Reinaldo Arenas

Mielőtt leszáll az éj

1
Bevezetés. A vég.

Azt hittem, hogy 1987 telét már nem érem meg. Hónapok óta rettenetes láz
gyötört. Elmentem egy orvoshoz, aki közölte, hogy AIDS-es vagyok. Mivel
napról napra romlott az állapotom, vettem egy repülőjegyet Miamiba. A tenger
közelében szerettem volna meghalni. Nem kifejezetten Miamiban, hanem a
tengerparton. Úgy tűnik azonban, hogy amit az ember nagyon szeretne, annak a
sátáni bürokrácia keresztbe tesz. Ez alól még a halál sem képez kivételt.
Ami azt illeti, nem szeretnék meghalni, de a szenvedésnél és a
reménytelen fájdalomnál még a halál is ezerszer jobb. Meg aztán, amikor
néhány hónapja betértem egy nyilvános mosdóba, már nem fogadott az a
várakozással teli, cinkos légkör, ami korábban. Tudomást sem vettek rólam. Az
ott lévők úgy folytatták erotikus játékaikat, mintha ott sem volnék. Már nem
léteztem számukra. Nem voltam elég fiatal. Akkor azt gondoltam, hogy legjobb
volna meghalni. Szánalmasnak tartom, ha valaki úgy koldul az életéért, mintha
valami szívesség volna: vagy úgy élsz, ahogy szeretnél, vagy meghalsz. Amíg
Kubában éltem, csak azért viseltem el azt a rengeteg csapást, mert erőt adott a
szökés gondolata és az, hogy talán kimenthetem a kézirataimat. Most azonban
az egyetlen menekülési út számomra a halál. Szinte minden kéziratot
kijavítottam, amit sikerült kicsempésznem az országból. Egy részük a
barátaimnál van, a többit kiadták. Az emigráció öt éve alatt megírtam a Kell a
szabadság című esszékötetet, amely a kubai valóságról szól, továbbá egy hat
színdarabból álló ciklust, melynek a Hajsza címet adtam; befejeztem két
regényt, A portás és az Út Havannába címmel; ez utóbbit úgy, hogy közben
már betegnek éreztem magam. Azt különösen sajnáltam, hogy úgy halok meg,
hogy a Pentagóniá-t – egy ötkötetes regényciklust, amelyből már megjelent
három: a Celestino hajnal előtt, A hófehér borzak kastélya, és az Ismét a tenger
– már nem tudom befejezni. Azt is sajnáltam, hogy olyan barátoktól kell

2
megválnom, mint Lázaro, Jorge és Margarita. Sajnáltam, hogy a halálom nekik
és anyámnak is fájdalmat fog okozni. De a halál ott loholt a nyomomban, és nem
volt más választásom, mint elfogadni.
Lázaro tudta, hogy nagyon rosszul vagyok, ezért elment értem Miamiba
és New Yorkba hozott; mire megérkeztünk a New York Kórházba, már
eszméletlen voltam. Később elmesélte, hogy nem akartak felvenni, mivel nem
volt biztosításom. Csak egy dolog volt a zsebemben: a végrendeletem
fénymásolata, amit korábban már elküldtem Margaritának és Jorgénak. A
halálomon voltam, de mivel nem volt pénzem, az orvosok nem akartak ellátni.
Szerencsémre ott dolgozott egy francia orvos – Margarita és Jorge ismerőse –,
aki végül segített elintézni, hogy felvegyenek a kórházba. A túlélési esélyem
akkor mindössze tíz szálék volt, ezt egy másik orvos, bizonyos dr. Gilman
mondta később.
A sürgősségin helyeztek el, ahol mind az életünkért küzdöttünk.
Mindenhonnan csövek lógtak belőlem: az orromból, a számból, a karomból.
Inkább hasonlítottam egy földönkívülire, mint egy beteg emberre, de most nem
fogok végigmenni az összes kórházi viszontagságon. A lényeg az, hogy a
várakozásokkal ellentétben nem haltam meg. A francia orvos, dr. Olivier
Ameisen – aki egyébként kitűnő zeneszerző – még arra is megkért, hogy írjak
néhány szöveget, hogy aztán ő megzenésíthesse őket. A belőlem kilógó csövek
és a lélegeztetőgép ellenére úgy-ahogy lefirkantottam neki két szöveget. Olivier
aztán néha-néha bejött a kórterembe, ahol mind haldokoltunk, és elénekelte a
dalokat, amelyeknek én írtam a szövegét, ő pedig a zenéjét. Egy szintetizátort is
hozott magával, ami különböző hangokat produkált, sőt más hangszereket is
lehetett vele imitálni. A kórterem ilyenkor megtelt Olivier és a szintetizátor
hangjával. Szerény véleményem szerint a doktor sokkal tehetségesebb volt
zenésznek, mint orvosnak. Beszélni nem tudtam, ráadásul betettek egy csövet a
számba, ami a tüdőmben végződött. Az igazat megvallva, csakis azért voltam

3
még életben, mert az a gép lélegzett helyettem. Ettől függetlenül, ha egy kicsit
megerőltettem magam, le tudtam írni a véleményemet Olivier dalairól egy
füzetbe. Nagyon tetszettek. Az egyiknek Emlékem virága, a másiknak Himnusz
volt a címe.
Lázaro időről időre bejött a kórházba. Általában magával hozott egy
verseskötetet is, amit találomra felcsapott valahol, majd felolvasta azt a verset,
ami azon az oldalon szerepelt. Ha nem tetszett, akkor megmozdítottam a
testembe helyezett csöveket, mire Lázaro egy másikat kezdett felolvasni. Jorge
Camacho minden héten felhívott Párizsból. Épp A portás francia fordításán
dolgoztak, és olykor tanácsot kért tőlem, ha elakadtak egy-egy nehezebb
kifejezésnél. Kezdetben akadozva beszéltem, de aztán jobban lettem, és
áthelyeztek egy külön szobába. Szerencsére, mert így legalább volt egy kis
nyugalmam, még ha megmozdulni képtelen voltam is. Ráadásul kivették a
csövet a számból, úgyhogy már beszélni is tudtam, így végül sikerült lefordítani
A portás-t.
Három és fél hónap elteltével engedtek ki. Alig tudtam mozogni, ezért
Lázaro segített felmenni a lakásba, ami szerencsétlenségemre a hatodikon van,
lift pedig nincs a házban. Nagy nehezen felküzdöttem magam. Lázaro nagyon
szomorúan ment el. Amikor magamra maradtam a lakásban, úgy-ahogy
nekiálltam takarítani, mire egyszer csak egy Troquemichelnek nevezett
patkányméreggel teli borítékot pillantottam meg az éjjeliszekrényen: ez
hatalmas erőt adott, mivel egyértelmű volt, azért hagyták ott, hogy bevegyem.
Akkor eldöntöttem, hogy az öngyilkosságot – amit szép csendben már
tervezgettem egy ideje – elhalasztom. Nem adhattam meg ezt az örömöt annak,
aki odatette a borítékot.
Hatalmas fájdalmaim voltak, és a tetejében iszonyú fáradtság vett rajtam
erőt. Pár perccel később megérkezett René Cifuentes, aki segített a takarításban,
és elment bevásárolni. Végül egyedül maradtam. Nem volt erőm leülni az

4
írógéphez, ezért fogtam egy diktafont, és elkezdtem rámondani az életem
történetét. Egy ideig beszéltem, aztán pihentem egy kicsit, majd folytattam. Mint
ahogy az később majd kiderül, az önéletrajzomba már Kubában belekezdtem, a
címe Mielőtt leszáll az éj lett. Olyan voltam, mint egy űzött vad: be akartam
fejezni, mielőtt elérkezik az éjszaka. Fenyegető gyorsasággal telt az este. A halál
éjszakája volt. Be kellett fejeznem az önéletrajzomat, mielőtt leszáll az éj.
Kihívásként fogtam fel; így dolgoztam hát a memoáromon. Telebeszéltem egy
kazettát, majd odaadtam Antonio Valle barátomnak, aki aztán legépelte a
szöveget.
Már több mint húsz kazettát elhasználtam, de még mindig nem esteledett
be.
1988 tavaszán jelent meg A portás Franciaországban. Elsöprő sikert
aratott mind a kritikusok, mind az olvasók körében. A Médicis-díj „legjobb
külföldi regény” kategóriájának döntőjébe is bekerült, két másik regény mellett.
Mivel meghívtak az Apostrophes című francia tévéműsorba, a kiadó küldött egy
repülőjegyet. A legnézettebb kulturális műsor volt az országban, élőben
közvetítették egész Európában. Elfogadtam a meghívást, bár azt sem tudtam,
hogy egyáltalán képes leszek-e elhagyni a lakásomat, lemenni a lépcsőn és
felszállni a repülőre. Azt hiszem, végül a barátaim, Margarita és Jorge
unszolására adtam be a derekam, és mentem el Párizsba a forgatásra. Szinte
senki sem tudta, hogy miközben a több mint egy órás műsorban beszéltem,
haldokoltam. Néhány napot Párizsban töltöttem, majd visszatértem az
önéletrajzomhoz. Eközben még az Angyal-domb című könyvem fordítását is
ellenőriztem – ez egy romantikus és szarkasztikus paródia Cirilo Villaverde
Cecilia Valdés című műve alapján, amelyet Liliane Hasson fordított le,
kitűnően.
Az egészségi állapotom azonban nem javult, sőt egyre rosszabb lett. Ismét
elkaptam a tüdőgyulladás egyik fajtáját, a PCP-t. Ezúttal rosszabbak voltak a

5
túlélési esélyeim, mivel a szervezetem sokkal gyengébb volt, mint első
alkalommal. Végül túléltem a tüdőgyulladást, de a kórházban sikerült
összeszednem más rettenetes betegségeket, többek között rákot, Kaposi-
szarkómát, fletibiszt és egy taxoplazmózisnak nevezett szörnyűséget, ami
egyfajta vérmérgezés az agyban. Még az orvosom, dr. Harman is olyan
sajnálkozva nézett rám, hogy néha nekem kellett őt vigasztalnom. Mindenesetre
sikerült túlélnem a betegségeket, legalábbis a legrosszabbon túl voltam. Be
kellett fejeznem a Pentagóniá-t. A kórházban álltam neki a Nyári meleg-nek.
Infúziót kötöttek rám, így elég nehezen ment az írás, de megfogadtam, hogy
eljutok addig, ameddig csak lehet. Nem az elején kezdtem a regényt – amely a
ciklus alapműve volt –, hanem a „Teknősbuszok” című fejezetnél. Miután
kijöttem a kórházból, végre befejeztem az önéletrajzomat – ezt a bevezetést
leszámítva –, és folytattam a Nyári meleg-et.
Eközben Roberto Valeróval és María Badíasszal együtt ellenőriztük a
Pentagónia ciklus ötödik regényét, A rablótámadás-t. Ezt a kéziratot még
Kubában firkantottam le kapkodva, hogy ki tudjam vinni az országból.
Robertónak és Maríának így nem kevesebb volt a feladata, mint hogy a regényt
egy érthetetlen nyelvről spanyolra fordítsa. Végül sikerült begépelni a szöveget,
ami a Firestone könyvtárba került a többi eredeti művem mellé, ezek mind
megtekinthetők a Princeton Egyetemen.
Az idő tájt érkezett meg anyám Kubából, egy olyan kiutazási engedéllyel,
amit Castro ravasz módon azért bocsát az idős emberek rendelkezésére, hogy
így szerezzen magának még több valutát. Nem volt más választásom, Miamiba
kellett utaznom. Anyám nem vette észre, hogy a halálomon vagyok, még
vásárolni is elkísértem. Nem mondtam neki semmit a betegségemről, és még
most – 1990 közepén – sem tud róla. Miamiban ismét tüdőgyulladást kaptam,
így New Yorkba megérkezve egyenesen a kórházba mentem. Miután

6
kiengedtek, elutaztam Spanyolországba, Jorge és Margarita hétvégi házába. Ott
tiszta, friss levegőt szívhattam.
Emlékszem, hogy Jorge házában, a Los Pajares birtokon voltunk – 1988
őszén –, amikor eszünkbe jutott, hogy mi lenne, ha írnánk Fidel Castrónak egy
nyílt levelet, amelyben népszavazás kiírását indítványozzuk. Valami olyasmire
gondoltunk, mint amilyet Pinochetnek is írtak. Jorge mondta, hogy írjam meg,
majd mindketten fejest ugrottunk a munkába. Ketten szignóztuk: úgy voltunk
vele, hogy ha több aláírást nem szerzünk, a mi két szerény szignónkkal akkor is
elküldjük a levelet. De nem így történt, végül több ezren írták alá, köztük nyolc
Nobel-díjas.1 Nagyon kemény munka volt, ráadásul a birtokon nem volt se folyó
víz, se villany. A levél több újságban is megjelent, és szörnyű pofon volt
Castrónak, mivel bebizonyította, hogy az ő diktatúrája még a Pinocheténél is
rosszabb, mivel egyértelmű volt, hogy ő soha az életben nem fog kiírni szabad
választásokat. A levélre adott választ ajánlom azok figyelmébe, akik naiv módon
még mindig hisznek a Castróval való párbeszéd lehetőségében, ugyanis az
aláírókat először is „a CIA ügynökei”-nek, aztán „szemétládák”-nak nevezte.
Világos, hogy Castrónak már nincs más választása, mint az emigránsokkal való
párbeszéd, ha továbbra is hatalmon kíván maradni. Ennek ellenére elképesztő,
hogy sok emigráns, köztük értelmiségiek is, a dialógust pártolják. Ezzel teljes
mértékben figyelmen kívül hagyják Castro személyiségét és ambícióit. Persze
Castro még párbeszéd-bizottságokat is létrehozott Kubában, amelyek vezetői
nem átallják emberi jogi bizottságok elnökeinek nevezni magukat. Színes
társaság ez: egyfelől ott vannak  Kubában és külföldön egyaránt  Castro
ügynökei; aztán megtalálhatók azok, akiket pusztán a szereplési vágy hajt; és ott
vannak végül a harmadik csoport tagjai, azok a gazemberek, akik cinikus módon
ebből akarnak megélni.

1
Un plebiscito a Fidel Castro, R. Arenas és J. Camacho, Betania, Madrid, 1990. (A szerk.)

7
 Egy napon a nép majd megdönti Castro hatalmát, és a minimum az lesz,
hogy kivégzik azokat, akik annyi ideig büntetlenül kollaboráltak a zsarnokkal.
Azokat, akik párbeszédet folytatnának vele, miközben tudják – hiszen
mindannyian tudják –, hogy Castro soha nem mondana le a hatalomról
önszántából, épp csak egy kis pihenőre, valamint gazdasági mentőövre van
szüksége, hogy megerősödjön. Ők legalább annyira bűnösök, mint azok a
spiclik, akik kínoznak és gyilkolnak, sőt talán még nagyobb a felelősségük,
hiszen míg Kubában abszolút terror uralkodik, külföldön legalább lehet az
embernek némi politikai önérzete. Nem ártana, ha azok a paprikajancsik, akik
arról álmodoznak, hogy egyszer majd fontos politikai személyiségek lesznek –
és a tévé közvetíti, amint épp kezet nyújtanak Fidel Castrónak –, sokkal
realisztikusabban néznék a dolgokat: a kötélre kellene gondolniuk, amin ők
lógnak majd a havannai Central park valamelyik fáján. Mert ha eljön az igazság
órája, a nagylelkű kubai nép fel fogja lógatni őket. Legalább fölösleges vérontás
nélkül pusztulnak el, szépen, úgy, ahogy kell. Egy ilyen igazságtétel talán
példaértékű volna a jövő nemzedékeinek, mivel Kuba olyan ország, amely ontja
magából a gazembereket, a bűnözőket, a demagógokat és a gyávákat, méghozzá
a populációhoz képest aránytalanul nagy mennyiségben.

Visszatérve a népszavazásra: számos alkotmányosan megválasztott elnök és

különböző nézeteket valló értelmiségi írta alá a nyílt levelet. A siker azonban
sokat rontott az állapotomon, ugyanis a lakásom egyszeriben tele lett fotósokkal
és újságírókkal. Alig tudtam beszélni, mivel a rák szétrágta a torkomat, de még
így is meg kellett jelennem a kamerák előtt. Ráadásul nem fejeztem be az életem
egyik hosszú periódusát feldolgozó regényemet, A nyár színé-t. Főként a
gyerekkoromat taglalja – fantáziadús, fesztelen formában –, egyébként meg egy
öreg, bolond diktátor története. De őszintén beszél a homoszexualitásról is,
amely tabutéma szinte minden kubai, sőt az egész emberiség számára. A történet

8
egy karneválon bontakozik ki, ahol a népnek sikerül elválasztania a szigetet a
talapzatától, és nekivág vele a tengernek, mint egy hajón. A nyílt tengeren
azonban nem tudnak megegyezni sem a végcélt, sem a politikai berendezkedést
illetően. Jellegzetes kubai perpatvar kerekedik, és a csetepaté közepette senki
sem veszi észre, hogy a sziget szép lassan elmerül, mivel nincs talapzata.
Miközben ezen a több mint hatszáz oldalas regényen dolgoztam, a
Lepratelep című költői trilógiát ellenőriztem, amit már ki is nyomtattak; illetve
Dolores M. Kochnak A portás-ból készített fantasztikus angol nyelvű fordítását
néztem át  ez hamarosan meg is jelenik.
Úgy veszem észre, hogy lassan a beszámolóm végére érek – ami
valójában az életem végét jelenti –, és még alig beszéltem az AIDS-ről. Nem is
nagyon tudnék mit mondani, mivel fogalmam sincs, hogy mi az. Valójában
senki sem tudja. Tucatnyi orvosnál jártam, de mindegyik számára rejtély volt.
Az AIDS-hez kapcsolódó betegségeket ismerik, de magát az AIDS-et úgy
kezelik, mint valami államtitkot. Bizton állíthatom, hogy egyik ismert
betegséghez sem hasonlítható. A betegségek a természet produktumai, és mivel
semmi sem tökéletes, ami a természetből fakad, lehet ellenük küzdeni, sőt le is
lehet győzni őket. Az AIDS ellenben egy tökéletes betegség, természetfeletti
valami, aminek az a feladata, hogy a lehető legkegyetlenebbül,
legszisztematikusabb módon végezzen az emberrel. Senki nem ismer nála
szívósabb kórt. Épp az ördögi tökéletessége miatt gondolom néha, hogy talán az
ember keze is benne volt a megalkotásában. A világ vezetői, a hatalmat gyakorló
osztály – legyen szó bármely rendszerről – és a gazdagok biztosan nagyon
örülnek az AIDS-nek, mert a társadalom margóján élők jó részét felemészti:
azokat, akik nem akarnak mást, csak élni, és ezért szemben állnak mindenféle
politikai dogmával és képmutatással.
De úgy tűnik, hogy az emberiséget, a szegény emberiséget nem olyan
könnyű elpusztítani. Megérte keresztülmenni ezen az egészen, ha csak azért is,

9
mert legalább láthattam a történelem egyik legsötétebb uralmának, a sztálinista
hatalomnak az összeomlását. Ráadásul úgy megyek el, hogy az öregséget nem
kell megtapasztalnom.
Amikor hazaértem a kórházból, leakasztottam az 1979-ben elhunyt
Virgilio Piñera képét a falról, és azt mondtam neki: „Idefigyelj, szükségem van
még három évre, hogy befejezzem az életművemet, az egész emberiség elleni
bosszúmat.” Azt hiszem, Virgilio arca ekkor elkomorodott, mintha valami
igazán arcátlan, túlzó dolgot kértem volna tőle. Majdnem három év telt el
kétségbeesett kérésem óta. A halálom már a küszöbön áll. Az utolsó pillanatig
igyekszem kiegyensúlyozott maradni.
Köszönöm, Virgilio.
New York, 1990 augusztusa

10
A kövek

Kétéves voltam. Meztelenül ácsorogtam, majd lehajoltam, és végignyaltam a

földet. Az első íz, amire emlékszem, a föld íze. Az unokatestvéremmel, a szintén
kétéves Dulce Ofeliával ettem a földet. Vékonyka gyerek voltam, de a hasam
hatalmas a gyomromban tanyázó bélférgeknek köszönhetően, amik a földevéstől
szaporodtak el a testemben. A földet a ház melletti istállóban ettük, ahol lovakat,
teheneket, disznókat, tyúkokat és bárányokat tartottunk.
Valaki megszidott minket, amiért földet eszünk. Ki is volt az? Anyám, a
nagyanyám, valamelyik nénikém vagy a nagyapám? Egyik nap iszonyú
gyomorgörcs jött rám, és már nem sikerült eljutnom a ház melletti vécéig, így
azt a bilit használtam, ami az ágy alatt volt, ahol anyámmal ketten aludtunk.
Először egy hatalmas bélféreg távozott a szervezetemből: piros színű,
megszámlálhatatlanul sok lábával a vizeletben ugrált. Kétségtelenül dühös volt,
amiért olyan erőszakos módon szakították ki megszokott közegéből. Attól fogva
nagyon féltem a bélféregtől. Miközben szorosan anyámhoz bújtam, éjszakánként
az álmodtam, hogy a féreg be akar mászni a gyomromba.
Anyám gyönyörű, végtelenül magányos asszony volt. Egy férfit ismert
egész életében, az apámat. De csak pár hónapig élvezhette a szerelmét. Apám
igazi kalandor volt: beleszeretett anyámba, megkérte a kezét a nagyapámtól,
majd három hónap múlva faképnél hagyta. Anyám akkor apám szüleinél lakott,
ott várta egy évig, hogy apám visszajöjjön, de ő soha nem tért vissza. Amikor
három hónapos voltam, visszaköltözött a szüleihez velem, kudarcának
gyümölcsével. Nem emlékszem arra a helyre, ahol születtem. Soha nem
ismertem apám családját, de azt hiszem, hogy vidéken, Oriente északi részén
éltek. A nagyanyám és mindenki más a házban úgy nevelt, hogy gyűlöljem
apámat, amiért – ez volt a hivatalos terminus – „becsapta” anyámat. Emlékszem,

11
hogy megtanítottak egy dalra, ami egy olyan fiúról szólt, aki megölte az apját,
hogy megbosszulja, amiért az elhagyta az anyját. Az egész család elragadtatva
hallgatta, ahogy énekeltem. Akkoriban nagyon népszerű dal volt, egy olyan nő
viszontagságairól szólt, akit megszégyenített a szeretője, mivel gyereket nemzett
neki, majd eltűnt. A dal így ért véget:

Magzatból fiú lett, fiúból férfi,

magától ment harcba, nem kellett hívni.

Bosszúból tette, hogy megölje az apját,

így tesz az ember, ha képes még szeretni.

Egyik nap anyámmal valamelyik nénikémhez tartottunk. Épp a folyóparton

sétáltunk, amikor láttuk, hogy egy jóképű, magas, barna hajú férfi egyenesen
felénk tart. Anyám hirtelen nagyon ideges lett, fogott néhány követ a folyóból,
és megcélozta a férfi fejét, ám az idegen a kőzápor ellenére sem állt meg.
Amikor odaért hozzánk, megállt előttem, benyúlt a zsebébe, kivett két pesót,
odaadta, majd megsimogatta a fejem, és elszaladt, mielőtt valamelyik kő komoly
sebet ejthetett volna a fején. Az út hátralevő részében anyám megállás nélkül
sírt. Amikor megérkeztünk a nénikémhez, megtudtam, hogy az a férfi az apám
volt. Sem őt, sem a két pesómat nem láttam többé. A nénikém kölcsönkérte
anyámtól, de nem tudom, hogy aztán visszafizette-e neki.
Ahogy akkoriban mondták, anyám „elhagyott” nő volt. Nagyon nehezen
találhatott volna új férjet magának. Úgy tartották, hogy a házasság a
hajadonoknak való, őt ezzel szemben már lóvá tették. Ha egy férfi közeledett
hozzá, úgy vélték, csak azért teszi, hogy „kihasználja”, úgyhogy anyámnak
résen kellett lennie. A táncmulatságokra is együtt mentünk, mindig magával vitt,
annak ellenére, hogy még csak négyéves lehettem. Amikor felkérték táncolni,
leültem egy padra, és amikor vége lett a dalnak, odajött és leült mellém. Ha
12
anyámat valamelyik férfi meghívta egy sörre, én is vele mentem. Sört ugyan
nem ittam, de az udvarlójának jó sok „kaparóst” kellett vennie nekem. Vidéken
neveztük így a fagylaltot, mert úgy készítettek, hogy egy kefével lekapargatták a
jégtömb felületét. Anyám talán azt hitte, hogy azokon a táncmulatságokon
találhat magának egy komoly férfit, aki majd elveszi őt; de végül nem jött össze,
vagy talán nem is akarta. Azt hiszem, hogy anyám örökre hű maradt apám
hűtlenségéhez, és ezért inkább a szűzi életet választotta, ami keserű,
természetellenes és kegyetlen volt, hiszen még csak húszéves volt, amikor apám
elhagyta. Anyám szüzességi fogadalma rosszabb volt, mint egy valódi
szűzlányé, mivel ő, ha néhány hónapig is, de megtapasztalta a gyönyört, amiről
aztán örökre le kellett mondania. Mindez nagyon keserűvé tette.
Egyik este, amikor az ágyban feküdtem, anyám kérdezett tőlem valamit,
ami teljesen megdöbbentett. Azt kérdezte, hogy nagyon szomorú lennék-e, ha ő
meghalna. Megöleltem, és sírni kezdtem. Azt hiszem, ő is sírt, és kért, hogy
felejtsem el az egészet. Később – de talán még abban a pillanatban – rájöttem,
hogy véget akart vetni az életének, én azonban meghiúsítottam a tervét.
Továbbra is csúnyácska, nagy hasú, nagy fejű gyerek voltam. Ami a
gyereknevelést illeti, nem hiszem, hogy anyámnak sok gyakorlati érzéke lett
volna hozzá. Fiatal és tapasztalatlan volt, a nagyanyám házában élt, aki magára
vállalta a háziasszonyi szerepet, vagy ahogy ő mondta, „kezében tartotta a
gyeplőt”. Anyám egyedülálló anya volt, ráadásul a családjával élt. Nem
hozhatott meg önállóan semmilyen döntést, még engem illetően sem. Nem
tudom, hogy szeretett-e engem akkoriban, de emlékszem, hogy egyszer, amikor
sírtam, olyan durván kapott fel, hogy átdobott a vállán, és fejjel előre a földre
estem. Máskor egy zsákból készült függőágyban ringatott, de olyan vadul, hogy
kiestem az ágyból. Azt hiszem, emiatt lett tele a fejem dudorokkal és
horzsolásokkal, de túléltem az eséseket. A kunyhónkban szerencsére földből
volt a padló.

13
 Más nők is laktak a házban: hajadon nagynénik, akik olyan fiatalok
voltak, mint anyám, de már vénkisasszonyok, lévén hogy elmúltak
harmincévesek. Ott élt anyám egyik sógornője is, Dulce Ofelia anyja, akit
elhagyott anyám egyik testvére. A házas nénikéim is gyakran eljöttek, és
hosszasan elidőztek a házban. Elhozták a gyerekeiket, akik nálam nagyobbak
voltak, és akiket irigyen figyeltem, mert ismerték az apjukat, és ez olyan
könnyedséggel és magabiztossággal ruházta fel őket, amivel én soha nem
rendelkeztem. A rokonok mind közel laktak nagyapám házához. Néha eljöttek,
ilyenkor nagyanyám sütött valami édességet, és hamar nagy ünnepség
kerekedett. Ott élt velünk még a dédnagyanyám is, aki olyan öreg volt, hogy alig
tudott már mozogni, és az idő nagy részét egy széken ülve töltötte, közel a
rádióhoz, amit nem hallott.
Nagyanyám – aki állva pisilt, és Istennel beszélgetett – volt a ház úrnője.
Minden szerencsétlenségért, amit elszenvedtünk, kérdőre vonta Istent és a
Szűzanyát. A szárazságért, a villámért, ami egy pálmafába vagy lóba csapott
bele, az elpusztult tehenekért, amikkel gyógyíthatatlan kór végzett, vagy a
nagyapám részeg dorbézolásaiért, amelyek az ő megverésével végződtek.
Nagyanyámnak akkoriban tizenegy hajadon lánya és három nős fia volt. Ahogy
telt az idő, a lányai találtak maguknak férjet, de csak ideig-óráig, mert néhány
hónappal azután, hogy elvitték őket a háztól, elhagyták őket, akárcsak anyámat.
Kívánatos nők voltak, de valaminő balsors folytán egy férfit sem tudtak
megtartani. A nagyszüleim háza kövér nőkkel és hozzám hasonló síró
gyerekekkel volt tele. Gyerekkorom világát elhagyott nők népesítették be, az
egyetlen férfi a háznál a nagyapám volt. Nagyapám, a hajdani Don Juan, aki
vénségére kopasz öregember lett. Nagyanyámmal ellentétben ő nem beszélgetett
Istennel, csak magával, de olykor felnézett az égre, és eldörmögött egy átkot.
Több gyereke is született a környék asszonyaitól, akik aztán nagyanyám házába

14
költöztek. Attól fogva a nagyanyám soha többet nem feküdt le vele, így ő is
olyan szűzi életet élt, mint kétségbeesett lányai.
Nagyapám olykor dührohamot kapott, ekkor megnémult, majd eltűnt a
házból, felment a hegyekbe, és heteken keresztül az erdőben aludt. Hitetlennek
vallotta magát, egész életében leszarta Istent. Talán azért, hogy a nagyanyámat
gyötörje, aki úton-útfélen térdre vetette magát, és kérte az eget, hogy adjon meg
neki valamit, amit aztán általában nem kapott meg.

15
A liget

Úgy vélem, a gyerekkorom egyedülálló és csodálatos volt, mert teljes

nyomorban és szabadságban telt, a hegyek között, erdővel, állatokkal,
jelenésekkel és csupa olyan emberrel, aki közömbös volt irántam. A létezésemet
nem indokolta semmi, nem érdekeltem senkit, ezért akármikor elszökhettem,
anélkül, hogy bárki is kíváncsi lett volna arra, hogy hova megyek, vagy mikor
térek vissza. Az erdőben csatangoltam, ahonnan nézve minden sokkal szebbnek
tűnt, és a valóság is értelmet nyert. Olyan harmóniát éreztem ilyenkor, mely
odalent, a nénikéim zsibongása, a nagyapám átkai és a tyúkok kotkodácsolása
között elképzelhetetlen lett volna… A fák titkos életet élnek, amit csak akkor
érthet meg az ember, ha felmászik rájuk. Mászás közben fokozatosan tárul fel ez
az egyedülálló, ritmikus, mágikus és harmonikus világ, az azt benépesítő
kukacokkal, rovarokkal, madarakkal és mindenféle kártékony, látszólag
érdektelen állattal, amelyek aztán elárulják titkaikat.
Egy nap, amikor az erdőben sétáltam, találtam egy magzatot. Biztos az
egyik nénikém hagyta ott, miután elhajtotta, vagy elvetélt. Nem tudom, hogy az
a legyek által belepett kis test magzat vagy újszülött volt-e, mindenesetre úgy
gondolom, valamelyik unokatestvérem lehetett, akivel soha nem nyílt alkalmam
játszani.
Nagyanyám házát gyakran árasztották el az unokatestvéreim, akik az
anyjukkal jöttek, hogy mind együtt ünnepeljük az újévet. Máskor valamelyik
nénikém bukkant fel, aki épp a férje elől menekült, miután az jól megverte.
Később, amikor visszament a férjéhez, a gyerekét a nagyanyám gondjaira bízta.
Szinte mindig ott volt valamelyik korombeli unokatestvérem a házban.
Folyamatos volt a mozgás, a nénikéim a csetepaték közepette mostak, söpörtek,
poroltak és vasaltak. Nagyanyám állandóan a konyhában trónolt  egyik

16
nénikém sem tanult meg főzni, mivel nem engedte meg nekik. A konyha
szentély volt, nagyanyám ott serénykedett a tűzhely mellett, aminek lángját az a
száraz rőzse tartotta életben, melynek begyűjtésében én is segédkeztem. Habár a
házban mindig sokan voltak, mindig megtaláltam a módját, hogy ellógjak a
hegyekbe, a ligetbe vagy a patakhoz. Azt hiszem, életem legtermékenyebb
időszaka volt a gyerekkorom. Az a világ egyet jelentett a kreativitással. Hogy
megtöltsem valamivel a súlyos magányt, amely az állandó zaj közepette
nehezedett rám, a szegényes vidéket személyekkel és szinte mágikus,
természetfeletti jelenésekkel népesítettem be. Az egyik szellemet különösen
tisztán láttam: egy öregember volt, és valami karikát pörgetett a karján a
hatalmas, csodálatos fügefa alatt, mely a házunkkal szemben nőtt. Ki volt ez az
öreg? Miért pörgette a karikát, mely leginkább egy biciklikerékhez hasonlított?
A rám váró borzalmakat jelképezte? Az emberiségre váró borzalmakat? A
halált? Mindig is közel állt hozzám a halál; olyan hűséges társam volt, hogy
néha sajnálom, hogy meghalok, mert akkor talán a halál is elhagy.
Csupán ötéves voltam, amikor agyhártyagyulladást kaptam  ez akkoriban
halálos betegségnek számított. Szinte senki nem élte túl. A nyirokcsomók úgy
megduzzadtak a nyakamon, hogy alig tudtam mozgatni, ráadásul szörnyű láz
gyötört. De hát hogy is lehet falun, orvosi ellátás és egészségügyi felszerelés
nélkül meggyógyítani egy beteget – vagy legalább felvenni a harcot a
betegséggel? Nagyanyám elvitt egy templomba, ahol egy híres guayacáni
spiritiszta, Arcadio Reyes misézett. Növényekkel végigütögette a testem, és
miután ily módon megtisztított, egy „Orvosi Gyógyvíz” feliratú üvegcsét
nyomott a kezembe – ezt korábban már megáldotta –, valamint felírt néhány
gyógyszert, amit a városban kellett beszerezni. Miközben engem is megáldott,
ismét gyógynövényekkel paskolta végig a testemet és a hátamat. Ezekből főzetet
is készített, amit kúraszerűen kellett iszogatnom. Megmenekültem. Csakúgy,
mint amikor a szilvafa legmagasabb ága eltörött alattam. Zuhanás közben anyám

17
jajgatása kísért. Azt hitte, meghaltam. Azt is élve megúsztam, amikor be
akartam törni egy vad kiscsikót, de leestem róla, fejjel előre a kövekkel teli
földre. Amikor a csupán néhány fadarabbal letakart kútba estem, szintén
szerencsém volt, mert a feneke tele volt vízzel.
Világomat továbbra is fák és a háztetők népesítették be, amikre csak azért
is felmásztam, hiába törhettem volna ki könnyűszerrel a nyakamat. A távoli
folyóhoz nem volt könnyű eljutni, át kellett vágni a hegyen, olyan területeken
keresztül, amelyek akkor még teljesen ismeretlenek voltak számomra. Mindig
rettegtem, de nem a vadállatoktól vagy a rám leselkedő valós veszélyektől,
hanem a kísértetektől, amelyek időről időre megjelentek előttem: az öregtől, akit
a fügefa alatt láttam, kezében a karikával; meg a kalapos, lófogú öregasszonytól,
aki valamilyen oknál fogva egyszerre két irányból közelített felém. Meg
mondogatták, hogy a folyó partján felbukkant egy fehér kutya, és aki csak
rápillant, szörnyet hal.

18
A folyó

Idővel a folyó lett számomra a legnagyobb rejtélyek forrása. A víz a legkuszább

kanyarulatokban áramlott, majd lezúdult, sötét pocsolyákat képezve, amelyek
egészen a tengerig csordogáltak, és soha többé nem folytak vissza. Amikor vihar
közeledett és esni kezdett, a folyó zengett, egyszerre dühös és ütemes, mindent
elsöprő lármája egészen hazáig hallatszott. Amikor nagyobb lettem, már
közelebb merészkedtem a vízhez, sőt úsztam is benne. Liliom-folyó volt a neve,
bár soha nem láttam egy liliomot sem a partján. A folyó ajándékozott meg azzal
a látvánnyal, amelyet nem felejtek el, míg élek. Szent János napja volt, az a nap,
amikor az összes falubéli lement fürdeni a folyóhoz. A keresztelkedés ősi
ceremóniája az úszók ünnepévé alakult át. Nagyanyámmal és néhány korombeli
unokatestvéremmel épp a folyóparton sétáltunk, amikor megláttam, hogy arrébb
több mint harminc férfi fürdik meztelenül. A falu összes fiatalja ott volt, egy
szikláról ugráltak be a folyóba.
A testek, hímvesszők látványa igazi megvilágosodás volt a számomra:
kétség sem fért hozzá, hogy a férfiakhoz vonzódom. Tetszett, amit láttam, az,
ahogy a fiúk kijöttek a vízből, rohangáltak a fatuskók között, felmásztak a
sziklára, és újra beugrottak a vízbe. Tetszett azoknak a víztől csöpögő testeknek
és csillogó nemi szerveknek a látványa. A fiúk a vízben lubickoltak, olykor
felbukkantak, majd ismét gondtalanul a vízbe vetették magukat. Még csak
hatéves voltam, de elragadtatva, extázisközeli állapotban figyeltem őket,
szépségük dicsőséges rejtélyét. Másnap felfedeztem az önkielégítést is, persze
hatévesen még nem ejakuláltam, de miközben a meztelen fiúkra gondoltam,
elkezdtem dörzsölni a hímvesszőmet, mígnem az egész testem görcsbe rándult.
Az élvezet és a meglepetés olyan erővel öntött el, hogy azt hittem, ott helyben
meghalok. Nem tudtam, mi az önkielégítés, azt hittem, valami abnormális dolog.

19
De hiába hittem, hogy egyik pillanatról a másikra szörnyet halhatok, addig
folytattam, míg majd’ el nem ájultam.
Magányos játékaim egyike akkoriban az üvegezés volt. Különböző méretű
üres üvegeket állítottam egymás mellé, amelyek a családot, pontosabban
anyámat, nagynénéimet és nagyszüleimet szimbolizálták. A játék azonban egyik
pillanatról a másikra megváltozott, és miközben maszturbáltam, az üvegek a
folyóba ugráló fiatal úszókká változtak. A játék végén a fiúk egyike leleplezett,
belém szeretett és bevitt a bozótosba. Igazi mennyország volt, de hamarosan
annyira rászoktam, hogy végül hatalmas karikák sötétlettek a szemem alatt,
elvesztettem egészséges arcszínem, mire Mercedita nénikémet elfogta a rettegés,
hogy ismét agyhártyagyulladásom van.

20
Az iskola

Hatévesen írattak be a 91-es számú vidéki iskolába Perronalesben, ahol

akkoriban laktunk. Elhagyatott prérik és dombok népesítették be a vidéket, amit
egy országút – valójában egyszerű földút – szelt keresztül, egészen a négy-öt
mérföldre található Holguínig. Perronales Holguín és Gibara, egy tengeri kikötő
között feküdt, ahol sosem jártam. Az iskola messze volt a házunktól, ezért lovon
kellett odamenni. Első nap velem jött az anyám. Az iskola pálmalevelekből
felhúzott épület volt, a tetőt guanóval tapasztották össze, csakúgy, mint a
kunyhóét, amiben laktunk. A tanárnő holguíni volt, ezért busszal, vagy – ahogy
itt Kubában nevezzük – guaguá-val kellett jönnie egy darabig, majd ezt
követően jó pár kilométert gyalogolnia az iskoláig, de a Liliom-folyó első
átkelőjénél általában elé ment az egyik nagyobb diák, és lovon behozta az
iskolába. Tehetséges, bölcs asszony volt, akiben volt valami veleszületett
ártatlanság; megvolt benne az a tehetség – amely nem tudom, a mai tanárnőkben
is megvan-e –, hogy minden egyes gyerekkel szót tudott érteni, és elsőtől
hatodik osztályig minden tantárgyat meg tudott nekik tanítani. Több mint hat
óránk volt, hétvégenként pedig volt egy esti előadás is, amelyet akkoriban „Csók
a hazának” névre kereszteltek. Miután tisztelegtünk a zászló előtt, minden
diáknak el kellett szavalnia azt a verset, amelyet fejből megtanult. Habár nagyon
igyekeztem, mindig eltévesztettem a szöveget. Egyik alkalommal nevetésben
tört ki az egész osztály, mert a „Két herceg” című José Martí-versben nem azt
mondtam, hogy „jön-megy egy szomorú kutya”, hanem azt, hogy „jön-megy
egy sovány kutya”. A vers magasztosságához, amely két herceg temetéséről
szólt, nem illett egy sovány kutya. Biztos a tudattalanom űzött velem tréfát, így
történhetett meg, hogy összekevertem José Martí kutyáját Őrszemmel, a mi
sovány, lógó tökű kan kutyánkkal.

21
 Azonnal beleszerettem néhány osztálytársamba. Emlékszem, egyiküket
Guillermónak hívták, erőszakos, jóképű, beképzelt, kicsit őrült gyerek volt,
mögöttem ült, és mindig a ceruzájával szurkált. Soha nem volt köztünk testi
kapcsolat, csupán pillantások és játékos érintések. Szokásos gyerekes
csintalanság, ami mögött vágy, rajongás, néha szerelem is rejtőzött. A
gyakorlatban azonban legfeljebb odáig jutottunk, hogy miközben pisiltünk –
mintha csak véletlenül –, megmutattuk egymásnak a hímvesszőnket. Egy
tizenkét éves fiú, Darío volt mind közül a legszemtelenebb: mikor hazafelé
mentünk az iskolából, a lovon ülve elővette a péniszét – ami természetesen igen
tekintélyes méretű volt –, és közszemlére tette, hogy minden kíváncsi érdeklődő
kedvére megcsodálhassa.
Bár nem volt testi kapcsolatom ezekkel a fiúkkal, a barátságuk legalább
arra jó volt, hogy megértsem, a magányos maszturbálás nem valami furcsa,
beteges dolog. A fiúk másról sem beszéltek egész álló nap, mint arról, hogy
mikor „verték ki” utoljára, mégis remek egészségnek örvendtek.
Akkoriban csak állatokkal volt szexuális kapcsolatom. Először tyúkokkal,
kecskékkel és kocákkal, amikor kicsit nagyobb lettem, már kancákkal is.
Kancával közösülni általában társas elfoglaltság volt. Felálltunk egy nagyobb
kőre, hogy egy magasságban legyünk az állattal, és átadtuk magunkat a
gyönyörnek: végtelennek tűnő meleg üreg volt.
Nem tudom, hogy a gyönyör igazi forrása a kancával való közösülés volt-
e, vagy az, hogy közben egymást néztük. A lényeg, hogy előbb-utóbb az
iskolából mindenki – köztük az unokatestvéreim és azok a fiúk is, akik
meztelenül fürödtek a folyóban – meghágta a kancát.
Ennek ellenére az első igazi szexuális partnerem nem a fiúk egyike volt,
hanem az unokatestvérem, Dulce Ofelia, aki hozzám hasonlóan gyakran evett
földet. Előre kell bocsátanom, hogy a földevés nem irodalmi túlzás, nem a
mágikus realizmus eszköze, és nem is különösebben eget rengető dolog; vidéken

22
minden gyerek csinálta. Valamit ennünk kellett, és mivel csak föld volt, ezért azt
ettük… Az unokatestvéremmel gyakran játszottunk orvososat az ágy mögött, és
nem emlékszem már, hogy milyen furcsa orvosi utasítás eredményeként, de
mindig meztelenül ölelkezve fejeztük be a játékot. Habár ez hónapokon
keresztül ment így, koraérett ügyetlenkedésünk sosem végződött behatolással
vagy rendes aktussal. A kölcsönös behatolásig egy másik unokatestvéremmel,
Orlandóval jutottam el először. Én nyolcéves voltam, ő tizenkettő. Teljesen
elbűvölt Orlando hímvesszője, ő pedig örömmel mutatta meg nekem, amikor
csak alkalma nyílt rá: hatalmas volt, és amikor megmerevedett, a bőr
hátracsúszott, és felsejlett rózsaszín makkja, amely apró rángásokkal könyörgött,
hogy simogassam meg. Egyik nap, miközben egy szilvafán ültünk, Orlando épp
a szépséges makkját mutatta meg nekem, amikor leesett a kalapja; vidéken mind
kalapot hordtunk. Megkaparintottam a kalapot, és futásnak eredtem, majd egy
félreeső helyen elbújtam egy fa mögé. Pontosan tudta, hogy mit akarok: letoltuk
a nadrágunkat, és maszturbálni kezdtünk. Aztán ő betette nekem, majd a
kérésére én is betettem neki, mindezt a körülöttünk zengő legyek és rovarok
közepette, akik nem akartak kimaradni a mulatságból.
Amikor véget ért a dolog, egyrészt bűnösnek éreztem magam, másrészt
elégedetlen voltam. Iszonyú rettegés fogott el, úgy éreztem, valami szörnyűséget
cselekedtünk, és egész életemben bűnhődni fogok. Orlando leheveredett a fűbe,
és pár perccel később már ismét egymás karjaiban voltunk. „Most aztán biztos,
hogy nem menekülök”, gondoltam – legalábbis azt hiszem –, miközben
előrehajoltam, Orlando pedig hátulról magához húzott. Miközben belém hatolt,
anyámra gondoltam, arra, hogy ő oly sok éve nem tette azt egyetlen férfival sem,
amit én éppen itt, a bozótosban művelek; miközben a távolból hallottam, hogy
hív, mert elkészült az ebéd. Gyorsan elváltam Orlandótól, és hazaszaladtam.
Persze egyikünknek sem volt orgazmusa. Azt hiszem, hogy valójában csak a
kíváncsiságomat sikerült kielégíteni.

23
A templom

Másnap elmentem anyámmal Arcadio Reyes templomába, ahol a falu legjobb

médiumai „megtisztítottak” minket. Miközben körbe-körbe forogtunk, hirtelen
rettenetes félelem tört rám: mi lesz, ha valamelyik médiumot – köztük a
tizenegy nagynéném közül az egyiket – megszállja egy szellem, és mindenki
előtt leleplezi, hogy mit csináltunk a bozótban Orlandóval?
Ekkor Mercedita nénikémet tényleg megszállta egy szellem, és ahogy
levetette magát a földre, többször is beverte a fejét a templom falába – ami
szerencsére fából készült –, engem pedig kitört a frász. De a nénikém
szerencsére másról beszélt: azt mondta, felemésztik a lángok, és közben
imádkozott, hogy az őt és mindannyiunkat körülölelő lángok eltűnjenek végre.
Lehet, hogy egy diszkrét szellemmel volt dolga, aki nem akart nyíltan célozgatni
az Orlandóval való kapcsolatomra.
Annak ellenére, hogy még mindig gyötört a bűntudat, nagyon
megkönnyebbültem, hiszen a szellemek nem fedték fel a bűnömet. Azt a bűnt,
amit egyébként nagyon szerettem volna ismét elkövetni. Idővel Orlandóból
gyönyörű fiatalember lett, még egy biciklit is kapott, ami igen szokatlan volt
arrafelé. Később megházasodott, és most már több gyereke és unokája van.

24
A kút

Egyik nap elmentem vízért a távoli kútra. Sosem értettem, hogy falun miért nem
építik közelebb a házakat a kúthoz. A vízhordás a házkörüli teendőimhez
tartozott, ennek köszönhetően tudtunk aztán fürdeni, locsolni a kertben, vizet
tölteni a hordókba, és persze megitatni az állatokat.
Nagyapám aznap a kút mögött fürdött, egy vödörből locsolta a vizet a
fejére. Amikor odaértem, hirtelen megfordult, és akkor vettem észre, hogy
hatalmas tökei vannak. Még soha életemben nem láttam ahhoz foghatót. Óriási
hímvesszője volt, és gigantikus, szőrös heréi. Aznap víz nélkül tértem haza.
Nagyapám meztelen látványa teljesen felzaklatott. Sokáig féltékeny voltam rá és
anyámra; elképzeltem, ahogy szeretkeznek, láttam, ahogy hatalmas
férfiasságával, óriási heréivel megerőszakolja őt. Szerettem volna tenni ellene,
de képtelen voltam. Igazából nem tudtam, hogy kire is vagyok féltékeny,
anyámra vagy a nagyapámra. Talán mindkettőre. Később megtudtam, hogy
nagyapám impotens. A nagynénéimre is féltékeny voltam, nagyanyámról nem is
beszélve, aki annak ellenére, hogy külön aludt a nagyapámtól, mindenkinél több
jogot formálhatott hatalmas hímvesszejére. Bár az egész csak a képzeletem
szüleménye volt, nagyapám meztelen látványa hosszú időre a rögeszmémmé
vált.

25
Szenteste

A faluban jó pár olyan ünnep volt, amely elfeledtette velem erotikus

rögeszméimet, és boldogsággal töltött el. Ezek egyike a karácsony, pontosabban
a szenteste volt. Az egész család nagyapám házában gyűlt össze. Ilyenkor
malacot sütöttünk, karácsonyi turrónt és több dézsányi narancskompótot
készítettünk, bort ittunk, kibontottuk a piros almákat rejtő, csillogó papírokat –
azt hittem, az almák a világ túlsó feléről érkeztek –, diót és mogyorót pucoltunk,
a végére pedig mindenki jól berúgott. Mindannyian nevettünk és táncoltunk.
Csak egy harmonikára, egy guayó-ra vagy egy dobra volt szükségünk, és máris
összeállt az alkalmi zenekar; a falu ilyenkor mágikus hellyé változott. Ezeket a
pillanatokat élveztem a legjobban, egy fa tetején ülve szemléltem az udvarban
mulatozó és a ligetben sétáló embereket. A házban Vidal bácsikám, egy igazi
feltaláló, sárga fagylaltot kevert egy hordóban. Ahhoz, hogy el tudja készíteni a
furcsa édességet, egy hatalmas jégtömböt hozott el az holguíni gyárból, és ebből
a jégdarabból aztán fenséges, sárga havat varázsolt. Ez volt a legcsodálatosabb
jele annak, hogy karácsony van.
Csak akkor másztam le a fáról, amikor láttam, hogy az összetolt
asztalokon tálalják az ételt. A malacot az asztalra leterített pálmaleveleken
tálalták, főtt banánnal és rengeteg fejes salátával. Nagyanyám szertartásosan
felvágta a sültet, bort töltött mindenkinek, és figyelte, nehogy akármelyikünk is
hiányt szenvedjen valamiben. Mivel az étkezés sokáig elhúzódott, sötétedéskor
petróleumlámpákat és mécseseket hoztak, amelyek mesebeli ragyogással vonták
be az ünnepséget. Mindenki nagyon boldog volt, és ha a felnőttek veszekedtek is
– ami bizony gyakran előfordult –, a végén barátságban váltak el.
Mindeközben fogtam Orlando biciklijét, felhajtottam a házzal szemben
lévő dombra, majd teljes gőzzel megindultam lefelé, és csak akkor fékeztem,
amikor össze-vissza bukdácsolva visszaértem a zsibongó ünnepi sereghez.

26
Az aratás

Az aratás volt a másik ünnep, ami meghatározta a gyerekkoromat, és a teljesség

érzésével töltött el. A nagyapám főként kukoricát takarított be, amihez az egész
szomszédságot összehívta, de persze nagyanyám, a nagynénéim, anyám és én is
részt vettünk a munkában. Az aratás végeztével a kukoricacsöveket kocsin
vittük a ház mögötti csűrbe. Egyik este összehívtuk az egész szomszédságot a
kukoricamorzsolásra, ami igazi mulatság volt. Hatalmas ponyvát terítettünk a
földre, amin úgy hemperegtem, mintha a tengerparton volnék (ahol akkoriban
még nem jártam). Nagyanyám ezeken az estéken barnacukorból és reszelt
kókuszból turrónt készített, aminek olyan illata volt, amit azóta sem éreztem.
Éjfélkor osztotta szét a süteményt, miközben a ponyva még mindig tele volt
kukoricaszemekkel, én meg csak hemperegtem és hemperegtem közöttük.

27
A zivatar

Gyerekkorom talán egyik legszokatlanabb élménye az égi zivatar volt. Nem

hagyományos eső, hanem tavaszi, trópusi zápor volt, amelynek érkezését
valóságos kozmikus zene harangozta be, olyan zajos mennydörgéstől kísérve,
amely az egész vidéken visszhangzott. A villámok őrült cikkcakkokat rajzoltak
az égre, és agyoncsapták a pálmafákat, amelyek gyufaszálakként porrá égtek. A
következő pillanatban pedig a fák tetején masírozó hatalmas seregként
megérkezett a zápor. A cinktetős gangon úgy kopogott a víz, mintha sortüzet
adtak volna le, a nappali guanóval bevont teteje alatt pedig olyan érzés fogott el,
mintha egész tömeg masírozna a fejemen. Az ereszen kiáradt patakként zubogott
az eső, és vízesésként ömlött bele az eresz szájánál elhelyezett hordókba. A víz a
legmagasabban fekvő levéltől a legalacsonyabbig tombolt az udvaron, valóságos
koncertet adott; az illatos zenebonához különböző dobok különös ritmusa
szolgáltatta az alapot. Én fel-alá rohantam a folyosó egyik sarkától a másikig,
aztán beszaladtam a nappaliba, felkönyököltem az ablakpárkányra, majd
bementem a konyhába, ahonnan az őrülten süvítő, ázott fenyőket néztem. Végül
anyaszült meztelenül kiszaladtam a házból, és hagytam, hogy ronggyá ázzam.
Megöleltem a fákat, meghemperegtem a fűben, és gátakat építettem a sárba,
amelyekben összegyűlt a víz; ezekben ugráltam, úsztam és lubickoltam. Amikor
elértem a kúthoz, láttam, amint a két víz összefolyik, majd felnéztem az égre,
ahol a fecskeraj szintén a zivatar érkezését ünnepelte. Ekkor már nemcsak
hemperegni akartam a fűben, hanem felemelkedni, felszállni a madarakkal a
zivatarban. Elértem a folyóhoz, amely az erőszak irányíthatatlan varázslatától
zúgott. Az áramlattól kiöntött a folyó, és szinte mindent magával sodort, fákat,
sziklákat, állatokat és házakat. A rombolás és az élet törvényének rejtélye
lenyűgözött. Akkor még nem tudtam, merre folyik a folyó, ez a hatalmas áradat,
de valami azt súgta, nekem is vele kell tartanom, be kell vetnem magam a habok

28
közé, és el kell benne vesznem; hogy csak az áradat kellős közepén, folyamatos
mozgásban lelhetek békére. De nem mertem beugrani, mindig is gyáva voltam.
Csak a folyó partjáig jutottam, ahonnan hallottam, ahogy zúgva hív a víz: még
egy lépés, és elnyel az örvény. Mennyi mindent elkerülhettem lett volna, ha
beugrom. A víz sárga és örvénylő volt, hatalmas és magányos. Nem volt másom,
csak a víz, a folyó, a természet, ami oltalmazott, és amely legdicsőségesebb
pillanatában hívott magához. Miért ne vethetném magam a habok közé? Miért
ne veszhetnék el és oldódhatnék fel benne? A zúgás közepette rálelnék az oly
nagyon áhított békére. Milyen jó lett volna megtenni! Már beesteledett, mire
csurom vizesen hazatértem. Nagyanyám vacsorát készített. Kitisztult az ég.
Vacogtam, miközben anyám és nénikéim terítettek. Rám sem hederítettek.
Mindig is úgy gondoltam, hogy a családom, beleértve anyámat is, furcsa
lényként kezel; haszontalan féleszűként vagy őrültként, aki kívül áll életük
szövetén. Igazuk lehetett.

29
Az előadás

Talán azért, mert magányos és féleszű voltam, s szerettem volna a saját

megelégedésemre jól játszani a szerepemet, a hétköznapi dolgoktól teljesen
eltérő módon kezdtem viselkedni. Előadásokat tartottam magamnak, amelyek
többek között általam kitalált, a faluban előadott végtelen dalokból álltak. A
szövegek általában giccsesek és szenvedélytől fűtöttek voltak, ráadásul úgy
adtam elő őket magányos díszletemben, mintha színdarabok volnának. A
performanszokat szökkenések, kiáltások, mellkaspüfölés, kőrugdosás, sikítások,
fák közötti futkosás, átkozódás, valamint gallyakból és száraz levelekből
készített konfettieső tarkította. Én meg csak énekeltem a véget nem érő dalokat,
amelyek mindenkit elüldöztek a közelemből. Egyszer olyan hévvel adtam elő az
egyiket, hogy anyám és nagyanyám – akik épp a kukoricásban gyomláltak –
fejvesztve menekültek a beazonosíthatatlan kiáltások elől.
Természetesen a dalok szövegét nem én írtam, hiszen akkor még alig
tudtam írni. Legtöbbször helyben improvizáltam ezeket az operetteket (vagy ki
tudja, miket), amelyeket a szabadban adtam elő. Mind a szöveg, mind a dallam
szörnyű lehetett, de miután elénekeltem ezeket a rendkívüli kantátákat,
megszállt a béke, s végre hazatérhettem. Nyugalomra leltem a kis világomban,
majd korán lefeküdtem aludni anyámmal, a düledező ház öt szobája közül a
legkisebbikben.
Ott, ahol a nagyszüleim aludtak, két hatalmas vaságy és egy óriási,
plafonig érő szekrény állt. A szomszéd szobában elhagyott nénikéim aludtak az
unokatestvéreimmel. A következő szobát az egyik bácsikám foglalta el, akinek
korábban ugyan rengeteg szeretője volt, de egyedül maradt, így kénytelen volt a
dédnagyanyámmal osztozni a szobán. Aztán ott volt még a nagyapám testvére,
aki később megfojtotta magát egy indával. Anyámmal a folyosóra nyíló
szobácskában húztuk meg magunkat. A folyosó másik végén, a pálmalevélből

30
tákolt falon túl a malacok aludtak, és egész este csak röfögtek. Volt, hogy bolhás
lettem, ilyenkor persze nem tudtam elaludni, s egész éjjel az ágykereten
vakartam a lábamat.

31
Erotika

Azt hiszem, mindig is hatalmas szexuális étvágyam volt. A kancákon, kocákon,

tyúkokon és pulykákon túl szinte minden állat vágyaim tárgyát képezte, még a
kutyák is. Egyikük különösen nagy örömet okozott, amikor a veteményest
felügyelő nénikéim elől elbújtam a kert végébe, és kényszerítettem, hogy
leszopjon. Idővel a kutya hozzászokott, és önként jelentkezett a feladatra.
A hét- és tízéves korom közötti időszakot áthatotta az erotika: olyan
szexuális étvággyal voltam megáldva, ami szinte mindenre kiterjedt: a természet
egészére, beleértve a fákat is. A puha törzsű fákba – mint amilyen a papaya is –,
lyukat vágtam, és beledugtam a hímvesszőm. Igazi gyönyör volt egy fával
szeretkezni. Az unokatestvéreim is csinálták, dinnyével, tökkel vagy guanabaná-
val. Egyikük, Javier elárulta, hogy számára a legnagyobb örömet az okozta,
amikor kakassal csinálta. Aztán egyik nap arra ébredtünk, hogy a kakas
elpusztult, de nem hiszem, hogy Javier hatalmas nemi szerve okozta a halálát,
hiszen az természetesen még kicsike volt. A szerencsétlen kakas inkább a
szégyenbe halhatott bele, mert mindeddig ő szedte áldozatait a tyúkok között, és
most ő lett az áldozat.
Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy vidéken az emberek közvetlen
kapcsolatban állnak a természettel és az erotikával, hiszen az állatok világát az
erotika és a szexuális vágyak uralják. A kakasok egész nap a tyúkokat hajtják, a
lovak a kancákat, disznók pedig a kocákat. A madarak a felhők között
párosodnak, és a galambok a nagy udvarlást és szárnycsapkodást követően igen
erőszakosan fejezik be az együttlétet. A gyíkok órákra összetapadnak, míg a
legyek az étkezőasztalon bujálkodnak. A tengerimalacok minden hónapban
ellenek, a szukák meg olyan lármát csapnak, ha a kan rájuk mászik, hogy még a
legjámborabb apácát is lázba hozzák. A bagzó macskák olyan szenvedélyesen
miákolnak, hogy a legtitkosabb vágyakat is előcsalogatják… A falusi emberek

32
szexuális ártatlanságáról szóló, sokak által hangoztatott feltételezés téves. Falun
olyan erotikus légkör uralkodik, ami felülkerekedik minden előítéleten,
elnyomáson és büntetésen. A természet ereje mindent felülmúl. Azt hiszem,
hogy kevés olyan férfi él falun, akinek ne lett volna szexuális kapcsolata másik
férfival. A testi vágy felülírja azokat a hímsoviniszta attitűdöket, amelyeket
apáink neveltek belénk.
Legidősebb bácsikám, a házas és igen szigorú Rigoberto esete jó példa
erre. Olyan nyolcéves lehettem, amikor elkísértem őt lovon a városba – ez néha-
néha előfordult –, ám miután felültetett maga elé a nyeregbe, a bácsikám
férfiassága duzzadni kezdett. Lehet, hogy az öreg nem akarta, hogy így legyen,
de nem tehetett ellene semmit. Felemelt, és úgy helyezett el a lovon, hogy a
fenekem a nemi szervén nyugodjon. Az egy órás, vagy még annál is hosszabb út
során a ló ügetett, én pedig fel-le huppantam bácsikám hatalmas férfiasságán,
amit tulajdonképpen meglovagoltam. Olyan volt, mintha egyszerre két állaton
utaznék. Azt hiszem, hogy a végén Rigoberto elélvezett. Amikor délután
visszaindultunk, az egész kezdődött elölről. Mindeközben úgy viselkedtünk,
mintha egyikünk sem venné észre, mi történik: miközben a ló poroszkált, ő
fütyörészett vagy szuszogott. Amikor hazaértünk, a felesége, Carolina tárt
karokkal várta, és hatalmas csókot nyomott az arcára. Abban a pillanatban mind
nagyon boldogok voltunk.

33
Erőszak

A falusi közegben, amelyben felnőttem, nemcsak a szexualitás dominált, hanem

az erőszak is. A juhok még éltek, amikor lábuknál fogva fellógatták őket és
elvágták a nyakukat, majd kifolyatták a vérüket, sőt még akkor is pislákolt
bennük az élet, amikor megkezdték a feldarabolásukat. A disznóknak egy
hosszú tőrrel szúrták át a szívét, de mielőtt még kilehelték volna a lelküket,
alkoholt öntöttek rájuk, majd meggyújtották, hogy csupaszok legyenek, amikor
megsütik őket. A borjaknak egy hatalmas tőrt szúrtak a koponyájukba, hogy
azonnal kimúljanak, aztán feldarabolták őket. Húsukat egy fára akasztották,
vagy a csűrben lógatták fel, így a legyek is részt vettek a mulatságban. A
munkára szánt bikákat kiherélték, csakúgy, mint a lovakat. A bikák herélése volt
az egyik legkegyetlenebb és legerőszakosabb dolog, amit valaha láttam: egy
erős dróttal elkötötték a bika heréjét, majd felrakták egy üllőre, ami egy kövön
pihent, és egy nagy kalapáccsal elkezdték széttrancsírozni, míg le nem vált a
szövetekről és a testről. A zacskó ezek után csak lógott, idővel pedig elsorvadt.
A bikák fájdalma olyan hatalmas volt, hogy kilazultak tőle a fogaik. Sok bika
belepusztult, de amelyik túlélte, az attól fogva már nem bika, hanem ökör volt,
vagyis szelíd, herélt jószág, amely nyugodtan húzta az ekét, miközben
nagyapám hátulról átkokat szórt rá és bottal verte.
Az erőszak mindenütt jelen volt abban a világban, amelyben felnőttem.
Azok a bikák, amelyeket nem heréltek ki, felöklelték egymást, csak azért, hogy
megmutassák, ki a vezérkan a csordában, míg a lovak akárhányszor megláttak
egy kancát vagy megérezték a szagát, két lábra ágaskodtak.
Egy nap anyámmal épp Arcadio Reyes templomába tartottunk Olga
nénikém kancáján (a faluban az asszonyok kancán, míg a férfiak csődörön
közlekedtek), amikor a semmiből hirtelen előttünk termett egy ló. Miután
gyorsan mögénk került, egyértelművé váltak a szándékai. Még a kancán ültünk,

34
amikor a ló megpróbálta rávetni magát. Anyám megsarkantyúzta a kancát, de az
egy tapodtat sem mozdult. Nyilvánvalóan inkább hagyta volna, hogy széttépje a
sarkantyú, mint hogy kihagyjon egy ilyen lehetőséget azzal a gyönyörű
vadállattal. Szétvetette a patáit, és felcsapta a farkát. Nem maradt más
választásunk, mint leugrani a kancáról, és végignézni az aktust, ami egyszerre
volt vad, erőszakos és olyan gyönyörű, hogy bárkit felizgatott volna.
A tusát követően csöndben lovagoltunk a templomig. Biztos vagyok
benne, hogy hozzám hasonlóan anyám is szívesen lett volna a kanca helyében,
amely most könnyeden poroszkált Arcadio Reyes birtokán.
Az erőszak az életben maradásért vívott harcban is megmutatkozott.
Esténként hallani lehetett a békák elkeseredett kuruttyolását, amint szépen lassan
felfalta őket egy sikló; aztán egy kisegér cincogása következett, miközben
széttépte egy madár. Majd egy tyúk kétségbeesett és fuldokló kotkodácsolása,
miközben lenyelte egy kígyó. Aztán egy nyúl rúgkapálása és fulladozó
jajveszékelése, amint a levegőben széttépte a bagoly. Végül egy juh bőgése
hasított az éjszakába, amit vadkutyák marcangoltak. Ezek a zajok, ez a
kétségbeesett lárma, ezek a néma rúgkapálások mind természetesek voltak a
faluban.

35
A köd

Ugyanakkor olyan nyugalom és béke uralkodott, amelyet sehol máshol nem

tapasztaltam. A teljesség legleírhatatlanabb és legerőteljesebb érzése akkor szállt
meg, amikor minden ködbe borult. Ezeken a reggeleken olyan volt a táj, mintha
egy hatalmas, minden kontúrt kiradírozó fehér felhő borítaná. A formák és a
testek körvonalai teljesen elmosódtak, a fákból csak hatalmas, fehér pacák
látszottak. Akárcsak nagyapám alakjából, aki olyan volt, mint egy fehér szellem,
ahogy a baromfiudvar felé tartott, hogy megfejje a teheneket. A köd
varázslatossá tette és álruhába bújtatta az egyébként kietlen és kopár tájat. A
dombok és lankák hatalmas hófödte csúcsokká változtak, az egész föld pedig
friss füsttengerré, amelyen szinte repültem.

36
Az éjszaka és a nagyanyám

A ködnél csak az éjszaka volt misztikusabb és lenyűgözőbb. Aki nem ismeri a

falusi éjszakát, nehezen tudja elképzelni, hogy milyen ragyogó és rejtélyes.
Nemcsak egy felfelé táguló, végtelen tér. Vidéken, ahol felnőttem – és ami ma
már csak az emlékeimben él – az éjszaka zajos volt. Olyan, mintha egy
rendkívüli, mágikus zenekar játszana; végtelen, színes, csengő-bongó kavalkádja
mindenhonnan visszhangzott. Az égboltot nem szüntelen ragyogás töltötte be,
hanem állandóam fel-felvillanó fények, változó árnyak, fényes sávok és cikázó
csillagok, amelyek felrobbantak és eltűntek – azt követően, hogy évmilliókig
léteztek –, csak azért, hogy pár pillanatra ámulatba essünk.
Mindegy, épp hány óra volt, a nagyanyám gond nélkül megtalálta az égen
a legfontosabb csillagokat, de még a kevésbé ismerteket is. Talán az ösztönei
vezérelték, de lehet, hogy az égbolt kémlelésével töltött évek voltak segítségére,
mindenesetre gyorsan kiszúrta a csillagokat az égen, amelyeket név szerint
ismert – Május keresztje, A hét kecskegida, az Eke –, bár biztos, hogy a
csillagászok nem így nevezték őket. Ott ragyogtak a nagyanyámnak a végtelen
éjszakában, aki nemcsak megmutatni és felsorolni tudta őket, de
elhelyezkedésük és fényük erőssége alapján azt is meg tudta állapítani, hogy
mennyi idős a csillag, meddig fog létezni, hogy esni fog-e az eső a következő
nap, hogy a két-három hónap múlva esedékes aratáskor jó lesz-e a termés, hogy
lesz-e jégeső, vagy elérnek-e minket azok a szörnyű ciklonok. Nagyanyám
hamuból rajzolt keresztekkel próbálta elhárítani a ciklonokat. Amikor
állandósult a rossz idő, kiment az udvarra, kezében egy vödörrel, amely tele volt
a sparherdből kikotort hamuval, majd szórt egy marékkal a ház négy sarkába, a
levegőbe, majd kereszteket vetett a folyosón, és a ház fő tartóoszlopainak
közelében. Így próbálta meg kordában tartani a természet erejét.

37
 Gyerekkoromban semmilyen irodalmi hatás nem ért, sem könyvek, sem
tanítás formájában, hacsak nem számítjuk ide a „Csók a hazának” előadásait.
Ami az írást illeti, hát azt még hírből sem ismertem, ugyanakkor a mágia, a
fejlődéshez elengedhetetlen misztikum szempontjából egész életemnek a
gyerekkor volt a legirodalmibb időszaka. Ezt egy rejtélyes személynek,
nevezetesen a nagyanyámnak köszönhetem, aki képes volt félbehagyni a
házimunkát, és ledobni a tűzifát a földre, hogy a hegy tetején nekiálljon Istennel
diskurálni.
Nagyanyám szinte az összes növény gyógyhatását ismerte, gyakran
készített főzeteket és gyógyitalokat a legkülönbözőbb betegségekre. Egy
fokhagymagerezddel képes volt elmulasztani a gyomorrontást, mégpedig úgy,
hogy nem a beteg hasát, hanem a lábát dörzsölte be vele. Volt egy külön
meteorológiai rendszere is, amelyet Népi Időjóslásnak nevezett: tizenkét
misztikus sóhalomból, amelyeket január elsején fedett fel, megmondta, hogy az
év során mikor lesznek esőzések, és mikor köszönt be a szárazság.
Az éjszaka nagyanyám felségterülete volt, ő uralkodott felette. Tudta,
hogy az éjszakai családi összejövetelek olyan transzcendenciával bírnak, amit
nem lehet csak úgy megmagyarázni, ezért különböző ürügyeket talált ki –
kávézás, sütemény, közös ima –, hogy összehívja a családot. Ilyenkor, míg
odakint a végtelen falusi éjszaka terült el, a mécses fényköre csakis az ő
felségterülete volt: egy elkerített kis terület a sötétség ellen, amely – hitt benne –
a végsőkig megvédi.
Gyakran mesélt nekem történeteket kísértetekről, férfiakról, akik lógó
fejjel, előrenyújtott karral rótták az éjszakát; meg kincsekről, amiket a
körülöttük cikázó holtak őriztek. Nagyanyám hitt a boszorkányokban, sőt talán
saját magát is annak tartotta. A boszorkányok éjszakánként sírva vagy
szitkozódva érkeztek, majd megpihentek a háztetőn. Ha valamit kértek, azt
teljesíteni kellett, de nagyanyám ismert egy varázsigét, amivel el tudta érni,

38
hogy a boszorkányok ne nagyon zaklassák. Tudta azt is, hogy a hegy szent hely,
ami nemcsak a jószágoknak ad otthont, de misztikus állatoknak és lényeknek is.
Hogy több van ott, mint amit a szemünkkel látunk. Minden növény és fa titkokat
súgott a fülébe. Akkor is faggatta a fákat, amikor sétálni indult, de ha elöntötte a
düh, egyszerűen felpofozta őket. Emlékszem, egyszer, amikor vihar tombolt,
nagyanyám megpofozott egy pálmafát. Ki tudja, hogy mit ártott neki az a fa,
talán elárulta vagy cserbenhagyta, mire ő bosszúból felpofozta. Nagyanyám
ismert néhány ősi dalt is. Az ölébe ültetett, és úgy énekelt. Anyámtól soha nem
kaptam ilyen gyengédséget. Nagyanyám megengedhette magának, hogy
gyengéd legyen, talán azért, mert őt nem emlékeztettem semmilyen csalódásra
vagy kudarcra. Ő harag és szégyenérzet nélkül szerethetett. Anyám szemében
nem voltam más, mint egy csalódással végződött szerelem terméke, ezzel
szemben nagyanyám szemében egy gyerek voltam a sok közül, akit
szórakoztatni kellett egy-egy kalanddal, mesével, dallal, mint ahogy annak
idején azt a saját gyerekeivel tette. Kétségtelen, hogy nagyanyám bölcs ember
volt. Az olyan falusi asszony bölcsességével rendelkezett, aki tizennégy
gyereket hozott a világra – mind életben maradt –, és aki hosszú éveken át képes
volt elviselni egy részeges, hűtlen férj ütlegeit és durvaságait. Több mint ötven
éven keresztül mindennap felkelt, elkészítette a reggelit, majd elment dolgozni,
árnyékos helyre terelte a jószágokat, hogy ne kapjanak hőgutát vagy ne haljanak
éhen, tűzifát hordott, és zöldségeket ásott ki a földből, hogy főzni tudjon. Bölcs
asszony volt a nagyanyám, ezért ismerte olyan jól az éjszakát, és ezért nem
kérdezősködött felőlem: tudta, hogy senki sem tökéletes. Biztosan előfordult,
hogy rajtakapott, amint épp valamelyik koca hátsóját simogatom, vagy Dianáét,
a morgós kutyáét, akivel végül soha nem jutottam semmire. De ő soha nem
gyanúsított meg, tudta, hogy falun ez normális, talán az ő gyerekei vagy a férje
is csinálták. Nagyanyám analfabéta volt, de minden gyermekétől megkövetelte a
tanulást, és amikor azok nem akartak iskolába menni, letépett egy tüskés gallyat,

39
s azzal ütötte és kergette őket egészen az iskoláig. Így hát minden gyermeke
megtanult írni és olvasni. Engem valójában anyám tanított meg írni: a
petróleumlámpa fényénél lágy betűkkel leírta hosszú imáit, én pedig
határozottabb kézírással átírtam őket.
Nagyanyám világa sokkal összetettebb volt, mint nagyapámé, aki
hitetlennek vallotta magát, és látszólag nem is hitt semmiben, nem rendelkezett
semmilyen metafizikai rögeszmével. Nagyanyám hitt Istenben, ugyanakkor úgy
érezte, hogy Isten becsapta, ezért kérdésekkel és kérésekkel ostromolta őt. Az
aggodalom és a tehetetlenség világában élt. Írástudatlan asszony volt, aki
éjszaka a csillagokból olvasott, nappal pedig a földet túrta, hátha talál valami
ennivalót. A konyha és a tűzhely körül forgott az élete, mi pedig ébredés után az
általa gyújtott tűz melegénél reggeliztünk.

40
A föld

Idővel nénikéim beletörődtek, hogy már sosem csábítanak el egyetlen férfit sem;
anyám pedig talán még náluk is hamarabb belenyugodott, hogy szerelme sosem
fog visszatérni. Ezután még a korábbinál is jámborabb életet éltek, médiumok
lettek, és minden héten eljártak Arcadio Reyes templomába, ahol erőszakos
szellemek szállták meg a testüket, s ez teljesen felkavarta őket. Nagyapám háza
olyanná vált, mint Arcadio Reyes templomának meghosszabbítása. Számos
közeli és távoli szomszéd zarándokolt oda, hogy nénikéim körbeállják őket, és
kiűzzék belőlük a gonoszt. Némelyiküknek elég volt egy alkalom is arra, hogy
megszabaduljon a rontástól, másokon azonban olyan szörnyű átok ült, hogy
többször el kellett jönniük a házunkba, és számos tisztító ceremónián kellett
átesniük.
Egyik este, a szeánsz közepén unokatestvéremmel, Dulce Ofeliával fogtunk
egy marék földet, és nekicsaptuk a falnak, mire az egyik nénikém azonnal
transzba esett. Nem sokkal korábban haltak meg nagyanyám szülei, és
örökösödési perpatvar folyt a földek szétosztása körül. A transzban lévő
nénikém azt mondta, hogy a marék föld falhoz csapása kétségkívül egy szellem
műve volt, aki szerette volna, ha a földeket igazságosan osztják szét, mert ha
nem így történik, szörnyű szerencsétlenségek érik a családot. Az
unokatestvéremmel akkor ugyan nevettünk a szellem jóslatán, de tény, hogy
később sok sorscsapás ért minket, és a földek is elvesztek. Talán a kezünk egy
látnoki képességgel megáldott, tréfás szellem eszköze volt. Visszatérve a
földhöz: gyerekkorom annak megízlelésével kezdődött  első bölcsőm egy
földbe ásott gödör volt, amelyet a nagyanyám készített. A pereme a derekam
fölé ért. Abban a gödörben tanultam meg lábra állni. Nagyanyám ugyanezt a
módszert alkalmazta az összes gyerekénél. A földben ácsorogva ütöttem a
peremet. Később földet dobáltam a falra, és homokvárépítéssel ütöttem el

41
magányos óráimat: a távoli kútról hozott vízzel összegyúrtam a földet, és már
kezdődhetett is az építkezés. Ha az unokatestvéreimmel voltam, leginkább azt
szerettem, ha földdel dobáljuk egymást. A földbe beletúrva különleges kincsekre
bukkantunk: színes üvegszilánkokra, kagylókra és cserépdarabokra. Az is
különleges élmény volt, amikor meglocsoltuk a földet, és csak néztük, ahogy
beszívja a vizet. Amikor egy kiadós eső után a nedves földön sétáltunk, éreztük,
hogy kapcsolatba kerülünk a teljességgel. A gazdag föld átitat a boldogságával,
illata szétárad a levegőben, és alkotásra ösztökél.
Amikor a faluban gyerek született, a helyi bába a köldökzsinór elvágása
után földdel dörzsölte be a csecsemő köldökét. Sok gyerek belehalt a fertőzésbe,
de kétségtelen, hogy akik túlélték, megtanulták elfogadni a földet, és képesek
voltak elviselni minden sorscsapást, amit az élet tartogatott számukra. Vidéken
ősi kötelék fűzött minket a földhöz, amelytől nem tudtunk szabadulni. Jelen volt
születésünk pillanatában, a játékainkban, a munkában, és természetesen a
halálban is. A fakoporsóba tett holttestet egyenesen a földbe tették, a koporsó
hamar elkorhadt, így a test feloldódhatott a földben, fontos része lett, és táplálta.
A holttest fa, virág vagy más növény formájában született újjá, amelyet egy nap
talán egy nagyanyámhoz hasonló ember megszagolt, és megmondta, hogy
milyen betegséget gyógyít.

42
A tenger

A tengerhez is nagyanyám vitt el először. Az egyik lányának végre sikerült

megtartania a férjét, aki Gibarában, a hozzánk legközelebb fekvő
kikötővárosban dolgozott. Életemben először ültem autóbuszon, és azt hiszem,
nagyanyámnak – aki ekkor már hetvenéves volt – szintén ez volt az első
buszútja. Elindultunk Gibarába. Annak ellenére, hogy harminc-negyven
kilométerre laktunk a tengertől, sem nagyanyám, sem a család többi tagja nem
látta még. Emlékszem, hogy egyik nap Coralina nénikém sírva lépett be
nagyanyám házába, és azt monda: „Tudjátok ti, milyen érzés az, hogy negyven
évesen még nem jártam a tengernél? Nemsokára meghalok, és soha nem fogom
látni.”. Attól fogva másra sem tudtam gondolni, csak a tengerre.
„A víz mindennap elnyel egy embert”  mondogatta a nagyanyám, és én
elviselhetetlen szükségét éreztem annak, hogy elmenjek oda.
Ezek után mit is mondhatnék arról, milyen érzés volt, amikor életemben
először megláttam a tengert? Leírhatatlan pillanat volt, csak egy szó illik rá:
tenger.

43
A politika

Bár a politikusok le sem tojták, nagyapámnak voltak politikai ambíciói, vagy

legalábbis megpróbált részt venni a politikában. Az Ortodox Párt tagja volt,
amelyet akkoriban Eduardo Chibás vezetett. Emlékszem, egyik évben
karácsonykor valaki szerette volna lefényképezni az egész családot, mire
nagyapám elővett egy hatalmas, Chibást ábrázoló plakátot, ami akkora volt,
hogy a fotón végül senki mást nem lehetett látni, csak Chibást.
Nagyapám vallásellenes, liberális és antikommunista volt. Folyékonyan
tudott olvasni, ami abban a falusi közegben igazi kiváltságnak számított. Minden
héten elment Holguínba, és megvette a Bohemiá-t – akkoriban Miguel Angel
Quevedo volt a főszerkesztője –, politikai műveltségünk alapművét. Nagyapám
nekidőlt a ház tartóoszlopának, és hangosan felolvasta a híreket. Ha valaki meg
mert mukkanni, akkora balhét csapott, hogy még az állatok is megtanulták, hogy
el kell hallgatni, ha kinyitja az újságot. Akkoriban a Bohemia egyike volt a
legjobb latin-amerikai újságoknak. Volt benne minden, irodalom, politika, sport,
hírek; és minden diktatúrát elítélt, köztük a kommunizmust is.
Ki tudja, miért, de nagyapám már akkor érezte, hogy a kommunizmus
nem fogja megoldani Kuba problémáit. Pedig abban a rendszerben soha nem
szenvedett, míg a kapitalizmus minden sorscsapását elszenvedte. Azt hiszem,
valamiféle paraszti ösztön súgta meg neki. Meg talán azok a cikkek is hatással
voltak rá, amelyek a parasztok kommunista országokban történő üldözéséről
szóltak. Elutasította a kommunizmust, de szenvedélyesen gyűlölte a jobboldali
diktatúrákat is, például azt, amely alatt akkoriban sínylődtünk, és ami még jó pár
évig tartott Kubában. Nagyapám számára minden Batista előtti vezető bűnöző
volt, éppen ezért tisztelte annyira Chibást, aki üldözte a korrupciót, mottója
pedig „Tisztesség vagy Pénz” volt. Nagyapám hőse végül nem lett államfő:
néhány hónappal a választások előtt hasba lőtte magát. Az öngyilkosságnak az

44
újságírók szerint köze volt ahhoz is, hogy Chibás leleplezte egy magas rangú
kormányhivatalnok, Aureliano Sánchez Arango korrupciós ügyét, de amikor
bizonyítékokat követeltek tőle, nem tudott semmivel sem előállni.
Chibásszal egy napon, teljesen váratlanul hunyt el a dédnagyanyám is,
akivel egy villámcsapás végzett. A talaj magas nikkeltartalma miatt ez igen
gyakori jelenség volt mifelénk. Dédnagyanyám virrasztásán mindenki zokogott.
Odamentem anyámhoz, aki a tűzhely mellett guggolva sírt a konyhában, és azt
mondta: „Nem a nagyanyámat siratom, hanem Chibást.” Azt hiszem, a család
többi tagja is érte zokogott.
Természetesen dédnagyanyám halálának oka valamiképpen
összekapcsolódott Chibásszal. Évekkel korábban nagyapám beszerzett egy
kristálydetektoros rádiót, hogy azon hallgassa a politikus beszédeit. A szerkezet
hatalmas drótantennája azonban kilógott a házból, egy magasságban volt a
bambuszszárakkal: felfogta a villámot, amely agyoncsapta dédnagyanyámat,
miközben épp megpróbált közelebb hajolni a rádióhoz, amelyet körbeültünk. A
készülékhez csak egy fülhallgató járt, ezt a nagyapám használta, de közben
közvetítette nekünk a híreket. Néha, amikor megharagudott nagyanyámra, olyan
mondatokat is beszúrt a közvetítésbe, amelyek el sem hangzottak a rádióban.
Ezek általában a nőkre vonatkozó gúnyos megjegyzések és sértések voltak,
nagyanyám azonban csöndben hallgatott, azt hitte, ezek is az adás részei.
Egyik nénikémnek megvolt az az előjoga, hogy mindennap
meghallgathatott egy rádiójátékot, amit összefoglalt a testvéreinek. Az elvált nő
a főhősnő szerelmi életéről szólt, és mindennap délben sugározták. A cím és a
történet is sokban emlékeztetett nénikéim és anyám életére, hiszen mind
elhagyott nők voltak, és ahogy azt a narrátor a rádiójáték elején elmondta, „mind
ideális házasságról álmodoztak, vagy már megtapasztalták a boldogságot”.
Emlékszem, anyám térdén ültem, miközben nénikém a rádiójáték erotikus

45
jeleneteit ecsetelte. Anyám lába ilyekor megremegett, és én éreztem azt az
erotikus feszültséget, amelyet fiatal, vágyakozó lénye sugárzott.
A dédnagyanyám életét kioltó villámcsapás leégette a ház egy részét is.
Csak sírtunk és sírtunk, de nem a könnyen pótolható pálmalevelekért
hullajtottuk könnyeinket, hanem azért a férfiért, aki megígérte, hogy a tisztesség
legyőzi a pénzt.
Chibás halála után minden sokkal könnyebb lett a bűnöző politikusoknak,
akik Kubát irányították. 1952-ben Fulgencio Batista katonai puccsot hajtott
végre, ezzel minden csoport, köztük az Ortodox Párt esélye is elúszott, hogy
megnyerje a választásokat. Batista diktatúrája hatalmas politikai és lelki
elnyomással indult.
Egyik nap épp jamgyökeret aprítottunk, hogy aztán elültessük, amikor
láttuk, hogy két rendőr közeledik. Félelem lett úrrá rajtunk, mert tudtuk, hogy
egy rendőr sem jön baráti szándékkal. Argelio bácsikámért jöttek, mert viszonya
volt az egyik kiskorú, falubeli lánnyal, akinek az apja feljelentette őt.
Letartóztatták és börtönbe zárták, de végül kiderült, hogy a lánynak több
szeretője is volt, így szabadon engedték. Ettől függetlenül úgy döntött, hogy az
Egyesült Államokba költözik, mint ahogy azt korábban már eltervezte. Azokban
a nyomorúságos időkben minden éhező kubai arról álmodozott, hogy egyszer
északra megy dolgozni. Argelio bácsikám végül elment Amerikába, egyszer
küldött egy képet, amin egy pazar motorcsónakot kormányzott. Érdekes módon
a frizurája annak ellenére is tökéletes volt, hogy a csónak látszólag nagy
sebességgel száguldott. Évekkel később rájöttem, hogy az egész csak trükk: az
ember elment egy stúdióba, beült egy kartonból készült hajóba, a szintén
kartonból készült tenger elé, és lefotózták. Kubában persze mind azt gondoltuk,
hogy a bácsikám a saját motorcsónakját vezeti.
Idővel néhány rokonom úgy döntött, hogy kérvényezi a családegyesítést,
és a bácsikám segítségével elmentek Amerikába. Ez egyáltalán nem volt

46
könnyű, hiszen több ezren akartak így emigrálni, vízumot szerezni pedig
igencsak nehéz volt. Mercedita nénikém több mint húsz alkalommal járt a
Santiago de Cuba-i konzulátuson vízumért, de éveken keresztül megtagadták
tőle. Végül sikerült elmennie unokatestvéremmel, Dulcéval, ami egyúttal az ágy
mögött játszott „orvososdi” végét is jelentette. Később anyám is elment, de
turistaként, ezért munkavállalási engedély nélkül, feketén dolgozott. Olyan
gyerekekre vigyázott, akiknek a szülei kiváltságosok voltak, és valamelyik
gyárban dolgoztak. El tudom képzelni anyámat, az ötvenes évekbeli Miami
egyik nyomorúságos lakásában, amint talán még nálam is elviselhetetlenebb,
hisztis gyerekekre vigyáz. Szinte látom magam előtt, ahogy próbálja őket
megnyugtatni, elringatni, olyan szeretettel és gyengédséggel, amit nekem szinte
soha nem volt ideje megadni, vagy csak szégyellte volna.

47
Holguín

Ahogy Batista diktatúrája kiteljesedett, úgy lett egyre rosszabb a gazdasági

helyzet, legalábbis az olyan szegény falusiaknak, mint a nagyapám vagy a
bácsikáim, akik alig találtak munkát a cukornád-termesztő és -feldolgozó
üzemekben, ahova aratni jártak. Rigoberto bácsikám több mint négy hónapot
töltött távol, mind azt hittük, hogy végre sikerült találnia valamit az egyik
üzemben, de végül egy fillér nélkül és betegen tért haza. Egész idő alatt
Orientében bolyongott, de egyik cukornádföldön sem adtak neki munkát. Végül
a nagyanyám gyógyította meg a főzeteivel.
Az anyagi helyzetünk olyan tarthatatlanná vált, hogy nagyapám úgy
döntött, eladja a körülbelül fél hektáros birtokot, és elköltözünk Holguínba, ahol
zöldséges standot akart nyitni. A nagyszüleim már egy ideje fontolgatták a
dolgot, de nem tudtak dűlőre jutni; végül nagyapám egyik vejének adták el a
földet, aki akkoriban Batista-párti volt, és viszonylag tehetős.
Jött egy teherautó a városból, amire mindent felpakoltunk: ágyrácsokat,
faszékeket, hintaszékeket. Mind sírtunk, nagyanyám, nagyapám, nénikéim,
anyám és én is. Kétségtelen, hogy rengeteget éheztük abban a pálmalevelekből
és guanóból épített házban, de itt töltöttük életünk legboldogabb pillanatait is. A
költözéssel talán véget ér majd a teljes nyomor és elszigeteltség időszaka, de a
kedves pillanatok, az öröm, a misztikum és a szabadság is. Ezt már soha nem
találjuk meg sehol, különösen nem Holguínban.
Holguín számomra egyet jelentett a teljes unalommal: lapos,
négyszögletű, lélektelen kereskedőváros volt, amelyből hiányzott a misztikum.
Állandó hőség uralkodott, még egy kanyar sem volt benne, ahol árnyékra lelhet
az ember, vagy szabadjára engedheti a képzeletét. A város egy sivár síkság
közepén terül el, egy kopár dombocska, a Kereszt-domb lábánál. Azért kapta ezt
a nevet, mert a tetején hatalmas, betonból készült kereszt tornyosul, amelyhez

48
hosszú betonlépcső vezet a domb oldalában. A keresztre egyszer valaki
felakasztotta magát; az általa uralt Holguín számomra olyan volt, mint egy
temető  mint egy hatalmas sír, alacsony házaival nap sanyargatta kriptákhoz
hasonlatos.
Egyik nap unatkoztam, úgyhogy elmentem a holguíni temetőbe, ahol
rádöbbentem, hogy a temető a város pontos másolata: a mauzóleumok olyanok,
mint a házak, csak sokkal kisebbek, laposabbak és csupaszabbak  mint
megannyi cementdoboz. A város lakóira és a családomra gondoltam,
mindazokra, akik oly sok éven át fognak még e dobozházakban lakni, csak azért,
hogy haláluk után még kisebb dobozokba költözzenek. Azt hiszem, ott fogadtam
meg, hogy amint lehet, elhagyom a várost, és ha lehet, vissza sem térek. Az volt
az álmom, hogy minél messzebb haljak meg innen, de a tervemet nem volt
könnyű véghez vinni. Hova mehettem volna pénz nélkül? Másfelől pedig a
legtöbb vészjósló városhoz hasonlóan Holguín is végzetes vonzerővel
rendelkezett: olyan csüggedést és lemondást oltott az emberbe, ami nem
engedte, hogy elhagyják.
Egy guávalekvár-üzemben dolgoztam. Mindennap korán keltem, majd
elkezdtem összerakni azokat a fadobozokat, amelyekbe aztán beleöntötték a
forró lekvárt. Miután megdermedt, tömbbé állt össze, majd rákerült a „Dulce de
Guayaba de la Caridad” címke a Cobrei Irgalmas Szűzanya képével. Nem
hiszem, hogy az üzem tulajdonosa különösebben irgalmas lett volna, mivel
tizenkét órát dolgoztunk mindössze napi egy pesóért. Amikor megkaptam a
fizetésem, elmentem a moziba, Holguín egyetlen varázslatos helyére, ahol,
hacsak néhány órára is, de el lehetett menekülni a városból. Egyedül jártam
moziba, mert szerettem, hogy senkivel sem kell osztoznom az előadáson. A
kakasülőn ültem, mert ez volt a legolcsóbb hely, és volt, hogy három filmet is
megnéztem egymás után, mindössze öt centért. Óriási élmény volt látni az
embereket, amint a prérin lovagolnak, folyókon gázolnak át, miközben én majd’

49
belehaltam az unalomba egy olyan városban, ahol nem volt se tenger, se folyó,
se préri, se erdő, se semmi, ami kicsit is érdekelt volna.
Talán az amerikai és mexikói filmek hatására, vagy ki tudja miért, de
elkezdtem regényeket írni. Amikor nem a mozi felé vettem az irányt, munka
után hazamentem, és a nagyszüleim horkolásától kísérve nekiláttam írni, és
folytattam gyakran egészen hajnalig, majd felálltam az írógéptől – amit
unokatestvéremtől, Renántól vettem tizenhét pesóért –, és egyenesen a gyárba
mentem, ahol a dobozok gyártása közben tovább szőttem a regényemet.
Előfordult, hogy véletlenül rásóztam a kezemre a kalapáccsal, ami ideiglenesen
visszarántott a valóságba. Mindennek köszönhetően a dobozaim egyre silányabb
minőségűek lettek, otthon azonban hosszú és szörnyű regényeket írtam,
olyanokat, mint a „Milyen nehéz az élet!”, vagy a „Viszlát, kegyetlen világ”.
Anyám még biztosan őrizgeti őket Holguínban, és azt gondolja, hogy ezek a
legjobbak, amiket valaha írtam.
Nénikéim és anyám Holguínban már megengedhették maguknak, hogy
elektromos rádiójuk legyen, így mind körbe tudták ülni, és együtt hallgathatták
azokat a rádiójátékokat, amiket még falun szerettek meg. Én is hallgattam őket,
és azt hiszem, nagy hatással voltak tizenhárom éves koromban írott
regényeimre.

50
A Dörzsölde

Holguínban, na meg a családom körében is igazi macsó szemlélet uralkodott,

úgyhogy engem is ebben a szellemben neveltek. Ennek ellenére, tizenhárom
éves korom körül még igen zavaros volt a szerelmi életem. Beleszerettem
Carlosba, aki szintén a gyárban dolgozott, és akivel nagyon sok közös vonásunk
volt (még külsőleg is hasonlítottunk egymásra): mindkettőnket elhagyta az apja,
és egyedüli gyerekként nagyon közel álltunk az anyánkhoz. Most már Carlosszal
jártam moziba, de a kapcsolatunk kimerült abban, hogy miközben egymás
mellett ültünk – mintha csak véletlen lenne –, összeérintettük a térdünket. Így,
egymáshoz simuló combokkal néztük órákon át az elsuhanó, vad indiánokat,
vagy az énekelő Pedro Infantét. De voltak ám barátnőim is, talán a város közege
hatott rám: Irene, Irma, Lourdes, Marlene. Volt, hogy meg kellett küzdenem a
lányok szerelmeivel vagy udvarlóival, akiknek a kezéről lecsaptam őket.
Emlékszem, egyszer összeverekedtem egy Pombo nevű, rendkívül jóképű
fiúval, akitől hatalmas pofont kaptam azért, amit tettem. Azt hiszem, idővel
sokkal szerelmesebb lettem Pombóba, mint Lourdesbe – aki az ő barátnője volt,
amíg el nem szerettem tőle –, de talán azért, hogy gyötörjem Pombót, egy ideig
még Lourdesszel jártam.
Mindeközben még mindig Carlos után vágyakoztam, aki egy nap elvitt
Eufresia bordélyházába, ami egy hatalmas hodály volt, középen egy nagy
tánctérrel. A Határ nevű vörösagyag domb tetején állt. Igen találó név volt, mert
amint átjött az ember ebbe a városrészbe, átlépte a civilizáció – vagy képmutatás
– határát, és attól fogva bármi megtörténhetett, hiszen szinte mindenki, aki itt
élt, bűnöző vagy prostituált volt. Ez a látogatás igazi felfedezés volt számomra,
és a hely vitathatatlan vonzerővel rendelkezett. A bordélyt Dörzsöldének hívták,
mégpedig azért, mert a prostituáltak úgy mozgatták a csípőjüket tánc közben –
már ha ez táncnak nevezhető –, hogy odadörgölőztek a férfiak ágyékához. A

51
koreográfia szerint, amint vége volt a dalnak, a férfi megkérte a nőt, hogy töltse
vele az éjszakát, aminek semmi akadálya nem volt, a szemközti házban két-
három pesóért gond nélkül nyélbe lehetett ütni az üzletet. Persze a táncért is
fizetni kellett, öt centbe került minden férfinak, aki szerette volna, hogy
valamelyik prostituált odadörgölőzzön hozzá. Amikor a zene elindult, a madám
piros ruhában és egy hatalmas, fehér táskával a kezében körbejárt, és minden
táncoló férfi hátára rásózott a táskával, mintegy finoman jelezve, hogy ideje
fizetni. Az öt centből kettő járt a táncosnőnek, Eufrasia pedig fejben tartotta,
melyik kurva hány számban táncolt, majd a végén mindenkinek odaadta a
részét. Én Lolínnal, egy erős combú, mulatt lánnyal táncoltam, akivel végül a
barátaim – köztük Carlos – unszolására elmentem a szemközti házba.
Emlékszem, hogy egy petróleumlámpa fényénél csináltuk, amiről anyám jutott
eszembe. Ideges voltam, ezért nem állt fel, de Lolínnak végül sikerült megtörnie
a jeget, úgyhogy sikerült felizgulnom. Vagy lehet, hogy én magam törtem meg a
jeget, miközben a kint ácsorgó Carlosra gondoltam? Akárhogy is, ez volt az első
alkalom, hogy egy nőbe élveztem.
Nagyszüleim háza még csak nem is volt az ő tulajdonuk. Részben egyik
lányuk, Osaida tulajdonában volt, aki azt tervezte, hogy férjével Amerikába
költözik. Osaidának meghalt az egyik lánya, ebből a traumából soha nem
sikerült teljesen felépülnie. A férje, Florentino úgy gondolta, jót tesz majd neki,
ha északra kötöznek. Miami szörnyű és magányos mocsarát ismerve nem
hiszem, hogy így történt, Osaida valószínűleg idővel csak még szerencsétlenebb
lett.
A ház továbbra is kicsi volt mindannyiunknak, összesen tízen aludtunk két
szobában, úgyhogy néha átmentem Ofelia nénikémhez. Ebben a helyzetben
senki nem engedhette meg magának az egyedül alvás luxusát, így többnyire
kettesével vagy hármasával aludtunk. Amikor még falun laktunk, a nagyszüleim
külön háltak, megvolt köztük az a bizonyos távolság, amelyből tiszteletteljesen

52
gyűlölhették egymást, de most kénytelenek voltak egymás mellett aludni, talán
ezért is alakult ki közöttük ismét szexuális kapcsolat. Írás közben néha hallottam
ágybéli csatáikat, amelyek igen hangosak voltak. Ilyenkor kihasználtam az
alkalmat, bebújtam az ágy alá, amelyben szeretkeztek, és elcsentem egy kis
pénzt abból a bolti faládikából, ami pénztárgépként szolgált, és amit a nagyapám
minden este az ágy alá rejtett.
Többnyire azonban a nénikémnél aludtam, ahol az egyik
unokatestvéremmel, Renánnal kellett osztoznom az ágyon. Tizenhat éves
kamasz fiú volt, valóságos Don Juannak tartották. Gyerekes kalandjait követően
hazatérve maszturbálni kezdett az ágyban, ahol én is feküdtem, de
tulajdonképpen élveztem, és néha, mintha csak álmomban csinálnám, azt
hiszem, segítettem is neki.
Amikor volt időm, eljártam az iskolába, ahol volt egy anatómia-tanárnő,
aki megkövetelte, hogy bemagoljunk egy rettenetes anatómia-, fiziológia- és
egészségügytankönyvet. Aki nem tudta felmondani az anyagot, azt megbuktatta.
Itt történt, hogy beleszerettem a nyelvtantanáromba, egy hetvenéves férfiba.
Plátói szerelmemet immár a tizennégy éves Carlos és a hetvenéves tanár között
osztottam meg. Így, amikor az unokatestvérem maszturbálni kezdett – miközben
arra lányra gondolt, akivel a város egyik lepusztult parkjában csókolózott –, én
is csináltam, csak közben a nyelvtantanárra gondoltam. Aki egyébként rám se
hederített, pedig a többiek azt mondták, hogy meleg, sőt sokan még hencegtek is
vele, hogy elcsábították az öreget.
Unokatestvérem, Dulce Ofelia és az édesanyja 1957-ben hazalátogattak
Miamiból. Dulce gyönyörű lánnyá cseperedett. Pont akkor érkeztek, amikor a
barátságom Carlosszal épp a csúcsponton volt, és minden este együtt mentünk
moziba. Az unokatestvérem megérezhette, hogy van valami furcsa a
kapcsolatunkban, talán ezért szeretett bele Carlosba. Ettől fogva minden
megváltozott számomra, többé már nem Carlosszal mentem moziba, hanem

53
kettejükkel, mintegy gardedámként. Leültek mellém, én meg nézhettem, ahogy
csókolóznak. Annyit álmodoztam arról, hogy egyszer én fogom ezt csinálni, erre
most itt az unokatestvérem, nekem pedig nagyanyám utasítására vigyáznom
kell, nehogy valami „rosszat” csináljanak. A románc egy hónapig tartott, amíg
Dulce vissza nem tért Miamiba. Carlos akkor elhívott, hogy megint menjünk
moziba, de én már nem foglalkoztam vele, titokban úgy éreztem, hogy elárult;
nem kellett magyarázkodnom, megértette. Carlos olykor eljött, leült a
verandánkra, és beszélgetett a nagyszüleimmel, közben pedig várta, hátha
kijövök a házból, de én bezárkóztam az ebédlőbe. Belefogtam egy másik
szörnyűséges regénybe, „A kannibál”-ba, aminek azóta szerencsére nyoma
veszett. Soha többet nem mentem moziba Carlosszal.
Akkoriban kezdtem mutálni, kikupálódni, így a barátnőim száma is
gyarapodott, olyannyira, hogy olykor úgy gondoltam, egyik-másik lányhoz
tényleg vonzódom. Minden lánynak csaptam a szelet, és nagyon vigyáztam,
nehogy kiderüljön, hogy egyáltalán nem tetszenek a lányok. Egyik nap azonban,
miközben az anatómia-tanárnő a könyvből idézett, az egyik osztálytársam
odajött az asztalomhoz, és ördögi őszinteséggel azt mondta: „Reinaldo, te egy
kis köcsög vagy. Tudod mi az, hogy köcsög? Olyan férfi, aki más férfiakra
bukik. Egy köcsög, az vagy.”

54
Karácsony

Gyerekkorom legvidámabb pillanatai azok voltak, amikor a nagyapám

felkiáltott, hogy „itt a karácsony!” Kiáltása csak úgy zengett, úgy éreztük,
mintha máris a karácsonyi ünnepség közepén volnánk. Nevetve mondta – ami
egyáltalán nem volt rá jellemező –, belesűrítve a világ minden örömét.
1957 karácsonyán nagyapám nem mondott semmit, mert nem is volt
karácsony, hacsak nem Véres Karácsony, ahogy a Bohemia emlegette, arra a
rengeteg politikai gyilkosságra utalva, amelyet a kormány követett el abban a
hónapban. Hallani lehetett a lövöldözéseket, a borzalom mindennapossá vált.
Szinte egész Oriente Batista ellen volt, a hegyekben pedig lázadók bujkáltak.
Olykor a távolból rátámadtak Batista seregére, amely fejvesztve menekült, mivel
a katonák többsége szegény éhenkórász volt, aki nem akarta a nagy semmiért
otthagyni a fogát. Fidel partizánjai és Batista csapatai nem harcoltak szemtől
szemben, a halottak többségében olyanok voltak, akiket Batista spiclijei
végeztek ki: diákok, a Július 26-a Mozgalom tagjai, vagy egyszerűen csak
Castro szimpatizánsai, akiket a városokban fogtak el, majd megkínoztak és
kivégeztek, végül egy útszéli árokba dobtak, hogy így félemlítsék meg a
lakosságot, legfőképp az összeesküvőket. De sem Castro, sem Batista
csapataiban nem volt nagy a veszteség. Amikor kitört a forradalom, Castro
húszezer halottról beszélt, és ez a szám mitikus, szimbolikus színezetet öltött, de
persze soha nem hozták nyilvánosságra annak a húszezer embernek a nevét, és
már nem is fogják, mert soha nem is voltak annyian. Valójában még csak
háborúról sem beszélhetünk, inkább a nép diktátorral szembeni haragjáról.
Szabotázsokat hajtottak végre, leginkább azzal, hogy azt terjesztették, a lázadók
több ezren vannak országszerte. Valójában csak a Batista-rezsimmel szembeni
megvetés volt mindenütt, és ezért úton-útfélen látni lehetett egy-egy Július 26-i
zászlót, még én is kitűztem egyet valahova. Batista egyébként is kétbalkezes

55
diktátor volt, nem tudott abszolút kontrollt gyakorolni, így a szövetségesei
közötti állandó korrupciónak és a legtisztességesebbek szökésének
köszönhetően, szép lassan elvesztette a hatalmát. Az is tény, hogy széleskörű
Batista-ellenes kampány volt az országban, amely néha még a médiába is
eljutott. A Bohemia leközölte a Sierra Maestra-i felkelőkről készült fotókat és
interjúkat, és azoknak a fiataloknak a képét is, akiket Batista kivégzett. A The
New York Times már az elejétől fogva támogatta Fidel Castrót, aki ügynökeivel
szabadon konspirálhatott az Egyesült Államokban. Ezenkívül a kubai burzsoázia
is gyűlölte a fekete származású Batistát, ezért Castrót támogatták, aki fehér volt,
egy spanyol földbirtokos fia, és a jezsuitáknál tanult. Sőt egyszer Kuba
legmagasabb rangú bíborosa mentette meg Fidel Castro életét. Lemondása és
menekülése előtt Batista már teljesen erkölcstelenné vált. Élvhajhász volt, csak a
millióinak a kimentése érdekelte: mielőtt elhagyta volna az országot, ünnepséget
rendezett a Tropicanában. Néhány évvel később Párizsban nem kevés iróniával
nyilatkozott kormányzásának utolsó éveiről, szavai azonban cáfolhatatlanok:
„Csak bűzt hagytam magam után.”

56
Lázadó

1958 táján egyre tarthatatlanabbá vált az élet Holguínban, alig volt étel és áram.
Míg addig csupán unalmas volt, attól fogva elviselhetetlen. Már egy ideje
szerettem volna elmenni otthonról, fellázadni, elszegődni a lázadókhoz.
Mindössze tizennégy éves voltam, nem volt más választásom. Úgy éreztem,
csatlakoznom kell a lázadókhoz, úgy gondoltam, talán Carlos is velem tartana,
harcolhatnánk, és végül együtt halnánk meg, vagy ünnepelnénk a győzelmet.
Mindegy, a lényeg, hogy történjen valami. Felvetettem Carlosnak a dolgot, mire
igent mondott, és utasított, hogy hajnalban menjek át hozzá, hogy onnan együtt
induljunk el egy Velasco nevű településre, amelyről úgy hírlett, hogy a lázadók
kezén van.
Ahogy megbeszéltük, hajnalban felkeltem, elmentem Carloshoz, és az
ablaka előtt állva szólongattam, de ő nem válaszolt. Egyértelmű volt, hogy nem
akar velem tartani. De mivel én már elszántam magam arra, hogy itt hagyok
mindent, elindultam Velascóba, ahova végül egynapos gyaloglás után érkeztem
meg. Azt hittem, hogy ujjongó lázadók tömege fogad majd, de Velascóban nem
voltak sem lázadók, sem Batista-párti katonák, csak egy éhező város, amelyet
többségében nők laktak. Mindössze negyvenhét cent lapult a zsebemben, ebből
vettem néhány szelet piskótát, leültem egy padra, és elmajszoltam. Órákig ültem
ott, sem kedvem, sem erőm nem volt megtenni a visszavezető utat Holguínba.
Amikor besötétedett, odalépett hozzám egy férfi, aki már egy ideje figyelt, és
megkérdezte, azért jöttem-e, hogy csatlakozzam a lázadókhoz. Igennel feleltem,
mire bemutatkozott: Cuco Sáncheznek hívták, olyan negyven körül járhatott.
Mind a hét testvére lázadó volt, ő volt az egyetlen, aki a városban maradt, hogy
gondoskodjon az anyjáról és a feleségéről. Elvitt az otthonába, ahol
megismertem a feleségét, egy igen megkeseredett asszonyt. Talán azért volt
ilyen, mert mindössze egy tányér babbal tudott megkínálni, és mindannyiunknak

57
ezen kellett osztozni. Szégyenkezve, de igen jóízűen ettem. Cuco Sánchez anyja
rábeszélt, hogy maradjak, és azt mondta a fiának, hogy el kell vinnie engem
Sierra Gibarába, ahol a lázadók tanyáznak. Az asszonynak volt egy
vegyesboltja, amelyet először a lázadók, majd Batista katonái is kifosztottak.
Épp egy hete történt, hogy arra járt Batista egyik legismertebb csatlósa, Sosa
Blanco. Teljesen feldúlta a várost, élve elégetett egy embert, és azt a keveset is
elvitte Cuco Sánchez anyjának a boltjából, ami maradt. Miután végzett a
fosztogatással, sortüzet eresztett a kirakatba. Nem maradt más a boltban, csak
egy törött mérleg. „Nézd csak, hogy ripityára törték”, mondta Cuco anyja
dühösen, de félelemmel a hangjában. Azt mondta, jó ötlet, hogy csatlakozni
akarok a lázadókhoz. Mintha az én feladatom volna, hogy bosszút álljak a törött
mérlegért. Cuco testvérei is arrafelé voltak, úgyhogy nem lett volna nehéz
elvezetni hozzájuk. Ő maga is részt vett a dolgokban, lőszert gyártott a lázadók
számára, és míg ott laktam náluk, segítettem neki a muníciógyártásban. Végül
elindultunk Sierra Gibarába, a lázadók búvóhelyére.
Bemutatkoztam a lázadók vezérének, akit Eddy Suñolnak hívtak. Sebesült
volt, meglőtték, amikor Sosa Blanco megérkezett. A derekán még mindig
otromba kötés volt, talán eltörött a bordája. Velascói paraszt volt, végigmért, de
nem vett be a csapatába: túl fiatal voltam, ráadásul fegyverem sem volt. „Elég
katonánk van, de fegyverünk alig”, mondta. Mindent megtettem annak
érdekében, hogy maradhassak, és Cuco is a segítségemre volt, így végül sikerült
meggyőznünk Suñolt. Felajánlotta, hogy velük maradhatok még egy hétig, míg
az egyik csapat el nem indul a Sierra Maestrába, ahova majd én is velük
tarthatok. Hogy ott befogadnak-e, az már nem rá tartozik, de abban az egy
hétben még velük maradhatok és segíthetek, amiben csak lehet: főzésben,
vízhordásban és tűzifakeresésben.
Tíz napja vártuk a parancsot az indulásra, amikor negyvenöt férfi és hét
nő érkezett a Sierra Maestrából, Suñol küldte őket oda harcolni, de

58
visszaküldték őket, mert nem volt puskájuk, így Fidelnek nem volt szüksége
rájuk. Tudtam, hogy nem maradhatok tovább, vissza kell mennem Holguínba,
végeznem kell egy őrszemmel, elvenni a puskáját, és aztán visszatérhetek. „Ha
hozol magaddal egy puskát, azonnal beveszünk a soraink közé”, mondta Suñol.
Az egyik fiatal lázadó, egy tizennyolc éves fiú nekem adta az egyetlen kését, azt
mondta, hogy nem indulhatok neki az útnak fegyver nélkül, és azt tanácsolta,
hogy szúrjam hátba Batista egyik őrszemét, majd siessek vissza. „Itt várok rád”,
mondta. Talán azért mondta, hogy ösztönözzön, hogy legyen valami ábránd,
amibe kapaszkodhatom. Így indultam el Holguínba.
Egy teherautón mentem vissza, olyan emberekkel, akik engedéllyel
utaztak Aguas Clarasig, egy Holguín közelében lévő városkáig. Batista katonái
ismerték a teherautón utazó embereket, de engem nem. A sofőr már az elején
figyelmeztetett, hogy nagy kockázatot vállal azzal, hogy magával visz, mert ha
rájönnek, hogy lázadó vagy nem odavalósi vagyok, mindannyiukat
lemészárolják. Végül gond nélkül érkeztünk meg Aguas Clarasba, tíz
kilométerre Holguíntól elköszöntünk egymástól, majd egy búvóhelyen vártam
meg, hogy beesteledjen, aztán elindultam a városba.
Éjfélkor értem haza, kopogtam, mire a nagyanyám sikoltva nyitott ajtót,
de a nagyapám azonnal elhallgattatta egy pofonnal. „Ha elkapnak, azonnal
végeznek veled, minket pedig börtönbe zárnak”, mondta a nagyapám.
Mikor elmentem, meggondolatlanul egy papírt hagytam az ágyamon,
amire ráírtam, hogy elmegyek a lázadókhoz, és figyelmeztettem a családot, hogy
erről senkinek se beszéljenek. Mind a tíz nő, aki ott lakott, jajveszékelve
futkosott fel-alá, mire az egész környéken megtudták, hogy mi történt. Batista
rendőrei körözést adtak ki ellenem. Vissza kellett térnem Velascóba, és
természetesen nem is álmodhattam róla, hogy majd leszúrom valamelyik rendőrt
a késsel, amit kaptam. Mindenesetre, aznap este, amikor visszaindultam,
odamentem egy rendőrhöz. Egy ideig csak néztük egymást, majd megfogta a

59
tökeit, amelyek az egyenruhán keresztül is jól kivetőek voltak, és méretüket
tekintve majdnem akkorák, mint a nagyapáméi. Amilyen gyorsan csak tudtam,
kereket oldottam, miközben ő tovább tapogatta pompás nemi szervét.
A bozótoson keresztül tértem vissza Velascóba, majd elmentem a táborba,
ahova muszáj volt felvenniük, mert nem mehettem vissza Holguínba. Amiben
csak tudtam, segítettem. Nem messze lakott az a nénikém, aki megvette
nagyapám birtokát. Olykor meglátogattam őt, amikor a hegyeken keresztül
vágtam át. Mindig megkínált valamivel, és mivel a férje korábban nem volt túl
szívélyes a felkelőkkel, a jövőre nézve jól jött nekik, hogy én eljártam hozzájuk.
Végül soha nem vettem részt ütközetben – amíg a lázadókkal voltam,
távolról sem láttam egyet sem. Azok a csaták sokkal inkább mítoszok voltak,
mint valóságos események. A háború leginkább a szavakról szólt. A média és
szinte minden ott lakó azt mondta, hogy a táborban több ezer, állig
felfegyverkezett lázadó van. Ez hazugság volt, azt a kevés fegyvert, amijük volt,
a casquitos-októl, Batista katonáitól kobozták el, vagy olyan összedrótozott ósdi
puskákat használtak, amelyek még a tizenkilencedik századból, a spanyolok
ellen harcoló kubaiaktól származtak.
A lázadókkal töltött idő alatt tanúja voltam néhány igazságtalanságnak,
amelyek elbizonytalanítottak a lázadók jó szándékait illetően. Egyik alkalommal
a felkelők letartóztattak egy parasztot, aki az anyjával lakott. Amikor eljöttek
érte, az anyja szörnyű jajveszékelésben tört ki. A fiát azért tartóztatták le, mert
köpött, vagyis elárulta a lázadókat. Elvitték és kivégezték. Mindez az előtt
történt, hogy Fidel Castro hatalomra került volna, és hivatalosan is
megkezdődött volna a rezsimmel szemben álló, ellene szövetkező emberek
kivégzése, akiket „árulók”-nak hívtak – és hívnak ma is.
Abban a zónában Eddy Suñol rendelte el a kivégzéseket, tizenöt évvel
később azonban a saját fejébe eresztett golyót. Halála csupán egy öngyilkosság

60
volt a sok közül Kuba politikai történetében, vagyis a folytonos öngyilkosságok
történetében.
A felkelők többsége nem hitt abban, hogy Batista diktatúrája ilyen hamar
megtörik. Amikor menekülésének a híre elterjedt, sokan el sem hittük. Maga
Castro is rendkívül meglepődött, hiszen úgy nyert meg egy háborút, hogy be
sem fejezte. Castrónak valójában hálásnak kellene lennie Batistának, a diktátor
úgy távozott, hogy épségben hagyta az országot, és Castrón még egy karcolás
sem esett. Ugyanakkor tény, hogy Fidel Castro sosem próbált meg merényletet
végrehajtani Batista ellen, egyedül egy csapat fegyvertelen diák próbálkozott
meg ezzel, akik közül néhányan azonnal életüket vesztették, a túlélők azonban
soha nem kerültek vezető pozícióba Castro kormányában. Arról sem szabad
megfeledkezni, hogy Fidel Castro sógora hírhedt Batista-párti volt, nem is
akárki, egy miniszter. Bár Batista már 1958. december 31-én elmenekült,
Castrónak jó pár napba telt, míg a Sierra Maestrából Havannába ért. Itt kezdődik
a legenda. Felmászott néhány hatalmas tankra, amelyek még csak nem is az ő
tulajdonát képezték, majd az őt éljenző harcosok és a Batista uralmába
belefáradt tömeg gyűrűjében bevonult Havannába.
A legtöbb lázadó jóképű, fiatal férfi volt, legalábbis a látszat ezt mutatta.
A nemzetközi sajtót lenyűgözték azok a kedves, szakállas, fantasztikus
hajkoronával rendelkező férfiak.
Ahogy lejöttünk a hegyről, hősként fogadtak minket. A negyedben, ahol
Holguínban laktam, nekem ajándékoztak egy Július 26-i zászlót, én pedig
kezemben a hatalmas zászlóval végigszaladtam a környéken. Kicsit
nevetségesen éreztem magam, de mindenütt boldogság uralkodott,
dicshimnuszok zengtek, és mindenki az utcán ünnepelt. A lázadók folyamatosan
érkeztek, nyakukban kereszttel és magokból készült láncokkal; hősök voltak.
Néhányuk csak négy-öt hónapja állt be a felkelők közé, de a legtöbb nő (és jó
pár férfi is) megőrült ezekért a csapzott, bozontos harcosokért, s mindent

61
megadtak volna, hogy hazavihessenek egy lázadót. Nekem még a szakállam sem
serkent ki, hiszen mindössze tizenöt éves voltam.

62
A Forradalom

A castrói Forradalom 1959 után kezdődött, és hozta magával a hatalmas

lelkesedést, a zűrzavart és az újabb terrort. Igazi hajtóvadászat indult Batista
katonái, a feltételezett árulók, a szerencsétlenül járt rezsim vezetői, és Masferrer
„tigrisei” ellen. Masferrer kubai politikus és gengszter volt – a két fogalom nem
zárja ki egymást –, aki az utolsó években magánhadsereget hozott létre, de
később majd’ minden katonáját kivégezték. A nyílt utcán, az otthonukban, vagy
a Kereszt-dombon végeztek velük, oda menekültek kétségbeesetten, hátha még
el tudják hagyni a várost. Masferrer mindeközben Amerika felé tartott egy
motorcsónakon. Az első napokban rengeteg embert végeztek ki anélkül, hogy
rendes bírósági tárgyalás során elítélték volna őket. Később megalakították az
úgynevezett „forradalmi bíróságokat”, ahol pikk-pakk halálra ítélték az embert,
elég volt egy feljelentés az új rezsim által kinevezett bírónál. A kirakatperek
olyanok voltak, mint a színdarabok, ahol az emberek azon szórakoztak, miként
ítélnek halálra egy szegény ördögöt, akinek talán csak annyi a bűne, hogy
felpofozott valakit, mire az így állt rajta bosszút. Ártatlanok és bűnösök egyaránt
odavesztek. Ezúttal sokkal többen haltak meg, mint abban a háborúban, amely
végül sosem tört ki.
Az eufória ellenére sokan nem értettek egyet a kivégzésekkel. Erre a
jelenetre különösen emlékszem: egy férfit azért ítéltek halálra, mert megölt egy
fiatal forradalmárt. A férfit katonák kísérték a kivégzőosztag elé, akik nem
engedték, hogy a csőcselék szétszedje, hiszen életben kellett lennie, míg
odaértek a kivégzésre. Egyszer csak megjelent egy fekete ruhát viselő nő, és
feltartóztatta a menetet. Kiabálni kezdett, hogy ne öljék meg a férfit, aki mint
kiderült, a fia volt. Senki nem foglalkozott vele, hiába kért kegyelmet. Csak az
új rend, és az oly sokáig elfojtott bosszúszomj számított. A férfit a város szélére
vitték, és kivégezték. Ezek mindennapos dolgok voltak.

63
 Holguínban a pereket a Pantoja Színházban tartották, amely annak idején
egy Batista által alapított, hatalmas katonai iskola volt, de azóta a lázadók
kezébe került. A televízió által is gyakran közvetített tárgyalások igen
látványosak és szenvedélytől fűtöttek voltak.
Több mint harminc év telt el azóta, de Fidel Castro még mindig tart ilyen
kirakatpereket, és néhanapján még a televízióban is leadják őket. De Castro
manapság már nem Batista csatlósait, hanem a saját katonáit – olykor saját
tábornokait – végezteti ki.
Hogy az emberek többsége, mi, értelmiségiek miért nem vettük észre,
hogy újabb önkényuralmi rendszer alakul, még az előzőnél is sokkal véresebb?
Talán észrevettük, de a forradalmi hév, a tudat, hogy megdőlt egy diktatúra, és
hogy eljött a bosszú ideje, előrébbvaló volt, mint az elkövetett igazságtalanságok
és bűnök. Egyébként pedig nemcsak hogy igazságtalanságokat követtek el, de a
szabadság, és mindenekelőtt a nép nevében hajtották végre a kivégzéseket.
1960 még a kollektív örömujjongás jegyében telt el. Folytatódott a
„spiclik” kivégzése, de el kell ismerni, hogy az eufória közepette a nagy többség
igenis támogatta a kivégzéseket. Nem tudom kiverni a fejemből annak a feltüzelt
tömegnek, annak a több mint egymillió embernek a képét, aki mind ott vonult a
Plaza de la Revoluciónon – amelyet természetesen nem a Forradalom ideje alatt
építettek meg, hanem még a megdöntött önkényuralmi rendszerben – azt
kiabálva, hogy „sortűz. Abban a pillanatban én is a Forradalom részese voltam,
nem volt vesztenivalóm, sőt, úgy tűnt, hogy sokat nyerhetek vele. Lehetőségem
nyílt tanulni, elhagyhattam Holguínt, és új életet kezdhettem.

64
Diákévek

Egy politechnikumban érettségiztem le, amely annak idején Pantoja néven

Batista katonai tábora volt. Tizenhat éves voltam, és mezőgazdasági
könyvelőnek tanultam. Ez új terület volt az oktatásban, amelyre szüksége volt a
kormánynak, mivel titokban már a földek elkobzására készült. Talán ez volt a
Castro-kormány első bentlakásos iskoláinak egyike, a kommunista ifjak egyik
nevelőközpontja. Az egész országból toborozták a fiatalokat, de a diákok
többsége – köztük én is – eleinte nem volt tisztában azzal, hogy mi is az oktatás
célja.
Kamasz voltam, több mint kétezer fiatal fiúval éltem összezárva, a kijárás
tilos volt. Azt gondolhatnánk – most már én is így látom –, hogy ennél
tökéletesebb alkalom nem is nyílhatott volna arra, hogy kibontakozzon a
szexualitásom, és részem legyen mindenféle erotikus kalandban, de semmi
ilyesmi nem történt.
Akkoriban én is azoknak az előítéleteknek az áldozata voltam, amelyek
egy hímsoviniszta társadalom jellemzői, és amelyeket a Forradalom az egekig
magasztalt. Az iskolában olyan katonai szigor uralkodott, hogy nem volt helye a
homoszexualitásnak, ráadásul ezt akkoriban már igen komolyan büntették,
kizárással, olykor börtönbüntetéssel is. Ennek ellenére a fiúknak igenis
megvoltak a maguk kalandjai, bár nagy titokban tartották. Akit rajtakaptak, a
matracával és a holmijával együtt mehetett a raktárba, ahol a vezetőség
utasítására mindent beszolgáltatott, a többieket pedig kivezényelték az udvarra,
hogy kőzáporral búcsúztassák a távozót. Az ilyen lebukás végzetes
következményekkel járt, mivel az illetőt nem elég, hogy kicsapták, de egy
feljegyzést is készítettek, amely aztán egész életében végigkísérte, így esélye
sem volt, hogy felvegyék egy állami iskolába (az állam akkor kezdte mindenre
kiterjeszteni az irányítását). A matracot cipelő fiúk közül sokan kifejezetten

65
férfiasak voltak. Rettegve és szégyenkezve néztem a jelenetet. „Egy kis köcsög,
az vagy”, visszhangzott a fejemben az osztálytársam hangja, mire megértettem,
hogy köcsögnek lenni Kubában a legnagyobb csapások egyike.
Nemcsak erkölcsi, de politikai agymosás is zajlott az iskolában: minden
tanárunk kommunista volt, és természetesen a legfontosabb tantárgyunk a
marxizmus-leninizmus volt. Kívülről kellett tudnunk a Szovjet Tudományos
Akadémia Kézikönyvé-t, A politikai gazdaságtan-t Nyikityintől és A kubai
szocializmus alapjai-t Blas Rocától. Ezen túl voltak még számvitel óráink, és
rendszeresen fel kellett másznunk Kuba legmagasabb pontjára, a Turquino-
csúcsra, amely a Sierra Maestrán található. Olyan volt, mint egy zarándokút
Mekkába vagy a Szent Sír-templomba. Azt hiszem, hogy a Sierra Maestra még
napjainkban is ilyen helynek számít, hiszen itt rejtőzött el Fidel Castro Batista
meneküléséig. Ahhoz, hogy megkapjuk a mezőgazdasági könyvelő
bizonyítványt, hatszor kellett megmászni a hegyet, és akinek ez valamiért nem
ment, azt kikiáltották puhánynak, és nem kapott bizonyítványt. Az igazat
megvallva igazi kiváltságnak számított, hogy csak hatszor kellett felmásznunk a
Turquino-csúcsra, mert emlékszem, hogy egyik alkalommal épp fölfelé
tartottam, amikor belebotlottam egy magát épp hogy vonszolni tudó fiúba.
Diplomatának készült, és ahhoz, hogy bizonyítványt kapjon, összesen
huszonötször kellett megmásznia a Turquino-csúcsot. Nem tudom, hogy végül
sikeres diplomata lett-e belőle, de az biztos, hogy hegymászónak pocsék volt.
Én, a fák és hegyek között nevelkedett parasztgyerek nagy kalandként
éltem meg ezeket a kirándulásokat – a szabad ég alatt alvást a függőágyakon, a
folyóban fürdést a fiúkkal. Amikor énekelve meneteltünk fölfelé, még egyikünk
sem gyanította, hogy a túrák mögött mocskos szándék húzódik meg. Néhány
hónap elteltével kijelentették, hogy nem egyszerű diákok, hanem a Forradalom
élcsapata vagyunk, vagyis ifjú kommunisták és a hadsereg katonái. Az utolsó
kirándulásokon már nem azt énekeltük, amit akartunk, hanem az Internacionálé-

66
t és más kommunista himnuszokat kellett kántálnunk. Az iskola igazgatója,
Alfredo Sarabia, a Kommunista Párt egyik veteránja volt. Tehát míg Castro
1960-ban arról biztosította a világot, hogy ő nem kommunista, és a kubai
Forradalom „olyan zöld, mint a pálmalevelek”, az országban már kommunista
doktrína szerint nevelték az ifjúságot, sőt még katonai kiképzést is kaptunk
(többek között nagy lőtávolságú fegyverek használatára is megtanítottak).
Az egyik tanár költött egy himnuszt a mezőgazdasági könyvelőknek,
amely úgy kezdődött, hogy mi vagyunk „a Forradalom élcsapata”. Igazság
szerint a Sierra Maestra önkéntes tanáraival együtt mi voltunk „a Forradalom
első káderei”, ahogy akkoriban mondogatták. Mi voltunk azok, akik a tervek
szerint az adminisztrációt és a könyvelést viszik majd a népi gazdaságokban.
Pontosabban, az állami gazdaságokban, mert azok soha nem képezték a nép
tulajdonát. Az iskolatársaim közül később sokan vezetői pozíciót töltöttek be
Castro kormányában, mások öngyilkosok lettek. Emlékszem az egyik holguíni
barátomra, aki géppuskával loccsantotta szét a fejét. Mi voltunk az új emberek,
akik kitartottunk. Az ifjú kommunisták, akik majd irányítják az ország
gazdaságát.
Nem volt könnyű túlélni az erkölcsi, politikai, vallási és fizikai
agymosást, a technikai vizsgák letételéről nem is beszélve. Kétezren kezdtük, de
a végére ezernél is kevesebben maradtunk. Nem én voltam az egyedüli, akinek
sikerült titokban tartani a homoszexualitását és a kommunista tanok iránti
ellenszenvét. Sokan úgy oldották meg, ahogy tudták – hiszen a túlélés volt a tét
–, mások egész egyszerűen megtagadták magukat. Mi, antikommunisták, fejből
szavaltuk a marxizmus útmutatásai. Hamar meg kellett tanulnunk elrejteni a
vágyainkat és a tiltakozásunkat. Az egyik gyűlés alkalmával, amit az iskola
dísztermében tartottak – ugyanott, ahol a forradalomellenes elemek pereit
vezényelték a halálos ítélet előtt –, egy diák szóvá tette az igazgatónak, hogy a
rizs zsizsikes, és tele van kukacokkal, mire az igazgató lángba borult arccal

67
felpattant, és puhánynak, a forradalom ellenségének nevezte a fiút, aki szerinte
híján volt az áldozatkészségnek. Sarabia azzal fejezte be a beszédet, hogy ideje
megbarátkozunk a kukacokkal, mert a rizst azt elfelejthetjük. A panasszal élő fiú
kínai származású volt, az eset után ki is rúgták az iskolából. A szelekció a
kicsapások elbírálásában is működött: bizonyos diákok érinthetetlenek voltak,
ezért nem estek áldozatul ilyesminek.
Mindenesetre el kell ismerni, hogy a lelkesedés még mindig nagyobb volt,
mint a csalódottság.
Néhány tanárnak – mondhatni a többségnek – szexuális kapcsolata volt a
diákokkal. Emlékszem egy bizonyos Juanra, akinek vagy száz diákkal volt
viszonya. A saját szememmel láttam, ahogy néhanapján a szobája előtt
sorakoztak a fiúk, hogy bejussanak hozzá. Ennek a marxizmus professzornak az
egyik kedvence az én osztálytársam volt, akit az iskola legnagyobb
hímvesszejével áldott meg az ég.
Azt hiszem, a srácok közül sokan az aktív fél szerepét töltötték be, vagyis
számukra egy másik fiúval szeretkezni nem jelentett egyet a homoszexualitással.
A szemükben az számított buzinak, aki a passzív fél volt a kapcsolatban. Egyik
alkalommal óriási botrány kerekedett, mivel kiderült, hogy több mint száz diák
próbált meg átmászni az iskolát körülvevő falon, hogy eltölthessenek egy
éjszakát az egyik hírhedt buzeránssal, aki minden este gyalog jött Holguínból,
hogy fogadja a kérőit. Amikor Sarabia és leghűségesebb követői a tanári karból
megérkeztek, a meztelen fiú futásnak eredt, majd eltűnt Holguín lankái között. A
diákok az éj leple alatt osontak vissza a szobáikba. Sarabia még aznap este
gyűlést tartott a díszteremben, és hosszúra nyúló beszédét jelmondatokkal és
fenyegetésekkel tűzdelte meg. Később levetítettek egy orosz filmet, ráadásul
nem is akármit, a Lenin életé-t. Szinte minden este meg kellett néznünk
valamilyen orosz filmet, és ha ez nem lett volna elég, még a hús is orosz volt,
amit ettünk. Kétségtelen, hogy agymosás áldozatai voltunk, de tény, hogy az

68
oktatás és az étel ingyen volt. A kormány biztosította a ruháinkat, a
tanulmányainkat és a maga módján gondoskodott a jövőnkről is.

69
Havanna

1960-ban jártam először Havannában. Fidel Castro nagyszabású beszédet

tervezett július 26-án, és szüksége volt emberekre, hogy megtöltsék a Plaza de la
Revoluciónt. Feltettek több mint ezer diákot a cukornádszállító vonatokra, majd
három napig tartó utazást követően megérkeztünk Havannába. Mind eléggé
izgalomba jöttünk az út végére, mivel az izzadt, ragadós testek összeértek a
vonaton. Én is fel voltam izgulva, de tele voltam előítéletekkel, és makacsul
ragaszkodtam a macsó elvekhez, amelyektől nagyon nehéz volt megszabadulni.
Akkoriban két barátnőm is volt: Irene, akit nem sokkal az előtt ismertem
meg, hogy elkezdtem volna az iskolát, illetve Marlene, aki már régóta a
barátnőm volt. Felváltva látogattak meg vasárnaponként, a hét egyetlen
látogatási napján. Tökös gyerek voltam, legalábbis próbáltam az lenni, és bár
olykor voltak plátói kapcsolataim más fiúkkal, ez csupán baráti erőfitogtatásban,
birkózásban, szkanderben meg hasonló játékokban merült ki.
Amikor megérkeztünk Havannába, teljesen lenyűgözött a város, ahol még
soha nem jártam azelőtt, ahol senki nem ismerte a másikat, ahol könnyű volt
elveszni, ahol bizonyos értelemben senkit sem érdekelt, hogy kicsoda a másik.
Az Habana Libre hotelben volt a szállásunk, vagyis a régi Habana Hiltonban,
amit sebtében neveztek át Habana Libre hotellé. Minden szobában hatan vagy
heten aludtunk.
Természetesen több sem kellett a havannai melegeknek, akiknek igazi
lakoma volt a rengeteg diák. Ráadásul vagy hat hónapja nem volt semmilyen
szexuális kapcsolatunk, és épp hogy csak belecsöppentünk Havanna sűrűjébe.
Az egyik barátom, Monzón azt mondta, hogy egy este alatt több mint húsz
meleggel volt dolga, akiktől fejenként tíz pesót kért. Fess forradalmár külsejének
köszönhetően szép kis vagyont sikerült összeszednie az alatt a pár nap alatt.
Nagyon jóképű fiú volt, gyönyörű, később fontos posztokat töltött be a

70
forradalmi kormányban. Több mint tíz éve összefutottam vele a városban,
elmesélte, hogy valamilyen cégnek az igazgatója, és folyton utazik, főként
Bulgáriába meg a többi szocialista országba.
A havannai kirándulás volt az első kapcsolatom egy teljesen más világgal.
Némileg zsúfolt, hatalmas és lenyűgöző volt. Éreztem, hogy ez az én városom,
és muszáj visszatérnem ide. Mindenesetre az ott töltött rövid idő alatt az volt a
feladatunk, hogy felvonuljunk, így hát egész nap ott szobroztunk a Plaza de la
Revoluciónon. Tapsoltunk, és többé-kevésbé lelkesen skandáltuk a népszerű
jelmondatokat. Közben összejöttem egy havannai lánnyal, aki alig várta, hogy
fiúja legyen, mindegy, hogy diák, lázadó vagy parasztgyerek. Később rengeteg
levelet küldött, amelyekre nem válaszoltam. Az utolsóban mérgesen írta, hogy
eljön meglátogatni. Én erre odaadtam a barátaimnak a levelet, akik röhögve
olvasták, de közben rettegtem, hogy egyszer csak tényleg megjelenik a lány, és
botrányt rendez. Azt írta ugyanis, hogy terhes, és az én gyerekemet várja, ami
lehetetlen volt, hiszen épp csak hozzáértünk egymáshoz, azt is a tér közepén,
úgyhogy ennyi erővel a gyerek akár Fidel Castróé is lehetett volna.

71
Fidel Castro

Ha már Fidel Castrónál tartunk, még aznap este, vagy talán a következő nap
eljött a hotelbe, hogy beszédet tartson nekünk. Szokásához híven váratlanul
bukkant fel. Épp valamilyen politikai szemináriumon vettünk részt a hotel egyik
legnagyobb termében, amikor tapsvihar közepette betoppant. A jelenléte
mindannyiunkat fellelkesített, hatalmas megtiszteltetés volt, hogy a Comandante
meglátogatott minket, egyszerű mezőgazdasági könyvelőket. Azt mondta, hogy
mi vagyunk a Forradalom élcsapata, és hatalmas felelősség nehezedik a
vállunkra, mert mi fogjuk irányítani az első vidéki TSZ-eket. Azt tanácsolta,
hogy legyünk mindig tisztességesek, politikailag elhivatottak, hű forradalmárok.
A beszédet vastaps követte, természetesen én is tapsoltam. Később megtudtam,
hogy szinte mindennap tett ilyen látogatásokat, holguíni barátaimnak hasonló
beszédeket kellett végigülnie, amelyeket vagy Fidel, vagy egy általa küldött
vezető tartott. Néhány előadást kifejezetten azzal a céllal tartottak, hogy
fiatalokat toborozzanak Santo Domingóba, akiket aztán Trujillo diktatúrája ellen
küldtek harcolni. Sok fiatal veszett oda azokban az ütközetekben.
Mielőtt elkezdtem volna a tanulmányaimat, én magam is jelentkeztem egy
Santo Domingo-i expedícióra, mégpedig nem is akárkivel, hanem a
barátnőmmel, Irenével, a cél pedig az volt, hogy végezzünk Trujillóval. De
Trujillo szinte mindenkit megölt, aki azzal a céllal ment oda, hogy őt megölje. A
tengerparton várta a csapatokat, és még ott lemészárolta az expedíció tagjait.
Sikerült megúsznom a halált, csakúgy, mint amikor egy késsel Batista
katonájának életére akartam törni, aki ahelyett, hogy végzett volna velem,
fogdosni kezdte a tökeit. Akkor is sikerült megmenekülnöm, amikor a
lázadókkal tartottam, és Sosa Blanco csapatai ott tanyáztak a közelünkben.
Egészen mostanáig valahogy mindig sikerült egy-két milliméterrel elkerülnöm a
halált – de most más a helyzet. Mindenesetre, akkoriban még nem gondoltam

72
erre, tizenhat éves voltam, és ezer, talán még nálam is életvidámabb, helyesebb
fiú vett körül.

73
Dicshimnuszok

Úton visszafelé Holguínba, a Plaza de la Revoluciónon énekelt dicshimnuszokat

zengtük. A fiúkkal a Havannában szerzett barátnők képeit vagy leveleit
szorongattuk, akiket sebtében csíptünk fel a felvonuláson. Hátizsákkal a
hátunkon – amelyben egy függőágy és némi csokoládé volt –, fejünkben a
dicshimnuszok dallamaival ismét megmásztuk a Sierra Maestrát. Megfürödtünk
a Turquino-csúcs közelében fekvő tóban, majd feljutottunk a csúcsra, élveztük
az időt, amely számunkra sarkvidékinek hatott, és végül úgy szaladtunk le a
csúcsról, mint a bakkecskék, jókedvűen, tele életörömmel. Kétségtelen, hogy az
élet értelmet nyert számunkra: volt egy megvalósításra váró tervünk, volt
jövőnk, jó barátságok és nagy ígéretek születtek, s előttünk volt a megoldásra
váró feladat. Nyíltszívűek, romlatlanok, fiatalok voltunk, s nem volt semmiféle
bűntudatunk. Élvezettel szívtuk magunkba a hegyi levegőt, a fenyők, a friss
föld, és a szabad ég alatt elkészített étel illatát. Amikor lejöttünk a hegyről,
majdnem minden alkalommal megálltunk pihenni egy Minas del Frío nevű
táborban, ahol önkéntes tanárokat képeztek. Azt hiszem, egyike volt azon kevés
kommunista táboroknak, amelyet még a mi iskolánk, a Pantoja előtt alapítottak.
Ezek a fiatalok önkéntes tanárnak jelentkeztek, de valójában kommunista
átnevelésen vettek részt. Emlékszem egy fiúra, aki egymagában sírt a hegyen.
Nagy szakálla volt, fázott és rettegett. Elmondta, hogy semmilyen pedagógiai
órája nincsen, csak a kommunista doktrínákat tanítják neki, és fél, hogy
„megvágják”. Ez azt jelentette, hogy ha nem bírta a hegyi klímát és az ott dívó
bánásmódot, kizárták a táborból. Végül nem vágták meg, láttam egyszer, amikor
lejöttek a Sierrából, és a Pantojában szállásolták el őket. Nem tudom, mi lett
vele, de azt észrevettem, hogy bizonyos emberek, köztük a saját anyám is,
csalódtak a rendszerben.

74
 Anyám belefáradta abba, hogy idegen, szaros és hisztis gyerekekre
vigyázzon Miamiban. Amikor visszatért Holguínba, még mindig szép és fiatal
volt, de továbbra is szigorú szűzi életet élt. Eljött meglátogatni, és elmesélte,
hogy szinte minden termék eltűnt a piacról, nincs szappan, étel és ruha. Én ott
voltam a bentlakásos iskolában, azt az egyenruhát hordtam, amit a forradalmi
kormány adott, más öltözékre nem volt szükségem, így nem is nagyon figyeltem
oda anyám sirámaira.
Akkorra már úgy-ahogy beletanultunk a könyvelésbe, és Fidel Castro egy
új pénznem bevezetéséről döntött, vagyis leértékelték az összes addig
forgalomba hozott pénzt, és újat vertek. Mesteri politikai fogás volt, mivel a régi
pénz beszedésével lényegében azt a hatalmat is magukhoz ragadták, amit az
idegen kézen lévő pénz jelenthetett volna. Az új papírpénznek, amelyet cserébe
adtak, limitált volt az értéke, és alkalmatlan volt nemzetközi tranzakciók
lebonyolítására. Ráadásul, akinek korábban nagyon sok pénze volt, annak csak
egy kis összeget adtak. A maradék helyett egy kupont vagy bizonylatot kapott,
amelyért elviekben egy bizonyos összeget fizettek havonta.
A sors kegyetlen fintora következtében én is egyike voltam azoknak, akik
a régi pénzek kicserélését végezték egy velascói bankban. Megérkezésem után
persze első dolgom volt Cuco Sánchez és a családja felől érdeklődni. Az
emberek nem szívesen beszéltek róluk, de végül valaki megmondta, hogy
börtönben van, a vegyesboltot pedig lefoglalták, mert majdnem minden gyerek a
kormány ellen fordult, néhányuk beállt a lázadók soraiba. Még csak 1961-ben
jártunk, de már voltak olyanok, akik fellázadtak, köztük Cuco Sánchez is.
Az elején, tizenhét évesen még én is énekeltem a Forradalom himnuszait,
kételytől mentesen tanultam a marxizmust, és a marxista tanulócsoport egyik
vezetője, azaz ifjú kommunista lettem. Azt gondoltam, hogy azok, akik
fellázadnak Fidel ellen, tévednek vagy bolondok. Hittem, vagy csak szerettem
volna hinni, hogy a Forradalom szép és nemes. Nem tudtam elképzelni, hogy az

75
a Forradalom, amely lehetővé tette, hogy ingyen tanuljak, gonosz lehet. Azt
gondoltam, hogy majd biztosan kiírják a választásokat, és Fidel Castrót
demokratikus úton is megválasztják. Egy biztos: teletömték a fejünket
kommunista tanokkal, pedig az Egyesült Államok akkor még nem is volt igazán
ellenséges a kubai rezsimmel szemben. Vagyis a forradalom már a kezdetektől
kommunista volt. Ezt kénytelen vagyok beismerni, mivel egyike voltam
azoknak, akiknek kommunista szövegeket adtak, hogy tanulmányozzák és
terjesszék őket. Akkorra már a magántulajdon nagy részét lefoglalták, és szépen
lassan a gyakorlatban is megvalósult a kommunizmus, annak ellenére, hogy
hivatalosan még nem lehetett kimondani. Minden tanárunk kommunista volt, a
vezető káderek is azok voltak, az iskola is egy kommunista központ volt, úgy,
mint ahogy a Minas del Frío-i tanárképző is. Sőt még azok a szövegek is,
amelyekből olvasni tanították a falusiakat. De annyira lelkesek voltunk, hogy
nem gondoltuk – vagy csak nem akartunk rágondolni –, hogy bármi rossz
kisülhet belőle. Szinte lehetetlen ennyi csapást felfogni egyszerre. Önkényuralmi
rendszerek váltogatták egymást, folyamatosak voltak a visszaélések és az
erőszakos cselekmények a gazdagok részéről, s most végre elérkezett a mi
időnk. A szegények ideje.
Annak ellenére, hogy egy irodalminak alig nevezhető, és rendkívül
átpolitizált környezetben éltem, nem feledkeztem meg irodalmi ambícióimról.
Nagyszabású verseket írtam, de már nem tudom, hogy kinek a nevében, talán az
időében, az esőében, a ködében, amikor épp olyan idő volt, vagy csak felidéztem
magamban az emlékét. Még mindig az a magányos fiú voltam, aki egyedül,
félmeztelenül csatangolt vidéken, közben pedig komoly, operába illő áriákat
énekelt. Akkoriban egy füzetbe írtam le őket, de később elvesztettem.
Végül mezőgazdasági könyvelőként érettségiztem le. De előtte történt
valami, ami nagyon elszomorított, és ami eszembe juttatta nagyapám szavait. Ő
mindig azt mondogatta, hogy a kommunizmus a civilizáció vége. Az volt élete

76
legboldogabb napja, amikor Sztálin meghalt. „Végre elpatkolt az a szemétláda”,
mondta boldogan.

77
A Király

Amikor 1961 áprilisában megtörtént a Playa Girón-i támadás, minket azonnal

behívtak, és teherautókra ültettek, hogy Fidel Castro mellett harcoljunk. Erre
végül nem került sor, mert míg besoroztak minket, és elindultunk a
teherautókon, a támadókat leverték. Visszatértünk az iskolába, és a
színházteremben, ahol az ünnepségeket tartották – és ahol minden este egy
szovjet filmet vetítettek – meghallgattuk Fidel Castro beszédének televízió-
közvetítését. Ott hallottam először azt az állítást, amit korábban annyiszor
tagadott. Hallottam, ahogy azt mondta, hogy szocialista forradalmat csináltunk,
és hogy mind szocialisták vagyunk. Hirtelen lerántották a leplet arról, amit két
éven keresztül titkoltak. Szocialisták, egyszerűbben szólva kommunisták
voltunk.
A leginkább azoknak a reakciója döbbentett meg, akik ott ültek velem a
díszteremben. Az ezer diák, a több száz tanár és dolgozó mind kiment a
főutcára, és kommunista jelmondatokat kezdett kiabálni. A legnépszerűbb így
szólt: „Szocialisták vagyunk, előre, előre, akinek ez nem tetszik, elmehet a
fenébe.”
Vitathatatlan, hogy az egészet már a Forradalom kitörésekor tervezgették,
a kommunista jelmondatokkal és szövegekkel egyetemben. Csak a megfelelő
pillanatra vártak, hogy hivatalosan is bejelentsék a kommunista Forradalmat.
Hirtelen láttam magam a kiabáló fiatalok között, ahogy részese vagyok a
tömegnek, menetelek és éneklek, akárcsak a többiek. Az elején még nem
csináltam, de nem is tiltakoztam. Azt hiszem, hogy néhány holguíni barátomnak
ugyanaz az aggodalom és csalódottság ült ki az arcára, mint nekem, de nem
beszéltünk róla. Néhány perccel később már mind a felvonulás közepén voltunk,
és ismételgettük az egyre ordenárébbá váló jelmondatokat és sértéseket, amelyek
az „észak-amerikai imperializmus” és a több ezer, sebtében leleplezett

78
ellenségünk ellen irányult. A felvonulás szépen, lassan egy groteszk karnevállá
vált, ahol mindenki táncolt, közben pedig egyre otrombábbá és érzékibbé váltak
a mozdulataink. Furcsa módon a tömeg pillanatok alatt átvedlett szocialistából
kommunistává.
Az élen a tanárok, az átnevelők, az ideológiai vezérek és Alfredo Sarabia
meneteltek. Rádöbbentem, hogy valójában egy évig úgy éltünk ott elzárva, mint
egy kolostorban, ahol új, már-már vallásos és fanatikus eszmék uralkodtak. Új
vallásra térítettek, amelyet a terv szerint országszerte kellett majd terjesztenünk
az iskola elvégzése után. Egy újfajta elnyomás eszmei vezérei voltunk,
szerzetesek, akik az új, hivatalos ideológiát voltak hivatottak terjeszteni az
állami gazdaságokban. Az új egyház a titkosrendőrségen kívül új papokat és
szerzeteseket kapott.
A forradalmi légkörben nem tűrtek meg semmilyen véleménykülönbséget:
a fanatizmus és a jövőbe vetett hit uralkodott mindenen. A „fényes jövő”-be
vetett hit, ahogy a vezetők nevezték. A fanatizmus az EFSZ-ek, vagyis az
Egyesített Forradalmi Szervezetek megalakításával hágott a tetőfokára. Ezekben
természetesen jelen volt a vulgarizmus és az alpári viselkedés, amelyet a
forradalom keltett életre. Az egyik jelmondatuk így hangzott: „Az EFSZ király!
Ne is EFSZ-nek, hanem Királynak hívd!” Ezekre a mondókákra és dalokra
mindenki egyszerre mozgatta a csípőjét, forgott és énekelt.
Az EFSZ mögött természetesen a Kommunista Párt állt, de Fidel Castro
hamar rájött, hogy a szervezetek el akarják őt távolítani, és át akarják venni a
hatalmat. Az öreg kommunisták kipenderítették volna Castrót, hogy aztán ők
lehessenek a vezérek. Ám Fidel Castro, ha valakihez, hát önmagához, Fidel
Castróhoz hű maradt. Úgyhogy nem sokkal később megkezdődtek a perek,
amelyek következtében némelyik öregnek harminc év börtönt varrtak a nyakába.
Castro pedig marxistának nyilvánította magát, és kijelentette, hogy ő mindig is

79
kommunista volt, aki marxista-leninista nevelésben részesült. Ő maga lett a
„Király”, az EFSZ-ek és minden egyesített szervezet vezére.
Befejeztem a mezőgazdasági könyvelői képzést, de mielőtt megkezdtem
volna a munkát a Manzanillo közelében lévő William Soler TSZ-ben, amely
Oriente legdélibb csücskében feküdt, néhány napot nagyapám házában
töltöttem.

80
A színház és a TSZ

Miután nagyapámtól elvették azt a kis üzletet, ami a mindennapi betevőt

jelentette számára, egész álló nap egy faszéken ülve beszélt magában, háttal a
lelakatolt üzletnek. Már nem olvasott újságot, még a Bohemiá-t sem, amely már
nem az a liberális, szabadelvű és kritikus lap volt, amelyből annak idején
felolvasott nekünk. Akkorra ez sem volt más, mint Castro és az új rezsim egyik
eszköze. A sajtót szinte teljes mértékben kontroll alatt tartották. A szabadság
olyasmi volt, amiről folyamatosan beszéltek, de nem gyakorolták. Arra volt jó,
hogy beszéljenek róla, vagy az emlegetésével emeljék piedesztálra a kormányt,
de arra soha, hogy kritizálják.
Marcos Rodríguez tárgyalása volt a kor egyik legszörnyűbb esete.
Rodríguez fiatal férfi volt, akit azzal vádoltak, hogy Batistának spicliskedett. Az
ügybe belekeveredett számos vezető is, akik durván nekimentek a férfinak, hogy
mentsék a bőrüket. Végül soha nem derült fény arra, hogy Marcos Rodríguez
valóban feljelentette-e a havannai egyetem diákjait, akiket később Batista
rendőrsége kivégzett. A Fidel Castróra oly jellemző színpadias és túlzó
viselkedés azonban szembetűnő volt a tárgyaláson. Ezek a perek, amelyeken
emberéletek fölött döntöttek, valójában színdarabok voltak. Visszacsöppentünk
Néró idejébe, abba a korszakba, amikor a tömegek ujjongva nézték, amint a
szemük láttára ítélnek halálra és végeznek ki embereket.
Fidel Castro nem csupán Legfőbb Vezető volt, de főügyész is. Egyik
alkalommal, amikor egy becsületes bíró nem akart elítélni néhány pilótát, akiket
igazságtalanul azzal vádoltak, hogy bombát dobtak Santiago de Cubára, Fidel
egyik pillanatról a másikra ügyésszé nevezte ki magát, és húsz, illetve harminc
év börtönre ítélte őket. A bíró, aki korábban ártatlannak nyilvánította őket,
öngyilkosságot követett el. Ezek az esetek már adtak valami képet arról, hogy
milyen is az új rezsim. Ennek ellenére még élt a remény az emberekben,

81
különösen a gyávákban. Én is egyike voltam azoknak, akik hitték, hogy a
kormány még tartogat valamit a számukra.
1961 végén elmentem az első TSZ-be, hogy csirkéket számoljak, leltárba
vegyem az újonnan államosított birtokokat, és egy olyan könyvelést vezessek,
amelyben sosem lehetett tudni semminek az árát, és azt sem, hogy honnan
származtak a földek. Ráadásul a TSZ-ben dolgozók állandó lopásai miatt
lehetetlen volt vezetni a könyvelést. Sohasem stimmeltek a számok, és a füzet
csupán egyvalamit tükrözött: a kiadás sokkal nagyobb volt, mint a bevétel.
Az élet lehangoló volt ebben a hatalmas gazdaságban, ahol a
baromfilárma közepette a nyomorúságos bérért dolgozók közönye uralkodott.
Szívszorító volt látni a parasztokat, amint egy olyan földön dolgoznak, amely
már nem az övék. Többé nem gazdák vagy tulajdonosok voltak, hanem
napszámosok, akiket már nem érdekelt a teljesítmény és a minőség. Munkások
is dolgoztak a földeken, akik a nap végén felültek a teherautóra, és visszamentek
a faluba, ahonnan jöttek. Idegenekkel azonban lehetetlen volt mezőgazdasági
munkát végeztetni, vagy jószágot tartani, mert az rejtélyes dolog. A növények
tudják, hogy ki az, aki szeretettel gondozza őket, és ki az, aki nem ért hozzá. Ha
tapasztalatlan kezek közé kerülnek, nem nőnek és nem hoznak termést. Csak
azok értenek a földműveléshez, akik vidéken élnek, szeretik a természetet, és
ismerik minden titkát. A földművelésnek története van, s szeretetet igényel. A
növények, a magok és a földműves között rejtélyes kötelék van.
A TSZ-ben hetvenkilenc peso volt a fizetésem, aminek egy részét az
anyámnak adtam. A család anyagi helyzete továbbra is súlyos volt, különösen,
amióta elvették nagyapám üzletét, bár megígérték, hogy kártalanítják. Azt
hiszem, ez harminc peso lett volna havonta, de rengeteg papírt kellett hozzá
kitölteni, majd várni, ki tudja, meddig. Ismét az éhség lett a társunk.
Az emberek könyörögve érkeztek a TSZ-be, hogy adjunk el nekik tojást
és tyúkokat. Voltak, akik bármit megadtak volna egy tyúkért, de nem kaptak,

82
mert a gazdaság „a nép tulajdona” volt, így nem lehetett eladni semmit
magánembereknek. Egyszer kocsival odahajtott egy férfi a gazdasághoz, és
amikor elutasították a kérését, kitátotta a száját. „Rákom van”, mondta.
Iszonyúan nézett ki, hatalmas, szederjes nyelve volt. Azt hiszem, a TSZ vezetője
végül eladott neki két tyúkot.

83
Raúl

Hétvégenként hazajártam Holguínba. Az út a TSZ-ből meglehetősen bonyolult

volt, mert a gazdaság egy félreeső helyen, a Sierra Maestra egyik oldalán terült
el. Először gyalogolnom kellett az országútig, majd megvárni, hogy egy autó
felvegyen, és elvigyen Bayamóig. Ott buszra szálltam, vagy kerestem
valamilyen más közlekedési eszközt, ami aztán elvitt Holguínba. Szerencsére a
park közelében könnyen lehetett találni „hajót”, mivel akkoriban még léteztek
ezek a magántaxik (később aztán Fidel Castro egy hosszúra nyúló beszédben
mélyen elítélte a „hajótulajdonosokat”, mondván, hogy megtagadják a
szocializmust, mert több ezer pesót keresnek naponta, aminek köszönhetően
multimilliomosokká, forradalomellenessé váltak). Egyszer egy nagyon jóképű
fiúval utaztam az autóban, akivel beszédbe elegyedtem, miközben a taxis
további utasokat keresett, hogy megtöltse a fuvart. Ő szólított meg, azt mondta,
Raúlnak hívják, Holguínba való, de Bayamóban dolgozik. Amikor megtelt az
autó, Raúl közelebb húzódott hozzám. Kezdett besötétedni. Raúl a combomra
tette a kezét, majd egyre feljebb csúsztatta, mire én erőszakosan eltoltam
magamtól. Talán megijedt, hogy jelenetet rendezek, mindenesetre nem szólt
hozzám, de még csak nem is nézett rám az út hátralevő részében. Amikor
azonban Holguín határában jártunk, én magam fogtam meg a kezét, és tettem rá
az ágyékomra. Azt hiszem, kicsit meglepődött. Én teljesen felizgultam, mire ő
az utasokkal teli autóban megmarkolta a hímvesszőmet, és elkezdte mozgatni a
kezét. Nem tudom, hogy az utasok észrevették-e, esetleg élvezték-e a műsort, de
már késő este volt, egyike azon éjszakáknak, amikor koromfekete az égbolt;
ráadásul a kubai utakon még világítás sem volt. Még Holguín előtt elélveztem.
Felszabadító élmény volt, olyan, mint egy gyónás. Végre elérkezett ez a pillanat,
annyi várakozással és elutasítással teli év után. Emlékszem, hogy Raúl
megtörölte a nadrágomat a kendőjével. Mindezt még a sötét autóban.

84
 Amkikor megérkeztünk úti célunkhoz, a Calixto García parba, mindketten
kiszálltunk az autóból. Raúl megpróbált beszélgetést kezdeményezni – talán a
telefonszámomat akarta elkérni, vagy egy találkozót szeretett volna megbeszélni
–, de én sarkon fordultam, és futásnak eredtem. Meg sem álltam egészen a
házunkig, ami elég messze volt, a Vista Alegre negyedben, Holguín
külvárosában.
Mikor beléptem, mind ott voltak: anyám, a rokkant unokatestvérem,
Marisela, a nagyszüleim és a nénikéim. Rettegtem attól, hogy az arcomra van
írva, ami történt. Anyám érezte rajtam az örömöt, a boldogságot, pláne, hogy
egyébként semmi olyan nem történt, ami okot adott volna az örömre.
Emlékszem, hogy jó kedvemben voltam, és iszonyatosan megéheztem.
Elégedettség töltött el, olyan teljességet éreztem, amilyet soha korábban.
Másnap délután elmentem Holguínba a Central parkba, a fiatalok egyik
gyülekezőhelyére. Sejtettem, hogy ott találom Raúlt, és valóban, miután kétszer-
háromszor körbejártam a parkot, összefutottam vele. Úgy köszönt rám, mintha
mi sem történt volna, majd meghívott egy italra az egyik közeli bárba a Libertad
utcában. Igazi felfedezés volt számomra, Raúl ugyanis egy melegbárba vitt. Tele
volt férfiakkal – férfias és nőies férfiakkal egyaránt –, de cinkos, baráti légkör
uralkodott. Akkoriban még léteztek ilyen helyek Holguínban, és a többi
városban is. Később teljesen nyomuk veszett.
Raúllal hétvégenként bonyolítottuk le erotikus kalandjainkat a város
különböző szállodáiban. Két férfi akkoriban még gond nélkül kivehetett egy
szobát, és eltölthetett egy kellemes estét. A Patayo, a Tauler és az Expreso
voltak kamaszos szenvedélyünk színhelyei. Élveztük, hogy együtt vagyunk, még
akkor is, ha nyikorgott az ágy, és piszkos volt az ágynemű. Nem foglalkoztunk
ilyesmivel.
A családom lassan ráeszmélt, hogy a kimaradásaim igen rejtélyesek.
Joggal gondolták, hogy ha csak hetente egyszer megyek haza, és az éjszakát

85
távol töltöm, annak valami különös oka lehet. Azt hiszem, attól fogva sejtették,
hogy viszonyom van férfiakkal, bizonyítékuk azonban nem volt. Talán anyámat
az zavarta leginkább, hogy mindig nagyon boldogan mentem haza a találkákról,
még az arcom is kisimult. A boldogságom sértés volt abban a házban, amelyet
elhagyott nők és két megsavanyodott öregember laktak. De esténként olyan
szenvedélyes életet éltem, hogy nem tudtam leplezni. Beleszerettem Raúlba, de
ő nem viszonozta az érzéseimet. Csak egy kaland voltam a számára. Csak egy
fiatal, vidéki fiú, akit ő vezetett be a szexualitás világába (ha nem számoljuk ide
gyerekkori játszadozásaimat, a minden erotikus misztikumtól és ejakulációtól
mentes kalandjaimat Orlandóval). Azt hiszem, Raúl egyszer csak rám unt, és
meg is mondta, vagy legalábbis éreztette. Nagy csapás volt számomra. Ő volt az
első szeretőm, és az egész három vagy négy hónapig tartott. Akkoriban teljesen
más fogalmam volt a szexuális kapcsolatokról. Szerettem valakit, szerettem
volna, hogy ő is viszontszeressen, és eszembe sem jutott, hogy keresgéljek.
Hogy az ember más testekben is keresheti azt, amit valakiében már megtalált.
Tartós kapcsolatot szerettem volna. Ahogyan az anyám. Egy férfit, egy barátot,
akihez tartozhatom, és aki hozzám tartozik. De nem így történt, és nem is
hiszem, hogy ez lehetséges, legalábbis nem a melegek világában. A
homoszexuálisok világa nem monogám, talán természettől fogva nem az, benne
van az ösztöneinkben a szétszórás, a változatos szerelmek hajszolása és gyakran
a promiszkuitás is. Természetes, hogy akkor még nem így láttam. Elvesztettem a
szerelmemet, és összetörtek az álmaim. Ráadásul az élet a TSZ-ben egyre
unalmasabbá vált, különösen, hogy már a Raúllal való találkozókról és
együttlétekről sem álmodozhattam munka közben. Nem hittem benne, hogy még
egyszer szerelmes leszek, de nem is akartam.

86
Búcsú a TSZ-től

Egyik nap a forradalmi kormány a sajtón keresztül intézett felhívást a

mezőgazdasági könyvelőkhöz, hogy aki akar, jelentkezhet a Havannai Egyetem
tervező szakára. Csak be kellett adni a jelentkezési lapot, és ha felevették az
embert, küldtek egy táviratot. Miután kézhez kaptam az enyémet, egy héten
belül jelentkeznem kellett az Hotel Nacionalban. Nem kellett kétszer
meggondolnom: végre magam mögött hagyhattam a lármás csirkékkel teli
gazdaságot, a büdös, toprongyos, alulfizetett és elégedetlen emberekkel teli
világot, a zűrös szerelmeket és Holguínt, amely híján volt minden spirituális és
építészeti szépségnek.
Amikor megérkeztem az Hotel Nacionalba, rá kellett jönnöm, hogy szinte
mindenki, aki korábban mezőgazdasági könyvelőként végzett, ott van. Mind
abban a reményben jelentkeztek, hogy sikerül maguk mögött hagyni a
gazdaságot, ahol könyvelőként vagy titkárként dolgoztak. Irtózatos helyek
voltak. Amikor ki kellett fizetni a munkásokat, mindig hatalmas botrány
kerekedett, gyakran panaszkodtak, hogy nem számolták be az összes ledogozott
órát, és hogy a nyilvántartó nem adminisztrálta rendesen az elvégzett munkát.
Természetesen minden gazdaságban volt egy szovjet szakember, hozzánk
bizonyos Vlagyimirt, egy tipikus orosz parasztot jelöltek ki. Azt nem tudom,
hogy értett-e a csirkékhez, de ő volt a gazdaság ideológiai vezetője. Azt hiszem,
szűz volt; néhány másik orosszal lakott együtt. Valójában az egész TSZ-
rendszert a szovjetek irányították. Mi csak másodlagos munkát végző eszközök
voltunk, az oroszok döntöttek arról, hogy mit lehet és mit nem. A többségük
még csak nem is beszélt spanyolul, de ezek az oroszok lettek a kubai
földművelők főnökei.
Az Hotel Nacionalban vizsgáznunk kellett, mert csupán ötven diákot
vettek fel. Szerencsére egyike voltam azoknak, akik sikeresen levizsgáztak, és

87
megkezdhették tanulmányaikat a Havannai Egyetemen, illetve beköltözhettek az
Habana Libre szállodába. Pedro Morejón lett a szobatársam, egy enyhén torz, és
rendkívül szélsőséges fiú, valamint Monzón, aki szakértője volt annak, miként
lehet megélni a meleg férfiakból. Helyes fiú volt, úgyhogy könnyen megszedte
magát ebből, nekem meg aztán elmesélte a kalandjait a Nemzeti Balett
táncosaival, akik még harminc pesót is hajlandóak voltak fizetni azért, hogy
leszophassák. Monzónnak ez jó üzlet volt, mert amellett, hogy igencsak élvezte,
még jól meg is fizették.
Én továbbra is hű maradtam Raúl emlékéhez, és egyébként is rettegtem
attól, hogy kiderül, homoszexuális vagyok, bár akkortájt Havannában még nem
üldözték a melegeket. Egyébként meg szinte az egész napot bent töltöttük az
egyetemen, közgazdaságtan, politológia, trigonometria, matematika és tervezés
órákon. Egy Pedro Marinello nevű ember volt a tanszékvezető, azt hiszem, Juan
Marinello unokaöccse vagy testvére. Nem sokkal később eltűnt, azt mondták
róla, hogy CIA-ügynök volt, vagyis ráaggatták azt a címkét, amit mindenkire,
aki nem osztotta Fidel Castro rezsimjének a véleményét.
Volt egy remek gazdasági földrajz professzorunk, aki mindenről beszélt,
csak a gazdasági földrajzról nem. Mesélt nekünk az úti kalandjairól, Afrikáról, a
sivatagról és egy tevéről, amely nem mozdult sem előre, sem hátra, amikor
tevegelni próbált. Mesélt a párizsi szerelmeiről, a nőkről, akik szerették őt, az
irodalomról, közben pedig nagy íróktól idézett. Igazi humanista volt, művészi
vénával megáldva. Juan Pérez de la Rivának hívták. Később kegyvesztetté vált,
és többször is megpróbált végezni magával. Nem sikerült neki. Egy milliomos
családból származott, és a forradalom egyik kádere volt. Néhány családtagjával
együtt azon kevesek közé tartozott, akik elfogadva a társadalmi változást,
Kubában maradtak. Bármikor elmehetett Párizsba meglátogatni a családját, és
minden alkalommal leugrott az egyik hídról, abban a reményben, hogy sikerül
végeznie magával, de sose jött neki össze. Az a fajta tanár volt, aki mindig

88
szerelmes lett a diákjaiba, de hiába. A felesége, Sara szintén az egyetemen
tanított, emellett pedig könyvtáros volt. Csak azért tűrte el férje kalandozásait,
mert nagyon szerette. Pérez de la Rivának végül sikerült találnia egy olyan lányt,
aki viszontszerette őt, de akkor hirtelen rákos daganat alakult ki a torkában. Már
nem akart meghalni, de ezúttal sikerült neki. Nem kellett öngyilkosságot
elkövetnie.
Fidel Castro kormánya közben ráeszmélt, hogy nem túl kifizetődő az
Habana Libre hotelben elszállásolni minket, miközben különb vendégek is
megszállhatnának azokban a lakosztályokban. Ráadásul többségében egyszerű
parasztfiúk voltunk, és azt sem tudtuk, hogyan zárjuk el rendesen a csapot, vagy
hogyan használjuk a meleg és a hideg vizet egyszerre. A szőnyegek egy része
teljesen elázott, és voltak olyan emeletek az egykori Habana Hiltonban, amelyek
már-már medencéhez hasonlítottak. Hilton úr álmában sem gondolta volna,
hogy a luxusszállodáját egy nap majd vidéki fiúk árasztják el, akik még a
zuhanyzót sem tudják használni.
Ezt követően Rancho Boyerosban szállásoltak el minket, ahonnan
teherautókon vittek be az egyetemre. Ott vált bizonyossá, hogy sok diáktársam
szexuális viszonyt folytat a társaival – néhányan ráadásul teljes nyíltan –, a
többiek meg csöndben megtűrték, mintha egy titkos egyezséget kötöttek volna.
Rancho Boyerosban még Sartre is szóba került. Emlékszem, hogy egy emeletes
ágyon fekve olvastam először a Hideg Levegő-t Virgilio Piñerától.
Roberto Bolívar volt az egyik legjobb barátom. Az anyja, Natalia Bolívar
régi szocialista élharcos volt, részt vett a castrói forradalomban. Roberto nyíltan
megmondta, hogy meleg, és elmesélte a kalandjait a Rancho Boyeros-i
fiatalokkal. Engem is invitált, hogy vegyek részt ezekben, de én kereken
elutasítottam. Nem akartam felvállalni a homoszexualitásomat, mert még hittem
benne, hogy „megújulhatok”. Ezt a szót használtam, hogy megvédjem az
álláspontomat, miszerint én egy defektussal küzdő ember vagyok, akinek el kell

89
fojtania fogyatékosságát. Végül a természet és valódi énem felülkerekedett
előítéleteimen.
Egyik nap elmentem Bolívarral az Országos Könyvtár. A zenei osztályra
érve bemutatta a barátait, akik mind melegek voltak. Némelyikük ajánlatot tett
nekem, amit én sértetten utasítottam vissza. Ennek ellenére másnap este ismét
elmentem.
A forradalmi kormány nemcsak azt akarta, hogy tanuljunk, hanem azt is,
hogy dolgozzunk, és valami módon kifizessük a tanulmányainkat. Így kezdtem
dolgozni az INRA-ban, az Agrárreform Országos Intézetében, amelynek
épületét még Batista építtette, csakúgy, mint a Plaza de la Revoluciónt –
ahonnan Fidel Castro a szónoklatait tartotta – és a teret körülvevő épületeket is,
többek között a forradalmi palotát, a Palacio de la Revoluciónt. Kezdetben
Carlos Rafael Rodríguez volt az INRA igazgatója, de később maga Castro vette
át a helyét. Roberto Bolívar és én nem messze béreltünk egy szobát egy
vendégházban. A szobákban hárman-négyen aludtunk, mind férfiak. Úgy nézett
ki, mint egy pikareszk regény színhelye Cervantes vagy Quevedo műveiben.
Folyamatos volt a jövés-menés, olyanokkal volt tele a ház, akiket a sarkon
szedtek fel. Volt, hogy a buja hangzavartól, amit a mellettem lévő ágyban fekvő
Bolívar művelt, nem lehetett elaludni. Általában a közelben szedett fel valakit,
és az éjszakát lenyűgöző nyögdécselések közepette töltötte.
Sokat éheztünk, mert hetvenkilenc pesó nem volt elég arra, hogy naponta
megebédeljünk belőle. Ezért éjszakánként felkeltünk, és a sötétben tapogatózva
kifosztottuk a házinéni, Cusa hűtőszekrényét. Nem kellett sok idő, hogy
észrevegye a lopást, és felszereljen egy lakatot, mi azonban hamar rájöttünk,
hogy miként távolítsuk el, és pusztítsunk el mindent, amit a hűtőben találunk.
Végül Cusa kerekeket szerelt rá, és a szobájában rejtette el. Terebélyes, fehér
asszonyság volt, nem esett nehezére, hogy esténként bevonszolja a szobájába a
hatalmas hűtőszekrényt.

90
 A gazdasági helyzet miatt sokat költöztünk, 1963-ban összesen
tizenegyszer. Ekkor már súlyosabb volt a szexuális üldözés, Roberto Bolívar
barátai közül már sokan megjárták a Termelést Segítő Katonai Egység (UMAP)
koncentrációs táborait, és én továbbra sem vállaltam fel homoszexualitásomat.
Nem volt kapcsolatom férfival, és elfojtottam a vágyaimat, miközben
magányosan maszturbálva hallgattam Roberto és partnerei nyögdécselését.
Kubában ugyanúgy ment az ismerkedés, mint, gondolom, a világ többi
részén. Az ember sétált az utcán, mire egy srác a nyomába szegődött. Ha
megálltál, ő is megállt egy pillanatra. Ekkor ismét elindultál, mire a fiú tovább
követett, míg végül le nem szólított: tüzet kért, megkérdezte, hány óra, hogy
milyen idő lesz aznap, vagy hogy a közelben laksz-e. Így ismerkedtem meg egy
fiúval, akit aztán haza is vittem. Jóképű volt, úgy tizennyolc-húsz év körüli, és
sokkal tapasztaltabb nálam. A korábbi kapcsolataim során mindig én voltam az
aktív, de ez a fiú nem akarta: birtokolni akart, és olyan szakértelemmel csinálta,
hogy én is nagyon élveztem. Miguelnek hívták, és attól a naptól kezdve gyakran
találkoztunk. Volt egy autója is, amit akkoriban már nehezen lehetett beszerezni,
és vagy barátokhoz mentünk, vagy a város külső kerületeibe. Két férfinak
akkoriban már nagyon nehéz volt szállodai szobát bérelnie Havannában. Amikor
őrültek módjára szeretkeztünk, mindig Miguel volt az aktív, én pedig a passzív,
és ez a felállás a legnagyobb megelégedésemre szolgált.
Miguelnek köszönhetem, hogy megismertem a havannai művészvilágot.
Azokat a kurvákat, akik a Tropicanában vagy a Nocturnónak nevezett kabaréban
táncoltak, a mostani Coppelia helyén. Voltak köztük igazán gyönyörű nők,
akiknek parancsnokokkal és magas beosztású kormányhivatalnokokkal volt
kapcsolatuk, ezért megengedhették maguknak, hogy a Malecónhoz közel vagy
Miramarban lakjanak. Emlékszem, egyszer Szent Lázár napján valamelyikük
lakásában kötöttünk ki. Hatalmas ünnepség volt, amelyen részt vett a
művészvilág apraja-nagyja. Még a híres balerina, Alicia Alonso is odament egy

91
hatalmas, kivilágított Szent Lázár szoborhoz, és tisztelete jeléül megérintette. A
kor olyan híres énekesei is jelent voltak, mint Elena Burque. Miguel nagyon
népszerű volt abban a miliőben, én viszont kicsit furcsán éreztem magam, amiért
egy híresség szeretője vagyok.
Esténként kabaréba mentünk, a Tropicanába vagy valamelyik szálloda
éjszakai mulatójába, a Capriba, az Habana Librébe vagy a Rivierába. Martha
Estrada volt a legnagyobb sztár, így Miguel természetesen a barátja volt.
1963-ban együtt töltöttük az újévet. Éjfélkor Miguel magához ölelt, és
sírva súgta a fülembe: „Hihetetlen, hogy Fidel már négy éve hatalmon van.”
Szegény szerencsétlen: azt hitte, négy év az sok idő. Miguelt végül
letartóztatták, és az UMAP egyik koncentrációs táborába került. Soha többé nem
láttam újra, még az emigrációban sem hallottam felőle. Néha azt gondolom,
hogy megölték a koncentrációs táborban. Heves természetű volt, és
fegyelmezetlen, az élet szerelmese.
Miguel elvesztését követően ismét róni kezdtem a havannai utcákat.
Egyik alkalommal megismerkedtem egy idősebb férfival, aki nagyon kedvesnek
tűnt, és elvitt a lakására. Festő volt, Raúl Martíneznek hívták. A szeretőm lett, és
kapcsolatunk során ismét én lettem az aktív fél, mert Raúlt ez tette boldoggá,
nekem pedig mindegy volt, ha tetszett egy férfi. Raúl apafigura is volt
számomra, megismertetett a művészet, a festészet és az irodalom olyan
aspektusaival, amelyekről addig nem tudtam. Egy barátjával lakott, aki korábban
a szeretője volt. Abelardo Estorinónak hívták, másodrangú drámaíró volt,
akkoriban szerény népszerűségnek örvendett, mivel írt néhány unalmas verset,
amelyek többé-kevésbé a kormányt éltették.
Sokszor voltam fenn Raúl és Estorino lakásában, de Raúlnak ezen kívül
még egy stúdiója is volt a Casa de las Américasban, ahol szintén gyakran
meglátogattam. Ott vásznak közt szeretkeztünk, mindössze néhány lépésre a

92
forradalom egyik nagy harcosától, Haydée Santamaríától, aki később főbe lőtte
magát, de akkoriban még ő volt a ház úrnője.

93
A könyvtár

Az INRA írógépeit és a bürokratikus munka során gyakran kínálkozó holtidőt

kihasználva folytattam a versírást, azaz szörnyű irományokkal firkáltam tele egy
halom papírfecnit. Mivel Raúlnak volt érzéke az irodalomhoz, megmutattam
neki is, de őszintén megmondta, hogy szörnyűnek találja őket. Ettől függetlenül
rendületlenül írtam tovább.
1963-ban az Országos Könyvtár mesemondó versenyt írt ki. Az
ebédszüneteket általában azzal töltöttem, hogy az INRA közelében lévő
könyvtárban olvastam. Ott láttam először a verseny kiírását: az indulóknak meg
kellett tanulniuk egy ismert író meséjét, majd elő kellett adniuk a bizottság előtt.
A végeredmény tulajdonképpen attól függött, hogy milyen volt az induló
előadói tehetsége. Az előadás legfeljebb ötperces lehetett, úgyhogy ilyen
terjedelmű mese után kutattam, de mivel nem találtam, végül én magam írtam
egyet. „Az üres cipellők” címet adtam neki. Mindössze két oldal volt, az előadás
csupán három és fél percig tartott. Odaálltam a tiszteletet parancsoló férfiakból
és egy megállás nélkül pislogó idős nénikéből álló, öttagú zsűri elé, és
elmondtam a mesét. Teljesen lenyűgöztem őket, de nem az előadásommal,
hanem a mesével. Megkérdezték, hogy ki a szerzője, mire megmondtam, hogy
előző nap írtam. Állításomat bizonyítandó elővettem a zsebemből a papírt, amire
feljegyeztem, és odaadtam az egyiküknek.
Másnap kaptam egy táviratot, amelyben megüzenték, hogy szeretnének
beszélni velem, és kértek, hogy ugorjak be az Országos Könyvtárba. Egy Eliseo
Diego nevű férfi írta alá a táviratot. A könyvtárban megismerkedtem vele, és a
pislogó nénikével is, akit María Teresa Freyre de Andradénak hívtak, és az
Országos Könyvtár igazgatója volt. Ott volt még Cintio és a felesége, Fina
García Marruz is. Ők képviselték a művelt arisztokráciát. Akkoriban

94
mindannyiukról úgy tartották (még Salvador Buenóról is), hogy szemben állnak
a rezsimmel, és a nagylelkű María Teresa védelme alatt állnak, aki munkát adott
nekik a könyvtárban. Ott dolgoztak – inkább színlelték –, miközben szabadon
írhatták a verseiket, és még fizetést is kaptak.
María Teresa a könyvtár igazgatóhelyettesét, a nagydarab, férfias Maruja
Iglesias Taulert bízta meg azzal, hogy beszéljen az igazgatóval a
munkahelyemen a könyvtárba való áthelyezésemről. Valóságos bürokráciai
útvesztőn kellett végigmenni ahhoz, hogy valakit áthelyezzenek egy másik
állásba, de szerencsére Maruja Iglesias jártas volt ezekben a dolgokban. Azt
hiszem, hogy manapság a külügyminisztériumban tölt be vezető pozíciót.
Kiderült, hogy korábban ő volt annak az holguíni Tauler szállodának a
tulajdonosa, amelyben Raúl és én olyan szabadon szerettük egymást.
Sikerült az áthelyezés, így egyik napról a másikra magam mögött hagytam
Fidel Castro birtokait, a számlákat, számokat és számológépeket, és azt a
nevekből és számjegyekből álló litániát, amelyet folyamatosan ismételni és
javítgatni kellett. Beléptem az Országos Könyvtár mágikus világába, amely
akkor még teljes pompájában ragyogott María Teresa Freyre de Andrade
egyeduralma alatt.
Forradalmi szellemű arisztokrata család sarja volt. Párizsban tanult, majd
megalapította az Országos Könyvtárat, amely tökéletesen működött a vezetése
alatt. Irodalmi előmenetelem szempontjából az áthelyezésem sorsdöntő volt. A
munkám abból állt, hogy előkerestem a kikért könyveket, de mindig jutott időm
egy kis olvasásra. Azokon az estéken, amelyeken őrködnöm kellett – akkorra
már minden munkahelyen kötelező volt az őrszolgálat –, azzal szórakoztattam
magam, hogy találomra kiválasztottam néhány könyvet a polcról. Miközben a
sorok között sétáltam, éreztem a könyvekből sugárzó egyedi titkok ígéretét.
Míg Eliseo Diego az ifjúsági könyvekről adott útmutatást, Cintio Vitier
felhívta a figyelmemet, hogy óvakodjam Virgilio Piñera és a hozzá hasonló írók

95
műveitől. Így gyakoroltak művelt és kifinomult cenzúrát. Akkoriban még a
kormány ellen voltak, és szörnyűségeket meséltek Fidel Castróról és az általa
teremtett önkényuralmi rendszerről. El akartak menni Kubából, de végül nem
tették, vagy azért, mert családjuk és gyermekeik voltak, vagy azért, mert
egyszerűen nem tudták megtenni. „Azon a napon, amikor dicshimnuszt kell
írnom Fidel Castróról vagy a forradalomról, megszűnök írónak lenni”,
mondogatta Eliseo Diego.
Ennek ellenére később mind Cintio, mind pedig Eliseo Fidel Castro
kormányának szócsövévé vált. Eliseo nem csak egy, de több tucat dicshimnuszt
írt Fidel Castróról és a forradalomról. Ugyanígy, vagy még rosszabbul járt
Cintio is. Talán emiatt szűntek meg írónak lenni. De akkor még érzékeny
emberek voltak, akik vitathatatlanul nagy hatással voltak irodalmi fejlődésemre.
Eliseo nekem ajándékozta Jesús del Monte útján című könyvét, amely szerintem
a kubai költészet egyik legkiemelkedőbb alkotása. Cintio kritikákat is írt,
többnyire jámbor stílusban, de nagyon művelt ember volt, ezért megérte kikérni
a véleményét. Fina sokkal jobb költő volt a férjénél, de a katolikus spanyol
hagyománynak megfelelően mindig a második helyet foglalta el mögötte. Ő volt
a türelmes, szófogadó, belenyugvó, tiszta nő megtestesülése. Cintio mellett, aki
valósággal ragyogott, ő csupán szófogadó feleségnek tűnt.
Amennyire csak lehetett, kihasználtam a könyvtár nyújtotta lehetőségeket.
María Teresa elég okos volt ahhoz, hogy ötórás munkanapot írjon elő
számunkra. Hivatalosan egytől dolgoztam, de már nyolckor bent voltam, hogy
az üres könyvtárban írjak – ott született meg a Celestino hajnal előtt –, közben
pedig elolvastam szinte minden könyvet, amely a hatalmas könyvtárat
benépesítette.
Később aztán változtak a dolgok, természetesen rossz irányba. Azt
mondogatták, hogy az Országos Könyvtár az ideológiai korrupció központja,
hogy María Teresa gyengekezű vezető, aki leszbikusokkal tölti meg a

96
könyvtárat. Nem tudom, hogy ez utóbbi igaz volt-e, de az a hír járta, hogy ő
maga is leszbikus, csakúgy, mint minden ott dolgozó nő. Néhányan közülük
valóban férfiasak voltak, de azt hiszem, inkább csak plátói kapcsolatok voltak
közöttük. Általában Maruja Iglesias előkelő lakásán vagy Fidel Castro egyik
rokonának feleségénél, María Elena Ross rezidenciáján gyűltek össze, de csak
azért, hogy frissítőket igyanak, fürödjenek a medencében és a kor irodalmi
idoljáról, a Fény évszázada szerzőjéről, Alejo Carpentierről beszélgessenek.
Egyszer óriási botrány tört ki a könyvtárban, mert két könyvtárosnőt
rajtakaptak a fürdőszobában, amint meztelenül szeretkeznek. Beidézték őket
María Teresa elé, aki megbocsátott nekik, és megjegyezte, hogy a dolog nem rá
tartozik, hanem a két nő férjére, és hogy ő semmit nem tud tenni az ügyben.
María Teresa a nagylelkűségének köszönhette, hogy egyre több ellenséget
szerzett magának a könyvtárban. Olyan emberek orroltak meg rá, akik soha nem
tudták megbocsátani neki azt a szívességet, hogy munkát szerzett nekik. Ezek
egyike volt María Luisa Gil is, aki teljes szívvel gyűlölte María Teresát, mivel ő
is az igazgatói posztra pályázott. Spanyol nő volt, sztálinista, a Kommunista Párt
egy öreg élharcosához ment feleségül. Tele volt haraggal, de mérgét a kedvesség
álarca mögé rejtette. Az ellenségek lassan körbekerítették María Teresát, és
olyanokat terjesztettek róla, hogy leszbikus, arisztokrata és forradalomellenes;
végül elérték, hogy elmozdítsák a helyéről. Lisandro Otero közölte vele a hírt.
Mint jó katona és a kultúra ellensége, hatalmas örömét lelte abban, hogy
kirúghatta azt az embert, aki létrehozta az intézményt. Ezt követően nem más,
mint Fidel Castro rendőrségének egyik tagja, Sidroc Ramos kapitány lett az
igazgató. María Teresa zokogva hagyta ott a könyvtárat.
Néhány nappal később én is úgy döntöttem, hogy nem maradok tovább.
Azokat a könyveket, amelyekre ráaggathatták az „ideológiailag káros” címkét,
azonnal eltávolították, és természetesen azoknak a műveknek is mind mennie
kellett, amelyekben „szexuális elhajlás”-okról írtak. Továbbá bevezették a

97
nyolcórás munkanapot, amely valójában tízórás volt, mivel kétórás volt az
ebédszünet, de sehol máshol nem lehetett elfogyasztani az ételt, csak a
könyvtárban.
Szerencsére megnyertem egy irodalmi díjat a Celestino hajnal előtt című
regényemért, amelyet beneveztem a Kubai Írók és Művészek Nemzeti
Uniójának (UNEAC) versenyére, és amelyet egy évvel később ki is adtak. Az
UNEAC egyik tagja, akinek nagyon tetszett a regényem, készített velem egy
interjút, de mint kiderült, nemcsak beszélgetni szeretett volna, hanem ágyba is
akart bújni velem. Nem tetszett az ajánlat, mert a pasas nem volt az esetem, de
akkor már nem voltam sem monogám, sem válogatós. Miguel Barniznak hívták,
Vedadóban lakott, és néhány hónapig én is ott laktam vele. Volt humorérzéke,
költőnek sem volt középszerű, igazi lázadó volt. Mindez 1964 és 1966 között
történt, amikor már üldözték a fiatalokat, ha csőnadrágot viseltek, vagy hosszú
volt a hajuk. Neki igen hosszú sörénye volt, de az enyémhez írt ódát, amelyben
erősen bírálta azt a fajta inkvizíciós hozzáállást, amellyel a hosszú hajú fiúkat
üldözték.
1966-ban beneveztem a második regényemet, a Lenyűgöző világ-ot arra
az UNEAC által kiírt versenyre, amelyen a Celestino hajnal előtt korábban
különdíjas lett. A regényem ezúttal is különdíjat kapott. A zsűriben Virgilio
Piñera, Alejo Carpentier, José Antonio Portuondo és Félix Pita Rodríguez
foglaltak helyet. Szinte ugyanaz volt a felállás, mint az első alkalommal, azt
leszámítva, hogy akkor egy igen különleges nő, Camila Henriquez Ureña is a
bizottság tagja volt. Ő foggal-körömmel harcolt azért, hogy a Celestino díjban
részesüljön, Alejo Carpentier és a Kommusita Párt öreg delegáltja, José Antonio
Portuondo azonban Ezequiel Vieta Candongai élet című regényét szerette volna
díjazni. Vieta műve Fidel Sierra Maestra-i megpróbáltatásainak védőbeszéde, és
a valóságtól menekülő írók bírálata volt, akik a szerző szerint egész életüket

98
azzal töltik, hogy kalapjukat a fejükre csapva pillangókat kergetnek Bayamóban
meg a hasonló porfészkekben.
Carpentier és Portuondo ezúttal sem akarták díjban részesíteni a
regényemet. Mivel látszólag nem volt más mű, amely érdemes lett volna a díjra,
nem hirdettek első helyezettet, és én ismét különdíjat kaptam.
A díjátadón megismerkedtem Virgilio Piñerával, aki szó szerint ezt
mondta: „Elvették tőled a díjat. Portuondo és Alejo Carpentier a felelősek ezért.
Én rád szavaztam. Tessék, itt a telefonszámom. Hívj fel. Van mit dolgoznunk
ezen a regényen. Úgy tűnik, mintha egy éjszaka alatt gépelted volna le az
egészet.” Az igazat megvallva majdnem eltalálta. A határidő közeledett, nekem
pedig a nyolcórás könyvtári állásom mellett alig volt időm másra. Bezárkóztam
a szobámba, és egy szuszra írtam meg harminc-negyven oldalt.

99
A Könyvintézet

Bár akkor még nem adták ki őket, két különdíjas regénnyel a hátam mögött és
akkori szeretőm, Miguel Barniz kapcsolataival sikerült a Kubai
Könyvintézetben munkát találnom. Soha nem találkoztam még gyönyörűbb
férfival, mint amilyen az igazgató, Armando Rodríguez szeretője. Héctor
egyedülálló teremtmény volt, akiből olyan lenyűgöző szépség áradt, hogy
képtelenség volt folytatni az írást, ha ő végigment a folyosón. Nem tudom, hogy
magas rangú funkcionáriusként, ilyen gyönyörű szeretővel az oldalán
Armandónak miként sikerült megúsznia, hogy féltékenységből tönkretegyék
vagy elmozdítsák olyanok, akik nem kaphattak egy darabot sem Héctorból. De
az a helyzet, hogy Armando baráti kapcsolatban állt Fidel Castróval, csakúgy,
mint a szintén meleg Alfredo Guevara. Hiába voltak Armandónak közismert
botrányai – különösen Havannában –, mégis megúszta, hogy fizetnie kelljen a
homoszexualitásáért, nem úgy, mint oly sokaknak. Héctor egy motorbalesetben
vesztette életét, pompája teljében.

100
A melegek négy kategóriája

Miután volt szerencsém megfigyelni a melegek közti hatalmas különbségeket,

négy típust sikerült megkülönböztetnem. Először is ott voltak a láncos melegek,
akik általában botrányosan viselkedtek, és rendszeresen rajtuk ütött a rendőrség
valamelyik nyilvános fürdőben vagy strandon. Úgy vettem észre, hogy a
hatóságok valami nyakláncféleséget adtak rájuk, amelyet folyamatosan
hordaniuk kellett, így a rendőrök egy kampós bottal könnyűszerrel ki tudták őket
halászni a tömegből, ahonnan munkatáborba vitték őket. Ennek a kategóriának
mintapéldánya volt az Országos Könyvtár egyik fiatal alkalmazottja, Goyai
Tomasito, akit azért kereszteltem el így, mert pont olyan volt, mint Goya egyik
alakja: kicsike és groteszk, úgy közlekedett, mint egy pók, ráadásul
fékezhetetlen szexuális étvággyal rendelkezett.
A láncosok után jöttek az átlagos melegek. Kubában ők voltak a
kompromisszumra hajló homoszexuálisok, akik moziba mentek, néha írtak egy-
egy verset, de soha nem mentek bele semmilyen kockázatos szituációba, és
gyakran teáztak a barátaik lakásán. Az akkori barátom, Reinaldo Gómez Ramos
is pont ilyen volt. Az átlagos melegek leginkább más melegekkel barátkoztak, és
soha nem ismertek egy tökös férfit sem.
Az átlagos melegeket a rejtőzködők követték. Róluk szinte senki nem
tudta, hogy homoszexuálisok. Volt feleségük, gyerekük, de titokban eljártak a
fürdőkbe, és jegygyűrűjüket a mutatóujjukra húzták. Nehéz volt felismerni a
rejtőzködő melegeket, mivel gyakran ők maguk is megvetették a melegeket.
Ezer példát találhatunk a rejtőzködőkre, de az egyik legtipikusabb Nicolás Díaz
dramaturg volt, akin egyszer olyannyira úrrá lett az elkeseredés, hogy
felhelyezett egy villanykörtét a végbelébe. Díaz, az Ifjú Kommunisták élharcosa
nem tudott magyarázatot adni arra, hogy miként kötött ki egy villanykörte az
alfelében, így óriási botrány kíséretében rúgták ki a szervezetből.

101
 Legvégül ott voltak az arisztokraták: egy jellemző a típus a kommunista
országokban. Ezeknek a melegeknek megvolt az a privilégiumuk, hogy a
legfelsőbb vezetőkhöz fűződő közvetlen kapcsolatuk vagy az állambiztonságnál
betöltött posztjuk vagy valami ehhez hasonló miatt nyíltan vállalhatták
homoszexualitásukat. Miközben botrányos életet éltek, komoly pozíciót töltöttek
be, utaztak, gond nélkül átléphették az országhatárt, drága ékszereket és ruhákat
vásárolhattak maguknak, sőt még sofőrjük is lehetett. Ennek a típusnak egyik
legjobb példája volt Alfredo Guevara.

102
Virgilio Piñera

Hiába jelent meg és lett nagyon népszerű Virgilio Piñera műve, ő kétségkívül a
láncos melegek táborát erősítette, azaz nagy árat kellett fizetnie buzi mivoltáért.
A forradalom kitörésekor elvitték a Morro börtönbe, de néhány magas rangú
ember közbenjárt az érdekében – azt hiszem, Carlos Franqui is köztük volt –,
így szabadon engedték. Attól kezdve gyanúval tekintettek rá, üldözték, műveit
pedig cenzúrázták. Láncos meleg lévén eredeti figura volt, de kész is volt
megfizetni ennek az árát.
Mindig reggel hétkor mentem meglátogatni. Rengeteget dolgozott: hatkor
kelt, megfőzte a kávét, aztán fogadott, hogy együtt dolgozzunk a regényemen, a
Lenyűgöző világ-on. Egymással szemben ültünk le. Az első találkozó
alkalmával ezekkel a szavakkal fogadott: „Nehogy azt hidd, hogy bármit is
akarok tőled. Csak és kizárólag az intellektuális tisztesség vezérel, mivel írtál
egy jó regényt, de van mit csiszolni rajta.”. Virgilio velem szemben ülve olvasta
a regény másolatát, és szólt annál a résznél, ahol úgy érezte, hogy ki kéne tenni
egy vesszőt, vagy egy másik szót volna célszerű használni. Örökké hálás leszek
neki ezekért a leckékért. Nemcsak írni tanított meg, hanem szerkeszteni is. Ez
rengeteget jelentett egy olyan impulzív, de releváns egyetemi képzettséggel nem
rendelkező író számára, mint amilyen én is voltam. A barátom és a
professzorom volt egyben.
Virgilio állandóan írt, bár nem tűnt úgy, hogy túlzottan komolyan veszi az
irodalmat. Ki nem állhatta a dicséretet és a magasröptű szónoklatokat, Alejo
Carpentiert pedig kifejezetten utálta. Meleg, ateista és antikommunista volt. A
köztársaság idején volt bátorsága védőbeszédet írni Emilio Ballagas nyíltan
homoszexuális költészete mellett, és ahhoz is volt bátorsága, hogy elutasítsa

103
Cintio Vitier előszavát, aki vallásos mázzal próbálta leplezni erotikával túlfűtött
művét. Virgilio mindent nyíltan elmondott. Vitier sosem bocsátotta meg neki az
egyenességét.
Virgilio 1957-ben hagyta ott az Eredet nevű újságot, majd José Rodríguez
Feóval egy sokkal profánabb – tulajdonképpen homoszexuális – lapot alapított,
egy olyan reakciós és burzsoá diktatúra idején, mint amilyen Batistáé is volt. A
Ciklon-ban Virgilio az elsők között jelentette meg a Szodoma százhúsz napjá-t
Sade márkitól.
Amikor kitört a forradalom, Virgiliót már megbélyegezték
homoszexualitása és antikommunista nézetei miatt. „A báb” címmel már a
Ciklon-ban is publikált egy antikommunista novellát. Ezt a mesét, amely
előrevetítette a jövőt, Fidel Castro kormánya minden, Virgilio Piñera műveit
tartalmazó antológiából kihagyta.
Virgilio egyébként csúnya, sovány, satnya és kevéssé romantikus figura
volt. Nem tartozott bele abba a képmutató, Vitier által fémjelzett irodalmi körbe,
ahol a valóságot mindig beburkolta egyfajta ibolyaszínű köd. Virgilio velük
szemben a maga tiszta, szörnyű és lesújtó valójában látta a szigetet. A
„Mérlegen a sziget” című verse a kubai irodalom egyik remekműve.
A köztársaság ideje alatt Virgilio Argentínába emigrált, ahol tíz éven
keresztül végzett kisebb bürokratikus munkákat, akárcsak egy harmadik
világbeli Kafka. Részben a gazdasági problémák, részben a szerinte Kubában
uralkodó kulturális nyugtalanság miatt döntött így. Argentínában ismerkedett
meg a lengyel íróval, Witold Gombrowicz-cal. Mindketten emigránsok voltak,
így barátok lettek a száműzetésben, és az erotikus kalandokban is osztoztak.
Azt hiszem, ennek a barátságnak nagy szerepe volt abban, hogy Virgilio
ennyire fesztelenné, gátlástalanná vált. Talán kölcsönösen hatottak egymásra.
Mindketten pusztító, félelmetes életet éltek, és nem hittek az intézményesített
kultúrában. Jorge Luis Borgesszel ellentétben – aki akkorra már az argentin

104
irodalom legnagyobb alakja volt – nem vették túl komolyan a kultúrát. Gúnyt
űztek Borgesből, talán kissé kegyetlenül, de volt igazság abban, amit mondtak.
Amikor Gombrowicz végleg elhagyta Argentínát, hogy Európában telepedjen le,
valaki megkérdezte tőle, hogy mit tanácsolna az argentinoknak, mire
szarkasztikusan csak így felelt: „Öljék meg Borgest.” Borges halálával
Argentína megszűnt létezni, de Gombrowicz válasza csupán bosszú volt
mindazért, amit el kellett szenvednie abban az országban.
Guillermo Cabrera Infante szerint Virgilio szerencsétlen volt a
szerelemben. Nagyon szerette a fekete férfiakat, és tanúsíthatom, hogy
elképesztő példányokkal volt dolga. Egyik nap egy árus kiáltozott az ablaka
alatt, aki egy citrommal teli kocsit tolt maga előtt, noha akkoriban már tilos volt
így, saját szakállra árulni. Virgilio felhívta őt a lakására, megvette az összes
citromot, és végül szeretkeztek. Azt hiszem, attól fogva a citromárus időről-
időre megfordult nála azzal az ürüggyel, hogy új árut hozott, mire Virgilio a
szobájába invitálta.
Virgiliónak bensőséges viszonya volt egy másik fekete férfival is, egy
szakáccsal, aki állítólag méretes hímvesszővel rendelkezett. Virgiliónak
hatalmas örömet okozott, amikor főzés közben a szakács magáévá tette,
miközben lábasokat és merőkanalakat pakolt ide-oda. Virgilio törékeny férfi
volt, egész súlyát könnyedén megtarthatta annak a hatalmas, fekete férfinak a
farka.
A forradalom előtt Virgilio intenzív szexuális életet élt. Volt egy háza
Guanabóban, és amikor ott járt, gyakran tette tiszteletét José Rodríguez Feo
bordélyában. Daliás férfiak voltak a csaposok, akik más tevékenységre is
kaphatók voltak, csupán a kuncsaft igényein múlott. Goyai Tomasito is ott
dolgozott.
Rodríguez Feo tehetős családból származott, amely az Egyesült
Államokba menekült a forradalom kitörése után. Ő a forradalomnak

105
adományozta a vagyonát, és Kubában maradt, talán abban a hitben, hogy fontos
személy lehet belőle. Az állambiztonság kémje és a kulturális rendőrség tagja
lett, egy pici lakásban lakott Virgilio mellett. Rodríguez Feo középszerű, aljas
ember volt, és amikor Virgilio kegyvesztetté vált, többé nem szólt hozzá, sőt
még a temetésére se ment el.
Rodríguez Feónak és Virgiliónak közös volt az erkélye. Azt mesélik, hogy
egyik alkalommal Rodríguez Feónál összejövetel volt, és Virgilio kiment a
teraszra teregetni. Valaki megkérdezte, hogy ő Virgilio Piñera-e, mire Rodríguez
így felelt: „Nem. Ő volt Virgilio Piñera.” Azért nem vett részt a temetésen sem,
mert attól a pillanattól fogva, hogy Piñera kiesett a Castro rezsim kegyeiből,
Rodríguez számára egyszerűen megszűnt létezni.
Azért történhetnek meg ilyen dolgok, mert a gonosz politikai
rendszerekben az emberek közül is sokan gonosszá válnak. Csak kevesen tudnak
elmenekülni a kábító, ellenállhatatlan gonoszság elől, amelyből, ha valaki
kivonja magát, odavész. A forradalom előtt Rodríguez Feo egyfajta mecénás
volt, anyagilag támogatta Piñera művének, a Hideg mesék-nek a kiadását,
valamint finanszírozta az Eredet-et, és a Ciklon-t is. Természetesen fűződött
hozzá némi érdeke, apró hiúsági kérdések, de vitathatatlanul nagyvonalú volt.
Más kubai milliomosok soha nem foglalkoztak azzal, hogy újságokat vagy
írókat támogassanak.

106
Lezama Lima

Virgilio mellett szoros barátságot ápoltam egy másik kubai íróval, José Lezama
Limával is. A Celestino hajnal előtt című regényem kiadása kapcsán
ismerkedtünk meg, habár korábban már láttam őt az UNEAC-ban. Erős,
hatalmas férfi volt, mindig hordott magával egy keresztet, amit a nadrágzsebéből
kilógó jókora láncra fűzött. Kétségkívül provokációnak szánta, hogy egy olyan
kommunista propagandaközpontban, mint az UNEAC, hatalmas kereszttel
járkált. Fina García Marruz mondta egyszer, hogy Lezama szeretne megismerni
engem. Én soha nem mertem volna felhívni őt, mert halálra rémített a
műveltsége. Alejo Carpentierrel való megismerkedésem lesújtó volt, úgy
dobálózott a különböző adatokkal, dátumokkal, stílusokkal és számokkal, mint
egy kifinomult, de nem emberi számítógép. Lezama azonban teljesen más volt,
az irodalom volt az élete. Az egyik legműveltebb férfi, akivel valaha
találkoztam, de nem kérkedett vele. A kultúra csupán kapaszkodó volt neki a
túléléshez. Az életet jelentette számára, megtöltötte ragyogással, és mindenkit,
aki a közelében volt. Lezama kiváltságos volt, sugárzott belőle az alkotó életerő.
Miután beszélgettem vele, hazamentem, és leültem az írógép elé, mert
egyszerűen nem lehetett úgy hallgatni őt, hogy ne inspiráljon. Egyszerre volt
bölcs és ártatlan. Megvolt az a tehetsége, hogy értelmet adott mások életének.
Lezama legnagyobb szenvedélye az olvasás volt. Ugyanakkor megvolt
benne az ősi, latin-amerikaiakra jellemző vidámság és mesélő kedv. Lezama
nevetése felejthetetlen és ragályos volt, azt meghallva az ember nem érezte
többé szerencsétlennek magát. Képes volt a legelvontabb eszmefuttatásról
hirtelen a legújabb pletykákra terelni a beszélgetést. Gond nélkül félbehagyta a
görög kultúráról szóló előadását, hogy megkérdezze, José Triana valóban
felhagyott-e a szodómiával. Ahhoz is megvolt a tehetsége, hogy a legegyszerűbb
dolgokat méltósággal ruházza fel és grandiózussá változtassa.

107
 Virgilio és Lezama sok mindenben különbözött egymástól, de volt valami,
ami összekötötte őket: az intellektuális tisztesség. Egyikük sem lett volna képes
arra, hogy politikai opportunizmusból vagy gyávaságból szavazzon egy
könyvre, és soha nem csináltak propagandát a kormánynak. Mindig őszinték
voltak a művészetben, és magukkal szemben is.
A Paradicsom 1966-os megjelentetése irodalmi szempontból hőstett volt.
Azt hiszem, korábban soha nem jelent meg ilyen nyíltan homoszexuális, ilyen
különösen összetett, képekben gazdag, ennyire kubai, latin-amerikai és furcsa
regény, mint ez.
Amikor 1968-ban Virgilio Piñera benevezte a Casa de las Américas
versenyre Két régi rettegés című darabját, ismét hőstettet hajtott végre. A mű
kiválóan tükrözi azt a félelmet és rettegést, amelyet az emberek Fidel Castro
rezsimje alatt éreztek.
Természetesen mindketten egyfajta belső száműzetésbe kényszerültek, és
folyamatosan cenzúrázták a műveiket. Ennek ellenére egyiküknek sem
keserítette meg az életét az állandó harag, egyikük sem hagyta abba az írást.
Halálukig folyamatosan dolgoztak, még akkor is, amikor tudták, hogy az írásaik
az állambiztonság kezében kötnek majd ki, és talán senki más nem fogja olvasni
őket, csak a művek archiválásával vagy megsemmisítésével megbízott ügynök.
Lezama élete a lakásában zajlott, a Trovadero 164 alatt, ahol úgy élt, mint
egy varázsló vagy egy különös pap. Amikor beszélt, az emberek akarva-
akaratlanul megváltoztak a hatására. Virgilio ezzel szemben jobban szerette
vitalitását Havanna utcáin kiélni. Imádta a messze az otthonától tartott irodalmi
találkozókat, a kávéházi beszélgetéseket a sarki bisztróban vagy a buszon.
Szexuális ízlése változatosabb volt Lezamáénál. Szerette a kemény férfiakat, a
feketéket, a teherautósofőröket, míg Lezamának klasszikusabb volt az ízlése:
rajongott a görög szépségért és a fiatalokért. Szexuális vágyait Virgilio

108
szorgalmasan ültette át a gyakorlatba, míg Lezama sokkal visszafogottabb volt,
talán azért, mert sok-sok éven keresztül élt az anyjával.
Lezama és Virgilio időnként összefutottak Havanna óvárosának
valamelyik meleg bordélyházában. Lezama csak ennyit mondott Virgiliónak:
„Vaddisznóra vadászol?”. Mire Virgilio így felelt: „Nem, csupán azért jöttem,
hogy megdugjak egy feketét.”.
Mindkettejükre nagy hatással volt az európai műveltség, különösképp
Franciaország. Rajongtak a francia irodalomért. Ennek ellenére sok mindenben
különböztek egymástól: Lezama humanista katolikus volt, Virgilio ateista. De
mindketten annyira szerették a szigetet, elsősorban Havannát, hogy nem tudtak
elszakadni tőle. Lezama gyakran vállalt alkalmi munkát Santa Clarában, ahol
egy-egy előadást kellett tartania, de másnap mindig visszatért, mert nem tudott
Havannán kívül létezni. A forradalom elején Virgilio külföldön élt. Ő már tudta,
hogy milyen üldöztetés vár a homoszexuálisokra, sőt a börtönt is megjárta.
Ennek ellenére visszatért. Az „Az átkozott víz, ami körülölel”2 olyan vonzerővel
bírt, amelynek egyikük sem tudott ellenállni.
Szerencsés voltam, mert egyidejűleg élvezhettem kettejük barátságát.
Mikor Rodríguez Feo kivált az Eredet-ből, és megalapította a Ciklon-t, Lezama
és Virgilio némileg eltávolodtak egymástól, de emberi nagyságuk később ismét
összehozta őket. Intellektuális tisztességük felülírt minden különbözőséget, ami
eltérő személyiségükből fakadt. Így amikor Lezama megjelentette a Paradicsom-
ot – amelyet követően a rezsim hivatalosan is kiátkozta, és betiltotta a műveit, a
Paradicsom-ot is, amely illegálisan járt kézről kézre Kubában, és soha többé
nem adták ki –, Virgilio az elsők között ismerte fel a mű irodalmi jelentőségét,
az elsők között dicsérte meg a nagy nyilvánosság előtt, pedig akkoriban épp nem
voltak közeli barátságban. Mindez jóval azelőtt történt, hogy Julio Cortázar
megírta volna híres cikkét.
2
Virgilio Piñera „Mérlegen a sziget” című versének első sora.

109
 Lezama is felismerte Virgilióban a nagy költőt és drámaírót. Amikor
Virgilio betöltötte a hatvanat, Lezama írt egy verset „Virgilio Piñera
hatvanéves” címmel, amely azóta is az egyik legmélyebb műve.
Egyre közelebb kerültek egymáshoz: talán az üldöztetés, a diszkrimináció
és a cenzúra kötötte össze őket, amelynek mindketten áldozatai voltak. Virgilio
minden héten meglátogatta Lezamát, aki María Luisa Bautistát, a család egyik
barátját vette feleségül. Halála előtt Lezama anyja könyörögve kérte a fiát, hogy
vegye el María Luisát, aki különleges, bátor és művelt nő volt, és soha nem
szemérmeskedett, ha nevén kellett nevezni a dolgokat. Volt, hogy sértegette
azokat a funkcionáriusokat, akik a férje után szimatoltak, és átmásolta Lezama
olvashatatlan kéziratait, aki soha nem használt írógépet. Annak ellenére, hogy
sosem volt köztük szexuális viszony, María Luisa teljes szívéből szerette
Lezamát.
Rejtélyes barátságuktól, a közös magánytól, az egymás iránti odaadástól
és a túlélési ösztöntől vezérelve María Luisa egy elnyűtt, fehér nejlonszatyorral
nap mint nap a nyakába vette Havanna utcáit, és sorban állt, hogy Lezamának
valami ennivalót szerezzen. Amikor ilyenkor meglátta, Lezama csak ennyit
mondott: „Vigyázat, ott megy a kócos őzike.” Mindig valami aprósággal,
krémsajttal vagy joghurttal tért vissza, hogy kielégítse férje mohó étvágyát.
María Luisa minden este kilenckor elkészítette neki a teát, amit fene tudja,
honnan szerezett. Ha egy percet is késett a teával, Virgilio azonnal megjegyezte:
„María Luisa, megfeledkeztél a teáról.” Szimbolikus jelentőséggel bírtak annak
a három embernek a találkozói, amelyek a lerobbant házban zajlottak. Egy
korszak, egy életstílus, egy látásmód végét jelölték. Azét a hitét, hogy az alkotás
legyőzi a valóságot, és hogy a művészethez való hűséget mindenek felett áll.
Olyan volt, mint egy titkos összeesküvés, összejöttek, támogatták egymást, és ez
mindhármuk számára nélkülözhetetlen volt.

110
 Amikor María Luisa hátat fordított nekik, hogy elkészítse a teát a
konyhában, Virgilio és Lezama kibeszélték többé-kevésbé erotikus kalandjaikat,
amelyek akkor már csupán plátóiak voltak. Lezama például megvallotta
Virgiliónak, hogy Manuel Pereira regényíró – Alfredo Guevara szeretője –,
olykor meglátogatta, beleült az ölébe, ő pedig alig bírt az erekciójával. Virgilio
pedig elmesélte Lezamának, hogy viszonya van az Electra Garrigó-kórus egyik
fekete tagjával. Amikor María Luisa visszatért, a beszélgetés hirtelen
abbamaradt.
Egyszer elmondtam Eliseo Diegónak, hogy mennyire csodálom Virgilio
Piñera művészetét. Eliseo rémülten nézett rám, majd azt mondta: „Virgilio
Piñera maga az ördög.”. Amikor barátok lettünk, megértettem, hogy Kubában
talán csak egy olyan értelmiségi van, aki Virgilio Piñeránál is ártatlanabb, és az
nem más, mint Lezama Lima.
1969-ben Lezama a kubai irodalomról tartott egyik legkülönösebb
előadása közepén felolvasta a „Találkozások”-at az Országos Könyvtárban. A
szöveg az alkotómunkát, a szavak szeretetét magasztalta, a harcot a teljes
igazságért az igazság ellenségeivel szemben. A szépség önmagában véve
minden diktatúra számára veszélyes és problémás, mert olyan környezetet
teremt, amely túlmegy azokon a határokon, amelyeket az adott diktatúra
megszab. Olyan territórium, amely kisiklik a politikai rendőrség karmai közül,
és amelyet nem uralnak. Ezért irritálja a szépség olyan nagyon a diktátorokat, és
ezért akarják mindenáron elpusztítani. Egy diktatórikus rendszerben a szépség
mindig ellenzéki, mert a diktatúrák eleve antiesztétikusak és groteszkek. A
szépség a diktátor és az emberei számára a menekülést és reakciós hajlamot
jelenti. Ezért élt Virgilio és Lezama az utolsó években száműzetésben, és ezért
hagyták el őket a barátaik.
Lezama megtiltotta Miguel Barniznak és Pablo Armando Fernándeznek,
hogy meglátogassák, mert megtudta, hogy valójában nem költők, hanem spiclik,

111
akik mindenáron információt akarnak kiszedni belőle, hogy aztán cserébe
külföldi utazást kapjanak.

112
Az én generációm

Lezama és Virgilio mellett sok más kortárs íróval volt kapcsolatom, illegális
irodalmi találkozókat szerveztünk, amelyeken felolvastuk legújabb írásainkat.
Állandóan írtunk, és a legkülönfélébb helyeken olvastunk fel: elhagyott
házakban, parkokban, strandokon, sziklákon. Nemcsak a saját szövegeinket
olvastuk fel, hanem nagy írókéit is, mint amilyen a tehetséges és sátáni Hiram
Pratt, a testileg és lelkileg is torz Coco Salá, az akkor még nem annyira őrült
René Ariza, a hatalmas, féktelen tehetséggel megáldott José Hernández (Őrült
Pepe), a koncentrációs táborból akkor szabadult José Mario, Luis Rogelio
Nogueras, Guillermo Rosales és még sokan mások. Fennhangon olvastunk fel,
hogy mindannyian élvezhessük. Az én generációm Jorge Luis Borges Fidel
Castro által betiltott verseit olvasta, és Octavio Paz költeményeit idézte fejből.
Az én generációm – azok, akik a ’40-es években születtünk –, elveszett
generáció, amelyet tönkretett a kommunista rendszer.
A fiatalságunk egy szempillantás alatt elillant, miközben cukornádat
arattunk, feleslegesen őrjáratoztunk, végtelen beszédeket hallgattunk – ahol
mindig ugyanazt skandálták –, és kigúnyoltuk az elnyomó törvényeket.
Ifjúságunk elveszett az örökös harcban, hogy szerezzünk magunknak egy
farmernadrágot vagy egy pár cipőt, miközben egy tengerparti ház után
vágyakoztunk, ahol verseket olvashatunk. Ha nem ez után vágyakoztunk, akkor
szerelmi kalandokról álmodoztunk, és harcoltunk, hogy megússzuk a politikai
rendőrség üldözését és a letartóztatásokat.
Emlékszem, hogy az egyik Varaderói Dalfesztivál alkalmával épp, hogy
megérkeztünk a tengerpartra, amikor a rendőrség lecsapott ránk, és azon
nyomban visszavitt minket Havannába, ugyanis számos külföldit hívtak meg az
eseményre, és a mi jelenlétünk nem volt kívánatos a prominens vendégek előtt.

113
 Hogy mi lett az én generációm tehetséges fiataljaiból? Nelson Rodríguezt,
Az ajándék szerzőjét kivégezték. Hiram Pratt, az egyik legjobb kortárs költő,
szerencsétlen alkoholistaként végezte. Őrült Pepe, a féktelen rendező, öngyilkos
lett. A tehetséges költő, Luis Rogelio Nogueras nemrég halt meg, igen homályos
körülmények között; nem tudni, hogy az AIDS vagy Castro rendőrsége végzett-
e vele. Norberto Fuentes írót először üldözték, majd beszervezték az
állambiztonságiak közé, de azóta már kegyvesztetté vált. Guillermo Rosales, ez
a remek regényíró most egy miami pszichiátriai intézetben senyved. És mi lett
belőlem? Harminchét Kubában töltött év után emigrációban élek, a száműzetés
csapásaitól szenvedek, és várom a küszöbön álló halált. Miért kellett ilyen
vérengzést végrehajtani közöttünk, akik ki akartunk szabadulni ebből a poshadt
állóvízből, a mindennapos vulgaritásból?
Azt hiszem, sem vezetőink, sem a társadalom többsége nem tudta soha
tolerálni a nagyságot és az ellenzékiséget. Szerettek volna mindent a
legbanálisabb, legalpáribb szintre visszaszorítani. Akik nem alkalmazkodtak a
középszerűséghez, azokra görbén néztek, vagy pellengérre állították őket. José
Martínak el kellett hagynia az országot, de még a száműzetésben sem volt
nyugta az emigránsoktól, akik üldözték és zaklatták. Végül visszatért Kubába,
hogy itt harcoljon és itt is haljon meg. Maga Félix Valera is, a tizenkilencedik
századi Kuba egyik legfontosabb alakja, élete hátralevő részét emigrációban
töltötte. Cirilo Villaverdét halálra ítélték Kubában, így megszökött a börtönből,
hogy mentse az életét. Az emigrációban írt Cecilia Valdés című regényében
megpróbálta újraalkotni Kubát. Heredia is kénytelen volt elhagyni az országot,
harminchat évesen hunyt el, erkölcsi roncsként, miután hivatalos kérvényt
nyújtott be az akkor regnáló diktátornak, hogy visszatérhessen a szigetre.
Lezama és Piñera szintén zavaros körülmények között haltak meg, s minden
művüket cenzúrázták. Igen, mindig is az aktuális diktátor áldozatai voltunk, és

114
ez talán nemcsak a kubai hagyománynak, hanem az egész latin-amerikai
tradíciónak is része, afféle hispán örökség.
Történelmünk másból sem állt, mint árulásokból, felkelésekből,
dezertálásokból, összeesküvésekből, lázadásokból és államcsínyekből, amiknek
hátterében a végtelen nagyravágyás, erőszakosság, a kétségbeesés, gőg és
irigység állt. Amerika felfedezése után, harmadik útját követően még
Kolumbusz Kristóf is láncra verve érkezett meg Spanyolországba. Úgy tűnik,
történelmünk során mindig két álláspont, két személyiség vívott egymással
küzdelmet: az állandó lázadók – a szabadság szerelmesei, az alkotók és
kísérletezők –, valamint a csekély ambícióval megáldott opportunisták és
demagógok, a hatalom szerelmesei. Ezek az álláspontok folyamatosan
ismétlődtek az idők folyamán: Tacón tábornok Herediával szemben, Martínez
Campos José Martíval szemben, Fidel Castro Lezama Limával vagy Virgilio
Piñerával szemben. Mindig ugyanaz a retorika, mindig ugyanazok a
diskurzusok, a háttérben meg az örökös katonai lárma, amely elnyomja a
költészetet, az élet ritmusát.
A diktátorok és az önkényuralmi rendszerek kétféleképpen tudják
tönkretenni az írókat: ha üldözik őket, vagy ha hivatalos megbízásokat varrnak a
nyakukba. Kubában persze azok is elpusztultak, akik elvállalták ezeket a
megbízásokat, ráadásul sokkal siralmasabb és becstelenebb módon, mint azok,
akik nem. Amint beálltak a sorba ezek a vitathatatlanul tehetséges emberek,
többé nem írtak semmi értékelhetőt. Mi lett Alejo Carpentier életművéből,
miután megírta A fények századá-t? Aljamunkák, amelyeket képtelenség volt
végigolvasni. Mi lett Nicolás Guillén költészetéből? A hatvanas évek után ezek
az életművek feleslegessé, szánalmassá váltak. Mi lett Cintio Vitier ragyogó, bár
kissé reakciós ötvenes években írott esszéiből? Hol van Eliseo Diego nagyszerű,
negyvenes évekbeli költészete? Egyikük sem lett újra az, aki korábban volt.

115
Meghaltak. Bár sajnálatos módon, az UNEAC, és saját maguk szemében
továbbra is éltek és virultak.
Most olyannak látom az országom politikai történelmét, mint
gyerekkorom folyóját, amely fülsüketítő zajjal sodort magával mindent. Az a
nyugtalan hullámokkal teli folyó szépen lassan teljesen megsemmisített
mindannyiunkat.
Mindenesetre, a hatvanas évek fiatalsága valahogy mégis boldogult és
konspirált, de nem a kormány ellen, hanem az életért. Titokban továbbra is a
tengerparton vagy valakinek a lakásán találkozgattunk, de ha erre nem volt
lehetőség, egyszerűen csak kiélveztük a szerelmes éjszakákat egy átutazó
újonccal, egy kollégista lánnyal vagy egy kétségbeesett fiatallal, aki az elnyomás
elől menekült. Eljött a pillanat, amikor titokban végigsöpört az országon a
szexuális forradalom, mindenki kétségbeesetten szeretkezett, a fiúk lófarkat
növesztettek, amelyeket klimaxos asszonyok ollóval a kezükben üldöztek. A
fiatalok szűk ruhákat és kitűzőket hordtak, csakúgy, mint keleten, és Beatlest
hallgattak, no meg a szexuális forradalomról beszélgettek. Rengetegen gyűltünk
össze a Coppeliánál, a Capri kávézóban vagy a Malecón sétányán, élveztük az
éjszakát, miközben a háttérben rendőrautók szirénája zúgott.

116
Egy utazás

Hiram Prattal úgy döntöttünk, hogy nekivágunk egy Kubát átszelő

viszontagságos utazásnak, amelynek végcélja Guantánamo volt. Rozoga
vonaton utaztunk, ami minden városkában megállt, néha pedig egyszer csak
elindult visszafelé, és visszatért a kiindulási helyre. Valahol útközben arra
lettünk figyelmesek, hogy rengeteg narancs van szétszóródva a földön – talán
egy teherautóról gurultak le –, mire kétségbeesésünkben kiugrottunk a vonat
ablakán, hogy együnk a gyümölcsből, mielőtt éhen halnánk. Vérre menő harc
kezdődött, mivel minden utas ugyanolyan kétségbeeséssel vetette rá magát a
narancsokra.
A vonat tele volt újoncokkal. Mindenki fel volt izgulva, és szeretkezett,
ahol csak tudott: a mosdóban, az ülések alatt, mindenhol. Hiram a lábával
kényeztetett egy látszólag alvó újoncot, én azonban mindkét kezemet
bevetettem. Különös út volt, Santiago de Cubában a híd alatt, máshol a
csatornában aludtunk.
Egy éjszaka felszálltunk az állomáson parkoló távolsági buszok egyikére.
Aludni akartunk, és abban a hiszemben dőltünk le a hátsó ülésekre, hogy az a
busz két-három napig biztosan ott áll majd az állomáson. Mikor azonban
másnap felriadtunk, már Caneyben voltunk, sok-sok kilométerre Santiagótól, és
fogalmunk sem volt, miként térjünk vissza a városba.
A fiatalságunk a szexuális forradalom jegyében zajlott. Még most is látom
magamat, amint teljesen meztelenül állok egy híd alatt Santiago de Cubában,
egy szintén meztelen újonccal, az elhaladó autók fényében. Hiram Pratt egy
teherautó ágyában fekve hagyta el Santiago de Cubát, egy fekete férfi
társaságában, aki néhány perccel az után, hogy elhagyták a várost, már a farkát
szopta, miközben a kocsi teljes sebességgel száguldott az országúton. El tudom

117
képzelni, hogy elámultak a vidéki emberek, amikor meglátták az elhaladó
teherautót és a benne zajló műsort.
A strand akkoriban maga volt a paradicsom. Minden fiatal szeretkezni
akart, tucatjával lézengtek az olyanok, akik bármikor elmentek az emberrel a
csalitosba. Hány fiatal tett magáévá a La Concha öltözőkabinjaiban annak
kétségbeesett tudatában, hogy a pillanatnak kell élni, ami talán soha nem tér
vissza, mert bármikor megérkezhetnek a rendőrök, és letartóztathatnak
mindannyiunkat. Azok, akik hozzám hasonlóan akkoriban még nem járták meg
a koncentrációs tábort, kiváltságosnak érezték magunkat, és maximálisan ki
akarták használni a szabadságot. Minden bokorban férfiakra vadásztak, és meg
is találták őket.
Hiramot és engem a kalandok egész a Pinos-szigetekig sodortak, ahol
komplett ezredeket tettünk magunkévá. A felajzott újoncok alig várták, hogy
szeretkezhessenek valakivel, és amikor tudomást szereztek az érkezésünkről,
mindenkit felébresztettek a táborban. A fiatal katonák, egy szál lepedőben vagy
teljesen meztelenül jöttek el hozzánk, majd elvonultunk egy üres tankba, ahol
aztán hatalmas lármát csaptunk.
Egyszer megpróbáltuk összeszámolni, hogy összesen hány férfival volt
dolgunk akkor (1978-at írtunk). Bonyolult matematikai műveleteket követően
arra a következtetésre jutottam, hogy legalább ötezer férfival feküdtem le. Hiram
számításai hasonló eredményt hoztak ki. Természetesen nemcsak kettőnket
csapott meg ennek a szexuális dühnek a szele, hanem mindenkit. Az újoncokat –
akik hosszú hónapokig önmegtartóztatásban éltek – csakúgy, mint a lakosság
többi részét.
Emlékszem Fidel Castro egyik beszédére, amelyben felvilágosította az
embereket arról, miként is kellene öltözködniük a fiúknak. Keményen kritizálta
a hosszú hajú fiatalokat, akik gitározva sétálgatnak az utcán. Minden diktatúra
életellenes, és igyekszik elnyomni a szexualitást. Az életigenlés minden

118
dogmatikus rezsim ellensége. Logikus volt, hogy Fidel Castro üldözött minket,
megtiltotta, hogy szeretkezzünk, és elnyomott minden nyilvános életigenlést.

119
Erotika

A kalandjaink olykor nem úgy végződtek, mint ahogy azt elterveztük.

Emlékszem, hogy Goyai Tomasito egyszer a tömött buszon vetette rá magát egy
nagyon vonzó fiatal sliccére. A férfi már többször is finom utalásokat tett a
kezével, sőt meg is markolta a szerszámát, ami egyértelműen ágaskodni kezdett.
Amikor azonban Tomasito megragadta, a férfi erőszakosan reagált: megütötte,
és buzinak nevezett mindannyiunkat. A buszsofőr végül kinyitotta az ajtókat,
mire futásnak eredtünk, át a Plaza de la Revoluciónon, a nyomunkban
szitkozódó nők és férfiak hada. A hátsó ajtón bementünk az Országos
Könyvtárba, majd María Teresa Freyre de Andrade irodájában kerestünk
menedéket.
Tomasitónak addigra bedagadt az arca, Hiram Pratt pedig rájött, hogy
Tomasito nem a saját táskáját hozta el: a nagy csetepatéban azt hitte, hogy a
sajátját markolta fel, de valójában azé a férfié volt, aki megverte Tomsitót, és
akiről kiderült, hogy nem más, mint a belügyminisztérium egyik alkalmazottja.
Tomasito papírjai pedig ezek szerint annál a férfinál voltak, aki őt látva először
felizgult, majd megverte. Néhány órával később meg is érkezett a könyvtárba, s
dühödten kereste Tomasitót, aki nem akart előjönni a búvóhelyéről, így Hiram
és én beszéltünk vele. Azt mondta, hogy találkozzunk éjfélkor a lakásán, majd
hozzátette, hogy ha nem jelenünk meg hajszálpontosan, és nincs nálunk a
táskája, mindannyiunkat lecsukat.
Remegő végtagokkal állítottunk be hozzá éjfélkor. A fiatal férfi délután
adott egy papírt, amely hosszasan taglalta, hogy rendben visszaadtuk egymás
dokumentumait. Még fürdött, amikor megérkeztünk hozzá, épp meztelenül
szárítkozott, amikor fogadott minket, majd a dereka köré csavarta a törölközőt.
Miközben elolvastatta és aláíratta velünk a különös papírt, magát fogdosta. A
farka már megint ágaskodott, mégis ő nevezett minket erkölcstelennek. Amikor

120
kiderült, hogy Hiram járt a Szovjetunióban, megkérdezte tőle, hogyan lehet buzi,
ha egyszer már járt ott. Hozzátette, hogy mindent megtesz majd annak
érdekében, hogy kirúgjanak minket az Országos Könyvtárból. Amikor tudomást
szerzett róla, hogy író vagyok, düh szikrázott a szemében. Ennek ellenére a
farka egyre határozottabban ágaskodott.
Végül megkért minket, hogy üljünk le, és meséljük el az életünket. A
törölköző dudorodása mind egyértelműbben jelezte, hogy fel van izgulva.
Döbbenten néztünk egymásra, de közben szerettük volna kinyújtani a kezünket,
és megérinteni azt a sokat ígérő púpot. Négy óra körül távoztunk, és a férfi a
törölköző mögött még mindig ágaskodó szerszámmal intett nekünk búcsút. Nem
mertünk hozzáérni ahhoz a varázslatos testrészhez. Attól tartottunk, hogy
csapdát állított nekünk, és a ház tele van rendőrökkel, akik csak arra várnak,
hogy a kezünk megragadja a lényeget, és azonnal letartóztathassanak minket. De
biztos nem így volt. Hiába eredt utánunk délután – hisz hivatalosan buzinak
minősültünk –, valójában szerette volna, ha ott helyben rávetjük magunkat a
farkára, kézbe vesszük és leszopjuk. Az ilyen esetek az egész elnyomó rendszer
aberrációját tükrözték.
Emlékszem egy másik történetre is, amelynek főszereplője egy fiatal
katona volt. Az UNEAC előtt ismerkedtünk meg. Megadtam neki a címemet,
majd eljött hozzám, és leült az egyetlen székre, amely a lakásomban volt. Nem
volt szükség szavakra, mindketten tisztában voltunk vele, hogy mit akarunk,
mivel a Coppelia mosdójában már egyértelművé vált a szándéka. Felejthetetlen
csatát vívtunk az ágyban. Miután szenvedélyesen magáévá tett, nyugodtan
felöltözött, majd elővette az igazolványát, amelyet a Közrendi Osztály adott ki.
„Gyere velem. Le vagy tartóztatva buzulásért”, mondta, és bevitt a
kapitányságra. Csupa fiatal férfi dolgozott ott, olyanok, mint az a katona, akivel
lefeküdtem, és aki később azt állította, hogy buzi vagyok, és rávetettem magam
a farkára. Én erre elmondtam az igazat, és azt, hogy még mindig bennem van a

121
spermája. Megtörtént a szembesítés. Talán azért, mert ő volt az aktív fél, úgy
gondolta, hogy nem tett semmi rosszat. Az is lehet, hogy úgy tekintett magára,
mint akinek egy züllött egyén elvette a szüzességét. Az igazság azonban az,
hogy eleinte nagyon is élvezte a dolgot, erre most börtönbe akart záratni. A
rendőrök teljesen elképedtek a vallomása hallatán, egyértelmű volt, hogy
mindjárt kitör a botrány. Végül azt mondták, szégyen, hogy a rendőrség egyik
tagja ilyesmire vetemedik, mert az én viselkedésemre még van magyarázat,
hiszen gyenge jellem vagyok, de az, hogy ő, egy igazi férfi, összejött egy
buzival, megbocsáthatatlan. Azt hiszem, jegyzőkönyvbe vették a vallomását,
majd kirúgták a rendőrségtől, vagy legalábbis áthelyezték egy másik
kapitányságra.
Voltak ehhez hasonló problémáim más rendőrökkel is.
Egyszer bejelentkeztem a miramari Monte Barreto szállodába egy
katonával. Már az elején világos volt minden, mindketten izgatottak voltunk.
Amikor megérkeztünk a szállodába, ő csak ennyit mondott: „Térdelj le, és fogd
meg”, és a hasára mutatott. Én erre megfogtam a szerszámát, amit már elő is vett
a nadrágból, de megragadta a kezemet, és feljebb csúsztatta, egészen az övéig,
ahol kitapintottam a fegyverét. Elővette, és azt mondta: „Megöllek, te kis buzi.”
Futásnak eredtem, a hátam mögött lövéseket hallottam, mire felkiáltottam, és
beugrottam a bokrok közé. Ott töltöttem az egész napot, és közben az
üldözésemre kirendelt rendőrautók zaját hallgattam. A katona valószínűleg még
mindig keresett – bár mostanra már biztos nem volt annyira felizgulva –, de
szerencsére nem talált meg.
Ahogy hajnalodott, visszatértem miramari szobácskámba. Ott visszatérő
szeretőim egyike, egy bámulatos fiú várt rám. Egész éjjel várt. Felmentünk a
szobába, én pedig a lába között kerestem menedéket, ahogy korábban a
bokorban, miközben üldözött a katona.

122
 A barátaimat is gyakran érte csalódás egy-egy szerelmi vagy erotikus
kalandot követően. Havanna egyik legvarázslatosabb karneválja alkalmával
Goyai Tomasito betért az egyik rögtönzött mosdóba a Prado sétányon. Oda
senki sem vizelni tért be, legfeljebb akkor, ha sokat ittak, de aztán ők is
felizgultak, és más férfiak karjaiban kötöttek ki. Több tucat férfi ácsorgott,
miközben leszopták vagy ott helyben megdugták őket. Eleinte nem sokat
lehetett látni, de aztán kikörvonalazódtak a fényes hímvesszők és a nedves
szájak. Ahogy belépett, Tomasito érezte, hogy valaki a fenekét, a combját
simogatja, meg ahol éri. Végül nem bírta tovább, és kielégülve kirontott az
utcára, mire észrevette, hogy valaki a mosdó padlójáról összeszedett szarral
kente össze a testét. Hihetetlen látványt nyújtott az a tetőtől talpig szaros meleg
fickó a Prado közepén, a karnevál forgatagában, ünneplő emberek ezreinek
gyűrűjében. Igazság szerint nem volt nehéz utat törnie magának a tömegben,
mert úgy bűzlött, hogy gond nélkül futásnak eredhetett, magától rés nyílt az
emberek között. Így jutott el a Malecónig, ahol ruhástul beleugrott a tengerbe.
Egészen a Morro börtönig úszott, én pedig a partról követtem. Láttam, ahogy
elnyelik a habok, s féltem, hogy felfalják a cápák. Órákig úszott a tengerben,
csak naplamente felé tért vissza csuromvizesen, de legalább már nem volt
szarszaga.
Visszatérve a Pradóra bosszút álltunk. Felszedtünk két mesés tengerészt,
és elvittük őket Tomasitóhoz. Az anyjával lakott, aki toleráns öregasszony volt,
nem zavarta, ha a fia férfiakat vitt fel a lakásra, amennyiben nem csaptak nagy
zajt. Legalább úgy élveztük annak a két tengerésznek a társaságát, mint ahogy
ők a miénket.
Coco Sala is folyton tragikus helyzetekbe keveredett, amikor nyughatatlan
természetét erotikus kalandokban akarta kiélni. Egyszer beleszeretett egy
gyógyszerészbe, aki esti műszakban dolgozott, és nem mellesleg neme
mintapéldánya volt. Coco imádta bedugni a fejét azon a kis ablakon, amelyet

123
esténként nyitva hagytak a patikában. Tíz centért aszpirint vett magának, közben
pedig a szép gyógyszerész fiú sliccét bámulta. Egyik este a gyógyszerésznél
betelt a pohár, megunta, hogy folyton felébreszti a meleg fickó, aki aszpirint
vásárol, úgyhogy rákiáltott, hogy nincs több aszpirinje, majd úgy bevágta az
ablakot, hogy Cocónak nem volt ideje kibújni alóla, és beszorult a feje. Ott
töltötte az egész éjszakát, a feje pedig olyan volt, mintha beszorult volna a
guillotine-ba, amely a legfontosabb pillanatban mondta fel a szolgálatot. Az
utcán sétáló emberek kissé meghökkentek, amikor meglátták az ablak fogságába
esett Cocót, miközben a patikában nyugodtam horkolt a gyógyszerész.
Egy másik alkalommal még ennél is drágábban fizetett meg a kalandért.
Összejött egy piti bűnözővel, és felvitte a lakására, amely egy öreg ház ötödik
emeletén volt, utcára néző terasszal. A tolvaj azt mondta, vetkőzzön le. Coco
mindenét levette, mire a férfi kilökte a teraszra, belülről rázárta az ajtót, és
magára hagyta anyaszült meztelenül az erkélyen. Ezt követően minden értéket,
amit csak talált, bepakolt egy bőröndbe, majd elsietett. A pucér Cocó, a
Monserrate utcára néző erkély fogságában, nem tudta, mihez kezdjen. A
rendőrséget nevetséges lett volna riasztani, hiszen nem tudta volna
megmagyarázni, miért hagyta magát levetkőztetni majd kirabolni egy pompás
tolvaj által.

Hiram Pratt mindig bajba keveredett, ha színházba ment. A Szovjetunióból,

ahova ifjú kommunistaként ment tanulni, azt követően utasították ki, hogy a
moszkvai Nagyszínházban rajtakapták, amint egy fiatal orosz elvtárs farkát
szopja az előadás alatt. Később erotikus és irodalmi kalandokat hajhászva
elmentünk a Pinos-szigetre, ahol összejött egy grapefruitszedő fiúval. Egyszer
egy színházi előadás alatt Hiram épp a függöny mögött kényeztette a fiút, és már
majdnem a csúcson voltak, amikor hirtelen elhúzták a függönyt, és ott álltak a
színpad közepén. A közönség tapsvihar helyett hatalmas felháborodással

124
jutalmazta az előadást. A fiú mindössze tizenhat éves volt, úgyhogy Hiramot
letartóztatták, a fejét kopaszra nyírták, majd börtönbe zárták. Egy héten
keresztül mászkáltam hiába fel-alá a szigeten, hogy kiderítsem, melyik
börtönben lehet. Épp felszállni készültem a havannai hajóra, amikor megláttam
Hiramot, akit őrök kísértek a hajóhoz. Mögötte, szintén bilincsben, ott jött a
gyönyörű, fiatal fiú. Havannába deportálták, onnan pedig egy vidéki TSZ-be
küldték, Orientébe, ahonnan eredetileg is származott. Utána még sokáig
leveleztünk.
A szeretőink gyakran bűnözők voltak, vagy elfojtott komplexusoktól
szenvedtek, amelyek indokolatlan erőszakot váltottak ki belőlük. Ami Amando
Lópezzel történt, igen komoly volt. Megismerkedett egy dzsúdóssal, akit végül
felvitt magához. A fiú azt mondta Gluglunak – ez volt Amando művészneve –,
hogy feküdjön az ágyra, majd egy ideig csak nézte. „Milyen gyönyörű nyakad
van”, mondta a fiú. „Húzd ki magad, és csukd be a szemed”, utasította aztán.
Amando, akár egy izgatott hattyú, csukott szemmel és feszes nyakkal várta a
cirógatást. A fiú azonban ehelyett egy rettenetes dzsúdó-kiáltást hallatott, majd
rárontott Amandóra, s karjával egy hatalmasat suhintott a nyakára. El akarta
törni az ádámcsutkáját, és mindenkorra végezni vele. Amando szívós meleg
volt, így még futotta neki egy segélykiáltásra, mire az összes szomszéd
odasereglett, és kórházba vitték, miközben csorgott a vér a szájából. A fiatal
dzsúdós szitkozódva tűnt el.
Gluglu szerelmi kalandjai gyakran végződtek kórházban. Emlékszem,
egyszer bemutattam neki az egyik újoncot, aki feljárt hozzám. Saját kis
osztagom volt, amit úgy toboroztam, hogy megismerkedtem egy újonccal, mire
az másnap bemutatott a barátjának, aki szintén bemutatott a barátjának, és így
tovább. Volt olyan alkalom, hogy tizenöt-húsz újonc volt a szobámban,
kétségkívül túl sok. Egyébként meg nagyvonalúak voltunk, osztoztunk a
barátainkon, és ők is szívesen ismerkedtek új emberekkel. Szóval bemutattam

125
ezt a gyönyörű férfit Amandónak, akivel csak egy gond volt: kicsi volt a
szerszáma. Amando ambiciózus férfi volt, nem elégedett meg ennyivel, úgyhogy
megkérte az újoncot, hogy dugjon fel neki egy baseball ütőt, amit hasonló
alkalmakra tartogatott. Az újonc azonban nem szentelt kellő figyelmet a
dolognak, és véletlenül az egész ütőt feldugta Amando végbelébe, akinél ez
először bélperforációt, majd hashártyagyulladást okozott. Ezután még sokáig
kellett műánuszt használnia. Ezt követően a művészneve is megváltozott, Gluglu
helyett Duplaseggűnek nevezték.
Olykor ezen férfiak vagy bugarrón3-ok – ahogy magukat nevezték –
féltékenységének áldozatai lettünk. Gyakran azonban egymásra voltak
féltékenyek. Egyszer elvittem egy nagyon helyes fiút a La Concha egyik
öltözőkabinjába, mire egy másik fiú – aki minden bizonnyal szerelmes volt az
én partnerembe – felhívta a rendőrséget, és elmondta, hogy két férfi szeretkezik
egy kabinban. Ilyesmiért akár éveket is kaphattunk volna, de hát a fiú igen
gonosz volt, úgyhogy elvezette a rendőrt a kabinhoz, amelyben épp meztelenül,
csuromvizesen szeretkeztünk. Parancsolta, hogy nyissuk ki az ajtót. Nem volt
menekvés, mert már láttak minket összegabalyodva a kabin tetejéről. Úgy tűnt,
semmi esélyünk: semmilyen magyarázattal nem tudtunk volna szolgálni a
rendőrségnek arra vonatkozóan, hogy mit keres két pucér, felizgult férfi egy
kabinba összezárva. Az összes holmimat az ingemből rögtönzött batyuba
csomagoltam, majd kinyitottam az ajtót, és mielőtt még a rendőr lecsaphatott
volna rám, hatalmasat kiáltottam, és futásnak eredtem a La Concha lépcsőin,
beugrottam a vízbe, és úszni kezdtem a nyílt tenger felé. Szerencsére a természet
kegyes volt hozzám, és hirtelen hatalmas trópusi vihar kerekedett. Szinte csoda
volt. Láttam, amint a rendőr a járőrkocsiban ülve keres, de úgy zuhogott az eső,
hogy elvesztett szem elől. Így, anyaszült meztelenül értem el a Patricio

3
Azok a férfiak, akik heteroszexuálisnak vallják magukat, heteroszexuális kapcsolatban is élnek, de olykor,
titokban homoszexuális kalandjaik is vannak. Ilyenkor többnyire az aktív fél szerepét vállalják. (a ford.)

126
Lumumba strandra, amely két-három kilométerre volt a La Conchától. Már elállt
az eső, és láttam, hogy három fiú egy trambulinról ugrál be a vízbe.
Fantasztikusak voltak. Felmásztam a trambulinra, és felvettem a
fürdőnadrágomat. Beszédbe elegyedtem velük. Nem tudom, megsejtették-e,
hogy valami különös történt velem, de nem kérdezősködtek. Úsztunk egy
keveset, majd nem sokkal később ott voltak a szobámban, amely szerencsére
nem messze volt a strandtól. Az igazat megvallva teljes mértékben kárpótoltak
az elszenvedett kellemetlenségekért, de még hónapokig nem mertem visszatérni
a La Conchára, ahol annyi könnyen kapható férfi volt, amennyit azóta se láttam.
Ilyen szempontból történelmi jelentőségű volt a hely, a köztársaság kora óta
mindenki oda járt szeretkezni a kabinokba, ahol a zárt ajtó mögött azt csinált az
ember, amit csak akart. Egyébként meg azok a fürdőruhás vagy éppenséggel
meztelen férfiak tényleg ellenállhatatlanok voltak.
Általában a feleségükkel jártak a strandra, leültek játszani a homokba,
vagy bementek a fürdőbe, ahol meztelenre vetkőztek, és mindenféle erotikus
kalandba keveredtek más férfiakkal, majd visszatértek a feleségeikhez.
Emlékszem egy különösen gyönyörű férfira, aki a feleségével és a kisfiával
játszott a parton. Lefeküdt a homokba, felemelte a lábait, elém tárva gyönyörű
hímvesszejét. Sokáig néztem, miközben ő tovább játszott, majd ismét a magasba
emelte a lábait, és megmutatta a nemi szervét. Végül bement abba az épületbe,
ahol a kabinok voltak, lezuhanyzott, majd felment átöltözni. Utána mentem, és
kértem tőle, azt hiszem, egy szál gyufát vagy cigarettát, mire beinvitált. Öt
hihetetlen percig hűtlen volt a feleségéhez. Később újra láttam a parton, amint
átöleli a feleségét és a fiát. Úgy festettek, mint egy tökéletes családi portré. Azt
hiszem, innen ered Ismét a tenger című regényem ötlete, mert valójában a tenger
volt az, ami leginkább felizgatott minket. A trópusi víz, tele lélegzetelállító
fiúkkal és férfiakkal, akik meztelenül vagy bő fürdőnadrágban fürödtek.

127
Lemenni a tengerre és látni a vizet olyan volt, mint egy hatalmas ünnep; tudtuk,
hogy a hullámok mindig tartogatnak egy-egy névtelen szeretőt.
Néha a víz alatt szeretkeztünk. Valóságos szakértője lettem a dolognak,
még búvárszemüveggel és békatalppal is képes voltam rá. Lenyűgöző volt a víz
alatti világ, a testek látványa a víz alatt. Olyannal is szeretkeztem, aki szintén
búvárszemüveget viselt. A partnerem olykor társaságban volt, és miközben
nyakig elmerült a vízben, és a barátjával beszélt, én mindent beleadva szoptam,
amíg el nem élvezett, majd dolgom végeztével arrébb úsztam. Az, akivel az
alanyom beszélt, az egészből talán csak egy mély, röpke sóhajt észlelt.
Szinte mindig hatalmas sorokat kellett végigállnunk, hogy kabint
szerezzünk a La Conchán, de ha nem jártunk sikerrel, a partot körülölelő
mandulafákon szeretkeztünk, amelyek sűrű, trópusi lombkoronával
rendelkeztek. Egy fiatalnak nem volt gond felmászni rájuk, majd a madarak
csiripelése közepette, kötéltáncosokat megszégyenítő ügyességgel, erotikus
gyakorlatokat végezni.
A legnagyobb öröm azonban az volt, ha sikerült házat bérelni
Guanabóban, ami egyáltalán nem volt egyszerű feladat. A hatvanas években
azonban szinte mindig akadt olyan barátom, akinek sikerült nyélbe ütnie a
dolgot. Természetesen nem ő bérelte, hanem egy barátnője, vagy egy házas férfi,
de volt, hogy egy hétvégére vagy egy egész hétre is sikerült kivenni. Királyi
szórakozás volt. Mind elvittük a jegyzetfüzeteinket, és verseket,
regényfejezeteket írtunk, miközben egész seregnyi fiatallal szórakoztunk. Az
irodalom és az erotika kéz a kézben jártak.
Soha nem tudtam teljes önmegtartóztatásban dolgozni, mivel a testnek
szüksége van a kielégülésre, hogy a lélek szárnyalhasson. Délutánonként
bezárkóztam picinyke miramari szobámba, és gyakran késő estig írtam. De
nappal mezítláb jártam a strandokat, ahol a bokrok közt gyönyörű fiúkkal
keveredtem különös kalandokba. Volt, hogy tízen, tizenegyen, olykor

128
tizenketten is voltak, de akadt, hogy csak egy, aki olyan rendkívüli volt, hogy
legalább annyira kimerített, mintha egy tucattal lettem volna.
Sokan közülük visszatérő vendégeimmé váltak, ami problémás volt, mert
a ház nem volt az enyém. A nagynéném, Orfelina cselédszobájában laktam, aki
egyébként az állambiztonság spiclije volt. Ezért aztán nem volt jó, ha a fiúk
feljöttek hozzám, pláne, ha én nem voltam otthon, és az ajtón dörömböltek. A
nénikémnek rengeteg macskája volt. Az útmutatásaimnak megfelelően a
szeretőim nem a bejárati ajtón közlekedtek, hanem az udvaron keresztül jöttek
be, amihez át kellett ugrani egy tengerre néző falat; én mindeközben a
szobámban várakoztam. Sajnálatos módon, néha, amikor átugrották a falat, a
nénikém megszámlálhatatlan macskáinak egyikén landoltak, mire az állat olyan
lármát csapott, hogy a nénikém is botrányt rendezett. Gyakran előfordult, hogy a
halálra rémült fiúk már nem jutottak el a szobáig, ahol vártam őket. De voltak
közöttük bátrabbak, akik a tetőn keresztül, vagy az utcára néző erkélyre
felmászva jöttek be hozzám. Olykor négyen-öten is összegyűltek, és míg én az
egyikükkel foglalkoztam, addig a többiek magukat kényeztetve várták, hogy
sorra kerüljenek.
Volt, hogy mind beszálltak, na, az volt csak az igazi móka. Lezama lett a
cinkosom, neki meséltem el ezeket a kalandokat. Amikor María Luisa elment,
hogy elkészítse a teát, ő megkérdezte, hogy mi újság, hogy áll a szerelmi életem.
Meg kell hagyni, jól állt, bár előfordult, hogy a szeretőim agressziója áldozatává
váltam.
Egyszer épp a buszról szálltam le, amikor belefutottam egy izmos fiúba.
Nem volt szükség szavakra. Ez volt az egyik nagy előnye az ismerkedésnek
Kubában: nem kellett sokat tépni a szánkat. Elég volt egy-egy pillantás, vagy ha
az ember kért egy cigit, és elmesélte, hogy itt lakik a közelben, és megkérdezte a
másikat, nem akarja-e haza kísérni. Ha erre igent mondott, akkor egyértelmű
volt a szándéka. Az én fiúm beleegyezett. Amikor hazaértünk, igencsak

129
meglepett, mert ahelyett, hogy ő lett volna a fiú, arra kért, hogy én legyek az. Én
ezt a szerepet is élveztem, pláne, hogy a fiú először rám vetette magát, és
leszopott, majd a magamévá tettem, és ő úgy elélvezett, mint még soha. Még
meztelenek voltunk, amikor megkérdezte: „Ha most valaki rajtunk ütne, mit
mondanál, ki volt a férfi?” Arra gondolt, hogy ki volt az aktív és ki a passzív. Én
talán kicsit kegyetlenül így feleltem: „Természetesen én, mivel én akasztottam
be neked.” Ettől teljesen dühbe gurult az emberem, akiről kiderült, hogy szintén
dzsúdózik, és rögvest felkent a falra, de ahogy visszarogytam, a karjaiba zárt,
majd ismét szörnyű csapásokat kezdett rám mérni. „Ki a férfi? Ki a férfi? Ki a
férfi?”, kérdezgette. Attól tartottam, hogy még otthagyom a fogamat, úgyhogy
így feleltem: „Te, mert te tudsz dzsúdózni.”
Szerencsére nem minden sportoló viselkedett így. A nénikém házának
közelében volt a hatalmas nemzeti sport és rekreációs iskola, röviden csak
INDER. Több ezer biciklista, bokszoló, gerelyhajító és egyéb sportoló edzett a
bentlakásos iskolában, amely kétsaroknyira volt tőlem. Volt, hogy sokan
eljöttek, máskor csak egy-egy közülük. Volt olyan, hogy egy tanár és egy diák
egymásba botlottak nálam; mindketten igen meglepettnek tűntek. A tanár az Ifjú
Kommunisták tagja volt, és amikor megérkezett, kopogtatott, de nem tudtam
neki ajtót nyitni, mert épp a diákkal voltam elfoglalva. Erre ő felmászott az
erkélyre, belökte az ablakot, majd bemászott, és hirtelen szembe találta magát a
meztelen nebulóval. A fiúnak semmilyen épkézláb magyarázattal nem tudtam
szolgálni arra vonatkozóan, hogy a tanára miért mászott be egy buzi ablakán
hajnali háromkor. Nem tudom, hogy a tanár aztán miként rendezte el az ügyet.
Aznap este ugyan elment, de másnap visszatért. Szerencsére a diák akkor már
nem volt ott.
Erotikus kalandjaim nem csak a strandokra és laktanyákra korlátozódtak.
Olyan egyetemeket és kollégiumokat is gyakran felkerestem, ahol több száz diák
aludt. Ott ismerkedtem meg Fortunato Córdobával, aki kolumbiai volt, és azzal a

130
reménnyel érkezett Kubába, hogy orvos válhat belőle. A forradalmi kormány
akkoriban számos fiatalt hívott meg egész Latin-Amerikából, hogy Kubában
végezzék egyetemi tanulmányaikat. Az egyetem alatt azonban egyszer csak
megkezdődött a politikai átnevelésük, végezetül pedig azt mondták nekik, hogy
az országukat fel kell szabadítani, hogy az észak-amerikai imperializmus
áldozatai, és hogy gerillaként kell visszatérniük.
Mindezt Fortunato mesélte el nekem, amikor a kollégium pincéjében, egy
matracon szeretkeztünk. Ő nem akart gerillaként visszatérni, orvos szeretett
volna lenni, hiszen ezért jött Kubába. Mivel nem volt hajlandó együttműködni, a
kubai kormány bevonta az útlevelét, és azzal fenyegette meg, hogy kicsapják az
egyetemről. Teljesen kétségbe volt esve, nem tudta, mihez kezdhetne Kubában
az egyetemen kívül, ráadásul még a papírjai sem voltak nála.
Egy éven keresztül voltunk szeretők, végül be kellett állnia gerillának.
Nem tudom, hogy megölték-e, mert soha többet nem hallottam felőle. A hófehér
borzak kastélya című regényemben – amelynek főhősét Fortunatónak hívják –
ennek a fantasztikus szeretőmnek akartam szerény emléket állítani.
Más gerillák szerencsésebbek voltak, mert visszatértek Kubába.
Egyiküket Alfonsónak hívták, ő a harcok során ismerkedett meg Fortunatóval,
aki megadta neki a címemet. Bekopogott a nénikémhez, azt mondta, hogy
Fortunato egyik barátja, és utánam érdeklődött. Rögtön tudtam, hogy mire megy
ki a játék: jó barátok, és kitűnő szeretők lettünk. Korábban a gerillák soraiban
harcolt, aztán pedig a kubai belügyminisztériumban dolgozott, a magántestőrség
tagja volt, amely Fidel Castrót kísérte diplomáciai útjain. Talán azért nézték el
neki, hogy viszonya van egy meleg férfival, mert külföldi volt, de az is lehet,
hogy nem tudtak róla, mindenesetre évekig járt hozzám. Természetesen nem
rendszeresen jött, de amikor felbukkant, nagyon férfiasan viselkedett. Hirtelen
tűnt el az életemből, talán áthelyezték egy másik országba, ki tudja, hol lehet.

131
 Nemcsak napközben, a tengerparton ismerkedtünk, hanem éjszaka,
Havannában is, ahol virágzó meleg színtér alakult ki. Igaz, hogy titokban, de
mindenki tudott róla. A havannai éjszakai életnek a Rampa, a Coppelia, a Prado
sétány, az egész Malecón, és a marianaói Coney Island voltak a színhelyei. Ezek
a helyek tele voltak újoncokkal és kollégistákkal, akik idejük nagy részét egy
laktanyába vagy iskolába bezárva töltötték, és éjszaka szexre éhesen csaptak le
az első fogásra, ami a kezük ügyébe került. Igyekeztem mindig az első fogások
egyike lenni. Több száz férfival flörtöltem így, akiket aztán felvittem
magamhoz. Volt, hogy nem akartak olyan messzire menni, úgyhogy Havanna
óvárosában, La Habana Viejában kellett helyet találni, például egy lépcső
tetején, ahol aztán lehúztuk a nadrágunkat, és durr, már meg is történt. Azt
hiszem, hogy soha nem keféltek annyit Kubában, mint a hatvanas években,
abban az évtizedben, amikor meghozták a homoszexuálisok elleni törvényeket,
elkezdődött a melegek üldözése, és létrehozták a koncentrációs táborokat.
Akkor, amikor a szexualitás tabuvá vált, megalkották az új férfiideált, és
dicsőítették a hímsovinizmust és a macsó-kultúrát. Szinte minden fiatal, minden
puskát szorongató, harcias tekintetű katona, aki Fidel Castrót megtapsolva
vonult fel a Plaza de la Revoluciónon, az ünnepség végeztével a szobánkban
kötött ki, és csak ott, meztelenül összebújva fedték fel igazi énjüket. Gyengédek
voltak, és úgy élvezték az életet, hogy később sem sűrűn láttam ahhoz foghatót.
Mélyen, legbelül talán felfogták, hogy bűncselekményt követnek el, hogy
közveszélyesnek nyilváníthatják őket, és akkor lesújthat az átok, de épp ezért, ha
tehették, minden porcikájukat átadták az élvezetnek. Valósággal ragyogtak, s
úgy élveztek minden egyes pillanatot, mintha az utolsó lenne, hiszen akár évekre
bezárhatták volna őket, ha lebuknak. Nem prostitúcióról volt szó, hanem az
élvezetről. A test test utáni vágyakozásáról és a kielégülés szükségéről. A két
férfi közti gyönyör olyan volt, mint egy összeesküvés; történhetett sötétben vagy
fényes nappal, de mindenképp titokban. Elég volt egy pillantás, egy kacsintás,

132
egy gesztus, egy jel, hogy kezdetét vegye a móka. Maga a kaland is élvezetes
volt, még akkor is, ha végül nem sikerült megszerezni a vágyott testet, mert
misztikum és meglepetés lengte körül. Amikor beléptünk egy moziba, az első
gondolatunk az volt, hogy vajon ki mellé szól a jegyünk, és hogy elég közel
lesz-e hozzánk az illető. Elég volt az embernek lassan kinyújtani a kezét, és
megérintetni a másik combját, majd némi bátorságot merítve kitapintani a
nadrágon keresztül az anyagból kikívánkozó szerszámát. Végül kiverni neki,
miközben a vásznon egy régi amerikai filmet vetítenek, és nézni, amint elélvez,
majd a film vége előtt feláll és elmegy. Talán sosem látta újra a profilból
megismert férfit, de mindenképp lenyűgöző volt.
A legtöbb élvezetet a távolsági buszjáratok tartogatták. Szinte biztos volt,
hogy ha az ember felszáll a fiatalokkal tömött buszra, és leül valamelyikük
mellé, előbb-utóbb kezdetét veszi valamilyen erotikus játék. A sofőr lekapcsolta
a világítást, a busz pedig tovább zötyögött a kátyúkkal teli országúton. Minden
egyes bukkanó magában rejtette annak a lehetőségét, hogy az ember kinyújtott
keze egy merev hímvesszőre, egy fiatal combra vagy egy izmos mellkasra téved.
A kezek végigsiklottak a testen, megérintették a derekat, kikapcsolták az övet,
majd óvatosan és sóvárogva bújtak be oda, ahol a bámulatos hímvessző
rejtőzött. Mind a kalandok, mind a szereplőik lenyűgözőek voltak. A férfiak
élvezték, hogy ők játszhatják az aktív macsó szerepet, azt akarták, hogy ott
helyben leszopják őket, vagy a tömött buszon szeretkezzenek.
Miután elhagytam Kubát, felfedeztem, hogy a szexuális kapcsolatok nem
mindig kielégítőek, és igen unalmasak is lehetnek. A melegek világában számos
kategória létezik. Az egyik homokos találkozik a másikkal, majd mindenki
megtesz mindent a másiknak: az egyik leszopja a másikat, aztán cserélnek. Hol
itt az élvezet? Az ember mindig az ellentétjét keresi. Az akkori kapcsolatok
szépségét az adta, hogy az ellentétünket kerestük. Végül pedig megtaláltuk azt a
férfit, azt az erős újoncot, aki kétségbeesetten magáévá akart tenni minket. Ott

133
szeretkeztünk velük, ahol lehetett: hidak alatt, bokrokban, mindenütt. Férfiakkal,
akik örömet akartak szerezni nekünk, miközben belénk hatoltak. Itt az
emigrációban azonban nem így működnek a dolgok, de nem is mehetne úgy,
mint Kubában. Itt mindent szabályok irányítanak, olyan csoportok és
társadalmak jöttek létre, amelyben nagyon nehéz két férfinak megismerkednie
egymással.
Nem tudom, hogy minek nevezzem az akkori kubai fiatalokat, bugarrón-
oknak, vagy biszexuálisnak. Tény, hogy volt barátnőjük, vagy feleségük, de
rettenetesen élvezték az együttlétet velünk, olykor sokkal inkább, mint a
feleségeikkel, akik gyakran nem voltak hajlandók leszopni őket, és mindenféle
előítélettel rendelkeztek.
Emlékszem egy nagyon különleges mulatt fiúra, aki házas volt, több
gyermek apja, de hetente egyszer megszökött otthonról, és eljött hozzám, hogy a
szobámban lévő vasszéken szeretkezzünk. Sosem láttam senkit úgy élvezni.
Ettől függetlenül persze kiváló apa és kifogástalan férj volt.
Ha volt valami, ami fejlődésnek indult a szexuális elnyomás idején, az a
szexuális szabadság volt. Talán a kormány elleni tiltakozásképpen egyre több
felszabadult meleget lehetett látni. Másfelől a diktatúra egyet jelentett a
gonosszal, így minden, amit a kormány tiltott, a nonkonformisták szemében –
akik a hetvenes években már többségben voltak – pozitívnak számított. Erős a
gyanúm, hogy a homoszexuálisok számára létrehozott koncentrációs táborok és
a készséges fiataloknak álcázott rendőrök, akik így akarták leleplezni és
letartóztatni a melegeket, csak még aktívabbá tették őket.
Amikor Kubában az ember elment a strandra vagy egy klubba, nem volt
melegek számára fenntartott rész, hanem mindenki együtt mulatott. Mivel nem
különítették el őket, nem is kellett védekező állásba vonulniuk. A civilizáltabb
társadalmakban ez mostanra elveszett, a melegeknek szexuális remetékké kellett
válniuk, el kellett különülniük a társadalom másik, nem homoszexuális felétől,

134
amely szintén kirekeszti őket. Az egészben az volt a legérdekesebb, hogy mivel
Kubában nem létezett a fent említett osztályozási rendszer, nem kellett ahhoz
melegnek lenni, hogy az embernek viszonya legyen egy másik férfival. Egy férfi
úgy szeretkezhetett a másikkal, mintha nővel volna. Ugyanígy, ha egy meleg
férfinak megtetszett egy másik meleg férfi, gond nélkül összeköltözhettek és
akár együtt is élhettek. Sőt az a meleg is, aki az igazi, nem homoszexuális
férfiakat szerette, könnyen találhatott magának ilyet, akivel aztán együtt élt,
vagy csak találkozgatott, anélkül, hogy ez befolyásolta volna a férfi
heteroszexuális kapcsolatát. Nem a melegek közötti kapcsolat számított
normálisnak, hanem az, ha egy meleg talált magának egy hetero férfit, aki
magáévá tette, és úgy élvezte az aktust, mint ő.
A melegmozgalom rengeteg jogot vívott ki a szabad világ melegeinek. De
elveszett az a csodálatos érzés, ami akkor tört rá egy meleg férfira, amikor
megismerkedett egy heteroszexuális vagy biszexuális férfival, olyannal, aki
vágyott arra, hogy magáévá tegye a másikat, de ő maga nem akart passzívvá
válni.
Minden szexuális kapcsolat lényege az ellentét keresése. Éppen ezért
olyan balszerencsés és magányos a homoszexuálisok világa. Szinte sosem leljük
meg, amire vágyunk.
Persze annak a korszaknak is megvoltak a veszélyei. Sok meleghez
hasonlóan engem is gyakran kiraboltak és átvertek. Egyik alkalommal, miután
megkaptam a fizetésem az Országos Könyvtárban, meggondolatlanul lementem
a tengerpartra. Nálam volt az egész havi béren, kilencven peso, ami ugyan nem
volt sok, de ebből kellett gazdálkodnom abban a hónapban. Aznap
megismerkedtem egy csodálatos fiúval, aki kötélből készített pórázon épp egy
rákot sétáltatott, amelyet korábban fogott. Megdicsértem az állatot, közben
pedig a fiú combját mustráltam. Hamarosan az öltözőkabinomban kötöttünk ki.
Nem viselt mást, csak egy aprócska fürdőnadrágot. Nem tudom, hogyan

135
csinálta, de miközben szakértő módjára manőverezett a szexben, minden
pénzemet ellopta a nadrágzsebemből, és becsúsztatta a fecskéjébe. Csak akkor
vettem észre, hogy kiraboltak, amikor elment. Annyi pénzem sem volt, hogy öt
centért buszjegyet vegyek magamnak és hazamenjek. Az egész La Conchát
felkutattam utána, végül az egyik kabinban rábukkantam a széttépett rákra.
Roppant erőszakos ember lehetett, a rákból nem maradt más, csak a csontjai. A
gyönyörű fiatal köddé vált, s a rablás egyetlen szemtanújával is végzett.
Aznap délután gyalog mentem haza, s amikor megérkeztem a szobámba,
folytattam a versírást. Hosszú költemény volt, amelynek a „Júniusban, zihálva
ért a halál” címet adtam. Pár nappal később kénytelen voltam felfüggeszteni az
írást, mert valaki bemászott az ablakon, és ellopta az írógépemet. Komoly
veszteségként éltem meg, mivel az írógép nemcsak az egyetlen értéktárgy volt a
szobában, de a legbecsesebb is. A mai napig különleges érzés fog el, amikor
leülök írni. A gépelés ritmusa úgy inspirál, akár egy zongoristát: magával repít a
dallam. A bekezdések úgy következnek egymás után, akár a tenger hullámzása:
néha erőteljesen, máskor nyugodtabban. Olykor hatalmas hullámok módjára
terítik be az oldalakat, anélkül, hogy végük érne, vagy pontot tennék a végére.
Csak egy ócska Underwood volt, amit elloptak, de én úgy tekintettem rá, mint
egy mágikus eszközre.
Végül Guillermo Rosales – akkor még kezdő, jóképű író – adta kölcsön az
írógépét, hogy befejezzem a verset.
Később megjelent nálam egy mulatt rendőr – természetesen igen jóképű –,
és azt mondta, hogy a kapitányságon van az írógépem. A rablót egy másik
betörés alkalmával kapták rajta. Házkutatást tartottak a lakásán, s a rengeteg
lopott holmi között megtalálták az írógépemet. Minden jel szerint ő maga árulta
el, hogy az írógép az enyém. Hosszadalmas bürokráciai hercehurcát követően
visszakaptam, és a zsúfolt buszon hazacipeltem az egytonnás írógépet, amelyet
aztán ismét a szobámba tettem. Tartottam tőle, hogy újra ellopják, de Aurelio

136
Cortés barátomnak zseniális ötlete támadt: azt javasolta, hogy csavarozzuk a
fémasztalhoz.
Számtalanszor jártak hozzám tolvajok – vagyis olyan fiúk, akikkel
viszonyom volt –, de hiába próbálták ellopni az írógépet: lehetetlen volt elvinni,
mert az asztalhoz rögzítettem. Attól fogva nyugodtan folytathattam szerelmi
életemet anélkül, hogy fenyegette volna az alkotás ritmusát. Mert a ritmus
mindig bennem volt, még a legféktelenebb szerelmek és a legbrutálisabb rendőri
üldözés idején is. Az öröm és a szenvedés pillanataiban is ott volt, megkoronázta
a napomat vagy vigaszt nyújtott. Három dolgot szerettem igazán a hatvanas
években: az írógépemet, amely elé úgy ültem le, mint előadóművész a
zongorájához; a megismételhetetlen fiatalokat, akik olyan korban éltek,
amelyben mindenki szabadságra vágyott, s a rezsim által megszabott hivatalos
úttól eltérő irányt akarták választani, no meg bujálkodni; és a tenger
felfedezését.
Amikor gyerekkoromban néhány hetet Gibarában tölöttem – Osaida
nénikémnél és kőművesként dolgozó férjénél, Florentinónál –, alkalmam nyílt a
tenger közelében lenni, de akkor még nem élveztem annyira, mint később,
huszonévesen. A hatvanas évekre remek úszó vált belőlem, az átlátszó habok
között kiúsztam a nyílt tengerre, és néztem a távoli partot, miközben élveztem a
ringató hullámokat. Varázslatos volt alámerülni a tengerfenékre, amelyet azóta
sem tudott felülmúlni semmilyen látvány, hiába utaztam sokat és ismertem meg
érdekes helyeket. A korallokkal borított sziklás, egyedi, fehér-arany színben
pompázó tengerfeneket, amely Kubát szegélyezi. Amikor felbukkantam, bőröm
ragyogott és csillogott víztől, s én életerővel telve fordultam a víztükörben
hatalmasnak látszó, szikrázó napkorong felé.
A tenger volt számomra a legnagyobb felfedezés és a legkülönlegesebb
élvezeti forrás: a háborgó téli hullámok; csak nézni a tengert, lesétálni otthonról
a partra, és ott élvezni a Kubában oly egyedi alkonyatot. A tenger közelében –

137
különösen Havannában – a napsugár úgy esik a víztükörre, mint egy hatalmas
labda, a környezet pedig pillanatok alatt rejtélyes módon átalakul, s megtelik a
só, az élet és a trópusok illatával. A lábamat nyaldosó hullámok közben
aranyszínben tükröződtek a homokban.
Nem tudtam a tengertől távol élni. Miután felébredtem, mindennap
kidugtam a fejem a kis erkélyen, és néztem az óriási, ragyogó kékséget, a
hatalmas kiterjedésű, különösen csillogó vizet, amint elveszik a végtelenben.
Ilyenkor sosem éreztem magam szerencsétlennek, hiszen senki nem érezheti
magát annak, ha ilyen gyönyörűség és életerő tárul a szeme elé.
Néha esténként is felkeltem, hogy lássam tengert. Ha sötét volt az éjszaka,
már a morajlás is megvigasztalt. Érzékien visszhangzott a fülemben. Azóta is ez
a hang a leghűségesebb társam.
Egyszer a Patricio Lumumba strandon üldögélve egy fiatal fiúra lettem
figyelmes, aki épp a sziklafal felé tartott, majd nem sokkal később eltűnt
mögötte. Utána eredtem, és megláttam, hogy letolja a fürdőnadrágját, és a tenger
felé révedve maszturbál.
A tenger összes kanyarulatát ismertem Havanna partjai mentén. Azokat a
helyeket, ahol a semmiből hirtelen egy katlan nyílott, s különös színű halakat
ontott magából; a piros korallokkal teli területeket; a sziklákat; és a hatalmas
homokzátonyokat, ahol az ember állva pihenhetett. A séták után hazatértem, és
lezuhanyoztam. Általában keveset és szegényesen étkeztem. A jegyrendszer
miatt a fejadag szörnyen kevés volt, ráadásul a nénikém kapta az én adagomat
is, amelyből soha nem adott, vagy csak a legrosszabb falatokat. Egyszer
hallottam, amint így szól a nagybátyámhoz: „Azt mondtam neki, hogy
megromlott a csirke, hogy nekünk több jusson.” Csirke csak havonta egyszer
érkezett, és a nénikémnek három gyereke, egy férje és számos szeretője volt, így
én mindenkinél jobban megszenvedtem a Castro által szigorúan mért fejadagok
szűkösségét. De miután lezuhanyoztam, jobban mondva: miután magamra

138
locsoltam egy vödör vizet – mivel nem volt elég nyomás a rendszerben, a
zuhanyrózsából nem jött víz –, elmentem az UNEAC-ba. Ilyenkor úgy
feltöltődtem, hogy könnyedén el tudtam viselni az órákig tartó bürokratikus
munkát, s azt, hogy az Unió-hoz hasonló förtelmes újságok kefelevonatait
ellenőriztem. Ennek akkor névleg a szerkesztője voltam, de valójában egyszerű
korrektori feladatot láttam el, beleszólásom semmibe sem volt, s nem is
jelenhettek meg benne a műveim. A tenger után ez az egész nem valóságnak,
hanem rémálomnak tűnt. Az igazi élet a parton volt, a ragyogó tengerben, amely
másnap ismét várt rám, és ahol legalább egy órára eltűnhettem a világ elől.
Kubában óriási dolognak számított, ha az embernek volt úszószemüvege
és békatalpa. Az enyémet egy Olga nevű francia nő, az egyik barátom felesége
szerezte. Minden körülöttem legyeskedő fiú irigykedett a felszerelésemre a
parton. Jorge Oliva számtalanszor gyakorolt vele, mígnem egyszer sikerült
úszva megszöknie a guantanamói haditengerészeti támaszponton keresztül.
Jorge Oliva egyik barátnője, Ñica is az én szemüvegemmel és békatalpammal
edzett, és neki is sikerült ugyanígy megszöknie.
Egyszer egy gyönyörű fiú kölcsönkérte a békatalpamat, s mivel nem
gondoltam semmi rosszra, odaadtam neki. Fogalmam sincs, hogy sikerült
eltűnnie, valószínűleg kilométereket úszott, a lényeg, hogy soha többé nem
láttam viszont szeretett békatalpamat.
Hiram Pratt ott volt velem, azt mondta, ismeri a fiút, és elmehetünk hozzá.
Nem kellett kétszer mondani, úgyhogy elindultunk Havanna egyik
legveszélyesebb negyedébe, amely Marianao közelében volt, és Coco Solóként
vált ismertté. Bekopogtunk hozzá, mire annyira meglepődött, hogy kérte, várjuk
meg a sarkon. Nem sokkal később huszonöt rosszarcú fickóval az oldalán jelent
meg, akik botokat és köveket szorongattak. Azonnal futásnak eredtünk.
Nem volt más választásunk, meg kellett várni, hogy Olga ismét elutazzon
Franciaországba, és hozzon egy másik párat. Hihetetlen nő volt. Imádta a meleg

139
férfiakat, és képtelen volt heterókkal lefeküdni. Gondolom, valami hiányzott az
életéből, sok hozzá hasonló nőt ismertem. A férje egyfolytában passzív
homokosokra vadászott, akik hajlandók voltak lefeküdni az egyébként gyönyörű
Olgával. A hetero férfiak persze odáig voltak érte, de semmi esélyük sem volt,
mert Olga csak egyértelműen meleg, passzív férfiakkal volt hajlandó ágyba
bújni. Miguel szinte könyörgött nekünk, hogy szeretkezzünk Olgával, mi pedig,
a barátságunkra való tekintettel, mind megtettük.
Mindezek ellenére Miguel heteroszexuálisnak vallotta magát, bár a barátai
valóságos Dávid-szobrok voltak. Egyik délután hatalmas vihar tört ki a
tengerparton, mire Miguel és két barátja – José Dávila és egy ragyogó dzsúdós,
aki, azt hiszem, állambiztonságis volt – az én szobámban keresett menedéket.
Beesteledett, s úgy döntöttek, hogy nálam alszanak. Az éjszaka kellős közepén a
dzsúdósnak hatalmas erekciója támadt; még sosem láttam ahhoz fogható
szerszámot. Miguel és José Dávila már aludtak – vagy csak úgy tettek –, mire a
dzsúdós, aki Miguel és José szerint igazi szoknyapecér volt, szoros barátságot
kötött velem.
Napokkal később Miguel meglátogatott, és nem akart hinni a fülének.
Nem sokkal később közölte, hogy azonnal szeretkeznie kell valakivel, és
szeretné, ha magamévá tenném. Kénytelen voltam megtenni. Gyakran jelent
meg nálam ilyen és ehhez hasonló kérésekkel, amelyeknek mindig eleget tettem.
Mikor felöltözött, így szólt: „Nem azért tettem, mert élveztem, hanem azért,
mert meg kellett masszíroztatnom a prosztatámat. Kulcsfontosságú az egészség
megőrzéséhez.”.
Gyakran fordult elő ilyesmi. Emlékszem egy napbarnított, elbűvölő,
ugyanakkor nagyon maszkulin fiúra, aki akárhányszor feljött hozzám, passzív
akart lenni. Be kell ismernem, hogy szerettem magamévá tenni a hozzá hasonló
férfias fiúkat. Idővel talán megunja az ember, de eleinte nagyon izgalmas.
Miután szeretkeztünk – ő még nálam is jobban élvezte –, felöltözött, keményen

140
megszorította a kezemet, és azt mondta: „Na, megyek, találkozom a
csajommal.”. És el is hittem neki: gyönyörű fiú volt, elbűvölő barátnőkkel.
Mindig a tengerparton találkoztunk. Hiram Pratt olykor Guanabóban vagy
Santa Maríán várt a fenyvesek alatt, a part közelében. Amikor lehetett, a csapat
elment egészen Varaderóig vagy a matanzasi öbölig, de volt, hogy egészen Pinar
del Río messzi partjaiig mentünk. A végcél mindig ugyanaz volt: a tenger. A
tenger maga volt az ünnep, ott muszáj volt boldognak lenni, még akkor is, ha
nem akartuk.
Talán azért szerettük annyira a tengert, mert tudat alatt menekülési
lehetőséget láttunk benne arról a szigetről, ahol teljesen elnyomtak minket.
Talán úgy gondoltuk, hogy a tengeren lebegve elmenekülhetünk az átkozott
elszigeteltségből. Bár gyakorlatilag lehetetlen volt, a hajózás jelentette a
legnagyobb élményt. Csodálatos volt beülni Regla csónakjába, és átszelni az
öblöt.
Ahogy már korábban említettem, ezek a tengerparti idők ihlették Ismét a
tenger című regényemet.
Háromszor kellett megírnom, mert a hullámokhoz hasonlóan a kéziratok
is mindig elvesztek, és különböző okokból kifolyólag a rendőrség kezében
kötöttek ki. El tudom képzelni, hogy az elkobzott változatok óriási helyet
elfoglalva ott púposodnak az Állambiztonsági Hivatal egyik polcán. A
bürokraták nagyon alaposak, úgyhogy remélem, nem semmisítették meg a
szövegeket.
1969-re már állandóan nyomomban volt az Állambiztonsági Hivatal, ezért
nagyon féltettem a kézirataimat, amelyek egyre csak gyarapodtak. Korábbi
verseimmel egyetemben egy hatalmas cementes zsákba tettem őket – vagyis
mindent, amit addig nem sikerült kicsempésznem –, és felkerestem a barátaimat,
hátha valaki el tudja rejteni a kéziratokat úgy, hogy ne hívja fel magára az

141
Állambiztonsági Hivatal figyelmét. Nem volt könnyű olyat találni, aki a vállára
vett volna ekkora terhet, ugyanis akinél ilyesmit találtak, évekre börtönbe zárták.
Nelly Felipe azonban vállalta. Hónapokon keresztül rejtegette a
kézirataimat az otthonában. Egyik nap beleolvasott az egyikbe, és őszintén azt
mondta: „Nagyon tetszik a regény, de a férjem hadnagy az Állambiztonsági
Hivatalnál, és nem találhatja meg itt a kéziratokat.” Megint elindultam az Ötödik
Sugárúton, kezemben az összefirkált lapokkal teli cementes zsákkal, anélkül,
hogy tudtam volna, kihez mehetnék.
Végül hazavittem. Volt egy apró faliszekrény a szobámban, amelyet
sikerült újságpapírral álcáznom. Az egész szobát kitapétáztam a titokban szerzett
külföldi újságokkal, így a szekrény beleolvadt a falba, belül azonban ott lapultak
az évek alatt teleírt papírok.
Nagyon óvatosnak kellett lennem. Oscar Rodríguez egy nap eljött értem
az UNEAC-ba, és elvitt magához Vedadóba, a H és 17. utca sarkán lakott.
Készített nekem egy teát, majd így szólt: „Reinaldo, a barátod vagyok, de
ugyanakkor az Állambiztonsági Hivatal informátora is.” Elmondása szerint az
állambiztonságiak tudni akarták, hogy pontosan miként is sikerült
kicsempésznem a kéziratokat az országból, ki segített benne, milyen kézirataim
hevertek kiadatlanul, hova rejtettem őket, és kikkel álltam kapcsolatban
külföldön. Akkor a Lenyűgöző világ-ot már kiadták külföldön, a Celestino
hajnal előtt megjelenését pedig hirdették.
A Lenyűgöző világ-ot ugyan betiltották Kubában, mégis kaptam érte egy
díjat az UNEAC-tól. Oscar Rodríguez a Kubai Könyvintézetben dolgozott, de
beszervezte az Állambiztonsági Hivatal. Bizonyos előnyökhöz jutott, amiért
jelentett nekik. Például nem kellett tartania attól, hogy koncentrációs táborba
küldik, ha rajtakapják egy férfival. Ezen kívül még egy utazást is ígértek neki
valamelyik szocialista országba, valamint áthelyezést a kubai Észak-Amerikai
Érdekeltségek Osztályára, ahol később tolmácsként dolgozott.

142
 Természetesen nem mondtam meg neki, hogy miként csempésztem ki a
kéziratokat, sem azt, hogy épp min dolgozom. Meglepett a kérdéseivel, azonnal
bizalmatlanná váltam. Nem volt rá garancia, hogy a régi barátból nem vált olyan
dörzsölt rendőr, aki képes eljátszani, hogy elárulja a főnökeit, csak azért, hogy
megszerezze az áhított információt, és eredményesen teljesítse küldetését. Talán
azt gondolta, a vallomása után elárulom neki, hol rejtegetem a cementes
zsákomat, de nem tettem, épp ellenkezőleg. Másnap fogtam a zsákot, és elvittem
dr. Aurelio Cortéshez, akihez akkor nagyon szoros barátság fűzött. Santos
Suárezben lakott, a San Bernardino 57. alatt.

143
Jorge és Margarita

Most már elárulhatom, miként kerültek ki Kubából a kéziratok. 1967-ben az

ország egy nagyon fontos és népszerű eseménynek, a Salon de Mayónak adott
otthont. A kormány szerette volna, ha a Forradalom – amelyet az európai és
természetesen a latin-amerikai értelmiség nagy része még csodált – kap egy kis
nyugati, liberális színezetet. Ezért abban az évben Párizs helyett Havannában
rendezték meg a nagyszabású kiállítást, ahol még eredeti Picassókat is
kiállítottak.
Fidel Castrónak az a nagyszerű ötlete támadt, hogy a mesterművek mellett
állítsanak ki teheneket is, úgyhogy az állatok Picasso és Wilfredo Lam
mesterművei mellett legelésztek kedvükre. Épp akkor adták ki a Celestino hajnal
előtt-öt – az egyetlen regényemet, amely megjelent Kubában –, én pedig
továbbra is az Országos Könyvtárban dolgoztam. Egy nap felhívott valaki a
munkahelyemen, azt mondta, Jorge Camachónak hívják, és festőművész, nekem
azonban fogalmam sem volt, hogy kicsoda. Kiderült, hogy 1959-ben emigrált,
ezért Kubában nem volt ismert a munkássága, pláne számomra, hiszen alig
tudtam valamit az 1959 előtti festészetről. Camacho műveit is kiállították a
Salon de Mayón, és feleségével, Margaritával az Hotel Nacionalban szállásolták
el őket. Meghívott magukhoz néhány italra, hogy végre megismerjen, mivel
nemrég olvasta a Celestino hajnal előtt-öt, és nagyon tetszett neki.
Az Hotel Nacionalba menet attól tartottam, hogy bajba kerülök, mivel
akkorra már csak külföldiek jártak a szállodákba, és minden külföldire legalább
tíz rendőr jutott.
A Camachóval és Margaritával való találkozás új fejezetet nyitott az
életemben. Jó érzékük volt hozzá, hogy leleplezzék az állandó figyelem és a
dicsérő szavak mögött rejlő valóságot. Egy szocialista országban ez bizony
ritkaságnak számított a hivatalos vendégeknél. Csupán egy dologgal, a

144
művészek helyzetével kapcsolatban voltak kétségeik. Desiderio Navarro,
Virgilio Piñera és én azonban gondoskodtunk róla, hogy felvilágosítsuk őket a
valóságról: a koncentrációs táborokról, az üldözésről, a cenzúráról és a zsúfolt
börtönökről.
Végül olyan látványosan együtt éreztek velünk, hogy alig akarták őket
kiengedni az országból. Meglátogatták José Lezama Limát is, aki az éhhalál
küszöbén állt, és akit többször megvendégeltek az Hotel Nacional éttermében.
Camacho döbbenten nézte, hogy Lezama mennyi ételt képes megenni. Olyan
volt, mint egy teve: el kellett raktároznia mindent a következő meghívásig, ám
erre csak ritkán került sor.
Életen át tartó barátság volt a miénk. Olyan, mint amikor az ember
epekedik a szerettet lény után, és aztán hirtelen rálel. Nem volt testvérem, és a
család melegét is csak ritkán érezhettem, de sejtettem, hogy ez a már-már
testvéri viszony tartós lesz. Több mint húsz év telt el azóta, de nem volt olyan
hét, hogy ne léptek volna kapcsolatba velem valamilyen módon: egy turista
közvetítésével, egy rejtett üzenetet tartalmazó levélen keresztül, egy
képeslappal, egy kiállításra szóló meghívóval, egy könyvvel, és számos
aprósággal, amelyek mind segítettek életben maradni abban a tizenöt évben,
amit a megismerkedésünk után Kubában töltöttem.
Amikor elmentek, magukkal vitték a Celestino hajnal előtt-öt és a
Lenyűgöző világ kéziratát. Camacho aztán elment az Editions du Seuil kiadóba,
odaadta a már megjelent regényt és a kéziratot Claude Durand-nak, aki a latin-
amerikai osztály egyik igazgatója volt. Három nappal később táviratoztak, hogy
azonnal szeretnék megjelentetni a regényt. Nagyon meglepődtem, mert néhány
hónappal korábban Rodríguez Feo közvetítésével eljuttattam a Celestino hajnal
előtt-öt Severo Sarduynak, aki a kiadó latin-amerikai osztályának társigazgatója
volt, de ő egy dicsérő szavakkal teli levelet küldött, amelyet azzal zárt le, hogy

145
sajnálatos módon nincs rá lehetőség, hogy a könyvem megjelenjen náluk, mert
így is zsúfolt a tervezett kiadványok listája.
A Lenyűgöző világ-ot Didier Coste és Liliane Hasson ültették át francia
nyelvre, éveken át ők voltak a legjobb fordítóim. A regénynek nagy sikere volt
Franciaországban, Gabriel García Márquez Száz év magány-a mellett elnyerte a
legjobb külföldi regénynek járó díjat. Más országban ez nagy hasznomra vált
volna, és nagyot lendített volna a karrieremen, tiszteletreméltó író vagy valami
hasonló válhatott volna belőlem. Ezzel szemben a jó kritika politikai
szempontból szörnyű csapást jelentett számomra, ugyanis bekerültem az
állambiztonság látóterébe. Már nemcsak problémás fickó voltam, aki olyan
regényeket ír, mint a Lenyűgöző világ vagy a Celestino hajnal előtt – profán
szövegeket, amelyek nem dicsőítik, inkább bírálják a kormányt –, hanem arra
vetemedtem, hogy titokban kicsempésszem az országból és megjelentessem a
műveimet, anélkül, hogy erre engedélyt kértem volna Nicolás Guilléntől, az
UNEAC elnökétől. Uruguayban egy novelláskötetem is megjelent, a Csukott
szemmel.
Érthető, hogy az Állambiztonsági Hivatal tudni akarta, miként sikerült
kicsempésznem a kéziratokat, milyen kapcsolataim voltak külföldön, és még
milyen kézirataim készültek.
A kérdezősködés után Oscar Rodríguez még sokáig töltött be hivatalos
posztokat. Végül emigrált, most állandóan utazik. Ki tudja, hogy kinek dolgozik.
Mindenesetre a józan paraszti eszemnek köszönhetően mindig is nagyon
bizalmatlan és elővigyázatos voltam, talán ez segített abban, hogy ne veszítsem
el az új kéziratokat, no és persze az, hogy nem árultam el semmit Oscarnak.

146
Szent Marika

Aurelio Cortés előtt azonban nem tudtam titkolózni. Akkoriban ő volt az egyik
legjobb barátom. Gyakran ácsorogtunk órákon át valamelyik havannai étterem
előtt, hátha kapunk valamit enni, és nem halunk éhen. Aurelio jó olvasó volt.
Fogorvosként dolgozott, hatalmas, csálé fogakkal verte meg az ég, de legalább
igaziak voltak. Nem mintha számított volna, hiszen az olvasáshoz nem használta
őket. Mohó olvasó volt, azonban hiányzott belőle valami, ami azt hiszem, hogy
minden kubaiban megvan: a humorérzék. Amikor beszámoltam neki az Oscar és
köztem zajló beszélgetésről, pánik lett rajta úrrá, majd fogta a regényem több
mint ezer oldalas kéziratát, és a guanabói tengerpartra vitte, ahol két öreg,
nagyon vallásos barátnője lakott. Az ájtatosság ellenére a két öregasszony
minden további nélkül kinyitotta a zsákot, és elolvasta az Ismét a tenger
kéziratát. Miközben olvastak, egyre inkább elszörnyedtek, de a világért sem
hagyták volna abba az olvasást. Egészen addig folytatták, míg Cortést Szent
Marikaként szentté nem avattam a kéziratban. Az irodalmon keresztül gyakran
fejezem ki hódolatomat a barátaim iránt. A tiszteletadás ilyen formája sokszor
tréfás, talán ironikus színezetet öltött, de az irónia és a humor is hozzátarztozott
a barátsághoz. Cortés akkoriban hetvenéves volt, de még mindig szűz. Nagyon
vékony, csúnya figura volt, az anyjával élt annak tíz évvel korábbi haláláig. Az,
hogy még szűz volt, senkit nem izgatott. Én csupán a hódolatomat akartam
kifejezni azzal, hogy Szent Marikaként, a melegek jótevőjeként avattam szentté.
Szűz és mártír volt egyben.
Cortés irdatlan dühbe jött, amikor tudomására jutott, hogy szentté
avattam, és utasította a két öregasszonyt, hogy semmisítsék meg a regényt. Ezt
akkor mesélte el, amikor a kézirat felől érdeklődtem. Élt Jibacoában egy turista,
Margarita és Camacho barátja, aki, úgy tűnt, talán ki tudja csempészni az
országból a kéziratot. Cortés sokáig kerülgette a lényeget, míg végül elmondta,

147
mi történt. Eleinte össze-vissza beszélt, hogy itt meg ott van a kézirat, de végül
beismerte, hogy nem nála van, hanem másoknál, akik nem hajlandók visszaadni,
mert gúnyt űztem belőle és a katolikus vallásból is. Annyira abszurdnak találtam
ezt a történetet, hogy szinte el sem hittem. Békés úton, a barátaim segítségével
próbáltam visszaszerezni a kéziratot. Elmentek Cortéshoz a könyvtárba, hátha
meg tudják tőle kaparintani, de mindhiába. Cortés látta rajtam, hogy egyre
inkább kétségbe esem, és ez boldogsággal töltötte el. Ez volt az ő bosszúja, és a
bosszú csak akkor igazán édes, ha az áldozat szenved.
Mint kiderült, Cortést leginkább az zavarta, hogy a regényben hatalmas
lófogakkal ábrázoltam. Igazság szerint nem hiszem, hogy túloztam az Ismét a
tenger azon első változatában.
Ismael Lorenzo, egy másik író barátom különböző terveket eszelt ki a
kézirat visszaszerzésére. A tervek között szerepelt Aurelio Cortés elrablása is,
ami úgy nézett volna ki, hogy bezárjuk egy a külvilágtól elzárt szobába, majd az
erőszaktól sem riadva vissza rávesszük, hogy mondja el, hova rejtette. Ezt a
tervet teljesen abszurdnak találtam: először is szükség lett volna hozzá egy
autóra, másodszor valahogy rá kellett volna vennünk, hogy jöjjön velünk, majd
pedig elvinni egy olyan helyre, ami egész egyszerűen nem állt a
rendelkezésünkre. Mindezt úgy, hogy a rendőrség ne szerezzen róla tudomást,
márpedig nekik igencsak érdekükben állt volna megkaparintani a kéziratot.
Ismét találkozót beszéltem meg Cortésszel, aki ezúttal azt mondta, hogy
felejtsem el a kéziratot, mert megsemmisítette. Mit tehettem volna abban a
pillanatban? Talán meg kellett volna ölnöm Cortést? Vagy keresztet kellett
volna vetnem a regényre?
Napokig teljesen el voltam keseredve. Hosszú éveket szenteltem annak a
regénynek, amely az egyik leghatalmasabb bosszúm volt, és egyike
legkreatívabb műveimnek. Azt a regényt a tenger ajándékozta nekem, és a Fidel

148
Castro rezsimje alatt megélt tíz évnyi csalódás gyümölcse volt. Minden
mérgemet belesűrítettem.
Egyik nap, amikor úgy éreztem magam, mint amikor az ember mind közül
a legkedvesebb gyermekét veszíti el, épp a tengerparton voltam, és az elveszett
könyvemre gondoltam, amikor hirtelen belém hasított az érzés, hogy azonnal
haza kell mennem, le kell ülnöm az írógép elé, és újra neki kell állnom. Nincs
más választásom: ez életem fő műve, ráadásul egy ötrészes ciklus központi
darabja. Képtelenség lett volna folytatni a regényciklust nélküle. Így hát ismét
nekiálltam.
Két év alatt sikerült ismét befejeznem a regényt. A legnagyobb dicsőség
az volt, amikor Hiram Pratt és a kézirat táraságában elmentem Gibarába, és ott, a
mostanra teljesen elhagyatott városka mólóján ismét felolvastam az Ismét a
tenger legdühösebb énekeit. Azért választottam Gibarát a felolvasás helyszínéül,
mert itt láttam meg először a tengert. Akkoriban Gibara volt a sziget egyik
legnyüzsgőbb városa. Tele volt halászokkal, turistákkal, hotelekkel, nagy
házakkal és ragyogó ablakú templomokkal. A szalonokat, ahol táncesteket
tartottak, a sziklákra építették. Innen ugráltak a fiúk a vízbe, aztán csillogó
testtel kimásztak, és újra elvegyültek a táncoló tömegben. Mi lett ebből a
városból? Romokban hevert, teljesen elhagyatva. A kikötőt megtámadta a
feltartóztathatatlan homok. A városban nem voltak hajók, a strandokon pedig
csak homokot, köveket és tengeri sünöket lehetett látni.
Miközben felolvastunk a regényből, néhány fiú közelebb merészkedett.
Ők legalább megőrizték magukban azt a szépséget, amelyet gyerekkoromban
láttam a gibarai tengerparton sétáló embereken. Nadrágból átalakított, saját
készítésű fürdőruhájukban sokkal toprongyosabbnak tűntek, mint azok, de ez
sem akadályozott meg minket Hirammal abban, hogy a felolvasás után csodás
pillanatokat töltsünk el velük.

149
 A parkban aludtunk, majd este letartóztatott minket a rendőrség.
Leginkább a kézirat miatt aggódtam, de szerencsére nem esett baja. Akkoriban
nagyon nehéz volt másolatot készíteni Kubában, ahol egyáltalán nem volt
fénymásoló gép. Akkorra már nem lehetett a közeli barátokra bízni, hogy
elrejtsék a kéziratot, mert mind bizonytalan, nyomorúságos körülmények között
éltek, és ilyesmit nem vállalhattak magukra, hiszen nagy bajba sodorta volna
őket.
Fogtam a kézirat lapjait, és azokba a fekete nejlonzacskókba tettem őket,
amelyeket akkor loptam, amikor kávét ültettem a „Havannai Szegély” idején. Ez
egyike volt Castro esztelen ötleteinek: a terv szerint Havanna körül egy sávban
végig kávét ültettek volna, így alakítva át a fővárost valamiféle kávéültetvénnyé.
Egy szem kávé sem termett azokon a földeken, így több millió peso veszett
kárba, a több ezer munkás véres verejtékéről nem is beszélve, akik a szabad
hétvégéiket áldozták fel azért, hogy ültessenek. A Havannai Szegély csupán egy
hasznot hozott számomra, mégpedig azt, hogy hozzájutottam néhány műanyag
zacskóhoz, amelyekbe aztán beletettem a kéziratomat, és elrejtettem akkori
lakhelyem, Orfelina Fuentes házának tetőcserepei alatt. Arra gondoltam, hogy
majd egyszer, ha lesz rá lehetőségem, az egészet kicsempészem Kubából.
Felemeltem a cserepeket, és elrejtettem a regényemet.

150
Az Abreu fivérek

Akkor ismerkedtem meg az Abreu fivérekkel – Juannal, Joséval és Nicolásszal –

, amikor épp kétségbeesetten dolgoztam az Ismét a tenger második változatán.
Ők beszéltek rá, hogy újra megírjam a regényt. Megígértem nekik, hogy minden
héten felolvasok belőle egy részt. A Lenin park legfélreesőbb zugaiban tartottuk
irodalmi összejöveteleinket. Akkortájt már üldöztek és figyeltek minket, de
ennek ellenére továbbra is kormánykritikus szövegeket írtunk. Mindenfélét
írtunk – de főként verseket –, mert megakadályozta, hogy erőt vegyen rajtunk az
őrület vagy a terméketlenség, mint más kubai írókon.
Kész kálvária volt eljutni a Lenin parkba, a zsúfolásig telt omnibuszokon
csak három-négy átszállással lehetett megközelíteni. Hatalmas park volt
Havannán kívül, az egyetlen fákkal, bokrokkal és tavakkal teli zöld területen.
Kétség sem fért hozzá, hogy elsősorban a kormány magas beosztású embereit
szolgálta ki, olyan kiváltságosokat, akik autóval mentek oda, és uzsonnára
sajtkrémet meg csokoládét vittek magukkal. Még egy luxusétterem is volt a
parkban, a Rom . Frappáns elnevezés volt, mert aki ott ebédelt, leégve távozott,
tekintve, hogy teljesen elérhetetlen áron adták az ételeket. Castro magas
beosztású emberei azonban autóval érkeztek, és az étteremben ettek. Mi pedig,
közel hozzájuk, verseket, regényeket és színdarabokat olvastunk. A több mint
négy éven át minden vasárnap megtartott irodalmi összejöveteleken José Abreu,
Juan Abreu, Nicolás Abreu, Luis de la Paz és jómagam vettünk részt.
Kétségtelen, hogy az alkotói energiákat tekintve ez az időszak volt az egyik
legintenzívebb mindannyiunk életében.
Biztos vagyok benne, hogy a rendőrség időről időre átkutatta a szobámat,
de én nyugodt voltam. Nem volt miért tartanom tőle, hogy esetleg benéznek a
tetőcserepek alá, ahova a kéziratot rejtettem.

151
 Emlékszem, hogy a Lenin parki irodalmi összejöveteleink során –
amelyek egészen 1974-ig tartottak – felolvastam Az üzem-et, a Júniusban,
zihálva ért a halál-t, a Lepratelep-et és az Ismét a tenger összes többi újraírt
fejezetét is. Egyik nap úgy döntöttünk, hogy szamizdat újságot alapítunk.
Írógépen írtuk meg a számokat, és hat-hét másolatot készítettünk, amelyeket
aztán egymásnak adogattunk, illetve annak a pár barátunknak, akikben még
megbíztunk. Hullám volt a neve, és az első számba néhány Rimbaud-fordításom
került bele, valamint mindannyiunk versei, és ha jól emlékszem, Juan Abreu
regényének egyik fejezete. Az újság mindössze két számot élt meg, de így is
hatalmas vigaszt nyújtott nekünk – amiből akkoriban nem sok jutott – még úgy
is, hogy rajtunk kívül senki sem olvasta.
Nem nagyon bíztunk már a rendszerváltásban, abban, hogy a műveinket
egyszer csak kiadják, hogy valamiféle nyitás kezdődik. Már évekkel korábban
lemondtunk erről a lehetőségről, és azt hiszem, igazunk volt.

152
A szupersztálinizmus

Ami 1968-ban történt, végleg megértette velem, hogy semmi keresnivalóm

Castro Kubájában. Szörnyű hőség volt, s busszal utaztam egy konferenciára, a
Pinar del Rió-i Casa de la Culturába, amelynek elképesztő módon Beny – Evelio
Cabiedes – barátom volt a házigazdája. Fogalmam sincs, miként sikerült ilyen
munkát találnia a kulturális minisztériumban. Talán Pinar del Rióban szemet
hunytak szerelmi kalandjai, bohém előélete és a fölött, hogy csatlakozott egy
csapat hippihez. Mindegy is, a lényeg az, hogy Benynek sikerült intéznie nekem
egy meghívót, amely magában foglalta a buszjegyet és a háromnapi teljes
ellátást Pinar del Rióban. A buszon zötykölődve a Granmá-t olvastuk, azon
kevés olvasnivalók egyikét, amelyhez akkoriban hozzá lehetett jutni. Ott ért
minket Csehszlovákia szovjet megszállásának a híre. Meglepő volt az is, hogy a
Granma úgy tudósított a történtekről, hogy egyáltalán nem foglalt állást, csupán
a különböző újságokban megjelent véleményeket közölte, még a pápáét is.
Egyesek úgy vélték, hogy Fidel Castro olyan beszédre készül, amelyben
bejelenti a Szovjetunióval való szakítást, és a demokratikus átmenetet egy új,
humánusabb társadalomba.
Két-három napig nem tudtunk semmit, a Granma eközben tovább folytatta
Csehszlovákia megszállásáról szóló semleges híradásait. Már Pinar del Rióban
voltunk, amikor Fidel Castro végül beszédet intézett a néphez, amelyben
nemcsak lelkesen támogatta a megszállást és üdvözölte a Szovjetuniót – no meg
a „hősöket”, akik tankjaikon benyomultak a cseh határon –, hanem kérte a
szovjeteket, hogy ha az Egyesült Államok megfenyegetné Kubát, azt is szállják
meg. Nem volt menekvés.
Az a vezető, aki felvette a harcot Batistával, mostanra sokkal
kegyetlenebb diktátorrá vált, mint Batista, és nem volt más, mint a sztálini
Szovjetunió bábja.

153
 Kétség sem fér hozzá, hogy a Granmá-ban azért nem foglaltak állást, mert
Fidel Castro a Szovjetunió utasításaira várt, mielőtt beszédet intézett volna
népéhez. Amint a szovjet nagykövet útmutatást adott neki arra vonatkozóan,
hogy mit mondjon, ő, mint egy jó színész, fogta a mikrofont, és elmondta a
beszédet, amelyet a „hős” orosz megszállóknak ajánlott.
Pinar del Rió-i kiruccanásom így teljesen lesújtóra sikeredett. Ha
korábban élt is bennünk némi remény, hogy megtörténik a demokratikus
átmenet, és Kuba szakít a Szovjetunióval, ez mind szertefoszlott abban a
pillanatban. Nem maradt más, mint hogy egy zsarnok rendszerben éljünk, egy
olyan zsarnoki gyarmaton, amely sokkal despotikusabb volt, mint az a
metropolisz, aminek a parancsait teljesítette.
Bár a kormány támogatta a szovjet megszállást, minket megdöbbentett a
dolog. Tüntetést szerveztünk a csehszlovák követség elé, amelyen részt vett a
havannai ifjúság nagyja, és amelyen nyíltan elítéltük a szovjet imperializmust.
Azt hiszem, ez egyike volt az utolsó tüntetéseknek Havannában. A rendőrség
közbelépése vetett neki véget; számos résztvevőt letartóztattak. Hiram Pratt,
Beny és én a Coppelia bokrain keresztül menekültünk el. Mint már oly sokszor
korábban, sikerült megúsznunk a begyűjtést.
Értelemszerűen Csehszlovákia ismét a Szovjetunió karmai közé került,
így nem sokat lehetett tenni.
A Csehszlovák Kultúra Háza egyik termében a Prágai Tavasz alatt készült
filmeket vetítettük le. Kitűnő alkotások voltak, de a kommunista rezsim
bomlasztónak, felforgatónak bélyegezte őket. Ezek az összejövetelek arra is jók
voltak, hogy felolvassunk a könyveinkből. Az utolsó ilyen mű a Jelnyelv volt
Delfín Pratstól. Csehszlovákia szovjet megszállása ugyanis megfosztott minket e
csekély vigasztól is – a helytől, ahol irodalmi összejöveteleinket tartottuk.
Attól a pillanattól kezdve számunkra, kubai írók számára, beköszöntött a
szupersztálinizmus időszaka. A kötelező munka egyre gyakoribbá vált, így alig

154
maradt olyan hétvége, amit olvasással tölthettünk volna a Lenin parkban, vagy
lemehettünk volna a tengerpartra. A mezőgazdasági munka állt mindenek felett,
az ország a Tízmilliós-aratásra készült.4 A kötelező munka már 1969-ben
kezdetét vette. Az UNEAC-ban gyakran tartottak gyűléseket, ahol igyekeztek
minket rávenni az aratáson való részvételre, de végül az UNEAC „önként”
bezárta kapuit, és minden írót az ültetvényekre vezényeltek. A sziget óriási
ültetvénnyé változott, ahol mindenkinek aratni kellett.
Az UNEAC általában a kormány által támogatott írókat hívta meg a
felolvasásokra, de olykor előfordult, hogy ideológiailag vitatott írók is részt
vettek, amire azért volt szükség, hogy rálássanak a kulturális élet egészére, és
később majd ennek alapján tudják meghozni a megtorló intézkedéseket.
Abban az évben a meghívottak között volt Heberto Padilla költő is, aki
lila ingben érkezett az UNEAC-ba, és Provokációk című kötetéből olvasott fel.
Az eseményen jelen volt a kínai követség kulturális attaséja is, egy fura fickó,
akinek minden bizonnyal nem a kötészet volt az erőssége. A kubai
állambiztonság emberei – vagyis Otto Fernández, José Martínez Matos, Gustavo
Eguren és társaik – féltékenyen lesték a kegyeit.
Padilla volt akkortájt a generációnk „hőse”. 1968-ban megírta a Játékon
kívül című művét, amelyet benevezett az UNEAC egyik versenyére, és el is
nyerte vele a fődíjat a zsűri egyöntetű támogatásával. A könyv megjelent, de az
UNEAC tiltakozó széljegyzetével ellátva, amelyben Padillát kikiáltották a
forradalom és a Szovjetunió ellenségének. Alig sikerült pár embernek
beszereznie, mert eleve csökkentett példányszámban nyomták ki, és azt a
keveset is majdnem teljes egészében kivonták a forgalomból, de a könyv ennek
ellenére óriási siker volt.

4
A kubai kormány tízmillió tonna cukor kitermelését tűzte ki célul 1970-ben. (a
ford.).
155
 A felolvasáson senkinél nem volt diktafon, így a fiatalok gyorsírással
jegyezték le a verseket. Talán érezték, hogy ezt a könyvet soha nem fogják
nyomtatásban látni, legalábbis nem Kubában.
Az egyik legvérlázítóbb és legnyomorúságosabb felolvasást, amelynek az
UNEAC valaha tanúja volt, Cintier Vitier tartotta 1969-ben. Mi, betiltott írók
csak Cintio Vitier megtérésének neveztük. Az az ember, aki oly sok éven
keresztül bírálta a Forradalmat, és aki szándékosan alig publikált a Castro-
rendszer fennállása óta, most egyszeriben sokkal jobban hitt Castróban, mint
maga Fidel Castro, és hosszú verseket olvasott fel a kávészüretről meg a
cukornádaratásról. A hivatalos kubai szerzők – Retamar, Guillén és Raúl Roa –
persze mind ott voltak, és támogatták Cintiót.
Cintio kétségkívül tudta, hogy merről fúj a politika szele, és szeretett
volna idejében fedezéket találni. A „reakciós” katolikusokra, sőt magára a
Katolikus Egyházra jellemző hozzáállás volt ez: mindig a tehetősek oldalán állt,
elárulva a kisembereket.
Kissé ironikus, hogy aznap este, amikor Cintio áttért a castróizmusra,
Havannában megkezdődött az egyik legnagyobb rajtaütés, amelynek főként
fiatalok voltak a célpontjai. Több száz fiatalt tartóztattak le, az állambiztonság
rendőrei brutálisan megverték majd koncentrációs táborba vitték őket, ugyanis
szükség volt a dolgos kezekre a cukornádültetvényeken. Közeledett a nagy
aratás, és azokat az életerős, hosszúhajú fiatalokat, akik még kimerészkedtek az
utcára, mind begyűjtötték, csakúgy, mint anno a gyarmatosítók a bennszülött
indiánokat és a fekete rabszolgákat, akiket a cukornád ültetvényekre hurcoltak.
Lezárult egy soha vissza nem térő korszak, titkokkal és tilalmakkal, de
ugyanakkor kreativitással, erotikával, szépséggel és józansággal teli. Azok a
fiatalok örökké megváltoztak. A kényszermunkától és az állandó őrszolgálattól
rabszolgává lett kísértetekké váltak, akik a tengerhez sem jutottak el többé. A
strandok egy részét egyébként örökre bezárták vagy szakszervezeti üdülőkké

156
alakították át, amelyeket kizárólag Castro hadseregének tisztjei vagy külföldi
turisták használhattak.

157
Az üzem

Végül persze én is egy cukornádültetvényen kötöttem ki 1970-ben. Az

állambiztonság emberei  köztük a vészjósló tekintetű Luis Pavón hadnagy –,
akik addigra átvették az UNEAC feletti irányítást, s elküldtek aratni a Pinar del
Río-i Manuel Sanguilycukornád-termesztő és-feldolgozó üzembe. Azt a
parancsot kaptam, hogy írjak egy, a Tízmilliós-aratást, és az ezt övező felhajtást
dicsőítő könyvet. Az üzem valójában egy hatalmas katonai egység volt.
Mindazok, akik az aratást végezték, fiatal újoncok voltak, akiknek kötelező volt
résztvétel. A castróizmus egyik nagy húzása volt, hogy a kötelező sorkatonai
szolgálatot békeidőben egyfajta kényszermunkává alakították, amely elegendő
munkaerőt biztosított a mezőgazdaság számára. Ha bármely fiatal elhagyta az
ültetvényt, öttől harminc évig terjedő szabadságvesztésre számíthatott.
Nagyon kétségbeejtő volt a helyzet. Annak, aki nem élte át, lehetetlen
megérteni, mit jelent egy kubai cukornádültetvényen dolgozni a legnagyobb déli
forróságban, és mit jelent rabszolgaként élni egy barakkban. Hajnali négykor
kelni, felmarkolni egy machetét és egy vízzel teli kulacsot, majd szekérre ülni,
és az ültetvényen dolgozni egész nap, a perzselő napsugarak hevében, az
elviselhetetlen viszketést okozó, pengeéles cukornád között. Olyan volt
megérkezni az ültetvényre, mint belépni a Pokol legutolsó bugyrába. Miközben
tetőtől talpig bebugyolálva, hosszú ujjú ingben, kesztyűben és kalapban
dolgoztam – ez volt az egyedüli módja annak, hogy megmaradjon az ember
azon a pokoli helyen –, megértettem, hogy az indiánok miért választották inkább
a halált, mint hogy rabszolgaként dolgozzanak az ültetvényen, és hogy miért lett
öngyilkos oly sok fekete rabszolga. Most én voltam az indián, és én voltam a
rabszolga. De nem voltam egyedül. A velem együtt dolgozó több száz újoncnak
is ez a sors jutott. Ők talán még nálam is szomorúbb látványt nyújtottak, mert
nekem legalább jutott néhány jó év, még akkor is, ha titokban kellett folytatnom

158
az ügyeimet. De azokra a tizenhat-tizenhét éves fiúkra, akiket teherhordó
állatként dolgoztattak, nem várt semmilyen jövő, és nem volt mögöttük
semmilyen múlt, amin elmerenghettek volna. Sokan szándékosan sebesítették
meg a lábukat, vagy vágták le az ujjukat machetével. Bármilyen barbár tettet
képesek voltak elkövetni, csak hogy ne kelljen visszamenni az ültetvényre. A
fiatalság rabszolgasorsba való taszítása inspirálta „Az üzem” című versemet.
Nem tudtam magamban tartani azt a rengeteg szörnyűséget, aminek a tanúja
voltam, így ott helyben papírra vetettem.
Szemtanúja voltam azoknak a pereknek, amelyek során húsz-harminc évre
ítélték ezeket a fiatalokat, akiknek az volt a bűnük, hogy hazamentek a
hétvégére, hogy meglátogassák az édesanyjukat vagy a szerelmüket. A
haditanács azonban dezertálás bűntettéért elítélte őket. A rehabilitációs
programban való részvétel volt az egyetlen kiút ebből a helyzetből, ami egyet
jelentett az ültetvényre való visszatéréssel, de ezúttal határozatlan időre,
rabszolgaként.
Mindez abban az országban ment végbe, amely az amerikai kontinens első
szabad területeként utalt magára.
Ezeknek a fiúknak csak minden tizenötödik nap volt három-négy szabad
órájuk, amikor alkalmuk nyílt kimosni az egyenruhájukat, és pihenni kicsit. De a
megterhelő munka ellenére életben voltunk, és a táborokban igen erotikus légkör
uralkodott. A vágy belopózott a szúnyogháló alá, ahol pompázatos szerszám
ágaskodott a durva egyenruha alatt. Bizony gyönyörűek voltak a fiatal
rabszolgák, és csodálatos volt látni, ahogy zuhanyoztak, félénken, de
vágyakozva méregetve egymást.
Emlékszem egy hadnagyra, aki tudomást szerzett róla, hogy kicsit tudok
franciául, mire azonnal megparancsolta, hogy adjak neki órákat a
szabadidőmben. Az órák mindig úgy kezdődtek, hogy a hadnagy felkiáltott:
„Ideje franciát tanulni!”, majd megmarkolta a szerszámát, kifejtette a ruhából, és

159
feltette az asztalra, amelyiknél ültem. Az álló farka mindössze pár centiméterre
volt a füzetemtől, amelybe a francia mondatokat írtam. Képes voltam órákig
elnyújtani a francia leckéket.
Kétségtelen, hogy volt valami mágikus a környezetben, és ez a minket
körülvevő tájból fakadt. Pinar del Rió északi része vulkanikus vidék volt,
hatalmas, az ég felé meredő, kékes hegyek övezték. Nem volt zsúfolt, és könnyű
szellő fújdogált, olyan, amelyet soha korábban nem tapasztaltam a koromszínű
talajjal és sötét növényzettel borított Orientében. A szörnyűségek ellenére igazi
vigaszt nyújtott egy pillantást vetni a ködbe burkolt, légies hegyekre.
Naplóírásba kezdtem. A „Nyugat Naplójá”-ban beszámoltam a nap
eseményeiről: egy újoncról, akivel beszédbe elegyedtem, egy másikról, aki öt
nap pihenőért levágta a lábát, vagy egy harmadikról, akit tíz év börtönre ítéltek.
A barakk, ahol mi, rabszolgák éltünk, egy ágyakkal telezsúfolt helyiség
volt. A fából és ponyvából készült, sáros fekhelyek egymásra voltak helyezve,
mellettük hátizsák, amelybe az újoncok kevés holmijukat pakolták. A sűrített tej
kiváltság volt, a papír és ceruza luxuscikknek minősült.
Annak ellenére, hogy egy jól működő cukornádültetvényen éltünk, igazi
kálvária volt cukorhoz jutni. Általában az esti kávét akartuk vele megízesíteni,
amelyet a konyhából lopott, egyszer már lefőzött kávéőrleményből
rögtönöztünk, vagy a teát, amelyet narancslevélből főztünk.
Napközben a barakk kórházzá alakult, csak a betegek tartózkodhattak
benn, meg a parancsnok, aki szemmel tartotta a többieket. A betegek általában
olyan újoncok voltak, akiknek hiányzott az egyik karja, vagy még ennél is
súlyosabb volt az állapotuk, és arra vártak, hogy átszállítsák őket egy kórházba.
Erre olykor hónapokat kellett várni, ha egyáltalán megérték. Rajtuk kívül azok
az újoncok is a barakkban pihenhettek napközben, akik este teherautósofőrként
dolgoztak és cukornádat szállítottak. Igazi kiváltságosok voltak.

160
 Egy nap beosztottak a körzet újságírója mellé – ugyanis minden üzemnek
megvolt a maga újságírója, akinek az volt a feladata, hogy a terv teljesítéséről
tudósítson –, hogy segítsek neki megírni valamilyen beszámolót. Szerencsére
hamar végeztünk a feladattal, így megfürödtem, és a délután hátralevő részét a
szúnyogháló alatt az ágyamban heverészve töltöttem. Mellettem egy
teherautósofőr aludt. Gyönyörű teste megbabonázott, nem tudtam levenni róla a
szemem. Megemeltem a szúnyoghálót, hogy jobban lássam, majd észrevettem,
hogy az ágyéka táján dudorodik a nadrág, az újonc azonban továbbra is
egyenletesen horkolt. Felkeltem, és a szanaszét heverő alsónadrágok közül
fogtam egyet, majd lopva az újonc lábára ejtettem, hogy ha esetleg felébred, azt
mondhassam, csak azért mentem oda hozzá, hogy elvegyem az alsónadrágomat.
Megtettem, de nem történt semmi. Ismét ráejtettem a ruhadarabot, és miközben
újra elvettem, a fiatal fiú, aki még mindig horkolt, kéjesen kinyújtotta a lábát,
mire a hímvesszője teljes pompájában kirajzolódott a durva anyagon keresztül.
A barakkban nem sok esély volt rá, hogy megtörténjen egy rendes
szexuális aktus, de én mindenesetre befeküdtem mellé, és végül egy gyors, de
annál hevesebb találkozásban volt részünk.
Aznap este roppant zivatar hullott az égből, szúnyogok és lepkeszúnyogok
sokaságát hozva magával, amely még pokolibbá tette az életünket az üzemben.
Mintha az aratás napközben nem lett volna elég, este is dolgoznunk kellett,
mégpedig az égetésben. A terveket túl kellett teljesíteni, mivel a cél tízmillió
tonna cukor kitermelése volt, s a határidő egyre közeledett, ám annak az esélye,
hogy sikerül, egyre csökkent. Egyszer csak hivatalos utasítást kaptunk, hogy
gyújtsunk tüzet az ültetvényeken, mert a levelek nélkül gyorsabban megy a
cukornádtövek learatása.
Az esténként lángoló ültetvény szörnyű látványt nyújtott. Mindenféle
teremtények, szárnyasok, rovarok és hüllők milliói menekültek rémülten a

161
lángok közül. Mi pedig verejtékező, izzó testtel, ugyanakkor izgatottan
próbáltuk megfékezni a tüzet.
Másnap a frissen felperzselt ültetvényen kellett dolgoznunk. Ruházatunk
olyan volt, mint a középkori lovagok páncélja: csizma, öv és dróthálóval ellátott
sisak, amely megakadályozta, hogy a kiégett cukornádtövek kiszúrják a
szemünket. Így láttunk hozzá a gyakran még izzó cukornád aratásának a
füstölgő földeken.
Vizet is csak akkor ihattunk, ha előtte engedélyt kértünk a hadnagytól, aki
úgy őrzött minket, akár egy földesúr.
Hétvégenként néha illusztris vendégek, magas rangú hivatalnokok
érkeztek Alfa Romeójukon; ellenőrizték a mennyiségeket, egyeztetettek a
barakkok parancsnokaival, majd mogorván kisétáltak az ültetvényekre. Nem is
volt kérdés, hogy nagyon messze vagyunk a tízmillió tonna cukortól. Ekkor már
az újoncok és a parasztok is arról suttogtak, hogy lehetetlen lesz kitermelni ezt a
mennyiséget. Persze, aki ezt nyilvánosan is ki merte mondani, elítélték árulásért.
Még a cukoripar vezetője, egy Borrego nevű ember is megjárta, ugyanis Fidel
Castro kirúgta, miután a határidő lejárta előtt pár hónappal azt merészelte
mondani, hogy technikailag lehetetlen lesz elérni a tízmillió tonnás iránycélt.
Ennek ellenére három hónappal később maga Fidel Castro is kénytelen volt
nyilvánosan bejelenteni, hogy nem sikerült kitermelni a tízmillió tonna cukrot.
Minden erőfeszítés hiábavaló volt.
A táborok helyén csupán romok maradtak, mivel több ezer gyümölcs- és
pálmafát vágtak ki, hogy elérjék a tízmillió tonnás iránycélt. A termelés
megduplázásának következményeként az ültetvények is tönkrementek.
Vagyonokra lett volna szükség, hogy megjavítsák a gépeket, és ismét beindítsák
a mezőgazdasági termelést. Kuba romokban hevert, nem volt nála szegényebb
ország a Szovjetunióban sem.

162
 Castro szokásához híven most sem ismerte el hibáját, s minden erejével
azon volt, hogy más eseményekkel terelje el a figyelmet az aratásban vallott
kudarcról. Ott volt többek között gyűlölete az Egyesült Államok iránt, amely
szerinte felelős volt a történtekért. Akkoriban rukkoltak elő a három halász
történetével, akiket állítólag CIA-ügynökök raboltak el egy karibi szigetről. Azt
a tömeget, amely egy évig cukornádat aratott, egyik napról a másikra a Plaza de
la Revoluciónra és a hajdani amerikai követség elé vezényelték, hogy ott
tüntessenek a halászok állítólagos elrablása ellen. A fiatalok igencsak groteszk
látványt nyújtottak, ahogy felvonultak és mindenféle szörnyűséget kiabáltak az
Egyesült Államokra, miközben talán azt sem tudták, hogy miért teszik.
Emlékszem, hogy a Nixon elnökhöz valaha intézett legtrágárabb szavak Alicia
Alonso szájából hangzottak el: „Nixon, add vissza a halászokat, a kurva
anyádat.”
Ez is úgy végződött, mint általában minden kubai tragédia: mulatsággal.
Igazi rumba volt, ahogy a dobok ritmusára felgyújtották a Nixon arcképével
dekorált bábokat. Közben ételt és sört osztottak – amihez akkor már alig lehetett
hozzájutni a piacon –, és az emberek eljöttek, hogy egyenek egy kubai
hamburgert vagy ami épp akadt. Másokat a Forradalmi Védelmi Bizottság
(CDR) toborzott és vezényelt oda. Így aztán egyik pillanatról a másikra
elfeledtették a néppel az aratás kudarcát. Most az volt a legfontosabb feladat,
hogy visszaszerezzék az állítólag elrabolt halászokat, akik egy hét elteltével
aztán megkerültek. Fidel Castro ekkor „hősies” beszédet intézett a néphez, és azt
mondta, hogy sikerült megfélemlítenie az Egyesült Államokat, amely végül
visszaadta a halászok szabadságát. Az egész műsor szánalmas és nevetséges
volt. Ha bármi bajuk esett is a halászoknak, csak azért történt, mert a sziget,
ahova tévedtek, brit felségterület volt – még csak nem is amerikai –, majd
miután Nagy-Britannia kivizsgálta az ügyet, kiadta a halászokat Kubának. De a
teatralitás Castro egyik leggyakoribb fegyvere volt, így a halászok hősökként

163
tértek vissza, hiszen sikerült megmenekülniük az amerikai imperializmus karmai
közül.
Abban az évben óriási karnevált tartottak, amelybe azt a kevés gazdasági
tartalékot is beleölték, ami maradt. Állatokkal megrakott hatalmas fogatok
vonultak fel, némelyiküket gigantikus akváriummá alakították, amelyben trópusi
halak tömegei lubickoltak, az akváriumok tetején pedig félmeztelen nők
táncoltak a dobok ritmusára. Egy hónapig tartott, és minden sarkon sört és ételt
osztogattak. Bármi áron el kellett felejteni a csúfos kudarcot, azt, hogy a több
évnyi vér és verejték hasztalan volt, és azt, hogy egy teljesen fejletlen országban
élünk, amelyet napról napra jobban leigáznak.
Természetesen mi azért éveztük a karnevált, annak ellenére, hogy tilos
volt álarcot hordani vagy jelmezt ölteni, de így is jót szórakoztunk, és be is
rúgtunk. Tudtuk, hogy nem lesz több ilyen, ezért ki kell hozni belőle a
maximumot. A szigorú elnyomás után hihetetlen erővel tört fel a féktelen
bujaság. A mosdók kéjközpontokká alakultak, ahol az emberek a csípős
vizeletszagban szoptak és dugtak. Egy nap a rendőrség fogta és felborította a
fából készült mosdókat, meztelenül szeretkező férfiak százait fedve fel a
karnevál kellős közepén. A több ezres tömeg döbbenten bámult és
szörnyülködött a rengeteg felajzott férfi láttán.

164
Olga Andreu

Természetesen addigra már sok értelmiségi kérvényezett kiutazási engedélyt –

amelynek kiállítását általában határozatlan időre elhalasztották –, s amíg vártak
rá, mezőgazdasági munkát kellett végezniük, hogy éhen ne haljanak. A titkos
irodalmi összejövetelek megszervezése időközben egyre veszélyesebbé vált, így
mindig más otthonában gyűltünk össze, hogy megosszuk egymással műveink
töredékeit. Olga Andreu lakása volt az egyik gyakori gyülekezési helyünk. Azért
vállalta mindezt a kockázatot, mert számára az irodalom szent volt. Az, hogy
Virgilio Piñera még élete utolsó éveiben is írt, azt hiszem, Olga Andreu
ösztönzésének volt köszönhető, valamint annak, hogy tudta, van egy hely, ahol a
közönség nagyra becsüli őt. Olga jó hallgató volt – ami ritka egy kubainál –, és
mivel nem voltak irodalmi ambíciói, nem állt érdekében a könyörtelen bírálat
vagy az opportunista dicséretek puffogtatása. Olga Andreu házában az ember
fellélegezhetett, és végre önmaga lehetett. (Nemrég tudtam meg, hogy a
közelmúltban levetette magát kicsiny havannai lakása teraszáról.) Mint ahogy az
várható volt, az irodalmi összejövetelek hamar abbamaradtak: a résztvevők egy
része disszidált, a maradék elkezdett a kormánynak dolgozni, s voltak, akik
öngyilkosok lettek. Néhányan még Kubában végeztek magukkal – mint ahogy
Őrült Pepe is –, mások, Calvert Caseyhez hasonlóan külföldön oltották ki az
életüket.
Az utolsó években Olga Andreu világa egykoron szeretett, de tragikus
körülmények között eltűnt kísértetekből állt. Talán az ő halála is életigenlő
cselekedet volt: vannak olyan helyzetek, amikor az életben maradás
lealacsonyodással, megalkuvással és halálos unalommal jár. Abba az időtlen
térbe, ahol az állambiztonság emberei nem zargathatták, Olga makulátlanul,
örömittasan és méltóságteljesen akart belépni.

165
 De abban az időben még sok olyan művész volt, akit nem skatulyáztak be.
A kormány annyit tudott, hogy ha csak szóban is, de az emberek konspiráltak.
Lezama Lima háza szintén az irodalmi összejövetelek egyik központjául
szolgált. Ő mindig pártatlan volt, és gyakran látott el minket bölcs tanácsokkal
vagy ajánlott egy-egy jó könyvet. Virgilio Piñera is eljárt Olga Andreuhoz. Ha
nem ott múlatta az időt, akkor Juan Gualberto Gómez unokájának, Jorge
Ibañeznek a házában olvasott.
Ibañez nem Havannában lakott, háza a városon kívül, egy elhagyatott
környéken állt. Egyike volt azon kevés tizennyolcadik századi házaknak,
amelyek épek maradtak, és hatalmas kertjük volt, szerteágazó, buja
növényzettel. Amikor megérkezett az ember, olyan érzése támadt, mintha Fidel
Castro forradalma ott még nem tört volna ki. Az összejövetelek éjfélkor
kezdődtek. Kétségtelen, hogy az ügynökökké lett írókon keresztül – mint Miguel
Barniz, Pablo Armando Fernández és César López is, ahogy azt később
megtudtuk – az állambiztonság oda is beférkőzött. Arról, amit este felolvastunk,
az állambiztonság már másnap tudomást szerzett.
Ahogy fokozódott az írók üldözése, az emberekben úgy nőtt a kíváncsiság
a tiltott szerzők művei iránt. Lezama például nagyon népszerű lett, de sokan
tudták fejből Padilla betiltott verseit is. A kormány számára a legnagyobb
veszélyt az a rengeteg fiatal jelentette, akik követték a tiltólistán lévő írók
munkásságát. Éppen ezért az egyik fő cél a művészek erkölcsi lezüllesztése volt:
teljesen meg kellett őket alázni és meg kellett semmisíteni, nehogy
példaképekké váljanak.

166
A „Padilla-eset”

Az állambiztonság Heberto Padillát tette meg bűnbaknak. Ő volt ugyanis az a

szemtelen költő, aki egy hivatalos versenyre be merészelte nevezni a Játékon
kívül című igen kritikus művét.
Mivel az országhatáron kívül nemzetközileg elismert írónak számított,
tönkre kellett tenniük őt, és vele együtt a többi hasonszőrű kubai entellektüelt is.
1971-ben Padillát a feleségével, Belkis Cuza Malével együtt
letartóztatták. Bezárták egy cellába, majd megverték és megfélemlítették.
Harminc nappal később emberi roncsként hagyta el a börtönt. A kubai
értelmiség szinte minden tagja hivatalos volt Padilla előadására, amelyre az
állambiztonság hívott meg minket az UNEAC-on keresztül. Mindenkit nagyon
meglepett az esemény híre, hiszen tudtuk, hogy letartóztatták. Emlékszem, hogy
civil ruhás rendőrök felügyelték a rendet az UNEAC-ban. Csak az mehetett be
Padillát meghallgatni, akinek a neve szerepelt egy listán, amelyet alaposan
ellenőriztek. Vészjósló és felejthetetlen volt az este, amelyen Padilla vallomást
tett. Az az ember, aki addig gyönyörű verseket írt, egyszeriben mindent
megbánt, megtagadta az életművét és saját magát is. Szitkozódott, gyávának,
nyomorultnak és árulónak nevezve magát. Azt mondta, hogy míg az
állambiztonság őrizetében volt, megértette a Forradalom szépségét, és verseket
írt a tavaszhoz. Padilla nemcsak a korábbi munkásságát tagadta meg, hanem
nyilvánosan elárulta az összes barátját – beleértve a feleségét is –, akik szerinte
szintén forradalomellenes viselkedést tanúsítottak. Padilla egymás után nevezte
meg őket: José Yanest, Norberto Fuentest és Lezama Limát. Lima azonban nem
volt hajlandó megjelenni ezen a helyreigazító beszéden. Míg Padilla folytatta a
„forradalomellenes egyének” felsorolását, Virgilio Piñera lassan lecsúszott a
székén, és leült a földre, hogy ne lássák. Mindenkinek, akit Padilla könnyes
szemmel, a mellét verve a forradalom ellenségének nevezett, oda kellett mennie

167
a mikrofonhoz, ahol Padilla is állt, és be kellett vallaniuk a bűneiket, és azt,
hogy aljas árulók, akik elárulták a rendszert. Az állambiztonság emberei
mindent felvettek, és a film bejárta a világ minden értelmiségi médiumát. Arról
pedig külön gondoskodtak, hogy azok az írók is lássák a filmet, akik korábban
aláírták a Padilla igazságtalan bebörtönzése ellen tiltakozó levelet. Többek
között Mario Vargas Llosa, Octavio Paz, Juan Rulfo de még maga García
Márquez is, aki mára Fidel Castro egyik legfontosabb primadonnájává lett.
Az írók egymás után járultak a mikrofon elé, és mind vallomást tettek.
Pablo Armando Fernándezé terjengős és szánalmas volt, mivel ő még Heberto
Padillánál is keményebben ostorozta magát. César López is odaállt, majd
beismerte minden ideológiai elhajlását. Norberto Fuentes ugyanígy tett, azzal a
különbséggel, hogy ő a végén – amikor úgy tűnt, hogy minden az
állambiztonságiak tervei szerint alakul – szót kért, és ismét odaállt a mikrofon
elé. Elmondta, hogy nem ért egyet azzal, ami az imént történt, és hogy Padilla
nehéz helyzetben volt, amelyben nem maradt más választása, mint vallomást
tenni. Hozzátette, hogy ő személy szerint nem ért egyet a korábban
elhangzottakkal, mert keményen dolgozott egész életében, s íróként az éhhalál
küszöbén áll, és nem érzi, hogy a forradalom ellensége lenne, amiért számos
olyan könyvet írt, amely a képzeleten alapul, és néhányat, amely kritikus hangot
ütött meg. Mondandóját egy ökölcsapással fejezte be, mire az állambiztonság
emberei nyomban talpra ugrottak, néhányan pedig már az övükön lógó
pisztolytáskához is odakaptak. Norberto Fuentest erőszakos kiáltozások
közepette hallgattatták el.
Padilla szégyenteljes vallomásával egy időben Castro kormánya
megtartotta az Oktatás és Kultúra Első Kongresszusát, amely pontosan annak
ellenkezőjéről szólt, ami a nevében benne foglaltatott. Világossá vált, hogy a cél
a kubai kultúra egészének kicsinálása. A kongresszuson még a divattal

168
kapcsolatos szabályokat is lefektették – amelyet ideológiai elhajlásnak, olyan
területnek tartottak, ahol az amerikai imperializmus észrevétlenül beszivároghat.
A kongresszuson végbement vérengzés fő áldozatai a melegek voltak.
Különböző paragrafusokat olvastak fel, amelyekben a homoszexualitást
betegségnek nevezték, és amelyek kimondták, hogy minden homoszexuális
egyént, aki valamilyen posztot tölt be a kulturális szervezetekben, azonnali
hatállyal el kell távolítani az állásából. Elkezdődött az átvilágítás, ami azt
jelentette, hogy minden homoszexuális író, művész és dramaturg kapott egy
táviratot, amelyben tájékoztatták, hogy nem rendelkezik azokkal a politikai és
erkölcsi tulajdonságokkal, amelyek az adott állás betöltéséhez szükségeltetnek,
ezért megszüntetik a munkaviszonyát. Helyette egy kényszermunkatáborban
ajánlottak nekik munkát.
Az átvilágításon elbukott értelmiségieknek általában mezőgazdasági vagy
sírásói munkát ajánlottak. Nyilvánvaló volt, hogy a kubai entellektüelek számára
beköszöntött a legsötétebb óra. Akkorra már lehetetlen volt disszidálásra
gondolni, mivel 1970-ben Fidel kijelentette, hogy aki akarta, már elhagyta az
országot. Ezzel börtönné alakította a szigetet, ahol szerinte mindenki boldogan
él.
Minden művész, akinek korábban volt valamilyen homoszexuális
kalandja vagy politikai elhajlása, az állásával játszott. Emlékszem Camejóék
esetére, ők voltak a Guiñol Színház, az ország egyik legfontosabb kulturális
intézményének alapítói. Őket és a társulat szinte minden színészét egyik napról a
másikra rúgták ki, a színházat pedig megszüntették.
A boszorkányüldözést ezúttal az állambiztonság emberei hajtották végre –
az olyanok, mint Héctor Quesada vagy Pavón hadnagy. Ismét beköszöntött a
begyűjtések kora, és az állambiztonság popmás, nyájas bugarrón-jai is
visszatértek, akik alig várták, hogy letartóztathassák, aki akár egy pillantást is
vet rájuk.

169
 Roberto Blanco letartóztatása és kirakatpere kapcsán robbant ki akkortájt
az egyik legnagyobb botrány. A ’60-as, ’70-es években Blanco volt az egyik
legfontosabb színházigazgató Kubában, de elkövette azt a meggondolatlanságot,
hogy vetett egy pillantást az egyik szépséges fiatalember merev falloszára, s ezt
követően bilincsbe verve, kopaszra borotvált fejjel vezették be a nyilvános
bírósági perre, amelyet az ő színházában tartottak.
A nyilvános megszégyenítés volt Castro egyik bevált módszere: az ember
megalázása egy olyan publikum előtt, amely mindig kész volt gúnyolódni más
gyengeségén és a kegyvesztetteken. Nemcsak vádak hangzottak el, hanem volt
melldöngetés és mea culpá-zás is a tapsoló közönség legnagyobb örömére.
Természetesen ezt követően a kopasz és megbilincselt egyéneket
nádcukorültetvényeken vagy más mezőgazdasági munkatáborokban tisztították
meg és szabadították meg gyengeségeiktől.
A letartóztatások állandósultak. Olyan írókat ítéltek egyszeriben nyolc év
börtönre ideológiai elhajlásért, akiket korábban díjakkal tüntettek ki. René Ariza
is így járt, valamint José Lorenzo Fuentes is, aki harminc évet kapott. Benyt is
kiskorúak megrontásáért vagy valami hasonlóért tartóztatták le, és akkorra már
egy kényszermunkatáborban senyvedt. Voltak, akik bármilyen lehetőséget
megragadtak, hogy elhagyják az országot. Esteban Luis Cárdenas azzal
próbálkozott, hogy leugrott egy épületről, hátha az argentin követség kertjében
landol. Ez ugyan sikerült neki, de a kubai hatóságok – akik nem tiszteltek
semmilyen diplomáciai egyezményt – bementek a követség kertjébe, és onnan
egyenesen a börtönbe szállították.
Hány fiatal nem fúlt vízbe (és fúl most is), miközben megpróbált átkelni a
Floridai-szoroson, vagy halt meg az állambiztonság parti őrségének golyóitól.
Mások a menekülés egy sokkal biztosabb módszerét választották: öngyilkosok
lettek. Martha Vignier költőnő a háza tetejéről vetette le magát a betonra.

170
 Akkorra már nagyon kevés lehetőség állt nyitva az írók és mások előtt. Az
ország rendőrállammá vált, ezért sokaknak az volt a legegyszerűbb, ha maga is
rendőrnek áll, mint ahogy tette azt Coco Salá, Hiram Pratt és Oscar Rodríguez
is. Egyik napról a másikra Fidel Castro kormányának besúgói lettek. Mások a
csapások ellenére folytatni akarták az írást, ezért kis írócsoportokat alakítottak,
mint amilyen a mi Lenin parki körünk is volt az Abre fivérekkel.
Egyszer olyan hatalmas kényszer tört rám, hogy felolvassam az egyik
történetemet, hogy béreltünk egy csónakot a Patricio Lumumba strandon. Ekkor
még volt lehetőség ilyesmire, de nem távolodhattunk el túlzottan a parttól, így a
közelben maradtunk, és én végre felolvashattam a történetet Reinaldo Gómez
Ramosnak, Jorge Olivának és az Abreu fivéreknek.
Ekkor már nem csupán az volt a lényeg, hogy az irományokat biztos
helyre vigyük, hogy aztán adandó alkalommal külföldre küldhessük őket, hanem
az, hogy mi magunk is kijussunk az országból, kerül, amibe kerül. Ha kell, akár
a guantanamói haditengerészeti támaszponton keresztül úszva vagy felszökve
egy repülőgépre, ami persze teljesen lehetetlen volt.
Az a hír járta, hogy valaki a Coppelia egyik székéből és egy hatalmas
ventillátorból helikoptert eszkábált, amellyel sikerült a támaszpont köré vont fal
fölé emelkednie, majd beesett a másik oldalra, amely észak-amerikai területnek
minősült.
Voltak, akik szerencsével jártak, mint például Jorge Oliva és Ñica, akik
úszva, a Gauntanamói támaszponton keresztül menekültek el, és mire mi
tudomást szereztünk a dologról, ők addigra már New Yorkban voltak. Azt
mondták, hogy Jorge Oliva küldött egy táviratot Nicolás Guillénnek, amelyben
ez állt: „Nem azt mondtad, hogy egy mocskos kis homár vagyok? Végül is
igazad volt, úszva távoztam, akár egy homár.”
Szerencsére Jorge és Margarita Camachóhoz fűződő barátságom még
ezekben az időkben is elpusztíthatatlan maradt, és ők mindig megtalálták a

171
módját, hogy levelet küldjenek egy-egy Kubába látogató francia turistával. Ezek
igazi vigaszt jelentettek a számomra, a levél mellé pedig gyakran egy inget, egy
pár cipőt, egy kendőt vagy kölnit is betettek. Mindegy, hogy mi volt, amit
küldtek, a lényeg, hogy az életet szimbolizálta, és még az illata is más volt: elég
volt csupán arra gondolni, hogy egy szabad országból érkezett.
Amikor az ember felvette valamelyik külföldről származó ruhadarabját,
még a járása is megváltozott. Ezek a holmik bizonyos értelemben szabadabbá
tettek minket, kapcsolatot teremtettek egy olyan világgal, amelyben még
szabadon lehetett lélegezni. De a leglenyűgözőbb az volt, amikor a turista,
akinek elmeséltük a különböző szörnyűségeket, visszatért Nyugatra.
Egyszeriben varázslatos lénnyé változott a szemünkben, mivel fel tudott szállni
a repülőgépre, és elhagyhatta a szigetet, a börtönünket. Micsoda irigységgel
néztük Olgát, amint átment az üvegajtón, amelyen csak azok haladhattak át, akik
kubai létükre megkapták a kiutazási engedélyt, vagy Kubába látogató külföldiek
voltak. Ahogy Olga lassan eltűnt az üvegfal mögött, mi egészen a teraszig
futottunk, ahol aztán láttuk, amint a repülőgép belsejébe vezető lépcsőn fokról
fokra halad fölfelé, és végül beszáll a gépbe. Hatalmas élvezetet nyújtott
számunkra, hogy elképzeltük, mi is felszállunk a gépre, és magunk mögött
hagyjuk a földi poklot. És amikor a gép felszállt, láttuk, amint eltűnik a felhők
között, tele utasokkal, akik elmehettek Kubából, szabadon utálhatták a rendszert,
azt mondhattak, amit csak akartak, és ha épp úgy tartotta kedvük, vehettek egy
pár cipőt. Mi ellenben ott maradtunk, és végigálltuk a hosszú sort, hogy
feljussunk a buszra, ami aztán visszavitt minket Havannába. Közben pedig
néztük egymást, társaink durva szövésű ruháját, nap égette, egészségtelen színű
bőrét.

172
Holguíni látogatás

Akkoriban az volt az egyetlen módja, hogy rövid időre megszökjek, hogy

hazalátogattam anyámhoz Orientébe. Valóságos kálvária volt odajutni: először
is hosszú sorokat kellett végigállni, hogy az ember feljusson a vonatra – ami
persze mindig tömve volt –, a vonatjegyet pedig már hónapokkal korábban meg
kellett venni. Aztán amikor az ember odaért Holguínba, lelakatolt boltok
tömkelegével és az összezsúfolódott falusiakkal találta magát szemben, akik már
napokkal korábban letáboroztak, és ott is aludtak a boltok előtt, hátha így
hozzájuthatnak egy pár cipőhöz.
Mielőtt megérkeztem volna anyám házához, már messziről láttam, amint a
portát vagy az utcát söpri. Olyan kecsesen tudott söpörni, hogy úgy tűnt, nem is
a kosz összeszedése érdekli igazán, hanem maga a söprés. Szimbolikus volt,
ahogy söpört: légiesen, törékenyen fogta a seprűt, ami valójában semmit nem
sepert; úgy tűnt, valami ősi erő vezérli a mozgását és kényszeríti seprésre. Talán
az életet akarta elsöpörni, a magányt, a nyomort és engem, az egyetlen fiát,
akiből egy kegyvesztett homoszexuális, egy üldözött író lett.
Még most is látom, ahogy törődötten, szomorúan söpri a fatornácot,
közben pedig a horizontot kémleli, talán a szeretőjét, a vőlegényét várva, azt a
férfit, aki egy nap elcsábította, majd soha nem tért vissza, és nem is érdeklődött
felőle.
Anyám legnagyobb félelme az volt, hogy börtönben fogom végezni.
Akárhányszor meglátogattam Orientében, azt mondta, hogy nősüljek meg.
Végtelenül szomorú és abszurd kérés volt. Végül szót fogadtam neki. Miért ne
teljesíthetném annak a nőnek az utolsó kívánságát, akinek oly kevés öröme volt
az életben? Azt mondta, hogy vállaljak gyereket, majd vigyem el neki, hogy
öreg korára ne maradjon egyedül.

173
 Végül szomorúbban tértem vissza Havannába, mint amikor elindultam
onnan. A nénikém mindenáron szeretett volna kirakni a lakásából, ezért
igyekezett vitát szítani köztem és a szomszédok között. Azt mondogatta, hogy
férfiakat viszek fel magamhoz, hogy forradalomellenes vagyok és a bűnözők,
akik a kerületben járnak-kelnek, az én ismerőseim. A nénikém természetesen azt
a kevés holmimat is ellopta, amim volt, köztük a ruhákat, amelyeket Jorge és
Margarita küldött nekem külföldről. A férje egy kövér, bizarr külsejű férfi volt,
a Kommunista Párt tagja. Mindig is azt gondoltam róla, hogy bugarrón, aki
elfojtotta a homoszexualitását, és ezért gerjedt olyan éktelen haragra, ahányszor
csak meglátta, hogy egy jóképű újonc vagy kollégista belép a szobámba. A
nénikém mindenkivel megcsalta, aki csak hajlandó volt lefeküdni vele. Nem sok
ilyen akadt, csupán a vegyesbolt tulajdonosa, aki a sarkon túl lakott, és akinek
államosították a boltját; meg az egyik legjobb barátnőjének, Gloriának a férje,
aki szintén az állambiztonságiaknak dolgozott. Miközben a nénikém a
hálószobában szeretkezett valamelyikükkel, Chucho bácsikám a tányérokat
öblögette a konyhában.
Két fiatal fiuk volt, a nagyobbik már megnősült, és a másik – noha meleg
volt –, szintén meg akart nősülni, mivel nem volt más választása. Nem volt mit
tenni, ki kellett költöznöm az aprócska szobából.
A nénikém nem csupán egy pletykás kéjenc volt, aki szeretett
ármánykodni, de a tetejében még kegyetlen is. Akárcsak egy pikareszk regény
szereplője. Miután odaköltözött a miramari házba, amelyet a Castro-kormány
egy magas rangú hivatalnoka szerzett neki, az első dolga az volt, hogy kifossza
az összes környékbeli házat. Ezek korábban a felső tízezer tulajdonát képezték,
de üresen álltak, mióta a gazdáik külföldre menekültek. Ezt a kerületet
„kivonták a forgalomból”, és csak annak vezetője, Noelia Silvia Fonseca adhatta
ki a házakat, de a bérlőnek annyi követelménynek kellett megfelelnie, hogy az
ingatlanok többsége évekig lakatlanul állt. A nénikém ezt kihasználva esténként

174
a fiaival együtt betört a házakba, és azt vitt el, ami csak megtetszett neki.
Havannában gyakoriak voltak az áramszünetek, mivel a kormány esténként
kikapcsolta az áramot, hogy így spóroljon az energiával. A nénikém ezeket az
áramszüneteket kihasználva bement az elhagyatottan álló házakba, és elvitt
mindent, amit csak talált. Egyik este épp az úton ment át – kezében egy
porcelánnal és kristálypoharakkal teli vitrint cipelt –, amikor hirtelen visszajött
az áram, és kigyulladtak a villanyok. A nénikém futásnak eredt, a vitrint pedig
otthagyta az utca közepén. Később még a rendőrség is furcsának találta az esetet
és az Ötödik Sugárút kellős közepén hagyott bútort, de végül soha nem derült ki,
hogy a nénikém volt a gaztett elkövetője.
Meglepő módon nem velem, hanem az idős szomszédjával bánt el a
legkegyetlenebbül. Ennek az idős asszonynak minden fia külföldön élt, így
magára maradt a lányával, aki értelmi fogyatékos volt. A nénikém, aki a
Forradalmi Védelmi Bizottság elnöke volt – és saját bevallása szerint az
állambiztonság magas rangú informátora –, megígérte a szomszéd néninek, hogy
intéz neki egy kiutazási engedélyt, amennyiben ő neki adja minden bútorát.
Teljesen kipucolták a néni lakását, aki egyébként Alfonso Aritme, egy híres
politikai fogoly anyja volt. A kormány úgy vélte, hogy Aritme még visszatér
egyszer titokban, a tengeren át, hogy meglátogassa az édesanyját, és alig várták,
hogy letartóztathassák. Éppen ezért kizárt volt, hogy valaha is kiengedik azt a
szegény asszonyt az országból. A nénikém azonban folyamatosan hitegette,
hogy segít neki kijutni, közben pedig szörnyű jelentéseket adott róla az
állambiztonságnak. Olyanokat, amelyek alapján biztos volt, hogy soha az
életben nem engedik ki. Az asszony végül Kubában halt meg, a teljesen üres
lakásban. Minden bútora a nénikém házában kötött ki.
Nemcsak a rendőrségtől kellett tartanom, hanem a nénikém vizsla
tekintetétől is, amely még a rendőrségnél is veszélyesebb volt. Így az utolsó
években, melyeket ott töltöttem, mindent, amit napközben írtam, még aznap a

175
tetőcserép alá rejtettem. Akkorra, 1971-re vagy 1973-ra már ismert voltam
külföldön a Lenyűgöző világ és a Celestino hajnal előtt írójaként, amelyeket
számos nyelvre lefordítottak, de az elbeszéléseim is hoztak némi ismertséget. A
kiadók gyakran küldtek nekem levelet, de ezeket soha nem kaptam meg. A
nénikém vette át a postát, és rendre elkobozta a leveleimet. De volt, hogy az
állambiztonság még a lehetőségét sem adta meg, hogy véghezvigye ezt a
„hősies” tettet, és még azelőtt elkobozta a leveleimet, hogy ő rájuk tehette volna
a kezét.
Amikor Hiram Prattot egy orientei koncentrációs táborba deportálták,
gyakran írt nekem levelet, amelyben nemcsak az ő erotikus kalandjairól számolt
be, de az én szerelmi életem felől is érdeklődött. Egyik nap, Vladimir Cid Arias,
a nénikém közeli barátja, az állambiztonság egyik hadnagya és egyben távoli
rokonom, bejött a szobámba, és ezt mondta: „Reinaldo, el kell tűnnöd ebből a
házból, mert egy erkölcstelen ember vagy, bizonyítékom is van róla.” Erre
elővette Hiram Pratt egyik nekem írott levelét, amelyet még soha sem láttam,
mivel nem is kaptam meg. A nénikém fogta magát, felbontotta, elolvasta, majd
szólt ennek a távoli rokonnak, hogy tegyen ki engem. Ez már mindennek a teteje
volt. Éktelen haragra gerjedtem, és megmondtam neki, hogy ez levéltitok
megsértése. Bár a levelet nem adta vissza, azt mondta, hogy inkább kimarad az
egész szélhámosságból.
A nénikém a hozzám járó fiúkat is alaposan megfigyelte. Amikor
valamelyikük átugrott a falon, hogy bejöjjön a szobámba, ő fogott egy partvist,
üvöltözve kiszaladt, és azzal fenyegetőzött, hogy kihívja a rendőrséget.
A titokban hozzám látogató költők között volt Guillermo Rosales, egy
gyönyörű ifjú, aki akkoriban írt egy kitűnő regényt, és vagy ötven másik
regényötlet volt a fejében. Mind fantasztikus történet volt. Míg én befejeztem
egy-egy fejezetet a regényemben, Guillermo a szobácska teraszán üldögélt.

176
Egyik nap, míg Guillermo arra várt, hogy befejezzem az írást, megérkezett két
másik író, Nelson Rodríguez és Jesús Castro Villalongo.
Miután végeztem a fejezettel – azt hiszem, A hófehér borzak kastélyá-n
dolgoztam akkor –, az írás gyötrelméről a barátaim gyötrelmére terelődött a szó,
akik teljesen kétségbe voltak esve. Guillermo el akarta hagyni Kubát, és azt
mondta, ha kell, egy léggömbön disszidál. Mindig hihetetlen ötletekkel állt elő:
az egyik tervében egy olyan ladik szerepelt, amelyet hihetetlenül gyors halak
húztak. Egy másik szökési terv szerint Nicolás Guillénnek öltözve – ő volt az
egyetlen kubai író akkoriban, aki bárhova utazhatott – fel kéne szállni egy
repülőre, és elhagyni az országot. Természetesen Padilla letartóztatásakor
nekünk is megfordult a fejünkben, hogy túszul ejtsük Guillént, és cserébe
Padilla szabadon engedését követeljük, valamint azt, hogy feltegyék egy szabad
nyugati országba tartó repülőgépre. Bár az ötlet tőlem származott, teljesen
esztelen godolat volt egy kommunista országban. A terv részét képezte az is,
hogy ha nem engedelmeskednek, mi elküldjük Guillén fejét az UNEAC
ügyintézőjének, a félelmetes Bienvenido Suáreznek.
Azon túl, hogy őrült ötlet volt, Padilla nem hagyott időt a megvalósításra.
Nem árt egyébként megjegyezni, hogy Nicolás Guillénben – aki valószínűleg
tudott róla, hogy mire készülnek az UNEAC-ban – volt annyi tisztesség, hogy
nem akarta felkonferálni Padillát a vallomása előtt, amit egyébként az UNEAC
elnökeként neki kellett volna megtennie más körülmények között. Egy hónappal
az eset előtt Guillén hirtelen „megbetegedett”, és egy hivatali kórházba került,
amelyet a magas rangú kubai hivatalnokok számára tartottak fenn. Ott
barikádozta el magát Guillén, és addig ki sem jött, amíg Padilla elő nem adta
fényes vallomását.
José Anotnio Portuondo volt megbízva azzal, hogy ezt a mocskos előadást
levezényelje. Roberto Fernández Retamarral egyetemben ők voltak a kubai
kultúra legsötétebb figurái.

177
Nelson Rodríguez

Aznap délután Guillermo Rosalesen nagy nyugtalanság vett erőt, ugyanis alig
várta, hogy felolvashasson nekünk egy fejezetet abból a regényből, amin éppen
dolgozott, és amelyet Sztálin inspirált. Miután gyorsan elhadarta, eltűnt. Nelson
és Jesús invitáltak, hogy menjek el velük sétálni a partra. Nelsont 1964-ben
koncentrációs táborba deportálták, és most, hogy ismét felerősödött az üldözés,
állandó rémületben élt, nem volt rá felkészülve, hogy ismét végigélje azt a
szörnyűséget. Azt mondta, hogy szüksége van a segítségemre ahhoz, hogy
elmeneküljön az országból, azt azonban nem kötötte az orromra, hogy ezt
miként kívánja véghezvinni. Nelson segítséget kért tőlem, azt akarta, hogy írjak
ajánlást egy novelláskötetéhez. Illusztrációkkal teli, rendkívüli mű volt,
amelyben a koncentrációs táborban megélt élményeket mesélte el.
Amikor eljött hozzám, megírtam neki az ajánlólevelet, majd elmentünk az
UNEAC-ba, ahol alá kellett írnom egy ívet, hogy megkapjam a fizetésem.
Akkor már nem írhattam az UNEAC-nak, sőt még a La Gaceta de Cuba-ban
megjelent szövegeket sem ellenőrizhettem, de mivel még nem rúgtak ki, muszáj
volt aláírnom az ívet. Mikor végeztem az UNEAC-ban, Nelson és Jesús
meghívtak egy fagylaltra a Carmelóban, a Calzada utcában. Kiálltuk a hosszú
sort, majd helyet foglaltunk. Nem sok mondanivalónk volt egymásnak egy kubai
étteremben, ahol az ember sosem tudhatta, hogy ki ül a szomszéd asztalnál
hallgatózva, de éreztem, hogy Nelson próbálja húzni az időt. Az egyik
pillanatban így szólt: „Szent Heberto az egyetlen, aki kimenthetett volna minket
ebből a helyzetből.” Heberto Padillát nevezte így akkor, amikor az még
börtönben volt – de Padilla már nem volt szent, hanem árulóvá vált az emberek

178
szemében. „Nem marad más, mint a menekülés. Ez a tervem”, mondta, amikor
kiléptünk a fagylaltozóból.
Vedado utcáin sétálva mindent kritizáltunk, ami csak a szemünk elé
került, még a napot és a meleget is. Minden irritált minket. Nelson nagyon hálás
volt az ajánlólevélért, amit a franciaországi szerkesztőmnek írtam. Végül késő
este búcsúzóul megöleltük egymást, és elköszöntünk. Egész éjjel az volt az
érzésem, hogy Nelson mondani akart még valamit, de nem mert előállni vele.
Egy öleléssel váltunk el egymástól.
Két nappal később, a Granma címlapján a következő híren akadt meg a
szemem: „Két homoszexuális, forradalomellenes egyén, Nelson Rodríguez és
Angel López Rabí megpróbálták eltéríteni a Cubana de Aviación légitársaság
egyik gépét. Céljuk az Egyesült Államok volt.” A cikk szerint az utasok nem
működtek együtt a szociopatákkal, akiket gyorsan leszereltek. Hozzátették, hogy
egyikük egy gránátot is elhajított, de a gép szerencsés kényszerleszállást hajtott
végre a José Martí repülőtéren, az elkövetők pedig katonai bíróságon fognak
felelni tettükért. Ez minden, amit a Granma közzétett, azt nyilvánvalóan nem
akarták nagydobra verni, hogy az elkövetők írók voltak.
Én teljesen elszörnyedtem, hiszen Nelson valószínűleg azzal az
ajánlólevéllel a zsebében szállt fel a gépre, amelyet a koncentrációs tábor ihlette
novelláskötetéről írtam. Később aztán megtudtuk, hogy valójában mi történt.
Nelson, a barátja – Angel López Rubí, egy tizenhat éves költő – és Jesús Castro
repülőjegyet váltottak egy belföldi, cienfuegosi járatra. Az volt a tervük, hogy
minden holmijukkal, a régi könyveiket is beleértve, az Egyesült Államokba
mennek. Sorkatonai szolgálatuk idején Jesús és Nelson szereztek néhány
gránátot, amelyet azóta a kertjükben őrizgettek, és úgy tervezték, hogy majd
azzal fenyegetik meg a pilótákat, ha azok nem akarják megváltoztatni az
útirányt. De Jesús Castro az utolsó pillanatban berezelt, és nem szállt fel a gépre.
Amikor felszálltak, Nelson elővette az egyik gránátot, és azt mondta az

179
embereknek, hogy ha nem változtatnak irányt, akkor robbant. Erre azonnal
felpattantak a helyükről az állambiztonság ügynökei, valamint a puskákkal
felszerelt katonai kíséret tagjai – akik minden kubai járaton jelen voltak –, és
rávetették magukat Nelsonra, hogy azon nyomban végezzenek vele. Ezt a
történetet egy jelenlévő utas mesélte el, akit nem szeretnék megnevezni, mert
még mindig Kubában él. Nelson kezében a gránáttal futásnak eredt, és
fenyegetésképpen a halálra rémült utasok mögé dugdosta, miközben üldözői
megpróbálták egy jól irányzott lövéssel leteríteni. Nelson erre rákiáltott Angelre,
hogy dobja el ő a nála lévő gránátot, de ez nem merte megtenni, mire Nelson
eldobta a sajátját. Az állambiztonságiak egyik parancsnoka rávetette magát a
gránátra, így próbálva megakadályozni a robbanást, de az felrobbant, hatalmas
tátongó lyukat ütve a gépen, amely ekkor már igen magasan repült. Mikor a
gépnek sikerült földet érnie, Nelson kihasználta a kavarodást, és a gránát ütötte
lyukon keresztül megpróbált távozni, de beszorult a propellerbe, aminek
következtében egy évig kezelték az intenzív osztályon. Mikor az állambiztonság
orvosainak sikerült végre meggyógyítani, golyó általi halálra ítélték, barátjával,
a mindössze tizenhat éves Angel López Rabíval egyetemben.
Jesús Castro Villalongát, aki ugyan nem szállt fel a gépre, de tudott a
tervről, harminc év börtönre ítélték.
Az utasok, akik ahelyett, hogy együttműködtek volna Castro
rendőrségével, a helyükön maradtak, gyanússá váltak: letartóztatták és
vizsgálatnak vetették alá őket. Szerény véleményem szerint ők is jobban örültek
volna, ha sikerül eltéríteni a gépet.
Ami az ajánlólevelemet illeti, gondolom, hogy a robbanás és az ezt követő
lángok martaléka lett, de az is lehet, hogy az állambiztonság eltette, hogy eggyel
több bizonyítékuk legyen ellenem. Tudták, hogy a markukban vagyok.
Még Kubában írtam egy elbeszélést Nelson koncentrációs táborban
megélt élményeiről, Arturo, a legfényesebb csillag címmel. Természetesen

180
Nelsonnak ajánlottam. „Nelsonnak, aki már a fellegekben van.” Később, miután
emigráltam, írtam egy verset, amelyben azért fohászkodtam az istenekhez, hogy
tartsák meg Nelsont úgy az emlékezetben, amint kezében gránáttal épp menekül
a szigetről. Nem tudom, hogy meghallgatták-e a fohászomat.
A nénikén természetesen tudomást szerzett Nelson szökési kísérletéről.
Ezek után már nemcsak forradalomellenes és buzi voltam a szemében, hanem
olyasvalaki, aki gránátokkal dobálózó gépeltérítő terroristákkal barátkozik. Így
vagy úgy, de minél hamarabb el kellett tűnnöm onnan, a probléma csupán az
volt, hogy nem volt hova mennem.
Kubában minden ingatlan az állam tulajdonát képezi. Óriási kiváltság egy
egyszerű lakáshoz is hozzájutni, ami egyébként is csak a magas rangú
tisztségviselőknek jár. Ahhoz, hogy az ember vegyen egy tévét vagy
hűtőszekrényt, éveket kellett eltölteni a cukornádültetvényeken, munkáért és
politikai aktivizmusért járó elismeréseket gyűjtögetve, a makulátlan
magaviseletről nem is beszélve. Én azonban egy ilyen elismeréssel sem
büszkélkedhettem, és a magaviseletem is messze volt a makulátlantól.
Ennek ellenére a környék tele volt üresen álló lakásokkal, bár tény, hogy
sokat közülük vidéki kollégista lányok foglaltak el, akik örültek, hogy azokban a
fényűző miramari házakban élhettek, amelyeket szépen lassan le is laktak.
Egyszer a nénikémmel hatalmas zajra lettünk figyelmesek, majd kiderült, hogy a
vidéki lányok összetörték a ház összes faablakát, és tábortüzet gyújtottak az
udvaron, hogy ott forralják és tisztítsák ki a ruháikat. Így végezték tűzifaként a
környék házainak legelegánsabb darabjai és bútorai.

181
Az esküvő

A nénikémék közelében volt egy elhagyatott ház, abban pedig egy szoba,
amelynek lakója már sok-sok éve meghalt, azóta üresen állt az egész kóceráj.
Kérvényeztem az UNEAC-on keresztül, hogy hadd költözzem be, de
Bienvenido Suárez szerint – egy gazember, aki olykor azért tudott vicces is lenni
– a szobát csak házas ember kaphatta meg. Bienvenido Suárez egyértelműen azt
akarta a tudomásomra hozni, hogy a Forradalom nem fogja a szobát egy meleg
rendelkezésére bocsátani, hogy az majd férfiakat vigyen fel oda. Nem maradt
más, találnom kellett egy nőt, elvenni őt, majd hivatalosan kérvényezni a szobát
Noelia Fonseca asszonynál, a kerületi vezetőnél.
Ingrávida González tehetséges színésznő volt, aki kivételes alakítást
nyújtott José Triana művének, a Gyilkosok éjszakájá-nak adaptációjában,
amelyet Vicente Revuelta rendezett. Szerepelt a kor egyik leghíresebb
filmjében, Humberto Solás Lucíá-jában is. Nem volt leszbikus, imádta a
férfiakat. Elvált nő volt, és ugyan volt egy-két szeretője, de a magánélete azért
nem minősült erkölcstelennek. Ennek ellenére a castrói puritanizmus azokra az
elvált nőkre is görbén nézett, akik kissé liberális szexuális életet éltek. Éppen
ezért, kiemelkedő színészi tehetsége ellenére, Ingrávidát is átvilágították, majd
elbocsátották az állásából. Ugyanígy járt Alba Marina énekesnő is, amiért egy
húsz vagy harminc évvel fiatalabb szeretőt tartott.
Azokban az időkben híre ment, hogy razziáznak a fogadókban és
begyűjtik a nőket. Ezeket a helyeket a Forradalom után hozták létre azzal a
céllal, hogy a heteroszexuális párok eltölthessenek itt néhány – testi örömöktől
sem mentes – kellemes órát. Ennek ellenére a rendőrség gyakran tartott
rajtaütéseket ezekben a fogadókban, hogy lássák, kik azok a nők, akik
házasságtörést követnek el, és hogy vajon nem valamely magas rangú párttag
feleségei-e. Azokat, akiket rajta kaptak, megbüntették, kirúgták a

182
munkahelyükről, és azonnal a férjük tudomására hozták a történteket egy
nyilvános gyűlésen.
Így hát a melegekhez hasonlóan a nők is alacsonyabb rendű lényeknek
minősültek a castrói rendszerben, ahol egy macho férfinak akárhány nője
lehetett, hiszen az a férfiasság jele. A nők és a melegek tehát szövetségesek
lettek, még ha csak azért is, hogy védjék magukat. Különösen az olyan esetekre
volt ez igaz, mint Ingravida Gonzálezé, akit ugyanazért a gyengeségért üldöztek,
mint engem: mert imádta a férfiakat. Így amikor elmeséltem Ingravidának a
helyzetemet, ő maga javasolta, hogy házasodjunk össze, és jelentsük be
igényünket a szobára. Másfelől, neki volt két gyermeke, akiket még etetni is alig
tudott, így én az UNEAC-tól kapott fizetésemből segítettem őket. Virgilio
Piñera olykor gyűjtést is szervezett, hogy ő és a gyerekek éhen ne haljanak.
Miután megkaptuk a házassági engedélyt és az ezzel járó segélyt – amit
Kubában a házasulandó fiatalok kapnak –, vettünk belőle néhány ruhát, és
nyélbe ütöttük az esküvőt.
A vőfély Miguel Figueroa volt, aki már a nászéjszakán magának akarta
Ingrávidát, nekem pedig cserébe Olgával kellett volna töltenem az éjszakát.
Szegény Miguel, szüntelenül meleg fickókat próbált levadászni a feleségének.
Nem mentem bele, mert szerettem volna a tengerpartra menni és pihenni. A
házas ifjak másik privilégiuma az, hogy négy-öt napra bérelhetnek maguknak
egy házat a tengerparton.
Ingrávida végül elfogadta Miguel ajánlatát, és elment vele egy hotelbe,
vagy abba a házba, ahol Miguel és Olga laktak. Úgy váltunk el, hogy másnap
találkozunk a tengerparton. A ház mellett lődörgött egy fiúcsapat, és míg a
feleségemre vártam, összejöttem az egyikükkel. Elmeséltem neki, hogy friss
házas vagyok, és épp a feleségemre várok, ami úgy tűnt, még inkább felizgatja.
Emlékezetes perceket töltöttünk együtt, annak ellenére, hogy úgy döntött,

183
passzív lesz, talán azért, mert kettőnk közül én voltam az, aki megnősült.
Mindenestre férfias fiú volt, nem számítottam tőle ilyen meglepetésre.
Mire Ingrávida megérkezett, már volt egy szeretőm, aki a feleségem
szépségét látva kissé még féltékenynek is tűnt. Ingrávida akkoriban gyönyörű nő
volt. A gyerekeit is magával hozta a strandra, akik soha nem játszottak még a
tengerparton. Volt ott egy játszótérszerűség, és az egész napot ott töltöttük, a
gyerekek hintáztak, mi pedig olykor meglöktük őket, fiatal szeretőm gyanakvó
pillantásaitól kísérve.
A parton fogalmaztuk meg a kérvényt, amelyet aztán Noelia Fonsecénak
küldtünk el, akiről egyébként az a hír járta, hogy Celia Sánchez szeretője volt. A
levél meglehetősen szenvedélyesre sikeredett, és próbált Noelia női és
forradalmár mivoltára apellálni. Mindezek ellenére a szoba és hozzá kapcsolódó
nagyszabású terveink örökre tervek maradtak.
A nő még arra se vette a fáradtságot, hogy válaszoljon a levélre. Én
továbbra is a nénikém cselédszobájában voltam kénytelen meghúzni magam,
attól rettegve, hogy kitesz az utcára vagy börtönbe juttat. Végül Ingrávida
teherbe esett, ő maga sem tudta, hogy kitől. Senki nem tudta, hogy mulatt, fekete
vagy kínai gyerek fog-e előbújni belőle. Anyagi helyzete mindeközben teljesen
kétségbeejtővé vált, és nekem, mint a férjének, a törvény szerint arról a
gyerekről is gondoskodnom kellett.
Okkal hittem, hogy megfigyelnek. Volt, hogy miközben írtam, rendőrautó
parkolt az ablakom alatt, és órákig ott vesztegelt. Olyan volt, mint egy
figyelmeztetés, vagy mintha így akarnának még jobban megfélemlíteni. Ettől
fogva Miguel Figueroa, Jorge Dávil és én csak a tengerpart közelében
találkoztunk, ahol biztosan nem hallgathatott ki minket egy rendőr sem. Olga
visszatért Párizsba, és Miguel megkérte, hogy küldjön neki békatalpat és
búvárfelszerelést, hogy azzal meneküljön el, még akkor is, ha ez azt jelentette,

184
hogy úsznia kell, hiszen úgy gondolta, hogy ha már egyszer a nyílt tengeren van,
talán egy hajó felveszi és elviszi, akárhova tartson is.
Egyik alkalommal, amikor Lezemánál voltam, hallottam, hogy egy nő a
tengerbe vetette magát a Maleconról, hátha így feljut egy görög hajóra, amely
épp elhagyta a kikötőt. A görögök segítettek neki felmászni a hajó fedélzetére,
de amint ott volt, hívták a kubai rendőrséget, és átadták. Nyilvánvalóan ezeknek
semmi köze nem volt azokhoz a művelt görögökhöz, akik részt vettek a trójai
háborúban.
Voltak olyan esetek, amikor konkrét bizonyítékok nélkül tartóztattak le
embereket szökésért – csupán azért, mert erre utaló megjegyzést tettek, vagy
voltak bizonyos terveik. Így járt Julián Portales is, aki elárulta néhány
barátjának, hogy egy latin-amerikai követségen akar menedéket kérni, de a
barátai az állambiztonság informátorai voltak, akik rávették, hogy menjen el az
argentin követség közelébe. Még el sem jutott az épületet szegélyező járdáig,
amikor letartóztatták.
A Castro-rendszer egyik legszörnyűbb eredménye a barátságok
elpusztítása volt, az, hogy többé már nem bíztunk a legjobb barátainkban, akik
informátorokká és rendőrökké váltak. Én akkorra már nem bíztam ezeknek a
bizonyos barátoknak a döntő többségében.
A legdrámaibb az egészben az volt, hogy ők is áldozatok voltak, akiket
megzsarolt a rendszer, mígnem végül szépen lassan elvesztették emberi
mivoltukat.
Ingrávida végül egy fehér bőrű, kék szemű gyermeknek adott életet. Ki
lehetett az apja? Ingrávida azt mondta, hogy René de la Nuez, de a férfi dühében
íratott vele egy levelet, amelyben Ingrávidának hivatalosan is ki kellett
jelentenie, hogy a gyermek nem az övé. A férfi a kommunista párt tagja volt, a
Granma karikaturistájaként dolgozott, és nem akarta, hogy egy rosszhírű nő
kompromittálja.

185
Letartóztatás

Azt hittem, hogy a helyzetem már nem lehet ennél rosszabb, de ha van valami,
amire egy egy totalitárius rendszer megtanítja az embert, akkor az az, hogy a
sorscsapásoknak sosincs vége. 1973 nyarán Coco Salá és én a guanabói strandra
jártunk fürdeni. Egyszer ott, a vízinövények sűrűjében szeretkeztünk néhány
fiúval  igazán szép perceket töltöttünk együtt.
A szeretkezés után letettük a táskáinkat a homokba, és folytattuk a
fürdőzést. Fél órával később azonban újdonsült szeretőink kiraboltak minket, és
elvitték a táskáinkat. Coco olyasmit tett, amit hasonló helyzetben tilos: hívta a
rendőrséget. A járőr beültetett minket a kocsiba, majd átfésültük a partot, hátha
megtaláljuk a tolvajokat. És így is lett, egy partközeli fenyvesben sétáltak a fiúk,
kezükben a táskákkal.
A járőr letartóztatta őket. Tiszta ügy volt, hiszen náluk volt a tulajdonunk.
Elmentünk a kapitányságra (amit én magamtól sose tette volna, mert ha az
ember olyan országban él, mint Kuba, az a legjobb, ha minden kapcsolatot kerül
a rendőrséggel). Kezükben a táskákkal, a fiúk a világ legnagyobb nyugalmával
sétáltak be a kapitányságra, majd egyszer csak így szóltak: „Ezek buzik, akik
leskelődtek utánunk, megfogták a farkunkat, mire mi összevertük őket. Miután
elmenekültek, elvettük a táskájukat. Igazság szerint épp a kapitányságra
tartottunk, hogy leadjuk őket.” A történet cseppet sem volt hihető, de mi
melegek voltunk, ráadásul a fiúk egyik nagybátyja rendőr volt, és a guanabói
kapitányságon dolgozott. Így lettünk vádlókból vádlottak, letartóztattak, és az
estét már a kapitányságon töltöttük.
Én naivan azt gondoltam, hogy nem volt ellenünk semmilyen
bizonyítékuk, és az egyetlen, amit bizonyítani lehetett, az az volt, hogy
kiraboltak minket. De megfeledkeztem a castrói törvénykezés egyik
paragrafusáról, amely kimondja, hogy abban az esetben, ha egy homoszexuális

186
egyén szexuális bűntényt követ el, elég, ha valaki feljelentést tesz, máris vád alá
helyezik. Mi nemcsak vádlottak lettünk, hanem egyből a guanabacobai börtön
legújabb lakói is.
Ott aztán felhívták az UNEAC-ot, amely a lehető legrosszabb jelentést
adta rólam. Az aktámból egyik pillanatról a másikra tűnt el minden pozitívum,
és én nem voltam más, mint egy forradalomellenes, homoszexuális író, aki
külföldön jelenteti meg a könyveit.
Csak óvadék ellenében engedtek el minket. Emlékszem, Goyai Tomasito
szerezte meg a pénzt, ami nekünk igencsak nehéz feladat lett volna, tekintve,
hogy négyszáz peso volt az óvadék, mely összeggel egyikünk sem rendelkezett.
Amikor kiléptünk az utcára, még mindkettőnkben élt a remény, hogy
felmentenek minket, hiszen teljesen abszurd volt az egész, és semmi
bizonyítékuk nem volt ellenünk.
Természetesen ezek után is el kellett járnom az UNEAC-ba, hogy aláírjam
a jelenléti ívet és felvegyem a fizetésem, de ott egyre inkább úgy tekintettek
rám, mint egy leprásra, és a perrel a nyakamban pokolivá vált a helyzet. Hirtelen
láthatatlanná váltam. Még a portások sem köszöntek, amikor elhaladtam
mellettük, pedig jó pár meleg volt köztük.
Megbíztam egy ügyvédet, hogy vállalja el az ügyemet. Azt mondta, hogy
nincs miért aggódnom, mert semmilyen bizonyíték nincs a rendőrség kezében,
így nem is vádolhatnak semmivel. Egyik délután azonban idegesen hívott, és
kérte, hogy menjek át hozzá. Ott elővett egy hatalmas dossziét, amelyben az
összes külföldön megjelentetett regényem címe és tartalma bizonyítékként
szerepelt. Hatalmas iratcsomó volt, amelyben azzal vádoltak, hogy a forradalom
ellenessége vagyok, és hogy az UNEAC engedélye nélkül juttattam ki az
országból minden regényemet. A dokumentumokat olyan emberek írták alá,
akik egészen addig a pillanatig kitűnő barátoknak tűntek, és miközben
megveregették a vállamat, azzal nyugtattak, hogy semmi okom az aggodalomra,

187
nem fog bántódásom esni. Az aláírók közt – akik szüntelen forradalomellenes
tevékenységgel vádoltak – ott volt többek között Nicolás Guillén, Otto
Fernéndez, José Martínez Matos és Bienvenido Suárez.
Kétségkívül immáron nem bűncselekményről vagy egyszerű botrányról
volt szó, mint aminek az ügy indult. Most már a forradalom ellensége voltam,
aki szakadatlanul gyártotta a rendszerellenes propagandát, amit aztán külföldön
jelentetett meg. Minden kész volt ahhoz, hogy börtönbe zárjanak. Az ügyész azt
mondta, hogy a rám kiszabható büntetés nyolc év.
Furcsa módon Coco Salát nem keverték bele az ügybe, csak nyilvános
botránykeltéssel vádolták meg, és azzal kapcsolatban is épp, hogy
megemlítették. Alig szerepelt a neve az egész ügyiratban.
A nénikém természetesen tudott az egészről. Ő is írt egy hosszú jelentést
rólam a bíróságnak, amelyben beszámolt züllött életemről és forradalomellenes
tevékenységemről. Nem volt számomra menekvés.
Miguel felesége, Olga azokban a napokban érkezett vissza Párizsból.
Utoljára tért vissza Kubába, mert még ő is tartott tőle, hogy a sorsdöntő
pillanatban nem engedik majd ki az országból. Mindent elmeséltem neki, és úgy
beszéltük meg, hogy beszél a barátaimmal, Jorge és Margarita Camachóval,
valamint a szerkesztőmmel is. Ők majd kieszelnek valamit, hogy titokban
kijuttassanak az országból. Azt is elmondtam neki, hogy micsoda veszélyben
vagyok, hogy minden pillanatban letartóztathatnak, még azelőtt, hogy a per
megkezdődne, és a legjobb az lenne, ha nem jelennék meg a bíróság előtt,
hanem még előtte elmenekülhetnék. Valahol menedéket keresnék, és ezzel a
szöveggel táviratot küldenék Olgának: „Küldjétek el a virágokról szóló
könyvet.”. Erre ő küldene egy gumicsónakot, egy a fényképemmel ellátott hamis
útlevelet és egy búvárfelszerelést. Valamit, amivel megkísérelhetem a szökést az
országból.

188
 Ez természetesen csak távoli reménysugár volt. Egy kétségbeesett ember
reménye, de hát akik reménykednek, azok majdnem mindig a kétségbeesés
szélén állnak. Nem akartam belenyugodni a börtönbüntetésbe. Mielőtt Olga
elment volna, gyorsan legépeltem a Júniusban, zihálva ért a halál című versemet
– aminek a piszkozatát néhány, még most is Kubában élő barátomnál rejtettem
el –, valamint a Lepratelep-et, amely a guanabacobai börtönben átélt
élményekről szólt. Ezeket a verseket Olga kivitte magával az országból.
Volt egy gyönyörű, fekete szeretőm, akivel gyakran szeretkeztünk a
Monte Barreto bokrai között. A nénikémnél már nem volt erre lehetőség, mert
folyton azzal fenyegetőzött, hogy kihívja a rendőrséget. Ahogy magáévá tett,
meztelenül, a természet lágy ölén, miközben a levegőben kellemes fűillat
terjengett, már önmagában sokkal izgatóbb volt, mintha ágyban csináltuk volna.
Elmeséltem neki, hogy milyen helyzetbe kerültem, mire azt mondta, hogy
találkozzunk másnap a tengerparton, ahonnan majd együtt elmegyünk
Guantanamóba. Azt mondta, segít megszökni a támaszponton keresztül.
Aznap este találkoztam Hiram Prattal és Coco Salával. Közöltem
Hirammal a döntésemet, miszerint a guantanamói támaszponton keresztül, egy
csónakon fogom elhagyni az országot. Kétségtelen, hogy nagyon naiv voltam,
tekintve, hogy Kubában senkire semmilyen titkot nem lehet rábízni. Történt
ugyanis, hogy másnap nagyon korán keltem – addigra már odaadtam az Abreu
testvéreknek az írógépemet, és ők szereztek is némi pénzt, amelyből elmehettem
volna Guantanamóba –, de a rendőrség még nálam is korábban kelt.
Hallottam, hogy kopogtatnak, mire kinéztem a teraszon. A rendőrség már
körbevette a házat, majd bejöttek, és azonnal letartóztattak. Indokolatlanul
erőszakosan bántak velem. Megvertek, levetkőztettek, hogy lássák, van-e nálam
fegyver, majd rám parancsoltak, hogy öltözzem föl, és kivittek a járőrkocsihoz.
Abban a pillanatban, ahogy betuszkoltak az autóba, a nénikém kinyitotta a

189
bejárati ajtót. Láttam a sugárzó tekintetét és a cinkos pillantást, amelyet az
engem letartóztató rendőrök felé küldött.
Egy miaramari kapitányság cellájába dugtak, ahol több mint húsz őrizetes
volt. Mielőtt bezártak volna, gyorsan feltettek néhány kérdést, a komolyabb
kihallgatás csak később kezdődött. A rendőr, aki kikérdezett, a letartóztatásom
oka felől érdeklődött. Azt feleltem neki, hogy nem tudom, hiszen óvadék
ellenében szabadlábra helyeztek, és ezért a letartóztatásom illegálisnak minősül.
Ennyi elég is volt neki, hogy agyba-főbe verjen.

190
Menekülés

A cellában nem volt mosdó, ezért az elítéltek folyton kikéredzkedtek a kinti

mellékhelyiségbe. Míg az illető kint volt, az őr, kezében a lakattal, a cellaajtóban
figyelte a többieket. Egyik alkalommal az egyik rendőr ugyanígy állt a
cellaajtóban, amikor megjelent a kollégája, és elújságolta, hogy szerzett kávét
(ami Kubában igen nagy dolognak számít, mivel havonta csak 85 gramm jut egy
főnek). A bejelentést üdvrivalgás követte a kapitányságon, és az őrök azonnal
rávetették magukat a kávéval teli termoszra. A cellaajtóban strázsáló rendőr is
arra vette az irányt, de előbb a rácsra akasztotta a lakatot, ami nyitva maradt.
Sebtében elfordítottam a lakatot, majd guggolva kisurrantam a börtönből.
Kirohantam tengerre nyíló hátsó ajtón, levetkőztem, és bevetettem magam
a habok közé. Akkoriban igen jó úszó voltam. Eltávolodtam a parttól, és egészen
a nénikém házához közel eső Patricio Lumumba strandig úsztam. Ott megláttam
egy régi barátomat – akivel korábban volt egy kis kalandom –, és elmeséltem
neki, hogy mi történt, mire ő szerzett nekem egy rövidnadrágot az egyik
vízimentőtoronyból. Úgy, ahogy voltam, elmentem a nénikémhez, aki teljesen
elképedt, hiszen nem sokkal korábban vonszoltak el egy járőrkocsihoz, bilincsbe
verve. Azt mondtam neki, hogy az egész tévedés volt, de szerencsére hamar
tisztázódott, és pénzért jöttem, mert csupán bírságot szabtak ki rám. A pénzem
azonban már nem volt ott, ahol hagytam. A nénikém rátette a kezét, és szinte
erőszakkal kellett tőle visszaszereznem. Sikerült kicsit megfélemlítenem,
úgyhogy végül odaadta a felét.
Visszaszaladtam a tengerpartra, hogy viszontlássam fekete barátomat, de
helyette egy rendőröktől hemzsegő partot találtam. Világos volt, hogy utánam
kutatnak. Szerencsémre nem jutott eszükbe, hogy otthon keressenek, így sikerült

191
megszereznem a pénzt, és megsemmisíteni minden kompromittáló bizonyítékot.
A barátom, aki a rövidnadrágot szerezte, egy tengerparti kabinban rejtett el,
majd elment a lakásomhoz, ahol látta, hogy kutyás rendőrök őrzik a házat. Azt
tanácsolta, hogy ússzak be a tengerbe, és rejtőzzek el egy bója mögött, mert így
a kutyák nem tudnak majd kiszimatolni. Így is tettem, ott töltöttem az egész
napot, majd este a barátom jelzett, hogy kijöhetek a vízből, és vett nekem egy
szelet pizzát a saját pénzéből, mivel az enyém tejesen elázott. Egy vízimentő-
toronyban rejtőztem el. Másnap ismét rám vadászó rendőrökkel volt tele part,
így nehéz volt előjönni a rejtekhelyemről. A barátom szerzett egy autógumi
belsőt, egy doboz feketebab konzervet, és egy üveg rumot. Már este volt, mikor
kimerészkedtem, és a fenyvesek között elsétáltunk a La Concha strandra. Egy
pár békatalpat is sikerült szereznie. Az egyetlen lehetőségem az volt, ha a
gumibelsőben hagyom el az országot. Mielőtt a vízbe ugrottam volna, fogtam a
pénzt, és a part közelében egy kő alá rejtettem. Búcsút vettünk egymástól.
„Barátom, járj szerencsével”, mondta könnyek között.
A nyakamhoz kötöztem a gumit, amit a barátom úgy eszkábált össze,
hogy legyen rajta egy zsák, amire rá tudok ülni. Egy másik zsákba betette az
üveg rumot és a feketebab konzervet. Mindezt a gumi belsejében helyeztem el,
és bemásztam a vízbe. Ugyanazon a partszakaszon menekültem el, ahol
fiatalságom legszebb éveit töltöttem.
Ahogy távolodtam a parttól, egyre jobban háborogott a tenger. Az a fajta
novemberi, viharos hullámzás volt, amely a tél közeledtét jelzi. Egész este
távolodtam, de a hullámok miatt csak lassan haladtam. Úgy öt-hat kilométerre
lehettem a parttól, amikor megértettem, hogy így nehéz lesz bárhova is eljutni.
A nyílt tengeren rájöttem, hogy sehogy sem tudom kinyitni a rumos üveget, a
keringésem majdnem leállt, a lábam pedig majd’ megfagyott.
A sötét horizonton hirtelen felsejlett egy hajó, és egyenesen felém tartott.
Beugrottam a vízbe, és lebuktam a gumibelső alá. A hajó tőlem úgy húsz

192
méterre állt meg, és egy óriásrákhoz hasonlatos, hatalmas markolót engedett a
vízbe. Homokkotró hajó lehetett, ami épp ott tankolt fel homokkal. Hallottam a
fedélzeten lévők hangját, nevetését, de ők nem vettek észre.
Megértettem, hogy nem mehetek tovább. A távolban fénysor tűnt fel.
Talán a partiőrség volt az, vagy halászhajók, de az is lehet, hogy a többi
homokkotró, amelyek már-már fallá olvadtak össze a horizonton. A hullámzás
egyre erősebb lett, meg kellett kísérelnem a visszatérést.
Emlékszem, valami megcsillant a tengerfenéken, mire rám tört a rettegés,
hogy egy cápa, és leharapja a lábamat, ezért aztán a vízfelszínen tartottam. Pár
órával pirkadat előtt rájöttem, hogy az egész ötlet abszurd volt, és hogy a
gumibelső is inkább akadályozó tényező, mint segítség. Még úszva is
gyorsabban elérhettem volna Amerikába, mint a gumiban, iránytű és evező
nélkül. A tengeren hagytam a gumibelsőt, majd több mint három órán keresztül
úsztam a derekamra erősített zsákkal, amelyben benne volt az üveg rum és a
babkonzerv. Szinte teljesen megbénultam, a legnagyobb félelmem az volt, hogy
görcsöt kapok és megfulladok.
Elértem Jaimanitas partjaihoz, ahol üres épületeket pillantottam meg.
Bementem az egyikbe. Még soha életemben nem fáztam annyira, és soha nem
voltam olyan magányos, mint akkor. Kudarcot vallottam, bármelyik pillanatban
letartóztathattak. Csak egyfajta menekvés maradt számomra: az öngyilkosság.
Eltörtem a rumosüveget, és egy törött üvegszilánkkal felvágtam az ereimet. Azt
hittem, itt a vég; lefeküdtem az üres ház egyik sarkába, mígnem szép lassan
elveszítettem az eszméletemet. Biztos voltam benne, hogy haldoklom.
Másnap, amikor tíz óra felé magamhoz tértem, azt hittem, hogy már egy
másik világban ébredtem. De ugyanott voltam, ahol előző nap, hiába próbáltam
véget vetni az életemnek. Úgy tűnt, sok vért vesztettem, de egyszer csak elállt a
vérzés. Az egyik üvegszilánkkal kinyitottam a babkonzervet. Az ételtől kicsit

193
erőre kaptam. Később leöblítettem a sebeimet a tengerben, és láttam, hogy nem
messze a gumibelsőt is partra vetette a víz.
Céltalanul bóklászni kezdtem, majd hirtelen egy csapat kopaszra nyírt
férfiba botlottam, akik a földön feküdtek. Furcsán néztek, de nem szóltak
semmit. Rájöttem, hogy rabok, akik a Flores negyed egyik birtokán dolgoznak.
Nem hihették, hogy egyszerű fürdőző vagyok, mezítláb voltam, és a karom tele
volt sebekkel. Elmentem egészen a La Concháig, hogy visszaszerezzem a pénzt,
amit a kő alá rejtettem.
Amikor elérkeztem a rejtekhelyre, valaki megszólított. Fekete barátom
volt az; intett, hogy menjek közelebb. Gyorsan elmeséltem neki, mi történt, mire
ő azt mondta, hogy még mindig elmehetünk Guanatanamóba – onnan
származott, töviről hegyire ismerte –, de azonnal indulnunk kell. A fenyvesek
alatt megpihenve a homokba rajzolta a Caimanerának is nevezett területet, és
elmagyarázta, hogy miként juthatok majd el az amerikai támaszpontra.
A legfontosabb azonban az volt, hogy minél előbb valami ruhát
szerezzünk nekem. Összefutottam az egyik unokatestvéremmel, és mondtam
neki, hogy ruhára van szükségem. Erre azt felelte, hogy a rendőrség mindenfelé
engem keres. Hihetetlen, hogy ennyire ügyetlenek voltak. Ott kerestek, amerre
valóban jártam. Az unokatestvérem végül azt mondta, megpróbálja nekem
megszerezni a ruhát. Otthagyta a lányt, akivel volt, majd nem sokkal később
visszatért egy váltás ruhával. Nagyon meglepett, hogy ilyen nagy szívességet
tesz nekem, holott semmi sem kényszeríti rá.
Gyorsan átöltöztem, és elmentünk a fekete fiú házába, a Santo Suárez
negyedbe. Hatalmas, vitrinekkel teli ház volt. A fiú szinte kopaszra nyírta a
hajam, teljesen új emberré változtatott. Egész megrémültem, amikor megláttam
a tükörképemet. Hosszú hajam teljesen eltűnt, helyette szinte kopasz voltam,
tüsi hajam középen volt elválasztva. Az unokatestvérem által szerzett inget is
lecseréltük, helyette egy sokkal rusztikusabb darabot kaptam, mivel a barátom

194
szerint csak így volt arra némi esély, hogy lebukás nélkül eljussak
Guananamóba.
Azzal a pénzzel, amim volt, meg amit neki adott a nagyanyja, elmentünk a
pályaudvarra. Nem volt egyszerű művelet jegyet szerezni a Santiago de Cuba-i
vagy a guanatanamói járatra, mert általában az utazás előtt sokkal korábban
kellett megváltani a jegyet; a barátomnak azonban sikerült megdumálnia és
megkennie az egyik alkalmazottat.
Egyszeriben ott találtam magam az egyik Santiago de Cubába tartó, lassú,
izzasztóan meleg vonaton. A barátom mindenkivel azonnal összebarátkozott a
kocsiban. Vett egy üveg rumot, és vedelni kezdett. Egyszer csak azt mondta,
hogy az lesz a legjobb, ha mindenkivel barátságosak leszünk, hátha így
észrevétlenek maradunk.
Az háromnapos út egész ideje alatt ivott, és a többieket is meghívta,
miközben vicceket mesélt és hahotázott. Azonnal összebarátkozott néhány
fekete fickóval, akik természetesen igen jóképűek voltak. Szerettem volna
leszállni a vonatról, betérni egy szállodába, és szeretkezni a feketével, mint
ahogy Monte Barretóban is csináltuk. Mindig is szükségem volt arra, hogy
legyen valaki mellettem a vészhelyzetekben. A barátom azonban azt mondta,
hogy nehéz lenne Santiagóban szobát bérelni, és azzal vigasztalt, hogy
Guantanamóban talán majd lesz rá alkalom.
Santiagóból omnibusszal kellett tovább mennünk Guantanamóba. Ettünk
néhány padláskrokettet – ahogy ezeket a kávézókban kapható húskroketteket
Kubában nevezték –, amely úgy ráragadt az ember szájpadlására, hogy onnan
már soha senki nem tudta leimádkozni.
Végül megérkeztünk Guantanamóba. Szörnyű benyomást tett rám a város,
még Holguínnál is laposabb és provinciálisabb volt. A fekete elvitt egy házba,
ahol bűnözőktől bűzlött a levegő. Azt mondta, vetkőzzek le, mert sikerült még
az előzőnél is póriasabb ruhát szereznie nekem. Elkérte az összes pénzemet,

195
mondván, nincs értelme kubai pénzt vinnem az Egyesült Államokba. Bár nem
volt ínyemre, nem volt más választásom. Elvitt a buszállomásra, ahonnan a
caimanerai busz indult, de tovább már nem akart velem jönni. Azért
útbaigazított: megmondta, hogy szálljak le az első ellenőrzési pontnál, forduljak
jobbra a folyó irányába, sétáljak a parton, egészen addig, míg meg nem látom a
fényeket. Aztán estig bújjak el a bozótosban, majd ússzak át a folyón, és menjek
tovább a másik parton, amíg el nem érek a tengerhez. Egy napig lapuljak meg,
majd másnap este vessem be magam a vízbe, és ússzak el a támaszpontig.
Nem volt nehéz észrevétlennek maradni a buszon, a barátomnak igaza
volt a ruhát illetően. Amikor leszálltam, órákig négykézláb másztam, nehogy
meglássanak. Éjféltájt, miközben a vad bokrok között csúsztam-másztam, a
fürjek és más madarak ijedten röppentek fel, de én tovább kúsztam a földön.
Hamarosan zúgás ütötte meg a fülemet: a folyó volt az. A parton haladtam
tovább. Nagyon ingoványos volt a talaj. Kezemben egy darab kenyeret
szorongattam, a fekete azt mondta, hogy addig tartsam magamnál, amíg bele
nem ugrom a vízbe. Hajnalban végre megláttam a repülőtér fényeit. Ünnepélyes
pillanat volt. A fények kigyulladtak majd kialudtak. Olyan volt, mintha engem
hívnának. Elérkezett az idő, hogy beugorjak a vízbe.
Amíg a folyóparton sétáltam, végig csattogó hangot hallottam. Nem
tudom, miért, de úgy éreztem, a hold azt mondja, hogy ne ugorjak be a vízbe.
Addig gyalogoltam, míg találtam egy helyet, ahol már nem hallottam a
csattogást, és a vízbe ugorhattam volna. Ebben a pillanatban azonban különös,
zöld fények tűntek föl a bokrokon túl. Olyan volt, mintha villámok volnának, de
nem az égből jöttek, hanem a földön képződtek, a fatörzsek között. Ahogy
haladtam előre, a zöld fények ismét felvillantak. Néhány pillanat múlva
géppuskazaj ütötte meg a fülemet, szerencsére a golyózápor épp hogy súrolt.
Később rájöttem, hogy a zöld jelzőfények infrasugarak voltak. Észrevették, hogy
valaki át akar szökni a határon, úgyhogy megpróbálták bemérni, és

196
természetesen megsemmisíteni. Futásnak eredtem, majd felmásztam egy sűrű
lombú fára, felfelé kúsztam a törzsén, amilyen magasra csak tudtam. Katonákkal
és kutyákkal teli autók indultak a keresésemre. Egész este a búvóhelyem
közelében szimatoltak, de végül elmentek. Az éjszakát és a következőt napot is a
fán töltöttem. Nehéz lett volna úgy lemászni, hogy ne vegyenek észre,
különösen, hogy már riadóztatták a környéket. Estefelé végül lejöttem a fáról.
Fáradt voltam, minden erőmre szükség volt, hogy visszatérjek Guanatanamóba,
és ott egy új, kevésbé veszélyes menekülési tervet ötöljek ki, amellyel eljuthatok
a támaszpontra. A sárban kúsztam, és már közel jártam az országúthoz, mikor
elaludtam az avarban. Másnap reggel, amennyire tudtam, megtisztítottam a
ruhámat, és megmostam az arcomat, majd visszatértem az egyes számú
ellenőrzőpontra, és felszálltam a Guanatanamóba tartó omnibuszra.
Megérkeztem a városba, de fogalmam sem volt, miként is találhatnám meg
barátomat, a feketét, úgyhogy csak bolyongtam az utcákon, ami esetemben igen
veszélyes dolog volt. Még pénz se volt nálam. A guanatanamói vasútállomáson
aztán belefutottam a feketébe. Ijedten pillantott rám. Ő nyilvánvalóan azt
gondolta, hogy meghaltam vagy eljutottam a támaszpontra. Mint mondta, ki van
zárva, hogy újra megkíséreljem a szökést, hiszen az volt az egyik legbiztosabb
hely, amit az imént magam is megjártam, ráadásul a barátai azt mondták neki,
hogy most már mindent sokkal jobban figyelnek. Hozzátette, hogy
szerencsésnek mondhatom magam, mert azok a dobozok, amikről meséltem
neki, valójában aknák voltak, amelyekre rálépve ezer darabra hullottam volna.
De én nem adtam fel. A visszatérés egyet jelentett volna a teljes
kudarccal. Ismét megpróbálkoztam a szökéssel. Hiába figyelték jobban a
környéket, nekem nem volt vesztenivalóm. Esztelenség lett volna a holdra
hallgatni. Másodszorra már bementem a vízbe, a hold fényénél azonban hamar
kiderült, hogy honnan jön a csattogó hang: a folyó hemzsegett az alligátoroktól.
Még soha nem láttam annyi baljós állatot olyan kevés vízben. Csak arra vártak,

197
hogy bemerészkedjek, hogy aztán felfalhassanak. Lehetetlen volt átúszni a
folyót. Csurom sárosan tértem vissza Guantanamóba. A sofőr biztosan azt hitte,
hogy az állambiztonság parti őrségének egyik új tagja vagyok, akit most
helyeztek át.
Három napig bolyongtam Guanatanamóban, anélkül, hogy bármit is ettem
volna. Nem volt egy fillérem sem, és még mindig a pályaudvaron aludtam. Soha
többet nem láttam viszont a feketét. Megismerkedtem néhány fiatallal, akik a
vonaton potyázva akartak eljutni Havannába. Elmagyarázták, hogy amikor jön
az ellenőr, elbújnak a mosdóban, és kész. Nem volt más választásom,
elhatároztam, hogy én is így utazom.
Felszálltunk a vonatra, és amikor jött az ellenőr, mindhárman bementünk
a mosdóba. Nem kellett sok idő, hogy felizguljanak, én pedig kedvemre
élvezhettem azoknak a lázas fiúknak a társaságát, miközben a vonat végigsuhant
Oriente dombjain. A vonat minden településen megállt, én pedig mindig
leszálltam egy rövid időre. Aztán folytattuk az utat, és úgy négy óránként,
amikor jött az ellenőr, bepréseltük magunkat a mosdóba, mire a fiúk mindig
felizgultak, én pedig belegabalyodhattam szépséges combjaikba. Azt mondtam
nekik, hogy megszöktem a kötelező sorkatonai szolgálat elől, és épp
hazaigyekszem Havannába. Ők tényleg szökevények voltak, és azért mentek
Havannába, mert úgy vélték, hogy ott nagyobb eséllyel maradhatnak
észrevétlenek, mint Guanatanamóban, ahonnan származnak. Abban a
pillanatban, amikor leszálltunk, egy Adrián nevű fiú adott egy igazolványt. Azt
mondta, hogy neki van másik, és az az igazolvány még jól jöhet nekem. Rajta
volt a fényképe, de ezek a képek általában olyan homályosak és személytelenek
voltak, hogy bárki eladhatta magát a képen lévő személyként. Attól kezdve tehát
Adrián Faustino Sotolongónak hívtak. Megérkeztem Cacocúnba, és elindultam
Holguín felé; nagyon hosszú út volt. Végül felszálltam egy munkásokat szállító
teherautóra. Senki nem kérdezett semmit. Hajnalban értem haza. Magányosan,

198
üldözőimmel a nyomomban, csalódottan tértem vissza az otthonomba. Anyám
nyitott ajtót, ijedten kiáltott fel, amikor meglátott. Mondtam, hogy hallgasson,
mire halkan elsírta magát, nagyanyám pedig térdre rogyott, és imádkozni
kezdett, kérte Istent, hogy mentsen meg. Nénikéim azt mondták, hogy a legjobb
az lesz, ha bebújok az ágy alá. Anyám hozott nekem némi csirkehúst, majd
közölte, nagyon elszomorítja, hogy így kell látnia, amint az ágy alatt bujkálva
eszem, akár egy kutya. Ez olyan bánattal töltött el, hogy meg sem tudtam
kóstolni a csirkét, pedig akkor már napok óta egy falatot sem ettem.
A nagyanyám továbbra is térdre rogyva fohászkodott Istenhez, hogy
segítsen meg. Még soha nem éreztem ennyire együtt nagyanyámmal. Ő
pontosan tudta, hogy már csak a csoda segíthet rajtam. Végül sikerült beszélnem
vele, bár nem tudtam, mit mondhatnék neki. Utoljára a nagyapám halála előtt
láttam. Nagyon szerette őt, annak ellenére, hogy az öreg rendszeresen verte.
Amikor bejött a szobába, kimásztam az ágy alól, és megöleltem. Azt mondta,
nem bír a nagyapám, Antonio nélkül élni, aki olyan jó ember volt. Vele együtt
sírtam. Az öreg majdnem minden héten megverte, és ennek ellenére ötven évet
éltek le együtt. Nagy volt a szerelem közöttük. Észrevettem, hogy nagyanyám
hirtelen nagyon megöregedett.
A következő nap anyám és én elindultunk Havannába. Az egyik
nagybátyám, Vidal – aki politikus volt – elkísért minket az állomásra, és még
némi pénzt is adott kölcsön. Abban reménykedtem, hogy Olgának, akinek
megadtam az Abreu fivérek címét, sikerült valakivel felvenni a kapcsolatot
külföldön. Már elküldtem neki a kétségbeesett táviratot, aminek a szövegét
előzőleg megbeszéltük: „Küldd el a virágokról szóló könyvet.” Ő tudta, mit
jelent ez: mindegy, hogy hogyan, de ki kell juttatnia az országból.
Sikerült aludnom a vonaton. Még soha nem utaztam anyámmal együtt,
pláne nem így, egy hálókocsiban. „Milyen kár, hogy egy ilyen szép utat ilyen
körülmények között kell megtennem!”, mondta. Anyám mindig mindenen

199
kesergett, de most igaza volt. Ebben a pillanatban én is arra gondoltam, milyen
csodálatos volna úgy gyönyörködni a tájban, hogy az embert nem üldözik;
milyen kellemes volna a vonatút, anyámmal az oldalamon, ha nem lennék ebben
a helyzetben. Egyszeriben még a leghétköznapibb dolgok is felértékelődtek.
Anyám egész úton kért, hogy adjam fel magam, azt mondta, ez a legjobb, amit
tehetek. Elmesélte az egyik szomszédja történetét, akit harminc évre ítéltek, de
tíz év után szabadon engedték, most pedig, immáron szabad emberként,
naphosszat a portája előtt dalol. Én nem tudtam elképzelni, hogy tíz év börtön
után az anyám háza előtt énekeljek. Az igazat megvallva, ez nem volt túl
ígéretes jövő. El akartam menekülni abból a pokolból, bármi áron.
Amint megérkeztünk a pályaudvarra, letartóztatott két civil ruhás rendőr.
Anyám halálra volt rémülve. Vékonyka teste szörnyen reszketett. Megfogtam
csontos kezét, és azt mondtam neki, várjon meg, minden rendben lesz. A
rendőrök bevezettek egy kis szobába, és feltettek néhány kérdést. Azt mondtam,
Orientéből jöttem, megmutattam a jegyemet, és közöltem, hogy Adrián Faustino
Sotolongónak hívnak, amit a nálam lévő igazolvány is megerősített. Azt
mondták, hogy a megszólalásig hasonlítok egy emberre, akit köröznek, és aki
egy havannai rendőrkapitányságról szökött meg, mire azt feleltem, hogy ennek
nincs semmi értelme, hiszen én most érkeztem Havannába, és az ész azt diktálja,
hogy az az ember menekülni akar a városból, nem odamenni. A válaszom
logikus volt, ráadásul más személyként igazoltam magam, mint akit köröztek,
úgyhogy elengedtek, de csak miután ki tudja, minek, méretet vettek a
nyakamról. Szegény anyám egyre szánalmasabban reszketett. Közöltem vele,
hogy nem maradhatunk együtt, és hogy az lesz a legjobb, ha ő elmegy Mercedita
nénikémhez, aki akkoriban Kelet-Havannában lakott. Mondtam, hogy majd én
hívom, megvárom, míg egyet csöng, aztán leteszem. Ha kap egy ilyen hívást, az
azt fogja jelenteni, hogy vissza kell mennie az állomásra, ahol várni fogom, és
akkor majd kitalálunk valamit.

200
 Én addig egy barátomnál húztam meg magam. Abban bíztam, hogy
esetleg valamelyik barátomnak sikerül beszélnie a francia nagykövettel, aki
talán el tudná intézni, hogy a követségen leljek menedéket. A nagykövet talán
még a házában is elbújtathatna, és vízumot is szerezne. Elvégre, az összes
könyvemet Franciaországban adták ki. Abban bíztam, hogy anyám elmegy egy
volt tanáromhoz, egy francia férfihoz, akivel szinte baráti volt a viszonyom. Úgy
gondoltam, neki nem lesz nagy ügy kapcsolatba lépni a francia nagykövettel, és
átadni neki a levelet, amit már Holguínban megírtunk. Hebehurgya ötlet volt, de
volt rá némi esély, hogy sikerülhet.
Kopogtattam Ismael Lorenzo ajtaján, aki a feleségével lakott. Nagylelkű
volt, azt mondta, hogy maradhatok náluk. Korábban sokszor elterveztük, hogy
együtt szökünk majd meg a guantanamói haditengerészeti támaszponton
keresztül. Azt mondta, csak a véletlennek köszönhetem, hogy megmenekültem,
mert amint bevetik az infravörös sugarakat, a rendőrök addig nem nyugszanak,
amíg meg nem találják az embert. Elmondása szerint az infravörös sugarak
egyetlen előnye az, hogy melegre aktiválódnak, és a meleget bármilyen élőlény
kibocsáthatja, ami elhalad a detektorok közelében. Talán azt gondolták, hogy
egy állat volt az, és ezért fújták le a hajszát.
Mivel Ismael Lorenzo hivatalos kiutazási engedélyért folyamodott, házát
rendszeresen ellenőrizték, és a Forradalmi Védelmi Bizottság gyakran tett nála
„baráti” látogatást. Nem akartam bajt hozni a fejére, úgyhogy másnap
továbbálltam, és elmentem Reinaldo Gómez Ramoshoz, aki rémülten tekintett
rám. Természetesen tudott a szökésemről, és közölte, ki van zárva, hogy ott
maradjak nála, majd felszólított, hogy azonnal tűnjek el.
Visszamentem a buszállomásra, és felhívtam anyámat. Egy, az
állomáshoz közel eső parkban találkoztunk. Carlos bácsikám már megérkezett
Orientéből, és mindenről tudott. Carlos a kommunista párt tagja volt, de számára
a család mindenek felett állt, így nagyon rendesen viselkedett velem.

201
Felajánlotta, hogy elkíséri anyámat – akinél ott volt a levelem – a francia
professzorhoz.
Néhány óra múlva már vissza is tértek. Találkoztak a tanárral, aki nagyon
nagyvonalú volt, és elintézte, hogy pár órával később anyám és Carlos ott
álljanak a nagykövet előtt. Bár a levelemet megtartotta, a nagykövet kereken
megmondta, hogy lehetetlen, amit elterveztünk, és hogy semmit nem tehet
értem. Anyámék ezzel a hírrel vártak.
Megadtam nekik az Abreu fivérek címét. Nem maradhattam tovább a
buszállomáson, őrültség lett volna. A rendőrségi akciók egyik fő célpontja volt,
mindenkinek ellenőrizték a papírjait. Este, amikor láttam a járőrkocsikat, azt
gondoltam, biztosan engem keresnek. Úgy döntöttem, hogy a Lenin parkban
rejtőzöm el, ahol számos hivatalos rendezvényt tartottak, így talán nem jut
eszükbe ott keresni egy politikai szökevényt. Gyorsan írtam egy üzenetet Juan
Abreunak. Megírtam neki, hogy pontosan melyik nap hány órakor találkozzunk
a parkban lévő amfiteátrum mellett. Az amfiteátrumot bokrok vették körül,
könnyen elbújhattam.
Juannal nem sokat kellett beszélnem a szökés tervéről, amelyben Olga lett
volna segítségemre. Talán csak annyit mondtam neki, hogy Olga majd küld
valakit Franciaországból, aki kivisz az országból. Abreu erre rám nézett: „A
férfi már itt van. Három napja érkezett. Kétségbeesetten kerestünk téged.
Beugrottam a nénikédhez is, aki majdnem börtönbe záratott.” Elmondta, hogy
abban maradtak a férfival – aki egyébként egy nagyon intelligens francia
fickónak tűnt, ráadásul tökéletesen beszélt spanyolul –, hogy másnap
találkoznak.
Abreuék házát állandóan figyelték. Mindenki tudta, hogy a legjobb
barátaim közé tartoznak. A francia fickó beállított hozzájuk egy üveg parfümmel
a kezében, és azt mondta, üzenetet hozott Olgától a „virágos könyvvel”
kapcsolatban. Túljárt a szállodát megfigyelő rendőrök eszén. Anélkül, hogy

202
ismerte volna Havannát, három-négy különböző busszal elutazott Juan
Abreuhoz, és lerázta a rendőröket. Abreu megmondta a franciának az igazat,
vagyis azt, hogy szökevény vagyok, és nem tudja, épp hol tartózkodom. A
francia vízuma még néhány napig volt érvényes. A lehető legjobb pillanatban
érkezett.
A barátaim, Jorge és Margarita, akik Párizsban laktak, Olga által tudomást
szereztek a helyzetemről, és úgy döntöttek, hogy azonnal keresnek valakit, akit
még nem bélyegzett meg a kormány, és aki eljön értem és kivisz az országból.
Így jutottak el az ifjú Joris Lagarde-ig, egy baráti házaspár fiáig, aki igazi
kalandor volt, ráadásul tökéletesen beszélt spanyolul, mivel beutazta egész
Közép- és Dél-Amerikát. Kincsek után kutatott, amelyeket vagy a spanyolok
ástak el, vagy elsüllyedtek a tengerben. Volt egy teóriája, miszerint néhány
galleon Maracaibo közelében süllyedt el, és hogy mindaz az arany, ami a
fedélzeten volt, most a tenger fenekén nyugszik, és csak arra vár, hogy egy
kitűnő úszó rábukkanjon. Ő remekül úszott, ezen felül pedig vitorlázott is.
Lagarde volt a megfelelő ember arra, hogy kiszabadítson. Jorge és Margarita
vettek egy vitorlást meg egy iránytűt, Olga pedig adott neki néhány szem
hallucinogén bogyót, hogy elkábítson. Vettek neki egy Mexikóba szóló
repülőjegyet kubai átszállással, hogy így leplezzék valós szándékát. A kubai
hatóságoknak azt kellett mondania, hogy egy mexikói vitorlásversenyre megy,
de előbb szeretne kicsit gyakorolni a kubai partoknál, ezért van nála a vitorlás.
Mikor megérkezett Havannába, én épp a guanatanamói haditengerészeti
támaszponton keresztül próbáltam megszökni.
Lagarde és Juan éjfélkor érkeztek meg a Lenin parkba. Tényleg mindenre
elszánt férfi volt, mindent megtett azért, hogy behozza az országba a vitorlás
hajót, de a hatóságok azt mondták a reptéren, hogy neki ugyan van engedélye
belépni az országba, de a vitorlást lefoglalják addig, amíg el nem megy
Mexikóba. Logikus volt, hiszen a vitorlás tiltott közlekedési eszköznek számított

203
Kubában. Csupán néhány magas rangú hivatalnok használhatta, és még köztük
is volt, aki annak segítségével szökött el az Egyesült Államokba.
Ismét elszállt minden reményem, hogy elhagyhatom Kubát. Joris Lagarde
nekem ajándékozott egy öngyújtót, odaadta az összes külföldi cigarettáját, az
iránytűt és a vitorlát is. Azt mondta, visszamegy Franciaországba, de megígérte,
hogy megtalálja a módját, és eljön értem. Egész éjszaka beszélgettünk. Sajnálta,
hogy magamra kell hagynia abban a helyzetben, és azt mondta, négy nap múlva
eljön búcsút venni.
Másnap Juan hozott egy borotvát, egy aprócska tükröt, Homérosz Íliász-át
és egy kis füzetet. Azonnal írtam egy sajtóközleményt, Havanna, Lenin park,
1974. november 15-i keltezéssel. Kétségbeesett sorok voltak, a Vöröskeresztnek,
az ENSZ-nek, az UNESCO-nak és azoknak az országoknak címeztem őket,
amelyeknek megadatott, hogy megismerjék az igazságot. Leírtam az egész
üldöztetést, amelynek áldozata voltam. Így kezdődött a szöveg: „Hosszú ideje
már, hogy a kubai kormány által elrendelt szörnyű üldözés áldozata vagyok.”
Aztán tételesen felsoroltam azokat az eseteket, amikor cenzúráztak és üldöztek,
leírtam, hogy mely írókat lőtték agyon, elmeséltem Nelson Rodríguez esetét,
René Ariza börtönbeli élményeit és azt az időszakot, amikor semmit nem
tudtunk Manuel Ballagas költőről, akit teljesen elszigeteltek a külvilágtól. Arra
is rámutattam, hogy mennyire kétségbeejtő a helyzetem, és hogy miközben az
üldözés egyre nagyobb, én épp titokban körmölöm e sorokat, azt várva minden
pillanatban, hogy eljöjjön a vég, és lecsapjon rám a valaha létezett legaljasabb és
legbűnösebb rendszer keze. „Szeretném megjegyezni, hogy az a színtiszta
igazság, amit itt most leírtam, és ez akkor is így lesz, amikor a kínzás közepette
arra kényszerítenek, hogy az ellenkezőjét mondjam”.
Lagarde a megbeszélt időpontban érkezett. Azzal az utasítással adtam
neki oda a közleményt, hogy jelentesse meg minden sajtóorgánumban, ahol csak
tudja. Írtam még egy levelet Margaritának és Josénak, amelyben megkértem

204
őket, hogy publikáljanak minden kéziratot, amit valaha küldtem nekik, és
amelyekben nyíltan vádolom a kubai rendszert. Az Abreu fivérek is kihasználták
a lehetőséget, hogy mindent, amit csak tudtak, kicsempésztessenek Lagarde-dal
az országból. Abban maradtunk, hogy én megpróbálom ott kihúzni a lehető
legtovább, addig, amíg ő vissza nem tér, és valahogy ki nem menekít Kubából.
Lagarde kétségbeejtő helyzetem hírével érkezett meg Franciaországba,
mire a barátaim kampányba kezdtek. A közlemény, amit írtam, megjelent
Párizsban – a Le Figaró-ban –, valamint Mexikóban is. Aztán támadt egy
ötletem: megkértem Margaritát és Olgát, hogy küldjenek az aláírásommal
ellátott táviratot különböző kubai pártrfunkcionáriusoknak, és írják le benne,
hogy rendben megérkeztem. Meg is tették, így míg én a Lenin park csatornáiban
aludtam, Nicolás Guillénnek távirata érkezett, amiben ez állt: „Rendben
megérkeztem. Köszönöm a segítséget. Reinaldo.” A keltezés szerint a táviratot
Bécsben adták fel.
Ez egy hétig teljesen összezavarta őket, de aztán rájöttek, hogy mégsem
szöktem meg, és még alaposabban megfigyelték a barátaimat. Az Abreu fivérek
otthonát teljesen körülvették, és a félelem arra késztette őket, hogy kiássák a
regényeim kéziratait, és elégessék az ő kiadatlan műveikkel, mintegy tizenkét
könyvvel egyetemben. Mivel Nicolás és José úgy érezték, hogy túlságosan
éberen figyelik őket, nem jöttek el meglátogatni a parkba.
Számos besúgóvá lett barátom ment el Nicolás Abreu munkahelyére, ahol
mozigépészként dolgozott, és felőlem kérdezősködtek. Egyikük Hiram Pratt
volt. Josét nemcsak megfigyelte a rendőrség, de meg is fenyegette, hogy
börtönbe dugják, ha nem mondja meg, hol vagyok. Az, aki az elfogásommal
megbízott egységet vezette, egy Víctor nevű hadnagy volt.
Egyik alkalommal egy civilruhás rendőr ült le José Abreu mellé az
omnibuszon. Amerikáról kezdett neki beszélni, arról, hogy milyen csodálatos
egy hely, majd azt mondta, hogy Reinaldo Arenas a kedvenc írója. José átült egy

205
másik helyre, anélkül, hogy válaszolt volna a rendőrnek. Amikor a megfigyelés
még intenzívebb lett, Juan elment a megbeszélt helyre, de ahelyett, hogy
megvárt volna, csupán némi ételt hagyott ott nekem.
Ott kezdtem el megírni a memoáromat, azokba a füzetekbe, amelyeket
Juan hozott nekem. A lehető legtalálóbb címet adtam neki: Mielőtt leszáll az éj.
Estig írtam, majd vártam. Vártam a másik sötétséget, azt, amely akkor száll le,
amikor megtalál a rendőrség. Sietnem kellett. Be kellett fejeznem, mielőtt
besötétedik, mielőtt egy cellában végezném. Persze az a kézirat is elveszett,
csakúgy, mint majdnem az összes kézirat, amit addig Kubában írtam, és
amelyeket nem sikerült kicsempésznem az országból. De abban a pillanatban
vigaszt nyújtott, hogy írhattam. Így legalább akkor is a barátaimmal voltam,
amikor valójában már nem voltak velem.
Tudtam, hogy milyen a börtön: René Ariza megőrült a cellájában. Nelson
Rodrígueznek mindent be kellett vallania, amit csak mondtak neki, majd ezek
után agyonlőtték. Jesús Castro épp egy borzalmas La Cabaña-i cellában
raboskodott. Tudtam, hogy ha egyszer oda kerülök, többé nem írhatok.
Magamnál tartottam az iránytűt, a világért sem akartam megválni tőle, noha
nagy kockázatot vállaltam azzal, hogy magamnál tartottam. De olyan volt
számomra, mint egy talizmán. Szimbolikus jelentőséggel bírt, ahogy mindig
észak felé mutatott: nekem is arra kellett menekülnöm, észak felé, amilyen
messze csak lehet a szigettől, rohanni, mindig észak felé.
Nálam voltak a hallucinogén tabletták is, amelyeket Olga küldött.
Csodálatosak voltak. Akármilyen levertnek éreztem magam, elég volt bevennem
egyet, mire hirtelen kedvem támadt táncolni és énekelni. Volt, hogy esténként, a
szer hatása alatt, fától fáig szaladgáltam a parkban, táncoltam, énekeltem, és
felmásztam a fákra. Egyik este olyan euforikus hangulatba kerültem a szertől,
hogy elmerészkedtem a Lenin parki amfiteátrumig, ahol épp nem más táncolt,
mint Alicia Alonso. Gallyakat kötöttem a testemre, és megnéztem, amint Alonso

206
eltáncolja a Giselle híres második felvonását. Amikor később kiértem az utcára,
egy autó hirtelen lefékezett velem szemben, mire rájöttem, hogy lelepleztek. A
vízen álló, rögtönzött színpad közelében haladtam, majd beugrottam a vízbe, és
a park másik oldalán másztam ki. Egy pisztolyos férfi közvetlenül a nyomomban
volt, mire én futásnak eredtem, majd felmásztam egy fára, ahonnan napokig nem
mertem lemászni. A park megtelt rendőrökkel, azt mondták, hogy egy CIA-
ügynök bujkál bent. Azt is pletykálták, hogy valójában egy gyilkos, aki
megerőszakolt egy idős asszonyt.
Emlékszem, hogy miközben kutyás rendőrök kerestek hasztalan, egyszer
egy kóbor kiskutya állt meg a fa alatt, és csak nézett, szinte boldogan, meg se
mukkant, mintha nem akart volna elárulni. Három nap elteltével végül
lemásztam a fáról. Iszonyatosan éhes voltam. Nehéz lett volna kapcsolatba lépni
Juannal. Furcsa módon, azon a fán, amelyen rejtőztem, volt egy plakát, amelyen
a nevem, az ismertetőjegyeim, a fényképem és egy hatalmas „KÖRÖZÖTT
SZEMÉLY” felirat szerepelt. A rendőrségi leírásból tudtam meg, hogy van egy
anyajegyem a bal fülcimpám alatt.
Háromnapi bujkálás után láttam meg Juant, amint a fák között sétál.
Egészen közel merészkedett. Bevallotta, hogy a helyzet nagyon aggasztó. Egész
nap utaznia kellett, hogy lerázza a rendőröket, és különböző buszokra kellett
átszállnia, hogy gond nélkül a parkhoz érjen. Azt mondta, minden jel arra mutat,
hogy nincs menekvés. A tetejében senkitől nem kapott híreket Franciaországból.
A szökésem hatalmas nemzetközi botránnyá duzzadt, és az állambiztonság
készültségben van. Fidel Castro kiadta a parancsot, hogy azonnal a nyomomra
kell bukkanni, mert lehetetlen, hogy egy olyan országban, ahol tökéletesen
működik a megfigyelési rendszer, meg tudtam szökni a kapitányságról, két
hónapja szökevényként élek, közben pedig közleményeket írok és juttatok ki az
országból.

207
 Közben a vízben vállig elmerülve horgásztam egy Juantól kapott
horoggal. A halakat a vízhez közel, rögtönzött tábortűznél sütöttem meg, de az
idő nagy részében igyekeztem a vízben maradni, mert így sokkal nehezebb volt
megtalálni. Még abban a fenyegetően veszélyes helyzetben is megvoltak a
kalandjaim a horgászfiúkkal, akik mindig készek voltak eltölteni egy-egy
kellemes órát bárkivel, aki sokat sejtető pillantást lövellt a sliccük felé. Egyikük
ragaszkodott hozzá, hogy elvigyen magához a közelbe, hogy bemutasson a
szüleinek. Eleinte azt gondoltam, hogy az órámra fáj a foga, amit Legarde-tól
kaptam ajándékba, de nem így volt. Egyszerűen csak be akart mutatni a
családjának. Ettünk, eltöltöttünk pár kellemes órát, majd visszamentünk a
parkba.
A legnehezebbek az esték voltak. Beköszöntött a december, hideg volt, de
a szabad ég alatt kellett aludnom. Volt, hogy csuromvizesen ébredtem. Sosem
aludtam kétszer ugyanazon a helyen. Tücsköktől, csótányoktól és egerektől
hemzsegő árkokban töltöttem az éjszakákat. Juannal számos találkozóhelyünk
volt, mivel túlzottan veszélyes lett volna, ha mindig ugyanott találkozunk. Volt,
hogy esténként folytattam az olvasást, és az öngyújtó fényénél olvastam az
Íliász-t.
A tó teljesen kiszáradt decemberben, így a hatalmas falaknak dőlve
bújtam meg. Volt ott egy mozgó könyvtárféleségem. Juan hozott még néhány
könyvet: Az Orinocótól az Amazonasig címűt, A varázshegy-et és A kastély-t.
Vájtam egy lyukat a tó végében, és oda ástam el a könyveket. Úgy vigyáztam
rájuk, mint a legértékesebb kincsekre. Azokba a nejlonzacskókba tettem őket,
amelyekkel tele volt az egész ország. Azt hiszem, hogy ez volt az egyetlen
termék, amelyet sikerült bőséggel előállítania ennek a rendszernek.
Miközben folytattam életemet a parkban, néha találkoztam azzal a fiúval,
akivel ott ismerkedtem meg, és aki tisztában volt vele, hogy mennyire szemmel
tartják a területet. Mesélte, hogy a rendőrség szerint egy CIA-ügynök bujkált

208
arrafelé. Azt is elmondta, hogy a többi halász és az állambiztonság emberei
milyen történetekkel riogatják a lakosságot, és hogy felszólították az embereket,
hogy jelentsék, ha gyanús alakot látnak. Azt beszélték, hogy a szökevény
meggyilkolt egy idős asszonyt és megerőszakolt egy kislányt. Vagyis olyan
visszataszító bűntetteket követett el, amelyek bárkit arra ösztönöznének, hogy
feljelentsen egy gyanús alakot. Hihetetlen volt, hogy még mindig nem akadtak a
nyomomra.

209
Letartóztatás

Már vagy tíz napja nem ettem egy falatot sem, így az Íliász-szal a hónom alatt
rámerészkedtem egy ösvényre, amely egy calabazari kisbolthoz vezetett. Azt
hiszem, hogy akkor már úgy viselkedtem, mint egy öngyilkos jelölt. Legalábbis
ezt mondta egy barátom, Justo Luis festőművész, akivel a parkban futottam
össze. A közelben lakott, és tudta, min mentem keresztül. Aznap este ételt is
hozott. Adott cigarettát és némi pénzt, majd azt mondta: „Itt tálcán kínálod fel
magad. El kell menned.”
Aznap vettem magamnak egy fagylaltot Calabazarban, majd visszasiettem
a parkba. Az Íliász utolsó lapjait olvastam, épp a világirodalom egyik
legegyedülállóbb momentumánál tartottam – annál a jelenetnél, amikor a
meghatott Akhilleusz átadja Hektór holttestét Priamosznak –, amikor a
történettől meghatódva észre sem vettem, hogy valaki a közelembe férkőzik, és
pisztolyt szegez a fejemhez. „Hogy hívnak?”, kérdezte. „Adrián Faustino
Sotolongo vagyok” – feleltem, és odanyújtottam neki az igazolványomat. „Ne
próbálj átverni. Te Reinaldo Arenas vagy, és már jó ideje keresünk a parkban.
Ne mozdulj, vagy golyót repítek a fejedbe” – mondta, majd örömében
ugrándozni kezdett. „Elő fognak léptetni! Elő fognak léptetni, mert elfogtalak” –
mondogatta, és én már-már úgy éreztem, hogy legszívesebben osztoznék annak
a szegény katonának az örömében. Azonnal jelzett a közelben álló társainak,
akik körbevettek, két oldalról megfogtak, és így, a bokrok között ugrándozva
elvezettek a calabazari rendőrkapitányságra.
A katona, aki letartóztatott, olyan hálás volt, hogy direkt egy kényelmes
cellát keresett nekem. Noha az eszemmel tudtam, hogy elfogtak, a testem
ellenkezett, s szeretett volna tovább szaladni és szökdécselni a bokrok között.
Ott voltam a cellában, zsebemben pedig még mindig ott lapult az iránytű. A
rendőr megtartotta az Íliász-t és a memoáromat. Néhány órával később az egész

210
lakosság odaözönlött a kapitányság elé. Elterjedt a hír, hogy a forradalmi
rendőrség elfogta a CIA-ügynököt, az erőszaktevőt és az idős asszony gyilkosát.
Ott volt az a rengeteg ember, akik fejvesztve követelték, hogy vezessenek
kivégzőosztag elé, csakúgy, mint sokakat a Forradalom kitörésekor.
Be akartak menni a kapitányság épületébe, volt, aki már a tetőre is
felmászott. A nők tűntek a legdühösebbnek, talán az idős asszony
megerőszakolása miatt. Köveket és minden egyebet, ami a kezük ügyébe került,
hozzám vagdostak. A rendőr, aki letartóztatott, odakiáltotta nekik, hogy majd a
forradalmi igazságszolgáltatás gondoskodni fog a büntetésemről, mire kicsit
lecsillapodtak, bár nem mentek el az utcáról. Akkorra már veszélyes lett volna
elszállítani, de végül egy magas rangú funkcionáriusokból álló, tekintélyt
parancsoló kíséret segítségével elvittek. Akkor ismertem meg Víctort is, aki
kihallgatta az összes barátomat.
Nem sokkal az elszállításom előtt Víctor parancsot kapott a legfelsőbb
körökből, hogy azonnal szállítsanak át a Castillo del Morro börtönbe. Miközben
haladtunk az utcán, láttam, ahogy az emberek természetesen, szabadon sétálnak,
ha akarnak, fagylaltot ehetnek vagy elmehetnek a moziba megnézni egy orosz
filmet. Rettenetesen irigyeltem őket. Először szökevény voltam, most pedig
bilincsbe vert rab, aki arra vár, hogy leteljen a büntetése.

211
A börtön

A Castillo del Morro egy gyarmati időkből származó erőd, amelyet a spanyolok
építettek a havannai kikötőt ostromló pivatérok és kalózok támadásai ellen. A
sziklára épült nyirkos épület börtönként funkcionál. Középkori stílusban épült, s
tartozik hozzá egy felvonóhíd, amelyen át kellett mennünk, hogy bejussunk az
épületbe. Végigmentünk egy hatalmas, sötét alagúton, majd át az ejtőrácsos
kapun, míg végül beléptünk a börtönbe.
Engem a „felvételi irodába” vittek, egy olyan cellaféleségbe, ahol az
elkövetett bűntény, a koruk, és a szexuális preferenciájuk szerint osztályozták a
frissen érkezett rabokat, mielőtt a középkori erőd gyomrába vezették volna őket,
hogy letöltsék a büntetésüket. Furcsa módon, az állambiztonság embere – aki az
elfogásomért cserébe előléptetést remélt – és a Víctor nevű magas rangú tiszt
nem léphetett be a vaskapun. Azokban a pillanatokban talán ők maguk is olyan
idegesek voltak, mint én, ezért nem igazán tudtak élni a hatalmukkal. Arról nem
is beszélve, hogy civil ruhában voltak. Az ebből fakadó bonyodalom közepette
léptem be a börtönbe, zsebemben az Adrián Faustino Sotolongónak kiállított
igazolvánnyal, az iránytűvel, az órával és az összes hallucinogén tablettával.
A „felvételi irodában” mintegy ötven rab volt. Egyesek
bűncselekményeket követtek el, mások forgalmi balesetet okoztak, de voltak
politikai foglyok is. Leginkább a hangzavar nyűgözött le. Több száz rab
sorakozott az ebédlőnél. Furcsa szörnyeknek tűntek: üvöltve beszélgettek és
köszöngettek egymásnak, ami egybehangzó bőgésként zúgott a fülemben. A zaj
már gyerekkoromban befurakodott az életembe. Minden, amit valaha írtam, arra
szolgált, hogy tompítsa a mások által kibocsátott zajt. Azt hiszem, a kubai jellem
egyik alapköve a lárma; olyan, mint egy veleszületett tulajdonság, aminek a
gyökere részben az exhibicionizmusban keresendő. A kubaiak nem tudnak
csöndben mulatni vagy csöndben szenvedni, csak úgy, ha másokat is zavarnak.

212
 Talán a Morro volt Havanna legszörnyűbb börtöne. Oda küldték a
legveszedelmesebb bűnözőket. A börtönben többnyire köztörvényesek voltak,
egy részleget kivéve, ahol azokat a politikai foglyokat tartották, akik az
ítéletükre vagy annak végrehajtására vártak.
Mindenáron meg akartam tartani az órát, hogy aztán anyámnak adjam, így
az alsónadrágomba tettem. Egy idősebb rab, akivel jóba lettem, és aki már több
börtönt is megjárt, azt tanácsolta, hogy gyorsan rejtsem el. Amikor
megmutattam neki az iránytűt, azt mondta, hihetetlen, hogy be tudtam hozni
magammal egy ilyen műszert. Eduardo – ugyanis így hívták – felidézte azokat
az eseteket, amikor egyeseket nyolc év börtönbüntetésre re ítéltek, csupán azért,
mert volt náluk egy iránytű. Azt tanácsolta, hogy azonnal dobjam a vécébe,
nehogy kiderüljön, hogy nálam volt.
A még birtokomban lévő hallucinogének nagy dózisban elfogyasztva
halált is okozhattak. Rettegtem a kínzásoktól, és attól, hogy bajt hozhatok a
barátaim fejére, akik közül néhányan nagy kockázatot vállaltak értem, úgyhogy
bevettem egy maréknyi tablettát, és ittam rá egy kis vizet. A többi rab kérte,
hogy adjak nekik is, mivel a börtönben a gyógyszer olyan, mint a drog: egy
időre el lehet vele menekülni.
Miután bevettem a tablettákat, egy nyers, de jóképű teherautósofőr
közelében feküdtem le, aki valamilyen szállítmányozással kapcsolatos
bűncselekményt követett el. Nem terveztem, hogy valaha is magamhoz térek, de
három nappal később a börtönkórházban nyertem vissza az eszméletemet: egy
fertőző betegekkel teli teremben voltam. Az orvos azt mondta, csoda, hogy
megmenekültem; mind azt hitték, hogy soha nem térek magamhoz és, hogy
végül szívroham fog elvinni.
Tudtam, hogy ezentúl minden életerőm – amelynek segítségével hajdanán
több száz fiút elégítettem ki –, egy kétszázötven fős, bűnözőkkel teli cellába lesz
beszorítva.

213
 A duplarácson túl elterülő tenger a börtönből nagyon távolinak tűnt. Én
csupán egy közönséges bűnöző voltam, nem állt hatalmamban megközelíteni a
rácsokat, és vetni egy – még ha csak oly távoli – pillantást is a tengerre. Már
egyébként sem voltam kíváncsi rá. És azokra a rabokra sem, akiknek
elutasítottam a szexuális ajánlatait. Szabad emberrel szeretkezni egészen más
volt, mint egy cellában egyesülni egy rabláncra vert testtel, amelynek
tulajdonosa talán csak azért választott, mert nem adódott jobb a közvetlen
közelében, vagy egyszerűen azért, mert már majd’ belepusztult az unalomba.
Nem voltam hajlandó lefeküdni a rabokkal, bár az éhezés és a
bántalmazások ellenére néhány igencsak kívánatos volt. Nem volt semmiféle
emelkedettség egy ilyen aktusban, sőt egyenesen lealacsonyító lett volna.
Egyébként is rendkívül veszélyes volt: amint a gonosztevők megszereztek
maguknak egy rabot, máris a tulajdonukként kezelték, sőt még a kevés holmijára
is mindjárt rátették a kezüket. A börtönben a szexuális kapcsolatok hitvány
együttlétekké silányulnak, amelyeket behódolás, megaláztatás, zsarolás, és
erőszak jellemez, de az sem ritka, hogy az együttlét gyilkossággal végződik.
A szexualitás szépsége a hódítás spontaneitásában rejlik, valamint a
hódítást övező titokzatosságban. A börtönben ezzel szemben minden
nyilvánvaló és nyomorúságos. A börtönrendszer eleve arra készteti az embert,
hogy állatnak érezze magát, így a szex bármilyen formája egyszerűen megalázó.
Amikor megérkeztem a Morróba, még nálam volt Homérosz Íliász-a. Már
csak egy ének volt hátra. Szerettem volna elolvasni, és megfeledkezni
mindenről, ami körülvett, de ez roppant nehéz volt. A testem nem akarta
tudomásul venni, hogy be van zárva, hogy többé nem szaladgálhat a szabadban,
és bár az eszem próbálta megmagyarázni a testemnek, az nem akarta elfogadni,
hogy az elkövetkező hónapokat vagy talán éveket egy poloskákkal teli ágyon
fekve kell eltöltenie, egy iszonytatóan meleg cellában. A test sokkal többet

214
szenved, mint a lélek, mivel ez utóbbi mindig talál valamit, amibe
belekapaszkodhat, legyen az egy emlék vagy egy reménysugár.
A meleg és a bűz elviselhetetlen volt. Mosdóba menni igazi kálváriát
jelentett. Nem is mosdó volt az, hanem egy lyuk, amelybe mindenki beleürített.
Képtelenség volt úgy elérni a vécéig, hogy az ember ne legyen bokáig szaros,
víz meg persze nem volt, hogy lemossuk magunkat. Szegény test. Ilyen
körülmények között a lélek semmit nem tehet érte.
Másfelől, a börtön maga volt a zaj birodalma. Mintha minden zajfoszlány,
amely életem során üldözött, egyetlen zajhullámmá olvadt volna össze, s most
kötelezően végig kellett volna hallgatnom; nem menekülhettem előle.
Szörnyű hírem megelőzött a Morróban, és éppen ez biztosította életben
maradásomat a között a rengeteg gyilkos között. Kézre kerítésem érdekében a
kubai hatóságok valóságos lejárató kampányt indítottak ellenem, amelyben nem
politikai fogolyként vagy íróként emlegettek, hanem gyilkosként, aki számtalan
nőt megerőszakolt, és meggyilkolt egy idős asszonyt. A képemet, alatta a fenti
vádakkal, minden rendőrkapitányságon és a köztereken is kifüggesztették. Így
mire megérkeztem a Morróba, sok rab már úgy ismert, mint erőszaktevőt,
gyilkost és CIA-ügynököt. Mindez dicsfényt vont körém, és bizonyos mértékig
tiszteletet keltett még a valódi gyilkosokban is.
Ennek köszönhetően csupán az első este kellett a földön aludnom a nekem
kirendelt hetes számú cellában, ami persze nem homoszexuálisoknak volt
fenntartva, hanem mindenféle rabnak. A homoszexuálisoknak a Morro két
legborzasztóbb cellája jutott. Földalatti helyiségek voltak az alsó szinten,
amelyeket elöntött a víz, ha jött a dagály. Fojtogató légkör uralkodott azokban a
cellákban, és még vécé sem volt. A börtönben nem emberekként, hanem
vadállatokként kezelték a melegeket. Étkezéskor ők voltak az utolsók, így
mindig láttuk, ahogy felsorakoznak. Bármilyen jelentéktelen dolgot követtek el,
kegyetlenül megruházták őket. A minket őrző katonák is – akiket „harcos”-nak

215
kellett hívnunk – újoncok voltak, büntetésből küldték őket oda, és a
homoszexuálisokon vezették le a mérgüket. Persze senki nem homoszexuálisnak
hívta őket, hanem buzinak, vagy legjobb esetben is homokosnak. A melegek
cellája tényleg olyan volt, mint a pokol legbelsőbb bugyra. Szó ami a szó, sok
volt köztük a gonosz ember, akit a diszkrimináció és a nyomor kényszerített
bűnözésre. A humorérzéküket ennek ellenére nem veszítették el, és lepedőkből
csavartak maguk köré szoknyát, vagy megkérték a látogatóba érkező
családtagokat, hogy hozzanak nekik cipőpasztát, amivel aztán kisminkelték
magukat. Sőt, olykor még a falakról lekapart meszet is alapozónak használták.
Az igazi műsorszám az volt, amikor néha-néha kimentek a tetőre napozni. A
napfény igazi kiváltságnak számított, amit úgy porcióztak ki a raboknak.
Havonta egyszer-kétszer engedtek ki minket egy-egy órára. A melegek úgy
készültek erre az eseményre, mintha életük egyik legkülönlegesebb fellépése lett
volna, és az igazat megvallva az is volt. A tetőről nemcsak a napot lehetett látni,
de a tengert és Havannát is; a várost, ahol annyit szenvedtünk, de ami onnan
nézve földi paradicsomnak tűnt. Ezekre a kimenőkre a melegek gondosan
kicicomázták magukat: magukra aggatták a legfurcsább rongyokat, kötélből –
amit isten tudja, honnan szereztek – parókát készítettek maguknak, kifestették
magukat, és fadarabokból eszkábált körömcipőt viseltek, amelyet fapapucsnak
hívtak. Már nem volt vesztenivalójuk, de talán soha nem is volt, ezért
megengedhették maguknak, hogy egyediek legyenek, hogy illegjenek-
billegjenek, szórakozzanak, sőt még azt is, hogy olykor odamondjanak valamit a
„harcosoknak”. Ez persze akár azt is eredményezhette, hogy három hónapig nem
mehettek ki a napra, ami a lehető legrosszabb volt, ami egy rabbal
megtörténhetett. A napon ugyanis végezni lehetett a poloskákkal, s
valamennyire meg lehetett szabadulni a tetvektől és a rühtől is, amely befúrta
magát a bőr alá, és ott mozgott fel-alá, mígnem az őrületbe kergetette az embert,
mert még aludni sem lehetett tőle.

216
 Az én ágyam volt az utolsó a sorban, a tetőtéri ablak alatt. Sokat fáztam,
mert amikor esett az eső, befolyt a víz, a Morro világítótornyának fénye pedig
két-három percenként bevilágított a pici lyukon, és teljesen elvakított. Nehéz
volt ilyen nagy fényben aludni, mert folyton az arcomba világított, s ezt csak
fokozta a rabok ricsaja és a börtön falain belüli lámpák, amelyeket sosem
kapcsoltak le.
Esténként úgy aludtam, hogy magamhoz szorítottam az Íliász-t, és
beszívtam a lapok illatát. Hogy elfoglaljam magam valamivel, francia
nyelvórákat szerveztem a börtönben, ahol mindig akadnak olyanok, akik tanulni
akarnak. Még egy gyilkos is élvezheti a francia nyelv szépségeit. Egyébként sem
volt mindenki gyilkos. Volt ott például egy szerencsétlen családapa a fiaival,
akiket öt évre ítéltek, mert levágták az egyik tehenüket, hogy a családnak legyen
mit ennie, Castro törvényei azonban szigorúan tiltják az ilyesmit. Az is igaz
persze, hogy volt, akit azért csuktak le, mert nem a saját, hanem más tehenét ölte
meg, hogy aztán eladja a húsát a feketepiacon. De Kubában akkora az éhínség,
hogy még ezekért a nyamvadt húsdarabokért is – amelyeket csillagászati áron
kínáltak a feketepiacon –, kétségbeesetten civakodtak az emberek.
A rabtársaim közül sokan vallották, hogy „faszhalálért” kerültek be a
börtönbe. Ez olyan bűntetteket foglalt magába, mint a nők megerőszakolása
vagy kiskorúak megrontása. De sok minden más is beletartozhatott a „faszhalál”
kategóriájába. Volt például egy társam, akit fürdés közben meglátott két
öregasszony, és feljelentették. A fickó tulajdonképpen azért ült börtönben, mert
a saját udvarában fürdött meztelenül. De voltak, akik tényleg erőszakot követtek
el, sőt még maradandó sérüléseket is okoztak az áldozataik arcán. Ezekre az
ügyész halálbüntetést kért, végül harminc évet kaptak. Sokan azt sem tudták,
hogy pontosan hány évet kell leülniük. Rám nyolctól-tizenöt évig terjedő
szabadságvesztés várt, másokra harminc év vagy halálbüntetés, függően attól,
hogy mennyit kért az ügyész.

217
 A rabok mindig megtalálták a módját, hogy kiderítsék, ki miért ül. Maguk
az őrök is pletykáltak, és elmondták az egyiknek, hogy mit követett el a másik.
Volt egy fiatal fiú, aki katonai egyenruhában tört be egy házba, és mindent
ellopott, amit csak talált. Az eset végül súlyos bűncselekménynek minősült,
mivel a fiú Fidel Castro hadseregének egyenruháját öltötte magára a betöréshez.
Havonta egyszer, egy órára fogadhattunk látogatókat. Hozzám nem jött
senki, mert anyám Holguínban lakott, de egyébként sem akartam, hogy bárki
meglátogasson. Örömömet leltem abban, hogy a többi rabot és a családtagjaikat
néztem. A fiatal betörő családja arra számított, hogy a fiút csak rövid időre
tartják benn, de nem így történt. Harminc évet kapott. Sosem fogom elfelejteni,
milyen keservesen jajveszékelt az anyja, a nővérei és a menyasszonya. Próbálta
vigasztalni őket, de az anyja rettenetesen üvöltött. Harminc év.
A franciaórákon természetesen nem használtunk nyelvtankönyvet, de
idővel szereztünk néhány papírlapot, ceruzát és egyebeket. Az órákat az
ágyamról tartottam a fiatalokból és idősebb rabokból álló osztálynak. Az igazat
megvallva igencsak nehéz volt franciául beszélni és tanítani a hangzavarban, de
azért sikerült pár dolgot megtanulniuk, ha mást nem is, néhány mondatot, sőt
voltak olyan alkalmak, amikor még rövid francia párbeszédek is kialakultak. Az
órákat szinte mindig ugyanabban az időpontban, többnyire étkezés után
tartottuk, s volt, hogy két órát is elhúzódtak.
Antonio Cordero sokat segített abban, hogy túléljem a börtönt.
Számtalanszor lecsukták már politikai okokból kifolyólag, akkor épp valamilyen
bűncselekmény elkövetéséért ült. Minden trükköt ismert: az első és legfontosabb
lecke az volt, hogy miként ne haljon éhen az ember. Ő tanácsolta azt, hogy ne
egyem meg az étkezéskor kapott kenyeret, hanem tartsam meg későbbre. A
rabok azonnal felfalták mindazt a keveset – egy kis rizst, sótlan spagettit és egy
darabka kenyeret –, amit eléjük tettek. A reggeli tíz órakor volt, míg a következő
étkezés csak este hatkor vagy hétkor. Aki nem rakta el a kenyeret, az éhen halt a

218
nyomorúságos koszton. Nem tudtuk, hogy miért, de olykor egyáltalán nem
kaptunk enni. Egyszerűen lehetetlen volt kibírni az éhezést annyi órán keresztül,
úgyhogy ilyenkor óriási kincs volt az a száraz kenyérdarab, amit korábban
elraktunk, és amit nem szabadott egyszerre felfalni, hanem háromóránként
kellett elmajszolni egy kis vízzel leöblítve. A cukorszerzés igazi kálvária volt.
Csak néhanapján engedték meg, hogy a látogatók betegyenek az elemózsiás
zacskóba fél vagy egy kiló cukrot. A Morróban a cukros víz a legfinomabb nedű
volt. A barátaim – és egyben francia tanítványaim – létrehoztak egy
szövetkezetféleséget, amelynek én is tagja lehettem úgy, hogy semmivel sem
kellett hozzájárulnom. A dolog úgy működött, hogy mindenki beadta a közösbe
azt, amit a családjától a látogatások során kapott, majd jött a börze, végül pedig
a közös uzsonna.
Persze nem volt egyszerű megtartani a vizet, a cukrot, de még a párnákat
vagy matracokat sem. A legveszedelmesebb bűnözők és a cellák „főnökei”
mindent elloptak. Néha még enni is úgy mentünk, hogy magunkkal vittük az
összes holminkat: egy darabka kenyeret, egy kevés cukrot, sőt még a párnát is.
Én nem váltam meg az Íliász-tól, tudtam, hogy ácsingóznak utána a rabok, na
persze nem az irodalmi értéke miatt, hanem azért, mert a könyv lapjaiból
cigarettaféleséget tudtak készíteni, amihez még némi matrac- és párnabelsőt is
felhasználtak. A raboknak azonban nemcsak ezért fájt olyan nagyon a foga a
könyvekre, hanem azért is, mert a lapokat kitűnően fel tudták használni
vécépapírként a szarban úszó mosdókban, ahol csak úgy hemzsegtek a legyek,
amelyek a mi felgyülemlett szarkupacunkból táplálkoztak, aztán meg ránk
repdestek. A cellám ennek a förtelmes helynek a közelében volt, és nemcsak a
bűzt kellett elviselnem, hanem a megkönnyebbülő belek hangját is. Néha
szándékosan valami furcsa fűszert tettek az ételbe, hogy aztán hasmenésünk
legyen. Pokoli volt az ágyban fekve hallgatni, ahogy a rabok dühösen
erőlködnek, a végtelen fing-koncertet, majd azt, ahogy a bélsár rápottyan egy

219
másik kupac székletre, a cellám melletti, legyekkel teli helyiségben. Az iszonyú
szag beette magát a bőrünkbe, a részünkké vált, ugyanis a fürdés csupán
elméletben működött. Tizenöt naponta egyszer – amikor a látogatás volt – a
parancsnokok megtöltöttek egy tartályt vízzel, minket pedig meztelenül hosszú
sorba állítottak. Mikor odaértünk a tartályhoz, ott álltak a parancsnokok, és egy
kancsó vizet locsoltak ránk, majd folytatni kellett a sorban állást, közben
beszappanoztuk magunkat, majd ismét odaértünk a parancsnokok elé, akik egy
újabb vödör vizet locsoltak ránk. Ennyi volt a fürdés. Lehetetlen volt rendesen
megfürdeni két kancsó vízzel, de kimondhatatlan örömöt okozott ez a zuhany is.
A parancsnokok bottal a kezükben a tartályok tetején álltak, és ha valaki
megpróbált ismét zuhanyozni, azonnal nekiestek. Voltak köztük bugarrón-ok is,
akik kifigyelték a jó testű fiúkat, majd ajánlatot tettek nekik. Olykor melegek is
odatévedtek, s valahogy elintézték, hogy a szeretőjük is ott lehessen. Egyszer
láttam, ahogy az összes parancsnok megerőszakol egy fiút a fürdőben, aki még
csak nem is volt homoszexuális. A fiú aztán kérvényezte, hogy helyezzék át,
beszélt az egyik „harcossal”, elmagyarázta neki, hogy min ment keresztül, de a
„harcos” nem foglalkozott vele, úgyhogy akarata ellenére továbbra is fel kellett
kínálnia a seggét. Azon túl, hogy folyamatosan megerőszakolták, mosnia kellett
rájuk, sőt még a holmijukra is vigyáznia kellett, és az ételt is meg kellett
osztania velük. A szerencsétlen melegeknek vagy kamaszoknak, akiket szexre
kényszerítettek, az is a feladatuk volt, hogy legyezzék a bűnözőket, mintha csak
a rabszolgáik lennének. Amikor fiatal fiúk érkeztek a börtönbe – akiket „friss
hús”-nak hívtak –,a bűnözők mind megerőszakolták őket. A fönököknek volt
egy hegyes végű botjuk, és aki ellenállt, annak átdöfték a lábát; nehéz volt
ellentmondani. A fiúnak először le kellett őket szopni, majd hagyni, hogy
megerőszakolják. Ha nemet mondott, megszúrták a lábát. Volt, aki nem bírta
elviselni, és öngyilkosságba menekült. Ez sem ment könnyen odabent, de sokan
az udvari napozóidő alkalmával vetettek véget az életüknek. Mindannyiunkat

220
kivezényeltek az erőd tetejére, ami igen magasan volt, így ha valaki leugrott
onnan, szétzúzta magát a Morro szikláin. Sokan ugrottak. Volt egy ismerős fiú,
aki furcsamód nem halt bele az ugrásba. Mindkét lábát szétzúzta és lebénult.
Egy hónap elteltével láttam ismét, ahogy egy kerekes székben megérkezik a
cellába.
A megerőszakolt fiúk ugyan panaszt tettek a vezetőségnél és a
„harcosoknál”, de nem nagyon foglalkoztak velük. Külön cellájuk volt, s mind
közül ez volt a legpokolibb; ezek a rabok voltak a legkegyetlenebbek és a
legszívtelenebbek.
Bár nem voltak homoszexuálisok, folyton megerőszakolták őket, így
végül melegnek vallották magukat, hogy áthelyezzék őket a melegek részlegébe,
ahol legalább nem kellett attól tartaniuk, hogy erőszak áldozatai lesznek. De ott
sem leltek nyugalomra, mivel a melegek, ki tudja, miért, gyűlölték ezeket a
fiúkat, akik korábban férfiakkal baszhattak. Rettenetesen féltékenyek voltak
rájuk, és bevett szokás volt, hogy szétszabdalták az arcukat. A melegek közötti
perpatvarok egyébként is végzetesek voltak. Ilyenkor mindig erőszakkal telt
meg a levegő, amelyet a legszerencsétlenebbeken vezettek le.
A melegeknek volt egy speciális, „krétá”-nak nevezett fegyverük, amely
egy borotvapengékkel teletűzdelt botból állt, amivel nemcsak ütlegelték az
embert, hanem egyszerre fel is sértették a bőrét.
A hetero bűnözők ezzel szemben bökőt használtak – egy szögben végződő
botot –, vagy zsebkést, sima kést, vagy bármilyen vasdarabot, aminek
kihegyezték a végét. A melegek azonban azért használták a krétát, mert azzal
ugyan nehéz volt megölni bárkit is, de könnyen elcsúfíthatták a másikat. Ha
valakire „krétával” támadtak rá, tele lett sérülésekkel, amelyek nem voltak túl
mélyek, de a hegek örökre megmaradtak. Amikor két meleg összeverekedett,
mindkettőnek az volt a célja, hogy minél jobban szétszabdalja a másik arcát, míg
végül mindkettőnek úgy nézett ki a feje, mint egy véres labda.

221
 A „harcosok” nem vettek részt ezekben a bunyókban, sőt egyenesen
élvezték, amint a rabok darabokra szedik egymást. Ezek a jelenetek többnyire
evés előtt zajlottak az udvaron, talán azért, mert ott tágasabb volt a tér. A
cellákban nagyon szűk volt a hely, és az ember gyakran az életét kockáztatta
azzal, hogy lemászott az ágyáról, és ne adj’ isten, véletlenül rálépett az alatta
fekvő kezére vagy arcára. A másik támadásnak vélhette, és végezhetett vele. Én
általában leugrottam az ágyról, vagy a fejtámlán keresztül gurultam le, hogy a
lehető legkevésbé zavarjam az alattam lévőt. Amikor leértem a földre, szintén
óvatosnak kellett lennem, nehogy rálépjek arra, aki azért aludt ott, mert nem
jutott neki ágy. A börtönben töltött idő alatt megbizonyosodhattam róla, hogy a
rabok nagy többsége – beleértve a gyilkosokat is – értelmi fogyatékos volt, és
ezért gurultak dühbe minden apróságért. Persze a kormány nem különösebben
foglalkozott vele, hogy esetleg intézetbe szállítassa őket.
Voltak melegek, akik mindezek ellenére élvezték, hogy lefekhettek az
egész részleggel, bár óriási veszélynek tették ki magukat. Gyakran megesett
ugyanis, hogy egy-egy rab szerelmes lett abba, akivel viszonya volt, és
féltékenységből – na meg a „férfiasságát” bizonyítandó –, megszúrta vagy
megvágta az arcát, csupán azért, mert a meleg fickónak más sliccére esett a
tekintete, vagy mert meghívták egy kávéra, vagy ráköszönt a börtön valamelyik
bikájára. Egyébként, ha valaki mással látták meg az embert, megzsarolták, és a
bajt elkerülendő hagynia kellett, hogy végigmenjen rajta az egész börtön. A
féltékeny melegekkel is vigyázni kellett, mert ha valaki kiszagolta, hogy valami
kialakulóban van a börtön egyik bikájával, azonnal cselszövésbe kezdhetett; a
legrosszabb az volt, amikor azt terjesztették az emberről, hogy besúgó, és a
„harcosoknak” jelent a rabokról.
Senkivel nem volt szexuális kapcsolatom a börtönben. Nemcsak
elővigyázatosságból, hanem azért sem, mert nem láttam értelmét. A szerelem
szabad, a börtön azonban förtelmes hely, ahol a szerelem bestiálissá válik.

222
Egyébként is, én voltam az a gonosztevő, aki nem elég, hogy CIA-ügynök, de
megerőszakolt egy öregasszonyt és megölt tudom is én hány embert. Ráadásul, a
hallucinogén szereknek köszönhetően teljesen eufórikus állapotban érkeztem
meg a börtönbe, és a többi rab sosem hitte el, hogy öngyilkos akartam lenni. Azt
hitték, hogy azért vettem be a tablettákat, hogy kicsit elszálljak, és elmeneküljek
a valóság elől. Később megtudtam, hogy ezekre a gyógyszerekre nagyon fáj a
rabok foga. Engem „cuccosnak” hívtak, mert heteken keresztül botladozva
közlekedtem, és amikor az ebédlőben a kezembe nyomták az étellel megrakott
tálcát, előre-hátra billegtem, sőt néha még a tálcát is a földre ejtettem.
De mivel idővel mindenre fény derül, az is kitudódott, hogy író vagyok.
Nem tudom, hogy a többieknek milyen fogalma lehetett az írói hivatásról, de
attól fogva sokan kértek meg, hogy írjak helyettük szerelmeslevelet a
barátnőjüknek, vagy vessek papírra néhány sort a családjuknak. Végül nyitottam
egy irodaféleséget, s mind oda járt, akinek meg kellett írnom a levelét.
Valakinek az volt a baja, hogy egyszerre két-három nőt szédített, s mind el akart
jönni látogatóba, mire nekem két-három mesét is kellett találnom, miközben
mindegyiknek megírtam, hogy mennyire sajnálom. Az összes morróbeli rab
számára én lettem a képzeletbeli barát vagy férj.
Igazi vigaszt jelentett számomra, amikor megláttam, hogy a látogatásra
érkező nők megölelték a férjüket vagy a kedvesüket, mert nekem köszönhették
az idillt. Sokan akartak fizetni ezekért a szívességekért, de ott aztán semmi
értelme nem volt a pénznek, és nem is tűrték meg, hogy valaki pénzt tartson
magánál. A cigaretta volt a legjobb fizetőeszköz. Egy jó cigi igazi kiváltság volt,
de nagyon nehéz volt hozzájutni, mert tizenöt naponta csak egy kis dobozzal
vehettünk át a látogatás alkalmával. Egyébként nagyon bajos volt bármilyen
tilos árut becsempészni, mivel a látogatások előtt és után alapos átvizsgáláson
kellett részt vennünk; természetesen meztelenül.

223
 Mindig is érdekelt, hogy az őrök többsége miért visel napszemüveget, de
a magyarázatra csak később jöttem rá: azért hordtak sötét szemüveget, hogy ne
látsszon rajtuk az izgatottság. A fekete lencsék mögül nyugodtan bámulhatták a
fiatal rabok meztelen testét, nemi szervét és a fenekét, anélkül, hogy a többi őr
vagy maguk a rabok észrevették volna. A napszemüveg mögül gond nélkül
legeltethették a szemüket meztelen testünkön, és senki nem tudta, hogy pontosan
mit is néznek. Nagy élvezetet nyújthatott számukra, ahogy meztelenül
vonultunk. Néha rendkívül aprólékos volt az ellenőrzés, nem is tudom, hogy mi
szükség volt arra, hogy négykézlábra ereszkedjünk, széthúzzuk a farpofáinkat,
felemeljük a herezacskónkat meg a hímvesszőnket. Elviekben attól tartottak,
hogy valamilyen üzenetet, gyógyszert vagy más tiltott tárgyat csempészünk be a
cellába. Semmit nem lehetett bevinni, különösen pénzt nem. Azonban érdekes
módon ezeknek az alapos vizsgálatoknak szinte mindig fiatal, jóképű rabokat
vetettek alá. Nemcsak legeltetni akarták rajtuk a szemüket, de azzal, hogy így
szét kellett nyitniuk a seggüket – igen férfias rabokról lévén szó – meg is akarták
őket alázni.
Az ellenőrzést természetesen ki lehetett játszani az úgynevezett
„hordárnők”,– a melegek egyik hozzáértő csoportjának – segítségével. A rabok
odaadták a hordárnőknek mindazt, amit a család a látogatásra magával hozott:
több doboz cigarettát, némi pénzt, gyógyszereket, feszületeket, gyűrűket és
minden mást. A hordárnők mindezt beletették egy nejlonzacskóba, majd
elmentek a vécére, és feldugták a seggükbe. Néhányuk igen meglepő
kapacitással rendelkezett, úgyhogy volt, hogy öt-hat doboz cigarettát, több száz
gyógyszert, aranyláncokat és sok egyéb tárgyat is elszállítottak egy fuvarral.
Persze akármilyen alaposan vizsgálták is meg őket, nem tudták megállapítani,
hogy mit rejt a seggük: jó mélyre helyezték fel az árut, és amint megérkeztek a
cellába, első útjuk a mosdóba vezetett, ahol aztán „lerakodtak”. Természetesen a

224
munkát nem ingyen végezték, hanem a szállítmány értékének tíz, húsz, de volt,
hogy akár ötven százalékáért. Ez a szállítási mód azonban bombabiztos volt.
Egyik alkalommal, egy Macantaya nevű meleg fiú megtagadta, hogy
odaadja a doboz cigarettát a címzetteknek. Óriási balhé lett belőle. Macantaya
csak egy „krétával” meg egy bökővel tudta távol tartani a feldühödött rabokat. A
perpatvar akkor mérgesedett el igazán, amikor Macantaya megvágta az egyik
jussát reklamáló rab arcát, mire büntetésből magánzárkába küldték.
A raboknak különleges emlékezőtehetségük van: semmit sem felejtenek
el, soha nem bocsátanak meg annak, aki egyszer megsértette őket, és
előszeretettel állnak bosszút az illetőn. Azok a rabok, akiket Macantaya
megrövidített egy-egy doboz cigarettával, bosszút esküdtek ellene. Direkt balhét
színleltek maguk között – de nem mértek túl komoly ütéseket egymásra –, mire
őket is abba a magánzárkába küldték, ahol Macantaya volt. Még aznap este
levágták a fejét, mintha csak egy guillotin végzett volna vele. A fej nélküli testet
csak három nappal később fedezték fel a penetráns bűz miatt, ugyanis a
„harcosok” soha nem léptek be magánzárkákba, messziről pedig úgy tűnt,
mintha Macantaya csak aludna. Az összes rabot, aki részt vett a gyilkosságban,
elvitték a Cabañába, és agyonlőtték.
A Morróban mindennapos volt, hogy becsületük védelme érdekében a
rabok így egyenlítették ki a számlát. Azok a bűnözők, akiknek olykor számos
súlyos bűntény volt a rovásán, túlzottan is puritánok voltak. Nem bocsátották
meg, ha valaki hozzányúlt a fenekükhöz, vagy a szájára vette az anyjuk nevét.
Megesküdtek, hogy megölik azt, aki megsértette őket, és általában így is történt.
Amikor egy rab úgy érezte, hogy veszélyben az élete, kérvényezte, hogy
helyezzék át egy másik cellába, ami néha össze is jött. Az a rab, aki bosszút
esküdött ellene, figyelni kezdte, és megpróbálta elintézni, hogy a beszélő alatt, a
menzán, vagy napsütéses időben a tetőn, napozáskor, közel kerüljenek

225
egymáshoz, hogy aztán az első adandó alkalommal belemártsa a bökőt vagy a
kést.
Az egyik beszélő alkalmával épp sorban álltam, és a mellettem álló rabbal
váltottam pár szót, amikor hirtelen ott termett egy másik rab, elővett egy
hatalmas bökőt, majd mellkason szúrta a mellettem álló rabot, aki a szívéhez
kapott, kétrét görnyedt és meghalt. Minden nagyon gyorsan zajlott, alig fogtam
fel, hogy mi is történik. A legmeglepőbb a gyilkos arca és viselkedése volt.
Miután bosszút állt, mintha lebénult volna: lesápadt, és kezében a bökővel csak
állt, mozdulatlanul. Amikor az őr odament, és elvette a fegyverét, a rab még
csak nem is tiltakozott. Olyan volt, mintha megbabonázták volna. Gondolom,
végül agyonlőtték.
Volt, hogy az erőszak nem más rabok, hanem saját maguk ellen irányult.
Valamelyik reggel arra ébredtem, hogy az egyik cellatársam felakasztotta magát.
Azt rebesgették, hogy politikai zűrbe keveredett és megőrült, ami a börtönt
ismerve érthető volt. Én magam is úgy vélem, hogy félig-meddig bolond
lehetett. De mégis furcsa volt, hogy fel tudta magát akasztani egy kétszáz fős
cellában. Az ellenségei köthették fel, talán valamilyen szexuális ügy húzódott a
dolog mögött, ugyanis fiatal, jóképű fiúról volt szó. Lehet, hogy megölték, aztán
pedig felakasztották, hogy öngyilkosságnak tűnjön.
Gyakran az állam hosszúra nyúló keze is benne volt ezekben a látszólagos
öngyilkosságokban. A bűnözőktől hemzsegő zárkában bizony ott voltak az
állambiztonság emberei is. Nehéz volt rájönni, hogy kik azok, mivel volt, hogy
egy évig őket is ugyanúgy verték, mint akárki mást, és ugyanúgy a szarkupac
közepén éltek, mint mi, de aztán kiderült, hogy valójában állambiztonságiak,
akiket azért küldtek oda, hogy információt szerezzenek a börtönben ülő
ellenzékiekről. Volt, akinek egy bizonyos embert kellett megfigyelnie, egy olyan
rabot, akit bár a közönséges bűnözők közé süllyesztettek, komoly politikai
múlttal rendelkezett. Én is ilyen voltam. Miután a munkások részlegébe

226
kerültem, sikerült lelepleznem néhány ilyen állambiztonságit: észrevettem, hogy
bizonyos éjszakákon nem a cellában alszanak, és az őröket ez szemmel láthatóan
nem izgatja. Rájöttem, hogy olyankor engedélyt kaptak arra, hogy
meglátogassák a családjukat. Szinte misztikus lények voltak, mert bármelyik
pillanatban leszúrhattak bárkit. Soha senki nem tudta meg, hogy állambiztonsági
volt a tettes, azt hitték, hogy egy mezei rab, aki leszúrta a társát. Amint
megtörtént a gyilkosság, az állambiztonságist elvitték. A rabok persze azt hitték,
hogy elítélték, és soha többé nem látják majd viszont, de szinte biztos, hogy
ezek után parancsnokhelyettessé vagy valami ehhez hasonlóvá léptették elő.
Akadtak azonban szép számmal olyanok, akik valóban megölték magukat.
Ilyen volt a „Gonosz királynő”, egy meleg fekete rab esete, aki mindig a cella
közepén egyenesítgette göndör fürtjeit. Szörnyen csúf arca volt. Azt mondták,
hogy több embert is megölt. Mindenkit kigúnyolt, még az őröket sem tisztelte.
Ez oda vezetett, hogy agyba-főbe verték, és a szuronyt is megkóstoltatták vele.
Egyszer ebédidőben a Gonosz királynő elővett egy bökőt, amit több mint egy
hónapon keresztül élesítgetett a börtön cementpadlóján. Mindenki azt hitte, hogy
rá akar rontani valakire, de azt mondta, hogy senki ne közelítsen, majd
meglendítette a bökőt, és beledöfte a nyakába. Elvágta a saját torkát. Azóta sem
láttam ehhez foghatót. A melegek óriási lármát csaptak, miközben elvérzett a
börtön udvarán. Patakokban folyt a vér az ürőeréből, a földön vonaglott,
nyakából kiállt a bökő, de kiabált, hogy senki ne merészeljen a közelébe menni.
A „harcosok” remekül szórakoztak, rengeteget nevettek aznap. Végül fogták és
elvonszolták a Gonosz királynő vérben úszó testét. Gondolom, eltemették. Az
őrök szadisták voltak, talán pont e nemes tulajdonságuk miatt választották ki
őket erre a munkára, de az is lehet, hogy a börtön tette őket azzá. Élvezték, ha
bánthattak minket. Volt egy húsz év körüli, orientei fickó, aki teljesen felizgult,
miközben verte a rabokat. Még csak nem is titkolta, sőt élvezettel markolászta

227
hatalmasnak tűnő szerszámát. Lenyűgöző volt látni, hogy miközben épp egy
rabot rugdosott, a nadrág szövete alatt az óriási hímvessző ágaskodni kezdett.
Amikor fegyvert találtak valamelyik cellában, az őrök követelték, hogy a
rabok árulják el, ki a gazdája. Természetesen senki sem köpött, mert az könnyen
az ember életébe kerülhetett. Ilyenkor aztán drákói büntetés következett, amely
elől senki sem menekült. Ki kellett mennünk az udvarra, le kellett tolni a
nadrágunkat, majd az egyik őr fogott egy botot, és súlyos ütéseket mért a
fenekünkre vagy a hátunkra, egészen addig, míg bele nem fáradt. A hetero
férfiak tartották magukat, és nem kiabáltak, de a melegek hangosan
jajveszékeltek. A nagyfarkú orientei teljesen felizgult ettől, szerintem el is
élvezett.
Igazán jól csak akkor lehetett aludni a cellában, amikor ilyen verést
kaptunk, mert senkinek nem volt kedve beszélgetni. Teljesen kimerültünk.
Volt egy Camagüey nevű rab, aki valahogy túl akarta élni a börtönt, ezért
addig ügyeskedett, míg szerzett egy horgot, amire kenyérgalacsinokat fűzött,
majd kilógatta az ágyam melletti ablakon. Verebekre „halászott”, de a szegény
madarak legalább annyira éheztek, mint mi. Néha azért sikerült kifognia egy-egy
fecskét vagy totítnak nevezett apró fekete madarat. Madarakra vadászó halász
volt, aki a tenger helyett a levegőben pecázott. Camagüeynek rendkívül jó
érzéke volt hozzá, hogy mindenkivel jóban legyen, ezért általános tisztelet
övezte. Talán azért volt így, mert ötször próbált megszökni Kubából, de mindig
elkapták. Gyakran készített veréblevest, de soha senki nem zavarta őt, még az
őrök sem. Volt benne túlélési ösztön, volt humorérzéke, és én nagy élvezettel
fogyasztottam az általa készített verébleveseket, amelyek sokat segítettek rajtam.
Ahogy azt már korábban is említettem, a börtönben nem volt szexuális
kapcsolatom senkivel, de volt egy plátói szerelmem, bizonyos Sixto, egy fekete
szakács, aki Kuba keleti csücskéből származott. Egyesek szerint gyilkos volt,
mások szerint az volt minden bűne, hogy titokban leölt néhány tehenet.

228
Mindezek ellenére Sixto megszeretett engem, és gyakran hívott meg enni,
miután végzett a konyhai teendőkkel. Szinte biztos vagyok benne, hogy tényleg
gyilkos volt, mert az olyan típusú munkára, mint amit ő végzett a konyhán, csak
kemény embereket jelöltek ki. Egy gyilkos – akinek a lelkén több emberélet is
szárad – ideális volt arra, hogy szétossza az ételt. Megvesztegethetetlen és
becsületes, akkor sem adott volna egy szem rizzsel sem többet senkinek, ha
életveszélyesen megfenyegetik. Sixto gyakran ült az ágyon, és semmiségekről
beszélt. Megszeretett engem, ahogy én is őt, de soha nem tett semmilyen
szexuális ajánlatot, még egy „lövést” sem kezdeményezett. A lövés igen gyakori
szexuális játék volt a börtönben, amiről, mondhatni, telepatikus tárgyalás útján
„egyeztek” meg a felek. A lövés misztikus dolog volt, leleplezni szinte
lehetetlen. Miután a két rab megegyezett, a passzív fél letolta a nadrágját, míg a
tőle távolabb álló aktív fél maszturbálni kezdett, és amikor elélvezett, a passzív
eltakarta a fenekét. Sixto soha nem kért meg erre. Amikor kiszabadultam a
Morróból, megtudtam, hogy összetűzésbe keveredett egy másik szakáccsal, mert
nem akart még egy kanál levest merni neki, mire a másik szakács fogott egy
hatalmas konyhakést, és végzett Sixtóval.
Az ő halálának ugyan nem voltam szemtanúja, de Ökörfejének igen.
Hírhedt bugarrón volt; azt hiszem, azért csukták le, mert több fiút is
megerőszakolt. Azt mondták, még gyerekek voltak, akiket aztán egy
meszeshordóba dobott, nehogy árulkodjanak a szüleiknek. Ökörfej a halálos
ítéletét várta, de Kubában olykor még a halálos ítéletre is várnia kell az
embernek. Mivel köztiszteletben álló rab volt, a konyhában és a fürdőben is ő
volt a főnök. Amikor a rabok fürödni mentek, ő elbújt egy fal mögé, és onnan
csorgatta a nyálát. Sokan panaszkodtak, és azt mondták, hogy miközben ők
fürdenek, Ökörfej a fal mögött maszturbál. Tényleg így volt, egyszer én is
rajtakaptam. Öreg fickó volt már, de hatalmas farka volt. Az egyetlen öröme az

229
volt, hogy nézte a fiúkat, közben pedig maszturbált. Ez lett a veszte, mivel az
egyik rab rajtakapta, amint őt nézve élvezkedik, mire hátba szúrta egy bökővel.
Ökörfej is rendesen bánt velem. Soha nem beszélt gyilkosságokról vagy
bűntettekről. Sokat beszélt a feleségéről, de soha senki nem jött őt meglátogatni.
Nem volt erőszakos ember. Azok voltak az egyedüli izgalommal teli pillanatok
az életében, amikor a fürdőben, mások fenekét mustrálva kiverte magának.
Csúnyán megfizetett érte, de a testi örömökért szinte mindig drágán meg kell
fizetnie az embernek. Előbb-utóbb minden élvezettel teli percért évekig tartó
szenvedéssel fizetünk. Ez nem Isten, hanem az Ördög bosszúja, aki minden
szépségnek az ellensége. De a szépség mindig is kockázatos volt. A költő Martí
azt mondta, hogy mindazok, aki hordozzák a fényt, magukra maradnak. Én azt
mondanám, hogy azt, aki részese bármilyen szépségnek, előbb-utóbb
tönkreteszik. A nagy emberiség nem tolerálja a szépséget, talán pontosan azért,
mert képtelen nélküle élni. A szörnyű csúfság eszeveszett tempóban közeledik
napról napra.
Ha már a szépségnél tartunk, meg kell említenem azt a fiút, aki szintén a
Morróban raboskodott, és aki maga volt a tökéletes szépség. Úgy tizennyolc
éves lehetett, és állítása szerint azért volt börtönben, mert megszökött a
sorkatonai szolgálat elől, mások azonban azt mondták, hogy drogkereskedő volt.
Egy harmadik verzió szerint megerőszakolta a barátnőjét. Ez azonban teljes
képtelenség volt, mert annak a fiúnak nem kellett erőszakhoz folyamodnia, hogy
valakit megkaphasson, sőt neki kellett erőszaktól tartania. Kisfiúnak hívták,
talán az üde bőre, a hullámos haja és a sima arca miatt, amelyen nem hagyott
nyomot a rettegés. Senkivel sem volt szexuális kapcsolata. Távolságtartó, de
kedves volt. A rabok azonban nem bírták elviselni a szépséget azon a förtelmes
helyen. Az őrök próbálták megnyerni maguknak, de nem adta be a derekát. Ez
már önmagában kockázatos volt.

230
 A Kisfiú ágya a szemközti sorban volt. Nagy örömet okozott, amikor
gyönyörködhettem a testében, és a mesterien faragott combjaiban. Gondolom,
tisztában volt vele, hogy a börtönben milyen veszélyt jelent a szépsége. Olyan
volt, mint egy isten, ahogy az ágyon feküdt. Egyik nap, a sorakozó alkalmával a
Kisfiú nem kelt fel. Hátba szúrták egy fémrúddal, miközben aludt. A rúd vége a
hasán bukott ki. Vastag drótdarabokból készítették a rabok. Valaki bemászhatott
az ágya alá – ami tulajdonképpen egy darab ponyva volt –, majd belemártotta a
fémrudat a Kisfiúba. Senki nem hallott egy mukkot sem, valószínűleg gyorsan
belehalt.
A rabok leginkább ettől a fajta haláltól féltek. Valóságos árulás volt:
éjszaka, alvás közben hátba szúrni az embert. Általában a bosszúkat követték el
így. A Kisfiúak azonban egyetlen bűne volt, mégpedig az, hogy tökéletes
ajkaival gyönyörűen tudott mosolyogni, valamint az, hogy csodálatos testtel és
ártatlan tekintettel áldotta meg az ég.
Elérkezett a nyár, és valósággal tombolt a forróság. A kubai meleg
egyébként is elviselhetetlen, párás és ragadós. De egy vízparti börtönben, ahol
legalább egy méter vastag a fal, nincs semmilyen légmozgás, és kétszázötven
rab van egy cellába zsúfolva, a meleg valósággal borzalmas. Ilyen körülmények
között persze a poloskák és a rühek villámgyorsan szaporodtak, a legyek felhőt
alkotva zümmögtek a levegőben, és a szarszag az addiginál is irtózatosabb lett.
A börtön falain túl az 1974-es karnevál zajlott, végig a havannai Malecón
sétányán. A karnevált, amelyből Fidel a saját tiszteletére rendezett ünnepséget
csinált, július 26-a körül tartották. A börtönben mindenki arra vágyott, hogy
kimehessen, igyon egy üveg sört, és táncolhasson a dobok ritmusára. Erre a
boldogságra vágytak leginkább, de a többségük soha többé nem tapasztalhatta
meg ismét.
A melegek általában saját kis karnevált rendeztek a cellájukban, ahol a
zenét fa- vagy vasdarabokból összetákolt dobok szolgáltatták. A forró cellában

231
rumbáztak, a csúcspont pedig akkor jött el, amikor egyikük énekelni kezdte a
Cecilia Valdés-t. Nagyon jó hangja volt, a szopránja csak úgy visszhangzott a
börtönben: „Igen… Én vagyok Cecilia Valdés.” Az igazat megvallva, sztár
lehetett volna bármelyik musicalben.
A rabok mind lenyűgözve hallgatták azt a meleget, aki Ymac Sumacnak
hívta magát. Gonzalo Roig zeneszerző büszke lett volna, ha tudomást szerez
róla, hogy dalait ilyen kiemelkedően tolmácsolják a börtön falain belül. Az
előadás általában hajnalig tartott, addig, amíg a „harcosok” szét nem verték, és
botjaikkal az emberbe nem fojtották a szót. Ymac Sumacot egyszer véresre
verve vitték ki onnan. Azt mondták, hogy az egyik meleg fickó féltékeny lett rá,
mert ő is elő akarta adni a Cecilia-számot, de nem volt meg hozzá a hangja,
ezért behúzott neki egyet. Soha többé nem láttuk.
Már hat hónapja voltam a Morróban, de még mindig nem került sor a
tárgyalásomra. Voltak olyanok, akik már több mint egy éve voltak ott, anélkül,
hogy tárgyalták volna az ügyüket. Egyik nap szólt az egyik „harcos”, hogy
hívatnak. Fogalmam sem volt, hogy mi lehet az. Néhány őr kíséretében egy
aprócska szobába vezettek, ahol anyám várt rám. Sikerült elérnie, hogy
engedélyezzenek számára egy látogatást. Anyám elindult felém, majd könnyek
közt megölelt. „Micsoda durva szövet, biztos nagyon meleged van benne” –
mondta a rabruhámat tapogatva. Ez a kijelentés sokkal jobban meghatott, mint
bármi más. Az anyáknak megvan az a titkos bája, hogy örökké gyerekként
kezelik az embert. Csöndben megöleltük egymást, közben mindketten sírtunk.
Kihasználtam az alkalmat és megkértem, hogy menjen el a barátaimhoz, akik a
kéziratokat őrzik, és figyelmeztesse őket, hogy legyenek óvatosak. Megígérte,
hogy felkeresi őket. Azt, hogy milyen a börtön, nem mesélhettem el neki, így azt
mondtam, hogy nagyon jól érzem magam, és biztos, hogy hamarosan
kiengednek. Arra is megkértem, hogy többet ne jöjjön látogatni, inkább várja
meg, amíg kiengednek. Mikor felállt, észrevettem, hogy mennyire megöregedett

232
abban a hat hónapban, amíg én börtönben voltam. Összetöpörödött, üde bőre
pedig a múlté volt.
Mindig is úgy gondoltam, hogy az lesz a legjobb, ha anyámtól távol élek,
hogy ne kelljen miattam szenvednie. Talán minden fiúnak el kellene hagynia az
anyját, és a saját életét kellene élnie. Kétféle ego csatája ez: az anyáé, aki
szeretné, hogy olyanok legyünk, mint amilyennek ő elképzelt, és a miénk, amely
a saját vágyainkat szeretné megvalósítani. Az egész életem arról szólt, hogy
anyám elől menekültem: vidékről Holguínba, Holguínból Havannába, majd
Havannából külföldre szerettem volna menekülni. Nem akartam anyám
csalódott arcát nézni, amiért olyan életet élek, amilyet. Bár tanácsai egyszerűek
és gyakorlatiasak voltak, bölcs dolgokat mondott. Csupán két lehetőségem volt:
vagy elhagyom anyámat, vagy olyanná válok, mint ő, és egy szegény, sorsába
beletörődött, frusztrált ember leszek, aki sosem lázad. Arról nem is beszélve,
hogy ehhez el kellett volna fojtanom legbensőbb vágyaimat.
Soha életemben nem éreztem magam annyira egyedül, mint amikor
anyám elment. Miután beléptem a cellába, a többiek rögtön cigit kunyeráltak
tőlem, de olyan fájdalom ült ki az arcomra, hogy mind elhallgattak. Amikor
odaértem az ágyamhoz, észrevettem, hogy valaki ellopta az Íliász-t. Semmi
értelme nem volt nyomozásba kezdeni, hiszen nagy valószínűséggel Homérosz
addigra már köddé vált.
Következő nap a nevemet kiáltották a cella túloldaláról, és közölték, hogy
öt percem van felsorakozni minden holmimmal. Az összes rab az ágyam köré
gyűlt, és megkezdődött a találgatás. Néhányan azt mondták, hogy szabadon
engednek; mások úgy vélték, hogy a hegyekbe küldenek, és a földeken kell
dolgoznom. Megint mások úgy gondolták, hogy egy nyitott börtönbe, vagy a
Cabañába küldenek. Valójában azt akarták, hogy osszam szét köztük a kevés
vagyonomat: a párnámat, a bögrémet és a vizes üvegemet. Camagüey odalépett
hozzám és azt mondta, hogy ilyentájt nem szoktak senkit elengedni, ráadásul

233
nekem még tárgyalásom sem volt. Azt sem tartotta valószínűnek, hogy a
hegyekbe visznek, mert ilyen esetben általában több embert szólítottak
egyszerre. Azt mondta, hogy szerinte az Állambiztonsági Hivatalba visznek.
Bölcs ember volt. Elbúcsúztam az ismerőseimtől, és elosztogattam, amim volt.
Ilyen pillanatokban az eufória és a szomorúság elegye lett úrrá a rabokon, mivel
szinte biztos volt, hogy soha többé nem látták azt, aki elment.
Minden magyarázat nélkül odakísértek egy magánzárkába, és amikor felé
fordultam, az őr lökött rajtam egyet, betuszkolt a zárkába, és elment. Ez volt a
legszörnyűbb hely az egész börtönben. Ide hozták a legkezelhetetlenebb rabokat,
mielőtt kivégezték volna őket. Akik itt kötöttek ki, arra a „botocska” várt – így
nevezték a rabok azt a falra erősített rudat, amelyhez kivégzéskor kötötték ki
őket. Mocskos, földpadlós cella volt, ahol ki sem tudtam egyenesedni, mivel a
belmagasság egy méter volt. Ágy gyanánt egy matrac nélküli vaspriccset tettek
be, a szükségleteimet egy lyukba célozva kellett elvégeznem, és még egy kancsó
víz sem volt, hogy a szomjamat oltsam. A zárka olyan volt, mint a bolhák és
rühek élelmiszerraktára, és mikor megérkeztem, a rovarok üdvözlésképpen
azonnal rám vetették magukat.
A Lenyűgöző világ-ban egy szerzetesről írok, aki rengeteg mocskos
börtönt megjárt, többek között a Morrót is. Amint beléptem ide, elhatároztam,
hogy a jövőben óvatosabb leszek azzal kapcsolatban, hogy mit írok, mert úgy
tűnt, arra kárhoztattam, hogy a saját bőrömön tapasztaljam meg.
Az első nap senki nem jött be hozzám, és nem is hoztak semmilyen ételt.
Mivel a magánzárkából előbb-utóbb szinte mindenki kivégzőosztag elé került,
nem nagyon érte meg etetni bennünket. Még panaszkodni sem lehetett: teljes
volt a magány és a kétségbeesés. Két nappal később hoztak némi ennivalót, és
névsorolvasást tartottak, ami teljesen abszurd volt abban a bombabiztos
cellában, ahonnan senki nem tudott megszökni.

234
 Volt egy rab, aki éjjel-nappal énekelt, és tökéletesen utánozta Roberto
Carlos hangját. Azok a rettenetesen szomorú dalok olyanok voltak a kubaiak
számára, mint a himnusz. Az emberek személyes jajkiáltásaivá váltak. A rab
sokkal őszintébben, sokkal több fájdalommal a hangjában énekelt, mint Roberto
Carlos.
Egy hét elteltével ugyanaz az őr nyitotta ki a cellaajtót, és utasított, hogy
menjek vele, aki odakísért. Ugyanazon az úton mentünk végig, mint egy héttel
korábban. Egy irodába vitt, ahol egy Víctor nevű hadnagy várt rám. Amikor
beléptem, felállt és kezet nyújtott. Sajnálatát fejezte ki, amiért magánzárkába
vittek, de közölte, hogy el kellett különíteni a többiektől, mivel ki fognak
kérdezni, és jobbnak vélték, ha nem kommunikálok senkivel, nehogy felkeltsem
a rabok érdeklődését.
Azonnal rájöttem, hogy mindaz, ami addig történt – az, hogy a Morróba
vittek –, nem más, mint szemfényvesztés. A külföldi közvéleményt akarták
manipulálni azzal, hogy közönséges bűnözőt csináltak belőlem, ugyanakkor az
állambiztonság mindent ki akart szedni belőlem. Azoktól a barátaimtól, akiknek
már volt szerencséjük megismerkedni az Állambiztonsági Hivatallal, tudtam,
hogy mi vár rám: kínzás, a legkülönfélébb megaláztatások, vég nélküli
kihallgatások, míg végül fel nem adom az összes barátom. Erre nem voltam
hajlandó.
A hadnagy folyamatosan beszélt a kedveskedő hangján. Azt mondta, azért
van itt, hogy segítsen, és csak rajtam múlik, hogy az eddiginél is tovább
maradok-e a magánzárkában. Felállt, és a tökét vakargatva fel-alá sétált az
irodában. Gondolom, tudta, hogy meleg vagyok, és úgy próbálta bizonyítani a
férfiasságát, hogy a tökeit vakarászta, miközben hozzám beszélt. Mintha azt
akarta volna üzenni, hogy kettőnk közül ő a férfi. Víctor harminc év körüli,
magas és jóképű férfi volt. Igencsak élveztem a látványt, ahogy ott sétált
előttem, miközben markolászta magát. Valódi megtiszteltetés volt, tekintve,

235
hogy már több mint hat hónapja nem volt semmilyen szexuális kapcsolatom.
Annak ellenére, hogy nagyon le voltam gyengülve, a cellába érve sikerült
Víctorra gondolva maszturbálnom. Kellemes látvány volt: Víctor a tökeit
markolászva közeledik felém, lehúzza a sliccét, mire én fogom, és leszopom.
Aznap kitűnően aludtam.
Víctor egy héten keresztül mindennap meglátogatott a Morróban, hogy
kérdéseket tegyen fel, és közben a tökeit fogdossa. Az állambiztonság szerette
volna tudni, miként sikerült kicsempésznem a kézirataimat, valamint a
Nemzetközi Vöröskeresztnek, az ENSZ-nek és az UNESCO-nak eljuttatott
sajtóközleményimet. A barátaim, Margarita és José óriási médiavisszhangot
keltettek Franciaországban a rólam szóló kampányukkal. A Le Figaro-ban
megjelent egy közlemény, miszerint már öt hónapja nyomom veszett. Az
állambiztonságiakat furdalta a kíváncsiság, hogy ki lépett kapcsolatba az
újsággal, milyen ismerőseim voltak Kubában és külföldön. A nénikém házában
lévő szobámban volt néhány autógumi és gumibelső. Amikor házkutatást
tartottak, a nénikém feljelentett értük a rendőrségen. Ha bárki olyan eszközt
tartott magánál, ami lebegett a vízfelszínen, az bizonyítékul szolgált arra, hogy
az illető szökést akart megkísérelni, amiért akár nyolc év börtönt is kaphatott.
Az én ügyem elég összetett volt. Víctor elmondása szerint egyik este, amikor
még szökésben voltam, felrobbant egy bánya, egy fiatal fiút pedig darabokra
tépett a robbanás. Azt hitték, én voltam a tettes. Tudtak a guantanamói utamról,
és azt akarták, hogy áruljam el, ki segített eljutni oda. Ha bevallottam volna
mindent, fel kellett volna adnom tizenöt-húsz barátomat is, akik azonban
rengeteg mindent feláldoztak értem. Ezt nem tehettem, ezért egy hétig tartó
kihallgatás után ismét megkíséreltem az öngyilkosságot, ami nem volt könnyű a
magánzárkában, ahol nem volt sem egy penge, sem egy cipőfűző.
Éhségsztrájkba kezdtem, de kiderült, hogy a szervezet képes a végtelenségig
kitartani, és gyakran győzedelmeskedik is.

236
 Egyik este darabokra téptem a rabruhám, kötelet készítettem belőle, amit
az ágy vaskorlátjára erősítettem, majd guggolva megpróbáltam felakasztani
magam. Négy-öt óráig függhettem így, mígnem elveszítettem az eszméletem, de
úgy tűnik, nem volt valami nagy gyakorlatom ebben az akasztósdiban, mert nem
sikerült megölnöm magam. A katonák észrevették, miben mesterkedem,
kinyitották a zárka ajtaját, és leszedtek, majd a földre dobtak. Nem sokkal
később megérkezett a börtönorvos – ugyanaz a fickó, aki hat hónappal korábban
ellátott, amikor bevettem a gyógyszereket –, és azt mondta: „Nincs szerencséd.
Nem sikerült.”
Hoztak egy hordágyat. Meztelen voltam, a katonák pedig a pucér
fenekemen viccelődtek. Azt mondták, „dugnivaló”. Az igazat megvallva,
egyáltalán nem néztek ki rosszul azok a katonák. Mind bugarrón volt. Elkezdték
fogdosni a fenekem, miközben a háttérben a halálraítélt rabok röhögése
visszhangzott. Mintegy két órát töltöttem a földön elterülve, szemben a halálra
ítélt rabok cellájával, akik egész idő alatt eufórikus állapotban voltak, hiszen ott
volt egy meztelen ember, elterülve a földön, aki a seggét mutogatta a cellájuk
előtt. Végül bevittek a kórházba, ahol bekötöttek egy infúziót, és gyógyszereket
is kaptam. A következő nap megjelent az orvos, egy igen kegyetlen ember.
Közölte, hogy szerinte már nem sokáig maradok a Morróban, mivel az
állambiztonságiak nem szeretik, ha valaki a vallomástétel előtt lesz öngyilkos. A
harmadik napon megjelent Víctor, két másik férfi társaságában. Parancsolták,
hogy álljak fel és kövessem őket. Kivezettek a Morróból, majd beültettek a G2,
vagyis a hírszerzés egyik járművébe, amelyet teljesen felfegyverzett katonák
kísértek. Hamar áthajtottunk Havannán.

237
Villa Marista

Megérkeztünk Villa Maristába, a kubai Állambiztonsági Hivatal központjába.

Bevezettek egy irodába, meztelenre vetkőztettek, és adtak egy sárga kezeslábast.
Le kellett vennem a régi papucsomat is, kaptam helyette egy újat, majd
leültettek egy ülőalkalmatosságra, ami leginkább villamosszékre hasonlított. A
csukló-és bokarészről szíjak lógtak. Igen, valamiféle trópusi villamosszék
lehetett. Lefényképeztek, és levették az ujjlenyomatomat. Ezt követően felvittek
a második emeletre. Menet közben láttam az apró cellákat, a rabok feje fölött
villanykörte himbálózott, amely éjjel-nappal égett. Ekkor megértettem, hogy ez
a hely rosszabb, mint maga az Inkvizíció.
Megérkeztünk a cellámhoz, a 21-eshez, majd parancsolták, hogy menjek
be. A folyosóra néző aprócska nyílást zárva hagyták, így nem tudtam, hogy
mikor van nappal és mikor éjszaka. A villanykörte folyamatosan égett, a vécé
pedig csak egy lyuk volt. Négy napig nem láttam senkit. A negyedik napon
elvittek egy irodába kihallgatásra.
A Gamboaként bemutatkozó hadnagy megkérdezte, hogy tudom-e, hol
vagyok. Azt feleltem, hogy az Állambiztonsági Hivatal épületében. Ekkor
megkérdezte: „Tudod, hogy mit jelent ez? Azt, hogy eltüntethetünk, sőt akár el
is pusztíthatunk, anélkül, hogy bárki tudomást szerezne róla. Mindenki azt hiszi,
hogy a Morróban vagy, és ott ugyebár nagyon könnyű belehalni egy pofonba
vagy valami hasonlóba.” Természetesen értettem, hogy mire gondol. Ebben a
pillanatban jöttem rá, hogy miért nem egyenesen az Állambiztonsági Hivatalba
vittek, és miért a Morróba. A barátaim mind úgy tudták, hogy a Morróban
vagyok. Sőt még az anyám is, akinek engedélyezték, hogy meglátogasson.
Azért, hogy a saját szemével is megbizonyosodjon róla, valóban ott vagyok. Ha
most úgy döntenek, hogy megölnek, a közvélemény azt gondolja majd, hogy

238
valamilyen bűnöző végzett velem a börtönben. Soha nem jut majd eszükbe az
állambiztonságra gyanakodni.
Nagyon nehéz volt nem belezavarodni a több ezer kérdésbe, amit a
kihallgatás során feltettek. Volt, hogy hajnalban kezdődött, és egész napon át
tartott. Máskor egy hétig nem hallgattak ki, és úgy tűnt, hogy teljesen
megfeledkeztek rólam, de aztán hirtelen megjelentek, és ismét a tiszt elé
vezettek. Ő nem hitte egy szavamat sem. Néha olyan éktelen haragra gerjedt,
hogy elment, én pedig órákra magamra maradtam az irodában, vagy jött helyette
egy másik ember, aki folytatta a kihallgatást.
Rengeteg orosz volt az Állambiztonsági Hivatalnál. Valójában az egész a
KGB irányítása alatt állt, olyan volt, mintha az egyik fiókirodája lenne. A
szovjet tiszteket övezte a legnagyobb tisztelet, és tőlük is féltek a legjobban.
Mindenki úgy haptákba vágta magát előttük, mintha tábornokok lettek volna. Ki
tudja, talán azok is voltak.
Gamboa hadnagy azt sulykolta, hogy magamra maradtam, hogy a
barátaim mind elpártoltak mellőlem, és nincs senki, akire számíthatnék. A
Miguel Barnizhoz fűződő szexuális kapcsolatomról is előszeretettel beszélt.
Először is megkérdezte, hogy van a szeretőm, de nekem fogalmam sem volt,
kire gondol, mert igazság szerint annyian voltak, hogy nem tudhattam, épp kire
céloz. Végül elárulták, hogy Barnizra, majd számos dolgot – többek között intim
részleteket – kérdeztek róla. Nem számított, ha valakit szoros szálak fűztek az
Állambiztonsági Hivatalhoz, akkor is minden információt tudni akartak az
illetőről, hogy aztán fel tudják használni ellene, ha kegyvesztetté válna, vagy ha
el akarnák pusztítani. Semmi mondanivalóm nem volt Barnizról.
„És a Brontë-nővérekről?” – kérdezte egyik délután a tiszt. Ekkor jöttem
rá, hogy Hiram Pratt is egyike volt azon ügynököknek, akik rólam jelentettek,
mert csak ő ismerte ezt a kedves becenevet, amit az Abreu-fivérekre
ragasztottam. A kapitány tudott a barátságunkról, és a Lenin parki

239
összejöveteleinkről. Nem nagyon lepődtem meg azon, hogy Hiram Pratt áruló.
Az után, hogy annyi évet lehúztam abban a rezsimben, láttam, hogy az emberség
miként veszik ki egyesekből, és miként mennek tönkre a túlélésért vívott
harcban. Az árulás olyan sport, amit a kubaiak nagy többsége napi szinten űz.
Miután kijöttem a börtönből, megtudtam, hogy míg bent voltam, az
állambiztonság nyomására Hiram Pratt majdnem minden barátomat felkereste,
és megpróbálta kiszedni belőlük, hogy hol bujkálok. Még az anyámhoz is
elment.
Azon az estén, amikor megtudtam, hogy Hiram spicli, igen levert
állapotban tértem vissza a zárkába.
Egyik nap arra lettem figyelmes, hogy a szomszédos zárkából furcsa zaj
szűrődik át, mintha épp gőz távozna egy szelepen keresztül. Egy óra elteltével
meghallottam a szörnyű üvöltést is. A férfinak uruguayi akcentusa volt, és azt
kiabálta, hogy nem bírja tovább, a halálán van, és állítsák le a gőzt. Abban a
pillanatban megértettem, hogy mit is keres a cellámban az a cső a mosdó felett,
amelynek eddig nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget. Azon keresztül
engedték be a gőzt a teljesen zárt cellákba, amelyek így egyszeriben gőzkabinná
váltak. Olyan volt, mint az inkvizíció, mintha máglyán égették volna el az
embert. A zárt, gőzzel teli zárkában szinte megfulladtak a rabok. De csak
majdnem, ugyanis bizonyos időközönként bejött egy orvos, aki megmérte a rab
vérnyomását, meghallgatta a szívhangját, és így szólt: „Még kaphat egy kicsit.”
Mire a gőz még erősebbé vált, és amikor az ember majdnem szívrohamot kapott,
akkor kivitték a cellából, egyenesen a kihallgatószobába.
A szomszédommal több mint egy hónapon keresztül csinálták ezt.
Ilyenkor megkocogtattam a falat, mire ő visszakopogott. Szép, lassú kivégzés
volt az övé, hiszen nincs az a szervezet, amely a miénkhez hasonló szegényes
koszt mellett kibírná a szüntelen gőzfürdőket. Egy idő után abbamaradt a
sistergés. Gondolom, vagy vallott, vagy meghalt.

240
 Engem a korábbinál is borzasztóbb zárkába szállítottak át. Megértettem,
hogy ez a büntetésem azért, mert nem vallottam a kihallgatásomat végző
hadnagynak. Mindezek ellenére jó hatással volt az ügyemre, hogy a külföldön
élő barátaim beszéltek rólam a nyilvánosságnak. Bár továbbra is fenyegettek,
érezni lehetett, hogy félnek a nemzetközi közvéleménytől. A cellámat
természetesen nem hagyhattam el, de azt akarták, hogy tegyek vallomást,
amelyben kijelentem, hogy forradalomellenes vagyok, hogy íróként megbántam
az ideológiai elhajlásomat, hogy kiadtam a műveimet, és azt, hogy a Forradalom
különösen igazságosan bánt velem. Tulajdonképpen olyan vallomást akartak,
ami felért egy megtéréssel, és amely természetesen egyúttal azt is jelentette
volna, hogy a továbbiakban nekik dolgozom, és optimista könyveket írok. Egy
hetet kaptam arra, hogy átgondoljam. Én semmiképpen nem akartam
megtagadni magamat. Nem éreztem úgy, hogy bármit is szégyellnem kellene, de
három hónap raboskodás az állambiztonságnál elég volt ahhoz, hogy aláírjam a
vallomást.
Ez természetesen csak a gyávaságomat és a gyengeségemet bizonyítja.
Kétségkívül nem túl kemény fából faragtak. Világos, hogy esetemben a félelem
a morális elvek fölött állt. De vigasztalt a tudat, hogy abban a közleményben,
amelyet a Lenin parkban írtam, és amelyet a Vöröskeresztnek, az ENSZ-nek, az
UNESCO-nak és sok egyéb szervezetnek elküldtem, valós vádakat fogalmaztam
meg a Castro-rezsimmel szemben. Akkor az igazságot írtam meg, annak
ellenére, hogy tudtam, egyszer majd talán meg kell tagadnom az egészet.
Tudtam, hogy elkövetkezhet ez a pillanat.
Amikor közöltem a tiszttel, hogy kész vagyok megírni a vallomásomat, ő
maga adta a papírt és a ceruzát a kezembe. A vallomásom igen hosszú volt.
Meséltem az életemről, a homoszexualitásomról – amelyért gyaláztam magam –
, arról, hogy miként lettem forradalomellenes, az ideológiai elhajlásaimról és az
átkozott könyveimről, amelyekhez hasonlókat soha többet nem írok.

241
Megtagadtam az egész életemet, és hangsúlyoztam, hogy csak egy reményem
van, ha csatlakozom a Forradalomhoz és éjjel-nappal érte dolgozom.
Természetesen kértem, hogy utaljanak be rehabilitációra, ami egyet jelentett a
munkatáborral. Megfogadtam, hogy a kormánynak dolgozom, és optimista
regényeket írok. Továbbá ódákat zengtem azokról a spiclikről, akik beárultak.
Leírtam, hogy milyen nagyszerű emberek, és mindig is hallgatnom kellett volna
rájuk. Portuondo, Guillén és Pavón egyszeriben mind hősök lettek.
Kihasználtam az alkalmat, hogy elmondjak minden rosszat, amit csak Hiram
Prattról tudtam, de nem igazán foglalkoztak vele, mert Pratt értelmiségi
körökben és a havannai alvilágban végzett informátori tevékenysége bizony
sokat ért.
Miután megírtam a vallomást, a tiszt lassan és érthetően felolvasta. Három
nappal később megjelent a cellámnál, és gratulált. Euforikus öröm ült ki az
arcára, nyilvánvaló volt, hogy nagy volt rajta a nyomás a felettesei részéről, akik
azt akarták, hogy minél hamarabb írjam alá a vallomást, és távozzam. Később
megtudtam, hogy a külföldi lapok azt írták, eltűntem, és egyik havannai
börtönben sem bukkannak a nyomomra. Épp ideje volt, hogy az
állambiztonságiak elengedjenek, és visszavigyenek a Morróba, hiszen már négy
hónapja nem hallattam magamról.
A vallomásomban persze nem említettem meg senkit, aki Kubában élt –
és akinek így árthattam volna –, de a külföldi barátaimat sem. Az egész arról
szólt, hogy forradalomellenes egyén vagyok, aki kicsempészte és megjelentette
a kéziratait külföldön. De megbántam, és megígértem, hogy többé nem lesz
kapcsolatom a nyugati világgal, és soha egy sort sem írok a kubai Forradalom
ellen. Arra is ígéretet tettem, hogy helyrehozom a szexualitásomat.
Miután aláírtam a vallomásomat, visszavittek a cellámba. Nem sokszor
éreztem magam annyira nyomorultul, mint akkor. Még körülbelül tizenöt napot
töltöttem ott, mielőtt visszavittek volna a Morróba. Jelenésem volt Gamboa

242
előtt, de ott volt Víctor hadnagy is, aki egyszerre dühösnek és a szívélyesnek
tűnt. Egyikük sem gondolta, hogy őszinte a vallomásom, de nem is várhattak
ilyesmit egy kínzókamrában.
Egész végig erősködtek, hogy ismerjem be két kiskorú megrontását, a két
bűnözőét, akik ellopták a ruháinkat, amikor Coco Salával a tengerparton
voltunk. Coco Salá természetesen soha nem került börtönbe, mivel az
állambiztonságiak informátora volt. Miután felfedte magát a kapitányságon,
engem rács mögé dugtak, ő azonban szabadon távozott.
Minden arra utalt, hogy végül egy súlyos bűncselekmény, kiskorúak
megrontása miatt kell bíróság elé állnom. Még erőszakot is emlegettek. Tudták,
hogy ha valamilyen bűncselekmény miatt ítélnek el, megússzák a nemzetközi
botrányt. Én viszont azt tudtam, hogy ha lecsuknak legalább nyolc évre, teljesen
megsemmisítenek és elszakítanak az irodalmi élettől.
A vallomástételt követő napokban az őrök egyike néha kinyitotta az
ajtómon lévő reteszt, és beszédbe elegyedett velem. Gondolom, Gamboa
hadnagy utasítására tette. Volt, hogy a jóképű mulatt férfi egy órát is
beszélgetett velem. Közben meg-megvakarta a tökeit, amitől én csak
felizgultam. Gyakran előfordult, hogy míg ő az ajtóm előtt mászkált, én
maszturbáltam.
Egyik este épp aludtam, amikor bejött a cellámba, és gyufát kért. Honnan
is lett volna gyufám azon a helyen? Öt percig beszélgettünk, majd kiment. Talán
így próbált meg felzaklatni. Attól az estétől kezdve azt álmodtam, hogy bejön a
cellába és szeretkezünk. Talán azt is tudta, hogy őt nézve maszturbálok. Talán
még szórakoztatta is. A beszélgetéseink mindenesetre egyre hosszabbra nyúltak,
és addig tartottak, míg át nem helyezték.
A vallomástétel előtt volt egy hű társam: a büszkeségem. A vallomástétel
után azonban nem maradt semmim, többé nem volt bennem lázadás, és a
méltóságomat is elvesztettem. Ráadásul azt mondtam a hadnagynak, hogy

243
amiben lehet, együttműködöm velük, és ha kérik, kész vagyok részt venni egy
nyilvános eseményen, ahol előadom az egész vallomásomat. Arról nem is
beszélve, hogy a vallomástétel azt jelentette, hogy mostantól akár fizikailag is
végezhetnek velem.
Magamra maradtam a nyomorúságommal. Senki nem vigasztalhatott meg
a zárkában. Mindennek tetejében az volt a legrosszabb, hogy miután elárultam
önmagamat, és szinte mindenki más is elárult engem, tovább kellett élnem.

244
Ismét a Morróban

Végül visszavittek a Morróba, a tízes cellába. Itt voltak a leghosszabb büntetésre

– negyven-ötven évre – ítélt rabok, akik számos bűncselekményt követtek el.
Nem sok emberség maradt azokban a megkérgesedett szívű elítéltekben. A
verébvadász is ott volt. Egyik alkalommal, látogatási idő alatt egy őr odament
hozzá, és irgalmatlanul megrugdosta. A vadász már öreg volt, nehezen tudott
mozogni, de a verés után még le is bénult. Persze kerekesszék nem volt a
börtönben, így vagy feküdt, vagy egy kis padon üldögélt, ahonnan kúszva ment
a fürdőig. Nem tudom, mi lett vele, amikor otthagytam a Morrót, még
ugyanilyen állapotban volt.
Mivel ezek a rabok már semmit sem várhattak az élettől, a szexuális
kapcsolatokat sem övezte akkora titok. Emlékszem egy fekete, meleg fickóra,
aki egyszer így szólt: „Itt dugni kell, nincs mese.”. Ő maga is így tett, a
lepedőből egy sátorféleséget húzott fel az ágyán, ahol hatalmas menetek
kezdődtek. A férfiak sorban álltak, hogy lefeküdjenek vele. Néha, egy-két szál
cigarettáért másoknak is kiadta a lepedőkből felhúzott kis szerelmi fészket.
A cellába gond nélkül be lehetett juttatni kokaint és marihuánát is. Úgy
tűnt, a rabok már régóta üzleteltek az őrökkel, így tudták, hogy kell elintézni. Az
üzletet általában készpénzzel bonyolították, amikor a rokonok látogatóba jöttek.
Mivel megígértem, hogy jó útra térek, egyszer csak áthelyeztek a hatos
cellába, amely a munkásoké volt. Bár alig volt levegő a több száz rabot
elszállásoló cellában, egy előnye mégis volt, mégpedig az, hogy a szabadban
dolgozhattunk. Az udvarban, vagy a Morró tetején zajlott a munka. Ettől
kevésbé volt unalmas az élet, és kisebb volt annak az esélye, hogy végeznek az
emberrel. A cellában sok más olyan rab is volt, aki hozzám hasonlóan aláírta a
vallomást, és egész addigi életét megtagadta. De ott voltak Fidel Castro emberei
is, akik valamilyen bűncselekményért ültek. Többek között egy hadnagy, akit

245
huszonnégy évre ítéltek, amiért megölte a feleségét és annak szeretőjét, de nem
sokkal később szabadon engedték.
Nem mondhatni, hogy a munkások cellájában különösebben barátságos
lett volna légkör; folyton az árulás réme fenyegetett. Szinte mindenki spicli volt,
aki bármiért képesek volt felnyomni a többieket: ha valakinek szexuális
kapcsolata volt egy férfival, azonnal beköpték, csakúgy, mint azt, aki illegális
anyagot juttatott be a cellába, vagy füves cigit szívott (majdnem mindenki erről
álmodozott). Gond nélkül feljelentették a másikat, ha úgy vélték, hogy
valamilyen hasznuk származik belőle.
Én tíz-tizenkét rabbal dolgoztam mosófiúként. Egy Rafael nevű
könyörtelen őr felügyelte a munkánkat. Kimentünk a Morro udvarára, ahol
vizeshordókat állítottak fel. Minden katona és tiszt egyenruháját nekünk kellett
kimosni. A rabok ruháját természetesen sosem mosták, de néha kihasználtuk az
alkalmat, és amikor Rafael nem nézett oda, egy szál gatyában ácsorogva gyorsan
kimostuk a ruháinkat.
Onnan legalább láthattuk Havannát és a kikötőt. Eleinte dühösen néztem a
várost, közben pedig azt mondogattam magamnak, hogy végtére is Havanna sem
más, mint egy börtön. De aztán egyre nagyobb nosztalgiával gondoltam arra a
másik börtönre, ahol legalább szabadon lehetett sétálni, és mást is lehetett látni,
mint kopaszra nyírt, kék ruhás embereket.
Egy nap láttuk a tetőről, amint egy rab kötelet erősít a szögesdrót
sövényre és szép lassan leereszkedik a mélybe. Szökni próbált. Lemászott a
kötélen, de amikor elérte a kötél végét, még vagy száz méter választotta el a
talajtól. Leugrott, de ahogy a földbe csapódott, mindkét lábát eltörte. Kúszva
próbált meg elérni a tengerpartra, de az őrök, egyszerű szadizmustól vezérelve –
hiszen annak a szerencsétlennek semmi esélye sem volt megszökni – belelőttek
egy sorozatot. Mindez látogatási időben történt, ezért a családtagoknak órákig
bent kellett maradniuk, amíg ki nem derült, hogy ki hozta be a kötelet.

246
 Rengetegen próbáltak megszökni a Morróból. Minden rab arról
álmodozott, hogy sikerül meglépnie a börtönből. Egyszer valaki sikerrel járt,
minket azonban egy hónapig büntettek érte. Az őrök szemében szörnyű
sértésnek minősült, hogy valakinek sikerült megszöknie. Később megtudtuk,
hogy elkapták a rabot. Várható volt, hogy így lesz, hiszen Kubában olyan
rendkívül hatékony megfigyelőrendszert hoztak létre, hogy nem volt egyszerű
szökevényként élni.
Amikor visszahozták a férfit, sérülések és ütlegelés nyomai borították. A
celláink előtt vezették körbe-körbe, közben pedig rugdosták és ütötték. Meg
akarták mutatni, hogy mi vár ránk, ha szökni próbálunk. Annak az elítéltnek, aki
megszökik, még több évet varrnak a nyakába. Ennek ellenére mi továbbra is a
szökésről álmodoztunk, néha már-már a delírium határán.
Volt egy rab, aki arról álmodozott, hogy a családja hoz neki egy
luftballont, amelyet ő ott helyben felfúj, és elrepül vele az Egyesült Államokba.
Mások arra gondoltak, hogy civilbe öltözve menekülnek el, ami persze teljesen
lehetetlen elképzelés volt.
Amikor elérkezett a per napja, az első meglepő részlet az volt, hogy a
kiskorú fiúk, akiket állítólag megrontottam, több mint száznyolcvan centi magas
felnőtt férfiak voltak. Ennek ellenére tiszta sor volt, hogy az ügyész és a bíró el
akar ítélni. Következett az általam állítólag megerőszakolt fiúk egyikének a
meghallgatása. Iskolai egyenruhát viselt, a haját oldalt választotta el, mint a
kisiskolások. Úgy festett, akár egy kisangyal. De amikor megkérdezték tőle,
hogy volt-e köztünk szexuális kapcsolat, nemmel válaszolt. Megismételték a
kérdést, mire rám nézett, és elismételte a választ. Ez a fiú volt a koronatanú az
ellenem felhozott legsúlyosabb vádban. A bíró mérgében hirtelen talpra ugrott,
és a következőt kérdezte: „Jó, de akkor leszopott vagy sem?” A fiú ismét
nemmel felelt.

247
 El sem tudom képzelni, hogy mi lelte. Az állambiztonság biztos
megdolgozta, hogy azt vallja, bűnös vagyok, de aztán mégsem tette. Talán az
utolsó pillanatban nem engedte a méltósága, vagy berezelt, vagy csak
megsajnált. Az is lehet, hogy a férfiassága nem engedte, hogy ellenem valljon,
nem akarta, hogy beszennyezze a múltját. Csupán annyit mondott, hogy valaki
ajánlatot tett neki, hogy menjenek el egy házba, és töltsenek el ott egy kis időt.
A bíró megkérdezte, hogy ki tette neki az ajánlatot, mire a fiú teljesen váratlanul
megfordult, és Coco Salára mutatott. A bíró ismét vérben forgó szemmel nézett
rá, és újra feltette a kérdést, de a fiú megint Coco Salára mutatott. A bíró olyan
gyűlölettel teli pillantást lövellt felém, amilyet még soha nem láttam.
Hátra volt a második tanú vallomása. Ő fiatalabb volt, Coco és én is
lefeküdtünk vele. A tanúvallomása az előzőnél is szűkszavúbb volt. Azt mondta,
hogy ő nem tudott semmiről, a barátja hívta fel azzal, hogy két buzi ajánlatot tett
neki, mire ő azt javasolta, hogy hagyja őket a fenébe, és így nem is ment sehova.
A bíró ettől még inkább dühbe gurult. Hazugnak nevezte a két fiút, fenyegetőzni
kezdett, hogy hamis tanúzásért akár el is ítélheti őket, de ők szilárdan
ragaszkodtak a meséjükhöz.
A bíró mindezek ellenére hosszú szónoklatot tartott, azt mondta, hogy
erkölcstelen, forradalomellenes alak vagyok, akit továbbra is kiskorúak
megrontásáért kell elítélni. A védőügyvédem annyira megrémült az
állambiztonság fenyegetéseitől, hogy alig szólalt meg. A bíróság nem tudott
ítéletet hozni, így, míg Coco Salá szabadon távozott, engem visszavittek a
Morróba.
Az őrök, akik elkísértek a bíróságra, gondoskodtak róla, hogy a börtönben
mindenki megtudja, hogy kiskorúak megrontásával vádolnak – na meg azzal,
hogy leszoptam őket –, mire rám ragasztották a Kisborjú becenevet. Attól
kezdve rengeteg ajánlatot kaptam a munkások cellájában, de én
elővigyázatosságból továbbra sem mentem bele semmibe.

248
 Egyszer ott állt a Morro tetején egy húsz év körüli, fiatal szőke fiú, aki
egyszer csak elővette a szerszámát, és a tengert nézve maszturbálni kezdett.
Intett, hogy menjek közelebb, de én nem mertem. Csak néztük egymást, majd
elélvezett, átadva minden életerejét a hullámoknak.
A tankör is a tetőn volt. Itt monoton hangon felolvastuk Fidel Castro
értekezéseit, és egyetértettünk minden egyes szavával. Az órák általában
fennakadás nélkül zajlottak, egészen addig, míg meg nem jelent a tetőn néhány
fiatal, akik Jehova tanúinak vallották magukat. Azért csukták le őket, mert
megtagadták a kötelező sorkatonai szolgálatot. A tiszt odanyújtotta az egyik
fiatalnak a Granma egyik számát – amelyben persze megtalálható volt Fidel
aktuális értekezése –, és parancsolta, hogy olvasson fel belőle. A fiú megtagadta,
mondván, a vallása tiltja, hogy felolvassa a szöveget. A tiszt erre megverte a
puskatussal, ledöntötte a földre, majd egyszerre rugdalta és ütötte a puskatussal
a fejét, a gyomrát és a bordáit. Annyira megverte, hogy a többi tiszt odarohant,
és kérte, hogy hagyja abba, mert még megöli. A tiszt erre odaadta az újságot a
másiknak, és parancsolta, hogy kezdjen el olvasni. A fiú megállás nélkül
remegett és sírt, miközben olvasott. Ennek már tizenöt éve, de azóta sem tudom
kiverni a fejemből azt a fiút.
A jehovistákon kívül mások is felléptek az igazságtalanságok ellen.
Emlékszem egy fiatal, fekete fiúra, aki több mint egy hétig üvöltött a börtön
udvarán: „Le Fidel Castróval! Castro, a kurva anyádat, te gyilkos áruló!” Az
őrök erre megjelentek, agyba-főbe rugdosták és verték a puskatussal. Hiába
kötözték meg, ő tovább szidta Fidel Castrót, azzal a kubaiakra jellemző
gyűlölettel, amellyel az egyik pillanatban még csak az ember anyját szidják, de a
következőben máris lebuzizzák az őket sértegetőt. Soha senkit nem láttam, aki
olyan mérges lett volna a diktátorra, mint ő. Az őrök nem tudták, mi mást
tehetnének azon kívül, hogy jól megverik.

249
 Az állambiztonságiak egy teljes hétig törték a fejüket, hogy mihez
kezdjenek. Végül fogták a fiút, odaszíjazták egy hordágyhoz, beinjekciózták,
majd azt mondták, hogy őrült, és elvitték egy elmegyógyintézetbe. Bizony,
őrültség bátornak lenni, de nemes őrültség.
Egyik nap megparancsolták, hogy menjek a Morro kapujához, vagyis a
gereblyéhez, ahogy mi neveztük. A rabok ismét azt hangoztatták, hogy ez
biztosan azt jelenti, szabadon engednek, és kérték, hogy adjam nekik
mindenemet, hiszen úgyis hamarosan kint leszek. Végül kiderült, hogy nem a
szabadságomat, hanem az ítéletemet kaptam kézhez. Mivel kiskorúak
megrontásáért nem tudtak elítélni, két év börtönt kaptam közszeméremsértésért.
A hatalom szolgái még egy olyan országban is kénytelenek betartani a saját
szabályaikat, mint Kuba. Pontosan ezért nem tudtak húsz vagy harminc évet a
nyakamba varrni. Úgy éreztem, győztem.
Az ítéletet tartalmazó dokumentummal a kezemben tértem vissza a
cellába. Amikor a rabok meglátták a vékony papírt, amire az ítéletet gépelték,
örömükben ugrálni kezdtek. „Add oda a papírt, had tekerjünk belőle egy
staubot”. Bedobtam a rácsokon keresztül az igazságügyi minisztérium hivatalos
levélpapírját, ők meg tekertek belőle egy cigit, amit szép lassan szívták el aznap
délután.
Másnap az állambiztonságiak eljöttek értem, hogy elvigyenek a Villa
Maristába. Gamboa és Víctor hadnagy már ott vártak, utóbbi rettentő mérgesnek
tűnt. Megkérdezte, hogy tudok-e már az ítéletemről, mire én szinte nevetve
mondtam, hogy igen, tudom, hogy két évet kaptam. Úgy tűnt, hogy Víctort
bármelyik percben megütheti a guta. Gamboa próbálta nyugtatgatni, mondván,
ez nem a végleges ítélet, csak előzetes döntés. Én azonban igyekeztem
felvilágosítani, hogy az bizony már a végleges ítélet.
Ha nem akarták elfogadni az ítéletet, csupán egy lehetőségük maradt:
valamilyen politikai ügyet kell felhozni ellenem.

250
 A cellámba visszatérve ismét láttam a mulatt fiút, aki gyakran beszélgetett
velem a kukucskálón keresztül. Nagyon kedvesen köszönt. Ő is élvezte a
beszélgetéseinket, talán húzta is az időt, hogy a gyönyörű lábát nézve
kényelmesen befejezhessem a maszturbálást.
Ez alkalommal nem sokáig voltam az állambiztonságiaknál. Három nap
múlva Víctor és Gamboa imét behívattak. Teljesen másképp festettek, mint a
legutóbbi találkozásunk alkalmával, és fülig érő mosollyal üdvözöltek. Azt
mondták, nagyon örülnek, hogy a büntetésem mindössze két év, hogy részt
veszek a rehabilitációs programban, és együttműködöm velük.
Közölték, hogy az első feladatom listát írni a Forradalom ellenségeiről,
mire mondtam, hogy nagyon szívesen megteszem. Adtak egy papírlapot, amire
felírtam az állambiztonság összes ügynökének a nevét, aki valaha jelentett
rólam. Egész pontosan tudtam, hogy kik azok, mert láttam a listát, amit az
ügyvéd mutatott nekem. Bienvenido Suárez, José Martínez Matos, Otto
Fernández és még sokan mások, akik pusztán gonoszságból köptek be másokat.
Ilyen volt a Forradalmi Védelmi Bizottság körzeti elnöknője is, aki abban a
negyedben volt főnök, ahol laktam. Persze felírhattam volna Coco Salát, Hiram
Prattot vagy a nénikémet is, de nem tettem. Valahol mélyen ők is a rendszer
áldozatai voltak. Miután összeállítottam a listát, ismét elvittek a Morróba, és azt
ígérték, hogy nemsokára átvisznek egy tanyára, és megkezdődik a
rehabilitációm.
Amikor megérkeztem a börtönbe, ismét a tízes számú cellába vittek.
Rossz előjelnek véltem. Nyilvánvaló volt, hogy az állambiztonságiakat nem
győzte meg a megtérésem, és a lista sem nyerte el a tetszésüket.
Mindenki rettenetesen éhezett abban a cellában. Volt egy szakács, akinek
az egyik zsebe mindig tele volt kenyérrel. Volt, hogy azokkal a cipókkal
álmodtam, sőt ha lehetőségem adódott, meg is fújtam egyet-egyet, és egyszer
olyan erővel haraptam rá, hogy beletört a két műfogam. A börtönbeli évek egyik

251
legkétségbeejtőbb pillanata volt: noha odabenn senkivel nem volt szexuális
kapcsolatom, igyekeztem sokat mosolyogni, és fontos volt, hogy kellemes
legyen a megjelenésem. Most, hogy hiányzott a két szemfogam, még
mosolyogni sem tudtam. Egész nap azon ügyködtem, hogy visszahelyezzem
valahogy a fogakat a csonkhoz, és néha sikerült is, de amint beszélni kezdtem,
kiestek.
Foghíjas mosolyomnak köszönhetően még rosszabb lett a hírem. Már
nemcsak egyszerűen Kisborjú voltam: én lettem a Fogatlan Kisborjú.
Ebben a szörnyű helyzetben ismertem meg Rogelio Martínezt, aki szintén
ott raboskodott, egyébként meg verseket írt. Felnézett rám, mert tudta, hogy író
vagyok. Ő vezette a katalógust a rabok aktáiról, ebben mindenkinek az ügye
részletesen le volt írva. Esténként szólt, hogy segítsek katalogizálni, így
elengedtek vele. Volt egy irodafélesége, és még az udvaron is sétálhatott. Bár
nem volt orvos, fehér köpenyt hordott.
Valójában azért kért el, hogy felolvassa a verseit – régimódi szerelmes
költeményeket –, amelyek sajnálatos módon igen pocsékak voltak. Mind
szirénekhez hasonlító nőkről szólt, akik a tetejében még el is árulták őt.
Rímekbe szedett erotika és giccs keveredett a firkálmányokban. Ugyanakkor
örömünnep volt kiszabadulni a cellából, és együtt lenni a szegény fiúval, akinek
csupán közönségre volt szüksége. Néha még egy tál éltelt is sikerült szereznie,
és az irodalmi est közben meg is vacsoráztunk.
Olykor a patkányokkal szórakoztunk, amik a rögtönzött iroda rácsainál
tartottak gyülekezőt esténként. Soha életemben nem láttam annyi patkányt, és
azóta sem láttam méretesebb példányokat. Némelyikük nagyobb volt, mint egy
termetes görény. A több száz patkány akkora felfordulást okozott, hogy a költő
néha megszakította az olvasást, csak hogy az állatok játékát figyelje.
Víctor hadnagy néha meglátogatott. Tőle tudtam meg azt is – majd’ meg
pukkadt a dühtől, amikor közölte –, hogy a regényem, A hófehér borzak

252
kastélya megjelent Franciaországban és Németországban. Ugyan megmutatta az
egyik példányt, de meg sem érinthettem.
Az, hogy kiadták a regényt, annak a jele volt, hogy létezem, és ez
rettenetesen bosszantotta őket. Ráadásul az Európában élő barátaim kampányba
kezdtek, mert semmit nem tudtak rólam. Víctor ezért íratott velem egy levelet a
francia szerkesztőmnek, amelyben le kellett írnom, hogy tökéletes egészségnek
örvendek, és talán hamarosan hazamehetek.
Gyakran hívtak a kapuhoz. Ilyenkor össze kellett szednem minden
holmimat, és a többi rabbal együtt hosszú sort kellett végigállnom, csak hogy az
utolsó pillanatban ellenőrizzenek valami kártyát, és megállapítsák, hogy a
többiekkel ellentétben mégsem hagyhatom el a Morrót. Ezt követően két-három
betörhetetlen rabbal egyetemben visszakísértek a tízes számú cellába, ami
néhány napon belül megtelt az újonnan érkezőkkel.
A cellából látni lehetett, amint a névsorolvasás után néhányan elhagyják a
börtönt. Ők az állambiztonság ügynökei voltak, akik raboknak adták ki magukat.
Egyik nap mindenkit felszólítottak a tízes cellában, hogy menjen az
ajtóhoz, majd átszállítottak minket az egyes számú cellába, amely a föld alatt
volt, a magánzárkák fölött. Nem tudom, mivel szolgáltunk rá, mindenesetre a
Morro legnyirkosabb részlegében kötöttünk ki. Dagály idején a víz egészen a
lábunkig ért.
Ekülönítettek egy csoportot, majd elszállították őket, hogy a Combinado
del Estében dolgozzanak, egy olyan modern börtönben, ahonnan képtelenség
volt megszökni. Én azonban maradtam, és belekapaszkodtam minden ingerbe,
ami segített túlélni.
Egyik nap meglátogatott Norberto Fuentes, ami igen furcsa volt, mert
csak a legközelebbi családtagok, a rabok anyja, gyerekei és testvérei jöhettek
látogatóba. Norberto azt mondta, hogy egy a Morróban dolgozó rokona intézte
el. Elhozta Lisandro Otero egyik regényét, valamint egy zacskó zabpelyhet.

253
Természetesen tudtam, hogy az állambiztonságnak dolgozik, és a látogatását is a
hivatal intézte el, abban a reményben, hogy majd megvallom Norbertónak, hogy
meg akarok szökni az országból. Én persze mindannak az ellenkezőjét
mondtam, amit valójában éreztem, és ismét hangsúlyoztam, hogy mást sem
akarok, mint felkapaszkodni a Forradalom vonatára. Norberto átölelt, és azt
mondta, biztos, hogy hamarosan szabadon engednek, és hogy nagy változások
mennek végbe a kubai kultúrpolitikában.
Ennek ellenére még hosszú hónapokat töltöttem a Morróban. Néha
levetítettek egy-egy borzasztó szovjet filmet. A vetítéseket egy rettenetesen
mocskos cellában tartották, ahol a rabok a földre vizeltek, úgyhogy egymás
vizeletében üldögélve néztük a filmeket. Soha nem voltam annyira magányos,
mint akkor.
Egyik este az őrszolgálatra beosztott „harcos” szólt, hogy vegyem a
holmimat, és menjek a gereblyéhez. Ezt már annyiszor eljátszották velem, hogy
gépiesen, reménykedés nélkül készülődtem, noha bármit szívesebben elviseltem
volna, mint hogy egy nappal is többet kelljen abban a földalatti tömlöcben
töltenem. A gereblyénél Torres hadnagy várt rám, egy hájas, pattanásos, mulatt
fickó, igazi bűnöző, aki abban lelte örömét, ha megalázhatta a rabokat.
Gonoszságának híre ment az egész börtönben. Kígyó szemeivel rám nézett, és
azt mondta, hogy ő maga visz el engem az átnevelő tanyára.
Egy rabruhával teli táska volt nálam, amit még a mosodai időkből
mentettem meg. „Nézzenek oda, hogy meggazdagodtál. Amikor behoztak, még
semmid sem volt, most meg egy nagy bőrönddel távozol” – mondta Torres nem
kevés iróniával a hangjában, majd elindultunk az autójához. Hátra akartam ülni,
de azt mondta, hogy nyugodtan üljek mellé az anyósülésre. Beindította a kocsit,
és átszeltük Havannát. A Morróban töltött hosszú idő után egész Havanna
ragyogott. Már nem láttam, hogy le lenne pusztulva: tiszta volt és csillogó.

254
 Amikor megérkeztünk a Huszadik utca és a miramari Ötödik sugárút
sarkára, az út mentén ültetett egyik hatalmas fa közelében megláttam a kövér,
sápadt és vigasztalan Heberto Padillát. Maga volt a pusztulás. Őt is sikerült
„rehabilitálni”, és most úgy suhant a fák között, akár egy kísértet.

255
„Nyitott” börtön

Egy úgynevezett nyitott börtönbe értünk, amely Miramar mellett, a Flores

negyedben volt. Torres jelzett a börtönőrnek, majd valamit a fülébe súgott.
Bementünk az épületbe, ahol új rabruhát és egy matracot kaptam. A börtön a
tengerparton volt, még egy kis móló is tartozott hozzá, ahova kisétálhattak vagy
leülhettek a rabok. Nagy változás volt a korábbiakhoz képest.
Végre lezuhanyozhattam a tengerparton elhelyezett deszkaemelvényen.
Kinyitottam a számat, és hagytam, hogy a víz átjárjon és megtisztítson, mire a
műfogaim ismét kilazultak, és beleestek a tengerbe.
Másnap hajnalban ébresztettek, névsorolvasást tartottak, majd elvittek
dolgozni. A munka tulajdonképpen abból állt, hogy házakat építettünk a
szovjeteknek, pirkadattól egészen este nyolcig-kilencig. Egy Rodolfo nevű
kőműves segédjeként dolgoztam. Negyven év körüli férfi volt, a Forradalom
kitörésekor a Castro elleni lázadókat segítette, amiért halálra ítélték, de végül
harminc év börtönre módosították a büntetését.
Sokakat ítéltek harminc évre, és már közel tizenötöt leültek belőle, de
rendkívül megöregedtek a kényszermunka miatt. A rendszer tönkretette az egész
életüket: tizennyolc évesen kerültek be a rácsok mögé, sokan közülük már
majdnem betöltötték a negyvenet, és még mindig hátra volt a büntetésük fele.
Csupán vasárnap délután pihenhettünk, vendégek pedig tizenöt naponta
jöhettek látogatóba. Egyik alkalommal megjelent Juan Abreu. Nem tudta
visszafojtani a sírást, amikor meglátott rabruhában és kopaszra nyírt fejjel.
Igyekeztem megvigasztalni, és kértem, hogy legközelebb hozza el az Íliász-t,
hogy befejezhessem. Ahogy Abreu elment, megérkezett Norberto Fuentes.
Nagyon derűlátó volt, azt mondta, jól nézek ki, és hogy biztos csak néhány
hónapot kell ott töltenem. Természetesen én is nagyon optimistán nyilatkoztam,

256
és megígértem neki, hogy amint kikerülök, annak szentelem az életem, hogy
verseimben Fidel Castro Forradalmát éltessem.
Következő látogatása alkalmával Juan Abreu elhozta az Íliász-t. Amint
elment, nekiláttam az utolsó éneknek, amit a letartóztatásom miatt még a Lenin
parkban nem tudtam befejezni. Ahogy elolvastam az utolsó sorokat, sírva
fakadtam. A bebörtönzésem óta nem sírtam így. A mellettem alvó Rodolfo nem
érette, mi sírnivaló van azon, hogy befejeztem egy könyvet, és minden erejével
igyekezett megvigasztalni. Azt mondta, ne aggódjak, legközelebb biztosan eljön
és meglátogat az édesanyám, és hogy nincs miért sírnom, hiszen hamarosan
szabadon engednek.
A zuhanyzás alkalmával mindennap átfésültem a vízfeneket, hátha
megtalálom a műfogaimat, de nem volt semmi értelme.
Egyik nap szólt az a rab, aki a börtön vezetősége és a többi elítélt között
közvetített. Azt mondta, hogy valaki vár rám az irodában. Beléptem, és Víctort
pillantottam meg. Azonnal felpattant, és lelkesen köszönt. Gratulált a börtönben
tanúsított jó magaviseletemhez, és azt mondta, sajnálja, hogy a munkám során
nap mint nap nehéz talicskákat kell cipelnem. Hozzátette, hogy megpróbál
közbenjárni értem, hátha kapok valamilyen irodai munkát a börtönben. Közölte,
hogy minden a legnagyobb rendben halad, és szinte biztos, hogy hamarosan
szabadon távozhatok. Megkért, hogy írjak egy levelet a francia kiadónak, és
állítsam azt, hogy lényegében már szabad vagyok, és a hétvégéket otthon
tölthetem. Miután megírtam a levelet, Víctor rendkívül boldogan hagyta el a
börtönt, úgy érezhette, hogy ismét diadalt aratott. Azt azonban nem tudta, hogy
Juan Abreu-n keresztül titkos üzeneteket küldtem francia barátaimnak, amikben
leírtam nekik az igazat, és kértem őket, hogy tegyenek meg mindent azért, hogy
minél hamarabb elhagyhassam az országot.
Víctor gyakran meglátogatott, és mindig megkérdezte, hogy kik jöttek
hozzám. Tudtam, hogy megfigyelnek, ezért a soron következő látogatás

257
alkalmával szóltam Juannak, hogy ne jöjjön többet, mert gyanúba keverheti
magát. Többet nem is látogatott meg, Norberto azonban gyakran jött, a nevét az
állambiztonság előtt sem kellett titokban tartanom, hiszen az ő emberük volt.
Az elítéltek gond nélkül bezárkózhattak a szovjeteknek épített házakba,
ahol aztán mindenféle erotikus kalandokba bonyolódtak. Általában úgy zajlott,
hogy a kőműves választott egy segédet, aki aztán a szeretője lett. Így sokkal
könnyebb volt fenntartani a kapcsolatot, mivel a kőműves és a segédje
egyébként is együtt dolgozott, így semmi furcsa nem volt abban, ha kettesben
maradtak valamelyik szobában. Gyakran esténként is túlóráztak, amiért még
dicséret is járt.
Rodolfo is azért választott segédjének, mert szexuális indíttatású tervei
voltak velem. Azoknak a raboknak, akiket harminc év börtönre ítéltek, nagyon
kevés alkalmuk nyílt rá, hogy viszonyuk legyen egy nővel. Persze ott voltak az
orosz nők, a szovjetek feleségei. Sokan közülük bugyi nélkül üldögéltek, és
amikor a közelükbe értünk, provokációképpen hirtelen széttárták a lábukat. Mint
később megtudtam, voltak, akik esténként kiszöktek, hogy az orosz nőkkel
szeretkezzenek. Ezt azonban nagyon keményen büntették, nemcsak a szökés
ténye, hanem a politikai árulás miatt is. De a nők nagyon élvezték, és ahányszor
csak elhaladtunk előttük, mind magasabbra dobták a lábukat – vagy ahogy a
kubaiak mondanák, a sonkáikat –, hogy a rabok megcsodálhassák őket.
Rodolfo gyakran mondogatta, hogy mennyire felizgatták ezek a nők,
különösen egy szőke, akinek hatalmas csülkei és óriási mellei voltak. Azt
mondta, hogy alig bír magával, és miközben a nőről beszélt, én az ágyamról
néztem, amint a farka egyre inkább feláll. Soha nem mertem kinyújtani a kezem,
és megérinteni. Nem merészkedtem odáig, hogy eljátsszam az orosz nő szerepét.
Emlékeszem egy fiatal rabra, akit még a Morróból ismertem. Ő is
kőművessegédként dolgozott, és miközben előkészítettük a maltert, így tett

258
ajánlatot: „Ember, berozsdásodik a segged, ha megvárod, hogy szabadon
engedjenek.”. Nem hallgattam rá, de továbbra is baráti maradt a kapcsolatunk.
A ház, ahol dolgoztam, Xiomara Fernández udvarára nézett, aki korábban
híres művésznő volt, de idővel kiesett a politikai elit köreiből. Az a fajta nő volt,
aki megőrjítette a kubai férfiakat. Mindennap kiment a kertbe megmetszeni a
rózsáit, de közben úgy előrehajolt, hogy az egész fenekét megmutatta a
raboknak. Mindennap tíz órakor kezdődött a „rózsa-ceremónia”. A rabok már jó
előre készültek a pillanatra, amit maszturbálással koronáztak meg. Hódolatuk
kifejezésének egy kedves gesztusa volt ez, Xiomara is rendkívül élvezte.
Akkoriban szintén egy szakács volt a legjobb barátom, akit Mosléknak
hívtak, mivel a rabok szerint a főztje olyan volt, mint a disznók étke. Vagy
száznegyven kilót nyomott, szinte gurult, mint egy hordó. Az étel elkészítése
izgatta leginkább, olyan szenvedéllyel csinálta, hogy ő volt az étkező lelke. Nem
a habzsolási vágy fűtötte, hanem az, hogy elkészíthesse az ételt.
Engem már a kezdet kezdetén megkedvelt, és mindig igyekezett
kimenteni nekem némi maradékot. Tizenöt év börtönre ítélték – szintén politikai
okokból –, és szinte minden fogvatartott történetét ismerte: elmondta, hogy kivel
vigyázzak, kihez ne szóljak egy szót sem. Kétségkívül homoszexuális volt, de
erről soha nem szólt egy szót sem. Plátói barátság volt a miénk, néma
testvériség. Mindenki lekicsinylően csak Mosléknak hívta, de én mindig a
nevén, Gustavónak szólítottam. Talán ő volt a legnemesebb lelkű ember, akivel
valaha találkoztam abban a börtönben. Rendelkezett azzal a fajta különleges
intelligenciával, aminek segítségével bármit képes volt túlélni. Megvolt benne a
rabok bölcsessége, így képes volt elfelejteni, hogy létezik egy világ a börtön
falain túl. Képes volt túlélni a mindennapi robotot, a csip-csup viszályokat és a
környezetében terjedő pletykákat. Mosléknak köszönhetem azt is, hogy a
zuhanyzó közelében végre sikerült megtalálni a fogaimat, ugyanis ő adta nekem
kölcsön azt a szűrőlapátot, amellyel átkutattam a partot.

259
 Moslék és a többi szakács délben odahozta az ebédet, ahol dolgoztunk.
Nem volt részrehajló az adagok kimérésénél: ha többet adott, az azért volt, mert
jutott maradék. Egyik nap Moslék ott álldogált a közelünkben, és egy acél
tartógerendákkal teli rakományt nézett. Épp egy házon dolgoztunk, oda akarták
lepakolni a gerendákat, ám a sofőr hirtelen tolatni kezdett, mire az egyik
tartógerenda lecsúszott, és átdöfte Moslék hatalmas testét. Azonnal szörnyethalt.
Nem tudom, hogy baleset volt-e vagy sem. Lehet, hogy a sofőrnek nem volt
semmi baja Moslékkal, csupán szórakozni akart. A börtönben sokan találták
szórakoztatónak a látványt, amint egy acélrúd átdöf egy hatalmas testet.
Mindenesetre soha senki nem beszélt többet Moslékról.
Szerencsémre azokban a napokban általános mozgósítás volt, és
mindannyiunkat vidékre vittek, hogy felépítsünk egy iskolát. Egyike volt annak
a számos kubai gimnáziumnak, amelyeket rabok építettek.
Megérkeztünk az ültetvényre, ahol tizenöt napunk volt rá, hogy felhúzzuk
az épületet, mert aztán jöttek a diákok, akik a kormánynak végzett ingyenmunka
keretében megtisztították a földet. Szinte kellemes érzés volt vidéken lenni, ahol
beszívhattuk a növények friss illatát. Sőt még egy patak is volt a közelben, ahol
megfürödhettünk, ha belefért a kevés szabadidőnkbe. Éjjel-nappal dolgozni
kellett. Sok iskolát oly gyorsan építettek meg, oly szerény forrásból, hogy
néhány hónap elteltével összedőltek, de az már nem a mi gondunk volt. A mi
dolgunk az volt, hogy minél hamarabb felhúzzuk az épületet.
A szakadatlan munka ellenére boldogok voltunk. Szabad ég alatt főztünk,
sőt esténként voltak, akik egy zsámolyt püfölve doboltak és táncoltak. Könnyen
ki lehetett venni a növények között eltűnő, szerelmet kereső testeket.
Egyik éjjel valaki leült az ágyamra, először azt hittem, hogy véletlenül.
Koromsötét volt, csupán annyit éreztem, hogy egy kéz a mellkasomhoz ér, majd
egy hang így szól: „Rodolfo vagyok”. Befeküdt az ágyamba, ahol én magam is
alig fértem el, majd a lehető legkisebb zajt csapva lehúzta a nadrágját. Ott, a

260
barakk közepén, több mint ötszáz rabtól körülvéve, kivertem Rodolfónak, aki az
utolsó pillanatban nem tudott visszafojtani egy kéjes kiáltást.
Másnap úgy folytattuk a közös munkát, mintha mi sem történt volna, nem
beszéltünk a történtekről. Egyébként sem ismételtük meg soha többé. Ő
továbbra is a képzeletbeli barátnőjéről beszélt nekem, és arról, hogy mennyire
élvezni fogja majd, ha kimenőt kap.
Akkoriban nagyon aggódtam, ugyanis nem tudtam, hogy még mindig
szifiliszes vagyok-e. Az első dolog, amit közöltem az orvossal a Morróban,
miután magamhoz tértem, az volt, hogy 1973 óta szifiliszem van. Agyrém volt a
kezelés, mert mindent az állam irányított, és a létfontosságú gyógyszerekkel is
az állam rendelkezett. A félelmemet tetézte, hogy gyerekkoromban egyszer
agyhártyagyulladást kaptam, és egy orvos azt mondta, hogy a szifilisztől
kiújulhat az agyhártyagyulladás.
Külföldi barátaimtól sikerült penicillint szereznem, és a vizsgálatok azt
mutatták, hogy a szifilisz gyakorlatilag teljesen elmúlt. Mindenesetre, azt
követően, hogy az állambiztonságiak kiengedtek, az orvos titokban ismét beadta
a szokásos penicillin-adagot, noha ő is azt mondta, hogy meggyógyultam.
Visszaértem a Reparto negyedbe. Egyik nap épp zuhanyoztam, amikor
belépett egy impozáns, mulatt fiú. Ahogy megállt a zuhany alatt, máris
lenyűgözően ágaskodni kezdett a farka. Mindig is bírtam ezt a típust. Álló
szerszámával közelebb jött hozzám, mire én jó párszor bedörzsöltem a
szappanos kezemmel. Végül elment. Soha nem láttam még senkit ilyen
boldognak attól, hogy orgazmusa volt. Örömében a deszkán szökdécselt, és azt
mondta, örül, hogy megismerhetett. Azt mondta, muszáj, hogy másnap is
találkozzunk éjfél után. Igent mondtam, de persze nem gondoltam komolyan.
Érdekes módon a mulatt fiút másnap áthelyezték. Teljesen paranoiás voltam, azt
gondoltam, hogy csak azért küldték be a zuhanyzóba, hogy
megbizonyosodjanak róla, nem hagytam fel szexuális kalandjaimmal, hiszen

261
amikor „megtértem”, nyilatkozatomban megígértem, hogy többet nem lesz
homoszexuális kapcsolatom senkivel.
Vasárnapokon néha fürödhettünk a tengerben. Nagy öröm volt alámerülni
a vízben, olykor öt-hat méterre is eltávolodtunk a parttól. Ezt persze nem
szabadott volna, így az egyik rabnak őrt kellett állnia, és szólni, ha jött egy igazi
őr. Nyilvánvaló, hogyha valakit egy ilyen nyitott börtönbe szállítanak, nem akar
megszökni, mert tudja, hogy ha elkapják, visszaviszik a rendes börtönbe, és
biztos lehet benne, hogy onnan aztán nem szökhet meg. A nyitott börtön igazi
kiváltság volt. Egyesek külön engedéllyel még haza is látogathattak
hétvégenként. Nekem is felajánlották ezt a lehetőséget, de nem éltem vele, mert
nem volt hol aludnom. Norberto Fuentes ugyan mondta, hogy alhatok nála, de
én inkább a börtönt választottam, amíg el nem érkezett a szabadulás órája.
A nyitott börtönben elviekben nem tűrték meg a homoszexuálisokat. Vagy
a Morróban maradtak, vagy koncentrációs táborba vitték őket, de mindig akadt
egy-két meleg, aki bejutott a férfiaknak fenntartott nyitott börtönökbe. Rajtam
kívül volt ott még egy fickó, akiről lerítt, hogy meleg. Grófnőnek hívták – az
igazi neve Héctor volt –, és minden este vendégeket fogadott az udvaron. Nem
tudom, hogy tudta megoldani, de teát szolgált fel nekik, közben pedig balettről,
költészetről és egyéb művészetekről társalgott a vendégeivel. Olvasni is lehetett
nála, így mindig volt miről beszélgetni. Mivel azonban Héctor meleg
kalandjainak híre ment, egyik nap a férfiak közölték vele, hogy buzi, és ezért
nem maradhat tovább. Ez azt jelentette, hogy vissza kell mennie a Morróba.
Tanácsot kért tőlem, mire én azt javasoltam, hogy írja fel egy papírra az összes
férfi nevét, akivel valaha viszonya volt a börtönben, és egyenként fenyegesse
meg mindegyiket, hogy feljelenti az illetőt, amiért lefeküdt vele. Így is történt,
az eredmény pedig egy rettentő hosszú lista lett. Amikor közölte az érintett
férfiakkal, hogy mi a helyzet, hirtelen meggondolták magukat, és többé már nem
akarták kitenni a szűrét: „Hagyjuk az egészet, fiúk. Itt házas férfiak is vannak,

262
akik könnyen bajba kerülhetnek emiatt” – mondogatták. Végül azok
segítségével sikerült megakadályozni, hogy Héctort visszaküldjék, akikkel
lefeküdt, ugyanis ha őt leleplezik, fény derült volna arra is, hogy az a hely nem
más, mint egy bugarrón-barlang. Így nyugodt körülmények között fejeződhetett
be az átnevelése, esténként pedig, míg a többiek aludtak, ő is sokakat átnevelt a
zuhanyzóban.
1975 vége felé elterjedt a szóbeszéd, hogy Fidel Castro emberei és az
Egyesült Államok kormánya párbeszédet folytat, és talán megkegyelmeznek a
politikai foglyoknak, akiket aztán elengednek Amerikába. Ez persze óriási
dilemmát okozott a kormánynak. Néhány amerikai szenátor Kubába utazott,
mire az állambiztonság emberei kiválasztottak pár rabot, akikkel beszélhettek a
szenátorok. A cél az volt, hogy az úriembereknek ne legyen túlzottan rossz
véleménye a kubai börtönökről.
Akkortájt meglátogatott Víctor, és azt mondta, hogy egy hajszál választ el
a szabadulástól, és még az sem kizárt, hogy tudnak nekem munkát szerezni.
Fogalmam sem volt arról, hogy mihez kezdek majd a szabadsággal, arról meg
végképp nem, hogy hol fogok lakni. Kevés embert nevezhettem igaz
barátomnak – de hát ez mindig így van, ha az ember kegyvesztetté válik –, a
rendőrök által ajánlott segítség pedig gyanús volt.

263
Kint az utcán

1976 elején szabadultam, és az első két-három napot Norberto Fuentesnél

töltöttem. Amint megérkeztem, felolvasott abból, amin épp dolgozott. Egy
vaskos borzadály volt, ami Hemingwayról szólt. A könyvet nem másnak
ajánlotta, mint Luis Pavón hadnagynak, a Fidel Castro által működtetett
inkvizíció legsötétebb figurájának, egy vérbeli homofóbnak, aki a kezdetektől
fogva üldözött minket, írókat, és aki teljesen tönkretette a kubai színházat.
Norberto természetesen az állmbiztonság utasítására fogadott be, az
ottlétem tulajdonképpen a kihallgatás egy cseles formája volt. Megmutatta
Cabrera Infante egy Európában frissen kiadott művét, a Hajnali látkép a
trópusokon-t. Ajánlotta, hogy olvassam el, de persze csak a véleményemre volt
kíváncsi. Én azt mondtam, hogy ez egy kitűnő, de természetesen
„forradalomellenes” mű. Így hát mindenféle olyan könyvvel ellátott, amelyeket
lehetetlen volt beszerezni Kubában, kivéve, ha az ember Fidel Castro embere
volt.
Tudtam, hogy el kell tűnnöm Norberto lakásából, de nem tudtam, hova
mehetnék. Több feladat is várt rám. Első körben szerettem volna kimenteni az
Ismét a tenger kéziratát, amely vélhetően még mindig annak a háznak cserepei
közé volt rejtve, ahol korábban laktam. Amikor odaértem a ház elé, meg sem
lepődtem, hogy az ajtón egy lakat lóg, és nem tudok bemenni. Ezután a
következő feladat az volt, hogy kigyógyuljak a szifiliszből, és az, hogy eljussak
a tengerhez, ahol fiatalságom legboldogabb pillanatait töltöttem. Végül
szerettem volna meglátogatni anyámat Orientében, valamint felkeresni egy
fogorvost, hogy pótolja az elveszett fogaimat.
Egyik este megbeszéltem az Abreu fivérekkel, hogy megpróbáljuk
megszerezni a regényem kéziratát, amely a nénikém házának cserepei közé volt
rejtve. Míg ők a sarkon őrködtek, én hajnalban felmásztam a tetőre,

264
elmozdítottam a cserepeket, és láttam, hogy nincs alattuk semmi. Ez teljesen
megrémített, hiszen világossá vált, hogy a rendőrök rendkívül hatékony munkát
végeztek.
Nem maradt más, ismét bele kellett kezdenem a regénybe, de nem volt
sem írógépem, sem papírom, sem pedig egy hely, ahol nyugodtan tudtam volna
dolgozni. Antón Arrufat gyűjtést rendezett a számomra, ennek köszönhetően
sikerült túlélnem, és néhány napig meghúzni magam a Colina hotelben, szemben
a Havannai Egyetemmel. Nortberto Fuentes persze minden lépésemről tudott.
A hotelben egyszer csak megjelent Víctor, egy borítékot szorongatott a
hóna alatt. Azt mondta, nem voltam teljesen őszinte hozzá: meglepettséget
színleltem, mire ő elővette a borítékot, és kihúzta belőle a tetőn elrejtett
regényemet. Nem mondhattam mást, mint hogy azt sem tudtam,
hová tettem a kéziratot, hogy nem jelent számomra semmit, és mást sem akarok,
mint hogy eltűnjön. Annyira feldühített, hogy az állambiztonság karmai között
látom a regényemet, hogy megfogadtam, ha törik, ha szakad, újból megírom.
Castro Palomino gyógyította meg a szifiliszemet. Régi vágású orvos volt,
akinek csodával határos módon még megvolt a rendelője. Hatalmas íróasztal
mögött ült, és miután megvizsgált, közölte, nincs mitől tartanom, mert a
betegség nem fertőző, és könnyen meg lehet gyógyítani. Ő maga szerzett
penicillin-injekciókat, amiket aztán ingyen nekem adott. Megkérdeztem, miként
hálálhatnám meg a jóságát, mire a nyolcvan éves öregember azt mondta:
„Csupán arra kérlek, mondd meg Rodríguez Feónak, hogy ne felejtse elhozni azt
a Playboyt, amit már hónapokkal ezelőtt megígért.” Roberto Feo volt az, aki
beajánlott hozzá.
Hat üveg penicillinnel róttam Havanna utcáit, hátha találok valakit, aki
beadja nekem az injekciókat. Végül Armando López, – alias Glulgu –, Oscar
Rodríguez és az Abreu fivérek édesanyja vállalkozott erre a feladatra.

265
 Armando López felajánlotta, hogy aludjak a szobájában, amely egy Elia
del Calvo nevű asszony konyhájára nézett. Egykori férje, bizonyos Pichilingo,
parancsnok volt Castro forradalmában, de Fidel számos külföldi bevetéseinek
egyikén végeztek vele. Az asszony egész nap csak Pichilingóról beszélt, és arról,
hogy mennyire magányos abban a nagy házban. Huszonhét macskája volt.
A többi szoba szint mind üresen állt. Az egyikben egy Julie Amado nevű
francia nő lakott, akit olyan fékezhetetlen szexuális étvággyal áldott meg az ég,
hogy túltett az enyémen és Amando Lópezén együttvéve. Elia soha nem aludt.
Az ágyát a macskák foglalták el. Ő egy székben üldögélt, és csupán a lábait
pihentette az ágyon, míg a macskák édesdeden aludtak a lábainál, rohadó halak
halmai között.
Ahhoz, hogy az ember eljusson a francia nő vagy Amando szobájába,
először Elia szobáján kellett keresztülmenni. Emlékszem, Amando mindig
megvárta, amíg Elia egy pillanatra elbóbiskol, hogy felhozza a fiúit. Én ilyenkor
a nappaliban aludtam, vagy odakint várakoztam. Egyik este Amando felhozta
valamelyik gengszter barátját, és amikor az épp Elia szobáján próbált átsurranni,
az ággyal szemben rálépett az egyik macskára. Elia persze felriadt, és a férfit
látva akkorát kiáltott, hogy hatalmas felfordulás támadt. Az asszony azon
nyomban ki akarta dobni Amando Lópezt. Közbeléptem, és elmagyaráztam
neki, hogy csupán felolvasást akartunk tartani – Elia imádta az irodalmat –, így
Amando ott tölthette az estét, a soros szeretőjével egyetemben. A francia nőnek
is voltak gondjai Eliával a férfiak miatt, akiket felvitt a szobájába. Azt hiszem,
Elia tulajdonképpen féltékeny volt rájuk.
Olyan voltam számára, mint egy gyóntatópap. Egész álló nap csak szidta,
és csavargónak nevezte a lakóit. Végül kiadta nekem az egyik szobát azzal a
feltétellel, hogy mindennap szerzek halat a huszonhét macskának, valamint
megírom a memoárját. Ennek következtében egész nap utánam loholt a házban,
és az életéről mesélt, én pedig közbe egy füzetbe jegyzeteltem. Nem is tudom,

266
mi volt a nehezebb: megírni Elia giccses és őrült élettörténetét, vagy kiállni a
végeláthatatlan sorokat a halárusnál.
Szerencsére volt egy írógépe, így megragadtam az alkalmat, és míg a
memoárját gépeltem, harmadszorra is megírtam az Ismét a tenger-t. Nagyon
óvatosnak kellett lennem, mert Elia megrögzött sztálinista volt. Szerinte Fidel
Castro túlzottan nagylelkű volt, ideológiai gyengeségektől sem mentes. Egyik
nap a kezembe nyomott egy hosszú beszámolót, amely Amando López züllött és
antiszociális viselkedését taglalta. Az volt a terve, hogy majd odaadja az egyik
barátjának, aki az Állambiztonsági Hivatalban dolgozott. Sikerült lebeszélnem
róla: azt mondtam neki, hogy Amando talán maga is az állambiztonság egyik
magas rangú ügynöke. Nem kizárt, hogy így is volt.
Rengeteg ügynökök jelentett egymásról, gondolom ezekben az esetekben
nem is indítottak vizsgálatot.
A helyzet kezdett elkeserítővé válni a házban. Őrjítő volt, hogy amikor az
ember benyúlt egy törölközőért szekrénybe, egy nyivákoló macska ugrott ki
belőle. Néhány macska még a teraszról is levetette magát – talán így akartak
végezni magukkal –, de Elia még meghalni sem hagyta őket. Lerohant, és
hangos jajgatások közepette felverte az egész környéket, majd visszavitte a
macskát a lakásba. Ráadásul minden kóbor macskát befogadott, így végül már
több mint ötven állat volt nála.
Az öröm az ürömben az volt, hogy láthattam a tengert. Csak messziről
néztem, fürdeni ugyanis nem lehetett. A kormány utasítása szerint csak és
kizárólag azok a szakszervezeti tagok mehettek a strandra, akik havi tagdíjat
fizettek a szakszervezetnek. De ők sem akármelyik strandot látogathatták,
hanem csak és kizárólag azt, amely a szakszervezetüké volt. Hogy leválasszák
ezeket a partszakaszokat, hatalmas falakat emeltek, amelyek még a tengerbe is
benyúltak. A bürokrácia elől a tenger sem menekülhetett. Nem volt munkám,

267
így nem mehettem a tenger közelébe, legföljebb leülhettem a Malecónon,
szemben a vízzel.
Még a Malecónnál sem lehetett fürdeni, akit elkaptak, azt letartóztatták.
Hogy lehet úgy élni egy szigeten, hogy az ember még a tengerbe sem teheti be a
lábát? Mindig is úgy gondoltam, hogy minket, kubaiakat egyedül az mentett
meg a teljes őrülettől, hogy bármikor elmehettünk a tengerpartra, bevethettük
magunkat a habok közé, és kedvünkre úszhattunk.
Ahhoz, hogy eljussunk a strandra, először is rettentő hosszú sort kellett
végigállni az állomáson, majd felszállni a Guanabóba tartó buszra. A
megérkezést követően – állandó felügyelet mellett – átöltöztünk valamelyik
bokor mögött, aztán következett a hosszas ácsorgás kezünkben a ruhánkkal,
mert egy talpalatnyi hely sem volt, ahol meghúzhattuk volna magunkat.
Egyébként szinte lehetetlen volt eljutni Havannából Guanabóba. Már hajnalban
be kellett állni a sorba, hogy aztán az ember délre eljusson a strandra, ahol még
egy pohár vizet sem lehetett sehol meginni. Aztán természetesen a hazajutáshoz
is sorban kellett állni néhány órát, hogy aztán végül hajnalban visszaérkezzünk.
Fárasztó tortúra volt az egész, nem pedig strandolás. Az életet már nem lehetett
élvezni, minden csupa kínszenvedés lett. Egy ilyen út nem kirándulás, hanem
vezeklés volt.
A nyár kellős közepén elmentem Holguínba, hogy meglátogassam
anyámat. Amikor megérkeztem, úgy tűnt, semmi nem változott az ötvenes évek
óta: nagyapám házának ajtaja előtt ott volt az anyám, és söpört, mint mindig.
Amikor nagyanyám felől érdeklődtem, azt mondta, hogy kórházban van, és
nagyon súlyos az állapota. A család minden tagja otthon volt, kivéve Orfelina
nénikémet, de ő is bármelyik pillanatban megérkezhetett. Nagyanyám
haldoklott.
Amikor meghalt, egy egész unvierzum veszett el számomra. Többé már
nem találkozhattam olyasvalakivel, aki egy egyszerű beszélgetés közepén

268
hirtelen elhallgat, majd fohászkodni kezd Istenhez. Vele együtt a bölcsesség egy
fajtája, egy különleges látásmód is eltűnt. Szerettem volna sírni, és nézni az
arcot, amellyel együtt sírba száll a boszorkányokkal, kísértetekkel és
tündérekkel teli múlt. Nagyanyámmal együtt eltűnt a gyerekkorom, életem
legszebb időszaka, mégsem tudtam sírni.
Néhány nappal később visszatértem Havannába, és felhívtam Lezamát,
akivel azóta nem beszéltem, hogy bevonultam a börtönbe. Boldogan üdvözölt,
és kérte, hogy látogassam meg. Még aznap este elmentem hozzá. Nem kérdezett
semmit a börtönről, az első pillanattól kezdve az irodalomról beszélt.
Megdöbbentette, hogy meghalt a nagyanyám, de azt mondta, hogy a nagyszülők
sosem halnak meg, pontosan azért, mert vannak unokáik, és amíg én írok, ő
mellettem lesz.
Aznap este Virgilio Piñera is befutott. Felolvasott egy Olga Andreuhoz
írott verset, amelynek „A fénykép” volt a címe. Ettől Lezamának is megjött a
kedve, így ő is felolvasott néhány költeményt a készülő kötetéből, miközben
María Luisa teát készített nekünk. Virgilio elmesélte, hogy afrikai versek
fordításán dolgozik, de néha még a nevét sem írhatja oda. Ennek ellenére azzal
biztatták, hogy talán megkapja a kiutazási engedélyt.
Lezamának volt ugyan egy külföldre szóló meghívója, amit az UNESCO-
tól kapott, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Félt a hidegtől, a
külföldtől. Fáradtnak érezte magát. Bár a kormánytól egyelőre nem kapták meg
a kiutazási engedélyt, María Luisa szerette volna, ha mindenképp útra kelnek.
Titkon azt remélte, hogy külföldön maradnak, mivel majdnem az egész családja
az Egyesült Államokban élt. A Paradicsom már ismert mű volt, és úgy vélte,
hogy egész jól megélhetnének belőle. Lezama a következő szavakkal zárta le a
vitát: „Párizstól depressziós leszek, ráadásul vissza sem engednének.” María
Luisa erre duzzogva bevonult a szobájába, mire mi helyi dolgokról és a
szánalmas UNEAC-tagokról kezdtünk el pletykálni. Lezama elmondta, hogy

269
megtiltotta Miguel Barniznak és Pablo Armando Fernándeznek, hogy betegyék a
lábukat a házába, mivel közönséges spicliknek tartotta őket. Amikor pedig szóba
került Heberto Padilla, dühösen csak annyit mondott, „az a rohadék, az a
rohadék!”. Padilla vallomását követően Lezama és María Luisa leépítették baráti
körüket. Lezama azt mondta, hogy Eliseo Diego, Cintio Vitier és Fina mind
szánalmas emberek, majd elmesélte, hogy Cintio és Fina egy Puerto Rico-i
konferencián miként magasztalták az egekig Castrót, majd hogy járták be az
országot, hogy cipőket vásároljanak, amiken aztán a havannai feketepiacon
adtak túl. Amikor éjféltájt elköszöntem, Lezama azt mondta: „Emlékezz rá,
hogy a túlélésünk kulcsa a szavakban rejlik. Írj!”. Majd lelkesen hozzátette, épp
arra vár, hogy megérkezzen a teljes életműve, amelyet az Aguilar kiadó
publikált. Végül soha nem látta a példányokat. Egyik nap, miközben Elia
macskáit etettem, odajött hozzám Amando López, és így szólt: „Hihetetlen,
hogy elvesztettük Joseítót!”. Megkérdeztem, hogy milyen Joseítóról beszél, mire
csodálkozva kérdezte: „Nem hallottad? Tegnap meghalt Lezama Lima.” Erre
rámutatott egy kishírre, ami számos érdektelen hír közé volt beszúrva. Ebben
szűkszavúan az alábbiakat közölték: „Eltemették José Lezama Limát.”
A halálának hírét nem is közölték, csupán a temetését. El akarták kerülni,
hogy a tisztelői elmenjenek a temetésre.
Aznap este elmentem Julio Gómezhez, ahol gyönyörű fiúk gyűltek össze.
Julio kissé torz férfi volt, úgy nézett ki, mint egy teknősbéka, amely a hátsó
lábaira állva próbál felegyenesedni. Amando Lópeznek sikerült mindenféle fiút
felhívnia hozzá, szinte mindig bűnözőket, akik aztán jól kirabolták. Julio –
akiről lerítt, hogy meleg – soha nem esett áldozatul a munkahelyi tisztogatásnak,
annak ellenére, hogy a színházban igencsak komoly erőfeszítések voltak ez
irányban. Minden jel arra mutatott, hogy az állambiztonságnak dolgozik. Annak
a napnak az éjszakáján, amikor Lezamát eltemették, elmentem Julióhoz, akinek
a lakása tele volt fecskét viselő fiúkkal, akik hajlandóak voltak bármelyikünkkel

270
lefeküdni. Én a kapuhoz araszoltam, és a megfelelő pillanatban kiabálni
kezdtem. Miközben üvöltöttem, Amando és Julio odajöttek hozzám, hogy
kiderítsék, mi bajom. „Ma eltemették Lezama Limát! Eltemették Lezama
Limát!” – kiabáltam.
Lezama és a nagyanyám is ugyanabban az évben haltak meg, és ennek
következtében elviselhetetlen magány szakadt rám. Attól fogva a valóság egyre
nyilvánvalóbbá vált. Hogy is magyarázhattam volna meg Amandónak, Juliónak
és azoknak a félmeztelen fiúknak, akik ott nyüzsögtek körülöttem, hogy ezek
után már nem leszek ugyanaz, aki voltam?
Elia del Calvo erősködött, hogy számon kérhetem a jussomat a
nénikémen, mivel több mint tizenöt évig laktam a lakásban, és a törvény szerint
jogom van a szobámhoz. Az a fajta nő volt, aki még mindig hitt az
igazságszolgáltatásban, és rávett, hogy menjek el egy bíróhoz, és pereljem el a
szobát Orfelina nénikémtől.
A nagynéném megijedt az egész felhajtástól, és végül kiderült, hogy
valóban jogom van a szobához. De hiába, a nagybátyám magas rangú politikus
volt, így az ügyet többször is elnapolták és végül sosem zárult le, A nénikém
rettegett attól, hogy visszaköltözöm a szobába, mert bár hatvanéves volt, ott
zavarta le együttléteit a boltossal és a kertésszel.
De nem volt szerencséje. Bár minden barátját, aki az Állambiztonsági
Hivatalban dolgozott, megkérte, hogy tanúskodjanak mellette a bíróságon, a
Forradalmi Védelmi Bizottság körzeti elnöke – aki tudott a viszonyairól, a
piszkos üzleteiről és arról, hogy a fiai a kerületben „dolgozó” tolvajok –
mellettem tanúskodott. Persze nem azért tette, mert különösebben kedvelt,
hanem azért, mert tönkre akarta tenni a nénikémet. A bíró azt mondta, hogy még
mindig nem gyűlt össze elég bizonyíték ahhoz, hogy le lehessen zárni az ügyet,
és hozzátette, hogy másik bíróságon kell folytatni a pert. Egyre nagyobb volt az
esélye annak, hogy a nénikém elveszíti a szobát.

271
 Ekkortájt történt, hogy épp halat vásároltam Elia macskáinak, amikor az
utcában kinyílt egy busz ajtaja, és leszállt róla Hiram Pratt, aki rendkívül
szívélyesen üdvözölt. Már majdnem kicsúszott a számon egy cifra sértés, de a
nagy igyekezetben szitkok helyett a két műfogamat sikerült az ábrázatára
szórnom, mire Hiram Pratt kacagásban tört ki. Erre persze én sem tudtam
megállni nevetés nélkül, és megöleltük egymást. Tudtam, hogy egy rendőrt, egy
spiclit ölelgetek, de ugyanakkor egy kiváló költőt is, akivel csodálatos
pillanatokat töltöttem együtt.
Megbeszéltük, hogy másnap a Lenin parkban találkozunk, ott, ahol annyi
erotikus kalandban volt részünk. Keresztül-kasul bejártuk a parkot, hogy
sajtkrémet és csokoládét vegyünk. Aztán elmentünk a tóhoz, ahol annak idején
bujkáltam, és ami most tele volt vízzel. Amikor a kis hídhoz értünk, ismét
kiabálni kezdtem: azt üvöltöttem Hiram Prattnak, hogy még mindig nem tudom
felfogni Lezama halálának hírét. Ő erre fogott egy csokor liliomot, és csépelni
kezdett vele. Több se kellett, meztelenre vetkőztem, és továbbra is kiáltozva, a
tóval szemközt futásnak eredtem. A bámészkodók egyre gyűltek, végül, éles
jajkiáltás kíséretében a tóba vetettem magam. Lebuktam egészen a fenékig, majd
a parton kimásztam. Ez az ördögűzéshez hasonló élmény visszarántott a
valóságba.
Hiram utánamhozta a ruháimat, majd kevesebb mint öt perc alatt
megállapodtunk egy csapat fiúval, hogy a közeli bokrokban találkozunk.
Végigmentünk az egész kis hadseregen, de miután vége volt a baszásnak,
hirtelen begőzöltek, és kőzáport zúdítottak ránk. Kétségbeesve rohantunk a
bokrok között, majd felmásztunk egy több mint három méter magas szögesdrót
kerítésre, de oda is követtek minket, egész a park végéig. Hirammal szétváltunk,
végül hajnalban értem haza, kezemet szétszabdalta a szögesdrót.
Másnap megjelent Hiram. Romokban hevert, de ennek ellenére
bemutattam Eliának. Azt mondtuk neki, hogy ránk támadt egy csapat bűnöző.

272
Elia betessékelte, Amando López pedig ellátta a sebeit. Miközben bekötöttük,
azt mondta, hogy be akar mutatni egy őrült fickónak, aki imádja a könyveimet,
és aki talán meg tudná oldani a lakhatási gondjaimat.
Aznap este a Radiocentro kávézóban ott várt a vékony fickó, akiről Hiram
beszélt. Szeme kidülledt, arcáról lerítt, hogy maffiózó. Azt mondta, Rubén
Díaznak hívják, és olvasta minden külföldön megjelent könyvemet. Mint
kiderült, az anyja és az apja külföldön élt. Ennek a fickónak volt két szobája az
egykori Monserrate Hotelben. Közölte, hogy az egyiket épp árulja, és akár most
azonnal odaköltözhetek, a pénzt ráérek akkor odaadni, amikor sikerült
összekaparni.
Aznap este elmentünk megnézni a szobákat. Semmilyen bútor nem volt
bennük egy kempingágyat leszámítva, amelynek olyan gyengék voltak a rugói,
hogy egészen a földig süllyedt, ha az ember leült rá. A szobát a csótányok
uralták, az egyik sarokban pedig valóságos szemétdomb emelkedett. Gondolom,
Rubén bizonyítani akarta, hogy ő a tulajdonos, ezért elkezdett turkálni egy
halom papír között, mondván, hogy a fejadagok nyilvántartására szolgáló
élelmiszerfüzetet keresi. Végül sikerült megtalálnia, és ahhoz, hogy
odaköltözhessem, csupán annyit kellett tennie, hogy engem is beírt a füzetbe.
Máris a család tagja voltam. Mindenfele húggyal teli poharak sorakoztak a
szobában, mert vécé nem volt, ugyanis Rubén eladta a vécécsészét. Nem maradt
utána más, csak egy lyuk. Szegény ördög, amióta a családja elment külföldre,
teljesen elszegényedett. Megrögzött füves volt, és az irodalom volt az egyik
legnagyobb gyengéje. Egyszer meg is mutatta az egyik irtózatosan hosszú
versét. Villany helyett gyertyával világított, mivel nem volt pénze, hogy
befizesse a számlát. Több mint egy éve kikapcsolták az áramot, pedig a
fogyasztása nem lehetett több havi egy-két pesónál. Nagyon nyomasztó volt a
hely, de úgy voltam vele, hogy még mindig jobb, mint Elía és a macskái. Aznap
már ott is aludtam a földön Hirammal együtt, aki szintén vándoréletet élt. Akkor

273
este mesélt legújabb viszonyáról, a legteljesebb szexuális élményről, amelyben
valaha része volt: a nagyapjával. Az öreg a nyolcvanadikat taposta, szintén
Havannában lakott, Hiram egyik nagynénjénél. A lakás nagyon kicsi volt, ezért
Hiram a nagyapjával aludt. Egyik este alvás közben arra lett figyelmes, hogy a
nagyapja mellette maszturbál. Hiram nem bírt magával, szájába vette az öreg
szerszámát, majd az öreg magáévá tette Hiramot. Ettől kezdve minden este
megismétlődött a műsor, és Hiramnak mindig hatalmas orgazmusa volt, amikor
a nagyapja beléhatolt. Mondtam neki, hogy ez a szerelem kérészéletű lesz,
hiszen a nagyapjának már nincs sok hátra. Igazam lett: az a féktelen szexuális
kapcsolat, amely kibontakozott közöttük, még abban az évben sírba vitte az
aggastyánt. Most rajtam volt a sor, hogy egy csokor hosszúszárú liliommal
ütlegeljem Hiramot a Lenin parkban, miközben ő hangsosan jajveszékelt.
Hiram úgy döntött, hogy össze kell ismertetnie Eliát Rubénnel. „Az
öreglánynak van pénze. Eladja valamelyik kacatot a lakásból, és máris megvan
az ezer pesód Rubén szobájára” – mondta. Ennek fényében úgy mutattuk be
neki, mint egy komoly fiút, aki szerertne nekem segíteni, de szorult anyagi
helyzete miatt szüksége van az ezer pesóra. Valójában egy ravasz bűnöző volt,
aki már számtalanszor túladott a szobán: elkérte a pénzt, majd kirakta a lakót, és
ismét eladta a szobát. Ez Kubában nem is volt túl nehéz, mivel a törvény nem
engedélyezte a lakások adás-vételét, így az ember csak a tulaj jóindulatában
bízhatott, mivel a vevő neve sosem szerepelt a tulajdoni lapon. Rubén sokakat
átvert, de legutóbb egy másik bűnözőt akart átejteni, akit végül csak a rendőrség
segítségével tudott kitenni a lakásból, miután elkérte az ezer pesót. Ám azóta a
bűnöző állandóan a lakás körül ólálkodott a pénzét követelve, sőt meg is
fenyegette, hogy lelövi.
Rubén rettegett, és mindenáron meg akarta szerezni a pénzem. A legjobb
ruhájában járult Elia Calvo színe elé. A meghallgatás nem tartott soká. Elia épp
legurított egy kupica rumot, amikor Rubén megszólalt: „Asszonyom, vehetnék

274
öntől egy pohárka rumot?” Elia csak ennyit válaszolt: „Nem vagyok én
kocsmáros, hogy italt áruljak.” Rubén erre megkérte, hogy akkor legyen oly
kedves, vendégelje meg egy felessel, mire Elia bement egy pohárért a konyhába.
Rubén ekkor kihasználta az alkalmat, a szájához emelte az üveget, és mire Elia
visszaért a konyhából, ő már teljesen részeg volt. Közben Hiram is meghúzta az
üveget. Elia pulykavörös lett a méregtől, elmondott minket mindenféle
tolvajnak, majd követelte, hogy azonnal takarodjunk el a lakásából.
Már három napja laktam Rubén szobájában, amikor kopogtattak: Elia del
Calvo volt az, kezében két bottal. Úgy köszöntött, mintha mi sem történt volna:
„Van egy tervem, hogy miként szerezhetnéd meg ezt a szobát. Menj el a
nagynénédhez, mondd meg neki, hogy kész vagy lemondani a lakásról, amit
neked ítélt a bíróság, ha fizet neked ezer pesót. De most már aztán tényleg be
kell fejezned a memoáromat.” Sok összeköttetése volt a kommunista párton
belül, és azt hiszem, ő maga intézte el, hogy finom nyomásgyakorlásképp
néhányan felkeressék a nénikémet. Küldött pár fekete ruhás, sétapálcás
öregasszonyt, akik megjelenésükkel mély tiszteletet váltottak ki az emberből,
másokat pedig arra kért, hogy modoros hangon intézzenek el néhány
telefonhívást, mintha az ügyvédeim lennének. Sok ehhez hasonló trükköt eszelt
ki. Mindezek tetejében, a nagybátyám nyakán ott volt egy másik bírósági ügy, a
nénikémnek pedig konfliktusa volt a Forradalmi Védelmi Bizottság körzeti
elnökasszonyával. Egy szó, mint száz, igencsak rájuk járt a rúd, ezért amikor
odaálltam a nénikém elé az ajánlatommal, ő sírva a nyakamba borult, megölelt,
és azt mondta, mindig is nagyon szeretett, és mindvégig a legjobbat akarta
nekem, és mivel engem annyi szerencsétlenség ért abban a szobában, az a
legjobb, ha soha nem térek vissza. Az igazat megvallva minden
szerencsétlenséget ő hozott a fejemre, de ezt akkor nem hánytorgattam fel neki.
Azt mondta, hogy megpróbálja tizenöt napon belül összeszedni a pénzt.

275
 Eközben továbbra is Elia del Calvónál húztam meg magam, de nagyon
nehéz helyzetben voltam, mivel nem volt munkám. A sátánfajzat Víctor közben
megszerezte Elia del Calvo telenfonszámát, és időről-időre felhívott: azt
mondta, ha írok egy forradalmi, szocialista művet, szerez nekem munkát. Sőt
egyszer elvittek egy vedadói házba, ahol rengeteg állambiztonsági gyűlésezett.
Megpróbáltak rávenni, hogy írjak a Forradalmat és Fidel Castrót éltető
regényeket, novellákat és cikkeket, sőt azt akarták, hogy hagyjak fel a meleg
életvitellel. Az egyik nő, aki főnök volt állambiztonságiaknál, így szólt:
„Öregem, a nők sokkal vonzóbbak, mint a férfiak.” Tudtam, hogy ő maga is így
gondolja.
Megígértem, hogy teljesen megújulok, és megírom a castrói forradalom
nagyregényét. Közben továbbra is Elia házában laktam, és újraírtam az Ismét a
tenger-t. Amando López azt mondta, jogomban áll visszakövetelni az állásomat
az UNEAC-ban. Írt egy levelet, amelyben tudatta velük, hogy az általa
meghatározott időpontban ott leszek, és aláírom a jelenléti ívet. Elküldtem a
levelet, és a megadott napon megjelentem az UNEAC-ban. Nem volt könnyű
bejutni, de végül sikerült beszélnem Bienvenido Suárezzel. Mind úgy néztek
rám, mintha egy idegen bolygóról csöppentem volna oda, vagy mintha leprás
lennék: amint Miguel Barniz meglátott, elszörnyedve hátat fordított, Nicolás
Guillén pedig becsukta az ajtaját. Bienvenido Suárez képmutató mosollyal
fogadott, közölte, hogy nagyon sajnálja, de nem kaphatom vissza az állásomat,
hiszen ő maga is több mint egy évet ült börtönben, és nem kapta vissza a régi
munkáját. Hozzátette, hogy még az új szocialista jogszabályok is kimondják,
hogy aki több mint hat hónapig nem dolgozik, nem térhet vissza.
Mit volt mit tenni, tovább jártam a várost, hogy halat találjak a
macskáknak – gyakran én magam is azt a halat ettem.
Mivel olyannyira problémás volt Elia lakásában aludni, néha Ismael
Lorenzónál éjszakáztam, aki olyan kubai volt, akinek soha semmilyen műve

276
nem jelent meg az országban, mégis elszánt aprólékossággal írta a regényeit.
Hatalmas házban lakott Havanna óvárosában. Az utolsó szobában aludtam, ahol
igazi nyugalomra leltem. Olyan barát volt, akivel nyíltan lehetett beszélni a
rettegésről, és újra és újra megterveztük, miként hagyjuk el az országot. A
felesége már külföldön élt, de ő egyelőre nem tudott eljönni Kubából. Meg akart
szökni. Úgy volt, hogy egy bizonyos Hidalgo család majd szerez egy hajót, és én
is velük tarthatok az úton. Ismael éveken át azzal az elképzelt hajóval álmodott,
ami végül sosem érkezett meg.
Ismael hozzáállása teljesen más volt, mint az UNEAC-beli írók többségéé,
vagy régi barátaimé. Az UNEAC-tagok különösen szánalmasak voltak, és mivel
egyikük sem köszönt, hamarosan láthatatlanná váltam. Antonio Benítez Rojo, a
Casa de las Américas egyik munkatársa szintén azok közé tartozott, akik nem
köszöntek. Egyszerűen levegőnek nézett, amikor elhaladtam mellette. Szinte
mind így tettek. Mások – csakúgy, mint Reinaldo Gómez Ramos –, talán
gyávaságból, de teljesen megfeledkeztek rólam, annak ellenére, hogy hosszú
múltra visszanyúló barátság kötött minket össze. Reinaldo egyszer odajött
hozzám, és közölte, hogy nála van néhány kéziratom, amelyeket nem tud tovább
megőrizni, így vagy odaadja, vagy megsemmisíti őket. Annak ellenére, hogy
már nem bíztam senkiben, és azt gondoltam, hogy Reinaldo is az állambiztonság
egyik informátora, találkát beszéltem meg vele a sarkon, ott, ahol lakott.
Reinaldo rémülten közeledett felém, majd átadta a kéziratokat, amiket fogtam,
és behajítottam a csatornába. Ez volt a legjobb, amit abban a helyzetben
tehettem, hiszen ha valóban besúgó volt, többé már nem jelenthetett fel, mivel
nem volt bizonyíték. De még akkor is, ha nem volt informátor, szeretett
pletykálkodni, és könnyen előfordulhatott volna, hogy elmeséli valamelyik
barátjának, talán épp Coco Salának, hogy visszaadta a kéziratokat. Ennek
szörnyű következményei lehettek volna rám nézve. Szomorú volt látni azoknak

277
a barátoknak a viselkedését, akikben korábban megbíztam. Nem elég, hogy nem
volt hol laknom, de még a kézirataimat sem tudták megőrizni.
Miután ráuntam ezekre az emberekre – akiknek fogalmuk sem volt arról,
miként kell barátként viselkedni a szükségben –, írtam egy levelet, amelyet
ironikusan Barátság Megszüntetéséről Szóló Értesítésnek neveztem. Ez állt a
szövegben:

Kedves…
Az aprólékos kutatást követő, szigorúan kvantitatív és kvalitatív adatok
által alátámasztott, baráti kapcsolatokat feldolgozó év végi mérleg értelmében,
tájékoztatom a barátság megszűnéséről.
Tisztelettel,
Reinaldo Arenas

Számtalan másolatot készítettem írógépemen, és minden olyan embernek

elküldtem, akiről úgy gondoltam, hogy tisztességtelenül viselkedett velem. Az
első, akinek elküldtem, Nicolás Guillén volt, őt értelemszerűen Reinaldo
Gómez, Miguel Barniz, Otto Fernández és Roberto Fernández Retamar
követték.
Az ördögfajzat Hiram Pratt több mint száz másolatot készített az
értesítésből, s miután meghamisította az aláírásomat, elküldte majdnem minden
igaz barátomnak. Ez óriási kavarodáshoz vezetett, mivel olyanok is megkapták,
mint Ismael Lorenzo, Amando López vagy maga Elia del Calvo. Nem kellett
sok idő, hogy rájöjjek, ki tette, így azon nyomban küldtem egy a Barátság
Megszüntetéséről Szóló Értesítést Hiram Prattnak is. Sokáig nem beszéltünk, de
ő kapva kapott az alkalmon, és ez idő alatt is tovább küldözgette az értesítéseket
mindenkinek, aki valaha szívességet tett nekem. Én bosszúból írtam néhány

278
tréfás nyelvtörőt róla (ez is egyike volt azon fegyvereknek, amiket a
rosszakaróim ellen vetettem be).
Az 1977-ben írott nyelvtörőim egész Havannában népszerűek lettek. Több
mint harminc emberen élcelődtem, akik mind a havannai művészvilág és
irodalmi élet ismert figurái voltak.
Az önkényuralmi rendszerek egyik legsajnálatraméltóbb aspektusa az,
hogy mindent túl komolyan vesznek, és megsemmisítik a humort. A történelem
során a kubaiak mindig a szatírában és a gúnyban találtak menedéket a valóság
elől. Fidel Castro uralma alatt azonban a humor lassan elpárolgott, végül pedig
betiltották. Ezzel a kubai nép elveszítette a túlélés egyik kulcsát. A nevetés
megvonásával megfosztották az embereket a dolgok legmélyebb értelmétől.
Bizony, a diktatúrák prűdek, dagályosak és abszurdak.

279
A Monserrate Hotel

A nénikém végül csak megszerezte az ezer pesót, így beköltözhettem Rubén

szobájába. Írtunk egy illegális adásvételi szerződést, amelyben a tanúk – a
nénikém és a két bűnöző fia – előtt leszögeztük, hogy Rubén ezer pesóért eladja
nekem a szobát. Ezt a dokumentumot azonban szükség esetén nem tudtam volna
bemutatni a hatóságoknak – legfeljebb nagyon különleges esetben –, mivel
Kubában az ingatlanok adásvétele törvénybe ütközött. Ennek ellenére mégis
sakkban tudtam vele tartani Rubént, mert ha el akarta volna adni a fejem fölül a
szobát, felhasználhattam volna ellene, még akkor is, ha mindketten börtönbe
kerülünk érte.
A szoba a Monserrate Hotelben volt, ami régen jó helynek számított, de
most egy ötödrangú épület volt, ahol kizárólag prostituáltak laktak. Az
örömlányok régen csupán az üzleti ügyeket bonyolították a szállodai szobákban,
de amikor kitört Castro forradalma, sikerült megszerezniük a szobákat, amelyket
korábban „irodának” használtak; gondolom, a Forradalmi Hadsereg új tisztjeivel
kialakított kapcsolataik révén. Mindez a Forradalom kitörésekor történt, így
mire én odaköltöztem, már csak néhány nyugdíjas vagy félállásban dolgozó
prostituált maradt a szállodában. Mások megöregedtek, és kénytelenek voltak
letenni a lantot; most két-három gyerekükkel osztoztak a szobán.
Olyan volt, mint egy dzsungel, a szálloda lakói a törvény peremén éltek.
A rendőrség akár börtönné is alakíthatta volna az épületet, elég lett volna
lelakatolni az egyetlen bejárati ajtót.
Az első emeleten Bebita és a barátnője lakott. Mindketten rendszeresen
doboltak, de a verekedésbe fulladó féltékenységi jelenetek is mindennaposak
voltak közöttük. Bebitának voltak más barátnői is, akiket gyakran felvitt
magához, míg a barátnője aludt, de mikor az felébredt, repültek a tányérok és a
poharak. Akkora perpatvar kerekedett, hogy az egész épület beleremegett.

280
 Bebita mellett lakott Hófehérke és a hét törpe, vagyis egy nővér és hét
testvére – mind törpe –, akik a feketepiacból és a szerencsejátékból éltek.
Hófehérkével és a hét törpével szemközt Mohamed, egy hatvanéves,
kivénhedt meleg fickó lakott, aki vagy százharminc kilót nyomott. A szobát
spermával átitatott origami virágokkal dekorálta, a falakra pedig fényes
papírfecniket és külföldi magazinok címplajait ragasztotta. A szoba falain valódi
és álajtók nyíltak – utóbbiakba rejtette a pénzét és a piásüvegeket –, amelyeket a
falra ragasztott papírok takartak. Mohamed az egész életét azzal töltötte, hogy
óriási csokrokat gyártott, majd a rettenetesen ízléstelen virágokat az épületben és
Havanna-szerte megpróbálta eladni. Tény, hogy volt bennük valami versailles-
ias báj, és sikerült is belőlük némi jövedelemre szert tennie. Olyan fényük volt,
és úgy csillogtak a hatalmas csokrok, hogy ahhoz foghatót akkoriban nem
lehetett látni Kubában, hiszen a művirágkészítés legalapvetőbb alapanyagaihoz
sem lehetett hozzájutni. Mohamednek mindig tele volt a szobája bűnöző
hajlamú bugarrón-okkal, akik végül mind megverték, kirabolták, majd a
teraszon át kereket oldottak, miközben ő jajveszékelt. Az anyjával élt, egy
kilencvenéves vénasszonnyal, aki általában nekem, Bebitának vagy egy másik
barátnőjének öntötte ki a szívét. Mint mondta, egyik férfi sem komoly ember,
akiket a fia felhord, nem érnek egy fabatkát sem.
Mohamed egyik szeretője – aki ott lakott a házban a feleségével és a
gyerekével – egyik nap berontott a szobába, kezében botot szorongatott, majd
elkezdte ütni Mohamed fejét. A szobában pillanatok alatt patakokban folyt a vér,
mire többen is a segítségére siettek. A fickó erre elmenekült, Mohamed pedig
kórházba került, de egy héttel később már otthon lábadozott. Az anyja, akit
szintén fejbevágtak a csetepaté során, néhány héttel később meghalt.
Voltak állandó csaták is a házban, gyakran a második emeleten, ahol én is
laktam, illetve Teresa lakásában. Férjes asszony volt, de minden jel szerint a

281
nővérével osztozott a férjén. Volt, hogy a két nő bámulatos módon, az egész
épületen át verekedve kergette egymást.
A vizet régi tartályokban gyűjtöttük, amiket én tisztítottam. Figyelni
kellett arra, hogy tele legyenek, mert víz csak minden második nap volt. Rubén
szó szerint az éhhalál küszöbén állt, mivel sem energiája, sem kedve nem volt a
munkához. Biszexuális volt, és amikor odaköltöztem, nem kevés
erőfeszítésembe tellett, hogy levakarjam magamról: előfordult, hogy bemászott
az ágyamba. Végül kénytelen voltam befalaztatni a kettőnk szobáját összekötő
ajtót. Egy Ludgardo nevű kőműves csinálta meg, akinek szokatlan képzelőereje
volt. Guanabacoában lakott, és olyan csatornarendszert épített a házak tetejére,
amely az otthonában elhelyezett tartályokba gyűjtötte az esővízet, így ő sosem
küszködött vízhiánnyal. A bádogvödrökbe lyukat fúrt, és addig hajlítgatta a
fémet, mígnem szélmalmokat, repülőgépeket és más gépeket fabrikált belőle.
Ezzekkel népesítette be a gyerekei vidámparkját. Bármilyen fadarabból képes
volt papucsot készíteni, így az egész családja az ormótlan lábbelikben csattogott
fel-alá.
Rubén menthetetlen volt. Egy farmernadrág volt az álma, és most, hogy
kifizettem neki az ezer pesót, elment a boltba, ahol mutattak neki egy új fazont.
Azt mondták, hogy kétszáz pesóért az övé lehet, mire Rubén azonnal hazament a
pénzért. Amikor visszaért, gyorsan a kezébe nyomtak egy csomagot, fizetett,
majd hazaindult. Csak a szobámba érve nyitotta ki a csomagot, s döbbenten
látta, hogy becsapták: a zacskó régi újságokkal volt teletömve. Próbáltam
meggyőzni, hogy ne költse el a maradék pénzét, amellyel egy másik bűnözőnek
tartozott, de nem hallgatott rám. Nagyon nagylelkű volt a barátaival, mindig
megvendégelte őket. Egyszer engem is meghívott a Moszkva étterembe, amely
abban az időben az egyik legelőkelőbbb vendéglő volt Havannában.
Víctor természetesen azonnal tudomást szerzett új lakhelyemről, és eljött
meglátogatni. Az új barátaim felől érdeklődött, és ismét megígérte, hogy szerez

282
nekem munkát. Hogy ne hozzak bajt az igaz barátok fejére, az ajtóm fölé egy
papírlapot ragasztottam, amin ez állt: HÁLÁS VAGYOK A LÁTOGATÁSÉRT,
DE NEM FOGADOK SENKIT. A NEM szót piros tintával pingáltam oda a
falra. Ezzel a „nem” szócskával lázadtam a barátnak öltözött álruhás rendőrök
ellen, akik olykor meglátogattak.
Volt, hogy Rubén azzal kopogtatott az ajtómon éjjel háromkor, hogy írt
egy verset, és fel akarja olvasni. Nem volt más választásom, kénytelen voltam
meghallgatni.
Coco Salá a harmadikon lakott. A házinéni egy francia prostituált volt, aki
folyton botrányokba keveredett, mert a férfiak, akiket felvitt a lakásba, nem
akartak neki fizetni, máskor meg abból lett felfordulás, hogy megpróbálta őket
kirabolni. Egy szép napon azonban elege lett az egész nyomorból, és visszament
Franciaországba, a szoba így Cocóra maradt.
Nem voltunk beszélőviszonyban egymással, de tudtuk, hogy mi van a
másikkal, és amikor csak lehetett, igyekeztünk keresztbe tenni egymásnak.
Egyszer Coco és néhány barátja – többek között Hiram Pratt –,
összedobtak vagy húsz pesót, hogy kifizessenek egy fiút, aki vállalta, hogy
mindannyiukkal lefekszik. Én épp a liftben voltam, amikor ez a fiú belépett az
épületbe. Coco Salá és a többi tyúk már türelmetlenül leste a teraszon, hogy
mikor érkezik. Mivel azonban a fiú nem tudta használni a liftet, gondoltam,
segítek neki, úgyhogy végül egy ideig fel-alá lifteztünk az első és az ötödik
emelet között.
Coco Salá és a tyúkok mindebből csak annyit láttak, hogy a függő
ketrechez hasonlatos lift fel-alá ingázik, és még véletlenül sem áll meg azon az
emeleten, amelyen ők izgatottan várták a fiú érkezését. Végül az én emeletemen
szálltunk ki, mivel a fiúnál volt egy ananász, és javasoltam, hogy fogyasszuk el
nálam. Megettük a gyümölcsöt, aztán szeretkeztünk.

283
 Coco őrült módjára loholt emeletről emeletre a fiút szólongatva,
miközben mi meztelenül feküdtünk a szobámban, és majd’ megszakadtunk a
röhögéstől. Coco ezt soha nem bocsátotta meg nekem. Ettől kezdve mindenféle
woodoo kellékek – kakasláb, galambefej és hasonló szörnyűségek – tűntek fel a
szobám ajtaja előtt.
Ekkortájt fejeztem be újra az Ismét a tenger-t, amelyet Elia házában, az
egyik fiókban őriztem. Nem volt kockázatmentes, mert Elia igazi forradalamár
volt, de magamnál tartani még veszélyesebb lett volna. Bármikor
ellenőrizhettek, de Coco Salá vagy az egyik jó útra térített, kommunista
besúgóvá lett prositutált is bármikor feljelenthetett volna.
Akkoriban söpört végig a városon a galériaépítési láz: aki csak tehette,
galériát építtetett a szobájába. Az emberek így próbáltak meg valamivel
tágasabb teret teremteni maguknak. A galériák gyakran olyan szűkek voltak,
hogy nem lehetett rajtuk felegyenesdni, csak négykézláb tudott közlekedni az
ember. A kormány azonban szigorúan tiltotta a gelériaépítést, ezért a
munkálatok titokban folytak. Ennek ellenére sokaknak volt galériája, még
Hófehérkének és a hét törpének is.
Én sem akartam lemaradni, úgyhogy a feketepiacon szereztem fát. Épp az
egyik hatalmas deszkát cipeltem haza, amikor megláttam, hogy Alejo Carpentier
egy emelvényen áll, és beszédet tart az utcában. Sikerült megzavarnom az
előadását, ugyanis a vállamon a deszkával megindultam tömegben, majd
megálltam Carpentier és a hallgatói között. Odahajoltam az egyik mellettem álló
férfihoz, és előadtam neki, hogy a művész úr már nem is tud spanyolul, helyette
olyan francia akcentussal beszél, mint valami béka. Erre mindketten nevetésben
törtünk ki, és ahogy a testem rázkódott, a deszka vége egyfolytában a
pódiumnak ütődött.
Amikor elmentem meglátogatni anyámat Orientébe, megismerkedtem egy
gyönyörű Palma Soriano-i újonccal, akivel szolidan flörtöltem, de mivel nem

284
tudtam neki megadni a címemet – ugyanis nem volt –, abban maradtunk, hogy
három hónap múlva találkozunk a havannai buszállomáson. A megbeszélt napon
elindultam az állomásra. Egyáltalán nem reménykedtem benne, hogy eljön, de
legnagyobb meglepetésemre ott volt. Antonio Télleznek hívták, de jobban
szerette, ha Tonynak szólítják. Felmentünk a szobámba, és kiderült, hogy
furcsamód még sosem volt dolga férfival. Amikor hozzáértem, zavartan
nevetett, látszott, hogy még kezdő. Nagyon nehezen izgult fel, és szörnyen
ideges volt. Végül nagyon jó barátok lettünk.
Tony és Ludgardo építették meg a galériámat. Nagyon kemény munka
volt, ugyanis óriási lyukat kellett ütniük a falba különböző vasrudak és
kalapácsok segítségével. Ezekre ráadásul kénytelenek voltak rongyot kötni,
mivel a legnagyobb csendben kellett dolgozni, nehogy a Forradalmi Védelmi
Bizottság körzeti elnöke meghalljon bármit is. A deszkák beszerzése, majd az
épületbe való becsempészése is valóságos kálvária volt. Bebita, a barátnője,
Mohamed meg én esténként az óvárosi kukákban guberáltunk, fadarabok és a
régi deszkák után kutatva.
Végül betoppant Nicolás Abreu is, aki rengeteg deszkát szedett össze az
Arroyo Apolo-i kukákból, ott, amerre lakott. Ezekkel burkoltuk be a galériát. A
deszkák és a burkolat között rengeteg hely maradt, így el tudtam dugni az Ismét
a tenger kéziratát, és a Rubén Díaz által szignózott szerződést is, amelyben
tanúsította, hogy ezer pesoért eladta nekem a szobát.
A lakás közelében volt egy buszmegálló, amelyet az emberek csak „A
siker megállójá”-nak vagy „Utolsó remény”-nek hívtak egymás közt. Ott, a
Manzana de Gómez-szel szemben gyülekeztek általában a melegek, abban a
reményben, hogy sikerül felszedniük valakit. Annyi ember volt ott mindig, hogy
nehéz volt nem összejönni valakivel. Ott futottam össze ismét Hiram Pratt-tal,
aki akkortájt nyíltan ellenséges viszonyban állt Coco Salával. Köszöntünk
egymásnak, megkérdezte, hol lakom, én meg megmondtam neki, hogy Coco

285
Salával. Teljesen elképedt, mert tudta, hogy Coco besúgó, és miatta kerültem
börtönbe. Nem tudta elhinni, hogy együtt lakunk. Attól kezdve Hiram Havanna-
szerte azt terjesztette, hogy Cocóval élek, és egyik este a bűnöző barátaival meg
is jelentek Cocónál, akinek az ajtaján dörömbölve, üvöltve sértegettek engem.
Coco erre kidugta a fejét, és egy partvissal próbálta leütni Hiramot, de a barátai
ügyesebbek voltak, és jól helyben hagyták Cocót.
Coco hónapokon át dühöngött, mert számos nekem szánt levelet az ő
címére küldtek, valamint sok vendégem az ő ajtaján dörömbölt.
Ugyanazon az emeleten lakott Marta Carriles és a családja, valamint a
Galíciai, aki a szolgálójuk volt. Akkor ismerkedtem meg vele, amikor épp
szökni próbált az egyik szeretőjével: egyszer csak hatalmas bőröndöt láttam az
ablakom előtt, amely egy kötél végén himbálózott. Erre hirtelen óriási lárma
kerekedett a harmadikon, kiderült, hogy Marta üldözőbe vette a Galíciait,
nehogy el találjon szökni.
Marta Carriles férje teherautósofőr volt. Gyakran vitt haza zöldségeket,
amelyeken aztán a felesége túladott a környéken. Marta egyébként médiumként
is tevékenykedett, rengetegen jártak hozzá konzultációra. Két gyögyörű fia volt,
egyiküknek, egy tizenöt éves kamasznak, viszonya volt Rubénnel. A másik is
szép fiú volt, vele általában a liftben találkoztam, de ő mindig egy nővel
mászkált. Nem voltak illúzióim, hiszen még fogaim sem voltak. Lehetetlen volt
megcsináltatni őket, mert orvosi igazolás kellett hozzá, valamint munkakönyv,
és egy rendelő által kibocsátott engedély. Nekem egyik papír sem volt a
birtokomban, és az is kétséges volt, hogy valaha megszerzem őket.
Ennek ellenére sikerült visszanyernem a mosolyomat, mégpedig
Alderetének, egy hatvan év körüli transzvesztiténak köszönhetően, aki hol a
Tropicanában, hol pedig valamelyik harmadosztályú kabaréban táncolt. A ’40-es
években igazi hírességnek számított. Óriási parókagyűjteménye volt, amiben
mindenféle színű hajkorona megtalálható volt. Szinte minden híres kubai

286
művészt kitűnően utánzott, de a legragyogóbban Rosita Fornést alakította, mivel
jobb hangja volt, mint Rositának. Azt mesélték, hogy Alderete egyszer felvitt
magához egy bűnözőt, aki aztán kést szegezett neki, és megpróbálta kirabolni,
mire az öreg azt mondta, várjon egy percet, míg idehozza a pénzt. Eltűnt egy
szobában, a következő pillanatban pedig már gyönyörű nőként tért vissza.
Teljesen lenyűgözte a bűnözőt, pláne miután leszopta, és ellopta a tárcáját a
hátsó zsebéből. A fiú nem jött rá, hogy a gyönyörű nő ugyanaz az öreg férfi, akit
ő megpróbált rászedni. Később bele is szeretett az Alderete által
megszemélyesített nőbe, aki mindig a legszebb ruháiban várta a fiút.
Egyszer azonban rádöbbent, hogy a göncök és a smink mögött egy csúnya
buzi rejtőzik. Talán már korábban rájött, de aznap annyira elöntötte a méreg,
hogy úgy döntött, bosszúból ellopja mindenét, köztük a parókagyűjtemény
minden egyes darabját.
Ennek, az Alderete által „nagy rablás”-nak nevezett nyomasztó válságnak
a kellős közepén ismerkedtünk meg. Kopasz volt, és hatalmas lepedőkbe
bugyolálva töltötte a napjait. Így valóban szörnyű látványt nyújtott, legalább
olyan csúnya volt, mint Coco Salá. De idővel sikerült visszaszereznie minden
parókáját és ruháját, és ismét Rosita Fornést alakította a színpadon.
Neki köszönhetem, hogy megcsinálták a fogaimat. Ismert egy fogorvost,
aki a csodálója volt, és aki nem kért egy pesót sem azért, hogy visszaragassza a
műfogakat; a két fogat, amikre oly nagy szükségem volt. Többé nem kellett attól
tartanom, hogy ha a számat kinyitom, elgurulnak a fogaim.
Talán ettől jött meg a kedvem a testedzéshez is, ám a galéria nem volt túl
stabilan rögzítve, ezért amikor egyszer elkezdtem rajta ugrálni, az egész
leszakadt, és én is lezuhantam a mélybe. Vagy egy héten át húzogattam ki a
szögeket a falból egy kalapáccsal, hogy lebontsam a galéria maradványát. Újat
akartam építeni, de ehhez ismét deszkát kellett szerezni. Épp ezzel
foglalatoskodtam, amikor egy francia pár kopogtatott az ajtómon. Margarita és

287
Jorge Camacho küldte őket. Jibacoában turistáskodtak, de egy hetet Havannában
töltöttek. Természetesen általuk jutott ki az Ismét a tenger harmadik verziója az
országból.
Szegény franciák igencsak elhűltek a megismerkedésünk körülményein:
amikor betoppantak, épp félmeztelenül próbáltam kiszedni a szögeket néhány
fadarabból. Csak sortot viseltem, amit én magam készítettem egy
hosszúnadrágból, aminek késsel levágtam a szárát. Nem gondolták volna, hogy
ilyen körülmények között él egy író, pláne azok után, hogy Franciaországban
olvasták a könyveimet. Meghívtak ebédelni, és kértek, hogy menjek velük
Jibacoába, de a kubai hatóságok nem engedélyezték, hogy a tengerpart területére
lépjek.
Miután a francia turisták elmentek, rettegve vártam az állambiztonság
embereit, ugyanis nem tudtam, hogy sikerült-e kicsempészniük a kéziratot, vagy
végül Víctor kezében landolt-e. Később megtudtam, hogy szerencsére sikerrel
jártak.
Épp deszkák és mindenféle lomok között dolgoztam, amikor éreztem,
hogy Hiram Pratt közeledik a folyosón. Már rájött, hogy valójában nem Coco
Salával lakom. Kidugtam a fejem az ajtón, és kértem, hogy kint várjon. Gyorsan
megírtam egy hivatalos szöveget, ami leginkább egy kegyelmi döntésről szóló
határozatra hasonlított. Leírtam, hogy a büntetést, amely a barátságunk kétéves
felfüggesztését jelentette, hat hónapra csökkentem. Odaírtam, hogy a hat hónap
leteltével keressen fel ismét, és majd újratárgyaljuk jövőbeni barátságunk
feltételeit. A kezébe nyomtam a dokumentumot, és elment.
Rubén egy nap kitalálta, hogy ötvencentes hozzájárulást kér tőlem a
fürdőszoba használatért. Nagy szemétség volt tőle, de hát mégis csak az övé volt
a fürdőszoba. A helyzetem napról napra rosszabb lett, és most már fekhelyem se
volt, ahova fáradtan beájulhattam volna. Ám ekkor hirtelen megjelent az
ajtómban egy gyönyörű ifjú, mezítláb volt, és cigarettát kért tőlem. Nem volt

288
nálam egy szál sem, de beinvitáltam, és mondtam, hogy csukja be az ajtót. Azt
mondta, tudja, hogy író vagyok, de én nem az irodalomról akartam diskurálni,
hanem őt akartam. Tudtam, hogy Marta Carriles nagyobbik fia, és Lázarónak
hívják. Mohamed azt mondta, hogy nagyszerű fiatalember, de a liftes szerint
őrült bűnöző volt.
Az anyja valóságos boszorkány volt, folyton pörölt a
szomszédasszonyaival, gyakran ökölre menő harcot vívott velük és a
gyerekeikkel is. Még Lázaro is kifakadt, hogy milyen rosszul mennek otthon a
dolgok. Hamar megértettem, hogy nagyon különbözik a családtagjaitól. Kétség
sem fért hozzá, hogy ideggyenge, de ettől függetlenül teljesen más volt, mint a
család többi bűnöző, csőcselék tagja. Lazaro vágyódott a nyugalom és a jóféle
irodalom után.
Sokat kirándultunk a városon kívül. Elmentünk Guanabóba, úsztunk a
Malecónon – annak ellenére, hogy tilos volt –, és a Concha közelében is
fürödtünk. Egy nap azonban, amikor játékból akkora pofont adott, hogy attól
tartottam, ismét eltörtek a fogaim, rájöttem, hogy van egy nagyon erőszakos
énje. Olyan dühös lettem, hogy egy bottal a kezemben üldözőbe vettem. Azt
hiszem, attól kezdve lett igazán mély a köztünk lévő barátság. Tudta, hogy
velem nem lehet olyan durva, mint másokkal, én pedig addigra tisztába jöttem
vele, hogy a Mazorrai Pszichiátriai Intézetet is megjárta, de ettől csak még
jobban szerettem.
Azért, hogy a családban egy éhes szájjal kevesebb legyen, bedugták a
bolondok házába – a legszörnyűbbe egész Havannában –, ahol nagyon gyakran
kapott elektrosokk kezelést. Mesélte, hogy egyszer, amikor este hazaért, nem
nyitottak neki ajtót. Kiderült, hogy az anyja egyik ismerőse hozott egy kis
disznóhúst vidékről, és a szülei bezárkózva ettek, nehogy meg kelljen osztani a
húst a saját fiukkal. Aznap este Lázaro kénytelen volt az éjszakát a szabad ég

289
alatt tölteni. Miután elmesélte ezt a történetet, mondtam neki, hogy bármikor
nálam alhat, és még egy kulcsot is adtam neki a szobához.
A legnagyobb örömöt abban leltük, ha a városban sétálhattunk. Néha
átmásztunk a falakon, és a zárt strandokon fürödtünk. Rubénnek köszönhetően
megismerkedtünk egy rendkívül érdekes figurával, aki állandóan a legfurcsább
disszidálási módokon törte a fejét. Szerinte akár egy műanyag tutajon is el
lehetett szökni a szigetről, ha az ember kifogott néhány nagy halat – akár egy
cápát –, odakötötte őket a tutajhoz, és északnak vette az irányt. Azt mondta,
hogy így három nap alatt el lehet jutni Miamiba. Raúlnak hívták, legalábbis ezt
állította, ugyanis sosem lehetett tudni, hogy Rubén barátainak mi az igazi neve.
A Payret mozi előtt mindig óriási sor állt, mert francia és észak-amerikai
filmeket is vetítettek. Raúl kiszámolta, hogy a kasszában tízezer pesó is
összejöhet egy nap, majd egy meglehetősen különös tervvel állt elő arra
vonatkozóan, hogy miként is kellene kirabolni a mozit. Úgy vélte, hogy ha
odalopóznánk a jegypénztárhoz egy hatalmas, sűrített gázzal teli palackkal, majd
megnyitnánk a szelepet, akkor az egész épületet gázfelhő terítené be, és akkor el
lehete vinni a kassza tartalmát, és a tömegben is könnyen eltűnhetnénk. A másik
terve az volt, hogy egy kloroformos üveggel odasétál a pénztárhoz,
megszagoltatja a pénztárossal, majd amikor az elájul, ő elviszi a pénzt.
Végül sikerült egy pénzhamisító gépet eszkábálniuk, majd egyik este
mindannyiukat elvitte a rendőrség. A pénzhamisítót Julio Gómez házában
tárolták, aki Coco Salá nagy barátja volt. Furcsa, hogy míg Raúl örökre eltűnt,
Julio és Rubén szabadok maradtak. De aznap mindent megértettem, amikor
megláttam, hogy Víctor hadnagy Rubén lakásából távozik.
Rubénhez járt még egy kegyvesztetté vált festőnő, Clara Romero is. Az a
Walterio Carbonell volt a férje, aki számos posztot töltött be diplomatként
Afrikában, majd Castro egy camagüeyi koncentrációs táborba deportálta. Egyik
nap Rubén benyitott a szobámba, és elpanaszolta, hogy míg ő a fürdőben volt,

290
Clara felvette az összes ruháját, majd felszívódott velük. Rubén, Lázaro és én
erre elmentünk Clarához, aki egy kis lyukban lakott a Monserrate úton. A lakás
olyan volt, mint egy barlang, sehol egy ablak, csak egy apró ajtó. Clarának
rengeteg gyereke volt, többek között arabok, feketék és kínaiak. Úgy tűnt, Clara
a szexben is az internacionalizmus híve. Miután a férjét rabosították, prostituált
lett belőle. Kénytelen volt ebből élni, mert a képeit nem vette meg senki, noha
kivételes műalkotások voltak.
Akkoriban ő és soros férje, Teodoro Tapiez olyan ismert festőkhöz voltak
bejáratosak, mint Raúl Martínez, Carmelo González és még sokan mások. Míg a
férj a festményeket dicsérte, Clara ellopta az ecseteket és az olajfestékeket, hogy
aztán otthon feshessen velük. A bolti árusoktól pult alatt vette meg a
liszteszsákokat, vagy a szemetesben kutatott anyagok után: ezeket felhasználva
alkotta meg aztán azokat a hatalmas festményeket, amelyek a lakásában egész
falakat foglaltak el.
Amikor megérkeztünk Clarához, ujjongva mutatta meg nekünk az egyik
mesterművét, mi pedig teljesen megfeledkeztünk róla, hogy valójában az
ellopott ruhákért jöttünk reklamálni. Attól fogva többé-kevésbé rendszeresenen
jártam Clarához, aki valahogy mindig megtalálta a módját, hogy legyen nála tea
vagy keménytojás, amivel megkínálhatott. Szinte mind ezen éltünk Havannában.
A tojást nem jegyre adták, úgyhogy könnyen be lehetett szerezni, az orosz teát
pedig a piacon árulták, bár nem volt könnyű hozzájutni.
Egyik nap Clara az összes barátját és gyerekét elhívta magához a szűk kis
szobába, ahol majd’ megfulladtunk. „Azért hívtalak titeket ide, mert szörnyű
híreim vannak” – kezdte. „Megereszkedett a mellem” – folytatta, és miközben
levette a blúzát, feltárult a két apró, fekete mell, amely a hasát súrolta. Ez valódi
tragédia volt, mert így nem dolgozhatott többé prostituáltként, pedig abból
tartotta el a gyerekeit, az anyját és Teodorót, aki nem dolgozott, hanem az
egyetemen tanult. Emlékszem, hogy a tragédia hatására a gyerekei zokogva

291
fogták közre. Mind igyekeztünk megvigasztalni, még az anyja is, aki azt
mondta: „Ne aggódj, találunk majd valami megoldást, de most menj, és mosd
meg a lábad, mert tiszta mocsok.” Igazat mondott, Clara lába olyan koszos volt,
hogy az anyja fogott egy kést, és elkezdte lekaparni róla a piszkot.
Iszonyú meleg volt, és Clara folyton panaszkodott, hogy még egy ablak
sincs a szobában. Nekünk több se kellett, egy machete maradványaival
elkezdtünk lyukat vájni a falba, hogy meglegyen az ablaka. A fal egy méter
széles volt, és mikor végre sikerült átütni, kiderült, hogy nem az utcára néz,
hanem a hatalmas Santa Clara kolostorba, ahonnan akkor menekültek el az
apácák, amikor Castro hatalomra került. Gykorlatilag azóta érintetlenül állt,
hatalmas mozaik ablakok díszítették, tele volt bútorokkal, ládákkal és
mindenféle egyéb tárggyal.
Hangyákat megszégyenítő elszántsággal álltunk neki szétszedni a
kolostort, hogy aztán minden benne található dolgot eladjunk. Abból az
aprócska szobából, ahol addig Clara lakott, és ahol alig fért el néhány szék,
egyik pillanatról a másikra húsz-harminc karosszék és négy-öt láda került elő,
amelyeket azonnal pénzzé tettünk Havannában. Egyszer még egy teherautót is
sikerült megtöltetnünk a holmikkal.
Egyik nap Clara ajtaján kopogtatott a Forradalmi Védelmi Bizottság
körzeti elnöknője, és azt mondta, nem fér a fejébe, hogy miként lehet annyi
minden abban a kis szobában. A kolostorra néző lyukat Clara egyik festménye
fedte el. Nem maradt más választásunk, mint megkenni az elnökasszonyt.
Mondtuk, hogy vigyen, amit csak akar, mire ő összeszedte, amit tudott.
Legalább nem jelentett fel minket.
A szobámat is átrendeztem: betettem egy vécét, egy márvány konyhát,
felhúztam egy cédrusfából faragott galériát, és tizennyolcadik századi
bútorokkal rendeztem be aprócska szalonomat.

292
 Végül Lázaróval még a kolostor kézzel faragott faburkolatát is
lebontottuk. A galériám idővel bemutatóteremmé vált, ahol a burkolatot árultam.
Clara természetesen százalékot kért minden után, amit csak eladtunk. A vörös
márványnak különösen nagy sikere volt, még Elia és Coco is vásároltak belőle.
Egyik este épp egy halom keresztet, ezüstkelyhet és más értékes holmit
cipeltünk, amikor megállított egy rendőr, és megkérdezte, hogy mi az a sok szar,
amit viszünk. Azt mondtuk neki, hogy egy óvárosi romos házban találtuk őket,
és a lakásunkat szeretnénk kidekorálni. A rendőr úgy találta, hogy csak
értéktelen, ócska holmiról van szó, úgyhogy nem tartóztatott fel minket.
Clara átjárójának köszönhetően Ludgardo cédrusból készült fapapucsok
gyártásába kezdett. Az átjáró valóságos kincsesbánya volt, még a padlót is
sikerült pénzzé tennünk Havannában.
Bebita végül kiadta az utasítást, hogy építsünk teraszokat és galériákat a
házban, amihez a kolostorból származó fát és a padlót használtuk. A szobámból
egyszeriben olyan lakosztály vált, aminek középkori kovácsoltvas terasza volt.
Még a Forradalmi Védelmi Bizottság körzeti elnöknőjének is lett galériája.
Amikor Rubén meglátta, hogy mivé varázsoltam a szobát, azt mondta,
hogy nem rendelkezem tulajdonrésszel, úgyhogy készüljek, mert hamarosan
ismét elfoglalja a szobát. Nyugodtan néztem, majd közöltem vele, hogy
márpedig én vagyok a szoba tulajdonosa. Mondta, hogy bizonyítsam, mire
elmentem a kis konyhámba, elővettem egy óriási kést, amit a kolsotorból
szereztem, majd hadonászva azt mondtam: „Itt a tulajdoni lapom.”. Ezután soha
többet nem hozta fel a témát.
Clara úgy döntött, hogy miután szinte mindent eladtunk a kolostorból,
ideje ünnepelnünk. A feketepiacon szereztünk gyertyákat, és az egész kolostort
feldíszítettük velük. Éfjélkor kezdődött a mulatság, amin csupán teát és kemény
tojást szolgáltunk fel. Clara majdnem az összes régi barátját meghívta, vagyis
nyugalmazott prostituáltakat és roppant elegáns striciket, akik csak este

293
merészkedtek ki az utcára. Hiram Pratt is ott volt. Aznap este Clarával írtunk
egy papírt, amiben kifejtettük, hogy ördögi természete miatt csak olyan helyeken
találkozhatunk Hiram Pratt-tal, mint az az odú, vagy egy fa teteje, esetleg a
tenger feneke, de hangsúlyoztuk, hogy végleg megbocsátottunk neki.
Hiram épp az önéletrajzi könyvét írta, és aznap este felolvasott belőle
néhány részletet. Clarát csak úgy emlegette benne, mint az egyik legműveltebb
nőt, akivel valaha találkozott, és mint a század egyik legnagyszerűbb festőjét.
Rólam azt mondta, hogy a generációm José Martíja vagyok. Később megtudtam,
hogy az önéletrajz szövege a szerint változik, hogy Hiram éppen hol van, és
kinek olvas fel belőle. A többi verzióban én piti bűnöző voltam, Clara pedig egy
„rossz kurva”.
Ott volt még az odúban egy igencsak különös figura, Bruno García Leiva
is, aki mindig valaki mást személyesített meg, talán azért, mert ő maga nem
létezett. Aznap este papnak öltözött, fekete reverendát és skapulárét viselt.
Valóban úgy nézett ki, mint egy pap, és olyan hitelesen adta elő, hogy a
nyugalmazott prostituáltak közül sokan odamentek hozzá, és meggyónták
bűneiket, mire ő ünnepélyesen feloldozta őket.
Volt, hogy orvosnak öltözött, és együtt bementünk a Calixto García
kórházba. Bruno bevitt a sürgősségire, mire én szánalmas jajgatásba kezdtem, de
ő közben mindenféle orvosi igazolást, pecsétet és receptkönyvet begyűjtött, ami
később valóságos kincsnek bizonyult. Bruno aranyáron adta el mindazoknak,
akik nem akartak mezőgazdasági munkát végezni. A vevői között alkoholisták is
voltak, akik így receptre kaptak alkoholt a gyógyszertárban. Hiram Pratt is ezek
egyike volt: súlyos alkoholista, aki képes volt bármit megadni egy-egy receptért.
Aznap este ott volt még Amando López, Sakuntala és Ludgardo is. Utóbbi
egy óriási mulatt fiú volt, akinek a nadrágján átütött hatalmas farka és golyói.
Emlékszem, hogy mindenkinek elő kellett adnia egy rövid darabot, mire
Amando, Clara egyik vásznába csavarva, a földre vetette magát, és egy

294
ódaféleséget intézett Ludgardóhoz: „Oh Ludgardo, égek a vágytól, jöjj hozzám!
Ne légy bárgyú, ne légy bamba, mert megharaplak. Add ide a dárdád, ide vele,
Ludgardo.” Még csak bugarrón sem volt, Ludgardo mégis jól szórakozott.
Én is megosztottam velük az egyik versikémet: „Olyan boldog vagyok,
akárcsak Minerva, kinek a párttól jutalma egy Materva*5.”
Alderete ide is elhozta magával parókagyűjteményét, hangja csak úgy
zengett a gyertyákkal teli szobában, amikor Rosita Fornést utánozva énekelni
kezdett. Végül Ludgrado kijelentette, hogy kell lennie valahol elásva némi
kincsnek, amit meg kell keresni. Clara erre aláíratott velünk egy papírt,
amelyben megfogadtuk, hogy amennyiben megtaláljuk a kincset, nekiadjuk a
felét. Így végül a multságból kincskeresés lett. Az ásatás közben azonban nem
aranyra, hanem egy tökéletes állapotban lévő ciszternára bukkantunk, ami
Havanna óvárosában igazi kincsnek számított.
Ettől fogva volt, hogy naponta kétszáz flakon vizet is eladtunk. Clara
odújával szemben egyszeriben óriási sorok kígyóztak.
Clara és Amando López addig ügyeskedett, míg sikerült bezárni Hiram
Prattot az odúba. Amikor megkérdeztem, hogy mégis mivel szolgált rá, már
tudtam, hogy rájöttek, Hiram valójában mit írt Claráról az önéletrajzi kötetében.
Clarának sikerült megszereznie egy példányt, amelyben Hiram azt írta róla,
hogy egy hetvenéves boszorkány, aki szifilisszel fertőzte meg egész Havannát,
lefeküdt az összes görög tengerésszel, na meg a saját lányaival is, és ha mindez
nem lenne elég, még az állambiztonság informátora is. Clara azt mondta, hogy
addig nem engedi el Hiramot a veremből, amíg az nem ír egy új memoárt, és
közölte, hogy ezt a verziót természetesen soha nem kaphatja vissza. Végül én és
Lázaro szabadítottuk ki, három nappal később.
Addigra már gyakorlatilag mindent eladtunk a kolostorban, ami
mozdítható volt, csupán a falak maradtak. Lázaróval azonban azokon is sikerült
5
A forradalom előtti időkből származó népszerű maté-alapú üdítőital. (a ford.)

295
túladnunk. Először is lebontottuk őket, minden egyes téglát letisztogattunk majd
egyesével eladtunk Havannában. Óriási üzlet volt, mivel Kubában képtelenség
volt téglát szeretni, ha az ember építkezni akart.
Egyszer csak kaptunk egy névtelen levelet, amelynek feladója – Hiram –
tájékoztatott, hogy jelententést fog tenni a legfelsőbb szerveknél az általunk
elkövetett bűncselekményekről, és a Clara Romero odújában tartott rendszeres
orgiákról.
Egyik nap a Forradalmi Védelmi Bizottság körzeti elnöknője felhívta
Clarát, és megkérdezte, igaz-e, hogy illegális fa- és vízkereskedelemmel
foglalkozik, majd finoman azt sugallta, hogy jobban jár, ha véget vet
mindennemű kereskedelmi tevékenységnek.
Mit volt mit tenni, teljesen le kellett rombolni a kolostort, ha nem akartuk,
hogy bármi nyoma maradjon a történteknek. Előtte azonban szerettem volna
szétszedni a tetőt, és eladni a deszkákat. Micsoda nagy élmény volt abból a
magasságból lenézni az óvárosra!
Miközben az egyik falat bontottuk, rábukkantunk egy üregre, amit
egészen addig nem vettünk észre. Itt négy csukott láda volt elhelyezve. A jelek
szerint az apácák azért húzták fel az álfalat, hogy elrejtsék az igazi kincset.
Mivel nem tudtuk kitalálni a zárakat nyitó kombinációt, egy hétig kalapáltuk a
ládákat, mígnem egyszer csak sikerült kinyitni őket: üresek voltak. Ekkor
nyilvánvalóvá vált, hogy miért volt üres a kolostor. Castro emberei már jártak
ott, kifosztották a ládákat, de nem akarták, hogy bárkinek is feltűnjön a lopás.
Viszont, ha minket rajtakapnak, akár harminc évre is lecsukhattak volna
sikkasztásért. Gyorsan leromboltuk a kolostor falát, ami épp, hogy csak állt. Már
majdnem megvoltunk vele, Ludgardo kötelet erősített rá, majd Clara szobájából
megrántottuk a végét, mire óriási hangzavar közepette leomlott az egész.
Néhány nappal később komoly tífuszjárvány tört ki az óvárosban. Fidel
Castro személyesen járt körbe a negyedben, azt mondogatva, hogy a betegség a

296
sok szemétnek köszönhető. Valójában már több mint harminc éve nem volt
szemétszállítás a negyedben. Számtalan ház omlott össze, és a törmelék maga
volt a mennyország a patkányok és a különböző fertőző vírusokat hordozó
állatok számára.
A várost hamar ellepték a katonai teherautók, amelyek takarítási
hadjáratba kezdtek. Ennek köszönhető, hogy a Santa Clara kolostor alig
huszonnégy óra alatt teljesen eltűnt a föld színéről.
Néhány héttel később Lázaro idegei ismét femondták a szolgálatot – ami
gyakran előfordult nála. Ilyenkor a lépcsőházban üldögélt, teljesen
összefüggsételen dolgokat mondott, magában beszélt, és a tetőt szidta. Ebben az
állapotban nem ismert meg senkit, még engem se.
Szeretett volna írni, de nem ment. Két-három sor után feladta, és
tehetetlen zokogásban tört ki. Ilyenkor azt mondtam neki, hogy ő még akkor is
igazi író, amikor egy oldalt sem képes írni; ez némileg megvigasztalta. Kérte,
hogy tanítsam meg írni, de az írás nem egy mesterség, hanem egy átok. És az a
legrosszabb, hogy ő meg volt átkozva, de abban az állapotban az idegei nem
hagyták írni. Soha nem szerettem még annyira, mint amikor egyik nap
meglátogattam, és láttam, hogy az üres papír fölött zokog tehetetlenül.
Azért kölcsön adtam neki néhány könyvet, amelyekről azt gondoltam,
hogy segíthetnek neki az írásban. Hihetetlenül érzékeny volt, és olyan dolgokat
fedezett fel, amelyek sok kritikus figyelmét elkerülték. Volt, hogy felhívott a
fürdőszobából, és felolvasott egy részletet a Don Quijotéből. Ezek az irodalmi
eszmecserék gyakran azzal értek véget, hogy a szomszédok, akik nem tudtak
pihenni, köveket hajigáltak felénk, hogy ugyan már hagyjuk abba a beszélgetést.
Időnként egy Turcio nevű fickó is részt vett a beszélgetésekben. Imádta az
irodalmat, korábban hajóskapitány volt, de a feleségének köszönhetően teljesen
megőrült. Turcio megállás nélkül beszélt, és ha például fültanúja volt két nő
szóváltásának, egész nap a két nő között lezajlott párbeszédet ismételgette. Így,

297
ha Lázaróval beszéltünk, Turcio a nap hátralevő részében hangosbemondóként
ismételte meg azokat a foszlányokat, amiket hallott. Máskor kiment a folyósóra,
és akár egy rikkancs, elkiabálta az összes hírt, amit addig hallott: „Megérkezett a
csirke, de csak hatéven aluli gyermekek számára lehet vásárolni”; „A 32-es busz
nem jár többet ezen az útvonalon”, meg ehhez hasonló dolgokat. Szegény ördög,
mindent megismételt.
Egyik nap meglátogatott az egyik újonc barátom, és elhozta magával az
unokatestvérét, aki rendőrként dolgozott. Egyenruha volt rajta, az övében
pisztoly. „Ne aggódj, azért hoztam magammal, mert tudom, hogy így nagyobb
tekintélyed lesz a házban, és senki nem fog beléd kötni” – mondta az újonc. A
rendőr orientei fickó volt, bugarrón, és öt perccel az érkezése után már le is
csatolta a piszolytáskáját, amikor pedig megmutattam neki a galériát, elővette
csodálatos szerszámát. Lent az újoncomat majd megütötte a guta, de végül
néhány óra elteltével mind barátságban váltunk el. Turcio közben végig azt
üvöltözte, hogy rendőr van nálam, azt azonban egyik szomszédom sem sejtette,
hogy milyen pompás fegyvert szegezett nekem.
Amikor néha meglátogatott az újonc vagy a rendőr, Lázaro féltékenységi
rohamot kapott. Én mindig igazat mondtam neki. Ő volt az, akit valójában
szerettem, a többiekkel csak az időt múlattam. Mindig is úgy gondoltam, hogy a
szerelem és a szex két különöző dolog. Az igazi szerelem olyan fokú
megértésből és intimitásból táplálkozik, amelyet nem lehet egy szexuális
kapcsolatban megtalálni.
Lázaró nőkkel is lefeküdt, de én nem vártam el, hogy szakítson velük, sőt
még biztattam is. Azt gondoltam, hogy így jobban kijövünk egymással. Tetszett,
hogy egy olyan férfival vagyok, akinek nőkkel is van kapcsolata. A barátja
akartam lenni – nem az a nő, aki főz, mos, takarít rá –, hogy amikor
szeretkezünk, azért tegye, mert szeret, ne pedig kötelességből. Ezért aztán
nagyon megörültem a hírnek, hogy elveszi Mayrát, egy nagyon kellemes nőt,

298
akivel évekig járt. Azt remélték, hogy a házasság után egy lakásra is szert
tehetnek, ugyanis Mayra mostohaapjának jó kapcsotai voltak a kormányban. Az
esküvőre a fővárosi házasságkötő teremben, a Palacio del los Matrimoniosban
került sor, és én voltam a vőfély.
Nászútra Santa María del Marba mentek, és Lázaro ragaszkodott hozzá,
hogy velük tartsak. Egyik este Mayra bekopogott hozzám, és azt mondta, Lázaro
rosszul érzi magát, kínozzák az idegei, és szeretné, ha bemennék hozzá. Már
megint rájött egy roham. Sosem értettem igazán az őrületet, de úgy vélem, hogy
azok, akik szenvednek tőle, valójában angyalok, akik nem bírják elviselni a
körülöttük lévő világot, ezért valahogy muszáj elmenekülniük egy másikba.
Amikor beléptem, mergkért, hogy maradjak vele, és a kezemre hajtotta a
fejét. Mayra nagyon intelligensen viselkedett. Következő nap Lázaro már sokkal
jobban érezte magát, és hármasban lementünk a tengerpartra.
Mayra mostohaapja végül nem tudott nekik lakást szerezni, így
kénytelenek voltak beköltözni Marta Carilleshez. A konyha felett felhúztunk egy
galériát, Marta pedig építtetett egy másik galériát a nappaliban. Lázaróék
galériája olyan alacsony volt, hogy még kiegyenesedni se tudtak rajta. Egyszer
főzés közben lerepült a kukta teteje, és nekiütődött a fának. Olyan zajt csapott,
mintha bomba robbant volna. A szomszédok mind fejvesztve menekültek, azt
hitték, hogy robbanás történt, a galérián szeretkező Lázaro és Mayra pedig
közben majd’ megszakadt a röhögéstől. Lázaro kiszólt az ablakon, én pedig az
összetákolt erkélyemről intettem neki: pontosan tudtam, hogy mi folyik ott, és
én is ugyanúgy élveztem.
Lázaróval ketten mentünk Pinar del Ríóba. Meztelenül fürödtünk a
patakokban, lovagoltunk, élveztük a természet közelségét. A kempingágy, amin
aludtunk, eszeveszetten nyikorgott.
Az egyik ilyen faházban hallottam először a Galíciai történetét. Volt egy
fiúja, aki teherbe ejtette, majd néhány hónap elteltével elhagyta. A családja

299
kitagadta, végül Marta Carriles fogadta be, azzal a feltétellel, hogy a cselédje
lesz. Ennél azonban több lett: a rabszolgája. Megállás nélkül dolgozott, akárcsak
anyám. Lánya született, de nem ő, hanem a vidéken élő anyósa és az apósa
nevelték a gyereket, látogatni nem engedték.
Nem sokkal azután, hogy visszatértem az egykori Monserrate Hotelbe,
Hiram Pratt és Coco Salá jóvoltából kirobbant a szálloda történetének egyik
legnagyobb botránya. Hiramnak volt egy Nonito nevű szeretője, akit minden jel
szerint nagyon szeretett. Holguíni fiú volt. Hiram mesélt Cocónak a fiú fizikai
adottságairól, mire Coco nem volt rest, felült egy Holguínba tartó vonatra, és
elhozta magával Nonitót, akinek számtalan farmernadrágot és inget ígért. Egyik
nap – miután kibékültek és ismét jó barátok lettek – Hiram bekopogott Cocóhoz,
de helyette Nonito nyitott ajtót, anyaszült meztelenül. Hiramnak elborult az
agya. Átjött hozzám, és kért egy kalapácsot meg néhány más ácsszerszámot,
majd ezekkel felszerelkezve felment Cocóhoz, és ripityára törte az üvegajtót.
Minden ajtó üvegből volt, bár én az enyém mögé betettem egy vaslapot. Coco és
Nonito partvissal a kezükben merészkedtek csak ki, de Hiram akkora hisztit
csapott, hogy nemcsak Coco ajtaját törte be, hanem Marta Carrilesét és még jó
pár szomszédét is, akik mind Jehova tanúi voltak. Ezek aztán mind rávetették
magukat Hiramra, aki az én szobámban keresett menedéket. Attól tartottam,
hogy ránk törik az ajtót, ezért üvöltve hívtam Bebitát, aki egy késsel a kezében
jelent meg, mögötte pedig ott kullogott Victoria. „Polgárháború a Monserrate
Hotelben!” – kiáltozta Turcio. Az őrület közepette az emberek kihasználták az
alkalmat, hogy rendezzék régi viszályaikat: Hófehérke és a hét törpe nekiesett
Mohamednek; Teresa és a nővére egymás haját cibálta; Marta Carriles
felpofozta Caridad Gonzálezt, a Forradalmi Védelmi Bizottság körzeti
elnöknőjét, a liftkezelőt pedig Jehova egyik tanúja rugdosta. Mindeközben
Hirammal a szobámba rejtőzve hallgattuk a csetepaté zaját, amelyet Bebita és
Victoria próbáltak meg férfias hangon elcsitítani.

300
 Mivel hatalmas botrány kerekedett, Hirammal másnap elmentünk
Holguínba. Miután megérkeztünk, kiálltunk a hatalmas sort, majd felszálltunk a
Gibarába tartó omibuszra. Végre ismét megmártózhattam gyerekkorom
tengerében, de Gibara akkorra már csak egy szellemváros volt, a kikötőt pedig
még inkább elborította a homok.
Visszafelé megálltunk Holguínban, hogy együnk valamit Hiram anyjánál,
egy igen diszkrét, szegény parasztasszonynál, aki ennek ellenére tudott fia közel
minden erotikus kalandjáról. Hiram kihasználta az alkalmat, és bemutatott egy
sor hírességnek a városban, többek között Mona Lisa Carralerónak, aki egy
szörnyű, meleg fickó felesége volt. Ő mindezek ellenére imádta a férjét, de hát
az meg a kamaszfiúkat imádta. Akkor is egy fiatal fiú szólongatta az utcáról,
amikor náluk vendégeskedtünk: „Armando, te kis buzi, add oda a cipőt, amit
megígértél. Nehogy azt hidd, hogy hiába dugtalak meg.” Pillanatok alatt akkora
botrány kerekedett az ügyből, hogy Mona Lisa kiment az utcára, és a fiú kezébe
nyomta Armando cipőjét.
Aztán Beby Urbinót is volt szerencsém megismerni, aki szintén meleg
volt, de soha nem volt szexuális kapcsolata férfival. Egy hatalmas házban lakott,
amelyet elvadult, buja növényzet lepett be. Az volt az életfilozófiája, hogy a
szerelem és a szex a szomorúság forrása. Mivel én soha nem tudtam
önmegtartóztató életet élni, azt mondtam neki: „Vállalom a kockázatot.”
Hirammal elmentünk sétálni egyet a Calixto García parkba, ahol hamar
összemelegedtünk néhány fiatal fiúval. Mintegy utolsó főhajtásként Holguín
városa előtt, mind felmentünk a Kereszt-dombra. Ott aztán, a kereszt közelében
mintegy tucat fiú tett magáévá, majd diadalittasan, megfiatalodva felszálltunk a
Havannába tartó vonatra.
Lázaro egy gyárban dolgozott esztergályosként. Mindennap korán kellett
kelnie, hétvégente pedig őrjáratozott. Ez a munkatempó rossz hatással volt az
idegrendszerére. Gyakran otthagyta Mayrát a galérián, és átjött hozzám aludni.

301
Amikor elérkezett az aratás ideje, Lázaró elment cukornádat aratni Camagüeybe.
Néhány nap elteltével levelet kaptam tőle, amelyben a hogylétem felől
érdeklődött, és kérte, hogy látogassam meg.
Pepével, a testvérével felültünk egy pokoli vonatra, és egy hét elteltével
megérkeztünk egy Manga Larga nevű helyre, ahonnan aztán gyalog mentünk a
táborba. Ott megtaláltuk Lázarót, aki idegrohamot kapott, s ezért nem tudott kint
dolgozni az ültetvényen. Másnap elkísértük őt aratni. Amint odaértem az
ültetvényre, elfogott az érzés, hogy a pokolban vagyok. Egy hétig maradtunk, de
amikor Lázaro megérezte, hogy indulni készülünk, teljesen megőrült, és üvölteni
kezdett.
Egy hónap múlva tért vissza, vagy tizenöt kilóval soványabban. Nagyon
beteg volt, az idegei teljesen kimerültek, ráadásul az anyja rá akarta tenni a kezét
arra a pénzre, amit Lázaro az aratással keresett. Emlékszem, hogy egyszer
felkelt éjfélkor, lemászott a galériáról, fogta a machetét, amit az ültetvényről
hozott magával, és a gyomra felé bökött vele. Azonnal leugrottam a galériáról,
és megpróbáltam elvenni tőle a machetét, de rám támadt. Meztelenül
kiszaladtam, és hívtam Lázaro szüleit. Amikor meglátták, hogy milyen
állapotban vagyok, azonnal ott termettek, de amint kinyitottuk az ajtót, Lázaro
eszméletlenül a földre rogyott. Egy hétig nagyon súlyos volt az állapota.
Az anyja bekopogott hozzám, a kezében egy vödröt és két teknősbékát
tartott. Szent Lázár azt mondta neki, hogy szerencsét hoznak nekem és a fiának,
ezért tartsuk meg őket. Így hát befogadtam a teknősbékákat, bár szomorú
látványt nyújtottak abban a vödörben, arról nem is beszélve, hogy igencsak
nehéz volt nekik eledelt szerezni, ugyanis csak húst vagy halat ettek.
Már jó ideje, hogy Hiram Pratt bemutatott egy fura figurának, aki azt
állította magáról, hogy politikai fogoly volt, és épp azon ügyeskedett, hogy
szerezzen egy csónakot és elszökjön Kubából. Samuel Echerrének hívták, és a
vedadói episzkopális templom egyik hálófülkéjében lakott. Igazság szerint

302
egyszer már megpróbálkozott a szökéssel, amikor néhány barátjával a sziget déli
csücskében csónakra szálltak, abban a reményben, hogy eljutnak a Kajmán-
szigetekre. Samuel szenvedélyesen szerette Angliát, és azt gondolta, hogy ha
elér a Kajmán-szigetekig, azonnal Erzsébet királynő színe elé viszik; valósággal
imádta a királynőt. Ehelyett azonban a tenger közepén bedöglött a csónak
motorja, és nem tudták megjavítani, mert hiányzott az a kulcs, amely nyitotta a
motorházat. Mivel ebben a helyzetben a motor csak plusz terhet jelentett,
bedobták a vízbe, és evezni kezdtek a Kajmán-szigetek irányába. Ekkor azonban
megtalálták a kulcsot, ami kiderült, hogy a motor alatt volt. Egy ideig sodródtak,
mígnem a távolban kirajzolódott a szárazföld, és integetni kezdtek Erzsébet
királynőnek. Azonnal letartóztatták őket, amint partot értek, s nyolc év börtönt
varrtak a nyakukba. Mivel Samuel részt vett a rehabilitációs programban, csak
két és fél évet kellett leülnie. Nem sokkal a szabadulása után ismertem meg, az
episzkopális templomban húzta meg magát, bár az anyja még élt. Trinidadban
lakott, de rákos volt. Később aztán meghívott a trinidadi házukba, amelynek
nappalijában, a legközpontibb helyen egy hatalmas Erzsébet királynőt ábrázoló
portré függött. A kép alatt egy kisasztalt helyeztek el, ahova Samuel szinte
vallásos áhítattal ült oda minden nap öt órakor – tetőtől-talpig feketébe öltözve,
fején cilinderrel, kezeit fekete kesztyűbe bújtatva –, hogy néhány barátja
társaságában elfogyassza a teáját.
Samuel ebben az öltözékben, fején cilinderrel járt-kelt Trinidadban, ahol
olykor még száz foknál is melegebb volt. Nemcsak öltözéke volt különös, de az
emberi faj egyik legfurcsább külsejű szerzete volt, akivel valaha találkoztam:
magas, esetlen, egyenes haja a homlokába lógott. Szeme kigúvadt, pattanásos
arcát nagy, horgas orr, valamint túlméretezett ajak és lófogak ékesítették,
oldalán pedig hosszú, csontos kezek lógtak. Olyan volt, mint egy megtestesült
Macbeth-i boszorkány, vagy egy Disney-rajzfilm gonosz főhőse.

303
 Bár elég nyílt szerelmi életet élt, még mindig megvoltak a kispapra
jellemző szokásai, mivel annak idején a matanzasi szerzetesrendben tanult, majd
átjelentkezett a havannai episzkopális templomba. Samuel hálófülkéje sokkal
inkább volt irodalmi összejöveteleink központja, mintsem a vallásos elmélyülés
helye. Több mint tizenöt ember gyűlt ott össze minden este. Nem volt könnyű
eljutni a fülkébe, először is át kellett ugrani egy magas padkán, keresztül kellett
menni a folyosókon, és végül fel kellet mászni egy hosszú lépcsősoron. Héctor
Angulo, Roberto Valero, Amando López és sok már barát gyűlt ott össze
mindennap.
Amikor kettesben voltunk, Samuellel gyakran beszéltünk arról, hogy
miként tudnánk megszökni a szigetről. Azt mondta, hogy van Matanzasban egy
ember, aki jó pénzért ki tudna minket juttatni Kubából.
Éjfél körül Samuel cellájára mindennap kőeső zúdult az utcáról. Ő úgy
vélte, hogy a Forradalmi Védelmi Bizottság emberei dobálták a köveket, hogy
így tiltakozzanak vallásos tevékenysége ellen. Minden ablakot be kellett zárni a
hálófülkében. A támadások úgy fél órán át tartottak, majd minden visszaállt a
normális kerékvágásba. Ekkor Samuel nagy ünnepélyességgel, őfelségét a brit
királynőt idézve felszolgálta a teát, majd ezt követően felolvasta valamelyik
szörnyű versét.
Végül elmentünk Matanzasba, és tényleg találkoztunk azzal a nővel, aki
azt mondta, hogy ki tud minket juttatni az országból. Kérte a csónakon utazók
nevét, de én nem akartam elárulni sem az enyémet, sem Lázaróét. Samuel
nagyon nyíltan beszélt vele, mintha már rég ismernék egymást. Később Roberto
Valero lakásában maradtunk, akivel keresztül-kasul bejártuk Matanzast, majd
megfürödtünk az öbölben. Sosem felejtem el azt a látványt, Samuel Echerrét
sortban: azt a teljesen esetlen figurát, a csontos testét, amire csak úgy záporoztak
a közelben fürdőző gyerekek kövei. Igazán szomorú volt, és óriási kockázatot
jelentett egy ilyen borzasztó ember mellett mutatkozni, így hát beugrottam a

304
vízbe. Amikor azonban feljöttem a víz alól, és kidugtam a fejem, ó te jó ég,
micsoda borzalom, egy orosz hajó ringott mellettem. Pillanatok alatt eltűntem
onnan.
Amikor visszatértem Havannába, Víctor meglátogatott, és azt modta: „Na,
mi lett azzal a hajóval, amin el akartál szökni?” Köpni-nyelni nem tudtam.
Mindenről tudott. Attól fogva mindentől rettegtem, de legfőképp Samuel
Echerrétől.
Víctor azt mondta, hogy forradaomellenes vagyok, és nem érdemlem meg
azt, ahogyan a Forradalom bánt velem, majd közölte, hogy bármelyik
pillanatban visszakerülhetek a börtönbe.
Akkoriban vette kezdetét az a korszak, amelyet akár Névtelen Levelek
Háborújának is nevezhetnénk, mivel mindenki becsmérlő névtelen leveleket
kapott. Rengeteg ilyet küldtek nekem és az ismerőseimnek is. Ezekben szörnyű
emberként festettek le, volt olyan, amelyikben azt írták, hogy megöltem egy
kamasz fiút. Biztos vagyok benne, hogy ezt a pletykát Coco kezdte terjeszteni.
Engem sem kellett félteni, Havanna összes vécéjét telepingáltam Coco Salát
becsmérlő üzenetekkel, amelyek szerint Coco a földkerekség legnagyobb buzija,
és az állambiztonság spiclije. Coco teljesen elhűlt, majd fejvesztve menekült,
amikor szerelmet keresve bement az egyik ilyen nyilvános mosdóba, és meglátta
a falfirkáimat.
Cocót azonban a Samuel Echerréről szóló névtelen üzenet rázta meg
leginkább. Történt ugyanis, hogy egy szép nap Coco közölte Samuel Echerrével,
hogy borzalmasnak találja a verseit, mire az sértettségében többé nem volt
hajlandó hozzászólni. Erre Hiram és én írtunk egy kommünikét, amelyet
mindenkinek szétküldtünk Havannában. Egy hazafias, erkölcsi felhívás volt,
amelyben Havanna tiszteletreméltó és erkölcsös polgárainak figyelmét hívtuk fel
azokra az orgiákra, amelyek az episzkopális templomban zajlottak.
Tulajdonképpen ez nem állt messze az igazságtól, ugyanis Samuel mindenkit

305
elvitt magához a templomba, akit csak összeszedett. Többek között egy rendőrt
is, akiről később kiderült, hogy bugarrón.
Már azelőtt ismertem ezt a rendőrt, hogy Samuel találkozott volna vele.
Emlékszem, egyszer elmesélte, hogy amikor ő és a társa a járőrkocsiban
furikáznak, és meglátnak egy jóképű fiút, gyakran igazoltatják, majd azt
mondják, hogy velük kell mennie a kapitányságra. A rendőrség helyett azonban
egy félreeső susnyásba viszik, letolják a nadrágját, majd egymás után leszopják.
Samuel összejövetelei nemcsak az irodalomról, hanem az erotikáról is
szóltak. Volt, hogy a templomkertben lévő lakosztályából a püspök átment
Samuelhez, ahol tíz-tizenkét fiúba is belebotlott. Echerre azt mondta neki, hogy
csak azt az imakönyvet tanulmányozzák, amit a templomban is gyakran
forgatnak. A kommünikében még zordabb színben tüntettük fel az
összejöveteleket, egész pontosan így fogalmaztunk: „A szent termek éjféltájt a
legkülönösebb kiáltásokat visszhangozzák, amelyek a legszokatlanabb
együttlétekből származnak.” Ezt egy lista követte mindazoknak a nevével, akik
részt vettek a feketemisékhez hasonlatos éjjeli orgiákban az episzkopális
templomban. A listán minden név mellé néhány, a személyre jellemző jelzőt
biggyesztettünk, például Miguel Barniz: buja, erkölcstelen matróna, undok
szerzet. Aristóteles Pumariega: megátalkodott szatír. Manuel Baldín: nyálas
buzi. Cristina Fernández: más néven „Trinidad Herkulese”. Nancy Padregón:
férfinak öltözve káromkodik a templomban, miközben csúfot űz Nicolas Guillén
híres verseskötetéből, a Sóngoro Cosongó-ból. Reinaldo Arenas: egykori
szökevény, bűnöző. Hiram Pratt: transzvesztita. Azért írtuk fel magunkat is a
listára, hogy félrevezessük az olvasót, és Hiram, aki akkor Samuel jóbarátjának
adta ki magát, azt mondta neki, hogy Coco névtelen levelet fog írni róla, amelyet
aztán mindenkinek elküld Havannában. A névtelen levél végére odaírtuk, hogy
Samuel Echerre az ajtóban állva, talpig reverendába öltözve, az orgia minden
résztvevőjét megajándékozza az imakönyv egy példányával.

306
 A levél aztán egész Havannát bejárta, és az egyik első címzettje maga a
püspök volt. Ha ez nem lett volna elég, egyik nap, amikor misézett, viszontlátta
a levelet, méghozzá az ajtóra függesztve, hogy mindenki vethessen rá egy
pillantást. Aki elolvasta, mind kiegészítette valamivel, így olyan lett, mint egy
regény. Samuel éktelen haragra gerjedt, ráadásul a püspök magyarázatot
követelve bekérette.
A levél egyik Dante-i szereplője volt Marisol Lagunis, a templom egyik
segédje vagy ministránsa, akinek a neve mellett az „utcalány” jelző szerepelt.
Egyszer a püspök felkelt az éjszaka közepén, és főoltár mögött meglátta
Marisolt, teljesen meztelenül, miközben egy hatalmas fekete férfi tömködte
hátulról. A püspök azonnal kidobta a templomból, Samuel Echerréval pedig
közölte, hogy mindössze harminc napja van, hogy elhagyja a fülkéjét. Samuel
erre egy fekete ernyővel, és Cristinával az oldalán beállított Coco Salához, majd
Cristina ráugrott Cocóra, és agyba-főbe verte, miközben az hol fenyegetőzött,
hogy kihívja a rendőrséget, hol esküdözött, hogy nem ő írta a levelet. Marta
Carriles Coco védelmére sietett, és ütlegelni kezdte Cristinát.
Cocónak jó pár fogát kiütötték, de Samuel is kapott néhány pofont Marta
Carrilestől. Mindenesetre a levelet senki nem vette túl komolyan, és Samuelnek
sem kellett kiköltöznie a templomból.
Amando López Eduardo Michelson festő egyik üres szobájába költözött.
Olyan volt az a ház, mint egy hatalmas tyúkól, és amikor Amando beköltözött,
megkért, hogy pár napig én is maradjak ott vele, mert fel kellett újítani néhány
dolgot.
Egyik este Michelson különböző fegyvereket – kalapácsokat, machetéket,
késeket – osztott ki az albérlőinek. Azt mondta, hogy este várhatóan befut majd
az egyik szeretője, egy veszélyes bűnöző, nekünk pedig az lesz a feladatunk,
hogy ha ő elkiáltja magát, felfegyverkezve a segítségére siessünk. Szerencsére
sosem hangzott fel az a kiáltás.

307
 Míg zajlott a Világifjúsági Találkozó, Michelson úgy döntött, hogy ő is
tart egy minifesztivált az otthonában. Természetesen illegális összejövetel volt,
amelyre csak azok kaptak meghívót, akik élvezték a bizalmát. Az én
díszvendégeim Mohamed és Hiram Pratt voltak. Mindannyiunknak készülnie
kellett egy kis előadással, én Hiram Prattal és Mohameddel – ők voltak a kórus –
a kubai melegek négy kategóriáját vittem színre.
A buli egészen másnapig tartott. Majd’ éhen döglöttünk, de senki nem
merészkedett ki az utcára. A Forradalmi Védelmi Bizottság emberei ott
járőröztek az utcákon, és figyelték, nehogy az igazi fesztiválra érkező külföldiek
meglássanak akár egy deviánst is. Végül Michelson egyik albérlője, egy Pedro
Juan nevű férfi levette a maskarát, és polgárőrnek öltözött. Hosszú sort kellett
végigállnia, de néhány csomag spagettivel a kezében érkezett vissza. A
mosóteknőben főztük meg az egészet. Michelsonnak volt egy gallon dugi piája,
amit elő is kotort, ám meglepve vette észre, hogy nem alkohol, hanem víz van
benne, mire balhét csapott, és mindenkit kirúgott a házból, még az albérlőit is.
Abban a pillanatban kőzápor hullott a házra, és azt a kevés üveget is
ripityára törte, amely addig ép volt. Michelson igyekezett megnyugtatni minket,
mondván, nincs miért aggódnunk, csupán az egyik agresszív szomszéd az, a
kőzápor mindennapos jelenség.
Attól tartottam, hogy a rendőrség bármelyik pillanatban beronthat a házba,
ezért úgy döntöttem, hogy a fesztivál végéig Roberto Valero házában,
Matanzasban húzom meg magam. Mióta Clarának be kellett zárnia az odút,
Valeróval nemcsak baráti, de üzleti kapcsolatot is fenntartottam. Az ő
segítségével adtam túl Matanzasban azokon a ruhákon, amiket a feketepiacon
vettem, és amiket Jorge és Margarita küldött nekem. De volt, hogy citromot meg
mindenféle más gyümölcsöt szedtünk Matanzasban, majd Havannában túladtam
rajtuk.

308
 Amikor megérkeztem Matanzasba, Valerót épp fogvatartották az
állambiztonságiak. A felesége halálra volt rémülve. Két napig semmit sem
hallottunk felőle. Házkutatást tartottak nála, de szerencsére semmi igazán
kompromittálót nem találtak. Aznap este, amikor kiengedték, elmentünk
Carildához, aki titkos irodalmi összejöveteleket szervezett matanzasi
otthonában. Elia del Calvóhoz hasonlóan az ő lakása is tele volt macskákkal. Az
összejöveteleken felolvasta rendkívül hosszú verseit, amelyek tobzódtak a
gyönyörűen ízléstelen szóvirágokban. Ilyenkor teljesen elvesztette az időérzékét,
és gyakran tette magát nevetségessé. Miközben olvasott, a macskák nem is
ugráltak, hanem valósággal repültek körülötte. Carilda szeretője – egy nála
sokkal fiatalabb, teljesen őrült férfi – erőteljes bariton hangján parodizálta a
verseket. Régen színházban énekelt, de miután tönkrementek az idegei, abba
kellett hagynia az éneklést.
Carilda a fülünkbe súgta, hogy nagyon ideges, mert a férje harmincöt
pohár vizet ivott meg aznap este. Valamilyen prosztata megbetegedése volt, ami
miatt folyamatosan vizet ivott. A vízen kívül volt még egy gyengéje, mégpedig a
kardok gyűjtése: egy egész szoba volt velük megpakolva, és esküdözött, hogy az
egyik Martínez Campos tábornok tulajdona volt egykoron.
Amikor reggel megérkezett, Carilda még mindig az egyik véget nem érő
művéből olvasott fel egy részletet. A végére hagyta az erotikus verseket, többek
között azt, amely így szólt: „Amikor mellbimbóm hozzád ér, agyamat elönti a
vér, szerelmem, oh, elönti a vér.” Amikor végre felolvasta az összes
közelmúltban íródott versét, azt mondta, hogy aznap reggel világpremiernek
lehettünk fültanúi Matanzasban.
Az egyik vers igencsak pornográf jellegű volt, mire Carilda férje,
Martínez Campos kardjával a kezében így kiáltott: „Te kurva, mondtam már,
hogy ne olvasd fel azt a verset!”. Carilda azonban nem vesztette el hidegvérét,
tovább olvasott, miközben a férje a levegőben hadonászott a karddal. Csak

309
akkor vesztette el a türelmét, amikor a férje rásuhintott az egyik macskára.
„Mindent eltűrök, kivéve azt, hogy rátámadj a macskáimra. Ez az én házam, és
azt csinálok, amit akarok.” Hogy nyomatékosítsa szavait, levette a köntösét, és
bugyira vetkőzött. A férje kardsuhintásai egyre közelebb csaptak le Carildához,
mígnem az egyik eltalálta a hátát. Felkiáltott, majd bugyiban kiszaladt a
matanzasi utcára, férje pedig mögötte kiabált: „Állj meg, te kurva!” Carilda
könyörögve kiáltotta: „Ölj meg, ha akarsz, de kérlek, ne ilyen botrány közepette,
az én szeretett városomban.” A színjáték folytatódott, férj és feleség pedig eltűnt
a matanzasi utcákon.
Másnap begyűjtöttem minden pénzt, miután Valero túladott a ruhákon. Ő
is vett magának egy térdig érő indiai inget, ám később bevallotta, hogy az
anyaga régi volt, és valósággal rohadt. Visszatértem Havannába, és kívülről
lelakatoltam a szobám ajtaját. Három-négy lakatot is az ajtóra tettem, sőt, még
egy papírt is kifüggesztettem, hogy nem vagyok otthon. Gyakran csináltam ezt,
hogy megtévesszem a rendőröket és a kéretlen látogatókat. Mivel a deszkaajtó
egyik léce laza volt, könnyen el tudtam húzni, és be tudtam surranni a
szobámba, egyenesen fel a galériára, s közben senki nem sejtette, hogy
valójában otthon vagyok.
Hajnalban arra lettem figyelmes, hogy valaki feszegeti a zárat. Óvatosan
elhúztam a lécet és kikukucskáltam, mire láttam, hogy egy hatalmas fekete férfi
– akivel hónapokkal azelőtt volt viszonyom – próbál bejutni a szobába abban a
hiszemben, hogy nem vagyok otthon. Némán magamhoz vettem a furkósbotot,
amit önvédelemből tartottam az ágy alatt. Hirtelen elhúztam a lécet, és olyan
erővel sóztam a fickóra, hogy elszédült. Teljesen váratlanul érte az ütés, ráadásul
nem értette, honnan jött a támadás, mivel az akciót követően azonnal
visszatoltam a lécet a helyére. Amikor magához tért, ismét elhúztam a lécet, és
még egyszer leütöttem. Ezúttal már nem érdekelte, hogy honnan jött a rejtélyes

310
támadás, hanem egyből futásnak eredt. Soha többé nem jött vissza. Talán azt
gondolta, hogy valami általam birtokolt, láthatatlan ördögi erő támadt rá.
Csak Lázaro tudta, hogy a szobában vagyok, és néha hozott némi ételt,
amit Martától csent el. Amikor véget ért a Világifjúsági Találkozó, leszedtem a
lakatokat az ajtóról. A helyzet sokkal nehezebbé vált Kubában, mivel a fesztivál
teljesen romba döntötte az országot, és nem lehetett ételmiszerhez jutni. Az én
helyzetem pedig még az átlagosnál is rosszabb volt, mert nem vállalhattam
munkát.
Ebben a válságban Marta Carriles teknősei voltak az egyetlen társaságom.
Már jó ideje figyeltem szánakozva, amint a két állat szép lassan éhen hal. Kicsit
az én életemet is szimbolizálták. Beletettem őket egy zsákba, és elindultam az
állatkertbe, hogy elengedjem őket a tóban, ahol a többi teknősbéka is élt. De
amikor odaértem, rájöttem, hogy ha a parkőr meglátja a kezemben a teknősöket,
még azt hiheti, hogy elloptam őket – és akkor börtönben végzem –, mivel
akkoriban olyan nagy volt az éhínség, hogy az emberek gyakran ellopták és
megfőzték az állatokat. Végül egyszerűen ott, a földön engedtem el őket. Nem is
másztak, hanem valósággal repültek a homokban. Még sosem láttam ilyen
boldog, élettel teli állatokat. Addig szedték a lábaikat, mígnem elértek a tóhoz,
és eltűntek a többi teknősbéka között. Úgy éreztem, hogy hatalmas kő esik le a
szívemről. Pillanatokkal később olyan zivatar kerekedett, hogy a víz valósággal
elárasztotta Havanna utcáit, de én boldogan szaladtam az esőben.
Az episzkopális templomban ismét a Marisol-esethez hasonló óriási
botrány kerekedett. Volt egy szertartás, amire minden szerzetesnövendék és
kispap a legelőkelőbb ruhájában érkezett. Erre az alkalomra Echerre tetőtől
talpig fehérbe öltözött, a fejére pedig zöld kalapot húzott, ami nyilvánvalóan
nem az övé volt. Úgy nézett ki, mint egy szellem valamilyen skandináv
rémtörténetben. Samuel mindig is nagyon exhibicionista volt, és könyörögve

311
kérte barátait, hogy vegyenek részt az ünnepségen, hogy mind lássák őt teljes
pompájában.
Elkezdődött a ceremónia, a püspök belekezdett a misébe, az orgona
hangja szétáradt a templomban, Samuel pedig büszkén parádézott a ruhájában.
Bár az apáca szakértő kezei ugyanúgy jártak a billentyűkön, az orgonából
hirtelen nem a megszokott zajok, hanem furcsa zaj szűrődött ki. A kórus
abbahagyta az éneklést, és bár a kis apáca igyekezett tovább játszani a dallamot,
a szerkezetből egyszerűen pokoli hang áradt.
A jelenlévők – köztük a püspök – szinte mind felmásztak az orgonára,
ahol aztán fény derült az igazságra: az anyaszült meztelen Hiram Prattot épp a
fekete kertész tette magáévá, és miközben szeretkeztek, Hiram az orgona csöveit
ütötte és rugdosta. Máig sem tudom, hogy Hiram az élvezettől tett-e így, vagy a
kertész szerszáma volt akkora, hogy fájdalmában püfölte az orgona csöveit. Az
mindenesetre biztos, hogy az episzkopális egyház történetében még sosem
történt ehhez fogható. Hiram és a fekete kertész fejvesztve menekültek a kertek
alatt. A püspök azonban tudta, hogy Samuel hívta meg Hiramot, és azt mondta
neki, hogy aznap délutánig el kell hagynia a hálófülkéjét. Samuel erre kért tőle
egy hónap haladékot, és megfenyegette, hogy a földhivatalhoz fordul. Nem
tudom, hogy sikerült elérnie, de még vagy három hónapot maradt a templomban.
1979-et írtunk, és szerencsére Fidel Castro úgy döntött, hogy megszabadul
néhány jelentéktelenné vált egykori politikai fogolytól, többek között Samuel
Echerrétől. Samuel azonnal feljebb lépett a társadalmi ranglétrán, és fontos
személyiség lett belőle: várt rá a szabad világ. Mielőtt elment, még a püspök is
szervezett a tiszteletére egy fogadást. Mind elmentünk még egyszer, utoljára a
templomba, hogy elköszönjünk Samueltől.
Kihasználtam az alkalmat, és amikor magunkra maradtunk, megkértem,
hogy adjon át egy üzenetet Jorgének és Margaritának, melyben arra kértem őket,
tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy valahogy ki tudjak jutni az

312
országból, de legyenek nagyon diszkrétek. Ehhez képest, amint megérkezett
Európába, Samuel az egész sajtóban szétkürtölte mindazt, amit kértem. Azon a
héten, amikor elment, megjelent nálam Víctor, kezében a Cambio 16 egyik
számával, az újságban az alábbi szalagcím: „Reinaldo Arenas azt mondja,
öngyilkos lesz, ha nem juttatják ki Kubából.” Így őrizte meg Samuel a titkomat.
Egyszerűen arra használta a barátságomat, hogy felfigyeljen rá a spanyol és a
francia média.
Több mint egy hónapig lakott Margarita és Jorge Camachónál. Amikor
látták, hogy nem akar elköltözni, nagyon diplomatikusan megkérdezték tőle
október tájékán, hogy mégis mikor szándékozik távozni. Samuel azt válaszolta,
hogy talán az év végén. Mire megírtam Margaritának és Jorgének, hogy mi
mindent tett Samuel, már ők is kiismerték, úgyhogy végül kitették a szűrét, de
előtte persze adtak neki annyi pénzt, hogy elmehessen egy szállodába.
Miután megérkezett Európába, Samuel igen furcsa leveleket küldött
nekünk. Pontosan tudta, hogy az állambiztonság minden levelezést átnéz, mégis
volt, akinek egyenesen a munkahelyére vagy az egyetemére küldte a levelet.
Feltett szándéka volt, hogy tönkretesz minket. Az egyik nekem címzett levélben
például azt írta, mindent megtesz azért, hogy kijuttasson Kubából, és hogy már
beszélt is francia barátnőmmel, Olgával, hátha el tudják intézni, hogy
megszökjek egy kereskedőhajó fedélzetén.
Az egyik Valerónak címzett levélben pedig ezt írta: „Remélem, még most
is van alkalmatok összegyűlni és olyan forradalomellenes irodalmi
összejöveteleket tartani az episzkopális templomban, vagy valahol másutt, mint
amelyeken én is részt vettem.” Egy ehhez hasonló levelet küldött Juan
Peñaténak is, aki emiatt elvesztette az állását, később pedig
elmegyógyintézetben kötött ki. Valerót szintén kitették az egyetemről, sőt a
levél tartalma miatt börtönbe is zárták.

313
 Engem már nem volt honnan kirúgni, és börtönbe sem zártak, mert abból
csak még nagyobb botrány kerekedett volna, de tény, hogy kétszer annyian
szaglásztak utánam, mint korábban, és Víctor megmondta, hogy ha ez
megismétlődik, már nem lesznek olyan könyörületesek, mint eddig. Én persze
azt mondtam, hogy nem tudok semmiről, és Samuel csak azért írta a levelet,
hogy ártson nekem.
Akkortájt történt, hogy az állambiztonságiak egy nap meglátogatták
Virgilio Piñerát az otthonában. Inzultálták, bántalmazták, elvették a kéziratait, és
megtiltották, hogy a jövőben nyilvános felolvasást tartson. Attól kezdve néma
rettegés és rémület lett rajta úrrá. Kiderült, hogy aki beköpte Virgiliót, és azt
állította, hogy a művei forradalomellenesek, nem más volt, mint Miguel Barniz.
Ezt később tudtam meg, amikor a ma már emigrációban élő barátja, René
Cifuentes megerősítette a gyanúmat.

314
Búcsú Virgiliótól

Végül Virgilio is arra a következtetésre jutott, hogy egyedül úgy menekülhet

meg, ha elmegy Kubából. A havannai óvárosban sétálva egy nap így szólt:
„Hallottad, hogy Padilla megkapta a kiutazási engedélyt? Idefigyelj, ha Padillát
kiengedik, akkor mindannyiunkat kiengednek.”. Sajnos nem így történt. Virgilio
soha nem hagyta el Kubát.
Egy héttel később meglátogatott Coco Salá, aki egy ideje megint szóba
állt velem – nyilván az állambiztonság utasítására. Amikot ajtót nyitottam, Coco
csak ennyit mondott: „Virgilio Piñera meghalt. A Rivero ravatalozóban van.”.
Fél órával később befutott Víctor is, és azt tanácsolta, hogy ne menjek oda.
Micsoda pokolfajzat! Még a halott barátom temetésére sem tudtam elmenni.
Amint Víctor elment, felöltöztem, és elindultam a ravatalozóba. Ott volt
María Luisa, Lezama özvegye, meg néhány másik barát is, sokan azonban nem
mertek eljönni. Ezeken a temetéseken mindig hiányzott a legfőbb dolog: az
elhunyt, jelen esetben Virgilio Piñera. A hivatalos indok szerint a holttestet el
kellett szállítani a ravatalozóból, hogy elvégezzék a boncolást, ám ez igen furcsa
volt, hiszen a boncolást még a ravatalozás előtt szokás elvégezni.
A kubai hatóságok tájékoztatása szerint szívinfarktus végzett vele, bár
nekem vannak kétségeim efelől. Nem sokkal korábban Víctor még azt
kérdezgette tőlem, gyakran találkozom-e Virgilióval, és hogy ki az, aki takarít
nála. Nyilvánvalóan azt akarták megtudni, mikor volt otthon egyedül, és a hét
mely napján volt ott nála a takarítónő. Egy olyan sötét és gonosz ember, mint
Víctor, nem puszta kíváncsiságból tett fel ilyen kérdéseket.
Amikor megérkeztem a ravatalozóba, és láttam, hogy hiányzik Virgilio
holtteste, gyanítani kezdtem, hogy talán gyilkosság áll a váratlan haláleset
hátterében.

315
 Fidel Castro mindig is utálta az írókat, még azokat is, akik
kormánypártiak voltak, mint Guillén vagy Retamar. Virgilio esetében azonban a
gyűlölete a szokásosnál is nagyobb volt, talán a homoszexulitása miatt, s azért,
mert műveit maró gúny, antikommunista és antikatolikus irónia hatotta át.
Megtestesítette az örök forradalmárt, az ellenzékit, aki sosem alkuszik meg.
Nyomás és gyémánt című regénye miatt végképp kegyvesztetté vált: a regény
egy híres gyémántról szól, amelyről kiderül, hogy hamis, ezért a vécébe hajítják.
A mű túl szimbolikus volt, a gyémántot Delfinek hívták, amely Fidel nevéből
képzett anagramma.
A holttestet végül csak pár órával a temetés előtt hozták meg, és azonnal
vitték is tovább a temetőbe. Abban a pillanatban, hogy kihozták a ravatalozóból
Virgilio holttestét, láttam, hogy Víctor valósággal tündöklik, arcára elégedettség
ült ki. Megértettem, hogy boldog, mert jól végezte a dolgát.
A halottaskocsi óriási sebességgel száguldott, szinte lehetetlen volt
utolérni. Az állambiztonság mindent elkövetett, hogy a haláleset ne vonzza oda
a sokaságot, de egy kisebb tömeg – többek között bicikliző és görkorcsolyázó
fiatalok – már a halottaskocsi nyomában volt. A ravaszabbak jó ideje kint voltak
a temetőben, és ott várták, hogy megérkezzen a holttest.
Mielőtt leengedték volna Virgiliót a föld alá, Pablo Armando felolvasott
egy rövid beszédet, amelyben elmondta, hogy Virgilio kubai író volt, Kubában
született és Kubában is halt meg. Értelemszerűen azért, mert nem kapta meg az
engedélyt, hogy elhagyja az országot.
A barátai és az ellenségei is némán figyeltek: többek között Marcia
Leiseca, az állambiztonság egyik legjelentősebb ügynöke, aki fekete ruhájában
olyan volt, mint egy óriási pók. Azt felügyelte, hogy a holttestet rendben
eltemetik-e. Még az utolsó órában is attól tartottak, hogy Virgilio kicsúszik a
karmaik közül, vagy megereszt egy utolsó ironikus kacajt a kormány kárára.

316
 Amikor hazaértem, a tükörből a saját holttestem nézett rám vissza. Azt
hiszem, hogy a Virgilio temetésén tanúsított viselkedésem figyelmeztetés volt az
állambiztonság számára. Először is nem engedelmeskedtem Víctornak, és
elmentem a temetésre. Aztán én voltam az egyetlen ember, aki lázadozott: azt
merészeltem mondani, hogy ami történt, az szörnyű. Most már senki nem hitte
el azt a maszlagot, hogy megjavultam, és a házamat a korábbinál is nagyobb
erőkkel figyelték.
Carlos Olivares a szovjetuniói kubai nagykövet unokaöccse volt. Egy
mulatt, meleg fiú, aki a melegek között heterónak adta ki magát, hogy elcsábítsa
őket, majd mindenféle információt szedjen ki belőlük. Úgy tűnt, hogy
megzsarolta őt a kubai rendőrség. Egy alkalommal hatalmas botrányba
keveredett, mert elhívott sétálni egy jóképű újoncot a havannai erdőbe. Olivares
finoman jelezte, hogy meleg, mire a másik diplomatikusan elnézést kért.
Olivares azonban megkérte, hogy ugyan már, szeretkezzenek, úgysem tudja meg
senki. Mivel az újonc nem állt kötélnek, Olivares útját állta, és azt mondta:
„Vagy megdugsz vagy kiáltok.”. Az újonc zavarba jött, és meggyorsította
lépteit, mire Olivares olyan hangosan kezdett üvölteni, hogy kiáltásai
visszhangzottak az erdőben. Erre odasereglettek a hadsereg közelben
állomásozó egységei, és az újonc elmondta, hogy mi történt. Olivares talán
akkor vált besúgóvá, de az is lehet, hogy egyszerűen csak gonoszságból tette.
Mindenesetre egyike volt azoknak a besúgónak, akik az állambiztonság
utasításából eljártak hozzám.
Így zajlott az életem a ’80-as évek elején: miközben kémek vettek körül,
tehetetlenül néztem, miként múlik el az ifjúságom anélkül, hogy valaha is
szabad ember lettem volna. A gyerekkorom és a kamaszéveim Batista
diktatúrája alatt illantak el, az életem hátralevő része pedig Fidel Castro még
keményebb diktatúrája közben telt el. Soha nem voltam igazi emberi lény, a szó
legteljesebb értelmében.

317
 Őszintén bevallom, hogy soha nem sikerült teljesen feldolgoznom a
börtönt. Talán nincs is olyan rab, aki fel tudna dolgozni egy ilyen élményt.
Rettegésben éltem, de közben reménykedtem, hogy egy nap sikerül elszöknöm
ebből az országból. Minden kubai fiatalnak ezen járt az esze. Gyakran
előfordult, hogy megpróbáltak betörni a külföldi követség területére.
Sokakban élt azonban annak a fiatal kubaiakkal megrakott teherautónak a
képe, amely megpróbált áttörni a guantanamói haditengerészeti támaszpont
elektromos kapuján, mire a kubai katonák szitává lőtték az utasokat.
A mexikói követségen voltak emigránsok, akik már évek óta ott éltek,
mivel a mexikói kormány – amely erkölcstelen volt és folyton köntörfalazott –,
nem engedte őket, talán Fidel Castro közvetlen parancsára. Volt, aki közben
éhen pusztult. Mexikói területen voltak ugyan, de Castro zsákutcájába kerültek.
Gyakorlatilag lehetetlen volt bejutni egy-egy követségre, mégis minden fiatal
erről álmodozott.

318
Mariel

1980 márciusának elején a 32-es járat sofőrje, a busz összes utasával a

fedélzeten, áthajtott a perui követség kapuján, és politikai menedékjogot kért.
Különös módon a busz utasai is úgy döntöttek, hogy maradnak, és
menedékstátuszért folyamodnak. Egyikük sem akarta elhagyni a követséget.
Fidel Castro követelte, hogy adják ki az embereket, de a perui nagykövet
azt mondta, mivel az emberek perui területen tartózkodnak, a nemzetközi jog
értelmében menekültstátuszért folyamodhatnak.
Néhány nap duzzogás után Fidel Castro úgy döntött, hogy visszarendeli a
követséget védő kubai őrséget, talán azért, hogy megfélemlítse, majd
meghátrálásra kényszerítse a nagykövetet, akinek aztán nem marad más
választása, mint kiadni az embereket.
De a terve visszafelé sült el. Amikor híre ment, hogy senki sem védi a
perui követséget, több ezer ember rohamozta meg menedékjogot kérve. Lázaro
barátom az elsők között volt, de én nem hittem a sikerben, különösen azért nem,
mert a hírt még a Granma is lehozta. Azt hittem, hogy újabb csapdáról van szó,
és amint mindenki az épületben van, Castro mindenkit letartóztat.
Gondoltam, amint kiderül, hogy kik az ellenségek – vagyis azok, akik
disszidálni akarnak –, egyszerűen mindet börtönbe záratja.
Mielőtt elindult volna a követségre, Lázaro elbúcsúzott tőlem. A
következő nap lezárták az épületet. Tízezer-nyolcszáz ember volt bent, a
követség körül pedig százezren várakoztak, hátha bejutnak. Az ország minden
pontjáról érkeztek a teherautók, fiatalokkal megpakolva, akik mind be akartak
jutni a követségre, de Fidel Castro közben rájött, hogy óriási hibát követett el,
amikor visszahívta az őrséget, így nemcsak bezáratták az épületet, de a helyi
lakosokat kivéve mindenkinek megtiltották a belépést Miramar kerületbe.

319
 A követségen kikapcsolták a vizet és az áramot, és a bent lévő tízezer-
nyolcszáz embernek pedig nyolcszáz adag ételen kellett osztoznia. A kormány
ezen túl számos állambiztonsági ügynököt juttatott be az épületbe, akik a kubai
vezetés több magas rangú beosztottját is megölték, amiért disszidálni akartak. A
követség környéke tele volt ifjúsági és felnőtt kommunista pártigazolványokkal,
amelyeket azután hajítottak el az emberek, hogy bejutottak a követségre.
A kormány igyekezett csökkenteni a helyzet jelentőségét, de már minden
külföldi hírügynökség tudósított a helyzetről. Castro hű támogatói, az akkor épp
New Yorkban tartózkodó Julio Cortázar és Pablo Armando Fernández is azt
nyilatkozták, hogy a követségen mindössze hatszáz-hétszáz ember tartózkodik.
Egy taxisofőrt szitává lőttek az állambiztonságiak, miközben teljes gázzal
megpróbált behajtani a követség területére. Kimászott az autóból, és a sérülései
ellenére megpróbálta magát bevonszolni az épületbe, de végül betették egy
járőrkocsiba, és elhajtottak vele.
Ami a perui követségen történt, az a kubai nép első tömeges lázadása volt
Castro diktatúrája ellen. Az emberek később a havannai amerikai
külképviseletre is megpróbáltak bejutni. Mindenki olyan követséget keresett,
ahol menedékjogot kérhetett, de a politikai üldözés riasztó méreteket öltött.
Végül a Szovjetunióból odaküldték a KGB egyik magas rangú hivatalnokát, aki
többször is tárgyalt Fidel Castróval.
Fidel és Raúl Castro elmentek a perui követséghez. Ott, az épülettel
szemben állva hallotta először Castro, amint a nép gyávának és bűnözőnek
nevezi, majd szabadságot követel. Ekkor Fidel tűzparancsot adott, és azok az
emberek, akik már tizenöt napja alig ettek, állva aludtak, mert annyi hely sem
volt, hogy lefeküdjenek; akik ürülékkupacok kellős közepén próbáltak meg
túlélni, a kubai himnuszt énekelve néztek szembe a golyózáporral, amely sokat
megsebesített közülük.

320
 Mielőtt felkelés tört volna ki, Fidel a Szovjetunió útmutatására úgy
döntött, muszáj kinyitni egy szelepet, hogy alábbhagyjon a feszültség, ezért
belement, hogy kiengedjék az országból a megalkudni nem hajlandó
disszidensek egy csoportját. Olyan volt ez, mint beteg embernek az érvágás.
Egy kétségbeesett, dühös beszédben Castro – aki mellett ott tapsolt García
Márquez és Juan Bosch – antiszociálisnak és perverznek nevezte a követségen

tartózkodó szerencsétlen embereket. Soha nem felejtem el azt a beszédet ‒ sem

Castrót, akinek olyan volt az arca, mint egy űzött, dühös patkányé, sem Gabriel
García Márquez és Juan Bosch képmutató tapsolását, amivel a boldogtalan
foglyok ellen elkövetett bűntettet támogatták.
Megnyílt tehát a marieli kikötő, és miután Castro mindenkit
antiszociálisnak bélyegezett, kijelentette, hogy pontosan az történik, amit ő
eltervezett, vagyis Kuba megszabadul a söpredéktől. Azonnal megjelentek a
plakátok, amelyeken ehhez hasonló feliratok álltak: „Menjen, menjen csak a
csőcselék.” A párt és az állambiztonság „önkéntes” menetet szervezett, hogy a
követségen lévők ellen tüntessenek. Az embereknek nem volt más választása,
mint részt venni rajta. Sokan azzal a szándékkal mentek el, hogy majd átugorják
a kerítést, és bejutnak a követségre. A felvonuláson résztvevők azonban még a
kerítésig sem jutottak el, mivel a rendőrök hármas sorfalat alkottak.
Több ezer, roskadásig tömött csónak özönlött ki a marieli kikötőből, útban
az Egyesült Államok felé. Természetesen nem mindenki hagyhatta el az
országot, aki akarta, csupán azok, akiket Fidel Castro az országon kívül akart
tudni: bűnözők, akiket kiengedtek a börtönből, gonosztevők, titkos ügynökök,
akik aztán beépültek a miami emigránsok közé, valamint pszichiátriai betegek.
És mindezt az emigrációban élők finanszírozták, akik a rokonaikat szállító
hajókat fizették volna. A Miamiban élő családok többsége tönkrement abban,
hogy hajót bérelt a kubai családtagok elszállítására. De amikor a hajó

321
megérkezett Marielbe, gyakran csak bűnözők és őrültek voltak rajta. Tény
azonban, hogy sok ezer tisztességes embernek is sikerült megmenekülnie.
Azok, akik a marieli kikötőből akartak távozni, először is kaptak egy
menlevelet, amelyet az állambiztonság bocsátott ki, majd haza kellett menniük,
és ott várni, amíg meg nem kapták a kiutazási engedélyt. Ettől fogva már nem a
perui követség döntött arról, hogy ki megy, és ki marad, hanem az
állambiztonság. Sokan ellenálltak, és nem voltak hajlandóak elhagyni a
követséget, kiváltképp azok nem, akiknek közük volt a Castro-rezsimhez.
Az állambiztonság által toborzott csőcselék a követség előtt várta azokat,
akik menlevelüket felmutatva kijöttek a kapun. Sokaknak széttépték a
menlevelét – ami egyet jelentett a menekültstátusz elvesztésével –, majd jól
megverték őket.
Szüntelen verték az embereket, és már nemcsak akkor, ha valaki a perui
követségre menekült, hanem akkor is, ha táviratot küldött Miamiban élő
rokonainak, hogy jöjjenek érte Marielbe. A saját szememmel láttam, amint
eszméletlenre vertek egy fiatal fiút a posta előtt, miután feladott egy ilyen
táviratot. 1980 áprilisa és májusa között ez mindennapos jelenség volt.
A huszadik napon Lázaro hazajött a követségről. Nem lehetett ráismerni,
alig nyomott többet negyvenegy kilónál, és az éhhalál küszöbén állt. Komoly
viszontagságok árán sikerült csak elkerülnie a verést. Nem volt más hátra, meg
kellett várni, hogy megérkezzen a kiutazási engedély. Aznap, amikor ez
megtörtént, beültünk egy taxiba, majd elkísértem Lázarót abba az irodába, ahol
kiállították a papírjait. „Ne aggódj Reinaldo, kiviszlek innen” – mondta. Miután
kiszállt a taxiból, láttam, ahogy a csőcselék nekiesik, vascsövekkel üti a hátát, ő
pedig szalad a feje felett röpködő kövek és rothadt gyümölcsök között. Végül
láttam, amint eltűnik a szabadság irányába, míg én ott maradtam, egyedül. A
házban szinte mindenki el akart menni az országból, úgyhogy az lett a
mentsváram.

322
 Az akkor zajló „polgárháború” közepette szörnyű dolgok történtek. Egy
férfi megunta, hogy folyamatosan veri őt a csőcselék, ezért fogta az autóját, és
belehajtott a tömegbe, amely meg akarta őt semmisíteni. Válaszul azonnal fejbe
lőtte egy állambiztonsági. Ezeket a dolgokat még a Granma is megírta. Ha
valaki megölt egy „antiszociális” egyént, hőstettnek minősült.
A házakra, ahol az emberek arra vártak, hogy megkapják a kiutazási
engedélyt, a tömegek kőzáport zúdítottak. Vedadóban sokakat halálra köveztek.
Mindaz a szörnyűség, amitől már húsz éve szenvedtünk, hirtelen a nyakunkba
zúdult. Aki nem Castro ügynöke volt, arra veszély leselkedett.
A szobámmal szemben kint plakátokat ragasztottak fel: „Tűnjenek el a
homoszexuálisok, tűnjön el a söpredék.” Eltűnni, pontosan ezt akartam én is, de
hogyan tehettem volna meg? Ironikus módon, miközben a kormány kiabálva,
sértegetve szólított fel minket a távozásra, megakadályozta, hogy elmenjünk.
Fidel Castro soha nem azzal a szándékkal nyitotta meg a marieli kikötőt, hogy
mindenki távozhasson. Ő furfangos módon csak azokat engedte el, akik nem
rombolhatták a kormány imidzsét, így a diplomás szakembereket, a külföldi
kiadóval rendelkező írókat – mint amilyen én is voltam –, már nem engedték ki.
Mivel azonban a parancs az volt, hogy minden nemkívánatos személyt,
elsősorban a homoszexuálisokat, engedjenek elmenni, rengeteg meleg tudott
elmenekülni Kubából 1980-ban. Voltak, akik melegnek adták ki magukat, hogy
a marieli kikötőn keresztül elhagyhassák Kubát. A legegyszerűbb módja az volt,
ha az embernek papírja volt róla, hogy homoszexuális. Nekem nem volt
semmim, amivel bizonyíthattam volna, viszont a személyi igazolványomban
benne volt, hogy szeméremsértés miatt börtönben ültem. Ezzel már lehetett
próbálkozni, úgyhogy a rendőrség felé vettem az irányt.
Amikor megérkeztem, megkérdezték, hogy meleg vagyok-e, mire
mondtam, hogy igen. Ez után azt kérdezték, hogy aktív vagy passzív vagyok-e,
de voltam annyira elővigyázatos, hogy azt mondjam, passzív vagyok. Az egyik

323
barátom ugyanis bevallotta, hogy ő az aktív fél, mire nem adták meg neki a
kiutazási engedélyt. Ő csak az igazat mondta, de az aktívokat a kubai kormány
nem tartotta valódi homoszexuálisnak. Végül sétálnom kellett előttük – ott ült
néhány pszichológusnő is –, hogy megbizonyosodjanak meleg mivoltomról.
Átmentem a vizsgán, és a hadnagy odaüvöltött az egyik kollégájának: „Ezt
egyenesen oda küldd!”. Ez azt jelentette, hogy semmilyen más politikai jellegű
kihallgatáson nem kell már részt vennem.
Alá kellett írnom egy papírt, amelyben kijelentettem, hogy csak és
kizárólag személyes jellegű problémáim miatt hagyom el az országot, mert egy
aljas ember vagyok, aki nem méltó arra, hogy egy olyan csodálatos
Forradalomban éljen, mint a kubai. Kaptam egy számot, és mondták, hogy ne
mozduljak el otthonról. A rendőr, aki a papírjaimat kitöltötte, azt mondta: „Most
már tudod, hogy ha amolyan nudista buliban akarsz részt venni, otthon kell
megszervezned, mert ha nem vagy a lakásodban, amikor megérkezik a kiutazási
engedély, örökre elúszott a lehetőség.”. Azt hiszem, a rendőr is szívesen eljött
volna abba a képzeletbeli nudista mulatságba, amelyet szerinte én készültem
szervezni otthon.
A kiutazásomat a kerületi rendőrkapitányságon intézték, és mivel a
technikai megfigyelési eszközök akkor még nem voltak olyan kifinomultak
Kubában, sikerült úgy eljönnöm az országból, hogy az állambiztonság nem is
szerzett tudomást a dologról. Úgy hagytam el az országot, mint a sok meleg
egyike, nem pedig úgy, mint egy író. Az általános zűrzavar közepette az
engedélyemet kibocsátó rendőrök közül egyik sem tudott semmit az irodalomról
vagy a műveimről, amelyeket egyébként ki sem adtak Kubában.
Bezárkóztam a szobámba, ahol elviselhetetlen volt a forróság. Egy heti
álmatlanságot követően épp, hogy sikerült elaludnom, amikor kopogtattak az
ajtón. Marta Carriles és Lázaro apja kiabált: „Kelj fel, mert megérkezett a
kiutazási engedély. Tudtuk, hogy Szent Lázár megsegít.”. Pizsamában

324
lerohantam a földszintre, és valóban ott állt egy rendőr a bejárati ajtóban,
kezében papírt szorongatva, majd megkérdezte, hogy én vagyok-e Reinaldo
Arenas. Amilyen halkan csak tudtam, elsuttogtam egy igent, majd közölte, hogy
harminc perc áll rendelkezésemre, hogy elkészüljek, és indulásra készen
megjelenjek egy Cuatro Ruedas nevű helyen.
Épp felfelé rohantam a lépcsőn, amikor beleszaladtam a mindig éber Coco
Salába. „Lent van egy rendőr, és téged keres. Mit akar?” – kérdezte. Az arcomra
kiült a pánik, majd azt mondtam neki, hogy azért jöttek, mert megint lecsuknak,
és új eljárás folyik ellenem. Annyira féltem a lebukástól, hogy rémület ült ki az
arcomra. Ennek köszönhetem, hogy elhitte a mesét.
Nagyon nehéz volt fél óra alatt eljutni Cuatro Ruedasba, de épp arra jött
egy busz. Azt mondtam a sofőrnek, hogy megkaptam a kiutazási engedélyemet,
és ha harminc percen belül oda tud érni, nekiajándékozok egy arany nyakláncot.
A sofőr beletaposott a gázba, egyetlen megállóban sem állt meg, így sikerült
időben odaérnem. Ott gyorsan elbúcsúztam Fernandótól, Lázaro apjától, majd
szaladtam arra a helyre, ahol már várt rám egy katona. Odaadtam a papírt, amit a
rendőrtől kaptam a ház előtt, mire a kezembe nyomtak egy útlevelet és egy
menlevelet, amin az állt, hogy a perui követségen tartózkodó disszidensek
egyike vagyok. Az első buszon utaztam, ami aznap Marielbe indult, de útközben
lerobbant, és két órát kellett várni, hogy megérkezzen a következő, ami elvisz a
kikötőbe.
Megérkeztünk a Mosquitóba, a Mariel közelében lévő táborba. Igencsak
találó neve volt, mivel csak úgy hemzsegtek ott a szúnyogok. Két-három napot
kellett várnunk, mire sorra kerültünk, és elhagyhattuk az országot. Láttam
néhány barátot, és sok olyan embert, akiről tudtam, hogy rendőr, ezért a
közelükben igyekeztem kerülni a feltűnést. Átvizsgáltak mindannyiunkat, mivel
semmilyen levelet vagy az Egyesült Államokban élő ismerősünkhöz tartozó

325
telefonszámot nem vihettünk magunkkal. Én fejből megtanultam a Miamiban
lakó nénikém számát.
Mielőtt beléptünk volna abba a zónába, ahol azok voltak, akik megkapták
a végső jóváhagyást, még végig kellett állni egy hosszú sort, és be kellett
mutatni az útlevelet az állambiztonság egyik munkatársának, aki egy hatalmas
könyvben ellenőrizte a neveket. Megrémültem, mert ebben azok szerepeltek,
akik semmi szín alatt nem hagyhatták el az országot. Valakitől gyorsan kértem
egy tollat, és mivel kézzel töltötték ki az útlevelemet, ráadásul az Arenas e-je
csúnyán volt írva, könnyűszerrel i-re változtattam, így egyik pillanatról a
másikra Reinaldo Arinas lett belőlem. Ezen a néven keresett a férfi a könyvben,
és persze soha nem talált meg.
Mielőtt felszálltunk volna a Marielbe tartó buszokra, az egyik tiszt még
egy utolsó eligazítást tartott, és azt mondta, hogy „tiszta lappal” hagyjuk el
Kubát, vagyis senkinek az útlevelében nem szerepel, hogy elkövetett-e
bármilyen bűncselekményt, ezért ha megérkezünk az Egyesült Államokba, elég
csak annyit mondanunk, hogy a perui követségről jöttünk.
Kétségtelenül volt valami gonosz és mocskos ebben, hiszen egyértelmű
volt, hogy minél inkább meg akarták nehezíteni az amerikai hatóságok dolgát,
hogy ne tudják, kik az emigránsok, és kik a bűnözők.
Mielőtt felszálltunk volna a hajókra, csoportokra osztottak minket: az
egyikben az őrültek, a másikban a gyilkosok és a legveszélyesebb bűnözők, a
harmadikban a kurvák és a melegek, a nagyedikben az állambiztonság fiatal
ügynökei voltak, akiknek az Egyesült Államokban kellett beépülniük. Miközben
felszállítottak a hajóra, összevegyítették a csoportokat.
Fontos megjegyezni, hogy az exodus során százharmincötezer ember
hagyta el Kubát, és többségük, hozzám hasonlóan, egy szabad világban szeretett
volna élni, dolgozni és visszaszerezni elveszett emberségét.

326
 Május negyedikén hajnalban végül rám került a sor. A hajóm a Szent
Lázár volt. Egyszeriben eszembe jutottak Marta Carriles szavai. Hajnali egy óra
volt. Egy katona fényképeket készített rólunk. Percekkel később már
távolodtunk a parttól. A kubai rendőrség két csónakja kísért minket.
Elővigyázatosságból tették, nehogy olyanok, akik nem kaptak kiutazási
engedélyt, valamilyen módon felmásszanak a hajóra.
Szörnyű látványra lettem figyelmes az egyik csónakon. Amikor
elindultunk a nyílt tenger felé, a parti őrség egyik tagja a vízbe dobta a
gépfegyverét, majd elkezdett felénk úszni. A parti őrség többi hajója erre
gyorsan ott termett mellette, és a szuronyokkal halálra döfték, ott a vízben.
A Szent Lázár egyre csak távolodott a parttól. A sziget lassan pislákoló
fénnyé, majd hatalmas árnyékká válozott. Már a nyílt tengeren voltunk.
Annyi éve akartam már elmenekülni ebből a szörnyűségből, hogy könnyű
volt megállnom a sírást. De volt ott egy fiatal, tizenhét év körüli fiú, aki
vigasztalhatatlanul sírt. Marielben tették fel a hajóra, de a családja Kubában
maradt. Néhány kisgyerekes anya is utazott a hajón – akik hozzám hasonlóan
már öt napja nem ettek egy falatot sem –, meg jó pár őrült is.
A hajó kapitánya egy kubai férfi volt, aki már húsz éve az Egyesült
Államokban élt, és azért jött vissza, hogy magával vigye a családját. Ehelyett
egy csapat vadidegent szállított a hajón. Azt ígérték neki, hogy a következő
fuvarral kiviheti a családját. Csak azért hajózott, mert nem volt más választása.
Elmesélte, hogy semmit nem tud a hajókról, ezt is csak azért bérelte ki, hogy
megkeresse a rokonait. A fedélzeten még étel sem volt.
Az út Havannából Key Westbe csupán hét óra, ám mi már több mint egy
napja voltunk a vízen, és még mindig nem értük el a híres Key Westet. A
kapitány végül beismerte, hogy eltévedt, és fogalma sincs, hol vagyunk. Volt
egy rádiója, amin megpróbálta felvenni a kapcsolatot a többi hajóval, de nem
járt sikerrel.

327
 A második nap kifogyott az üzemanyag, és sodródni kezdtünk az
áramlattal a Mexikói-öbölben. Olyan sok napja nem ettünk már, hogy nem is
hánytunk, csak epét. Az egyik őrült többször is megpróbált beugrani a vízbe,
ezért le kellett fogni, miközben néhány bűnöző figyelmeztette, hogy nyugodjon
meg, már útban van „Yumába”, vagyis Amerikába. „Kit érdekel Amerika! Haza
akarok menni!” – kiabálta a szegény féleszű. Szerencsétlen embernek fogalma
sem volt róla, hogy az Egyesült Államok felé tartunk. A cápák ott köröztek
mellettünk, arra várva, hogy beleessünk a vízbe, és végre felfalhassanak.
A kapitánynak végül sikerült rádión elérnie az egyik hajót, mire az szólt
az amerikai parti őrségnek, akik helikoptert küldtek értünk. Három nappal
később feltűnt az égen az amerikai helikopter. Leereszkedett majdnem a tenger
szintjéig, valaki fényképeket készített rólunk, majd azonnal elment. Parancsot
adott a parti őrségnek, hogy mentsenek ki minket. Aznap este meg is érkeztek.
Köteleket dobtak át, majd felhúztak a fedélzetre. Hozzákötötték a hajónkat az
övékhez, majd elindultunk. Kaptunk ételt is, amitől lassan-lassan visszanyertük
az erőnket, és elöntött minket a boldogság. Végre megérkeztünk Key Westbe.

328
Key West

Amikor kijöttem a Monserrate utcai épületből, amiben laktam, a Forradalmi

Védelmi Bizottság körzeti elnöknője odahajolt hozzám, és azt mondta: „Ne
aggódj, nem jelentelek fel. Csak annyit kérek, hogy ha látod a fiamat, mondd
meg neki, hogy jól vagyok.” Furcsa mód a fia volt az első ember, akivel Key
Westben találkoztam, így átadhattam neki az anyja üzenetét. Ő vitt el azon
áruházak egyikébe, amely tele volt a miami emigránsok által adományozott
holmikkal. Ezeket a Marielből frissen érkezett menekülteknek szánták. Kaptam
tőle egy pár új cipőt, egy farmernadrágot, egy csillogó inget, valamint szappant
és rengeteg ételt. Miután lefürödtem és megborotválkoztam, ismét kezdtem
emberi lényre hasonlítani.
Ott találkoztam Alicia Alonso társulatának egyik táncosával is, aki
elmesélte, hogy egy perccel az után, hogy kifutott a hajónk Marielből, minden
hangosbemondóban az én nevemet kiabálták. Nyomomban volt a rendőrség.
Később megtudtam azt is, hogy mindenkinek megnézték az útlevelét, mielőtt
belépett volna a kikötő területére, és minden buszt megállítottak, utánam
érdeklődve. Az állambiztonságot, sőt még az UNEAC-ot is értesítették, és mivel
azt hitték, hogy még a Mosquitóban vagyok, óriási razziát tartottak, nehogy
elhagyjam az országot.
Egy Key West-i átmeneti szálláson laktunk, amíg ki nem derült, hogy a
bevándorlásiak milyen lakhatást biztosítanak a későbbiekben. Annak a
sokaságnak a közepén találkoztam ismét Juan Abreu-val. Végre megölelhettük
egymást Kubán kívül, immáron szabadon.
Amint megérkeztem Miamiba, megpróbáltam kapcsolatba lépni
Lázaróval, valamint Jorge és Margarita Camachóval, akik akkor épp
Spanyolországban voltak. Lázaróval szerencsére a nagybátyámnál találkoztam,
ott várt rám. Még mindig hihetetlennek tűnt számunkra, hogy egy hét

329
különbséggel, de mindketten megérkeztünk Amerikába. Írtam egy levelet
Margaritának és Camachónak. Tudtak róla, hogy eljöttem Kubából, mert a
spanyol sajtó beszámolt róla. Megpróbáltam összeszedni azokat a kéziratokat,
amelyekről tudtam, hogy nincsenek Margarita és Jorge hétvégi házában:
felhívtam Severo Sarduyt, mert úgy tudtam, neki adták oda. Ő azonban azt
mondta, hogy nincsenek nála. Kétségbeesetten írtam ismét Margaritáéknanak,
de azt mondták, ne aggódjam, mert náluk vannak az eredeti példányok.
Végül megkaptam minden egyes oldalt. Leírhatatlan élmény volt. Végre
nyugodt körülmények között nézegethettem és simogathattam a papírlapokat,
bár tudtam, hogy évekig tart majd, mire kijavítom a rengeteg hibát a kapkodva
teleírt oldalakon.

330
Miami

A Floridai Nemzetközi Egyetem meghívott, hogy tartsak előadást 1980. június

1-én. Az előadásom címe a következő volt: „A tenger az őserdőnk és a
reményünk”. Akkor beszéltem életemben először szabad publikum előtt. Velem
volt még Heberto Padilla is, ő szólalt fel először. Az előadása igencsak
szomorúra sikeredett, mert teljesen részegen, botladozva érkezett meg az
előadóterembe, majd egy teljesen összefüggéstelen beszédet rögtönzött, amire a
közönség igen erőszakosan reagált. Nagy részvétet éreztem iránta, mert teljesen
tönkretette a rendszer, és képtelen volt szembenézni a saját démonaival – még
mindig kísértette az a pillanat, amikor Kubában megejtette nyilvános
vallomását. Az igazat megvallva Heberto sosem heverte ki ezt az esetet. A
rendszernek végül sikerült teljesen tönkretenni őt, sőt úgy tűnt, hogy még fel is
használja.
Amióta nyíltan felszólaltam az önkényuralom ellen – mely alatt húsz éven
át szenvedtem –, még a saját szerkesztőim is ellenem fordultak, pedig jó pénzt
kerestek a könyveim eladásából. Most mégis az ellenségeimmé váltak.
Emmanuel Carballo, aki több mint ötször adta ki a Lenyűgöző világ-ot – és aki
nem fizetett nekem egy centet sem –, most küldött egy dühös levelet, amelyben
közölte, hogy nem kellett volna eljönnöm Kubából, és nem fizet. Csak ígéretek
hangzottak el, de a pénz sosem érkezett meg. Nagyon kifizetődő módja volt ez a
militáns kommunizmus gyakorlásának. Ugyanez volt a helyzet Angel Ramával
is, aki Uruguayban adta ki az egyik novelláskötetemet. Ahelyett, hogy írt volna
egy gratuláló levelet, amiért sikerült kijutnom Kubából – mert ő aztán tisztában
volt a helyzetemmel, mivel volt szerencsénk találkozni, amikor 1969-ben
Kubában járt –, megjelent egy hosszú cikke a caracasi El Universal-ban,
amelynek ez volt a címe: „Reinaldo Arenas útban a száműzetés felé.”. Rama a
cikkben azt írta, hogy hiba volt elhagynom az országot, mert valójában a

331
bürokráciával volt nekem problémám Kubában, és most aztán tényleg magamra
maradtam. Mindez borzasztóan cinikus és röhejes volt annak fényében, hogy
1967-től nem jelenhetett meg egyetlen művem sem Kubában, és üldöztek,
börtönbe vetettek abban az országban, ahol aztán tényleg száműzetésben éltem.
Akkor megértettem, hogy a háború ismét elkezdődött: nem olyan szörnyű, mint
amilyet Fidel vívott az értelmiséggel, de nem kevésbé gonosz, sőt sokkal
alattomosabb.
Ráadásul számtalan telefonhívást követően csupán ezer dollárt kaptam a
Franciaországban kiadott regényeim után.
Semmi nem ért váratlanul. Tudtam, hogy a kapitalizmus is csak egy aljas,
elüzletiesedett rendszer. Miután eljöttem Kubából, az elsők között jegyeztem
meg: „A kommunizmus és a kapitalizmus között csupán egy különbség van: bár
mindkét rendszerben seggbe rúgnak, a kommunizmusban tapsolnod kell utána, a
kapitalizmusban azonban megengedik, hogy kiabálj.” Én kiabálni jöttem.

332
Az emigráció

Sok országot bejártam: Venezuelát, Svédországot, Dániát, Spanyolországot,

Franciaországot és Portugáliát. Mindenhol kiabáltam. Ez a kiáltás volt minden
kincsem, semmi másom nem volt.
Felfedeztem egy új fajt is, amelyet Kubában nem ismertem: a
szalonkommunistát. Emlékszem, egy fogadáson voltam a Harvardon, amikor
egy német professzor azt mondta: „Bizonyos fokig megértem, hogy sokat
szenvedtél Kubában, de én Fidel Castro nagy tisztelője vagyok, és elégedetten
szemlélem, mit tett Kubában.”
Miközben ezt mondta, egy nagy tál étel pihent előtte az asztalon. „Nagyon
helyes, hogy tiszteli Fidel Castrót, ám ez esetben nem eheti meg mindazt, ami a
tányérján maradt, ugyanis Kubában a vezetést leszámítva senki nem jut ilyen
ételhez.” Majd fogtam a tányért, és hozzávágtam a falhoz.
Gyakran keveredtem vitába, amikor ennek a röhejes, fasiszta baloldalnak
a képviselőivel találkoztam. Puerto Ricóban például nagyon ravaszak voltak:
meghívtak, hogy tartsak előadást az egyetemen, de megkértek, hogy ne
beszéljek politikáról. Végül egy Lezama Limáról szóló írást olvastam fel.
Utánam Castro egyik embere, Eduardo Galeano következett egy hosszú politikai
értekezéssel, amelyben engem támadott azért, mert semleges álláspontot
foglaltam el.
Nyilvánvaló, hogy a kommunisták, a képmutatók és a gyávák elleni harc
nem szűnt meg csupán attól, hogy eljöttem Kubából.
Igaz, hogy az emigrációban mindenféle opportunista, képmutató emberrel
összehozott a sors, akik hasznot húztak a kubaiak szenvedéséből, de nagyon
tisztességes, rendkívüli embereket is volt szerencsém megismerni, akik aztán
sokat segítettek. Reinaldo Sánchez professzor meghívott vendégelőadónak a
Floridai Nemzetközi Egyetemre, ahol egy kubai költészetről szóló kurzust

333
tartottam. Kiváló diákokat ismertem meg, olyan érzés volt, mintha visszatértem
volna a kubai létbe, de sokkal inkább megéltem, mivel nem kubai földön
voltunk.
Alkalmam nyílt továbbá megismerkedni korunk három meghatározó
írójával: Lydia Cabrerával, Enrique Labrador Riuizszal és Carlos
Montenegróval.
Lydia bölcsességétől úgy éreztem magam, mintha ismét Lezamával
lennék. Célul tűzte ki, hogy szóról szóra újraépíti a szigetet. Szüntelenül írt apró
miami lakásában, miközben anyagi gondokkal küzdött, és csak gyűltek a
kiadatlan könyvei – amelyek pedig megjelentek, azokat mind saját zsebből
finanszírozta.
Voltak művészek, akik még ennél is szomorúbb körülmények között
éltek, mint például Labrador Ruiz regényíró – a kortárs irodalom egyik nagy
alakja –, aki akkor is, akárcsak most, segélyből élt. Megírta a memoárját, de
soha nem talált kiadót.
Volt abban némi önellentmondás, hogy ezek a nagy írók a szabadságot
keresve hagyták el Kubát, aztán itt Amerikában végül nem tudták megjelentetni
a műveiket.
Ide tartozott Carlos Montenegro is, egy első osztályú regényíró és
novellista, aki szintén segélyből élt, egy kicsi szobában Miami
szegénynegyedében. Ez volt az ára annak, hogy az ember megtartsa a
méltóságát. Igazság szerint a kubai emigránsokat nem érdekelte túlzottan az
irodalom. Az írókra úgy tekintenek itt, mint furcsa, abnormális lényekre.
Miután megérkeztem Miamiba, megbeszéltem egy találkozót néhány
vagyonos emberrel – bankárokkal, cégtulajdonosokkal –, és javasoltam nekik,
hogy alapítsunk egy kiadót, amely a kubai irodalom legjobbjainak műveit
jelentetné meg, olyan írókét, akik akkor már szinte mind emigrációban éltek. A
megjelent multimilliomos urak válasza azonban határozott volt: az irodalomban

334
nincs pénz. Szinte senkit nem érdekel Labrador Ruiz könyve. Lydia Cabrera
könyveit ugyan árulják Miamiban, de azok se nagyon mennek. Egy szó, mint
száz, nem működne.
„A te könyvedet talán kiadnánk, mert te most jöttél el Kubából, ismert
vagy” – mondták. „De azoknak az íróknak a könyveit senki nem veszi már
meg.”
Montenegro a következő évben halt meg egy állami kórházban. Senki
nem emlékezett már rá. Labrador pedig egy szobában kínlódik, Miamiban. Ami
Lydiát illeti, teljesen megvakult, de még mindig ír, és még mindig a saját
pénzéből finanszírozza könyvei egyszerű kiadásait, amelyek nem nagyon jutnak
el Miamin kívülre.
Egyszer elmentem Lydia Cabrera egyik könyvbemutatójára. Egy idős
asszonyt láttam, amint egy mangófa alatt ül, szemben egy íróasztallal, amin a
könyveit dedikálja: ő volt Lydia Cabrera. Egy villát, egy hatalmas könyvtárat és
az egész múltját otthagyta Havannában, hogy aztán Miamiban egy szerény kis
lakásban éljen, és a szabad ég alatt, egy mangófa alatt ülve dedikálja a könyveit,
amelyeket ő adott ki. Ahogy ott megláttam, vakon, megértettem, hogy olyan
nagyság, és olyan lázadó szellem lakozik benne, mint semelyik más íróban, sem
Kubában, sem az emigrációban. Történelmünk egyik legnagyobb női alakja
teljesen elhagyatottan, elfelejtve élt. Vagy olyan emberekkel körülvéve, akik
egyetlen művét sem olvasták, csupán egy címlapsztorit láttak a még mindig
ragyogó, idős hölgyben. Paradoxon, de ugyanakkor jól példázza a kubai írók
tragikus sorsát, amely örökké végigkísérte őket: míg Kubában némaság,
szűműzetés, cenzúra és börtön volt az osztályrészük, addig az emigrációban a
megvetés és a feledés. A kubai emberben van egyfajta pusztulásra, irigységre
való hajlam. Többségük nem tudja elviselni a nagyságot, azt, ha valaki kitűnik a
tömegből. Szeretnének mindenkit a középszerűségbe rántani. Ez
megbocsáthatatlan. A legszomorúbb Miamiban az, hogy gyakorlatilag mindenki

335
költő vagy író, de főleg költő szeretne lenni. Igencsak meglepődtem, amikor
láttam egy bibliográfiát a Miamiban élő költőkről – amit egyébként egy szintén
ott élő, magát költőnőnek nevező szerző írt –; több mint háromezer név szerepelt
benne. A saját magukat költőként aposztrofáló emberek kiadták műveiket, majd
nagyszabású irodalmi összejöveteleket tartottak, amire az embernek el kellett
mennie, ha nem akarta, hogy aztán leprásként bánjanak vele. Lydia csak
„költőcskék”-nek nevezte ezeket a költőket, de hát ő Miamit sem Miaminak,
hanem „Szarkupac”-nak hívta. Mindig azt mondogatta, hogy minél hamarabb el
kell költöznöm New Yorkba, Párizsba vagy Spanyolországba, mindegy, csak ne
maradjak Miamiban. Soha nem találta a helyét abban a lapos, irigységgel teli,
anyagias közegben, de nyolcvanévesen nem volt hova mennie. Lydia Cabrera
egy sokkal kifinomultabb, mélyebb és műveltebb nemzedékhez tartozott, és
nagyon messze volt az ízléstelen, tupírozott hajú költőnőktől, akik egyfolytában
ontották magukból a giccset, akiknek csak az számított, hogy ki milyen
eseményen jelenik meg, és árulónak tartották azokat, akiknek sikeres könyve
jelent meg külföldön.
Azonnal rájöttem, hogy Miami nem nekem való hely. Az első dolog, amit
a nagybátyám a megérkezésem után mondott, a következő volt: „Na, most akkor
veszel egy öltönyt, egy nyakkendőt, jó rövidre nyíratod a hajad, elkezdesz
rendesen, egyenesen, határozottan járni, és csináltatsz magadnak egy
névjegykártyát, amin az áll, hogy író vagy.” Persze ezzel valójában azt akarta
mondani, hogy egy hímsoviniszta macsóvá kell válnom. A tipikus kubai
hímsovinizmus aggasztó méretet öltött Miamiban. Nem akartam sokáig ott
maradni azon a helyen, ami olyan volt, mint Kuba karikatúrája. Kuba
legrosszabb arcának karikatúrája: a pletykáé, a seftelésé és az irigységé. Nem
bírtam elviselni a lapos, semmilyen tájat sem, amely meg sem közelítette egy
sziget szépségét. Olyan volt, mint Kuba árnyéka. Csak egy homokos, fertőző
pusztaság, amely megpróbált egymillió emigráns álmává válni, akik arról

336
ábrándoztak, hogy ismét lesz egy légies, trópusi szigetük, amelyet átitat a tenger
és átjár a fuvallat. Miamiban a praktikum, a kapzsiság és az éhhaláltól való
félelem átvették az élet szeretetének, különösen az élvezetnek, a kalandnak és a
csibészségnek a helyét.
Az alatt a néhány hónap alatt, míg Miamiban laktam, képtelen voltam
nyugalomra lelni. Állandó pletykálkodás, csetepaték, koktélhegyek, partik és
meghívások közepette éltem. Olyan voltam, mint egy egzotikus élőlény, amit ki
kell állítani, meg kell hívni mindenhova, mielőtt megkopik a fénye, vagy mielőtt
jön egy újabb személyiség, és az embert a sarokba hajítják. Nem volt meg az a
béke, amire a munkához szükségem lett volna, az írásról nem is beszélve. A
város szintén megrémített: nem is város volt, hanem egy putri, tele
cowboyokkal, akik a lovakat autóra cserélték. Én olyan városhoz szoktam, ahol
van út és járda. Romos volt ugyan, de az ember bebarangolhatta, és felfedezhette
a titkait, sőt néha még élvezni is lehetett. Hirtelen egy műanyag világba
kerültem, amely nem hordozott magában semmilyen rejtélyt, és ahol a magány
gyakran sokkal agresszívebben nyilvánult meg. Így hát nem tellett sok időbe, és
nosztalgiával gondoltam vissza Kubára, Havanna óvárosára, de dühödt
emlékezetem végül legyőzte a nosztalgiát.
Tudtam, hogy képtelen leszek ott élni. Tíz év távlatából most már tudom,
hogy egy száműzött sosem talál olyan helyet, ahol élni tudna. Nem létezik ilyen
hely, mert az, ahol először álmodtunk, ahol felfedeztük a gyönyörű tájat, ahol
elolvastuk az első könyvet, ahol először szerelembe estünk, az csak az
álmainkban él. Az emigráns nem más, mint egy szellem, olyasvalaki árnyéka,
aki soha nem éri el teljes valóját. Én azóta nem létezem, hogy megérkeztem
Amerikába. Azóta menekülök saját magam elől.
Lázarónak ismét volt egy rohama Miamiban, s a teljes őrület határára
sodródott. Sokkal rosszabb volt a helyzet, mint korábban. Ott egyébként
mindenki az állandó paranoia állapotában, teljesen bezárkózva élt. Még a

337
nénikém is – akit húsz éve nem láttam – őrültebbnek tűnt. Amikor megérkeztem
Miamiba, mondtam néhány dolgot, ami azt hiszem, hogy nem tetszett az
embereknek: „Ha Kuba a pokol, akkor Miami a purgatórium.”.
1980 augusztusában elfogadtam egy meghívást, hogy előadást tartsak a
Columbia egyetemen New Yorkban. Anélkül, hogy különösebben összeszedtem
volna a gondolataimat, két óra alatt felkészültem az előadásra, majd repülőre
szálltam. Menekültem arról a helyről, amelytől csak szorongtam, és amely
egyáltalán nem illett hozzám. Magam elől is menekültem. Örökké.

338
A boszorkányok

A száműzött ember egykoron elvesztette a szeretőjét, ezért minden új arcban a

szeretett arcot keresi, és mindig azt hiszi, hogy megtalálta, de valójában csak
becsapja magát. Amikor 1980-ban megérkeztem New Yorkba, én is azt hittem,
hogy megtaláltam azt az arcot. Úgy éreztem, hogy ez a város betakar. Olyan
volt, mintha a fénykorát élő Havannába érkeztem volna: hatalmas járdák, mesés
színházak, csodálatosan működő tömegközlekedés és olyan sokszínű emberek
vártak, akik az utcán élték az életüket, és számtalan féle nyelven beszéltek. New
Yorkba érve nem éreztem magam külföldinek. Még aznap este nyakamba
vettem a várost. Úgy éreztem, mintha egy előző életemben, egy másik életben itt
laktam volna. Aznap este több mint harminc barátommal – többek között
Samuel Echerrével, akinek addigra már megbocsátottam, Roberto Valeróval és
Nancy Pérez Crespóval – fogtunk egy autót, és végighajtottunk az Ötödik
sugárúton, amelyet szeptember elsején már ellepett a hó.
A boszorkányok mindig is fontos szerepet játszottak az életemben. Eleinte
főleg a békés, spirituális boszorkányok, a fantázia világának úrnői. Azok a
boszorkányok, akik a nagyanyám képzeletének köszönhetően titkokkal és
félelemmel töltötték meg gyerekkorom éjszakáit, és akik arra sarkalltak, hogy
megírjam Celestino hajnal előtt című regényemet. De voltak más, hús-vér
boszorkányok is, akik fontos szerepet játszottak az életemben. Ilyen volt például
Maruja Iglesias, akit mindenki csak a „könyvtár boszorkányának” hívott. Nagy
szerepe volt abban, hogy átmentem az Országos Könyvtárba, ahol megimsertem
egy másik, bölcsebb, elbűvölőbb boszorkányt, María Teresa Freyre Andradét,
aki a pártfogásába vett, és megosztotta velem ősi tudását. María Teresa úgy
pislogott, mint egy shakespeare-i boszorkány élethű mása. Aztán megismertem
Elia Calvót, aki szintén tökéletes boszorkány volt, olyannyira, hogy számtalan
macska vette körül. Alakja és a személyisége nagy hatással volt rám életem azon

339
szakaszában. A hozzá hasonló boszorkányoknak – közvetve – nagy szerepük
volt abban, hogy később ne emberként, hanem ismeretlen lényként hagyhassam
el az országot. Miamiban is volt szerencsém sok olyan boszorkányt megismerni,
aki a szavak kereskedelmével foglalkozott. Boszorkányokhoz méltó módon
hosszú, fekete göncöket viseltek, vékonyak voltak, markánsak. Némelyikük
verseket is írt, és Eliához hasonlóan arra kényszerítettek, hogy elolvassam őket.
A világ tele van boszorkányokkal – vannak köztük jó és könyörtelen
boszorkányok –, és nemcsak a fantázia világát uralják, de a valóságét is.
Amikor megérkeztem New Yorkba, egy tökéletes boszorkánnyal hozott
össze az élet: haját violaszínűre festette, alig várta, hogy a férje elpatkoljon, és
mindenkivel kokettált, aki csak betette a lábát a házába. Ez persze plátói flört
volt, csupán azt a hatalmas magányt próbálta kitölteni, amely West Side-i
lakásában körülvette, ahol olyan angolsággal próbálta megértetni magát, amit
képtelenség volt megérteni. Ez a boszorkány állandóan melegekkel vette magát
körül, így engem is azonnal felkarolt. A fia is homoszexuális volt, de jó
boszorkányként kényszerítette, hogy barátnője legyen, sőt hogy megházasodjon
és gyerekei legyenek. A boszorkány, akit egyébként Ana Costának hívtak, azt
mondta, hogy New Yorkban kell maradnom. Így járult hozzá ahhoz, hogy
beteljesüljön a végzetem, szörnyű végzetem. Ő maga talált nekem egy üres
lakást Manhattan szívében. „Azonnal vedd ki” – mondta. Így hát én, aki
mindössze háromnapos látogatást terveztem New Yorkban, egyszeriben
manhattani lakos lettem, egy apró lakással a Negyvenharmadik utcában, a
Nyolcadik és Kilencedik sugárút között, három sarokra a Times Square-től, a
világ legnépesebb városában. Gyorsan kivettem a lakást, és mint mindig, ismét a
boszorkányok rejtélyes, ördögi és fenséges hatalmára bíztam magam.
Orfelina nénikém is tökéletesen gonosz boszorkány volt: több mint tizenöt
évig éltem fenyegető rémuralma alatt, attól rettegve, hogy bármelyik pillanatban
feljelent a rendőrségen. Kétségtelen azonban, hogy furcsamód vonzódtam

340
hozzá. Talán a gonosz, a veszély vonzott. Clara Romero szintén meghatározó
boszorkány volt az életemben. Clara, aki a havannai óvárost fapapucsgyárrá
változtatta, és aki felhagyott a prostitúcióval, de csak azért, mert megereszkedett
a melle. Ezt követően kivételes tehetségű festőnő vált belőle, bár ez nem
akadályozta meg abban, hogy folyamatosan jelentsen csodálóiról az
állambiztonságnak.
A boszorkányoknak meghatározó szerepük volt az életemben. A
boszorkányoknak, akik sosem váltak meg seprűiktől. No, nem azért, mert azon
repültek, hanem azért, mert minden aggodalmuktól, frusztrációjuktól és
vágyuktól söprés közben szabadultak meg. Söpörték a folyosókat, a gangokat, a
nappalikat, úgy, mintha a saját életüket akarnák kisöpörni.
Az összes boszorkány közül kiemelkedik a főboszorkány alakja, a nemes,
a sokat szenvedett, a múltba révedő, a szomorúsággal teli boszorkányé, akit a
világon a legjobban szerettem: az édesanyámé. Neki is megvolt a seprűje,
amivel úgy sepert, mintha csupán a seprés szimbolikus értéke számítana.
Olykor a boszorkányok szinte maszkulin formát öltöttek, és ezek gyakran
sokkal gonoszabbak voltak, mint társaik. Nem feledkezhetem meg Cortésről, aki
egyike volt ezen boszorkányoknak, akik oly sokáig voltak részei az életemnek.
Rettenetes volt, tökéletes boszorkányalakkal. Neki köszönhetően kellett
annyiszor megírnom az Ismét a tenger-t. Szörnyű személye az egész életemre
rányomta a bélyegét a hetvenes években. Nem hagyhatom ki a sorból Coco Salát
sem, szintén tökéletes boszorkány, aki mintha az állandó lebegés állapotában
élne. Alattomos, faramuci személyiség volt, hórihorgas, púpos testbe zárva.
Miatta kerültem börtönbe, a Pokol legdanteibb körébe. És hogy feledkezhetnék
meg a tetőtől talpig feketébe öltözött, klasszikus boszorkányról, a fekete
kesztyűt és köpenyt viselő, gyér hajú, kiugró állú, baljós mosolyú Samuel
Echerréről, akinek szeme úgy kigúvadt, hogy majd kiesett a helyéről. Félelmetes
boszorkány, akinek köszönhetően megismerhettem, hogy mi az igazi árulás, aki

341
boszorkányhoz méltón mindig felbukkant ott, amerre jártam, még abban az
autóban is, amelyen az imént átszeltem New Yorkot.
Ezek a boszorkányok gyerekkorom óta velem vannak, és egészen a Pokol
kapujáig kísérnek majd.
1980. december 31-én költöztem New Yorkba. Miamiból érkeztem, ahova
vissza kellett mennem befejezni az irodalomkurzust az egyetemen. Lázaro már
korábban idejött, és itt várt. Éjfélkor szállt le a gépem, abban a pillanatban,
amikor az egész város euforikus hangulatban köszöntötte az újévet. Miután
sikeresen megérkeztem a reptérre, a taxis volt olyan türelmes, hogy segített
betenni az autóba mind a húsz könyvekkel, rongyokkal és kéziratokkal teli
bőröndöt, amit Miamiból hoztam magammal. Manapság talán már nincsenek is
ilyen taxisok. Rémálom volt végigmenni a városon szilveszterkor, különösen a
Times Square-en, ahol több mint egymillió ember gyűlt össze. Amikor
megérkeztem a lakáshoz, kiderült, hogy Lázaro épp nincs otthon, úgyhogy
egyedül kellett felcipelnem az összes bőröndöt és könyvekkel teli dobozt a
tizenötödik emeletre. Lift természetesen nem volt az épületben. A taxis azt
mondta, hogy vigyek fel mindent egyenként, ő addig lent marad, és vigyáz a
csomagokra. Amikor felvittem mindent, megkérdeztem, hogy mennyivel
tartozom, mire azt mondta, tizenöt dollárral. Húszat akartam neki adni, de így
szólt: „Ez túl sok pénz. Túl sok.” Nagyon különös volt, talán soha többé nem
történik velem ilyesmi, de akkor úgy éreztem, hogy ezzel a gesztussal üdvözöl a
város. És tény, hogy 1981 és 1982 között New York parádés volt. A tél és a hó
teljesen új volt számomra. Imádtam nézni, ahogy havazik, s rettentően élveztem,
hogy az utcán sétálva rám hullanak a hópihék. Ilyenkor még a hideget sem
éreztem. A kubaiak mindig is szüntelenül sóvárogtak a hó után: José Lezama
Lima, Eliseo Diego, Julián del Casal. Szinte minden költő, aki sosem látta,
sóvárog utána egész életében. Akik azonban szenvedtek tőle, folyamatosan
gyalázták, mint Martí és Heredia. Így vagy úgy, de a hó alapvető szerepet

342
játszott a kubai irodalomban. Lázaróval állandó eufóriában éltünk a hónak és
egy olyan metropolisznak köszönhetően, amely sosem pihent meg. Mindegy,
hány óra volt, reggel vagy este, mindig ott volt minden, amire csak vágyhattunk.
A tél kellős közepén olyan gyümölcsökhöz – többek között trópusiakhoz –
jutottunk hozzá, amely után csak vágyakoztunk Kubában. Olyan volt, mint egy
álom, egy állandó ünnep. Akkoriban sokat dolgoztam, de New York soha nem
volt még ennyire élettel teli. Talán soha nem lesz már olyan, mint amilyen akkor
volt, de vigasztal a tudat, hogy részese lehettem az utolsó éveknek, mielőtt elérte
volna a csapások sorozata, és mielőtt átok ült volna a városra, mint ahogy ráül
minden rendkívüli dologra.

343
A Mariel

Volt New Yorkban egy kis közösség, amelynek tagjai a Marieli kivándorlás
idején jöttek ide. Bizonyos időközönként mind összegyűltünk, és felolvastuk
egymásnak az írásainkat. Az összejöveteleket gyakran René Cifuentes
Nyolcadik sugárúti lakásában tartottuk. Ilyenkor mindenféléről szó esett, hol
olvastunk, hol vitatkoztunk. Volt, hogy jelmezbált rendeztünk, és sikerült olyan
maskarát öltenünk, hogy a tükörbe nézve nem ismertünk magunkra.
Juan Abreu Miamiban élt, csakúgy, mint sok más barátom, akik a Marieli
exódusz idején jöttek ide, többek között Carlos Victoria és Luis de la Paz.
Roberto Valero Washingtonban élt, és a Georgetown egyetemen tanult. New
Yorkban rajtam kívül ott volt még Reinaldo García – akinek már
megbocsátottam túlzott elővigyázatossága miatt – és René Cifuentes. Végül úgy
döntöttünk a marieliekkel, hogy folyóiratot alapítunk, és Mariel-nek fogjuk
hívni. Egész pontosan egy fenyőfa alatt született meg a gondolat, amikor
meglátogattam Juant Miamiban. Semmit sem tudtunk a lapkiadásról, irodánk
nem volt, sem egy árva garasunk. Az irodalmi tanácsadó Lydia Cabrera volt, aki
nagy lelkesedéssel vállalta a feladatot. Mivel magunknak kellett finanszírozni a
lapot, megállapodtunk egy összegben, amit rendszeresen be kellett fizetni a
kasszába. Soha nem kaptunk semmilyen hivatalos segítséget. Az első számot,
ami 1983 tavaszán jelent meg, José Lezama Limának ajánlottuk. Évek óta
álmodoztunk erről Juannal, már a Kubai időktől fogva. A Mariel olyan volt,
mint annak a lapnak az újjászületése, amelyet Hullám-nak kereszteltünk el, és
amit titokban szerkesztettünk a Lenin parkban. Mindannyian nyomorúságos
körülmények között éltünk, de készek voltunk feláldozni azt a keveset, amink
volt, hogy megalapítsuk a lapot. Nagy esemény volt az életünkben. Tudtuk,
hogy a végeredménynek olyannak kell lennie, amely meghökkenti a kubai
emigránsokat, sőt magát Fidel Castrót is. A lap nem tisztelt senkit, és nem békélt

344
meg senkivel. A nagy íróknak hódolatunkat fejeztük ki, a képmutatókat pedig
lelepleztük. De a lap szembement számos miami emigráns burzsoá erkölcseivel.
Egy számot kifejezetten annak szenteltünk, hogy bemutassuk a
homoszexualitást Kubában. Olyan emberekkel is interjút készítettünk, akik
ahhoz a reakciós miami közösséghez tartoztak, amelynek tagjai magukban
hordozták a régi előítéleteket. De ez nemcsak rájuk volt ám jellemző, hanem
szinte az egész amerikai társadalomra. A lapot nem fogadták túl jól, leszámítva
egy kis értelmiségi liberális csoportot. Logikus, hogy az amerikai baloldali
szalonkommunisták és képmutatók nem örültek neki, ahogy az igazi
kommunisták és kubai ügynökök sem, akik szétszóródva éltek a világban, de
főként Amerikában. És értelemszerűen a Miamiban élő költőcskék sem
rajongtak a Mariel-ért. Mindenki, aki már gyökeret vert Amerikában, furcsa
szerzetként tekintett ránk. Ennek ellenére még jó pár évet megélt a lap.
Emlékszem, hogy írtam egy cikket, aminek a „Fúriák dicsérete” címet adtam.
Ebben leírtam, hogy a fúriák az egyedüli istenségek, akikből inspirációt
szabadna merítenünk. Ezt egy sor irodalmi példával támasztottam alá, az Íliász-
tól kezdve egészen a „Mérlegen a sziget” című Virgilio Piñera-versig. Nem
kellett megjátszani magunkat, és nem pályáztunk semmilyen zsíros posztra.
Soha nem akartam és nem is akarok amerikai állampolgár lenni. Idővel a lapot
irányító bizottságból néhányan berezeltek, vagy egyszerűen csak eltávolodtak
tőlünk, de természetesen gazdasági okok is közrejátszottak abban, hogy
megszűnt a lap. Fennmaradt azonban néhány olyan szám, amely igazi kihívást
jelent az emigráció és az egész kubai irodalom számára.
A másik nagy siker akkoriban a Helytelen magaviselet című film volt,
amelyet Néstor Almendros és Orlando Jiménez Leal jegyzett. Ez a film volt az
első olyan nagy mű, amelyben nyíltan beszéltek a homoszexuálisok
üldöztetéséről Kubában, és mindazok szenvedéseiről, akik magatartása nem
képviselte a Fidel Castro rezsimje által erőltetett konzervatív értékeket. Még a

345
Termelést Segítő Katonai Egységek koncentrációs táborai is szerepeltek benne,
valamint a túlélők, illetve sok más olyan dokumentum, amely bizonyította az
elnyomást. Fesztelen, kiváló humorú film volt. Bemutatta azokat a melegeket,
akik miután elmenekültek Kubából, transzvesztitaként éltek Amerikában, és
New York-i kabarékban énekeltek. Még maga Fidel Castro is megjelent a
filmben, amint olivazöld egyenruhájába préselve épp hülyét csinál magából. A
filmnek nagy nemzetközi visszhangja volt, dühös vitákat provokált, és
megnyerte az strasbourgi emberi jogi fesztivál fődíját.
A rezsimet olyan aggodalommal töltötte el a film, hogy Castro
kiválasztott néhány meleget, akik a kormánynak dolgoztak – többségük a
belügyminisztériumban –, és azzal a feladattal bízta meg őket, hogy a világot
beutazva, különböző konferenciákon mondják el, hogy Kubában nem üldözik a
melegeket. Azoknak a szerencsétleneknek szörnyen nőiesen kellett viselkedniük
– még annál is nőiesebben, mint amilyenek valójában voltak –, hogy
bebizonyítsák, Kubában bizony nem üldözik a melegeket. Természetesen amint
visszatértek Kubába, vissza kellett vedleniük férfias férfivá, és azóta sem tudni,
mi lett a meleg kubaiak hivatalos delegációjának a sorsa. Mindenesetre hálával
tartoznak nekünk, ugyanis ennek a filmnek köszönhetik kis európai körútjukat.
Néstor Almendros spanyol republikánus, aki Franco diktatúrája elől
menekült el, majd letelepedett Kubában, ahol először Batista majd Castro
diktatúrája alatt kellett szenvednie. Az intellektuális és művészi tisztesség
mintapéldája, filmje bátor és sorsdöntő volt, annak ellenére, hogy sok
szempontból megsínylette a történteket. Híres volt, anyagi helyzete kitűnő,
úgyhogy megtehette volna, hogy nem vállalja fel ezt az ügyet. Teljesen érthető
is lett volna. Az amerikai értelmiségiek többsége – akik haladó szelleműnek
igyekeztek beállítani magukat, és igyekeztek hasznot húzni azon országok
érthető haragjából, amelyek mindenféle sorscsapásnak voltak kitéve – szinte
egyhangúlag támogatta Fidel Castrót, vagy legalábbis szemet hunyt az általa

346
elkövetett bűncselekmények felett. Gondolom, hogy a szupersztálinizmus kubai
kezdete óta – amikor még a szovjet lapokat is kritizálják – az amerikai
értelmiségiek egy része politikai és gazdasági megfontolásból kezd szemléletet
váltani. De nem szabad megfeledkezni a kubai kormány hatalmas
propagandagépezetéről és nemzetközi kapcsolatrendszeréről sem, amelyet már
több mint három évtizede tart fenn. A kormány számos kulturális központtal,
könyvesbolttal, kiadóval, píárügynökséggel rendelkezik világszerte, kiváltképp
nyugaton, ahol a leginkább érdekében áll a zavartalan működés.
Emlékszem, Amerikába való megérkezésemet követően egy
Washingtonban élő kubai ezt mondta: „Sose rúgd össze a port a baloldallal.”
Számukra a baloldallal való konfliktus egyet jelentett Castro kormányának
megtámadásával. De hát hogy is lehetett volna elvárni, hogy húszévnyi
elnomyást követően csöndben maradjak? Egyébként meg sosem tartottam
magam bal- vagy jobboldalinak, és nem is akarom, hogy rám aggassanak
bármilyen opportunista vagy politikai címkét. Elmondom a magam igazát,
ugyanúgy, ahogy egy, a holokausztot megélt zsidó vagy egy gulágot megjárt
orosz, vagy bárki, akinek van szeme, hogy úgy lássa a dolgokat, ahogy azok
megtörténtek. Először üvöltenem kell, csak utána létezhetek. De drágán
megfizettem ezért, mind anyagilag, mind irodalmi karrieremet illetőleg. Így,
amikor eljöttem Kubából, a regényeim tananyagok voltak a New York
Egyetemen, de miután radikális álláspontot foglaltam el a castrói diktatúrával
szemben, Haydée Vitale Rivera irodalomprofesszor szép lassan mellőzni kezdte
műveimet a kurzusán, mígnem egyetlen egy sem maradt. Ugyanígy járt minden
emigráns kubai író. Végül csupán Alejo Carpetier egy-két regénye maradt a
tananyagban. Ez jó pár amerikai és nemzetközi egyetemen megismétlődött. A
sors fintora, hogy rabként, míg nem jöhettem el Kubából, több lehetőségem volt
publikálni, mert a szigeten nem hagyták, hogy kinyissam a számat, a külföldi
kiadók pedig feltüntethették a kiadványokon, hogy Havannában élő író vagyok.

347
 Természetesen ezek a dolgok nem ellenem irányultak, hiszen minden
emigráns szenvedett tőlük, mégpedig azért, mert az emigrációban nem volt
semmiféle hátországunk. Olyan, mintha valakinek a kegyelméből élnénk itt.
Állandóan attól rettegünk, hogy mikor utasítanak vissza legközelebb. Nincs
hazánk, csak ellen-hazánk. Fidel Castro kormánya kész mindenféle ármányt és
cselszövést bevetni, hogy intellektuálisan – és ha lehet, fizikailag is –
elpusztítson minket. Ez a helyzet sokak kubai értelmiségit óvatosságra int.
Ez a politikai elővigyázatosság elsősorban az éhhaláltól való félelemből
táplálkozik. Egyesek már nem mernek aláírni semmilyen dokumentumot, amely
a castrói diktatúrát bírálja, mások apolitikus apátiába süllyedtek, és inkább olyan
országokról írnak, mint Belgium. A gyávaság mindig szánalmas, de az
igazságtalanság és az ostobaság még annál is bosszantóbb.
Az évszázad egyik leghíresebb igazságtalansága Jorge Luis Borgesszel
esett meg, akitől politikai nézetei miatt szisztematikusan megtagadták az
irodalmi Nobel-díjat. Borges az évszázad egyik legjelentősebb – ha nem a
legfontosabb – latin-amerikai írója. Ennek ellenére Gabriel García Márquez
kapta a Nobel-díjat, aki egyszerű Faulkner-imitáror, Castro személyes jó barátja
és született opportunista. Néhány erénytől eltekintve munkásságát olcsó
populizmus hatja át, meg sem közelíti azt a magasságot, amely azokat a nagy
írókat jellemzi, akik elfeledve vagy mellőzötten haltak meg.

348
Utazások

Már jó pár éve el szerettem volna eljutni Európába, és Spanyolországban

találkozni Jorgéval és Margaritával, de mivel nem voltak papírjaim, sem
útlevelem, nem hagyhattam el az Egyesült Államok területét. 1980 óta számos
meghívást kaptam, de csak 1983-ban tudtam elutazni, egy különös és
bizonytalan dokumentummal a birtokomban, amelyet Menekültokmánynak
hívtak, és amelyet szinte semmilyen konzulátus vagy bevándorlási hivatal, de
még egy hotel recepcióján sem ismertek el sehol a világon. A menekült mindig
veszélyt jelent, mert bármikor úgy dönthet, hogy az adott országban marad,
ráadásul többnyire szegény, mint a templom egere. A Menekültokmányt az
ENSZ adta ki, és még a londinerek is dühösen néztek rá, mert tudták, hogy egy
menekülttől nem várhatnak egy vasat sem.
Mindenesetre 1983-ban végre elutazhattam Madridba. Akkor jártam
életemben először Európában. Svédország volt az első állomás, Humberto
López társaságában jégveremhez hasonló vonatokon bejártuk az egész országot,
majdnem egész az Északi-sarkig. Volt nálam mindenféle papír, köztük egy
ítélet, amely arról tanúskodott, hogy egy kubai költőt azért ítéltek
börtönbüntetésre, mert egyik könyvében egy speciális rovarfajról írt, amelyet
egyesek Raúl és Fidel Castróval azonosítottak. Ezekkel a papírokkal és az
ítélettel a zsebemben jártam be a téli Svédországot. Emlékszem, hogy egyszer
egy elhagyatott helyen álltunk meg. Egy falusi férfinál kaptunk szállást, aki épp
teljesen maga alatt volt, mert elhagyta a felesége. Fogalmam sincs, hogy a
bizottság, amely meghívott minket, milyen megfontolásból szállásolt el minket
annál a férfinál. Lehet, hogy nem volt más hely, ahol megalhattunk volna. A
papírjaimat mutogatva igyekeztem megvigasztalni a férfit, rámutatva, hogy
micsoda magányban és kétségbeesésben élnek az emberek Kubában. Hiába, ő
továbbra is csak azon szomorkodott, hogy a felesége elhagyta, én meg a hó alatt

349
roskadozó rozoga házat nézve azon gondolkodtam, hogy az asszony miért várt
idáig azzal, hogy faképnél hagyja ezt a svéd ürgét.
A Stockholmi Egyetemen tartott előadásomon nem is akartam mást, csak
felolvasni néhány részletet a kubai pártlapból, a Granmá-ból, mert úgy
gondoltam, hogy ez mindennél ékesebben bizonyítja, mi folyik Kubában. Az
előadóteremben azonban – amely főként a Pinochet diktatúrája elől elmenekült
chileiekkel volt tele – nem hagytak szóhoz jutni. Óriási felzúdulás támadt,
néhányan fel is álltak, hogy nekem támadjanak. Azt mondták, képtelen
hazugságokat állítok. Megvártam a megfelelő pillanatot, és felolvastam nekik
azokat a törvényeket, amelyeket a kormány hozott, illetve a sajtóból is
szemezgettem ezt-azt. De hiába, képtelenség volt meggyőzni őket. Jó kis életük
volt ott Svédországban, minden évben hazautaztak Chilébe nyaralni, majd
visszatértek Svédországba, ahol társadalombiztosításuk és kényelmes kis
lakásuk volt. Én viszont egy hatalmas kabátba bugyolálva utaztam, amelyet New
Yorkban szereztem nyolcvan dollárért. Mindettől függetlenül nagy élmény volt
számomra a svédországi utazás, és az, hogy láthattam a királyi őrséget, amely
bámulatra méltó fiúkból állt.
Mielőtt engem meghívtak volna, Carlos Franqui és felesége, Margot
szintén felszólaltak a Stockholmi Egyetemen, és az ő előadásukat is szabotálta a
hallgatóság, sőt Margot lába elé még egy kulcsféleséget is odagurítottak,
amelyen megcsúszott, és elesett. Azonban el kell ismernem, hogy voltak a svéd
értelmiségnek olyan tagjai, akik teljesen másképp fogadtak. Másképp
viszonyultak Fidel Castro diktatúrájához, tudták jól, hogy mi történt Armando
Valladeresszel és más értelmiségiekkel, akik börtönben sínylődtek. Velük
rendesen tudtam beszélni, több interjúm is megjelent a sajtóban, sőt néhány
kiadóval is sikerült kapcsolatba lépnem, még ha soha többé nem hallottam is
felőlük.

350
 Érzelmileg rendkívül sokat jelentett nekem a Spanyolországba való
megérkezés. Annyi év után ott várt rám Jorge és Margarita Camacho. Utoljára
1967-ben találkoztunk, most 1983-at írtunk. E hosszú évek során nem telt el hét,
hogy ne írtak volna nekem, vagy ne próbáltak volna meg valamilyen úton-
módon kihozni az országból. Most pedig egyszer csak ott sétáltunk együtt a
Pradón, Madridban. Olyan volt, mint egy valóra vált álom. Madridban aztán
felültünk a vonatra, és együtt mentünk Párizsba. Emlékezetes pillanatokat
töltöttünk együtt, felfedeztem a világ legelbűvölőbb városát. Egy város
felfedezése már önmagában is egyedülálló élmény, de ha ezt olyan barátok
társaságában teheti az ember, akiket a világon a legjobban szeret, akkor tényleg
valami nagyon különleges dolog adatik meg a számára.
Mindig is úgy gondoltam, hogy jobb, ha az írókat csak távolról ismeri az
ember, vagy csupán a műveiket olvassa, de semmiképpen sem találkozik velük
személyesen, mert könnyen csalódás lehet a vége. Lezamával, Virgilio Piñerával
és Lydia Cabrerával való barátságomat – azon túl, hogy rendkívüli
személyiségek voltak – a száműzetés és a balszerencse fémjelezte. Később sok
jelentős írót volt szerencsém megismerni, voltak köztük nagyon híres szerzők is,
de most inkább nem nevezném meg őket. Egy biztos, a műveiket olvasva
közelebb éreztem magam hozzájuk, mint egy-egy személyes találkozón.
Szerencsére elfelejtettem gőgös énjüket. Azt sem akarom, hogy ez a memoár
irodalmi értekezés vagy a fontosnak vélt személyiségekkel való kapcsolataimról
szóló beszámoló legyen, mert hát végül is mi az, ami számít?
A véletlen folytán egyszer egy jó hírű amerikai egyetem rektorának
otthonában kötöttem ki. Aznap este számos nemzetközileg elismert író volt
hivatalos hozzá, de a jelenlévők közül leginkább Carlos Fuentes rémített meg.
Egyáltalán nem olyan volt, mint egy író, sokkal inkább egy számítógépre
emlékeztetett. Akármit kérdezett tőle az ember, minden problémára egzakt és
látszólag világos választ adott. Nem kellett mást tenni, mint megnyomni a

351
gombot, és máris jött a válasz. Annyi amerikai professzor volt ott aznap este,
mint égen a csillag, mellkasukon pedig hatalmas névtábla virított a titulusaikkal.
Carlos Fuentes tökéletesen beszélt angolul, és olyan embernek tűnt, akit
soha semmilyen kétely nem gyötör, még metafizikai sem. A szememben ezek
mind olyan tulajdonságok, amelyek a lehető legtávolabb állnak egy igazi írótól.
Elegáns öltönyében olyan volt, mint egy két lábon járó enciklopédia, habár
kicsit talán vaskosabb. Az ilyen típusú írókat jutalmazzák meg rangos irodalmi
díjakkal – olyanokkal, mint a Cervantes vagy a Nobel – és ők azok, akik
tökéletes előadásokat tartanak.
Halálra rémülve hagytam ott az összejövetelt. Szerencsére elcsíptem egy
helyi vonatot, és meg sem álltam New Yorkig. Ám meg kell jegyeznem, hogy
volt abban a faunában egy kiemelkedő példány is, bizonyos Emir Rodríguez
Monegal, a nagyszerű irodalom szerelmese, akinek a megérzései túlmutattak
tudományos érdemein. Professzor volt, de nem a szó hagyományos értelmében.
Rendkívüli olvasó volt, aki varázslatos módon tudta átadni tanítványainak a
szépség szeretetét. Ő volt az egyetlen latin-amerikai professzor, akinek sikerült
irányzatot teremtenie az Egyesült Államokban.
Három éve jöttem el Kubából, és ez idő alatt három film készítésében
vettem részt: a Jorge Ulla rendezte Saját szavaival-ban, A másik Kubá-ban,
amelyet Carlos Franqui és Valerio Riva rendezett, valamint a Helytelen
magaviselet-ben, amely Néstor Almendros és Orlando Jiménez Leal alkotása.
Ezen kívül beutaztam Európát, megírtam és újraírtam hat könyvet, alapítottam
egy irodalmi folyóiratot, és rengeteg hivatalos levelezgetéssel sikerült elérnem,
hogy anyám eljöjjön Holguínból és meglátogasson New Yorkban. Három
hónapot töltöttünk együtt a városban, ahonnan annyi ruhát vitt magával, hogy
abból felöltöztette az egész Vista Alegrét, azt az holguíni negyedet, ahol a
rokonai és a barátnői laktak. Akkora már vagy negyven egyetemre meghívtak
előadást tartani, és túl voltam jó pár emlékezetes kalandon Harlem legmesésebb

352
fekete férfiúival, akikkel a Central Parkban vagy a zsúfolt Negyvenkettedik
utcában találkoztam. És végül, de nem utolsó sorban személyesen is jelen
lehettem, amikor Jorge Luis Borges egyszer felolvasta az egyik költeményét.
Esténként René Cifuentes és Jorge Ronet vagy Miguel Contreras
társaságában végigjártuk a legfantasztikusabb manhattani helyeket. Még egy
edzőterembe is beíratkoztam, és a nap egy részét kocogással töltöttem,
hétvégenként pedig a New York-i tengerparton lófráltam.
Némelyik strandot belepte a sás – olyasféle, mint a Kubában honos
Guineai fű – amely között több száz meztelen, izgatott meleg fiú rejtőzött, akik
mindig készek voltak néhány kellemes órát eltölteni az emberrel. Olyan volt,
mintha visszatértek volna a régi szép idők, amikor gyalog bolyongtam a
havannai strandokon. New Yorkban visszakaptam az elveszett éveket, majdnem
az összeset. A víz alatti kalandok és irodalmi fejlődésem kábítóan boldog
időszakát. Az egyetlen különbség az volt, hogy most azt tehettem és azt
írhattam, amit csak akartam. Ha úgy tartotta kedvem, eltűnhettem egy hónapra,
anélkül, hogy bárkinek számot kellett volna adnom róla. Ha akartam, autóba
ültem, és beutaztam az országot. Ez volt egyébként az egyik legnagyobb kaland,
amiben valaha részem volt. Lázaróval, Roberto Valero barátommal és a
feleségével, María Badísszal egyszer csak kocsiba ültünk, és bejártuk Amerikát.
Ekkor szívhattuk magunkba először a szabadság illatát; gondtalanul élveztük a
nagy kalandot, anélkül, hogy attól tartottunk volna, valaki a nyomunkban van.
Úgy éreztük, hogy végre élünk, és ez csodálatos volt.

353
Az őrület

1983-ban felhívtak egy New York melletti kórházból. Kiderült, hogy Lázaro
autóbalesetet szenvedett, és nagyon súlyos az állapota. Azt mondták, hogy
nekiütközött egy fának. Másnap átszállították egy manhattani magánkórházba.
Amikor kiderült, hogy se pénze, se biztosítása, kitették az utcára. Végül érte jött
egy mentőautó, amely hosszas ügyintézést követően átszállította egy másik
kórházba, ahol több mint egy hónapot töltött. Az egyik lába ripityára tört – félő
volt, hogy amputálni kell –, és a fejét is számos ütés érte. Végül kiengedték a
kórházból, épp aznap, amikor az édesanyja megérkezett Kubából. De addigra
már nem ugyanaz az ember volt, mint azelőtt, nem az a fiatal, mozgékony férfi,
akivel a Central Parkban kergetőztem. A lábába rögzítőfémet helyeztek, amitől
sántított, a kórházban töltött idő alatt pedig meghízott és alaktalan lett. Amikor
kiengedték a kórházból, átjött hozzám, lassan és legyőzötten kullogott fel a
lépcsőn. A mai napig nem tudom kiverni a fejemből a képet, ahogy az a valaha
jóképű férfi lassan botorkál felfelé. Az anyja jelenléte, ahelyett hogy segített
volna, csak rontott Lázaro elmeállapotán. Olyannyira, hogy végül hónapokat
töltött a városi kórház pszichiátriai osztályán. Minden héten bementem hozzá
látogatási időben. A kórterem olyan volt, mintha az Isteni színjáték-ba
csöppentem volna, dantei légkör uralkodott, a szó legrosszabb értelmében: tele
volt mindenféle őrülttel, akik éjjel-nappal üvöltöztek. Amint beléptem az
épületbe, úgy éreztem, megbolondulok, és úrrá lett rajtam a szorongás.
Egyszer épp hazaindultam, amikor megláttam egy vékony, kopaszra nyírt
fiút, aki egy hatalmas slaggal locsolt egy óriási fát. Belém hasított az érzés, hogy
az a fiú Lázaro, aki apa nélkül nőtt fel, most pedig magányosan él egy
elmegyógyintézetben.
Közel sem volt jól, amikor kijött a kórházból, de hát ki kellett engedniük.
Ismét beköltözött hozzám, de az állapota miatt nehéz volt vele élni. Később

354
sikerült neki szereznem egy szobát a Harmincegyedik utcában, ami még az
enyémnél is kisebb volt, de az ablaka egy nagy fára nézett. Amiben csak tudtam,
segítettem neki – bár emigránsként az én anyagi helyzetem sem volt éppen
rózsás –, és szép lassan sikerült visszailleszkednie a társadalomba. Egy
légitársaságnál kezdett dolgozni, és nagyon lelkesen végezte a munkáját, de a
cég hamar csődbe ment, és ő megint állás nélkül maradt. Egy ideig
munkanélküli volt, de végül felvették portásnak. Már egyikünk sem volt a régi.
Soha többé nem sikerült kihevernünk mindazt a borzalmat, amit abban a New
York-i kórházban láttunk: az őrület, a nyomor, a rossz bánásmód és a
diszkrimináció képét. Akárhogy is, az élet ment tovább, és nekünk szembe
kellett néznünk az újabb sorscsapásokkal.
A barátságunk töretlen volt. Lázarónak hatalmas képzelőereje és rengeteg
ötlete volt, ám egyszerűen nem tudta őket egy nagyobb lélegzetvételű
műalkotásba sűríteni. Amerikában Lázaro volt számomra az egyetlen kapocs
múlt és jelen között. Ő volt a cinkosom, múltam egyetlen tanúja. Ha vele
voltam, mindig úgy éreztem, hogy visszarepülhetek azokba az időkbe, amelyek
örökre elvesztek. Nehéz bárkivel is szót érteni itt Amerikában – meg persze
máshol is –, ha az ember megtapasztalta a jövőt. Mi, kubaiak húsz éven át
szenvedtünk az üldöztetéstől egy szörnyű világban. Olyan emberekké váltunk,
akik sehol sem lelhetnek nyugalomra. A szenvedés örökre nyomot hagyott
rajtunk, és talán csak azokkal tudunk már szót érteni, akik keresztülmentek
mindazon, amin mi.
Az emberiség döntő többsége egyáltalán nem ért meg minket, de nem is
kérhetjük, hogy megértsen. Mindenkinek megvannak a saját félelmei, és
egyszerűen nem tudja megérteni a mieinket, még akkor sem, ha nagyon
szeretné. Megosztani meg végképp nem tudjuk senkivel a rettegést.
Lázaro megismerkedett egy amerikai nővel – abban az épületben, ahol
portásként dolgozott –, és elvette feleségül. Ezt követően meghívott nyaralni

355
Puerto Ricóba. Míg ott voltunk, biztattam, hogy írja meg a visszaemlékezéseit,
mint a perui követségen menedéket kereső tízezer marieli emigráns egyike.
Végül megírta a Paradicsomi dezertőrök című könyvet, amelyet Néstor
Almendros és Jorge Ulla szerkesztett. A könyv nagyon jó kritikát kapott. Ezt
követően elvégzett egy fotósképzést, ma pedig kitűnő fotográfus, bár továbbra is
portásként dolgozik – amely, meg kell hagyni, az egyik legjobb szakma a
világon. A portás című regényem számos ötletét merítettem azokból az időkből,
amikor Lázarót rendszeresen látogattam a munkahelyén, a portásfülkében. A
könyvet természetesen Lázarónak ajánlottam. A barátságunk már sok-sok évvel
korábban egyfajta testvéri viszonnyá alakult. Ha olykor elfog a bánat, amiért
távozom erről a világról, hát csakis azért, mert tudom, micsoda magány vár a
testvéremre, erre az őrült zsenire, aki a maga harminckét évével még mindig egy
nagy gyerek. De sajnálom Jorgét és Margaritát is, meg az anyámat, aki valahol
Holguínban tengeti életét. Egy szó, mint száz, még meghalni sem tudok
békében.

356
Kilakoltatás

1983-ban történt az is, hogy a háziúr úgy döntött, kitesz minket a lakásból,
ugyanis fel akarta újíttatni az épületet, hogy aztán megemelhesse a lakbért.
Valóságos háború tört ki a tulajdonos és az albérlők között, amely odáig fajult,
hogy a tulaj szándékosan megrongálta a tetőt, hogy az eső és a hó beessen a
szobánkba. Nehéz a gazdagokkal háborúzni, különösen, ha az embernek még
lakhatási engedélye sincs, nem beszéli a nyelvet, és nem ismeri a jogi
szakzsargont. Nem maradt más választásom, ki kellett költöznöm a lakásból.
Felajánlottak egy másik lakást, egy másik épületben, nem messze az előzőtől.
Ebben az országban teljesen normális, hogy az ember állandóan költözködik, de
én már Kubában is iszonyatosan szenvedtem attól, hogy nincs otthonom, és
állandóan vándorolnom kell; attól rettegtem, hogy bármelyik pillanatban utcára
tehetnek; nem volt egy hely, amelyet sajátomnak nevezhettem volna. New
Yorkban ugyanezen kellett keresztülmennem. De nem volt más választásom,
fogtam a holmimat, és beköltöztem az új lakásba, amely olyan volt, mint egy
lyuk. Később megtudtam, hogy azok, akik kitartottak, és nem voltak hajlandók
kiköltözni, húszezer dollárt kaptak a tulajtól, hogy elmenjenek. Új világomat
nem a politikai hatalom uralta, hanem egy másik sötét hatalom, a pénz. Néhány
év ittlét után rájöttem, hogy ez egy lelketlen ország, ahol mindent a pénz határoz
meg.
New Yorknak nincs hagyománya és nincs történelme. Nem is lehet, ha
nincsenek emlékek, amelyekbe bele lehetne kapaszkodni. Ez a város állandóan
változik, mindig épül valami, aztán elpusztul, majd ismét újjáépül. Ahol tegnap
élelmiszerbolt volt, ma zöldséges van, holnap mozi lesz, később pedig bank. A
város olyan, mint egy hatalmas, lelketlen gyár, amely nem nyújt menedéket az
átutazónak, aki szeretne megpihenni. Nincs egy zug, ahol az ember

357
meghúzhatná magát anélkül, hogy súlyos dollárokat kellene fizetnie a levegőért,
amit beszív, vagy a székért, amelyen megpihen.

358
A bejelentés

1985-ben két nagyon jó barátom is meghalt. Emir Rodríguez Monegal – az az

ember, akinél jobban senki nem tudta értelmezni a könyveimet –, valamint Jorge
Ronet, akivel annak idején hihetetlen éjszakai kalandokat éltünk át. Emirt a rák
vitte el egyik pillanatról a másikra, Jogét pedig az AIDS, az a sorscsapás, amely
számomra addig csupán távoli, halvány fenyegetés volt. Csak pletykákból,
figyelmen kívül nem hagyható szóbeszédből ismertem. És most egyszerre
kézzelfogható valósággá vált. A barátom holtteste volt rá a bizonyíték, hogy
hamarosan én is ugyanígy végezhetem.

359
Álmok

Az álmok és a rémálmok is fontos szerepet játszottak az életemben. Mindig úgy

feküdtem le aludni, mintha hosszú útra indulnék: könyvek, gyógyszerek, több
pohár víz, órák, kislámpa, ceruzák és egy jegyzetfüzet társaságában. Amikor
befeküdtem az ágyba, és eloltottam a villanyt, olyan volt, mintha beléptem volna
egy teljesen ismeretlen – egyszerre kellemes és vészjósló – ígéretekkel teli
világba. Az álmok mindig is jelen voltak az életemben. Az első gyerekkori
emlékem is egy álomból, méghozzá egy szörnyű álomból való. Egy vörösben
derengő pusztaságon vagyok, és hatalmas fogak közelednek felém kétoldalról. A
fogak egy óriási szájhoz tartoznak, amely furcsa zajt ad ki magából. Miközben a
fogak közelednek, a hang egyre élesebb lesz. Egy másodperccel azelőtt riadtam
fel, hogy a fogak felfaltak volna. Egy másik álomban a vidéki házunk tetején
játszottam, majd egy rossz mozdulat következtében különös borzongás futott
rajtam végig, a tenyerem izzadni kezdett, majd elveszítettem az egyensúlyom, és
zuhanni kezdtem lefelé, a sötét, végtelen űrbe. A zuhanás soha véget nem érő
gyötrelemnek tűnt. Mindig a becsapódás előtt ébredtem fel.
Máskor az álmok színpompásak voltak, és mindenféle rendkívüli ember
akart a közelemben férkőzni. A barátságukat ajánlották nekem, amit én szívesen
el is fogadtam. Óriások voltak mind, de szüntelenül mosolyogtak.
Később gyakran álmodtam Lezamával is, amint épp valami tárgyaláson
vett részt egy hatalmas szalonban. Távolról zene hangja szűrődött be, majd
Lezama elővett a zsebéből egy óriási órát. Vele szemben ott ült a felesége,
María Luisa. Az álmomban gyerek voltam, és elindultam Lezama felé, mire ő
széttárta a lábát, és azt mondta María Luisának: „Nézd, milyen ügyes, nézd,
milyen ügyes.” Amikor ezt álmodtam, Lezama már rég halott volt.
Máskor azt álmodtam, hogy bár megjártam Amerikát, nem tudom, milyen
okból kifolyólag, de viszatértem Kubába – talán olyan repülőgépen utaztam,

360
amit eltérítettek, vagy rászedtek, és azt mondták, hogy visszatérhetek anélkül,
hogy bármi bajom származna belőle – és ismét ott éltem. Láttam magam a
meleg szobában, ahonnan nem tudtam kiszabadulni. Életfogytiglani
szobafogságra voltam ítélve. Egy furcsa üzenetre vártam, hogy kimehessek a
reptérre, valakinek el kellett jönnie értem autóval, de csak nem érkezett meg.
Tudtam, hogy soha többé nem jöhetek el onnan, hogy bármelyik pillanatban
megérkezhet a rendőrség, és letartóztathatnak. Addigra már bejártam a világot,
megízleltem a szabadságot, de valami különös okból kifolyólag ismét Kubában
voltam, és nem volt menekvés. Amikor az álomból felriadva megláttam New
York-i lakásom omladozó falait, olyan öröm lett úrrá rajtam, amelyet
képtelenség szavakkal leírni.
Egy másik álomban anyám házához próbáltam eljutni, de az ajtóval
szemben egy fémháló volt kifeszítve. Kiabálni kezdtem, hogy nyissák ki.
Láttam, hogy anyám és a nénikéim ott vannak a fémháló másik oldalán.
Jeleztem nekik, majd a mellkasomra tettem a kezem, mire madarak, színes
papagájok, rovarok és egyre nagyobb madarak szálltak fel a kezemből.
Kiabáltam, hogy nyissák ki, de ők csak néztek rám a fémhálón keresztül. Egyre
csak kiáltoztam, és ontottam magamból az állatokat, de nem sikerült átjutnom.
Vannak olyan álmok, amelyekben festő vagyok. Tágas műtermem van, és
hatalmas képeket festek. Azt hiszem, hogy a festményeimnek köze van a
szeretteimhez. A kék szín dominál, és ebben a kékségben oldódnak fel az
alakok. Egyszer csak megjelenik Lázaro, aki fiatal és karcsú. Köszön, de
hangjában csalódottság cseng. Elsétál az utcára néző nagy ablakig, majd fogja
magát és kiugrik. Én üvölteni kezdek, és lerohanok a lépcsőn. A műterem New
Yorkban van, de amikor leérek a lépcsőn, Holguínban vagyok, és ott van a
nagyanyám néhány nénikémmel. Mondom nekik, hogy Lázaro kiugrott az
ablakon, mire mind kiszaladnak az utcára, egész pontosan az Október tizedike
utcára, ahol anyám is lakik. Ott, a sárban meglátom a halott Lázarót. Felemelem

361
a fejét, és meglátom szép, sártól maszatos arcát. A nagyanyám közelebb jön
hozzám, tekintete egy darabig elidőzik Lázaro arcán, majd az ég felé fordulva
így szól: „Istenem, miért?”. Később többféleképpen is megpróbáltam értelmezni
ezt az álmot. Nem Lázaro volt a halott ember, hanem én. Ő az én alteregóm. Az
a személy a pusztulásom szimbóluma, akit a világon a legjobban szeretek. Ezért
van az, hogy Lázaro holttestét az én családom megy megnézni, és nem az övé.
Azt is álmodtam, hogy gyerekkoromban egész a házunkig ért a tenger.
Több tucat kilométerről ömlött a víz, és elárasztotta az egész udvart. Csodálatos
érzés volt a vízen lebegni. Én csak úsztam és úsztam, miközben néztem, hogy a
víz eléri a tetőt, és elárasztja az egész házat. Mélyen beszívtam a víz illatát,
miközben elképesztő sodrással ömlött befelé.
New Yorkban egyszer azt álmodtam, hogy tudok repülni, pedig ez olyan
kiváltság, amely sosem adatik meg az embernek. Még a melegeknek sem, akiket
gúnyosan „madarak”-nak hívnak Kubában. De én most Kubában voltam, és egy
pálmaliget fölött repültem. Nagyon könnyen ment, csupán arra kellett
gondolnom, hogy tudok repülni. Aztán elértem a miramari Ötödik sugárútra, és
a pálmafák fölött repültem. Gyönyörű volt a látvány, én pedig boldogan,
valósággal ragyogva repültem a lombkoronák fölött. Itt, New Yorkban tértem
magamhoz, és még ébredés után is úgy tűnt, hogy a fellegekben járok.
Egyszer szörnyű rémálmom volt, amikor Miamiban nyaraltam, és
elaludtam a tengerparton. Egy hatalmas, ürülékkel teli vécében kellett aludnom.
Több száz furcsa madár volt körülöttem, mind nagyon nehezen mozogtak.
Idővel a vécé kezdett megtelni a különös madarakkal, egyre szűkebb volt a hely
és a menekülési lehetőség. Az egész horizontot belepték a madarak, amik
fémesen csillogtak. Fülsüketítő zajt hallattak, olyan volt, mint a szirénázás.
Hirtelen rájöttem, hogy mindnek sikerült beférkőznie a fejembe, és az agyam
egyre csak tágult, hogy helyet szorítson minden madárnak. Míg ők letelepedtek
az agyamban, én megöregedtem. Többször is visszatért ez a rémálom, míg

362
Miamiban voltam, és mindig csuromvizesen riadtam fel. Felszálltam egy
repülőre, és meg sem álltam New Yorkig. Ott, szokásomhoz híven, számos
kellékkel, többek között egy nagy pohár vízzel mentem lefeküdni. Így készültem
az álomra. Lefekvés előtt mindig olvasok egy-két órát, akkor épp Az
ezeregyéjszaka meséi-nek utolsó oldalai következtek volna. 1986-ot írtunk.
Lázaro átjött egy kicsit beszélgetni, majd hazament. Még ki sem ért az
épületből, amikor óriási zajt hallottam. Valóságos robbanást. Először azt hittem,
hogy valamelyik féltékeny szeretőm követett el merényletet, vagy egy tolvaj
törte be az utcára néző ablakot. Persze akkora volt a zaj, hogy ehhez legalább
egy vasrúddal kellett volna támadni. Odamentem az ablakhoz, de az teljesen
érintetlen volt. Valami rettenetesen furcsa dolog történt: az éjjeliszekrényen lévő
pohár víz felrobbant, anélkül, hogy akár egy ujjal is hozzáértem volna.
Rohantam le Lázaróért, aki még mindig nem ért ki az épületből. Visszajött, és
átvizsgáltuk az egész lakást. Azt hittem, hogy valaki rám lőtt, és tévedésből a
poharat találta el, ami nem is tűnt olyan képtelenségnek, hiszen a kubai
Állambiztonsági Hivatal számtalanszor halálosan megfenyegetett. Máskor
betörtek a lakásomba, és feltúrták a papírjaimat. Olykor észrevettem, hogy az
ablak tárva-nyitva van, pedig én becsuktam. Semmi nem tűnt el, így
gyanítottam, hogy nem betörőkről van szó. De hogy mi történt aznap este a
pohárral, az a mai napig megfejthetetlen talány számomra. Miként lehetséges,
hogy az az üvegpohár egyszer csak felrobbant? Egy héttel később megértettem,
hogy ez egy jel volt, egy előjel, a pokol isteneinek üzenete, akik így jelentették,
hogy valami szörnyűség fog történni velem. Hogy már meg is történt. A vízzel
teli pohár talán volt az őrangyalom, a talizmánom. Valami olyasmi öltött testet
abban a pohár vízben, amely éveken át megvédett, és minden veszélyt elhárított:
a szörnyű betegségeket, azt, hogy lezuhanjak egy fáról, az üldözést, a börtönt,
azt, hogy lelőjenek az éjszaka közepén, hogy odavesszek a tengerben, hogy rám
támadjon egy állig felfegyverzett New York-i bűnbanda. Egyszer kiraboltak a

363
Central Park közepén. Néhány suhanc a homlokomhoz szegezett egy fegyvert,
de hát mindössze öt dollárt találtak nálam. Miközben megmotoztak, annyira
összetaperoltak, hogy szeretkezésbe torkollott a rablás. A végén még én kértem
tőlük egy dollárt, hogy haza tudjak jutni valahogy. Most azonban úgy tűnt, hogy
mindaz a szerencse, ami annyi bajtól megmentett, elpártolt mellőlem.
Egy másik alkalommal épp hazaértem, amikor láttam, hogy egy
nagydarab fekete fickó van a lakásomban. Betörte az ablakot, összeszedte
minden ruhámat, majd fegyverét rám szegezve közelednett felém. Elszaladtam,
és kiabálni kezdtem, hogy betörő van a házban. Sokan kiszaladtak a folyosóra,
köztük egy Puerto Rico-i, lapátcsövű sörétes fegyverrel a kezében. Ennek láttán
a fekete fickó rögvest kereket oldott, otthagyta mindazt, amit ellopott tőlem, és
én ismét egyetlen karcolás nélkül megúsztam.
Egyszer sikerült egy bűnözőtől megkérdeznem, hogy mennyi az idő, mire
a kezében esernyőt tartó fickó valami otrombaságot válaszolt. Erre elszállt az
agyam, és csomó hülyeséget mondtam neki, sőt a végén még meg is löktem.
Erre szemmel láthatóan dühbe gurult, levette az esernyője végén lévő
fémkupakot, és nekem esett az ernyővel, ami, mint kiderült, egy hegyes
fémrúdban végződött. Többször is megvágta a homlokomat, és egyenesen a
szemem felé böködött. Ki akarta szúrni, de nem járt sikerrel. Ömlött belőlem a
vér, de épségben megérkeztem a lakásba. Egy héttel később már kutyabajom
sem volt. Az őrangyalom ismét velem volt.
Ezúttal azonban úgy tűnt, hogy egy a korábbiaknál sokkal hatalmasabb,
rejtélyesebb és végzetesebb erő vette át az uralmat. Utolért a balszerencse. A
pohár szétrobbanása a kárhozat szimbólumává lett. Így értelmeztem a történteket
hetekkel később, és sajnos, minden jel szerint jól. Elkárhoztam.
Egyszer Lázaróval egy elhagyatott strandon voltunk Puerto Ricóban,
ahova azért vittem, mert a kubai partokra emlékeztetett. Kinyitott egy könyvet,
és épp olvasni kezdett volna, amikor megjelent a színen egy banda. Hatan vagy

364
heten voltak. Egyikük nekünk szegezett egy kendő mögé rejtett fegyvert.
„Feküdjetek a földre, és adjatok oda mindent, különben itt helyben megölünk” –
mondta az egyik. Én már majdnem fogtam egy botot, hogy nekik menjek,
amikor Lázaro rám szólt, hogy eszembe ne jusson. Így hát lehasaltunk a földre,
ők meg elvették azt a keveset is, amink volt: egy pár békatalpat és egy
búvárszemüveget. Amikor már indultak, kértem őket, hogy legalább a
búvárszemüveget adják vissza. Az egyikük nem akarta, de egy másik azt
mondta, adja vissza, úgysem tudnak mit kezdeni vele. Meg is ölhettek volna, de
az őrangyalom megvédett minket. Ugyanaz az angyal, aki segített túlélni a
Morrót, és aki figyelmeztetett, hogy tele van aknákkal a föld, amikor a
guantanamói haditengerészeti támaszpont közelében jártam. Ismét megmentett
minket.
De most szétrobbant a pohár. Nem volt menekvés.
Mi lehetett az a pohár? Talán az engem védelmező isten vagy istennő, aki
egész eddig kísért? Vagy talán a hold? Vagy édesanyám, aki a Holddá változott?
Ó, Hold! Mindig is mellettem voltál, megvilágítottad életem legszörnyűbb
pillanatait. Gyerekkorom óta te voltál a rejtély, amely megóvott a rettegéstől, te
voltál a vigaszom a legkétségbeejtőbb éjszakákon. Az anyám voltál,
megfürdettél abban a melegségben, amelyet ő talán sosem tudott nekem
megadni. Az erdő közepén, a legsötétebb helyeken, a tengerben, mindenhol ott
voltál, és kísértél engem. Te voltál a vigasz. Én nagy istennőm, igazi istennőm,
aki oly sok sorscsapástól megvédtél. Feléd pillantottam a tenger közepén, feléd
pillantottam a part mentén. Feléd pillantottam lakatlan szigetem sziklái között.
Felpillantottam az égre, és téged néztelek. Mindig ugyanaz voltál. Arcodon
fájdalom, keserűség és részvét tükröződött. Részvétet éreztél irántam, a fiad
iránt. Ó Hold, és most hirtelen az ágyam előtt robbansz millió apró darabra! Már
egyedül vagyok. Leszállt az éj.

365
Búcsúlevél6

6
Reinaldo Arenas több barátjának is hátragyta ennek a búcsúlevélnek a másolatát.

366
 Drága Barátaim: gyenge egészségi állapotom és az a fölött érzett szörnyű
depresszióm miatt, hogy nem tudom folytatni az írást, és nem tudok tovább
harcolni Kuba szabadságáért, véget vetek életemnek. Bár már nagyon betegnek
éreztem magam, az utolsó években mégis sikerült befejeznem az életművemet,
amelyen közel harminc évig dolgoztam. Örökül hagyom hát minden félelmemet,
de a reményt is, hogy Kuba hamarosan szabad lesz. Elégedettséggel tölt el, hogy
ha a magam szerény módján is, de hozzájárultam ennek a szabadságnak a
győzelméhez. Önszántamból vetek véget életemnek, mert nem tudok tovább
dolgozni. A környezetemből senki nem felelős a döntésemért. Csupán egy
felelős van: Fidel Castro. Mindaz a szenvedés, amin az emigrációban
keresztülmentem, a száműzetés okozta fájdalom, a magány és azok a
betegségek, amiket számkivetettként kaptam el, biztosan nem kínoztak volna, ha
szabadon élhetek a hazámban.
Arra buzdítom a kubaiakat – éljenek akár a szigeten vagy azon kívül –,
hogy harcoljanak tovább a szabadságért. Üzenetem nem a vereség, hanem a
küzdelem és a remény üzenete.
Kuba szabad lesz. Én már az vagyok.

Reinaldo Arenas

KÖZZÉTÉTELRE SZÁNVA

367
Tartalom

Bevezetés. A vég.
A kövek

A liget

A folyó
Az iskola
A templom
A kút

Szenteste
Az aratás

A zivatar

Az előadás

Erotika
Erőszak

A köd
Az éjszaka és a nagyanyám

A föld
A tenger

A politika

Holguín

A Dörzsölde

Karácsony

Lázadó

A Forradalom
368
Diákévek

Havanna

Fidel Castro

Dicshimnuszok
A Király

A színház és a TSZ

Raúl

Búcsú a TSZ-től

A könyvtár
A Könyvintézet
A melegek négy kategóriája

Virgilio Piñera
Lezama Lima

Az én generációm
Egy utazás

Erotika

Jorge és Margarita

Szent Marika

Az Abreu fivérek

A szupersztálinizmus

Az üzem

Olga Andreu

A „Padilla-eset”

Holguíni látogatás

Nelson Rodríguez
369
Az esküvő

Letartóztatás

A börtön

Villa Marista

Ismét a Morróban

„Nyitott” börtön

Kint az utcán

A Monserrate Hotel

Búcsú Virgiliótól

Mariel

Key West

Miami

Az emigráció

A boszorkányok

A Mariel

Utazások

Az őrület

Kilakoltatás
A bejelentés

Álmok

Búcsúlevél

370