden a miatt az ügyész miatt történt, akiről azt írják
az újságok, hogy ő készítette elő az ügyet? Ő az a Mr. Keyes,
aki most elment nyaralni, amikor Miss Maryann ekkora bajba
jutott? – háborgott Tom.
– Ő az – mondta Joker csöndesen.
– Az egy aljas ember – mondta Tom komolyan. – Ezt csinál-
ni Miss Maryannel, csak azért, mert nem ment hozzá felesé-
gül?
– Tessék? – hajolt előre Joker. – Miről beszél?
Homályos, zűrzavaros emlékek merültek föl benne lassan.
Ross barátja, aki mindig a táncterem előtt várt a lányra. Mike-
nak hívták a fiút. Joker Tomra bámult.
– Miről beszél? – ismételte.
– Ő a kicsi Michelle papája – mondta Tom.
– Honnan tudja? – kérdezte Vito. – Ő mondta magának?
Tom a tejét rázta.
– Ő sose mondana ilyet.
 – Hát akkor honnan veszi? – kérdezte Vito. – Ha ezt be tud-
nánk bizonyítani, gyerekjáték lesz kihozni Maryannt. Nincs az
az esküdtszék, amelyik ezek után nem szándékos koholmány-
ra gyanakodna.
– Miss Maryann a kredencben tartja Michelle születési bizo-
nyítványát. Ott ez áll az Apja nevénél. Sokszor szokom látni
takarítás közben.
Vito izgatottan fölugrott.
– Most rögtön hazamegy, és megkeresi. Utána egyenesen
idehozza nekem. Senki másnak nem adhatja oda, csak nekem.
Megértette?
Tom már az ajtónál járt. Boldogan vigyorgott a másik kettő-
re.
– Természetesen. Mr. Hank! Megértettem.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Vito odafordult Joker-
hez.
– Mit szólsz ehhez? – kérdezte.
– Megáll az eszem! – mondta Joker elképedten. – És egész
idő alatt egy szót sem szólt nekünk erről.
– Szerinted még mindig fontos neki a fickó? – töprengett
Vito.
Joker vállat vont.
– Már régóta meg se próbálom kiismerni.
– Csak a tárgyaláson rukkolok elő vele – tűnődött Vito. –
Nem szeretném, ha az ügyész előbb lépne, mint mi! – Hirtelen
eszébe jutott valami. – Mit gondolsz. Keyes tudja?
Joker a fejét rázta.
– Á, dehogy Nem hinném, hogy bárkinek is szólt róla. Leg-
feljebb Rossnak. Ő pedig már nem mondhatja el senkinek.
Vito az íróasztala mögé ment.
– Nem értem ezt a nőt – mondta zavart hangon. – Ma reggel
láttam a börtönben. Már harmadik napja van bent, és még egy
szót se szólt nekem erről. Talán nem tudja, hogy ez megment-
hetné?
– Ha tudja is, kétlem, hogy hajlandó volna beszélni – moso-
lyodott el Joker. – Emlékszel, mit mondtál nekem egyszer ré-
gen? Amikor először meséltél róla?
Vito a fejét rázta.
– Nem.
– Egészen rendkívüli tyúk – idézte Joker. – Egy kurva, aki
erkölcsös.
 VÁDELJÁRÁS
MARYANN FLOOD
BŰNÜGYÉBEN
 Joel fölpillantott az íróasztala mellől, amikor beléptem az
irodába. Aggódó kifejezés ült az arcán.
– Az Öreg pokolian üvöltözött utánad – mondta. – Jobban
teszed, ha kettesével rohansz fel hozzá a lépcsőkön.
– Mit akar? – kérdeztem, miközben kabátomat és kalapomat
a székre dobtam.
– Nem tudom – felelte Joel. – Azt hallottam, hogy Vito is ve-
le volt. Nem tetszik ez nekem.
– Vito? – csodálkoztam.
Joel bólintott.
– A helyedben szétcsapnék közöttük.
Az Öreg titkárnője intett, hogy menjek egyenesen az irodá-
ba. Az Öreg az íróasztala mögött foglalt helyet, jeges volt a
tekintete. Vito vele szemben ült egy széken.
Elmentem mellette, és megálltam az íróasztal előtt.
– Hívatott, uram?
Az Öreg bólintott, a tekintete továbbra is fagyos volt.
– Nem mondott el mindent magáról és Miss Floodról. – A
hangjában jégcsapok csilingeltek.
Éreztem, hogy fölmegy bennem a pumpa. Nem ebben álla-
podtunk meg. Mindent elmondtam az Öregnek, az illendőség
határain belül. Amikor fölmondtam, ő ragaszkodott hozzá,
hogy maradjak. Igyekeztem ugyanolyan rideg hangon meg-
szólalni, mint ő.
– Attól tartok, nem értem önt.
– Egy Frank Millersen elég az embernek az életében! – üvöl-
tött az Öreg, öklével verve az asztal lapját.
Próbáltam nyugodtan beszélni, bár majd szétvetett az indu-
lat. Épp elég poklot kell átélnem anélkül is, hogy ez a vén sza-
ros itt üvöltözik velem.
 – Még mindig nem tudom, miről beszél, uram.
– Lehet, hogy nem tud erről? – kérdezte az Öreg gúnyosan,
és egy papírt tolt elém.
A kezembe vettem, rápillantottam. Egy születési bizonyít-
vány volt. Michelle Keyes. Ahogy továbbolvastam, éreztem,
hogy a vér lassan kifut az arcomból. Anyja neve: Maryann Flood.
Apja neve: Michael Keyes. Megnéztem a dátumot. Nagyot dob-
bant a szívem. Valószínűnek látszik. Ha azt vesszük, mikor
voltunk együtt.
Most értettem meg sok mindent. A különös tekintetét, ami-
kor tegnap éjjel a lányáról kérdeztem. Eszembe se jutott, hogy
én lehetek az apja.
Fülembe reccsent az Öreg hangja.
– Miért nem beszélt nekem erről?
Ránéztem, igyekeztem uralkodni a hangomon, amennyire
tőlem tellett.
– Hogy tehettem volna? – kérdeztem. – Ebben a pillanatban
jutott a tudomásomra.
Az Öreg fölhorkant.
– Ugye, nem kívánja, hogy ezt elhiggyem magának?
Nem türtőztettem magam tovább.
– Teszek arra, hogy maga mit hisz el!
– Tudja, mit jelent ez az ügy szempontjából? – kérdezte az
Öreg. – Halomra dönti az egészet!
Rávillantottam a szemem. Ez a fickó papolja állandóan,
hogy az igazság a legfontosabb?
– Már miért döntené? – kérdeztem ridegen. – Vito egyetlen
vádpontot sem tudott megcáfolni.
Most először szólalt meg az ügyvéd, mióta a szobába lép-
tem.
– Minek strapáltam volna magam? – kérdezte. – Gondolja,
hogy az esküdtek elhiszik a vádjait, ha ezt meglátják? Az egé-
szet koholmánynak fogják tekinteni. Személyes bosszúnak.
 Fitymálva néztem le rá.
– Azt hallottam, hogy maga jó ügyvéd, Vito, az egyik leg-
jobb. Nem tudtam, hogy a zsarolás is szerepel a fegyvertárá-
ban.
Vito fölkelt a székből, és felém indult. Fél kezemmel hátra-
taszítottam. Visszahuppant a székre, és rám meredt.
Megcsörrent a házi telefon az Öreg íróasztalán. Lenyomta a
gombot.
– Tessék! – vakkantott a mikrofonba.
– Miss Flood van itt – hallottuk a titkárnő hangját.
– Küldje be – mondta az Öreg.
Kinyílt az ajtó, és Marja belépett. Arany haját kibontotta.
Ugyanazt a kék plüsskabátot viselte, amit végig a tárgyalás
alatt. Ugyanazzal a magabiztos járással közeledett felénk,
amely mindig is megkülönböztette a többi nőtől.
Engem nem vett észre. Vitót nézte.
– Mi van? – kérdezte fátyolos hangján.
Az ügyvéd feszülten elmosolyodott elegáns bajusza alatt.
– Azt hiszem, az államügyész hajlandónak mutatkozik
megállapodni velünk.
Marja rám pillantott. Fölragyogott a szeme.
– Mike, te…?
Vito éles hangon közbevágott.
– Az államügyészt mondtam, nem a fiúdat.
A ragyogás ugyanolyan gyorsan eltűnt a szeméből, ahogy
az imént megjelent. Ismét az ügyvédet nézte.
– Hogyhogy? – kérdezte.
Némán átadtam neki a születési bizonyítványt. Gyorsan rá-
pillantott, azután vissza rám. Meztelen fájdalom költözött a
tekintetébe.
– Hol szerezted ezt? – kérdezte reszkető hangon.
Vito felé intettem a fejemmel.
Marja lenézett az ügyvédre.
 – Hol szerezted ezt, Vito? – A hangja jéghideg volt.
Vito rámosolygott.
– Tomtól kaptam.
– Miért nem szóltál nekem erről? – vonta kérdőre.
– És hagyjam, hogy elveszítsd a saját peredet, mert a fiúdat
akarod megvédeni? – vágott vissza az ügyvéd. – Az ügyvéded
vagyok. Az a feladatom, hogy megvédjelek. Önmagaddal
szemben is, ha kell.
Marja mély lélegzetet vett.
– Ki törődik vele? – nézett felém. – Ha akartam volna, hogy
megtudja, már rég elmondtam volna neki. Egyedül Michelle
számít. Ő most boldog. Azt hiszi, hogy az apja elesett a hábo-
rúban. Mit fog érezni, ha kiderül, milyen körülmények között
jött a világra?
– Szerinted annak jobban örülne, ha az anyját dutyiba zár-
ják? – vetette ellen Vito.
– Még az is jobb, mint zabigyereknek lenni! – csattant föl
Marja.
Vito fölemelkedett.
– Azt teszed, amit mondok – közölte. – Nagyon sokat koc-
káztatsz, ha most meghátrálsz! – Az államügyészhez fordult. –
Nos, John, mit mondasz?
Az Öreg némán nézett rá.
– Megállapodtunk? – makacskodott Vito.
Az államügyész szelíd hangon szólalt meg, a szemét rám
függesztette.
– Keyes viszi az ügyet. Alapelvem, hogy sohasem szólok be-
le a munkatársaim dolgába. Őt kérdezd.
Vito kérdőn pillantott rám.
– Nem lesz semmiféle megállapodás – jelentettem ki.
– Nem lesz kellemes, Mike – mondta. – Pellengérre foglak
állítani, s amikor végeztem veled, nem lesz többé hova men-
ned. Örökre leradírozlak a pályáról.
 – Vállalom a kockázatot – feleltem zordan.
Vito visszafordult az Öreghez.
– Ezzel a te kormányzói esélyednek is befellegzett.
Kifürkészhetetlen volt az Öreg tekintete.
– Mike-kal tartok – mondta.
Vito az ajtó felé fordult, az arca égett a haragtól.
– Gyerünk, Maryann.
A nő elindult utána.
– Marja – szólítottam meg.
Megállt, visszanézett rám. Hozzáléptem, és megfogtam a
kezét.
– Miért nem mondtad meg nekem? – kérdeztem lágyan.
Nem felelt. A szemében különös fény csillogott. Nem tud-
tam eldönteni, hogy könnyezik-e.
– Miért, Marja? – ismételtem.
Tágra nyílt szeme rám szegeződött, pillája se rebbent.
– Egy gyermeket elveszítettem, mert úgy ítélték meg mások,
hogy nem tudok gondoskodni róla – szólt félhangosan. – Ezt
nem akartam elveszíteni, Mike.
– Jössz, Maryann? – hívta Vito nyersen az ajtóból.
– Sajnálom, Mike – suttogta Marja, elhúzta a kezét, és kifelé
indult.
Lassan visszamentem az Öreghez.
– Hát ezt alaposan eltoltam magának.
Az Öreg elmosolyodott.
– Én kérek bocsánatot, amiért nem bíztam magában, Mike.
– Felejtse el, John – legyintettem. – Most már úgyis mind-
egy.
Az Öreg nehézkesen fölemelkedett.
– Pár perc múlva folytatódik a tárgyalás. Jobb, ha megyünk.
Úgy éreztem magam, mint a gladiátorok a régi Rómában,
mielőtt az arénába léptek.
– Morituri te salutant – dünnyögtem.
 Az Öreg teljesen elmerült a gondolataiban.
– Mi az? – kérdezte éles hangon.
Rávigyorogtam. Mindig nagyon büszke volt a latintudására.
Nemigen hibázott, még figyelmetlenségből sem. Kihasználtam
az alkalmat. – A halálba menők üdvözölnek – fordítottam le
vigyorogva a mondatot.

Visszafojtott izgalom érződött a tárgyalóteremben. Mintha

rejtélyes módon, mindenki sejtette volna, hogy valami történni
fog. Még a rendszerint fásult írnokok is nyugtalanul fészkelőd-
tek helyükön.
A bíró húsz perccel később érkezett. Jövetelére fölálltunk.
Egy pillanat múlva kezdetét vette a tárgyalás.
Vito fölemelkedett, és a bírói pulpitus elé járult. Hangja be-
töltötte a termet.
– A védelem első tanúként Mr. Michael Keyest, az állam-
ügyészség apparátusának tagját kívánja szólítani.
Láthatólag még a bíró is elképedt. Felém pillantott, miköz-
ben a hallgatóság fölbolydult. Riporterek indultak meg futva a
kijárat felé. A bíró kalapácsával kopogtatta az asztalt, így pró-
bálva rendet teremteni. Egy másodperc múlva halálos csönd
lett.
– Ez rendkívül szokatlan kérés, ügyvéd úr – közölte. – Fel-
teszem, alapos oka van ezt kérni.
– Igenis, tisztelt bíróság – felelte Vito. – Úgy hiszem. Mr.
Keyes vallomása a védelem szempontjából döntő jelentőséggel
bírhat.
A bíró rám tekintett, és én lassan elindultam a tanúk emel-
vénye felé. Vito szenvtelen arccal nézett rám.
Marja fölpillantott, ahogy elhaladtam előtte. Sápadt és nyú-
zott volt az arca. Azután hátat fordítottam neki, és megálltam
a tanúk emelvényével szemben. Fölmentem a lépcsőn, várva,
hogy a törvényszéki írnok megkeressen. A fotósok villogó
lámpáinak fénye egészen elvakította a szememet.
Miközben ott hunyorogtam, meghallottam Marja hangját a
hátam mögött.
– Tisztelt bíróság, válthatnék néhány szót az ügyvédemmel?
Szeretném megváltoztatni a vallomásomat, beismerni a bűnös-
ségemet!
Ismét fölzúdult a hallgatóság, talán még jobban, mint az
előbb. Újra villogni kezdtek a vakuk, és mire képes voltam
kinyitni a szemem, Vito már visszament védencéhez.
Egy pillanatig látványosan vitatkoztak, azután Vito a bíróra
nézett.
– Tisztelt bíróság, szeretnék tíz perc szünetet kérni. Szüksé-
gesnek látom, hogy négyszemközt beszéljek védencemmel.
A bíró kopogott a kalapácsával.
– A bíróság tíz percre visszavonul – jelentette be, és elhagy-
ta a pulpitust. Leléptem a tanúk emelvényéről, és a helyemre
siettem.
Marja és Vito már eltűnt a tanácskozóteremben. A tárgyaló-
terem hátsó részében úgy összezsúfolódtak az emberek, mint
szardíniák a dobozban. Valaki megrángatta a kabátom ujját.
Az Öreg volt.
– Igaza volt – suttogta ámulattal. – Ez a lány nem riad meg a
világon semmitől!
A tanácskozóterem ajtaja kinyílott, és Vito lépett ki rajta,
egyedül. Végignézett a tömegen, láthatóan keresett valakit.
Nem sikerült követnem a tekintetét. Intett a fejével; úgy tűnt,
mintha bólintott volna valakinek, azután visszament a tanács-
kozóterembe. Szememmel továbbra is a tömeget pásztáztam.
Egy másodperc múlva fölemelkedett valaki. Az illető ősz haja
fémesen csillogott a lámpák fényében. A kijárat felé indult.
Azonnal fölismertem: Joker Martin volt az. Csodálkoztam, mit
kereshet itt, de ismét kinyílt a tanácskozóterem ajtaja, és én
elfelejtkeztem az egészről.
Marja ment elöl, Vito követte a védelem asztalához. Helyet
foglaltak.
Egy másodperc múlva folytatódott a tárgyalás. Vito föl-
emelkedett, és a bíróra tekintett.
– Védencem valamennyi vádpontban elismeri a bűnösségét.
A bíró Marjához fordult:
– Valóban így van, Miss Flood?
Marja lassan fölemelkedett.
– Igenis, bíró úr.

Átküzdöttük magunkat a tömegen a liftekhez. Már sajgott a

hátam, annyian veregették meg, sok szerencsét kívánva ne-
kem. Végre a liftben kettesben maradtunk az Öreggel.
– Reggel megtalálja a felmondásomat az asztalán – szólal-
tam meg.
Az Öreg nem nézett rám.
– Sajnálom, hogy ennyi zűrt okoztam, uram – mondtam.
Az Öreg hallgatott.
A lift megállt, én kiszálltam. Végigmentem a folyosón az
irodámba. Joel és Alec még lent maradt. Leültem az asztalom
mögé, és egy üres papírlapot húztam elő. Gyorsan megírtam a
fölmondásomat, beleraktam egy borítékba, és fölküldtem az
Öreghez.
Asztalomon megcsörrent a telefon.
– Keyes – szóltam bele. Ezt sem teszem már sokszor.
– Mike, itt Marja.
– Tessék, Marja – szóltam bágyadtan.
– Itt vagyok a Boyd Bárban, a Broadwayn. Ide tudnál jönni?
Ezek nem lopják a napot. Marja óvadékát ötvenezer dollár-
ban állapították meg, és ő már ott ül a bárban, amikor én még
alig értem föl az emeletre. Tétováztam.
 – Kérlek, Mike – mondta. – Nagyon fontos.
– Oké – engedtem. – Mindjárt ott leszek.
A kabátomért nyúltam. Majd holnap visszajövök, és kipako-
lom az íróasztalomat.
Havazni kezdett, amikor benyomultam a félhomályos he-
lyiségbe. A sarokban ült egy asztalnál. Mellételepedtem. Oda-
lépett hozzánk a pincér.
– Mit iszol? – kérdeztem Marját.
– Cassist szódával – felelte.
– Nekem pedig gint jéggel – mondtam a pincérnek, aztán
visszafordultam Marjához. – Még mindig ezt a képtelen pan-
csot iszod?
– Nekem ízlik – szögezte le.
A pincér lerakta elénk a poharakat.
Fölemeltem a magamét.
– Igyunk a bűnre.
Egyenesen a szemembe nézett.
– Arra nem iszom – mondta.
Elhúztam a számat.
– Ross is mindig ezt mondta – magyarázta. – Babonás va-
gyok.
– Tudsz valami jobbat? – érdeklődtem.
Bólintott.
– Mi az?
Nem vette le rólam a tekintetét.
– Igyunk kettőnkre – mondta határozottan.
Éreztem, hogy forróság árad belőle.
– Elég jó – ismertem el, és ittam egy kortyot. – Miért akartál
találkozni velem?
Egy férfi lépett az étterembe. Marja rápillantott, azután visz-
sza rám.
– Kettőnkről van szó, Mike – válaszolta. Az asztal fölött a
kezemre tette a kezét. – Azt hiszem, eljött az ideje.
 Karomban éreztem az ujjai okozta apró áramütéseket. Pró-
báltam fegyelmezni a hangomat.
– Igazán?
Lassan bólintott.
– Csak te kellesz nekem.
Mély lélegzetet vettem.
– Elég sokáig tartott, amíg rájöttél.
– Sajnálom, Mike – mondta. – Nem tehetek róla. Nem isme-
rek nálad jobbat. Tegnap éjjel is megmondtam. A kocsiban.
Időre volt szükségem, hogy gondolkozni tudjak. A halánté-
kom lüktetett. Témát változtattam.
– Ki tette le az óvadékot? – firtattam.
Ismét nyílt az ajtó, újabb férfi lépett be rajta, Marja erre is
vetett egy vizsgálódó pillantást, azután megint felém fordult.
– Joker Martin – felelte.
Hát ezért volt ott a tárgyalóteremben. Vito biztosan azért
jött ki, hogy a beleegyezését kérje a megváltoztatott vallomás-
hoz. Úgy hallottam, szinte az egész alvilág az ő tenyeréből
eszik a városban. Nem szóltam semmit.
Marja hozzám hajolt. Buja parfümillat csapott az orromba.
– Nem fog soká tartani. Mike – mondta. – Pár év múlva ki-
engednek, a jó magaviseletem miatt. Akkor elutazhatunk va-
lahová, és tiszta lappal kezdhetünk. Valahol, ahol senki se is-
mer minket.
Egy harmadik férfi jött be. Marja erre is rávillantotta a sze-
mét, azután tovább beszélt hozzám. A hangja mély volt és fá-
tyolos.
– Így lesz, Mike?
Nagy levegőt vettem Lassan kezdtem szétbontani összefo-
nódó ujjainkat. A kezemre pillantott, aztán ismét a szemembe
nézett. Hirtelen fátyolos lett a tekintete.
– Miért, Mike? A börtön miatt?
Megráztam a fejem. Még mindig nem mertem megszólalni.
 Marja hangja valamivel élesebb lett.
– Akkor meg miért? Jogom van tudni, Mike.
– Milyen a lányom, Marja? – Alig ismertem rá a saját han-
gomra.
A tekintetében hirtelen megértés villant.
– Tehát ezért – mondta.
Bólintottam.
– Ezért. – Lenéztem a kezemre. Láttam, hogy lüktet a vér a
kidudorodó erekben. – Én sohasem lettem volna képes elra-
bolni tőled a gyermekedet.
– Mi mást tehettem volna, Mike? – kérdezte. – Világok vá-
lasztottak el minket egymástól.
– És miből gondolod, hogy most csökkent ez a távolság? –
firtattam kegyetlenül. – Egész életemben rád vártam. Azt hit-
tem, nem tehetsz olyat, amiért ne tudnék megbocsátani és
mentséget találni neked. De tévedtem. A gyerekemtől nem lett
volna szabad megfosztanod.
– Ő az én gyerekem is, Mike, ezt ne feledd – vágott vissza
sietve. – Az egész világon egyedül ő van nekem. Sokkal inkább
az enyém, mint a tiéd.
– Hát éppen ez az, Marja – mondtam; lassan kezdtem kime-
rülni. – A miénk is lehetett volna. De te csak magadra gondol-
tál. Őrá és énrám nem. Csak arra, hogy neked szükséged van
rá.
– Még nincs késő, Mike. Még változtathatunk a dolgon.
– Nem, Marja – ráztam a fejem. – Az idő kerekét nem lehet
visszaforgatni. Ezt egyszer te mondtad nekem, emlékszel?
A szeme hatalmas volt és sötét. Nagyon ismerős volt mégis
idegennek tűnt. Eltelt egy másodperc. Azután az arca szenvte-
len maszkká rendeződött, és lassan fölemelkedett. Szó nélkül
kisétált az utcára.
A kirakat üvegén át láttam, amint kint áll az utcán, és bár-
sonytakarót terít köré a havazás. Hosszú, fekete limuzin ka-
nyarodott elé. Egy férfi szállt ki belőle. Levette fejéről a sötét,
széles karimájú kalapot, és kinyitotta a kocsi ajtaját Marja előtt.
Megpillantottam ősz haját. Színe, akár a reá hulló hóé. Joker
Martin volt az. Beült Marja mellé az autóba, és lassan elhajtot-
tak.
Ledöntöttem a maradék italt, fölálltam. Néhány bankjegyet
dobtam az asztalra, és elindultam az ajtó felé.

Beléptem a bíróságra, hogy elvégezzem utolsó hivatali te-

endőimet: meghallgassam Marja ítéletének kihirdetését.
Láttam az arcát, ahogy a bíró előtt állt. Sápadt volt, de a
szeme nyugodt. Ijedtség nélkül hallgatta a bíró hozzá intézett
szavait.
– Az első vádpontban foglaltakért – prostitúcióra való kerí-
tés bűntettéért – ezennel háromtól ötévi börtönre és ötezer dol-
lár megfizetésére ítéljük,
– A második vádpontban foglaltakért – közhivatalnokok
megvesztegetésének bűntettéért ezennel egyévi börtönre és
ötezer dollár megfizetésére ítéljük.
– A harmadik vádpontban foglaltakért – erőszakos zsarolás
bűntettéért – ezennel egyévi börtönbüntetésre és ötszáz dollár
megfizetésére ítéljük.
Amint az ítélet elhangzott, a teremben zsongás indult meg.
A bíró a kalapácsával teremtett rendet. A hallgatóság elcsön-
desedett.
A bíró nagyon halkan beszélt, hangja mégis eljutott a terem
legtávolabbi sarkába is.
– A kerületi államügyész fölhívta a bíróság figyelmét arra,
hogy a vádlott mély megbánást tanúsított a tárgyalás során.
Ezért a bíróság úgy döntött, hogy a vádlott a különböző bör-
tönbüntetéseket párhuzamosan töltheti le.
Még hangosabb lett a nyüzsgés a teremben. Ez aztán a
szenzáció! Ez annyit jelentett, hogy Marjának a jó magaviselet-
ét is beszámolva, legfeljebb két évet kell börtönben töltenie.
Alechez fordultam.
– Tudtad, hogy mire készül az Öreg? – kérdeztem.
Alec a fejét rázta. Joelre néztem, ő is csak bambán meredt a
levegőbe. Marját kerestem a tekintetemmel. Ő pedig engem
figyelt, hálás volt a szeme. Szerettem volna megmondani neki,
hogy ez a főnök műve volt, nem az enyém, de nem tudtam
szót váltani vele.
Joel lépett mellém, miközben kifelé igyekeztünk.
– Az Öreg kezd megszelídülni – mondta. – Iszunk valamit?
Megráztam a fejem, és a liftnél elváltam tőle. Amikor az
irodához értem, hirtelen kinyílt az ajtó, és az Öreg lépett ki
rajta. Kezében borítékot tartott, és izgatottan felém lobogtatta.
– Csak nem képzeli, hogy ezt elfogadom! – ordította.
A felmondásom volt az.
– De igen, uram. Szerintem ez az egyetlen tisztességes meg-
oldás.
– Akkor maga ostobább, mint gondoltam, Mike – kiabálta.
Széles mozdulatokkal darabokra tépte a levelet, és a padlóra
szórta. Azután dühösen elrobogott.
Egy pillanatig a padlót bámultam. A kis papírdarabkák fe-
héren virítottak a piszkosszürke parkettán. Azután az Öreg
után iramodtam. Megragadtam a karját, mire hátrafordult.
– Kösz, főnök – mondtam.
Mogorván bólintott.
– Jól van. Mike. Csak nem hitte el, hogy ilyen könnyen haj-
landó vagyok megválni egy remek munkatárstól?
Lassan elmosolyodtam.
– Nem ezt köszöntem meg, uram. Hanem azt, amit Marjáért
tett.
A szemembe nézett, a tekintete lassan megenyhült.
– Ne feledje. Mike – szólt szelíden –, az igazságszolgáltatás
mérlegét mindig az irgalmassággal kell pontosra állítani.
 Egy percig némán álltam. Irgalmasság. Nagy szó. A legna-
gyobb. Vajon képes leszek-e valaha is gyakorolni?
Mielőtt megszólalhattam volna, vállon veregetett.
– Menjen vissza az irodájába, cimbora. Valaki várja odabent.
Visszatrappoltam az irodámhoz. Lassan benyitottam az aj-
tón. Senki sem volt odabent. Az Öreg már kezd egy kicsit sze-
nilissé válni. Bementem, és leültem az íróasztalom mellé. Ru-
hasuhogás ütötte meg a fülem az ajtó melletti dívány felöl.
Felpillantottam.
Egy kislány lépegetett felém. Hajánál fehérebbet még éle-
temben nem láttam. Nagy, kerek, kék szeme volt, s amikor
belenéztem, mintha tükörbe pillantottam volna. Az én szemem
volt az. Szorítást éreztem a mellemben. Nem kaptam levegőt.
Megállt az íróasztalom előtt, és ünnepélyesen rám tekintett.
Szemét tágra nyitotta, pillája nem rezdült.
– Michelle vagyok – mondta. Tiszta és csengő volt a hangja.
Bólintottam; megszólalni képtelen lettem volna.
– Mami azt mondta, hogy mostantól egy kicsit nálad fogok
lakni.
Ismét bólintottam. Szólni akartam, de nem jött ki hang a
torkomon.
– Azt mondta, hogy te fogsz vigyázni rám. – A gyönyörű
szemekben könnyek jelentek meg.
Belém nyilallt a fájdalom, a szemem elhomályosult. Lassan
megkerültem az íróasztalt, és mellé térdeltem. Megfogtam a
kezét.
– Vigyázni fogok rád, Michelle.