Name: Jancsi Éva

Order: 4574626
Köszönjük a vásárlást a szerző és a kiadó, valamint a terjesztő nevében is. Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon
az elektronikus könyvkiadás fejlődni tudjon, a digitális kereskedelemben kapható könyvek választéka egyre szélesebb legyen.
Köszönjük, és reméljük webáruházunkban hamarosan viszontlátjuk.
 A fordítás az alábbi kiadás
Дмитрий Глуховский: Рассказы о Родине
АСТ, Астрель, Москва, 2010,
valamint a szerző által a rendelkezésünkre bocsátott kéziratok alapján készült
Copyright © Dmitry Glukhovsky
Agreement by www.nibbe-literary-agency.com

Második, bővített kiadás

Fordította Abonyi Réka, M. Nagy Miklós és Soproni András

Borítóterv Tillai Tamás

Hungarian translation © Abonyi Réka, 2013, 2019

M. Nagy Miklós, 2013, 2019
Soproni András, 2019
© Helikon Kiadó, 2019

Felelős kiadó Szász Zsolt

Felelős szerkesztő Turi Márton
Olvasószerkesztő Darida Bence
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi
www.helikon.hu

ISBN 978-963-479-287-1

Az elektronikus verziót készítette

eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
 Az e könyvben szereplő valamennyi hős, szervezet, vállalat és állam neve
fiktív, és véletlen, ha netán egybeesnek valóban létező személyek, szervezetek
és államok nevével.
 From Hell

– Mihail Szemjonovics! Ébredjen! Olyat találtunk… – rázta meg Stein professzor

vállát a tanársegéd.
A professzor felnyögött, és a másik oldalára fordult. Semmi „olyat” nem
találhattak ebben a hasztalan és értelmetlen expedícióban. Semmit, leszámítva a
vérszomjas tajgai muslicákat, amik képesek volnának tíz perc alatt felfalni egy
tehenet. Semmit, leszámítva a jól táplált házőrző méretű szúnyogokat, semmit,
leszámítva a verejtéket és a vodkát. És a port, sarat és köveket.
Mire vetemedett öregkorára.
– Tűnj el! – mordult rá Stein a tanársegédre.
Amaz nem tágított: – Mihail Szemjonovics! Mihail Szemjonovics! Bezuhant a
fúró! És olyat találtunk!
A professzor kinyitotta a szemét. A sátorponyván át beszűrődtek a felkelő nap
első sugarai. Az ágy fejtámlájánál egy csomag analgin volt, mellette egy metszett
üvegpohár, amellett meg a füzet, amibe a professzor az elméleti feljegyzéseit írta.
Amikor az expedíció véget ér, apró darabokra tépheti ezeket a kockás lapokat,
nyakon öntheti napraforgóolajjal és megeheti. Elpocsékolt idő. Mert ha Steinnek
volna bátorsága előterjeszteni a teóriáit a Tudományos Akadémián, opponensei a
saját módszerükkel erőszakolják bele ezt a füzetet. Rektálisan.
– Mihail Szemjonovics! – nyögte elkeseredetten a tanársegéd. – Az emberek egész
éjjel dolgoztak… Önt csak az utolsó pillanatban akartuk felébreszteni, amikor már
tudjuk, hogy mit találtunk…
– Mit találtak? – tért végre magához a professzor.
– Nem tudjuk!
Stein felpattant, fázósan átfogta szőrös vállát, majd kinyögte:
– Jól van. Eredj… Azonnal jövök. Rendbe szedem magam…
Vajon megtalálták azt, amiért belevágtak ebbe az idióta expedícióba? Az
expedícióba, ami miatt összeveszett a feleségével. Ami miatt súlyosbodott a
krónikus prosztatagyulladása és a csontritkulása… Pedig mintha megtanultak volna
békésen együtt élni az utóbbi húsz év alatt! Az expedícióba, ami miatt Stein a
nyugodt dolgozószobai munka után úgy döntött, újra terepmunkára adja a fejét.
Miért volt erre szüksége?
 Azért, mert a geológia és ásványtan viszonylag sikeres és viszonylag elismert
doktora, Mihail Szemjonovics Stein, a szovjet és orosz tudós teljes mértékben
elégedetlen volt a helyzetével. Azért választotta a tudományos munkát, hogy híres
ember legyen. Hogy olyan felfedezéseket tegyen, amik a feje tetejére állítják a
világot. De a munkája legjobb esetben is másfél bekezdésnyit ér egy
enciklopédiában. És ha feldobja a bakancsát, akkor azok a halhatatlan szamarak a
Tudományos Akadémiáról eljönnek, hogy táncot járjanak a sírján, azután pedig
mindent megtesznek, hogy a másfél bekezdésnyi cikkecske ne kerüljön bele az
újrakiadásba! Pokolfajzatok…

– Úristen, mi az ott?! – kiáltott fel egy lány odakint.

Nők.
Stein felhúzta a nadrágját, feltette az orrára a szemüvegét – úgy nézett ki vele, mint
Kissinger –, elhúzta a szúnyoghálót, és belegyömöszölte lábát a gumicsizmába. A
háta közepére kívánta ezt a tábori romantikát. Amikor öregszik az ember, és már
nem tudja forgatni a fejét, valamiért megszűnik a vágy is, hogy forgassa. Milyen
pompás és kényelmes a dolgozószobája! Ott meleg van, nincsenek kullancsok,
nincsenek legyek, a mosdó tízlépésnyire van a folyosón, és hogy vizet forralhasson,
senkit sem kell leküldenie a folyóhoz…
Ugyanakkor éppen ebben a dolgozószobában tette a legfontosabb felfedezését:
kiszámította, hol lehet a földkéreg fő törésvonala. Ha kiderül, hogy igaza van,
mindössze három-négy millió év múlva a mai Oroszország területe két új
kontinensre válik szét! Ez pedig már állami jelentőségű kérdés.
No persze ez olyan eretnek elmélet, hogy az Akadémia főpapjai egyből keresztre
feszítik miatta. Hacsak nem tud bizonyítékokat felmutatni… Kőzetmintákat…
Azoknak a folyamatoknak a bizonyítékait, amelyek már most zajlanak, egyelőre
óriási mélységekben…
Miután megünnepelték a születésnapját, a hetvenötödiket, végül elhatározásra
jutott. Precízen kiszámította, hol kell lennie a keresett helynek, beszélt régi
barátjával, aki geológiai kutatóból egy bányászati kombinát igazgatója lett,
kiverekedett egy ösztöndíjat, összeveszett a feleségével, teletömött egy fél bőröndöt
gyógyszerekkel, három napot zötykölődött a vonaton, aztán még hármat rázatta
magát a terepjárón úttalan utakon, most meg már fél éve lebzsel Szibéria egy
félreeső zugában.
 És az egésznek semmi értelme.
– Professzor úr! Ezt nézze meg!
Egy mamutmaradványt ástak ki talán? Vagy valami trilobitát?
Stein elhúzta a sátorlapot, elcsoszogott az őr mellett a cölöpkerítésen túlra – jobb
a tajgában óvakodni a vadállatoktól –, és megállt a bánya bejáratánál. Körülötte
munkások, geológusok toporogtak, ott állt az őr a duplacsövű puskáját
előreszegezve. Az emberek ijedten sugdolóztak, mutogattak…
Mi lehet az?! Stein befurakodott a kör közepére.
Egy undorító teremtmény hevert ott, rángatva hatalmas, bőrszerű szárnyait.
Szétzúzott, lapos koponyájából fekete tócsába gyűlt a vér. Keskeny, vízszintes
pupillájú zöld szeme mozdulatlan volt. De a szemhéja időről időre megrebbent,
bordái a ritka, nehéz sóhajoktól fel-felemelkedtek.
– Nyikita lőtte le – tájékoztatta Steint a tanársegéd, miközben az alkoholista őr
felé biccentett.
– Aszittem, valami mókus – csuklott Nyikita, és koszos trikójába törölte a kezét.
A professzor közelebb ment a teremtményhez, és pálcájának gumis végével
megbökte.
– Honnan került ide? – kérdezte.
– Az aknából – felelte az egyik munkás.
– És vajon hogy került az aknába? – fordult a hang felé Stein.
– Ott volt… – suttogta a munkás. – Kiszabadítottuk.
– Kizárt – vágott vissza élesen a professzor. – Három kilométer mélységben? Ez
tudományosan kizárt!
A bestia váratlanul összerezzent, és felemelte a fejét. A vízszintes pupilláival –
mintha egy kecske szeme lenne, ami egyáltalán nem illett az undorító pofájához –
Steinre meredt. Hegyes cápafogakkal teli szája kitárult…
És a teremtmény hahotázni kezdett.
Iszonyatos, lehetetlen hang: hahotázás és az emberi torok számára túlságosan
mély basszusú báránybégetés keveréke.
Miután a teremtmény kihahotázta magát, leejtette a fejét, és kilehelte a páráját.
Még néhány perc elteltével pedig, amikor a nap végleg kibújt a domb mögül,
egyenes sugarai alatt a tetem füstölni kezdett és eltűnt.
– Tudományosan kizárt – ismételte meg Stein, miközben bepárásodott
szemüvegén át a barna tócsát bámulta.
 *

„Oroszország segítséget nyújt Iránnak egy atomreaktor építésében” – kúszott a

képernyő alján a hír. A bemondó mozgatta az ajkát, de hallani semmit sem lehetett.
– Ördög tudja, mi folyik itt – ingatta a fejét a professzor. – Mire jó ez nekünk?
Azért az egy-két milliárdért? Tényleg nem fogják fel, hogy ez az egész Közel-
Keletnek odavághat?
Mellesleg, köszönet érte. Legalább egy kicsit elterelődött a figyelme… Mivel most,
a kényszerű tétlenség perceiben, amíg nem szólítják a beszálláshoz, Mihail
Szemjonovicsnak nem volt egyszerű elszakadnia a rátelepedő aggasztó
gondolatoktól.
Stein tele volt aggodalommal, amikor elrepült az átkozott irkutszki reptérről. A
különös teremtmény felfedezése után az expedíción mintha szörnyű átok ült volna.
Az őr leitta magát és vízbe fulladt, a bányába felvett munkások a következő
műszak után elmenekültek a tajgába, és nyomuk veszett, az egyik geológuson
váratlanul elhatalmasodott a holdkórosság, és álmában megpróbált egy baltával
bejutni a professzor sátrába.
Már korábban is lehetett sejteni, hogy rossz hely ez.
Például, amikor kiderült, hogy pontosan azon a helyen, ahol Stein fúrni akart,
van egy régi akna. Hogy ki és mikor ásott ott, nem lehetett kideríteni. Legkorábban
Jermak idején lehetett. Az aknában csontokat találtak, teljesen elporladtak már, de
kétségtelenül emberi csontok voltak.
A munkások csoportvezetője, szintén a helyiek közül, a szemöldökét ráncolta,
bizalmas beszélgetésre kéredzkedett a professzorhoz, és közölte, nem tanácsolja,
hogy ott fúrjanak, de ha Stein ragaszkodik hozzá, az emberek csak kétszeres bérért
vállalják. A professzor lealkudta az árat plusz hetven százalékra. A
csoportvezetőnek ezzel a kompromisszumos bérrel is sikerült legyőznie a
babonákat. De lehet, hogy hallgatni kellett volna rá…
Aztán az az eset a szárnyas teremtménnyel, amire azóta sem talált semmiféle
értelmes magyarázatot.
És azután…
Azután a fúró feneketlen mélység fölött függött.
Hatalmas, végeérhetetlen üreg fölött. Mintha barlang lett volna, ha eltekintünk
attól, hogy ilyen mélységben nem lehetnek barlangok. És már ez az egy felfedezés
valamiféle halhatatlanságot ígért a professzornak.
Csakhogy miként lehetne most bebizonyítani?
Azok után, hogy a csoportvezető leereszkedett a bányába egy láda dinamittal, és
felrobbantotta magát a kilométeres mélységben?
Most már senkinek semmit nem lehet bebizonyítani.
Mit is lehetne mondani a valódi, elképesztő felfedezésről, amit nem sokkal azután
tettek, hogy feltárták az üreget? A professzor, a szovjet neveltetésű ateista és
kozmopolita, megszorította a markában a kis ikont. Nem, jobb meg se nyikkanni.
– Irkutszk–Moszkva, beszállás! – ordította a régimódi egyenruhás, hidrogénszőke,
goromba nőszemély.
Stein lopva az ajkához szorította az ikont.
Kellemetlen lett volna, ha a kollégái rajtakapják, hogy ikont csókolgat. Bár azt
mondják, Einstein is hívő volt. Úgyhogy számít az? És ha rajta is kapnák! Amikor
ilyen dolgok történnek, nem árt, ha az ember bebiztosítja magát repülés előtt…
És mi legyen Moszkvában? Hova furakodjon a bizonyítékaival? Mit ér azoknak a
geológusoknak a tanúskodása, akiknek a felét kényszerzubbonyban hozzák haza?
És Stein nem tud felmutatni mást, mindössze néhány elektronikus fájlt a felvett
hangokkal – visszhangos mélységmérőt és mikrofont engedtek le az üregbe.
Feltéve, hogy a fájlok nem törlődnek le hazafelé, van néhány felvétele félelmetes,
emberi hangokhoz hasonló üvöltésekről és ismeretlen szörnyek bömböléséről.
Kevés ahhoz, hogy feje tetejére állítsa az egész tudományt.
Nem elegendő ahhoz, hogy alátámassza Stein felfedezését.
Pedig mégiscsak felfedezte a Poklot!

– Nagypapa, telefon! – szólalt meg Alisza.

– Köszönöm, nyuszikám, jövök!
Mihail Szemjonovics kedvetlenül állt fel régi számítógépe elől. Gondolkodott egy
kicsit, kinyomtatta az oldalt, rárakta a kupacra, és a tetejére egy szelenitkövet tett.
Meglehetősen impozáns köteg gyűlt össze. A keresztes hadjárata a Tudományos
Akadémia ellen. A csotrogányok pedig égjenek el az Inkvizíció máglyáin! Hiszen az
Inkvizícióra most már haladéktalanul szükség van… Semmi különös, egyszerűen
kicsit átprofilírozzák a már létező szervezetet, amely tűrhető gyakorlatot szerzett a
boszorkányüldözésben.
Nem kellett messzire menni: az egyik szobából, ami tele volt zsúfolva
ásványokkal és kifüggesztett térképekkel (ugyanitt állt a kétszemélyes román diófa
ágy), a másikba, amit nappalinak lehet nevezni (mert ott van a televízió és az
azerbajdzsáni szőnyeg, ezeken kívül pedig megint csak ásványok és térképek).
– Stein – mondta Stein.
– Mihail Szemjonovics – sustorogta a kagylóba egy élettelen hang. – Azt ajánljuk
önnek, hogy haladéktalanul hagyja abba a munkáját.
– Mi az ördög?! – háborodott fel a professzor. – Ki beszél?
– Az Alekszejev kórházból hívom – susogta fenyegetően a hang. – Itt van
rehabilitáción az egyik kollégája…
– Nem fog megijeszteni! – ordított fel Stein. – Hallja?! Maga engem nem fog
megijeszteni!
A kagylóban halk nevetés hallatszott.
Alisza, aki a televízió hangjának kísérete mellett a Nagy Szovjet Enciklopédia
harmincötös kiadásának köteteiből épített házikót a babáinak, hatalmas kék
szemével ijedten meredt a nagyapjára.
– Moszkva kategorikusan fellép a Koreai Népi Demokratikus Köztársasággal
szemben bevezetett szankciók ellen – töltötte ki a csendet a televízió. – Észak-Korea
népének minden joga megvan ahhoz, hogy fejlessze békés atomenergetikáját.
Phenjan többszörösen bebizonyította a béke iránti elkötelezettségét, megbízható és
kiszámítható partner – szól az orosz külügyminisztérium közleménye.
Mi ez az egész? – gondolta bosszúsan Stein. – Csak nem nyughatnak. És mi?! Már
megint mibe ártjuk bele magunkat?… Minek van erre szükségünk?
– Mihail Szemjonovics – szólt a hang a telefonban. – Ha eszébe jutna elmenni
valahová a papírjaival, azonnal rohamkocsit küldünk önért.
– Nem fognak megijeszteni! – mondta Stein.
– De igen – biztosította a hang.
Búgás.
– Nagypapa – érintette meg a térdét Alisza –, minden rendben?
– Nem tudom… Nem egészen.
Steinnek ahhoz sem volt ereje, hogy felálljon a tévé előtti fotelből.
– A nyugdíjas Nyina Nyikolajevnának – a kamera végigsiklott egy tágas
háromszobás lakáson – rendezett az élete. De ebben a hónapban a nyugdíja hét
egész háromtized százalékkal emelkedni fog, és minden még jobb lesz. – Stein
bámulta a pirospozsgás, jó megjelenésű mamikát, aki a teáját kavargatta barátságos
és kényelmes konyhájában.
– Nagypapa – szólalt meg komoly hangon Alisza –, kérdezni akarok valamit. A
tévében miért ilyen csodálatos minden? És miért jó mindig minden mindenkinek?
Tényleg van ilyen?
– Ebben az évben a tudományra fordított kiadások tizenhét százalékkal
növekednek – ígérte ekkor a tévé. – Tudósítónk, Ivan Petrov benézett a koroljovi
tudományos központba, és megismerkedett az új technológiákkal. Itt a Gagarin-
centrifugát a gerincbetegségek gyógyítására használják…
– Ez azért van, Aliszocska – felelte szórakozottan Stein –, mert a televízió ablak
egy másik világra. Csodaország varázslatos birodalmába. Ott minden nagyon-
nagyon hasonló ahhoz, ami nálunk van, mégis minden más. Ott az emberek mind
boldogok, és mindenkinek minden sikerül. És mindenkinek van elég pénze.
– Tudományosan kizárt – ráncolta az orrocskáját Alisza.
– Nincs más magyarázat – sóhajtott a professzor.
– Nagypapa – kérdezte némi gondolkodás után a kislány –, és ebbe a te
Csodaországodba be lehet valahogy kerülni? Akár csak egy percre?
– Nagyon jól kell tanulni – hazudta Stein. – Jól van, nyuszikám, megyek, dolgozok
még egy kicsit…
– Ezzel egy időben Oroszországban feltárták a világ legnagyobb földgázlelőhelyét
– jelentette be a bemondó. – A Szahalin–4 lelőhelyen a földgázkészlet elsődleges
becslések szerint több mint másfél trillió köbméter. A Gazprom vállalat bejelentette,
hogy…
Tessék – gondolta komoran Stein. – Nem tektonikával kellett volna foglalkoznom.
Ott kellett volna elhelyezkednem, a földgáziparban. Akkor nem egy pocsék
kétszobás lakásban senyvednék Csertanovóban, hanem egy úri villában laknék a
Rubljovkán, és nem a Kascsenko Pszichiátriai Intézetből telefonálnának, hanem az
Elnöki Titkárságról, hogy rendjellel tüntessenek ki a Haza szolgálatáért.
Hisz a geológusok között is akadnak boldog emberek.
Csakhogy Mihail Szemjonovicsnak már késő azon az ajtón kopogtatni. Az élet
elszállt, minden döntését meghozta évtizedekkel ezelőtt. Nem maradt más, mint
harcolni, kitartani az igaza mellett. Bebizonyítani. Még ha nincs is bizonyíték.
Alisza pedig csak üldögélt a babáival, aztán odamászott a televízióhoz, hogy
megnézze, mi van a készülék túloldalán.
Hátha egy kis ajtó!

„Tudományos csoportunk egyedülálló, példátlan kísérlete eredményeképpen

megállapítást nyert, hogy amennyiben mélyfúrásos technológiával több mint
háromezer méter mélységben hatolunk a földkéreg alá, akkor minden létező
feltevéssel és általánosan elfogadott vélekedéssel ellentétben nem lehet feltárni sem
felső, sem középső, sem alsó földkérget, amelyek metamorf és magmatikus
kőzetekből állnak. Az említett mélységben hatalmas üregek tárulnak fel, amelyeket
szerfelett egyedülálló fauna népesít be. Minden alapunk megvan a feltételezésre,
hogy csoportunknak sikerült feltárnia a helyet, amely a különböző népek
mitológiájában mint Pokol ismert.”
Nem semmi, igaz?
És így tovább, százharminc oldalon át, beszámolva az expedíció menetéről, plusz
néhány silány minőségű fénykép, hangfelvételek és kőzetminták.
Stein még egyszer szemrevételezte a művét, gondosan betett mindent egy
elnyűtt táskába, és kinézett az ablakon. Közvetlenül a lépcsőház előtt ott állt egy
modern – külföldi, csillogóan tiszta, bézsre festett – rohammentő, az oldalán
narancssárga sávok. Ilyet nem küldenek egyszerű halandókért. Ilyenen, minden
bizonnyal, a szent életű embereket szállítják a Paradicsomba…
Vagy éppen ellenkezőleg.
Őérte küldték?!
A professzor lázasan gondolkodott. Felrázta álmából Aliszát – szerencsére a
felesége lement kenyérért, nem tud közbeavatkozni –, felöltöztette az unokáját,
hátára tette az iskolatáskát (hamarosan nulladik osztályba megy), az iskolatáskába
pedig az előadását és a fényképeket. A kőzeteket szétpakolta a kabátja zsebeibe,
betekerte az arcát a sáljával, és lesántikált a lépcsőn az álmos kislánnyal együtt.
Talán elhiszik, hogy óvodába viszi a gyereket? Bocsáss meg, Aliszocska.
Kilépett az utcára, és egyből a megállóhoz ment.
A rohammentő elindult, felvillantotta fényszóróit, és lassan követte őket.
Az utolsó pillanatban ugrottak be az induló iránytaxiba. A rohamkocsi kúszott
utánuk a dugóban. Sötétített volt a szélvédője.
 Eljutottak a metróig, eltűntek a tömegben, belevegyültek az emberi
nyersanyagba a mozgólépcső húsdarálójában, valahogy ellökdösődtek a peronig, és
felszálltak az első szerelvényre. Stein üldözötten nézett körbe. Az utasok arca
hétköznapi volt, mintha becipzárazták volna őket, mindenkit saját magába.
Nos, eddig minden rendben. Úgy tűnik, megmenekültek. Most már csak az
Akadémiáig kell eljutni, felszólalni a meghirdetett időben, megcáfolni az
opponenseket, aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Csak hagyják felszólalni… Aztán
vihetik akár az isten háta mögé. Akár a Kascsenko Pszichiátriai Intézetbe, akár a
Szerbszkijbe.
A zsebében pittyegni kezdett a mobilja. A felesége!
Hazaért a boltból, nincs otthon senki, cetlit sem hagyott… Jobb lenne mégis
inkább a Szerbszkijbe, oda a felesége nem jut be. Elevenen fogja megnyúzni Alisza
miatt. És, mellesleg, igaza lesz.
Hogy lehet, hogy van térerő a metróban, ráadásul az ő isten háta mögötti
vonalukon? Úgy látszik, a felesége nagyon el akarja érni.
Csakis a felesége lehet, mert senki más nem ismeri ezt a számot.
Stein kivette a kabátja belső zsebéből a mobilt.
Ismeretlen szám.
– Natasa?! – kiáltott bele a professzor a telefonba, a markával próbálva tompítani
a kerekek zakatolását.
– Mihail Szemjonovics – válaszolt egy ismeretlen férfi, zengő baritonja
túlharsogta a szerelvény kakofóniáját. – A Gazpromtól keresem.
– Tessék? – A professzornak elkerekedett a szeme.
– A Gazpromtól – erősítette meg az ismeretlen. – Munkát ajánlanánk önnek.
– Nekem?! Miért éppen nekem?
– Hallottunk egyedülálló tapasztalatáról a mélységi fúrások terén, és úgy véljük,
nélkülözhetetlen tanácsadónk lehetne – magyarázta készséggel a zengő hang. –
Érdekli az ajánlatunk?
– Én… – Stein áttette a mobilt az egyik füléről a másikra, mert mintha égette
volna a telefonból áradó lehelet. – Érdekel, igen. Természetesen érdekel.
– Mihail Szemjonovics – kérte behízelgően a hang –, nem tudna most azonnal
bejönni az irodánkba? Értekezletünk van, és éppen most tárgyaljuk az ön jelölését.
Másokéval együtt. De ha sikerülne ideérnie egy fél órán, órán belül, akkor nem is
bírálnánk el más jelentkezőket a pozícióra…
 – Elnézést, de most semmiképpen sem megy! – kiáltotta Stein. – Nagyon fontos
felszólalásom van.
– Mihail Szemjonovics – vált szigorúbbá a hang. – Nagyon szeretnénk önnel
beszélni a felszólalása előtt. Nem emlékszem, beszéltem már a tanácsadói
díjazásról? Havi tizenötezer, és persze az ön szintjén levő szakember még
mindenféle…
– Nem tehetem! – mondta keményen Stein. – Először a felszólalás, azután
megyek önökhöz! Máshogy nem lehet.
– Ezt ön gondolja így – felelte az ismeretlen.
– Amúgy honnan tudja ezt a számot? – tért magához a bűvöletből hirtelen a
professzor.
– A nejétől, Mihail Szemjonovics – nevetett fel a férfi. – Mellesleg üdvözletét küldi.
Stein érezte, hogy megdermed.
Az ördögbe is, hogy lehet, hogy ilyen jó a térerő a föld alatt? – kérdezte magától
váratlanul.
– Hiszen ez érdekeink és hatalmunk ősi szférája – folytatta a hang, mintha csak a
hangosan ki nem mondott kérdésre válaszolna. – Tehát ne lepődjön meg semmin,
Mihail Szemjonovics. Viszontlátásra.
Ez akkor most nyomásgyakorlás? Mint a szovjet időkben? Akkor jól meg tudták
szorongatni az embert!
Nem – határozott keményen Stein. – Először a tervezett előadás, azután jöhet
minden más. A feleségem megmentése, ellenállás a kísértésnek, harc a
pszichiáterekkel – minden csak azután. A múzsák szolgálata nem tűri a kapkodást.

Hideg vízzel megmosakodott az akadémikusok által telefüstölt mosdóban, kézen

fogta az unokáját, és harcba indult.
A terem félig üres volt.
– Odalent, az előcsarnokban kifüggesztettek egy hirdetményt, hogy elmarad az
előadás! – tárta szét a karját Szinyicin professzor, a kevés steinisták egyike ebben a
kígyófészekben.
– Azt várhatják – komorodott el Stein. – Vigyázz a kislányra, Pjotr Ivanics.
Mihail Szemjonovics felment a katedrára, bátran végignézett a sokfejű akadémiai
hidrán, makacsul előreszegezte az állát, és belekezdett:
– Kedves kollégák! Az előadás témája, amelyet a mai napra bejelentettem,
némiképp megváltozott. Mai felszólalásom kicsit forradalmibb a tervezettnél.
Ahogy bizonyára egyesek önök közül tudják, nemrég expedíciót folytattam az
irkutszki körzetben, az általam feltételezett törésvonal helyszínén, amely a
tektonikus lemezek későbbi szétcsúszásának vonala lehet.
Az előadóteremben suttogni kezdtek.
– Mindazonáltal a kollégáim, akik közül többen az értelmükkel, egyesek pedig az
életükkel fizettek, rendkívüli felfedezést tettek. Tudományos csoportunk
egyedülálló, példátlan kísérlete eredményeképpen megállapítást nyert, hogy
amennyiben mélyfúrásos technológiával több mint háromezer méter mélységben
hatolunk a földkéreg alá…
Kiszáradt a torka. A terem, mintha megbűvölték volna, néma volt.
– Kedves kollégák… Elvtársak… Felfedeztük a Poklot!
A kissingeri szemüveg vastag lencséi mögé rejtőzve Stein hunyorgott. Egy, kettő,
három…
– Gyalázat! – kiáltott valaki harsányan.
Talán Akopjan.
– Nem vagyunk hajlandók részt venni ebben!
Nos, ez Smeskevics.
– Provokáció!
Lazutkin.
– Kérem önöket, hogy hallgassák végig az előadást! – vett nagy levegőt Stein.
– Vegyék el tőle a tudományos fokozatot!
– Áltudomány!
– Zárják ki!
– Obskurantizmus!
Az akadémikusok kiáltásai olyanok voltak, mint a tajgában a terepjáró
szélvédőjén a sárcseppek amit az előtte haladó teherautó vert fel. Stein levette a
szemüvegét (hirtelen, mintha valóban leköpdösték volna, rosszabbul látott),
megtörölte egy zsebkendővel, visszatette a helyére, és az előadásába temetkezett.
– Milyen bizonyítékai vannak? – kérdezte az első sorból Szinyicin.
Kösz, öregfiú.
– A csoport terjedelmes bizonyítékhalmazt gyűjtött össze, azonban a munkák
helyszínéről való sietős evakuáció során majdnem az egészet elveszítettük.
– És mi van a Pokolba vezető aknájával? – piszkálódtak a karzatról.
– Sajnos az aknát felrobbantották, és majdnem teljesen megsemmisült… De kész
vagyok megmutatni a helyszínt, ahol a fúrásokat folytattuk, szükség esetén vezetem
az új expedíciót, a Tudományos Akadémia expedícióját…
– Bohóc!
Ez Tomasevszkij.
Stein elhallgatott és felnézett. Az előadóteremben három ember maradt.
– Hallották, hogy Hugo Chávez hadat akar üzenni Kolumbiának? – suttogta a
barátja, Szinyicin a kómás Szidorov akadémikusnak, akit a nagy sietségben
tolószékestül ott felejtettek a teremben. – Azután, meglehet, egész Latin-
Amerikának. Mindenhol be akarják vezetni a bolíviai rendszert. Mi meg eladunk
neki tízhajónyi gépfegyvert, helikoptert, még jó, hogy tengeralattjárót nem. Nem fér
a fejembe, hogy nekünk ez mire jó. Vajon a pénz miatt?
Szegény Szidorov csak a szemét forgatta. Semmi mást nem tudott mozgatni.
Kínos…
Stop. És hol van Alisza?
Stein lesietett a katedráról, a táskáját is otthagyta, és könyörtelenül megrázta
Szinyicint.
– Hol az unokám? Hol van Alisza?!
– Az apja jött érte – mondta Szinyicin, arcán a lobotómián átesett emberek
együgyű mosolyával. – Azt mondta, megy, vesz neki fagylaltot, amíg a nagyapja itt
kezét-lábát töri.
– Az apja Ausztráliában van, te tökkelütött!
Fulladozva rohant ki a folyosóra. Két sziluett – egy könnyed, aprócska, Aliszáé, és
egy másik, komor és terebélyes, mintha bazaltból faragták volna – távolodott a
folyosón.
Csak az utcán érte utol őket.
A kislányt egy fekete limuzinba ültették, ami hosszú és szigorú volt, mint egy
pártfunkcionárius élete.
– Álljanak meg! Várjanak! – kiáltotta Stein.
A bazaltfigura engedelmesen megdermedt, hagyta, hogy a professzor utolérje.
– Nem is mentünk volna sehova ön nélkül, Mihail Szemjonovics – mondta az
ismeretlen férfi ismerős hangon. – Indulhatunk?
 Minden nagyon európai volt rajta: a vadonatúj öltöny, a nagyon szabályos
nyakkendő, a jóindulatú arca. Nem, inkább semmilyen érzelem nem látszott az
arcán. Sima volt, ránctalan.
– Sehova… – kezdte volna Stein.
– Nem hittek önnek a kollégái? – kérdezte a férfi. – Kinevették?
– Teljesen mindegy, hogy hisznek-e nekem vagy sem! – hazudta a professzor. –
Nekem az igazság számít, nem az elismerés.
– Én viszont hiszek önnek – mondta nyugodtan a férfi. – Mert tudom, hogy igaza
van. A Pokol létezik, és hajlandó vagyok mesélni önnek róla ezt-azt.
– De hiszen ön nem… – Stein megszorította a zsebében az ikont.
– Nem, persze – mosolyodott el a férfi. – A Gazpromnál dolgozom. Én hívtam ma.
Az autó mélyéről vidám – és teljesen oda nem illő – kutyaugatás hallatszott. A
hátsó ülésről kikukkantott egy felettébb szimpatikus fekete uszkár, és piros
nyelvecskéjével megnyalta Alisza kezét.
– Még egy ilyen kiskutyát is kapsz tőlünk ajándékba – mosolyodott el a
bazaltember.
– Nagypapa! Menjünk velük autókázni! – visított fel lelkesen a kislány.
Halkan becsapódott a súlyos ajtó, és a limuzin lágyan elindult, mintha a föld felett
lebegett volna.
– Önnek, Mihail Szemjonovics, mindenben igaza van – mondta a férfi. – És
kétségtelenül hatalmas felfedezést tett volna, ha nincs egy kis bökkenő. A
felfedezést már rég megtették ön előtt.
– Miről beszél? – háborodott fel Stein. – Micsoda ostobaságokat hord össze!
Hiszen akkor már rég megkezdődött volna valami keresztes hadjárat, Armageddon
modern fegyverekkel, atomtöltetekkel rég porig égették volna őket… Az
országunkban azt se tudják, hová tegyék ezt a békés atomot!
– Ön, Mihail Szemjonovics, valóban hajlamos a szélsőséges gondolkodásra –
mondta szemrehányón a férfi. – A huszonegyedik században élünk. A globalizáció, a
szabad kereskedelem századában! Ön meg keresztes hadjáratról beszél itt nekem.
Micsoda barbárság…
– Micsoda?!
– Úgy bizony. Semmit nem hallott a híradóban a Szahalin–4-ről? Másfél trillió
köbméter új földgázkészletet találtak… Nos, a partnerek igyekeznek. Biztosítják a
szerződés teljesítését.
 – Miféle szerződését? – Stein levette a szemüvegét.
– Amelyik arról szól, hogy a Gazprom közvetlenül a Pokolból szállíthat földgázt.
Persze, a papírokban a jogi személyt másképpen hívják, de igazából – a bazaltember
megsimogatta az uszkárt – pontosan velük kötöttünk üzletet.
– De miért földgázt? Azt hittem, az emberek az aranyért adják el a lelküket –
próbált viccelni a professzor.
– Nos, azok ott szintén haladnak a korral. Amikor arany kellett, aranyat
szállítottak. Amikor olaj, akkor olajat. Most az ökológiailag tiszta tüzelőanyag a
divat, így hát földgázt adnak. A föld méhe… Hiszen ha mélyebbre ásunk, az valóban
végtelen. Csak meg kell egyezni velük.
Az autóban nem volt kénszag. Drága francia parfümöt lehetett érezni, meg
havannai szivar egészen enyhe illatát. Biztosan a sofőr kényezteti magát vele.
– És hogyan egyeztek meg? Eladták a lelküket? – kérdezte Stein hosszú szünet
után.
– Mihail Szemjonovics! – ingatta a fejét a férfi. – Milyen lélekről beszél? A
Gazprom állami cég. A kormány egyszerűen bizonyos kötelezettségeket vállalt
magára. Főleg nemzetközi jellegűeket. És bizonyos belpolitikaiakat.
– Uramisten, hogyhogy nem jöttem rá magamtól… Hiszen ha belegondol az
ember, nincs más magyarázat arra, ami velünk történt… És pontosan milyen
kötelezettségeket? – kíváncsiskodott Stein. – Nem gond, hogy azt mondtam,
Uramisten?
– Ugyan. Hisz vallásszabadság van az országunkban – nyugtatta meg a férfi. – Ami
pedig a kérdését illeti… Van néhány nemzetközi projekt, amit, hogy úgy mondjam,
a partnereink nevében valósítunk meg. – Ismét megsimogatta az uszkárt. –
Együttműködés Iránnal, Észak-Koreával, néhány arab állammal… Energetikai
szektor, időnként nemzetbiztonsági kérdések…
– De hiszen ez… Ezek… – nyögte Stein. – Ezek arra készülnek, hogy…
– Nézze a jó oldalát – mosolyodott el a férfi.

Az autó egy szép, elővárosi ház előtt állt meg, mely alig látszott ki a gyümölcsfák
közül. A tornáchoz vezető út mentén készenlétbe helyezett kamerákkal tévések
tülekedtek. Ott feszengett a professzor stylistok által kisminkelt felesége is.
 – Hol vagyunk? Kik ezek az emberek? – nyújtogatta a nyakát aggodalmasan a
professzor.
– Barviha falu. Ez az ön leendő háza. A riporterek pedig önre várnak, mert épp
most ítélték oda önnek a legmagasabb állami kitüntetést.
– És milyen érdemeimért? – lepődött meg Stein. – Hiszen ha jól értem, akkor a
felfedezésemről most már tilos beszélnem.
– Tilos. Országunkban mindennap tesznek olyan felfedezéseket, amelyekről tilos
beszélni, szóval semmi különös nincs ebben. Íme, választhat – kinyitott egy mappát
–, három tudományos áttörés, amelyek titkosítását éppen most oldották fel.
Válasszon közülük kedve szerint. Mellesleg látta tegnap a hírekben a Gagarin-
centrifugát? Épphogy levették a titkosítási pecsétet, és tessék! Holnap pedig már önt
fogják mutatni a televízióban.
– Hurrá! – örvendezett Alisza. – Bekerülünk Csodaországba!
– És a Gazprom természetesen finanszírozza az új geológiai kutatásait. – A férfi
megfogta a kilincset.
Az újságírók úgy rajzottak az autóhoz, mint tajgai szúnyogok a geológushoz, ha
kimegy könnyíteni magán.
– Mondja – szólalt meg Stein –, a Gazprom nem finanszíroz kutatásokat a
csillagászat területén?
– Nem, ilyesmivel nem foglalkozunk – nevetett fel udvariasan a férfi. – Az égből
nincs mit szállítani.
– Nagyon jó – bólintott elégedetten Mihail Szemjonovics, és kinyitotta az ajtót.

Fogta az unokáját, határozottan maga után húzta a riporterek gyűrűjén át, elsétált a
villa mellett, és menet közben magához vette a feleségét is.
– És Csodaország? – hüppögött Alisza. – És a kiskutya?
– Veszünk egy macskát – dünnyögte a professzor.
– Stein professzor! – törtetett oda hozzá az Első Csatorna tudósítója. – Beszéljen a
terveiről! Természetesen értjük, hogy már hatvanhét éves, de mégis…
– Felhagyok a geológiával. Azt tervezem, hogy csillagászattal fogok foglalkozni –
közölte Stein. – Úgy vélem, az égben is várnak még ránk felfedezések. Nem tudná
megmondani, merre van a legközelebbi metró?

Abonyi Réka fordítása

 Mi mennyit ér

A piláf kissé soványka lett, de Abdurahim az ilyesmihez már hozzászokott a három

hónap alatt. Ha elmondaná valakinek otthon, Pongozban, hogy lehet piláfot csinálni
csirkecombból is, amiben kevesebb zsír van, mint Abdurahim kockás hasán,
biztosan kinevetnék.
Nem, az igazi piláf sűrű, összeragad a sárga bárányzsírtól, és persze nem törékeny
műanyag villával kell enni, hanem kézzel; az ember összenyomkodja a rizst, és
gyermekökölnyi gombócokat tesz a szájba.
De honnan szerezhetne jó kis bárányhúst a latyakos, füstös Moszkvában?
Abdurahim számára az orosz főváros egészen kicsinek bizonyult: egy
négyzetkilométer, vagy még annyi se. A háromméteres kerítésen túl Moszkva
persze folytatódott, míg a szem ellát, csakhogy Abdurahimnak és honfitársainak
oda tilos volt az út.
A legközelebbi trafikhoz még csak-csak el lehetett menni, átjutva az
ellenőrzőponton. Távoli, napfényes hazájában valami félreértés meg persze a saját
meggondolatlansága miatt ült már börtönben, úgyhogy megtanulta, hogyan kell a
smasszerokkal beszélni: te nekem, én neked.
De a kerítésen túl a kicsi Tádzsikisztán véget ért, és a szófukar Abdurahimnak
nem volt elég jó a beszélőkéje, hogy lerázza a kegyetlen, örökké éhes rendőröket,
akik az évszázad építkezése körül lebzseltek a könnyű préda reményében.
Egyszer Faruh, a hármas brigád hegesztője megpróbált áthozni egy darab
bárányhúst az ellenőrzőponton, de az őrség elkobozta, és még jobban rászálltak az
egész brigádra, mint az egy héttel korábban elcsípett hasis miatt. Sok szabály volt, és
nem mindet mondták el az építőmunkásoknak.
Sebaj, ha tyúkhús, akkor tyúkhús. Ebédre sokszor csak löttyedt tészta jutott
nyálkás virslivel, így Abdurahim nem finnyáskodott. A piláfot nem véletlenül
készítették: az egész brigádot új objektumra vezényelték.
A Moszkva-City kellős közepén felhúzott hegymagas Pamír-torony aládúcolta a
roskadozó, egyre fogyó moszkvai eget. A felső szintjeit szinte soha nem lehetett
látni, a felhők sűrűn körbeölelték a végtelen épületet már a közepénél. Az
otthonosan csengő név ellenére a honvágytól szenvedő Abdurahim aggodalommal
gondolt az új munkaterületre.
 „A legrövidebb út az egekbe” – tréfálkoztak komoran a munkások. Azt suttogták,
hogy a Pamíron, amit háromszintes melegedők vettek körül, majdnem minden nap
történik baleset. Bizonyíték nem volt: a munkásokat, akik a Pamíron dolgoztak,
hazaküldték Közép-Ázsiába, hogy betartsák a vízumszabályzatot, onnan meg már
más objektumokra vitték őket. Különös szabály, de voltak még különösebbek is,
viszont a Pamíron a szokásos bér kétszeresét fizették.
A tyúkból készült piláf, bár könnyű étel, nyugtalanítóan viselkedett Abdurahim
beleiben, sehogy sem akart elcsendesedni. Azon az éjjelen Abdurahim rosszat
álmodott: fel akart mászni a Pamír-torony legtetejére, egyre kapaszkodott fel a
lépcsőn, de nem látta a végét. Aztán valaki azt mondta neki, hogy hasztalan
igyekszik, mert ez a torony él, és folyamatosan növekszik…

A titkár fürgén átszaladt az autó túloldalára, megfogta a kilincset, és maga felé húzta
az ajtót, ami nehéz volt, mintha egy banki trezor ajtaja lett volna. Krotov, aki
elszunnyadt a duplaszínű Maybach lágy ülésén, zavarodottan nézett rá, ásított és
nyújtózkodott. A pokoli Vogue-címlaplány úgy kipurcantotta előző éjjel, hogy már-
már kész volt megváltoztatni a modellekről kialakított megvető véleményét.
Nagyon igyekezett a leányzó, biztosan megsúgta neki valaki, hogy Krotov előrébb
lépett a Forbes-listán.
Másnap a kereskedelmi központ építkezési területére kellett érkezniük a
kurátoroknak és a felügyeletnek, és hogy a skótwhisky-készletek rutinszerű közös
ivászata ne torkolljon a hatalom jóindulatáért fizetett tarifa növeléséről folytatott
kellemetlen beszélgetésbe, Krotovnak rendet kellett tennie a területen. És egyúttal
az új technikát is szemrevételezi.
Az objektumok építésvezetői és főnökei, akik uszályként követték a security
magját, amelynek közepén a komor Krotov lépkedett, a Pamírhoz közeledve
szétszéledtek. A gazda a központi felhőkarcolónak mindig különös figyelmet
szentelt, s ott a rendszabályok is különösek voltak. Külön birodalom volt ez az
építkezési területen belül, saját vezetőséggel, és csak a kiválasztottak juthattak be a
kerítésen belüli kerítés mögé.
Krotov zsebében pittyegni kezdett a zafírral telehintett, extra gombos
mobiltelefon. A hagyományos telefonokon ennek a gombnak a megnyomásával a
tudakozót lehetett elérni, ahol válaszolni tudtak a telefon birtokosának bármilyen
kérdésére, lehetett a világ bármely pontján. Krotovnál viszont a varázsgomb
megnyomására a biztonsági szolgálat vezetője jelentkezett, aki mindezeket a
kérdéseket meg is tudta oldani fél órán belül.

– Miért, mentrendszerűvel nem lehet? Üzemanyagkrízis? Mi a fenéért vettünk

akkor részesedést? – dörmögte a telefonba Krotov, megállva a krómozott
aggregátorok mellett, melyek konzervatív stílusú logóján hosszú német szó volt. –
Rendben, a francba is, akkor küldjék jettel. De még jobb lenne, ha várnának néhány
napot, hogy összejöjjön egy charterre, mondjuk, egy IL–76-osra való, túl nagy
megtiszteltetés lenne az én Bombázómat odaküldeni… Nem gond, megvárják, hova
mennének? Vegyenek vacak árut az indiaiaktól bagóért, jótállás nélkül, kövekkel!
– Ez lenne az, Arkagyij Petrovics! – susogta a titkár, gyöngéden a krómozott
készülékparkra mutatva.
– Nem fog bedögleni, tényleg nem! – bömbölte a telefonba Krotov, és
türelmetlenségében nagyot csapott az egyik néma gépezetre. – Kész, döntöttünk. Az
USA-val holnap foglalkozunk. Tegyük le, hívnak. Igen, szia. Hogy, az egész láncot
megvettük? Ljalja születésnapjára? Rebranding? Támadt egy kis ötletem…
Nevezzük el „Bio-organiká”-nak… Vagy csak „Organiká”-nak, pontosan. Nos, legyen
vegetáriánus, az most divat, a hústól mindenki megcsömörlött. Rendben, szia,
hívnak. Igen! Te jó ég, hát vedd meg szőröstül-bőröstül, már bocsánat a szóviccért.
Mennyit kap az a professzor, kenőpénzzel meg ajándékokkal együtt? Adj neki egy
húszast havonta, még a tanítványait is hozzád viszi… Persze, egy hét alatt
kifizetődik. Ne haragudj, hívnak…

Abdurahim előérzete nem csalt.

Már az első napon különböző szintekre osztották a brigádjukat, és amikor nézelődni
kezdett a sajátján, a hatvankettediken, meglepte, hogy a rendezett, csillogó torony
belül mennyire elhanyagolt. A befejező munkálatokat mintha elkezdték, majd
hirtelen abbahagyták volna, ráadásul már elég régen. Helyenként a csupasz
betonfalakat elkezdték gipszkartonozni, csatlakozóaljzatozni, máshol viszont
ezeknek az életjeleknek ellentmondtak az óriási, keresztekből és nullákból álló
amőbacsaták a padlótól a mennyezetig, és az áporodott vizelet orrfacsaró szaga.
A többi munkás a szinten zárkózottnak és valahogy furcsának tűnt, és Abdurahim
arra gondolt, hogy azért csak eljutnak a küldemények a Csujszkaja-völgyből az
itteni címzettekig. Egész nap nem volt munka, Abdurahim unatkozott, öt órát ült
guggolva a panorámaablak előtt, ahonnan szinte egész Moszkvát be lehetett látni,
majd önként ment a brigádvezetőhöz, hogy valamivel elfoglalja végre magát. Amaz
bágyadtan, szinte sajnálkozva kérdezte Abdurahimtól, miért nem tud megülni a
fenekén, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, és tovább folytatta a
keresztrejtvényfejtést.
Abdurahimnak még nem volt ideje újból elhelyezkedni az ember számára
elérhető legkényelmesebb pozícióban, hogy tovább bámulja Moszkvát, amikor a
brigádvezetőnek szívszorító fergánai dallammal megszólalt a mobilja. A főnökük
körül csoportosuló munkátlanok fülelni kezdtek, mint a kutya, amelynek sétát
ígértek, s maga a brigádvezető is megfeszült, miközben a szaggatott csaholást
hallgatta az összekaristolt készülékből.
Egy perccel később Abdurahim végre harci feladatot kapott: lásson neki a
hanyagul összetákolt gipszkarton válaszfalak és az álmennyezet közötti rések
glettelésének. Két perc sem telt el azután, hogy a billegő létrán, ami valami okból
egy kupac vezetékben állt, felmászott a repedésekhez, amikor Abdurahim
építőmunkási karrierjét félbeszakította a bal talpából a jobb talpába ívelő erős
áramütés.

A gondozott vendégparkolóban megállt egy ragadozó kinézetű, a rendszáma

alapján belügyes Zsiguli, lassan eresztette ki a hőt a kopoltyúján, meresztgette
cápauszonyát. Mellette méltóságteljesen elhelyezkedett két Mercedes 500-as,
hetykén felbiggyesztett villogókkal és kormányzati „AMR” rendszámokkal. A
sofőrök némán cigarettáztak, és fejüket hátrahajtva próbálták meglátni a Pamír
csúcsát.
Fentről, a hetvennyolcadik emeletről egy ápolt, idős férfi nézte őket, aki
hihetetlenül drága sötétszürke öltönyt és nagyon puha inget viselt, amin a saját
iniciáléja volt és tizennyolc karátos aranyból és vérvörös zománcból készült,
tábornoki csillagot mintázó mandzsettagombok.
 – A vezetőséget nyugtalanítják az önre bízott területen egyre gyakoribbá váló
balesetek – mondta elgondolkozva, miközben az 58-as évjáratú Glen Gariocht
ízlelgette.
– Járulékos veszteség – tárta szét a karját Krotov.
– A szokásos tarifa – vonta meg a vállát a tábornoki mandzsettás férfi. – Minden
nem megjelenő cikk az ön objektumain bekövetkezett halálesetekről
százkilencvenezer, minden megjelent cikk három százalékkal növeli a havi
összeget. Mi is kockáztatjuk az imidzsünket.
– Valamit nem értek – csatlakozott a beszélgetéshez a pufók, rózsaszín képű,
szemüveges alak, akit angol nyakkendő fojtogatott. – Ilyen büdzsé mellett miért
kirgizeket alkalmaznak az építkezésen? Én istenbizony félnék Eurázsia
legmagasabb épületében lakni vagy dolgozni, ha azt olyan emberek építik, akik
egész életüket jurtában élték le… Nem engedhetik meg maguknak, hogy becsületes
német munkásokat alkalmazzanak?
– Megengedhetjük, hogy ne engedhetnénk meg… Már gondoltunk is rá. De azok
annyi sört vedelnek, hogy tönkremegy a májuk – magyarázta terjengősen Krotov. –
Mellesleg nem kirgizek, hanem tádzsikok dolgoznak nálunk. Nem ivós népség.
– Biztonságtechnika? – bólintott megértőn a szemüveges. – Ami a németeket
illeti, ezzel persze meglepett. A tádzsikok viszont nagyon ápoltak itt, nem úgy, mint
a Tverszkaján a pszeudosztálinkában…
– Ne sértsen meg – mosolyodott el Krotov. – Ez itt lényegében egy három
hónapos rehabilitációs kúra. Mintha az egész szervezetüket kitisztítanánk. Mind
olyan életvidámak, összeszedettek lesznek – nézni is gyönyörűség.
– Kellemes ilyen felvilágosult, gondos gazdával együttműködni – mosolygott a
harmadik vendég, egy magas, sovány férfi, akinek keskeny koponyája volt, s rajta
rosszul leplezett kopasz folt.
– Hát, tudják… Hisz ők is ugyanolyan emberek, mint mi – tárta szét a karját
Krotov, és valamiért hozzátette: – Szerencsére…

Allahnak hála! A feje hasogatott, a szája, orra és torka undorító kesernyés-savanykás

bűzzel volt tele, de élt. Abdurahim összeszedte minden erejét, felemelte fejét a
párnáról, és körülnézett. Egy kórházi ágyon feküdt, teljesen meztelenül, csak egy
árva lepedővel volt letakarva, amin rosszul kimosott vérfoltok látszottak. Néhány
lépésnyire tőle nagy műtőasztal volt, három zöld műtősruhába öltözött alak
görnyedt fölé. Mi történt? Abdurahim emlékezett a spatulára, a létrára, a
vezetékekre… Majdnem agyonütötte az áram, de megmentették! Az orosz
orvostudomány valóban csodákra képes. Ha ilyen történne akár Dusanbéban is,
Abdurahimot napnyugtára már elföldelték volna, hogy ne etessék a legyeket.
Köszönetet akart mondani az orvosoknak, de még nem jött vissza a hangja. Ezzel
mentette meg Allah. Miután rájött, hogy mi zajlik a műtőasztalon, Abdurahimban
megfagyott a vér.
Nehezen lélegezve a műanyag maszkban, amiből bordázott cső vezetett az
átlátszó tömlőhöz, a műtőasztalon az ismerős csempézőmester, Fahraddin feküdt.
Úgy tűnt, nagyon megjárta szegény, a vele bajlódó orvosok vérben úsztak.
Abdurahim lehunyta a szemét, és arra kérte Istent, hogy segítsen Fahraddinnak
épségben kikeveredni ebből a bajból. Mi történhetett vele? Talán leesett a
magasból?
– Hepar! – mondta az egyik orvos, majd rögtön ezután valami súlyosan csattant.
Abdurahim hegyezni kezdte a fülét. Külföldi?
– Megfordítjuk!
Nem, mégis oroszul beszélnek. Szorgalmasabban kellett volna a nyelvet tanulnia,
hogy mindent megértsen, és ne csak az építkezéssel kapcsolatban.
– A vesét! – csattant fel a sebész, Abdurahim pedig kinyitotta az egyik szemét.
Ezt a szót már jól ismerte: a tádzsik vese kedvelt célpontja a rendőröknek és a
szkinhedeknek, a rendőrök szeretnek gumibottal kedveskedni vesetájékon, a
szkinhedek meg szeretik a dikicsüket belevágni…
Az asszisztens elővett az asztal alól egy műanyag nyeles dobozt, olyan volt, mint
egy hordozható hűtőtáska, a főorvos pedig óvatosan belehelyezett valamit.
– Megfordítjuk!
Abdurahim most már mindkét szemével figyelt, és érezte, ahogy hűvös verejték
lepi el a hátát, és egyre erősebben zakatol a szíve. Felberregett a fűrész, ízesen
recsegtek a csontok, kétfelé vált a mellkas. A sebész fáradtan törölte meg a
homlokát köpenye ujjával.
– A szívet!
A ritmikusan csipogó szívhangjelző éles és monoton hangon felvisított. Az orvos
beletette a meg-megránduló gumót a szolgálatkészen odatartott konténerbe.
 – A többi maradhat – mondta flegmán. – Ezt a hűtőbe, jöhet a következő.

– Elnézést, merre van a mosdó? – emelkedett fel a bőrfotelból az, akinek kopasz folt
volt a koponyáján. – Gyere, Szlávik, járjunk egyet! – fordult a szemüvegeshez.
Krotov aggodalmas tekintettel nézte a két távozót.
– Nos, Arkagyij Petrovics – lépett el végre az ablaktól a tábornok. – Beszéljünk
végre komolyan. Remek bizniszt eszelt ki. De azt ugye nem gondolta, hogy ez
elkerülheti a szervek figyelmét, ha-ha…
– Ugyan…
– Remek, jövedelmező, bölcs biznisz. Készítettek nekem egy kivonatot… – A
mellényzsebébe nyúlt, és előhúzta a noteszét. – Tádzsikisztán lakossága ma
hétmillió-kétszáztizenegyezer ember. Az adat júliusi, azóta még többen vannak,
mert az országban magas a születésszám, három egész négytized gyerek egy
házaspárra – az ön biznisze ilyen precíz adatokat igényel, nemde? A születésszám,
isten óvja Tádzsikisztánt, majdnem négyszerese a halálozási számnak. Az ország
lakossága minden évben két százalékkal nő. A földgáz egyszer csak elfogy, az
olajkészletek kimerülnek, de tádzsikok mindig lesznek. Úgy is lehet mondani, az
egyetlen természeti erőforrás, amelyből a készlet csak nő. És ekkor jön ön – a lehető
legjobbkor – a csodás know how-jával.
– Én…
– Arkagyij Petrovics – fenyegette meg a tábornok a mutatóujjával az izzadó
Krotovot. – Ne szabadkozzon. Sokat hallottuk, hogy az emberi élet felbecsülhetetlen
érték. Ez nem így van, mindennek megvan az ára. De milyen nagyszerű gondolat
pénzre váltani ezt a virtuális tőkét! Készítettek nekem egy kivonatot – átlapozott
néhány oldalt a noteszében – a fejlett országokról, Japánról és az USA-ról. A vese
darabja átlag százezerbe kerül, két egyforma valamiért drágább, egyből
kétszázötvenezer dollár. A máj százötven uszkve háromszázezer. A szívért
megadják akár a háromszázötvenezer dollárt is. És még ott a lép meg más
belsőségek. Akkor hát kezdjünk el szorozni és osztani. Cirka hatszázezer dollár egy
garnitúra, ha mindent gyorsan és épségben szállítanak. Mínusz három hónap per
hétszáz dollár fizetés, mínusz kenőpénz a bevándorlási hivatalnak, mínusz szállítási
díj a páciensekhez, ez, tudva levő, a legnagyobb összeg, de nagy tétel esetén lehet
kedvezményt kapni. És húsz ember per nap. Szép! Elegáns, Arkagyij Petrovics.
Ugyan ki akarna ezek után az építőipari biznisszel bíbelődni?

Krotov keresztet vetett, és a nyitott ablakhoz lépett.

Abdurahim olyan gyorsan rohant anyaszült meztelenül a folyosón, ahogy még soha
életében nem futott. Elszáguldott a buzgón sustorgó krómozott gépezetek sora
mellett, amelyekben, mintha fürdőkádakban ülnének, szinte az összes brigádbeli
barátjának a teste ázott… Elsuhant a hűtőkamrák végtelen sora mellett, az ajtókon,
mintha irodák lettek volna, névtáblák függtek. Átugrálta a gurulós ágyakat,
félrelökdöste a fürgeségétől meglepett őröket…
Előtte egy fényfolt derengett, kijárat az erkélyre. Ha szerencséje van, lesz majd ott
egy tűzlépcső. És akkor már senki sem állíthatja meg, senki! Arcába ehhez a
tüdőbajos városhoz képest váratlanul friss levegő áradt… A Pamír egyik legfelső
emeletén állt, a puha felhők húsz-harminc méterrel alatta lebegtek, itt pedig
minden csupa napfény volt, mint otthon, a Fergánai-medencében, az ég pedig
valóban nagyon közelinek tűnt.
Tűzlépcsőt sehol sem látott. Csak tágas erkélyt, amely talán dohányzóhelyként is
szolgált. A folyosóra vezető bejáratot pedig már elállták az őrök, a hátuk mögött
meg zöld ruhás emberek látszottak.
Abdurahim majomügyességgel kapaszkodott fel a magas korlátra, és
megdermedt, elképzelte, ahogy fejest ugrik a felhőkbe.

– Nono, nem kell butaságot csinálni. – A tábornok békéltetően felemelte a tenyerét.

– Nálunk sem vadállatok dolgoznak.
Krotov, aki az egyik lábát már áttette a párkányon, várakozón megmerevedett.
– A forgalom ötven százaléka plusz szükség esetén ingyenes szállítás – a tábornok
kacsintott – a különleges alakulat veteránjainak alapítványa számára.
– Ötven? – kérdezett vissza Krotov hitetlenkedve.
 – Istenes, ugye? Az Elnök megtiltotta, hogy túlságosan belepiszkáljunk az üzletbe,
nem hallotta? Élni és élni hagyni, ez a hitvallásunk.
– Én nem…
– Higgye el, csak profitálni fog a velünk való együttműködésből. Példának okáért,
hová teszik most a hulladékot? Vagyis mindazt, ami a szervek kivétele után marad?
– Mi…
– Költői kérdés volt, ne aggódjon. Készítettek nekem egy kivonatot. Vettek egy
gyroshálózatot, és felhasználják a hulladékot. Arkagyij Petrovics! Hisz ez az első
komolyabb ellenőrzésen kiderül. Mi viszont régóta sikeresen együttműködünk a
Mikojan húsfeldolgozó üzemmel. Őket pedig, higgye el, soha senki nem ellenőrzi.
Krotov gépiesen bólintott, megtörölte a tenyerét a nadrágjába, és visszament az
asztalához. A mosdóból visszatértek a szemmel láthatóan felélénkült állami
tisztviselők, viccelődtek, oldalba bökdösték egymást.
– Kitűnő a mosdójuk – értékelte a szemüveges. – Az a szenzoros panel és az
önöblítős bidé! Maga megelőzi a korát, Arkagyij Petrovics, becsületszavamra!
– Ide hallgasson, Arkagyij Petrovics, nincs kedve belépni hozzánk, a Pártba?
Nekünk is szükségünk van vérfrissítésre! – kacsintott a kopasz.
Krotov fáradtan és megértően bólintott, éppen meg akarta köszönni az invitálást,
de ekkor…

…Az ablakon túl valami nagy és fekete villant fel, felharsant, majd el is hallgatott
egy rövid üvöltés. Arkagyij Petrovics összerezzent és leroskadt, az állami
tisztviselők összenéztek. A tábornok elővett a zsebéből egy ceruzát, és bejegyzett
valamit a noteszébe.
– A szokásos tarifa – biztosította Krotovot. – Lazítson, lazítson már. Ennyi volt,
happy end.

Abonyi Réka fordítása

 Szélcsend előtt

Egy hihetetlenül nagy léggömb látszott Ivanov ablakából, „Előre, Oroszország!”

felirattal, eltakarva a kilátást a városra. Andrej Bogov nézte a léggömböt,
hunyorgott, és próbálta lenyelni a torkában levő csomót, belefeszült, hogy mondjon
valamit, de nem tudott megszólalni…

– Bocsáss meg, Andrej, nem személyes ügy – sóhajtott hivatalos hangon Ivanov.
Bogov testét síri fagy dermesztette meg. Ez a gengsztertempó, amivel most
mintegy cementbe öntik, arra készülve, hogy a feledés Hudsonébe hajítsák, és ez a
gengszteri könnyedség és könyörtelenség, amellyel az ítéletet közölték… Nem, nem
ijesztgették, egyszerűen úgy döntöttek, leszámolnak vele, még csak azt sem
magyarázták meg, hol és mikor botlott meg, mintha nem szolgálta volna őket
hűségesen annyi éven át. Őket? A népet!
– Inkább lőj agyon! – kérte Bogov Ivanovot.
– Mit drámázol? – mosolyodott el amaz hűvösen. – Az életnek nincs vége.
– Az XTV legnépszerűbb műsorának vezetője számára, ha eltávolítják a
képernyőről?! Már hogyne lenne akkor vége az életnek?! – kiáltott fel
szenvedélyesen Bogov.
– Egykor legnépszerűbb – javította ki Ivanov.
– Igen, láttam, a számok csökkennek… De ez csak átmeneti! Tavaly is holtszezon
volt áprilisban… Szeptembertől azt terveztem…
– Ember tervez, isten végez. – Ivanov alázatosan megsimogatta a friss
gyümölcsökkel és virágokkal körberakott fehér, címeres telefont az asztalán.
– Talán fentről jött az utasítás? – Bogov egyből elgyengült, abbahagyta a vergődést
a cementtel teli hordóban.
– A fentről jövő utasítások az országunkban csak jogi formába öntik a kollektív
tudattalant – felelte Ivanov. – Közvélemény-kutatás. Megkérdeztük, mit gondolnak
Andrej Bogov „Párbaj” című műsoráról. Megkérdeztük, előnyére válik-e az XTV-nek.
Megkérdeztük, mit gondolnak Bogovról általában.
Ivanov felforgatta a papírokat a végtelen asztalon, megtalálta, amit keresett –
rajta volt a közvélemény-kutató cég pecsétje –, köhintett.
– Olvassam?
 – Olvasd! – mondta Bogov, mint Bögöly, aki maga adta ki a tűzparancsot a saját
kivégzésén.
– Olvassuk csak… Igen… Igen… Á, itt van. A válaszadók többsége úgy véli, hogy
Andrej Bogov „Párbaj” című műsora elveszítette kezdeti lendületét… A sugárzás
nyolc éve alatt… Hatvanhárom százalék… Erőltetett problémák… Hetven százalék…
A valódi konfliktus hiánya… Ötvennyolc százalék… A nézői szavazás
végeredményének kiszámíthatósága… Hatvan százalék… A műsorvezető túlzott
intelligenciája… Kilencven százalék… Vontatott. Egyszóval nincs benne adrenalin.
– De az én közönségem szereti…
– Andrej! – Ivanov meglobogtatta a kérdőív eredményeit. – Nincs olyan, hogy a te
közönséged. A mi közönségünk! És a mi közönségünk megszerette az XTV új,
lendületes koncepcióját. A mi közönségünknek az olyan történetek tetszenek, hogy
hogyan ette meg a pitbull a kisgyereket. A mi közönségünk számára a darabolós
gyilkosság az érdekes. A mi közönségünk azt akarja látni, hogy egy törpe élő
adásban készít riportot Pugacsova szoknyája alól. Ezek az aktuális, életszerű témák.
Mit tudsz ajánlani a mi közönségünknek?
– Például… – Bogov kapkodta a levegőt, görcsösen próbált kitalálni valamit.
– Andrej! A te műsorod a régi XTV repeszdarabkája. Igen, egy repeszdarab, ami
közvetlenül a csatorna szívénél helyezkedik el, és éppen ezért el kell távolítani. A
műsorpolitikánk három pilléren nyugszik: szex, halál és pénz. Te viszont az örökös
intellektuális reflexióiddal jelentősen kilógsz a sorból.
– Adj még egy napot! Megcsinálom. Holnapra hozom az új műsortervet, amely
harmonikusan fog illeszkedni csatornánk koncepciójába. Egy olyan műsor tervét,
amit az egész ország nézni fog! Valódi konfliktusok. Kényes témák…
Olyan elkeseredettség érződött a hangjából, hogy Ivanov, aki már szinte gratulált
magának, hogy ebben a bonyolult csatában győzelmet aratott, határozottan és
férfiasan képviselve a döntését, az utolsó pillanatban megingott.
– Te is tudod, hogy tőlem nem függ semmi – mondta vontatottan. – Ha megírtad a
koncepciót, küldd át. Ott – felfelé bökött az ujjával – majd megnézik. És elbírálják.
– Igen, igen. Te csak küldd át nekik – hadarta Bogov. – Én mindent megcsinálok…
– Holnapra minden meglegyen. Már sokan várnak a helyedre… Fiatal, ismeretlen
nemzedék – nevetett Ivanov.

*
Bogov késő éjszakáig mászkált fel-alá a tetőtéri lakásában, és a menekülési terven
gondolkodott. Rátapadt a notebookra, bátortalan, gyenge ötleteket írt le, majd
rögtön ki is törölte őket, paskolta az arcát, jéghideg vízzel lemosakodott, kávét tett
fel, majd hagyta kifutni, mert új gondolat ötlött az eszébe, ami az első
másodpercben zseniálisnak tűnt, de majdnem rögtön szét is marta a kétség sava.
Arculatváltás kell, hajtogatta magában. Új energiával kell feltölteni a műsort.
Kevés a konfliktus? Hát majd kitalálja, hogyan lesz drámaibb. Nem elég látványos?
Hát majd kapnak emlékezetükbe vésődő képeket! A címet is meg lehet változtatni,
hogy a közönség egyből tudja: a játéknak vége, most már minden véresen komoly!
Nem lesz több párbaj, lovagiasság… Igen! De mi legyen a téma?
Az első új arculatú adásához érdekfeszítő témára van szükség. Egyrészt legyen
globális, állami léptékű. Másrészt legyen közérthető, mindenki számára világos.
Szex? Nincs benne elég államiság. Halál? Túl nagy a konkurencia…
Így kínozta magát, majd bekapcsolta a késő esti híreket. Épp a gazdasági
hírblokknál tartottak: a miniszterelnök megtekinti a legújabb léggömböket,
amelyeket éppen beüzemeltek. A vitorlavászon-gigászok megteltek az áldásos
nyugati széllel, megelevenedtek, felegyenesedtek, mint maga a térdéről
felemelkedő ország, felfújódtak, mint valami óriási, büszke kullancsok.
Egy szempillantás, és a Volga-vidék mezői felett lebeg több tucat háromszáz
méteres légballon, amelyeket a nyugati szél fújt fel…
– A gazdasági növekedés ebben az évben meghaladja a hét százalékot – közölte a
tudósító a ballonokban gyönyörködve. – Ily módon a GDP 2020-ra tervezett
megkétszereződését a kitűzött határidő előtt öt évvel sikerül elérni!
Bogov dühösen kikapcsolta a televíziót, és benyúlt a vodkáért a hűtőbe. Úgy
érezte most magát, mint a Szolikamszk–Moszkva vonat utasa, akit a rendőrség
leszállít egy bűzlő kis állomáson, pont akkor, amikor a fényes és hőn vágyott
főváros a maga szédítően szép életével már felderengett a láthatáron…
Bogovnak nem sikerült belekortyolnia a vodkába.
A múzsája, mint egy jóságos utaskísérő, rámosolygott, és kegyesen lehajtotta neki
a vonat vaslépcsőjét, Bogov pedig, a szerteszét repkedő kavicson botladozva, az
áradó ötleteket pötyögve a notebook billentyűzetén, mégiscsak elérte a távolodó
kék vonatot, sikerült felugrania a hágcsóra, és a futástól meg a boldogságtól
kipirulva, a levegőt kapkodva megkapaszkodott.
Alig tudta elcsitítani a brainstormingot, de végül letisztázta a tervet Wordben,
majd rákattintott a „Send” gombra.

– Almát hoztál? – kérdezte szigorúan Ivanov

– Persze! – bólintott izgatottan Bogov.
Elővette az érett antonovkát, odaadta Ivanovnak. Ivanov megtörölte az almát a
zakója ujjában, egy arany papírvágó késsel levágott belőle egy szeletet, és óvatosan
odatette a címeres fehér telefon mellé. Bogov nem minden elégedettség nélkül
konstatálta, hogy az ő ajándéka az első a mai napon. A falióra reggel kilencet
mutatott.
– Azt hallottam, hogy egyesek illóolajjal dörzsölik be, az is segít – mondta szinte
suttogva, és lopva a telefonra sandított.
– Pogányság – húzta el a száját Ivanov. – No, dologra! Az imáidat meghallgatták.
Adnak neked még egy esélyt. Nézzük végig a koncepciót pontról pontra.
Bogov keresztet vetett ujjongó örömében.
– Lássuk csak, mi tetszett benne – kezdte Ivanov. – Először is, jó ötlet a cím
megváltoztatása. A „Csihi-puhi” nekem sokkal ütősebbnek tűnik, mint a „Párbaj”.
Több benne a kifejezőerő, több a feszültség, egyértelműbb, sokkal közelebb áll a
néphez.
Bogov szerényen lesütötte a szemét.
– Az új díszlet szintén remek. Kell egy kicsit költeni rá, de megéri. Iszappal
felöntött ring, amiben megütköznek a politikai ellenfelek – ez gyönyörű. Te persze
azt is javasolod, hogy a szereplők legyenek birkózómezben. Szerintem a szigorú
öltönyök nagyobb kontrasztot biztosítanak. És lehetne még pontozni az egyes
meneteket… Aki elveszít egy menetet, le kell vennie magáról egy ruhadarabot.
Ezzel be lehet vonni a női közönséget is.
– Kitűnő ötlet – értett egyet Bogov.
– Ha a téma, mondjuk, a szólásszabadság… A demokratáktól meg lehetne hívni
Hakamadát, az egységes oroszoktól, mondjuk, Horkinát – kezdett fantáziálni
Ivanov. – Egészében véve ügyes! – dicsérte meg Bogovot.
– Tegnap megvilágosodás tört rám – vörösödött el Bogov.
– Most pedig a kellemetlenebb részéről – szakította félbe Ivanov. – Veszélyes
témát választottál az első adáshoz. Nem tartasz attól, hogy kicsúszik a kezedből az
irányítás? Mégiscsak élő közvetítés!
– De hiszen konfliktust akartak! Valódi problémát akartak!
– Tegyük fel. De éppen most, amikor az országban végre beköszöntött a várva
várt stabilitás, jó dolog lenne-e apokaliptikus jóslatokkal nyugtalanítani a népet?
Miért biztassuk őket arra, hogy felesleges kérdéseket tegyenek fel maguknak?
– Ezt majd a közvélemény-kutatás megmutatja – mondta magabiztosan Bogov.
– Hát jó – bólintott rá Ivanov. – De ide figyelj… Ha nem tudsz megmaradni a
helyes mederben, akkor nem ismerjük egymást, és soha nem is találkoztunk.
Neked nincs mit veszítened…
– Minden felelősséget vállalok! – ráncolta a szemöldökét Bogov.
– Menj, készülj – emelkedett fel a fotelból Ivanov, és kezet fogott Bogovval.
Amikor amaz kiment az irodából, Ivanov a fehér telefonra sandított, odahajolt a
szelektorhoz, és megkérte a titkárnőt:
– Arina! Arinocska, küldj el valakit illóolajért, légy szíves. Nem, nem. Hogy jön ide
a vazelin, butuska?

Bogov úgy készült erre az adásra, mint egy párbajra, mint az utolsó csatára.
Személyesen ellenőrizte a munkásokat, akik iszappal töltötték fel a ringet, mint egy
kisiskolás, két éjjel egyhuzamban magolta a szerkesztői tájékoztatót az ország
gazdasági állapotáról, mint egy edző, maga masszírozta mindkét főszereplő vállát,
hergelte őket, mindegyiknek elmesélte, hogy az ellenfele mit pletykált róla nemrég,
Lunginszkij A cárért című darabjának premierjén.
Aztán, amikor a stúdiót már megtöltötte a válogatott közönség – nem ám holmi
szedett-vedett mamikák adásonként ötszáz rubelért, hanem ápolt, középkorú nők
és férfiak két és fél ezerért –, Bogov bekapcsolta a kedvencét, Bizet „Torreádor”-át,
felöltötte frissen vasalt fehér ingét, és nagy levegőt vett. Kész, gyerünk!
– Várj! – lépett be Ivanov a sminkszobába. – Megkértek, hogy adjam ezt oda…
Kinyitotta a tenyerét. Egy bársonydobozka volt benne, olyan, amiben a
jegygyűrűt szokás átadni. Bogov óvatosan kinyitotta…
– Mi ez? – Megforgatta a kezében a miniatűr, testszínű fülhallgatót.
– Belső Hang – mondta áhítattal Ivanov. – Az adás idejére kapod. A kurátorunk az
elnöki hivatalból ezen keresztül fogja a kommentárjait közölni. Ha eltévelyedsz, a
Belső Hang figyelmeztet.
Bogov némán bólintott, majd óvatosan a fülébe tette az aprócska Belső Hangot.
Katonásan tisztelgett Ivanovnak, majd kilépett a sminkszobából.

– Ez itt a „Csihi-puhi” című műsor, én pedig Andrej Bogov vagyok! Önök már tíz éve
várják ennek a párbajnak a folytatását, ami ma végre bekövetkezik! Hölgyeim és
uraim, köszöntsék mai főszereplőinket! A ring bal sarkában a politika nehézsúlyú
bajnoka, a Liberális Demokrata Párt állandó vezetője, Vlagyimir Zsirinovszkij!
A jól idomított közönség ovációban tört ki.
– A jobb sarokban a sérülés és sokéves szünet után a magas politikába visszatérő
Borisz Nye-e-emcov!
A jól idomított közönség visszafogottan tapsolt.
– A grandiózus visszavágóra a lehető legkényesebb témát választottuk! Olyan
témát, amiről nem beszélnek a televízióban…
– Khm-khm… – szólt a Belső Hang.
– Mivel egyszerűen nem tudják rászánni magukat, hogy foglalkozzanak vele! –
vágta ki magát Bogov. – Bárki, csak ne nekünk kelljen! De mielőtt főszereplőink
összecsapnak, nézzük meg a rövidfilmet, melyet tudósítóink készítettek.
A ring felett, szinte az iszapba érve, legördült egy vetítővászon. Működésbe lépett
a projektor, és a fehér vászon kék éggé változott, amelyen szimfonikus zenei
aláfestéssel hatalmas léggömbök úsztak. Aztán egy hivatalos hang behízelgően
megszólalt:
– Az utóbbi tíz évben Oroszország gazdasága rohamtempóban fejlődik. Évente
átlagosan tíz százalékkal nő a költségvetés bevétele. A GDP évente hét százalékkal.
És ez mindenekelőtt az extra modern léggömbök felépítésének és üzembe
helyezésének köszönhető. A kedvező klimatikus konjunktúrát kihasználva a
kormány ma már nemcsak szociális kötelezettségeinek tesz teljes mértékben eleget,
hanem évente átlagosan húsz százalékkal tudja emelni az állami alkalmazottak
fizetését, a nyugdíjakat pedig tizennyolc százalékkal…
A vetítővásznon küklopszi méretű hangárok jelentek meg, amelyekben
munkáshangyák varrták a léggömbök burkát, próbafújásokat végeztek,
összeszerelték a csúcstechnológiájú kondenzátumtartályokat, ragasztották a
kilométeres hosszúságú, hajlékony, bordázott csöveket…
– A légipar nyomában viharosan fejlődik a gömbépítő ágazat, több százezer
munkahelyet hozva létre. A működésbe hozott eszközöket az ingatlanfejlesztésekre,
az autóiparba, az útépítésekre irányítják…
A Gazdasági és Fejlesztési Minisztérium logójával a háttérben – kétfejű sas,
mögötte stilizált léggömb – felbukkant egy beszélő, szakállas arc. Az arc közölte a
piac növekedésének előrejelzéseit az elkövetkezendő két évre.
– Most pedig induljunk a Volga-vidék mezői felé… És nézzük meg, hogyan
dobognak az orosz gazdaságnak eme szívei. A léggömbök stratégiai fontosságú
objektumok, ide csak ritkán engednek vendégeket… A „Csihi-puhi” című műsor
forgatócsoportjának azonban sikerült feljutnia az egyik gömbre, hogy
megmutathassuk önöknek, honnan van az országunknak pénze!
A Belső Hang Bogov fülében idegesen szipogott.
– Pillantsunk be a léggömb belsejébe! – javasolta a tudósító, és a közönség
valóban végignézhette a gömb felhasítását ábrázoló számítógépes grafikát.
– A léggömbök ultratartós szintetikus vitorlavászonból készülnek, külső
felületükön speciális kondenzáló réteggel. Annyi anyagból, ami egyetlen léggömb
előállításához szükséges, Liechtenstein egész lakossága számára lehetne
lovaglónadrágot varrni! – jegyezte meg büszkén a tudósító. – Amikor a léggömbök
elkészülnek, hatalmas traktorokkal az állandó működtetési helyükre szállítják őket.
Itt néhány MI–26-os helikopter segítségével a levegőbe emelik és óriási
tartókeretekre helyezik őket. Az összes keret úgy van felállítva, hogy a léggömbök a
lehető leghatékonyabban fogják fel a légfuvallatokat, amelyek nyugatról érkeznek.
Mindössze néhány perc múlva a léggömbök már megtelnek levegővel…
– Gyönyörű – suttogta a Belső Hang, amikor a vetítővásznon átúszott a hatalmas
léggömb, a birodalmi trikolór színeiben, „Nagy Péter” felirattal.
– A nyugati szél hatására a léggömbök belső falán folyamatosan
pénzkondenzátum képződik. Természetes módon folyik lefelé, a tölcsér felé, amely
pedig az ultra hajlékony, bordázott csőbe vezet. Ezek a csövek egészen a földig
húzódnak, ahol a pénzkondenzátum ultratágas tartályokban gyűlik össze. A
kondenzátum ezekben változik át pénzkötegekké. A légipar legutóbbi vívmánya az
új ötezres bankjegyek gyártása a kondenzátumból. Pontosan innen kerül a pénz a
Centrobankba, az Orosz Föderáció büdzséjébe, az értékpapírpiacra, az állami és
magánbankokba, végezetül pedig a hiteleken vagy a fizetéseken keresztül az
állampolgárok zsebébe.
Az egész stúdió, mintha Wolf Messing szeánszán lettek volna, megbabonázva
meredt a vetítővászonra. Néhány nézőnek önkéntelenül ökölbe szorult a keze.
Valaki pedig reflexszerűen nyeldesett.
Hirtelen az egyik titáni léggömb elkezdett leereszteni.
– De mi van akkor, ha jólétünk nem örökkévaló?! – károgta a tudósító. A
közönség szörnyülködve feljajdult, és zavartan sugdolózni kezdett.
Bogov felnevetett, elégedett volt a kiváltott hatással.
– Most majdnem átlépte a határt – mondta a Belső Hang.
– A szó Borisz Nyemcové! – dörögte Bogov.
A lebarnult, kipihent Nyemcov félig kigombolt lenvászon ingben felhajtotta a
nadrágja szárát, és óvatosan tett egy lépést előre.
– Ma az országban nagyjából húszezer léggömb működik – kezdte távolról.
– Huszonháromezer-kilencszáztizenhárom – szúrta közbe Bogov.
– A rohadék, kisebbítené a sikereinket – sziszegte a Belső Hang.
– És mindegyik Nyugat felé fordul – mondta Nyemcov, és undorodva az iszapba
lépett.
– Valami netán nem tetszik a Nyugatban? – lépett nagyot előre Zsirinovszkij,
egyből térdig süllyedve a sárban. – Azt hittem, szereti őket…
– Hogy jön ez ide? – Nyemcov felgyűrte az ingujját, és körözni kezdett
Zsirinovszkij körül. – Nem rólam van szó… Ez állami kérdés…
– Onnan, hogy már régen eladta magát! Azért fizettek magának, hogy mindenhol
zűrzavart keltsen! Ez egyértelmű! – Zsirinovszkij előrevetődött, belefejelt Nyemcov
hasába, amaz meg krákogva leült.
– Na de kérem… De miért… – Nyemcov felállt, leverte magáról az iszapot – miért
építenek nálunk minden szélfogót, minden léggömböt arccal Nyugat felé? Miért ez
az elővigyázatlanság?
– Hová kellene őket építeni? A szél minden időkben nyugatról keletre fújt, ezt el
kell ismerni. – Zsirinovszkij közelebb merészkedett. – Talán akad fölösleges pénze,
hogy minden irányba kereteket építsen? Akkor ossza meg az állammal! Van
ugyebár egy nyaralója Antibes-ben, adja el! Miamiban nyaralnak a gyerekei! Hogy
könnyebben el tudjanak helyezkedni! Mocsok! – Zsirinovszkij ügyesen egy marék
iszapot hajított Nyemcov szemébe.
– Kedves tévénézők! Támogathatják valamelyik versenyzőnket, ha felhívják a
képernyőn látható telefonszámok egyikét. Csak a Dominikai Köztársasággal való
beszélgetés díjába kerül! Jelen pillanatban… Jelen pillanatban harminc százalékkal
vezet Vlagyimir Zsirinovszkij – nézett Bogov egyenesen a kamerába.
– De mi van, ha a szél egyszer csak váratlanul megfordul? – kérdezte bátortalanul
köhécselve Nyemcov. – Ha egyszer csak keletről fog fújni? Ezek a keretek… Ezek a
szélfogók… Legalább mozgathatónak kellett volna készíteni őket… Zsanérokkal…
Hogy a szél irányába lehessen őket fordítani…
– Eljött az ideje a liberális hisztéria ellensúlyozásának – sugalmazta a Belső Hang.
– Az utóbbi tíz év alatt ilyesmi egyszer sem fordult elő! – élénkült meg Bogov.
Zsirinovszkij azonban átvette a kezdeményezést, bizonyára neki is volt Belső
Hangja, ami szintén cselekvésre szólította fel:
– Mit ijesztget bennünket?! Mit ijesztgeti a népet? Minket nem lehet megijeszteni!
Milyen iramban nőnek a nyugdíjaink! A katonáink lakást kapnak! Fejlett
egészségügyünk van! Miénk a világűr! A balett! A nanotechnológia! Mi vagyunk a
nép, amely legyőzte a fasizmust! – Vlagyimir Volfovics egyre püfölte Nyemcov
orrát, hogy aztán végül bevigye a döntő ütést.
– De miért…
– Szünet! Egy kérdés következik az összecsapás résztvevőihez az egyik bírótól! –
Bogov tudta, hogy a túlságosan gyors győzelem alacsony nézettséget hozna. – A szó
Igor Perepjolkin költőé.
A sovány és megtört, pocsékul öltözött, csontos vállán korpaváll-lapot viselő
Perepjolkin felemelkedett helyéről. Általában levert volt, úgy nézett ki, mint egy
alkoholista, erősen dadogott, ezért gyakran hívták talkshow-kba, hogy a liberális
értékeket védelmezze.
Most azonban Perepjolkin szokatlanul magabiztosan viselkedett, alig görnyedt
meg. Bogov feszülten figyelt, provokációtól tartott.
– É… és… mo-o-mo-ondják, m-mi van akkor, ha a szél te… teljesen el… eláll? –
kérdezte őszinte érdeklődéssel.
– Figyelem… Felkészülni az átkapcsolásra… Készenlétben a Rendőrháború két
epizódja… – erősödött fel és kezdett utasításokat osztogatni a Belső Hang.
Bogov rájött, hogy hamarosan valami visszafordíthatatlan történik; többet nem
hallgatott a hangra, hanem támadásba lendült.
– Hogy mondhat ilyet? Hazánkban mindig fújt a szél!
– Már Nagy Péter előtt is, Rettegett Iván előtt is, az Orosz Állam megalapításának
idejétől kezdve itt mindig a levegőből csináltak pénzt! – támogatta Zsirinovszkij. –
Olyat, hogy a szél egyszer csak eláll, csak egy kártevő mondhat! Csak egy gyáva
féreg! – Ellökte magát a korláttól, és nekifutásból, könyökkel repült Nyemcov
arcába.
– Várjanak a sorozattal – kegyelmezett meg a Belső Hang.
– A levegő mint államunk és népünk jólétének alapja semmivel sem
helyettesíthető. – Bogov belelkesült, bemászott a korláton belülre, és odarohant az
összegörnyedt Nyemcovhoz.
– De hát én… én nem mondtam semmit… – Nyemcov a kezével takarta a fejét,
próbált védekezni az ütések ellen.
– A szél fújt, a szél fúj, a szél örökké fújni fog! – Zsirinovszkij ráült Nyemcovra, és
nekiállt belefojtani az iszapba. – Az ilyen bérencek, az ilyen népellenségek, mint
maga, csak felkavarják a vizet, mert abban reménykednek, hogy egyszer majd ők
kaparintják meg a léggömbjeinket…
– A nézői szavazatok eredményei alapján győzött Vlagyimir Volfovics
Zsirinovszkij! – Bogov elkapta Zsirinovszkij tenyerét, a kézfején a bütykök vérben
úsztak. – Borisz Nyemcov vereséget szenvedett! – Belerúgott a feljajduló
politikusba.
– Egyelőre életben maradsz – suttogta a Belső Hang.
– Köszönöm! – kiáltotta Bogov. – Köszönöm mindenkinek, aki nézte az adást! Jut
levegő mindenkinek! Lélegezzenek mélyeket!
– Köszönöm mindenkinek! – harsogta a rendező is. – Vége az adásnak.
Bogov kimerülten, de lélekben ujjongva ült le a ring szélére, és rágyújtott.
Odalépett Ivanov, kedvesen megborzolta a haját.
– Tizenkét és fél százalékos nézettség. A részesedés harminc százalék. Ötvenezer
telefonhívás a Dominikai Köztársaságba; neked is szép summa esik le belőle.
Bogov fáradtan elmosolyodott, széttárta a karját.
– Nézze csak, Anton Petrovics, ez nem lélegzik. – Egy munkás rugdosta az arccal
az iszapban fekvő Nyemcovot.
– A fenébe, túlságosan belelkesedtünk… – Bogov megvakarta a tarkóját. – De
micsoda számok lettek belőle… – Hunyorgott, és olyan mélyen leszívta a füstöt,
mint orgazmus után.

– Hallgassák meg időjárás-előrejelzésünket holnapra, 2008. június 1-jére.

Moszkvában napos idő lesz, a hőmérséklet napközben húsz, éjszaka tizenöt fok.
Holnap egész Oroszország területén erős nyugati szél fog fújni. A szél egész héten
fújni fog…
– A szél most már örökké fújni fog – kacsintott magára a visszapillantó tükörben
Bogov, majd zenecsatornára kapcsolta át a rádiót.

Abonyi Réka fordítása

 Jó ügy

– Egy senki vagy! – visította Natasa.

Anton gépiesen lehajolt. A három negyvenöt napos csecsenföldi kiküldetés után a
hátával érzékelte a veszélyt: a teste a tudatától függetlenül, gyorsabban reagált.
A metszett üvegpohár pontosan a feje fölött csapódott a falnak, szilánkokra tört,
Anton arcába zuhogott, majd jégesőként hullott a padlóra. Anton kiegyenesedett,
lerázta az üvegszilánkokat a férfiasan egyszerű szendvicsről – parizer fekete
kenyéren –, és rendíthetetlenül, krákogva köpött egyet.
– Neked semmi, de semmi nem sikerül! – üvöltötte Natasa.
Natasa fejhangjától csendesen csilingelni kezdtek a poros edények a tálalóban,
egyetértve bólogatott a porcelánkutya az előszobai polcon, és lejjebb csúsztak a
hűtőn az igénytelen hűtőmágnesek, különböző városok nevével: „Szuhumi”,
„Kiszlovodszk”, és egy saját gyártású „Groznij”.
Amikor Natasának elfogyott a levegője, és hörögve szívta magába az újabb adagot
a következő menethez, a szünetet kitöltötte a parancsnoki magaslaton elhelyezkedő
konyhai televízió sustorgása. A zsírral borított képernyőn jól táplált arcok villantak
fel: az esti elemző műsor ment éppen.
Kétszáznegyven milliárd, gondolta Anton. Kétszáz. Negyven.
A szobában felébredt és felsírt Száska. Szegény gyerek. Menjen és altassa el?
Anton felállt a bicegő hokedliről, és egyből a konyhaszekrény előtt találta magát.
A konyhájukban nincs semmi felesleges. Hat négyzetméter. Köpött egyet a
képernyőn látható politikusok felé, és talált, nyomkodta a távirányítót, aztán a
rozsdamentes anyagból készült színészt, Kanyevszkijt bámulta. Biccentett is neki,
mintha régi jó barátok lennének. Kinyitotta a szekrényt, kivett egy másik poharat,
leült, töltött magának. Becsukta a szemét.
– Miért választottál akkor ilyen munkát magadnak, a kurva életbe?! Szaros
tizenhétezret keresel! Még az iskolai barátnőimnek sem merem bevallani!
Anton kitapintotta az összevissza kaszabolt kockás terítőn a maga megérdemelt
szendvicsét, és beleharapott. Kelletlenül rágta a meleg, gyanúsan ruganyos
felvágottat. Antonnak egy pillanatra úgy tűnt, Nataska nyelve van a szájában,
mintha csókolóznának. Az éhségtől mi nem jut az ember eszébe… Az utóbbi
hónapokban Nataska mindig elfordult tőle az ágyban. Nevelési célzattal.
Büntetésképpen a lassú karrierje miatt.
Ezalatt a tévében Kanyevszkij jött-ment, exhumálta a szovjet idők bűnözőit és
egyúttal a saját, ugyanabból a korszakból származó dicsőségét.
– Azokban az időkben úgy tűnt, korrupció nem létezik – mondta a magáét
Kanyevszkij. – Éppen ezért kapott akkora visszhangot a nyomozás. A vizsgálatot…
Elhallgatott, és a képernyőre ragadt zsíron keresztül mereven nézte a konyhai
színjátékot. Anton sóhajtott és töltött még. A legendás őrnaggyal inni mégsem volt
annyira magányos dolog. Ömlött a konyak, zavaros, fekete-tengeri hullámverésként
békésen zúgott Anton fejében. Anton bement egy gumimatraccal a zöld vízbe,
ringatózott a habzó hullámokon, elgondolkozott.
– Elvei vannak! Hogy oda ne rohanjak! Minden ember normális, ennek a
csodabogárnak viszont elvei vannak! – Mint egy szúnyog, mint a fogfájás
zümmögött Natasa a hullámverés álomba ringató sustorgásán keresztül.
– Rohadékok mind, Tomin elvtárs – mondta mintegy mellesleg Anton
Kanyevszkijhez fordulva.
Fejét a kezére ejtette, elrejtőzött gonosz felesége elől, bőgő fia elől, az Orosz Állam
elől, elrejtőzött az egész idióta élete elől, és elaludt. És azt álmodta, hogy ezt az egész
ocsmány világot ellepte az ár, és egyetlen teremtmény sem érdemelte ki a jegyet
Noé bárkájára, és csak ő, Anton, egyedül ő lebegett a sötét vízen a gumimatracán,
egyre csak lebegett…

És amikor törékeny tutaja végezetül megállt, úgy alakult, hogy ismét az Araráthoz
jutott. A kiindulási ponthoz. Az álörmény konyak majdnem üres üvege a szeme
előtt hevert, a színjátszós címke a hegytömbbel Anton egész látóterét elfoglalta.
Kint borús volt az idő, és már másnap reggel volt. Anton lelkében azonban nem
hajnalodott. Az udvaron az ijedős kirgiz házmester csikorgatta a seprűt az aszfalton,
az ágakról sárga levelek hullottak, reménykedve, hogy halálra zúzzák magukat, s
azzal vége, de ehelyett lassan, nagyon lassan fognak elpusztulni.
Anton szerette volna egy acélabroncsba fogni és letépni a fejét, máskülönben
vagy szétrobban, vagy darabokra hullik. Az Ararát pislákolt egyetlen
reménysugárként. Anton az ajkához szorította az üveget és kiitta.
Majd fülelni kezdett.
 Baljós csend volt otthon. Jól lehetett hallani, hogy a második emeleten, a fenti
szomszédnál be van kapcsolva a tévé a konyhában, bánatosan vonyított az
angolkóros juhászkutya a negyediken, reggeli akcióba kezdett alkalmi barátnőjével
a diák a szomszéd lakásban… De mindezeket a megszokott hangokat, amik
háttérkoktéllá rázódtak össze, és észrevétlenek voltak, mint a hűtő zúgása, most
csak azért lehetett hallani, mert Anton saját lakásában egyetlen hang sem
hallatszott.
– Natasa?
Az asztal szélébe kapaszkodva felkelt, és kilépett a folyosóra… A fogason csak az ő
műbőr dzsekije lógott felfújt vitorlaként, Natasa minden holmija, a kabátja, a sálja
eltűnt.
– Natasa! – szólította aggódva Anton.
Semmi.
Száska ágyacskája üres. A kinyitható kanapé, a hitvesi ágyuk meg sincs vetve.
Natasa táskája eltűnt. Minden eltűnt.
Anton belépett a fürdőszobába. Elcsavarta a csikorgó csapot, hideg vizet engedett,
felegyenesedett… És meglátta a búcsúüzenetet; egy sárga post-it volt a tükörre
ragasztva, pontosan azon a helyen, ahol Anton homloka tükröződött.
„Elválok” – ez volt ráírva.
Anton megmosdott a jéghideg vízzel a vízvezeték mélyen zengő zenekíséretében,
levakarta a borostáját, és leült a megsárgult fürdőkád peremére. Olyan érzése volt,
mintha levágták volna a kezét. És már nem lehet visszavarrni, üszkösödik.
Halasztották, amíg bírták, de már elkezdődött a nyilvánvaló nekrózis, már szaga
volt.
A szobában megcsörrent a mobilja, orrhangon játszotta az Anton által választott
dalt: „A sorsunk veszélyes és nehéz.”
Ő az! – rezzent össze Anton. Mit mondjak?! Hogy hamarosan mindennek vége,
hogy mindjárt befejez egy komoly ügyet, hogy most már végre elő kell léptetniük,
jutalmat biztosan adnak, pótlékot is… Tűrj még egy kicsit, már csak egy nagyon
kicsit, Natasa!
Berohant a szobába, kivette a nadrágzsebéből a telefonját – ősrégi volt, súlyos és
hatalmas, mint egy TT-pisztoly –, és megnézte a kijelzőjét…
– Igen, Kirill Petrovics. Elaludtam. Fáj. Megyek. Pontosan.
Vizsgálatnak vetette alá a szendvicset. Felfedezte a rothadás első jeleit, kihajította
a szemétbe. Lerántotta a fogasról a dzsekijét, amin négycsillagos századosi váll-lap
volt, bevágta a bejárati ajtót maga mögött. Az ajtó fából van, de nem vészes, még ha
földszinti is a lakás: úgysincs mit ellopni tőlük. A horogkeresztekkel telerajzolt
lépcsőházban lement az udvarra. A fogát összeszorítva vett a trafikban egy csomag
cigarettát. A pénztárcájában kilencszázhatvankét rubel maradt. Fizetésig még tíz
nap. Makarónira elég lesz, pelmenyire nem. Nem gond, majd makarónit eszik.
Ketchuppal és sóval remek. De csak sóval is elmegy.
Az autó – egy ősrégi, rozsdás és félszemű Zsiguli – tüdőbeteg köhögésben tört ki,
rángatózni kezdett, mint egy kétségtelenül halott test elektrosokk hatására az
újraélesztőben, de beindult, hála az égnek! Anton kiaraszolt a Városba, el a kövér,
vörös képű forgalomirányító rendőr mellett, aki mindig megfejte a központba tartó
teherautósokat.
Korrupt geci, mondta Anton a rendőrnek. Azt mondják, egy műszak alatt
összeszednek kétszázezret. Pedig ki ez? Egy szaros főhadnagy! A kenőpénzszedők
alapmodellje, majdnem a legalacsonyabb a szolgálati evolúció ranglétráján, nem
nagyvad, csak egy hangyakatona. Dolgozó méh. Rezegteti a csíkos potrohát, gyűjti a
nektárt. Egy részét magának, a másik részét a feletteseinek. Mennyi ilyen van az
utakon! És még ha csak a közlekedési rendőrök csinálnák… De az összes
csinovnyik. Bármelyik! Mindegyik sápot szed. És mindegyik leadja valahová felfelé.
Anton valahol olvasta, hogy Oroszországban az éves kenőpénz mértéke eléri a
kétszáznegyvenmilliárd dollárt. Az állami büdzsé pedig háromszázmilliárd. A
százados azóta nem tudott megnyugodni. Hová teszik azt a tömérdek pénzt? Milyen
kibaszott kaptárt építenek? Ennyit zabálni egyszerűen fizikailag képtelenség!
Kétszázezer egy műszak alatt, mondta súlyos, tompa gyűlölettel Anton a
rendőrnek. Minek neked a pénz?! Egy ilyen torzszülöttel úgyse hajlandó lefeküdni
egyetlen nő sem!
A Zsiguli ablaka, persze, teljesen fel volt húzva. A rendőr csak annyit látott, hogy
Antonnak mozog a szája, és tréfálkozva szalutált válaszul.
Egyszer Nataskával elmentek mellette egy késői vendégeskedésből hazamenet,
mire ez a rohadék megállította őket, ragadozó módon szimatolni kezdett, Antonnak
elő kellett vennie az igazolványát, és össze kellett ismerkedniük. A rendőr most
barátként tekintett Antonra, szinte a védenceként, atyáskodón mosolygott és
cinkosan kacsintott. Egyszer úgy alakult, hogy Antonnak urológushoz kellett
mennie, aki a rendelés elején még magázta, de miután hátulról benyúlt neki, és
megvizsgálta a prosztatáját, valamiért átváltott tegezésre. A véletlenül kialakult
bizalmasság a rendőrrel Antont erre a régi históriára emlékeztette.

A Petrovkán még lassabban lehetett haladni, mint a sugárúton: akadályozta a

forgalmat a hihetetlenül drága autókkal telezsúfolt széles parkolósáv. Korábban
éjszaka is ez volt a helyzet, de aztán a Gyagilev Klub, a bűn kolostora, az Ermitázs-
kert testén nőtt rákos daganat füstölni kezdett a Belügyminisztérium
munkatársainak feszült, gyűlölködő tekintetétől, és leégett a picsába. Helyes,
gondolta Anton, hála istennek. Sík ideg lett tőle mindig, amikor utolsóként ment
haza a munkából. Vagyis minden este.
Petrovka 38. Megérkeztünk.
Ott hagyta az autót a szervizúton, betett a szélvédő mögé egy fecnit a
telefonszámával, majd görnyedten odament a bejárathoz.
Mennyit – és milyen sokáig! – álmodozott Anton arról, hogy bekerül ide… Amikor
Tulában szolgált, amikor a főiskolán tanult, amikor Moszkvába vezényelték, amikor
vállalta a kiküldetéseket a frontra… Aztán, végül, bekerült. Elment rá a fél élete. A
maradék másik feléből három év telt el, amire aktatologatás helyett végre valódi
feladatot kapott. Ha megbirkózik vele, azt ígérték, kinevezik állambiztonsági
főösszekötőnek. És a hosszúra nyúló, kilátástalan éjszaka, a homályosan pislákoló
négy századosi csillag után Anton váll-lapján megjelenhetett volna a fényes, reggeli
– őrnagyi – csillag. A felhőtlen boldogság csillaga.
Csak végig kell vinnie ezt az ügyet.
Az ügy viszont furcsának, kellemetlennek bizonyult. Egy tádzsikkal kezdődött,
aki az évszázad éppen soros építkezésén összetörte magát… A fizika minden
törvényének ellentmondva minél mélyebbre ásott Anton, minél tovább haladt
nyomozásának nyúlüregében, annál magasabban találta magát. Az ügy olyan
magasságokig vitte el a nyomozót, ahol már szédült, a levegő pedig hideg és ritka
volt. Majdnem az égiekig vitte. És hogy odafönt hogy szedték a kenőpénzeket! És
mennyit! És mi mindenért!
De csak nehéz ügyeken lehet megedződni, győzködte magát Anton.
Az első érdekfeszítő eredmények után Antont behívatta magához Csesztnokov
ezredes. Kirill Petrovics elmagyarázta a harmincöt éves századosnak, hogy
mostantól csak személyesen neki fog jelenteni, nehogy „téglákhoz” jusson el az
információ.
 Anton pedig jelentett. Kirill Petrovics komoran hunyorgott, bólintott, és kérte,
hogy a százados folytassa a nyomozást, de a legteljesebb titoktartás mellett. De ha el
is mondta volna Anton bárkinek, hogy mi folyik valójában a felhőkarcoló üvegfalai
mögött, amiken kívülről csak a tükröződő felhőket lehetett látni, senki nem hitt
volna neki. Kirúgták volna, és bolondokházába zárják. Ahogy szokás.
A vastag és súlyos ügyirat Anton páncélszekrényében hevert. A nekibuzdult
százados pedig folyamatosan új fényképekkel, tanúvallomásokkal, lehallgatásokkal
táplálta… A mappa hamarosan eléri a kritikus tömeget… Beindul a láncreakció…
Ezek után már nem lehet hallgatni. Akkorát robban, hogy alig marad valami. És
aztán minden más lesz.
Csak Kirill Petrovicsban – az ezredesben, aki Antont irányítja, aki meghallgatja, és
soha nem avatkozik a nyomozásba –, csak benne lehet megbízni. Aztán ő majd
tudni fogja, mit kell tenni.

– Leadod az ügyet, Lomakin – mondta hétköznapi hangon Kirill Petrovics.

– Hogyan… Kinek adom le? – Anton elgyötörten, értetlenül nézett az ezredesre,
mint egy akváriumi hal, amit áttettek egy vodkáspohárba.
– Nekem adod le. Eztán már én magam… – Az ezredes megtörölte egy kockás
kendővel a kopasz foltot a fején, ami pontosan a sapka szegélyének kontúrján
alakult ki.
– De Kirill Petrovics… Ezredes elvtárs… Hisz már majdnem… Alig maradt… Tudja,
hogy kikhez jutottam el? Olyanok is vannak köztük… – hadarta Anton, felpattanva a
székről.
– Tudom, milyenek. Ne aggódj, Antosa. Új, felelősségteljes területre irányítunk át.
Jó dolgod lesz… Egy nagy piac nyugodt munkáját fogod biztosítani.
– És… És az ügyem? Ki fogja végigvinni a nyomozást? Szeretném legalább én
magam átadni, mindent elmagyarázni az illetőnek. Annyi munka van benne, Kirill
Petrovics! És amikor indul az eljárás, én…
– Nem indul eljárás, Anton. – Az ezredes atyailag az izgatott százados váll-lapjára
tette a kezét, és gyengéden lenyomta a székre, a földre. – Nem indul eljárás.
Lezárom az ügyet.
– De hát… Hiszen látta, hogy… Látta a neveket? Azokét, akik kenőpénzt szednek?
 – Igen, láttam. Hangzatos nevek. A belső biztonsági szolgálatnak fogok
telefonálni, ők majd saját erőből… Hiszen nem teregetjük ki a szennyest, nemde?
Bár nem a mi szennyesünk, hanem a szomszédé, ha-ha… De hadd boldoguljanak
maguk a farkasembereikkel. Neked viszont, Lomakin, jutalmat adunk a
buzgóságodért…
Az ezredes kihúzta az asztalfiókot, kivett belőle egy vaskos borítékot, és odaadta a
kővé dermedt nyomozónak.
– Ünnepeljétek meg a feleségeddel. A piac már vár! Jut eszembe, vegyél
magadnak egy rendesebb kocsit, mert azok a kereskedők hatos Audi alatt szóba sem
állnak veled, eléggé elszemtelenedtek, azt akarják, hogy valaki tekintélyesebbet
küldjünk…
Az ezredes kitessékelte Lomakint a folyosóra, majd bevágta az ajtót; nem túl
hangosan ugyan, de azért jelezve vele, hogy s mint. Anton a falhoz támaszkodott,
kifújta magát, pislogott, aztán az albérlete kulcsával kinyitotta a borítékot.
A borítékban annyi pénz volt, hogy máris megvehette volna a lakást belőle. És
még maradt volna egy „rendesebb kocsira” is. Antonnak minden elsötétedett a
szeme előtt, lassacskán lecsúszott a falon a padlóra. Ennyi külföldi bankjegyet
egyben csak a „Rendőrök akcióban” műsor leleplező riportjaiban és a maffiáról
szóló filmekben látott. Egy rendőrnek ennyi jutalom ebben a tökéletlen világban
nem járhatott.
Anton bedugta a fejét az ezredes ajtaján.
– Kirill Petrovics, fogja, kérem. Nekem nem kell…
– Ne makacskodj, Lomakin! – csattant fel az ezredes.
– Nem tudom megtenni. – Anton egyre csak tartotta a borítékot kinyújtott
kezében, de az ezredes egy lépést sem tett felé. – Inkább adjon valami pótlékot,
ahogy kell. Vagy előléptetést, ha megszolgáltam. Ezt meg…
– Bankot robbant, százados? – mondta hűvösen, de némi tisztelettel Kirill
Petrovics. – Még őrnagyi fokozat is kéne? Rendben, megkapod a csillagot. A pénzt
meg elteszed, értetted? Az összes elvtársad nyakig a szarban, könyékig a vérben, te
meg majd egyedül fogsz ünnepi zubbonyban feszíteni, mi? Nem, öcsém. Elteszed.
Eredj, idd le magad!
Az ajtó újra bevágódott a leendő őrnagy előtt, de ezúttal végérvényesen.

*
Hogy lehet ez, gondolta Anton, miután reménytelenül elakadt a Szadovoje kővé
dermedt tumultusában. Ez teljesen szabályellenes. A pénzt azért adták neki, hogy
hagyjon fel a nyomozással, és örök időkre felejtkezzen el erről az ügyről.
Egész életében, pontosabban a fél élete plusz három év alatt nem fogadott el
kenőpénzt. Nem vette el a vendégmunkásoktól a szutykos kopejkáikat, nem vette el
a bazárokban az azerbajdzsánoktól az összenyálazott ötszázasokat, nem vette el a
kokainporos dollárokat a harci színekre festett, előzetes letartóztatásba helyezett
suhancoktól, amikor saslikot akartak rendelni. Egyáltalán semmit nem fogadott el.
Persze nevetségesen hangzik, de Anton hitt abban, hogy egy rendőrnek
becsületesnek kell lennie. Teljesen idiótán hangzik, de Anton hitt abban, hogy a
rendőri becsület azt jelenti, hogy kizárólag a rendőri fizetésből kell megélni. Valami
miatt úgy érezte, hogy ez büszkén hangzik.
Nataska persze köpött az elveire. Az ő értékrendje szerint fontosabb volt, hogy
legyen mit enni, és szép ruhákat tudjon venni. De most már… Most már nem tehet
semmit. Kész, elfogadta. Elfogadta. De hogy ne fogadta volna el a saját főnökétől?
Prémium. Végül is mintha az volna. Vagyis most mehet Natasához? Felhívja,
elmondja neki… Úgy szeretett volna elmenni Törökországba, nem pedig megint
Szuhumiba. Most még utószezon van. Ha elmondja Nataskának, mennyi pénzt
kapott, egyből elfelejtkezik a válásról.
A Szadovoje sűrű folyamban áramlott a fagyos Rjazankára. Anton, attól tartva,
hogy felébred, kinyitotta a kesztyűtartót… A boríték a helyén. Püffedt, mint egy
vízihulla. Mint egy összetört tádzsik. Mint a többi megszámlálhatatlan és szótlan
tádzsik, üzbég és más náció…
Mennyi van ott, a kesztyűtartóban? Mennyit ajánlanak neki ezekért az
emberekért? Nehogy a százados tovább ugráljon. Nesze, egyél! Tömd be valamivel a
szádat! Ha lenyelted, gyere repetáért! Ez nem olyan, mint lenyúlni egy-két százast a
vendégmunkásoktól. Ebből egy egész életet egy szempillantás alatt meg lehet
változtatni. Teljesen. Mintha új emberként, új körülmények közé születne újra, a
korábbi sikertelen életet meg el kell felejteni… Száskának vehetne egy igazi
autóversenypályát… Persze, most még korai, de egy év múlva már értékelni fogja.

Anton elővette a mobilját, bepötyögte Natasa telefonszámát. Nem vette fel, csak
húsz csörgés után.
– Mi van?
 – Natasa… Natasa, én vagyok az. Jó híreim vannak. Jutalmat kaptam.
Előléptetnek.
– Ki az? – kúszott be a telefonba valakinek a nyers, mély tulajdonosi hangja. – Az
exed, vagy mi?
Anton egy pillanat alatt dühbe jött, úgy szorította a kormányt, hogy elfehéredtek
az ujjai, mintha csak a hirtelen felbukkant vetélytárs nyakát szorítaná, és
gyűlölködve hörögte a telefonba:
– Mi az, hogy ex?! Miféle ex?! Ki vagy te? Na de majd én… Mindkettőtöket!
Széttéplek, rohadék, megértetted?! A fejeddel fogok focizni… Tudod te, hogy kivel…
Nataska! Elment az eszed? Meghülyültél? Miféle őrültség ez?
– Anton – mondta határozottan és higgadtan a felesége. – Elhagytalak valaki
másért. Többé nem szeretlek. Egy igazi férfi mellett akarok élni. Végeztünk.
Teljesen hűvösen mondta. Elvágta magától. És már nem elevenbe vágott. Ott már
nem maradt több idegvégződés, az biztos, értette meg Andrej. Tegnap még meg
akarta őt hallgatni, még kész volt vitázni, de Andrej elaludt. Ma meg már késő.
Üszkösödés.
– De akkor… Akkor Szása? Hisz mégiscsak ő a… Mégiscsak az apja vagyok!
– Ő viszont nem fog rád emlékezni – válaszolta közönyösen a felesége. – Nevelje
föl egy igazi férfi. Aki el tudja tartani a családját.
– Ki az? Kire cseréltél le? Ki az?! – üvöltötte a telefonba Anton, de a kagyló csak
azt felelte: – Bip. Bip. Bip. Bip.
Hogy lehet ezzel megbékélni? Ha a feleséged elhagy, mert nem tudsz élni, az
fájdalmas. De amikor tudod, hogy egy másik emberhez ment, amikor rájössz, hogy
összehasonlít vele, és hogy te magad is ahhoz a rohadékhoz hasonlíthatod magad,
az elviselhetetlen.
Talált magának a kis ribanc valami üzletembert. Valami oligarchát, akinek még
nem tekerték ki a nyakát… Aki egy nyavalyás kupecet fog nevelni a fiából…
Zúgott a feje, nem kapott levegőt, a szélvédőn át nem az utat látta, hanem annak
különböző jeleneteit, ahogy le fog számolni hűtlen feleségével és a szeretőjével.
Dudáltak körülötte az autósok, felbőszítette őket Anton lomhasága, ő pedig
néhányszor letekerte az ablakot, és ordítani kezdett rájuk, sőt mintha még a
kincstári Makarovját is elővette volna…
Valahogy csak eljutott hazáig.
Miközben elkanyarodott a kereszteződés pókhálója mellett, aminek a
középpontjában általában ott ült a dagadt rendőr, Antonnak hirtelen másra
kapcsolódott át az agya. Valami nagyon meglepőt látott.
Egy kék-fehér, bepárásodott üvegű szolgálati Zsiguliból egy karcsú lány mászott
ki, a ruháját igazgatva. Odament a vezető ablakához, lehajolt, és megcsókolta a
rendőr ocsmány pofáját.
Ezt műveli munkaidőben! Hát ez azért már nem semmi pofátlanság, itt helyben
fogadni a kurvákat. Bravó, mondta a rendőrnek Anton. Bravisszimó. A lány
felegyenesedett, Anton felé fordult…
Natasa.
Anton kikászálódott az úttestre, ott hagyta az autót a belső sávban, az
autófolyamon keresztül átvergődött a Zsigulihoz, kirángatta a rendőrt, és nekiállt
ököllel ütni az arcát.
Nataska sírt, megpróbálta elrángatni Antont, de hasztalan. Amikor Anton
kimerült, levált a rendőrről, mint egy jóllakott szúnyog, és beletörölte
lehorzsolódott kezét a fehér motorháztetőbe. Nataska pedig odament hozzá, és
lekevert neki egy pofont. Aztán leült a földre, átölelte az összevert rendőrt, és Anton
szemébe nézett.
– Gyűlöllek. Egy senki vagy. Többé nem tehetsz semmit. Soha nem fogod látni a
fiadat.
A közelben szirénák visítottak fel.
Anton elsírta magát.

Kihozták az előzetes letartóztatásból.

– Nem hagyjuk cserben a mieinket – mondta a telefonba Kirill Petrovics hangja.
Száskát tehát ez a kövér pók fogja felnevelni, ez a korrupt geci, ez a vörös képű
tolvaj… Mire fogja tanítani? Hogyan vegyük el más feleségét? Hogy lehet megfejni a
teherautósokat?
Kik azok a mieink? – kérdezte hangtalanul Anton.

Egyenesen a Petrovkára hajtott az ébredező, üres Moszkvában. Felrohant a lépcsőn,

berúgta Kirill Petrovics irodájának zárt ajtaját, az asztalra hajította a bűzlő szürke
borítékot. A gazda ilyen korai órában még nem volt a helyén. Helyette csak az
irodai szék támlájára dobott ezredesi zubbony ült az asztal mögött.
Írjon most rögtön egy felmondási kérelmet? „Kérem az elbocsájtásomat… Nem
óhajtok semmiféle kapcsolatban állni ezzel a szervezettel, személy szerint magával,
ezzel a rendszerrel, ezzel az országgal, ezzel a korral…”
A fenét.
Kihúzta az asztalfiókot, és mindenféle beszámolókat, jelentéseket tolt félre…
Megvan! Itt a mappa. Még nem tudta elégetni. Anton fogta a mappát, kutatott még
egy kicsit a fiókban, és hozzácsatolta az ügyhöz Csesztnokov valamilyen
matematikai számításait.
Tisztelgett az üres, váll-lapos széknek, a meglepett ügyeletesek mellett kisétált az
utcára, beszállt a súlyos moszkvai szmogtól ólomszínű Zsiguliba, feltekerte az
ablakot, és mintha kilenc milliméteresből lőtték volna ki, kirobbant a Petrovka
torkolatcsövéből a cél felé.
Húsz perc múlva megszólalt a mobilja, „A rend őre rendületlen” első sorait
énekelve. Az ezredes! „Igazságnak bajnoka…” – énekelt együtt rekedten Anton a
készülékkel, majd fogadta a hívást.
– Mit csinálsz? – sziszegte Csesztnokov a telefonba. – Tudod te, hogy mit csinálsz?
– Pontosan, ezredes elvtárs – mondta tagoltan Anton, miután megnyalta kiszáradt
ajkát.
– Az ügy lezárva… El vagy bocsátva… Ki vagy rúgva…
– Reszkessen a sok gazember… – énekelte Anton.
– Hiányzik egy kereked? – üvöltött fel Csesztnokov félelmetesen, mint
juhászkutya a lágerban.
– Nem huny ő szemet soha – fejezte be Anton a dalt.
– Ízzé-porrá törünk… Sárba tiprunk – őrjöngött a láncon az ezredes.
– Maga van kirúgva – mondta közömbösen Anton. – A nyomozás folytatódik.
Kiszedte a telefonból az akkumulátort, nehogy bemérjék, behajtott a kocsival egy
udvarba, egy zacskóba tette az iratokat, ellenőrizte a Makarov tölténytárát,
belenézett a pénztárcájába, ami elszomorító volt, mint egy gyermekotthon
Habarovszkban, majd elindult a metró felé.
Tíz utazásra szóló bérlet, hétszázhatvankét rubel és nyolc töltény. Arra, hogy ezt
az ügyet végigvigye, elég lesz.

*
Egy utazással és ötven rubel mínusszal később Anton elkapta a tábornokot, aki a
soron követező ellenőrzésre érkezett az objektumra, és meggondolatlanul úgy
döntött, hogy levizeli Moszkvát a kihalt ötvenedik emeletről.
Két utazással és harmincnyolc rubel mínusszal később megtalálta a képviselőt,
aki az évszázad építkezése mellett még egy barátságos kitaj-gorodi bordélyt is
menedzselt.
Három utazással és százöt rubel mínusszal később megvolt egy férfi a
polgármesteri hivatalból, egy férfi a minisztériumból és egy nő a fogyasztóvédelmi
felügyelettől.
Még egy utazás – ekkor sikerült takarékoskodnia –, és a bevándorlási hivatal
egyik tisztviselője egészítette ki a kollekciót.
Csak Kirill Petrovics maradt hátra, akit Anton a dokumentumok tanulmányozása
után tanúból vádlottá minősített. Rá vadászni kellett, lesben állni egy elit lakóház
előtt. Százharminckilenc rubel. Három utazás. Nehéz zsákmány.

Anton a hét vádlott közül az utolsónak is levette a fejéről a zsákot. Kirill Petrovics
eszelősen meredt rá, ijedten pislogott disznószemével a vakító fényben. Az idős
playboy a tábornoki csillagos mandzsettagombokkal és a szemüveges nyápic a
képviselői zászlócskával a hajtókáján rángatózott és hörgött. A másik két férfi az
elegáns, háromrészes szürke öltönyében, szájukban a nyakkendőjükkel,
nadrágjukon sötét mintákkal, egyszerűen csak összerezzent. A terebélyes farú
nőszemély, igazi szovjet példány, Anton felé nyújtotta ragasztószalaggal összekötött
kezét. Nagy, puha tenyere volt, az ujjai pedig egészen rövidek, húsosak, amitől a
keze kotrógép markolójára hasonlított. A bevándorlási hivatal egyenruháját viselő,
ám ennek ellenére intelligens külsejű férfi magába mélyedve bámulta a padlót.
– Jól van, most itt az egész sejt – szólalt meg elégedetten Anton. – A vád maguk
ellen… korrupció. Megvesztegethetőség. Bizonyítékok elrejtése, protekció nyújtása
bűnös üzletekben…
– Ez valami őrület… – suttogta az ezredes.
– Minden bizonyíték a rendelkezésemre áll. – Anton a mappa tartalmát hét
kupacba rakta a foglyok elé – mindegyik elé a saját anyagát.
– Mit akarsz? – hördült fel Kirill Petrovics.
 – Hogy minden becsületesen menjen. – Anton leguggolt, előhúzta az övéből a
Makarovot, felhúzta a závárt, kibiztosította. – Ki tud felhozni valamit a mentségére?
Az ezredesi mandzsettás férfi zaklatottan hörögni kezdett. Anton odalépett hozzá,
kivette szájából a rongyot.
– Ez önbíráskodás!
– Mi mást tehetnék? Úgy tűnik, nálunk ez az egyetlen igazságos bíróság – felelte
fáradtan Anton. – Ne aggódjon. Minden szabályszerű lesz. Nyolc golyóm van.
Mindenki halálbüntetést kap. Maguk egy-egy golyót korrupcióért, mint Kínában, és
persze én az utolsót, önbíráskodásért és gyilkosságért.
– Miért jó ez neked? – kérdezte rekedten, a fejét ingatva az ősz férfi.
– Ez a hozzájárulásom a korrupció elleni harchoz – felelte komolyan Anton. –
Hogy legalább egy ilyen ügyet végigvigyen valaki az országban…
– Semmi nem fog változni ettől – dörmögte az ezredes.
– Így rendelte a sors neked s nekem… – énekelte Anton, és az ősz piperkőc
homlokához szorította a csövet.
– Várj… Várj… Van pénzünk… Sok… Neked adjuk…
Anton oldalra billentette a fejét, elgondolkodva nézte az ősz férfi arcán csordogáló
izzadságot. Aztán hirtelen elvette a Makarovot a férfi reszkető fejétől.
– Mondd meg… Mondd meg, mennyi kell… Egymillió… Tíz… – hadarta a
tábornoki mandzsettás férfi, látva, hogy Anton megingott.
Anton legyintett a pisztollyal.
– Majdnem elfelejtettem! – mondta. – Meg akartam kérdezni… Mire kell
maguknak ennyi?
– Hogy érti? – kérdezte az ősz értetlenül.
– Kétszáznegyvenmilliárd dollár, csak az elmúlt évben! Mit fognak vele kezdeni?
Globális összeesküvést finanszíroznak? Franciaországot akarják megvenni? Várost
építenek az Antarktisz jege alatt?

Hirtelen különös, vattaszerű csend lett. A kék dandy, nyakkendővel a szájában,

abbahagyta a nyöszörgést, lecsillapodott a kotrógép-nő, az ezredes és a tábornok
ijedten nézett össze. És Antonnak olyan megmagyarázhatatlan érzése támadt, hogy
a gyanakvása nem volt alaptalan, hogy véletlenül valami szentül őrzött titokra
tapintott, valami félelmetes, ősi és veszélyes titokra.
A tábornok hallgatott egy keveset, aztán határozottan köpött egyet:
 – Az ördögbe is… Úgyis le akarsz lőni bennünket. Ide hallgass, kölyök. Mi nem
emberek vagyunk.
Anton a homlokát ráncolta, és a zsebébe dugta a pisztolyát.
– Évszázadokkal ezelőtt navigációs hiba miatt a flottillánk a galaktikának ebbe az
eldugott szegletébe került – kezdett bele a történetbe az ősz tábornok. –
Kényszerleszállást hajtottunk végre a bolygótokon. Valamennyi űrhajónk
tönkrement. Abban az időben a földi technológia fejlettsége nem tette lehetővé,
hogy megjavítsuk őket. De elkezdtünk gyűjteni rá… És most, amikor a tudomány és
a technika a Földön végre elérte a szükséges fejlettségi szintet, a menekülési
tervünk utolsó fázisába lépett. A pénz, amiről beszélsz, a javításra kell. Már csak egy
kicsi hiányzik… És végre elhagyhatjuk a bolygótokat.
A többi elítélt némán, őszinte elképedéssel meredt a tábornokra.
– Ki az a mi? – Anton csak ennyit tudott kinyögni.
– Mi, vagyis azok, akik irányítunk titeket – felelte egyszerűen az ősz férfi.
– Hazudik – szólt közbe Csesztnokov. – Ne higgy neki. Speciálisan képzik őket
erre…
– Nem! Ő hazudik! – horkantotta a tábornok. – Falaz nekünk…
– Te meghibbantál! – süvöltötte Csesztnokov. – Milyen jogon merészeled…?
– Hallgassanak el! Csend legyen! – dühödött fel Anton.

Odalépett az ablakhoz, a hideg üveghez nyomta a homlokát. Felnézett a felhőkre, és

hirtelen kedve támadt elrepülni velük.
Anton az elítéltekhez fordult. Leült a tábornok elé.
– Bizonyára hazudsz. De ha van egy kis esély, egy aprócska, mikroszkopikus
esély, hogy valóban így van… Hogy igazat mondasz… Egy a
kétszáznegyvenmilliárdhoz… Akkor mi van?
Benyúlt a Makarovtól kidudorodó zsebébe.
A tábornok hunyorogni kezdett.
De pisztoly helyett Anton a pénztárcáját vette elő a nadrágzsebéből.
– Csak négyszázharminc rubelem maradt – sóhajtotta. – Fogja. A jó ügyért.
– Ugyan már! – hökkent meg a tábornok. – Nem kell…
– Nem értesz – rázta meg nehéz fejét Anton. – Nincs jogom. Hiszen ez… Ez egy
évszázados álom! Az én helyemben akárki… Akármelyik orosz ember levenné és
odaadná a nadrágját… Ez olyan… Hiszen ha van egy kis esély, még ha csak egy a
kétszáznegyven milliárdhoz, hogy végre békén hagytok bennünket… Nincs jogom
hibázni!
Anton lehajolt, elvágta a ragasztószalagot a tábornok csuklóján, aztán odalépett a
többi megrökönyödött állami tisztviselőhöz is, akik már lemondtak arról, hogy
megmenekülhetnek.
– Mi, persze, nem vagyunk emberek, de hogy valakitől az utolsó fillérjét is
elvegyük… – mondta udvariasan a tábornok, közben a zsebeibe dugdosta a gyűrött
bankjegyeket.
– Fogadják el! – mondta határozottan Anton. – Tudom, hogy ez kevés. De hátha a
pénzem segít legalább egy másodperccel közelebb hozni azt a napot… Fogadják el.
Fogadják el, és… menjenek békével!
Intett, megfordult és elindult a lépcsőház felé.
Elszenesedett lelke megelevenedett, kivirult. Maradt még egy jegye, amivel
utazhatott – ahová csak akart, akár a világ végére.

Abonyi Réka fordítása

 Ki mire született

Az utóbbi időben Pcsolkin teljesen elveszítette a nyugalmát.

Még a kimerítő munkanap után, még a szokásos heti egyszeri dominózás után is
a miniszterelnöki irodában, még a Kuznyeckij Mosztnál – az FSZB fogadóirodájával
pont szemközt – levő zártkörű férfiklubban tett látogatások után is már fél éve csak
forgolódott az ágyban, gyűrte a selyemlepedőt, vontatottan válaszolgatott a felesége
álmos, együttérző kérdéseire, és kiment a konyhába vizezett whiskyt inni.
Nem a lelkiismerete nem hagyta aludni, nem rémálmok, nem kifizetetlen
tartozások.
Egy hét múlva tölti be Pcsolkin az ötvenet. Ez az az életkor, amikor az ember
számára nyilvánvalóvá válik, hogy a részére kijelölt időnek már kevesebb mint a
fele maradt hátra, ha pedig az országra jellemző átlagéletkorból indulunk ki, akkor
sokkal kevesebb. Az az életkor, amikor az ember rájön, hogy az öregség várja,
annak elkerülhetetlen velejáróival: kopaszodás, magány, reuma, magas vérnyomás,
elbutulás. És még szerencsés, ha az onkológiát megússza. Ha az ember visszatekint,
az átélt negyvenkilenc év és negyvenkilenc hét hirtelen családi és hivatalos
fényképek eléggé kellemetlen gyűjteményének tetszik. Eléggé visszataszító
gyűjteménynek, őszintén szólva, és nem is túl terjedelmesnek.
Igen, Pcsolkin teljes fegyverzetben készült erre a dátumra. Legalábbis nem kellett
felelnie magának a kérdésre: „Mit értél el ebben az életben?!” Pcsolkin sok mindent
elért. Miniszter lett. És, mellesleg, két remek, már felnőtt fiú apja, akik a Saint
Martin’s College-ben tanulnak Londonban. Nem maga a boldogság?
Pcsolkin, akárcsak a kormány többi tagja, nem volt hívő, és csak a sajtószolgálat
kérésére járt templomba. Nem számított síron túli életre, ezért mindent ettől az
élettől vett el. Hedonistának vallotta magát, és a miniszteri tárca számára az
élvezetek kimeríthetetlen forrása volt.
Pcsolkin hívásra érkezett a magas politikába – hívták az egész egyetemi
évfolyamot, így hát őt is. Egészen addig a magánszektorban építgette a karrierjét,
meglehetős sikerrel. Jó szakképzettsége volt: válságkezelés. Mindig ugyanaz volt a
feladat: a csődhöz közelítő cég büdzséjéből kihasítani egy szeletet, azt ügyesen
felhasználva újjáéleszteni a haldokló organizmust, miközben neki magának is
csurran-cseppen belőle.
 Eleinte kisebb kereskedőcégek büdzséjével művelt csodákat, később kohászati
üzemek büdzséjét igazgatta, azután pedig elsajátította a léket kapott nagyvállalatok
büdzséjének helyreállítását. A rábízott cégekhez Pcsolkin bizonyos együttérzéssel
viszonyult, körülbelül úgy, mint a sebész a betegéhez. A rezüméjébe csak a
győzelmeket írta be, de mint bármely sebésznek, Pcsolkinnak is megvolt a maga
temetője. És akkor mi van? Előfordul, hogy a páciens egyszerűen nem életképes!
Végeredményben a túlélő több volt, ezért Pcsolkin minden új ügyfele nagyobb volt
az előzőnél.
Pcsolkin megfelelő életfilozófiát választott magának: a fejlődést. Az agrárcég
tökéletesen menedzselt büdzséjétől a bányaüzem tökéletesen menedzselt
büdzséjéig, onnan pedig a becsődölt petrolkémiai üzem tökéletesen menedzselt
büdzséjéig. És így tovább. És amikor arany-vörös sugarak közepette felbukkant
előtte minden büdzsék fejedelme, az Orosz Föderáció büdzséje, Pcsolkin megértette:
az élete sikertörténet.
Azóta eltelt néhány év.

Az anyagiak már nem érdekelték Pcsolkint. A Forbes magazin csak az ő kifejezett

kérésre nem vette fel a listájára, amit természetéből fakadó szerénységével
indokolt.
Már a gyerekei is, akik Londonban egy művészeti college-ban tanultak,
megengedhették maguknak, hogy életük végégig csak a művészettel
foglalkozzanak, anélkül, hogy gondolniuk kellene a mindennapi betevőre. És az ő
gyerekeik. És az ő gyerekeik gyerekei. Hetedíziglen.
Pcsolkinhoz már egy fél évvel előre kellett bejelentkezni, a titkárnői pedig, akiket
egy elit modellügynökség bocsátott rendelkezésére, mind engedelmes szeretői
voltak.
Már St. Moritz is untatta, Miami is, a Forma–1-es motorok álmosító zümmögése is
a szűk monacói utcácskákon. Pcsolkin feje fölött a végtelen és lakatlan kék égen
kívül volt még egy üvegbura is. Pcsolkin nem reménykedhetett abban, hogy annál
feljebb jut, mint ahol már van. Így hát nekibúsult.
És az ötvenedik év kapujában Pcsolkin a hosszú, álmatlan éjszakákon megvonva
villámgyors karrierjének mérlegét, azt kérdezgette magától: ennyi az egész?

*
A fehér busz megállt és dudált. Nem tudott Pronyin házához hajtani, mert ott
tátongott egy feneketlen kátyú, mely már több tucat kerékfelfüggesztés számára
vált a tisztítótűz kapujává.
Szemjon elszívta a cigarettát, elnyomta a csikket egy Lettországból származó
sprotnis konzervdoboz tetején, és három ugrással a busz lépcsőjén termett. A sofőr
komoran bólintott, a busz megrándult és zötykölődni kezdett Irkutszk faházakkal
övezett ódon utcáin, bizonytalanul imbolyogva, mintha aknamezőn járna.
Miután összeszedett mindenkit, a sofőr elindult kifelé a városból. Most már be
lehetett burkolózni a vattakabátba, és elaludni, a célig másfél órát kellett utazni.
Először még rendes aszfaltúton, amit az Állami Duma kihelyezett ülésére hoztak
rendbe, aztán betonon, végül pedig az erdő legmélyére egy széles irtássávon, amit a
munkagépek hatalmas kerekei vájtak ki.
Szemjon értett a munkájához, és szerette is. És neki szentelte, azt lehet mondani,
egész tudatos életét, kivéve a katonaságot és a két börtönbüntetést – egyszer
huliganizmus, egyszer rablás miatt ültették le.
Szemjon beszédhibás volt, és ha megkérdezték volna tőle, miért nem cseréli le
monoton és fárasztó munkáját se arra, hogy eladó legyen régi iskolatársának
kioszkjában, se arra, hogy moszkvai burzsujok számára készülő villákon dolgozzon
jó pénzért, nem tudta volna értelmesen megmagyarázni.
Arról volt szó, hogy ha reggel kitűzte a munkát aznapra, és estére pontosan
teljesítette a tervet, vagyis átváltoztatott két hold fenyőerdőt vagy tölgyfaligetet
akkurátus fehér rönkökké, akkor Szemjon világosan érezte, hogy van eredménye
annak, amit csinál. Hogy ő, Szemjon, hagy maga után valami nyomot a földön. És
amúgy is volt ebben valami kellemes: szisztematikusan kivágni az erdőt, egyik
holdat a másik után. És nem azért, mert Szemjon nem szerette a fákat, szerette ő,
ahogy a hangya szereti a levéltetűt. Az élvezet ahhoz hasonló volt, mint az
ellenséges négyárbocos hajó elsüllyesztése a torpedóban, vagy mint a
Komszomolszkaja Pravda keresztrejtvényének megfejtése…
És ha egy-egy műszak végén körbenézett a friss fahasábokkal teleszórt mezőn,
Szemjon érzett valamit… Ha nem is boldogságot, de valami bizonyosságot –
önmagában, a jövőjében, a múltjában.
Jó, hasznos dolgot végzett.
És a faanyaggal lehetett még feketén kereskedni is.
Akkor kezdte, amikor még Druzsba benzines fűrésszel kellett dolgozni, mindenféle
fülvédő nélkül, a vontatást pedig ősrégi TT–4-es traktorok végezték. De ahogy az
ország kezdett talpra állni, megjelentek a fülvédők és a finn fűrészek is.
És a hazai fakitermelő ipar döntő előrelépésre készült: a cég, amelynek Pronyin
dolgozott, amerikai harvester fakitermelő gépeket vásárolt. A hatkerekű
monstrumok, manipulátor-karjaikon hatalmas, kör alakú fűrészlapokkal, rikító
pirosra voltak festve, és három műszak alatt egy hektár erdőt kebeleztek be.
Miután bizalmatlanul végignézett a munkások csoportján, akik a csillogó
munkagép mellett gyülekeztek, az igazgatóhelyettes Szemjont választotta. Azért,
mert a bőre nem volt annyira szürke, mint a többieké, a szeme fehérje fehér volt, és
nem remegett a keze. És olyan rendezett volt az arca: se másnaposság nem látszott
rajta, se osztálygyűlölet. A belső harmónia, ami Szemjont általában körülvette,
magára vonta a környezetében levők figyelmét.
– Pronyin – mondta az igazgatóhelyettes, miután sutyorgott egy keveset a
brigádvezetővel. – Szeretnéd megtanulni ennek a masinának a kezelését?
Szemjon méltóságteljesen bólintott.

Pcsolkin S-osztályú, villogós Mercedese, melyen a mágikus „AMR” rövidítés virított,

a leválasztott különsávban száguldott, és időnként tülkölt, hogy lezavarja az útról az
elbambult közlekedésrendészeket. A hátsó ülésen terpeszkedő miniszter már
harmadjára olvasta a Kommerszant vezércikkét. A cikk értelme elérhetetlen maradt
számára: a szakértői elemzést megszakítva folyton az örökléttel kapcsolatos,
ragacsos gondolatok másztak a fejébe.
Előző éjszaka Pcsolkin egyáltalán nem aludt. Ezek az álmatlanul töltött órák
elegendőek voltak ahhoz, hogy újraélje a már átélt éveket, most már nem
bűnrészesként, hanem bíróként visszatérve, a dolgaira nem emberi szemmel
tekintve, hanem madártávlatból.
És nem hagyta nyugodni, nem eresztette a felkavaró kérdés: tényleg, valóban
nincs feljebb ebben a világban, mint az „AMR” rendszámtáblás autó és a Francia-
Alpok? És hogy ő, Pcsolkin már tényleg eljutott a gasztronómiai élvezetek csúcsára
a párizsi Tour d’Argent-ben, és az erotikus élvezetek csúcsára egy csodás Las Vegas-i
hotelben, valamint a földi hatalom csúcsára is, amikor ő lett a minisztérium
vezetője, és rábízták a büdzsék büdzséjét? Boldog az az ember, aki öregkorában ér
fel a csúcsra, és onnan egyenesen az öröklét feneketlenségébe lép. Jaj annak, aki
ötvenéves korára elért mindent, és már csak unatkozik. Nem lenne-e jobb, ha én is
úgy végezném, mint Michael Jackson? – gondolta csüggedten Pcsolkin, fél füllel a
híreket hallgatva.
Váratlanul utasította a sofőrt, hogy tegyen egy kis kitérőt, és hajtson a Megváltó
Krisztus-székesegyházhoz. Megállt a templom fehér márványtömbjének lépcsőjén,
fejét felszegve nézte a kupolát, nagyot sóhajtott, fel akarta emelni a kezét, hogy
keresztet vessen… De a keze nem engedelmeskedett, és mint egy ostor, csak lógott a
teste mellett.
– Nem, akkor már inkább a jóga – suttogta Pcsolkin.
A minisztériumban bezárkózott az irodájába, elzavarta még a pillanatnyilag
kedvencének számító titkárnőjét is, majd a kezébe temette a fejét. Mi van vele?
Miért van az, hogy a dolgok, amik korábban értelemmel bírtak, most váratlanul
üressé és haszontalanná váltak a szemében… Még az élete értelme – a büdzsék
meghódítása – is elveszítette egy pillanatra a szakrális jelentését.
– Minek? – kérdezte magától suttogva, bátortalanul.
Zümmögni kezdett a szelektor; a kedvenc azt nyávogta, hogy az ajtóban toporog
az első helyettes. Pcsolkin először el akarta küldeni a pokolba, de aztán
meggondolta magát: ilyen pillanatokban félelmetes volt egyedül maradnia saját
magával.
Az első helyettes behízelgően mosolygott, puhán lépkedett, és a padlót bámulta.
Ő volt az, aki bevitte Pcsolkinhoz aláírásra az összes dokumentumot, amik
segítettek a miniszternek megszervezni a saját és a helyettesei életét. Az aláírás
pillanatában általában találkozott a tekintetük, és a helyettes tétova mosolya
visszatükröződött a miniszter arcán. De Pcsolkin szeme most sötét és élettelen volt,
mint két elnyomott csikk szemből nézve. Pcsolkin az engedelmesen aláírásra váró
papír fölé emelte egyedi Montegrappa tollát, amely már számos milliárdot utalt át
baráti cégeknek, onnan tovább pedig offshore-okba, de hirtelen elbizonytalanodott.
A keze, amely nemrég nem emelkedett fel, hogy keresztet rajzoljon a mellére,
megint nem akart engedelmeskedni. A Montegrappa tompán, mintha egy koporsó
teteje puffant volna, leesett a tölgyfa asztalra.
– Mi van magával, Filipp Andrejevics? – kérdezte ijedten az első helyettes. –
Rosszul néz ki!
 – A szabadba vágyom, Gyenyiszka – felelte gyenge hangon Pcsolkin. – Nincs
semmi út betervezve?
– Megszervezzük! – bólintott készségesen a helyettes. – Mondjuk Irkutszkba? A
fakitermelők új, amerikai technológiát sajátítanak el. Növeli a hatékonyságot,
gazdaságosabb.
– Akkor legyen Irkutszk – egyezett bele vontatottan Pcsolkin. – Torkig vagyok itt
mindennel – panaszolta.
Az első helyettes egyetlen, érzékekkel felfoghatatlan mozdulattal, mint a
folyékony T–1000-es Terminátor, átfolyt a főnöke asztalától a dupla bejárati ajtóhoz,
és eltűnt a nyílásban. Egy pillanat múlva már a fogadószobából hallatszott
megváltozott, főnöki, szinte fenyegető hangja: – Igen, igen, a sajtót is! Minél
gyorsabban intézzen repülőt! Holnap reggel! Semmi de!
– Nem kell a sajtó… – kérte volna Pcsolkin, de olyan halkan, hogy ez a kívánsága
nem talált meghallgatásra.
A nap hátralevő részét mintha ködben töltötte volna, nem írt alá egyetlen fontos
dokumentumot sem. Beteget jelentett, nem fogadott senkit, a titkárnőt elküldte a
legközelebbi könyvesboltba, hogy vegyen neki albumokat Tibet és Szolovec
látképeivel, és a Hubble űrteleszkóppal készített fényképekkel.
– Kell, hogy jöjjön még valami… – suttogta a hideg üvegnek támasztva a fejét,
vakon bámulva lefelé, a lába alatt nyüzsgő Moszkvára. Mire a tehertől kimelegedett
titkárnő visszatért a fogadószobába, Pcsolkin már nem volt az irodában.
Otthon bevett egy altatót, és bezuhant az ágyba. Pcsolkin azt kívánta, bárcsak
mielőbb eljönne a másnap, vagy pedig soha nem jönne el. Valamiért úgy vélte, hogy
a problémái maguktól megoldódnak. Az altató feloldódott a whiskyben, tintafekete
felhőt bocsátva szét maga körül – először Pcsolkin tudatát borította be, azután az
egész világot.

Másnap a cég vezérigazgatója fogadta elsőként a munkásbuszt az erdőirtáson. A

háttérben még füstölgött az úttalan utakon való menettől a sárral összefröcskölt,
jobbkormányos Land Cruiser. A vezérigazgató szeme alatt sötét karikák
éktelenkedtek, egyik cigarettáról a másikra gyújtott.
– Urak! – fordult a buszból előkászálódó álmos munkásokhoz.
 Azok figyelni kezdtek, ahogy majdnem hetven évvel ezelőtt figyelni kezdtek az ő
nagyapáik és nagyanyáik, amikor egyszer Joszif Visszarionovicstól az ijedt
„Fivéreim és nővéreim”-et hallották a szokásos megvető „Elvtársak!” helyett.
– Urak – járatta körbe sunyi pillantását a vezérigazgató. – A miniszter jön
hozzánk. Megnézni a gazdaságot. Az új technikát. Estére ér ide. Kell valaki, aki be
tudja mutatni… Majd te – bökött bütykös kezével Pronyinra.
– Én is pont ezt gondoltam, Szergej Valentyinics, nemrég éppen őt jelöltem ki –
hadarta a fülébe a helyettese.
– Helyes – csuklott egyet jóváhagyólag a vezérigazgató. – És az összes kínait
távolítsák el az objektumról! A tévé is kijön…
Amikorra a televíziósok, mint az erdőirtásra érkező báró hírnökei, előugráltak,
Pronyin már meglehetősen magabiztosan vágta a harvesterrel a félméteres
átmérőjű fenyőket. Valahányszor meghajolt és recsegve kidőlt a soron következő
fa, Szemjon arcán hullámokban áradt szét a boldogság. Úgy érezte, soha nem fogja
abbahagyni ezt a munkát. Kész volt két műszakban dolgozni, hadd fulladjon bele a
pokolravaló Kína a temérdek fánkba!

Amikor a gép leszállt az átkozott irkutszki reptéren, ami több repülőt eltemetett
már, mint bármelyik más orosz reptér, Pcsolkin egy kicsit azt kívánta, bárcsak
megint köd lenne, vagy hibázna a pilóta, vagy túl rövid lenne a leszállópálya.
De nem jött össze. Landoláskor enyhe hányingere támadt, de azok után, amit
repülés közben fogyasztott, ez megbocsátható volt.
– Aztán elmegyünk a Bajkálra – sustorogta behízelgően az első helyettes,
miközben besegítette Pcsolkint a városi vezetőség által küldött autóba. – Friss
levegő, minden megoldódik…
De az egzisztenciális szomorúság már a miniszter torkáig ért, és egy kicsit el
kellett halasztani az átszállást az autóba.
Aztán, amikor a menet már a védett bajkáli erdőkön át suhant, a miniszter lelke
megkönnyebbült, s hirtelen mintha valami megmozdult volna benne… Egy
előérzet… A kinyilatkoztatás előérzete!
Pcsolkin felemelkedett az ülésről, közelebb húzódott a sofőrhöz, mint egy kisfiú,
befurakodott a két első ülés közé, és csitítani próbálva egyre növekvő izgalmát,
nekiállt noszogatni a sofőrt: – Gyorsabban! Gyorsabban!
Valami mindjárt történni fog, mondta magában. Valami mindjárt történni fog. Ez
az értelmetlen utazás a távoli Irkutszkba nem véletlenül történik vele. Ez maga a
sors, meghallgatta a gyötrelmeit, és választ ad a kérdésére. Ő pedig meghallgatja az
ítéletét, bármilyen szigorú lesz is.

Az erdőirtás bejáratánál, belesüllyedve a sárba, felsorakozott a menet hét autója.

Pcsolkin és a helyettesei hasztalan igyekeztek megóvni drága olasz cipőiket,
mulatságosan ugráltak az aprócska szilárd szigetecskéken. Mögöttük sündörögtek
az újságírók és a fakitermelő cég tulajdonosai, akik a miniszter fogadására érkeztek.
Pcsolkint végigvezették a harvesterek és vontatók mellett, a vezérigazgató pedig
folyamatosan arról beszélt, hogy az új, amerikai technikával a munka
termelékenysége tízszeresére nő, és hogy ilyen munkatempó mellett pár hónapon
belül az Irkutszk tíz kilométeres körzetében levő összes erdőt fel lehet dolgozni, ha
meglenne az engedély, Filipp Andrejevics, ha meglenne az engedély…
De Filipp Andrejevics szinte nem is hallotta – befelé figyelt. Hol van? Hol van
már? Hogyan fog bekövetkezni? Megnyílik az ég? Vagy egy bokor szól majd hozzá?
– Íme, a mi sztahanovistánk – mutatott a vezérigazgató a harvester fülkéjében
trónoló Pronyinra. – Szemjon… ööö… Szemjon.
Pcsolkin kelletlenül felnézett, és hirtelen megdobbant a szíve.
A harvester kormánya mögött ülő munkás arca különbözött a többi emberétől,
akik állandóan a miniszter nyakában lihegtek.
Nem volt benne semmi sietség, se alázat, se nyugtalanság. A férfi nyugodtan,
szinte egykedvűen nézett Pcsolkinra, mintha kívül lenne azon a
koordinátarendszeren, amelyben ő elvileg a legalacsonyabb, a mellette álló
miniszter pedig a legmagasabb érték. Ez nem egy gépkezelő arca volt, hanem egy
szenvtelen orákulum maszkja.
És Pcsolkin, az operatőrök elragadtatásától kísérve, felmászott a harvester
fülkéjébe.
– Mi ez a kar? – kérdezte szinte behízelgően a miniszter Pronyintól, korholva
magát, mert szégyelli felrúgni az előítéleteket, szégyell egyből a lényegre térni…
Pronyin vállat vont, miközben figyelmesen nézte a minisztert. Vajon tényleg
ezért jöttél ide? – értelmezte a másik a mozdulatát. És rászánta magát.
– Mi az élet értelme? – kérdezte hangosan a miniszter.
 A helyettesei fülelni kezdtek, a hangmérnökök bedugták a fülkébe a hosszú
botokra szerelt szőrös mikrofonokat, Pronyin pedig hosszú pillantással jutalmazta
meg Pcsolkint.
Az orákulum szája szóra nyílt…
– Fűrészelni! – zengte. – Ezt itt legyőzni!
És körbemutatott a ritkuló vegyes erdőn.

A tömeg megelevenedett. Egyetértően duruzsolni kezdett a miniszter összes

helyettese, a cég vezérigazgató-helyettese és a tudósítók az operatőrjeikkel.
Pcsolkin hallgatott. A tudatában világmindenségek villantak fel és hunytak ki,
keresztüláramlottak rajta a világ energiái, és a hatalmas igazságok, amelyek eddig
organtintakarók mögé rejtőztek, engedelmesen feltárultak a szeme előtt.
Hogyan merészelt kételkedni abban, hogy a létezésének kezdettől fogva értelme
van? Ki engedte, hogy mást akarjon, mint amire Isten kijelölte?
– Köszönöm – szólalt meg Pcsolkin rekedten, miután megnyalta az ajkát. – Erőt
adott, hogy tovább folytassam.

Pronyin felnevetett, vállat vont, majd rálépett a gázra. És a hatalmas harvester a két
aprócska emberi figurával a belsejében szép lassan elindult a végtelen erdei
irtássávon, amely egyenesen a hatalmas, lenyugvó nap felé vezetett.

Abonyi Réka fordítása

 Legfőbb híreink

Gályarab szeretnék lenni, gondolta Szása.

A zötykölődő Zsiguli ablakai izzadtak az operatőr és a hangmérnök savanyú,

másnapos leheletétől. Ha letörölné az ablakot az inge ujjával, látszana a megbénult
Harmadik közlekedési gyűrű, tele füstölő autókkal, a kereszteződések szmogba
süllyedő betonszalagjai, és Moszkva-City alacsony felhőkbe fúródó tornyait is látni
lehetne valahol a távolban…
Szása azt képzelte, hogy nyolcéves, éppen téli szünet van, ő pedig most a
nagymamájához vonatkozik, egy aprócska faluba Sarja mellett. És hogy a homályos
ablak mögött nem az átkozott Harmadik gyűrű van, nem ezer és ezer egymáshoz
tapadt autó, hanem egy terebélyes fenyők közt megbújó, hólepte kis állomás. A
vonat elindul, és a behavazott, ünnepi fenyők egyre gyorsabban távolodnak tőle.
Aztán jön az utaskísérő a teával azokban a bizonyos pohártartókban, és a hosszúkás
papírtasakokban lévő cukorral, amikre ugyanilyen vonat van rajzolva, és minden
bizonnyal abban is egy ugyanilyen kisfiú ül, és készül letörölni a bepárásodott
ablakot, hogy láthassa a behavazott fenyőket, kortyolgassa a teáját, amibe
ugyanilyen cukrot tett, és így tovább a végtelenségig…

Megszólalt a mobilja. Szása megdermedt a kijelzőn levő telefonszám láttán, nagyot

sóhajtott, és felvette a telefont.
– Mi a fene van?! – üvöltött a telefonba a szerkesztő.
– Dugó… Mindenki áll – mormogta Szása.
– És nem tudtad előre?! Korábban kellett volna elindulnod! Az életben egyszer
bíznak rád élő közvetítést egy fontos eseményről! Az Állami Duma Építésügyi és
Kommunális Igazgatása albizottságának elnökhelyettese sajtótájékoztatót tart az
utcáknak a hulló levelektől való megtisztításáról! Te meg? Esküszöm, ha nem érsz
tizenöt percen belül a Dumához, halott ember vagy! Minden követ megmozgatok,
hogy életed végéig a forgalmi dugókról beszélj a tévénézőknek! És a dicsőségért és
elismerésért fogsz dolgozni, mert fizetést többé nem kapsz, megértetted?!
– De…
– Ha pedig még vitatkozol is, visszamész a kis Jaroszlavlodba! És az újszülött
mókusokról szóló riport lesz karriered csúcspontja, megértetted?! Tizenöt percen
belül legyél a helyszínen, készítsd elő a közvetítőkocsit, és lógj a műholdon,
megértetted?!
– Igen.

A gályarabok munkája nem volt ennyire bonyolult, gondolta Szása. Nem volt benne
stressz. És ami a legfontosabb, nekik nem volt olyan illúziójuk, hogy valamikor
megszabadulhatnak, hogy őrök lehetnek, vagy szabad polgárok, ezért magabiztosan
tekintettek a jövőbe. Itt meg…
Az elmúlt két évben Szása az Első Csatorna híradójánál volt gyakornok, és nagyon
bízott benne, hogy hamarosan emberi fizetést fog kapni, normális eseményeket
bíznak rá, talán még kiküldetésre is sor kerülhet… Egyszer pedig tényleg ragyogó
sztorit fog csinálni, vagy exkluzív anyaghoz jut, vagy kifogástalan élő közvetítést ad
egy repülőgép-szerencsétlenség helyszínéről, és felfigyelnek rá… És kinevezik
különtudósítóvá. Azután külföldi irodába küldik! Párizsba… Vagy New Yorkba…
Azután meg, azután újból Moszkvában fog dolgozni, de már jó nevű, profi
szakemberként, és rábízzák a híradó esti kiadásának vezetését… Azután meg saját
elemző műsor vezetésével bízzák meg!
Persze valódi exkluzív interjú vagy olyan riport nélkül, amit az egész ország néz,
beleértve a televíziós isteneket is, erre elmehet húsz, harminc, negyven év. De ha
valami csoda történne…
Szása összeszorította a szemét, és minden erejét összeszedve azt kívánta, hogy
valami csoda történjen vele.
Megcsörrent a mobilja.
Szása megnézte a számot a kijelzőn, és nyelt egyet. Arra gondolt, talán jobb lenne
nem felvenni. Aztán rájött, mégsem, akkor tényleg visszaküldik Jaroszlavlba, a
mókusokhoz.
– Na, hol vagy már?! – ordította a szerkesztő.
– Dugó van… Nagyjából száz métert mentünk csak… – hazudta Szása.
– Vagy ott leszel tíz percen belül a Dumánál kibontott antennával, vagy mehetsz
egyből jegyet venni Jaroszlavlba! – A szerkesztő kinyomta a telefont.
Szása elkeseredetten nézte a mostanra teljesen bedugult Harmadik gyűrűt. Nem
lesz a Dumánál se tíz perc, se húsz perc, se egy óra múlva. Eljött az idő, hogy
bevegye a ciánkapszulát – kár, hogy az Első Csatorna gyakornokainak nem osztanak
ilyet.
Soha nem fog elemző műsort vezetni, nem fog interjút készíteni az ENSZ
főtitkárával New Yorkban, nem fog az elnökkel külföldi utakra repülni, még
Irkutszkba se repül az Állami Duma ülésére, és egyáltalán sehova Moszkván túl, de
még Moszkvában is leláncolják majd a vízözön előtti számítógéphez az Első
Csatorna kazamatáiban, úgy fog pötyögni a billentyűzeten, hogy a napfényt se látja
soha… Nyugdíjig. Vakulásig.
Hiszen a frissen végzett gyakornokteknősök százaiból, akik versenyezve kúsznak
a dicsőség óceánja, a karrier felé, csak néhányan érik el a hullámverés megmentő
vonalát…

– Hű, azannya! – kiáltott fel a sofőr, beletaposott a fékbe, és még egyszer

megismételte: – Azannya!
– Mi az? – nyugtalankodott Szása.
– Őrület! – felelte a sofőr.
– Mi van? – Szása nekifeküdt a csikorgó karnak, próbálta letekerni az ablakot.
– Nem semmi! – krákogott az addig békésen bóbiskoló operatőr.
– Azannya! – mondta lemerevedve a hangmérnök.
– De mi a fene van ott? – Az ablak beragadt. Szása kinyitotta az ajtót, és
kikászálódott az aszfaltra.
Körülötte már tömeg kavargott; senki nem próbált tovább araszolni kocsival. Az
elakadt autók egyszerre nyíltak ki, mint színes virágok, az ajtajaik kitárultak, és több
tízezer ember zsongott közöttük… És mind felfelé nézett, és valamit filmezett a
mobiljával…
– Mi a fene! Őrület! – zsongott a tömeg.
– Úristen! – suttogta Szása.
Közvetlenül a feje fölött… mintha az egész Cserkizovszkij piacot gyökerestül
kitépték volna a földből, olyan hatalmas… a szmogos moszkvai égen fényes tüzeket
kibocsátva ott lebegett egy repülő csészealj! Annyira nem hasonlított semmi földire
és közben annyira megfelelt a földön kívüli űrhajókról alkotott elképzeléseknek,
hogy kétség sem férhetett hozzá: igen, ez az. Földön kívüli űrhajó.
Lassan és hangtalanul ereszkedett alá, eltakarva a fél eget, az aljából fénycsóvák
lövelltek ki, talányos jeleket rajzolva, és a hihetetlenül nagy test, mint egy amőba,
kissé változtatta a formáját. És egyből világossá vált, milyen kegyetlenül nagyot
tévedtek azok, akik az ufókat a hazai hadiipar titkos találmányainak tartották. A
hazai hadiipart hasonló berendezések létrehozásától évezredek választják el.
Az űrhajó egyre ereszkedett, mintha pont Szása fejére és általában a Harmadik
gyűrűre szándékozna leszállni, egy szempillantás alatt megsemmisítve Moszkva
polgármestere és a többi aszfaltbáró sok éves munkájának eredményét. Az
emberek körös-körül aggodalmaskodni, suttogni kezdtek, de nem tudták ott hagyni
az autóikat; a többség, úgy látszott, arra a férfias elhatározásra jutott, hogy a
végsőkig kitart a kocsija mellett.
Szása nem tudta levenni szemét a csészealjról.
– Hű, a mindenit… Ne csináljunk felvételt? – kérdezte halálra váltan az operatőr,
kidugva fejét az autóból.
Ekkor Szása megvilágosodott.
Ez az a bizonyos esély, egy a milliárdhoz. Az ő esélye. A csoda.
Odarohant a közvetlenül mögöttük álló műholdantennás közvetítőkocsihoz.
Vadul megdöngette az Első Csatorna hatalmas logójával ellátott kocsiajtót.
– Kipakolunk! Élő közvetítést fogunk csinálni! Fogjátok be a műholdat! – kiáltott
az álmos mérnökökre.
Amazok kidugták a fejüket, keresztet vetettek, és kapkodni kezdtek, levették a
huzatot a műholdantenna tányérjáról. Szása az órájára pillantott: a kilencórás esti
híradóig, amit az egész ország néz, mint akit erre ítéltek, öt perc maradt. Előkapta
zsebéből a mobilját, és maga tárcsázta a szerkesztőt.
– Odaértél? – kérdezte az, erős kétellyel a hangjában.
– Nem! A Szavelovszkijnál vagyok! – válaszolta Szása, és a további kérdéseket
megelőzendő sietve hozzátette: – Egy ufó landol éppen! Egy ufó! Egyenesen a
Hármasra!
– Nem hülyéskedsz? – kérdezte a szerkesztő hirtelen rekedtté vált hangon.
– Becsületszóra! Már szóltam, hogy állítsák be a közvetítőkocsit! Kilencre meg
tudjuk csinálni az élő közvetítést! Egyenesen a repülő csészealjat vesszük. Mi
elsőként! Exkluzív! – hadarta Szása.
– Hát akkor csináljuk… – felelte bizonytalanul a szerkesztő. – De tényleg igazi?
– A legigazibb! A munkámra esküszöm!
– Az ördögbe! Megcsináljuk az élő közvetítést! Addig találj ki valami értelmes
szöveget… – rendelkezett a szerkesztő. – Állítsd fel a kamerát, állj készenlétben,
mindjárt megnézzük, milyen híreink vannak ma…
Szása elköszönt, és a forgatócsoporthoz rohant. Az operatőr megrögzött
részegeshez képest meglepő fürgeséggel húzta a vezetékeket az állványra tett
kamerától az antennás mikrobuszhoz. A hangmérnök éppen a műszeres táskát
belezte ki, kereste a megfelelő mikrofont.
„Repülő csészealj lebeg a Szavelovszkij pályaudvar felett Moszkvában…
Moszkvában, a Szavelovszkij pályaudvar mellett épp most landolt egy ufó… Az Első
Csatorna forgatócsoportja az első, amely… Élőben: Alekszandr Ogurcov. Én éppen
most… mi éppen most… Cserkizovszkij piac méretű… Luzsnyiki Stadion méretű…
Kreml méretű… Éppen most…” – ismételgette Szása fennhangon, keresgélve a
megfelelő szavakat az élő közvetítéshez.

Egy harmincemeletes ház magasságában a földön kívüli űrhajó váratlanul megállt.

A belseje kitárult, és kibocsátott magából valamit, ami leginkább egy fénylő, félig
áttetsző tojásra hasonlított. Ez a tojás spirálisan leereszkedett, s közben határozottan
növekedett. Egy perc múlva közvetlenül Szása előtt a Harmadik gyűrű sok mindent
megélt aszfaltjára ereszkedett a fénylő kapszula, amibe egy homályos sziluett volt
bezárva…
Egy űrlény! Úristen… Az első valódi, dokumentumszerűen rögzített kontaktus
egy földön kívüli civilizáció képviselőivel… Egyenes adásban az Első Csatornán!
A kapszula hangtalanul két részre hullt. A lény, amely kilépett belőle, alacsony
volt, a masszív fej a két hatalmas, olajosan fénylő, fekete szemmel közvetlenül a
törékeny testen ült.
A tömeg áhítattal felzúgott.
A földönkívüli kétkedve járatta körbe tekintetét a hátráló földlakókon, értelem
jelét kutatva. Szása merészen előrelépett, és odanyújtotta a mikrofont. Az operatőr
előbukkant a háta mögül, és a földönkívülire irányította a kamerát.
– Adna interjút? – bökte ki Szása.
A jövevény kinyitotta a száját, meglepő trillázó hangot adott ki, amely az emberi
fül számára hallhatatlan hangmagasságban kezdődött és végződött, és várakozón
tekintett Szására. A híradó kezdetéig két perc maradt.
– Isten hozta Oroszországban! – mondta óvatosan Szása.
A lény oldalra billentette a fejét, egy másodpercig gondolkozott, és hirtelen
emberi nyelven szólalt meg.
– Üdvözlöm! – mondta tisztán, irigylésre méltó moszkvai akcentussal. – Békével
jöttünk a szomszéd galaxisból. A Föld az egyetlen bolygó az űrhajóink számára
megközelíthető határokon belül, ahol értelmes élet található. Tízezer évente
egyszer meglátogatjuk az önök bolygóját, és megpróbálunk kontaktust teremteni a
civilizációjukkal. A tér mesterséges meggörbítése, aminek segítségével le tudjuk
győzni ezt a távolságot, óriási energiafelhasználást igényel. Tízezer év megy el arra,
hogy a szükséges energiamennyiséget összegyűjtsük.
– Hű! Hú! – susogott a tömeg.
– Sajnos – folytatta rendíthetetlenül a lény –, a legutóbbi alkalommal az
emberiség nem bizonyult késznek a világaink közötti kapcsolat létrehozására, mert
még nem érte el a fejlettség megfelelő stádiumát. Ez alkalommal azonban
hihetetlen szerencsénk van…
– Mindent felvettetek? – suttogta Szása az operatőrnek, udvariasan bólintva és
mosolyogva a jövevény felé.
– Szerintem becsípte a kazettát – felelte az operatőr.
– Fontos üzenetet szeretnénk átadni… – folytatta a földönkívüli.
– Az Első Csatornát képviselem – ugrott fejest Szása. – Beleegyezik abba, hogy élő
adásban forduljon Oroszország… vagyis gyakorlatilag a Föld lakosságához… néhány
perc múlva? Átadhatja az üzenetet!
– A bolygónk összes generátora azon dolgozik most, hogy fenntartsa a tér
mesterségesen létrehozott görbületét. Kevesebb mint negyven percünk van –
mondta a lény.
– Beleférünk! – mondta magabiztosan Szása. – Szerjozsa, készítsd elő az
összeköttetést! – kiáltotta az operatőrnek.
A hangmérnök körbefonta Szását vezetékekkel – a fülébe fülhallgatót tett, a zakó
hajtókájára apró mikrofont, és készenlétbe helyezkedett, a jövevény felé nyújtva az
Első Csatorna logójával ellátott mikrofont. Az operatőr, aki végérvényesen
kijózanodott, ellenőrizte a jelet, majd felmutatta Szásának a hüvelykujját.
– Minden készen áll, rajta vagyunk a műholdon, megvan a kapcsolat a stúdióval!
– jelentette Szása fülébe a mérnök a mikrobuszból.
– Készen vagyunk! Látnak minket? – kérdezte Szása a stúdiót, a mellette
engedelmesen megmerevedett földönkívülire pislogva.
– Azannya! – hördült fel a stúdió.
 Ekkor azonban, megszakítva az ünnepélyes bekiabálásokat, felhangzott az esti
híradó lendületes szignálja.
– Kedves földlakók! – kezdte a jövevény.
– Csss… Azonnal, még egy kicsit… – szakította félbe Szása. – Még nem vagyunk
adásban!
– Jó estét! – szólalt meg a műsorvezetőnő Osztankinóban. – A híradót látják. A
stúdióban Jekatyerina Alekszejeva. És a mai nap legfontosabb híre…
Szása lehunyta a szemét, beszívta a levegőt, kifújta, próbálta lecsillapítani a
szívét… Íme, az ő Toulonja! Vagy Waterlooja…
– Az orosz kormányfő ma személyesen járt Pikaljovóban, hogy megoldja a város
bonyolult helyzetét – mondta a műsorvezetőnő. – Riport a helyszínről – Andrej
Petrov.
– Bocs, öreg! – mondta Szásának a stúdió. – Megértheted, a miniszterelnök…
Kicsit később teszünk be. Maradj harci készültségben!
– …jelentette be a miniszterelnök – szelt át hetedhét határt a tudósító hangja
Pikaljovóból. – Találkozott a cementüzemek dolgozói szakszervezetének
képviselőivel. A szakszervezet biztosította a miniszterelnököt, hogy az akciónak
nincs politikai tartalma, és kizárólag a vállalatvezetők durvasága és az oligarchák
felelőtlensége ellen irányul, akik…
– Mindjárt, mindjárt – kacsintott Szása megnyugtatólag a földönkívülire. – A
miniszterelnök, nyilván megérti…
– …jegyezte meg a miniszteri kabinet vezetője. Az ülésen, amelyen személyesen
vettek részt a vállalat durva modorú tulajdonosai, nevelő akció zajlott le. Nézzük
meg, hogyan történt… – folytatta Pikaljovóból a tudósító Petrov.
– Kihoznátok ide egy monitort? – kérte Szása a mérnököket; Pikaljovóban tényleg
valami oltári történt.
A képernyőn felbukkant a miniszterelnök határozott arca, mellette pedig a bűnös
oligarcha sápadt képe.
– Tolja le a nadrágját, Artyom Boriszovics! – mondta hűvösen a miniszterelnök, és
csattintott a tiszti övvel.
– Talán nem az emberek előtt kellene… – motyogta az oligarcha.
– Éppen ellenkezőleg – mondta hűvösen a miniszterelnök. – Az országnak
ismernie kell a hőseit.
– Úgy van! – mondta egyetértően Szása.
 – Úgy van! – suttogta egyetértően a tömeg, amely már a monitor körül
csoportosult.
– Jaj! – mondta az oligarcha. – Jaj! Jaj! Jaj!
– Térjünk át más hírekre – mosolyodott el Jekatyerina Alekszejeva.
Szása köhintett, és bátorítólag a jövevényre kacsintott. Amaz szintén
megélénkült.
– Oroszország elnöke ma a Balti-flotta tengerészeivel találkozott. Tudósítónk,
Anton Verzsbickij Kronstadtból jelentkezik – folytatta a műsorvezetőnő.
– Bocs, öreg! – recsegte Szása fülébe a stúdió. – Magad is beláthatod, az elnök!
– Az elnök – tárta szét a karját Szása a földönkívülire pillantva. – Ez különösen
szent dolog…
A földönkívüli kinyitotta a száját, valamit mondani akart, de csak rövid,
érthetetlen trillázó hangot adott ki.
– …aki egyben a főparancsnok – magyarázta Verzsbickij. – A találkozó olyan
helyszínen zajlott, amely még emlékszik II. Miklósra. A Kronstadtban elszállásolt
tengerészek lakhatási körülményei azóta jelentősen javultak. És ma az elnök
megígérte, hogy folytatják a programot, amelynek keretében új lakóházakat
építenek a tiszti állomány családjai számára.
– A Balti-flotta különös szerepet játszott és játszik az orosz államiságban – mondta
az elnök. – És mindig is játszani fog. Ma pedig átadjuk az új lakások kulcsait…
– Nem csúszunk ki az időből? – kérdezte a földönkívüli Szásától.
– Dehogy! – válaszolta amaz magabiztosan.
– Az elnök személyesen adott le lövést a „Feltartóztathatatlan” nevű
torpedóromboló fő ágyújából a gyakorlócélpontra. A cél megsemmisült. A
„Buzogány” nevű új rakéta legutóbbi próbáit kommentálva a főparancsnok
bejelentette…
– Figyelj, öreg! – szóltak a stúdióból. – Még egy sztori van az elnökről, most már
bírd ki! Muszáj. Utána téged kapcsolunk.
Az űrhajó alján piros tüzek futottak végig. A jövevény fészkelődni kezdett.
– Ebéd után pedig az elnök meglátogatott egy pétervári iskolát – mosolyodott el
Jekatyerina Alekszejeva. – Találkozott az első osztályosokkal, akik számára az út az
ismeretek birodalmába épphogy elkezdődött. Az elnök megígérte, hogy az összes
oroszországi iskola száz százalékban el lesz látva tankönyvekkel, és nyugtalanságát
fejezte ki amiatt, hogy hiányoznak a történelemtanításból az egységes alapok.
Bejelentette, hogy az iskolai tananyagnak különösen szigorú ellenőrzésen kell
átesnie, hogy teljesen kizárják annak a lehetőségét, hogy a gyerekek olyan
történelemtankönyvekkel találkozzanak, amelyek ilyen vagy olyan ideológia
szerint íródtak. A tankönyveket elfogulatlan specialistáknak kell összeállítaniuk, a
téma szakértőinek, jegyezte meg az elnök. Megengedhetetlen, hogy revizionisták
férkőzzenek a gyermekszívekhez. Nem lehet a szovjet népnek a Nagy Honvédő
Háborúban mutatott hősiességét a hitleri rezsim bűneivel egy szintre helyezni.
– Helyes! – mondta Szása önkéntelen lelkesedéssel.
– Helyes! – mormogta helyeslően a tömeg.
– Helyes! – ismételte automatikusan a jövevény, majd ijedten elhallgatott. – Lejár
az idő – mondta Szásának. – Az energia kimerülőben… Ideje elrepülni!
– Ennyi, ennek mindjárt vége, és már mi jövünk! – Szása a mellére tette a kezét. –
Még egy kicsikét bírja ki!
– Valahogy az elnök több időt kapott, mint a miniszterelnök – mondta
elgondolkodva az operatőr.
– Aha, nem stimmel – szólalt meg valaki a tömegből félénken.
– Majd mindjárt helyreigazítják – ingatta a fejét a hangmérnök.
– Kell még valami a miniszterelnökről – mondta valaki a tömegből. – Így
aránytalan…
– Nem, most már minket kapcsolnak – legyintett Szása.
– Kész! Te jössz! – szóltak a stúdióból izgatottan. – Ogurcov! Ellenőrizd a hangot!
Gyerünk, mondj valamit, beállítjuk a hangerőt…
– Egy, kettő, három – hadarta Szása. – Egy Kreml méretű földönkívüli űrhajó
szállt le ma a Harmadik gyűrűn… A jövevények állítják, hogy… Most azonban
átadjuk a szót… Az Első Csatorna közvetítésében… Elsőként.
– Kész, mehet!
– És egy meglepő hír Moszkvából… – vonta fel a szemöldökét Jekatyerina
Alekszejeva.
– Na, ne hagyj cserben! – biccentett Szása a földönkívülinek.
– Elnézést… Éppen most kaptuk a legfrissebb tudósítást az Orosz Föderáció
kormányának üléséről. A miniszteri kabinet vezetője a pikaljovói események
nyomán azt követelte a miniszterektől, hogy haladéktalanul reagáljanak a…
– Én megmondtam, hogy a miniszterelnökről lesz még valami! Be kell tartani az
arányokat – mondta ünnepélyesen az operatőr.
 – Na, így már jobb – sóhajtott valaki megkönnyebbülten a tömegből.
A semmiben függő űrhajó váratlanul hosszú kürthangot adott ki, amitől
megremegtek az ablakok, és felállt az ember hátán a szőr.
– Tovább nem tudok várni – mondta csüggedten a jövevény. – Már nem tudják a
tér görbületét fenntartani. Öt perc maradt.
– Hogy elrepült az idő – mondta elgondolkodva az operatőr.
– Szinte észrevétlenül – értett vele egyet a hangmérnök.
– Várjon! – suttogta hevesen Szása. – Ezt le kellett adniuk, hogy
kiegyensúlyozzák… Beláthatja!
A jövevény tett egy lépést az ereszkedő kapszula felé, egy pillanatra megdermedt,
és ideges trillával fordult Szása felé.
– Nem érti, mit kockáztatunk a maguk kedvéért – szólalt meg. – Nem érti, mibe
kerül… Tízezer év!
– Kapcsoljanak már minket! – kérlelte Szása a stúdiót. – El kell repülniük! Elfogy
az energiájuk!
– Halljuk, halljuk – felelték a stúdióból. – De hát mit tegyünk?
– És ezzel híradónk véget ért – mondta váratlanul Jekatyerina Alekszejeva. –
Köszönjük, hogy megnézték legfőbb híreinket! És mindjárt kezdődik a népszerű
sorozat, A fejőnő visszavág, avagy a szerelem mindent legyőz legújabb epizódja.
– Bocs, öreg, a sztorid nem fért bele ebbe a kiadásba – hasított Szása fülébe a
szerkesztő hangja. – De tényleg fontos híreink voltak, magad is beláthatod! Figyelj,
esetleg a zöld emberkéid maradhatnának az éjféli híradóig, hm?

Szása nem tudott válaszolni. A könnyeit nyelve nézte, ahogy a fénylő kapszula a
megélénkülő galaxisközi titán felé közelít. Ahogy amaz teljesen hangtalanul elindul,
és elképzelhetetlen sebességgel száguld felfelé, minél messzebb a bűnös Földtől,
minél messzebb a nyomasztó moszkvai égtől, egy távoli-távoli csillag felé.

– Amúgy holnap lesz egy remek forgatás – köhintett váratlanul a szerkesztő. – A

miniszterelnökkel a golyóscsapágygyárban. Kéred?
– A miniszterelnökkel? Tényleg? – Szása az ingujjával letörölte a könnyeit, és
bátortalanul elmosolyodott. – Az fantasztikus lenne!

Abonyi Réka fordítása

 Néha visszatérnek

A hófehér jacht méreteivel inkább óceánjáróra hasonlított, formájával pedig

földönkívüliek kozmikus flottájának vezérhajójára. A fedélzeten sohasem lehetett
ringást érezni; most is, pedig meglehetősen nagy volt a hullámzás, tökéletes ebéd
utáni nyugalom honolt.
A horizonton, a világoskék óceán és a világoskék ég közé szorulva aprócska
homokszigetek derengtek. A fehér homokon lévő buja trópusi növényzettől a távoli
szigetek a tenger habjaiból kilépő, tiszti sapkás, mesebeli óriások sorának tetszettek.
Valójában réges-rég kialudt, víz alatt rejtőző vulkánok süvegei voltak.
Búvármerülésre készültek, de a hullámokban túlságosan dülöngélt a
motorcsónak, és úgy döntöttek, megvárják, amíg megnyugszik a tenger – idejük
volt bőven. A két frottír fürdőköntöst viselő, fess férfi a pácolt tölgyfából készült
nyugágyakon fekve ütötte el ezt az időt, a sós óceáni vízzel töltött ötvenméteres
medence mellett.
Kicsit távolabb, a helikoptereknél sármos francia fiú állt, egyik kezével egy
neonsárga bikinis indiai lány lebarnult popsiját simogatta, a másikkal egy lounge
albumot, hogy azt tegye fel a most szóló, éppen ugyanolyan lounge album után. A
franciát direkt erre az alkalomra szerződtették Párizsból: oroszul egy kukkot sem
tudott, de megfelelő hangulatot teremtett a pihenéshez.
A két férfi lustán beszélgetett, hunyorogva a lenyugodni készülő, óriásira duzzadt
nap ragyogásától.
– Téged mennyi időre engedtek el? – viccelt az első, és elvette a tarka koktélt az
idős pincértől.
– Amíg fel nem töltöm az akkumulátoraimat – mosolyodott el a második, és
levéve napszemüvegét, kitárta arcát a napsugaraknak.
– Alig vártad már, mi? – Az első zajosan szívta a sűrű italt a szívószálon át, és
elrágott egy darab papaját.
– Ahogy mondod. Szörnyű ez a stressz. Ej, a régi szép idők.
– Hát, a válság…
– Na ja, a válság.
– Tudod, mostanában krónikus fáradtságot érzek. Semmihez sincs kedvem –
vallotta be az első.
 – Épp erről akartam beszélni veled – nyitotta ki fél szemét a második.
– Mégiscsak elszántad magad? – találta ki a gondolatát az első.
– Hát, nincs mese, muszáj – sóhajtott fel a második.
– Miattam akár azonnal, állok elébe – biztosította az első. – Mondom: krónikus
fáradtság tört rám. Nem is tudom, te hogy bírtad annyi ideig.
– Hát csak úgy – mosolyodott el a második. – Gyakran mentem szabadságra.
Főleg Szocsiba.

– Úgy látom, megjavult az idő – mondta az első széles mosollyal, és felment a

kapitányi hídra. – Na? Lemerülünk?
– Valahogy betett nekem a légkondicionáló, egész éjjel köhögtem – felelte komor
képpel a második.
– Micsoda? Azt akarod mondani, hogy… – húzta el a száját az első.
– Hát – ráncolta a homlokát fáradtan a második. – Az a nyavalyás légkondicionáló
rosszul volt beállítva, mintha jeges zuhany alatt álltam volna egész éjjel, szörnyen
fáj a torkom…
– Azt akarod mondani, hogy nem merülünk? – vágott a szavába az első. – Na és
minek röpültünk kilenc órát? Napozni remekül tudtunk volna Krasznaja
Poljanában is. Vagy elutaztam volna a Tuvai Köztársaságba – dühösködött.
– Elment a kedvem a merüléstől – vallotta be végre a második.
– De hát mióta készülünk rá! Te magad mondtad – barrakudák, tigriscápák.
Hatalmas ráják! Emlékszel, a válságellenes intézkedésekről tartott ülés után…
Teljesen átszerveztem a programomat, te meg…
– Bocsáss meg. Egyszerűen nem tudok ellazulni, folyton ez jár a fejemben. Már
hogy a lehető legjobban kellene csinálni – sóhajtott fel a második.
– Aztán miért neked kell ezen gondolkoznod? Vannak arra speciálisan kiképzett
emberek. Szólsz Szláviknak, ő mindent elintéz. Na, menjünk, ne csináld már!
Úszkálunk egy kicsit, a fejünk is kitisztul, rögtön mindent tisztábban fogsz látni.
Láttam egy filmet az óriásteknősökről…
– De én azt szeretném, hogy minden a lehető legszebb legyen – vakarta az orrát
elgondolkodva a második.
– Én is arról beszélek. Tudod, milyen szép az ott lent? A lobsterek például… hogy
is van az oroszul?
– Én nem arra gondoltam – vonta össze a szemöldökét a második. – Kell egy
eszme, érted? Vagy jelszó. Olyan jelszó, hogy többé soha senki ne tegyen fel
semmilyen kérdést: semmi miért, hogyan… Meg hogy „Ki a bűnös?”, „Mit
tegyünk?” és a többi.
– Ezt nevezik nemzeti eszmének – mosolyodott el az első. – Tizenhét éve
keressük ezt a „jelszót” – tette hozzá, gúnyosan megnyomva az utolsó szót.
– Eszembe jutott, hogy jó lenne az „Orosz reneszánsz”, de úgy érzem, hogy az
embereknek arról rögtön Rubljov jut az eszükbe, Rubljovról meg a Rubljovka, az
újorosz elit mesés gazdagsága, a cikornyás házak… – mondta a második. – Aztán
volt még az is, hogy „A szuperhatalom visszatér”. Egyszerű eszme: először is, a
„visszatérés” jó szó, olyan archetipikus. Meg az is világos, hogy hova térünk vissza –
a nemzetközi színtérre. Büszkén felemelt fejjel.
– Aha, „A király visszatér” – mondta az első. – Van egy ilyen film is.
– Te miért vagy annyira oda érte, hogy lemerüljünk? – kérdezte gyanakvóan a
második.
– Hogyhogy miért? – tárta szét a karját az első. – Csak hogy ússzunk egyet… A
ráják között… Meg delfinek is vannak… Mindjárt vége a szabadságnak!
A második hallgatott. A felső fedélzeten egyre nagyobb lett a forróság, úgy tűnt,
mindjárt felforr a medencében a sós tengervíz; még a szótlan francia is mintha
megérzett volna valamit: egészen halkra állította a zenét, és bevitte útitársnőjét a
kajütbe.
– És tényleg teljes légvédelmi rendszer van itt? Úgy hallottam, hogy Patriot
rakétákat is rendelt az emberünk. – Az első végignézett a hatalmas, büszke
óriásjachton, és próbálta játékosan férfias mederbe terelni a beszélgetést.
– Meg az egész törzsét beboríttatta páncéllal – felelte a második nyugodtan. –
Kétszáz millát költött rá. A régit a feleségének adta. Úgy volt, hogy eladja, de az
ügyvédek megbeszélték, hogy a válásnál beszámítják. Gőzöm sincs, mit fog csinálni
az asszony ekkora vagyonnal.
– Él, mint hal a vízben – mondta megvetően az első.
– Á, nem – vonta meg a vállát a második. – Ma már senki nem él úgy, mint hal a
vízben. Szinte sajnálom a gyerekeket, mind olyan sápadtan jönnek-mennek.
– Na és mi lesz? Megint csökkented az adókat? – vonta fel a szemöldökét az első.
– Nem is tudom. Recseg-ropog a költségvetés. A gyerekeket is sajnálom, meg hát
szépen szeretnék visszatérni. Bár… gondolkozzunk csak. Recseg-ropog a
költségvetés, a bányászok a sisakjukkal verik a palávert, a tanárok sztrájkolnak…
– Csak rendkívüli állapotot ne vezess be! – kérte az első.
– Ugyan minek vezetném be? Nem kell semmiféle rendkívüli állapot. Minden
anélkül is megoldódik. Ahogy szokott.
– Én meg addig is melegítem neked a széket – sóhajtott fel az első.
– Hé, jól van már. Eleve így állapodtunk meg. Ha baj van, ha megremeg a kezed,
akkor ott vagyok melletted.
– Na igen – mondta az első, de különösebb lelkesedés nélkül. – Na, menjünk,
merüljünk egyet.
– Na és az hogy tetszik, hogy „Az új stabilitás útján”? Eh, az ördögbe is, menjünk,
ússzunk egyet! Lehet, hogy tényleg kitisztul a fejem tőle.
– Remek! – dörzsölte a tenyerét boldogan az első. – Lehet, hogy még lövünk is
valamit.

– Merültek már máskor is? – kérdezte szigorúan a széles vállú búvároktató, aki
inkább egy diverzánsra hasonlított.
– Igen – felelte szárazon a második.
– Nem – rázta meg a fejét az első izgatottan.
– Nincs benne semmi bonyolult – mondta az oktató. – Gyorsan megtanítom, hogy
kell, és vigyázni fogok önökre a víz alatt. Először is jegyezzék meg, hogy mindig
kettesével kell merülni. És a két ember között a legteljesebb bizalomnak kell lennie.
– Hát igen, a víz alatt bármi megtörténhet – bólintott az első.
Az oktató figyelmes pillantást vetett rá, majd folytatta – lassan és tagoltan.
– Sok minden megtörténhet. Dekompresszió, eszméletvesztés, cápatámadás…
Elszakadhat vagy kiakadhat a cső. Vagyis mindig figyelnünk kell a társunkra.
– Vagy letérhet a kijelölt útról – szólt közbe a második.
– Hogy mi? Ja igen. Az is lehetséges. A mélyben az is megtörténhet, hogy a
pánikba esett ember nem tudja, merre van a fölfelé és merre a lefelé, a többi
irányról már nem is beszélve. Ha bármi történne, jegyezzék meg: semmi esetre
sem szabad nagyon gyorsan a felszínre úszni. Az apró levegőbuborékok, amelyek a
mélyben a nagy nyomás miatt összezsugorodnak, hirtelen kitágulhatnak, és
tönkretehetik az ereket, a csontokat, az idegszöveteket. Egyszóval a túl gyors
felszínre úszás következtében egyszerűen szétrobbanhat az agy.
– Tudjuk – bólintott a második.
– Remek. Akkor teszünk egy rövid próbát a medencében, aztán indulás!

A fényes deszkákkal borított motorcsónak felbőgött, és elindult a jacht oldalától a

korallzátonyok felé. A hajócsavar vagdosta a vizet, két habos taréjt húzva maga
mögött – mintha a suhanó csónak szétcipzárazta volna az óceán szövetét.
A kormánynál, mind mindig, most is a második volt.
A sós permet beterítette a szemüvegét, de esze ágában sem volt az üveg mögé
bújni. Végleg elszánta magát, és most teljes gőzzel haladt a sorsa felé.
A korallszirtek gyűrűjétől nem messze álltak meg. Felvették a kék búvárruhát,
felaggatták rá az ólomnehezékeket, felcsatolták a légzőkészüléket. A szájukba
vették az oxigéncső csutoráját, és beléptek a vízbe.
Ha nem lett volna a sekély vízben szendergő atom-tengeralattjárók távoli zúgása
– a főparancsnokság apait-anyait beleadott –, azt lehetett volna gondolni, hogy
Cousteau kapitány valamelyik filmjében vannak. De gyorsan sikerült
megfeledkezniük az erőszakos kíséretről, csak le kellett merülniük olyan tíz
méterre.
A korallok, melyeket a felszínen annyira megnyomorítottak a turisták, itt
csodálatos, csipkés erdőket alkottak, hol mennyei kéken ragyogtak, hol fehéren,
mint az elefántcsont. Háromszögletű, a stylist Zverevet idézően tarka halak raja
úszott egyenesen a három férfi felé, és valami lilásfekete apró lények felhői lebegtek
a búvárok mögött, aztán egy pillanat alatt szétszéledtek, hogy azonnal újra egy
csomóba gyűljenek.
Még mélyebbre merültek, és már semmi másra nem gondoltak; a csónakban
hagyták civódásaikat, sérelmeiket, gyanakvásukat. Gyengült a fény, halványodtak a
színek, de a kövek alól itt valóban gyanús lények leskelődtek. Hihetetlen méretű
rája mellett haladtak el, olyan volt, mint egy lelőtt amerikai B–2-es lopakodó, majd
valahonnan a hátuk mögül kiúszott egy őskövülethez hasonló óriásteknős,
meredten rájuk nézett, majd elindult lefelé, mint egy dugóhúzó.
A tenger fenekét nem lehetett látni.
 Az első, kiszemelve egy célpontot, elővette tokjából a szigonypuskát. A második,
biztos, ami biztos, követte a példáját.
És ebben a pillanatban egyszer csak megsűrűsödött előttük a kékség,
szörnyűséges árnyékot lökve ki magából. Akkora volt, mint két összeütközött
furgon, a mozgása csalókán lusta, bután, élettelenül csillogott a szeme, mint a
konzervdoboz teteje. Cápa!
A kísérőjük előrerontott, és emlékezve a tengerészgyalogos kiképzésére, egy
pillanatra a két rábízott ember felé fordult, és kezével parancsot adott – el innen!
Saját testével óvta őket a szörnyetegtől. Az első azonnal úszott volna fölfelé, de
eszébe jutott, mit tanított nekik a kísérő, próbált nyugodtan lélegezni, és a társa felé
fordult, de ekkor beleakadt a szigonypuskája a karabinerbe. Próbálta kiszabadítani,
húzta maga felé, mire a szigonypuska működésbe jött… A kis szigony a másik
arcától egy centire suhant el, és mint a borotva, elvágta az oxigéncsövét.
Csupa oxigénbuborék lett a víz a második feje körül, s ő maga előbb hadonászott,
aztán összeszedte magát, és sietve úszni kezdett felfelé – a levegő, a nap, a
dekompresszió okozta gyötrelmes halál felé. De a társa megfogta a lábát. Szóval
mégis merénylet?! A második vakon rugdosott, de a kéz erősen szorította… Vége,
nincs több levegője. És hirtelen megjelent előtte a társa.
Elvette szájától a buborékokat eregető csutorát, és odanyújtotta neki.
Lassan, meg-megállva úsztak fel a felszínre.
Felváltva szívták az oxigént.

A kísérőjük nem jött fel.

– Hős. Elnevezünk egy utcát a tiszteletére? – kérdezte a második.
– Inkább egy repülőgép-anyahajót – javasolta az első.
– Akkor már legyen tengeralattjáró – mondta a második. – Nem, de komolyan, a
repülőgép-anyahajók húsz évre előre le vannak foglalva, olyan nagy a sor, mint a
szentté avatásra.
Hallgattak.
– Azt hittem, kész, végem. Tudod, amikor megfogtad a lábamat – vallotta be a
második.
– Hé, ne már, komolyan? – nevetett az első. – Kell a fenének ez a nagy kupac…
lapátold csak el inkább te!
– Képzeld – mosolyodott el ravaszkásan a második –, miközben jöttünk fel,
kitaláltam a jelszót. „Új lélegzet”.
– Ez jó – mondta az első. – Erre fognak szavazni. Mint a pinty.
– Hát, így is, úgy is szavaznak, mint a pinty – mondta a második. – Csak hát azt
szeretném, hogy szép legyen.

És bár még sok formaság állt előttük, ez volt az a történelmi pillanat, amikor a
második újra első lett, és az első második.
– Hát, izé… Ha úgy alakul, majd megint helyet cserélünk – kacsintott az első
biztatóan.
Azzal fogta a rádió adó-vevőt, és a jacht kapitányát hívta:
– Készüljenek az indulásra! A szabadságnak vége! Visszatérek!

M. Nagy Miklós fordítása

 Utópia

Ivan Nyikolajevics Antonovnak az volt az álma, hogy egyszer eljut Párizsba.

Antonov nagyon szerette Franciaországot.

Az orosz emberekre amúgy is jellemző, hogy szeretik Franciaországot, ezt még a
szovjet embertől örökölték. Ha felmérést végeznének az utcán, hogy melyik
európai országra kellene azonnal atomcsapást mérni, bizonyára Franciaország
maradna egyedül épségben. Franciaországra senki sem neheztel. Az orosz ember
valahogy megbocsátotta neki Napóleont, pedig hát ott vannak a svédek, akik nem
számíthatnak kegyelemre: valakinek biztosan eszébe jut a sokkal korábban
megesett orosz–svéd háború. Annak bezzeg megmaradt az utóíze.
Valószínűleg arról van szó, hogy Franciaország az orosz ember számára mindig is
tökéletes utópia, varázslatos ország volt, ahol semmi sem úgy van, mint a
szülőföldjén. Ahol minden választékos és udvarias. Csábító és szenvedélyes. Stílusos
és finom. Szabad. És ehhez jön még Joe Dassin.

Attól kezdve, hogy Ivan Nyikolajevicsnek saját dolgozószobája lett, a fotel felett
tartósan megtelepedett két fénykép: Belmondo revolverrel és az Eiffel-torony
tavasszal, vlagyivosztoki mércével mérve igencsak ízléses, fekete-fehér kivitelben.
Aztán ezek az aranykeretes fényképek a gazdájukkal együtt vándoroltak
dolgozószobáról dolgozószobára, a szauna feletti irodából a városon túli várban levő
irodába, onnan a kikötő területén található üvegfalú irodaházba, onnan pedig már a
Primorje régió kormányzati apparátusának új épületébe. Ott aztán megjelent
mellettük egy harmadik fénykép – az Elnök portréja. Az Elnököt Ivan Nyikolajevics
munkaköri kötelességből akasztotta ki, Belmondót viszont a szíve sugallatára.
Ivan Nyikolajevicset természetesen nem mindig így hívták. Nem mindig járt
munkába drága, elegáns, csíkos öltönyben, páncélozott Citroën C6-ossal, nem
mindig kezelt miniszterekkel, nem mindig első osztályon repült Moszkvába.
Valamikor kicsi fiú volt, és egyszerűen csak Ványának hívták, vagy épp valami
csúfnevet akasztottak rá.
Aztán elkezdett sportolni, új ismeretségeket szerzett, elkezdték Veszettnek
szólítani, és azok, akik korábban csúfolták, hamar a saját nyelvükbe haraptak. Aztán
érdemei elismeréseképpen elküldték tíz évre szigorított lágerba. Ott Veszett kijárta
az élet iskoláját, néhányszor súlyosan megsebesült, megtanulta tisztelni a tekintélyt,
megtanult stratégiai távlatokban gondolkozni, és Veszettről Belmondóra változtatta
a becenevét.
Veszett külsőre kicsit hasonlított a francia színészre a Kifulladásig című film
idejéből. Annak, aki először hívta fel Veszett figyelmét a hasonlóságra, a biztonság
kedvéért eltörte a kulcscsontját, de aztán, amikor rájött, hogy a Belmondo csak egy
vezetéknév, bocsánatot kért. S aztán annyira összenőtt új nevével, hogy szinte el is
felejtette, hogy hívták korábban.
Ugyanott, Csita mellett kezdődött a lelkesedése is minden francia dolog, Joe
Dassin, Emmanuelle, a Champs-Élysées iránt, és ott állt neki a franciának:
éjszakánként tanulta, a társai előtt titokban, akik ezt a gyengeség jelének,
Belmondót pedig buzinak tarthatták volna.
Franciaország Belmondo számára a fizikai és metafizikai szabadság etalonja lett.
Megszerette mint szimbólumot. Mint egy ikont. Mint egy álmot.

Amikor Belmondo kiszabadult, elhatározta, hogy szakít bűnöző múltjával, és

beszállt a halkereskedelembe. De határozott fellépését megőrizte a korábbi időkből,
így amikor régebbi ismerősei közül valaki odament hozzá, és a régi barátság
nevében Veszettnek szólította, könnyen előfordulhatott, hogy Belmondo segédei az
illetőt celofáncsomagolásban vitték ki a vlagyivosztoki szeméttelepre.
Teltek-múltak az évek. Belmondo tevékenységi köre szélesedett, hol
jobbkormányos autókat importált Japánból, hol faanyagot kezdett exportálni. Eljött
a pillanat, amikor felajánlották neki, Primorje régió egyik legtekintélyesebb
vállalkozójának, hogy tekintélyét állami szolgálatba állítsa, lépjen be a pártba,
legyen kormányzóhelyettes. Ekkor Belmondo visszaváltozott Ivan Nyikolajeviccsé,
ahogyan a személyi igazolványában szerepelt, Ivan lett megint, mint távoli és
ártatlan gyerekkorában, levetette régi bőrét és becenevét, mint a kobra, s ezzel
mintha csak valami megtisztulási rituálén ment volna keresztül… Ugyanezen a
megtisztulási rituálén ment keresztül Ivan Nyikolajevics személyes aktája a vidéki
ügyészségen és a helyi belügynél. Csak az FSZB emlékezett Ivan Nyikolajevics
bonyolult életútjára, de hát az FSZB épp arra való, hogy mindenkivel kapcsolatban
mindenre emlékezzen, és bizonyos esetekben emlékeztesse erre az embert.
 Miután állami tisztségviselő lett, Ivan Nyikolajevics külsőre teljesen megváltozott,
végérvényesen szakított viharos múltjával, és másokat is arra utasított, hogy
felejtkezzenek el róla, s ha valaki mégis túlságosan tolakodóan emlékeztette az
elmúlt időkre, azt az embert Ivan Nyikolajevics titkárai elszállították a már legendás
vlagyivosztoki Gornosztaj szeméttelepre, akkurátusan becsomagolva az Ivan
Nyikolajevics szupermarketének márkajelzésével ellátott csomagolóanyagba.
Ivan Nyikolajevics egyetlen dologban maradt hű magához: a frankofiliájában. No
és egy régi szerelmét vette feleségül: Emmanuelle-t. Emmanuelle közönséges
prostituált volt, akinek az őrzőangyala súgta a fülébe, hogy éppen ezt a nosztalgikus
hangzású művésznevet válassza, amellyel kiemelkedett a Sznyezsánák, Anzselák és
Krisztinák közül. Később, miután eldöntötte, hogy megházasodik, Ivan
Nyikolajevics elintézte a menyasszonyának a győzelmet a Miss Primorje
szépségversenyen – egyszerűen azért, hogy ne nézzen ki holmi baleknak a helyi
establishment szemében.
És az örökifjú Jean-Paul Belmondo portréja is ugyanúgy ott lógott az irodájában,
kifejezve Ivan Nyikolajevics elszántságát, hogy lélekben hű marad ifjúkora
romantikus ideáljaihoz.
Mert hiába, hogy Ivan Nyikolajevics most már szinte mindent megengedhetett
magának, még mindig úgy érezte, hogy fullasztó számára ez az ország: nem elég
tágas, nem elég szabad. Szinte nem érzett különbséget a láger és a vlagyivosztoki
élet között. A lelke pedig egyre csak vágyott valahová: el innen, ebből a hamis
életből az igazi szabadságba.
És Emmanuelle sem tudta, bármennyire igyekezett is, csillapítani férje francia
akcentus iránti vágyódását a szerelemben. Ivan Nyikolajevics továbbra is úgy
gondolta, hogy ott, Franciaországban úgy szeretnek ingyen, hogy ahhoz képest a
legszenvedélyesebb epizód is fagyosnak tűnik a vlagyivosztoki elit szaunában. És
micsoda érzelmeket lehet ott, minden bizonnyal, átélni, ha még fizet is érte az
ember…
Ó, Franciaország…
Ivan Nyikolajevics szolgálta múzsáját, ahogy tudta. Megbocsátotta egy visszaeső
gyilkos bűneit, aki Antonovtól az idegenlégióba szökött, hazahozatta, és háromszor
egy héten tanulta tőle a tört franciát meg a kézitusát. Joe Dassin összes albumát
begyűjtötte bakeliten, Mireille Mathieu pedig kétszer is énekelt a szaunájában a
születésnapján.
 Franciaországba azonban csak nem jutott el az őszülő oroszlán. Először nem
adtak neki útlevelet, aztán nem engedték az ügyei, aztán nem adtak vízumot, majd
megint nem adtak vízumot, majd megint nem engedték az ügyei. Aztán meg
Vlagyivosztok földrajzilag sokkal közelebb található Pattajához, mint a Place Pigalle-
hoz.
Mindazonáltal az ábrándtól, miszerint egyszer mégis leszáll majd a Charles de
Gaulle reptéren, és teli tüdőből mélyet szippant a csodásan tiszta francia levegőből,
Ivan Nyikolajevics nem tudott megválni.
És lám, amikor a róla szóló dosszié a szerveknél csodás módon lenullázódott, és
amikor átadták neki a zöld szolgálati útlevelet, amelybe a művelt francia részéről
elutasítást pecsételni nem lett volna comme il faut, végre elszánta magát.

– Ezen a hétvégén… Párizsba szándékozom utazni – osztotta meg tervét a

kormányzóval, titokban validolt szopogatva.
– Repülj csak, galambom, repülj csak! Mennyit vártál erre – felelte a kormányzó,
és kedvesen nézett Ivan Nyikolajevicsre; ő aztán tudta.
– Izgulok – vörösödött el Ivan Nyikolajevics, majd megtörölte kopasz feje búbját
egy selyemkendővel. – Ez az egy álmom maradt… És most…
– Szerencsés vagy – sóhajtott a kormányzó, felcsippentett egy gerezd mandarint,
és odatette a fehér telefon mellé, amelyen a tárcsázó helyén aranyszínű, kétfejű sas
volt. – Az én álmom már beteljesült… És olyan unalmas lett minden.
– Hát… Kormányzó csak egyszer lehet az ember, Párizsba viszont akár minden
pénteken elrepülhet – mosolygott aranyfogaival Ivan Nyikolajevics. – Nem lehet
megunni. Ott a Louvre, a Szajna, a zenés kávéházak és a gesztenyefák, a Latin
negyed, és ha kell, ott az Azúr-part az orosz srácokkal, az sincs messze…
– Mi az, hogy kormányzó csak egyszer lehet az ember? –ráncolta a homlokát a
kormányzó. – Úgy gondolom, a második ciklust is…… Persze, ember tervez, Isten
végez – kapott hirtelen észbe. Félve a fehér, címeres telefonra pillantott, és még egy
gerezd mandarint helyezett mellé.
– Egyesek jó francia konyakot töltenek kupicába, és azt teszik oda – suttogta
Antonov, a kremli telefonra sandítva. – Azt mondják, segít.
– Javíthatatlan frankofil vagy, Belmondo – csóválta fejét a kormányzó. – Jól van,
eredj!

A provence-i éjszaka színében pompázó, elegáns Citroën C6-os – mint a francia

elnöké, Sarkozyé – hatliteres dzsipek között száguldott Vlagyivosztok utcáin,
elnyelve a kátyúkat és gödröket. A közútellenőrzés rendőrei, miután távolról
kiszúrták az egzotikus autót, az egyetlen jobbkormányost a balkormányos autók
birodalmában, általában tisztelegtek, azok meg, akiknek volt rá idejük, elrejtőztek
az út menti bokrok között, mivel ismerték Antonov osztálygyűlöletét a rendőrség
dolgozóival szemben. Maga Ivan Nyikolajevics pedig, kényelmesen elterpeszkedve
a tejfehér ülésen, állami kérdésekben hozott döntéseket.
– Add át, hogy neki befellegzett. És ha a drágalátos újságja még egyszer ír erről,
kiállítjuk neki a szállítólevelet a Gornosztajra – mondta beszélgetőpartnerének a
mobiltelefonba, miközben a nyakkendőjét igazgatta. – Tegyük le, hívnak… Itt
Antonov! Igen, pontosan, a vámhivatallal már százszor megegyeztünk. Milyen
elnöki rendelet? Semmi ilyenről nem tudok. Egyelőre úgy dolgozunk, mint eddig.
Speciális kicsoda? Speciális képviselő? Az elnöké? Akkor első osztályú fogadtatásban
részesítjük, lányokkal a szaunában, mindent felveszünk videóra, legalább lesz még
egy jó érvünk a tárgyalásokon, pontosan…… Rendben, akkor megbeszéltük, közben
hívnak! Itt Antonov! Ne haragudj, kicsikém, Párizsba repülök. És ha még egyszer
ezen a számon hívsz, szállítólevelet fogok…… Leteszem, hívnak, csók. Antonov!
Igen, Alekszandr Petrovics! Természetesen! Már az egészet kivittük Indonéziába,
mind a háromszáz milliót. Nem, senki nem hall minket, itt mindenki tőlem kapja a
fizetését, pontosan… Így van. Így van… Köszönöm. Minden jót. Igen…

Ekkor viszont a kormány mögött ülő idegenlégiós a fékbe taposott, és Ivan

Nyikolajevics, aki természetesen nem volt bekötve, kékesen borostás arcával a
vezetőülésnek csapódott.
– Ezek ott… Egyenesen beléjük hajtottam… Ezek meg nem mozdultak a
helyükről… – magyarázta az idegenlégiós.
Ivan Nyikolajevics előrepillantott: két rendőrségi Zsiguli állta el az útjukat. A
kísérő dzsipekből kiugráltak a nem sokkal azelőtti esőtől még nedves aszfaltra a
gyorsreagálású alakulat katonái a szürke téli álcaruhában, és körbevették a peches
rendőröket.
– Vidékiek, vagy mi? – csodálkozott Antonov, miközben azt mérlegelte,
megbüntesse-e őket, vagy megkegyelmezzen nekik.
A Zsiguli ajtaja kivágódott, és a feszülten fújtató katonákra rá se hederítve egy
pocakos, magas tányérsapkát viselő férfi indult el a Citroën felé. Mögötte az út
menti leshelyről előbújt tévéoperatőr ugrált „Rendőrök akcióban” feliratú golyóálló
mellényben.
– Nos? – szólalt meg várakozóan Ivan Nyikolajevics.
– Popov rendőrtábornok, a Primorje körzet közúti ellenőrzésének vezetője. Az
„Odüsszeusz” műveletet hajtjuk végre, harcolunk az illegális szirénák ellen. Van
engedélye a speciális szirénára? – kérdezte a sofőrtől.
– Valami új ember lehet, biztosan most nevezték ki – nézett zavartan Ivan
Nyikolajevicsre a sofőr, nem is felelve a tábornoknak.
Antonov rágyújtott egy argentin szivarra, és egy Joe Dassintől vett taktust
ütögetett ujjaival a karéliai nyírfából készült kartámlán.
– Kit szállít? – Popov merészen megkocogtatta gumibotjával a Citroën sötétített
hátsó üvegét.
A „Rendőrök akcióban” operatőre közelebb ugrott, és az utasülésre irányította az
objektívet. A gyorsreagálású alakulat katonái, akiket megbénított a kognitív
disszonancia, hasra vágódva megmerevedtek, mint hatalmas Duracell-nyuszik,
amikben kimerült az elem.
Ivan Nyikolajevics kimerülten felsóhajtott, és halk, méltóságteljesen surrogással
leeresztette az ablakot. Ránézett a vörös tábornoki pofára, és jóindulatúan annyit
mondott:
– Mássz a csomagtartóba. Kocsikázunk egyet.

Ivan Nyikolajevics nem ölte meg a tábornokot, csak ráijesztett: a szabadstrandon

nyakig beásatta a homokba, majd a rendőr fejére vizelt, csak úgy a miheztartás
végett. A riportert meg utasította, hogy mindent vegyen fel – a személyes
gyűjteményébe.
– Nálunk Primorjéban mindenkire azonos törvény vonatkozik – krákogta
oktatólag Ivan Nyikolajevics, és felhúzta a nadrágján a cipzárt. – Akár tábornok
vagy, akár nem.

*
A vlagyivosztoki reptér VIP-várójában Ivan Nyikolajevics egyedül ült. A többi utast
kizavarták, nehogy bosszantsák őt. Kinyitotta a Kommerszantot, lassan, fennhangon
olvasta a híreket, néha, amikor belefáradt, szünetet tartott, és elkortyolt kétujjnyi
whiskyt. Az idegenlégiós, akit Antonov tolmácsként magával vitt, az ablaknál
múlatta az időt, ujjával az ablaküveghez nyomogatta a legyeket.
Amikor a vihar véget ért, Antonovot autón a Boeinghez vitték, és egy külön
utastérbe kísérték, ahol a rendelkezésének megfelelően a repülés hosszú nyolc
órájára ingyenes bárt biztosítottak és egy kedves stewardesst, aki kiegészítő juttatás
fejében bármire hajlandó volt.
A stewardess sajnálatára Ivan Nyikolajevics nem méltatta őt figyelemre, az
idegenlégiósnak meg kevés volt a kiküldetési pénze. Antonov a nyolc órán keresztül
végig, nagy igyekezetében a nyelvét kidugva magolta a harmadik csoportba tartozó
francia igék ragozását. Később pedig, amikor már belefáradt, megkérte a
stewardesst, hogy tegye be a készenlétben tartott DVD-t A játékszer című filmmel.
A seremetyevói átszálláskor Ivan Nyikolajevics julienne-t és bordóit rendelt, ezzel
is próbálta kellő hangulatba hozni magát. Békát is kért, de a pincér lenézően
elmagyarázta, hogy Párizsban ahhoz hamarabb fog hozzájutni. Ivan Nyikolajevics
mindent figyelmesen végighallgatott, aztán szétverte a pincér fejét a vécé
mosdókagylóján, bedugott a férfi nadrágzsebébe egy ötszáz euróst, megitta a
konyakot, majd kimelegedve elindult a beszálláshoz.
– Hát akkor, viszlát, hazám! – koccintotta Ivan Nyikolajevics a poharát a repülő
ablakához, ami mögött elmosódtak Vnukovo nyári rétjei. – Ki tudja, találkozunk-e
még… Hiszen a szabadságba repülök!
A francia fővárosig nem kellett sokat repülni, három és fél órát. De ezek voltak
Ivan Nyikolajevics életének leggyötrelmesebb órái azóta, hogy miután letöltötte a
tíz év fogságot, bekopogott az első csitai bordély ajtaján.
– Volt már Párizsban? – tette fel a kérdést Ivan Nyikolajevics nagyvilágiasan a
mellette ülő Poznernek, és pezsgőt töltött.
– Előfordult – felelte kurtán és sértett hangon Pozner.
– Én viszont először megyek – vallotta be szégyenlősen Ivan Nyikolajevics.
– Látszik is – fintorodott el Pozner. Kicsit gondolkodott, majd hozzátette: – Többet
nem mondok ilyen. Felejtse el, kérem.

Látványra Franciaország hasonlított Moszkvára: csupa üveg és beton. Ivan

Nyikolajevics már a repülőtéren meghökkent: az útlevelét egy zömök néger nő
ellenőrizte. Feketék, arabok meg ilyenek nem voltak A játékszerben.
– Biztosan jó helyre érkeztünk? – kérdezte szigorúan az idegenlégióstól.
– Voltaire szülőföldje – biztosította amaz, miközben lopva körülnézett.
– Merci, et bienvenue en France{1} – mosolygott Antonovra a néger nő.
– Bocs, hogy nem hoztam banánt – mosolygott vissza rá Ivan Nyikolajevics. – U!
U! U!
– Még megsértődik – figyelmeztette az idegenlégiós.
– Úgysem érti. Vadakat vesznek fel állami szolgálatra! – dohogta megvetően
Antonov.
És mintha a szabad párizsi levegő sem nagyon különbözött volna a moszkvaitól.
Nem szorult össze a szíve a különbségtől. Mindazonáltal mielőtt végleges
következtetéseket vont volna le, Ivan Nyikolajevics úgy döntött, ad egy esélyt
Franciaországnak. Azt szerette volna, ha Franciaország elcsábítja, ha emlékezteti
ifjúkori szerelmi ábrándjaira. Akkor talán az itteni levegő is, megtelve szenvedéllyel
és gyengédséggel, édesebbé válik?
– Moulin Rouge! – utasította Ivan Nyikolajevics a taxisofőrt.
Lehúzta az ablakot, s míg egész úton a mellettük elúszó párizsi utcákat bámulta,
arcán komor árnyak jelentek meg. A Place Pigalle-hoz közeledve azonban a ráncok
kezdtek kisimulni.
– Mégiscsak hasonlít egy kicsit – foglalta össze leereszkedően.
Odadugott a sofőrnek egy ötszáz euróst – kisebb pénze nem volt –, és elindult a
kabaré bejárata felé, a várakozástól elcsigázott turistacsoport között furakodva.
– Ide hallgass, parancsnok! – fordult Ivan Nyikolajevics az illetlenségig lebarnult
főpincérhez, belegyömöszölve amaz mellényzsebébe a már ismerős bankjegyet. –
Valami jó helyre ültess bennünket, hogy jól lássuk a ciciket. Épp most érkeztünk
Oroszországból. Milyenek a lányok, van friss hús? – Mintha törzsvendég volna,
megpaskolta a főpincér vállát, és az idegenlégiósra nézett, hogy fordítson.
– Je regrette, monsieur, mais vous devez faire la queue, comme tout le monde{2} –
mondta kimérten a főpincér.
– Je ne comprends pas!{3} – hunyorgott Ivan Nyikolajevics, és az ujjai maguktól a
rég elfeledett – azóta, hogy utoljára nemet mondtak neki – fityiszt formázták.
– Jöjjön, álljunk be a sorba, hm? – kérte az idegenlégiós.
– Utoljára a börtönben álltam sorba levesért! – fortyant fel Belmondo. – Olyan
maguknál a rend, mint a zónában! – vicsorított.
– Mindjárt kihívják a rendőrséget! – mondta leverten az idegenlégiós.
– Mi meg idehívjuk a konzult! – bődült el Ivan Nyikolajevics, de már inkább csak
a látszat kedvéért: jobban szeretett volna bejutni, mint verekedni.
A főpincér bosszúból a legtávolabbi asztalhoz ültette őket, ahonnan alig lehetett
látni a lányokat, Ivan Nyikolajevics pedig gyűjtögette és pezsgőben érlelte a dühét.
– Szörnyűek ezek a nők, nincs is mellük. – Ivan Nyikolajevics üvegből itta a
Crystalt, és felemelkedett a helyéről. – És nem valami fényesen táncolnak.
Megnézzük, milyenek az ágyban.
Elindult előre, akadályt nem ismerve, feltartóztathatatlanul, megijesztve a
lecsupaszított női mell látványától ellágyult japán turistákat.
– Azt akarom, azt a feketét – mondta a biztonsági őrnek, és rámutatott egy
bujának látszó, sötét bőrű primadonnára, aki egzotikus, strucctollakból készült
ruhában volt. – Majd adok én neki! Ha már maguk képtelenek rá…
– C’est pas possible, monsieur{4} – tárta szét a karját a biztonsági őr.
– Je ne comprends pas! – gurult be Ivan Nyikolajevics.
– Ici, on n’est pas un bordel{5} – sértődött meg a biztonsági őr.
Ekkor Ivan Nyikolajevics odatolt a színpadhoz egy széket, és felmászott –
általában így szokta otthon is a sztriptízbárokban. Beletűzött a megdermedt
primadonna strasszokkal kirakott bugyijába egy milliméternyi ötszáz euróst,
elkapta a legkifejezőbb hajlatánál fogva, és maga után húzta.
– Je ne suis une putel!{6} – visított a primadonna.
– Je ne comprends pas! – csodálkozott őszintén Ivan Nyikolajevics.
Az odarepülő biztonsági őr fejét Belmondo betörte a Crystal üvegével, aztán
eltörte a borospoharat, és fegyverként használva még vagy tíz percig tartotta magát,
miután sarokba szorította a kiérkező csendőrség túlereje. Az idegenlégiós, mivel
tudta, hogy neki ebben az országban esetleg még dolgoznia kell, nem avatkozott
közbe.
Végül Ivan Nyikolajevics kezén bilincs csattant, és meg-megtaszítva kitessékelték
a tömegen keresztül a rendőrségi mikrobuszhoz.
– Vegyék le a karperecet! Szabad ember vagyok! – ordította Belmondo, aki véres
volt, de nem törték meg.
A sötét bőrű primadonna őzikeszemében alig észrevehető bánattal nézett utána,
a bankjegyeket számolgatva.
 A rendőrségen Ivan Nyikolajevics méltóságteljesen viselkedett, minden kérdésre
oroszul válaszolt. Emiatt nem volt zökkenőmentes a beszélgetés.
– Pourquoi avez-vous aggressé la danseuse?{7} – kérdezte például a nyomozó.
– Megtagadom a választ, amíg ide nem érkezik az orosz konzul! – felelte Ivan
Nyikolajevics.
– Confirmez-vous avoir frappé la personne de sécurité?{8} – kérdezte a nyomozó.
– Diplomáciai sérthetetlenségem van! – hazudta Ivan Nyikolajevics.
– Comprenez-vous qu,á cause de votre comportement vous serez déporté de la
France?{9} – kérdezte a nyomozó.
– Mi a jó büdös francot akarsz csinálni velem, he? – váltott hatalmaskodóról
társalgási nyelvre Ivan Nyikolajevics.
Megszólalt a telefon. A nyomozó felvette a kagylót, megtörölte a homlokát egy
kendővel, és elhallgatott. Szúnyogzümmögéshez hasonló hangon a hangszóróból
megütötte Ivan Nyikolajevics fülét a „consul russe” szó. A rendőr ferdén
Belmondóra pillantott.
– Mindjárt kukoricára térdepeltetnek! – dörzsölte a kezét amaz. – Tanulj meg,
paraszt, egy lépéssel előre gondolkodni. Már most szólhatsz a szeretteidnek, hogy
kezdjenek el kerestetni!
– Le consul russe à Courchevel. Il aide à vos collegues plus riches et ne viendra
pas. Quelques choses avec des putes mineures, cocaïne et armes à feu, comme
d’hab{10} – válaszolta nyugodtan a felügyelő.
– Öregem! Maradt még húszezrem kápéban. – Belmondo kapkodva nyúlt a
zakózsebébe. – Fogadd el emlékbe, na?
– On n’accepte pas des pot-de-vin ici{11} – lépett el előle a nyomozó.
– Je ne comprends pas – meresztette rá a szemét Belmondo, még a nemzeti
büszkeségéről is elfelejtkezve.
– Pas de pot-de-vin! Vous êtes en Europe, pas chez vous en Russie{12} – horkant fel
a nyomozó.
– És mindent meg fogok tenni, ami tőlem telik, hogy az én Oroszországom soha
ne lépjen be a maguk kibaszott Európai Uniójába! – kiáltott fel tiszta szívből Ivan
Nyikolajevics.

*
Egy nap elteltével kiengedték – az idegenlégiós régi munkájából kifolyólag
emlékezett egy jó ügyvéd telefonszámára. Az ügyvéd amúgy gyilkosokra
specializálódott, de feketén is dolgozott félhivatalos orosz személyeknek és afrikai
vezetőknek a szabadsága alatt.
A moszkvai szmog színű Citroënt, amelyben még a félelmetes Butirka börtönnél
is komorabban zötykölődött Belmondo, egészen a repülőtérig követte egy
rendőrautó bekapcsolt villogókkal. Még jó, hogy a bilincset levették róla.
– Figyelj, taposs bele kétszázzal! – Belmondo nem bírta tovább, elfáradt a
visszapillantóban látható villogástól. – Mindjárt megfulladok…
– Nem lehet, Ivan Nyikolajevics – dünnyögte az idegenlégiós. – Nyolcvanas
korlátozás van.
– A rohadékok megnyomorítják az ember személyiségét – szűrte a foga közt
rosszindulatúan Belmondo. – Haza akarok menni…

A félig üres business classon a terebélyes fotelban ülve Ivan Nyikolajevics

gyűlölettel nézte Franciaországot a repülő ablakán keresztül.
– Hol itt a szabadság?! Ezt nem lehet, azt nem lehet… – morogta hangosan, és a
szomszédaira tekintett, megerősítést keresve, a tekintete azonban csak a sápadt
Poznerbe ütközött.
Pozner szóra nyitotta volna a száját, de valamin elgondolkozott, és visszacsukta.
– Fra-a-a-anciaország… – mondta undorodva Belmondo. – Bassza meg! Nem is
ország, hanem valami utópia!

Abonyi Réka fordítása

 Egy mindenkire

Goldovszkij egyáltalán nem ilyennek képzelte ezt az irodát. Arra gondolt, hogy
kincstári tölgyfa asztalt lát majd, ami túlél egy harckocsi-ütközetet, Tudjukki
hatalmas olajportréját metszett aranykeretben, címeres fehér telefont, márvány
hamutartókat…
Kellemeset csalódott. Skandináv minimalizmus, hatalmas plazmatévé a sarokban
és egy vékony, alumíniumvázas Mac az üveg dizájnerasztalon. Még Tudjukki is
ravaszkás lenini szemhunyorítással tekintett le a falról, csupasz mellkasára szorítva
a karabélyt. Minden arról árulkodott, hogy az iroda gazdája felvilágosult ember.
– Ön jó szakember – mondta amaz színtelenül. – Láttam a szilikonagyas
munkáját. Nagyon kreatív. Meg az a másik, a csirkecombos is. Egy szó mint száz,
úgy látom, hogy megérett egy valódi challenge-re.
Goldovszkij zavartan köhintett. Amikor tegnap felhívták egy ismeretlen számról,
és bemutatkoztak, először azt hitte, hogy a barátai tréfálkoznak vele, aztán letörölte
homlokáról a hirtelen kiütközött verejtéket, és görcsösen bólintott. Egész éjjel
forgolódott, próbálta kitalálni, miről fog szólni a másnapi beszélgetés…
– Nem kellene annyira csodálkoznia – szólalt meg derűs hangon a férfi, miután
elkapta Goldovszkij értetlen tekintetét. – Mi mindig is igyekeztünk minden
területről bevonni a tehetségeket. Dolgoznak nálunk volt FSZB-s munkatársak, volt
katonák, és a magánszektorból is… Az FSZB-t már említettem?
Goldovszkij óvatosan bólintott. Az üvegasztal mögött ülő férfi válaszul
visszabólintott, majd elhallgatott. A japán légkondicionáló zümmögni kezdett,
tapintatosan kitöltve a csendet.
– Be kell vallanom, kissé sajátos módszerrel dolgoznak a kreatívjaink – mondta a
férfi. – Ezért döntöttem úgy, hogy kerítek egy külső embert, aki elfogulatlanul tekint
a dolgokra. A feladat nem egyszerű. Ezekben a mostani bonyolult időkben
egyesítenünk kell a soknemzetiségű népet – pillantása ekkor végigsiklott
Goldovszkij orrán. – Az a téma a kis győztes háborúval jól szólt, csak egy kicsit
idejekorán. A gazdasági és szociális stabilitásra vonatkozó prognózisok… –
lapozgatni kezdte piros filccel összefirkált papírlapjait – különbözőek. A nemzeti
eszme keresése a hírhedt „Pravoszlávia, önkényuralom, népiség”-re korlátozódik.
Először is, nem világos, hogyan lehetne manapság, az Állami Automatizált Választási
Rendszer idején a népiséget értelmezni, másodszor pedig ez a szlogen kissé kizárja
csecsen, tatár, dagesztáni, sőt még a kalmük testvéreinket is… A csecseneket már
említettem?
Goldovszkij várakozón bólintott.
– Szükségünk van egy új hazafias koncepcióra. Új őszinteség kell a
hazaszeretetben. És hogy a Haza nagybetűs szóvá váljon! Magának a Hazának az
arculatváltására van szükség, érti? Ön, mellesleg, nem kettős állampolgár
véletlenül? – kérdezte mintegy véletlenül.
– Nem. – Goldovszkij buzgón rázta a fejét, bár néha elgondolkodott ezen a
lehetőségen.
– Nagyon helyes. Mert már előfordult, hogy felvettünk olyan technológusokat,
akik elkezdenek a Hazaszeretetről írni, de keverik, hogy melyik hazáról van szó… A
Haza pedig olyan – az üvegasztal mögött ülő férfi oktatólag felemelte az ujját –, mint
a nő. Ha egy másikat is szeret az ember, azzal megcsalja az elsőt.
Goldovszkij valamit lejegyzett ceruzával a magával hozott dizájnernoteszba. A
férfi jóindulatúan nézett rá.
– Szóval tulajdonképpen ez lenne a feladata. Feltámasztani és modernizálni a
hazafiságot. Szexepilt adni a Hazának. Meg kell határozni, mit jelenthet egyáltalán
ez a fogalom az internet és a global village korszakában. Azt akarom, hogy a „Haza”
szó ne csak a pravoszláv egyház zászlóvivőinek és ne csak a kozák atamánnak az
agyában stimulálja az idegközpontokat. Azt akarom, hogy a Haza trendi legyen.
Hogy a Vinzavod Galéria önként hazafias happeningeket szervezzen. És
mindeközben a nyugdíjasok ne érezzék magukat idegeneknek ebben a Hazában… –
Levágta a szivar végét, és mielőtt rágyújtott volna, mélyen Goldovszkij szemébe
nézett. – És, mondanom sem kell, el kell érni, hogy ez a Haza-koncepció
mindenkinek tetsszen. Különösen persze azoknak, akik elosztják a költségvetési
pénzeket. A legjobb kádereinknek. Már említettem, honnan vonjuk be őket?
Goldovszkij bólintott.
– Hétfőig gondolja át – mondta a férfi az üvegasztal mögött.

Az X6-os ötliteres motorja mély hangon felmordult, ébredezett. Goldovszkij

elgondolkozott, a Dunhill hamuja a fehér bőrülésre hullt. Volt egy bevált módszere:
végigmondta magában az asszociációk egész sorát, amik eszébe jutottak a márka
vagy áru kapcsán, amire a megrendelést kapta. Általában az egyik első gondolata
volt a legeredetibb, és arra építette fel az egész koncepciót és az eljövendő
kampányt. Egyszerűen új szemszögből kell nézni a megszokott dolgokat;
Goldovszkij a kokaintól kissé tartott, de a cannabist gyakran használta erre a célra.
Haza, Haza, Haza…
Mivel kezdődik a Haza? Egy képpel az ábécéskönyvben?
Goldovszkij kifordult a fülledt keresztutcácskákból a Kitaj-Gorodhoz, lehajtott a
rakpartra, és elment a Nagy Kőhídig. Jobbra felbukkantak a vörös téglák, matt
fénnyel csillogtak az aranykupolák, amikor tükröződtek rajtuk az alacsony felhők,
szürke egyenruhás rendőr irányította a fekete Mercedeseket és Range Rovereket…
A Kreml falának sokszögletű, töredezett vonala a maga szabálytalanságával az
emberi szív kontúrjának szabálytalanságára emlékeztetett. A Borovickaja-kapu
billentyűi ki- és beeresztették a páncélozott konvojokat… A Haza szíve
kifogástalanul lüktet… Valami ilyesmi? Nem, a Kreml-témát jobb nem bolygatni.
Valami univerzálisabb kell. Hiszen mindenkinek tetszenie kell, nem? Mindenkinek.
Talán még a Fehér Házat is beletuszkoljam?
Haza! Harcoltak a Hazáért. Hív Haza-anyácska. Oroszország, ó, rossz ország, de az
én hazám… Kíváncsi vagyok, vajon Sevcsuk mennyit kér egy hakniért. Az ő
patriotizmusát kellene ellenőrizni…
Miután minden közlekedési rendőrt szerencsésen kikerült, Goldovszkij kihajtott
az Új Arbatra. A dugó már az Oktyabr mozinál elkezdődött, beállt az egész
Kutuzovszkij, végig a Rubljovszkoje úti kanyarig és tovább, a különböző
elitnegyedek felé. A felduzzadt, torz települések a fenyőligeteikkel, amelyek
kopaszak voltak, mintha kemoterápián mentek volna keresztül, nem tudták elég
gyorsan beszívni az acélfolyamot, nem boldogultak vele.
Jól kikapta ezt a dugót… Nem baj, a jövő héten az ismerősök meghozzák az Alfa-
csoport veteránszervezete jogi szolgálatának vezetőjétől az igazolványt, azzal majd
mehet a különsávban, és nem kell szégyenkeznie ebben a szokásos esti
araszolgatásban. Ha pedig boldogul az új megrendeléssel… A megnyíló
perspektívától Goldovszkijnak megdobbant a szíve.
Valahogy elvánszorgott a Kutuzovszkijon levő Azbukáig, aztán elkeseredetten
besuvaszotta a terepjárót egy csodával határos módon felszabadult helyre két
acélkék, új Zsiguli közé. Belépett a szétnyíló üvegajtón, és szórakozottan végigment
a polcok mellett, találomra pakolva a kosarába a holmikat. Egyszer elvett ebben a
rendkívüli boltban egy fürt kilónként kétszáz dollárba kerülő szőlőt, csak a
pénztárnál kapott észbe, és először ki is akarta tenni a kosarából. De hirtelen
elszégyellte magát a kishitűsége és zsugorisága miatt, és elnyomta az ingert. Azóta
egyáltalán nem nézi meg az árakat, mindig azelőtt odanyújtja a pénztárosnőnek a
platinakártyáját, mielőtt az beütné az összes tételt.
Haza. Milyen a Haza? Határtalan. Hőn szeretett. Bőkezű? Talán. Mert gazdag,
mondta magában elgondolkozva Goldovszkij, és a kirakaton keresztül nézte, hogy a
távozó Zsiguli helyére egy Rolls Royce áll be ügyetlenül a terepjárója mellé.
Haza. Goldovszkij megdermedt. Lehunyta a szemét. Első vizuális asszociációk?
Vörös lobogók, záróosztagok és „Egy lépést se hátra”, Győzelem-napi felvonulás…
Valami miatt még búzamezők is. Nem, a búzamező nem frankó. Az ukrán sárga-kék
zászló jelképez sárga búzamezőt a kék ég alatt. Tehát a búza foglalt. Kár. Egy illatos
cipó… Jó jelkép!
Megkordult a hasa. Goldovszkij általában egy barátságos kis étteremben szokott
enni a Luxury Village mögött, nem túl drága, és nagyon jó a konyhája. De ma, a
szörnyű pénteki dugó miatt addig már nem bírja ki. A fene vinné el… Majd proletár
módra vacsorázik, szusit eszik dobozból. Elment az élelmiszerosztályig, és kért az
egyenkimonóban levő burjáttól egy nagyobb adagot.
Vett egy doboz korai epret, egy üveg kilencvenes évek közepéről való argentin
bort, a legfrissebb Forbes magazint – azon majd elnevetgél –, kipakolt a pénztárnál a
gumiszalagra, és megvakarta az orrát.
Haza. Haza, a fenébe is. Hőn szeretett – de miért?
Rezegni kezdett a zsebében a mobilja. Titkos szám.
– Maratyik! – A részeg női hang hallatán elmosolyodott. Alika…
Keze magától nyúlt az ultravékony óvszerek állványa felé.
– Maratyik! Nem repülsz ide hozzánk? Úgy unatkozunk itt Olgával…– duruzsolta
Alika. – Olyan pajkos hangulatban vagyok a síbotoktól, itt meg csak német bunkók
vannak… Nézni sem bírom őket…
Hagyjon mindent a fenébe, és menjen egyből Domogyedovóba? Hagyja a
parkolóban az autót, furakodjon fel a legelső charterre, és akkor már holnap reggel
cikcakkozhat a piros pályán, este meg after-ski gruppent rendeznek?
Nem, állította le magát Goldovszkij. Hív a Haza.
Sóhajtott, elütötte valami viccel a dolgot, és kinyomta a telefont. Felnyalábolta a
megrakott papírzacskókat, és miközben elindult az autó felé, kényszerítette magát,
hogy megint a munkára koncentráljon.
Hazám: a hű barááátaim… a jólelkű szomszédaim…
Mellesleg, a szemközti cottage-ban a McKenna kreatív igazgatója lakik, nála
mindig van valami cucc, ráadásul mindig a legjobb minőségű, holland termék. Ezzel
a remek emberrel Goldovszkij már nem egy brand-várat vett be brainstorminggal.
A te nekem, én neked elv alapján szoktak tépni, és a szomszéd éppen tartozott
Goldovszkijnak egy projekttel.
A hatalmas kígyó lassan kúszott a Kutuzovszkijon, csillogott sok ezer
fémpikkelye, lustán a Krilatszkoje felé kanyarodott, vállvetve haladt a moszkvai
körgyűrűvel, amely boaöleléssel fonta körbe Moszkvát, a kígyónak se az eleje, se a
vége nem látszott…
Goldovszkij kézzel ette a szusit a dobozból, belemártogatta a szójaszószba, és
arról ábrándozott, hogy a brazíliai São Paulóban találja magát. Abban a városban
már réges-régen engedélyezték a kisrepülőket, így a tehetősebb embereknek soha
nem kell az utcákon szenvedniük, ahol mindig minden tele van bűzlő, régi
személyautókkal, és amúgy is ezer veszély fenyegeti az embert. Saját
helikoptereiken utaznak, a városon túli villájukból az épület tetejére, amelyben az
irodájuk található, aztán a torony tetejére, amelyen hivatalos megbeszélésük van,
aztán a szálloda tetejére, ahol fogadást tartanak, aztán a golfklubba… Egyszer egy
éjszaka Goldovszkij a hatvanemeletes Edifício Itália legfelső szintjén, a lounge-ban
ült, figyelte a több tucat szentjánosbogarat, amint röpdösnek a brazíliai
felhőkarcolók bambuszrügyei között, és arra gondolt: miért nem lehet ezt
Moszkvában is megcsinálni? Miért van az, hogy a mi átkozott országunkban semmi
sem úgy van, mint rendes helyeken? Miért kellenek azok a villogók, szirénák,
konvojok, mikrobuszok a privát biztonsági alakulatokkal? Miért kell megalázni az
egyszerű embert, aki a dugóban sínylődik, mindezeknek a kütyüknek a
demonstrálásával, miért kell várakozásra kényszeríteni, minek osztálygyűlöletet
szítani, amikor meg lehetne oldani, hogy egyáltalán ne kelljen egymás útját
keresztezniük ezzel az egyszerű emberrel?

A Krilatszkoje úthoz közeledve Goldovszkijnak elfogyott a cigarettája. Megállt egy

trafiknál, ügyetlenül megpróbált átugrani egy pocsolyát, és bokáig merült a sárba;
szitkozódva beállt utolsónak a vendégmunkások és helyi alkoholisták imbolygó,
lassú sorába. Talán ki is várta volna a sort, amikor egy borostás, tréningruhás
azerbajdzsáni beszélgetésbe elegyedett vele a politikáról – Goldovszkij ezt már nem
bírta ki, és visszavonulót fújt.
Tizenegy órára ért haza, dühében a fogát csikorgatta. A zuhanykabinban
beállította a „trópusi zivatar” funkciót, és már majdhogynem hisztérikusan vette
sorra a képeket, gondolatokat, asszociációkat…
Palehi dobozka? Hohlomai népművészet? Balalajka? Tolsztoj? Jeszenyin? Egy
vadász feljegyzései? Reggel a fenyvesben? Kohászat? Ipari nagyhatalom? Kőolaj?
Szocsi-2014? Kurszki tankcsata? Borogyino? Afganisztán? Csuzima? A jobbágyság
eltörlése? Transzszibériai expressz? Moszkvai metró?
Mit jelent számomra a Haza? Mit jelent a tévénézők számára? Mi késztet arra,
hogy szeressük? Mitől ver szaporábban az ember szíve? Miért csordul ki az ember
könnye?
Üresség. A nagy semmi. Mintha volna is Haza, meg nem is. Ha próbálod
meghatározni, elkapni, leszűrni a lényegét, szétfoszlik, mint a reggeli álom.
Brazíliába akarok menni, gondolta Goldovszkij, és lehunyta a szemét.

– Túlságosan beszűkült vagy. – A Philippe Starck szemüveg dölyfös kifejezést

kölcsönzött a szomszéd arcának, bár szívélyes ember volt. – Mire kértek fel? Rá kell
venned az embereket, hogy büszkén gondoljanak a Hazájukra, hogy lelki és
hormonális emelkedettséget érezzenek… – Hosszú szünetet tartott,
Sztanyiszlavszkij módjára, majd fenyőaromájú füstöt fújt ki. – Ehhez nem kell
megérteni, hogy mi a Haza. Aztán meg, fogd már fel, a Haza mindenkinek más. Van,
akinek a Jubilejnij lakótelep, van, akinek Ogyincovo.
– De mi az, ami közös? Ami mindenkinek azonos? – kérdezte tompán
Goldovszkij, és elvette a dzsointot.
– A győzelem! – bökte ki a szomszéd.
– Nem, de komolyan… – nyögte panaszosan Goldovszkij.
– Komolyan beszélek. Amikor a Hazát említették neked, eszedbe jutott a Nagy
Honvédő Háború? Úgy van, nekem is eszembe jutott. Ez az első asszociáció.
Mindent maga alá gyűr. Ez egy feltételes reflex, hosszú éveken át erre idomítottak
be minket, egyből megindul a nyálelválasztás, mielőtt még felfognád, mi is történik
veled.
– De hát ez annyira elcsépelt… – tiltakozott bizonytalanul Goldovszkij.
– Azért elcsépelt, mert működik – vágott vissza a szomszéd. – Jobb ma egy veréb,
mint holnap egy túzok, főleg ilyen szűkös határidő mellett. Milyen feladatot kaptál?
Megújítani! Megeleveníteni! Trendivé tenni. A lényeg, hogy beszéljenek róla,
vitatkozzanak… És közben tetsszen mindenkinek, a funkcionáriusoktól a
nyugdíjasokig. Ha lefilmezel egy fejőlányt, rozsmezővel a háttérben… azon mit
lehet megvitatni?
– Én valami újat akartam… Ideológiailag… – Goldovszkij csüggedten szippantotta
be a dzsinnt a dzsointból.
– Az új nem más, mint az elfelejtett régi – ingatta a fejét a szomszéd. – És a
mostani ideológiánk… Khm… Hogy is mondjam… – Ő is letüdőzte a füstöt. – Olyan
ez, mint kiszínezni a fekete-fehér fényképeket… Érted, miről beszélek?

Nem volt egyszerű megérteni, de Goldovszkij és a kreatív igazgató szomszédja már

egy hullámhosszra kerültek… Goldovszkij elragadtatottan bólogatni kezdett,
lenyűgözte a kép mélysége.
És a dzsinn végre teljesítette a kívánságát. A Haza, amely beláthatatlan, mint a
Kremltől a Rubljovkáig tartó dugó, hőn szeretett, mint az X6-os, és érthetetlen, mint
a kormány intézkedései, hirtelen elhomályosult, szétolvadt. És felfénylett előtte a
spontán, megmagyarázhatatlan, verbalizálhatatlan, de érzelmileg kifogástalan,
százszázalékos döntés. Ami ráveszi az emósok, a rapperek, a nyugdíjasok és az
FSZB-s veteránok szívét, hogy uniszónóban dobogjanak.

– Figyelj – mondta rekedten Goldovszkij, kimeresztve vöröslő szemét. – És mi van,

ha egyszerűen fogom, és az ünnepre kiszínezem A tavasz 17 pillanatát?

Abonyi Réka fordítása

 Jelenés

Brian Littrell lelkesedés nélkül, kissé nyúzottan nézett Kátyára. Az utóbbi időben
elég rosszul festett: miután a lány leöntötte Fehér Gólya konyakkal, az énekes
teljesen megsértődött. Az évek múltak, nem szépítették meg Littrellt, viszont
Kátyának nem lettek új bálványai.
A fiúbandákba nem véletlenül válogatnak minden típusból egyet-egyet, mint Noé
bárkájára. Az amerikai producerek már rég logaritmizálták a női lelket, és rájöttek:
nem számít, hogyan énekelnek a fiúk, a fontos az, hogy beléjük lehessen szeretni.
Az egész Backstreet Boysból Kátyának csak ő, Brian tetszett. Egyedül ő volt az, aki a
női magazinból kitépett poszterről nem az ismeretlen fotós kamerájába nézett,
hanem egyenesen Kátya lelkébe.
Először Kátya mind az öt fiút kitette az asztala fölé. Aztán rájött, hogy ideje
elköteleződnie, és egy ollóval óvatosan kivágta Briant. Nick Carter, A. J. McLean,
Howie Dorough és Kevin Richardson a szemetesben landolt. Most, hogy Brian
egyedül maradt, egyszerűbb volt magával vinnie a táskájában. És amikor a
gyengédség csúcsán Kátya nagyon vágyott egy csókra, könnyebben tudta az ajkához
emelni.
Ez alatt az év alatt azonban Brian nagyon lerobbant, a ráncok az arcán mély
barázdákká váltak. Kátya egyre próbálta felfedezni a szemében a korábbi
pimaszságot, de a pop-idol tekintete most elsiklott felette. Mintha – a meztelen és
gyönyörű – Kátya Brian számára csak az előtérben lenne, amire nem kíván többé
fókuszálni. És hogy ki állhat a háttérben – valahol Kátya gömbölyű válla mögött –,
azt már nem lehetett tudni.
A lány is elkezdte hanyagolni.

Miért éppen Brian? Miért nem Kolja, Tolja vagy Alekszej Szemjonics? Honnan ez az
igényesség, honnan ez az egzotikum iránti vonzalom, ez a senki által nem értékelt
önfeláldozás?
Egyszerűen rossz helyre született. Kozlovkában a tizenkétezer lakosból a
népszámlálás szerint három magányos nő jutott két férfira. És ebben benne voltak
az alkoholisták, a börtönben ülők és a veteránok is. Mindezek a holt lelkek nem
tudták Kátya vágyát és szomorúságát csillapítani. Amikor meg hasznavehető férfiak
érkeztek Kozlovkába – nem számított, hogy meggyűrűzöttek-e vagy sem –, a sorsuk
a tudtuk nélkül megpecsételődött, a szinte hivatalos előjegyzési sorrend alapján,
ami szerint Kátyára csak nagyjából hat év múlva kerülhetett sor.
Az elején Kátya, tapasztalatlanságából kifolyólag, mindig sietett az Oktyabr
diszkóba, azt gondolta, hogy ott van esélye találkozni valami ígéretes fiatalemberrel
a furgonszerelő kombinátból, vagy legalább egy szimpatikusabb felsőssel. De az
Oktyjabrban nem szívesen látták az utcáról betévedőket; a régi mozit már rég olyan
horgásztavacskává alakították át, ahol az intézmény háziasszonyai buzgón
nevelgették a legapróbb sneciket is. Kátyának kétszer is egymás után szétkarmolták
az arcát, így felhagyott azzal, hogy a diszkóba járjon.
Csak egyszer fordult elő, hogy a Kozlovka egét mindig sűrűn ellepő felhők
oszladozni kezdtek, és a résen – egyenesen Kátya tenyerébe – besütött egy
napsugár. A Sztyekljaska bolt melletti, az egész városban jól ismert virágágyásnál a
reszkető Kátyát megszöktette Szánya Szpica egy feltuningolt Zsigulin. A Kujbisevi-
víztározó partjára vitte, leitatta Fehér Gólyával, majd hátradöntötte a Zsiguli reumás
ülését. És ennyi volt a szerelem. A következő nap reggelén Kátyát felkereste Szánya
felesége, és megpróbálta hasba szúrni egy zöld nyelű papírvágó ollóval. Azóta Kátya
inkább szublimált.
Nem hagyta el magát: fekete harisnyákat vásárolt, berakatta, kiszőkíttette a haját,
évente egyszer elment Csebokszariba divatos ruhákat venni. De az elkeseredettség,
mint a hányinger, egyre feljebb kúszott a torkában. Brian Littrell poszterének
színeivel együtt Kátya fiatalsága is megkopott. Brian, Kátya egykori szerelme és
egyetlen vigasza megfakult, ő pedig elvirágzott.
Eljött az este, amikor Kátya már nem tudott eljutni a csúcsra Brian megfakult
szemének fáradt pillantásától, helyette ok nélkül sírva fakadt. Elkente arcán az olcsó
szemfestéket, felpattant az ágyból, letépte a falról Briant és kettészakította. Aztán
még kettőbe, és így tovább; egészen miszlikbe tépte a posztert, hogy ne tudja
összeragasztani, ha mégis elfogná a kísértés.
Aztán felhúzta a kedvenc világoskék farmerét meg a vörös angórapulóvert, a
melléhez szorította a táskáját, és kirohant az utcára. A sötétben botladozva,
pocsolyákba süllyedve a buszmegállóhoz rohant, megvárta az utolsó fehér buszt a
néma jegyszedővel, és a kozlovkai kátyúkon át eldöcögött a helyi vasútállomáshoz,
ami a borús Tyurlema nevet viselte.
Hová akart menni? Nem tudta. Nem volt hová, nem volt kihez mennie. Az egész
peronon csak három lámpa világított, kettő a szélén, egy pedig pontosan a
Tyurlema felirat felett. És Kátya nem tudott kijutni Tyurlemából – akármennyi
zakatoló vonat gördült is felé a hűvös augusztusi éjszakából, azon az átkozott
állomáson egy sem állt meg. A fénylő ablakok fel-felvillantak, mögöttük a lány
boldog embereket vélt felfedezni, akik teát ittak, megágyaztak, majd a szerelvények
elszáguldottak a sötétségbe, a lány pedig örökre egyedül maradt a vasútállomáson.
Kátya a peron legszélére lépett, azt gondolta, hogy kilép a szembejövő vonat elé,
de aztán elképzelte, hogyan fogja másnap összeszedni a rendőrség a sínekről, és mi
lesz az anyukájával, így nem szánta el magát. Kisírta az összes könnyét, és elaludt
egy vaspadon.

Mintha egy leterített pokrócon ülne a Kujbisevi-víztározónál, és várna valakire. Ott

volt a viaszosvásznon egy bedugaszolt borosüveg, sprotni olajban és főtt tojás,
egyszóval mindenféle ennivaló. Reggel volt, augusztusi, simogató reggel. Mintha az
éjszaka hátralevő részében történt volna Kátyával valami – megismerkedett
valakivel? –, amiről most elfelejtkezett. De hiszen valaki idehozta őt a víztározóhoz.
A viaszosvásznon két pohár volt, és Kátyának olyan volt a hangulata, mintha
ötéves lenne, és éppen ma volna a születésnapja; most ébredt fel, és tudja, hogy az
egész mai nap csak ajándékokról és meglepetésekről fog szólni.
Vagyis valaki mindjárt megérkezik hozzá. De az is lehet, hogy már megérkezett,
csak elment egy pillanatra, és mindjárt visszajön. De ki lehet az?
Kátya felnézett az égre – azúrkék és áttetsző volt, nem a kozlovkai égbolt. Az
egész égbolt tiszta volt, csak valahol a nagy messzeségben fehérlett egyetlen felhő,
mintha valami sugárhajtású repülő nyoma lett volna. Kátya egy másodpercre
elszakadt a látványtól, egy pillantást vetett a parti kövekre, aztán megint eszébe
jutott a felhő – az pedig megnőtt és közelebb került hozzá, s mintha egy kicsit
leereszkedett volna…
És valóban ereszkedett, most már nem rejtőzött Kátya elől, egyre gyorsabban és
gyorsabban, amíg világossá nem vált, hogy ez egy egészen különleges felhő. Már a
földet érintette, tejszerű köddel lepte be a sásbozótot, ötvenlépésnyire Kátya
terítőjétől.
Kátya felállt, megigazította a ruháját, és tett egy bátortalan lépést. Tudta: ott, a
magas fűben van valaki. Valaki? Csak a szokásos kacérkodása, szerénysége miatt
nem mondta ki, nem gondolta végig. A levelek mögött, a magas fű mögött, a
felhőköd függönye mögött Ő várt rá. Az ő hőse.
A sás hangtalanul szétnyílt, a tisztást éles fény öntötte el, beragyogva a letaposott
földet, a tározó sötét vizét, a várakozástól csengő levegőt. Erre a ragyogó ösvényre
lépett ki Ő; először mintha csak egy sziluett volna, ami elviselhetetlenül fényesen
ragyog, bántja az ember szemét, de aztán mintha lehűlt és földi lénnyé változott
volna – kizárólag Kátya számára, az ő kedvéért hús-vér férfi lett belőle.
Elindult Kátya felé, és minél közelebb ért, annál ismerősebbnek tűnt. A járása, a
tartása, az alakja, minden megmagyarázhatatlanul ismerős, közeli volt benne.
Amikor már az arca is kivehetővé vált, Kátya megdermedt. Nocsak, ki az!
A férfi rámosolygott – megnyugtatóan, magabiztosan, a lány pedig reszkető
egérkeként borult a férfi széles, domború mellkasára. A férfi gyöngéden a
tenyerébe fogta a lány fejét, ujjaival simogatta a tarkóját, a nyakát, a hátát – s Kátya
engedelmesen elcsendesedett. A férfi ujjait mintha láthatatlan mező ölelte volna
körül, amitől a lány bőrén felágaskodtak a pihék, a nyom pedig, amit a férfi ujja
hagyott, tovább lüktetett. A reszkető, sóhajtozó Kátya elhúzta fejét a férfi
mellkasáról, felnézett rá, szétnyílt az ajka.

– Polgártársnő – krákogta egy szétdohányzott hang a füle fölött. – Magánál van?

A vasútállomás órája reggel hatot mutatott. Valahol messze, a cseppfolyós, hideg
homályból kiindulva és másik felével is távoli homályba nyúlva, mint egy hatalmas
néger fallosz, mely az egész Tyurlemát magára húzta, a peront egy végtelenül
hosszú tehervonat töltötte be; az egész szerelvény pakurával teli fekete
tartálykocsikból állt.
Kátya édesen elmosolyodott, és visszaejtette tenyerébe az arcát, nem akart
felébredni ebben az áporodott világban.
– Polgártársnő! – ismételte ridegen a hang a feje fölött. – Úgy gondolta, hogy majd
prostitúcióval fog itt foglalkozni?
– Ez nem prostitúció – tiltakozott Kátya félálomban. – Ez szerelem.
– Gyerünk be az őrsre! – mondta a hang fentről.
A rendőrségi szobában a hulló vakolatú falakra eltűnt emberek fényképei voltak
kifüggesztve; kiemelkedett közülük Ivan Urgant, aki félreértésből kerülhetett ebbe
az ostoba társaságba. A berendezés tárgyai közül Kátya figyelmét a teáskanna és a
gondosan celofánba csomagolt gumibot kötötte le. A csomag átlátszó volt, és a
gumiboton világosan ki lehetett venni az „Argumentum–1 gyártmány” feliratú
bélyegzőt. Látni lehetett azt is, hogy kényelmes bordázatú harántfogantyúval van
ellátva; Tyurlemához képest gyanúsan jól nézett ki, majdhogynem csillogott.
A rendőr, magától értetődően, szintén nő volt. Persze, bő és ferdén szabott, fekete
műbőr kabát volt rajta, meg az idióta ellenzős sapka, de nő volt. Észrevett valami
gyengédséget, melegséget Kátya álmos szemében, ezért gonoszul, féltékeny női
durvasággal hátracsavarta Kátya karját, és a székre taszította a lányt.
– Vezetékneve, keresztneve, apai neve! – rikácsolta.
Kátya először makacsul beharapta a száját, de aztán Ivan Urgant a falon, a
bordázott gumibot és a féltékenység a rendőrnő hangjában hirtelen egy logikai
láncolattá álltak össze a képzeletében. És ahelyett, hogy gorombáskodott volna,
megsajnálta a kínzóját.
– Vezetékneve, keresztneve, apai neve! – ropogtatta a rendőr a kezét.
– Rogyina, Jekatyerina Szergejevna – mosolygott rá krisztusi jámborsággal Kátya.
Végül valahogy elengedték.

Az olajsajtoló üzemben, ahol Kátya a középiskola befejezése óta dolgozott, a

kollektíva csupa nőből állt, és mivel a gyártósoron nem volt egyetlen férfi sem, a
menstruációs ciklusok szinkronizálásáig menően baráti volt köztük a hangulat.
Senki nem titkolt semmit a többiek előtt, mivel nem is volt mit titkolni. Az álmok
elmesélésének hagyományát pedig nem kevésbé tisztelték, mint a Carmelita című
sorozat részeinek összefoglalását azok számára, akik esetleg elmulasztották. Ezt az
álmát azonban Kátya nem sietett megosztani a barátnőivel. A következő nap végig
hallgatott, csendben mosolygott magában, és könyörgött a felettes erőknek, hogy
éjjel folytatódjon a félbeszakadt látomás.
A lány egyszer sem nézett bele a szemetesvödörbe, ahonnan a szakadt
harisnyákon át könyörögve tekintgetett felfele Brian Littrell szeme – mindkettő
külön-külön. Az ég küldöttével való találkozás után Kátya szakított a nyugati
idolokkal.
Kátya, hogy megfelelő hangulatba kerüljön, még az Oroszhon tévécsatornát is
nézte egy kicsit, amit, mint az összes fiatal, általában unni szokott. Nesztelenül
kiment a konyhába talpas pohárért, vette volna elő a szekrényből a Fehér Gólyát, de
aztán megállt. A valódi érzéseket moldáviai alkohollal lefojtani eretnekségnek tűnt,
meg valahogy visszataszítónak is.
Az anyja riadtan nézte, hogy kiment az udvarra a tűzifarakáshoz, befűtötte a
bojlert, megfürdött, tiszta ruhába öltözött, és a legemelkedettebb hangulatban aludt
el.

A férfi meghallotta a lány hívását.

A második találkozás ugyanott zajlott, a suttogó kövek között, a lenyugvó naptól
meleg, agyagos földön. Kátya megint kiterítette a viaszosvásznat – ugyanolyan bor,
főtt tojás, kolbászszeletek. És ez alkalommal a férfi észrevette a lány igyekezetét. És
mielőtt újra birtokba vette volna a lányt, megosztozott Kátyával az ételen… A
bontakozó románc biztos jele! Jóízűen ette a kolbászt, egészen emberi módra
ropogtatta a sózott uborkát, Kátya pedig, a boldogságtól eszét vesztve, arról
fecsegett, hogy a következő alkalommal feltétlenül húsos makarónival fogja
megvendégelni… Ugye jön legközelebb is? A férfi mosolygott – ragyogóan, mint
akkor a templomban –, és némán bólintott.
Kátya félénken odanyújtotta a férfinak a vörösbort, Ő pedig ügyesen belefúrta a
morzsolódó dugóba a dugóhúzót; cuppant, ahogy kihúzta, és a gránátvörös cseppek
spricceltek a fűre. Azután megáldoztatta a lányt a szentségeivel.

– Katyerinka, mi az ördög bújt beléd? – kérdezte gyanakodva az anyja, amikor

bepillantott a konyhába.
– Miért kérdezed? – vett nagy lélegzetet Kátya.
– Fennhangon énekelsz! Már tíz perce. – Az anyja a konyhaszekrények ajtajait
nyitogatta, arra számított, hogy valahol használt kupicát talál. – Már reggel kezded?
– Miről beszélsz! – mosolyodott el szemrehányóan Kátya. – Egyszerűen szerelmes
lettem…
– Kibe tudtál itt beleszeretni? – meredt rá az anyja hitetlenkedve.
– Nem mondom meg – rázta a lány a fejét. – Azt kérte, hogy ne mondjam el!
 Tényleg megkérte. A lány pedig megértette Őt. Még akkor is, ha mindaz, ami az
elmúlt két napon történt, szeretetlenségtől szenvedő képzeletének gyümölcse volt,
egy fantom… És persze a kielégítetlenségé… Már a második reggel egymás után
Kátya egész testében olyan holdfényes könnyedséggel kelt fel, mintha látomásainak
hőse valóban elvarázsolta volna…
És ugyanez a mágia változtatta át a műbőrrel bevont lépcsőházat a macskák által
megjelölt ajtajaival, az udvart a korhadt padokkal, amikhez mintha oda lettek volna
kovácsolva a halhatatlan, gonosz öregasszonyok, vagyis egész Kozlovkát váratlanul
emberivé. És mintha az ég is átlátszóbb lenne Kozlovka fölött, és a fehér busz
vezetőfülkéjéből váratlanul nem Mihail Krug zenéje szól, hanem Madonna, és a
Sztyekljaskában az eladónő erőt vett magán, és nem küldte el Kátyát egyből a
Csuvas Köztársaságon túlra, amikor megkérte, hogy álljon fel a székről, és vegyen le
neki valamit a polcról.
És a munkahelyén is mindenki barátságosabbnak és szimpatikusabbnak tűnt. És
a menstruáció közös kezdete előtt, ami minden hónapban úgy megingatta a
vállalatot, mint egy polgárháború, az érzelmek ezúttal nem érték el a szokásos izzási
fokot.
Pedig egyszerű volt: Kátya beragyogta mosolyával az egész olajsajtoló üzemet, és
az egész cég mosollyal felelt. Kátya félt, hogy mi lesz, ha megkérdezik, mi van vele.
Hiszen nem fogja tudni magában tartani… De, hála Neki, a próbatétel elmaradt.
Esténként, mintha szárnyakat kapott volna, repült haza tévét nézni, aztán szaladt
tűzifáért, felfűteni a bojlert, aztán be a kopott, érdes fürdőkádba, és hamar-hamar
be az ágyba! Aludni… És látni. És érezni. És élni!
A férfi a követező éjjel is megjelent. És az azután következő éjjel is. Szűkszavú
volt a lánnyal, de neki nem is volt szüksége szavakra, nem volt szüksége
bizonyítékra. A férfi szerelmet sugárzott, Ő maga volt a Szerelem. Tiltott szerelem,
lehetetlen, illuzórikus szerelem. Csodálatos. Hogy erkölcstelen vagy erkölcsös, az
definíció kérdése.
Azután pedig Kátya, aki korábban józan embernek tartotta magát, megszerezte
valahonnan a férfi képét, és kiakasztotta az ágya fölé, a vörös sarokba. Többet nem
engedte be az anyját a szobába. Ő maga pedig, amikor belépett a cellájába,
szégyenlősen keresztet vetett, aztán ugyanolyan szégyenlősen megcsókolta égi
jegyesének sápadt ajkát.
Így telt el egy hét.
 Aztán a kivilágosodott kozlovkai égen villám futott át.

– Nem volt – válaszolta Kátya bizonytalanul.

– Akkor várjon. – Az orvos apró szeme rápillantott a vastag lencsén keresztül.
– Már vártam – felelte zavartan Kátya.
– Vagyis volt – kopogott türelmetlenül a ceruzájával az orvos. – Mindenesetre
gratulálok.
– Mihez? – Kátya ijedten felemelkedett.
– Legalább ahhoz, ami volt. Ezen a vidéken már ez is szerencse. És ha Isten is úgy
akarja, ahhoz is, ami lesz.
– Isten is úgy akarja – ismételte gépiesen Kátya.
– Alkoholt ne igyon többet – közölte az orvos. – Ne is cigarettázzon. Altatót,
fájdalomcsillapítót, antibiotikumot se szedjen. Legyen minél többet friss levegőn.
– Tényleg terhes vagyok? – kérdezte tíz perc alatt már harmadszor Kátya.
– Ide hallgasson! – Az orvos ismét rávetette a lencsék által kötegbe gyűjtött szúrós
tekintetét. – Akkora kint a sor, hogy este kilencig itt kell lennem. Ha elmondom
nekik, hogy magát felcsinálták, az irigy nők darabokra tépik. Na, eredjen!
– Utolsó kérdés – mondta Kátya könyörgő hangon. – Előfordulhat szeplőtelen
fogantatás?
– Az irodalomban egyetlen eset ismert – ingatta a fejét kimerülten az orvos. – De
ez nem a maga esete. Azt gondolom, maga egyszerűen keverte a vodkát pezsgővel.
Ilyenek után előfordul, hogy az ember a fél életét elfelejti. Viszontlátásra.
Kátya azonban tudta, hogy szó sincs vodkáról meg pezsgőről. A körzeti kórházból
egyenesen a karamisevói Ioann Bogoszlov-templomba ment – ezt a szentet
tartották a helyiek a legkönyörületesebbnek –, hogy gyertyát állítson Akinek Kell.
Semmi más magyarázatot nem tudott és nem is akart kitalálni. Azt akarta gondolni,
hogy vele, éppen vele történt a leghihetetlenebb a csodák közül.
És nem bánja, ha soha nem tudnak ébren együtt lenni. Azt se bánja, hogy ha
megszületik égi szerelmük gyümölcse, nem fogja tudni senkinek elmagyarázni,
kitől fogant a gyermek. De a fiúra – hiszen ezek általában fiúk – feltétlenül
csodálatos és nagyszerű sors vár!
Kátya élete kényelmes állandóságot nyert. A munkából, ami most már egyáltalán
nem nyomasztotta, gyalog indult hazafelé a régi kozlovkai faházikók mellett – minél
többet friss levegőn kell lennie! –, elhaladt a Lobacsevszkij múzeum mellett, a fehér
téglából készült ötemeletes alján bement a csábító „Nyam-Nyam” elnevezésű boltba,
aztán haza, minél hamarabb, hogy nyolcra odaérjen.
Mi az a szánalmas negyven perc! A börtönben több a látogatási idő… De Kátyának
még tetszett is, hogy kicsit szenved; mostani szerepe – valahol az Istenanya és a
dekabristafeleség között – váratlan ajándék volt számára, fénysugár a sötét
kozlovkai birodalomban.
Négy hónappal később megint minden a feje tetejére állt.

Egyre nehezebb lett a gömbölyödő pocakot elrejteni. Kátya először Csebokszariba

akart menni, hogy bő ruhát vegyen magának, már fel is szállt a menetrend szerinti
autóbuszra, aztán megrázta magát, és az utolsó pillanatban leugrott a buszról. Miért
is kellene titkolnia a terhességét? Semmi szégyellnivaló nincs benne. A titok pedig,
aminek a megőrzésére a szerelmese kérte, nem maga a fogantatás, hanem csak az,
hogy hogyan és kitől történt.
Hadd beszéljenek róla! Hadd irigykedjenek!
Másnap kicsit erősebben sminkelte ki magát, úgy ment vidáman az olajsajtoló
üzembe.
Friss szellőként belibbent a folyosón át az öltözőbe, kihívóan zörgette az
öltözőszekrény ajtaját, a fején keresztül lehúzta pulóverét, és megállt, mint a
meztelen Zoja Koszmogyemjanszkaja az SS-tisztek szemérmetlen tekintete előtt,
zárkózottan, büszkén. Ítéljetek el!
– Ó, lányok, nahát! Még egy! – fröcsögte Marina.
– Ez már járvány! – csatlakozott Alina.
Kátya ijedten, sértetten körülnézett. És meglátta… Nem ő állt egyedül derékig
meztelenül, büszkén csípőre tett kézzel. Fruska-Nataskának, meg a lakótelepi
Tányának szintén nagy hasa volt. Alina és Marina, bár nevettek a többieken, nem
siettek mások előtt levenni a kezeslábasukat.
– Kitől lettetek mind terhesek? – dermedt meg Kátya.
– Én Csebokszariban… Van egy fiúm… – sütötte le a szemét Natasa.
– Mi közöd van hozzá? – vetette oda Tányka.
 – Nem azért… Lányok… Én csak örülök…
– És neked kitől sikerült? – ment át ellentámadásba Tánya.
– Nem mondhatom meg… Titok. – Kátya elbújt az öltözőszekrény mögé.
– Ha titok, akkor titok. – Kátya várakozásával ellentétben Tányka ennyiben hagyta
a dolgot. – Itt mindenkinek titkai vannak. Titkos vállalatnál dolgozunk.
És úgy alakult, hogy Kátya a maga titokzatos várandósságával senkinek se kellett,
és nem is volt különösebben érdekes. Minden – minden! – barátnője ugyanolyan
büszkén lépkedett, mint ő, és mindegyik ugyanolyan örömmel domborította ki a
maga jelentőségét…
Kátya az utóbbi hónapokban túlságosan magába merült, túlságosan el volt
foglalva a maga hihetetlen kalandjával, hogy erre felfigyelt volna. Most azonban…
Hát ezért maradtak abba az olajsajtoló üzemben a havi premenstruációs patáliák! A
holdnak már nem volt hatalma ezeknek a nőknek a lelke felett… Baljós mágiáját
megtörte a szerelem varázslata.
De vajon ki lehetett? Kátya még mindig nem jött rá.
Az igazi botrány egy héttel később következett be.
Az olajsajtolónak ugyanabban az öltözőjében, miközben húzta le magáról a
kezeslábast, Kátya hirtelen bepillantott a szomszédos szekrény belsejébe, ami
szégyentelenül tárva-nyitva volt.
A szekrényajtó belsejére gondosan fel volt ragasztva Oroszország Nemzeti
Vezetőjének a portréja, szerelmesen kivágva a Komszomolkából, és beletéve egy
polietiléntasakba. Tányka öltözőszekrénye…
Kátyának bedugult a füle. Sűrű vér zúgott a halántékában, reszketett a keze, a
szeme előtt tűzkarikák kavarogtak. Hangtalanul Őt szólította, leült a padra… Aztán
összeszedte magát, odalépett Tánykához, és lekevert neki egy pofont.
– Ringyó! – sikította velőtrázóan.
– Mi van, megőrültél? – lökte el magától Tányka.
– Lányok, mi van veletek? – kiáltotta aggódva a brigádvezető.
– Miért ragasztottad ki a szekrényedbe? – hüppögte Kátya.
– Te szemét, te! – vadult be Tánya egy szempillantás alatt. – Mit gondoltál, hogy Ő
kié?
– Lányok! – A zömök művezetőnő befurakodott a két sivító fúria közé,
megpróbálta őket szétválasztani, de megbotlott a padban, és a padlóra zuhant.
Bőrtáskájából legyezőszerűen kirepült egy bíborszínű rúzs, némi aprópénz,
tisztasági betét, pénztárca, és meglepő módon a Nemzeti Vezető portréja egy kedves
keretben, virágocskákkal és cicákkal.
– Te is?! – Kátya megvadult. – Gúnyolódtok, vagy mi?!
– De mi van ebben?! – zavarodott össze a művezetőnő. – Dolgozó ember. Nem
iszik!
– Ó, lányok, én vele szoktam álmodni… – pirult el Fruska-Nataska.
– Itt van, tessék! – Tányka felkapta az asztalról a Komszomolkát. – Közvélemény-
kutatást tartottak! És kiderült, hogy a nők kétharmada az országban legalább
egyszer már szeretkezett vele álmában!
– Ez meg hogyan… – Kátya hátrálni kezdett, elerőtlenedve zuhant a padra. – Hogy
micsoda…
– Nyugodj meg, Rogyina! – sóhajtott hirtelen Tányka. – Mi van ebben? Jól van, azt
álmodod, hogy a Nemzeti Vezető kefél. Mennyi szeretethiány felgyülemlett!
– És a gyerekek kitől vannak? – suttogta Kátya, óvatosan megsimogatva a hasát.
– Az már mindegy – fordult el Tánya.

A megállóba begördült a fehér busz. Kátya felszállt, leült a sofőrfülke közelébe, hogy
lássa a szomorú kozlovkai tájat. A szíve remegett – a sofőrnél a szélvédőre fel volt
ragasztva a Vezető kicsi portréja. És Kátyának hirtelen eszébe jutott, hogy amikor fél
évvel ezelőtt a kozlovkai polgármester-helyettes fogadóóráján járt, akkor ott egy
egészfalas portré volt. És a rendőrségi őrbódéban is mintha lett volna…
Aztán az autóbusz kikanyarodott Kozlovka egyetlen terére, amelyen a Kényelem
üzletház mellett még egy nevezetesség volt: két igazi óriásplakát-tábla. És
mindkettőn épp hatalmas plakátot simítgattak gyengéden a vendégmunkások.
Mindkettőről a Nemzeti Vezető hunyorított kedvesen Kátyára.
„Oroszország, szeretlek!” – hirdették a hatalmas fehér betűk az egyiken. A plakát
sarkában a párt logója látszott. „Hiszünk Önben!” – fogadkozott a második
óriásplakát, az Orosz Pravoszláv Egyház logójával.
Kátya keresztet vetett, és mosolyogva nézett Rá a könnyein keresztül.
Otthon bekapcsolta a televíziót, és az Ő megnyugtató dünnyögésére
elszenderedett.

– …a Nemzeti Vezető és az Orosz Pravoszláv Egyház új, közös demográfiai

programja… – suttogta a tévékészülék. – Most pedig sporthíreink következnek…
Abonyi Réka fordítása
 A legalján

– Van ott valami üledék – hunyorított Szergej Iljics.

– Miért, mit várt? – fonta karba a kezét az eladónő. – A legolcsóbbat választotta.
– Valóban, Iljics – cincogta Szlávik a kettes lépcsőházból. – Olvasd el a címkét.
„Nemzeti”! Már a nevéből minden világos…
– Tudni szeretném, mivel itatják a népet. – Szergej Iljics dühösen beszívta a
nyálát, majd a padlóra köpött. – Követelem az igazságot!
– Nem kell megvennie – mondta sértetten az eladónő. – Egyáltalán nem. Igyon
denaturált szeszt!
– Iljics, az aljáról nem muszáj meginni… – nyalta meg a száját Szlávik a kettesből.
– Ez elvi kérdés – ellenkezett Szergej Iljics, húzogatva a sötétkék műszálas
nadrágot, ami lötyögött sovány fenekén. – Ökörnek tartanak-e minket vagy sem.
– Jaj, menjenek már… – kezdte az eladónő, de aztán csak legyintett. – Az egy
adalékanyag. Nyírfa-vitamin. Felrázza és megissza.
Nem volt knockout, persze, de a pontozás alapján Szergej Iljicsé volt a győzelem.
Szlávik könyörgő pillantást vetett barátjára: sürgősen inni kellett a másnaposságra.
Amaz szintén nehezen bírta már, így hát kimérten bólintott az eladónőnek, mintegy
értésére adta, hogy elfogadta és kielégítőnek ítélte a magyarázatot.
– Száz rubel – mondta affektálva az eladónő.
– Adjon kettőt – mondta határozottan és kissé rekedten Szergej Iljics.
Egy másodperccel később az üvegek élénk csörgéssel már egy fekete
nejlonzacskóban csörömpöltek. Szlávik csak hallgatta édes csörömpölésüket, izzadt
és nagyokat nyelt, Iljics viszont nem tudott megnyugodni.
– Nem akarom, hogy az a nő alkoholistáknak nézzen minket – dörmögte, és
sietősen kacsázott a fehér ötemeletes lépcsőház felé. – A legolcsóbbat vesszük, na
és? Azt hiszik, hogy akkor mi beérjük valami szarral is? Direkt vettem meg egyből a
második üveggel is, nehogy azt gondolja, hogy korlátozottak az anyagi
lehetőségeink.
– Büszke egy ember vagy, Iljics – bólintott neki Szlávik, szétnyitva kicserepesedett
száját. – És előrelátó. Ne vegyünk esetleg virslit?
– Ugyan – legyintett Szergej Iljics. – Csak eltereli a figyelmünket.
Kényelmesen elhelyezkedtek az első és a második emelet közötti
lépcsőfordulóban, és kitették az üvegeket a foltos betonpárkányra. Nagyon árva
csendélet sikeredett. Ekkor Szlávik, aki már-már eszméletét vesztette, nem bírta
tovább.
– Mér csinálunk úgy, Iljics, mint azok? – sóhajtotta. – Mintha nem is emberek
volnánk. Elugrom a kisboltba, legalább egy Pedigree Palt veszek.
– Akkor szárazat vegyél – adta be a derekát Szergej Iljics. – A konzerv drága.
Szlávik lecsörtetett a lépcsőn, Szergej Iljics pedig fogta az üveget, és a szeméhez
emelte; úgy tartotta, hogy az összeköpdösött ablaküvegen át bejutó vörös
napsugarak bevilágítsanak az üveg belsejébe. Felrázta, és megbabonázva, mint egy
gyerek, aki egy áttetsző gömbbel játszik, amibe egy aprócska ház és valódi
hóförgeteg van bezárva, nekiállt követni az alig észrevehető pelyhekből álló vihart,
ami körbeforgott a mágikus vodkásüvegben.
– Mi lehet az a szar a legalján? – kérdezte a láthatatlan eladónőtől.

– És azt tudja, hogy miért bomlott fel a Szovjetunió? – A fekete ember minden szava
súlyosan hullt, s mintha cseppfolyós ólom lett volna, égette az Elnököt.
A hatalmas, pompás irodára kellemetlen, fullasztó csend telepedett. A kincstári
zöld lámpa idegesen pislogott. Az Elnök fészkelődni kezdett a fotelban, ujjaival
dobolt az asztalon, azon gondolkodott, hogyan cselekedjen ezután. A Kremlben
gyorsan terjednek a hírek…
– Egy sor objektív kül- és belpolitikai tényező következtében, no és persze az
ország súlyos gazdasági helyzete miatt is… – felelte végül.
– Beleavatkozott a legfinomabb mechanizmusok munkájába, amelyeknek a
működési elvét még csak meg sem próbálta megérteni – mondta a fekete ember. –
Olyan mechanizmusokba, amelyeknek a létezését sem akarja elismerni, mert
pragmatikusnak és realistának nevezi magát.
– Figyeljen ide – az Elnök lopva ellenőrizte, hogy szükség esetén elér-e
vészgombig –, hogyan jutott be hozzám egyáltalán soron kívül?
– Az, amit csinált, félelmetesebb az emberi genom megfejtésére tett kísérletnél is
– folytatta a fekete ember. – A hatalmat az Isten adja. A hatalom misztikus
szubsztanciáját száz nemzedékkel ezelőtt adták földi cárok kezébe. Az emberi lélek
nem adja meg magát a gépies mérnökösködésnek, bármilyen szinten valósuljon is
meg.
– Nem is vitatkozom a hatalom természetéről… – Az Elnök tekintete találkozott a
Nemzeti Vezetőével a szemközti falon levő vászonportrén. – Viszont…
– Politikai és gazdasági tényezőket említett – ingatta a fejét a fekete ember. – Ez
azt jelenti, hogy nincs tisztában vele, milyen béklyók tartják össze és fogják vissza
az országot, amit irányít. Nem érti, hogy mi biztosítja az állampolgárai hűségét.
– Az FSZB – mondta magabiztosan az Elnök.
– Az is – ismerte el kelletlenül a fekete ember. – De most megint csak a földi
hatalomról beszél. Én pedig az égi hatalomról.
– Bevallom őszintén – sóhajtott az Elnök –, egyáltalán nem értem… Bocsásson
meg, de még találkozóm van Obamával. Talán fogjuk rövidebbre.
– Ön beleavatkozott Isten dolgába – mondta a fekete ember. – Durván belenyúlt a
lélek finom szövetébe. A legszentebb dologba mart bele az állampolgárain folytatott
kétes értékű kísérlet kedvéért.
– Istenem! – Az Elnök felpattant az asztaltól. – De hát miről van szó?
A fekete ember lendületesen elindult felé, kilépett az árnyékból, és csak ekkor
vált láthatóvá, hogy milyen öreg és különös. Észrevehetővé vált egy aprócska ajtó is,
amely díszes faburkolatnak volt álcázva, aranycirádákkal a fehér tölgyfán. Az ajtó
egy sötét nyílásba vezetett, ahonnan, minden jel szerint, megjelent az ember.
A hosszú, szögletes ujj felemelkedett, s vádlón mutatott az Elnökre.
– Mit kevernek a vodkába? – krákogta a fekete férfi.

Szlávik, mintha szárnyakat kapott volna, csak úgy repült vissza a harapnivalóval és
az ingyenes újsággal. A barátok szétterítették az improvizált abroszt a párkányon,
lefogatták az üvegekkel, előszedték a műanyag pohárkákat, szórtak egy kupacot a
szürkésbarna, illatos morzsából, és az asztal megelevenedett.
A szétterített újságról Szergej Iljicsre és Szlávikra a kormány tagjai néztek
figyelmesen, miközben körbeálltak egy új konverziós léggömböt, amely képes volt
minden irányba fordulni.
– Na, tessék. – Szergej Iljics rátette az újságra a műanyag poharat. – Én ugyan látni
se akarom őket. Tönkretették az országot! – Egy kis Pedigree-t szórt a markába.
– Mintha nem lett volna világos, hogy a potyázás nem mehet örökké, hogy krízis
jön, hogy a szél egyszer csak fogja magát és eláll – kontrázott Szlávik.
– Hogyan lehetne nekik hinni ezek után? – kérdezte keserűen Szergej Iljics. –
Minden kezdett egyenesbe jönni, elhelyezkedtem őrként egy építkezésen…
– És hol van az a stabilizációs alapjuk? – kiáltotta Szlávik.
– A vegyi üzemet bezárták, a traktorgyárban mindenkit fizetés nélküli
szabadságra küldtek… Ezek meg egyfolytában a gazdasági növekedésről…
– Iljics, esetleg tölthetnél már… – idegeskedett Szlávik. – Nagyon elhúzódik az
előjáték…
– Bocs, Szláva, igazad van, kicsit begurultam. Megláttam ezeket, és begurultam! –
Szergej Iljics az erőlködéstől hunyorogva kihúzta a dugót, és teletöltötte a
poharakat.
– Na, egészségünkre! – Hangtalanul koccintottak, Szlávik lehúzta az egy decit, és
nyúlt az illatozó kutyaeledelért. – Miről is volt szó? – Krákogott, majd megtörölte a
kezét.
– Nem emlékszem – mosolyodott el boldogan Szergej Iljics. Már kezdett
felengedni.
– Én sem emlékszem – mondta Szlávik.

A pohár másik helyre került vissza, eltakarta az egész kormányt a léggömbbel

együtt, és láthatóvá vált a fehér fogú amerikai elnök fotója.
– Ő hogy tetszik neked? – kérdezte Szlávik Szergej Iljicstől, Obamára bökve az
ujjával.
– Még csak ez hiányzott – húzta össze magát Szergej Iljics.
– Én viszont rá szavaztam volna – jelentette ki váratlanul Szlávik.
– Inkább itthon mennél el szavazni – jött indulatba Szergej Iljics. – Itthon miért
nem mentél el a választásokra?
– Csak! – magyarázta Szlávik. – Itt miről dönthetnék? Ott viszont a négert akarták,
hát megszavazták, és a néger lett az elnök! Ez a demokrácia!
– Akkor menj hozzájuk! – szorította ökölbe a kezét Szergej Iljics.
– Jó nekem itt, a saját hazámban! – makacsolta meg magát Szlávik. – Én itt akarok
élni. De tudnom kell, miért van az, hogy náluk elég egyszerűen elmenni szavazni,
ha négert akarnak, nálunk viszont sehogy sem sikerül, csak forradalommal.
– A mi országunknak már csak ez a sorsa – szívta meg az orrát Szergej Iljics.
– Még megérik a forradalmat! – jött tűzbe Szlávik. – Mert nem létezik, hogy…
 – Inkább tölts, aztán folytatjuk – szakította félbe Szergej Iljics. – Csak az aljáról ne
keverd fel azt az üledéket vagy mit…
Koccintottak. Ittak.
– Milyen érdekes dologról is beszéltünk? – hunyorított Szergej Iljics.
– Nem emlékszem – vont vállat Szlávik.

Elhallgattak, és azt nézték, ahogy az udvaron a homokozó melletti rozsdás hintákba

kopaszra borotvált, melegítős fiatalok ülnek, és sört isznak.
– Valami történt a fiatalsággal – köpött a padlóra Szergej Iljics. – Bezzeg a mi
időnkben az ilyenért… Hogy lehet most kimenni az udvarra?
– Én voltam úttörő – mondta a biztonság kedvéért Szlávik.
– Na ja! Az úttörők mind táborokban voltak, a komszomolisták a krumpliföldön,
az utcán nem volt senki, bármikor nyugodtan lehetett sétálni – ábrándozott Szergej
Iljics. – Rend volt. Most viszont?
– Sztálin idejében amúgy is jó volt – kontrázott Szlávik.
– Mindent tönkretettek – rázta meg szomorúan a fejét Szergej Iljics.
– Mindent szétromboltak – mondták kórusban.
– Nyaralókat építettek maguknak a Rubljovkán – mondta irigyen Szlávik. – És a
népnek mi jut?
– Semmi… semmi… – dünnyögte vészjóslóan Szergej Iljics. – A mi népünk már
csak ilyen. Egyre csak hallgat és hallgat, tűr és tűr… Aztán felkel…
– Hé, Iljics! Töltenél? Teljesen kiszáradt a torkom – kérte Szlávik.
Szergej Iljics horkantott, majd kihúzta a dugót. A tüzes vizecske csobogva folyt a
műanyag pohárkákba.
– Na, egészségünkre! – emelte fel a sajátját Szergej Iljics. – Miről is beszéltünk?
– A fene se tudja. – Szlávik meresztgette a szemét, jóízűen majszolva a Pedigree-t.
– Nem emlékszem.
– Én se emlékszem – törölte bele a száját a flanelinge ujjába Szergej Iljics. – Vigye
el az ördög!

– Valahogy mintha melegebb volna, nem? – Szlávik felkönyökölt, kicsit kinyitotta az

ablakot. – Esetleg ihatnánk egyből még egyet, mit szólsz? Minek húzzuk-halasszuk?
– Ugyanezt csinálták a stabilizációs alappal – felelte jóindulatúan mosolyogva
Szergej Iljics. – De lehet, hogy helyesen tették? – Elfelezte a vodkát, csak kétujjnyit
hagyott az alján, hogy a gyanús üledék ne kerüljön a pohárba. – Egyszer élünk!
– A fegyvereink győzelmére! – húzta ki magát Szlávik.
– A Hazára! – toppantott Szergej Iljics.
Megint elhallgattak.
Aztán Szlávik határozatlan pillantás vetett a beszélgetőpartnerére, majd
megszólalt:
– Ide hallgass, Iljics… És mi van, ha igazat mondanak a tévében? Ha az élet
valóban rendbe jön? Mert szubjektíve – csuklott egyet – nekem jobb lett. Valamiért
azt hiszem, hogy minden jobb lesz. Lehet, hogy igaz, amit mondanak, hogy a
legalján túljutottunk?
Szergej Iljics tekintete, mely már elveszítette korábbi céltudatosságát, cikcakkban
kúszott az újság cikkein, és megakadt az üvegeken – mindkettőben maradt még
jócskán az alján.
– A legalján még nem jutottunk túl, Szlávik – jelentette ki tiszteletet parancsolóan
Szergej Iljics. – De minden a hatalmunkban áll.
– Ott van még az a… – Szlávik hangosan szívta be a levegőt, miközben
elszegényedett szókincsében kutatott. – Üledék.
– Mindjárt. – Szergej Iljics maga elé kapta az üveget, nézegette a címke hátulján
levő apró betűket, amik, mintha tetvek lettek volna, elkúsztak előle. – Mikroelemek
hozzáadásával… Ezek mikroelemek, Szlávik. Nyírfából. Akkor most felrázzuk őket,
hogy jobban hasznosuljanak…
– Figyelj, Iljics – hunyorított aggodalmaskodva Szlávik. – Ezek szerintem
mozognak. Mi van, ha gilisztatojások? Vagy valamilyen nanorobotok?
– Kevesebbet nézzél tévét, Szlávik – tanácsolta atyáskodva Szergej Iljics. – Egy
százrubeles vodkában semmilyen organizmus nem él meg. Na, akkor igyunk! A
fényes jövőnkre!
– A jövőnkre, igyunk! – Megszívta az orrát, és egy hajtásra kiürítette a poharat.
– Jó volt. – Szergej Iljics homlokán az utolsó ráncok is kisimultak. – És most mit
fogunk csinálni?

– Nem én voltam! – sápadt el az Elnök. – Becsületszavamra! Természetesen úgy

gondolom, hogy modernizálni kell az országunkat, hogy le vagyunk maradva, fel
kell zárkóznunk… De hogy így…
– Ki, ha nem ön? – nevetett fel hitetlenkedve a fekete ember. – Ki tudna eltitkolni
ilyesmit ön elől?
– Ez… Ez Csubakka volt! Ő volt! – találta fel magát az Elnök.
– Én… Ön… Nem látom értelmét, hogy tovább folytassuk ezt a beszélgetést. – Az
ember hátrált egy lépést. – A haza a pusztulás szélén, ön pedig továbbra is
mindenért egy kitalált személyt hibáztat, a szovjet politika legjobb hagyományai
szerint. Csubakka! Miért nem rögtön Karlson a rajzfilmből?
– Ő nem egy kitalált személy… Egyszerűen csak így hívjuk magunk közt… Létező
személy! Mindjárt felhívom! – Az Elnök a szokatlan méretű, fehér, címeres telefon
felé nyúlt.
A fekete ember megmerevedett egylépésnyire az ajtótól, amin keresztül bejött.
Az Elnök, miközben ceruzával ördögöcskéket rajzolt az asztal márványfelületére, a
fülére szorította a kagylót:
– Kapcsolja az Állami Nanót. Igen, közvetlenül Anatolij Glebovicsot. Halló,
Csubakka? Az imént jelentették… Hogy merészelted?… Hazugság, soha nem kértem
ilyet!… Hogy hívják?… Mennyibe kerül?! Mennyit aktiváltak eddig belőlük?!
Mennyi ideig fut a program?… Semmi pénzért nem hiszem el, hogy ezt te találtad
ki! Azonnal gyere a Kremlbe! Mégse, inkább érted küldetek, nehogy összetéveszd a
Kremlt a Downing Streettel… Persze, összeesküvés!…
– A kínpad mindig segít – súgta neki kioktatóan a fekete ember. – Vagy a karóba
húzás, az is elég eredményes.
– Igaza van. – Az Elnök lecsapta a telefont, és kimerülten omlott a fotelba. –
Liberális összeesküvés. Visszaélt a hivatali helyzetével, állampénzen! A legszentebb
dologban… – Meredten maga elé bámult, az ajka hangtalanul mozgott tovább.
– Mivel magyarázta? – kérdezte a fekete ember.
– Azt mondja, a vállalatnál nanorobotokat fejlesztettek ki, amelyek, miután
bejutnak a testbe, a vérárammal együtt haladnak, amíg elérnek az agyba. Ott
beépülnek a sejtekbe. A programjuknak megfelelően aktiválják azokat a területeket,
amelyek a racionális gondolkodásért felelősek.
– Magasságos ég… – krákogott ijedten a fekete ember.
– Ő nagy nyugatos, ez a Csubakka… Úgy gondolta, soha nem fogjuk őket utolérni,
hacsak nem teszünk egy evolúciós ugrást.
– Na de a vodkába… Ez szentségtörés!
 – Pont a vodkába… – bólintott erőtlenül az Elnök. – Mert a vodka az érzelmek
esszenciája…
– A hit extraktuma! – fejezte be helyette a fekete ember.
– Azt mondta, végezni akart a mindannyiunkban jelen levő rabsággal…
– De szörnyek seregét alkotta meg! Racionális kiborgokat, akikben nem lesz hit,
ami az orosz ember legfontosabb jellemzője!
– Ostoba… – Az Elnök a tenyerébe temette az arcát.
– Áruló! – helyesbített a fekete ember. – Aki beavatkozik a szférák zenéjébe, a
finom éterbe, aki a nyáj értelme feletti uralkodásra kiválasztottak szentségébe
avatkozik, az áruló.
– De hiszen én is modernizálni akartam Oroszországot… Modern állammá
változtatni…
– Badarság! – A fekete ember felegyenesedett, a botjára támaszkodott, és
lövészárokszerű ráncokkal barázdált ravasz arca hirtelen meglepően ismerősnek
tűnt az Elnök számára. – Oroszország különleges ország, a maga
megismételhetetlen sorsával! – mennydörgött a hangja fenyegetően az iroda
boltívei alatt. – Soha nem engedelmeskedett a hideg ész törvényeinek, minden
racionális magyarázat ellenében növekedett és fejlődött! Sem én, se ön, se Csubakka
nem ér fel ahhoz a misztikumhoz, azokhoz az erőkhöz, amelyek megakadályozzák
a pusztulását, amelyek védelmezik Oroszországot, és amelyek vakon vezetik
országunkat az ő szent útján! Oroszországot, ész, nem érted…
– Oroszországban hinni kell – vetett keresztet az Elnök.
– És most mi lesz? – A fekete ember odalépett az ablakhoz, lenézett a Kreml belső
udvarára, a Cár-harangot ellepő iskolásokra. – Mi vár rájuk?

Szergej Iljics hirtelen hevesen vakarni kezdte a fejét, szinte kiserkent a vére. Szlávik
először részeg csodálkozással figyelte, egy perc múlva pedig ő is vakarózni kezdett.
– Belülről viszket… – mondta rémülten.
– Szláv… Szlávik… – Szergej Iljics alig kapott levegőt, a pupillái, amelyek olyan
tágak voltak, mint egy pisztolycső, vakon nézegettek körbe-körbe. – Mi történik?
– Mi… Átváltozunk… Valaki… Mássá… Idegenekké…
– Szláva… – Szergej Iljics térdre esett, belekapaszkodott a festett öntöttvas
radiátorba. – Mi ez?…
– Esetleg hívjuk a rendőrséget?… Hogy lőjenek le minket… – suttogta Szlávik.
Az üveg, amiben a pokoli folyadék volt, legurult a lépcsőn és összetört.
– Megmérgeztek… – suttogta erőtlenül Szergej Iljics.
És a világ elsötétedett számukra.

– Nanorobotokkal van fertőzve minden „Nemzeti” vodka, az a legolcsóbb, száz

rubel… – jelentette az Elnök. – És még néhány márka. Összesen harmincmillió
üveget adtak el… És még ugyanennyi van a boltokban. És szerte az országban több
tucat üzem tölti még most is!
A fekete ember némán ingatta a fejét, homlokát az ablaküveghez szorította.
– Ez a vég – mondta.
– Nem… Még nem késő mindent megváltoztatni! – hadarta az Elnök. – Háborút
indítok az alkoholizmus ellen… Elindítom a „Józanság” nemzeti projektet… Talán
állami monopóliumot vezetek be a vodkára, hogy ellenőrzés alatt tartsam a
minőséget. Vagy esetleg bevezessem a szesztilalmat? És ennek leple alatt…
A fekete ember szomorúan elmosolyodott.
– És azt tudja, hogy miért bomlott fel a Szovjetunió? – kérdezte.
– Nem – válaszolta őszintén az Elnök.
– A Szovjetuniót az össznemzeti másnaposság döntötte pusztulásba – jelentette be
keserűen a fekete ember. – Figyelmeztettem Andropovot, hogy az orosz ember
vodka nélkül megvadul… Vodka nélkül tökéletesen átérzi az egzisztenciális
kiüresedettséget… Felébred évszázados varázsálmából a maga kis vackában a
szakadt tapétával, a kifeküdt kanapéjával… És mit tehetne?… Itt meg az egész ország
ébredt fel egyszerre…
Az Elnök sápadt volt és határozott, mint Lermontov a párbaj előtt, megingott, de
mégis talpon maradt.
– Kibírjuk – mondta. – Holnap a tévében bejelentem az összoroszországi
antialkoholista kampány kezdetét. És még ha félelmetes összegekbe kerül is, még
ha a pozíciómba vagy a fejembe kerül is… De egy nemzedékváltás után, amikor a
szerencsétlen nanorobotokkal fertőzöttek meghalnak, az orosz ember újra önmaga
lesz. És Oroszország visszatér ősi, neki elrendeltetett útjára. Én hiszek ebben.
Hiszek!
– Személy szerint azt javasolnám, hogy ne várjon addig, amíg maguktól
meghalnak… – tette hozzá alig érthetően a fekete ember.
De az Elnök, szerencsére, nem hallotta meg.
– Mit csináljak Csubakkával? – tette fel a kérdést saját magának.
– Van itt a pincében kínpad – mondta a fekete ember, és elindult a titkos ajtó felé.
– Nos, úgy látom, most már lassan egyedül is elboldogul. Mennem kell. Köszönöm a
figyelmét.
– Várjon! – kiáltott fel az Elnök. – Hogy is hívják?
– Ivan Vasziljevics – válaszolta a válla fölött a fekete ember.
– Éppen úgy, mint… éppen úgy… – Az Elnök torka kiszáradt, még egyszer
keresztet vetett. – De hát hogyan?!
– A magam idejében sikeresen adtam el a lelkem, akkor még jó volt az árfolyam.
– A fekete ember széles mosolyra fakadt. – Mellesleg elárulhatom a jövőt is…
– Nem, köszönöm – tiltakozott az Elnök. – De annyira modernül gondolkozik… És
a beszéde…
– Szoktam tévézni – vont vállat a fekete ember.
– És… mindig itt volt? – érdeklődött félszegen az Elnök.
– Nos, igen. Nem hagyhattam felügyelet nélkül az országomat. Néha tanáccsal
segítem ki a jó embereket.
– De hogyan… Hiszen teljesen más idők járnak… Oroszország is más!
Ivan Vasziljevics ferde mosolyra húzta a száját, megropogtatta szögletes ujjait, és
még egyszer kinézett az ablakon.
– Ugyan már! Oroszország nem változik – legyintett.
Az Elnök egy pillanatra elfordult, odalépett az asztalhoz cigarettáért, és
meghallotta, hogy csapódik az ajtócska. Villámgyorsan körülnézett: a szobában
nem volt senki. Odarohant a titkos bejárathoz, az viszont nyomtalanul eltűnt, és az
Elnök még egy kis varrást sem talált a dekorburkolat vásznán.
Odalépett az ablakhoz, kitárta, intett a Szpasszkaja-torony tetején nyugtalanul
felemelkedő mesterlövésznek –a riadó lefújva –, és teli tüdőből beszívta a nyirkos
moszkvai levegőt. A Vörös tér irányából a fülét valami kimerült üvöltés ütötte meg.
Nem, nem képzelődött.
– Kezdődik… – mondta tompán az Elnök.
 *
Szergej Iljics összegörnyedt, leporolta a nadrágját, értetlenül nézte a
szürkésbarnára mázolt falakat, a lehányt betonlépcsőket, az ősrégi csikkekkel
teleszórt ablakpárkányt, a nyomasztó, szétdobált üvegekkel tele udvart, a cianózisos
alakot a tréningruha fölött viselt mocskos zakóban, akinek az arcán volt valami
idegenszerű… Fel akart kiáltani rémületében.
– Figyelj csak, Szlávik – mondta nagyon halkan, a szavakat ízlelgetve Szergej Iljics.
– Mit csinálunk mi itt?

Abonyi Réka fordítása

 Deus ex machina

Mindennek vége.

– Ezt meg hogy? – Csisztyjakov leereszkedett a fotelba. – Hogy lehet ezt így?
Bambán meredt az Elnökre, mint egy hal, csuklott egyet, és a nadrágzsebébe
nyúlt Corvalolért. Az Elnök, egy kövér pártfunkcionárius – aki a fémkeretes
szemüvegében úgy nézett ki, mint egy SS-tiszt – vállat vont.
– Nem személyes ügy, Szergej Vasziljevics – mondta szenvtelenül, szinte
lelketlenül. – Ezek a számok.
– Nem lehetnek ezek a számok! Nem vehetnek sehonnan ilyen számokat! –
mondta bizonytalanul Szergej Vasziljevics. – Nálunk mindenki mellettem van…
Engem szeret a nép. Mellettem állnak… Hegyeket lehetne megmozgatni…
– Nincs itt semmiféle hiba. A gép adta ki.
– De hát ez… Ezzel kész. Ezzel engem halálra ítélnek – sipított fel váratlanul
magas hangon Csisztyjakov, mintha egy benne rejtőző ötéves fiúcska szólalt volna
meg.
– Ne dramatizálja túl – csillantotta meg szigorúan a szemüveglencséit az Elnök. –
Az ember élete nem ér véget azzal, hogy elmegy…
– Ne öljön meg! – Szergej Vasziljevics a padlóra vetette magát, és négykézláb
kúszott az utolsó, döntő csatába.
– Semmit sem tehetek.
A pártfunkcionárius meg se rezzent; kísérletet sem tett arra, hogy felemelje
Szergej Vasziljevicset a padlóról, vagy félreálljon az útjából. Ha legalább
visszahőkölt volna! De nem. Szergej Vasziljevics úgy kúszott felé, mint egy friccek
által meglőtt T–34-es, ő pedig, mintha kilencventonnás fasiszta páncélzat venné
körül, mozdulatlanul állt. Hadd jöjjön…
– Nem szégyelli magát? Egy idős, kiérdemesült ember áll ön előtt… – váltott át
harcias stílusra Csisztyjakov.
– Nyugdíjba! – eresztett bele egy golyót közvetlen közelről a pártfunkcionárius.
Szergej Vasziljevics azonban utolsó leheletével eljutott a kopasz szürke
nadrágjáig, és belekapaszkodott a szárába.
– Változtassa meg az eredményeket! Még nem késő. Hiszen ön a választási
bizottság elnöke! Mindent megtehet!
– Szergej Vasziljevics – dörrent rá az Elnök. – A párt elveszítette a választásokat a
maga körzetében. Önnek távoznia kell. Az ön hibáit egy másik emberünk fogja
kijavítani. És ezt nem kívánom többször elismételni.
– Istenem, nem ez lenne az első eset… – hadarta Szergej Vasziljevics, behízelgően
mosolyogva. – Hiszen mindig meg tudtuk oldani emberi módon… Itt hozzáadunk
egy keveset, amott lecsippentünk, emitt a bolondokháza szavaz rám, amott a börtön
támogat egyhangúlag, meg a hullaház, na és az egyetemistákra is lehet számítani!
És a nyugdíjasok! Végigszáguldunk a falvakon egy konvojjal, viszünk egy kis
humanitárius segélyt, és egy emberként mellénk állnak – élelmiszercsomagot kapni
egy ikszért, kinek nem éri meg? A lelküket is íziben eladnák érte, és még csak nem
is az egészet kérjük, ha jól beásod magad, négyévente csak egyszer kell fizetned
nekik…
– Az új törvény szerint ötévente – javította ki hűvösen a választási bizottság
elnöke.
– Majd hozzáadunk egy üveg vodkát és egy doboz konzervet, hogy öt évre
kitartson! – erősködött Csisztyjakov. – Igor Boriszovics, egyszerűen ne jelentse be
egyelőre az eredményt… Hadd számoljanak még… Az emberi tényező… Mi pedig
mindent beleadunk, és összegyűjtjük a szavazatokat. Mindenki a fedélzetre!
Meglesz! Ígérem!
– Kizárt – ingatta a fejét az Elnök. – A nép már választott.
– Az én népem nem fordul ellenem! – makacsolta meg magát Szergej Vasziljevics.
– Ez nem az ön népe, hanem az államé – hűtötte le a pártfunkcionárius. – És a nép
az állam érdekeit tartja szem előtt. Ha a nép ön ellen szavazott, az azt jelenti…
A választási bizottság elnöke megvonta a vállát, és a karórájára nézett.
– De miért? Miért?! Mit tettem önök ellen? Mivel érdemeltem ezt ki?! – hördült
fel Szergej Vasziljevics. – Hová menjek? A szemétlerakóba?! Én még az államot
akarom szolgálni! Az ember mindig hibázhat, nem igaz? Csak egy kis fennakadás,
na?… Tegye meg, az isten szerelmére kérem! Nem fogja megbánni! Mondjuk, ha
egy háromhektáros nyaralót kapna a tájvédelmi körzetben…
– Nincs többé emberi tényező. A gép számol – mondta a pártfunkcionárius.
– De hiszen ön ember! Ön fontosabb, mint egy gép! – dörmögte Szergej
Vasziljevics, értetlenkedve nézve az Elnökre lentről fölfelé. – Mi az, tán
megengedjük egy élettelen doboznak, hogy rendelkezzen maga felett?!
 – Ez nem egy élettelen doboz – mondta az Elnök, bocsánatkérő pillantást vetve a
sarok felé. – Ez az Állami Automatizált Választási Rendszer. A tudományos
gondolkodás csúcsa.
– De akkor is csak egy program! Egy gép!
Szergej Vasziljevics felpattant – ropogott a háta –, és sántikálva abba a sarokba
vetette magát, ahová az imént az Elnök nézett.
– Elpusztítom! – kiáltotta. – Elpusztítom!
Az ősz szőrrel borított ököl lecsapott a Rendszer krómozott testére, de egy
milliméternyit sem sikerült elmozdítania. Nyomott vagy egy mázsát. Lassú,
öregemberes vér lepte be az ujjperceit.
– Vandálbiztos modell – mondta az Elnök, és érces hangjában oppenheimeri
büszkeség érződött. – Ne is erőlködjön, Szergej Vasziljevics. Ez csak az egyik helyi
állomás. Moszkvában van a központi szerver, odáig nem ér el a keze. Kész, vége.
Nem lesz több hamisítás, megvesztegetés, holt lelkek, kenőpénz, fenyegetés,
szervek beavatkozása… Most minden úgy fog működni, mint egy svájci óra. Minden
átlátható.
– Minek örül?! – rázta meg a fejét Szergej Vasziljevics. – Minek örül, maga
nyomorult? Ezzel vége a világnak, amit ismertünk!

Nem akarta feladni. És nem volt hová visszavonulnia.

Szergej Vasziljevics a hatalomért élt, csak a hatalom táplálta, csak az lehelt életet a
testébe. Olyan volt számára a hatalom, mint friss vér a kiöregedett vámpírnak: az
dobogtatta a szívét, simította el a ráncait, feledtette el ősz hajszálait. Ha megfosztják
a hatalomtól, elszakítják ettől az artériától, amely széles és álmatag, mint a Jenyiszej
folyó, összeaszalódik és meghal, meg se várva a mennybemenetelt.
Nem a beosztás megnevezése volt fontos számára. A szovjet időkben mindennek
más volt a neve, csak a pártot négyszer nevezték át, de az elv, aminek alapján
valakit beavattak a szent titkokba, ugyanaz maradt. És ha egyszer valakit beavattak,
akkor mindig meg lehetett állapodni a teljhatalom meghosszabbításáról. Korábban
mindig így volt.
Most viszont, úgy tűnik, ennek vége.
Szergej Vasziljevics soha nem rohant Moszkvába, nem volt miért. A szülőföldjén
annyi időt lehúzott, amennyit mások nem is élnek, és ez a föld, éppen úgy, mint egy
kiöregedett vámpírnak, erőt adott neki. A körzetben minden őrnagynál magasabb
beosztású rendőrt név szerint ismert, arcról ismerte az összes háborús veteránt, és
volt a birtokában kompromittáló anyag bármely helyi vagy moszkvai politikusról,
aki akár csak egyszer is kritizálta az ő fennhatósága alá tartozó területen történő
dolgokat.
Nem veszíthette el a választásokat.
Ő, ezeket a választásokat, nem veszíthette el.
Nem!
Ha a kommunisták ellen veszített volna, az még hagyján, de ezekkel szemben…
Emiatt tényleg leváltják.
Szergej Vasziljevics ráijesztett a fecserésző titkárnőre, kinyitotta az irodája ajtaját,
de nem tárta ki teljesen az ajtót, hanem mintegy lopva besurrant a résen.
A falakon végig egyforma fényképek volt kifüggesztve, Szergej Vasziljevics az
alárendeltjeivel aratáskor – hetvenöttől kezdve (amikor polhelyettesből állami
tisztviselő lett) az idei évig bezárólag, egyetlen év kihagyás nélkül. Rajzfilmet
lehetett volna belőlük készíteni, egy rövid és szomorú rajzfilmet. A gyalogsági
gyakorlótérhez hasonlatos, üres és poros asztalon csak egy frontról küldött képeslap
volt meg a fehér, címeres telefon. Csisztyjakov mostanában ritkán tartózkodott itt,
hiszen választások voltak.
A fehér kremli telefon mellett egy rothadó szamóca és egy gímszarvas agancsából
nyert alvadt vérrel teli üvegecske – a bennfentesek tanácsának megfelelően. Szergej
Vasziljevics nem látott a dühtől.
– Zinka! – ordította. – Hogy a ménkű csapjon beléd! Zinka!
A titkárnő szélesebbre nyitotta az ajtót, mint amennyire Szergej Vasziljevics
merte, és benézett.
– Mit képzelsz, mi?! Mikor cserélted a vért utoljára?! Már az egész megalvadt! Te
is velük vagy, mi? Valld be! A halálomat kívánod?!
– Jól van már na, Szergej Vasziljevics – mosolyodott el bután Zinka –, most már
minek? Már vége, nem?
– Nem a te dolgod, te aljas dög! – szakította félbe Szergej Vasziljevics. – Majd
meglátjuk, hogy vége van-e! A te dolgod az, hogy friss gyümölcsöt tegyél ide, és ezt a
mocskot öntözgesd, ha egyszer segít!
– Még „Csillagocska” balzsammal is kenegethetné – sziszegte epésen Zinka. – A
saját, öregembereknek való vietnami balzsamával…
– Hú, te mocsok! – hűlt meg Szergej Vasziljevicsben a vér. – Én dajkáltalak téged…
Kígyót melengettem a keblemen… Amikor még ilyen kicsike voltál…
– Én melengettem magát a keblemen – köpött egyen Zinka. – Elég, nem tűröm
tovább. A viszontlátásra, Szergej Vasziljevics. Menjen békével.
Sarkon fordult, és kiment.
– Menekülnek a patkányok a süllyedő hajóról… – suttogta Szergej Vasziljevics. –
Menekülnek a patkányok…
Bátortalanul a telefonra pillantott. A tárcsázó helyén címeres berakás volt a
kétfejű, arany sassal. Ilyen telefonról az ember nem telefonálhat, csak fogadni lehet
a hívásokat, és megpróbálni irgalmat kicsikarni a készülékből. Mint az Istennel – a
kapcsolat egyirányú. Fentről lefelé, egy függőleges mentén.
Párszor előfordult, amikor Szergej Vasziljevics még fiatalabb és ostobább volt,
hogy felvette a kagylót, bár nem csörgött; csak úgy, kíváncsiságból, hogy
belehallgasson. A függőleges másik felén valami vékonyan zúgott, hasonlított a
hétköznapi emberi telefonkészülék sípolásához, de valahogy másképp, nem földi
hangon szólt, mintha kasztráltak énekelnének.
Ki tudja, talán most működni fog.
Elővett a szekrényből egy helyi szuvenírboltból való, nyírfahasáb mintájára
stilizált üveget, és behízelgően, bátortalanul odatolt a telefonhoz egy teli decis
poharat.
A telefon hallgatott.
Szergej Vasziljevics keresztet vetett, megcsókolta a párttagságiját, majd felvette a
kagylót.
Minden néma. Halott.
Mintha a vezetéket elszakította volna egy repeszdarab. Ó, ha odakúszhatna a
robbanás helyszínére, a fogai közé vehetné a vezeték mindkét felét, és
keresztülbocsáthatná testén az áramot…
– Nem hiszem el! – mondta makacsul, mint egy vad, amelyik nem akar
elpusztulni. – Nem hiszem el!

Emlékezett arra a napra.

– Íme az Állami Automatizált Választási Rendszer – mondta ünnepélyesen és
szomorúan a választási bizottság elnöke.
Ez még az előző elnök volt… Valentyin Ivanics. Számára mindig létezett az
emberi tényező, nem hitt abban, hogy kérges kezek vesződséges munkáját fel
lehetne cserélni egy gép futószalagmunkájára. És az olyan örök értékek, mint
három hektár a tájvédelmi körzetben egy vadászházzal, számára még jelentéssel
bírtak. Arany ember volt. És milyen kiváló szakember!
Sötétkék munkaruhás emberek eltávolították a kartondobozt, és a sarokból
komoran Szergej Vasziljevicsre meredt a vasaggregátor vörös szeme.
– És… Minek ez? – tette fel az egyszerű kérdést Szergej Vasziljevics.
– Gép… Nem lehet becsapni. Beleteszi az ember a szavazólapot, a gép bekapja, és
egyből tudja az összes számot. És egyből tájékoztatja Moszkvát. Saját maga válogatja
ki a hibásakat. De ez csak egy átmeneti szakasz. Hamarosan szavazólap nélkül fog
működni: az ember jön, megnyomja a gombot, és a szavazata egyből eljut a
központba – közölte a korábbi elnök.
– Akkor emberek nélkül is tud dolgozni – tréfálkozott óvatosan Szergej
Vasziljevics.
– Tud – erősítette meg a mosoly árnyéka nélkül Valentyin Ivanics. – A
demokrácia új szakasza.
– És valóban soha nem téved? – kérdezte a biztonság kedvéért Szergej
Vasziljevics.
– Nem.
– És kizárt a csalás? – kérdezte cinkos suttogással Szergej Vasziljevics, hogy a kék
munkaruhás emberek ne hallják.
– Kizárt – mondta kimerülten Valentyin Ivanics.
– De kell hogy legyenek módszerek, amelyekkel… érdekeltté lehet tenni –
folytatta a tapogatózást Szergej Vasziljevics.
– Nem lehet érdekeltté tenni. Ez egy gép. Nincs lelke. Értelme sincs. Csak
statisztikai algoritmusok… Pasziánszozzon egy számítógéppel, és próbálja meg
becsapni…
– Én különben úgy vagyok az ilyen technikával… – vallotta be Szergej Vasziljevics.
– A titkárnőm ért hozzá. Meg az unokám is jól elboldogul vele.
– Engem valószínűleg eltávolítanak, Szergej Vasziljevics – mondta váratlanul az
elnök. – Ha esetleg úgy alakul, fedezni fog?
 – Ne beszélj badarságokat, Válka! – válaszolta Szergej Vasziljevics szigorúan. – A
gépek soha nem kerülnek az ember fölé! Harcolni fogunk! Hallod, te
vasszörnyeteg?! Harcolni fogunk! – És Csisztyjakov megfenyegette öklével az ÁAVR-
t.

A kapu lágyan kitárult, a Mercedes kereke surrogott a belső udvar kavicsán. Szergej
Vasziljevics kiszállt a hátsó ülésről, nagy nehezen kiegyenesítette sajgó hátát. A
fenyők csúcsán, melyek cölöpkerítésként fogták körül a rezidenciát, meleg szellő
fújdogált. A kémény felett fehér füst kígyózott, a levegőben tábortűz kellemes illata
lengedezett. A két vágottfülű kaukázusi farkasölő, amikor meglátta a gazdáját,
nyüszítve kúszott oda hozzá, hogy simogassa meg őket, éppen úgy, mint ahogy ő
kúszott reggel a választási bizottság elnökéhez.
Kell hogy legyen valami módja, mondta magában Csisztyjakov. Kell hogy legyen.
Felment a tornácra, és az előszobán át belépett a házba.
Az unokája, már egészen felnőtt fiú, aki megszokásból a nyári szünetre azért még
elszabadult a tábornok-apjától Moszkvából, a hatalmas tévét bámulta. A képernyőn
fémrobotok szabdalták miszlikbe az embereket. „Ez egy jel” – gondolta Szergej
Vasziljevics.
– Mit nézel? – kérdezte őszinte érdeklődéssel az unokájától.
– A Terminátor utolsó részét – dörmögte az unokája, le sem véve tekintetét a
képernyőről. – Hogy vagy, nagyapa?
– Miről szól a film? – kérdezte tovább Csisztyjakov.
– Á, téged ez nem érdekel – legyintett az unokája. – Elhoztam neked a Volga-
Volgát.
– Miről szól a film? – ismételte meg nyugodtan Szergej Vasziljevics, olyan
hangsúllyal, amivel a kutyáinak szokta mondani, hogy „fekszik”.
– A gépek lázadásáról. Hogy a robotok megtámadták az embereket. Már a
negyedik rész, az emberek mindig veszítenek.
Csisztyjakov benyúlt a nadrágzsebébe Corvalolért, úgy érezte, a szíve mindjárt
kiugrik a helyéből.
– És mivel kezdődött? – folytatta nagyot nyelve.
– Hát, röviden – fogott bele az unokája, miután leállította a lejátszót, és értetlenül
nézett Szergej Vasziljevicsre –, az emberek létrehoztak egy szuperszámítógépet, ami
sok állomásból állt, és Skynetnek hívták. Úgy gondolták, hogy úgy működik majd,
mint egy egyszerű gép, de kialakult benne a mesterséges intelligencia. Magától.
Életre kelt. És háborút hirdetett az emberek ellen. De te ezt úgysem érted,
nagyapa…
– Miért ne érteném… – suttogta Szergej Vasziljevics. – Nagyon is értem… És
hogyan harcolnak az emberek a robotok ellen?
– Hát van ott egy hős – magyarázta az unokája. – És a múltban el kellett volna
pusztítania ezt a szuperszámítógépet, ami életre kelt… Vagy figyelmeztetni a többi
embert. Viszont a gépek is visszamentek a múltba, és megpróbálták még azelőtt
megzavarni, hogy mindenre rájött volna… Szóval… Nagyapa, hová mész?!

A charterjárat sehogy sem akart elindulni.

A pocakos üzletemberek – egymástól megkülönböztethetetlen fakereskedők és
fémkohászok – felháborodottan rázták az adminisztrátor-kislány orra előtt a
megszámlálhatatlanul sok ezer eurót érő súlyos karóráikat, és magyarázatot
követeltek.
Szergej Vasziljevics a helyi újsággal a kezében elhatárolódott a többiektől, őrizve
inkognitóját. Ha felismerik, akkor vagy elkezdenek megalázkodni (ha még nem
jutottak el hozzájuk a hírek), vagy (ha már mindent tudnak) biztonságos távolságra
húzódnak tőle, mintha pestises lenne. Akela hibázott, most akkor annyi neki. A
leendő főnökkel kell jóban lenni, nem a régivel. A dzsungel törvénye.
Az adminisztrátor-kislány zavartan rebegtette trópusi pillangóhoz hasonlatosan
hatalmas és fényes szempilláját. „Technikai üzemzavar… A fedélzeti berendezés… A
navigációs rendszer meghibásodása…” – jutott el Szergej Vasziljevicsig az
újságlepedőn keresztül.
Íme. Kezdődik.
Lehetséges, hogy a Gép, amely a saját akaratából ellenséggé nyilvánította
Csisztyjakovot, most megpróbálja megakadályozni, hogy eljusson a fővárosba?
Vonattal Moszkváig legalább két nap… Viszont a vonaton nincs semmilyen
elektronika, mondta magában Szergej Vasziljevics. Még a teát is szénen forralják fel.
Az oroszországi vonatok egyszerűek, érthetőek és megbízhatóak, mint az
utászlapát.
Vagy ez csak paranoia? Mégis várja meg, amíg repülővel mehet?
A VIP-terem bőrfoteljei fölé kifüggesztett monitorok pislogni kezdtek, és
mindegyiken egyszerre lehetett olvasni a közleményt: „Moszkva – – – NEM.”
– Hazudsz – mondta gonoszul a Gépnek Csisztyjakov.
– Elnézésüket kérjük a kellemetlenségért – csicseregte ijedten az adminisztrátor-
kislány.
És elindult a legszemtelenebb üzletemberrel valahová a kulisszák mögé –
kárpótolni a morális veszteségért.
Szergej Vasziljevics senkire sem pillantva felállt a helyéről, és katonás léptekkel
elhagyta a repülőtér épületét. A kezében csak egy kis bőrönd volt a neszesszerével
meg egy köteg szavazólappal, amit az ellenzék tönkretett – ez volt az utolsó,
elkeseredett bizonyítéka. A Mercedesben felriadt a napfénytől kimelegedett sofőr.
Az ördög tudja, mondta magában Csisztyjakov. Hiszen navigátor van benne,
ebben a fasiszta konzervdobozban. Intelligens irányítórendszer… Mindjárt kap egy
utasítást a világűrből, és legyalulja egy Kamazzal kétszáz kilométeres sebességnél.
Vagy kiköpi a CD-lemezt, és elvágja az öreg torkát. Megeshet.
Elengedte a sofőrt, és fogott egy Zsigulit, aminek se a sebességmérője, se a
tachométere nem működött, és Szűz Mária meg Csodatévő Nyikolaj ikonjaival volt
teleragasztva.
Alig bírt felkapaszkodni a már induló vonatra. Az utaskísérő fogai közé dugott
egy ötezrest, hogy találjon helyet egy kupéban. Egyelőre minden békés volt. Úgy
látszik, a Gép nem várt ilyen fürgeséget Szergej Vasziljevicstől, és most új tervet
készít.
Nem tesz semmit, csak tervezzen a rohadék. Neki is van még egy s más a
tarsolyában.

– Hisz abban, hogy a számítógép életre kelhet? – tette fel kétórás hallgatás után a
kérdést a szomszédjának Csisztyjakov.
Amaz figyelmesen ránézett, végigsimított ritkás haján. Ritmikusan kattogtak a
kerekek, az asztalon csörögtek a metszett üvegpoharak az alátéteken.
– Rendszergazda vagyok. Az adóhivatalnál dolgozom. – A szomszédja egy kis
időre elhallgatott. – Hiszek.
– És hallott már az ÁAVR-ről? – élénkült meg Szergej Vasziljevics.
 – Volt valami a hírekben… Valami olyasmi, hogy hamarosan nem lesz szükség
papír szavazócédulákra, gombnyomással fognak szavazni, és nem lesz semmiféle
csalás. Jó dolog – bólintott a szomszéd.
– Mondja meg, mint adminisztrátor az adminisztrátornak – kérte izgatottan
Szergej Vasziljevics –, előfordulhat-e, hogy egy ilyen rendszerben rosszindulatú
intelligencia kel életre?
– Mint adóhatósági munkatárs, vagyis mint rendkívül racionális ember, csak
annyit mondhatok – a szomszéd hörpintett a teájából –: ezen a világon minden
előfordulhat.
– De hiszen ilyen számokkal semmire sem lehet menni! – fortyant fel
Csisztyjakov. – Érti… Semmilyen logika szerint nem történhet meg, hogy… hogy egy
bizonyos ember elveszítse a választásokat. Vagyis a Gép maga döntött így. Nem
lehet becsapni, igaz? De ha váratlanul életre kelt?
– És maga… nem sértette meg valahogy ezt a gépet? – kérdezte a szomszéd, és egy
tasak cukrot szórt a teájába. – Van oka arra a gépnek, hogy ne szeresse önt?
Szergej Vasziljevics elhallgatott, kutatni kezdett az emlékezetében. A vonat
befutott egy sötét, félig-meddig elhagyatott állomásra, és megállt.
– Ki gondolta volna, hogy ilyen haragtartó – préselte ki végül magából
Csisztyjakov.
– Márpedig a memóriájuk, az kiváló – mosolyodott el a szomszéd. – És évről évre
megkétszereződik. Azt mondják, hamarosan több elfér egy lemezen, mint az ember
agyában!
– De nagyon odavan ezekért a gépekért – mondta gyanakodva Csisztyjakov.
– Na még szép! Hiszen velük élek! – A rendszergazda még szélesebben
mosolygott.
Ekkor a telefonja – szokatlanul nagy készülék, széles képernyővel és rengeteg
gombbal, amely inkább egy kis számítógépre hasonlított – megelevenedett, és
valamit pittyegett. A szomszédja, hátával eltakarva Szergej Vasziljevics elől a
képernyőt, elolvasta az üzenetet, majd a zsebébe rejtette a telefont.
– Nem megyünk ki az előtérbe rágyújtani, amíg áll a vonat? – A mosoly, mintha
odaragasztották volna, nem tűnt el a gumiszerű arcról.
– Nem dohányzom – vonta össze a szemöldökét Csisztyjakov.
– Akkor veszünk szotyit. Vagy sört – erősködött a szomszéd.
Éjfélre járt. A peronon egy teremtett lélek sem volt.
 – Menjünk! – bólintott a maga számára is váratlanul Csisztyjakov.
A szomszéd előreindult a szűk folyosón; minden kupé ajtaja el volt függönyözve,
mintha Szergej Vasziljevics nem is igazi vonatban, hanem színházi dekorációban
lépkedett volna, és az egyetlen eleven kupét csak ott rendezték volna be, ahol a
cselekmény játszódik…
Rendszergazda, ismételte el magában Csisztyjakov. Együtt él a gépekkel. Tudja,
hogy kifejlődhet az intelligenciájuk. Megkérdezi, hogy nem sértettem-e meg
valamivel a Gépet. A végén még azt gondolom… Aztán valaki utasítást küld neki a
számítógépére… Az állomás üres. Szotyi kell neki… Sör.
Bérenc a rohadék. Policáj. Minden világos. Most elviszi Szergej Vasziljevicset
szotyit venni, aztán a bokrok között kést döf az öreg bordái közé. Ő meg hopp,
vissza a vonatra. Moszkvában megkapja a jutalmat a hőstettéért.
– Még nyitva van a trafik! – közölte boldogan a szomszéd, miután az előtérből
kikukkantott a peronra. – Eljön velem? Egyedül félek. Megdöglök egy kis szotyiért!
A vonat csikorgott: mindjárt elindul.
– Az egyik lábunk itt, a másik ott! – fordult hátra a szomszéd.
– Nem. Megcsonkítani biztosan nem fogsz tudni – nevetett fel komoran Szergej
Vasziljevics.
– Micsoda?!
És ekkor, mielőtt a rendszergazda felfoghatta volna, mi történik, az öreg egy
balhoroggal leküldte az előtér recés padlójára, aztán kihajította a vonatból a
peronra. A szomszéd, úgy tűnt, a fejére esett. Kezdett feltápászkodni – lassan,
ütődötten –, a vonat azonban már elindult az éjszakába.
– Policáj – köpött egyet megvetően Szergej Vasziljevics, és dülöngélve elindult
vissza a kupéjába.

Ekkor a dolgok éles fordulatot vettek.

Az egykori szomszéd párnája alatt egy újság hevert, egy érdekes cikknél kinyitva.
Egy helyszíni riport: a Microsoft cég alapítója, Bill Gates Moszkvába utazott… és
látogatást tett a Központi Választási Bizottságnál!
Bizonyos értesülések szerint a Microsoft megnyerte a nyílt tendert, és segített
Oroszországnak a legújabb informatikai rendszerekkel ellátni a választási
körzeteket és a szavazatfeldolgozó központot.
Aha, ez nem csak egy fellázadt számítógép! Itt amerikai invázió előkészítéséről
van szó… Szergej Vasziljevics belsejében mintha egy mosógép zakatolt volna.
Ez azt jelenti, hogy az amerikaiak hoztak ki ellene ilyen számokat… De vajon mit
árthatott nekik az öreg, aki már leszolgálta a magáét? Miért éppen ő lett az első
célpont, amelyen kipróbálják az átkozott fegyverüket? Mivel tört borsot az orruk
alá? Hát igen, Csisztyjakov nem szerette az amerikaiakat, és a meetingeken erről
mindig nyíltan beszélt. De sokan vannak, akik nem szeretik őket, Zsirinovszkijtól
kezdve bin Ladenig… És maga a Nemzeti Vezető is odamondogat nekik a maga
aforisztikus modorában.
Lehet, hogy… Lehet, hogy nem azért igyekeznek eltávolítani az útból
Csisztyjakovot, amit már megtett, hanem azért, amit a jövőben tenni fog?! Mint a
Terminátorban!
Szergej Vasziljevics végigolvasta a cikket, de csak arra jött rá, hogy akárki álljon is
az ÁAVR mögött – vagy maga a Rendszer, vagy külföldi ügynökök –, az országa ellen
folytatott láthatatlan háborút már majdnem megnyerték. A vörös szemű
fémdobozok elárasztották egész Oroszországot, most már ott állnak minden
körzetközpontban, és ki tudja, mit jelentenek Moszkvának. És persze a maguk
vezetőségének – a gigantikus, ezerszemű Számítógépnek.
Ami hamarosan ki fogja adni nekik a parancsot.

Egyetlen lehetősége volt – elfoglalni a Központi Választási Bizottságot.

Szergej Vasziljevics két napig nem aludt a vonaton, csiszolgatta a haditervet.
Bejutni az épületbe, mindent körbeaknázni, és közvetlen vonalat követelni az
Elnökhöz. És legyenek kamerák is! Ezt mindenkinek látnia kell.
Szergej Vasziljevics tisztában volt vele, hogy ezzel vége a karrierjének. De
mindaz, ami az utóbbi két napban történt vele, tökéletesen átalakította az
értékrendjét. Rájött, hogy egy olyan háborúba csöppent bele, amilyenre még
sohasem volt példa. Számára, a nyugalmazott polhelyettes számára, aki csak a port
nyelte a gyakorlótéren és a katonasági irodákban, most édesebb dolognak tűnt
hősként elpusztulni, mint dicstelenül nyugdíjba vonulni.
Itt már nem a személyes ambíciókról van szó! Veszélyben a Haza!
A Kazanszkij pályaudvaron Szergej Vasziljevics egyből beolvadt a tömegbe, a
szemébe húzta a sapkáját, és a metróhoz sietett…
 A legfontosabb, hogy a Gép ne győzzön. Figyelmeztetni kell a vezetőséget, akár a
saját élete árán is, figyelmeztetni, és megakadályozni a Gépet! Ha sikerül, akkor
teljesítette a kötelességét. Megmentette az országot. Megvédte az embereket…
A forgósorompó a bejáratnál a szokásosnál egy centivel közelebb csattant;
Csisztyjakov ezt is a mesterséges intelligencia cselszövésének tudta be. Akár vágják
le azt a bizonyos testrészét! Anélkül is elkúszik odáig, és ha kell, feláldozza magát…
Eljutott a Pokrovkára, megkereste a fia lakását, és nekiállt csengetni. Nem tesz
semmit, hogy reggel hét óra van. Ha háború, akkor háború.
– Trotilra van szükségem. És taposóaknákra. Sürgősen – hökkentette meg az
álmos, szakállas, egészségtől kicsattanó férfit.
– Apus… Milyen trotil? – pislogott és ásított a fia.
– És egy Gazra is szükségem van, hogy elszállítsam. A többit majd én megoldom –
jelentette ki határozottan Csisztyjakov. – Figyelj, fiam, ne hagyj cserben!
– Várj egy kicsit, apus. Benézek az ágy alá, hátha maradt valami a születésnapról.
– A tábornok megvakarta a fenekét, majd bement a szobába.
Szergej Vasziljevics leült egy hokedlire. Majd leragadt a szeme. De nem aludt el; a
csukott ajtón keresztül aggasztó szavakat hallott: „…valamit fel akar robbantani.
Jöjjenek azonnal…”.
– Júdás! – suttogta keserűen Csisztyjakov.
A Csekánál köpi be, vagy a bolondokházát hívta? Vagy talán közvetlenül a Gépnek
jelent?!
Szergej Vasziljevics halkan becsukta maga mögött az ajtót, és a lifthez lépett. Nos,
akkor robbanóanyag nem lesz. Nincs mit tenni… Nem lehet tovább vesztegetni az
időt.

– A dobozokban dinamit van! Az épület bekerítve! Közvetlen kapcsolatot akarok az

Elnökkel! – üvöltötte Szergej Vasziljevics a feszültségtől zengő hangszóróba.
A kartondobozok, amik papírral voltak megtömve, és ugrókötéllel átkötve,
teljesen betöltötték a Központi Választási Bizottság épületének előcsarnokát.
Mindegyik láda tetején szavazólapok voltak Csisztyjakov bőröndjéből. A biztonsági
szolgálat segített becipelni a meglovasított Gazból a dobozokat: Szergej Vasziljevics
azt mondta, hogy szavazatokat hozott, amiket a demokraták loptak el, bűn lett volna
nem hinni neki.
A számítógépes központba – a Géphez – persze nem engedték be; de ha egyszer
valójában nem is volt nála robbanóanyag, akkor nem mindegy?! Egy reménye
maradt, a meggyőzés ereje.
Az épületet kívülről fokozatosan körbevette a rendőrség, csatlakozott az Alfa
kommandó, a tévések felállították műholdas antennákat.
– Elegendő ahhoz, hogy az egész negyedet a fészkes fenébe repítse! – süvítette a
hangszóró. – Én, Szergej Vasziljevics Csisztyjakov, közvetlen kapcsolatot követelek
az Elnökkel! Állami fontosságú információim vannak! Tízig számolok, aztán
levegőbe repítem az egész Központi Választási Bizottságot, és mindent, amit most
idehurcoltak…
Csak a szirénák üvöltése válaszolt.
– Egy – szólalt meg fenyegetőn Szergej Vasziljevics. – Kettő. Három.
Egy ciánkális ampulla nem ártott volna a szájába.
– Négy. Öt. Hat…
Bár valószínűleg egy mesterlövész egy homloklövéssel mindjárt leteríti, és kész…
– Hét. Nyolc…
Az épületben kialudt a villany. Most már a Gép is közbelépett…
– Kilenc…
Kinyílt egy ajtó, és a padlón bekúszott a hall közepére valami tárgy, ami mintha
zsineghez lett volna kötve. Gáz? Bomba? Valami fehér…

Telefon! A fehér, címeres telefon!

A készülék megcsörrent. Az utcán a szirénák alázatosan elhallgattak.
– Hallgatom – mondta nyugodtan egy hang a vonal másik végén.
– Elnök elvtárs! Én, Csisztyjakov, jelentem, hogy lelepleztem egy összeesküvést!
Az ÁAVR önálló cselekedeteket hajt végre, amelyek kívül esnek az ország
vezetősége, a párt és a kormány ellenőrzésén! – hadarta izgatottan Szergej
Vasziljevics. – A cél, hogy diszkreditálják a választási rendszert, tönkretegyék
országunk stabilitását!
– Csisztyjakov? Az, aki… – kérdezte meglepetten az Elnök.
– Pontosan! Az a bizonyos! – örült meg Szergej Vasziljevics. – Két verzióm van a
történésekre! Az első: az ÁAVR saját akaratából működik, mert létrejött benne a
mesterséges intelligencia! A második: az ÁAVR valójában egy ügynöki behatás,
amelyet a programot kidolgozó amerikaiak vezettek be! A Gép mindkét esetben
előre beláthatatlan cselekedeteket fog végrehajtani… A közelgő elnökválasztás
fényében… Így nem lesz szabad és tisztességes… A Gép megvadult, Elnök elvtárs!
– Badarság!
A Központi Választási Bizottság épületének tetején csendesen és óvatosan, mintha
csak balettcipőben lennének, végigosontak az Alfa osztag kommandósai. Szergej
Vasziljevics mellkasára és homlokára vékony vörös sugarak meredtek. És bár az
öreg tudta, hogy a speciális alakulat célzólézere tapogatja így a célpontot, mégis úgy
érezte, mintha a Gép nézne rá gúnyosan a maga ezer szemével.
– Ide hallgass, Csisztyjakov – fogta suttogóra a hangját az Elnök –, elárulok neked
egy államtitkot. Az ÁAVR nem tud életre kelni. Nincs semmiféle rendszer.
– Hogyan?! – dörmögte elveszetten Szergej Vasziljevics, és benyúlt a
nadrágzsebébe Corvalolért. – Hogyhogy nincsen?
– Ezek technikai részletek… Várj, a Központi Választási Bizottság vezetője átveszi
a kagylót. Hallgasd meg!
– A Gép programjának alapja egy Excel-tábla! – közölte boldogan a halálraítélttel
egy másik, mély és illedelmes hang. – Pontos munka! Akármilyenek a számok,
végeredményben minden együttvéve pontosan száz százalék lesz. A dög maga
kiszámolja, érted? Mondjuk, a Pártunknak van nyolcvan százaléka, akkor a
kommunistáknak tíz, és a demokratáknak is tíz. Az egész együtt száz! De például, ha
a pártunk hetven egész kilencvenöt század százalékot ér el, a kommunisták
tizenkettő egész hét tized százalékot… Ekkor ő maga kiszámolja, mennyit értek el a
demokraták. Mert korábban hogy volt ez nálunk? Elkezdik egyenes adásban
összeszámolni a szavazatokat, a végeredmény meg vagy százhárom százalék, vagy
kilencvennyolc! Sehogy sem jött ki, szégyen az egész országra nézve. Most viszont
az amerikaiak mindent elrendeztek. Most már nyugati típusú demokrácia lesz
nálunk. Hibák és botrányok nélkül. Gates személyesen hozta el a lemezt, be is
üzemelte. Elektronikus szavazás! És nincs szükség semmilyen szavazócédulára.
Mindösszesen tíz számmal ellátott gombra van szükség, plusz vessző és az Enter
gomb. A fejlődést nem lehet megállítani!
– Várjon… Álljunk meg… Akkor miért van szükségük ezekre a fémdobozokra az
egész országban? Mi van a dobozokban? – suttogta Csisztyjakov összezavarodva.
– A látszat kedvéért – felelte a Központi Választási Bizottság vezetője. – Hogy
félelemben tartsuk a vazallusokat! A dobozokban, Csisztyjakov, lámpácskák vannak.
Ledek. A legújabb technológia szerint. Harminc évre elegendő stabilitást jelent az
országnak!
– Most már mindig száz százalékra fog minden kijönni – kapcsolódott be az
Elnök. – Tehát, Csisztyjakov, a választások miatt ne aggódj. Biztosítva van. Nincsen
semmiféle gép-istenség.
– Várjon… – mondta Szergej Vasziljevics kiszáradt szájjal. – De ha nincs ilyen
isten… Akkor ki viszi be a számokat?
A telefonban valami sustorogni kezdett, mintha valaki halkan nevetett volna.
Majd csend lett.
– A mieink viszik be? – kérdezte reménykedve Szergej Vasziljevics. – Emberek?
– A mieink – nyugtatta meg a hang. – A mi embereink.
– Vagyis ez azt jelenti, hogy semmi sem változik? – kérdezte Szergej Vasziljevics
vékony hangon, mint egy megnyugtatásért esdeklő gyerek. – Akkor minden
ugyanúgy marad, mint eddig?
– Természetesen. Minden ugyanúgy marad, mint eddig. Semmi sem változik.
A vörös sugarak rajba gyűltek, megállapodtak Szergej Vasziljevics pupilláin. Most
az örökkévalóságba néz, jött rá az öreg.
– Hála istennek. – Szergej Vasziljevics megbékélten hunyta le a szemét. – Most
már nem félek meghalni.

Abonyi Réka fordítása

 Nem e világból való

A Granovitaja-palota teteje felett, a Rettegett Iván-harangtorony felett, az Állami

Kreml-palota felett könnyű, fehér füst kúszott. A fagyos levegőnek szokatlan szaga
volt, mintha égésszag lett volna, de édeskés, különös. Korábban ezt a Vörös Október
Csokoládégyár kéményeinek aromás égéstermékére fogták. De a csokoládégyárat
már rég padlásszobákra és galériákra szabdalták. Ezért úgy tűnt, hogy szándékosan
édesítik a levegőt, hogy elnyomjanak egy másik, aggasztó szagot.
Metód atya, aki azért jött ki levegőzni, hogy társasága legyen a dohányzásra
vágyó Zikinnek, egyből észrevette a füstöt. Odafordult Zikinhez, aki egyik gyufát a
másik után törte el, miközben megpróbált rágyújtani, és ártatlan arccal érdeklődött:
– Mi az, már beizzították?
Zikin nem válaszolt egyből: először valamiért megtörölte a zakója hajtókájára
tűzött hatalmas jelvényt a nemzeti trikolórral, majd beszívta a füstöt. Végül
bólintott.
– Ellenőrzik az üzemkészültséget. Mellesleg maguktól is jön a füst – intett a
fejével a harangtorony felé, ami réges-régi volt, de még mindig ugyanolyan karcsú,
mint Ljudmila Gurcsenko.
– A Rettegett Iván-harangtorony nem az Orosz Pravoszláv Egyház tulajdona –
tiltakozott finoman Metód atya. – A tizenhetes évben, a nagy újrafelosztás idején
maguk elvették tőlünk.
– És a Megváltó Krisztus-székesegyház? – erősködött Zikin. – Tegnap éjjel
elmentem mellette, olyan zaj jött onnan, mintha a Bajkonur lett volna.
– Egyfolytában virrasztunk és imádkozunk – sütötte le a szemét Metód atya. –
Imádkoztunk, hogy az emberiség megmeneküljön a szörnyű szerencsétlenségtől,
Isten haragjától.
– Maga meg kereket oldott. – Zikin a cigarettával a fénylő decemberi napban
feloldódó arany kereszteket rajzolt a levegőbe.
– Csak imádkozni tudunk, a katasztrófát megakadályozni nem áll módunkban –
sóhajtott bánatosan a szerzetes. – Ez a világiak osztályrésze…
– Pedig én azt hittem, hogy valami földönkívüli dologról van szó, abba pont bele
tudnának avatkozni – pillantott rá élesen Zikin.
– Aligha – rázta meg a fejét Metód atya. – Képzelheti, mennyire szomorúak
vagyunk, hogy el kell hagynunk ezt a földet, de nincs más megoldás.
– Akkor ne ítéljenek el bennünket sem – hunyorított Zikin. – Menjünk be,
bátyuska. Nem kell ezt az ocsmányságot szívnunk.
A Katalin korabeli gárdistáknak öltözött, színházi statisztáknak tetsző őrök
kitárták előttük a fantasztikus méretű fehér-arany terembe vezető ajtót. A terem
zsúfolásig volt komoly, jó minőségű öltönyt viselő civilekkel és fekete csuhás,
szakállas férfiakkal. Az udvarias pincérek ide-oda járkáltak közöttük a nehéz
tálcákkal, az összegyűltek azonban, úgy tűnt, nem foglalkoznak az ételekkel. A
terem duruzsolt, mint egy felbolydult méhkas.
Voltak ott képviselői jelvényes férfiak, miniszterek, az elnöki hivatal
tisztségviselői. Valahol középen, érsekek és titkárok gyűrűjében, halkan, de
hatásosan beszélt a pátriárka. Daliás férfiak átlátszó madzagú fülhallgatókkal és
merev arccal vonszolták a kijárathoz a megengedettnél tovább ott tartózkodó
tévéoperatőrt.
Zúgni és kattogni kezdtek a hangszórók, és a teremben egyből csend lett.
Felébredtek és megszólaltak a harangok, halkan, meglehetősen magas, de
magabiztos hangon. A nagy zűrzavarban Zikin nem látta a beszélőt, de ezt a hangot
senki máséval nem lehetett összetéveszteni.
– Tisztelt kollégák. Barátaim. Mint tudjátok, a Földet nagy veszély fenyegeti. A
rádiós űrfelderítésünk egy égitest közeledését jelentette… – A hangszóróból
papírzizegést lehetett hallani. – A ZX 716 A aszteroidáét. A súlya meghaladja a
háromezer tonnát, és a számítások szerint mindössze két hét múlva eléri
bolygónkat…

– Az amerikai részvénypiacok megint eséssel nyitottak – közölte gondterhelten a

bemondónő, és a tévéből benézett a szegényes konyhába. – Oroszország
aranytartalékai ezen a héten másfél milliárd dollárra nőttek. Vlagyivosztokban
tovább folynak a mentési munkálatok az összeomlott ötemeletes ház helyszínén. A
Lada autógyár bejelentette ötszáz munkahely megszüntetését… És épp most
érkezett a tudósítás a Kremlből…
Anton Alekszejevics egy tejkaramellával lerázta az unatkozó unokáját,
belemártotta a krumplit a sóba, és felhangosította a tévét. Bosszankodva pillantott a
sípolni kezdő teáskannára, odament a régi, zománcozott tűzhelyhez, és elzárta a
gázt alatta. Kinézett a mocskos udvarra, amit körbevettek a fehér, ötemeletes
panelházak, amelyeken olyan széles repedések voltak, mintha úgy ragasztották
volna őket össze, mint Frankensteint, különböző házak hulláiból.
– …az ökumenikus zsinat küldötteinek ünnepélyes fogadásáról, amelyen részt
vettek az Állami Duma képviselői és a Föderáció Tanácsának tagjai is. Rendkívüli
esemény, amely egyesítette az egyház vezetőit és az állam első embereit…
Anton Alekszejevics löttyintett a csorba aranyszegélyű csészébe a sűrű teából, és
miközben rövidlátóan hunyorogva közelebb ment a villódzó képernyőhöz,
mozgatni kezdte az ajkát.
– …megvitatták a gazdasági válságból való kilábalás útjait, a szociális programok
finanszírozását, az ország egészséges morális és pszichológiai klímájának
fenntartását…
– De hisz ezek ugyanazok a pofák, mint harminc éve… – dünnyögte Anton
Alekszejevics, és vastag ujjával a domború képernyőre bökött. – Persze, egyesek
meghaltak, mások felnőttek… Ez pedig… Hogy is hívják… Meg az is… Látszik, onnan
csak lábbal előre viszik ki… – sóhajtotta.
– Végezetül pedig az időjárásról – mosolygott rá békéltetően a műsorvezetőnő.

A teremben visszafogott taps hangzott fel. Természetesen nem arra a hírre kezdtek
tapsolni, hogy hamarosan egy gigantikus kőtömb ütközik a Földnek. Nem,
egyszerűen kimutatták, mennyire megérintette őket az Elnök mesterkéletlen
patriotizmusa.
– Igen, éppen a mi bolygónknak. – A szónok, érezve, hogy a megfelelő hangot
ütötte meg, tovább ütötte a vasat. – Mert a bolygó, amelyen mindannyian
születtünk, amelyen a gyermekeink napvilágot láttak, a miénk. Éppen ezért a
döntés, amelyet a Pátriárkával történt egyeztetés után meghoztam, nem volt
könnyű…
A teremből mindenki lesújtva, gondolataiba merülten távozott. Zikin az elnöki
felszólalás utolsó pillanatáig reménykedett, hogy találnak más kiutat. Metód atya a
reverendája szélét húzgálta a szürkésbarna pocsolyák fölött, és leverten hallgatott.
– Mi az, nem akar délre menni? – kérdezte szomorúan a képviselő a szerzetestől,
a nap felé intve.
– Hát… Megszoktunk itt, mit keresnénk amott – felelte komoran a bátyuska. – De
mi még csak hagyján… Mi megmenekülünk. Sajnálom elhagyni a nyájat.
– Tudja, nekem mindig tetszett az egyenessége. Semmi köntörfalazás –
hümmögött Zikin. – A nyájat legeltetni szokás, nemde? A lelkipásztor pedig
egyszerűen pásztor, igaz? Vagyis mai nyelven szólva ő őrzi a csordát.
– Éppenséggel… – bólintott Metód atya szórakozottan. – Becsületesebb, mint
szavazótábornak hívni. Hiszen semmit nem választhatnak, még kevésbé
kerülhetnek a kiválasztottak közé. És maguk sem fejték őket kevésbé, mint mi, ha
erre céloz. Csak maguknak is más kellett tőlük, nekünk is. Az Istennek, ahogy
mondani szokás, ami az Istené, a császárnak, ami a császáré.
– Mellesleg maguk se vettek be őslakosokat – jegyezte meg a képviselő.
– De legalább nem játszadoztunk velük. Évszázadokon át azt sulykoltuk, hogy a
hatalom felülről jön. Mit akadékoskodik még mindig?…
– Há jól van, bátyuska. Most már ugyan min osztozkodhatnánk? Bosszantó, hogy
így alakult.
– Hát még nekünk! – csapta össze a kezét amaz. – Hiszen éppen újra sikerült
emberi módon megegyezni magukkal – erre akaratlanul is elmosolyodott –, éppen
kezdtük elfelejteni a sérelmeinket… Mindazt, ami hetven év alatt felgyülemlett.
Éppen kezdett megszilárdulni a nyáj hite… Minden pompásan alakult…
– Hát még nekünk – vakarta meg a fejét Zikin. – Helyreállt az export… A
szavazótábort újra megszelídítettük, mellesleg nem is került olyan sokba. Eh! De mit
számít az a kis pénz! Legyen virsli a boltokban, ne kelljen sorban állni, és olcsóbban
lehessen joghurtot kapni – ennyi az egész. Na és kell még whisky, vagy tudom is én,
mit isznak ezek, hogy megnyugodjanak.
– Whiskyt szerintem nem isznak – ráncolta a homlokát Metód atya. – Szerintem
bort isznak, de nem kezeskednék érte.
– Mindegy… – legyintett a képviselő. – Az ország felvirágzott, mindenki német
autót vett magának, nyaralni a Seychelle-szigetekre utaztak magánrepülőgépeken…
Nekik is jó, nekünk se rossz… Kiszipolyozni, az nem tetszik. Vagy fejni, már hogy a
maguk esetében.
– De hiszen már mikor figyelmeztettük magukat, hogy ez lesz a vége? Már húsz
éve nekiálltunk állomásokat és csónakokat építeni az egész országban – tiltakozott a
szerzetes. – Készültünk a kivonulásra. De magukban reménykedtünk. A
technológiájukban. Azt gondoltuk, hogy el tudják hárítani.
– Ha csak egy meteorit volna – sóhajtott Zikin. – De ez egy végtelen armada
vezérhajója… Ezer és ezer meteorit. A Föld pont az útjukba került. Tudja jól,
próbáltuk elhárítani őket, amennyire csak tudtuk. Mindent megtettünk, hogy az
őslakosok ne is vegyék őket észre, hogy ne pánikoljanak. Igyekeztünk mással
lefoglalni őket. Ezzel a krízissel, például… Aztán megint felemeltük az árakat. Ebből
viszont maguknak is haszna származott. A szavazótábor, ha megfosztják a
tartalékaitól, természetes módon nyájjá változik. A szellem legyőzi az anyagot,
amikor elfogy a pénz.
– Igen, ez az utolsó gazdag év volt – ismerte el a másik.
– Kár, hogy minden jónak vége szakad egyszer – összegezte a képviselő
szomorúan.
Kiléptek a Szpasszkaja-torony kapuján, odasétáltak a parkolóhelyhez, ahol
mindkettőjüket hasonló fekete autó várta.
– Kellemes beszélgetőtárs maga, bátyuska. Valahogy furcsa elköszönni. – Zikin
Metód atya felé nyújtotta a kezét.
– Hallotta – vonta meg a vállát a szerzetes –, a vezetőségünk ilyen döntést hozott.
Teljes evakuáció.
– Hová megy most? Haza? A Dél Keresztjére? – A képviselő a Megváltó Krisztus-
székesegyház távolban derengő sziluettje felé pillantott.
– Igen. A mi szerény bárkánkra… és délre, ahogy mondta – kapta el Zikin
pillantását a bátyuska, majd bólintott.
– Mi pedig a Nagy Medvére – mondta Zikin, mintha Metód atya nem tudná.
– Hát igen – mosolygott rá a szerzetes. – Ahogy mondani szokás, egy köpésre
lesznek tőlünk. Otthon, maga is tudja, kicsit máshogyan fogok kinézni… Remélem,
nem ijed meg holmi csápoktól.
– Maga pedig, ebben biztos vagyok, meglátja majd a lelkemet a kitinpáncél alatt –
nevetett fel a képviselő.
– Valamikor még feltétlenül találkozunk. – A bátyuska váratlanul viccesen
szalutált, mint egy muskétás, és mindketten felnevettek.

*
Az evakuáció három nap múlva megkezdődött. Pontban hajnali négykor az
émelyítő füst, amely egyre gomolygott a Kreml fölött, felerősödött, besűrűsödött,
beburkolta a Cár-ágyút, a Cár-harangot, a palotákat és a múzeumokat, csordultig
töltötte a kremli falak alkotta serleget, majd kiáradt.
Kegyetlenül feldübörgött a föld. Mint a kutya, amelyik sétából hazatérve
megrázza vizes bundáját, rázkódni és vibrálni kezdett a Kutafja-torony, majd
egyszerre csak lerepült róla a tető, és csupasszá vált az öntött korpusz, mintha
fémből lett volna, csak furcsa volt; folyékony ólom színű, rések és ablakok nélkül. A
Kutafja-torony után a Borovickaja következett, azután az Arszenalnaja és a
Szenatszkaja… Mind, kivéve a Szpasszkaját.
Engedelmeskedve a hangtalan jelzésnek, a hajó, amely az első toronyban
rejtőzött, s nem is rakétára hasonlított, hanem egy fenekére állított zeppelinre,
kiszakadt az aszfaltból, a burkolatkőből, és hangtalanul felszállt az égbe. A
nyomában startolt a többi torony is, amitől a Kreml fala olyan lett, mint egy
öregember fogatlan állkapcsa.
És ekkor irtózatos lárma töltötte meg a várost. Büszkén, sietség nélkül
kiszabadulva a betonlapok alól, a vakolatot és az aranybevonatot lerázva, Moszkva
fölé emelkedett egy küklopszi méretű bárka. Felszállt a Megváltó Krisztus-
székesegyház. Mögötte pedig, előreengedve a titánt, kilőtt egy tucat kisebb
mentőcsónak, amelyek eddig kápolnákban és monostorokban, minden rendű és
rangú templomokban rejtőztek.
Negyedóra múlva a fővárost nem lehetett felismerni: olyan volt, mint Drezda a
bombázás után. Csak a Szpasszkaja-bástya és a Rettegett Iván-harangtorony maradt
épségben. A két épület között félúton két ember állt dermedten.
– Bocsássa meg, ha valami nem úgy történt – mondta az Elnök. – Megértem önt,
ha még mindig haragszik a miatt az eset miatt Nyikon pátriárkával, no és
harminchétért…
– Ugyan… Ami volt, elmúlt – mosolygott a szakállába a Pátriákra. – Hiszen végtére
is egészen jól együttműködtünk.
Melegen, de nem teljesen őszintén mosolyogtak egymásra, mint Sztálin
Rooseveltre Jaltában, majd elbúcsúztak. Az Elnök eltűnt a Szpasszkaja-torony
oldalajtaján, a Pátriárka felment a régi harangtorony csipkézett lépcsőjén.
Egy szempillantás múlva két fényes csillag száguldott a magasba, majd eltűnt a
többi csillag között.

Abonyi Réka fordítása

 Előtte és utána

Az augusztus meglepően enyhe és kegyes volt. A vérszomjas szibériai szúnyogokat,

amelyek rendszerint ebben a hónapban mérték végső csapásukat az emberiségre,
valahová elsodorta a ciklonok játéka.
Pár héttel azelőtt, igaz, volt egy kisebb földrengés, de összehasonlítva az előző
augusztusi hőséggel, az erdőtüzekkel, amik majdnem felperzselték Podvigaliha
falut, a szomszédos Szamilovót és még a körzetközpontot, Manturovót is, a
rengések hihetetlenül könnyű próbatételnek bizonyultak. Mintha tíz év
szigorítottra számítottak volna, végül pedig csak három évet kaptak, azt is
felfüggesztve.
A legnagyobb kellemetlenség most az volt, hogy a tévé nem fogta az adást.

– Mi lehet Andrjusával… – aggodalmaskodott a botjának gumis végével a földet

turkálva Angelina Sztyepanovna.
Azóta, mióta Andrjusáról nem hallottak többet, úgy döntöttek, hogy az esti
üldögéléseket áthelyezik Nyina Prokofjevna udvarába, ha már nem háborgatják
őket a szúnyogok.
– Megbolondították a kobakját – ingatta a fejét Anna Pavlovna. – Olyan
megtépázott, mintha egy hete nem mosta volna meg, szutykos is lett. Korábban
jobban tetszett. Olyan takaros volt, most meg, fúj. Bár ne is lássam.
– Viszont kicsit kikerekedett. Kinek kellett volna olyan soványan? – mosolyodott
el szinte gyöngéden Nyina Prokofjevna.
– Utoljára is mit mesélt… Arról a fiúcskáról, amelyik véletlenül meglőtte a
pajtását az apja fegyverével! Aztán felhívta a megölt fiú apját, és azt mondja neki:
na, kérj bocsánatot, ha akarsz. És kész! Azt mondja, majd legközelebb befejezem a
történetet. És tessék! – mondta Angelina Sztyepanovna.
– Nincs semmi baj, Anatolij most már hamarosan visszajön a városból, akkor
majd megtudjuk, mi a gond – jelentette ki magabiztosan Nyina Prokofjevna.

Televízió összesen kettő volt a faluban.

Az egyik, egy régi, szovjet gyártmányú, gondosan letakarva fehér horgolt
csipketerítővel, díszhelyen állt Anna Pavlovnánál. Az oltár szerepét töltötte be
elhunyt férjének meg a szüleinek időtől megfakult, sárguló, ovális fotói és az
unokáinak – akik a szüleikkel éltek a körzetközpontban – csillogó, négyszögletes,
rózsaszín fizimiskái alkotta ikonosztáz alatt.
A másikat – a Tökéletesen Lapos Képernyővel és a „Made in Indonesia” felirattal –
a lánya hozta Nyina Prokofjevnának a városból az előző nyáron.
Anna Pavlovna Horizontja mindig fénytelen képernyővel meredt az emberekre,
mivel harminc évvel ezelőtt reménytelenül elromlott, és csak szolidaritásból nem
dobták ki. A délkelet-ázsiai országok japán indusztriális neokolonializmusának
gyümölcse viszont kifogástalanul működött, Nyina Prokofjevna pedig mindennap
ünnepélyesen felhajtotta a patyolattiszta horgolt terítőt, és óvatosan megnyomta a
gombot a távirányítón.
Télen már reggel elkezdődött a szomszédok zarándoklata: az Egyes Csatornán
elmagyarázták, hogyan kell adagolni a vizeletet, hogy megszabaduljanak a
csontbetegségektől, és meggyőzően bemutatták, hogyan lehet nyers hús
segítségével legyőzni a metasztázisokat. Nyaranta már reggel sietni kellett a
veteményesbe, ellenben esténként sokáig sóhajtozhattak, nézve az emberi
szenvedélyekkel teli fantasztikus történeteket, amiket a második Andrej Malahov-
sorozat forgatókönyvírói alkottak egy-egy füves cigi mellett.
A híradót csak Anatolij nézte a faluban, a többiek semmilyen politikusnak nem
hittek, de nem is nagyon érdekelték őket a számukra oly absztrakt moszkvai hírek.
Egyszer egy évben, amikor az Elnök, a pletykák szerint, ígéretet tett a
nyugdíjemelésre, előfordult, hogy bekapcsolták az „Idő” című műsort – vajon igaz-e
a hír? Nem akartak ostobának látszani az aljas postásnő előtt, aki kéthavonta hozta a
borítékokat a körzetközpontból a kevéske bankjeggyel, átkacsázva a faluba vezető
kátyús úton Orljonok biciklijével.
De a soron kívüli nyugdíjemelés már megvolt a márciusi választások miatt,
úgyhogy augusztusban már a legoptimistábbak sem vártak semmi jót Moszkvából.
Ha nincs híradó, akkor nincs. Úgyis csak a szakadatlan rossz jön belőle, a politikával
kapcsolatban meg mindig hazudnak, ezt a faluban nagyon jól tudták azóta, hogy a
Horizont televízió előbukkant a „Tilos megfordítani” feliratú kartondobozból.

– Ni, már jön is! – kelt fel a padról a sasszemű Anna Pavlovna. – Anatolij! Tolja!
A futár, akit az igazságért küldtek a körzetközpontba, bátortalanul nézett előre, és
a kormányt is bizonytalanul tartotta. Először neki akarta támasztani a büdös
mopedjét a kerítésnek, aztán meggondolta magát, és csak a kertkapuból szólt oda,
nem merészkedett veszélyes közelségbe:
– Az átjátszótorony dőlt ki! Azt mondják, hamarosan felállítják. Amikor volt az a
földrengés, akkor dőlt ki az alappal együtt. Addig nem lesz semmi tévé!
– No hiszen! – csapta össze a tenyerét Anna Pavlovna.
– Gyere be, Tolja, mit állsz ott. – Nyina Prokofjevna a derekára tette a kezét,
nehezen tápászkodott fel. – Van pirogom, az unokáimnak sütöttem.
– Köszönöm… – Anatolij az öklébe lehelt, köhintett, majd a fejét ingatta. – Nem
vagyok éhes. Manturovóban jóllakattak.
– Benéztél hozzája, vagy mi? – hunyorított Angelina Sztyepanovna, aki nem vette
észre Anna Pavlovna szemrehányó pillantását.
– Ühüm – Anatolij határozatlanul intett a fejével, és mindenesetre megforgatta a
gázkart, jelezve, hogy a beszélgetés hosszúra nyúlt, neki viszont mennie kell.
– Töltsek egy kis vodkát, Tolja? – A háziasszony nyögdécselve elindult a szekrény
felé a poros, metszett üvegkupicákért.

Anatolij összerezzent. Ha reggel lett volna, aligha ilyen hajthatatlan. De a

másnaposság elleni ivás legális ideje lejárt, Anatolij lelki szemei előtt felderengett az
iszákosság csontos kísértete. A szigorú szabály – tilos egyfolytában inni három
napnál tovább – tette számára lehetővé, hogy elegánsan egyensúlyozzon az
alkoholizmus határán ezek alatt az évek alatt, miközben az osztálytársai és a
munkatársnői önfeledten adták át magukat a delirium tremensnek.
Nyina Prokofjevna megvonta kövérkés vállát, majd visszaült a helyére. Anatolij
megbökte a sapkáját, majd elindult, édeskés benzingőz szakadozott felhőit hagyva
maga után. Nyina Prokofjevna lánya a vejével és a két unokával – városiak, akik
nyaralni jöttek a nagymamához – lement a folyóra fürödni, és csak vacsorára várta
őket vissza. A pirogot Nyina Prokofjevna már reggel megsütötte, a krumplit még
korán lett volna feltenni a tűzre, maradt ideje szellemi tevékenységre.

– Hazudik – szólalt meg.

– A szeretőjéről? – riadt fel a bóbiskoló Anna Sztyepanovna.
– Mindenről – jelentette ki kategorikusan Nyina Prokofjevna. – Nem járt ő
Manturovóban.
– Akkor hol volt? Hiszen motorral ment.
 – Esett tegnap az eső? Esett. Szamilovótól Manturovóig az út csupa kátyú, eső
után nem pocsolyák vannak, hanem valóságos mocsár. A motorja meg tiszta az
ebadtának – leplezte le a kalandort Nyina Prokofjevna. Tehát Szamilovónál
messzebb nem ment.
– De hát mit csinálhatott Szamilovóban? – Angelina Sztyepanovna végigsimított a
gyapjúszoknyáján. – Manturovóban legalább van egy barátnője, az ottani tanítónő.
– Összevesztek – jelentette ki Anna Pavlovna határozottan. – Te nem is tudsz róla?
– De hát mikor? A héten még ment hozzá…
– Dehogy ment. Már egy hónapja nem volt nála! Azt mondja, hogy Natasához
megy, közben meg Szamilovóba.
– És mi van ott Szamilovóban?
– A barátocskája, a vörös Vityka. A fűrésztelepen dolgozik. Amelyik ült.
– Mintha nem tudnám, ki az a Vityka. – Anna Pavlovna, miután megkérdőjelezték
a jólértesültségét, próbálta helyreállítani a renoméját. – Hát ki hozta nekem télen a
tűzifát?
– Vitykával ivott. Egészen biztos – vonta le a következtetést Nyina Prokofjevna
ügyészi magabiztossággal.
– Talán Tányka hozza neked a híreket? – hunyorított Anna Pavlovna.

A háziasszonynak volt egy ütőkártyája a ruhaujjában: a postásnő, aki nyíltan

megvetette az összes asszonyt, a vesébe látó és gyanakvó Nyina Prokofjevnát
magával egyenlőnek tartotta, és néha megosztotta vele a pletykákat a szamilovói és
a manturovói életről. A rossz csak az volt, hogy ebben az évben a falusiak egyetlen
újságra sem fizettek elő, a nyugdíj pedig, bármennyire törekedett is a párt és a
kormány rendezni a kifizetéseket, Podvigalihába csak kéthavonta jutott el. A júniusi
még annál is tovább húzódott.

– Jobb lenne, ha mást hozna – tagadta meg az informátorát Nyina Prokofjevna.

– No igen… Már két és fél hónapot késtek. Miből fogunk makarónit venni?
Őszintén szólva abból a négyezer rubeles nyugdíjból Podvigalihában nem lehetett
semmit se venni. A fehér szilikáttéglából összetákolt szövetkezeti bolt
Szamilovóban volt, és a zöld olajfestékkel lefestett polcokon nem volt más, csak
pocsék vodka, makréla saját levében, kockacukor téglányi kartondobozokban,
papírcsomagokba szortírozott dara meg szikkadt, szürke kenyér. A vodkára nem
volt különösebb kereslet, a cukorra viszont annál inkább, azt szinte elkapkodták,
mivel minden második udvarban volt pálinkafőző készülék. Az ember minden mást
meg tudott termeszteni a saját veteményesében, vagy beszerezte a szomszédjától
valamiért cserébe. Nyina Prokofjevnának tyúkjai voltak és gyümölcsöskertje, Anna
Pavlovnának ígéretes malacai és húsz négyszögöl veteményese, Angelina
Sztyepanovnának meg egy nemrég ellett tehene és melegháza paradicsommal.
Podvigalihának, Szamilovónak és bármelyik másik orosz falunak a reform évei
alatt megedződött lakosai könnyedén át tudtak térni az államtól független
berendezkedésre; minden gyengeség közül egyedül a füstölt felvágott iránti
hagyományos orosz nosztalgiát engedélyezték maguknak.
Nyina Prokofjevna a megemelt nyugdíjának a felét akkurátusan félretette, és
negyedévente elküldte a manturovói postán a városban élő gyerekeinek. Angelina
Sztyepanovna minden pénzén hajdinát és cukrot vásárolt, mert már betöltötte a
hetvenötöt, és hosszú élete alatt nemegyszer érte keserű tapasztalat. Anna
Pavlovna, aki a megtakarított pénzét egy borítékban tartotta Csodatévő Nyikolaj
ikonja mögött, ami a hálószobájában függött, a régi kunyhó minden erőteljesebb
lélegzetvételétől összerezzent, mert félt a betörőktől. A rendszertelen alamizsna
mind a hármójuk számára inkább csak annak a jele volt, hogy falujuk mégiscsak
hozzátartozik a mérhetetlenül nagy államhoz.

A makarónis kérdés, amely eleinte inkább csak költői volt, ott függött a levegőben.
Szép nyaruk volt, a melegházban valóságos uborka- és patisszondzsungelek nőttek,
és a tiszta, háromliteres befőttesüvegek hadserege csak a felhasználásra várt: nem
fognak éhezni a télen.
De az orosz nő mazochisztikus természete már csak azt diktálja, hogy ne arról
beszéljen, ami jó, hanem arról, ami nem sikerül neki.

– Kicsit szomorú így, Andrjusa nélkül – tért vissza a kedvencéhez Angelina

Sztyepanovna. – Mikor jön vissza az adás?
– Honnan tudhatnánk most? – tárta szét a karját Nyina Prokofjevna. – Becsapott
az ebadta, nem ment az sehova. Hacsak a sógoromat meg nem kérem, hogy
autózzon el megtudakolni… De lesz-e kedve ilyen utakon menni? Már így is
káromkodott…
A koreai autókonstruktőrök természetesen nem láthatták előre azokat a zord
körülményeket, amelyek között majd üzemeltetni fogják a gyermeküket. Ami,
mellesleg szólva, elég szépen helytállt, ha azt vesszük, hogy dél-koreai fogalmak
szerint Manturovón túl egyáltalán nem is volt út. Nyina Prokofjevna vejének
viszont, aki hitelt vett fel rá, nem állt szándékában az új autóval embertelen
kísérleteket végezni. Már az is nagy szívesség volt részéről a házastársa felé, hogy
hajlandó volt autóval jönni erre az istentelen vidékre.
Ő is, mint Podvigaliha többi lakosa, az első napokban nehezen viselte a tévé
hiányát, automatikusan nyomogatta estéről estére az anyósuknak vásárolt tévé
távirányítóján a gombokat. Felmászott a tetőre is, hogy megvizsgálja a varjak által
bepiszkított antennát. Hiába: a Tökéletesen Lapos Képernyő csak az éteri hóvihart
mutatta, és a gyilkossági csoport munkatársainak kalandjai, amelyek hiánya az első
héten szinte lelki viszketést okozott, fokozatosan feledésbe merültek.
Miután mérlegelte az érveket és az ellenérveket, a vő megtagadta, hogy
Manturovóba utazzon, és kiderítse Malahov és a sorozatbabák eltűnésének
körülményeit. A harmadik héten már csak a szentimentális Angelina
Sztyepanovnának hiányzott Andrjusa. A negyedik héten, amikor Nyina Prokofjevna
rokonainak már ideje volt bepakolni az autóba és visszaindulni a városba, a domb
mögül felbukkant egy csörömpölő, régi bicikli.

– A nyugdíj – mondta meggörnyedve, a vas öntözőkannát a barázda fölött tartva

Anna Pavlovna.
– Háború! – jajveszékelte messziről az elcsigázott postásnő.

A szokásos Argumenti i Fakti újság helyett most rosszul nyomtatott frontjelentések

voltak a táskájában. Bár igazából semmiféle front nem volt már, és a háború három
hete véget ért. Akármennyit olvasták is az ólomszínű, maszatos oldalakat,
Podvigaliha lakói közül senki sem bírta megérteni, hogy a kínai szárnyas rakéták
Tajvanra zúdított össztüze hogyan vezethetett ahhoz, hogy amerikai
interkontinentális ballisztikus rakétákat lőttek ki Pekingre, amit helytelenül
értelmeztek a stratégiai rakétaalakulatok ogyincovói bunkerében, minek
következtében ellencsapást mértek Amerikára, utána pedig…
Az egy hónappal korábbi földrengés a szörnyű robbanások utózöngéje volt,
amelyek egy óra leforgása alatt porrá és hamuvá változtatták az összes nagyobb
európai, amerikai és ázsiai várost. Minden olyan sebesen zajlott, hogy se a
kormányokat, se a hadvezetést nem tudták evakuálni. Az államok, amelyeket
utolért az atom-moloch, már majdnem egy hónapja nem léteztek. A
körzetközpontban csak most gondoltak arra, hogy Szamilovo és Podvigaliha is
létezik.
A lap kézről kézre járt, majd kivérezve hullott a padra. Az emberek elveszetten
néztek egymásra, próbálták megtalálni a megfelelő szavakat: cáfolni, elhinni,
vigasztalni. De valamiért csak a helyzethez egyáltalán nem illő gondolatok jutottak
az eszükbe…

– Andrjusa most hogyan… – takarta el a száját kérges tenyerével Angelina

Sztyepanovna.
– És most akkor nem lesz nyugdíj? – próbálta felfogni a történteket Anna
Pavlovna.
– Nem kell visszafizetni a hitelt – tette hozzá alig hallhatóan a vő.
– De hát hogyan fogunk most élni? – siránkozott Angelina Sztyepanovna.

A beállt csendben hallani lehetett, hogyan cseng a kolomp Angelina Sztyepanovna

tehenének a nyakán, és falzett hangon zümmögött az új élethez adaptálódott első
szúnyog. De az is lehet, hogy ekkor jutott el Podvigalihába az utóhangja annak,
amikor elpattantak a láthatatlan húrok, amelyek Osztankinóból kiindulva az egész
hatalmas országot összekötötték, és amelyek az ország teljesen különböző
állampolgárait az egységes gondolatokkal és közös élményekkel összetartották.

– Ugyanúgy, ahogy eddig éltünk – jelentette ki váratlanul Nyina Prokofjevna. – Mi

változott?

Abonyi Réka fordítása

 Sorozás

– No, kölyök – mondta fenyegetően a lila hajú és hordó formájú néni –, szaladj az új
barátaidhoz!
Ványa elkámpicsorodva nézett mogorva, új barátaira: az egyik falapáttal püfölte a
másik hátát, a harmadik elmélyülten ette a szürke port, amit a járdáról csipegetett
össze.
– Anyu – mondta elhaló hangon, reménykedve, hogy a fölötte magasodó lila
medúza nem hallja meg –, anyu, ne hagyj itt!
– Jaj már – mosolygott az anyukája Ványára biztatóan és sajnálkozva. – Hiszen
már nagyfiú vagy, kisfiam. Hároméves. Ideje, hogy te is munkába járj, mint én meg
az apu. És a te munkahelyed az óvoda.
– Anyu – suttogta Ványa kétségbeesetten, az anyja ruhájába kapaszkodva. – És
nem mehetnék inkább nyugdíjba, mint a nagymama? Vagy szabadságra? Vagy nem
lehetne most nekem vasárnap? Majd holnap eljövünk, jó? Csak ne ma…
– Ej, ej – rázta meg rosszallóan lila sörényét az óvó néni. – Ne viselkedj úgy, mint
egy gyerek! Elmehet, Anna Petrovna. Ne aggódjon. Hiszen ez állami óvoda.
Ványecskának tetszeni fog.
Ekkor a fiú, aki eddig flegmatikusan ette a port, velőtrázó sikítást hallatott, és
hirtelen rohanni kezdett, szédítő sebességgel körberepülve a verandát.
– Uhh, ez meg… – ijedt meg Ványa anyukája.
– Vidám itt az élet – vágott a szavába a hírműsorvezetők ellentmondást nem tűrő
hangján az óvónő. – A viszontlátásra.
– Ne félj – mondta az anyukája Ványának bizonytalanul. – És este tudod, mi lesz
otthon?
És végül tényleg elment, Ványa pedig ott maradt a kapuban, meggörnyedve az
évek súlya alatt. Sokkoló hirtelenséggel köszöntött be a felnőtt élet. Lekváros buktát
se akart enni, csak azt akarta, hogy minél előbb jöjjenek érte.
De megfogták a kezét, elvezették a kerítéstől, és fejjel lefelé belemártották az új
életbe.
Az óvoda semmiben sem hasonlított az otthonára: itt durvák voltak a lepedők, az
étel pocsék, a felnőttek mogorvák.
De a legfurcsábbak a szagok voltak. Az óvodának olyan szaga volt, mint semmi
másnak a világon. Meglepő, csípős, összetett szagok csapták meg Ványa orrát az első
pillanattól kezdve. Elbűvölték ezek a szagok a kisfiút, velük láncolta őt magához az
óvoda. És nem lehet azt mondani, hogy kellemesek, vagy akár hogy kellemetlenek
lettek volna, egyszerűen csak ilyen szaga volt az óvodának, és kész.
A végtelennek tetsző, borzalmas nap után az anyukája mégiscsak visszajött
Ványáért, otthon pedig lekváros bukta várta. De másnap megint elvitték az óvodába,
és akkor már nem volt bukta: a beavatás megtörtént, és jöttek a dolgos
hétköznapok.
A szégyenlős és bátortalan Ványa lassacskán megszokta féleszű társait, megtanult
felnőttként hazudni, falapáttal verekedni és állni az ütéseket, durva lepedőn aludni
és a hálóteremben a függöny egyszerű mintáiban varázslatos dzsungeleket látni,
megelégedni az idétlenül kocka formájú, vizes, ízetlen omlettel és az igazi húst
hírből sem ismerő fasírttal, sőt még fogadásból port enni is.
De uzsonnára tejet adtak keksszel. És volt egy „Kronstadt védői” nevű csudaszép
ólommatróz-készlet, de aztán az valahogy elveszett.
Teljesen normális óvoda volt.
Fél évszázad eltelt azóta, de Ványa még mindig emlékezett rá.

– Az elnök irodájából keresik, a belpolitikai csoporttól – mondta egy bársonyos

basszus a mobiltelefonjában.
Ivan mintha odaragadt volna a vécéhez, pedig már épp készült lehúzni. Da
amikor ilyet mondanak az embernek a telefonban, a vécé-niagara csobogása
istenkáromlásnak hangzik. Röstellve a mosdó szokásos visszhangját és félve, hogy
lelepleződik, Ivan a tenyerével betakarta a telefont, és óvatosan köhintett.
– Szeretnénk meghívni egy kis elbeszélgetésre – folytatta a hang szinte
gyengéden.
– Hova? – kérdezte Ivan zavarodottan, tekintetét a repedezett fehér csempébe
fúrva, amely csupa folt volt a lecsapott és odaszáradt szúnyogoktól, és valamiért a
vészhelyzet esetére összeállított bőröndöcskéje jutott eszébe.
– Moszkvába, természetesen – felelték a telefonban. – Mert ön most, ha nem
tévedek, Kologrivben van, a Kosztromai területen.
– Igen – vallotta be Ivan, és félve nézett a hámló plafonon át a láthatatlan és
mindent látó égre: tán csak nem figyelik?
– Hát az remek. Holnap reggel mennek önért. Megegyeztünk?
– Megegyeztünk – felelte Ivan gépiesen. – Ja, várjon! De nekem holnap munkába
kell mennem, a traktorszervizbe…
– Az igazgatójával már beszéltünk – mondta a telefon lágyan, de határozottan, és
Ivannak erre végleg kapitulálnia kellett.
– És… elenged? – makacskodott mégis, valami kellemetlen előérzet ösztökélésére.
– Ivan Vlagyimirovics – recsegett a hangban a politikai akarat. – Az igazgató igent
mondott. Ha mi beszélgetünk valakivel, az mindig igent mond, Ivan Vlagyimirovics.
Holnap kilenc órára álljon készen.
És a telefon ekkor kimúlt, miután kiszállt belőle a hatalmas szellem.
Ivan pislogott, sóhajtott egyet, és végre felhúzta a nadrágját.

– Na és miért hívattak? – kérdezte a sofőrtől Ivan Vlagyimirovics, a tágas hátsó

ülésnek épp csak a szélén ülve.
A fekete ablakos limuzin alig hallhatóan duruzsolt, könnyed cuppantásokkal
falva az irdatlan kátyúkat, amikről arrafelé viccesen azt mondogatták, hogy direkt
csinálják őket a kosztromai útra, mert így akarják feltartóztatni az ellenség
tankhadosztályait. Előttük fényes villogóval bukdácsolt egy rendőrségi Zsiguli.
A fekete szövetpáncélba szuszakolt sofőr némán nézett előre, mozdulatlanok
voltak a redők bíborszínű bikanyakán.
Valamit elbaltáztam? – gyötrődött Ivan, és búsan nézte az út menti nyírfákat,
amelyek a sebességtől úthengerrel kivasalt zebrává tapadtak össze.
De mit?
Amíg a Rosszija légitársaság gépe (még sohasem hallott róla), amelynek ő volt az
egyetlen utasa, megtette a Kosztromát a fővárostól elválasztó négyszáz kilométert,
Ivan lelki szemei előtt – ahogy az már lenni szokott ilyen esetekben – elsuhant az
egész kurta és szerencsétlen élete.
A gyerekkora Leningrádban, aztán a vándorélet: Ashabad, Kemerovo,
Vlagyivosztok – mindenféle városok, ahová csak vezényelték az apját, aki
jobbágysorban élő katonai szakértő volt, és a családja zokszó nélkül követte. Aztán a
szökés a szakképzőbe, a szerelem a krumpliszedésen, a szenvedély elhalasztása a
sereg miatt, a házasságkötés a türelmes falusi lánnyal, aki megvárta őt, és sokat
nyert a katonák szokásos szublimációján, Ivan viszont emiatt csak nem tudta végül
elvégezni a főiskolát, örökre el kellett halasztania, hogy etetni tudja kese hajú
gyerekeit, akik valahogy úgy maguktól egyszer csak odacsöppentek, és az első
munka, mely a nyakába hullott, a traktorszerelő üzemben, ahol Ivannak sehogy
sem tudott beindulni a karrierje a sosem leplezett meggyőződése miatt, hogy a
főnökei kivétel nélkül mind balfácánok. Jó, egyszerű melósból művezető lett, de
ötvenéves korára se lett belőle részlegvezető vagy ilyesmi, és aztán a születésnapján
részeg fejjel megint a kelleténél őszintébben mondta el a véleményét.
Csak nem emiatt?
De más bűne, akárhogy erőltette az agyát, nem volt.

Az ablakokon túl a züllött, hájas Moszkva terült el, ahol – az akkor még szerény,
éhes és csábító Moszkvában – Ivan utoljára öregkatona korában járt.
A fekete limuzin előtt rendőrségi Ford száguldott bekapcsolt villogóval,
szétfröccsentve a fagyos forgalmat.
A két ellentmondást nem tűrően robogó autó előtt széttárta kőcombjait a
megöregedett és kifestett Tverszkaja utca, majd a hosszú limuzin, elsuhanva a
Vesztőhely mellett, befúrta magát egyenesen a Megváltó-kapu húsába.
Miután befurakodott valami sárga palota parkolójába, a limuzin úgy köpte ki
magából Ivan Vlagyimirovicsot, mint valami magányos és meghökkent
spermiumot, amely rémülten nézte a Kreml süket kőkotonját.

Ivan elanyátlanodva ült a hatalmas, félhomályos fogadóteremben, melyet a

Nemzeti Vezető egész alakos portréi díszítettek – valamiért fehér császári
öltözékben, váll-lapokkal. Valahonnan a mennyekből alig hallhatóan áradt valami
birodalmi szimfonikus zene.
Miután a várakozás végtelen perceinek dermedt kocsonyájába ragadt, Ivan
egyszer mégiscsak mozgolódni kezdett, körbenézegetett a termen, sőt néhány
lépést is megtett benne, de aztán végleg elfogyott a bátorsága, és engedelmesen
süllyedt egyre mélyebbre a zselébe.
Az ajtóknál valamilyen díszegyenruhás őrök álltak, és a titkár a bejáratnál
alázatos suttogással beszélt a fehér telefonjába. Az egyetlen látogatóra azonban
ügyet sem vetett – még szerencse, mert Ivan úgy érezte, hogy öntöttvasba fúrt
szembogarának egyetlen súlyos pillantásától megkövülne.
Ivan így hát apránként szétolvadt és kiszáradt, mint a kegyetlen úttörő által a
forró homokra kihajított medúza, és az ember számára kimért nyolcvan százalék
nedvességet szép lassan kieresztette magából az izgalomtól elsötétedett hónalján át.
Aztán a titkár egyszer csak, továbbra sem pillantva a látogatóra, színtelen hangon
azt mondta:
– Menjen be!
Ivan pedig feltápászkodott vattává vált lábain, és lassan, mint egy rémálomban,
botorkálni kezdett az ásítva kitáruló ajtó felé, nem tudni, kinek az irodájába.
Bent váratlan enteriőr fogadta: üvegasztal, hatalmas plazmatévé a falon és egy, a
tévéből homályosan ismerős, áramvonalas alak: az, aki nem hiányozhatott a
tévéhíradóból.
Na jó. Most mindjárt kiderül. Kivégzés vagy…
– Ivan Vlagyimirovics – szólalt meg a dolgozószoba gazdája. – Hadd gratuláljak a
kinevezéséhez. Holnaptól kezdve ön vezeti a GoszTrubVosztok vállalatot. Egyszóval,
ön az új elnöke.
– Mi… miért? – nyögte ki Ivan az egyetlen és végül csöppet sem helyénvaló szót,
amivel készült.
– Az érdemei elismeréseképpen – magyarázta az ember. – A fizetését havi
ötvenezer dollárban állapítottuk meg. Természetesen jogában áll feltenni a kérdést,
miért nem felel meg a fizetése teljes mértékben a piaci viszonyoknak…
– Igen – bólintott Ivan, csak hogy csináljon valamit, miután az áramvonalas
ember előző mondatából egy mukkot sem értett.
– A fizetése tiszta formalitás. Csak hogy legyen valami a kártyáján, ha a felesége
vagy a sajtó faggatózik. De mi persze értjük, hogy ez csak a jéghegy csúcsa, Ivan
Vlagyimirovics.
– Értjük – bólintott Ivan engedelmesen.
– Ennyi, elmehet. Holnaptól foglalja el az új pozícióját! – parancsolta az
áramvonalas ember.
– Akkor… hazamehetek? – kérdezte Ivan megkönnyebbülten, érezve az
intonációból, hogy a beszélgetés véget ért, és minden jel szerint nem kivégzés
következik. – Nem tudja véletlenül, elérem még a vonatot?
– A vonat már elment – mosolyodott el az ember. – De várja egy Mercedes a
kijáratnál.
– Várjunk csak… – Ivanov bódultságának gátja hirtelen megrepedt, és ömleni
kezdtek a szavak. – Minek neveztek ki? De hiszen én…? De hát hogyan…?
– Miért, művezető volt, nem?
– Hát, az voltam… vagyok.
– No, akkor ezzel a feladattal is megbirkózik – biztatta az ember. – Ne kételkedjen
magában, Ivan Vlagyimirovics! Nincs is rá joga. Amikor a Haza szólítja… Tudja,
milyen borzalmas káderhiány van az államunkban?
– Persze, a Hazáért bármit… De hát értse meg, én csak egy egyszerű…
– Ez a legjobb, Ivan Vlagyimirovics – vágott a szavába a gazda, akinek láthatóan
elege volt már ebből a beszélgetésből. – Nekünk nem is kellenek bonyolult
emberek…

Jóllehet Ivan tökéletesen felkészült arra is, hogy másnap reggel izzó fejjel és
ábrándos mosollyal ébredjen, ám mindaz, ami történt, nem álomnak bizonyult.
Nagyon is valóság volt. A böhöm Mercedes is, a fizetése is, amin megvehette
volna fél Kologrivet, az irodája is, amely majdnem akkora volt, mint a műhely, ahol
azelőtt dolgozott, a lakás is a Gogol bulváron, amelybe beköltözött a gazdag
nemesasszony szerepét még nem igazán érző felesége, Alevtyina, az öreg, de világot
alig látott bőröndjüket ölelve.
Ivan lelkiismeretesen bejárt dolgozni. Engedelmesen írogatta alá a tömérdek
iratot, amit az orra alá dugott a mindentudó asszisztense, szorgalmasan részt vett az
értekezleteken, nagyon igyekezett okos képet vágni, hogy jó benyomást keltsen a
beosztottjaiban, úgy tett, mintha mélyen elgondolkodna a kérdéseken, de persze
csak épp annyira, amennyire ez egy munkásszármazású vezetőtől elvárható,
lelkesen vetette a keresztet a Nemzeti Vezetőre a dolgozószobájában, átutalt annyi
pénzt, amennyit csak kértek, valamilyen svájci székhelyű cég számlájára, nem tett
fel fölösleges kérdéseket, egyszóval nagyon igyekezett.
De közben egyre csak azon töprengett: mi lesz a kibaszás ebben?
 Nem az lesz-e a vége, hogy valami okból kinevezték pünkösdi királynak, hogy
miután megetették kaviárral és lazaccal, őt áldozzák fel az apparátus valamilyen
istenségének, vagy vele etessék meg a korrupció elleni küzdelem Nagy Kígyóját,
amely önmagát, akár a farkától kezdve is, sehogy sem akarja felfalni?
Igen, igen, ennek a különös kinevezésnek az okait meg kellett értenie.
És Ivan mindent megtett, hogy megértse. Kérdezgette a mindentudó
asszisztensét, de az ilyenkor csak elfordította a tekintetét; óvatos célzásokkal
puhatolta a legrokonszenvesebb beosztottjait, de azok csak elpirultak…
De egyszer Ivan mégiscsak rábukkant valami nyomra – teljesen véletlenül.
A GoszTrubZapad nevű vállalat igazgatójával volt találkozója, amelynek
létezéséről Ivannak a saját vállalata neve alapján volt már sejtése. A nyugati csöves
vállalat igazgatója, Konsztantyin Petrovics (ha jól emlékezett a nevére) pontosan
ugyanolyan Mercedesszel jött, amilyen Ivannak volt. A külseje alapján egyáltalán
nem bármiféle nagyvállalat elnökének mondta volna az ember, inkább részeges
vízvezeték-szerelőnek, aki a Jehova Tanúinak karmai közé került, akik aztán
ünnepélyes temetési öltönyt adtak rá, és még nyakkendőt is kénytelen volt kötni.
Leültek az asztalhoz, krákogtak, rituálisan nyögdécseltek. Ivan először zavarban
volt, félt bármi komolyabb dolgot mondani – egy igazi szakember azonnal rájön,
hogy ő csak afféle botcsinálta doktor…
És akkor hozták a második fogást.
– Eh, ugyanilyen levest adtak mindig az óvodában is… – fintorgott Konsztantyin
Petrovics. – Isten az atyám, ugyanilyen szaga volt… Ilyen pállott.
– Nálunk is – bólintott Ivan. – Komolyan, ilyen szaga volt. Meg undorító omlett
volt mindig, kocka alakú…
– Az nálunk is volt! – felelte boldogan Konsztantyin Petrovics. – Meg olyan fasírt
rizzsel, hogy sírni kellett tőle!
– Ja, ja! – mosolygott Ivan. – Biztos az egész Szovjetunióban ilyen ételekkel
mérgezték a gyerekeket. Én különben leningrádi vagyok…
– Én is! – vonta fel a szemöldökét a nyugati csöves. – A Vasziljevszkij-szigeten volt
az óvoda, a tizennégyes számú.
– Várjon csak… tizennégyes? De hiszen én is abba jártam!
– Az nem lehet!
– És az óvónőt Antonyina Sztyepanovnának hívták, olyan őrült haja volt…
– Lila?! De hát az enyém is ő volt!
 – Várjon csak! Maga mikor született?
– Ötvenkettőben…
– De hisz akkor mi… De hiszen emlékszem is magára… Kosztya? Kuka Kosztya?
– No de… Ivan Vlagyimirovics… Az régen volt… Rég volt, igaz se volt…
Összeölelkeztek, ittak.
Elküldték a sofőröket, aztán az asszisztenseket is.
– Tudod, Ványka – búgta a kivörösödött Kosztya –, én sohase szerettem az
óvodánkat. Most is, ha visszaemlékszek rá, micsoda egy undorító hely volt… És az a
szag! Csak később jöttem rá, hogy mi volt az.
– Miért, mi volt? – kérdezte Ivan őszinte érdeklődéssel.
– A kaki és a klór szaga! Tisztára beitta magát az óvodánkba! De mégis, hány
embert felnevelt!
– Há-hányat? – csuklott Ivan, miközben töltött magának a vodkából, amelyet a
címke szerint az Optyina Remetelak szerzeteseinek imája tisztított meg.
– Na szóval! Mi nyugat felé fektetjük a csöveket, igaz? És az egyik partnerünk a
SztalFinansz, van egy ilyen félig állami tulajdonban lévő vállalat. Rajtuk keresztül
fizetünk az acélért. És nem fogod elhinni, de az igazgatóhelyettesük az egyik fiú az
óvodánkból!
– Ne már!
– Ide a rozsdás bökőt! Ugyanígy ültünk vele is, emlékeztünk a gyerekkorra!
Emlékszel, mondom neki, mindig püföltem a fejedet kislapáttal, most meg minden
gramm fémért rajtad keresztül fizetünk… Nem áll egy helyben az élet, mi? Ő meg
elmesélte, hogy a Gosztyehnoligijában is van egy fiú az óvodai csoportunkból, ő ott
a főigazgató helyettese, a pénzügyeket intézi… Már hogy mennyi marad náluk,
mennyit kell átutalni Svájcba… Szevának hívják, emlékszel rá?
– Figyelj csak – mondta Ivan, aki hirtelen úgy érezte, megvilágosodott. – És te
azelőtt, hogy a GosztTrubához kerültél, mi voltál?
Konsztantyin Petrovics arcából erre kiszökött a vér. Lesütötte a szemét a
tárcájára, egy ötezrest hajított az asztalra, és búcsúzás nélkül elhúzott.
Ivan meg csak ült és szomorkodott: ej, csak ennyi volt – kaki és klór…

Valaki más a helyében talán fel is hagyott volna a kutakodással, megijedve ettől a
reakciótól, de Ivan Vlagyimirovicsot ez csak még jobban felpiszkálta.
Ettől kezdve ha találkozott vagy épp csak leveleket váltott valakivel más
nagyvállalatok igazgatói vagy elnökei közül, feltétlenül rákérdezett arra, hova jártak
óvodába: hátha még valaki ugyanoda járt közülük. Már egészen közel volt a
megfejtéshez, de megragadni ugyanolyan nehéz volt, mint a kárászt a vödörben –
folyton kisiklott a kezéből.
Annyit mindenesetre megtudott, hogy jó sok óvodai csoporttársa töltött be fontos
pozíciót. És csak kicsit kellett megerőltetnie az agyát, és mindegyikre emlékezett is.
Lassacskán a csoportból mindenki a helyére került, de választ a kérdésére Ványa
mégsem kapott.
De aztán talált valakit, aki ugyanezen törte a fejét.
A Szbermamiban, a legnagyobb oroszországi bank nyugdíjasokkal foglalkozó
leányvállalatánál dolgozott egy bizonyos Arkagyij Valerjevics, aki ugyanolyan
megszállottan kutatta előmenetelének titkát, mint Ivan. Ellentétben Kuka
Kosztyával, aki elmenekült, Arkagyij le tudta győzni a feszengését, és bevallotta:
nemrég még állatorvosként dolgozott, és váltakozó sikerrel kezelt teheneket egy
gazdaságban, ahonnan aztán a grabancánál fogva kirántotta a mennyei kéz, és
letette a fővárosban.
Az egykori állatorvos szintén egyidős volt Ivannal, és valami misztikus véletlen
egybeesés folytán ő is Leningrádból származott. De az óvodára és a lila hajú óvó
nénire ő nem emlékezett, és senkivel sem találkozott előtte abból a csodás
óvodából. Viszont nem győzött csodálkozni azon, hogy az üzleti szférában – a
VnyesRazvedBanktól kezdve az állam által nemrég bekebelezett Bank Masszkváig –
mindenütt egykori osztálytársaiba ütközött, akikkel együtt végezte el a leningrádi
139-es számú általános iskolát. Semmilyen magyarázatot nem talált erre, és
értetlenségében már kezdett hinni a Gondviselésben.
– Tudod, mire gondoltam még… – mondta az állatorvos konyakos bódulatában. –
És ha mi kiválasztottak vagyunk? Hát… hogy nem véletlenül kerültünk épp oda – te
abba az óvodába, én az iskolába… A Sztrugackij testvéreknek van egy ilyen
könyvük, az a címe, Bogár a hangyabolyban… A földönkívüliek gyerekeiről szól,
akik hasonlítanak a többi gyerekre, és nem is tudják, hogy ők földönkívüliek… És
egész életükben megfigyelés alatt tartják őket… Valamilyen küldetés számára, vagy
csak úgy… Lehet, hogy mi is különlegesek vagyunk? Lehet, hogy küldetésünk van?
– Svájc? – kacsintott neki összeesküvő módjára Ivan.
 – Na nem… Az talán küldetés? – legyintett az állatorvos minden értetlenkedés
nélkül (Svájc az ő munkájában is bizonnyal játszott valamilyen szerepet). – Ez csak
az élet része. Én valami felsőbb értelemről beszélek! – sóhajtott fel ábrándosan.
– Hát, tudod! – vonta meg a vállát Ivan. – Te, meg én meg a VnyesRazved… Így
lassacskán, kopejkáról kopejkára valaki el is jut a felsőbb értelemig…
– Kiről beszélsz? – kérdezte váratlan szigorral Arkagyij. – Nehogy nekem valami
ellenzéki dumával gyere! – És keresztet vetett a Nemzeti Vezető zsebikonjára.

Nem, nem volt ebben semmiféle logika, nem volt benne isteni elgondolás.
Bármennyire próbálta is összerakni Ivan a puzzle darabkáit, azok sehogy sem
passzoltak az üres helyekre, vagy ha mégis, akkor sem állt össze belőlük semmilyen
értelmes kép.
Egyetlen eredményre jutott, és az is igencsak kétséges volt. Csak azoknak az
oktatási intézményeknek a listája rajzolódott ki, amelyekből a kiválasztottak jöttek.
Ivan óvodája, a százkilencvenhármas számú általános iskola, majd – ennek a
kiderítéséhez sok munkára és minden kapcsolatának mozgósítására szükség volt – a
KGB négyszázegyes iskolája, végül pedig a Leningrádi Állami Egyetem jogi tagozata.
Az derült ki, hogy az unalmas cégérük alatt ezek az intézmények valójában olyan
titkos iskolák, amelyek az ország majdani gazdasági elitjét nevelték ki. Csak hát
miért kellett tudatlanságban tartani a jövő urait a valódi rendeltetésükről? Miért
kellett meghempergetni őket az emberi élet szarában, mielőtt fölengedték őket az
isteni Olümposzra? Talán azért, hogy jobban megértsék azokat, akiknek a sorsa
fölött aztán rendelkezni fognak?
Persze, őrült elmélet, de van benne valami…

– Megértettem! – suttogta a fülébe az állatorvos. – Kitaláltam!

Súlyos moszkvai nyár zuhant rájuk, forrón lihegve az arcukba, és Ivan nem tudta,
higgyen-e sorstársa újabb megvilágosodásában, vagy írja az egészet az őrület
szezonális súlyosbodásának számlájára.
Szisszent a sörük, ahogy kinyitotta a pincér, aki aztán ringó léptekkel távozott is.
Az állatorvos gyanakvó szemmel nézett utána, majd azt mondta:
– Apostolok vagyunk!
Ivan majdnem az asztal alá esett. Lehűtötte képzeletét a józan német sörrel, majd
magyarázatot követelt.
– Hiszen én is, mint te, keresek… És én is mindent tudok. Hogy van a
százkilencvenhármas, a négyszázegyes, a jogi tanszék… – sorolta el-elfulladva
Arkagyij. – Először azt gondoltam, olyan ez, mint Franciaországban, ahol van külön
államvezetési nemzeti iskola… Az összes miniszterük ott végzett… Nálunk meg
kicsit másképp, de hasonlóan van: a KGB négyszázegyes iskolája ilyen például…
– Képzeld el, erre már magamtól is rájöttem! – mosolygott Ivan.
– De aztán megértettem: valami nem stimmel! – vágott a szavába ravasz
mosollyal az állatorvos. – Miért csak egy csoport az óvodából? Miért csak egy
osztály az iskolából? Egy évfolyam a jogi tanszékről? He? A többivel mi a baj?
– És? – kérdezte Ivan, és fafejűnek érezte magát.
– Hát azért, mert mi egyszerűen Őmellette voltunk!
– Ki az az Ő? – nézett rá értetlenül Ivan.
– A Megváltó! – emelte fel az ujját Arkagyij. – Az, aki eljött megmenteni minket!
De egyszerű, földi életutat jár be… Azok, akik érintkeznek vele, áldottak… Mi
vagyunk az ő apostolai, és egész légió van belőlünk!
Ivan félrenyelte a gondolatait, és elcsendesedett. Az állatorvos is hallgatott,
élvezve a pillanat fontosságát. Egy légy, mely épp zümmögni kezdett volna, hirtelen
nekiütközött az asztallapnak, és magától kimúlt.
– Várj csak! – tért magához Ivan. – Van egy kis hézag az elméletedben! Pontosan
ki ez a Megváltó?
– Hát ez a bökkenő – sóhajtott az állatorvos. – Ezt nem tudom.
– Ühüm… ühüm… – Ivan szeme hirtelen lázasan felcsillant. – Várjunk csak… Én
mindenkire emlékszem, aki egy csoportban volt velem! Vessük össze a te
osztályoddal… És ha igazad van, kell lennie egyvalakinek, aki közös… Na? Hm?!
Éjjel kettőig ültek ott, írtak, rajzoltak, régi barátoknak telefonáltak.
Mindenkit felidéztek.
De nem volt egybeesés.

*
– Ivan Vlagyimirovics! – zsongott egy kellemes bariton a mobiltelefonban. – Az
elnök hivatalából zavarják, a belpolitikai osztályról. Tud most beszélni?
– Igenis! – vágta vigyázzba magát Ivan, elhajítva a horgászbotot az épp kifogott
ponttyal együtt.
– Ünnepi rendezvényre készülünk, Ivan Vlagyimirovics. Az üzleti és pénzügyi
élet vezető személyiségei találkozni fognak a Nemzeti Vezetővel. Önt is meghívjuk.
El tud jönni?
– Igenis! – vágta rá Ivan.
– Köszönjük, Ivan Vlagyimirovics. Bizonyára érdekes találkozó lesz. És bizonyára
választ fog kapni sok olyan kérdésre, ami mostanság az üzletembereket
foglalkoztatja.
Azzal meghalt a telefon, miután megint kiszállt belőle a szellem. De Ivan azért a
biztonság kedvéért még belerikkantotta:
– Igenis!

A Kreml György-terme ragyogott, fényesre suvickolták a tádzsikok.

A fehér, csavarodó oszlopok között hihetetlen méretű asztal állt – lakkozott vörös
fából volt, és tömérdek frakkos férfi és estélyi ruhás nő ülte körül. Ránézésre nem
sok közös volt bennük… Talán csak a koruk. Így nézhetett volna ki egy
negyvenéves osztálytalálkozó, ha valaki képes lett volna összegyűjteni egykori
osztálytársait a föld minden sarkából, ahová rendszerint szétsodorja őket a
kiszámíthatatlan élet.
Mennyi nagy találkozás történt itt – örömteliek, váratlanok! Nem mindenki kezd
el töprengeni azon, hogy miért olyan a világ, amilyen, és sokak számára igazi
meglepetés volt, hogy régi osztálytársaikat pillantották meg ennél a fontos asztalnál.
Gyermekkori szerelmek és ifjúkori ellenségek, egykori jó barátok és évek
tüzében edzett barátságok találkoztak a vörös fából készült határtalan asztalnál: a
négyszázegyes és a százkilencvenhármas között voltak átfedések, a jogi tanszék és
Vasziljevszkij-szigeti óvoda között már semennyi.
Az orosz ipar emlékektől felhevült ötvenéves kapitányai nevetgéltek és
csevegtek, mint a gyerekek – meg hát ők tényleg most is gyerekeket láttak
egymásban…
 Aztán minden elcsendesedett.
Valahonnan a mennyekből ünnepélyes, birodalmi zene ömlött alá, és a hatalmas
terem egyik sarkában kitárult az ajtó.
És hirtelen a Kreml legdíszesebb díszterme, melyet napfényű csillárok ragyogtak
be, sötét és fülledt rakodótérnek tűnt, az asztal körül összegyűlt szolid és szép
emberek pedig raboknak, vagy még inkább patkányoknak.
Mert ezen a résen át a György-terem rakterébe beáradt az igazi, az isteni fény. És
e fény árama kirepítette az összegyűltek elé azt az embert, akit addig csak a tévében
láttak, főleg a tévéhíradóban, ahol már egy ideje Őrajta kívül nem is nagyon
mutattak mást.
A Nemzeti Vezető! Hús-vér valójában!
És volt valami olyan az alakjában, a laza járásában, a hanyagságában, mellyel
leigázta a teret, magában a tekintetében, hogy Ivant hirtelen hatalmába kerítette a
vágy, hogy leboruljon előtte. És néhányan le is borultak.
Ő végigment a termen, és istenítő zsolozsma kúszott utána – mintha csak levelek
zizegtek volna a lába alatt, melyek hálásak azért, hogy lépkednek rajtuk.
Elfoglalta helyét az asztalfőn, és az összegyűltekre vetette szemének
hiperboloidját. Sokan lesütötték, sőt lehunyták a szemüket, retinájuk épségét féltve.
Vajon miért hívta össze őket?
Ugyan mi dolga lehet velük?
Megparancsolja, hogy végezzék ki őket, vagy méltóztatik megkegyelmezni
nekik?
A terem elnémult, csak valahol a sarokban csiszatolt valamit egy ottfelejtett
tádzsik.
– Gyerekek! – szólalt meg hirtelen a Nemzeti Vezető valahogy nagyon emberi
hangon. – Hát hogy vagytok? Megtaláltátok a helyeteket?
Hallgatás volt a válasz: feszült, feszengő hallgatás.
– Hagyjátok már… A többiek számára Nemzeti Vezető vagyok, de nektek, nektek
a társatok!
Senki sem merte felemelni a tekintetét.
– Jaj, ne feszengjetek már annyira, de tényleg, olyanok vagytok! Lazítsatok! Jó
étvágyat!
Egyetlen villa sem csörrent.
– Annyira örülök, hogy látlak benneteket! Arkasa! Kosztya! Na?
 Mindkét megnevezett szánalmasan elmosolyodott, és egy pillanatra még a
Nemzeti Vezető állára is pillantottak, de rögtön visszabújtak a szótlan szolgalelkűség
páncéljába.
– Vászja! Tizedik „A”! Arra a kis fiatal tanárnőnkre irodalomból emlékszel?
Jekatyerina Andrejevnára?
Vászja sietve bólintott.
– Szerjoga! Négyszázegyes! És te emlékszel, ahogy tornaórán leestél a kötélről?
Aztán elvittünk a kórházba… Na?
Szerjoga úgy elvörösödött, mint aki épp infarktust kapott, és valamiért tisztelgett.
– Emlékszel? És a síelésre? – mosolygott rá a Nemzeti Vezető. – Ahogy
versenyeztünk…
– Bocsásson meg, Szent Felikszre kérem… Én katonaember vagyok… Nem áll rá a
szám a hazugságra… Nem emlékszem… Nem emlékszem önre… Bocsásson meg…
A Nemzeti Vezető elkomorodott, de folytatta:
– Tánya! A végzős bál az iskolában! A keringő…
Tánya, ez a drabális, csillogó frizurájú dáma elpirult, és pukedlizett.
Ivan látta rajta, hogy semmire nem emlékszik. Semmire!
– Kosztya. Kuka Kosztya! – mondta most már kevésbé magabiztosan a Nemzeti
Vezető. – Öreg barátom! Emlékszel a lapátokra? És a homokra? Emlékszel, mennyit
játszottunk együtt?!
Kosztya imádkozó arccal nézett el a Nemzeti Vezető mellett – egyenesen Ivanra.
Ő sem emlékezett erre az eleven istenre gyermekként… Senki nem emlékezett rá.
– Gyerekek… De hát mi van? Annyira készültem erre… Tudjátok, milyen nehéz
az élet idefönt?… Mindenütt ellenségek, irigyek… Jobb senkinek sem hátat fordítani,
mert hopsz, beléd döfik a tört, mint Caesarba. De ti… ti a barátaim vagytok. Titeket
én gyerekkoromtól fogva… Lehet, hogy nem mindenkivel voltunk barátok az
iskolában. De… De most? He? Ványa?
Ivan összerándult.
A Nemzeti Vezető előtte állt – és szemének hiperboloidja kihunyt.
– Igenis – suttogta Ivan.
– És emlékszel, milyen szag volt mindig az óvodában? Olyan fura volt, igaz?
– Emlékszem! – sóhajtott fel Ivan. – Persze, hogy emlékszem!
– Látod, mennyi közös van bennünk! – mosolyodott el a Nemzeti Vezető. – És a
porra emlékszel?
 – A porra is – bólintott Ványa.
– De jó! – örvendezett a Nemzeti Vezető. – És arra emlékszel, ahogy az
ólommatrózokkal játszottunk?
– Emlékszem – hazudta Ványka.
– Tudod, mit? – mondta hirtelen egészen halkan a Nemzeti Vezető. – Nekem még
megvannak. Játszunk?

M. Nagy Miklós fordítása

 A Rituálé

Habzott a hegyi patak, szolgalelkűen nyalogatta a hős csizmás lábát. A büszke tuvai
ég engedelmesen felvette a szeme színét, és a gondolataival összhangban
hunyorgott. A kopasz, vén hegyek úgy magasodtak, mint az ő deltái.
A hős felsőteste meztelen volt, mintha nem létezne ruha, mely be tudja fogadni
az ő őserejét, és bármi azonnal szétrepedt volna rajta a varrásoknál, ha
megszentségteleníteni merészelte volna az ő szigorú meztelenségét. Férfiasan
duzzadoztak az izmok a sima bőr alatt, és a felkar meg a tricepsz domborzata
megmutatta a rosszakaróknak az országon belül és kívül is, hogy Oroszországot
még sokáig ezek a kezek fogják irányítani.
Ujjai látcsöves vadászpuskát szorítottak – a politikai előrelátás szimbóluma volt
ez, és a legfelső hatalom attribútuma, vicces célzás mind a Sztálin kezében lévő
mesterlövész puskára a párt tizenhetedik kongresszusán, mind a Zeusz kezében
lévő villámokra, és egyúttal sokat ígérő kikacsintás (úgy lesz bizony!) Anton
Pavlovicsra meg az ő híres mondására arról, hogy a puskának, mely a falon lóg az
első felvonásban, feltétlenül el kell dördülnie a harmadikban.
Széles háta mögött éberen csapdosta fülét hű pej lova, mintegy elhelyezve a hőst
valamilyen ideális westernben, vagy éppenséggel egy antik mítoszban, és így
egyszerre fekete-fehér hollywoodi cowboy lett belőle és fehér márványból faragott
görög démiurgosz – egyszóval olyan alak, aki fölött nincs hatalma sem a büntető
törvénykönyvnek, sem az alkotmánynak, és minden esetben eredendően neki van
igaza.
Nem lehetett nem beleszeretni ebbe az alakba. Ha meglátták a hőst, a nők
feltétlenül megkívánták őt, a férfiak pedig lelkesen keresték a barátságát, annak
ellenére is, hogy asszonyaik azonnal, a szemük láttára odaadták neki magukat.
És bár a portréban volt bőven photoshop, de azért volt benne költészet is!
Hiszen ez a kép, mely épp csak egy tudósításhoz hanyagul készített fotónak
látszott, valójában igazi költemény volt – néma és gyönyörű, minden haikunál
szűkszavúbb, és minden ódánál fenségesebb. Nem kellettek neki szavak, ahogy a
lopakodó vadászgép a radarokat, a racionális gondolkodás minden szűrőjét
kikerülte. Nem a tudat, hanem a lélek számára készült.
A rendszeradminisztrátor, avagy Sziszadmin letörölte a port a vékony keretről, és
még egyszer megnézte a szabadságát Tuvában töltő Nemzeti Vezető portréját.
Szigorúnak tűnt a tekintete, de igazából gyengéd volt – úgy nézte őt, mint öreg edző
a háromszoros orosz cselgáncsbajnokot.
Sok tisztviselő irodájában lógott a falon ez a portré, és mindenhol csodatévő
ikonként tisztelték.
De nem itt.
Az ikonfestő nehezen tud áhítattal tekinteni a szent ábrázolásra: ő tudja, hogy a
glória mennyei ragyogása csak aranyfüst – piszkos, földi fém.
De még ő is nehezen tudott ellenállni a lelkében felbuzgó áramnak.
Megérintette az üveget a papír előtt, mintha csak azt remélte volna, hogy ujja
áthatolhat rajta – abba a Belső Tuvába, és egyszer csak ott lehet a hős mellett, és vele
együtt járhat a vízen.
És lehet, hogy sikerült volna – de ekkor megszólalt a telefonja.
– Várják önt a Kremlben, a Rituáléval kapcsolatos tanácskozáson – hallatszott egy
dallamos lányhang. – Csak önt. Már tíz percet késett.
– Tudom! – vetette oda Sziszadmin. – Tudom!
Meggörnyedve ment ki az irodájából, bezárta az ajtót, eltette a kulcsot, és a
személyi liftjén ment le a garázsba, ahol már beindítva várta a szolgálati Mercedese,
olyan fekete ablakokkal, mint egy ifjú csecsen lány fürjei.
Egy perc, és a Kremlben is volt.
A megbeszélést az egyik eldugott teremben tartották, amelyek polipcsápokként
nőttek ki a kőkulisszákból. Sziszadmin megállt az ajtó előtt, sehogy sem tudta
rávenni magát, hogy belépjen – egyre csak tipródott a küszöbön, hallgatózott…
– Már egy év sincs hátra… – mondta valaki nyugtalanul.
– Mi és a nép nem hátrálhatunk meg…
– Ki tudja, mi vár ránk a huszonnegyedik órában…
– Senki nem tud semmit… Egyre nő az aggodalom…
– Nyugalom… Ő majd mindent megold – hallgattatta el az ideges sustorgást egy
magas hang. – Már kész a terve. Most rögtön meg is hallgatjuk…
Sziszadmin felismerte ezt a hangot, és verejték lepte el a homlokát. Összeszorítva
a fogát lenyomta a kilincset.
A nagy, téglalap alakú asztal körül szigorú, tucatarcú, drága öltönyt viselő
emberek ültek. Merev mimika, szőrös fülek, ökölbe szorított kezek elfehéredett
bütykökkel. Az áttetsző szemekben cseppnyi orosz szürkéskék árnyalat – mint
valami villogók nemes visszaverődése.
Fejszével kifaragott nyírfa állak, fehér zoknik. Nagyon komoly emberek.
– Na, maga is megjött, Vlagyiszlav Jurjevics – mosolygott hidegen Sziszadminra a
Nemzeti Vezető.
– Sztanyiszlav Jurjevics – javította ki gépiesen Sziszadmin.
– Ahogy parancsolja – vonta meg a vállát a Nemzeti Vezető. – Ne pocsékoljuk az
időt, mindannyiunknak fontos dolgai vannak. Papírmunka. Mint azt tudják, már
egy év sincs hátra addig, amikor országunknak át kell esnie a Rituálén. Az ön
kérésére sokáig halogattuk a közelgő Rituálé megvitatását, de most már nem
várhatunk tovább. Mi és a kollégák – ujjával körbemutatott a legközelebb ülőkön –
már tűkön ülünk, hogy kifejtse az elképzeléseit.
– Persze, hát hogyne – bólogatott Sziszadmin. – Megértem.
Közben pedig arra gondolt, milyen jól sikerült a tuvai remekműve. Fényesebb,
igazabb és elevenebb, mint a valódi ember – mintha a Nemzeti Vezető lett volna a
lapos, idővel megfakuló reprodukció, a tuvai portréja pedig az eredeti. Ez futott át az
agyán, és noha rögtön meg is tiltotta magának ezt a gondolatot, nem tudott
szabadulni tőle.
– Várjuk – fújta ki az orrát türelmetlenül az egyik szőrmók.
– Igen… Igen… – Sziszadmin összeszedte magát. – Az új Oroszország fejlődése
szempontjából természetesen óriási jelentőségű az előttünk álló, kevesebb mint egy
év múlva sorra kerülő választás…
– Rituálé! Rituálé, Szvjatoszlav Jurjevics – igazította ki keményen Sziszadmint a
Nemzeti Vezető. – Ne sértsen meg bennünket. „Választás” – ez a nem
beavatottaknak való kifejezés.
– Sztanyiszlav Jurjevics – mondta halkan Sziszadmin.
– Őszintén szólva én nem érzem a különbséget. Folytassa! – mondta a Nemzeti
Vezető, aki pontosan hallotta, amit mondott.
– A vá… a Rituálé fő célja, hogy biztosítsuk az alkotmányozó többséget a Párt
számára – folytatta Sziszadmin, érezve, hogy kezd izzadni. – A választási bizottság
segítségével ez kétségkívül megvalósítható célnak látszik…
– Na és mi lesz az attrakció a választási kampányban, Jaroszlav Jurjevics? – vágott
a szavába a Nemzeti Vezető. – Mi vár ránk? Ki intéz kihívást a Pártnak? Ki rázza fel a
közvéleményt? Ki csap össze velünk kemény, megalkuvás nélküli küzdelemben?
 Szempárok tucatjai szegeződtek Sziszadminra, és az üveggömbökből vihar és
égzengés előszele csapta meg.
Sztanyiszlav Jurjevics – gondolta Sziszadmin.
– Talán mi? – harsant fel hirtelen egy félszeg basszus. – Mi tudnánk…
Az üveggömbök a sarokba gurultak – a hang irányába. A terem távolabbi szélén, a
falhoz állított padon, a komoly emberek által körbeült asztaltól tiszteletteljes
távolságra helyezkedtek el a többi párt vezetői. Zsíros nyakukon megbízható
elektromos nyakörv. Egyikük alázatosan felemelte rózsaszínű, ápolt kezét, és jól
táplált fenekét engedély nélkül felemelte a lakkozott fáról.
– A segg nem kapott szót – nézett csúnyán a felbuzdult politikusra a Nemzeti
Vezető, miközben elsütötte egyik legendássá vált aforizmáját. – Vjacseszlav
Jurjevics, mi ez, tán lázadás tört ki a bábszínházban?
A politikus, akibe beledöfött a Vezető tekintetének jégcsapja, összehúzta magát, és
visszafagyott a padhoz.
– Na tessék – sziszegte, felfújva a képét.
A padon izgatottan fészkelődtek a többiek.
A Nemzeti Vezető elmosolyodott, de úgy, hogy a jelenlévők szerettek volna
nagyon-nagyon kicsire összezsugorodni, és elbújni a kremli parketta réseiben.
Sziszadmin érezte, hogy a helyzet kezd kicsúszni az irányítása alól.
– Helyedre! – üvöltött rá a politikusokra, előkapva zsebéből a távirányítót. –
Valaki áramot szeretne?! Helyedre, azt mondtam!
A politikusok vicsorogtak, összebújtak, és megverten bámultak Sziszadminra.
– Már majdnem azt gondoltuk, hogy nem tud megbirkózni a parlamenti élet
irányításával, Rosztyiszlav Jurjevics – mondta elégedetten a Nemzeti Vezető.
– Dehogy… Minden rendben. Szorosan együttműködünk – biztosította a Vezetőt
Sziszadmin, gépiesen simogatva a távirányítót.
Néhány hosszú másodpercre csend telepedett az ódon teremre.
– Hiszen érti, hogy épp a hatalmi ágak együttműködésén és egyensúlyán
nyugszik az államiságunk – méltóztatott viccelni végül a Nemzeti Vezető.
Az asztalnál ülők udvariasan nevettek. A vihar mintha elvonult volna.
– Msztyiszlav Jurjevics… – folytatta a Nemzeti Vezető, miután lehetőséget adott
alattvalóinak, hogy kifejezzék érzéseiket.
– Sztanyiszlav… – makacskodott Sziszadmin újból, immáron megkönnyebbülten.
– Otthon úgy nevezi magát, ahogy akarja – tette helyre egyetlen
szemöldökvillantással a Nemzeti Vezető. – De most a munkahelyén van. Na, szóval,
Msztyiszlav Jurjevics, az az érzésem, hogy nem készült fel a mai megbeszélésre.
– De én…
– És csak megy az idő. Nyilván felfogja, hogy minden szabálynak megfelelően kell
lebonyolítanunk a Rituálét. Megérti, hogy szépnek és fenségesnek kell lennie.
Megérti a Rituálé fontosságát országunk jövője szempontjából. Nyilván nem kell ezt
elmagyaráznom önnek, Mecsiszlav Jurjevics. Érti, hogy veszélyben a Haza?
– Mindent értek.
– Nekem úgy tűnik, nem ért mindent – mondta negédesen a Nemzeti Vezető. – Ha
a Rituálét nem a szertartási kódexnek megfelelően bonyolítjuk le, vagy ha akár csak
nem elég ihletetten csináljuk, vagy hogy ékes orosz nyelven fejezzem ki magam, ha
bármit is elbaszunk benne, a nyugati partnereink rosszabb feltételekkel fogadják be
a bankbetéteinket.
A terem zúgni kezdett, mint egy felbolydult és értetlenkedő méhkas, amelyet a
trehány méhészek nem óvtak meg a moszkvai szmogtól. A vezető intett – mire
mindenki elhallgatott.
– Nyilván tisztában van vele, mennyi pénzt tarthatnak a legjobb embereink
külföldön – mutatott körbe az ujjával a vezető. – Felfogja, mit jelent a hozam akár
csak tízszázalékos csökkentése? Hiszen ez akkora összeg, mint az amerikai
költségvetés egész deficitje! És a banktitok garantálásának elvesztése? És a betétek
érinthetetlensége? Hiszen látta, mit műveltek azok a cinikus alakok az öreg Kadhafi
megtakarításaival, igaz? Nem, Miroszlav Jurjevics, meggyőző, érdekes, lenyűgöző
Rituáléra van szükségünk. Olyanra, hogy a nyugati partnereinknek ne kelljen
pirulniuk a közvélemény előtt.
Sziszadmin lehajtott fejjel szívta az orrát.
– Számíthatunk önre, Boleszlav Jurjevics? – kérdezte a Nemzeti Vezető. – Hiszen
megérti… Mi mindannyian… – mondta üveggolyók tucatjaiban tükröződve –, mi
finoman szólva fizikusok vagyunk. De maga lírikus. Mi matematikusok vagyunk,
Boleszlav Jurjevics, maga pedig művész. Hát találjon ki valami olyat, hogy…

Sziszadmin kicsit megemelte az üvegasztalon a szuperkönnyű, ezüstszínű laptopot,

és kihúzta alóla a negyvennyolc oldalas iskolai füzetet.
 A borítóján csak annyi volt: „VÁLASZTÁSOK”, szép nagy, rajzolt betűkkel. Látszott,
hogy a ceruza többször is végigszántott a barázdákban. A szó cirkalmas keretbe volt
foglalva, amely alkotójának kétségtelen művészi tehetségéről tanúskodott. A sokat
ígérő főcímen kívül a borítón csak jól látható porréteg volt; belül pedig semmi se,
csak az üres lapok.
Sziszadmin megforgatta kezében a füzetet, fogott egy csodásan kihegyezett Caran
d’Ache-t, és megint elkezdett szántani a hegyével a „V” barázdájában. Túlságosan
igyekezett – és a ceruzának kitört a hegye.
– Kezdődnek az esti talkshow-k – dalolta a lány a hangszóróból.
Sziszadmin megkönnyebbülten bedugta a számítógép alá a szüzességét még
mindig őrző füzetet, és bement a hátsó szobába.
A falakon itt lapos plazmaképernyők voltak, amelyek egyszerre mutatták az
összes központi csatornát. És mindegyiken most kezdődött a társadalmi-politikai
talkshow, beszorítva a legmagasabb nézettségű sorozatok közé – hogy a nézőnek
egy rossz szava se lehessen.
Itt Sziszadmin az elemében volt.
Mások számára az esti talkshow-k kakofóniának tűnhettek, éteri zavarok és
gyötrelmes, skizofrén hangok egyvelegének, teljesen fölösleges szócséplésnek.
Sziszadmin azonban mindig kihallotta ebből a fehér zajból a birodalmi szimfóniát.
Az Osztankinóban várakozó forgatócsoportokat ő zenekaroknak látta, a
műsorvezetőket első hegedűsöknek, és ő nemcsak vezényelni tudta őket, hanem
káprázatos improvizációkat is kitalált, folyamatosan váltogatva a különböző
hangszerek szerepét a partitúrában, és a vendégek és a műsorvezetők
monológjainak fehér cérnáiból csodálatos, színes gobelineket szőtt.
– Kérem a stúdiókat! – parancsolta Sziszadmin, mire az összes képernyő a
készülődő műsorvezetőket mutatta. – Wagnert kérek!
– „A Walkürök lovaglásá”-t, mint mindig?
– Nem, egyelőre jöjjön az az induló „Az istenek alkonyá”-ból, bemelegítésképpen.
Az Első Csatornán a festői szakállat viselő macsó, Sibcsenko ült mereven. A
Ruszon a HTV-től átvezényelt Andrej Bogov melegítette be az idomított közönséget
az ő nevével összeforrott műsor, a „Csihi-puhi” előtt. Magán a HTV-n a Manyijev
nevű író szolid vitaműsora kezdődött, a „Durr bele”. Az író fel-alá járkált, kezében
egy köteg papírral, az aznapi forgatókönyvet memorizálta. Mindegyik időről időre
megigazította a fülében lévő morzsányi hangszórót.
 – Jó estét, uraim – üdvözölte a zenekarát Sziszadmin, miután a fejére tette a
headsetet. – Én vagyok az, a Belső Hangjuk.
Mindhárman összerándultak, forgatták a fejüket, nem tudva, melyik kamerába
nézzenek, és idegesen mosolyogtak.
Felhangzott Wagner zenéje.
Sziszadmin, láthatatlanul a maga kis eleven átjátszóállomásai számára, szintén
elmosolyodott. Összehúzta magát a kellemesen és izgatóan csiklandó érzéstől: előre
élvezte a mutatványt.
Elképzelte, ahogy az ország egész lakossága a kék fényű képernyők előtt ül,
gondosan felosztva társadalmi csoportokra és annak megfelelő csatornákra… A
divatos elitet és a yuppie-kat az Első Csatorna eteti amerikai sorozatokkal és
polkorrekt szatírával; az aktív nénikéket a Rusz dolgozza meg, a proliknak meg ott a
HTV, egy kis éjszakai lugassal a nosztalgiázó értelmiség számára. Mindenkinek a
szükségletei szerint, a pluralizmust és a választás szabadságát a kedvenc sorozat
kiválasztására redukálva. És cserébe csak annyi az elvárás, hogy ne verjék be
egymás koponyáját, amikor vége a sorozatnak. Maradjanak még egy kicsit a tévé
előtt, és a vazelines Fejőnők és a Kaliforgia után engedjék be az agyukba a politikai
fejtágító újabb göcsörtös meglepetését.
Mert ugyan hogyan máshogy lehetne behatolni a… lelkükbe?
Most akkor jönnek a főcímek, az izgató főcímzene, és a műsorvezetők, komoly
ábrázatot öltve, tekintélyt parancsolóan elkezdik a műsort, beindítják a polifóniát,
az orgonabillentyűkkel hol az egyik, hol a másik szájat nyitják ki a stúdióban, a
kezük intésével állítják fel és ültetik le a szakértőket és az úgynevezett
politikusokat… Mintha ők maguk vezényelnének, miközben engedelmesen
rángatóznak Sziszadmin ujjmozdulatainak ritmusára, és azt mondják, amit ő súg
nekik.
Mert ő, Sziszadmin lehel beléjük életet. Az ő szavait mondják, amikor kinyitják a
szájukat. És a székükhöz láncolt politikusok meg a szemüveges szakértők is – mind
az ő szavait ismétlik. Ő ruházza fel ezeket a fantomokat hússal és élettel, és
bármelyik pillanatban bármelyiket megfoszthatja a megtestesüléstől, száműzve az
adásból.
Csak ő képes az oroszországi politikai élet kozmikus, csengő ürességéből show-t
alkotni, és e három show-ból összefonni a valóság háromdimenziós szimulációját…
Még az is lehet, hogy az a Szó, amely kezdetben volt – az ő szava volt.
 – Remek… – suttogta Sziszadmin. – Akkor most „Az istenek alkonya” után jöjjön
„A Walkürök lovaglása”, és kezdjük…
A három műsorvezető egyszerre veselkedett neki.
– Itt az „Önbíráskodó” az Első Csatornán. Makszim Sibcsenko vagyok. Tallinnban
és Rigában az SS veteránjai vonulnak, a rendőrség mégis az antifasiszta mozgalmak
aktivistáit tartóztatja le…
– Ukrajnában minden idők legmagasabb szintjén van a munkanélküliség. Immár
tökéletesen világos, hogy az új kormány még annyira sem tud megbirkózni a
gazdasági válsággal, mint az előző… Andrej Bogov vagyok, köszöntöm önöket a
„Csihi-puhi”-ban! Mai vendégeink, akik megverekszenek a sárban…
– Önök a HTV csatornát nézik, Szergej Manyijev vagyok, kezdődik a „Durr bele”;
mai adásunk témája: a szociális juttatások emelése Oroszországban!
Na, akkor létrehozzuk ennek a három, egymással semmilyen kapcsolatban nem
lévő témának az összhangzatát…
Sziszadmin közelebb húzta a mikrofont…
Wagner acélszárnyakat adott neki…
És…
Semmi.
Sötét űr volt a fejében, mintha üveggyapottal tömték volna tele.
– Hangosabban! – parancsolta Sziszadmin, és még hangosabban szólt Wagner.
Üresség.
Semmi sem jutott az eszébe. Mint egy rémálomban: ott van az iskolában, készült,
kihívják felelni, a legegyszerűbb kérdést teszik fel neki, de semmire sem emlékszik.
– Nos… Akkor… Észtországban… – mondta elgondolkodva Sibcsenko, és kutató
tekintettel nézett a kamerába.
– A szociális juttatások emelése jó dolog – mondta bizonytalanul Manyijev.
Bogov hallgatott.
Sziszadmin megtörölte a homlokát a zsebkendőjével.
– Hangosabban!
„A Walkürök lovaglása” már olyan hangosan zengett, hogy a műsorvezetők is
hallották.
– Találjatok ki valamit magatoktól! Nem gyerekek vagytok! – vetett oda nekik
Sziszadmin dühösen és erőtlenül, aztán letépte fejéről a headsetet, és miközben a
műsorvezetők zavartan dadogtak valamit, kiment a szobából.
 Az irodájában megbotlott a számítógépe vezetékében, elkáromkodta magát, és
felkapta a füzetét. Értetlenül meredt rá…
– Mi a fene van velem?! Mi történik?!
Az asztalán lévő fehér címeres telefon hallgatott. A vezetőség vagy nem nézte
már az esti talkshow-kat, teljesen megbízva Sziszadminban, vagy éppen hogy nézte,
és nem tudott elszakadni tőle.
Nem várva meg a telefonhívást, becsapta maga mögött az ajtót, beugrott a liftbe,
aztán a kocsijába, és utasította a sofőrt, hogy vigye haza. Remélte, hogy az alvás
majd segít, de egész éjszaka csak forgolódott az ágyában. Néhányszor felpattant,
kétségbeesetten fogta a füzetet, de csak nem tudott leírni semmit a Caran d’Ache-sal
– a gondolatocskái szétfröcsögtek, még mielőtt akár egyet is a papírra tudott volna
vetni a tűhegyes grafit.
Reggel elcsigázottan és mogorván ment vissza a Sztaraja térre. Meghallgatta a
címeres telefonban az udvarias értetlenkedést. Letörölte a verejtéket az arcáról.
Még egy grafitot eltört a kockás lapon.
Kétségbe volt esve.
– Sürgősen találkoznom kell egy alkotó emberrel! – szólt ki a belső telefonon az
ijedt titkárnőnek.
– Zalepinnel, az íróval? – kérdezett vissza a titkárnő megszokásból. – Mint
általában?
– Nem… Nem! – hörögte Sziszadmin, mint egy sebesült vad.
– A Georges Simenon-csoporttal?
– Nem! Dehogy!
– Bruce Willisszel? – mondta a titkárnő lemondóan.
– Nem… Rendező kell… Egy nagy rendező… Hogy megértsem… Hogy…
– Mark Zaharov? Nyikita Mihalkov?
– Lehetne James Cameron? – suttogta elgyengülve Sziszadmin.

Amíg a magánrepülőgép a távoli Moszkvába vitte az ájult Cameront, Sziszadmin a

körmét rágva próbált visszatérni a szokásos rutinjához. Semmi baj, biztatta magát,
csak a kimerültségtől van. Elmúlik. Minden visszatér…
– Mi a helyzet? – kérdezte a titkárnőjétől, próbálva a szokásos, halk, de
magabiztos hangján beszélni. – Van valakivel találkozóm?
– A folyosón tegnapelőtt óta ülnek valami kérelmezők – jött a válasz. – Az
ifjúságpolitika ügyében.
– Előbb zuhanyozzanak le, aztán jöhetnek – adta ki az utasítást Sziszadmin.
Jöhet bármi, csak ne kelljen megint egyedül maradnia a borzalmas üres füzettel,
egyedül önmagával…
Bejött valami kis nyiszlett legényke, felmászott az áttetsző műanyag székre, és
dadogva, alázatosan pénzt kezdett kunyerálni a hazafias nevelést célzó
gyermekmunkatáborokra. Makogott valamit Mao vörösgárdistáiról,
úttörőnyakkendőt dugdosott Sziszadmin orra elé, mintha ő találta volna fel, majd
látva, ahogy annak messze járnak a gondolatai, előkapott egy másik dossziét, és
meztelen középiskolás lánykák fényképeit kezdte kirakosgatni az asztalra, a
vénuszdombjára mindegyiknek a Nemzeti Vezető csegevara-stílusú portréja volt
tetoválva. Aztán csak meredten nézett Sziszadminra: adnak pénzt vagy sem?
Sziszadmin súlyos pillantást vetett rá. És bár normális esetben jóindulatúan
válaszolt volna egy efféle kérelemre, ahogy az idősebb fivér dicséri meg az ifjú
naturistát a kamaszos fantáziáiért, most hirtelen szerette volna kihajítani az
ablakon.
– Mindig adtak – emlékeztette a kölyök.
Sziszadmin elvörösödött. Önuralmának kuktája fenyegetően fütyülni kezdett. És
robbant.
– Kifele! Ki innen! Kotródj! – üvöltötte, ahogy még sohasem üvöltött.
A kölyök leforrázva eltűnt.
Sziszadmin felkapta az átkozott füzetet, az ablakhoz rohant, és egy csattanással
kitárta. Moszkva forrón lehelte arcába nyári bűzét. Egyik lapot a másik után tépte ki,
gyűrte össze, és hajította ki az ablakon. Hatalmas hópelyhekként hullottak a cigiző
kormányőrökre.
Személyesen ment ki a Vnukovói repülőtérre, hogy fogadja Cameront.
Türelmetlenül megvárta, amíg kihozzák a rendezőt hordágyon valami tucatarcú
fazonok, berakják a tükrös ablakú amerikai furgonba (hogy otthon érezze magát),
aztán leült mellé – kezében rozscipóval és népiesen kifestett sószóróval.
– Köszönöm, hogy szakított rám időt! – mosolygott Sziszadmin a nyögdécselő
Cameronra, aki a szemét dörzsölte, majd reflexszerűen megvakarta az injekció
helyét. – Bocsásson meg, amiért egy kicsit sietősen… Csak hát nagyon nagy
szükségem van rá, hogy beszélhessek önnel… – mondta szégyenlősen. – Mint
művész a művésszel, hogy úgy mondjam. Mert van egy… kérdésem.
 – What the fuck… – meresztette rá a szemét Cameron. – What the fuck is going on
here?{13} – sikerült aztán teljes mondatban megfogalmaznia a gondolatát.
– Várjon, hallgasson végig! – könyörgött Sziszadmin. – Annyi csodálatos dolgot
találtam már ki… Az összes választást én rendeztem… Az összes balhét. A pártokat…
És mindig szívvel-lélekkel… A kormányzóválasztásokat is… Tudja, mekkora élvezet
volt mindig… Na és most… Az elnökválasztást kellene szépen megcsinálni. Higgye
el, ez nem egyszerűbb, mint megrendezni az Avatart. És jóval nagyobb a
költségvetés – dicsekedett. – És micsoda koncepció! Az összes hűbérest beterelni egy
pártba… Aztán szétosztani őket balosokra, jobbosokra és centristákra… Hiszen
érdekes kell, hogy legyen a népnek… Mert érte, a népért fáradozom, érti? És el tudja
képzelni, mekkora munka ez? Maguknál, Amerikában minden bonyolult
folyamatot szuperszámítógépek modelleznek… De nálunk minden itt van! –
kopogtatta meg a homlokát.
Cameron felhúzta a lábát az állához, és morcosan körülnézett.
– I can’t get a word from what you’re telling me{14} – vallotta be félszegen.
– Nem is kell. Jobban fogsz aludni – nézett a szemébe szomorúan Sziszadmin. –
Igazából csak egy kérdésem van hozzád… Tell me… Have you ever felt that the
inspiration is leaving you… That your talent is leaving you? I feel like it’s happening
to me now… {15}
– Shit happens{16} – vonta meg a vállát a nagy rendező.
Sziszadmin hosszan, hosszan nézett rá, aztán fáradtam megdörzsölte a
halántékát.
– Egy faszkalap ez, nem zseni – sóhajtott fel.

Hajnali négyig ült a füzet fölött. Az üveg skót single malt whiskyből addigra
gyakorlatilag semmi sem maradt, a füzet pedig – pontosan ugyanolyan, mint az,
amelyet kivégzett – tele volt firkálva mindenféle zagyva ötletekkel. Ott volt például
egy háromfejű kígyó rajza (a fejei fölött a feliratok: „Becsületes Oroszország”, „Erős
Oroszország”, „Szavamat adom”; a mesebeli lény böhöm testén pedig: „A
Rendszer”). Volt egy rendkívül bonyolult séma is, amelyen egy „Erős Oroszország”
feliratú amőba közösült egy „Mindenki a frontra!” feliratú amőbával, mellette pedig
nyilacskákkal jelölve az amerikai előválasztások mechanizmusai, amiket
Sziszadmin gondosan átmásolt a Wikipediából. Voltak karikatúrák az oligarchákról,
három áthúzva, egy pedig bekarikázva és nyíllal összekötve a Duma sárkányának
jobb fejével. A sárkány középső feje helyére a hosszú, kanyargós nyakra Sziszadmin
egy emberi fejet rajzolt, éspedig – istenkáromló módon – a Nemzeti Vezető
tökéletesen felismerhető fejét. Mosolygó, elégedett arca volt a rajzon.
Egyszóval egy rakás szar volt az egész.
Semmit sem tudott kitalálni.
Sziszadmin undorodva végignézte ezt a boschi rémdrámát, rátette a hasas üveget,
hogy a hősei nehogy szétkússzanak az asztalon, és felállt. Szédült, friss levegőre
vágyott.
Hajnali négykor a Rubljovkán persze nem volt mi csinálni. De muszáj volt
kiszellőztetnie a fejét. Hol van ilyenkor még élet?
– Szergej! – ébresztette fel a sofőrjét. – A három vasútállomás terére!

Na és itt akkor most mihez kezdjen? Mi volt ez a hirtelen felbuzdulás, hogy épp ide
jöjjön?
Sziszadmin kicsit leeresztette az ablakot, nézte a csavargókat, akik a Leningrádi
pályaudvar lépcsőjén feküdtek kiterülve, a sors gravitációjától elnyomva, fogott egy
teli üveg whiskyt, és félszegen kiment az emberek közé.
Leült a hideg gránitra – bírd ki, prosztata! –, és beszívta a keserű pályaudvari
levegőt: a dízelolaj, a talpfák szurka, a vizelet és az alkoholbűz keverékét. Mellette, a
dugón keresztül is megérezve a szesz szagát, mozgolódni kezdett egy mocskos
ruhájú, nem nélküli lény.
– Hű, főnök, látom, agyas ember vagy. Hogy hívnak? – mondta rekedten. –
Megkínálsz?
Sziszadmin kinyitotta az üveget.
– Sztanyiszlav… Jurjevics.
– Én meg Anyutka vagyok – mondta a lény, miután kortyolt a negyvenéves
whiskyből, és beszívta a taknyát. – Valami válság?
– Válság – ismerte be Sziszadmin nehéz szívvel. – Elhagyott az ihlet. Nem, kösz, én
nem iszom. Nem undorodom, dehogy. Csak már eleget ittam. De maga csak
nyugodtan, ne kéresse magát, nekem van még…
 A lény megvonta a vállát.
– Kár. Jó kis itóka ez, csak büdös… Te különben mit csinálsz? – itta meg egy
húzásra a fél üveggel Anyutka.
– Hát, mindenfélét… – legyintett Sziszadmin.
– Ja, én is – biccentett Anyutka megértően.
Odaült hozzájuk egy szakállas alak a bűzfelhőjével együtt. Sziszadmin elővett egy
pohárkát, és mégiscsak ivott. Aztán ráparancsolt a sofőrre, hogy hozzon még egy
üveggel.
– Mindent, ami a tévében van… – folytatta Sziszadmin fölbátorodva. – Hírek…
Választások. Viták. Tüntetések. Miniszterek… Kormányzók. Egyszóval mindent, ami
politika. Hát ezt.
– Aztán mér kell azt csinálni? Az csak úgy magától van… – krákogott rosszallóan a
szakállas. – Azok a pofák…
– Nem – mosolyodott el keserűen Sziszadmin. – Semmi sincsen… Vákuum.
Tudjátok, miből áll minálunk az igazi politika? Hogy ki ül rá a csőre, A vagy B.
Ennyi. A többit én csinálom.
– Na és miért, Sztanyiszlav Jurjevics? – nézett rá Anyutka.
– Hát, mert… Az igazi politika… Az nagyon egyszerű. Szögletes. Nincs benne
poézis… A népnek ilyet nem szabad mutatni. Minek elkeseríteni? Szépet kell,
hogy… Hisz szeretjük mi őt, a népet… Te meg azt mondod, toljuk a képébe az igazi
politikát… Nem, szépen ki kell találni, ki kell színezni…
– Faszság, amit csinálsz – foglalta össze a szakállas, Sziszadmin whiskyjét
kortyolva.
– Hogy ez… faszság?! – fortyant fel Sziszadmin. – Hisz nélkülem semmi sem
volna, nem érted? Se kommunisták, se Zsirinovszkij, se választások, se fasiszták, se
talkshow-k, se „Erős Oroszország”, se Első Csatorna, se Második! Mindet én hoztam
létre! Ha én nem lennék, minden üres lenne: feketeség, sercegés! Mindazt, amit
magatok körül láttok, én hozom létre, világos?! A gondolataim erejével! Én!
– Lehet, hogy valakinek meg én vagyok az Isten – nézett hirtelen valahogy
áthatóan, nem emberi módon egyenesen Sziszadmin belsejébe a csavargó. – Menj
aludni, Sztanyiszlav Jurjevics. És mielőtt elalszol, gondold meg: lehet, hogy neked is
valaki súgja a szavakat? He?
Azzal megfordult és elbicegett.
Sziszadmin nézett, nézett utána, aztán keresztet vetett, és zokogni kezdett, mint
egy gyerek.
– Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? – suttogta részegen, amikor a
sofőr visszatámogatta a kocsihoz.
Aztán az egész világot felfalta a feketeség és a sercegés.

Csörgött az ébresztőóra.
Sziszadmin kinyitotta a szemét és megrázta a fejét, próbálta kirázni belőle a
végtelen hosszú, ragacsos rémálmot. Most, amikor vidám reggeli nap lesett be az
ablakon, az álom részletei már nem tűntek annyira ijesztőnek – csak groteszknek
vagy abszurdnak. A megbeszélés a Nemzeti Vezetőnél, a láncos politikusok, a
talkshow-k a bábokkal, a háromfejű parlament, a tetoválások a vénuszdombon,
Cameron, az ivás a csavargókkal és a beszélgetés Istennel…
Mindezt csak álmodta! De hát hogyan is hihette, hogy ez a képtelenség igaz lehet?
Álom. Csak álom.
És most az álom eltűnt, elkergette az ébresztőóra csörgése és a nap fénye.
És Sziszadmin most, hogy felébredt, visszatért a kibírhatatlan tévelygéséből a
normális világába.
A normális világba, amiben…
Nyugtalanul felült.
A normális világba, amiben mi van?
Az éjjeliszekrényen ott volt a füzet.
Sziszadmin óvatosan, mintha félne, hogy megégeti magát, kézbe vette.
Kinyitotta…
És belenézett a háromfejű szörny szemébe, amit ő maga rajzolt.
És gyengéden elmosolyodott.

M. Nagy Miklós fordítása

 A gépbírónő

Moszkva fölött sűrű kék volt az ég, de messze-messze, ott, ahol a láthatár felfalja a
Lenin sugárutat, vörösen lángolt a lebukó hatalmas napkorongtól. E varázslatos
vörös-kék kupola alatt úgy látszott, mintha az egész fővárost egy gigászi belügyes
tányérsapka fedné.
Ivanov csendesen elmosolyodott a kedélyes ötleten.
Aztán beledugta a kezét a polietilén zacskóba, és kitapogatta a Sztyecskin-stukker
markolatát. Mint egy gyűrött újságpapírba csavart karácsonyfadísz. Szeméhez
emelte a mobilját, a beérkezett MMS-sel: az ötcollos képernyőről szép fiatal nő
nézett rá konok, kihívó tekintettel.
Kilenc óra. A lány most lép ki a metróból. Nyolc perc, mire ideér, ha nem marad
el valahol út közben. Különben nincs, ahol elmaradhatna; nincs önálló élete. Nem is
lehet. Akkor pedig…
Ivanov még egy pillantást vetett a fényképre. A kék szempár mágnesként
vonzotta, nem eresztette. Ivanov tudta: üveglencsék. A haja se valódi… De akkor se
tudott elszakadni a fényképtől. Erőt vett magán, elfordult a képernyőtől, és a
sötétített üvegen át bámulni kezdte a primitív járókelőket.
Kilenc nulla kettő.
Idő van.
Meghúzta a kilincset, és kiszállt az űrsiklóra hasonlító kis fekete Lexusból. A
zacskó a bal kezében. Egyenest azon keresztül fog lőni. Egy perc múltán odahajt egy
különleges rendszámú mentőkocsi. A tetemet hordágyra teszik, mikor pedig a
„mentő” megérkezik a rendeltetési helyére, már üres lesz.
A kék szemű nő eltűnik, mintha soha nem is létezett volna.
De mielőtt megsemmisítené, fel kell tennie neki egy kérdést.

– Felmentem! – jelentette be csengő hangon a bírónő. – Szabadon távozhat a

tárgyalóteremből.
A terem felhördült. A tudósítók egymást zavarva és túlkiabálva hadarni kezdtek a
telefonjukba, az ügyész búzavirágkék szeme egy szempillantás alatt kifakult, a
fekete öltönyös öntelt pasasok, akik Sziszadmin részről felügyelték a pert, már a
teremben rágyújtottak, és szintén elővették súlyos, címeres mobiljukat.
– Csillag – tíz – kettős kereszt! – mondta egyik a másiknak.
– Persze, tudom! – mordult rá a másik, és beütötte a számot.
A kegyvesztett oligarcha, aki az ítélethirdetés alatt mindvégig keresztrejtvényt
fejtegetett, és már megbékélt azzal, hogy élete következő tíz éve nem fog
különbözni az előző tíztől, olyan értetlenül és gyanakvón bámult ki a vastag üvegen
át a bírónőre, mintha hashajtót szórtak volna az akváriumába.
A bírónő összeszedte a papírjait, kirántotta a konnektorból a telefonzsinórt,
magas sarkújával kopogva elindult az összeszáradt kincstári parkettán, befurakodott
a zajgó tömegbe, és nyoma veszett, mielőtt a feketeruhások a mobiljukból nyert
impulzus hatására utána vethették volna magukat.
Aztán már senkit nem érdekelt a bírónő: valamit kezdeni kellett a felmentett
oligarchával, aki a keresztrejtvényfejtésben elzsibbadt ujjaival bátortalanul a
Churchill-féle Victory-t mutatta.

A helyszínen készített operatív felvétel véget ért. A képernyő elsötétedett.

A Tábornok kattintott a távirányítón, Ivanov felé fordult, és figyelmesen
rászegezte a tekintetét. A szemük egyforma volt: leninesen hunyorgó, félig áttetsző
orosz szempár, egyáltalán, az arcuk is egyforma, statisztikai átlagarc, a tömegben
való álcázás kelléke. A Tábornok úgy nézett Ivanovra, mintha tíz évvel korábbi
önmagát látná, Ivanov pedig szerette volna hinni, hogy a jövendőbeli képét
szemléli. Hasonlóan is voltak öltözve: világosszürke öltöny, színe mint az FSZB
épületének, nem drága, de tisztességes nyakkendő. Persze semmi rangjelzés:
Ivanov alezredesi, a Tábornok tábornoki parolija egyenest csupasz lelkükre volt
rátetoválva.
A Lubjankán különböző részlegek vannak; sok közülük már áttért az önellátásra,
és úgy él, mint Jeszenyin élt az orosz természetből, vagyis védelmi pénzt szedtek
Hazánk sokszínű gazdaságának egységeitől, az utcai bódéktól kezdve a
fémhengerműveken át a gáztranzitig és a narkókereskedelemig. Ám vannak
olyanok is, amelyek mindmáig a Haza szolgálatával foglalkoznak. Az a részleg,
amelyhez Ivanov tartozott, egyike volt ezeknek.
– Mindenkit, aki benne volt, kinyírni – szólt szelíden a Tábornok.
– Az egész láncot, vagy csak a célszemélyt? – kérdezte pontosítás végett Ivanov.
 – Mindenkit, aki benne volt – ismételte a Tábornok.
– De hátha csak egyszeri üzemzavar volt? Rövidzárlat?
– És ha nem? Ha rendszerhiba? Vagy üzemi selejt? Vagy, ne adj isten, diverzió?
Nem, Ivanov barátom. Az egész láncot, elejétől a végéig.
– Ez ugye az új modell volt? – jelezte beavatottságát Ivanov. – A tökéletesített?
A Tábornok szomorúan felsóhajtott, és bólintott.
– Éppen ez az. De a probléma az, hogy nem sikerült tisztáznunk, mi is a
tökéletesítés lényege. A te feladatod, hogy a likvidálás során tisztázd, egyedi esetről
van-e szó, vagy az egész sorozat selejtes, és az egész szállítmányt vissza kell
hívnunk.
Ivanov felállt.
– Kérek engedélyt távozni.
– Eredj. – A Tábornok is felállt, és az ajtóig kísérte a beosztottját. – De
figyelmeztetlek. Ezt a históriát nem véletlenül bízzuk éppen rád. Te vagy nálunk a
legjobb szakember, Ivanov. Állami fontosságú ügyről van szó. Nekem maga
Sziszadmin szólt le Skype-on, és tudomásomra hozta, hogy az Elnök nyugtalan.
Mint azt te is tudod, ez neki személyes ügye… Mi már a legrosszabbra készülünk.
Ha vissza kell hívnunk az egész szállítmányt, bejelentik, hogy bírósági reformra van
szükség, a teljes káderállomány cseréjével. Az viszont súlyos milliárdokba kerül, a
leosztásokat nem is számítva. Rajtad múlik, hogy ezt megelőzzük, Ivanov.
– Értettem – tisztelgett feszesen Ivanov.
– Hát isten áldjon! – mosolyodott el a Tábornok.
Azzal keresztet vetett az olajtájképre, amely a Cseka megalapítóját, Vas Felikszet
ábrázolta a Lubjanka téren, amint ott áll rendíthetetlenül igazi golgotáján,
mennybemenetelre készen.

A Duksz nevű titkosított üzem, amelyet a Pravda utcában rejtettek el az Orosz Népi
Tévé- és Rádióvállalat tornya, valamint a Központi Bank Fő Értékőrzője között,
szovjet időkben kerékpárokat, porszívókat és vadászrepülőgépeket állított elő, az új
időszakban, némi átprofilírozás eredményeképpen áttért az üzlethelyiségek
bérbeadásra illegális vietnami varróműhelyek számára.
A szorgos, sose alvó vietnamiakat azonban csupán az USA
külügyminisztériumának megtévesztése céljából bocsátották be a szentélybe. A
varrógépek zakatolásán, a hamisított Armanik poros halmain túlról az érzékeny fül
meghallhatta a hazai műszergyártás szívének kifulladó dobbanásait. A konykovói
ruhapiacot ellátó műhely mögött titkos járatok vezettek az Állami Technológiai
Intézet műhelyeibe.
Ivanov átvágott a termeken, ahol a nagyapáik módszereivel gyártották a strasszal
díszített farmereket, az évszaknak megfelelő pulcsikat és a Prada táskákat, és ott
találta magát egy poros fülke előtt, amelyben a korhadt asztalon tohonya fegyveres
őr tehénkedett.
Bármilyen kém lebukott volna ezen a ponton, ha megpróbálja kitalálni a
mindenki által rég elfelejtett jelszavakat. Ivanov azonban tudta, hogyan működik a
bebocsátó rendszer. Egy félbehajtott ezres az asztalra, és a biztonsági őr
gyanakvástól kipirosodott arca újra epés zöld színre váltott. A szemafor működött.
Az út nyitva állt.
Ivanov belépett, és körülnézett. Járt már itt azelőtt: felügyelte a termelést.
Felügyelgette, felügyelgette, de nem ügyelte fel eléggé. A Tábornok nem ok nélkül
aggódik: ez az iparág az ő alárendeltségébe tartozik. Most aztán neki kell rendet
csinálni.
Minden mintaszerű és innovatív. A gépek, a steril padló, a hófehér falak, a
sebészköpenyes emberek, akik fel-alá futkosnak, mint a dugattyúk, amelyek az
orosz innováció titáni mozdonyát valami egészen illetlen sebességre gyorsítják.
Ivanov a térképre pillantott, befordult a bal oldali folyosóra, eljutott a keresett
iroda ajtajához, és halkan benyitott.
A takaros kék kezeslábast viselő mester mikrochipek fölött görnyedt. A
levegőben forró gyanta illata terjengett. A mester kopasz feje búbja intelligensen
csillogott a higanygőz lámpák fehér ragyogásában.
Finoman kattant a zár, még finomabban a pisztolyzávár. A mester ijedten
hátrafordult.
– Ismeri? – mutatta oda Ivanov az MMS-fényképet.
Amaz bólintott, és hadarva, botladozó nyelvvel motyogott valamit.
– És mi történt? – érdeklődött udvariasan, nyugodtan Ivanov, miközben a
hangtompítót a mester ádámcsutkájához illesztette.
– Nálunk… Nálunk minden rendben volt… Simán megvolt a műszaki ellenőrzés…
– hörögte a mester.
 – Nézi a tévét? – kérdezte a fejét csóválva Ivanov.
A mester még jobban elsápadt; megpróbálta lenyelni a torkán akadt gombócot,
de nem tudta: a pisztolycső nem engedte mozdulni a gégéjét.
– Erre mondja, hogy rendben van? – folytatta Ivanov. – Ez vagy bűnös hanyagság,
vagy a potenciális ellenség diverziója. Tudnom kell, hogy melyik a kettő közül.
A mester megrázta a fejét, erőlködve mondani akart valamit.
– Én csak összeszereltem… Mint a többit is, mind… A fejemet rá!
– Semmit nem basztál el? – pontosította a kérdést szigorúan Ivanov, és egy
cseppet enyhített a nyomáson.
– Mi a faszt lehet azon elbaszni? – tört ki a mesterből az önérzet. – Egy felfújható
gumipina bonyolultabb! Csak…
– Csak?… – kapta fel Ivanov.
– Csak a karbantartás közben találtam benne valami új modult… Nem piszkáltam.
Gondoltam, a konstruktőr tette bele. Őt kérdezze.
Ivanov hallgatott egy sort, csaknem együttérzőn felsóhajtott, és megvonta a
vállát.
– Hát jó. Megkérdezzük a konstruktőrt.
A mester zsákként a földre zuhant. Ivanov egy pillanatra visszafogta, hogy a feje
ne ütközzék a padlóba, aztán óvatosan hátralépett, igyekezve, hogy a cipőjét ne
maszatolja össze a szétfolyó, vörös tócsában.

Ivanov a kapualjban várta konstruktőrt. Felrobogott a lépcsőn, az utolsó pillanatban

bepréselte magát a vandálok erőszakának áldozatul esett kis liftbe, és a fülke falához
szorította a szemüvegest.
– Mihail Szemjonovics! Magához jöttem. Vendégségbe – mosolyodott el, és kitárta
előtte varázserejű flepnije lepkeszárnyait.
A házigazda spánieljét bezárta a vécébe, hogy ne legyen láb alatt.
Amíg főtt a tea és bemelegedett a forrasztópáka, összeismerkedtek. Mihail
Szemjonovics egyfolytában forgolódott és nyöszörgött, hogy a karperec töri a
csuklóját, de Ivanov elmagyarázta, hogy mint intelligens ember, mélységesen
együttérez Mihail Szemjonoviccsal, ám szakemberként, sajna, nem engedhet az
érzelmeinek.
 Mihail Szemjonovics eleinte minden tagadott. Kijelentette, hogy nem tud semmit,
és nem ért semmit. Aztán, amikor Ivanov működésbe hozta a megfelelő
hőmérsékletre melegedett szerszámot, a beszélgetés kezdett tartalmasabbá válni.
Ösztöndíjat Sorostól, Fordtól, a Brit Tanácstól és a CIA más alvállalataitól a
konstruktőr valószínűleg nem kapott. Az ütött-kopott kétszobás butovói legénylakás
spártai szovjet bútorzata meggyőzte Ivanovot, és nem is kételkedett – egyáltalán,
természeténél fogva olyan ember volt, aki hisz a másikban, igaz, a munka némiképp
megedzette.
De ha nem diverzióról van szó, akkor miről? Kontárság? Rongálás?
– Tisztázzuk együtt a dolgot! – javasolta Ivanov az erőlködéstől kivörösödött
konstruktőrnek. – Itt van az IMK–2010-es berendezés vázlata. Ezzel van ellátva
minden bíróságunk. A dizájnt egyénire szabják, és emberi külsőt adnak neki. A
Duksz üzem termékeinek hatvan százaléka női, negyven férfi külsőt kap.
Ivanov természetesen nem véletlenül kezdte ilyen messziről. Beszélt, beszélt, de
közben tovább dolgozott a szerszámmal. Mihail Szemjonovicsnak érdekében állt,
hogy mielőbb áttérjenek a lényegre. A konstruktőr egyelőre sziszegett, de
derekasan tartotta magát.
– A berendezés egyszerű – pillantott Ivanov a vázlatra. – Ez itt a hangszóró. Ez a
beszédszintetizátor. Közvetlenül a szintetizátorra rá van kapcsolva egy merevlemez,
rajta a Btk.-val. Az IMK automata végbélnyílás-utánzatába be van építve egy
közönséges telefoncsatlakozó. Ezt a modult ipari felderítésünk az amerikai
BabyBorn babákból kölcsönözte, és lehetővé teszi, hogy a baba szimulálja az emberi
viselkedést, pislogjon, akaratlan hangokat adjon és böfögjön. Amint látjuk, ezen a
rajzon semmi más érdekes nincs – azzal nekilátott, hogy a hangtompítóval
belegyömöszölje a papírt a náthás Mihail Szemjonovics torkába: annyit még
megengedett a konstruktőrnek, hogy előtte egy kicsit megnedvesítse a nyálával.
– Nem felejtettem el semmit? – kérdezte pusztán a forma kedvéért Ivanov, és
nyomban a homlokára csapott: hát dehogynem, elfelejtette!
Azt a bizonyos titokzatos modult, amiről a néhai mester beszélt a Dukszban.
– Mihail Szemjonovics – folytatta, miután hagyta, hogy a konstruktőr nyökögjön
valamit, nehogy félbeszakítsa őt. – Maga azt állítja, hogy nem foglalkozott
kártevéssel. Csakhogy maga beépített az automatánkba egy gyanús chipet. Az IMK–
2011 automatába, amely olyan szégyenletesen csődöt mondott egy roppant fontos
ítélethozatal során, be volt szerelve egy ilyen chip.
 – Nem tettem bele semmiféle modult! – zokogott a papírdarabot rágva a
konstruktőr. – Igen, dolgoztunk a készülék tökéletesítésén, de…
– Mihail Szemjonovics! – vonta össze a szemöldökét szigorúan Ivanov. – Azelőtt a
szerkentyűjében minden lakonikus és gyönyörű volt. Semmi felesleg! Az
Igazságszolgáltatás Megtorló Kardja berendezésbe telefonvezetéken, tone
üzemmódban érkezett az utasítás. Csillag + a börtönbüntetés szükséges hossza
években + kettős kereszt. Ennyi. Ezt kell beütnie a per kurátorának. A berendezés
pedig a kapott jelnek megfelelően kihirdeti az ítéletet. Mi kell még egy bírótól az
országunkban? A maga gépezete úgy tökéletes, ahogy van, tovább tökéletesíteni
egyszerűen lehetetlen! Milyen bigyót szerelt be maga az IMK–2011-be?!
A mondat végi kérdő- és felkiáltójelet Ivanov a forrasztópákával rajzolta meg; úgy
látszik, kissé túltolta a biciklit. A konstruktőr hörögni kezdett, a padlóra zuhant,
vergődött, mint keszeg a jégen, a szája sarkából vérpatakocska csordult.
Ivanov odaugrott hozzá – korai, korai! –, de már késő volt. A francba… Az utóbbi
időben hozzászokott a kemény gazdaságisokhoz, egészen elszokott attól, hogyan
kell az értelmiségiekkel dolgozni! Finomabban kellett volna, talán pszichológiai
fogásokkal…
A konstruktőr a vérében és hányadékában fetrengve hörgött valamit.
Ivanov lehajolt: hátha beismerő vallomást tesz a piszok?
– A… diák… A diák tette be neki.
És slussz.
Kimúlt a rohadék.

Itt van, ni!

Kip-kop, kip-kop – kopogja a cipősarka.
Nem volt könnyű megtalálni. Minden bíró kis kofferral közlekedik: a
helymeghatározó berendezésüket cipelik benne. A korábbi modelleknek olyan
kockás kerekes táskája volt, mint a banyatank, de a kétes dizájn megingatta a
lakosság bizalmát az igazságszolgáltatási rendszer iránt. Aztán, hála az
innovációknak, valamint a nanotechnológia bevezetésének – éljen Csubajsz –, az
adóberendezés lecsökkent egy közönséges diplomata táska méretére, igaz, amikor
becsukják, egy kicsit ugrálni kell rajta, mint a túltömött bőröndön. De hát valamit
valamiért…
Ez viszont eltűnt a radarról: elhajította a táskáját. Ez is egy furcsa dobás. Alig
tudtak a nyomára akadni a kapualjakban álldogáló nénikék ügynökhálózatának
segítségével, amit még az NKVD-től örököltünk.
Vajon hová megy? Mit felejtett itt?
Ivanov körülnézett, és macskaléptekkel elindult a kék szemű bírónő után.
Ütött-kopott négyemeletes ház, harmadik bejárat. Nem, a BabyBornokat erre
nem tanítják… A francba, lehet, hogy ezt a rohadt modult az MI6 ültette be neki? –
hüledezett Ivanov. – Ezektől minden kitelik, a kémkedő kövek után… És ha most
rádióvezérléssel irányítják?
Igen?!
Stimmel!
Egyszerre minden a helyére került. Most leleplezzük a brit kollégák konspiratív
rejtekhelyét. És már fényesíthetik is a Haza Szolgálatáért érdemérmemet…
Ivanov kibiztosította a Sztyecskint, a sarok mögül kifigyelte, melyik lakásba
csönget be a kék szemű, és még mielőtt az ajtót nyitó személy magához térhetett
volna, nekifutásból belerúgta az ajtót, és beviharzott rajta.
Fény villant és hunyt ki, fémes csattanás, perzselő fájdalom, a koponyája mintha
szétrobbant volna. Ivanov megrázta a fejét, közben vaktában jobbra-balra fordította
a pisztolycsövet.
– Fuss! Fuss! Fedezlek! – kiáltotta egy félig gyermeki tenor.
Ivanov kapásból odalőtt a hang irányába.
Valaki feljajdult, a tenor elhallgatott. Aztán csendes, fáradt suttogás hallatszott:
– Fuss… Könyörgök…
Kip-kop, kip-kop… Az ajtó becsukódott.
Egyszerre világosabb lett: kezdte visszanyerni a látását. Mélyet sóhajtott,
összeszorította, majd újra kinyitotta a szemét.
Maga se értette, hogy került a padlóra. Ott ült egy parányi, lepukkadt
előszobában, benne forgácslemez tükörasztal, a falon gyomorforgatóan ronda
csíkos tapéta. Mellette vörös hajú, pattanásos kölyök feküdt, tenyerét a hasán
támadt lyukra szorítva. Még húsz se lehetett. Az ajtónyíláson át be lehetett látni a
szobába: a mennyezetről damilon összeragasztott repülőgépmodellek lógtak. A
padlón serpenyő hever, benne félig sült tükörtojás maradványai. Szóval ezzel
kólintották fejbe…
 – Érte jött… vagy értem? – suttogta a kölyök.
– Érted – hazudta Ivanov.
A fellázadt IMK-t meg fogják találni. De a srác, úgy látszik, tud valamit.
– Jól van – szólt halkan a vörös hajú.
– Mesélj – parancsolta Ivanov. – Mit műveltél ezzel a masinával?
– Te vagy masina! – kiáltotta a legényke, és nyomban feljajdult, arca eltorzult a
fájdalomtól. – Ő… Ő igazi. Kátyának hívják.
– Igaz, ez van beírva a műszaki igazolványába – csóválta a fejét Ivanov. –
Sorozatszám helyett. Ez egy IMK–2011-es berendezés.
– Nem igaz, nem berendezés – sápadt el a vörös hajú. – Lány.
Ivanov nem hitt a fülének.
– Mi az, csak nem estél bele a gépbe, kölyök? – meresztette a szemét.
– Nem igaz, nem… – A kölyök orra lehorgadt, a szeme kidülledt.
– Hé, hé! Vigyázz, nehogy beadd itt nekem a kulcsot! – fogta el a nyugtalanság
Ivanovot. – Jól van, nem gép! Amúgy szép…
– Szép… – helyeselt erőtlenül a legényke. – A tévében néztem a pert… Az
oligarchával… Első látásra bele… Megvártam… Virággal… Azt hittem, ember… Nem
tudtam…
– Nálunk a bírók nem szoktak emberek lenni – árulta el az államtitkot a
haldoklónak Ivanov. – Ilyesmit nem lehet emberekre bízni. Hátha fogják magukat,
és a saját fejük szerint hoznak ítéletet. Aztán nekünk kell helyrepofozni.
– Amikor aztán rájöttem, hogy mi a helyzet… Hát… ápgrédeltem…
Hát erről van szó! Innen az a titokzatos modul! Mit is mondott a megboldogult
konstruktőr a diákról?…
– Mondd csak, hol tanulsz, fiacskám? – kérdezte komoran Ivanov.
– A műszakin.
– Aha… Akkor nem csoda, hogy bábukra buksz… – vakarta meg a tarkóját Ivanov.
Már szinte sajnálta a srácot.
– Beépítettem neki… egy chipet… Magam csináltam… Vele akartam lenni… Hogy
viszonozza… Szóval… hogy ő is belém szeressen.
– Miféle chipet? – kapta össze magát Ivanov.
– Hát… Lelket installáltam neki…
– Miket hordasz össze? Miféle lélek? Lélek nem létezik! – röhögött egyet Ivanov.
A legényke nem ellenkezett: feldobta a talpát.
 – Basszonmegősöd – engedett meg magának egy expresszív fordulatot az amúgy
tartózkodó természetű Ivanov.

A franc tudja, mit installált belé ez a kölyök! Hátha az most már angolul is tud, és
miközben én a Pügmaliónjával süketeltem, ő már sorban áll politikai
menedékjogért.
Ivanov elindult a lépcsőházba, és már azon volt, hogy felhívja a Tábornokot, és
kiadják az elfogatóparancsot.
De a kék szemű ott ült egy lépcsőfordulóval lejjebb, állát a térdére font karjára
fektetve. Ivanov előhúzta a tokból a Sztyecskint, és rácsavarta a hangtompítót, hogy
ne nyugtalanítsa feleslegesen a szomszédokat. A Tábornok helyett pedig a
„mentőkocsit” hívta, amelyik majd feldolgozza a hullát.
A kék szemű meghallotta, és odafordult felé. Ivanovnak úgy rémlett, hogy a
kéken ragyogó szemekben könny csillog, de tudta: ez lehetetlen. Nem szemek azok,
hanem lencsék.
– Egy utolsó cigit elszívhatok? – mosolyodott el bágyadtan a kék szemű.
– Gyújtson rá – adta meg az engedélyt óvatosan Ivanov.
– Csak hát nekem nincs… Honnét lenne? Én egy gép vagyok. – A hangja
rekedtessé vált, köhentett, hogy megtisztítsa. – Gondoltam, kérek magától – tette
hozzá valami ügyetlen, süldőlányos kacérsággal.
– Nem dohányzom – felelte csikorgó hangon Ivanov.
– Én meg azt hittem, az ilyen emberek, mint maga, mindig dohányoznak… –
mondta szórakozottan a kék szemű.
– Milyen… ilyen emberek?
– Akik embereket ölnek. Le kell valahogy csillapodniuk…
– Maga akkor minek dohányzik? – kérdezte a maga számára is váratlanul Ivanov.
– Nálunk a halálos ítéletre moratórium van hirdetve. Ilyen ítéletet maga nem
hozott.
– Nem hoztam – bólintott a kék szemű, és újra elmosolyodott; nem kacéran,
inkább fáradtan.
– Hát akkor?
– Soha nem próbáltam. Egyszerre rettenetesen megkívántam. Mert hát mikor
máskor próbálhatnám ki?
Odalent kurtán felvijjogott a megérkező rohammentő szirénája.
Ivanov egyszerre rettentően szerette volna, ha az a kocsi később jönne…
Mondjuk, egy órával. Vagy kettővel.
– Na, lőjön – mondta a kék szemű. – Itt van a sebezhető pontom. Az a fiú ide
szerelte be azt a micsodát – illesztette két ujját a bal mellére. – Szerencsétlen
romantikus gyerek…
A kék szemű csakugyan nagyon szép volt – valami szigorú, mennyei szépséget
sugárzott, mint Velázquez nőalakjai.
– Mondja… – kezdte Ivanov, és egy pillanatra elhallgatott. – Mielőtt én… Mielőtt
kénytelen lennék… Meg kell kérdeznem.
– Szóval nincs cigarettája? – sóhajtott alig hallhatóan a kék szemű.
– Tulajdonképpen lemehetnék a boltba… Elvileg…
– Nem mehet – vont vállat a kék szemű. – Maga itt hagy, én pedig megszököm.
– De hát eddig sem szökött meg – ellenkezett Ivanov.
– Nem szöktem meg – bólintott a kék szemű. – Minek? Hová?
Ivanov hallgatott.
– Mondja… Milyen… magának lenni? – kérdezte bizonytalanul.
– Furcsa. Nagyszerű és félelmetes. Mint valami egy napig élő pillangónak.
Eszeveszettül örülsz, és közben tudod, hogy egykettőre vége mindennek. Mert ilyen
nem szokott lenni, és nem is szabad, hogy legyen. Mert nem engedik meg. És
nagyon magányos érzés.
A rohammentő türelmetlenül és szeszélyesen dudálni kezdett. Valaki belépett a
kapualjba, megcsikordult az acélajtó.
– Valamit akart kérdezni – emlékeztette a kék szemű Ivanovot. – Hát kérdezzen,
mert alighanem nagyon kevés idő maradt.
– Ja, igen – kapott észbe Ivanov. – Igen. Mondja… Miért mentette fel azt az
embert?
Amaz hosszan ránézett, aztán elfordult.
– Nem fogja megérteni.
– Megértem – tette el a pisztolyát a tokba Ivanov.
– Az anyja egyszer odakiáltotta, hogy nekem nincs lelkem. Hogy én egy ördögi
gép vagyok.
– De hát nem tudhatta – horkant fel Ivanov. – Ez ki van zárva! Ez államtitok.
 – Hát aztán? – szegezte rá amaz kék tekintetét. – Egyszerűen… Hirtelen annyira
megbántódtam. Valami megmoccant bennem. Szerettem volna bebizonyítani, neki
és az egész világnak, hogy igenis van lelkem, van…
– Lélek nem létezik – ellenkezett gépiesen Ivanov.
– Annyira sajnálom magát… – A kék szemű odaszorította elefántcsontfehér
halántékát a szarral összekent falhoz.
Odalentről bakancscsattogás hallatszott.
– Ott ül, ni! Lőj!
Pukkant a hangtompító, mintha port vernének egy szőnyegből; Ivanov előkapta a
Sztyecskinjét, és leadott két válaszlövést. Odalent csend lett.
– Ezt miért csinálta? – kérdezte halkan a kék szemű.
– Nem tudom – felelte becsületesen Ivanov. – Nem értem.
– Magát most meg fogják büntetni.
– Idehallgasson… Kátya – mondta ki a nevet rekedten Ivanov. – Én mindent
elrendezek. Egyszerűen… eltávolítjuk ezt a francos chipet. És kész. Aztán folytatja a
munkáját. És… élni fog. Na, mit szól hozzá? Elintézem… És akkor most nem kell
megölnöm magát. Kérem.
– De minek?
– Hát maga nem akar élni?
– Akarok – válaszolta elhaló hangon a kék szemű.

– Mi az, hogy „a saját kockázatára és felelősségére”?! – üvöltötte Sziszadmin, és kis

híján kiugrott a Skype szűk ablakából. – Ki ez az ember, hogy ilyen kockázatot
vállaljon? Ki vagy te?!
– Én… Mi… Ő a legjobb emberem. Muszáj hinnem neki… Megígérte… – A
Tábornok hol elsápadt, úgy érezvén, hogy a karrierje pillanatokon belül kisiklik,
mint a partizánok által felrobbantott német páncélvonat, hol belevörösödött, hogy
ilyeneket kell hallgatnia egy sötét múltú, koszos civiltől.
– A mi egész bírósági rendszerünk ezekre a rohadt gépezetekre épül! Érted?! Még
csak az hiányzik, hogy ezek egyszerre nekiálljanak önálló döntéseket hozni!
Ítéleteket hozni! A büntetőtörvénykönyv alapján! El tudod te képzelni, mi lesz
akkor az országgal?! Mi lesz a Hazával?! El tudod te képzelni, te nyomorult?!
 – Igen. Nem. Vagyis, igen…
– Csőd! Lőttek mindenkinek! Nekem is, neked is! Eljön a végítélet napja! A mi
országunk nem a jogon alapul, te seggfej, nem a bíróságokra épül, bazdmeg, hanem
azon, hogy kéz kezet mos! Seggbe akarod kúrni a mi tősgyökeres államrendünket?
Elég egy apró repedés, és összeomlik az egész a picsába!
– Én… Ő… Ő azt mondja, hogy minden rendben lesz. A gép kellő ellenőrzés alatt
áll. Olyan ítélet lesz, amilyen kell.
– Vigyázz magadra, ezredes… – Sziszadmin jeges tekintettel végigmérte a
Tábornokot, és kilépett.
– Te vigyázz magadra, te köcsög – mormogta a Tábornok, és bemászott az asztal
alá az elgurult szívtablettájáért.

A Baszmannij kerületi bíróság szűk helyiségében annyian zsúfolódtak össze, mint

egy Kolimára tartó rabszállító marhavagonban. Az újságírók egymás nyakában
ültek. Az ügyészségiek sápadtak voltak, a fekete öltönyös fazonok idegesen pillogtak
egymásra.
A bíró – szigorú, komoly, kék szemű hölgy – kinyitotta a dossziéját.
A kegyvesztett oligarcha, akit ezúttal tetten értek, és akire most a biztonság
kedvéért kényszerzubbonyt adtak, reménykedve nézett a bírónőre.
A Tábornok keresztet vetett. Ivanov le nem vette a szemét a bírónőről, azon
igyekezett, hogy elkapja a tekintetét, és bátorító mosolyt küldjön felé. De a bírónő
az irataiba nézett.
– Bűnös. Az úttesten való szabálytalan átkelésért a vádlott ellen az ítélet… – A
terem fülledt csendjében jól hallatszott a mobil billentyűzetének pittyegése. Ivanov
hallásból felismerte a jeleket: csillag – nyolcas – kettős kereszt.
– Nyolc év átnevelő büntetőtáborban letöltendő szabadságvesztés – mondta ki
egyenletes hangon a bíró. A kegyvesztett oligarcha árván felhüppögött.
A Tábornok nagyot kortyolt a konyakos zsebkulacsból.

– Remek lány vagy! Egyszerűen remek, Kátya!

Ivanov kinyitott egy palack Veuve Clicquot-t, és töltött a habzó pezsgőből a
poharakba.
Az asztalon egy gondosan tizenkét szeletre vágott torta és egy csokor vörös rózsa
pompázott. A sarokban függő lapos Sony tévé totálban mutatta a kegyvesztett
oligarcha szomorú ábrázatát, a lesújtott jogvédőket és a felbolydult újságírói
méhrajt.
– Büszke vagyok rád – közölte Ivanov a képernyőn látható Kátyában
gyönyörködve a jelen lévő Kátyával. – Sőt, mondok én neked valamit…
Kátya figyelmes tekintettel hallgatott.
– Nem mertem megmondani neked… Egyáltalán, tizenhat éves korom óta
senkinek nem mondtam… Szeretlek…
Kátya nem szólt egy szót sem, de a szeme csillogásából Ivanov viszonzást vélt
kiolvasni.
– És te? Te is engem? Igyunk egyet, jó? Mert folyton csak beszélünk, beszélünk…
– kezdett tüsténkedni.
Felhajtotta a pezsgőt, odaugrott Kátya elé, és megpróbálta beleilleszteni a pohár
szárát a fa ujjak közé, de nem tudta. Odaemelte a pezsgőt a lány ajkához, kissé
megnedvesítette, s ekkor Kátya alsó állkapcsa váratlanul lebillent. A pezsgő
szétloccsant.
– Semmi baj. Semmi… – vihogott Ivanov. – Már én is becsiccsentettem.
A kék szempár fennakadt. Kissé borzongatóan.
Ivanov nem ijedt meg.
– Elfáradtál, ugye? Gyere, feküdjünk le talán. Na? Csak… Remélem, nem fáradtál
el annyira, hogy… Izé… Már úgy értem… Mennyi idegeskedés volt ma… Mit szólsz,
talán kiengedhetnénk a gőzt? Hehe…

Soproni András fordítása

 Oppenheimer

– Told le a gatyád, te kis köcsög!

Szaid kihúzta birkózó vállát, jólesően vakaródzott egyet, és a derékszíja csatja után
nyúlt.
– Mit izélsz? – hőkölt hátra Szerjoga. – Mit izélsz?
– A kislányom leszel – mondta csaknem gyengéden Szaid. – Neked apára van itt
szükséged, nem igaz? Hogy lennél meg itt a tajgában apa nélkül? Felfalnak a
medvék.
– Ne izélj, Szaid… – Szerjoga torka kiszáradt az izgalomtól és a rémülettől. –
Szólok a srácoknak… Az ezredesnek…
– Azt próbáld csak meg, kis köcsög – vigyorodott el Szaid, elővillantva
farkasagyarát. – Ne felejtsd el, hogy holnapután együtt megyünk ügyeletbe, az
aknába. Egy hétre. Te, én és Daud. A te srácaid meg itt maradnak. Meg az ezredes
bajtárs is. Mi pedig hárman együtt fogjuk köszönteni az újévet.
– Ne izélj, Szaid – hajtogatta kétségbeesetten Szerjoga.
– De előtte még összecimbizünk, te kis köcsög. – Szaid lassan odaturházott egy
nyúlós barnát a cementpadlóra. – Jobb, ha már barátokként megyünk oda – csatolta
ki a szíjat.
Szerjoga megrázta a fejét, kurta lendületet vett, és öklével odabökött a hatalmas
termetű dagesztáni borostás képébe: Szaid minden reggel borotválkozott, de délre
újra kiverte a borosta. Az ütés ügyetlen, esetlen volt: Pityerben a város kellős
közepén lakott, az apja történelemtanár, az anyja könyvtáros; nem gyerekkor,
hanem inkubátor. Ha lett volna pénzük, kivásárolják a katonaság elől. De nem
tudták összespórolni.
Szaid meg se rezdült. Egy rántással kikapta a nadrágjából a szíjat, egy hanyag
ütéssel leverte a lábáról a madárcsontú Szerjogát, kiálló ádámcsutkájú, vékony
nyakára rátekerte a kilyuggatott, fekete bőrt, és kezdte az öklére tekerni.
– Megdöglesz, te köcsög – sisteregte izzón, Szerjoga hörgését elnyomva.
Ekkor a zöld furnérajtó, amely tessék-lássék takarta a bakabudi száját, félrerepült,
és nekivágódott a falnak.
– Magomedov! – harsant hasisszagú füstfüggönyön keresztül a fenyegető ordítás.
– Itt van?
 – Itt, őrnagy bajtárs – válaszolt lustán Szaid. – Igenis.
– Gyere, beszédem van veled! – Az őrnagy a küszöbön állt, esze ágában sem volt
beljebb lépni.
Szaid kiengedte a fuldokló Szerjogát a hurokból, hasba rúgta, és odasúgta neki:
– Pofa be, értetted? Ha eljár a szád, éjszaka a testvérekkel fellógatunk. Kussolj.

Az egész ezredkörlet derékmagasságig zöld olajfestékkel volt lefestve, onnan fel a

mennyezetig fehérre meszelték – egyébként ugyanígy volt kifestve az egész ország.
Csak a tiszti klub falát díszítette hanyagul pácolt lamella. Sebaj, már ez is otthonos. A
sarokban egy oda nem illő éjjeliszekrényen, rajta – nyilván otthonról elcsórt,
szorgos női kezek horgolta terítővel – silány tévé állt, amelyet a kínaiaktól vettek a
piacon, ámbár lehet, hogy a kínai zöldségeskertekben végzett katonai
jobbágymunkával fizettek érte.
A tévében – ablak a távoli Moszkvára – a fehér zaj szállingózó hópelyhein át a Fő
Csatorna adása ment. A fontos hírek mind véget értek, az összefoglaló végén
Amerikából mutattak valamit. Amerika ide közelebb volt, mint Moszkva. Ezért is
települt ide az egység: erről a vidékről San Francisco hét perc repülés.
Barack Obama beszélt a kandahári amerikai bázis katonái előtt. A katonákat
mintha úgy válogatták volna össze: a szivárvány minden színe képviselve volt
köztük, nőcik, pasik fele-fele, feltáplálva, mint a vágómarha, az állkapcsa pedig
mindegyiknek mint a moszkvai házőrző kutyáké. A pofájuk csillog, az
egyenruhájukat mintha skatulyából húzták volna elő. A rohadtak.
A barna, sportos, elálló fülű elnök a nemzeti érdekekről magyarázott valamit,
nem akart kivonulni Afganisztánból, és agyba-főbe dicsérte a hős férfiakat és nőket,
akik becsülettel viselik a kötelesség terheit. A férfiak és nők odaadón meresztették
ólmos tekintetüket, és gépiesen rágtak.
– Mit karattyol ez nekik, Alekszandr Ivanovics? – kérdezte gyanakvón Szuren,
miközben rágyújtott egy Marlboróra, és kérges tenyerével széthessegette az
Obamát eltakaró szürke füstöt.
– A héten volt az amerikai karácsony, Gazarjan – szívta fel a taknyát az ezredes. –
Ő meg odahajtott, fenntartani a harci szellemet. A haza emlékszik rád, meg ilyesmi.
– Jó volna, ha hozzánk is jönne valaki, ugye, ezredes bajtárs? – fújt ki egy kékes
felhőt Gazarjan.
– Lófaszt – intette le amaz.
– De nem, komolyan! Ezért szolgálnak náluk ember módra. Rendes zsozsót
kapnak, ráadásul az elnök is odamegy hozzájuk karácsonykor. Biztos vitt nekik
ünnepi fejadagot… – sóhajtott irigykedve Szuren.
Valaki megkapargatta az ajtót.
Az ezredes nem moccant: ő és a barna elnök farkasszemet nézett egymással, és
egyik se akarta előbb elfordítani a tekintetét. Szuren felállt, igazított egyet az ingén,
és a kilincs után nyúlt.
Koloszov szakaszvezető állt a küszöbön, akit a minap helyeztek át ide egy másik
egységtől. Döglött képű, emberkerülő alak, akire senkinek nincs különösebben
szüksége: az egység fele dagesztáni, a másik fele szibériai. Ez meg leningrádi. De
makacs: látszik rajta, hogy sokat verték, de a hülyeséget nem verték ki belőle
teljesen. Az ezredes kedvelte az elveikhez ragaszkodó fickókat: az ilyennek nincs
cimborája, tehát lehet szívatni, ami belefér. Csak a minap helyezték ide, mi meg
máris besuvasztjuk egy hétre az aknába. Az ünnepekre. Sebaj, hadd ugasson.
– Mi kell, szakaszvezető? – kérdezte Szuren Koloszov mellé nézve.
– Őrnagy bajtárs… Az ezredes bajtárssal szeretnék…
– Jelentsen nekem – vonta össze a szemöldökét Gazarjan.
– Kérek engedélyt… Nem mehetnék másik váltással ügyeletbe? Most… nem
mehetek. Az aknába. Kérem.
– Elég legyen! – reccsent rá Szuren úgy, hogy még a zajjelek is felerősödtek a
képernyőn. – Megvan a beosztás, megvan a parancs. Végrehajtani!
– Ha odamegyek, nekem annyi, őrnagy bajtárs. Ott is maradok… Nekem a
dagokkal{17}…
Gazarjan feje vörösre váltott, az erei kidagadtak, mintha idegen vér feszítené.
– Nincsenek semmiféle dagok, szakaszvezető! Mi mindannyian az orosz hadsereg
katonái vagyunk! Odamegy, és egy hét alatt összecsiszolódnak!
Kipenderítette a lelombozódott Koloszovot a folyosóra, és dühösen becsapta az
ajtót. Visszatért a helyére a sarokba, megrázta göndör kockafejét, és újra
meggyújtotta a cigarettáját. Persze nem Marlboro, házi töltésű kínai szar. Teával
vagy mivel töltik a csibész vágott szeműek.
– Ki fogja bírni – mondta hidegen az ezredes. – Az első újévemet én is az aknában
köszöntöttem. Szintén hegyi rablókkal. És kutya bajom. Élek.
 A képernyőn Barack Obama már ajándékokat osztogatott a boldog és büszke
amerikai katonáknak.
– Fekete seggű csirkefogó – foglalta össze a véleményét Alekszandr Petrovics, és
beleturházott a csikktartóba. – Ez nem neked szólt, Gazarjan.

A terepjáró imbolyogva úszott a friss, laza hóval befújt jégkérgen, egyre távolodva
az egység körletétől csaknem az ezred határáig, egy Google Mapsen láthatatlan
irtássávon, a varázslatos, fehér tajgán keresztül, a titkos helyen megbúvó őrbódé
felé. A komor, hallgatag sofőr minden figyelmét az útra összpontosította: a szél
sodorta a havat, mi sem volt egyszerűbb, mint elveszteni az utat.
A fülkében rajta kívül ott ült Szerjoga, aki úgy szorította a szolgálati fegyverét,
hogy az ujja is belefehéredett, mögötte a hátsó ülésen urasan terpeszkedett Szaid és
Daud. A szélvédőről mérsékelt érdeklődéssel figyelte ezt a feszült jelenetet a
vadászpilóta sisakos Nemzeti Vezető, és egy züllött nőszemély, testével derékszöget
bezáró, természetellenesen rózsaszín didkókkal, akit a SPEED-info bulvárlapból
vágtak ki.
Szerjoga úgy indult az aknába, mint az utolsó ütközetbe; a dagokat jól ismerte
már az előző egységből, ezért megbocsátásra nem számított. Szemtanúk előtt
semmit nem fognak csinálni, de amint ott lesznek magukra hagyva, befalazva
harminc méter mélyen a vezetési pont konzerves dobozában – neki vége.
Vannak dolgok, amivel nem lehet tovább élni. Ha félholtra verik, sebaj, majd
felépül. Ha nyomorékot csinálnak belőle, pocsék lesz, de túl lehet élni. De ha
fajtalankodnak vele – azt soha nem lehet elfelejteni. Akkor inkább legyen
nyomorék. Vagy még jobb, ha megdöglik.
De majd meglátjuk, ahogy a szerencse hozza… Ha sikerül elsőnek végeznie
velük, akkor mindjárt nyomás az erdőbe. Persze aztán úgyis megtalálják, és vagy
elfogáskor lelövik mint ellenállást tanúsító szökevényt, vagy lecsukják, a fogdába
pedig beültetnek mellé egy dagot. Így szokott lenni.
Ha nem sikerül, akkor hazarepül a mamához, cinkbe csomagolva, „felbontani
tilos” jelzéssel. Azt mondják majd: meghűlt, kétoldali tüdőgyulladás, nem sikerült
megmenteni. Vagy kitalálnak valami más diagnózist. A fő, hogy a mama ne
nyittathassa fel a koporsót. Szerjoga ebben a mamára ütött, ő ragaszkodik annyira
az elveihez. Ha a mama a fejébe veszi, hogy nyissák fel a fedelet, akkor kész, többé
nem lesz nyugalma. Tenni pedig úgyse tud semmit, csak elemészti magát. Szerjoga
elképzelte, amint odatelefonálnak a mamának a kupcsinói kis kétszobásba – hatodik
emelet, a szemétledobótól balra –, hogy közöljék vele, baleset történt…
Azelőtt, amíg a szülei el nem váltak, a Ligovszkij sugárúton laktak, egy régi tágas
lakásban, ahol a mennyezet csaknem négy méter magas. Az egy darab jó minőségű
lakásból lett két csökkent értékű, az egy közös életből pedig három csonka. Az anyja
számára a szakítás simán ment, a repedés mentén, amit apa félrelépései okoztak, az
ötéves Szerjogának viszont derült égből villámcsapásként hatott – a kisfiú
fájdalmasan vált meg az apjától, mintha késsel vágták volna el őket.
Az újév se volt többé olyan, miután Kupcsinóba költöztek, mint azelőtt a
Ligovszkij sugárúton. Egyszerre megszűnt csodálatos ünnep lenni, ehelyett az év
legkeserűbb, legüresebb napja lett. Szerjoga éppen akkor, a válás előtt látta utoljára
a Télapót.
Mindig fél órával a Kreml toronyórájának éjféli kongatása előtt jött. Becsöngetett,
és Szerjozska szaladt ajtót nyitni. Először odavonszolt a szigetelt műbőr borítású
ajtóhoz egy hokedlit, kikukucskált a kémlelőnyíláson, aztán diadalüvöltéssel
nekiesett, hogy kinyissa a zárakat. Ősz szakállú öregember lépett be, olykor
behavazva, máskor egész otthonmelegen, benyúlt a zsákjába, és előhúzta azt, amire
Szerjoga a világon a legesleginkább vágyott. Aztán figyelmeztette, hogy hallgasson a
szüleire, amikor pedig majd iskolába megy, legfőképpen a történelmet tanulja, még
a biológiánál is jobban, aztán kezet fogott vele, mint egy felnőttel, és eltűnt. Pár
perccel később pedig megérkezett a munkából vagy valami vendégségből apa. A
Télapó utoljára egy tűzoltóautót hozott Szerjozskának.
A következő évben, amikor Szerjozska épp csak szóba hozta, hogy várja az újévi
varázslót, az anyja undok tanári hangon közölte vele, hogy semmiféle Télapó nincs
is, hogy a gyerekkornak vége, és ideje neki, lakli kölyöknek felnőtté válni. Aztán a
mama bezárkózott a fürdőszobába, és kinyitotta a vízcsapot. Később persze
bocsánatot kért Szerjozsától, kibékültek és átölelték egymást, de a gyerekkornak
éppen akkor csakugyan vége lett.
A tűzoltóautó túlélt minden más játékot, és amikor Szerjozsa bevonult a
kiegészítő parancsnokságra, még mindig ott állt a szobájában a szekrény tetején. Az
anyja takarításkor hokedlire állt, levette az autót, letörölte róla a port, és gondosan
visszatette a helyére.
 Az apját nem látta többet.
– Megérkeztünk! – fordult hátra a vezető. – Ne szálljatok még ki, fel kell venni a
kapcsolatot a mieinkkel, hogy kapcsolják ki a jelzőberendezést.
A terebélyes fenyők között rejtőző őrbódé körül aknamező terült el, azon túl
derékmagasságig hóba süppedt szögesdrótos léckerítés. Maga a bódé szilikáttéglából
volt rakva, és leginkább barkácsolt garázsnak nézett volna ki, ha nem koronázza
egy kerek torony: egy lentről irányított nagy kaliberű géppuska.
A rádió sisteregve válaszolt, a kapu szárnyai megremegtek, de beleragadtak a
mély hóba. A sofőr szitkozódva felrángatta a terepjáró befagyott ajtaját, és leugrott
egy hóbuckába. Nagy nehezen félrekotorta a feltorlódott havat, kiszabadította a
kapuszárnyakat, és odahajtott a kocsival az őrbódéhoz.
Ennyi. Megérkeztek.
A fehér téglából épült házikóban pince nyílik. Benne százötven lépcsőfok vezet le
a vezetési pont kriptájába. Hatalmas, üreges szivar, olyan, mint egy farkára állított,
és az itteni fagyos földbe temetett tengeralattjáró, amely, akárcsak az eleven, igazi
tengeralattjárók, szekciókra van osztva. Az utolsó, tizenegyedik szekció lakott. Van
benne egy özönvíz előtti számítógép, néhány fekhely, egy szürke, felhasogatott
műbőr karosszék, vas falak, vas padló, vas mennyezet. Szergejnek ebben a
szekcióban kell eltöltenie egy hetet Szaiddal és Dauddal.
Ötszáz méterrel északra még egy akna van, egy kilométerre nyugat felé egy
harmadik. Ezekben, bölcsőkben felfüggesztve két-két Topol típusú
interkontinentális ballisztikus rakéta szundít. Egyetlen ilyen bőségesen elegendő,
hogy porrá és hamuvá változtassa az USA nyugati partvidékét.
Felbúgott és kúszva megnyílt a nyolcszáz kilós ajtó, és az akna gyomrából
előbukkantak a sápadt földalatti lakók. Ki tudná megmondani, mi történt köztük
odalent egy hét alatt… A pattanásos arcú hadnagy csúfondárosan odatisztelgett
Szergejnek.
– Boldog újévet!

Ez bebaszott.
Az ezredes épp újév előestéjén összeveszett az ezredesnével. Azzal kezdődött, hogy
ki pucolja meg a krumplit, a vége pedig a tönkretett fiatalság lett, valamint a
tengődés ebben az isten háta mögötti lyukban, amit még ulusznak{18} is szégyellene
nevezni az ember. De nem, mégsem ezzel ért véget: még jöttek a barátnők, akik
mérnökökhöz mentek feleségül, és most Novoszibirszkben élnek, mint hal a vízben,
továbbá a fizetés, meg a lakás, meg az egész hadsereg cakompakk, a
Főparancsnokot is beleértve, de leginkább mégis Alekszandr Petrovics. A
Főparancsnoknál tovább az ezredes nem volt hajlandó hallgatni, megvolt az ürügy,
hogy ne tűrje tovább: behajigálta a nedves krumpliszemeket a lavórba, és kirontott
a parányi lakásból.
Dühösen eltrappolt a tiszti klubba, ahol már javában bontogatta az olajos halat
egy nőtlen százados, néhány hadnagy és a valami okból hozzájuk csapódott
Gazarjan társaságában. Fene bánja. Férfitársaságban mégis otthonosabb.
Igaz, a vodka csak a „Kínai Zavaros” márkának bizonyult, állítólag rizsből készült,
de lehet, hogy diverzió. Amíg meg nem kóstolja az ember, nem tudja megállapítani.
Szóval töltöttek.
Patrióta szellemben kezdték, füstölt kolbásszal és két-rövid-egy-hosszú hurrá-
hurrá-hurááááá! kíséretében.
A tűzfolyón hamarosan megindultak utolsó útjukra az olajos halak, a kék
képernyőn kiszíneződtek a moszkvai buzik sminkelt pofái, és pár kurta óra múlva
eljön az ideje, hogy vesébe látó tekintettel belekukkantson alattvalói lelkébe az
Elnök, a mienk, az igazi, nem amazoké, az az elálló fülű.
Az ünnepi hangulat egyre forróbb lett. A lelki fájdalom olyan, mint a
napraforgóolaj: a potenciális ellenség vodkája észrevétlenül és szinte nyomtalanul
csúszott rajta. Ám a gátnak előbb-utóbb muszáj átszakadnia, és akkor a pillanat alatt
kizúduló rizspálinka rettenetes katasztrófával fenyeget. Mint a Sárga-folyó áradása.
Azok a kurva ferde szeműek.
A balhé előbb tört ki, mint hogy a Főparancsnok szóra következett volna.
Méghozzá nagyon váratlanul.
– Az atombombát Oppenheimer találta fel. A Robert. Ő volt az amerikaiak
nukleáris programjában a legfőbb fazon – jelentette ki a csendben, mely váratlanul
támadt, mint a szélcsend vihar előtt, kissé határozatlanul és nem túl meggyőzően
Szuren. – Olvastam. Mikor aztán az első bombát felrobbantotta, tudod, mit
mondott? Én, aszongya, mostantól maga vagyok a Halál, a világok pusztítója… Érted
ezt, he?
– Faszom ebbe a te Op… pinhajmeredbe – szólt tagoltan Alekszandr Petrovics, és
Neander-völgyi szemöldökívei alól Szurenre szegezte súlyos tekintetét. – Itt
minálunk minden szakaszvezető maga a Halál és a világok pusztítója. Oszt
elvagyunk.
– Oppenheimer egyébként, Hirosima meg Nagaszaki láttán egész hátralevő
életében harcolt a nukleáris fegyverek ellen – tette hozzá merőben oda nem illő
módon Szuren.
– Észbe kapott! – hajtott fel az ezredes egy pohárkával, és harákolt egy legényeset.
– Próbáljanak csak meg hadonászni nekünk a kardjukkal! Sok babot kell ahhoz
enniük!
– Nem is kételkedem – állt ki a főnök mellett Szimonov százados. – Valami
Magomedov fogja, és egykettőre letöröli Los Angelest a föld színéről, és csak az fogja
érdekelni, hogy a vitézsége jutalmául eltávot kapjon, és kimehessen a városba egy
jót kefélni.
– Na és, mi van abban? – fordította mázsás pillantását a századosra Alekszandr
Petrovics. – Én is letörölném ezt a Los Angelest, ha a Haza azt parancsolja. De még
magamtól is. Basszameg!
A tisztek egy kicsit elcsendesedtek. Los Angeles utasítás nélküli megsemmisítését
tulajdonképpen nem volna jó helyeselni, viszont az alá-fölérendeltséget sem
tanácsos megsérteni.
A Főparancsnok egyelőre nem nyilatkozott.
– Gazarjan! Gyerünk hugyozni! – adta ki a parancsot az ezredes.
Alekszandr Petrovics ott állt a vak tajgai ég alatt, és locsolgatta a sárga lével a
behavazott alakulóteret, közben merő huncutságból egyszer-kétszer odacsördített a
hízelkedni odafutó farkaskutyának. Gazarjan ott állt mellette, de igyekezett
függetlenséget sugallni: nem annyira szükségből hugyozott, inkább a rangidős iránti
tiszteletből.
Csurgatott, és közben érezte, hogy elkerülhetetlenül jön az őszinteségi roham. És
nem tévedett.
– Elnéztem ma ezt az ő Obamájukat – sóhajtott gombolkozás közben az ezredes. –
És olyan bánat fogott el a Hazáért… Itt gubbasztunk, a fasz tudja, hol, Szuren… Harci
ügyelet, bazdki… A mi Topoljaink elegek lennének ahhoz, hogy elküldjük a sunyi
francba egész Európát, meg Ázsiát… És nem kellünk senkinek. Senkinek, Szuren… –
suttogta keserűen.
Gazarjan arcizmai megfeszültek, de az alakulótér félhomályában, amelyet alig
világítottak meg az ablakok sárga négyszögei, az ezredes ezt nem vette észre.
Valahol egész közel farkasok üvöltöttek, amire a kerítés mentén rohangáló kutyák
ugyanolyan visszhanggal válaszoltak.
– Senkinek nem kell semmi, Szuren… A hadsereg nem kell az országnak, mi nem
kellünk a hadseregnek, a katonáink nem kellenek nekünk… Amikor azt a legelső
újévemet köszöntöttem itt az aknában… Olyan piszok egy érzés volt. Csurkákkal{19}
voltunk… Nem rád célzok, Szuren… Egyre csak arra gondoltam: ne görcsölj! Tűrj az
ügy érdekében. A haza emlékszik rád. A haza tud rólad… Hát egy lófaszt! –
Alekszandr Petrovics öklével odacsapott az eljegesedett ajtófélfára. – Ott ülök most
is, ahol ültem, itt fogok ülni, amíg vén fasz nem lesz belőlem. És nem védünk itt mi
semmit, Gazarjan. Egyszerűen az életünket tengetjük. Várjuk, amíg kifingunk. Haza
pedig nincs is már, semmilyen. Réges-rég elbasztuk…
– Még egy kis vodkát, ezredes bajtárs? – kérdezte együttérzően Szuren.
– Igenis – böffent egy szeszszagút Alekszandr Petrovics.
Az őrnagy beszaladt, kihozott egy fél üveget, odakínálta az ezredesnek, hogy
igyék előbb ő, aztán maga is a szájához emelte.
– Az előbb az Oppenheimerről beszéltél… Felnőtt férfiember volt, ugye? Hát a
mieink? Tacskók, a kurva életbe! Úgy rángatták ki az otthonukból, már aki fehér, a
színes patkányokat meg az aulokból… ezt nem rád mondom… és ideterelték őket a
világ végére… Tejfelesszájúak… Gyerekek! Most meg itt az újév, azok meg ott
gubbasztanak az aknában… Ha legalább felköszöntené őket valaki… Legalább
bennünket… Senkinek semmi…
Ekkor aztán a gát csakugyan recsegni-ropogni kezdett. Nem, nem jófajta vodka
volt ez… Árulás! Árulás!
– Azám… A pofánkat jártatni, arra mind kaphatóak vagyunk… – tódította
Gazarjan, s mintegy kívülről hallgatva magát, elhűlt attól, amit kibökött. – Hanem
megtenni… Odamenni hozzájuk most… Az aknába, és…
– Eszednél vagy? – mordult rá az ezredes. – Kételkedni mersz egy tiszt szavában,
te bitang?! Én akár ebben a minutumban! Akár Télapó-ruhában, a kurva életbe!
Akarsz fogadni? – jött tűzbe.
– Ja… ja… – bólogatott előbb, majd a fejét rázta Szuren. – Ezredes bajtárs… Van
itt… A fenyőünnepről maradt… A katonavárosi gyerekeknek rendezték… Szóval…
Van itt egy vörös köpeny, meg szakáll…
– Hoci ide! – meresztett vad szemeket az ezredes. – Felköszöntjük a kölyköket! Az
újév… Hukk… Az újév alkalmából. Kocsikázunk egyet. Inspek… Inspekcióra fel…
Hukk… Irány az akna.

Megindult és a helyére gördült a nyolcszáz kilós ajtó, csattantak a reteszek. Valahol

odafent reflektorfényeit a hóviharba fúrva felberregett a terepjáró, és elindult az
ügyeletüket leszolgált harcosokkal. Bezárult a kapu.
– Boldog újévet, kis köcsög – vigyorodott el Szaid, és lefelé lökte Szerjogát. – Ma
ünnepelni fogunk. Zuhanyoztál?
– Menj a francba!
Szerjoga lekapta a válláról a géppisztolyát, de a dagesztáni könnyedén kicsavarta
a kezéből, majd belerúgott a fiúba, amitől az lehemperedett a lépcsőn. Szaid
ráérősen leballagott a lépcsőfordulóba, elkapta Szerjogát a gallérjánál fogva,
megrázta a levegőben, mint egy bábot, és tovább hajította lefelé. Szerjoga felrepedt
szeméből vér serkedt, a fájdalomtól elsötétült előtte a világ. Daud utolsónak ment
lefelé; nem csatlakozott Szaidhoz, de nem is zavarta.
– Itt százötven lépcső van – kapta el a kúszva menekülni próbáló Szerjogát Szaid.
– Te kis köcsög, mind végigszámolod a pofáddal. Aztán megduglak… Aztán te
begorombulsz, és kötelességteljesítés közben nekünk támadsz. Aztán tudod, mi
lesz… Mi nem tehetünk semmiről, mi a kötelességünket…
Szerjoga nyert egy másodperc, sikerült feltápászkodnia, és minden maradék
erejét összeszedve odarúgott Szaid már dudorodó ágyékába. Szaid feljajdult,
összegörnyedt, de ekkor odaugrott Daud, elkapta Szerjogát és a hajánál fogva
nekivágta a falnak, neki a betonnak.
– Aztán megkeressük anyádat, és őt is megdugjuk… – sziszegte bűzösen
Szerjogának, egyenesen bele a lelkébe.
Koloszov félig kitépte magát, meghemperedett, és fogával belemart Daud állába,
megragadta a köpenyét – valami a kezében maradt –, rántott egyet a fülén, és
rohanni kezdett lefelé a lépcsőfokokon, ahogy csak a lába bírta. A torka lüktetett, a
szíve forrt, a fejében dobolt a vér. A gyűlölet! Vadállati félelem és vadállati gyűlölet!
Lejjebb, lejjebb! Závár csattant, de amazok nem szánták rá magukat, hogy
lőjenek. Átkozódva Szerjoga után vetették magukat, de amaz már fórban volt.
Elsőnek futott le a tizenegyedik szekcióba, és az acélajtót rácsapta Szaid eltorzult
pofájára.
Szétnyitotta az öklét – az indítókulcs volt benne. A második. Az elsőt a pattanásos
hadnagy adta át neki. Amikor boldog újévet kívánt.
Az indításhoz pedig nem is kell más, csak a két kulcs, meg a kód. Csak a két
kulcsot egyidejűleg kell megforgatni… De megvan a trükkje, csak egy partvis kell,
meg egy drót.
Kattant a kapcsoló karja.
– Jobban teszed, ha most kinyitod – motyogott tompán az acélajtó mögül Szaid. –
Nem jössz ki élve innen, érted?
– Eredj a francba – harapta be az ajkát Szerjoga.
Szaid nem tágított.
– Elvágjuk a torkodat… mint a birkának… Aztán elutazunk hozzátok Pityerbe…
Koloszov hallgatott. Megpróbált lehiggadni, és a berendezést tanulmányozta.
– Előbb-utóbb úgyis kimászol! Zabálni akarsz, majd akkor kimászol! Mi kivárjuk!
Mi el tudjuk verni az időt!
Szerjoga orrát egyszerre könnyű, alig érezhető hasisszag ütötte meg. Szaid pár
pillanatra elhallgatott, úgy látszik, szippantott a spangliból. Aztán az acélajtón át
behallatszott egy elfojtott, kissé kótyagos hang:
– Mit hallgatsz ott, te kis köcsög? Add meg magad!
– Melyik városba való vagy, Szaid? – kérdezte egyszerre, homlokát az ajtóhoz
szorítva Szerjoga.
– Mit számít? Mahacskala környékéről.
– Nem számít sokat, Szaid – felelte csaknem kiáltva Szerjoga, és érezte, amint a
belsejében feltolul, majd’ szétfeszíti az ujjongás a mellkasát. – Mert mindjárt egész
Dagesztán kap egyet!
– Hazudsz, te dög! Honnan szerzed meg a kódot?! Honnan szerzed meg a
második kulcsot?!
Minek koptatná a nyelvét, minek magyarázna a harci riadóról az előző egységnél,
ahol azt megelőzően szolgált, hogy idekerült volna ehhez az átkozott egységhez?
Később azt mondták, számítógépes hiba történt. Még szerencse, hogy sikerült
lefújni, az utolsó pillanatban, amikor az indító kódot már közölték vele, meg a
második ügyeletessel. A kódot pedig Szerjoga örökre megjegyezte. Az ilyen
pillanatok belevésődnek az ember emlékezetébe. Lehet, hogy az a kód többé már
nincs használatban. De lehet, hogy igen.
 Szerjozsa még mindig egész testében remegett.
Egyet akart csak: hogy ezek a csirkefogók megdögöljenek. Hogy elpusztuljon az
egész vidékük. Mindenkit emésszen el a tűz, hetedíziglen… Porrá és hamuvá…
Porrá és hamuvá… Porrá és hamuvá! Hamuvá Szaidot, Daudot, az ezredest, az
őrnagyot, az egész bázist, hamuvá magát Szerjogát, azt az egész elfuserált életét.
Jobb megdögleni, mint roncsként élni.
A képernyő megelevenedett, és Szerjoga kopogtatni kezdett a billentyűkön. Hogy
hol van Dagesztán, csak nagyon hozzávetőlegesen sejtette. Sebaj, ebben az esetben
pontosságra nincs is szükség…
Hiszen van itt kézi vezérlés is. Arra az esetre, ha a fő vezetési pont a Moszkva
környéki Ogyincovóban megsemmisülne. Ha Moszkva megsemmisülne. Ha nincs,
aki parancsot adjon, és az ügyeletes tisztnek magának kell meghoznia a döntést,
hogy ő legyen-e a világok pusztítója.
Ő pedig döntött. Bocsáss meg, mama.
A híradó rendszer bekapcsolódott, felzúgott a jel. Itt a két kulcs, bedugni és
egyidejűleg elfordítani… A szinkron nem szakadhat meg másfél másodpercnél
tovább… Most a kódot…
A vér csak úgy száguldott az ereiben, perzselt, forrongott. Szeme előtt bíborvörös
ködben ott derengett Szaid pofája, kába, élettelen tekintete, a narkó kábító füstfátyla
mögött, az a fehér fogú pimasz vigyora… Megöllek, te dög… Kinyuvasztom
magamat is, de téged is, az egész pereputtyodat, a városodat… Mindenkit…
– Mit csinálsz te ott? – szólalt meg az ajtón túl egy riadt hang. – Mi az istent
csinálsz?
A kód stimmelt.
Ez nem Windows. Szó nincs véletlenszám-generálásról… A hatvanas évek
technológiája. Szinte steampunk. Azok a link gazemberek még arról is
elfeledkeztek, hogy megváltoztassák a múltkori riadó után.
Most már csak az utolsó gombot kell megnyomni. Szerjozsa odatette az ujját a
műanyagra: nagyon sima volt, majdnem selymes és hűvös. Mint valami Natasa
Rosztova arca.
– Nem mered megtenni! Odarepülünk Pityerbe… és mindenkidet… Az anyádat,
az apádat, a nagyanyádat, a babádat… – ordított hisztérikusan Szaid.
– Nem csinálsz te semmit! – dőlt neki az ajtónak Szerjoga. – Itt van két rakéta!
Kettő, Szaid! Az egyiket az aulod kapja, a másikat mi magunk.
 – Nyisd ki az ajtót, te köcsög! – üvöltötte rettenetes hangon a dagesztáni. – Nyisd
ki!!!
Egyszerre elhallgatott.
Az ajtó túloldalán tökéletes, vattaszerű, képtelen csend támadt. Mintha a rakéta
már becsapódott volna.
Szerjoga felkapta a fejét.
– Mi az ott? – kérdezte alig hallhatóan, teljesen hibbantan Szaid.
Nem Szaidhoz beszélt. Talán Daudhoz, vagy saját magához, vagy már magához
istenhez.
– Te is láttad, Daud? – Ennek a kőkemény embernek olyan volt a hangja, mintha
az imént a tulajdon anyját pillantotta volna meg. Vagy egy kísértetet.
– Látom… – felelt a másik ugyanolyan elfojtottan.
– Te, ez a… Télapó… Odanézz, egyenest a bejáratnál…
Ezek ki akarják csalogatni? Vagy a hasis már összeolvasztotta előttük a
dimenziókat, hozzátapasztotta a világunkat egy párhuzamos valósághoz? Abban a
szekcióban, ahol a dagesztániak rekedtek, ott az őrség irányító pultja. Oda van
bevezetve az egész környék összes jelzőberendezése, az özönvíz előtti monitorok
bizonytalan képet mutatnak az özönvíz előtti külső térfigyelő kamerák
közvetítésével. A kamerák természetesen némák… Mi a büdös francot
mutathatnak?! Szerjoga rátapasztotta a fülét a hideg vasra.
– Hogy jött be a kapun? – kérdezte tompán Daud.
– Mi a franc ez az egész? – kontrázott Szaid.
– Vedd célba azt a rohadékot!
Odaát ott a nagy kaliberű géppuska irányítója… Most becélozzák azt a féleszűt,
megnyomják az elsütőbillentyűt, és miszlikre aprítják… Ha egy ilyen golyó eltalálja
a kezét, egyből leszakítja.
– Figyelj, testvér… – szólalt meg bizonytalanul Daud. – Talán várjunk egy kicsit…
Mégiscsak a Télapó…
– Miféle Télapó, testvér?! Idegen személy az objektum területén!
– De hát honnét kerül ide egy idegen személy, testvér? Ez a tajga! Az egység ide
tíz kilométer, testvér! A város kétszáz… Aknamező! Jelzőrendszer! És mégiscsak
újév van…
Szerjoga gépiesen az órájára pillantott. Háromnegyed tizenkettő. Rátört a
leküzdhetetlen vágy, hogy kinyissa az ajtót, és maga is egy pillantást vessen a
homályos képernyőre… Hátha… Hátha csakugyan… Hátha?
– Add ide! – kiáltott Daudra Szaid. – Mi vagy te? Férfi, vagy tejfelesszájú tacskó?
Ha te nem vagy képes, majd én lepuffantom!
Szerjogával valami megmagyarázhatatlan történt. A vasfalú szoba megbillent, a
falai eltorzultak, ő maga a harmadára zsugorodott, a világ pedig hirtelen megnőtt,
az idő megdermedt, a levegő megüvegesedett. Aztán a szíve, mely szinte megállt,
újra ugrott egy nagyot…
– Ne merészeld, Szaid! – kiáltotta kétségbeesetten, szinte sikoltva. – Ne lőj!
És mindennek fittyet hányva kinyitotta az ajtót.
A szekcióban alig lehetett lélegezni a sűrű kenderfüsttől. A két hatalmas termetű
dagesztáni egymás torkának esve mozdulatlanná dermedt, mintha Szerjoga a
szabadfogású birkózó világbajnokság döntőjére csöppent volna.
A képernyőn a szilikáttégla őrbódé látszódott, és pontosan a bejárattal szemben,
éppen a géppuska célkeresztjében egy termetes férfialak. Földig érő bunda, fehér
prémmel díszített sapka, pásztorbot, a vállán zsák. Az idegen az ajtón kopogott.
Aztán megfordult, és belenézett a kamerába… Az arcát nem lehetett kivenni, csak
bozontos fehér szemöldöke és hosszú, hófehér szakálla látszott.
– Segíts… – hörögte Daud Koloszovnak.
Szerjoga, alig tudván levenni a szemét a képernyőről, gépiesen felemelte a padlón
heverő Kalasnyikovot, és lendületből odacsapott Szaid párnás tarkójára. Szaid
felhorkant, és elernyedt.
– Bocsáss meg, pajtás – fújt egyet Daud. – Nem volt igaza. Sokat szív. Teljesen
elvesztette az eszét. Megmondom a testvéreknek… hogy ne bántsanak téged…
megmondom.
Szerjoga szórakozottan bólintott.
Valami csípte a szemét.
A mutató nulla óra öt percet mutatott.
– Boldog újévet! – suttogta hangtalanul.
A Télapó ide-oda toporgott, aztán elballagott valahová a sűrűbe.
– Jól tettük, igaz? – kérdezte valahogy gyámoltalanul Daud. – Csak ne szólj
senkinek. Ugye, nem fogsz?

*
– Elkéstünk? Az anyja keservit! – böffentett szomorúan az ezredes, és megrángatta
gumiszalagon fityegő vattaszakállát. – Na, mindegy… Azért mi… mégiscsak.
Gyerünk, menjünk csak köszönteni! A tiszti szó…
A terepjáró, mely egyik lánctalpával belecsúszott az árokba, fújtatott és füstölt.
Harminc méterre lehettek a kaputól. Az ezredes lehemperedett, bele a hóba,
előrángatta a nemezcsizmát, és botorkálva elindult a kerítés bejárata felé. Szuren a
rádión hívta a vezetési pontot, de nem válaszoltak.
Alekszandr Petrovics odaért a kapuhoz, engedetlen ujjaival megbökdöste a
kódzárat, de nem járt eredménnyel. Teljesen elcsigázva fenekével belehuppant egy
puha buckába, és csendben elkomorodott.
A fémrácson át nézte az elérhetetlen őrbódét, a zúzmarával díszített fenyőket, a
bejárat lámpájának fényes foltját… S a termetes alakot, aki behavazott bundában,
billegő járással távolodott az erdőbe, a semmibe. Mintha még pásztorbotot és zsákot
is látott volna a vállán. Volt – nincs. Eltűnt.
– A pppi… pinheimer – harákolt egyet az ezredes.

Soproni András fordítása

 Egy év hármat számít

A lefolyóban utolsókat rúgta egy svábbogár, keservesen, gyötrelmesen.

Andrej nézte, és nem volt képes rá, hogy végezzen vele, de még arra sem, hogy
leöntse ezt az undokságot. Majd széthasadt a feje.
Beletúrt a kenyértartóba: a megkövesült kenyérmorzsák és az elkoszolódott
aszpirines papírdobozok között ráakadt valami sárga tablettára. Talán fejfájásra
való. A franc tudja, a felesége után maradt.
Szárazon nyelte le; a tabletta a gégéjéhez tapadt. Dühödten az asztalra csapott (a
kék-fehér levesestányérba hajigált, úgy-ahogy elmosogatott villák és kanalak
megcsörrentek), és konyakot töltött egy teáscsészébe. Felhajtotta – a tabletta levált a
gégéjéről és eltűnt a mélyben.
Várt egy kicsit, aztán hunyorogva szájához emelte az üveg nyakát.
A konyha fülledt volt, mint reggelre kelve a vonatfülke. Rettenetesen hiányzott a
levegő, ezért megrántotta maga felé a télire már papírcsíkokkal körberagasztott
ablakszárnyat. A papír felszakadt, kifordult belőle a habszivacs hurka. Az utca
Andrej képébe köpte dízelfüstös leheletét. Hűvösebb lett, de levegő még mindig
nem volt.
A fali szekrénykék és az ütött-kopott mosogató, benne a svábbogárral,
körhintaként balra lendült, majd nyomukban megindult az asztal és a tálaló, rajta a
poros poharakkal.
Andrej a széktámla után kapott, de már az is nekilódult. Ekkor összeszedte
minden lelkierejét, bebotorkált a nagyszobába, leroskadt a puha családfői fotelbe, a
tévé előtt. Oda akart menni a dobozhoz, hogy bekapcsolja, de már nem volt ereje
felállni.
Mi a franc ez? Semmi baj, ül egy kicsit. Mindjárt rendbe jön. Ez a tegnapitól van:
kicsit sok volt, amit lenyomott, túlbecsülte a képességeit. Persze, az a szar oszét
cefre! Pedig megfogadta, hogy nem vesz semmi mást, csak tambovit. A hazai nem
tol ki vele. Sebaj, mindjárt elmúlik. Hatni kezd a tabletta, és elmúlik az egész. Mi
baja lehetne? Egészséges, jó erőben van. Még csak ötven lesz a jövő héten. Meg kell
majd ünnepelni. Csak a fene tudja, hogy most miképp. A melóhelyen mindenki
kérdi. Ha Tányka, az a szuka, nem veri át, minden rendben lenne. Rendben lenne
minden. Most neki magának kell az üzletekbe mászni, szafaládét venni, meg
kimenni a telekre, kiásni a krumplit… Vagy a faszba az egésszel? Vesz inkább egy
üveggel, beviszi a melóhelyre, megvendégeli a fiúkat, és semmi flanc. Mert ugye, mi
van, ha idejönnek? Mindjárt megkérdik, hol az asszony, hol a lánya, miért nem
utazott ide… Az unokával. Az asszony nélkül minden csupa por… Persze a por még
hagyján, és a gyári húsos derelye is megteszi saláta helyett… De mit mondjon
Tánykáról? Szar még belegondolni is. Mondjon el mindent, úgy, ahogy van? Hogy
hazautazott az anyjához, abba a lyukba? Hogy be akarja adni a válópert?
Hát csak eredjen az anyjához, ne játsszon neki az idegeivel!
A lányát is az apja ellen fordította, az még a telefonhoz se megy oda… Andrej
várta az ötvenediket, gondolta, jön a lánya, elhozza az unokát… ő meg az ölében
fogja lovagoltatni… Pocsék ünnep a születésnap, hát még a kerek, de azért azt is ki
lehet színezni.
Micsoda egy szuka vagy… Hogy jött ez így össze?
Vodkát kívánt, meg hogy jól bepancsoljon valakinek a pofájába; ökölbe szorította
a kezét, fel akart ugrani a karosszékből, ehelyett sután arcra esett, rá a kikopott
szőnyegre: a lába összecsuklott a teste súlya alatt, mint a félig leeresztett
kerékpárbelső. Kidobta a taccsot. A kurva életbe, mi ez?!
Vergődni kezdett a savanykás tócsában, nagy nehezen kikászálódott belőle, de
felállni nem bírt. Valami nagyon nem volt rendben. Pocsék, félelmetes hidegrázás
fogta el.
Na, na… Na! Nyugi. Ez a vodka… A mentőket kéne… Ki kell hívni.
Az egyik kezével nem érzett semmi, a lábait is mintha levágták volna.
Mégis sikerült nekirugaszkodnia – kétségbeesetten, gyengén – a telefon felé.
Engedelmeskedő kezével megragadta a vezetéket, és lerántotta a készüléket a
padlóra. Puha, érzéketlen ujjával megbökte a nullát és a hármast.
Brrrrrr. Brrrrrr. Brrrrrr.
Semmi nem volt a szomszédék lányával. Tányka csak kitalálta az egészet; nem
látta, nem hallotta a saját szemével-fülével, valaki bedumálta neki. Különben is,
nem volt semmi. Nagy ügy. Az a kiscsaj megriszálta előtte azt a farmerba bújtatott
girhes fenekét – egyszerűen fel akarta bosszantani a pasiját. Andrej meg elsütött
neki egy ótvar melós bókot. Erre a csaj meghívta vendégségbe egy szelet tortára,
Galina meg a másodikról meghallotta. De mi a fasznak… mit kell itt
mentegetődzni?! Most aztán nincs is ki előtt…
Brrrrrr. Brrrrrr. Brrrrrr. Brrrrrr.
 Egyszerűen az volt, hogy várta a felmondását. A furnérgyárat megvették valami
moszkvai faszik, nem értettek semmihez, a régi igazgatót kihajították, beültettek
egy öltönyös nyikhajt. Az meg első menetben bejelentette, hogy optimalizálni fogja
a vállalatot, értsd, a fiúk felét kirúgja. Andrej ott mindjárt, a vállalati gyűlésen,
annak a nyikhajnak a kibaszott koronázásán belevágta a pofájába; te, German, vagy
hogy hívnak, előbb dolgoznál a termelésben; mi harminckettő óta gyártjuk a
repülőgép-furnért, megszakítás nélkül, te meg idejössz, és mindjárt lapátra teszel
bennünket… A nyikhaj elvigyorodott, olyan csekista módon, látszott rajta mindjárt:
csalóka a külső, ezt úgy küldték ide, mint Tuhacsevszkijt a tambovi kormányzóság
parasztjaihoz, hogy lovassággal meg mérges gázzal szüntesse meg az éhezést.
Brrrrrr. Brrrrrr.
A gyűlés után Andrej hazament a gyárból, a füle zúgott, a szemében vörös
tüllfüggöny, a lelke zavaros és átláthatatlan, mint a háromliteresben az uborkalé,
Tányka meg jött neki a féltékenykedéssel; jókor.
Andrej nem vitatkozott, mindjárt ütött.
Megütötte. Igen. Így volt. Hogy vérzett.
Brrrrrr.
– Kórház.
Andrej összerezzent, visszatért abból a napból emebbe.
– Halló…
– Kotovszk, városi mentőállomás! – dudogta ingerülten a készülék.
– Aaa… Pp… – motyogta Andrej. – Aaa…
– Mit huligánkodik?! Hívom rendőrséget.
Andrejből pedig teljesen kiszivattyúzták levegőt, nem volt miből szavakat alkotni.
Arra se volt ereje, hogy felemelje az állkapcsát.
Mindjárt leteszik a kagylót. Ő pedig itt marad a padlón, hogy lassan megdögöljön,
mert arra már nem képes, hogy még egyszer beüsse azt a két számot.
Akkora rémület fogta el, hogy mégiscsak kipréselt magából valamit:
– Lenin utca… öt… Lenin… öt… Um… Um…
– Tessék? Lenin utca, öt? – kérdezte a hang elégedetlenül.
– Lenin… öt… – motyogta kétségbeesetten és alig hallhatóan Andrej.

*
A sprotnis doboz tulajdonképpen a halak koporsója, gondolta Ljoha, a maró füsttől
hunyorogva. Most színig tele volt hamuzva, mintha egy egész szakasznyi elesett
halat elhamvasztottak volna.
Fehér köpenyének ujja fel volt tűrve, izmos alkarján ejtőernyők kéklettek, meg a
szent deszantos jelszó: „Csak mi, senki más”. Amikor leszerelt, hívták maguk közé a
banditák, de ő beállt mentősnek.
– Tessék. Új felszerelés érkezett. Itt írd alá – vigyorgott gúnyosan a raktáros.
– Pont ez kell a kocsinkba – állapította meg Ljoha.
– Na látod – kacsintott a raktáros. – Pártunk és kormányunk mégiscsak
gondoskodik. Biztosítja a munkafeltételeket. Nézd meg. Mindkét végén van
fogantyú. Kényelmes, modern.
– Innováció, basszameg – szívott egyet az orrán Ljoha.
– Szóval, vigyed. Három jár neked.
– Minek annyi? Egyszer használatosak?
– Adok én neked egyszer használatosat! Nálunk az egészségügyben nincs semmi
egyszer használatos! – rázta meg a görbe ujját tiltakozva a raktáros. – Aztán vigyázz
ám rá! Egyszerűen kaptunk háromszáz darabot, meg a megyeik is ugyanannyit.
Most aztán osztogathatjuk.
– Háromszáz… – Ljoha kioltotta a sprotnis dobozban a félig elszívott gyalázatos
vietnami Pall Mallt. – Gondolom, teljesíteni kell a tervet.
– Én azt hiszem – a gazdaságis félbehagyta, hogy kifújjon egy füstpamacsot –,
egyszerűen csak keresni akarnak. A tomográfokkal rábaltáztak, nem minden
fenékig tejfel, most aztán ezen akarják megszedni magukat egy kicsit. Mégse olyan
feltűnő, mint a tomográfok. Ki tudja, mibe kerülnek valójában? Így meg –
háromszáz ide, háromszáz oda… Lehet építeni a nyaralót.
– Irigykedsz? – nevetett Ljoha.
– Inkább csodálom őket.
Ljoha vállat vont. A farmerzsebében megcsörrent a Bumer bánatos és fatalista
filmzenéje.
– Kivonulás. Lenin utca öt. Trofimovval mész – hadarta a diszpécsernő.
– Mi történt?
– Franc tudja. Valami piás beszívott, nem áll a lábán.
– Szar. Ebből nem néz ki sok zsozsó. Nincs valami más, Nágya? – kérdezte
reménykedve Ljoha.
 – Egy nyanya kinyúlt a Vorosilovon – ajánlotta kegyesen a diszpécser.
– A fasznak kell az ilyen éjszakára. És ott aztán tényleg nulla a jatt – mérlegelt
Ljoha. – Viszem a piást. Mingyá ott leszek.
De persze még dumáltak egy kicsit a raktárossal, elszívtak egy cigit,
megtárgyalták a betegfelvételis nővér seggét, elátkozták a minisztert, leszólták az új
influenzaellenes szart, és csak azután jött az ideje, hogy elbúcsúzzanak.
– Vidd a cuccot – csapott Ljoha vállára a raktáros. – Biztos hasznát veszed.
Ljoha odafirkantott az átvételi elismervényre egy krikszkrakszot, és felkapta a
„felszerelést”. Ahogy vitte lefelé a rozsdafoltos, fehér-piros Gazella furgonba, az
ugrás előtt összehajtogatott ejtőernyők jutottak az eszébe; megcsapták az emlékek.
Találkozott az orvossal, a kopasz, trehány Mihail Vasziljiccsel, megszorította
horgas kezét.
Lement a bejárathoz, és belökte a kocsiba az imént kapott különleges,
szupertartós műanyagból készült, kifogástalan hermetikus villámzárral és elöl-hátul
kényelmes fogantyúval felszerelt fekete import hullazsákokat.

Jönnek. Jönnek.
Azt mondták, vették a hívást. Olyan kelletlenül mondták, mintha azt kérte volna,
hogy töröljék ki a fenekét, nem azt, hogy húzzák vissza a másvilágról. Úgy
mondták, hogy világos legyen: nagy-nagy szívességet tesznek neki. Nem érdekes,
jogukban áll.
Nesze neked születésnap, Andrej Andrejevics. Csak ki ne purcanjon addig. Arra
kell vigyázni. Pedig milyen jól is alakulhatott volna… Hogyha…
Hiszen Tatyjánának is azon a héten van. És neki is az ötvenedik. Együtt kellett
volna megünnepelniük… Mint mindig. Ahogy az utóbbi huszonkilenc évben
ünnepelték, most is úgy kellett volna.
Ő már készült is. Anélkül, hogy szólt volna bárkinek, elutazott Tambovba, az
utazási irodába. Vett egy beutalót Gelendzsikbe, a szanatóriumba. A tengerhez.
Éppen huszonkilenc éve, a nászútjuk óta nem voltak a tengernél, akkor is
Gelendzsikbe utaztak, az apja pénzén… Azóta mindig egyformán pihentek: a telken.
Krumplit ültettek, aztán gyomláltak, aztán kapáltak, aztán újra ültettek…
Most azonban Andrej elhatározta, hogy megismétlik az egészet, ahogy akkor volt.
Visszagombolyítják a huszonkilenc évet. Fél évig spórolt, ugyanazt a szanatóriumot
akarta. Az utazási irodában azt mondták, Törökország olcsóbb lenne. De ő nem
Törökországba akart utazni, hanem a fiatalkorába. Ővele, Tánykával. Azzal a
hülyével!
Fél év! Ő meg azzal a szomszéd puncimancival jön! Hát szabad ezt? Ember az
ilyen? Hogy történhetett meg, hogy eltelt huszonkilenc év? Hogy lehet, hogy
egyetlen rohadt dög se figyelmeztette, hogy huszonkilenc év ilyen rövid?! Hiszen
gyerekkorában egyetlen nyári vakáció tovább tartott, mint ez a huszonkilenc
esztendő!
Felnézett az órára, amelyikben rég megkukult a kakukk – már fél óra eltelt; a
mentő sehol. Nem számít, így van rendjén, biztos voltak más hívásaik is.
A Fekete-tenger szanatórium üvegezett doboza a repedezett aszfaltú
Lunacsarszkij utcában állt. A levegő tele volt a felforrósodott jegenyefenyők és
kábító délszaki füvek illatával, a sarkon olvadozó fagylaltot és harmatos üvegű,
szappanízű limonádét árusítottak, aminél semmi finomabbat elképzelni sem
lehetett a déli hőségben. Bajszos, testes kofák árulták a nedves fehér cseresznyét a
központi lapokba csomagolva, és a cseresznye levétől szétázott a nyomtatott
Brezsnyev, szétmállott a Pravda, és szutykos lett az Izvesztyija. A limonádéért és a
gyümölcsért nedves aprópénzzel és gyűrött papírrubellel fizettek. Valahol messze
egy háború előtti hangszóróból a fiatal, pimasz és csábos Pugacsova énekelt.
Egy fűszeres, meleg este Andrej egy drótdarabbal kinyitotta a szanatórium
kátránnyal felöntött tetejére vezető ajtó zárját, a szatyorból elővett egy üveg
ecetsavanyú fehérbort és egy kiló őszibarackot, bekötötte valamivel Tányka szemét,
és felvonszolta, hogy együtt bámulják a narancssárga alkonyi napot meg a sűrűsödő
kék esti tengert, és számlálják a megszámlálhatatlan déli csillagot…
– Ugye együtt leszünk egész életünkben? – kérdezte a soványka, nagy szemű
Tányka, és fehér arannyá fakult haját simogatta.
– Hát persze, hogy együtt – felelte határozottan Andrej. – Minek házasodni, ha
nem egész életünkre?
Mi másról lehetne beszélni, amikor az ember a Tambov megyei Kotovszkból
életében először eljut a tengerre? Semmi másról. Csak a szerelemről, meg az
öröklétről.
– Félek – szólt váratlanul Tánya.
– Félsz? Mitől? – kortyintott Andrej az üvegből, aztán odanyújtotta Tányának.
 – Furcsa belegondolni, hogy az egész életünkre… Nem, nem rólad van szó… Úgy
általában… Nem érted? Az élet… Az egész élet… Olyan szörnyen hosszú idő!
Végtelenül hosszú! És ez alatt az egész életed alatt mindig ugyanazt fogod csinálni…
Borzasztó!
– Idehallgass – sértődött meg Andrej. – Van neked lelked?
Tánya nem válaszolt, csak fogta az üveget a langyos borral, és nagyot húzott
belőle. Aztán ráemelte a tekintetét Andrejre, és bebújt a hóna alá – mintha Andrej
magától ölelte volna át –, és odasimult hozzá. Egy kicsit rázta a hideg.
– De nélküled még borzasztóbb lenne – mondta.
És megcsókolta.
Szóval volna oda beutaló? Nagyon kéne… A Fekete-tengerbe. A tetőre.
Két órával az üzemi gyűlés után az a nyikhaj Tuhacsevszkij a szőnyeg szélére
hívatta. Andrej komoran ment, megfogadta, hogy a nyakukra küldött vérszopóval
egyáltalán nem lesz hajlandó tárgyalni, nem hogy kegyelmet kérni. Büszkén
feltartott fejjel ment, mint a huszonhat bakui komisszár, tudva tudván, hogy mi lesz
a vége.
Hol az a mentő? Hol…
Pedig a cirkusz épp csak elkezdődött…
– Andrej Andrejevics – szólt Tuhacsevszkij, és szemében váratlan módon nem
volt se gyűlölet, se diadal, se basztatás. – Köszönöm az őszinteségét. Ne gondolja,
hogy vaktában akarunk vagdosni. Alakítsunk bizottságot. Magának van tekintélye.
Hajlandó vezetni? Segítsen belejönni. Egyeztetni fogjuk a káderdöntéseket magával,
meg egyáltalán… Megosztja velünk a tapasztalatát… Tudja, én értékelem az egyenes
beszédet. Aki talpnyalókkal dolgozik, az önmagát nem becsüli. Kell egy harmadik
helyettes. Fel akarom ajánlani magának a beosztást.
Kivégzésre indult, a Győzelem Napjára csöppent. Andrej nyomott kedvvel,
egyelőre hitetlenkedve lépett ki az irodából, de maga előtt is titkolva, diadal töltötte
el: itt van, ni, az előléptetés, amire tíz éve várt. Méghozzá mekkora! Mindjárt nyúlt
az övtáskába, ahol a mobilját tartotta, hogy felhívja Tánykát, megossza,
megtanácskozza vele a hírt, elhencegjen vele. Már a kezébe is vette a telefont, be is
ütötte a számot, de egy másodperccel az előtt, hogy kicsöngött volna, észbe kapott.
Visszarántotta a kezét, mintha forró fazékhoz ért volna, és visszadugta a mobilt a
tokba. Másnak pedig senkinek nem akaródzott elmondani.
Amikor Anyutka megszületett, Andrej persze alig látta. A műszak kilenckor
kezdődött, hatkor ért véget, és akkor még ki kell menni a telekre, öntözni; mire
hazaért, mire megzabált, a gyerek már aludt. Szabadnapokon persze lett volna
lehetőség, de szabadnapokon Andrej, mint hatalmas honunkban mindenki, a
veteményesben gürcölt, hogy legyen egyáltalán mit falni. A Szojuz már lassan
csúszott lefelé a sunyiba, az üzletben a polcokat telerámolták tengeri káposztával,
amiből a döglődő szovjet gazdaság csodájaként megmagyarázhatatlan túltermelés
keletkezett. De hát csak nem fog orosz ember hínárt zabálni?
Egyszóval, jóformán nem is látta a lányát.
– De hát kértelek, hogy ma gyere korábban! – háborgott egyszer az asszony
– Na hiszen! Még hogy korábban! Hogyhogy korábban?! Direkt vállaltam a
második műszakot, hogy meg tudjad venni neki azt a ruhát, ahogy mondtad.
Újévre.
– Nem újévre, Andrjusa. A születésnapjára. Ma volt.
– Micsoda? Hol a gyerek?
– Alszik. Hat… vagyis hétéves. Alszik.
Mindennapos história, semmi különös. Különben is, melyik férfiember vacakol a
gyerekkel? Arra vannak kitalálva az asszonyok. Mit kell itt mentegetődzni?
Az iskolában semmi balhé, az őrsre sose kísérték be, nem kapta be a legyet
tizenhárom évesen – hála a jóistennek.
Egy lakásban éltek, de különböző bolygókon.
– Apa, elmehetek a klubba? Mindenki megy tőlünk…
– És mind így öltözik, mint egy ribanc?
Az apját tisztelnie kell, ez a legfontosabb. Világos?
Mikor növesztett ilyen ciciket? Hiszen csak tegnap hozta haza a szülőotthonból,
sárga volt, a szeme se látszik, egyetlen száj a feje… Két kiló negyven.
Aztán valamikor a furnérüzem meg a veteményes között Anyuta elutazott
Tambovba tanulni, csak a szünidőben volt otthon – akkor már szinte ismeretlen,
felnőtt emberként. Aztán még messzebb költözött, Pityerbe, férjhez ment.
Történt valami az idővel… Andrej nem tudta megmondani, régóta jön-e a mentő;
néha úgy érezte, eltelt egy óra, de a mutató alig mozdult, aztán úgy gondolta, elmúlt
egy perc, még egy, és a mutató már a számlap másik felére ugrott. Aztán elmerült
valami sűrű sötétségben, ahonnét alig tudott a felszínre vergődni, aztán elfelejtette,
hánykor hívta a mentőket…
Az utolsó két alkalommal a gyerekkel jött; kisfiú, Szerjozsa.
 Amikor megszületett, telefonáltak.
– Rád hasonlít – ismerte el szinte kelletlenül Anyuta.
– Talán inkább egy ázott macskára – morogta Andrej.
Aztán Anyuta elhozta a gyereket, és tényleg hasonlított. Maga Ánya tisztára az
anyja, csak a szemét örökölte az apjától. Hanem az unoka… Az szakasztott Andrej.
Az ujjacskái Andrej görbe férfiujjainak mulatságos másai, az arccsontja kiugró, mint
a nagyapjáé, még a szeme is úgy áll.
Andrej a szabadnapján a barátaival fürdőbe készült, az erdőbe, de maga számára
is váratlanul azt hazudta nekik, hogy lebetegedett, és inkább otthon maradt a
lányával, de főképp Szerjozskával. Pedig senki nem kérte rá.
Még pelenkázni is megtanult. Ő!
Az ördög tudja, mi történt. Meglágyult.
Most meg hiányoznak. Arra számított, hogy a születésnapjára eljön a lánya. Az
unoka miatt.
De nemcsak miatta.
Szeretett volna legalább egyszer az életben elbeszélgetni a lányával, ember
módjára. Szóval… Mint egy felnőttel. Meg mint a gyerekével. Egyszerűen csak
beszélgetni végre. Inni egy cseppet a bátorság végett – és beszélgetni, mindenről.
Mert hát amúgy valahogy…
A fő, hogy most kihúzzák.
Még lehet. Még minden lehet. Még minden lehet.
Hiszen még fiatal. Még csak ötven lesz.
Csak most telefonálni kéne Tányának… Nem, jobb, ha személyesen megy.
Virággal… Elmondja neki Gelendzsiket. És Tánya megbocsát. Megbocsát. Akkor
pedig a lánya is megbocsát… És lesz ünnep. Kerek születésnap. Elhozzák
Szerjozskát… Elmegy vele a parkba, felülteti a körhintára… Aztán megmondja
nekik: mostantól a munkahelyen másképp lesz. Mostantól minden másképp lesz.
Csengettek.
– Megyek!
Nem, Andrejnek csak úgy rémlett, hogy hangosan mondta. A nyelve nem
engedelmeskedik: megduzzadt, és nem mozdul. Az ujjai is megmakacsolták
magukat. Kiszállt belőle minden erő, csak annyira telik, hogy elbandzsítson.
Most csak fekszik, egyik szemével a szőnyeg mintáját látja, a másikkal a fél szobát
és a béna kakukkot.
 Újra csengetnek. Még egyet, türelmetlenebbül.
A mennyezetről piros tinta folyik, eltakarja a szobát.
Csengetnek.
– Tánya, nyisd ki!
Csend.
– Tá-nya! Valaki jött!
– Várj, mindjárt.
Hála istennek, különben itt fetrenghetne, isten tudja meddig.
– Tánya… Hazajöttél?
– Haza – sóhajtja.
– Hogy van… anyád?…
– Megvan.
– És te? Hogy vagy?
– Hiányoztál.
– Megbocsátottál nekem? Tánya, megbocsátottál?
Hallgat.
– Megbocsátasz?
– Nem tudom.
– Tánya… Hiszen… Hiszen értem. Most én is valahogy… Hiszen nem csak te leszel
ötven…
– Mit értesz?
– Hogy félelmetes… Hogy egykettőre itt az öregség. Hogy a tükörben… De te
nem! Te szép vagy énnekem. Magamról beszélek, Tánya… Magamról,
becsszavamra! Azelőtt soha nem rendeztél nekem ilyet… Semmi nem volt, Tanyusa,
igazán mondom! Csak egy kis cafka… A pasiját akarta felbosszantani, őelőtte
mondta! Értettem én mindent… Meg különben is, csak nem állok le… Fiatalabb,
mint a mi Anyutkánk, hát hogy képzeled? Hiszel nekem?
Sóhaj.
– Én téged szeretlek, Tanyusa. Nem hagylak el soha. Most már hová… Egy életet
éltünk le együtt, most is együtt kell… Egy kis kurva miatt? Azért is dühödtem meg
annyira. Bocsáss meg, kérlek, jó?
– Te fiatal vagy. A csajok tapadnak rád. Én meg?…
– Tánya! Ne beszélj ilyen faszságokat! Te még… Hajaj, de mennyire!
Dörömbölnek az ajtón – a vattabélés a műbőr ajtóhuzat alatt elnyeli a hangot, és
mintha párnán keresztül kiabálnák: „Kinyitni, rendőrség!”
– Tanyusa… Hát még nem nyitottad ki?
– Még nem… csak fecsegek itt…
– Rendőrség!
– Várj, Tánya… Miről is beszéltünk?
Lábdobogás az előszobában, a novemberi utcáról jött idegen csizmák cuppognak
a lakkozott parkettán.
– Hé! Csendesebben! – kiált rájuk szigorúan Andrej.
Most a legfontosabb, hogy a feleségével beszéljen, meg kell magyarázni neki
mindent, hogy ne higgye… Hogy visszatérjen.
Itt vannak, a csizmák.
– Beszívtál, faszikám?
– Lélegzik egyáltalán? Vagy fussak a zsákért?
– Nézd meg a pulzusát… Valami van, asszem. Hé, jóember! Jóember! A szeme
mozog…
– A picsába, nézze a szemét… Ez szélütés, Vasziljics.
– Ne oktasd az öreget! Várj, előbb megnézem én…
– Ugyan, tán nem láttam szélütésest? Csak ezen a héten négyet! Azám!
– Ide hallgass, Alekszej… Ha én azt mondom: majd én megvizsgálom, akkor te
csak ülj a seggeden, és nézd.
Szürke sárral befent nadrágszár alá bújtatott zsarusurranók keringenek
körülötte, mint a ragadozók.
– Na, mi van? A szíve?
– Tizedes bajtárs, ne zavarjon a munkában.
– Maga meg mit izél? Mikor vették a hívást?
– Mikor, mikor… Közöd?
– Van. Maguknál nincs időnorma?
– És neked nincs időnormád? A fasznak kellett várnunk rád egy órát? A kurvákat
igazoltattad?
– Te csak ne arcoskodjál…
– Te meg csak ne tegezz, értetted? Te csak vigyázz, bazdmeg, egy éve még a
deszantosoknál voltam…
– Elmész ám te a…!
– Hé, emberek! Mégiscsak egy nő előtt… – tört ki Andrej. – Tánya, talán várj egy
kicsit a konyhában.
– Mit motyog ez?
– Nem érteni…
– Idehallgass, Vasziljics… Be kell tenni a kocsiba. Pocsékul néz ki. Mennyit
fekhetett itt, de komolyan?
– A hívás fél nyolckor érkezett.
– Na. Most tizenegy van.
– Hol a picsában voltak?
– Idehallgass, tizedes… Ne bosszants, megértetted? Hol voltunk… Ahol kellett, ott.
– Jól van, bazdmeg. Akkor kiállítom a papírokat. A lakást kilenc negyvenötkor
nyitottuk fel, ugye?
– Őrmester bajtárs… Ne siessen.
– Vasziljics, be kell tenni. A szélütéseseknél minden perc…
– Alekszej, ne izélj már… Bazdmeg, mint egy gyerek… Nézz rá. Már mind a két
oldala… Ennek kampec.
– Tánya, ne hallgass rájuk, marhaságokat beszélnek. Egyszerűen csak, tudod…
Vodkamérgezés. Oszétot vettem. Bevisznek a kórházba, kimosnak. Minden rendben
lesz. Anyuta nem jött veled?
– De eljött. Itt van, Andrjusa.
– Itt vagyok, apa.
– Ánya, Anyuta. De jó, hogy itt vagy… Most még tudunk beszélni. Mert aztán ha
bevisznek a kórházba, a fene tudja, hogy lesz a látogatás…
– Ne izgulj, apa…
– Hány éves is vagy most, Anyuta? Hét?
– Huszonnyolc, apa. Feküdj csak.
– Pedig úgy nézel ki, mintha hét volnál. Ez az a ruha rajtad? Tőlem, ugye?
– Tőled. Nagyon szeretem.
– Ánya… Azt mondod, huszon…
– Nyolc.
– Igen… Akkor te már nagy vagy. Tudod, én akkor bocsánatot akartam kérni. Szar
apa vagyok…
– Dehogy, apa, ne mondj ilyet… Én értelek. Dolgoztál.
– Mit motyog ez?
– Azt hiszem, a kórházról… Telefonálok, Mihail Vasziljics, jó? Betelefonálok a
városiba.
– Bassza meg… Hát telefonálj. Mindegy, úgysincs berendezésük. A megyeiig meg
nem jutunk el vele. Meghal így is, úgy is.
– Akkor mit javasol?
– Hogy mit?… Hogy nem szélütés. Hogy alkoholmérgezés.
– És a boncolás?
– A boncolást mi elintézzük, ne izgulj. Kijöttünk, ennek meg itt vége.
– Azt már nem, emberek, ilyet nem játszunk! Maguk csak kamuzzanak a saját
dolgukban, de engem ne vonjanak bele. Amikor ideértem, még nem fingott ki.
– Tizedes bajtárs… Nem lehet ember módra, mi? Maguknál nem kell elszámolni?
Nincs statisztika? Hát nem értenek bennünket?
– De, nagyon is értem! Maguk csak ne rontsák a statisztikájukkal a mienket!
– Emberek! Hallgassatok már el végre! Nem látjátok? A lányommal beszélek!
Száz éve nem láttam!
– Kihez beszélsz, apa? Nincs itt senki, csak én meg a mama.
– Szerjozskát nem hoztad el?
– Otthon hagytam. Majd a születésnapodra elhozom.
– Hogy van az kis csibész?
– Tegnapelőtt járni kezdett! Magától, segítség nélkül, képzeld el! – nevet
csendesen Anyuta.
– Itt van ni az igazolványa, megtaláltam. Nézzük… Szerafimov Andrej
Andrejevics, születési év… Negyvenkilenc éves. Na, mi legyen, akkor kitöltsem?
– Várj, tizedes… Kitölteni ráérünk később, igaz?
– Halló! Ötös mentő, Kotovszk. Van itt nálunk egy rosszullét… Szélütésgyanús. Az
állapota súlyos.
– Bazdmeg, Alekszej! Mit izélsz?…
– Mi az, hogy nincs hely? Lefektetik a folyosón… Legalább infúziót… Értek én
mindent… De én meg mit csináljak? Hagyjam itt? Ha magától meghal, az más
dolog… Igen. Megyünk.
– Mi az, Alekszej, pedálozni akarsz? Kinél? Hiszen tudod, hogy a szélütésesekkel
el kell számolnunk…
– Kit érdekel! Negyvenkilenc összesen… Sajnálom…
– Sajnálod, sajnálod… Nálunk a férfiak országosan ötvennyolc évesen halnak
meg. Ez itt negyvenkilenc évesen adja be a kulcsot, egy másik viszont hatvanhétig
húzza.
– Ánya… Anyuta… És arra emlékszel, amikor diszkóba akartál menni… Szóval…
Bocsáss meg azért a ribancért. Egyszerűen csak féltem, hogy kiglancolod magad,
aztán ki tudja, mi lesz belőle… Hiszen olyan szép vagy… Mint az anyád…
– Ez egyedül él? Az igazolványában az áll: nős, gyereke van… Nem, emberek.
Amikor megérkeztem, egész biztosan életben volt.
– Tizedes… Tizedes bajtárs. Akkor talán beszéljük meg az időt. Mikor érkeztek
maguk, mikor érkeztünk mink?
– Ezt lehet. Ezt még nem töltöttem ki.
– Hát akkor talán egy órával korábban?
– Na, mondjuk egy órával… Nekem akkor éppen hívásom volt. De aztán?
– Aztán… Előbb a lakást kerestük. A lakás számát nem adta meg. Aztán… Nem
tudtunk bejutni. Aztán a diagnosztizálás. Infúzió. Aztán a kocsi nem indult be. A fő
az, hogy mikor értünk ide. A helyszínre.
– Idehallgasson, doktor… De most tényleg, hol maradtak olyan sokáig?
– A maga kollégáinak segítettünk. A közlekedésieknek. Megkértek az
országúton… Hogy tanúskodjunk. Nem mondhattunk nemet. Kész?
– Kész. A farkasaink azok nekünk, nem a kollégáink… Na jó, izé… Szóval akkor
mennek? Jó, zárom a lakást.
– Aztán mondja, ott, ahol az igazolvány volt, más nem akadt?
– Hát… Egy tízes.
– Egy tízes?
– Egyelőre egy tízes.
– Fele-fele.
– A fasznak felezzek?
– Maga, tizedes bajtárs, még itt marad, bezárni a lakást. Maga még találhat egy-két
érdekes cuccot. Mi pedig a kollégával amúgy is ketten vagyunk.
– Idehallgasson, Vasziljics… Nekem így nem kell. Én csak élőktől… fogadok el.
– Ez él, Alekszej, és csak ne játszd az eszed, bazdmeg. Rajtad is számon kérik.
Neked is tejelned kell.
– Nem… Vigye csak, ha akarja, nekem nem kell.
– Szóval, a deszantos kiszáll? Akkor, doktor, kettő és fél neked, enyém a többi.
Oké?
– Egy túrót. Ide egy ötöst, aztán feltúrhatod az egész házat, amíg a rokonok haza
nem jönnek.
– Micsoda bunkó! Nesze, és húzzatok el most már…
– Öröm volt együtt dolgozni. Na, gyerünk, enyém a karja… Gyerünk… Óvatosan,
elejted, nem látod? Persze, a zsákban kényelmesebb lett volna… Mit spekulálsz,
Alekszej, mi?
– Negyvenkilenc éves… Mit mondjak… Korai… Lettek volna még talán
tennivalói…
– Mi viszont élünk! Várj… Inkább így, igen, lábbal előre… Így…
– Padlógázzal élünk… Ebben a kurva országban egy év hármat számít, mint a
fronton…
– Pusztulunk, Alekszej, pusztulunk! Igazad van! Olvastam a statisztikát:
nyolcvankilenc óta a város lakossága húsz százalékkal csökkent… Bocsáss meg,
jóember… Odavágtam a fejét… De még dolgozunk! Méghozzá a szakmában. Van,
akinek ennyi sincs.
Andrej mellett pedig elúsztak a tálalóra kitett porcelán mackók, a kifakult tapéta,
a lépcsőház kulcsokkal összekaristolt, vedlett falai, a szomszéd ajtók furnér és
műbőr borítása, a nyirkos, barna novemberi éjszaka, a házőrző kutyák által
összepisált lámpaoszlopok, valami fatörzsek, cédrusok talán, igen, azok, cédrusok, a
parton a kultúrház oszlopai, aztán a fagylaltárusok kioszkja, végül pedig a szelíd
meleget árasztó mélykék gelendzsiki este, és a tenger, a tenger, a tenger…
– Tánya… – súgta Andrej, és megfogta a felesége kezét. – Hála istennek, még el
tudtam neked mondani mindent…

Soproni András fordítása

 Áldozat

Az Elnök felállt, és megkocogtatta a címeres kanálkával a címeres, aranyozott

poharát, amiben szigorúan csak svájci ásványvíz volt.
– Uraim!
A terem engedelmesen és kicsit félve elcsendesedett.
Pedig hát mindenki, aki ott ült az asztaloknál, ugyanilyen kristályon pengő
ezüstcsilingeléssel el tudott volna hallgattatni nem hogy egy zajos bankettet, hanem
egy egész tomboló stadiont! De ezek a legmagasabb szinten fontos emberek tudták:
az Elnökkel, hiába hogy első látásra külsőleg finom ember, mindig résen kell lenni.
Mert előfordult már, hogy egy-egy efféle, semmilyen káder-guillotine-ozást nem
ígérő ünnepélyes vacsora a résztvevők egy része számára búcsúharangozássá
változott. Most vajon mire kell számítani? Kiért zeng a kanálka?
Letették a villákat, de nem a tányérra, hanem az abroszra, hogy a legkisebb zajjal
se járjon – nehogy véletlen magukra vonják a figyelmet.
Az Elnök hallgatott, élvezte a feszültséget.
Azoknak, akiknek vaj volt a fülük mögött, felgyorsult a pulzusa. Emlékezve rá,
hogy az Elnök milyen ádázul megveti az alkoholt, azok, akik pezsgőt rendeltek,
észrevétlenül az asztal alá rejtették a poharaikat. Valaki mégiscsak csapott egy kis
zajt, ahogy az idegességtől a torkában nőtt gombóccal küszködve próbálta lenyelni a
kaviárt. A többiek mintha a biztonság kedvéért még a légzést is abbahagyták volna.
A tokhal szellőzött, a malacsült kihűlt, hártya vonta be a besamelmártást.
– Uraim! Tudom, mi menti meg Oroszországot!
Az Elnök jelentőségteljesen és kicsit kacéran nézett végig a jelenlévőkön.
A teremben ülők érzékelhetően megkönnyebbültek, volt, aki még fel is pattant
egy pillanatra a székéről. A drámai szünet alatt hallani lehetett, ahogy halkan
folytatják a rágást.
Volt azonban ebben a teremben egy asztal, amelyre az Elnök újabb szavai után
még sűrűbb, még feszültebb csend telepedett. Vastag, erős ujjak doboltak a fán.
Mint egy repülős ezredes tüskehaja, olyan szürke, szúrós és kemény volt a három
tekintet, mely most találkozott, és hideg szikra gyúlt közöttük. Az ennél az asztalnál
ülők előtt tiszta volt a tányér, mint a kremli díszőrség hadnagyának szándékai, és
csillogó, mint a gombjai. És olyan üres, mint a tekintete. Az asztal, amelynél ültek,
lehangoló látványt nyújtott; finomságokkal teli tányérok helyett a hófehér abroszon
csak két tárgy volt, amelyet az ott ülők eltakartak a tenyerükkel: tiszti flaska és
cigarettatárca.
Ezek az emberek láthatóan nem azért jöttek ide, hogy egy jót egyenek.
Az Elnök bedugta kezét sötétkék, karcsúsított zakója belső zsebébe, előhúzott egy
csillogó, téglalap alakú tárgyat, és felmutatta.
A teremben érdeklődve hümmögtek.
– Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek az iPhone négyet! – mondta az
Elnök diadalmasan.
Az asztalokon tiszteletteljes susmorgás futott végig.
Az Elnök egy gombnyomással elindította a csodálatos szerkezet videokameráját,
és elkezdte célba venni vele a teremben ülőket, ahogyan Sztálin a tizenhetedik
pártkongresszus résztvevőit célozta meg az ajándékba kapott mesterlövész
puskával, de persze az Elnöknek nem voltak hátsó szándékai. Ennek ellenére a
leghevesebben rágók közül néhányan megdermedtek, és akadt olyan, a történelmi
allúziókra különösen hajlamos ember, aki ijedtében félrenyelt.
A csodatelefon nagy hatással volt az üres asztal körül ülő három alakra is.
– Belesajdul a lelkem – mondta épp csak ajkával formálva a szavakat az első, egy
vörös képű, zömök férfi, aki, nagy jóindulattal, nyugalmazott tisztre hasonlított.
– Mit művelnek a Hazánkkal! – suttogta keserűen a második, egy feltűnően bíbor
ábrázatú alak, akinek kék erek borították buldogpofáját, és olyan egyenesen tartotta
magát, mint akit karóba húztak.
– Itt az idő, uraim – vonta le komoran a következtetést a harmadik, akin még a
masszív, háromrészes olasz öltöny is úgy festett, mint egy merev tábornoki kabát.
A kiváltott hatással elégedetten az Elnök szélesen, kedvesen, valahogy gyermeki
módon elmosolyodott, és azt mondta:
– Mint tudják, nemrég érkeztem haza a Szilícium-völgyből. Az, amit ott láttam,
nagy hatással volt rám, és újra elgondolkoztam azon, hogy zsákutca, amit
csinálunk: hogy a gázra építjük a gazdaságunkat, hogy továbbra is a levegőből
csinálunk pénzt. Országunknak innovációkra van szüksége! Fejlett technológiákra!
High-techre! És ezért ezt a pohár szénsavmentes ásványvizet a mi Szilícium-
völgyünkre ürítem, a városra, amelyet fel fogunk építeni Szkolkovóban…
Tekintetek százai szegeződtek rá – kíváncsiak, bambák, figyelmesek, talpnyalók,
udvariasan kételkedők, helyeslők… És még három: szúrós, hűvös, ragadozó.
 A vastag ujjak lecsavarták a kupakot a flaskáról, amely aztán körbejárt.
Mindhárman jót húztak belőle, és férfiasan krákogtak. De ezek az emberek biztosan
nem arra ittak, hogy az állami bizottság minél gyorsabban elfogadja a Szkolkovo-
tervezetet.
– Csak ki kell találni, hogyan férkőzzünk hozzá – mondta az egyik.
– Elég kockázatos terv – dörmögte a másik. – De ez így nem mehet tovább.
– Egyszerűen nincs más választásunk – mondta a harmadik súlyosan, mintha egy
forradalmi trojka ítéletét hirdetné ki.
Azzal az asztalra csapott az egyik sarkán kicsit meggyűrődött ezüst
cigarettatárcával, aminek láttán a történelmi allúziókra hajlamos emberek
alighanem még egyszer félrenyeltek volna.

– Na, mi a helyzet a népünkkel? – szakította el tekintetét az Elnök az iPhone-jától, és

majdhogynem kedvesen mosolygott a KKKI, azaz a Központi Közvélemény-kutató
Intézet igazgatójára. – Hogy érzi magát?
Az alázatosan bólogatott, és belemerült a magával hozott papírokba. De annyira,
hogy mintha el is felejtette volna, mit kérdezett tőle a Nemzeti Vezető.
– Szemjon Szemjonics – szólt rá az Elnök, találomra mondva egy nevet. – Mi van a
népünkkel? Nagyon elégedett?
A KKKI igazgatója egészen behúzta nyakát a zakójába, és szinte láthatóan
összezsugorodott.
– Hát, szóval az ön innovációi… Szóval az emberek nem nagyon… Kicsit olyan
egzotikus ez nekik… A nép meg, ugye… Már hogy minálunk – fejezte be az igazgató,
és nagyot sóhajtott.
– Innovációk! Harc a nyersanyag-kitermeléstől és a külgazdasági konjunktúrától
való túlzott függés ellen! Mi ebben az egzotikus? – vonta fel szemöldökét az Elnök.
A KKKI igazgatója megvonta a vállát. Az egész találkozó alatt egyszer sem mert az
Elnök szemébe nézni, és egyre csak félve toporgott a szőnyeg legszélén.
– Na jó, tegyük fel! – szontyolodott el az Elnök. – Na és a bírói függetlenség
megerősítése érdekében hozott intézkedéseim hogy tetszenek nekik?
– Nem értik – húzta össze magát az igazgató.
– És a döntésem, hogy az állami tisztségviselőknek vagyonbevallást kell tenniük?
 – Á, nem hiszik el – motyogta az igazgató.
– És a kapcsolatok lehűtése az USA-val?
– Nem akarják.
– És a Deep Purple?
– Hát, ők a Ljubét szeretik…
– És az iPhone négyes? – mondta már kiabálva az Elnök.
Az igazgató a statisztikai táblázatokra nézett, és görcsösen nyelt egyet, mint az
éppen kifogott ponty.
– Nem értem! – ugrott fel az Elnök az asztala mögött.
Az iPhone elrepült, a padlón csattant, rövidzárlatot kapott, és felhangzott belőle
az amerikai Nemzetbiztonsági Hivatal munkatársainak beszélgetése. A szemetek
úgy dobták piacra, hogy még csak félig volt kész.
De mit sem törődve az árulkodó fecsegéssel, az Elnök az ablakhoz ment, a fekete,
hideg üveghez szorította homlokát, és tehetetlenül csikorgatta a fogát.
– Az az érzésem – mondta kétségbeesettnek tűnő hangon –, hogy különböző
nyelven beszélünk.
A KKKI igazgatója idegesen köhintett.
– Van itt nekem egy… elemzés… elhoztam – nézett körül görcsösen. – A szomszéd
szobában nézzük meg. Ott van vetítő.
– Késő már, Szemjon Petrovics – rázta meg a fejét fáradtan az Elnök. – Már így is
sok időt töltöttünk ezzel.
– Nem, nem… – ellenkezett váratlanul az igazgató. – Abból minden kiderül.
Kérem, jöjjön, nézzük meg!
– Minden, minden kiderül? – Az Elnök felsóhajtott, és hiszékenyen, lágyan nézett
a hirtelen olyan határozottá vált igazgatóra.
– Itt van egészen közel a folyosón – magyarázta az igazgató valamiért, és még
ferdén el is mosolyodott.
– Na, egye fene. Megnézzük a te elemzésedet… Utána meg – haza, aludni! Nehéz
az, Pjotr Szemjonics, amikor nem értik meg az embert. – Valahogy egészen pajtási
módon panaszkodott az igazgatónak az Elnök, aztán kikapcsolta a számítógépét, és
nyögve felvette a padlóról a már magához tért iPhone-t. – Egy pillanat, Szemjonics,
csak még megmondom az őrségnek, hogy kicsit késni fogok.
Kimentek az üres várón át a végtelen hosszú és cikcakkos folyosóra, amelynek
magas falai tojássárga és fehér színekre voltak festve: a birodalmi színekre.
Félhomály uralkodott, csak húszméterenként égett egy lámpa a mennyezeten.
Őrség nem volt az ajtó előtt, és csak valahol a láthatóság határán derengett
valakinek a görnyedt sziluettje.
– Miért nincs itt senki? – mondta szórakozottan az Elnök. – Őrségváltás van, vagy
mi? Hé, az meg ott kicsoda?
De a sziluett maradt, ahol volt, majd a következő pillanatban a falhoz tapadt,
összeolvadt vele és eltűnt, mintha nem is létezett volna.
– Menjünk – húzta a KKKI-igazgató a zakója ujjánál fogva. – Itt van nem messze!
Az Elnök elgondolkozva, szomorúan, de engedelmesen követte a vezetőjét. Nem
a kijárat felé mentek, hanem a folyosó valami sötét és szűk leágazásába. Hirtelen
egy láthatatlan szörny mancsa a legváratlanabb helyen kinyitott egy ajtót, és az
Elnök orrát olyan nyirkos szag csapta meg, mintha pincéből jött volna.
– Állj! – tért magához az Elnök. – Hová viszel, hé?… Szemjon…
Ekkor a KKKI igazgatója váratlan ügyességgel és erővel belökte őt egyenesen
ebbe a síri sötétségbe.

A csend és a sötétség túlságosan sokáig tartott, és az Elnök már arra gondolt, hogy a
halál utáni lét valamennyi koncepciójából a legborzalmasabb bizonyult helyesnek:
végtelen semmi, amelyben az elhunyt örökre megőrzi a tudatát.
De ekkor felgyulladt egy gyertya – és fényesebbnek tűnt most számára minden
világítótoronynál. Aztán még egy, és még egy… Fények lánca, mely úgy vette körül
az Elnököt, mint vadászfáklyák a bekerített farkast.
Különös helyiségben volt, melynek falait vedlett szőnyegek és régi fegyverek
borították, a padlója pedig nyikorgó deszkákból állt. Ablak sehol. Az egyik
szőnyegen, melyet megvilágított egy gyertya bíbor fénye, ismeretlen címert látott –
nagyon régi volt, túlságosan cirkalmas ahhoz, hogy valamilyen állam címere
lehessen. Inkább valami titkos rend jelképére hasonlított.
Az Elnök egy magas támlás faszékben ült, szorosan hozzákötözve. Ahogy kezdett
magához térni, egyre jobban érezte, hogy milyen borzalmasan kemény és
kényelmetlen ez a szék. Az elrablói alighanem a középkori kínzóeszközöket
bemutató kremli múzeumból vették kölcsön.
Néhány lépésnyire tőle egy márványból kifaragott talapzat állt, azon pedig egy
impozáns kehely, olyasféle, amilyen a Grál lehetett. A Granovitaja-palotából hozták?
Hogy töltöttek-e bele valamit, azt az Elnök nem tudta kivenni.
A kelyhet tartó posztamens és a gyötrelmes elnöki trónus körül fekete
lebernyeges emberek álltak. A fejükön csuklya, az arcukat nem lehetett látni tőle.
– Testvéreim – mondta egy zengő, súlyos hang. – Azért vagyunk ma itt, hogy
végrehajtsuk az Államtanács akaratát.
– Éljen örökké az Államtanács! – felelték erre a csuklyák kimért kórusban.
– Tudjátok, ki lett felkenve az állam vezetésének feladatára, és hogy ő ezzel a
feladattal nem tud megbirkózni.
– Tudjuk – felelték a csuklyák szenvtelen hangon.
– Tudjátok, hogy ő most nem egy vérből való az emberekkel, akiken uralkodik –
folytatta a vezetőjük.
– Tudjuk.
– És mivel nem érti azokat, akiken uralkodik, az országot civódásba vezeti, és a
népét a szakadék felé.
– Tudjuk!
– És hogy a mi rendünknek, ahogyan azt mindig is tette a Haza nehéz óráiban, be
kell avatkoznia, és meg kell őt állítania. Ez az Államtanács akarata.
– Éljen örökké!
A vezetőjük – a fővarázsló?, a páholy nagymestere?, az összeesküvők vezére? –
lehajolt, és felemelt a padlóról egy vastag üvegből készült, az időtől
elhomályosodott nehéz palackot. A megkötözött Elnöknek háttal állva megdöntötte
a palackot, és a Granovitaja-palotából csent kehelybe valami ismeretlen folyadék
csorgott. A többiek mély hangon énekelni kezdtek valami bús éneket, amely kicsit a
„Kombat-Batyjanyja” című háborús dalra hasonlított, de úgy elnyújtották a
szavakat, mintha a magnó épp bekapná a szalagot.
Az Elnök fészkelődött és nyögdécselt: szája, amelyet selyemkendővel tömtek be,
tele lett sós nyállal.
A nagymester hátravetette a csuklyáját, és két kézzel megfogva a Grált, a fogoly
felé fordult. Az Elnök meglepően ismerősnek találta – mintha épp nemrég látta
volna valahol ennek a rémséges szektának a vezérét. A honvédelmi
miniszterhelyettes lenne? Vagy valami leváltott kormányzó? Vagy valami hazafias
alapítvány vezetője?
A vezető, kinyújtott kezében tartva a kelyhet, közelebb lépett. Hátulról
odaugrottak a fogolyhoz az emberei, eloldották az Elnök tarkóján megkötött
selyemkendőt, a másikat pedig kivették a szájából.
Az Elnök ádázul tekergette magát, próbált kiszabadulni, de a kötél szorosan
tartotta. Már egészen közel volt a kehely, és halkan, fenyegetően lötyögött benne a
folyadék.
– Cián?!… – nyögte az Elnök fulladozva; a félszeg reményt majdnem teljesen
elnyomta hangjában a szörnyű bizonyosság. – Nem iszom meg!
De vaskampóknak tetsző ujjak ragadták meg a fülét és az állkapcsát, feszítették
hátra a fejét, tárták ki a száját, és bőrtölcsért dugtak a fogai közé.
– Legyen meg az Államtanács akarata! – dörögte egy hang.
És az Elnök torkába perzselő folyadék ömlött.

Hihetetlen volt. A világ egyetlen pillanat alatt megváltozott. Mintha a Világegyetem

az összes csillagával egyszerre láthatóvá vált volna számára, és minden egyes csillag
csak az Elnök számára ragyogott, és minden fekete lyuk csak őt, csak őt csábította
volna magába kéjesen. A protuberanciák ezreiben, mintha reflektorsugarak
rajzolták volna meg, ismerős és ismeretlen alakok ragyogtak fel. Szentek arcai és
híres futballistáké, valamikor régen az iskolában tanult fizikai formulák, a földi és
égi harmónia egyenletei, a valaha létezett valamennyi város képei, és azoké is,
amiket majd csak a jövőben fognak felépíteni. A régmúlt elfeledett birodalmainak
és a majdani eljövendő birodalmak uralkodóinak nevei. Bármire irányította is lelki
tekintetét az Elnök, nem kellett gondolkodnia, szokása szerint logikai
következtetéseket levonnia: egyszerűen csak azonnal mindent tudott. A válasz
minden egyes kérdésre megvolt már a kérdés feltevésének pillanatában. Nem
kellett keresnie: magától jött azonnal, és olyan meggyőzően, hogy nem
kételkedhetett az igazában és helyességében.
Amellett ezt a világot betöltötte a boldogság. Minden létezőt elárasztott, ahogyan
a napfény árasztja el a nyári rétet, és minden bánat elolvadt benne, akár délben az
árnyékok.
Majd az Elnök mintha belépett volna valami zúgó áramlásba, és ez az áramlás
felemelte őt és vitte a világűrön át – a sorshoz, a megvilágosodáshoz. Boldog emberi
lelkek milliói repültek vele szemben, és soha nem látott állatok, és trópusi virágok.
És kék emberek farokkal, és Gennagyij Petrovics Malahov, és Sztálin, és Csapajev, és
egyszer ő maga is, aztán megint kék óriások jöttek, és Arsavin, és Obama, és
Gagarin, és Michael Jackson, és a mesebeli húzzad-toljad lovacska a Jajdefáj
doktorból és még millió kitalált és valóságos lény.
És hirtelen az Elnök meglátta önmagát egy tágas, szamócás réten – és vele
szemben százmillió embert, akik mind mosolyogva nézték őt. Aztán a tisztás eltűnt,
és a sötétségből felemelkedtek a kremli tornyok, a csillagok felé szegezett
rakétákkal, és a csillagok fent az égen játékos vörös fényekként szikráztak, és arany
oroszlánfejek hunyorogtak köztük. Meg voltak több száz fényév hosszú kolbászok,
meg mindenféle finom savanyúságok, és egy kedves ház.
Aztán Isten ujja kedvesen megérintette a tarkóját, és hirtelen minden véget ért.
Az Elnök nagyra tátotta a száját, mint aki valóban most merült fölt a vízből, és
teleszívta tüdejét a dohos levegővel. Élt! A titokzatos elrablói nem akarták
megmérgezni! Döbbenten meredt félig vak tekintetével a minden oldalról rátapadó
sötétségre; a varázslatos világ mesés tarkasága után, amelyből éppen visszatért, a
valóság túlságosan haloványnak és sivárnak tűnt: nem valóságosnak.
A csuklyások vezére mellette állt, és halkan nevetett.
– Mi… Mi ez?! Mi történt velem?… – kérdezte az Elnök kábán.
– Vodka – jött a felelet.

Az Elnök döbbenten lépkedett a sárga folyosón. Mellette a nagydarab, csuklyás

ember – maga ajánlkozott, hogy elkíséri a Borovickaja-kapuig.
– Most kérdezhet – engedélyezte kegyesen a csuklyások vezére.
– Hol jártam? – bukott ki azonnal az Elnökből a kérdés.
– Ez az orosz nép kollektív tudattalanja volt – magyarázta az Államtanács
vezetője.
– És az a varázslatos áramlat, amely felkapott?
– Az a nagy Zöld Kígyó – felelte a csuklyás. – Amelyik a saját farkát harapja.
– Nekem úgy tűnt, hogy egy folyó… – mondta elgondolkodva az Elnök.
– Van, akinek folyó képében jelenik meg – bólintott a csuklyás. – Amelybe ha
egyszer belép az ember, soha többé nem jöhet ki belőle, hogy megszáradjon.
– Kik maguk? – nézett figyelmesen a kísérőjére az Elnök.
 – Az Államtanács a bölcsek ősi szövetsége, akik hozzáférnek a Tudáshoz. Ennek a
szent folyadéknak a segítségével megtanultunk a nép lelkéhez kapcsolódni…
Elmerülni az orosz animában. Kedvünk szerint utazni abba a titokzatos állapotba,
amelyben ez az anima szüntelen található. Hiszen csak így, vele egy hullámhosszra
kerülve, harmóniában lélegezve és érezve lehetséges őt megérteni.
– Egyszerű vodka?
– Az ön szavaiban a nem ivó ember megvetését érzem! – rázta meg a fejét
rosszallóan az Államtanács vezetője. – Ugyanakkor ott van még a bor is, a
finomhangolás eszköze, a lélek hangvillája, és a borosüveg száján át a nirvánához,
az Istenhez vezet a patak. Ki tanította meg a népet borral áldozni? Ő! A földi
cároknak az Isten adja a hatalmat, és az Isten adja a bort is. Nekik, hogy aludjanak,
nekünk – hogy lássuk az álmaikat.
– És miért döntöttek úgy, hogy… ezt feltárják előttem?
– Nem volt más választásunk. A nem ivó cár nem értheti az ivó népét. Minden
szava halandzsa lesz az alattvalói számára, és minden cselekedete sértő ostobaság.
Hogy megismerjük a nép vágyait, hogy eggyé váljunk vele, szükség van erre az
áldozatra.
– És most mi lesz?
– Most minden másképp lesz – mosolyodott el a vezető. – Érezni fogja. Az ön és a
nép közti szakadék megszűnt, a két széle összenőtt. Most látni fogja, mi van a
lelkükben.
Kiértek a hídra – a Borovickaja-kaputól úgy húzódott mögöttük a kremli őrök
sora, mint a láthatatlan Zelefántok Micimackó és Malacka nyomában, de se az
Elnök, se az Államtanács-vezető ügyet sem vetett rájuk.
Csilingelni kezdett az iPhone ébresztője: reggel hat óra volt. Az Elnök elővette
zsebéből a csodatelefont, csodálkozva nézte, mint aki nem ismeri fel a kedvenc
játékát, aztán megvonta a vállát, és bedobta a hídról a Moszkva folyóba.
Az Államtanács vezetője elégedetten mosolygott.
– Minden másképp lesz – ismételte meg. Aztán észrevétlenül elővette zsebéből az
ősrégi, valakinek a kobakján behorpadt ezüst cigarettatárcáját. – Kér egy cigit?
Az Elnök először megrázta a fejét, de aztán gondolkodott egy sort, elmosolyodott,
és elvett egy szálat.
Kicsit még álltak a hídon, füstölve és nézve, ahogy a nap fénye lágyan megfesti az
ősi Kreml falait. Majd nesztelen megérkezett az elnöki Pullman, és kitárult az ajtaja.
Az Elnök már lépett volna a kocsihoz, de egy pillanatra még megállt, és feszengve
megkérdezte:
– Ide hallgasson… Szemjon Szemjonics… És ha ezt mi…? Ha alkotmányos státuszt
adnánk a maguk Államtanácsának? Tudja, úgy értem… Miért is ne?…
– Feltétlenül megismételjük – bólintott mosolyogva a rend vezetője, megértve,
mit akart kérdezni igazából az Elnök.

M. Nagy Miklós fordítása

 A lift

– A gázszámla lesz. Százkilencven rubel – magyarázta Valerik, a biztonság kedvéért

eltakarva a száját, hogy a szaga ne érződjék, bár a pénztárosnő vastag üveg mögött
ült. Nehezen állt a lábán. Kutyául volt.
A megkezdett üveg söre a pult alól szemezett vele, kihívón, kéjesen,
harmatgyöngyösen. Valerik kérges ujjaival megsimogatta, úgy, hogy a pénztárosnő
ne lássa, és némán kérte, hogy várjon még egy kicsit. Végtére is, ez egy bank.
Hivatalos intézmény! Kell, hogy legyen valami szent a világban.
– Kétszázat kaptam. Nincs visszajáróm. Adok egy sorsjegyet – szólt ki a
pénztárosnő, és a golyóálló üveg mögül szigorúan Valerikre szegezte a tekintetét.
A hangjában nyoma se volt kérdésnek, pláne bocsánatkérésnek. Dehogy.
Ellenkezőleg; rejtett fenyegetés volt benne: próbálj csak meg szívózni, büdös
alkoholista.
Pedig nem volt igaza. Valerik nem volt alkoholista. Egyedülálló férfi volt, akit tőle
független okok miatt elkerült a siker, valamint a szerelem és – a futballt kivéve –
minden egyéb földi szenvedély, emellett némiképp ápolatlan és kissé bánatos. A
nadrágja élre volt vasalva, de tojássárgája és szardíniaolaj foltjai éktelenkedtek rajta,
a zakója pedig gyűrött volt. Viszont legalább volt neki. Igaz? Volt bizony! Valerik
amennyire csak tudott, küzdött az élet könyörtelen árjával, kölnit is használt, igaz,
az áradat olykor erősebbnek bizonyult, s ő kénytelen volt a kölnit belsőleg
használni. Egyszóval Valeriket nem lehetett züllöttnek nevezni, Isten őrizz!
Legfeljebb züllőfélben levőnek.
Fel kéne háborodni. Ököllel a pultra csapni!
Átverik a munkásembert! Ott vannak a csajszi előtt a tízesek kötegben, az előbb
rázta ki egy nénikéből. Biztos az van, hogy teljesíteni kell a tervet: rá kell sózni a
lakosságra napi ezer nyereménycédulát. Elvenni a néptől még egy kis pénzt, és
belétukmálni egy kis reményt a csodára, aztán mit számít, hogy még el se távozik az
ember a pénztártól, az máris szétpukkad: expressz-sorsjegy, megkaparod egy
pénzdarabbal, és már meg is békélhetsz az idióta sorsoddal.
Meddig fog ez így menni?!
– Adja – motyogta Valerik.
A pénztárosnő diadalmasan elvigyorodott – micsoda egy senkiházi!, ez volt a
képére írva – és odalökte a résen át a befizetési szelvénnyel a sorsjegyet, rajta azzal
az unalmas trikolórral. Reménytelen, mint Valera fiatalsága. Jól van, na, fulladj
meg.
Valerik átvette a sorsjegyet, megforgatta, bedugta a kezét a lyukas zsebébe, de
csak a lakáskulcsát találta benne, az is csoda, hogy benne maradt. Megkapirgálta a
kulccsal a kockákat…
– Maga mit csinál? Itt akar éjszakázni? – kérdezte szigorúan a pénztárosnő.
A mögötte álló terhes nőci az ajtó felé taszította a hasával. Valerik szomorúan
felsóhajtott, nem kapirgált tovább, hanem fogta a sörét, és elballagott haza.
A konyhában kitette a sorsjegyet a napraforgóval díszített viaszosvászon
abroszra, kiment az előszobába a kulcsokért, és lekaparászta a maradék kockákat.
Két autó, egy napocska, két kihívón vigyorgó guminőci, egy táskarádió, vagy mi,
és három köteg jelképes dollár. Valerik megfordította a sorsjegyet, és elolvasta a
hátoldalán a szöveget. Újra megfordította, és megnézte a kockákat. Elöntötte a
verejték. Megint megfordította, a szöveges oldalára. Kinyitotta a felvonyító csapot,
ivott egy korty rozsdás vizet, megnedvesítette a nyakát, és tekintetét újra a
ledörzsölt kockákra szegezte.
Akárhogy is nézte: nyert egymillió rubelt.
Odament az ablakhoz, letépte a hézagokba beleszáradt habszivacs csíkot,
felrántotta az ablaktáblát, és szívott egyet a füstös novokuznyecki levegőből.
Számolni kezdett. Kiderült, hogy ez a pénz kilenc évre elég – már ha a mai fizetését
vesszük alapul.
Ettől a meg nem szolgált szerencsétől Valeriket rémület fogta el.

Kilenc év? Vicc!

A gazdagsággal együtt Valerikre rászakadtak a kísértések is, olyanok, amelyekre
azelőtt gondolni sem merészelt. Kocsi. Tágasabb lakás. Utazás. Étterem. Kurvák.
Aztán egyszerre gyanakvás fogta el, hogy jómódját veszély fenyegeti. A pénzügyi
válság épp csak levonult, de Valerik, akiben váratlan érdeklődés ébredt az üzleti
hírek iránt, biztos volt benne, hogy meg fog ismétlődni. A pénzt meg kell menteni.
El kell rejteni.
Valerik tehát tanulmányozni kezdte az újságokban a timeshare cégek,
piramisjátékok és részvénybefektetési alapok ajánlatait. A távlatoktól egészen
megszédült, de azért egy kissé cidris volt az egész. Valerik, mivel nem volt képes
választani, a bankokban pedig nem bízott, éjfélig forgolódott a milliót tartalmazó
polietilén csomagon, és nem tudott elaludni. Emésztette magát.
Váratlanul, ám mégis előre láthatóan jött a megoldás: Valerik a csomagjával
szélhámosok kezébe került. A büdös gyümölcs- és zöldségpiacon az újságban közölt
fényképe alapján felismerte egy szurokfekete bajszú fazon, és a vállára csapott.
– Figyelj, haver! Nem költötted el még a milládat?
Valerik csuklott egyet, behúzta a nyakát megkérgesedett zakója páncéljába, és
megpróbált oldalvást átslisszolni a szomszédos árussorba, ahol medvehagymát meg
ilyesmit árultak, de a bajuszos olyan elbűvölően mosolygott rá, ahogy csak a
bajuszosok képesek, és még keményebben megragadta Valeriket.
– Van egy jó buli – kacsintott Valerikre összeesküvő tekintettel. – A városi
hivatalban. Beszervezhetlek. Megüresedett egy zsíros állás. A lakásgazdálkodásnál.
Valerik semmit nem értett ebből, de úgy látszik, a bajuszosnak nagyon fontos
volt, hogy valaki mielőbb elfoglalja a megüresedett helyet, és komoly kitartást
tanúsított. Elmagyarázta: le kell tejelni kilencszáznyolcvan lepedőt bizonyos
illetékeseknek, és Valeriket megteszik Novokuznyeck egyik kerületébe a
lakásosztály vezető helyettesének. Most mindjárt.
Valerik persze nem hitte. Még hogy a beosztásokat adják-veszik? Á, a világ nem
lehet ilyen egyszerűen berendezve. De Valeriket már annyira gyötörte, hogy
muszáj megoldania a szerencsétlen millió sorsát, hogy fogta magát, és igent
mondott – érett almaként belepottyant a bajuszos fazon értő tenyerébe.
– Mindjárt hazaszaladok – sóhajtott halkan, és akaratlanul arra gondolt, hogy a
maradék húszezerrel érthetőbb és nyugodtabb lesz az élete.
– Dehogy, haver, ugyan már! Nem nekem kell idehoznod! – A bajuszos szinte
ijedtnek látszott. – Tudod, hol a városi elöljáróság? Vidd oda. Bemész a négyes
kapun, az őrségen túl van egy olyan lift. Beteszed a pénzt, és megnyomod az első
emeleti gombot. Ja, és hagyj ott egy cédulát, hogy ilyen és ilyen beosztást akarsz.
– Ennyi?
– Ennyi! – mosolygott rá a bajuszos, aranyfogával leharapott egy darabot egy
ropogós almából, és eltűnt.
Valerik még mindig a hipnózis hatása alatt hazavágtatott, kihúzta a foltos matrac
alól a csomagot, és eltrappolt a városi hivatalba. A keresett kapualjat hamar
megtalálta – olyan nyomasztó volt, hogy a házkezelőség reformját éppen innen
kéne kezdeni. Az őr nem volt a helyén, de a lift igen. Vén batár, megolvadt
gombokkal – mintha sírnának – és persze az elengedhetetlen illatokkal.
Valerik leszámolta magának a neki járó húszezret, bedugta a belső zsebébe,
betette a levélkét a kérésével – mintha a Siratófalba dugná –, ahogy illik, keresztet
vetett a csomagra, megnyomta az első emelet gombját, és az utolsó pillanatban
istenfélőn kiugrott a fülkéből. A lift összecsattantotta az állkapcsát, elnyelve a
szállítmányát, és nehézkesen elindult fölfelé.
Így vett búcsút Valerik a pénzétől.

Három napig semmiféle hír nem jött a csomagról, és Valerik ezzel szinte meg is
békélt: végtére is, az orosz ember éppen valami ilyesmit vár a sorsától, ha pedig az
élete minden szabálynak ellentmondva kezd pozitívan alakulni, általában
megmagyarázhatatlan szorongás vesz erőt rajta.
Negyednap telefonáltak, és kérték, menjen be a hivatalba. Valerik fogta a minden
eshetőségre már összekészített riadókofferjét – benne egy váltás fehérnemű, egy
kocka mosószappan, kanál, bögre, egy zacskó kása –, és felszállt a buszra.
Az elöljáróságon odavezették a főnöki irodához, elkérték az igazolványát, aztán
szólították, hogy menjen be. Valerik a hiszékenységét átkozva még egyszer
megkapirgálta a nadrágján a tojásfoltot, elmormogta, hogy történjen, aminek
történnie kell, és belépett a főnöki irodába.
A hivatalvezető nagydarab, elnyűtt külsejű ember volt, és egész idő alatt ide-oda
dülöngélt, amivel teste súlyát hol a bal farpofájáról a jobbra, hol visszahelyezte,
mintha nem bőrfotelban ülne, hanem megzsírozott serpenyőn, ami egyre jobban
sütögeti alulról.
A találkozó meglepően gyorsra és formálisra sikeredett.
– Gratulálok, természetesen – szólt a főnök. – De még sok munka vár magára. Egy
hónapot kap, hogy körülnézzen, a jövő hónaptól aztán egy felet fog a liftbe tenni.
– Fél micsodát? – kérdezte viccelődve Valera.
– Félmilliót. Havonta – magyarázta türelmesen a fáradt prefektus.
– De hát honnét szedjem? – döbbent meg Valera.
– A jobbágyoktól. Honnét máshonnan? – csodálkozott most az igazgatóság
vezetője. – Magára lett bízva a gazdaság. Hát tessék, szedje ki belőle.
– Nekem ez így nem megy… – dadogta Valera, és érezte, hogy a feje felforr, a keze
megdermed.
– Ha a második hónap zárásakor nem lesz meg a félmilla – sóhajtott együttérzőn
Poncius Pilátus –, a nyakadba varrunk egy pénzügyi bűnügyecskét. A főnökség
megköveteli, hogy tartsuk tisztán a sorainkat. Az elődödről nem olvastál a
hírekben?
Valera megrázta nehéz kobakját.
– Na, eridj – mondta szomorúan a prefektus. – A haza számít rád.

Az első hetet Valera merev részegségben töltötte, a vodkaörvényből csak a második

közepén sikerült kievickélnie, miután előzőleg véletlenül elolvasta egy régi
újságban azt a bizonyos hírt. Ezután elment a városi fürdőbe, összeszedte a lakásban
található összes szesztartalmú folyadékot, és elcipelte a szemétdombra – úgy is
mondhatnánk: beadta a jótékonysági alapba.
Megrázta magát.
Elindult, hogy megszemlélje a novobajdajevkai lakótelep kommunális
gazdaságát. Ezt a zord tömböt szénbányászok leszármazottai lakták.
Novobajdajevkában minden ebek harmincadján volt, ezt Valera így másnaposan
különösen világosan látta. Meleg víz nem volt, a kapualjakban bokáig ért a vér és a
pisa, a tízemeletes házak udvarában a sárga gázcsöveken kétoldalt felnyírt frizurás
kölykök tornáztak.
Valera először úgy érezte, muszáj legurítania egy sört, aztán hogy bekap egy
szívtablettát, de mind a kétszer sikerült türtőztetnie magát. Fogta, végigment a
házkezelőségeken, összehívta a főnököket a kilenszázkilences számú – az adott
pillanatban még be nem zárt – iskola dísztermében, és az izgalomtól verejtékezve
beszédet mondott előttük.
– Szaktársak! – szólította meg Valera elcsukló falzett hangon a zavaros tekintetű,
vodkaszagú hidrát, amely meredten bámult rá, lesve, melyik oldalról tudná
legkényelmesebben bekapni. – Szaktársak! Novobajdajevkában ma siralmas
állapotok uralkodnak! – vágta ki Valerka, mint egy Ordzsonikidze a tömeggyűlésen.
A teremben pofátlanul horkolni kezdett valaki.
 – El van bocsátva – szaladt ki Valera száján.
A horkoló illetlenül megvakarta magát, és még kényelmesebben elfészkelődött. A
többiek azonban felriadtak.
– Ma Novobajdajevka a szocializmus rezervátuma – jelentette ki Valera. – Én
pedig felszólítom önöket, hogy kövessenek a kapitalizmusba!
– Libsi! – mordult fel egy hidrogénszőke spinkó, olyan szemüvegben, mint a
rosztovi rémé, felállt, megszívta az orrát, és a kijárat felé indult.
Valera nem hátrált.
– Szolgáltatásokat fogunk nyújtani a lakosságnak! – folytatta. – Miért ne
javíthatná meg a vízvezeték-szerelő a csapot vagy a csövet? A gázosok miért ne
vonulhatnának ki legalább a harmadik napon? Újévre talán még meleg vizet is
adhatunk!
A hallgatóság tekintete megüvegesedett.
– Természetesen nem ingyen – mondta Valera azon a csodatevő halk, de
jelentőségteljes hangon, amit a tévéből tanult el a miniszterelnöktől.
Az üveges tekintetek felcsillantak.
– Na de hogyan? – tudakolódott félénken egy szőrös ujjú emberke.
– Dolgozni fogunk! – jelentette ki Valera amilyen határozottan csak tudta, és a
szemét is lehunyta tulajdon bátorságától.

Csodák persze nincsenek, és a meleg vizet végül is nem kapcsolták be. De első
lépésként részlegesen kijózanodtak a vízvezeték-szerelők – és első adószedőkként
kezdték körbejárni azokat a lakásokat, ahol csepegett a csap vagy kilyukadt a cső. A
telep lakói, akiket nemigen kényeztetett el az élet, készséggel fizettek, ki száz rubelt,
ki kétszázat. A felét a vízvezeték-szerelők megtartották maguknak, a másikat
befizették a házkezelőséghez. A házkezelőségen ugyanígy jártak el: a kassza felét
továbbadták Valerának. Ugyanígy tettek a gázosok és az utcaseprők is. Bizonyos
éber nénikéknek – a szocializmus ügynökeinek – ingyen javítottak, és valeriánát
kevertek a teájukba. A pénz eleinte félénken csepegett, mint a víz a frissen javított
csapból, aztán vékony erecskeként csordogált, mint a huligánok által kilyukasztott
hővezetékből, de aztán vidám patakocskaként kezdett csörgedezni.
A második hónapra alig-alig jött össze a félmillió, de a következőben már gond
nélkül megvolt. Valera kihúzta a vállát, és új csíkos öltönyt vett rá. Amikor benézett
egy-egy nem az alárendeltségébe tartozó tömbbe, már a gazda szemével nézett
körül; volt, ahol értékelte a helyi szervek találékonyságát, máshol megjegyezte
magának a helybeliek egy-egy hibáját. Itt áll például áram nélkül két cigarettát
árusító bódé. Nem kell több, mint hogy neadjisten feketén odavezetsz egy
vezetéket, és már kasszírozhatsz is havonta két ezrest: egyet az energiáért, egyet az
ellenőrzés elmaradásáért. Hej, de kár, hogy kereskedési engedélyeket osztogatni
nem lehet.
A pénzt Valera betette a varázsliftbe. A lift felment az első emeletre –bár az
aknában hallható zörgés alapján ez elég magasan lehetett –, Valera pedig tovább
dolgozott.
A prefektus irodájában már figyelmesen méregette a berendezést: fokozatosan
kezdett ráérezni az élet ízére. Bőrfotel. Számítógép. A falon takaros lamellaburkolat.
Így kell élni, látod!
A prefektus viszont Valera szeme láttára egyre fogyott, egyre sápadtabb lett,
mintha rágná a rák.
Egyszer aztán, amikor Valera a hóeltakarítás ügyében beállított a fogadóórájára,
beleütközött Emmocska riadt tekintetébe.
– Képzelje, Pjotr Vasziljics ellen… izé… Feljelentést tettek… – pirult el a titkárnő.
Valerát egyszerre elöntötte a forróság. Hazavágtatott, összekotorta az összes nem
munkával szerzett pénzét – összejött már kétmillió –, és előbb oda akarta adni egy
gyermekotthonnak, aztán el akarta égetni, végül egyszerre eszébe jutott a legelső
beszélgetés a prefektussal, és elrohant az elöljáróság nevezetes negyedik
lépcsőházához. Elhúzott a döglött képű őr mellett, négykézláb bemászott az
összeszart liftbe, letette az összegyűlt pénzt a padlóra, odatett egy cédulát – nem kért
azon semmit, de semmit, csak nevét írta rá –, és már nyúlt is a gombokhoz.
Először szokás szerint a második gombot akarta megnyomni, de aztán
elgondolkodott. Most, ha logikusan gondolkodunk, nem az első emeletre kell
küldeni, hanem egyenest a másodikra.
Dupla vagy semmi. Felküldte a másodikra.
Csak kegyelmezzenek neki… Csak ne bántsák…
Valera se élő, se holt nem volt, és ahogy hazaért, a folyó negyedévben először
beseggelt.
Két nappal később telefonáltak a hivatalból.
 Behívták.
Közölték vele, hogy a házkezelőség munkájának rendbetételében elért sikereiért
kinevezték prefektusnak.
Eleinte persze ijesztő volt a dolog. Valera oldalvást csusszant be a megüresedett
dolgozószobába, bizonytalanul ült oda az asztalhoz, mintha félne megsérteni az
előző gazda emlékét, akit az éber Themisz valahová Bratszk környékére küldött.
Emmocska kapirgált az ajtón – szexisen, a sors előtt meghajolva, sőt, törleszkedő
miniszoknyában.
– Izé… Csak azt akarom kérdezni, bejöjjek-e holnap? – tette le a teát az asztalra
úgy előrehajolva, hogy a dekoltázsa épp csak hogy ki nem bukott.
– Csukd be az ajtót, nyuszi – szólt idegen hangon Valera. – Munkahelyi
összeférhetőségi vizsga következik.

A könnyűvérű titkárnő mellett Valerának a beosztásánál fogva járt most a szolgálati

kocsi, meg új lakás egy frissen átadott lakótelepen, mélyen kedvezményes áron, és
a merőben új baráti kör.
De munka is volt annyi, hogy csak győzze. Egy saslikebéd melletti fesztelen
beszélgetés során elmagyarázták Valerának, hogy a második emeletre havonta
kerek egy millát kell felküldenie: így van a világ berendezve.
Az új barátok közé olyanok tartoztak, mint az ügyészhelyettes, a belügyi szervek
főnökhelyettese, valamint az egészség- és járványügyi szakhatóság főnöke. Ezek
sokat látott német kocsikon közlekedtek, és egészébe véve elégedettek voltak az
életükkel. De bármilyen szimpatikus emberek is voltak, a lift témája túlságosan
bizalmasnak látszott, semhogy velük megtárgyalhatta volna. Aztán meg mi van, ha
elmondod nekik a lift dolgát, és kiderül, hogy ők viszont fokonként másznak felfelé
a szamárlétrán?
Valera, belekóstolva a gyors siker ízébe, egy idő után unni kezdte magát a
beosztásában. A lamellaburkolatot, ami az irodája falát díszítette, már nem találta
olyan pazarnak, viszont a polgármester-helyettes fogadószobájának címeres
kárpitja kifejezetten csábította, és tilalmas gyönyörűségeket ígért neki.
Először megpróbált a züllésbe feledkezni, és felvett még egy titkárnőt. A tettvágy
azonban hamarosan felülkerekedett, és ettől fogva teljes egészében a kisegítő
gazdaságra összpontosította az erejét. Novobajdajevkán kívül most a fennhatósága
alá tartozott még Bajdajevka, meg a Montazs, meg a Felső telep, meg Abasevo, meg
a Fehér Házak, sőt, a Hármas-Négyes is. Az Ordzsonikidze kerület összes
lakótömbjéből még nehezebb volt beszedni az adót. Kénytelen volt kezelésbe venni
a kádereket, felvilágosító munkát folytatott, a káderek közül némelyeket át kellett
irányítani Bratszk környékére, egyeseket pedig, uram bocsá, még annál is
messzebb. Szerencsére Valera új barátai között akadtak olyanok is, akiknek a nevét
az embernek nem ajánlatos hiába a szájára vennie.
Pénze annyi lett, hogy Valera kényelmetlennek érezte az összes felesleget
egymagának megtartani. Mert ugye a köreiből elsőként átült egy meglehetősen új
BMW-be. Felújíttatta a lakótelepi lakását. Még egy kis nyaralót is elkezdett építeni.
Pénze pedig még mindig maradt!
Bármennyire hirdette is Valera a kapitalista eszményeket, mégiscsak a
szocializmusban nőtt fel, és genetikai emlékezete olyan volt, hogy hajaj! Úgy
határozott tehát, hogy a lelkiismerete megnyugtatása végett osztozni fog a nyakába
zúdult vagyonon. Először másfél millát kezdett a liftbe tenni, aztán már kettőt.
A polgármester-helyettes valami okból nem volt elragadtatva Valera buzgalmától.
Kötözködni, szeszélyeskedni kezdett, aztán egy szép napon bemutatkozó látogatást
tettek Valeránál bizonyos kellemes, intelligens urak az FSZB-től.
Félti a rohadék a helyét, kapcsolt egyszerre Valera. Tudja, hogy nem elég
hatékony. Hogy nem boldogul. Most aztán egyszerűen félreállítja Valerát, ahogy
félreállította ezt megelőzően Pjotr Vasziljicset is. Mint a sakkban. Sutty, és az
elbizakodott ló helyét elfoglalja egy agyatlan gyalog.
De miért kéne nekem…?! – lázadt fel egyszerre Valera. Maradt, ami volt, türelmes
birka?! Miért kell a polgármester-helyettesi széket egy semmirevaló vérszopónak
elfoglalnia, amikor én méltóbb vagyok rá – tessék megnézni, a mutatók magukért
beszélnek, próbáljon bárki vitatkozni a számokkal!
Valera félelemtől és dühtől feltüzelve hazarohant. Összeszedett minden pénzt,
amit otthon tartott, kitépett egy lapot egy füzetből, ráírta az összes óhaját, és elvitte
a liftbe. Magabiztosan megnyomta a harmadik emeleti gombot, és elindította az
áldozatot felfelé.
Egy hét múlva a polgármester-helyettest áthelyezték a megyéhez, a
megüresedett helyre – a címeres tapétájú dolgozószobába – pedig behívták Valerát.
Finom kis rosálás!
 Valamennyi cimborája, akik az előző beosztásában a köreihez tartoztak, most
bizonyos mértékig tőle függtek, és ha bekukkantottak az irodájába, egyből olyan
hajlott tartást vettek fel, hogy az alfa-hím alkalmasabban tudja prezentálni rajtuk a
dominanciáját. Valera azonban nem alázta meg az embereket, ha nem volt muszáj.
Minek? A megalázott ember nem dolgozik hatékonyan. Valerának pedig már
összekovácsolódott csapatra volt szüksége, különben nem tudja összekotorni az
újabb előléptetésre valót.
Mert Valera már nem bírt leállni. Szemet vetett a polgármester páncélozott
Mercijére, szándékosan ott közlekedett a városon kívüli villája mellett, hideg kvászt
vitt neki a szaunában a közös bulik után, közben meg azon spekulált: mennyit kell
összeszedni, hogy félretoljuk magát, Andrej Pavlovics?
És gyűjtött, ahogy bírt. Adót vetett ki a piacokra, a rendőrségre, a kommunális
szolgáltatásokra, a tűzoltókra. A rendőrség fújtatott, persze, nyilván a saját liftjüket
is etetni kellett, de fizetett.
Valera pedig azon spekulált: uramisten, ha nekem ekkora forgalmam van,
mennyi lehet a polgármesternek?
Andrej Pavlovics egészében véve nem volt rossz ember, és Valerát nem vitte rá a
lélek, hogy simán kitúrja. Szerencsére az infarktus segített.
Az elárvult polgármesteri szobákba azzal az ürüggyel ment be, hogy valami
papírokat hozott aláírásra. De amint belépett, rájött: innen nincs visszaút. Csak
felfelé! A berendezés tulajdonképpen egészen szerény volt: kétfejű sasunk arcképei
– az egyiken kék, a másikon piros nyakkendő –, kissé rozoga bútor, még a szovjet
időkből, az ablakból lelátni az Észak-Szibériai Fémkombinát pokolkemencéjének
füstjére, ám érezni lehetett, hogy ez csak álca; arra való, hogy elvonja a figyelmet.
De ha az ember megkaparja a bútorlapot, kiderül, hogy az asztal színarany, és a
székek is, mind. Ebben a beosztásban minden aranyból van, ha kellően talpraesett
az ember. Alighanem Krőzus király is ebben a beosztásban végezte – Valera előtt
pedig még ott lebegett a gubernátori szék!
Titáni erőfeszítéssel összeszedett annyit, amennyiből bőven kijött volna egy villa
meg egy Merci, kitépett egy füzetlapot, és meggyónta a liftnek sötét vágyait. Nem,
arról szó se volt, hogy azt kívánta volna, hogy a polgármester ne gyógyuljon fel,
csak annyit szeretett volna, hogy szegénynek élete végéig ne kelljen idegeskednie.
Márpedig ez a munka csupa idegeskedés…
Egy nap múlva a polgármester állapota válságosra fordult, átszállították
Moszkvába, ott pedig történt, ami történt, ebben aztán Valera tényleg ártatlan.
A dolgozószoba törvényesen került a birtokába.
Emmocska mostantól hosszú combú vidéki csibék egész osztagát
kommandírozta, Valerát pedig már senki nem merte Valerának szólítani. Csakis
Valerij Iljics, és semmi bizalmaskodás.
Az új munkahelyen Valerij Iljicsnek minden ínyére volt. Az intuíciója nem csalta
meg: még hogy élelmiszerpiac, tűzoltóállomás, ugyan, amikor ott a Nyugat-Szibériai
Fémkombinát, a Novokuznyecki Vaskombinát, a Kuznyecki Vasöntöde – és ez még
csak a kohászat, hol van még a szén! Csak egy a baj: nem fért össze a természetük a
gubernátorral.
A gubernátor körülbelül azóta ült a székében, hogy a kozákok megalapították a
mai Novokuznyeck helyén az első erődöt. És amíg Valerij Iljics a néma liftet táplálta
a bankóival, a gubernátor alighanem rég megállapodott bizonyos sokkal
hatalmasabb erőkkel, pedig valamikor egyszerű vájár volt. Alighanem szakmai
alapon szerezte az ismeretségeit.
Valerij Iljicset azonban már nem lehetett feltartóztatni. Az alapokat adó
sorsjegyben most csak sors ujját látta, ez az ujj pedig most egyértelműen a
gubernátori szék felé mutatott.
Vajon mennyi kell ahhoz, hogy ezt a bölényt megnyergelje? Tízmillió dolcsi?
Húszmillió? A novokuznyecki városi gazdaság csúcsa néptelen és magányos hely. A
felhők között csupán a gubernátori Olümposz magasodott ki, de Valerij Iljicsnek
nem volt kivel megtanácskozni a felkapaszkodás kérdését. A győztes, mint
ismeretes, egyedül marad.
Valerij Iljics tizedet vetett ki a városra, beleértve a templomokat is, mert az
egyház mellesleg ugyancsak csodálatos üzlet, és összeszedett ötvenmilliót. Japán
terepjárójából jó öt percen keresztül cipelte a pénzzel teli zsákokat az elhanyagolt
kapualjba – a behajtói zsákba kétmilliónál több nem fér be.
Csaknem színültig telerakta a liftet, és kitapogatta a gombokat… s ekkor
megdermedt.
A negyedik gomb az utolsó volt a táblán, oda pedig már küldött pénzt az előző
alkalommal, amikor megcélozta a polgármesterséget.
Valerij Iljics rájött, hogy plafonba ütközött.
Zavartan és szerencsétlenül leült, egyenest a zöld vászonzsákokra, és rágyújtott.
És amíg szívta a márkás – ám megunt – Sobranie cigarettát, vakmerő gondolat jutott
az eszébe. Fölegyenesedett, kiszabadította a panelt a rádőlt pénzeszsákok alól, és
megnyomta a diszpécser hívógombját.
– Mit akar? – dünnyögte egy hang a fémrács mögül.
– Mondja, a harmadiknál nincs feljebb? – kérdezte Valerij Iljics.
– Itt nincs – felelte a hang.
– Hát hol van? – érdeklődött óvatosan Valerij Iljics.
– Moszkvában – felelte lustán a diszpécser.
– Nem mehetnék fel magához? – fogta könyörgőre Valerij Iljics. – Olyan
beszélhetnékem van. Itt meg nincs kivel…
– Hová fel? – csodálkozott a hang.
– Hát… magához. A tetőre?
– A tető Moszkvában van – magyarázta fáradtan a diszpécser. – Írja fel a címet.

Moszkvába Valerij Iljics úgy öltözött fel, hogy semmi szín alatt ne ismerjék fel benne
a vidéki balfácánt: kígyóbőr cipő, fekete nadrág, puha olasz bőrdzseki prémgallérral,
meleg nercprém sapka.
Taxiba szállt, és ment mindjárt a Sztaraja térre, ahol az instrukció szerint a
következő lift található. A dollárokat természetesen beváltotta ötszázasokra – ezek a
remek címletek mintha egyenest az árnyékgazdaság céljára, konkrétan
kenőpénznek lettek volna kitalálva.
Megérkezett. Először odasietett a vasrács mögött magasló, megközelíthetetlen
birodalmi épülethez, de a házszám nem stimmelt. Ekkor bekanyarodott a
mellékutcákba, az udvarokba, keresett, keresett, és végül ráakadt a megfelelő
címre. És lássunk csodát: úgy érezte, bejárta fél Moszkvát, de valójában visszaért
ugyanahhoz az épülethez, csak hátulról.
A kapualj természetesen egészen más volt, mint a novokuznyecki. Széles lépcső,
szundikáló portás, bronzcsillár, és méltóságteljes, régi lift, két faajtóval.
Valerij Iljics óvatosan letette a padlóra a krokodilbőr táskáját, felnézett a
gombokra, és megdermedt: itt egyetlenegy gomb volt. Leszámítva a vészcsengőt.
Megtehette volna, persze, hogy egyszerűen távozik; de Valerij Iljicsnek annyi
kibeszéletlen mondanivalója volt! Egyszóval, rávette az ördög, hogy nyomja meg a
csengő gombját.
 – Novokuznyeckből jöttem – mutatkozott be a liftnek. – Hoztam egy kis
ajándékot.
– Már lapozom a dossziéját – felelte a lift. – Gubernátor szeretne lenni?
– Hát… – Valerij Iljics torka kiszáradt. – Ki lehetnék még?
– Ki szeretne lenni? – kíváncsiskodott barátságosan a lift. – Nem akar hozzánk
jönni, Moszkvába?
– Én… Én… Mennyi?
– Attól függ, hová.
– Hát talán… A minisztériumba.
– Lehet minisztériumba is. Választhat: miniszterhelyettes a Regionális Fejlesztési
Minisztériumba, a Gazdaságfejlesztésibe, a Hírközlésibe. Melyik áll legközelebb a
lelkéhez?
– Én… Nekem… – Valerij Iljics egész megszédült a távlatoktól. – A
Gazdaságfejlesztés! Az nagyon egybevág a céljaimmal.
– Nyomja meg a gombot, és menjen, sétáljon egyet – tanácsolta a lift.
– És a… Elég lesz? – nyugtalankodott Valerij Iljics.
– Az ötszázasok? – kérdezte a lift éleslátón. – Megteszi. Ez, ugye, csak az első
részlet, tudja maga is.

A füstös Moszkvában Valerij Iljicset magával ragadta az események viharos

forgataga: új munkahely, finom bőrű, karcsú nőcik, lakásvásárlás a Petrovkán,
tanácskozások, tanácskozások, tanácskozások…
A karrierje felfelé ívelt. A beosztáshoz Valerij Petrovicsnak villogós gépkocsi
dukált, és az Új Arbat és a Kutuzovszkij sugárút fényei hamarosan ugyanolyan
kedvesek lettek számára, mint Novobajdajevka vagy a Montazs egyenetlenül
pislogó kis ablakai.
De jaj, a hatalomra ugyanúgy rá lehet szokni, mint a kokainra: az előző dózis már
nem volt elég, egyre növelni kellett az adagot… A harmadik helyettesből első lett,
akinek a dácsája nem Gorki-10-ben van, hanem Uszovóban, és a gépkocsiparkja
nem három járműből áll, hanem hétből. Aztán a miniszterség. De az is kevés!
Kevés! Még! Magánrepülőgép, síparadicsom a francia Alpokban, saját vállalatok, és
még ennél is több!
 Még!
Valerij Iljics belsejében rettenetes fekete lyuk működött, amely elnyelt mindent:
a kék Mercedes-Maybachokat, az Osztozsenka penthouse-ait, a kétszáz és ötszáz
eurós bankjegyek milliárdjainak grandiózus sárga-ibolyakék tornádóit. Szorongás.
Kétely. Mert mi van, ha akkor nem nyeri meg az első millióját?
Amikor az esedékes szállítmányt vitte a liftnek, a nagyobb bátorság végett
felhajtott egy Hennessyt.
– Szabad még valamit?… – kérdezte Valerij Iljics a csengőgombtól. – Lehetséges-e,
hogy bárki, aki akar… Az utcáról… Miniszterhelyettes lehet?
A lift hallgatott, és Valerij Iljics már kezdte sajnálni, hogy feltette a kérdést. De
már nagyon rágta a dolog – szeretett volna mégiscsak hinni a kivételességében.
– Országunk úgy lett megalkotva, hogy a nép képes legyen kormányozni –
jelentette ki szigorúan és oktatólag a lift. – Még Lenin idején úgy építették fel, hogy
bármelyik szakácsnő feljuthasson és kormányozhasson, úgy, hogy körülveszi
magát osztály- vagy cellatársakkal, mint Sztálin. A sok évtizedes gyakorlat igazolta a
szociális liftek rendszerét, amelyet kiegészítettek fékekkel és ellensúlyokkal.
Napjainkban is kifogástalanul működik. Végy egy idült szeszkazánt, vagy akár egy
köztörvényes bűnözőt, helyezd bármilyen pozícióba, és a rendszer kibírja. Ez az
igazi néphatalom. Nem a választásos demagógia, mint némely helyeken.
– Értem – vörösödött el Valerij Iljics. – Bocsásson meg, hogy ilyeneket kérdezek.
De… akkor minek a pénz?
A lift az utas tapintatlanságán csodálkozva fújt egyet. Aztán, úgy látszik, eszébe
jutott, honnan érkezett a kérdező, és kegyesen megszánta.
– Ismeri a „meritokrácia” kifejezést? – kérdezte lenézően. – A hatalom olyanok
kezébe kell, hogy kerüljön, akik megérdemlik. Akik a legvállalkozóbbak, a
legerélyesebbek, a legagresszívabbak. A hatalomba alfa-hímek kellenek. Éppen a mi
országunkban létezik a legigazibb meritokrácia. Van egy univerzális mércénk: az,
ami most a maga táskájában van. Ibolyakék színű. Így szórja ki a rendszer a pelyvát,
és válogatja ki a hatékony irányítókat.
– Szóval a pénz egyszerűen szimbólum? – döbbent meg Valerij Iljics.
– Szimbólum, szimbólum. Nyomja meg a gombot.
– Várjon, várjon! – könyörgött Valerij Iljics. – Ezek szerint így bárki lehetnék?
– Ki szeretne lenni? – kérdezte fáradtan a lift.
– Akár… elnök?
 – Lehet, persze – helyeselt a lift. – Az előbb magyaráztam: meritokrácia. Olyanok
kezében van a hatalom, akik méltóak rá. Gyűjtögessen, gyűjtögessen.
– És… miniszterelnök?
– Na, látja, az nem – jött zavarba a lift. – Az nem megy. Ez a rendszerünkben a fék
és az ellensúly. Oda nem vehetünk fel akárkit.
Valerij Iljics lecsüggesztette a fejét, felküldte a soros krokodilbőr táskát, és a folyó
negyedévben először leitta magát a sárga földig.

Miután Valerij Iljics megmerült a Megváltó Krisztus Temploma újgazdag arany

pompájában, lopva körülnézett, és arra gondolt, miért nincs igazság az életben.
Semmi mást nem kívánhatott már, mint hogy ott üljön a Kutuzovszkij sugárúton
száguldó állami cirkálóban, három páncélozott terepjáró kíséretében… De ez az út
le volt zárva előtte.
Ekkor vakmerő pillantást vetett a szentképek fényes orcáira, és egyszerre kigyúlt
a tekintete. Ha miniszterelnök nem lehet…
A templomból egyenest a Sztaraja térre vágtatott. Kidobta a sofőrt, beült a volán
mögé, és úgy beletaposott a gázba, hogy a hatliteres motor majdnem felforrt.
Odavágtatott a titkos bejárathoz, felrohant a lépcsőn az álmos kapuőr mellett,
néhányszor megnyomta a hívógombot, amíg meg nem érkezett a lift.
Megnyomta a gombot, és el se engedte.
– Úristen akarok lenni! – suttogta szenvedélyesen a varázscsengőnek. – Mennyi
kell, mondd! Megadom!
Abban a pillanatban felfogta, mit mondott, megrémült, összehunyorította a
szemét, várva a bosszút.
Villámcsapás? Szélütés?
A liftet súlyos, vattaszerű csend töltötte meg.
Aztán valami sustorgás hallatszott, mintha egy láthatatlan valaki egy vastag
kötetet lapozna – a Nagy Szovjet Enciklopédiát, vagy a Btk-t. Vagy a Bibliát?
– Isten? – ismételte a hang.
– Az… – suttogta Valerij Iljics kétségbeesetten, megerősítve elhatározását.
– Na de apuskám, maga azt már átugrotta. Az a himki elöljáróság vezetője és
Szocsi polgármestere között van.
 – Akkor nem kell semmi! – jelentette ki Valerij Iljics szeszélyesen. – Nem kell a
maguk karrierje, se a liftjük, se a sorsjegyük, semmi! Hallja, semmi!!!
– Na, jól van, ne legyen úgy oda – rémült meg a pénztárosnő. – Ha nem kell a
sorsjegy, hát nem kell. Tessék, itt a tíz rubelje.

Soproni András fordítása

 Amíg áll

– Nem! Nem! Nem!!! Kérem, kérem…

– Bitte aufwachen! Wachen Sie bitte auf!{20} – rázogatta a doktor a vállát.
A Nemzeti Vezető kitátotta a száját, és annyi levegőt szívott be, amennyi csak volt
ebben a fülledt, kicsi Genfben, de még így is fulladozott. Aztán kinyitotta az egyik
szemét, körülnézett, és csak utána nyitotta ki a másikat.
– Megint… Megint… – mormolta gyámoltalanul.
Aztán tekintete megkeményedett, majd élessé vált, és végül jégcsákányként
hasított a kopasz doktor szeme közé.
– Ébredjen! Minden rendben… – mondta az Schiller és Goethe nyelvén.
– Még magánál is! Kezelés közben! – felelte a Nemzeti Vezető Honecker és Mielke
nyelvén.
Öklével az antik asztalkára csapott, és felpattant a díványról.
A doktor méltóságteljesen megigazította kerek lencsés Freud-szemüvegét, és
rosszallóan pillantott a Nemzeti Vezetőre.
– Tisztelt P…
– Név nélkül! Figyelmeztettem magát, hogy mindent név nélkül! – kiáltott fel
ingerülten a Nemzeti Vezető.
– Elnézést, felség…
A Nemzeti Vezető csak megrántotta a fejét, megparancsolva a világnak, hogy
csendesedjen el, de látszott rajta: a kopasz pszichoanalitikus egyszerű hízelgése a
sarkán találta el az orosz Akhilleuszt. Na és? Semmiség – melyik ezredes számára ne
volna hízelgő, ha tábornoknak nézik? És amikor a Rue du Rhône unalmas
látványától elszakadva újból a pöttöm doki szemüveges ábrázatára pillantott, már
kisimultak arcán a dühös ráncok, mintha ott se lettek volna – vagy mintha
botoxszal tüntették volna el őket.
– Azt ígérte, segíteni fog – sziszegte a Nemzeti Vezető csalódottan, olyan hangon,
amitől bármelyik kormányzó nemhogy beadta volna a lemondását, hanem még a
ciánkapszuláját is elrágja.
De a doktort nem tanították meg reszketni: a nyavalyás országa már kétszáz éve
ücsörgött a makacs és pragmatikus kálvinista Krisztus kebelén, és még a genetikai
emlékezet sem tudta volna megsúgni neki, hogyan kell helyesen négykézlábra
ereszkedni.
– Ne olyan gyorsan, felség. Ez egy folyamat.
– Folyamat… Jöjjön el hozzánk Kolimára… Majd ott megmutatom magának,
milyen egy igazi folyamat… – fortyant fel az előszeretettel használt aforisztikus
tömörségével a Nemzeti Vezető, de NDK-s németre fordítva a vicc csütörtököt
mondott.
– Mesélje el, mit látott – kérte a doktor. – Meg kell értenem, van-e egyáltalán
valamilyen dinamika.
A nemzeti vezető leült a díványra és összegörnyedt.
– Én… Nekem… Ihatok egy kis teát? Keksszel?
– Hozatok. De közben azért kezdje el.
– Na szóval… Ugyanaz a kép. Egy tér. Tömeg. Én… a szokásos helyemen. A
Toronyban. De az repedezni kezd. És egy csomó homok…
– Miféle „homok”? – kérdezte a doktor, felnézve a noteszéből, ahova aprócska
betűkkel leírta a rémálmokat.
– Pereg a homok. Jó sok. És csak pereg. Doktor, mit jelent ez?
A doktor felsóhajtott, megigazította a szemüvegét, dobolni kezdett dundi ujjaival
a karfán, és váltott egy pillantást Jung portréjával, amely érdeklődve figyelte a
jelenetet a falról.
– Ha a klasszikus értelmezést vesszük… A szimbólumok, amelyek ebben a
képben megjelennek…
És magyarázott valamit a gyerekkorról, a falloszokról, a traumákról, az elfojtásról
és az átvitelről. Kellemes, álomba ringató hangon beszélt. És a Nemzeti Vezető
eltévedt a kifejezések között, csak nézte a dundi ujjakat, amelyek köröket írtak a
levegőben, úszott a hipnotikus bariton hullámain…
– Egyszóval az életkor – fejezte be hirtelen a doktor.
– Mi az, hogy „életkor”? – fortyant fel a Nemzeti Vezető, és azonnal fel is pattant a
díványról.
– Erről szól az álma. Arról, hogy az életkora most már… mégiscsak…
– Az életkorom?! Miféle életkorom?! Miféle zagyvaságot beszélsz! – A Nemzeti
Vezető köpött egyet, és elindult az ajtó felé – Sarlatán…
– Nyugalom! Nem kell ennyire a szívére vennie… Minden arra mutat… A torony,
a pergő homok… Ön…
– Kevés vagy te ehhez, mint szarban a vitamin… Nálunk már olyan orvosok
vannak, hogy… – dühöngött a Nemzeti Vezető most már oroszul.
– Még csak azt mondja meg… – kiáltott a doktor a páciens után, aki már kirohant
a folyosóra. – Legalább áll még?
Mint a cövek! – fortyogott magában a Nemzeti Vezető.

Ljoska este ment haza a főiskoláról, az udvaron botorkált a ház felé, ahol kocsiknak
nem is volt igazából út. Egy terepjáró – egy fekete X5-ös, amilyen a banditáknak van
– bezúgott az utcáról, megcsúszott a jégen, megperdült, és Ljoska hátának csapódott
a böhöm lökhárítójával. Belökte a hótorlaszba, kis híján ráhajtott, de aztán
rükvercben kezdett kikászálódni a kocsikkal teli udvarról.
Ha nem megy neki a szomszédék Mazdájának, amely erre hisztérikusan visítani
kezdett, ha senki nem jön ki a házból, hogy megmentse az autóját, akkor talán
Ljoskát sem mentette volna meg senki. Ott fagyott volna meg törött gerinccel a
havas éjszakában.
De a középosztály lejött, hogy megvédje vérrel-verejtékkel szerzett vagyonát,
bátran elállta a fekete bandita útját, aztán megpillantotta Ljoskát, felismerte benne a
tizenhármas lakásban lakó fiút, és felszólt az apjának kaputelefonon. Az pedig
kihívta a zsarukat és a mentőket. Amíg azok kiérkeztek, az X5-ös százszor is
elhúzhatott volna, de a bőrkabátot viselő, sebes arcú sofőrje tajtrészeg volt. Kiszállt
a harci járgányából hányni, aztán arccal a hóban elaludt. Nem került sor se
verekedésre, se lincselésre.
Ljoska apja, Nyikolaj Pavlovics, amint meglátta, mi történt, elvesztette a hangját,
és suttogva kérte meg szomszédot, hogy tegyék át a fiát a hótorlaszból a sima
aszfaltra.
Megjöttek a rendőrök, mindenkit kikérdeztek, ahogyan kell, bár látni lehetett
rajtuk, mennyire unják, összeszedték az aláírásokat, összegyűjtötték a
telefonszámokat, összenyalábolták az ájult bűnelkövetőt, tisztán csak emberi
kíváncsiságból megvizsgálták a zsebeit, és elvitték, hogy a lehető legnagyobb
szigorral megbüntessék.
Megjött a mentő is. Megnézték a fiút, cöcögtek, betették, elvitték.
Eleinte ijesztgették Nyikolaj Pavlovicsot, hogy kevés az esély, de amikor az adott
húszezer rubelt a főorvosnak – a teljes fizetése felét –, Ljoska mégiscsak
kapaszkodni kezdett az életbe. De járni többet nem fog a srác, még ha eladja is érte a
lakását, mondta meg neki őszintén a főorvos. Úgyhogy gyűjtsön a kerekesszékre.
Nyikolaj Pavlovics nem hitte el, de hát senki más se hitte volna el az ő helyében.
A felesége meghalt, a szülei a halálukon voltak, ugyan hogy hihette volna el, hogy a
fia – az egyetlen, imádott fia, akinek mindannyiuk helyett élnie kellett – hirtelen
nyomorék lett, és élet helyett életfogytiglani rabságot kap egy szaros kétszobás
lakásban?
Nyikolaj Pavlovics jámbor szovjet ember volt, és a sors ezért kedve szerint
csavargatta ki a kezét. Mindkét nagyapját elvitte és megölte az állam, vigasztalásul
azt hazudva a két nagyanyjának, hogy tíz évet kaptak a levelezés jogától
megfosztva. Ezért aztán Nyikolaj Pavlovics szülei mindentől féltek, semmibe sem
akarták beleártani magukat, és pontosan tudták, hogy az állampolgár az állammal
szemben csak tetű. Szeretni nem tudták ezt a borzalmas húsdarálót, de ahhoz nem
volt elég bátorságuk, hogy ezt bevallják maguknak. És ha Kolja valamit örökölt
tőlük a kétszobás lakáson kívül, akkor ezt a csendes hajbókolást az irdatlan gépezet
határtalan ereje, az összes dugattyúja és futószalagja, minden acélkampója és
felhúzható beszélő feje előtt – legyen az a pártbizottságé, a rendőrségé, a tanácsé, a
házkezelőségé vagy akár az Elnöké a tévében újévkor.
És másnap a történtek után, amikor fogta a telefont, hogy felhívja a
rendőrkapitányságot, ahová elvitték a holtrészeg tettest, Nyikolaj Pavlovics félt. Félt
bármit is kérni az államtól, félt már csak attól is, hogy felhívja magára a figyelmet,
félt kimászni a konyhai padló réséből, és lentről felnézni a végtelen magasba.
De csak rászánta magát. Beütötte a számot, és udvariasan kérte a
kapitányságvezetőt. Elmagyarázta, hogy nagy baj történt vele, óvatosan
megkérdezte, mikor fognak telefonálni, hogy szükség van-e rá a feljelentéshez, sőt
még azt is, hogy érzi magát a letartóztatott.
A telefonban közölték vele, hogy nincs semmiféle ügy, nem állapítottak meg
semmilyen törvényszegést az őrizetbe vett polgártárs részéről, ezért már el is
engedték, alkoholos befolyásoltság alatt nem állt, a tanúk kitörölhetik a
vallomásukkal a megfelelő testrészüket, Nyikolaj Pavlovics pedig legyen boldog,
hogy a fia egyáltalán él, és a telefonban beszélő illető a végén már annyira ingerült
lett, hogy elküldte Nyikolaj Pavlovicsot melegebb éghajlatra, egyúttal felszólítva,
hogy hagyja abba az akadékoskodást, mert aztán megjárhatja. Világos?!
 *

A tömeg fölött magasodott – egyszerre volt bronzból és vasból, úgy tiporta

megannyi tonnájával a zokszót sem hallató orosz földet. Jobb keze a zsebébe dugva
– ugyan mi lehet ott, jogar vagy pisztoly? Tízszer nagyobb volt a lábai előtt görnyedő
jobbágyoknál, de onnan a magasból látni lehetett: se vége, se hossza a fortyogó
tömegnek.
Leléphetett volna a földre, hogy széttapossa őket – de ugyan minek tette volna?
Sérthetetlen volt számukra: azok a rovarok nem tehettek benne kárt, el sem
érhettek hozzá. Az emberek tengere egyre hullámzott, de a hullámok csak abban
reménykedhettek, hogy megnyalogathatják a csizmáját.
A háta mögött rendíthetetlenül ott állt a Torony – az alma matere, erejének
forrása. És a Nemzeti Vezető tudta: amíg áll ez a hatalmas épület, az orosz
államiságnak ez a talpköve, ő is állni fog. Márpedig a Torony örökké állni fog. És
ebben a szelencében van a varázstojás, és a varázstojásban…
Hadd tomboljon a tömeg – hadd ugráljanak, hisz a talpáig sem érnek fel. Ő ott fog
állni az idők végezetéig, önmagának emelt emlékműként: halhatatlanul,
leválthatatlanul.
De ekkor a tömeg buta zúgásán át valami percegést hallott. Alig volt érzékelhető,
de mégis érzékelhető volt, és egy pillanatra sem maradt abba. A háta mögül jött…
Megfeszítette bronzizmait, és recsegve megfordult, mire a hülyék tömege riadtan
fröccsent szanaszét…
Az épület – a Torony! – falán cikcakkos repedés volt, és mint megszáradt vér
pergett belőle a vörös homok, a téglapor. Feljebb több ágra vált szét a repedés…
Kifúrt szemei súlyos tekintetét lefelé irányította, keresve az okot… A mocskos
tenger a Torony lábát is csapdosta, köszörülte, marta… És hirtelen felnyögött és
megsüppedt a föld, ő pedig megingott és dőlni kezdett. Hihetetlen erőfeszítéssel
megtartotta magát, előkapva zsebéből a jobb kezét – üresen.
– Nincs ott semmi! – üvöltöttek lentről. – Semmije sincs!
Semmi? De hisz mindjárt puszta kézzel is… Mindjárt… De hiszen szétlapítani is
fölösleges ezeket a férgeket. Elég megijeszteni őket, és szétszaladnak. Csak
emlékezzünk: hogyan is kell beszélni ezekkel?
– Sicc! – intett hatalmas vaskezével. – Sicc!
És ekkor a háta mögött valami fáradtan felsóhajtott, és…
 Összedőlt.
– Nem! Nem!!! – üvöltött fel zengő kürtként egész bronzbelsejével.
– Csatolja be magát, kérem – kérte a feszengésében még el is sápadó stewardess. –
Leszállunk.
– Igen… Elnézést. – A Nemzeti Vezető nagyot nyelt, pislogott. – Áll még?… Eh,
hülye egy kérdés. Micsoda álmok…

Ljoska, hála istennek, magához tért. De sehogy sem értette, miért nem
engedelmeskednek a lábai, miért nem érez semmit deréktól lefelé. Nyikolaj
Petrovics némán nézett rá, vonogatta a vállát, hazudott, amennyire tudott: hogy ő
nem tudja, hogy ez csak ideiglenes, most az a legfontosabb, hogy teljesen magához
térjen – aztán majd megfelelő terápiát találnak számára, és egy vagy két hónap
múlva járni fog. De maximum egy fél év múlva.
Ljoska hunyorgott, dühöngött – két hónap múlva kezdődik a bajnokság, ő a
röplabdacsapat kapitánya. Úgyhogy neki maximum két héten belül járnia kell. Két
héten belül, apu! Még hogy egy hónapig így feküdjön?! Na ne!
Nyikolaj Pavlovics bólogatott, vakargatta a karján az idegességtől kijött ekcémát,
egyik ezrest a másik után adta az orvosnak, nehogy az butaságból vagy
közömbösségből kikotyogja Ljoskának a verdiktet.
És arra gondolt, hogy aki részegségében egy pillanat alatt könnyedén kettétörte a
fia gerincét és sorsát, az az ember bűnöző, akármit is mondjanak a rendőrségen.
Este újból odatelefonált. Próbálta meggyőzni az illetőt, aki felvette. Elmagyarázta,
hogy Ljoskának két hónap múlva kezdődik a bajnokság, de ő már azon soha nem
vehet részt, és nem tudja, hogyan mondja ezt meg neki. Megkérdezte: – Maga
szerint hogyan mondjam meg neki? – Erre letették. Nyilván az a rendőr se tudta.
Nyikolaj Petrovics egy közterületvédelmis járőrkocsin látott egy telefonszámot: a
rendőrség közszolgálati számát. Felhívta, és elmagyarázta a robotnak, mi történt
vele. A robot megköszönte Nyikolaj Pavlovicsnak a hívást, és megígérte, hogy
intézkednek az ügyében.
Másnap este pedig várta őt a liftben az X5-ös sofőrje. Józanul. Először a
gyomorszájára vitt be egy ütést, aztán alulról az állára, aztán szétverte az orrát – az
egész öt másodperc alatt történt, nagyon profi munka volt. Aztán elővette a
pisztolyát, Nyikolaj Pavlovics arcához szorította a csövét, és azt mondta, ha nem
nyugszik meg, az élete hátralevő részében a fiával versenyezhet kerekesszéken.
Amikor Nyikolaj Pavlovics vérbuborékokkal az orrán nyögdécselni kezdett a
rendőrségről, a férfi az orra elé dugott valami igazolványt, amiből megtudhatta,
hogy ő maga a rendőrség, de nem akármilyen, hanem a fő-fő rendőrség, ami az
összes többi rendőrséget felügyeli. Végül előhúzott a zsebéből egy köteg gyűrött
ötezrest, és Nyikolaj Pavlovics arcába vágta.
– A gyógyításra – vetette oda. – Mert mi rendes emberek vagyunk, érted? Azt
kérdeztem, érted?! Nézz rám, te mocsok! Vagy a temetésedre is adjak még? Értve
vagyok?!
És elment.
Nyikolaj Pavlovics gépesen összeszedte a padlóról a véres ötezreseket, és még
meg is számolta – százezer rubel. Egy darabig bárgyún forgatta a kezében a
bankjegyeket, aztán visszatette a padlóra.

Miután a sürgősségin ellátták, leült, hogy levelet írjon az ügyészségnek, ahogyan az

elvárható egy állampolgártól, aki jogellenes viselkedést tapasztalt a rendőrség
munkatársai részéről.
Munka után mindennap bement Ljoskához a kórházba, gyümölcsöt vitt neki – de
Ljoska nem akart enni, már kezdte felfogni, hogy mi történt. Kérdéseket tett fel,
válaszokat követelt, még kiabált is. Nyikolaj Pavlovics eleinte biztatta, katonadolog,
mondogatta, de aztán nem adott több pénzt a főorvosnak, és Ljoskának elmondták
az igazat. De Nyikolaj Pavlovics akkor is csak mondta tovább a magáét: hogy
katonadolog.

Az ügyészség egyszerűen nem válaszolt neki. Talán más dolga volt, fontosabb, mint
ez a semmiség, de az is lehet, hogy alapvetően szartak ott mindenre. Nyikolaj
Pavlovics azért próbálta bemagyarázni magának, hogy alighanem elkallódott a
levele. Úgyhogy küldött még egyet, amiben elmagyarázta az ügyészségnek az újabb
fejleményeket: a fiát kiengedték a kórházból, kerekesszéket vegyen maga; na és a
hála?, harmincezer elég lesz, rendes emberek vagyunk, nem igaz? Na?
Ljoska hazagurult, leült a számítógép elé, és többet el se jött onnan.
Az ügyészség Nyikolaj Petrovicsnak nem válaszolt, mire ő írt a
belügyminisztériumnak, aztán az Állami Dumának, aztán az Elnök irodájának.
 Nem kell nevetni ezen.
Hisz annyi éven át engedelmeskedett az államnak, tisztelte, nem szidta akkor
sem, amikor botladozott és elesett, mindig őrá szavazott, ahogyan azt kell,
meghallgatta az Elnök újévi beszédét, és nem tett rá megjegyzéseket, hitt az állam
hatalmasságában és tökéletes igazában, azt tekintette a Hazájának, és gondolatban
sem csalta meg soha. És soha nem tett fel kérdéseket: úgy van, ahogy van, hála
istennek.
De most nagyon kellett neki, hogy válaszoljanak.

– Minden rendben van, elvtársak? – kérdezte a Nemzeti Vezető.

– Éljen Oroszország! – válaszolták a sorok.
– Aligha mondhatja bárki is azt, hogy elfelejtettem a gyökereimet – hordozta
végig tekintetét a Nemzeti Vezető az összegyűlteken. – Ezt senki sem mondhatja.
Egy vagyok közületek. Egyek vagyunk. Ugyanúgy gondolkodom, ahogyan ti. Biztos
vagyok benne, hogy ha bármelyikőtök az én helyemre kerülne, ugyanúgy
cselekedne, ahogy én. Hazánk üdvére – szónokolt a Nemzeti Vezető, a maga jól
ismert módján kis szüneteket tartva a szavak közt.
– Éljen Oroszország! – dörögték a sorok.
– Oroszország a ti vállaitokon nyugszik – folytatta a Nemzeti Vezető. – És azt
akarom, hogy tudjátok: nélkületek, a ti önfeláldozó munkátok nélkül az
ellenségeink már rég elpusztították volna. Ma aláírtam az utasítást, hogy biztosítsák
az anyagi forrásokat a Központi Biztonsági Szolgálat fő épületének általános
felújítására. Remélem, még sokáig fog szolgálni minket. Örökké.
– Két rövid, egy hosszú!… Hurrá! Hurrá! Hurráá-á-á!!! – válaszoltak erre lentről.
– Köszönet nektek! – mosolygott a Nemzeti Vezető.
Tisztelgett, és elindult lefelé a színpadról. Amikor már ment ki a teremből a
harcoslépteivel, a csengő csendben valahonnan egy suttogás hallatszott:
– Ha a te helyedre kerülnénk… Eh…
A Nemzeti Vezető megborzongott, de nem fordult meg. Az utcán várta a
járműoszlop: a rendszám nélküli páncélos Pullman, három hosszú Geländewagen
és az ördög tudja hány rendőrautó.
Le vannak szarva.
 Az ő helyén ő van. A történelem nem ismeri a feltételes módot, világos?!

A postaládában csak csekkek voltak, amiken az állam pénzt kért Nyikolaj

Pavlovicstól. Ljoska szobájában az asztal alatt volt egy doboz tele üres sörösüveggel:
az interneten rendelte a sört. Azelőtt nem ivott – azt mondta, sörhasa nő, nem fog
tudni mozogni tőle.
Egy hétig tartotta magát Nyikolaj Pavlovics – nem fizette be a csekkeket, bosszút
áll.
Aztán úgy gondolta, ez gyerekes dolog, és az utolsó kopejkáig bedugta a pénzt a
kis ablakon a postán. Az állam lazán lenyelte, nem akadt a torkán. Jóllakottan
kiböfögte az elismervényeket, és azonnal meg is feledkezett Nyikolaj Pavlovicsék
létezéséről.
És Nyikolaj Pavlovics ekkor úgy döntött, ő maga megy el hozzá.
Egy héten át gyűjtötte a bátorságot.
Fogta az igazolványát, valamiért összepakolta a kisbőröndjét: tett bele kekszet,
egy váltás alsóneműt, keresztrejtvényeket, a Főügyészségnek pedig olyan
panaszlevelet írt, hogy Kafka megfulladt volna az irigységtől. És metróra szállt.
A Dmitrovkán megkereste a megfelelő épületet, és beleütközött az őrségbe. Ott
elmondták neki, hogy a világ máshogy van berendezve, és különleges engedély
nélkül annyi esélye van bejutni oda, mint a Paradicsomba.
De a Rubicon innenső oldalán Nyikolaj Pavlovicsot a megnyomorított fia várta,
meg az üres postaláda, a végtelen várakozás és a csótányélet.
Ezért amikor váltották az őrséget, ügyesen besurrant. Lekapta magáról a kabátot,
készült a verekedésre… Megnyomta a tükörüveges, nehéz vasajtót…
És az hirtelen szánalmasan, fahangon megnyikordult – és eldőlt! Engedelmesen,
súlytalanul – mintha nem fémből lett volna öntve, és nem súlyos zsanérokra lett
volna függesztve, hanem mintha… furnérlemezből készült volna?…
Óvatosan belépett… Döbbenten nézett körül.
Nem volt semmilyen „bent”. Három emelet magas befejezetlen épület, amikre
csak úgy dróttal korhadt furnérlemezek voltak erősítve – tisztára, mint egy színházi
díszlet túloldala. Az utcáról nézve a furnérlemezt meggyőzően kifestették, hogy
birodalmi épületnek tűnjön az egész portikusszal és oszlopokkal, homokkőből és
gránitból építve… Valójában meg: egy centi vastag furnérlemez!
Még padló sem volt – csak aszfalt. Repedezett, régi aszfalt, amire mindenféle
koszt besodort az eső a réseken át, és millió papírnégyzet volt felhalmozva benne.
Nyikolaj Pavlovics lehajolt, felemelte az egyiket – valakinek a levele. Levelek milliói.
Magányosan bóklászott a furnérfalú hangárban, amíg egy fűrésszel kivágott kis
ajtót nem talált. Kiment rajta, egy kis utcában találta magát, és annak a végében ott
is volt a Tverszkaja utca. Nyikolaj Pavlovics semmit sem értett, és elindult haza.
A fiának nem mondott semmit, de elvett tőle három üveg sört, és gyorsan meg is
itta mindet. Még arra is gondolt, hogy mindjárt fel fog ébredni – de éjjel aztán más
álmot látott: hogy a Főügyészség mégiscsak ott volt a helyén, csak ő nem találta
meg.
Másnap korábban elkéredzkedett a munkahelyéről, és elment az Állami Dumába.
Téblábolt a kapu előtt, nézte a tükörüveges ablakokat, de nem jutott be: egy éber őr
megvizsgálta Nyikolaj Pavlovics igazolványát és bőröndöcskéjét, aztán közölte vele,
hogy a képviselők bejárata a másik oldalon van. De Nyikolaj Pavlovics már a
tükörüveges ablakok láttán rosszat sejtett. Elindult a gránitfal mentén, és egyszer
csak egy kis vasajtót talált rajta. Megrántotta a kilincsét, és már bent is volt.
Az Állami Duma százszor tágasabb és fenségesebb volt, mint a Főügyészség. Az
állványzat olyan magas, hogy aggódni kezdett az orosz parlamentarizmus
építményéért: nehogy véletlen összedőljön. A furnér is szebb volt rajta, újabb, jó
ötméteres lemezekben, de belülről ezeket sem festették le. Fagyos huzat sodorta a
padlón a képviselői kérdéseket, de maguknak a képviselőknek nyomuk sem volt.
Sehol egy lélek.
– Hogy lehet ez… – suttogta magában Nyikolaj Pavlovics. – De hát… És Kabajeva?
Valujev?
Aztán úgy döntött, nem itt van a parlament, hanem valahol Osztankinóban, egy
tágas stúdióban: ott veszik fel a képviselőket, ahol az újévi gálaműsort. Úgy kell,
hogy legyen. Hisz csak használni kell azt a termet akkor is, amikor nincs Újév.
Ha már így belejött a dologba, Nyikolaj Petrovics rögtön elment, hogy megnézze
az Államszövetségi Tanácsot is. Furnér! Aztán a Legfelsőbb Bíróságot. Furnér! Az
Alkotmánybíróságot. Furnér!…
Szentséges úristen… Hisz ez rettenetes! De hiszen… Hiszen akkor mi marad?
Sokáig állt a Vörös téren, nehezen szánta el magát.
Végül aztán rémülten és lázasan befizetett egy kremli sétára.
 *

És megint tombolt a tömeg a lába előtt, megint egyre magasabbra csaptak a piszkos
hullámok, hogy elérjék a bokáját, megragadják, lerántsák…
De ő szilárdan állt, mozdulatlanul, és az emberek nem dönthették le a
piedesztáljáról.
Ott áll ő: a vasból öntött parancsnok, az alapító, a tér ura és az ország titkos
uralkodója.
Feliksz, aki feltámadt hamvaiból.
A csőcselék gajdolt valamit a csizmája körül a maga Neander-völgyi nyelvén, a
saját vad jelszavait skandálta, ő pedig engedte nekik, hogy kieresszék a gőzt – tudva,
hogy bronztenyerének egyetlen csapásával százat szétlapít, a többit pedig
széjjelkergeti, a talpával pedig egyszerre ezret is összezúzna ezekből a tetvekből.
Amíg áll a KGB, áll ő is.
Örökké.
De ekkor hátulról ropogás hallatszott… recsegés…
És ekkor ő életre kelt. Súlyos erővel teltek meg a fémizmok, lobogni kezdett a
szélben a bronzköpeny… Ijedten szaladt szét a sok bajkeverő…
Ő pedig megfordult – és azt látta, hogy a KGB fő épülete, a Torony repedezik, és
száraz téglavért okád…
– Nem! Nem!!!
A Nemzeti Vezető felült az ágyon. A hálószobában sötét volt, zúgott a csend, és
ebben a csendben hallani lehetett, hogyan kalapál a szíve – zúgva-bongva, mintha
bronzharang belsejében kongana.
– Képzeld el… Megint ez az álom… Mintha én volnék Dzerzsinszkij. Na, a szobor…
És ott a tömeg… Az épület meg kezd szétporladni… – kezdte mesélni a sötétségnek. –
Mit gondolsz, jelent ez valamit?
Aztán eszébe jutott, hogy nincs ott senki.
A hálószobában egyedül van.

A Kreml területén csak vezetővel lehetett sétálni; valahányszor Nyikolaj Pavlovics

próbált elszabadulni a pórázról, és elsurranni, az éber elvtárs szigorúan
visszaparancsolta. Végül csak sikerült kereket oldania, egy iskolai csoporthoz
csatlakozva.
Első látásra itt minden igazi volt. Az egyik épület ablakában még egy mogorva kis
alak is látszott, és a tornyok is egészen szilárdnak néztek ki, meg se rezzentek a
fagyos februári szélben.
De a falakról, amikor megvizsgálta őket, kiderült, hogy díszletek. Meglököd a
válladdal, és leomlanak a kremli rakpartra. Az épületek felén az ablakok is csak úgy
tessék-lássék módon voltak megfestve, pedig nemrég elvileg milliárdokat költöttek
a felújításra.
És mindenütt „Hozzáérni tilos!” táblák – Nyikolaj Pavlovics már tudta, hogy
miért. Az eszével tudta, de a szívével sehogy sem akarta hinni.
Csüggedten ballagott ki a Kutafja-kapun; mintha fasiszták gázoltak volna át a
lelkén, beszennyezve mindent, ami szent, és csak felégett földet hagyva maguk
után.
– De hát mi ez… – motyogta magában, céltalanul, vakon vánszorogva valamerre.
– Hogy lehet…
Tüntetők mentek el mellette – a Bolotnaja térre tartottak, becsületes
választásokat követelni. Lelkesen biztatták Nyikolaj Pavlovicsot, hogy csatlakozzon.
– Nincs ott kivel beszélni… – suttogta utánuk elhaló hangon. – Nincs senki… Senki
sincs ott, testvérek…
Késő éjszakáig alvajáróként kóborolt a fortyogó Moszkvában. Végigjárta az összes
állami intézményt, amire csak emlékezett, és mindegyik festett furnérlemezből
volt. Igazit, kőből építettet csak kettőt talált: az FSZB-t és a Központi Bankot.

– Életkor… Még hogy az életkor! Na, ha itt lennél most a díványoddal! – A Nemzeti
Vezető nagyot csapott öklével az asztalra. – Egyszerű rémálom, te meg jössz nekem
a badarságaiddal…
A svájci pszichoanalitikus nem válaszolt, meg hát nem is hallotta őt – ott
ücsörgött a maga Svájcában a mocsok. A Nemzeti Vezető megigazította a
nyakkendőjét, és visszament a klotyóról az irodájába, ahol a válságstáb ülésezett.
– Tartani a kordonokat! – mondta szenvtelenül a szelektor mikrofonjába. – Ne
engedjék a tömeget az állami intézményekhez. Központi Választási Iroda, Duma,
bíróságok… Mindenhol hármas kordont felállítani! Hogy senki ne juthasson
kéznyújtásnyi távolságra az épületekhez!
– Értettem! – felelte a szelektor.
– A Lubjankán pedig egyáltalán egy lélek sem lehet! – Elcsuklott a hangja. – Mi ott
a helyzet, áll még?
– Egyelőre áll…
A Nemzeti Vezető föl-alá kezdett járkálni az irodában.
– Micsoda abszurd követelések… Újraszámolni a szavazatokat, új Duma-
választásokat tartani, leváltani Csudovot… Mi ez a baromság?! Mi az, nem fogják fel,
hogy mindez nincsen?
Az FSZB igazgatója, a Központi Bank elnöke és Konsztantyin Lvovics összenéztek.
– Hisz ők maguk kérték, hogy ne legyen annyi bürokrácia! – dühöngött a Nemzeti
Vezető. – Semmi fölösleges! GB és KB – ennyi! Félelem és lóvé! Mi kell még egy
ország irányításához? Minden másra ott van Osztankino! Tessék: az ultraliberális
modell! Mit követelnek még? He?!
– Vademberek… – tárta szét a kezét Konsztantyin Lvovics.
– Ez mindig működött! Németországból emlékszem: pénz és félelem. A két
oszlop. Mindig! Mindenkivel! Most mi nem stimmel? – nézett végig az
összegyűlteken.
– Már nem félnek… – köpött egyet az FSZB igazgatója.

Az X5-öse rendszámát persze eszébe sem jutott kicserélni a banditának. Minek

bujkálna? Bujkáljon csak mindenki más. A címét is könnyűszerrel ki lehetett
deríteni: ők maguk lopják el az adatbázisaikat, hogy jó pénzért eladják őket.
Szép volt a ház, biztonsági őrség védte, de Nyikolaj Pavlovicsnak az már meg se
kottyant.
Becsöngetett. A bandita nyitott ajtót – részegen.
– Mi az, elment az eszed, majom?
Kellemes meglepetés: emlékezett rá.
– Elnézést, csak egy kis időre tartom fel – mondta Nyikolaj Pavlovics. – Tudja…
Hogy is magyarázzam… Kicsit próbáltam eligazodni a politikai életünkben… Hogy
állnak a dolgok az országban és a többi… És eljöttem magához, mert maga ezt
jobban tudja. Mégiscsak a rendszerben dolgozik… Állami ember.
– Na és? – meredt rá a bandita.
– És hát lenne magához egy kérdésem… Szóval az van, hogy állam… igazából
nincsen? Nincs ügyészség, bíróságok, parlament, elnök, semmi… He? Rendőrség…
– Rendőrség van! – felelte a bandita sértetten. – Csak magunknak kell
megkeresnünk a pénzt rá… Azoktól ugyan várhatod, hogy adjanak…
– Na… szóval akkor nincsen állam, igaz?
– Hát… ha úgy vesszük… mondjuk éppenséggel nincsen – felelte a bandita. –
Miért, fáj az neked? Mi a nyavalyának állam? Csak pénzbe kerül…
– De hiszen… – mondta Nyikolaj Pavlovics elgondolkozva. – De hiszen ha nincsen
állam, akkor… mindent szabad?
– Persze, hogy szabad! – röhögött a bandita. – Csak nem neked, apafej. Hanem
nekünk.
– Akkor jó – sóhajtott Nyikolaj Pavlovics.
És azzal a bandita feje búbjára csapott a kalapáccsal, de úgy, hogy a nyeléig
belefúródott.
– Kicsit azért szokatlan… – mondta aztán, csak úgy magában.

És megint tombolt a tömeg a Lubjankán, és ő megint Vas Feliksz üres szemeivel

nézett rá lefelé.
De nem volt ereje, hogy akár csak megmoccanjon ebben a rémálomban, nem
tudott lelépni a talapzatról – nem tudta eltiporni a tömeget, és menekülni sem
tudott.
És a távolban, magasan a fejek fölött könyörtelenül és rémisztően közeledett egy
autódaru.

M. Nagy Miklós fordítása

 Forgalmazza:
eKönyv Magyarorszag Kft.

Felhasznált betűtípusok:
Droid Serif – Apache License 2.0
{1}
Köszönöm, és Isten hozta Franciaországban!

{2}
Sajnálom, uram, de maguknak is ki kell várni a sort, mint a többieknek.

{3}
Nem értem!

{4}
Azt nem lehet, uram.

{5}
Ez nem bordély.

{6}
Nem vagyok kurva!

{7}
Miért támadta le a táncosnőt?

{8}
Megerősíti, hogy megütötte a biztonsági szolgálat munkatársát?

{9}
Tudja, hogy a viselkedése miatt ki fogjuk toloncolni Franciaországból?

{10}
Az orosz konzul Courchevelben van. A maga jobban felszerelt kollégáinak segít,
nem tud jönni. Kiskorú prostituáltakkal, kokainnal és lőfegyverekkel kapcsolatos
ügy, szokás szerint.

{11}
Itt nem szokás kenőpénzt elfogadni.

{12}
Nincs kenőpénz. Európában van, nem otthon, Oroszországban!

{13}
Mi a fasz… Mi a fasz folyik itt?

{14}
Egy szót sem értek abból, amit mond.

{15}
Mondd csak… Érezted valaha azt, hogy elhagy az ihlet? Én úgy érzem, hogy
velem most ez történik…

{16}
Néha szar az élet.

{17}
A dagesztániak csúfneve. [A ford.]

{18}
Nomád tábor Közép-Ázsiában. [A ford.]

{19}
A kaukázusi népek gúnyneve. [A ford.]
{20}
Ébredjen! Ébredjen, kérem!