MOEYAERT, Bart - Duett Hamis Hangokra PDF

Olvasópéldány – © Tilos az Á Könyvek
Ba rt M o e ya e rt
Duett
Bart Moeyaert
Duett hamis hangokra
hamis hangokra
Ba rt M o e ya e rt
Du e t t
Bart Moeyaert
Duett hamis
hangokra
hamis hangokra
Fordította: Rádai Andrea

ISBN 978-615-5441-29-5
A könyv eredeti címe: Duet met valse noten

© 2004 by Bart Moeyaert, Amsterdam, Em. Querido’s
Uitgeverij B.V.
The translation of this book was funded by

the Flemish Literature Fund
(www.flemishliterature.be)
© Pozsonyi Pagony Kft. – Tilos az Á Könyvek, 2014

www.tilosazakonyvek.hu
www.facebook.com/tilosazakonyvek
Magyar fordítás © Rádai Andrea
Felelős kiadó: Banyó Péter

Szerkesztette: Győri Hanna
Tipográfia, borító: Dániel András
Tördelés: typoslave
Produkciós munkák: Wunderlich Production Kft.

Produkciós vezető: Mészáros Gabriella
Nyomás, kötés: Alföldi Nyomda Zrt.

www.anyrt.hu
Kedves Olvasó!
Néha leküzdhetetlen vágyat érzek arra, hogy írjak. Mint

ahogy most is. Odakinn süt a nap, s az emberek ilyenkor
boldogan sütkéreznek a szabadban. De én nem, mert ne-
kem írnom kell. Ilyenkor mindenki azt mondja nekem,
hogy bolond vagyok. Menj ki a friss levegőre, ahelyett,
hogy a szobádban kuksolnál és írnál! Ez az utolsó szó
mindig nagyon lekicsinylőn hangzik a szájukból. Pedig
ilyenkor én egy fiút, egy lányt és az ő világukat láttam
magam előtt. Pontosan tudom, hogy beszél Lander, hogy
néz ki Liselot, és hogy milyenek együtt. Életük egy évének
története duettben előadott dalként visszhangzik a fejem-
ben. Eleinte gyönyörű, érzelmes és harmonikus a dallam,
de aztán jönnek a hamis hangok.
Bart Moeyaert
1983
Omernak, Henriëtte-nek, Paulnak, Patrieknak,

Jannak, Riknek, Marknak, Josnak, Myriamnak,
Annemie-nek, Lilynek, Annekének, Sabinének, Cathy-
nek, Bramnak, Biekének, Lieselotténak, Liesbetnek,
Dieternek és a könyv többi kitalált szereplőjének.
LANDER/Liselot
Hétfő reggel iskolába menet láttam, hogy két lány 7

elesett a biciklijével. Egymásba akadt a kormányuk,
mire az egyikük felsikoltott, és mindketten fel
borultak. Rik nevetésben tört ki, de rögtön a szája
elé kapta a kezét.
Mellém hajtott, és megkérdezte:
– Hé, Lander, láttad ezt?
– Nem! – mondtam. Persze csak ugrattam, és
gyorsan átvágtam a túloldalra, az iskola bejárata felé.
Leraktuk a bicikliket a tárolóban, és átmentünk az
udvaron, a szokásosnál kicsit korábban. A többiek
is kezdtek szállingózni, de mintha alvajárók lettek
volna, még a hülyéskedéshez is túl álmosak voltak.
A túloldalon, az udvar egyik sarkában egy csapat
fiú azt skandálta, hogy „Vért akarunk látni!” Ter-
mészetesen Alex Degroot és haverjai voltak. Ezek
a srácok mindig együtt bandáztak. Alexet leginkább
vadszamárhoz vagy páviánhoz tudnám hasonlítani,
annyira idiótán viselkedik. Egyfolytában kritizál
mindenkit, ő meg persze nagyra van magával. Ez
úgy iszik, mint a kefekötő, az meg úgy füstöl, mint
egy gyárkémény, és úgy hajtja a csajokat mint egy…
mint egy…
– Anyuci hozott iskolába? És apuci hol maradt?
Egy lánnyal szórakoztak, akit korábban még nem
láttam a suliban. Oldalba vágtam Alexet.
– Figyelj, hagyd békén, jó?
– Csak nem a csajod? – kérdezte kihívóan. Persze

rögtön akadtak páran, akik készek voltak röhögni.
Észrevettem, hogy a lány engem figyel.
– Képzeld, nem – mondtam. Nem mondhatnám,
hogy pont Alexszel akartam volna hősködni.
8 – Csókot! Csókot! – kezdték skandálni a többiek,
de a csúfolódásukat túlharsogta a csengő, ami nekem
elhozta a szabadulást. A lány elpirult. Biccentettem
neki, mire ő nagyon kedvesen nézett rám, és azt sut-
togta: „Köszönöm.”
Ekkor jelent meg Vervaecke, az igazgatóhelyet-
tes, és elvitte a lányt a tanáriba. Addig néztem utána,
amíg el nem tűnt. Nem bírtam levenni róla a szemem.
– Nahát, Lander, kemény voltál! – mondta Rik.
Arra eszméltem, hogy vállon vereget, és felnevet-
tem. Egyszeriben már nem úgy éreztem magam,
ahogy hétfő reggel szoktam.
Az első óránk töri volt, de csak fél füllel figyel-
tem. Az a lány nem ment ki a fejemből. Szerencsére
Szexi Willy – akit erős parfümje miatt hívtunk így –
elég laza órát tartott. Gyorsan elmagyarázta, amit
kell, mutogatott valamit Egyiptom térképén, mond-
ta, hogy olvassuk el a könyvet a harminchatodiktól
a negyvenedik oldalig, majd belemélyedt egy maga-
zinba, azt hiszem, a Libelle-be.
A következő óra enyhén szólva más volt. A hittan-
tanárunk, Gotje, nagyon jó fej. Mindig szétrobban
az energiától, és olyan a nevetése, mint a Niagara-
vízesés. Az anyag is teljesen jó volt. Út önmagunkhoz –
Gotje csak így nevezte az óráit.
Ezen az órán jellemezni kellett önmagunkat. Pont
leírtam a füzetembe, hogy Álmodozó típus vagyok,
amikor megtörtént. Halk kopogás után Vervaecke

nyitott be az ajtón.
– Bemutatom nektek… – mondta, és bátorítóan
intett valakinek a folyosón –, Liselot Heynemant.
És ott állt ő. Mintha áramütés ért volna. Vagy
mintha jól orrba vágott volna valaki. Alex Degroot, 9
aki előttem ült, kuncogott, hátrafordult, és kopogott
az asztalomon.
– Na, adj neki egy csókot, de cuppanósat! – röhö–
gött. Megvontam a vállam, és mereven előrenéz-
tem. Vervaecke Gotjéval beszélgetett, míg Liselot
zavartan billegett a sarkán. „Úristen, de jól néz ki!”
– gondoltam. Farmer és piros felső volt rajta. Iszo-
nyú kedvesen nézett barna, mélybarna szemével.
A haja majdnem teljesen szőke volt. Kibontva hord-
ta, a vállára omlott. Amíg bámultam, Liselot egyszer
csak felém nézett, és a tekintetünk egy másodpercre
találkozott. Ebben a pillanatban remegést éreztem
a gyomrom tájékán, és elektromos szikrák kezdtek
el táncolni körülöttünk.
Miután Varvaecke kiment, Gotje azt mondta:
– Liselot, én vagyok a hittantanárod, és remélem,
hogy jól fogod érezni magad velünk. Nagyon jó osz-
tályba kerültél.
– Ja, az Isten állatkertjébe – mondta Alex félig
hangosan, Gotje hangját utánozva.
De a tanár rá se hederített.
– Ha már úgyis itt állsz a táblánál, mondanál ma-
gadról néhány szót?
Liselot félénken bólintott.
– Igen… szóval Liselot Heynemannak hívnak,
és…
– Nem mondod! – szakította félbe Alex. Hátba

vertem. Gotje csak annyit mondott, hogy Alex gye-
rekesen viselkedik. Mondhatta volna azt is, hogy
úgy, mint egy vadszamár vagy pávián.
– Vilvoordéből költöztünk ide, mert apukám itt
10 kapott egy jobb állást – Liselot mereven előrenézett,
pillantása a hátsó fal posztereire esett.
– Van két öcsém és… ö… három nyulam.
Alex nyuszifüleket mutatott a kezével, és elkez-
dett szimatolni az orrával. Néha már tényleg elvisel-
hetetlen, komolyan.
– A Rendaldreefen lakom, a 43-as szám alatt.
Ismerem azt a környéket. Akkora házak vannak
arrafelé, mint a kastélyok. Ez már valami. Szóval
Liselot apja valami fontos ember, ha megengedhetik
maguknak, hogy ott lakjanak.
Gotje azt mondta Liselotnak, hogy üljön le Mark
mellé. Most viszont legszívesebben páros lábbal rúg-
tam volna ki kedvenc hittantanáromat az ablakon.
Én is egyedül vagyok a padban! Liselot mellém is ül-
hetett volna!
Teljesen kész volt a napom. A közgázteszten a túl-
élésre hajtottam, matekon pedig egyáltalán nem fi-
gyeltem, kockáztatva, hogy büntetésből szombaton
is benn kell maradnom a suliban. Amikor négykor
végre csöngettek, meg akartam kérdezni Liselotot,
hogy szüksége van-e segítségre az eddigi anyag le-
másolásában. Már a torkomat köszörültem, átismé-
teltem magamban az előre megfogalmazott kérdést,
és elindultam Liselot felé, amikor Mark megelőzött.
– Nem lehet könnyű másfél hónapot bepótolni –
mondta. – Tudok neked segíteni valamiben?
Hogy oda ne rohanjak – gondoltam –, mindjárt

elolvadok én is.
– Köszi, de mindent le fognak fénymásolni nekem –
válaszolta Liselot.
Ott álltam a padja mellett szólásra nyitott szájjal,
és őt bámultam. Még jó, hogy Rik megkérdezte, oda- 11
ragasztották-e a talpamat a padlóhoz, különben még
most is ott állnék, és elég hülyén néznék ki. Bezár-
tam a szám, felkaptam a táskám, és elindultam Rik
után. Összerezzentem, amint kiléptem a terem ajta-
ján, mert úgy éreztem, Liselot engem néz.
Amikor hazafele bicajoztunk, meg akartam kérdezni

Riket, hogy mi a véleménye az új lányról. De mintha
a gondolataimban olvasna, egyszer csak azt mondta:
– Jó az új csaj, mi?
Azt hiszem, túl gyorsan bólintottam.
A Klinkerstraat sarkánál megkérdezte, hogy me-
gyek-e vele tovább, hogy meghallgassuk az új le-
mezét.
– Nem, én hazamegyek – feleltem. Nemigen tud-
tam volna új lemezekre ráhangolódni.
– Oké – mondta. – Akkor szia!
– Hívj fel, ha nem megy a házi bioszból – mond-
tam, és elbicikliztem a másik irányba. Még a reggeli
állapotomhoz képest is figyelmetlenebb voltam a ke-
reszteződéseknél.
Amikor hazaértem, anya és apa még nem voltak
otthon. Anya félállásban egy ruhaboltban dolgozik,
az apám pedig biztosítási ügynök. Kivettem egy do-
boz kólát a hűtőből, és a táskámmal a hónom alatt
felmentem a szobámba. A táskámat bevágtam az
íróasztalom alá, és káromkodtam egyet, mert még

meg kellett volna ágyaznom, de semmi kedvem nem
volt hozzá. Végignéztem a szobámon, és arra gon-
doltam, hogy ez itt az én tulajdonom és szentélyem,
és senkinek, még az anyámnak sincs itt semmi keres-
12 nivalója. Néhány mozdulattal megágyaztam, feltet-
tem A hírnév című film zenéjét, és lerogytam a pár-
nák közé, a lemezjátszó mellé. Mintha szédelegtem
volna, elég furán éreztem magam.
– Liselot – mondtam hangosan, és mélyen sóhaj-
tottam.
Elővettem a színjátszó csoportos darabunk szö-
vegkönyvét, és elkezdtem tanulni a szerepemet.
Vagyis csak megpróbáltam. A gondolataim mindig
Liselot felé kalandoztak. Milyen szépen tud nevetni!
És milyen kedvesen mosolyog. De nem szabad sem-
mibe sem beleélni magam. Itt van például Rik. Majd
egy hónapig bele volt zúgva egy tizenegyedikes lány-
ba, de nem volt kölcsönös a dolog. A lány becsapta,
és csak szórakozott vele. Két hét után dobta Riket,
aki teljesen magába fordult.
Nemsokára hallottam, hogy egy autó áll meg a
házunk előtt. Felugrottam, és gyorsan leállítottam
a zenét. Leültem az íróasztalomhoz azzal a kudarc-
ra ítélt tervvel, hogy bioszt fogok tanulni. Odalenn
az előtérben felhangzott anya szokásos, fáradt „hel-
ló”-ja, amire én, mint mindig, visszakiabáltam. Úgy-
sem maradok már sokáig a szobámban, mert túl sok
bioszt nem bírna el a gyomrom vacsoráig.
LISELOT/Én
Vége a sulinak. A terem üres. Én vagyok az új lány. 13

Újnak lenni pedig azt jelenti, hogy mindenki átnéz
rajtam: majd fellöknek, amikor elmennek mellettem.
Attól sem lesz jobb, hogy néhány balhés fiú azt skan-
dálja: Vért akarunk látni, vagy hogy egy bunkó alak a
fenekembe csíp, és azt mondja: Helló, aranyom, aztán
jól vigyázz a nyuszikáidra!
Elátkoztam magamban az egész napot, bepakol-
tam a könyveimet a táskámba, és kimentem a te-
remből. Elég szomorúnak éreztem magam. A lép-
cső alján egy lány álldogált. Az én osztályomba jár;
megismertem. Felnézett, és azt kiáltotta:
– Hát itt vagy!
Bólintottam, és amikor leértem, egy csomó map-
pát nyomott a kezembe.
– Itt vannak a fénymásolatok. A jegyzeteim.
– De szépen írsz! – feleltem, csak hogy mondjak
valamit.
A papírokból még áradt a fénymásoló szaga. Elin-
dultunk.
– Tavaly levelet írtam egy magazin grafológusá-
nak – mondta hirtelen. – Küldtem neki egy lapot az
angolfüzetemből, de sosem kaptam választ.
– Talán ha angolul írsz, elveszíted a személyisé-
ged, és nincs rajta mit elemezni – kockáztattam meg
egy poént.
– Az lehet – vigyorgott.
Megálltam, hogy elrakjam a mappákat. Alig tud-

tam bezárni a táskám. Odakint a szél elkezdte csap-
kodni az ajtókat, a hangja az egész iskolaudvaron
visszhangzott. Megint ronda az idő: még fel sem
száradt az aszfalt, máris újra szemerkélt az eső.
14 – Na jól van, mennem kell. Még sokat kell teker-
nem – mondta a lány.
A biciklije a tároló másik végében volt. Épp a tás-
káinkat kötöztük a csomagtartóra, amikor hirtelen
felkiáltott:
– A francba!
Összerezzentem.
– Mi a baj? Kilyukadt a kereked?
– Nem, csak leesett a lánc – nézte a bringáját csí-
pőre tett kézzel.
Leraktam a saját biciklimet, és odamentem hozzá.
A foga között káromkodott, és előrehajolt. Én sem-
mit sem láttam. A lánc rajta volt a fogaskerekeken,
csak egy kis rozsda borította.
– Na de… – törtem ki, mire felnézett, és nevetni
kezdett.
– Ezt bevetted!
Nem találtam túl viccesnek. De aztán utánam kiál
tott:
– Liselot, hidd el, hogy amikor lehajoltam, a lánc
magától visszaugrott! – mire én megbocsátóan fel-
nevettem.
A nevemen szólított, és nem volt gúny a hangjá-
ban. Kigurultunk a suliból, és a kapuban még meg-
álltunk egy kicsit.
– Még sokat kell tekerned?
– Tíz kilométer kábé, de már megszoktam.
– Aha.
– Nehéz napod volt, ugye? Nagyon rossz volt?
– Á, csak a fiúk miatt…
– Alex bandájára gondolsz?
Bólintottam, és felvettem a kit érdekel-álarcot. Pe-
dig nagyon is érdekelt. 15
– Ne törődj velük. Van pár rendes srác is az osz-
tályban. Szerintem bejöttél nekik. Amikor beléptél a
terembe, az egyik nagyobbra nyitotta a szemét, mint
a másik.
Megérintette a karomat. Ez jólesett. Annyira,
hogy egy kicsit elnevettem magam.
– Szóval lesz kit elcsábítanom? – rezegtettem
a szempillámat, mint valami Marilyn Monroe.
– Minden ujjunkra jut öt pasi – mondta, és fellé-
pett a pedálra. – Na jó, késő van, és nekem…
– Még sokat kell tekerned – fejeztem be helyette
a mondatot.
– Igen. Szia! Holnap!
És elhajtott. Csak ekkor jutott eszembe megkér-
dezni:
– Hogy hívnak? – kiáltottam utána.
– Myriamnak! – kiáltott hátrafordulva.
– Szóval Myriam – ismételtem meg a nevét, és én
is elhajtottam a Rendaldreef irányába.
Féltem, hogy eltévedek, úgyhogy jobb lett volna
összeszedni magam, de nem tudtam kiverni a fejem-
ből Myriam elismerő mondatát: hogy „az egyik na-
gyobbra nyitotta a szemét, mint a másik”. Én nem
vettem észre semmit. Rá se mertem nézi az osztály-
társaimra, annyira izgultam. Hallottam, hogy a hit
tantanár kérdéseket tesz fel, és tudtam, hogy minden
szem rám szegeződik. Azaz, egyvalakinek a tekin-

tetét mégiscsak élesen láttam, mert felismertem: az
a fiú mentett meg Alextől. Hirtelen nevetnem kel-
lett. Myriamnak igaza volt. Ő tényleg jó nagyra nyi-
totta a szemét.
16 Épp elképzeltem, hogy milyen lenne, ha maga Ma-
rilyn Monroe kerülne új osztályba, amikor rájöttem,
hogy rossz utcába kanyarodtam be.
Apukám nővére, Rachel mindig leszidja apát azért,

mert szerinte kulcsos gyereket csinál belőlem.
Ezt minden családi összejövetelen szóba hozza.
Rachelnek az a baja, hogy apu sokszor egyszerűen
csak a lábtörlő alatt hagyja a kulcsot – még nem tud-
ja, hogy az új házunkban a kulcs a garázsban lóg egy
kis kampón.
Amikor beléptem az előtérbe, láttam, hogy apa
dolgozószobájának ajtaja nyitva áll. Apa is ott ült,
teljes valójában.
Felnézett:
– Na milyen volt?
Nem mondtam semmit, csak adtam neki egy pu-
szit, és felhúztam az orrom, jelezvén, hogy rossz na-
pom volt. Feltűnő volt a csend a házban.
– Hol van Patriek és Markie?
– A konyhában rajzolnak – mondta, és visszatette
a szemüvegét az orrára, hogy folytassa a munkáját.
A konyhában izgalomtól kipirult arcok és a nagy
igyekezetben kidugott, a ceruza mozgását követő
nyelvecskék vártak. Leültem az asztalhoz az öcséim
mellé, és figyeltem, hogy mit csinálnak.
– Mit rajzoltok?
A két fejecske felém, majd egymás felé fordult.

– Hát nem látod?
Felvettem Patriek rajzát. A barna téglalap és a fö-
lötte lebegő zöld folt alapján meg mertem kockáztat-
ni, hogy egy fát látok.
– Ez egy fa – mondtam –, ez itt pedig… Öö… 17
– Még egy nyuszit se ismersz meg – mondta
Patriek lekicsinylően.
– Én pedig az új tanár nénimet rajzoltam le –
Markie egy szellemalakot mutatott pálcikalábakkal
és a szeme helyén nagy krumplikkal.
– De szép! – igyekeztem a lehető legtöbb csodála-
tot vinni a hangomba. Sikerült.
– Sokkal szebben rajzolok, mint te – mondta
Markie.
Éppen kiléptem a konyha ajtaján, amikor szokás
szerint civakodni kezdtek:
– Neeeem, ééééén!
Pont idáig volt feltűnő csend a házban.
Későre járt, amikor az utolsó vignettát is felragasz

tottam az újonnan bekötött tankönyveimre. Vival-
di Négy évszakját hallgattam, és éppen elkezdődött
a Nyár, amikor apa lépteit hallottam a lépcsőn.
– Jó éjt, apa! – szóltam ki, csak annyira hangosan,
hogy éppen meghallja. – Aludj jól. – Hallottam, hogy
megáll a szobám ajtajánál. Egy kis habozás után be-
jött.
Csak a vacsoránál tudtunk beszélgetni arról, hogy
milyen szörnyű napom volt. Apa szinte bűnbánóan
nézett, hiszen miatta kellett elköltöznünk. Itt ka-
pott állást egy hatalmas számítógépalkatrész-gyár
leányvállalatának igazgatójaként. Szóval az ő „bű

ne”. De ezt nem mondtam ki hangosan. Hogy tud-
nék neki szemrehányást tenni? Szeretem. És amióta
anya meghalt, igyekszünk elkerülni, hogy fájdalmat
okozzunk egymásnak. Persze az öcséimmel ez más-
18 ként van: mivel kicsik, apa csak nevet, amikor azt
kiabálják neki: te egy hülye papa vagy! Hülye papa:
micsoda hülyeség ilyet mondani.
Később, amikor már az ágyamban feküdtem,
a másnapra gondoltam. És vicces, de arra jöttem
rá, hogy pont az öcséimről kéne példát vennem.
Kábé százszor elmesélték, hogy milyen új barátokat
szereztek. Különös, hogy a kisgyerekek mennyire
könnyen barátkoznak. De tulajdonképpen még én
is gyerek vagyok. Úgyhogy végeztem egy összeg-
zést. Egy: Myriam, belőle még lehet barát. Kettő –
de nem, őt még nem számolhatom ide. Vagyis egy
félnek talán. Azt a fiút, aki olyan nagy szemekkel
bámult rám. Ez már másfél barát.
Sóhajtottam és felnevettem. Átfordultam a másik
oldalamra. Aludni kéne – gondoltam. Holnap egy új
nap kezdődik, én meg majd megpróbálok egy kicsit
jobban hasonlítani Patriekra és Markie-ra.
LANDER/Rómeó
„Fülig szerelmes” – szokták írni a magazinokban. És 19

tényleg, milyen nehéz elrejteni ezt az érzést! Mintha
felhőkön jártam volna! Bármelyik pillanatban dalra
tudtam volna fakadni. Jódlizva is akár. Liselot egyet-
len mozdulatát sem tévesztettem szem elől, és min-
den szava, amit nekem mondott, önkívületbe ejtett.
Na, ezt próbálja meg valaki eltitkolni!
Októberben, egy keddi napon Verley, a holland-
tanárunk kitalálta, hogy tartsunk vitaórát a disz-
kózenéről. Alex Degroot és tsai. persze rögtön
a rockzenét kezdték éltetni, és azt óbégatták, hogy
„diszkópatkányok, diszkópatkányok”. Verley to-
vábbment, és kijelentette, hogy a vitát fel fogjuk
venni magnóra, később pedig visszahallgatjuk és
megbeszéljük. Rik felajánlotta a saját magnóját,
és ezzel elkezdődött a Disco Project. Aztán kinyi-
tottuk a nyelvtankönyvet, és nekiálltunk mondato-
kat elemezni.
Másnap, hollandórán U alakba rendeztük a pado-
kat, ahogy megbeszéltük. Rik elindította a magnó-
ját, és Verley, a moderátor elindította a beszélgetést.
Kevés dolgot utálok jobban, mint amikor egy vitából
monológ lesz. Az első perctől kezdve Alex beszélt,
és miután ledarálta a saját érveit, csak ostoba köz-
helyeket volt képes felhozni a mi ellenérveinkkel
szemben. Verley nem lépett közbe, némán hallgatta
Alexet, és valószínűleg arra gondolt, hogy ez a sü-

ket duma is jobb a csendnél. De ez tényleg sok volt
Alexből.
Még bele sem kezdtünk az igazi vitába, amikor
megszólalt a csengő. Liselotnak és Annemie-nek
20 benn kellett maradnia a teremben, hogy letöröljék
a táblát, és így meghagytam a többieket abban a hit-
ben, hogy az ABBA gagyi, és az AC/DC a csúcs.
Annyira sajnáltam, hogy Liselot nincs a közelem-
ben, hogy még vitatkozni sem volt kedvem.
A szünet után dupla matekunk volt. Az osztályból

kábé mindenki utálja a matekot. A tanárt Prootnak
hívják, ami eleve olyan hülye név, hogy nem is kell
neki külön csúfnevet kitalálnunk. Csengetés után
egy percig sem maradt volna soha az osztályban:
– Gyerünk, kifelé, én is haza szeretnék menni még
ma! – harsogta.
Prootnak ráadásul halvány fogalma nem volt, hogy
kell magyarázni. Szerdán sem értettem semmit az
órából, és ezt, talán kissé gyerekes módon, bamba
arckifejezésekkel igyekeztem Liselot tudtára adni.
Mindennek a tetejébe rengeteg házit kaptunk, gon
dolom azért, mert szerda délután nem volt már más
óránk, és persze mással se akarunk foglalkozni, mint
matekkal, a tanár szerint.
A déli csengő előtt öt perccel egy összehajtogatott
cetli érkezett a padomra. Landernek volt címezve.
Kihajtogattam, és elolvastam:
Segítsek matekból ma délután? Liselot

– állt benne. Különösen az aláírás mellé rajzolt szí-

vecskétől ájultam el. Felemeltem a fejem, és egye-
nesen Liselot szemébe néztem. Majdnem öt másod-
percig maradtunk így, egymásba fonódó tekintettel.
Valami forróságot éreztem a gyomrom tájékán. Vé-
gül mindketten elmosolyodtunk. Lehajtottam a fe- 21
jem, és ráírtam a papírra:
Nagyon jó lenne! Lander
Én is rajzoltam egy szívecskét a nevem mellé, és vis�-

szadobtam a levélkét. Liselot feltartotta a hüvelykuj-
ját. Sajnos Proot pont odanézett, és azt hitte, hogy
Liselotnak kérdése van.
– Igen, Liselot? – mondta ingerülten.
Liselot elpirult, és látszott rajta, hogy hiába eről-
ködik, nem jut eszébe semmilyen kamukérdés.
– Azt szeretné tudni, hogy mikorra csináljuk meg
a házi feladatot – mondtam gyorsan.
– Ezek szerint Liselot megnémult? – kérdezte
Proot. – A házi feladatot természetesen holnapra
adtam, Heyneman kisasszony. Egyéb kérdés?
Hogy mekkora bunkó ez az ember! Óra után fogta
a táskáját, és kiiszkolt a teremből, úgy rántotta fel az
ajtót, hogy az majd kiesett a falból.
Alex Degroot utánakiáltott:
– Üdvözöljük a kedves feleségét!
Liselot felnevetett. Rik felpakolta a magnóját.
Verley nem vitte magával a kazettát, amire felvet-
tük a vitát.
Liselot odajött hozzám az iskolaudvaron. Gyö-
nyörű haja lobogott a szélben.
– Akkor ma délután? – kérdezte egyszerűen. Ho-

gyan lehetséges, hogy egy szót sem tudtam kinyög-
ni? Hogy a fejem vörös lett, mint a cékla?
– És hogyan? Ö… Arra gondoltam, hogy… Át-
jössz hozzánk? – makogtam.
22 – Szívesen mennék, de ma miénk lehet az egész
ház, mert senki sem lesz otthon… – felelte Liselot.
– Jó… Akkor… Akkor én megyek hozzád.
Rendaldreef 20, ugye? – kérdeztem, és titokban jó
erősen belecsíptem a karomba.
– Nem, 43. Kettőkor jó lesz? Oda fogsz találni?
A magabiztossága végül engem is megnyugtatott.
– Persze. Oké, akkor ma délután. Szia, Liselot!
– Szia, Lander! – kiáltotta utánam, és eltűnt a bi-
ciklitárolóban.
Júlia nyeregben, Rómeó meg elveszetten.
Rik elképedve bámult, majd megrázta a fejét, egy-
szerre hitetlenkedve és együtt érzőn. De túlságosan
el voltam foglalva a boldogságommal, és nem tudtam
figyelni rá. Amikor én is bementem a biciklitárolóba,
Liselot már kifelé tartott Myriammal. Integettem
neki, mire ő magától értetődően visszaintegetett.
Olyan volt, mintha évek óta ismernénk egymást.
LISELOT/Az összegzés
És megvan a második, ujjongtam, amikor Myriam 23

mal kijöttünk a suliból. Visszaintegettem Lander
nek, és arra gondoltam, hogy ez a fiú már nemcsak
egy fél, hanem egy egész a barátaim listáján. Hiszen
még integetett is nekem – milyen kedves tőle!
Myriam még utánam kiabált:
– Majd hívlak!
Az utóbbi hetekben ez a mondat szinte mindig
elhangzott, amikor elköszöntünk egymástól. Olyan
volt, mint a levél végére biggyesztett utóirat, egy
kérdés, vagy valami, ami utólag jutott az eszünkbe.
Kezdtem megszokni a hazautat. Már nem kanya-
rodtam be rossz utcákba.
Otthon apa vigyázott a fiúkra, akik szokatlanul
csendesek voltak. Születésnapi zsúrra készültek, és
alig várták, hogy almalevet ihassanak és tejszínhabos
tortát ehessenek.
– Mi indulunk, Liselot – mondta apa, miközben
belebújt a dzsekijébe. – Az ebéded a sütőben van.
Ma este később jövök, a fiúkat pedig hat körül fogják
hazahozni.
Gyorsan megpuszilt – nagyon finom illata volt –,
és bezárta az ajtót maguk mögött. Kintről még be-
hallatszott az öcséim izgatott csacsogása és ének-
lése, szülinapi dalokat gyakoroltak. Beakasztottam
a dzsekim a szekrénybe, és ledobtam a táskám a
legalsó lépcsőfokra. Most nem volt nagy kedvem
konyhatündért játszani. Általában igyekeztem kü-

lönleges fűszerekkel feldobni a húst – apa elég unal-
masan főzött –, és úgy terítettem meg az asztalt,
mintha a királynőt várnánk vacsorára. De ma gyor-
san túl akartam lenni az ebéden, mert még Lander
24 érkezése előtt rendet akartam rakni a szobámban.
Kivettem néhány répát a konyhaszekrényből, hát-
ramentem, és megetettem a nyulaimat.
– Sajnálom, srácok, ma nincs időm beszélgetni! –
mondtam nekik.
Miután a húst betettem a sütőbe, összeszedtem
Patriek és Markie játékait.
– Most már legyél kész! – mondtam az ebédem-
nek, és a tányéromra borítottam a tepsi tartalmát.
Már az első falatnál éreztem, hogy a hús mócsingos
és zsíros, ráadásul hideg is maradt.
LANDER/Én
Nem bírtam sokat enni, ebéd után rögtön a szobám- 25

ba menekültem. Öt perc múlva egy óra: mindössze
hatvanöt percem van. Barbra Streisandot tettem fel,
először nagyon hangosan hallgattam, de aztán lejjebb
tekertem a hangerőt, mert rájöttem, hogy másnap
próbám van, és még alig tudok valamit a szerepem-
ből. Fogtam a szövegkönyvet és rátettem a kotta
állványra, mert így könnyebb volt olvasni.
– Párizs egyszerűen csodálatos, drágám! A Louvre,
a Notre-Dame és az Eiffel-torony képe örökre ráégett a
retinámra. Egy sétát megérnek, nem találja?
Nehezen jöttek a számra ezek a mondatok. Pauw,
a rendezőnő mindig azt mondta, hogy franciásabban
kéne kiejtenem az r-eket. Anton Garonne Karácso-
nyi gyilkosság Párizsban című darabját próbáltuk, és
azt terveztük, hogy a téli szünetben turnézni fogunk
vele. Ez egy vígjáték, bár szerintem inkább dráma,
mert nekem el kell tűnnöm a második felvonásban.
Egy párizsi grófot játszom, akit meggyilkolnak.
– Párizs… Párizs…
Nem megy nekem ez a franciás r. Mindig ez van:
ha izgulok, csontszáraz a szám. A sarokba hajítottam
a szövegkönyvet. A szoba közepén álltam, és alapo-
san megvizsgáltam magam a ruhásszekrény tükrében.
Kopott farmer, bő ing és edzőcipő volt rajtam. A ka-
rom és a lábam túl hosszú. Ez vagyok én: egy ügyefo-
gyott kamasz fiú. Azért boldognak éreztem magam,
bár nagyon különös volt ez az érzés. Hiszen boldog-

ság az is, amikor átfagyva, hullafáradtan hazaérsz, és
rögtön bebújsz a meleg ágyba. Sóhajtottam. Barbra
Streisand a lemez utolsó számánál tartott. És mintha
csak ekkor jutott volna el a tudatomig: megyek Lise
26 lothoz! Elővettem egy kislemezt, és a maximumra
állítottam a hangerőt.
A 20 wattos hangfalakból szaxofon hangja tört
elő. Én is majdnem szétrobbantam: elkezdtem ök-
lözni a párnákat. Ekkor anya benyitott a szobámba
és megkérdezte, hogy megőrültem-e. Lejjebb vettem
a hangerőt, és azt énekeltem:
– There she is: my one and only mammie.
Anya belement a játékba és azt felelte:
– Hello, sugar – és elkezdett szempillát rezegtetni
meg csípőt riszálni. De hirtelen rátört egy köhögési
roham, és lekapcsolta a zenét. Egyszerre síri csönd
lett. Aztán megint elkezdett köhögni.
– Abba kéne már hagynom a dohányzást. Te sose
fogod elkezdeni, ugye?
– Dehogyis, anya – feleltem. Lehet, hogy sejt va-
lamit? Néhány srác az osztályból az iskola előtt szo-
kott dohányozni. Azzal ugrattak, hogy nem merek
rágyújtani, úgyhogy gyorsan rá is gyújtottam. Az
első nem volt valami jó, de azt mondják, hogy a má-
sodik jobban ízlik. De én hiába szívtam, csak felka-
varodott tőle a gyomrom.
Anya már a tüdejében található rákos foltokról és
gégedaganatról képzelgett, de nekem azon járt az
eszem, hogy mindjárt indulnom kell.
– Tényleg, Lander, majdnem elfelejtettem, hogy
mit akartam kérdezni: eljössz velem a La Cas-ba? Ma
biztosan rengeteg vevő lesz, és három kolléganőm is

beteget jelentett.
A La Cas volt az üzlet, ahol anyám dolgozott. Elég
drága cuccokat lehetett ott kapni. Szívesen besegí-
tettem nekik néha. Szerettem nézni, hogyan válogat-
nak a ruhák közt a felcicomázott nők, akik igyekez- 27
tek francia akcentussal beszélni, hogy előkelőbbnek
tűnjenek. Ilyenkor anyával visszapakoltuk a ruhákat
a polcokra, vagy a megrendeléseket ellenőriztem a
raktárban. Ha tényleg nagyon sokan voltak, még a ve-
vőket is kiszolgálhattam. Isteni érzés volt, amikor egy
komoly felnőtt engem kérdezett meg, hogy „Megnéz-
hetném természetes fényben is azt a zakót ott a kira-
katban?” Nagyon menő! De ma éppenséggel nem volt
kedvem hozzá.
– Rikhez kell mennem, kettőre – mondtam. Néha
muszáj hazudni, na.
– Kár – felelte anya.
– Sajnálom – mondtam, és közben nagyon szomo-
rúan néztem.
Kiment a szobámból. Hallottam, ahogy apával
társalog és vállfákat rakosgat az előszobában, majd
beindítja a kis Volkswagenjét, és elhajt.
Nem sokkal később apa is felkiabált, hogy elmegy.
Enyém a ház! Majdnem fél kettő volt. Összeszedtem
a matekcuccaimat, és mindent bepakoltam a legme-
nőbb táskámba. Megmostam az arcom a fürdőszo-
bában, és sajnos felfedeztem egy hülye pattanást
a szemöldökömben. Ekkor jöttem rá, hogy mit is
csinálok: „puccba vágom” magam egy lány miatt,
életemben először! Liselot előtt csak lapítottam,
ha a lányokról volt szó. Mintha nem is érdekeltek
volna. És tessék, most meg fogat mosok, és azzal va-

cakolok, hogy minél egyenesebb választékot fésüljek
a hajamba.
Bezártam az ajtót, és betettem a kulcsot a lábtörlő
alá. Tetőtől talpig remegtem.
28
Liselot egy nagy, fehér házban lakott. A kertet szé-
pen nyírt rózsabokrok szegélyezték, a bejárat előtt
széles pázsit terült el. Az ajtón még rézből készült
kopogtató is volt. Amikor a ház felé mentem, elfo-
gott a kísértés, hogy inkább hazarohanjak, és kitalál-
jak valami kifogást másnapra. De végül arra a követ-
keztetésre jutottam, hogy Liselot nem fog megenni,
és megnyomtam az oroszlánfejes csengőgombot.
Hosszabban, mint akartam.
– Szia, Lander! Már azt hittem, nem fogsz eljönni
– mondta Liselot izgatottan.
– Mint látod, itt vagyok – mondtam félénken.
Mintha nem is lakóház, hanem színház előterébe
léptem volna: márványpadló, hatalmas virágládák és
egy lenyűgöző méretű kristálycsillár fogadott. A szé-
les, rézkorlátos lépcsőt vörös szőnyeg fedte.
– Gyere be – mondta Liselot, és a nappali felé te-
relt, ami ugyanilyen ízlésesen és fényűzően, tölgy-
fa bútorokkal volt berendezve. Zavartan bújtam ki
a kabátomból. Liselot elvette, és kivitte az előtérbe.
Kihasználtam a pillanatot, és belenéztem a kandalló
felett lógó tükörbe, hogy nem túl szélfútta-e a fejem.
Közben a szobában is jól körülnéztem. A hatalmas,
üveg tolóajtók egy csodálatos kertre nyíltak, mely-
nek hátsó részében egy tavacska volt néhány nyír-
fával a partján. Nyáron, amikor minden virágzik,
gyönyörű lehet. Arrébb egy sor rododendron, három

aranyeső és egy magnóliabokor. A kert már most
nagyon szép látványt nyújtott: a növények a sárga,
a vörös és a barna minden árnyalatában pompáztak.
Az egész házat lenyűgözőnek találtam, és ezt meg is
mondtam Liselotnak, amikor bejött. 29
Megkérdezte, hogy kérek-e valamit inni, de udva-
riasságból nemet mondtam. Liselot annyira termé-
szetesen viselkedett, én meg még a hülye kezeimmel
sem tudtam mit kezdeni! Reméltem, hogy nem talál
unalmasnak, hiszen magamtól semmit sem mond-
tam, egyszerűen azért, mert semmi értelmes nem
jutott eszembe.
Liselot felnevetett, és megkérdezte:
– Biztos?
– Végül is… Egy kólát szívesen innék – mond-
tam. Nemcsak unalmas és ügyetlen vagyok, hanem
bizonytalan is.
Liselot nemsokára visszajött két pohárral. Amikor
elvettem tőle az egyiket, és a középső ujjammal meg-
érintettem a kezét, átfutott rajtam a remegés.
LISELOT/Lander
30 Elindultunk a lépcsőn a poharakkal és a táskájával.

A vastag szőnyegek elnyelték a hangunkat. Kinyitot-
tam a szobám ajtaját, és Szezám, tárulj!-hangnemben
azt mondtam:
– Isten hozott a birodalmamban!
Lander elvigyorodott a „birodalom” szó hallatán.
– Íme, a kék szoba – mondtam.
– Nekem is a kék a kedvencem – felelte Lander.
Annyira cuki és félénk volt!
Az ajtófélfának támaszkodtunk. Egymást néztük,
ahogy korábban már többször is. Csak egy pillantás,
és mintha örökre odaszegeztek volna a tekintetébe:
furcsa, de csodálatos érzés. Én fordítottam el elő-
ször a fejem, mert nem mertem hosszasan a szemé-
be nézni: az ilyesmitől elpirulok. Bementem a szo-
bámba.
Lander alaposan körülnézett, és megkérdezte:
– Nem baj, hogy ilyen kíváncsi vagyok?
– Dehogy. Én is kíváncsi vagyok, hogy mit szólsz
– mondtam mosolyogva.
Lander tudta, hogy figyelem, és ettől rettenetesen
zavarba jött. Végignézte a könyvespolcot, szemügy-
re vette a csecsebecséimet és megcsodálta a David
Hamilton-fotókat a falon.
„Tetszik neki a szobám!” – gondoltam, miközben
feltettem egy lemezt. Balladaszerű, lágy dallam jött
elő a hangfalakból.
– Billy Joel – mondtam. – Szerintem nagyon jó

zene.
Bólintott. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg
tetszik-e neki.
– Jaj! – kiáltottam, és felugrottam. – Nem azért
jöttél, hogy matekot tanuljunk? 31
– De, tulajdonképpen igen – vigyorgott Lander.
– És ha most nincs kedvem? – kérdeztem.
Megvonta a vállát.
– Csak vicceltem, Lander, imádom a matekot! –
és olyan képet vágtam, mintha citromba haraptam
volna. Biztosan azt gondolta, hogy tisztára flúgos
vagyok. Hoztam egy széket apa dolgozószobájából,
és leültünk egymással szemben az íróasztalomhoz.
Csak egy kislámpa és egy gyertya fénye pislákolt
a félhomályban, így majdnem olyan volt, mintha ro-
mantikus étteremben lennénk. Kinyitottam a köny-
veket, és elmagyaráztam mindent, amit nem értett,
aztán feladatokat oldottunk meg. Először zavart ki-
csit, hogy egy fiúnak osztom az észt, de egyre jobban
belejöttem. Amikor egyikünk se beszélt, csak a léleg-
zetünket és a golyóstoll sercegését lehetett hallani.
Biztos voltam benne, hogy mindketten ugyanarra
gondolunk: hogy mennyire jó itt lenni egymás mel-
lett. A barátaim listáján most már tényleg két név
van: Lander és Myriam. Nem sok, de éppen elég.
Öt óra volt, mire torkig lettünk a matekozással.
Kint már sötétedett. Ledobtam a tollam, a tenye-
rembe fektettem az állam, és álmodozva bámultam
ki az ablakon. Nem, ez így nem igaz: először tényleg
kinéztem az ablakon, de kis idő múlva már Landert
figyeltem, ahogy minden erejével algebrát tanul.
Hirtelen kedvem támadt megérinteni a tollat tartó

kezét, vagy végigsimítani a haján. De visszafogtam
magam, hiszen ki tudja, mit gondolna rólam, ha
megtenném. A telefon riasztott fel. A csengetésre
Lander is felnézett – egyenesen a szemembe –, és én
32 ijedten visszanéztem, majd el, majd ismét vissza…
Elmosolyodtam, és letrappoltam a lépcsőn.
– Nem, sajnálom, az apukám nincs itthon, érte-
kezleten van. De az üzenetét szívesen átadom neki
– mondtam nagyon udvariasan, pedig valójában a po-
kolba kívántam a vonal túlsó végén lévő férfit.
– Rendben van, várni fogja a hívását. Viszonthal-
lásra – mondtam. Na végre – morogtam magamban,
és letettem a kagylót.
Lander a szobám ajtajához támaszkodva állt, ami-
kor visszamentem, és azt kérdezte:
– Még egy kis matek?
– Isten ments! Nem volt ez elég egy délutánra?
Gyere, menjünk le!
Felvette a táskáját. A nappaliban lerogytam a ka-
napéra. Lander óvatosan leült, épp egy picivel ar-
rébb. Önkéntelenül is Vilvoorde jutott eszembe,
meg az ottani fiúk. Annyira rámenősek és pattaná-
sosak voltak Landerhez képest! Ez a fiú annyival
izgalmasabb és érdekesebb! Aztán nagy hülyeséget
kérdeztem. Egyszerűen kicsúszott a számon, mi
előtt meggondolhattam volna:
– Mindig ennyire visszafogott vagy?
Elpirult.
– Visszafogott?
– Úgy értem, főleg ha a többi fiúval hasonlítalak
össze… szóval te annyira más vagy.
Ez csak egyre rosszabb. Ráadásul egész délután túl

sokat beszéltem.
– Mást vártál? – kérdezte.
– Nem, nem úgy értem. Felejtsd el!
Most én jöttem teljesen zavarba, és elpirultam. Ez
a beszélgetés kezd elfajulni. Néhány másodpercig 33
csönd volt. Aztán megszólalt:
– Szóval szerinted unalmas vagyok?
– Nem, Lander, nem vagy unalmas. Tényleg nem!
Én beszélek túl sokat!
– Akkor jó – mondta.
Sóhajtottam, és örültem, hogy végre megint ka-
pok levegőt.
– Akkor jó – mondtam.
Kint már majdnem teljesen beesteledett. A sötét
felhőkön vörös foltok úsztak, és úgy nézett ki, hama-
rosan esni fog. Behúztam a függönyöket, és leültem.
LANDER/Tehát szerelmes
34 Az utcáról hirtelen autódudálás hallatszott. Liselot

összerezzent.
– Ez biztosan a két gazfickó lesz. Szülinapi zsúron
voltak.
A két gazfickó alatt Liselot biztos a kisöccseit érti.
Kiment az előtérbe, és szélesre tárta a bejárati ajtót.
Izgatott gyerekhangok hallatszottak be.
– Köszönjük, hogy elhozta őket, Vandam asszony!
– kiáltotta Liselot.
Beviharzott a házba a két maszatos arcú tökmag.
Színes csákó volt a fejükön.
– Szia! – mondta a nagyobbik. – Engem Patrieknak
hívnak. És téged?
– Lander vagyok – válaszoltam.
Liselot öccsei egymás mellett állva vizslattak. Két
kíváncsi, piros orrú törpicsek.
– És mit csinálsz itt?
– A tesótokhoz jöttem.
– El is viheted – mondta a kisebbik. – Úgyis hülye.
– Igen, olyan hülye, mint a tök – tette hozzá Patriek,
és visítottak a nevetéstől. Liselot mosolyogva csó
válta meg a fejét, és levette a dzsekit a gyerekekről.
– A csákómat ne! – kiáltotta a kisebbik.
– Gyere, Markie, mi vagyunk az efpijáj!
– FBI – javította ki őket Liselot nevetve, de a fiúk
rá se hederítettek, már a revolverük puffogtatásával
voltak elfoglalva. Felszaladtak a lépcsőn.
– Tyútyútyútyú! – két ujjukat a levegőbe tartva

lövöldöztek egymásra, és sikítozva rogytak össze.
Elnéző, mindentudó mosollyal néztünk egymásra
Liselottal. Mintha már felnőttek lennénk, vagy háza-
sok. De amint az órámra pillantottam, rögtön meg-
fiatalodtam: nekem otthon kell lennem vacsorára! 35
Liselot a kezembe nyomta a dzsekimet. Felkiáltott
az öccseinek, hogy kimegy egy percre, és elkísért
a biciklimig, amit a sövénynél hagytam. Egymás-
sal szemben álltunk, én a biciklicsengőt babráltam,
Liselot a cipője orrát nézte.
– Gyere el máskor is – kezdte.
– Szívesen – mondtam.
– Nagyon jól éreztem magam.
– Én is… Akkor… szia.
A sziánál elcsuklott a hangom. Ebben a pillanatban
ment el mellettünk egy férfi reklámújságokkal teli
táskával. Ránk nézett, és nevetve azt mondta:
– Mi az, nem tudtok máshol szerelmeskedni?
Kihúztam magam. Mintha büszke lettem volna
arra, hogy szerelmeskedem. Pedig nem is. Legalább-
is nem úgy.
Elmosolyodtunk, és fürkészőn néztünk egymásra.
– Be kell mennem – mondta Liselot.
– Persze. Akkor… szia, Liselot.
– Szia, Lander.
Felültem a biciklimre, lassan kezdtem el teker-
ni, de mintha részeg lettem volna. Liselot elindult
a bejárat felé, és mielőtt bement volna, visszané-
zett és integetett. Visszaintegettem, és addig nem
mozdultam, amíg el nem tűnt a szemem elől. Aztán
a boldogságtól úgy kezdtem el tekerni, mint egy
őrült. Ordítani lett volna kedvem, de nem mertem:

a Rendaldreefen azért mégse kéne. Letörölhetetlen
mosoly ült az arcomra, és hangosan énekeltem.
Amikor hazaértem, gyorsan beslisszoltam a kony-
hába. Anya és apa már az asztalnál ült.
36 – Tudod, hogy nem szeretjük, ha nem érsz haza
vacsorára – mondta apa, miközben félig kihűlt alma-
szószt szedett a tányéromra.
– Ne haragudjatok, elfeledkeztem az időről.
– Ne forduljon elő ilyen máskor!
– Persze, apa.
Nem akartam visszabeszélni, mert láttam rajtuk,
hogy rosszkedvűek. Anya panaszkodott, hogy ma
milyen sok vevő volt, egy férfi négy teljesen egyfor-
ma öltönyt akart venni, egy gazdag némber pedig
óriási ribilliót csapott, mert úgy gondolta, hogy nem
szolgálják ki elég gyorsan. Aztán apa biztosítási köt-
vényekről meg balesetekről kezdett beszélni. Eléggé
hidegen hagy ez a téma. Úgy tettem, mintha figyel-
nék, és csak azért ettem, mert muszáj volt. Közben
azon gondolkodtam, hogy mit csinálhat most éppen
Liselot, és hogy vajon ő is gondol-e rám. Hét óra kö-
rül felmentem a szobámba, mert egyedül akartam
lenni, és még készülnöm kellett másnapra. Elővet-
tem a franciakönyvem, de nem haladtam egyáltalán:
semmi kedvem nem volt szavakat magolni. Aztán
mégiscsak elhadartam néhány igét: finir: befejez…
– és rájöttem, hogy igazából vicces a saját francia
kiejtésemet hallgatni. Valahol az observer és a placer
között járhattam, amikor lent csengett a telefon.
Visszatartottam a lélegzetem, és vártam.
– Lander! Telefon! – kiáltotta anya az előszobából.
Csak nem… gondoltam, és leviharzottam a lép-

csőn, Liselot hangja után vágyakozva. De Rik volt.
– Na, milyen volt ma délután?
– Jó. Nagyon jó. Csodás. Liselot…
– Tehát szerelmes vagy – mondta Rik tárgyila
gosan. 37
– Igen. Azt hiszem, hogy nagyon, rettenetesen
szerelmes vagyok.
– Te szegény.
– De boldog szegény – mondtam.
– És hogy megy a holland?
Ebben a pillanatban jutott eszembe a másnapi hol
landdoga.
– Teljesen elfelejtettem. Rengeteget kell rá tanul-
ni, vagy még annál is többet?
– Még annál is többet. Kábé három oldal telefon-
könyv.
– A francba! – nyögtem erőtlenül.
Egy ideig csönd volt a vonal túlsó végén. Szerin-
tem Rik éppen megpróbált nem röhögni.
– Majdnem elfelejtettem, hogy miért hívlak! – kiál-
tott fel hirtelen.
– Na mondd…
– Nem telefontéma – felelte.
– Akkor miért hívtál? Mondd már el!
– Liselotról van szó – mondta Rik nagyon halkan,
de a nevet olyan tisztán és világosan értettem, mint-
ha varázsszó lenne.
– Liselotról?
– Igen. Ha többet akarsz tudni, gyere át.
– Most?
– Nem, tegnap, te barom.
És a hollanddoga… meg a franciadoga? – futott

át az agyamon, de gondolatban már biciklin ültem.
– Oké, megyek – mondtam, és lecsaptam a kagylót.
Anya és apa a tévé előtt ült. Azt mondtam nekik,
hogy át kell mennem Rikhez, mert nála felejtettem
38 egy könyvet. Ráültem a biciklimre, és bekapcsoltam
a dinamót. Elfelejtettem, hogy a lámpa már rég nem
működik.
LISELOT/Liesebelle, Lanterfant
és a guppik támadása
Lander hangosan énekelt, amikor elindult. Olyan 39

boldognak tűnt a hangja, hogy engem is átjárt a bol-
dogság, és nagyon könnyűnek éreztem magam be-
lülről. Mélyet lélegeztem az illatos esti levegőből,
belerúgtam az avarba, és a ház mögé szaladtam. A te-
raszon azt kiáltottam a nyulaimnak:
– Chaplin, Bobo, Tabbe, valamit el kell monda-
nom!
A mosogatógép halkan zúgott a konyhában. Apa és

a fiúk hangosan tévéztek a nappaliban, egy kvíz
műsort néztek. Mi Myriammal épp rekordot döntöt
tünk: majdnem egy órája lógtunk a telefonon, és még
így sem tudtuk kiröhögni magunkat. Elmeséltem
neki, hogy délután mennyire boldognak éreztem ma-
gam Lander mellett. Amikor Myriam azt mondta,
hogy szerelmes vagyok, makacsul tagadtam, de belül
persze tudtam, hogy így van.
– Ja, és majdnem elfelejtettem – mondtam. – Ma
benn kellett maradnom Annemie-vel a teremben le-
törölni a táblát, és tudod, mit kérdezett?
– Mit?
– Liselot, tedd le a telefont és fektesd le a fiúkat!
– ezt nem Annemie mondta, hanem apa, és elég dü-
hösnek tűnt.
– Bocs, Myriam, le kell tennem, még ágyba kell
dugnom az öcséimet.
– Na de mit kérdezett Annemie?

– Majd holnap elmesélem. Szia!
Már elvettem a fülemtől a kagylót, de még hal-
lottam, hogy Myriam megkérdezi, elfelejtettem-e
a holnapi hollanddolgozatot. Már hogyne felejtettem
40 volna el!
– És ekkor Lanterfant azt kérdezte: „Liesebelle,

segítsek ma délután levágni a sárkány fejét?” Így tör-
tént, hogy Liesebelle és Lanterfant az egész délutánt
együtt töltötte. A herceg olyan bátor volt, hogy este
Liesebelle a legszívesebben megcsókolta volna.
– És boldogan éltek, amíg meg nem haltak – mond-
ta Patriek.
– Meg sok-sok gyerekük lett – mondta Markie.
Ezek a kis gazfickók olyan cukin tudtak az emberre
nézni! Adtam egy-egy jó éjt puszit az orrocskájukra.
Amikor behúztam a függönyt, azt mondtam:
– Nem, egy évvel később mindketten meghaltak
a guppik támadásában. De ezt majd holnap mesé-
lem el.
LANDER/Tehát nagyon szerelmes
Rik széles vigyorral nyitott ajtót. 41

– Mi az, tűz van? – kérdezte.
– Nagyon vicces – mondtam, és hátba vágtam.
Rik anyukája is megjelent. Gyorsan, de udvariasan
üdvözöltem, ahogy az egy biztosítási ügynök fiához
illik.
A szobájában Rik elkezdett babrálni a magnójával.
– Rik, most nincs időm zenét hallgatni, ki vele, mi
van Liselottal.
– Hát éppen ez az – mondta. – Hallgasd csak.
Egy kazettát tekergetett, majd elindította a leját-
szást. Beszédhangok hallatszottak.
– A Disco Projekt.
Kezdtem türelmetlen lenni. Mikor jön már elő
a farbával?
– John Travolta lejárt lemez, és a Bee Gees őskö-
vületnek számít – ez Rik volt. Elvigyorodott, ami-
kor meghallotta a saját hangját.
– Öcsém, a hajadra kenheted a Donna Summe
redet! – ez Alex Degroot építő megjegyzése volt.
Liselotot és az én hangomat is lehetett hallani. Most
jöttem rá, hogy nem hoztam fel elég érvet az állás-
pontom megvédésére.
Aztán kicsengettek a kazettán, és a szünetben
megszokott, nagy hangzavar támadt. Verley igyeke-
zett túlkiabálni a zsivajt:
– Ne feledjétek a holnapi dolgozatot!
Aztán parancsoló hangnemben hozzátette:

– Annemie, Liselot, ti benn maradtok a teremben,
és lemossátok a táblát.
Hallani lehetett, ahogy szép lassan mindenki ki-
megy a teremből, és a zsivaj fokozatosan elhal.
42 Hirtelen belém hasított a felismerés.
– Senki sem állította le a magnót! – suttogtam.
Rik bólintott. A szája elé tette a mutatóujját.
– Hallgasd. Most jön… – egy kis ajtócsapkodás
következett, majd Annemie vontatott hangját hal-
lottam:
– Na, végre csönd lett.
Aztán egy darabig csak a szivacs surrogását lehe-
tett hallani a táblán.
– Komolyan megfulladok a krétaporban – ez Lise
lot volt. Az én Liselotom.
Kinyitották az ablakokat.
– Láttad tegnap a Robert Redford-filmet? Én
megnéztem. Ugye, milyen jó pasi? – Annemie hang-
ja remegett a sóvárgástól.
– Ja, gyönyörű a mosolya. De valahol azt olvas-
tam, hogy emberként kiállhatatlan.
– Kiállhatatlan? Nem kell mindent elhinni, amit az
újságok írnak – felelte Annemie.
Megint csönd lett. Aztán csámcsogást lehetett
hallani. Ez csak Annemie lehetett, ő ugyanis kábé
minden szünetben megevett egy almát.
Ekkor Annemie feltette A Kérdést. Az Évszázad
Legjobb Kérdését, amire Liselot Úgy Válaszolt,
hogy attól percekre elállt a lélegzetem. Szóval ott
tartottam, hogy Annemie feltette a kérdést.
– Liselot, szerinted ki a legjobb srác az osztá-

lyunkban? – a hangja nyúlós volt, mint a rágógumi.
Annemie általában így beszél.
– Mi az? – kérdezte Liselot, hallható rémülettel
a hangjában.
– Azt kérdeztem, hogy szerinted ki a legjobb srác 43
az osztályban?
– Csak nem gondolod, hogy válaszolni fogok egy
ilyen hülye kérdésre!
De, de, válaszolj, Liselot!
– Hülye kérdés? Már miért lenne hülye kérdés?
– kérdezte Annemie. Felháborodásában majdnem
félrenyelt.
– Na jó, hagyjuk.
– Naaa, mondd meg! Tudod, mit? Először én mon-
dom meg, aztán te! – Annemie szinte könyörgött.
Néhány másodpercig habozott, majd, mintha évek
óta erre a pillanatra várt volna, mély levegőt vett, és
azt suttogta:
– Szerintem Mark az… Nekem Mark tetszik a leg-
jobban! – a hangja megkönnyebbülten csengett: vég-
re kinn van a titok. Beleharapott az almájába.
– Most mondd te.
Összerándult a gyomrom. A testemet úgy járta át
a feszültség, mintha áramot vezettek volna belém.
Azt hiszem, egy egész utcát ki lehetett volna világí-
tani velem. Rikre néztem. Halálosan nyugodt arccal
felém fordult, és azt kérdezte:
– Fáj valamid?
Annemie Liselotot sürgette. Próbáltam elképzel-
ni a jelenetet: Annemie vörös fejjel almát rágcsál,
Liselot meg a táblánál sürgölődik. Nevetni támadt

kedvem. Főleg, amikor meghallottam:
– Nekem Lander tetszik a legjobban!
Azt mondta, amit reméltem. Mégis mintha fejbe
vágtak volna. Épphogy eljutott a tudatomig, amit
44 Liselot ezután mondott:
– Na, most már tudod. Vizezd be a szivacsot.
Mindjárt jövök.
Ajtócsapódás.
Rik visszatekerte a kazettát.
– Nekem Lander tetszik a legjobban!
Még nagyon sokáig csengett ez a mondat a fülem-
ben. Újra visszatekertem a magnót, és próbáltam
megjegyezni, hogy milyen érzés volt, amikor először
hallottam Liselotot: „Nekem Lander tetszik a leg-
jobban”.
Aztán már csak Annemie-t lehetett hallani. Dúdol
gatott, és egy kis idő múlva ő is kiment a teremből,
most már hangosan énekelve, hogy I love to love you,
baby. Még behallatszott az iskolaudvar zsivaja, és vé-
get ért a felvétel.
LISELOT/Édes büntetés
Alig aludtam valamit az éjjel. Nyugtalanul forgolód- 45

tam, és néha elszundítottam. Odakinn vihar volt:
szakadt az eső, villámlott és mennydörgött, s mintha
a gyomromban visszhangzott volna a dübörgés. De
nem az időjárás tartott ébren: az álmatlanságomnak
Lander volt az oka. Befészkelte magát a fejembe, és
többé nem akart onnan elmenni. Hatkor felkeltem,
és csináltam magamnak egy kávét.
Leültem a földre a radiátor mellé, és nekiálltam
hollandot tanulni. Egy órával később apa talált rám.
Édesen aludtam a jegyzeteim és egy kávétócsa tár-
saságában: a csésze kiesett a kezemből, és a tartalma
a szőnyegre ömlött. Reggelinél csak kóvályogtam,
pedig Patriek és Markie mindent megtettek azért,
hogy frissen és vidáman induljak neki a napnak,
annyit bohóckodtak. Amint a nyolcórás hírek után
elindultunk, valami bizseregni kezdett bennem.
Minél közelebb értem a sulihoz, annál erősebb lett
a bizsergés.
A nap nem kecsegtetett sok jóval: dolgozat hol-
landból és franciából, az utóbbira ráadásul egy szót
sem tanultam. A szünetben talán még bele tudok
nézni, vagy – és ebben reménykedtem a leginkább –
valamelyik órán helyettesítés lesz, és akkor tanul-
hatok rá.
Leraktam a biciklimet a tárolóban. Lander már ott
volt. Különös borzongás járt át, amikor megláttam.
A biciklije csomagtartóján ült, Rikkel és Myriammal

dumált. Amikor odamentem hozzájuk, abbahagyták
a beszélgetést.
– Szia! – mondtuk egyszerre Landerrel.
Örültem, hogy Rik és Myriam kettesben hagynak
46 minket. Én is ráültem a biciklim csomagtartójára.
Cseppet sem zavart, hogy közben egy csomóan be-
jöttek, és jól megbámultak minket. Csak egymást
néztük. És még csak el sem pirultam, pedig egy pil-
lanatra sem vettem le a tekintetem Landerről.
– Tanultál hollandot? – kérdezte.
– Egy kicsit – feleltem az igazságnak megfelelően.
– Én semennyit – mondta Lander mosolyogva.
– És franciát?
– Semennyit – mondtam.
– Én egy kicsit – mondta Lander.
– Hát ez meg hogyan lehetséges? – kérdeztem
a jobban teszed, ha válaszolsz-típusú pillantásommal.
Tudta, hogy mit akarok hallani, és elvigyorodott.
– Öö… halálosan szerelmes vagyok a sarki uszoda
pénztárosába – mondta nevető szemekkel.
– Én meg belezúgtam a pápába – mondtam, de
ezt már nem tudtam megállni nevetés nélkül. Ekkor
Lander gyorsan adott egy puszit az orrom mellé.

Az ég küldte azt a gyakorló tanárt, aki bejött végül
a délutáni hollandórára. Délelőtt egész jól megúsz-
tam a francia igéket Myriam segítségével, aki direkt
úgy ült, hogy nagyszerű kilátás nyíljon a passzé kom-
posztjára vagy hogyishívjákjára.
Délután egy megszeppent, babaarcú kistanár jött
be hollandra. Alig bírtuk visszatartani a nevetést,
amikor mély hangon megszólalt, hogy „Sziasztok”.

Iszonyú ideges lett, vagy háromszor leejtette a kré-
tát. Miközben minden erejével azt magyarázta, hogy
mi a mellékmondat, annyira hadonászott a karjával,
hogy a kréta kirepült a kezéből, a nyitott ablakon át
egyenesen az udvarra. A pad alá bújtunk a röhögés- 47
től, főleg amikor szegény feje még el is vörösödött.
Azt hittük, hogy bármelyik pillanatban elájul, annyi-
ra kész volt. Az óra maradék része hasonlóan moz-
galmasan telt. Amikor Verley szegény zöldfülűvel
kiment a teremből, már szinte sajnáltuk, mert sej-
tettük, hogy jó kis fejmosást fog kapni miattunk a fe-
gyelmezés témakörében.
A következő óránk, az esztétika, egy másik terem-
ben volt. A tanárnőt De Windnek hívták. Ez a név
jól illett esztétikus testéhez, ami szinte csak a csípő-
jéből és a melléből állt, utóbbit éppen csak eltakarta
a mély dekoltázsa. Hogy még jobban kihangsúlyoz-
za a vonalait, általában testéhez simuló kötött ruhát
hordott.
Most éppen a lakberendezésről volt szó, de a téma
senkit sem izgatott különösebben. Az osztály egyik
fele Wind testét bámulta, a másik fele pedig a füzeté-
be rajzolgatott. A tanár éppen azt magyarázta, hogy
a vízszintes vonalak optikailag szélesebbé, a függő-
legesek pedig magasabbá teszik a szobát. Halálra
untam magam, úgyhogy azon gondolkodtam, hogy
milyen szörnyen állna Winden egy keresztben csíkos
ruha.
Ránéztem Landerre. Úgy tűnt, hogy ő is a füzetbe
firkál. Ásított egy nagyot.
– Annemie, légyszi add ezt oda Landernek!
Kedves Lander,
Átjössz hozzám ma este? Együtt pótolhatnánk be a
franciát. Liselot
Amikor elolvasta, elvigyorodott. Ezt írta vissza:

48
Kedves Liselot,
Hétkor próbám van a színjátszó csoportommal. Lander
Ohó, szóval mégsem olyan bátor, mint amilyennek

látszik. Gyorsan kitéptem még egy lapot a füzetem-
ből, és Annemie közbenjárásával a következő levél-
ke landolt az asztalán:
Kedves Lander,
Színjátszós vagy? Tényleg? Wow! Liselot
Lander megint elvigyorodott, és amikor rám nézett,

olyan epedő arcot vágtam, mintha ő maga lenne Ro-
bert Redford. Annemie-n látszott, hogy kezdi unni
a kézbesítő szerepét.
Kedves Liselot,
Van kedved eljönni velem a ma esti próbára? Nagyon
örülnék neki. Lander
Villámgyorsan írtam le a választ, kitéptem az újabb

lapot a füzetemből, összegyűrtem, és odaadtam
Annemie-nek. És ekkor borzasztó szerencsétlenség
történt: amikor Annemie Landernek akarta továbbí-
tani a galacsint, Wind gyanút fogott.
– Mi folyik itt? – csattant fel.
Annemie alighanem nyomban szívszélhűdést ka-

pott a levéllel a kezében.
– Öööö… semmi, tanárnő.
Wind hátrarohant, és megmarkolta Annemie ke-
zét. Olyan erősen szorította, hogy Annemie kényte-
len volt elengedni a papírt. 49
Kedves Lander,
Hogy a francba ne? Liselot
Wind megsemmisítően pillantott rám, majd Lander

re. Mi is elég megsemmisítő pillantásokat küldtünk
felé, mert egyáltalán nem találtuk viccesnek, hogy
hangosan felolvasta a levelünket. Persze az egész
osztály röhögött, páran elkezdtek szerelmesen epe-
kedő arcot vágni.
– Heyneman kisasszony, a megfogalmazása nem
kifejezetten esztétikus, ugye egyetért velem? –
mondta Wind. Most úgy nézett ki, mint egy vihar-
vert rozmár. Legszívesebben jól felpofoztam volna.
– Büntetésből ötszázszor leírjátok egymás nevét.
Egymásra néztünk Landerrel, aki rám kacsintott.
Wind méltóságteljesen, nagy dérrel-dúrral megfor-
dult, elriszálta a fenekét a tábláig, és lerogyott a szék-
re. Néhányan felálltak, és elkezdték utánozni billegő
járását.
Ennél édesebb büntetést én sem tudtam volna ki-
találni. Ha Wind azt mondja, hogy Lander nevét öt-
száz különböző színnel írjam le, azt se bántam volna.
LANDER/A próba (1)
50 Délután még gyakoroltam egy kicsit a szerepemet.

Alig tudtam koncentrálni, mert a sorok között foly-
ton Liselot neve bukkant fel. Mintha még mindig ré-
szeg lettem volna a csókjától, amit suli után kaptam
tőle a Rendaldreef sarkán. Épp a darabról beszélget-
tünk, amikor egy mondat közepén hirtelen megfogta
a kezem, és szájon csókolt. Valahányszor visszagon-
dolok rá, átjár a melegség.
Hallottam, hogy lent fél hetet üt az óra. Gyorsan
felálltam a párnák közül, és felvettem egy másik pu-
lóvert. Alig negyed óra alatt a Rendaldreefen vol-
tam, a nagy fehér ház ajtaja előtt.
Liselot apja nyitott ajtót. Meglepően fiatal volt.
A kezét nyújtotta, és azt kérdezte:
– Te vagy Lander, ugye?
– Igen, én vagyok – feleltem. Úgy megszorította
a kezem, hogy még napokig éreztem a helyét. Már
másodjára jártam Liseloték házában; a márvány,
a kristálycsillár és a széles lépcső most is nagy hatást
tettek rám.
– Liselot mindjárt itt lesz – mondta, miközben
bekísért a nappaliba. – Kérsz addig egy kólát, vagy
valami mást?
– Nem, köszönöm, sietnünk kell – mondtam olyan
könnyeden, ahogyan csak bírtam.
– Igen, Liselot említette, hogy színházi próbára
mentek. Várj, szólok neki, hogy siessen.
Már épp nekiindult, amikor léptek hallatszottak

a lépcsőn, majd Liselot jelent meg a nappali ajtajá-
ban: kötött pulóvert és égszínkék szoknyát viselt egy
nagyon klassz fehér cipővel. Istenem, de szép volt!
Nem tudtam róla levenni a szemem, amit természe-
tesen az apja is észrevett. 51
– Ugye milyen édes kislány? – mondta.
– Naaaa, ne már… – nyafogta Liselot, és viccesen
hátba verte az apját, mire ő megfogta Liselot karját,
és a kapálózó lányt a kanapéra döntötte. Liselot most
tényleg úgy nevetett, mint egy kislány. Elég zavarba
ejtőnek találtam, hogy így hülyéskednek előttem.
Az én szüleim elég ritkán álltak le velem birkózni.
Liselot kiszabadította magát az apja szorításából, és
mosolyogva azt mondta:
– Nekünk most mennünk kell!
Elköszöntem Liselot apjától, aki barátságosan vál-
lon veregetett, és azt mondta, hogy bármikor szíve-
sen lát.
Amikor felszálltunk a biciklire, figyelmeztettem
Liselotot, hogy öt perc múlva hét, szóval bele kell
húznunk. Ezzel a részidővel a Tour de France-on se
vallottunk volna szégyent.
Hét után három perccel raktuk le a bringákat a szín-

ház művészbejárójánál. Egymásra kacsintottunk,
és bementünk. A színpad mögé néhány lépcsőfok és
egy dohos, hosszú folyosó vezetett. A többiek, Jean,
Paul, Aleyd és Lily már ott voltak. Amikor meglát-
tak bennünket, felkiáltottak:
– Voilà, a gróf úr és a szívszerelme! – a „szívsze-
relmem” félénken üdvözölte a többieket, és szorosan
mellém állt.
Láttam, hogy Lily tetőtől talpig végigméri Lise

lotot. Nem szerettem Lilyt. Csak azért került be
a színjátszó csoportba, mert az apja portás volt a
színházban. Ráadásul meg volt győződve róla, hogy
istenien játszik. Persze, csak rá várnak Hollywood-
52 ban!
Pauw, azaz Henriëtte a színpadon várt ránk, ép-
pen ládákat és székeket rendezgetett. Nem volt ren-
des díszlet, mert még nem érkeztek meg a darabhoz
rendelt, XIV. Lajos-stílusú fotelek. Amikor Liselot
bemutatkozott neki, Henriëtte szórakozottan rámu-
tatott a nézőtérre, és azt mondta:
– Szia! Persze, ülj le valahol.
Henriëtte negyven körüli nő volt, általában vas-
tag, horgolt pulóvert és farmert hordott, amiből
kibuggyant a dereka. Szerintem mindene megvolt,
amire egy rendezőnek szüksége van.
– Oké. A múltkor annál a résznél hagytuk abba,
ahol megölik grófot. Akkor ma igyekszünk megfoj-
tani a grófnőt, és ha sikerül, átvesszük az egész első
felvonást meg egyszer.
Az egész első felvonást? Mindenki elkezdett na-
gyokat nyögni és sóhajtozni, mire Henriëtte mérge-
sen ránk nézett, és azt kérdezte:
– Mi ez a sóhajtozás?
– De Henriëtte – mondta Lily. – Az első felvonás
múltkor már egész jól ment, nem?
– Mi az, hogy jól? Különben is, Lily, te a saját sze-
repedre koncentrálj. Nem győzöm ismételni, hogy
nem egy facipős, slampos szolgálólányt, hanem gróf-
nőt játszol.
Lily vérig volt sértve.
– Épp itt az ideje, hogy végre életet leheljünk ebbe

a darabba – tette hozzá Henriëtte. – Néhány hét
múlva bemutató. Nincs idő a sóhajtozásra.
Magamban jót mulattam Henriëtte megjegyzésén.
Lily letörten foglalta el a helyét a színpadon. Csak
akkor derült fel egy kicsit az arca, amikor Henriëtte 53
azt mondta neki, hogy most egy fokkal jobban ját-
szott. Ekkor lépett színpadra Paul a gyilkos inas sze-
repében. Én is egyre jobban bele tudtam élni magam
a darabba. Már vagy századjára néztem végig, ahogy
az inas leveszi a nyakkendőjét, és a ruhadarab gyil-
kos fegyverré változik. Ezzel fojtotta meg ugyanis
a grófnőt, és mivel Lilyről volt szó, Paul ezt mindig
nagy örömmel tette meg. Meg hát mégiscsak vígjáté
kot adtunk elő.
Végigpásztáztam a nézőteret Liselotot keresve.
Mutogatta, hogy vécére kell mennie. Jean, aki mel-
lettem ült, felnevetett:
– Pár percet sem bírsz ki nélküle?
– Egyet sem.
LISELOT/A próba (2)
54 – Hol a fenében vagy, Lander? – Henriëtte dühös

rikácsolása az egész színházban visszhangzott.
– Csak vécére mentem! – kiáltott vissza Lander.
Jólesett, hogy ilyen szenvtelenül viseli a szemre-
hányást, amit miattam kapott.
– Ülj már vissza, hogy Paul végre végezhessen
veled.
Lander felment a színpadra, hogy eljátssza a ha-
lálát.
Whiskyt töltött magának – később elmagyarázta,
hogy nem igazit, csak almalevet –, és leült az egyik
fotelba. Kortyolt egyet a poharából, és látványosan
unatkozott. Épp az asztalkán heverő újságért nyúlt
volna, amikor bejött az inas.
– Csengetett, uram?
– Én? Nem, nem csengettem, Omar.
– Elnézést uram, azt hittem…
– Én itt ülök, a csengő pedig a szoba másik végé-
ben van. Hogyan tudtam volna csengetni, Omar?
– Sehogy, uram.
– Tudod, Omar, hogy ez egy betegség?
– Hogyhogy betegség, uram?
– Egy betegség, amit úgy hívnak, hogy a gyötrő
inas.
Omart láthatóan bosszantotta a gróf megjegyzése.
Nem olyan fickónak tűnt, aki jól tűri a megaláztatást.
– Elmehetsz.
Omar kiment, de előtte még körbesandított. Pár

másodperc múlva megjelent az ajtóban egy revol-
vert tartó kéz. Egy kattanás, majd három lövés hal-
latszott. A gróf összeroskadt a székében, a második
dörrenésnél a pohara is kiesett a kezéből. Ekkor
Henriëtte megtörte a varázst. Lelkesen tapsolni 55
kezdett.
– Nagyon jó! – mondta.
Jó idő eltelt, mire rájöttem, hol vagyok. Az előbb
még halott Lander felpattant a székéből, mintha mi
sem történt volna. Én hülye, annyira elmerültem a
darabban, hogy jókora késéssel csak most kezdtem el
tapsolni. A színjátszók meglepetten fordultak felém.
Zavartan néztem vissza rájuk.
– Ö, izé, elfelejtettem, hogy ez csak egy színdarab.
– Nyugalom, édesem, Lander életben maradt –
mondta Henriëtte.
A próba után Henriëtte megkérdezte, hogy nincs-e

kedvünk egy levezető italhoz a Donaldban, a szín-
ház dolgozóinak törzshelyén. Örömmel fogadtuk az
ajánlatot, csak Lily rohant el, mondván, hogy neki
még sürgősen szociológiát kell tanulnia.
– Hát ha menned kell, akkor menj, Lily – mondta
Henriëtte hűvösen.
Büszke voltam Landerre. Nem tudom, miért, de
az volt az érzésem, hogy a kávézóban mindenki min-
ket néz. Pihekönnyűnek tűnt a testem, bizsergést
éreztem a térdemnél, a könyökömnél, és… Mintha
minden porcikámat átjárta volna a tavaszi zsongás.
Pedig november volt. Lander is ugyanezt érezhette,
mert egész idő alatt a kezemet fogta vagy az ujjaimat
simogatta. A szemem sarkából láttam, hogy valahány-

szor megszólaltam, ő felém fordult, és le sem vette
rólam a tekintetét. Úgy tettem, mintha nem vettem
volna észre, hogy annál jobban élvezhessem ezt az
érzést. Na jó, igazából volt, hogy nem bírtam ki, és
56 visszanéztem rá. Ilyenkor olyan arcot vágott, mintha
rajtakaptam volna valamin. Egyszer átfogta a nyaka-
mat, és megcsókolt, Henriëtte és a többiek előtt.
LANDER/Közelgő téli szünet
Közeledett az év vége, és a jókedv kezdett elural- 57

kodni az osztályon. A tanárok is lejjebb vettek
a tempóból: a legtöbbjük már elég ráérősen adta le
az anyagot. A töritanár, Szexi Willy minden órán
elolvasott vagy két Libelle magazint, és még Proot,
a matektanár is szívesebben beszélt atombombákról
és a nagyhatalmakról, mint az anyagról.
A suliban mindig kellemesen telnek a téli szünet
előtti hetek, de én még soha nem voltam ilyen bol-
dog. Repestem az örömtől – milyen találó kifejezés!
Szó szerint repestem: néha egyszerűen muszáj volt
kibicikliznem a mezőkre, és kiüvölteni magamból
a boldogságot. Ez mindig nagyon jólesett.
Teljesen azért nem tudtunk elkényelmesedni:
még hátravoltak a témazárók. De az én agyam csak
a „Liselot” nevű tantárgyban akart elmélyülni. Igye-
keztünk minél ritkábban találkozni iskolaidőn kívül,
azzal a jelszóval, hogy majd később álmodozunk,
most tanulunk.
A szüleim nem okoztak gondot, ők egész egy-
szerűen nem tudtak Liselot létezéséről. Korábban
nem beszéltünk róla, de úgy tűnt, hogy nem örülné-
nek neki, ha az érettségi előtt járnék valakivel. Azt
mondjuk nem tudom, hogy akkor miért küldtek ko-
edukált iskolába. Mintha olyan könnyű lenne meg-
állni, hogy ne legyen szerelmes az ember! Főleg egy
osztályban, ami tele van csajokkal. Lehet, hogy anya
megértette volna, de nem adódott alkalom, hogy el-

mondjam neki.
De egyszer a témazárók korszakának is vége lett.
Pénteken megkaptuk a félévi bizonyítványunkat.
Bevallom, az enyém nem lett valami fényes, de még
58 így is jobb volt, mint amit vártam. Matekból és fran-
ciából kaptam csak kettest, mondjuk apám már ettől
is a falat kaparta. Hát ha még tudta volna, hogy mi,
vagyis ki van a háttérben…
Szombaton, a szünet első napján apa azzal a remek

hírrel állított be a szobámba, hogy délután kimozdul-
nak egy kicsit anyával. Olyan arcot vágtam, mintha
sajnálnám, hogy nem mehetek velük, de valójában
nagyon örültem. Nem fogom kihasználatlanul hagy-
ni az alkalmat, és felhívom Liselotot, jöjjön át.
Amikor a gyanútlan szüleim elmentek, még be
sem fordulhattak a sarkon, én máris rohantam a te-
lefonhoz, és Liselot számát tárcsáztam.
– Halló, tessék. Heyneman lakás – vette fel egy
női hang.
– Jó napot kívánok, Lander vagyok, Liselot osz-
tálytársa. Liselot otthon van?
– Igen, itthon.
– Lenne szíves… – kezdtem bele, amikor rájöt-
tem, hogy ismerem ezt a hangot. – Liselot, te szóra-
kozol velem!
Liselot sóhajtott egyet, és felnevetett.
– Én csak válaszoltam a kérdésedre.
Csönd lett. Azon gondolkodtam, hogy milyen
frappáns válasszal tudnám megnevettetni, de semmi
sem jutott eszembe.
– Na – mondta. – Most mérges vagy?

Talán gyerekesnek tűnik, de nem válaszoltam,
hadd higgye, hogy haragszom. El is hitte.
– Lander, itt vagy még? – kezdett nyugtalankodni
Liselot. Én közben csak mosolyogtam magamban.
De aztán hirtelen valahogy megváltozott a csend. 59
És ebben a másfajta csendben tört fel bennem egy
rövid mondat, egyetlen szó, a nyelv legelcsépeltebb
fordulata. De előtte még annyit mondtam:
– Liselot?
– Szóval itt vagy… – felelte. De én beléfojtottam
a szót:
– Azt hiszem, szeretlek.
Elakadt a lélegzete. Csak a vonal zúgása hallatszott.
– Azt hiszem… én is, Lander.
Nem akartam megtörni a csendet. A válasza még
ott csengett a fülemben. Olyan megnyugtató volt,
mint egy álom.
De egy idő után muszáj volt mondani valamit.
– Magas lesz a telefonszámlánk – közöltem.
– Igen, de hétvégén olcsóbban lehet beszélni –
válaszolta.
– Nincs kedved inkább átjönni hozzám? – suttog-
tam lágyan a telefonkagylóba.
– Minden vágyam, hogy átmenjek hozzád!
– Hát akkor nem tartalak vissza! – mondtam.
– Senki és semmi sem tarthat vissza. De kapok
előtte egy telefoncsókot?
Hosszan és hangosan belecsókoltam a kagylóba.
– Repülök!
– Várlak! – üdvözült mosollyal tettem le a kagylót,
és egy darabig még simogattam a telefont.
Leültem a nappaliban, és belelapoztam egy rek-

lámújságba. Tele volt karácsonyi akciókkal és szí-
nekkel, zölddel és pirossal. Mi elég messze voltunk
még a karácsonyi hangulattól: se dekorációnk, se ka-
rácsonyfánk nem volt még. Ajándékok már biztosan
60 lapultak valahol, anya mindig szerette előre megven-
ni őket, zoknit, kesztyűt vagy ilyesmit. Apát is meg-
kérte már, hogy szerezze be a karácsonyfát. Hirtelen
kedvem támadt, hogy én vegyem meg a fát Liselottal.
Megnéztem, hogy anya pénztárcája nincs-e az íróasz-
tala fiókjában, de persze nem volt ott, hiszen magával
vitte a táskájával együtt. A sarki boltos is árul ilyen-
kor fenyőfát, akár telefonon is megrendelhetném
tőle. Épp azt fontolgattam, hogy feltörjem-e emiatt
a malacperselyem, amikor csöngettek. Szerencsére
visszafogtam magam, és nem kezdtem el kiabálni,
hogy „Hú, de gyors voltál!” – különben az ajtóban
álló ember igencsak meglepődött volna.
– Szia, a papád itthon van?
Úgy beszélt hozzám, mintha hatéves lennék, és
folyton be akart nézni a lakásba a vállam fölött, mint-
ha nem hinnél el, amit mondok.
– Sajnálom, nincs. Az apám csak estefelé jön haza
– mondtam a lehető legmélyebb hangomon.
– Akkor odaadnád ezt a papádnak?
– Igen.
Bár száradna le a keze.
– Szervusz, kisfiam – mondta. Jó, hogy nem nyo-
mott nyalókát a kezembe.
Már épp rázártam volna az orrára az ajtót, amikor
az utcánk végén felbukkant Liselot. Nagyot nevet-
tem, hogy milyen gyorsan veszi be az éles kanyart.

Úgy, ahogy voltam, kabát nélkül, egy szál ingben
kimentem elé.
– Nincs itthon a gazda… – mondtam mosolyogva.
Megfogtam a kezét, és behúztam a házba.
– Eszméletlen gyorsan tekertem – lihegte, és le- 61
puffant a kanapéra.
– Szomjas vagy? – kérdeztem.
Bólintott. Kinyitottam két kólát. Ittunk, és köz-
ben egymást néztük. Közelebb húzódtam hozzá, és
megkérdeztem:
– Kaptál már valaha kólaízű csókot?
Megrázta a fejét, és elmosolyodott. Megkapta tő-
lem élete első kólaízű csókját.
– És mit csinálunk most? – kérdezte Liselot.
– Ha van kedved, bemehetnénk a városba, és né-
zegethetnénk karácsonyi ajándékokat.
– Az jó, nekem is vennem kell még valamit apának
és az öcséimnek.
– Oké. De először igyuk meg a kólát – megemel-
tem a kólásdobozt, és koccintottunk.
Megcsókolt. Úgy tűnik, ízlett neki a kólaízű csók.
Megfogtam a kezét, és így ültünk egymás mellett
a kanapén. Nem beszéltünk, de tudtuk, hogy mind-
ketten ugyanarra gondolunk. Arra a mondatra, ami
azt hiszem-mel kezdődött. Ekkor eszembe jutott va-
lami, amit már jó ideje meg akartam kérdezni.
– Liselot, neked nincs anyukád, ugye?
Megrezzent, és elhúzta a kezét.
– Erről ne beszéljünk most, jó, Lander? Olyan
szép ez a délután – a szája elé tette a mutatóujját,
egy pillanatra behunyta a szemét, és elmosolyo-

dott. Előrehajoltam, és megcsókoltam a homlokát.
Utána majd összetörtük egymást egy fél óráig tartó
ölelésben.
62
LISELOT/Decemberi szivárvány
A bevásárlóutcában lépni sem lehetett. Leraktuk 63

a bicajokat egy mosoda előtt, majd egymást átölelve
elmerültünk a hömpölygő tömegben. Azt hiszem,
még mindig a délutáni telefonbeszélgetés járt mind-
kettőnk fejében. Én alig mondtam valamit, viszont
nagyon boldog voltam. Lander ezt hívja meghitt
boldogságnak. Beleburkolóztam a teste melegébe,
bolyhos pulóverének megszokott szagába, és jót ne-
vettem a viccein.
Bementünk egy áruházba, és megkerestük a játék-

osztályt. Patrieknak és Markienak nagyon hamar
találtunk ajándékot: egy olyan játék robotot kapnak
tőlem, ami egy csomó mindent fel tud emelni a föld-
ről. Hátravolt még apa és Lander apukája.
– Minden évben ugyanaz van: lejárom a lábam,
míg találok valami tényleg hasznos ajándékot neki
– mondta Lander. – Tudod, mit csinált, amikor há-
rom éve egy pipatartót kapott tőlem? Persze nem
dohányzik, csak azért vettem meg, mert olyan jól
nézett ki. Ő meg átalakította kulcstartóvá!
Lander rá sem nézett a vicces feliratú kötényekre,
dizájnos só- és borstartókra, meg az idióta bögrékre.
Az apjának végül egy szép golyóstollat vett. Szerin-
tem az anyukája ajándéka túl drága volt, de Lander
rezzenéstelen arccal rakta a bankjegyeket a pultra
a leárazott karkötőért az ékszerosztályon. Annyira

édes volt, ahogy nagyvonalúskodott !
– Aranyozott – mondta az eladó mosolyogva, ami-
kor Lander megkérdezte, hogy aranyból készült-e.
Alig maradt valami a zsebpénzéből.
64 Én már rég kitaláltam, hogy apa mit fog kapni:
egy mappát a monogramjával. Valódi bőrből volt,
legalábbis a belsejében található címke szerint, és
nekem is jócskán a malacperselyem fenekére kellett
néznem.
– Ennek biztos nagyon fog örülni – mondtam.
Mire kiléptünk az áruházból, elkezdett szállin-
gózni a hó.
– Az angyalok rázzák a párnáikat – mondta egy
kisfiú az anyjának, amikor elmentünk mellettük.
– Gombold be a kabátod! – hangzott a válasz.
– Nem gombolom. Fagyit akarok!
– Nem lehet, hideg van!
– Akkor egy meleg fagyit kérek!
A beszélgetés hangjai szertefoszlottak a hóesés-
ben. Egymásra mosolyogtunk, hozzásimultam
Lander vállához.
– Holnap lesz a főpróba – mondta, amikor beül-
tünk egy zsúfolt kávézóba, hogy egy kicsit felmele-
gedjünk.
– És a premier?
– Hétfőn este, a színházban, ahol próbálni szok-
tunk.
– És aztán elmentek arra a hülye háromnapos tur-
néra.
– Igen. Brüsszelbe, Mechelenbe és Blankenber
gébe. Henriëtte mindenáron körutat akart, mintha
túl kicsik lennénk ahhoz, hogy minden nap vonatoz-

zunk. De lehet, hogy a végén nem is lesz olyan rossz.
– De én mindegyik fellépésedet látni akarom ám!
– Cuki vagy – mondta, és megsimogatta az arcom.
Óvatosan belekortyoltam a kávémba, ami nagyon
forró volt, ráadásul nem elég édes, valamiért csak 65
egy cukrot adtak hozzá. Egy ideig hallgattunk. Azon
gondolkodtam, hogy mit jelent a szeretet és szerelem,
és hogy mekkora távolság van a két szó között.
– Mire gondolsz? – kérdeztem.
– Egy dal járt az eszemben, aminek az van a szö-
vegében, hogy I am the sun and you’re the rain and now
we’ve made a rainbow.
– Én vagyok a nap, te vagy az eső, ketten együtt
mi lettünk a szivárvány – de szép!
Bólintott, és megfogta a kezem. Egy mozdulattal
lehajtottam a kávém. Sajnos elfelejtettem, hogy mi-
lyen forró, és megégettem a nyelvem.
– Hűts le, eső – mondtam köhécselve.
Már besötétedett, de az utcákon még mindig renge-

tegen jártak. Mindenütt csillagok, gyertyák és ha-
rangocskák csillogtak a kirakatokban, és karácsonyi
zene szólt. Még mindig szállingózott a hó, vékony
rétegben meg is maradt a földön, és csikorgott a ci-
pőnk talpa alatt. Fáztam. Lander bedugta a kezem
a kabátzsebébe. Meleg volt az érintése, finom és
meghitt. Közben kirakatokat nézegettünk, és meg-
beszéltük, hogy ki mit venne meg szívesen. Megáll-
tunk egy ékszerboltnál. A következő másodpercben
mindkettőnknek ugyanaz jutott eszébe: vegyünk
egymásnak gyűrűt!
– Mi lenne, ha kapnál tőlem egy ilyet? – kérdezte

Lander, és a kirakatban egy olyan gyűrűre mutatott,
ami szerelmespároknak készült.
Elmosolyodtam, és azt mondtam:
– És ha te kapnál tőlem egy ilyet?
66 Válaszul megcsókoltuk egymást, és bementünk
a boltba. Egy karót nyelt eladó lépett ki a pult mögül.
– Kisasszony, fiatalúr, mit parancsolnak?
– Mindketten egy szerelemgyűrűt szeretnénk –
felelte Lander.
Az eladó visszament a pult mögé, és az egyik fi-
ókból kihúzott egy filcpárnát, telis-tele különböző
méretű gyűrűkkel. Megnézte az ujjam, és ráhúzta az
egyiket. Pont jó volt.
– Ez nem akármilyen gyűrű ám! – mondta az el-
adó. – Eredeti Art Rainbow-dizájn.
– Hallod, rainbow! – suttogta Lander a fülembe,
amíg az eladó visszarakta helyére a párnát.
Nem tudom, hogy a pasas viccnek szánta-e, min-
denesetre mi komolyan vettük, amikor száját csücsö-
rítve azt mondta:
– Most csókolja meg a menyasszonyt.
LANDER/Egy régi barát
– Rik telefonált – mondta anya, amikor hazaértem. 67

– És?
Rosszat sejtettem.
– Azt mondta, hogy délután kétszer is hívott, de
senki sem volt itthon. Hol voltál?
– Elmentem vásárolni. Egyedül.
– Ha te mondod… – mondta.
– Ajándékokat vettem – mutattam a kezemben
lévő reklámszatyrot.
– Értem – mondta, majd megfordult, és egy kanál-
lal tojást rakott a forró vízbe. A hátán látszott, hogy
nem hisz nekem. Mindig tudta, hogyan okozzon
nekem lelkifurdalást. Amikor ki akartam slisszolni
a konyhából, csak úgy mellesleg megjegyezte:
– Milyen sok kólát iszol mostanában.
– Ezt meg hogy érted?
– Két dobozzal is találtam a dohányzóasztalon.
Pedig alig voltál itthon ma délután.
Igen, anya ahhoz is ért, hogy halálra gyötörje egy
szem fiát.
– Jaj, anya, ha szomjas vagy, te is sokat iszol, nem?
– mondtam dühösen.
Felmentem a szobámba, hogy elrejtsem az aján-
dékokat. Ekkor vettem észre, hogy le sem vettem a
kabátomat. Sóhajtva terültem el az ágyon, és próbál-
tam nem gondolni semmire. Nem volt könnyű. Rossz
volt a lelkiismeretem Rik miatt. Hogy is szokták
mondani? Vívódtam: a bennem levő kisördög tu-

datta, hogy nincs kedvem Riket visszahívni, és nem
is kell, de az angyal tiltakozott. Tisztában voltam
vele, hogy az utóbbi hetekben elhanyagoltam a ba-
rátomat.
68 Anya vacsorázni hívott. Nem volt kedvem va-
jas kenyeret és főtt tojást enni, de lementem. Csak
kedvetlenül nyammogtam. Liselot máris hiányzott.
A szüleim meséltek a kirándulásról, de ettől sem lett
jobb a kedvem. Miután apával leszedtem az asztalt,
felhívtam Riket. Megvártam, míg tizenegyszer ki-
csöng, de senki sem vette fel. Ránéztem a karórámra,
és észrevettem, hogy megálltak a mutatók. Felhív-
tam a pontos időt. A vonal túlsó végén egy hang ezt
mondta:
– A pontos idő 19 óra 23 perc, 30 másodperc.
Tíz másodperc múlva a hang bemondta az új pon-
tos időt.
– Köszönöm, nagyszerű – mondtam, de nem kap-
tam választ.
Vasárnap reggel az ágyamban feküdtem, és nagyon

furán éreztem magam. Különös álomból ébredtem
fel. A színház előtt álltam. A fal a mi előadásunk pla-
kátjával volt teleragasztva, sárga alapon vérvörös,
elfolyó betűkkel a cím: Karácsonyi gyilkosság Párizs-
ban. Az utcák kihaltak és elhagyatottak voltak, de
valahonnan mégis autókat és beszédhangokat lehe-
tett hallani. A sarkon szökdécselve fordult be Lily.
Megállt előttem.
– Beszélsz amerikai vagy brit angolul? – kérdezte.
– Az nem kábé ugyanaz? – kérdeztem.

– Okostojás! – mondta. – Wiseacre! Na látod: ez
például brit.
Megfordult, felhúzta az orrát, és elszökdécselt,
miközben azt énekelte, hogy: I am the sun and you’re
the rain. 69
Ekkor vettem észre, hogy a túloldalon az utca tele
van emberekkel, és mindenki rajtam nevet, irtó han-
gosan és hosszan. Rik is köztük volt.
– Nézzétek! Ez aztán a barát! – mondta jó néhány-
szor, és a térdét csapkodta a nevetéstől.
Hirtelen besötétedett, esni kezdett az eső, majd
a felhők közül egy keskeny sávban előtört a nap.
Pont mielőtt felébredtem, egy szivárvány feszült az
égboltra.
Nem tudtam hova tenni ezt az álmot. Egy kicsit szo-

morú is lettem tőle. Kinéztem az ablakon. Az éjjel
sok hó esett, az ablak hideg és párás volt. A teraszon
fenyőgallyak hevertek. Ezek szerint apa vett egy
fát. A fél tízes misére harangoztak. Reméltem, hogy
anya és apa elmennek a templomba, így legalább egy
órát egyedül leszek.
– Hiányzol, Liselot – suttogtam, miközben az uj-
jamon forgattam a gyűrűt. Nagyon, nagyon mélyet
sóhajtottam. Annyira rossz érzés volt. Mintha üres
lettem volna belül.
Lépteket hallottam a lépcsőn. Anya nézett be az
ajtón.
– Jössz velünk templomba?
– Nem, majd este.
– Apád azt kéri, hogy állítsd fel a karácsonyfát,

mire hazajövünk.
– Oké.
– Valami baj van? – kérdezte, és belépett a szo-
bámba.
70 – Semmi, anya.
– Nem inkább „igen, anya?” – kérdezte.
– Nem, anya, tényleg. Most menj el, légyszi.
Anya zsörtölődve ment le a lépcsőn. Nemsokára
felkiáltott:
– Szia, Lander, mi elmentünk. Nem felejted el
a fát?
Nem tudtam elrejteni az ingerültségem, amikor
visszakiabáltam:
– Már hogy felejteném el?
Milyen reménytelen ez a nap! A hó miatt ráadá-
sul még színtelenebbnek és fakóbbnak tűnt minden.
Egy gondolat vigasztalt: este főpróba, és látni fogom
Liselotot. Mivel kábé egyfolytában rá gondoltam,
a szokásosnál több időre volt szükségem ahhoz,
hogy felöltözzek.
Reggeli után felhívtam Riket. Szerettem volna
nyugodtan beszélni vele: több hét barátságot kellett
bepótolnom.
– Á, Lander, ez hülyeség – mondta, amikor elme-
séltem neki, hogy álmomban kinevetett. – Azért
álmodsz ilyen baromságokat, mert Liselot fejbe csa-
pott, mint a villám. De figyelj, mi lenne, ha ma át-
jönnél? Tudnánk egy kicsit dumálni. Oké? És akkor
most visszafekszem aludni.
Riket semmi sem zökkentheti ki a nyugalmából.
– Köszi, Rik – mondtam, bár nem tudtam volna

megmondani, hogy tulajdonképpen mit köszönök
neki. Letettem a kagylót.
A felnőttek szerint a kamaszok szeszélyesek. Eb-
ben kivételesen igazuk van.
71
LISELOT/A főpróba
72 A színfalak mögött óriási volt a sürgés-forgás. Az iz-

gatott beszélgetések zaja és a visszhangzó kalapács-
ütések majd szétvetették a házat. A színpad felett
fények cikáztak: most próbálták a világítást. Senki
sem vette észre, hogy megérkeztünk. Mintha ott
sem lettünk volna egészen addig, amíg Henriëtte-tel
össze nem futottunk a folyosón.
– Lander, te mikor méltóztatsz felvenni a jelme-
zed?
– Akár azonnal.
– Jó. A 3-as öltöző a tiéd és Annekéé.
Nem tudtam visszatartani a nevetésem, amikor
megláttam Landert szmokingban. A nadrágja szá-
rában hat másik láb elfért volna, de az ing gallérja
fojtogatta.
Henriëtte úgy rohangált öltözőről öltözőre, mint
egy kerge birka. A színészeknek negyed órán belül
el kell készülniük, hogy színpadra léphessenek! Alig
hallhatóan, feszülten ismételgette, hogy mindenki
igyekezzen, és idegeskedve simított hátra egy foly-
ton a homlokába hulló hajtincset.
Végül lement a függöny. Lekapcsolták a lámpá-
kat a színpadon, Lander és Lily pedig elfoglalták
a helyüket a fotelben. Velük kezdődött az első fel-
vonás. Minden pontosan úgy történt, ahogyan egy
igazi színházban: a nézőtér elsötétült, felcsendült a
zene, egy Lully-darab, és felment a függöny. Lander
feledni látszott engem, Henriëtte-et és minden mást,

és teljes beleéléssel veszekedett az apai örökségen.
Olyan hévvel szidta az inast, hogy fröcsögött a nyál
a szájából. Láthatóan lubickolt a szerepében.
Minden nagyon olajozottan ment, Henriëtte-nek
egyszer sem kellett félbeszakítania a próbát, csak 73
néha kalimpált hevesen a világosítónak, mert néhány
lámpa fénye nem a megfelelő helyre esett.
Aztán eljött a pillanat, amikor az inas hidegvér-
rel megöli a grófot. Persze nem tudtam haragudni
Omarra, csak azt sajnáltam, hogy Lander nem lesz
a többet a színpadon. Ő viszont iszonyatosan meg-
könnyebbült, mert, mint kiderült, már nagyon kel-
lett pisilnie. Én is éppen a vécére mentem, amikor
szembejött velem a folyosón. Ki-ki bement a saját
mosdójába, és a válaszfalon keresztül beszélgetni
kezdtünk:
– Jaj – sóhajtott Lander.
– Megkönnyebbülés?
– Hú, haltál már meg úgy, hogy közben marhára
kellett pisilned?
Elvigyorodtam.
– Tudod, mit mondott apa, amikor meglátta a gyű-
rűmet? „Azt hittem, már kinőtted az ajándékauto
matákat.” De amikor mondtam neki, hogy tőled kap-
tam, nagyon örült, és azt mondta: „Tényleg kinőtted
az ajándékautomatákat.”
Csönd.
– És azt is mondta rólad, hogy: „Lander jó srácnak
tűnik.”
– Hm. Apád is – nevetett Lander. Mintha hájjal
kenegették volna.
Ekkor Lily sikolyát lehetett hallani a távolból.

– Most ölték meg Lilyt – mondta Lander. – Sikí-
tani legalább jól tud.
A következő pillanatban a folyosóról rohanó lép-
tek hallatszottak. Éreztem, hogy valami nagyon nem
74 stimmel. Lander kiment a vécéből, és majdnem bele-
ütközött Paulba.
– Lily beleesett a zenekari árokba! Henriëtte ki-
hívta a mentőket.
– Úristen! – kiáltotta Lander.
– Ez nem lehet igaz – suttogtam.
Egymásra néztünk, és visszarohantunk a szín-
padra, ahol már elkezdték arrébb húzkodni a dísz-
letet, hogy helyet csináljanak a mentősöknek. Le-
néztem a zenekari árokba. Körülbelül másfél méter
mély lehetett. Ott feküdt Lily, mellette térdelt az
apja, a színház portása, Henriëtte és még néhányan.
Bram, a világosító a kitörni készülő pánikot próbálta
megelőzni, igyekezett mindenkit csitítani.
– Hányszor kértem nyomatékosan, hogy fedjék
be a zenekari árkot, amikor itt vagyunk! – kiabált
Henriëtte. – De miért is hallgatott volna rám, ugye,
hiszen maga annyira elfoglalt! Egész nap itt eszi
a fene, de erre bezzeg nincs ideje!
– Henriëtte, vigyázzon a szavaira – mondta a por-
tás.
Henriëtte beletúrt amúgy is csapzott, kócos hajá-
ba. Vörös foltok jelentek meg a nyakán. Bram a vál-
lára tette a kezét, és csillapítani próbálta.
– Ne izgasd fel magad, Henriëtte… Ne izgasd fel
magad.
Lily mozdulatlanul feküdt. A szájából kicsordult

vér vöröse elütött sápadt arcától és hófehér csipke-
blúzától. A teáscsésze, amit a zuhanás előtt a kezé-
ben tartott, eltört, és egy darabja ott hevert a comb-
ján. Elfogott a hányinger. Amikor meghallottam
a szirénázást, még rosszabbul lettem. Nemsokára 75
két mentős rohant a színpadra egy hordággyal. Óva-
tosan lementek a zenekari árokba vezető lépcsőkön.
– Álljanak félre – mondta az egyikük. Ráemelték
Lilyt a hordágyra, és betakarták egy pokróccal. Ta-
lán már meg is halt, fordult meg a fejemben, de aztán
elhessegettem a gondolatot.
– Bekíséri valaki a kórházba? Szülők, hozzátarto-
zók vagy pedagógus? – kérdezte az egyik mentős.
Henriëtte és Lily apja lépett elő.
– Bram, Anneke, gondoskodjatok róla, hogy min-
den a helyére kerüljön. Ma este mindenkit felhívok
a hírekkel – hadarta Henriëtte. Idegesen tördelte
a kezét, és az orra alatt káromkodott egy sort, majd a
többiek után szaladt, hogy beszálljon a mentőautóba.
Bementem a vécébe, és a fejemet a csap alá tartottam.
LANDER/Fejbe csap a friss levegő
76 Egy ideig nem is bírtunk beszélni arról, ami történt.

Elment a mentőautó, és amennyire lehetett, hely-
reállítottuk a díszletet: ez volt minden, amit tehet-
tünk. Közben nagyokat hallgattunk, és csak akkor
szólaltunk meg, amikor Bram bezárta mögöttünk
a művészbejáró ajtaját.
– Az én hibám – suttogta Paul.
– Már hogyan lenne a te hibád? – kérdeztem.
– Nem te lökted le!
– Persze hogy nem… De amikor Lily hátrált elő-
lem, én túl sokat mentem előre.
– És holnap lesz a bemutató – mondta Jean.
Paulnak vacogott a foga, ahogy kullogott a hóban.
– Már ha találunk valakit, aki beugrik Lily helyett.
Már ha egyáltalán lesz bemutató.
– Hát igen – mondta Liselot.
Tudtam, mire gondol.
– Én hazamegyek – mondta Paul.
Eloldotta a biciklijét, leporolta a havat a nyereg-
ről, és anélkül, hogy felnézett volna, elhajtott.
– Ez a Paul teljesen szét van esve. Mintha leg-
alábbis a szerelme zuhant volna a szakadékba –
mondta Aleyd.
Hogy lehet ilyen érzéketlen ez a csaj?
– Te talán nem ijedtél volna meg a helyében? –
kérdezte Liselot mérgesen.
– Neked meg mi közöd az egészhez? Nem tarto-

zol a csapathoz! – mondta Aleyd, s olyan mozdulatot
tett, mintha egy darazsat hessegetett volna el.
– Fogd be a szád, Aleyd.
– Már miért fognám be? – kérdezte Aleyd, majd
sértődötten felpattant a biciklijére, és elindult. Biz- 77
tos azt hitte, hogy ettől majd mindent megbánunk.
Hát nem, Aleyd elmehet a… Jean fityiszt mutatott
neki, hogy ezt nyomatékosítsa. Aleyd erre kinyúj-
totta a nyelvét.
– Vigyázz, nehogy megfagyjon! – kiáltotta utána
Jean.
Megfogtam Liselot kezét, és átfagyott ujjaimmal
az ő átfagyott ujjait simogattam.
– Jó éjt… Holnap találkozunk! – mondta Jean, majd
átment az utca túloldalára, és befordult a sarkon.
– Csókolj meg – kérte Liselot.
Egy járókelő mellettünk elhaladva azt kérdezte,
hogy egymáshoz fagytunk-e.
Másnap, hétfőn zúgó fejjel ébredtem. Reggel fél
nyolckor Henriëtte telefonja ugrasztott ki az ágyból.
Még köszönni sem tudtam, máris hatalmas szóáradat
zúdult rám.
– Lander, te vagy az? Figyelj, a kis barátnőd mint-
ha azt mondta volna egyszer, hogy imádja a színhá-
zat. Fel tudod hívni ma reggel, vagyis most rögtön?
Neki adnám Lily szerepét, de akkor egy nap alatt
kellene megtanulnia a szövegét. És így meg lennénk
mentve. Olyan nagyon próbálni sem kell vele, hiszen
a grófnő majdnem végig egy fotelben ül. Mit szólsz
hozzá?
– Jó – mondtam. Félig még aludtam. Az is alig ju-

tott el az agyamig, hogy egyáltalán kivel beszélek.
– Akkor ma este a színházban… De azért a bemu-
tató előtt tartunk még egy próbát, jó? És ami Lilyt
illeti, jól van, csak egy kis agyrázkódása lett, semmi
78 komoly. De szó sem lehet arról, hogy ma este játs�-
szon. Akkor hamarosan találkozunk. Szia, Lander!
Rögtön letette a telefont, meg sem várta, hogy
megszólaljak. Egyébként nem volt jellemző rá, hogy
ne hallgatta volna végig az embert.
Csak akkor tudatosult bennem, hogy mit jelent ez
a beszélgetés, amikor visszamentem a szobámba. De
hiszen Liselot is játszani fog! Ma este, és Brüsszel-
ben, Mechelenben és Blankenbergében is!
Én csináltam meg a reggelit, mert apa és anya még
nem keltek fel. Szerettek tovább aludni, ha szabadsá-
gon voltak. Pirítóst, két főtt tojást és két csésze forró
kávét raktam egy tálcára, és felvittem a szobájukba,
hogy ágyba kapják a reggelit. Gondolhattam volna,
hogy nem túlzottan vevők az ilyen típusú kényezte-
tésre, hiszen szerintük csak a naplopók reggeliznek
ágyban. Amikor mentem lefelé a lépcsőn, hallottam,
hogy apa azt mondja:
– Úgy látszik, az alátétből kell meginnom a kávém.
Na jó, egy kicsit tényleg kilötyköltem. Nem sok-
kal később már a konyhában voltak. Apa felvett egy
köntöst a félregombolt pizsamájára, anya pedig egy
csini hálóingben jött le. Úgy döntöttek, hogy az ágy-
ba felszolgált reggelit inkább a konyhában költik el.
– Így csináljon az ember bármit a szülei kedvéért
– mondtam csalódottan.
– Jaj, Lander, tudjuk, hogy jót akartál… – mondta

apa.
– Csak nem szeretek az ágyba morzsázni – mond-
ta anya, miközben álmosan a combját vakargatta,
majd ásított és nyújtózott egy nagyot.
– Jól hallottam, hogy csengett a telefon? – kérdez- 79
te apa.
– Igen, Henriëtte telefonált. Ma egész nap nem
leszek itthon, ebédre sem jövök haza. Tudjátok, ma
este van a bemutató.
Apa a homlokára ütött.
– Az ma van? És van rá jegyünk?
– Még nincs, de elintézem, hogy be tudjatok men-
ni. A karzaton talán lesz még néhány hely – feleltem
„a mi előadásainkra természetesen mindig elkelnek
a jegyek” -arckifejezéssel.
– Megyek, felöltözöm – sóhajtott anya. Úgy itta
meg a maradék kávéját, mintha egy felest húzott
volna le. Nem sokkal később apa is utánament. A pi-
zsamanadrágja majdnem a hónaljáig volt felhúzva.
Ahogy utánanéztem, eszembe jutott valami, ami
korábban még soha: hogy lassan kezdenek megöre-
gedni. És hogy ezzel együtt mennyire szeretem őket.
Tíz perccel később az ajtó előtt álltam. A levegő
élesen az arcomba vágott, de túl hideg volt ahhoz,
hogy visszaüssek.
LISELOT/Gyorstalpaló
80 – Hidd el, hogy menni fog! – mondta Lander.

Letette a kávéscsészéjét az asztalra, és visszament
a nappaliba.
– És nem szabad feladni! – kiabálta az ajtón ke-
resztül.
– Jól van na, hallom, amit mondasz, ne ordíts – ki-
áltottam vissza. Dühösen bedobáltam a tányérokat
és az evőeszközöket a mosogatóba. Pedig Landernek
igaza volt. Egész délelőtt azt a hülye szöveget tanul-
tuk, csak addig hagytuk abba, amíg gyorsan megit-
tunk egy kávét. Félrehúztuk a foteleket, hogy legyen
hely, ahol Lander eljátszhatja a többi szereplőt. Egy-
szerre volt gyötrelmes és izgalmas az egész. Ma este
ott fogok állni a színpadon, egy telt házas nézőtér
előtt, és én leszek Madame Leboyer, Lander felesé-
ge. Akarom mondani, a grófé…
Egy darabig nem jött válasz az ajtó túloldaláról. Jobb
is volt, mert igencsak harapós kedvemben voltam.
– Feltételezzük, hogy Omar megölte a férjét. Fel-
tételezzük, hogy Ön, Madame, meg van győződve
erről. Ebben az esetben elbocsátaná az inast? – foly-
tatta Lander.
Abbahagytam az edények törölgetését, és elkezd-
tem törni a fejem. Megvan!
– Először is: Omar nagyon finom koktélokat ké-
szít. Másodszor: nem hiszem, hogy megölte a fér-
jem. Erre nincs bizonyíték. És alibije is van.
– Ez nem igaz.

– De igen.
Lander megállt az ajtóban, és a szövegkönyvre
mutogatott.
– Jól van, tényleg azt mondod, hogy „de igen”, de
csak miután a nyomozó azt mondta, hogy „Omar ali- 81
bije nem bombabiztos”.
– Na látod – sóhajtottam és csüggedten leenged-
tem a vállam –, nem fog menni.
Lander becsukta a szemét, a magasba emelte a kar-
ját és hátat fordított.
– Nem nézek rád többet, amíg azt nem mondod,
hogy sikerülni fog.
– Úgyse bírod ki – nevettem idegesen. Leraktam
a konyharuhát, és odamentem Landerhez. Belecsó-
koltam a nyakába. Csiklandósan felhúzta a vállát,
mint aki feladja.
– Ha te hiszel abban, hogy sikerülni fog, akkor ké-
pes leszek rá – suttogtam a fülébe, mire felderült az
arca. Amikor végre rám nézett, gyorsan hozzátettem:
– Talán.
Különös, de amikor kiléptünk az ajtón, és elindul-
tunk a színházba, kifejezetten örültem az arcomba
vágó jeges szélnek és a szemembe hulló, eltévedt hó-
pelyheknek.
Mindig úgy gondolok vissza erre az estére, mintha

az egész, az elejétől fogva eleve színház lett volna.
Mintha egy színdarabban szerepeltem volna, aminek
a címe az, hogy Emberi dráma a kulisszák mögött.
Úgy adtunk kézről kézre egy csomag rágógumit,
mint valami gyógyszert, amivel a feszültségünket
próbáljuk enyhíteni. Soha nem gondoltam volna,

hogy az ember gyomra tényleg görcsbe rándulhat
az idegességtől. Ahogy az óramutató közeledett
a nyolchoz, egyre kevesebb lerágható körmöm
maradt. A próba valamennyire megnyugtatott
82 – Henriëtte azt állította, hogy nem voltam rossz –,
de továbbra is rettentően izgultam, folyton az ab-
roncsos szoknyám fodrait gyűrögettem. Érdekes,
hogy amikor az ember feszült, sokkal hangosabban
nevet: ez az eltúlzott nevetés eltakarja a félelmet és
a lámpalázat. Jean hangosan ismételgette a szerepét,
Aleyd folyton a parókáját igazgatta, én pedig a néző-
térről beszűrődő zajokat hallgattam. Lander fel-alá
járkált a színpadon, neki arra volt szüksége, hogy
békén hagyják. Már csak öt percünk maradt a kezdé-
sig, most már nem volt menekvés. De nem is akartam
elmenekülni: a kulisszák mögötti izgalom magával
ragadott. Srácok, kezdünk!
Elfoglaltam a helyem a színpadon. Igyekeztem
kordában tartani a hangom, amikor azt suttogtam
Landernak:
– Sikerülni fog.
Leültünk. A függöny fenyegető falként magaso-
dott előttünk. Háromszor megszólalt a gong, még
hallottam, ahogy Henriëtte kéz- és lábtörést kíván,
majd kihunyt minden fény. A nézőtér elcsendesült.
A sötétben hallatszott, hogy felmegy a függöny. At-
tól féltem, hogy nem fogok bírni megszólalni. A szín-
padon lassan kigyúltak a fények, és felcsendült Lully
menüettje. A következő pillanatban minden reflek-
tor ránk irányult, és elhallgatott a zene. Lander fel-
állt, és azt kérdezte:
– Egy konyakot, drágám?

– Szívesen – mondtam, és azt kívántam, hogy bár
csak tényleg konyakot töltene nekem, nem pedig al-
malevet.
83
LANDER/Vörösre tapsolták
84 Látni kellett volna az anyámat: amikor a közönség

hatalmas ovációban tört ki, rögtön felállt, és elkez-
dett nekem hevesen integetni. Leírhatatlan érzés,
amikor ott állsz a színpadon, és minden néző lelke-
sen tapsol és bravózik. A hideg futkosott a hátamon,
ugyanakkor belül elárasztott a melegség: az egész
világnak meg akartam köszönni, hogy ott lehet-
tem. Csak álltam a színpadon, és vigyorogtam, mint
a tejbetök.
Amikor másodjára mentünk ki meghajolni,
Liselot megfogta a kezem. Legszívesebben agyon-
csókoltam volna. Abban a pillanatban az se érdekelt
volna, ha anya és apa meglátja, különben is, éppen
vörösre tapsolták a tenyerüket. Felhívtuk a színpad-
ra Henriëtte-et is, mire a közönség még nagyobb
tapsban és bravózásban tört ki.
Aztán végleg lement a függöny, a közönség szede-
lőzködni kezdett, és lassan elhalt a zaj a nézőtéren.
Csak álltunk, néztük egymást, és nagyokat sóhaj-
tottunk a megkönnyebbüléstől. Henriëtte minden-
kit megölelt, és egyfolytában azt mondogatta, hogy
milyen büszke ránk.
Liselot kimerülten rogyott le az egyik fotelba.
Henriëtte adott neki két puszit, és azt mondta:
– Gratulálok, elképesztően jó voltál!
Liselot félénken felnevetett. Aleydet láthatóan za-
varta, hogy valaki más aratja le a babérokat.
– Elképesztően jó? Azért ez túlzás… – motyogta

Liselot, miközben elindultunk az öltözők felé.
– Az én Liselotom – suttogtam. Megfogta a ke-
zem, és megcsókoltuk egymást.
– Ezt meg kell ünnepelnünk! – kiáltotta Henriëtte.
Elrohantunk öltözni, hogy minél gyorsabban me- 85
hessünk ünnepelni.
– Ilyen a siker íze! – kurjantottam az öltözőben.
Sietségemben belegabalyodtam a nadrágomba,
és majdnem felborultam. Amikor a farmerommal
együtt biztonságba kerültem, elindultam a művész-
bejáró felé. Az egyik fordulóban egy hanyagul öltö-
zött, lenőtt hajú férfi várt ránk. Nemrég érkezhetett.
Adott egy puszit Henriëtte-nek, és azt mondta:
– Csodálatosak voltatok, drágám!
Ezek szerint ő a férje. Henriëtte még sose mesélt
róla. Liselottal abbahagytuk a beszélgetést, hogy jól
megnézhessük magunknak.
– Ő Jos – mondta Henriëtte –, a férjem. Nem ta-
lálkoztatok még, ugye?
Úgy kérdezte, mintha nemrég házasodtak volna
össze. Jos csak állt és hunyorgott.
– Sziasztok – mondta, és kezet fogott minden-
kivel. Látszott rajta, hogy igyekszik jó benyomást
tenni ránk.
– Hú, micsoda alak – vihogott Liselot.
Henriëtte összeütötte a tenyerét, mint egy tanító
néni, és azt kiáltotta:
– Gyerünk, gyerünk, indulás a kocsmába!
Közben Anneke átnyújtott neki egy papírkö
teget.
– Itt vannak a tájékoztatók a turnéról, Henriëtte.
– Tényleg, majd elfelejtettem. Ebben találtok meg

minden információt arról, hogy mikor hol kell lenne-
tek, hol és kivel fogunk találkozni, mit kell magatok-
kal hoznotok, satöbbi, satöbbi.
Felvettem a kabátom, odaadtam Liselotnak a sálját
86 és a dzsekijét. Észrevettem, hogy milyen gondosan
hajtogatja össze a Henriëtte-től kapott papírt.
– Boldog vagy? – kérdeztem halkan, mire Liselot
egy kacsintással válaszolt, mert közben Henriëtte
már azt firtatta:
– A szüleid tudják, hogy holnap háromnapos tur-
néra indulsz a darabbal?
– Igen, már mondtam az apukámnak.
– Akkor jó – bólintott Henriëtte.
Még el sem értünk a kijáratig, amikor Henriëtte
már lekapcsolta a lámpákat. Liselot viccesen felsi-
koltott, és mondott valamit Josnak. Kiderült, hogy
a sötétben egymásba ütköztek.
– Hát igen, ez a hülyeség ebben az épületben.
Valami idióta olyan messzire tette a kapcsolókat
az ajtótól, mintha ötméteres karja lenne – mondta
Henriëtte. Próbáltunk a hangja után menni a korom-
sötétben.
Bram még mindig a karzaton, a világosító pultnál
tett-vett, és csak most tudott lejönni köszönni ne-
künk.
– Még befejezem a dolgom, aztán én is csatla-
kozom hozzátok, és iszom egyet a sikeretekre! –
mondta.
– Oké, találkozunk a Donaldban!
Az aszfaltot tükörsima jég borította. Lépni sem
lehetett, így a Donaldig végig csúszkáltunk.
LISELOT/Éljen a csapat!
Szerencsére volt még egy üres asztal hátul. A többi 87

vendég jól megbámult minket. Közülük sokan a szín-
házból jöttek, és most összesúgtak a hátunk mögött,
egymásnak mutogatták az imént látott darab „sztár-
jait”. Láttam, hogy eggyel kevesebb szék van, mint
ahányan vagyunk. Az egyik asztalnál egy japán pár
üldögélt, nekik volt egy felesleges székük. Amikor
elindultam feléjük, a férfi felugrott:
– Parancsoljon, grófnő – mondta tökéletes hol-
landsággal. Teli szájjal vigyorgott, és a szeme sugár-
zott a boldogságtól. Hüledezve ültem le. A többiek
nevettek, és Henriëtte azt mondta:
– Nahát, még Japánban is ismernek!
Amikor a pincér felvette a rendelést, még egyszer
a japán pár felé fordultam. A nő integetett, szinte
meghajolt ültében. Ha így megy tovább, tényleg hí-
resnek fogom érezni magam.
Henriëtte magasba emelte a poharát, és minden
igyekezetével azon volt, hogy kivágjon egy igazi
szónoklatot. Jó hosszan megköszönte mindenkinek
a segítségét, és elkezdett beszélni a másnap kezdődő
turnéról. Egy idő után a Donaldban mindenki elhall-
gatott, és Henriëtte-et hallgatta. Amikor feltűnt neki
a síri csend, elkezdett hebegni-habogni, majd gyor-
san befejezte a mondanivalóját, és lehuppant a széké-
re. Jos úgy vihogott, mintha csuklana, és a nevetése
ránk is átragadt. Mi is elkezdtünk tósztokat mondani
egymásra és minden baromságra, ami eszünkbe ju-

tott, úgyhogy amikor Bram megérkezett és meghal-
lott minket, azt se tudta, jó helyen jár-e.
– Éppen a te egészségedre iszunk – mondta Aleyd,
és belekortyolt a kólájába.
88 – Most, hogy mindannyian itt vagyunk – kezdte
Henriëtte –, végre elmondhatom, hogy mi lesz hol-
nap. Az utazás sima ügy lesz, kölcsönkaptuk a szín-
ház buszát, és reggel mindenkit felveszünk az ott-
honában. Fél tíz körül indulunk értetek Annekével,
Josszal és Brammal. Ha mindenki a buszban van,
irány Brüsszel! Dél körül megérkezünk, és találko-
zunk a kulturális központ vezetőjével. Remélhetőleg
ő fog gondoskodni az ebédünkről is. Délután segíte-
ni fogtok egy kicsit a díszletezésben, és aztán estig
szabadok vagytok. És most erre iszom egy kortyot.
S azzal egy hajtásra kiitta a még félig teli poharát.
Épp Lily agyrázkódásáról beszélgettem Paullal,
amikor Jos felénk fordult, és beszélgetni próbált. Mi-
vel elég messze ült tőlünk, kissé nehezen ment a dolog.
– Képzeld, Hannelore, én festek – mondta, mint-
ha valami jó hírt jelentett volna be.
– Elnézést, de engem Liselotnak hívnak – mond-
tam.
– Ó, ne haragudj! És tegezz nyugodtan!
– És…ö… figuratív festményeket festesz, Jos? –
kérdeztem, és hálásan gondoltam Wind esztétika-
óráira.
Jos barátságos mosolya megfagyott.
– Nem, házfalakat…
– Ó, bocsánat – mondtam gyorsan, és ittam egy
kortyot a kólámból, hogy el ne nevessem magam.
LANDER/Három gyönyörűséges nap
Aznap éjjel annyi minden kavargott a fejemben, 89

hogy nem tudtam elaludni. Megállás nélkül zaka-
toltak bennem a gondolatok: Brüsszel, Mechelen,
Blankenberge… Három nap: rengeteg új arc és ta-
pasztalat. És Jos, aki házfalakat fest.
A nap vége. Anya és apa megvárták, míg hazaé-
rek – pedig már éjjel egy is elmúlt –, és láttam rajtuk,
hogy nagyon büszkék rám. Anya, aki este kilenc után
elvből nem végzett semmilyen házimunkát, most szó
nélkül bepakolta a táskámat. A hírhedten zsebpénz-
ellenes apám több pénzt adott az útra, mint amiről
álmodni mertem volna. Milyen rendes tőle!
És persze Liselot… Iszonyú nehéz nap volt mö-
göttünk. De azt hiszem, kiálltuk a próbát. Most már
attól sem félek, hogy Liselot egyszer haragudni fog
rám, vagy kiabálni fog velem. Hiszen szeret, ebben
biztos vagyok. Pedig még egy pofont is kaptam tőle
délután. De igazából nem akart rosszat, és érthető,
hogy kiborult, hiszen egész nap azt az átkozott szö-
veget tanultuk. És mire beültünk a Donaldba, min-
den rémséget rég elfelejtettünk.
Most pedig fekszem az ágyamban, bámulom a di-
gitális óra piros számait. Egyre erősebb bennem az
érzés, hogy megtaláltam az Igazit. Ez már nemcsak
szerelem, hanem valami sokkal mélyebb. Sajnáltam,
hogy éjszaka van, és nem tudom kiüvölteni magam-
ból a boldogságot. Legszívesebben olyan hangosan
ordítottam volna, hogy az egész Földön meghallják:

hé, emberek, van a világon legalább egy boldog em-
ber!
Liselot – suttogtam, és átfordultam a másik olda-
lamra. Abban a pillanatban elaludtam.
90
Egy ilyen hosszú nap után eszméletlenül korai-
nak tűnt a tízórás indulás. A buszban mindenki vi-
gyorogva fogadott. Henriëtte beszélt egypár szót
anyámmal, akinek még csavarók voltak a hajában, és
bojtos papucsban jött ki a ház elé. Amikor feltettem
a táskámat a csomagtartóra, Aleyd azt kiáltotta:
– Mit szólsz, Lander, megint kezdődik! – mintha
már vén rókák lennénk a szakmában.
Henriëtte beült Jos mellé a buszba, és elindultunk.
Anyukám integetett. Mintha apát is láttam volna
a függöny mögött, de lehet, hogy csak az olvasólám-
pája volt az.
A Rendaldreefen Liselot már türelmetlenül vára-
kozott a házuk ajtajában. Amikor meglátott minket
közeledni, bekiáltott a házba, és a kistesói egyszer
csak előviharzottak a hátsó udvarból, ahol éppen
hóembert építettek. Henriëtte odament Liselot ap-
jához, aki szintén kijött üdvözölni minket, és nekem
is integetett. Aleyd tátott szájjal bámulta. Köszönés
nélkül rögtön azt kérdezte Liselottól:
– Ez az apukád?
– Nem, a nagyapám – felelte Liselot.
– Hú! – mondta Aleyd röviden, majd lassan be-
csukta a száját.
Közben Liselot apja benézett a busz nyitott ajta-
ján, és azt mondta nekem:
– Vigyázni fogsz a lányomra?

– Megígérem! – nevettem.
Amikor elindultunk és integettünk Liselot apu-
kájának, Aleyd volt a leglelkesebb. Henriëtte meg
is jegyezte:
– Aleyd, még jó, hogy a füleddel nem integetsz. 91
Az út hosszú volt és unalmas. Aleyd két friss pop-

magazint is hozott magával, és eltartott egy dara-
big, amíg hajlandó lett őket kölcsönadni. Attól félt,
hogy elszakítjuk vagy szamárfülesre olvassuk őket
– ő mindig nagyon gondosan bánik az újságjaival.
Liselot és én nem szálltunk be az alkudozásba, csak
néztük az elsuhanó tájat az ablakon át. Az útszéli ét-
termek és néhány ismerősnek tűnő épület régi emlé-
keket hívott elő belőlem.
Amikor kicsi voltam, sokszor nyaraltunk a szü-
leimmel az Ardennekben. Mindig Brüsszelen és La
Roche-on keresztül mentünk, vagy hogy is hívják
azt a várost. Egyszer, úgy hatéves lehettem, épp
egy szafariparkba tartottunk. Nagyon izgultam, és
rettentően vártam, hogy odaérjünk. Nem is tud-
tam a képeskönyvemre vagy a kisautómra figyelni.
Rettentő meleg volt aznap, a kocsi hátuljában fel-
forrósodtak a bőrülések. Hirtelen rosszul lettem, és
éreztem, hogy hányni fogok. Ki akartam szállni az
autóból. Már majdnem ki is nyitottam az ajtót, de
anya időben közbelépett. A következő pillanatban
elhánytam magam. Minden mocskos lett: az ülés,
a képeskönyvem, a kisautóm és a ruhám. Anya hát-
rafordult, és feltérdelt az első ülésen. Először mérges
volt, de aztán nyugtatott, és vigasztalni próbált. Én
meg csak sírtam és sírtam és sírtam, míg apa le nem

parkolt a leállósávban. Bodzabokrok voltak az út
szélén, még erre is emlékszem. Nemsokára vissza
ültettek a több-kevésbé tiszta hátsó ülésre, és ha-
zamentünk. A képeskönyvemet el kellett dobni, és
92 a kisautómból, amit visszakaptam, erős hányásszag
áradt.
– Te álmodsz – mondta Liselot.
Felriadtam, és rámosolyogtam.
– Paul, nézd már meg, mit csinálsz! Mindjárt elté-
ped a posztert! – dühöngött Aleyd, majd újra bele-
mélyedt az újságja pletykarovatába.
– Jockey Ewing Belgiumba jön! – mondta később,
de a hír senkit sem hozott lázba.
Nem szeretem Brüsszelt. Egy hatalmas olajfoltra

hasonlít, ami az idő múlásával egyre nagyobbá és
mocskosabbá válik. Állandó a káosz, mert a nagy
és kis körgyűrűn is folyton építkezések és terelések
vannak. Amikor viszont feltűntek a koekelbergi ba-
zilika tornyai, próbáltam Rómába képzelni magam.
De csak egy pillanatig sikerült, mert hatalmas du-
góba kerültünk, és körülöttünk mindenki dudálni
kezdett, és franciául szitkozódott:
– Avancez, merde! – üvöltötte egy férfi vörös fej-
jel. Jos a legnagyobb nyugalommal, ügyesen kievic-
kélt a dugóból. Mégis van valami, amiben nem olyan
kétbalkezes.
LISELOT/Brüsszel, a háromcsillagos hotel
Az épület inkább hasonlított gyárra, mint kulturális 93

centrumra. A borzasztóan csúnya házfalon kicsi, sár-
ga ablakok sorakoztak. Az üvegajtó mintha egérlyuk
bejárata lett volna, az előteret pedig valószínűleg
színvakok festették ki.
– Jaj, de gyönyörű ez az épület! – kiáltott fel
Aleyd, majd a magasba tartotta karját, és háromszor
megfordult a tengelye körül. Gondolom, így látta
egy öblítőreklámban.
Henriëtte odament egy férfihoz, és kezet rázott
vele. A férfi minket is üdvözölt, és teli szájjal vi-
gyorogni kezdett. A fogai feketéllettek, és büdös
volt a lehelete. Miközben a programról beszélt,
végig csak Annekét nézte, pedig a mondandó-
ja mindannyiunknak szólt. Anneke udvariasan bó-
logatott, de elkezdett pofákat vágni, amikor a pasas
hátrafordult, hogy megnézze, hol tartanak a szín-
padépítők. A díszlet egy része már kész volt. Álltak
a falak, és az empire stílusú székek le voltak takarva
műanyag fóliákkal. Ketten épp egy nagy szekrényt
cipeltek fel a színpadra.
– Henriëtte, a megbeszéltek szerint hat szobát
foglaltam egy közeli hotelben, az Hôtel du Midiben.
Nem lehet eltéveszteni, csak forduljanak az első ut-
cán balra. Nagyon kényelmes, és még csak nem is
drága.
– Pompás – mondta Henriëtte.
– Akkor mindent megbeszéltünk. Várom a fiatal-

embereket és a hölgyeket délután ötre.
– Ne segítsenek a díszletezésnél?
– Nem, a színészeknek pihenésre van szükségük
– vigyorgott a pasi a ronda fogaival.
94 Kimentünk az épületből, visszaültünk a buszba,
és befordultunk a hotel utcájába.
A hittantanárunk, Gotje folyton azt mondogatja,

hogy jobb szolgálni, mint kiszolgálva lenni. Ami en-
gem illett, nekem semmi bajom sem volt azzal, hogy
kiszolgáltak. Például felvitték a csomagjainkat a szo-
bánkba. Ha a szobalányt megkértem volna, hogy se-
gítsen kifújni az orromat, szó nélkül megtette volna.
Majdnem belefulladtunk az udvariaskodásba.
– Ha ez egy háromcsillagos hotel, milyen lehet egy
négycsillagos? – kérdezte Lander a szobalánytól, aki
erre bólogatni és mosolyogni kezdett, de úgy, mintha
egy magazin fotózásán lett volna.
– Oui, oui – válaszolta. Nyilvánvalóan nem értette
a kérdést.
– Merci – zárta le a dolgot Lander, mert franciául
azért nem merte megismételni a kérdést.
Amikor a szobalány kiment, Aleyd azt kérdezte:
– Lehet ez az én ágyam?
– Ha nem horkolsz, nekem teljesen mindegy –
mondtam, majd felraktam a bőröndöm az ágyra, és
elindultam Landerrel az ő szobája felé.
– Paul, nem baj, ha Liselot nálunk alszik? – kér-
dezte Lander. A következő pillanatban eltalálta a fe-
jét egy párna. Hangosan felnevettem, mire Paul meg-
ragadott egy másik párnát, célzott, és az én fejemet
is eltalálta. Ránéztem Landerre, aki jelt adott, hogy

készen áll. Egyszerre mozdultunk meg: támadás!
Mindennel dobálóztunk, ami a kezünk ügyébe került
és párnára hasonlított. Ha Lander nem tart vissza,
kicipzárazom a táskáját, és az alsónadrágjait is be-
vetem a harcba. Egyszer csak felbukkant az ajtóban 95
Aleyd, aki azért jött, hogy megnézze, mi ez a csata-
zaj. Három párna és egy újság találta el. A párnákkal
még csak kibékült volna, de hogy egy popmagazin,
ráadásul a sajátja vágta kupán, az már sok volt neki.
Hűvösen végigmért bennünket, és azt mondta:
– Óvodások! – azzal felmarkolta az újságját, és be-
húzott nyakkal kimenekült a szobából. Nem sokkal
később dühös kiáltás hangzott fel a szobája felől:
– Melyik idióta tépte szét a Donna Summer-
posztert?
– Melyik idióta gyűrte össze a párnámat? – utá-
nozta Jean.
Aleyd kirohant a szobájából, és azt kiáltotta:
– Agyalágyult banda!
Paul és Lander már elkezdett kipakolni a bőrönd-
jéből, amikor csöngött a telefon.
– Azt kérdezik, hogy megyünk-e enni – mondta
Paul.
Bekopogtam Aleydhoz, és kedvesen megkérdez-
tem:
– Ici madame Leboyer. Tu viens manger, ma
chérie?
Az ügyes kis óvodások lementek a lépcsőn az étte-
rembe. A nagyok már az asztalnál ültek.
– Jó étvágyat – mondta Jos, és arra gondoltam,
hogy valójában ő a legnagyobb óvodás.
LANDER/Szünet
96 A harmadik napon, két nappal karácsony előtt elin-

dultunk Mechelenből Blankenbergébe. Senki sem
beszélgetett a buszban. A rádióban a Jingle Bells
instrumentális változata szólt, de még ez sem tudta
kiverni az álmot a szemünkből. Az éjjel elkezdett
olvadni a hó, minden csupa latyak volt. Henriëtte
halkan dúdolgatott, és a körmével Jos nyakát kapar-
gatta. Jean egy régi újságot olvasott. Amikor ceruzát
kért a keresztrejtvényhez, Aleyd némán nyújtott át
neki egyet, még csak nem is figyelmeztette, hogy
vigyázzon rá. Liselotnak valami belement a szeme
sarkába, én azt próbáltam kiszedni a kisujjammal,
de nem sikerült.
– Mindjárt kinyomod – mondta Liselot, és meg-
dörzsölte a szemét.
– Olyanok vagytok, mint egy temetési menet –
fordult hátra Henriëtte.
– Én egyszerűen csak fáradt vagyok – panaszko-
dott Aleyd. – Nem értem, miért kellett fél nyolckor
felkelnünk. Én öt perc alatt bepakoltam volna, és így
se lesz sok időnk Blankenbergében. Szerintem hü-
lyeség volt, Henriëtte.
– Köszi, Aleyd – felelte.
Megint csend lett. A rádió műsorvezetője bejelen-
tette, hogy a Csendes éj című dal következik a „Kiska-
bócák” gyerekkórus előadásában.
– Már tudom, hogy mitől fogtok felébredni! –

mondta Henriëtte.
– Varázsolni fogsz? – kérdezte Jean érdeklődve.
– Semmi varázslat, csak egy kis torna. Gyerünk:
fejkörzés jobbra, fejkörzés balra…
Ütemesen mozgattuk a fejünket a Kiskabócákra. 97
Majdnem elszédültem, de működött a dolog.
– Mintha berúgtam volna – mondta Aleyd. – Mind
járt hányok.
– Attól biztos felébrednél – gúnyolódott Paul.
– Most pedig érintsétek meg az állatokkal a mell-
kasotokat, aztán hajtsátok hátra a fejeteket – foly-
tatta Henriëtte.
– Aleyd ebben nagyon jó: ha hátrahajtja a fejét,
akkor fenn hordhatja az orrát. Egész nap ezt szokta
csinálni! – vigyorgott Paul.
– Elegem van belőled! – mondta Aleyd, és tovább
csinálta a gyakorlatot.
– Jé – mondta Liselot. – Ez tényleg segít. Máris
jobban érzem magam egy kicsit.
– Ezek a gyakorlatok jót tesznek a vérkeringésnek
– mondta Henriëtte.
A rádióban felhangzott a hírek előtti szignál. Tíz
óra. Az időjárás-jelentés szerint nem sok jót tarto-
gatnak a következő napok. Erős széllökések, havas
eső, viharos tenger – sorolták.
– Anneke és Bram miért indultak korábban? – kér-
dezte Paul.
– Elfelejtettünk szállást foglalni, és úgy tűnik,
hogy a karácsony miatt minden hotel tele van. Úgy-
hogy ők előrementek, hátha találnak valamit.
– Ilyenkor már egy óra is sokat számít – mondta

Aleyd.
A többi hírből is sötét jelen és jövő rajzolódott ki:
háború itt, kegyetlen bűncselekmények ott, egyetér-
tés sehol. Minden a velejéig rossz. Mi sem illett job-
98 ban a hangulathoz, mint a következő dal, az Öröm-
óda.
Egymást átölelve álltunk a kilencedik emeleten, az

ablak előtt. Néztük a tengert, a homokos partot,
a gátat. Embert alig láttunk: egy idős férfi botra tá-
maszkodva álldogált, egy nő kutyát sétáltatott, né-
hány gyerek futkározott.
– Nem megyünk el sétálni? – kérdezte Liselot.
– Majd ebéd után, ha lesz rá idő – feleltem.
Az ajtón Aleyd kukkantott be.
– Ugye milyen jó, hogy mindenkinek saját szobája
van? – mondta.
– Ja – felelte Liselot szűkszavúan, tudtára adva
Aleydnek, hogy most nem szeretnénk vele hossza-
san beszélgetni.
– Henriëtte azt mondta, hogy fél egykor ebéde-
lünk.
– Jó.
Aleyd nagyokat kurjantva továbbment a folyo-
són, majd berontott Jean szobájába, becsapta maga
mögött az ajtót, és hangosan magyarázni kezdett va
lamit.
– Úgy látszik, front van, mert a gyerekek nem bír-
nak magukkal – mondtam mosolyogva.
– Esküszöm, hogy Lily semmi Aleydhoz képest –
mondta Liselot.
– Tényleg, vajon hogy van Lily?

– Ha nincs semmi hír róla, akkor biztos jól van,
nem?
– Gondolod?
– Ez nem ér! – méltatlankodott Aleyd valahol
messze. – A te szobád sokkal nagyobb, mint az 99
enyém!
LISELOT/Ha a tengert látom, emlékezem
100 Ebéd után szerettünk volna elmenni sétálni, de

nem tudtunk, mert ahogy befejeztük a desszertet,
Henriëtte kitalálta, hogy menjünk el megnézni a fel-
lépésünk helyszínét.
Az épület elég lepukkant volt. Az előtér kopottas
berendezését meghatározhatatlan színű lámpák vi-
lágították meg. A színházterem olyan volt, mint egy
bálterem az első világháború előtti időkből.
– Itt fogunk fellépni? – kérdezte Aleyd, és olyan
képet vágott, mint egy tisztaságmániás takarítónő,
amikor csótányokra bukkan az asztal alatt. Úgy
ment le a lépcsőn, hogy közben gondosan vigyázott,
hogy ne érjen semmihez.
Sehol senki.
– Bram, az az ember megígérte, hogy ma délután
itt lesz? – kérdezte Henriëtte.
– Persze, megígérte. Anneke beszélt vele.
– Pontosan háromszor kérdeztem rá – bólogatott
Anneke.
– Hát, itt most nincs senki… – csóválta a fejét
Henriëtte.
Hátraarcot csináltunk, és elindultunk kifelé.
Amikor elhaladtunk a ruhatár mellett, egy nő buk-
kant elő a pult alól. Végignézett rajtunk, majd bic-
centett.
– Elnézést, nem tudja, hol találom a főnökét? –
kérdezte Henriëtte.
– Kit? A főnökömet?! Ja, hogy a főnökömet! Hát

ő soha nincs itt – felelte a nő, miközben egy vödröt
tett a pultra, és egy faliszekrényből kötényt és fej-
kendőt vett elő. Megkötötte a kötényét és közelebb
jött. – Ő be nem teszi ide a lábát!
– De hát ma délelőtt itt volt! Ez az úr beszélt is 101
vele – mutatott Henriëtte Bramra.
– Beszélt vele? Hát akkor nagy szerencséje volt!
Mármint hogy itt volt a főnök. Én még nem nagyon
láttam itt – mondta a takarítónő, és felemelte vastag
karját, mintha hálát adna az égnek.
– Hát akkor igazán nem tudom, mit csináljunk –
sóhajtott Henriëtte. – És senkitől sem tudjuk meg-
kérdezni.
Ujjaival idegesen dobolt a ruhatár pultján, amiről
már jócskán lepattogzott a festék.
A takarítónő megkötötte a kendőt a tarkója alatt,
és a vödröt a csap alá tartotta. Egy műanyag flakon-
ból mosószert öntött a vízbe, ami sisteregve felhab-
zott.
– A díszlet, amit ma hoztak, a maguké, nem?
– Igen, a miénk – felelte Henriëtte. Kezdett na-
gyon ideges lenni.
– Szóval a maguké – ismételte a takarítónő, majd
odahajolt Henriëtte-hez, és a fülébe suttogta:
– Tudja mit, asszonyom? Én a maguk helyében
csinálnám a dolgom. Az öltöző kulcsa a pékségben
van, az utca túloldalán. Kérjék el, és majdcsak lesz
valahogy. Olyan még úgysem volt, hogy sehogy se
lett volna. A ruhatárosok, a jegypénztárosok és az
ügyelők úgyis itt lesznek. Ők mindig itt vannak!
Higgye el, hogy minden rendben lesz!
– Hát remélem – sóhajtotta Henriëtte.

– Reméli? Tudja, mit mondok én, asszonyom? Re-
ményre itt nincs szükség, minden menni fog magától
– legyintett a takarítónő. Aztán nem nézett se jobb-
ra, se balra, csak fogta a vödröt, belehajított egy fel-
102 mosórongyot, és utat tört magának rajtunk keresztül.
– Magától! – kiáltott még vissza, és még egyszer,
még hangosabban megismételte, amikor felfelé ment
a lépcsőn.
– Magától… – mondta Anneke.
– Azért mégiscsak felháborító, hogy nem jön el,
ha egyszer megbeszéltük! – dohogott Henriëtte.
Aztán átszaladt a pékségbe a kulcsokért. Valószí-
nűleg körülnézhetett egy kicsit a boltban, mert ki-
lenc fánkkal tért vissza.
– Nem akarok belegondolni, hogy ez lesz az utolsó

fellépésünk! – sóhajtott Paul a vacsoránál.
Csönd lett.
– Sajnálod? – kérdezte Henriëtte.
– Persze – mondta Paul.
– Hát persze, hogy persze! – mondta Aleyd.
– És neked hogy tetszett, Liselot? – kérdezte
Henriëtte.
Azt feleltem, hogy nagyon élveztem, és tanulságos
élmény volt.
– A szakma vén rókáját kérdeznem sem kell, ugye?
– nevetett Henriëtte Landerre.
Lander a kérdésnek megfelelő választ adott:
– Ó, hát ez is csak egy szerep volt a sok közül.
De én biztos voltam benne, hogy pontosan úgy
érzett, mint a többiek.
– Tulajdonképpen miért volt ennyire fontos neked

ez a turné, Henriëtte? Senki sem kötelezett rá, hogy
megszervezd – firtatta Paul.
– Tényleg nem. De ki akartam próbálni, hogy
milyenek vagyunk házon kívül – vonta meg a vál-
lát Henriëtte, és Josra pillantott, aki rákacsintott. 103
– Nézd, Paul, ez nem egy iszonyú nagy utazás. Még-
sem mernék sokan utánunk csinálni – folytatta. – És
nekem az is fontos volt, hogy bebizonyítsam: a kö-
zönség elmegy egy számára ismeretlen diákszínjátszó
csapat előadására is. Értitek? És persze nektek is egé-
szen más élményt jelent mindennap máshol játszani,
mint négyszer egymás után ugyanabban a színházban.
Most jöttem rá, hogy Henriëtte milyen remek ta-
nár. Másnak púp lett volna a hátán ez az utazás, de
ő örömmel szervezte meg, sőt élvezte is.
– És, srácok – nevetett Henriëtte a fejét a tenyeré-
be hajtva –, nekem bőven elég, ha annyira jól játszo-
tok, hogy az embereket a székükbe szögezitek. Csak
– ó, balszerencse, kerülj minket! – nehogy elfelejtsé-
tek a szövegeteket, mint tegnap Lander!
Mindenki nevetett. Lander tudta, hogy Henriëtte-
nek igaza van, így meg sem próbált védekezni, és za-
varában túl sok tejet öntött a kávéjába.
Megkérdeztem, hogy szabadok vagyunk-e az elő-
adásig.
– Felőlem akár légvárakat is építhettek, ha hétre
a színházban lesztek!
Mindenki felugrott a székéről.
– Egy óra semmire sem elég! – elégedetlenkedett
Aleyd, és olyan dérrel-dúrral viharzott ki az étte-
remből, hogy minden vendég odanézett.
– Nincs semmi baja, csak szereti a feltűnést – pil-

lantott körbe Paul.
Felvettük a kabátunkat. Paul elköszönt:
– Menjetek csak. Mi majd megfürdetjük Aleydet
a tengerben.
104 Lander kézen fogott, és a forgóajtó felé húzott. Az
utcán olyan erős szél fújt, hogy a szomszédos üzle-
tekben szóló karácsonyi zenéből csak foszlányokat
hallottunk. A bevásárlóutca feldíszített karácsonyfái
ide-oda himbálóztak.
Lander feltűrte a dzsekim gallérját, és magához
ölelt. Sokáig hallgattunk. Kirakatok mellett sétál-
tunk el, és a kabátunkba burkolózva küzdöttünk
a jeges szél ellen, ami még nagyobb kihívássá vált,
miután elindultunk a partfalba vájt lépcsőkön.
A partfal tetején megálltunk egy kicsit, hogy ki-
lihegjük magunkat a sós levegőn, mielőtt tovább
indultunk volna a tenger felé. Nem tudtunk egymást
átölelve sétálni, mert járni is alig bírtunk a homok-
ban, aminek csak a felszíne volt nedves, a mélyben
csontszáraz volt.
A móló karácsonyi kivilágítása közelebbről néz-
ve már nem volt annyira szép. Az onnan jövő zenét
túlharsogta a szél és a hullámok zaja. Végigbotladoz-
tunk egy hullámtörő gáton, Lander próbált magához
szorítani. A szél most már majdnem elviselhetetlen
volt. Úgy éreztem, mintha mi is a gáthoz tartoznánk,
és egy kirakós játék darabkáiként egymásba illeszt-
hetők lennénk, akárcsak a nagy kövek a lábunk alatt.
Nem féltünk a hatalmas hullámoktól, bár a szél az
arcunkba vágta a vizet. Lenyalogattuk, hogy megíz-
leljük, tényleg sós-e.
Visszagyalogoltunk a gáton, és elindultunk a móló

irányába, ami messzire benyúlt a tengerbe. A móló
végén kerek pavilon volt, ami ragyogott a sötétben.
A strandon, egy alacsony épületben diszkó műkö-
dött, de az ablakai most teljesen sötétek voltak, csak
a fényreklámja villogott. Nem beszéltünk sokat. 105
Legfeljebb olyanokat jegyeztünk meg néha, hogy
„abban a lakásban van egy kivilágított karácsonyfa”,
vagy „nagyon viharos a tenger”. Mindketten ugyan-
azt éreztük, és nem volt szükségünk arra, hogy ezt
szavakba öntsük.
Közben sokat gondoltam a múltra. Anyura. Egy
hónappal a halála előtt is itt sétáltunk. Akkor még
teljes volt a Heyneman család. Mint oly sokszor,
most is próbáltam elhessegetni magamtól ezeket az
emlékeket. Nem akartam, hogy elrontsák ezt a gyö-
nyörű estét.
– Lander, nagyon fázom. Nem iszunk valamit?
Beültünk egy tengerre néző, otthonos kávézóba.
Egy barátságos pincérnő vette fel a rendelést.
– Két kávét, vagyis nem… két forró csokit kérünk.
– Vihar lesz – közölte a pincérnő, miközben a rá-
dió White Christmasről álmodott.
A kávézó közepén egy hatalmas akvárium állt,
a karácsony tiszteletére csillogó girlandok csüng-
tek róla. Mindketten jól megnéztük, majd egymásra
pillantottunk, és nevetésben törtünk ki.
– Emlékszel, Liselot, amikor először ültünk így
egymással szemben?
– Szorgalmasan matekoztunk a szobámban – bó-
lintottam.
– Igen… a kék szobában, sosem fogom elfelejteni.
Teljesen elfeledkeztünk a külvilágról. Lander ál-

modozó tekintettel, szórakozottan játszott az ujja-
immal. Én nem tudtam tovább hallgatni a mindun-
talan visszatérő és a fejemben kísértő emlékekről.
– Lander…
106 Felnézett.
– Tudod, hogy mi jut eszembe a tengerről?
– Nem – mondta.
– Anyu.
Egyenesen a szemébe néztem. Megijedt attól,
amit mondtam.
– Anyukád? – kérdezte.
– Tizenegy éves voltam, és anyu Markie-val volt
terhes. Már nem volt sok hátra a szülésig. Óriási hasa
volt, és apa azzal hülyéskedett, hogy biztosan egy
elefánt van benne. Majdnem elhittem neki.
Lander elmosolyodott.
– Annyira gondtalan és boldog voltam! Apa ki-
vett két hét szabadságot, és végre csak a miénk volt,
csak velünk foglalkozott. Az egyik nap, erre kü-
lönösen jól emlékszem, elsétáltunk Zeebruggéből
Blankenbergébe. Patriekot a babakocsiban tologat-
tuk. Gyönyörű volt az idő, sütött a nap, és enyhe szellő
fújdogált. Amikor megérkeztünk, fagyit ettünk. Egy
óriási kehely fagyit kaptam, kicsi napernyővel és pál-
mafás kanállal. Sosem felejtem el azt a naplementét.
A strandolók nagy része már hazament. Anyával és
Patriekkal a mólón álltunk, és apát néztük, ahogy ha-
talmas betűkkel a homokba írja, hogy JÖN MARKIE.
Abba kellett hagynom, mert a sírás kerülgetett.
Lander a kezem simogatta. Láttam rajta, hogy sze-
retne mondani valamit.
– Lander, ez azóta sem fér a fejembe! Annyira bol

dogok voltunk négyen, majdnem öten! Már akkor
is átéreztem, hogy mennyire fontosak vagyunk egy-
másnak, és egyszer csak mindennek vége lett. Em-
lékszem, akkoriban mindig tornáztam anyával… Fe-
küdtünk az ágyon, és furán kellett lélegezni, mintha 107
elfújnál egy csomó gyertyát. Aznap éjjel, amikor apa
és anya elmentek a kórházba, hogy előbújhasson az
a kiselefánt, Cathy nénikém jött vigyázni ránk. Anya
sosem…
Elcsuklott a hangom.
– Anya sosem búcsúzott el tőlem. Apától se.
Ő nem maradhatott anyával, mert szülés közben volt
valami komplikáció. Már nem is tudom, ki mondta
el nekem, hogy anya meghalt. Csak arra emlékszem,
hogy Cathy néni nagyon furcsán viselkedett.
Elhallgattam.
Lander rám nézett. Az ajkai vékony vonallá szű-
kültek. A szeme nagyon szomorú volt.
Elkezdtem szipogni.
– Hogy lehet, hogy senki sem figyelmeztetett?
Hogy semmi jele nem volt? Ha előre tudtam volna…!
Lander félbeszakított.
– Liselot… ne sírj, drága Liselot.
A könnyeimen keresztül láttam, hogy a pincérnő
furcsán néz rám. Lander megsimogatta az arcom.
– Igyál egy kortyot a forró csokidból, mindjárt
kihűl.
Próbáltam legalább egy halvány mosolyt varázsol-
ni az arcomra.
– Holnap van szenteste… – mondta Lander ked-
vesen.
– Mit ér a karácsony nélküled? – kérdeztem, és

megint majdnem sírni kezdtem.
– Majd mindig nézd meg a gyűrűd, és gondolj rám
– mondta Lander. – Akkor egy kicsit olyan lesz,
mintha együtt lennénk.
108 Sok szépet tudtam volna még mondani neki, de
hallgattam, és ő is hallgatott. Boldog voltam, hogy
velem van.
LANDER/A függöny lehull
Kibámultam az ablakon. Azon törtem az fejem, 109

hogyan tudnám felvidítani Liselotot, hogyan segít-
hetnék neki elhessegetni a sötét gondolatokat. Az
ajándékhoz már késő van, de… Már tudom, mivel
fogom meglepni! Az ötletem egyszerű, de nagyszerű
volt, és biztos voltam benne, hogy fel fogja vidítani.
Ha megtalálom a megfelelő alkalmat, még aznap este
végrehajthatom a tervem.
Ugyanabban a pillanatban felnéztünk, és egyszer-
re mondtuk:
– Mennünk kell.
A szél elsöpörte a szomorúságot.
Az öltözőben egészen más volt a hangulat, mint ami-

kor először játszottuk a darabot. A csapat nyugodt,
már-már melankolikus volt, csak Aleyd fecsegett
egyfolytában. Szendvicset majszolt, és közben teli
szájjal beszélt, így mindegyikünknek jutott a kajá-
jából.
Jean a sminkasztalnál ült, Anneke épp a haját csi-
nálta, lemosható fehér festéket fújt rá egy flakonból.
Paul Josszal beszélgetett. Csak fél füllel figyeltem
rájuk, arról volt szó, hogy a magas épületek mennyi-
re elcsúfítják a tengerpartot. Liselot is elkészült, és
most leült hozzánk. Bram arról mesélt, hogy milyen
filmezéssel kapcsolatos képzésekre akar jelentkezni.
Már majdnem nyolc óra volt, amikor felugrott, és azt

mondta:
– Már rég a pultnál kéne lennem! – veregette meg
a vállam, s azzal mindannyiuknak kéz- és lábtörést
kívánt.
110 Nem sokkal később Henriëtte nyitott be az öltö-
zőbe, hogy színpadra hívja az első jelenet szereplőit.
Rákacsintottam Liselotra, és éreztem, hogy meg-
remeg a kezem. Eszembe jutott, hogy most leszek
utoljára gróf.
És ekkor felment a függöny.
Utoljára játszottuk a Karácsonyi gyilkosság Párizs-

ban című darab utolsó jelenét. Az inas utoljára szór-
ta átkait a Leboyer családra, és utoljára pillantott az
égre a hatás kedvéért. Aztán lement a függöny, Paul
hátraszaladt, és mindannyian visszamentünk a szín-
padra meghajolni. Amikor nagy lendülettel felment
a függöny, felhangzott a taps. Még kétszer tapsoltak
minket vissza. Elöntött a már ismerős érzés, amikor
egyszerre jár át a borzongás és a melegség. Paul fel-
hívta a színpadra Annekét, Jean pedig Henriëtte-et.
Valaki a közönségből, a terem végéből a nevem kiál-
totta: Laaaaaander! Felismertem Rik hangját. Majd
újabb kiáltás hallatszott:
– Liselot!
Liselot rám nézett, és a fülembe súgta:
– Ez Myriam!
A barátaink kedvéért a szokásosnál is mélyebben
és elegánsabban hajoltunk meg.
Amikor vége lett a tapsnak, azt mondtam:
– Isten veled, közönség!
A nézőtérről behallatszott, ahogy az emberek fel-

hajtják a székek ülőkéit, és beszélgetni, nevetgélni
kezdenek.
Kimentünk a színház előterébe, és Liselottal
a nyomomban utat törtem a tömegben. Sikerült el-
verekednem magam Rikhez. Úgy üdvözöltük egy- 111
mást, mintha már évek óta nem találkoztunk volna,
és – ami talán kissé udvariatlan volt – csak ezután
köszöntem a szüleinek. Miközben kezet fogtam az
apjával, az anyukája a bal karomat simogatta.
– Nahát, mennyire más vagy ezzel a bajusszal! –
nevetett az anyja.
– Növesztened kéne egy igazit – tette hozzá az
apja.
Bár a színészeknek ilyenkor a kulisszák mögött
a helye, én mégis elkísértem őket a kijáratig. Rik el-
mesélte, hogy Alex szinte mindenből kettest kapott,
és hogy találkozott Annemie-vel. A zöldségestől jött
ki, három szatyor alma volt nála. Bármit mondha-
tott, én nevettem, annyira boldog voltam, hogy újra
látom.
– Myriam is eljött, pár sorral előttem ült.
Ideje volt visszamennem, úgyhogy elköszöntem
tőlük. Megígértem, hogy karácsonykor mindenképp
átmegyek hozzájuk, és addig bámultam utánuk, amíg
el nem tűntek az utcasarkon. Rik anyukája előtte
egyszer még visszafordult, és integetett. Már elin-
dultam befelé, amikor az ajtóban Liselot és Myriam
jelent meg.
– Lander! – rikkantott Myriam, és majdnem fel-
döntött. – Lander, imádni való voltál! És az a csók
a második felvonásban… nagyon átéltétek! A konyak
igazi volt? Á, tényleg? Én sejtettem, hogy almalé!

– és csak fecsegett tovább, koty-koty-koty, én meg
hagytam, hadd mondja, csak néha szóltam köz-
be vagy feleltem egy-egy szóval a kérdéseire. De
ő mintha meg se hallott volna, egy pillanatra se hall-
112 gatott el.
– Ó, apám, micsoda bajusz!
Liselot félbeszakította a szóáradatot, és közölte
Myriammal, hogy most már igazán vissza kell men-
nünk az öltözőbe.
Myriam becipzárazta a dzsekijét, feltette a fejére
a lila sapkáját, nyaka köré tekerte a sálját, és csak fe-
csegett, fecsegett, fecsegett tovább…
– Na jól van, megyek. Várjatok, hol a kulcsom?
Megvan!
Csak most hallgatott el. Eloldotta a biciklijét, és
elhajtott. Egyszer még visszafordult, integetett,
és azt kiabálta:
– Ja, és boldog karácsonyt!
– Holnap hívlak! – kiáltotta utána Liselot.
– Aranyos ez a Myriam, hogy eljött! De teljesen
őrültnek kell lenni ahhoz, hogy valaki ennyit bicik-
lizzen ebben a hidegben.
Liselot megszorította a kezem, aztán megtartotta
az ajtót néhány embernek, mielőtt bementünk volna.
Az öltözőben azon gondolkodtam, hogyan lép-
hetnék le ahhoz, hogy kivitelezhessem a tervem.
De amikor meghallottam a pezsgősüveg durranását
és a kurjongatást, rájöttem, hogy elég reménytelen
a helyzet.
– Hé, Lander, te meg hol vagy? – kérdezték a töb-
biek.
– Megyek már! – kiáltottam vissza. Még ki sem

dugtam a fejem az öltözőből, valaki máris a kezem-
be nyomott egy pezsgőspoharat. Bram teletöltötte,
a pezsgő habja ráfolyt az ujjaimra. Koccintottunk, és
belekortyoltam az italba. Nem nagyon ízlett.
– De hol van Liselot? – kérdeztem. 113
– Azt mondta, hogy kimegy a vécére – mondta
Paul.
Henriëtte ekkor belekezdett egy szónoklatba. Ez
már a második volt, négy napon belül. Öt perc után
kicsit untam, és Liselot se került elő.
Megpróbáltam észrevétlenül kilopózni, hogy
megnézzem, mi lehet Liselottal. A vécében nem
volt egy lélek se, és a villany sem égett. Kétszer is
kiáltottam a nevét, de senki nem válaszolt. A szín-
ház előterében csak a kijáratot jelző zöld fény vilá-
gított. Benéztem a ruhatárba, semmi. Liselot nem
volt sehol.
Amikor közöltem a többiekkel, hogy Liselot el-
tűnt, elnémultak.
Henriëtte nagy koppanással tette le a poharát az
asztalra, és azt mondta:
– Nem tűnhetett el.
– Talán visszament a hotelba… – találgatott Paul.
– De hát akkor csak szólt volna nekem! – kiáltot-
tam.
Bram azt mondta, hogy ő is körülnéz kicsit. Az
épület minden zugát bejárta, és Liselot nevét kiál-
tozta, de csak az üresen kongó visszhang felelt.
Felvettem a kabátom, és azt mondtam:
– Megyek, megnézem a hotelben.
– Várj, veled megyek – mondta Paul.
Erre a többiek is mind felálltak. Mire a hotelhez

értünk, már nyolcan ácsorogtunk a bejárat előtt.
– Menj be, és nézd meg. Biztosan a szobájában van
– mondta Henriëtte.
– Ja, fekszik az ágyában és bőg – vágta rá Aleyd.
114 Jean hátba verte.
Felszaladtam a forgóajtó felé vezető lépcsőkön, és
azon gondolkodtam, hogy mi történhetett Liselottal.
Szörnyűségesnél szörnyűségesebb dolgok fordultak
meg a fejemben.
Elkértem a recepcióstól a szobája kulcsát, de ami-
kor kimondtam, hogy a „74-est legyen szíves”, ész-
revettem, hogy a kulcs nem lóg a falon. Elindultam a
lépcsőn. A másodikon jutott eszembe, hogy lifttel is
mehetnék. Megnyomtam a hívógombot, de a lift nem
jött. Felrohantam a harmadikra, és megint nyomo-
gatni kezdtem a hívógombot. A tejüveg ajtó mögött
végre világosság gyúlt. Beléptem a liftbe, és meg-
nyomtam a 7-es gombot. Az ajtók irtó lassan csukód-
tak be, úgy látszik, nem volt olyan sietős a dolguk,
mint nekem. Le sem vettem a szemem a kijelzőről.
4…5…6…, na végre! 7. Végigrohantam a folyosón,
úgy kellett lefékeznem a 74-es szoba előtt. Az ajtó
nyitva volt.
– Liselot?
Semmi válasz. A küszöbön állva próbáltam ös�-
szeszedni a gondolataimat. A radiátorra rá volt dob-
va egy lepedő, láthatóan sietősen ráncigálták le az
ágyról.
– Lander?
Megfordultam a hangra, és kinéztem a folyosóra.
Senki. Hallottam, ahogy a lift elindul, majd kinyílt
a 71-es szoba ajtaja. Egy hálóinges, hajcsavarós nő

dugta ki a fejét, és dühösen kérdezte:
– Muszáj ilyen hangosan kiabálni? – kérdezte, és
nagy robajjal becsapta a szobája ajtaját. Neki bizto-
san muszáj volt.
Ekkor a hátam mögött felbukkant Liselot, a für- 115
dőszobából jött ki.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte.
– Te mit csinálsz itt?
Elmosolyodott, kinyitotta szekrénye ajtaját, és
kivett egy műanyag tasakot.
– Betétet kellett vennem.
– Betétet? – ismételtem meg.
– Igen, betétet.
– De hát annyira aggódtunk érted! Miért mentél
el szó nélkül?
– Még öltöztél, amikor megéreztem, hogy meg-
jött. Ugye nem gondolod, hogy világgá fogom kür-
tölni?
Hitetlenkedve ráztam meg a fejem.
– Jól megijesztettél – mosolyodtam el, és meg-
könnyebbülten magamhoz húztam Liselotot.
Lekapcsolta a villanyt, és behúzta maga mögött
a szobája ajtaját. A kulcsával játszott, amikor belép-
tünk a liftbe. Hosszasan ölelkeztünk. Egészen pon-
tosan hétemeletnyit.
Aznap éjjel tombolt a vihar. Még jégeső is esett, apró

darabkái kavicsként doboltak az ablakpárkányon.
A szél úgy süvített, mintha be akarna jönni az ab-
lakon. Álmatlanul forgolódtam a zajban, és a meg-
valósítatlanul maradt tervemre gondoltam. Most
már késő lenne megcsinálni, és egyébként sem tűnt

úgy, mintha Liselotnak szüksége lett volna rá – az
este további részében egészen jókedvű volt. Amikor
lementünk a hotel elé, ahol a többiek vártak ránk,
Henriëtte még mindig nagyon mérges volt Liselotra.
116 De amint megivott egy pohár bort, elszállt a haragja.
– Most már tényleg ez lesz az utolsó koccintás –
mondta. Elmúlt éjfél, és vagy harmincnegyedjére
koccintottunk, ami kezdett is rajta meglátszani.
Jó nagy ramazurit csináltunk a hotel folyosóján.
Az összes nyelven jó éjszakát kívántunk egymásnak,
amit ismertünk. Valószínűleg csak a vakszerencsé-
nek köszönhettük, hogy a hajcsavarós nő ezúttal
nem jött ki a 71-es szobából.
Már vagy fél órája feküdtem az ágyban, de csak
hánykolódtam. A gondolatok ide-oda cikáztak a fe-
jemben. Eszembe jutott a saját anyám. A halál. Az
élet. Liselot. Felkeltem, hogy megigazítsam az ös�-
szegyűrődött lepedőt, és közben kinéztem az abla-
kon.
Egyszer csak kopogtak az ajtómon. Megdermed-
tem az ijedtségtől.
– Lander?
– Te vagy az, Liselot?
– Pszt…
Kinyitottam az ajtót. Liselot sötét alakját alig tud-
tam kivenni a gyengén megvilágított folyosón. Be-
lépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Mi a baj? – kérdeztem.
Paplanba burkolózott, de még így is fázott.
– Holnap, szenteste nem lehetünk együtt, csak ma
éjjel tudunk ünnepelni – suttogta.
A paplan lecsúszott a válláról, és megmutatta,

hogy mit szorongat a kezében: papírzacskók voltak
nála, bennük hamburger, sült krumpli és majonéz,
amit a Quickben vett.
Nem bírtam tovább, és nevetésben törtem ki. Be-
fogtam az orrom, hogy ne legyek olyan hangos, de 117
így meg csuklani kezdtem, és alig kaptam levegőt.
– Te kinevetsz? – méltatlankodott Liselot.
– Nem ki…! Csak nevetek. Hiszen te elloptad
az ötletemet! Ez az én ötletem volt! Ha nem tűntél
volna el, akkor most én állnék a te ajtód előtt Quick-
hamburgerrel! De az is lehet, hogy egymásba ütköz-
tünk volna a folyosón.
Liselot maga köré csavarta a paplanját, és ünnepi
vacsoránkat a legnagyobb nyugalommal kipakolta
a széles ablakpárkányra.
– Vagyis a betét csak ürügy volt?
– Nem, de kapóra jött…
– A kaját meg ráraktad a radiátorra, hogy ne hűl-
jön ki, és az egészet letakartad egy lepedővel?
A következő pillanatban a paplanja alól diadalma-
san előhúzott egy karácsonyi asztaldíszt és egy piros
gyertyát. Ezt már ő sem bírta megállni nevetés nélkül.
– Ezeket ma este láttam meg az étteremben, és azt
gondoltam: Liselot, pont ez kell neked! És egy doboz
gyufát is kölcsönvettem.
A könnyeim potyogtak a nevetéstől. Vettem egy
szemet a krumpliból, hátha segít megnyugodni. Nem
volt valami meleg. Meggyújtottam a gyertyát, és le-
raktam kettőnk közé.
Liselot mosolyogva nézett rám.
– Jó étvágyat! – mondta.
LISELOT/Hamburger
118 Olyan jó volt látni az arcát, a meglepettséget és a hi-

tetlenkedést a szemében. Bevackoltam magam a ta-
karómba, és kezemmel a hideg lábfejemet dörzsöl-
gettem.
Lander beleharapott a hamburgerébe, és rágni
kezdett. Némán ettünk. A vihar alábbhagyott, vég-
re csönd lett. Arcomat az ablaküveghez nyomtam,
és láttam a parti diszkó neonreklámjának villogását.
A móló fényei már kihunytak.
– És? – kérdeztem.
– És mi?
– Hogy érezted magad az elmúlt három napban?
– Szerinted? Életem legboldogabb három napja
volt…
– Nekem is. Vagyis… egy ideje már tart ez a bol-
dogság.
Lenyalogattam az ujjaimat.
– Ez nem volt túl finom, de az éhség nagy úr!
Megsimogattam a hasam, átöleltem a térdem, és
néztem, Lander hogyan eszik.
– Tele vagyok – nyögdécselt. De szerintem ezt
csak úgy mondta. A hideg sült krumpli elég borzasz-
tó volt.
Kidobta a maradékot a ruhásszekrény mellet-
ti szemetesbe, letette a gyertyát a mosdókagyló
szélére, és leült mögém. A hátamat a mellkasának
támasztottam. Hátulról átölelt. A hajamban éreztem

minden egyes lélegzetvételét.
– Miért szeretsz, Lander?
– Miért? Nem tudom… Egyszerűen csak… sze-
retlek.
– Tudod, néha az jut eszembe, hogy ha fiú lennék, 119
akkor olyan szeretnék lenni, mint te.
– Nem vagy normális… Talán ezért is illünk össze.
– Ketten együtt sem vagyunk normálisak? – kér-
deztem.
– Szerintem nem baj, ha egy kicsit bolond az em-
ber – mondta, és megcsókolta a hajamat. Még szoro-
sabban átölelt, és a fülembe suttogott:
– Mindjárt megeszlek!
– Ha megteszed, soha többé nem szólok hozzád!
– mondtam.
Rám se hederített, és már a bal fülemet rágcsálta.
LANDER/Reggel van, és szeretlek
120 Az esőcseppek egyhangú kopogására ébredtem. Be-

letelt egy kis időbe, míg a tenger zúgása is eljutott
a tudatomig, és rájöttem, hogy hol vagyok. Kidör-
göltem az álmot a szememből, és feküdtem még egy
kicsit a finom tapintású, frissen mosott ágynemű me-
legében. Hegyeztem a fülemet, hogy nem hallok-e
ismerős hangot, de a hotelben csend volt. A fejem
alá tettem a kezem, és az ablakon keresztül a sötét
felhőket néztem. Halványan derengeni kezdett: jött
fel a nap. A látvány békét és nyugalmat árasztott.
Eszembe jutott, hogy mi vár rám otthon a kará-
csonyi ünnepek alatt. A mai estét anyával és apával
töltöm, és mint ilyenkor mindig, át fog jönni a nagy-
néném és a nagybátyám is. A karácsonyfa ott áll
majd az étkezőasztal mellett, bögre helyett pici csé-
székből isszuk a kávét, fagylaltot eszünk desszert-
ként, és mint mindig ilyenkor, újra és újra elővesszük
a legmulatságosabb vagy legdrámaibb családi törté-
neteket. Minden évben ugyanaz a forgatókönyv,
de az idén sokkal rosszabb lesz: Liselot már most
hiányzott…
Annyira kilátástalannak tűntek az előttem álló
napok! Liselot azt mondta, hogy az apja engem is
hívott karácsonyra, de teljesen reménytelen, hogy
átmenjek. Még ha meg is merném kérdezni a szü-
leimet, csak sértődötten hallgatnának, és a végén
úgysem engednének el. Arra gondolni sem mertem,

hogy én hívjam át Liselotot.
Felültem az ágyamban, és nekitámaszkodtam
a falnak. Kinéztem az ablakon, és bámultam a fél-
homályt. Mindjárt fél nyolc. Megkockáztassam? –
gondolkodtam, de a következő pillanatban már ki is 121
pattantam az ágyból, és a libabőrös karomat dörzsöl-
tem. Óvatosan kinyitottam az ajtót, végiglopakod-
tam a folyosón, és bementem Liselot szobájába.
Még aludt. Megálltam mellette, és hallgattam a
lélegzését. Nyitva volt a szája, a kezét a füle mellett
nyugtatta. Letérdeltem mellé, és csak néztem az
alvó Liselotot. Felsóhajtott, megdörzsölte az orrát
és megfordult. Átmentem az ágy másik oldalára, és
ott is letérdeltem. Erre visszafordult. Megijedtem,
hogy talán felébresztettem, de amikor visszamentem
a másik oldalra, láttam, hogy még mindig alszik.
Ekkor mintha átfutott volna egy mosoly az arcán.
Igen, egy halvány, alig látható mosoly. Szóval Liselot
szórakozik velem! De úgy tettem, mintha még nem
jöttem volna rá.
– Ó, az én szerelmem, milyen édesen alszik! – sut-
togtam. – Nézzétek lapátfüleit, hegyes állát, hatal-
mas orrát és…
Durr! Váratlan irányból érkezett a támadás.
Liselot felugrott, megfogta a karom, egy mozdulattal
ledöntött az ágyra, és csiklandozni kezdett. Persze
tudta, mennyire csiklandós vagyok, és csak nevetett:
– A te hibád! Így besurranni egy ártatlan lány szo-
bájába!
Nyögdécselve kegyelemért esdekeltem:
– Liselot! Megígérem, hogy soha többé nem te-

szem!
– Ismételd meg: soha többé nem surranok be ártat-
lan lányok szobájába! – parancsolta.
Megismételtem, amit mondott, de közben már
122 az ellentámadásra készülődtem. De mielőtt bármit
tehettem volna, megdermedtem: Liselot a pizsa-
mám alá csúsztatta a kezét. Pontosan a hasam alá,
oda.Mindketten elnémultunk. Éreztem a bőrömön
a keze melegét, és külön-külön minden ujját. Moz-
dulni sem mertem. Liselot felemelte a fejét, és rám
nézett. Amíg engem nézett, lassan elindult a keze,
milliméterről milliméterre. Becsuktam a szemem.
Megsimogatott, majd visszahúzta a kezét, és ledőlt
mellém. Nagyot nyeltem, és átkaroltam.
Egyikünk sem mert megszólalni. Liselot köhécselt
egyet, megcsókolta az arcom, és zavartan megsimo-
gatta a hajamat. Így feküdtünk egy darabig, és a pla-
font bámultuk. Lassan megvirradt.
Úgy fél óra múlva hallottam, hogy Jean kijön
a szobájából. Kiszabadítottam magam a varázslatból,
és búcsúzóul gyengéden átöleltem Liselotot.
– Találkozunk a reggelinél – mondtam.
– Jó. Csak arra figyelj, hogy Henriëtte meg ne lás-
son, amikor kimész, különben kárálni fog.
– Majd úgy teszek, mintha alvajáró lennék – sut-
togtam. Dobtam felé még egy puszit, és becsuktam
magam mögött az ajtót. A kilincs még a kezemben
volt, de máris habozni kezdtem, hogy ne menjek-e
vissza hozzá elmondani neki még egyszer azt, amit
már úgyis tudott. De ezeket a dolgokat nem jó túl
sokszor megismételni.
LISELOT/Fin
Landernek 123
Annyira szeretlek, hogy bármit megtennék érted.

Akár a víztoronyból is leugranék,
S utána népdalokat énekelnék.
Megmérném, milyen magas a tigris,
S meg is enném, hozzá egy kis rizst is.
A sárkány mind a hét fejét levágnám,
Majd táncolnék egyet a szárnyán.
Mindezt szívesen megtenném érted,
Hogy lásd, mennyire szeretlek téged.
De hogy sosem kérnél ilyesmit, tudom,
S annyira jó, hogy nem kell bizonyítanom.
Remélem, hogy idén is együtt leszünk,
Hisz még legalább tíz évet érdemelünk.
A Te Liselotod
Idén nem élveztem annyira a karácsonyt. Nem apán

múlott, ő tényleg mindent megtett. Gyertyafény,
hangulatos zene és isteni vacsora várt. Tényleg min-
den együtt volt. Ja, és épp a desszertnél tartottunk,
amikor csörgött a telefon. Én vettem fel – egy nő te-
lefonált!
– Én vagyok az, Sabine. Boldog karácsonyt. Be-

szélhetnék az apukáddal?
Beszélhetne, hát hogyne… Nagyon magabiztos
és könnyed volt a hangja, mintha egy picivel többet
ivott volna a kelleténél. No de sebaj, a lényeg, hogy
124 apa életében végre van egy nő. Ennek nagyon örül-
tem.
Landerrel azt beszéltük meg, hogy a szünet utáni

első napon találkozunk az iskolában. Az egész jele-
net olyan volt, mintha egy régi olasz ifjúsági filmben
játszódott volna.
Annyira vártam, hogy viszontlássam Landert,
hogy amikor beértem a suliba, le sem lassítottam az
udvaron, és csak a tárolóban, hirtelen fékezés után
szálltam le a biciklimről. Lander felém jött, és meg-
állt előttem.
– Iszonyú hosszú volt ez a nyolc nap – mondta.
Rámosolyogtam, megfogtam a kezét, és odamen-
tünk az osztálytársainkhoz. Boldog új évet kíván-
tunk egymásnak.
– Myriam mondta, hogy te meg Lander elutazta-
tok! – mondta Annemie kíváncsian.
– Igen, Lander és én… meg az egész színjátszó
csoport – mondtam. Végignéztem Annemie-n.
Mintha fogyott volna.
– Te fogyózol?
– Fogyózom? Ezt meg kitől hallottad?
Szóval Annemie csak hitegetett azzal, hogy azért
eszik folyton almát, mert annyira szereti. Kissé sér-
tődötten odébbállt, és egy másik osztályba járó lán�-
nyal kezdett beszélgetni.
– Lerakom a táskámat a folyosón – mondtam

Landernek. – Jössz velem?
Bólintott, és boldogan kézen fogott. A lépcső-
házban Gotje jött velünk szembe, és boldog új évet
kívánt. A terem ajtajában lehajítottam a táskámat.
Lander behúzott a kabátok közé. 125
– Köszönöm a versikét – mondta két csók között.
– Tényleg megérdemlünk még legalább tíz évet.
– Igazából tizenegyet… – mondtam.
Áporodott volt a levegő a kabátok és tornazsákok
erdejében, de minket ez egy cseppet sem zavart.
A hirdetőtáblán megláttam az iskolabál narancssár-
ga plakátját.
– Jé, január 31…. Nálatok ilyenkor van az iskola-
bál?
– Aha… Szerintem megpróbálhatnánk meggyőzni
Gotjét, hogy az óráján menjünk ki az udvarra. Bizto-
san sikerül, tuti ünnepi hangulatban van még.
Hirtelen felbukkant Vervaecke, és elűzött minket
a folyosóról azzal a szédületesen szellemes megjegy-
zéssel, hogy az iskolaudvar minket is vár.
– Ott jön Myriam! – kiáltottam. Myriam vadul
integetett, hogy felkeltse a figyelmünket. Annyira
vadul, hogy majdnem nekiment a biciklitároló ajta-
jának.
Épp az iskolabált újságoltam neki, amikor a csengő
két hétig tartó álmából felébredve megszólalt. Nehéz
szívvel álltunk be a sorba. Közben Myriam megállás
nélkül az őrületes szilveszter éjszakájáról mesélt:
– Értitek, a szüleim, a nővérem, a bátyáim, a só-
gornőm és én még elmentünk spagettit enni hajnali
kettőkor! Képzelhetitek! Az apám, aki máskor egy
kis nasitól is kiborul, hát ő ette a legtöbbet. Zabált,

de tényleg! Persze csak nevettünk, és…
Myriamban megakadt a szó, amikor Gotje felbuk-
kant mellettünk egy halom könyvvel a hóna alatt, és
azt mondta:
126 – Üdv újra az iskolában, Myriam!
Myriam egy darabig ártatlan képpel hallgatott, de
amint Gotje hallótávolságon kívül került, folytatta:
– Szóval nagyon sokat nevettünk…
Amikor a terem ajtaja becsukódott mögöttünk,
eszembe jutott egy francia film vége: egy ajtó bezá-
rul, a kamera ráközelít, és a lakkozott fán cirkalmas
betűkkel tűnik elő a felirat: Fin.
Kuncogtam magamban, és kipakoltam a táskám.
Vissza a régi jó kerékvágásba.
LANDER/Egy apróság miatt
Három nappal január 31-e előtt, szerdán, Vervaecke 127

nyitott be az osztályba közgázóra alatt.
– Zavarhatok egy pillanatra? – kérdezte.
– Persze. Minél tovább, annál jobb… – sziszegte
Alex a fogai között.
Admirális, a közgáztanár szikrázó szemmel nézett
körül, de nem jött rá, hogy honnan jött a megjegyzés.
– A helyzet a következő: a tizenkettedikesek dí-
szítik fel a tornatermet az iskolabálra, de szükségük
lenne még néhány segítő kézre. Lenne itt öt önként
jelentkező?
Körülnéztem, de senki sem jelentkezett. Liselot
kérdőn nézett rám.
– Öt önként jelentkezőt kérek ma délutánra és
péntek estére. Valaki?
Három kéz emelkedett a levegőbe. Liselot megint
rám nézett, és azt suttogta:
– Menjünk mi is!
Egy kicsit totojáztam, mert nem annyira voltam
oda a gondolattól, hogy a tornaterem díszítésével
töltsem a délutánomat.
– Gyerünk! – sürgetett Liselot, és már jelentke-
zett is. De mielőtt még észbe kaptam volna, már öt
kéz volt a levegőben. Az enyém nem volt köztük,
Liseloté igen.
– Akkor ez megoldódott. Ebéd után találkozunk
a tornateremben. Rendben?
Vervaecke megköszönte Admirálisnak, elbúcsú-

zott, és kiment az osztályból. Én meg a padba ver-
tem a fejem.
Admirális folytatta:
– Vegyétek elő a katonakönyveteket (ő így hívta
128 a diáknaplónkat, amibe a leckéket és a témazárók
időpontját írtuk fel), és írjátok bele: „A kamatos
kamat”. És olvassátok el figyelmesen a tankönyvből
a 98. oldalt. Van valami kérdésetek?
– Igen, tanár úr! Ma délután hozzunk magunkkal
filctollat meg ilyeneket? – Annemie elvörösödött,
még mielőtt befejezte volna a mondatot, Admirális
megsemmisítő pillantásából látta, hogy nem a meg-
felelő személynek tette fel a kérdést.
Tizenkettőkor kicsengettek, és Admirális, mint
ilyenkor mindig, azt kiáltotta:
– Lelépni! Indulj!
De a többségünknek most nem volt türelme a fe-
gyelmezett meneteléshez.
Még ki se értünk az épületből, Liselottal máris ve-
szekedtünk. Hülyeség volt az egész, és tényleg nem
tudom, hogy kinek volt igaza… Én azt mondtam,
hogy ő nem gondolt rám, Liselot pedig azt vágta a fe-
jemhez, hogy azért nem emeltem fel a kezem, mert
egoista vagyok.
– Egoista? Na ne nevettess! – kiabáltam.
– Ha tényleg velem akartad volna tölteni a dél-
utánt, gyorsabban is kapcsolhattál volna. Még akkor
is, ha nincs kedved a tornatermet díszíteni!
– És szerinted ettől vagyok egoista?! Köszönöm
szépen! Egyszerűen elkéstem három másodpercet!
Hogy vagy képes egy ilyen apróság miatt ekkora bal-

hét csapni?
A döntőbírákat Myriam és Rik játszották.
– Hagyjátok már abba, annyira gyerekesek vagy-
tok! – szólt közbe Rik.
– Ebben mi neked a gyerekes? – kiabálta dühösen 129
Liselot, és összeszorított szájjal elindult lefelé a lép-
csőn.
Kint sem szóltunk egymáshoz. Bementünk a táro-
lóba. Én gyorsan rákötöztem a táskám a biciklimre,
és elindultam a kijárat felé, Liselot pedig benn ma-
radt Myriammal. Közben Rik arról kezdett beszél-
ni, hogy lesz este egy westernfilm a tévében, amit
korábban még sosem adtak. Myriam utolért minket,
és azt mondta:
– Na sziasztok! És Lander, felejtsétek már el ezt
az egészet!
Láttam, hogy Liselot Myriamot nézi, és megvárja,
amíg a barátnője eltűnik a kanyarban. Csak ekkor ült
fel a biciklijére, és indult el ő is. Úgy tekert el mellet-
tünk, hogy ránk se nézett.
Megdöbbentem:
– Nem hiszem el, hogy tényleg haragszik… – gyor-
san elköszöntem Riktől, és elindultam Liselot után.
Iszonyú gyorsan ment. Megelőztem egy másik
biciklist, egy autó rám dudált. Végül kifulladva utol-
értem Liselotot, mellé tekertem, és megpróbáltam
megállítani. Erre nem számított, és belém jött a ke-
rekével.
– Ne légy már ennyire undok! – dühöngtem. –
Ha veszekszünk, akkor legalább csináljuk felnőttek
módjára, és ne ilyen hülyeség miatt. Tényleg nem

tehetek róla!
– Nem érted, hogy… – kezdte, de aztán elhallga-
tott, összepréselte az ajkait és elnézett a másik irány-
ba. A gyapjúkesztyűjét birizgálta.
130 – Hát jó – mondta egy idő után. – Akkor elme-
gyek egyedül. Ezzel magadat is bünteted, mert így
ma délután nem lehetünk együtt. És Lander, én úgy
gondolom, hogy néha nekem is jogom van undoknak
lenni veled.
Eltökélten a kormányra tette a kezét, és a bicikli-
je kerekével a küllőimet böködte, hogy utat törjön
magának.
– Figyelj, Liselot, ugye nem fogunk emiatt szakí-
tani?
Kifejezéstelen arccal nézett rám.
Megcsókoltam, de ő nem csókolt vissza. Elindult.
Átmentem az utca túloldalára, és visszanéztem. Ko-
rábban ő is mindig visszafordult, hogy dobjon egy
puszit, mielőtt eltűnünk egymás szeme elől. De most
hátra se nézett.
LISELOT/Jól tettem
Dühös voltam, igen. Annyira dühös, hogy búcsú- 131

csók helyett legszívesebben egy pofont adtam volna
neki. De Lander végül nem kapott… Nem úgy, mint
szegény Patriek! Kiöntötte a tejet, és amikor mér-
ges lettem, kinevetett. Durr, már csattant is a pofon.
Annyira meglepődött, hogy tátva maradt a szája, és
majdnem elfelejtett sírni. De aztán… úgy elkezdett
visítani, mint egy gyári sziréna.
Elő akartam venni egy serpenyőt, hogy tojást
süssek, erre bevertem a fejem a konyhaszekrény
ajtajába. A serpenyő persze legalul volt, és amikor
ki akartam húzni, az egész rakás edény kiborult.
A tojással a kezemben megálltam gondolkodni.
Mi lenne, ha felhívnám Landert, és azt mondanám
neki, hogy sajnálom? Hogy tisztára hülye voltam,
és hogy nem gondolkodtam, mielőtt hibáztatni
kezdtem volna? De nem, ezt nem tehetem, hiszen
nekem van igazam, a francba is… Attól, hogy neki
nincs kedve a tornaterem díszítéséhez, már nekem
se legyen? Igen, ez egyszerű egoizmus, és örülök,
hogy megmondtam neki! Jól tettem. És én ugyan
nem fogok hozzá szólni, amíg nem kér bocsánatot.
Állni fogom a sarat, még ha kínozni is fog miatta a
lelkiismeretem.
Amikor vajat olvasztottam, véletlenül hozzáértem
a forró serpenyőhöz. Jól megégettem az ujjam.
Este felhívtam Myriamot, hogy elmeséljem, mi

történt a délután.
– Vagy harmincan nyüzsögtünk a tornateremben.
Annyira vicces volt! Én egy tizenkettedikes lánnyal
dolgozom együtt, Biekének hívják, nagyon jó fej, ne-
132 ked is meg kell ismerned!
– Ezek szerint Lander nem vesztett semmit –
mondta Myriam szárazon. A hangja már-már ellen-
ségesnek tűnt.
Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna,
hogy mit mondott, de belül fortyogtam, hogy ezek
szerint Myriam Landerrel fúj egy követ.
– És a barátai is jó fejek! – folytattam. – Autóval
jöttek Biekéért, de az a tragacs…! Majdnem szét-
esett. Az egyik fiú, Dieter, végig engem bámult.
A többiek egy csomót hülyéskedtek, de ő egy szót
sem szólt. És én…
– Na jó, ebből elég – mondta Myriam, és letette.
Leforrázva álltam, és csak hallgattam a foglaltat jelző
hangot.
Összeszedtem magam, és ágyba dugtam az
öcséimet. Az esti mese egy lányról szólt, aki egy-
szer annyira mérges lett egy fiúra, hogy az belehalt.
Patriek fájdalmas képpel tapogatta meg az arcát, és
azt kérdezte:
– Az a fiú is kiöntötte a tejet?
LANDER/Kölcsönösen levegőnek
Liselot új életstílust vett fel. Ez az életstílus sztoi- 133

kus nyugalommal járt, legalábbis velem szemben: ke-
gyetlen és elérhetetlen lett, és úgy viselkedett, mint-
ha idegen lennék a számára. Az elején, csütörtök
reggel, még próbáltam kedves lenni hozzá. Szinte
könyörögtem, olyan barátságos voltam hozzá, hogy
az már fájt, de úgy tűnt, hogy ez nem hatja meg kü-
lönösebben. Mintha ott sem lettem volna! Nagyon
fájt, de egy idő után én is úgy tettem, mintha nem
érdekelne. Kölcsönösen levegőnek néztük egymást.
Végül is nem vagyok a kutyája…
Rik és Myriam továbbra is bíróként viselkedett,
és Liselotnak osztottak piros lapot. Sokat segített,
hogy nekem adtak igazat, de így is nagyon szenved-
tem ettől a lehetetlen helyzettől. Szinte én szégyell-
tem magam azért, mert Liselot így viselkedett.
Péntek estig tartottam magam. Suli után tömeg-
gyűlés alakult ki a bejárat előtt, mindenki a másnapi
iskolabál részleteiről beszélt, főleg arról, hogy ki ki-
vel megy.
– Myriam, fél nyolckor nálam, oké? – hallottam
Liselot hangját.
Kezdtem bedühödni.
– Meglátjuk… – felelte hűvösen Myriam.
Éreztem, hogy mindjárt betelik a pohár.
– Lander, megyünk együtt? – fordult felém Rik.
– Mit mondasz?
– Hogy megyünk-e együtt – ismételte Rik.

– Nem, Rik, én egyedül megyek – mondtam.
– Vagy az is lehet, hogy nem is megyek. Ne várj rám.
Szia!
Gyorsan átmentem az utca túloldalára, mert már
134 teljesen elviselhetetlen volt ez az egész. Hányni tud-
tam volna. Vagy kétségbeesetten ordítani.
Amikor hazaértem, rögtön felmentem a szobám-
ba. Apa valószínűleg nem is hallotta, hogy megjöt-
tem, annyira belemerült az újságjába. Lefeküdtem az
ágyamra, és kitört belőlem a sírás. Még hogy a fiúk
nem sírnak…
– Te vagy az, Lander? – kérdezte anya a hálószo-
bájukból. Hallottam, hogy vállfákat rakosgat.
Visszafojtottam a sírást.
– Igen! – kiáltottam a lehető legnormálisabb han-
gon. Gyorsan leültem az asztalomhoz, és kinyitot-
tam egy könyvet. Egy másodperccel később anya
bejött a szobámba, és azt mondta:
– Nézd, ezt a ruhát apádtól kaptam.
Pont azért ültem az asztalhoz, hogy anya ne lássa
meg a kisírt szemem, de így persze muszáj volt oda-
néznem.
– Aha, szép – morogtam, és gyorsan visszafordul-
tam.
– Hú, de lelkes vagy – mondta anya, és kiment a
szobámból. A modern, emancipált nő egy feltűnő és
nevetséges, flitteres ruhában.
– És… Lander, rámolj már el a szobádban! Jó len-
ne, ha egy kicsit nagyobb rend lenne az életedben!
A közgázkönyv betűi összefolytak a szemem előtt.
LISELOT/Díszítés, szédítés
Péntek este. 135

Még soha nem éreztem magam ilyen jól egy torna-
teremben! Kopácsoltunk, rajzszögeket adogattunk
egymásnak, papírfüzéreket aggatunk a falakra – na-
gyon jópofa volt ez a nyüzsgés! Egy billegő létráról
kötöztem fel az utolsó füzért a bordásfalra. Elindul-
tam lefelé, és minden egyes létrafokról megcsodál-
tam a művem. Amikor leérkeztem, észre sem vet-
tem, hogy egyenesen Bieke lábán landolok.
– Hé, élő ember van alattad! – mondta Bieke.
– Mi van ki alatt? – kérdeztem bambán.
– A lábamon állsz!
– Ja, bocs…
– Semmi probléma – mondta. – És készen va-
gyunk!
Bólintottam. Visszacipeltük a létrát a terem másik
végébe, ahol Vervaecke és néhány fiú éppen egy ha-
talmas táblát emeltek a színpad fölé.
– Tanár úr, elmehetünk? – kérdezte Bieke behí-
zelgően.
Vervaecke arca teljesen kivörösödött, és a homlo-
ka ráncos volt az erőfeszítéstől.
– Igen, persze, köszönjük a segítséget. Holnap ta-
lálkozunk – nyögte, miközben próbálta feljebb emel-
ni a táblát.
Bieke elfordult, és egy szempillantás alatt leolvadt
az arcáról a mosoly.
– Széles szájú kecskebéka! – sziszegte.

Szívesen maradtam volna még egy kicsit, de ezt
nem mondtam Biekének, csak mentem utána. Na-
gyon jó volt dolgozni vele, tetszett, hogy mennyire
szép és magabiztos. Ráadásul a humorérzéke sem
136 volt rossz. Amikor a folyosón mentünk, megérez-
tem a parfümjét: friss, könnyű, tavaszias illata volt.
Ahogy előttem lépdelt, az jutott eszembe, hogy
ilyen lehet egy csábító, nagyvilági nő.
– Beülünk valahova?
– Én csak a Donaldot ismerem a városban – mond-
tam.
– Á, az nyugdíjas sütizabálóknak való. Vétek len-
ne oda járni a te korodban.
– Az én koromban? Ezt meg hogy érted?
– Te most vagy az életed virágjában! – nevetett fel
kacéran. – Na, pattanj fel – mondta, és felült a mo-
pedjére.
Tisztában voltam vele, hogy Bieke teljesen behá-
lózott. Marionettfigura voltam a kezében, és ő hú-
zogatta a zsinórjaimat. De tetszett, ahogyan moz-
gatott.
– Indulááás!
Kipöfögtünk az utcára, majd Bieke gázt adott.
Süvített a szél, és én egy pillanatra elfelejtettem
Landert. Hosszú napok óta először.
Lander: a fenébe is, megint itt van. Kristálytisztán

látom magam előtt. Pedig nem akarok vele foglal-
kozni: itt ülök egy szuper kocsmában, klassz zene
szól, körülöttem menő arcok vannak jó cuccokban.
Mintha a Music TV egyik műsorának felvételébe

csöppentem volna.
Amikor bementünk, Bieke puszit adott a bejárat-
nál álló lányoknak. Úgy lépkedettem a nyomában,
mint egy eltévedt bárány. Az egyik boksz üres volt.
– Ülj le, mindjárt jövök – mondta Bieke, és lema- 137
radt egy helyes fiúval, akinek szintén adott három
puszit. Úgy tűnik, itt ez a szokás.
Egyébként Paddock 131-nek hívták a helyet. A fa-
lon hiperrealista és op-art festmények lógtak. Dü-
börgött a zene, a Chic egyik száma szólt. Landernek
ezt látnia és hallania kell! –gondoltam, de rögtön fi-
gyelmeztettem magam, és igyekeztem elhessegetni
minden vele kapcsolatos gondolatot.
– Ő pedig… – mondta Bieke, de a hangját elnyom-
ta a dübörgő basszus. Nem, nem Robert Redfordot
akarta bemutatni, hanem azt a helyes, szőke fiút, akit
az előbb puszilt meg.
– Szia – mondtam. Úgy éreztem, erőt kell vennem
magamon ahhoz, hogy más, hogy felnőttesebb le-
gyek. Ültünk, hallgattunk, és jobb híján a bárpultot
bámultuk, mert a zene túl hangos volt ahhoz, hogy
beszélgessünk.
– Figyelj, Sylvi – freak out – nem halkítod le – le
freak, c’est chic – egy kicsit? – kiabálta Bieke a pultos
lánynak, és közben a zenegépre mutogatott. Csodával
határos módon a lány megértette, és körülbelül fél de-
cibellel lejjebb vette a hangerőt. Nem bírtam tovább,
és felvettem a dzsekim. Bieke kérdőn nézett rám.
– Én hazamegyek – mondtam.
– Mit mondasz?
– Hazamegyek! – ismételtem.
– Várj meg – kiabálta Bieke, és utánam jött. A for-
galmas utca szinte csöndesnek tűnt a fülsüketítő lár-
ma után. Levegő után kapkodtam.
– Hogy bírod ki itt? – kérdeztem.
138 – Figyelj, a Paddock a legjobb hely a városban! –
mondta Bieke méltatlankodva.
– És a leghangosabb is – mondtam gúnyosan.
– Most nincs ehhez kedvem…
– Még mindig arra a fiúra gondolsz, akiről tegnap
meséltél?
Bólintottam. Hát igen. Mondhatjuk úgy is, hogy
egyfolytában ő jár a fejemben.
– Bogaram, mondtam már: élvezd az életet! Fiatal
vagy, még nem érdemes lekötnöd magad. Szédíts el
annyi pasit, amennyit tudsz, használd ki, hogy életed
virágjában vagy!
– Mindig az életem virágjával jössz. Nem vagyok
én tulipán! – mondtam ingerülten.
– Jól van na, nem gondoltam volna, hogy ennyire
hamar kiborulsz…
Amikor odaértünk Bieke mopedjéhez, azt mondta:
– Szerintem verd ki a fejedből azt a fiút. Akkor is,
ha rendes srác.
– Könnyű mondani. Landert nehéz elfelejteni!
Bieke nem erőltette tovább a dolgot.
– Hazavigyelek?
– Nem, köszi, gyalog megyek, jobb lesz, ha egy
kicsit kiszellőztetem a fejem…
– Jó, akkor én visszamegyek. Tornatermekben
és kocsmákban szédítek – mondta sokatmondó mo
sollyal.
– Jó. Szia – biccentettem, és elindultam a sétáló-

utca irányába.
– Liselot, legyél már kicsit olyan, mint egy tuli-
pán! – kiáltotta utánam Bieke.
Tulipán: olyan durván hangzott most ez a szó,
mint egy káromkodás. 139
LANDER/Alex
140 Éjjel eldöntöttem, hogy nem megyek el az iskolabál-

ra. Hirtelen jött a gondolat, de rögtön tudtam, hogy
ezt kell tennem. Nem akarom, hogy Liselot ott lás-
son!
Egész szombaton nem lehetett hozzám szólni.
Csak arra voltam képes, hogy levegőt vegyek, és
hogy járjak. A szüleim persze nem hagyták szó nél-
kül a dolgot:
– Mi van veled, Lander? Annyira csöndes vagy! –
erre a megjegyzésre persze csak hasonlóan idióta
módon lehet válaszolni:
– De hát mit mondjak?
– Filozofikus hangulatban vagy ma, Lander – je-
gyezte meg apa az ebédnél, amikor már percek óta
ugyanazt a falatot forgattam a számban a krumpli-
püréből.
Nyeltem egy nagyot.
– Délelőtt keresett egy osztálytársad – mondta
anya.
– És ezt csak most mondod? Ki volt az?
– Axel vagy Alex, nem is tudom…
– Degroot?
– Igen, azt hiszem, Degroot. Azt mondta, délután
visszahív.
– De miért nem akkor szóltál, amikor telefonált?
– Azért, mert pont elmentél kenyéréért, és nem
tudok olyan hangosan kiabálni, hogy a pékségig
elhallatsszon – sóhajtott anya, majd odafordult apá-

hoz, és elkezdett vele beszélgetni. Elmesélte, hogy
Derudder asszony le fogja vágni néhány szoknyáját,
mert idén a térd fölötti lesz a divat.
Bementem a fürdőszobába, hogy kezet mossak.
Belenéztem a tükörbe, és gyűlöltem, amit láttam. 141
A délután különleges meglepetést tartogatott.
Alex három körül visszahívott, és minden teketória
nélkül megkérdezte, hogy nem megyünk-e együtt
az iskolabálba. Annyira meglepődtem, hogy igent
mondtam. Megbeszéltem vele, hogy nyolc körül a
házunk előtt találkozunk, és a lehető legbonyolul-
tabb módon magyaráztam el, hogy hol lakom. Csak
később jutott eszembe, hogy milyen könnyen gon-
doltam meg magam. Ráadásul elég volt hozzá Alex.
LISELOT/A rózsa
142 Azt hiszem, aznap este nem én voltam az egyetlen

lány a városban, aki egy tükör állva azon törte a fejét,
hogy mit vegyen fel. A sárga ruhát? A piros szoknyát
egy fehér felsővel? És milyen cipőt?
Nem bírtam volna elviselni a csöndet a házban.
Gibson Brotherst hallgattam, és amint apa kilépett
a házból, hogy elvigye az öcséimet a bébiszitterhez,
feljebb vettem a hangerőt. A dobok ritmusára meg-
remegett a szobám fala.
Kezdtem elveszíteni a türelmemet, de már gondol-
kodni is alig bírtam. Döntsd már el, Liselot, mond-
tam magamnak, akkor most a sárga ruha legyen, vagy
a blúz valamelyik szoknyával? Végül a nyárias sár-
ga ruha mellett döntöttem. Amikor megvizsgáltam
magam a tükörben, rögtön belesétáltam a csapdába:
az jutott eszembe, hogy mennyire tetszeni fogok
Landernek.
Nem! Leráncigáltam magamról a ruhát, és mér-
gemben belenyomtam a lemezjátszó tűjét a lemezbe.
Amikor meghallottam a recsegést, csak még jobban
úrrá lett rajtam a düh és a kétségbeesés. Ledobtam
magam az ágyra, és zokogásban törtem ki. Sírt a tu-
lipán. A könnyeimen keresztül megláttam a földön
a sárga ruhám. Felvettem, és észrevettem, hogy el
van szakadva a vállpántja, amitől még jobban sírtam.
Landerre és Bieke tanácsára gondoltam. Mi történhe-
tett velem? Annyira vártam ezt az estét, erre most…
Kifújtam az orrom, és felvettem a sárga ruhát.

A szakadást szerencsére alig lehetett észrevenni.
Rájöttem, hogy közben teljesen elment az idő.
Háromnegyed nyolc: Myriam bármelyik pillanatban
itt lehet! Már ha eljön, persze. Nagyon dühös volt
rám, az utóbbi napokban nem is igen szólt hozzám. 143
Belenéztem a tükörbe, és vágtam néhány vicces és
mérges pofát. Kimentem a szobámból, és behúztam
magam mögött az ajtót. Épp a fürdőszoba felé in-
dultam, amikor csöngettek. Látod, Liselot, Myriam
mégis eljött! Lerohantam, kettesével szedtem a lép-
csőket.
– Myriam! – kiáltottam. De nem Myriam volt. Aj-
tót nyitottam, de senki sem állt a bejáratnál. Akkor
vettem észre, hogy a lábtörlőn egy szál rózsa és egy
cetli hever:
Inkább rózsa, s nem tulipán,

Ne légy dühös, hanem vidám.
Segít, ha kicsit bandázunk?
Siess, mert már nagyon várunk!
Ekkor autódudálást hallottam, és felbukkant Bieke

barátainak tragacsa. Nem tudtam nem nevetni.
– Siess, Liselot! – kiáltotta Bieke a kocsi ablakából
kihajolva.
– Még nem vagyok kész!
Visszamentem a házba. A bejárati ajtót nyitva
hagytam. Felrohantam a fürdőszobába, villámgyor-
san megfésülködtem, és egy kicsit kifestettem a sze-
mem. Máskor negyedóráig tart ez a művelet.
– Liselot? – kiáltott valaki lentről.
Bieke volt.
– Gyere fel!
– Hova fel?
Amikor belépett a fürdőszobába, odaszaladtam
hozzá, és átöleltem.
144 – Annyira édes vagy! – csúszott ki a számon.
Bieke elkezdett vihogni.
– Ne nekem mondd, hanem Dieternek, az ő ötlete
volt a rózsa.
Zavarba jöttem. Elengedtem Biekét.
– Dieteré?
Bieke sokatmondó pillantással bólintott.
– Gondolom, tetszel neki.
Azt hiszem, vegyes érzelmeknek hívják azt, amit
ennek hallatára éreztem.
– Húha – tört ki belőlem.
– Siess, mindenki ránk vár.
– Dieter? – ismételtem meg a biztonság kedvéért.
– Nem, hanem Marlon Brando! – gúnyolódott
Bieke. Sóhajtott egy nagyot, és vállon veregetett.
A szemfestékéből a fülemre is jutott.
Néhány perc múlva kulcsra zártam a bejárati ajtót.
A fogmosó poharamban egy bimbózó rózsa illatozott.
Nem mondhatni, hogy forró nyári este volt, és
a fűtés sem működött az autóban, mégis majd meg-
sültem. Öten ültünk abban a kicsi kocsiban. Dieter
annyira hozzám simult, hogy azt sem tudtam, hova
nézzek. Soha nem éreztem még hasonlót, és hirtelen
nem tudtam eldönteni, tetszik-e nekem ez az egész.
Annyira gyereknek éreztem magam a többiek mel-
lett. Pedig alig néhány évvel voltak idősebbek, és
úgy tűnt, hogy befogadtak maguk közé.
Dieter egy régi kabaréból énekelt egy dalt. Meg-

tanította nekünk a refrént, amit aztán együtt énekel-
tünk vele. Amikor a sulihoz közeledtünk, és a tető-
fokára hágott a hangulat, megláttam Alexet. Előtte
biciklizett Lander.
145
LANDER/Ez aztán a buli!
146 Az iskolaudvar tele volt autóval. Amikor Alexszel

megérkeztünk, már elég jó volt a hangulat. Ajtók
nyikorogtak, biciklik fékeztek, kiabálás, nevetés és
sietős léptek hallatszottak: minden sokkal izgalma-
sabb volt, mint egy rendes iskolai napon. A tornate-
rem kicsi bukóablakai nyitva voltak, és még kintről
is lehetett érezni, hogy izzik odabenn a levegő.
– Diszkót játszanak – jegyezte meg Alex.
– Ez van – feleltem. Nem maradt erőm hosszú
mondatokra, mert féltem. Féltem, hogy mindjárt
meglátom Liselotot.
Összeszedtem minden bátorságom, és bementem
az épületbe. Az estélyibe öltözött tanerők a folyosón
ácsorogtak, arcukon erőltetett mosoly. A pénztár-
ban, Vervaecke mellett egy számomra ismeretlen,
felcicomázott nő ült. Gondosan letépte a belépője-
gyem szélét, és egy pecsétet nyomott a kézfejemre.
– Rakjátok le a kabátotokat, és repüljetek a tánc-
parkettre! – mondta Vervaecke, azzal színpadiasan
a tornaterem felé mutatott. Ó, ember, hogy tudnék
én most repülni?
Alex tanácstalanul állt egyik lábáról a másikra.
Most egyáltalán nem látszott rajta, hogy ő a legva-
gányabb srác az osztályban. Megkerestük az osztá-
lyunkhoz tartozó asztalt, de senki sem volt ott.
– Látsz valakit tőlünk? – kérdezte Alex.
– Nem, senkit… Vagy várj! Ott van Annemie, tán-
col.
De Alex oda se nézett.

– Isten ments – és elvigyorodott.
Mindennek ellenére meg kellett állapítanom, hogy
Liselot megérdemli a dicséretet. Nagyon jól sikerült
a díszítés. A bordásfalakat leszámítva nem lehetett
volna rájönni, hogy egy tornateremben vagyunk. 147
A táncparkett felett függő kicsi diszkógömbök fény-
csíkjaiban kavargott a füst. A plafonról csillámló pa-
pírfüzérek lógtak, és a DJ feje fölött egy hatalmas
táblán cirkalmas, piros és rózsaszín betűk hirdették:
„Tizennegyedik iskolabál”.
– Ott vannak a haverjaim… Na szia! – mondta
Alex, majd odament egy csapat bőrdzsekis fiúhoz.
Szinte mindannyiuknak rágó volt a szájában és zselé
a hajában.
Amikor Alex odaért hozzájuk, együtt indultak el
a táncparkett felé. Útközben kíméletlenül félretolták
az embereket. Az egyik osztály kiválasztósdit játszott:
körben táncoltak, s a középen állónak három puszival
kellett kiválasztania valakit, aki bement helyette a kör
közepére. Alex haverjai őket kezdték el terrorizálni.
Én az asztaloknál ácsorogtam. Körülöttem min-
denkinek jókedve volt, csak én éreztem magam
egyedül. Rettentő egyedül. Gondolkodás nélkül el-
indultam kifelé. Megkerestem a kabátomat, és a ki-
járatnál keresztülfurakodtam egy csapat felnőttön.
– Elnézést – mondtam.
Nekimentem valakinek. Úgy tűnt, mintha a ne-
vemet hallottam volna. Körülnéztem, és megláttam
Liselot apját. Már csak ez hiányzott!
– Szia, Lander! – mondta. – Hol van Liselot? –
kérdezte.
Nem válaszoltam, csak zavartan megráztam a fe-

jem. Kilöktem az ajtót, és szinte futva menekültem.
A biciklitárolónál megálltam, és lihegve nekitámasz-
kodtam a sárga hullámpalának. Mintha minden ta-
gom érzéketlenné vált volna. A következő pillanat-
148 ban olyan erősen tört rám a sírás, hogy megijedtem a
saját hangomtól. Észrevettem néhány alakot, akik a
biciklitároló felé közeledtek. Összeszorítottam a fo-
gam, és visszatartottam a sírást. Lehajoltam, és úgy
tettem, mintha a cipőfűzőmmel bajlódnék.
Amikor elmentek mellettem, megtöröltem az ar-
com. Nevetést hallottam a hátam mögül, a bicikli-
tárolóból. Körülnéztem. Attól féltem, hogy valaki
mégis észrevette, hogy sírtam.
Ebben a pillanatban mintha áramütés ért volna.
Megláttam Liselotot. Nagyon közel állt, szinte
hozzásimult egy idegen fickóhoz. Eltartott pár má-
sodpercig, amíg felfogtam, mit látok, és még néhány
pillanatig, amíg elöntötte az agyamat a vér. Odaug-
rottam hozzájuk, és Liselotot durván magammal
rántottam.
– Hé! – méltatlankodott a fickó.
– Liselot, mi a fenét csinálsz te itt?
– Semmit – mondta ridegen.
– Semmit? Ezt nevezed te semminek? Mi egymás-
hoz tartozunk, legalábbis eddig így volt, nem?
Liselot felsóhajtott, és félrefordította a tekin
tetét.
– Nem vagyunk házasok – mondta.
Keserűen felnevettem, és elengedtem a karját.
– Ott megy a pasid, nem mész utána? – kiabáltam.
– Liselot, miért csinálod ezt? Most féltékenynek
kéne lennem? Sok mindent érzek, de féltékeny pont

nem vagyok, ha tudni akarod!
Ebben a pillanatban egy csattanós pofont kevert
le nekem.
– Fiatal vagyok még! És ő nem a pasim! – sziszegte
Liselot, majd elindult a kapu felé. Káromkodtam, és 149
utánaszaladtam. A vállánál fogva próbáltam vissza-
fordítani.
– Liselot, hallgass már meg, a fenébe is! – mondtam.
– Menj el, Lander – könyörgött Liselot, és sírva
fakadt.
Az úttest mentén álló nyárfák susogtak a szélben.
Egy kézen fogva sétáló pár ment el mellettünk. Jól
megnéztek minket. Próbáltam megnyugodni.
– Liselot, majd holnap…
– Nem lesz semmi holnap, Lander! Semmi, érted?
Szerda délelőtt elkövettél egy hibát. És szerda dél-
után megismertem egypár jó fej embert.
– És én? Velem mi lesz? – megint elöntötte az
agyamat a vér. – Elkövettem egy hibát, na és? Miért,
te talán nem? Mekkora hülyeség ez az egész!
– Lander, egyáltalán nem érdekel, mit gondolsz az
egészről. Élni akarok, és élvezni az életet. És ezt nél-
küled is lehet! – az utolsó mondatnál szinte sikított.
El akart indulni, de megbotlott, és elesett.
Mozdulni sem bírtam. Csak álltam, zsibbadt ta-
gokkal. Érzéketlenül, mint egy kődarab.
Liselot feltápászkodott.
– Nem akarlak látni! – kiabálta, és berohant
a nyárfák közé. A következő pillanatban fékcsikor-
gást hallottam. Majd egy sikoltást és egy csattanást.
És aztán semmit.
LISELOT/Tombol a tavasz
150 Egy szép, májusi reggelen, úgy négy hónappal a bal-

esetem után a kedvenc nyulammal, Chaplinnel az
ölemben üldögéltem a teraszon. A tavacska partján,
a füvön három balkáni gerle búgott. Szeretem ezeket
a madarakat: ezüstszürke tollazatukkal, kicsi, feke-
te nyakörvükkel és ijedt, kerek gyöngyszemeikkel
olyan törékenynek tűnnek. Chaplin behunyta a sze-
mét az élvezettől. Sütött a nap, jólesően melegített
a térdemen fekvő kék pokróc.
Sabine benn volt a házban, és az írógép előtt ült.
Idegesített a folyamatos kopácsolás. Apa újdonsült
barátnője még csak egy hete költözött hozzánk, de
azt gondolta, hogy mindent megengedhet magának.
Még csak egy órája volt nálunk, amikor máris beszólt
nekem. Hogy nehogy azt higgyem, hogy csak azért,
mert mozgássérült vagyok, már nem is kell beágyaz-
nom.
Ránéztem a lábaimra. Soha többé nem tudom
használni őket. Semmit se érnek. Hiába vannak
csontból és húsból, élettelenül merednek ki a tör-
zsemből: tönkrementek, és az orvosok szerint nem
lehet őket meggyógyítani.
Milyen nap is van ma? Május 26-a, Lander szüle-
tésnapja. Nem küldtem neki képeslapot. Eszembe
jutott, de aztán valami visszatartott. Talán a szé-
gyen? Vagy a sajnálat? Esetleg a bűntudat?
Már jó ideje semmit nem hallottam felőle.
Körülbelül három hónappal ezelőtt láttam utoljára.

A klinikán feküdtem, az 1815-ös szobában. Kön�-
nyű megjegyezni, mert ebben az évben volt a water-
looi csata. Borongós délután volt, ha jól emlékszem.
Túlságosan üresnek éreztem magam ahhoz, hogy
olvassak, vagy a Rachel nénémtől kapott hímzésen 151
dolgozzak. Be volt kapcsolva a tévé, egy fotózásról
szóló, ismeretterjesztő műsor ment. Az ablakon ke-
resztül csak az üres szürke égbolt látszott. Már ko-
rábban kitaláltam egy játékot. Ha például öt percen
belül elrepült egy sirály az ablak előtt, akkor másnap
hal lesz ebédre. Vagy nagyon sok látogatóm lesz.
Vagy kiderül, hogy van egy orvos a világon, aki meg
tudja gyógyítani a lábamat. De legtöbbször egy da-
rab sirályt se láttam, és a kívánságaim se teljesültek.
Mégsem hagytam abba a játékot, mert a végtelenül
hosszú, üres órákban jó volt egy kicsit álmodozni.
Azon a délután azt mondtam magamban: „Ha öt
percen belül elrepül az ablak előtt egy sirály, akkor…
akkor Lander meg fog látogatni!”. Korábban is kí-
vántam ezt, de ritkán vált valóra.
Vártam. A műsorvezető elköszönt. A főcímzene
után egy óra jelent meg a képernyőn: pontosan öt
perc volt hátra a következő műsorig, azaz négy óráig.
Olyan erősen szuggeráltam az ablakot, hogy kön�-
nyek gyűltek a szemembe. De a sirályoknak eszük
ágában sem volt elrepülni az ablakom előtt. Nekem
csak szürke felhők jutottak.
Felriadtam, amikor hirtelen megszólalt a zene és
elkezdődött a következő műsor. Kikapcsoltam a té-
vét, és ahogy elsötétült a képernyő, hallottam, hogy
valaki kopog az ajtómon.
– Tessék! – mondtam.
Myriam jött be.
– Szia – mondta mosolyogva, és puszit nyomott
az arcomra.
– De jó, hogy eljöttél! – mondtam.
152 Odament az ablakhoz, és felpattant az ablakpár-
kányra.
– Hogy vagy?
– Én jól, csak a lábaim rendetlenkednek – mond-
tam.
Kínos csend lett, mint mindig, amikor viccelni
próbáltam az állapotommal kapcsolatban.
– Undorító ez az idő – mondta egy idő után.
Valami nem stimmelt: az igazi Myriam nem ilyen
volt. Meséltem neki a műsorról, amit az előbb lát-
tam, és elmondtam egy viccet, amit az ápolóktól
hallottam, de még csak el sem mosolyodott. Úgy
tettem, mintha minden olyan lenne, mint máskor, és
megmutattam neki a hímzésemet.
– Nézd, mennyit haladtam! – mondtam, miközben
a legújabb, harminc darab keresztszemes öltésből
álló virágra mutattam.
– Jön Lander – mondta hirtelen Myriam, de olyan
hangon, hogy megfagyott az ereimben a vér. – Ő nem
tudja, hogy itt vagyok. Ma délelőtt azt mondta a suli-
ban, hogy… – egy pillanatra elhallgatott, és kinézett
az ablakon. – Szóval azt mondta, hogy: „Myriam,
én nem bírom tovább. Ezt meg is mondom majd
Liselotnak, de félek, hogy nem fogja megérteni.”
– Ezt mondta? – kérdeztem.
– Liselot, tényleg nem bírja tovább. A szünet-
ben megkerestem az iskolapszichológust. Riktől
hallottam, hogy Lander elkezdett hozzá járni. Ker-

telés nélkül megkérdeztem, hogy szerinte hogy van
Lander, és azt mondta: „Azt a fiút óriási trauma érte.
Most az lenne a legjobb, ha egy darabig nem talál-
kozna Liselottal. Már így is túl sok ez neki.”
– Kérlek, Myriam, hagyd abba – behunytam a sze- 153
mem, és nyeltem egy nagyot.
– Ne haragudj, jobb lett volna, ha nem mondom
el – suttogta. – Hülyeség volt. Csak azt hittem…
– Nem, jól tetted – mondtam. – Akárhányszor
itt volt Lander, mindig eszembe jutott, hogy egy-
szer ez meg fog történni. Láttam rajta, hogy nagyon
nincs jól.
A folyosóról tompa léptek hallatszottak, majd be-
csapódott egy ajtó.
– Elmennél most, Myriam?
Egy pillanatig habozott, és szomorúan nézett rám.
– De holnap visszajövök, jó? – kérdezte.
– Az nagyon jó lenne. Szia!
Myriam elindult az ajtó felé.
– Szóval Lander be fog nézni? – kérdeztem gyor-
san.
– Igen, azt mondta – felelte Myriam, és kiment.
Próbáltam erőt venni magamon, hogy ne törjön
ki belőlem a sírás. Az ablak felé fordultam. Ha öt
percen belül erre jön egy sirály, Lander nem jön el!
– kívántam, és mintha éppen erre várt volna, abban
a pillanatban egy repülőgép zúgott el az ablak előtt.
Aztán Lander mégis eljött. Nyugodtan, szinte sza-
vak nélkül vettünk búcsút egymástól.
– De azért barátok maradunk, ugye, Liselot?
Hányszor próbáltam azóta elhessegetni Landert a

gondolataimból! Meg sem tudtam volna számolni.
Ránéztem Chaplinre, és megsimogattam bársonyos,
szinte átlátszóan rózsaszín füleit.
– Sabine, odagurulok a nyúlketrecekhez, jó?
154 – Oké! – kiabált vissza, és új papírt fűzött az író-
gépbe.
Még mindig nagyon féltem, hogy felborulok a ke-
rekes székkel, de igyekeztem ügyesen a lépcsőt fedő
rámpára hajtani. Belefájdult a kezem, olyan erősen
kapaszkodtam a kerekekbe. Fél füllel hallottam,
hogy Sabine abbahagyja a gépelést, gondolom, azt
nézte, hogy meg tudom-e csinálni egyedül. A fenébe
is, sikerülni fog! – gondoltam. Az írógép újra elkez-
dett kopogni.
Nehéz volt átvágni a füvön a kerekes székkel, és
Chaplinnek sem tetszett már annyira a dolog. A nap-
sütést se érezte már, mert a három nyírfa nagy árnyé-
kot vetett a kertre. Kinyitottam a ketrecet, és egy
kicsit megbökdöstem kedvenc nyuszim hátsó talpait.
Chaplin egy kecses ugrással egy nagy kupac nyúlka-
ka, és a társai, Bobo és Tabbe között termett. Kicsit
még megszaglászta a kezem, mintha meg akarná kö-
szönni a kirándulást.
Eszembe jutott az a szombat, vagy talán vasárnap,
amikor apával, Patriekkal és Markie-val elmentünk
Gentbe, az állatpiacra. Csak nézelődtünk, és nem
is akartunk venni semmit, egészen addig, amíg meg
nem láttam Chaplint, Bobót és Tabbét.
Egy tíz év körüli, félénk tekintetű, tüsihajú kisfiú
állt a dobozuk mellett.
– 80 frank darabja, uram – mondta apának, ami-

kor megálltunk a doboznál.
– Szisza, szisza, szisza! – mutogatott Markie izga-
tottan a babakocsiból.
– Nem Markie, ezek nyuszik – mondta apa.
– Milyen picik! – suttogtam. 155
– De hatalmasak, szépek és erősek lesznek –
mondta a Tüsihajú nagy komolyan, mint egy piaci
kofa, aki a portékáját dicséri.
Úgy tettem, mintha nem hallottam volna, és le-
guggoltam, hogy megsimogassam a fekete orrú nyu-
szit.
– Apu… – kezdtem, de végig sem tudtam monda-
ni, apa villámgyorsan rám nézett, majd a fiúra, és azt
mondta:
– Kétszáz frankot adok a háromért!
– Na de, uram! – tiltakozott a fiú.
– Mindjárt dél, és akkor vége a piacnak. Ha most
nem adsz túl rajtuk, a nyakadon maradnak – kötötte
apa az ebet a karóhoz.
– Kétszáznegyven? – kérdezte a Tüsihajú bátor-
talanul.
– Kétszáz!
A fiú a földet nézte és a cipője orrával a földet tur-
kálta.
– Rendben, legyen kétszáz – mondta hirtelen.
Megböktem apa oldalát, és a fülébe súgtam vala-
mit.
– Még hogy száz frank ezért a büdös, pisaszagú
nyúlketrecért… – dünnyögte apa, amikor hazaindul-
tunk a három nyuszival.
– Pisaszagú, pisaszagú! – ismételte Markie lelke-

sen.
– Liselot! Gyere vissza a teraszra, sokkal jobb a
napon. Mindig azok a nyulak…!
Ez már Sabine volt. Biztosan azért kiabál ilyen
156 hangosan, hogy a szomszédban is meghallják. Szit-
kozódva gurultam el a nyárfák alatt, vissza a te-
raszra. Gyönyörűen indult ez a reggel, de mostan-
ra mintha veszített volna a fényéből. Elvettem egy
vastag könyvet apa könyvtárából, és szünet nélkül
olvastam ebédig. Felőlem elkophatnak Sabine ujjai
az írógépen.
Mire apa felébredt és kijött a szobájából, már hétszer

csengett a telefon. Aztán még háromszor, amíg le-
ért, és még egyszer, mire beért a nappaliba. De mire
felvette volna, elhallgatott. Aztán hallottam, hogy
apa nehéz léptekkel, az orra alatt káromkodva jön fel
a lépcsőn. Amikor a szobám elé ért, behívtam.
– Mi az, kicsim?
Mutattam neki, hogy üljön le az ágyamra.
– Tudod, apa, én azelőtt a hatodik csengetésre vet-
tem fel a telefont – mondtam.
Nem tudta, hogy mit mondjon, és csak megismé-
telte:
– Azelőtt… – majd sóhajtva tette rá a kezét a lá-
bamra.
– Sabine már fent van? – kérdeztem.
– Elment a fiúkkal kenyeret venni.
– Apa, te honnan merítesz erőt, ha nehéz neked?
Láthatóan megijedt a furcsa kérdéstől.
– Hú, nehéz kérdés ez így kora reggel – gondolko-

dott. Majd rám nézett. – Tudom, hogy most nagyon
nehéz neked…
– Apa, nem válaszoltál a kérdésemre.
– Drága Liselot, egyelőre még én is ott tartok,
hogy próbálok valahogy kimászni ebből az egészből. 157
– Akkor én is próbálom tovább – mondtam. Gom-
bócot éreztem a torkomban, és nagy kedvem támadt
egy irtó nagy sírással megszabadulni tőle.
– Akkor ez azt jelenti, hogy hamarosan neked is
szép nagy karikák nőnek a szemed alá – mosolygott
szomorkás arccal apa. Végigsimított a lábaimon,
mintha varázslattal akarná életre kelteni őket.
Megkérdezte, hogy segítsen-e felöltözni, és én,
mint mindig, azt feleltem:
– Először megpróbálom egyedül.
– Biztos?
Bólintottam. Szeretem apát.
– Te vagy az én bátor kislányom.
– Tudom, apa.
Felnevetett, és megsimogatta az arcom.
– Akkor mindjárt jövök, és segítek lemenni –
mondta, és becsukta maga mögött az ajtót.
Egy darabig csak bámultam magam elé, majd be-
leharaptam az alsó ajkamba, és elszántam lelöktem
magamról a takarót. Megfogtam a combjaim, és egy-
más után az ágy szélére pakoltam őket. Felhúztam
magam ülő helyzetbe, és a ruhámért nyúltam. A szí-
vem a torkomban dobogott, az izmaim remegtek ez
erőfeszítéstől.
Lent megint elkezdett csörögni a telefon.
– Apa, ne feledd, hat csengetés! – kiáltottam, és

hallottam, ahogy apa kiront a szobájából. Az ötödik
csengetésre ért a telefonhoz. Nagyot nevettem ma-
gamban, és kigomboltam a pizsamafelsőm.
– Öt a rekord, Liselot – mondta apa az ajtóm előtt.
158 – A rekordok azért vannak, hogy megdöntsék
őket – fogadkoztam.
– Úgy legyen! – mondta apa, és bement a szobá-
jába.
Aztán megint csönd lett, csak a fürdőszobából hal-
latszott a víz csobogása. Kiszabadítottam a lábam a
pizsamanadrágból, és lefeküdtem a hátamra, hogy
apró lökésekkel beleerőszakoljam magam a ruhám-
ba. Kicsit kifújtam magam, és közben apa horkan-
tásait hallgattam. Amióta az eszemet tudom, mindig
horkantgatott arcmosás közben: meghatározhatat-
lan, ősemberi hangok törtek elő a torkából. Szeret-
tem ezeket a horkantásokat, valahogy megnyugtat-
tak. Az én drága ősapám.
Lassan elaraszoltam az ágy végéig, ahonnan már ki
tudtam nyitni a szobám ajtaját. Lemásztam a földre,
és a kezemre támaszkodva elkezdtem a lépcső felé
vonszolni magam. A szőnyeg felhorzsolta a könyö-
kömet. Amikor kiértem a szobámból, megálltam, és
megkapaszkodtam a komód lábában, hogy egy kicsit
kipihenjem magam, és átgondoljam, mi legyen a kö-
vetkező lépés. Elhatároztam, hogy meglepem apát,
és lentről, a kerekes székemben ülve fogok felkiabál-
ni neki, hogy „Kész a reggeli!” Segítség nélkül fogok
lemenni a lépcsőn, sikerülnie kell! Megdörzsöltem
a fájó, vörös foltokat a könyökömön, és lenéztem.
Hason fekve sokkal magasabbnak tűnt a lépcső, mint

amire emlékeztem. Hirtelen kísértést éreztem arra,
hogy mégis szóljak apának, de annyira szépnek tűnt
ez a meglepetés, hogy erőt vettem magamon. Lerak-
tam a lábaim a lejjebb levő lépcsőfokra, és a korlátba
kapaszkodva leereszkedtem. Így haladtam lefelé. 159
Egy darabig jól is ment, de egyik pillanatról a másik-
ra elvesztettem az egyensúlyom, és fejjel előre lees-
tem. A ruhám megakadt a korlátban, és bár sikerült
megkapaszkodnom, hirtelen olyan erős fájdalmat
éreztem a mellkasomban, hogy megijedtem, és el-
engedtem a korlátot. Még tovább csúsztam lefelé.
Megint megkapaszkodtam, de közben éles fájdalom
nyilallt a karomba és a vállamba.
– Apa! Apa!
De csak a villanyborotvája zümmögését hallottam.
– Apa, segíts! – sikoltottam. Addigra már minde-
nem fájt. Végre kinyílt a hálószoba ajtaja, és apa rö-
vid pizsamanadrágjában kirohant. Felnyalábolt, és
magához szorított. Sírni kezdtem.
– Egyedül akarok lemenni a lépcsőn! Egyedül aka-
rok felmenni a lépcsőn! – zokogtam a vállába. Addig
ringatott és csitítgatott, amíg egy kicsit meg nem
nyugodtam. Szappan és arcszesz illata áradt belőle,
és az arcának az egyik fele még borostás volt. Nem
szólt egy szót sem, csak levitt a lépcsőn, és a nap-
paliban lefektetett a kanapéra. Ujjaival az arcomat
simogatta.
– Nyugodj meg, itt vagyok. Itt vagyok.
Olyan kicsinek és védtelennek éreztem magam,
mint egy gyerek, aki még nem tud járni. Megint
kitört belőlem a sírás. Ekkor a bejárati ajtó felől

kulcszörgés, majd magas sarkú cipő kopogása és ap-
rók lábak dobbanása hallatszott.
– Liselot, találd ki, mit kaptam Sabinétől!
– Csak nem egy fánkot? – töröltem ki a könnyeket
160 a szememből.
– Hogy találtad ki? – kérdezte csalódottan
Patriek. Nem volt nagy rejtély, hiszen még maszatos
volt az arca a porcukortól és a lekvártól.
– Én is kaptam fánkot! Én is kaptam fánkot! – ron-
tott be Markie a nappaliba. Megállt mellettem, és
úgy nézett rám, ahogy csak ő tud, majd visszarohant
a konyhába, hogy bejelentse Sabinének:
– Liselot sírt, mert ő nem kapott fánkot!
Nagyot sóhajtottam. Persze az egész az én hibám
volt. Amikor hazajöttem a kórházból, felmerült,
hogy leköltözzem a gardróbszobába, de én hevesen
tiltakoztam. S ha már ragaszkodtam a régi szobám-
hoz, miért akartam egyedül lejönni?
– Liselot, mit hallok apádtól? Az önbecsülésed
miatt volt szükséged erre? – Sabine bejött a nap-
paliba egy nagy csokor szegfűvel. Letett egy vázát
a dohányzóasztalra, és elrendezte benne a virágokat.
Hosszú, keskeny ujjaival lecsipdeste a megsárgult
leveleket.
– Ugye, milyen gyönyörű? – kérdezte Sabine.
Alamuszi módon barátságos volt ma reggel. – Apád
hozta tegnap este, a konyhaszekrényen várt rám.
Aranyos tőle, nem? – tette hozzá, és kitipegett a szo-
bából a magas sarkúján.
Markie jött be a nappaliba, és felmászott mellém
a kanapéra.
– Nagyon rossz leesni a lépcsőről? – kérdezte

komolyan. Majdnem elnevettem magam, ahogy
elnéztem tágra nyitott, sötét szemét és hurkás
gyerekpracliját.
– Nagyon rossz, Markie… Főleg, ha valakinek
nincs lába. 161
– De neked van! Kettő is! – és hogy bebizonyítsa,
saját maga számolt utána: a lábaimra mutatott, majd
némi habozás után felemelte két ujját.
– Tényleg kettő van belőlük, ebben igazad van.
Idehoznád a kerekes székem?
Markie bólintott, lemászott a kanapéról, és be-
tolta a székem az előtérből. Útközben beleütközött
a tölgyfa szekrénybe. Végignézte, ahogy belegyömö-
szölöm magam a székbe, és amikor az egyik mozdu-
latnál nagyot nyögtem, együtt érzően azt kérdezte:
– Ennyire fáj, ha leesel a lépcsőről?
Boldog voltam, hogy végre a székemben ülök. Na-
gyot sóhajtottam, és behunytam a szemem.
– És álmos leszel, ha leesel a lépcsőről? – kérdezte
Markie.
Ha lett volna hozzá erőm, biztos azt mondtam vol-
na neki:
– Vigyázz, mert elkaplak!
És ha lett volna hozzá lábam, meg is kergettem
volna.
LANDER/Macskajaj
162 A pénztárgép mellett, egy tálcán habzóborral meg-

töltött poharak sorakoztak. Visszatükröződött
bennük a kirakatban villogó, vörös színű felirat: La
Cas Deux. Az üzlet tele volt beszélgető és nevetgélő
emberekkel: a megnyitóra meghívott vendégek. Én
fekete öltönyben feszengtem közöttük, mert anya
ragaszkodott hozzá, hogy ezt vegyem fel. A kezem-
ben egy pohár bor, és a korábban tiltott cigaretta.
Kissé elegem volt anyából, mert – akárcsak a töb-
bi kollégája –, annyit fontoskodott, mintha legalább-
is a saját üzlete nyílt volna meg. Apa arrébb állt, és
egy idősebb kopaszodó férfival beszélgetett. Ami-
kor újabb virágcsendélet érkezett, amelyet újabb
tapsvihar fogadott, besokalltam. Leraktam a poha-
ram, elnyomtam a cigim, ami egyébként most sem
ízlett, és odamentem anyához. Olyan pózban állt,
mintha maga is egy csokor virág lenne valamelyik
csendéleten.
– Anya, én hazamegyek – mondtam.
– De hát miért? Mindenki annyira jól érzi magát!
– De én nem ismerek senkit.
– Ilyenkor az ismerkedés a helyes stratégia – ok-
tatott ki anya, de közben megfogta a kezem, és érez-
tem, hogy egy bankjegyet nyom a markomba.
Csak az utcán jutott eszembe, hogy megnézem,
mit szorongatok: anya nem fukarkodott, egy százast
adott. A járókelők jól megnéztek, hiszen öltöny és
egy hatalmas szürke csokornyakkendő volt rajtam.

Furcsa érzés volt: ha valaki rám nézett, elegáns fia-
talembernek látott, de belül egy romhalmaz voltam.
Elmentem a színház mellett, és az épület mögötti
utca végében megpillantottam a Donald cégérét. Egy
pillanatig haboztam, de aztán a szomjúságom győ- 163
zött, és azt is elfelejtettem, hogy öltönyben vagyok.
Amikor beléptem, az ajtó melletti asztalnál ülő
társaság nevetésben tört ki. Senkire sem mertem
ránézni, zavartan rogytam le egy székre az ablak
mellett. Rendeltem egy kávét, és úgy bámultam ki
az ablakon, mintha valami érdekes dolog történne
az utcán. A lemenő nap fényében a háztetők hosszú
árnyékot vetettek a színházra. Az éppen arra járók
számára nem volt különösebben fontos ez az épület.
De nekem… Ahányszor csak láttam, sőt elég volt rá-
gondolnom, megrohantak a tavaly év végi emlékek.
Henriëtte a nagy szívével… Lily a nagy szájával. És
Liselot.
Most pedig itt ülök a Donaldban, és sóhajtozva
bámulom a színház épületét. Az másik asztalnál már
nem nevettek, csak halkan beszélgettek. Bárcsak itt
volna Rik, gondoltam. Vagy Myriam. Velük nem
lenne kötelező beszélgetni, mellettük hallgatni is
lehet. Már rég nem könnyebbültem meg attól, ha ki-
beszéltem a fájdalmam. Hiába énekelte mindig anya,
hogy Darling, forget about your pain.
Anya.
Anya nagyon sokat segített Liselot balesete után.
Nem úgy, mint apa, aki azt hitte, hogy könnyebb lesz
attól, ha utasításokat ad, és prédikációkat tart. Ami-
kor kiderült, hogy Liselot soha többé nem fog járni,
bezárkóztam, és négy napig nem jöttem ki a szobám-

ból. Ezután kezdtem el járni az iskolapszichológus-
hoz. Kissé fellengzősen hangzik, de egy lelki roncs
lett belőlem. Még Liselot is jobban viselte. Sosem fo-
gom elfelejteni: az 1815-ös szoba. A waterlooi csa
164 ta dátuma. Ez egy harctér, mondta mindig Liselot,
amikor meglátogattam.
Nem az iskolapszichológus volt az egyetlen, aki
azt tanácsolta, hogy a saját érdekemben szakítsam
meg vele a kapcsolatot.
Kihűlt a kávém. Kiittam a csészét, és kértem a pin-
cértől még egyet. Miközben próbáltam megszaba-
dulni a kényelmetlen csokornyakkendőtől, egy kéz
jelent meg az asztalomon. Felnéztem. Egy lány állt
előttem, ismerős volt valahonnan.
– Bieke vagyok – mondta. – Nem zavarok? – mu-
tatott rá a mellettem levő székre.
– Nem – mondtam.
– Te vagy Lander, ugye?
– Igen. Miért?
Fejével az ajtó melletti asztal felé bökött. Még há-
rom fiú ült ott.
– Amikor bejöttél, nevettünk…
– Egy megnyitóról jövök. Ezért van rajtam öltöny.
– Megismertelek. Te voltál Liselot barátja.
Csak bólintottam. Milyen végérvényesen hang-
zott Bieke szájából ez a volt.
Kihozták a kávém, és Bieke ellentmondást nem
tűrően kifizette.
– Mindannyiunkat sokkolt, ami történt. Az isko-
labál estéjén Liselot velünk jött kocsival. Nagyon
sokáig volt lelkifurdalásom miatta.
Lelkifurdalás. Arról én is tudnék mesélni: más

körül se forgott az életem az elmúlt hónapokban.
De rájöttem, hogy már semmi kedvem beszélni, ele-
gem volt abból, hogy az érzéseimet elemezgessem.
Azt hiszem, ezt Bieke is észrevette. Elmosolyodott,
mintha próbálna megértő lenni. 165
– Oké, más téma – mondta könnyedén. – Mi a vé-
leményed a pattanásokról?
Elvigyorodtam.
– Hát az nehéz ügy.
Amikor hétfő reggel felébredtem, úgy éreztem ma-

gam, mintha halálos beteg lettem volna. Reggeli
közben még próbáltam átvenni a matekot, nem sok
sikerrel. A fejem úgy fájt, hogy majd szétrobbant,
a szemem égett. Nem mondtam el anyának vagy apá-
nak, hogy mi történt előző este.
Azt hiszem, nem lett volna szabad Biekére hallgat-
nom, és annyit innom a Donaldban.
– Pezsgőre sör nem gyötör – mondta, és ezen ne-
vetnem kellett. És tényleg jól csúszott az első sör.
A második is, de azt már tényleg nem kellett volna.
– Hát igen, a pezsgő és a cigaretta – mondta
anyám. Apa mogorván hallgatott.
Amikor kicsivel később anya a fürdőszobában
sminkelt, kikiabált:
– Lander, maradj itthon, így úgysem tudsz figyelni
az órákon.
Ezt vártam. Az ágyam még nem hűlt ki teljesen,
amikor bevackoltam magam a takaró alá. Pár órával
később tértem magamhoz: félig ébren, félig álmom-
ban szabadultam meg a másnaposságtól. Vagyis egy
részétől. A tagjaim még most is ólomnehezek voltak.

Úgy, ahogy voltam, pizsamában lementem a konyhá-
ba, gyorsan elolvastam az aznapi újság szalagcímeit,
és megnéztem a képregényt a hátoldalon. Bekapcsol-
tam a rádiót, de politikáról beszélgettek, úgyhogy
166 el is zártam. A hideg vizes zuhany se segített sokat.
Felöltöztem, és úgy döntöttem, hogy bicajozom egy
kicsit, hátha a friss levegőn magamhoz térek. Még az
is lehet, hogy benézek anyához a La Cas-ba.
Amikor elindultam, majdnem a kerekem alá ugrott
egy fekete macska.
LISELOT/Végül
Két nappal később arra a bejelentésre ébredtem, 167

hogy shoppingolni fogunk – ez a szó gyakorlatilag
nem létezett számunkra, amíg Sabine hozzánk nem
költözött. Morogva átfordultam a másik oldalam-
ra. Sabine széthúzta a függönyöket, és hunyorogni
kezdtem a hirtelen beáradó fényben.
– Ma shoppingolni fogunk! – kiáltotta még az elő-
térből.
– Csoppingolni! – ismételte Patriek kezesen.
– Shoppingolni… – mondtam álmosan és leki-
csinylően.
Tegnap a földszintre költöztem a kék szobám-
ból. Itt barna csíkos volt a tapéta, és teljesen mások
voltak a hangok. Nem a szekrényt, hanem az abla-
kot láttam az ágyamból, és kinn az autófeljárót és a
rózsabokrokat. A hófehér plafonról eszembe jutott
a kórterem, ahol sokáig feküdtem. És Liesbet, az ápo-
lónő, aki segített elütni az időt, ha éjjel nem tudtam
aludni. Ilyenkor mindig mesélt magáról egy kicsit,
például hogy nem lehet gyereke, és hogy mennyire
szenved ettől. Ennek ellenére nagyon sokat nevetett,
és mindig tudott valami kedveset vagy bátorítót mon-
dani. Egyik este megláttam egy hatalmas pókot a pla-
fonon, pont az ágyam fölött. Amikor Liesbet bejött
a szobámba, iszonyodva mutattam neki a borzalmas
állatot. Nagyon félek a pókoktól. Liesbet azonnal
felmászott az ágyamra, és szétlapította a pókot egy

papír zsebkendővel. A plafonon ott maradt egy folt.
Sabine kopogás nélkül nyitott be a szobámba. Már
épp tiltakozni kezdtem volna, de láttam, hogy egy
tálcán szendvicseket és kávét hoz be.
168 – Meg kell ünnepelnünk, hogy túlélted az első
éjszakát a gardróbszobában! – mondta, és letette a
tálcát az ágyamra. – Egyél.
Úgy hangzott, mintha egy kutyának parancsol-
gatna.
– Vau! – vakkantottam.
– Nem így értettem – mondta Sabine, majd elmo-
solyodott, és megsimogatta a hajamat. Mielőtt bár-
mit mondhattam volna, sarkon fordult, és kilibegett
a szobából.
Elakadt a lélegzetem. Megérintettem a hajam ott,
ahol Sabine végigsimította, és nagyot sóhajtottam.
Magas sarkújának kopogása most az előtérben vissz-
hangzott. Kezdtem megszokni ezt a hangot.
Elmajszoltam egy sajtos szendvicset, és leöblítet-
tem egy kis kávéval. Sabine bedugta a fejét az ajtón,
és azt suttogta:
– Mindjárt elmegyünk, és veszünk neked egy új
ruhát a városban. A La Cas-ban biztos nagyon jó cuc-
cok vannak.
– Jó – mondtam először, de aztán feljajdultam.
A La Cas! Emlékek… – Ne, Sabine, csak a La Cas-
ba ne!
De már eltűnt.
Amilyen gyorsan csak tudtam, kimásztam a taka-
ró alól, és elaraszoltam az ágy végében lévő kerekes
székemig. Kerestem Sabinét a konyhában és a nap-

paliban, de nem volt ott.
– Sabine? – kiáltottam.
– Igen?
Az emeleten volt.
– Sabine, ne menjünk a La Cas-ba. Az a bolt túl 169
elegáns, és… drága is!
– És akkor mi van? – kérdezte.
– Nem, én nem vagyok hajlandó betenni a lábam
a La Cas-ba. Menjünk inkább a Confexába.
– Te jó ég, a Confexába? De hát miért?
Sabine kihajolt a lépcsőkorláton, és lenézett. Köz-
ben egy paplanhuzatot hajtogatott.
– Mert… csak.
– Mi az, hogy csak?!
– Figyelj, Sabine, hidd el, hogy jó okom van rá, de
nem akarom elmondani.
– Ó, titok! Hát ez nagyon izgi!
A jó édes nénikéd titkai az izgik! – gondoltam
magamban, és a dühtől fújtatva visszamentem az új
szobámba. Leparkoltam az ablak alatt, és behúztam
a féket. Remegett a kezem. Káromkodni kezdtem,
és elátkoztam a lábaimat. Hogy miért nem tudok
egyszerűen odamenni Sabinéhoz, és lekeverni neki
egyet!
– Gyűlölöm! – fakadtam ki suttogva, és a szám elé
raktam a kezem. Kitört belőlem a sírás. Rettentő-
en folyt az orrom, de hiába kerestem zsebkendőt.
Kinéztem az ablakon. Mintha egy sűrű függönyön
keresztül láttam volna a zöld füvet, a kocsifelhajtót
és a rózsákat: minden egybefolyt.
Amikor meghallottam, hogy egy autó érkezik, újra

kinéztem az ablakon. Egy kis Citroën állt meg a há-
zunk előtt. A kíváncsiságtól el is felejtettem sírni.
Egy nő szállt ki a kocsiból. Vagy inkább hosszú hajú
férfi? De nem – nő volt, farmert és vastag pulóvert
170 viselt. Első pillantásra nem ismertem meg. Egy pa-
pírdarab volt a kezében, talán egy fotó, és úgy tűnt,
mintha a képet hasonlítaná össze azzal, amit lát. Be-
letúrt a hajába, megnézte magát az autó visszapil-
lantó tükrében, majd határozott léptekkel elindult
a bejárati ajtó felé, és átvágott a füvön.
Ekkor már tudtam, ki ő. Rohantam, hogy ajtót
nyithassak neki, de elfelejtettem, hogy be van húz-
va a fék, és a nagy kapkodásban beütöttem a kezem.
– Liselot! – kiáltotta Henriëtte, amikor megjelen-
tem az ajtóban. Nem mozdult, csak megállt előttem,
és döbbenten nézett végig rajtam.
– De hát mi történt veled? Én ezt nem is tudtam!
Úristen, tényleg nem tudtam! Drága gyermekem! –
mondta zavartan, majd széttárt karokkal hozzám
lépett, átölelt és a mellkasához szorította a fejem.
Teljesen magánkívül volt. Hülyén hangzik, de végül
én vigasztaltam.
– A következő darab ugye tragédia lesz? – kérdez-
tem.
Henriëtte szipogott egyet.
– Nem, nem… Bemehetek?
Nevetve engedtem utat neki. Annyira boldog vol-
tam, hogy megint látom!
Sabine a lépcsőn állt. A magasból kiáltott jó reg-
gelt, de nem jött le.
– Ülj le, Henriëtte – mondtam. – Szeretnél inni

valamit? Egy konyakot?
Úgy tett, mintha gondolkodna a válaszon, de lát-
szott rajta, hogy szüksége van szíverősítőre.
– Szóval egy almalevet – kinyitottam a bárszek-
rényt, és töltöttem neki. Amikor belekortyolt, el- 171
kezdett köhögni.
– Most már jobb egy kicsit.
Észrevettem, hogy lopva a lábamat nézegeti.
– Lander sem mondta el, hogy mi történt – sóhaj-
tott. – Most jövök a boltból, ahol az anyukája dolgo-
zik. Lander is ott volt, pedig hétfő van, nem? Vagy
teljesen meghülyültem?
– Hú, ezt megúsztam – mondtam.
– Ezt hogy érted?
– Ja, semmi. Bocs. Csak eszembe jutott valami.
– Még jó, hogy ott van neked Lander. Gondolom,
sokat tudtok egymásnak segíteni.
Nyeltem egyet.
– Henriëtte, mi már nem járunk.
– Ugye, nem mondod komolyan? Úristen, még
ez is…
Elhallgatott, majd ivott egy kortyot, és nagy leve-
gőt vett.
– Liselot, a következő a helyzet. Júniusban újra
fogjuk játszani a darabunkat. Meghívást kaptunk
egy diákszínjátszó fesztiválra, Amszterdamba. A fla-
mand kulturális központban, a De Brakke Grondban
lesz a fesztivál. Mivel a miénk karácsonyi darab, meg
kellett változtatnunk a szöveget, de Jos mindent átírt.
Gyilkosság Párizsban lett a címe. A többit tudod. Sze-
retném, ha te is jönnél.
– És Lily?
– Lily nem lesz benne, mert átment egy másik
színjátszó csoportba, és éppen egy musicalt pró-
bál.
– Lily egy musicalben? – nevettem.
172 – Kaphatnék még egy korty konyakot? Még min-
dig remeg a kezem.
Töltöttem neki két kortyot.
– Lander mit mondott? – kérdeztem.
– Sok dolga volt, úgyhogy tulajdonképpen nem
mondott semmit. Nagyon fáradtnak tűnt. Nem a régi
Lander, az biztos.
– Amikor még kórházban voltam, eleinte minden
nap meglátogatott. De egy idő után nem bírta to-
vább. A baleset előtt pont veszekedtünk, és magát
hibáztatja azért, ami történt.
– Lander ott volt, amikor megtörtént?!
– Igen – mondtam. – Jaj, Henriëtte, ez egy hos�-
szú történet, de most inkább megkímélnélek tőle.
És magamat is.
Henriëtte lesütötte a szemét, és beleszürcsölt
a konyakjába.
– Ez azt jelenti, hogy nem akarsz játszani?
– Nem, Henriëtte, én nagyon szívesen mennék,
csak hát… – mutattam a lábamra.
– Ne aggódj, majd kitalálunk valamit! – mondta
Henriëtte.
Csend lett. Majd hirtelen nevetésben törtünk ki.
– Hú, azt hiszem, a fejembe szállt a konyak.
Még jobban nevettünk.
– Nahát, buli van? – kérdezte Sabine, amikor be-
jött a nappaliba. Azt hitte magáról, hogy vicces.
– Elnézést, még be sem mutatkoztam – mondta

Henriëtte. – Henriëtte de Pauw vagyok. Én vagyok
Liselot színjátszó csoportjának a rendezője.
– Á, szóval rendező – mondta Sabine kissé unot-
tan, és megrázta Henriëtte kezét.
Az előtérben Henriëtte azt mondta: 173
– Tarts ki, Liselot. Egy-két hét múlva elkezdőd-
nek a próbák, és akkor megint emberek között le-
szel. Majd hívlak, rendben? – és adott egy puszit.
Kikísértem Henriëtte-et, és megvártam, amíg
beszáll az autójába. Integetett, mielőtt beindította
volna a Citroën motorját.
Begurultam a házba, és örömömben énekelni
kezdtem. Elhúztam a teraszra vezető ajtót, kigurul-
tam, és játszi könnyedséggel lehajtottam a rámpán.
– Chaplin, valamit el kell mondanom!
– Minden rendben lesz, apa! Menj nyugodtan, vi-

gyázok magamra.
A színházban voltunk. Apa ránézett az órájára, és
azt mondta:
– Sajnálom, hogy nem tudok tovább maradni, mu-
száj elmennem. Hatra érted jövök, jó?
– Oké. Szia, apa!
Negyed órával korábban érkeztem a próbára, és
még senki sem volt ott rajtam kívül. A félhomályos
színpadon, a kerekes székemben ültem. Csak a né-
zőtéren volt némi fény. Amikor apa elment, csönd
lett – az a jellegzetes színházi csönd, ami azt mondja
magáról: „itt nagy dolgok történnek”. Ideges voltam:
a körmeim a tenyerembe mélyesztettem, és az ajkam
harapdáltam. A szívem majd kiugrott a helyéről. Az
is lehet, hogy mindjárt elnyel a föld, gondoltam.

Mindjárt megjelenik Lander, és mindennek vége
lesz.
Azzal ütöttem el az időt, hogy hangosan megszá-
moltam, hány szék van a nézőtéren. Jól hallhatóan
174 remegett a hangom.
– Harmincnyolc… negyvenöt…
– Százhat – szólalt meg valaki a hátam mögött.
Megijedtem.
– Henriëtte!
– Szia, Liselot, már itt is vagy?
– Apa hozott el, de aztán el kellett mennie egy ér-
tekezletre.
Henriëtte kivett egy szövegkönyvet a hóna alól,
és felém nyújtotta.
– Az új verzió. Olvasd át.
Belelapoztam. Hallottam, hogy Henriëtte bemegy
a színpad mögé, és elkezd matatni valamit. Aztán ki-
nyitott egy oldalajtót, és bekiáltott:
– Ezt pedig neked szereztem.
Egy gyönyörű, antik kerekes széket tolt maga
előtt. A kerekei fából, az ülése pedig bőrből készült.
A háttámlájába göndör fürtöcskés angyalkák voltak
faragva. Henriëtte segített beszállnom. Úgy érez-
tem magam, mint egy királynő. Mint egy királynő
a trónján.
– Ez káprázatos, Henriëtte! – kiáltottam, és meg-
öleltem.
Elkezdtek szállingózni a többiek, és a színpadon las-

san kigyúltak a fények. Lully darabjába is belehall-
gattunk, ami rögtön visszavitt minket XIV. Lajos
idejébe. A kerekes székem lakkozott fája ragyogott

az elégedettségtől. Annyira boldog voltam, hogy
újra ott lehetek, hogy egy ideig még Landerről is
megfeledkeztem.
Aztán egyszer csak ott állt előttem. Éreztem, hogy
az arcomra fagy a mosoly. Mintha a szívem is megállt 175
volna egy pillanatra. A kezem, amit épp a levegőben
tartottam, az ölembe hullott. Furcsa volt. Nagyon
furcsa. Néztük egymást. Mire gondolsz, kérdeztem
kimondatlanul. Mondj valamit, ordítottam magam-
ban. De Lander hallgatott, és csak nézett.
– Ha ha ha ha. Stayin’ alive, stayin’ alive – énekelte
Aleyd a kulisszák mögött.
Lander levette rólam a szemét, és a lábamra pil-
lantott.
Aleyd letámadott. Úgy záporoztak belőle a kérdé-
sek, mint a géppuskatűz. Ratatatatata! Bólintottam,
megráztam a fejem, megvontam a vállam. Közben
a szememmel Landert követtem. Körbesétált a szín-
padon, lement a nézőtér felé vezető lépcsőkön, és
eltűnt. A reflektorok fénye miatt nem láttam, merre
ment.
De hiszen itt van Lander, mondtam magamban,
és a szívemre tettem a kezem, hogy érezzem, élek-e
még.
A következő hetek csigalassúsággal vánszorogtak.

Lander csak a színdarabban volt hajlandó hozzám
szólni. És csakis mint gróf, még véletlenül se mint
Lander. Rettenetes volt, minden pillantása kínzott.
Úgy viselkedett, mintha én ott sem lettem volna.
Emiatt minden egyes próba kínszenvedéssé vált. Azt
se bírtam elviselni, ha valaki kedvesen vagy bátorí-

tón szólt hozzám. Mindent támadásnak vettem. Már
nemcsak a lábam volt érzéketlen, mint egy fatuskó,
hanem én magam is. Amszterdam sem volt többé re-
ménysugár.
176
Egészen máshogy képzeltem Amszterdamot. Vörös
téglából épült, egyforma házak hosszú sorát pillan-
tottam meg először. Csak a függönyök különböztek,
és nem is volt verkli minden utcasarkon.
Aztán a belvárosban tágra nyitottam a szemem.
Óriási volt a nyüzsgés: villamosok, autók és bicik-
lik, rengeteg bicikli. És azok a gyönyörű kis hidak
a csatornák felett! És a bájos terecskék! Majdnem
mindegyiken zenélt egy… hát igen, verkli. Szájtátva
bámultunk ki a busz ablakán, és izgatottan kiáltoz-
tunk: „Odanézz, milyen szép!”, „Menő, mi?”
Jos épphogy kikerülte a villamost, és bekanyaro-
dott egy mellékutcába. Megérkeztünk a De Brakke
Grond elé. Az épület előtt egy nagy hirdetőoszlop
állt, rajta a mi előadásunk plakátja. Néhány járókelő
pont azt nézegette! A bejárat fölötti hangszórókból
egy flamand együttes száma szólt. Egy virágos szok-
nyát viselő, fiatal nő jött ki elénk.
– Könnyen idetaláltatok? – kérdezte lazán.
– Jé, egy flamand csaj Hollandiában? – csodálko-
zott Aleyd.
– Hát persze, te tök, ez egy flamand kulturális
centrum! – mondta Jean.
Lander a falba épített, üvegből készült műalko-
tást bámulta. Az emberek, akik épp a plakátunkat
nézték, most kíváncsian pillantgattak felénk: úgy
tűnik, izgalmasabbak voltunk, mint a hirdetőoszlop.

Anneke és Bram elkezdte kirakodni a díszletet, én
pedig begurultam az előtérbe. Elhaladtam a recep
ciós pult, a kávézó és egy könyvesbolt mellett. Be-
lülről is tetszett az épület, rengeteg fát használtak a
berendezéshez. A galéria plafonját lejjebb lehetett 177
ereszteni. Elég furcsa cuccok voltak kiállítva, pél-
dául egy pár fémből készült láb, aminek a tetején fű
nőtt. Ezt jól megnéztem.
Ekkor odajött hozzám Lander.
– Liselot, Henriëtte kérdi, hogy jössz-e.
Felpillantottam. Lander lenézett a földre, és
megfordult. Mintha szégyellte volna magát. Leg-
szívesebben utánakiáltottam volna: Lander, mondj
már valamit! Beszélj hozzám! De csak hallgattam.
Aztán hirtelen és furcsamód valami megkönnyeb-
bülésfélét éreztem belülről, és óvatosan, nagyon
óvatosan elültettem magamban egy virágot: a re-
mény virágját.
Még aznap megjelent az első bimbó a virágon. Va-
csora előtt kicsit sétáltunk még a városban. A Dam
téren lehetett igazán látni, hogy mennyire pezseg ez
a város. A fehér, fekete és tarka galambok mintha a
verkli dallamára táncoltak volna. Az emlékmű lép-
csőin egy jamaicai együttes zenélt, persze teljesen
más stílusban, mint a verkli. Egy csavargó külsejű
alak biciklisárhányóval hadonászott, amit aztán úgy
tartott maga elé, mintha álarc vagy szemüveg len-
ne. Átnézett a lyukakon, és úgy bámult meg engem.
Mintha az egész tér egy emberként kiáltotta volna:
„Itt bármi megtörténhet!”
Visszafelé a városnéző hajók mellett mentünk el.
– Goeie avond, good evening, guten Abend –

mondta egy idegenvezető a mikrofonba. A bon soir-t
már elnyomta a téren átdübörgő villamos, a lámpánál
várakozó autók motorzaja és tülkölése.
– Kéne még egy kis pénzt váltani – mondta Aleyd.
178 – Most akarsz váltani? Szombat este minden bank
zárva van – jegyezte meg Jos.
– Jaj, pedig még anyukámnak is akartam valami
ajándékot venni! – bosszankodott Aleyd.
– Ha akarod, tudok neked kölcsönadni valamen�-
nyi holland forintot…
Aleyd megbökte Jost, és a túloldalra mutatott.
– Nézd, ott ki van írva, hogy CHANGE!
És elindult az úttesten.
– Várj, Aleyd, én is megyek! – és elindultam utá-
na. De ahogy legurultam az úttestre, úrrá lett rajtam
a félelem. Egy pillanat alatt autók vettek körül, és
mire észbe kaptam, Aleyd már rég a túloldalon volt.
Segélykérőn néztem körül. Henriëtte épp mutoga-
tott valamit, és a többiek mind arra néztek. Károm-
kodtam. Az autók dudálva száguldottak el mellet-
tem. Az egyik annyira közel volt, hogy ijedtemben
hátrébb gurultam, de ekkor meg egy fekete ponyvás
teherautó tülkölt rám, és majd kiugrott a szívem a
helyéről. Nemsokára pirosra váltott a lámpa, és az
autók lelassítottak, majd megálltak a keresztező-
dés előtt, így tovább tudtam lavírozni közöttük.
Már csak a járda szélén álló fagyis kocsit kellett vol-
na kikerülnöm, amikor az egyik kerekem belecsú-
szott a villamossín melletti résbe. Aleydet már se-
hol sem láttam. Könyörgő tekintettel néztem körül.
A többiek már elindultak, és én sehogy sem tudtam
kikecmeregni a rohadt villamossínek közül. Próbál-

tam a sín mentén gurulni, hátha sikerül lendületből,
rángattam a kereket, de semmi. A járókelők sem vet-
tek észre.
Ekkor feltűnt a sarkon egy villamos. Hallottam
a csengetését. Kétségbeesetten kapaszkodtam a ke- 179
rekes székem krómtárcsáiba. Izzadó tenyerem meg-
csúszott a hideg fémen. Összerándult a gyomrom a
pániktól.
– Segítség! Henriëtte! Lander! Segítség!
A villamos egyre közeledett. Amikor a többiek
észrevettek, és átrohantak az úttesten, az autók fé-
kezni és dudálni kezdtek. Lander ért először hoz-
zám. Nagyot rántott a kerekes székemen, és feltolt
a járdára. A villamos is fékezett, és alig néhány mé-
terre tőlünk állt meg. Levegőért kapkodtam.
– Nézzél már körül! – üvöltött a vezető az ablakon
kihajolva.
Az egész testem remegett. Henriëtte a kezemet
szorongatta, és azt kérdezte, hogy jól vagyok-e. Né-
hány járókelő megállt nézelődni, de gyorsan tovább-
ment. Gondolom, már hozzászoktak az ilyesmihez.
A villamos elindult. Lander bemutatta a középső
ujját a vezetőnek.
– Nem látod, hogy nem tud járni? – kiabálta.
Aznap este megint sírtam, de most a boldogság-
tól. Úgy éreztem, mindenki szeret. A közönség áll-
va tapsolt, és én is ott voltam a színpadon, a szép,
antik kerekes székemben, a többiek között. Lander
állt mellettem. Megkereste a kezem, majd megszo-
rította. Háromszor kellett meghajolnunk. És végre
felcsillant valami Lander tekintetében a régi időkből!
Csodálatos volt. Vagy bámulatos, ahogy az amszter-

damiak szeretik mondani.
Aznap este alaposan és hosszan ünnepeltünk. És
szívből nevettem, amikor Lander elmesélte, hogy
mit hallott az egyik nézőtől:
180 – Olyan mozdulatlan volt a lába, hogy azt hittem,
tényleg béna.
Haladóknak
1977-ben kezdtem naplót írni, és már három nap 181

után hazudtam. Azt írtam, hogy fülig szerelmes va-
gyok Judithba, hogy mindennap együtt biciklizünk
az iskolába, hogy egymás mellett ülünk az osztályban.
És hogy semmi sem állhat a szerelmünk útjába.
Gyönyörűséges volt.
Egy fiúiskolába jártam, és az égvilágon senkit sem
ismertem, akit Judithnak hívtak volna.
A naplón nem volt lakat, és azt a fiókot sem zár-
tam, amiben tartottam: vakon megbíztam a hat bá-
tyámban. Fél évvel később rajtakaptam az egyiket,
hogy a naplómat olvassa, és én rögtön pontot tettem
életem kitalált történetének végére.
Judith tehát egyik pillanatról a másikra eltűnt, de
nem sokáig maradt távol. A tanulószobán bukkant
fel, mindennap délután négy és hat óra között, ami-
kor persze a leckével kellett volna foglalkoznom.
Eleinte Eefjének hívtam a lány főszereplőt, de aztán
visszatértem a Judithhoz, hiszen végül is vele kezdő-
dött minden. Egy A4-es jegyzetfüzet kitépett lapjai-
ra írtam, és legnagyobb csodálkozásomra nem akart
elszállni az ihletem. Korábban csak néhány oldalig
jutottam az efféle történetekkel.
Vettem egy szép, A5-ös füzetet. Gyerekkorom-
ban sokszor ajándékoztunk ilyen füzeteket egy-
másnak, azóta nem tudok megválni ettől a típustól.
Átmásoltam az első néhány fejezetet, és innentől
kezdve biztos voltam benne: egy regényen dolgo-

zom. Ez volt életemben a harmadik írásom, amit re-
génynek neveztem. Tizenegy éves voltam, amikor
megírtam A gyógyszerfiú című, fejezetekre osztott
könyvemet. Egy fiúról szólt, aki sokáig volt beteg, és
182 emiatt sok orvosságot kellett bevennie. A történet
a saját élményeimen alapult: tizenegy évesen magam
is otthon töltöttem betegség miatt egy viszonylag
hosszabb időszakot. Egy évvel később fejeztem be
a Lodi című regényem. A könyv a Nyugat-Flandriai
Herstbergében játszódik, és egy csapat fiúról szól,
akiknek van egy klubjuk. A klubházuk egy mes-
terséges dombon, egy csakugyan létező épületben
található. A dombot azért hozták létre, hogy oda
lehessen menekülni az árvíz elől, és most le akarják
dózerolni, mert egy szupermarketet akarnak a he-
lyén építeni. A hetvenes évekre jellemző, szociálisan
érzékeny ifjúsági regények stílusának megfelelően
a klub az utcára került, és a befektető élete kisiklott.
A Lodiban már megvolt annak szerelmi történet-
nek a csírája, amit a Duett hamis hangokra című re-
gényben dolgoztam ki.
A könyvek, amiket gyerekként és tinédzserként
olvastam, fontos szerepet játszottak abban, hogy író
lett belőlem, de a Duett hamis hangokra esetében nem
emlékszem konkrét művekre vagy szerzőkre, ame-
lyek a regény megírását inspirálták volna.
Faltam a könyveket. Szisztematikusan átböngész-
tem a könyvtárban fellelhető könyveket, és – szi-
gorúan ebben a sorrendben – a gerincük, a borító,
a kiadó, a fülszöveg és az első mondat alapján eldön-
töttem, hogy el akarom-e olvasni őket.
Azokat a szerzőket, akiket nemcsak gyerek- és ti-

nédzserkoromban olvastam szívesen, hanem a mai
napig szeretek, egy kezemen meg tudom számolni.
Astrid Lindgrent mindig is a harmadik nagymamám-
nak éreztem, Wim Hofmans Wimje és a folytatás,
Wim második könyve óriási hatással volt rám, és re- 183
megve vártam Nina Bawden, Marilyn Sachs és Paul
Zindel új köteteit.
Amíg be nem fejeztem, harmadik regényem címét
többször megváltoztattam. A Duett hamis hangokra
először egy kölcsönvett – jobban mondva ügyetlenül
ellopott – cím alatt futott. A híres musical, a Funny
Girl egyik dalának címét – I’d Rather Be Blue Over
You – ültettem át hollandra. Nem tudtam még, hogy
az angol blue szó nem feltétlenül jelenti azt, hogy ro-
mantikus. Szárítottvirág-gyűjteményemből kivettem
egy pásztortáskát, és az első füzet (összesen hármat
írtam tele) első lapjára ragasztottam, majd filctollal
kék kört rajzoltam köré.
Egy évvel később a várandós nővérem kikotyogta,
hogy milyen neveken gondolkodik: ha a baba lány
lesz, Liselotnak fogja hívni, ha fiú, Landernek. Ne-
kem mindkettő nagyon tetszett, mert ezek a nevek
valahogy azt a benyomást keltették, hogy viselőik
összetartoznak. Búcsút mondtam Judithnak és Bart-
nak, és nem sokkal később magát a könyvemet is
átkereszteltem. Akkoriban kezdtek szlengesebb cí-
meket adni az ifjúsági regényeknek, és valószínűleg
e jelenség hatása alatt döntöttem úgy, hogy a Mondd,
hogy tisztára őrült vagyok lesz a megfelelő választás.
Mai fejjel már azt gondolom, hogy ez a cím nem il-
lik a tartalomhoz, és sokkal logikusabb lett volna az,
hogy Mondd, hogy megőrülsz értem. De alighanem in-

kább rólam szólt a címválasztás: tizenöt évesen már
eléggé biztos voltam abban, hogy más vagyok, mint
a többiek.
Két évvel a legelső mondat leírása után befejez-
184 tem a könyvemet. Még éppen nem voltam tizenhat
éves. A kézirat utolsó mondata: „Az a csaj…!” volt.
A legépelt változatban és a végleges könyvben már
az állt, hogy „Olyan mozdulatlan volt a lába, hogy
azt hittem, tényleg béna”.
A kézirat utolsó mondatát lezáró pontot egy ha-
talmas pacává egészítettem ki a tollammal. Ezzel azt
hangsúlyoztam, hogy nem lesz több mondat, és ez
a bizonyosság rendkívül felszabadító volt.
Az első változatban Lander mesélt először, és
Liselot egy dramatikus pillanat után vette át a szót.
A könyv tehát két részből állt, és azt gondoltam,
hogy ez bőven elég egy duetthez.
A regény – szó szerint is – közel állt hozzám és az

otthonomhoz. Majdnem minden oldalon van önélet-
rajzi elem, létező helyszín vagy személy.
A város, ahol a történet nagy része játszódik,
minden kétséget kizáróan Brugge. Itt születtem, és
itt jártam iskolába tizenhat éves koromig, amikor is
felvettek a genti művészeti középiskolába. Brugge
térképén jó néhány, a regényben fontos szerepet
játszó helyszínt be tudnék jelölni. Lander például
pontosan ott lakik, ahol én felnőttem. Liseloték vil-
lája a Bisschopsdreefen állt, ez az egyetlen gazdagok
lakta utca, amit akkoriban ismertem. Sokszor végig-
mentem rajta, amikor a helyi könyvtárba bicikliztem.
De a ház, ami alapján elképzeltem Liseloték villáját,

nem a Bisschopsdreefen volt, hanem egyszerűen a
szomszédomban. Többször is jártam náluk, így ala-
kultak ki bennem a hatalmas kert, a kis tavacska és
a csirkeól (azaz a nyúlketrecek) részletei. A regény-
ben a színjátszó csoport egy színházban próbál, ami 185
természetesen Brugge Városi Színháza. A kulisszák
mögé egyébként csak a könyv megírása után tettem
be először a lábam. A Donaldnak, a színjátszósok
törzshelyének a színház mögött levő Carrousel nevű
kávézó állt modellt. Azon a helyen ma egy étterem
üzemel. A Paddockot pedig – erre a trendi helyre
viszi Bieke Liselotot – a brugge-i Eiermarkton ta-
lálható, hasonló nevű kocsma alapján raktam össze.
A téren egymást érik a sörözők, amelyek szombat es-
ténként csak úgy versengenek a vendégek kegyeiért.
Tizenhat éves koromban voltam ott először bulizni.
A távolságok akkoriban óriásiak voltak számom-
ra. Egy flamand városokat érintő turné, az utazás
Brüsszelbe, Mechelenbe és Blankenbergébe tizenöt
éves koromban élményszámba ment. Nem emlék-
szem, hogy miért éppen ezt a három várost válasz-
tottam.
Tizenhat évesen Amszterdamban töltöttem egy
hétvégét. A bátyámat látogattam meg, ő ott lakott
egy évig, és sok különleges helyet ismert. Olyan
nagy hatással volt rám ez a kirándulás, hogy megvál-
toztattam a Duett hamis hangokra végét. Ekkor talál-
tam ki, hogy Landert és Liselotot még egyszer ös�-
szehozom a színpadon. A Gyilkosság Párizsban a De
Brakke Grondban, a flamand kulturális centrum-
ban került újra színre, nem messze a Rokintól, ahol
a Duett hamis hangokra utolsó, drámai eseményekkel

teli oldalai játszódnak.
1981-ben döntöttem el, hogy a regényemet elkül-
döm egy kiadónak. Nem feltétlenül azért, mert író
akartam lenni, hanem mert szerettem volna, ha vala-
186 ki véleményt mond a könyvről. Még bőven lesz időm
íróvá válni, gondoltam. Azon a ponton csak annyit
szerettem volna tudni, hogy én voltam-e az egyetlen,
aki szerint Liselot és Lander történetét regénynek
lehet nevezni.
Azon a nyáron, amíg mások a szabadban élvezték
a napfényt, én a szobám hűvösében, egy apámtól ka-
pott régi írógépen legépeltem a regényemet. Az író-
gépet egy költözés során, 2001 nyarán, pillanatnyi
elmezavaromban kidobtam, amit azóta is sajnálok.
Néha látom magam előtt, ahogy a feketére festett,
Gentben készített, számomra oly becses eszköz vád-
lón néz rám egy kukából.
Az első számú kiadó egy 1981. december 17-én
kelt levélben indoklás nélkül elutasította a köny-
vemet. Egy író-olvasó találkozó után Mireille
Cottenje írónőt kértem meg arra, hogy nézzen
bele a kéziratba. Alig egy hét múlva telefonált, hogy
azonnal találkozzunk. Nagyon lelkes volt, írt egy
ajánlást, amit el is küldtem a kettes számú kiadó-
nak. De ők is elutasították a könyvet. Ekkorra már
nagyon szerettem volna, ha kiadják a regényem.
Jos Vandeloo elutasító levele nem rázott meg túl-
ságosan. Javíthatatlan álmodozó voltam, akit egy
cseppet sem riasztott el a kudarc. Így a kéziratom
egy másik íróasztalra vándorolt, ahol a szerkesztőt
azzal bízták meg – ezt egy újsághírben olvastam –,
hogy friss levegőt eresszen be az áporodott, elöre-

gedett kiadó falai közé.
1982. április 16-án jött meg a pozitív válasz.
„Lektoraink véleménye alapján megfontoljuk az ön
regényének kiadását”. Ez volt az első a két hivatalos
levél közül, amit Norberttől kaptam. Első levelét ké- 187
sőbb mindig megmutattam a felolvasóestjeimen. Az
ő válaszával kezdődött minden.
Norbert Vranckx kissé megijedt, amikor először
találkoztunk. Nem egy tizenhét éves fiúra számított.
Én ugyanis egy szóval sem utaltam a koromra. Nor-
bert 1982 és 1994 között küldött levélkéit, képes-
lapjait egy dobozban őrzöm. Miatta nem ment csőd-
be a posta – nagyon gyakran írt, mert nekem nem
volt telefonom. A híreit mindig égszínkék tintával
jegyezte le egy A5-ös jegyzetfüzet kitépett lapjai-
ra. Levelezőlapot is sokszor küldött, és előfordult,
hogy többet is teleírt. Ilyenkor mindig megszámozta
őket, hogy tudjam, milyen sorrendben kell olvasni,
de néha maga is összekeverte a lapokat. A több leve-
lezőlapot tartalmazó borítékok mindig izgalmasnak
bizonyultak.
A Duett hamis hangokra borítójának egy próbaver-
ziója is postán érkezett, teljesen váratlanul. A szer-
kesztővel sosem beszéltünk a borítótervekről, és
akkoriban még azt hittem, hogy a szerzőnek nincs
beleszólása a könyv külalakjába. De kellemes meg-
lepetés ért. Nagyon tetszett a borító terve. Emlék-
szem, egyedül voltam otthon, és majd belehaltam,
hogy megmutathassam valakinek.
A Duett hamis hangokra hivatalos sajtóbemutató-
jára 1983. október 18-án került sor egy brugge-i
könyvesboltban. Az akkori oktatási miniszter is ott

volt, és az olvasástanításról beszélt. Többek között
felhívta a figyelmet az Antwerpeni Egyetemen vég-
zett kutatások eredményeire, miszerint minél több
a kötelező olvasmány az iskolában, a gyerekek annál
188 kevésbé szeretnek olvasni a szabadidejükben.
Els Beerten azt mondta a könyvet bemutató be-
szédében: „ez a regény azért különleges, mert nem
rutinból írták. Írója nem akar görcsösen modern
lenni, nem próbál mesterkélt módon tabukat döntö-
getni, és nem hinti tele divatos szlengszavakkal a szö-
vegét. E regény szerzője minden szót a lelkesedéstől
átfűtve vetett papírra: úgy írt, ahogy érzett, és nem
úgy, ahogy az aktuális divat diktálta.”
A szüleimtől és a testvéreimtől egy követ kaptam
ajándékba. A családom nevében az egyik bátyám
beszélt: „Első pillantásra ez egy közönséges darab
kőnek tűnik, és persze az is. (…) Ez a kő még nem
az a kő, amit adni szeretnénk neked. Hiszen az a kő,
vagyis az a könyv még nem készült el. De reméljük,
hogy a jövőben még sok ilyen követ adhatunk neked,
amiből majd el tudsz kezdeni építkezni. És akkor aj-
tót is adunk a kövek mellé.”
Amikor a Duett hamis hangokra megjelent, tizenki-
lenc éves voltam, és még előttem állt az érettségi. Ír-
tam ugyan egy könyvet az első szerelemről, de ettől
még nem lettem a téma szakértője. Sokat szenved-
tem a külvilág érzéketlenségétől. Azelőtt a szobám
biztonságában írogattam, de aztán hirtelen a nagy-
városba kerültem, és rengeteg olyan olvasóm lett,
akiket egyáltalán nem ismertem. Egyáltalán: olva-
sóim lettek. A pozitív és negatív kritika egyformán
zavarba hozott. Három évig tartott, mire be tudtam

fejezni a második könyvem.
Végül három évet töltöttem Brüsszelben. Ezalatt
jó néhányszor költöztem, és jó néhányszor gondol-
tam azt, hogy rátaláltam az igaz szerelemre. Egy
dolog volt állandó az életemben: a Norberttel való 189
levelezés. Irományait gondosan, dátum szerint szor-
tíroztam, és az íróasztalomon, jól látható helyen
tartottam. A Szerkesztőm levelei nagyon fontosak
voltak számomra.
1985 nyarán a szívemet követtem. A szüleim azt
hitték, hogy Brüsszelben vagyok, és várták a felő-
lem érkező híreket. De én Párizsban voltam, ahol
harmatból és a szerelemből táplálkoztam. Nappal
a városban barangoltam vagy órákig üldögéltem a
Luxemburg kertben. A jövőmről gondolkodtam.
Azon a nyáron Párizsban fontos döntéseket hoztam
nemcsak az életemet, hanem az írói karrieremet
illetően is. Közben egy új könyvemen, a Suzanne
Dantine-on dolgoztam, s az erre szánt jegyzetfüze-
tembe befejezetlen és soha el nem küldött leveleket
írogattam. Ezeket a leveleket nem a kortársaimnak
vagy a családomnak szántam, hanem az akkori szer-
kesztőmnek, és ennek az időszaknak a zaklatott-
sága miatt maradtak befejezetlenül. Ebből látszik,
hogy a szerkesztőm mennyire fontos volt számom-
ra. Szép dolog, ha valaki egy kéziratot egy könyvvé
képes átdolgozni, de ez még önmagában nem elég.
Valakiből csak akkor lehet nagybetűs Szerkesztő,
ha életét összeköti írójának életével, ha képes arra,
hogy hatással legyen írójának életére, azaz a művei
re is.
Amint a Duett hamis hangokra megjelent a köny-

vesboltokban, elkapkodták. Akkoriban Flandriá-
ban már rég nem bukkant fel új név az ifjúsági iro-
dalomban, és a tény, hogy a szerző még nem múlt el
húszéves, különösen izgatta az olvasókat. A kritikák
190 vagy magasztalták, vagy kifejezetten elmarasztal-
ták a regényt, de a vihar igazán akkor tört ki, amikor
megkaptam érte a Gyerek- és Ifjú Olvasók Díját. Míg
egy recenzens szerint a könyv éppen elérte a felső
tagozatos diákok fogalmazásának átlagos színvona-
lát, egy másik a döbbenetesen tehetséges írót látta
bennem.
Egyszer egy interjúban megkérdezték, men�-
nyit változtatott a szövegen a szerkesztő. Azon túl,
hogy elhallgattam, milyen pocsék a helyesírásom,
őszintén válaszoltam: „Valamennyit húztunk belő-
le, de nem túl sokat. A húzások nem befolyásolták
a tartalmat. (…) A szöveget elsősorban stilárisan
javították. A szerkesztő például jobbnak látta azt
írni az esztétikatanárnő bemutatásánál, hogy Wind
teste »szinte csak a csípőjéből és a melleiből állt«,
ahelyett, hogy » bögyös-faros« . Volt még néhány
apróság. Amikor Lander és Liselot beszáll egy lift-
be, én megengedtem, hadd szerelmeskedjenek egy
kicsit, és azt írtam: »Hosszasan csókolóztak. Egé-
szen pontosan hétemeletnyit.« A csókolózás ki lett
javítva ölelésre. (…) Az eredeti változatban Liselot
és Lander együtt is alszik, de erre meg azt mond-
ták a kiadóban, hogy túl közhelyes, így végül úgy
döntöttem, hogy inkább nem árulok el mindent, és
hadd legyen meg az olvasónak a saját verziója a tör-
téntekről. Az eredeti változatban Liselot Lander
»nemi szerve mellé« teszi a kezét, de ezt kihúzták és

»bőrt« írtak helyette, mert egy ilyen szó nem illik if-
júsági regénybe.” Azt nem mondtam az interjúban,
hogy a cserét akkor vettem észre, amikor az első ki-
adás már a boltokban volt. A harmadik kiadásban
lett a bőrből megint nemi szerv. (A magyar kiadás- 191
ban „hasa alatt” szerepel.)
A Duett hamis hangokra nagy siker lett: az első
kiadás 4023 példánya négy hónap alatt elfogyott.
A második kiadás 1984 februárjában, a harmadik
pedig 1984 decemberében jött ki.
Meg kellett szoknom a figyelmet. Korábban min-
dig „egyedül” voltam: álmodoztam és én hallgat-
tam meg másokat. Aztán hirtelen elvárás lett, hogy
mindenről legyen véleményem, és elkezdtek írónak
nevezni, pedig sosem gondoltam volna, hogy író le-
szek, főleg nem ifjúsági könyvek írója. Azt se tud-
tam, hogy létezik ilyen foglalkozás.
Nagyon megnyugtató, hogy egy negyedszázaddal
később, mostanra sem lett minden más. Azok a tizen-
négy éves kamaszok, akik a regényt az első megjele-
nésekor olvasták, ma maguk is tizennégy éves kama-
szok szülei. Megváltozott a divat, másfajta zenéket
hallgatnak a fiatalok, a világ gyorsabban változik, de
a világ leglényege valójában ugyanolyan maradt – a
kamaszok ugyanolyan bizonytalanok, ugyanúgy ál-
modoznak és hasonlóan gondolkoznak, mint akkori-
ban. Első könyvemben alighanem sikerült – még ha
nem tudatosan is – érzékeny húrokat megpengetnem.
Ha valaki tizennégy évesen ír az első szerelemről,
egészen máshogy viszonyul az első csókhoz, mint
egy negyvenéves.
Amikor az első regényemet írtam, már kezdtem ki-

venni a részem a világból, de gyakran jártam a felhők
között. Azt játszottam, hogy élek. Nézője voltam az
életemnek. Sok mindent megfigyeltem, főleg olyan
apróságokat, amiknek nem volt óriási jelentősége,
192 de nekem rengeteg örömöt okoztak. A Fin című fe-
jezetben Liselot arról mesél, hogyan érkezett meg az
iskolába a karácsonyi szünet után, és azt játssza, amit
én is sokszor játszottam tizennégy évesen: „Amikor
a terem ajtaja becsukódott mögöttünk, eszembe ju-
tott egy francia film vége: egy ajtó bezárul, a kamera
ráközelít, és a lakozott fán cirkalmas betűkkel tűnik
elő a felirat: Fin.”
Bart Moeyaert

MOEYAERT, Bart - Duett Hamis Hangokra PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

MOEYAERT, Bart - Duett Hamis Hangokra PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Olvasópéldány – © Tilos az Á Könyvek

Fordította: Rádai Andrea

A könyv eredeti címe: Duet met valse noten

The translation of this book was funded by

© Pozsonyi Pagony Kft. – Tilos az Á Könyvek, 2014

Felelős kiadó: Banyó Péter

Produkciós munkák: Wunderlich Production Kft.

Nyomás, kötés: Alföldi Nyomda Zrt.

Néha leküzdhetetlen vágyat érzek arra, hogy írjak. Mint

Omernak, Henriëtte-nek, Paulnak, Patrieknak,

Hétfő reggel iskolába menet láttam, hogy két lány 7

– Csak nem a csajod? – kérdezte kihívóan. Persze

amikor megtörtént. Halk kopogás után Vervaecke

– Nem mondod! – szakította félbe Alex. Hátba

Hogy oda ne rohanjak – gondoltam –, mindjárt

Amikor hazafele bicajoztunk, meg akartam kérdezni

íróasztalom alá, és káromkodtam egyet, mert még

Vége a sulinak. A terem üres. Én vagyok az új lány. 13

Megálltam, hogy elrakjam a mappákat. Alig tud-

szem rám szegeződik. Azaz, egyvalakinek a tekin-

Apukám nővére, Rachel mindig leszidja apát azért,

A két fejecske felém, majd egymás felé fordult.

Későre járt, amikor az utolsó vignettát is felragasz­

leányvállalatának igazgatójaként. Szóval az ő „bű­

„Fülig szerelmes” – szokták írni a magazinokban. És 19

Alexet, és valószínűleg arra gondolt, hogy ez a sü-

A szünet után dupla matekunk volt. Az osztályból

Segítsek matekból ma délután? Liselot

– állt benne. Különösen az aláírás mellé rajzolt szí-

Nagyon jó lenne! Lander

Én is rajzoltam egy szívecskét a nevem mellé, és vis�-

– Akkor ma délután? – kérdezte egyszerűen. Ho-

És megvan a második, ujjongtam, amikor My­riam­ 23

konyhatündért játszani. Általában igyekeztem kü-

Nem bírtam sokat enni, ebéd után rögtön a szobám- 25

bár nagyon különös volt ez az érzés. Hiszen boldog-

biztosan rengeteg vevő lesz, és három kolléganőm is

volna. És tessék, most meg fogat mosok, és azzal va-

gyönyörű lehet. Arrébb egy sor rododendron, három

30 Elindultunk a lépcsőn a poharakkal és a táskájával.

– Billy Joel – mondtam. – Szerintem nagyon jó

Hirtelen kedvem támadt megérinteni a tollat tartó

Ez csak egyre rosszabb. Ráadásul egész délután túl

34 Az utcáról hirtelen autódudálás hallatszott. Liselot

– Tyútyútyútyú! – két ujjukat a levegőbe tartva

őrült. Ordítani lett volna kedvem, de nem mertem:

Csak nem… gondoltam, és leviharzottam a lép-

És a hollanddoga… meg a franciadoga? – futott

Lander hangosan énekelt, amikor elindult. Olyan 39

A mosogatógép halkan zúgott a konyhában. Apa és

– Na de mit kérdezett Annemie?

– És ekkor Lanterfant azt kérdezte: „Liesebelle,

LANDER/Tehát nagyon szerelmes

Rik széles vigyorral nyitott ajtót. 41

Aztán parancsoló hangnemben hozzátette:

– Liselot, szerinted ki a legjobb srác az osztá-

Liselot meg a táblánál sürgölődik. Nevetni támadt

Alig aludtam valamit az éjjel. Nyugtalanul forgolód- 45

A biciklije csomagtartóján ült, Rikkel és Myriammal

amikor mély hangon megszólalt, hogy „Sziasztok”.

Amikor elolvasta, elvigyorodott. Ezt írta vissza:

Ohó, szóval mégsem olyan bátor, mint amilyennek

Lander megint elvigyorodott, és amikor rám nézett,

– Csak nem a csajod? – kérdezte kihívóan. Persze

– Nem mondod! – szakította félbe Alex. Hátba

Későre járt, amikor az utolsó vignettát is felragasz

leányvállalatának igazgatójaként. Szóval az ő „bű

– Akkor ma délután? – kérdezte egyszerűen. Ho-

És megvan a második, ujjongtam, amikor Myriam 23

– Billy Joel – mondtam. – Szerintem nagyon jó

– Na de mit kérdezett Annemie?

– Liselot, szerinted ki a legjobb srác az osztá-

Wind megsemmisítően pillantott rám, majd Lander

Láttam, hogy Lily tetőtől talpig végigméri Lise

– Épp itt az ideje, hogy végre életet leheljünk ebbe

54 – Hol a fenében vagy, Lander? – Henriëtte dühös

– Na – mondta. – Most mérges vagy?

– Mi lenne, ha kapnál tőlem egy ilyet? – kérdezte

– Rik telefonált – mondta anya, amikor hazaértem. 67

– Az nem kábé ugyanaz? – kérdeztem.

– Apád azt kéri, hogy állítsd fel a karácsonyfát,

– Köszi, Rik – mondtam, bár nem tudtam volna

– Neked meg mi közöd az egészhez? Nem tarto-

– Jó – mondtam. Félig még aludtam. Az is alig ju-

– Jaj, Lander, tudjuk, hogy jót akartál… – mondta

– Ez nem igaz.

– Egy konyakot, drágám?

– Elképesztően jó? Azért ez túlzás… – motyogta

– Tényleg, majd elfelejtettem. Ebben találtok meg

– Vigyázni fogsz a lányomra?

– Akkor mindent megbeszéltünk. Várom a fiatal-

– Már tudom, hogy mitől fogtok felébredni! –

– Ilyenkor már egy óra is sokat számít – mondta

– Tényleg, vajon hogy van Lily?