Harold Robbins

A mágnás
 A mű eredeti címe: Tycoon
Copyright © by Harold Robbins, 1997.
Minden jog fenntartva!

Fordította: Szántó András

Címlapterv: Cséve Gábor

Hungarian translation © I.P.C. Könyvek Kft, 1997

 Jack Lear, a német származású, de ízig-vérig
amerikai zsidó médiamogul életének története Harold
Robbins legújabb könyve. A szerző – híven önmaga
hagyományaihoz – több évtizeden át kísérő végig
hősének életét, amelynek hava része ezúttal az
amerikai rádiózás, televíziózás története.
Lear családja vagyonával, de a családjával szinte
teljesen szakítva fog bele a médiavállalkozásba.
Feleségei, szeretői útjának nem csak meghatározó
súlyú társai, de – megint csak a robbinsi
hagyományokhoz híven – a regény erotikus, sőt olykor
pornográfiába hajló jeleneteinek is szereplői.
A mágnás életének bemutatása az író számára
lehetőséget teremt, hogy az amerikai televíziós ipar
megszületésének belső titkaira is rávilágítson.
A regény rövid fejezetekből álló szerkezete filmszerűen
olvasmányossá teszi a történetet.
 Feleségemnek, Jann-nak,
szerelemmel és boldogsággal
 EGY
Egy 1931

JACK LEAR ÉLETÉNEK MEGHATÁROZÓ TÉNYEZŐJE, hogy Johann

Lehrer unokája és Erich Lear fia volt, továbbá hogy
Amerika legszebb asszonyát vette feleségül.
Felesége Kimberly – Kimberly Bayard Wolcott Lear.
Augusztus 19-én, szerdán késő este az Ambassador Szálló
szobájában az öltözőasztal előtt ült, sötétbarna haját
kefélte. A Lear családdal – Jack nagyapjával, apjával,
fivérével és sógornőjével – aznap este elköltött vacsorára
haját a fülei mögé bodorítva viselte, hogy gyémánt
fülbevalói jól mutassanak; most azonban kikefélte simára
és fényesre, ahogyan Jack szerette. Még nem törölte le a
sminkjét. Két remek ívűre kitépdesett szemöldöke sötét és
határozottan megrajzolt volt, néhány ceruzavonással még
hangsúlyosabbá tette őket. Szempilláin jól látszott a
festék, arccsontját a pirosító kiemelte, ajkát pedig a
gondosan felvitt rúzs érzékien drámaivá tette. Jobbjával a
haját kefélte, baljával a borostyán szipkába tett Herbert
Tareyton cigarettát fogta.
Rózsaszín selyem hálóinget viselt.
– Olyan rossz volt, ahogyan előre figyelmeztettelek? –
kérdezte Jack.
Kimberly kuncogott, és a vállát vonogatta.
Két hónapja voltak házasok. Bár küldtek meghívót,
Jack családjából senki sem jött el Bostonba az esküvőre.
Jack és Kimberly azért utazott Los Angelesbe, hogy
találkozzék – vagy inkább konfrontálódjék – Learékkel.
 – Mondtam, hogy a nagyapámnak tetszeni fogsz. Annyit
mondhatok, hogy furcsának, talán mulatságosnak találja,
hogy sikszét vettem feleségül.
– Azt mondtad, apád nem fog kedvelni, és láthatóan így
is van.
– Ha anyám élne, megszerettetne vele. A helyzet az,
hogy nem utál. Egyszerűen csak úgy látja, hogy szétzúzod
a velem kapcsolatos terveit. Apám hozzászokott, hogy a
kedve szerint alakulnak a dolgok.
– Az is nyilvánvaló, hogy közte és az öcséd között sincs
túláradó szeretet – jegyezte meg Kimberly.
– Szerinte Robert ostoba üzletbe mászott bele,
olyasmibe, ami szeszélynek bizonyulhat, és nem lesz
tartós. Mozgóképgyártás. Leichtgewicht, így szokta hívni az
öcsémet. Könnyűsúlyú. Így beszél, de véletlenül tudom,
hogy pénzt fektetett Bob üzletébe.
– Várj, amíg megtudja, te milyen üzletbe készülsz
belevágni!
– Tajtékozni fog a dühtől.
Jack felkapott egy palack Black Labelt – ahogy ők
mondták, igazi cuccot, „egyenest a hajóról” – és
újratöltötte mindkettőjük poharát. Az ezüstvödörből
ezüstcsipesszel szedte ki a jégkockákat.
Jack Lear nem tartozott Amerika legjóképűbb ifjai közé.
Őszinte, nyílt arc jellemezte, egyenesen az emberre néző
szempár, mosolyra kész és becsületességet sugárzó, telt
ajak. Huszonöt éves korára kezdett megfogyatkozni fekete
haja, és nagyon igyekezett előrefésülve leplezni a mind
terebélyesedő, kopasz foltot. Nem bajlódott azzal, hogy
szipkába gyömöszölje Cameljét, két ujja közé fogta a
cigarettát, és mélyen tüdőre szívta a füstöt.
 – Nem hiszem, hogy Kaliforniában tudnék élni –
mormogta Kimberly. – Olyan gyér. Olyan sivár. Itt cifra
palota, ott a mogulok otthonai.
– Nem kell Kaliforniában élned – mondta Jack. – Még
csak szóba sem került, hogy Kaliforniában éljünk. Itt
nincs keresnivalónk.
– Itt nőttél fel.
– Igaz. De senkinek sincs itt keresnivalója.
– Senkinek, akit mi ismerni akarunk – mondta
mosolyogva az asszony.
Jack zavartalan elégedettséggel nézett feleségére. Még
nem ismert senkit, akinek a gondolkodása annyira az
övéhez hasonló rugóra járt volna. Meg tudta volna jósolni
a nő megjegyzését.
Az asszony lerázta magáról a hálóinget, kilépett belőle,
harisnyáját, harisnyatartóját és cipőjét leszámítva pucéran
állt ott. A férfi lehúzta maga mellé az ágyra, és elkezdte
cirógatni a mellét. Imádta a felesége mellét. Aprók és
kemények voltak, mélyrózsaszín bimbókkal. Amikor a nő
fölé hajolt, az ajka közé szippantotta a bal mellbimbóját.
– Mindjárt dugunk, de előbb beszéljünk – szólt az
asszony. – Apád még mindig azt hiszi, hogy Los
Angelesben fogunk élni. Még amikor azokról a házakról
beszélt, amelyeket megvehetnél, akkor sem mondtad, hogy
nem itt fogunk lakni. Azt sem mondtad meg, hogy nem
szállsz be az üzletébe.
– El tudsz engem képzelni az ő üzletében?
Hajóbontónak hívják, de valójában felmagasztalt
ócskavas-kereskedő – ahogy nagyapám olykor az
emlékezetébe vési. Még csak gondolni sem tudok rá,
Kimberly!
 – Jó, ezt már megbeszéltük, nem? Nem csak az üzlet
nem való neked. Maga az ötlet, hogy az ő irányítása alatt
élnél! Te figyelmeztettél rá, hogy apád goromba és… és…
– Könyörtelen.
– Rendben. De hát az apád, és nem akartam vele
kapcsolatban ilyen szót használni. Viszont nem
dolgozhatsz neki, Jack! Te túl jó vagy. Ő uralkodni akar
feletted. Ráadásul túl intellektuális vagy ahhoz, hogy
beszállj – nos, a te szavaiddal – az ócskavasüzletbe. Az
entellektüelnek olyan pálya kell, amely felkínálja az
alkotás esélyét.
A nő szavai nem lepték meg, nem is zavarták Jacket.
Entellektüelnek tartotta magát. Apja és fivére intelligensek
– azt is mondhatni, bántóan intelligensek – voltak, de nem
mély gondolkodásúak, akik odaadóan tanulnának,
elmélkednének, töprengenének. Talán nagyapjától,
Johann Lehrertől örökölte intellektusát, aki professzor
volt, mielőtt elhagyta Németországot.
Kimberly is entellektüel volt. Családja anyai ágán volt
egy szónoklattan-professzor, aki a Yale-en tanított. Apai
ágon tehetséges jenki ezermester volt az ükapja, aki
föltalált egy egyszerű eszközt, amely a lőfegyverekből
eltávolította a tüzelés után szétnyíló, használt
töltényhüvelyeket, megtakarítva ezáltal a lövésznek a
fáradságot, hogy egyenként kaparja ki ujjaival a forró,
üres hüvelyeket. Ezzel a találmánnyal alapozta meg a
vagyonát a Wolcott család. Ekkor alakult meg a Kettering
Arms Incorporated, amelynek Kimberly apja volt az
elnöke.
– Keserű összecsapás felé tartasz – figyelmeztette
Kimberly. – Mikor fogod közölni vele?
– Holnap.
 – Biztos?
– Biztos.
– Nem fog örülni. Nem fogadja higgadtan.
Jack vállat vont. – Úgy fogadja, ahogyan akarja,
Kimberly! Mi már döntöttünk.

Kettő

FELPASKOLTÁK PÁRNÁIKAT. Jack zenét sugárzó adóra

hangolta, és lehalkította a rádiót. Hanyatt dőltek a
párnára, és összebújtak.
– Meséltem neked keveset, de nem eleget a nagyapámról
– mondta Jack. – Mondtam, hogy a család neve nem Lear,
hanem Lehrer, és azt is, hogy a Lehrer németül tanárt
jelent. Nos, a nagyapám a kinyilatkoztatott és észokokra
épülő vallás professzora volt. Tanult ember. 1888-ban
menekült el Németországból, mert beleesett a porosz
katonaság egyetemi összeírásába, és attól rettegett, hogy
behívják a hadseregbe. El tudsz képzelni egy pajeszos
zsidó professzort és rabbit a porosz regiment
közlegényeként? Ő nem tudta elképzelni. Inkább elhagyta
otthonát és hazáját, mint hogy vállalja ezt a kockázatot.
Amerikában pedig kikötött annál, amit „ócskavas-
kereskedésnek” nevezett el.
– Fémgyűjtő – indítványozott szelídebb kifejezést a nő.
– Ócskavas-kereskedő. Nem talált professzorként
munkát ebben az országban. Nem beszélt angolul. Ezért
ócskavas-kereskedő lett, először kis kordéval. De pokolian
sok pénzt keresett. Most apám viszi tovább az üzletet.
– Hajóbontóként – vetette közbe Kimberly. – Apám
utánanézett, ki az az Erich Lear.
 Jack bólintott. – Hajóbontónak lenni annyi, mint ezer
tonnaszámra hulladék vasat árusítani. Amikor nagyapám
visszavonult, az etikai normák maradéka is kiveszett az
üzletből. Egyebek között küzd a szakszervezetek ellen.
Henry Fordhoz hasonlóan bűnözőket fogad fel.
– Én… a fene egye meg, Jack! Eltereled a figyelmemet.
Hogyan beszélgethetünk bármi komoly dologról, ha a
farkad árbocként feláll?
Jack vigyorgott. Kimberly a péniszéért nyúlt, és köréje
fonta a kezét. Előrehajolt, és gyors, gyengéd puszit mért
rá. – Meg kell ígérned, hogy legalább kétszer csinálod –
mondta a nő huncut csillogással a szemében. – Előbb
elélvezel, mint hogy teljes egészében bedugnád.
– Korai magömlés.
– Igen? De másodszorra már semmi „korai”. Vagy
harmadszorra. Vissza kell tartanod, amíg én is elélvezek.
A férfi vigyorgott. – Áll az alku. Majd gondom lesz rá.
Abbahagyták a gumióvszer használatát, mert
elhatározták, hogy gyereket akarnak. Kimberly orvosa
éppen a napokban közölte, hogy első terhességének korai
szakaszában jár. Noha Kimberly törékeny alkatú, Jack
farka pedig tekintélyes méretű volt, mostanra
kitapasztalták, hogy a nő az egészet képes befogadni, bár a
férfinak kezdetben lassan kell behatolnia, így hagyva időt
a tágulásra. Kicsit beljebb nyomult, aztán megint kicsit
beljebb. A nő felnyögött, aztán bólintott. A férfi lassú
lökésekkel kezdte, a nő hüvelye fokozatosan kitágult, amíg
kisvártatva a férfi egészen beléhatolt. Hasuk
összecsapódott, amint a férfi erőteljesebbet lökött, majd
fölemelte a nő csípőjét az övéhez.
 Viszont úgy alakult, ahogy a nő megjósolta. Jack
nagyon hamar eljutott az orgazmusig, hatalmasat élvezett,
egy része kifolyt a nő hüvelyéből, és a combján csillogott.
– Töltök, mielőtt újra kezdjük – mormogta a férfi.

Három

MIKÖZBEN JACK FÖLKELT, hogy öntsön még egy kis skót

whiskyt, kopogtattak az ajtón.
A férfi odalépett, és megkérdezte: – Ki az?
– Grossvater.
Kimberly hallotta. Odahajította Jacknek tengerészkék
köntösét. Ő pedig kiugrott az ágyból, fölkapott egy
narancssárga selyempongyolát, és belebújt.
Jack ajtót nyitott. – Willkommen, Herr Professor –
üdvözölte. Évek óta így szólította nagyapját, tudva,
mennyire tetszik ez az öregembernek.
Johann Lehrer körülnézett a szállodai szobában.
Mosolygott, inkább a szemével, mint a szájával. – Attól
tartok, félbeszakítottam… amit félbeszakítottam – mondta.
Kimberly összefogta magán a pongyolát. Szorosabbra
fogva többet mutatott meg magából, mint amíg csak lazán
tartotta.
– Ah, so… – mondta Johann Lehrer. – Na, lesz még
időtök máskor. Legyen nagyon sok olyan alkalmatok,
amikor nem szakítanak benneteket félbe, még alkalmatlan
gondolatok sem!
– Whiskyt, Herr Professor?
– Keveset.
Miközben Jack kitöltötte az italt, Kimberly kisietett a
fürdőszobába, és frottírköntösben tért vissza. Johann
Lehrer nem tett úgy, mintha nem tudná, miért öltözött át
az asszony. Még szélesebben mosolygott.
Jack mindannyiszor meg volt lepve és lehangolva, mert
az utóbbi években az öregember fizikailag nagyon
legyengült. Évről évre feljebb húzta a nadrágját, mígnem
mostanra a nadrág dereka már majdnem a hóna aljáig ért.
Most is az a hajszálvékony, fekete csíkos, szürke öltönyt
viselte, amit a vacsoránál. A múltban sosem jelent meg
födetlen fővel. Most, ahogy félretette kalapját, feltárult
kopasz, májfoltos kobakja, amelyen nem viselt jarmülkét.
Szeme könnyezett, az ajka remegett.
Kimberly unszolására Johann Lehrer beleült a szállodai
szoba legjobb székébe. – Jó okom van rá, hogy
megzavarjalak benneteket – vágott bele. – Legidősebb
unokám elvett egy remek gój lányt. Utánanézettem a
családod történetének. Tudtad, hogy jenki őseid egyike
házaló volt, aki kocsival járta az utakat, és edényeket,
bibliákat és évkönyveket, kalapokat és cipőket árult?
Később a családod kézműves lett, fegyvereket készített.
Még később, anyád családjában akadt egy professzor a
Yale-en. Mesélte neked Jack, hogy én is professzor
voltam?
Kimberly bólintott. – Igen, mesélte.
– Az unalomig hallotta már a történetemet. Talán téged
még nem fog untatni. Amikor Amerikába jöttem, először
rongyot gyűjtöttem. Der Herr Professor Lehrer kordét
tologatott! Ezután következett a fémhulladék, ló vontatta
kocsival. Ócskavas! De tudod… Ha az ember kevés
ócskavasat gyűjt, az ócskavas. Ha sokat gyűjtesz, az
újrakitermelés! Lehrer Újrakitermelő Társaság! Ha régi
hajókat tépsz darabokra a fémhulladék kinyeréséért,
akkor hajóbontó vagy. De végül is mindegy. Akkor is az
ócskavasüzletben vagyunk. De közülünk néhányan más
területre akarnak átmenni. A filmek! Jack fivére ebbe
szállt be. Egykor arra gondoltam, hogy ifjabbik unokámból
rabbi vagy tanító lehet. De… – Az öregember a fejét
csóválta.
– Grossvater…
– Ja, ja, ja. Kimberly… siksze… Jól tette az unokám,
hogy feleségül vett. Erich jó ember. De azt képzeli, minden
döntését Jackért hozta. Egész életében mindent megtett
érte. Kevéssé érdekli, mit csinál Robert. Csak Jack érdekli.
Azt akarja, hogy belőled is ócskavas-kereskedő legyen. Ez
a családi üzletág. Ez nem tetszik, mi, siksze? De hát miért
is tetszene? A Boston Common lánya nem akarja, hogy a
férje ócskavas-kereskedő legyen.
– Én nem nézem le a maga üzletét, Herr Professor –
felelte Kimberly. Német kiejtése tökéletes volt, de szókincse
kicsi. – Ich bin in Boston geboren. Das ist richtig. Aber…
– Nincs miért bocsánatot kérnünk egymástól, Kimberly!
Én szeretlek.
– Danke schön, Herr Professor!
– Ma este döntöttem. Erich fiamnak az a szándéka, hogy
mindkettőtöket rávesz, engedelmeskedjetek neki
sorsotokat illetően. Robertet készséggel, beleszólás nélkül
elengedte a filmes szakmába, sőt még némi támogatást is
nyújtott neki. De Robert az ifjabbik fiú. Te vagy az
idősebbik, Jack! Azt várja tőled, hogy…
– Nem teszem meg, Grossvater!
– …hogy az utódja légy, szolgáld le az inaséveidet, aztán
ténylegesen lépj az örökébe.
– Ténylegesen – morogta fintorogva Jack.
Az öregember bánatosan rázta a fejét. – Sokáig kellene
élned.
 – Nem akarok az uralma alatt élni – jelentette ki Jack.
– Nem – mondta Johann Lehrer. – Ezért adok neked egy
lehetőséget, Jack! Bízom benne, hogy jól választasz. –
Zakója zsebéből elővett egy borítékot, és odaadta Jack-
nek. – Ez majd segít választani. Add ahhoz, amit
nagyanyád hagyott rád! Tedd letétbe, mielőtt apád
tudomást szerez róla! Még azt állíthatja, hogy elment az
eszem.
Jack rápillantott a borítékban lévő csekkre. –
Grossvater!
Johann Lehrer fölkelt a székéből. Kimberlyhez lépett, és
átölelte. – Vigyázz nagyon rá, Kintberly! A férfinak jó
asszonyra van szüksége. Úgy nézem, te jó asszony vagy,
szép kis siksze!
Az öregember az ajtó felé indult. Mielőtt kilépett a
folyosóra, Jack kezet csókolt neki, aztán behúzta maga
mögött az ajtót.
Kimberly rárontott Jackre. – Istenem, Jack! Mennyi?
– Megduplázta azt, amit nagyanyám hagyott rám.
Félmillió dollár.
Kimberly felkiáltott. – Ó, istenem! Gazdagok vagyunk!
Ebből életünk végéig elélhetünk. Ez meg amit nagyanyád
hagyott rád, egymilliót tesz ki. Nem kell beszállnod
semmilyen üzletbe sem!
Jack félrebillentette fejét. – Ó, de igen, beszállok!
Nagyszerű dolgokat fogunk véghezvinni. Beszállunk abba
az üzletbe, amit apád ajánl nekem. Nem akarok meghalni
az unalomtól, Kimberly! És ha belegondolsz, te sem
akarsz.
Kimberly benyúlt a férfi köntöse alá, és megmarkolta a
farkát. – A férfi ilyennel sosem unatkozik – mondta. – És
az asszonya sem. És egészen biztos, hogy nagyszerű
dolgokat visz véghez.
Jack fölnevetett. – Folytassuk! Többször is
félbeszakíthatnának így bennünket!

Négy

ERICH LEAR 1941-BEN NEGYVENHAT ÉVES VOLT. Húsz évvel

korábban a modellje lehetett volna az erős állú, hullámos
hajú férfinak, aki Charles Dana Gibson rajzain a csinos
lánynak udvarol. Mostanra már nem ő volt Gibson
fiúalakja. A Lear férfiak korán kezdtek kopaszodni, Erich
esetében ez hirtelen jött, és teljes volt. Amit egykor
hullámzó haj borított, az ma gömbölyű koponyatető. Az
erős állkapcsot lágyabbá tette a rárakódó hús. Sötét szeme
átható tekintetű maradt, meleg, simogató pillantása még
mindig képes volt egy csapásra haragossá változni. Szája
még őrizte érzékiségét, és továbbra is Marsh Wheeling-féle
olcsó virzsínia szivart szívott.
Másnap reggel a vacsoraparti után, amelyen közelebbről
megismerkedett új menyével, az irodájában fogadta
Jacket. Intett neki, hogy üljön le a heverőre. Ő az íróasztal
mögé ült, magas támlájú bírói székébe, amelynek
megfélemlítő funkciót szánt. Rágyújtott egy virzsíniára.
Mellényes, fekete öltönyét már telehamuzta az előző
szivarral.
Jack leült.
– Tegnap este félre akartalak vonni, hogy szót váltsak
veled az új feleségedről. Nem adódott rá alkalom. Tehát
most… aligha kell mondanom, hogy nem örültem, amikor
bejelentetted, hogy sikszét készülsz elvenni. Ráadásul
Bostonból. Mi bajuk volt a fajtánkbeli eladó lányoknak?
Volt a fejemben egy-kettő, akiről úgy gondoltam, fontolóra
vehetnéd – telt, jó csöcsű lányok, akiket anyjuk
megtanított, hogyan legyenek jó feleségek. Ez, akit te
választottál… Na hát, elsőrendű. Eszes, talán túlságosan
is. Múlt este kétszer is ellentmondott neked.
– Kimberly intelligens. Tisztelem a véleményét. Nem
értek mindig egyet vele, nem is fogadom el mindig az
álláspontját. de tiszteletben tartom.
Erich Lear ujjaival pattintott a fia orra előtt. – Ez nem
érdekes. De milyen feleség válik belőle? Olyan feleséget
akartam neked, aki kellően engedelmes, mint amilyen
anyád volt. Ez a bostoni gój lány senkinek sem
engedelmeskedik; sem neked, sem nekem, sem másnak.
Jó hanyatt fekve? Le szokott szopni? Egy asszonynak meg
kell tanulnia faszt szopni… és élvezni.
– Hálás lennék, ha némi tisztelettel beszélnél a
feleségemről – mondta komolyan Jack.
– Tisztelet… te kezdted ezt, és te fogod egész életedben
tisztelni őt. Na, mindegy, ez már megvan. Remélem, Kim
jól van. Gondoskodhatsz róla, hogy jól legyen.
– Légy szíves, ne hívd Kimnek, mint tegnap este!
Kimberly a neve, és nem szereti, ha Kimnek hívják.
– Máris megtanított rá, hogy mit szeret és mit nem! És
azt tudja-e, hogy te mit szeretsz és mit nem?
Jack elhatározta, hogy igyekszik enyhíteni a beszélgetés
légkörét. Apjára mosolygott. – Van valamim, amit szeret –
mondta.
– Igen, képzelem. Anyád és én meg voltunk tőle lepve.
Attól eltekintve mit tisztel benned?
Jack hangosan sóhajtott. – Mi a lényeg? Mire akarsz
kilyukadni?
 Erich nagy füstfelhőt eresztett ki virzsíniájából. –
Hallottál valaha a Kaiserin Luise nevű hajóról, amelynek
később Erie volt a neve? Hozzávetőleg negyvenötezer tonna
acélt nyerek belőle, továbbá kilométernyi ólom- és
rézcsövet és… De hát ez a fele sincs. Remek
asztalosmunka, tonnányi tölgyfapadló, kristály
gyertyatartók, aranyozott fürdőberendezések, liftek,
lépcsők és így tovább. Az elmúlt években az ilyen holmik
elfolytak a kezeink közül, mert nem tudtuk őket
megbecsülni, ezért hagytuk, hogy az alvállalkozóink
elvigyék őket. Erre a munkára nem kértem ajánlatot az
alvállalkozóktól. Ez a te szereped lesz az üzletben. Azt
akarom, hogy menj végig a hajón, csinálj leltárt és
értékbecslést! A te remek harvardi képesítéseddel és a
Bostonban felszedett kifinomult ízléseddel tudni fogod, mi
értékes és mi nem; meg fogod tudni különböztetni a jó
holmit a vacaktól, a szeméttől. Ez lesz a megbízatásod:
lecsupaszítani ezekről az öreg hajókról a kincseket, piacot
találni és eladni őket. Ha méltóságodon alulinak találod az
ócskavas-kereskedést, lehetsz régiségkereskedő is.
– Apa…
– Ügyvezető alelnököt csinálok belőled, heti ezerdolláros
fizetéssel. Kerítek neked titkárnőt, aki baszik és szopik.
Kis idő kell, amíg találsz magadnak otthont, és letelepedsz.
Aztán azt akarom, hogy fölmenj a hajó fedélzetére, és…
– Apa! Nem szállok be az üzletbe. Nem fogadom el az
alelnökséget. Egészen másfajta üzletágba szállok be.
– Ő? És miféle üzlet lesz az?
– Egy rádióállomást veszek meg.
Erich egy pillanatig virzsíniájára meredt, majd
áthajította a szobán, hogy a szikráktól két helyen is tüzet
fogott a szőnyeg. Jack nem állt föl, hogy eltapossa a tüzet;
nyugodtan ült és nézte, amint apja kancsóból vizet önt rá.
– Nincs elég pénzed egy rádióállomás megvásárlásához –
morogta. – Ha azért jöttél, hogy kölcsönkérj tőlem…
– Megvan a pénzem.
– Amit nagyanyád hagyott rád. Úgy érted, mindenedet
elsüllyesztenéd ebbe…
– Nincs rá szükségem. Mr. Wolcott létrehoz egy
társaságot, amelyik megveszi az állomást. Kimberlynek és
nekem sereg részvényt ad, és hozzá az elővásárlási jogot.
– Az apósodnak fogsz dolgozni? Milyen ember lesz
belőled?
– Milyen ember volnék, ha neked dolgoznék?
– Te leszel az üzletalapító fia, aki készen áll alkalmas
időben átvenni a boltot!
– Nos, az állomást rögtön átveszem. És esetleg további
állomásokat, ha ez működni fog.
– Rádió! Mint az öcséd a…
– Tudom. Luftmensch. Szóval Bob bolond, de még Bob is
megérti, hogy vannak az ócskavas-kereskedésnél jobb
üzletek.
– Az ócskavas-kereskedés nem volt méltóságon aluli a
Der Herr Professzor Lehrernek. De… Ó, értem! Méltatlan
ez a bostoni Wolcottékhoz, méltatlan a két évvel ezelőtti,
1929-es első bálozónak. Ó, persze, megértem az ilyesmit.
A picsa szerintem kételkedik abban, hogy a zsidó
ócskavas-kereskedő tudja-e a bostoni bálozó definícióját.
– Utoljára hívtad a feleségemet picsának.
– Úgy hívom, ahogy nekem tetszik.
Jack felállt. – Isten veled, apa!
Erich felszegte az állát. – Fiam… baszd meg a sikszét!
– Megtettem. Terhes.
 Apja haragosan méregette. – Ha most innen elmész,
többé nem látsz engem.
– Isten veled, apa!

KETTŐ
Egy 1931

A HÁZUK NEM VOLT NAGY, DE RÉGI ÉS MÉLTÓSÁGTELJES. Jack és

Kimberly büszke volt rá. A Chestnut Streeten állt, nem
messze a Quaker Meeting House-tól, és egyike volt az
egymás mellett sorakozó, közös falú, hat vörös téglás
háznak. A házak 1832-ben épültek a házasság révén
összeköltöző, két család – Halldwellék és Lowellék –
számára, hogy az idősebb generáció a fiatalok közelében
élhessen, és kényelmesen felügyelhesse azok életét. Az
évszázados eső és szél – valamint a sűrűn megtépkedett,
erőszakos vadrepkény indái – megszelídítették a régi téglák
éles vonalait. Éjszakánként az összes bejárati ajtók két
oldalán a gázlámpák zöldes pislákolása takarossá,
hívogatóvá tette őket.
Odabent a szobák szerény méretűek voltak, de pazarul
és szinte kizárólag antik holmikkal berendezve. Kimberly
anyja talált a házra, és ő ajánlotta, hogy berendezését
érintetlenül hagyva vegyék meg. Míg Kimberly és Jack
Kaliforniában járt, Mrs. Wolcott felügyelte a hajdani
tulajdonos teherautónyi ruhájának és egyéb személyes
ingóságainak kiválogatását és elszállítását; csak a
bútorok, függönyök, szőnyegek maradtak hátra, amelyeket
mind szakszerű tisztításnak vetett alá. Új matracokat és
ágyneműket vásárolt. Két őszi napon át tárva-nyitva állt a
ház összes ablaka, hogy kiszellőzzék, mielőtt az ifjú pár
visszatér, hogy birtokba vegye.
Kaliforniában Jack tisztában volt a Bostonban zajló
eseményekkel. Apjának esélye sem volt, hogy rábírja a Los
Angelesben maradásra.
Jack a nagyanyjától kapott pénzből 60 000 dollárt
költött a ház megvételére és felújítására. Ez befektetés volt
Az ilyen ház, Bostonnak ebben a részében, mindig
piacképes marad, válság ide, válság oda.
– Akkor benne vagy a karácsonyi partiban? – kérdezte
Kimberly, amint felült az ágyon, és figyelte, amint a férfi
felöltözik az estére.
– Igen. Persze.
Az asszony több vendéget hívott, mint amennyit
egyszerre be lehet zsúfolni a házba: szüleit, a fivérét a
feleségével, a nővérét a férjével, és még rengeteg párt,
néhányan a barátai, néhányan csupán ismerősei voltak.
Tudta, mit csinál a felesége. Amolyan kísérleti léggömb
volt ez annak kipuhatolására, ki fogadja el és ki nem a
meghívását, miután hozzáment Jack Learhez.
Tisztában volt azzal, hogy a meghívottak közül
néhányan nem fognak eljönni. El sem fogadták vagy meg
sem értették a tényt, hogy Kimberly Bayard Wolcott
zsidóhoz ment feleségül, aki nem egyszerűen kaliforniai
zsidó, de ráadásul ócskavas-kereskedő mágnás fia. A parti
kihívás volt a bostoni társasági élet számára.
Kimberly a fürdőszobába ment, amely ebben a házban
nem kapcsolódott a hálószobához, hanem a folyosó
végében állt. Jack tudta, miért ment oda. Az asszony
Lavorisszal öblítette ki a száját. Pár perccel korábban a nő
előtte térdelt, és piszokul megdolgozta, Kitűnően szopott.
De Erichnek ezt nem kell tudnia.
 – Mennyi időt fogsz tölteni apával? – kérdezte a nő
visszatérve.
– Mondjuk egy órát.
Kimberly halványkék pongyolát viselt. Megállt a férfi
előtt, és segített a mandzsettát gombolni. Az apósával egy
klub bárjában elköltendő italhoz, illetve utána a
vacsorához öltözködött.
Ez volt az egyik ok, amiért elvette Kimberlyt, és ez volt
az egyik ok, amiért az hozzáment. A nő úriembert farag
belőle. Amikor megkérte a lány kezét, őszintén
megmondta, reméli, olyan férfit farag belőle, amilyen férjet
akar magának. Az biztos, hogy Jack nem ilyen volt. Mint
beismerte, izgatta a gondolat, hogy átformálhatja a férfit.
Ez volt az egyik oka annak, hogy végül hajlandó volt
feleségül menni hozzá.
A többi okot Jack kikövetkeztette. Akkor félmillió
dollárjával emelkedőben volt. Határtalan becsvágya mély
benyomást tett a lányra. Függetlensége is hatott rá, és az
eltökéltsége is, hogy szakít a családjától. Aztán amint
egyszer marokra fogta, a lány a rabja lett a farkának; a
lány ezt a kifejezést használta. Makacsul hajtogatta, hogy
életében ez az egyetlen, amit látott, de Jack gyanította,
hogy szükségképpen lennie kellett viszonyítási alapnak
(talán a Szépművészeti Múzeum szobrai?), mivel Kimberly
tisztában volt a férfi nemi szervének rendkívüli méretével.
Homályos sejtése volt még egy okról, amely miatt
vonzotta ezt a remek lányt. Jack Lear érezte, de nem volt
igazán tudatában önnön páratlanul karizmatikus
alkatának.
Tapasztalta már e képessegének a hatását, de nem
tanulta meg igazán értékelni és használni. Az emberek
hajlottak arra, hogy szeressék. Most azt fontolgatta,
hogyan éljen ezzel a kinccsel.
Kimberly kicsattanó örömmel fogadta a felkérést, hogy
igazi úriembert faragjon belőle. Olykor úgy érezte,
megfizette ennek az árát. Ma este nemcsak frakkban lép ki
az utcára, hanem köpeny lesz rajta, selyemkalap, a
kezében pedig sétapálcát visz. Tudta, hogy apósa és a
klubbeli többi férfi hasonlóan öltözne. Jack azonban még
így is kényelmetlennek érezte az ilyen holmikat.
Harrison Wolcott vejeként, nem pedig kaliforniai
zsidóként fogadták be a Common Club tagjai közé.
Gyanította, hogy apósa néhány lekötelezettjét is
megmozgatta, hogy bejuttassa a klubba. Korántsem ez volt
Boston legelőkelőbb férfiklubja, de úriemberek alkották, és
ha valakit befogadtak maguk közé, az egyenlő volt azzal,
hogy az illetőt Boston társasági élete befogadta.
Amint a klub felé sétált a házához hasonló régi és
elnyűtt téglafalak között, amelyek közül néhány zöld és
síkos lett az évtizedek folyamán rájuk rakódó algától,
zuzmótól, mohától, észrevette, hogy nem ő az egyedüli, aki
alkalmi öltözetet visel.
A klubban letette a kalapját, köpenyét és sétapálcáját,
majd elindult az emeletre a széles, szőnyeggel borított
lépcsőn.
Az alkoholtilalom után a bárt felköltöztették az emeletre.
Ha a tilalmat ellenőrző ügynökök idelátogatnának, a
földszinten valaki rálépne a csengőgombra, amely
megszólaltatná a riasztót a bárban. Mire az ügynökök
följutnának a lépcsőn, a bárban az italokat vödrökbe
öntenék, onnan pedig a lefolyóba kerülnének. Az
ügynökök gyömbért és limonádét hörpölgető urak haragos
tekintetével találkoznának.
 Sosem került erre sor. A tilalom megváltoztathatta a
közép-nyugati köznép ivási szokásait, de a bostoni felsőbb
körökben és a bostoni írek között csak apró
változtatásokat eredményezett.
Hamson Wolcott a bárpultnál ült, előtte Old-Fashioned.
– Ó, Jack! Whiskyt?
Jack bólintott. A mixer észrevette a bólintást, és a pult
mögötti szekrényből palackot vett elő.
– Hogy van a kismama? ?
– Remekül – felelte Jack.
– Pontosan mikorra várja a gyereket?
– Úgy hisszük, április közepére.
– Még nem túl nagy – jegyezte meg Harrison Wolcott.
– Apró termetű. Talán nem is lesz terebélyes. A doktor
nem akarja, hogy a szükségesnél többet szedjen magára.
– Hát, akkor.
Harrison Wolcott kényelemszerető és magabiztos férfi
volt, akinek magabiztossága csak megerősödött, hiszen a
válság alig hatott rá. Cége, a Kettering Arms Incorporated
teljes kapacitással dolgozott 1914 és 1919 között, és
hatalmas profitot zsebelt be. Kellően előrelátó lévén 1919-
ben és 1920-ban drasztikusan visszafejlesztette a
vállalkozást. A cég éppen akkora maradt, amellyel el tudta
látni magas színvonalú, szakosodott vadász- és
lőfegyverpiacát. A dúsgazdagok még mindig méltányolták a
Kettering-fegyvereket, és 1930-ban ugyanannyit
vásároltak belőle, mint 1928-ban.
Ráadásul Harrison Wolcott óvatosan és sok helyre
fektette be a pénzét. Befektetéseinek könyv szerinti értéke
feleannyi volt, mint 1929-ben, de megelégedésére stabilak
voltak, és úgy is tartotta őket.
 Csak ötvenéves volt, de a haja már őszült. Sűrűn és
lágyan borította a fejét. Arca pirospozsgás, szeme kék,
szája széles, arca szögletes. Egyszóval jóképű férfi volt.
– Hogy haladsz a bridzsleckékkel? Kimberly szerint
egészen jó érzéked van hozzá.
Jack mosolygott. – Megtanultam, hogy ne üssem aduval
a partnerem ászát.
– Kimberly szerint ennél jobb vagy.
– Kimberly lelkes.
– Azt nem kérdem, hogyan mennek a dolgok a WCHS-
nél. Rád bízom, hogy akkor mesélj róla, amikor akarsz!
– Igazából azt hiszem, egészen jól mennek a dolgok –
mondta Jack. – Tanulom az üzletet, és egészen fura, hogy
a Harvardon tanult vállalatirányítási elvek milyen jól
alkalmazhatók.
– Ráadásul az a lány egyre népszerűbbé teszi a
Wheaterina Show című műsorodat.
– Igen. Betty kincset ér. Született komika. A saját ötletei
voltak a szóviccek.
– Komolyan összerogytam a nevetéstől, amikor így szólt:
,,Ó, ne! Alice nem lehet terhes. Nincs is férje!”
– Tucatnyi levelet és vagy féltucatnyi telefont kaptunk,
amelyek túl illetlennek tartják – mondta Jack.
– Tetszik, amit mondtál, hogy több hűséges hallgatója
van a WCHS-nek, mint bármely másik bostoni adónak.
Igazi fogás volt rávenni Langdont és Lebenthalt, hogy a
nevüket adják az ezt megállapító felméréshez. A
hirdetőid…
– Kicsit kozmetikáztuk a dolgot – mondta Jack kópésan
mosolyogva. – Langdont és Lebenthalt arra fogadtuk fel,
hogy küldjék szét a megrendelőlapokat. Nem kértük meg
őket, hogy szedjék táblázatba az eredményeket. Ezt mi
magunk csináltuk meg.
– De meghívtátok a hirdetőiteket, hogy nézzék meg a
táblázatokat.
– Elkészítettük a táblázatokat, és a harmadik helyen
végeztünk. Ezért fogtuk a lapoknak azt a felét, amelyen
más állomások szerepeltek jól, és a kályhába vetettük
őket. Ami megmaradt, az mellettünk szólt, és bárkinek a
rendelkezésére áll, aki látni akarja.
– Langdon és Lebenthal…?
– Megcsinálták, amiért megfizettük őket. Minden
megrendelőlap aprólékosan őszinte volt, és a nap végére
lapokkal teli zsákot zúdítottak ránk. Eddig még senkinek
sem jutott eszébe megkérdezni, ki szedte táblázatba az
eredményeket.
Wolcott a homlokát ráncolta. – Jó lesz vigyáznod, fiam!
Az ilyesmi tönkretehet.
Jack mosolygott. – Hogyan szól a mondás? ,,Lassú víz
partot mos.” Nos, a lassú víz az üzletben sem hoz profitot.
Mint ahogy a merev feddhetetlenség sem. Tanultam
valamit az apámtól.
– Legyen rá gondod, hogy megőrizd a titkot!
– Csak hárman tudják – mondta Jack. – Te vagy a
harmadik.
Hamson Wolcott elmosolyodott, és intett a mixernek,
hogy töltse újra a poharaikat. – Az az érzésem, sikeres
üzletember lesz belőled, Jack!
– Én is ezt szeretném.
Wolcott végignézett a bárban. – Jack… nagyon
személyes dologról szeretnék beszélni veled.
Jack bólintott.
 – Hű… Kimberly csodálatos lány, azt hiszem. De ahogy
te is mondtad, apró termetű. Mondhatnám, törékeny.
Anyjával együtt aggódunk a terhessége miatt. Az apró
alkatú lányok néha… Na, szóval tudod, mire gondolok. Ti
ketten csak rövid ideje voltatok házasok, amikor teherbe
esett. És ez remek. De remélem, rájössz, hogy a férj
házasélethez való jogát egy időre föl kell függeszteni,
nehogy kár essék a lányban.
– Értem.
Wolcott a zsebébe nyúlt, és elővett egy névjegyet. A
bárpulton odacsúsztatta Jack elé. – Ez olyan lány
telefonszáma, akinél számíthatsz a diszkrécióra, ha netán
igénybe akarnád venni a szolgáltatásait. Kis ügyfélköre
van: néhány üzletember. Bőkezű fizetséget vár el.
Jack zsebre tette a névjegyet, rá sem pillantva. – Nagyon
méltányolom ezt – mondta. – De kétlem, hogy fel fogom
hívni.

Kettő

JACK ÉS KIMBERLY FÉLTÍZKOR ÉRKEZETT HAZA A VACSORÁRÓL,

remek sült marhát ettek a Charles folyó északi partján a
titokban szeszt is mérő étteremben, ahol a vacsorához
eredeti, kiváló burgundit is fogyasztottak. Kimberly másfél
pohárral ivott, bár a baba megszületéséig egyébként
abbahagyta az ivást. Mielőtt a felesége mellé bebújt az
ágyba, Jack a WCHS-re állította be a rádiót. Az adón a
Copley tánczenekara játszott, a zenét telefonvonalon
juttatták el a stúdióba, ahonnan az éterbe továbbították.
Félrehajította pizsamáját, és meztelenül feküdt le.
Kimberly nem vetette le selyembugyiját, harisnyatartóját
és harisnyáját. Addig simogatták, izgatták egymást, amíg
Kimberly teljesen lázba jött, és kiszáradt a szája.
– Hmm… Akarod, ugye? – suttogta, és lelkesen
rámosolygott a férfi lüktetve meredező hímtagjára.
Jack komolyan vette az apósa által aznap este a bárban
elmondottakat. Nem mesélte el Harrisonnak, de már hetek
óta nem feküdt rá az asszonyra, és nem hatolt beléje
teljesen. A nő orvosa mondta, jobb, ha nem teszi. A lány
apró termetű, és bár csekély a valószínűsége, mégis árthat
a magzatnak, ha túlságosan elragadtatják magukat. Más
móddal próbálkoztak, egyszer kutyapózban is, de közel
sem találtak benne teljes kielégülést.
Jack bólintott. Igen, akarta. – Bébi, szeretnéd megint
elkövetni a természet elleni rettenetes és ocsmány bűnt?
Föltételezem, hogy nincs benne sok örömöd, de nekem
teljes örömöm van benne.
– Egy napon belül másodszor? – kérdezte a nő halvány
mosollyal ajkán.
– Az olyan sebtiben történt.
– És fokhagymaízű volt – mondta. – Ha minden cseppet
kiszopok belőled, le kell szoknod a fokhagymáról.
– Esküszöm, többé hozzá sem nyúlok a fokhagymához.
Másfelől némi változatosság az ízekben…
Az asszony zsémbesen megrázta a fejét. – Csokoládé.
Brandy. Marhahús és burgundi. De fokhagyma nem!
– Áll az alku.
– Rendben.
A férfi ölébe hajtotta a fejét, és elkezdte nyalogatni a
hímvesszőjét. Kitanulta, hogy ha teljesen beveszi a
szájába, és összeszorítva le-föl mozgatja az ajkát, akkor a
férfi hamar elélvez. Azt is tudta, hogy a férfi nem mindig
szereti, ha túlságosan hamar végez.
 – El fog tartani egész éjszaka – suttogta az asszony,
tágra nyitva a szemét, és csóválva a fejét. ’
Jack hátrafeszítette a hátát, és becsukta a szemét. –
Reggel nem kell bemennem a rádióba – mondta.
A nő még mélyebbre dugta a fejét, és elkezdte a
herezacskóját nyalogatni. – Ha valaki két évvel ezelőtt azt
mondta volna, hogy egy férfi ágyékába fúrom a fejem, és a
golyóit nyalogatom, eszelősnek neveztem volna.
– Ha valaki két évvel ezelőtt azt mondta volna nekem,
hogy az 1929-es év legszebb bostoni első bálozója 1931-
ben a golyóimat fogja nyalogatni, eszelős optimistának
neveztem volna.
– Anyu és apu nem faszszopónak nevelt.
– Drágám, őszinte választ akarok az őszinte kérdésre –
mondta Jack. – Ugye, azért élvezed? Legalább kicsit?
A nő mosolyogva fölnézett. – Hát… kezdem megszokni
az ízét. Amikor először kóstoltam, azt hittem, kihányom.
– Emlékszem.
Élénken emlékezett rá. Félénken tett rá célzást, attól
tartva, hogy megsértheti vele a lányt, és még inkább
tartott attól, hogy a lány szerint ilyen célzást csak
kaliforniai zsidó tehet, de olyan úriember, amilyenné válni
akart, soha.
A lány először puhatolózva csókolta meg, mélyen lent a
tövénél, azután már határozottabban a szürkés-rózsaszín
makkot. Fölemelte a fejét, és szégyenlősen mosolygott, a
férfi pedig suttogva javasolta, hogy nyalogassa. A lány
engedelmeskedett.
Az első alkalommal, amikor a száját összeszorítva
fogadta be az ondóját, biztos volt abban, hogy az ízétől
hányingere lesz. Kifolyt a szájából, végig az arcán,
rácsöpögött a mellére. Anélkül, hogy a férfi javasolta volna,
csöppet az ujjara tett, és megnyalta. Aztán a többit
lenyalta az ajkáról, és nevetett.
Nem hányt. Sosem hányt. Egyszer öklendezett, amikor
túl mélyre hajtotta a fejét, és túl mélyen, a torkáig bevette.
Ettől fogva tudta, mennyit vehet be, és hol álljon meg.
1929 legbájosabb első bálozója. Szülei nem az első
bálozók szokásos évenkénti összejövetelére vitték el,
hanem saját partit rendeztek neki száz vendéggel;
ugyanabban a bálteremben, ahol a hagyományos bált
tartották. A Copleyban tartott rendezvényről, amely
felajzotta Bostont, ugyanakkor úgy vélekedtek, mint amely
már-már hivalkodó. A tény, hogy kísérője nem bostoni,
hanem a Lear nevű, ismeretlen kaliforniai ifjú, sok
megjegyzést váltott ki, és nem mindegyik volt hízelgő.
Kisebbfajta botrány volt ez. Ugyanakkor az, hogy utolsó
éves harvardi egyetemista, és továbbmegy a doktori cím
megszerzéséért, azt jelenthette, lehet akár jobb fajta is.
Hogy mégsem a jobb fajtából való, azt az bizonyította,
hogy elvette Kimberly szüzességét.
– Mi jár a fejedben, férjuram?
– Rólad gondolkozom – felelte. – Eszembe jutott,
amikor…
– Jobban tennéd, ha arra összpontosítanál, amit én
művelek, vagy egész éjjel ezt fogjuk csinálni.
 HÁROM
Egy 1932

A WCHS STÚDIÓJA ÉS ADÓJA NEM A CHARLES FOLYÓ MENTÉN

FEKÜDT, amint az a névjegyeken szerepelt, hanem a város
déli részén, a Southie-ban. Jack Lear nem-akart naponta
kiingázni a Southie-ba, ezért irodáit a Commontól
délkeletre egy színház fölötti lakásban rendezte be.
Az „irodák” kifejezés kicsit nagyzolónak tűnt azokra a
szobákra, amelyekben a rádió működött. A végrehajtó stáb
két emberből állt: Jackből és Herb Morrillból, akinek a
hirdetésszervezés volt a dolga. Jack örökölte Herböt, aki
1928-óta állt a WCHS alkalmazásában, és így nemcsak az
adónak, hanem magának a rádiózásnak is veteránja volt.
A hirdetési idő eladása mellett ötletek tárházaként is
működött.
Valójában Herb ötlete volt, nem Jacké, hogy
elkészíttessék a felmérést. Amikor megérkeztek az
eredmények, és nem bizonyultak kedvezőnek, Jack úgy
döntött, meghamisítja őket, és olyan gyakran és olyan
sokáig terjesztette a hamis eredményeket, hogy híresztelni
kezdték: Boston kedvenc rádiója a WCHS. A többi
rádióadó hiába igyekezett kétségbeesve tisztázni az
eredményeket.
Az egyik februári reggelen Herb énekes triót hozott az
irodába, és Jack vonakodva meghallgatta őket.
Herb Morrill lelkesedése ragályos volt. Azt mesélték róla,
sikeres szeszcsempész volt, de feladta az üzletet, mert
előre meglátta a szesztilalom feloldását. Az az igazság,
hogy még kisfiúként kialakult benne a mély vonzalom a
rádiózás iránt, amikor egy kvarckristály köré tekert
drótból összeeszkábált egy diódát, és azt fejhallgatóba
szerelve egészen Pittsburghból sikerült jeleket fognia: a
KDKA rádióállomás jeleit. Apja cipőket javított, és inasnak
adta a fiút, hogy kitanulja a szakmát. Herb egy ideig
cipőket talpalt, sarkakat javított, amíg hazamehetett, ahol
befalta az ebédjét, aztán a fejére tette a fejhallgatót, hogy
olyan távoli városokból szóló adókat hallgasson, mint
Kansas City és Chicago. 1928-ban otthagyta a szakmáját,
hogy a WCHS-nek dolgozzon. Mérnök akart lenni, de nem
volt meg hozzá a végzettsége. Végül aztán
hirdetésszervezőként kötött ki.
Herb csupán két évvel volt idősebb Jacknél, de tízzel
többnek nézett ki. Jackhez hasonlóan kopaszodott, csak
már előbbre tartott. Kerek, aranykeretes szemüvegével
tudálékosnak és félénknek látszott. Csalóka megjelenése
valójában agresszív és szókimondó alkatot takart.
– Várj csak, amíg meghallod a fiúkat! Várj csak, amíg
meghallod a fiúkat!
Jack már megszokta Herb áradozását. Rágyújtott egy
cigarettára, és kétkedve méregette a triót, amelynek tagjai
egyforma, kétsoros öltönyt viseltek.
– Ezt hallgasd!
A trió zümmögéssel kezdte: – Hmmmmm.
Jack eltakarta a szemét. – Ezt ne csinálják! Csak
énekeljenek valamit!
Énekeltek:

Geraldo Cigarillo vagyok, s azt beszélik rólam,

a legjobb szivar vagyok, mit megvehet a boltban.
Válogatott dohányból, mindig örömöt nyújt,
nálam jobbat nem talál, ha tényleg énreám gyújt.
 Illatos füstfelhőt vélem eregethet,
vásároljon Geraldót, tényleg verhetetlen.

– Jézusmária! Herb. Mit tettem, hogy ezt műveled

velem?
– Nem tetszik? Nekem sem. A közönségnek sem fog
tetszeni. De emlékezni fognak a mondanivalóra! A Geraldo
Cigarillos a legjobb! Emlékezni fognak a nyavalyás
mondanivalóra. Kereskedelem bosszantás révén, Jack!
– Bosszan… Elment az eszed? Lehetséges vásárlóidat
magad ellen hergeled?
Herb vigyorgott. – A Levy fivéreknek tetszik. Ők értik a
lényeget. Elképzelhető, hogy lehetséges vásárlói
bosszankodnak, de nem felejtik el. Levyék féléves
szerződést írnak alá a Geraldo Cigarillos Óra
szponzorálására. Ezek a srácok eléneklik az üzenetet,
minden show-ban elénekelnek még egy-két számot, a
többit kitölti egy zenekar és olyan valaki, mint a Wisecrack
Guys és Betty.
– Fél év… Hát…. hogy is hívják ezt a szarságot? Az
üzenet eléneklésére gondolok. Hogy hívják ezt?
Herb vállat vont. – Azt mondják, zenés üzenet. Miért
szavalná el valami mézesmázos bemondó a lényeget, ha el
is énekelhetik…
– Jól van, jól van! Szerződtetted ezeket a srácokat?
– Heti ötven dollár.
– Rendben.
– Fejenként.
– Fejenként?
– Nekünk énekelnek. Reklámokat. Dalokat. Akármit
Nem csak a The Geraldo Cigarillo Show-ban.
– Mi a nevük?
 – The Bronson Brothers.
– Jézusmária! – kiáltott fel Jack. – Mostantól fogva a
nevük Harmonics, Tone Brothers, Mellow Fellows. Valami
ilyesmi. Mellow Fellows. Hogy tetszik, fiúk?
A The Bronson Brothers tagjai ünnepélyesen
bólintottak.
– Rendben. És vegyék vissza azt a hümmögést, az elején
és a végén is. Ha emlékezetesek akarunk lenni, hát akkor
legyünk emlékezetesek.

Kettő

HAT HÉTTEL A BABA SZÜLETÉSE ELŐTT KIMBERLY POCAKJA

MEGNŐTT, kezdett látszani rajta a terhesség. Anyja egyre
többet időzött a házukban. Találtak egy dadát, Cecily
Camdent, angol lányt Lambethből. Beköltözött a házba a
Learek által berendezett második emeleti szobába.
A háznak sajnos egyetlen fürdőszobája volt, az első
emeleten, továbbá volt egy vécé, valamint a konyha mellett
egy mosdó. Cecily azt a mosdót használta, kivéve, amikor
fürdött, amit csak az első emeleti fürdőszobában tehetett.
Még egy hete sem lakott a házban, amikor Jack véletlenül
belépett a fürdőszobába, és megpillantotta a lányt a
kádban. Az elmosolyodott, és felkapott egy törülközőt,
hogy eltakarja magát, de nem sikított, Jack pedig
szabadkozott, és nem nagyon sietve kihátrált.
– A héten New Yorkba kell utaznom – mondta aznap
este a vacsoránál Kimberlynek. – Ha nem volnál ennyire
előrehaladott állapotban, magammal vinnélek.
– Milyen alkalomból?
 – Tudod, milyen lelkes ember Herb. Legújabb dobása az
a komikus, aki az Earl Carroll Vanitiesben játszik. Szerinte
leszerződtethetnénk a fickót, hogy jöjjön Bostonba, és
csináljon hetenkénti rádiós showműsort. Fél óra a
vicceiből és számaiból. Nem dolgozik olcsón, és addig nem
is gondolok a szerződtetésére, amíg nem látom fellépés
közben.
Kimberly megvonta a vállát. – Ott van neked a
Wisecrack Guys. Hány komikust akarsz foglalkoztatni?
– Bert szerint csak amatőrök ehhez a pasashoz képest.
– Miért hagyná ott az Earl Carroll Vanitiest, és miért
jönne egy bostoni rádióadóhoz?
– Remek dolog a Vanitiesben játszani. De nem tart
örökké. A pasasnak a lételeme a komédiázás, de a mozi és
a rádió megölte ezt a műfajt. Sok komikushoz hasonlóan ő
is idegesen méregeti a rádiózást.
– Komolyan azt hiszed, érdemes időt szánnod arra, hogy
elmenj New Yorkba, és megnézzed? – kérdezte kétkedően
Kimberly.
– Megígértem Herbnek, hogy elmegyek.
– Hogy hívják ezt a komikust?
– Jack Benny.

Három

KIMBERLY RAGASZKODOTT, HOGY CSOMAGOLJA BE A FRAKKJÁT ÉS

AZ ÖSSZECSUKHATÓ CILINDERÉT, és abban menjen el a New
York-i színházba. New Yorkban azonban, ahol a felesége
nem láthatta, kétsoros, sötétszürke öltönyében ment el a
Vanitiesbe.
Herb vele ment. Az első sorba foglaltatott helyet.
 Benny volt a vezető komikus. Több jelenetben is színre
lépett, és monológja is volt.
– Herb – szólalt meg halkan Jack, amikor a széksorok
között a kijárat felé mentek ez az ember nem vicces.
– Nem értek veled egyet, Jack! Régóta nem hallottam
nála viccesebbet.
– Van rá valamilyen mód, hogy távol maradjunk arról a
vacsoráról?
– Nem hinném. Kínos lenne.
Háromnegyed óra múlva Jack Benny társaságában a
Stork Club egyik asztalánál ültek.
Benny épp harminchetedik születésnapját ünnepelte.
Jack kihívónak találta a férfi ártatlan, nyílt arcát, és
egyszerű, tétovázó modorát, ahogyan a poénjait előadta; de
egyszerűen nem találta a fickót viccesnek.
– Két Jack – jegyezte meg Herb. – Ez kicsit esetlenné
teszi a beszélgetést, ugye?
– Nyugodtan hívjon Bennek! – mondta Jack Benny. – Az
igazi nevem Benjamin Kubelsky.
A Stork Clubban is mértek titokban italt. Sherman
Billingsley, a házigazdájuk büntetett előéletű volt,
Oklahomában töltötte büntetését, mielőtt New Yorkba jött,
hogy szeszt csempésszen a kávézók számára. Ismerte Jack
Bennyt, odalépett az asztalukhoz, hogy köszöntse.
– Örülök, hogy itt látlak, Jack! – mondta Billingsley. –
És önöknek is örülök, Mr. Lear, Mr. Morrill! – Az
asztalukon álló Johnny Walker-palack felé biccentett. – A
ház vendégei, uraim!
– Köszönjük, Sherm – mondta Jack Benny. – Van
érdekes ember a házban ma este?
– Talán érdekes lehet odaát az az úriember – mondta
Billingsley, tapintatosan intve fejével az asztal felé,
amelynél magas, elegáns férfi ült, cigarettázott, és komoly
beszélgetésbe merült egy kistermetű lánnyal.
– Ki ő? – kérdezte Benny.
– Douglas MacArthur tábornok, az Egyesült Államok
hadseregének vezérkari főnöke. A lány a szeretője. A
Fülöp-szigetekről való.
Jack Benny vállat vont. MacArthur tábornok láthatóan
hidegen hagyta.
– Ne fordulj meg, és ne bámészkodj – szólt rá Billingsley
mögötted két asztallal az a napbarnított férfi – a
farkastekintetű – Lucky Luciano!
– Ki az a Lucky Luciano? – kérdezte Jack Lear.
Billingsley felvonta az állát és a szemöldökét, mintha
nem akarná elhinni, hogy akad valaki, aki nem ismeri
Lucky Luciano nevét. Ő az Egyesült Államok
bűnbandáinak legfontosabb vezetője. Embereivel együtt
nemrég vett át mindent. A közelmúltban nyírták ki
riválisaikat.
Jack Benny nem fordult meg, nem nézett Lucianóra.
Látszólag semmivel sem érdekelte jobban a gengszter,
mint MacArthur tábornok. Érdeklődésének
középpontjában a szórakoztatóipar emberei álltak,
mindenki más közömbös volt számára.
– Tudod, mit, Jack – szólalt meg Billingsley. – Nézz
balra! Lucille LeSueur, akit mostanában Joan Crawford
néven ismernek.
– Aha – mondta Benny, megfordult, és odanézett,
elkapva a nő tekintetét.
– Egyetértek az ahával – jegyezte meg Jack Lear.
– Kérdezhetek valamit, Mr. Lear? – kezdte Jack Benny.
– Rádióról van szó. Bajom van a következő viccel. Mi
történne, ha elmondanám a maga rádiójában? Karjaimban
egy lányt cipelve lépek a színpadra. Odaszólok egy
munkaruhás férfihoz: „Mr. McDonald, a lánya beleesett a
folyóba, de ne aggódjon, újraélesztettem.” A farmer
válasza: „Jóságos ég, ha újraélesztette, vegye is el!”
Jack kuncogott. – Az illemcsőszöktől üvöltözést és
siránkozást kapnék. De köztünk maradjon, megmondom,
hogyan vélekedem az illemcsőszökről. Basszák meg
magukat!
– Azt mondani, hogy „basszák meg magukat”, és
mindezt hatékonnyá tenni, két külön dolog – mondta
Herb. – Az ország nyárspolgárai kezdenek hatalomra jutni.
– Nem vagyok biztos abban, hogy egyetértek ezzel –
vetette közbe Billingsley. – Megjósolom, hogy a
szesztilalmat két éven belül feloldják.
– Akkor mi lesz veled, Sherm? – kérdezte Jack Benny.
– Tiszteletben álló ember leszek – mondta Billingsley.
– Nos, uraim, mennem kell! – Ha valamelyiküknek
éjszakára szüksége volna első osztályú, tiszta ifjú lányra,
csak szóljon.
A klubból távozva Jack a fejét csóválta. – Talán a szaván
kellett volna fognom Billingsleyt ezzel az ajánlattal, hogy a
New York-i utazás ne bizonyuljon teljesen fölöslegesnek.

Négy

ÁPRILIS KÖZEPÉN HERB BOLDOGAN MOSOLYOGVA LÉPETT BE JACK

IRODÁJÁBA. A Variety egyik példányát nyújtotta Jack felé.
Egyik szalagcíme így szólt: Benny lesz a komikussztár a
Canada Dry Ódájában, újabb kabaré a kis dobozban.
Jack végigfutotta a cikket. – Nem érdekel, Herb! A pasas
nem vicces. Egyszerűen nem vicces. A show bukás lesz.
 – Akarsz fogadni?
– Vicces dolog történt… a színházba menet. Nem is
vicces, Herb! Rendkívül nem szeretem azt a komikust, aki
úgy kezdi a fellépését, hogy közli veled, mennyire vicces
lesz. Én…
A telefon csöngése szakította félbe. Fölkapta a kagylót.
– Valami…? – kérdezte Herb.
– Apa leszek. Mennem kell, sietek a kórházba! Kimberly
fiút szült. Bár nevét apja után kapta, John lett, nem Jack.
John Wolcott Lear.

NÉGY
Egy 1933

JACK ÉS KIMBERLY SZERETTE A CHESTNUT STREET-I HÁZAT, de

annak szerény mérete korlátozta is őket. A
vendégfogadásnak akadálya volt a kevés fürdőszoba: egy
az első emeleten és egy vécé a konyha mellett. Cecily, a
dada elfoglalta a ház teljes személyzeti részét. Kimberly
szobalányt és szakácsot is felfogadott, de egyikük sem
lakhatott bent, ezért kora estétől meg volt fosztva a
szobalány szolgálataitól, mert el kellett engednie a
Southie-ben lakó lányt. Garázs sem volt a házban.
1933 őszén eladó volt egy jóval nagyobb ház, szemben a
Louisburg Square-rel. Jack fölmérte pénzügyi helyzetüket,
és úgy döntött, meg tudják venni. A Chestnut Street-i
házat 67 500 dollárért adta el, befektetése 7500 dolláros
hasznot hozott. Jack nem volt hajlandó ingatlanügynököt
fogadni, ragaszkodott ahhoz, hogy közvetlenül tárgyaljon
az eladóval. Az új házat 135 000 dollárért vásárolta meg.
 Ez a ház sem olyan öreg, sem olyan előkelő nem volt,
mint az első, de jobban megfelelt az igényeiknek. Az
előcsarnokból a vendégek a nappaliba léphettek, vagy
jobbra a könyvtárba mehettek. Külön ebédlő volt, a
konyha nagy és teljesen fölszerelve. A földszinten takaros
fürdőszoba a vendégek részére.
Az első emeletet négy hálószoba foglalta el. A
házigazdák hálószobája a nappaliba és a fürdőszobába
nyílott. Másik fürdőszoba szolgált a többi hálószobának. A
második emeleten volt három hálószoba a személyzet
számára, külön kis társalgó és fürdőszoba állt a
rendelkezésükre.
A háziak hálószobája melletti fürdőszobában grifflábú
fürdőkád állt. Jack szeretett azzal tréfálkozni, hogy a kád
olyan nagy, hogy fél a vízbefúlástól. A fürdőszoba
legérdekesebb része, amit Jack és Kimberly szívesen
mutogatott vendégeiknek, a márványozott falú zuhanyozó
volt, amely akkora volt, hogy akár öten zuhanyozhattak
egyszerre, ha kedvük szottyan. A nikkelezett zuhanyrózsa
tányér nagyságú volt, és olyan magasan helyezkedett el,
hogy az alatta álló személy nem érhette el. A zuhanyozó
három falát nikkelezett csövek borították, amelyeken apró
lyukak sorakoztak, és úgynevezett tűzuhanyt bocsátottak
ki. A fürdőzőre nagynyomású, fullánkerejű vízsugarak
záporoztak, amelyek már-már a fájdalomig ingerelték a
testet. Egy csuklós csövön bidét lehetett kihajtani, amely
vízsugarat bocsátott fölfelé.
Az új házban töltött első éjszakán Jack és Kimberly
lezuhanyozott. Ezután kerülték a fürdőkádat, és inkább
zuhanyoztak, legtöbbször együtt.
Két héttel a beköltözésük után Jack behívta Cecilyt,
csatlakozzék hozzá a zuhanyozásban. A lány sóhajtozott,
sikongatott a tűzuhany fullánkjaitól, és nem tanúsított
ellenállást, amikor a férfi hátulról átölelte és beléhatolt.
Amikor végeztek, Jack segített neki a bidé használatában,
hogy kimoshassa magát, és bízott abban, hogy ez kellően
hatékony védelemnek bizonyul.
Cecily tipikus angol lány volt. Világos arcbőr, almapiros
pofi, nagy, kék szem, homokszínű, vöröses haj. Alkata
igazi szoptatós dajkáé. Kimberly gyakran tréfálkozott vele,
hogy hatalmas a melle. Tekintélyes pocakja, széles csípője
volt, medencecsontja pedig mint egy nagy kehely.
Mivel jó egy évet töltött Londonhoz közel egy vörös
téglás egyetemen, Cecily egészen művelt volt, és East End-
i helyett oxfordi kiejtéssel beszélt. Az Egyesült Államokba
jövetel lehetőséget kínált számára, és azt mondta, szeretne
itt maradni, és amerikai állampolgárrá válni. Leareknek
azt mondta, hálás a dajkai munkáért, de reméli, hogy
idővel jobb munkát talál.
A zuhanyozóbeli első alkalom után Jack időnként a
magáévá tette, általában hetente egyszer, és mindig
gumióvszert használt. A lány közömbösen fogadta,
látszólag munkája részének tekintette a nemi kapcsolatot
a munkaadójával. Nem mehettek a lány hálószobájába, túl
gyakran az övébe sem. Jellemző volt, hogy ha Kimberly
távol volt, bejött a könyvtárszobába, és néha csak a
bugyiját húzta le, felhajtotta a szoknyáját, és a férfi felé
fordulva beleült az ölébe.
Egyszerű és jó volt. Jacket egyedül az zavarta, hogy
amíg benne volt, a lány elborította nyálas csókjával, és
nem igazán tudta, mit jelent ez.
Kettő

HOGY MEG TUDTA VENNI A NAGYOBB HÁZAT A LOUISBURG

SQUARE-EN, sokat elárult Jack üzletének alakulásáról.
A WCHS az éterben töltött első év után nem volt
veszteséges: Jack Lear és Harrison Wolcott olyan állomást
vásárolt, amely szerény nyereséget hozott. Nem sokkal
azután, hogy Jack átvette az irányítást, profitjuk több volt
szerénynél, mert – bár tévedhetett, mint Jack Benny
esetében – ő döntött a műsorokról, és ha valami nem vált
be, szemrebbenés nélkül feladta. Hozzáértő és
keménykezű ember hírében állt.
Wash Oliver olyan zongorista volt, aki játék közben
kicsit énekelt is. Valaki azt mondta, olyan, mint egy
kupleráj zongoristája, az illető jó megfigyelő volt, mert
valóban kuplerájban zongorázott. Még azután is folytatta a
zongorázást egy kelet-bostoni bordélyban, hogy szerződést
kötött, amelynek értelmében esténként hetente ötször
félórát játszott a WCHS-en. Jack Leart ez nem zavarta;
kedvelte Olivert és a zenéjét, és csak ez számított.
Southie környékén Herb Morrill megtalálta az alkalmas
személyeket a The Shamrock Hour című műsorhoz. Paddy
McClanahan komikust, aki vaskos ír tréfákat sütött el;
Dennis Curran ír tenoristát; Colleent, az énekesnőt, aki
sosem használta a vezetéknevét; egy kvartettet, amely
vidám ír balladákat játszott és énekelt.
Jack a WCHS-t összekapcsolta az UBS-szel, az
Universal Broadcasting Systemmel. Ez utóbbi nem
rádióállomás, hanem lemezcég. A csatlakozó cégek olyan
programokra fizettek elő, amelyeket különböző városokban
rögzítettek, és a felvételt postán küldték el a
rádióállomásnak. Egyszóval, mielőtt az NBC hálózaté lett
volna, az Amos ’n Andy című műsort így terjesztették.
Jack vállalta a kockázatot, és előfizetett a műsorra. Széles
körben népszerűségnek örvendett, és amikor az NBC
megszerezte, komoly űrt hagyott maga után a WCHS
műsorrendjében.
Jack többnyire egyetemek drámaklubjaiból szerződtetett
színészekkel elindított egy reggeli drámasorozatot, A mi kis
családunk címmel. A show-nak csak két állandó szereplője
volt, Mama és Papa. Mama az életben alkoholista volt, aki
pontosan olyan magánéletben drámákon ment keresztül,
mint amilyeneket a műsor számára írtak; de az erről mit
sem tudó hallgatók jószívű, agyonhajszolt anyát láttak
benne, akit családja nem méltányol kellőképpen. Minden
helyzetre volt odaillő közhelye: „Ki korán kel, aranyat lel”,
„A gördülő kő sosem mohosodik meg”, „Lassan járj, tovább
érsz”, „A vidám arc elhessenti a gyűlölködést”…. és
minden kaland végén szívből fakadóan jelentette ki:
„Minden jó, ha a vége jó”.
Jack továbbfejlesztette az ötletét, amelyet
hipochondriások órájának nevezett el; a mindennapi
műsorban kuruzslók sora osztogatott orvosi tanácsokat. A
betegek levelekben írták le tüneteiket, és e leveleket
allopata, homeopata, hidropata, naturopata, kiropata vagy
valamilyen más „specialista” olvasta fel az éterben,
kezelési módot is ajánlva. Rendszerint ilyesmit: „Keressen
fel a rendelőmben az Ilyen-és-ilyen utcában.”
A kuruzslókat nem szponzorálták, ami azt érzékeltette,
hogy értékes tanácsaikat közszolgálatként sugározták. Az
az igazság, hogy Jack tekintélyes díjat zsebelt be
mindegyik kuruzslótól; ők pedig boldogan fizettek a
kiváltságért, hogy rátukmálhatták pácienseikre
kuruzslásaikat és tanácsaikat.
 A hirdetők áramlottak az állomás felé, egyre nagyobb
számban vették igénybe népszerű szolgáltatásait. 1932
végére a WCHS komoly bevételekre tett szert a gépkocsik,
reggeli ételek, szappanok (Csak a Lifebuoy öli meg a bak-
tééé-ri-u-mo-kaaat!), hajápoló szerek, dezodorok és nagy
választékú gyógyászati anyagok gyártóitól.
Jack Lear és Herb Morrill megtalálta a módját, hogyan
lehet hasznot húzni a rádiózásból. Bár Wolcotték, apa és
lánya, helytelenítették, a WCHS-adó a Kimberly által
megvetően „lealacsonyodásnak” nevezett tevékenységéből
húzott hasznot. Ez annyit tett, hogy elhagyták a
klasszikus zenét, és helyette sokkal népszerűbbet
sugároztak. Kimberlynek tetszett Jack sikere, de
bosszantotta a mód, ahogyan elérte.

Három 1934

HARRISON WOLCOTT A HÉT FELÉT CONNECTICUTBAN, a Kettering

Arms irodájában töltötte, a másik felét pedig bostoni
irodájában, ahol egyéb üzleti ügyekkel foglalkozott.
Bostoni irodája tágas, gesztenyefa borítású helyiség volt,
benne magas támlájú bőrszékekkel.
Íróasztala a cromwelli időket idéző Constitution nevű
fregatt számtalan tatarozásának egyike során a hajótestből
eltávolított fából készült. Wolcott büszkén trónolt mögötte
fekete gyapjú öltönyében. Felállt, amikor Jack belépett a
helyiségbe.
– Örülök, hogy látlak, ifjú ember – mondta. – Annyira
belemerültél az üzletedbe, hogy nem látlak annyiszor,
ahányszor szeretnélek.
 Jack kezet rázott apósával, és leült. – Üzletről szólván
inkább gondolok arra, hogy működésbe hozok valamit,
mint arra, hogy legyűrjem az ellendrukkerek
szembenállását.
Az idős férfi mosolygott. – Az érem két oldala – jegyezte
meg. – Whiskyt?
Jack bólintott. Wolcott a hamutartóba félretette a
szivarját, és a fiókból elővett egy palack whiskyt. Töltött
két pohárba: tisztán. Egymásra emelték a poharukat, és
ittak,
– Mondta Kimberly, hogy Hartfordban van egy
megvásárolható rádióállomás? – kérdezte Wolcott. –
Említette, hogy szeretné, ha a WCHS Incorporated
megvenné?
– Veszteséges – mondta nyersen Jack.
Wolcott fölvette a szivarját. – Ezzel vége a
megbeszélésnek? – kérdezte.
– Szó sincs róla! De azt akarom, hogy meggyőzzetek a
benne rejlő lehetőségről, mielőtt igent mondanék egy
veszteséges rádióállomásra.
– Kimberlynek tetszenek a műsorai.
– Tudom. Mondta. Klasszikus zene és hírek. Már odáig
elment, hogy kijelentette: kínosnak érzi, hogy a WCHS
elnökéhez ment feleségül. Azt mondja, az ízlésem nagyon
hasonlít az apáméhoz.
– Ezt mondta? Hát én nem venném ezt komolyan. A
nők, különösen a fiatal nők…
– Tudom. Nem zavartatom magam. Gondolom, tudod,
hogy megint terhes.
– Gratulálok. Ti ketten szép kis családot hoztok össze.
– Igen. John belevaló kisfiú. Igazi öröm. Nekem, izé…
szóval, célom volt a látogatásommal.
 – Feltételeztem. Miben segíthetek, Jack?
Jack benyúlt a zakójába, és elővette a tárcáját. 300 000
dollárról szóló, igazolt csekket húzott elő, és átadta
apósának. Nagyjából ez volt minden, ami a nagyapjától
kapott pénzből megmaradt.
– Mi ez?
– Élni akarok opciós jogommal, és megvásárolok további
háromezer részvényt a WCHS Incorporatedből.
Harrison Wolcott rábámult a csekkre, hosszasan
méregette.
Ő alapította 1931-ben a WCHS Incorporatedet rádióadó
megvásárlása céljából, és a tízezerből kétezer részvényt
adott Jacknek és Kimberlynek nászajándékként. Opciós
jogot adott nekik, hogy a további részvényeket 1931-es
könyv szerinti értéken megvásárolhassák. Jack 1932
márciusában élt az opciós joggal, és újabb ezer részvényt
vett. Most további-háromezret akar venni, ennek a révén
60 százaléka és teljes ellenőrzési joga lesz. Harrison
Wolcott, aki nem tudott a Jack pénzéről, amit nagyapjától
kapott, azt hitte, a fiatalembernek legalább tíz évébe, talán
tizenötbe vagy húszba is beletelik, amíg megszerzi a cég
fölötti ellenőrzést.
– Ugye, nem kölcsönkérted a pénzt?
– Nem, uram! A nagyapámtól kaptam. Azt akarta,
legyen saját vállalkozásom.
Az idős férfi mosolygott, bár arckifejezésében némi gúny
is bujkált. – Hát, most megvan a magad vállalkozása.
– Remélem, ez semmilyen értelemben sem sért téged –
mondta Jack.
– Egyáltalán nem. Úgy hiszem, nem avatkoztam bele
abba, hogyan irányítod a boltot.
 – Természetesen beavatkoztál. Ugyanis tudomásom
szerint sok tőkét kötöttél le a WCHS-nél, én pedig
kötelességemnek éreztem, hogy feloldjalak ebből a
helyzetből.
Jack kimondta e szavakat, és rádöbbent, hogy nem
kellett volna. Harrison Wolcott rögtön rájön, régóta
megvolt már a pénze az opciós jog érvényesítéséhez, de
csak most élt vele, amikor már elégedetten látta, hogy a
vállalkozás sikeres.
Igyekezett helyesbíteni. – Persze, nem akartam a
nagyapámtól kapott összes pénzt befektetni, amíg nem
éreztem, hogy nem fogom elveszíteni.
– Akarsz változtatni az igazgatótanács összetételén? –
kérdezte Wolcott.
Jack a fejét rázta. – Azt akarom, hogy te maradj a
testület elnöke, ha beleegyezel!
– Nagyon jó. Gratulálok. Van még, izé, egy dolog,
amiben szeretnék kivételt tenni. Én…
– Miről van szó? – szakította félbe idegesen Jack.
Az idős férfi ide-oda forgatta a kezében a csekket. – A mi
kettőnk közti üzleti ügyekben, Jack, ne adj nekem igazolt
csekkeket, és te se fogadj el tőlem ilyeneket. Bármilyen
összegről elfogadom a személyes csekkjeidet, és elvárom,
hogy te is elfogadd az enyéimet.

Négy

A LOUISBURG SQUARE-I HÁZ 1934-IG NEM VOLT IGAZÁN

ALKALMAS KOMOLY ÖSSZEJÖVETEL RENDEZÉSÉRE.
Bár Jack meglehetősen nagyvonalú költségvetést
bocsátott Kimberly rendelkezésére, a pénz nem volt elég,
ezért a lány bőkezű ajándékokat fogadott el az anyjától és
az apjától. Mrs. Wolcott elkísérte, ha szőnyegeket vagy
bútorokat vásárolt, és gyakran fizetett helyette.
Kimberly elhatározta, hogy látványossággá teszi a házat.
A legfontosabb helyiségek padlóit újra csiszoltatta és
fényeztette. Utána keleti szőnyegeket vásárolt, amelyeket a
gazdagon díszített tölgyfa padlón helyezett el. A nappaliba
harmincéves perzsa baktiari szőnyeget vett, amelyet
csillogó színű, kézzel szőtt geometriai ábrák díszítettek. Az
ebédlőbe sötét színű és aprólékosabban kidolgozott
mintájú Laver Kerman-szőnyeget teríttetett. Mivel ezt nem
muzulmánok szőtték, portyázó tigriseket, futó elefántokat
és szekéren közlekedő vadászokat ábrázolt stilizált
tájképben.
A kisebb házból csaknem minden bútort átvittek a
Louisburg Square-re, de némelyiket közülük a
hálószobákba száműzték. A nappaliban és az ebédlőben
Kimberlynek néhány extra darabra volt szüksége. Anna
királynő korabeli stílusú székeket, valamint Vilmos és
Mária uralkodásának idejét idéző magas lábú, fiókos
szekrényeket választott. Valójában egyik bútor sem
azokból az időkből származott, de olyan korokból való
remek antik darabok voltak, amikor az ilyen stílusú
alkalmatosságok divatosak voltak.
Kimberly különösen elégedett volt egy lakkozott fiókos
szekrénnyel, amelyen a fiókok elejét díszítő rajzok férfiakat
és nőket, tevéket és madarakat ábrázoltak.
Letette a gyertyatartót, és fáklyákkal világította ki az
előcsarnokot.
Egy április eleji estén nyitva állt a ház, és mintegy ötven
vendég érkezésére várva ki volt világítva. Mivel az
ebédlőben nem tudtak ennyi embert leültetni, a házavató
partin csak italokat és előételeket szolgáltak fel.
Az előzőhöz hasonlóan Kimberlyn második terhessége
első szakaszában sem látszott, hogy állapotos. Ugyanolyan
karcsú és vékony volt, mint húszévesen. A partira füle
mögé fésülve viselte haját, hogy gyémánt fülbevalója jól
látható legyen. Nagy gonddal sminkelte ki magát, gyöngy
nyakláncot és háromsoros gyöngy karkötőt viselt.
Még nem húzta föl a ruháját. Azt akarta, hogy Jack
segítsen neki az öltözködésben. Rózsaszín selyemruhája
testhez álló és mélyen kivágott volt. Mivel nem akarta,
hogy valamelyik pánt elkóboroljon és kilátsszék, nem
viselt melltartót. Nem is volt rá szüksége. Ugyanilyen
megfontolásból, mivel nem akarta, hogy
harisnyatartójának körvonalait látni lehessen a szoknyája
alatt, fekete selyemszalaggal tartotta meg sötét
harisnyáját. Miközben arra várt, hogy Jack előjöjjön a
fürdőszobából, az öltözőasztala előtt ült, a haját és a
sminkjét ellenőrizte, csak selyembugyi és harisnya volt
rajta.
– Királynőnek nézel ki ma este – mondta Jack, kilépve a
fürdőszobából.
Kimberly megfordult és ránézett, majd sóhajtott. Hadd
igazítsam meg a nyakkendődet! Sosem fogod rendesen
fölvenni, ugye?
A partira szmokingba öltözött. Kétsoros szmokingkabát
volt rajta.
– Jusson eszedbe! – mondta Kimberly. – Ne kapkodd le
az előételeket az asztalról vagy a tálcáról! Majd
felszolgálják a tányérra. Legyen nálad tányér!
– Igen, asszonyom – mondta derűsen a férfi.
– Komolyan beszélek, Jack! Ez nem Kalifornia.
 – Más szóval ne viselkedjek úgy, mint egy kaliforniai,
zsidó.
– Mindössze annyit kérek, az isten szerelmére, hogy ne
hozz bennünket kínos helyzetbe. Segíts felöltöznöm!
Áthúzta a fején a ruhát, és ficánkolva lehúzta a testére.
Jack felhúzta hátul a cipzárat, és beakasztotta a
kapcsokat – Ne hozd szóba Betsy Emerson válását! –
folytatta Kimberly. – Ha valaki megemlíti, mondd, hogy
nem hallottál róla. Mrs. Otis Emersonként fogják
bemutatni neked. Ez a megfelelő forma. Lánykori neve
Otis. A keresztneve Elizabeth, és ha másodszor vagy
harmadszor beszélsz vele, felkér, hogy szólítsd Betsynek.
– Rendben. Lemegyünk, hogy ellenőrizzünk mindent?
– Igen. És ne feledd, hogy Horanék katolikusok. Ők
lesznek ma este az egyedüli katolikusok. Connie az egyik
legjobb barátnőm.
– Sosem szoktam katolikus vicceket mesélni – nyugtatta
meg Jack.
– Tudom. De apró szavakkal is lehet bántani. Úgy
értem, időnként jobb bizonyos dolgokat másként mondani.
– Jézusmária, Kimberly! Nem gondolod, hogy valamit én
is tudok?

Öt

AMIKOR A HÁZ TELE VOLT EMBEREKKEL, és senki sem figyelte

különösebben, ki kivel beszélget, Jack odacsusszant Mrs.
Otis Emerson mellé, aki kaviáros falatkákat gyűjtött a
tányérjára. Odamorgott a nőnek: – Helló, Betsy!
A nő szeme megvillant. – Te gazember! – suttogta. – Hol
voltál?
 – Pokolian el voltam foglalva.
– Duma. Esendő asszony vagyok, Jack, kell valaki, aki
nyugalmat ad nekem. Te intézted el, hogy meghívjanak ide
ma este?
A férfi a fejét rázta. – Kimberly hívott meg.
– A városban a meghívandók listáinak a feléről töröltek
engem.
– Tényleg?
– A legteljesebb mértékben. A bostoni társasági
körökben a válás még mindig botránykőnek számít.
– Még ha vert is téged az a gazember.
– Még ha vert is. Figyelj! A családom megpróbált
lebeszélni a válásról. Az ügyvédem is próbálkozott.
Valamennyien azt mondták, bármilyen férj is jobb a
semminél.
Betsy harminckét-harminchárom éves, csinos szőke
asszony volt, de közel sem olyan szép, mint Kimberly. Az
orra kicsit hosszú és éles vonalú, a szája kicsit széles, és a
fogai nagyok. Jack a belőle áradó, kellemes önbecsülést
találta a legvonzóbbnak.
– Sajnálom, Betsy! – mondta őszintén. – Gondom lesz
rá, hogy mielőbb össze tudjunk jönni.
– Iparkodj! – Nagyon halkan beszélt, mert észrevette,
hogy közeledik Kimberly. – Minden nő, aki valaha érezte a
Lear-féle farkat, újból érezni akarja.
Egy pillanat múlva mellettük termett Kimberly.
– Látom, ti ketten már megismerkedtetek.
Jack bólintott. – És már föl is kért, hogy Betsynek
hívjam.
Kimberly úgy tett, mintha nem vette volna észre Jack
gunyoros megjegyzését. – Tudom, hogy kicsit szakértője
vagy a kínai lakkfestészetnek, Betsy – mondta. –
Észrevetted az új fiókos szekrényemet? Szeretnék őszinte
véleményt hallani róla.
– Jack…? – kérdezte Betsy.
Kimberly elmosolyodott. – A férjem nem volna képes
megkülönböztetni egy kínai darabot egy Duncan Phyfe-től.
Erre még meg kell tanítanom. Te talán segíthetsz benne.
Betsy egyenesen Jack szemébe nézett. – Örömmel
megpróbálnám – jelentette ki.
Dan Horan olyan ember, akivel nem volt nehéz
megismerkedni. Jócskán öregebb, mint a felesége, Connie,
Kimberly barátnője. Dan öles termetű, nyílt tekintetű,
túlsúlyos, de kemény izomzatú, sportos alkat. Hullámos
haja volt és aranykeretes szemüveget viselt. Nem volt rá
oka, hogy különösen erőlködjön barátok szerzésében, de
láthatóan mégis szorgosan igyekezett, mint az a fajta
könyvmoly, aki könyveket gyűjt, bár nem olvassa el őket.
– Gratulálok a házatokhoz – mondta Jacknek. – Hogy
valaki képes legyen itt ilyent megcsípni…
– Az ember lesi az alkalmat.
– Hát ti megtaláltátok. És Kimberly pokoli munkát
végzett vele!
– Innék valamit – jelentette ki Jack. – Jössz a bárba?
Kimberly két szobalányt fogadott fel az estére, hogy
rövid, harangszabású, fekete szoknyában, fehér köténnyel
és sapkával járkáljanak, de tálcáikon csak pezsgővel
töltött poharakat és szendvicseket hordoztak. A
szakácsnő, tekintélyesen termetes, ír asszonyság
hozzáértő mixernek bizonyult, és e minőségében szolgálta
ki a vendégeket a könyvtárban felállított asztal mögött.
– Connie meséli, hogy megvásárolni készülsz a hartfordi
WHFD-t.
 – Szóval Kimberly elmesélte Connie-nak, ő pedig
elmeséli neked. Még nem döntöttem el. Kimberly akarja,
mert csak klasszikus zenét sugároz. Kicsit bosszantja a
WCHS.
– Ez Boston legérdekesebb állomása – mondta Dan
Horan.
Jack fölnevetett. – Köszönöm a gondosan megválogatott
szavakat. Egyúttal ez a legnyereségesebb is a legutóbbi
számok alapján.
Italaikkal elsétáltak a bárpulttól, kimentek a könyvtár
és a nappali közötti előtérbe, ahol összetalálkoztak
Kimberlyvel és Connie-val.
Jack megállapította, hogy Constance Horan az egyetlen
általa látott nő, aki méltóságban és szépségben állja a
versenyt Kimberlyvel. De a stílusa egészen másmilyen volt.
Magasabb volt Kimberlynél, hosszú, sima lába és szőke
haja volt. Szája lágyabb volt, de hideg, piros rúzzsal
keményebbé festette. A két nő közötti fő különbség abban
állt, hogy Connie kihívó méltósága már-már a pimaszság
határát súrolta.
Ugyancsak elsőrangú bridzsjátékos volt. Olykor egy
párban játszott Jackkel, mert remek párost alkottak.
Ma este fehér szaténruhát viselt bő, V alakú kivágással,
a felsőrész ujjatlan, a rátapadó szoknya kiemelte karcsú
csípőjét és hosszú, vékony lábait. Jacket fölkavarta a
látványa.
– Jack… hány whiskyt ittál ma este, drágám? – kérdezte
Kimberly csípős mosollyal.
– Nem számoltam. Te igen?
– Nem, nem igazán. De remélem, ez az utolsó.
Hat

KÖZVETLENÜL ÉJFÉL ELŐTT A HÁLÓSZOBÁJUKHOZ CSATLAKOZÓ

NAPPALIBAN JACK A PADLÓHOZ CSAPTA A ZAKÓJÁT. – A fene egye
meg! Ebből elég! Elég ebből a nyavalyás hibakeresésből!
Kimberly kikapcsolta a ruháját, lehúzta a cipzárat, és
lelógó ruhában bement a hálóba. – Rossz hangulatod van
– szólt ki Jacknek.
– Miért ne volna? Kivetkőztél magadból, hogy megalázz.
– Hogyan aláztalak meg? – kérdezte kihívó
nyugalommal.
– Azt mondtad Betsynek, hogy egy kínai darabot nem
tudnék megkülönböztetni egy Duncan Phyfe-től…
– Meg tudnál?
– Igen. Meg tudnék. Nem hiszem, hogy minden esetben
felismernék egy Duncan Phyfe-et, de tudom, milyenek a
kínai darabok. Tudnom kell, hiszen sokat festettem olyan
témájú dolgokat.
Kimberly megfordult, megkötötte kék
selyempongyolájának zsinórját. – Van még más panaszod
is? – kérdezte
A férfi beszéd közben levetkőzött, és most a nő előtt állt
pucéran, a farkát himbálva. – Barbara adott a tányérjáról
egy szendvicset, én pedig elfogadtam és megettem. Nem
kell megkérdezned, hol volt a tányérom. Mit kellett volna
tennem? Elfogadva a tányérjáról a szendvicset, tettem
volna a sajátomra, hogy onnan egyem meg? Ezt kellett
volna csinálnom?
– Ráadásul szalvétád sem volt.
– Na, aztán ittam, ugye? És te Horanék előtt kérdezted
meg, mennyit ittam már, és azt ajánlottad, ne igyak
többet.
 – Jó, hogy figyelmeztettelek, nem? Figyelj magadra!
– Nem vagyok részeg, Kimberly!
– Adok a szavadra. De azt hittem, azt várod tőlem, hogy
úriembert faragjak belőled. Ez része volt az
egyezségünknek. Te kértél rá. Még messze vagy attól,
hogy…
– Ne nyilvánosan, Kimberly! Ne más emberek előtt!
– Aha. Értem a különbséget. Közszemlére tettelek ma
este, férjecském! Bemutattam azt az embert, aki
megengedhet magának a Louisburg Square-en így
berendezett házat, aki tud öltözködni, vendégeket fogadni
és beszélgetni velük, amire három évvel ezelőtt még nem
volt képes. Bemutattam azt az embert, aki esetleg nem
tudja pontosan, ki volt Duncan Phyfe, de aki felismeri a
kínai alkotásokat és a nálunk lévő többféle keleti
szőnyeget, és megvan rá a pénze is, hogy megvásárolja
őket. Ma este bemutattalak Bostonnak. És egészen jól
szerepeltél, Jack! Őszintén megmondom, hogy olyan
emberek között, akik nem tartottak volna képesnek rá.
Köszönetként pedig egy sor nyűgös panaszt kapok olyan
férfitól, aki nem, nem részeg, de a részegség határán van.
Ha azt ajánlottam, hogy az a whisky legyen az utolsó – a
negyedik vagy ötödik, vagy akárhányadik átkozottul jól
tettem, hogy szóltam, mert mindent tönkretettél volna,
amin dolgoztunk, és amire pénzt költöttünk. Most
lefekszem. – Várt egy kicsit, majd folytatta. – Van még egy
javaslatom. Javaslom, zuhanyozz le, és moss fogat, mielőtt
mellém bújsz! Ha már másra nem vagy képes, legalább
hasznosítsd azt a körülmetélt fütykösödet.
 ÖT
Egy 1934

JÚNIUS 10-ÉN JACK TÁVIRATOT KAPOTT:

LA 34610 10:00 D.E.
JOHANN LEHRER ÉLETE ROHAMOSAN KÖZELEDIK A VÉGÉHEZ
STOP NAPRÓL NAPRA GYENGÜL STOP HA MÉG ÉLETÉBEN BESZÉLNI
AKARSZ VELE SÜRGŐSEN UTAZZ IDE STOP
MICKEY

Mickey Sullivan Erich Lehrer mindenese és Jack életre

szóló barátja volt.
A következő nap délben Jack fölszállt az American
Airlines Condor típusú, Los Angelesbe repülő biplánjára.
Az út Bostonból New Yorkba, onnan Washingtonba, majd
Nashville-en és Daliáson át az arizonai Douglasból vitt Los
Angelesbe. A gép minden városban leszállt. Mivel a repülés
éjszaka is zajlott – ez a légi utazásban nemrég bevezetett
merész újdonság volt –. a gépet kényelmes ággyá
átalakítható ülésekkel szerelték föl. Miután a tíz utas
elfogyasztotta kiadós vacsoráját, amit likőrök és borok
tettek teljessé, pihenni invitálták őket. Valahol Virginia
vagy Tennessee fölött felállították az ágyakat, az utasok
belebújtak pizsamáikba, és lefeküdtek aludni. Aki még
aludt, azt Dallasban fölébresztették, és tudatták, hogy már
megtették az út nagyobbik felét. Megreggeliztek,
megebédeltek, késői uzsonnát is elfogyasztottak a
fedélzeten koktél kíséretében, majd leszálltak Los
Angelesben. Éppen kellő időben, hogy elérjék a vacsorát.
 Mielőtt távozott a repülőtérről, Jack táviratozott
Kimberlynek:

LA 34612 915 D.U.

BIZTONSÁGBAN MEGÉRKEZTEM STOP VONATTAL UTAZOM VISSZA
STOP SZERETLEK TÉGED ÉS A KIS JOHNT
JACK

Mickey Sullivan fogadta a repülőtéren. Csak amikor

Jack elküldte a táviratot, Mickey azután közölte, hogy
elkésett. – Az öregember négy órája meghalt.
– Mondott valamit rólam?
– Senkiről nem mondott semmit. Az utóbbi néhány
napban apád és az öcséd próbált vele beszélni. Tudta,
hogy beszélnek hozzá – a tekintetével követte őket de nem
törődött velük. Ilyen a halál, Jack! Semmi különös. Az
emberek egyszerűen visszahúzódnak önmagukba, és
utolsó néhány órájukat saját gondolataikkal töltik.
Mickey Sullivan nyolc évvel volt idősebb Jacknél.
Homokszínű haja és szögletes, kedves, becsületes arca
volt. Sokan mondták, hogy válással végződő házasságát az
tette tönkre, hogy túl sok idejét és energiáját vette igénybe
Erich Lear.
– Apád mérges – mondta Mickey, miközben az autóhoz
mentek.
– Ezt csípem. Vagy tojik a dolgokra, vagy keménykedik.
Csak ezt a két állapotot ismeri.
– Megnézték nagyapád végrendeletét. A fivéredre
egymillió dollárt hagyott, rád félmilliót, mondván, hogy
1931-ben az örökségből előlegként odaadott neked
félmilliót. Apádat nagyon feldúlta, hogy egyikőtök sem
mesélt neki erről.
 – A nagyapám nem akarta, hogy tudjon róla.
– Hát apád árulásnak tartja. A vagyon maradéka, amit ő
kap, nem tesz ki egymilliót.
– Megkapta a magáét. Ő a Lear Hajóbontó és
Újrahasznosító elnöke és fő részvényese.
– Arra készülnek, hogy sivahot ülnek. Maradsz?
– Nem tudok olyan sokáig maradni. Igazság szerint
most, hogy az öreg meghalt, kísértésbe estem, hogy
megkérjelek, vigyél ki a vasútállomásra, hogy ma éjjel
visszaindulhassak.
– Nem tudom, hogyan tehetnéd ezt meg – mondta
komoran Mickey.
– Na, vigyél az Ambassadorba! Ott foglaltattam szobát.
Maradj, vacsorázzunk együtt, jó!? Holnapnál előbb nem
akarok apámmal és az öcsémmel találkozni.
A vacsoránál Jack mesélt Mickeynek a Louisburg
Square-i házról és a fiáról. Mickey pedig elmesélte Jack-
nek, mi történt a kaliforniai Learekkel.
– A bolt remekül megy. Ismered apádat. Most a
Mauritánia bontására tesz ajánlatot. És lefogadom, hogy
megkapja. Ha belevág valamibe, meg is csinálja.
Boldognak is kell lennie. A szokásos trükkjét veti be.
– Ki a soros?
– Nem fogod elhinni. Tizenkilenc éves a lány. Buja.
Komolyan mondom, buja! Szégyenkezve ismerem be, de én
hoztam neki össze. Anyám nem kerítőnek nevelt. – Mickey
a fejét csóválta.
Jack vigyorgott. – De értesz hozzá. Ha nem kellene
néhány napon belül vonaton Bostonba érnem,
megkérnélek, hogy nekem is hajts föl egyet.
Mickey az órájára pillantott. – Igazán nincs még késő.
Talán fel tudok neked hajtani egy…
 – Esetleg holnap este.
– Rendben. Figyelj! Aki boldogtalan, az az öcséd, Bob.
És aki még nála is rosszabb, az a sógornőd, Dorothy.
– Tessék? Egy pár, amelyik csak az imént örökölt
egymilliót, boldogtalan?
– Gerinc kérdése. Neked megvolt a gerinced, hogy
faképnél hagyd az öregedet. Bobnak nincs. Annak
ellenére, hogy Bobnak megvan a saját vállalkozása, Erich
mindenbe beleüti az orrát. A Carlton House, persze, Erich
pénzéből épült föl. Ha Bob leszerződtet egy ígéretes
sztárjelöltet, Erich mindig hanyatt akarja dönteni, és ha
megteszi, gyötri Bobot, hogy olyan szerepet adjon neki,
amire az nem alkalmas. Még forgatókönyveket is olvas, és
hajtja Bobot, hogy csináljon belőlük filmet. Erich földi
pokollá teszi Bob minden napját. ,
– És milyenné teszi a te mindennapjaidat?
– Tudod, hogy megy.
– Mennyit fizet neked?
– Tizennyolc rongyot.
Jack jobb keze hüvelyk- és mutatóujjával belecsípett
saját arcába. – Hajlandó volnál huszonnégyért Bostonba
költözni, és beszállni a rádiós üzletbe?
– Jézusom, igen!
– Mennyi időre van szükséged?
– Hát, harminc nap a felmondási időm Erichnél.
– Baszd meg! Semmivel sem többel tartozol neki, mint
én. Szerezz magunknak egy hálófülkét csütörtökre!
Küldhetsz neki táviratot Chicagóból!
Kettő

JOHANN LEHRERT KÖTÉLFOGANTYÚS FAKOPORSÓBAN TEMETTÉK

EL. Ez volt a határozott kívánsága. Másik kívánságának
megfelelően a koporsó egyszerű faállványon állt. De a
virágokkal kapcsolatban figyelmen kívül hagyták
kívánságait. Végül is a Carlton House Productions fejének
a nagyapja volt, és Hollywood virágkölteményekkel
megrakott furgonokat küldött.
Az imaházban csak kétszáz embernek volt ülőhely, ezért
hangszórókat szereltek föl odakint, hogy a gyepen
összesereglő százak hallhassák a gyászbeszédet és a
kaddist.
– Nos… – szólalt meg Erich Lear. – Fiam, a tökéletes
bostoni kicsípte magát. Nézd az öltönyét! – mondta
Bobnak. – Olcsónak látszunk mellette.
– Tiszteletből a… – kezdte Jack. Abbahagyta és a
koporsó felé intett fejével. – Nem fogom elmondani, mit
gondolok a ruhámat vagy egyebet illető véleményetekről.
Erich a koporsóra pillantott. – Rendben. Tiszteletből. – A
kezét nyújtotta. – Ma érzéseinknek vele kell foglalkozniuk.
– Igen. A kinyilatkoztatott és észokokra épülő vallás
professzora. Rongygyűjtő. Aztán, az ő szavaival élve,
„ócskavas-kereskedő”. És végül akkora siker, hogy hozzá
tudott járulni vállalkozásod megalapozásához, és az
enyémhez is. Büszke vagyok rá, hogy az unokája vagyok.
Bob morcosan nézett. – Azt hallottuk, szép otthonod van
Bostonban. Nem hiszem, hogy valaha meghívtad
magatokhoz a nagyapánkat. Vagy apádat és fivéredet.
Bob Lear éppen olyan keserű volt, ahogy azt Mickey
Sullivan mondta. Kifejezett képessége volt az apró
gonoszkodásokhoz, ellentétben apjával, akinek a
gonoszkodása sosem volt apró, Teljesen elütően a többi
Leartől, szőke, kövérkés és karikalábú volt. Világosszürke,
kétsoros, fehér gombos öltönye csak hangsúlyozta
esetlenségét.
– Kimberly és én szívesen látunk benneteket… ha úgy
döntenétek, hogy eljöttök – mondta hidegen Jack.
A templomszolga közeledett. – Jarmülke, uram? –
kérdezte Jacktől, és feléje nyújtott egy fekete
szaténsapkát.
– Igen. Persze.
A szertartás rövid volt. Amikor véget ért, négy férfi a
száz méternyire lévő, nyitott sírhoz vitte a koporsót, és
leengedte a földbe.
Az imaház és az autók felé lépkedve Erich megkérdezte
Jacket, meddig marad Los Angelesben.
– El kell érnem a holnapi vonatot. Üzlet. Nem kell
mondanom, hogy mennyi időt és figyelmet követel.
– Mr. Lear! – Nagy Graflex kamerával felmálházott
fényképész ügetett feléjük a füvön át. – Egy fotó a fiúról és
a két unokáról? – kérdezte.
– Hogyne – felelte Erich. – Miért ne?
Felálltak: Erich középen, fiai kétoldalt.
– Nos, hát – mondta Erich Jacknek. – Gondolom, nem
tervezed, hogy estére a házba gyere.
Jack kézfogásra nyújtotta a kezét, és Erich elfogadta. –
Sikerült kellemetlenkedés nélkül eltöltenünk egy órát
együtt. Örülök, hogy láttalak. És téged is, Bob! Ne
kísértsük az Istent, hogy összeugrasszon bennünket a
mostani utazás alkalmával.
– Ahogy akarod – válaszolta ridegen Erich. – Add ide a
jarmülkédet! Majd visszaadom.
 – Ja, igen. Tessék. Itt van. – Tisztelgett az apjának. –
Jövőre Jeruzsálemben – mondta.
Erich és Bob figyelte Jacket, amint Mickey Sullivan
autójához tartott. Erich körülnézett, és odaintette
magához a fényképészt.
– Legyen rá gondja, hogy azok a fényképek postán,
légipostán a lehető leghamarabb eljussanak Bostonba –
sürgette a férfit, százdollárost nyújtva feléje.

Három

MICKEY VISSZAVITTE JACKET AZ AMBASSADORBA. Fölment vele

a lakosztályába, és nézte, amint gyorsan bedönt két
whiskyt, majd rágyújt egy Camelre. Föl-alá járkálva a
szobában, hevesen pöfékelt.
– Tudom – szólalt meg Mickey. – Kemény dolog ez.
Figyelj! Felajánlottam, hogy fölhajtok neked ma éjszakára
egy csajt. Talán most sikerül valami jót kerítenem. Hadd
telefonáljak néhányat!
Jack kiment a fürdőszobába, és forró vízzel
lezuhanyozott, amíg Mickey telefonálgatott. Amikor
visszatért a nappaliba, Mickey feltartott hüvelykujjal
vigyorgott.
– Egy órán belül itt lesz. Ne küldd el első látásra!
Rendben lesz vele minden. Később visszajövök. Menjünk el
vacsorázni utolsó Los Angeles-i esténken!
Jack bólintott, és újabb whiskyt töltött magának.
A szemmel láthatóan tizenéves lány molett volt. Nem
volt elképesztően vonzó, bár látott benne valami
erotikusat, amit talán észre sem vett volna, ha Mickey
nem ösztökéli, hogy vegye alaposabban szemügyre. Kreol
arcbőre és sötét szeme alapján sejtette, hogy latin-
amerikai származású, valószínűleg mexikói. Lezser fehér
parasztblúzt, derekánál zöld és piros csíkkal díszített,
kivételesen telt fekete szoknyát, sötét harisnyát és fényes,
fekete lakkcipőt viselt.
– Mr. Lear? Engem várt?
Bólintott, vonakodva a lányra mosolygott. – Azt hiszem,
igen. Gyere be!
A lány belépett a lakosztályba, és körülnézett. – Szép –
jelentette ki egyszerűen.
Jack apró koppanásokat hallott, amint a lány végigment
a parketten. A cipőire meredt, és észrevette, hogy vasalt
sarkú cipő van a lábán. – Táncos vagy? – kérdezte.
– Igen. Először táncolok magának… ha akarja.
– Színpadon táncolsz?
– Igen. Sosem hallott rólam. De azt hiszem, fog hallani.
– Remélem – felelte Jack. – És a neved…?
– Consetta Lazzara.
– Nagyon fiatal vagy – állapította meg.
A lány kényszeredetten mosolygott. – Elég öreg vagyok
ahhoz, amit maga kíván. Mr. Lear!
– Mit mondtak, mit kívánok?
– Mr. Sullivan azt mondta, levert hangulatban van. Ma
volt a nagyapjának a temetése.
– Nos, Consetta, ha táncolsz nekem, hajlandó vagy
meztelenül táncolni?
Mosolygott. – Igen. Tudtam, hogy így fogja akarni.
Odament a rádióhoz, és elkezdett megfelelő zenét
keresni. Megtalálta. Gyorsan kibújt a ruhájából – kivéve
fekete harisnyatartóját, sötét harisnyáját és lakkcipőjét –
és táncolni kezdett, először lassan, kígyózó mozdulatokkal,
majd nagyokat dobbantva és pörögve.
 Jack örült, hogy a lány nem hozott magával
kasztanyettát. Talán elég bölcs volt annak felismeréséhez,
hogy tönkretehetné a megteremteni kívánt hangulatot.
Tánca érzéki, sőt több is annál, buja volt. Telt melle
rengett. A hasa is. A lány is tisztában volt kerek kis feneke
erotikus hatásával, és sűrűn előrehajolt, hogy ide-oda
ringassa és riszálja. Jack sosem látott még a lányénál
dúsabb nemi szőrzetet. Teljesen elfedte szeméremnyílását,
kivéve, amikor széttárta a lábát.
Talán öt percig táncolt, majd ledobta magát a heverőre,
a teste fénylett a verejtéktől. – Most mit akar, Mr. Lear? –
kérdezte játékosan.
– Találd ki!
Bevezette a lányt a hálószobába, ahol az zavar vagy
habozás nélkül hanyatt feküdt az ágyon. Jack teljesen
felizgulva olyan hevesen dobálta le a ruháit, hogy a lány
elnevette magát. Újból felkacagott, és fürge kis kezével
segített, amikor a gumi felhúzásával bajlódott. Ügyesen
húzta rá, ami arról árulkodott, hogy nem kezdő. Egy
pillanat alatt a lányon volt, nem volt képes visszafogni
magát. A lány felnyögött, amikor beléhatolt, de nem
panaszkodott. Becsukta a szemét, és készségesen fogadta
erőteljes lökéseit, bár beleremegett a férfi hevességébe.
Jack nem áltatta magát, hogy a lány hozzá hasonlóan
élvezte.
Amikor kimerült, a lány felsóhajtott, és karját köré
fonva magához húzta. Láthatóan nem zavarta a férfi súlya.
Amikor legördült róla, a lány azzal lepte meg, hogy lehúzta
róla a kotont, félretette az ágy melletti hamutartóra, majd
az ajkával és a nyelvével letisztogatta a hímvesszőjét.
Egy ideig csendben feküdtek egymás mellett. A lány azt
suttogta, hogy boldogan ismét magába fogadná. Azt felelte,
hogy persze, kicsit később. Meggyújtott egy Camelt, és
odanyújtotta a lánynak. Az elfogadta, ő pedig rágyújtott
egy másikra.
– Rendszeresen csinálod ezt, Consetta?
– Csak magához hasonló férfiakkal – felelte egyszerűen.
– Csak… milyen férfiakkal?
– Olyanokkal, akik segíthetnek nekem.
Jack bólintott, mintha tökéletesen értené, miről beszél a
lány, és közben agya sebesen igyekezett rájönni a lényegre.
Magában felnyögött. Mickcy közölte a lánnyal – talán még
a szüleinek is elmondta; ki tudhatja, mit csinált a lány
hogy Jack fivére a Carlton House főnöke.
– Be akarsz jutni a filmesekhez? – kérdezte. – Erről van
szó?
– Igen. Azt hiszem, lehetőségre van csupán szükségem.
– Szóval te… És kívülem másokkal is.
– Mint minden lány, aki el akar valamit érni
Hollywoodban – közölte, mintha ez köztudomású volna.
– Hát, majd meglátom, mit tehetek érted, Consetta! Azt
tudod, hogy az én területem a rádiózás. Énekelsz?
– Tudok énekelni.
– Akkor talán ezen az úton indulhatunk.
– De mindennél jobban akarom a filmet. Ezt érti?
– Értem. Nem bánnád, ha most a száddal kellene
csinálnod?
– Tudom, hogyan kell – jelentette ki.
Jack mosolygott. – Rendben.
Hát tényleg tudta, hogyan kell csinálni. Noha csak
néhány perce élvezett el, gyorsan elélvezett megint. A lány
kiszaladt a fürdőszobába, hogy a mosdóba köpjön. Amikor
visszatért, rámeredt a férfi farkára, mosolygott, és a fejét
csóválta, amikor meglátta, hogy az még mindig merev.
 További két cigarettát szívtak el.
– Hány éves vagy, Consetta?
– Nem vagyok biztos abban, hogy maga tudni akarja.
– Áruld el!
– Tizenhat vagyok – mondta gyorsan.
– Aha. Nos, mindent megteszek érted, amit tudok.
Esetleg egy kis pénz?
– Nem. Nem pénzért csinálom. Nem vagyok kurva, Mr.
Lear!
– Persze, hogy nem. Nem azt akartam sugallni. De
elfogadnál, mondjuk, száz dollárt, mert jobban
kielégítettél, mint tenned kellett volna?
– Hát…
– Akkor rendben.
A lány öltözni kezdett. – Mr. Lear – kezdte – mivel
tudnék én hozzájárulni?
– Ezt hogy érted, Consetta?
– Hát van, aki szerint ki kellene tépkednem a
szemöldökömet. Ki akarják húzni elöl a hajam, hogy
magasabb legyen a homlokom. Azt akarják, hogy lefogyjak.
És valaki azt mondta, a Consetta Lazzara nem alkalmas
név olyan lánynak, aki nagyra tör. Valaki szerint meg
kellene változtatnom a nevemet.
– Mire?
– Hát hallottam néhány javaslatot. Az egyik szerint
Connie Lane-nek kellene hívnom magam. – Úgy ejtette ki a
nevet, mintha varázsige volna.
Négy

– VÁLTOZOTT A TERV – közölte Jack a vacsoránál Mickey-vel.

– Nem jöhetsz holnap velem Bostonba a vonaton.
– Meggondoltad magad?
– Nem. Ajánlatot tettem neked, és az ajánlat áll. De egy
darabig még itt kellene maradnod. Egy hétig, kettőig.
Amennyi időbe beletelik, hogy lehetőséget teremts
Consetta Lazzara számára a filmeseknél. Hű… tudom! Add
át Mo Morrisnak, és mondd meg neki, hogy én küldtem!
Utána pattanj fel az első Bostonba tartó vonatra!
– Micsoda? Hű-ha. Azt hiszem, ezt sikerült elcsesznem.
– Mickey, előfordulhat, hogy valamikor megint fölhívlak,
hogy keríts nekem egy jó numerát. De kérlek, értsd meg,
hogy a normáim magasabbak apáméinál! Nem kell több
tizenhat éves lány. Lehet, hogy ez elmegy itt Kaliforniában,
de Massachusettsben dutyiba juttathatja az embert.
– Sajnálom…
– Rendben. Másfelől, Mick, ez a kislány az egyik
legfinomabb falat, amelyikhez szerencsém volt.
– Elintézem a dolgát Mo Morrisszal – jelentette ki
Mickey. – Remek ügynök. Ha valaki be tudja juttatni a
lányt a filmvilágba, hát Mo igen.

Öt

KIMBERLY VÁRTA JACKET A PÁLYAUDVARON. Odakint várakozott

az autó; sofőr vezette Ducsenberg.
– Azt hiszem, várhatnék, amíg hazaérünk, ennek a
megmutatásával – szólalt meg az asszony –, de… negyedik
oldal.
 A negyedik oldalon szerény szalagcím állt:
RÁDIÓFŐNÖK A NAGYAPJA TEMETÉSÉN.
A cím alatt háromhasábos fénykép, amelyet a temetői
imaház előtti gyepen készítettek Erichről és két fiáról. A
szöveg így szólt:
A KALIFORNIAI HULLADÉKFELDOLGOZÓ MÁGNÁS, ERICH LEAR
OLDALÁN KÉT FIA, A FILMPRODUCER ROBERT LEAR, A CARLTON
HOUSE PRODUCTIONS ELNÖKE ÉS JACK LEAR, A BOSTONI WCHS
ELNÖKE JÚNIUS 13-ÁN A CSALÁD PÁTRIÁRKÁJÁNAK, A KEDDEN LOS
ANGELESBEN ELHUNYT JOHANN LEHRERNEK A TEMETÉSÉN.
A fénykép feltűnően mutatta, hogy mindhárman
jarmülkét viselnek.
– Ó, a francba! – morogta Jack.
– Én is pontosan így reagáltam – mondta Kimberly.

HAT
Egy 1935

A TOTYOGÓS JOHN MEGÁTALKODOTT KISKÖLYÖK VOLT A DADA

SZÁMÁRA, akit ez annyira lesújtott, hogy közölte
Kimberlyvel: nem biztos, hogy folytatni tudja a munkát.
Legfőbb panasza az volt, hogy a kisfiú igényei szinte
lehetetlenné tették a figyelmes foglalkozást a kislánnyal,
Joan Edithtel.
A kislány két hónappal azután született, hogy Jack
visszatért nagyapja temetéséről. A gyerek névadásával meg
akartak emlékezni Johann Lehrerről is. Johann feleségét
Sulamithnak hívták, de Jack még csak föl sem vetette,
hogy ezt a nevet adják lányának. Kimberly mutatott rá,
hogy a Johann név a John német megfelelője, és a Joan a
John női változata. Így a gyereket Johann után Joannak,
Kimberly anyja után pedig Edithnek nevezték el.
Kimberly rábírta a dadát, hogy maradjon a családdal,
közölte, hogy személyesen több felelősséget vállal Joanért.
Jack átköltöztette az irodáját. Nagyobb helyre volt
szüksége, különösen mióta Mickey Sullivan megérkezett
Kaliforniából, és beiktatták hivatalába a WCHS
Incorporated alelnökeként. Herb Morrill is alelnökként
dolgozott.
Mivel a cég tulajdonában állt a hartfordi WHFD és a
bostoni WCHS is, a cég neve már helytelen volt, ezért Jack
megváltoztatta Lear Broadcasting Incorporatedre.
Hartfordban sok embert feldúlt – miként Kimberlyt is
amikor megváltoztatta a WHFD programtervét. Bár főleg
klasszikus zenét sugárzó adó maradt, azt tervezte, hogy
műsorba iktatja heti öt estén félórára Wash Oliver
zongorajátékát, valamint hetenként ötször reggel A mi kis
családunk című műsort, továbbá Hartford saját kuruzslóit
a bostoniakéhoz hasonló feltételekkel. Más szavakkal:
megfizettek saját műsoridejükért.
A WHFD éveken át veszteséges volt, ez tette lehetővé,
hogy Jack olcsón megszerezze, és fél éven belül már
szerény nyereséget hozott.
A bostoni katolikus érseki egyházmegye kért egy órát
vasárnap reggelre, amelyet előadással és imával kívánt
kitölteni. Jack reggel kilenctől tízig megadta nekik az egy
órát. Ezután az Egyházak Tanácsa egy órát követelt a
protestáns istentiszteleteknek. Jack válaszában közölte,
hogy boldogan eladja nekik a tíztől tizenegyig tartó egy
órát, ráadásul 25 százalékos lelkészi kedvezménnyel. A
tanács elégedetten kezdte meg az istentiszteletek élő
közvetítését más-más templomokból. Jack közölte a
katolikus segédpüspökkel, hogy célszerű megőrizni a
titkukat.
A Johann Lehrer-hagyatékkal Jack újabb befektethető
félmillióhoz jutott. Két dologba fektetett be. Először
módosítást kért a WCHS adóengedélyéhez: növelni akarta
a teljesítményt, miáltal Új-Anglia egyik legerősebb
állomásává változott. Amikor megkapta az engedélyt,
megvásárolta az új adóberendezést. Utána megvette a New
York állambeli White Plains WHPL nevű rádióállomását.
Hasonlóan ahhoz, amit a hartfordi adóval tett, a White
Plains-i adónál a WCHS-nél kifejlesztett programrendszert
alkalmazta. A két új állomás belépésével Wash Olivér
zongorajátéka egész Új-Angliában és most már New York
városában is hallható volt. Itt komoly közönséget szerzett
magának. Jack leszerződtette Olivert a kuplerájtól, és
főállású zenészt csinált belőle a Lear Broadcasting-nál.
Verbuváltak kísérő zenészeket is: egy gitárost, egy dobost
és egy bendzsóst. A Wash Olivér vezette Lear Broadcastíng
Quartet Új-Anglia-szerte országúti vendéglőkben és
tánctermekben zenélt. Az emberek jöttek, hogy
meghallgassák a rádióban hallott híres jazz-zongoristát.
A térség háziasszonyai rákaptak A mi családunk drámai
eseményeire és giccses derűlátására. Amikor pótolni
kellett az eredeti Mamát, olyan észrevétlenül történt, hogy
a jelek szerint a közönség föl sem figyelt rá. amikor új
színésznő olvasta fel, hogy „a családi szeretet mindent
legyőz”.
Mivel megbánta, hogy a Mellow Fellows nevet adta a
Bronson Brothersnek, újra átnevezte őket. Ejtette a
Wisecrack Guys együttest, és új show-t épített Betty, a
szófacsaró komika és a Minstrels köré. Profi társaság
segítette Bcttyt, a szájába adva a szófacsaró sorokat.
 Betty szövegének egy része – a nőt még mindig
egyszerűen Bettyként emlegették; soha nem jutott eszébe
senkinek sem, hogy vezetékneve is lehet – a műsor
hallgatottsági körén kívül is hívószavakká vált. A reggeli
szót úgy ejtette ki angolul, hogy annak jelentése módosult:
a közönséges reggeli étkezés helyett azt jelentette, hogy
valaki munkába menet előtt véget vet az éjszakai böjtnek.
Hamarosan Új-Anglia minden zugában, különösen a
fiatalok körében nevetve mondogatták az így kifacsart
szavakat.
Kimberly hallgatni sem bírta. Jack sem, de a The Betty
and the Minstrels Show komoly pénzt hozott. Nemsokára
módosult a cím: The Best Beauty Bar Show, Starring Betty
and the Minstrels lett belőle.
Bettyt mindazonáltal sötét titok lengte körül: néger volt.
A nyugat-virginiai Huntingtonból való nő Ohio-völgyi
kiejtéssel beszélt, erős tájszólással ejtette a szavakat.
Beszédében semmi sem utalt fajtájára. Műsorát zárt
stúdióból sugározták, és ott is vették föl. Fölfogadtak egy
fehér színésznőt, ő járt ki-be a stúdióba, Betty pedig
szobalánynak öltözve járt-kelt.
Jack roppantul átérezte Betty helyzetét, de nem tehetett
ellene. Az Amos 'n Andy, amelyben fehérek tettek úgy,
mintha feketék volnának, sikeres volt, de Amerika még
nem állt készen néger komikusok meghallgatására.
Kimberly tudta a titkot. Meghívta vacsorára a Louisburg
Square-i házba Bettyt és a férjét, Charlest. Bettyt igazából
Carolyn Blossomnak hívták. Ő is, férje is rabszolgák
unokája volt. A húszas évek elején Bostonba jöttek, mert
azt hitték, hogy a rabszolgafelszabadítás hazájában nem
lehetnek fajgyűlölők. Rájöttek, hogy lehetnek.
 Carolyn úgy jutott be a rádiózásba, hogy lemezeket
készíttetett, és postán elküldte őket. Tucatnyi alkalommal
találkozott rádiósokkal, akik lelkesedtek komikai
tehetségéért – amíg meg nem látták. A szobalányi ruha,
amelyben a WCHS stúdióiban közlekedett, a sajátja volt;
évekig dolgozott bennük.
Jack azt a magatartást követte, amely szerint a pénz
fontosabb az elveknél. – Rakjuk tele a bilit zsozsóval –
mondta Carolynnak. – Ha rendben van a bankszámlád,
akkor okoskodhatsz.

Kettő

JÚNIUSBAN JACK WHITE PLAINSBE MENT, hogy ellenőrizze a

WHPL műsorrendjét és menedzsmentjét. Nyáridő lévén, a
Duesenberggel vitette magát oda. Kalandnak számított,
hogy az U.S. 1 jelű úton, a Boston Post Roadon,
Providence-en, New Havenen és a connecticuti Aranypart
tenger menti városain át utaztak.
Mivel négy napra ment el, Jack úgy döntött, kellemes
útitársat visz magával: ez pedig a csinos, szőke, elvált
asszony, Betsy Emerson volt.
Vastag üveg választotta el a sofőrülést az utastértől, és
az utazás nagy része alatt Jack lehúzva tartotta a függönyt
is, így a sofőr se nem látta, se nem hallotta a hátsó ülésen
őt vagy Belsyt.
Ez lehetővé tette, hogy Jack felhúzza Betsy szoknyáját
egészen a bugyijáig, és a lábát cirógassa. A meghitt
magány azt is lehetővé tette, hogy a nő Jack ágyékát
simogassa. Sok mindenről beszélgettek, többnyire mókás
dolgokról, de azután, hogy megálltak ebédre, Betsy
gondolkodóba esett.
– Arra gondoltam, nemet mondok erre a meghívásra –
jelentette ki komolyan, de kezét nem emelte föl arról a
merev hímvesszőről, amelyet a nadrág szövetén át
simogatott.
– Néhány ok eszembe jut, amiért nemet mondhattál
volna. Melyik miatt aggódtál?
Könnyű csókot nyomott a férfi arcára. – Kimberly. Hogy
mit művelünk Kimberlyvel.
Jack becsúsztatta ujjait a bugyiba, és végigsimította a
nő pináját. Nedves volt. – Komolyan gondoltam arra, hogy
nem hívlak el – mondta Jack. – Ugyanilyen okból.
– És?
Kihúzta a kezét Betsy bugyijából. – Mit teszek
Kimberlyvel? Nem jön el egyszer annak az ideje, amikor
nekem van jogom föltenni a kérdést, hogy ő mit művel
velem?
– És ezért…
– Nem, nem ezért hívtalak el, nem ezért rendezem úgy,
hogy annyiszor legyek veled, ahányszor csak lehet. Nem
használlak ki, Betsy! Szükségem van rád. Közel kell
lennem egy nőhöz, aki nem gondolja, hogy én… Na, szóval
nem hiszi, hogy én… Na, tudod, mire gondolok.
A nő keze végigfutott Jack arcán és nyakán. – Annyira
rossz?
– Mit gondolsz? Láttad, hogy…
Betsy hangsúlyosan bólintott. – Láttam. És hallottam.
És összecsináltam magam tőle!
– Az még rosszabb, ha nem látsz, nem hallasz. Rosszabb
kettesben. Én nem vagyok Wolcott. Nem vagyok Bayard
sem. Az egykori rabbi, Johann Lehrer unokája vagyok.
Harrison Wolcott elfogadja, és nem rosszallja. De
Kimberly…
Betsy közbeszólt. – Egyik este azt mondta Connie-nak
és nekem, hogy sejtése szerint sosem lesz képes
megtanítani, hogy rendesen hajtsd össze a
díszzsebkendődet. „Van Jackben egy adag faragatlanság –
mondta. – Mindegy, mennyire igyekszem, nem tudom
teljesen civilizálni.” Connie egyetért velem, hogy
Kimberlynek büszkének kellene rád lennie. Meg kellene
kefélned Connie-t is. Ha Kimberly rájönne, hogy
mindkettőnkkel hancúrozol, az betenne neki.
– Miért jött hozzám, Bets?
– Két dologra tudok gondolni. Először is, Kimberlynek
mindig rögeszméje volt, hogy egy pasi majd a pénzéért, az
apja pénzéért fogja elvenni. Amikor felbukkantál, tudta,
hogy emiatt nem kell aggódnia, mert neked megvolt a saját
pénzed. Még azt is tudta, mennyi, Jack! Legalábbis azt
mondta, hogy tudta. Azt mesélte nekem, hogy volt egy
félmilliód, egyedül a tiéd, és még jön hozzá valami.
– Mesélt erről, mi?
– De van egy másik ok, amiért szerintem hozzád ment.
Nem tudom, mikor látta, érezte először a Jack Lear-féle
lompost; de erősen gyanítom, hogy még az esküvő előtt.
Úgy értem, Jack, hogy nem volt szűz. Nem hiszed te sem,
ugye?
Jack a fejét rázta.
– Szokott beszélni a szexről. A lányok általában
beszélnek róla, de ő az átlagnál sokkal nyíltabban beszélt.
Azt mondta, olyan jancsit akar, amelyik a köldökéig felér.
– Hát megkapta – mondta keserűen a férfi. – Ez az
egyetlen módja annak, hogy kielégítsem.
– Jack! Miért nem hagyod ott az egészet?
 – Ugyanazért, amiért mindenki, aki benne van a… én…
Bets, azt hittem, ez tökéletes házasság. Eszes. Csinos.
Lehet, hogy a Kaliforniából jött zsidó azt hitte, magasra
juthat a világban, ha elveszi Kimberly Bayard Wolcottot.
És, Jézusom – bocsásd meg a kifejezést azt hittem, én
vagyok az a macska, amelyik lenyelte a kanárit. Az a baj,
hogy ő ugyanezt hiszi magáról.
– Én elváltam, Jack!
– Igen. De nekem van két srácom. A réges-régi nóta,
nem? Az embereknek nem volna szabad gyereket
csinálniuk a házasságuk ötödik éve előtt.

Három

WHITE PLAINSBEN SZOBÁT KAPTAK, NEM LAKOSZTÁLYT. Az ajtó

fölött rádióhangszóró volt, és a rádiót a szálloda vezetősége
által választott adóra hangolták. Amikor Betsy először
bekapcsolta, recsegve harsogott:

Merre, ó merre
Jár az én kiskutyám?
Hol, ó, hol lehet?
Kurta farkával, lógó fülével,
Merre, ó merre járhat?

Jack letelefonált a portára, és rádiókészüléket rendelt a

szobába. Közölték, hogy nincs, mire elküldte őket, hogy
vegyenek egy rádiót, és az árát csapják a számlájához. A
rádió egy órán belül a helyén volt.
Mielőtt lementek vacsorázni, Jack és Betsy egy ideig a
WHPL-t hallgatta. Aztán amíg a férfi megfürdött, a nő
kipróbált néhány más állomást, arra volt kíváncsi, milyen
adás jöhet New Yorkból. Amikor Jack előkerült a fürdőből,
éppen egy New York-i adó híreit hallgatta.
Jack haragosan nézett. Aztán a figyelmét megragadta a
hírolvasó kimért ritmusú, behízelgő hangja.
– Mr. Anthony Eden… a népszövetségi ügyek brit
minisztere… ma Rómába érkezett a Signor Mussolinivel
tartandó megbeszélésekre. Várhatóan hosszasan
megvitatják az… etiópiai helyzetet. Köztudomású, hogy
Signor Mussolini az Etióp Királyságot az Afrikában
kiépíteni tervezett olasz birodalomhoz reméli csatolni.
– Eközben Washingtonban Roosevelt elnök felújította
kérését a Kongresszushoz, hogy gyorsan fogadja el a
társadalombiztosítási törvényt. Az évtizedben a
Kongresszus elé kerülő legfontosabb törvénytervezetnek
nevezve azt mondta….
– Jóisten, hallgasd ezt az embert! – kiáltott föl Jack. – Ki
ez?
Végig kellett hallgatniuk az adás hátralévő részét és a
hirdetéseket, mielőtt meghallották a hírolvasó hangját: –
Curtis… Fredericket hallották New Yorkból. Jó… éjszakát!
– Na, így kell híreket felolvasni! Istenem, Bets,
hasonlítsd ezt a nyökögő, segg Walter Winchellhez, ez a
pasi… Van benne méltóság! Istenem, mit nem adnék, hogy
Bostonba hozzam!

Négy

JACK MEGBÍZTA MICKEY SULLIVANT, hogy derítsen ki mindent

Curtis Frederickről. Mickey jelentette, hogy Frederick
eredetileg a nyomtatott sajtónál dolgozott újságíróként,
Clevelandben kezdett a Plain Dealernél, aztán New Yorkba
költözött, ahol a Herald Tribune politikai újságírója lett.
Amikor a lap úgy döntött, hogy vezető cikkeit felolvastatja
az éterben, sima baritonjának köszönhetően Frederick
kapta a megbízást. Fél év múlva átment a Times
rádiójához, a WQXR-hez, mert úgy érezte, az komolyabban
elkötelezte magát a minőségi újságírás mellett. Mickey
közölte Jackkel, hogy a jelek szerint Curtis Frederick
elcsábítható Bostonba.
Jack elintézte, hogy vacsorára találkozzék Frederickkel
a Waldorf egyik lakosztályában. A szobaszerviztől
rendelhető vacsora mellett döntött, mert gyanította, hogy a
hírolvasó nem szeretne nyilvánosság előtt mutatkozni más
rádióállomások tulajdonosával.
Jack erre a találkozóra magával vitte Kimberlyt is.
Mickey Sullivan szintén eljött, de nem vett részt a
vacsorán.
– Lehet, hogy tudok valamit Curtis Frederickről, amit te
nem tudsz – mondta Kimberly öltözködés közben.
– Mi lenne az?
– Várj egy percig – felelte a nő, miközben a figyelmét
arra összpontosította, hogy harisnyatartója egyik csatját a
harisnyájára erősítse. – A Yale-en tanult. 1921-ben
végzett. A barátnőm, Brit Lowery férje 1922-ben ugyanott
diplomázott. Gondoltam, talán ismeri Fredericket, ezért
ma délután megkértem Britet, mutasson be a férjének,
Walter Lowerynek. Tényleg ismeri Fredericket, és olykor
összefut vele.
– Állandóan meglepetéseket szerzel nekem – mondta
szárazon Jack.
– Esetleg azért, mert nem túl nehéz feladat, drágám!
Mindegy, Frederick harmincnyolc éves, ami azt jelenti,
hogy éppen a megfelelő korban volt 1917-ben, hogy
behívják a hadseregbe. Így is történt.
– Tudom.
– Rendben. A franciák eléggé kedvelték, hogy megkapja
a Croix de Guerre-t, az amerikaiak eléggé szerették, hogy
Ezüst Csillaggal tüntessék ki. Két évet végzett a Yale-en,
mielőtt behívták, a hátralévő két évet a leszerelése után
fejezte be.
– Ezt mind tudom.
– Akkor hadd mondjak valamit, amit nem tudsz! –
folytatta jeges pontossággal Kimberly. – Mr. Curtis
Frederick homokos!
– Kimberly…
– Gondosan őrizte a titkát. Jó, ha fél tucat ember
tudja…
– Aljas dolog bárkiről…
– A kollégiumi srácok sok mindent tudnak egymásról,
amit mások nem is sejtenek.
Jack mélyet szippantott a kezében lévő Camelből. –
Jézusmária! Azt mondod, fél tucatnyian sem tudják. Ha
Lowery elmondta neked…
– Elmagyaráztam neki a körülményeket, hogy azt
forgatod a fejedben, alkalmazod Fredericket, és…
Jack fel-alá kezdett járkálni. – És most mitévő legyek?
– Alkalmazd, ha akarod!
Jack megállt a szoba közepén, és az asszonyra meredt. –
Mostantól számítva öt év múlva az én sztár hírolvasóm…
– Ha valaki rájön arra, amire húsz éven át senki sem
jött rá…
Jack a hamutartóban elnyomta a cigarettáját. – Még azt
sem tudom, mások mit csinálnak – morogta.
 Kimberly mosolygott. – A francokat nem tudod. Nem
vagy annyira naiv. Mindenesetre öt perce még azt
gondoltad, hogy a legjobb hírolvasó, akit valaha hallottál.
– Nem alkalmazhatom úgy, hogy meg sem említem. És
nem tudom, hogyan hozzam szóba.
– Majd nekem gondom lesz rá – közölte határozottan a
nő.

Öt

CURTIS FREDERICK MEGJELENÉSÉBEN SEMMI SEM UTALT ARRA,

hogy homoszexuális. Szikár külsejű férfi, hosszúkás,
erőteljes arc, sűrű, bozontos, fekete szemöldök, állhatatos,
sötét szem, csontos orr és áll, keskeny ajak, széles száj.
Miután visszautasította a whiskyt, és inkább gint kért.
leült és vékony ezüsttárcából rágyújtott egy Chesterfield-
re. Remekül szabott, egysoros öltönyt viselt, ami szokatlan
volt abban az évben, nyakkendője pedig fekete és vékony
volt. A férfinak volt stílusa, és az nem az 1935-ös év
stílusa volt.
– Nos, Mr. Frederick – szólalt meg Jack –, kit
választanak jövőre az Egyesült Államok elnökévé?
– Franklin D. Rooseveltet – válaszolt Frederick habozás
nélkül – elsöprő többséggel választják újra.
– Semmi esély, hogy másként lesz?
Frederick a fejét rázta. – Semmi esély.
– Találkozott vele? – kérdezte Kimberly.
Frederick bólintott. – Ó, igen! Először 1921-ben. Nem
gondoltam volna akkor, hogy valaha magasabb posztra
megválasztják, mint a Hudson Valley-i térség
képviselőjének.
 – Milyen jól ismeri? – tudakolta Jack.
– Senki sem ismeri őt – felelte Frederick. – A politikában
vagy az újságírásban az elkövethető legsúlyosabb hiba, ha
az ember azt hiszi, ismeri Franklin D. Rooseveltet.
Pályafutása arra a bizonyosságra épül, hogy senki sem
ismeri.
– Ebből úgy veszem, nem kedveli – állapította meg
Kimberly.
– Igenis kedvelem, figyelembe véve azokat, akik a
helyére léphetnének. Ebben az értelemben óriás a törpék
között.
A vacsora érkezéséig még két italt elfogyasztottak. Jack
a szálloda által kínáltakból a legjobbakat rendelte: kaviárt,
fácánt… Rájött azonban, hogy Curtis Fredericket nem
hatja meg az ennivaló. Megette és láthatóan élvezte, de
helytelen volt azt feltételezni, hogy remek étel remek
borokkal befolyásolja véleményalkotását.
– Az én WCHS-em nagyobb teljesítménnyel sugároz,
mint a WQXR – közölte valamikor a vacsora közepe felé
Jack.
– Cincinnatiben a WLW, „az ország adója” még nagyobb
teljesítménnyel sugároz. – vetette oda vállránditva
Frederick. – De nem azonosítanám a WLW-t évi egymillió
dollárral.
– Akkor nézzük más oldalról! Mit vár a rádiózástól?
Frederick rámosolygott Kimberlyre, aztán Jackre. – A
WQXR presztízsét és a WLW vagy a KDKA teljesítményét
akarom.
– Nem tudok magának ekkora teljesítményt nyújtani –
mondta Jack. Közelítek felé, de még nem értem el.
Másfelől szindikátust hozok létre. Három állomásom van,
de idővel lehet akár öt vagy hat is. Ami pedig a presztízst
illeti, azt a rádiós megszerzi. Maga hozzájárul a WQXR
presztízséhez. Hozzájárulhat a WCHS és társai
presztízséhez. Van presztízse a maga rádiózásának? Van
tekintélye? Magától függ, barátom! Ha a WLW-nél ötször
nagyobb teljesítménnyel sugároznám magát, maga pedig
szemetet dumálna, akkor maga csak nagy teljesítményű
szemetet produkálna. A rádiózás világa tele van ilyesmivel.
– Egy bostoni adó?
– A miénk nem úgynevezett tiszta csatorna. Nem lehet
bennünket Chicagóban vagy Atlantában hallani. De
hallhatja a WCHS-t Bostonban, Providence-ben, New
Haven-ben, Hartfordban, Albanyban… Akadnak
hallgatóink New Yorkban is. És lesz még több. Azt
tervezem, hogy bérbe veszek egy telefonvonalat, így a
WCHS néhány műsora egyidejűleg menne a WHPL-en is.
Akinek jó készüléke van, hallhatja magát Bostonból,
akinek pedig olcsó, White Plainsből foghatná magát.
– Tudja, az emberek rádiót szereltetnek az autóikba –
mondta Frederick. – Sok üzletember reggelente, az irodába
menet hallgatja a hírműsoraimat.
– White Plains negyven kilométerre van Manhattantól –
jegyezte meg Jack. – Még az autóba szerelt rádió is képes
venni a negyven kilométerre lévő adókat.
Curtis Frederick elmosolyodott. – Most sürget engem? –
kérdezte tettetett ártatlansággal.
Igyekszem olyan műsortervet összeállítani, amely úgy
ötvözi a szórakoztatást a tájékoztatással, hogy az adók
pénzt hozzanak, és mégis közszolgálatot lássanak el.
Amikor először hallottam magát, megállapítottam, hogy
maga az az ember, akire a hírrészlegem vezetését akarom
bízni.
 Frederick megrázta a fejét. – Gyatra részlegvezető
lennék, Mr. Lear! Újságíró és rádiós vagyok. Édességboltot
sem tudnék elvezetni. Nem is akarok.
– Hírrészlegem vezetőjeként pontosan azt csinálná, amit
most. Azt akarom, hogy válassza ki adásra a témákat és
aztán adja is le őket.
– Értse meg – magyarázott tovább Frederick –, hogy a
legtöbb hír, amit a rádiókban hall, újságokból vagy távirati
irodák jelentéseiből való. Nem küldünk ki újságírókat,
hogy szerezzenek a számunkra híreket… csak kivételes
esetben.
Jack Kimberlyre pillantott, majd belekortyolt a borába.
– Tegyük fel, hogy alkalmazok maga mellé egy
asszisztenst! Tegyük fel, hogy az illetőt Washingtonba
küldjük! Tegyük fel, hogy jövő nyáron politikai
jelölőgyűlésekre küldjük! Vagy még jobb, tegyük fel, hogy
magát küldjük el a clevelandi és philadelphiai
jelölőgyűlésekre, ahonnan élőben közvetít!
– Ez nagyon érdekesen hangzik – válaszolta Frederick.
– Nagy döntés lesz ez a maga részéről – folytatta Jack.
– Vannak még kidolgozandó részletek. Alaposabban meg
kell ismerkednünk egymással! Maga használta a
„sürgetni” kifejezést. Sürgetem magát, abban az
értelemben, ahogyan egy közösség sürgeti az ígéretes
tagját. Abban az értelemben nem akarom sürgetni, hogy
siettessem a döntését.
– Talán eljöhetne Bostonba egy-két hétvégére – ajánlotta
Kimberly.
– Igen. Talán eljöhetnék.
– És persze hozza el Mrs. Frederickel – tette hozzá az
asszony. – Ha létezik Mrs. Frederick.
 Frederick nem látta, milyen mérgesen néz Jack
Kimberlyre.
– Sajnos, nincsen Mrs. Frederick. Sosem voltam házas.
– No-no! – A nő elnevette magát. – Maga lesz Bostonban
minden tekintet irigy tárgya. Bemutathatom egy tucat
vagy még több kedves nőnek, aki majd szeretne magával
megismerkedni, ha ez persze nincs ellenére.
Frederick vállat vont. – Érdekes élmény lesz – felelte.

HÉT
Egy 1936

CURTIS FREDERICK 1936-BAN LÉPETT BE A LEAR

BROADCASTINGHOZ. Azonnal meghozta a presztízst, de
évekbe telt; amíg jövedelmet is hozott.
Vonzotta az akadémikus közösség, ezért Cambridge-
ben, a Harvard Yardtól nyolcszáz méterre bérelt lakást.
Testvére, Willard Frederick vele jött New Yorkból, és az út
másik oldalán bérelt kisebb lakást. Willard William Lloyd
Garrison életrajzán dolgozott, és a bostoni könyvtárak
nagy segítséggel kecsegtették. Willard félénk férfi volt, aki
könnyen elpirult. Jack hiába küzdött az érzés ellen, nem
kedvelte.
Curtis Fredericket csöppet sem zavarta, hogy Learék
nem akarták baráti körükbe fogadni Willardot. – Willard
magának való ember – magyarázta –. nem illene ide.
Megvan a maga érdeklődési területe, és ott éli ki magát.
Kimberly, ígéretéhez híven, talált női társaságot
Frederick számára. Nagyvonalúan viselkedett velük, úgy
tűnt, még a szelet is csapja nekik, és mindez hamarosan
meggyőzte Kimberlyt, hogy a férfi szexuális hajlamairól
szóló pletykák bizonyára alaptalanok.
Betsy Jackkel szemben ült Southie egyik ír
kocsmájának az asztalánál. Dühös volt.
– Rendben. Te hagytad, hogy így történjen! Te hagytad,
hogy így történjen, a fene egye meg!
Jack a fejét rázta. – Bets, esküszöm neked, semmi
közöm az egészhez. Nem is tudtam róla, amíg el nem
mondtad.
– Miben mesterkedik a feleséged?
– Bets, nem hiszem, hogy Kimberly bármiben is
mesterkedne, Amikor arról beszélgettünk, hogy Curtis
Bostonba költözik, azt mondta, bemutat neki néhány nőt.
Te elvált vagy. Szerintem ártatlanul azt feltételezi, hogy
esetleg ti ketten…
– Tud a kettőnk dolgáról! Erről van szó!
– Nem. Nem tud rólunk. Ha tudna, akkor…
– Komolyan gondolod? Tényleg nem tudja?
– Bets… nem is sejti. Tudnám, ha sejtené. Nem képes
ilyen ravaszságra.
– És most mit akarsz, mit csináljak?
Jack vállat vont. – Járjál a pasassal! Vagy ha nem
akarsz, ne járj vele! Kinek árthatsz vele?
– És mi van, ha ki akar velem kezdeni?
Jack körülnézett a helyiségben, aztán a nő kezére tette
a kezét. – El tudod intézni, Bets! És hogy miként kezeled,
azon múlik, éppen akkor hogyan ítéled meg a dolgot.
– Úgy érted, nem bánnád, ha engednék neki?
– Nem vehetlek feleségül, Bets! Te is tudod. Nem
adhatom fel Johnt és Joant. Nem tehetem! Ha valami jóra
találsz valaki mellett… Hát Curtis Frederick első osztályú
pasas.
 Betsy lebiggyesztette az állát, és az asztalra meredt. –
Köszönöm, Jack… Ó, pokolian köszönöm!

Kettő

KIMBERLY TEÁT TÖLTÖTT. Betsyvel – Mrs. Otis Emerson-nal –

ült a Louisburg Square-i ház nappalijában. Sárga és zöld
fonallal varrt, virágmintás, bézsszínű vászonruha volt
rajta. Mozgásával, öltözködésével, modorával a bostoni
elegancia megtestesítője volt, ami annyit tesz, hogy
meghökkentően szép és begyakorolt méltósága pontosan
kimérve visszafogott volt.
Betsy, aki nem volt olyan szép, de mindenki szerint
csinos asszony volt, feketébe öltözött, és láthatóan feszült
volt. Nem tudta, miért kapott meghívást teára Kimberly
Leartől.
– Mennyi ideje vagyunk barátnők, Betsy?
– Évek óta – felelte Betsy.
– Jó barátnők – tette hozzá Kimberly. – Olyan jó
barátnők, hogy olyasmit kérek tőled, amit nem kérnék
soha más nőtől.
– Kimberly…?
– Bizalmat kérek.
– Igen…
Kimberly egy csésze teát nyújtott Betsynek. Ételcsipeszt
is adott, hogy azzal válogasson a kis szögletes vajas
kenyerek és aprósütemények között. – Curtis Frederick –
mondta. – Szeretném, ha elmondanál valamit Curtis
Frederickről.
Betsy igyekezett leplezni megkönnyebbülését. – Mit
akarsz róla tudni? – kérdezte.
 – Teljesen a bizalmamba fogadlak – magyarázta
Kimberly –, és azt kérem, te is fogadj teljesen a tiédbe. És
bármit mondunk, soha nem tudhatja meg más. Rendben?
– Rendben.
– Nos, azt tudod, hogy a férjem Curtis Fredericket a
Lear rádiók hírigazgatójaként alkalmazta. De a háttérben
kárt okozó botrány lappanghat. Emlékszel Brit Taylorra?
Brit Loweryre? Walter Loweryhez ment feleségül.
– Emlékszem rá. Azt hiszem, most New Yorkban lakik.
– Pontosan. A férje a Yale-re járt, egy időben Curtis
Frederickkel. És a férje azt mondja, Curtis… szóval, tudod.
Homokos.
– Homokos? Úgy érted, hogy…?
– Buzi. Homoszexuális. Mivel Jack nagyon bízik a
pasiban, remélem, hogy ez nem igaz. És emiatt avatkozom
bele a magánéletedbe. Amióta bemutattalak benneteket
egymásnak, találkozgattok. És nemcsak alkalomszerűen.
Arra gondoltam, hogy mostanra már tudhatod. Ne
haragudj a kérdésért, de ez fontos Jacknek, és nekem is!
Betsy ivott egy kortyot a teából, és beleharapott a vajas
kenyérbe, hogy időt nyerjen. – Csak egy módja lehet
annak, hogy ezt tudjam, ugye?
Kimberly bólintott. – Igen. És ezért ne haragudj a
kérdésemért!
– Honnan tudhatnám? – kérdezte Betsy. – Még azok az
emberek is képesek…
– Szerintem meg tudod állapítani – szögezte le Kimberly.
Betsy letette a teáscsészét. – Rendben, haver! – mondta.
– Ha személyes gyónást akarsz, adj egy gint; nem fogom
kifecsegni a magánéletemet egy csésze tea mellett.
Kimberly Betsynek gint, magának pedig whiskyt töltött.
Mindegyikük ivott egyet. Aztán egymás szemébe néztek.
 – Mit akarsz tudni?
Kimberly félig mosolyogva a fejét csóválta. – Hát, ami
nyilvánvaló. Csinálja? Csináljátok?
Betsy bólintott. – Igen. Kétszer.
– És ő is csinálja? Úgy értem, élvezi?
Betsy fölnevetett. – Haha! Szerintem igenis élvezi. Úgy
értem, képes egy férfi merevedést színlelni?
– Jól… van felszerelve?
– Nincs túl nagy viszonyítási alapom, Kimberly! A volt
férjemhez hasonlítva… állja az összehasonlítást.
– Nem zavarják a dolgok?
– Nem. Azt teszi, ami egy férfitól elvárható. Lelkesen.
Nyersen fogalmazva, ha nyeregbe száll, igazi cowboy.
– Akkor úgy gondolod, hogy nem…
– Így van. Úgy ítélem meg, hogy nem. Amikor
negyedszer mentünk vacsorázni, megkérdezte, nem
ugranék-e be hozzá búcsúitalra. Tudtam, mire gondol,
természetesen. De arra gondoltam, végül is, mi történhet?
Ha arra készülök, hogy… felújítsam azt a dolgot, miért ne
tehetném Curtis Frederickkel? Mi baj van vele? Tehát
fölmentem hozzá.
– És ő…
– Ittunk egyet, aztán egyenesen megkérdezte, nem
bújnék-e ágyba vele.
– Egyenesen.
Betsy mosolygott. – Szerintem töprengett rajta, talán
gondolatban el is próbálta, hogyan kérdezzen meg, aztán
úgy döntött, egyenesen kirukkol vele. Ha puhatolózni
kezdett volna, azt hiszem, megsértődtem volna. De csak
egyszerűen megkérdezett. Valahogy így szólt a kérdés: „Mit
gondolsz, élveznéd, ha lefeküdnél velem? Élveznéd
annyira, amennyire én élvezném?”
 – Te pedig igent mondtál.
– Azt mondtam, talán. Bementünk a hálószobájába.
Levetkőztetett, aztán ő is levetkőzött. Azt ajánlotta,
zuhanyozzunk együtt. Azt mondta, ez csodás módja
annak, hogy két ember megismerje egymást. Az volt.
Beszappanozott, aztán beszappanoztam. Nem lehetsz
félénk valaki előtt, ha a kezed így végigfutott minden
porcikáján. Játszottam, vele, ő meg elélvezett. Azt
mondtam, „hűha”, ő pedig azt felelte, ne izguljak, képes
lesz rá megint. És tényleg képes volt. Még kétszer.
Legközelebb az én házamban voltunk együtt. Nekem nincs
zuhanyom, de együtt szálltunk be a fürdőkádba. – Betsy
arcára mosoly ült ki. – Annyira felizgultunk, hogy
majdnem belefulladtunk.
– Mi van itt kialakulóban? – kérdezte Kimberly, kicsit
elhűlve.
– Hát, majd meglátjuk – motyogta Betsy, mielőtt
lehajtotta a maradék gint.

Három

CURTIS FREDERICK ÉLŐ INTERJÚKAT KÉSZÍTETT a Republikánus

Párt clevelandi országos konvenciójáról és a Demokrata
Párt philadelphiai országos konvenciójáról. Az NBC
hálózata is kínált tudósításokat, de Frederick a New
England-i és a New York-i küldöttségekre összpontosított,
lehetőséget nyújtott a politikusoknak, hogy szűkebb
pátriájukban rádión hallhassák őket. Ezt a lehetőséget
mohón megragadták. A figyelmet felkeltendő, néhány
politikus hasznos információkhoz juttatta. Tapasztalt
újságíróként tudta, mikor tulajdonítson ennek
jelentőséget, mikor ne; mikor közölje, hogy „Mr. Ez-és-ez
mondta nekem” és mikor mondja, hogy „Megbízható
forrásból tudom”.
Mély hangja, szókincse, tartózkodó hanglejtése és a
tudósításra kiválasztott események révén a nyugodt
tekintély hangja volt az övé, ellentétben a Walter
Winchellhez hasonló rádiósok csaknem hisztérikus
hadarásával. Nem Curtis Frederick volt a térségben a
legnépszerűbb rádiós, de ő volt az, akit a művelt emberek
hallgattak, ha hírekre voltak kíváncsiak.
Betsy elkísérte Philadelphiába. Amikor visszatértek,
bejelentették, hogy rögtön a választások után össze
akarnak házasodni.
A Literary Digest készíttetett egy postai
közvéleménykutatást, és bejelentette, hogy Alfred M.
Landon kormányzó földcsuszamlásszerű győzelmet fog
aratni Franklin D. Roosevelt elnök felett. Curtis Frederick
nem beszélt róla az éterben, de mint Jackkel közölte,
változatlanul biztos abban, hogy az eredmény pontosan a
közvéleménykutatáséval ellentétes lesz. Jack tiszteletben
tartotta ítéletét, és Kimberlyvel és az apósával közölte,
hogy számítsanak a New Deal elnökének második
periódusára.
A választások előestéjén Jack a Common Club
bárpultjánál álldogált az apósa, Harrison Wolcott
társaságában. Előtte meghallgatták Curtis Frederick esti
hírműsorát a rádiósszobában, abban a második emeleti
privát helyiségben, ahol a rádió hangjai nem zavarják a
többi vendéget. Amikor Frederick műsora véget ért,
lementek a bárba. Curtis csatlakozik hozzájuk, amint
odaér.
 – Nem veszítettem el teljesen az optimizmusomat –
mondta Wolcott Jacknek. – Egyszerűen el kell hinnem,
hogy annak az embernek, aki az ország újságjai hetvenöt
százalékának támogatását bírja, jó esélyei vannak arra,
hogy megválasszák.
– Az a gond – magyarázta Jack –, hogy az újságok
magukban is nagyvállalkozások. Tulajdonosaik tőkések.
Frederick húsz perccel a műsora után futott be. Jack és
apósa még mindig szmokingot viselt a klubban, noha a
többség, miként Frederick is, öltönyben járt a bárba.
– Érdekes bár ez – mondta Frederick. – Vendégként
jártam itt… azt hiszem, 1928-ban. Azon gondolkoztam, a
szesztilalom feloldása után nem költözteti-e le a klub a
földszintre a bárt.
– Megszoktuk, hogy az első emeleten van – felelte
Wolcott. – És tudja, hogy van ez Bostonban, ha valamit
megszokik az ember, az hagyománnyá válik. De árulja el
nekem, Mr. Frederick, miért olyan biztos Mr. Roosevelt
újjáválasztásában!? Egy sor tiszteletre méltó újságíró
másként gondolja.
Frederick a mixertől gint kért jéggel. – Hát – fordult
Wolcott felé –, azt hiszem, abban egyetértünk, hogy
William Allen While áll olyan tiszteletben, mint bármelyik
más újságíró. Az Észak-amerikai Újságírószövetség
felkérte, írjon egy cikket, amit Landon megválasztása
esetén közölhetnének; White visszatáviratozott nekik:
„Furcsa humoruk van önöknek”.
A választások után két nappal Curtis Frederick
feleségül vette Mrs. Otis Emersont, aki boldogan
megszabadult attól, amit „annak az utálatos névnek”
szokott hívni. Frederick beköltözött az asszony bostoni
házába. Testvére, Willard átköltözött az ő cambridge-i
lakásába.

Négy 1937

A LEAR BROADCASTING ÚJ ÁLLOMÁSOK UTÁN NÉZETT. Eladó volt

egy New Havenben, egy másik a connecticuti Stanfordban,
de Jacket nem érdekelték, mert a szóban forgó területet
már bostoni, hartfordi és White Plains-i adói
besugározták.
A republikánus konvenció idején Clevelandben tett
látogatása alatt Curtis Frederick fölelevenítette barátságát
a Plain Dealer szerkesztőivel és újságíróival, és egyikük
elmondta, hogy a clevelandi WOER adó esetleg
megvásárolható, ha valaki megfelelő árajánlatot tesz. Jack
Clevelandbe sietett, fölmérte a lehetőséget, amely tetszett
neki, majd visszament Bostonba, és kölcsönkérte az adó
megvásárlásához szükséges pénz egy részét. Némi
nehézségbe ütközött annak a telefonvonalnak a
bérlésekor, amelyre azért volt szüksége, hogy a Közép-
Nyugatra eljuttassa Curtis Frederick hírműsorait és a The
Best Beauty Bar Show, Starring Betty and the Minstrels
című műsort, de végül sikerült a vonalbérlés, és az
alkalmat felhasználva a keleti parton megismertette a
Clevelandi Szimfonikusok zenéjét is.
Ettől fogva Curtis Frederick nem helyi hírekről adott
jelentést, hacsak nem bírtak országos jelentőséggel.
Műsorának érdekesnek kellett lennie mind a clevelandi,
mind a bostoni és New York-i hallgató számára.
Öt

KIMBERLY KEZDETT RAGASZKODNI AHHOZ, HOGY Jack szipkából

szívja a Cameljét, ahogyan Roosevelt elnök. Ha az ujja
között fogja a cigarettát, attól sárga foltos lesz, ami
szerinte modortalanságra vall. Az asszony kefével és Fels
Naphta szappannal dörgölte Jack ujjait, amíg el nem
távolította a sárgaságot, majd megajándékozta a férjét
ezüstgyűrűvel díszített, fekete szipkával. Jack a szipkával
való dohányzást elavultnak tartotta, de a nő jelenlétében
használta a szipkát. Ha azonban az asszony nem volt a
közelben, bal kezének hüvelyk- és középső ujja közé fogta
a cigarettát, úgy forgatta, hogy ne hagyjon foltot az ujjain.
Connie Horan kinevette.
– Szóval arra tanít, hogyan dohányozzál! Mennyi ideje
dohányzol, tizenöt éve? Csodálom, hogy enged Camelt
szívni. Inkább a kékgallérosoknak való, tudod. Meg vagyok
lepve, hogy még nem követeli, szokjál rá a Tareytonra vagy
a Pall Mallra.
Curt testvére egy hétre New Yorkba utazott, így Jack és
Connie az alkalmat kihasználva az ő lakásában
találkozott.
A vörös plüss heverőn, e délutánra érzéki testéhez
tapadó, halványzöld selyemruhájában ülve és saját
cigarettáját szíva Connie szokás szerint úgy nézett ki,
mintha fényképésznek ülne modellt.
Jack az ablaknál állva kifelé nézett. Hozott egy üveg
fekete címkés Johnnie Walkert, és mindketten poharat
fogtak, benne kétujjnyi whiskyvel.
Jack eljött az ablaktól, és Connie mellé ült. Elnyomta a
cigarettáját a dohányzóasztalon a hamutartóban. –
Valószínűleg te vagy az egyedüli nő azok közül, akiket
igazán akartam – megállt és megrázta a fejét akit nem
tudtam…
– Miért, Mr. Lear, már így is felülkerekedtél az
erényeimen – mondta szemével verdesve, a mindenki által
éppen akkoriban olvasott regény, az Elfújta a szél
hősnőjének kiejtését utánozva.
Jack átkarolta, és megcsókolta a nő nyakát. – Connie…
– Jack…
Jobb kezével gyengéden maga felé fordította a nő arcát,
és hevesen szájon csókolta. Aztán a kezét rátette Connie
bal mellére.
– Ne, Jack! Ne!
Felsóhajtott. – Connie, miért jössz ide velem, ha nem
engeded, hogy hozzád érjek?
– Nagyon szeretlek. De nem mehetünk olyan messze…
olyan messze, amennyire akarsz. Férjes asszony vagyok,
aki szerelmes a férjébe. Három gyerek anyja vagyok, és a
helyzet az, hogy valószínűleg most is terhes vagyok.
– Ez megoldana egy gondot – jegyezte meg halkan.
– Mit?
– Hát? Ha már terhes vagy…
– Jack!
– Igen?
A nő fölszegte az állát. – Azt hiszem magamról, van némi
erkölcsöm. Katolikus vagyok, tudod. Vannak bizonyos
dolgok… bizonyos dolgok, amelyeket nem csinálok.
– Az segít, ha azt mondom, szeretlek?
Connie megrázta a fejét. – Nem. Ez még rosszabb. És mi
van Kimberlyvel?
– Kimberly egyre nehezebbé teszi az életemet. Tudod.
Ahogy dohányzom, ahogy öltözöm, ahogy eszem, ahogy
beszélek…
 – Ennek ellenére, szereted még?
Jack némi habozás után bólintott.
– Nem szerethetsz egyszerre egynél több személyt –
közölte Connie.
– Ki állította fel ezt a szabályt? Én képes vagyok rá.
Szeretek is.
A nő a retiküljéből elővette a cigarettatárcáját, de Jack
odanyúlt, és megfogta a kezét. Újból megcsókolta.
– A férjem mindkettőnket megölne. És isten tudja, mit
tenne Kimberly.
– Nem kell rájönniük. Sosem kérem tőled, hogy vállalj
kockázatot.
Connie nagyot sóhajtott. – Meg kell gondolnom.
Csütörtökön megint feljöhetünk. Addigra eldöntőm
magamban.

Hat

BÁR NEM VOLT BIZTOS CONNIE DÖNTÉSÉBEN, azért Jack a

következő csütörtökön beugrott a cambridge-i lakásba, és
betett a hűtőbe egy nagy palack Piper-Heidsiecket.
Délután kettőkor visszanézett, de még akkor sem tudta,
hogy a nő eljön.
Eljött.
Káprázatosan szép volt. Törtfehér kötött ruha volt rajta,
a nyakánál, csuklójánál és a szegélynél vékony kék és lila
csíkokkal. Ehhez illő parányi kalapja úgy állt a fején, mint
a jarmüike.
Végigmérte az ajtónál, majd megcsókolta, mielőtt az
asszony beléphetett volna. Ahogy a férfi csókjára reagált,
elárulta, hogyan döntött.
 – Szeretlek, Connie!
– Én is szeretlek, Jack!
A nő hagyta, hogy Jack levetkőztesse, mielőtt a Piper-
Heidsieckből töltött. Jack meg volt lepve. A nő a testét
takaró és formáló fűző alatt húsosabb volt, mint
amilyennek képzelte. Buja volt a teste. Melle, hasa, csípője
és ülepe ugyancsak gömbölyded volt. A nő a vörös plüss
heverőn ült meztelenül, és vizespohárból itta a pezsgőt.
Nem beszéltek. Nem volt semmi mondanivalójuk. Jack a
nőre emelte a poharát. Előrehajolt, hogy megcsókolja a
mellét. Connie hunyorgott, amikor a férfi nyelve
mellbimbóját cirógatta. Olyan mélyen beszívta egyik mellét
a szájába, amennyire csak tudta, és gyengéden szopta. A
nő lélegzet után kapkodott.
Jack a kezével sürgette, hogy tárja szét a lábát. A nő
nedvével az ujjain a csiklóját simogatta. Connie felsikított.
Jack meglepődött, hogy Connie tétovázik, hozzáérjen-e a
péniszéhez. Amikor odavezette a nő kezét, az visszahúzta.
Ez a huszonhét éves asszony, három gyerek anyja, úgy
viselkedett, mintha szűz volna. Higgadt makacssággal
combja belső részéhez vezette a nő kezét, és igyekezett úgy
irányítani, hogy megfogja a péniszét.
Connie ellenállt. – Ez körülmetélt pénisz, ugye? Ettől
nagyobbá válik, Jack? Dané egyáltalán nem ilyen. Az övé
az egyetlen, amit láttam, és egyáltalán nem úgy néz ki,
mint a tiéd. Ne kérjed, hogy hozzáérjek!
– Az isten szerelmére, Connie! Egészen biztosan…
– Nem – suttogta. – Miért kellene… megérintenem? Ő
szokott azzal foglalkozni.
Connie ugyanakkor el volt kápráztatva. Végül hagyta,
hogy Jack a farkához irányítsa a kezét, ő pedig ujjaival
végigfutott rajta a tövétől a tetejéig. Megemelte a
herezacskóját, és fölfedezte a heréit. Tágra kerekedett a
szeme. Kezét behajtotta a pénisze körül, és kicsit
megszorította.
– Connie! Ó, istenem, Connie!
Középső ujját ki-be húzogatta a szeméremrésén, ezzel
izgatva csiklóját.
A nő sírva fakadt. – Nem volna szabad…
– Connie!
– Vagy nagy bűnt követek el – szólt rekedten –, vagy még
nagyobb bűnt követnek el ellenem.
– Azt mondod, sosem élvezted?
Connie a fejét rázta. – Senki sem várja tőlem.
– Marhaság – felelte Jack. – Érzed ezt? – Ujjait
végigfuttatta a csiklója körül. – Érzed ezt!?
– Ó… Jack, csináld! Csináld! Hatolj belém!
A férfi becsomagolt koton után nyúlt, és kibontotta.
– Ne! – fortyant fel a nő. – Csinálom, de nem azzal! Azzal
nem!
Jack félretette a kotont.
A nő a hátára fordult, széttárta a lábát, és suttogott. -
Üsd fölül aduval az ászomat, partnerem!

NYOLC
Egy 1938

MÁRCIUS 12-ÉN A NÉMET HADSEREG BEVONULT AUSZTRIÁBA, és

Hitler Ausztriát a Német Birodalom új tartományának
kiáltotta ki. Március 14-én diadalmenetben haladt végig
Bécs utcáin.
 Március 19-én Curtis Frederick Bécsbe érkezett, ahol
tanúja volt a zsidók üldözésének. Látta, amint zsidó
üzletemberek a járdát sikálják és a csatornát tisztítják, és
megbízható forrásokból megtudta, hány zsidót hurcoltak
el oda, amit a világ koncentrációs táborként ismert meg.
Curt minderről semmit sem jelentett a Bostonba küldött
táviratokban. Tudta, hogy a németek a Bécsből küldött
minden táviratot elolvasnak, ezért hallgatott az
atrocitásokról, különben a németek a Birodalom
ellenségének minősítették volna. Ezekről beszámoltak
mások. Ő egyéb terveket forgatott a fejében.
Berlinbe utazott. Ott kapcsolatba lépett Ernst Bauerral,
a régről ismert újságíróval, aki most helyettes államtitkár
volt a propagandaminisztériumban. Azt sugallta neki,
hogy az amerikaiak érdeklődnek a Reichskanzler iránt, de
szinte semmit sem tudnak róla. Javasolta, hogy interjút
készítene a kancellárral, amit élőben sugároznának az
Egyesült Államokban.
Pár nap múlva Curt megkapta a választ. A fordítás és az
időegyeztetés nehézségei miatt a Führer valószínűleg nem
tud leülni interjúra Herr Frederickkel. Ugyanakkor
beleegyezne annak az interjúnak az egyesült államokbeli
sugárzásába, amelyet a közelmúltban adott egy német
újságírónak, és amelynek a fordítását a minisztérium a
rendelkezésére bocsátaná.
Curt azt javasolta, hogy az interjút a Norddeutsche
Rundfunk nagy teljesítményű rövidhullámú adóján
küldjék el. Ezt a Cape Cod-i korszerű rövidhullámú
vevőberendezéssel vennék, és bérelt telefonvonalon
továbbítanák Bostonba és a Lear Broadcasting által
műsorral ellátott egyéb városokba.
 A propagandaminisztérium elfogadta a javaslatot, és
Bauer két nagy lemezzel állított be az adóra. Az adás
hajnali kettőkor kezdődött Curtis Frederick rövid
magyarázatával arról, hogyan jött létre az esemény. Utána
elkezdődött az interjú. Először németül folyt a párbeszéd,
ezt követte a fordítás. Kisvártatva a fordítás vált erősebb
hanggá, a tolmács hangja szólt az előtérben, Hitleré a
háttérben
Curt gyanította, hogy az egész előadást ennek a
sugárzásnak a kedvéért készítették. A rövidhullámú adás
kicsit eltorzította a hangot, de ez csak egyedülálló
drámaiságot kölcsönzött az adásnak. Hitler csendes,
meggyőző hangon beszélt.
A New York-i német konzulátus percekkel az interjú
közvetítése után táviratozott Berlinbe, tudatva, hogy
Amerikában tisztán lehetett hallani az interjút, és az teljes
sikert aratott. Hatására tizenöt újság vezércikkben írta,
hogy „Amikor személyesen hallani Herr Hitlert,
megjegyzéseit nem torzítják el újságírói előítéletek, olyan
ügyet mutat be, amelyet az amerikaiak általában
elfogadnak, bár talán nem készek okfejtésének minden
elemét méltányolni”.
Ezután Curtis Frederick újabb ötlettel állt elő Ernst
Bauernál. Miért ne közvetítenék élőben a Reichskanzler
egyik beszédét? Az amerikaiak többsége nem értené meg
eredetiben, de sok amerikai ért németül, és azok is, akik
nem értenek, ráéreznének a szónoklat hangulatára. Curt
meglepetésére a propagandaminisztérium beleegyezett.
Három héttel a csendesen meggyőző interjú után az
amerikaiak hallhatták, amint a Führer a Sportspalastban
szóáradatot zúdít a tömegre. Ez egészen más Hitler volt,
aki üvöltött a mikrofonjaiba. Az amerikaiak azt is
hallották, amint hívek ezrei ordítják, hogy „Heil!”.
Úgy tűnt, a náciknak fogalmuk sem volt arról, hogy
palira vették őket. Amikor Betsy két hétre Berlinbe
érkezett Curthoz, Ernst Bauer meghívta a házaspárt
gyertyafényes vacsorára a propagandaminisztérium egyik
bensőséges étkezőhelyiségébe. Vacsora után Bauer
megajándékozta őket Adolf Hitler két autogramos
fényképével; az egyiket Curtis Fredericknek, a másikat
Jack Learnek dedikálta. A jelek szerint Berlinben senki
sem sejtette, hogy Jack Lear zsidó.

Kettő

JÚLIUSBAN JACK HÍRT KAPOTT, hogy Los Angelesben eladó egy

rádióállomás. Másodszor repült át a Nyugati Partra,
ezúttal DC-3-assal, és olyan kényelmesnek találta, hogy
úgy döntött, visszafelé is repülni fog.
Nem sikerült megvennie az állomást, mert az öccse, aki
korábban sosem mutatott érdeklődést a rádiózás iránt,
megvette, amíg ő úton volt. Robert motivációja nyilvánvaló
volt: a Jackkel és apjukkal elköltött ebéd alatt Bob
felajánlotta megvételre az állomást. Jack közölte vele, hogy
túl sokat fizetett érte. Ezért, valamint mert fogalma sem
volt, hogyan kell rádióállomást vezetni, sok pénzt fog
veszíteni rajta.
Erich csak a fejét csóválta, amikor Jack a rákkoktélt
falatozva közölte, hogy őt egyáltalán nem érdekli, mit
eszik.
Aznap este a vacsora több mint kellemesre sikerült.
 Jack a szobaszerviztől rendelt vacsorát, amelyre
meghívta Mo Morrist és ügyfelét, Connie Lane-t – azt a
Consetta Lazzarát, aki négy évvel korábban meztelenül
táncolt neki. A lány most húszéves volt, és szerény
sikereket ért el a filmvilágban. Vacsora után közölte
Jackkel, hogy szívesen vele marad, ha akarja. Akarta.
A visszaúton a repülőgép terven kívüli leszállást hajtott
végre Omahában. A pilóta elmagyarázta, hogy keletre vihar
terjeszkedik százhatvan kilométeres távolságra északi és
déli irányban, ahelyett, hogy az előrejelzésnek megfelelően
kelet felé haladna. Miközben az utasok kényelmetlenül
várakoztak a repülőtéri épületben, a pilóta időnként
meglátogatta őket, és elmesélte, mit művel a vihar.
Jacket mindez elbűvölte. Odalépett a pilótához, mielőtt
az kiment a helyiségből, és megkérdezte, beszélhetne-e
vele.
– Miről, uram?
– Az időjárásról. Arról, hogy honnan tud ilyen sokat az
illőjárásról.
– Nos, uram, muszáj tudnunk! Nem akarunk veszélyes
feltételek között repülni.
– De honnan szerzik az információt? Úgy tűnik, önök
pontosan tudják, hol van vihar, és mit művel. Rádiós
hálózatom van, és szeretném, ha hallgatóimnak képes
volnék ilyen részletes időjárás-jelentést adni. A
Meteorológiai Intézettől csupán annyit kapunk, hogy
melegebb vagy hűvösebb lesz, esik-e vagy havazik.
– Nem tudnánk repülni, ha nem volnának ennél jobb
információink – felelte a pilóta. – Jöjjön velem,
megmutatom önnek a műveleti szobában, honnan kapjuk
az időjárási információinkat!
 Életében először látott Jack időjárási térképet. A fiatal
pilóta elmagyarázta neki a magas és alacsony légköri
hullámok, a hideg- és melegfrontok természetét és
jelentőségét. Rámutatott az izobárokra és izothermákra,
elmondta, mit jelent a többi jelzés a térképen. Géptávíró
kopogott, az ország minden részéről továbbította a
részletes időjárás-jelentéseket.
– Mi az információk forrása?
– Felhasználjuk a Meteorológiai Intézet jelentéseit. Ez
érkezik a géptávírón. De az intézet nem készít komplex
jelentéseket, és sok információja nem friss. Minden
repülőtéren vannak meteorológiai berendezések –
barométerek, hőmérők, szélmérők így tudjuk, milyenek a
feltételek minden repülőtéren. A pilóták és a
légitársaságok megosztják az információkat. Ha váratlan
légörvénnyel találkozom vagy olyan kialakuló vihart látok,
amelyről nem tettek jelentést, rádión továbbítom az
információt. A többi pilóta ezt hallja. Persze a fiúk itt
igyekeznek annyi információt összegyűjteni, amennyit
csak tudnak, és megrajzolják ezeket az időjárási
térképeket. Ha tudja, hogyan kell őket olvasni, nagyon
pontosan el tudja képzelni, milyen lesz az időjárás.
Bostonba visszatérve Jack megnézte az újságokat. Nem
mindegyik közölt időjárás-jelentést. Amelyik közölt, az is
csak a Meteorológiai Intézet által rendelkezésre bocsátott
általános jelentést ismertette. Kiment a repülőtérre. Ott a
meteorológiai állomáson még az omahainál is részletesebb
információkat talált.
Följegyzést küldött minden adójának igazgatójához, és
utasította őket, hogy menjenek ki a helyi repülőtérre, és
állapodjanak meg arról, hogy rendszeresen részletes
időjárás-jelentést kapjanak, és az előrejelzéseket napjában
többször – lényegében óránként – sugározzák.
Szeptember 20-án, egy nappal előbb, hogy az évszázad
legpusztítóbb hurrikánja végigsöpört Új-Anglián, és megölt
hétszáz embert, az újságok időjárás-jelentései „hűvösebb,
esős másnapot” jósoltak. Csak a Lear-állomások
figyelmeztettek arra, hogy hatalmas vihar nyargal
Connecticut és Massachusetts felé.
A Lear-rádiók sugároztak először olyan időjárás-
jelentést, amely előre jelezte a hőmérsékletet, a várható
eső mennyiségét, és annak legvalószínűbb időpontját. Az
előrejelzések sokszor tévesnek bizonyultak és viccek
céltáblájává váltak. Más állomások azonban így is követték
a példát, és hamarosan az újságok is megkezdték hasonló
időjárás-jelentések közlését.

Három

JACK CAMBRIDGE-BEN EGY KISVENDÉGLŐBEN TALÁLKOZOTT

SOLOMON WEISMANNAL. Az étterem a harvardi egyetemisták
kedvelt helye volt. A bokszban ültek, az üléseket vörös bőr
borította.
Weisman, a bostoni körzet hat cipőáruházának
tulajdonosa aktív tagja volt a B’nai B’rithnek, gyakran
szerepelt annak szóvivőjeként. Nagydarab, erős testalkatú
férfi volt, talán tíz évvel idősebb Jacknél, sötét, göndör
haja kezdett ritkulni.
Miután poharaikat egymásra emelték, és belekortyoltak
whiskyjükbe, Weisman komolyan szólt Jackhez. – Az ön
nagyapja a berlini egyetemen a kinyilatkoztatott és
észokokra épülő vallás professzora volt. 1888-ban azért
hagyta el Németországot, mert nem akart a német
hadseregben szolgálni.
– Tudom – mondta Jack.
– Azt viszont talán nem tudja, hogy három fivére és egy
nővére volt. Egyikük sem hagyta el Németországot.
Kiterjedt rokonsága van nagy-nagybácsikból, másod-
unokatestvérekből és ilyenekből.
– Részben ezt is tudom. Nagyapám levelezett
néhányukkal. Emlékszem, mesélte, hogy biztatta őket,
hagyják el Németországot. De nem hagyták. Ott volt az
otthonuk, ott voltak vállalkozásaik. De mire akar
kilyukadni?
Solomon Weisman elmosolyodott, és bólintott. – Hadd
jussak el pontról pontra haladva. Tudott róla, hogy egyik
másod-unokatestvérét megölték a Kristallnacht idején?
– A Kristaiyéjszakán. Nem…
– Három másik unokatestvérét bebörtönözték. „Eltűnt”
emberekről beszélünk. A maga három unokatestvére
eltűnt.
– Istenem! Nem ismerem ezeket az embereket. Csak azt
tudom, hogy léteznek, de semmit sem tudok róluk. De…
természetesen semmit sem tehettem volna értük, még ha
ismertem volna is őket. Most sem tehetek semmit azokért,
akiket letartóztattak. Vagy igen?
Solomon Weisman a fejét rázta. – Semmit sem tehet ez
ügyben. Kivéve… kivéve a következőt, amiért találkozni
akartam magával. Minél több zsidó üzletember csatlakozik
a B’nai B’rithhez, annál hatékonyabbak lehetünk. Most
mindössze annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk a világ
tudomására hozni, mi történik Németországban, és
segítséget keresünk. Maga és a rádióállomásai sokat
tehetnének. Maga már tett valamit Hitler beszédének a
közvetítésével. Többet is tehet.
Jack megmarkolta whiskyspoharát, és hosszú percig azt
nézte. – Mr. Weisman – szólalt meg halkan –. sosem
tagadtam, hogy zsidó vagyok. Rokonszenvezem a maguk
ügyével…
– Ami ügyünkkel.
Jack rövid ideig habozott, majd bólintott. – Rendben, a
mi ügyünkkel. Azt hiszem, többet segíthetek, ha
nyilvánosan nem azonosulok vele.
– Nem akarja, hogy tudják magáról, hogy zsidó.
– Nem akarom nagydobra verni, hogy zsidó vagyok.
Weisman bólintott. – Értem. Sokan éreznek hasonlóan.
Mindig így volt.
Jack Weisman szemébe nézett. – Ha a nácik tudták
volna, hogy a Lear Broadcasting zsidó tulajdonban van,
sosem egyeztek volna bele, hogy közvetítsük Hitler egyik
szózuhatagát.
– Azt hiszem, igaza van.
– Találhatok más alkalmakat, hogy az amerikai
közvéleménvt tájékoztassam a Németországban zajló
dolgokról. Voltaképpen felhívhatná a figyelmemet
információkra. De még ebben az országban is, ha a
cégemet zsidó tulajdonú rádióhálózatként azonosítanák,
kevésbé volna hatékony, amit az éterben sugárzunk.
– A The New York Times zsidó újságként ismert, de ettől
nem kevésbé hatásos.
– Nem mindenütt – jegyezte meg Jack. – Az ország
bizonyos részeiben gyanús.
– Hát… azt hiszem, elutasításra talált az a
próbálkozásom, hogy új tagot toborozzak.
 – Ne fogjuk ezt föl ilyen élesen! Ördögi dilemma elé állít.
Komolyan beszélek, amikor azt mondom, hogy a náci
zaklatásokról közlök információkat. Maga ellát engem
tényekkel, én pedig adásba adom őket. Juttassa el őket
más állomásokhoz is, meglátjuk, ki használ fel belőlük
többet! Ha majd visszamegyek az irodámba, küldök
magának egy csekket ezer dollárról. Mostantól évente
legalább ezer dollárt adok a B’nai B’ríthnek.
– Ez nagyvonalú – ismerte el Weisman. – Azt hiszem,
értjük egymást. Még arra is gondja volt, hogy olyan helyen
találkozzék velem, ahol barátai, üzlettársai nem láthatnak
bennünket együtt. Ugye?
Jack elpirult. – Bár… bárcsak cáfolhatnám – mondta. –
Mélyen fel vagyok dúlva. Nem. Inkább szégyellem magam.
Ez megfelelőbb kifejezés: szégyellem magam.
– Nos – jelentette ki Solomon Weisman. – Nincs szükség
rá, hogy megebédeljünk. Ha többet tehet értünk úgy, hogy
nem azonosítja magát velünk, ám legyen.
– Az azonosulás ellenkező hatású lehet – szólt halkan
Jack.

Négy

JACK NEHÉZNEK TALÁLTA A SZERELMI VISZONY FOLYTATÁSÁT

CONNIE HORANNAL. A nő nem tudott – vagy nem akart –
havonta egy alkalomnál többször találkozni vele. Mivel ezt
a ritmust követte, azt remélte, nem esik teherbe, ezért
csak azokban a napokban találkoztak, amikor nem volt
termékeny – vagy legalábbis ebben bizakodott. Biztosra
vette, hogy a gumióvszer alkalmazása bűnös tett. Amikor
Jack felajánlotta, hogy a fogamzás biztos elkerülése végett
felhúz egyet, a nő elrettenve borzadt vissza.
– Erről komoly vitát folytattam magamban – mesélte a
férfinak egy délután, amikor nyelvével végigfutott
herezacskójától a farkának a végéig. – Nem tudok… nem
tudok senkitől sem tanácsot kérni. Tudod, mi az a
szofisztika? Arra a következtetésre jutottam, hogy
mindaddig nem bűn, ha nyalogatlak, amíg nem veszlek be
a számba. Úgy értem, a nyalogatás érzelem, de…
– Rendben, babám! Rendben!
Jack megértette, hogy az asszony kész akár egy órán át
is a nyelvével simogatni, a hasát, a csípőjét, sőt még a
hátát is. Hacsak nem értette félre a nő nyögdécselését és
morgását, a nő kezdte élvezni a dolgot. Addig nyalogatta,
amíg ki nem száradt a szája, amikor is gines
paradicsomlével nedvesítette meg. Ezt a hónap bármelyik
napján hajlandó volt csinálni, és egy idő után ezt jobban
szerette, mint hogy a férfi beléje hatoljon, és
megkockáztassa a teherbe esést.
– Így nem kockáztatjuk a terhességet, és a megelőzés
érdekében sem teszünk semmit – magyarázta Connie.
Jack úgy döntött, hagyja a nőt nyalogatni, nem világít
rá érvelésének gyenge pontjára. Attól félt, ha a nő
alaposan belegondol abba, amit csinálnak, olyan
következtetésre juthatna, amit ő megbánna.
– Connie, édesem, ha alaposan megmosnám szappannal
és vízzel a hátsó felemet, hajlandó volnál ott is
végigfuttatni a nyelvedet?
– Hát, azt hiszem, megpróbálhatom. Ha nem fordul fel
tőle a gyomrom. Meg akarom mutatni, mennyire fontos
vagy nekem.
 Amikor Jack visszatért a fürdőszobából, a nő nagyot
kortyolt a gines paradicsomléből. Először puhatolózva,
kísérletképpen a végbélnyílásán futtatta végig a nyelvét. A
férfi felnyögött. Az érzés kivételes volt, de hiányzott belőle
az orgazmus.
– Nos… – morogta az asszony.
– Hát…
Erősen a férfi hátsó feléhez nyomta az arcát, nyelvével
olyan mélyre nyúlt, amilyenre tudott.
– Ó… bébi!
Connie hátradőlt, és fölnevetett. – Ezt szereted, hm!
Rendben. Ezt bármikor csinálhatjuk, amikor akarod.
Jack rádöbbent, hogy komoly problémával kell
szembenéznie. Kezdte egyre jobban kedvelni Connie
Horant.

Öt

HARMINCEGY ÉVES KORÁRA KIMBERLY SZENVEDÉLYESEBB VOLT,

MINT VALAHA. Úgy döntött, hogy két gyerek több mint elég,
és bejelentette, hogy elkötteti a petevezetékét. Jack
boldogtalan volt a terv miatt, de az asszony közölte, hogy a
választás ez ügyben az övé. Döntött, és ősszel
végrehajtották a műtétet.
A teherbeeséstől való félelem megszűnése bizonyára új
energiát és képzelőerőt szabadított fel Kimberlyben. Kezdte
javasolni Jacknek. hogy legyenek kalandozó kedvűbbek és
kísérletezőbbek az erotikában.
A hálószobájuk melletti nappaliban az asszonynak
kisebb könyvtára volt, amelyet nem láthattak a vendégek.
Házasságuk első hat éve alatt Jack csekély figyelmet
fordított az asszony ott tartott könyveire. De a műtét után,
amikor Kimberly elmondta, hogy azok a könyvek csigázták
fel szexuális kísérletező kedvét, Jack szemügyre vette őket.
Valahogy sikerült a nőnek Franciaországból behozatni a
betiltott Henry Miller-regényt, a Ráktérítő címűt. Csomag
mélyére rejtve érkezhetett, különben a vámnál elkobozták
volna. Utána megjelent a polcon a botrányos
tizennyolcadik századi regény, amelynek címe Egy
örömlány emlékiratai – a hírhedt Fanny Hill –. amelynek
szerzője John Cleland, és a könyv először 1749-ben jelent
meg. Aztán ott volt a többkötetes erotikus önéletrajz a
tizenkilencedik századból, címe Titkos életem. Jack
meglepődött, hogy a felesége ilyen könyveket olvas, és
persze ő maga is elolvasta őket, hogy rájöjjön, mi van
bennük.
Aztán jött valami érdekesebb és hatásosabb, a Káma-
szútra, a hindu szexuális kézikönyv, amely olyan
tevékenységek nyújtotta kéjről számolt be, amelyekről
Jack sosem képzelte volna, hogy örömöt szerezhetnek,
mint például a harapás vagy a karmolás.
December elején egy este Kimberly korán ágyba hívta.
Felkapcsolta az. éjjeli lámpát, és kölnit szórt a lepedőre.
Nyilvánvaló volt, hogy esze ágában sincs aludni.
Szeretkezésük kezdetben nem tért el a megszokottól; aztán
hirtelen teljesen extrémmé vált. Lovaglóülésben ült az
asszony fölött, amikor az hirtelen összefonta a lábát Jack
hátán. Ez volt az egyik kedvenc póza. Kimberly szélesre
tágult szemmel meredt férje arcába. Jack elért a
csúcspontra. Az első heves lövellésre, amikor a nőbe
bocsátotta a magját, az végigfuttatta ujjait a hátán, és
megkarmolta. Tudta, hogy vér serken ki a nyomában.
Mindaddig, amíg a testéből nedv lövellt ki, az asszony
karmolta. Próbált ellene tiltakozni. De nem volt rá képes. A
hátában érzett fájdalom fokozta ágyékában a kéjérzetet.
Nagyobb erejű magömlést érzett, mint amilyenben valaha
része volt. Teljesen kimerült.
– Nos, szerelmem? – kérdezte az asszony, amikor Jack
kinyújtózva feküdt rajta.
– Istenem, Kimberly! – kiáltotta, amint legördült a
feleségéről.
– Ez volt életedben a legragyogóbb. Ugye?
– Igen, de…
– Tudom. Nem csinálhatjuk még egyszer! Ha tudtad
volna, mi történik, nem jöttél volna. De nem örülsz, hogy
legalább egyszer így csináltad?
Feltápászkodott, hogy megcsókolja a nő mellét. Felült,
és megnézte maga alatt a lepedőt. Vérétől volt foltos.
Kimberly alkohollal dörzsölte be a hátát. Rettenetesen
csípte, de valahogy tompán még ez is serkentette, és újabb
merevedést okozott.
Három éjszakával később, amikor éppen a nőn feküdt,
és erős lökéssel hatolt belé, Kimberly szélesre tátotta a
száját, úgy suttogta. – Üss pofon!
Korábban képtelen lett volna megtenni, de most tudta,
hogy a felesége komolyan beszél. Megütötte az arcát.
– Erősebben, az isten szerelmére!
Keményen megütötte. Kimberly feje megrándult az
ütéstől.
– Újra! Csináld, amíg nem szólok, hogy hagyd abba!
A nő feje egyik oldalról a másikra csapódott, miközben
tenyerével verte, hol az egyik, hol a másik arcát. A nő
elkezdett rángatózni, tekeregni és nyögdécselni. Aztán
hirtelen felnyúlt, és magára húzta a férfit, úgy fogva le a
karját, hogy tovább ne tudja ütni. Az asszony szeme
mámorosan csillogott.
Kicsit később a fürdőszobában véreset köpött. Fogai
felsértették a szája belsejét. Kívül piros foltok jelentek
meg.
Amikor Jack reggel fölébredt, a nő már nem volt az
ágyban. A fürdőben talált rá, amint gondosan sminkelte az
arcát. Ajka kicsit megduzzadt, de mint a művész, rúzzsal
fedte el a csillogó daganatot.
Jack mélyet sóhajtott. – Ne várj tőlem bocsánatkérést!
Te akartad. Erősebben és szaporábban.
Az asszony szavai kicsit elmosódtak a dagadt ajka
miatt. – Ennél többet is elviselek. Ajánlom, hogy meg
tudjad adni!

KILENC
Egy 1939

1939-BEN, AMIKOR JACK HARMINCHÁROM ÉVES VOLT, Kimberly

elintézte, hogy az irodájában fényképet készítsenek róla.
Ott volt a felvétel készítésénél, hogy Jack Lear valóban úgy
nézzen ki, ahogyan elképzelte: fölemelkedőben lévő, fiatal,
magabiztos, elegánsan öltözött üzletember elegáns
irodában.
Ő választotta ki, milyen öltöny legyen rajta: sötétszürke
anyag fehér hajszálcsíkokkal, kétsoros, de keskeny
hajtókájú, és az 1939-ben jellegzetesnél lágyabb vállakkal.
Néhány felvételen cigarettát tartott az ujjai között, de
szipka nélkül, mert ragaszkodott ahhoz, hogy
mesterkélten hat.
 A nő nem sokkal korábban átbútoroztatta az irodát,
ezekre a fényképekre készülve. Eltűnt a sárga tölgyfa
íróasztal, amely éveken át megfelelt neki, helyére díszesen
faragott mahagóni került. Minden megszokott
rendetlenség eltűnt. A fénylő mahagóni asztallapon ónix
toll- és ceruzatartó feküdt, mellette mély márvány
hamutartó, és WCHS feliratú mikrofon. Az íróasztala
mögött polcos szekrényen három ragyogó trófea állt,
amelyeket bridzsversenyeken nyert. Néhány képen nem az
íróasztal mögött ült, hanem a zöld bársonyfüggöny előtt
állt. E pár felvételen ódivatú poharat tartott, tele jéggel, és
whiskynek látszó folyadékkal, amely valójában tea volt.
Kimberly a fényképésztől kapott színes másolatok
egyikét kiválasztotta, és egy maine-i festőnek adta, hogy
annak alapján portrét fessen. Ezt az asszony a Louisburg
Square-i ház könyvtárszobájában akasztotta ki.
A festmény nem szolgált Jack gyönyörűségére. Pontosan
olyan volt rajta, amilyen a valóságban. Feladta a
próbálkozást, hogy tar feje tetejére fésülje ritkuló haját; ott
voltak a kopasz foltok, és csak bizakodhatott, hogy a haja
nem hullik tovább. Szemhéja ernyedtebbé vált, amitől
tekintete álmos lett. Szája nyugalmi állapotban még
mindig mosolygós volt, de lassan kezdett kialakulni kis
tokája.
A Fortune magazinban megjelent karikatúra sokkal
inkább hasonlított rá. Ez úgy ábrázolta, mintha valami
tréfán mosolyogna, szeme kópésan, ravaszul állt.
A képaláírás szerint ő volt a „Rádiós minimágnás, hét
rádióállomás bostoni tulajdonosa”. A rövid portrécikk azt
írta róla, hogy „annak az Erich Learnek az idősebbik fia,
aki a család vagyonát nagyrészt a világ legremekebb régi
óceánjáró hajóinak felvásárlásával, szétbontásával és
ócskavasként való értékesítésével gyarapította. Jack a
jelek szerint a fájától messzebbre hullott alma. A Keleti
Part kis rádióállomásainak tulajdonosai remélik, hogy nem
veszi őket észre, mert amire szemet vet, azt meg is szerzi
magának.”
Amikor Jack úgy döntött, Washingtonban is lehetőség
után néz, Mickey Sullivant odaküldte, hogy cserkéssze be
a terepet. Sullivan jelentette, hogy a WDIS, egy néger
tulajdonban lévő adó, amely főleg a város néger
lakosságának sugároz, komoly kölcsönöket vett fel, hogy
növelje adóteljesítményét és fejlessze stúdióberendezéseit,
de nehézségei támadtak a pontos fizetéssel. A
tulajdonosok nagyon büszkék az adóra, amely nem eladó.
De kötelezvényei eladók. Jack dolláronként nyolcvan
centért megvásárolta őket a kölcsönt folyósító washingtoni
banktól. Aztán benyújtotta őket a rádióállomásnak, hogy
behajtsa a pénzt. Öt hónappal azután, hogy fölfigyelt az
állomásra, megszerezte magának. Megtartotta a
menedzsment nagyobbik részét, de radikálisan
megváltoztatta a műsort.
Philadelphiai rádióját úgy szerezte meg, hogy felbérelt
egy sereg philadelphiait: panaszkodjanak a Szövetségi
Kommunikációs Bizottságnál, mondván, hogy az állomás
műsorai nem állnak a köz szolgálatában. Aztán
visszatartotta az ügyvédeket attól, hogy a Bizottság előtt
vitassák ezt a véleményt. Az SZKB nem újította meg az adó
engedélyét, ezután a Lear Broadcasting folyamodott érte,
és meg is kapta. Utána természetesen nyomott áron
megvette az adóberendezéseit.
Kemény üzleti módszerei révén szerzett hírneve – úgy
alkuszik, mint egy zsidó, szokta mondani az asszony az
apjának – nyugtalanította Kimberlyt. Nem ez volt az a kép,
amelyben osztozni kívánt vele.

Kettő

AZON A NYÁRON KIMBERLY BÉRELT EGY HÁZAT A CAPE-EN.

Átellenben a tengerparti úton a szülei tulajdonában lévő
házzal. A Lear gyerekek a parton töltötték a nyarat, Edith
nagyanyjuk szoros felügyelete alatt.
Cecily Camden, a dada nem ment velük. Azt mondta,
Nagy-Britannia még az év vége előtt hadba lép, és neki
haza kell mennie, hogy segítsen családjának a szerinte
szörnyűségesnek ígérkező megpróbáltatásban. Három
hétig maradt a Louisburg Square-i házban azután, hogy
Kimberly és a gyerekek leköltöztek a Cape-re, és ez
lehetővé tette Jack számára, hogy egyre gyakrabban és
hosszabb időre ágyba vigye, és sokkal gyönyörtelibb órákat
éljenek át, mint azelőtt valaha.
Mivel egyedül voltak a házban, Cecily meztelenre
vetkőzhetett Jacknek, amit korábban sosem mert
megtenni. Szerette a tűzuhanyt, fél tucatszor szeretkeztek
alatta.
– Azt hittem, az államokban akarsz maradni.
– Ez is járt a fejemben – felelte a nő kedvesen.
– Huszonkilenc éves vagy. Tudom, nem akarsz egész
éleledben dada lenni. Arra gondoltam, ha kicsit nagyobbak
lesznek a gyerekek, munkát ajánlok neked a rádiós cégnél.
Ráadásul az állampolgárságodat is támogathatnám.
– Nem lenne szükségem támogatásra. Le tudnám tenni
a vizsgát. És elég hosszú ideje is vagyok az országban.
 – Na, akkor talán meggondolhatod magad. Azonnal
tudnék neked munkát adni.
– Van egy másik kis probléma – mondta halkan a lány.
– Mi az?
Elmosolyodott, és nyakon csókolta a férfit. – Tényleg
nem tudod? Nem lehetsz ennyire érzéketlen. Tudod, hogy
szerelmes vagyok beléd. Úgy értem, szerinted csak azért
hagyom, hogy megkeféljél, mert az alkalmazottad vagyok?
Ilyen kevésre tartasz?
Jack mélyet sóhajtott. – Hát ez – mondta – eggyel több
ok, hogy maradj. Olyan munkát adok, amely lehetővé
teszi, hogy gyakran legyünk együtt.
– És a szeretőd legyek, miközben te a Nagysága férje
maradsz? Nem, Jack, én nem így gondolom. Egyébként is
úgy érzem, otthon a helyem.
Jack a karjába vette, Most jött rá, hogy nem értékelte
kellően ezt az egyszerű lányt. – Cecily… hiányozni fogsz.
Mit tehetnék érted, mondd meg, amolyan
búcsúajándékként?
– Hát… adhatnál háromszáz dollárt.
– Háromszázat? Rendben. De miért pontosan
háromszázat?
Egy pillanatig a férfi arcába nézett, majd lesütötte a
szemét. – Ennyibe került elvetetnem a gyerekedet, mielőtt
még túl késő lenne. Találtam egy jó doktort, és háromszáz
dollárt kellett fizetnem… csaknem minden megtakarított
pénzemet.
– Miért nem szóltál? Kifizettem volna.
– Esetleg megpróbáltál volna lebeszélni, hogy
elvetessem. És… hát, esetleg utána már nem merted volna
megkockáztatni, hogy ismét velem légy. Márpedig én
vártam az alkalmakat. Emlékszem minden percre; amikor
csináltuk, minden egyes percre.
Megcsókolta a lányt. – Csodálatos lány vagy. Jobbat
érdemelsz, mint hogy egy házas férfi szeretője légy.
Természetesen odaadom a háromszáz dollárt. És mibe fog
kerülni a visszautad az Atlanti-óceánon át?
– Hát, harmadosztályon utazom az Aquitanián, és…
– Nem. Első osztályon utazol!
– Jack! Még ruháim sincsenek az első osztályhoz!
– Lesznek, mielőtt elutazol.
Cecily letérdelt eléje, kezébe vette a péniszét, és betette
a melle közé. Aztán összenyomta a melleit a kemény
hímvessző köré, puha, meleg résben ejtve foglyul. Jobbra-
balra, le-föl mozgatta, amíg a férfi kivételes orgazmusig
jutott: lassan és ütemesen, mélyről, olyan mélyről, mint
még soha, tört föl belőle a kéjes érzés.
A lány hevesen csókolgatta, a szemét, a fülét, arcát,
torkát, aztán a száját is. – Ide süss! – suttogta. – Ezt
csinálja utánam a Nagysága!
– Rettenetesen fogsz hiányozni, Cecily! – szólt halkan.

Három

JACK NEM SZERETTE A TENGERPARTOT. De mivel ez volt az

utolsó nyári hétvége, beleegyezett, hogy már csütörtökön
kiautózik Cape Codra, és egészen a munka ünnepéig,
szeptember első hétfőjéig marad.
Kimberly választott neki fürdőruhát. A férfiak éveken át
sötétkék úszónadrágot viseltek fehér övvel és fehér, kötött
trikórésszel. Olyan volt, mint valami egyenruha. Ez az
öltözék, jelentette ki az asszony, a múlté, és vett neki egy
vörösesbarna bokszernadrágot, amelynek nem volt felső
része. A nadrág többet takart a lábából, mint a régi, mégis
illetlennek érezte a csupasz mellét mutogatni, különös
tekintettel arra, hogy a strandon minden más férfi fehér
trikót viselt.
– Nem tudom – jegyezte meg Kimberlynek hogy nem jön-
e oda hozzám a rendőr, hogy magamutogatásért
beidézzen.
– A part legjobban öltözött férfijának fogja átadni az
idézést – jelentette ki fanyarul az asszony.
– A part legjobban öltözött nőjének a férjét fogja
beidézni.
Jacket kicsit az a fürdőruha is feszélyezte, amelyet
Kimberly hordott. Ez volt az első nejlon fürdőruha, amit
Cape Cod valaha látott. A lány apja sok üzletet kötött Du
Ponttal, és Hamson Wolcott mutatóba kapott az új,
kísérleti anyagból. Fehér volt, egyelőre még csak ezt a színt
gyártották, és Kimberly felfogadott egy ügyes varrónőt, aki
először hálókabátot készített, azután pedig fürdőruhát
varrt belőle. Egy ideje már sokan hordtak egyrészest, de
unalmas színű gyapjúból kötötték, és eltakarták a női alak
domborulatait. A rugalmas nejlon tapadt, mint a bőr, és
csillogott. Kimberly néhány hete már viselte ezt a
fürdőruhát, de most volt rajta először olyankor, amikor
Jack vele volt a parton. A férfi arra gondolt, nem
szereznek-e botrányos hírnevet.
Tudta, hogy Kimberly másként gondolja, ő pedig úgy
döntött, nem törődik vele. A nő szerint messze ők voltak a
parton a legcsinosabb család. Meggyőződése volt, hogy
mindenki más csodálja őket. Talán igaza is volt.
 A kis John totyogott feléjük. – Mama! Papa! Az jó, ha
nekiszaladok és felcsinálom Barbarát? Olyan jól tudunk
együtt fürdeni!
Kimberly kezével eltakarta egy pillanatra a száját, és
fölnevetett. – John, nem szabad azt mondanod, hogy „föl
akarod csinálni” Barbarát. Ezt nem illik mondani. Azt
mondhatod, hogy kopogtatni akarsz az ajtaján, és meg
akarod kérdezni, kijön-e játszani.
A fiú Jackre pillantott, aki harsányan nevetett. – De
Cecily azt mondta…
– Tudom, John – mondta Kimberly. – Tudom. De meg
kell értened, hogy Cecily Angliából való, ahol másként
mondanak dolgokat. Mifelénk nagyon udvariatlan dolog
azt mondani, hogy felcsinálod Barbarát.
– Na, akkor jó, ha megyek és bekopogok az ajtaján?
– Igen. De azt kérdezd meg, van-e kedve úszni jönni, ne
azt, hogy akar-e fürdeni. Cecily mondta ezt is, de mi nem
így hívunk valakit úszni.
John elkomorult, de elszaladt a szomszédos házhoz,
ahol nála két évvel idősebb nyári barátnője lakott.
Kimberly a fejét csóválta. – Cecily kincs volt – mondta –,
de örülnöm kell, hogy elment.
Jack kitörölte a szeméből a nevetés könnyeit. – Azt
hiszem, be kellene mennem a vízbe – jelentette ki. –
Ostobaság lejönni a partra, és nem úszni.
– Meg kell gyónnom valamit – mondta Kimberly.
Megcsapkodta a fürdőruháját. – Ez kicsit átlátszó, ha vizes
lesz. Kívül maradok ma a hullámokon.
A víz felé lépkedve Jack elgondolkozott, miért hord a
felesége olyan fürdőruhát, amelyiknél gondot okoz, ha
nedves lesz. Aztán beugrott a válasz. Eszébe jutott, hogy
Kimberly teniszruhát hordott, de nem teniszezett,
lovaglóruhát viselt, de nem lovagolt.
Ő maga sem lovagolt, mert nem bízott a lovakban. De
mivel Kaliforniában nőtt fel, erős úszó volt, és megtanulta,
hogyan kell az ördögi teniszt játszani.
Ezen a nyáron játszott egy keveset, és erős, méltó
ellenfélként szerzett magának hírnevet. Ez játékra szóló
meghívásokat eredményezett néhány helyi klubba,
amelyekben egyébként nem fogadták volna szívesen.
Kiúszott a parti hullámokon túlra. Valaki kikötött egy
tutajt a hullámtörés előtt, odaúszott, és felmászott rá.
Visszanézve a partra, elnézte, amint John a parton
ugra-bugrál, nyomában barátnője, Barbara. John és
Barbara boldogan kergetőzött a hullámok között.
Jack belemerült a gyerekek nézésébe, és először észre
sem vette, hogy Kimberly már nincs egyedül. Amikor az
asszony felé nézett, az integetett neki, és mutatta, hogy
menjen vissza.
Curtis és Betsy Frederick volt vele, egyikükön sem volt
strandruha.
Kiúszott, és a homokon át feléjük szaladt.
– Úgy látszik, rosszul döntöttünk, amikor elhatároztuk,
hogy ezen a hétvégén nem hallgatunk rádiót – magyarázta
Kimberly.
Curt odasétált Jackhez. – Hitler ma reggel lerohanta
Lengyelországot – mondta komoran.
 TÍZ
Egy 1940

MONTEVIDEO KIKÖTŐJÉBEN HORGONYZOTT 1939. DECEMBER 17-

ÉN A SÉRÜLT GRAF SPEE NÉMET HADIHAJÓ. A part mentén
várakozó brit cirkálók űzték Montevideóba. Az uruguayi
kormány figyelmeztette a német kapitányt, hogy ha a
nemzetközi jogban megengedett negyvennyolc órán belül
nem távozik semleges vizekre, az uruguayi parti ágyúk
tüzet nyitnak rá.
Az egész világ várakozással figyelte, mit tesz a német
kapitány. Látványos tengeri csatára számítva, nagy tömeg
verődött össze a montevideói parton. Véletlen szerencse
folytán Montevideóban volt egy amerikai újságíró, akinek
sikerült élőben közvetítenie a kibontakozó drámát.
Langsdorff kapitány meglékelte a hadihajóját. A tudósító
lélegzetvisszafojtva írta le az amerikai rádióhallgatóknak a
szívfacsaró drámát. Jack és Kimberly is azon amerikai
milliók között volt, akik nagy érdeklődéssel hallgatták.
E tudósítás hallatáig Jack vonakodott Európában
állomásoztatni Curt Fredericket. Elegendőnek gondolta az
alkalmi utazásokat. Végül látva a drámai események élő
tudósításban történő leírásának hatását, megbízta Curtot,
hogy Párizsban állítson fel tudósítói irodát, és onnan
menjen a várható háborús frontokra a Maginot-vonal
mentén, és lehetőleg minél gyakoribb élő tudósításaiban
számoljon be személyes benyomásairól.
Curt februárban érkezett Párizsba, éppen időben, hogy
tudósíthasson arról, amit hamarosan „Látszatháborúnak”
vagy „.Sitzkriegnek” neveztek el. A valódi háború
Norvégiában vagy az orosz-finn fronton zajlott. Az egyetlen
drámai esemény, amelyről tudósíthatott, a Hitler és
Mussolini között március 18-án a Brenner hágónál
lezajlott találkozó volt.
Mivel Párizst nem fenyegette veszély, Curt áthozatta
Betsyt, és együtt laktak a rue Saint Ferdinand-i lakásban.
Amolyan romantikus idillt élveztek, amikor Jack úgy
döntött, hazarendeli Curtot. Túl sokba került a Lear
Broadcastingnak, hogy Párizsban tartsa, ha csak olyan
történetekről tud tudósításokat küldeni.
Hétfői napon, 1940. május 6-án Jack New Yorkban
felszállt a Pan Am Clipperére, hogy Lisszabonba repüljön.
Kimberly ragaszkodott ahhoz, hogy vele menjen, de Jack
azzal hárította el, hogy Párizsban negyvennyolc órát sem
időzik, és ezalatt is csak az üzlettel foglalkozik. Kimberly
belenyugodott, de közölte, még egyszer nem hagyja, hogy
nélküle menjen Párizsba. Legközelebb úgy kell intéznie,
hogy két hetet ott töltsenek.
Jack május 9-én, csütörtökön érkezett meg Párizsba.
Curt az állomáson várta, és elvitte a Royal Monceau-ba,
hagyományőrző, nagy szállodába, alig pár saroknyira a
Diadalívtől, amely a háztetők és a fák fölé magasodott, és
az ablakokból is jól látszott.
Jack azelőtt sosem járt Európában. Curt biztosította
róla, hogy Párizs sosem volt még szebb, és a tavasz a
legjobb időpont megismerkedni a várossal. Hetek óta nem
esett, az ég felhőtlenül, kéken ragyogott. A friss májusi
kertek virágba borultak. Az állomástól a szállóig a taxiban
Jack látta, hogy a párizsiak – köztük sok divatosan
öltözött, hosszú lábú és tarka tavaszi szoknyát viselő nő –
élvezik az időt a járdára költöztetett kávéházi teraszokon.
Bár voltak egyenruhás férfiak és nők is, Párizs nem
látszott hadban álló ország fővárosának.
– Nos, Jack – kezdte Curt, amikor leültek Jack
lakosztályának szalonjában. – Azt táviratoztad, szeretnéd
látni a Folies-Bergere-t. Minden amerikai szeretné. Minden
amerikainak látnia kell. De azt hallottam, hogy ma este a
Ritz-ben vacsorázik a windsori hercegnő. Szeretnéd inkább
őt látni?
– A hercegnő is olyan pucér lesz, mint a táncosnők? –
kérdezte gunyoros ártatlansággal.
Curt fölnevetett – Na, jól van. És utána vacsorázunk.
– Persze Betsyvel.
Hármasban mentek a Folies-ba. Jacknek tetszett a
show. Kimberly megtanította neki, hogy finom ízlésű
embernek tartsa magát – az asszony biztosan ragaszkodott
volna az operához, ha egyáltalán elmentek volna valahová,
de Jack nem volt annyira kifinomult ízlésű, hogy ne
élvezze az előadást, és ne tessen neki a Folies színpadán
látható pucérság.
Orosz étteremben vacsoráztak, nem messze a
szállodától. Itt is volt show, balalajkazenével, kozák
tánccal és kardtánccal. A hely olyan lármás volt, hogy
Jacknek nehezére esett a beszélgetés. Az járt a fejében,
hogy Curt szándékosan választotta a helyet, éppen azért,
mert itt nehéz lesz beszélgetni. Amikor Curt kiment a
férfimosdóba, Betsy megfogta Jack kezét, kijelentette, hogy
boldog, de hiányoznak neki a korábbi évek találkozásai.
Gyalog mentek vissza a szállodába. Párizs éjfél után.
New Yorkhoz hasonlóan ez a város sem aludt sosem. Jack
egy pillanatra sajnálta, hogy nem hozta magával
Kimberlyt. De…
– Curt… tényleg ki fog törni a háború? – kérdezte.
 – Biztosítalak felőle, hogy háború lesz. Annyira biztos
vagyok benne, hogy a jövő hónapban hazaküldöm Betsyt.
Jack karjával hadonászott az utcára kiáramló dalokat
és nevetést hallgatva. – Nem mindenki osztja ezt a
véleményt.
– Tudom, miért jöttél Párizsba – mondta komoran Curt.
– Másfelől Helsinkiben vagy Oslóban kellett volna
dolgoznunk? Mellékjeleneteket szalasztottunk el, Jack! A
függönynek még föl kell gördülnie.
– Nem engedhetem meg, hogy egy tudósítót Párizsban,
egyet pedig Berlinben, további egyet-egyet Londonban és…
Rómában tartsak. Nem veled van gond, Curt! De rá kell
bukkannunk arra a francos háborúra!
– A franciák ma átalakították a kormányukat. Párizs a
kulcsváros. Lehet, hogy bombázni fogják, mint Madridot.
Ettől félek a leginkább, és ezért megy Betsy haza
Bostonba. Képzeld el, hogy bombák hullanak a Notre-
Dame-ra!, A Louvre-ra! Ócska ronccsá válik az Eiffel-
torony! Nagy sztorik lesznek itt, Jack!
– A kérdés az, meddig engedhetjük meg magunknak,
hogy várjunk rá! – mondta morózusan.
– Beszéljük meg holnap! Szeretnélek kivinni a Maginot-
vonalhoz. A világ még nem látott ehhez foghatót. Hoztál
fényképezőgépet?
A Royal Monceau márványpadlóján lépkedve Jack
három nőt vett észre a lift melletti folyosón a székekben
ülve. Még ő, a Párizsban először járó amerikai is sejthette,
hogy prostituáltak, akik arra várnak, hogy szobára hívják
őket. Végignézve rajtuk, úgy döntött, hogy egyikük, a
kicsit elnyűtt külsejű, legalább harmincöt éves nő ízelítőt
adhat neki azokból a legendás hírű kéjekből, amelyeket
csak a hivatásos párizsi kurva tud nyújtani. A másik két
nő fiatalabb és vonzóbb volt, de érezte, hogy csak ettől a
láthatóan gyakran használt nőtől számíthat különleges
élményre.
Azt mondta, Angélíque a neve. A szavait kísérő halvány,
ironikus mosoly elárulta, hogy nem ez volt az igazi neve, és
nagyon nem illett hozzá. Megereszkedett mellével,
elmosódott mellbimbóival, összekarmolt hasával és
leborotvált puncijával pontosan olyan volt, amire
számított.
És várakozásának megfelelően tanult a nőtől. Először is
rájöttek, hogy az ő francia- és a nő angoltudása egyformán
gyatra. Az ágyon fekve szórakoztatták egymást, a nő
franciára tanította, ő pedig tanult.
Megérintette a mellbimbóit, és megkérdezte, hogy
mondják franciául.
– Le mot propre ou le mot vulgaire, Monsieur? – kérdezte
a nő reszelős hangú párizsi akcentussal: az udvarias vagy
a közönséges szót, uram?
Jack nevetve felelt. – Oh, le mot vulgaire, Mademoiselle,
s’il vaus plait!
Megtanította, mit jelent párizsi szlengben a fasz, a tök, a
pina, a mell, a segg, valamint a baszás, a szopás és az,
amit „la maniére grecque"-nek – görög stílusnak nevezett.
Ez seggbe kúrást jelentett, és ennek élvezetére is
megtanította a nő.
Talpraesett francia nő volt. Jack odahaza elutasította
volna, mert a nőre ráfért a fürdés. Első hátulról történő
közösülésük után javasolta, hogy közösen nyújtózzanak el
a fürdőkádban, mire a nő felnevetett. Aztán Jack közölte,
hogy egész éjszakára ki akarja fizetni. Ettől fogva a nő
bármire készséggel hajlandó volt, még a fürdésre is.
Bőkezű árban alkudtak meg, s a nő egész éjszaka ébren
maradt,

Kettő

MÁSNAP REGGEL A TELEFON ÉBRESZTETTE FEL JACKET. Curt

nem tudott uralkodni a hangján. Rekedten beszélt.
Könnyeivel viaskodott. – A németek nagy erővel támadnak!
Fél kilencre a szállodádban leszek.
Angélique megérezte a beszélgetés zaklatottságát. – Les
Boches – mondta Jack. A nő bólintott, gyorsan felöltözött,
és elment.
Jack két reggelit hozatott a szobájába fél kilencre.
Annyit tudott franciául, hogy reggelit rendeljen, de annyit
már nem, hogy megértse a rádió híreit. Curt elmesélte,
amit hallott. A németek elsöprő erővel támadtak.
Megismétlődött a Lengyelország elleni Blitzkrieg, csak
tízszeres erővel. Luxemburgon és Belgiumon keresztül
támadtak, mint 1914-ben. Emellett Hollandiát is
lerohanták.
Jack és Curt az utcán még könnyednek találta Párizst.
Szép idő volt, az emberek a maguk dolgai és örömei után
mentek, ugyanúgy, mint egy nappal korábban.
Curt a Gare du Nordra akart menni, hogy
megszervezzen egy vasúti utazást Arrasba.
– Veled akarok menni – jelentette ki Jack.
Curt a fejét rázta. – Nem jó ötlet. Nagyon kockázatos
utazás lehet. A káposztafejűek hamarosan bombázni
kezdik a vasutakat.
– Menni akarok – makacskodott Jack.
 Curt Arrasig vásárolt jegyeket a másnap reggel induló
vonatra.
Jack nem jelentkezett ki a Royal Monceau-ból,
biztosította az igazgatóságot, hogy egy héten belül
visszatér, és fenn akarja tartani magának a lakosztályát, a
csomagjait is bent hagyja, hogy bármikor visszatérhessen,
ha úgy akarja.
Május 11-én szép tavaszi nap volt. A vasútállomásra
érkezve látták először jelét a Belgiumban tomboló,
nagyszabású csatának. Kába menekültek kászálódtak le
az északról érkező vonatokról. Az állomáson hemzsegtek a
morc, közömbös katonák, rongyos sorokban tántorogtak a
vonatok felé, amelyek azokra a helyekre viszik őket,
ahonnan a belgák elmenekültek.
Curt magával hozta Jean-Pierre Belleville-t, középkorú
francia távközlési mérnököt. Ő alkotta a Lear Broadcasting
párizsi „irodájának” másik felét. Az ő feladata a
telefonösszeköttetés megteremtése, hogy Curt Frederick
élőben tudjon tudósítást küldeni az Egyesült Államokba.
Curt leírása szerint Belleville a rögtönzés mestere,
márpedig erre az adottságra bizonyára szükségük lesz. A
szomorú arcú, olajbarna kétsoros öltönyt viselő férfi
szerszámokkal teli táskát vitt a kezében.
A francia tisztekkel teli, északra tartó vonaton Jack,
Curt és Jean-Pierre voltak az egyedüli civilek. Fülkéjükben
egy ezredes és egy százados utazott. A tisztek
meghökkentően magabiztosak voltak, szerintük a németek
súlyos hibát követtek el.
Arrasban Jean-Pierre tanúságát adta a Curt által ígért
rögtönzőkészségének, egyúttal tökéletes beszerzőnek is
bizonyult. Talált két szobát egy kis szállodában, és asztalt
is kerített egy még nyitva tartó étteremben.
 Nem sokkal hajnal után Jack a légvédelmi szirénák
vijjogására ébredt. Szobája ablakánál állva kereste a
repülőgépeket az égen. Néhányat észrevett: lassan
közeledő, fekete pöttyök. A szállótól néhány saroknyira a
parkban elhelyezett légvédelmi üteg tüzet nyitott. Ez volt
Jack első háborús élménye.
Amikor a gépek közelebb értek, Jack felismerte a
Junkers-87 jelű Stukákat; zuhanóbombázók voltak.
Fényképen látta már őket. Hatot számolt meg belőlük.
Lassan repültek a város fölött, láthatóan megfeledkeztek a
körülöttük füstölgő légvédelmi lövegekről. Amikor
zuhanórepülésbe kezdtek, bekapcsolták a földön lévők
megfélemlítésére használt, hírhedt szirénáikat. Az út
túloldalán álló házak mögött eltűntek Jack szeme elől.
Hallotta a bombák becsapódását, látta a ragyogó reggeli
napsütésben lustán felszálló, sárgás füstoszlopokat. Végül
újra meglátta a Stukákat, most már távolodva repültek.
Gyorsan felöltözött és lement. Curtot a telefonfülkében
látta meg, a férfi komoly arccal beszélt. Amint Jack a fülke
felé közeledett, Curt fölemelt kézzel jelezte, hogy ne
beszéljen. Jack megállt és hallgatta. Curt tudósított!
A mindenütt jelen lévő Jean-Pierre-nek sikerült
összeköttetést teremtenie Bostonnal, és Curt most az
éterben a légitámadást írta le. A tudósító kidugta a
fülkéből a kagylót, hogy hallani lehessen a légvédelmi
ütegek hangját, a Stukák szirénáit és a bombák
robbanását. Jean-Pierre autó után cserkészte be a
környéket, végül kerített egy fehérre festett, tizenkét éves
Mercedes-Benz sportautót. Bár az utasülés mögött nagy
halomban összehajtogatott bőr arról árulkodott, hogy
felhajtható teteje van a túrakocsinak, az autó nyitottan
közlekedett. A hat henger kipufogó gáza a gondosan
hajlított, nikkelezett csövön át távozott. Hátul nem egy,
hanem két pótkerék volt fölerősítve. A kocsi tulajdonosa,
sofőrje fehér hajú flamand volt, akivel csak Jean-Pierre
tudott szót érteni, Gyorsan megreggeliztek, és hét óra előtt
elindultak. Kelet felé utazva a sofőr elmagyarázta Jean-
Pierre-nek, hogy mellékutakat használ, mert a
főútvonalakat mindenütt kisajátította a hadsereg. Jean-
Pierre továbbadta mindezt Jacknek és Curtnak. A vidék
takaros környék benyomását keltette Jackben, ellentétben
azzal a kaliforniai tájjal, ahol felnőtt. A kerítések
egyenesek, a házak gondozottak, a földeket és a kerteket
megművelték.
Másfél órányira Arrastól keletre átlépték a belga határt,
és az úton egyre több menekültbe botlottak. Sovány belga
lovak szekereket húztak, amelyeken feltornyozva álltak a
bútorok. Akiknek nem volt lovuk, kézikocsit toltak. A
menekültek nagy többsége nő volt. Férfiaik a hadseregben
szolgáltak. A szekereken csak öregemberek, állapotos
asszonyok és apró gyerekek ültek. A többiek egykedvűen,
beletörődően gyalogoltak.
A flamand sofőr hirtelen felkiáltott, és az égre mutatott.
Gyorsan lekanyarodott a kocsival az útról, és
keresztülhajtott a frissen kikelő gabonával borított földön.
A kocsi zötykölődött, ugrált. Csak akkor állt meg, amikor
az úttól száz méternyire álló nyárfasorhoz ért. Ott kivetette
magát az autóból, és megpróbált bekúszni a jármű alá.
Jack leguggolt az autó mellé, és azon gondolkozott, a
kocsi felfogja-e a géppuskatöltényeket. Mivel úgy vélte, a
motor képes felfogni a lövedékeket, előbbre mászott,
szorosan az autó oldalához tapadt, ügyelt arra, hogy ne
érintse meg a kipufogócsövet. Két kétmotoros repülőt vett
észre. Mielőtt meghallotta volna a csattanást, látta a
géppuskák sárgásan felvillanó torkolattüzét.
A két gép végigpásztázta az utat, tűz alá vették a
menekülőket. Először azt látta, hogy a lovak hátrálnak és
eldőlnek. Aztán látta a futás közben leterített embereket.
Vért és húsdarabokat látott repkedni. Üvöltést hallott.
A németek csak egyszer pásztázták végig a környéket,
és elrepültek.
A sofőr fölkelt, leporolta magát, és mondott valamit
Jean-Pierre-nek. Jean-Pierre továbbította Curtnak, aki
lefordította. – Azt mondja, mennünk kell. Semmit sem
tehetünk. Nem tudunk segíteni ezeken az embereken.
– Nem hagyhatjuk őket itt fekve! – kiáltotta Jack.
Jean-Pierre lefordította Jack tiltakozását, majd a
flamand válaszát. – Nem hajlandó itt maradni. Túl sokan
szorulnak segítségre. Különben is, a boschok
visszajönnek. Mostantól a lehető legtávolabb tartjuk
magunkat a menekülőktől. Vonzzák a tüzet.
Jack tisztában volt azzal, hogy a flamandnak igaza van.
Ő és társai nem segíthetnek a haldokló belgákon. Nincs
náluk semmi, amivel segíthetnének: sem gyógyszer, sem
szakértelem. Még ha megpróbálnának is néhányat egy
faluban orvoshoz szállítani, nem vihetnének magukkal
egy-kettőnél többet. A sofőr egyébként sem volt hajlandó
kockázatot vállalni.
Nem bocsátkozhattak vele vitába. Ha elmenne az
autóval…
Három

KICSIT TÁVOLABB AZ ÚT MENTÉN A FLAMAND MEGÁLLT, és fehér

zászlót tűzött ki a Mercedesre. A motorháztető mindkét
oldalán nikkelezett hüvely állt, azokba dugta a
biliárddákóból készített zászlórudakat, amelyekre fehér
rongyokat erősített.
A négy férfi útközben hallgatott. Mindegyik gondolataiba
mélyedt. Nem volt mit mondaniuk.
Kevesebb menekülőt láttak. Többségük meg volt
rémülve, mások apatikusan ballagtak előre. A flamand
hangos tülköléssel rebbentette szét őket, és gyorsan
elhajtott mellettük. Két ízben holttesteket láttak az út
mentén.
– A németek ugyanezt művelték Lengyelországban –
jegyezte meg a csendet végre megtörve Curt. – Tűz alá
vették a mellékutakat, hogy a főutakra tereljék a
menekülőket, ahol lefékezik a hadsereg előrehaladását.
Teljes hidegvérrel teszik mindezt.
Az egyik útszakaszon, ahol nem láttak menekülőket,
Stuka repült át. Nem nyitott rájuk tüzet, bombát sem
dobott le. Talán mert a flamand sofőr felintegetett a
pilótának, vagy mert az autón fehér zászló, lobogott,
esetleg mert az autó német gyártmányú volt, talán mert
keletnek tartott, vagy a pilóta egyszerűen nem akart
vesződni. Nem tudták az okát.
Jóval dél előtt elérték Dinant-nál a Meuse folyót.
Megálltak ebédelni, és Curt egy rádiókészülék fölé hajolva
hallgatta a híreket. Arról számoltak be, hogy a francia és a
belga seregek a Meuse felé haladnak, és a folyó nyugati
partján készítik el állásaikat. Az Ardenneken át
folyamatosan özönlöttek a németek páncélos oszlopai.
Fontos csatát lognak megvívni a Meuse mentén.
Az utolsó híradás, amelyet újraindulásuk előtt Curt
meghallgatott, arról számolt be, hogy német harckocsikat
láttak tőlük hatvanöt kilométerre keletre. A Meuse fölött
átívelő hídon belga tiszt próbálta feltartóztatni őket,
mondván, hogy veszélyes továbbmenniük, és különben is
akadályoznák a Szövetségesek hadműveleteit. Curt
megkérdezte, hogy a belgák a folyó keleti feléhez
igyekeznek-e, de jól tudta, hogy nem ez a helyzet. Ami a
veszélyt illeti, ő és Jack semlegesek, amerikaiak, a
németek nem bántják őket, különösen nem, hogy fehér
zászlóval közlekedő autóban vannak.
Ez fölvetett egy gondot. Jean-Pierre és a flamand nem
semlegesek. Nekik Dinant-ban kell maradniuk. A flamand
nem akarta hagyni, hogy a két amerikai vezesse az
autóját, ezért Jack megvette tőle, készpénzzel fizetett.
Azzal a kikötéssel, hogy ha visszatérnek Curttal,
visszavásárolja tőlük a járművet.
A belga tiszt átkozott bolondnak nevezte, de tovább nem
próbálta marasztalni őket.
Jack vezetett, lassan haladt, hogy ne keltse a valahová
célzatosan igyekvő benyomását. Fél órába telt, amíg
elérték Rochefort községet, amely csaknem teljesen
elhagyatva állt. Az egyik üzletet kifosztották, árujának jó
része a járdán hevert. Találtak egy kávézót, amelyik nyitva
volt. Két férfi feküdt a padlón részegen. Három másiknak
sikerült állva maradnia úgy, hogy belekapaszkodott a
bárpult korlátjába. Szánalmas külsejű nő, nyilván
prostituált, a sarokban ült az asztalnál, és úgy iddogálta a
borát, mintha ez lenne életének az utolsó itala.
 A tulajdonos a pult mögött állt. Ő is részeg volt. Maga
mögé nyúlt egy polcra, két palack vörösbort nyújtott Jack
és Curt felé. – Ingyen van – mondta. – Ma minden ingyen
van. Ma nem csinálok üzletet. – Fejével a prostituált felé
intett. – Neki lesz üzlete. Legutóbb az anyjának volt.
Elfogadták a bort, és betették az autóba. A kávézó előtt,
az utcán hallották először a tüzérség lövéseinek dörejét.
A falu végén Curt megkérte Jacket, hogy álljon meg. –
Beszéljünk a visszafordulásról – kezdte. – Talán igaza volt
a belga tisztnek… úgy értem, átkozott bolondok vagyunk.
– Amikor a Stuka elrepült fölöttünk, ránk sem
hederített – mutatott rá Jack.
– Lehet, hogy a következő ránk hederít.
– Akkor árulj el nekem valamit! Ha nem volnék veled,
folytatnád az utat vagy visszafordulnál?
– Haditudósító vagyok – felelte Curt. – Az én dolgom,
hogy tovább menjek, nem a tiéd.
– Más szavakkal, én alkalmazlak téged, tehát küldjelek
tovább, magam pedig forduljak vissza – mondta Jack,
miközben hátramenetbe kapcsolta a Mercedest, és a
Marche felé vezető úton északkeletnek indult.
A Bastogne és Namur közötti főútvonal áthaladt
Marche-on, és a város szélén összetalálkoztak a
németekkel.
Jack a sarkon lekanyarodott, az út egyik oldalán állt egy
német harckocsi, láthatóan nem akarta eltorlaszolni az
utat. Panzer IV volt, mint megtudták. Két fekete
egyenruhás férfi, helyőrségi egyensapkában, felgyűrt
ingujjal állt a tavaszi napsütésben a harckocsi tetején, és
két szürke egyenruhás, rohamsisakos gyalogos lövésszel
beszélgetett. Nem messze rövidnadrágos iskolás fiú állt,
kíváncsian nézelődve.
 A fekete egyenruhások egyike, a harckocsi parancsnoka
megfordult, és a fehér Mercedesre nézett. Arckifejezése
olyan volt, mintha cirkuszi porondra tévedt volna, ahol két
bohóccal került szembe. Határozott, rövid intéssel
ráparancsolt Jackre, hogy guruljon a harckocsi mellé.
Németül beszélt hozzájuk. Jack megértette, hogy azt
kérdi tőlük, kicsodák.
– Amerikaiak vagyunk – mondta angolul Curt. –
Semlegesek.
– Mit keresnek itt?
– Újságírók vagyunk, külföldi tudósítók.
A harckocsiparancsnok leugrott, és az autóhoz lépett. –
Kérem az útleveleiket! – mondta nyersen.
Curt odanyújtotta neki az útlevelét. A tiszt alaposan
megvizsgálta, majd elkérte Jackét.
A harckocsiparancsnok izmos, szőke, talán harminc év
körüli férfi volt. Megvetően mosolygott a fehér Mercedes
felé. – Haditudósítók – motyogta, miközben visszaadta az
útleveleket. – Várjanak itt!
Visszatért a harckocsihoz, és felmászott rá. Egy ember
odabentről rádió mikrofonját nyújtotta neki, és pár percig
beszélgetett valakivel.
Jack és Curt várakozott. Tíz perc múlva autó érkezett,
és egy tiszt szállt ki belőle.
– Hans Ritter százados vagyok – mondta. – Abwehr –
német katonai elhárítás. Tudjuk, kik önök, Mr. Lear, Mr.
Frederick! Párizsból jöttek, ahol a Royal Monceau-ban
laktak, Mr. Lear, onnan Arrasba, majd Dinant-ba utaztak,
utána pedig…
– Sokat tud – szólalt meg Jack.
 – Többet is tudunk, Mr. Lear! Tudjuk, hogy ön zsidó. És
meg fogjuk önnek mutatni, hogy mi nem bántjuk a
zsidókat.

Négy

JACK ÉS CURT AZNAP ESTENEUFCHÁTEAU-BAN KENYERET ÉS

LEVEST VACSORÁZOTT EGY TÁBORI KONYHÁBÓL, és kiegészítették
a két palack vörösborral. Ritter százados és Cassel ezredes
tartott velük az Abwehrtől.
Cassel, a hivatásos német katonatiszt megtestesítője
szinte egyáltalán nem beszélt angolul. Jack tört
németséggel beszélgetett vele, azt magyarázta, hogy a
nagyapja és a nagyanyja német volt.
Ritter közvetítésével Cassel így szólt hozzájuk: – Meg
kell bocsátaniuk, de sok a dolgom. Aligha kell önöknek
mondanom, mi fog történni. A következő negyvennyolc
órában e nagy háborút vagy megnyerjük, vagy elveszítjük.
Biztosíthatom önöket, uraim, hogy megnyerjük – a Német
Birodalom nevében.
Jack nem hozta szóba a menekültek lemészárlását. Más
járt a fejében, nem akarta, hogy a németek ellenségesnek
tartsák. – Szeretnénk, ha megnézhetnénk az önök
támadását a Meuse ellen, és élő szóban számolhatnánk be
róla az Egyesült Államoknak.
– Tudósítani akar erről az ütközetről? Elintézem.
– Még valamit, ezredes úr! – folytatta Jack. – Dinant-ban
hagytuk a Lear Broadcasting alkalmazottait, francia és
belga állampolgárok. Nagyon hálás lennék, ha
biztonságban eljuthatnának oda, ahová mi megyünk.
 Ritter százados mosolygott. – A flamand, aki
kölcsönadta önöknek az autót, a mi alkalmazottunk. Az
önök rettenthetetlen Monsieur Belleville-je nem törődik
ezzel a ténnyel. Dinant most a mi kezünkön van. Az
említett férfiak a mi őrizetünkben vannak. Önökhöz
engedjük őket. Nem gond.
Huntzinger hadnagy vezette a fehér Mercedest, amely
most német zászló alatt közlekedett. Parancsnoki autó
követte őket, műszakiakat vitt a felszerelésükkel együtt.
Tudósítói pontjukat Sedantól keletre egy hegytetőn
állították fel, ahonnan ráláttak a folyóra, a városra és a
város mögötti, erdővel borított hegyre, ahol a franciák
várták a nemetek támadását.
A műszakiak katonai frekvencián juttatták el az adást
Bastogne-ba az átjátszó állomásra, ahonnan a jeleket
Hamburgba, a Norddeutsche Rundfunkhoz továbbították.
Ez ugyanarra a Cape Cod-i fogadóállomásra küldte az
adást, amelyik Hitler interjúját és az 1938-as beszédet
fogadta a Sportspalastból.
Huntzinger hadnagy elmagyarázta, mit látnak. A
támadás többórás tüzérségi zárótűzzel kezdődött, amit
kiegészítettek a Stukák szüntelen zuhanórepülésben
végrehajtott bombatámadásai a francia állások ellen.
Különösen a város mögötti erdőkben elhelyezett francia
tüzérségi állásokat támadták. Mire a német lövészgyalogos
egységek nagy gumicsónakokban megkezdték az átkelést a
Meuse folyón, a robbanások nyomán olyan sűrű por- és
füstfelhő kavargott a város és a folyó fölött, hogy a
franciák alig látták a csónakokat, csak néhányat sikerült
elsüllyeszteniük. A német gyalogos lövészek átözönlöttek
Sedanon, föl a mögötte lévő magaslatra, ahonnan
tüzérségük kiűzte a franciákat megvédeni hivatott
géppuskásokat. Az este közepére látható volt, hogy a
német hadsereg ellenállás nélkül kel át Sedannál a Meuse
folyón.
Curt adásban volt. A Lear-adók hallgatói órákon át
hallották a csatazajt, és Curt beszámolt az amerikaiaknak
a Franciaországban történtekről. – Itt, Sedannál adta meg
magát 1870. szeptember 2-án III. Napóleon francia császár
a német hadseregnek abban az ütközetben, amely a
francia történelem egyik legkatasztrofálisabb katonai
veresége volt. Ma este, 1940. május 13-án a kialakulóban
lévő katasztrófa csak ahhoz fogható.
A német hadsereg számára ez katonai siker volt. A Lear
Broadcasting számára újságírói sikert jelentett.

Öt

CURT FREDERICK MÉG FRANCIAORSZÁG NÉMET KÉZRE KERÜLÉSE

UTÁN IS MEGHATÁROZATLAN IDEIG PÁRIZSBAN MARADHATOTT. Őt
és rádiótársaságát a németek alapvetően barátinak
tartották. Betsyt nem sikerült kijuttatnia a városból a
németek érkezése előtt, de nem forogtak veszélyben.
Igazság szerint Párizs sok szempontból 1940 nyarán még
Párizs maradt, legalábbis a semleges országok polgárai
számára. Mindazonáltal minden onnan sugárzott
tudósítást szigorú cenzúrának vetettek alá.
Jack utasította, hogy telepítse át műveleti központját
Londonba. Curt magával vitte Jean-Pierre Belleville-t és
feleségét, de mivel arra számított, hogy a németek
megkísérlik megszállni a brit szigeteket, Betsyt
hazaküldte. Úgy volt, hogy Cunarderen szeli át az Atlanti-
óceánt, de a hajót a keletre tartó útján torpedók
süllyesztették el. Így Betsy szerény amerikai hajón utazott.
Az Államokba visszatérve Jack háromtucatnyi vacsorán
mondott beszédet, elmesélte, amit májusban Belgiumban
látott.
– Fittyet hánytak az ottaniak életére. Gyerekek.
Állapotos asszonyok. Öregemberek. Kihajtották őket
azokra az országutakra, ahol akadályozták a
Szövetségesek csapatainak és az utánpótlásnak, a
haladását a frontvonalak felé, könyörtelenül géppuskázták
a menekülőket. Láttam őket a földön heverve. Láttam a
vérüket. Láttam a széttépett húsukat. Hallottam a
kiáltásukat. És a részvét nyomát sem láttam azoktól a
német tisztektől, akik olyan készségesen segítettek
nekünk a győzelmüket hírül adó tudósítások
továbbításában.
Egyes amerikai körök felpanaszolták, hogy Jack Lear a
hálózatát felhasználva segít Rooseveltnek háborúba
rángatni a nemzetet.
A Time átfogó beszámolót közölt Jack Lear belgiumi
kalandjairól 1940 májusában, a címlapon a fényképével.
A Time nem tudott róla és nem is említette, hogy
meghívta magához Solomon Weismant, és csatlakozott a
B’nai B’rithhez.

TIZENEGY
Egy 1941

A FÉRFI, AKIT CURT FREDERICK BOSTONBA HOZOTT, valójában

nem az öccse volt. Tényleg Willard volt a neve, de nem
Willard Frederick. Ráadásul nem is dolgozott William
Lloyd Garrison életrajzán. Sírt, amikor Curt feleségül vette
Betsyt, és újból sírt, amikor Curt elutazott Európába, és
közölte, hogy nem viheti magával. 1941 januárjáig Curt
cambridge-i lakásában húzta, amikor Curt táviratozott
Londonból, hogy utazzon át, és ossza meg vele londoni
lakását.
Mivel úgy érezte, Betsyt nem hozhatja Londonba, hogy
ott kitegye a Blitz kockázatának, Curt úgy döntött,
Willardnak újra helye van az életében.
Az az igazság, hogy a két férfi sosem szüntette be a
találkozást. Curt házassága nem vetett véget
kapcsolatuknak, ahogyan arról Curt biztosította is
Willardot. Bostonban nem éltek együtt, de hetente
legalább egyszer meghitt kettesben voltak.
Curt kensingtoni lakása kisebb és kopottabb volt
bármilyen lakhelynél, ahol a két férfi bármelyike valaha
lakott, bár a londoniak úgy vélték, szerencsés lakás ez
olyan szerencsés környéken, amelyet a németek nem
bombáztak. Egy nyugalmazott vezérőrnagy lakott ott a
feleségével, amíg a tábornokot vissza nem hívták aktív
szolgálatba, és ezért a feleségét Kentbe küldte, hogy a
háború idején a nővérénél lakjék. A lakásban hálószoba,
étkezős nappali, konyha és fürdőszoba volt. A kárpitozott
székek támláját és a heverőt kézimunka díszítette, az
ablakokat sárgult csipkefüggönyök fedték.
Willard, akinek igazi neve Willard Lloyd,
uralkodótársának nevezte Curtot, akinek nevét hosszú ú-
val ejtette. Curt „Kukinak” hívta.
Kuki nem látszott Curt öccsének. Vékony, cingár férfi, a
fején alig volt valami kis homokszínű haj. Betegesen
leborotvált minden szőrszálat, amely a fejét kivéve bárhol
nőtt a testén. Nem öltözködött feltűnően, de ha levetette a
nadrágját és az alsónadrágját, láthatóvá vált tekintélyes
méretű pénisze, és boldogan mutogatta egyetlen
ismertetőjelét.
Kukinak gondja volt arra, hogy anyaszült meztelen
legyen, ahányszor csak Curt hazaérkezett, kivéve,
természetesen, amikor a hideg időjárás nem tette lehetővé.
Ha pucér volt, íllegette a péniszét, amelyből a Curt által
adott becenév eredt. Húsz és fél centiméter volt a hossza,
kerülete pedig közel hat és fél centi. Szerette, ha Curt
megcsodálja, és eljátszadozik vele, és ha a lakásban túl
hideg volt a meztelenkedéshez, elővette a nadrágjából, és
kilógó péniszével járt-kelt.
Kuki beszámolóval szokta fogadni, hogy milyen enni- és
innivalót vásárolt aznapra. Csaknem minden napját azzal
töltötte, hogy keresgélte, mivel tudná megtörni a
szegényes, ízetlen étrendet, amelyen a londoniak a háború
alatt tengődtek. Talált feketekereskedőket, és elképesztő
árat fizetett olyan húsokért, zöldségekért és szeszes
italokért, amelyekhez mások szinte hozzá sem jutottak.
Viszonyuk családias volt: Curt kereste a pénzt, Kuki
pedig vezette a háztartást.
Alig lehetett forró fürdővízhez, jutni, de Kuki csaknem
minden este megfürdette Curtot. Egész nap edényekben
hagyta a vizet, hogy meglangyosodjék. Aztán tovább
melegítette, annyi gázt használva, amennyit csak mert.
Szeretettel mosdatta Curtot, nyalogatta is, különösen a
füle mögött és a lábujjai közét, és természetesen az
ágyékát. Minden alkalommal úgy fejezte be, hogy szájába
vette Curt péniszét, és addig nyalogatta, harapdálta, amíg
teljes orgazmust idézett elő. Egyes éjszakákon, amikor
Curt kimerülve feküdt, Kuki sokáig tevékenykedett, hogy
eljuttassa a csúcspontig. Nem kért viszonzást Curttól, nem
is kapott. A legtöbb, amit Curt megtett, hogy kézzel
kielégítette. Kuki ezért is hálás volt.
Kuki szinte önzetlen volt. Igazából csupán meleg
megbecsülést várt. Csupán érzelmet akart kapni
szeretőjétől. Szeretett elüldögélni Curt mellett a heverőn,
amikor Curt olvasott vagy rádiót hallgatott, és élvezte, ha
Curt szórakozottan játszogatott nagy péniszével.
Folyton megnyugvást keresett. – Ugye, nem űzöd a mi
játékunkat más férfiakkal, Kurt? Kérlek, ígérd meg, hogy
nem fogod. – Térden állva, és éppen orgazmus felé vezetve
Curtöt, a szuszból kifogyva esdekelt.
– Az egyetlen férfi, aki kísértésbe ejthetne, Jack Lear, de
megnyugtatlak, hogy sosem közeledtem hozzá, és nem is
fogok.
– Ha megtennéd, mindkettőtöket megölnélek – jelentette
ki Kuki.

Kettő

KIMBERLY FEL-ALÁ JÁRKÁLT A HÁLÓSZOBÁBAN. Jack rá sem

hederített, ami az őrületbe kergette.
– Bolondot csinálsz magadból – hajtogatta az asszony. –
Ismerőseink fele szabályosan kiröhög.
– Menjenek a pokolba! – morogta Jack.
– Menjenek a pokolba? A barátaink menjenek a
pokolba? Pokolba azokkal a fontos emberekkel, akik tettek
értünk valamit?
Jack elhúzta a kezét a szeme előtt. – Tényleg nem
érdekel – mondta. Elgyötörve görnyedt a keményre tömött
kis székben, a lábát maga elé nyújtotta. Még fekete
csokornyakkendőjét sem oldotta ki.
Kimberly a szoba egyik sarkába hajította a ruháját. Az
volt rajta, amit az utóbbi évben viselni szokott: feszes,
fekete melltartós kombiné hosszú harisnyatartóval.
– Elmesélhetem – jelentette ki a nő, a levegőbe emelve
mindkét kezét. – És minden ismerősünk elmesélheti. El is
mesélik! – Kellemes tavaszi reggel volt. Az út mentén
kocsit tolva poroszkáló asszonyok festőien nézhettek volna
ki, ha nem ismerte volna a komor okát annak, amiért
elhagyni kényszerültek otthonaikat… – Aztán könnyezel!
Az emberek azt gondolják, hogy részeg vagy. Én tudom,
hogy beteggé tett a legéppuskázott emberek látványa.
Mindenki tudja. De nem szükséges újra meg újra meg újra
hallanunk róla.
– Hadd lássanak ilyesmit, aztán csak figyeld meg,
milyen hamar elfelejtik! Én viszont nem akarom elfelejteni,
és azt akarom, hogy más se felejtse el!
Kimberly csípőre tett kézzel állt, és haragosan nézett a
szemébe. – Tudod, mit beszélnek rólad? Hogy azért vagy
megszállottan Hitler-ellenes, mert zsidó vagy!
Jack nekivetette a fejét a széktámlának, és becsukta a
szemét. – Megszállottan Hitler-ellenes vagyok, mert
szemtanúja vagyok a nácik embertelenségének, valójában
a náci embertelenség egyetlen kis példájának.
– Rendben van! De elég! Vess véget annak, hogy te vagy
az utakon agyonlőtt belgák és a zsidóságuk miatt üldözött
zsidók szóvivője! Mindenki tudja, hogy zsidó vagy, és
elfogadtak…
– Ennek ellenére – szakította félbe szárazon.
 – Dolgoztam, harcoltam, hogy a legjobb körökben
elfogadjanak… Jack! Csupán azt kérem, hogy viselkedj
finomabban!
– Legyek úriember!
– Már majdnem úriember vagy. Rosszul esik?
– Nem. De annak, hogyan reagálok a belga országúton
legéppuskázott nők és gyerekek láttán, semmi köze sincs
az úriemberséghez, akár előkelő, akár nem, akár zsidó,
akár gój.
– Ó, tudom! Kristályéjszaka meg minden!
Jack mélyet sóhajtott, és hangosan fújta ki a levegőt. –
Mit akarsz, hogyan reagáljak?
– Ahogy apám reagál – mondta hidegen. – Mint
világpolgár. Mint emberbarát. Nem mint fanatikus.
– Beszélj konkrétabban, Kimberly!
A nő az ágyhoz lépett, és leült. – Hihetetlen párként
házasodtunk össze – szólalt meg halkan. Apád és az öcséd
utálta a házasságunkat. A barátaim nem tudták elhinni.
Arra kértél, tegyelek téged… magamhoz méltóvá. Ezek a te
szavaid, Jack, nem az enyémek… „Tegyél magadhoz
méltóvá, Kimberly!” Rendben. Tíz évig dolgoztam érte. És
nem az vagy, aki voltál. Jobb ember lett belőled. A fene
egye meg! Jobb embert faragtam belőled, vagy sem?
Jack bólintott, de aztán megszólalt. – Értékek kérdése,
nem?
Az asszony arca megkeményedett. – Jack, az
úriemberek felvállalnak ügyeket. De az ügyeket
úriemberhez méltó visszafogottsággal támogatják. Ha
segíteni akarsz a B’nai B’rithnek, segíts. De ne azonosulj
vele! Apám bőkezűen adakozik az ír lelencgyerekek javára,
de nem lett átkozott halszagú katolikus! Képes vagy
felfogni a különbséget?
 Jack bólintott, és semmit sem szólt.
Kimberly feléje lépett. – Férjem… annyira igyekeztem,
hogy olyanná tegyelek, amilyenné válni akartál. Azok
vagyunk, amik vagyunk, Jack! Ami nem azt… rendben, ne
törődj vele! Gondolj arra, ami van! Otthon a Louisburg
Square-en! Ez még a szüleimnek sincs. Ne szúrj el
mindent! Nem győzheted le egymagad Hitlert! Ne azonosulj
a…
– Pontosan mivel?
– FDR-rel! A hadba lépéssel. A mi fajtánk ésszerűen
gondolkodik. Ilyenek vagyunk: racionálisak. Legyél
racionális, Jack, könyörgöm!

Három

JÚNIUS 4-ÉN JACK LEVELET KAPOTT HARRY HOPKINSTÓL, az

elnök munkatársától. Hopkins közölte, hogy az elnök
bizottságot állít fel, hogy a még teljesebb és még
pontosabb rádiótudósításokat támogassák a háborúról, és
azokról a lépésekről, amelyeket a nyugati félteke
védelmének megerősítése érdekében tesz. Azt tudakolta,
hajlandó-e Jack szolgálatot vállalni abban a bizottságban.
Jack táviratban válaszolt, hogy megtiszteltetésnek
venné, ha a Nyugati Földrész Védelmi Információs
Bizottságában, a HDIC-ben szolgálhatna.
Ő nem jelentette be ezt a kinevezéséi, de a Fehér Ház
közzétette. A következő héten, csütörtök este hazafelé
betért a Common Clubba, és a bárban csatlakozott
apósához.
Megváltoztak az idők a Common Clubban. Tíz évvel
korábban hat óra után a bárban csaknem minden férfi
frakkot viselt. Még öt évvel korábban is a frakk, de
legalábbis a szmoking volt a kötelező. Most csaknem
minden férfi öltönyt viselt, miként Jack és Harrison
Wolcott is.
Jack nem járt a klubban, mióta kinevezték a HDIC-hez,
és többen odajöttek hozzá gratulálni. Néhányan, akik
ismerték és gratulálhattak volna, nem tették – és
meglehetősen hangsúlyosan, gondolta Jack.
Harrison Wolcott hasonlóképpen ítélte meg, és meg is
jegyezte: – Néhány tagtársunk elkötelezett híve az Amerika
Mindenekelőtt mozgalomnak. Néhányan annyira gyűlölik
FDR-t, hogy mindenkit utálnak, aki bármilyen segítséget
nyújt neki.
Jack a bárpultra tette poharát. – Menjenek a pokolba!
– Figyelmeztetnem kell téged valamire: Kimberly nagyon
fel van dúlva.
– A HDIC miatt?
– Valaki küldött neki egy példányt a dearborni Times-
ból. Tudod, ez Henry Ford újságja. Ez a HDIC-t úgy
értelmezi, mint a Héber Védelmi Információs Bizottság
angol rövidítését,'és azt vallja, hogy a bizottság
összeesküvést sző, azért akarja háborúba rángatni az
Egyesült Államokat, hogy Európa zsidóságát megmentse a
nácik antiszemitizmusától. – Wolcott megvonta a vállát. –
Ezt állítja Mr. Ford újságja.
– Akad valaki, aki ezt komolyan veszi?
– Senki más, mint a félművelt antiszemiták. Kimberly
abban az értelemben nem veszi komolyan, hogy
bármennyi hitelt adna a cikknek. De feldúlta, hogy téged
ezen az alapon támadnak.
– Nem tetszik neki az azonosulás.
– Sajnálom, Jack!
 – Az én apámnak sem tetszik – ismerte be Jack. –
Táviratot kaptam tőle, azt kérdezte, elment-e az eszem.

Négy

A NYUGATI FÖLDRÉSZ VÉDELMI INFORMÁCIÓS BIZOTTSÁGA CSAK

KÉTSZER ÜLÉSEZETT. Tagjai levelek és emlékeztetők
küldözgetésével és alkalomszerű telefonhívásokkal intézték
dolgukat. A második összejövetel után, szeptemberben
Jack Washingtonban a Mayflowerben maradt még egy
napra.
Nem egyedül jött Washingtonba. Betsy volt vele, és a
lakosztályában lakott. Az ágyban feküdtek, és Jack
elmesélte, mit mondott és tett a bizottság, elismerve, hogy
valószínűleg időpocsékolás az egész. A két értekezlet
egyikén sem jelent meg a kormány egyetlen befolyásosabb
tagja sem.
Betsy fölemelte Jack farkát, és elbűvölve nézte. Aztán
puhán összezárta körülötte a markát. – Te lógsz –
állapította meg halkan. – Bár Curté ekkora volna.
Jack vigyorgott. – Vannak egyéb jó tulajdonságai.
– Tényleg vannak, tudod. Rendes ember. Bizalomteli
ember. Londonban kellene lennem, ehelyett
Washingtonban vagyok, az ágyadban. Zavar ez téged
egyáltalán? Úgy értem, nem áruljuk el a barátodat, a
férjemet, a rendes embert?
– Beszéljük meg egyenként! Azt mondod, Curt rendes
ember. Tényleg az. Továbbá a férjed és az én barátom. De
az „árulás” a megfelelő szó? Magányos vagy. Időnként
férfira van szükséged. Miért ne lehetnék az a férfi? Nincs
semmi bonyodalom, mert feleségem van, Kimberly, te
pedig Curt felesége vagy.
– Ez vagyok én, rendben. Magányos vagyok. A férjem
Londonban. De mi van veled? A feleséged Bostonban van.
– Ugyanolyan magányos vagyok, mint te, Betsy!
– Kizárt a hálószobából?
A férfi elmosolyodott. – Dehogy is. Egészen új szokást
vett föl. Azt akarja, hogy verjem. Már azt is javasolta, hogy
ostorral csapkodjam a hátát.
– Istenem! Akkor…
– Bets, egy kapcsolathoz több kell… Mondjuk úgy, hogy
akar engem, de nem szeret. Persze, szeretkezünk, de nem
hiszem, hogy még mindig barátok vagyunk.
– Ezt hogy érted?
– Tíz éve nekifogtunk, hogy fölépítsünk valamit. Hogy
szembeszálljunk az átkozott apámmal. Meg is tettük. Ezt
nevezem a házasságon belüli barátságnak. Nem hinném,
hogy ma meg tudnánk tenni mindezt. Az ő értékrendje…
– Tudom, Jack – szólt halkan Betsy. – Ha te meg én…
– Ha nem volnának a gyerekek, lehetett volna.
– Komolyan mondod? Ha nem volnának a gyerekeid, ott
tudtad volna értem hagyni?
– Jól érzem magam veled, Bets! Senki sem érzi jól magát
Kimberly mellett.
Betsy gyengéden megszorította a farkát és a golyóit. –
Annyira tudtam volna gondoskodni róla, hogy jól érezd
magad – suttogta.
– Te büszke lettél volna rám, Bets! Ő képtelen arra,
hogy büszke legyen rám. Semmire sem büszke, amit
csinálok. Az idén két további rádióállomást vettem meg.
Nem büszke rá. A kurva apám sem büszke, de ez kevésbé
izgat. De az bánt, hogy Kimberly sem az.
 Betsy legördült az ágyról, és kiment a fürdőszobába.
Nem csukta be az ajtót, hadd hallja a férfi, amint a vécébe
vizel. Négy évvel idősebb volt, de olyan játékos, akár egy
kislány. Nem Bostonban szállt föl a vonatra, hanem az
első állomáson, Dedhamben. Mihelyt belépett a férfi
fülkéjébe, és odaadta a jegyét a kalauznak, levetkőzött, és
meztelenül maradt mindaddig, amíg be nem gördültek a
Penn állomásra. Olyan volt, mint amikor Duesenbergbe
menet Boston és White Plains között egész úton csípőig
felhúzva tartotta a szoknyáját. Betsy merész, józan és
tréfás volt.
Sokkal teltebb alakja volt, mint Kimberlynek vagy
Connie-nak, fehérneműi mégsem karcsúsították, hanem
inkább kiemelték és megmutatták az alakját. Melltartói
fölemelték és előretolták a mellét. Bár a hasa gömbölyded
volt, nem viselt feszes holmit csípőtájon. Egyszerű
nejlonbugyit hordott, nem harisnyatartósat. Most is abban
volt, és fehér csipke melltartóban.
– Hát… – szólalt meg hamiskásan mosolyogva, kicsit
oldalra billentve a fejét. – Szóval szereti, ha ütik, mi?
Jack elmosolyodott. – Nem kellett volna elmesélnem.
Betsy leült az ágy lábához. – Őszinte választ akarok
kapni az őszinte kérdésre. Tudni akarom, élvezed-e,
amikor vered.
– Hát…
– Gyerünk! Az igazat mondd! Jelent neked valamit?
Jack habozva szólalt meg. – Azt hiszem, a maga módján
szívesen csinálom.
– Mesélj! Mondd el, milyen! Tudni akarom, hogyan
megy!
– Bets!
– Gyerünk, ki vele, ha valamit akarsz tőlem ma éjjel!
 – Mire vagy kíváncsi?
– Kezdjük azzal, hogyan… Szóval, na, hogy is mondjam,
hogyan helyezkedik el? Az öledbe fekszik?
– Nem. Négykézlábra áll az ágyon, az arcát beletemeti a
párnába, és az égnek mereszti a fenekét.
– Erősen megütöd?
– Elég erősen. Nincs megelégedve, ha nem ezt teszem.
– Az isten szerelmére, elélvez?
– Néha.
Betsy a fejét csóválva nevetett. – Jézusmária! Az elegáns
Kimberly Wolcott Lear, amint térdepel és vereti magát!
Egyszerűen hihetetlen!
– Hidd el! – mondta szárazon Jack. Cigarettára gyújtott.
– Hidd el!
Betsy felkacagott. – Engem hajlandó vagy megütni? –
kérdezte komoly hangon.
Jack a homlokát ráncolva rázta a fejét. – Nem akarod,
Betsy! Egyszerűen nem akarod.
– Igazad van – felelte csendesen a nő. – Dehogy akarom.
Apám egyszer megütött. Gyűlöltem. Az emlékét is
gyűlölöm. Tizenkét éves voltam, és már túl öregnek hittem
magam az ilyen bánásmódhoz. Nagyon dühös volt.
Felhúzta a szoknyámat és a kombinémat, lehúzta a
bugyogómat – akármilyen hihetetlen, akkoriban még
bugyogót hordtunk, és az anyám, a fivérem és a nővérem
előtt elverte a pucér fenekemet. Nem fájt nagyon. A
megaláztatás volt elviselhetetlen. Igazából nem
bocsátottam meg neki a halála napjáig.
– Nem foglak megütni, Betsy!
– Nem, te ördög, nem fogsz! De megmondom, mit fogsz
csinálni. Leveted a derékszíjadat, és elfenekelsz.
– Felejtsd el!
 – Nem. Emlékszem arra, amikor megvertek. A
fájdalom… Ha egyedül csinálta volna, nem a család színe
előtt, olyasmit csinálhattam volna, ami tényleg
megőrjítette volna.
– Hé, Bets, ezt ejtsük, jó?
– A bugyimat fogom ejteni. Csak egyet suhints rám!
Tudni akarom, kibírom-e. Kíváncsi vagyok, úgy hat-e rám,
ahogyan gondolom.
– Betsy, kérlek, felejtsd el az egészet!
– Hm. Te vagy az egyetlen férfi, akire rá merem ezt bízni,
nem tagadhatod meg! Gyerünk! Ez szép széles derékszíj.
Nem fog megsebezni.
Jack csóválta a fejét, de kihúzta a nadrágjából a szíjat.
Betsy négykézlábra állt az ágyon, és odatartotta a hátsó
felét. – Csináld! Csináld!
Vonakodva fölemelte a szíjat, és odacsapott húsos
fenekére.
Betsy felnyögött, de odafordult, és úgy méltatlankodott.
– A francba, Jack, ha így csinálod, akkor inkább ne is
csináld! Most egy igazit kérek! Várj egy percet!
Felkapta a bugyiját, és begyömöszölte a szájába. A
férfira pillantott, elfordította az arcát, és nyomatékosan
bólintott.
Jack a válla fölé emelte a szíjat, és keményen
odacsapott. A nő felsikított, de a sikolyát letompította a
bugyi.
A férfi a szoba túlsó végébe hajította a derékszíját, leült
és a karjába vette Betsyt. A nő sírt. Az arca nedves volt. De
amint befészkelte magát a férfi ölelő karjába, megfogta a
kezét, és az ágyékához húzta. Ott is nagyon nedves volt.
 TIZENKETTŐ
Egy 1942

JACK ÉS KIMBERLY A VACSORAASZTALNÁL ÜLT. A gyerekek

elmentek a nevelőnőjükkel, Mrs. Gimbellel, és most
odafent a házi feladatukat készítették, utána fürödni
mennek.
Jack ritkán vett föl szmokingot a vacsorához. Kimberly
is rászokott a selyempongyolára. Ma sárga volt rajta, ez a
szín Jack szerint nemigen illett hozzá. Azért vette föl, mert
azt hitte, jól megy új topáz nyakláncához.
– Azt hittem, mindent hallottam – szólalt meg halkan az
asszony, alig tudva megőrizni türelmét.
– Kimberly, harminchat éves vagyok. Hadköteles
vagyok! Gyalogos hadosztálynál köthetek ki lövészként.
A nő metszően mosolygott. – Tudod, hogy erre nem
kerül sor. A papa gondoskodik róla. El tudja intézni, hogy
ne kerülj be, vagy a haditengerészetnél kapjál megbízatást.
Végül is az úriemberek a haditengerészetnél szolgálnak.
És azt is el tudja intézni, hogy Bostonba, New Yorkba vagy
Washingtonba vezényeljenek.
– Nem keresek magamnak úriembernek való
megbízatást. Nem akarok gyalogosként hadba indulni;
nem ámítalak ilyesmivel. De ez valami olyan, amiben van
tennivalóm!
– Amit tenni fogsz, az az, hogy elmész hazulról – mondta
Kimberly hidegen. – Ne felejts el valamit! Jusson eszedbe
az a délután, amikor meghallottuk Pearl Harbor hírét!
Emlékszel, mennyire megrémült a kis John? Élénken
emlékezett rá, miket meséltél a belgiumi lövöldözésekről,
és az járt a fejében, mennyi idő múlva következik be majd
mindez itt. Emlékszel, hogyan vitted a hálószobájába, és
hogyan magyaráztad el neki, hogy Pearl Harbor ezer
kilométerekre van innen, és a háború nem ér el Boston
közelébe?
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy neked itthon a helyed a családod mellett,
hogy kényelmet és biztonságot nyújts a gyerekeidnek!
Amire szükségük van. Amikor a tankhajót két héttel
ezelőtt megtorpedózták a partok mentén, a gyerekek látták
a vörös fényt, és reggel látták a füstöt. A háború, amelyről
azt mondtad Johnnak, hogy ezer kilométerekre van, itt
folyik a közelünkben! És fölösleges mondanom, hogy
Johnnak megvan az oka, hogy féljen. Tudja, mit művelnek
a németek a zsidókkal.

Kettő

A TÍZÉVES JOHN GYERMEKI FANTÁZIÁJÁVAL REPÜLŐGÉPEKET,

különösen harci repülőket készített. Még nem volt elég
ügyes, hogy balsafából, papírból és ragasztóból modellt
építsen, de esetlen, egyszerű darabokat készített kemény
falapokból. Volt repülős kézikönyve képekkel, rajzokkal, és
a világ minden országából mintegy kétszáz repülőgép
leírásával.
John mohón tanulmányozta a harci repülőgépeket.
Büszke volt arra, hogy valószínűleg minden
osztálytársánál jobban meg tudta különböztetni egymástól
a Henschelt a Heinkeltől, a Spitfire-t a Hurricane-től.
 John felült az ágyban, képeslapot nézegetett harci
repülőgépeket ábrázoló képekkel és diagramokkal. Jack
leült az ágy végébe.
– Hogy megy, kapitány? – kérdezte az általa adott
becenéven szólítva fiát. Akkor nevezte el kapitánynak,
amikor fölfedezte a gyerek érdeklődését a harci gépek
iránt.
– Papa, eltart olyan sokáig a háború, hogy én is
repülhessek? Nem ér véget, mielőtt…
Jack a fejét csóválta. – Nem, fiam! Nem fog olyan sokáig
tartani. Még kisfiú leszel, amikor befejeződik. De majd
elintézem, hogy repülős órákat vegyél, és megtanulj békés
gépen repülni.
John fintorgott. – Az nem ugyanaz – felelte.
Jack megfogta a fia kezét. – Kisfiam, nem tudjuk úgy
intézni a háborúkat, hogy az neked megfeleljen. Egyébként
is számtalan módon lehet bátor az ember, nem csak
háborúban repülve.
John bágyadtan elmosolyodott. – Gondolom.
– El kell valamit mondanom, John! Minden barátod,
apukája bevonul katonai szolgálatra. Ezt tudod. Nekem is
mennem kell. Nem ülhetek idehaza, hogy ne vegyem ki a
részem a háborúból.
– Mit fogsz csinálni, papa?
– Hát nem megyek a frontra, hogy fegyverrel harcoljak a
németek ellen. Egy háború megnyeréséhez mindenféle
emberekre és mindenféle tennivalóra szükség van.
Valójában rengeteg szakértelem kell hozzá. Én
történetesen ahhoz értek, hogyan kell rádiós hálózatot
működtetni. Ezzel foglalkozom már a születésed előtti
időktől fogva. A hadügyminisztérium szerint Londonban
vehetik hasznomat. Ottani irodában fogok dolgozni úgy,
mint itt. Az egyetlen különbség, hogy Boston helyett
Londonban leszek, és a kék öltöny helyett egyenruhát
hordok.
A tízéves fiú becsukta a szemét, mélyet sóhajtott, és
begörbítette a vállát. – Papa… ha a németeknek valahogy
sikerül Londonba jutniuk, megölnek, ugye? Úgy értem,
téged előbb… előbb, mint másokat. Nem mindenkinél
előbb, de…
– Mi jár a fejedben, John?
A fiú Jack szemébe nézett. – Megölnének, mert zsidó
vagy – mondta. – És ha valaha eljutnának Bostonba,
ugyanezért megölnének engem is. Ugye?
Jack ügyelt, nehogy észrevegye a fia a testén végigfutó
remegést. – Jól van. Ezért kell mindent megtennünk, amit
tudunk, hogy ne juthassanak el Bostonba. Igazam van?
Nem fognak idejutni. De gondoljuk csak végig! Tegyük fel,
esélyük volna rá, hogy idejöjjenek! Mit csinálnék? Itthon
maradnék? Vagy pedig mennék, és mindent megtennék,
hogy harcoljak ellenük? John, még ha fegyverrel a kézben
kellene a frontra mennem, nem ezt kellene csinálnom
akkor is?
John bólintott, de sírt.
– De ez nem fog megtörténni. Egy londoni irodában
leszek, segítek az információk közzétételében. Így tudok
ellenük a legjobban harcolni.
John sírt, de tovább bólogatott.
– És mit tehetsz te? Kis időre lemondasz a papádról. Te
így harcolsz a nácik ellen.
– Rendben. – Jack átölelte fiát. – Sosem beszéltünk róla,
hogy zsidók vagyunk. Sosem gondoltam, hogy ez számít,
amíg el nem kezdtek öldökölni bennünket. Ha visszajövök,
hosszasan megbeszéljük, mit jelent ez. Közben,
megígérem, John, hogy a nácik nem fognak megölni sem
téged, sem engem. Vagy a húgodat. Vagy anyádat.
John felkapta a fejét. – Őt miért?
– Mert zsidóhoz ment feleségül, és gyerekeket szült neki.
Szerintük ez mindannyiunk közül őt teszi a legrosszabbá.
De semmi ehhez hasonló sem történik. Nézd, kapitány! Ha
Hitler katonái átkelnek a Csatornán, egészen biztos, hogy
akkor sem sikerül átkelniük az Atlanti-óceánon, így van?
John bólintott.
– Rendben. Akkor megyek, és teszem a dolgomat. De
nem fog soká tartani, és egyikünk sem lesz veszélyben.
A fiú bólintott, de Jack látta, hogy a lelke mélyén
nyugtalan maradt.

Három

AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK HADSEREGÉBE SZÁZADOSKÉNT HÍVTÁK

BE, és Jack ismét szembetalálta magát Kimberly könnyes
zsémbelésével.
– Burke hajóparancsnok az Egyesült Államok
Haditengerészeténél. Ez alezredesi rangnak felel meg! Te
meg… újonckiképző táborba is menned kell?
– Kimberly, engem az OWI-hoz, a Háborús Információs
Irodához vezényeltek. Egy Long Island-i birtokra kell
mennem, ahol kéthetes eligazításon veszek részt. Ha jól
tudom, utána Londonba repülök. Ottani megbízatásom
bizalmas lesz, de némiképpen összefügg a rádiózással.
– Tudom, mit csinálsz, Jack! Unod az üzleted, unod az
otthonodat és unod a feleségedet. Menekülsz!
Nem felelt az asszonynak. Ha felelt volna, megmondta
volna, hogy nem mindenben tévedett.
Négy

AZ ÓCEÁN FELETTI REPÜLÉS ELEINTE KÉNYELMETLEN, a vége felé

pedig félelmetes volt.
Húsz tiszt, aki sosem látta egymást azelőtt, és a jövőben
sem fog találkozni, hátizsákján ült a B-24-es bombázó
géptörzsében, hosszú nadrágba, gyapjúruhába, vastag
kabátba burkolózva, de még így is vacogva, kényelmet
csak a bombavető tiszt azon vicces ígérete nyújtott, hogy
nem fogja véletlenül kinyitni a bombavető ajtaját, és nem
pottyantja őket az óceánba. A meleget a több liternyi kávé,
az élelmet az állott fánkok jelentették a tiszteknek,
akiknek semmi közük sem volt egymáshoz, és mivel
beszélnivalójuk sem akadt, megpróbáltak aludni.
Jack kényelmetlen érzését fokozta, hogy a fedélzeten ő
volt a legalacsonyabb rangú tiszt.
Amikor a bombázó leszállt Reykjavíkban, a tiszteket
csupasz repülőtéri épületben fogadták, és elküldték őket a
vécére. Valamilyen sűrű, ragacsos levest is kaptak.
Jacket egy amerikai őrmester szólongatta fennhangon.
– Lear százados! Lear százados!
Rádiótáviratot vett át a küldönctől. Így szólt:
A PARANCSNOKSÁGOM ALATT ÁLLÓ EGYESÍTETT MŰVELETI
TÖRZSHÖZ VEZÉNYELTÉK STOP LONDONBA ÉRKEZÉSE UTÁN KÉT
NAPON BELÜL JELENTKEZZÉK STOP GRATULÁLOK AZ EGYESÜLT
ÁLLAMOK HADSEREGÉNEK EZREDESI RENDFOKOZATÁHOZ STOP
JELENTKEZÉSE ELŐTT SZEREZZE BE A MEGFELELŐ
RANGJELZÉSEKET STOP
BASIL COMPTON ELLENTENGERNAGY
EGYESÍTETT MŰVELETI FŐNÖK
 Hogyan sikerült ezt elintézni? Jack eltöprengett rajta.
Harrison Wolcott? Sosem fogja megtudni.
Valahol a tenger fölött a szürke ködben a B-24-es
hirtelen fordulót tett, és zuhanó manőverbe kezdett.
Három tiszt egyszerűen elhányta magát, vagy a félelemtől,
vagy a légibetegségtől, vagy mindkettőtől.
Géppuskalövéseket hallottak vagy azt hitték, hogy
hallottak. Úgy érezték, találat érte a gépüket, vagy
legalábbis azt hitték. Harminc másodpercen belül véget
ért. A B-24-es ismét vízszintbe állt, és folytatta útját. A
legénység egyik tagja sem vállalta, hogy megmagyarázza a
történteket.

Öt

AMIKOR JACK A HIDEGTŐL ÉS AZ ÓRÁKIG TARTÓ

MOZDULATLANSÁGTÓL ELGÉMBEREDVE BETÁNTORGOTT AZ ÚJABB
SIVÁR REPÜLŐTÉRI ÉPÜLETBE, Curt Frederick sietett hozzá, és
megragadta a kezét. Szinte azzal a mozdulattal, amellyel
megfogta a kezét, egy ónkulacsot is átadott neki.
Brandyvel volt tele, Jack jót húzott belőle.
– Isten hozott Angliában! Igen, itt mindig ilyen hideg
van, és az, idő mindig ilyen nedves.
Jack benyúlt a kabátja zsebébe, és elővette a
Reykjavíkban kapott táviratot.
– Tudom – mondta Curt. – Gratulálok. Nem is
remélhettél volna ennél jobb megbízatást.
– Ami mit jelent, mit fogok csinálni?
– Nem tudom. Majd megmondják. Mennyire vagy
fáradt?
– Hullafáradt vagyok.
 – Na, a szállodába menet meg kell állnunk. Egy darabig
abban a szállóban fogsz lakni. Nézd, mit írnak! „Szerezze
be a megfelelő rangjelzéseket et cetera”. Elintéztem, hogy
ma délelőtt fogadjon egy szabó. Muszáj elmenned hozzá,
ha a „szükségeseknek” és egyebeknek el kell készülniük,
mire bejelentkezel. Az ilyesmi sokat számít Londonban,
öregfiú! Nem tudom, hogyan vezényeltek Comptonhoz, de
annyit mondhatok, átkozottul fontos, hogy jó benyomást
keltsél benne.
– Mi az ördögért Compton? – kérdezte Jack. – És ki az
ördög ez a Compton?
– Hivatásos tiszt a Királyi Haditengerészetnél.
Körülbelül fél éve szilánkot kapott a lábába a Földközi-
tengeren. Az a dolga, hogy megpróbálja együttműködésre
bírni a brit és az amerikai műveletieket. Nekünk még
nincs hasonló tisztünk, de biztos lehetsz benne, hogy
hamarosan lesz. Vedd nagyon komolyan Comptont! –
tanácsolta Curt. – Washington komolyan veszi.

Hat

COMPTON TENGERNAGY LEGALÁBB ANNYIRA DIPLOMATA IS VOLT,

mint kiemelkedő tengerésztiszt. Az Admiralitás épületében
az irodájában fogadta Jacket.
Magas, jóképű és leírhatatlanul arisztokratikus volt.
Alapvető jellemvonásai és megjelenése meghatározóak
voltak. Bár Jack jól szabott egyenruhát viselt, rajta az
ezredesi ezüst sasokkal, egyenruhája elhalványult a
Királyi Haditengerészet ellentengernagyának kékje és
aranya mellett. Miután leültek, Compton kinyitott egy
ezüst cigarettatárcát az íróasztalán, és megkínálta Jacket.
 – Látja – kezdett bele –, mindeddig létfontosságú volt
meggyőzni az amerikai népet, hogy nemzeti érdekei
szempontjából alapvető fontosságú a britek támogatása.
Most az vált létfontosságúvá, hogy a brit népet győzzük
meg, hogy a milliószámra itt földet érő amerikaiak
kulturált emberek, és nem csupán szövetségesek, hanem
barátok. Azt akarom, maga legyen érte a felelős, hogy az
Egyesült Királyság népének szóló rádióműsorokban
ugyanazokról a tiszteletre méltó példákról essék szó, mint
amiket az amerikaiak hallanak saját rádióikban. Hadd
hallják a britek, hogy hasonlóak vagyunk, hasonlóak az
értékeink, és talán még a humorérzékünk is.
– Igen, uram! Azt hiszem, értem a megbízatást. Minden
tőlem telhetőt megteszek.
– A beosztottjaim majd ellátják: irodával meg ilyesmivel.
És rádiós eszközökkel: a BBC-től valók.

Hét

JACK FÖLTÉTELEZTE, HOGY IRODÁJÁT ÉS MUNKATÁRSAIT AZ

OWI
BIZTOSÍTJA. Comptonnal való találkozása után megtudta,
hogy másként alakult, és rájött, hogy szüksége lesz a
britek által felajánlott irodákra, és magának kell
összeverbuválnia munkatársait. Az Egyesült Államok
Háborús Információs Irodája számára Jack Lear részlege
határozottan másodrangú volt, amelyre nem óhajtotta
elfecsérelni csekély forrásait.
Jack beköltözött a rendelkezésére bocsátott irodába,
amely Mayfair egyik apró, szerény szállodájában volt a
Half Moon Streeten. Munkatársi gárdája a titkárnőből,
magas, cingár, ötven körüli nőből állt. Mrs. Eunice
Latshaw elmagyarázta, tőle várják, hogy fizesse a
munkabérét. Megnyugtatta, hogy így lesz, bár fogalma sem
volt arról, honnan keríti elő a pénzt.
Jack táviratozott apósának, Harrison Wolcottnak:
HAMAROSAN A FALBA VEREM A FEJEM MERT FORRÁSHIÁNYOM
VAN STOP SÜRGŐSEN SZÜKSÉGEM VAN ELSŐ OSZTÁLYÚ
TAPASZTALT BESZERZŐRE STOP TUDSZ SEGÍTENI? STOP

Wolcott válasza másnap érkezett:

A HADÜGYMINISZTÉRIUMNAK VAN BESZERZÉSI OSZTÁLYA STOP
DURENBERGER SZÁZADOS HAMAROSAN MEGÉRKEZIK STOP
DONOVAN EZREDES SZEMÉLYZETI TANÁCSADÓ EGYÜTTMŰKÖDÉSÉT
KÉRJED STOP TÁJÉKOZTASS! STOP

Nyolc

JACK MEGBÍZTA A LELEMÉNYES JEAN-PIERRE BELLEVILLE-T, aki

még mindig a Lear Broadcasting alkalmazásában állt, és a
francia a tőle megszokott hatékonysággal hajtotta végre
feladatát. Másnap este hétkor Jack halk kaparászást
hallott dorchesteri lakosztálya ajtaján. Kinyitotta az ajtót,
majd kitárta a karját, és szenvedélyesen megcsókolta
Cecily Camdent.
– Mit keresel itt? – kérdezte a nő, miközben Jack
behúzta a szobába. – És katonának öltözve! Belleville azt
mondta, hogy Lear ezredessel fogok találkozni, de még
amikor ezt mondta, akkor sem voltam biztos benne, hogy
ez te leszel… nem tudtam elhinni…
Ismét megcsókolta a férfit. Ez egyike volt a vele
kapcsolatban megőrzött emlékeknek: nagy, túláradó,
nedves csókok. A nő csak ölelte és csókolta, miközben
könny folyt végig az arcán.
 Kicsit megváltozott. A háborús Britannia szűkös
étrendjén élve is megmaradt gömbölydedsége, melle még
teltebb volt, mint annak előtte.
– Ó, Jack! – mondta sírva. – Ó, Jack! – Valamelyest
visszatért londoni akcentusa, amit fokozatosan elhagyott,
amíg az Államokban élt. – Annyira hiányoztál!
– Te is hiányoztál, Cecily! – mondta komolyan.
Komolyan is gondolta. Valóban hiányzott neki a lány.
Hiányzott ártatlan lelkesedése. – Ülj le! Whiskyt? Rendelek
telefonon vacsorát.
– Hogy vannak a gyerekek? Hogy van a nagysága?
– Jól. Írnak neked, nem? Mármint a gyerekek.
– Ó, igen! Három-négy havonként. John nagyon
aggódott a Blitz miatt. Félt, hogy megölnek. Majdnem meg
is haltam egyik éjjel. Tudod, mi történt az Elefánt és
Kastély állomáson?
– Nem, nem igazán.
– Lent voltunk a földalattiban az óvóhelyen, de odafönt
olyan forróság volt, hogy kénytelenek voltunk előjönni.
Attól tartottak, hogy a hőség kiszippantja a levegőt az
alagutakból, mi pedig megfulladunk odalent. Kint voltam
az utcán a tűzvihar kellős közepén! Parázs hullott az
égből, és leégette a ruhám felét. Egy tűzoltó locsolt rám
vizet. Az volt az utolsó nagy légitámadás, az utolsó igazán
nagy.
– Sajnálom, Cecily, és örülök, hogy megúsztad. Mit
csinálsz? Dolgozol?
A lány bólintott. – A folyó túloldalán egy iskolában
tanítok, Putneyban. Az állandó tanár a RAF kötelékében
repül.
– Szeretném, ha hozzám jönnél dolgozni. Egy műveleti
csoportot állítok fel, hogy a brit népnek amerikai
szórakoztató műsorokat és híreket sugárzó rádiót
működtessek. Segítségre van szükségem. Olyan emberekre
van szükségem, akik jól ismerik Londont.
A nő felsóhajtott. – Ó, Jack! Fel tudok mondani. Mit
fogok nálad csinálni?
– Tudsz autót vezetni?
– Vezettem már. Az apám taxisofőr, és megtanított
vezetni. Van egy régi, kis autója, de most nem kapni
benzint, így csak a garázsban pihen.
– Gondolom, jól ismered Londont.
– Igen.
– Az egyik, amit csinálhatsz, hogy a sofőröm leszel. Arra
számítok, hogy adnak mellém autót.
Cecily hamiskásan mosolygott. – Találhatunk egyebet
is, amit csinálhatok neked.
Vacsora után találtak is.
Cecily jól emlékezett, mennyire élvezte Jack, ha a
hímvesszőjét a melle közé rejtette, és a mellét szorosan
összefogva foglyul ejtette. Most is ezt csinálta. A férfi
ezúttal nem élvezett el. A lány előrehajolt, és a nyelve
hegyével megérintette a makkját. Jack levegő után
kapkodott, és nyögdécselt.
– Ó… szóval ezt szereted. Hát így nem eshetek teherbe,
még ha lenyelem is. Igaz?
– Igaz – suttogta a férfi.
A nő csókja mindig nedves és szenvedélyes volt, és
ebben az új helyzetben sem volt ez másként. Mindenütt
összekente nyálával, ő pedig ki-be csúsztatta nemi szervét
a szájában. A lány nem nyalta. Csak szívta, amint ki-be
mozgott összezárt ajkai között. Amikor elélvezett, a lány
csak nyögdécselt, keményebben szívta, és minden csöppet
lenyelt.
 TIZENHÁROM
Egy 1942

ÖT HÉTTEL AZUTÁN, hogy Jack Londonba érkezett, az

Amerikai Információs Szolgálat (AIS) a BBC
berendezéseinek segítségével megkezdte rendszeres
adását. Továbbra is az Egyesített Műveletek biztosította az
irodahelyiségeket és a titkárnő szolgálatait, viszont a
tervek szerint a nőt az AIS fogja fizetni. A stáb a titkárnő
mellett Cecilyből, egy alhadnagyból és egy műszaki
őrmesterből állt. Jack kijelölte a felelősségi köröket, és
felállított egy kis szervezetet, amely simán működött volna,
ha át tudott volna vergődni a katonai bürokrácia
útvesztőin, hogy olyan alapvető dolgokhoz jusson, mint
még egy gépírónő vagy akár a papír.
Kezdetben az AIS programjai napi egyórásak voltak, heti
öt alkalommal. Késő őszre a hét minden napján napi két
órát adtak.
Végül megérkezett Emil Durenberger százados, a Jack
által kért beszerző. Durenberger hivatásos tiszt volt, aki
Mexikóban a Pancho Villa elleni ütközetben 1916-1917-
ben Pershing alatt szolgált, 1917-1918-ban
Franciaországban századparancsnok-helyettes volt, a két
háború között a hadseregben maradt, itt-ott szolgált. Szert
tett a források, előírások, formaságok ismeretének titkos
tudására, de mindenekelőtt eligazodott a
hadügyminisztérium tekervényes útvesztőiben. Apró,
csaknem kopasz férfi, az arca szinte mindig ráncos az
állandó mosolytól. Valaki azt mondta róla, akár tábornoki
rangig is vihette volna, ha komolyabb lett volna.
 Hírneve, amely a Jack Lear és az AIS melletti
megbízatást hozta számára, valószínűleg gátolta
előremenetelében. Széles körben ügyes és gátlástalan
beszerzőnek ismerték. A tábornok, aki Harrison Wolcott
kérésére Jack-hez vezényelte, még két dolgot tudott róla:
hogy túl sokat ivott, valamint egyedülálló képességgel
hágta át az előírásokat, hogy a legegyenesebb úton érjen el
bármit, amit akart.
Első hivatali napján Jack megígérte a titkárnőnek, Mrs.
Eunice Latshaw-nak, hogy megkapja a fizetését.
Durenberger százados érkezéséig saját zsebből fizette. A
százados felkacagott, és két napon belül elintézte, hogy
Mrs. Latshaw az Egyesült Államok hadseregének polgári
alkalmazottja legyen.
Ugyanezt elintézte Cecily Camden esetében is. Aztán
szerzett a nőnek egy szobát a Park Lanc Hotelben. A szoba
nem volt szomszédos Jackével, de ugyanazon az emeleten
volt. Durenberger azért költöztette át Jacket a Park Laire-
be, mert csak hárompercnyi sétára volt az AIS Hall Moon
Slreet-i irodáitól, továbbá a hadsereg fizeti abban a
szállóban egy lakosztály bérleti díját. A lakosztály teljesen
kényelmes volt, de nem nyújtott olyan luxust, mint a
Dorchester. Cecily lakbérét Jack fizette. Durenberger
százados végül szerzett egy 1938-as olajbarna Fordot Lear
ezredes és az Amerikai Információs Szolgálat részére.

Kettő 1943

CECILY RITKÁN HASZNÁLTA A SAJÁT SZOBÁJÁT. Jackkel aludt,

együtt ettek, vagy a férfi lakosztályában, vagy a közeli
étteremben. Csak akkor nem lakott nála, ha látogatói
érkeztek az Államokból.
Elsőként Harrison Wolcott látogatta meg. Jack a
lakosztályban látta vendégül, és Cecily a szobájában
maradt. Utána Dan Horan, Connie férje érkezett. A légierő
századosaként egy bombázószázad adjutánsa volt. Először
Jack attól tartott, hogy Londonban vagy a közelben
állomásozik, és időnként váratlanul beeshet. Aztán
kiderült, hogy a kenti síkságon állomásozik, és sosem jött
úgy Londonba, hogy előtte ne telefonált volna. Bizonyára
gyanította, hogy Jack nem egyedül lakik a szállodai
lakosztályban.
Feltételezve, hogy Dan vagy valaki más elmeséli
Kimberlynek, hogy Cecily nála dolgozik, maga írta meg
levélben, mondván, milyen szerencsés, hogy
összetalálkozott vele, és alkalmazni tudta sofőrként és
amolyan mindenesként.
Kimberly állandóan azt írta, hadd menjen Londonba.
Apja ugyanolyan állhatatos volt ez ügyben, mint Jack, arra
emlékeztette, hogy nem hagyhatja magukra a gyerekeket.
Connie is írt, hogy reményei szerint sikerül ellátogatnia
Londonba, hogy pár napig együtt legyen a férjével.
Valószínűleg Dan beszélte le róla, bár az utazási előírások
lehetővé tették volna a látogatást.
Jacket bridzstudása sok otthonban szívesen látott
vendéggé tette, és hamarosan baráti köre is kialakult.
Amíg Lord Mountbatten el nem utazott Burmába,
alkalmanként meghívta Jacket vacsorára és bridzsezni.
Jack együtt kártyázott Alan Brooke tábornokkal, a
birodalmi tábornoki kar főnökével; Anthony Eden
külügyminiszterrel; Lord Max Beaverbrook
sajtómágnással; Randolph Churchillel és Berard
Montgomery tábornokkal. Találkozott Charles de Gaulle
tábornokkal és Winston Churchill miniszterelnökkel is, de
nem mondhatta volna, hogy velük is összebarátkozott.
Cecily ízlése hasonló volt Jackéhez a színházi
előadásokat illetően. A színházak változatlanul nyitva
tartottak, és Jack különösen a Windmill Színházat
kedvelte. A brit törvények értelmében egy lány mindaddig
a színpadon lehetett anyaszült meztelenül, amíg nem
mozgott. Pucér lányok álltak dobogókon, miközben gyéren
öltözött lányok táncoltak körülöttük. Jack és Cecily
minden új műsort megnézett.
Curt révén Jack állandó kapcsolatban maradt a Savile
Row-i szabóval. Onnantól fogva a szabónak gondja volt
arra, hogy Mr. Learnek az évszakhoz igazodó öltönyei
legyenek, és a számlát évente csak egyszer küldte el.
Azokban az években a ruha többnyire egyenruhát
jelentett, tavaszit és őszit, meg télit. Valamennyi a
legfinomabb anyagból készült, és tökéletesen illett rá.
Amikor Eisenhower tábornok Londonba érkezett, és abban
a rövid, feszes zakóban volt, amelyet Eisenhower-zakónak
neveztek el, Jack megkérte a szabót, varrjon neki is
olyant. A szabó elfedte kezével a szemét, és tiltakozott. –
Mr. Lear! Önnek nem szabad! – Jack sosem viselt olyant.

Három 1943 májusa

KIMBERLY UTOLSÓT SZÍVOTT A SZIPKÁJÁBAN LÉVŐ HERBERT

TAREYTONBÓL, majd félretette. Az ágya melletti rádió a
WCHS délutáni híradására volt beállítva. A délután híre az
volt, hogy az amerikaiak visszafoglalták az Aleut-
szigeteken Attut.
 Kora délután volt, az asszony az ágyon feküdt, hagyta,
hadd szóljon a rádió, de nem nagyon figyelt rá. Nem
emlékezett rá, hogy életében unatkozott-e valaha jobban.
Nem tudta felidézni, mikor volt elégedetlenebb.
Bajának egy részét az önmagáról kialakított és
ugyancsak megrongált kép okozta. Harminchat éves
korára túl sokat dohányzott, ivott és evett. Egykor vékony,
feszes alakja elnehezedett, húsa meglazult. Amikor a lapos
keblek divatja járta, nem kellett leszorítania a mellét, mert
azok kicsik és kemények voltak. Most a divat szerint úgy
hordták a melltartót, hogy a mellet kúp alakúra
formázták, fölfelé és előretolták, mint Lana Turner, a
kemény csöcsű csaj. Kimberly kényelmetlennek találta az
új divatot – igazából lealacsonyítónak tartotta de
mostanában szert tett a divat által megkívánt mennyiségű
húsra. Öt évvel idősebb Betsy barátnője viszont
dicsőségesen mutogatta didijeit, és lelkes volt, hogy az új
divat ezt diktálta.
Kimberly a húsbőséget a kor előrehaladásának
tulajdonította. Nem akart negyvenéves lenni, de közeledett
a negyven év.
Elégedetlenségének másik oka a semmittevés volt.
Elvégezte bizottság munkáját, amint azt minden hazafias
nőtől elvárták, de nem talált benne semmi kihívást.
A Lear Broadcastingot Herb Morrill és Mickey Sullivan
irányította, és velük dolgozott a behívások által kissé
megritkított stáb. Kimberly először azt gondolta, be kellene
költöznie Jack irodájába, és részt kellene vállalnia a
felelősségből. De Jack másként intézte a dolgokat. Sosem
szakadt meg vele a kapcsolat, és még mindig Jack hozta
az igazán fontos döntéseket. Például áprilisban eladó lett
egy baltimore-i rádióállomás. Kimberly apjával együtt tagja
volt a Lear Broadcasting igazgatótanácsának. Egy
igazgatósági ülésen kérte, hadd tekintsen be a baltimore-i
adó tulajdonosaként szereplő cég mérlegébe, majd jelezte,
hogy az adó megvásárlása ellen fog szavazni, ha nem lesz
rá elegendő ideje, hogy áttanulmányozza a
dokumentumokat, és esetleg még a család könyvelőjével is
átnézesse. Herb Morrill tájékoztatta, hogy szívesen
megmutatja neki a dokumentumokat, de Jack már közölte
a döntését, hogy vásárolják meg a cég részvényeit, és már
meg is tették az ajánlatot.
Jack rendszeresen írt, de Kimberly üresnek találta a
leveleit. Bosszantotta, hogy a titkárnőnek diktálta a géppel
írott leveleket.
Még ha írt is néhány sort minden géppel írott levél
végére, amelyben közölte, hogy szereti őt és a gyerekeket,
mindig olyan érzése volt, mintha üzleti levelet olvasna.
Amikor megszólalt a bejárati csengő, Kimberly boldogan
felsóhajtott. Belebújt világoskék pongyolájába, és lement.
A szobalány már kinyitotta az ajtót, és üdvözölte a belépő
Dodge-ot.
– Dodge! Örülök, hogy látlak – mondta, és igyekezett
meglepetést színlelni. Mindazonáltal nem gondolta a
szobalányt annyira naivnak, hogy az meglepőnek tartsa
Dodge Hallowell érkezése. A lány valószínűleg tudta, hogy
Mr. Hallowell a következő jó két órát Mrs. Lear
hálószobájában tölti, és csak azelőtt távozik, hogy Mrs.
Gimbel hazaérkezik a gyerekekkel.
– Rebecca – szólt Kimberly a szobalánynak. –
Gondoskodjék, hogy Mr. Hallowell kabátja és kalapja
megszáradjon.
A szobalány elvette a csöpögő esőkabátot, és magukra
hagyta őket.
 Kimberly a lépcső felé intett fejével. A lépcsőn fölfelé
Dodge belekarolt, és együtt mentek az emeletre, a nagy
hálószoba felé.
Dodge Hallowell jóképű, elegáns férfi volt. Ha Wolcotték
választhattak volna, Jack Lear helyett hozzá ment volna
Kimberly. Az egyedüli ok, amiért visszautasította a férfit,
hogy hét évvel idősebb volt nála, amit a nő huszonegy éves
korában áthághatatlan akadálynak tartott. Mára
egyáltalán nem zavarta a korkülönbség.
Dodge a Boston Common Trust elnöke volt, és bár ez
korántsem a legnagyobb bostoni bank, azért komoly
vagyonával és tekintélyes hitelezői képességével befolyásos
volt. Magas, széles vállú, izmos testalkatú, sűrű, őszülő
hajú, egészséges arcszínű, erős, szögletes állú férfi volt.
Remekül szabott egysoros, sötétkék öltönyt viselt. Curt
Frederickhez hasonlóan sosem hordott kétsoros zakót,
még akkor sem, amikor divatban voltak. Nem szerette
őket, és amit nem szeretett, azt nem hordta.
Utálta a cigarettát, és utálta azokat is, akik
cigarettáztak. Kimberlynek ügyelnie kellett, hogy ne
gyújtson rá Dodge társaságában. Ha nem alakult volna ki
az a gyakorlat, hogy együtt mennek a tűzuhany alá a
légyott kezdetén, lezuhanyozott volna, hogy a férfi érkezése
előtt kimossa a hajából és testéből a cigarettaszagot.
De mindig közös zuhanyozással kezdték, még mielőtt
ittak volna. Kimberly lehajította a pongyoláját, és kissé
zavarban állt melltartóban és harisnyakötőben, aztán
segített Dodge-nak levetkőzni. Negyvenhárom évesen a
férfi izmos volt, jobb formában, mint Jack. Pénisze – amit
a férfi olykor „harkálynak” nevezett – elbűvölte a nőt.
Hosszú, ívelt, vékony és körülmetéletlen volt. Csak két
másikat látott, és nem tudta, nem szokatlan-e a férfié.
 A férfi tudott vele bánni. A nőnek e téren is korlátozott
volt az összehasonlítási alapja, de rájött, hogy Dodge
ugyanúgy kielégíti, mint Jack, még ha a pénisze közel sem
volt olyan hosszú és olyan vastag, mint Jacké.
Kimberly még nem merte beavatni Dodge-ot a Káma-
szútra technikáiba. A férfit még fél évvel a délutáni
látogatások kezdete után is zavarta, hogy olyan
asszonnyal van nemi kapcsolata, aki nem az ő felesége –
sőt, másik férfi felesége. Zavarta a dolog, ugyanakkor
nagyon hálás is volt. Sosem volt házas, bár Kimberly
biztosra vette, hogy nem az első nő a férfi életében.
Zuhanyozás után gyakran üldögéltek meztelenül a
hálószobához tartozó nappali heverőjén, és whiskyztek.
Első alkalommal Dodge fel akarta húzni alsónadrágját, de
Kimberly azt hajtogatta, hogy ne, ne, ne! Ez volt
kapcsolatuk egyik legjobb része: ezek a pillanatok, amikor
együtt üldögéltek, és whiskyt kortyolgattak, a no Dodge
péniszével játszadozott, ő pedig Kimberly mellét simogatta.
– Érdekes levelet kaptam – mondta Dodge. Megvolt az a
rossz szokása, hogy meghitt kettesben teljesen oda nem
illő témákról kezdett beszélni. – Egy kollégám, aki most a
Csendes-óceánon van, azt írta, hogy felügyelte kis
gépfegyverek szállítmányának kirakását és
kicsomagolását, amikor észrevette, hogy a fegyverekre rá
van bélyegezve: „Kettering Arms Inc.” Apád cégének licence
alapján gyártották őket. Körbeérdeklődött, és megtudta,
hogy az ilyen bélyegzővel ellátott fegyvereket használóik
nagyra becsülik.
Kimberly elmosolyodott, és olyan erővel szorította meg a
férfi péniszét, hogy az felnyögött. – Te meséld el apának! –
mondta. – Nehezen tudnám megmagyarázni, honnan
ismerem egy neked írt levél tartalmát.
 – Harrison nem tudja…
– Persze, hogy nem. Senki sem tudja. Ó, talán Rebecca,
a szobalányom igen! Senki sem tud a szolgálói előtt
eltitkolni semmit sem. És talán Connie is rájött.
– Connie?
– Tökéletesen megbízható. Hé… teljesen nedves vagyok!
Dodge mélyet sóhajtott. – A korai magömlés küszöbén
vagyok. Megpróbálom kicsit visszatartani.
Gyorsan, túlságosan is gyorsan elélvezett. De tíz perc
múlva újra behatolt, és ezúttal harminc percig elnyújtotta.
Amikor később egymás mellett feküdtek az ágyban,
Kimberly tudatosan azt indítványozta, hogy variálják kicsit
a témát. A férfi szeme tágra kerekedett. De nem mondta,
hogy nem kockáztatja meg a kísérletet.

Négy 1943 szeptembere

AZ ÁGY MELLETTI TELEFON HAJNALI 2:33-KOR CSÖRRENT MEG

JACK LAKOSZTÁLYÁBAN A PARK LANE HOTELBEN. Cecily
felkapta, és odanyújtotta a férfinak.
– Halló?
– Ezredes úr? Itt Durenberger.
– Mi a szar van az éjszaka kellős közepén, Durenberger?
– Kurva nagy gond, ezredes úr, és hála istennek,
azonnal megtaláltam.
Jack ülőhelyzetbe tornázta fel magát. Cecily felkapcsolta
a lámpát. – Mi az a nagy gond?
– Ébren van, ezredes úr? Kérjen Cecily-től egy korty
brandyt. Tényleg nagy gondunk van.
– Ha maga mondja. Mi a szarról van szó?
 – A Lear Broadcasting két alkalmazottja benne van a
pácban, és reggel meg kellene jelenniük a Bow Street-i
Elöljárósági Bíróságon.
– Kinek és miért, az isten szerelmére?
– Hát először is Curtis Fredericknek. És egy pasasnak,
akit maga Willard Fredericknek ismer, de az igazi neve
Willard Lloyd. Nem a testvére Curtnak.
Jack intett Cecilynek, hogy hozzon cigarettát. – Lassan,
egyszerű szavakkal mondja el, mi a jó égről van szó!
– Rendben. Egy haverom telefonált a BBC-től. Úgy
tűnik, Curt Frederick és a magát a testvérének mondó férfi
éjszaka hazafelé tartott a Café Royale-ból. Részegen. A
jelek szerint nem bírták kivárni, amíg hazaérnek; és már a
taxiban elkezdték a piszkos dolgaikat.
– Mit kezdtek el?
– Orvosi szakkifejezéssel Willard fellációt végzett
Curtnak a taxiban. A sofőrről kiderült, hogy az a fajta
keresztény, aki nem tűri az efféle viselkedést a taxijában,
ezért begördült egy rendőrőrs elé. A két férfi zárkában van,
és reggel kell megjelenniük a bíróság előtt.
– Ezt a sofőr mesélte…
– Még javában csinálták, amikor kijött egy rendőr, és
megnézte őket.
– Maga hol van most?
– A rendőrségen. Jó ötlet volna, ha idejönne. Az a
benyomásom, egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy
valamit ki tudunk sütni.
– Megpróbálok keríteni valakit az Egyesített
Műveletektől, hogy velem jöjjön – mondta Jack.
– Már kerítettem – felelte Durenberger. – Harvey
százados úton van ide.
 – Rendben. Amíg felöltözöm, mondja be Cecilynek a
rendőrőrs címét. Valószínűleg tudja, hol van, és hogyan
lehet odajutni.
A város természetesen sötét volt, elsötétítették, és a
Ford leárnyékolt fényszórói csak bágyadt, sárga fénnyel
világították meg az aszfaltot. Jack mindig csodálta, hogyan
tud Cecily eligazodni az éjszakában.
A nő ott parkolt le, ahol akart. A fontos tisztekre
utalóan olajbarnára festett, és nagy fehér csillagokkal
ellátott civil típusú autókra nem helyeztek
büntetőcédulákat. Most éjjel közvetlenül a rendőrség
bejáratánál állította le a kocsit.
Durenberger kint várakozott egy magas, előkelő külsejű,
brit tengerésztiszttel, akinek arckifejezése bosszúságról és
derűről árulkodott.
– Lear ezredes, ez itt Harvey százados.
A két tiszt kezet fogott.
– Mit tehetünk ez ügyben, százados úr? Bármit is?
– El van intézve, ezredes úr! A két férfit az ön őrizetére
bízva el fogják engedni. Elejtették a vádat.
– Hát, akkor nagyon köszönöm magának!
– Hozzátartozik a munkámhoz – felelte csípősen a
százados. – Sok időt töltök pácba került amerikai tisztek
kisegítésével. – Halványan elmosolyodott. – Bár be kell
vallanom, hogy ez az első eset, amikor buzulással
találkozom.
Jack hangosan felsóhajtott. – Az egyikük hazamegy. El
tudjuk intézni a szállítást?
– Egyikük megy haza? – kérdezte a százados.
– Curtis Frederickre szükségünk van itt, százados úr!
Komoly munkát végez, hogy az amerikaiak megértsék, mi
folyik, és különösen azért, hogy tiszteljék az ön népét. Nem
hiszem, hogy meg akarnánk válni tőle. Milyen gyorsan
tudjuk a másikat föltenni egy repülőgépre?
– Nyilván nem holnap. Talán szerdán, talán
csütörtökön.
– Az én őrizetemben… – motyogta Jack fennhangon. –
Szeretném, ha azt, aki hazamegy, börtönben tartanák,
amíg a repülőtérre nem megy.
– Maga dönt, ezredes úr!
– Akkor így döntök. Ha nincs akadálya, Curt Fredericket
most magammal viszem.
Emberfia nem volt még olyan megalázott és zavarodott,
mint Curt Frederick, amikor kihozták a zárkából, és
átadták Jack Learnek. Kócos volt, rossz volt a lehelete, de
nem az alkoholtól, hanem a hányástól. Harvey századosra
pillantott, fölismerte, aztán ránézett Durenberger
századosra; majd szó nélkül követte Jack Leart a kocsihoz,
ahol Cecily várakozott.
Csak az autóban kezdett el motyogni: – Mi van Willard-
dal?
Jack hidegen felelt. – A héten fölteszik az Államokba
tartó egyik repülőgépre. Addig ott marad, ahol van.
Frederick egyetlen szót sem szólt. Begubózott
esőkabátjába, kalapjának karimája a fél arcát eltakarta.
Jack elöl ült Cecily mellett. Megfordult, és belenézett a
sötétségbe, alig tudta kivenni Curt alakját. – Mit tettél
Betsyvel? – kérdezte élesen.
– Semmit – felelte Curt. – Nem tud róla.
– Én tudtam – mondta Jack. – Figyelmeztettek. Nem
hittem el.
– Betsy nem is gyanítja – közölte Frederick elcsukló
hangon.
 – Akkor tisztázzunk valamit, Curt! Mostantól fogva nem
lesz semmi gyanítanivalója. Volt barátod nem tér vissza
Bostonba. Washingtonba repül. Megmondják neki, hogy
ne menjen Bostonba, és tartsa magát tőled távol.
Durenberger elmagyarázza neki. Ha nem teljesítené a
menetparancsot, valaki baseballütővel gondoskodik róla.
– Jack, komolyan!
– És rólad is, Curt! Ne legyen felőle kétséged! Jobb, ha
egy ládába összecsomagolod Willard holmiját, hogy vele
vigyék. Durenberger majd érte jön. Azt hiszem, kellene
küldened egy kis pénzt is. Van pénzed?
– Van.
– Szarok rá, mi van veled, Curt! De az igenis érdekel, mi
van Betsyvel. Ha fájdalmat okozol Betsynek, megöletlek!
Megértetted?
– Nem értem, de hiszek neked.
– Hadd magyarázzam meg így: Erich Lear fia vagyok.

TIZENNÉGY
Egy 1944

DWIGHT EISENHOWER TÁBORNOK LONDONBA ÉRKEZETT, hogy

átvegye az Overlord fedőnevű hadművelet irányítását.
Naponta sok órát töltött kemény munkával. A pihenésre
jutó kevéske időben szívesen bridzsezett, és intézkedett,
hogy kerítsenek számára nehéz ellenfeleket. Valaki
elmesélte neki, hogy az Amerikai Információs Szolgálatnál
szolgál egy ezredes, aki komoly játékosként szívesen látott
vendég a legjobb londoni asztaloknál. A tábornok Jack
Lear ezredest is fölvetette az asztalánál szívesen látottak
névsorába. Valójában Jack csak egyszer játszott
Eisenhower tábornokkal, de érvényben lévő állandó
meghívása révén gyakran eljutott a tábornok
főhadiszállására, ahol több előkelő tiszttel, brittel és
amerikaival bridzsezett.
Januárban Jack hírét vette, hogy dandártábornokká
léptették elő. Néhány nap múlva Eisenhower tábornok
mosolyogva gratulált neki. Később más tisztek pezsgővel
köszöntötték a bridzsasztalnál.
Az ágyban Cecily így szólt hozzá: – Sosem gondoltam
volna, hogy valaha egy nyavalyás tábornok intim részének
tátom ki a számat!
Jack nagy szerencsének tartotta, hogy rátalált Cecilyre.
Lelkesen és túlzott követelés nélkül elégítette ki férfiúi
szükségleteit. Egyúttal odaadó társ is volt, aki készséggel
tett eleget minden kérésének. És sosem ejtett egyetlen
bíráló megjegyzést sem.
A Kimberlytől érkező levelek már nem voltak ennyire
megértőek:
Londonban tett rövid látogatásáról visszatérve egy
bostoni férfi azt mondja, hogy a hírek szerint rengeteg
whiskyt iszol. Ha létezik a világon hely, ahol az ember
megerősítheti úriemberi hírnevét, hát az London. Ha
megragadod e lehetőség minden előnyét, a megfelelő
barátokra teszel szert, és nem palackok szopogatásával
ücsörgőd át az éjszakákat, olyan új fénnyel ragyogva fogsz
visszatérni Bostonba, amiért mindenki irigyelni fog…
Két elegáns öltöny érkezett a londoni szabódtól. Nem
tudom nem észrevenni, hogy csípőben jó két-három centit
híztál. Komolyan, Jack!
Kettő

1944 JANUÁRJÁBAN CURTIS FREDERICK, aki 1940 óta nem volt

otthon, eltávozási engedélyt kért. Jack elutasította a
kérését, és közölte vele, vegyen ki szabadságot, hiszen arra
az időre is megkapja a fizetését.
Amikor Curt hazaérkezett, Betsy a tőle telhető
legnagyobb lelkesedéssel fogadta. Az asszony semmit sem
változott; minden értelemben a felesége volt, ahogy annak
előtte is.
Visszatérése után pár nappal Curt meggyónta a
szeptemberi esetet.
– Nem történt volna meg, ha veled lettem volna –
mondta halk egyszerűséggel Betsy.
– Megtörténhetett volna. Teljesen őszinte leszek veled.
Tudod, Willard…
– Mindig tudtam, micsoda alak Willard – szakította félbe
a nő. – Mindig. Tudtam a te… vonzalmaidról is. Tudtam
még a házasságkötésünk előtt.
– Betsy… – suttogta a férfi.
– Eltűrtem. Úgy véltem, érsz ennyit. Amikor Willard
Londonba ment, tudtam, miért megy. Féltél kockára tenni
a Blitz miatt az életemet, de az övét hajlandó voltál
kockáztatni. Ez tetszett.
– Igen. Ez nem volt választás… Teljesen igazad volt.
Nem akartam kockáztatni az életedet. – Abbahagyta.
Szeme könnyel telt meg. – Te vagy életemben a legjobb,
Betsy! Mindig így gondoltam, de ma reggelig nem
tudatosult bennem, mennyit tudtál és mennyit tűrtél el.
– Képes vagy ennek véget vetni?
– Igen.
– Ha visszamész, veled megyek Londonba.
 Curt mélyet sóhajtott. – Nem vagyok Jack kegyeltje.
– Szent Jacké? Ha moralizálni akar, hát moralizáljon
mással. Mielőtt te felbukkantál, Jack és én házasságtörést
követtünk el. Connie-val is elkövette.
– Hát, köztünk maradjon, Londonban is van barátnője.
Sajnálom Kimberlyt.
– Ne sajnáld! Dodge Hallowell-lel hál. Azt hiszi, senki
sem tud róla, de valójában mindenki tudja.
Curtnak sikerült bágyadt mosolyt csalnia az arcára. –
Jack javára szóljon, hogy ami igazán dühítette, hogy
megbánthatlak léged… mármint ha rájössz. Azt mondta,
ha valaha bántalak, megöl.
Betsy arca földerült, majd ismét komollyá vált. –
Rendben, hadd mondjak valamit a te javadra. Országos
hírnevet szereztél Jack rádiós vállalatának. Minden
szempontból quid pro quo.

Három

LÉVÉN 1940 ÓTA TÁVOL AZ ORSZÁGTÓL, Curtnek nem voltak

amerikai élelmiszerjegyei. Az ő piros és kék pontjai nélkül
Betsy nem tudott több húst és egyéb élelmiszert vásárolni,
mint amire kettőjüknek szüksége volt. Ráadásul cipő is
kellett, de cipőjegy nélkül azt sem tudott vásárolni. Ezért
egy keddi délutánon Curt megjelent a Háborús Elosztó
Testület irodájában, és ideiglenes élelmiszerjegyekért és
kuponokért folyamodott. Az irodai személyzet tudta,
kicsoda, és kiadta neki, amire szüksége volt.
Ezután a gyűrött londoni esőkabátban és a viseltes
kalapban kilépett az utcára. Nem látott taxit, és úgy
döntött, gyalog megy haza.
 – Curt!
Megfordult. Willard volt az.
– Hosszú ideje nem láttalak, barátom! – Willardnak
majdnem könnybe lábadt a szeme.
– Igen. Régóta.
– De most itthon vagy!
– Rövid ideig.
– Hát… szóval, tudnánk…?
– Nem, Willard, nem tudnánk.
Az alacsonyabb férfi mélyet sóhajtott. – Sejtettem, hogy
nem… amikor nem írtál. Csak… egyetlen dolgot, Curt!
Elintézték, hogy kijöhess abból a nyomorult börtönből.
Nem tudtál volna engem is kihozatni?
Curt megrázta a fejét. – Semmiben sem tudtam az ég
adta világon semmit sem tenni.
– Ott tartottak abban a hideg kis cellában. Aztán
megbilincselve kivittek a repülőtérre!
– Sajnálom. Segítettem volna, ha tudtam volna.
– Hiányoztál – mondta bánatosan Willard.
– Valaki mással vagy?
– Hát, igen… Nem várhatod, hogy elemésszem magam!
– Nem. Vigyázz magadra, Willard!
A férfi Curt keze után nyúlt. – Még barátok vagyunk?
Curt mosolyogva bólintott. – Még barátok vagyunk.
– Tudnál egy kis pénzt adni a régi idők emlékére?
Lerongyolódtam. Nem látod?
Curt adott neki ötven dollárt, és azt mondta, írja fel a
címét egy darab papírra, hogy később még küldhessen
neki.
Négy

AMIKOR VÉGRE DODGE HALLOWELL megértette, mit akar

Kimberly, szépen belejött a dologba.
A Louisburg Square-i ház padlásán rendezték be
szerelmi fészküket. A harmadik szint, ahol a falak és a
lejtős szarufák befejezetlenül álltak, fura bútorokkal volt
berendezve, amelyeket a ház korábbi tulajdonosai
száműztek. Kimberly és Dodge együtt dolgozott odafönt,
kiporszívózták évtizedek felgyülemlett porát, nedves
ruhákkal végigmentek a bútorokon, míg két Tiffany-lámpa
világánál a régi heverő és a székek a múlt eleganciájának
talmi fényében ragyogtak. A félig kész parkettát leterítették
egy kopott keleti szőnyeggel.
A viktoriánus kanapét vörös bársonnyal vonták be,
Dodge szerint olyan volt, mintha elegáns bordélyból
származna. Két méltóságteljes szék – az egyik karfával, a
másik anélkül – lószőrrel volt kitömve. Régi
bársonyfüggönyt aggattak föl, hogy kis hálófülkét
különítsenek el, öltözőhelyiséget alakítottak ki, A fülke
ablaka köré másik függönyt akasztottak, hogy meghittebbé
tegyék, és két faszéket is beállítottak.
A padlástér bejárata az első emeleti folyosóról nyílott.
Egyszerű zár is elég lett volna a bezárására, de Dodge
lyukakat fúrt az ajtóba és az ajtótokba, és nyugalmuk
megóvása érdekében nehéz zárat szerelt föl. Az új zárhoz
csak neki és Kimberlynek volt kulcsa, a házban több kulcs
nem is volt.
A szobalány kivételével senki sem gyanította, hogy a
padláson szerelmi fészket alakítottak ki. Ha a nevelőnő,
Mrs. Gimbel bármit gyanított is, nem adta jelét, hogy
tudomása van róla, mi folyik.
 A padlás, nem lévén szigetelve, télen hideg, nyáron forró
volt, de az év nagy részében tökéletesen megfelelt a célnak.
Az egyik márciusi napon, amikor még kicsit hideg volt,
Dodge kis gyakorlattal melegítette föl Kimberlyt. A nő
teljesen meztelen volt, kivéve a kezét háta mögött
összefogó bilincset. Kötélhurok pihent a nyakában. Dodge
a szoba közepén állt, bal kezében tartva a kötél másik
végét. Kimberly körbeügetett körülötte.
Nem csupán ügetett. A férfi kívánsága szerint a térdét
olyan magasra emelte, amennyire csak tudta. Ha nem
emelte elég magasra vagy ha lassított, a férfi ostorral a
hátára csapott.
Mindaddig körözött, amíg lihegve ki nem merült, háta
csillogott a verejtéktől.
Leszokott a dohányzásról. Akármennyit mosakodott,
nem tudta testéről teljesen eltávolítani a dohányfüst
illatát, Dodge szaglása pedig természetfölötti volt. Ostorral
verte, ha a nő leheletén dohányfüstöt érzett, és a csapások
komolyan fájtak.
Több mint nyolc kilót fogyott, és megígérte Dodge-nak,
hogy még többet is lead. Ezért keveset evett és ivott.
A férfi hosszú sétákra vitte, és nagyokat lovagoltak.
Dodge felcipelt a lépcsőn egy mérleget is, és ahányszor
fellátogattak a padlásra, az asszony levetkőzött, és
megméredzkedett, tudatában lévén, hogy a férfi ostorral
veri meg, ha hízik. Megtisztítottak egy magas tükröt is,
amelyet úgy állítottak föl, hogy az asszony láthassa, mit
ért el. Csaknem teljesen visszanyerte karcsú alakját,
amelyre a közelmúltig olyan büszke volt.
– Rendben – szólalt meg a férfi, kioldva és félrehajítva a
bilincset. – Fogj egy törülközőt, és dörzsöld le magad!
Öt

AMINT BEKÖSZÖNTÖTT A TAVASZ, ÉS FÖLMELEGÍTETTE ANGLIÁT,

elkezdtek potyogni a rakéta bombák. A riadalomkeltés
fegyverei voltak. A német bombázóknak megvoltak a
célpontjaik, de a rakétabombáknak nem; bárhol
lehullhattak Londonban. Gyorsabban repültek minden
harci repülőnél, de a RAF kifejlesztett egy eljárást, amellyel
repülés közben eltalálták, és a szántóföldekre térítették
őket. Légelhárító lövegekkel sokat eltaláltak, de még így is
sok hullott a városra.
Egyik éjszaka, miközben Jack és Cecily az ágyban
feküdt, a rakétabombák a szállodájukhoz olyan közel
robbantak föl, hogy betört a hálószobájuk ablaka. Cecily
megremegett, és közelebb bújt Jackhez.
Jack eleinte azt hitte, félelmében bújt hozzá. A nő
később suttogni kezdett, és a férfi rájött, hogy más az oka.
– Kezd lejárni az időnk, Jack! Hamarosan vége a
háborúnak, és te hazamész.
Neki is megfordult ez már a fejében. Mi lenne, ha
Bostonba hazatérve bőkezű egyezséggel véget vetne a
Kimberlyvel kötött házasságának, és Cecilyt második
feleségeként áthozatná?
Tudta, hogy nem teheti meg. Először is a gyerekeinek a
foglya. Ebben Kimberly lenne a győztes. Ráadásul amikor
a nappal hideg, kemény fényében újra végiggondolta a
helyzetet, látta, hogy Cecily csupán molett, kellemes angol
lány. Kétségtelenül gyerekekkel megáldott második
családot teremtene számára – csak harmincnégy éves volt,
segítőkész, őt csodáló feleség lenne. De semmivel sem
járulna hozzá a háború utáni világban megvalósítandó
terveihez.
 Egyes éjszakákon, amikor Cecily aludt, azokra az
éjszakákra gondolt, amelyeket Kimberlyvel töltött az
ágyban. A Londonba utazás előtti utolsó néhány
hónapban az asszony nagyon kalandos kedvűvé vált. Nem
tudta elkerülni az összehasonlítást a kényelmet nyújtó
teremtéssel, aki jelenleg az ágyát melegítette, és halkan
horkolt mellette. Ő mondta Connie-nak, hogy képes
egyszerre több mint egy embert szeretni. Hát tényleg
szerette Cecilyt. De Kimberlyt is szerette.
Az asszony zsémbes volt, sőt, rosszabb is. De mégis,
még mindig szerette.
Ó, micsoda remek háború!, gondolta sötéten. De véget
ér, és muszáj lesz hazamennie.

TIZENÖT
Egy 1944 májusa

AZ OVERLORD-HADMŰVELET ELŐKÉSZÍTÉSÉNEK UTOLSÓ

SZAKASZÁBAN Eisenhower tábornok a Londontól mintegy
száz kilométerre délnyugatra fekvő Southwick House-ba
költöztette főhadiszállását. Ott napi tizennyolc órát
dolgozott, de ha időt talált rövid pihenésre, még mindig
szívesen bridzsezett olyanokkal, akik kihívást jelentettek
számára. Jack Leart négyszer hívták meg Southwick
House-ba, de a tábornoknak csak egyszer sikerült időt
szakítania a bridzsezésre.
Southwickben ismerkedett meg Jack Anne-nel, Weldon
grófnőjével.
 Egy Eisenhower által ismert és tisztelt brit tiszt özvegye
volt. Agresszívan bridzsezett, és Jackhez hasonlóan
alkalmanként meghívták a tábornok asztalához.
A nő az első látásra lenyűgözte Jacket.
Még a Területi Segédszolgálat, a fegyveres erők mellett
működő női szolgálat trottyos egyenruhájában is minden
ízében arisztokratának látszott. Vonásaiból,
megjelenéséből áradt a nemesség. Teljesen egyértelműen
szórakoztató és kétségtelenül kivételes személyiség volt. És
nem kérkedett vele. Nem volt rá szüksége.
Magas, karcsú, szőke nő, csontos arcvonásokkal és picit
hegyes állal. Csekély figyelmet keltő frizurát viselt, és
szinte nem festette az arcát.
Megismerkedésük estéjén természetesen bridzsezett
Jackkel. A játék azért zajlott folyamatosan, hogy ha
megjelenik Eisenhower tábornok, beülhessen akár csak
félórára is. Ahogy közeledett a partraszállás időpontja,
egyre kevesebb alkalma volt játszani. Olykor csak megállt
valaki mögött, elgondolkodva cigarettázott, és figyelte,
hogy az illető hogyan játszik fölvevőként. A vendégek
élvezték ezeket az estéket. Whiskyt kortyolgattak és
szendvicset majszoltak, szórakozásból játszottak, sosem
pénzért.
Éjfélkor egy pillanatra feltűnt Eisenhower tábornok, és
sajnálkozott, hogy aznap este nem csatlakozhat a
játékhoz. Kay Summersby megkérdezte, mindenkinek van-
e járműve a londoni visszaútra. Amikor a grófnő közölte,
hogy neki nincs, Kay Summersby javasolta, hogy menjen
Lear tábornokkal, akinek odakint várakozik a kocsija.
Visszafelé Londonba a Cecily által vezetett autóban Jack
csodálata tovább nőtt Anne, Weldon grófnője iránt.
Beszélgetésükből valami keveset megtudott róla, de közel
sem annyit, amennyit tudni szeretett volna. Nem tudta
meg, hogy az asszony özvegy, azt feltételezte, hogy valahol
a fegyveres erők kötelékében van a férje. Amikor a nagyon
előkelő York Terrace-ban a lakása ajtajához kísérte, látta,
hogy a nő nem egyszerűen arisztokrata, de jómódú is.
Jack nem tudta kiverni a fejéből. Két héttel később
összefutott Harvey századossal, azzal a brit
tengerésztiszttel, aki annak idején kihozta Curt
Fredericket a börtönből. Megemlítette neki a grófnőt. A
százados ismerte. A nő özvegy, mondta. Férje, Weldon
grófja körülbelül fél éve halt meg.

Kettő

JACK MEGBÍZTA BESZERZŐJÉT, DURENBERGER SZÁZADOST, hogy

derítsen ki mindent Anne-ről, Weldon grófnőjéről.
Durenberger ötletgazdag volt, de talán nem elég
leleményes.
Sir Basil Fleming dandártábornok, Weldon kilencedik
lordja 1944 januárjában Olaszországban halt meg.
Harminckilenc éves volt. Özvegye, Sarah Anne Helen,
Weldon grófnője harmincegy. Anne-nek hívta és hívatta
magát.
Bár Anne apjának nem volt címe, a Sackville család a
De La Warr lordok sok oldalágának egyikéből származott;
a nő távoli rokonságban állt Vita Sackville-Westtel, és
kékvérű származását Sir Basilénál magasabb rangúnak
tartották. Emellett ragyogó szépség volt, tucatnyi előkelő
férfi udvarolt neki.
Anne 1935-ben ment feleségül Sir Basilhoz. Esküvőjük
az év társasági eseményének számított, minden mást
elhalványított. Akkor Basil még nem örökölte címét, és az
alsóház tagja volt. Az esküvői szertartásra a Szent Margit-
templomban került sor, a kis templom a Westminster
apátság szomszédságában állt. Ez volt az alsóház
temploma, ahol 1908-ban Winston Churchill is házasságot
kötött. Churchill is jelen volt a szertartáson, mint ahogy
David Lloyd George, Anthony Eden, Duff Cooper és sok
más személyiség.
Amikor 1938-ban meghalt Weldon nyolcadik lordja,
Basíl örökölte a címet, és tovább nem szolgálhatott az
alsóházban. Bár megtartották londoni házukat, és Basil
időről időre elfoglalta helyét a Lordok Házában, Anne-nel
idejük nagy részét vidéki házukban töltötték Bedfordshire-
ben, ahol Basil mezőgazdasági ismereteket szerzett, és
eltökélte, hogy nyereséges vállalkozássá alakítja az öreg
birtokot. Erőfeszítéseit 1939 szeptembere szakította félbe.
Senki sem kérdezte, de sokan elgondolkoztak rajta,
miért nem esett teherbe Anne. Amikor Basil meghalt, a
lordság átszállt a fivérére, de természetesen Anne
megmaradt Weldon grófnőjének – Dowager grófnőnek.
Utálta ezt a címet.

Három

JACK FELHÍVTA TELEFONON ANNE-t, és megkérdezte, nem

vacsorázna-e vele. A nő beleegyezett, hogy hétfőn, június
5-én este találkozzanak.
A Ritz éttermében találkoztak. Jack szmokingban
érkezett. Anne halványzöld selyemruhát viselt, ami jobban
illett hozzá, mint a borzalmas egyenruha.
– Örülök, hogy civilben jött, tábornok!
 Jack mosolygott. – Örülök, hogy ön is így jött – felelte.
Anne elnevette magát.
– És kérem, ne hívjon tábornoknak! A rendfokozat
legjobb esetben is ideiglenes.
– Mr. Lear?
– Nem. Jack. Ez a nevem. Az én esetemben a Jack nem
a John beceneve.
– Akkor rendben. Én pedig Anne vagyok.
– Talán megbocsát nekem. Szakmámnál fogva újságíró
vagyok, és kicsit utánanézettem az ön nevének és
hátterének. Iszonyatosan nem volt fair részemről, de ezt
műveltem.
– Egyáltalán nem unfair. Nekem is megvannak a
forrásaim. Ön Jack Lear, az amerikai hulladékfeldolgozó
Erich Lear fia és a filmproducer Robert Lear bátyja. A
tulajdonában van Amerikában egy rádiós hálózat, 1931
óta házas, két gyereke van.
Jack bólintott. – Ez én vagyok, attól tartok.
A nő mosolyát Jack arisztokratikusnak találta. –
Ráadásul bensőséges viszonyban van azzal a bájos, molett
angol csajjal, aki a sofőrje. Ami azt jelenti, hogy a hozzám
hasonló nő – aki társaságban találkozik önnel –
biztonságban van az ön, hogy is mondjam, sikamlós
ösztöneitől? Az ösztöneinek gondját viselik.
– Teljes biztonságban van tőlük, Anne! Még Cecily
nélkül is biztonságban volna.
Az asszony felkacagott. – Ugyan már, Jack! Még ha
maga mellett van is Cecily, egyetlen nő sincs biztonságban
magával. Megvan a hírneve, tudja?
– Istenem, segíts!
Négy

JACKNEK GONDOT OKOZOTT, hogy Anne-nel való találkozásai

érdekében lelépjen Cecilytől. Elkezdett néha egyedül autót
vezetni. Bár nagy nehézséget okozott a balra hajts! az
elsötétített utcákon, kifogást talált Cecily számára, és
egyedül autózott ki York Terrace-ba az Anne, Weldon
grófnője tulajdonában lévő pazar lakáshoz.
Amikor kettesben maradtak, csókolóztak Anne-nel. Ez
volt meghitt kapcsolatuk legtávolabbi határa. Jack
lassanként egyre hevesebben csókolta a nőt. Az pedig
hagyta.
– Ma lementem az amerikai légierő, az USAF kenti
bázisára – mesélte a nőnek egyik este. – Bombázóink nem
találkoztak a Luftwaffe bombázóival, és csak gyenge
légvédelem fogadta őket. Vége van, Anne! Győztünk!
Az asszony bólintott. – Sokaknak már túl későn.
Jack átölelte. Anne egyszerű, krémszínű vászonruhát
viselt. – Tudom, Anne! Tudom, mire gondolsz – mondta
komoran. – És még sokan meg fognak halni. De többé már
nincsenek kétségek. Istenem, amikor 1940-ben láttam
Belgiumban azt a támadást…
A nő megcsókolta, nedves ajkát gyengéden végigfuttatta
az övén. – Miért nem tudtatok nekünk előbb segíteni?
– Istenem, akartunk! Úgy értem, Roosevelt akarta. Én
akartam. Anne… – Körülnézett a fényűző nappaliban. –
Van egy kis brandyd? Én hoztam, de…
– Még van egy kicsi a tiédből. Sok van belőle.
Jack leült, az asszony töltött.
– Nyilvánvalóan örülnünk kell, hogy vége vagy majdnem
vége a háborúnak – mondta. – De úgy lesz majd, mint a
legutóbbi háború után volt, A béke gondjai legalább
akkorák lesznek, mint a háborúéi.
A nő egy pohárkát nyújtott feléje. – Az az érzésem, hogy
nem a politikáról, hanem a magánéletedről beszélsz.
Belekortyolt a brandybe. – Neked fájdalmat okozott a
háború. Nekem nem. De te is ugyanolyan unalmasnak
fogod találni, ha vége lesz, mint én. Háborús időkben
tudtuk, kik vagyunk és mi a teendőnk. A körülmények
döntöttek helyettünk. Most rákényszerülünk a döntésekre,
és ez nem lesz könnyű.
– Milyen döntést kell meghoznod, Jack?
– Üzletieket. 1942 óta hagytam őket a maguk útján.
Aztán… személyes döntéseket.
Anne a férfi kezére tette a sajátját. – Pokoli gondjaid
vannak, Jack! Eisenhower tábornoknak is. Kíváncsi
leszek, hogyan oldjátok meg őket.

Öt 1944. június 18., vasárnap

KÉSŐ ÉJJEL JACK AZ ÁGYBAN FEKÜDT A PARK LANE HOTELBAN, A

LAKOSZTÁLYÁBAN. A BBC-t hallgatta, megpróbálta elhelyezni
a térdére kiterített domborzati térképen a hallott
helységneveket.
Az Amerikai Hetedik Hadtest erői Bradley tábornok
parancsnoksága alatt a jelentések szerint bevették a
Barneville nevű kikötővárost. Ha ez igaz, ez annyit
jelentett, hogy kettészakadt a Cotentin-félsziget, és
Cherbourg kikötővárosát elvágták a német vonalaktól.
Szeretett volna összeköttetésbe lépni Curttal, aki
utoljára Carentan francia városból jelentkezett, amely nem
lehetett messze Barneville-től. E hír bizonyára nagyon
fontos.
Cecily nem hagyta, hogy sokáig tépelődjön. Hatalmas,
nedves csókokkal árasztotta el herezacskóját, és éppen
fölfelé haladt a péniszén a nyelvével.
Jack behunyta a szemét, és hagyta leesni a térképet.
Anne-nel töltött órái nem voltak ehhez foghatók.
Általában vasárnap délután látogatta meg Anne-t,
amikor a nő el tudott szabadulni az ATS-ben végzett
munkától. Cecily örült az alkalomnak, hogy a családjával
lehet. Jack ilyenkor hazavitte Cecilyt, beadva neki valami
mesét, hol fogja tölteni a délutánt, aztán napnyugta előtt
fel szokta venni.
Június 18-án vasárnap délután letette Cecilyt az
Elefánt és Kastély közelében, a Temze déli oldalán, és
azonnal York Terrace-ba hajtott.
Anne nem volt egyedül. Egy férfi és egy nő volt nála:
Arthur, Weldon új lordja és a felesége, akik éppen akkor
fejezték be az együtt elköltött ebédet. Jack észrevette, hogy
meglepte őket a megjelenésével. Csak bámulták a magával
hozott ételes kosarat, benne sajttal és felvágottal.
Láthatóan azon tanakodtak, milyen természetű lehet a
kapcsolat Anne és a sosem hallott nevű amerikai tábornok
között. Éppen csak annyi ideig maradtak, amíg az
udvariasság megkívánta, aztán elsiettek.
A Jack és Anne közötti kapcsolat természete érzelmes,
még szerelmesnek is mondható, de nem volt erotikus.
Jack a heverőhöz lépett; amelyen Anne ült, és átölelte a
nőt. Hevesen csókolták egymást. Az együtt töltött idő nagy
részében csak ültek és csókolóztak. Olykor halmozottan
megérintette Anne mellét vagy lábát, és az asszony
egyértelműen – bár nem igazán sietve – eltolta a kezét.
Jack igyekezett, hogy ne legyen túlzottan követelőző, mert
félt, hogy a nő egyszerűen kiadja az útját.
Aznap délután Londonra ismét rakétabombák hullottak.
Anne whiskyt töltött, aztán Jackkel kilépett a déli teraszra,
hogy megnézzék, mi történt. A szomszédos teraszokra is
kijöttek a lakók, félig aggódva, félig kíváncsian méregették
az égboltot.
A V-l-eseknek úgynevezett rezgőszelepes
sugárhajtóművük volt, és közeledve szaggatott hangot
hallattak. London légvédelme viharos tüzet nyitott rájuk,
de ez nem volt túl hatásos. Jack és Anne, valamint a többi
teraszon a szomszédok fényes villanást láttak az égen, és
rájöttek, hogy egy löveg eltalálta az egyik rakétabombát.
Újabb bombák következtek, amelyek becsapódtak a földbe.
Sötét sárgás füst- és poroszlopok emelkedtek a város fölé.
Anne megfogta Jack kezét. – Olyan átkozottul
véletlenszerű – mondta. – Hova mehetnél elrejtőzni? Úgy
hallottam, hogy ezek a bombák még az óvóhelyeket is
feltépik.
– Meg fogom próbálni rábeszélni Betsy Fredericket, hogy
menjen haza Bostonba. Nagyobb veszélyben van itt, mint
Curt a kontinensen.
Anne megszorította a kezét. – Egy pillanatra szinte
sajnáltam, hogy véget ért a Blitz. Arra gondoltam,
kimehetnék sétálni a folyó partjára, hogy várjam, amint
találat ér. De most már nem akarok meghalni. Túl vagyok
rajta.
– Én nem szenvedtem el, amit te – szólalt meg halkan
Jack de azt hiszem, megértem, miért éreztél úgy.
– Menjünk vissza! Legalább egymás karjában lehetünk,
ha valamelyik rakéta idetalál.
 Odabent Jack magához húzta, és olyan szenvedélyesen
csókolta, hogy felhorzsolta ajkukat. – Ha meg kell
történnie, nem szeretnéd, ha olyankor történne, amikor a
karomban vagy? – kérdezte rekedten suttogva.
Anne bólintott.

Hat

AZNAP DÉLUTÁN FÉL HATKOR CSÖNGETTEK ANNE AJTAJÁN.

Amikor kinyitotta az ajtót, meglepve látta meg Jacket. Alig
fél órája ment el.
A férfi betántorgott az előszobába, megállt, majd Anne-
hez fordult. – Cecily meghalt!
A nő átölelte, és érezte, hogy a férfi reszket. – Ó, Jack!
Hogyan történt?
– Az egyik rohadt repülőbomba. Az egész családja, és
még további két vagy három család. Amikor a környékre
értem az autóval, láttam becsapódni a bombát. Amikor az
utcába értem, csak a bombatölcsér és roncsok maradtak.
Házak roncsai, a közelben semmilyen igazolható célpont.
Milyen pokoli háború ez?
– Ilyenek a háborúk – felelte Anne. – Láttad, amint
agyonlőtték a belga menekülteket. Látnod kellett volna, mi
történt a Blitz alatt. Igazolható célpontok? A Buckingham-
palota? Az alsóház? És az Oxford Street, az isten
szerelmére, az áruházakkal! Mérföldes távolságban
egyetlen gyár sincs. Reggel kilépek a teraszra, és látom,
hogy éjszaka leülepedett a hamu, és mindent szürkeség
borít. Apró ruhafoszlányokat találok, és azon tűnődöm,
hogy valamilyen üzlet raktárából valók-e vagy
olyasvalakinek a ruhájából származik, aki az éjszaka halt
meg. Hát ilyen a háború! És… ó, bocsáss meg, Jack, hogy
kioktatlak! Szegény Cecily!
A nő átölelte és bevezette a nappaliba, ahol Jack
lerogyott a heverőre, kezébe temette az arcát, úgy rázta a
zokogás.
Anne whiskyt töltött neki. Melléje ült, és átölelte.
Két órával később Jack még magába roskadva ült, az
idő nagyobbik részében hallgatott.
– Jack, mondani akarok valamit.
Fölemelte a fejét, és figyelemmel nézett az asszonyra.
– Köszönöm, hogy hozzám jöttél – jelentette ki Anne.

Hét 1944. július 22.

JACK A NAPPALIBAN ÜLT ANNE MELLETT. Nemsokára vacsorázni

mennek. Benyúlt a zsebébe, és levelet húzott elő.
Ünnepélyes fejcsóválás közepette átnyújtotta a nőnek.

FEHÉR HÁZ
WASHINGTON, D. C.
JACK LEAR DANDÁRTÁBORNOK
AMERIKAI INFORMÁCIÓS SZOLGÁLAT
LONDON, U. K.
KEDVES LEAR TÁBORNOK!
ELŐSZÖR IS HADD MONDJAK SZEMÉLYES KÖSZÖNETET AZÉRT A
VARÁZSLATOS MUNKÁÉRT, AMELYET AZ AMERIKAI INFORMÁCIÓS
SZOLGÁLAT VEZETŐJEKÉNT VÉGZETT. A BRIT NÉPNEK SZÓLÓ
MŰSORAI MINDEN KITŰZÖTT CÉLT, SŐT ANNÁL TÖBBET IS ELÉRTEK.
ÉPPEN MERT ILYEN SIKERES VOLT, AZÉRT DÖNTÖTTÜNK A
BEFEJEZÉSE MELLETT.
NAPOKON BELÜL PARANCSOT FOG KAPNI A
HADÜGYMINISZTÉRIUMTÓL, HOGY VESSEN VÉGET MŰVELETÉNEK.
HA EZZEL VÉGEZ, PARANCSOT KAP, HOGY TÉRJEN VISSZA AZ
EGYESÜLT ÁLLAMOKBA, AHOL ELBOCSÁTJÁK A FEGYVERES ERŐK
KÖTELÉKÉBŐL.
TUDOM, MENNYIRE VÁGYIK MÁR VISSZATÉRNI A POLGÁRI
ÉLETBE, CSALÁDJÁHOZ, VÁLLALKOZÁSÁNAK IRÁNYÍTÁSÁHOZ, EZÉRT
AZ ÚJ PARANCSOK JÓ HÍRT JELENTENEK ÖNNEK.
MÉG EGYSZER FOGADJA SZEMÉLYES KÖSZÖNETEMET
ÁLDOZATOS SZOLGÁLATÁÉRT.

A levelet Franklin Delano Roosevelt írta alá.

– Ettől rettegtem – mondta Jack.
– Valami újabb, amit a háború tett velünk – mondta
szomorúan Anne. – És semmit sem tehetünk ellene.
– Rettegtem, hogy haza kell mennem, és itt kell
hagynom Cecilyt. És most…
– Sosem volt igazi esélyünk, Jack! Ámítottuk magunkat,
ha másként hittük.
– És most mit csináljunk? A nemes megoldást
választjuk?
– Mondd meg, mi a lehetőség! – motyogta bánatosan
Anne.
Jack lehajolt, és megcsókolta. – Egyetlen szép emlék
nélkül térek haza, pedig reménykedtem, hogy lesznek
ilyenek.
A nő felsóhajtott. – Nem… feltétlenül, azt hiszem. – A
hálószoba ajtaja felé pillantott. – Nem akarlak megfosztani
attól az emléktől. Nem… feltétlenül.
Jack a fejét csóválta. – Muszáj – közölte.
 TIZENHAT
Egy 1944 szeptembere

KIMBERLY FÖLEMELTE A FEJÉT, és rámosolygott Dodge

Hallowellre. A férfi az asszony arcára tette a lábát, és
gyengén taszított rajta. Kimberly elvesztette az
egyensúlyát, nem tudott a testének parancsolni, az
oldalára dőlt. Két pár bilincs volt rajta, az egyik a jobb
csuklóját rögzítette a bal bokájához, a másik a bal
csuklóját a jobb bokájához a háta mögött. Fájdalmas és
kényelmetlen pózban tartották a bilincsek, és nehezen
küzdötte térdre magát, amikor a férfi meglökte, ő pedig
felborult.
– Ne rugdoss, te gazember!
– Ez nem volt rúgás.
– Rendben. Rúgj meg, hadd lássam a különbséget!
A férfi felállt, és nagyot rúgott a csípőjébe. – Jaj! –
kiáltott föl az asszony, és átfordult. Dodge cipőjének a
talpa feldörzsölte a csípőjét, de nem sértette fel. – Ez fáj, a
fene egyen meg!
– Megkaptad, amit kértél.
– Hát…
– Megszabadítsalak azoktól?
– Azt akarom, hogy elöl köss össze, hogy égnek
emelhessem a fenekemet, te pedig kutyapózban
csinálhasd.
A férfi apró kulcsot vett elő a zsebéből, és kinyitotta a
nő bokáin a bilincseket. – Hűha – szólalt meg. –
Horzsolások. Jézusmária! Ott lesznek, amikor Jack
hazatér.
 – Tedd kicsit lazábbra a bilincseket!
– Nem lehet lazábbra venni a bokáidnál. Nem bokára
készültek.
– Hát majd én elintézem Jackkel. De… rendben.
Bilincselj a gerendához!
– És aztán?
– Aztán amit akarsz!
Amint ott állt a feje fölött összekötözött kézzel, a férfi
hátulról a magáévá tette. Ő pedig extázisában jajgatott.
Miután Dodge kioldozta, eltette mindkét bilincsel a
táskájába, a hosszabb láncot és a fél tucat kisebb lakatot.
Ezek tetejére betett két pár, ágyéktájon kivágott bugyit, és
egy olyan melltartót, amely a mellbimbók helyén lyukas
volt, és még egy fehérneműkészletet: átlátszó melltartót és
tangabugyit.
Kimberly pucéran ült a heverőn, és bánatosan szemlélte
a férfit. – Nem akarom feladni ezeket az órákat – jelentette
ki egyszerűen. – Valahol másutt kell helyet találnunk.
– Nem tudom, hol – felelte lemondóan a férfi.
– Bérelj egy helyet, az isten szerelmére! Olyan hallatlan
dolog egy pár számára szerelmi fészket találni? A miénkről
a ház padlásán le kell mondanunk.
– Mit csinálna Jack, ha rájönne? – kérdezte Dodge.
– Mit csinálnék én, ha rájönnék, mit művelt Londonban
az elmúlt két és fél évben?

Kettő

HAZATÉRÉSÉNEK ESTÉJE JACK MINDEN KÉPZELETÉT FELÜLMÚLTA.

A család vacsorához ült, amelyet Kimberly és Joan tálalt
fel, mert hazaküldték a szakácsot és a szobalányt. Jack az
asztalra tette a gyerekek ajándékait. Johnnak egy sorozat
hiteles, az USAF azonosító jeleivel ellátott
repülőgépmodellt hozott. Feketére voltak festve, és
segítettek az amerikai pilótáknak a német gépek
azonosításában. Hozott az USAF-tól, a RAF-tól és a
Luftwaffétól egy sor váll-lapot és egyéb rangjelzéseket,
valamint egy lelőtt német pilótáról levett Vaskeresztet.
Joannak arany karkötőt hozott, rajta a Viktória-kereszt és
más brit kitüntetések másolatával, valamint fehér
selyemsálat, amelyet lelőtt német harci pilótától szereztek.
A két gyerek pezsgőt, majd később különleges
bordeaux-it szürcsölt, amelyet Kimberly vásárolt és
tartogatott a hazatérési vacsorához. Kaviárt, majd sült
marhahúst és Yorkshire-pudingot ettek.
Az egyetlen szomorú hang aznap este az volt, amikor
John megszólalt: – Mesélj Cecilyről, apa!
Jack Kimberlyre pillantott. Összevonta a szemöldökét,
és belekezdett. – Mindössze annyit mondhatok, hogy ami
Cecilyvel történt, szemvillanás alatt zajlott le. Nem
szenvedett. Az egyik pillanatban élt, a következőben már…
elment. És senki sem akadályozhatta volna meg. Ugyanez
velem is megeshetett volna azon a délutánon.
Egy órával később a hálószobában Kimberly – hetek óta
először-cigarettára gyújtott, és megszólalt: – Akár be is
vallhatod. Szeretted Cecilyt. Megkaptad, már akkor,
amikor itt dolgozott; Londonban pedig nagyon, nagyon
kapóra jött. Te nem az a fajta vagy, aki olyan nőket dönt
hanyatt, akik nem érdekelnek. Cecily fontos volt a
számodra.
Jack felakasztotta a vacsorához viselt Savile Row-i
öltönyt, majd szembefordult Kimberlyvel. – Rendben.
Fontos volt a számomra.
 – Szeretted.
Bólintott.
– Kész vagyok elfelejteni. A körülmények…
– A sors gondoskodott róla, igaz? – kérdezte csípősen.
– Nem gondoltam semmi ilyesmire.
– Te nem. Így igaz, te nem. De nem akarlak átejteni.
Sírtam. Sokat sírtam.
– Háború… – mondta Kimberly. – Most az a dolgunk,
hogy elfelejtsük. Nem, ne felejtsük el! De éljünk együtt
azzal, amit okozott.
Jack odaadta Kimberlynek az ajándékokat: smaragd
karkötőt és személyesen aláírt fényképet VI. György
királyról és a királynéról.
Az az éjszaka olyan volt, amilyenre vágyakozott.

Három

KIMBERLY RAGASZKODOTT AHHOZ, hogy Jack egyenruhában

jelenjen meg a hazatérése alkalmából rendezett partin a
Louisburg Square-i házban. Láthatóan jobban tetszettek
neki a Savile Row-n varratott egyenruhák, mint azok a
sebtében készítettek, amelyeket Londonba utazása előtt
viselt. És nemcsak azért, mert most csillagok díszítették a
vállát a századosi csíkok helyett.
Valójában égett a vágytól, hogy közszemlére tegye.
Magasabb rangig jutott, mint bármelyik barátjuk vagy
ismerősük. A partira készülődve Kimberly azon kapta
magát, hogy azt kívánta, bárcsak kapott volna Jack
valamilyen kitüntetést. Jack bekereteztette a neki szóló
elnöki levelet, és kiakasztotta irodájában, de azt nem
viselhette az egyenruháján. Csupán szerény szalagot
hordott, amely azt jelezte, hogy az európai hadszíntéren
szolgált. De még ez is, ismerte be magának az asszony,
különb volt, mint amit néhányan elértek, mert a többiek
az egész háborút Bostonban vagy Washingtonban
töltötték.
– Jack látott valamit közelről és személyesen a
háborúból – mondta a partin a barátnőjének. – Járt
Belgiumban, emlékszel, és tanúja volt, amint belga polgári
személyeket lőttek agyon, aztán látta a németek
támadását Sedannál a Meuse mentén. Ráadásul
személyes sofőrjét a London elleni rakétabomba-támadás
ölte meg.
Dodge Hallowell keményen megrázta Jack kezét, és
mint mondta, el van ragadtatva, hogy látja Jacket
épségben hazatérve. – Tudod, komolyan aggasztott az a
tudat, hogy az előző háborúhoz túl fiatal, ehhez pedig túl
öreg voltam.
– A háború a fiatalemberek játéka, Dodge! – válaszolta
Jack. – Én is öreg voltam ahhoz, hogy igazán részese
legyek, eltekintve az, általam végzett irodai munkától.
– De te ott voltál. Láttál belőle valamit, megtapasztaltad
a tragédia egy részét, ha jól tudom. Nem mondanám, hogy
irigyellek, de úgy érzem, hogy a periférián éltem az
életemet.
– Örülök, hogy visszatérhettem erre a perifériára,
Dodge! – biztosította Jack, majd hátba veregette, és
továbbment. Ellenállhatatlan látványon akadt meg a
szeme.
Connie Horan nyújtotta felé mindkét kezét, és melegen
megpaskolta az övét. – Annyira aggódtam! Danért és érted.
Szétlőtték a rakétabombák bázisait, ugye? Úgy értem, a
mieink lerohanták azokat a helyeket, ahonnan fellőtték
őket.
Jack eleresztette a füle mellett a kérdést. – Mikor
találkozhatunk, Connie? – kérdezte komolyan.
– Nem szabad! – suttogta. – Ó, nem, nem szabad!

Négy

EGY ÉRTEKEZLET UTÁN JACK ÚGY DÖNTÖTT MICKEY SULLIVANNEL

ÉS HERB MORRILL-LAL, itt az ideje, hogy tudassák a világgal:
Betty – Carolyn Blossom – néger. Feltéve, hogy a nő
beleegyezik.
Carolyn nem egyezett bele. Abban az évben, már
negyedik alkalommal, elnyerte a Broadcast című magazin
díját, amelyet Amerika legjobb rádiós komikájának ítéltek
oda. A díjat Gracie Allen kilencszer nyerte el. Jack azt
akarta, hogy Carolyn és a férje csatlakozzon a Lear és a
Sullivan családokhoz, együtt menjenek el a díjkiosztó
vacsorára, hadd lássa a világ, hogy kicsoda Betty.
– Nem! – jelentette ki a nő, amikor előadta a javaslatát. –
Nem! Hogy az a tömeg niggernek nevezzen? Még ha nem is
mondanák így, ezt gondolnák. Réges-régen úgy döntöttünk
mi ketten, hogy a pénznek élünk, nem az elveknek. Régen
elmúlt az az idő, amikor elveket csinálhattunk volna.
Akkor nem tettük meg. Nem fogok most ezzel próbálkozni.
– Ez most elvi kérdés – mondta Jack.
– Ha korábban nem volt az, most miért? – A nő a fejét
csóválta. – Egyszer te mondtad nekem, hogy az a
nagyszerű, ha kövér bankszámlája van az embernek. Hát
nekem megvan. Én meg az uram Franciaország déli részén
fogunk élni. Josephine Baker szomszédai leszünk, ő
mondta, hogy menjünk oda.
– Hát fenemód sajnálom. Régen ki kellett volna állnom
amellett, amit helyesnek tartok.
– Kellemes időt töltöttem itt tizenhárom évig, te pedig
bőkezűen megfizettél. Hálás vagyok neked.
– Én pedig neked vagyok hálás. Hosszú ideje te vagy a
szórakoztató műsoraink erőssége. Komolyan sajnálom,
hogy…
– Jack… egyikünkben sem volt meg a nagyság, hogy
megmérettessük magunkat… te nem tetted meg, én meg
nem ragaszkodtam hozzá. Bezsebeltük a gyávaságunkért
járó dollárokat. Lehet, hogy egy napon majd benyújtják
nekünk ezért a számlát. De most fogom a magam részét,
elmegyek vele, és élvezni fogom.

Öt

A HÁBORÚS ÉVEK NEM TOMPÍTOTTÁK HERB MORRILL RAGÁLYOS

LELKESEDÉSÉT. Sosem sikerült meggyőznie Jacket, hogy
Jack Benny humoros, de sok egyéb dologban meggyőzte a
főnökét.
– Esküszöm, hogy működni fog az a dolog – mondta
Jacknek, Mickey Sullivannek és Emil Durenbergemek.
Durenbergernek is sikerült leszerelnie a seregből, és
elszegődött a Lear Broadcastinghoz. Jack elkezdte
Durenbergert „Kapcsinak” nevezni, a megismerkedésükkor
viselt rangja után. Január végén Jack irodájában ültek. –
Nem csak műszakilag. Úgy értem, üzletileg is.
– Hová kell mennem, hogy megnézzem? – kérdezte Jack.
 – Csak Cambridge-be kell kiutaznod. Felállítottak egyet
a Harvardon a laborban. Bizonyos Loewenstein professzor
az a szakértő, aki bemutatja nekünk a dolgot.
Azon a délutánon Herb, Jack és a Kapcsi a lesötétített
laborban állt, és egy fura kis palackra meredt, amelynek a
fenekén halvány, elmosódó kép látszott. Különös módon a
kép azt mutatta, ahogy ők mozognak. A kamera, amely a
képet előállította, rájuk szegeződött.
Jack el volt ragadtatva. Hadonászott, és nézte a
hadonászását a katódsugárcsőben. A professzor ezt a
nevet adta a palacknak. Mint mondta, a kamerában a
képet az ortikoncső készítette. Az ortikoncső a fényt
elektronikus impulzusokká alakította át, a katódsugárcső
pedig az elektronikus impulzusokat visszaalakította
fénnyé.
Dr. Friedrich Loewenstein erős német akcentussal
beszélt. Fiatal, magas, szőke és lelkes férfi volt.
– A lényeg, Mr. Sear…
– Lear.
– Ó! Igen. Bocsánat! A lényeg, hogy a kép jeleit
rádiófrekvencián továbbíthatjuk, ugyanúgy, ahogy a
hangjeleket sugározzák.
Jack elmosolyodott. – Ötven év múlva.
– Nem, uram! – jelentette ki dr. Loewenstein. – Már
megtörtént. Az 1939-es világkiállításról sugároztunk
képeket, a kiállítás területéről a manhattani belvárosban
lévő vevőkészülékekhez. Néhány évvel korábban
megcsinálták ezt Angliában is. Ha nincs a háború, ma már
működnének az adóállomások, képeket és hangokat
továbbítanának. A háború alatt minden műszaki
forrásunkat olyasmikre fordítottuk, mint a radarok és a
szonárok. Egy időre félretették ezt a technológiát.
Mindenki érdeklődik, hogy a lehető leghamarabb
visszatérhessenek hozzá.
– Hogy hívják ezt? – kérdezte Jack.
– Senki sem tudja biztosan. Mivel a hang sugárzását
rádiónak hívják, ez talán videó lesz.
Jack a vevőberendezésre mutatott. Halom kábel és
csillogó cső volt, nem tették be őket semmilyen tokba. –
Tételezzük föl, hogy egy család akar ilyent, mint ahogy
rádiót is akartak. Mennyibe kerülne?
– Csak találgatni lehet, Mr. Lear – felelte dr.
Loewenstein –, de néhányan azt hisszük, hogy ezer
dollárnál olcsóbban előállítható.
– Többe fog kerülni, mint az autó – mutatott rá
Durenberger Kapcsi.
– És talán többet is ér az autónál – mondta Jack. – A
család leülhet ez elé a holmi elé, és a világon bárminek a
képét láthatja. A híreket alkotó eseményeket, amint azok
éppen megtörténnek. Gondoljatok csak Roosevelt kandalló
melletti beszélgetésére, amint látni az arcát és a hangját
is!
– Ez nagyon is lehetséges – jelentette ki dr. Loewenstein.
Kapcsi a fejét rázta. – Hosszú még addig az út – közölte.
– Üzletileg nagyon messze vezethet bennünket – mondta
Jack. – Professzor úr, hadd kérdezzek valamit! Hajlandó
volna tiszteletdíj fejében cégem tanácsadójaként
tevékenykedni, hogy tájékoztasson bennünket ennek a
technológiának a fejlődéséről; beleértve az iránta
érdeklődő cégek neveit?
– Ezen még alaposan el kell gondolkoznom – felelte dr.
Loewenstein. Egy hét múlva dr. Loewenstein felhívta
Jacket, és közölte, hajlandó tanácsadói szerződést aláírni
a rádiós céggel. – Magának nehéz nemet mondani, Mr.
Lear!
Jack beszélt Solomon Weismannal dr. Loewensteinről.
Weisman szervezte be Jacket a B’nai B’rithhez. Dr.
Loewensteinről elmondta, húszéves volt, amikor a családja
a zsidóüldözés elől, 1934-ben elmenekült Németországból.
Weisman mesélt a professzornak arról, milyen szolgálatot
tett Jack annak érdekében, hogy az amerikaiak
megértsék, mi a nácizmus, és miért kell Amerikának
belépnie a háborúba.
– Egyelőre nem készülök sokat befektetni ebbe a videós
dologba – mondta Jack a professzornak. – De teljesen
tájékozott akarok lenni a fejlődéséről.

Hat 1945. február 14.,

szerda

– HÁT ILYESMIKET MŰVEL VELEM – mondta Jack Connie-nak.

Hüvelyk- és mutatóujjával kis hurkákat formázott hasa
közepén. – Tudod, mit csinált? Leszokott a dohányzásról.
Abbahagyta az ivást. Fogyókúrás diétát tart. Majdnem
ugyanolyan sovány, mint a házasságkötésünkkor volt. Én
hat kilóval többet nyomok, és ezért szégyellnem kellene
magam.
Connie hálószobájában voltak. Délelőtt volt, a nő
gyerekei iskolában voltak.
– Izmosabb vagy, mint voltál – mondta az asszony.
– Te is csipkelődni akarsz velem?
A nő melléje gördült. – Azért nagyon kényelmes ember
vagy – jelentette ki. Sóhajtott. – És meggyőző is. Jack,
merészelhetünk egy korty whiskyt inni délelőtt?
 Miért ne? Miért élnénk szabályok szerint?
Köntöst kapott magára, lement, majd visszajött egy
palack Black & White-tal, két pohárral és egy kancsó
jéggel.
Jacknek nem kellett ösztökélnie, hogy hajítsa félre a
köntöst. Amikor a nő először levetkőzött, azt mondta,
várja, hogy a férfi véleményezze a testét. Harmincnégy éves
volt, és fölszedett egy kis súlyt, amíg a férfi távol járt. Lám
hosszú és karcsú volt, de a melle újszerűen pompás és
hívogató lett. Jack úgy ítélte meg, hogy előnyére változott,
és ezt meg is mondta.
Amikor a nő félretolta a poharát, és a kezébe vette a
péniszét, hosszú, finom ujjaival egész hosszában
felfedezőútra indult. Olyan volt, mintha föl akarná újítani
az ismertséget. Fölemelte Jack herezacskóját, és szelíden
megmasszírozta a heréit.
– Bűnt fogok veled elkövetni, Jack – suttogta. – Az Úr
bocsássa meg nekem!
– Nyalni fogsz? A jelek szerint azt szeretted a legjobban,
amikor…
– Téged nyalni? Azt mondtam, bűnt fogok elkövetni!
– Benne vagyok. De ne feledd, hogy bizonyos
kockázattal jár!
– Jack… Csak nyalni neked? Nem tudnék vele boldog
lenni. Te tanítottál meg élvezni, ha egy férfi van bennem,
előtted nem gondoltam, hogy képes leszek szeretni. Ezt ne
feledd! Nem gondoltam volna, hogy szabad élveznem. De
most, Jack! Másfél éve nem voltam férfival!
Jack a zakójáért nyúlt, és a zsebéből elővett egy
gumióvszert. – Hát, jobb lesz, ha…
– Ne! Ó, ne! Már az is elég bűn, ha veled csinálom. De
hogy azzal a valamivel csináljam…
 – Connie, teherbe eshetsz.
– Nem. Nagyon alaposan kiszámoltam a napokat. Most
van az az idő, amikor élvezhetem, és nem fogamzik meg.
És élvezni akarom.

Hét

AZ ÉV FEBRUÁRJÁBAN JACK MEGSZERZETT MÉG EGY

RÁDIÓÁLLOMÁST, ATLANTÁBAN. Ezzel tizenegy adóból állt már
a Lear-hálózat. Rámutatva, hogy a „Lear Broadcasting”
nem igazán vonzó név, a mindenre gondoló Durenberger
Kapcsi azt javasolta, hogy nevezzék el a hálózatot LNI-nek,
Lear NetWork Incorporatednek. Jack vevő volt az ötletre,
Durenberger pedig felfogadott egy művészt, hogy tervezze
meg az LNI lógóját.
Durenberger számára világossá vált, hogy a hálózatnak
többre van szüksége olyan lógónál, amelyet csak
nyomtatott hirdetéseken lehetett használni; amire az LNI-
nek szüksége volt, az megnyerő, hangos névjegy, olyasmi,
mint az NBC három hangból álló jele: pumm-pumm-
pumm.
Jacknek volt némi ismerete a rádiós hangaláírásokról. A
kormány által támogatott rövidhullámú állomások
világszerte úgy kezdték napi adásukat, hogy ismétlődően
sugároztak egy dallamot, rendszerint nemzeti himnuszuk
első taktusait. Az Egyesült Államok nem „A csillagos-sávos
lobogó” dallamait használta, hanem a „Kolumbia, az
Óceán ékköve” kezdetét játszották. Az LNI számára Jack
„A csillagos-sávos lobogó” nyitó dallamát választotta
xilofonon eljátszva: „Ó-ó, mondd, látod-e?”
Nyolc

DURENBERGER KAPCSI GYŰLÖLT REPÜLNI, ezért márciusban

vonatra szállt Los Angeles felé, ahol az ünnepelt
filmsztárral, Sally Allennel öt éves szerződést kötött az LNI
számára. Az LNI nevében vállalta, hogy évente félmillió
dollárt fizet húsz félórás show-műsor elkészítéséért.
Emellett a nőnek maradt ideje legalább évi két filmre. Ez
hallatlan összeg volt ennyi rádiós műsorért, még a tizenegy
adóból álló hálózat részéről is. Azért, hogy engedték
forgatni, a nőnek 10 százalékot kellett fizetnie az LNI-nek
a filmek után kapott tiszteletdíjból.
Csak miután Jack és a többiek kifejezetten háborogtak
a szerződés bőkezű feltételei miatt, akkor vette magának
valaki az időt a szerződés száz záradékának
végigolvasására, és fölfedezte, hogy az LNI-nek joga van
elfogadni vagy visszautasítani a nő filmes szerződéseit. Mi
több, az LNI-nek joga volt átruházni a döntését.
– Tökéletesen egyszerű, mi jefe – mondta Jacknek ördögi
mosollyal Durenberger. – Rádióműsorai minden
korábbinál nagyobb sztárrá teszik, filmstúdiók tülekednek
majd, hogy szerződést kössenek vele, mi pedig a
szerződést a legtöbbet ajánlónak adjuk oda, ily módon
visszakapjuk félmilliónk nagyobbik részét, ha nem éppen
az egészet.

Kilenc 1945. április 17., kedd

CONNIE-T SOSEM HAGYTA EL MÉLTÓSÁGÉRZETE. És a

stílusérzéke sem. Meglepődést mutatott, amikor Jackkel
ebédre találkozott a Common Club női éttermében. Jack
véleménye nem változott: Bostonban Connie az egyetlen
nő, aki Kimberlyvel vetélkedhet szépségben és
eleganciában.
Amikor kihozták az italukat, és a nőre emelte a poharát,
Connie higgadt, egyszerű megjegyzést tett. – Voltam a
nőgyógyászomnál, Jack! Állapotos vagyok.

TIZENHÉT
Egy

– HA AZT HISZED, ITT FOGSZ LAKNI EBBEN A HÁZBAN, és közös

hálószobánk lesz, akkor elment az eszed.
Jack számított erre, mint ahogy arra is, hogy Connie fel
fogja hívni Kimberlyt, és elmeséli, hogy az ő gyerekével
terhes. Amire nem számított, hogy azonnal telefonál
Kibberlynek, valószínűleg a Common Club egyik
készülékéről. Ő akarta elsőként megvinni a hírt
Kimberlynek, de erre esélye sem volt. Most pedig nem
kellett szembesülnie hisztériával, csak a nő hideg
dühöngésével.
– Connie! Connie, az isten szerelmére – aki úgy
nevelkedett, mint az apáca, és sejtelme sem volt, „minő
gonoszság rejtőzik a férfiak szívében”. Ha meg kellett
basznod valakit, miért nem basztad meg Betsyt, aki…
Miért is kérdeztem ezt? Biztosan megdugtad!
Jack töltött két nagy adag whiskyt. Az egyiket
odanyújtotta a nőnek, félig arra számítva, hogy az arcába
fogja löttyinteni. Nem löttyintette. Jack leült a nappaliban.
A nő fel-alá járkált.
– Tudod, mit fog rólad gondolni a város? Eltekintve attól
a ténytől, hogy mindenki közül éppen Constance Horant
kefélted meg? Úgy fognak ismerni, mint piti kaliforniai
biboldót…
– Ebből elég, Kinrberly! – förmedt rá.
Az asszony a fogait vicsorgatta. – Mint a közönséges,
vulgáris… apja fiát, aki idejött, és parazitaként élősködőit
Wolcottékon, majd látványosan elárulta őket!
– Nem elég látványos – morogta.
Az asszony gonosz, gunyoros mosolyra fintorította arcát.
– Ó, majd az lesz! – fenyegetőzött. – Bostonban mindenki
ismerni fogja árulásod minden részletét.
– Ez csak a gyerekeknek árthat – mondta a férfi halkan.
– Az fog nekik ártani? És mi van azzal, amit te műveltél?
– Connie-nak is ártani fog.
– Hát az aztán kurvára rossz! Szegény kis Connie!
Szegény kis ártatlan, szűzies Connie. Egy pillantás a
farkadra, és már alig várja, hogy a pinájába dugd.

Kettő

JACK LEAR ÉS HARRISON WOLCOTT A COMMON CLUB BÁRJÁBAN

ÜLT. A többi tag tisztes távolságban maradt tőlük, mivel
sokan tudták, miről fognak tárgyalni.
– Ügyvédeket fogadott. Válókeresetet fognak benyújtani
– közölte Wolcott. – Megvan az egyetlen alapja, ami
Massachusettsben számít, és nincs megbocsátó
hangulatban. Az a legrosszabb, hogy úgy érzi, megalázták.
Constance Horan Kimberly egyik legközelebbi barátnője.
Kimberly azt hiszi, Bostonban mindenki kineveti.
– Ez röhej – jegyezte meg komoran Jack.
– Bár csak ne ejtetted volna teherbe!
 – Próbálj nemi életet élni egy áhítatos katolikus lánnyal
úgy, hogy nem ejted teherbe.
Wolcott elmosolyodott. – Tudom. A régi időkben sokan
teherbe ejtettük az ír szobalányokat. Ez amolyan bostoni
dolog volt, azt hiszem.
Jack elköltözött Copleyba. Minden második szombat
délután két órára láthatta a gyerekeket.
– Kimberly ügyvédei azt tanácsolják, hogy jószerivel
mindent magának kérjen – tájékoztatta Wolcott.
– Nagyon piszkos tudok lenni – mondta komoran Jack.
– Néhányszor tényleg ledöntöttem Connie-t, ez igaz, de
Kimberlynek folyamatos viszonya volt Dodge Hallowellel
csaknem egész idő alatt, amíg távol voltam.
– Tagadni fogják.
– Be tudom bizonyítani.
– Tényleg, Jack? Hogyan tudod bizonyítani?
Jack pillanatig belemeredt apósa látszólag ártatlan
szemébe. – Lehet, hogy nem lenne szabad elmondanom
neked.
– Remélem, hogy te meg én barátságosan
megbeszélhetjük a dolgokat. – Odaintett a bárpincérnek,
hogy hozzon újabb italt. – Arra gondoltam, esetleg
működhetnék igazi közvetítőként kettőtök között.
– Rendben. Én elfogadom. Nem fog tetszeni, amit
mondok. Látod, Harrison, a szépséges külcsín dacára,
amiről Kimberly azt hiszi, rám aggatta, én még mindig
apám fia és az öcsém bátyja vagyok. Kimberly
elgondolkodhatott, mi lehet az oka, hogy hazatérésem
után két héten belül felmondott a szobalány. Ő…
– A szobalány is?
Jack felkacagott. – Nem. A szobalány, aki a háborút –
szóval azt az időt, amíg én távol voltam – végigdolgozta,
valójában általam felfogadott magánnyomozó volt. Kétlem,
hogy kíváncsi vagy az általa megtudott részletekre.
Fényképeket készített.
– Istenem! Micsoda…
– Olyan kockázatot is vállalt, amit nem engedélyeztem
volna. A fényképek kicsit homályosak, de megállapítható,
kik a szereplők és mit csinálnak, Harrison! Három
fényképen Kimberly bilincseket visel.
– Bilincseket?
– Igen, tartok tőle.
– Kimberly… – suttogta Wolcott.
– Ez a részlet engem nem lepett meg – jelentette ki Jack.
– Tudtam, hogy mindenre nyitott az ízlése. A nyomozóm
levélben tett jelentést. Mindössze annyit mondott, hogy „a
dolgok úgy vannak, ahogy gyanította. Kíván részleteket?”
Nem, nem kívántam részleteket. Nem akartam a postára
bízni a részleteket. Még azt sem tudtam, ki a férfi, amíg
haza nem értem, és személyesen meg nem hallgattam a
jelentését.
– Azt javaslod, hozzuk nyilvánosságra ezeket a dolgokat.
Úgy értem, arra számítasz, hogy bizonyítékként előadod
őket a bíróságon?
– Nem, hacsak Kimberly nem viselkedik teljesen
esztelenül.
– Megmondhatom neki, hogy bizonyítékaid vannak
ellene? – kérdezte zavarban Wolcott.
– Rád bízom – felelte Jack.
– Igyekszem rávenni Kimberlyt, hogy viselkedjen
ésszerűen. Remélem, valamilyen barátságban
maradhatunk, Jack!
– Én is remélem. Nagyon is. Mélyen le vagyok neked
kötelezve, Harrison! Valószínűleg olyan szívességekért is,
amelyekről nem tudok, meg olyanokért, amelyekről
tudomásom van.

Három

A HAZATÉRÉS ÓTA JACK HETENTE VÁLTOTT LEVELET ANNE-NEL.

Tele voltak hírekkel. Londonban ismét kigyúltak a fények,
de az ország mindenben hiányt szenvedett. Jack megírta
Anne-nek, hogy hiányzik, és a nő ugyanezt válaszolta.
Mindössze ennyit tudtak egymásnak mondani.
A Harrison Wolcott-tal folytatott beszélgetés után reggel
Jack táviratot küldött Anne-nek:

KIMBERLY VÁLÓKERESETET AD BE STOP SZERETNÉK MIELŐBB

LONDONBA MENNI HOGY TISZTÁZZUK MIVEL JÁRHAT EZ RÁNK
NÉZVE STOP KÉRLEK AZ LNI BOSTON CÍMÉRE TÁVIRATOZZ
JACK

Másnap megkapta Anne választáviratát:

ÖRÜLÖK HOGY LÁTNI FOGLAK STOP ÍRD MEG AZ IDŐPONTOT

ANNE

Jack még aznap táviratozott, tudatva, hogy a válóper

hónapokig eltart, s amíg Véget nem ér, nem volna bölcs
dolog részéről Londonba menni. Bízott abban, hogy az év
vége előtt befejeződik.
Kimberly követelte, hogy megnézhesse a Rebecca
Murphy által készített fényképeket. Jack másolatot adott
az apjának, aki elvitte őket a Louisburg Square-i házba.
A képek láttán Kimberly elsápadt.
 Apjának keserűen ennyit mondott: – Hát, az
nyilvánvaló, hogy bármit csinálsz is, nem tudsz úriembert
faragni az olcsó kis biboldóból.
Harrison Wolcott belevörösödött a felháborodásba. – Azt
hiszem, jobb, ha megválogatod a szavaidat, Kimberly! Ha
Jack biboldó, akkor John és Joan is az.
Kimberly utasította ügyvédeit, készítsék el a válóperes
egyezség tervezetét. Azok ellenszegültek, mondván, sokkal
jobb feltételeket tudnának számára kicsikarni. De
ragaszkodott ahhoz, hogy az utasításai szerint készítsék el
a tervezetet, belevéve azokat a feltételeket, amelyeket apja
tárgyalt meg Jackkel.
Kimberly megkap két rádióállomást, a bostoni WCHS-t
és a hartfordi WHFD-t. Jack 200 ezer dollárért
megvásárolja a nőtől a Lear NetWork Incorporatedben
meglévő részvényeit. Az asszony megkapja a Louisburg
Square-i házat. Jack mindegyik gyerek után havi 500
dollár gyerektartási hozzájárulást fizet a gyerekek
huszonegyedik életévéig. A gyerekek főiskolai
tanulmányainak díjait és költségeit Jack fizeti.
Jack ügyvédjének javaslatára Kimberly Nevadába
repült, ahol kimondták és hitelesítették a válást.
Szeptember 14-én, pénteken vált véglegessé. A határozat
magában foglalta a válási egyezséget.

Négy

JACK MEGLÁTOGATTA DODGE HALLOWELLT A BOSTON COMMON

TRUST IRODÁJÁBAN.
Bár feltűnően feszült és sápadt volt, Dodge mesterkélt
szívélyességgel üdvözölte, és hellyel kínálta Jacket.
Irodája, bár nem volt olyan nagy, mint Harrison Wolcotté,
takarosan volt berendezve, a helyiséget bálnavadász hajók
antik modelljei díszítették. A férfi íróasztala mögötti polcon
elefántcsont-faragásokból álló gyűjtemény állt.
– Hát, Jack, én… én nem tudom, mit mondjak.
– Rendben van. Én tudom.
– Remélem, méltányolod a körülményeket.
– Méltányolom. Amit nem tudok méltányolni, az az,
hogy ti ketten milyen átkozottul ostobák vagytok. Istenem,
ember! Miután Kimberly követelte, hogy hagyjam el a
házat, és én el is mentem, ti nagy murit csaptatok a folyó
túloldalán bérelt kis lakásban.
– A nyomozód oda is követett bennünket? – kérdezte
riadtan Dodge.
– Nem vagyok úriember, Dodge! Nem mondta Kimberly?
Dodge arca elsötétült. – Megmutatta a fényképeket.
– El fogod venni feleségül?
Dodge láthatóan nyelt egyet. – Beszéltünk róla.
– Rendben. Ez sokkal elfogadhatóbbá teszi, amit
javasolni akarok. A válási feltételek értelmében Kimberly
200 ezer dollárt kap a rádiós cégemben meglévő
részvényeiért…
– Kölcsönzünk neked ennyit – szakította gyorsan félbe
Dodge. – A Boston Common Trust alacsony kamattal
kölcsönöz neked 200 ezer dollárt. Nagyon alacsony
kamattal.
Jack mosolygott. – Nekem más jutott az eszembe. Mivel
ti ketten összeházasodni készültök, ha te átutalsz neki
pénzt, az a közös vagyonmérlegben zéróra jön ki. Te adsz
nekem 200 ezer dollárt, én odaadom neki, te elveszed
feleségül, és a pénz visszatér a közös számlátokra. Biztos
vagyok abban, hogy van ennyi készpénzed, de ha nincs,
kölcsön tudod venni a Boston Common Trusttól, nagyon
alacsony kamatra.
– Ez a lehető legszabálytalanabb – mondta komoran
Dodge.
– Gondold végig, milyen egyéb előnyökkel jár ez rád
nézve! – folytatta Jack. – Értékes kincs a bankvilágban, ha
valaki feddhetetlen ember hírében áll.
Dodge Hallowell felállt.' – Van erre egy csúnya kifejezés
– jelentette ki mereven. – De beleegyezem. Most kiállítom a
csekket.
– Köszönöm, Dodge – mondta Jack. – Te úriember
vagy… és gyakorlatiasan intézed az ügyeket.

Öt

HAVONTA KÉTSZER, SZOMBAT DÉLUTÁNONKÉNT JACK ELMEHETETT

A LOUISBURG SQUARE-I HÁZBA, hogy elvigye a gyerekeket.
– Hol van anyátok? – kérdezte egyik szombaton a
gyerekeket.
– Odafönt.
– Mit szeretnétek csinálni ma délután?
– Szeretnénk megnézni a Fel a vitorlákkal! című filmet –
mondta John. – De nincs sok idő. Nem fogunk időre
visszaérni.
– Anyátok nem bánja, ha kicsit késünk.
Joan a fejét rázta. – De haragudni fog.
Egy másik szombat délután John közölte Jackkel, hogy
Kimberly nagyon mérges. – Azt mondta, soha többé nem
vihetsz fel bennünket repülőgépre!
– De olyan jól éreztétek magatokat. Ha megint
megcsináljuk, nem meséljük el neki. Jól van?
 – Még valami, apu – szólalt meg bizonytalanul Joan. –
Múlt vasárnap anya elvitt bennünket a kongregacionalista
egyházba.
– Ez rendben van.
– De, apa, megkereszteltetett bennünket.
Jack haragra lobbant, de elfojtotta az indulatát,
amennyire csak tudta. – Ne aggódjatok emiatt, srácok! –
mondta gyengéden. – Nem lesz semmi baj belőle.
– De bántja a te érzelmeidet, lefogadom.
– Lehet. De nem ti csináltátok. Ő tette. Ne zavarjon
benneteket!
Joan fintorgott. – Olyan mesterkélt volt.
Kimberly galádsága mellett Jacknek gondolkodnia
kellett Connie-nak a novemberben születendő gyerekét
érintő döntésén is. Amikor Dan. Horan júliusban hazatért
Angliából, Connie telefonon beszélt Jackkel.
– Dan fölneveli a gyereket, mintha a sajátja volna.
– Add át Dannek szívből jövő köszönetemet, Connie'
Nagylelkű, jó ember!
– A gyerek sosem tudhatja meg, hogy nem Dan az igazi
apja. Ez annyit jelent, hogy nem láthatod és nem tarthatsz
vele kapcsolatot. Nem lesznek üdvözlőlapok vagy
ajándékok. Semmi. Dan és én úgy neveljük föl a gyereket,
ahogy jónak tartjuk. Tudod, hogyan értem. Nem szabad
beleavatkoznod.
Jack behunyta a szemét, arcán könnyek gördültek le. –
Értem – mondta halkan. – Tudomásul veszem a
kívánságaitokat.
– És még valami, Jack – tette hozzá Connie, mielőtt
letette a telefont. – Többé nem találkozom veled. Még
nyilvánosan sem.
 November végén Harrison Wolcott telefonált Jacknek. –
Connie-nak tegnap kislánya született. Kathleennek hívják.

Hat 1945. decembere

– WELDON ABBEYBEN KELLENE ÖSSZEHÁZASODNUNK – mondta

Anne Jacknek. – Arthur nagyon akarja. Rose másról
hallani sem akar. – Arthur természetesen a tizedik lord,
Anne néhai férjének az öccse. Rose, a felesége pedig
Weldon grófnéjaként Anne utóda. – Ragaszkodik hozzá,
hogy semmi más nem megfelelő.
– Tegyük, ami megfelelő – egyezett bele Jack.
Két nappal a szertartás előtt érkeztek Weldon Abbeybe.
Az Abbey nem tartozott a legragyogóbb angol házak közé,
de régi és előkelő volt, amelyet főleg a tizenhetedik
században építettek arra a földre, amely a VIII. Henrik
által bezáratott kolostoré volt. A negyedik lord nagy
műértő volt, és Európa minden tájáról vásárolt
festményeket. Kicsi, de jellegzetes Rembrandt függött azon
a folyosón, amelyet a negyedik lord építtetett
képcsarnokához. A gyűjteményben szerepelt a Sir Anthony
Van Dyck által festett arckép, amelynek alanyát senkinek
sem sikerült azonosítania, látható volt a Vermeer festette
családi kép, kövérkés tizenéves lány aktja Boucher-től,
valamint arckép a negyedik lord feleségéről, Sir Joshua
Reynolds festménye.
Bár Jack és Anne közölte, hogy kis esküvőt akarnak, és
a meghívandók listáját is szűkre szabták, a lord és a
grófné másként képzelte. Főurak és lovagok seregét hívták
meg, akiknek többségét Jack nem tudta pontosan
felismerni. Vita Sackville-West, aki távoli rokonságban állt
Anne-nel, a férjével, Harold Nicholsonnal jött el. Max
Beaverbrook és Randolph Churchill is eljött, és ott volt
Kay Summersby is.
Jack csak néhány nevet javasolt: Curt és Betsy
Frederickét, akik még Londonban voltak; Mickey Sullivant
és Durenberger Kapcsit; Mr. és Mrs. Herb Morrillt.
Szerette volna meghívni Harrison Wolcottot is, de úgy
döntött, nem lenne helyénvaló.
A meghívandók listájára nem írt föl egyetlen kaliforniai
nevet sem.
Egy nappal az esküvő előtt Anne körbevitte Jacket a
birtokon.
– Arra számítottam, hogy életem hátralévő részének
javát itt fogom tölteni. Az isten verje meg az istenverte
káposztafejűeket! – megragadta és megszorította Jack
kezét. – Sajnálom. Ha…
Jack szelíden megcsókolta.
Végigsétáltak a galériában, és a nő megnevezte az
összes festményt. Amikor a Boucher-képhez, a
tinédzserlány aktjához értek, megkérdezte Jacktől, mi jut
róla eszébe.
– Erotikus… – mormogta kis mosoly kíséretében.
– Sokszor fogod látni ezt a képet. Ezt kapjuk
nászajándékba Arthurtól és Rose-tól.
A hagyományok értelmében az esküvő napján Jacknek
nem volt szabad látnia menyasszonyát a szertartás előtt. A
tizedik lord elvitte autókázni. Amint az esőben utaztak, a
lord alapos leckét adott neki a család és Anne családjának
történetéről.
– Vérvonala, mint látod, sok szempontból sokkal
előkelőbb az enyémnél. Legalább egy évszázaddal régebbi.
Történelmi feljegyzések tanúsítják, hogy az egyik ősét a
Tower Greenben VIII. Henrik király parancsára fejezték le.
– A lord szélesen elmosolyodott, kivillantva fogait. – Mi
Flemingek, Weldon grófjai nem mondhatunk ilyen
dicsőséget a magunkénak.
– Semmit sem tudok a nagyapámnál régebbi őseimről. Ő
Berlinben volt professzor, és a katonai szolgálat elől
menekült el Poroszországból.
– Anne ragyogó lány, Jack! A lehető legjobb feleség lesz
belőle.
– Megtiszteltetésnek érzem, hogy elfogadott engem.
– Helytelenül járnék el, ha nem mondanék el bizonyos
tényeket – jelentette ki a lord. – Ez a házasság sokakat
meglep, és különbözőképpen magyarázzák. Egyesek arról
beszélnek, hogy csődbe ment a grófság, szembe kell néznie
Weldon Abbey elveszítésével, és ezért én hoztam össze ezt
a házasságot, és nagy összegű pénzt követeltem tőled. Ez
természetesen nem igaz. Eszembe nem jutna pénzt kérni
tőled.
– Ha szükségessé válna, korántsem lehetetlen…
bizonyos korlátok között – mondta Jack.
– Ó, ne! Isten ments! E házasságkötés mögött nincsen
semmilyen üzleti hátsó szándék. Szeretitek egymást! Rose
és én rögtön láttuk, akikor először találkoztunk York
Terrace-ban.
– Tényleg szeretem. Efelől biztosak lehettek.
– Egyesek szerint nagy nőcsábász vagy.
– Arthur – szólította először keresztnevén a grófot –,
ugyanolyan őszinte leszek, mint te voltál: Anne-nel nem
volt viszonyom abban az értelemben.
– Istenem, ember! Nem kell ezt mondanod.
– Miért nem? Ez az igazság. Mélyen szeretjük egymást,
és életemben először nem kértem egy nőtől, hogy
bizonyítsa be a szerelmét.
 Angliában decemberben korán lemegy a nap, és odakint
sötét volt már, mire Jack lejött a szobájából, és elfogadott
egy kis whiskyt, mielőtt a násznép összegyűlt a
képcsarnokban.
Jack és Anne megegyezett, hogy esküvőjük félig
előírásos legyen. Új, sötétkék öltönyben jelent meg, a nő
egyszerű, rózsaszín selyemruhát viselt bokáig érő, húzott
szoknyával és rózsaszín sifonkalappal. Jack a mellette álló
Curtnak odasúgta, hogy még sosem látott ehhez foghatóan
szépet. A kőpadlós képtárat gyertyák százai világították
meg, és Amerikából repülőn hozott mikulásvirággal
díszítették fel. Két idősebb, székben ülő hölgytől eltekintve
a vendégek állva szemlélték a szertartást.
Az esküvői szertartást a parókia lelkésze vezette, aki egy
nappal korábban kifaggatta Jacket vallásos nézeteiről, és
ígéretét vette, hogy a házasságból származó gyerekeket
megkeresztelik, és keresztényként nevelik föl.
A szertartás után a vacsorát az ebédlőben az 1687-ből
származó asztalnál tálalták fel. amely elég nagy volt, hogy
elférjen körülötte a násznép és az összes vendég. Weldon
összes grófjának, köztük Basilnak, a kilencedik lordnak a
portréja ünnepélyesen nézett le a keretekből a
gyertyafényes társaságra. Az ételek sora
teknősbékalevessel kezdődött, amit szarvaspecsenye
követett a birtokon pár nappal korábban elejtett két
szarvasból, utána hatalmas adag szilvapudingot tálaltak
föl.
Tíz órakor a tizedik gróf és a grófné a menyasszonyt és a
vőlegényt fölvezette a nászszobába, amelyet nagy kandalló
fénye világított meg. A nagy hálószobában még
kellemetlenül hideg volt, de hamar észrevették, hogy
melegítő palackokat helyeztek el a sűrű függönnyel fedett
ágyon, amelyben a krónikák szerint VII. Edward király
hált szeretőjével, Mrs. Keppellel. Úgy szeretkeztek, hogy
elő sem jöttek a nagy dunyha alól. Igazán rendkívül
meghitt módja a szeretkezésnek.

Hét

A NÁSZÉJSZAKA OLYAN VOLT, amilyenre mindketten

számítottak, sőt még többet is nyújtott. Hogy a
legmeghittebb aktust erre az éjszakára tartogatták, és
olyan sokszor gondoltak rá, megadta az éjszakának azt a
pikantériát, amelyet máskülönben nélkülöztek volna. Jack
úgy szeretkezett új feleségével, mintha az szűz lett volna:
gyengéden, nagy törődéssel, mintha törékeny teremtés
volna, akit hevületében megsebezhetne. A nő alávetette
magát Jack irányításának, hagyta, hadd képzelje a férfi,
hogy hajadon szüzességét veszi el. Igaz, nagyon hamar
kiderült, hogy a nő szenvedélyes szerető, aki legalább
annyira kívánta a férjét, mint az őt.
Karácsonyra Weldon Abbeyben maradtak. Anne
Amerikába készült Jackkel, és bizonytalanul érezte, hogy
soha többé nem látja a régi házat. Sétálni ment Jackkel a
mezőre, megmutatta annak a kolostornak a romjait,
amelyet az első grófok hagytak szétmállani. Jack nagy
meglepetésére páva illegette magát a templom romjai
között. Nem feltételezte volna, hogy ez az egzotikus fajta
megél Anglia hideg klímájában, de Anne elmesélte, hogy
egyáltalán nem ez az egyetlen birtok, amelyen pávát
tartanak.
Jack és Anne december 27-én elutazott Weldon
Abbeyből, kivitték őket a londoni repülőtérre, ahol
Mallorcába tartó repülőgépre szálltak. Tíz napot töltöttek
ott, ez volt a nászútjuk.

TIZENNYOLC
Egy 1946

ANNE SOSEM VOLT MÉG AZ ÁLLAMOKBAN, de úgy gondolta, New

York az a hely, ahol élni akar. Jack egyetértett vele.
Határozottan nem akart Bostonban lakni. Kibéreltek a
Keleti Ötvenötödik utcában egy családi házat, és irodát
béreltek a Chrysler Buildingben.
Mickey Sullivan vele volt, amikor az egyik
ingatlanügynök megkérdezte Jacket, tudna-e
hitelreferenciát felmutatni. – Biztosan – felelte Jack. –
Ellenőrizheti Mr. Harrison Wolcottnál, a Kettering Arms
Incorporated elnökénél. – Aztán Mickeyre nézett, és
mosolyt villantott feléje. – És Mr. Dodge Hallowellnél, a
Boston Common Trust elnökénél. – Mickey elfordult, hogy
elfojtsa a nevetését.
Jacknek nem kellett támogatót szereznie
klubtagságához. Mint Harvardot végzettet, szívesen
fogadták a Harvard Clubban.
Curt adásai most a Chrysler Building-i stúdióban
készültek, és telefonvonalon jutottak el az LNI
adóállomásaira. Curt és Betsy is New Yorkba költözött.
Kettő

ÁPRILISBAN ANNE LONDONBA REPÜLT, és onnan Berlinbe

utazott. Mindkét városban gyönyörű otthonok vesztek oda
a bombázásokban, de nagyon sok elegáns bútordarab,
antik ezüst, sőt porcelán is túlélte, és eladó portéka lett.
Többnyire saját pénzét költötte, és kicsit Jackét is, nem
sejtette, hogy a férfi pénzszűkében volt. Harminc ládányi
kincset küldött hajón New Yorkba. Néhány még az ősz
beállta előtt megérkezett, és amikor kicsomagolták, Learék
háza az Ötvenötödik utcán a város látványosságává vált.
A bútorok, amelyeket Anne hajón New Yorkba küldött,
remek tizennyolcadik századi mestermunkák voltak, de
egyik sem volt igazán finom darab. A régiségek nem
illettek múzeumba, használatra szánták őket.
– A legtöbbje Berlinből való – magyarázta Jacknek,
amikor együtt csomagolták ki a vásárolt holmikat, és
elrendezték a szobákban. – Nyomott áron vettem meg őket.
Ha lerombolják a házadat, mented, ami menthető, és
eladod, hogy élelmet vásárolj rajta.
– Gyanítom, hogy sajnálnunk kellene azokat, akiknek a
tulajdonában voltak ezek – állapította meg Jack.
– Én egyáltalán nem sajnálom őket. Háborút indítottak
és vesztettek. Basil és Cecily csak kettő az általuk megölt
nagyszerű, ártatlan emberek milliói közül. Ha a kincseiket
megveszik a győztesek, az egyszerűen túl rossz. Sajnálom,
hogy bármiért is fizettem ezek közül. Elloptam volna őket,
ha meg tudtam volna tenni.
A házat nem lehetett teljes egészében 18. századi
régiségekkel bebútorozni. A könyvtárat sem úgy rendezték
be. És a nagy hálószobát sem.
 Mialatt Anne Európában járt, Jack megállapodott egy
vízvezetékszerelő céggel, hogy mind a négy fürdőszobában
korszerűsítik a berendezést. Nem sikerült márvány
zuhanyozót találnia tűzuhannyal és bidével, de akkora
csempézett zuhanyozót szereltetett be, amelyben két
embernek volt elég a hely.
Mielőtt Anne Európába utazott, megbízta Jacket, hogy
kerítsen szobalányt; rá bízza a választást. Harmincéves
néger nőt fogadott fel, Priscilla Willoughbyt, aki Tallulah
Bankheadnél dolgozott mindaddig, amíg a színésznő
hóbortjai elviselhetetlenné nem váltak számára. Jó
referenciákkal jött, köztük volt a kétes hírű Tallulah
ajánlása is.

Három

DECEMBERRE LEARÉK ÚGY ÉREZTÉK, MEGMELEGEDTEK új

otthonukban, és partit rendeztek.
Vendégeket hívtak a december 13-ára, péntek estére
szervezett vacsorára. Kis partinak tervezték, semmi
különlegesre nem gondoltak; később rendezendő, nagyobb
összejövetel főpróbája volt.
A meghívottak köre régi barátokra és ismerősökre
korlátozódott: Herb Morrill és felesége, Esther; Mickey
Sullivan és felesége, Catherine; Curt és Betsy Frederick;
valamint Durenberger Kapcsi és a barátnője. Anne azt
indítványozta, hogy jó alkalom volna megismerkedni Jack
családjával. Amikor a férfi tétovázott, Anne tovább
makacskodott. Kimentek a meghívók, és a péntek esti
parti előtti kedden Los Angelesből távirat tudatta, hogy
Erich Lear és barátnője, és Robert és a felesége örömmel
vesz részt Jack házavatóján.
Learék csak órákkal a vacsoraparti előtt érkeztek meg,
és jelentkeztek be a Waldorfba, így Jacknek nem volt
alkalma bemutatni őket új feleségének a többi vendég
érkezése előtt.
– Csak annyit mondhatok, drágám, hogy
figyelmeztettelek. Remélem, szeretni tudsz azután is, hogy
meglátod, honnan jöttem.
A vendégek érkezéséig fél óra sem volt hátra Anne
megcsókolta Jacket, és megigazította a nyakkendőjét.
Egysoros szmokingot viselt, amely megrendelés nélkül,
váratlanul érkezett Savile Row-i szabójától. Tweedzakó és
két nadrág is érkezett. Mint Curt elmagyarázta Jacknek, a
szabó úgy érezte, kötelessége gondoskodni arról, hogy a
megrendelője minden alkalomra megfelelően nézzen ki.
Curt segített megírni egy levelet a szabónak, amelyben
elmagyarázta, hogy nem fog lovagolni, vadászni vagy
horgászni, és nem lesz szüksége az e tevékenységekhez
használatos öltözékekre, mint ahogy nem utazik Angliába
az ascoti versenyekre, és nem megy felföldi vadászatra sem
Skóciába. Curt azt is elmagyarázta, hogy nincs értelme
számlát kérni; a szabó majd kiadja szokásos éves
számláját, mint akkor, amikor Jack évekig Londonban élt.
Curt tanácsolta továbbá, hogy minden alkalommal,
amikor Londonban jár, látogassa meg a szabót, hogy az
ellenőrizhesse a méretét.
Anne és Jack kiment a hálószobából, és megnézte a
nappalit és az ebédlőt. Minden készen állt. Priscilla, aki
fekete egyenruhát viselt fehér köténnyel és fehér sapkával,
felkapott a földről egy levelet, amely a vázában lévő arany
krizantémról hullott le. Mivel csak tizenketten ülnek az
asztal körül, Priscilla azt javasolta, hogy Mrs. Lear ne
fogadjon fel az estére inast. A szakács mindennek gondját
viseli a konyhában, Priscilla pedig felszolgál. Mostanra
Anne biztos volt abban, hogy a szobalány mindent
tökéletesen elintéz.
Elsőként Curt és Betsy érkezett.
Anne a nappaliban várta őket, a kandalló előtt állt.
Mögötte a függönytől félig eltakart hatalmas tükör függött
a kandallópárkány fölött. Lábszárközépig érő, rózsaszínű
selyem-taft szoknyát vett föl kétharmados ujjú, nyaknál
kivágott, fekete kasmírpulóverrel, amelyen jól érvényesült
az Arthur smaragd, gyémántokkal ékesített fehér aranyba
foglalva.
Jack az előszobában köszöntötte Curtot és Betsyt. –
Anne fenségesen néz ki, Jack! – állapította meg Curt.
– Nagyon büszke vagyok rá – válaszolta egyszerűen
Jack.
– Istenem, micsoda smaragd! – kiáltott föl Betsy, amikor
kezet fogott Anne-nel.
– A Weldon család gyűjteményének egyetlen magammal
hozott, jelentősebb darabja – magyarázta Anne. – Kölcsön
van nálam, hogy úgy mondjam. Valójában vissza kell
jutnia. Harmadik György király adta ezt a smaragdot
Arthurnak, Weldon ötödik grófjának, aki valamilyen
politikai vitában őt támogatta. A nyolcadik gróf készíttette
a mostani gyémántos foglalatot.
Jack a fejével a kandallótól jobbra a falon függő, érzéki
tiniakt felé biccentett. – Ne hidd, hogy Weldon grófja és a
grófné kicsinyes, amiért vissza akarják kapni a smaragdot!
A festmény Boucher alkotása, tőlük kaptuk
nászajándékba.
 – Még sosem láttam ehhez hasonló Dürer-képet –
mondta Betsy egy bekeretezett rajzra mutatva.
Anne megmagyarázta. – Albrecht Dürer nem szeretett
orvoshoz járni, ezért ehhez hasonló aktképeket rajzolt
magáról, megjelölve a helyet, ahol fájt valamije, és bízott
abban, hogy az orvos annak alapján meg tudja állapítani a
diagnózist.
– Az a fafestmény amott – az Angyali üdvözlet – egy
grünewaldi oltárkép töredéke – mondta Jack. – Anne
kifosztotta Európát.
– Csak Berlint – szólt ravaszkásan mosolyogva Anne.
Megérkeztek Morrillék, majd Sullivanék. És aztán
megjöttek a kaliforniai Learék.
Erich hatvanegy éves korára teljesen kopasz lett, és
súlyosabb volt, mint amikor Jack utoljára látta.
Vele jött egy lángolóan vörös hajú, tizenkilenc éves,
nagy kék szemű és pirosra festett ajkú lány. – Jack –
mondta az apja hadd mutassak be neked egy nagy filmes
jövő előtt álló csajt. Miss Barbara Tracy.
Barbara Tracy testhez tapadó fekete, klipszekkel
kirakott ruhát hordott. Jack érezte, hogy a lány zavarban
van, de meg sem kísérelte kitalálni, hogy a szóba jöhető
okok közül melyik miatt.
Erich körülnézett a nappaliban, és meglátta Anne-t. –
Hát, Jézus Krisztus! Egy dologhoz biztosan megvan a
tehetséged. Ez minimum grófnő!
– Nagyon szép – állapította meg Dorothy Lear, Jack
slampos sógornője. Eleanor Roosevelthez hasonlóan ő sem
volt csúnya nő, de megvolt benne az a rejtélyes képesség,
hogy előnytelenül válogassa meg a ruháit. Viszont, sajnos,
híján volt Mrs. Roosevelt megnyerő egyéniségének,
 – Ó, csak nem karácsonyfát látnak szemeim? – kérdezte
Bob. – És menórát is. Hát nem vagyunk széles látókörűek?
– Eklektikusak – vetette oda Jack.
Anne ügyes, gyakorlott melegséggel köszöntötte új
rokonait. Ha Erich arra számított, hogy fölfedi a legapróbb
jelét az elfogadásnak vagy visszautasításnak, vagy akár a
meglepődésnek, akkor csalódnia kellett. Anne semmit sem
árult el az érzéseiből.
– Hogyan szólítsalak? – kérdezte könnyeden gunyoros
mosollyal Erich. – Ladynek?
– Na de, Mr. Lear, miért nem próbálkozik az Anne-nel?
Tudomásom szerint hallgatok rá.
Erich vigyorgott, és szorosabban fogta a nő kezét. –
Nagyszerű amerikai lesz belőled!
– Minden tiszteletem dacára, uram, igyekszem ezt
elkerülni!
– Rendben. Helyes. Jackből sem lett angol, amikor
Angliában időzött, és belőled sem lesz amerikai.
– Pontosan.
Erich bólintott. – Én, izé, még sosem láttam ilyen
ízlésesen berendezett otthont.
– Nem felelne meg mindenkinek – mondta Anne. – De
nekünk megfelel.
– Remélem, nemsokára eljöttök Kaliforniába, és
megismered a kaliforniai stílust. Az sem felelne meg
mindenkinek.
– Biztosan nagyon csodálnám, Mr. Lear!
– Remélem is. Engem mindenki Erichnek szólít. Te
miért nem?
Anne bólintott. – Erich. Annyira örülök, hogy végre
találkoztunk.
 Kicsit később Jack beszélt az apjával. – Hát ez aztán a
lány, akit magaddal hoztál – jegyezte meg szárazon Jack.
– Ne csapd be magad! – mondta Erich. – Amit látsz, az
tehetség. Abban a csajban van tehetség. Őstehetség.
– Természetes vörös? – kérdezte mosolyogva Jack.
Erich elnevette magát. – Nem vörös!
– Bob leszerződtette?
Erich ujjával Barbara Tracy felé bökött. – Ha megdugom
őket, szerződést köt velük. Családi kötelezettség. Még
talán egy filmbe is beteszi.
Vacsoránál Curt Erich mellett ült.
– Hány rádióállomás van a fiam tulajdonában? –
kérdezte Curttól Erich.
– Nehezen fogja elhinni, Mr. Lear, de nem tudom
biztosan. Újságíró és rádiós műsorvezető vagyok. Mickey
tudja. Herb tudja. Azt hiszem, az LNI-nek tizenkét
állomása van most. Úgy tudom, még egyet megvehetünk
januárban, és egy továbbit egy vagy két hónappal később.
– Nagyon erőszakosan bővíti a vállalatbirodalmát –
állapította meg mogorván Erich. – Egy keveset tudok a
richmondi adóról. Jack elment a részvényesekhez.
Részvényeik 15,25 dollárt értek. Ő 17-et ajánlott. Az
igazgatóság talált egy másik befektetőt, aki hajlandó volt
17,25-öt ajánlani. Jack kötötte magát a 17 dollárhoz, és
levelet küldött a részvényeseknek. Közölte velük, hogy
részvényeik még 15,25 dollárt sem érnek, de ő azért
ajánlott 17-et, mert nyereségesebbé tudná tenni az adót,
és növelné az osztalékukat. Amikor a részvényesek
összeültek, 38 százalék volt a tulajdonában. Tizennégy
százalék tulajdonosai az ő igazgatóságára szavaztak, és
Jack átvette az irányítási. A házból kirúgott minden
átkozott igazgatót, figyelmeztetve másokat, akik esetleg
szembeszegülhetnek vele. Kirúgta még a nyavalyás
titkárnőiket is! Kirúgott két bemondót, mert nem tetszett
neki a hangjuk. Közölte, hogy nem engedélyezi a déli
akcentust; az adónak úgy kell hangoznia, mint a
washingtoni vagy philadelphiai adónak, ha nem éppen
bostoninak. A helyi kongresszusi képviselő addig ingyenes
politikai hirdetést adhatott föl.
Jack közölte vele, hogy ez törvénytelen, és attól fogva
fizetnie kell bármilyen adásba kerülő hirdetésért. A
képviselő megfenyegette Jacket, hogy majd bemártja az
FCC-nél. Jack azt mondta, basszon egyedül. Az 1946-os
választásokon a pasi még hétszáz szavazatot sem gyűjtött
össze. Most már senkinek sem fog ártani. A fiam igazán az
apja fia.
– Hallottam róla – felelte elmerengve Curt.
– Soha semmit sem tanult tőlem – folytatta Erich, aki
kicsit spicces lett az elfogyasztott italtól. – Semmibe vett,
sosem hitte, hogy tudok valamit, amire szüksége lehet. De
képzelje el, hogy ez vele született! Ugyanolyan nagy
seggfej, mint én vagyok.
– De más stílussal. Gondolom, ezt elismeri.
– Igen, de a stílus nem számít. Az eredmények
számítanak, és a fiam tudja, hogyan kell eredményeket
elérni.
Vacsora után Barbara Tracy, a vörös hajú, Betsy
Frederickkel beszélgetett. – Erich azt mondja, Anne a
második felesége, és hogy az első éppen olyan szép és
finom volt, mint ez. Erich azt mondja, hogy az első
felesége… hogy is hívják?
– Kimberly.
– Azt mondja, Kimberly nem szerette őt.
 Azt hiszem, kettőjük között kölcsönös volt az ellenszenv
– jegyezte meg Betsy.
– Az a benyomásom, hogy rossz viszony volt apa és fia
közölt is, de most egészen jól kijönnek.
– Bármelyikük boldogan megölné a másikat – mondta
metszően Betsy, és az ajkán mosoly bujkált.

Négy

PÁRIZSBAN ANNE TALÁLT KÉT ELRAGADÓ MARIO TAUZIN-

RÉZKARCOT, amelyeket láthatóan mappából vettek ki,
mesteri nyomatot készítettek róluk, és bekeretezték őket.
Remek vonásokkal megrajzolt képek voltak az ártatlanul
meztelen serdülő kisfiúról és kislányról. Az egyiken a
kislány lustán mosolygott, miközben hagyta, hogy a fiú
ujjúval fedezze föl széttárt szeméremnyílását. A másikon a
fiú mosolygott, ahogy a kislány az egyik kezével
megmarkolja a hímvesszőjét, a másikkal pedig a heréit
emeli föl. Anne megvette a hálószobájukba a rajzokat, és
most ott függtek.
Ő és Jack együtt zuhanyoztak, és most az ágyban fekve
beszélgettek. – Nem szívesen mondok rosszat Basilról –
szólalt meg az asszony –, de sosem fogadott volna el
olyasmiket, mint ezek a Tauzin-képek. Nagyon őszinte férfi
volt, és nem engedte volna meg, hogy…
Anne komolyan gondolta, amit csinált: szelíden babrálta
Jack péniszét hosszú, vékony ujjaival.
– Az angol férfiaknak sok csodálatos tulajdonságuk van
– mondta Jack. – Remek katonák, de nem remek
szakácsok vagy szeretők. Viszont másfelől az angol
lányok…
 – Gazember! – nevetett föl Anne, majd előrehajolt, és
megcsókolta a férfi makkját. A nyelve hegyével
megérintette. Úgy tűnt, meg sem fordult a fejében, hogy
tovább menjen, Jack pedig úgy döntött, nem kényszeríti
rá. Ha rátalál a módjára… hát akkor majd segít neki.
Az asszony a hátára fordult, és széttárta a lábát.
Ujjaival széthúzta a vagináját, és megmutatta Jacknek
finoman színezett redőit. Megriszálta a csípőjét,
mosolygott, és nézte, amint a férfi a vaginájába bámul.
Soha nő ezt még nem csinálta előtte. Ma este, életében
először előrehajolt, és megcsókolta, amit a nő mutatott
neki. Egyszerűen nem tudott ellenállni. Megérintette a
redőket, aztán a nyelvével végigsimította a csiklóját. Az
asszony nyögdécselt.
– Gyere, Jack! Gyere! Akarlak! Hé! Nem kell gumi!
Csináljunk kisbabát! Itt az ideje, hogy kisbabát csináljunk!

TIZENKILENC
Egy 1947

JACK AZÉRT REPÜLT NEW ORLEANSBA, mert Durenberger

Kapcsi ragaszkodott hozzá, hogy fontos, és megtanulta,
hogy a Kapcsi ítéletében eléggé megbízhat. Megkérte
Curtot, hogy menjen vele. Hat óra körül Kapcsi és Curt
társaságában leült a Kapcsi által foglalt szállodai
lakosztály nappalijában. Kapcsi italt töltött.
– Mi az üzlet lényege? – kérdezte Jack. – Legyünk
pontosak. Egy csapásra kilenc adót szerezhetünk meg?
– Nem megszerzésről van szó. Betársulhatunk. Kilenc
adójuk van: Dallasban, Shreveportban, Memphisben,
Lexingtonban, Kansas Cityben és így tovább. Adóik nem
eladók. A cég sem eladó. De talán meghallgatnak egy
ajánlatot az összeolvadásról. Sok bluegrasst és
countryzenét játszanak, rengeteg piaci jelentést közölnek:
bontott disznó, szarvasmarha, gabona és gyapot Egyes
városaikban csökken a piaci részesedésük, mert a
lakosság annyi bluegrasst akar hallgatni, meg valami
mást. Másfelől nem akarnak összeolvadni valamelyik
hálózattal, még ha sikerülne is nekik, mert akkor
szándékaiknál több időt kellene szentelniük a hálózati
programok sugárzására. Mi ennél lazább kapcsolatot
tudnánk ajánlani nekik!
– Na, és mi a menetrend ma estére? – szakította félbe
Jack. – Hogyan fogunk…
– Ha a repülőd korábban érkezett volna, megkértek
volna, hogy találkozzunk ügyvédeik irodájában. De mivel
délután négy után értél ide, a jelek szerint esti találkozóra
gondolnak egy klubban, ahol jobban megismerkedhetünk.
Ez jó ötlet.
– Miféle klub?
– Ray l’Enfant visz bennünket a klubjába. Vacsorára…
és akármire.
– Mi az az akármi? – kérdezte Curt.
– Nem tudom biztosan. Mindenesetre hétkor vesz föl
bennünket.
L’Enfant tizenhat hengeres Lincoln Continentallal jött
értük a szállodához. Billy Bob Cotton is vele volt.
Mivel egyedül Ray ismerte közülük a várost, sejtelmük
sem volt róla, merre viszi őket. Egy ideig Ray l’Enfant a
folyó mellett vezetett, szórakozottan csevegett az
időjárásról és a nyitott kocsiablakon beáramló különböző
illatokról, különösen az alsó folyó egyedülálló illatáról; a
halál bűzéről, amelyet a sós vizes áradat alkotott,
összekeveredve a Mississippi iszapjának olajos bűzével.
Aztán befordult egy környékre, amely a polgárháború előtti
időkből valónak látszó házakkal volt tele, noha nehéz lett
volna bármelyik házat részletesen leírni, mivel mindegyiket
magas sövény vagy fal takarta el, vagy pedig mohával
sűrűn benőtt, vastag tölgyek mögé rejtőztek. Itt erősebbek
voltak a szagok, már-már émelyítőek, mint valami nehéz
illatú parfümé.
– Ez mítoszokkal, legendákkal teli környék – mondta
l’Enfant. – Azt mesélik, egyes házakban kísértetek
járnak… némelyekben a szellemeknél is rosszabbak.
– Mint például? – kérdezte Jack.
L’Enfant felkacagott. – Zombik, Vámpírok. Vérfarkasok.
Minden, amit az egyszerű elme el tud képzelni, ha furcsa
zajokat hall vagy váratlan fényeket lát.
– Mint a keresztények – nevetett fel Kapcsi. – Ha nem
tudnak megmagyarázni valamit, azt mondják, az a Sátán
műve.
– Ennél kicsit komolyabban veszem a kereszténységet –
szólalt meg rosszallóan Billy Bob Cotton.
Billy Bob Cotton az esti összejövetelre világosszürke
öltönyben jelent meg, pezsgőszínű Stetson-kalappal és
kígyóbőr csizmával. A keletről érkezett vidéki mamlasznak
nézhette, de elég volt csak pár szót szólnia, hogy eloszlassa
ezt a véleményt.
– Ma este nem fogunk látni egyetlen szellemet vagy
ördögöt, vámpírt vagy szentet sem – jelentette ki l’Enfant.
Az autóban Raymond l’Enfant volt a legfiatalabb.
Magas, vékony férfi volt, bal arcán és bal kezén fénylő
égési hegek. Mint Jack később megtudta, a háborúban P-
47-esen repült Európában, és a bal oldala megégett,
amikor egy franciaországi szántóföldön ért földet a
légvédelmi lövegtől eltalált gépével. Megkapta a Kiváló
Szolgálatért Keresztet, és a hajtókájában hordta annak
szalagját.
Hirtelen lehúzódott az út szélére, és odagördült egy
gótikus kovácsoltvas kapuhoz, ahol megállt, és
felvillantotta a fényszórót.
Tagbaszakadt néger bukkant fel az árnyékból. –
Monsieur l'Enfant! Isten hozta! – mondta.
L’Enfant kikászálódott az autóból, és intett a
vendégeinek, hogy kövessék. A néger beült a volán mögé,
és kitolatott az autóval az utcára, Valahol látótávolságon
kívül leparkolt vele.
Az öt férfi végigsétált a sűrű és kellemetlen szagú
bokroktól szegélyezett feljárón, majd a falépcsőkön
fölmentek agy széles verandára.
Egy nő, akit valószínűleg a néger által megnyomott
berregő riasztott, kitárta a ház kettős szárnyú ajtaját. –
Messieurs…
– Bon soir, Antoinette! – szólt l’Enfant. – Ma este a nagy
teremben ülünk le, és megnézzük a show-t.
Antoinette, aki legalább ötvenéves volt, és testhez
tapadó, piros ruhát viselt, egy asztalhoz kísérte őket az
étteremben, ahol mintegy húsz asztal állt. Egy kvartett-
trombita, szaxofon, zongora és dob – New Orleans-i jazzt
játszott, de nem olyan hangosan, hogy ne lehessen
beszélgetni,
A nagy, kerek asztal hat személyre volt megterítve, de a
kisegítő pincér gyorsan levette a hatodik terítéket,
jószerivel még mielőtt az öt férfi helyet foglalt volna. Az
abrosz vastag, az evőeszközök nehezek. Az asztal közepén
álló kristályvázában tucatnyi fehér rózsa.
 Feltűnt a pincérnő. – Polly vagyok – közölte. – Mivel
szolgálhatok, uraim?
Piros cipőjét és piros harisnyakötős, sötét harisnyáját
leszámítva Polly anyaszült meztelen volt. Angyali arca,
világosbarna haja volt, húsos teste, duzzadó melle szinte
szétfeszítette a bőrét. L’Enfant rendelt egy palack bourbont
és egy palack skót whiskyt, Polly pedig elsietett, hogy
eleget tegyen a rendelésnek.
– Sose tudok betelni evvel a hellyel – jelentette ki Billy
Bob.
– Nem hiszem, hogy én valaha betelnék vele – tette
hozzá Kapcsi.
– Mindegyiküket javasolni fogom tagnak – mondta Ray.
– 1500 dollár a belépési díj, és minimum havi 150 dollár a
tagdíj. Persze a városon kívüli vendégek csak havi
minimum 25 dollárt fizetnek.
– Megtisztel, ha tag lehetek – mondta Jack. – Mi a klub
neve?
– Ez az egyik szépsége – felelte Ray. – Nincs neve. A havi
számla a New Orleans Cotton Exchange Clubtól érkezik,
de sose kérje a taxisofőrtől, hogy vigye oda. Mondja, hogy
vigye magát a Nevenincs Klubba!
Jack elnevette magát. – A Nevenincs Klub. Curt, nincs
nekünk valami ilyesmink New Yorkban?
Curt megrántotta a vállát, de Kapcsi vigyorogva
válaszolt. – Elvihetlek egy helyre a Nyugati Negyvenhetedik
utcában. De azt mondom, csak az ostoba kutya szarik a
saját odújába. Ha valami ilyesmit akarsz, keress egyet a
városon kívül! Igazam van, Ray?
– Vagy keríts egyet New Orleansban, ahol tudunk titkot
tartani!
 Kapcsi Rayhez beszélt. – Nem fogok helyette dönteni, de
azt mondom, hogy Jack valószínűleg nem akarja
kihasználni, amit a legjobb Nevenincs Klub nyújthat.
Nemrég vette feleségül a legmennyeibb teremtést, akit
csak el tud képzelni. Egy angol grófnét.
Jack fölnevetett. – A szívességért cserében jelentem,
hogy Kapcsi nemrég vett el feleségül egy neki való mennyei
teremtést. Egy lányt a texasi Lubbockból, ez Kapcsi
szülővárosa.
– Javaslom, ne éljünk azzal, amit ebben a
vonatkozásban a klub kínál – ajánlotta Ray. – A magam
részéről sokkal kevésbé nyilvános körülményekre
gondolok. Persze, ha a pincérnőnktől valamelyiküknek
merevedése támadna…
– Nézni és nem fogdosni jöttem – jelentette ki Billy Bob.
– A kettő bizonyos mértékig kölcsönösen kizárja egymást.
– Majd a szállodába visszatérve fogdoshat – mondta
Ray. – Ha akarják, elintézhetek valamit, de saját
maguknak is könnyedén elintézhetik.
– Az itteni ételek földöntúliak – tájékoztatta őket Billy
Bob.
– Ha megengedik, én rendelek – szólalt meg Ray. – De
figyelmeztetem önöket. Nem olyasmi lesz, amit
megszoktak.
Jack mosolygott.
– Segítsen elmenekülnöm attól, amihez szokva vagyok.
Mérsékelten ittak a bourbonből és a whiskyből, mert
Ray étvágygerjesztőt és előételt rendelt a hozzá való borral
– nemes bordeaux-i vörössel.
– Egy pár szót válthatunk üzletről is – indítványozta
Ray. – Meg kell értenie, Mr. Lear, hogy társaim és én nem
vagyunk érdekeltek állomásaink vagy cégünk eladásában.
Kilencen vagyunk. Társaknak nevezzük magunkat, de
valójában a Broadcasters Alliance részvénytársaság,
mindegyikünknek a részvények kilenced része van a
tulajdonában. Az állomások és engedélyeik a cég
tulajdonában vannak. Persze, ha közülünk öten eladnák
önnek a részvényeiket, átvehetné a cég irányítását. De
nem hinném, hogy közülünk öten ezt tennék.
– Remélem, hogy nem – felelte Jack. – Nem azért jöttem,
hogy állomásaik megvásárlásáról vagy cégük
irányításának átvételéről tárgyaljak. Őszintén szólva nem
tudnék olyan tőkeemelésre vállalkozni, hogy az idén újabb
kilenc adót vásároljak fel. Szövetségnek nevezik
vállalkozásukat. Azért jöttem, hogy tisztázzam önökkel,
milyen lehetőség van másfajta szövetségre: az önök cége és
az enyém közöttire. Nagy vonalakban úgy gondolom, hogy
mindegyikünk megtartaná saját tulajdonrészét, és az
állomásaink fölötti ellenőrzést. Az LNI ellátná önöket
bizonyos mennyiségű műsorral, amelyet anélkül
kapnának meg, hogy alá kellene vetniük magukat a
hálózat irányításának. A Broadcasters Alliance bizonyos
programokkal látná el az LNI-t. Mindannyian fizetnénk
egymásnak a csereprogramokért. Vagy kereskedhetnénk is
bizonyos mértékig; úgy értem, barteralapon cserélhetnénk
műsorokat, készpénzmozgás nélkül.
– Ez bonyolult ügylet lenne, amelyben sok
részletkérdést kell tisztázni – vetette közbe Billy Bob
Cotton.
– Teljesen igaza van – értett egyet Jack.
Ételeiket magas, méltóságteljes, fehér hajú néger hozta
ki, a jobb kezében tartott két kanállal tálalta föl. Polly csak
két asztalt szolgált ki, repkedett köztük, sürgölődött, hogy
megtöltse a borospoharaikat, elsietett, hogy szóljon a
pincérnek, amikor észrevette, hogy az egyik úr még kérne
valamit. Egyszer, amikor bort töltött, Curt szelíden
megpaskolta a pucér fenekét. Melegen elmosolyodott, és
sokat sejtetően felvonta a szemöldökét.
Az étvágygerjesztő füstölt kolbászkarikák közé tűzött és
boros mártásban megfőzött osztriga volt. Az osztrigával
kehelynyi sült hikoridiót hoztak. Ezt őszibarackos
paprikasaláta követte. Az előétel citromos vajas szószban
roston sült aligátorfarok volt, amit vörös babbal és rizzsel
tálaltak.
Istenem, ez kiváló, Ray! – áradozott Jack.
– Elég ahhoz, hogy eszünkbe jusson időnként
összejönni New Orleansban – állapította meg Billy Bob.
Aztán elkezdődött a műsor. Vörös bársonyfüggöny
mögött alacsony kis színpad rejtőzött. A függönyt
Antoinette húzta el, és keskeny ágy tárult föl, amelyet
föntről reflektorok világítottak meg. A jazzkvartett
hangosabban játszott.
– Polly és Amelia! – jelentette be Antoinette.
Polly keresztülügetett a termen, felmászott a színpadra,
és hanyatt feküdt az ágyon. Amelia, a másik pincérnő, aki
szőke és cingár volt, követte Pollyt a színpadra, letérdelt,
és az arcát belenyomta Polly ágyékába. Kicsit jobban
széttolta Polly lábait, hogy az asztaloknál ülő férfiak
láthassák, mit nyalogat. Polly tekergett és nyögdécselt.
Amikor mintegy tíz perc múlva a pár szétvált, Polly merő
izzadság volt. Az asztalnál ülő férfiak lelkes tapsa
közepette elhagyta a helyiséget.
– Deirdre és Marie! – szólította Antoinette a
következőket.
Két másik pincérnő mászott az ágyra. Átölelték egymást,
és összedörgölték az ágyékukat. Egymás mellbimbóit
szopogatták. Deirdre, sovány fiatal lány, térdre emelkedett,
odamutatta hátsó felét Marie-nek, és a kezével széthúzta a
fenekét, amennyire csak tudta. Marie, aki jó harmincas,
csinos, vörös hajú nő volt, bedugta a nyelvét Deirdre
végbelébe, és hevesen nyalni kezdte. Ugyanakkor átnyúlt
Deirdre lábai között, és középső ujját bedugta a
szeméremnyílásába.
Pár perc után helyet cseréltek, és Deirdre viszonozta a
szívességét.
– Istenem! – morogta Jack. – Lehet, hogy a végén mégis
összehozok valamit a szállodai szobámban.
Most kihunyt a fény, a terem sötétbe borult, kivéve a
színpad fényeit, amelyek szintén halványabban
világítottak.
Egyetlen fényszóró fényes kört rajzolt az ágy mögötti
függönyön lévő lyuk köré. Marie, a csinos vörös hajú
felmászott a színpadra, félretolta az ágyat, és letérdelt a
padlóra. Egy pillanat múlva a függöny lyukán át megjelent
egy férfi nemi szerve. Marie megragadta, és beszívta a
szájába a péniszt.
– Egyike tagjainknak – magyarázta Ray. – Lekapcsolják
a lámpát, hogy a vele egy asztalnál ülőket kivéve senki se
tudja, ki ment a függöny mögé.
– Átkozottul nehéz ellenállni – mondta Billy Bob.
– Túlságosan is nehéz – hagyta helyben Jack. – Polly?
– Ha akarja – mondta Ray.
Ray csettintett az ujjaival, és Antoinette odalépett
asztalukhoz. – Kicsodát? – kérdezte suttogva.
– Pollyt.
– Rendben. Rajta, bármelyik jöjjön is közületek.
 Kézen fogva vezette végig a sötét helyiségen egy parányi
fürdőszobához a függöny mögött. – Szívességet tenne a
lánynak, ha először megmosná – mondta közönyösen.
Jack bement a kis fürdőszobába, és melegvízzel meg
szappannal és papírtörülközővel megmosakodott.
Kopogást hallott az ajtón, kinyitotta. Antoinelte a
függönyön lévő húszcentis lyukra mutatott, ahol
átvilágított a fény.
– Húzza le az alsóját, és dugja ki! A lány várja.
Tapsot hallott, amikor átdugta a farkát és golyóit a
vörös bársonyfüggönyön. Nem látta a lányt. Nem lehetett
benne biztos, hogy Polly az. Először csak a lány kezét
érezte, aztán ahogy nyalogatni kezdte, majd azt érezte,
hogy beszívja a péniszét a szájába. Nem kellett sokáig
dolgoznia. Hamarabb elélvezett, mint akarta. Kéje gyors,
de melyről fakadó és teljes volt.
Amikor visszatért az asztalhoz, újabb férfi nemi szerve
jelent meg a lyukban, és a kis Millie térdelt ott, készen a
munkára. Hála istennek!, gondolta Jack. Ez azt jelentette,
hogy a terem még sötét, és mindenki a színpad felé
fordította a figyelmét.
Nem ment más a függöny mögé. A helyiség mindaddig
sötétben maradt, amíg a harmadik férfi is visszatért az
asztalához. Aztán kigyúltak a lámpák, és akkor minden
szereplő meztelenül állt a színpadon vagy előtte a
parketten, és meghajolt. Férfiak pénzt markoltak fel és
dobáltak feléjük.
Az öttagú társaság az asztalnál maradt, brandyt és
kávét ittak. Egyikük sem mondott egyetlen szót sem
Jacknek, még azt sem kérdezték, jó volt-e.
Amikor elmentek a klubból, a meztelen pincérnők az
ajtóban álltak, és jó éjszakát kívántak. Jack odalépett
Polly-hoz, és ötvendolláros bankjegyet csúsztatott a
kezébe.

Kettő

A TELJES SZERZŐDÉS MEGTÁRGYALÁSA A BROADCASTERS

ALLIANCE ÉS AZ LNI KÖZÖTT HÓNAPOKIG TARTOTT. Végül az
Alliance több befolyásra tett szert saját műveleteivel
kapcsolatban, mint amennyire Jack gondolt. Ennek
ellenére nem volt meglepve, amikor a Time úgy írt az
ügyletről, mint amely ,,lényegében összeolvadás, melynek
következtében Jack Lear és társai huszonhárom
rádióállomást ellenőriznek, s az LNI-t minden korábbinál
erőteljesebb hangúvá tette, felülmúlva bárki ezzel
kapcsolatos elképzeléseit”.

Három

OKTÓBER 21-ÉN ANNE EGÉSZSÉGES KISFIÚT SZÜLT, AKIT JACK

ARTHURNAK NEVEZTEK EL.
Bentlakó dajkát fogadtak fel a baba mellé. Az a Mrs.
Gimbel volt, aki John és Joan dajkájaként szolgált, és
megszerette a családot. Jacknek a nő iránti bizalma
enyhítette Anne aggályait, hogy Mrs. Gimbel túl öreg már
a dajkasághoz.
Az első összeszólalkozásra akkor került sor anya és
dajka között, amikor Anne tájékoztatta Mrs. Gimbelt, hogy
egy évig fogja szoptatni a gyereket. Mrs. Gimbel ezt nem
fogadta el, mondván, hogy egy recept szerint sokkal
teljesebb táplálásra van szükség. Priscilla, a szobalány a
szoptatás mellett voksolt. Jack csak mosolygott, és nem
volt hajlandó állást foglalni a vitában. Mindenesetre a Kis
Jack, ahogy óhatatlanul hívták, gyarapodott, és dundi,
eleven kisbaba lett. Jack szerette, még ha a kis Jack arra
emlékeztette is, hogy John hamarosan tizenhat éves lesz,
és nagyon ritkán látták egymást.

HÚSZ
Egy 1948

KIMBERLY 1946-BAN FELESÉGÜL MENT DODGE HALLOWELLHEZ.

1948 márciusában azt írta Jacknek, hogy nyáron nem
lehetnek nála a gyerekek egy hónapig, mint szoktak, mert
Dodge-dzsal egész nyárra magukkal viszik őket Európába.
Jack felhívta telefonon Harrison Wolcottot.
– Beszélek vele, Jack! Mostanra már tudnia kellene,
hogy nem veheti semmibe a megállapodás feltételeit,
amikor csak kedve kerekedik.
– A leghatározottabban sincs hozzá kedvem, Harrison,
de felfogadok egy ügyvédet, és visszamegyek a bíróságra,
ha rákényszerít.
– Le fog csillapodni. Beszélek vele. Ha már vonalban
vagyunk, szeretnék megemlíteni valami mást. Nem
akarod-e visszavásárolni a WCHS-t és a WHFD-t?
Kimberlynek jól jönne egy kis pénz. Sem neki, sem Dodge-
nak fogalma sincs arról, hogyan kell igazgatni egy
rádióállomást.
– Végiggondolom – felelte Jack de őszintén megmondom,
Harrison, hogy most azonnal nem tudom kifizetni. Más
állomásokat vásároltam, mint tudod – és nyakig benne
vagyok a jelzáloghitelben. Több reklámidőt adunk el. A
bevételeink nagyobbak. De…
– Tegyük fel, én vásárolom meg az adókat. Hadd higgye
Kimberly és Dodge, hogy te vetted meg őket! Te igazgatod
őket. Az igazi tulajdonos az általam John és Joan javára
létrehozandó tröszt lesz. A világ előtt pedig úgy tűnik
majd, hogy újabb két adóval bővítetted a hálózatodat.
– Ez roppant nagyvonalú tőled. Harrison! Sajnálom,
hogy Kimberlyt ilyesmiben sötétben kell tartanunk. Tudod,
tényleg szerettem. Mélyen szerettem. Bizonyos értelemben
még ma is szeretem. De, Harrison, fullasztó volt mellette.
Most meg a gyerekeket próbálja távol tartani tőlem.
– Kimberlynek az a gondja a gyerekekkel, hogy a te New
York-i házadban laknak. Nem lesz kicsit zsúfolt?
– Nyárra kibéreltem egy helyet magunknak.
Labirintusszerű, úszómedencés házat bérelt a
Connecticut állambeli Greenwichben júliusra és
augusztusra.
Greenwich lakosainak Anne Weldon grófnője volt, még
ha Jack Lear, a rossz hírű Erich Lear fia volt is a férje.
Learék két héten belül meghívást kaptak, hogy legyenek
nyári tagjai a Greenwich Country Clubnak, látogassák a
Második Kongregacionalista Egyház és a Salom Templom
szertartásait. A country klubba beléptek, bár egyikük sem
golfozott, viszont nem jártak el az egyházi szertartásokra.
A gyerekek július 3-án érkeztek meg Bostonból. John
majdnem 185 centi magas volt, izmos, napbarnított teste
szőrtelen. Szeme kék. Haja a naptól kifakult. Joan
tizennégy éves volt, de csaknem bátyjával egyidősnek
látszott. Már nem volt gyerek, szép fiatal nővé érett, anyja
szabályos vonásaival és sima, sötét hajával. Komolyan
viselkedett, kerülte a többi tinédzser vadóckodását a
country klubban és a vízparton is. Tisztában volt
alakjával, zavarta új mellének hullámzása, csípőjének
sima ívelése, hosszú lába. Zavarta, de büszke volt rájuk.
John érkezésük napján közölte apjával, hogy szeretné,
ha elvinné a Westchester Country repülőtérre, amely csak
nyolc kilométerre volt a háztól. Másnap Jack elvitte. A fiú
változatlanul rajongott a repülésért. A repülőtéren
végigsétáltak a felszállópályán, és nézegették a
repülőgépeket.
A reptéri épületből egy pilóta jött feléjük. Látszott rajta,
hogy repülősként vett részt a háborúban. – Szeretnének
egyet repülni, uraim? – kérdezte.
Jack megrázta a fejét. – Nem. Nem ez járt a fejemben.
– A mamának nem kell róla tudnia – motyogta John.
– Arra gondoltam, hogy adhatna repülős órákat ennek a
fiatalembernek. Egész hónapban itt lesz a városban,
Grrenwichben. Kaphatna talán, mondjuk, egy tucatnyi
vagy akár tizenöt órát?
– Hogy mennyit, az sok mindentől függ – felelte a pilóta.
– Főképpen az időjárástól. Hány éves vagy, fiam?
– Tizenhat.
– Ebben az esetben az idén nem szerezhetsz engedélyt.
Ahhoz tizenhét évesnek kell lenni. Különben sem tudunk
egy hónap alatt minden repülést és tanulást elvégezni. De
tanulóigazolványt kaphatsz, és elkezdheted a
próbarepüléseket. Át kell esned orvosi vizsgálaton is. A
nevem Fred Dugan. Okleveles oktató vagyok. Persze
vannak más oktatók is. Akarsz előbb körülnézni?
– Milyen gépen fog repülni? – érdeklődött Jack.
Dugan fejével alacsony építésű, magas szárnyú, sárga
repülőgép felé intett. – Azzal. Piper Cub. Tökéletes kis gép
kezdésre. Azt mondja, a srác csak egy hónapig lesz itt.
Mikor jön vissza?
– Jövő nyáron.
Dugan felkapta a fejét, és kétkedően méregette Johnt. –
Hogy hívnak, fiam?
– John Lear.
– Rendben, John Lear! Ne számíts arra, hogy ezen a
nyáron egyedül röpködsz. De ha ebben a hónapban
veszünk jó néhány órát, és ha egész télen tanulod, amit
meg kell tanulnod, akkor jövő nyáron leteheted az írásbeli
vizsgát, és számításaim szerint a következő évben
megkaphatod az engedélyt.

Kettő

NEGYEDSZER ÜLTEK A CUBBAN, amikor Dugan arra kérte

Johnt, hogy hajtűkanyart írjon le a levegőben.
Valamerre északra jártak a repülőtértől, New York vagy
Connecticut fölött.
– Jól van, fiam, látod odalent jobbra azt az
útkereszteződést?
– Igenis, uram!
– Tedd a bal szárnyvéget arra a kereszteződésre, és
repülj egy harminchatost, a szárnyvéget pedig
folyamatosan tartsd rajta.
John megpróbálta, de a Piper Cub elmozdult a pontról.
– Ez mitől van? – kérdezte Dugan.
– Gondolom, a széltől – válaszolt John.
– Eltaláltad. A szél elfújt a pontról. Na, hogyan
korrigálod?
– Kicsit bele kell fordulnom a gép orrával.
 – Helyes. Megint eltaláltad.
Tanuló pilóták számára ez volt az egyik legnehezebben
végrehajtható manőver. John végrehajtotta. Negyedik
próbálkozásra sikerült neki, visszatért eredeti kiindulási
pontjához, miközben a szárnyvég szilárdan a
kereszteződés felé mutatott.
– Na, fiam – szólt Dugan. – Most nézd meg a
magasságmérőt! Mi volt a magasságod, amikor elkezdted a
manővert?
– Hatszáz méter.
– És most mennyi?
– Hű! Négyszázhatvan méter.
– Hogyan tudod ezt korrigálni?
– Több gázt adok – felelte John.
– Pontosan. Csináld meg újra! Egy helyben kell tartanod
a szárnyvéget, és a magasságot is állandósítanod kell.
Látod, hogy mire jó ez? Muszáj pontos fordulókat
csinálnod, ha a megszabott repülési terv szerint akarsz
repülni.
Jack nem tudta mindig autón kivinni Johnt a
repülőtérre. Ilyenkor Anne vitte ki vagy Priscilla. A fiúnak,
aki a repülési engedély megszerzésén dolgozott, még nem
volt jogosítványa.
Fred Dugan félrevonta Jacket, miközben John a
repülési naplót töltötte ki. – Mr. Lear, nem akarom, hogy a
fiú hallja, de a srác született pilóta. Érzéke van a
repüléshez, úgy érzi a levegőben a repülőgépet, ahogyan
sokan csak sok évi munka után. A valaha volt legjobb
tanítványom. Az egyik nap felküldtem másik oktatóval, és
a pasi egyetért velem.
Jack kezel rázott Dugannel. – Nem tudom, mitévő
legyek – mondta halkan.
 – Nagyobb gépen akar repülni, hogy maga is velünk
jöhessen, és láthassa. Ne tegye! Nemrég a
sebességcsökkenést gyakoroltuk. Mr. Lear, a fiú csökkenti
a sebességet, és olyan dugóhúzóba megy bele, hogy még
én is hányok, ő pedig korrigál, és úgy tér vissza vízszintbe,
mintha semmi sem történt volna.

Három

JÚLIUS MÁSODIK HETÉBEN JACK ÉS ANNE PHILADELPHIÁBA

UTAZOTT, hogy részt vegyen a Demokrata Párt
konvencióján. Az előcsarnokban voltak, amikor Harry S.
Trumant jelölték, és hajnali két órakor a politikus
elmondta beszédét, amelyben vállalta a jelölést.
Jack új társai a Broadcasters Alliance-nél örültek, hogy
Curt Frederick élőben tudósít a konvencióról. Curt
üvegezett falú fülkében ült, ahonnan rálátott a
konvencióra, közben mikrofonnal fölszerelt három ember a
tömegben járkálva interjúvolta meg a küldötteket.
Curt csak elvétve ment le a terembe. Nagy fogás volt
részéről, amikor mikrofonjával utolérte déli demokrata
küldöttek egy csoportját, amint haragosan elhagyták a
konvenciót. Elcsípte egy dél-karolinai küldött kifakadását:
„Truman! Truman! Niggerbarát faszszopó!” Mivel élőben
ment az adás, a szavak a Lear NetWork tizenhat és a
Broadcasters kilenc adóján hallatszottak, és milliók fülébe
jutottak el.
Tiltakozó kiáltásokat hallattak a déli küldöttek,
különösen a dél-karolinaiak. Néhányan azzal
vádaskodtak, hogy rejtett mikrofonokat használtak
magánbeszélgetések elcsípésére. Az a dél-karolinai, akinek
szavai kijutottak az éterbe, azzal vádolta Curt Fredericket,
hogy ő maga mondta a szavakat, délies kiejtést színlelve.
Amikor az esetről megkérdezték, Truman elnök nevetve
ennyit mondott: – Istenem! Micsoda nyelv!
Az LNI levelek ezrét kapta, mondván, hogy nem lett
volna szabad az éterbe engedni azokat a szavakat. Jack
személyesen olvasott fel egy szerkesztői üzenetet, amelyet
minden adó háromszor sugárzott. Azt mondta, az LNI-nek
nem szándéka ilyen szavak sugárzása, de mivel az adás
élő volt, nem volt lehetőségük megakadályozni a
történteket. Elnézést kért mindazoktól, akiket
megbánthattak. Az incidens a fénypontja volt az LNI álfogó
tudósítói tevékenységének. Az egész munkát a rádiós
újságírás diadalának tartották.

Négy

PÉNTEK VOLT PRISCILLA KIMENŐNAPJA. Korán reggel elment a

New York i vonattal, és szombat délelőttnél előbb nem tér
vissza Greenwichbe. Délután Mrs. Gimbel levitte Kis
Jacket a strandra. Holnapig Nagy Jack és Anne sem jön
haza Philadelphiából. Így John és Joan kettesben maradt
a házban.
Úsztak a medencében, de a víz még kicsit hideg volt,
ezért vacogtak, amikor kijöttek a vízből. Úgy döntöttek,
fölmennek és lezuhanyoznak. Együtt.
Mindketten meztelenül mentek be Joan szobájába, és
elnyújtóztak az ágyon. John elkezdte a lányt cirógatni.
– Hé, Joni – suttogta a fülébe a bátyja. – Gyerünk…
A lány nyögdécselt. – Hát… még mindig félek tőle, John!
Ha egyszer rajtakapnak bennünket…
 – Nem kapnak rajta. Ha Mrs. Gimbel hazajön, hallani
fogjuk a kavics csikorgását a felhajtóról. Ha bárki jön,
meghalljuk, és rengeteg időnk lesz, hogy felöltözzünk. Hé,
ezt szereted, mi?
– Tudod, hogy igen. Csak arra gondolok, hogy mit
kockáztatunk. Minél többször csináljuk, annál nagyobb az
esély, hogy valaki rájön.
– Ha vigyázunk, akkor nem. És eddig nagyon óvatosak
voltunk.
– Biztos vagy benne, hogy nem eshetek teherbe?
– Így van. Nem eshetsz. Egy srác nem ejtheti a húgát
teherbe. Pontosan nem tudom, miért. Ez… valahogy így
működik. Valami a génekkel.
– Nem volna szabad.
– Igaz, de kiben bízhatnál jobban? Kiben bízhatnék
jobban? Gyerünk, Joni! Te is annyira szereted, mint én.
Igen, szeretem.

Öt

– AZ EGYIK OKA, HOGY

SALLY ALLEN NEM OLYAN HATALMAS SIKER
A RÁDIÓBAN – magyarázta Kapcsi Jacknek hogy a rádióban
nem látszik. A nő főleg komika, rohadtul vicces, viszont
minden filmjében megmutatja a lábát. A rádióműsoraiban
háziasszonyt alakít. Vicces szöveget adunk neki, de…
Jack haragosan nézett. – Hadd kérdezzek valamit!
Dohányzott valaha a filmvásznon?
– Emlékezetem szerint nem.
– Hát a rádióműsoraiban dohányzik. Minden nyavalyás
részben van valami ilyen szöveg: „Hé, Harry, pihennem
kell! Gyújts meg nekem egy Ambert! Ó… köszönöm! Így
már jobb.”
– A pokolba, tudom – mondta Kapcsi. És Harry
valószínűleg valami ilyesmit felel: „Igen. Pihenés. Biztosan
jó íze van.” A szponzorok követelik. Amitől a komikánk úgy
hangzik, mint az üres fejű eszelős.
– Miért hagyjuk, hogy a szponzorok – vagy a szponzorok
hirdetési ügynökségei – diktáljanak nekünk? – kérdezte
mérgesen Jack. – Mi a fenéért kezdődik Sally Allen műsora
úgy, hogy kifulladt idióta üvölt a mikrofonba: „Az Amber
cigaretta órája bemutatja Sally Allent!”? Miért? Miért nem
inkább „Sally Allen műsora”, szponzorálja az Amber
cigaretta!
– Mert a gazemberek itt hagynának bennünket –
mondta Kapcsi.
– Nem, nem hagynának. Legalább annyira kellünk
nekik, mint ők nekünk.
Jack elhatározta, hogy Los Angelesbe repül Sally
Allenhez. A Brown Derbyben találkoztak ebédre.
Sally Allen jelenség volt. Abban a Hollywoodban, amely
még mindig ragaszkodott vezető hölgyeinek unalmas
egyformaságához, Sally eltért az átlagtól. A szeme túl nagy
volt. Fogai túlságosan kiálltak. Magas orrhangon beszélt,
ha nem figyelt oda. Másfelől alakját bármelyik vezető
színésznő megirigyelhette. Huszonnyolc éves volt.
Egy ideig semmiségekről fecsegtek, de amikor a nő már
a harmadik Martinijának a felénél járt, közölte Jackkel,
hogy megbánta az öt évre szóló szerződés aláírását. –
Durenberger Kapcsi rámenős, meggyőző fickó – mondta a
nő.
– Fel akarja bontani a szerződést? – tudakolta Jack.
– Hát…
 – Elengedem. Nem akarom, hogy bárki úgy dolgozzék
nekem, hogy elégedetlen a szerződése miatt.
Sally oldalra hajtotta a fejét, és kétkedő kíváncsisággal
méregette. – Maga nem olyan pasi, mint amilyennek az
öccse mondja.
– Ismeri az öcsémet?
Sally elmosolyodott, és tágra nyitotta nagy szemét. –
Mindenki ismeri Leareket, apát és fiát. Ha jól tudom, maga
nem engedett el a rádiós szerződésem miatt egy film
forgatásához a Carlton House-nál.
– De hozzájárultunk, hogy másik négy filmet
leforgasson. Igyekeztem megóvni magát az apámtól, aki
ragaszkodik ahhoz, hogy a Bob által leszerződtetett
minden színésznővel etyepetyézzen.
– Meg tudom magam védeni.
– Ne áltassa magát! Erich nem tiszta lapokkal játszik.
– Nekem sem muszáj.
Jack megfogta a nő kezét, és keményen a szemébe
nézett. – Sally, nem állja vele szemben a versenyt. Meg se
próbálja.
Sally hangosan sóhajtott. Italára meredt, mintha azon
tanakodna, rendeljen-e még egyet, majd láthatóan úgy
döntött, nem rendel.
– Figyeljen! – mondta Jack. – Van egy pár ötletem. Hadd
magyarázzam el őket! Ne mondjon nemet, amíg nem
hallgatott végig!
A nő vállat vont. – Nem volt semmi dolgom ma
délutánra.
– Rendben. Megkezdődött az őszi szezon, és minden a
régi szarság szerint megy. Sally Allen, a habókos
háziasszony, az Amber Cigaretta Óra sztárja. Mi van
felvéve belőle? Elég januárig?
 – Gondolom, igen.
– Rendben. Tegyük fel, hamarosan bejelentjük, hogy a
szezon hátralévő részére elhalasztjuk az Amber Cigaretta
Órát. Mi…
– A szponzorok is elhalaszthatják magukat. Nekünk
eshetnek.
– Nem, ha holnap bejelentjük.
– Mit jelentünk be holnap, Mr. Lear?
– Szólítson Jacknek! Tegyük fel, hogy maga meg én
összehívunk egy sajtótájékoztatót holnapra. Bejelentjük,
hogy elégedetlenek vagyunk az Amber Cigaretta Óra
bemutatja Sally Allent című műsorral, és haladéktalanul
nekikezdünk a szezon közepén új műsor gyártásának,
amelynek Sally Allen Show a címe!
– Ami miben lesz más?
Jack csettintett ujjaival, és újabb italokat rendelt. –
Sally Allen nem helyzetkomikumokra építő háziasszony,
aki arról csacsog, mennyire szereti az Amber cigarettát és
Flo mosószappanát. Sally igazi showgirl! A komédia
ráépülve bohózattá válik, éjszakai lokálbeli showműsorrá,
egy… akármivé. Néhány mondat, vicc, amely a ruhája
rövidségével függ össze. A közönségben kialakult a kép,
amely szerint ez a szorgalmas, éles nyelvű csaj küzd a
színpadi karrierért, és frusztrálja minden prózai, kliséízű…
– Ki fogja ezt megírni? – kérdezte Sally.
– Találunk szerzőt. Tud valakit?
– Tudhatok.
– Nos, ha fel akarja bontani a szerződést, nem ellenzem.
Ha valami mással akar próbálkozni, megteheti.
– Ki lesz a szponzor?
– Én. Egy ideig. De lefogadom, hogy visszatér a
Southern Tobacco, meg a szezon közepe előtt pénzt ajánl a
hirdetésekért. Mostantól így fog működni a hálózatom. A
szponzorok vásárolhatnak reklámidőt, de olyan
műsorokban vehetik meg, amelyeket mi alkotunk meg, és
gyártunk le. Senki sem fog kisajátítani bennünket.
– Tönkre fog menni – mondta közömbösen Sally.
– Még ha tönkremegyek is, maga nem megy. Meg tudom
teremteni a maga szerződésének fedezetét annak lejártáig.
Még valami, Sally! A keserű pirula, hogy maga nem igazi
rádiós előadó. Maga nagyon vizuális. Tegyük föl, hogy
beszállunk ebbe a videóba…
– Televízió – szólt közbe a nő.
– Jól van. Akármi. Tételezzük föl, hogy Sally Allen
megjelenik a képcsőben… énekel, táncol, a lábait
mutogatja. Hé, csak annyit kell tennünk, hogy ’49
tavaszán ne veszítsünk túl sok pénzt.
Sally Allen lebiggyesztette a szája sarkát, és a fejét
rázogatta. – Maga és Durenberger – mondta. – Rendben,
főnök! Próbáljuk meg!

Hét

OKTÓBERBEN JACK VÁRATLANUL VISSZATÉRT LOS ANGELESBE.

– Ülj le, fiacskám! – Erich Lear az íróasztalával
szemközti kanapéra mutatott. – Mi a fenét keresel itt?
Jack nagyot huppanva leült a bőrhuzatú, nagy
kanapéra. – Nagy gondom van – jelentette ki.
– Mit mondsz? – Erichnek kialudt a Marsh Wheeling
virzsíniája, megragadta a Zippóját, és odatartotta a lángot.
– Miféle gondod lehet, amiről velem akarsz beszélni?
– Ez átkozottul komoly.
– Sejtem. Nem volnál itt, ha nem volna az.
 – Rendben. Ez esetben szarakodhatsz velem, hogy majd
jól megfizetteted az árát. Segítségért jöttem. Vagy leszarsz,
vagy nem szarsz le.
– Elfogy a pénzed?
– Azt nem nevezném komolynak. Azzal elboldogulnék
magam is. Valami ennél sokkal komolyabbról van szó.
Erich a tarkóján összefűzte a kezét, hátradőlt a
székében, a szája sarkában lógott a virzsínia. Madras zakó
volt rajta, alatta golfing. – Jézusom… még belegondolni is
rossz. A fiam eljön hozzám, hogy… Miről van szó, Jack?
– Bizalmas. Te meg én sosem voltunk a legjobb barátok,
de mindig olyannak gondoltalak, akinek adni lehet a
szavára.
– A városban is így vélekednek. Csajokkal kefélek, nem
üzletemberekkel. Azok csak a lehetőséget lesik, hogy
viszonozzák, ha kibaszol velük.
– Jól van. Ha valami szokatlanra támad szükséged,
elmész ahhoz a pasihoz, akiről úgy gondolod, tudja,
hogyan kell megcsinálni. Apa, átkozottul jó, átkozottul
titoktartó orvos szolgálataira van szükségem.
Erichnek felragyogott az arca. Vigyorgott. Leeresztette a
karját, kivette a szájából a szivart. – Abortusz! Krisztus
urunk, kit csináltál föl? Ne mondd, hogy Sally Allent!
Jackben bennrekedt a szó. Megtörölte a szemét, és a
fejét csóválta. – Az vicc lenne. Ez nem az. Ez komoly!
Erich a hamutartóba tette a szivart. – Egy kiscsajt…?
– De nem én! Nem tudom, ki a pasi. A lány nem
hajlandó megmondani.
Erich a homlokát ráncolta. – Kiről van szó? – kérdezte
komoran.
– Joanról. A lányomról.
 Erich eltátotta a száját. – Mennyi is…? A kurva életbe,
tizennégy éves?
– Igen.
Erich az íróasztalán lévő gomb felé nyúlt, majd
visszahúzta a kezét. – Valakit meg kell öletned, fiam!
– Igen…, ha kiderítem, ki az. De amire most azonnal
szükségem van, az száz százalékig megbízható orvos.
Erich bólintott. – Rendben. Ismerek valakit, aki meg
tudja csinálni. Mikor?
– A kölykök Hálaadáskor eljönnek hozzám. Szerdán
érkeznek New Yorkba, de vasárnap éjjelre vissza kell
érniük Bostonba.
– Azt akarod mondani, hogy az anyja nem tudja?
– Azt akarom mondani, hogy az anyja nem tudja.
– De te tudod.
– A fiam telefonált.
Erich nagyot fújt a száját eltakaró ujjai között. – Bérelt
repülőgép – mondta. – Küldd ide repülőn Hálaadás
napján! Műtét aznap este, legkésőbb péntek reggel. Hány
hónapos?
– Talán kettő, tízhetes.
– Nem komoly műtét, de azért jobb, ha minél előbb
megcsináltatjuk.
– Apa, erről nem tehetek. Semmilyen módon sem.
– Rendben. Ha valami miatt apának hívsz, az nagyon
fontos lehet. Elintézem. Te hozasd őt ide! A grófné tud
róla?
– Anne tudja.
– Miért nem mondod azt Kimberlynek, hogy a kaliforniai
nagyszülőkkel ünneplitek a Hálaadást?
Nyolc

JOANNAK SIKERÜLT VISSZATARTANIA A KÖNNYEIT, amíg a bérelt

ikermotoros gép felszállt vele a Teterboro repülőtérről.
Aztán fent a levegőben összeomlott.
Anne átölelte. – A műtét könnyű lesz, Joni! – suttogta. –
Öt percen belül végzel vele.
– Azt hittem, nem történhet meg – zokogta Joan. – Nem
akartam, hogy megtörténjen! Féltem.
Nagyon ügyelt rá, nehogy Johnra nézzen, aki vele
szemben ült. Az utasfülke amolyan nappali szobának volt
kiképezve.
– Az a lényeg – szólalt meg Jack –, hogy megőrizzük a
családi titkot. Nem foglak gyötörni, hogy ki volt az. De
történhetett ez akkor, amikor nálunk voltál látogatóban
Greenwichben?
– Akkor történt – sírt Joan. – De ennél többet nem
mondok. Ne is próbálj találgatni!
– Nem fogjuk azt mondani, hogy nem érdekel
bennünket, ki volt az – suttogta Anne a lánynak. – De nem
kell megmondanod. Mit számítana?
Joan szipogva bólintott. – Sokat is számítana!
– De nem akarod nekünk megmondani? – kérdezte
Jack.
– Sosem mondom meg – sikította Joan. – Sosem
mondom meg!
– Na, egy kérdésemre felelj – mondta komoran Jack, –
Dodge Hallowell volt az?
– Nem!
Anne szorosabban ölelte a lányt. – Amikor visszafelé
repülünk, jobban fogod érezni magad.
– De megöletem a kisbabámat! – ordította Joan.
 Anna bólintott. – Viszont ne felejtsd, hogy ezen az úton
senki sincs veled, aki ne szeretne téged!

HUSZONEGY
Egy 1949

CURT FREDERICK SZERZŐDÉSÉNEK MEGÚJÍTÁSA 1949-ben vált

esedékessé. Mostanra az Egyesült Államok egyik
legnagyobb tiszteletnek örvendő rádiós újságírója lett.
Jack elfogadta a háborús tudósításokra vonatkozó minden
szerzői jogi igényét, így meg tudott csinálni egy
nagylemezt, amelynek az így történt címet adta. Olyan
részletek szerepeltek rajta, mint az 1940-es sedani
tudósítása, amikor hangja mögött a német tüzérség
fegyverei dörögtek. A lemez eladása rekordot ért el, és
milliónyi új hallgatót szerzett, akiknek lakóhelye
környékén még nem fogható az LNI egyik adója sem.
Jack átengedett neki sokkal frissebb tudósításokból is
részleteket, mint például azokról a dél-karolinai
demokrata küldöttekről szólót, akik azt kiabálták, hogy
„Truman! Truman! Az a niggerbarát faszszopó!”. Sok ezer
lemezt adtak el olyan embereknek, akik nem hallották az
adást, és még mindig bizonygatni kellett nekik, hogy a
fenti szavak valóban elhangzottak a rádióban.
– Fölösleges mondanom, mennyire hálás vagyok neked –
mondta Curt Jacknek a Harvard Clubban elköltött ebéd
mellett –. de azt is meg kell mondanom, hogy kicsit
elfáradtam. Megvisel, hogy hetente öt éjszakai show-t kell
csinálnom. Betsy folyton azt mondogatja, nem akarja,
hogy szívrohamot kapjak, és azt is mondja, hogy nincs
szükségünk arra a pénzre.
– Nem tudom elképzelni, hogy tényleg nyugdíjba menj –
mondta Jack. – Mit akarsz, Curt?
– Talán heti műsort, olyan fél órát, amely valamilyen
fontos témának a mélyére ás, interjúkkal meg ilyesmikkel.
– Más ötletem van – közölte Jack. – Előbb-utóbb
elkezdünk televíziózni. Tegyük fel, hogy tévéműsort
csinálnál, talán havonta kétszer. Pokoli jól mutatnál a
televízióban.
– Lehet. De az is lehet, hogy őrültnek néznék ki.
Különben mikorra tervezed, hogy elindítod a televíziót?
– Gondolkozzunk a jövő évben! Ezalatt tedd meg nekem
azt a szívességet, hogy még egy évig folytatod az éjszakai
rádiós hírműsorodat! Most pedig tételezzük föl, hogy
kiveszel egy hónap szabadságot. Belevesszük a
szerződésedbe: évente egy hónap szabadság. Persze – tette
hozzá Jack valamivel több pénzt is belevehetünk az
egyezségbe.

Kettő

ÁPRILISBAN JACK ÉRTEKEZLETET HÍVOTT ÖSSZE A CHRYSLER

BUILDING-I IRODÁBAN. A tanácsteremben kívüle ott volt
Durenberger Kapcsi, Herb Morrill és Mickey Sullivan – az
LNI igazgatóságának régi tagjai –, továbbá Ray l’Enfant a
Broadcasters Alliance-től és Friedrich Loewenstein.
Az értekezletet korán este tartották.
Jack elnökölt. 1949-re új ember lett belőle. Túláradóan
boldog volt az Anne-nel kötött házassága, kevesebbet
dohányzott és ivott, és leadott néhány kilót. Anne
aprólékosan lemérte és megküldte új adatait a Savile Row-
i szabónak, aki elegáns öltözékkel látta el. Jack nem volt
az az igazi konformista úriember, amilyennek Kimberly
akarta, de jobb stílusú úriemberré váll.
– Értekezletünk célja nyilvánvalóan a televíziózásnak
nevezett dolog megvitatása – kezdte. – Szerintem bele kell
vágnunk. Nincs más választásunk.
– Ez kicsit nehéz lesz – vetette közbe Herb Morrill. – Az
FCC felfüggesztette új televíziós engedélyek kibocsátását.
A most működő állomások többsége az RCA tulajdonában
van. A CBS-nek is van néhány. A függetlenek…
– Eladók – fejezte be Jack a mondatot. – Mostantól
számítva öt éven belül egy televíziós engedély tízszeres
értékű vagyontárgy lesz. Ma még nem az. Először is nincs
sok műsor. Ami rosszabb, korlátokat szab a viszonylag
kevés vevőberendezéshez eljuttatandó jelek
továbbításának az ára. Hány televíziós vevőkészülék van
az Egyesült Államokban? Kapcsi? Tudod?
– Talán félmillió – felelte Durenberger. – Csaknem
valamennyi New York City nyolcvan kilométeres
körzetében.
Jack bólintott. – Jól van! Tegyük fel, hogy szerzünk egy
engedélyt St. Louisban vagy mondjuk Dallasban. Tegyük
fel, hogy felállítunk egy majdnem égig érő adótornyot.
Tegyük lel, hogy olyan jeleket bocsátunk ki, amelyeket
háromszázhúsz kilométernyi körzetben is fogni tudnak –
olyanok, akiket érdekel annyira a televíziózás, hogy
magasra, mondjuk tizenöt méterre állíttassák fel
vevőantennáikat. Loewenstein professzor?
– Négyszáznyolcvan kilométerre juthat el, Mr. Lear!
– Rendben – folytatta Jack. – Bocsássatok meg! Én ezt
végiggondoltam. Talán nagyon is. Lehet, hogy a
lelkesedésem elragadott. Mire jó Tulsában egy televíziós
vevőkészülék? Semmire sem, mert nincs vehető jel. De
tételezzük föl, hogy erős, nagy hatótávolságú jeleket
bocsátunk ki Dallasból vagy St. Louisból…
– Vagy Kansas Cityből – mondta Kapcsi. – Vedd
figyelembe a népesedést! Nézd meg, mit tudsz elérni
Kansas Cityből!
– Valami elkerüli a figyelmüket, uraim – szólalt meg
Loewenstein professzor. – Lehet mondjuk egy
adóállomásuk Kansas Cityben, alállomásokkal Dallasban,
Tulsában, Wichitában és így tovább. Azokhoz az adókhoz
Kansas Cityből kábelen továbbíthatják a jeleket.
Jack megfordult, és a professzorra meredt. – Hajlandó
csatlakozni a cégünkhöz, Loewenstein professzor?
– Igen, azt hiszem. És még valamit figyelembe kell
vennünk. Hamarosan itt lesz egy jó technológia, amit
mikrohullámú adásnak neveznek.

Három

BÁR A CÉG NEVE SOUTHERN TOBACCO, VAGYIS DÉLI, az irodái

New Yorkban voltak, éppen a Chrysler Buildingben,
csupán pár emelettel Jack irodái fölött. Jack néha látta
Luther Dickinsont a liftben, bár mostanáig nem ismerték
egymást.
Néhány formális mondat után Dickinson rátért a
lényegre. – Mr. Lear, hirdetési ügynökségem azt javasolja,
szüntessük be a Sally Allen Show szponzorálását, és
bármi másét, amit maga sugároz.
Jack savanyúan mosolygott. – Mr. Dickinson, új
reklámügynökségre van szüksége.
 – Az utóbbi tizenöt évben hat is volt belőlük. Őszintén
szólva olykor eltöprengek, hogy az Amber cigarettákat a
reklámok miatt vagy azok ellenére adjuk-e el.
– Gondolt már arra, hogy hirdetés nélkül adjon el
cigarettát?
– Nem gondolunk rá, hogy abbahagyjuk a reklámozást,
csak önnél szüntetjük be.
Jack mosolygott. – Mert nem engedem, hogy Sally Allen
új műsorát Amber Cigaretta Órának nevezzék.
– Hirdetési ügynökségem azt mondja, ezt nem szabad
elfogadnunk. Ragaszkodnak a névhez.
Jack a fejét rázta. – Nem megyek bele. A cím az lesz,
hogy Sally Allen műsora, szponzorálja … ez és ez. Ez éppen
elég a névből. Mellesleg nem tudom, elmondta-e önnek a
reklámügynökség, de azt sem fogjuk megengedni, hogy a
forgatókönyvben megemlítsék a termék nevét.
– A reklámügynökség ahhoz is ragaszkodik, hogy
jóváhagyhassuk a forgatókönyvet.
– Szó sem lehet róla – jelentette ki Jack.
– A magunk útját jártuk sok éven át.
– De elégedetlen az eredményekkel. Mi másért
alkalmazott volna tizenöt év alatt hat reklámügynökséget?
Komolyan mondom, új ügynökségre van szüksége.
Olyanra, amelyiknek új ötletei vannak.
– Könnyen mondja – jegyezte meg Dickinson szárazon. –
Maga tud új ötleteket adni?
– Igen, tudok – mondta Jack. – Az Ambert a Sally Allen
Show-val és néhány egyéb, más adókon önök által
szponzorált műsorral azonosítják. Sally Allenre minden
héten ugyanazok kapcsolják be a rádiót, és zúdul rájuk a
maguk reklámja. Ennek a hallgatóságnak jelentős része
már Ambert szív. Egy másik jelentős része sosem fog
Ambert szívni. Azt fogom magának mondani,
hasznosabban költi el a hirdetésekre szánt dollárjait, ha
változatosabbá teszi reklámját. Hirdessen különböző
műsorokban, különböző időpontokban, és jusson el más-
más hallgatókhoz! Én például időt tudok kínálni önnek a
Curtis Fredének Híradója című műsorban. – Jack szünetet
tartott, és elmosolyodott. – Annál a műsornál nem kérné,
hogy jóváhagyhassa a forgatókönyvet, ugye?
– Meggyőzően tud érvelni, Mr. Lear!
Jack nevetett. – Ön sikeres üzletet vezet, Mr. Dickinson!
Talán önhittség, hogy megmondom önnek, mit tegyen. De
valamit konyítok a rádiós hirdetéshez.
– Áttekintem a javaslatait az embereimmel – mondta
Dickinson. – Szóval… volna kedve valamelyik közeli nap a
Yale Clubban ebédelni?

Négy

JACK ÉS ANNE ANNYIRA ELÉGEDETT VOLT A GREENWICHBEN

BÉRELT HÁZZAL, hogy 1949 tavaszán megvásárolták. Mivel
második gyereküket várták, New York-i házukat egyre
szűkebbnek érezték. Úgy döntöttek, megtartják ezt a házat
is, berendezését nem viszik a vidéki házba, ahol amúgy is
kirítt volna a környezetből. A greenwichi ház, amely másfél
hektáros telken állt, az 1890-es években épült, mint a
tizennyolcadik .századi új-angliai kolóniál stílus
reprodukálása. Learék bebútorozva vették meg, és
megállapodtak, hogy nem költenek sokat a díszítésére. A
házvétel kissé megterhelte pénzügyi helyzetüket, és Anne-
nek be kellett tennie Weldon-örökségének utolsó
maradványát is. A ház szükség esetén kényelmes
menedéket nyújtott Manhattanből.
Júniusban Mrs. Gimbelt és Kis Jacket elküldték
Greenwichbe. A most már kétéves kisfiú szerette a
strandot, és bátran hancúrozott a parton. Priscilla is
odament, hogy gondját viselje a háznak, és előkészítse
Jack és Anne, továbbá John és Joni részére, akik július
elsejétől költöznek ki.
A városi házban Jack és Anne élvezte az újra
visszanyert meghittséget, amelyet régen annyira
értékeltek.
Egy június végi pénteken Jack korán elszabadult az
irodából, és hatra hazaért a városi házba. Anne várta,
rövid elefántcsontszínű brokátszatén kombiné volt rajta, a
hozzá illő bugyival. A bugyihoz erősített harisnyatartó
fogta vékony, fekete harisnyáját.
– Istenem! – kiáltott fel Jack.
– Amíg még szabad. A következő hónapban elkezdek
dagadni.
Az asszony Johnnie Walkert tett a dohányzóasztalra egy
vödör jéggel együtt. Terhességére tekintettel nem ivott
többet egy pohárka fehér bornál. Miután Jack töltött
magának egy whiskyt szódával, az asszonynak pedig egy,
pohár bort, az ablaknál állva lenéztek az FDR Drive-ra és
az East Riverré.
– Úgy néz ki – mondta Annie –. hogy talán beneveznék a
világ tíz legjobban öltözött nője közé.
– Semmi kétség, hogy te legalább költesz erre a
megtisztelő címre – felelte Jack.
– A cím azt illeti meg, aki tudja, hogyan lehet jól öltözött
anélkül, hogy vagyont költené. Tizenegy pár cipőm van,
beleértve a tenisz- és strandcipőt is. Ma számoltam meg
őket, miután olvastam, hogy az egyik jelöltnek hatvan pár
van.
– Mit csinálhat valaki hatvan pár cipővel?
– Átkozott legyek, ha tudom.
– A címet a feltűnő költekezésre vagy a jó ízlésre adják?
– kérdezte Jack.
– Nem kommentálom. – A nő fölnevetett.
Közelebb álltak egymáshoz, elég messze az ablakhoz,
hogy lentről ne láthassák őket. Átkarolta a nőt.
Anne Jack ágyékához tette a kezét, hogy kiderítse, van-e
merevedése. Volt. – A cím részben azért jár, hogy az ember
megfelelő időben jelenjen meg a megfelelő helyen –
magyarázta. – Erről jut eszembe, hogy két helyre is el kell
mennünk, mielőtt visszavonulunk Connecticutbe. Egy
vacsora az Angolul Beszélők Szövetségében, egy pedig a
Lotos Clubban. Mire megkezdődik az őszi szezon,
cáfolhatatlan okom lesz, hogy ne jelenjek meg a megfelelő
helyeken a megfelelő időpontokban.
– Én pedig nélküled nem megyek el – jelentette ki
egyszerűen Jack.
– Hát ezt még végig kell gondolnunk. Lesznek olyan
helyek, amelyekre muszáj lesz elmenned, muszáj, hogy
lássanak. Te nem egyszerűen üzletember vagy. Egyfajta
intézménnyé kezdesz válni, Jack! Egyes rendezvények nem
lesznek teljes értékűek, ha nem vagy ott!
A férfi megfordult, és nagyon gyengéden megcsókolta.
Még mindig úgy viselkedett, mint a felesége terhessége
miatt aggódó ifjú férj, aki fél, nehogy ártson.
A nő bedugta a nyelvét a férfi szájába, erotizálva a
csókot. – Talán igazad van, hogy óvatosnak kell lenni –
suttogta. – Talán már abban a szakaszban vagyok, amikor
nem szabad hagynom, hogy belém hatolj. Így alakult, hát
majd másként élvezem. Sosem gondoltam volna, hogy
élvezni tudom. De élvezem… legalábbis kicsit. És tudom,
hogy te nagyon élvezed, férjecském!
Orrát az asszony torkához dörgölte. – Nem kell, drágám!
– De akarom. Nem akarom, hogy a terhességem
mindennek véget vessen! Le a nadrággal, kérem! Ülj le!
Nadrágját és alsónadrágját a zakójával egyetemben
félrehajította, de magán tartotta fehér ingét és
nyakkendőjét Leült a bársonykárpitozású székre, és
széttárta a lábát Anne eléje térdelt. Törlőkendőt tartott a
keze ügyében Ráköpött, majd végigtörölte a férfi nemi
szervét.
Fölnézett a férjére, démoni, buja tekintettel. Aztán
lehajtotta a fejét, és a szájába vette a péniszét. Jó egy
percig ki-be húzogatta, előre hátra mozgatta, majd kivette
a szájából, és nyalogatni kezdte. Ezt csinálta a legjobban.
Ösztönös érzékkel tudta, mivel keltheti a férjében a
legnagyobb gyönyört.
Nem tartott sokáig, míg Jack a csúcsra jutott. Anne
nyelte, majd az utolsó cseppig tisztára nyalta a
hímvesszőjét.
Jack térdre hullott a nő előtt, átölelte és megcsókolta. –
A legjobban öltözött tíz egyike vagy sem – suttogta
rekedten –, te vagy a legjobb. Ez biztos. Jobban szeretlek,
mint amilyen szeretetre valaha képesnek gondoltam
magam.
– Szeretlek. Te is tudod. De azt akarom, hogy megérts
valamit. Amikor először csináltam, amit csináltam, áldozat
volt részemről… mert annyira szerettelek. Most már
majdnem annyira szeretem csinálni, mint amennyire te
szereted, ha neked csinálom. – A nő elmosolyodott, és
megrántotta a vállát. – Terhes időkre nagyszerű, nem?
Öt

NAGYSZERŰ VOLT EZ A KÉT, EGYMÁSSAL IGAZI SZERELEMBEN LÉVŐ

TESTVÉR SZÁMÁRA IS, mert nem merték újabb terhesség
kockázatát vállalni.
Kimberly és Dodge újból létrehozták padlástéri szerelmi
fészküket, és ezúttal súlyos zárral biztosították. Nem
gondolták, hogy John és Joni tudja, mi folyik odafent; de
John tizenhét éves, Joni pedig tizenöt volt, és pontosan
tudták. Tisztában voltak azzal, hogy amikor anyjuk és
Dodge zajosan a helyére tette belülről a láncot a
padlásajtón, és fölmentek azokon a lépcsőkön, akkor
legalább egy óráig odafönt maradnak. Lépteik zaja a
szőnyeg nélküli, nyikorgó lépcsőn kellő időben
figyelmezteti őket, ha lefelé jönnek. A két fiatalembernek
megadatott, hogy intim kettesben azt tegyék, amit
akarnak.
Most éppen szeretni akarták egymást, és szerették is.
John a nyelvével kalandozott rajta, amivel az eksztázisba
kergette. Aztán a lány a szájába vette a fiú kemény farkát.
Joni sosem nyelte le. Kleenex papír zsebkendőbe köpött,
amit aztán azonnal le is húzott a vécén.
Visszatért a fürdőszobából, ahol a száját is kiöblítette.
Öltözni kezdtek.
– Mi a csudát fogunk csinálni – suttogta a lány.
– Nem tudom. Egy ideig semmit sem tehetünk. Aztán…
ki tudja?
– Másik lányt kell találnod.
John a fejét rázta, – Nem akarok másik lányt. Téged
szeretlek, Joni!
– Én is szeretlek. Csak… Jézusmária!
Hat

JÚLIUS VÉGE ELŐTT JOHN MEGKAPTA MAGÁNREPÜLŐS

ENGEDÉLYÉT. Jack kibérelt egy magas szárnyú, kétüléses
Cessnát, és a jobb oldali ülésben ült, amikor John
büszkén felszállt, elrepült a Hudson folyó fölé, hogy
rálássanak West Pointra, majd átrepült Long Island Sound
fölött Greenwich felé. Amikor elrepüli a Lear-ház fölött,
megbillentette a szárnyait. Anne és Joni a medence mellett
ült, és fölintegetett a háromszáz méterre fölöttük köröző
kis repülőgépnek. Másnap John Jonit is elvitte ugyanilyen
repülésre.
Két nappal előbb, hogy Johnnak és Joninak
csatlakoznia kellett volna Cape-en a tengerparti házban
Kimberly-hez és Dodge-hoz, vacsoránál Jack megkérdezte
Johnt, mikor jelentkezik a Harvardra.
– Az idén ősszel – felelte John. – Wolcott nagypapa
megkapta a papírokat. Azt hiszem, el van intézve. Viszont
egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy oda akarok
járni.
– Amit igazán szeretne, ha az MIT repülőmérnöki
hallgatója lehetne – tette hozzá Joni.
John a fejét rázta. – Amit tényleg szeretnék, ha
felvennének Annapolisba.
– És diploma után Pensacolába menni, és megtanulni a
haditengerészeti repülést? – kérdezte Jack.
– Igen.
– Értsük ezt úgy, hogy te repülni akarsz, nem pedig
repülőgépeket tervezni és építeni? – érdeklődött Anne.
– Repülni akarok – erősítette meg John.
– Beszéltél Annapolisról anyáddal? – kérdezte Jack.
– Nem merek. Még azt sem tudja, hogy tudok repülni.
 – Azt hiszem, a nagyapáddal kellene beszélned. Vagy
szeretnéd, ha én hívnám fel nagypapát?
John arca felragyogott.
– Nagyon megköszönném, ha beszélnél vele. Aztán
megpróbálom megértetni magam vele.

Hét

OKTÓBERBEN ANNE KISLÁNYT SZÜLT, AKIT ANNE ELIZABETHNEK

NEVEZTEK EL.
Novemberben Jack Houstonba repült. Durenberger
Kapcsi és Herb Morrill ment vele. A Petroleum Club
magánéttermében hármasban találkoztak Billy Bob
Cotton-nal és Raymond l’Enfant-nal, a Broadcasters
Alliance két partnerével, valamint egy Douglas Humphrey
nevű férfival, aki – sok egyéb mellett – elnöke volt a
Humphrey Petroleumnak.
Jack és barátai tudták, mire megy ki a találkozás. Fel
voltak készülve.
Egy ital és előételek mellett találkoztak, és mielőtt
behozatták volna az ebédet, Humphrey megnyitotta a
megbeszélést. – Kérem, uraim, szólítsanak Dougnak! Jack,
maga tudja, hogy Billy Bob, Ray és én elég sokat
gondolkoztunk a maga cégén. Nemzetünk – az ördögbe,
valójában egész világunk – kommunikációs forradalom
küszöbén áll. A szórakoztatás forradalmának küszöbén.
Ennek a televízió nevű dolognak a beköszöntével… szóval
nem lennék meglepődve, ha sok mozit végleg bezárnának.
Történetesen negyvenkét autós mozinak vagyok a
tulajdonosa. Nagy dolognak látszott, amikor beléjük
fektettem, és tényleg nagy dolog; de mennyiben akarja
fogadni, hogy tíz-egynéhány év múlva már tíz sem lesz
közülük nyitva? Amikor az emberek otthon ülve show-
műsort nézhetnek a kis képernyőn, nem érdekli őket a
nagy vászon.
Douglas Humphrey-ból áradt az erő és a magabiztosság.
Talán hatvanéves volt, esetleg öregebb. Erős arca naptól
barna és mélyen ráncos volt. Dús haja fehér volt.
Állkapcsa laza, feszesre kötött nyakkendőjének csomója
kicsit szorította a nyakát. Széles szája kifejező volt.
Tökéletes szabású, sötétkék hajszálcsíkos öltönyt viselt.
Jack szerint valószínűleg Savile Row-i szabó varrta.
Mellény-zsebében a zsebkendő kétrét volt hajtva. Fehér
inge kétségtelenül kézzel készült. Hajtókáján piros, fehér
és kék szalagot viselt, jelezve a Kiváló Szolgálatért
Keresztet, amelyet 1918-ban Franciaországban szolgált
meg.
– Ön és a maga cége egyfajta értelemben jó helyzetben
van ahhoz, hogy vezető szerepet játsszon, és tekintélyes
profitot hozzon ebben az új üzletágban – közölte Jackkel.
Más értelemben viszont nem. Azért nem, mert helytelen
módon van ellátva tőkével. – Szünetet tartott, és fölemelte
a tenyerét. – Igazam van?
Jack pontosan erre számított, és úgy döntött, semmit
sem nyerne vele, ha tagadná ezt a tényt. – Igaza van –
felelte egyszerűen.
– Rendben. Ez előzetes, puhatolózó megbeszélés. És íme
egy előzetes, puhatolózó ajánlat. Hajlandó meghallgatni az
ajánlatot?
– Ezért vagyok itt.
Humphrey ajka halvány, szórakozott mosolyra görbült,
majd hirtelen ismét komollyá vált. – Jelenleg magáé a Lear
Network Incorporated részvényeinek 82 százaléka.
Bizonyos társai között szétosztott 18 százalékot. És ez az,
Jack, ami miatt tőkével gyengén ellátott. Részvényesek
szélesebb bázisára van szüksége. Én magam egyetlen
cégemben sem vagyok ilyen százalékarányban tulajdonos.
A részvények hatalmas többsége befektetők tulajdonában
van. Innen jön a tőke – a befektetőktől.
Jack bólintott. – Nem vagyok abban biztos, hogy sokat
el tudnék adni a részvényeimből. A mérleg nem mutat
olyan szépen.
– Helyes. A profit-veszteség nyilatkozata nagyon szépen
mutat. A mérlege… Túl sok adósságot hurcol magával.
Értékes vagyona van, de kötődik a készpénzhez. És itt van,
ahol érdekelhetem az ajánlatommal.
– Hallgatom.
– Tegyük nyílttá a cégét! A Dallas Trust – amelyben
tekintélyes tulajdonrészem van – húsz százalék kivételével
könyvértéken megvásárolja a maga részvényeit. Megveszi a
barátai tulajdonában lévő 18 százalékot, úgy, hogy
mindegyikük megtarthat egy-egy százalékot. És a bank a
piacra viszi a részvényeket, azzal, hogy én
megvásárolhatok 10 százalékot, Billy Bob és Ray 5-5
százalékot, de más befektető 1 százaléknál nem
vásárolhatna többet. És akkor felajánlunk egy nagyobb
mennyiségű, kedvezményezett részvényt. Maga 20
százaléknyi közönséges részvényt átváltana
kedvezményezettre. A kedvezményezett részvények a széles
tulajdonosi kör kezében lévő cég esetében vonzzák a
befektetőket. Tucatnyi embert ismerek, aki ráharapna.
Nyolc

ANNE A HÁTA MÖGÖTT FELTORNYOZOTT PÁRNÁKNAK DŐLT. Jack

az ágy szélén ült, gyenge szódás whiskyt szopogatva.
– Feladod az irányítást – mondta halkan az asszony.
Jack a fejét rázta. – Tegyük fel, hogy bemegy a bankba
és megveszi az adóskötelezvényeimet. Akkor nem feladnám
az irányítást, hanem elveszíteném. Valamilyen okból
megbízom ebben az emberben. Lehet, hogy bíznom kell
benne.
– De…
– Megmaradok az igazgatótanács elnöke és
vezérigazgató. Új ügyvezető alelnököm lesz, akit Doug jelöl
ki. Én ellenőrzöm a műsorszerkesztést. Én…
– Sohasem osztottad meg senkivel sem az üzleteid
irányítását. Apád sem osztja meg senkivel sem a sajátját.
Jack föléje hajolt, és megcsókolta a mellbimbóját. – Még
valami – mondta. – Ha a Dallas Trust 20 százalék
kivételével megveszi a részvényeimet, úszni fogok a
készpénzben. Adózás után mintegy tizenkétmillió
dollárunk lesz a bankban. A bankban, Anne! Aggódtam
a…, úgyis tudod, miért. Az a pénz a miénk lesz, és abból
egy fitying sem forog vissza az üzletbe. Még ha Doug
Humphrey elveszi is az egész átkozott dolgot tőlem, te meg
én életünk végéig akkor is kényelemben leszünk.
Anne a fejét rázta. – Te sosem élsz kényelemben, ha azt
kell nézned, hogy valaki más irányítja az általad
létrehozott vállalkozást.
 HUSZONKETTŐ
Egy 1950

A CÉGET TELJESEN ÁTSZERVEZTÉK. Ahogy Humphrey ígérte,

Jack maradt az elnök-vezérigazgató. Kapott egy új
ügyvezető alelnököt, ugyancsak Humphrey ígéretével
összhangban.
Richard Painter tíz évvel volt idősebb Jacknél. A kopasz
férfi olyan póthajat viselt, amely azt a látszatot keltette,
mintha még mindig nőne a haja, amíg a feltételezések
szerint fodrásznál nem járt, amikor is kezdődött minden
elölről. Alkalmi ismerősei nem tudtak a póthajról; csak az
őt jól ismerők tudtak róla. Arckifejezése sosem volt
közömbös vagy üres; a komor homlokráncolástól a fogakat
kivillantó széles mosolyig terjedt a skála. Nem sokat adott
az öltözködésre, gyűrött konfekcióöltönyt és csúf
nyakkendőt hordott. Jack ennek ellenére kénytelen volt
belátni, hogy Painter ravasz és erőszakos igazgató volt, aki
láthatóan idegi energiájával és állandóan ügető
mozgásával ért el sikert.
Bár Painter chicagói születésű volt, Douglas Humphrey
egy dallasi központú cégtől csábította el. A cégnek tizenegy
rádióadó és egy tévéállomás volt a tulajdonában.
Megvásárolta a Lear NetWork részvényeinek egy
százalékát.
Két munkatársat hozott magával: olyan lóti-futik, akik
senkire sem tettek különösebb benyomást. Magával hozta
személyi titkárnőjét, a meghökkentően csinos Cathy
McCormackot. Sima arcbőre, divatosan rövid, szénfekete
haja és szemgyönyörködtető alakja volt. Mindennap
egyformán öltözött, bizonyára Painter kívánságára: nyakig
begombolt, hosszú ujjú, fehér selyemblúz, amelynek
gallérját túlméretezett arany biztonsági tű fogta össze,
hozzá feszes, fekete szoknya, amely éppen a térde fölött ért
véget, noha a divat hosszabb szoknyaszegélyt diktált.
Mindehhez fekete lakkcipő társult. A többi titkárnő
félelmetesnek találta. Mindenki Miss McCormacknak
hívta, beleértve Paintert is. Nem bátorított senkit
barátkozásra. Mint valaki fölfedezte, egyedül ebédelt, és
nem az Automatban vagy Schrafftnál, hanem a
Negyvenharmadik utca egyik jó éttermének külön
bokszában, ahol az ennivalóhoz megivott két pohár bort is.
Egy idő múlva arra kezdtek gyanakodni, hogy több volt
Painter számára, mint titkárnő.
Jack még mindig ugyanabban az irodában dolgozott a
Chrysler Buildingben, még mindig a díszes mahagóni
íróasztal mögött ült, amelyet Kimberly vett neki. Még
mindig megvolt ónix tolltartója és az a régi WCHS-
mikrofon, amelyet bostoni irodájának egyik szekrényéből
kerített elő, amikor visszavásárolta az adót. De Anne némi
változtatást is végrehajtott. Berlinben emlékeztek rá a
kereskedők, és megfelelő áruválasztékot kínáltak neki, ha
valami felbukkant a piacon. Az általuk felajánlott Matisse-
t bizonyára olyan családtól lopták, amely sosem fog
jelentkezni érte, így alacsonyra lealkudott áron tudta
megvásárolni. A festmény heverőn fekvő, meztelen nőt
ábrázolt, a háttérben vázában virágokkal. Noha az akt
érzéki volt, vázlatos és egyszerű stílusánál fogva még a
legprűdebb látogató sem látott benne semmi erotikát. A
kép az ugyancsak Anne által vásárolt íróállvány fölött
lógott. Az asszony túl fényesnek tartotta az iroda
világítását, ezért új világítást szereltetett be, egyszerű
lámpafényre cserélte ki. Jack büszke volt az irodára,
amelyben kényelmesen érezte magát.
Nagy megdöbbenéssel fedezte föl, hogy Richard Painter
irodája csupán szürke acél íróasztallal volt berendezve,
amely mögött műanyag-alumínium forgószék állt. A szobát
ragyogó fénycsövek világították meg. Íróasztala teleszórva
papírhalmokkal, kávéscsészével és fánkos zacskóval.
Jack nem kedvelte Paintert, de ezt igyekezett nem
mutatni.

Kettő

AZ IGAZGATÓTANÁCS JACK LEARBŐL, DOUGLAS HUMPHREYBÓL,

RICHARD PAINTERBŐL, EMIL DURENBERGERBŐL, RAYMOND
L’ENFANT-BÓL, CURTIS FREDERICKBŐL ÉS JOSEP'H FREEMANBŐL
ÁLLT. Freeman chicagói bankár részt vett a cég
újratőkésítésében.
Jack tisztában volt azzal, hogy saját igazgatói gárdája
kisebbségben van a testületben. Freeman szavazata
bizonytalan lehet, ha vita alakul ki. A férfit nem a
hatalom, hanem a pénz érdekelte. Valójában Jack nem
volt biztos abban, hogy Humphrey vagy l’Enfant
szembehelyezkedne-e vele. Ez a kérdéstől függ.
Mindenesetre a testület összetétele drámai módon
aláhúzta a tényt, hogy többé már nem ő irányítja a céget.
Az igazgatótanács első komoly ülésén Painter olyan
lépést tett, amelyről biztosan tudta, hogy nem fog tetszeni
Jacknek.
– A Lear Nctwork és a Broadcasters Alliance között
valamiféle laza szervezetű partneri viszony van –
állapította meg Painter. – Ha jól értem, a Broadcasters
Alliance szeretné szorosabbá tenni ezt a kapcsolatot. Arra
gondoltam, hogy bölcs lenne átalakulni leányvállalatokkal
működő anyacéggé. A Lear rádiós tevékenysége és a
Broadcasters Alliance lennének a leányvállalatok. Ahogy
növekszünk, és talán más cégek is belépnek, az anyacég
újabb leányvállalatokra tehet szert.
– Mi a véleményed erről, Jack? – kérdezte Humphrey.
– Attól függ, milyen formában van a tulajdonunkban –
felelte Jack. – Kialakítottunk néhány nagyon részletes
megállapodást arról, hogy kinek mi van a tulajdonában.
Kicsit korai változtatni rajtuk, nem?
– Teljesen igaz – mondta Painter. – Azt javaslom, a Lear
Network Incorporated legyen az anyacég. Akkor a
rádiósugárzás tevékenységét az. általunk erre a célra
létrehozott leányvállalatnak adjuk át.
Jack Humphrey felé nézett. – Doug?
– Hatékony intézkedés. Fontosak a hatékony
intézkedések.
– Az ésszerű társasági struktúra biztosan segít, ha az a
cél, hogy növeljük a pénzt – jelentette ki Freeman.
– Azt javaslom, hogy a Lear Network Incorporatedet
alakítsuk át… mondjuk Consolidated Communications
Incorporateddé – fejtegette Painter. – Tisztségviselői és
igazgatói a helyükön maradnának. E testületnek
megmarad a lehetősége, hogy kinevezze a leányvállalatok
igazgatótanácsi tagjait és tisztségviselőit. Mi…
– Van ebben egy elem, amely nem tetszik nekem, Dick –
szólt közbe Humphrey. – Nem hiszem, hogy le kellene
vennünk az alapcég nevéből a Lear nevet. Végül is Jack
építette föl ezt az egészet. Jobbnak tartanám, ha Lear
Communications Incorporated lenne a nevünk.
 Painter tekintete pillanatra haragossá vált, aztán
bólintott. – Rendben. Persze. Lear Communications.
– Jack? – kérdezte Humphrey.
– Lássuk a részleteket! – válaszolta Jack.
Később, amikor este kilenckor a testület tagjai
vacsorázni indultak, Jack, Kapcsi és Curt együtt ment a
férfi mosdóba.
– Nos? Mi a véleményed? – kérdezte Kapcsi Jacktől.
– Mesterek társaságában vagyunk, uraim! – mondta
kézmosás közben Jack. – Van kalapja-nincs kalapja
játékot űztek velem, és aztán csontot hajítottak elém.
Mindezt elpróbálták, és megkomponálták. Így fog ez
menni.
Curt vállat vont. – Viszont valamennyiünket gazdaggá
tettek. Ha szarossá válik a dolog, nyugdíjba vonulok.

Három

JACK EGY BOSTON MELLETTI MOTEL SZOBÁJÁBAN ÜLT REBECCA

MURPHY TÁRSASÁGÁBAN. A nő volt az a magánnyomozó, akit
a háború alatt Kimberly megfigyelésére fogadott föl.
Jack egy üveg Johnnie Walkert hozott magával, és a
fürdőszobában talált poharakból kortyolgattak. A nő
Camelt szívott, Jack csaknem teljesen leszokott a
dohányzásról.
Jack a 24x30-as fekete-fehér fotókat nézte, amelyet a nő
által hozott borítékból vett ki. Szeme könnytől csillogott. –
Nagyon szép – suttogta.
Rebecca Murphy bólintott. – Tényleg az.
A képek Kathleenről, Connie Horantól való lányáról
készültek. Hirtelenszőke, ötéves kislány volt, boldogan
rohangászott egy parkban. A fényképeket Murphy
készítette teleobjektívval.
– Hogyan bánnak vele?
– Mr. Lear, még csak nyomát sem észleltem annak, hogy
ne édes lányukként bánnának vele. Őszinte leszek
magához: semmi lehetőség sincs rá, hogy gyámság alá
vegyék tőlük. Horanék – hogy is mondjam – hétköznapi
emberek.
– Mikor láthatom?
– Nagy távcső kivételével szerintem sehogy. Úgy értem,
olyan, mintha számítanának a maga felbukkanására.
– Ebben biztos vagyok – dünnyögte. – Biztosan
számítanak rá. És fel is bukkanok, istenemre. Egy szép
napon.
Rebecca Murphy harmincas éveinek elején járt, szolid
külsejű, nagyon göndör világosbarna haja és egyenetlen
vonású, pattanásos arca volt.
Jack lehajtotta a whiskyjet, és még egyet töltött. – Van
róla fogalma, hogy milyen az, ha…
– Igen, uram, van. Két gyerekemet vették gyámság alá.
Kéthetenként egy órára láthatom őket. Gondosan
elkülönítik őket a mamától. Azt mondták nekik, hogy én
nem jutok a mennyországba. Tudom, hogy nem is
látnának, ha nem volna muszáj.
– Rebecca… szólíthatom így…
– Hívjon Beckynek!
– Szar az élet, ugye, Becky?
A nő elmosolyodott. – Itt ül egy férfi… hány millióval is?
A felesége Amerika legszebb nője. Két remek gyerek apja
Bostonban, és van egy másik, amelyiket nem láthat. – A
nő a fejét csóválta. – Előfordult már, hogy kimaradt egy
étkezése, Jack? Tizenöt éves koromban kimentem az
utcára, és kurválkodtam, hogy pénzt szerezzek ennivalóra.
A legrosszabb az volt, ha valami részeg úgy döntött, hogy
elver. És ez nemegyszer fordult elő.
– Sajnálom, Becky! Rohadt ez.
– Igen. Tehát férjhez mentem. És találja ki, mi történt? A
férjem, kölykeim csodálatos apja is ököllel vert. Amikor
válópert kezdeményeztem, arra hivatkozva tagadták meg a
válást, hogy nem követett el házasságtörést. Utána ő
kérvényezte, hogy kizárólagos gyámsága alá helyezzék a
gyerekeket, azon az alapon, hogy prostituált vagyok, arra
hivatkozva, hogy nem ültem folyton odahaza.
Magánnyomozóként dolgoztam, de a férjem ügyvédjei azt
sugallták, hogy ismét kurválkodni kezdtem. – Becky
Murphy nem sírt. Arca beszéd közben megkeményedett. –
A bíróság jóváhagyta férjem gyámsági kérelmét, engem
pedig kiparancsolt a házból. Ott álltam, még mindig a
feleségeként, és nem élhettem egy házban a saját
gyerekeimmel.
Jack előrenyújtotta a karját, és átölelte a nőt. – Amint
mondtam. Szar az élet.
– Végül elmentem Renóba, ahol kimondták a válást,
nem azért, hogy újra férjhez mehessek. Isten ments, de így
legalább a gazember nem tarthat igényt a keresetemre.
– Becky…
A nő megcsókolta, és megkérdezte. – Akarsz valamit?
Jack bólintott.
– Én is. Egy úriembertől. Nem fogod használni az
ökleidet, ugye? Vagy harapsz? Ne aggódj semmiért!
Évekkel ezelőtt elköttettem magam. Ne tartsd vissza
magad! Mindent akarok, amid van, amilyen keményen
csak tudod!
 Levetkőzött. A teste sima és izmos volt. Homorú hasa
szépen formált csípőjétől ívelt föl. Meg lehetett volna
számolni a bordáit. Gilbert és Sullivan egyik sora jutott
Jack eszébe, a Mikado kiszemelt menyének leírása:
„kemény, mint a csont, határozott akarattal”.
A nő a nyelvével piszkálta föl, majd széttárta a lábát,
hogy befogadja. Bármilyen keményen hatolt is belé, a nő
csak nyögdécselt: – Még! Még!
Jack este elvitte vacsorázni. – Kétlem, hogy valaha még
találkoznánk, Jack! – jelentette ki Becky. – Felejtsd el!
Nem része az életednek. Csupán véletlen volt. Számomra
is csak ennyit jelent. Te túl jó vagy. Remélem, Mrs.
„Amerika tíz legjobban öltözöttjének egyike” értékel téged.
Motelszobájába visszatérve Jack furcsa illategyveleget
érzett a lepedőjén: izzadság, cigarettafüst és olyan parfüm
vagy kölni, amit korábban nem vett észre. Felhívta
telefonon Anne-t, és tíz percig beszélt vele. Mondta, hogy
szereti, és a nő is viszonozta a szavait.
Kivéve a New Orleans-i esetet, amikor a péniszét
kidugta a függöny lyukán – amit azóta mélyen megbánt,
mert hagyta, hogy üzlettársai lássák, milyen ostobaságot
művel ez a Becky Murphyvel történt eset volt az egyetlen
elkalandozás az Anne-nel közös hitvesi ágytól.
Elhatározta, hogy ez lesz az utolsó. Bolond volna
megkockáztatni, hogy ilyen feleséget elveszítsen.

Négy

JOHN AZON A NYÁRON NEM TERVEZTE, hogy Greenwichbe jön.

Sikerült elérnie, hogy Annapolisba küldjék, és júniusban
jelentkeznie kellett, hogy megkezdje a tájékozódást és a
vitorlázást, mielőtt megkezdődik a tanév.
Jack elvitte Bostonba Anne-t, hogy részt vegyenek a fiú
középiskolai bizonyítványosztásán. Elkerülhetetlen volt a
Kimberlyvel és Dodge-dzsal való találkozás. A két nő
először találkozott, és óhatatlanul alaposan végigmérték
egymást.
Kimberly most negyvenhárom éves volt. Elegánsan szép,
mély benyomást keltően stílusos nő maradt. Bár maga volt
az önbizalom megtestesítője, az volt az igazság, hogy már
korántsem volt magabiztos. Dodge, ahogy mindig, most is
folyton piszkálta, hogy fogyjon le; de Kimberly képtelen
volt lefogyni, pedig szigorúan fogyókúrázott, ami már
kifejezetten bosszantotta. Az eredmény, hogy tíz kilóval
súlyosabb lett, és ott hízott, ahol meg is látszott.
Szembekerülve a szépséges Anne-nel, Kimberly mélyen
irigy lett méltóságteljesen karcsú alakjára.
Anne santung selyemruhát viselt. A szabása olyan volt,
hogy a bal karját könyékig befedte, de a jobb vállát
fedetlenül hagyta. Mindkét csuklóján egyszerű karkötő
volt, három gyöngysor a balon, finom aranylánc a jobbon.
Krokodilbőrből készült retikült és egy pár fekete kesztyűt
vitt magával, és mint Kimberly látta, sosem vette föl.
Sminkje észrevehetetlen volt. Lágy, lezser frizurát viselt,
amelyből egy tincs a homlokába hullott.
Kimberly is csinosan volt felöltözve: krémszínű blézert
viselt egyszerű szabású fekete vászonruhája fölött, de azon
töprengett, nem néz-e ki slamposnak a tíz legjobban
öltözött egyikének jelenlétében.
Jackkel való kapcsolata kezdetén Anne kíváncsi volt
Kimberlyre, és nagyon szeretett volna találkozni vele. De
amikor végül összetalálkoztak, úgy érezte, Kimberly
semmilyen benyomást sem kelt benne, sem jót, sem
rosszat, sem közömböset. Kimberly nem volt már tényező
Jack életében vagy az övében, és Anne nem érezte, hogy
versengenie kellene vele.
Kimberly azonban gyorsan kialakította a véleményét.
Megérezte, hogy Anne közömbös iránta, és ez dühítette.
De fegyelmezte magát. – Vártam, hogy végre
találkozzunk – mondta Anne-nek. – Láttam magazinokban
a fényképeidet, de a fényképek igazságtalanok veled.
– Nagyon kedves vagy – felelte Anne. – Én is örülök,
hogy végre találkoztunk.
Aznap délután, kicsivel később, a Louisburg Square-i
házban a John tiszteletére Kimberly és Dodge által adott
fogadáson a tömegtől Jackkel félrevonulva Harrison
Wolcott a kezeit dörgölte, és a fejét rázta. – Nem
mondhatom, hogy nem vagyok meglepve, mert
meglepődtem. Jack, el fogják happolni tőled a céget!
– Már megtörtént. De csinos összeget fizettek érte.
Ráadásul nagy lehetőséget adtak nekem. Harrison, vége a
rádiózás legdicsőbb napjainak. A televízió elorozza a
közönséget.
– Látom, hogy az idén ősszel adásba megy a Sally Allen
Show. Gondolod, versenyezni tud, mondjuk, Milton Berle-
lel?
– Nem tud. Nincs elég állomásunk, hogy
versenyezhessünk Berle-lel. De nem is kell versenyeznie.
Nem állítjuk szembe Berle-lel.
– Hány állomás lesz a tulajdonodban? – kérdezte
Harrison.
– A szezon kezdetére négy. A rádióadókat folyton arról
beszéltetjük, milyen vicces nő Sally Allen. Újságcikkeket
közöltetünk róla. Fölkeltjük iránta a kíváncsiságot. Az
emberek látni akarják majd. És akkor még több állomást
szerzünk.
– Pokoli időszak lesz, amikor a hálózatokkal versenybe
szállsz.
– Az biztos. Sosem lesz olyan magas a nézettségünk,
mint az övék. Van azonban valami más is ezen az úton
haladva. Egy napon már nem fogjuk sugározni a televíziót.
A jeleket el lehet küldeni kábelen is. Eljön az a nap,
amikor az utcádban felnézel a villanyoszlopra és villany-,
telefon- és televíziós vezetékeket látsz.
Harrison Wolcott mosolygott. – Kétezerben.
Jack a fejét rázta. – Sokkal korábban.
Anne közeledett, és mielőtt hozzájuk ért volna, Wolcott
lehalkította a hangját, és így szólt: – Gyönyörű a feleséged.

Öt

JONI SÍRVA SZOPTA JOHN PÉNISZÉT. – Sosem fogunk… Miért

nem tudtál a Harvardra menni?
A fiú beletúrta a kezét a lány hajába. – Rengeteg oka
van.
– Az egyik ok, hogy így nem szerethetjük tovább
egymást – zokogta.
– Az egyik ok, hogy el kell menekülnöm anyánk elől. És
neked is. Elnyom bennünket.
– Az a bunkó Dodge biztatja.
– Joni, olvastad A néhai George Apleyt?
A lány a fejét rázta. – Láttam egy példányt odalent.
– Hát olvasd el! Az megmagyarázza, miért kell
elmennünk Bostonból.
– Bostonból?
 – Bostonból. Biloxiból. Bármilyen környező helyről.
A lány a herezacskójától a makkjáig végignyalta. –
John… – siránkozott.
– Hé, lehet, hogy… Hé, nem ígérhetem meg neked! De
tegyük fel, hogy egy napon találkozunk olyan helyen, mint
San Francisco, Miami, Chicago, ahol senki sem ismer
bennünket. És mi egyszerűen mint férj és feleség
mutatkozunk be. Vagy egyikünk hamis, nevet használ, és
összeházasodunk.
Joni felsóhajtott. – Találni fogsz magadnak másik lányt.
– Te pedig esetleg találsz másik srácot.
– De én szeretlek, mindig is szeretni foglak. Soha senki
sem lesz hozzád fogható, Joni!
John kézzel széttárta a lány lábát, és az arcát az
ágyékába fúrta. Kitapasztalta már klitoriszának rendkívüli
érzékenységét, tudta, hogyan izgassa a nyelvével. Csak egy
perce csinálta, mikor Joni ficánkolni kezdett, és felsikított.
– Senki, John! Senki! – kiáltotta, és a fiú pénisze után
nyúlt, az ajkai közé szívta, majd a torkáig bevette,
öklendezés nélkül, mélyebben, mint ahogy John képesnek
tartotta rá.

HUSZONHÁROM
Egy 1950

JACK A DURENBERGER KAPCSI VEZETTE AUTÓ HÁTSÓ ÜLÉSÉN ÜLT.

Repülővel jöttek Tulsába. Billy Bob Cotton várta őket a
repülőtéren, és elöl ült Kapcsi mellett. Jack arra gondolt,
szunyókál keveset az úton Okmulgee felé, de olyan
érdekesnek találta a környéket, és olyan fenyegetőnek az
időjárást, hogy ébren maradt.
Az égbolt nyugaton bíborszürke volt, soha ilyen sötét
égboltot nem látott még, miközben keleten még ragyogott a
nap. Nyugat felől egy liget napsütötte falevelei és a mögötte
tornyosuló, barátságtalan felhők közötti kontraszt dús
zöld színt adott a fáknak. Jack arra gondolt, talán
tornádónak lesz a szemtanúja, de nem kérdezett semmit.
Miközben elragadtatva nézelődött, a felhőkből tornádó
sötét ujja nyúlt le a föld felé, de egy perc múlva
visszahúzódott, és eltűnt.
Billy Bob bekapcsolta a rádiót, és időjárási
figyelmeztetést sugárzó adóra bukkant. Tornádóriadó volt
érvényben Okmulgee megyében. Tornádót jelző riadó volt
érvényben Okfuskee, Seminole és Hughes megyékben is.
– A vihar délnek tart – mondta közömbös hangon Billy
Bob, majd kikapcsolta a rádiót.
A vidék, amerre jártak, dimbes-dombos volt, alacsony
hegyekkel és lapos völgyekkel. Marhacsordák legelésztek.
Zöld levelű növény nőtt a bekerített földeken. Mint Billy
Bob elmagyarázta, a növény mogyoró.
Okmulgee városától nyolc kilométerre egy farmnál álltak
meg. Amint a házhoz vezető kocsifeljárón mentek, Jack
dicsérte a virágzó farmot. A garázs mögött magasodott
valami, azt jöttek megnézni: tizenhét méteres acéltorony,
tetején széles karú televíziós antenna. Ehhez hasonló
tornyok álltak csaknem minden farmon, amely mellett
elhaladtak.
– Martinék remek emberek – mondta Billy Bob. – Évek
óta ismerem Edet és Marthát. Egy tulsai bank, amelynek
társtulajdonosa vagyok, adott nekik kölcsönt ennek a
helynek a megvételéhez. Határidő előtt kifizették a
jelzálogot.
Hatalmas fekete-barna német juhász ügetett elő, és
megállt az autó közelében, riadtan, puhatolózva csóválta a
farkát.
Mrs. Martin jött elő a házból. – Hát üdv, Mr. Cotton!
Örülök, hogy látom. – Tájszólással beszélt, a szavakat
ízesen ejtette ki. Kellemes asszony volt, egyszerű
vászonruhát viselt, amit valószínűleg saját kezűleg varrt.
Jack kikászálódott a hátsó ülésről, és kezet nyújtott
Mrs. Martinnak. – Helló, Mrs. Martin! A nevem Jack Lear.
Kedves öntől, hogy beenged bennünket a házukba, és
megnézhetjük a televíziót – mondta.
A nő határozott szorítással fogadta el a kinyújtott kezet.
– Hát ez igazán csekélység. Akadnak olyanok, akiknél jobb
a vétel. Az a délnek vonuló vihar zavarhatja a képet.
Jack odanyújtotta a kezét a kutyának, hadd szagolja
meg. A kutya megszimatolta, és elégedettnek látszott.
Mrs. Martin ezután kezet rázott Durenberger Kapcsi-val,
és behívta a férfiakat a házba, ahol kávé és házi készítésű
fánk várta őket. – Ed mingyár’ itten lesz – mondta. –
Biztosan látta az autójukat.
A nappali padlóját új linóleum borította, a helyiség
heverővel és két magas támlájú, gesztenyebarna
kárpitozású székkel volt berendezve. A szobát, és talán az
egész házat nagy kovácsoltvas, széntüzelésű kályha
fűtötte. A kályha bádogborítású acéllemezen állt, hogy
megóvja a linóleumot a hőségtől. Televíziójuk
negyvencentis átlójú Sylvania készülék volt. A tetején
gyerekek fényképe állt.
Ed Martin lépett be. – Nahát, üdv, Billy Bob! – mondta,
és kezet nyújtott. – Régóta nem találkoztunk. – Megfordult,
és kezet nyújtott Jacknek, majd a Kapcsinak. – Isten hozta
önöket, uraim!
Martin nem kezeslábast viselő farmer volt. Csaknem új,
durva szövésű Levi’s farmer és kekiszínű munkaing volt
rajta, egyik zsebében csomag cigaretta, a másikban sárga
ceruza. Csontos, szabadban végzendő munkához szokott
ember volt.
– Na, hát tévézni gyüttek – mondta Martin. – Akkor
nézzük, mit tudunk elcsípni ma reggel!
Bekapcsolta a készüléket. Bemelegedett és megjelent a
kép. Kicsit zavaros volt, kicsit kásás, de ott volt: a fekete
fehér képen túláradóan harsány szertartásmester játszott
stúdiónyi női hallgatóságnak.
– Ez itt Dallasból gyün, és körülbelül ilyen messziről
tuggyuk venni – magyarázta Martin. – Hagy mutassam
meg maguknak Tulsát, ami sokkal jobban gyün.
Először csatornát váltott, másik kép jelent meg, de
egyáltalán nem volt tiszta. Aztán elfordított a doboz tetején
valamilyen szabályozó gombot, és a kép sokkal tisztábbá
vált, majdnem tökéletes volt. – Tuggyák, elfordítottam
Tulsa felé az antennát. Az előbb Dallas felé volt fordítva. –
A tévéantenna, ahogy maguk mongyák, irányított.
– Más szóval – szólalt meg Jack –, a torony tetején
villanymotor van, amely az antennát forgatja.
– Pontosan erről van szó.
Néhány percen belül megmutatta, hogy be tudja fogni
Kansas Cityt, ami Dallashoz hasonlóan az antenna
maximális vevőtávolsága volt, majd jött Oklahoma City,
bár a jeleket időnként megszakította a vihar. – Azt
beszélik, hamarosan indul egy állomás Wichitában. Az
szép volna. Akkor már öt csatornánk lenne. Néha, ha
szerencsénk van, be tuggyuk fogni St. Louist, de erre nem
lehet számítani.
– Azt hiszem, azt szeretném tudni – kérdezte Jack
milyen fontos maguknak a televízió.
– Ó, nagyon fontos! – felelte Mrs. Martin. – Mondok
magának valamit. A legidősebb fiunk Dallasban lakik. És
olykor, ha nézünk valamit, arra kezdek gondolni, hogy a
fenébe is, a fiunk ugyanazt a műsort nézi, merthogy
ugyanazok a kedvencei, és akkor úgy tűnik, mintha nem
is volna olyan messze.
Tulsába visszafelé a három férfi az autóban beszélgetett.
– Csináltam egy kis számítást – mondta Billy Bob. – Ha
nagy teljesítményű állomást hozunk létre Kansas Cityben,
legalább ötmillió embert jelentő piacot fedünk le.
– Én is elvégeztem ugyanezt a számítást – jegyezte meg
Jack. – St. Louis közel sem dolgozik ilyen jól. Dallas sem.
Az egyetlen másik város, amely nagyobb piacot érhet el, az
Ohio állambeli Columbus. De Ohióban a táj nagy része
hegyvidéki, és pokolian magas tornyot kellene felállítani,
hogy elérhető legyen például Pittsburgh vagy Detroit.
Keleten más gond van. Ott az emberek nincsenek
hozzászokva a gondolathoz, hogy tizenhat-tizenhét
méteres tornyot állítsanak fel a televíziójukhoz. Sokan
egyébként sem tudnák megcsinálni.
– Egyetértek Billy Bobbal – mondta Jack. – Kansas City.
– Nem élhetünk meg egy állomással – mutatott rá
Kapcsi.
– Így van – hagyta rá Jack. – Körülnéztem kicsit. Van
Dallasban egy független állomás. Bérelhetünk kábelt
Kansas City és Dallas között, és a két városból egyidejűleg
sugározhatnánk. Ugyanilyen úton elérhetünk
Minneapolisban is egy független állomást. Mindezek után
képernyőre kerülhetünk. Szerintem Atlantában és
Indianapolisban független állomásokon is leadhatjuk a
Sally Allen Show-t. A show nem fog tisztán bejönni, és egy
napot késik is, tehát úgy kell megcsinálnunk, hogy az
emberek nézni akarják.

Kettő

– KANSAS CITY?
Így reagált Sally Allen, amikor elmondták neki, hogy
Kansas Cityből fog elindulni. – Vicceltek! Valaki azt akarja,
hogy élőben menjek… Szó sem lehet róla!
Jack személyesen magyarázta meg neki, miért kell az
első show-műsoroknak Kansas Cityből származniuk. Sally
közölte vele, hogy utálja őt, utálja az egész nyavalyás
szerződést, fölrúgja, aztán csak büntessék meg.
Tíz nappal később Kansas Cityben volt, komoran járkált
a poros raktárépületben, amelyet az LCI – Lear
Communications lncorporated – televíziós stúdióvá
alakított át.
Kicsit megengesztelődött, amikor Jack megnevezte a
vele együtt dolgozó színészeket. – Sok pénzt költöttél –
jegyezte meg.
Sokat költött, fizetésekre és zsebbe dugott pénzekre, de
minden sokkal kevesebbe került, mint New Yorkban vagy
Los Angelesben került volna. Kibérelt Sallynek egy lakást.
Saját magának kivett egy lakosztályt a Muehlebach
szállóban, ahol az igazgatóság városban járó tagjainak is
lakosztályt foglaltatott.
A ragyogó francia étteremben a vacsoránál Sally
elismerte, hogy Kansas City nagyon kellemes kis város. –
Tetszik ez a hely – mondta az étteremben körbenézve. –
Azt hittem, parázson sütött húson kell majd élnem. De hát
olyan éjszakai lokáljuk is van, amit el sem hinnétek.
Nőimitátorok! Ragyogóak azok a pasik! Ki kell találnunk
valamit, hogy a legjobbat közülük beépíthessük a
műsorba!
Beépítették. A második show-ban Burt Wilson, egy
fiatalember, aki Gloriának hívta magát, föllépett. A jelenet
végén hátat fordított a kamerának, levette a pulóverét,
odamutatva a csupasz hátát. Ahogy szembefordult a
kamerával, levetette a parókáját. Gloria Burt volt.
A Sally Allen Show egyedül ezzel az epizóddal elérte azt,
amiben Jack reménykedett. Természetesen illetlennek
minősítették. Egy texasi kongresszusi képviselő követelte,
hogy az FCC vonja vissza a működési engedélyt Kansas
Cityben az LCI állomásától. Egyházi személyiségek
elítélték a műsort. Napilapok és hírmagazinok számoltak
be a vitáról. Az LCI rendelkezésre bocsátotta a csupasz
hátú Burt fényképét.
A közönség országszerte követelte, hogy láthassa a Sally
Allen Show-t. Országszerte adók kérték, hogy képernyőre
kerülhessen.
Az újratőkésített Lear-cég megvásárolta Minneapolis és
Indianapolis független állomásait.

Három

SALLY ALLEN RITKÁN VOLT HEVES VÉRMÉRSÉKLETŰ. Rendszerint

könnyedén tette a dolgát, elfogadta az utasításokat, és
kevés gondot okozott. Előállt ugyan néha követelésekkel,
ezek egyike volt, hogy az öltözője legyen valamivel jobb a
raktárépületben fölépített furnérdoboznál. Jack utasította
a gyártásvezetőt, hogy vásároljon egy lakókocsit, és gurítsa
be a raktárba.
Jack a lakókocsiban ült a kanapén, és nézte, amint
Sallyhez igazítják az egyik ruhát, amelyet a nyolcadik
műsorban fog viselni. Táncruha volt, fekete szaténból
készült, több száz csillogó flitterrel teletűzdelt, melltartós
kombiné. Sötét, sima, testhez tapadó nadrágot vesz föl
majd hozzá, de a ruhához túl csupasz volt a lába.
Sally megragadta, a csípőjéhez fogta a kombinét, és
följebb rántotta. Magasabbra húzta, és többet mutatott
meg csípőjéből. A varrónőhöz beszélt. – Mit szólsz, Bertha?
Viselhetem így felhúzva?
A varrónő bólintott. – Majd úgy tűzöm, hogy így álljon.
– Jól van. De le kell vágnod vagy fel kell hajtanod, és a
tetejénél le kell varrnod! Kell legyen rajta hasíték! A
közönség elvárja.
Bertha fölnevetett. – A rendező virágot akar
ideragasztani.
– A pokolba azzal – fakadt ki Sally. – Mire valók a
tökfilkók? Ez a sikerem titka, nem? Igazam van, Jack?
Jack fölemelte a whiskyjét. – Sok megjegyzésük van –
felelte.
– Jól van, Bertha! Hadd vegyem le!
A varrónő elkezdte kifűzni és kikapcsolni a kombinét.
– Van egy nagy titok a múltamban – mondta Sally Jack-
nek. Hagyta, hadd vegye le a varrónő a kombinét. Semmi
nem volt alatta. Meztelenül keresni kezdte a saját
whiskyjét, és kortyolt belőle egyet, mielőtt a széken heverő,
vörös pongyoláért nyúlt volna. – Nem rossz egy
harmincéves öreglányhoz képest, mi? – kérdezte, mielőtt
belebújt a pongyolába, és betakarta magát.
 Bertha kiment a lakókocsiból.
Sally leült Jackkel szembe. – Mély titok – folytatta. –
Volt egy tanulóidőm, amelyről mindenki hajlamos
megfeledkezni. Az emberek a jól időzített poénjaimról
beszélnek, arról, hogyan vágom be a vicces szövegeimet.
Mit gondolnak, hogyan tanultam meg a szakmát?
– Áruld el nekem a titkodat! – kérte Jack.
– Burleszkekben kezdtem. Tizenhét éves koromban
sztriptíztáncosnő, vagy ahogy szívesebben mondták
„egzotikus táncosnő” voltam. Vidéken utazva léptem föl.
Olyan városokban, mint Detroit, Toledo, Cleveland,
Columbus, Cincinatti, Pittsburgh. Csak színházakban, de
klubokban soha. Annyi cuccot vetettem le, amennyit a
zsaruk megengedtek, ami néha egyes városokban minden
ruhadarabot jelentett. De a burleszkműsorok felében, te is
tudod, trottyos gatyás komikusok lépnek fel, és néhány
jelenetben szerepel egy lány is. Sokszor én voltam a lány.
Figyeltem a rutinjukat, technikájukat, megláttam a
hibáikat, és jobban játszottam a szerepemet, mint ők a
magukét.
– Meghiszem azt.
– Emlékszem néhány szövegre is. Azt játszom, hogy égek
a szexért, és azt mondom a pasinak, hogy „Akarom, amit
akarok, amikor akarom!” Aztán taszítok rajta egyet. Erre
azt mondja, hogy „Megkapod, amim van, ha majd
meglesz.” Persze megcsinálnak minden szóviccet, amit
érdemes, vagy talán többet is. Szokás szerint a jóember így
szól: „Jött felém az utcán át, én pedig szemügyre vettem!”
A buggyos gatyás a szemét forgatva kérdezi: „Úgy érti,
hogy szemügyre vette, mielőtt még átért volna?” „Miért,
persze. Néha olyankor is szemügyre veszem őket, amikor
még az út túlsó oldalán járnak.” Erre a buggyos gatyás
még forgatja kicsit a szemét, rámutat a jóember ágyékára,
és megkérdezi: „Hogy kerül az oda, felhajtva, mint egy
gumicső?”
Jack nevetett. – Nem csinálhatjuk meg a televízióban.
– Nagy kár – felelte a nő. – A régi gyakorlat szerint a
helyzet majdnem mindig úgy hozta, hogy kilátszottak a
mellbimbóim. Akkoriban azt gondoltam, sokkal szexisebb
a színpadon, ha a mellbimbóm látszik ki, mintha
levetkőzöm egy szál tangabugyira.
– Egyetértek.
– Az ok, amiért szóba hozom, hogy kaptam egy levelet.
Az írója… hát azt hiszem, a férjemtől jött, mert igazából
sosem váltam el tőle, csak otthagytam. Látott a tévében, és
akkor jött rá, hogy Sally Allen az a lány, akire ő úgy
emlékszik, mint Flo.
– Pénzt akar? – kérdezte Jack.
– Csak keveset. Néhány százat. Azt mondja, nehéz idők
járnak. A régi börleszkszínházakat bezárták. Tisztességes
ember volt, de rosszra fordult a sora. Mozgó
cukorkaárusként dolgozik. Van egy csaja, egy Marilyn
nevű sztriptíztáncosnő, aki egy bohózatban együtt lépett
fel vele. A csaj eltörte a lábát, de továbbra is vetkőzött,
csinálta a dolgát, begipszelt lábbal. Hiszel az
emberiességben? A közönségnek így még jobban tetszett!
Úgy értem, jobban élvezték a vetkőzését, amíg gipszben
volt a lába.
– Ettől emberibbnek látszott – jegyezte meg Jack.
– Szóval a férjem neve Len Leonard, és kétszáz dollárt
kér. Mit csináljak?
– Hogyan szakítottatok, ha szabad megkérdeznem?
– Nem akartam egész életemben sztriptíztáncosnő lenni,
ez minden. Ott akartam hagyni a színházat, ő meg nem;
nem tudta, mi egyebet csinálhatna. így egy napon
összecsomagoltam a kis bőröndömet, és otthagytam.
– És elindultál a hírnév meg a vagyon felé – mondta
mosolyogva Jack.
Sally lehajtotta a whiskyjét. – Elmondom, mi az, amit
sosem csináltam. Sosem kurválkodtam. Sok lehetőségem
volt, olyan pasikkal, akik rengeteg pénzt ajánlottak fel.
Kíváncsi vagyok, néhány hollywoodi királynő tenne-e ilyen
nyilatkozatot.
– Akarod, hogy helyetted elintézzem ezt a gondot?
– Hogyan?
– Hogy titokban elintéztetem a válásodat. Elküldöd a
kétszázat, hogy néhány hétig csöndben tartsd, a többiről
pedig gondoskodom, ha akarod.
A nő felsóhajtott. – Hálás lennék, Jack!

Négy

EGY NOVEMBERI ESTÉN JACK BEÜLT A ROSKATAG SZÍNHÁZBA,

amilyenben még sosem járt, burleszkszínház volt
Toledóban. A helyet leginkább az a csirkeketrec jellemzi,
amely a három zenészt óvta, bármit hajigáljon is feléjük a
közönség.
A szereplők gyengék, tehetségtelenek voltak. Az egyik
sztriptíztáncosnő tizenéves lány volt, akinek sikerült a
zavarodottság látszatát keltenie. A többiek húszas vagy
harmincas éveik vége felé járó nők voltak, rég túl azon,
hogy bármi zavarba ejthetné őket.
A csúcsszám egy legalább hatvanéves férfi volt, aki
műfogsorát az öltözőben hagyta. Belépéskor a szövege
kényeskedő mondat volt a közönség felé: – Ennem kell! – A
másik nagy szám Len Leonard volt, aki lélektelenül
mondta a szövegét, várt a válaszokra, és tisztában volt
azzal, hogy az első széksorokat benépesítő emberek rá sem
hederítettek arra, amit a két színész mond.
Az egyetlen komikus jelenet, amely valamilyen reakciót
keltett, Leonardé volt és egy nőé, akiről Jack gyanította,
hogy az lehet Marilyn, Leonard barátnője, aki begipszelt
lábbal lépett föl. Bűncselekménnyel gyanúsított nőt
alakított, akit a Leonard által játszott detektív kihallgat és
megmotoz.
– Ha jól tudom, negyvennégyest hord magánál – mondta
Leonard.
– Dehogy! Dehogy. Talán harminckilencest.
– Harminckilencest?
– Na, jó, esetleg negyvenest!
– Mutassa!
A nő levetette a blúzát, és kivillantotta a csupasz mellét.
– Látja? Harminc…
– …kettő. Hűha! És hol van a nagy ágyú?
A nő megpördült. – Hol van a magáé, bébi?
És így tovább.
A show sztárja egy nő volt, akinek Jack már hallotta a
nevét. Nagydarab, vörös hajú, nagy mellű nő. Tovább
maradt a színpadon, mint a többi sztriptíztáncosnő. Jobb
ruhát viselt, és némi tánctehetséget is mutatott.
A szünetben Leonard a közönség soraiban dolgozott,
cukrosdobozokat próbált eladni egy dollárért, és lehetetlen
kijelentéseket tett. – Rendszerint az ilyen doboz öt-hat
dollárba kerül. Hát ez a doboz még félkilónyi sincs, de
ahhoz elég jó cukor, hogy a műsor alatt élvezettel
megegyék. Ezen a héten, hogy Toledóval megismertessük
ezt a rendkívüli cukorkát, külön ajándékot tettünk
mindegyik dobozba. Egy… két. három… dobozban
Hamilton karóra van! Másokban…
A munka voltaképpen kicsit kockázatos volt. Leonard
időről időre lélegzetből kifogyva kiabálni kezdett, hogy
elkelt az egyik karóra. Átható hangon valaki felkiáltott,
hogy nyert egy órát. Mire a második rész előtt kialudtak a
lámpák, néhány részeg már készen állt, hogy nekiessen
Leonardnak, és visszakövetelje a pénzét, mert kifizettek
egy dollárt három-négy darab olcsó karamellért, és
rájöttek, sem óra, sem más ajándék nincs a dobozokban.
Leonard a színfalak mögé sietett, és egy-két fenyegető
külsejű fickó féken tartotta a részegeket.
Éjfél felé Leonard és Marilyn fáradtan ült a színház
szomszédságában a bár egyik bokszában. Három műsoron
voltak túl aznap. Háromszor csinálta meg a cukros balhét.
Fáradtnak és nyomott hangulatúnak látszottak.
– Mr. Leonard?
A férfi fölnézett Jackre. – A nevem Jack Lear. A Lear
Communications elnöke vagyok, Csatlakozhatok
magukhoz egy percre?
Leonard egy székre mutatott. Túlsúlyos férfi volt, olajos
haja a feje tetejére simult. Gyűrött, szürke öltönyt viselt.
Marilyn pupillája kitágult. A karján látható tűnyomok
mindent elmeséltek.
– Van magának valamim, Mr. Leonard – mondta Jack.
Takaros kis csomagot húzott elő esőkabátja zsebéből, és
az asztalra tette. A csomag barna papírban volt, fehér
zsineggel átkötve. – Ami benne van, a magáé, ha aláír egy
papírt, amit maga elé teszek.
– Mi van benne? – kérdezte unottan Leonard.
– Száz darab százdolláros bankjegy – felelte Jack. –
Tízezer dollár.
 Leonard nem volt ostoba. – Flótól van – morogta.
– Nem. Tőlem van.
– Az a papír, amit aláírok, válás?
– Így van.
– Rendben. Sosem kértem tőle tízezer dollárt.
– Tudom. Csak írja alá a papírt. Három példány van.
Írja alá háromszor.
– Persze. Adja kölcsön a tollát!
Jack odaadott Leonardnak egy Parker 51-es töltőtollat,
aztán Leonard olvasatlanul aláírta a papírokat. Az
asztalon át maga elé húzta a csomagot.
– Akarja kinyitni és megszámolni? – kérdezte Jack.
Leonard a fejét rázta. – Maga úriember, Mr. Lear – amire
nekem sosem futná.
Marilyn tompán nézelődött a beszélgetés alatt. Jack
kételkedett abban, hogy értette volna az elhangzottakat.
– Végül még valamit, Mr. Leonard! Ismeri a súlyos
fejfájás kifejezés értelmét?
Leonard bólintott. – Ezt fogom érezni, ha Flo valaha hall
még rólam vagy tőlem.

Öt

AZ EGYIK SZOMBAT REGGEL SALLY ALLEN MEGJELENT ÉSZAK-

ALABAMA EGYIK MEGYEI BÍRÓSÁGÁN. Fejét sál fedte, és sötét
napszemüveget vett föl. Helybeli ügyvéd állt mellette.
Iratai szerint Florence Stanwich Leonard megesküdött,
hogy új lakosa Alabamának, de szeretne véglegesen ott
letelepedni. (Tizenkét órája volt ottani lakos, mivel előző
éjjel bejelentkezett egy motelbe. Csaknem délig ottani
lakos marad, amikor örökre elutazik majd az államból.)
Leonard eskü alatt tett írásos nyilatkozata szerint tud róla,
hogy felesége jóhiszemű alabamai lakos, és beleegyezett,
hogy kimondják a válásukat. Az ügyvéd átadta az iratokat
a bírónak, aki a végzést aláírta, anélkül, hogy akár azt,
akár a dosszié egyéb iratát elolvasta volna. Az eljárás nem
egészen egy percig tartott, és egyike volt a bíróság elé
aznap délelőtt beterjesztett ötven határozatnak.

HUSZONNÉGY
Egy 1951

ERICH LEAR FÉLRETETTE VIRZSÍNIÁJÁT AZ ÍRÓASZTALÁN ÁLLÓ

HAMUTARTÓBA. Fölemelte a poharát, és belekortyolt a ginbe.
Nem a kedvenc itala volt, de pillanatnyilag ez volt a keze
ügyében, és nem akarta megtörni a pillanatot azzal, hogy
valami másért küld.
– Na? – kérdezte a meztelen szőkeség.
Erich vigyorgott. – Igen. Hát rád aztán minden igaz,
amit beszélnek rólad. Sőt még több is.
A szőkeség fölvetette az állát, és előretolta a mellét. –
Első osztályú színésznő vagyok, Mr. Lear! – jelentette ki. –
Hé! Most is szerepet játszom. De el tudok játszani másfélét
is. Nem vagyok csak…
– Játékbaba.
– Nem, nem vagyok az. Tudok úgy játszani, mint
bármelyik másik lány, de ennél több van bennem.
Segítsen, hogy megkapjam a megfelelő szerepet. Még
büszkévé teszem rá, hogy ismer engem. Komolyan
megteszem.
 – Erős a gyanúm, hogy tényleg képes vagy rá – felelte
Erich.
– Hé, nem arról van szó, hogy ne bíznának bennem!
Egészen jó kritikákat kaptam a Savage Cityért.
Monica Dale-nek hívták, pedig az igazi neve Phyllis
Dugan vagy Phyllis Frederickson, attól függően, hogy kit
kérdez az ember. Röviden feltűnt egy-két filmben, majd
felhívta magára a figyelmet a Savage Cityben a kitartott
lány szerepében, és most újabb szerződésre várt.
– Úrihölgy az persze nem vagyok – folytatta. A férfival
szemközti székbe ült, sarkát a szék lábába beakasztva
széttárta a lábát, amennyire csak tudta, közszemlére téve
csillogó, rózsaszínű részeit. – Hajlandó vagyok belemenni a
játékba.
– Azt hallottam, hogy parádésan játszol.
– Mr. Lear – mondta kicsit gúnyos mosollyal –, egy szép
napon olyan nagy sztár leszek, hogy nem leszek kénytelen
újabb faszokat leszopni. – Fölemelte a fejét. – Kivéve a
magáét.
– Rendben! Nézzük, mit tud, gyermekem!
A lány letérdelt a férfi széke elé, kioldotta Erich
derékszíját, és kigombolta a nadrágját. Annyira lehúzta
alsónadrágját, hogy fölemelhesse a péniszét és a
herezacskóját a szíj föle. Aztán munkához látott.
Nyalogatta. Még nem vette be a szájába, csak nyalta,
simogatta, aztán a nyelvével megfricskázta.
Erich nyögdécselt.
Monica felnézett, és elmosolyodott.
– Pokoli csaj – mondta a férfi. Ez volt a híres mondat,
ahogy a Savage Cityben a lányról beszéltek.
A lány elkezdte birizgálni a saját mellbimbóit.
 A férfi meglepve felmordult. A lány fölnézett rá. Erich
szeme vastagon kidülledt. A szája tátva maradt. Levegő
után kapkodott, majd összerogyott.
Amilyen gyorsan csak tudta, Monica visszatuszkolta a
férfi testrészét az alsónadrágba, aztán felhúzta rá a
nadrágot. Felhúzta a cipzárat, begombolt mindent, és
becsatolta a szíjat. Felrángatta a bugyiját, majd a fején át
magára húzta egyszerű, fehér ruháját.
Kiment az irodából. Amint elhaladt a titkárnő íróasztala
mellett, odaszólt: – Jobb volna, ha gyorsan orvost kerítene.
Valami baja van.
Az orvos tíz percen belül megérkezett. Erich Lear halott
volt.

Kettő

– EL NEM TUDOM KÉPZELNI, MIÉRT, de rád hagyta a Carlton

House Productions felét. Én kaptam minden egyebet,
beleértve a hulladékfeldolgozó céget is. De te megkaptad a
mozicég felét. Mi ketten társak lettünk, bátyus!
– Azt sem tudtam, hogy az öreg tulajdonos volt a
Carlton House-ban – közölte Jack. – Elég bambán azt
hittem, hogy a tiéd. Árulj el valamit! Ki volt az a csaj, aki
eloldalgott az irodájából, amikor meghalt?
Bob Lear vigyorgott. – Hallottad valaha Monica Dale
nevét?
– Jézusmária!
Bob körülnézett. Kissé félrevonultak a mauzóleumban,
ahová Erich tetemét temették, és halkan beszélgettek. Erre
a temetésre egyikük sem vett fel jarmülkét. Szinte egyetlen
férfi sem. Anne ott volt, úgy nézett ki, mint az uralkodó.
Joni is ott volt, ő hercegnőnek nézett ki. Mickey Sullivan is
eljött. A jelen lévő sztárok újságírók és fotósok hadát
vonzották.
– Az a hír járja, hogy az egész szakmában Monica szopik
a legjobban. Felbéreltünk egy kis szőke csajt, hogy mondja
azt, ő volt az öreggel, amikor szívrohamot kapott. Egy
dramaturgasszisztenst. Úgy néz ki, ez rendben van. A
titkárnő mindent tud, de lefizettem. Hűséges volt az
öreghez. Ő maga is játszott a bőrfurulyán vagy százszor.
Leszámítva a morbid kíváncsiságot, nem nagyon törődnek
vele, mi történt. Szívrohamban halt meg, és ennyi.
Sajnálnom kellene a vén gazembert. Ott dolgozott rajta
Hollywood legszexisebb csaja, ő meg beadja a kulcsot,
mielőtt a csaj végzett volna vele.
– Honnan tudod, mit csináltak?
– Rúzsfolt volt a farkán.
– Micsoda halál! – Jack Bob vállára tette a kezét. –
Öcskös, nagy lehetőség előtt állunk! Az én televíziós
boltommal és a te – a mi – filmes boltunkkal birodalmat
építhetünk fel.
– Baszd meg! Egyszerűen el akarod venni tőlem az
üzletet. Úgy értem, az egészet, beleértve a hajózúzó céget
is.
– Ha el akartam volna tőled venni, húsz évvel ezelőtt
elvettem volna. Most irodista fiúként dolgoznál nálam. Az
öreg azt akarta, hogy az enyém legyen. De az lett volna az
ára, hogy 1931-től a talpnyalója lettem volna. Hát erre
nem voltam hajlandó. Te igen. Nem vagyok hálátlan érte.
De te, Bob, velem fogsz dolgozni, nem ellenem! Vagy az
utcára teszem a seggedet.
– Gondolod, képes vagy rá?
 – Hat héten belül. De – megveregette Bob vállát – miért
tennék ilyent a saját öcsémmel?
– Az öreg ravasznak tartott téged – mondta Bob. –
Szerintem ezért hagyta rád a showbiznisz felét. Tudod, a
végén már csak ez érdekelte igazán. Pasikat fogadott fel a
hulladékhasznosító működtetésére.
– Biztosak lehetünk abban, hogy ez a Dale csaj tartani
fogja a száját?
Bob arcára széles, gunyoros vigyor ült ki. – Bátyus,
szart sem tudsz arról, hogy mennek a dolgok! Mindent
fordítva látsz! Mit érdekel bennünket, beszél-e?
– Miért fogadtad fel a kis szőkét, hogy mondja azt, ő volt
az öreggel? Miért fizetted le a titkárnőt?
– A Wolf Productions kedvéért, bátyus! Övék a nő.
Értékes vagyontárgy, amelynek komolyan árthatna, ha
kitudódna, hogy éppen Erich Lear ölében volt a feje,
amikor az öreg meghalt. Most viszont a Wolf az adósunk,
mert elleplezzük új sztárjuk mély, sötét titkát. Egyesek
szerint a nő az új Jean Harlow!
– Rendben, tehát Wolfék adósaink. Hogyan fizetik meg?
– Ki tudja? Mondjuk, kölcsön akarjuk kérni az egyik
sztárjukat. He! Elmondom, mit ajánlottak fel. Nem
fogadtam el, de te esetleg akarod. Felajánlották, hogy
elküldik Monicát, fejezze be a munkát, amit elkezdett az
öregen.

Három

MONICA DALE UGYANOTT ÜLT, ahol meztelenül ült Erich Lear

halálának pillanatában.
 – Nem tudom elmondani, mennyire fontos a számomra,
hogy a titok ne pattanjon ki – mondta a nő Jacknek. –
Amikor rábuktam a maga apjára, nem tudtam, hogy a
Wolf csodálatos új szerződést ajánl fel nekem! Azt
reméltem, hogy a Carlton House-tól kapok szerződést. –
Könnycseppet törölt ki a szeme sarkából. – Minden lány
ezt csinálja, amit én, Mr. Lear, hogy helyet kapjon ebben a
bizniszben.
– Nem kell, hogy ezt mondja nekem – válaszolta Jack.
– Az apámnak nem volt szereposztó díványa. Igazából
nem is volt benne a bizniszben. De…
– Tudja, ő szinte sosem kefélt meg senkit sem – suttogta
a nő. – Csak azt akarta a lányoktól, hogy szopják le.
– Néha a szakma legnagyobbjai – mondta Jack.
A nő hunyorogva bólintott. – Azt hiszem. És legtöbbször
semmiért. Mr. Lear, lehet, hogy nagy áttörés küszöbén
vagyok. Ha kitudódna, hogy… A fenébe! Miért én? Az
utóbbi húsz év Oscar-díjas nőinek a fele rábukott Harry
Cohnra, és tessék, mindannyian nagy sztárok. De ha híre
megy, hogy én…
– Nem megy híre, Monica! A Carlton House Producti-
onslől biztosan nem. Most, ha úgy döntene, hogy
kimutatja irántam érzett háláját…
Elhatározta, hogy senkivel sem tesz ilyesmit. De Monica
Dale!
A nő újabb könnycseppet törölt le, majd elmosolyodott.
– Persze. Persze, Mr. Lear! Miért ne? Azt mondtam az
apjának, hogy abbahagyom a pasik leszopását, kivéve őt.
Rendben. Maga örökölte a kivételt.
A fején át lehúzta a ruháját. Szemet gyönyörködtető
teste volt, kétség nem férhetett hozzá.
 Ahogy Jacken dolgozott, a férfi azon tűnődött, mik
lehettek apja utolsó gondolatai – ha egyáltalán gondolt
valamire, mert a nő remekül értette a dolgát. Monica
tényleg nem akarta csinálni, és nem is tudta leplezni
undorát. A nő áldozatot hozott, kötelességszerűen,
lélektelenül csinálta. Néhány férfi biztosan megsértődött
volna, hogy a lány ennyire nyilvánvalóan ódzkodik a
dologtól. Jacket nem zavarta.
Amikor Monica felállt, Jack szelíden magához ölelte, és
megcsókolta. – Köszönöm, Monica! Sosem fogom elfelejteni
ezt a délutánt! De sosem fogom kérni, hogy ismételjük
meg!
A nő viszonozta a csókját. – Maga igazi úr, Mr. Lear!

Négy

RICHARD PAINTER TÚLÁRADÓAN EL VOLT RAGADTATVA. – Ez

csodálatos! Beolvasztjuk a Carlton House Productionst a
Lear Communicationsbe, és lesz egy szórakoztató
birodalmunk.
Vigyorogva nézett az értekezleten részt vevő másik
három LCI-igazgatóra.
– Megvesszük Jacktől és az öccsétől is a részvények egy
részét – folytatta Painter. – Te máris gazdag ember vagy,
Jack! Ettől még…
– Kicsit előszaladtál a dolgokkal, Dick – szakította félbe
Jack. – Az öcsém nem ad el semmit sem. És az övé a fele.
– Rendben – mondta Painter változatlan lelkesedéssel. –
Megvesszük a tiéd egy részét, és te velünk szavazol.
Semmit sem csinálhat a Carlton House-zal a
beleegyezésünk nélkül.
 – És mi sem tehetünk semmit az övé nélkül – mutatott
rá Douglas Humphrey.
– Van módja, hogy jobb belátásra bírjuk – felelte
Painter.
– Erre nem számítanék – jelentette ki Jack. – Különben
is valami egyebet kellene megbeszélnünk. Valamit, amibe
az öcsém is beleegyezik. A fő gond a televíziós
állomásainkkal a megfelelő műsorok megtalálása. A Sally
Allen Show mellett csak két műsorunk van, de azok helyi
jellegűek – a Fogadjunk egy dolcsiba! és ahogy Art
Merriman reggelenként közönség előtt futkározik a
stúdióban, női kalapokat felpróbálva. Mindkét műsortól
beteg vagyok, de egészen jó a nézettségük. Ettől eltekintve
adóink régi hálózati műsorokat tűznek a képernyőre, mint
a Tengeri győzelem meg helyi amatőrök órás műsorai.
Most…
– A minőség nem lényeges – szólt közbe Durenberger
Kapcsi. – A tévéközönség tekintélyes részének a szeme
rátapad a sablondolgokra. Ezért is hívják a dolgot butító
doboznak.
– De nem lesz mindig az – szállt vitába Jack. – Na,
figyeljetek! Az elmúlt évek folyamán a Carlton House több
mint száz játékfilmet készített. Amikor a Carlton House
megszerezte a Domesticet, hozzájutott az archívumukhoz
is. Mindenhez, kezdve az angol vidéki komédiáktól a
hetvenkedő figurákig. A cég 1944-ben megszerezte a Bellt,
és hozzájutott vagy száz, dobozban lévő kalandfilmhez. A
Carlton House-nak vagy négyszázötven filmje van
raktáron. Ez hatalmas filmes könyvtár. Szerződhetünk
velük, hogy bemutatjuk a televízióban azokat a régi
filmeket. Némelyikben nagy sztárok szerepelnek. Páran
közülük Oscar-díjasok. Rengeteg órányi adásidőt
kitölthetünk velük, olyasmivel, amit az emberek szívesen
megnéznek.
– Mi a helyzet a legújabb filmekkel? – kérdezte Painter. –
Mint a The Weed.
Jack a fejét rázta. – Addig nem lehet, amíg a mozik
igényt tartanak rá. De van még valami. A Carlton House-
nak szerződése van féltucatnyi fontos sztárral. Legalább
vendégként felléphetnek a Sally Allen Show-ban. És talán,
de csak talán elkezdhetünk egy élő drámai műsort is.
– Ezek azok a dolgok, amelyekben reménykedtem, ha
létrejönne a fúzió – magyarázta Painter.
– Fúzió nélkül is meg tudjuk csinálni őket – válaszolta
Jack.

Öt

CATHY MCCORMACK NÉGYKÉZLÁBRA ERESZKEDVE ÁLLT A

NAPPALIJA PADLÓJÁN. Fehér harisnyatartóját, sötét
harisnyáját és fényes, fekete lakkcipőjét leszámítva
meztelen volt. Fejét és vállát leeresztette, pucér fenekét
pedig föltolta. Nagy üveg olívaolaj állt a dohányzóasztalon
karnyújtásnyira, alatta pedig a szőnyeget védendő, három
réteg törülköző feküdt.
Dick Painter olajat öntött a bal tenyerébe, és jobb
kezének ujjaival bekente a nő hátsó felének nyílását, ujjait
mélyen bedugva a nő fenekébe. Aztán még öntött, és
bőségesen bekente vele a péniszét.
A nő felnyögött, amikor a férfi a végbelébe csúsztatta a
nemi szervét. Hozzá volt szokva, és a férfi behatolása sem
volt olyan fájdalmas, mint amilyent egyszer átélt. De még
így is fájt. Akárhányszor csinálták is, a teste ösztönösen
bezárult a behatolás elől, és csak amikor már benne volt a
férfi, és lassan mozgott, akkor lazultak el fokozatosan az
izmai. Ekkor tudta csak abbahagyni a fogcsikorgatást és a
verejtékezést.
– Rendben? – kérdezte a férfi.
– Rendben, édesem! De azért óvatosan!
Mindent megadott a férfinak, és ha ezt szerette a
legjobban, részéről rendben volt a dolog.
Elgondolkozott, milyen érzés lehet a férfinak, miért
szerette ezt jobban, mintha a hagyományos helyre dugta
volna. Érezte, amint saját teste lefékezi a férfi behatolását,
az pedig egyre keményebben és mélyebben lökte be magát.
Ismét izzadni kezdett, most a homloka.
A férfi robbanásszerűen élvezett el. Cathy érezte a
magömlés hevességét. Hálás volt, amikor a férfi ellazult, a
hátára fordult, és extázisában nyögdécselt.
Dick bizonyos értelemben különös férfi, gondolta Cathy.
Nem tudtak együtt élni. Sosem látta a férfi lakását
belülről. Szexuális életet éltek, vagy elmentek vacsorázni,
vagy nála ettek, és együtt töltötték az estét. De aztán a
férfi hazament a lakására, hogy egyedül aludjon. Először
arra gondolt, hogy másik nő, esetleg az anyja lakik vele.
De nem így volt. A férfi a szokások rabja, egyedül akar
aludni, akkor kel fel zuhanyozni és borotválkozni, amikor
akar, egyedül készíti el a reggelijét, és az asztalnál olvassa
a reggeli újságokat – egyedül.
A saját maga által felállított szabályok szerint élt. A nő
számára is állított fel szabályokat. Előírta neki, milyen
ruhában járjon – a mindennap viselt fehér blúzokról és
fekete szoknyákról van szó. Nem vethette le a
harisnyakötőjét, a harisnyáját és a cipőjét, ha nemi életet
éltek. Nem akarta nadrágban vagy farmerban látni, csakis
szoknyában. Bármikor kettesben voltak, meztelenül kellett
hagynia a melleit. Nem panaszkodott, zsörtölődött, ha a nő
megszegte a szabályokat, de Cathy nem látta okát, miért
ne járjon a kedvében. A férfi szabályai nem voltak számára
terhesek, és kapcsolatukból túl sok hasznot húzott ahhoz,
hogy kockáztasson.
A férfi rettentően féltékeny volt, nem akarta, hogy a
nőnek barátai legyenek. Részéről ez is rendben volt. Az
irodában senki sem akadt, akivel barátkozott volna.
Kis fehér uszkárja volt az egyetlen barát, akire szüksége
volt. Whitey volt a neve. Mókás volt, ahogy a kutyus ül, és
riadtan nézi, amint Dick hátulról pumpálja a gazdit.
Whitey olykor oldalra fordította a fejét, mintha úgy jobban
látna. Cathy úgy képzelte, a kutya biztosra akarja tudni,
hogy a férfi nem bántja a mamát.
Dick most felült, és az egyik törülközőért nyúlt.
Letörölte magáról az olajat és az ondót, majd megtörölte
Cathy hátsóját. Meg is csókolta a hátsóját, ezzel jelezte,
hogy végzett a törléssel. Fölkelt a padlóról, és felöltözött,
csak a nyakkendőjét és a zakóját nem vette föl.
Cathy belebújt a bugyijába és a fekete szoknyájába.
Blúzát és melltartóját félretette egy székre, a mellét
pucéran hagyta, ahogyan Dick akarta. Örült, hogy a férfi
szereti a mellét, mert ő maga úgy vélte, hogy negyvenes
érett nőnek van ilyen: túl nagy és túl puha.
– Italt? – kérdezte, tudva, hogy a férfi kérni fog egyet.
– Hát – szólalt meg, miután belekortyolt a
rozspálinkába; a nyavalyás Learék a bolondját járatják
velünk.
– Gondod van, Dick! Tudtad, hogy gondod lesz.
 – Azáltal, hogy örökölte a Carlton House Production
felét, a gazember függetlenséget kapott, és ma ki is
nyilvánította.
– Doug is hasonlóképpen vélekedik róla?
– Szerintem nem annyira erőteljesen, mint én. De
ugyanaz a menetrendje, mint az enyém… átvenni, és úgy
irányítani az átkozott céget, ahogyan nekünk tetszik.
Valakivel utánanézetek a Carlton House-nak. Lehet, hogy
olyan terhet hurcol magával, amiről nem tudunk. Bízom
benne. Szeretném megszerezni mindkét céget.

HUSZONÖT
Egy 1952

ANNAPOLISBÓL HAZATÉRVE JOHN A LOUISBURG SQUARE-I HÁZ

EBÉDLŐASZTALÁNÁL ÜLT. Behatóan és kritikusan méregette
az anyját, és megdöbbent. Az asszony negyvenöt éves volt,
abban a korban, amikor a nő a legjobb formájában lehet,
de az anyja drámaian leromlott. Mivel csak hébe-hóba
látta, ha a szünetekben hazajött, megrázta a változás
látványa.
Úgy emlékezett, hogy büszke volt az anyjára. Emlékezett
rá, hogy egykor Boston legelegánsabb nőjének nevezték.
Most, szerinte, kövér és közönséges, egykori önmaga
karikatúrája volt. Többet dohányzott és ivott, mint valaha,
több sminket viselt, mint korábban, de az sem tudta
elrejteni a szeme körüli ráncokat vagy a szája szélén
húzódó két mély árkot. Haját a természetes színénél
sötétebbre festette, és fura frizurába tupírozta fel. Nagy
gyöngy karkötőt viselt, de félrecsúszott, és nem takarta el
teljesen csuklóján a sötét sebhelyeket, amelyek, mint Joni
mondta, azoktól a bilincsektől erednek, amelyeket akkor
visel, amikor Dodge-dzsal a padláson időznek. Joni azt is
mesélte, hogy anyja hátán az ostorcsapásoktól fehér
sebhelyek vannak. Már nem viselt fürdőruhát, ha
lementek Cape-en a tengerpartra.
Dodge-on nem fogott az öregedés. Tartózkodó és békés
természetű volt. Érzelgős típus lévén csókolgatta és
cirógatta Kimberlyt a fia, a lánya és a személyzet előtt.
– Mennyi időt töltesz itthon a nyáron, John? – kérdezte
Dodge.
– Sajnos, nem sokat. Tengeri szolgálatra megyek az
idén. Tengerészkadétként, tudod.
– Tudod, melyik hajóra szállsz?
– Hát azt kértem, hogy repülőgép-hordozó legyen.
Szeretném megismerni a járást egy ilyen hajón.
– Miért pont ilyenen? – kérdezte Kimberly. – Még mindig
megszállottja vagy a repülésnek?
– Hát, anya, muszáj tudnod róla! Részt veszek a
haditengerészet légikiképzésében. Repülni fogok.
Kimberly megvetően mosolygott. – Fiús megszállottság.
Első alkalommal, amikor felmész, hányni fogsz. Őszintén
szeretném, ha felnőnél végre.
John egy pillanatig Jonira nézett. – Nem fogok hányni –
felelte. – Már tudok repülni. Megvan az engedélyem.
– Ki fizette… A francba! Az apád!
– John képzett pilóta – szólalt meg Joni.
– Te honnan tudod?
– Az oktatói mondták. Különben is, voltam már vele
odafent. Csöppet sem féltem, amikor Johnnal repültem.
 Kimberly Dodge-ra bámult. – Az én kél gyerekem –
mondta, alig visszatartva dühét. – Mindkettőjüket
elveszíthettem volna. Jack komplett segg!
– Nem az – tiltakozott Joni.
– Nem? Hát többé nem találkoztok vele. Az idén nyáron
nem mentek le hozzá!
– Anya, augusztusban tizennyolc éves leszek.
Greenwichben fogom tölteni a nyarat… akár… tetszik…
akár… nem.
– Akkor miért nem mész most? Csomagolj össze, és
menj az apádhoz. Most… Ma este!

Kettő

JOHN VEZETTE JONI AUTÓJÁT, EGY NYITHATÓ TETEJŰ BUICKOT,

amit az apja egy éve vett neki. Bostonból Greenwich felé
haladva Joni útközben kétszer is a szájába vette Johnt.
Azt mondta, nagyon régen nem volt rá lehetősége, és már
nagyon hiányzott neki. John elismerte, hogy neki is
hiányzott. Hajnali kettőkor érkeztek Greenwichbe. A
Louisburg Square-ről telefonáltak, így Jack és Anne ébren
várta őket.
– Elment az esze – kezdte John Jacknek. – Nem
mondtam a telefonban. Arra számítva, hogy a
mellékkészüléken hallgatózik. De elvesztette az eszét. Joni
képtelen tovább vele élni.
– Hát természetesen nem kell vele élnie – mondta Anne.
– Wellesley… – kezdte mondani Jack.
– Nem akarok Wellesleybe menni. Az túl közel van.
Zaklatni fog.
 – De föl vagy véve – mondta Jack. – Lehet, hogy már túl
késő máshová bejutni.
– Ha így van, akkor dolgozom egy évet.
– Mégis, mit?
– Apa, pincérnő leszek, ha muszáj!
Anne közbeszólt. – Nem az éjszaka kellős közepén
kellene döntenünk. Örömmel fogadunk, ha nálunk
maradsz. Valamit majd kitalálunk. Az esetleg segíthet,
hogy apáddal házat építtetünk itt Greenwichben. Az lesz, a
fő rezidenciánk, bár nem akarjuk feladni a New York-i
házat. Tehát ott lesz számodra hely, vagy New Yorkban is
találsz helyet. Így vagy úgy, majd rendben lesz, Joni!
– Hacsak megint teherbe nem esel – nevetett föl Jack, és
gyengéden megpaskolta a vállát.

Három 1952-1953

JONI ÚGY DÖNTÖTT, EGY ÉVET DOLGOZIK, MIELŐTT FŐISKOLÁRA

MEGY. Azt mondta, nagyon szétszórt ahhoz, hogy
belefogjon a tanulmányokba, egy év gondolkozási időt
akart magának.
Csillapíthatatlanul zokogott, amikor John elment. Anne
kicsit furcsállotta, de nem sejtette az okát. Igyekezett
bevonni a lányt az új ház tervezésébe. Joni lelkesedett, de
gyanúsan elkalandoztak a gondolatai. Elkezdett munkát
keresni.
Nem talált egykönnyen. Nem voltak titkárnői
képességei, és egyébként sem akart titkárnői munkát.
Jack felajánlotta, hogy kerít neki egy helyet a cégnél. A
lány mogorván visszakérdezett: – Mit csinálnék? – Egy
ideig körbeautózott Greenwichben, Stamfordban és White
Plains-ben, a helyi lapokban megjelent hirdetésekre
válaszolt. Amikor augusztusban betöltötte a tizennyolc
évet, New Yorkba ment, és beköltözött a házba. Csak a
hétvégeken jött Greenwichbe. Jack apanázst adott neki, de
a lányt zavarta, hogy az apja pénzét költi.
Végül októberben közölte Jackkel és Anne-nel, hogy van
munkája, és megkérdezte, lakhat-e továbbra is,
meghatározatlan ideig a New York-i házban. Igent
mondtak neki, és tudakolták, miféle munkája van. Azt
felelte, hogy modellként dolgozik. A Macynek. Olyan
ruhákban fogják lefényképezni, amilyeneket az áruház a
The New York Timesban és más lapokban akar hirdetni.
Joni elégedett volt. Ez a fajta modellkedés nem volt
valami fényes munka, a fizetés is sovány volt, de egész jól
eléldegélt az apanázs elfogadása nélkül, mindaddig, amíg
az apja fényűző lakásában lakott.
Nem sokkal később Jack és Anne kezdte fölfedezni Jonit
a Times hirdetési mellékleteiben. Egy ideig ruhákban és
kabátokban állt modellt, később kezdett melltartókban és
bugyikban megjelenni.
Éppen karácsony előtt távirat érkezett Bostonból:

MÉLYSÉGESEN BÁNTANAK JONI FEHÉRNEMŰS FOTÓI A TIMES-

BAN. GONDOLOM, BOLDOG VAGY, HOGY KURVÁT CSINÁLTÁL A
LÁNYUNKBÓL. REMÉLEM, Ő IS BOLDOG, HOGY KURVA LETT.
MRS. DODGE HALLOWELL

Jack és Anne nem mutatta meg a táviratot Joninak.

Nem volt rá szükség. Joni is megkapta a maga táviratát.

MÉLYSÉGESEN MEGBÁNTOTTAD A NAGYSZÜLEIDET, AKÁRCSAK

DODGE-OT ÉS ENGEM, HOGY HAGYTAD MAGAD MAJDNEM
MEZTELENÜL LEFÉNYKÉPEZTETNI, ÉS KÖZZÉTENNI AZ
ÚJSÁGOKBAN. AJÁNLOM, TÖBBÉ NE BUKKANJ FEL EBBEN A
VÁROSBAN.
MRS. DODGE HALLOWELL

Joni nem mutatta meg a táviratot Jacknek vagy Anne-

nck. Táviratban válaszolt az anyjának:

MENJ A POKOLBA.
JONI

Anyja távirata csak még eltökéltebbé tette, hogy sikeres

legyen választott munkájában. Amikor elérkezett a
főiskolai és egyetemi jelentkezés ideje, nem jelentkezett.
Ehelyett fogta a róla készült fényképek dossziéját, és sorra
látogatta a modellügynökségeket.
1953 áprilisában fölvette a Rodman-Hubbel Ügynökség.
Megbízásai ettől fogva változatosabbak lettek, elegáns
magazinokban jelent meg az áruházak újsághirdetései
helyett.

Négy 1953 októbere

JACKNEK ÉS ANNE-NEK KÉT GYEREKE VOLT: Kis Jack és a

négyéves Anne Elizabeth. Jack negyvenhét éves volt. Anne
negyven. Tanakodtak, hogy legyen-e még gyerekük, de úgy
döntöttek, hogy ne.
Anne tavasszal elment a nőgyógyászához, és
fölhelyeztetett egy pesszáriumot. Kényelmetlennek érezte,
és Jack is érezte, ha benn volt a nőben, és nem szerette.
Inkább gumióvszerre hagyatkoztak. De egyikük sem
szerette azt sem. Mindkettőjüket zavarta, hogy közöttük
ott van a gumi.
 Egyik éjszaka ágyban fekve a manhattani lakásban,
ahová a Curt Frederick tiszteletére adott hivatalos vacsora
után tértek be, arról beszélgettek, ami kezdett gondot
okozni nekik.
– Annyira szeretlek, Jack! – suttogta Anne, amint
egymás mellett feküdtek. – Szeretkezni akarok veled.
Folyton. Arra… gondoltam, hogy esetleg elköttethetném a
petevezetékeimet. Ez nem nagy műtét. Ez…
– Jobb ötletem van – mondta a férfi. – A műtét, amit
rajtam hajthatnának végre, sokkal könnyebb.
– Ó, de kedvesem!
– Sokkal könnyebb. Nem fájdalmas. És nem változtat
semmit sem, már ami az érzést illeti. Curt is
megcsináltatta, amikor ötven, Betsy pedig negyvenhét éves
lett. Biztosított arról, hogy nem érez különbséget.
– Nem éreznéd magadat… Hogyan mondjam?
– Kevésbé férfinak? Még inkább férfinak érezném
magam, hogy valami… felelősségteljes dolgot csináltam.
Miért vetnéd magad alá egy műtétnek, amikor ezt én
megcsináltathatnám, mint valami hivatali dolgot.
Tíz nappal később ott feküdt a sebész műtőasztalán, és
átesett az operáción. Nem volt fájdalommentes, de azért
nem volt nagy műtét. A kényelmetlenségnek egy hét alatt
vége szakadt.
Anne három alkalommal kézzel kielégítette, hogy az
ondót felfogják egy pohárban, és elkísérte Jacket, amikor a
laborba vitte a mintát, ahol mikroszkóp alatt
megvizsgálták. Harmadik alkalommal a labor nem talált
hím ivarsejtet a spermájában.
Ő és Anne új szabadsággal szeretkezett. A nő többet
nyújtott, mintha kárpótolni akarná, mert műtétnek vetette
alá magát. Sosem tagadott meg semmit a férjétől, de most
új hévvel fogadta.

Öt

DR. LOEWENSTEINNEK IGAZA VOLT. Nem kell minden

tévéállomásnak önálló egységnek lennie. Egy állomást
kábelen köthetnek össze a mellékállomásokkal. Sőt, mi
több, a műsor reklámszüneteiben helyi hirdetéseket lehet
beiktatni. A Carlton House-beli film reklámszüneteiben a
helyi vállalkozások hirdethették áruikat és
szolgáltatásaikat.
1953 végén az LCI elkezdett kísérletképpen
mikrohullámú adóberendezésekkel jeleket sugározni
főállomásaitól az alállomásoknak. A mikrohullámú adó
csak olyan célpontra tud sugározni, amely látótávolságon
belül van, jelei nem jutnak el a láthatáron túlra. De a jól
elhelyezett mikrohullámú adó még így is negyven-ötven
kilométerre tudja eljuttatni a jeleket. Az állomáslánc a
nagyobb tévéadótól a kábelbérleti díj töredékéért tudta
eljuttatni a programokat az alállomások közösségéhez.
További gond volt a frekvenciák kiosztása. Mivel csak
tizenkét VHF-csatorna volt hozzáférhető, erőszakos csata
folyt értük. Egy időben hetven UHF-csatorna létezett, de
figyelmen kívül hagyták őket. Független és közszolgálati
adók vették igénybe. Köztük az LCI.
A televíziók többsége csak a tizenkét VHF-csatornán
osztozott. Az UHF-csatornák vételére alkalmas készülékek
kicsit többe kerültek. A megoldás az, mint dr. Loewenstein
mondta, hogy a fogyasztókat rá kell venni, hogy nézzék az
UHF-programokat.
 Sok körzetben – különösen faluhelyen – az emberek
láthatták Milton Berle-t és Az ön legjobb show-ja című
műsort VHF-készülékeiken, de csupán hallomásból
ismerték az érdekes, drámai Sally Allen Show-t. Látni
akarták. UHF-készülékeket vásároltak, és felállították a
kiegészítő kis antennákat, amelyek az UHF-adók vételéhez
kellettek.
1953 végére a Lear NetWork a negyedik lett a hálózatok
sorában. Ezt a státust Jack Lear nem akarta, de elégedett
volt a televíziózásbeli kalandjának eredményével.

Hat

1953 ŐSZÉN JACK ÉS ANNE VISSZATÉRT LONDONBA. Egy hetet

show-műsorok megtekintésével és vásárlással töltöttek,
aztán autón elutaztak háromnapos látogatásra Weldon
Abbeybe. Ajándékokat és a Connecticutban épülő
házukról készült fényképeket vittek magukkal. A grófné
abban a hálószobában helyezte el őket, amelyben a
nászéjszakájukat töltötték.
Nagy tűz lobogott a kandallóban. Ezen az éjszakán
befűtötte a szobát.
Azon az éjszakán nem sokat törődtünk a kandallóval,
ugye? – jegyezte meg Jack. – Az ágyat bemelegítették
nekünk, de a szoba hideg volt!
– A fehér hálóinget akartam felvenni – mondta Anne. –
Emlékszel? A nászéjszakánkra vásároltam. De a szobában
olyan hideg volt, hogy ki sem tudtunk bújni a takaró alól.
– Fagysérülés nélkül – nevetett a férfi.
 Anne mosolygott.– Csodálatosan alkalmas éjszaka volt
az ölelkezésre, ugye? Az ágy meleg volt, de te akkor is
melegen tartottál volna, ha nem így lett volna.
– Mallorcán voltunk, mire először fölvehetted a
hálóinget. Bárcsak most is itt volna velünk.
– Itt van – mondta az asszony játékos mosollyal. –
Elhoztam. Adj egy percet, hogy belebújjak!
A fehér hálóing könnyedén pliszírozott fehér aljrészből
és testhez simuló, csipkés felsőrészből állt, amely a mell
alatt kitágult, és a kebleket fedetlenül hagyta. Keskeny
selyempánt tartotta, amely a hóna alól futott át a válla
fölött. Illegette magát Jack előtt, mint annak idején
Mallorcán. A berakások lebegtek, amint lépkedett, minden
kivillant, ami az aljrész alatt volt.
Anne leült a tizennyolcadik századbeli kanapéra, amely
a kandallóval szemben állt. Amíg a férfi levetkőzött, és
fölvett egy térdig érő, fekete japán selyemköntöst, a nő két
pohárkába konyakot töltött. Jack melléje ült, és mielőtt
beleivott volna a konyakba, megcsókolta a feleségét,
először a száját, majd mindkét mellbimbóját. Aztán
bedugta nyelvét a konyakba, és néhány cseppet a nő
ajkára és mindkét mellbimbójára tett. Tudta, hogy ott
maradnak remegve.
Anne is beledugta a nyelvét a konyakba, és néhány
cseppet Jack péniszének a végére tett.
Fölnevettek.
– Ki tudom-e valaha mutatni, mennyire szeretlek? –
kérdezte Jack.
– Talán szavakkal nem – felelte a nő. – Egyébként sem
kell bizonygatnod! Tudom. Érzem.
Az ágyhoz léptek. Egy szempontból Anne olyan nő volt,
amilyent soha azelőtt nem ismert. Mindig nedves volt!
 Néha másoknál benyálazta a péniszét, sőt még vazelint
is használt, hogy simán be tudjon hatolni. Anne-nel soha.
Attól fogva, hogy megcsókolta, nedvessé vált. Sosem
okozott gondot a behatolás. Mindig készen állt, síkos volt,
amint közeledett hozzá.
Az egyetlen szexuális nehézség, amit valaha
megtapasztaltak, apróság volt. Bármilyen jól fel volt
szerelve Jack, sosem tudott olyan mélyre hatolni, amilyen
mélyen Anne be tudta volna fogadni. A nő mély behatolás
nélkül is kielégült, de szerette olyan mélyen magában
érezni, amennyire csak Jack be tudott hatolni. Legjobban
akkor érték ezt el, ha a férfi hanyatt feküdt, és ő
rátelepedett. Olyan szélesre tárta szét a lábát, amennyire
csak tudta, és ráereszkedett.
Volt egy vicce: – Ó, szerelmem! A torkomban érezlek!
Amikor a férfin karóba húzta önmagát, felnyögött. – A
nászéjszakánkon nem hatoltál be eddig. A fene egye meg
azt a hideg éjszakát és azokat a paplanokat! – Elkezdett
lovagolni. – A fene egye meg őket!
Jack fölnézett, és közelről tanulmányozta. Az asszony
fölfelé tartotta az állát, a szemét szorosan behunyta, alsó
ajkát a fogai közé szívta. Nyögdécselt, olykor felkiáltott,
ahogy fölemelte, majd lecsapta a csípőjét, a hímtagját
mélyen magába fogadva. Melle himbálózott, karcsú testén
izzadságcseppek csillogtak. Ki sejtette volna ezt, a ragyogó,
méltóságteljes, arisztokratikus Weldon grófnéról? Senki,
gondolta magában. A rá jellemző megannyi csodálatos
dolog mellett Anne érzéki bestia volt.
Hét

UGYANAKKOR, AMIKOR APJA ÉS MOSTOHAANYJA ÚJRAÉLTE A

FALUSI ANGLIÁBAN NÁSZÉJSZAKÁJÁT, John Lear
tengerészkadét élete egyik legemlékezetesebb élményét élte
át. Feszülten, de mindenre figyelve vette át szolgálatát a
tiszteletre méltó Essex repülőgép-hordozó kormányánál.
Kaliforniában délután közepe felé járt, az Essex San Diego
partjainál cirkált, F9F jelű Panther lökhajtásos gépek
szálltak róla föl, és érkeztek vissza. A pilóták hordozóról
végrehajtandó műveleteket gyakoroltak. A
tengerészkadélok első tengeri tapasztalataikat szerezték
meg.
Egyik szemét az iránytűn tartva, és abban
reménykedve, hogy a hajó nem kalandozik el a kijelölt
útiránytól, John nem tudta figyelemmel követni a légi
műveleteket, bár leginkább azok érdekelték. A
lökhajtásosok hajtóművei felbőgtek, gőzkatapultok lökték
meg őket. A fedélzetre való visszatérés maximális
ügyességet és acélos higgadtságot követelt minden
pilótától. Ez volt kétségkívül a legnehezebb repülés, amire
csak valakit felkérhetnek.
Kavargott a szél.
– Hozza a hajót kettő-nyolc-öt fokhoz.
– Kettő-nyolc-öt fok, igenis, uram!
John megforgatta a kormányt.
– Húsz fok jobbra elegendő lesz – morogta a
kormányosmester. – Aztán tíz balra, amikor öt fokon belül
van, és akkor állítsa meg a kormányt.
Az iránytű mozgását figyelve, és érezve, ahogy a
hatalmas hajó a kormány elfordításának engedelmeskedve
megmozdul, Johnnak ál kellett karolnia önmagát, hogy ne
rázkódjon össze.
A kormánynál töltött idő csak fél óra volt, de tudta, hogy
sosem fogja elfelejteni az élményt. A hajóhídról távozva
kicsit ellődörgött egy olyan ponton, ahonnan láthatta a
repülős fedélzeti műveleteket. Gondolataiban kétség sem
fért hozzá, hogy három éven belül repülőgép-hordozóról
fog repülni.

HUSZONHAT
Egy 1954

– ÖRÜLÖK, HOGY MEGISMERKEDTÜNK, MR. LEAR! Régóta

szerettem volna találkozni magával.
Dick Painter pohárka rozspálinkát emelt föl Bob Leart
üdvözölve. A San Franciscó-i Mark Hopkins szálló egyik
lakosztályának nappalijában ültek. Azért választották ezt a
helyet, mert nem akarták, hogy Jack tudomást szerezzen
találkozásukról.
Dick intézett mindent. A bárpultnál két fekete bugyis és
melltartós, fekete harisnyatartós és fekete harisnyás lány
ült, készen, hogy friss italokat vigyen a heverőn ülő két
férfinak.
– Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy a maga bátyja
nem véletlenül akarta megakadályozni a találkozásunkat.
Maga is így érzi?
Bob vállat vont. – Jack fondorlatos fickó.
Dick előrehajolt, és Bob szemébe nézett. – A maga
bátyja az egyik legintelligensebb és leghatékonyabb ember,
akit valaha ismertem. Én nem használnám a „fondorlatos”
kifejezést a jellemzésére. De mivel maga használta…
– Sok vonás van benne apánkból. Mennyit tud az
apámról?
– Mindenki ismeri az apját. Mágnás volt. Bármihez
nyúlt, pénzzé változott.
– Hát az apámban és a bátyámban van valami közös.
Amikor az apám akart valamit, megszerezte! Akár jó segg,
akár szerződés volt az. De belefutott egy pacákba, akit
nem tudott megtörni. Jack volt az. Jack egyszerűen
faképnél hagyta. Mégis rá kellett jönnie, hogy Jack éppen
olyan, mint ő volt.
– Nem esik messze az alma a fájától – jegyezte meg
Painter.
– Valahogy így. Én sokkal inkább üzletembertípus
vagyok. Azzá kellett válnom. Az öreg akarta így.
Dick Painter örült, hogy összehozta ezt a találkozót.
Fogalma sem volt róla, milyen lehet Bob Lear. Most Bob itt
ült világosszürke, kétsoros öltönyben, fényes, leivott
nyakkendővel. A megtestesült irigy öcs, aki képtelen még
csak törekedni is bátyja eredményeinek elérésére.
Bob lakosztályában, mielőtt eljöttek erre az üzleti
találkozóra, Dick megismerkedett Dorothy Learrel.
Istenem! Ezt feleségül venni, ehhez vaknak kellett lennie.
Ahhoz pedig, hogy ne irigyelje bátyja házasságát a kiváló
Anne-nel, Weldon grófnőjével, kifejezetten írástudatlannak
kellett lennie. Előtte pedig Boston 1929-es legszebb első
bálozója volt a sógornője.
– Bob, néhányan közülünk a Lear Communicationsnél
négy éve dédelgetjük az ötletet, hogy beolvasszuk a
Carlton House Productionst az LCI-be. Ennek roppant
előnyei lennének. Jack minden próbálkozásunknak útját
állta, mondván, hogy maga sosem menne bele ilyen
egyezségbe. Előterjesztette magának Jack komolyan az
ajánlatot?
Bob a fejét rázta. – Sosem hallottam az ötletről –
mondta. – Egyetlen szót sem szólt.
Dick odapillantott a bárpultnál várakozó két nő felé. –
Lányok, miért nem telefonáltok le, és küldettek fel
vacsorát? – szólt nekik. – Mondjátok nekik, hogy adjanak,
mondjuk, háromnegyed órát nekünk. – Aztán halkabbra
fogta a hangját. – Bob, van valami elképzelése, mennyit
érhet Jack?
– Szerintem pokolian sokat.
– Látta azt a házat, amit Connecticut államban,
Greenwichben építtetett? Kibaszott múzeum, Bob! És
honnan van ilyesmire pénze? Eladta hálózatának nagy
részét azoknak az uraknak, akik most az LCI ellenőrző
részvényeinek tulajdonosai. Tömören szólva készpénzzel
kivásároltatta saját magát! De erre nem hajlandó a Carlton
House esetében, és magát sem fogja hagyni. Talán, izé…
Érti, mire gondolok?
Bob Lear bólintott.
– Rendben. Valószínűleg ma este csak eddig mehetünk
el. Mondok valamit. Talán kicsit közelebbről is
szemrevételezhetnénk ott azt a két ifjú hölgyet. Válasszon!
Kicsit vacsora előtt, aztán kicsit utána.
Bob Lear összevonta a szemöldökét. – Én… Na, szóval
sosem voltam olyan, mint az apám… és amilyen gyanúm
szerint a bátyám is.
Dick fölnevetett. – Hát akkor itt a lehetőség, hogy
kitágítsa a látóhatárát, Bob testvér! Azok a lányok profik.
Teljesen diszkrétek. Nem tudják, kicsoda maga. Gondjukat
viselem, pénzügyi értelemben. Érezze jól magát!
 – Hát… legyen a vörös hajú.
– Jó! Jó választás, Bob! Hát… azt hiszem, fél óra
vacsora előtt elég. Spóroljon meg magából valamit vacsora
utánra is. Jó? Érti, mire gondolok?
Amikor Bob Lear a vörös hajúval bement a hálószobába,
Dick és a másik lány összenevetett. Aztán Dick
becsusszant a szekrénybe, hogy meggyőződjön róla, a fotós
mindent fölvesz, ami a hálószobában történik.

Kettő

JACK NEM TÉTOVÁZOTT, HOGY FELHÍVJA MONICA DALE-T, és

megkérdezze, fellépne-e az általa gyártandó külön
tévéműsorban. Meglepődött és elégedett volt, amikor a nő
igent mondott, elfoglaltságától és a forgatókönyvtől téve
függővé. Elmondta a nőnek, hogy azt szeretné, ha a Sally
Allen Show kétórás különkiadásában lépne föl. Egy
dalokra és táncokra épülő varietéműsor lesz, talán a
háttérben lesz valami csacska cselekmény, ami összefűzi a
jeleneteket.
A nő nem tette fel a kérdést, amit az ügynöke föltett
volna: vannak-e a Lear Networknek az ország egészét
ellátni képes adói, és érdemes-e szerepeltetni a sztárt? Az
ügynök nemsokára telefonált, és meg is kérdezte –
ráadásul természetesen azt is megtudakolta, mennyit
kíván Jack fizetni. A válasz az volt, hogy a Lear
Communications Incorporated éppen most szerezte meg a
New Jersey-i Newarkban a WNNJ adót, amelyet New York
City mind az öt kerületében, sőt Westchester megyében,
egészen fel Connecticutig fogni lehet, csakúgy, mint New
Jersey déli részén. A WNNJ Learék egyik alállomása volt.
Adásainak nagy része mikrohullámú adón keresztül
Kansas Cityből érkezett, amely továbbra is a hálózat
elosztó állomásaként működött.
Sally Allen meghökkentő kéréssel lepte meg Jacket.
– Kaptam egy levelet Lentől – mondta a férfinak. – Jack,
nem tehetek róla, de még mindig érzek valamit iránta.
Nem kér pénzt. De tudnék-e segíteni valami munkát
szerezni neki? Van valami a világon, amit meg tudnánk
tenni ezért a pasiért? Sejtem, hogy túl lágyszívű vagyok, de
utálom a jó öreg Lent az utcán látni.
– Mit tegyünk? Mihez ért?
Sally behunyta a szemét, és mosolygott. – Akár hiszed,
akár nem, Jack, az ostoba gazfickó nem rossz jelenetíró. Ő
írta valamennyi régi jelenetünket, és még sok másnak is
írt. Nem seggfej. Tényleg nem.
– Azt mondod, azt akarod, hogy neked írjon?
– Vannak rosszabb pasasaink is.
– Teljesen őszinte leszek hozzád, Sally! Négy éve
lerobbant seggfejnek látszott.
– Én is őszinte leszek, Jack! Ha neked abból kellett
volna megélned, amiből ő élt, te is leégett seggfejnek néztél
volna ki. Amikor 1938-ban hozzámentem feleségül, Len jó
külsejű fickó volt, remekül öltözött. Heti száz dollárt
keresett. Én is. Azokban a napokban sokan heti húszért
dolgoztak.
– Mi van a barátnőjével, aki begipszelt lábbal vetkőzött?
– Sittre vágták. Tíztől húsz évig terjedő büntetés vár rá
heroin birtoklásáért. Len azt írta a levelében, hogy aligha
fogja még egyszer látni.
– Te meg írónak akarod. Komolyan?
– Adj egy esélyt neki, Jack!
– Hát, majd meglátjuk, mit tehetünk.
 A műsoron tavasszal és nyáron dolgoztak, hogy őszre
adásba kerülhessen. Leonard beadott egy forgatókönyvet a
producernek, a producer pedig elfogadta. Hogy azért-e,
mert Sally támogatta, vagy azért, mert jó volt a
forgatókönyv, azt Jack sosem fogja megtudni. Hagyta,
hogy a gyártásért felelősök foglalkozzanak a gyártással.

Három

JOHN JÚNIUSBAN VÉGZETT ANNAPOLISBAN, és zászlósként az

Egyesült Államok Haditengerészetéhez vezényelték.
Beadványát, hogy repülős kiképzésre vezényeljék,
elfogadták, és két hónapos szabadságot kapott, mielőtt
jelentkeznie kellett volna Pensacolában.
Kimberly nem jött el a diplomaosztására Annapolisba.
De a hetvenhárom éves nagyapa eljött. Harrson Wolcott
elmondta Johnnak, hogy nagyanyja, Edith túlságosan
törékeny lett az utazáshoz, de gratulál, és elismerését
küldi.
Jack és Anne is ott voltak, mint ahogy Curt és Betsy
Frederick, valamint Kapcsi és Naomi Durenberger is.
És persze eljött Joni. A lány magas, nyakigláb és bögyös
volt. A modellügynökségnél kapott kiképzés újfajta
magabiztosságot és méltóságot adott neki. Az új zászlósok
otthagyták a családjaikat, arra a kiváltságra számítva,
hogy bemutatják őket a lánynak. John beismerte neki,
hogy újságokból kivágott hirdetéseket mutatott róla
néhány barátjának. A tengerészkadétok gyűjteni kezdték a
hirdetéseket. Különösen nagy becsben tartották a korai
hirdetéseket, amelyeken melltartókat mutatott be. Ezeket
gondosan elzárva őrizték.
 John Connecticutban töltötte a szabadságát. Minden
héten bement a városba, és két-három napig Jonival
maradt a manhattani lakásban. Együtt háltak.
Akkor is ágyban voltak, amikor Jonit felhívta telefonon
egy fiatalember, és emlékeztette rá, hogy John mutatta be
őket egymásnak a diplomaosztás napján. A neve Frank
Neville, és azért telefonált, hogy megkérdezze Jonit,
elvihetné-e vacsorázni vagy egy színházba, esetleg
mindkettőbe.
Kicsit eltartotta fülétől a kagylót, hogy John is
hallhassa. Fivérére nézett, fintorgott, és a vállát vonogatta.
John hevesen bólogatott.
Amikor beleegyezett a randevúba, és letette a telefont,
John megszólalt. – Frank jó srác, komolyan mondom, hogy
nagyon jó srác. Randevúzni vele… Joni, bármennyire
szeretlek, mindkettőnknek meg kell értenünk, hogy nem
lehet… Tudod, mit nem lehet. Találkoznod kell fiúkkal.
– Akkor neked meg lányokkal kell találkoznod – felelte
kihívóan.
John bólintott. – Igen. Azt hiszem, fogok is.

Négy

A LEGÉRTÉKESEBB MŰTÁRGYAKAT ÉS BÚTOROKAT A MANHATTANI

HÁZBÓL ÁTKÖLTÖZTETTÉK A GREENWICHI ÚJ HÁZBA. Az új ház
lett a Lear család új látványossága.
Jack sosem említette Anne-nek – vagy bárki másnak –,
de elhatározta, hogy a greenwichi ház mindenben felül
fogja múlni a Louisburg Square-i házat. Bár új volt, nem
akarta, hogy a házon látni lehessen, hogy most épült.
Ragaszkodott minden régi fa megőrzéséhez a kertben, és
az építőmunkások körülöttük dolgoztak. Az újonnan
ültetettek nem friss cserjék, hanem érett növények voltak,
amelyet a környékről hoztak. Építészének emberei
nyolcvan kilométeres körzetben jártak körbe régi
fűrészáruért és főleg régi téglákért. Zavarodott farmerek
elfogadták a meglepően magas összegeket, amelyeket
azokért a régi téglafalaikért ajánlottak fel, amelyek a
farmhoz tartozó ház és a kapu vagy az istálló között
emelkedtek. A megviselt, olykor nyálkás téglákat elvitték
Greenwichbe, és belőlük alakítottak ki új sétányokat,
valamint az üvegház mögötti verandát is belőlük építették
fel. A könyvtár padlóját olyan tölgyből rakták össze
aprólékos munkával, amelyet az 1770-es években épült
istálló szénapadlásának építéséhez használtak.
Az elektromos és vízvezetékeket a falba rejtették, ami
teljesen modern dolognak számított. A házban központi
légkondicionáló működött, ami Connecticutban szinte
hallatlannak minősült.
Jack ragaszkodott ahhoz, hogy az építők keressék meg
számára a Bostonban élvezett márvány zuhanyozó mását.
Nem sikerült, de felfogadtak olyan embereket, akik meg
tudtak építeni egy ugyanolyant. A zuhanyrózsa akkora
volt, mint a napraforgó. A vízvezeték-szerelők átfúrták a
nikkelezett csöveket, hogy tűzuhanyt készítsenek. A bidé
kiugrott a falból, mint a bostoni. Még Anne sem látott
korábban ilyen zuhanyt, és kijelentette, hogy ez „jenki
túlzás”. Tetszett neki. Amikor együtt voltak odahaza,
sosem zuhanyoztak egyedül.
Építtettek úszómedencét is, de a háztól lefelé, az erdő
szélén parányi természetes tó is feküdt. Nem nyúltak
hozzá, eltekintve a víz szűrésétől, valamint buzogány és
vízililiomok betelepítésétől. Amikor meghitt magányban
érezte magát, Anne nyári hajnalokon pucéran úszkált.
Július vége felé Joni kéréssel állt Jack elé. – Apa,
használhatnánk Frankkel a zuhanyozót?
Jack a lány keze után nyúlt, megfogta mindkettőt. –
Ilyen közeli viszonyban vagytok?
Joni bólintott.
Jack mosolyogva mondta, hogy bármikor használhatják.
Levelet írt a Pensacolában állomásozó Johnnak, és
megírta, hogy a látszat szerint Joni szerelmes. Fogalma
sem volt arról, milyen hatással lehet ez a hír Johnra.

Öt

AMIKOR DURENBERGER KAPCSI MEGKÉRDEZTE JACKTŐL, HOGY

BESZÉLHETNÉNEK-E NÉGYSZEMKÖZT, Jack a manhattani
házba hívta azon a szeptemberi estén. Mindketten kezdték
észrevenni, mennyire figyelik az irodában, hogy ki kivel
beszélget.
Joni pótolt néhányat a Greenwichbe elvitt bútorokból és
dísztárgyakból, és a lakás most egészen másként festett.
Joni festménymásolatai világosak és vidámak voltak, de
meg sem közelítették az eredeti Bouchert és Dürert,
amelyek egykor a nappaliban függtek.
Joni nem volt a városban, modellmunkáját végezte.
Háztartásában az egyetlen segítség a hetente egyszer járó
takarítónő volt, így az este folyamán Jack és Kapcsi
teljesen magában tárgyalhatott.
Jack a bárpultnál töltött italt. A bárt Joni mindig
feltöltve hagyta.
 Kapcsi ivott egyet, majd hátradőlt vastagon kárpitozott
székében, és behunyta a szemét. – Szar van a
palacsintában, főnök! – mondta. – Legalábbis egy
értelemben.
– És mi az?
– Sally Allen.
– Mi van Sallyvel? – kérdezte aggodalmasan Jack.
– Terhes.
Egy héttel később Jack és Kapcsi Kansas Cityben
találkozott Sallyvel.
– Hát felcsináltak – mondta.
– Nő vagyok. Jogom van hozzá. Megcsináljuk a Monica
Dale-féle különkiadást, még mielőtt meglátszik.
– Megkérdezhetem, ki az apuka?
Jackre mosolygott. – Természetesen Len. Mit gondoltál?
Hé! Nem olyan leégett seggfej, ahogyan emlékszel rá. Most,
hogy tiszteletre méltó munkája van…
– Ha nem tévedek, jó jeleneteket ír – mondta Jack. – De
ez valami más. Jó, rendben, adásba megy a különkiadás.
És mi lesz a szezon hátralévő részével?
– Len írt egy jelenetet a teherbe esésemről.
– Nincs férje és terhes?
– A forgatókönyv erről nem beszél.
– De hát ez az egésznek a lényege! Ha a forgatókönyv
nem említi, majd az újságírók fogják. Nézd, csak most ért
véget a csatározás a The Moon Is Blue körül…
– Igen! Micsoda iszonyatos film! Ki merték benne
mondani a „terhes” szót. Ki merték…
Kapcsi közbeszólt. – Az erkölcscsőszök…
– Beszariak serege! – kiáltotta dühösen a nő. – Baszd
meg az erkölcscsőszöket!
– Nem csinálhatunk…
 – Akarsz fogadni? Bárhol mutatják is be a filmet,
mindenütt nagy kasszasiker! Piszokul sok pénzt hoz! A
közönség szarik rá, hogy…
– Álljon meg a menet! – szakította félbe Jack. – Mi lesz
az energikus táncjelenetekkel?
– Nagyon egyszerű, Jack! Azt mondom, terhes vagyok.
Megmondom nekik, hogy jelenleg nem tudok úgy táncolni,
mint az őrült. Van felvétel arról, ahogy tavaly táncoltam.
Vagy, ami még jobb, itt van az ilyen-és-ilyen nevű új
táncos. Én meg majd mondom a jó szövegeket. A
filmstúdiók értesítettek, hogy felbontják a szerződéseimet
az úgynevezett erkölcsi záradékra hivatkozva. Te is
megcsinálhatod ugyanezt. Ez esetben elviszem Európába
terhes testemet, és olyan közönség előtt lépek fel, amelyik
szarik az erkölcscsőszökre.
Sally az arca elé kapta a kezét, és sírni kezdett.
Jack egy ideig csak nézte, majd Kapcsihoz szólt. –
Rendben – mondta határozottan. – Rendben. Csináljuk,
ahogy akarod! Mondd meg Lennek, írjon bele a
különkiadásba pár sort, amely hírül adja, hogy terhes
vagy!
Sally elvette a kezét könnytől maszatos arca elől.
– Már megírta – közölte. – Így szól: Monica mondja
nekem: „Hé, Sally, hallom, kisbabát vársz.” Én két kézzel
megpaskolom a pocakomat, és felelek: „Úgy érzem.” Erre
ő: „Hát feltehetem a szokásos terhességi kérdést?” Erre én:
„Ne tegyél fel nekem kérdést! Neked nem fogok hazudni.”
Ugyanezt fogom felelni az újságíróknak is.
Hat

– AZT HISZEM, EGYET FOGSZ ÉRTENI – SZERINTEM EGYET KELL

ÉRTENED –, HOGY JOGUNK LETT VOLNA TUDNUNK RÓLA –
jelentette ki Dick Painter az igazgatótanács ülésén. – A
Lear Communications többé már nem a hűbéri birtokod.
Konzultálnunk kell a nagyobb döntések előtt.
– Én vagyok ennek a társaságnak a vezérigazgatója, és
jogom van döntéseket hozni – mondta hidegen Jack – Nem
refinanszíroznám a céget a testülettel való tanácskozás és
a testület lépései nélkül. De egy műsor tartalmának
eldöntése a hatáskörömbe tartozik. Döntöttem, és a
döntést végrehajtották. Mellesleg, ha konzultáltunk volna,
nem csináltuk volna meg. A bizottságok – és ez lehet
akármilyen bizottság – nem a bátorságukról híresek.
– Pokoli kockázatot vállaltál – vetette közbe Douglas
Humphrey.
– Nem hiszem. 1954-et írunk, uraim, nem 1934-et! A
közönség manapság felvilágosultabb. Betegei már a régi
dumának, ami a televíziós komédiákból és drámákból
árad. Nemrég láttam egy filmet. On the Waterfront a címe,
Marlon Brando játszik benne. Van egy jelenet, amelyben
Brando azt mondja a Karl Malden alakította papnak, hogy
menjen a pokolba. Szó szerint. „Menjen a pokolba!” És
hogyan reagál a pap? Nem áll neki kiguvadt szemmel a
kezét tördelni, mint Bing Crosby „atya”. Ökölbe szorítja a
kezét, és szájon csapja Brandót. Ellenőrizte valamelyiktek
a Sally Allen Show nézettségi mutatóit, amióta Sally
bejelentette, hogy terhes?
– Elsülhetett volna másként is – mondta a chicagói
bankár, Joseph Freeman. – És még elsülhet. Néhány nagy
befolyású ember megdöbbent, és meg van bántva.
 – És mit készülnek tenni ezek a nagy befolyású
emberek? – kérdezte Jack.
– Az ohiói Columbus katolikusainak elrendelték, hogy a
következő fél évben ne nézzék a mi adónkat, mert az
bűnnek minősül – közölte Ray l’Enfant.
– És? Nem néznek bennünket? Nézd meg az adatokat!
– Elvesztettünk néhány szponzort…
– És szereztünk másokat.
– A kérdés az – szólalt meg Painter –, lesz-e ennek az
igazgatótanácsnak bármilyen befolyása a műsorral
kapcsolatos döntésekre.
– A válasz, hogy nem lesz.

HUSZONHÉT
Egy 1955

JONI NEM RÉMÜLT MEG A NAGY FOTÓSTÚDIÓTÓL, AMELYBEN MA

DOLGOZOTT. Már máskor is fotózták itt, és megbízott a
fényképészben, Clinton Batchelderben. Különben is vele
volt az ügynöke, Muriel Hubbel. Hosszasan megbeszélték a
munkát, és úgy döntöttek, érdemes megpróbálni. A
magazin vonakodott hivatásos modellek képeit használni –
vagy legalábbis ezt mondták –, de Joni olyan feltűnően
romlatlan és ifjú volt, hogy a kiadó esetleg kivételt tehet.
Az ötlet Batchelderé volt. A Playboy, magyarázta
Joninak és Murielnek, új magazin, de gyorsan emelkedik a
példányszáma, és nagy figyelem övezi. Ha valakinek a
kétoldalas fotója megjelenik a Hónap játszótársa rovatban,
a modell karrierje meglódulhat. Ráadásul a magazin
bőkezű tiszteletdíjat fizet mind a modellnek, mind a
fotósnak.
Robin Rodman, a Rodman-Hubbel Modellügynökség
elnöke is tartott Playboy-példányokat az irodájában.
Miután végignézte e példányok középső oldalait, ő, Joni és
Muriel egyetértettek, hogy a fényképek profi munkák és
ízlésesek. A végső döntés Jonié volt, és ő beleegyezett,
hogy a róla készítendő fényképsorozatot a Playboy
rendelkezésére bocsássák.
A stúdió hatalmas volt. A helyiség olyan nagy, a
mennyezete olyan magasan volt, hogy Batchelder, saját
elbeszélése szerint, rádióirányítású repülőmodelleket
reptetett benne. Igaz, Joni még nem beszélt olyannal, aki
ezt látta volna. Az üres hely tágassága lehetővé tette, hogy
a fényképész kamerákat, fényszórókat, állványokat és
modelleket mozgasson mindenféle zavar nélkül.
Nem volt öltözőhelyiség, még függöny sem, amely
mögött a modellek levetkőzhettek volna, márpedig sokan
vetkőztek, hiszen Batchelder sok fehémemű reklámot
készített. Olykor, bár nem túl gyakran, készített aktfotókat
is. Ezeket csak fotóbemutatókra csinálta, amelyeken
néhány aktfotója díjakat is nyert. Kapcsolata volt
valamelyik manhattani balettiskolával, és csaknem
valamennyi aktfotója fiatal balerinákról készült. Az egyik
ok, amiért Joni beleegyezett a fotózásba, éppen az volt,
hogy el volt ragadtatva a balerinákról készült felvételektől.
Clinton Batchelder negyvenöt év körül járt, nem volt
különösebben jóképű, de csúnya sem volt. Joni nagyon
hivatásszerető fotósnak ismerte, akinek munka közben
durva a modora, a mozgása hirtelen. Fehér inget viselt
sárga nyakkendővel és barna nadrággal. Pipázott, de a
pipát a fotózás kezdetekor félrerakja.
 – Nos, Joni, minden rendben?
Joni bágyadtan elmosolyodott. – Azt hiszem – motyogta
– Mit szólnál egy whiskyhez, idegnyugtatónak?
Joni ránézett Murielre, aki bólintott, és így szólt: – Én is
kérek egyet.
– Mindannyian iszunk egy whiskyt – mondta
Batchelder. Italos palackjai a sötétkamrában a vegyszeres
üvegek között álltak. Jeget és szódát vett elő a sötétkamra
hűtőszekrényéből. A fényszórók mögött három faszékben
ültek, és egymásra emelték poharaikat.
Joni kiitta a whiskyje felét, majd megszólalt. – Azt
hiszem, elkezdhetjük.
Batchelder bólintott. – Előbb befejezheted az italod.
Joni biccentett. Mély levegőt vett, és a háta mögé nyúlt,
hogy lehúzza fehér kötött ruhájának cipzárját. Felállt,
áthúzta a feje fölött a ruhát, és összehajtva a székre tette.
Kis kombinét és melltartót viselt. Levetette őket.
Kikapcsolta a harisnyáit, és azokat is lehúzta. Majd
kikapcsolta a harisnyakötőt, és a székre ejtette.
Vékony, bikiniszerű, fehér bugyit viselt, amely kiemelte
a csípőjét és a fenekét, de a szeméremdombját nem, mert
elöl átlátszatlan betét volt a bugyiban. – Clint… Mivel a
Playboy nem mutatja az alsó részeket, arra gondoltam,
nem tarthatnám-e magamon a bugyit.
A férfi halványan elmosolyodott. – Jobban örülnék, ha
nem tartanád – felelte komolyan. – Igaz, hogy nem adunk
olyan fotókat, amelyek az ágyékszőrzetet mutatják, de
biztosan akarunk néhány olyan felvételt, amely
megmutatja a csupasz fenekedet.
Joni bólintott, és levetette a bugyit.
– Ismered Laurie-t – mondta Batchelder.
 Laurie, a testsminkes, Joni felé lépett, és egyes
testrészeit bekente krémmel, amelytől bőrének színe
egyenletes lett mindenütt, elfedte a fürdőruha által
hagyott, fakó csíkokat. Laurie elfedte a Joni ruhájának
gumija okozta piros foltokat is. Laurie már máskor is
sminkelte Joni testét, amikor bikinimodelleket mutatott
be, vagy, ahogy alkalmanként tette, csupasz melle előtt
összefont karral állt modellt.
Laurie utolsó simítást végzett a frizuráján is. Haja
lágyan és fényesen omlott Joni vállára.
Amíg Laurie dolgozott, Joni végzett az italával.
Batchelder elvette a poharát, és töltött még neki egy kevés
whiskyt.
– Először a semleges háttér előtt dolgozunk – mondta
Batchelder. A stúdió egyik falán lógó hengerről lehúzott
egy világosszürke vásznat. – Csak lépj oda, és nézzük, mi
az, amit te hatásos póznak tartasz!
Joni odaadta a poharát Murielnek, és a szürke háttér
elé lépett. Batchelder két világítómunkása bekapcsolt két
erős fényszórót.
Hirtelen meglepte Jonit a helyzet. Ott állt a fényképész
és segéde, saját ügynöke, a sminkes lány és a két
világítómunkás előtt. Anyaszült meztelenül. Hat felöltözött
ember bámult rá. Szája kiszáradt. Egy pillanatig úgy
érezte, elszédül.
Lepillantott önmagára. Olyan furcsának tűnt lenyírni
nemi szőrzetét, és nem hagyni, hogy dús szőrzet nőjön
ölén. Az átható fény kiemelte a szeméremdombját, sőt még
testnyílásának sötét vonalát is kirajzolta.
Batchelder asszisztense ikerlencsés Rolleiflex kamerával
elkezdett felvételeket készíteni.
 – Milyen pózba akarsz állni, Joni? – kérdezte
Batchelder.
Kicsit magához tért, fölemelte a kezét, és összefonta a
tarkóján.
– Ezt szeretem – mondta Batchelder de ez kicsit
szemtelen a magazinnak. Fordulj balra! Fordulj el… még
egy picit! Most engedd le a kezed! Most nézz hátra a vállad
fölött! Hé!
Odament a nagy fényképezőgéphez, fejére húzta a fekete
textilt, tanulmányozta a lánynak az üveglapon megjelenő
képét. Elkezdett utasításokat osztogatni a fény
megváltoztatására. Háromnegyed órát töltöttek el olyan
felvételek készítésével, amelyek profilból mutatják Joni bal
mellét és egész hátulját, amint a válla fölött hátranéz,
arcán a Batchelder által javasolt különféle kifejezéssel.
Újabb italt kortyolgattak. Laurie Kleenex kendővel
végigtörölte Joni testét, hogy fölitassa bőréről a verítéket.
Azokon a képeken, amelyeket közösen a Playboy
számára felajánlhatónak találtak, Joni antik drótfonatú
székben ült, olyasmiből készült, mint az elmúlt évtizedek
szódavizes palackjainak borítása. A semleges hátteret a
reflektorok gesztenyeszínűvé változtatták, ami drámaian
hangsúlyossá tette fényesen megvilágított testének
körvonalait. Teljesen meztelen volt, de jobb sarka a szék
drótfonatán pihent, és így jobb lába elég magasan volt
ahhoz, hogy eltakarja szeméremtestét. A tarkóján
összefűzte a kezét, és fölszegte az állát. Szeme jobbra
fölfelé nézett. Mosolygott. Ajkai szétnyíltak, fogai
kivillantak. Fiatalnak és frissnek, büszkének és
örömtelinek – és talán kicsit kihívónak – látszott. De
arckifejezésében még így is volt valami, ami elárulta, hogy
nem kis mértékben zavarban volt.
Kettő

BOB LEAR SAN FRANCISCÓBA REPÜLT, hogy újra találkozzék

Dick Painterrel a Mark Hopkins lakosztályában. A helyszín
ugyanolyan volt, mint előzőleg. Két lány ült a bárpultnál,
jóval hallótávolságon kívül elhelyezkedve a komolyan
beszélgető férfiaktól. Egyikük az a vörös hajú volt, aki a
múltkor Bobbal elvonult a hálószobába.
– Hadd tisztázzam a helyzetet, Bob! – mondta Painter.
– Elvégeztük a házi feladatunkat, és tudjuk, hogy a
Carlton House Productions Incorporatedben meglévő
részvényeid darabonként könyvértéken 211,75 dollárt
érnek. Társaim felhatalmaztak rá, hogy 250 dollárt
ajánljak értük. Add el őket nekünk, és személyes
vagyonként kapsz 12,5 millió dollárt! Nyereségadótól
mentesen, mert részvényeid értéke csökkent, amióta
megörökölted őket. És könnyen meglehet, hogy még
valamennyit csökkenni fognak.
– Ugyanennyit ajánlotok Jacknek is?
– Először veled tárgyalunk. Jackkel kicsit nehezen lehet
erről a témáról tárgyalni. Sokkal könnyebben meg tudjuk
győzni, ha megtudja, hogy te már eladtad.
– Meg kell beszélnem a feleségemmel!
– Persze. Miért nem telefonálsz a feleségednek, és hívod
ide ma este vacsorára?
– Hát… jól van.
Painter vigyorgott. – A lányok természetesen nem
csatlakoznak hozzánk.
Három

JACK ÉS ANNE MEGHÍVÁST KAPOTT PENSACOLÁBAN AZ

IRÁNYÍTÓTORONYBA, ott hallgatták a rádióbeszélgetést, és
nézték, amint John közeledik, majd leszáll a korszerű
gyakorlógéppel. Szinte semmit sem tudtak a repülésről, de
a gyakorlógép keskeny és roppant erős volt.
– Hamarosan itthagy bennünket – mondta Hogan
parancsnok, az a repülős oktató, aki Learek házigazdája
volt a támaszponton tett látogatás idején. – A következő
állomás San Diego, ahol elkezd léglökéses gépekkel
repülni.
– Gondolom, repülőgép-hordozóról – mondta Jack.
– Hát, bizonyára… ezernyi fel- és leszállás után San
Diego Haditengerészeti Légi Állomására kerül.
– Nem tudom eltitkolni a tényt, hogy aggódom –
jelentette ki Jack. – Amikor befizettem az első repülős
tanórájára, nem gondoltam volna, hogy egy napon
repülőgép-hordozókról fog lökhajtásos gépekkel felszállni.
Ez túl veszélyes.
– Tényleg veszélyes, Mr. Lear! Nem tagadhatom. De
John remekül ért hozzá. Nézze, milyen pontosan dolgozik!
A küszöb fölött repül fölénk, kerekei az első tíz méteren
belül pályát fognak. Már most a repülőgép-hordozókra
történő leszállás feltételeiben gondolkozik.
– Mindig is erre vágyott – jegyezte meg Jack. – Kisfiú
kora óta elbűvölték a repülőgépek. – Jack kicsit
elmosolyodott. – Jobban, mint a lányok.
– Akad neki egy lány is – közölte Hogan parancsnok. –
Tudja, csaknem minden fiatalemberünk jóképű,
romantikus típus: ifjú tisztek, haditengerészeti repülősök.
A lányoknak van miből választaniuk. A fiatalemberek
szempontjából könyörtelen a verseny. Hát, ami azt illeti,
John nagyon kedvező benyomást tett egy lányra. Nagyon
kedvezőt.
– Meglep, hogy ilyen sokat tud a gyakornokok
magánéletéről – mondta Anne.
– Ez esetben muszáj – felelte Hogan parancsnok. – A
lány, akire benyomást tett, a lányom.
– Feltételezem, hogy a fiú úriember – mondta enyhe
kérdő hangsúllyal Anne.
– Ó, tökéletesen! Ezért is vállaltam magamra a
kötelességet, hogy körbevezessem önöket a támaszponton.
Meg akartam ismerkedni önökkel.
– Örülök, hogy vállalta – mondta Jack. – Esetleg
csatlakozhatna a feleségével és a lányával Johnhoz, Anne-
hez, és hozzám vacsorára.
– Azt terveztük, hogy mi hívjuk meg önöket a házunkba.
Anne és Jack nagy fehér favázas épület ponyvával fedett
verandáján találkozott Linda Hogannal. Szép volt.
Tökéletes arcvonású szőkeség. Bár lezser szabású
vászonruhát viselt, alakja is láthatóan tökéletes volt.
Mindössze húszéves volt, a Floridai Állami Egyetemen
tanult Tallahassee-ben.
Hoganék szeretetre méltó emberek voltak. Sokat láttak a
világból. A parancsnok 1933-ban végzett Annapolisban.
San Diegóban állomásozott, ott nősült meg. A háborúban
Wildcaten repült a haditengerészet Hornet nevű hajójáról.
Noha a koktél és a vacsora kellemesre sikerült,
nyilvánvaló volt, hogy Hoganék célja azoknak az
embereknek tanulmányozása, felmérése volt, akik esetleg
a lányuk rokonaivá válhatnak.
A laktanya felé visszamenet Jack megkérdezte Johnt,
milyen a viszonyuk.
 – Azt akartam, hogy megismerkedjetek, mielőtt feleségül
kérem.
– Ez elég világos válasz.
– Mit gondoltok róla?
– Nem találtam semmi kivetnivalót – válaszolta Jack.
– Remek. Megkérem a kezét.
– Van még valami, amit meg akarunk veled beszélni –
mondta Jack. – Úgy tűnik, hogy ez a Frank Neville, akit a
húgodnak mutattál be, még nagyobb hatással van rá, mint
te Lindára. Nem tudom, mit csinálnak még, de együtt
szoktak zuhanyozni. Ezt tudom.
– Jól van – hagyta helyben John. – Frank első osztályú
srác. Most éppen az Atlanti-óceán északi részén egy
tengeralattjáró-elhárító rombolón szolgál. Utána jogi
iskolára megy. A haditengerészetnél akar maradni. Ott
lesz tengeri jogász.
– Szóval szerinted a húgodnak való srác?
John elmosolyodott. – Még eszelős anyám is el fogja
fogadni.

Négy

PABLO PICASSO 1954-BEN KEZDTE MEGRAJZOLNI A HÍRES

MANET-FESTMÉNY, a Le déjeuner sur l’Herbe változatait.
Reggeli a fűben; a képen két fiatal fiú és két fiatal lány ül
és piknikezik. A festmény botrányt kavart a
tizenkilencedik században, mert az egyik ifjú lány
meztelen. Picasso éveken át készítette a változatokat,
ceruzarajzaival vázlatfüzetek lapjait töltötte meg, néhányat
krétával kiszínezett, némelyik realista, némelyik pedig
absztrakt volt.
 Egy európai kereskedő, aki tartotta Anne-nel a
kapcsolatot, megtáviratozta, hogy e sorozat egyik rajza
valahogyan kikerült a Picasso-stúdióból, és Párizsban
eladó. Érdekli-e? A krétával színezett rajz erotikus
természetű volt. Anne táviratban válaszolt, hogy érdekli a
dolog. Táviratok sora következett, amíg kiütötte a többi
jelentkezőt, és megvásárolta a rajzot. Olyan értékes volt,
hogy a kereskedő személyesen repült vele New Yorkba.
A Manet-festmény alapján készült szinte valamennyi
Picasso-rajz spirálos vázlatfüzetben található, amelynek
lapjai 23x32 centiméteresek voltak. Ez a rajz nem onnan
származott, a mérete is kétszer nagyobb volt. Már üveg
mögött volt rögzítve, ami alá nitrogént fecskendeztek be,
hogy megakadályozzák a papír oxidálódását. Anne
bekereteztette és születésnapjára ajándékozta Jacknek.
A rajz nem olyan volt, amit kiakasztanának
nappalijukba. Sárga és szürke háttér előtt – mindössze
ennyi volt Manet inspirációja – két torz pár közösült. A
férfiak szakállasak, kopaszok és buják, falloszuk roppant
módon túlméretezett. A dundi nők riadtan néztek, de
csekély ellenállást tanúsítottak.
Hálószobájukba akasztották a Picassót, a Tauzin-karc
mellé. A biztosítási ügynök teljesen zavarba jött, amikor
megpróbálta felbecsülni, de a cége kinyomozta a rajz
értékét, és végül megegyeztek, hogy 200 ezer dollárra
biztosítják.
Anne negyvenkét éves volt. Jack nem vette észre, de a
nő magára szedett néhány kilót. Beiratkozott egy
balettosztályba, és hetente háromszor szorgosan táncolt.
Megkérte Jacket, hogy építtessen üvegfedelet az
úszómedence fölé, hogy egész évben úszhasson. Elkészült,
ő pedig naponta másfél kilométert úszott.
 Kezdett vállpántos kötött nadrágot hordani, amely
kiemelte karcsú, hosszú lábát. Lezser szabású
kardigánokkal viselte. A stílus jól illett hozzá, és Jack
megállapította, hogy szebb, mint valaha.
Az asszony sok gondot fordított arra is, mit vegyen föl a
hálószobában: áttetsző pongyola, alatta gyakran semmi,
néha pedig ízléses és erotikus hálóing.
Jack mérhetetlenül szerette. Biztos volt abban, hogy az
asszony is szereti őt.

Öt

A PLAYBOY MEGVÁSÁROLTA BATCHELDER KÉPEIT, és Joni a

Hónap játszótársa lett. A kihajtható kétoldalas fénykép
kísérőszövegéből kiderült, hogy Joni Jack lánya, és említés
volt arról, hogy takaros manhattani házban lakik. A
középső fotó egyike volt azoknak, amelyeken meztelenül
ült a drótfonatú széken. Több fekete-fehér fénykép –
amelyeket Batchelder asszisztense a Rolleiflexszel készített
– az előző oldalakon jelent meg. A magazin két olyan képet
is közölt, amelyeken Joni melltartókat mutat be.

Amikor a New York-i modell, Joni Lear beleegyezett, hogy

modellt áll nekünk, lelkesek lettünk. Legyen szó akár a
legújabb párizsi divatról, akár melltartókról, mint látható, a
21 éves Joni üdvösen eltér a tipikus divatreklámokon
látható, cingár, fiús modellektől. 92-62-92 centiméteres
méreteivel és mosolygós, fiatal arcával eszményi
Játszótárs.
A középső kétoldalas fényképnek kiválasztott felvétel
pontosan azt sugallta, amit Clint Batchelder remélt: Joni
jól érzi magát, ha meztelenül látják, de, amint arról arca
árulkodik, kicsit zavarban is van.
A középső felvétel egy részlete – arca és vállai –
kikerültek a címlapon látható montázsba, a következő
szalagcímmel:
Joni Lear, a szupermodell meztelenül!

Hat

JACK MEGÁLLT A NEW YORK-I HÁZNÁL.

– Az egyetlen negatív megjegyzésem – magyarázta,
amikor végre leült, és a lány töltött neki egy whiskyt hogy
örültem volna, ha elmondod nekem. Képzeld el, ott ülök a
Waldorf férfiak részére fenntartott bárjában, bejön Greg
Hamilton a magazin egy példányával, és megkérdezi,
láttam-e. Lehet, hogy én voltam a bárban az egyetlen férfi,
aki még nem látta. Az kicsit zavart. Valaki megkérdezte,
tényleg hordasz-e ékszert a köldöködben. Egyébként
nagyon jól mutatsz.
– Köszönöm, apa! És igazad van, szólnom kellett volna.
– Öt példányt vettem. A táskámban vannak. Kérték már
az emberek, hogy adj autogramot a fényképedre?
Joni mosolyogva bólintott. – Igen.
Jack a táskáért nyúlt.
– Ó, ne vedd elő! Nem akarom, hogy olyankor nézd…
amikor együtt vagyunk.
– Jól van! Hát most te vagy a család leghíresebb tagja. –
Megállt és a homlokát ráncolta. – Ugyanakkor nem vagyok
abban biztos, hogy a karriered szempontjából ez jó lépés
volt.
 Joni a bárpulthoz lépett, és kevés whiskyt töltött
magának. – Hadd mondjam el, mennyire jó volt! – szólalt
meg halkan. – Az óránkénti tiszteletdíjam a
háromszorosára nőtt a magazin megjelenése óta. Az
ügynökség elkezdett háromszor annyit kérni, mint
amennyit korábban kaptam, és a hirdetők megfizetik.
Most különféle munkákat kapok, nem is annyira
divatreklámokra, mint cigaretta-, ital- és
autóhirdetésekre… És meghívtak Hollywoodba
próbafelvételre.
– Melyik stúdió? – kérdezte komoran.
– Az MGM.
– Hát, rendben, de senki máshoz ne menj próbára, amíg
velem nem beszélsz. Még mindig sok hókuszpókusz folyik
a szereposztás körül.
– Bob bácsi telefonált, és megkért, menjek
próbafelvételre a Carlton House-ba.
Jack a fejét rázta. – Azonnal elterjesztik, hogy csak azért
kaptál valamit, mert az én lányom vagy. Beszélek Bobbal.
Joni melegen mosolygott. – Köszönöm, apa!
Jack alaposan végignézett a lányán. Huszonegy éves.
Whiskyt iszik. Meztelenül szerepel a fényképen. A kis Joni.
Anyja hisztériás lesz.

Hét

KIMBERLY HISZTÉRIÁS LETT, DE NEM EZ VOLT JONI SZÁMÁRA A

LEGROSSZABB REAKCIÓ. Frank Neville telefonált Bostonból. A
hajója befutott.
– Ó, Joni! Hogy tehettél ilyent? Mi az ördög bújt beléd,
hogy meztelenül mutogasd magad az Egyesült Államok
férfi lakosainak fele előtt? Van róla fogalmad, milyen
kellemetlenül érzem magam? A magazint Reykjavíkban
hozta a fedélzetre egy tengerész, aki a hátizsákjában több
példányt is hozott az Államokból. Az egyik tiszt meglátta,
és felismerte a név és az arc alapján, hogy ez az én
barátnőm, akinek a fényképe ott áll az íróasztalomon. Az
egész istenverte legénység, a tisztek és a többiek, beleértve
a kapitányt is, látták azokat az átkozott fényképeket. Nem
értelek.
– Tudod, hogy modell vagyok, Frank! Akár megérted,
akár nem, a középső kétoldalas kép elkészítése nagy
lehetőséget jelentett. Sokkal többen keresnek, mint
korábban, és – képzeld el – felkértek hollywoodi
próbafelvételre is.
– Mire, egy pucér jelenetre?
– Szó sincs ilyesmiről! Az MGM részére. Mi a bajod?
Ittál?
– Igen, ittam. Bárhová megyek, a hapsik az orrom alá
dugják a magazint. Már arra is kértek, hogy adjak rá
autogramot: „Frank Neville tengerészkadét, Joni Lear
barátja”.
– Jól van, jól van! Mikor indul a vonatod? Mikor leszel
itt?
– Nem hinném, hogy tényleg oda kellene mennem, Joni!
Nem engedhetem meg, hogy egy társaságban legyek a… a
Hónap játszótársával.
– Ó, tényleg? Rendben. Akkor menj a picsába, te ócska
kis felfuvalkodott hólyag!
 HUSZONNYOLC
Egy 1956

BOB LEAR RITKÁN UTAZOTT KELETRE. Nyugati parti stílusú

embernek tartotta magát, aki valahogy nem való a
Mississippitől keletre. Kényelmetlenül érezte magát Jack
házában. Kényelmetlenül érezte magát Jack felesége
jelenlétében, állandóan attól félt, hogy az asszonnyal
beszélgetve nyelvtani hibát követ el vagy az asztalnál rossz
villát vesz a kezébe.
Jack tisztában volt azzal, hogy fontos ügy az, amiért
Bob idejött. Amikor a két fivér vacsora után leült a
könyvtárban, Jack megtudta, miről van szó.
– Felemelték 275 dollárra az ajánlatukat – mondta Bob.
– Szarok rá, ha 375 dollárra emelik is.
– Te könnyen beszélsz. Készpénzzel szálltál ki a Lear
Communicationsből, és sokszoros milliomos vagy. Én
viszont nem.
– Miért ne volnál az? – kérdezte Jack. – Felerészben
tulajdonosa vagy egy cégnek, amelynek részvényeiért 275
dollárt kínálnák.
– De ez mind kötvényben van! Ha valami rosszul alakul
– úgy értem, ha valami nagyon rosszul alakul én…
tönkremegyek. Figyelj! Most a Carlton House az én
megélhetési forrásom. Hanyatlóban van a
hulladékhasznosító üzlet. Már hosszú ideje hanyatlóban
volt, az öreg halála előtt is. Az az igazság, hogy élete utolsó
tíz évében nem nagyon törődött vele.
– Készpénzt akarsz? Be akarsz valami másba fektetni?
– Bővíteni akarom a kört. Bővíteni.
 – Rendben. Megveszem a részvényeid tíz vagy húsz
százalékát. Akkor milliomos leszel, és tágíthatod a kört.
Vegyél nagy értékű, biztos kötvényeket. Kincstárjegyeket.
Önkormányzati értékpapírokat. Biztonságot akarsz…
– Jack… nem tehetem. – Bob szája széle remegett,
könny tolult a szemébe. – Nekik kell eladnom a
részvényeket. Beleegyeztem, hogy nekik adom el.
– Miért? Miért kell nekik eladnod? Jó isten, ember,
mindenféle lehetőség van rá, ha készpénzzel akarsz
kiszállni.
– Rövid pórázon tartanak! – Bob elsírta magát.
– Miféle rövid pórázon? Mi a francról beszélsz?
Bob benyúlt a zakója belső zsebébe, és előhúzott egy
borítékot. – Nézd meg… egy filmből készült felvételek!
A fekete-fehér másolatokon Bob vonzó, fiatal nővel volt
látható az ágyban. A képek homályosak voltak, de Jack
elég jól felismerte az öccsét. Tudta, hogy a levetített film
képe sokkal tisztább lenne. A képek olyanok voltak,
mintha valami olcsó, negyvenes évekbeli zugfilmből valók
lettek volna. Bob az atlétatrikót és a térdzokniját
leszámítva meztelen volt. Három képen az ölében volt a
lány feje. Négy másikon ő lovagolja meg a lányt.
– Ki készítette ezeket? – tudakolta Jack.
– Painter.
– Mit beszélsz? Az a gazember zsarol téged?
– Jack, ez film. Van másolatom… az egész tekercsről.
Jack az egyik kezével a telefon után nyúlt, a másikkal egy
noteszért. Egy számot tárcsázott.
– Mr. Humphrey-val szeretnék beszélni! Jack Lear
vagyok Connecticutból. Sürgős a dolog.
Kettő

JACKET ÉS BOBOT A HOUSTONI REPÜLŐTÉREN FURGON VÁRTA,

rajta a Humphrey Petróleumot jelentő HP felirattal. A
sofőr, aki geológusnak mondta magát, hátratette
csomagjaikat, és kinyitotta előttük az ajtót. A
városközponttól nyugatra fekvő houstoni külvárosba vitte
őket, ahol, mint mondta, Humphrey várt rájuk. Éjszakára
az ő házának vendégei lesznek.
Az egyszintes, sárgás homlokzatú ház nagyra nőtt öreg
fák ligetének közepén állt. Az útról nem látszott
megnyerőnek, de ahogy közelebb ért az autó, egyre
lenyűgözőbb lett a ház látványa. Voltaképpen kúriaépület
volt.
Douglas Humphrey napernyős asztalnál várta őket a
vesealakú úszómedence mellett. Az imént úszott, fehér
frottírköntös volt rajta.
– Jack! És maga pedig bizonyára Bob. Örülök, hogy
látlak benneteket. Üljetek le! Mary! Emily! Gyertek,
köszönjetek a Lear fivéreknek!
Sárga bikinis nő jött ki a medencéből. Harminc év
körülinek látszott, szőke, napbarnított és csinos volt. A
nyolc-kilenc éves kislány meztelen volt. Bár nem nagyon
látszott rajta, hogy zavarban volna, nem jött ki a vízből.
– Ez a lányom, Mary Carson, ez pedig az unokám,
Emily. Mr. Jack Lear és Mr. Bob Lear.
– Gyakran hallottuk a neveiket – mondta kedvesen Mary
Carson.
Jack állva maradt. – Örülök, hogy megismertem önöket,
Mrs. Carson, Miss Carson! Ne zavartassák magukat az
úszásban!
 – Rengeteg tartalék fürdőnadrágunk van, ha kedvük
lenne bejönni – mondta Mary Carson.
– Talán majd később.
Az anya alacsony trambulinról kecsesen visszaugrott a
medencébe. Jack leült. Fehér kabátos, fekete nadrágos
háziinas közeledett. A három férfi italokat rendelt.
– Először foglalkozzunk ezzel az üggyel – vágott bele
Humphrey. – Azt akarom, hogy megértsétek: Dick Painter
sem tőlem, sem Raytől vagy Billy Bobtól nem kapott
felhatalmazást. Beszéltem vele, amíg ti repültetek.
Közöltem, hogy azt akarom, égesse el azt a tekercs filmet,
a róla csináltatott összes másolattal és fényképpel együtt.
– Doug, a tökeit akarom – mondta tompán Jack.
Humphrey bólintott. – Gondoltam. Én nem is neheztelek
ezért rád. De vegyünk valamit figyelembe! Te meg én
tudjuk, hogy ebben a sugárzási évadban néhány
legnépszerűbb tévéműsor a Lear Networké. Nem kapunk
nézettségi adatokat, mert nincsen állomásunk minden
piacon…
– Egész jól állunk, ahol adóink vannak – szólt közbe
Jack. – Néhány órával mi vagyunk a vezető állomás
Bostonban, Clevelandben, Atlantában…
– Pontosan – helyeselt Humphrey. – És milyen műsorok
hozzák ezt az eredményt? Elsőként és leginkább a Sally
Allen Show. De mellette… Doin’ What Comes Natcherly
(Csak természetesen), Thirty-Eight Special
(Harmincnyolcas speciál) és 'Round the World (A világ
körül), így van?
A Doin What Comes Natcherly helyzetkomikumra építő
műsor nyugat-virginiai bányász- és zugpálinkafőző
családot mutat be, amelynek tagjai lakást örököltek a Park
Avenue-n, és beköltöztek Manhattanbe. Gazdag és sznob
szomszédaik legnagyobb rémületére azt hiszik, az ő
kötelességük minden takarító- és szerelőmunka elvégzése.
A Thirty-Eight Special rendőrségi film. A kétértelmű cím
egyfelől utal a rendőr hősnő által viselt revolverre, másfelől
tekintélyes kebleire. A ’Round the World olyan
rejtvényműsor, amelyben a sorozat végén a győztes pár
világ körüli luxusutazást nyer.
Jack megvonta a vállát. – Ez a veleje.
– És mi a közös azokban a műsorokban? – kérdezte
Humphrey? Ő felelt saját kérdésére. – Te már bemutattad
a Sally Allen Show-t, mielőtt Painter az igazgatóság tagja
lett. A többi műsort Dick Painter dolgozta ki nekünk.
– A pasasnak páratlan ösztöne van a közönségességhez
– szólt Jack.
– A közönségnek pedig csillapíthatatlan erre az étvágya.
– Rendben. De akarok valamit, Doug! Lemondó levelet
tőle. Akarok egy levelet, amelyben bocsánatot kér, hogy
ilyen aljas és becstelen csellel próbálkozott, amit nem kell
megneveznie. Ezt a levelet elteszem arra a napra, amikor
szükségem lehet rá.
– Gondoskodom róla, hogy megkapd a levelet – mondta
Humphrey morcosan. – Akartok egyet úszni vacsora előtt?
Jack vállat vont. – Miért ne?

Három

A VACSORA ÖTSZEMÉLYES VOLT: HUMPHREY, JACK, BOB, MARY

ÉSEMILY ÜLT AZ ASZTALNÁL.
– Láttam a lányát a Stage Lightsban – mondta Mary
Carson Jacknek. – Jó benyomást keltett.
 – Köszönöm. Kis szerep volt, de nagyon meg akarta
kapni.
– Látta a fényképeit a Playboyban? – kérdezte Bob.
Jack nem tudta megállapítani, hogy Bob ilyen ártatlan,
vagy pedig piszkoskodik, mert az ellenére volt, hogy a
bátyjának kellett délután kihúznia a csávából.
– Nem – felelte Mary Carson.
– Én láttam – mondta Humphrey. – Remek, Azt hiszem,
föl kellene léptetnünk a Sally Allen Show-ban.
– Nem úgy nézne ki, hogy csak azért van ott, mert az én
lányom?
– A ténynek, hogy a maga lánya, nem kellene
megfosztania egy lehetőségtől – vetette ellen Mary Carson.
– Nem tudom, mire képes – mondta Jack. – Modell. A
Stage Lightsban csak jól kellett kinéznie.
– Ebben viszont kiváló – jegyezte meg Bob.
– Neked kell ez ügyben döntened – mondta Jacknek
Humphrey.
Jack bólintott. – Beszélek vele.
Vacsora után Mary és Emily elment az asztaltól. A
férfiak maradtak, brandy és szivar mellett Humphrey
ismét szóba hozta az LCI és a Carlton House fúziójának
témáját.
– Tökéletesen összeillenek. Elvihetnéd a Sally Allen
Show gyártását abból a Kansas City-i raktárépületből a
CH egyik stúdiójába.
– Azon gondolkodunk, hogy legalább az egyik stúdiót
bérbe adjuk egy másik televíziós társaságnak –
magyarázta Bob. – A CH nem készít annyi filmet, mint
amennyit szokott, és nem engedhetjük meg magunknak
annyi használaton kívüli felszerelés fenntartását.
 – Miért adnátok bérbe konkurensnek? Akár
összeolvasztjuk a cégeinket, akár nem, a felszerelést bérbe
adhatnátok az LCI-nek.
– Szívességi alapon? – tudakolta Jack.
– Nem. Történetesen tudom, hogy a Carlton House-nak
jól jönne a készpénz. Ily módon keveset átutaltathatnánk
az LCI-től a CH-nak.
– Miért nem vonunk be kívülről egy kis készpénzt? –
kérdezte Jack.
– Azt hiszem, Mr. Humphrey-nak igaza van – jegyezte
meg Bob.

Négy

JACK REGGEL 7:45-KOR ÉBREDT FÖL. Valaki kopogott a

hálószobaajtón. Humphrey volt az, aki közölte Jackkel,
hogy Anne keresi telefonon. Fölveheti az ágya melletti
készüléken a kettes vonalat. Remegett a keze, amikor a
kagylóért nyúlt.
– Jack valami egészen iszonyatos dolog történt.
Kimberly halott! És Dodge Hallowell is.
– Micsoda? Hogyan történt?
– Nem tudom. Harrison Wolcott telefonált. Azt mondja,
szívrohamot kaptak.
– Mindketten?
– Ezt mondta. Természetesen nagyon zaklatott volt.
Bennünket kért meg, hogy tudassuk Johnnal és Jonival.
– Joni valószínűleg a New York-i lakásban van.
Felhívnád? Én megpróbálom elérni Johnt. És
megpróbálom elérni Harrisont is.
Öt

ANNE ÉPPEN AKKOR ÉRTE EL JONIT, amikor az munkába

indult hazulról.
– Joni, borzalmas hírem van. Anyád meghalt. És Dodge
Hallowell is.
– Ez nagyon szomorú… azt hiszem.
– Nagyon szomorú. Nagy megrázkódtatást okozott a
nagyszüleidnek, akik mindketten roppant törékenyek.
Joni egy pillanatig hallgatott, majd megszólalt. – Anne,
én nem megyek el a temetésre. Talán érthető.
– Ezt neked kell eldöntened, Joni! De szeretném, ha
alaposan meggondolnád. Ha nem mész el, az nem
anyádnak szóló nyilatkozat lesz, aki már nem tud róla,
milyen nyilatkozatot teszel. Viszont megbántod
nagyszüleid érzéseit, és magára hagyod apádat és a
bátyádat. Otthon leszel ma este? Felhívlak, hogy
elmondjam, mit intéztek.

Hat

ÁLMAIBAN JOHN SOSEM LÁTTA MAGÁT OLYAN MŰSZERFAL ELŐTT,

mint ezé a repülőgépé, és tudta, hogy a haditengerészet
nagy megtiszteltetésben részesítette, amikor rábízta az
F4D Skyray típusú gépek közül az elsők egyikét, hogy
szállítsa le egy repülőgép-hordozó fedélzetére.
Deltaszárnyú elfogó vadászgép volt, amelynek olyan
hatalmas teljesítményű hajtóműve volt, hogy óránkénti
1200 kilométeres sebességével világrekordot állított föl.
Képes volt csaknem függőlegesen fölemelkedni, és
emelkedésben is világrekorder volt.
 Az F4D természetesen nagy szaktudást követelt. Csak öt
hete vezényelték ehhez a típushoz, a San Diego-i
Haditengerészeti Légiállomáson képezték ki, és most
hordozón végrehajtandó műveleteket gyakorolt.
A hajó előtte és alatta volt. Nyolc kilométernyire előtte
másik F4D készült landolni. A parányi ezüstmadarat alig
lehetett kivenni ebből a távolságból. A hordozó a Yorktown
volt, a második ilyen nevű amerikai repülőgép-hordozó. Az
elsőt a midwayi csatában veszítették el. Essex osztályú
hordozó volt. John tengerészkadétként szolgált az
Essexen, így ismerős volt előtte a hajó beosztása. Bizonyos
mértékig. Az Essex osztályú hordozók többségét
átalakították. A leszálló fedélzet nyolc fokos szöget zárt be
a hajótörzzsel, a változtatást a hatékonyabb és
biztonságosabb műveletek érdekében hajtották végre.
Az előtte haladó repülőt zászlóval leintették. Valami nem
volt rendben a közeledésével. A jelzőfények kialudtak,
aztán megint kigyulladlak. John rájött, hogy a fények most
neki szóltak. Öt kilométernyire volt kint, és túl magasan
repült. Csökkentette a hajtómű teljesítményét, érezte,
hogy a Skyray süllyed, veszít a magasságából. Érezte, hogy
túl gyorsan süllyed, ezért kissé növelte a hajtómű
teljesítményét. A jelzések mást mondtak neki: a nadrágja
ülepében érezte. A pilótáktól megkövetelték, hogy ne
ösztönösen, hanem előírásszerűen repüljenek, de John
tudta, hogy a repülőgépének működésével kapcsolatos
megérzései szinte mindig helytállóak voltak.
A lámpák azt jelezték, hogy a távolsághoz képest helyes
magasságban repült. Kicsit jobbra eltért a menetiránytól,
ami azt jelentette, hogy feltámadt a szél. Nem fordította a
gép orrát a szélbe, hanem feléje döntötte a hal szárnyat, és
utánaigazított a jobb oldali oldalkormánnyal.
Keresztkontroll. A szárnyak így csöppet kevésbé voltak
hatékonyak, ezért növelte a teljesítményt. A jelzőfények
megváltoztak, azt mutatták, hogy siklórepülésben
ereszkedik, és ráállt a helyes irányra. Jól van. Most
mindössze annyi volt a dolga, hogy így tartsa.
Valamilyen okból a landoláshoz közelítés mindig
lassúnak, szinte ráérősnek tűnt, sok idő volt a repülésre,
sok idő a korrekciókra. Tudta azonban, hogy a
megközelítési irányra ráfordulástól addig a pillanatig, amíg
a fedélzetre leszáll, csupán két perce van.
Most tíz másodperce volt. Túl késő ahhoz, hogy a
zászlóval leintsék. Most már visszafordíthatatlan volt. A
fedélzet küszöbén áthaladva változtatott a teljesítményen,
és fölemelte a gép orrát. A Skyray kődarabként zuhant, és
csontrázkódtató huppanással ért a fedélzetre. A
botkormányt az ölébe húzta, amíg meg nem érezte, hogy a
fedélzethez csapódik a farokrész kereke. A rögzítőhorog
beakadt a kábelbe. Biztonsági övében előrenyomódott.
A fedélzeti személyzet körülvette a repülőgépet. Letolták
a landoló fedélzetről. A következő Skyray alig másfél
kilométernyire volt.
– Lear hadnagy – kiáltotta a legénység egyik tagja, aki
felmászott, hogy segítsen neki kikászálódni a
pilótafülékéből haladéktalanul jelentkeznie kell a
protestáns káplánnál, uram!
Akármit jelentett is ez, azt tudta John, hogy jó hír nem
lehet.
– Üljön le, fiam! Sajnálom, de nagyon rossz hírem van a
számára. Az édesanyja meghalt. És a mostohaapja is.
Szedje össze a felszerelését! Helikopter viszi San Diegó-ba.
A haditengerészet Washingtonba induló repülője egy órán
belül felszáll. Elérheti. Amikor Washingtonba érkezik, ott
lesz a New York-i gép. A feleségét már értesítették, a San
Diegó-i repülőtéren várja, és magával tart. Adtak magának
harminc nap rendkívüli eltávozást. Van valami, amit
tehetek magáért?
John a fejét rázta.
A káplán mindkét kezét John kezére tette. – Miért nem
imádkozunk egy percig közösen?

Hét

JACK ÉS ANNE KÉT HÓNAPJA REPÜLT SAN DIEGÓBA JOHN ÉS

LINDA ESKÜVŐJÉRE. Mostanáig az ifjú párnak nem volt ideje,
hogy keletre jöjjön, és Linda még nem látta a greenwichi
házat. És még nem találkozott Jonival.
– Nagyon szép lány, John! Örülök, hogy sikerült neked.
– Te mondtad, hogy kerítsek magamnak egy lányt.
– És kerítettél. Csodálatos!
– Azt hiszem, neked nem jött össze Frank Neville-lel.
– Az egy kis pöcs. – Színészkedve grimaszolt egyet, majd
átölelte a bátyját.
Joninak sikerült úgy intéznie, hogy kettesben
maradhasson Jackkel. A könyvtárban, zárt ajtók mögött
ültek le.
– Egyidejű szívroham, mi? – mondta kétkedve Joni. – Ha
ezt elhiszed, akkor hiszel a tündérmesékben is.
– Nem hiszem el.
– Megpróbálod kideríteni, hogy mi történt?
– Nem hinném, hogy rám tartozik – mondta csendesen
Jack. Joni fölemelte az állát, és türelmetlenül sóhajtott. –
Ha valami rettenetes botrányt takargatnak, tudnunk kell,
hogy mi az. Legalábbis Johnnak tudnia kell.
 – Meglátjuk, mit tehetek – ígérte meg Jack.

Nyolc

DAN ÉS CONNIE HORAN RÉSZT VETT A TEMETÉSEN. Jack több

mint tíz éve nem látta őket. Amikor beszélt velük, kezet
fogtak vele, és szívélyesek voltak.
– Beszélhetnénk négyszemközt kicsit később? – kérdezte
tőlük.
– Miről?
– Arról, ami itt történt.
Dan mélyet sóhajtott. – Miért ne? Te meg én
leléphetünk, és a szertartás után ihatunk egyet.
Anne, John, Linda és Joni a temetés után Wolcotték
házába ment. Jack azt mondta, egy óra múlva csatlakozik
hozzájuk, majd Dan Horannal elment a temetőből. A
Common Club egyik bárjában ültek. Jack évek óta nem
járt a klubban, de minden évben befizette a tagdíját, és
még mindig tag volt.
– Rendes voltál Kathleen ügyében – mondta Dan. –
Fogalma sincs róla, ki vagy, te pedig sosem erőltetted
magadat rá vagy ránk. Nagyra értékeljük ezt.
– Képes vagyok rendes lenni – felelte szárazon Jack.
– Más… az értékrendünk.
– Ez biztos. Értettem. Rendben. Árulj el valamit! Hogyan
halt meg Kimberly? Ez nyilvánvalóan titok.
– Több mint titok – válaszolt Dan. – Hatalmas botrány.
Nem ismerem a részleteket, de a bostoni rendőrség
hatrétegnyi homállyal fedte be. Megváltozott a világ, de
Wolcottéknak még mindig megvan a befolyásuk, hogy
eltussoljanak egy botrányt.
 – Az egyidejű szívroham…
– Senki sem hisz benne. Gyilkosságban és
öngyilkosságban talán. Lehet, hogy kábítószer is volt a
dologban. Alkohol. Szénmonoxid. De… nem egyidejű
szívroham.
– Rendben. Nem is kell igazán tudnom a részleteket.
John akarja tudni. Neki… érzéke van a… nem is tudom,
hogy hívják ezt. Mindegy, gyászol. A felesége állapotos, és
nagyon kíváncsi sosem látott anyósára. Őszintén szólva
Joni rá se ránt. Sajnálja, hogy meghalt az anyja, de…
Mindegy, nem fogom erőltetni. Láttad Joni Playboy-képeit?
Dan komoran bólintott.
– Kimberly reakciója mindent szétrombolt, ami még
megmaradt a kapcsolatukból. Dan, hálás vagyok, hogy
meghallgattál. Adj egy puszit helyettem a kislánynak… de
persze ne mondd meg neki, hogy tőlem van.

Kilenc

KÉT HÉTTEL KÉSŐBB JACK A MANHATTANI HÁZ NAPPALIJÁBAN ÜLT.

Joni Kaliforniában volt. Rebecca Murphy, a
magánnyomozó whiskyt szopogatott, és beszélt.
Semmit sem öregedett. Tizennégy év után megmaradt a
szolid, pattanásos arcú nőnek, aki még mindig szoros kis
gyűrűkben hordta világosbarna haját. Jack gyakran
elgondolkozott rajta, milyen lehet a nő magánélete, de
sosem kérdezősködött. Közölte a nővel, hogy éjszakára
hazamegy Greenwichbe, ő pedig ott alhat a házban.
– Igen, kiderítettem, mi történt – mondta a nő. – Nem
szép.
– Tartottam tőle, hogy nem lesz az.
 – A szobalány és a szakács fél nyolckor, a szokásos
időben érkezett, hogy kiadósan meg tudjanak reggelizni,
mielőtt Mr. és Mrs. Hallowell nyolc óra után lejön. De
valami nem volt rendben. A szobalány nyitva találta a
háziak hálószobájának ajtaját. A padlásra vezető ajtó be
volt zárva. Megértette ennek a jelentőségét. Kopogtatott az
ajtón. Semmi válasz. Lement, és szólt a szakácsnak, majd
ketten ismét feljöttek, és kopogtattak. Amikor semmi
választ sem kaptak, kihívták a rendőrséget.
– És…
– A rendőrök a padlón elterülve találták Hallowellt. A
halottkém szívinfarktust állapított meg. Mrs. Hallowell a
csuklóira erősített két pár bilincsen lógott, és hozzá volt
csavarral erősítve két szarufához. Karjai úgy álltak, mint
Krisztuséi a keresztfán. Anyaszült meztelen volt.
Valószínűleg ordított – és csak ordított, ordított, ordított.
Lényegében csak a bilincseken csüngött. Ez elzárta
vérkeringését. Vérrögök keletkeztek, és a szívére mentek.
Hajnali három körül halt meg, miután öt órán át vagy még
hosszabb ideig lógott. A háta és a feneke tele volt ütésektől
származó, csúnya sebekkel. Egy ostort találtak Hallowell
teteme mellett. Pokolian megkorbácsolta a nőt. Az
erőfeszítéstől vagy… Mindegy, szívrohamot kapott és
meghalt, a nő pedig ott maradt lógva, esélye sem volt a
szabadulásra.
– Istenem! Én…
– Mr. Wolcottnak nem is kellett kérnie a nyomozókat
vagy a halottkémet, hogy leplezzék el az ügyet. Nem is
akarták közzétenni a történteket.
Jack becsukta a szemét. – Azt mondom majd a
gyerekeimnek, hogy sikerült megerősíttetned az egyidejű
szívroham meséjét.
 HUSZONKILENC
Egy 1956

JACK ÉS ANNE ELHATÁROZTA, HOGY AZ ÜNNEPET SZÉLES KÖRŰ

PARTIVAL KÖSZÖNTIK. Meghívták Johnt és Lindát, hogy
maradjanak náluk, ameddig csak tudnak, és Johnnak
sikerült tíz nap eltávozást kapnia. Anne felhívta Linda
szüleit Pensacolában, és őket is meghívta. Köszönetet
mondtak, de nem jöttek el. Joni azt mondta, néhány
napra el tud szabadulni, és azt velük tölti Greenwichiben.
Bob és Dorothy Lear is meghívást kapott, de ők inkább
nem jöttek. Anne felhívta Harrison Wolcottot, hogy elhívja
Edithtel együtt, de Harrison azt mondta, Edith nem tud
olyan messzire utazni.
Tehát a háztartás egy hétre Jackből és Anne-ből, Kis
Jackből és a húgából, a Liznek szólított Anne-ből, Johnból
és Lindából, valamint Joniból állt.
A karácsonyt megelőző szombaton déltől éjfélig tartó
partira meghívták Curt és Betsy Fredericket, Kapcsit és
Naomi Durenbergert, Herb és Esther Morrillt, Mickey és
Catherine Sullivant és több szomszédjukat. Jack felhívta
Sally Allent, őt is meghívta Lennel együtt.
Priscilla vette kézbe a parti megrendezését, mint mindig,
és javasolta, hogy szombat estére egészítsék ki a
személyzetet egy háziinassal. Neki és a szakácsnak elkel
arra az estére a segítség.
Anne minden évben meggyújtotta a menórát a Hanuka
napjaiban. A menórájukat ő vásárolta 1946-ban az egyik
berlini utazása során. Gyertyák helyett parányi
olajmécsesek voltak rajta, így sokkal közelebb állt az
ünnep hagyományaihoz. A vendégek észrevették, némelyik
kicsit meglepődött, hogy ugyanabban a helyiségben volt
meggyújtva a menóra és a karácsonyfa is. A Hanuka
napjaiban Jack és Anne aprósággal ajándékozta meg
egymást, karácsony napján pedig nagyobb ajándékot
adtak egymásnak. Joni ismerte ezt az ünnepi hagyományt.
Lindát meglepte, de azt mondta Johnnak, hogy tetszik
neki, és követni fogják majd a saját otthonukban is.
Kis Jack számára az ünnep fénypontja Sally Allen
érkezése volt. A fiú tízéves volt, és sokszor megnézte a
Sally Allen Show-t, bár mindig kételkedett abban, hogy
apja valóban ismeri a sztárt, vagy bármi köze van a show-
hoz. Húga, Liz a tévésztár érkezését teljesen helyénvalónak
és várhatónak tartotta.
Kis Jacket és Lizt nem lehetett már egyszerűen
„gyerekeknek” tekinteni; ifjú emberek voltak, akiknek
saját elképzelésük volt önmagukról és arról, mik akarnak
lenni. Megengedték, hogy megnézzék a Playboyban Joniról
megjelent képeket. Kis Jack összehúzta a szemét, és így
szólt. – Hű! – Liz annyit mondott: – Csodás! Csodás!
Valamikor majd nekem is ilyen cicim lesz?
Mindketten csinos gyerekek voltak, szüleik büszkék
voltak rájuk. Az ünnep egyetlen részéről sem tiltották el
őket. Akkor mentek ágyba, amikor elálmosodtak, egy
pillanattal sem előbb. Nevelőnőjük, Mrs. Gimbel a
családdal maradt, nem annyira azért, mert szükség volt
rá, mint inkább azért, mert a család tagjává vált.
Len Leonard, Sally egykori férje és az asszony
gyermekének apja alig emlékeztetett arra a komikusra,
akivel Jack Toledóban összeakadt. Egészségesebbnek és
boldogabbnak nézett ki, jól öltözött volt, ahogy Sally
megjövendölte, ha pénzhez jut, de még mindig olajjal
simította le a haját. Jackhez közelített, amikor meglátta,
hogy egy pillanatra egyedül áll.
– Nem tudom kifejezni a hálámat, Mr. Lear!
– Maga azért író, mert író – felelte Jack. – Semmi egyéb
oka nem volt annak, hogy alkalmaztam.
– Írtam valamit, ami reményeim szerint jó televíziós
bemutatkozás lesz Miss Learnek. Mindent beleadtam, Mr.
Lear!
– Biztos vagyok benne, Len! Ha a show bukik, nem a
maga hibája lesz.
Betsy Fredcrick is elkapta Jacket egy pillanatra. – Mi a
véleményed Curt nyugdíjba meneteléről? – kérdezte.
– Nem lehet.
– Miért nem? Nemsokára hatvan lesz. Azt mondja,
elfáradt.
Jack a fejét rázta. – A nyugdíjtól még fáradtabb lesz,
mint amit valaha lehetségesnek gondolt.
– Jack… Tudjuk, hogyan halt meg Kimberly. Úgy értem,
majdnem belepusztultam. Én…
– A gyerekeim nem tudják.
Betsy kipislogta a könnyet a szeméből. – Micsoda halál!
Kellene lennie valahol valami kibaszott méltóságnak!
– Hát a méltóság a cselekedetben, a törekvésekben van.
És az elégedettségben is.
– Curt nem akarja élete hátralévő részét a nyeregben
tölteni.
– Nincs méltóság a nyugdíjba vonulásban. Mit csinálna
Curt? Golfozna? Horgászna? Én ötven vagyok, majdnem
ötvenegy. Az utolsó öt percig dolgozni akarok. Ennyi időt
hagyok magamnak a szívrohamra. Öt percet. És amikor
belegyömöszölnek a halottas zsákba, lehet hogy felülök.
„Várjanak egy percet! Valamit tennünk kell a…”
 Betsy az arcára erőltetett egy bágyadt mosolyt. – Anne-
nek más elképzelései lehetnek.
Jack kicsit később beszélt Johnnal. – Házas ember
vagy. Nemsokára jön a gyerek. Gondoltál már arra, hogy
kevésbé veszélyes megbízatást kérj a haditengerészettől?
John a fejét rázta. – A haditengerészet dollármilliókat
költött, hogy kiképezzen arra, amit csinálok. Nem látom
be, hogyan kérhetném, hogy mentsenek fel a szolgálat alól.
– Ráadásul szereted is.
– Most kicsit kevésbé szeretem.
John és Joni is váltottak szót. – Milyen érzés
népszerűnek lenni?
– John…
– Két pilóta elküldte a Playboy példányát, hogy a
középső képre kérjek tőled autogramot.
A lány megrázta a fejét. – Kínos.
– De azért megcsinálod?
– Ó, persze!
– Sajnálom, hogy Neville seggfejnek bizonyult. Szeretnél
randizni egy pilótával?
Joni megvonta a vállát. – Alkalmanként. Ha
Kaliforniában vagyok.
– Hát nem leszel ott? Azt hittem, tévéműsort fogsz
készíteni.
– Igen, fogok. Azt hiszem, egy hónapig Los Angelesben
leszek.
– Mit fogsz csinálni a Sally Allen Show-ban?
– Akár hiszed, akár nem, tánc- és énekleckéket veszek.
Mac Reillyvel fogok táncolni. Meg vagyok bénulva.
A közeledő Sally Allen elcsípte a szavakat. – Én is –
mondta. – De majd megtanulsz együtt élni az érzéssel.
Amikor először léptem színpadra, két-háromszáz férfi előtt
kellett levetnem a ruhámat, és meg voltam bénulva. Többé
már nem kell levetkőznöm, de ugyanolyan béna vagyok,
ahányszor közönség elé lépek. Remekül fogod csinálni.

Kettő 1957

ELŐSZÖR MAC REILLY NEM JELENT MEG A PRÓBÁKON. Joni a

tánckar egyik tagjával dolgozott. Aztán felbukkant Reilly.
Csontsovány, laza mozgású alkat, könnyed, segítőkész
ember, akivel könnyű volt együtt dolgozni. Biztatta Jonit,
hogy engedje el magát, vegyen föl laza, rugalmas stílust,
ami illik az övéhez.
Mielőtt adásba mentek, a férfi megállt az öltözője előtt.
– Félsz? – kérdezte.
– Igen.
– Én is. Hozzátartozik a játékhoz. Ne feledd: azt fogod
csinálni, amit elpróbáltál. A jelenet nem túl megerőltető.
Tudom, hogy meg fogod csinálni. Nem vagy Cyd Chariss-
se, de nem is kell annak lenned. Kellemes időt töltünk
együtt.
Az első táncjelenetre a műsor elején került sor. Reilly
fehér flanelnadrágban és magas nyakú pulóverben jelent
meg. Sally Allen testhez simuló piros nadrágban volt, Joni
Lear pedig fekete trikóruhát és sötét harisnyát viselt. Joni
táncolta a jelenet legfárasztóbb részét. Sally örült, hogy
tartalékolhatta energiáját az egy óra alatt elvégzendő többi
feladatra. Joni eleinte kicsit merev volt, amíg Reilly rá nem
kacsintott; attól fogva emlékezett rá, mire tanította a férfi.
Végzett a jelenettel, levonult a színpadról és a kamerák
elől, és csak akkor kezdett átütni az izzadság a
trikóruháján. – Jó munka, kölyök – mondta Reilly, és
gyengéden megpaskolta a hátsóját.
A show közepe felé az egyik jelenetben Joninak volt
néhány mondata. Ezután ment, hogy feszes, fekete
nadrágba öltözzön a második táncjelenethez. De a
segédrendező kopogtatott az ajtaján, bedugta a fejét, és
beszólt. – Ne fáradjon, Miss Lear! A műsor kifut az időből,
ki kell hagynunk a második táncjelenetét.
Megkönnyebbült, de csalódást is érzett. A második
jelenet kevésbé volt fárasztó, mint az első, és egyedül
lehetett volna Mac Reillyvel, ami sokkal hatásosabb
bemutatkozás lehetett volna, mint amikor Sally Allennel
hármasban lépett föl.
Csak egy újságíró tett róla említést:

A szórakoztatóiparban bennfentesek föltételezték, hogy

Joni Lear „játszótárs” színre lépése a Sally Allen Show-han
kizárólag annak a ténynek tudható be, hogy Jack Lear
lánya. Mindazonáltal ügyesen szerepelt a Mac Reillyvel
közös táncjelenetben. Szerencséje, hogy Reillyvel táncolt és
nem a maximalista Fred Astaire-rel, de összességében jó
benyomást keltett.

Miután Joni visszatért New Yorkba, Sally Allen hívta

telefonon. – Ne felejtsd el a második jelenetet, amit
betanultál! Egy másik műsorba betesszük.

Három

MÁJUSBAN LINDÁNAK LÁNYA SZÜLETETT, NELLY LINDA LEAR.

Jack és Anne San Diegóba repült, hogy megnézze. John a
tengeren volt, a Fülöp-szigetek közelében, és csak néhány
hónap múlva láthatja csecsemő kislányát.
Abban a hónapban Joni másodszor is fellépett a Sally
Allen Show-ban, két táncjelenete volt, mindkettő szóló.
Énektudása nem nyerte meg a producer vagy a rendező
tetszését, de bevették egy jelenetbe, és humoros szöveget
írtak neki.
Az MGM egy héten belül epizódszerepet adott neki egy
filmben. Las Vegas-i showgirl szerepét játszotta, aki a revü
sztárja helyére ugrik be. Testhez simuló, flitteres,
rózsaszín kombinéban és tollas fejdíszben lépett föl a
látványos jelenetben, amelyben azért lett rá szükség, mert
a sztár a sivatagban maradt a szerelmi fészkében. A
plakátok új sztárjelöltként emlegették. A stúdió
reklámrészlege elintézte, hogy a Beverly Hilton
úszómedencéje mellett fürdőruhában, a stúdióban
sortnadrágban és feszes pulóverben, valamint Maggie, a
Cica szerepében szaténkombinéban á la Elizabeth Taylor
lefényképezzék.
A stúdió találkákat is szervezett neki, főleg korosodó
vagy megkopóban lévő férfi sztárokkal. Egyik este a Brown
Derbyben szabadkozva kiment a női mosdóba, utolérte az
illetőt, aki megszervezte a találkát, és megkérdezte,
elkészítette-e a fényképeket, amiket akart. Amikor igenlő
választ kapott, lelépett, leintett egy taxit, és magára hagyta
a részeg, egoista és unalmas Errol Flynnt. Három férfi le
akart vele feküdni, pedig megígérték neki, hogy ilyesmi
nem fog előfordulni. Kettőt nyersen és határozottan
visszautasított. A harmadikkal gyengéd volt, mert az is
gyengéd ajánlatot tett. A férfi megköszönte, hogy nem
sértődött meg, és az ajánlatért vezekelve adott a lánynak
néhány tanácsot a színjátszással kapcsolatban. Ez Orson
Welles volt.
Ezt követően a stúdió elintézte, hogy David Breckkel
mutatkozzék. Figyelemre méltóan jóképű, harmincegy éves
walesi színész volt, bár néhányan inkább szépnek, mint
jóképűnek mondták. A Royal Shakespeare Companynál
tanult színjátszást. Az Old Vicben a Bunbury című
darabban eljátszotta Algemon Moncrieff szerepét. Az
ügynök halála londoni előadásában eljátszotta Biffet,
számos angol filmben is szerepelt, közte a Pygmalion újabb
feldolgozásában, amelyben Freddy szerepét alakította.
Hollywoodi pályája nemigen volt látványos. A hollywoodi
producerek testet láttak benne, nem színészt, mindössze
három kosztümös filmben kapott szerepet.
Breck két éve elvált, és gyakran fényképezték, amint
színésznőket, köztük néhány nála jóval idősebbet kísér
bemutatókra, sportrendezvényekre vagy vacsorákra.
Készséggel adott interjúkat, bátorította az újságírókat,
kritikusokat, higgyék csak azt, hogy legalább e nők
némelyikével viszonya volt.
Joni arra számított, hogy üresfejű, önző alaknak fogja
találni. És olyannak is látszott, mert az este nagyobb
részében arról beszélt, mennyivel színvonalasabb a West
End-i színház bárminél, amit Amerikában csinált.
A vacsora vége felé a lányhoz fordult, elmosolyodott, és
csendes, közömbös hangon kijelentette: – Feltételezem,
hogy te szopsz a városban a legjobban.
– Nem volnék meglepve, ha tényleg én volnék a legjobb –
felelte közömbösen Joni.
– Akkor… benne vagy?
Joni vállat vont. – Miért lennék?
 – Hát, teszek neked egy szívességet, Te is tehetsz egyet
nekem.
– Milyen szívességet teszel nekem?
– Veled mutatkozom – felelte, mintha ez a világ
legtermészetesebb dolga volna. – Mr. Brecknock – mondta
Joni a férfi valódi nevét használva mikor csináltál legutóbb
olyan filmet, amelyik nem volt szar? Figyelembe véve
pályád állapotát, én vagyok az, aki szívességet tesz neked,
mert megengedem, hogy velem lássanak.
– La belle dame sans merci – mondta Dávid apró,
bánatos mosollyal.
– Hát ez aranyos. Majdnem sikerült elcsábítanod. De
nem egészen.

Négy

JOHN CSAKNEM ELÉGEDETT VOLT, HOGY MEGZABOLÁZTA A

FENEVADAT. Az F4D-t természetesen nem kellett
megzabolázni: egyetlen pilóta sem volt képes
megzabolázni, és a túlzott magabiztosság a halállal volt
egyenlő. A Yorktownra szállított hat F4D-ből kettő eltűnt,
és két pilóta meghalt. Egyikük, egy fiatalember, aki egy
évvel John után végzett Annapolisban, és jó barátja lett,
csak egy hónapja halt meg, a hordozón végzett összes
gyakorlat közül a legnehezebb során: éjszakai leszállás
közben. Tovább gyakorolták az éjszakai leszállást, Az egyik
kisebb harci gépet is elvesztették.
A Yorktown a Dél-kínai-tengeren cirkáló flottához
tartozott. Az Egyesült Államok Haditengerészete vietnami
vizeken hajózott, hogy megmutassa magát. Eisenhower
elnök figyelmeztetni akarta a kommunistákat, hogy
Amerika szükség esetén megvédelmezi Dél-Vietnamot.
Az éjszakai műveletek eltértek a többitől. A villogó
fények miatt az összes gép látható volt a levegőben.
Távolról nézve a hordozó ragyogó, csillogó ékszernek
látszott. Ahogy az ember közeledett hozzá, egyre inkább
éjszakai futballmeccsre, ragyogóan kivilágított stadionhoz
kezdett hasonlítani, leszámítva, hogy a hajót a tenger
teljes sötétsége vette körül, sehol a közelben egyéb fény,
eltekintve a rombolókétól.
John dühös volt. Negyedórával korábban leintették. Túl
magasan repült be, vagy valami ilyesmit intett a leszállást
vezénylő tiszt, bár John úgy vélte, tökéletesen le tudta
volna tenni a fedélzetre a kerekeket. Nem vitatkozhatott
azonban: a fényjelek parancsok voltak.
Ezúttal biztosra vette, hogy leszáll. Elegendő
üzemanyaga volt, hogy még többször körberepüljön, ha
kell, de úgy érezte, nevetségesnek tűnne. Kicsit
hátraengedte a gázkart, lejjebb vette a turbina
fordulatszámát. A jelzőfények azt mutatták, hogy pontosan
a siklópályán, a helyes irányban repül.
Enyhén a siklópálya alá sodródott. Ezt úgy igazította ki,
hogy kicsit lejjebb engedte a gép orrát. A repülőgép
gyorsan növelte a sebességét, ami fokozta a
szárnyszelvényre nehezedő nyomást, és emelkedést
eredményezett. Most visszatért a siklópályára. A sebesség
kicsit nagy volt, de ezt kiigazítja, amikor a fedélzet
küszöbét átlépve fölemeli a gép orrát. Jónak látszott.
Aztán már nem. A gép újból a siklópálya alá csúszott.
Túl alacsonyan volt. A jelzőlámpák vadul villogtak. Túl
alacsony! Túl alacsony! Nagyobb gázra volt szüksége,
nyomta a gázkart. Tudta, hogy nem fog gázt kapni. Ha a
lökhajtásos hajtómű turbinájában alacsonyra vették a
sebességet, tizenöt-húsz másodperc kell, hogy a generátort
ismét teljes teljesítményre pörgessék fel. Ezért kell a
lökhajtásosokkal másként repülni. Ez nem olyan, mint a
propelleres gép, amely pillanat alatt képes ismét
felpörögni. Nem volt húsz másodperce.
Eltűntek a fények! A fedélzet szintje alá került, és nem
látta a fényeket.
Aztán a világ minden fénye kihunyt.

Öt

JACK CHARTER-GÉPET KÜLDÖTT KALIFORNIÁBA. Los Angelesben

fölvette Jonit, aztán San Diegóban Lindát és Nellyt, és
elrepült velük a Westchester megyei repülőtérre. Hoganék
Pensacolából érkeztek A hetvenhat éves Harrison
Wolcottot Mickey Sullivan hozta el autón. Barátok
gyülekeztek a greenwichi házban.
Haditengerészeti repülőgép hozta Westchesterbe az
urnát és a díszőrséget.
Anne intézett mindent, mert Jacket rettenetesen
letaglózta a gyász. A haditengerészeti káplán segítségével
az urnát a nappaliban felállított, rögtönzött ravatalra
helyezték. Ott maradt huszonnégy órán át, amíg barátok
és szomszédok, annapolisi osztálytársak és más
haditengerészeti tisztek jártak ki-be.
Szeptember 10-én, kedden a haditengerészeti káplán, a
Második Kongregacionalista Egyház lelkésze és a Salom
Templom rabbija ökumenikus istentiszteletet tartott.
Amikor John nyitott sírjánál eldördültek a díszlövések,
Joni elájult.
Hat

KÉSŐBB, AZNAP DÉLUTÁN A CSALÁDOK AZ ÚSZÓMEDENCE

MELLETTI VERANDÁN GYŰLTEK ÖSSZE, Jack továbbra is alig
tudott beszélni. Joni sápadtan és hallgatagon ült. Anne
vette kézbe a dolgokat.
– Jack és én szeretnénk egy javaslatot tenni – mondta
halkan. – Hálásak lennénk, ha Linda itt lakna velünk.
Nagy a házunk. Mrs. Gimbelnek alig akad dolga, mivel Kis
Jack és Liz megnőnek. Évek óta velünk van, és nagyon ért
a gyerekekhez. Linda, te esetleg be akarod fejezni a
tanulást, talán belevágsz egy pályába. Biztos lehetsz, hogy
a kis Nellynek gondját viseljük, amikor távol leszel tőle.
– Sosem akarok tőle távol lenni – zokogta Linda.
– Ez esetben biztos otthonod van itt, amit szeretnénk
veled megosztani.
– Örökség is lesz, Linda – tette hozzá halkan Hamson
Wolcott. – Sosem lesz szükséged pénzre.
– Választási lehetőséged van – folytatta Anne. – Azt
választasz, amit akarsz.
Linda anyja és apja arcára meredt. Mindketten
bólintottak
Linda sírt, kezébe temette az arcát, de ő is bólintott.

Hét

– APA…
Jack lesétált az erdő végében fekvő tóhoz. A nap
lemenőben. Ott állt, a vizet nézte, semmit sem látott.
Joni a karjába vetette magát, sírt, ő pedig átölelte.
– Apa! Annyira szerettem!
 – Mindannyian szerettük.
– Te nem tudod! Nem tudod, mennyire szerettem!
Jack szorosabban ölelte drága kislányát, aki most
kevésbé sírt, teste kicsit zihált.
– Apa, elmondok neked valamit, amit csak John tudott
és én. Nem szabad senkinek sem elmondanod, még
Annienek sem.
– Joni?
– Emlékszel az abortuszomra? Csak tizennégy éves
voltam. Azt mondtad, megölöd a fiút, akit ezt tette, ha
valaha rájössz, ki volt az, de nem árultam el neked.
Istenem, mennyire szeretném, ha megtartottam volna azt a
babát. Most már kilencéves volna. És úgy szeretnénk azt a
gyereket, ahogy Johnt szerettük. Mert, apa, John gyereke
volt!
Jack úgy hunyorgott, mintha megütötték volna.
Csillapíthatatlanul zokogni kezdett, térdre rogyott a
nedves földön. Joni melléje térdelt, belekapaszkodott,
megcsókolta a nyakát és az arcát.
Anne kijött a házból, őket kereste. Észrevette őket.
Megfordult és visszament a házba.

HARMINC
Egy 1958

DOUGLAS HUMPHREYNAK IGAZA VOLT, AMIKOR AZT MONDTA, hogy

Dick Painter volt a Lear Network legtöbb sikeres
tévéműsorának kezdeményezője. Durenberger Kapcsinak
is voltak ötletei. Jack maga is elismerte, nincs ösztöne,
hogy megérezze, mit élvez majd a közönség. Még mindig
nem tartotta humorosnak Jack Bennyt.
A televíziós technológiában való jártassága miatt nagyon
bízott dr. Friedrich Loewensteinben. A fiatal tudósnak
sikerült rávennie Jacket és az igazgatóság tagjait, hogy
fektessenek pénzt abba a technológiába, amelynek ígéretes
jövőt jósolt.
1956 elejétől az LCI pénzt fektetett az Ampex televíziós
magnókba, és nyugdíjazta a régi filmfelvevőket. Curt
Frederick New Yorkban fél hétkor csinálta az esti híradót.
Élő adásként ment a keleti időzóna városainak
állomásaihoz. kivéve New Yorkot, ahol a nézők jobban
szerették, ha fél nyolckor megy a híradó. A fölvett adást
New Yorkban és a középső időzónához tartozó
állomásokról fél nyolckor sugározták. Három órával
elkészülte után a szalagot elküldték Los Angelesbe, San
Franciscóba és a csendes-óceáni időzóna más városaiba.
Csak ha valami fontos hír érkezett, akkor módosították
Kalifornia számára a fél hetes szalagot.
Az LCI további húsz állomást nyitott, olyan városokban,
mint Huntington Nyugat-Virginiában, Harrisburg
Pennsylvaniában és Toledo Ohióban. Eleinte ezeknek a kis
UHF-állomásoknak nem voltak saját műsoraik, igazából
csak a nagyobb állomások átjátszói voltak, kábelen vagy
mikrohullámú adóról kapva a műsorokat, és egyszerűen
csak továbbították a nézőkhöz. Maga Jack javasolta, hogy
tegyék ezeket az alállotnásokat alkalmassá helyi
hirdetések közlésére. Miért sugározna a huntingtoni
állomás a pittsburghi gumiabroncsraktár hirdetését? Így
az alállomások elkezdték gyártani és sugározni saját helyi
hirdetéseiket. Ha ezt meg tudták csinálni, Jack szerint
képesek saját hírműsor sugárzására is.
 Két másik nagyobb fejlemény is kezdett kirajzolódni az
egész televíziós ipart illetően, és dr. Loewenstein közölte
az, igazgatótanáccsal, hogy a cégnek a következő években
hatalmas tőkebefektetésre lesz szüksége.
– Öt-hat éven belül mindenki színes televíziót akar majd
– közölte velük.
– Ebben kételkedem, doktor – mondta Ray l’Enfant. –
Kapható színes. A közönség mégsem rohan színes
készüléket vásárolni.
– Miért rohannának? Alig van színes adás. De majd lesz.
Más hálózatok növelni fogják a színes adások idejét, míg
aztán néhány év múlva már csak színesben adnak.
Ugyanezt kell tennünk, ha versenyben akarunk maradni.
– Mi van még? – kérdezte komoran Jack.
– Kábel – felelte baljósan dr. Loewenstein. –
Pillanatnyilag kábeltelevízió szinte kizárólag az adóktól
olyan távol eső kisvárosokban létezik, amelyekben nem
tudnak jó minőségű képet fogni. De ez nem lesz mindig
így.
– Miért nem? – érdeklődött l’Enfant. – Miért fizetnének
azért az emberek, hogy kábellel kössék őket össze egy
rendszerrel, ha „nyuszifülekkel” vagy kis tetőantennákkal
ingyen is jó a vétel?
– Azért – felelte dr. Loewenstein –, mert a kábeltelevíziós
szolgáltató huszonöt vagy harminc csatornát, esetleg még
többet tud ajánlani. A műsorszolgáltatók műholdakra
lövik fel műsoraikat, ahonnan a kábelek működtetői által
beállított nagy lavórantennákra jönnek vissza a jelek.
Minden vétel egyaránt jó lesz.
– Mikor? – kérdezte Jack.
– A színes azonnal. A kábelrendszer tizenöt-húsz éven
belül. De terveket kell készítenünk rá.
 Jack fintorgott. – Doktor, biztosan igaza van. De
nyomasztó.

Kettő

ANNE ÉS JACK RÁJÖTT, ÖRÖM SZÁMUKRA, HOGY LINDA A

HÁZUKBAN LAKIK. Fokozatosan visszanyerte vidám, pozitív
személyiségét. Úgy határozott, befejezi tanulmányait,
amelyet akkor szakított félbe, amikor feleségül ment
Johnhoz, és 1958 őszén beiratkozott a Fordham
Egyetemre.
Floridai lévén annyi időt töltött napon, amennyit csak
tudott. Heverőn feküdt az üvegházzal körülvett medence
mellett, bikinit és napszemüveget viselt, és a vizsgáira
készült. Jack kénytelen volt észrevenni, hogy érzékien
fiatal nő. Míg Anne elegánsan karcsú volt, Lindának
bőségesen jutott nagy, lágy mellekből, és homorú, kis hasa
volt.
Kelly is igazi örömet szerzett. A hirtelenszőke kislány ott
totyogott a házban, gyakran nevetett, néha sírt, ha elesett
és megütötte magát. Jack és Anne elhatározta, hogy
nyaralót vesznek, ahová elmehetnek a tél közepén, hogy
szép strandon napozhassanak. St. Croix szigetén akadtak
ilyen helyre, ahol akkora házat vettek, hogy a hely
elegendő volt az egész családnak, beleértve Lindát, Nellyt
és Jonit, abban a reményben, hogy valamennyien együtt
mennek majd oda.
Karácsony és újév között öt napra elmentek. Joni
azonban kimentette magát. Kerített egy hollwoodi
ügynököt, aki azt mondta, jó esélyei vannak, hogy
megkapja egy film főszerepét. Három kisebb szerepet
játszott az MGM-nél, de most lejárt a szerződése. Ügynöke
azt javasolta, ne hosszabbítsa meg, ha felajánlják. Jobbat
szerez neki.

Három 1960

– AZT MONDOM, KÖLYÖK, MOST VAGY SOHA – jelentette ki Joni

ügynöke, Mo Morris.
Ő az az ügynök, aki Consetta Lazzarából Connie Lane-t
csinált huszonhat évvel korábban. Amikor Joni elmesélte
az apjának, hogy a Mo Morris Ügynökség fogja képviselni,
Jack fölnevetett, és elmondta, hogy Mo régi barátja,
hatékonyan dolgozó ügynök, de jó lesz, ha vigyáz vele. Azt
nem mesélte el, hogy Consettát ő küldte Mohoz, miután a
lány felejthetetlen délutánban részesítette.
Mo hatvanhat éves volt, veterán ügynöknek számított,
aki Hollywood néhány legnagyobb nevét is képviselte. Apró
ember volt, mostanra aszottá vált, sötétbarna májfoltok
éktelenkedtek lesült feje búbján. Folyton cifrán öltözött,
most kék-fehér kockás zakót viselt fekete golfinggel.
Mindig sort kerített arra, hogy elmesélje az embereknek,
hogy az óráját Spenccr Tracytől kapta ajándékba. Víg
kedélyű ember volt, aki látszólag semmit sem vesz
komolyan, míg egy producer kicsinyes ajánlatot nem tesz
neki valamelyik ügyfelével kapcsolatban. Ilyenkor nagyon
éles nyelvű és gunyoros tudott lenni.
– Mire gondol? – kérdezte Joni.
– Maga huszonhat éves, ugye? Szüksége van egy
áttörést hozó filmre. Már nem sztárjelölt többé. Az MGM
megcsinálta magát, de sosem tudott náluk kitörni a
skatulyából. Sőt, mi több, a televízió sem hozta meg
magának az áttörést. Én arról beszélek, hogy sztárt
csinálok magából.
– Rendben. Mi az akadálya?
– Kérdés: hajlandó belemenni a játékba? Már nem
annyira komolyan játsszák, mint régebben, de még mindig
akadnak nagy hatalmú fickók, akik ezt a játékot űzik.
– Mit kapok, ha belemegyek – azon kívül, hogy
megkefélnek? – kérdezte.
– Soha senki sem garantálhatja ezeket a dolgokat, de én
szinte megígérhetem, hogy fontos filmdrámában kap
sztárszerepet.
– Kit kell… kiszolgálnom?

Négy

A PRODUCER HARRY KLEIN VOLT. Joni jól ismerte a nevét – és

a hírnevét is. A rendező Benjamin Lang. A férfi főszerepet
Trent Ambler kapta. Mindhárman Klein irodájában voltak,
amikor Joni megérkezett.
Klein állt, megragadta a lány feléje nyújtott kezét, és
magához húzta Jonit. Arcon csókolta, és megpaskolta a
hátsóját. – Joni Lear! – morogta. – Nagy dolgokat viszünk
majd végbe!
Kivételesen nagydarab férfi volt, nagy, erős arccal.
Fekete hullámos haja volt, szarukeretes szemüveget viselt.
A másik két férfi sportosan öltözött, de Klein sötétkék
öltönyt, fehér inget és kék tűpettyes csokornyakkendőt
hordott.
– Valószínűleg megismeri Trentet. És Ben Lang lesz a
rendező. – Ambler jóképű, jó felépítésű férfi volt. Nem
egyszerűen test, nem egyszerűen alak a vásznon; színész,
akinek státusa éppen csak Humphrey Bogart alatt volt. Az
egyik ok, ami miatt Joni elfogadta ezt a kihívást, az volt,
hogy Mo elmesélte, Trent Amblerrel játszana együtt.
Benjamin Lang alacsony, kopasz, ötven év körüli férfi,
akinek szemei ide-oda jártak vastag, acélkeretes
szemüvege mögött. Rendezői eredményei kiválóak.
– Mo azt mondta, maga ismeri a játékszabályokat –
szólalt meg Klein.
Joni bólintott.
– Hát azt szeretnénk magától, ha levetné a ruháit, Joni!
Ugye, érti, miért?
– Hogy megnézhessék a testemet.
– Azért is. Alapvető, hogy egy színésznő ne veszítse el
profizmusát és magabiztos fellépését – hogy is mondjam? –
stresszhelyzetekben. Olvasta a forgatókönyvet. Tudja, hogy
bizonyos mértékű pucérság hozzátartozik a szerepéhez.
Tudnunk kell, hogy nem roppan össze, ha úgy kell a
szövegét elmondania a kamera és a stáb tagjai előtt, hogy
maga az egyetlen meztelen ember a díszletben. Rendben?
– Voltam már A hónap játszótársa – közölte.
– Ez kicsit más. Akkor megegyeztünk?
Tényleg más volt. Több mint kicsit. De valóban, ahogy
Mo mondta, most vagy soha. Egy pillanatra az futott át az
agyán, hogy sok pénzt fog örökölni, és nem kellene ezt
csinálnia, és azt sem kellene megtennie, amit utána
fognak kérni. De amit itt megtesz, azt saját maga éri el, és
ez volt a dolgok rendje.
Levetette a ruháit, és egy székre tette. Meztelenül leült,
és szembenézett Kleinnel.
– Átnézte a szerződést?
– Mo átnézte. Elfogadom a véleményét.
 – Sztárt faragunk magából, Joni! Ha olyan jó kislány,
mint amilyennek hisszük, magából nagy sztár lesz. Jó
filmet fogunk készíteni. Mához egy évre maga bejön ide, és
én fogok levetkőzni, hogy újabb szerződést köthessek
magával.
– Nem fogom megkérni rá, Mr. Klein!
– Hé! Csak negyvenkét éves vagyok. A látványtól nem
lesz rosszul.
Joni mosolygott. Ez kellően kétértelmű válasz volt.
– Ben…
– Jól van – mondta Lang. – Arra kértük, tanulja meg
kívülről a forgatókönyvből a hatvanharmadik oldaltól a
hatvanötödikig terjedő részt. Megtanulta?
– Igen, uram!
– Rendben. Üljön le a padlóra, mert így fog ülni akkor
is, amikor a kamerák forognak! Trent a hatvanharmadik
oldal negyedik soránál lép be, maga onnan csatlakozik
hozzá.
Arnbler úgy helyezkedett el, hogy szemben legyen vele,
Joni pedig fölnézett az arcába. Eljátszottak vagy két
tucatnyi sort a jelenetből.
– Elég jó! – állapította meg Lang. – Több is, mint elég jó.
Elégedett vagyok. Tud játszani. Érzelmileg stabil.
Joni sápadtan mosolygott.
Ambler lenyúlt, a kezével segített Joninak felállni. –
Szerződtesd, Harry! – mondta. – Vele akarok dolgozni.
Klein vigyorgott. – Nos… még egy dolog! Mo elmondta
magának, miről van szó. Mi, izé…
A lány ide-oda nézett. – Mindhárman?
Klein bólintott. – Mindhárman.
Joni elvörösödött. Felvonta a szemöldökét, és mélyet
lélegzett. – Rendben van – suttogta.
 Trent Ambler lehúzta a nadrágja cipzárját, és előhúzta a
péniszét. Joni letérdelt, és kézbe vette. A férfi fogott egy
doboz papír zsebkendőt, és a lány mellé tette a földre. Joni
ajkával és nyelvével három-négy percig dolgozott rajta,
Trent pedig hevesen és bőségesen elélvezett. Joni egy
maréknyi papír zsebkendőbe köpte az ondóját.
Lang következeit. Annyira felizgult a látottaktól, hogy
majdnem korai magömlése lett. Joni alig vette a szájába,
máris jött a lövellés.
Aztán Klein. Húsz percig nyalta és szívta, a férfi pedig
hevesen pumpálta a fejét le-fel, mire végül elélvezett. Ajka
és arca fájt, teste verejtéktől csillogott. A férfiból alig jött
valami nedv, ezért Joni gyanította, hogy nem sokkal előbb
már másik reménykedő is leszophatta.
Trent Ambler megkínálta egy pohárka brandyvel, amit a
lány hálásan elfogadott. Egy széken ült, és kicsit lehajtotta
a fejét, a haja eltakarta az arcát.
– A magáé a szerep, Joni – közölte Klein. – Tagja a
társulatnak, és sztár lesz magából.

Öt

BOB LEAR FELHÍVTA JACKET. – Találd ki, kinek csinál filmet

Joni!
– Tudom. Telefonált.
– Harry Kleinnek. Ötöt húsz ellen, hogy…
– Bob! A magad dolgával törődj!
– Nem is bánod? – ordította Bob.
– Természetesen bánom, de mit tehetek?
– Beszélj a pénzes pasikkal! Akadályozzák meg a film
finanszírozását!
 – Ó, persze! Ha Joni megtette, amit szerinted megtett a
szerep megszerzéséért, akkor már túl van rajta. Vagyis azt
akarod tőlem, intézkedjek, hogy bár megcsinálta, mégsem
kapja meg a szerepet?
– Csak megpróbálok…
– Maradj ki belőle, öcskös! Megkaptam a hitelezői
igazolásokat. Átutalták az összegeket.
– Gratulálok – mondta keserűen Bob. – Most már a
kezedben vannak a Carlton House ellenőrző részvényei.
– Te pedig milliomos vagy, amire mindig vágytál.

Hat

A BRAVE MICHELLE BEMUTATÓJA A GRAUMAN’S CHINESE

THEATRE-BEN VOLT.
Jack és Anne charter-géppel repült oda, magukkal
vitték Kis Jacket és Lizt, Lindát és a nyolcvanéves
Harrison Wolcottot. Curt és Betsy másik gépen repült
Kapcsival és Naomival, Mickeyvel és Catherine-nel,
valamint Herbbel és Estherrel. Douglas Humphrey
Texasból repült oda Mary és Emily Carsonnal. Billy Bob
Cotton és Ray l’Enfant a feleségével jött. Sally Allen és Len
is elment a bemutatóra. Bob és Dorothy Lear nem.
A Los Angeles-i csoportban volt Mo Morris és a felesége,
Harry Klein és a felesége, valamint Ben Lang és a felesége.
A film sztárja, Trent Ambler a feleségét kísérte, és egy
flitteres fehér ruhába kényszerített, tizenkilenc éves lányt.
Jonit David Breck kísérte el. Mo intézte így. Daviddel
közölték, hogy nincs megbocsátva a modortalansága. Csak
azért kérték fel Joni kísérőjéül, mert kettesben rendkívüli
figyelmet keltenek, ami neki bizonyára inkább a javára
válik, mint a lánynak. Amikor a bemutatóra menet David
kettesben maradt a limuzinban Jonival, elmondta,
mennyire hálás, mert megengedte, hogy együtt
mutatkozzanak. David figyelmesen és tisztelettudóan
viselkedett.
Amint kiszálltak a limuzinból, Joni megrémült, majd
elvakult a fényképezőgépek villanófényeitől. A tömeg
éljenzett. Joni alig látta őket, de észrevette, hogy a járdán
tribünöket állítottak fel. Mosolygott, és mindkét oldalra
biccentett, olyan emberek felé, akiket alig látott.
Mo gondoskodott a frizurájáról és a ruhájáról is.
Mivel fényes, barna haja volt az egyik legfőbb vonzereje,
Mo küldött hozzá fodrászt, aki levágott belőle kicsit,
láthatóvá téve a nyakát, a haját picit a homlokába fésülte
a szemöldöke fölé, és a füle alatt enyhén felgöndörítette. Új
frizura volt ez a számára.
A ruháját olyan divattervező készítette, aki már sok
jelentős sztárnak dolgozott. Arany és ezüst szálakkal
kivarrt, rózsaszínű selyemből készült. Nem volt feszes,
inkább lazán állt rajta. A szoknya térdig fel volt hasítva, és
barnára sült lábán nem viselt harisnyát. Dekoltázsa széles
és mély volt. A ruhatervező körbejáratta, fölemeltette és
forgattatta karjait, mélyre lehajoltatta, amíg mindketten
meg nem győződtek arról, hogy a melle nem fog belőle
kiesni.
A film a Mo Morris és Harry Klein által megígért
ugródeszkának bizonyult. Ének- és táncórákat vett, de
színjátszást nem. Mégis tehetséges színésznőnek
mutatkozott, akit nagyban segített Ben Lang türelmes és
aprólékos rendezői útmutatása. Egyszerű lányt alakított,
akit tragédia és árulás kényszerít felnőtté válni.
 Két jelenetben pucéran szerepelt. Az egyikben a melle
látszott, a másikban hátulról lehetett látni. A forgatókönyv
szerint akaratlanul lett meztelen, és rettentően zavarban
érzi magát. Lang útmutatásai értelmében a felvételen
illedelmesnek tűnt meztelensége ellenére.
David fülbe súgott megjegyzése a filmről és alakításáról
tisztelettudóak és bennfentesek voltak. A bemutató utáni
vacsorán David azt mondta Jacknek, hogy Joni feljövőben
lévő tehetség, és egykor Hollywood legnagyobbjai közé
tartozhat. Amikor az este végén Joni elköszönt tőle,
testvéries csókot adott neki, és megjegyezte, reméli,
megbűnhődött.
Másnap reggel Hollywood kritikusai új, nagy sztárként
írtak róla. Ketten azt mondták, biztosan jelölni fogják
Oscar-díjra.

Hét

JACK ÉS A CSALÁD A BEMUTATÓ UTÁN MÉG KÉT NAPIG LOS

ANGELESBEN MARADT. Jack alkalmat keresett és talált arra,
hogy kettesben maradjon Jonival.
– Nem tudom elmondani, mennyire elégedett vagyok
veled – mondta. – Tudtam volna segíteni, de nem kértél rá.
Egyedül érted el. Tisztelem az érveidet.
– Köszöm, apa! – suttogta.
– John sem épített rám semmiben sem. Mindketten
nekiindultatok és megtaláltátok a helyeteket az életben.
– Nem hiszem, hogy te valaha túlságosan a nagyapámra
hagyatkoztál volna.
– Nem. Mi nem szerettük egymást. Amit el akartam
neked mondani – amellett, hogy mennyire boldog vagyok
miattad –, hogy ismerem Harry Klein hírnevét, és sejtem,
mit követelt tőled. Nem akarom tudni, hogy teljesítetted-e
a kívánságait.
Joni a fejét rázta. – Nem állt elő követelésekkel. Arra
vártam, hogy megteszi, de nem tette. Nem tudom
megmondani, mit csináltam volna, ha előállt volna velük.
– Ne beszéljünk róla! Ha valaha erre kerül a sor, hadd
segítsek neked!
– Segíthetsz, apa!

HARMINCEGY
Egy 1962

MIUTÁN HUSZONÖT SZÁZALÉKOT MEGVETT ÖCCSE

RÉSZVÉNYEIBŐL, Jack szilárdan kézben tartotta a Carlton
House Productions ügyeit. Bob Lear defenzív alkata és
alkalmankénti ostobasága ellenére a Carlton House
készített néhány jó filmet. Jack ezeket félretette, hogy
„szuperműsorként” sugározzák őket, ami annyit jelentett,
közbeiktatott reklámszünetek nélkül adják le őket. kivéve
egyetlen negyedórás szünetet, amelyben együtt sugározzák
az összes reklámot. A műsor nagy közönségsikert aratott,
de kevés pénzt hozott. A szponzorok gyanították, hogy a
negyedórás reklámblokk alatt a nézők seregestől hagyják
ott a készülékeket. Jack mégis ragaszkodott hozzá, hogy
azt a néhány minőségi filmet megszakítások és vágás
nélkül tegyék adásba.
Trükkökkel igyekezett megelőzni a közönség
csökkenését. Néha a szünetekben a filmre vonatkozó
kérdés jelenik meg a képernyőn. Az a néző, aki elsőként
telefonálja meg az egyes városok helyi stúdióinak a helyes
megfejtést, ezer dollárt nyer. Nem vált be.
Visszatartotta a polgárháborúról szóló nagy filmeposzt,
a Cameron Brothers-t, mert a film színes volt, ő pedig nem
akarta fekete-fehérben sugározni. Hónapokon át
hirdetményt futtatott, amelyben megígérte, hogy
hamarosan látható lesz színesben a Cameron Brothers.
Hálás készülékgyártók úgy becsülték, hogy Jack Lear
kampánya révén vagy százezer színes készüléket adtak el.
A tizenharmadik évadját élő Sally Allen Show-t
színesben adták. Sally az egyik legnépszerűbb televíziós
sztár volt. Joni évente két show-jában lépett Jel, s
filmvásznon elért sikerei kimagasló nézettségi mutatókat
eredményeztek annak a kél Allen-show-nak.
A Dóin’ What Comes Natcherly hat szezonon át tartott,
míg végül humora kimerült. A Thirty-Eight Special a húsz
vezető tévéműsor egyike maradt. Az eredeti nagy mellű
rendőrnőt másikkal váltották fel, és a miniszoknyák
divatba jövetelével lába is közszemlére tétetett. A
Hadászati Légiparancsnoksághoz lazán kapcsolódó Blue
Yonder című félig-meddig dokumentumdráma 1960-ban
indult, és egy év múlva már a tíz legkedveltebb tévéműsor
közé került.
Bár botrányok rázták meg a legnagyobb
vetélkedőműsorokat, Dick Painter szerint a közönség még
kedvelte őket. Ő mindig oda volt értük, és hitt abban, hogy
fölelevenítheti őket. Csupán a megfelelő formát kellett
megtalálnia. Jack azt mondta neki, járja körül az ötletet,
de legyen óvatos.
– Jól van – mondta Painter. – A nagy hálózatok azt
hitték, bármivel elboldogulnak. Mi óvatosak leszünk – és
okosak.
Kettő

MIVEL JONI IDEJE JAVÁT KALIFORNIÁBAN TÖLTÖTTE, a

manhattani házat ismét Jack és Anne vette birtokba.
Amikor Joni még New Yorkban élt, ők voltak ott a lány
vendégei, Joni saját lakásaként emlegette – bár sosem
fizetett utána bérleti díjat. Most viszont, ha New Yorkba
jött, ő volt a vendég. Anne újrafestette a szobákat,
újracsiszoltatta a parkettát, és kicserélt néhány bútort.
Vett egy Calder alkotta lengő szobrot, amely a nappali
mennyezetéről függött alá. Alsó-Manhattan egyik eldugott
galériájában rábukkant egy Kolumbusz előtti időkből
származó agyaggyűjteményre, amelynek többsége
kifejezetten erotikus volt. Tudta, mennyire értékeli Jack a
magas színvonalú erotikus műalkotásokat, ezért megvett
egy Peruból való Chimu-kerámiát. Férfit leszopó nőt
ábrázolt. A szobor alig húsz centi magas volt, és az ablak
előtt álló kis empire íróasztalra tette.
Gyerekeik már tinédzser korban jártak, így Jack és
Anne megengedte magának, hogy heti két-három éjszakát
a városban töltsön. Gyakran találkoztak ebédre.
Egy szerdai napon a Lutéce-ben találkoztak. Jack nem
lepődött meg nagyon, hogy valakit talált az asszony
társaságában; gyakran hozott magával ebédvendégeket.
Néha felhívta telefonon, és elmondta, ki lesz ott, néha
pedig nem telefonált. Ma sem.
– Jack. Ismerkedj meg Jason Maxwell-lel!
Jason Maxwell írta a sikeres Voices from the Belly
(Hangok az anyaméhből) című regényt. Írt más sikeres
könyvet is, de Jack nem emlékezett a címére. Egyik
Maxwell-regény sem az a fajta, amit Jack olvasni szeret,
de Anne mindkettőt elolvasta, és mesélt róluk.
 – Őszintén örülök a találkozásnak, Mr. Lear – mondta
Maxwell, és lagymatag kézfogásra odanyújtotta a kezét.
– Én is örülök, hogy megismerkedtünk. Gyakran hallom
a nevét.
Jason Maxwell huszonkilenc éves volt. Alacsony, szép
férfi, akiről az járta, hogy homoszexuális. Ha nem volt az,
akkor a homokosok karikatúrája volt. Megvolt minden
jellegzetessége, amit a társadalom a homokosokénak tart:
magas fejhang, lányos viselkedés… minden.
– Jason a pletykák bőven fakadó forrása – mondta
Anne. – Mindenkiről mindent tud.
– Isten ments! – szólalt meg Jack.
– Éles nyelvem van – figyelmeztette Jason.
– Szerencsére – jelentette ki Jack – nekünk nincsenek
titkaink.
– Ó, mindenkinek vannak! Ha tényleg nincsenek,
teremtünk maguknak párat. Úgy értem, mi lenne az élet
titkok nélkül?
– Botrányokra gondol – vetette oda Jack.
– Igen, persze! – sipította Jason. – Finom botrányokra.
– Jason bevallotta – folytatta Anne hogy regényeiben
bizonyos alakok valós személyek, kicsit álcázva.
– Magukra ismernek – mondta boldogan Jason.
– Honnan tudja meg a titkaikat?
– Ó, megbíznak bennem! Nem tudom, miért. Tudják,
hogy író vagyok.
– Szerencse, hogy nem ismerte az apámat, és semmit
sem tudott róla.
– Ó? Miért?
– Megölte volna magát – jelentette ki Jack.
– Milyen izgi!
Három

CATHY MCCORMACK AZ AJTÓ KUKUCSKÁLÓJÁBA NÉZETT. Ó! Dick

állt a folyosón. Sietve lekapta magáról a blúzát és a
melltartóját, majd kinyitotta az ajtót, és beengedte. A férfi
erősen szájon csókolta, majd lehajolt, és gyengéd csókot
nyomott mindkét mellbimbójára.
– Kedvem volna ma este elmenni vacsorázni – mondta a
nőnek, amint kézen fogva bementek az előszobából a
nappaliba. – Kicsit ünnepi hangulatom van.
– Csodálatos! És mit fogunk ünnepelni?
– Önts egy italt, és elmondom!
Amíg a nő italt töltött, fölemelte a New Yorker című
lapot, belelapozott, rápillantott néhány karikatúrára.
– Egészségedre! – mondta Cathy, átadva a férfinak a
rozspálinkát, saját bourbonjét a magasba emelte. – Tehát
mit ünnepiünk?
– A You Bet! (Fogadjunk!) című új műsort. Be fog válni.
Már sorban állnak az első osztályú versenyzők. Hé! Ezt
hallgasd meg! Van egy pasi Queensből, aki egy
élelmiszerbolt pultja mögött dolgozik, szendvicset árul.
Folyékonyan beszél angolul, oroszul, németül, héberül és
jiddisül. Beszél kicsit lengyelül, litvánul és kicsit
magyarul. Mindenki nyelvzseniként ismeri. Ő olvassa fel
szomszédainak az idegen nyelvű leveleket. Mellesleg ravasz
kis fickó. Százezer dollárt fog nyerni a You Bet! című
műsorban.
– Ebben te biztos vagy – mondta kétkedve a nő.
Painter vigyorgott. – Persze, hogy biztos vagyok. Olyan
egyszerű dolgokkal kezdünk, amiket már tud. Mint
például: „Nos, Mr. Abraham, tudja, hogy a »tüdő« fontos
testrész neve. Mi ennek a testrésznek a neve oroszul,
németül, héberül és jiddisül?” Tudja. Ha mégsem, kicsit
segítünk neki.
– Biztossá teszitek, hogy tudja?
– Pontosan. Nem fogok kockáztatni.
– Beleplántálod a válaszokat? Dick…
– Ez a faszi tudni fogja, hogyan mondják szuahéliul a
péniszt.
– Csak vigyázz!
– Nem Nem fogunk szuahéliul beszélni. Sem kínaiul. De
tudni fogja az arab szót. A héberül tudó ember tudhat
arabul is. Ügyelni fogunk arra, hogy olyasmikről
beszéljünk, amiknek az ismerete elvárható tőle, ha az a hír
járja, hogy tudja.
– Hát…
– Van Scaisdale-ben egy tizenhét éves lány, aki többet
tud a baseballról, mint Red Barber. Gondolj bele, ravasz
kis szőkeség! Rágózik és kuncog. – „Mi volt Babe Ruth
ütésátlaga az 1924-cs szezonban?” És tudni fogja.
– Mert előre megmondtad neki a kérdést?
– Bízzál bennem kicsit, Cathy! Van bennem egy kis
furfang. Pokoli hírneve van a lánynak, hogy mindenkinél
többet tud a baseballról. Már megvan a hírneve. Ezért
hihető az egész. Ha olyan kölyökkel dolgoznánk, aki nem
fura baseballismereteiről híres, pofára esnénk. Ezzel a
gyerekkel…
– Mégis túl kockázatos. Mi van, ha valaki kifecsegi?
– Minden általunk felkészített győztes százezer dollárt
nyer. A vesztesek, akiket nem készítünk föl, nyernek
mondjuk tízezret. A kis nyertesek nem orrolnak a
nagyokra. Ez nem verseny. A kérdések ellen játszanak,
nem egymás ellen.
– Ki fog tudni róla? – kérdezte a nő. – Lear?
 – Csak keveset. Nem érdeklik a részletek.

Négy

OKTÓBERBEN JACK EGY LEXINGTONI MOTEL LAKOSZTÁLYÁBAN

TALÁLKOZOTT MAGÁNNYOMOZÓJÁVAL, REBECCA MURPHYVEL.
Elég messze voltak Bostontól, így valószínűtlen volt, hogy
valaki meglátja, felismeri. A társalgóban ültek, whiskyztek
és beszélgettek.
– A szülei a múlt éjjel látták a műsort. Nem tudom
megígérni, hogy ma este nem jönnek el ismét. Bemehetek
előtted, lefoglaltathatok két helyet, és figyelhetem őket. Ha
nem bukkannak fel, senki más nem lesz ott, aki tudná, ki
vagy.
– Nem lehetsz benne biztos.
– Na, jól van. Melodramatikus akarsz lenni?
Jack eszébe jutott a sokkal inkább ideillő „bolond” szó.
Rebecca gyakran kényszerült munkájában álcázásra, és
nagyon értett hozzá. Sötétebbre festette Jack haját és
szemöldökét. Bajuszt ragasztott neki, és biztosította, hogy
nem csúszik el, nem esik le, ha nem piszkálja a kezével.
Két darab gumit csúsztatott a fogai és az arca közé, ami
kicsit puffadttá tette az arcát, és teljesen megváltoztatta a
formáját. Lötyögő, barna kockás zakót és sötétbarna
nadrágot adott rá. Minderre gyűrött esőkabát került, a
fejébe pedig viseltes, bizonyára vízhatlan, khakiszínű
kalapot nyomott.
Amikor a tükörben megnézte magát, akár azt is
hajlandó lett volna megkockáztatni, hogy Dan és Connie
Horan jelenlétében belépjen a nézőtérre.
 Ha valaki felismerné, annak a szemében a legnagyobb
bolondnak tűnne, akit a föld valaha a hátán hordott.
Rebecca autón vitte el a Szent Szív Iskola zárdájának
épületéhez. Jack a parkolóban várt, amíg a nő ellenőrizte a
nézőteret. Rebecca kijött, és intett, hogy menjen be.
Helyük a középtől hátrébb volt. Senki sem fordított rájuk
különösebb figyelmet. A közönség nyüzsgött, zúgott.
Elolvasta a műsort:

A ZENÉSZEMBER
Eredeti színdarab
írta:
Meredith Willson
Szereplők
Harold Hill professzor – Brad Duncan
Marian, a könyvtáros – Kathleen Horan, E. C.

– Mit jelent, hogy E. C.! – suttogta Jack.

Rebecca a férfi füléhez hajolt. – Azt jelenti, Krisztus
gyermeke. Ez a vallásos kötelességüket
legszorgalmasabban teljesítő kislányoknak adott
megtisztelő cím.
Jack biztos volt abban, hogy Kathleen mindenben olyan
volt, amilyennek Connie akarta látni: szép, eredményes,
sportos és természetesen hithű katolikus.
Remekül játszott. A jövő hónapban lesz tizenhét éves,
tavasszal érettségizik. Rebecca csaknem minden évben
készített róla távoli fényképeket, amelyeket megküldött
Jacknek. A férfi látta a lány évenkénti bizonyítványának
másolatát, az iskolai újság egy-egy példányát, ha a lányról
volt benne valami. Kapott a Globe-ból is egy példányt,
amely arról az atlétikai versenyről számolt be, amelyben a
lány vörös szalagot nyert százyardos futásban.
Felgördült a függöny. Ismerte a darabot, így azt is tudta,
mikorra várható Marian, a könyvtáros színre lépése.
Megjelent a lány, halványkék ruhában. Ó, istenem!,
gondolta Jack. Olyan szép! Szőke. Érett arc és alak.
Méltóságteljes. Magabiztos. Boldog.
És természetesen fogalma sem volt arról, hogy az a
borongós tekintetű öregember a közönség közepén az apja.
Mint ahogy az sem fordult meg a fejében, hogy ő Jack
Learnek, a médiacézárnak – ahogy gyakran emlegették – a
lánya.
Rebecca látta, hogy könnyek csillognak a férfi
szemében; megfogta a kezét.

Öt

– TUDNÁL IDŐT SZAKÍTANI ARRA, HOGY VELEM VACSORÁZZ? –

kérdezte Jack Rebeccától, amikor autón Lexington felé
vitte.
– Természetesen a szokásos óradíj fejében.
– Nem óradíjért – felelte csendesen, elmélyülten az utat
figyelve. – A vendégem vagy.
Visszamentek Jack lakosztályába, hogy
megszabadulhasson a szájában lévő álcától, és
átöltözhessen.
Rebecca whiskyt töltött mindkettőjüknek. Jack lerogyott
a heverőre, és a fejét csóválta. – Mi lehetett volna belőle,
ha… – hangosan felsóhajtott. – Nézd meg Jonit! Nézd meg,
mire vitte! John is lehetett volna… De a kis Kathleennek
semmi esélye sincs! Semmi esélye! Connie és Dan azt
hiszi, hogy egy fiatal nő gyerekgyártó masina, és ezt várják
el tőle! Az isten verje meg!
– Jack…
Rebecca ismét a kezéért nyúlt. Közelebb húzódott
Jackhez, feléje hajolt és oldalról megcsókolta a nyakát.
Teljes egy percig csókolóztak, nyelvüket végigfuttatták a
másik szájában.
Amikor a férfi végre hátrahajolt, mosolygott. A nő
homlokára mutatott. A sötétítő festék a szemöldökéről
rákenődött. – Azt hiszem, jobb, ha az egész sminket
lemosom magamról, mielőtt elmegyünk vacsorázni –
mondta. – Akarsz segíteni?
Együtt zuhanyoztak. – Istenem, tizenkét éve történt! –
mondta a nőnek, amikor már az ágyon feküdtek.
Tizenkét éve már, hogy először szeretkeztek. Akkor
Rebecca harmincegy, most pedig negyvenhárom éves.
Kellemes emlék volt. Ez most jobb lesz. Rebecca Murphy
fenntartás nélkül belevetette magát a szeretkezésbe; újra,
újra meg újra. Nem is mentek el vacsorázni. Korán reggel
automatából ettek egy kis rósejbnit.

Hat 1963

JACK ÉS ANNE KARÁCSONY UTÁN HÁROM NAPPAL ELREPÜLT ST.

CROIX-RA. Kéthetes szabadságuk egy részére Joni és David
Breck is csatlakozott hozzájuk, miként az utánozhatatlan
Jason Maxwell is.
Joni szerződést kötött Harry Kleinnel egy újabb filmre –
ezúttal nem volt sem meztelen meghallgatás, sem előadás
a szereposztó díványon. Javasolta, hogy David Breck
legyen a partnere, de Klein nemet mondott, mert Breck
olyan kifinomult színpadi akcentussal beszélt, ami nem
illett volna a forgatásra váró westernhez. A szerepet Trent
Ambler kapta, aki jól tudja utánozni a cowboyok elnyújtott
hangsúlyait.
Joni apagyilkosságért életfogytig tartó kényszermunkára
ítélt nőt alakított. A sivatagi börtönben addig szenvedi a
kegyetlenséget és a nélkülözést, amíg meg nem szökik. A
szökés reménytelen, mert egyedül van a sivatag közepén.
Véletlenül összeakad az Ambler játszotta megkérgesedett,
kóbor banditával, aki a pár napja végrehajtott rablás után
menekül. Szexuális játékszernek magához veszi a lányt, de
végül beleszeret. Szökésük odisszeává válik. Dávid azt
mondta, hogy a kiválasztása erre a szerepre azt mutatja,
mekkora tiszteletet vívott ki Harry Kleinnél és Ben
Langnál. Nem kapta meg a Brave Michelle-ért az áhított
Oscar-jelölést, de ha ezzel sikere lesz, az Akadémia aligha
tagadhatja meg tőle a díjat.
Jason Maxwell elolvasta a forgatókönyvet. „Ügyesnek”
minősítette, ami mindaddig bántotta Jonit, amíg rá nem
jött, hogy Jason szótárában ez elismerést jelentett. A férfi
engedélyt kért, hogy ceruzával néhány változtatást
javasoljon a párbeszédekben. David bizalmasan elmondta
neki, hogy a drága kis ember által javasolt változások
sokkal hatásosabbá tették a szöveget.
Joni aznap este a tengerparton üldögélt, az egész
délután viselt piros bikini volt rajta. Jack melléje ült, és a
többiek – megérezve, hogy itt apa és lánya közötti
beszélgetés készül – kellő távolságot tartottak.
– Miért van itt Jason? – kérdezte egyenesen Joni.
– Anne szedte össze. Régiségárverésen akadt vele össze.
Sikeres regényíró, a kritikusok kedvence.
 – Kedvenc, ez rendben van – mondta a lány, arra intve a
fejével, amerre a férfi a hullámok között ugrált. – Nem
félsz, hogy Anne és ő…
– Aligha. Olyan homokos, hogy csak úgy süt róla.
Többet tud a legtöbb emberről, mint bárki, akivel valaha
találkoztam, és kénytelen vagyok azt hinni, hogy a
pletykáinak többsége igaz.
– Hadd figyelmeztesselek valamire, apa! Ne bízzál benne!
Mondd meg Anne-nek, hogy ne bízzon benne! Rendben
van, hogy itt van körülöttünk, de semmi olyant se
mondjatok neki, amiről nem akarjátok, hogy híre menjen.
Ne feledd, hogy a ravasz kis ölebeknek fülük van, és ennek
még hangja is akad!

HARMINCKETTŐ
Egy 1963

MAGGIE SZEREPE A Prisoners oft he Rocks (A SZIKLÁK FOGLYAI)

CÍMŰ FILMBEN NEHEZEBB VOLT, mint Joni képzelte. Egyetlen
jelenetet sem forgattak stúdióban. A börtönben játszódó,
első jeleneteket az egyik sivatagi megye régi börtönében
forgatták. Amikor béklyóba kötötték ahhoz, a jelenethez,
amelyben a sivatagi börtönbe szállítják, a láncok valódiak,
nehezek voltak, és igazi zárral működtek. Szekér
hátuljában ült három órán át a napon, leláncolva,
miközben a kamerák teherautóról követték és forgatták a
filmet. Joni sorsa csak csöppet volt könnyebb Maggie-énél.
Átizzadta a rongyos ruhákat, és a három óra végére
megégette a nap, izzadt és kimerült volt, pontosan
ahogyan ki kellett néznie.
 A legrosszabb, amit el kellett tűrnie, hogy leborotválták
a fejét. Egyes színészeknek megengedték, hogy testszínű
gumisapkát hordjanak. A sztár nem tehette meg, mert sok
volt a közeli kép, és a rendező mutatni akarta, ahogyan
visszanő a haja. Ez a metaforája volt annak, hogy Maggie
visszanyeri egyéniségét.
Az egyik börtönőrt alakító színésznő vágta le a haját, és
borotválta le a fejét. Bár a nő a tőle telhető
leggyengédebben bánt vele, a szerepe azt kívánta, hogy
goromba, durva legyen. Először is nem fodrászollóval,
hanem közönséges, nagyollóval vágta le Joni haját. Amikor
leborotválta, nem engedték, hogy borotvahabot
használjon, helyette mosószappannal kente be a fejét,
utána pedig közönséges nyeles borotvával kopaszította le a
koponyáját. Fájdalmas jelenet volt. A nő háromszor is
megvágta véletlenül, vér csordult ki. Joninak nem volt
szüksége színésznői képességekre, hogy felkiáltson. A
kamerák forogtak, és fölvettek minden fintort és sírást.
Ben Lang nem akarta, hogy David Breck jelen legyen a
forgatáskor, de végül engedett, és elküldött Davidért, még
mielőtt Joni kérte volna. David megnyugtatta a lányt.
Simogatta a fejét, és mondogatta, hogy a haja nélkül is
szép.
Mo Morris kijött a forgatás helyszínére, és meglátta, mi
van kialakulóban a sztárja és a walesi színész között.
Közölte Jonival, hogy többé nem kell randevúkra járnia.
Helyette megcsinálja Davidet.
Kettő

EDITH WOLCOTT HETVENKILENC ÉVES KORÁBAN HALT MEG. Joni

vissza akart menni Bostonba a temetésre. Ben Lang
készségesen beleegyezett. Azt mondta, neki is szüksége
van pihenésre, Joninak pedig hadd nőjön addig is a haja.
Harry Klein szekrényre való parókát ajánlott föl. Joni a
forgatási táborban nem hordta őket, egyszerűen
törülközőből turbánt csinált vagy sálat tekert a fejére.
Most azonban kiválasztott egy parókát, és a fejére tette,
alaposan kipróbálta, nehogy leessen a fejéről. David
segített neki. Együtt mentek autón Las Vegasba, ahol Jack
és Anne várták az LCI repülőgépén.
– Istenem, de elfáradtam – fakadt ki Joni. – Végig fogom
aludni az utat Bostonig. És a nyavalyás paróka úgy
viszket, mint a hajvágás. Bocsássatok meg! – És lehúzta a
parókát. – Na és, mi a fene van? Vissza fog nőni. Valaki
adhatna egy italt. – Alig fél centiméteres, sötét borosta
fedte a fejét. – Jobban nézett ki, amikor sima volt –
mondta. – Bámuljátok meg, aztán térjetek felette
napirendre!
– Kísértésbe estem, hogy én is megcsináljam! – szólt
könnyedén Anne. – Micsoda frizura!
– Ha megcsinálod, fodrásszal csináltasd! – tanácsolta
Joni. – Ne hagyd, hogy amatőr csinálja!
Jack meglepetésére Horanék eljöttek a temetésre, és
magukkal hozták Kathleent is. Nyilván elhatározták, hogy
megengedik neki, vessen egy pillantást a lányára. Úgy tett,
mintha még sosem látta volna.
Bemutatták neki a lányt, aki udvariasan kezet fogott
vele. Jobban érdekelte viszont Joni, aki végül is híres
filmszínésznő.
 Anne tudta, kicsoda Kathleen. Joni nem tudta. Anne azt
ajánlotta Jacknek, avassa be Jonit, és alkalmat teremtett
arra, hogy kettesben maradjanak a Westchesterbe tartó
repülőúton.
– Rossz hangulatban vagy – mondta neki Joni.
Végigsimította a borostáját, és ezt újra meg újra
megismételte, mintha meg akarna bizonyosodni haja
növekedéséről. – Nem tudtam, hogy ennyire törődtél
Wolcott nagymamával.
– Mi a véleményed Kathleenről? – kérdezte.
– Kathleenről?
– Kathleen Horanról.
– Ja. Hát szép lány. De még nőnie kell. Miért?
– A féltestvéred.
– Apa!
– Ő nem tud róla.
Joni a homlokát ráncolta. – Apa, vannak még egyéb
titkaid is?
Jack viszonozta a komor tekintetet. – Te elmondtad
nekém a tiedet. Én is elmondtam neked az enyémet.

Három

A LEAR COMMUNICATIONS ELADTA A RÁDIÓÁLLOMÁSAIT. A rádiós

hirdetések többsége már helyi jellegű volt: bútoráruházak,
szőnyegboltok, autókereskedők, éttermek. A legtöbb
rádióállomásnál konzervzene töltötte ki az adásidő nagy
részét. Néhány állomás még mindig naponta sugározta a
hipochonderek óráját, amelyben rákos panaszoktól a
benőtt körömig mindenfélét betelefonáltak az emberek,
hogy az igazi orvosokat kivéve mindenkitől tanácsokat
kérjenek. A hallgatók ekkor kezdtek hallani a holisztikus
gyógymódról és a természetgyógyászatról. A látszólag
befektetési tanácsokkal szolgáló műsorok nem voltak
egyebek filléres részvények felhajtóinál.
Nem az a fajta üzlet volt, amiben Jack Lear továbbra is
benne akart maradni.

Négy

KIS JACK TIZENHAT ÉVES KORÁRA A GREENWICHI BRUNSWICK

AKADÉMIÁN TANULT. A fiúkat biztatták, hogy sportoljanak.
Jacket nem kellett biztatni. Minden sportot kedvelt:
lacrosse, futball, gyeplabda, kosárlabda. Különösen a
küzdősportokat szerette. Háromszor is beidézték az
iskolaigazgatóhoz.
– Remélem, nem kell többször mondanom, Mr. Lear,
hogy túlságosan durván játszik. A játéktéren tanúsított
agresszivitása kedvezőtlen figyelmet kelt. A sport célja
legalább annyira a jellem formálása, mint amennyire a
testé.
– Azt hittem, a játék célja a győzelem, uram! –
védekezett Jack. – A szabályok keretein belül játszom.
Nem csalok.
– Nem erről van szó. Durván játszik. Mi van, ha valaki
megsérül?
– Én is kockáztatom, hogy megsérülök, uram!
– Mr. Lear, külön utasítom, hogy vegye kicsit
könnyebben, amikor játszik.
– Még ha ezáltal veszít is az Akadémia, uram?
– Még ha veszít is az Akadémia.
Öt

CURT FREDERICK NYUGDÍJBA MENT. Hatvanöt éves volt. és

Jack nem tudta lebeszélni. Házat vásárolt az arizonai
Scottsdale-ben – a stukkós házat vályogházkülsejűre
szánták. Annyira perzselő volt a tűző nap, hogy az első
udvar inkább volt zöld kavics, mint fű, ami ott nem is
termett meg. A légkondicionálás ipari méretű volt, a hátsó
udvarban pedig fallal övezett medence volt, körülötte buja
bokrok, amelyeket az éjszaka záporozó víz tartott életben.
Frederickék körülbelül fél éve mentek el New Yorkból,
amikor Jason Maxwelltől írás jelent meg a The New Yorker
című lapban. Egyebek között így szólt:

Sok évvel ezelőtt George Blake, akkoriban frusztráltan és

magányosan élő férfi kísérletképpen homoszexuális
kapcsolatba keveredett. Lett egy Zip gúnynevű szeretője, a
fiatalember a férfiak mellett a női szerepet akarta játszani.
Idővel George ráunt a dologra, visszautasította a
szeretőjét, otthagyta Zipet, és szerzett egy feleséget.
Zip összeomlott. Úgy érezte, képtelen George érzelmei,
atyai segítsége, sőt a George által ráerőszakolt fegyelem
nélkül élni. Márpedig George szorgalmasan fegyelemre
késztette. Zip egyre lejjebb süllyedt, míg végül New York
utcáin koldult.
Zip zsarolhatta volna George-ot. Sosem tette. Túlságosan
szerette ehhez. Egy napon bátortalanul fölvetette, hogy
George segíthetne rajta. George felesége, Jane remek
keresztényi ösztönnel megáldott asszony volt, ami annyit
tesz, hogy együttérző és jótékony, ami talán a hibája is volt,
és ő javasolta, hogy Zip költözzön hozzájuk, éljen vele és
George-dzsal együtt. Az asszony közölte, hogy
megkeresheti a megélhetésre valót, ha segít a lakás körül,
így Zipből háziszolgát csináltak.
Jól érezte magát a szerepben. George többé nem tudta
megfegyelmezni, de Jane igen. A rákényszerített vezeklés
egyikeként megkérték, hogy olykor napokra vesse le
ruháját. A nagyon közeli barátok megnézhették Zipet.
Enyhén szólva meg voltak rökönyödve, hogy koktéljaikat
anyaszült meztelen házifiú szolgálja fel a szakmájában
nagy tiszteletnek örvendő, és nagyon sikeres ember
otthonában.
Ilyen helyzet nem maradhatott fent zökkenők nélkül a
végtelenségig. Jane-t mélységesen bosszantotta, hogy Zipet
egyáltalán nem érdekli az, amit a nő fájdalmas
megaláztatásnak tartott. Nem. Au contraire. Semmi sem
szolgált volna nagyobb örömére.
És így…

Amikor Anne elolvasta az írást, először hazudott Jacknek.

Nem is igazán hazudott, csak egyszerűen nem beszélt a
Jason által írt történetről. Jack nem olvasta a The New
Yorkert, és nem látta az írást. Egyetlen barátjuk sem tett
róla említést. Frederickék sem szóltak róla. Lehet, hogy ők
sem látták.
De Anne megrémült. Ő tudta, hogy ,.George” az Curt,
„Jane” az Betsy, „Zip” pedig Willard Lloyd – Kuki.
Azt is tudta, honnan vette Jason, hogy Kuki meztelenül
járkált Frederick lakásában. Egyszer Betsy meghívta
Anne-t ebédre. Anne megérkezett a lakás ajtaja elé. Betsy
nyitott ajtót. Mielőtt elmentek volna az étterembe, leültek
egy italra, amit Betsy szolgált fel. Anne tudta, hogy Willard
Lloyd, miután nyomortól üldözötten esdekelt, végül is
Frederickékhez került inasként. Megkérdezte,
kimenőnapja van-e a háziinasnak. Nem, felelte Betsy, Kuki
a konyhában volt. Aztán Anne egy pillanatra meglátta a
házifiút, aki meztelen volt. Erre Betsy elnevette magát, és
behívta Kukit a nappaliba. – A mi kis titkunk – mondta. –
Mindig is tudtam, kicsoda a kis gazember, és amikor
beleegyeztem, hogy inasként idevegyük, megköveteltem…
Ne mondd el Jacknek!
Anne nem mondta el Jacknek. De elmesélte Jasonnek,
aki nyilvánvalóan túl jónak tartotta a szituációt, semhogy
ne használná fel.
Anne a cikk megjelenése után számon kérte tőle. –
Jason, az isten szerelmére! Megbíztam benned!
– És? – kérdezte vigyorogva. – Senkinek sem ártottam.
Ha jól tudom, egyelőre te vagy az egyetlen, aki ráismert
Frederickékre. Sem telefont, sem levelet nem kaptam. De a
történet elragadó.

Hat

ŐSSZEL KATHLEEN HORAN OLYAN LÁNYFŐISKOLA ÚJONCAKÉNT

TALÁLT MAGÁRA, amelynek nevében szerepelt a „Szent Szív”
kifejezés. Eddig a Szent Szív nappali iskolájába járt, de a
főiskolára kollégiumba vonult. Többé éjszakára sem
úszhatja meg a nővérek szigorúságát.
Hallott a Szent Szív nővéreinek önsanyargatásairól. Itt,
a főiskolai hálóteremben akadtak olyan lányok, akik láttak
önmagukat korbácsoló nővéreket. Sosem egymást verték,
és mindezt „fegyelmezésnek” nevezték. Némelyiknek
szokása volt, hogy szőrből készült inget viselt, ami egész
nap dörzsölte a testét. Nem csoda, ha haragosak és
türelmetlenek voltak.
 Tudtak nagyon kedvesek is lenni, és senki sem
vitathatta odaadásukat, de Kathleen rövid idő után úgy
vélte, szószátyár, eszelős nők fogságába került.
Egyik délután, amikor meghallotta Kennedy elnök
meggyilkolásának hírét, engedély nélkül otthagyta az
iskolát, és hazament. Anyja azonnal visszavitte, és
Kathleen egy hónap szobafogságot kapott, ami azt
jelentette, hogy hét óra után nem hagyhatta el a szobáját,
kivéve, ha a mosdóba ment. Anyja tudomásul vette, és
egyetértett a rendfőnöknővel, hogy Kathleen kezd
túlságosan akaratossá válni.
Kathleen rájött, hogy mindent gyűlöl az iskolában és az
életében, beleértve ájtatoskodó anyját is. De nem volt
menekvés.

Hét 1964

BÁR JACK TULAJDONÁBAN VOLT, ÉS LÁTSZÓLAG Ő IS IRÁNYÍTOTTA

A CARLTON HOUSE PRODUCTIONS ÜGYEIT, a mindennapi
tennivalókat hozzáértő férfiakra és nőkre hagyta, akik
hosszú ideje a cégnél dolgoznak. Bob öccse lényegében
visszavonult. Dorothyval felépítettek Új-Mexikóban egy
házat, és idejük nagy részét napozással meg golfozással
töltötték.
A Carlton House-nak hatalmas és értékes filmraktára
volt. Jack engedélyezte, hogy pénzt költsenek a gyártási
munkát beszüntető stúdiók filmtárának felvásárlására.
Bekapcsolta a CH-t a regi filmek megőrzését célzó
programba, ennek keretében a filmeket a forgatásukhoz
használt törékeny és gyúlékony anyagokról átmásolták
tartósabb anyagokra. A régi filmes dobozok kinyitása
gyakran okozott csalódást: a film szétporladt, és a rozsdás
orsók alatt por pihent.
Egyes kiválasztott filmeket videoszalagra másoltak át.
Ennek révén alkalmasak lettek televíziós sugárzásra. Dr.
Loewenstein hitt abban, hogy új üzletág fejlődik ki:
videoszalagok eladása otthoni használatra, amint a
videokészülékek ára alább száll, a fogyasztói piacon
elfogadható szintre. A szalagok jövedelmező termékek
lesznek, jövendölte.
A CH stúdióit most már szinte kizárólag tévés
produkciókhoz használták.
Sally Allen csendben ismét férjhez ment Lenhez,
valahogy sikerült elkerülniük a nyilvánosságot.
Beállítottak Jackhez, és javasolták, hogy csináljanak
filmet két szomszédos házaspár életéről, akik osztoznak a
mindennapi élet örömeiben és gondjaiban. Jack elolvasta
Len forgatókönyvét. Volt benne humor, de nem vígjáték
volt. Sally komoly drámai szerepet alakítana. Jack kikérte
olyanok tanácsát, akiknek adott a véleményére, és
beleegyezett a film forgatásába. Hamar elkészültek vele,
szerény költségvetés mellett, a főszerepekben Sallyvel és
néhány, azóta már befejeződő vígjátéksorozat színészeivel.
Eljött az Oscar ideje, és mind Sally Allen, mind Joni
Lear pályázott a legjobb színésznői címre. Sally nyert.

Nyolc 1965

JACK ELŐSZÖR MENT ST. CROIX-RA ANNE NÉLKÜL. Az asszony

betegeskedett, fáradékony volt, és orvosa tanácsára
vizsgálatsorozatra feküdt be a Greenwich Hospital-ba.
Mivel nem akarta, hogy Jack a kórházfolyosón tördelje a
kezét, gyakorlatilag ráparancsolt, hogy repüljön el pár
napra St. Croix-ra, és napozzon.
Az elutazása előtti napon Jack az ebédnél összefutott
Jason Maxwell-lel. Megemlítette neki, hogy utazik, és
hozzátette, szomorú lesz az a néhány magányos nap, mert
sem Anne, sem a gyerekek nem tudnak vele utazni. Jason
felragyogott, és kijelentette, boldogan vele repülne, hogy
szórakoztassa.
Jack elfogadta az ajánlatot, és azt mondta, kifizeti
Jason útiköltségét. Az hallani sem akart róla.
Február 17-én, szerdán érkeztek meg St. Croix-ra.
Jason szórakoztató volt, ahogy megígérte. Egész idő
alatt alig hordott mást szűk rövidnadrágnál – kopott
gombokkal varrott farmerból vágta le és pálmalevélből font
kalap volt a fején, amit a parton vett az utcai árustól.
Jason csak harminckét éves volt, ami Jacknek eszébe
juttatta, hogy neki már csak egy éve van a hatvanig.
Homloka fölött már eltűnt a haja, kopaszodott. Többi
haja dús, de csaknem teljesen ősz. Amennyire tudta,
előrefésülte, de még így sem takarta el teljesen a tar foltot.
Tokát eresztett, és az álla alatt is meglazult az izom.
Szeme, amely mindig kicsit petyhüdt volt, szarkalábas lett.
De azért az arca még mindig élénk és kifejező volt,
szívesen mosolygott.
Testén nem látszott annyira a kora, mint az arcán.
Fogyókúra vagy rendszeres testedzés nélkül is csaknem
olyan karcsú maradt, mint negyvenévesen volt. Tempója
sem lassult le.
A St, Croix-n töltött harmadik estén Jack rábírta
Jasont, öltözzön föl, hogy elmehessenek vacsorázni.
Néhány rumkoktél után tengeri ételeket ettek, és a
vacsorához bort ittak. Kellemes este volt, nagyrészt azért,
mert Jason rögeszmésen igyekezett szórakoztató lenni. A
vacsoránál vagy egy tucatnyi ünnepelt személyiségről
mesélt pletykákat, nem annyira szexuális gyarlóságaikról,
mint inkább azokról a kínos helyzetekről, amelyekbe
belepottyantak.
Az egyik történet a Broadway-színésznőről szólt, aki
huszonegy éves korában a bugyijába vizelt. A másik
amerikai szenátorról szólt, akit a rendőrség ébresztett föl a
pince lépcsőjén Queensben, egy lebujnak otthont adó
házban.
Jack tudta, hogy Jason ilyen történeteket szokott
Annie-nek mesélni, az asszony szórakoztatására. Amikor a
két férfi visszatért a házba, Jack brandyt töltött, és leült a
nappaliba, hogy továbbhallgassa.
Ittak, és Jason még két történetet elmesélt. Aztán
hirtelen rosszkedvűen elhallgatott.
– Nos – mondta Jack. – Azt hiszem, ideje véget vetni a
napnak.
– Jack… – szólalt meg halkan Jason.
– Hm?
– Háltál már férfival?
Jack a fejét rázta.
– Akartál valaha? Megfordult már a fejedben?
Jack, aki már felállt, visszaült a székébe. – Nem
mondhatom, hogy sosem fordult meg a fejemben. Miért?
Jason felvonta a szemöldökét, és rámosolygott. – Hát…
– Ez a te ügyed, nem? Ha jól sejtem, most ajánlatot
hallottam?
– Egy ötletet. Tisztelettel felajánlva. Nem fogsz utálni,
mert megkérdeztem?
 Jack hátradőlt a székben, és egy pillanatra becsukta a
szemét. – Nem, Jason! Nem állok kötélnek, de nem
utállak, amiért megkérdezted.
– Olyan benyomást tettél rám, mint az a férfi, aki a
világon mindent meg akar tapasztalni. Képzelem, hogy
nem akad túl sok minden férfi és nő között, amit ne
próbáltál volna ki. Ezért gondoltam, hogy esetleg ki
akarhatod egészíteni tapasztalataid tárházát.
Jack a palackért nyúlt, és töltött magának még egy kis
brandyt. Odaadta a palackot Jasonnak, és megszólalt. –
Nem tagadom, kihívó ötlet. Igazad van, tényleg kevés
olyasmi van, amit ne próbáltam volna ki.
Jason érzéki mosolyra görbítette a száját. – Én is így
vagyok – mondta. – Van egy barátom – ritkán találkozom
vele, érthető okokból aki korbáccsal csapkod. Igazi
sebhelyeket csinál rám, Jack! És – el tudod képzelni? –
csodás!
Jack pillanatra a poharába meredt. – Az első feleségem
volt ilyen: elszánt mazochista. Nem elejétől fogva. Később,
amikor ez már jobban kielégítette. Jason… abba halt bele.

HARMINCHÁROM
Egy 1965

DR. HAROLD MANNING AZ ANNE KÓRHÁZI ÁGYA MELLETTI SZÉKEN

ÜLT. Fiatal belgyógyász volt, csak három éve végzett
gyakorlóorvosként, de Anne tudta, hogy máris kitűnő hírre
tett szert a Greenwich Hospitalban. Kedvelte és megbízott
benne. Az egyetlen hiba, amit fölfedezett benne, hogy
gyakran, túl sokat és túl szélesen mosolygott.
 – Hogy érzi magát ma reggel, Mrs. Lear?
– Azt hiszem, kicsit jobban – felelte. – A pihenés az
ágyban…
Az orvos bólintott. Mosolya eltűnt. – Igen. A pihenés az
jó. Attól tartok, arra kérjük, pihenjen még egy kicsit.
– Ó? Miért?
– Megkértem dr. Philip DeCombe-ot, csatlakozzon
hozzánk egy megbeszélésre. Együtt dolgozott velem az ön
diagnózisán. Egy percen belül itt lesz.
– Ez baljósan hangzik – jegyezte meg Anne.
– Hát, azt hiszem, a leletek nem a legbátorítóbbak –
ismerte el dr. Manning. – Dr. DeCombe specialista.
– Miben specialista, doktor úr?
Dr. Manning mélyet sóhajtott. – Rákban – felelte
halkan.
– Milyen rák?
– Mrs. Lear, mielőtt elmondanám, hadd mondjam meg,
hogy akadnak emberek, akik évekig elélnek ezzel a fajta
rákkal. Ráadásul teljesen normális, alkotó életet. Csak a
végső szakaszban gyengül le az ember.
– Végső szakasz…
– Igen. Mi… Ó, dr. DeCombe – mondta a szobába lépő,
idősebb férfira nézve.
DeCombe egyenesen a műtőből jött, zöld köpenyt viselt.
Magas, nádszál vékonyságú és teljesen kopasz volt. Jó
reggelt kívánt, és nem próbált meg vidám lenni.
– Éppen belekezdtem – mondta dr. Manning.
Dr. DeCombe komoran bólintott. – Leukémiája van,
Mrs. Lear!
Kettő

AMIKOR JACK ÉS JASON MEGÉRKEZETT A KENNEDY

REPÜLŐTÉRRE, ANNE VÁRTA ŐKET. Felajánlotta, hogy beviszi
Jasont a városba, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy taxin
megy.
Jack megvárta, amíg beülnek az autóba, akkor kérdezte
meg, mit tudott meg a kórházban.
– Úgy tűnik, kisebb vérszegénység – felelte. – Felírtak
valami orvosságot. Már javult a vérképem, és jobban is
érzem magam.
– Mi okozta?
– Ezt a fajta vérszegénységet valamilyen vírus okozza.
Nem komoly. Lehet, hogy egy ideig tablettákat kell
szednem, időnként be kell mennem vérkontrollra, de nem
leszek nyomorék.
– Jézusom, Anne… Nem tudom, mit tennék, ha…
A nő fölnevetett. – Ne gondolj rá! Ne aggódj! Én sem
aggódom, neked sincs rá okod.

Három

A NAGYOBB REJTVÉNYMŰSOR RITUÁLÉJA MINDIG UGYANAZ. A

versenyzők bemennek a hangszigetelt fülkébe, amelyben
rendszerint alulról világít a ragyogó fény, hogy mély,
drámai árnyékokat rajzoljon. Utána a homlokukat
ráncolják, és gondolkodnak a kérdéseken, amelyeket vagy
az ostoba házigazda, vagy a hoppmester tesz föl.
A Fogadjunk! házigazdája Art Merriman, a reggeli műsor
házigazdája lett, akinek a stúdió széksorai közötti
ugrabugrálása, miközben női kalapokat próbál föl,
nemcsak gyengévé vált, de lehetetlenné is, mert a nők
leszoktak a kalapviselésről.
A tizenéves baseball-szakértő Glenda Bonham vonzó
versenyző volt. A duci kis szőkeség miniszoknyában járt,
rágógumizott és a kérdések megválaszolása közben
kuncogott. Amikor ő szerepelt a Fogadjunk!-ban, a Lear
NetWork műsorainak történetében a legmagasabb mutatót
érte el.
A döntő estéjén a műsor egyértelműen megelőzött volna
minden más tévéműsort, ha Learéket egyes piacokon
nagyobb körben tudták volna fogni. Sok nézőnek még
mindig nem voltak UHF-csatomái.
– Nos, Glenda – emelte fel a hangját Merriman –, kettős
kérdésünk van. Íme az első rész. A Baseball-újságírók
Szövetsége 1931-ben kezdte megnevezni Az Év
Legértékesebb Játékosát. 1931 óta több játékost is kétszer
neveztek a legértékesebbnek, de csak néhányat neveztek
meg háromszor. Kik voltak a háromszor jutalmazott
játékosok?
A fülkén kívül kialudtak a fények. A stúdiót konzervzene
hangja töltötte be. Glenda Bonham a homlokát ráncolta,
fölírt egy nevel a táblájára, még töprengett kicsit, ismét
fölírt egy nevet, majd végül a harmadikat.
– Glenda! Kik voltak a játékosok!
A lány kuncogott. – Jimmie Foxx, Stan Musial és Joe
DiMaggio.
Merriman hevesen tapsikolt, mint a stúdió közönsége.
Aztán Merriman elkomorult. – Na, Glenda. most jön
mind közül a legkeményebb kérdés. Készen áll?
– Készen. Mr. Merriman!
Merriman zordan bólintott. – Az a játékos, aki a legtöbb
hazafutást éri el a Nemzeti Ligában és az Amerikai
Ligában, megnyeri a hazafutási bajnokságát. A modern
baseball történetében csupán egyszer nyerték el ezt a két
bajnoki címet olyan játékosok, akik a Nemzeti, illetve az.
Amerikai Ligában ugyanannyi hazafutást értek el. Melyik
évben? Kik? Hányat futottak?
Glenda Bonham mosolygott, amint gyorsan felírt
valamit jegyzettömbjébe. Nyugodtan állt, magabiztosan
mosolygott, amint a fények és a zene játéka alábbhagyott.
– Glenda?
A lány kuncogott. – 1923-ban Babe Ruth negyvenegyet
ért el a New York csapatában az Amerikaiban és Cy
Williams negyvenegyet a Philadelphia csapatában a
Nemzetiben.
– Ön most nyert… száz… ezer… dollárt!

Négy

DICK PAINTER ÁTÖLELTE CATHY MCCORMACKET. –

Megmondtam neked, hogy a kölyök jó lesz!
– Mennyire tudott volna saját magától felelni?
– A Legértékesebb Játékos… Egyértelműen tudta a
választ. Hazaütések… Tudta, hogy Babe Ruth és Cy
Williams, de nem tudta az évet, és nem volt benne biztos,
melyik csapatban játszott Williams. De az alapvető tudása
megvolt. Csak segítettünk neki a válaszok
finomhangolásában.
– De tudta, mit fognak tőle kérdezni?
– Cathy! Ne legyél naiv! Természetesen tudta, mit fognak
kérdezni tőle. Ha hiszel a tiszta vetélkedőműsorokban,
akkor a tündérmesékben is hiszel.
Öt

KÉT HÉTTEL AZUTÁN, HOGY JACK VISSZATÉRT ST. CROIX-RÓL NEW

YORKBA, egy küldönc csomagot hozott az irodájába. Amikor
kinyitotta, neccükét, parányi japán elefántcsont-faragást
talált benne, amely talán három-négy centiméteres
lehetett. Mint e műfajban sok alkotás, ez is erotikus
témájú volt, két japán férfit ábrázolt, amint orálisan
szeretkeznek. Az ajándék Jasontól jött.
Semmilyen magyarázatot sem tudott rá adni, miért
küldött neki Jason Maxwell ilyen ajándékot. Visszatette a
bársonyzacskóba, azt a kis fadobozba, és az egészet
betette íróasztala fiókjába.
Megszólalt a telefonja. – Mr. Lear, Mrs. Horan van a
vonalban, Bostonból telefonál.
Fogadta a hívást.
– Jack, el kell valamit mondanom! Kathleen eltűnt!
Elszökött a főiskoláról, és nem tudjuk, hová ment. Sosem
meséltem neked semmit sem róla, és sosem fordultam
hozzád vele kapcsolatban segítségért. Nagyon rendes voltál
ez ügyben. Sosem avatkoztál be, ahogy azt megígérted. De
én… – Connie elsírta magát, és nem tudta folytatni.
– Meséltél neki valaha rólam?
– Nem. Azért hoztam el Mrs. Wolcott temetésére, hogy
láthasd. De nem mondtuk meg neki, ki vagy.
– Fogalmatok sincs róla, hová mehetett? Tizenkilenc
éves lány nem tud csak úgy eltűnni. Van fiúja?
– Nincs! Zárdaiskolába járt. Találkozott fiúkkal, de nem
randevúzgatott.
– Akkor más barátok?
– Mindenkit felhívtunk.
 Jack egy pillanatig hallgatott, majd megkérdezte: – Mit
tehetek, Connie?
– Nem tudom. Talán semmit. De arra gondoltam,
tudnod kell. Lehet, hogy lement New Yorkba.
– Connie, van bármid, amin rajta vannak Kathleen
ujjlenyomatai?
– Ujjlenyomatai?
– Igen. Ha bármi rettenetes történt, valaki
ujjlenyomatokat vesz. Van…
– Persze, hogy van! – Connie sírt.
– Rendben van! Fel fog hívni Rebecca Murphy. Adj oda
neki akármit, amin rajta vannak Kathleen ujjlenyomatai!
És adjál fényképeket is!
– Ő kicsoda?
– Magánnyomozó, aki a múltban jól dolgozott nekem. Az
eltűnt személyek hivatala nem sokat tehet. Nincsenek
hozzá forrásaik. De Miss Murphynek meglesznek, mivel én
fizetem. Amint letesszük a telefont, felhívom.

Hat

– HA TIZENKILENC ÉVES NAIV LÁNY VOLNÁL, aki elszökik

hazulról, hová mennél? – kérdezte Anne.
– New Yorkba – felelte Jack.
– Talán. De inkább gondolnék Kaliforniára. Los
Angelesre. Lotus Landre.
Jack öklével a tenyerébe csapott. – A lány nem kapott
semmilyen istenverte nevelést! Sosem volt országban való
életre nevelték! Az első pasi, akinek az útjába akad, ki
fogja használni.
 Egy óra múlva, amikor a vacsoraasztalnál ültek,
megszólalt a telefon. Rebecca Murphy telefonált. Jack a
dolgozószobába ment, és fölvette a telefont.
– Híreim vannak – kezdte Rebecca. – Concordban
buszra szállt.
– Merre ment?
– Nehéz megmondani. Hartfordig vett jegyet. Odautazom
kocsival, és megnézem, mit tudok kideríteni.
Az asztalhoz visszaülve Jack a fejét csóválta, és morgott.
– Hartford.
Kis Jack, aki most már tizenhét éves volt, és egyáltalán
nem kisfiú, homlokát ráncolva kérdezte. – Tudhatnám, mi
folyik?
Jack tekintete ide-oda ugrált Kis Jack és Liz. valamint
Linda és Nellv, illetve Anne között.
– Akár el is mondhatnád nekik – jegyezte meg Anne.
Jack szomorúan bólintott. – Egy nagyon szép.
tizenkilenc éves lány eltűnt Boston mellett az egyik
főiskoláról. Elszökött. Mindenki rettenetesen aggódik.
– De mi miért aggódunk?
Jack körülnézett az asztalnál. – Mert a féltestvéretek.

Hét

KIS JACKNEK JÚNIUSBAN KELLETT VÉGEZNIE A BRUNSWICK

AKADÉMIÁN. Közben ott volt a baseball-idény. Az első
szezonban a menedzser dobójátékosként indította, de
amikor egyetlen játszmában két hazafutást ütött, majd a
következőben még kettőt, az edző átirányította az első
kiindulási ponthoz. Utolsó évadja közepére már 408-at
ütött. A védőjátékosok féltek tőle. Szinglijeit megduplázva
diadalmasan a második pontra jutott, az ott állóval olyan
csúnyán ütközött, hogy az illető kórházi ápolásra szorult.
Hazafutáskor az volt a taktikája, hogy olyan keményen
csapta meg az elfogót, hogy az kiejtette a labdát. Egyik
iskolatársa az évad végéig kiesett a baseballból, miután a
Jack Learrel való ütközés után eltört a bordája.
Április végén annak az előkészítő iskolának az
igazgatója, amely egy ligában játszott a Brunswickkal,
értekezletet hívott egybe. Nem több mint tízpercnyi vita
után határozatot hoztak, hogy a Brunswickot minden
olyan meccsen vesztesnek nyilvánítják, amelyen Jack Lear
a Brunswick tagjaként szerepelt.
Kis Jack középiskolás sportolói karrierje véget ért.
Úgy tett, mintha nem érdekelné. Apjának annyit
mondott, hogy az előkészítősök anyámasszony katonái.
Majd valamilyen labdajátékot űz a főiskolán. A Harvard és
a Yale elutasította, de fölvették Columbusba, az Ohio
Állami Egyetemre. Talán Woody Hayesnek szüksége van
kemény játékfelfogású védőre.

Nyolc

KATHLEEN HORAN FÉNYKÉPEIT MUTOGATTA REBECCA MURPHY A

HARTFORDI BUSZÁLLOMÁS DOLGOZÓINAK, és megtudta, hogy a
lány Clevelandbe vett jegyet. Becky elcsípett egy repülőt,
és remélte, hogy Kathleen előtt odaér a clevelandi
buszállomásra. Egy órát késett. És eltűnt a nyom.
Rebeccának semmi jelentenivalója sem volt, kivéve azt,
hogy a jelek szerint Kathleen nyugatra tart. Visszatért
Bostonba, és rábeszélte a rendőrséget, hogy a rendőrség
belső távíróján küldje szét a lány fényképét és
ujjlenyomatait.
Múltak a napok, és semmi sem történt. Connie és Dan
Horan őrjöngött. Jack tett valamit Rebecca révén, de ők
semmit sem tudtak csinálni. Dan San Franciscóba repült,
és Haight-Ashbury utcáit rótta, ez volt az a hely, ahol az
elszökött fiatalok köztudomásúlag összegyűlnek.
Mindenkinek megmutatta Kathleen fényképét:
rendőröknek, narkósoknak, papoknak, utcai embereknek.
Néhányan együtt éreztek vele. Néhányan nem. Kudarcot
vallva repült vissza Bostonba.
Dan nem mondta Connie-nak, de arra gondolt, hogy
Kathleenből – talán törvényszerűen – kitör a Lear-vér.
Jack felfüggesztette tennivalóit. Lemondta az üzleti
útját, mert attól félt, nem lesz elérhető, ha valami hír
befut. Túl sokat ivott. Nem jól aludt. Anne közelről figyelte.
Nem szívesen látta, hogyan reagál a férje a személyes
válsághelyzetre.
Végül Kathleen eltűnése után néhány héttel Jack
Houstonba repült, hogy Doug Humphreyval találkozzék.
Tovább már nem halogathatta. A Lear Communications
azt tervezte, hogy nagyobb mennyiségű kedvezményezett
részvényt felajánl félmilliárdos tőkeemelés céljából. Az
igazgatótanács két bankártagja – Douglas Humphrey és
Joseph Freeman – találkozni akart az első számú
ügyvezetővel. Billy Bob Cotton és Ray l’Enfant is ott lesz.
Jack a megbeszélés előtt este érkezett, és együtt
vacsorázott Douggal, Billy Bobbal és Rayjel, valamint Mary
Carsonnal, aki mostanában gyakran ott ült
megbeszéléseiken. Reggel a társaság szokás szerint leült a
medence mellé, papírjaikat szétteregették az üveglapú
asztalon.
 Éppen csak elkezdődött a megbeszélésük, amikor
Rebecca Murphy telefonált.
– Bingó! Tudom, hol van.
– Jó hír? – kérdezte reménykedve Jack.
– Nem nagyon. De lehetne rosszabb is. Nebraskában,
egy Grant nevű város börtönében van.
– Börtönben, az isten szerelmére. Miért?
– Semmi igazán komoly. Úgy tűnik, fizetés nélkül
távozott egy kávézóból. Napi három dolláros tarifával tölti
büntetését. Beszéltem a seriffel. Még megvan egy Los
Angelesbe szóló buszjegye és néhány dollárnyi készpénze,
amit nem hajlandó felajánlani a büntetés fejében.
Ráadásul azt sem hajlandó megmondani nekik, ki ő, s
nem engedi, hogy kapcsolatba lépjenek a családjával.
– Mennyibe kerülne kihozni onnan?
– Jelenleg nyolcvan dollárba. Átutalhatok pénzt a…
– Ne. Akkor megint elveszíthetjük. Odarepülök és
elintézem. Hazaviszem. Ne telefonálj Horanéknak vagy
másnak!

Kilenc

JACK HOUSTONBA UTAZOTT A BEECHCRAFT SUPER H18-ASON,

amely csaknem négyszáznyolcvan kilométeres óránkénti
sebességgel repült. Még Humphreytól telefonált a
pilótának, és megkérte, hogy tervezze be úti célként a
nebraskai Granthez legközelebbi repülőteret, és intézze el,
hogy a repülőtéren autót bérelhessen.
Fél tizenegykor szálltak föl, délután értek földet
Ogallalában. Onnan rövid autóút vitt Grantbe, a
szomszédos megye székhelyére.
 Elmer Hastings. a seriff napbarnított, csontos arcú férfi
volt. Jelvényei khaki ruhában és szalmakalapban ült
összekarcolt, sárga tölgy íróasztala mögött.
Jack bemutatkozott. – Úgy tudom, beszélt a
magánnyomozómmal, Miss Murphyvel.
– Igen. Belevaló csaj. Szép kis munka volt kideríteni, hol
van Miss Horan. Maga azt mondja, hogy a lány apja, de
Miss Murphy azt mondta nekem, hogy a lány neve Horan.
A magáé Lear.
– Hosszú történet – mondta Jack. – Ha akarja,
elmesélhetem a részleteket. Szeretném kifizetni a
büntetését, és elvinni innen. A cégem repülője Ogallalában
vár a reptéren. Remélem, még ma este New Yorkba tudom
vinni Kathleent.
– Hát, nézzük csak! A büntetése száz dollár volt, plusz a
14,75 dolláros perköltség. Tizenegy napja van itt. – A seriff
jegyzettömbön számolt. – Az annyi mint 114,75 dollár
mínusz 33. Marad 81,75 dollár. Hogyan akar fizetni?
Remélem, készpénzben.
– Készpénzben – hagyta rá Jack.
– Jerry – szólt a seriff nagy érdeklődéssel hallgató
helyettesének –. menj vissza és szólj Miss Horannak, hogy
szedje össze a holmiját! A papája itt van. és lefizeti a
büntetését.
Jack letett négy húszast, egy egydollárost és hetvenöt
centet az íróasztalra.
– Lehet, hogy még akad egy kis gond – szólalt meg a
seriff.
– Mi az? – kérdezte kétkedően Jack.
– Lehet, hogy nem akar menni. Csökönyös lány. Mielőtt
megírom magának a nyugtát, jobb lenne, ha beszélne vele,
és meggyőződne róla, hogy tényleg elmegy. Azt mondta,
bármi áron Kaliforniába megy, nem vissza keletre.
Tizenegy nap alatt sem gondolta meg magát, és tudja,
hogy még huszonhét nap hátravan. Talán…
– Szeretnék beszélni vele.
A női börtön nem cellasor volt, csupán három oldalról
acélrudakkal bekerített, néhány négyzetméteres ketrec.
Két ágy, vécé és mosdó volt a berendezés. Kathleen volt az
egyetlen fogoly, az egyik ágyon összekucorodva,
elgondolkodva nézett ki a rácsokon. Skótmintás szoknyát,
fehér blúzt és sötétkék kötött kabátot viselt. Az az érett,
méltóságteljes szőkeség volt, akit a zárdai iskola
színpadján látott. De el volt csúfítva. Arca beesett, sovány
és fakó. Jack egy pillanatig csak nézte, mielőtt fogadalmat
tett magának.
Bólintott, és rámosolygott Kathleenre. A lány fölkelt, és
a rácshoz jött. – Ki az… Mr. Lear? Azt mondták, az apám
van itt.
– Igazat mondtak, Kathleen! Én vagyok az apád.
A lánynak tátva maradt a szája. Két kézzel kapaszkodott
a rácsba, hogy el ne essen. Aztán bólintott, és sírva fakadt.
– Tudtam, hogy valami nincs rendjén – szólalt meg. –
Mindig is tudtam, hogy hazudnak nekem. Valamiről.
Mindig tudtam, hogy valamiben más vagyok. – Mélyet
sóhajtott, és elfojtotta a sírását. Miért nem jöttél hozzám
évekkel ezelőtt?
– Nem mehettem. Sok mindent meg kell beszélnünk.
Magánrepülő vár ránk. Órákat töltünk a levegőben, ott
beszélgethetünk és csak beszélgethetünk.
– Nem megyek vissza Bostonba! Nem megyek vissza
abba az iskolába!
– Ez rendben van. Nem mész vissza Bostonba, és nem
mész vissza abba az iskolába.
 Kathleen feljebb csúsztatta jobb kezét a rúdon. Leejtette
a bal kezét, hagyta a keresztrúdon megpihenni. – Te meg
az anyám?
– Így igaz. Ő az anyád.
– Azt mondják, zsidó vagy. Úgy értem… Connie és Dan
azt mondja…
– Miért ne mondanák. Ez fontos nekik.
Kathleen elvigyorodott. – Ha te zsidó vagy, akkor én is
zsidó vagyok! Ezért erőszakolták rám a vallásukat…
Micsoda meglepetést szerzek nekik!
– Ne hozzál most semmilyen nagy elhatározást,
Kathleen! Rengeteg időd van, hogy gondolkozz. Szeretlek
és hazaviszlek, és ott majd kitalálunk a számodra valami
jót.

HARMINCNÉGY
Egy 1965

A KARÁCSONY FURCSA, DE ÖRÖMTELI ÜNNEP VOLT LEARÉK-NÉL

GREENWICHBEN. Priscilla, aki még mindig a családnál volt,
kijelentette, hogy még sosem látott ilyen nagyszerűt.
Jack és Anne három különböző partin és a kibővített
háztartás fölött elnökölt.
Tavasszal Linda a Columbián megszerzi kandidátusi
címét mikrobiológiából. Több egyetemen is jelentkezett
tanszéki állásra. Randevúkra járt, és egyetemi évei alatt
nem lakott Jackkel és Anne-nel. Nelly nyolcéves volt, és
bejelentette életcélját: csellón fog játszani.
Joni és David Breck eljött Los Angelesből. Jonit ismét
jelölték Oscar-díjra, ezúttal a Dandelion (Pitypang) című
filmbeli szerepéért. Négy hónapos terhes volt. Még nem
látszott rajta. Daviddel azt mondták, még a baba születése
előtt összeházasodnak, de egyelőre bizonytalan, hogy
mikor. Harry Klein komoly mellékszerepet adott a
Dandelionban Davidnek, és őt a legjobb
mellékszereplőként jelölték Oscarra. Nagyon tapintatosan
kezelték a helyzetét, mert Joni házasságon kívüli
terhességének híre sok szavazatot venne el
mindkettőjüktől.
A háztartás legérdekesebb új tagja Kathleen volt.
Horanék eljöttek Greenwichbe, az összeszólalkozás
indulatos, csaknem erőszakos volt.
– Mégis mi a csodát képzelsz? – rikoltozta Connie. – Te
Krisztushívő vagy, Krisztus Gyermeke! Néhány nővér még
mindig úgy gondolja, hogy elhivatottságod van.
– Érdektelen, aszott öreg banyák – morogta Kathleen.
– Elég az ilyen beszédből – jelentette ki sötéten Dan.
– Judaisztikai tanulmányokat folytatok, és bat micvóm
lesz – közölte Kathleen.
Dan és Connie egy pillantást vetett Jackre, aki
megvonta a vállát, és így szólt: – Megmondtam neki, hogy
nekem sosem volt bar micvóm.
– Amit csinálni fogsz, ifjú hölgy, hogy hazajössz és
visszamész az iskolába – mondta Dan egyfajta
véglegességgel a hangjában.
Kathleen megrázta a fejét, legalább olyan véglegesnek
tűnő határozottsággal.
– Majd gondoskodom róla, hogy gyere!
Jack egyik ujjával Dan felé bökött. – Nem. Nem fogod
megtenni. Győzd meg, ha tudod!
Nem tudták.
 Később, amikor Kathleen elment a Salom Templom
rabbijához, az elmagyarázta neki, hogy tervezett
elhatározását nem szabad harag vagy sértődöttség
hatására meghozni. De azért beleegyezett, hogy elkezdje
héber nyelvleckéit és zsidó hittanóráit. A lány elment
ügyvédhez is. Sara Lehrerre akarta változtatni a nevét. Az
ügyvéd azt felelte, később megtárgyalhatják a dolgot, ha
még egyszer alaposan átgondolja.
Kathleen, aki azt kérte, mostantól szólítsák Sarának,
szerető és segítőkész fiatal lánynak bizonyult a ház körül.
Bár makacsul hajtogatta, hogy a zárdai iskolában gyenge
nevelésben részesült, segíteni tudott Liznek a differenciál-
és integrálszámításban, Nellynek pedig meg tudta mutatni
a zene és a matematika közötti szoros kapcsolatot.

Kettő 1966

MÁRCIUSBAN JACK IDÉZÉST KAPOTT EGY SZENÁTUSI BIZOTTSÁG

ELŐTTI MEGJELENÉSRE, amely a televíziós sugárzási jogok
tisztességtelen használatának ügyében folytatott
vizsgálatot. Sor mikrofonnal megrakott asztal mögé ült le,
televíziós reflektorok fényében, szemben tíz szenátorral és
a jogászukkal.
A bizottsági jogász rakoncátlan hajú és mókusfogú
fiatalember volt. Roger Simmonsnak hívták, és ő tette föl a
legtöbb kérdést.
– Mr. Lear úgy véli, hogy a köz szolgálatában használja
az ön cége rendelkezésére bocsátott értékes televíziós
frekvenciákat?
Jacket alaposan felkészítették erre a szereplésre.
Elegáns sötétkék öltönyt vett föl és tisztelettudóan, de
magabiztosan ült a tanúk asztalánál, kezét összekulcsolta
maga előtt. Ügyvédje a balján ült. Anne mögötte. Joni az
ügyvéd mögött foglalt helyet.
– Nyilvánvaló, Mr. Simmons, hogy a televízió azzal
szolgálja legjobban a közt, ha egyebet sem sugároz, mint
oktatási műsorokat, ahogy a közszolgálati televíziók teszik.
Sajnos, ezzel nem tudunk pénzt keresni, márpedig pénzt
kell termelnünk, ha benne akarunk maradni az üzletben.
Egyike vagyok azoknak, akik szánakozva látják azt a sok
sületlenséget, amit a hálózatok, beleértve a Lear Networköt
is, sugároznak. A műsorok minőségére összpontosítunk,
és azt hiszem, vagyunk olyan jók, mint versenytársaink.
– Mr. Lear, pillanatnyilag az önök hálózata az egyetlen,
amely nagy nyereményeket osztó vetélkedőműsorokat
sugároz. Elképesztő csalásokat lepleztek le, és ezek halálra
ítélték ezeket a műsorokat. Mivel magyarázza, hogy az ön
hálózata feléleszti ezt a műsorformát?
Jack ivott egy korty vizel, majd válaszolt. – Nem
próbálom megmagyarázni. Általában szólva nem én
választom ki a Lear Networknél adásba kerülő műsorokat.
Ezt mások teszik, akiknek nálam jobb érzékük van a
közízléshez. Az a benyomásom, hogy a közönség élvezi a
vetélkedőket, látni akarja őket.
– Önök sugározzák a Fogadjunk! című műsort. Ez a
műsor tisztességes?
– Nincs okom az ellenkezőjét hinni.
– Akkor tehát nem hajlandó közvetlenül tanúsítani,
hogy tisztességes?
Jack nyugodtan mosolygott. – Az igazat megvallva, Mr.
Simmons, még sosem láttam. Én engedélyeztem – úgy
értem, én mondtam az embereimnek, hogy csak csinálják.
Ők meg akarták csinálni, én pedig igent mondtam.
Mindössze ennyi közöm van hozzá.
– Mr. Lear, ha bebizonyítjuk, hogy a Fogadjunk!
szélhámosságra épül, tagadni fogja?
– Semmit sem fogok sem megerősíteni, sem tagadni
ezzel kapcsolatban – jelentette ki szelíden Jack. – Semmi
közöm sincs a Fogadjunk! című műsorhoz. Pénzt hoz.
Ezért sugározzuk. Különben nem engedném adásba.
– Úgy véli, ostoba műsor?
Jack bólintott. – Ez egyike az én hálózatomon és
másokén sugárzott, sok ostoba televíziós műsornak.

Három

JACK ÉS ANNE NEM TÉRT VISSZA AZONNAL NEW YORKBA. Aznap

délután lakosztályukban ültek a Mayflowerben, és a
szenátusi bizottság délutáni ülését nézték.
Dick Painter volt a tanú.
– Szélhámos műsor a Fogadjunk!, Mr. Painter? –
kérdezte Simmons.
– Egyáltalán nem – felelte Painter, némi csalódottságot
színlelve. – Valamennyien végigmentünk ilyesmin pár évvel
ezelőtt. Mi a Learnél nem vagyunk olyan bolondok, hogy
hagyjuk megismétlődni.
Simmons kinyitott egy vastag dossziét. – Néhány napja
egyik versenyzőjük, aki rengeteg pénzt nyert a Fogadjunk!-
ban, vallomást tett e bizottság zárt ülésén. Azért zárt
ülésen hallgattuk meg a tanúvallomást, hogy megvédjék az
illető személyiségi jogait. Az illető azt vallotta, hogy
előzetesen ismertették vele a műsorban elhangzó
kérdéseket, hogy még adás előtt megtanulhassa a
válaszokat. E személy azt vallotta, hogy minden félórás
adás előtt személyesen ön, Mr. Painter tette föl a
kérdéseket, és hallgatta meg a válaszokat, amelyeket aztán
adásban megismételtek. Igaz ez? Ezt csinálta?
Painter karját megragadta az ügyvédje, és félrehúzta a
mikrofonoktól. Egy percig tanácskoztak, majd Painter a
mikrofonok és a bizottság felé fordult: – Mivel nem tudom,
ki volt az önök tanúja, valószínűleg nem tudok felelni a
kérdésükre.
– Ó, azt hiszem, tud, Mr. Painter – szólalt meg Donald
Hooper, Kentucky állam demokrata párti szenátora, a
bizottság elnöke. – Hadd fogalmazzam újra a kérdést! Az
ön tudomása szerint ön vagy valaki más ismertette-e a
kérdéseket a Fogadjunk! versenyzői közül bármelyikkel
adás előtt?
Painter félrehajolt, és ügyvédjével tanácskozott. Utána
felelt. – Tisztelettel megtagadom a választ, azon az alapon,
hogy válaszom esetleg bűnösnek állíthat be.
Jack felpattant a heverőről, és megragadta a telefont.
Durenberger Kapcsit hívta New Yorkban.
– Láttad? Hallottad, amit Painter mondott? Így fogja
folytatni, minden kérdésnél az ötödik alkotmány-
kiegészítésre fog hivatkozni! Kapcsi, szólj a
biztonságiaknak, hogy Painter nem teheti be a lábát az
irodákba. Pecsételtesd le az irodáját! Pecsételtesd le az
aktáit! Nyilatkozatot adok ki innen, hogy irodáit és aktáit
lepecsételtettük, és csak a meghatalmazott szövetségi
nyomozóknak engedjük meg, hogy hozzájuk férjenek.
Állíttasd le a Fogadjunk! Adásait! Adjatok helyette
bármilyen nyavalyás műsort ma este. És… még valami.
Vezettesd ki az épületből Cathy McCormackot! Azonnal!
Közöld vele, hogy ki van rúgva!
Négy

JONI EZÚTTAL SEM KAPTA MEG A LEGJOBB SZÍNÉSZNŐNEK JÁRÓ

OSCAR-DÍJAT. Viszont David Breck megkapta a
Dandelionban nyújtott alakításáért a legjobb
mellékszereplőnek járó Oscart.
Joni elkeseredett, és elhatározta, hogy fityiszt mutat
Hollywoodnak. Bejelentette, hogy terhes, és egyidejűleg azt
is, hogy nem megy feleségül a gyermeke apjához.
David szerelmes volt belé. Ennek ellenére egyikük sem
lelkesedett a házasságért. Mindketten olyan rugalmasan
szerették az életüket, ahogy volt. Továbbra is együtt
laktak, és David kijelentette, hogy segít a
gyereknevelésben mint a gyermekét vállaló apa.
Júniusban megszületett a baba, a kislány a Jacqueline
Michelle nevet kapta. Jack és Anne Kaliforniába repült a
cég új lökhajtásos gépén, amelynek típusa a sors
iróniájaként Lear Jet. Joni megnyugtatta őket, hogy
boldog.

Öt

ANNE KÉT PARTIT RENDEZETT JACK HATVANADIK

SZÜLETÉSNAPJÁRA: egyet otthon, családi körben, egyet pedig
a New York-i Négy Évszak étteremben, széles baráti
körben.
Senki sem gyanította, hogy az asszony szándékosan
megragad minden alkalmat, hogy össze tudja hívni a
családot. Vérképe rossz volt, orvosai más, erősebb
gyógyszerekre állították át. Érezte, hogy fogyóban van
energiája, de tevékenységet erőltetett magára.
 Hanyatló egészsége ellenére Anne telefonált és írt
minden meghívót, és egyedül szervezett mindent a két
partira.
Mindazok közül, akiket Joni telefonon hívott a családi
összejövetelre, egyedül Joni érezte mostohaanyja hangján
az izgatottságot. Ő és David félbehagyta a tárgyalását
Harry Kleinnel egy új filmről, és hazarepültek.
Joni kereste az alkalmat, hogy félrevonja Anne-t, és
beszélgessen vele. Egyik este a medence mellett üldögélve
meglátta Anne-t, amint kilépett a házból. Megkérte
Davidet, menjen be, hadd beszéljen Anne-nel. Az asszony
leült melléje, de egy pillanat múlva Liz és Nelly jött ki
úszni, ezért Joni azt ajánlotta, sétáljanak le a tóhoz.
Anne szeretett a tóban úszni, be is ment a meleg, zöld
vízbe. Joni követte, és néhány percig úsztak. Kijöttek a
vízből, és nedves bikinijükben letelepedtek a füves partra.
Anne egyetlen szót sem szólt. A vízre és a lenyugvó
napra meredt. Joni megfigyelte, hogy Anne mostanában
gyakran üldögél csendben, magába mélyedve.
– Megbocsátod nekem, ha valami olyasmiről beszélek,
amihez semmi közöm? – kérdezte Joni.
Anne a homlokát ráncolva nézte. – Megbocsátok, de te
nem fogsz magadnak megbocsátani. Ha bizalmamba
fogadlak, súlyos teher nehezedik a válladra. Talán jobb
volna, ha ennyiben hagynánk.
– Anne, valami baj van, ugye? Valami nagy baj.
Anne bólintott. – Muszáj beszélnem valakivel! Hány éves
vagy, Joni? Harmincegy? Ha beavatlak, teljes, feltétel
nélküli ígéretedre van szükségem, hogy nem mondod el
apádnak. Vagy bárki másnak.
– Férfi van a dologban? – kérdezte Joni, hirtelen
megriadva, és bízva abban, hogy csupán erről van szó.
 – Nem. Nincs férfi. Megígéred?
– Megígérem – mondta hangsúlyosan Joni. – Miről van
szó, Anne?
– Meg fogok halni, Joni!
A medencénél Liz és Neily úszkálását figyelő Jack látta,
amint Anne és Joni átölelik egymást. Mosolygott. Felnőtt
lánya és felesége barátokká váltak.

Hat

JONI MEGŐRIZTE A TITKOT. Folytatódott a családi hétvége. Kis

Jack az Ohiói Állami Egyetemről hazatérve büszkén
közölte, hogy kipróbálták, és bevették a futballcsapatba.
Dicsekedett, húga, Liz utálta.
Lindát, aki mikrobiológusi állást vállalt a Yale-New
Haven Hospitalban, eljegyezte Guy Webster, aki egy New
York-i jogi cégnél dolgozott vezető partnerként.
Amikor Jack születésnapi partiján a fiatalembert
bemutatták a társaságnak, azonnal tudatta velük, hogy
tagja a John Birch Társaságnak. Meglehetősen merev,
fontoskodó fiatalember – valójában unalmas tökfej –
benyomását keltette Jackben, és azon csodálkozott, mi a
csudát lát benne Linda.
Joni is úgy vélte, hogy Guy Webster igazi seggfej. A
tizenhét éves Liz hasonló következtetésre jutott, és ezt el is
mondta Joninak.
Jack a medencénél állva beszélgetett Jonival, amikor Liz
nevetve odaszaladt hozzájuk. – Hallottam, amikor Linda
mondott neki valamit! Sosem találjátok ki, hogy mit! Azt
mondta: „Ha még valakinek elmondod, hogy a John Birch
Társaság tagja vagy, tökön foglak rúgni. Elég baj az, hogy
tagja vagy, akkor is, ha nem hallom lépten-nyomon.”
Jack mosolygott, és megvonta a vállát. – Talán Linda
tudja, hogy mit csinál.
– Bárcsak közbeléphetnénk – mondta borúsan Joni.

Hét

AUGUSZTUSBAN A THE NEW YORKER ÚJABB NOVELLÁT KÖZÖLT

JASON MAXWELLTŐL. Egyebek között ez állt benne:

Elcsípett beszélgetés a Lutéce-ben:

– Nem hinnéd el, ha ránézel, de ő a legszexisebb élő férfi.
– Istenem! Én Jack Kennedyvel csináltam.
– Jack Kennedy! Tényleg. Én nem erre gondoltam.
Semmit sem tudsz, amíg nem töltesz egy éjszakát a
mesterrel.
Jefferson Le Maitre katolikus ízlésű, ember volt, amikor
erotikus életről volt szó. Első felesége egyetemesen elismert
eleganciájú asszony volt, aki lefaragta férje sallangjait és
kulturálttá, kozmopolita úriemberré tette. Első felesége
megismertette másfajta ízléssel is. Legközelebbi barátaik,
és csakis a legközelebbi barátaik tudták, hogy az elegáns
Madame Premiere megszállott mazochista volt, aki élvezte,
ha lekötözik és ütlegelik. Le Maitre kezdetben vonakodott a
kedvében járni, de végül, hogy boldogságot szerezzen a
nőnek, és megóvja a házasságukat, kötélnek állt, és
megtanulta önfeledten korbácsolni, mígnem az asszony
kegyelemért kiáltozik.
 Mivel azonban katolikus ízlésű ember volt, egy remek
katolikus lánnyal való szórakozása véget vetett első
házasságának.
Első Feleség másik társat talált, aki mazochizmusához
eljátszotta a szadista szerepét. Durva játékot űztek. Az
asszony néha kézibilincsen csüngött le a gerendáról,
miközben a férfi lovaglóostorral korbácsolta. Egyik este,
miközben a nő csüngött, karját két bilincs feszítette szét, a
férfi szívinfarktust kapott és a nő rettegő szeme láttára
meghalt. A nő nem menekülhetett. Gyötrelmes órákon
keresztül csüngött, míg végül ő is meghalt.
Jefferson Le Maitre mélyen sajnálja felesége halálának
tragikus módját. De még így sem állja meg, hogy ne
mondja: legalábbis orvosi értelemben az asszony csaknem
ugyanúgy halt meg, mint Krisztus. A kiterjesztett karok
miatti keringési rendellenesség következtében.

Le Maitre. A mester, a tanító. Der Lehrer. A tanító. John

Lehrer tanító volt Németországban. Erich a családi nevet
Learre változtatta. A kapcsolat homályos volt, de azok előtt
nem, akik ismerték Jack családjának történetét.
A mazochista első feleség. Kevesen tudtak róla. Nagyon
kevés beavatott tudja, hogy ki az a Jefferson Le Maitre.

Nyolc

– KISUJJAL SE ÉRJÜNK HOZZÁ – MONDTA ANNE.

A heverőn feküdt a manhattani ház nappalijában. A
magazin a kávézóasztalon feküdt. Ma reggel olvasta a
Jason Maxwell-írást, és most Jack olvasta.
– Legszívesebben megölném – jelentette ki Jack.
 – Ne! Meghívjuk egy ebédre a Lutéce-ben. Muszáj, hogy
együtt lássanak bennünket nyilvánosan mint nagyon jó
barátokat, akik között semmi diszharmónia sincs. Ez azt
mondja a világnak, hogy még csak fel sem ötlött bennünk,
hogy rólunk írhatott volna. Rólad. Ha bántjuk, az annyit
mond, hogy rólad írt, és mi tudjuk.
– Úgy fogunk tenni, mintha az elbeszélés szórakoztató
volna?
– Akár úgy is tehetünk. Nincs ötven ember sem, aki
tudja, hogy rólad írt. Ha bármi negatívat csinálunk,
százszor annyian fogják gyanítani.
Jack hangosan sóhajtott. – Rendben van. Csak azt
kívánom, bárcsak találnék rá valamilyen módot, hogy kést
vághassak a hátába.

Kilenc

JONI KALIFORNIÁBÓL TELEFONÁLT AZ APJÁNAK. Hangja rideg

volt. – Nem mondhattad volna el, hogyan halt meg?
– Akkor Johnnak is el kellett volna mondanom. Nem
gondoltam azt, hogy bármelyikőtöknek tudnia kellett
volna. Csak huszonkét éves voltál, Joni!
– Most harminckettő vagyok. Elmesélhetted volna.
Mégis. Figyelmeztettelek Jason Maxwellre. Hányan fognak
rájönni erre az összefüggésre?
– Anne és én elvisszük ebédelni a kis gazembert. Olyan
látszatot akarunk teremteni, mintha még mindig
puszipajtások volnánk, vagyis nem is írhatott rólunk.
– Sok szerencsét! Ja, és… apa! Mindig tudtam, hogy te
vagy a legszexisebb élő férfi.
 HARMINCÖT
Egy 1967

SENKI SEM SZÓLT SEMMIT. Ugyanakkor világos volt, hogy

nem csak néhányan jöttek rá, mi a kapcsolat Jason
Maxwell Le Maitre-je és az igazi Jack Lear között.
Olyanok, akik eddig csak biccentettek a Harvard Club
bárjában Jacknek, azok most rámosolyogtak. A greenwichi
Country Clubban az aratóbálon nők kérték fel táncolni,
majd a padlón pörögve sugárzó arccal néztek barátnőikre,
miközben befészkelték magukat a „legszexisebb élő férfi”
karjaiba.
Az Esquire című lap egyik újságírónője telefonált, hogy
szeretne egy portrét írni róla a magazinnak. A vele és
Anne-nel folytatott beszélgetések alatt egy szót sem szóltak
Maxwell írásáról, s az interjúkból készült cikkben sem
említették, de az interjú és a cikk hangneméből világos
volt, hogy az olvasók többsége tudja: Jack Lear a Le
Maitre.
Az egészben az volt a legrosszabb, hogy Jacknek és
Anne-nek muszáj volt a nyilvánosság előtt megjelennie
Jason Maxwell-lel, és úgy kellett tenniük, mintha még
mindig barátok volnának. Amikor hármasban a Lutéce-
ben ebédeltek, a találkozóról három pletykalap is említést
tett, egyikük Jack Leart Le Maitre modelljének nevezte.
Fotósokat nem engedtek be a Lutéce-be, de a Post közölt
egy fényképet, amelyen hármasban távoznak az
étteremből, és feltűnően mosolyogva sétálnak az utcán.
Ebédnél Jason egyetlen szót sem ejtett az írásról. Sem
Jack, sem Anne nem hozta szóba. Jason igyekezett
szórakoztatni őket azzal a történettel, hogy egy hónapja az
egyik takarító az Ovális Irodában egy heverő alatt
megtalálta Jackie Kennedy bugyiját. – Honnan tudta, hogy
Jackie Kennedyé? – kérdezte Anne. – Minden
fehérneműjébe belehímeztette a monogramját – avatta be
Jason. Anne témát váltott. Gratulált Jasonnak Norma
című új regényének megjelenéséhez, amelyet bőségesen
méltattak a kritikák, és máris a bestseller-listák élén állt.
– Csekélység – mondta Jason.
Jack semmit sem tudott tenni, kénytelen volt együtt élni
a Jasontól kapott új hírnévvel. Mérges volt, de nem volt
feldúlva.

Kettő

HARRY KLEIN NAGYOBB PRODUCER LETT, MINT VALAHA. Joni

körülnézett az irodájában, amelyben hét éve járt először.
Sokkal hatásosabb volt most, hogy Harry közszemlére
tette a legjobb filmnek odaítélt két Oscart.
Harry a falakon mindig tartott fényképeket sztárok által
aláírva, és most ki voltak téve az elmúlt hét év legnagyobb
sikerei. Joni elégedetten látta, hogy autogramos fényképe
ott van a többiek között. Bekeretezve, előkelő helyre kitéve
ott volt egy autogramos fénykép, amelyen Harry Klein a
mosolygó Kennedy elnökkel ráz kezet.
A most ötvenéves Harry alig változott. Ha őszült, akkor
festette a haját. Még mindig kedvelte a sötétkék tűpettyes
csokornyakkendőket. Stílusát egyetlen vonatkozásban
változtatta meg: eltűntek a nagy, szarukeretes
szemüvegek, amelyek már-már ismertetőjegyévé váltak.
Helyüket kontaktlencse vette át.
 – Hallom, bemutatnak az Esquire-ben – mondta.
– Igen. Amolyan folyton-nyoszolyólány-sosem-
menyasszony típusú lányként – mondta Joni savanyúan. –
A kétszer jelölt színésznő.
– Hé! Mire számítasz? Cary Grantnek sosem volt Oscar-
díja. Tyrone Power sem kapott soha. Bob Hope-nak sem
volt. Nagyon tisztelnek téged ebben a szakmában.
– Hét év alatt három filmet csináltam.
– Csinálhattál volna ötöt vagy hatot. Ne felejtsd el
azokat a forgatókönyveket, amelyeket te utasítottál vissza!
– Harry, meg akarom kapni Jason Maxwell Normájának
a szerepét.
– Jó isten, Joni! Azt már kiszignálták Ingrid Bergman-
nak!
– Túl öreg.
– Audrey Hepburnt is érdekli.
– Ő nem eléggé evilági. Nincs olyan közönség, amely
elhinné, hogy Liza Dolittle Norma.
– Joni, nem látom, hogyan tudnánk neked adni Normát.
– Szükségem van rá, Harry! Pokolian sokat számítana!
– Pokoli helyzetbe hozol.
Joni hanyagul elmosolyodott. – Tegyük fel, hogy én
kerülök pokoli helyzetbe. Menjünk vissza oda, ahonnan
kiindultunk, Harry! Kérem, hogy tedd meg nekem, ahogy
hét évvel ezelőtt is kértelek! Én is kész vagyok megtenni,
amit hét évvel ezelőtt tettem, hogy meggyőzzelek!
– Hogyan mondhatnék erre nemet?
– Csak jusson eszedbe, elég jó vagyok a Norma-szerepre.
Semmilyen nagy áldozatot nem hozol. Egyszerűen
szívességet teszel nekem. És én is teszek neked egyet.
– Egyet?
– Most és megint. Bármikor. Áll az alku?
 A nő keze után nyúlt, mintha meg akarná rázni, de
amikor megragadta, a karjába vonta, és hevesen
megcsókolta. Egyikük sem vetkőzött le. Joni térdre
ereszkedett, s elővette a férfi szerszámát. Benyálazta a
farkát, egészen a golyójáig, ameddig csak be tudott érni az
alsónadrágjába. Nem olyan volt, mint egykor. A férfi egy
perc alatt elélvezett.

Három

JACK ÉS ANNE AZ OHIÓI COLUMBUSBA REPÜLT, HOGY MEGNÉZZÉK

KIS JACKET az Ohio State-ben futballozni. Liz nem volt
hajlandó elmenni.
Nagyszerű játékot szalasztott el. Vendéglátójuk, a helyi
Lear tévéállomás igazgatója a repülőtérről a stadionba vitte
Jacket és Anne-t, végighajtottak néhány lakónegyeden,
hogy megmutassa nekik a látványosan szép arany és vörös
juharfákat és a tölgyeket. A stadion patkó alakú volt,
nyolcvanezer tomboló drukkerrel tele, akik pokoli zsivajt
keltettek. Az egyetemi zenekar – csupa férfi, nő egy szál
sem – katonás pontossággal menetelt, és úgy is zenélt.
Jellegzetes figurájuk volt, amikor kirajzolták az Ohio szól.
A zenekar végigmasírozott a betűkön, amíg kirajzolódott a
teljes szó. A zenészek a helyükre szökdécseltek, s az i-re a
pontot a nagy körtuba tette föl.
Woody Hayes edző úgy találta, hogy Kis Jack nem az a
nagy, súlyos fiú, akinek gondolta – ahhoz nem elég nagy
és súlyos, hogy középső védőt vagy emberfogót játsszon,
ahogy abban bizakodott. Vonalon kellett védekeznie.
Ehhez elég súlyos volt, és mellesleg gyors is. A jó
munkáért Hayes edző vadgesztenyével jutalmazta
játékosait: vadgesztenyefa levelének körvonalát rajzolták
fel a sisakra. A mostani, második évadjában Kis Jack hat
gesztenyelevelet gyűjtött a sisakjára. Azon a délutánon
kiérdemelte a hetediket, amikor olyan keményen ütközött
a Wisconsin egyik védőjével, hogy az elejtette a labdát,
amit az Ohio State meg is szerzett.
Az a fajta játék, amit az előkészítő iskolában kiátkoztak,
a főiskolán remek futballnak minősült. Kis Jack imádott
ütni. Semmi személyes sem volt ebben, egyszerűen csak
szerette megütni a labdát vivő játékost, hogy az elterüljön.
A főiskolai futballisták olyan remek fizikai állapotban
voltak, hogy egy ütés meg sem kottyant nekik. Kis Jack
olyan remek fizikai állapotban volt. hogy állta a
viszontütéseket is.
Becenevét, a Kis Jacket ismerték az egyetemen, de nem
illett rá teljesen, és a diploma előtt állók új becenevet
adtak neki: LJ. A mérkőzés alatt kétszer, amikor
látványosat ütött, a tömeg azt kántálta, hogy LJ, LJ, LJ.
Mivel a mérkőzés után Hayes edző szerepelt a Lear
tévéállomás műsorában, rövid magánjellegű program
erejéig találkozott Jackkel és Anne-nel, egy spanyol stílusú
étteremben a stadion közelében. Kicsit később
csatlakoznak a szurkolók és a szülők tömegéhez a nagy
teremben, de az edző először Jackkel, Anne-nel és Kis
Jackkel ivott.
– Szeretem a fiúk felfogását – mondta Hayes edző. Nagy,
szögletes, erőtől duzzadó férfi volt, széles mosoly ült az
arcán. – Megvan hozzá mindene, hogy sikeres legyen a
futballpályán, vagy bárhol, ahová menni akar.
– Hát, köszönöm – mondta Jack. – Nem tudom,
elmondta-e magának, de volt egy féltestvére, akiben
szintén megvolt a kellő felfogás. A Csendes-óceánon halt
meg egy repülőgép-hordozóra való éjszakai leszállás
közben.
– LJ. ezt sosem említetted.
Kis Jack mosolygott. – Nem tudtam, hogy kellett volna.
– Kellett volna, bizony! Na, meséld el nekünk, LJ –
mondta őszinte lelkesedéssel az edző mit tanultunk a mai
játékból?! – Jack és Anne felé fordult. – A fiúktól elvárjuk,
hogy minden mérkőzésből tanuljanak valamit. A
győzelemért játszunk, igen, de azért is, hogy tapasztalatot
szerezzünk. Mit tanultunk ma, LJ?
– Az hiszem, a gyakorlás fontosságát, mester!
– Így van, pontosan így van. Hadd beszélgessek néhány
percet a szüleiddel hármasban! – Amikor LJ odébb lépett,
Haycs edző megszólalt. – Eszes játékos. Ez a fiú úgy él a
futballpályán, amilyent még sosem edzettem. Ahogy
elkapta ma délután az ellenfélnek azt a játékosát… Én
nem sejtettem, merre fog az a srác menni, de LJ igen, és
utánaeredt. Büszkék lehetnek rá.

Négy 1968

A BÍRÓSÁG MEGADTA AZ ENGEDÉLYT KATHLEEN HORANNAK, HOGY

SARA LEHRERRE VÁLTOZTASSA A NEVÉT.
De nem tanult úgy a rabbival, hogy megcsinálja bat
micvóját. Elvétve járt templomba, aztán abba is hagyta.
Júniusban végez a Columbián, amelyre jó
eredményekkel és Linda segítségével jutott be. Közölte
Jackkel, hogy nem tudja, mit akar csinálni. Jobban bízott
Anne-ben, mint Jackben, és elmondta az asszonynak,
hogy a világon mindent megadna, ha azt csinálhatná, amit
Joni, de realistának kell lennie. Tudta, hogy sem a
tehetsége, sem a külseje nincs meg ahhoz, hogy filmsztár
legyen. Anne azt ajánlotta, menjen Los Angelesbe, töltsön
néhány napot Jonival, ahol megtanulhat valamit, ami őt is
meglepi majd. Joni boldogan ráállt, hogy fogadja a lányt,
és a diplomaosztás után nem sokkal Sara el is repült Los
Angelesbe.

Öt

DOUGLAS HUMPHREY NYOLCVANKÉT ÉVES VOLT, ÉS ÚGY

DÖNTÖTT, VISSZAVONUL AZ AKTÍV ÜZLETI ÉLETTŐL. Előzetesen
tájékoztatta Jacket, hogy vissza akar vonulni az LCI
igazgatótanácsából, és megkérte, jöjjön el hozzá
Houstonba, és beszéljék meg utódlásának kérdését.
Jack a Westchester repülőtérről szállt fel a cég gépével,
és egy júliusi hétfőn elrepült Texasba. Humphrey szeretett
a medence mellett beszélgetni. Jack kicsomagolt a
vendégszobában, és fürdőnadrágban vonult ki. Humphrey
a nagy napernyő alatt üldögélt, mint szokott, és Mary
Carson ugyancsak szokás szerint ott úszott.
Humphrey rákok ollóit ropogtatta. Odakínálta a tálat
Jacknek
– Írtam egy végrendeletet – közölte. – Amennyit csak
tudok, Maryre hagyok. Mindenben az övé lesz
érdekeltségeim többsége. Az utóbbi néhány évben sokat
segített nekem. A dolgokról nagyjából ugyanannyit tud,
mint én.
– Nagyon pozitív benyomást tesz rám – mondta Jack. –
Mindig is így volt.
– A fiam 1944-ben Normandiában halt meg. Azt hittem,
ő lesz majd az örökösöm, és ő vezeti majd a boltot, de…
Mary akkor született, amikor középkorú voltam. Elvált. Az
utóbbi éveit nekem adományozta.
– Szerencsés vagy, hogy melletted van – mondta Jack.
– Hogyan fogadnád, ha Mary venné át a helyemet az LCI
igazgatótanácsában?
A kérdéstől meglepve nézte Jack az izmos, barnára sült
bikinis asszonyt, aki egymás után úszta a távokat a
medencében. – Doug, nem tudom elképzelni, mi akadálya
lehet.
Humphrey mosolygott. – Megmondanád nekem, ha
valami ellene szólna, ugye?
– Valószínűleg, de nem jut eszembe semmi sem.
– Ha a részvényeimmel Mary mellett szavazok, és te is a
tieiddel, akkor ez lefutott ügy.
– Rendben. Áll az alku.
– Mary! Beleegyezik.
A nő kimászott a medencéből, és az asztalhoz jött. Jeges
gint töltött magának, és fölemelte a poharát.

Hat

MIALATT JACK TEXASBAN JÁRT, ANNE ELMENT A KÓRHÁZBA, ÉS

MEGKAPTA AZ ELSŐ SUGÁRKEZELÉST. Hányingere volt tőle. Azt
hitte, okádni fog, de végül megúszta.
Dr. Manning injekciót adott neki, hogy véget vessen az
émelygésnek. – Elmondta már a családjának? – kérdezte
az orvos.
– A mostohalányom tudja – felelte halkan.
– Nem fogja tudni most már sokáig titokban tartani –
mondta a férfi.
– Nem maradt már sok időm.
 – Bárcsak meg tudnám mondani, mennyi. A
sugárkezelés néha hónapokig, sőt évekig leállítja a
betegséget. De…
– Azt mondta, talán öt év. Bár volna három és fél évem.
– A gyerekei felnőttek, ugye?
– A fiam faragatlan, drabális futballjátékos az Ohio
State-ben. A lányom az idén érettségizett, és Princetonba
megy az ősszel. Elég sokáig éltem, hogy lássam őket
kirepülni a fészekből. A férjem az, akinek érzelmi támaszra
lesz szüksége.
– Ki az ön támasza, Mrs. Lear? Érzelmileg.
– Nagy megrázkódtatás lesz Jacknek, ha bekövetkezik.
Nem akarom, hogy végigszenvedje az előttünk álló
hónapokat.

Hét

HARRISON WOLCOTT JÚNIUSBAN, NYOLCVANHÉT ÉVES KORÁBAN

MEGHALT. Jack és Anne Bostonba repült a temetésre.
Horanék, akik Edith Wolcott temetésére eljöttek, most
nem bukkantak fel.
Júliusban Linda lehozta a medencéhez Nellyt úszni, és
elmondta Anne-nek, hogy házassága Guy Websterrel nem
sikerült. Gyógyszert szed, nehogy teherbe essen tőle, de
szeretne családot.
– Nem akarok attól az embertől gyereket. Sosem
követtem el ilyen ostobaságot! – zokogta.
– Ne szülj meg olyan gyereket, akit nem akarsz! –
nyugtatgatta Anne.
Linda egy pillanatra Anne-re meredt. Beszívta az alsó
ajkát. – Anne, te fogytál. Fogyókúrázol?
 – Nem. Vérszegény vagyok. Ettől fogyok, kiszívja az
energiámat.
Linda ijedt arcot vágott. – Anne…?
– Joni tudja – suttogta Anne. – Most már szerintem te
is. Ez a mi titkunk. Úgyis elég hamar kiderül. De még ne!
– Anne, rosszul házasodtam. Azért jöttem ma ide, hogy
kiderítsem, mit szólnátok Jackkel, ha otthagynám Guyt,
és egy időre ideköltöznék. Ezt szeretném tenni. Szükséged
lesz itt valakire.
Anne eltakarta kezével az arcát, és sírni kezdett. – Csak
ha biztos vagy abban, hogy más ok miatt akarod otthagyni
a férjedet – sírta.

Nyolc

ANNE ÉS JACK AZ ÉTKEZŐASZTALNÁL ÜLT LINDÁVAL ÉS NELLYVEL.

– Azt hiszem, mi… azt hiszem, mi… – Anne nem tudta
befejezni a mondatot. Hirtelen előredőlt, az arca
belebukott a tányérba.
– Anne! Anne! Ne!
Jack föléje hajolt, megütögette a vállát, a hátát,
megpróbálta eszméletre téríteni.
Linda kihívta a mentőket.
1968. szeptember 18-án, szerdán Anne titka kitudódott.
A következő tíz napot Jack a kórházban töltötte, Anne
szobájában egy székben ülve aludt keveset. Nézte, hogyan
gyengül az asszony. Figyelte kétségbeesett erőfeszítését,
amelyet az átmeneti javulás reményében tett. Egyre
levertebbé vált. Kihullott a haja, teljesen megkopaszodott.
A jelek szerint nem volt róla tudomása. Biztosan nem
törődött vele.
 Gyenge volt, az idő nagy részében aludt, de éber óráiban
teljesen magánál volt. Mindenről tudott, mindent
megértett.
– Titokban tartottam előtted, ameddig tudtam – mondta
Jacknek. – Eleget szenvedsz. Semmi értelme sem lett volna
hagyni, hogy végigszenvedd az utóbbi három évet.
– Bármilyen áron megosztottam volna veled a
szenvedést – suttogta.
– Huszonkét évet töltöttünk együtt – mondta az
asszony. – Akkor is vállaltam volna ezt az árat ezekért az
évekért, ha előre tudtam volna, mi fog történni.
Amikor újra elaludt, Jack a műanyag, hátrahajtható
támlájú székben ült, és sírt, amilyen halkan csak tudott.
Anne kórházban töltött tizedik napja után dr. Manning
megkérte Jacket, hogy üljön le vele a folyosón a
társalgóban. – A felesége most már hazamehet, Mr. Lear –
közölte.
– Meghalni – válaszolta tompán Jack.
A fiatal orvos végigsimította a szemét és az arcát. –
Minden tőlünk telhetőt megtettünk – suttogta.
Anne-t mentő vitte haza, és két nővér fektette ágyba.
Ettől fogva huszonnégy órás ügyeletet tartott mellette egy
ápolónő.
Amilyen gyakran csak tudott, Anne felült az ágyban.
Megkérte Jacket, játsszon vele scrabble-t. Amíg magánál
volt, jól játszott, és láthatóan élvezte.
Jack hazahívta a gyerekeket. Liz azonnal jött. LJ
közölte, hogy szombaton fontos meccse van, de vasárnap
megpróbál hazajönni. Jack felhívta Woody Hayest, aki
maga vitte ki autón LJ-t az egyetemi repülőtérre, és
föltette egy lökhajtásos Lear repülőgépre, amelyet az ohiói
üzleti cég bocsátott rendelkezésre. Az vitte el a fiút a
westchesteri repülőtérre. Hiányzott a mérkőzésről. Az LCI
gépe Los Angelesből hozta haza Jonit. Sara vele jött.
A család tudta, hogy Anne-től vesznek búcsút.
Az asszony ragaszkodott ahhoz, hogy lehozzák a
nappaliba, hogy láthassa a családot, még ha cipelni kellett
is. Nagy karosszékben ült a kandalló egyik oldalán, szürke
gyapjúnadrágot viselt, hogy eltakarja lesoványodott lábát,
sötétzöld pulóverrel fedte aszott karját. A fejét nem fedte
be. Miután ivott egy whiskyt és megevett egy csésze levest,
biztatta a családot, hogy menjenek vacsorázni. Nem
akarta, hogy lássák, amint Jack és az ápolónő
feltámogatja a lépcsőn.
Amikor elaludt, és Jack ismét lejött, a férfi sírt. Amióta
Anne összeesett, csak akkor hagyta el a házat, ha a
kórházba ment be. Ő is összeesett. Nem tudott dolgozni.
Mások irányították az üzletet. Mary Carson Bostonból
odarepült, és átvette az igazgatótanács végrehajtó
bizottságánál elnöki tisztét, hogy Jack visszatértéig
irányítsa a céget. Senki sem kereste, még telefonon sem.
Másnap Anne ismét lejött. A könyvtárban üldögélt, és
egyenként beszélgetett a gyerekekkel. Nyugodt volt.
Igazság szerint beletörődött a sorsába. Ameddig csak
tudta, visszautasította a halál gondolatát.
Azt mondta nekik, ne maradjanak tovább. Lehet, hogy
holnap meghal, de akár karácsonyig is elélhet. Semmi sem
nyomasztóbb számára, mint azt látni, hogy félbeszakítják
mindennapi életüket, hogy csak ott üljenek és várjanak.
Jack éppen ezt teszi – őt nem tudta róla lebeszélni –, és ez
is elég baj.
Linda kivételével, aki házasságának kudarca miatt
lakott a házban, a család ismét szétszéledt.
 November 10-én, szombaton korán reggel Anne békésen
meghalt. Az éjszakás nővér ébresztette föl Jacket, hogy
megmondja neki, majd otthagyta az ágyában. A férfi sírva
szenvedett.

HARMINCHAT
Egy 1969

HÉTFŐN, JANUÁR 6-ÁN JACK VÉGLEGESEN VISSZATÉRT AZ

IRODÁJÁBA. Nagyon lefogyott. Emberemlékezet óta először
olyan öltöny volt rajta, amely nem állt rajta tökéletesen.
Nagyon napbarnított volt, mert Anne novemberi halála óta
St. Croix-on volt. Linda az idő nagy részében vele volt.
Nelly otthon maradt december közepéig Priscilla gondjaira
bízva, de lejött, amint megkezdődött az iskolában a
karácsonyi szünet.
LJ és Liz karácsonyra csatlakozott Jackhez St. Croix-
on, és eljött Joni és David is. Sara, aki munkát talált Los
Angelesben, egy héttel karácsony előtt látogatta meg.
Valamennyien látták, amint sír. A parton ült, amikor
rátaláltak, a hullámokat nézte, és sírt.
St. Croix-ról telefonálta össze az LCI igazgatóit és vezető
tisztségviselőit, hogy az igazgatósági teremben jöjjenek
össze január 6-án, hétfőn.
Ott volt Mary Carson, a nagy konferenciaasztal végén
ült. Jelen volt Mickey Sullivan, Durenberger Kapcsi, Herb
Morrill. dr. Friedrich Loewenstein és Raymond l’Enfant. A
többi igazgató a falak mentén álló székekben ült, többen
pedig álltak.
 Jack fölemelkedett. – Köszönöm mindannyiuknak, hogy
több mint három hónapra fölmentettek kötelezettségeim
alól. Roppant segítségemre volt annak tudata, hogy az idő
alatt, amíg képtelen voltam ellátni munkámat, hozzáértő
és odaadó emberek dolgoztak helyettem. Őszintén hálás
vagyok.
– Arra kérem önöket, tegyenek meg nekem még egy
szolgálatot. Tudom, hogy valamennyien együttérzésüket
akarják nyilvánítani. Megkaptam lapjaikat, leveleiket, és a
maga idejében mindegyikre válaszolni fogok. Most viszont
kérem önöket, ne nyilvánítsanak több részvétet. Ha
magánbeszélgetésre leülünk, ne azzal kezdjék, mennyire
sajnálják a veszteségemet. Tudom, hogy így éreznek. De
minden együtt érző megnyilatkozás csak felidézi bennem…
Hangja elcsuklott, egy percig az asztal mellett mindenki
a padlót fürkészte, amíg igyekezett visszanyerni
önuralmát.
– Hölgyeim és uraim, egy céget kell vezetnünk! Amikor
St. Croix-ról telefonáltam, javaslatot tettem a mai
igazgatósági értekezlet napirendjére. Arra kérem az
asztalnál ülőket, hogy maradjanak, Dave és Margaret is. A
többieknek ismét köszönöm. A héten mindannyiukkal
kettesben leülök megbeszélni, mit csinálnak és mit kell
tennünk.
Egy pillanatra, mielőtt kinyitotta a jegyzetfüzetét, és
rátért volna az első napirendi pontra, végignézett az
asztalnál ülő magabiztos tisztségviselőin, igazgatóin és
stábján. Változások mentek végbe, és még lesznek
továbbiak. Painter természetesen távozott. Helyét
műsorszakemberrel kell betölteni. Durenberger Kapcsi
hetvenkilenc éves volt. s hamarosan visszavonul. Hírek
szerint lehet, hogy Ray l'Enfant állást kap a Nixon-
kormányzatban. Eufóriás volt Nixon megválasztásakor,
kabátja hajtókáján tűzzománccal készült amerikai zászlós
jelvényt viselt. Mary Carson már nem a bikinis
fiatalasszony volt, akit Jack a medencében látott, hanem
érett nő, rövidebbre vágott hajjal és olvasószemüveggel.

Kettő

MARY CARSONNAL EBÉDELVE JACK MEGTUDTA, HOGY A NŐ

TÖBBRE VÁGYIK A BAJBAN MINDIG KÉZNÉL LÉVŐ IGAZGATÓ
SZEREPÉNÉL, AMIT APJA TÖLTÖTT BE.
Napközben,
végighallgatva a nő elképzeléseit, Jack közölte, javasolni
fogja az igazgatótanácsnak, válasszák meg alelnökké.
Csaknem tizenegy órakor érkezett haza. Mickey vitte
haza, Jack saját kulcsával nyitott ajtót. Linda a
könyvtárban várt rá, ott nézte a televíziót, és közben
könyvet is olvasgatott.
Kikapcsolta a tévét, és letette a könyvet. Felállt. Sárga
bébidoll hálóing volt rajta. Közelebb lépett Jackhez, és a
karjába vetette magát. Csókolóztak.
Jack telefonált neki, tudta, hogy a férfi vacsorázott. –
Menjünk föl – suttogta Linda.
Nem a nagy hálószobát használták, amelyben Anne-nel
aludt. Jack átköltözött az egyik vendéghálóba. A nagy
hálószobát úgy hagyták, ahogy Jack és Anne utolsó együtt
töltött éjszakáján volt. Még Anne pongyolája is ki volt
terítve, mielőtt szeptemberben utoljára bevonult a
kórházba.
A vendégszoba elég sivár lett volna, de Linda bevitt
néhány holmit, köztük az egyik erotikus nyomatot,
amelyet Anne vásárolt Jacknek. Ruhái a szekrényben
lógtak. Az íróasztal egyik fiókjában a nő fehérneműit
tartották.
Amíg Jack levetkőzött, Linda választott magának
valamilyen ruhát. A kiválasztott darabokkal bevonult a
fürdőszobába, és átöltözött. Amikor kijött, fekete dzseki,
fekete szatén tangabugyi, csipkés fekete harisnyatartóval
felfogott sötét harisnya és magas sarkú, fekete lakkcipő
volt rajta.
Jack egy szál alsónadrágra vetkőzött, két brandyt
töltött, és leültek egy székre. Linda az ölében ült. Tizenegy
óra volt, Jack bekapcsolta a tévékészüléket. Szokásuk
volt, hogy megnézik a híreket, és legalább egy részt
Johnny Carson műsorából.
Lehúzta a lány tangabugyiját. Linda leborotválta a
szőrzetét. Az övéhez hasonlóan pazar szeméremajkakat
Jack nem látott még: piros, húsos, jól látható. Cirógatta,
Linda pedig ficánkolt és nyögdécselt. Megragadta Jack
péniszét.
A hírek szokás szerint kevésbé voltak érdekesek, mint
amit ők műveltek. Az ágyhoz siettek, és belevetették
magukat a szeretkezésbe. A Carson-műsor kezdetére
fejezték be, visszatértek a székbe. Mindketten meztelenek
voltak, eltekintve az asszony harisnyájától. Összebújtak.
Linda volt számára az üdvösség. A gondviselés hozta
őket össze. Egyikük sem tervezte. Anne halála után öt
héttel Jack és Linda kettesben maradt St. Croix-on. Linda
segítette és vigasztalta. Joni félbehagyta volna a Norma
forgatását, hogy apjával legyen, de Linda megnyugtatta,
hogy szabadságot kap a Yale-New Havon Hospitaltól, és
vele tud menni St. Croix-ra. Jack roppant hálás volt.
Linda pontosan tudta, hogyan kell vele bánni, mikor
volt tréfás kedvében a férfi, mikor akart egyedül kóborolni
a tengerparton, mikor akarta, hogy vele lődörögjön a
piacon. Amikor egy nap a piacon megfogta a nő kezét, ő is
erősen megfogta a férfiét. Ettől kezdve minden el volt
intézve.
– Jack – mondta, amikor a Carson-műsorban
reklámszünet következett –, elköltözöm ebből a házból.
– Istenem, ne!
Megcsókolta a férfi nyakát. – Nem csinálhatjuk, amit
csinálunk. Abba kell hagynunk! Nem szabad Nellynek
megtudnia, hogy a nagyapjával hálok. Nem hagyhatjuk,
hogy a család rájöjjön.
Jack mindkét kezével végigsimította saját arcát. –
Tudom… – suttogta. A keze után nyúlt. – Linda, lehet,
hogy megöltem volna magam, ha te nem vagy.
– Nem. Nem ölted volna meg magad.
– De lehet. A világ minden kincsét odaadnám, ha…
– Az emberek gyűlölnének bennünket. Kezdve a
szüleimmel. Komolyan mondom, hogy gyűlölnének, Jack!
A férfi sóhajtott, és vonakodó egyetértéssel bólintott.
– Ezért kell valami más lakhelyet találnom. Nem megyek
vissza Guyhoz, az halálbiztos. Én…
– Várj egy percig! – szólt közbe. – Nem kell lakhelyet
keresned! Te itt laksz. Én költözöm el.
– Ezt nem teheted.
– De igen. Gondold végig, mennyi problémát megold. A
városban fogok lakni. Egyébként sem akarok
Greenwichben lakni. Most nem. Mégis… ez a családi
otthon. Nem akarnám eladni. Amikor Joni, LJ vagy Liz
hazajön, ez a hely az övék kell hogy legyen. És Kathleen
számára is – akarom mondani Sarának. Ez a ház Priscilla
otthona is. Több mint húsz éve van velünk. Én beköltözöm
a városi házba. Magammal viszek néhány személyes
holmit, és… Linda! Tedd meg! Csinálj belőle otthont
magadnak, és Nellynek! Időnként meglátogatlak majd, És
nem kell nekünk…
– De kell. És fogunk is. Alkalmanként. De mást kell
magunknak találni. Mindkettőnknek. – Megcsókolta a
férfit. – Szeretlek, Jack – suttogta. – Minden módon,
ahogyan valakit szeretni lehet.
– Én is szeretlek, Linda… minden kellemes módon.

Három

JONI KÍVÁNSÁGÁRA MO MORRIS MEGPRÓBÁLT FILMES MUNKÁT

SZEREZNI SARÁNAK. Amikor nem sikerült, munkát ajánlott
neki a saját irodájában. Mindenki meglepetésére, beleértve
magát, Sarát is, jól beilleszkedett, és gyorsan beletanult a
szakmába. Fél évvel azután, hogy belépett az
ügynökséghez, Mo új hirdetőtáblát festetett.

MO MORRIS ÜGYNÖKSÉG
Mo Morris elnök
Samuel Friden, Peter Dole, Sara Lehrer
Irodák Los Angelesben, New Yorkban, Londonban

Mo hetvenöt éves volt, és hagyta, hogy fiatalabb társai

egyre nagyobb felelősséget vállaljanak az ügynökségben.
Friden örökölte az olyan nagy ügyfelet, mint Joni, de Mo
tudta, hogy az jobban szeretné, ha féltestvére képviselné
őt. Maga is rajta tartotta kezét Joni karrierjén, de hagyta,
hogy Sara foglalkozzon néhány apróbb részlettel.
Sara éles szeműnek bizonyult, ami a szerződések apró
záradékait illeti. Független producerek, köztük a maguk
filmjeinél producerkedő sztárok előszeretettel tértek el az
általános szerződésektől, és maguk szövegezték meg
szerződéseiket, olyan szokatlan záradékokkal, amelyek
gyakran nem a színészek vagy a rendezők javát szolgálták.
Az ügynök dolga volt ezeknek a kiszúrása, és Sara ki is
szúrta őket.
Bár szerette új nevét, abbahagyta a judaizmus
tanulmányozását. Kezdett mind több időt tölteni egy fiatal
íróval, Brent Creightonnal. Nekiadta a szüzességét, a férfi
pedig bemutatta egy kommunának, ahol elszívott néhány
füves pipát, és meztelenül járt-kelt.

Négy

JONI VÉGRE ELNYERTE AZ OSCAR-DÍJAT JASON MAXWELL

REGÉNYÉNEK FILMVÁLTOZATÁBAN NORMA SZEREPÉÉRT. Hozzá
elnyerte a New York-i filmkritikusok díját és az Arany
Földgömb-díjat is.
Anno halála óta Jack első nagyobb nyilvános
megjelenése az Oscar-díj átadása volt. Joni megígérte,
hogy aznap este híres színésznő kísérője lehet, majd Mo
Morris segítségével összehozott neki egy randevút. Jack
sugárzó arccal lépett ki limuzinjából, majd a kamerák
fényének kereszttüzében kezét nyújtva kisegítette Ava
Gardnert. A nő vele ment a diadalmas vacsorára is, ahol
Joni Oscarját szorongatta, és kétszáz vendég tisztelgését
fogadta.
Sara is ott volt, Brent Creightonnal. A tömegben, ahol
minden nő látványosság, vagy legalábbis feltételezhetően
az, friss szépségével és ruházatával keltett figyelmet:
egyszerű, vékony, piros zsákruha, amely alatt tisztán
láthatóan semmit sem viselt. Egyetlen ékszer volt rajta, az
a gyémánttal díszített karkötő, amely Anne-é volt.
Liz is ott volt. Apjával érkezett Los Angelesbe a cég
repülőjén. A bátyja kísérte el. LJ-t beválogatták az ország
legjobbjai közé, és elszerződött profi futballjátékosnak a
Miami Dolphins csapatához. Liz megvetette, de be kellett
ismernie, hogy pompás érzés volt tagbaszakadt válogatott
futballista kíséretét élvezni. Tizenkilenc éves volt, és nem
tett úgy, mintha az Oscar-díj közönségének figyelmét
akarná felhívni magára. Ezüstlamé ruhát viselt, amely
merész első részével és hátsó dekoltázsával vonzotta a
csodálkozó tekinteteket.
Linda is megérkezett az LCI repülőjén. Gyöngyökkel
kivarrt, testhez simuló, fekete ruhájában, sötét
harisnyájában és fekete cipőjében lélegzetelállítóan nézett
ki.
Vacsora után, hajnali kettőkor Jack összehívta a
családot a Beverly Hiltonban lévő lakosztályába. Csak a
család tagjait, az udvarlókat, kísérőket nem.
Fölemelt egy pohár pezsgőt. – Joni… – kezdte halkan. –
Mindannyian büszkék vagyunk rád. A gyerekeim vitték
valamire, mindegyikük. Bárcsak… – Megállt, beharapta
alsó ajkát. – Bárcsak itt lehetne John és Anne… És, Joni…
még Kimberly is. Büszke volna rád.

Öt 1970

CURT FREDERICK UNATKOZOTT ARIZONÁBAN, AHOGYAN AZT JACK

MEGJÓSOLTA. Amikor Jack azt ajánlotta, menjen vissza New
Yorkba, és csináljon havonta egy interjúműsort, Curt
megbeszélte Betsyvel, aki beleegyezett. Havonta egy
hétnél, tíz napnál többet nem kellett New Yorkban töltenie.
Jack meghívta Curtot és Betsyt. hogy amikor keletre
jönnek, lakjanak a greenwichi házban.
Linda örült, hogy minden hónapban jó egy hétre
vendégül láthatta Frederickéket. A nagy hálószobában
helyezte el őket, tudta, hogy Jack nem ellenezné – és tudta
azt is, hogy a férfi úgysem használná. Ha Frederickék ott
voltak, két-három éjszakára ő is kijött.
Mindegyik egyórás műsorban két interjú szerepelt.
Seregnyien boldogok voltak, hogy Curt Frederick
meginterjúvolta őket. Még mindig világhírű televíziós
újságíró volt. Nixon elnök nemcsak igent mondott az
interjúra, de e célból New Yorkba is eljött. John Connally
volt texasi kormányzó vállalta, hogy beszél arról, amikor
1963. november 22-én együtt ült az autóban Kennedy
elnökkel. Mose Dajan izraeli védelmi miniszter is eljött a
stúdióba, és válaszolt Curt kérdéseire. A művészvilágból
Dinah Shore, Ingrid Bergman és Marlene Dietrich ült
kamerák elé, és csevegett Curt Frederickkel.
Egyik este Greenwichben Jack ajánlatot tett Curtnak.
Curt lecsapott rá.
Április 22-én, szerdán műsorának két vendége Averell
Harriman és Jason Maxwell volt.
Harriman természetesen kedves, barátságos és
diplomatikus volt. Mindenki arra számított, hogy a műsor
második felében Jason drámai ellentétet nyújt majd.
Jack leült a művésztársalgóban, ahol a vendégek vártak
a sorukra. Jasont kisminkelték – vagyis kis púderral
vékonyan bekenték – és készen állt a kamerák elé lépni, de
ideges energiától volt feszült.
– Iszom egy whiskyt, Jason! Velem tartasz?
– Hát, talán egyre.
 – Egy whiskyt. Megkapod.
Jason a mennyezetre meredve ült, idegesen dörzsölgette
a kezét, miközben Jack italt töltött. Nem vette észre, hogy
Jack kis üvegfiolát vesz elő a zakója zsebéből, megrázza,
és a tartalmát a pohárba önti. Bőségesen öntött rá
whiskyt, és jeget is tett hozzá.
– Tessék – mondta Jasonnak, és átadta a poharat.
Visszament a kis bárpulthoz, és magának is töltött egy
jeges whiskyt. – Egészségedre!
Jack fölemelte a poharát, és egyszerre lehajtotta az
italát. Jason megdöbbent, de követte a példáját.
– Hát, ihatnánk még egyet – mondta Jack. – Két kis ital,
mielőtt bemész…
Jason bólintott. – Az a gond, tudod, hogy az íróknak a
talkshow-kban általában kevés mondanivalójuk akad.
Mindent, ami bennünk van, papírra vetünk.
– Anne-nel a hasunkat fogva nevettünk a történeteiden.
– De a tévében nem mondhatom el őket. – A monitorra
pillantott, ahol Averell Harriman komolyan felelt Curt
valamilyen kérdésére.
– Mesélj az új könyvedről! Mi lesz a címe?
– Még nem találtam ki – mondta Jason, magába döntve
a második whiskyt. – Ez a könyvírás legnehezebb része:
kiagyalni egy… címet.
– Kérsz még egyet? Egy kicsit? – kérdezte Jack.
– Csak egy picit!
Jack kevésbé volt bőkezű a harmadikkal. Nem akarta,
hogy Jason kibukjon, még mielőtt a kamerák elé ül.
Fiatal nő kopogott be, és beszólt. – Három perc, Mr.
Maxwell!
 Jason megigazította a nyakkendőjét, és kefével
végigsimította a haját. Bejött érte a rendező, és együtt
kimentek a stúdióba.
Jack zsebkendőjével fölemelte Jason poharát. Kivitte a
fürdőszobába, és kimosta. Visszavitte a helyiségbe, és
gyűszűnyi whiskyt öntött két jégkockára. Visszament a
fürdőszobába, elővette a zsebéből a fiolát, a zsebkendőjére
tette, és rátaposott. Az üvegszilánkokat lehúzta a vécében
a műanyag kupakkal együtt.
Jason nem dülöngélt a stúdióban. Odament a kijelölt
székhez és leült. Izgett-mozgott, mintha csiklandoznák,
amikor a technikus a kabáthajtókájára csipeszelte a
mikrofont, és zakója hátán végigvezette a kábelt.
Ma esti második vendégünk a Pulitzer-díjas regényíró,
Jason Maxwell. Egyebek között ő a Norma szerzője. Joni
Lear a címszerepért elnyerte a legjobb színésznőnek járó
Oscar-díjat. Mr. Maxwell, Miss Lear személyesen kért meg,
hogy mondjak köszönetet a neki írt csodás szerepért.
Jason mosolyogva bólintott. – Pedig sosem feküdtem le
vele – mondta, és fölnevetett.
– De találkozott vele?
– Naná! És hadd mondjak valamit! Amíg nem látta a
didkóit, addig nem is látott didkókat.
Curt témát váltott. – Azt beszélik önről, Mr. Maxwell,
hogy a regényei kulcsregények, azaz a figuráit valóságos
személyekről mintázza. Azt hiszem, mindenki kitalálta, ki
volt valójában Norma. De megmondaná nekünk?
Jason az ajkát harapdálva bólintott. – Persze. Nnnnor-
ma Jean. Mara-muh. Maramem Mum-ROE!
– Az ön által megírt Norma figurája a valóságos Marilyn
Monroe-t ábrázolja?
– Miért ne? Hát nem?
 – Mr. Maxwell, azt is suttogják, hogy nem is maga írja a
regényeit és elbeszéléseit, hanem azokat valójában az
unokatestvére, Gladys Maxwell írja. Van ebben valami
igazság?
– Gladys egy levelet sem tudna megírni!
– Akkor ki írta az ő regényét? Egészen jó volt a
fogadtatása. Ön írta?
Jason a fejét rázta. – Sosem háltam Glad… Gladusszal.
– Feltételezem, hogy nem, hiszen az unokatestvére.
Jason elkezdett ütemesen bólogatni. A szája tátva
maradt. – Hát… Félre a jó modor függönyével! De…
– Mr. Maxwell, rosszul érzi magát?
A kamera nem tudott elég gyorsan elfordulni, hogy ne
mutassa az egész hálózatnak, amint Jason Maxwell
elhányja magát.
– Reklámszünet következik – mondta fennkölten Curt.

HARMINCHÉT
Egy 1970

HUSZONEGY ÉVAD UTÁN A SALLY ALLEN SHOW NEM MENT TÖBBÉ

ADÁSBA. Az amerikai közönség ízlése megváltozott, nem
kedvelte már a varietéműsorokat. Sally nem volt feldúlva.
Ötvenéves volt, kicsit már rosszul áll neki, gondolta, hogy
feszes nadrágokban táncoljon és énekeljen, Jack azonban
így sem akarta elveszíteni tehetségét. Főszerepet ajánlott
neki a Carlton House Productions egyik filmjében. Mivel a
stúdiók mindegyikében televíziós felvételek folytak, Jack
közölte Lennel, aki a forgatókönyvet fogja írni, hogy
helyezze az egész filmet külső díszletek közé. Megtette.
Megkapó vígjátékot írt, amely egy malibui tengerparti
házban játszódik. A forgatókönyv kis javításra szorult,
Sara Brent Creightont ajánlotta. A forgatókönyv remekmű
lett. Két párról szóló szerelmes film volt, és Mo Morris
Joninak ajánlotta fel a másik női főszerepet.
Dick Painter, minden hibája és törekvése ellenére
ragyogó műsorszerkesztő volt. A távozás óta eltelt három
évad alatt a hálózat piaci részesedése csökkent. Mary
Carson azt javasolta, hozzák vissza. Jack hevesen
ellenkezett. Elismerte viszont, hogy szükség van másik
műsorigazgatóra, olyanra, aki rá tud hangolódni a szerinte
egyre romló amerikai közízlésre Mary megostromolta a
CBS-t, és áthozta egyik alelnöküket, Ted Wellmant.
Wellman, aki hitt a Jack által csökött agyúnak hívott
műsorokban – komédiasorozatokban és
zsarutörténetekben –. hamarosan feljebb srófolta az LCI
nézettségét. Jack a fejét csóválta, és veszteg maradt. Még
mindig nem tartotta humorosnak Jack Bennyt.

Kettő

BIZONYOS ÉRTELEMBEN JACK MAGÁNYOS EMBER VOLT. Bizonyos

értelemben nem.
Bár nem hált már rendszeresen Lindával, a nő mindig
szívesen fogadta. Lehozta Rebecca Murphyt Bostonból,
hogy alkalmanként együtt töltsenek egy-egy hétvéget. Ezek
az asszonyok – harmincöt éves menye és az ötvenéves
nyomozó – együttérzésüket és érzelmüket adták neki, de
az világos volt, hogy egyikük sem lesz a harmadik Mrs.
Lear, ha egyáltalán lesz harmadik. A pletykarovatok
szerint lesz, de Jacknek nem állt szándékában újból
megházasodni.
 1970 nyarán találkozgatni kezdett egy nővel, akit a
pletykarovatok azonnal kineveztek Kimberly és Anne
utódjává.
Valerie Latham Field örökölte a Latham-vagyon
egynegyedét és a néhai férje, Ralph Wiggams Field után
maradt birtok felét, és így az asszony multimilliomos lett.
A konzervatívabb társasági rovatok áporodott
hagyományai szerint Mrs. Latham Fieldnek nevezték.
Egyébként Valként ismerték.
Minden nyáron jótékonysági meccset rendeztek a
greenwichi pólópályán. A szponzorok pezsgős ebédet adtak
sátor alatt, és a város leggazdagabb, legelőkelőbb emberei
gyűltek össze.
Jack és Anne évek óta eljárt az eseményre. 1969-ben
Jack nem ment el. 1970-ben Linda sürgetésére elment. Így
egy napos vasárnap délután Lindával a karján megjelent a
nagy sátor alatt.
Val tombolajegyet árult, és a tömegben járt-kelt.
Találkoztak már többször is. – Jack – mondta az asszony –
, örülök, hogy látom.
– Val, ez a menyem, Linda.
– Ó, igen! – felelte Val. – Vetessen Jackkel sok
sorsjegyet! Ez a nyaklánc az egyik nyeremény.
Val szépséges smaragd-gyémánt nyakláncot viselt.
Ötvenhat éves korára nyakán volt már néhány ránc, amit
a nyaklánc szépen elfedett. Gyémánt fülbevalót és
gyémánt berakásos karkötőt is hordott. Szőke haja modem
frizurába volt fésülve. Arca hosszúkás és keskeny. Szája
széles. Fess asszony volt, csinosan öltözött: vajszínű
vászonblézer és sötét narancsszínű szoknya volt rajta,
nem teljesen mini, de jóval a térde fölött ért véget.
Láthatóan tisztában volt önmagával, és nem várt
elismerést senkitől sem.
Jack egy tucat tombolajegyet vett, darabját ötven
dollárért. Odaadta Lindának, aki a sorsoláson megnyerte a
nyakláncot.
Val sugárzó arccal vette le és tette föl Linda nyakába,
miközben mindenki tapsolt.
Val leült Jack mellé. Csevegni és nevetgélni kezdtek.
Ennyi éppen elég volt, hogy elinduljanak a pletykák.
Mielőtt véget ért volna a délután, a sátor alatti szóbeszéd
már összeboronálta Valerie Latham Fieldet és Jack Leart.
Jack nem tudott róla. De Val érzékeny volt az ilyen
dolgokra, és megsejtette, mit beszélnek. Szórakoztatta.
Amikor Jack vacsorázni hívta, azonnal igent mondott.
Elmentek a sátorból, egyik karján Linda, a másikon Val.

Három

ÖTSZÖR TALÁLKOZTAK AUGUSZTUSBAN, RENDSZERINT VACSORÁRA,

bár egyszer elvitte baseball-mérkőzésre a Yankee
Stadionba. Elhatározta, hogy szeptemberben Los
Angelesbe repül, hogy megnézze, hogyan halad a malibui
forgatás, és megkérte Valt, kísérje el.
A cég repülőgépén, tizenkétezer méter magasságban a
Mississippi folyó fölött csókolta meg Jack először Valt.
Semmi sem hajtotta, hogy sürgesse a nőt – végül is akkor
fekhetett le Lindával vagy Rebeccával, amikor akart –,
hagyta, hadd fejlődjön lassan a kapcsolat. Méltóságteljes,
figyelemre méltó asszony volt, akit biztosan elriasztott
volna, ha tapogatni kezdi. Fölfedezték, hogy sok közös
érdeklődési területük van. Csodálta a nőt, élvezte a
társaságát, de nem volt abban biztos, hogy romantikus
érzelmeket táplál iránta.
Aztán a repülőgépen hirtelen ösztöntől vezérelve karjába
vonta, és megcsókolta az asszonyt.
Val átfonta a karjával, és visszacsókolta. – Remélem,
nem bánjuk meg – mondta csendesen.
Szorosan egymás mellett ültek, Jack átkarolva tartotta,
de a repülés alatt nem csókolóztak többé.
Megkérdezte a nőt, ellenére volna-e megosztani vele két
hálószobás lakosztályát. Val mosolyogva vállat vont.
Kimentek a helyszínre, és megnézték a forgatást. Korán
este elmentek vacsorázni Jonival, Daviddel, Sarával és
Brenttel. A kellemes nap végén visszavonultak
lakosztályukba.
Amikor Val kinyitotta a hálószobája ajtaját, Jack ismét
megcsókolta. Az asszony viszonozta a csókot, kicsit
megharapdálta Jack ajkát. Ellazult a férfi karjában.
– Jack… ez bolondság, nem? – suttogta, és a két
hálószobába vezető ajtókra mutatott. A sajátját egyetlen
lökéssel kitárta. – Gyerünk be!
Val elképesztő volt. Legalábbis Jack tapasztalatai
szerint. A nő levetkőzött. Lefeküdt az ágyra, és úgy várva
fogadta magába. Tágra nyílt szemmel tanulmányozta Jack
arcát, az övé nem árult el különösebb érzéseket, feltolta a
csípőjét, úgy fogadta a férfi lefelé lendülő lökéseit.
Néhányszor nyögött picit, a légzése szaporábbá vált,
egyébként Jack szemébe meredt, és halványan
elmosolyodott, amíg meg nem érezte, hogy a férfi elélvez.
Ekkor a mosolya szélesebb lett, és karjával magához húzta
a férfit. Jack nem akart egész súlyával az asszonyra
nehezedni, de az magára húzta, és a jelek szerint jól érezte
magát Jack alatt karóba húzva.
 Fölnyúlt, és beletúrt a férfi hajába. – Hát eddig jó –
mondta. – Monsieur Le Maítre, méltó vagy a híredhez.
– Ó, nem, Val! Nem vagyok Le Maitre!
– Persze, hogy te vagy. Hogyan tudtad azt a nyálas kis
hernyót berúgatni adás előtt? Nembutallal?

Négy 1971

AMIKOR A CSALÁD KARÁCSONY ÉS ÚJÉV KÖZÖTT ÖSSZEGYŰLT ST.

CROIX-ON, VAL IS OTT VOLT. Ő tudott egyedül vízisízni a
társaságban. Jack megpróbálta, de folyton arcra esett.
Amikor a többiek elmentek a szigetről, Jack és Val New
Hampshire-be repült, ahol a nőnek síkunyhója volt. Jack
nem síelt, de a nő igen, és rendkívül élvezte. Val
korcsolyázott is.
Tavasszal Greenwichben a nő megtanította lovagolni.
Ezt tudta csinálni, de nem tudta elleplezni, hogy nem
élvezi. Amikor Val átugrott egy akadályt, Jack meg sem
kísérelte. Aztán jött a vitorlázás. Valnak voltak vitorlás
barátai, ő pedig jól értett a fedélzeti munkához. Jack
megpróbálta. Húzta a köteleket, ahogy mondták neki, de
nem értette, mit és miért csinál, és nem tanult gyorsan.
Ráadásul golfozni sem tudott.
Val fontosnak tartotta a szabadtéri sportokat. Viszont
nem bridzsezett. Jack az utóbbi években nem sokat
játszott, de még mindig jó játékos volt. Val köreiben az
emberek ismerték Jack kártyaasztalnál tanúsított
vitézségét. A vitorlás fedélzetén, míg Val és legközelebbi
barátai a vitorlákkal dolgoztak, Jack és még három a
kabinban ült, és elégedetten bridzsezett. Ez bosszantotta
Valt.
 Nemi életük jó volt. Val kalandos kedvű lévén hagyta,
hogy Jack új figurákat mutasson neki, amelyekről a nő
makacsul állította, hogy még sosem próbálkozott velük.
Mire kapcsolatuk egyéves lett, bele kellett törődniük a
ténybe, hogy annyira nem illenek össze, hogy elkötelezzék
magukat egymás mellett. Időnként még elvitte vacsorázni
az asszonyt, és olyankor együtt hált vele a manhattani
házban. De az alkalmak egyre ritkábbakká váltak.

Öt

DURENBERGER KAPCSI NYOLCVANEGY ÉVES KORÁBAN

VISSZAVONULT. A bankár Joseph Freeman is. Helyükre a
részvényesek megválasztották Billy Bob Cottont és Ted
Wellmant. Dr. Friedrich Loewensteint már korábban
beválasztották Painter helyére.
Egy késő délután Jack a folyosón észrevette Cathy
McCormackot. Odament hozzá. – Nem rúgtam ki magát?
– De igen, uram – felelte. – Öt évvel ezelőtt.
– És…?
– Mrs. Carson volt olyan kedves, és visszavett.
– Jöjjön be az irodámba!
Cathy leült Jack irodájában. Még mindig a Dick Painter
által követelt öltözékben járt: fehér blúz, fekete szoknya.
Jack megpróbálta felidézni, hány éves is – úgy gondolta,
hatvan felé közeledik.
– Azért rúgtam ki magát, mert Dick Painter hazudozó,
csaló és tolvaj volt. És maga minden értelemben az ő nője
volt.
 A nő bólintott. – Igen. Az voltam. Nem találkoztam vele
azóta, hogy ön kizárta az épületből. Volt néhány holmija a
lakásomon. Sosem jött el értük.
– Tehát Mrs. Carson…
– Megsajnált, Mr. Lear! Ismét munkanélküli lettem.
Mert túl öreg vagyok.
– Túl öreg?
– Igen, uram!
– Hova tűnt a hűsége, Miss McCormack?
– Hűségem mindig azé volt, akinek dolgoztam. Amikor
Dick Painternek dolgoztam…
– De nem csak dolgozott neki.
Lesütötte a szemét. – Nem.
– Elhagyta magát.
– Valószínűleg nem volt más választása. Azt hitte,
börtönbe kerül.
– Magának volt másik állása, és elbocsátották, mert
szerintük túl öreg?
– Isten a tanúm, uram, hogy nem volt más okuk.
Jack ránézett. – Nem akarom az utcára tenni, Cathy!
Pokolian hozzáértő titkárnő benyomását keltette bennem,
és azt hittem, könnyen talál magának más munkát.
Megrázta a fejét. – Nem volt könnyű.
– Mit csinál itt?
Ismét lesütötte a szemét. – A titkárnői stábban vagyok.
– Jézusom… – Az órájára nézett. – Hát, gondolom,
készült hazamenni. Volna kedve valahol meginni valamit?
Cathy bólintott. – Igen, uram!
Boldogan ivott meg egy italt a férfi lakásán. Elvitte
vacsorázni a Quilted Giraffe nevű étterembe. Az éjszakát
együtt töltötték.
 Hat héttel később Jack tíz éve mellette dolgozó
titkárnője élt a régóta felajánlott korkedvezményes
nyugdíjaztatás lehetőségével, a férfi pedig Cathy
McCormack-nak adta az állást.

Hat 1972

CATHYT MAGÁVAL VITTE KARÁCSONY UTÁN ST. CROIX-RA. Nem

volt ott karácsonykor a greenwichi házban, és a család
meglehetősen meglepődött a nőtől. A lehető legnagyobb
mértékben az ellentéte volt Valerie Latham Field-nek, aki
egy éve kísérte el Jacket. Még mindig föl merte venni a
bikinit – igazából azért hordta, mert Jack erőszakolta rá.
Cathy szembetűnően érett volt. Intelligens és halk szavú,
de mégiscsak a titkárnője, és túlságosan nyilvánvaló volt,
miért utazik a férfival.
Jack egyetlen családtagja, aki nem csatlakozott hozzá
St. Croix-on, LJ volt. A Miami Dolphms csapata részt vett
az Amerikai Konferencia rájátszásában. Rövid látogatásra
karácsonykor hazarepült, és magával hozta a Miami
szurkolói lánykórusának vezetőjét, Gloriát, egy üresfejű,
pompás alakú tinédzsert. Liz „Pipinek” hívta.
LJ nem állta meg, hogy ne dicsekedjen családjának. A
Dolphin nagyon sikeres szezont zárt, és a fiút Howard
Cosell az egyik legkeményebb védőnek nevezte.
Liz továbbra is utálta a bátyját. A lány tavasszal végez
Princetonban, és fölvették a Harvard jogi karára. Boldogan
nézett a kihívás elé, és várta, hogy gyakorló jogászként
vagy esetleg jogi oktatóként dolgozzon. Rendszeresen
lefeküdt egy Richmondba való fiatalemberrel, de a
családjával nem találkozott, és a sajátjához sem hozta el.
Ha majd úgy dönt, hogy hazahozza a barátját, reméli,
tagbaszakadt, bunkó bátyja nem lesz ott.
Joni kislánya, Michelle hatéves volt. Tudta, hogy David
az apja, és papának szólította. Még nem volt annyi idős,
hogy zavarta volna, hogy a szülei nem házasok. Jack
sürgette őket, hogy házasodjanak össze Michelle kedvéért.
A St. Croix-on töltött egy hét alatt Joni észrevette, hogy
apja megnyugodott. Nem heverte ki Anne halálát, tudta,
hogy sosem fogja kiheverni, de legalább ismét visszatalált
az életbe. Joni meglepőt tudott meg róla: életének ebben a
szakaszában megnyugvást talált. Az idén lesz hatvanhat
éves. Az üzlet éppen elég kihívást kínál neki.
Magánéletében nem volt szüksége többre. Joni megértette,
hogy Vallal éppen az volt a gond, hogy kihívást jelentett a
számára. Cathy, amennyire Joninak sikerült fölmérnie,
azért tette boldoggá apját, mert nem volt kihívó. Hát, ha
ezt akarta… Joni mégsem tudott szabadulni a gondolattól,
hogy apja még túl fiatal a tespedéshez. Anne sosem
engedte volna.

Hét

ÁPRILISBAN, NYOLCVANÖT ÉVESEN MEGHALT DOUGLAS

HUMPHRHY. Mary Carson örökölte a vagyona zömét, benne
természetesen a Lear Communications Incorporated-ben
lévő részvényeit. Nem sokkal apja halála után meghívta
Jacket manhattani lakásába egy ebédre. Meg kell
beszélniük a cég dolgait – csak kettesben.
Vagy azért, hogy szokatlan hatást keltsen, vagy mert ez
tükrözte ízlését, Mary Carson délnyugati stílusban
rendezte be a manhattani lakást: indiánok által szőtt
gyapjúszőnyeg, cserepekben magas kaktusz, a heverő és a
székek barna bőrrel borítva. Jack a nappali egyik falán
felismerte Georgia O’Keeffe egyik festményét.
Mary ugyanúgy volt öltözve, mint aznap délután az
irodában: rózsaszínű miniruha ezüst gombokkal. Egy
székre mutatott.
– Whiskyt? – kérdezte
– Kérek.
Mary a konyhába ment kitölteni az italokat. Az italokkal
és szendviccsel teli tálcával tért vissza.
– Maga nem ismerte nagyon jól az apámat – mondta
Jacknek. – Gyalogos százados volt az első világháborúban.
Amint hazatért, megházasodott, aztán apja lett Doug
bátyámnak. Doug anyja 1924-ben meghalt. Apa 1926-ban
elvette az én anyámat, és én 1927-ben jöttem a világra.
Doug is gyalogos százados volt. Omaha Beachnél halt meg.
Apámat összetörte. Aztán nem sokkal a maguk
megismerkedése előtt meghalt anyám. Apám milliókat
keresett, de élete tele volt tragédiával és csalódással.
– Mondtam neki, hogy szerencsés, mert maga vele van.
Jack ivott egy kortyot a whiskyből, és a szendvicsért
nyúlt.
– Mielőtt elmegyünk vacsorázni, beszéljünk az üzleti
ügyekről, aztán tegyük félre – javasolta határozottan Mary
Carson. – Maga hatvanhat éves. Olyan, mint az apám,
nincsen örököse. Ó, csodálatosak a gyerekei, de olyan
gyereke nincs, aki követné az LCI vezetőjeként. Igazam
van?
– Hát, azt hiszem, igaza van. Nem úgy néz ki, hogy a
gyerekeim az utódaim akarnának lenni a cégnél.
Mary a férfi bal kezére tette a kezét. – Hát én akarok –
mondta egyenesen. – Addig nem, amíg maga ott van. Addig
nem, amíg nem akar visszavonulni. De huszonegy évvel
fiatalabb vagyok magánál. Szeretnék szorosan együtt
dolgozni magával, Jack, hogy ha eljön az idő, hatékonyan
tudjuk lebonyolítani a váltást.
A férfi bólintott. – Még nem nagyon gondoltam a
visszavonulásra.
– Persze, hogy nem. Nem a közeli jövőről beszélünk. De
mégis… Mit szól hozzá?
– Nem tudom, mi szólna ellene.
– Ügyvezető alelnök akarok lenni, világosan érthetővé
téve, hogy én vagyok maga mögött a második ember. A
második. Biztos, ami biztos. Rendben?
– Ismét csak nem tudom, mi szólna ellene.
– Nos, én mondok magának egy okot, Jack – jegyezte
meg Mary halkan. Lesütötte a szemét, és láthatóan
küzdött, hogy ura maradjon önmagának. – Bizalmasan
elmesélek valamit. Teljes bizalmat kérek. Jó?
– Persze.
– Emlékszik a lányomra, Emilyre. Kilencéves volt, azt
hiszem, amikor megismerkedtek. Az apám medencéjében
volt – Mary kicsit elmosolyodott. – Meztelen volt.
– És nem zavarta – tette hozzá Jack.
Mary bólintott. – Hát… a kislány mára felnőtt.
Börtönben van. Öttől-tíz évig terjedő büntetést tölt egy
szövetségi női javítóintézetben a nyugat-virginiai
Aldersonban. Havonta egyszer elrepülök White Sulphurba,
hogy meglátogassam.
– Jó isten! Miért?
– Mert valószínűleg rossz anya vagyok. Roppant
szigorúan tartottam. Ezért megszökött.
Heroinfogyasztáson kapták rajta. Forradalmár lett, a
Weather Underground tagja. Vagyis rettenetes titka van a
maga jövendő ügyvezető alelnökének.
Jack a fejét csóválta. – Sosem mesélt nekem semmit,
Mary! Nem is hallottam. – Megnyugtatta a nőt. – Persze,
ha ez valaha előjön, meg fogom mondani, hogy tudtam
róla, és ennek ellenére is kineveztem.
– Köszönöm, Jack!

HARMINCNYOLC
Egy 1972

1972. NOVEMBER 10-ÉN, PÉNTEKEN ESTE JACK A LUTÉCE-BEN

VACSORÁZOTT MARY CARSONNAL, AMIKOR SZÍVROHAMOT KAPOTT.
Összeesett, és bevitték a Columbia Presbyterian Hospital-
ba.
Az első huszonnégy órában az orvosok senkinek sem
állították, hogy életben marad. Mary Carson az LCI egyik
repülőjét Los Angelesbe küldte Joniért és Saráért, egy
kétmotoros Beechet pedig Bostonba Lizért. A Dolphin
vereség nélküli szezon közepén járt, és LJ üzent, hogy a
vasárnapi mérkőzés után New Yorkba utazik.
Két napon át Jack mozdulatlanul feküdt a hátán,
színtelenül, benyugtatózva, az orrlyukába vezetett csövön
át oxigént kapott. Csak vasárnap ismerte fel Jonit, és
megragadta a kezét.
December 11-én hétfőn mentőn hazavitték Greenwich-
be, ahol éjjel-nappal nővérek vigyáztak rá. LJ kivételével,
akinek folytatódott a vereség nélküli évadja, eljött a
család, és megtöltötte a házat.
 A hűséges Priscilla két karácsonyfát állított fel, egy
vágottat a nappaliban, egy élőt az úszómedence mellett.
Gondoskodott arról, hogy magasabb legyen a medence
hőmérséklete, mert a szívgyógyász azt javasolta, hogy
mentőmellénnyel lebegjen a vízben, és végezzen könnyű
gyakorlatokat.
Jack ideje nagy részében az üvegházban üldögélt, és
boldogan figyelte, miként pancsol Joni kis Michelle-je a
vízben. Linda lánya, Nelly már tizenöt éves volt, behozta
csellóját az üvegházba, és karácsonyi dalokat játszott
nagyapjának.
Jack tíz kilót fogyott, és soványnak látszott. Bőre sápadt
volt. De New York-i szívspecialistája, dr. Philip Hagan
váltig állította, hogy szépen gyógyul. A karácsony előtti
héten dr. Hagan bevitte a Greenwich Hospitalba, hogy a
helyi kardiológus alaposabban megvizsgálja, és azt
állapították meg, hogy viszonylag csekély maradandó
károsodás érte.
Mary Carson Jack sezlonjánál térdelt a medence
mellett, és a tenyerét csókolgatta. – Még ne, az isten
szerelmére! – suttogta. – Akarom a munkáját, de nem ilyen
kurva korán.
Jack bólintott. – Nem. Nem ilyen kurva korán. Fogadhat
rá!
LJ karácsonykor három napra jött. Ismét elhozta
Gloriát. Liz gúnyosan mosolygott, de Jack a fejét csóválta,
és csendesen mondta a lányának, hogy örül, ha Gloria, a
pipi az ő parányi színjátszó, zöld bikinijében a medence
mellett van. – Merevedésem van tőle – súgta –, és piszokul
örülök a tudatnak, hogy ilyenre is képes vagyok.
Dr. Hagan megvétózta a szokásos évi látogatást St.
Croix-ra. Nem akarta, hogy Jack repüljön, és nemigen
bízott az ottani kórházakban. Azt javasolta, hogy Jack
vonaton utazzék egy floridai tengerparti városba.
A nemrég visszavonult Mickey Sullivan tudott Deerfield
Beachben egy kiadó tengerparti házat. Elég nagy volt, hogy
a szintén visszavonult Durenberger Kapcsi és felesége,
Naomi is beköltözzön, és Jack ottléte alatt éberen ügyelő
társai legyenek. Ráadásul a házban úszómedence volt,
valamint egy szoba Joninak és Sarának.
Jack ráállt. Január 10-én Amtrak-vonattal elutazott.
Linda elkísérte. Apja, mostanra már Hogan tengernagy
Fort Lauderdale-ben fogadta a lányt, aki vele utazott pár
napra Pensacolába. Mickey és Kapcsi vitték Jacket
Deerfield Beachbe.
Úgy ült a parton, ahogy Anne halála után St. Croix-on
ült: kibámult a tengerre, már nem gyászolt, de
elgondolkozott, mi maradt neki az életben. Hemingway
írta, hogy ha az ember elveszíti a derűlátását, ideje menni.
Egy férfi lépett hozzá a parton, ő vitte el derűlátásának
nagy részét – vagy ahogy Jack belegondolt, talán újfajta
optimizmushoz juttatta.
Junius Grotiusként mutatkozott be az aszott, több mint
hetvenéves, fura virágmintás sportinget, nadrágot és
szalmakalapot viselő férfi. Leült a homokba, és különös,
dallamos akcentussal beszélt Jackhez.
Hamar a tárgyra tért. – Nem rabolom sokáig az idejét.
Talán hallotta a nevemet…
– Hallottam már a nevét, Mr. Grotius!
– Akkor tudja, hogy én vagyok a Wyncherly-DeVere
Limited elnöke.
Jack tudta. A WDV multinacionális kommunikációs
konglomerátum, amely televíziós és rádiós eszközök,
újságok, magazinok, két távíró cég és egyebek tulajdonosa.
 – Remélem, nem hajmeresztő, hogy éppen olyankor
jövök ide, amikor maga beteg – mondta Grotius. – De
ilyenkor az ember szükségképpen gondol a változtatásra,
hogy enyhítsen felelőssége terhén, és hogy kicsit félreálljon
és kimozduljon, hogy minél teljesebben élvezhesse, amit
megkeresett.
– Nem nagyon készülődöm bármit is eladni, Mr.
Grotius!
Grotius bólintott. – Nem is számítottam rá. – De
maradjunk kapcsolatban! Elképzelhető, hogy szeretnénk
feltárni több alternatívát. Találhatunk olyant, amely vonzó
lehet önnek.
Jack mosolygott. – Igen. Tartsuk a kapcsolatot! De még
mindig nem vagyok teljesen kész a visszavonulásra. Nem
vesztettem el minden derűlátásomat.

Kettő 1973

NEM JACK LEAR VOLT AZ EGYEDÜLI, AKI1973 TELÉN

ELVESZTETTE A DERŰLÁTÁSÁT. Richard Nixont könnyen
újjáválasztották az Egyesült Államok elnökévé. Sok
amerikai számára Nixon és kormányzata testesítette meg
az Amerikát mérgező, újonnan formálódó aljasságot. Sok
politikai bennfentes elhagyta Washingtont egy időre, mert
nem voltak képesek végignézni a második beiktatás
szertartását.
A fővárosból elmenekülők egyike volt a New Jersey-i
kongresszusi képviselőnő, Diane Hechler. A tizenhatodik
körzet képviselője volt, ez a körzet New Jerseytől nyugatra
fekvő külvárosi választókörzetekből állt. Bár
köztársaságpárti volt, megvetette Richard Nixont.
Kimentette magát minden alól, ami kapcsolatban volt a
beiktatással, mondván, hogy makacs légcsőhuruttal
bajlódik, és orvosai azt tanácsolták, tartózkodjék sokat a
napon.
A hónapot egy körzetében lakó család tengerparti
házában töltötte. Mintegy száz méternyire volt a Jack által
bérelt háztól délre. A nő tucatnyi alkalommal elsétált
mellette, majd egy reggel megállt, és ráköszönt.
– Maga Jack Lear, ugye? Lear Communications?
Felállt. – Igen, és ha jól tudom, maga a republikánus
Diane Hechler.
– Ó, üljön vissza! – mondta a nő. – Csak pihenjen! Ezért
vagyunk itt ezen a szörnyű helyen, nem? Hogy pihenjünk.
Jack felnevetett. – „Szörnyű hely!” Hála istennek nem
egyedül gondolom így.
A nő leült melléje. A homokra kiszaladó hullámok a
lábujjaikat nyaldosták. Jack arra gondolt, hátrébb
húzódik, de úgy látta, a nő hagyja maga körül futkosni a
hullámokat. Mielőtt még a nő abbahagyta volna a neki
címzett szavakat, Jack kihívó, kalandos lelket gyanított
benne. Ez érződött szavaiból és vállának tartásából, abból,
ahogy a homokon lépkedett.
Negyvenhét éves volt, magas és vékony, bár melle
kitöltötte fürdőruhájának felső részét. Gyanította, hogy
frizuráját hozzáértő vágta le és festette őszre. Piros bikinije
keveset mutatott a köldöke alatti részből, a fenekéből
semmit sem.
– Olvastam a szívrohamáról, és tudom, miért van itt –
mondta a nő. – Sajnálom, de többet tudok magáról, mint
amennyit valószínűleg maga tud rólam.
– Hát tegyünk próbát – felelte Jack. – Tudom, hogy
ikszedik ciklusát tölti a Házban…
 – A negyediket.
– A negyediket. Hát azt tudtam, hogy nem ez az első. És
azt hiszem, republikánus.
– Független republikánus.
– A legjobb fajta. És… És azt hiszem, ki is fogytam az
információkból.
– Negyvenes éveimben járok – folytatta a nő. – Sosem
voltam férjnél, és nincs gyerekem. Ügyvéd is vagyok, nem
csak politikus, szeretem a baseballt és a futballt. Szeretek
képtárakba járni, de nem bírok csendben ülni és
fészkelődni egy hangversenyen. Nincs ellenemre, ha
néhány órát a tengerparton kell sétálnom, de szívesen
szunyókálok egyet napközben, ha utána kellemes koktél,
majd jó vacsora következik.

Három

A FORT LAUDERDALE-I PARTOT HEVESEN CSAPKODÓ HULLÁMOKRA

NÉZŐ SZÉLES ABLAK MELLETTI ASZTALNÁL ÜLTEK, és nézték,
hogyan csapkodják a hullámok az éttermet tartó
oszlopokat.
Diane száraz Beefeater-martinit, Jack whiskyt ivott.
A hetvenes évek politikájáról beszélgettek. Jacket
meglepte a nő néhány véleménye, és kénytelen volt
elismerni, hogy sosem fordított kellő figyelmet néhány
témára, amit a képviselőnő szóba hozott. Beszélt a
Dolphin vereség nélküli szezonjáról, s elmondta, hogy látta
a televízióban LJ-t. Jack közölte, hogy LJ lejön látogatóba
Deerfield Beachre a Szuperkupa után, amire Diane
sajnálattal közölte, hogy nem fog tudni találkozni vele,
mert addigra visszatér Washingtonba.
 Lenyelte martinije utolsó csöppjét, és intett a pincérnek.
Egyszerű fehér, váll nélküli ruhát viselt, amely
megmutatta a keblei közti mélyedést. A hozzá való blézer a
szék támláján pihent. – Jack – szólalt meg – szeretnék
kimenni horgászni. Van hozzá kedve?
– Hogyan?
– Ó, kibérelünk egy hajót kapitánnyal és matrózzal
együtt, kimegyünk a Golf-áramlatra, és meglátjuk, mi
akad horogra. Még sosem csináltam, és ez megtörné a
tíznapos floridai unalmat.
Jack felsóhajtott. – Nem hinném, hogy a
szívgyógyászomnak ez tetszene.
– Bassza meg a szívgyógyászt! – mondta nagy mosoly
közepette. – Nézze, Jack, az élet arra való, hogy vigyázzunk
rá! De arra is van, hogy élvezzük. Nem arra, hogy
babusgassuk, mint fösvény a pénzét. Ha nem élvezi az
életet, hogyan tud élni?
Jack bólintott. – A feleségem, Anne három éve tudta,
hogy meg fog halni. Eltitkolta előlünk, és élte az életét,
mintha mi sem történt volna, szinte az utolsókig.
Álla és arca megfeszült, abbahagyta a beszédet, a
könnyeit tartotta vissza. Diane megérintette a kezét.
– Mikor tudjuk megszerezni azt a hajót? – kérdezte
suttogva Jack.

Négy

A HAJÓ MÁSNAP REGGEL FÉL NYOLCKOR DÜBÖRGÖTT KI A

KIKÖTŐBŐL. Diane választotta: kopott, csúf kis hajó volt,
hatvanéves kapitánnyal és tinikorú matrózzal. Fehérre volt
festve, világoskék csíkkal, a fedélzet nem lakkozva, hanem
festve volt. Egy hűtőláda tele volt csalival, egy másik sörrel
és szendviccsel. Úgy öltöztek, ahogy mondták nekik:
hosszú ujjú kötött ing, hogy a karjukat, széles karimájú
kalap, hogy a homlokukat és a nyakukat védje a naptól.
A kapitány rövid utasításokat adott Diane-nek és Jack-
nek, hogyan bánjanak a hallal, ha kapásuk van. A fiú
csalit rakott a horgaikra, és bedobta őket.
Egy órán át kapás nélkül hajóztak. Aztán először Jack-
nek volt kapása. Kifogott egy csaknem egy méteres halat,
de ez nem minősült izgalmas fogásnak. A fiú szeleteket
vágott le belőle csalinak, a többit behajította a tengerbe.
Diane-nek is kapása volt, ő makrélát fogott, ez is csak
csali lett. A fiú betette a csalis ládába. A hal ehető volt, és
vagy a kapitány, vagy az ő vacsoraasztalán fog kikötni.
Diane és Jack sört bontott. A kapitány menetirányt
változtatott, valamit üldözőbe vett, mert úgy vélte, halhoz
vezeti őket. Addigra már nem látszottak a part vonalai.
Jack áthajította a sörösdobozát a korláton. Egy perccel
később erős kapása volt. A kapitány megragadta a botját,
és bevágott, hogy beakadjon a horog.
– Jól van – mondta. – Lesz itt dó’ga. Hölgyem, tekerje fel
az orsót, hogy a hal össze ne akaszkodjon a maga
zsinórjával!
Sokkal fárasztóbb munka volt, mint Jack képzelte.
Ugrabugráló vítorláshalat pillantott meg, bőszen harcolt a
horog ellen, amely fájdalmasan beleakadt a szájába. A
matróz átvette a kormánykereket, a kapitány pedig
aggódva állt Jack mellett, utasításokat adott neki, hogyan
játszadozzon a hallal. Kimerítő volt. Jacknek beljebb
kellett húznia a botot, hogy néhány centivel közelebb
vonszolja a halat, utána feltekert valamennyit a zsinórból.
Újra meg újra. Kezdett izzadni.
 Diane kioldotta magát a székéből, és Jack mögé állt.
Ingujjával letörölte a verejtéket a férfi homlokáról.
Jack kezdett lélegzet után kapkodni.
– Jack, talán jobb lenne, ha hagyná, hogy a kapitány
fárassza ki!
Fölnézett a nőre. A szeme kitágult. – Szó sem lehet róla
– nyögte. – Ez a kurafi nem fog engem legyőzni.
Fél órán át viaskodott a vitorláshallal. És legyőzte. De az
is legyőzte őt. Mikor a hal a fedélzetre került, Jack
kikászálódott a székéből, és hanyatt feküdt a fedélzeten,
párhuzamosan a hallal. A kapitány odakiáltott a
matróznak, hogy vegye az irányt hazafelé, teljes gázzal.
– Ne – motyogta Jack. – Csak kifogytam a szuszból.
Rendben van. Két percen belül rendbe jövök. Diane még
nem fogott halat.
A nő letérdelt mellé, és megcsókolta.
Az általa mondott két perc múlva Jack fölkelt, és
visszaült a székébe. – Forduljon meg! – mondta a tengerre
mutatva. – Mi baj van? Még sosem láttak elfáradni egy
öregembert?
A kapitány Diane-re nézett. Az bólintott. A kapitány
odaszólt a fiúnak, hogy ismét forduljon meg. Diane kivette
a hűtőládából a szendvicset és a sört, és Jack széke mellé
ült a fedélzetre. A kapitány lemérte a vitorláshalat, és
közölte, hogy majdnem kétméteres. Semmiképpen sem
rekord, de az biztos, hogy tiszteletre méltó példány.
Jack nem dobta be ismét a horgot. Ült a székében, és
Diane-t figyelte. A nő ismét fogott egy kisebb halat, majd
egy másfél méteres barrakudát, amivel hosszasan
küszködött. Az is tekintélyes fogásnak minősült.
A délután közepén visszafordultak a part felé. A
kapitány javasolta, hogy Jack és Diane vonuljon el a nap
elől. Bementek a szűkös kabinba, ahol leültek a priccsre.
Itt Jack, hirtelen ötlettől vezérelve átkarolta, és hevesen
megcsókolta a nőt. Azt ugyanilyen ötlet vezérelte, mert
átölelte és viszonozta csókját.
– Ó, istenem – súgta a fülébe Jack. – Visszahoztál
nekem valamit, amit elvesztettem, pedig nagy szükségem
volt rá.
– Mi az – kérdezte suttogva.
– A derűlátásom – felelte. – Bőven árad belőled. Nem is
tudom elmondani, mennyire hálás… hálás vagyok neked.
Diane úgy érezte, január végénél tovább nem tud
Floridában maradni. Jacknek várhatóan februárban még
maradnia kell. A cég egyik repülőjét a Fort Lauderdale-i
repülőtérre rendelte. Február 1-jén, csütörtökön vele és
Diane-nel a fedélzetén felszállt a gép. Mielőtt a nő
Washingtonban kiszállt, csókolóztak, és Jack megígérte,
hogy két héten belül visszatér Washingtonba.

Öt

MARY CARSON MEGBESZÉLÉST HÍVOTT ÖSSZE A HOUSTONI

PETROLEUM CLUBBA. Egy márciusi este leült Billy Bob
Cottonnal és Raymond l’Enfant-nal.
Először csak ittak, és pár percig fecserésztek, majd
Mary föltette a kérdést: – Látta valamelyikük mostanában
Jack Leart?
– Nem, a szívroham óta nem – felelte Ray.
Billy Bob a fejét rázta.
– Nos, három hónapig távol volt az irodától, az üzlettől.
Amikor meghalt a felesége, hosszabb ideig volt távol. Nyers
őszinteséggel szólva Jack kiesett a dologból. Az idén
hatvanhét éves lesz, volt egy nagy szívrohama, és a válla
fölött már a Nagy Kaszást lesi.
– Bárcsak ne mondaná ezt – szólalt meg Billy Bob. –
Hamarosan én is hatvanöt éves leszek.
– De magának nem volt súlyos szívrohama – vágott
vissza Mary. – Ráadásul Jack elvesztette az érdeklődését
is. Ha szembe akarnak nézni az igazsággal, uraim, Jack
Lear sosem viseltetett teljes odaadással az LCI iránt. Az
tény, hogy mindig is túlságosan odaadta magát külső
érdekeknek.
– Carlton House – mondta Ray.
– Nos, annak és a magánéletének – összegezte Mary. –
Jason Maxwell nem véletlenül nevezte Le Maitre-nek.
Tudják, kivel hál mostanában? Cathy McCormackkel, Dick
Painter volt titkárnőjével. Jézusmária, a nő hatvankét
éves! Meglep, hogy engem még nem próbált ledönteni!
– Csalódott? – kérdezte Ray szórakozott mosollyal.
– Kicsit – mondta Mary, a férfihoz hasonlóan szélesen
mosolyogva. – De mostanában más okokból is sokat
hiányzik az irodából. Barátnője van. Úgy értem, valami
komolynak tűnő. Egy Hechler nevű kongresszusi képviselő
New Jerseyből. Jack hetente kétszer Washingtonba repül a
cég gépén.
– Miért ülünk itt és beszélünk erről, Mary? – kérdezte
türelmetlenül Billy Bob. – Arra kért bennünket, jöjjünk
ide. Valamit biztosan forgat a fejében.
– Forgatok. Azt hiszem, ideje elkezdenünk gondolkodni,
ki legyen Jack helyett az igazgatótanács elnöke.
Billy Bob fejcsóválva vonta fel a szemöldökét. – Úgy érti,
vegyük el tőle a céget?
 – Tartsuk meg a testület elnökének! Hadd maradjon
meg az irodája és minden jövedelme! De adjuk oda valaki
másnak a mindennapos operatív irányítást.
– Valaki máson saját magát érti? – vetette közbe Ray.
– Egy céget nem irányíthat más, csak aki teljes
odaadással van iránta. A vezérigazgató napi tizennégy órát
dolgozik. Jack Lear sosem dolgozott ennyit, legalábbis
amióta én az LCI-t ismerem.
– Hát, le kell szavaztatnia a részvényesi közgyűlésen!
– Uraim, önöknek öt-öt százaléknyi részvényük van –
mondta Mary. – Apám rám hagyott öt százalékot, és
titokban vásároltam még 13 százalékot. Azok a részvények
nem az én nevemen vannak, de ellenőrzőm őket. 18
százaléknyi szavazatom van. Önöknek tíz. Dick Paintemek
még megvan az az egy százaléka, amit a céghez jövetelekor
kapott, ő mellettünk lesz. Ez már 29 százalék, ennyi
elegendő a legtöbb cég irányításához, kivéve a szorosan
irányítottakat, ami nem jellemző az LCI-re.
– Ne feledje, hogy Jacknek is megvannak a
szövetségesei! Harrison Wolcottnak hat százaléka volt,
amit Jonira és Lindára hagyott. Joni vett még két
százalékot. Frederick, Durenberger, Morrill és Sullivan
részvénykedvezményeket kapott, és még mindig megvan a
részesedésük – darabonként egy százalék, ami további
négy százalék valószínű szavazat Jack mellett. Sally
Allennek is van két százaléka, ő pedig valószínűleg úgy
érzi, adósa Jacknek. És persze neki, magának is van tíz
százaléka. Összeadta ezt?
– Jól van, 24 százalék, ami még mindig nem 29
százalék. Emellett összeszedhetünk még néhány
megbízotti szavazatot.
– Ő is, márpedig neki nagy neve van – emlékeztette Ray.
 – Hadd dobjak be még valamit a számításba! – mondta
Mary. – Nem hinném, hogy Jack sokat törődik vele, és
nem hiszem, hogy harcolni fog. Csupán csontot kell eléje
hajítanom, hogy megőrizze az arcát, aztán pedig vállat von,
és elvonul. Erre számíthatnak.
Billy Bob a fejét rázta. – Én nem számítanék erre, Mary!
– felelte. – Jack Lear nem az a fajta ember, aki elé csak
úgy csontot vethet. Ő építette föl a céget. A semmiből
építette föl. Nem fogja csak úgy feladni.
Ray l’Enfant hangosan sóhajtott. – Egy korszak ér véget
– mondta szomorúan.
– Minden véget ér – jegyezte meg Mary. – Jó dolgok,
rossz dolgok.

HARMINCKILENC
Egy 1973

JONI A KEZÉBEN TARTOTTA DAVID PÉNISZÉT. – Tudod, mit

szeretek a farkadban? – kérdezte.
– Gondolom, nem a méretét – felelte a férfi. – Abban
nincs semmi rendkívüli.
Joni az ajkai közé szívta David fitymáját, és
végigfuttatta rajta a nyelvét. A férfi válla megfeszült,
hangosan, mélyet sóhajtott.
– Vallomást kell tennem – szólalt meg Joni. – Csak két
élő ember tud róla. Ennyire megbízom benned. Azért
szeretem ezt a farkat, mert annyira hasonlít arra,
amelyiket először láttam, először érintettem életemben.
Kíváncsi vagy rá, kié volt az?
David kérdően vonta fel szemöldökét. – Akarjam tudni?
 Joni lehajtotta a fejét, és végignyalta a férfi
herezacskóját. – Meg fogom mondani. A bátyámé volt.
Olyan volt, mint te. Szeretem az olyan farkakat, amelyek
nincsenek műtéti úton megcsonkítva, vagyis körülmetélve.
– A bátyád?
– A bátyám, aki meghalt. Rendszeresen leszoptam.
Kíváncsi vagy rá, miért szoptam le? Mert amikor másként
csináltuk, teherbe ejtett. Tizennégy éves koromban
abortuszt kellett csináltatnom.
– Jóisten!
– Szerettem. Ő is szeretett engem. Úgy értem, úgy
szerettük egymást, a testvéri szeretet mellett. De nagyon
fiatalon megtanultam faszt szopni. – Joni mosolygott. –
Nem olyan rossz dolog megtanulni. Lehet, hogy én vagyok
az utolsó nagy sztár, aki…
– Ne áltasd magad! Tudom, hogy azt hiszik, ma már
nem fordul elő. De túl sok pénz, hírnév és dicsőség forog
kockán…
– Hatalom kérdése, mi? – kérdezte Joni. – Mindenhol,
akárhol előfordul. – megvonta a vállát. – Nem leszek tőle
hisztériás. Nem kényszerítettek rá. Sosem kényszerítettek
rá, nem erőszakoltak meg. Nem jelentett megpróbáltatást.
– Megalázó – jegyezte meg David. – Lealacsonyító.
– Első alkalommal az.
– Többször is csináltad?
– Legyél realista, David!
– Mostanában?
– Nem mostanában. Á, beszéljünk másról! Néhány
napra keletre megyek. Remélem, velem tudsz jönni.
– Bárhová megyek veled, olyan, mintha a
mennyországba mennék.
– Esküvőre megyünk. Apám újból megházasodik.
 – Ez elég hirtelen jött, nem?
– Azt mondja, az ő korában az ember már nem ér rá
piszmogni.

Kettő

DIANE HECHLER MINDENKI SZÁMÁRA MEGLEPETÉS VOLT.

Kimberly és Anne kifejezett szépség volt. Diane vonzó nő
volt, de nem olyan, aki után megfordulnak az utcán. Arca
hosszúkás, keskeny volt. Szeme az álmos szempillák alatt
szürke. A szája széles, az ajka keskeny.
Magas volt, és annyira fölszegte az állát, hogy első
látásra sokan fennhéjázónak és ijesztőnek tartották.
Néhány perc elegendő volt a társaságában, hogy elűzze ezt
a benyomást. Jottányit sem veszített méltóságából, de
gyors, hétköznapi humora volt.
Az esküvő előtti hétvégén a Lear család tagjainak zöme
elvonult egy New Jersey-i country klubba, ahol mintegy
száz politikus és jogász gyűlt össze koktélpartira, hogy
megbámulják a médiamágnást, aki feleségül veszi az ő
kongresszusi képviselőjüket.
– Több százan boldogan megtettük volna, amit ön csinál
– mondta egy politikus Jacknek. – A világ legremekebb
öreg csaja!
Diane szülei lelkesen fogadták Jacket. William Hechler
aktív peres ügyvéd volt, a sikeres ügyvédek szembetűnő
jellegzetességeivel. Diane az ő cégében dolgozott, amíg a
Kongresszusba nem került. Diane az anyjára, a magas,
karcsú asszonyra hasonlított.
Diane nővére, Nelle Davidson egyáltalán nem
hasonlított az anyjukra. Három évvel idősebb volt Diane-
nél, és most, hogy gyerekei már felnőttek, főleg a country
klubban ivott.
– Itt kellett volna lennie húsz évvel ezelőtt – mondta az
egyik politikus mosolyogva Jacknek. – A tizennegyedik
elütési helynél járt golfozáskor. Ez a szűk sort volt rajta és
melltartó. Ütött egy hatalmasat, és a didkói majdnem
kiestek! Észre sem vette. Csak figyelte a labdát, le nem
vette róla a szemét. A tizennegyedik pontnál a pasiknak
fogalmuk sem volt róla, merre ment a labda, azt biztosra
veheti!
Nelle fia, George, mint kiderült, futólag ismerte Liz
Leart. A Harvard könyvtárában szoktak találkozni. Egy
évvel idősebb volt a lánynál. Hozzácsapódott a lányhoz,
mintha előre meg lett volna beszélve, hogy aznap este ő
lesz Liz kísérője.
A New Jerseyből kapott nászajándékokat az ebédlő
melletti helyiségben tették közszemlére. Diane szüleinek
ajándéka, egy szürke Mercedes-Benz szedán, odakint
parkolt. Körzetének köztársaságpárti szervezete ezüst
készletet ajándékozott nekik. Nixon elnök és felesége ezüst
tejszíntartót és cukortartót küldött, belevésették az
Egyesült Államok nagy pecsétjét.
A Lear család újságírókat és fotósokat vonzott a country
klubba. Az újságírók átolvasták a névjegyeket, és
jegyzeteltek.
Jonit körberajzották az újságírók, akik közül az egyik
vette magának a bátorságot, és megkérdezte, kicsoda a
szép hétéves Michelle. A nő így felelt: – Nem tartozik a
maga kurva orrára.
Jonit, de még az apját is elhomályosította a nagy
futballsztár, LJ Lear, aki még mindig a szurkolói kórust
vezető Gloriával járt. LJ-nek remek érzéke volt a
nyilvánossághoz, és Gloriánál volt egy nagy dosszié
fényképekkel, amelyeket LJ a legcsekélyebb célzásra
dedikált.
Liz még mindig utálta. Örömmel látta, hogy George nem
igyekszik megismerkedni vele.
A koktélparti után a család a külön étteremben gyűlt
össze. Diane megtiltotta a beszédeket, még a
pohárköszöntőket is, és az asztalra névjegyeket tett az
ülésekhez, hogy összevegyüljön a két család. Jó megfigyelő
lévén vacsora előtt besurrant az ebédlőbe, és George
kártyáját áttette Lizé mellé.
Valamivel éjfél előtt George tapintatosan bekopogott Liz
szobájába a motelban, amelyben Learek laktak. A lány
beengedte. Másnap reggel hatkor távozott.

Három

AZ ESKÜVŐ ÁPRILIS 12-ÉN, CSÜTÖRTÖKÖN DÉLELŐTT FÉL

TIZENKETTŐKOR VOLT A GREENWICHI HÁZ NAPPALIJÁBAN.
A
Diamond Hill Metodista Egyház lelkésze vezette a
szertartást. Diane-en térdig érő, fehér selyembrokát ruha
volt, és kis csokor fehér virágot vitt. A rövid szertartás
után a családok, valamint néhány barát és szomszéd
pezsgőre verődtek össze. Nem sokkal délután egy után
Jack és Diane kocsin kiment a westchesteri repülőtérre,
ahonnan a cég gépe San Franciscóba vitte őket.
Nászéjszakájukat a Fairmont Hotelben töltötték, hogy
másnap reggel felszálljanak a Tokióba tartó repülőre.
Nászútjuk során érintik Tokiói, Hongkongot, Bangkokot.
Tahitit, Hawaiit, majd visszatérnek San Franciscóba.
 Könnyű vacsorát hozattak a szobájukba. Miközben
ettek és könnyű bort ittak, simogatták egymást, és
mosolyogtak, a rájuk váró ágyra gondoltak.
Diane azt mondta Jacknek, hogy még szűz. Negyvenhét
éves koráig még nem feküdt le férfival. Ezt vacsorák és
utazgatás közben alaposan kitárgyalták. Sosem volt kedve,
magyarázta, alkalomszerűen csinálni, és sosem akadt
össze olyan független férfival, aki neki szentelte volna
magát. Sosem határozta el, hogy nem él nemi életet, de a
lehetőség erre évről évre csökkent.
Jack sosem ment tovább, mint hogy a karjában tartotta,
és csókolóztak. Sosem vetkőztette le. Sosem ért a melléhez
vagy a lábához. Kíváncsi volt, hogyan fog majd minderre
reagálni, ha megteszi.
Amikor végeztek a vacsorával, a nő megkérte, maradjon
a nappaliban, ő pedig bement a hálószobába átöltözni. – A
nővérem segített hálóinget választani. Remélem…
Míg az asszony a hálószobában volt, kigördítette az
ételes kocsit a folyosóra, csak a jegesvödröt és kevés
pezsgőt tartott bent.
Diane kinyitotta a hálószoba ajtaját. Fehér selyem
csipkedíszítésű melltartó fogta a keblét. Csillogó selyem
lógott le a bokájáig, de csak kétoldalt, mert az anyag
hosszú ék alakban szétnyílt, a melltartó közepénél
kezdődött, és lefelé szélesedett, a mellétől a bokájáig
mindent megmutatott a testéből.
A nő megállt a küszöbön, és a férfira mosolygott.
Először látta Diane-t megfogyatkozott önbizalommal.
Rádöbbent, hogy bizonyos értelemben olyan volt, mintha
tizenéves lányt vett volna el. A nő még sosem mutatkozott
férfi előtt, és nem volt benne biztos, hogy tetszeni fog
Jacknek. Ráadásul nyugtalan volt amiatt, ami aznap éjjel
rá vár.
– Ragyogóan nézel ki – mondta halkan Jack. – Gyönyörű
a hálóing. Tökéletes – felállt, és a nő felé lépett. – A világ
legszerencsésebb embere vagyok, és remélem, van róla
némi fogalmad, mennyire szeretlek.
Amikor meglátta a férfi péniszét, közölte, hogy életében
most lát ilyent először. Természetesen nézegetett képeket,
de képtelen volt fogalmat alkotni róla, mekkora lesz a férje
nemi szerve.
– Hú! – suttogta. – Az belém jön? Az egész?
Jack mosolygott. – Amikor benned lesz, a homlokodat
fogod ráncolni, és megkérdezed, csak ennyi az egész?
A nőnek sikerült idegesen fölnevetnie.
Miután néhány percig még ölelgették, csókolgatták
egymást, lesegítette az asszonyról a hálóinget. Amint a
meztelen testét nézte, a nő elpirult.
Rendkívüli módon tudatában volt nagy és lágy
mellének. A melltartó fogságától megszabadítva két puha
grapefruitként csüngött csaknem a legalsó bordájáig. Jack
előrehajolt, és megcsókolta mindkét mellbimbóját, majd
fölemelte, és mindegyik mellét megszorította. A nő
elégedetten morgott.
A nő lába közé nyúlt, és megdörzsölte az ágyékát. Diane
nyögdécselt, és behunyta a szemét. Teljesen száraz volt, és
amikor mindketten lefeküdtek az ágyra, gyengéden tovább
simogatta, éppen csak kicsit bedugta az ujját, amíg be
nem nedvesedett, és síkossá nem vált.
Biztatta, hogy feküdjön a hátára, és tárja szét a lábát.
Péniszét, ujjához hasonlóan, simogatásra, ingerlésre
használta. Amikor úgy érezte, a nő készen áll, várt egy
kicsit, és rámosolygott, mintha lehetőséget akarna neki
adni, hogy nemet mondjon vagy közölje, hogy még nincs
készen. Nem szólt semmit sem, ő pedig behatolt a nőbe.
Diane megmerevedett. Aztán sóhajtott, és ellazult, ő pedig
tovább nyomult, amíg a hasuk összeért.
Eleinte a nő passzívan, becsukott szemmel feküdt,
befogadva a férfit, tanulva; de kisvártatva elkezdett
ficánkolni, szélesebbre tárta a lábát, és mélyebben fogadta
magába. Jack nem volt biztos abban, hogy a nő élvezi a
testi örömöket, de végül élvezte, és ez Jacket örömmel
töltötte el.
– Jó asszony vagyok, férjuram? – kérdezte suttogva,
amikor egymás mellett feküdtek.
– Felséges vagy.

Négy

DIANE TUDTA, HOGY JACK ELŐZŐ KÉT FELESÉGE RITKA SZÉPSÉG

VOLT, és hogy Anne-t többször is Amerika tíz legjobban
öltözött asszonya közé sorolták. Jack újra meg újra
elmondta neki, hogy nem versenyez senkivel, senki
emlékével sem, de az asszony elhatározta, hogy
ugyanolyan gyöngéd lesz vele, mint élete bármelyik
asszonya volt. Úgy képzelte, hogy ennek egyik módja, hogy
kalandosabb kedvű lesz a nemi életben, mint valaha
bármilyen nő volt.
A Ginza üzleteiben merész hálóruhát vásárolt. –
Odahaza, ha ilyen üzletben meglátnának, a belőle fakadó
botrány sokba kerülne nekem. Tehát vegyük meg, amit
lehet és amíg lehet.
Egy bangkoki üzletben megláttak és megvettek valamit,
amit még egyikük sem látott azelőtt:
mellbimbócsipeszeket. Pontosan úgy néztek ki, mint
parányi akkumulátorcsipeszek, eltekintve attól, hogy a
rugók közel sem voltak olyan erősek, és a hegyüket gumi
borította. Kis bütykös csavarral lehetett a méretet és a
szorosságot állítani. Párban árulták őket, kis lánc kötötte
össze a két darabot.
Aznap este szállodai szobájukban Jack addig pödörgette
Diane mellbimbóit, amíg megkeményedtek, akkor a
fogantyúkat megragadva rátette a csipeszeket a nő ráncos,
bimbóira. Az egyik leesett, Diane maga állított a csavaron.
Utána fel-alá lépkedett a szobában, a lánc ott libegett két
mellbimbója között.
Jack elismerte, hogy a mellén lévő csipeszek látványa
felizgatta. A nő azt mondta, nem fájnak, sőt felizgatták.
Nevetve mozgatta a mellét, és lóbálta a láncot.
Az üzlet szeméremajakra való csipeszt is kínált. Mivel a
bimbócsipeszek fájdalommentesnek és ingerlőnek
bizonyultak, Diane és Jack visszatért, hogy azokból is
vegyenek egy párat. Ezek sokkal nagyobbak és
nehezebbek voltak, hideg, rozsdamentes acélból készültek,
nem fedte őket gumi. Nem lehetett állítani rajtuk,
egyszerűen szorosan fogták a húsos ajkakat. Ezeket is
rövid lánc kötötte össze, amely a lábai között lógott. A
csipeszek és a lánc súlya láthatóan kinyújtották. Az
asszony beismerte, hogy kicsit fájnak, de ragaszkodott
ahhoz, hogy egy ideig viseli őket. Mint kiderült, Diane a
vacsorára indulásig viselte, és megkérte Jacket, hogy újból
tegye föl őket, amint hazaérnek.
Leszámítva azt, amikor beállította a mellbimbócsipeszek
csavarját, amikor először voltak rajta, Diane hozzá nem ért
a csipeszekhez. Azt akarta, Jack tegye fel és vegye le őket.
Olyan újdonságok voltak ezek, amelyeket útjuk hátralévő
része alatt mindvégig hordott.

Öt

A MANHATTANI LAKÁS VOLT TALÁN LEGINKÁBB AZ A HELY, amely

magán viselte a néhai Anne Lear ízlését, családi hátterét
és érdeklődési körét. Diane megérezte ezt, de nem
próbálkozott azzal, hogy megváltoztassa.
A Grünewald-oltár töredéke még mindig ott volt, mint
ahogy ott volt Dürer önaktja is. Ott maradt Boucher
vaskos tinédzserlányt ábrázoló aktja, Weldon tizedik
grófjának ajándéka, bár Jack felajánlotta az asszony
halála után a grófnak, hogy visszaadja. Calder mobil
szobra is ott függött a mennyezetről, és az erotikus
prekolumbiánus korsó is ott állt az empire íróasztalon.
Diane tudta, hogy nem az a kifinomult ízlésű asszony,
aki elődje volt, de nem is próbált versenyezni vele. Jack
nem tehetett róla, de alkalmanként összevetette a két nőt.
Ha ezt tette, fájdalommal emlékezett rá, ki is volt Anne.
de az is nyomasztotta, ha arra gondolt, hogy Diane fejében
megfordulhat, hogy a halott feleség pótlását várja el tőle.
Nem várt ilyesmit Diane-től; nem akarta, hogy az asszony
Anne próbáljon lenni. Ő Diane volt, és ez több volt, mint
amennyit kérhetett volna tőle.
Most Billy Bob Cotton helyezkedett el kényelmesen a
kanapén, és elfogadott egy jeges Jack Daniel'st. Még
mindig azt a kígyóbőr csizmát hordta, amelyről Jack
megállapította, hogy egyik ismertetőjele a férfinak, az
előszobában pedig kint hagyta pezsgőszínű Stetson-
kalapját. Egy-két percig közömbös dolgokról csevegtek,
aztán megszólalt. – Tudod, senki sem tudja, hogy eljöttem
hozzád.
Jack Diane-re pillantott. – Ez baljósán hangzik –
mondta. – Nem?
– El kell valami üzleti ügyet mondanom. Izé… talán nem
kellene szóba hoznom Mrs. Lear előtt.
– Gondolj rá úgy, mint a jogtanácsosomra! – felelte
Jack. – Tapasztalt, nagyon képzett ügyvéd.
Billy Bob odabiccentett Diane-nek. – Asszonyom –
mondta. – Nos, Jack, sok éve barátok vagyunk. Néha
eszembe jut, amikor kimentünk Oklahomába, és néztük,
amint délnek veszi az irányt a tornádó. Jól megvoltunk
egymással, ugye?
– Nagyon jól, Billy Bob!
– Ezért mondom el neked azt, amiről sokan úgy
gondolják, hogy nem mondom el. Jack, összeesküvés
készül, hogy fölfelé, buktassanak; igazgatótanácsi elnököt
csinálnak belőled, hogy a társaság ügyeinek operatív
intézését átjátsszák Mary Carson kezébe.
– Nem vagyok teljesen meglepve – mondta borúsan
Jack. – Az apja pénzét részvények felvásárlására
használja. Most ő a legnagyobb részvényes.
– Döntésre kell jutnod – folytatta Billy Bob. – Harcolni
fogsz vagy nem? Ray és én tudni akarjuk.
– Átkozottul igazatok van, harcolni fogok. Azt hiszi az a
picsa, hagyom, hogy elvegye tőlem a céget?
– Hatvanhét éves vagy. Arra számít, hogy te…
– Ha nyolcvanhét vagyok, akkor…
Billy Bob elmosolyodott. – Úgy gondolom, igen.
– Most pedig – szólalt meg Diane –. gyerünk vacsorázni!
Nagy meglepetésünk van Mrs. Carson számára. Mrs. Lear
a férje oldalán harcba száll. És Mrs. Lear piszkosan
harcol!
Billy Bob vigyora kiszélesedett. – Gondoltam,
asszonyom! Hallottam már önről, mielőtt Jack
megismerkedett önnel, és sosem volt önnel kapcsolatban
kétségem.

Hat

DIANE EGY SZÓT SEM SZÓLT ARRÓL, AMIT BILLY BOB MONDOTT
NEKIK, amíg le nem vetkőztek és nem szeretkeztek.
Diane kibújt az ágyból, és lement a nappaliba egy üveg
whiskyért. – Kezdjünk számolni egy kicsit! – javasolta. –
Hogyan baszunk ki azzal a szukával?
– Nem vagyok még biztos benne, drágám – felelte
rosszkedvűen Jack. – A számok nem festenek jól. És sok
embert meg fognak győzni róla, hogy hatvanhét évesen,
szívroham után hagynom kellene, hogy a fiatalabb vállalja
át a mindennapos működéssel járó felelősséget.
– Mary Carson lefogadja, hogy feladod. Én arra fogadok,
hogy nem adod föl.
A beszélgetés elhalt, és nemsokára elaludtak.
Jack hajnali három körül felébredt. Hallotta Diane
egyenletes lélegzését, és tudta, hogy az asszony alszik,
Becsukta a szemét, de nem tudott ismét elaludni. Megint
kinyitotta a szemét, és a mennyezetre meredt.
– Sosem lesz nyugtod, ha azt látod, hogy más irányítja
az általad felépített üzletet.
Ezt Anne mondta neki, amikor 1949-ben visszajött
Texasból – huszonnégy évvel ezelőtt és elmesélte neki,
hogy a Lear NetWork részvényeinek többségét eladta a
Douglas Humphrey vezette befektetői csoportnak.
Itt, ebben a szobában mondta ezeket a szavakat az
asszony, igaz, nem ebben az ágyban, mert Jack arra
képtelen volt, hogy az Anne-nel közös ágyban más nővel
aludjék, és ezért már régen kicseréltette.
Huszonnégy éve. Olyan tisztán hallotta a szavakat,
mintha csak most mondta volna őket, mintha ő volna a
mellette alvó asszony.
– Sosem lesz nyugtod, ha azt látod, hogy más irányítja
az általad felépített üzletet.

NEGYVEN
Egy 1973

DIANE WASHINGTONI LAKÁSA KÉNYELMES VOLT, de olyan

szállodai lakosztály légkörét árasztotta, amelyben nem
óhajt állandóan lakni. Csak a hálószobabútor és néhány
New Jerseyből magával hozott szék volt az övé. A többi
bútor már akkor ott volt, amikor kibérelte a lakást.
Magával hozott egy gyűjteményt Spy-nyomatokból,
amelyeket a régi londoni Vanity Fairből vágott ki.
Jack és Diane késő délután a kanapén ült. A férfi
levetette a zakóját és nyakkendőjét, kényelembe helyezte
magát. A kényelem kedvéért Diane is minden ruháját
levetette, kivéve egy feles kombinét, amit felhúzott a
könyökéig. Időnként belekortyoltak az italukba – Jack
whiskyt, Diane Beefeater-martinit ivott –, vacsorára
készültek Durenberger Kapcsival és a feleségével a Le Lion
d’Orban.
 Jack délután kettő körül jött el az irodából, és a
manhattani házba vitette magát. Az utóbbi időben minden
személyes postáját odaküldette. Bepakolta aktatáskájába,
és magával vitte Teterboróba, ahol felszállt a cég
repülőjére, és Washingtonba ment. A repülés alatt
átolvasta a postát, és most Diane-nek mutatta meg.
– A lányod gyöngyszem – mormogta Diane Joni hosszú
levelét olvasva. – Attól tartok, hosszú utazása nem sokat
fog számítani, de csodás, hogy idejön.
Joni az óceán partjáról telefonált, és felajánlotta, hogy
minden mást félretéve kész segíteni Jacknek, hogy
győzzön a részvényesek szavazásán, Jack megkérte,
látogassa meg az összes olyan részvényest, akinek több
mint ötezer részvény van a birtokában. Körülbelül
harmincan vannak. Eddig tizennégyet látogatott meg, és
egy kivételével mindegyikük szavazatát csatasorba
állította. Az az egy azt mondta, még végiggondolja. Az,
hogy egy filmsztár látogat el hozzájuk, esetleg vacsorázni is
elmegy velük, elég hízelgő volt sokuk meggyőzéséhez. Jack
erre is számított.
– Láttam már a levelet, amit Sally küldött ki – mondta
Diane. – Mennyit is küldött? Ezret? Kinek az ötlete volt,
hogy azt mondja, mindegyiket személyesen írta alá? És
tényleg aláírta?
– Ezerötszázat küldött, és igen, valamennyit
személyesen írta alá. És a következőket írta: „Íme, itt egy
autogram egy nagy sztártól. Most pedig szavazzon a
barátomra, Jack Learre”. Sara ötlete volt. Mo Morris
sugalmazta, hogy küldjünk autogramos fényképet, de ezt
megvétóztam. Az isten tudja, hány szavazatot hoz nekünk
az az ezerötszáz levél.
 – Sara ötlete… Csodálatos családod van. Liz kihagyott
volna egy szemesztert, ha beleegyeztél volna. Kész volt
borítékokat címezni… Bármire kész volt.
– A te családod – amelynek semmi veszteni valója sincs
– több mint kedves volt. George rendkívül sokat segít Líz-
nek.
– Mert szerelmes bele.
Jack mosolygott, és bólintott. – Bármelyikük járhatott
volna sokkal rosszabbul. – Szeme összeszűkült, és arca
elsötétült. – A behemót persze túlságosan belefeledkezett a
futballba, hogy odafigyeljen…
– Lehetőséget kapott újabb Szuper Kupa-győzelemre –
mondta Diane.
– Szuper Kupa… – dörmögte Jack. – Szuper Kupa!
Mondj valami banálisabbat! Az összes kölyköm közül ő…
– Ne mondj semmit, amiről később azt kívánod, bár
sosem mondtad volna!
– Én… Ó, bébi! Minden olyan szar lett, nem?
Diane közelebb húzódott hozzá, és a karjába vette. –
Dehogy, szerelmem! Dehogy, férjecském! Bármi történik is
most, megvan a helyed a történelemben.
– Lehet, hogy Lincoln szerencsés volt – suttogta Jack. –
Talán Kennedy is. A kibaszott végjáték!

Kettő

ÚGY TERVEZTÉK, KICSIT SZUNDIKÁLNAK ELMENETEL ELŐTT, DE

MEGSZÓLALT A CSENGŐ, és Durenberger Kapcsi bejelentette,
hogy odalent van. Diane felöltözött, amíg a férfi felért.
– Naomi pihen, és arcpakolást csinál. Az étteremben
találkozunk – közölte Kapcsi. – Tudtok adni nekem egy
italt, amiről nem szerez tudomást? Vodkát, hogy ne érezze
a szagát!
Nyolcvanhárom évesen Kapcsi törékeny és kicsit hajlott
hátú volt, de semmit sem vesztett életkedvéből. Ha
alkalmat találna rá, még mindig olyan betyár volna, mint
harminc évvel ezelőtt. Mivel Naomi szerint nem volt szabad
repülnie, vonattal jöttek föl Floridából, az út majdnem két
napig tartott.
– Tudjátok, milyen sokáig tart, míg az ember Miamiból
Houstonba ér vonaton? A szentségit!
– Mit csináltál Houstonban, Kapcsi? – kérdezte
meglepve Jack.
– Körülnéztem, főnök! Körülnéztem. Sosem bíztam meg
Doug Humphreyban, ha emlékszel rá. Hát Mary
Carsonban sem bíztam sosem. Ezért odamentem, hogy egy
kicsit utánaszaglásszam. Az emberek bíznak a hozzám
hasonló, öreg fingosokban. Istenem! Mennyire bíznak.
Diane odanyújtott neki egy vodkát jéggel. – Mit találtál,
Kapcsi?
– Hát kezdjük ezzel: miért alakult úgy. hogy Mary
Carson elvált a férjétől? Houston nyugati felében
emlékeznek az emberek. Meztelen úszópartik Carsonék
medencéjében. És kulcsos partik. Tudjátok, az milyen?
Diane bólintott. – Az emberek bedobják a házuk kulcsát
egy zacskóba, és…
– És húznak – folytatta Kapcsi. A férfi húz, és hazamegy
azzal a nővel, akié a kulcs. Éjszaka szétkefélik a fejüket,
aztán reggel mindenki találkozik valahol egy reggelire,
hogy a férjek és a feleségek szétválogathatók legyenek, és
ismét összetalálkozzanak. Túl korán születtem.
– És? – kérdezte Jack.
 – Carson teherbe ejtett egy másik asszonyt. Emellett
abban sem biztosak, hogy Emily Mary lánya, Carsoné.
Doug Humphrey ezen begurult. Ő intézte el a válást. Talán
Mary és Carson nem is akarta, de amikor Doug azt
mondta, hogy elválnak, akkor elváltak. A régi iskolán
nevelkedett, és nem tűrt semmi mellébeszélést. Ha valamit
el akart érni, elérte. Egyébként nagyon takarosan volt
elintézve. Egy apróságot leszámítva. Egyedül maradt Mary,
és veszélybe került Bayou Oaksban minden házasság. De
Doug lehurrogta. Rávette, hogy vele éljen, és megfosztotta
minden fityingjétől, csak a tőle kapott kevéske apanázstól
nem. A nő megtanulta gyűlölni az undok kis öreget.
– Mi köze mindennek a mi gondunkhoz? – kérdezte
kurtán Jack.
– Még nem hallottál mindent – felelte Durenberger. –
Tudod, hol van Mary lánya, Emily?
Jack a homlokát ráncolta.
– Doug Humphrey értett hozzá, hogy a híreket
kihagyassa a lapokból, a televízióból. De az unokája –
Kapcsi mosolyszünetet tartott – negyedik évét tölti egy
öttől tíz évig terjedő büntetésnek egy szövetségi
fegyintézetben. Ó, hosszú történet! Összefügg azzal, hogy
Emily elszökött az anyjától és a nagyapjától, rákapott a
heroinra, kurválkodni kezdett, hogy pénzt szerezzen a
droghoz. – Lejjebb fogta a hangját és a fejét csóválta.
Komolyan beszélek, srácok! Ezt mondták nekem
Houstonban: Emily kiment az utcára, és strichelt.
– Úristen, Kapcsi! – kiáltott fel Diane.
– Megmentették – folytatta Kapcsi. – Sejtitek, kik? A
„Meteorológusok” – úgy is mondhatnánk, rákényszerítették
egy kemény elvonókúrára –, majd besorozták.
„Bombavegyész” lett. Pusztán a szerencsén múlott, hogy a
bombái senkit sem öltek meg. De aztán fennakadt, és
most öttől tíz évig terjedő büntetését tölti Nyugat-
Virginiában egy szövetségi női fegyintézetben. Ez Mary
Carson mélyen takargatott szennyese.
Jack összeszorította a kezét, és végighúzta az orrán, a
száján és az állán. – Kapcsi… és akkor mi van?
Kapcsi kicsit zavartan mosolygott, megérezte, hogy,
Jacknek nem tetszik, amit hallott, és a többi sem fog
tetszeni neki. – Vannak olyan részvényeseink, akikhez a
délvidéki baptista erkölcsiség áll közel, akiknek csöppet
sem fognak tetszeni a Bayou Oaks-i partik. Vannak
részvényeseink, akik nem fognak megrettenni a
„Meteorológusok” név hallatán, nem beszélve arról, hogy a
vezérigazgatói posztra javasolt személy lánya kemény
drogos és most is kemény időket él meg. Nem akarod
felhasználni?
Jack a fejét rázta. – Én már minderről tudtam – közölte.
– A hölgy becsületére legyen mondva, ő mesélte el
nekem. Nem, Kapcsi – mondta Jack halk, de halálosan
határozott hangon. – Nem. Ha veszítünk, veszítünk, de
megígértem, hogy ezt nem használom fel.

NEGYVENEGY
Egy 1973

NOVEMBER 19-ÉN, HÉTFŐN ESTE, A RÉSZVÉNYESEK

KÖZGYŰLÉSÉNEK ELŐESTÉJÉN JACK DIANE VACSORÁT ADOTT A
ÉS
NEW YORK HILTONBELI LAKOSZTÁLYUKBAN. Joni és David ott
volt. – Liz is eljött a barátjával, George-dzsal, Diane
unokaöccsével. Kis Jack és Sara szintén ott volt. A
vezérszurkoló Gloria és Brent Creighton, Sara barátja
odalent vacsorázott, mert Jack és Diane nem akart előttük
üzleti ügyekről tárgyalni. Lent vacsorázott Herb Morrill,
Mickey Sullivan és Durenberger Kapcsi felesége is, de nem
azért, mert nem mertek előttük tárgyalni, hanem mert
valószínűleg untatták volna őket az üzleti ügyek. Curt és
Betsy Frederick is eljött Arizonából. Sally Allen Los
Angelesből érkezett.
Vacsora után a lakosztály nappalijában ülve a csoport
ismét áttekintette a helyzetet, és baljósnak találta.
A saját maga, családja és barátja tulajdonában levő
részvényekből, valamint azokból, amelyekkel
meghatalmazás alapján szavazhat, Jack 275 ezer
szavazatra, az LCI részvényeinek 27,5 százalékára
számíthat. Ha Billy Bob Cotton és Ray l’Enfant vele
szavaz, akkor 37,5 százaléka van.
– Szeretnék felolvasni néhány nevet a meghatalmazási
listáról – mondta Diane, kibontva egy névsort. – Mindent
egybevéve nem nagyon változtatnak a végeredményen, de
bizonyítékai néhány szilárd barátságnak.
Meghatalmazásunk van, ötven részvény erejéig Constance
Horantól. Darabonként száz részvénnyi
meghatalmazásunk van Harry Kleintől, Benjamin Langtól,
Joni több filmjének producerétől és rendezőjétől. Gyanúm
szerint csak azért vásároltak részvényeket, hogy
szavazhassanak velük. Száz részvény erejéig
meghatalmazásunk van Mo Moristól, Joni ügynökétől,
Sara üzlettársától. Öt részvényre szól a meghatalmazás
Edward Martin okmulgee-i farmertól, Oklahomából, aki
meghatalmazásához mellékelt egy jókívánságokat
tartalmazó levelet is. Rebecca Murphy bostoni
magánnyomozó tíz részvény. Arthur, Weldon grófja,
kétszáz részvény. Végül – Diane rámosolygott Jackre – van
egy megbízásunk Valerie Latham Fieldtől, aki a jelek
szerint a közelmúltban vásárolt száz részvényt olyan
okokból, amelyeket nem kellene most találgatnunk.
Ez volt az est utolsó könnyed pillanata. Mindenki
pontosan tudta, hogy 27,5 vagy 37,5 százalék nem fog
ellenőrzést biztosítani a cég felett.
Diane élénkebb és tevékenyebb volt Jacknél, a vendégek
között járkált, szólt egy szót itt, szólt egy szót ott. Szűk,
halványkék pantallót és vastag fonalból kötött, lezser
kardigánt viselt.
Jack nehézkesen ült karosszékében a nappali sarkában,
jellegzetes sötétkék öltönyében, fehér díszzsebkendővel,
amely borotvaélesre volt hajtogatva. Tudta, hogy a többiek
árgus szemekkel nézik, méregetik – és uram, bocsá’ –
sajnálják. Tudta, hogy sokkal alaposabban végignézik,
mint ahogy valaha megnézték, felfigyelnek a fején és a
kezén, lecsukódó szemén, megereszkedő állán a
májfoltokra. Mindenkire, aki ránézett, visszamosolygott,
mutatva, hogy megőrizte humorérzékét.
A helyiség hirtelen elcsöndesedett, mintha mindenki
egyszerre fogyott volna ki a mondanivalóból. Ösztönösen
feléje fordultak.
– Nem lenne vicces – tette föl halkan a kérdést –, ha
minden aggályunk és töprengésünk fölöslegesnek
bizonyulna? Jusson eszetekbe, hogyan ragaszkodott 1948-
ban egy álló éjszakán át H. V. Kaltenbom, hogy nem
mondható meg előre, mi lesz a választások eredménye,
amíg össze nem számolják a farmerek szavazatait! Nos, a
farmerek és a halászhajók szavazatai nincsenek
összeszámolva. Ha Billy Bob Cotton és Ray l’Enfant velünk
tart, 37,5 százalékunk lesz, ami szorosabbá teszi a
dolgokat.
Nem rázta fel ezzel a többieket.
A szoba egyik sarkában Curt Frederick Durenberger
Kapcsival beszélgetett. – Eszembe jutnak azok az évek…
azok a dolgok. Véget ér majd egy korszak. Az isten verje
meg, örülnünk kellene, hogy visszavonulunk! Nem akarok
tovább az LCI-nél lenni.
Sara és Liz félrevonult a csoporttól. – Bárcsak hosszabb
ideje és jobban ismerném – mondta Sara.
– Nagyszerű ember – felelte egyszerűen Liz. – Nem
tudom, mit csinál, de én írok egy levelet anyádnak, és
megköszönöm, hogy vett néhány részvényt, és a
meghatalmazását nekünk adta. Ez az igazi bizalmi
szavazás. Sara!
– Talán nekem is ezt kellene tennem.
Kis Jack Diane-nel beszélgetett – Van fogalmad, hogyan
alakult a kapcsolatunk apámmal? Sosem volt velem.
Diane felhorkant. – Újabb kisfiú, aki azért ellenkezik
apjával, mert az öreg a lelkét is kidolgozta, hogy jó
megélhetést teremtsen. Ez olyan közhelyszerű, LJ – és
olyan gyenge.
– Rendben. Mindenből a legjobbat adta nekem.
– Ez is közhely, de sebaj, LJ, apád felépítette a Lear
Communications Incorporatedet. A három nagy hálózatot
leszámítva az LCI az Egyesült Államok legnagyobb
kommunikációs vállalkozása. Ő építette föl, LJ! És holnap
el fogja veszíteni. Legalább erre odafigyelsz kicsit?
– Ő tényleg odafigyel arra, hogy én mit értem el?
– Mit értél el? – kérdezte Diane szinte gőgös
vállrándítással. – Sosem nő be a fejed lágya. Egész
életedben gyerekjátékokat űztél. Ó, igen, pénzt kerestél
vele, és szert tettél némi időleges dicsőségre; de ha
visszavonulsz, hamar el fognak felejteni! Apádat nem.
– Ezt tartja felőlem?
– Kérdezd meg, LJ! Apád maga mondja el a véleményét.
Mickey Sullivan Herb Morrill-lal beszélgetett. – Jackre
büszke volna az apja. Annak ellenére, hogy kemény vita
volt köztük, Erich nagyra tartotta.
– Nem úgy hangzik ez, mint a gyászbeszéd, a szentségit?
– suttogta csípősen Herb.
Joni halkan beszélgetett Diane-nel. – Meg tudnám
fojtani Mary Carsont – jelentette ki. – Annyira szeretem
apámat, és ha elképzelem… Diane, ebbe belepusztulhat.
Diane a fejét rázta. – Nem, nem pusztul bele. Ha
valamibe odaveszhetett volna, az Anne halála volt.
Megszólalt a csengő, Diane az ajtóhoz ment. Billy Bob
Cotton jött.
A társaság tisztában volt jövetelének jelentőségével.
Félrevonultak, és Jack és Diane bevezette Billy Bobot a
lakosztály hálószobájába, és becsukták az ajtót.
– Bourbon? – kérdezte Jack, amint Billy Bob
letelepedett egy karosszékbe.
Billy Bob a fejét rázta. – Majd – felelte.
– Nem jó hírt hoztál – állapította meg Diane.
– Nem. Jack… Diane… Az én szavazatom biztosan a
tiétek lesz reggel. De Rayé nem.
Jack megmerevedett. – Rayé nem? Azt hittem…
– Én is. De aztán… valami történt.
– Mi? – kérdezte Diane.
– Raynek nyomja valami a bögyét.
– Micsoda?
– Emily.
– Mi van Emilyvel?
 Billy Bob keresztbe vetette lábát, ahogy idegességében
néha szokta, megdörgölte kígyóbőr csizmáját jobb keze
ujjaival. – ismertek egy Elsie Sennett nevű részvényest?
Jack a fejét csóválta. – A név szerepel a listán. Örökölt…
azt hiszem, ötezer részvényt. Ennyit tudok mindössze.
Billy Bob fújt egyet. – Baton Rouge-ban lakik. Két hete
fölhívta Durenberger Kapcsi, akit néhány évvel korábban
ismert meg. Azt kérte Kapcsi, adja neked a
meghatalmazását. Mivel kicsit bizonytalankodott, Kapcsi
olyasmit mondott neki, hogy „Hát tudnia kell Emily
Carsonról!” és nekilátott elmesélni egy meglehetősen fura
történetei Mary lányáról.
– Ismerem az ügyet – mondta Jack. – Mary valamikor
régen elmesélte.
Billy Bob folytatta. – Nos… Elsie Sennett felhívta Rayt,
aki a barátja, és elmesélte az általa szörnyű hazugságnak
tartott történetet Maryről és a lányáról. Ray mindent
tudott Emilyről. Sokkal közelebbi barátja volt Doug
Humphreynak, mint én. Lényegében segített Dougnak.
hogy csökkentsék a vádakat. Szóval Ray felhívta Maryt és
elmesélte, hogy az ügyet ellene fordították. Mivel
Durenberger Kapcsitól származott, Ray is, Mary is azt
hitték, tőled ered a dolog. Mary őrjöng. Azt mondta,
bizalmába fogadott Emilyvel kapcsolatban, és…
– Nem árultam el a bizalmát! – mondta vehemensen
Jack. – Egy szót sem mondtam Kapcsinak. Magától jött rá.
Ő jött hozzánk a történettel, és Diane-nel mindketten
kértük, ne használja fel. Azóta, hogy Mary elmondta Emily
történetét, addig, amíg Kapcsi elő nem állt nekünk
Washingtonban az üggyel, Diane volt az egyetlen, aki
hallotta tőlem.
 Billy Bob gondterhelten nézett. – Most jöhet az a
bourbon – morogta. – És természetesen hiszek neked, és a
részvényeimmel rád szavazok.
– Hol van Ray? – kérdezte Diane.
– A Plazában vett ki szobát – felelte Billy Bob.
Jack az italospultnál állt, három italt töltött. – Nem
fogjuk felhívni, Diane! Nem koldulok a szavazatáért.
Amikor meghallotta a történetet, felhívhatott volna, hogy
megkérdezzen. Belenyugodott abba a gondolatba, hogy
méltatlan vagyok valakinek a bizalmára, és még annyi sem
volt benne, hogy megbeszélje velem. A pokolba vele!
– Azt hiszem, engem is elküldhetnél a pokolba – mondta
Billy Bob.
– Miért? Te itt vagy. Elém álltál a dologgal, elmondtam
neked az igazságot, és hittél nekem. – Jack föl-alá járkált a
szobában. – És Mary is. Lehetett volna benne annyi fránya
tisztesség, hogy engem kérdezzen meg…
– Marynél az a legrosszabb, hogy azt hiszi, bármi, ami
kitudódik Emilyről, csökkenti a lány esélyeit a feltételes
szabadlábra helyezésre. Négy éve van odabent, és van rá
remény, hogy karácsony előtt elengedik.
– Milyen kurva kitudódásról van szó? Miért jutna
nyilvánosságra bármi?
– Kapcsi…
Jack az ajtóhoz sietett, és feltépte. – Kapcsi! Gyere ide! –
Lehalkította a hangját, hogy csak Kapcsi hallja. Ujjaival
döfködte Kapcsi vállát. – Többet egy kibaszott szót sem
senkinek Emily Carsonról! Megértettél? Még egy szó, és
megtalálom a módját, hogy megszüntessem a nyugdíjadat!
Jack rácsapta az ajtót az elvörösödő és tátogó Kapcsira.
– Beszélek Rayjel – mondta Billy Bob. – És Maryvel.
 – Légy szíves! – kérte Jack. – Most pedig… ha
megbocsátod, telefonálnom kell.
Billy Bob kiment a szobából. Jack Diane felé fordult.
– Grotius? – kérdezte halkan.
Jack vállat vont. – Grotius. Miért ne? Ő a mi hátvédünk.
– Nem egészen.
– Jobban tetszik, mint más megoldás.
Diane gyengéden és beavatottan mosolygott. – Ha valaki
ki akar veled szúrni, alaposan fel kell kötnie a gatyáját.

Kettő

A RÉSZVÉNYESEK KÖZGYŰLÉSÉT A NEW YORK HILTON

BÁLTERMÉBEN TARTOTTÁK MEG MÁSNAP REGGEL TÍZKOR.
Jack és Diane nem sokkal nyolc után a bálterem előtti
folyosón állt Jonival és LJ-vel. Joni rózsaszín miniruhában
volt, és minden porcikájában csillogó filmsztárnak látszott.
Kis Jack aranygombos kék zakót és szürke nadrágot viselt
a Szuper Kupát jelképező gyűrűvel együtt. A mágnás, a
képviselőnő, a mozisztár és a futballsztár – figyelemre
méltó társaság. Mindegyiküket autogramkérők
ostromolták.
Mary Carson csak az értekezlet kezdetekor bukkant föl.
Jack mellett ült az asztalfőn. – Elnézést, hogy kételkedtem
a szavaidban – szólt halkan. – Bocsáss meg, hogy nem
hívtalak fel!
– Kapcsi rohadt dolgot művelt – jegyezte meg Jack
szilárd, fegyelmezett hangon. – De rohadt volt azoktól is,
akik annyi éven át a barátaim voltak, hogy nem bíztak
bennem.
 Jack nyitotta meg az összejövetelt. Ő elnökölt, és
tízperces beszédet tartott. Tájékoztatta a részvényeseket a
cég helyzetéről, de a legtöbb információ esetében a
kinyomtatott éves jelentésre hívta fel a figyelmüket.
– A következő napirendi pont – folytatta Jack – az
igazgatótanács megválasztása. Lehet javaslatokat tenni.
Billy Cotton felállt, és sor igazgatót ajánlott, olyanokat,
akik Jacket támogatnák elnökként. Egy dallasi ügyvéd
más neveket javasolt. Jack mindkét jelölőlistán szerepelt,
és megmaradna a cég igazgatójának, függetlenül attól,
melyik lista nyer. De a javasoltak többsége a dallasi listán
Maryt választaná az igazgatótanács új elnökévé.
– Ha nincs több jelölés – szólalt meg Jack –, akkor a Mr.
Cotton által javasolt listát jelöljük A-nak, a Lovell ügyvéd
úr által javasoltat pedig B-nek. Papíron szavazunk, és a
listákra egyszerűen az A vagy B felírásával voksolhatnak.
Amíg a számlálók összeszedték a szavazatokat, Billy
Bob Cotton előrejött az asztalhoz. Jackhez beszélt, de
Mary hallotta a szavait. – Ray hazament – mondta. –
Meghatalmazást adott nekem, hogy rád szavazzak.
A számlálók végeztek. Jack felállt a dobogón, és a
kalapáccsal az asztalra ütött.
A szavazatszámlálók vezetője felolvasta az eredményt: –
777 255 részvény van jelen vagy szavazott meghatalmazás
útján. Az A-listára 379 412 szavazat jutott, a B-listára 397
843…
A terem elcsendesült. Senki sem tapsolt. Mindenki –
még a győztesek is – meghökkentek.
Mary Jack karjára tette a kezét. – Azt akarom, hogy
tartsd meg a jelenlegi posztodat! Fizetésed is változatlan
marad. Használhatod a cég repülőit, autóit, és minden
marad a régiben.
 – Hát, attól tartok, nem megy ez ilyen egyszerűen, Mary!
Szólok néhány szót a részvényesekhez, és aztán van itt
valaki, akit szeretnék bemutatni.
Jack fölállt, és a mikrofonhoz lépett.
– Hölgyeim és uraim, mielőtt befejeződne a részvényesek
közgyűlése, szeretnék egy bejelentést tenni. Voltak olyan
szívesek, hogy megválasztottak a Lear Communications
Incorporated igazgatójának. Köszönöm, de nem fogadom
el. Sőt, mi több, a cégnél betöltött minden hivatalomról
lemondok.
– Julius Caesar egyszer azt mondta, inkább lesz első egy
kis spanyol faluban, mint második Rómában. Én is így
vagyok vele. Vagy én irányítom ezt a céget, vagy semmit
sem akarok vele.
– Azokra, akik kitervelték ezt az… összeesküvést – azt
hiszem, ez erre a helyes kifejezés –, meglepetés vár.
Megkérem Mr. Junius Grotiust, lépjen elő! Íme, itt van!
– Mr. Grotius a Wyncherly-DeVere Limited nevű brit és
holland kommunikációs konglomerátum elnöke. Egy ideje
Mr. Grotiusnak függőben van egy nekem és másoknak
szóló ajánlata, hogy megvegye részvényeinket a Lear
Communicationsben. Nemrég aláírtam egy opciót, lehetővé
téve, hogy a Wyncherly-DeVere megvegye részvényeimet,
ha elveszíteném a cég irányítását. Családom tagjai,
barátaim és társaim hasonló opciókat írtak alá. Ráadásul
Mr, Grotius két olyan banktól is opciót szerzett, amelyek
tekintélyes részvénymennyiség tulajdonosai. Ma a
Wyncherly-DeVere élni akar az opcióval és egyéb jogokkal.
A mai nap után a Wyncherly-DeVere lesz a Lear
Communications legnagyobb részvényese.
– Mint mondtam, ha nem irányíthatom én a céget, nem
akarom, hogy bármi közöm legyen hozzá. Most átkerül –
azt hiszem, nagyon hamar – olyan kommunikációs
konglomerátum irányítása alá, amely tőkéjénél és
hozzáértésénél fogva nagyobb tényezővé teszi a piacon,
mint valaha volt. Nagyobbá teszi, mint amilyennek valaha
álmodtam. És a cég részvényesei nagyobb jövedelemhez
fognak jutni.
Jack ellépett a mikrofontól. Junius Grotius felé
mutatott, és biccentett. A társaság óvatosan tapsolt.
Jack odahajolt Mary Carsonhoz. – Lássuk, hogyan veri
át őket, drágám! – mondta csendesen.
Diane és Joni előrefurakodott a részvényesek
tömegében. Átölelték Jacket, amikor lelépett az
emelvényről, majd odamentek, hogy kezet fogjanak Junius
Grotiusszal. A tömeg hirtelen hangos kiáltozásban és
hosszú tapsban tört ki. Jack és a két szeretett nő lassan
végigment az embertömegen, amely kezet akart rázni
velük, sőt, meg is akarták csókolni őket, miközben az ajtó
felé igyekeztek.
 Főszerkesztő:
Ivanics István

Felelős szerkesztő: Talpas János

Műszaki szerkesztő: Hupján Mária
Kiadja az I. P. C. Könyvek Kft.
Felelős kiadó: Ivanics Istvánné.
Athenaeum Nyomda Rt. (97.0436)
Felelős, vezető: Hupján József vezérigazgató
ISBN 963 635 097 3
Megjelent 18,1 (A/5) ív terjedelemben