MOLDOVA GYÖRGY

KEGYELEMKENYÉR 1
KEGYELEMKENYÉR 2.
KEGYELEMKENYÉR 3.
A lázálmokat kergető FIDESZ kormány – olimpia,
Paks 2. – számolatlanul szórja az ország pénzét.
Nincs min csodálkozni, hogy a 3 millió nyugdíjas
púp a hátukon. Eszükbe se jut, hogy valahogy
rendezzék a több százezer nyugdíjas helyzetét,
akik havonta kevesebb, mint 50 ezer Ft-ot kapnak.
Orbán Viktor úgy gondolja, hogy nagyobb a
politikai hozadéka a karácsonyi ajándékként
osztogatott Erzsébet utalványnak.
Moldova György a riportkönyve első kötetében
bemutatja, hogy élnek a volt tanárok, bányászok
nyugdíjasként.
 MOLDOVA GYÖRGY

KEGYELEMKENYÉR 1
Riport a nyugdíjasokról

URBIS KÖNYVKIADÓ
SZENTENDRE, 2017
 © MOLDOVA GYÖRGY, 2017

ISBN 978 615 5289 09 5

Urbis Könyvkiadó, Szentendre

A kiadásért felel a könyvkiadó igazgatója

Készült a debreceni Kinizsi Nyomdában

Felelős vezető: Bördős János
 TARTALOM
ELŐSZÓ
I.
A MÚLT DICSÉRŐI
HÓDMEZŐVÁSÁRHELY
II.
BISMARCKTÓL A NYUGDÍJREFORMIG
III.
SZERENCSE LE!
MECSEKI BÁNYÁSZOK
IV.
MAGYAR URÁN
V.
SZÖVETSÉGEK ÉS PÁRTOK
(NYUGDÍJAS ÖNVÉDELEM)
VI.
A HALLGATÓ VÁROS
SZOMBATHELY
 ELŐSZÓ

Először még 1956 márciusában kanyarintottam vállamra

a sporttáskámat, benne egy váltás fehérneművel, tisztasági
szerekkel, olvasnivalóval és leutaztam Mohácsra, hogy
beszámolót készítsek a jeges árvízről. Az azóta eltelt
hatvan év alatt huszonöt kötetnyi, ötezer nyomtatott oldalt
kitevő riportot írtam vasutasokról, bányászokról,
rendőrökről, textilmunkásnőkről, keresztül-kasul bejártam
az országot az Őrségtől Záhonyig, az Ormánságtól Tokaj-
Hegyaljáig. Az utam soha nem volt rózsákkal felhintve,
mégis azt kell mondanom, egyszer sem halmozódott elém
annyi akadály, mint most, amikor a magyar nyugdíjasok
helyzetét kívántam felmérni.
Korábbi vállalkozásaimat – legalábbis az indulásnál – se-
gítőkész jóindulat kísérte, többnyire ott állt mögöttük vala-
milyen hivatal vagy intézmény: a Vasúti Főosztály, a Belke-
reskedelmi Minisztérium, a Népszabadság szerkesztősége,
vagy a „Magyarország felfedezése" – könyvsorozat. Néha
ösztöndíjat is kaptam, de legalább egy megbízólevelet ok-
vetlenül, amelyet felmutattam, ha valaki azt firtatta, hogy
mit keresek az épp adott környezetben.
Az más kérdés, hogy aztán a megjelent könyvet gyakran
heves tiltakozás fogadta. A MÁV vezérigazgatója kijelentet-
te, hogy az ilyen írásoktól nem lesz több vasutas – ez
akkoriban fontos célkitűzésnek számított, a komlóiak a
Párt központi lapjánál, a Népszabadságnál jelentettek fel,
amiért a társadalmi elvárást az ő vállalati érdekeik fölé
helyeztem, egy cigányszervezet vezetője pedig rasszistának
nevezett és magánál Kádár Jánosnál interpellált ellenem.
Annyi azonban bizonyosan elmondható, hogy egyik
könyvemet sem tiltották be, nem zúzták be, nem zárták le
az utamat, mindig kaptam lehetőséget a következő
munkámra.
Mostanra azonban minden támogató szándék elfogyott
mögülem – belátom, nem vétlenül alakult így. Évtizedek
óta felvállalom a szocializmus eszmei hagyatékának
védelmét, ezzel ugyan elnyertem széles tömegek
rokonszenvét, de egyszersmind kivívtam a jobboldali
hatalom és az álbaloldali ellenzék haragját-megvetését.
„Vögelfrei"-jé, törvény nem védte madárrá nyilvánítottak,
amelyre az év egyetlen szakában sem vonatkozik vadászati
tilalom. Könyveimről nem jelennek meg kritikák,
rádióban-televíziós műsorokban csak elvétve bukkan fel a
nevem, író-olvasó találkozókra sem hívnak. Nem kívánok
mártír szerepben tündökölni, elismerem: többször is
felkínálták, hogy lépjek be a megtérés kitárt kapuján, de
mindig úgy éreztem: ez azonban meggyőződésem alapvető
feladását jelentette volna, ezért nem kívántam élni a
lehetőséggel. Ennek a könyvnek a megírását sem miniszté-
riumok, sem politikai pártok, sem gazdag szponzorok nem
támogatták.
A riportot azonban soha nem egy ember írja meg, ha
maga próbálkozna, száz év alatt sem tudná összegyűjteni
az anyagot, mindig egy kisebb-nagyobb közösség segíti.
A szocializmus ugyan megszűnt, de a kapcsolatok meg-
maradtak – tartja a mondás. Én is számíthattam néhány ki-
próbált baloldali emberre, akik vállalták, hogy eligazítaná-
nak szűkebb pátriájuk ügyes-bajos dolgaiban. Az ő jóindu-
latukkal sem élhettem vissza; én eljövök, ők ott maradnak,
kitévén mindenféle bosszúnak és egy riportkönyv útja ne
legyen levágott fejekkel kikövezve. Azt a veszélyt is ki kel-
lett védenem, hogy természetes elfogultságuk folytán egy-
oldalú tájékoztatást nyújtanak majd.
Azt is fel kellett mérnem, hogy egyáltalán alkalmas va-
gyok-e még egy ilyen feladatra. A riport egy ökölvívó erőn-
létét és egy jezsuita szerzetes megszállottságát igényli, és
én, a 83. évemhez közeledve, már egyikben sem bővelked-
tem. Korábbi útjaim során már mind gyakrabban kerültem
be szívpanaszokkal a kórházak sürgősségi osztályaira, köz-
ben egy bypass-, vagyis áthidaló-műtétet is végrehajtottak
rajtam, a szívembe két, lábamból kivett eret ültettek be,
biztosra vehettem, hogy most sem fogom megúszni a
rosszulléteket. Nem mellékesen azt is számításba kellett
vennem, hogy minden költséget: utazást, szállást, étkezést
a saját zsebemből kellett fedeznem, és a riportírás alatt
másfajta pénzkeresettel nem foglalkozhattam.
Mégsem mondhattam le szándékomról, hogy „meg
kívánjam őrizni az arcomat", magamról táplált jó
véleményemet. Az ország legnagyobb társadalmi
csoportjáról, közel hárommillió ember sorsáról van szó,
arról a nemzedékről, amelyhez magam is tartozom. Fel kell
mérnem, hogy töltöttük be szerepünket, milyen jeleket
hagyunk magunk után. Őszintén szólva, örültem volna, ha
más áll elő és vállalja fel ezt a munkát.
Nem érhettem be a nyugdíjasok helyzetének összefüggé-
seiből kiszakított bemutatásával, elengedhetetlennek talál-
tam, hogy legalább vázlatosan meghatározzam az életüket
befolyásoló erőket.
Ami a helyszínek kiválasztását illeti, nem törekedhettem
arra, hogy az egész országot felmérjem, beláttam, hogy
csak relatív teljességet tűzhetek ki célomul. Megkerestem
jobb-, illetve baloldali, valamint politikailag kevésbé
elkötelezett városokat, nem többet nyolcnál-tíznél.
Elkezdtem, bár nem tudtam hol és hogyan fogom
befejezni majd. A feladat valójában megoldhatatlan,
milliók sorsát egy ember nem tudja ábrázolni. A
szilágysomlyói templom homlokzatának felirata lebegett a
szemem előtt: „az út végtelen, nem tudod bejárni, de ha
Isten eljön ítélkezni fölötted, menet közben kell, hogy
találjon!"
 I.

A MÚLT DICSÉRŐI
HÓDMEZŐVÁSÁRHELY
 1.

Vizsgálódásom első színhelyére, Hódmezővásárhelyre nem

visz le közvetlen gyorsvonat, Szegeden át kell szállni egy
kis dieselvontatású szerelvényre, a várakozással együtt az
út három órát is igénybe vesz. Nem sokat tudtam a
városról, csak átutazóban jártam arrafelé, most
megpróbáltam kihasználni az időt, a könyvtárból kivettem
Nagy Lajos 1932-ben született szociográfiáját és a kupé
sarkába húzódva beleolvastam:
„... A környék igazi alföld, róna – írja – nem csak a falu
szélén állva, de akár a Városháza 43 méter magas
erkélyéről is, ha széttekintünk, dombokat semerre sem
látunk.
A Főtérről bármilyen irányba is indulunk, ha a város
szélére akarunk eljutni másfél-két kilométeres utat kell
megtennünk, és akkor is csak a belső határát érjük el, mert
a városhoz óriási tanyaterület tartozik. Számok szerint: a
belső terület 6,84, az egész kiterjedés pedig 761
négyzetkilométert tesz ki. A tanyák száma: 5.775...
1910-ben 62.445 lakost jegyeztek fel, ez a szám 1930-ra
60.192-re esett vissza. A csökkenésben közrejátszott az
egykerendszer, a másfél százalékos halálozási arányszám,
a leküzdhetetlennek tűnő betegségek – mindenekelőtt a
12,6 százalékos tuberkulózis, az ezer főre számított
öngyilkossági ráta...
Antihigiénés építési módszereket alkalmaznak. A falakat
közvetlenül a talajra rakják, holott az magas víztartalmú.
Láttam olyan kutat, melyben a víz szintje csak két méterrel
van lejjebb a talajtól, a lakások pincéjében víz fakadt fel. A
vályogházak, sárból építettek aránya 74,5 százalékot tesz
ki..."
Nyomott hangulatban tettem le Nagy Lajos feljegyzéseit,
de arra gondoltam, hogy azóta a társadalmi körülmények
mindenképpen megváltoztak Hódmezővásárhelyen, a kor-
mányzó párt kirakatvárosában. A szocializmus idején
nagymérvű iparfejlesztés ment végbe, a rendszerváltás
után pedig olyan neves jobboldali polgármesterek tartották
kezükben az irányítást, mint Rapcsák András, majd a
miniszterelnökség ügyeit vezető miniszter, dr. Lázár János.
Esik az eső, mikor leszállok Hódmezővásárhelyen, az ál-
lomásépületbe behúzódva vár rám N., aki az itteni kalau-
zolásomra vállalkozott. Ő ugyan nem tiltotta meg, hogy ki-
írjam a teljes nevét, de én tartottam magam ahhoz az illú-
zióhoz, hogy ily módon megvédhetem a személyét. N. a
hetvenedik éve körül jár, valaha fémesztergályosként dol-
gozott, jelenleg egy műszaki üzletet és vele kapcsolatos
kisüzemet vezet. Elnökségi tagja az újonnan alakult
„Európai Baloldal" mozgalomnak, közéleti szereplőként
ismerője, sőt alakító részese volt a város újabb kori
történetének. Egy mestervizsga előtt álló tanárjelölt
csatlakozott hozzá.
Kocsiba ülünk és elindulunk a Belváros felé. N. útközben
ki-kimutat a volán mögül.
- Figyeld meg: nincs olyan utca, ahol két-három házra
ne volna kitéve az „Eladó" tábla! Lassan elfogyunk.
 A paneltornyok között feltűnik egy tekintélyes épület:
- Ez volt a Központi Szálloda, de a környéken csak
„Zsidó Kávéháznak" hívták. A környező telkek is az ő
tulajdonukba tartoztak.
- Sok zsidó lakott Hódmezővásárhelyen?
- A háborúk előtt 1500-an éltek itt, gyorsan
vagyonosodtak. A XIX. század végén egy zsinagógát is
felhúztak 300 ezer téglából és 30 ezer cserépből,
orgonával, színes ablakokkal.
- Mi történt velük a vészkorszakban?
- Itt nem rendeztek be gettót, nem puszta humanitásból,
hanem az akkori alpolgármester nem engedte, hogy az ő
házának közelébe telepítsék. Átvitték őket Szegedre, és on-
nan indították el velük a deportáló vonatokat Auschwitzba.
Az amerikai repülők útközben lebombázták előttük a síne-
ket, így a szerelvényeket átirányították az ausztriai
Strasshofba. Itt kevésbé szörnyű körülmények közé
kerültek, de majd ötszáz halottat vesztettek. A túlélő
maradék nagyrésze 1945-ben, majd 1956 után ment el.
Leparkolunk, kísérőimmel sétára indulunk a
Belvárosban. Dél körül jár, hétágra süt a Nap, de az
utcákon alig mutatkoznak járókelők. Azt hittem, valami
gyászt vagy korlátozást rendeltek el, de N. felvilágosít,
hogy ez a környék megszokott rendje.
- Vasárnap délután elmentünk a feleségemmel egy kiállí-
tásra, odafelé tartva egy emberrel találkoztunk, visszafelé
menet pedig hárommal. Még mondtam is az asszonynak,
hogy máris háromszorosára nőtt a forgalom.
Akik mégis erre vetődnek, általában lehajtott fejjel
néznek maguk elé. A közösségi élet leépülését jelzi, hogy
három-négyszáz méterenként feltűnik egy-egy utcára nyíló
bezárt kapu, egykori iskolák, vendéglők portái.
- Rossz jel, mikor egy városban a kocsmák becsuknak, a
templomok viszont nyitva tartanak.
N. most is felhívja a figyelmemet egy-egy
nevezetességre:
- Látod ezt a „megállni tilos!" táblát? Eredetileg ötven
méterrel távolabb állt, de egy SZDSZ-es ügyvéd azt akarta,
hogy a kocsik ne parkolhassanak le az irodája előtt, ezért
arrébb rakatta.
Egy kapualjra mutat:
- A Rákosi-korszakban a parasztok ide hordták be a be-
szolgáltatásban elrendelt disznózsírt. Itt kiolvasztották a
bödönökből és átöntötték egy nagy üstbe. Tudod, ki volt
akkoriban a begyűjtési miniszter? Nagy Imre, ezt
mostanában keveset emlegetik.
A könyvesboltban veszek két újabban megjelent város-
ismertetőt, menet közben bele-belepillantok, mindegyiket
dr. Lázár János jegyzi felelős kiadóként.
Az épületek között egy meglepő jelenség bukkan fel, hat
géppisztolyos szovjet katona szobra emelkedik ki az utca
szintjére, csak derékig látszanak, az altestük lent marad a
mélyben. Elcsodálkozom.
- Ez mi?
- Annak idején az öthalmi szovjet laktanyában öntötte
őket sorozatban egy ügyes kezű katona, szerte a városban
felállították őket, ez a pár darab kimaradt.
- Hogy kerültek ide?
 - Ez az épület az „Emlékpont", a budapesti „Terror
Háza" helyi megfelelője, ugyanaz az építész tervezte.
Máris hasznát veszem a városismertető könyveknek,
odalapozok a vonatkozó részhez:
„Az 'Emlékpont' tapinthatóvá és felfoghatóvá teszi
azokat a történelmi folyamatokat, melyek
Hódmezővásárhelyt és lakóit érték az elmúlt ötven évben.
Mementó. Figyelmeztet arra, hogy ez az ötven év nem
múlhat el nyomtalanul. Azzal, hogy távolodunk tőle, nem
csökken a távolságok súlya..." Érdekes távolság lehet az,
aminek súlya van – gondolom magamban.
A vásárhelyiek ingyen tekinthetik meg a látványosságot,
én, mint idegen, jegyet váltok. A többszintes épületben
nem találkozunk látogatókkal, csak a liftszerelő ingázik az
emeletek között, és néhány teremőr szerepet ellátó
asszony pletykálgat a folyosószárnyakon.
Az ajánlott megtekintési útvonal kezdetén mintegy
történelmi háttérként öt SZKP főtitkár arcképe sorakozik a
falon: Hruscsovtól Gorbacsovig, velük átellenesen pedig az
MDP, majd az MSZMP első emberei Rákosi Mátyástól Grósz
Károlyig.
Az időrendi besorolásnál a „történelmi szakértelmet
Schmidt Mária igazgató vezetésével a Terror Háza kutatói
adták". Az egyes periódusokat egy-egy jellemzőnek ítélt
tárggyal próbálták bemutatni, az 1950-es évek elejét
például egy Hofherr traktorral.
- 1954-ben ötszáz ilyen traktort kaptunk az NSZK-tól az
elvesztett futball VB-döntő után – jegyzi meg N. Nem fűz
hozzá kommentárt, rám bízza, hogy vonjam le én a követ-
keztetést, ha akarom.
A híres hódmezővásárhelyi majolika készítésre összetört
cserepek emlékeztetnek, ma már csak néhány kisiparos űzi
ezt a mesterséget, a Hódiköt emléket pedig egy svájcisap-
kagyártó gép igyekszik felidézni.
Lent a mínusz 1-es szinten állnak az utcán látott katona-
alakok csizmái. Innen tűnik fel, hogy a fejüket védő
kupolák miatt télen az egész épület kifűthetetlenné válik.
Ide helyezték le Kamuty István szovjet katona szobrát,
valaha fent a város közepén díszelgett – alig néhány
méterre a Lenin emlékműtől, amely nem tudni milyen
meggondolásból ülő pózban ábrázolja az Októberi
Forradalom vezérét.
(Erről a kettősről szól a gyér vásárhelyi viccek egyike:
- Hol van Lenin? – kérdezik a katonától.
- Ott szarik la! – feleli az.)
A történelmi bemutató az 1991-ben
Hódmezővásárhelyen gyártott Puli kisautó bemutatásával
zárul – a találmány sajnos nem hozta meg a remélt
világsikert.
A kiállító termekben különféle végtelenített videoszala-
gok forognak: egykori kulákok, hivatalnokok, művészek
beszélnek rajtuk a szocializmus időszakában elszenvedett
hányattatásaikról. A mai vezetés büszke rá, hogy a város
mindig is ellenszegült a „vörös mételynek".
„... Az 1948-49-es években Orosháza felől Hódmezővá-
sárhelyre is átterjedt a fehérgárdista mozgalom – írja az
útikönyv -, célja fegyveres ellenállás szervezése volt a
Rákosi rezsim népnyúzó, magyarságellenes politikája és
intézkedései ellen. Az 1950-től több hullámban felszámolt
mozgalom az egész országban itt volt a legerősebb. A
fehérgárdista mozgalom tagjai közül került ki a
kommunizmus legtöbb áldozata. Kovács István 20 éves
pusztai gazdafiút és orosházi társát, a két vezetőt a szegedi
Csillag börtönben szörnyű kínzások után felakasztották,
testüket nem adták ki a családnak, a Boncintézet kapta
meg, ahol az orvostanhallgatók szikéje darabolta őket
miszlikké."
Körútunkat folytatva a helyi cigány önkormányzat elnö-
kével találkozunk, elektromos meghajtású kerekes
székében ülve épp ebédről tér vissza a hivatalába. Negyven
év körüli, fénylő kopaszra borotvált koponyájú férfi,
eredetileg újságíróként dolgozott, onnan került át mostani
pozíciójába. Eredményesen tevékenykedik, irányításával a
szervezet ledolgozta a felgyülemlett sokmilliós adósságát.
Nem illik az utcán tárgyalni, másnap az irodájában
keresem fel az elnököt. A cigány életforma változásairól
kérdezgetem.
- Ma már ritkaságnak számítanak a régi hét-nyolc gyere-
kes családok – mondja.
- Hány főre tehető a roma népesség Hódmezővásárhe-
lyen?
- A népszámlálásnál 176-an vallották magukat
cigánynak, a valóságban kétezren lehetnek.
- Mennyire asszimilálódnak?
- Ahogy általában, úgy nálunk is a cigány cigánnyal
házasodik, de egyre többször fordulnak elő vegyes
esküvők. Szabálynak tekinthetjük, hogy a kapcsolatokban a
nem cigány fél szokott alkalmazkodni.
- Az anyagi helyzetük hogy alakul?
- Általános az elszegényedés, nálunk nem alakult ki alsó
és felső szint. Én már annak is örülök, ha egy cigányt a
kocsmában látok, mert ez azt jelenti, hogy legalább egy
fröccsre telik neki. Biztos elmondták már magának, hogy a
cigányok a rendszerváltás igazi vesztesei. Régebben a nagy
gyárakban egész cigány dinasztiák alakultak ki, apa és fia
együtt dolgozott, mára több nemzedék is munkahely nélkül
maradt. Nem csak üzemek szűntek meg, hanem egész szak-
mák, ahol ezek a kevésbé képzett-iskolázott emberek meg-
találták a helyüket; bezártak a bányák, leálltak a nagy
panelépítkezések, többé nincs szükség kubikusokra vagy
betonszerelőkre. A cigányok leszorultak a közmunkába, 70-
80 százalékukat itt foglalkoztatják.
- Milyen kivezető út nyílik a számukra?
- Oktatás-foglalkoztatás, ez a két fő irány.
(Másutt szerzett tapasztalataim kétessé teszik az oktatás
hatékonyságát. A programok sokszor csak formálisak, Sza-
bolcsban például televíziós bemondói tanfolyamot indítot-
tak a cigánylányok számára.)
Szeretnék találkozni egy cigány nyugdíjassal is. N. egy
öreg tetőfedő munkást javasol, aki 70 éves kora ellenére is
folyamatosan dolgozik.
- Öntudatos ember, büszke a származására, nem engedi,
hogy romának nevezzék, azt mondja, hogy ő cigány ember.
Az illető felvállalt egy beszélgetést, de még aznap le is
mondta.
- Mi történt? – kérdeztem N.-t.
 - Van két fia, mind a kettő vállalkozó, rászóltak az
apjukra, hogy ne nyilatkozzon, mert ha az
önkormányzatnál megtudják, megharagudhatnak és ők
többé nem kapnak megrendelést tőle.
Soha nem fogom megtudni, hogy valóban így történt-e,
vagy csak egyszerű kifogásról van szó, de most először csa-
pott meg a megtorlástól való félelem, mellyel utam során
később oly gyakran szembetalálkoztam.
 2.

Úgy tapasztaltam, hogy az érdeklődő Hódmezővásárhe-

lyen csak nehezen jut pontos adatokhoz. Mintha a konkrét
válasz egyben felelősségvállalást jelentene, amelytől min-
denki óvakodik.
A nyugdíjasok helyzetét kutató kérdéseimre én is
többnyire általánosságokba burkolózó feleleteket kaptam.
Olyanokat, mint hogy a nyugdíjat biztosító szakmák valaha
ritkaságszámba mentek, a földbirtokosokat a vagyonuk, a
parasztokat a többnemzedékes nagycsaládok tartották el
öregkorukban. A jelen állapotokra vonatkozó hivatalos ki-
mutatásokat nem találtam. A legutóbbi népszámlálásnál a
nyugdíjasokat belefoglalták a 14.172 úgynevezett „inaktív
rétegbe". Közelebbről csak annyit tudni, hogy ezen belül
9.620-an lépték túl a hatvanadik életévüket. Ez a tény
azonban nem jelent eligazítást, hiszen a nyugdíjkorhatár
egyre feljebb kúszik.
Ha túl akartam jutni az általánosságokon, nekem
magamnak kellett felderítenem a helyzetet. A legtöbbet
ígérő adatforrásnak a Nyugdíjas Lakópark ígérkezett.
2003-ban egy lápos külterületen 107 lakás épült városi
beruházásban. Szabványos értékesítésben 4 millióért nem
keltek el, akkor módosítottak a rendeltetésükön, szociális
célok körébe vonták őket. Az árukat 2,7 millióra
szállították le, de ez a veszteség csak látszólagos. A
tulajdonjog nem örökölhető, a bérlő halála után visszaszáll
az önkormányzatra. Újra és újra kiadják őket, amíg a falak
össze nem dőlnek. A várólista jelenleg is elég hosszú, több
mint húszan iratkoztak fel rá. Ez a szám tovább
gyarapodna, ha a hajléktalanoknak is telne beugróra, de ők
a városszéli elhagyott tanyákon húzzák meg magukat.
A kísérőm két beszélgetőpartnert is szervezett,
igyekezett baloldali beállítottságú személyeket választani.
Nem lehetett könnyű dolga, Hódmezővásárhely Lázár János
miniszter pátriája, a Fidesz egyik koronagyémántja,
lakóinak nagy része biztos jobboldali szavazó, a legutóbbi
választáson az LMP képviseletében induló Nagy Bandó
András még hét százalékot sem szerzett. Végül egy régi
rendőrrel és egy honvédtiszttel ültünk le a társalgóban.
Riporteri alapelv, hogy a fiatalokat a jövőről, az
öregeket a múltról kell kérdezni.
- Hogy látják: nagyon megváltozott a világ?
- Én harminc évig voltam körzeti megbízott – mondja az
egykori rendőr -, azokban az időkben, mikor minden falut
határőrközségnek jelöltek ki. Mindent és mindenkit figyel-
nünk kellett, de az emberek bíztak bennünk és segítettek.
Azóta a rendőri szolgálat robottá vált.
A másik öregember főtiszti rangot viselt a hadseregben,
de neki sincs nosztalgiája.
- Mondja meg, milyen ez a katonaság?! Nem tudnak egy-
szerre vonulni, a szél kifújja a szart alóluk. Most, az
augusztus huszadiki ünnepségen három díszelgő is elájult
a napon, úgy kidőltek a sorból, mint a hasábfa. Még a
Himnusz első négy sorát sem tudják elénekelni. Be is
mentem a kiegre és bejelentettem, hogy még a
dísztemetésre sem tartok igényt.
(Felrémlik előttem egy mind amatőrebbé váló hadsereg
képe. Fazekas György újságíró jut az eszembe, aki a II. Vi-
lágháborúban munkaszolgálatosként került ki a frontra.
Mint politikailag megbízhatatlan személy, nem kaphatott
fegyvert, őrségbe is egy lapáttal kellett mennie. Ha valaki
közeledett felé, rákiáltott:
- Állj, vagy eláslak!)
Rátérünk a Lakópark rendjére. A szolgáltatások hason-
lóak az átlagos idősotthonokban alkalmazottakhoz: napi 24
órás orvosi-szakápolói felügyelet, étkezési lehetőség, két-
hetente nagytakarítás. Az autóknak mobil garázsokat is fel
lehet állítani. A közös költség havi 16 ezer forintot tesz ki.
- Nem nagyon nyújtózkodhatunk – mondja az egykori
rendőr. – Az én nyugdíjam 161 ezer forint, a feleségemé 72
ezer, ebből a legszűkebb rezsi is elvisz 85-90 ezret.
- Akadnak maguknál tehetősebb lakók is?
- Egész Hódmezővásárhelyen nem talál gazdag nyugdí-
jast. Volt valaki, aki játékkereskedéssel próbálkozott, de
már ő is feladta.
A társa közbeszól:
- Hát talán a doktor urat annak lehet tartani. Ő egy
orvosprofesszor, annak idején kitelepült Amerikába, ott
elvett egy magyar nőt és hazajött vele. Az asszony később
elhagyta, de ő itt maradt a Lakóparkban, már majdnem
százéves, de még mindig el tudja látni magát, süt, főz,
kocsit vezet.
- Milyen a közösségi élet? Vannak ünnepeik?
- Augusztus 20-át, Karácsonyt szoktuk megtartani.
Működik egy imaház is, aki akar, elmehet oda.
Az elmúlás témáját általában nem illik felvetni, de ebben
a környezetben nehéz volna kikerülni.
- A temetések milyen szokások szerint történnek?
- Papot kevesen rendelnek. Ha egy régi díszpolgár hal
meg, kimegy a városi jegyző vagy a helyettese.
- A lakók kikísérik a koporsót?
- Csak a közvetlen szomszédok, azt mondják, mindenki
magának hal meg.
Felszedelődzködünk és bemegyünk a Lakóparkba. A
nyárvégi hőségben kihaltak a belső utcácskák. A kertet
mindenütt gondosan rendben tartják, feltűnik, hogy az
ágyásokban sok, inkább a vízpartokon szokásos virágfajta
tenyészik, ez a terület egykori lápos jellegéből eredhet.
Több helyen fügefa is zöldell, elcsodálkozom: úgy
emlékszem, gyerekkorokban sohasem láttam ezt a fajtát,
megfordul fejemben a gondolat, hogy elszaporodásuk talán
a globális felmelegedés hatása.
A tervezők megpróbáltak egy központul szolgáló
térséget képezni; egy algáktól zöldellő tavacskát
alakítottak ki, a víz párolgását egy gumicső pótolja. A
parton egy kőoszlop áll, üregében kis haranggal, az
elhunytak tiszteletére szokták megkongatni.
- Mikor szólt utoljára?
- Két hete, az én szomszédasszonyom halt meg.
Benéztünk az egykori rendőr lakásába, a háziasszonynál
épp a pedikűrösnő jár, nem illik zavarni, csak körülnézek.
A másfél szobás hajlék saját bútorral van berendezve, a ki-
egészítők is megszokottak; a szekrény vitrinjében a gyere-
kek és az unokák fotóit rakták ki, az ágyon hímzett kispár-
nák sorakoznak, a polcokon dísznek szánt üres palackok.
Majd ha eljön a végső távozás ideje, a hozzátartozóknak el
kell szállítaniuk a holmikat, az elhunyt szomszédasszony
bérleménye is üresen maradt, csak a tornácon felejtettek
egy cserép zöldet.
Sok kérdés már nem jut az eszembe, a büfében még
megiszunk egy kávét, aztán az öregek kikísérnek minket a
kocsinkhoz. Úgy találom, ez a „merítés" nem volt
túlságosan sikeres, megkérem N.-t a kísérőmet, hogy
folytassuk az ismerkedést
*
A városszéli utcában 13 ház épült az újabb időkben: 12
még a szocializmusban, az utolsót egy Szerbiából áttelepült
iparos húzta fel kintről áthozott pénzéből. Többségükben
öreg munkások laknak, mi a Hódiköt gyár egyik nyugdíjas
lakatosát keressük fel.
A kertben egy tizenhat éves Opel kocsi és egy motorke-
rékpár parkol, minden talpalatnyi helyet ellepnek a külön-
féle kacatok, amelyekkel ügyes kezű ember mindig tud kez-
deni valamit: kidőlt-bedőlt tűzhelyek, rozsdás motorblok-
kok, szekrényroncsok, de még kiselejtezett kalapokat is
látni egy televíziós kasztni tetején.
A nyári filagóriában ülünk le beszélgetni, ennek oldalait
is kidobott ablakredőnyökből szerkesztette össze a gazda, a
tetejét dróttal összefogott nádszövettel fedte be. Mégsem
érezni a szegénység keserű ízét-szagát, a föld rendesen fel
van takarítva, süt a Nap, a lugasban érik a szőlő. A lábunk-
hoz egy öreg kövér kutya telepszik le, a szomszéd elhagyta,
a háziak vették magukhoz.
Az öregember feketét főzet az élettársával, viszonyuk
annak idején munkahelyi kapcsolatként kezdődött, az
asszony is a Hódikötben dolgozott, belső postásként hordta
ide-oda az iratokat. Belekortyolok a kávéba és kinyitom a
jegyzetblokkomat:
- Mennyi idős?
- Nyolcvan.
Előbb megdöbbenek, de aztán újra tudomásul veszem,
hogy már a legöregebbnek tűnő riportalanyom is fiatalabb
nálam.
- Hány évet dolgozott?
- Harminchatot, végig a Hódikötben.
- Mekkora a nyugdíja?
- 120 ezer, ehhez jön még az asszonyé, ő negyven év
után 91 ezret kap.
- Nem túl sok.
- Ez Hódmezővásárhelyen jónak számít.
A kísérőm elhúzza a száját.
- Azok, akik hatvan-hetvenezret kapnak, azok
lázadoznak is, különösen, ha azt hallják, hogy másoknak
két-háromszázezer forint jár. Nem tudom, mit szólnak
majd akkor, ha Matolcsy úr nyugdíjba megy és az ötmillió
fizetése után havi két-hárommillió forintot utalnak át a
számára. A melósoknak pedig emelnek évente 0,9
százalékot. Arról nem is beszélve, hogy a kisnyugdíjasok
hamarabb meghalnak. Ha Magyarországon ma kórházba
megy valaki és nincs pénze, lutri, hogy kijön-e élve.
Nem állom meg, hogy közbe ne szóljak:
 - Szerintem a Fidesz jobb taktikus annál, hogy ilyen
hatékony támadási felületet nyújtson. Valamilyen áttételes
formában ki fogja húzni ezt a tüskét.
A házigazdánk nem száll be a vitába:
- Én nem mondhatnám, hogy rosszul élünk, adósságot
sem hagyunk az örökösökre.
- Nagy a család?
- Egy férjezett lányom van, eredetileg élelmiszer-
eladónak tanult, de nem talált állást, most egy német
tulajdonú cégnél dolgozik, kályhacsöveket készítenek. A
vőm autófényező, de beteg ember, ő sem tud elhelyezkedni
a szakmájában. Egy gyereket nevelnek.
- Segíti őket?
- Másképp nehezen bírnák fenntartani magukat. Tudja,
nem így képzeltem el a gyerekem sorsát, mégis azt kell
mondanom, hogy nem én tévedtem a legnagyobbat. Azok a
munkás-paraszt szülők csalódtak igazán, akik azt remélték,
hogy a kitanult gyerekeik majd a szocializmus hívei
lesznek, ők pedig átmentek a túlsó oldalra, a saját
ellenségeinket neveltük fel. Mit tudok még mondani az
anyagiakról?! A temetésre is félreraktuk a pénzt. Ez ma
már nagyon sokba kerül, még a kolumbáriumban is
százezreket kérnek egy urna elhelyezéséért, a koporsós
temetést pedig meg sem lehet fizetni.
- Egyházi temetést akar?
- Én munkásőr voltam, fölöttem nem fognak prédikálni.
A város nyitott egy új temetőt, ott is lehetséges a világi te-
metés. A papok berzenkednek ellene, a búcsúztatásnál nem
engednék kiejteni az Isten nevét és azt is hallani, hogy
valamilyen külön adót követelnek. Mindegy, semmi baj,
föld fölött nem maradok.
A háziasszony friss palacsintát kínál, az öreg lakatos is
vesz egyet a tányérjára, megenyhül.
- No, de beszéljünk vidámabb dolgokról. Mire kíváncsi?
- Mondjon valamit a régi munkahelyéről, a Hódikötről.
- Hatvanéves gyár volt, állítólag még a magyar gyapot
feldolgozására tervezték, de azt nem sikerült
meghonosítani nálunk, változtatni kellett az elképzelésen.
Pestről hozták le a kész fonalat, és itt körkötőgépekre
rakták. Melegítőruhákat, pulóvereket, trikókat készítettek
– ujjával a vállára mutat -, ez a garbó is még onnan való.
Kísérőm, a város élő emlékezete, most is minden adatot
ismer.
- Trevirát, poliészter alapú műszálat használtak, vastag,
hurkolt kelme készült belőle. Sokáig kitartottak ugyan ezek
a holmik, de meg kellett izzadni bennük.
- Később aztán sokat fejlődtünk, a ruhák belsejét
pamuttal béleltük ki, csak a külső réteg maradt műanyag,
így már jobban szellőzött. Felfutott az exportunk, még az
Egyesült Államokba is szállítottunk. Maga a gyár is
megnőtt, két nagy telepen 4200 ember dolgozott.
- Mikor számolták fel ezt a nagyüzemet?
- 1989-ben, az elsők között. A minisztériumban amerikai
tanácsadók működtek, egyikük ide is lejött és kikövetelte a
felszámolást. Azt mondta, ha egyben meghagyják az ilyen
nagy gyárakat, akkor három-négy év múlva visszatérnek a
kommunisták.
A kísérőm ezt sem állja meg megjegyzés nélkül:
 - A Hatalom arra törekszik, hogy megbontsa a
tömegeket, minél távolabb tartsa az embereket egymástól.
Ha ma is létezne a Csepeli Vasmű és a munkásai
valamilyen sérelem nyomán elindulnának, útközben a
többi nagyüzem emberei is csatlakoznának hozzájuk, mire
beérnek a Főtérre, tízezrek gyűlnének össze, nem lehetne
megállítani őket. Tíz-húsz fős vállalatok nem fognak utcára
vonulni.
Zajlik körülöttünk a mindennapi élet, egy idősebb nő jön
be a kertbe, egy cédulát ad át a háziasszonynak; a
szomszédok összefogtak és mindig az épp soros megy el
bevásárolni a boltba. A listára pillantok: kenyér, cukor,
kőbányai sör, vaj helyett margarin.
- Hol is tartottunk? – tűnődik el az öreg lakatos. –
Szóval, amikor a gyárakat megszüntették, a gépeket és a
berendezéseket is felszámolták, az új tulajdonosok
lángvágóval szabdalták össze őket. Az egyik gyárban nyolc
tehervagont töltöttek meg fémroncsokkal.
- Mit szóltak hozzá a munkások?
- A tőkések el akarták kerülni a botrányokat. Volt, ahol
négyhetes szabadságra küldték el az embereket, és amíg ők
boldogan sütkéreztek a Balatonnál, az urak elpusztítottak
mindent.
Sokat tapasztalt kísérőm most is hozzáfűzi a maga kom-
mentárját.
- Így ment ez az egész országban. Az egyik cukorgyárban
akkoriban vettek Svájcba olyan komplett gépsorokat, ame-
lyek be is csomagolták a kész cukrot. Még fénylettek rajtuk
a szelepek, de ezeket is leállították. A svájciak értesültek
az esetről, eljöttek és vissza akarták vásárolni a gépeket,
haszonnal tovább tudták volna adni egy másik vevőnek.
Szóba sem álltak velük, még a pénznél is fontosabb volt
nekik, hogy példát statuáljanak.
Csend áll be, mint mondani szokás „angyal szállt el
fölöttünk", új témát vetek fel:
- Tartja a kapcsolatot a régi munkatársaival?
- Meglátogatnak itthon, és ha hívnak, én is elmegyek se-
gíteni hozzájuk, viszem a szerszámaimat is. Nem minden-
kivel találom meg a közös hangot, mára sokan kifordultak
a régi kerékvágásukból. Dolgozott nálunk egy cigány gye-
rek, gyönge munkás volt, és mint az ilyenek általában, ő is
folyton lázadozott. A vezetők inkább megadtak neki min-
dent, csakhogy csendben maradjon. Amikor nyugdíjba
mentem, elszakadtunk egymástól, de aztán valamelyik nap
beállított hozzám. Kiderült, hogy jehovista lett, meg akart
téríteni. Hallgattam egy darabig, ahogy Istent magyarázza,
majd rászóltam:
- Tudod, ki az Isten? Te meg én! Adunk és elveszünk éle-
tet. Szőlőt ültetünk, aztán kivágjuk, csirkét nevelünk és
megöljük őket. És ez így van jól.
- Legtöbbet, persze, a politikán vitatkozunk. Tudják,
hogy én munkásőr voltam, elkezdik nekem szapulni a
szocializmust. A szó aztán Kádár Jánosra terelődik, hogy
ilyen meg olyan bűnöket követett el, de közbevágok: „ő
meggyőződésből cselekedett, nem zsebre dolgozott, mint a
maiak. Mije volt neki? Egy vadászpuskája és egy
sakktáblája!!
N. rábólint:
 - Kádár János emlékét Hódmezővásárhelyen sem tudja
feldolgozni a jobboldal. Polgármester korában Lázár János
is ott tartotta irodájában az Öreg nagyalakú fotóját,
állítólag az volt ráírva, hogy „mihez kezdjünk vele?!" Hát
bizony, nem lehet könnyű döntésre jutni annak a
potentátnak, aki annak idején azt hirdette, hogy mindenki
annyit ér, amennyije van.
- Nem félsz ilyeneket mondani?
- Mitől féljek? Amíg Lázár János az ellenfelem, márpedig
az, addig nincs baj, tudom, hogy mire számíthatok tőle.
- Mikor ijednél meg?
- Ha hirtelen barátommá válna.
 3.

Hódmezővásárhelyen még sok helyen feltűnnek a

lepusztult üzemek maradványai, sok szociális részleg:
fürdők, öltözők, óvodaépületek, nem jut pénz a
lebontásukra. A befutó iparvágányokat is felverte a gaz.
A valaha világhírű majolikagyár is megszűnt. Egykor az-
zal dicsekedtek, hogy Ausztráliából kapják az aranyat a tá-
nyérok szélének díszítéséhez, ma már tányérokat sem
gyártanak, legföljebb ipari kerámiát, vécécsészéket.
A nagyüzemek helyét leggyakrabban kisebb vállalkozá-
sok vették át, köztük német, román cégek, az eredeti lét-
szám és kapacitás töredékével működnek. Az új tulajdono-
soknak még nem volt idejük felfogni a kapcsolattartás fon-
tosságát, szigorúan távol tartják a kívülállókat. A kísérőm
jeles közéleti személyiségnek számít a városban, de ő sem
tudja elintézni, hogy bepillanthassunk hozzájuk.
Az egykori „Metripond" gyár telephelyére viszont
szabad a bejárás, leparkolunk. Az udvart szegélyező
falakon itt-ott cégtáblák látszanak:
„- István János Műszaki tömítés készítő"
„- Malomipari termékek
Lisztek, tápok
Kisállat eledelek Hodolin"
- Így ránézésre nem valami nagy cégek.
- Ezek még a jobbak közé tartoznak. A városban akad
olyan üzem is, ahol összesen hárman dolgoznak: egy 78,
egy 80 éves ember és a beteg segítőjük.
Szinte semmiféle jel nem utal rá, hogy a „Metripond"
valaha egész Európa legnagyobb mérleggyárának
számított, modern termékek egész sorozatát bocsátotta ki.
Tevékenysége messzire kiterjedt, Kubában is épített
üzemet.
Csak néhány jelentéktelen utódvállalat emberei lézenge-
nek a hatalmas gyárudvaron, még az őrkutya ólja is üres.
Az egykori festöde előtt ugyan áll két cigarettázó munkás,
de gyanúsnak találják a közeledésünket, eltűnnek a háttér-
ben.
Benézek a csarnokba, a bejárattal átellenes falon egy
világosabb folt látszik, egy befalazott ajtó nyoma,
eredetileg a jobb irányítást szolgálta, rajta keresztül
közvetlenül át lehetett menni a többi üzemrészlegbe, ezek
mára eltűntek.
Gépek sem állnak bent, a festékszóró berendezések ud-
varra kivetve rozsdásodnak, köztük néhány targonca ron-
csa is meghúzódik.
- Egyszer kijött a munkavédelmi ellenőr és felelősségre
vonta a művezetőt, hogy miért nincs ráfestve a targonca
oldalára a gumik előírt légnyomása. Azért – felelte a
művezető -, mert tömör gumiból készültek. A hülyeséget
nem a Fidesz találta fel, ő csak sikerrel alkalmazza.
A „Metripond" a Titó-láncos kutya fenyegetés idején
épült, a háborús veszélyre való tekintettel, hatalmas pincét
alakítottak ki óvóhelynek. Mára ezt is lezárták, használatát
titok fedi, N. véleménye szerint valószínűleg telehordták
szeméttel.
 A déli nap veri a falakat, annak idején a szimpla
ablaküvegek mögött kibírhatatlan lehetett a hőség.
- Azt tervezték, hogy dupla üvegeket raknak be, már
meg is rendelték őket, ki is szállították a helyszínre, mikor
közbejött a rendszerváltás.
- Mi történt az üvegekkel?
- Azt szokták mondani, hogy vizet látott és elolvadt.
Az egész udvart ellepik a Kínából ideszármazott
bálványfák. Szívós és szapora fajta, ezer és ezer magot
szór szét. Oldalából sűrű hajtások erednek, a törzs csak
akkor nő magasra, ha ezeket leválasztják róla, akkor
viszont akár a tíz métert is elérheti. Szekszárdon láttam
olyan példányt, amelyik az ostorlámpák oszlopait is
túlszárnyalta. A szél szertehordja a magokat, lehullva a
bitumenborítás széleit is felgyűrik, a téglaépületek
fugáiban is megkapaszkodnak és bokrot hajtanak. Tovább
lazítják az amúgy is ingatag falakat, sokhelyütt kifeszített
dróthálóval próbálják megóvni a járókelőket a lehulló
morzsaléktól.
Az út mellett egy kis földsávon valaki kertészkedik, a pa-
radicsombokorról letépek egy gyümölcsöt, a kísérőm csen-
desen rám szól:
- Nem ajánlom, hogy megkóstold. Nézd meg: a méreg-
kamra mellett nőtt, Isten tudja, mit szedett fel a talajból.
Mindenütt az elhanyagoltság nyomai látszanak. A
hatalmas víztorony, melynek tetején a galvanizáló műhely
és a munkásfürdő működött, semmiféle életjelet nem
mutat. A földbe ásott tűzoltó víztartály deszkafedése is
beszakadt, mögötte az egykori rendészet épülete is
életveszélyesen ingatag.
- Miért nem bontják le ezeket a létesítményeket?
- A legtöbb műtárgy az önkormányzat tulajdona és erre
nincs pénze. Csak a kazánház kéményét tartják rendben, a
különleges tégladíszítések miatt ipari műemléknek számít.
Felvillan bennem egy ötlet:
- A bontásnál rengeteg jó minőségű tégla kikerülne, amit
el lehetne adni, így sem éri meg?
- Szerinted ki venné meg őket? Száz és százmillió ilyen
beépített tégla van Magyarországon, új építkezés viszont
annál kevesebb.
Beljebb megyünk, a telephely mélyén valaha egy malom
működött, ezt is leállították. Egy szerszámkészítő műhely
mellett haladunk el:
- Valaha elit szakmának számított, a munkások itt kalap-
ban dolgoztak, csak a fegyvergyári kollégáik álltak feljebb
náluk.
A kísérőm előre mutat:
- Itt van egy jól működő üzem; a Por és Fém Kft.
- Ez valami gúnynév?
- Nem, valóban így hívják, fémforgácsolással foglalkoz-
nak. Magyar a tulajdonosa, beszélek vele, hajlandó-e
fogadni minket.
Felmegy egy két oldalról virággruppal övezett lépcsőn,
pár perc múlva egy ötven körüli, zömök, munkaruhába öl-
tözött férfi társaságában tér vissza, ő a gazda.
Megtiszteltetésnek veszi a látogatásunkat, az irodájába
invitál minket. Az asztalán három sárga körte fekszik,
műszaki rajzok és az aznapi újság. N. belenéz a hírekbe:
 - Orbán Viktor a pápánál járt, örülhetett neki Ferenc. Is-
meritek azt a történetet, mikor Kádár János ment el
Vatikánba? A palota feljáratánál a svájci gárda állt sorfalat,
Kádár közöttük baktatott fel a lépcsőn, mikor az egyikük
rászólt magyarul:
- Üdvözlöm, Kádár úr!
Az Öreg ránéz:
- Maga hová való?
- Debrecenből disszidáltam.
- Magának aztán érdemes volt idáig menekülni! Díszőr-
ség otthon is lehetett volna.
Kinyitom a jegyzetfüzetem.
- Kié ez a cég?
A feleségemé és az enyém. Még a felszámolás utáni első
tulajdonostól vettük meg a helyiséget, a gyártmány profilt
már mi alakítottuk ki.
- Hogy oszlanak meg a feladatok?
- A feleségem az üzleti ügyekkel foglalkozik, a
könyvelést, a rendeléseket intézi, én a termelést irányítom.
N. most is magához ragadja a szót:
- Ő csak annyiban különbözik a munkásaitól, hogy neki
mindenhez érteni kell és nincs kötött munkaideje – akár-
mennyit dolgozhat. Ilyen a régi vezetőgárda. Én is már ré-
gen önálló üzemet irányítottam, mikor még mindig reggel
hatra jártam be, egy órával korábban, mint ahogy elő volt
írva. Látni akartam hogy indul a nap, hová teszik le a vasa-
kat, a rakodók vaktában leszórták volna, én viszont meg
tudtam mondani, hol a helyük. A munkaruhámat is benn
tartottam a szekrényben, ha jött valaki, hogy: főnök, ezt a
feladatot nem lehet megoldani, beöltöztem: várjatok öt
percet, én is megpróbálom. Általában sikerült, aztán
ritkábban jelentkeztek nálam panaszokkal. Bár csak
technikus voltam, a mérnökök tiszteletbeli társukká
fogadtak.
Újra hozzájutok, hogy a gazdát kérdezzem:
- Hosszabb távon is meg szándékoznak tartani az
üzemet?
- Az a tervünk, hogy néhány év múlva eladjuk és vissza-
vonulunk.
- Mennyit ér most?
- Ha ma kellene megválni tőle, egymillió eurót kérnék
érte.
- Meg is kapná?
- Azt hiszem, igen, ha valaki most akarná megépíteni,
legalább négymillió euróba kerülne neki.
A tágas üzemcsarnokban alig néhány régi gép áll: egy
Csepelről beszerzett negyvenéves fúrógép, amely ma is hi-
bátlan munkát végez, valamint egy-két darab a helyi meg-
szüntetett szakiskola felszereléséből. A túloldalt kialakított
fősoron nyugat-európai, török és dél-korai gépek sorakoz-
nak. Rákérdeztem az árakra; egy számítógép vezérlésű
megmunkáló apparát 30 millió forintba került.
A munkatempó folyamatos, de nyugodt, nem látni roha-
nó vagy kapkodó embereket.
- Szakszervezet működik az üzemben?
- Nem, Minek?
- Értem.
Rátérek az alaptémámra:
 - Nyugdíjasokat is foglalkoztatnak?
- Négy régi munkásunkkal is kötöttünk szerződést, dol-
goznak és oktatnak nálunk. Akar beszélni valamelyikkel?
Az öreg forgácsoló CNC-gépen dolgozik, előtte a vezérlő-
pulton számos kijelző mutatja a paramétereket. Mikor
megállunk mellette, kikapcsolja a szerkezetet és leveszi a
szemüvegét. Elmagyarázza, hogy most éppen milyen
alkatrészt munkál.
- Aktívként hány évet dolgozott le?
- Negyvenkilencet.
- Most mennyi az összjövedelme?
- 176 ezer forint a nyugdíjam, százezret kapok a szerző-
désre. Két gépet kezelek, heti negyven óra a munkaidőm.
- Elég sok.
- Ezt nem vesszük szigorúan, ha valamiért elmaradok,
máskor bepótolhatom.
- Milyen vagyont szerzett?
- Vagyont? Kint a kertekben volt egy víkendházunk, azt
építettem át állandóra 15 millió forintért. Más nincsen,
megélünk.
- Annak idején miért épp ezt a foglalkozást választotta?
Az öreg forgácsoló eltűnődik, hogy miért is, a kísérőm
válaszol helyette:
- Minden rendszer ki szokott emelni egy-egy ipari
szakmát és reflektorfénybe állítja; Rákosi a bányászokat,
Kádár János az esztergályosokat. Özönlöttek a gyerekek a
toborzókra. 1959-ben, mikor én kezdtem, 49 jelentkezőből
21-et vettek fel.
- Most milyen az utánpótlás?
 - A tanulók 150 órás alapképzést kapnak azzal a
jelszóval, hogy majd a munkahelyen befejezik az
oktatásukat. A valóságban erre soha sincs sem idő, sem
lehetőség, rögtön produkálni kell. Én, mikor beléptem, már
az első nap hozták a teljesítménybéres munkalapokat. Az
itteni bér sem vonzza őket, a Dunántúlon havi 350 ezret is
megkeresnek, Hódmezővásárhelyen viszont 150 bruttóval
indulnak. Miért jönnének ide?! De más szakmákban is
hasonló a helyzet: a kőműveseknek bevisznek egy zsák
homokot az osztályterembe és egy fél évig azon
gyakorolnak.
Az öreg kiáll tanítványai becsületének védelmében:
- Ma is akadnak tehetséges gyerekek, akik nemcsak a
modern CNC-ken, hanem a régi gépeken is tudnak
dolgozni. Némelyik jobb szakember lesz, mint amilyen én
vagyok, de ezek elmennek tőlünk, önálló üzemet nyitnak,
egyikük műhelyfőnök lett Kanadában.
A tulajdonos még megmutat egy külön részleget. A lánya
keramikusként végzett, de nem tudott elhelyezkedni, ezért
az üzem területén belül kialakított számára egy műhelyt.
Most épp karácsonyfadíszeket gyártanak.
- Mennyire illik bele ez egy fémforgácsoló profiljába?
- Semennyire, de a mai világban minden lehetőséget
meg kell ragadni. Svéd típusú kerti bútorokat is
megpróbálunk készíteni.
Távozóban jut csak eszembe a kérdés:
- Honnan kap majd nyugdíjat?
- Befizetek egy menedzserbiztosító alapba, onnan jár
majd valami pénz.
 4.

Kísérőm összegyűjtött számomra néhány a témával

kapcsolatos anyagot, este a szállásomon átnézem őket. Az
egyik városismertető könyv – felelős kiadó dr. Lázár János,
megállapítja, hogy az 1930-as években szinte teljesen leállt
Hódmezővásárhely fejlődése. Ebben az időszakban
összesen három közösségi létesítmény épült: a városi
bérház, a strandfürdő és a kórházi pavilon. Ezek sem saját
erőből valósultak meg, a svéd Speyer bankház adott hitelt
a beruházásokra. Ez a tény azonban nem tartja vissza az
elemzőt attól, hogy elítélje a szocializmus iparosító,
munkahelyeket teremtő törekvéseit:
,,..a térségtől idegen ipari nagyüzemeket hoztak létre,
így teljesítették a rendszer vágyálmát: a teljes, de drága
foglalkoztatottságot..."
Egy másik ismertető – ennek a felelős kiadója is dr.
Lázár János – kronológiájában 1950-től 1991-ig egyetlen
jeles eseményt tart említésre méltónak:
Hódmezővásárhelyt ideiglenesen Csongrád megye
székhelyének jelölik ki – Szeged helyett. Felsorolja viszont
a város három legjelentősebb polgármesterét,
idősorrendben a harmadik: dr. Lázár János.
A hivatkozott könyvek kevés figyelmet fordítanak a jelen
állapotok értékelésére, olyan gondokra, mint például a fog-
lalkoztatottság alakulása. A „Dél-Magyarország" című lap
viszont szolgál néhány jellemző adattal. Többek között egy
2011-re vonatkozó statisztikát, melyben iskolai végzettség
szerint osztályozza a megyében regisztrált
munkanélkülieket:
„általános iskola: 6676
szakmunkás, szakiskola: 6293
szakközépiskola: 4328
gimnázium: 1931
diplomás: 1631."
Ha jól számolom, ez összesen 20.859 főt jelent,
Csongrád megye teljes lakosságának 7-8 százalékát. Ez a
szám 2016-ra jelentősen csökkent, de mégsem válthat ki
egyöntetű megkönnyebbülést, a Fidesz-rendszerben
nincsenek tiszta számok, úgy tűnik, valójában ez is további
leépülést takar.
A „Dél-Magyarország" cikkeiben példák sorával szolgál.
A helyi munkalehetőségek lecsökkentek, a keresetek
visszaestek, a kialakult 5-600 forintos órabérrel számolva,
jó, ha a 80 ezret eléri a havi nettó bér. A kisteleki járásban
hivatalos adatok szerint az egy foglalkoztatottra jutó éves
jövedelem 469.297 forintot tesz ki.
A tanyasi lakosság már elszokott az iparszerű szervezett
mezőgazdasági munkától, nehezen tudja elviselni a folya-
matos igénybevételt, mindinkább elmaradnak a földekről.
- „... Ma reggel hétkor három asszony vette fel a munkát
– mondja egy levendulatermesztő -, egy órával később azt
kérték, hogy vigyük ki őket a boltba és ott a hátsó ajtón át
ketten is eltávoztak, kilenckor már csak egy asszony gazolt
a táblában..." Néhol már a kocsmákban is fel lehet adni to-
borzó hirdetéseket.
 Korábban Romániából jöttek napszámosok, a kézi mun-
kák jelentős részét ők végezték, mára ők is elmaradtak.
A gazdasági verseny arra kényszeríti a vállalkozókat,
hogy fejlesszék a gazdaságukat, gépesítéssel próbálják
pótolni a bizonytalan élő munkaerőt, de ez is komoly hátul-
ütőt rejt magában.
- „... Azt tervezzük, hogy gépesítjük a gyomlálást, vagy
vegyszerrel irtjuk majd a gazt. Viszont ha megvesszük a
gépeket, az már visszaüt, valaha majd hiába állnak sorba
nálunk a felvételre jelentkezők."
A munkára foghatók számának országos csökkenése
Csongrád megyében is elképesztő helyzetet produkál:
„...A Tesco Kisteleken 34 embernek ajánlott fel állást,
közülük öten mondtak igent, ők az önkormányzati
közmunka programot hagyták ott a jobb kereset
reményében. A vállalat ezt az öt embert naponta
Dunakeszibe, a gyár logisztikai központjába szállítja reggel
és hozza haza este. A kétszer százhúsz kilométeres út
megtétele három órát is igénybe vehet."
A multik többsége nem téríti meg az útiköltséget, azt a
munkásoknak kell állniuk. A bérlet ára tíz kilométeres tá-
volság esetén tízezer forint, húsz kilométernél pedig a dup-
lája. Ez húsz, illetve negyven ledolgozott munkaóra nettó
bérének felel meg, így már végképp nem éri meg a váltás.
Ha már utazni kell, az emberek inkább külföldre mennek.
Az átlagosnál is kiszolgáltatottabb nyugdíjasok
kétségbeesetten keresik a kiutat.
„...Csak tengettem az életemet, sokat töprengtem, hogy
mit tegyek, végül úgy döntöttem, hogy visszaadom a 40
százalékos rokkantságit. Az orvosom arra kért, hogy legyek
nagyon óvatos. Levelet küldtem a Nyugdíjbiztosító
Igazgatóságnak, leírtam benne, hogy kevés a pénz, nem
tudok megélni belőle. Tudomásul vették, gondolom, hogy
nekik mindegy. Ezután napi nyolcórás közmunkára
jelentkeztem, jelenleg az önkormányzatnál dolgozom
kőműves segédmunkásként. A társaim kímélnek, hála
Istennek még nem voltam rosszul. Ez a mostani
nyolcvanezer forint mégiscsak több mint a korábbi 21 ezer
forint..."
Az tudnivaló, hogy az illető nem vehette igénybe
egyúttal a rokkantsági járandóságot is, a jogszabályok nem
engedélyeznek kétféle állami támogatást. A szabad
munkaerőpiacon a rokkantak is vállalhatnak munkát, de
csak elvétve találnak.
- „... Öt évvel ezelőtt kezdtem el munkát keresni –
mondja egy fiatal nő a „Dél-Magyarország"-ban, akkoriban
még annyian jártunk az ügyfélszolgálatra, hogy alig
lehetett bejutni. Nagyon segítőkészek voltak, de munkát
nem tudtak biztosítani. Nyolcvanszázalékos rokkant
vagyok, de rendelkezem érettségivel, többféle munkát is el
tudnék végezni, csak egy kis segítség kellene az
induláshoz."
Egy látássérült férfi is munka nélkül maradt, jóllehet
jogi egyetemet végzett és arra is képes, hogy számítógépen
dolgozzon egy olyan szoftver segítségével, amely
„felhangosítja" az elvégzendő feladatot.
Született egy kezdeményezés a gondok enyhítésére. A 25
főnél több dolgozót foglalkoztató üzemek létszámuk öt szá-
zalékáig kötelesek megváltozott munkaképességűeket al-
kalmazni. Amennyiben kitöltik ezt az arányt, a bértömeget
nem csökkentik, ha nem, akkor ezt a pénzt lényegében
adóként be kell fizetniük. A tapasztalat azt mutatja, hogy a
munkaadók nem tudnak, vagy nem akarnak élni ezzel a
lehetőséggel.
Hódmezővásárhelyen talán öt vállalat sem éri el a jelzett
létszámot, de Szegeden, a megyeszékhelyen működő
Tudományegyetem sem képes megoldani ezt a feladatot. A
rehabilitációs foglalkoztatottak aránya náluk egy százalék
körül mozog, hiába törekszenek további emelésre, így a
büntető jellegű befizetés összege eléri a 280 millió
forintot. Az illetékes igazgató úgy véli, hogy az egyetemi
foglakoztatás meglehetősen egyedi jellegű, sok esetben
szigorú szakmai és egészségügyi feltételeket szab meg,
ezért nehéz összeegyeztetni az álláshelyek követelményeit
a jelentkező megváltozott munkaképességűek
adottságaival.
Hiába olvasgatom a felgyülemlett anyagot, kevés
reménykeltő utalást találok benne, szerencsére a
városismertető könyv most is útba igazít.
Hódmezővásárhely rátalált a „Cittaslow", vagyis „lassú
város" propagandajelszóra:
„A mozgalom alapvető célja a városi környezet
sajátosságainak megtartása ugyanakkor a földterületek
megbecsülése. Ösztönzi az olyan termékek előállítását és
használatát, amelyek gyártása természetes eljárásokkal
történik és összhangban áll a környezettel, kizárva a
transzgenetikus termékeket. Óvja a hagyományokban
gyökerező autokton termelési formákat, fenntartja az
élőhelyeket és a módszereket, elősegíti a fogyasztók és a
termelők közötti közvetlen kapcsolattartásra alkalmas
kiemelt események és terek fennmaradását. A Slow City
városában előtérbe kerül a vendéglátás, amely igazi
összekötőkapocs a közösséggel, és megszünteti azokat az
akadályokat, amelyek megnehezítik az emberi erőforrások
teljes kihasználását. Röviden, a Citta Slow egy élhető,
nyugodt és hagyományokkal bíró város."
A város lakói iránti tiszteletünk visszatart attól, hogy ki-
pécézzük a program általánosságokba burkolt semmitmon-
dását, a magyar városok tucatjai tűzhetnének hasonló célo-
kat maguk elé. Egy fokkal sem teszi kézzelfoghatóbbá,
hogy Hódmezővásárhely a jövőben miből tudná majd
eltartani több mint negyvenezer lakosát. A „minőségi élet
felismert perspektíváiból" egyelőre nem látszik más, mint
a gyöngyfűzés, a korongolás és a Tiszáról gyűjtött sulyom.
 5.

Hódmezővásárhely a szocialista időszak iparosító törekvé-

sei mellett is alapvetően mezőgazdasági jellegű település
maradt, a termelés szerkezetét azonban átalakították.
„...Az 1948-as kommunista forradalom tönkretette a va-
gyonosabb rétegeket, és ellenséggé kiáltotta ki a kulákokat.
A beszolgáltatási rendszer, a gazdák ezreinek bebörtönzése
és internálása egyszerre tette tönkre több évszázad hagyo-
mányait – írja a városismertető. – Az elkobzott parasztgaz-
daságok földjéből három állami gazdaságot és 33 termelő-
szövetkezetet hoztak létre...
... 1960-ban végrehajtották a kolhozosítást. Ennek jegy-
ében a teljes lóállományt levágták, gépesítették a mezőgaz-
daságot és a jószágnak betonólakat emeltek, ahol nagy
állami támogatással, magas költségen termeltek. A tanyák
jó részét lerombolták, helyükre tanyaközpontokat
építettek."
Nem rendelkezem olyan ismeretekkel, hogy
helybenhagyjam vagy megcáfoljam ezeket az állításokat,
egyébként sem tartozik a feladataim közé. Csak annyiban
érint, hogy ezeknek a közös gazdaságoknak az egykori
tagjai már beléptek a nyugdíjas sorba.
A Hódmezővásárhely – Népkert vasútállomáson Vajnai
Ernő, az egykori „Vörös Csillag", később a „Hódcsillag"
Termelőszövetkezet volt elnöke vár rám, ő kísér majd
végig körutamnak ezen a szakaszán. Őt is megkérdeztem:
hozzájárul-e, hogy kiírhassam a nevét, beleegyezett, mivel
úgy találtam, visszavonult életvitele folytán kevesebb
támadás érheti, mint a sokat szereplő N.-t, éltem a
lehetőséggel. Beülünk a kocsiba, még maga vezet.
- Itt született Hódmezővásárhelyen?
- Kint egy tanyán 32 kilométerre a városközponttól [a
helyiek gyakran emlegetik, hogy Budapest után övék a
legnagyobb területen fekvő magyar település – M. Gy.].
Apám egy 11 gyerekes parasztcsaládból származott.
- Földje volt?
- Örökölt volna valamennyit, de lemondott a maga
részéről a testvérei javára. Ő inkább az eszéből és az ügyes
kezéből élt. A háborúból megszökve rögtön belekezdett egy
vállalkozásba. Szerte az országban sok gazdaságban
hiányzott a szálas takarmány, a mi tanyáinkon viszont
bőven akadt. Apám felvásárolta a bálákat és fabrikált egy
prést. Egy ember beállt egy ládaszerű egyik oldalán és
felülről nyitott rakaszba, oda adogatták be neki a szénát
vagy a szalmát, megtaposta, aztán dróttal átkötötte.
Felvitték Budapestre, többnyire a honvédségi lovardákba
került. A vállalkozás jól ment, ötven hold földet bérelt,
nyolc-tíz alkalmazottal dolgozott, ez aztán bajba sodorta,
felkerült a kuláklistára.
Megállunk az elnök háza előtt, a bejáratnál itt is egy
fügefa áll, leszakít nekem néhány érett gyümölcsöt. Bent a
házban ülünk le kávézni. A téesz kezdeteiről kérdezem.
- Nagyon nehezen indultunk. A tagokat vezetőségi
ülésen vettük fel, mindenkit arról faggattunk, hogy milyen
kitartással rendelkezik, mert fizetni nem tudtunk, pénzt
nem láttak, csak száraz répaszeleteket és más hasonlókat
oszthattunk.
- Milyen földeken dolgoztak?
- 28-30 aranykoronás, erősen kötött talajú táblákon.
- Úgy tudom, az magas értéknek számít.
- Papíron igen, de a valóságban nem mindig. Annak ide-
jén az illetékesek úgy határozták meg ezt a számot, hogy
minél magasabb adót vethessenek ki.
- Gépek, eszközök sem álltak rendelkezésre, az átvonuló
orosz csapatok a lovakat is elvitték. A háborús jóvátételt az
állam a mezőgazdasági beszolgáltatásból fedezte, a politika
mindig a parasztokat használta ki. Ilyen körülmények
között sokáig csak alacsony termésátlagokat tudtunk
felmutatni, de lassan kezdtünk felkapaszkodni. Egyre
többet tudtunk nyújtani a tagjainknak. Létrehoztunk egy
külön pénzalapot, a „lakásépítési segélyt", ebből évente 10-
15 családnak teremtettünk otthont. Az építkezőknek
gyakorlatilag ingyenes fuvart biztosítottunk, a teherautók
használatáért kilométerenként egy forintot kellett
fizetniük, a szocialista brigádjaink is segítettek nekik. A
környező kis falvakban, ahol az állattenyésztő telepeink
működtek, egész utcákban megvettük a telkeket, mert azt
akartuk, hogy a tagjaink a munkahely közelében
telepedjenek le. Egész körzeteket fejlesztettünk fel,
Csikáncson négytantermes iskolát és egy óvodát
építettünk, az óvodában 21 gyerek kellett volna, annyit
nem sikerült összeszedni, ezért, jobb híján, gyerekme-
gőrzőnek kereszteltük el, így már jöhettek a nebulók.
- Ezek a létesítmények még most is működnek?
 - Már rég bezártak, a pedagógusok is elköltöztek. A fej-
lesztések mostanában csak politikai célokat szolgálának.
Mondok egy példát. Az egyik faluban a választások előtt
bejelentették, hogy csatornát fektetnek le. A Nyírségből le-
jött egy csapatnyi cigány kubikus, bejelentkeztek,
leszavaztak a kormány mellett, aztán eltűntek, úgy kellett
feltölteni utánuk a félbehagyott árkokat.
Az elnök eltűnődik.
- Miről beszéljek még?! Mindent megtettünk, hogy
növeljük a tagok jövedelmét. Például 220 hektáron
kialakítottunk egy nagy táblát, azt 6000 négyzetméteres
darabokban kiadtuk az embereknek részes művelésre. A
téesz felszántotta a földet, biztosította a vetőmagot, ellátta
a szakmai felügyeletet, vigyázott rá, hogy betartsák a
vetésforgót, ne alakuljon ki monokultúra. A legtöbb tag
paprikát nevelt, aki nem szeretett kapálni, az napraforgót,
mert ott szinte minden munkát a gépek végeznek.
Összjövedelmüknek majdnem a fele innen származott. A
késztermékeket is a szövetkezet értékesítette.
- Mi volt a téesz korszak legnagyobb vívmánya?
- Azt hiszem, a nyugdíj bevezetése, Hódmezővásárhelyen
évszázadokon át az a rend alakult ki, hogy a tanyasi
parasztcsaládok vásároltak egy házat bent a városban, ha a
családfő kiöregedett, oda költözött. A fiatalok maradtak
kint a tanyán, ők vitték tovább a gazdaságot. Hetente
egyszer-kétszer megpakolták a kocsit étellel-itallal és más
szükségesekkel, bevitték a szülőknek. Pénzt nemigen
tudtak adni. Mikor 1954-ben megszületett a törvényerejű
rendelet a téesz-tagok nyugdíjáról, az emberek nem
akarták elhinni, hogy ez lehetséges. Az utolsó aktív éveikre
olyan helyen osztottuk be őket, ahol jobban kereshettek,
így magasabb alappal mehettek el.
Kérésemre az elnök estére összehívott néhány
nyugdíjast, a téesz régi vezetőit, munkásait. Az a
benyomásom támad, hogy a közösségtudatuk hosszú évek
után is töretlen, félszavakkal emlékeztetik egymást egy-
egy eseményre. Szolgálati éveik számáról és a nyugdíjuk
összegéről kérdezgetem őket. Elsőnek az egykori
elnökhelyettes szólal meg.
- Én a Megyei Tanács ösztöndíjával végeztem el az egye-
temet, diploma után kerültem a szövetkezethez, ez volt az
egyetlen munkahely az életemben. 1988-ban karamboloz-
tam a kocsimmal, leszázalékoltak, előbb rokkantsági, majd
öregségi nyugdíjba kerültem. Most 180 ezer forintot
kapok.
- Ki tudja azt egészíteni valamilyen
mellékfoglalkozással?
- Elmúltam már hatvan éves, sehol sem kellek. Beadtam
egy-két pályázatot, például jelentkeztem a mezőőr szerve-
zet vezetőjének, de azt mondták, hogy még az ép emberek-
nek sem tudnak munkát adni. Újságkihordónak,
cédulaosztogatónak viszont nem megyek el.
- Mások sem tudnak elhelyezkedni?
- Van, akit alkalmaznak, felveszik utána az állami támo-
gatást, aztán mikor lejár a három hónap, elküldik.
Előfordul, hogy újra oda hívják vissza a saját helyére, mert
a segélyautomata így is ketyegni kezd.
- Hogy látja: miként alakult át a birtokszerkezet?
 - Olcsóbb lett a föld, mert nincs igazi kereslet iránta. A
legújabb földtörvény tovább szűkítette a lehetőségeket.
Csak az vehet, aki már foglalkozott földműveléssel,
megfelelő szakirányú végzettséggel rendelkezik, és az
elmúlt két évből mezőgazdasági tevékenységből származó
jövedelmet tud felmutatni.
- Az árak hogy alakultak?
- Egy hektár régebben másfél millió forintba is
belekerült, most úgy hallom, 5-600 ezer körül jár.
- Parlag?
- Egyelőre nem akad, mert az után nem jár uniós támo-
gatás.
- Milyen rétegekre oszlanak a birtokosok?
- A legalsó csoport a törpebirtokosok, ők féltől öt
hektárig terjedő tulajdonnal rendelkeznek. Géphasználatra
nem is gondolhatnak, néhány kombájntípusnál a
vágóasztal tíz méterrel is szélesebb, el sem férne a
területükön, ezért általában bérbe adják a földjüket. A
középbirtokosoknak 10-30 hektárjuk van, ezt általában
maguk művelik, de az eszközöket bérelik hozzá, ki vannak
szolgáltatva a géptulajdonosoknak. A csúcson az
úgynevezett nagybirtokosok állnak, az előírások szerint
legfeljebb 300 hektár, összesen hatezer aranykorona
értékű földdel rendelkezhetnek, de hallani lehet többezer
hektáros családi vagyonról is. Jó volna tudni, hogy
szerezték.
- A volt téesztagok földjeivel mi történt?
- Aranykoronánként évi 34 kilogramm búzát kapnak utá-
na, a többség persze pénzben veszi fel.
 - A szövetkezet vagyonának mi lett a sorsa? Egyben ma-
radt?
- A változásnál a négy és félezer hektárt fel kellett oszta-
nunk három KFT-re, mert csak háromezer hektáros határig
járt állami támogatás.
A következő megszólaló gépész üzemmérnöki
végzettséggel rendelkezik, 43 évet dolgozott a
szövetkezetben, ez volt az egyetlen munkahelye, 162 ezer
forint nyugdíjat kap. Ő másodállást is talált magának;
megbízási szerződést kötött a földtulajdonosokkal a
vadásztársaságnak kölcsönzött terültek gondozására, a
vadkárok elhárítására. Havi 30 ezer forint jár neki.
- Hány vadásztársaság működik a környéken?
- Nyolc.
- Lázár János melyikhez tartozik?
- A Návay Kornél Vadásztársasághoz, az egész megyében
ez a legnagyobb, 18 ezer hektáros területtel rendelkeznek.
[Erről a társaságról a televízióban is hallottam; a
bemondó olyan soknak találta ezt a térséget, hogy inkább
18 ezer négyzetmétert mondott – M. Gy.]
Az üzemmérnök gondosan felkészült a nyugdíjas éveire:
vett egy gyümölcsöst, négyszáz napos csibét nevel.
- Disznókat is tart?
- Annak idején apám azt mondta, hogy boltból nem lehet
disznót hizlalni, mert úgy többe kerül, mintha a Pick üzlet-
ben vennénk meg a húst. Nekem valamivel könnyebb a
helyzetem, mert a földjáradékomat nem pénzben veszem
ki, hanem terményben. Így is csak hat disznót tartok, ennyi
kell a családnak, a vágás után kijárnak hozzám húsért, kol-
bászért, hurkáért.
Egy földdarabon dughagymát is ültetett, a legendás ma-
kói fajták lassan kipusztulnak, kínai importtal pótolják, ő
megpróbál visszatérni az eredetiekhez.
- Minek tulajdonítja, hogy sikerült talpon maradnia?
- Nincs ebben semmi különös, aki a szocializmus idején
jól teljesített, azt most sem tudják elnyomni.
Az elnök régi sofőrje is megszólalt:
- Én 43 évet dolgoztam – ebbe a katonaidőt is
beszámították. 105 ezer forint a nyugdíjam, a feleségem a
majolikagyárban bolti szakácsnő, ő 76 ezret kap.
- Maga is a szövetkezetben kezdte?
- Nem, Pesten tanultam kőművesnek, de ott nem
éreztem jól magam, megszereztem a jogosítványt és
hazajöttem sofőrnek. Ketten felváltva vezettünk egy 406-
os Peugeot kocsit. 2002-ben fejeztem be, mondhatnám úgy
is, hogy elküldtek.
- Hogy történt?
- Nyáron kivettem a szabadságomat, hétfőn mentem
vissza, de azzal fogadtak, hogy vége. Még nem értem el a
korhatárt, de kifizették utánam az öregségi nyugdíjig járó
teljes összeget. Nem mondom azt, hogy inkább a
váltótársamat kellett volna elküldeni, ő sem szolgált volna
rá – int Vajnai felé -, ha az elnök úr akkor még dolgozott
volna, talán engem is meghagynak a helyemen.
Mindenesetre nagyon rossz érzés volt.
- Mihez kezdett?
- Egy ideig tengtem-lengtem, aztán régi munkatársaim
megvettek egy felhagyott sertéstelepet és ott libát kezdtek
el nevelni, ők hívtak magukhoz. Hárman voltunk, 12-24-es
fordában dolgoztunk, megismertem az éjszakát, a napfel-
keltét.
- A szabad idejében most mivel foglalkozik?
- Csak ritkán járok el hazulról. Három gyerekem és öt
unokám van, beszereltem náluk a központi fűtést,
elvégzem a vasmunkákat.
- Utazni szokott?
- Külföldön akkor jártam utoljára, mikor a téesz
kirándulóbuszát vezettem.
Felteszem a kérdést, hogy ki tartozott az egykori MSZMP
tagjai közé, többen is jelentkeznek:
- Engem az Egyetemen győzött meg a professzorom, azt
mondta, azért kell belépnünk a Pártba, hogy ne a hülyék
vezessék az országot. Azóta minden másképp alakult.
Beesteledett, felgyújtják a lámpát, de a kinti sötétség így
is rossz gondolatokat gerjeszt. Egyre több szó esik halott
feleségekről, korán elvesztett gyerekekről, előkerülnek a
papír zsebkendők, úgy találom, illik befejezni a
beszélgetést.
 6.

Másnap reggel felkerestük a szövetkezet egy régi

munkásnőjét. Az öregasszony egyedül él a vastag vertfalú
házban. Nincs családja, csak két unokahúga látogatja meg
időnként, velük szokta tölteni a Karácsonyt is. Csak néhány
háziállattal osztja meg a magányát; a szobában mindenütt
érződik a lompos öreg kutya szaga, a nyitott udvari ajtón
gyakran bejár egy hatalmas kakas, az asszony kitessékeli.
Körülnézek: a szekrény üveges részében nem állnak
fényképek, de a könyvespolcon lexikonok, az Értelmező
Szótár kötetei sorakoznak. Annak idején a téeszben vette
meg részletre.
- Szokta olvasni őket?
- Inkább csak belenézek, a szomszédban lakik egy diák-
lány, ő gyakran átjön és kikeresi benne a kifejezéseket.
- Maga annak idején miért nem tanult?
- Szerettem volna, de nem lehetett. Kint éltünk
Csomorkányban, 18 kilométerre a központtól. A
szüleimnek 32 hold földje volt, kuláklistára kerültek,
engem is lenézettség vett körül, nem mertem iskolába
járni. Ha kiléptem az utcára, csak magam elé néztem, azt
sem tudtam, merre megyek. Sokat sírtam akkoriban. Aztán
államosították a tanyánkat és beköltöztünk a városba. A
házunk még sokáig állott, később csákánnyal verték szét.
- Mikor lépett be a szövetkezetbe?
- 1968-ban, a baromfinevelőbe kerültem. Nehezen szok-
tam meg a munkát, mert a csirkék és pulykák felverték a
port, és ráragadt a bőrömre. Később kaptam hosszú ujjú
munkaruhát, az úgy-ahogy megvédett.
- Hány évet dolgozott?
- Harminckettőt. 87 ezer forint nyugdíjat kapok, ehhez
jön még a földjáradék. Részvényem is van, de arra tavaly
nem fizettek semmit.
- Kinek adta bérbe a földet?
- A téesz utódjának, 2020-ig szól a szerződés. A maszek
többet ígért, de vele nem szabad kezdeni, mert nem adja
meg rendesen a járandóságot. Én meg már gyenge vagyok
ahhoz, hogy vitatkozzak valakivel.
A kakas megint benéz és kukorékol, az öregasszony kiza-
varja.
- Elismerték a munkáját?
- Lehet mondani, hogy igen. Három érmet is kaptam,
őszintén szólva, már nem tudom, hogy miért.
- Mostanában hogy telnek a napjai?
- Reggel ráérek felkelni fél hétkor, nincs dolgom. Fát
nem kell vágnom, valaha éjszakai árammal fűtöttem, most
gázzal, ugyanannyiba kerül. Két-három napra megfőzök,
állatokat nem nevelek, csak 12 nyulat, nekik is elég tápot
venni. Ha egy vezeték vagy gép elromlik, nem nyúlok
hozzá, még a téeszből ismerek egy szerelőt, az javítja.
- Írja a rezsit?
- Nem, jobb azt nem tudni.
- Milyen gyakran mozdul ki a házból?
- Csak Szegeden jártam, az ide 27 kilométer és a téesz
elvitt minket busszal kirándulni. Debrecenben láttam a
krematóriumot. Hát így múlik az idő, hiába nem csinálok
semmit, estére így is elfáradok, fél tíz felé lefekszem.
Elköszönünk és folytatjuk az utunkat.
Meglepődve értesültem, hogy Hódmezővásárhely
egykori külterületén, a mára önállóvá vált Székkutason
változatlanul működik egy mezőgazdasági
termelőszövetkezet. A már említett útikönyv tanúsága
szerint mindig is kitüntetett helynek számított, annak
idején megkapta a „Szocialista mintafalu" címet is, most az
„Európai falu" tábla jelzi a határát.
A lakosság száma háromezer fő körül mozog, de ilyenkor
délidőben alig járnak az utcán, nincs kitől megkérdeznünk,
merre találjuk a téeszközpontot. El-eltévedünk
mellékutcákban, oldalt a kertekben kopott munkagépeket
látunk. Végül egy ház homlokzatán megpillantjuk a festett
feliratot:
„Új Élet MGSz
Székkkutas
Sztáhánov u. 11."
Az épület belseje semmiben sem különbözik a régi téesz-
központoktól. Földszintes, egyetlen folyosó vezet végig raj-
ta, jobbra-balra irodák nyílnak belőle, a kitárt ajtók mögött
egy-két középkorú adminisztrátornő üldögél. Nehezen gyű-
röm le a kísértést, hogy megkérdezzem tőlük: a pártiroda
hol található? A folyosó falain is régi, szocializmus korabeli
relikviák sorakoznak: munkaversenyben, brigád-vetélkedő-
ben, úttörő rendezvényeken elért sikerek diplomái.
Az elnök a folyosó végén levő helyiségben ül az asztal
mellett, golyóstollal vonalakat húzogat valamilyen kimuta-
tásban. Komoran néz fel ránk, meg vagyok győződve, hogy
még egy öttalálatos lottószelvénynek is jobban örülne,
mint a mi látogatásunknak.
- Az utca most is a Sztáhánov nevet viseli? – kérdezem.
- Nem, most Székkuti útnak hívják, majd át is kell
festeni a feliratot.
- Az „Új Élet" megmaradt?
- Az igen, de minden más megváltozott. A szövetkezet
régen 2300 hektár földdel rendelkezett, mára nincs saját
területe, minden négyzetméternek megvan a maga
nevesített tulajdonosa, mi csak béreljük tőlük.
- A tagság hány főből áll?
- Most munkavállalókról beszélünk, 61-en vannak, ebből
15 százalék adminisztrátor, 30-35 a különféle gépkezelő, 6-
an nyugdíjasok. A munkák nagy részéhez külső embereket
alkalmazunk.
- Hogy tudják fizetni őket?
- A minimálbér fölött. Nincs nagy elvándorlás, a faluban
rajtunk kívül csak a Herbáriánál helyezkedhetnek el, a vá-
rosba nem szívesen mennek be.
- Külföldi tőke nem telepszik meg Székkutason?
- Miért jönne ide? Mit remélhet? Mi is nehezen
birkózunk meg a gazdasági helyzettel. Egy kiló tejet 200
forintért állítunk elő, tőlünk pedig 70 forintért veszik át.
- Mi maradt meg a téeszek hagyományos
életformájából?
- Mire gondol?
- Például mennyit költenek szociális gondoskodásra?
- Erre nem sokat tudunk fordítani.
 - Az ünnepeket megtartják?
- Csak a karácsonyt, ilyenkor nyolcezer forintos
Erzsébet utalványokat szoktunk kiosztani.
A válaszokat szinte harapófogóval kell kihúzni az elnök-
ből, megpróbálom a személyi körülményeire terelni a szót.
- Mit jelent magának a téeszelnöki tisztség?
- Ez munkahely számomra, mezőgazdasági főiskolát vé-
geztem, úgy kerültem ide. Semmi közöm sincs az erőszakos
téesz-szervezésekhez, a tagosításokhoz, a kuláklistákhoz és
a többi kényszerintézkedéshez. Szeretném, ha a
riportjában nem írná le a nevemet!
- Ezt annál könnyebben megígérhetem, mert én magam
sem tudom, hogy hívják.
Előhozom az eredendő szándékomat:
- Nem akarom feltartani, elnök úr, már említettem, hogy
szeretnék felkeresni egy-két nyugdíjast a faluban.
- Próbáltam eleget tenni a kívánságának, több emberrel
is beszéltem, de egyik sem kívánt nyilatkozni.
Ez egyrészt hihetően hangzik, de ha történetesen nem
volna igaz, akkor sem állna módomban vitatkozni. Elköszö-
nünk, beülünk a kocsiba, Vajnai csendesen megjegyzi:
- Ne ítéljük el őt, nem tudhatjuk mit kell nap mint nap
kiállnia. Egy régi vagy egy mai téeszelnök könnyen
elveszítheti a barátait, a szomszédok is csak akkor
köszönnek neki, ha épp szembejönnek vele. Magam is
megtapasztaltam, milyen támadásoknak vannak kitéve.
Egy szegedi rádiós folyton kötekedett velem. Azt mondja:
te könnyen beszélsz, millióid vannak egy svájci bankban.
Tudnod kell – feleltem neki -, hogy nekem egy fillérem
sincs betéve sehol. Akkor meg szégyelld magad, amiért
olyan ügyetlen voltál, hogy semmit se tudtál összelopni. No
de hát induljunk.
A városba visszafelé tartva az egykori tanyavilágon
haladunk át. A főút mellett nem látszanak épületek, csak az
Állami Gazdaság egyik állattartó részlege tűnik fel, a felha-
gyott tanyák beljebb helyezkednek el.
- A mi téeszünk területén is fokozatosan néptelenednek
el a tanyák, a Szövetkezet köteles volt művelésben tartani
a helyüket. A Földhivatal rendszeresen ellenőrzött minket,
ha két évig elhanyagoltuk a munkákat, megbüntettek
minket. Ki kellett szednünk a tuskókat, betömtük a kutat.
- Milyen feltétellel járna, ha valaki most akarna tanyán
gazdálkodni?
- Az új földtörvény szerint egy tanyához csak nyolcszáz
négyszögöl föld tartozhat.
- Mennyi kell a biztos megélhetéshez?
- Legalább harminc hektár, vagy még annál is több.
A kialakult helyzet a városismertető is megemlíti:
„- A mezőgazdaság nem tud mit kezdeni a tanyapusztító
vandálokkal, ezek néhány tégláért és némi tűzifáért
szétverik az elhagyott épületeket. A kitelepülés alig
folytatódik. Ugyan a Barackosi Olvasókör újjáalakult a
pusztán, de a tanyaközpontok elöregszenek. Hiába szedik
össze busszal az iskolásokat, ez a kedvezmény 14 éves
koruk fölött megszűnik.
Mondják: soha nem lesz többé hagyományos tanyavilág.
Viszont teremhetne helyette új szerves agrárkultúra, olcsó
hitel, önkéntes termék- és piacvédelem. Nem
protekcionista, hanem patrióta. Egyszerűen magyar. És
szerves, mint a trágya..." (El kell ismerni: ritka szép
hasonlat, méltó megfogalmazójához, a KDNP-s Pálffy
Istvánhoz. Kár, hogy az egész elképzelésből egyelőre csak a
trágyaszagot lehet érezni – vagy még azt sem.)
A földeket egybeszántották, eltűntek a régi birtokok ha-
tárjelzői. A felszínt hatalmas rögök borítják.
- Ezeket szétverik majd?
- Nem kell, a napsütés majd elbomlasztja őket – Vajnai a
távolba mutat – látja azt a fekete bokrot? Ott állt az a
tanya, ahol születtem. Hozzánk nem vitt kövesút, a kocsi
tengelyig merült a sárba, a csizmáról lehúzta a talpat.
A fő közlekedési úton haladunk tovább Hódmezővásár-
hely felé. Jobbra-balra felhagyott tanyák tűnnek fel, puszta
ablakrésüket elhajlott forgácslemez táblák fedik be. Egy út
menti hirdetőtáblára kiragasztottak egy kormányzati
plakátot: „Itt épül Európa!"
- El tudják helyezni a termékeiket a világpiacon?
- Itt is megmutatkozik az orosz embargó hatása, lecsök-
kent az export. A kormány most meghirdette a gabonatar-
talékok felszámolását is – csak nehogy baj legyen belőle.
Az 1952-es év katasztrofális termést hozott, akkor a tárolt
gabonának köszönhettük, hogy sikerült átvészelnünk.
Később láttam ezeket az óriási gabonasilókat, mindegyi-
ket kiürítették, már csak egyetlen célt szolgálnak: a tetejü-
kön különféle antennákat helyeztek el. Olyan, mintha egy
mozdonyban minden gőzt a sípba irányítanának.
 7.

N. elintézte, hogy hódmezővásárhelyi tartózkodásom

utolsó napján fogadja a város polgármestere, Almási
István. Ő eredeti foglalkozását tekintve zeneesztéta,
kulturális szakember; sok évvel ezelőtt a Németh Lászlóról
elnevezett könyvtárat vezette, engem is vendégül látott egy
író-olvasó találkozón, most is barátságosan fogad.
Számos helyi tanárt, újságírót, várostörténészt
megkérdeztem, hogy jelenleg hány lakosa van
Hódmezővásárhelynek, de egyikük sem tudott válaszolni. A
polgármester sem ismeri a pontos számot, felhívatja két
osztályvezetőjét, de azok is csak az évekkel korábbi
népszámlálás adataival rendelkeznek, megígérik, hogy
utánanéznek és megküldik az adatot. (Csak a teljesség
kedvéért jegyzem meg, hogy azóta hónapok teltek el és
nem érkezett semmiféle értesítés.)
Felfogom, hogy mélyreható tájékoztatásra aligha számít-
hatok, a beszélgetés társalgássá válik, inkább csak
ötletszerű felvetésekkel folytatódik. Kiderül, hogy a
polgármester a városról szerzett benyomásaimról
érdeklődik. Néhány kötelező bók után megemlítem, hogy
számos, elszegényedésre utaló jelet tapasztaltam a
cigányok munkanélküliségétől a temetések drágulásáig,
nem mond ellen.
- Csak nehezen tudjuk felmérni a szegénységet, mert
épp azok nem jönnek be hozzánk segélyt kérni, akik a
leginkább rászorulnának, a szégyenkezés visszatartja őket.
- Milyen pénzalap áll rendelkezésre?
- Az elmúlt 25 évben összesen 320-360 millió forintot
fordíthattunk erre a célra.
- Mindig jó helyre jut?
A közgyűléseken név szerint döntünk a támogatásokról,
környezettanulmányokat is végzünk.
- Milyen összegeket utalnak?
Elég széles a skála, két hónapra szóló ebédjegytől ötve-
nezer forint egyszeri juttatásig terjed – az utóbbit temetési
költségekre folyósítjuk, vagy olyankor, ha villany
visszakapcsolásról, hiteltörlesztésről van szó. Igyekszünk
kiszűrni a csalásokat, Szegedről átjárnak hozzánk
hajléktalanok, és segélyért jelentkeznek. Az egyik évben
harminc, állami bérlakásban élő személy nyújtotta be
igényét új kályhára. Úgy döntöttem, hogy akinek nincs
kályhája, azt kilakoltatjuk, egyből előkerültek a kályhák.
Eszembe jutnak a kísérőm szavai Lázár János Kádár-
fotójáról, melyet a volt polgármester állítólag a hivatali
szobájában tartott. Rákérdezek, néhány perc múlva hozzák
is a képet; egy sokszorosított példány, felső sarkában egy
felirat áll: „Mit kezdjünk vele?"
(A miniszter később kialakította magában a megfelelő
értékelést. 2016. október 23-i beszédében már azt
nyilatkozta, hogy Kádár János az egész magyar történelem
legaljasabb árulója volt, hozzá hasonló szerepet csak a
nyilas Szálasi Ferenc töltött be, aki lepaktált a megszálló
német erőkkel. Egyben kifejezte mélységes
elégedetlenségét, amiért a magyar nép Szent István és
Mátyás király mellett tartja számon Kádár János
személyét.
Mit tehetünk hozzá ehhez a kijelentéshez? Csak azokat a
szavait idézhetjük, melyeket ő mondott magáról a Magyar
Nemzet 2010. november 4-i számában:
- Viccesen mondható, hogy akik ismernek halk, de haté-
kony gyilkosnak tartanak -, majd később dicséretre méltó
őszinteséggel hozzáteszi: ez is igaz.)
Úgy gondolom, hogy a véleményem kiülhetett az arcom-
ra, mert a polgármester sietve megjegyezte:
- Téved, aki azt hiszi, hogy Hódmezővásárhely egy jobb-
oldali város, csak arról van szó, hogy a baloldal ereje
elenyészett nálunk.
Jobb befejezni ezt a témát, a távlati tervekre kérdezek
rá:
- Mi a jövő útja?
- Az egészségre való nevelés, mi sportpályákat építünk
és nem stadionokat! [Nem is tűnne igazán indokoltnak; a
Hódmezővásárhelyi FC az NB III-ban vitézkedik, a
legutóbbi meccsen 4:0-ra kapott ki a Szigetszentmiklóstól
– M. Gy.] A tömegsport jellegét eleve meghatározza, hogy
minden háztartásban legalább három biciklit használnak,
70 kilométer hosszú kerékpárutat alakítottunk ki. Viszont
az új uszodánk európai színvonalat képvisel.
- Én a gazdasági tervekre gondoltam.
- A sport szorosan összefügg ezekkel. Például az új uszo-
dára alapozva nemzetközi úszóturizmust fejlesztünk ki.
Most kívánunk szerződtetni egy tehetséges fiatal mene-
dzsert, aki a kezébe veszi ezt az ügyet.
 - Már megtalálták a megfelelő személyt?
- Még nem, de remélem, hogy hamarosan rábukkanunk.
- Mennyit tudnának fizetni neki?
- Osztályvezetői besorolás szerint 300-350 ezer forint
bruttót és nyelvpótlékot, a későbbiekben pedig
prémiumban részesülne az eredményesség függvényében.
- Biztos benne, hogy ennyi pénzért egy fiatal és valóban
tehetséges menedzser magukat választja és nem inkább a
versenyszférában próbál érvényesülni?
- A jogászok manapság nem nagyon válogathatnak állás-
helyekben, egy kezdő 165 ezer forintra számíthat.
Változatlanul meglepőnek tartom, hogy egy 40-45 ezres
város jövőjét olyan tervekre próbálják alapozni, mint az
úszóturizmus, de nincs értelme vitába keverednem.
A búcsúzásnál megkapom a „Hódmezővásárhely népraj-
za" gyűjtemény két vaskos kötetét. E könyv is a miniszter-
elnökség, közelebbről dr. Lázár János, a Miniszterelnöksé-
get vezető miniszter támogatásával született meg, ugyan-
csak tőle származik a bevezető ajánlás is.
N. kivisz a vasútra, megmutat egy téglát az
állomásépület külső borításán: „Heil Hitler!" felirat van
belevésve. Már hónapok óta itt virít, de senki sem távolítja
el.
- Persze tudom, hogy egy hülye gyerek szórakozik vele,
de az is biztos, hogy a város vezetése nem fogja vissza eze-
ket a megnyilvánulásokat. Itt is érvényesülnek a jobboldali
hatalom sunyi szándékai, egyenlőséget húzni Auschwitz és
a Gulág közé.
Él a városban egy Szekeres Imre Gyula nevű öregember,
aki annak idején hosszú időt töltött egy szovjet büntetőtá-
borban, élményeit megírta: „8 év rabmunka a Szovjetunió
vorkutai lágereiben" címmel. A könyvet dr. Lázár János tá-
mogatásával adták ki. [Sajnos nem tudtam megszerezni a
kötetet, így a tartalmát illetőleg csak az olvasók
elbeszélésére támaszkodhatok. – M. Gy.]
- Úgy tűnik, a szponzor nem nézte át a kéziratot, külön-
ben aligha segíti elő a megjelenését. A szerző megteszi
ugyan a jelzett összehasonlítást, de eltér a kívánatos célok-
tól. Megemlíti, hogy Vorkután maga Szolzsenyicin vezette
a könyvtárat, önkéntelenül felvetve a kérdést: hogy az
auschwitzi gázkamrák tövében működött-e könyvtár és
ugyan ki szolgált benne.
A könyvet ismerők egy másik részletet is emlegetnek. A
foglyok küldöttsége felkereste a táborparancsnokot és azt
kérte, hogy javítsa fel az ellátást. A parancsnok végighall-
gatta őket.
- Rendben van, menjünk el a szomszéd faluba és nézzük
meg, hogy az ottaniak mit és mennyit esznek. Ha ők keve-
sebbet kapnak, mint ti, akkor a ti adagotokat is lecsökken-
tem.
Kiderült, hogy a sejtés alaposnak bizonyult, ennek nyo-
mán a lágerben is visszavettek a porcióból.
- A szovjet rendszer volt a világ egyetlen olyan hatalma
– mondta valaki -, ahol a gyarmatosítók rosszabbul éltek,
mint a gyarmatlakók.
A vonat már közeledik Orosháza felől, a vállamra
veszem a csomagomat. Felszállok, felmutatom a
szabadjegyemet, amelyet még 1976-ban kaptam a MÁV-tól
a vasutasokról írott könyvemért, a kalauz elégedetten
bólint:
- Örülök, Moldova úr, hogy ezek a senkiháziak – felfelé
mutat – nem vették el magától.
Már ennyi elég ahhoz, hogy jobban érezzem magam.
 II.

BISMARCKTÓL
A NYUGDÍJREFORMIG
 A hódmezővásárhelyi nyugdíjas szövetség vezetője egy
meghívót küldött nekem a Nyugdíjasok Ország Szövetsé-
gének (NYOSZ) érdekvédelmi konferenciájára, amelyet
2016. szeptember 8-án rendeznek a Csillabérci Szabadidő
és Ifjúsági Központban. Úgy találtam, hogy a megjelölt
téma: „Rendszernyugdíj vagy nyugdíjrendszer" érinti a
riportkönyvem céljait, így kiutaztam az egykori
Úttörővárosba.
Az autóbuszon átnéztem a Népszabadságot, de csak egy
utalást találtam az eseményre: „Endrei Judit kilátogat a ta-
lálkozó másnapján tartandó Szenior Dalkörök V. országos
fesztiváljára." Ez a tény megerősítette bennem azt a
benyomást, hogy a sajtó alig foglalkozik a nyugdíjasok
életével, mintha arra törekedne, hogy minél kevesebb
információ segítse a tájékozódást.
A Központ bejáratánál egy férfi a találkozó helyszíne, a
„Hóvirág" étterem után érdeklődik, mivel magam sem tu-
dom, hol található, csatlakozom hozzá. Bemutatkozunk;
egy önkéntes nyugdíjpénztári ügyvezető igazgatója.
- Szabad tudnom, hogy milyen szándékkal érkezett? –
kérdeztem.
Csak rövid habozás után válaszol:
- Ma még bizalmas ügynek számít, de hamarosan nyilvá-
nosságra kerül: folynak a megbeszélések egy nyugdíjas
párt megalakításáról. Ez a terv már sok gyűlésen felmerült
és egyre időszerűbbé válik.
Meglep ez a közlés, de nem szeretnék az események elé
vágni, megállapodunk egy későbbi találkozóban.
 A „Hóvirág" nagyterme megtelt, a különböző nyugdíjas
szervezetek vezetői mellett Korózs Lajos, az MSZP egyik al-
elnöke is feltűnik. Távolról ismerjük egymást,
odaköszönök:
- Örülök, hogy eljött.
- Én a baloldalon belül is baloldali vagyok.
- Ja, vagy úgy.
Be kell vallanom: keveset tudok a nyugdíjviszonyok
múltbeli alakulásáról és jelenlegi helyzetéről, örülnék,
hogy most összefoglaló áttekintést kaphatok belőle.
Nézegetem a meghívót, az előadók között szociológus,
akadémikus, közgazdász is szerepel, sőt egy
„nyugdíjasguru" is – ezt a megjelölést ő alkalmazza
magára, a szónokok igyekeztek átfogó képet nyújtani.
Egy szociológus a nyugdíj intézményének történelmi
alakulásával foglalkozott. Az első spontán szerveződések
után a bismarcki „Bányász Társaság" létrejöttét jelölte
meg hivatalos társadalmi kezdetnek. Az egykori porosz
miniszterelnök úgy rendelkezett, hogy a bányászok
kötelesek keresetük néhány százalékát befizetni egy olyan
pénzügyi alapba, melyen keresztül a beteg, balesetet
elszenvedett, elhunyt társaknak támogatást nyújtsanak,
illetve hátramaradó családjukat segítsék. Ennek nyomán
1891-ben megszületett a betegbiztosítási kötvény. A
hatálya azonban csak az ipari munkásokra terjedt ki, a
mezőgazdaságban dolgozókra nem vonatkozott, ők
továbbra is a politikai és szociális jog-fosztottság
helyzetében maradtak.
A magyarországi kezdetek az állami alkalmazottakhoz
kapcsolódó biztosító társaságok megjelenéséhez kötődnek.
Egy vasutast, rendőrt vagy postást abban az időbe kívána-
tos vőjelöltnek tartották a lányos anyák körében, mert ga-
rantált nyugdíjra számíthatott.
1928-ban született meg az első idevágó törvény Magyar-
országon, ez is csak az öregségi nyugdíjra vonatkozott. A
továbblépést a munkásmozgalom, elsősorban a Szociálde-
mokrata Párt vívta ki évtizedes küzdelemben.
A biztosító társaságok – az OTI, a MABI, az OTBA és a
többiek – a befizetéseikből nem tudták teljesíteni a
feladatukat, arra kényszerültek, hogy haszonnal forgassák
a tőkéjüket; ingatlanokat, részvényeket vásároltak, ekkor
épült fel a Fiumei úti OTI palota is. A háború utáni
szuperinfláció és az államosítások azonban jórészt
elsöpörték ezeket a tartalékokat.
Hosszú időbe tellett, amíg a viszonyok rendeződtek és
újabb reformokat lehetett bevezetni. Mint már említettük,
1954-ben hirdették ki azt a törvényerejű rendeletet, amely
a termelőszövetkezetek tagjait is befogadta a sáncok közé.
1975-ben aztán az ország teljes lakosságára kiterjesztették
a biztosítás hatályát.
Ezután a „nyugdíjguru" lépett a mikrofon elé. A jelenlegi
középnemzedéket „szendvics generáció"-nak nevezte,
amelyre egyrészt az öregek támogatásának, másrészt a
gyerekeik segítségének a gondja is ráhárul. További terhet
jelent a számukra, hogy a maguk életszínvonala fokozato-
san romlott.
Az éhenhalás veszélye egyelőre nem fenyegeti őket,
csirke farhátra, jelenleg még telik nekik. Ugyanez
vonatozik a kisnyugdíjasokra is, bár a többségük
szegénynek minősül, az ő körükben mégis ritkább a
nyomorhoz közeli állapot, mint a társadalom többi
hátrányos helyzetű rétegeiben. Ha az ország egész
lakosságát anyagi helyzete alapján tíz csoportra osztjuk
fel, ők jórészt a nyolcadik-kilencedik kategóriába
tartoznak.
A „nyugdíjguru" tanulságos összehasonlítást tett a nyu-
gat-európai, illetve a magyarországi úgynevezett „ezüst
gazdaság" között. Az előrejelzések szerint 2020-ra a nyug-
díjasok száma eléri majd a kétmilliárdot, de már ma is a
világ legnagyobb fogyasztói csoportját jelentik.
A Központi Statisztikai Hivatal elemzései azt mutatják,
hogy az idősebb generáció kiadásainak 29 százalékát
különböző szolgáltatások fedezésére, 27 százalékát pedig
élelmiszerekre fordítja. Ezt az úgynevezett „egyéb cikkek"
követik 19 százalékkal. Rezsire 10, szeszes italra és
dohányra 8,5 százalékot költenek, tartós fogyasztási
cikkekre 5,5, ruházkodásra pedig kevesebb, mint 2
százalék jut. Érthetővé válik, hogy a különféle
hirdetéskampányok nem sorolták őket legfontosabb
célpontjai közé. Legföljebb a nyugdíjas otthonok tévébeli
propagandáját tehetjük kivételnek.
(Nem érzem magam jogosultnak rá, hogy személyes is-
meretek nélkül párhuzamot vonjak a nyugati állapotokkal,
így Kriván Bence cikkére hagyatkozom:
„... Egy ausztrál nyugdíjas megengedheti magának, hogy
1,2 millió forintnak megfelelő összegért helyet foglaljon a
budapesti Duna-parton horgonyzó Evergreen Tours luxus-
hajóra, hogy a kéthetes folyami út végeztével Amszterdam-
ban szálljon fel a hazafelé tartó repülőgépre. Lajosmizsei
társa viszont örül, ha eljut egy egynapos, ebéddel és
termékbemutatóval megspékelt városlátogatásra. Előbbi
élményekkel tér haza, az utóbbi sárga csekkekkel, a
méregdrágán rásózott haszontalan holmi törlesztésének
terhével...
... Amerikában a plasztikai sebészek évente
dollármilliárdokban mérhető forgalmat bonyolítanak le.
Tavalyelőtt 1.106.426 szépészeti beavatkozást végeztek el
65 év feletti embereken. A mell- és hasfelvarrás, a
zsírleszívás és a ránctalanítás a sláger. Mindezt hibátlan
minőségben kellett hogy tegyék, az üzleti konkurenciában
nem engedhettek meg maguknak olyan fuser munkát, mint
amilyet nálunk Lendvai Ildikó szocialista politikus arcának
botoxkezelésén követtek el.)
- Az Európai Unió 72 éves nyugdíjkorhatárban gondolko-
dik, nálunk vajon hányan fogják megérni ezt az időt? – kér-
dezi a „nyugdíjguru". – Ki bír majd ennyi ideig dolgozni és
egyáltalán talál-e majd munkát? Magyarországon mindig a
szűken vett jelenre koncentrálnak, ami a múltat és a jövőt
illeti, a jelenségeket távolabbinak és kisebbnek érzékeljük.
Eljön azonban az igazság pillanata. Az 1957-ben született
korosztály már csak 65 évesen vonulhat nyugdíjba és sem-
miféle garancia nem mutatkozik, hogy ez a határ nem toló-
dik ki majd még távolabbra. Maga a nyugdíj is veszélybe
kerül. 15 éven belül 1 millió járulékfizető válik ki a
rendszerből, a befizetésből jó ha kilenchavi összeget lehet
majd fedezni.
 A konferencián elhangzott előadások közül Simonovits
Andrásnak a „Magyarország nyugdíjzsákutcában" című fej-
tegetése tette rám a legmélyebb hatást. Az akadémikus egy
frappáns bevezető mondattal indított:
- A magyar demokrácia csökevényes állapotban van, de
egyelőre még létezik, ezt bizonyítja, hogy én most jelen va-
gyok és beszélhetek.
Úgy ítélte meg, hogy az ellenzék képtelen objektíven ér-
tékelni az állami nyugdíjpolitika hiányosságait. Például
módfelett felháborodik a 2017-es évre tervezett 0,9
százalékos emelésen. Megfeledkezik róla, hogy ez a
Hatalom folyamatos eljárása, tíz-tizenkét évenként
történik valamilyen hasonló eljárás. Gyakran egymásnak
ellentmondó formába valósul meg, például Bajnai Gordon
kormányzati ciklusában vezették be, majd szüntették meg
a tizenharmadik havi nyugdíjat.
A nyugdíjemelés önmagában nem oldja meg a bajokat. A
Fidesz korábban a tervezett infláció fölött határozta meg
azt a szintet, a valós pénzromlás természetesen ennél ala-
csonyabbnak bizonyult, de a kormányzat nem korrigált le-
felé, így 100 milliárd forinttal terhelte tovább az amúgy is
ingatag nyugdíjrendszert. A helyzet napjainkban végső
összeomlással fenyeget, a jelenlegi aktív társadalom tagjai
szegényebben élik majd le idős életéveiket.
Magyarországon mintegy másfélmillió ember van mini-
málbérre bejelentve, ők nagyjából nettó 70 ezer forintot
keresnek havonta. Tételezzük fel, hogy negyvenéves mun-
kaviszonyt teljesítenek. A nyugdíjukat egy olyan függvény-
rendszer alapján számolják majd ki, amely egyaránt figye-
lembe veszi az egykori kezdő fizetésüket, a szolgálati ide-
jüket és az utolsó éveik keresetét – mindezek alapján 41
ezer forintos járadékban részesülnek majd. Ebből a
pénzből nem tudják fenntartani magukat.
A minimálbéren élőknek 25 millió, az átlagkeresettel
rendelkezőknek 17 millió forintos megtakarításra volna
szükségük életszínvonaluk megőrzéséhez, ez havi 70 ezer
forint félretételét feltételezi, ami nyilvánvaló
képtelenségnek számít.
(Óriási különbségek alakultak ki az idősek
életszínvonala, életvitele és egyéb meghatározói között.
Öregségi nyugdíjat valamivel több mint kétmillió ember
kap. Az átlagos összeg 114-118 ezer forint, ebben benne van
az az egyetlen személy, aki havonta több mint kétmilliót,
valamint az az ötezer ember, aki kevesebb mint tízezer
forintot kap havonta.)
Az akadémikus foglalkozott a létminimum témája körül
szállongó kijelentésekkel. Túlzottnak találta azokat az állí-
tásokat, hogy a létminimum alatt élők száma meghaladja a
három-négymilliót, másfél millió ember mélyszegénységbe
süllyedt és ötszázezer gyerek éhezik. Ezeknél a nehezen el-
lenőrizhető direkt állításoknál célravezetőbbnek találta a
relatív depriváció módszerét. Ez a felmérés nyolc
különböző kérdést tesz fel: egy háztartás képes-e fedezni a
váratlan kiadásokat, a család el tud-e menni egy hétre
nyaralni évenként, tudja-e törleszteni a tartozásait, jut-e
pénze húsra, tudja-e otthonát megfelelően fűteni,
megengedhet-e magának mosógépet, tévét, telefont, autót.
Ha a válasz három kérdésre nem, akkor a háztartás
anyagilag depriváltnak számít, ha négy kérdésre is nemmel
válaszolnak, már súlyos depriváltságról lehet beszélni.
Az Eurostat adatai alapján Magyarország messze az
uniós átlag alatt teljesít: 2015-ben a népesség 44
százalékát érintette ez a probléma – kicsit több mint a
felénél súlyos a helyzet -, miközben az uniós átlag 19,5
százalék.
- Nehéz hinni egy kedvező megoldásban – jelentette ki
Simonovits András -, mikor az emberek minden téren a
hatalmaskodást, az anarchia eluralkodását tapasztalják. Az
akadémikus utalt egy nyugat-európai elképzelésre: vonják
ki a politikát a gazdasági életből, de arra természetesen
nem adhatott garanciát, hogy a politika hajlandó lesz-e ki-
vonulni onnan.
Még egy nyugdíjasokkal kapcsolatos körülményt jegyez-
tem fel a konferencián. Jankovics Györgyi, az eseményt
rendező NYOSZ elnök asszonya beszélt arról a felmérésről,
mellyel azt vizsgálták, hogy mennyire nyugdíjasbarát 15
Európai Unióhoz tartozó ország fővárosa. Bécs, London,
Stockholm végzett a lista élén álló Róma és Lisszabon
pedig a végén. Budapest – szerencséjére – nem szerepelt a
kiválasztottak között, mert messze a vert mezőnyben
végzett volna.
Bécsben a környezet, a kiterjedt zöldterület és a padok
sokasága azt üzeni az idős embereknek, hogy szívesen
látják őket. Angliában, Newcastle-ban kartámlákkal
felszerelt vitalitáspadokat állítottak fel, hogy könnyebb
legyen felkelni róluk. Egyes német üzletházakhoz
alacsonyabban helyezik el a termékeket, csúszásmentesítik
a padlót, hogy az öregek kényelmesebben vásárolhassanak.
Nálunk is feltűnnek hasonló vállalkozások, például az
egyik drogéria-üzletház nagyítókat szereltetett fel a bevá-
sárló kocsikra. Több településen, Győrben is kialakítottak
időseknek szánt pihenőparkot, igaz, az utóbbit négy oldal-
ról egy börtön, egy iskolaépület, a vasút és egy főútvonal
határolja.
Összességében elmondható, hogy a magyar társadalom
nem tud mit kezdeni az öregekkel. Egyre növekszik a nem-
zedékek közti feszültség is.
Egy vezetőképzésen járva egy résztvevő újságcikket tolt
az orrom alá – számol be tapasztalatairól Jankovics
Györgyi -, lenne pár idézet a mai fiatal fórumozók (tudják
az amolyan internetes „szabad száj", itt beszélik ki
magukat azok, akiknek élőszóban nincs kivel)
véleményeiből, vallomásaiból:
„Itt az ideje, hogy egy kicsit a nyuggerek is élvezzék a
megszorításokat. Örüljenek, hogy lyuk van a seggükön és
még ingyen is utazhatnak."
„Szerintem minden nyugdíjasnak külön sofőrrel ellátott
luxus limuzin járjon a nap 24 órájában, természetesen adó-
pénzből. Majd az idióta dolgozó megfizeti. Ma egy dolgo-
zóra 2-3 nyugger jut és ez nem frankó!"
„Az ő hibájuk a kamu rendszerváltás, hogy a
kommancsokat nem űzték el (vagy végezték ki!) stb. Aztán
hátradőlnek és magyarázzák, hogy dolgoztak 40 évet. Azt
persze nem teszik hozzá, hogy sz...rul dolgoztak. Csak a
markukat tartják, holott nekik kéne bocsánatot kérni, hogy
ezt a sz...t hagyták ránk."
 - „Mire nyugdíjas korú leszek, addigra a szociális háló
össze fog omlani és egy forintot sem fogok kapni az állam-
tól. Innentől kezdve nem érdekelnek a mostani nyugdíja-
sok."
[Több megjegyzés is kikívánkozna belőlem, olyanok,
mint hogy „a nyomor önmagát veri", vagy „nem szeretem a
kényes örökösöket", de egyszerűbb, ha tudomásul veszem,
hogy mérhetetlenül erős az irigység és gyűlölet sziklája,
minden hatalom erre építi fel a maga bástyáit. – M. Gy.]
*
Nem érhettem be annyi ismerettel, amennyit egy
konferencián elhangzott előadások nyújthatnak, további
adatforrásokat kerestem.
Kézenfekvőnek látszott, hogy a csillebérci tanácskozáson
megjelent Korózs Lajoshoz forduljak, úgy tapasztaltam:
napjaink politikusai között ő a legaktívabb és leghitelesebb
idősügyi szakértő. Készséggel vállalkozott egy beszélgetés-
re, de közölte, hogy csak másfél órát tud rám szánni, utána
be kell mennie a Parlamentbe. Ez az idő tartalmasan telt
el, az egykori államtitkár elsősorban szociológusnak tartja
magát, pontos számokat és világos meghatározásokat
használ.
- Az utóbbi években hogy alakult Magyarországon a
nyugdíjasok száma?
- 2010-ben még 3,050 millió ember részesült nyugdíjas
illetve nyugdíjszerű ellátásban. Az azóta eltelt időben az
érintett korosztály létszáma 9,5 százalékos növekedést
mutatott, de a nyugdíjas állomány nem követte ezt az
irányzatot, sőt 9 százalékkal, 2,757 millió főre esett vissza.
 - Őszintén szólva nem értem, hogy ebben milyen ténye-
zők játszhattak közre. Az átlag életkor emelkedésével mind
többen kerülnek be a szóban forgó korcsoportba, miért
kapnak mégis kevesebben nyugdíjat?
- Ennek több oka is van, hogy csak néhányat említsek: a
rokkant nyugdíjak eltörlése – a felülvizsgálatok során je-
lentős réteg kikerült az ellátó rendszerből, ugyanilyen kö-
vetkezményekkel járt a szolgálati nyugdíj megszüntetése.
- Szabályként mondhatjuk ki, hogy az állam folyamato-
san csökkenti az erre a célra fordítandó összeget – ez
messzire kiterjedő szociális válságot alakít ki, mert sok
család egyetlen rendszeres jövedelme a szülők, illetve
nagyszülők nyugdíja.
- A megélhetési viszonyok romlása, a jövőkép hiánya mi-
att már hosszú ideje fokozódik a kivándorlás. Korábban
évente 15 ezer fővel többen érkeztek Magyarországra, mint
ahányan eltávoztak. Napjainkban ez a tendencia rendkívüli
módon megváltozott. Munkavállalási, illetve tanulmányi
célból 5-600 ezer fő hagyta el az országot hosszabb-rövi-
debb időre, esetleg véglegesen. Őket aligha sikerül otthon-
teremtő támogatások ígéretével vagy „Túró Rudi" nosztal-
gia" emlegetéssel visszacsábítani. Ez a veszteség többszö-
rös, nem csak egy adófizető, jól képzett, azonnal munkába
állítható réteg nagyja el az országot, de az ő gyerekeik is
már idegenben születnek meg.
- Radikális átrendeződés következik be a magyar népes-
ség demográfiai összetételében. 2011. január 1-én 100
gyermekkorú lakosra 113 időskorú jutott, ez a szám egy év
alatt 115-re emelkedett és azóta is megállíthatatlanul
növekszik. Az idős népesség eltartottsági jelzőszáma, mely
az idősek számát a 15-64 évesek arányába fejezi ki jelenleg
24 százalékos, de az előrejelzések szerint 2050-re a
jelenlegi érték több mint kétszeresére emelkedik majd.
- A távolabbi jövő sem ígér túl sok jót. Azzal számolunk,
hogy 2060-ra a házaspárok átlagosan 1,5 gyereket
vállalnak majd, de még ezt sem vehetjük biztosra. Már
akadnak olyan kistérségek – Tokaj vagy Békéscsaba
környéke -, ahol a teljes termékenységi arányszám az egyet
sem éri el, ezt nem ellensúlyozzák azok a területek, ahol
kettő fölött van.
- Mindent egybevetve kijelenthetjük, hogy a kormány le-
mondott az idősek védelméről, mint ahogy egész politiká-
jában is nem a szegénység, hanem a szegények ellen
harcol. A szociális problémák közül semmit sem oldott
meg, sőt elmélyítette a már létezőket és újabbakat hozott
létre. Igazságtalan és embertelen intézkedéseivel az elmúlt
négy-öt évben a társadalom felső gazdag tíz százalékának
játszotta át azt, amit az alsó szegényebb harminc
százalékától elvett. Bár a Hatalom azt hangoztatja: legfőbb
célja a középosztály jobb helyzetbe hozása, az általános
elszegényedés már ezt a réteget is elérte, a magyar
családok többsége hónapról hónapra él.
- A Fidesz választási ígéretei ellenére csökkentette az
egészségügyi költségvetését, a korábbinál kevesebb pénz
jut a betegek kórházi ellátására, drámaian visszaesett a
gyógyszerellátási támogatások támogatása és biztonsága.
Az egész ágazatban óriási a káosz, mérhetetlen a bizonyta-
lanság és egyre növekszik a dolgozók kiszolgáltatottsága.
Tömegesen vándorolnak külföldre az orvosok és az ápolók,
vannak olyan vidékek, ahol a háziorvosi- és gyermekorvosi
ellátás akadozik, illetve már meg is szűnt. Romlott a beteg-
szállítás és a mentés helyzete, a járóbeteg-ellátás, a
sürgősségi ellátás színvonala, egyre hosszabbak a
várólisták. Az, amit a kormány tesz, már az egészségügyi
rendszer működését és a betegek életét veszélyezteti.
- Mit lehet tenni az adott helyzetben?
- Ha az aktív nemzedékek befizetései nem fedezik az
idősebb generációk nyugdíját, a kormány előtt több
megoldás is kínálkozik. Módosíthatja a nyugdíjba vonulás
feltételeit, megemelheti a korhatárt, vagy úgy formálja át a
nyugdíjszámítás képletét, hogy kevesebbet kelljen fizetni.
Másik lehetséges mód: az adóbevételből, esetleg külföldi
vagy belföldi kötvény alapú kölcsönből egészíti ki a
nyugdíjjárulék-bevételből hiányzó összeget. Esetleg az
úgynevezett kínai szisztémát alkalmazza: alaptörvénybe
iktatja, hogy a gyerekek kötelesek eltartani a szülőket. A
kormány a lehetséges megoldások mindegyikével
megpróbálkozott – de különösebb eredményeket nem ért
el. Mindent összevetve az Orbán-kormány elvette az
emberektől a biztonságos öregkor lehetőségét.
Nem zárhattam ki azt a feltételezést, hogy Korózs Lajos
politikai indíttatásból a valóságosnál sötétebbre festi a
helyzetet, de állításait aláhúzta az a körülmény, hogy már
a kormány sem tudja takargatni a bajokat.
A televízióban minap hangzott el Hornung Ágnesnek, a
nemzetgazdasági tárca államtitkárának a bejelentése.
- Az állami nyugdíjrendszer a jövőben képtelen lesz
megfelelő szinten ellátni a nyugdíjra jogosultakat, a
szerepét fokozatosan a kiegészítő rendszernek kell
átvállalni (értve ezen többek között az önkéntes
nyugdíjpénztárakat, amelyeket éppen ez a kormány
rövidített meg háromezer-milliárd forinttal.)
Az államtitkár – alighanem felső nyomásra – szűk három
órán belül újra nyilatkozott, ezúttal már megfinomított
formában:
- Az állami nyugdíjrendszer szilárdan áll a talpán, de
akinek az a hobbija, csatlakozhat valamelyik önkéntes
pénztárhoz is.
Ha így alakulnak a dolgok, különös időknek nézünk
elébe.
Szerettem volna rátérni az MSZP-nek a nyugdíjas
mozgalommal kapcsolatos tevékenységére. Néhány éve
könyvet írtam a magyar egészségügy helyzetéről (A tékozló
koldust), így tudom: a bajok nem azon az estén kezdődtek,
mikor a Fidesz megnyerte az országgyűlési választásokat,
azok már jóval korábban felhalmozódtak. Korózs Lajos
azonban az órájára nézett:
- Fél egy van, ne haragudjon, de indulnom kell.
Elköszöntem, de bíztam benne, hogy akár vele, akár
mással, de nyílik még alkalmam folytatni a tájékozódást.
 III.

SZERENCSE LE!
MECSEKI BÁNYÁSZOK
 1.
TISZTELET KOMLÓNAK

Csak a körülmények alakulása hozta úgy, hogy

Hódmezővásárhelyen kezdtem el a nyugdíjasok sorsának
felmérését, eredetileg úgy terveztem, hogy Komló lesz
majd az első állomás. Hosszú évtizedekre visszanyúló
szálak fűznek ehhez a városhoz. 1953-ban még főiskolai
hallgató koromban dolgoztam Kossuth bányán, később
riporterként tértem vissza, 1972-ben pedig megírtam a
város szociográfiáját. „Tisztelet Komlónak!" – címmel.
Túlzás lenne azt állítani, hogy ez a kapcsolat mindvégig
a teljes harmónia jegyében alakult volna. A városi vezetés
és a szénbányászati tröszt átok-gyilok háborút indított a
könyvem ellen. Feljöttek Budapestre, bevádoltak a kultúra
akkori irányítójánál, Aczél Györgynél, követelték a riport
betiltását. Ez nem sikerült nekik, ekkor megpróbálták
felvásárolni mind a 16.800 példányt, a hivatalok pincéje
állítólag megtelt a kötetekkel. Ma sem tudom, valóban így
történt-e, mindenesetre hamarosan megjelent a második
kiadás.
Romhányi József halhatatlan mondása szerint: „Isten
majmai lassan őrülnek!' – ennek igazsága a Komlóval való
kapcsolatomban is megmutatkozott. Évek után a harcot
békévé oldotta, ha nem is a kölcsönös megértés, de
legalább annak a belátása, hogy nem érdemes eltépnünk az
egymáshoz fűződő köteleket.
Újra kezdtem lejárni Komlóra, próbáltam felmérni a vál-
tozásokat. A bányákat már évekkel korábban bezárták,
egyetlen aknatornyot sem hagytak állva, de legalább a he-
lyüket meg akartam nézni. Az akkori szocialista
polgármestertől kértem egy kocsit, hogy bejárjam a
környéket.
Az aszfaltozott út hirtelen véget ért, elhajtottunk egy
meggörbült sorompó mellett, az autó lefékezett.
- Itt vagyunk! – mondta a sofőr.
- Azt hiszem, félreértett, én azt kértem, hogy
Bétabányára menjünk ki.
- Ez az, ennyi maradt belőle.
Körülnéztem: egy 8-10 hektár kiterjedésű csupasz
fennsíkon álltunk, ahol nemhogy épület nem emelkedett,
de még bontási törmeléket sem lehetett látni, hiába
kerestem volna akár egy lepattant téglasarkot is. Nehéz
volt elhinnem, hogy itt valaha emeletes létesítmények
álltak, műszakváltás idején száz és száz bányász szállt le a
mélybe.
Beljebb egy gránitkő hirdette: „Béta akna 1952-1997". Ez
volt a nyugati szellőzőakna, itt távozott az elhasználódott
levegő. Az aknatorony helyén kinőtt egy vadalmafa. A
keleti aknát is betömedékelték, felszíne megsüllyedt, öt-
hat méter mély kráter keletkezett a helyén, valaha ide is
állítottak emlékkövet, de a földmozgás nyomán eltűnt a
mélyben.
A kísérőm egy erdőszéli bükkfára mutatott:
- Ez egy nevezetes fa, valaha ennek a tövébe temették el
az utolsó talicskát, amelyet lent a bányában használtak.
Tovább fut a kocsi, Zobák-pusztán, az út mellett megál-
lunk „Jenő bácsi kocsmájánál". A névadó tulajdonos kény-
szervállalkozó, valaha Zobák-bányán dolgozott, mint vájár,
még 1992-ben százalékolták le szilikózissal,
tüdőfelületének nagy része elhalt, 20.400 forinttal ment el
nyugdíjba. Az idők során meglehetősen elhízott:
- A mozgásigényem megvolna, de nem bírok mozogni.
Enni viszont eszem.
- Részesült valamilyen kezelésben? Valaha itt
szanatóriumok működtek rekreációs céllal.
- Ugyan már, hol vannak azok? Most hozzák rendbe az
üdülőt a Sikonda tavon, de melyik bányász fog pihenni ab-
ban?
Bár élelmiszert és cigarettát is tartanak benne, nagy for-
galmat nem bonyolíthat le ez a kocsma. Most délidőben is
csak egy 45 év körüli férfi issza a fröccsét, letelepszem
mellé, és szóba elegyedünk. Meglepődöm, mikor elmondja,
hogy már ő is nyugdíjas:
- Én is Zobákon dolgoztam, de mikor bezárt a bánya,
még nem értem el a korhatárt. Létezett ugyan egy olyan
szabály, hogy 25 év vagy 4000 ledolgozott földalatti
műszak után el lehetett menni teljes nyugdíjba, de nekem
és még néhány társamnak hiányzott hozzá egy pár hónap,
illetve 100-150 sichta. Mit csináljunk? Attól féltünk, hogy
az egész életünk munkája kárba veszett. Az egész mecseki
szénmedencében mi zártunk be utolsónak, egyetlen olyan
táró sem maradt, ahol bepótolhattuk volna ezt a hiányt. A
vezetőinkben volt annyi becsület, hogy áthelyeztek minket
Ajkára – csak úgy papíron, nem szálltunk le, de írták
nekünk a műszakokat, amíg össze nem jött annyi, amennyi
kellett. Lehet, hogy csalást követtünk el, de nem rajtunk
múlott, hogy ilyen nehéz helyzetbe kerültünk. Majd
bepótoljuk az államnak, tíz-húsz évvel korábban
meghalunk, mint azok, akik egy gyárban vagy egy
műhelyben dolgoztak. Nem sokáig élvezzük a nyögdíjat.
- A bányák bezárása után mihez kezdtek az emberek?
- Kétszáz vájárt elvittek a spanyolok, ők megmaradtak a
szakmában, a többiek szétszéledtek.
- Nem tudtak elhelyezkedni?
- Tudja: a bányász csak bányásznak való. Egyszer valaki
azt ajánlotta, hogy próbálják meg a vájárokat órásokká át-
képezni. Azt mondtuk az illetőnek: látta maga már
életében a bányász szemét, hogy torzult el lent a sötétben?!
Arról nem is beszélve, hogy lapáttenyerekkel miképp
bírnának apró alkatrészeket felcsippenteni. Majd
elfelejtem, a hivatalnok azt is javasolta, hogy vegyünk egy
kis kocsit és riksázzunk Komló hét dombja között.
A kísérőm nem szólt bele a beszélgetésbe, csak kint a
kocsma előtt jegyezte meg:
- Nincs egészen igaza! A bányában, épp a technikai
fejlesztés következtében, száz és száz szakiparos dolgozott:
lakatosok, villanyszerelők és így tovább. Erre a képzett és
gyakorlott munkaerőre bármilyen vállalkozást lehetett
volna alapítani.
Folytattuk az utunkat, benéztünk volna a felszámolt
Zobák-bányatelepre is, de a kapu lánccal volt bezárva,
mögötte kutyás őr strázsált. A kapuoszlopra egy táblát
raktak ki:
- Ha gyűlöli az erőszakot, csengetés nélkül ne jöjjön be!
A németjuhász kutya őrjöngésére közelebb lépett az őr,
de hiába volt velem az önkormányzat munkatársa, nem
engedett be:
- A városnak semmi köze sincs ehhez a területhez, a fel-
számoló iroda rendelkezik vele, ha be akar jutni, tőlük kell
engedélyt kérnie.
*
Most a nyugdíjasokról szóló riportom miatt tértem
vissza megint a városba. Túl a munkámat megkönnyítő
személyes tapasztalatokon, az is a komlói „terep" mellett
szólt, hogy feltehetőleg itt mutatkozik meg a legélesebben
a nyugdíjasok hátrányos helyzete. Az emberek valaha itt
kerestek a legjobban – egy vájár egy orvos fizetésének a
négyszeresét is megkapta -, a nyugdíjuk viszont
folyamatosan elértéktelenedett.
A látogatás időpontjának kiválasztásában egy hivatalos
invitáló levél segített:
„Tisztelettel meghívom Önt Komló Város Önkormányza-
tának 2016. szeptember 2-án pénteken 15 órakor a Komlói
Napok és Bányásznap-ünnepélyes megnyitójára..."
A mellékelt program szerint többek között sor kerül a
XVI-II. „Komlóért Expóra", a Bányásznap ünnepségére, a
„Szárba szökkenő jövőnk"-rendezvényre, amelyet Polics
József polgármester köszönt – közreműködik a Pöndöly
utánpótlás csoport, új kalászok megszentelése, áldás..."
Hajnalban indultunk el a kiadómmal, már ebben a korai
időpontban is szokatlanul meleg volt, bárhogy is próbáltam
helyezkedni az ülésen, a kocsi ablakán keresztül beáradó
Nap égette az arcomat.
Lent Komlón Dénes, egy nyugdíjas bányamérnök várt
ránk:
- Menjünk ki Zobákra!
Dénes valaha maga is Zobákon dolgozott, széleskörűen
tájékozott. Elhozta nekem Biró József tanulmányát a bánya
felszámolásáról, belelapozok. A termelés befejezése után a
lezárandó földalatti bányatérségből minden szerves anya-
got tartalmazó tartályt, edényt, gépet, berendezést
eltávolítottak, csak olyan anyagok maradhattak lent,
amelyek nem okozhatnak környezetszennyezést. Még a
mozdonyrácsok és olajtárolók falait és beton aljzatát is
letisztították gőzborotvával.
Az utolsó fejtési mezőt 2000 januárjában hagyták fel,
ezután lezárták a fővágatokat, a gátak elkészülte után egy
bányamentő kikapcsolta a főszellőztetőt, becsukta a kihúzó
oldalán iszapgátban épített légcsatornát, majd a behúzó ol-
dali gyorszáró ajtókat.
Itt is végbement a többi komlói aknánál alkalmazott
betö-medékelés. Ez a feladat itt az átlagosnál több munkát
igényelt, mert Zobákot III. osztályú sújtólég-veszélyességű
térségnek nyilvánították, ezért a szellőzést – egyben a
metán hígítását – két egymástól száz méternyire fekvő
ikerakna biztosította, ezeket külön-külön be kellett
tömedékelni. Ez a művelet jelentős veszélyeket rejtett
magában, a szigorú intézkedések ellenére 2000. március
17-én metánlobbanás következett be. Személyi sérülés nem
történt, de a légaknai depressziós ház annyira
megrongálódott, hogy le kellett bontani. A három aknába
majd 140 ezer köbméter anyagot juttattak le, utána
mindegyiket pontosan illeszkedő vasbeton lemezzel zárták
le, az apadásra számítva utántöltő nyílást hagytak rajtuk.
Felnézek a tanulmányból:
- Ki fizette ezt a rengeteg pénzt?
- Minden bányabezárás költségeit az államnak kell fe-
deznie.
Zobák már korábban is a Pécsi Hőerőmű keretébe tarto-
zott, ennek tulajdonosa a Pannonpower Rt. számolta fel. A
cég nyilvánvalóan el akarta kerülni, hogy a tőkéje egy
hasznot nem hozó, csak ráfordítást igénylő ingatlanban he-
verjen, ezért továbbadták a Pest megyei vállalkozók által
létrehozott Zobák Ipari Centrum Kft.-nek. A cég vezetője,
Birta János 140 millió forintot ajánlott a harminchektáros
területért és a rajta álló nyolc épületért.
A pénz kifizetése elképesztő körülmények között zajlott
le. A kft. késett a vételár kiegyenlítésével, ezért az eladó 11
millió forint kötbérrel megfejelte az árat. A kft. tiltakozott,
azzal magyarázta a késést, hogy a cég pénzszállító autóját
feltörték és elvittek belőle 80 millió forintot. Az őrizetlenül
hagyott járműben állítólag azért volt annyi pénz, mert a
kft. vezetői épp indulni akartak Pécsre, hogy kifizessék a
vételár első felét. Hogy miért készpénzzel és nem
szabályszerű átutalással akarták lebonyolítani az ügyletet,
arról nem szól a fáma.
A Zobák Ipari Centrum Kft. feljelentést tett, de a rendőr-
ség mindmáig nem találta meg a tolvajokat. Mindent
összevetve, a cég eleve úgy startolt, hogy a vagyonát 94
millió forinttal megrövidítették a kötbérek és a tolvajok.
- Honnan volt ennyi pénzük?
- Kétszázmilliós bankhitelt vettek fel, emellett
valószínűleg kaptak támogatást az illetékes hivataloktól és
alapítványoktól is, mivel célkitűzéseik szerint főleg
állásnélküli romáknak teremtett volna munkahelyet.
- Úgy beszélik, hogy az új tulajdonos terveinek megvaló-
sulásáig egy alvállalkozóra bízta a terepet, amely gondatla-
nul látta el őrző feladatát, a szinte akadálytalanul bejutó
tolvajok elloptak minden mozdíthatót. Papíron ugyan
születtek további tervek is, előbb egy nyúltelepet szerettek
volna létesíteni, de még a kezdet kezdetéig sem jutottak el.
- Szerinted mire alkalmas ez a terület? – kérdezem
Dénest -milyen ideillő tevékenységet lehetne folytatni
Zobákon?
- Logisztikai központot rendezhetnek be, építőipari tele-
pet, betonelem-gyártást, aggok házát. Arról is hallani, hogy
egy ötszáz fős börtönt terveznek Komlóra, ahhoz is lehetne
használni kiegészítőként.
- Most szolgál valamilyen célt?
- Egy paintball társaság béreli ki néha versenyekre.
- Mi az a paintball?
- Egy újfajta sport, a játékosok háborút vívnak egymás
ellen, de a fegyverekből golyó helyett kis, festékkel
megtöltött labdákat lőnek ki az ellenségre.
- Ők mennyi használati díjat fizetnek?
- Egy-egy alkalommal ötezer forintot. Meglepődnék, ha
valaki végképp megvenné Zobákot.
- Miért olyan lehetetlen?
 - Az egész ország úgy vár a beruházandó tőkére, mint a
homok az esőre. Ha valakinek van pénze, megveheti a
klasszikus budapesti üzemeket: a Csepeli Fémműveket, a
Goldbergert – pontosabban a helyüket, de azokra sem akad
pályázó. Senki sem bíbelődik szívesen renoválgatásokkal,
foltozgatásokkal, a vállalkozók egyre inkább a zöldmezős
beruházásokat választják. Miért is jönne valaki Zobákra?
Pécs 220 kilométerre fekszik a fővárostól, Komló még vagy
harminc kilométerrel távolabb, Zobák pedig még onnan is
arrébb, fenn a hegyek között.
- Végül is: most kinek a tulajdonába tartozik?
- Nem tudom, annyiszor cserélt már gazdát. Azt hiszem,
jelenleg egy olasz cégé.
 2.

A beszélgetés abbamarad, megérkeztünk Zobákra.

Kívülről már semmi jel nem mutatja, hogy valaha
„legbányának" nevezték, mert az egész országban ez volt a
legmodernebb és legmélyebb művelésű bánya, innen
hozták fel a legmagasabb kalóriájú kokszolható fekete
szenet. A terület elhagyatott, csak baloldalt látszik némi
mozgás; a rakodógépek hatalmas faforgácshalmokat
építenek, feltehetőleg brikett készül belőle.
- 75-80 millió tonna megkutatott szénvagyon fölött ma
Komlón gázzal, pakurával, fával fűtenek. Az emberek már
az ingyen szenet sem igénylik.
A környezet állaga tovább romlott, a kerítés is eltűnt
már, beljebb lépünk, silány akácok és nyárfák között
keressük az utat. Aknatornyot itt sem hagytak lábon, a
bányakapitányság veszélyesnek minősítette őket, csak egy
sziklába vésett felirat őrzi a bánya emlékét:
„Akna leszálló
1962-2001.
Zobák centrális szállító akna."
Alatta a megszűnést jelző lefelé fordított kettős bányász-
kalapács látszik, Dénes a kőre mutat:
- Andezit. Valaha ez tette tönkre a széntelepeinket.
Az egykori gépcsarnok helyén csak betontuskók marad-
tak, az acélszerkezetet levágták és elvitték, másutt jelzés
nélküli csupasz gödrök tátonganak. Az ipari épületek
talpon maradtak, akárcsak Hódmezővásárhelyen, a belőlük
visszanyerhető anyagok a bontási költségek töredékét sem
fedezték volna – a homlokzati téglák fugáiban itt is bokrok
kapaszkodtak meg.
A létesítményt eladásra felkínáló prospektus így írja el
az irodaépületet:
„4300 négyzetméteres, az alagsorral együtt hatszintes
létesítmény, amely a terület DNy-i részében helyezkedik el,
közvetlenül az étteremmel, illetve a fürdőépülettel egybeé-
pítve. Környezete kultúrált kialakítású... A hat szinten az
egyes irodák különböző alapterülettel lettek kialakítva. A
belső infrastruktúra, épületgépészet blokkonkénti szaka-
szolásra alkalmas. Az elektromos energia- és vízellátás, va-
lamint a telefonhálózat a teljes épületben rendelkezésre
áll.
Az épület statikai váza igény esetén lehetővé teszi a
belső elválasztású téglafalak eltávolítását, amellyel az
egyes szinteken a tartóoszlopok meghagyásával
összefüggő, nagy légterű helyiségek hozhatók létre. Így az
elvások szerint ezen épületkomplexum továbbra is
irodaként funkcionálhat. Lakások vagy szociális
intézmények kialakítása is elképzelhető."
Óvatosan mászunk fel a lépcsőn, a fokokat csúszós
szürke por lepi el, nemcsak a kapaszkodó korlátok, de sok
helyen az oldalfalak is hiányoznak. A prospektusban jelzett
magas műszaki színvonalnak nyoma sincs. Az épületet
kirabolták, és szinte módszeresen tönkretették. Elvittek
minden bútort, irodai gépet, a falakból kivágták a
csöveket. Egy WC-kagylót ki sem csavaroztak, hanem
feszítővassal téptek ki a padlóból, körötte összetörtek a
padlócserepek is. Az összes radiátort, szereléket ellopták,
szerencsére nincs közüzemi szolgáltatás, így nem borít el
mindent a víz.
Valaha tucatszor is jártam itt barátomnál G. Ferinél, a
zobáki igazgatónál, most mégsem ismerem fel az irodáját.
Dénes segít, egy romba dőlt helyiségre mutat:
- Itt dolgozott Feri. Emlékszel rá, hogy az ajtaját piros
műbőr hangfogó párnák borították, ezeket valaki késsel
felvágta és kirángatta belőlük az afrikot – nem tudni,
puszta vandalizmusból tette-e, vagy abban reménykedett,
hogy elrejtett kincseket talál ott.
- Ki gondozza a sírját?
- Mikor meghalt, az urnája díszsírhelyet kapott a
temetőben, később kitelepítették mint kommunistát. Nem
csak ő járt így, Jazbinsek Vilinek, a főmérnöknek a hamvait
is hazavitte a lánya magához.
Felkapaszkodunk a hatodik szintre, a betonpadlón egy
tábortűz maradványai látszanak.
- Csövesek jönnek fel a városból.
Bejárunk néhány más épületet is. A lapos tetőket épp a
bánya bezárása előtt alakították át nyergesre. Megnézünk
egy valamikori zuhanyozót, falait mozaikos berakás
díszítette. Előtte egy folyosó sarkában félreeső pad állott,
éjszakai műszak után becsempészett pálinkát ittak itt az
emberek.
Üresen tátong a mentőállomás és a hatszáz személyre
méretezett étkező is. Egy pillantást vetünk a fekete-fehér
öltözőre, a bányászok itt cserélték le a munkaruhájukat,
inget és alsónadrágot naponta váltottak, felsőruhát pedig
hetente.
Kezdek elfáradni, kérem, hogy telepedjünk le néhány
percre.
- Más bányákat is ilyen brutális módon számolták fel?
- Még durvább eszközöket is alkalmaztak. Előfordult,
hogy nagy köveket dobtak be az aknába, úgy szakították el
a kábeleket. Nem számított sem a technikai szint, sem az
üzem életkora.
(A pécsi István aknák alappillérében – a mélység felé ha-
ladva egyre nagyobb mennyiségben visszamaradt szénva-
gyon leművelésére – az István III. aknát az 1980-as
években a Liász-program keretében mélyítették le 791
méter mélységig – írja a Bányász Útikalauz. – Itt valósultak
meg a mecseki bányászatban a modern módszerek. A
beruházást azonban 1988-ban végleg leállították – anélkül,
hogy akár egy kiló szenet is felhoztak volna belőle. Az
elkészült vagy félig kész létesítményeket jelenleg
különböző magánvállalatok használják.)
Próbálom összeszedni magam, de nehezen botorkálok le
a lépcsőn, a fáradságtól kezdek elszédülni, a hőség sem
csökken, rosszulléttől tartok, táskámban mindig magamnál
tartok egy görcsoldó Nitromint sprayt, előveszem és két-
szer-háromszor befújok a nyelvem alá.
Az egykori parkoló placcon át tartunk kifelé.
- Először csak biciklik álltak itt, aztán motorkerékpárok,
majd autók. Ünnepségeket, családi esteket is rendeztünk, a
sarokban egy nagy grillsütőt alakítottunk ki.
Az állapotom nem javul, a kocsiba beülve a tárgyak kör-
vonalai összefutnak a szemem előtt. A városi sportcsarnok-
ban helyet foglalva elfeketedik előttem a világ, Tamás, a
kiadóm kap el, hogy székestől hátra ne essek.
A mentők esetkocsival visznek be a helyi kórházba, bent
a hordágyról tolószékre raknának át, de egyetlen ép
szállító alkalmatosságot sem találnak, végül egy olyat
választanak, amelyről csak a lábtámasz hiányzik. Várnom
kell, leszegem a fejem és a betegek lábbelijét nézegetem.
Szinte valamennyien fehér cipőt viselnek, ezek általában
olcsóbbak, mint a színesek – talán a festék hiánya miatt.
Betolnak a rendelőbe, lehúzom az ingemet, lucskosra áz-
tatta az izzadtság. Elvégzik a rutinvizsgálatokat, röntgent,
EKG-t, vért vesznek az ujjam hegyéből és a karomból.
Nem találnak akut bajra utaló tüneteket, azt vélelmezik,
hogy a melegben kevés folyadékot fogyasztottam, és nem
kellett volna befecskendeznem a nitrittartalmú sprayt. Az
orvosnő azt ajánlja, hogy maradjak bent megfigyelésre, de
nemet mondok.
- Tudja, hogy a tűzzel játszik?
- Tudom.
- Ha még egyszer rosszul lesz, nem engedjük haza.
- Nem leszek rosszul.
Táskámból kiveszek egy száraz inget, elköszönök, s
visszatérek a Sportcsarnokba. Megnézem még a „Komlói
Expó"-t, semmi sincs, ami vonzaná a látogatót, a standokra
helyi vállalkozások, iskolák rakták ki a propaganda
anyagaikat, a színpadon egy gyerek tánccsoport tart
bemutatót. Az egész csarnokban hét-nyolc öregasszony és
gyerek lézeng, eszik az ajándék pogácsát és csomagolt
cukorkát. Csak a ház ingyenes vécéjében mutatkozik
jelentősebb forgalom.
Az előcsarnokban egy asztalnál rákbetegeknek
gyűjtenek. Úgy látom, nagy bankó nem kerül az urnába.
Később számos rákbeteggel találkoztam, köztük egy
nyugdíjas bányásszal, akinek állítólag kivették az egész
gyomrát, és a vastagbeléből pótolták. Azt mondja, naponta
hatszor-hétszer kell ennie, éjszaka is felkel.
- Ne haragudjon, ha megkérdezem, hogy tudja elviselni
a sorsát?
- Valaha egy újságban olvastam Placid atyáról, ő hosszú
éveket töltött a Gulagon és megfogalmazta, miképp tud az
ember életben maradni, ha bajba jutott. Megtanultam kí-
vülről:
- A szenvedést nem szabad dramatizálni. Nem szabad
panaszkodni, mert attól csak gyengébb lesz az ember
- Az öröm szükséges a túléléshez. Ezért észre kell venni
és tudatosan kell keresni az élet apró örömeit.
- Nem vagyunk tökéletesek, de meg kell mutatnunk a go-
nosz világnak, hogy különbek vagyunk nála. Ez mozgósítja
az energiánkat.
- A negyedik szabály: ha valakinek van meggyőződése,
annak könnyebb, van mibe kapaszkodnia.
 3.

Kint egy városszéli kocsmában ebédelünk, néhány

nyugdíjas hívott meg, tájékoztatni kívánnak a komlói
állapotokról, egymás szavába vágnak, alig győzök
jegyzetelni.
- A lélekszám a hajdani 32 ezerről 24 ezerre esett vissza.
800-1000 lakás, az állomány tíz százaléka üresen áll. Az
emberek nem tudják kifizetni a közműszolgáltatásokat, a
közös költséget és a többi terhet, úgy hagyják ott az
otthonukat, hogy be sem zárják maguk után az ajtót,
befészkelnek a galambok, bokáig ér az ürülékük. Új családi
házak már alig épülnek.
- Hová mennek a lakók?
- Kiköltöznek a városszéli dombokra vagy Mánfára. A
bánya annak idején osztott nekik 200 négyszögöles kis
kerteket, egy háromszor három méteres szerszámkamrát
húzhattak fel rajta. Most egész családok élnek ott, legalább
a víz, tüzelő ingyen van. Reggelenként egy egész csapat
gyerek indul innen iskolába. A lakásárak persze lementek,
egyszobás panelt egymillióért, kétszobásat 2-3 millióért
lehet kapni. Mindenütt fogynak az emberek, csak a
hegytetőn szaporodnak.
- Ott mi van?
- A temető.
Nagyot nyelek, próbálok valamilyen vigasztaló részletet
találni:
 - Érkeznek új jövevények?
- Kuwaiti ingatlankereskedők jártak itt, a globális
felmelegedés miatt kerestek nyári tartózkodási helyet.
Eredetileg Pécsen és Sopronban próbálkoztak, aztán
rájöttek, hogy Komló olcsóbb. Eddig olyan tíz-tizenöt
lakást vásároltak meg.
Az egyik nyugdíjas felajánlja, hogy kivisz a kerti
szükséglakásokba. A kocsiban ülve elmondja, hogy egy
temetkezési vállalkozásba segít be. Eltöprengek: mit
kellene kérdeznem egy ilyen foglalkozású embertől, de ő
magától is megszólal:
- Biztosan érdekli, hogy Komlón a temetések nyolcvan
százaléka hamvasztással történik. Az urnafalak gyorsan
megtelnek, az edényeket egy idő után közös sírba rakják
be. A koporsós temetés 300 ezer forintba is belekerülhet,
erre kevés embernek telik.
- De legalább a sírkövesek jól keresnek.
- Ne higgye! Kínából hajón komplett sírkő garnitúrák ér-
keznek, csak a nevet kell belevésni. Dömpingáron szállíta-
nak, a magyar iparosok nem állhatják velük a versenyt.
Üde hegyalji lankán fut a kocsi, kinézek az ablakon, a
200 négyszögöles telkeket jól kihasználják a tulajdonosok,
konyhakerti növényeket, gyümölcsfákat, virágokat nevel-
nek rajta.
- Kihez megyünk?
- Azt hiszem, érdekesnek találja majd az illetőt. Élete
nagy részében bányában dolgozott, de számos
vállalkozásba is belefogott, politikával is megpróbálkozott,
a helyi Munkástanácsnak is ő volt az egyik vezetője.
 Bent a kertben egy nagy Opel autó parkol, a házigazda –
hetven év körüli, zömök ember -, a melegben atlétatrikót
és rövidnadrágot visel – mosolyogva jegyzi meg:
- Nem az enyém, hanem a kőműves barátomé, aki most
épp nálam dolgozik.
Ez a ház is az előírt háromszor hármas méretben épült,
de az idők során a tulajdonos számos módon kibővítette.
Pincét ásott alá, konyharésszel és előtérrel toldotta ki, egy
sufnit barkácsolt, bevezette a vizet, a csatornázást egy
6x4x2 méteres ülepítővel oldotta meg.
- A többiek is így alakították át a házukat?
- Sajnos nem. Sokhelyütt se zuhanyozó, se WC,
vödrökkel járnak ki az erdőre.
A kerti terményeket is feldolgozza, a kamrában
hagymát, krumplit, üveges savanyúságot tárol. Saját
főzésű 42 fokos diópácos szilvapálinkával kínál.
- Medvehagymás tinktúrát is készítek. Egy liter pálinká-
ban áztatom ki, megkeverem, aztán lefejtem féldecis üve-
gekbe. Tudja, ki vásárolt belőle? Gyurcsány Ferenc. Kint
kampányolt a piacon, mondom neki: nagyon sápadt vagy,
Fletó, de ez majd segít rajtad. Vett két üveggel.
A kertben telepszünk le, a nyugdíjas bányász leveti az
atlétatrikóját, a hasán 14 centis vágás húzódik:
- Májdaganat miatt életmentő műtétet végeztek rajtam.
Na, de hát beszéljünk vidámabb dolgokról.
- Ez az első lakása?
- Ugyan már. Tatabányán a hatos aknában kezdtem a
szakmát, tanultam, igyekeztem, robbantómesterré léptem
elő. Kőben haladtunk a széntelepek felé. Egy hónap alatt
206 métert hajtottunk ki. Épp raktuk fel a rakományt a
szalagra, mikor lejött a párttitkár:
- Egy kicsit még bele kellene húzni!
- Mit mondtál? Itt a lapát, mutasd meg!
Következő héten hívatnak a pártirodára. Számítottam
rá, hogy kirúgnak, de nem féltem, ha ma otthagyom a
munkát, holnap lesz másik. Meglepődtem, mikor
megveregették a vállamat, és kaptam egy egyszobás lakást:
- Ugye hogy érdemes volt vágathajtásban dolgozni!
Beköltöztünk az első feleségemmel.
- Hány felesége volt?
- Négy. Tudja, mi az egészség fele?
- Nem.
- Hát a feleség. Már itt vettem meg a következő
lakásomat, az Eocén-program keretében hirdették meg,
kint az úgynevezett „Kenguru-telepen" – ez már
háromszobás és összkomfortos volt. Az utolsót akkor
vásároltam meg, mikor összekerültünk a mostani
asszonyommal.
- Azzal mi lett?
- Otthagytam a régi feleségemnek, úgy tudom, hogy ő ki-
adja valakinek. Nekem ez a kis ház lesz az utolsó. Egy
lapos út vezet innen a központba, emelkedőket már nem
bírna a lábam, tíz perc alatt beérek. Anyagilag sem
engedhetünk meg magunknak nagy váltást, az én
nyugdíjam 37 év munka után 97.500, a feleségemé pedig
87 ezer, ehhez jön még az évi 52 ezer forintos szénpénz.
A háziasszony málnaszörpöt tesz ki elénk, a nyugdíjas
bányász eltűnődve iszik:
 - Nem nyugodtam bele, hogy egész életemben fillérekért
robotoljak. Megpróbáltam geológus diplomát szerezni, el-
végeztem egy pénzügyi tanácsadó tanfolyamot. Szállodát
akartam, kis vágóhidat nyulaknak, kecskéknek. Kibéreltem
a Juhász Gyula utcai vendéglőt, tizenkét embert alkalmaz-
tam, soha nem maradtam adós a fizetésükkel, a hitelt vi-
szont törlesztenem kellett, akárhogy is ment az üzlet,
végül ebbe buktam bele. Egyszer el akartam indulni egy
pályázaton, ahol tízmillió forint vissza nem térítendő
támogatás volt kitűzve. A jelentkezési lapra rá kellett volna
írnom egy kódot, az elbíráló bizottságban megígérték, hogy
ennek alapján nekem ítélik majd oda a pénzt és mi történt?
Egyszerűen elfelejtettem, simán vissza is dobták.
Kezével elhárító mozdulatot tesz:
- De akárhogy is történt, soha nem bántam meg semmit,
csak arra vigyáztam, hogy másoknak ne okozzak kárt.
Elmúlt az idő, jön értem Dénes, a kísérőm. A házigazda
nem akar üres kézzel elengedni, a kamrából egy üveg bort
és szárított vargányát hoz elő. A kerítésig kísér:
- Milyennek találtad a helyet? – kérdezi Dénes.
- Érdekes.
Sajnos egyáltalán nem ritka jelenség, a fél ország teli
van ilyen városból kiszorult lakótelepekkel: Veszprémben,
Tatabányán és más helyeken is száz és száz ember él
hasonló körülmények között.
Eltöprengek, miért tűrheti meg a hatalom. Átfut rajtam
egy bizonytalan gondolat: talán élő fenyegetésnek szánják
azok számára, akik lázongani próbálnak: te is ide juthatsz!
 4.

Már besötétedett, mire visszaértünk a városközpontba.

A Bányásznap előestéjére kiírt program még nem kezdő-
dött el, Dénes azt javasolja, hogy nézzük meg addig a
közeli emlékparkot.
Már Hódmezővásárhelyen is feltűnt a jobboldali hatalom
szoboreltávolító dühe. Az ottani Belvárosból egy ház belső
udvarára száműzték volna Szántó Kovács Jánost, a közvé-
lekedés szerint azért, mert az egykori parasztforradalmár
a nagybirtokosok ellen harcolt és ebbe a rétegbe most már
Lázár János és társai is beletartoznak. Helyettük olyan
idolokat telepítettek a köztérre, mint egy kőtalapzatra
emelt stilizált motorkerékpár – igaz, ez még mindig jobb,
mint ama nevezetes Wass Albert-ábrázolás, amelyet, ha
valaki megközelít, megszólal benne egy magnóhang.
„- ... A víz az szalad, a kő az marad..."
Komlón ez a törekvés nem érvényesülhetett teljes
mértékben, a bányász hűséges fajta, megőrzi az emlékeit.
Annak idején Engel Adolfnak, a komlói bányászkodás
megalapítójának büsztjét zsidó származása miatt előbb a
nyilasok akarták összetörni, később tőkés volta miatt a
Rákosi-rendszer ítélte pusztulásra, de a bányászok mindig
eldugták és a föld alatt rejtegették.
A rendszerváltás után a Béke szálló elől eltávolították a
Lenin-szobrot, Hoffman György, a neves hídépítőmérnök
vette meg és a saját kertjében állította fel. Azt a kőtáblát is
el akarták tüntetni, amelyre annak a négy
munkásmozgalmi mártírnak a neve van felvésve, akikkel
egy csendőrsortűz végzett, csak az általános felzúdulás
tartotta meg a helyén. Magát az emlékparkot viszont
szakszerűen és ízlésesen alakították ki, szobrokat,
mozdonyt, munkagépet és szénnel megrakott csilléket
helyeztek el benne. Tervezői láthatólag igyekeztek
elkerülni minden politikai vonatkozást.
A bányásznapi programok központi színhelyéül az Esz-
perantó teret jelölték ki, itt lép fel a Nomád Blues Rock,
Péterfy Bori és a Love Band, a Like Party Pepe és White
diszkzsokék közreműködésével. Fülünk védelmében
hangosnak ígérkező rendezvényt választunk ki, amelyet
egy áruházi parkolóban alakítottak ki.
A térség szélén cigány mutatványosok állították fel hin-
táikat, céllövöldéiket, körben mozgó kisvasútjukat, beljebb
iszogatók üldögélnek az asztalok mellett, a szabadon ma-
radt részeken egy-két pár táncolni kezd. Dénes átadja a
slusszkulcsot a feleségének és vesz egy korsó sört.
- Nagyon csendes ez a mulatság! – mondom neki.
- Láttad volna a régi bányásznapokat! Olyankor
osztották ki a „hűségjutalmat", ha valaki „bumli", vagyis
igazolatlan hiányzás nélkül teljesítette az évet, két-
háromhavi fizetésének megfelelő összeget is kapott.
Legendák szóltak arról, hogy tudtak a bányászok mulatni.
Egy vájár, mikor kézhez kapta a hűségjutalmat, rendelt egy
taxit és azt mondta a sofőrnek:
- Na most vigyél egy olyan kocsmába, ahol jó hideg sört
mérnek.
 És a taxi felvitte Budapestre, a Béke szálló
kupolatermébe.
Egy másik bányász Harkányba utazott át, de nem egy ta-
xival, hanem kettővel. A második a kalapját vitte utána.
Az egész országban hiánygazdálkodás folyt, de Komlóra
minden jutott. Előfordult, hogy a marhavágóhíd teljes napi
termelését is ide irányították. Kedvezőbb helyzetet
élvezett, mint az átlagos magyar városok. Ide hozták az
első tizenöt magyar gyártmányú mosógépet – kis
szépséghiba, hogy több mint egy évig használaton kívül
maradt, mert senki sem mutatta meg, hogy kell
működtetni őket. A Bányásznapra a bútorgyárak ide
szállították le a garnitúrákat, motorkerékpárokat is
lehetett vásárolni, több rosszlány érkezett le hozzánk, mint
most a Hungaroringre. Harmincnál több zenés hely
működött Komlón, mára egy sem maradt, patika és
Nemzeti Trafik van a helyükön. És most már mióta
tartanak a bányák nélküli bányásznapok, a bányász him-
nuszt is csak magnóról játsszák.
Egy csendesen iszogató társaság, Dénes ismerősei, az
asztalához invitál minket. Bemutatkoznak; mérnökök,
könyvelők, közepes beosztású városi tisztviselők, választ
remélek tőlük néhány kérdésemre:
- Komló a mostani helyzetében mekkora lakosságot
képes eltartani?
- Talán 14-16 ezret.
- És mihez kezdjen a többi tízezer?
- Nem tudom. A bányákban valaha tíz-tizenkétezren dol-
goztak, a helyükbe nem telepedett ipar. Most egy felmérés-
nél három olyan üzemet kerestek, ahol a munkások száma
eléri a kétszázat, de nem találtak. Komlón a legnagyobb
foglalkoztató a kórház, az önkormányzat állománya erősen
megcsappant, mikor az állam átvette az iskolát.
- Hová lettek az emberek? Bejárnak Pécsre?
- Régebben autóbusz- és kocsikaravánok indultak el reg-
gel, de ma már ott sincs munka. A legnagyobb üzem, az
elektromos kütyüket, mobiltelefonokat előállító Bicoteq,
amely valaha 6-7 ezer embert foglalkoztatott, mára meg-
szűnt. Pécs attól persze nem borul fel, a nagyvárosokat tal-
pon tartja az egyetem, az idegenforgalom, az állami kiren-
deltségek. Komló ilyenekkel nem rendelkezik, az egykori
toborzottak visszamentek a falujukba, próbálnak gazdál-
kodni. A közmunkások száma így is meghaladja az 1200-at.
Gyakran felmerül az a leginkább kézenfekvő kibontako-
zási lehetőség, hogy újra nyitják valamelyik komlói bányát.
Ezt a hírt keltette életre az a bejelentés is, hogy húsz év
után újra elindult a vájárképzés. A 2014/2015-ös tanévre
12 tanulót vettek fel – javarészt komlói, illetve környékbeli
fiúkat. A tervek szerint tanulmányaik befejeztével a
kőbányában, vagy külszíni fejtésben dolgoznak majd, vagy
külföldre szerződnek.
Az újságok beszámoltak róla, hogy az ünnepélyes évnyi-
tót maga Hoppál Péter államtitkár tartotta:
„- A diákok munkába állva nemcsak szenet adnak majd
az országaink – jelentette ki -, de függetlenséget is a keleti
földgáznagyhatalmakkal szemben" – ezt 12 gyerektől igen
szép teljesítménynek tekinthetjük.
Polics József polgármester hozzátette, hogy aki a vájár
szakmát kitanulja, az egyúttal a lakatos, az ács, a
műszerész és a villamossági ismeretekben is jártas lesz. A
polgármester arra is rámutatott, hogy a kétkezi munkát
végző embereket meg kell becsülni, hiszen nélkülük
semmire sem megyünk.
(Önkéntelenül Hamlet szavai jutnak az eszembe:
- Ezt tudtunkra adni nincs szükségünk éppen szelle-
mekre!)
Sajnos ez a törekvés csak kevés sikert hozott; a 12
tanulóból menetközben 4 kimaradt és a jövő tanévre sem
terveznek új osztályt.
Nem tudom visszafogni magam, kitör belőlem az egész
nap felgyülemlett feszültség:
- Egyáltalán, miért van szükség Komlóra, mint városra?
Csak azért, hogy ne legyen lyuk a térképen?
Az asztal körött ülők összenéznek, végül Dénes szólal
meg:
- Tudomásul kell vennünk, hogy Komló alig produkál
termeléskibocsájtást, mégsem lehet feladni egy város
kultúráját, bezárni három gimnáziumot, templomokat,
könyvtárakat, színháztermet. Sok embernek ez marad a
szűkebb hazája, itt érzi otthon magát. Én Zalából jöttem
ide, hívtak magukhoz az ottani olajosok, de ők télen is
folyékony iszappal dolgoztak, a kezük elfagyott, mikor
másztak fel a fúrótoronyba. Inkább melegedni akartam,
ezért választottam a komlói bányát és ezt a melegséget
meg is kaptam testileg-lelkileg. Én magam soha nem
foglalkoztam zenével, népitánccal, de Tóth Feri bácsi, a
karnagy olyan zenei életet teremtett itt, hogy az én
gyerekeimet és unokáimat is magával ragadta. A
születésnapomra ma is kis kórust alakítanak és eléneklik a
kedvenc dalaimat.
Annak idején a riportommal kapcsolatos
anyaggyűjtésem során beszélgettem Tóth Ferenccel,
példája most is lelkesítő, a könyvből előkeresem a rá
vonatkozó részt:
- „... Annak idején a minisztériumban dolgoztam, mint
előadó a zenei osztályon.
Minden energiámat arra fordítottam, hogy új
zeneiskolákat létesítsek, egy évben nyolcat hoztam tető
alá. Komlóra 1954-ben került sor, én már akkor hazajöttem
volna, de nem engedtek el. 1957-ben összevonták az
oktatási és népművelési minisztériumot, akkor a tanév
végén lekérhettem magam Komlóra.
Voltak terveim és álmaim, de úgy néztem a kezemre,
mint a bénák: mit tudok itt csinálni?! Első lépésként
átvettem az iskolai kórust, felduzzasztottam 160 főre.
Elhatároztam, hogy nem alacsonyról kezdjük, hanem a
legnehezebbel, Kodály: „Villő"-jét tanítottam be, a
„Lengyel László"-t, a nagyszalontai Köszöntő-t".
A hangversenyünkre eljött Kodály Zoltán, előadás után
gratulált:
- No, fiatalember, ugye szebb munka ez, mint a
minisztérium.
Megdicsért a tanácselnöknek is: az én kezemben jó
helyen volna egy zenei általános iskola vezetése. Őszre
meg is indult a komlói belvárosi iskolában.
Az alsó osztályokban heti hat, a felsőkben négy énekórát
tartottunk. Nem művészeket akartunk nevelni, csak azt
szerettem volna elérni, hogy ha a gyerek azt hallja, hogy
Mozart-hangversenyt közvetítenek Salzburgból, ne
kapcsolja ki a rádiót.
Persze azért a becsvágy is hajtott, meg akartam mutatni
a minisztériumi papírrágóknak, hogy feljövök még az én
fekete városomból, és a kórussal énekelni fogunk a
Zeneakadémián, az orgona előtt. Ez sikerült is, 1962-ben
mi győztünk a kórusok selejtezőjén és az országos
döntőben Pécs helyett mi képviseltük Baranya megyét.
Azóta már mehettem volna Pécsre a gyakorló
gimnáziumba, felajánlották a Mecsek-kórus vezetését is –
ezerötszáz forintos mellékkeresettel, de nem hagyhatom
cserben a gyerekeimet, sőt lassan már a gyerekek
gyerekeit is."
 5.

Másnap reggel már csak egy-egy eldobott műanyag

pohár emlékeztetett az utcabálra. A rendezvények sora tini
szépségversennyel és a rendőrök utcai bemutatójával
folytatódott. Délben egy városszéli domboldalon
gulyásfőző-versenyt rendeztek, számos amatőr szakács
kompánia elindult rajta, végigjárom a sort.
Egy „Belső Tűz" nevezetű roma szervezet
cigánykáposztával indult, megállok mellettük kóstolóra,
váltunk néhány szót. Komlón 13 százalék körül jár a
cigányok arányszáma, de a munkanélküliek között messze
efölött szerepelnek. A bányák bezárása a legfőbb
foglalkoztatójuktól fosztotta meg őket.
Egy fiatalasszony a csoport mozgatója. Kiderül, hogy pe-
dagógusi diplomát szerzett, de nem sorolt be a politikai
„díszcigányok" közé. A helyén maradt, szervezi és
támogatja sorstársainak életét. Arról panaszkodik, hogy a
fiatalokkal is nehéz a dolga, már 16 éves korukban inkább
közmunkára jelentkeznek, hogy pénzhez jussanak, nem
akarnak tanulni.
A pártok is felállították a maguk bográcsait, az MSZP-nél
tízen-tizenöten gyűltek össze. A szocialista párt az egykori
baloldali fellegvárban alig másfélszáz taggal rendelkezik,
ezek javarésze is középkorú vagy még idősebb. Egy cigány-
ember felismer és megszólít:
- Hogy van, Moldova úr? Hallottuk, hogy tegnap elvitték
a mentők.
- Köszönöm, rendbejöttem.
- Tudjuk, Moldova úr, hogy maga mit gondol az MSZP-
ről, de nekem ez a párt a szívem közepe. Ők hoztak ki en-
gem az erdei kunyhóból, adtak munkát a kezembe, és nekik
köszönhetem, hogy a gyerekeim iskolába járhattak.
Nem azért jöttem le Komlóra, hogy politikai vitákba bo-
csátkozzam, de ezt nem tudom válasz nélkül hagyni.
- Maga tévedésben van, uram, azt a pártot már rég elte-
mették Kádár Jánossal együtt, éppen azok, akikért maga
úgy lelkesedik. Inkább arra vigyázzon, hogy a politika ne
kergesse vissza az erdőbe.
Továbbmegyünk: a Fidesz és a Jobbik főzőhelyénél keve-
sen várakoznak, csak az önkormányzat sátránál látszik na-
gyobb mozgás. Polics József polgármester most fogadja a
horvát Valpovo, az erdélyi Belényes, a német Nachalungen
és a többi testvérváros küldötteit. Lent az Eszperantó téren
elültetik majd a „Testvérvárosok fáját" is.
- Nagy buli – jegyzi meg valaki -, Komló már rég nem lé-
tezik majd, mikor a fejesek még mindig elindulnak egy-egy
külföldi látogatásra.
Úgy tapasztaltam, a komlóiak keveset foglalkoznak
Polics tevékenységével. A polgármester jobboldali
jelöltként csak 1998-ban foglalta el a posztját, így nem
sokat tehet a várost sújtó bajokról. Elismerik, hogy
építészmérnökként igyekezett rendbehozni a megbomlott
utcaképet.
A kísérőm beszól érte, Polics elnézést kér a társaságától
és kijön a sátor elé. Kezet fogunk, ő is rögtön az egészségi
állapotom iránt érdeklődik, mintha az előző napi rosszullé-
tem sorsdöntő fordulat lett volna a város életében és az én
személyes sorsomban.
- Köszönöm, már semmi bajom.
Nem illik hosszan feltartanom, csak néhány kérdést te-
szek fel:
- A jelenlegi olasz tulajdonosok mennyiért vették meg
Zobák bányát?
- 67 millió forintot fizetett az olasz. Nem csinált rossz
üzletet. A vágatokból kiszedte a biztosításra szolgáló,
legjobb minőségű acélrudakat és eladta a németeknek, azt
hallottam, hogy százmilliót kapott érte. Most felajánlotta a
területet megvételre Komlónak, olyan 150 millió forintért.
Sajnos az a helyzet, hogy egy darabot meg kell
vásárolnunk, mert szükségünk van rá a fejlesztésekhez.
- Milyen fejlesztéseket terveznek?
A polgármester csak általánosságokban válaszol, nincs
miért erőltetnem a beszélgetést, elköszönök tőle.
A nyugdíjas bányászok szakszervezetének asztalához
ülünk le beszélgetni. Kemény, harcos csapat ez, már évek
óta jogi csatát vív az állammal. A rendőrökkel, katonatisz-
tekkel együtt a III. rokkantsági csoportba sorolták az
egészségükben károsított bányászokat és egy rendelet 16
százalékkal csökkentette a járandóságukat. Pereket
indítottak a szénilletményük részleges megvonása miatt is.
A törvényszéki tárgyalásokon bátran kiálltak az igazuk
mellett, egyikük meg is fenyegette az elfogultnak tartott
bírát:
„A XX. század végén a kétkezi munkások még elhitték,
hogy van beleszólásuk a saját sorsuk alakulásában – írja
Mészáros B. Endre a Dunántúli Naplóban. – Magam is
bányász, bányamérnök voltam a 80-as évek végén, tehát
még az „átkosban", s akkor, ha egy vájár az igazgató
asztalára csapott, utána többnyire nem neki kellett
bocsánatot kérni. Emlékszem az első világraszóló
attrakcióra is, amikor az Angliában elbocsátott
szénbányászoknak küldtünk segélyeket. Valószínűleg jót
mosolyogtak az egy főre jutó összegeken, de azért ebből is
kiviláglott, hogy létezik munkásösszetartás. A
szakszervezetek ma leginkább a saját életben mara-
dásukért küzdenek.
Az első nagy hazai bányászsztrájkot 28 évvel ezelőtt az
szja bevezetéséből keletkező adóvita okozta, amely gyakor-
latilag a tizedére csökkentette a hűségjutalmat.
Miniszterek alatt lett egyből forró a szék, még a Központi
Bizottság tagjai is kapkodták a fejüket, hogy miként
engeszteljék ki a vájvégeken dolgozókat. Aztán a sztrájk
segített az uránbányászoknak is, hogy a bányabezárások
után emelt fővel jöhessenek fel a föld alól. Ma azonban egy
sztrájkot követőleg emelt fővel a munkás leginkább a föld
alá mehet."
*
A rendszerváltás után már minden területen
megmutatkozott ez a kormányzati felfogás.
Magyarországon csak az öregségi nyugdíjnak van
alkotmányban rögzített garanciája. A Fidesz-kormány a
rokkant, az özvegyi és egyéb nyugdíjat bármikor
csökkentheti vagy akár vissza is vonhatja – és gyakran él
ezzel a lehetőséggel.
2012-ben átalakították a nyugdíjrendszert. Orbán Viktor
már két évvel korábban a Wall Street Journalnak adott nyi-
latkozatában bejelentette, hogy ezzel kapcsolatos politiká-
juk két alapelven nyugszik majd.
- 1.) Senki sem mehet nyugdíjba a megszabott határidő
előtt.
- 2.) Csak a befizetésekből fedezik majd a járandóságot.
Hét éve változatlanul 28.500 forintot tesz ki
Magyarországon a legalacsonyabb öregségi nyugdíj. Ennél
kevesebbet csak Indiában fizetnek: 4300 forintnak
megfelelő összeget.
Lengyelországban 62 ezret, Görögországban 155 ezret,
Dániában 252 ezret, Norvégiában 417 ezret.
2015. március 1-től tovább szorult a hurok. Egyszerre
hat támogatási forma szűnt meg, olyanok, mint a lakhatási
támogatás, adósságkezelési segítség, a rendszeres szociális
segély, a méltányossági közgyógyellátás, vagy az ápolási
díj – ezek elsősorban a szegényebb sorsúakat érintették.
Megszületett az Alaptörvény két már említett paragrafu-
sa, miszerint minden szülő köteles eltartani a gyerekét,
majd két ponttal lejjebb: minden gyerek köteles eltartani a
szüleit. A kormányzati szándék világos: ki akarja vonni
magát minden kötelezettség alól. Az első paragrafus
felhatalmazza rá, hogy többé ne tartson fenn óvodákat,
iskolákat – ez a továbbiakban legyen a szülők gondja, a
maga részéről legföljebb az egyházak támogatásával
hajlandó beszállni. A második tétel viszont elveti a
szociális szolgáltatások biztosításának, az idősek
támogatásának a terhét. Ez a szándék újabb és újabb
törvények megfogalmazásával bontakozik ki majd a maga
teljességében.
Meg kell állapítanunk, hogy ezeket a döntéseket nem
követte országos tömegtiltakozás. Maguk a nyugdíjasok is
bedőltek a hatalom „több mézet a madzagra"-
taktikájának. Elhitték, hogy ezek az intézkedések a
nyugdíjak értékének a megóvását szolgálják. Szavazatukkal
jelentős szerepet játszottak a Fidesz kétharmados
győzelmében az országgyűlési választásokon.
Minden túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy 2016-ra Ma-
gyarországon gyakorlatilag megszűnt a társadalombiztosí-
tási rendszer.
*
Közben megrokkant öregemberek telepednek le mellénk az
asztalhoz, magukkal hozott edényeikben haza is visznek a
gulyásból. Kanalazgatás közben régi munkatársaikat emle-
getik, megüti a fülemet régi ismerősöm „Bunyós" Feri
neve. Eredetileg doktor Nagy Ferencnek hívják, még Komló
legendás korszakában is páratlannak számító karriert
futott be: csillésként kezdte, munka mellett tanult,
technikumi érettségit, majd egyetemi diplomát szerzett és
Zobák bánya jogi osztályát vezette. Ragadványnevét onnan
kapta, hogy bokszolóként országos versenyeket nyert,
később szakosztályi elnökként az első osztályba vitte fel
Komló ökölvívó csapatát.
- Él még Feri? – kérdeztem.
- Hogyne.
Megadták a telefonszámát, szerencsére otthon találtuk,
rögtön kihívott magához. A kísérőm útközben egy különös
történetet mesélt róla.
- Azt hiszem, ő volt az egyetlen vállalati jogász, aki a pa-
naszosokat támogatta a cégével szemben. Egy balesetet
szenvedett bányásznak a járandósága mellé külön 200 ezer
forintos nem dologi kártérítést kért azon a címen, hogy a
sérülései következtében nem tud zongorázni és
kerítőhálózni. Ezen maga a bányász is meglepődött:
- Egyébként sem tudtam.
- De ha most véletlenül eszébe jutna, akkor is képtelen
volna rá.
110 ezer forintot meg is ítéltek. A főnökei felelősségre
vonták Ferit:
- Maga, Nagy, honnan kapja a fizetését?
- Innen.
- Akkor miért viszi el a pénzt tőlünk?!
De nem tudták megtörni.
A botra támaszkodó öreg bányász a háza kapujában öle-
léssel köszönt minket és beljebb invitál. Körülnézek a szo-
bában kevés jel vall Nagy személyi kapcsolataira, csak a dí-
ványpárnán látszik fejkendős édesanyjának fotóval felvitt
képe.
- Egyedül élsz, Feri?
- Van egy barátnőm, Pécsen dolgozik gépírónőként. Pén-
teken lejön hozzám és itt marad vasárnap estig. Hoz egy
szekérderék újságot, egész héten azt olvasom.
- Irigyellek, hogy ennyi érdekeset találsz bennük.
- Én nem tudok csak úgy átlapozni egy cikket, meg aka-
rom érteni a lényeget.
 - Főz is rád?
- Inkább ő visz tőlem ételt, minden másnap kotyvasztok
valamit – mintegy ízelítőként egy tál krumplis pogácsát
tesz le az asztalra.
- Egészségileg hogy állsz?
- Azt szoktam mondani, hogy mindenem romlik, csak az
erkölcseim javulnak. Életem során eddig 27 műtétet végez-
tek el rajtam. Az egyik vesémet 13 éve vették ki, a
másiknak a felét pedig utána. A könyökömet ötször
operálták vibrációs ártalmak következtében. 1983-ban
szilikózist mutattak ki nálam, havi nyolcezer forint pótlék
jár utána. A hallásom is megromlott és még mindig nincs
vége a bajoknak, most is behívnak különböző
vizsgálatokra, az orvosnő egy pöcsre levetkőztet és úgy
kopogtat végig. 33 év munka után 1985-ben 14.500
forinttal mentem el nyugdíjba, most 245 ezret kapok.
- Mennyit költesz orvosságra?
- Havi 40 ezer forintot, van olyan gyógyszer is, amely
egymagában 10 ezer forintba kerül. Naponta háromszor
szedek belőlük egy fél marékkal. Van egy kínai szólás, nem
tudom, ismered-e: Isten mentsen meg a nagy szerencsétől
és a drága ételektől! Én mind a kettőből bőven kaptam.
Sokszor mondták nekem, mikor sikerült visszajönnöm a
bajokból, hogy milyen nagy szerencsém van, azzal nem
törődtek, hogy össze-vissza zúztam magam és egy életen át
nyöghetem. A gyógyszer pedig a legdrágább étel a világon.
Igyekszem egészségesen élni, reggel hétkor kelek, nem
rontom a napjaimat tévével, inkább olvasok, ebéd után
lefekszem. Feri felbont egy üveg pálinkát, koccintunk.
 - Szép életed volt, ha visszatekintesz, mire vagy a
legbüszkébb?
- Arra, hogy mint bányamentő 482 bevetésen vettem
részt, önálló csapatot is alakítottam, mindig minket
küldtek a húsdarálóba. Egyszer épp hogy hazaértem a
délutános műszakból, még le sem feküdtem, mikor
dörömbölnek az ajtón: azonnal gyere, mert omlás történt.
Kivittek a helyszínre, ott már nagy tömeg tolongott, több
önkéntes jelentkezett, mint amennyire szükség volt, nőtlen
és gyerektelen mentőket választottam, hogy ha katasztrófa
történne velük, ne maradjon árva utánuk. Tizenegy
bányászt hoztunk ki élve, néha még találkozom
valamelyikkel.
*
Dénes már évtizedek óta gyűjti és őrzi a bányászélet
dokumentumait, a felgyülemlett anyagból most elhoz
nekem egy naplót, amelyet a zobáki József Attila
Szocialista Brigád vezetett még 1973-74-ben, ez az év a
komlói bányászkodás egyik csúcsidőszakának számított.
Annak idején többször is találkoztam ezzel a csapattal
lent a fronton, fent a megbeszéléseken és családi esteken.
A brigádvezető Wéhner János és a tagok javarésze már
eltávozott az élők sorából, elfogódottan nézegetem régi
ünneplőruhás fotóikat.
A bejegyzések élén mindig a legfontosabb adat, a terme-
lési eredmény áll. Januárra a terv 12.032 tonnát írt elő, ezt
106 százalékra teljesítették. Különös gonddal ápolták a fia-
talokhoz fűződő kapcsolataikat. Találkozót szerveztek a
Tatabánya KISZ szervezetével, ez lesújtóan sikerült, ők 24-
en jelentek meg, a tanulókat pedig ketten képviselték.
Állami gondozott vájáriskolásokat patronáltak, figyelték a
tanulmányi eredményeiket, meghívták őket a
rendezvényekre, minden karácsonykor ajándékokkal lepték
meg.
A szocialista brigádok egyéb célkitűzéseinek megvalósí-
tására is törekedtek. Szerződést kötöttek a Komlói Művelő-
dési házzal, ennek keretében 500 órányi társadalmi
munkát vállaltak fel. Négy színházi előadást látogattak
meg, más brigádokat sakk- és kötélhúzó vetélkedőkre
hívtak ki.
A beszámolók eddig derűs hangja szeptemberben várat-
lanul tragikusra fordul:
„... Szörnyű szerencsétlenség sújtotta brigádunkat 1973.
szeptember 9-én. Munkájuk teljesítése közben hősi halált
halt Zsila Gyula 31 éves vájár, Ömböli András 32 éves se-
gédvájár és Szilágyi László 30 éves csillés.
Az omlás, amely eltemette őket, olyan hirtelen jött, hogy
nem maradt idő a menekülésre. A kegyetlen halál azonnal
végzett velük.
Zsila Gyula két hónapja volt tagja a brigádunknak. Ön-
ként kérte magát hozzánk, ahogy mondta: mindig ilyen jó
kollektívát keresett magának...
(Egy pillanatra felnézek az olvasásból és eltöprengek:
mikor hallottam utoljára azt a szót, hogy „kollektíva".)
... Ömböli András hat éve volt tagja a brigádnak, egyik
legszorgalmasabb dolgozónk volt. Jó munkája jutalmául
1973. május 1-én „Kiváló dolgozó" jelvénnyel tüntették ki.
Szilágyi László nem volt tagja a brigádunknak, arra az
egy műszakra volt hozzánk küldve. Sajnos azt sem tudta
végigdolgozni.
Három, élete legszebb éveiben levő munkatársunktól bú-
csúztunk el végleg. Az ő helyüket nehéz lesz betölteni a
munkahelyeken, de sohasem tölthető be a családban.
Brigádunk igyekszik majd patronálásával enyhíteni a
fájdalmat és a családnak támasza lesz...
... Vezetőségi ülés
Brigádunk 1973. szeptember 23-án vezetőségi ülést
tartott a Május 1. Művelődési Házban. Wéhner János
brigádvezető megemlékezett a három elhunyt
munkatársunkról. Méltatta életükben végzett odaadó
munkájukat, életüket példaképnek állította minden
brigádtag elé...
Ezután javasolta, hogy Zsila Gyula, Ömböli András és
Szilágyi László érdemeit jegyzőkönyvben örökítsük meg.
Ezután a Vezetőség a következő határozatot hozta:
1.) Zsila Gyula, Ömböli András és Szilágyi László emlékét
a brigádunk örökké megőrzi.
2.) A három hősi halott családját patronálni fogjuk,
életük alakulását figyelemmel kísérjük.
3.) Minden bányásznapon sírjukon koszorút helyezünk
el.
4.) A gyász miatt 1973-ban a brigád semmiféle zenés
rendezvényt nem rendez és ilyenen nem is veszünk részt..
5.) Szilágyi László akkor költözött új lakásba, a brigád
befejezi a munkálatokat."
A későbbi feljegyzések is gyakran megemlékeznek a kap-
csolattartás eseményeiről. Az egyik kisfiú születésnapját
egy alkalommal a család a hétvégére halasztotta, hogy a
brigád is részt vehessen az ünnepi torta felvágásán. A
köteléket csak a bányák bezárása és a „József Attila
Szocialista Brigád" feloszlatása szakította el.
Valaki utólag egy cédulát csúsztatott a naplóba, rajta
Vas Zoltánnak Komló egykori kormánybiztosának a
szavaival:
„Komló a szabadság szigete volt egy rossz
diktatúrában."
 IV.

MAGYAR URÁN
„Azt kérdezik Pesten-Budán
Hová lett a magyar urán?"

1956-os mondóka
 1.

Nándi, a pécsi kísérőm a vasútállomáson vár. Kezet

fogunk, aztán a pályaudvar melletti parkolóba megyünk.
Útközben körülmutat a szomszédos réten, ahol egyetlen fa
áll.
- A rendőrök ide terelték a Tompáról áthozott
migránsokat, gyerekeket és öregeket. Csak egy vízcsapot
használhattak és az esőben sem engedték őket fedél alá.
Aztán egy pár nap múlva mindenkit visszatoloncoltak a
határra.
Nándi a Hotel Laternumban foglalt nekem helyet, ez va-
laha az uránbánya munkásszállójaként működött, tizen-
nyolc-húsz éve privatizálták. Az új tulajdonos komoly
pénzt és munkát fordított az átalakításra, a létesítmény
300 férőhellyel rendelkezik, de a vendégforgalom nem
indult meg igazán. A szerb-horvát háború idején
sebesülteket ápoltak itt a harcok végeztével el kellett
égetni az ágyneműt, a szőnyeget, a térítőket, hogy elejét
vegyék a fertőzéseknek. Később az IFOR bérelte ki a hotelt
az alkalmazottak számára. Érkezésem napján a foglaltság
42 százalékot mutatott.
Lerakom a táskámat és elindulunk ki a terepre. Kint Kő-
vágószőlősön kezdjük az ismerkedést az egykori
bányákkal. A feljegyzések szerint 1949-ben ezen a
környéken zajlottak le az első kutatások, dr. Szálai Sándor
debreceni professzor irányításával. A háromfős csapat
gyenge technikai felszerelésével, korlátozott anyagi
lehetőségeivel eleve nem számíthatott művelésre érdemes
érclelőhely felfedezésére, de kimutatta, hogy a kőzet
jelentős érzékeny hasadó anyag sugárzást bocsájt ki.
A hidegháborús években az uránérc világszerte
stratégiai fontosságú nyersanyagnak számított, ezért 1952-
ben szovjet geofizikusok érkeztek Baranyába. Jelentős
mérvű gammasugárzást észleltek egy út menti ároknál,
megállapították, hogy ipari kitermelésre alkalmas
ércvagyonra bukkantak.
A kezdetben tíz-húsz fős szovjet kutatócsoport létszámát
több- százra emelték, magyar szakembereket is bevontak a
munkába, ők szinte menetközben sajátították el a
megfelelő technológiát.
„1955. július 1-i hatállyal a Minisztertanács 001/1955
számú határozatával „Bauxitbánya Vállalat" névvel új
állami vállalat alapítását rendelte el – írja Huszár Zoltán
történész. Az uránbánya fedőneveként használt megjelölést
a szovjet fél kifejezett kívánságára alkalmazták... A
magyarországi expedíció 1956 végéig Bauxit néven
szerepelt, de még 1989-ben is „Bauxit" jelzéssel érkeztek a
Mecseki Ércbányászat Vállalathoz a Szovjetunióból
importált gépek és anyagok. 1956 novemberében a szovjet
szakemberek távoztak a területről, és csak 1957-ben tértek
vissza szakmai tanácsadóként. A vállalat I. számú,
kővágószőlősi üzemében 1957 elején indult meg a
termelés."
A korabeli sajtó leírja, hogy milyen nehézségekkel járt a
bányaüzem fejlesztése.
 „... Az emberek sérelmezik, hogy mindig csak későn kap-
ják meg az élelmet. Reggel hatkor kezdenek el dolgozni, de
csak 8-9 óra tájban érkezik meg a reggeli. Hét órakor már
éhesek az emberek, és üres gyomorral kinek van kedve
dolgozni.
Az ivó- és az építkezéshez használatos vízellátás is aka-
dozott.
„- Ki hallott már olyat, hogy építkezni kezdenek valahol,
ahol nincs víz?! Lajttal hordják fel a maszek fuvarosok a
vizet inni is meg habarcshoz is. A bányászok számára
nélkülözhetetlen fürdési lehetőség nincs megfelelően
biztosítva. A bányászoknak műszak után a vágatokban
összegyülemlett derített talajvízben kell
megmosakodniuk."
Mint már említettem, az 1956-os felkelés napjaiban
leállt a termelés. A munkástanács számos követeléssel állt
elő: törvénybe kívánták iktatni a sztrájkjogot, kérték a
hatórás munkaidő bevezetését. Mivel sok helyen a meglévő
kezdetleges készülékkel nem lehetett megmérni a sugárzás
erősségét, követelték annak megállapítását, hogy az ott
dolgozók egészsége mennyire van veszélynek kitéve. A
felkelés leverése után csak 1957 tavaszán folytatódott a
munka. A változások külső jeleként a cég neve Pécsi
Uránércbánya Vállalatra módosult kiiktatva a konspiratív
„Bauxit" fedőnevet.
„... Május 15-én huszonöt lakást adtak át az Uránérc-
bánya dolgozóinak, a hónap végéig pedig újabb tizenkét
lakást foglalhatnak el a bányászok. Augusztusig folyama-
tosan 106 lakás készülhet el, és ezek mind két- és három-
szobásak lesznek. [Az összehasonlítás kedvéért megje-
gyezzük, hogy az adott időben Pécsen több mint hatezer
igényjogosult család hiába várt kiutalásra. – M. Gy] A
kővágószőlősi készenléti lakótelep közelében egy
ezerszemélyes üzemi ebédlő épült fel. Itt nem pénzért,
hanem ingyen étkeznek a dolgozók. Gulyásleves, bukta,
gyümölcs, szegedi tarhonyáshús, túróscsusza – ilyen
fogások szerepelnek a heti étlapon.
A szociális körülmények javulása megmutatkozott a ter-
melési eredményekben is. Befejeződött az I. és a II. üzem
építése is 1957-58-ban mindkét helyen megkezdődött a
munka. Alig öt évvel az első kapavágás után mindkét hely-
ről elindult az első osztályozott ércszállítmány a Szovjetu-
nióba..."
Hosszú, sikeres időszak következett a cég életében 1971-
ben a szállítóakna mélyítésén dolgozók elérték az ezermé-
teres mélységet, ami világviszonylatban is kiváló
eredménynek számított. A termelésnek csaknem 90
százalékát exportálták.
1975-ben, a felszabadulás 30. évfordulóján minden
részleget élüzemmé nyilvánítottak és a Mecseki
Ércbányászati Vállalatot a Munka Vörös Zászlója
érdemrenddel tüntették ki. A nehézipari tárcán belül
egyedül ő részesült ebben a legmagasabb állami
elismerésben.
A világgazdasági helyzet alakulása azonban nem csak a
szénbányászat, hanem az uránérc-kitermelés gazdaságos
voltát is megingatta. 1988 szeptemberében a Miniszterta-
nács mérlegelve a kialakult helyzetet és figyelembe véve a
szovjet féllel történt tárgyalásokat is a termelés azonnali
leállításáról határozott és elrendelte a bányák bezárását. A
vállalat helyét egy környezetvédelmi részvénytársaság
foglalta el, négy évtized után megszűnt az uránbányászat a
Mecsekben.
[Szükséges megjegyeznem, hogy ebben a történeti rész-
ben és a sajtóidézetek kiemelésében főleg Huszár Zoltán: A
mecseki uránbányászat és Kővágószőlős kapcsolata" című
tanulmányára támaszkodtam – M. Gy]
Itt több nyugdíjasklubba is ellátogattam, hogy
beszélgessek az öreg bányászokkal. Néhol szép számban
összegyűltek az emberek, de arra is akadt példa, hogy
senki sem jelent meg. Talán a félelem, talán az
érdektelenség tartotta távol őket. A helyszínek és az arcok
összemosódnak az emlékezetemben, de megmaradt egy
Pécs-meszesi találkozás, ahol egy bányász sajáttermésű
borral kínálta meg a társaságot, és szívesen mesélt a maga
sorsáról is.
- 1953-ban kezdtem a tatabányai vájárképzőben, a
cipőfűzőtől a fogkeféig mindent megkaptunk az intézetben.
1955-ben kerültem át a pécsi István aknára.
Jól éreztem magam, megbecsültek, kiváló vájárnak
tartottak, azt hittem, innen megyek majd nyugdíjba – és
akkor jött 1962 március 2. Szép nap volt, délutáni
műszakban dolgoztam, 16 óra harminc perckor
összeomlott a fejtés, négyen alatta maradtunk. Feküdtem
az omladékban, alig kaptam levegőt, fogalmam sem volt az
időről. A vezetők nem tudtak rólam, este 11 órakor mentek
ki a családomhoz bejelenteni, hogy meghaltam. Az asszony
rosszul lett, mikor meghallotta, hathetes kislányunk volt.
A kórházi fürdőkádban tértem magamhoz. Később el-
mondták, hogy Garai Jóska hozott ki, ő az élete során 18
embert mentett meg. Utána három hónapig csak úgy
mertem kimenni az utcára, hogy a feleségem kísért.
Nem bírtam rászánni magam, hogy újra leszálljak, fel-
mondtam. Jelentkeztem a pécsi kesztyűgyárba, ott is meg-
találtam a helyemet, előléptettek, Svédországba is
kiküldtek anyagot átvenni. 1989-ben meg tudtam vásárolni
a szolgálati lakásunkat.
A tanulóidőt is beleszámítva összesen 45 évet
dolgoztam, 135 ezer forinttal mentem nyugdíjba. Szőlővel-
borral foglalkozom, ez majdnem ugyanennyit hoz.
- A bánya gyakran az eszébe jut?
- A temetéseknél. Akikkel együtt dolgoztam a szénfalon,
már majdnem mind meghaltak.
 2.

Az egykori készenléti lakótelep irodájában nyolc-tíz

nyugdíjas bányász üldögél, a házigazda pogácsát és üdítőt
készített ki az asztalra, a szeszes italt mellőzte, a vendégek
többsége kocsival érkezett.
Barátságosan fogadnak, de a beszélgetés nehezen indul,
végül azt javaslom, hogy kezdje a legidősebb. Egy nagyot-
halló nyolcvan-nyolcvanöt éves vájár szólal meg:
- Én is a téesz elől menekültem a bányához. 1954-ben
kerültem ide, a napszinten dolgoztam, fürdőt, szociális
épületeket húztunk fel. Tizennyolc fokos hidegben
melegítettük a vizet, hogy legalább a kezünket meg tudjuk
mosni. Innen továbbmentem a fémosztályozóba
gépkezelőnek, de ezzel sem érhettem be, megnősültem,
egymás után három gyerekünk is született, kellett a pénz.
Mikor beindult a III. üzem, oda kértem magam, mert a
mélyszíni munkán négyszer annyit lehetett keresni, mint
fent a napszinten. Külső jelentkezőknek három-négy hóna-
pot is kellett várniuk, amíg politikailag és fizikailag átvilá-
gították őket, engem, mint belső embert, azonnal átvettek,
már másnap beosztottak esti műszakra. Még gumicsizmát
sem kaptam, mert a raktár már délután bezárt,
bakancsban gázoltam a negyven centis vízben.
A technikai színvonal vegyes képet mutatott. Idomköves
biztosítást alkalmaztak, a szénbányákkal ellentétben, itt
nem kellett sujtólégrobbanástól tartani. Vízbetörések vi-
szont előfordultak, egyszer a falu összes kútjából leszökött
a víz.
A csilléket eleinte lovak húzták, aztán a szovjetek
elektromos akkumulátorral meghajtott mozdonyokat
állítottak be. A munkafeltételek is javultak. Az aknától a
fürdőig zárt folyosó vezetett, a zuhanyozó fülkéket úgy
alakították ki, hogy egy rózsa alá csak egy ember állhatott,
ezzel elkerültük a zsúfoltságot, mindenki nyugodtan
mosakodhatott. Védőitalt, hideg ételcsomagot kaptunk,
amelyet el kellett fogyasztanunk.
Egy brigád 2-3 vájárból és 7-8 csillésből állott. Két év
alatt több mint ezer métert haladtunk előre.
A bánya egy év után lakáshoz segített, a munkahely és a
falu között is megépült az út, a házakba bevezették a gázt.
Kéthetes családi üdülést kaptunk a cseheknél és az NDK-
ban.
(„A falu lakosságának több mint a fele cigányokból állott
– írják a helytörténeti feljegyzések. Ők is állandó
munkákra, jó fizetésekhez, állami hitelekhez jutottak az
uránbányánál. Addig erdei kunyhóban laktak; négy ágasfát
levertek a földbe, erre keresztben és hosszában tartófákat,
majd a vékonyabb ágfákat raktak. Bent egy priccset
szerkesztettek, amire aztán ruhákat, pokrócokat, zsákot
terítettek és ezen aludtak. Székkel vagy más bútorral nem
rendelkeztek. A gyerekeik nem jártak iskolába, otthon
ruhátlanul szaladgáltak.
Most kikerültek az erdőből, földet vásároltak
parasztoktól, egy-egy telken két-három család is
megtelepedett. Ide már nem kunyhókat húztak fel, hanem
vályogból és téglából építkeztek. A bányánál elérték, hogy
ráköthessenek az üzemi vízrendszerre, megvették a
szükséges vezetékeket, a szerelést is maguk végezték el,
vízszámlát sem kellett fizetniük.)
1961-ben történt a brigádnál az első baleset. Fejtési
munkát végeztünk, épp ácsoltunk, mikor fent a főtéből
kiszabadult egy nyolc-tíz mázsás kő és megölte az ott
dolgozó vájárt. Megdöbbentett, hogy a kőnek koporsó
alakja volt. Aztán még tíz halálos balesetet értem meg. A
mentéseknél mindig ugyanazt a módszert alkalmaztuk,
kopogtunk a falon és az omladékon, ha senki sem válaszolt,
továbbmentünk.
1989-ben fejeztem be a munkát 35 év után 180 ezer
forint nyugdíjat kapok, ebből húsz százalék a
halláskárosodás után jár.
Csönd áll be, aztán egy volt mérnök jelentkezik, megkér-
dezi a házigazdát?
- Mindenről őszintén lehet beszélni?
- Nyugodtan.
- Én 1968-ban kerültem az Uránhoz, itt múlt el az
életem, sajnos meg kellett érnem a bányászkodás végét is.
A sajtóban sorra jelentek meg a cikkek, hogy a bánya napi
egymillió forintos veszteséget termel, az ország jobban
járna, ha a bányászok felvennék ugyan a fizetésüket, de
nem szállnának le dolgozni. Mikor felröppent a hír, hogy
nincs tovább, kitört a zúgolódás. Leküldtek Pestről egy
Horváth Ferenc nevű funkcionáriust, kiállt az emberek elé,
és el akarta magyarázni nekik, milyen jól is járnak azzal,
hogy bezár a bánya. A bányászok kiabáltak: dobjuk le őt az
aknába! Horváth szó szerint beszart, úgy kellett őt lehúzni
a színpadról.
Ezrek maradtak munka nélkül, egy vájár elkeseredettsé-
gében felakasztotta magát. Kővágószőlősön megszűnt az
ipar, csak néhány kis szövetkezet tengődik az Urán mara-
dékán, 10-12-en pedig közmunkán dolgoznak.
- Azt biztos hallotta, hogy zajlott le a bányákban a
felszámolás. Lent hagytak mozdonyokat, kotrógépeket, a
biztosítótól felvették a pénzt utánuk, aztán kéz alatt
suvasztották el őket. Nálunk is minden így történt. A nagy
szállítószalagot két kilométer hosszú darabokban adták el,
három napig mosták, hogy sugármentesítsék. Orbán Győző
is lejött egy gépért, szólt a munkásoknak: vigyázzatok
minden csavarra, mert nálam fogjátok összerakni.
Az idő már délre jár, a vendégek szedelődzködnek, mi
átmegyünk a helyi Bányászati Múzeumba. Az udvaron egy
márvány emléktábla áll, amelyre felvésték a munka közben
hősi halált elszenvedett uránbányászok nevét. 121-en
sorakoznak a listán, köztük három lengyel vendégmunkás,
néhány jellegzetes cigány családnév is feltűnik: Orsós,
Bogdán.
Ben a kiállító helyiségben egy makett a termelés
folyamatát illusztrálja a kifejtett kőtől a magyarországi
feldolgozás végső fázisáig, a sárga uránoxidig. Egy térkép a
feltárt bányamezőt mutatja: több millió tonnás készlet
maradt a föld alatt.
Ha valaha újrakezdenénk, nem a régi vágatokba térnénk
vissza, hanem ehhez a részhez nyúlnánk.
(dr. Tisza István főmérnök Békés Sándor újságírónak
nyilatkozva keserűen emlékezik meg a felszámolással
kapcsolatos hiányosságokról:
- "... Az atomerőművi hulladékok biztonságos elhelyezé-
sének problémájára már az 1970-es években felfigyeltem.
Meg kell oldani, ez egyértelmű volt, de nem mindegy, ho-
gyan és mennyiért. Az 1980-as évek elején az V-ös üzem
vakaknájában rátaláltunk a bodai agyagkő keleti
szárnyára. Ez az anyag kiválóan alkalmas a kis és közepes,
sőt, a nagy aktivitású atomerőművi hulladékok tárolására
is. De ezt az aknát betömedékelték. Ugyanakkor
Bátaapátiban óriási költséggel folyik a kutatás,
létesítmény-fejlesztés, sőt, itt Bodán is száz milliókat
költenek aleurit-kutatásra, mert legkésőbb 2040-re
üzembe kell helyezni a tárolót. Ami itt történt, az más
országban így aligha történhetett volna meg.")
- Jelentkezik valaki azzal a szándékkal, hogy újranyissa
a bányát?
- Egy esetről értesültünk, egy csoport vállalkozó
Írországból érkezett hozzánk. Mindent megtettünk, hogy
jól érezzék magukat, még angolul tudó taxisofőröket is
hozattunk nekik Budapestről. Minden hétvégén
hazautaztak fontos megbeszélésre, a repülőjegyet is mi
fizettük. Kérdeztük a sofőröket, kivel és miről tárgyaltak,
akkor kiderült, hogy csak a Manchester United meccsét
nézték meg otthon.
Később más nyugdíjas társaságokkal is elbeszélgettem,
feltettem nekik a talán legvitatottabb kérdést: az
uránérccel kapcsolatos államközi szerződésekkel ki járt
jobban: a magyar vagy a szovjet fél.
 Azt hiszem, a közvéleményben ma is az a felfogás
uralkodik, hogy ez az ügylet a Kölcsönös Gazdasági
Segítség Tanácsán belül a kizsákmányoltságunk legfőbb
terepe volt.
- A Szovjetunió a világpiaci ár töredékéért vitte el tőlünk
az anyagot, a jól értesültek tudni vélik, hogy az Egyesült
Államok a sokszorosát fizették volna érte, a bevételekből
minden gazdasági gondunkat megoldhattuk volna.
Bennem azonban kételyeket váltott ki az a könnyedség,
amellyel a Szovjetunó 1989 szeptemberében visszalépett
ettől a közös vállalkozástól, felrémlett bennem, hogy
korábban a kiszállított magyar bauxit sorsa is
hasonlóképpen alakult.
A magyar uránérc körül kezdettől mindmáig
fantasztikus pletykák keringtek. Még olyant is hallani
lehetett, hogy a sztrájkoló bányászok kint vannak ugyan az
üzemben, nem dolgoznak ugyan, de mégsem fáznak, mert
elég csak egy kis darab uránt a kályha tüzére vetniük.
Szakmai ismeretek hiányában nem vállalkozhattam
sommás ítéletekre, a nukleáris területen dolgozó
szakemberek nyilatkozataira próbáltam támaszkodni.
Mátrai Árpád, a Mecseki Ércbányászati Vállalat egykori
főmérnöke így fogalmazott a „Mélyből hangzó szívdobba-
nás" című riport-gyűjteményében:
„A hazai urántermelés világviszonylatban nem volt
jelentős. A Föld urántermése 1970-ben mintegy 50 ezer
tonna volt, s ebből mi csak 700 tonnával részesedtünk... A
Mecsek hegységben talált ércvagyon olyan homokkőben
rejlett, amelyben egy tonna kőzet csak 1,2 kg uránt
tartalmaz. A mi uránércünk háromszor „rosszabb" volt az
urán világpiaci árát meghatározó kitermelési átlagnál, ami
3 kg-ot jelentett egy tonna kitermelt nyersércre vetítve. De
a hidegháború időszakában az urán „minden pénzt
megért."
Vajnai Attila, az Európai Baloldal hazai elnöke annak
idején nukleáris mérnökként végzett a Szovjetunióban, az
ő véleményét is meghallgattam:
- Tudnod kell, hogy a magyarországi ipari feldolgozás
végterméke, az uránoxid nevezetű sárga por még koránt-
sem jelentett azonnal felhasználható szintet, csak 60
százalékban tartalmazott fém tartalmú anyagot. Ennek
soklépcsős finomításon kellett még átesnie, amíg pasztillák
formájában bekerülhettek a reaktorokba. Ehhez a
folyamathoz itthon sem megfelelő berendezés, sem képzett
személyzet nem állt rendelkezésre, anyagilag sem volt
módunkban kialakítani azt a rendszert, amely a
Szovjetunióban már évtizedek óta működött. Egy
mondatban összefoglalva mindkét fél megtalálta a maga
számítását: a szovjet fél alapanyaghoz jutott, mi pedig
energiához – kedvezményes áron, de ez az ügylet egyik
ország nemzetgazdaságát sem befolyásolta döntő módon.
 3.

Nándi, a kísérőm valaha maga is az Uránnál dolgozott,

ujján a vállalat emlékgyűrűjét viseli, szakértőként vezet
végig a bányászkodás néhány jellegzetes színhelyén.
1974-ben a Mecseki Ércbányászati Vállalat megszűnt
részlegének ipari bázisára alapozva egy új öntödét épített
Kővágószőlősön. Ez a létesítmény a tervek szerint évi 2000
tonna acélt állított volna elő, ebből a saját vállalati
szükségletén kívül nagy mennyiségű öntvényt biztosított
volna a hazai cementiparnak és az Alumínium Trösztnek is.
Nándinak szívügye ez az üzem, valaha itt kezdte a pályáját.
Célunkhoz közeledve az országútból egy balra vezető el-
ágazás válik ki, a letérést sűrű nyárfasor takarja,
nyilvánvalóan ez egykori hadüzemet kívánták eltakarni
illetéktelen szemek elől.
Mára ez a vállalkozás is csődbe ment, az elárvult
telephelyet drótkerítés veszi körül. A sorompónál
egyenruhás őr jön elénk, kísérőm a hagyományos
„Jószerencsét"-tel üdvözli, mikor ugyanezt kapja válaszul,
engedélyt kér, hogy egy kört tehessünk belül.
A kiterjedt telephely különböző üzemrészlegeiben
valaha több ezer ember dolgozott, most sehol sem
mutatkozik mozgás, csak húsz-harminc szétszedésre váró
autóbusz vesztegel az udvaron – a hírek szerint hatalmas
üzlet rejlik a feldolgozásukban.
Az öntöde falán egy tábla jelzi, hogy az „Austerit" Acél-
öntő Részvénytársaság tulajdonába tartozik. Nándinak egy
régi mérnökkollégája most is itt dolgozik, az irodájába
invitált minket.
- Valaha 110 fővel működtünk, mára heten maradtunk,
ebből kettő a képzett szakember. A teljesítményünk ezzel
arányosan visszaesett, a régi 2000 tonna helyett 60-80
tonna acélt gyártunk évente.
- Van igény a termékeikre?
- Alig maradt acélöntöde az országban, rajtunk kívül
csak Dunaújváros és Jászberény működik, meg néhány
kisebb kóceráj. Rendelés volna, ember nincs.
A mérnök széles mozdulattal kíséri a szavait, egy gesztu-
sától az amúgy is ingatag szék összerogy alatta. Leporolja
magát.
- Hát így állunk, illetve ülünk. Menjünk át a csarnokba.
Nem folyik munka, csak három segédmunkás járkál fel s
alá, különböző öntőformákat rakosgatnak. Kinyitom a jegy-
zetblokkomat.
- Dolgoznak itt nyugdíjasok is?
Egy öntő épp a napokban köszönt el végleg. Szólok neki:
Jókedvű, alacsony férfi jön oda hozzánk, megöleli Nándit:
Tudja, hogy van; a szocializmus megszűnt, a kapcsolatok
megmaradtak.
- Hogy keres?
- Hála Istennek, nem panaszkodhatok. Kettőnknek meg-
van a napi húszezer forint.
- Úgy érti, hogy a feleségével kettesben?
- Nem, a polgármester úrral – nekem háromezer, neki ti-
zenhétezer ebből már ki lehet jönni, nem?! Komolyra
fordítva: havi kilencvenezret keresek. 43 évet dolgoztam
le, a nyugdíjam nagyjából ugyanennyi lesz.
Mintha megbánta volna a merész viccet, láthatólag sze-
retné befejezni a beszélgetést, csak egy kérdést tudok még
feltenni neki:
- Mi volt a legérdekesebb munkája?
- Egy időben százas sorozatokban öntöttünk Lenin-
fejeket, nem tudom, hová lettek azóta. Ne haragudjanak,
de vissza kell mennem dolgozni.
A mérnök eltöprengve néz utána:
- Én leszek a következő, aki leauszol, csak én nem leszek
ilyen jókedvű.
Folytatjuk az utunkat. Nándi a pécs-somogyi temető
előtt állítja meg a kocsit. A sírkert bejáratánál egy
emlékoszlop őrzi a bányaszerencsétlenségek áldozatainak
a nevét. Megszámolom: 1919 és 1969 között huszonnégyen
vesztették az életüket. Utánanéztem a feljegyzésekben,
hogy az elhunytak családjai milyen segítséget kaptak.
Kezdetben itt is a már említett Bányász Társláda nyújtott
biztosítást – a fizetésük három százalékát vonták le erre a
célra. Ennek fejében betegség, sérülés esetén
támogatáshoz juthattak, ha munkaképtelenné váltak,
végkielégítéshez. Az a szokás is kialakult, hogy a Társláda
december 4-én, Szent Borbála védőszent napján alamizsnát
osztott a rászorulóknak és fizette az elhalt bányászokért
mondatott misét.
Ez a rendszer később megszűnt, a feladatot az Országos
Munkásbiztosító Pénztárra ruházták át. A bányász
továbbra sem kapott olyan nyugdíjat, amelyből öreg
napjaiban meg tudott volna élni. „Nyugdíjazás után vagy a
volt munkaadójánál vállalt kisebb bérrel járó könnyebb
munkát vagy a hozzátartozói körében keresett ellátást és
oltalmat" – írja Biró József történész.
A vitás esetekben általában a munkaadók érdekei érvé-
nyesültek, a hátramaradott családok különböző megalku-
vásokra kényszerültek. Az asszonyok nem mehettek
férjhez, így csak összeköltöztek új társukkal, különben le
kellett volna mondaniuk az özvegyi nyugdíjról.
A megélhetés biztosítása legendákba illő helyzeteket
szült. Dorogon hallottam, hogy létezett valamilyen
törvény, amely szerint, ha a bányász lent meghalt és
felhozzák testét, a családja egyszeri végkielégítést vagy
nyugdíjat kap utána, de ha a holttestét nem találják meg és
lent marad, a bánya megadja neki a teljes fizetését, mintha
továbbra is dolgozna. Az aknász minden névsorolvasásnál
beírta a neve után, hogy leszállt. Egyszer, még 1912-ben az
Auguszta bányán egy vájár már nem bírta a munkát és
attól félt, hogy rokkantként nem tudja eltartani majd a
családját, ezért szánt szándékkal omlást idézett elő. Olyan
helyet választott, ahonnan sohasem kerülhet elő a
holtteste. Az asszony annyi pénzt kapott utána, hogy még
iskoláztatni is tudta a gyerekeit.
Végigjárunk néhány egykori gyógyító intézményt. A ma-
gaslati környezetben elhelyezkedő bányász szanatórium
már másfél évtizede bezárt, de kerítésén még ott az elmo-
sódó felirat: „Halálgyár".
- A szilikózisban szenvedő betegeket kezelték itt,
annyian szorultak rá, hogy sokan már lélegeztető gépeken
voltak mire ide bejuthattak. Kezelni tudták őket, de
meggyógyítani nem. Előfordult, hogy megoperáltak egy
beteget, hazament, aztán egy hónap múlva tüsszentett
egyet és elvérzett belülről. Kellene egy szobrot állítani a
sok „Ismeretlen Bányásznak" is, akik nem a vágatokban,
hanem a lent szerzett károsodások következtében haltak
meg. Ma is több mint 4500 szilikózisos beteget tartanak
nyilván Baranya megyében.
Csak évekkel az uránbányák bezárása után indultak meg
azok az orvosi kutatások, amelyek az uránbányászok szak-
mai betegségeit kívánták felmérni.
- Minden tizedik bányász extrém méretű, az
elfogadhatónál sokkal nagyobb sugárterhelést kapott –
állapítják meg felmérések. – A termelés utolsó tizenöt
évében a föld alatt dolgozók közül az országos átlagnál
másfélszer többen betegedtek meg tüdőrákban és 140
urános vájvégi dolgozó halt meg a gyilkos kórban. A
termelés közben felszabaduló radon („a nemesgázok
csoportjába tartozó radioaktív elem" – Idegen Szavak
Szótára) és a tüdőrák összefüggése cáfolhatatlan és az is
több mint valószínű, hogy a volt bányászok esetében a
bőrrák, a vérrák és a bélrák kiváltója ugyancsak ez a
radioaktív bomlás során keletkező anyag, amely
porszemcsékkel kerül be a szervezete. A radon és a többi
bomlástermék lerakódik a tüdőhörgőcskékben, s 9-10 év
alatt kialakul a rákos folyamat.
Fontos volna tisztázni, vajon a bányászok tisztában vol-
tak-e azzal, hogy a radonterhelés milyen következmények-
kel járhat, a munkaszerződés világosan megfogalmazta-e
azt a kockázatot. Egy próbaperrel a végére lehetne járni, a
bíróságon kiderülhetne: jár-e kártérítés a tüdőrákért, a
korai özveggyé válásért.
A rákbetegek továbbélési esélyeit még inkább rontja,
hogy a társadalombiztosító ellátásaira fordított kiadások
óta a GDP 2,34 százalékával csökkentek, 2017-ben ez az
összeg 874 milliárd forintot tesz majd ki. A rászorulók nem
juthatnak megfelelő innovatív gyógyszerekhez sem, 2011
és 2013 között a magyar kormány 30 százalékkal csök-
kentette a gyógyszerkasszát. Az ártámogatást mind nehe-
zebben adják meg, a Visegrádi Országok közül Szlovákiá-
ban 487 napra van ehhez szükség, Magyarországon viszont
1352-re. A hátrányos következmények persze nem marad-
nak el. Az európai országok átlagához képest egy magyar
onkológiai beteget kétszer akkora valószínűséggel ér el a
korai halál. Pedig ha az élettartam egy évvel is emelkedne,
az már négyszázalékos GDP növekedést hozna a nemzet-
gazdaságba.
(Nehéz visszafojtani indulatainkat, ha a kormány
vezetőitől azt halljuk, hogy Magyarország egészségügyi
helyzete egész Európában egyöntetű elismerést vált ki.)
A sugárfertőzés veszélye a bányák bezárása után is fenn-
áll. Megnéztünk egy valamikori meddőhányót, a terepen
egy árokban gyűlik össze a csapadék, kimosva az uránt, ki-
nyerik belőle, állítólag nyugatra exportálják, a
megtisztított víz pedig egy csatornán keresztül megy le a
Drávába.
- Minden bányászt elért valami betegség?
- Nem szükségszerűen, ismerünk olyan vájárt, aki a 93
évet is megérte. Fontos volt, hogy ne hagyja el magát az
ember, aki ivott, dohányzott, az rosszul végezte. Ma már
nem kellene belehalni ebbe a bajba, négy tüdőrákoson is
végeztek sikeres műtétet. Akadtak persze olyan
kivédhetetlen balesetek is, például egyszer 1060 méter
mélységben 80 fokos víz tört ki a földből.
 4.

Már Hódmezővásárhelyen és Komlón is feltűnt az a

célzatosság, amellyel a jobboldali hatalom a maga
felfogása szerint, pontosabban a Horthy-rendszer
képmására próbálja átalakítani az utcai emlékjeleket – ez
alól Pécs sem számít kivételnek. Eltűntek a Lenin-képek, a
Tanácsköztársaságot és a Felszabadulást idéző
monumentumok, helyükbe legfeljebb bamba, merev
tartású kőfigurák kerültek és olyan giccsek, mint szegény
Weöres Sándor szobra, melyet az utálkozók zacskós tejjel
öntöttek le. Csak egy süttői kőből készült fríz számít
kivételnek, mely egy bányalovat ábrázol, amint egy
istránggal egy csillét húz. A bányászok a saját pénzükön
állították, nem feledkeztek meg egykori hűséges
segítőikről.
A komolyabb bajok ott kezdődnek, mikor nyilvánvaló
történelemhamisításhoz folyamodnak. Már említettem,
hogy a bánya évi harminc-harmincöt lakást adott a
dolgozóinak – szinte kivétel nélkül két-háromszobásakat.
Ezt a tényt is megpróbálják kiforgatni napjainkban. Az
Ércbányász téren egy a sarkára állított 25-30 köbméteres
műanyag kockát raktak ki, benne néhány nyomorúságos
bútor makettjével – így kívánták bemutatni, hogy a
szocializmusban ilyen szörnyű odúkban éltek az emberek.
Az alattomosság akkor válik igazán nyomasztóvá, ha
megfontoljuk, hogy a jelenlegi városvezetés alig létesít új
lakásokat, sőt a mostani épületvagyont is képtelen szinten
tartani.
Pécs, amely alig néhány éve még az „Európa Kulturális
Fővárosa" címet viselte, mára a leromlás képét mutatja.
Művelődési házak, mozik, könyvesboltok, patinás épületek
tűnnek el. A történelmi jelentőségű újság, a „Pécsi Napló"
egykori szerkesztőségéből csak a külső falak maradtak
meg, belül csak a szél kapja fel a port a sitthalmokról. A
nagyzási mánia jegyében született huszonötemeletes
panelépület, amelyet végül is semmilyen célra sem tudtak
felhasználni, végül statikailag is megingott, most
milliárdokért bontják le. Felhagyott helyükön legfeljebb
alkalmi parkolók létesülnek. Pécs, akár számos magyar
város, az üres telkek birodalmává lépett vissza. A
színházépületet is magába foglaló Király utca még délben
is üres, az éttermek ajtajában tétlen pincérek állnak ki
beszélgetni.
Felmegyünk a hegyekbe, megállunk a „Hotel Kikelet"
parkolójába. Innen teljes panoráma nyílik a városra. Lent a
mélyben jobb kéz felől egy szobor látszik:
- Ez volt a Felszabadulási Emlékmű, még a környéke is
elgazosodott, csak a cigányok járnak erre, lelopják a felirat
fémbetűit.
Nándi meghív egy kávéra, elindulunk, de a Hotel kapu-
ján egy tábla lóg: „Határozatlan ideig zárva tartunk."
Feltűnik, hogy a homlokzati ablakokon nincsenek
függönyök.
Egy oldalsó lépcsőn feljutunk a teraszra. A nyitott
medence vizét vastag zöld algaréteg borítja, de a
cserépedényekben gondozott virágok nyílnak és a perzselő
napsütés szinte mediterrán hangulatot teremt. Pécsre
mindig is korábban érkezik a tavasz, és tovább kitart a
nyár.
A kertben egy férfi épp a füvet nyírja, Nándi szokásos
módján őt is „Jószerencsét"-tel köszönti, mosolyogva
viszonozza.
- Eladó a szálloda?
- Igen.
- Mennyibe kerül?
- 450 millióra van kiírva. Itt fenn a Mecsekben egy
családi házért is 3-400 milliót kérnek, ebben pedig 34
szoba van.
- Miért adják el?
- A tulajdonos megunta a kínlódást. Régen nem csak egy
szobát, de még egy asztalt is előre kellett foglalni, ma már
nincs pénzük az embereknek szórakozásra. Csak az őrzés
és a fenntartás milliókba kerül havonként. Azt hiszem ol-
csóbban is eladná.
- És magával mi lesz? Átveszi majd az új gazda?
- Ha kellek neki, maradok, ha nem, megyek.
- Hol ihatnánk meg egy feketét?
- A Fenyves szállót mondanám, de az is becsukott.
Mintha bombatámadás sújtotta volna a környéket, a Vi-
dámpark és a camping is romokban hever:
- Direkt hagyják leromlani, aztán egy haver megveszi
majd féláron, ki sem pofozza, de úgy is eladja milliókért.
Régi munkáskolóniákon haladunk keresztül. Valaha épp
ezek a lakótelepek vonzották ide és tartották helyben a dol-
gozókat. Sok helyen általános gyakorlatnak számított, hogy
fiatal bányászok nősülésük napján megkapták a lakáskul-
csot.
Többnyire sablon építési terveket alkalmaztak, egy-egy
ház négy lakást foglalt magába – egy vagy két szobából és
egy nagyobb alapterületű konyhából álltak a bérlemények-
ben, konyhakert, tüzelő tároló és egy disznóól is tartozott
hozzá.
1960 körül a házakon felújítást hajtottak végre. A kony-
hákból leválasztottak egy kamrát és egy kis előszobát, a
régi bányatiszti lakásokban egy belső vécét is kialakítottak.
A toldozgatás ellenére az épületek állaga erősen leromlott,
1979-ben 100 lakást is szanálni kellett.
„... Cserében minden tulajdonos új otthont kapott Pécs-
Kertvárosban – írja Biró József bányatörténész -, a munka-
viszonyban állóknak 20 ezer forint használatbavételi díjat
kellett leróniuk, a nyugdíjasok mentesültek a fizetés alól.
Az emberek többsége nem szívesen ment, nehezen barát-
koztak meg azzal a helyzettel, hogy komfortosabb, de zsú-
folt környezetben kell majd élniük. Ez a rehabilitációs
folyamat a rendszerváltás környékén leállt, a kolóniák
gondozás nélkül maradtak." Országos minták nyomán itt is
az idősek sokasága települt ki a hétvégi telkekre, szőlőkbe,
ezeket a víkendházakat máig sem csatornázták és
vezetékes gáz helyett PB-gázpalackokat használnak. Ha a
mostani lakók kihalnak majd, ezeket az építményeket
minden bizonnyal lebontják majd.
A még talpon álló lakásokban sem folyhat luxus élet,
minden második-harmadik ablakban ételhordó edény van
kitéve. A szenet 25 kilós tételben vásárolják; a lengyel
import termék mázsája 6000 forintba kerül, a hazai
gyengébb minőségű 2400-ba.
Nagytestű korcs kutyák vonyítanak a kerítések mögött.
- Miért tartanak ilyen hatalmas állatokat?
- Félnek az emberek.
Egy idősebb mérnök, aki Pécs-Vasasról származott el,
hosszú évek után kereste fel újra a környéket:
- ... Mennyire más lett a bányatelep is. Az út ugyan a
régi, de ahogy elhagyjuk a házakat, egyre nyomasztóbb
látványt nyújt. Elvadult, gazos erdő az út két oldalán.
Eltűnt a régi istálló, a kocsiszín. A régi kedves hegyoldalt
lefaragta, és holdbéli tájjá alakította át a külfejtés. A régi
felső lakótelepen az elhagyatottság, a pusztulás
elszomorító képe fogad..."
Visszafelé tartva mi is elhaladunk a külszíni fejtés
mellett. A szén itt szinte a kertek végében vetődött fel, a
régi lakók csak úgy kiásták a földből. A kialakult résbe tíz-
húsz összefogott kukoricaszárat raktak jelzésül, aztán
tovább mélyítették a gödröt. Később nagyüzemi szintű
kitermelés alakult ki. Elmaradt a táj rehabilitációja, erről a
természet gondoskodik, a bokrok a szélekről indulva
visszafoglalják a terüket. Nándi nem fogy ki a
történetekből, egy házra mutat:
- Valaha ez volt a bányalovak istállója, később kocsmává
alakították át. Egyszer, évek múlva egy őrizet nélkül ha-
gyott jószág, emlékezve a régi helyére, besétált az
iddogálók közé.
Beljebb érve sivár lakótelepek mellett haladunk el. Mint
minden hasonló környezetben, itt is feltűnnek az elhaszná-
lódás jelei: a belső utak kikoptak, a felületük összetörede-
zett. Sok üzlet bezárt, még a Nemzeti Trafikok némelyikén
is ott lóg a szüneteltetést jelző tábla.
A szemeteskukákban öregemberek és gyerekek
turkálnak, az országút felől egy kövér cigánylány érkezik,
most húzza össze nadrágján a cippzárat.
 V.

SZÖVETSÉGEK ÉS PÁRTOK
(NYUGDÍJAS ÖNVÉDELEM)
 1.

2016 júliusában, mikor elkezdtem ezt a riportkönyvet,

semmilyen nyugdíjas szervezetet nem ismertem, a
budapesti telefonkönyvből kerestem ki néhány címet.
Elsőnek a Nyugdíjas Klubok és Idősek „Életet az Éveknek"
Országos Szövetség számára találtam rá. Felhívtam az
irodájukat, az elnöknőt, Hegyesiné Orsós Évát nem
találtam bent, megkértem a titkárnőt, hogy értesítse őt a
jelentkezésemről. Visszahívást nem kaptam, újra
kísérleteztem, de csak a harmadik próbálkozásom járt
sikerrel. Találkozót beszéltem meg az elnöknővel a
budapesti Hattyú-ház eszpresszójába.
Bejelentettem neki a szándékomat, ő reflexszerűen
rákérdezett az igényeimre. Neki is csak azt mondhattam,
hogy sem pénzre, sem másféle anyagi támogatásra nem
számítok. Csak olyan segítséget szeretnék, hogy a
fővárosban és vidéken hozzanak össze megfelelőnek
ígérkező riportalanyokkal, a helyszíneken pedig
szerezzenek nekem viszonylag olcsó szállást és így tovább
hasonlóan.
Hegyesiné Orsós Éva – saját szavai szerint – örömmel
fogadta az elképzelésemet, szerződést kívánt kötni velem a
könyv megírására – nem értettem tisztán, hogy ez mit tar-
talmazott volna. Aligha lehetett más célja, mint hogy ez a
vállalkozás az ő szervezetének a nevéhez kötődjön.
Nem akartam vitatkozni vele, csak annyit jegyeztem
meg, hogy én a nyugdíjasokról és nem a nyugdíjas
szövetségekről kívánok riportot írni.
Hegyesiné Orsós Éva szólt néhány szót a mozgalmukról.
Knoll István rendező egyik televíziós műsorából fejlődött,
1988-ban alakultak önálló szervezetté, jelenleg hetvenezer
fős tagsággal rendelkeznek. Fontosnak vélte hangsúlyozni,
hogy nem kötődik politikai pártokhoz, tehát nem lepődtem
meg, mikor a „Ki kicsoda" kézikönyvben azt olvastam róla,
hogy annak idején számos funkciót betöltött az MSZMP-
ben, illetve a Magyar Szocialista Pártban. (Titkolódzásának
okát később abban a jogszabályban véltem felfedezni, mi-
szerint, ha egy szervezet pártkapcsolatokat tart fenn,
akkor elveszíti a „közhasznú" státuszát.)
Az elnöknő épp egy külföldi útra készült, de megígérte,
hogy két nap múlva felhív és összehoz egy aktivistájával,
aki egyengeti majd az utamat.
A mai magyar viszonyokban jártas olvasót aligha lepi
meg, hogy Hegyesiné soha többé nem jelentkezett. Csak
feltételezem: időközben átgondolta, milyen veszélyekkel
járhat egy ilyen vállalkozás és nem kívánta vállalni az
esetleges retorziókat.
Két hónap elteltével felhívtam és közöltem vele, hogy a
magam részéről lezártam az ügyet. Az elnöknő csak annyit
felelt, hogy ő kiválasztotta ugyan a megfelelő személyt, de
az „unokázás" és lekvárbefőzés miatt nem tudta vállalni a
feladatot.
Közben elkezdtem az érdemi munkát, de továbbra is fo-
lyattam a kapcsolatok keresését. Az interneten találtam rá
egy másik nyugdíjas szervezet bemutatkozására.
 „A Nyugdíjasok Országos Szövetsége (NYOSZ) 1988-ban
alakult. Kiemelten közhasznú jogállású, országosan kiépült
hálózatával (megyei, városi szövetségek – 35 tagszervezet)
és a hozzájuk tartozó klubokkal, egyesületekkel, valamint a
megközelítőleg 130 ezer fős tagságával a legszélesebben
értelmezett szociális, kulturális, sport és életmód, valamint
érdekvédelmi feladatokra vállalkozó civil szervezet.
Szövetségük 1 fővárosi nyugdíjas szövetséget, 5 országos,
ágazati jellegű egyesületet, 18 megyei szövetséget a
hozzájuk tartozó klubokkal és 11 megyei jogú városi
szövetséget foglal magába.
A civil hálózat elemeire az önállóság jellemző. Az infor-
mációáramlásra a körlevél, az értekezlet, a honlapok és a
„Generációk" magazinja szolgál. Szervezetünk az elmúlt
években elsősorban az egészségmegőrzés, a gyógyító reha-
bilitáció, az idősek életviszonyai, a kulturális
hagyományőrző tevékenység, természet- és
környezetvédelmi témakörökben igyekezett közösségi
programokat szervezni és érdekvédelmi tevékenységet
kifejteni...
„...Az érdekvédelem anyagi-szociális kérdését megszakí-
tás nélkül kilenc évig a kormány mellett működő Idősügyi
Tanácsban képviseltük. Az itt kifejtett tevékenység
részbeni következményei számos kormányintézkedésben
érezhetőek voltak..."
Ezután egy majd négy oldalra kiterjedő lista következik
a különböző tagszervezetek felsorolásával.
Feltűnt nekem egy érdekes egyezés az „Életet az Évek-
nek"-mozgalommal: mindkét szervezet a viharos 1988-as
évben létesült. Ezt az időszakot már a szocialista hatalom
végső meggyengülése jellemezte, ennek nyomán válhatott
szükségessé a nyugdíjas érdekvédelem kialakítása, egyben
ekkor bontakozott ki az állampártból leszakadó káderek új
pozícióit kereső törekvése.
A NYOSZ történetéről a „Mútidéző" című könyv ad rész-
letes és összefoglaló képet – írója Jankovics György, a szer-
vezet korábbi elnöke, a mostani elnöknő Némethné
Jankovics Györgyi, elődje és édesapja.
„A NYOSZ felügyeletét kezdetben a Hazafias Népfront
Országos Tanácsa látta el – írja a visszapillantó. – A patro-
náló befogadta ugyan a „fészekrakókat", de a Népfront kö-
rül szaporodó társadalmi kérdőjelek miatt tartós
megoldást nem tudott nyújtani. A kisebb megbeszéléseket
magánlakásokban tartották, nagyobb értekezletek számára
pedig személyes kapcsolatok révén találtak alkalmi
megoldást. A telefon és a levelezési cím bizonytalansága
azonban tarthatatlan helyzetet teremtett, mindenképpen
tovább kellett lépni.
Előbb az elnöki posztot betöltő Szántó Sándor egyik vál-
lalatigazgató barátja bocsátotta rendelkezésre a belvárosi
Október 6. utcában fekvő 80 négyzetméteres
ingatlanegyüttesét. Hamarosan kiderült azonban, hogy az
adakozó vállalat felszámolás alatt áll, az ingatlannak
csupán a kezelője, így a NYOSZ a tulajdonos államnak
súlyos bérleti díjat kellett fizessen."
A Hazafias Népfront elindult ugyan az 1990-es
országgyűlési választáson, de egyetlen mandátumot sem
szerzett, így még abban az évben feloszlott. A megváltozott
helyzetben a NYOSZ új társadalmi kapcsolatokat keresett.
Felhívást intézett a parlamenti pártokhoz, arra kértek
választ, hogy miképp hajlandók támogatni a nyugdíjasok
ügyét. Általában semmitmondó feleletet kaptak. A Fidesz
egyetlen szóval sem reagált a felhívásra, ez volt az az
emlékezetes korszak, amikor a Fiatal Demokraták arra
szólították fel a nagyszülőket, hogy a politikai porondon
lépjenek vissza az unokák javára.
Az időskorúakra háruló terhek mindinkább növekedtek.
Az 1980-as évben a fogyasztói árszint 9,2 százalékos
emelkedését még 9,4 százalékos nyugdíjfejlesztés követte,
de 1990-ben ez az arány 28,9-15,3-ra, 1991-ben pedig 35,0-
15,5-re változott. Különösen nyomasztónak tűnt a
gyógyszerek árának emelkedése, az Eunoctin térítési díját
268 százalékkal, a Cavintonét pedig 517 százalékkal vitték
feljebb.
Az elégedetlenség többnyire naiv és hatástalan tiltakozá-
sokban öltött formát:
„... Az 1993-as év fontos eseménye volt az Általános Fo-
gyasztási Adó súlyos emelését jelentő kormányzati szándék
– írja Jankovics György a már hivatkozott „ Emlékeztető"-
ben. – Több nyilatkozatban és több fórumon is tiltakoztunk
ellene, hiszen ez is csökkentette a nyugdíjak reálértékét.
Hogy a hangunkat messzebb is meghallják, országos tilta-
kozásként megszerveztük, hogy augusztus 30-án 20 órakor
leoltják a villanyukat a velük egyetértők. A jó szándékú és
jámbor akcióból országos skandalum lett. Amikor az Orszá-
gos Villamos Teherelosztó vezetőinél érdeklődtünk a fo-
gyasztás-változás nagysága felől, elzárkózott a mérési ada-
tok közlésétől, mondván, nem óhajtanak politikai ügybe
keveredni. Elgondolkodtunk, hogy ugyanaz a hivatal, mely
oly készséggel közreműködött a Táncfesztivál és más ren-
dezvények tévés szavazásaiban, miért tagadja meg ugyan-
ezt egy nyugdíjas akciótól..."
A NYOSZ vezetése belátta, hogy nem kerülheti meg az
együttműködést a tényleges hatalmi erőkkel. Akkor még
nem volt hatályban az a rendelkezés, amely tiltotta a
politikai alakulatokkal való kapcsolatokat. Az 1994-es
országgyűlési választások előtt a NYOSZ három párttal is
megállapodást kötött, a legszorosabbat az MSZP-vel, az
országos listájukra három jelölt is felkerült.
Mint ismeretes, a választások a szocialisták abszolút
győzelmét hozta, ennek következményei a nyugdíjasok
sorsában is megmutatkoztak. A járandóságuk többszöri és
jelentős mérvű növelése mellett olyan népszerű
intézkedések is születtek, mint az utazás ingyenessé tétele
a 65 éven felüliek számára.
A Horn-kormány azonban hosszabb távon nem léphette
át a saját árnyékát, nehezen küzdött meg „örökségével", a
leromlott nemzetgazdaság problémáival. Már 1995 már-
ciusában megszorításokra kényszerültek; 9 százalékkal le-
értékelték a forintot, bevezették a 8 százalék vámpótlékot,
megemelték a gyógyszerárakat.
A helyzet romlása tiltakozást váltott ki a nyugdíjas
tömegekben, több megyében is tüntetésekre készülődtek. A
különböző nyugdíjas szervezetek között is napirenden
szerepeltek a kisebb-nagyobb villongások. Jankovics
György könyvében egy jellemző példát idéz fel. Az 1997-es
Idősek Világnapján a NYOSZ és a NYOK (Nyugdíjasok
Országos Képviselete) azon különbözött össze, hogy az
egyikük elnöke az ünnepi műsor bevezetéséből az „A
Dunánál" című verset szerette volna hallani Oszter Sándor
előadásában, a másikuk viszont Petőfi Sándor költeményét,
az „István öcsémhez"-t Balázs Péter tolmácsolásában.
A NYOSZ továbbra is kitartott a szocialistákhoz fűződő
kapcsolata mellett. Az 1998-as országgyűlési választásokon
is közösen léptek fel, ez azonban nem hozta meg a remélt
sikert, mint ismeretes, a jobboldal visszatért a hatalomba.
Az első Orbán-kormány gyökereiben változtatta meg a
nyugdíjasok helyzetének addig érvényes kereteit:
„A nyugdíjasok egyötödének több, a négyötödének vi-
szont kevesebb emelést adott, mint amennyit a hatályos
törvény előírt – állapítja meg a „Múltidéző", mindent
összevetve mintegy 50 milliárd forinttal rövidítette meg a
nyugdíjasok összességét. A Fidesz szokásos módján ezt a
döntést is alaptalan propagandaszámokkal igyekezett
elleplezni, Selmeczi Gabriella például kijelentette, hogy az
érintettek több kenyeret vehetnek majd a nyugdíjukból,
mint eddig tehették. Maga Orbán Viktor regnálásának négy
éve alatt csak egyetlen alkalommal találkozott az
érdekvédelmi szervezetek képviselőivel.
A szocialisták győzelme a 2002-es választásokon ismét
kedvező fordulatot hozott a nyugdíjasok sorsában. Már az
év júliusában egyszeri 19 ezer forintos juttatásban
részesültek, bevezették a 13. havi nyugdíjat, egyaránt több
pénzt kaptak a saját jogú és ezzel az alappal nem
rendelkező özvegyek. Az összesített vásárlások értéke majd
30 százalékkal növekedett.
2006-ban megismétlődött az MSZP sikere. A kormány
továbbra is célul tűzte ki, hogy megőrizze a nyugdíjasok
irányába tett vállalásait, de erre a ciklusra már rányomták
bélyegüket a kedvezőtlen gazdasági folyamatok: az
államháztartás egyensúlyának megbomlása, az infláció. A
nyugdíjkasszában kialakult húsz százalékos hiányt is az
állami költségvetésből kellett kipótolni.
A közéletben éles politikai viták bontakoztak ki. Az
akkor még ellenzéki szerepet betöltő Fidesz látszólag
pozitív indítványokat vetett fel. Azt javasolta, hogy
csökkentsék a nyugdíjjárulékokat, ez ugyan további
milliárdot vonna ki a nyugdíjkasszából, de az ilyen módon
felpörgetett GDP-növekedés ezt bőven kitermeli majd.
Később kiléptek ebből az álságosan jóindulatú pózból,
Orbán a nyugdíjak befagyasztását, sőt jelentős
csökkentését javasolta.
A kialakuló válsághelyzetben a nagy nyugdíjas szerveze-
tek kiálltak a szocialista kormány mellett, tisztában voltak
vele, hogy a hasonló lépések csak a magyar államadósságot
növelik, és így az ő helyzetüket is tovább rontják.
„A 2010-es országgyűlési választások előtt a NYOSZ pró-
bálta felmérni a pártpolitikai teret, hogy ennek alapján ha-
tározza meg a követendő magatartását – írja könyvében
Jankovics György elnök -, nyílt levélben kerestük meg az
MSZP, a Fidesz, az SZDSZ elnökét. Mindössze két párt rea-
gált a felhívásra, Orbán Viktor most is kitért a személyes
találkozás elől, titkárságvezetője a párt nyugdíjas
tagozatának elnökéhez utasította a jelentkezést: „Az
emberarcú holnapot csak a változásoktól remélhetjük..."
A teljes igazság kedvéért azt hiszem, nem mellőzhetünk
egy kiegészítő megjegyzést. Maguk a nyugdíjas tömegek is
felelősek a sorsuk rosszabbra fordulásáért. A 2010-es és a
2014-es választásokon jelentős részük szavazatával a jobb-
oldalt támogatta, és mindmáig ennek a következményeit
kénytelen elviselni.
 2.

A NYOSZ jelenleg a budapesti Szövetség utcában

működik, az elnöki tisztet – mint már említettük – a
korábbi vezető lánya, Némethné Jankovics Györgyi tölti be.
Zöld almával kínál meg, néhány papírládával hozattak fel
Szabolcsból.
- Ennyi reprezentációra telik – mondja széttárt karokkal
-, nem kapunk állami támogatást.
- Miből tartják fenn magukat?
- Különféle feladatokat vállalunk. A Pfizer
Gyógyszergyár egy tüdőgyulladás elleni új védőoltást
hozott forgalomba, ennek propagálására ismeretterjesztő
előadásokat tartunk, már az 5-600. ilyen rendezvénynél
tartunk, ez 5-6 millió forintos bevételt hozott. A tagjaink
közül többen is dolgoznak nyugdíjas munkavállaló
szövetkezetekben; fénymásolást, csomagolást,
chipszerelést és más hasonló munkákat végeznek, ebből is
részesedünk anyagilag. A Magyar Nemzeti Banktól
hárommillió forintot kapunk, hogy megtanítsuk az
embereket interneten keresztül bankolni. Hatszáz céget
jártunk végig, amíg elértük, hogy sportlehetőséget
találjunk a tagjainknak. Néhány „áljótékonykodó" is akadt,
például odaadnak egy termet a rendezvényeink céljára,
nulla forint használati díjat kérnek érte, de felszámítják az
alapár után járó 29 ezer forintos áfát.
- Tagsági díjakból mennyi folyik be?
 Az egyéni tagok évi ezer forintot fizetnek, a szervezetek
pedig tízezret.
- Az újságjukon és a többi régi kiadványunkon többnyire
ott áll az a jelzés, hogy megjelenésünket a Táncsics Mihály
Alapítvány támogatta, amely tudvalevőleg az MSZP egyik
intézménye. Máig is fennmaradt ez a kapcsolat?
- Természetesen fenntartunk velük egy bizonyos
partneri viszonyt, de direkt együttműködésről nincs szó.
Ami engem illet, én is párttag voltam, de már kiléptem.
- A NYOSZ milyen szinten működik együtt a többi nyug-
díjas szervezettel?
- Ahogy a baloldali politikai pártok esetében, úgy itt is
megmutatkozik az összefogás hiánya – ez kezdettől fogva
érvényes. Apám az 1998-as országgyűlési választások előtt
közös fellépést ajánlott a Nyugdíjasok Országos Képvisele-
tének, de ők nem fogadták el ezt a felkérést. A felfogásuk
szerint nekik nincs gyenge pontjuk, minden lehetséges
partnerüket minden tekintetben megelőzik, valójában attól
tartottak, hogy egy valódi megmérettetésen kiderülne:
nem áll mögöttük mobilizálható tömeg. A NYOK az
együttműködést csak addig favorizálja, amíg az nem
veszélyezteti az érdekeit. Mára történelmi mélypontra
süllyedt a köztünk fennálló kapcsolat.
- Milyen a viszonyuk a többi nyugdíjas érdekvédelmi
képviselettel?
- Természetesen szervezünk közös érdekvédelmi fellépé-
seket.
Az elnök asszony előkeresi a „Generációnk" magazin
2012. évi 9. számát:
 - Ez év augusztusában négy nyugdíjas vezető aláírásával
egy levelet küldtünk Orbán Viktor miniszterelnöknek. Egy
személyes találkozót kértünk tőle, ahol áttekintenénk az
idős népesség helyzetét, a nyugdíjakkal kapcsolatos kér-
déseket és létrehoznánk egy konzultációs fórumot.
- Kifejtettük, hogy véleményünk szerint a nyugdíjas évek
körülményei nem kiszámíthatóak. Ennek okát többek kö-
zött a nyugdíjtörvény körüli bizonytalanságban, a korhatár
alatti járulékosok átminősítésében, a kedvezmények válto-
zékonyságában, a fogyasztói index hiányában, az egészség-
ügyi rendszer átalakításában és a gyógyszertámogatási
rendszer nem megfelelő voltában látjuk.
- Érdekképviseleteink kiszorultak a nyugdíjasokat érintő
intézkedések és törvénytervezetek előkészítéséből és véle-
ményezéséből. Észrevételeinket és javaslatainkat a döntést
hozók figyelmen kívül hagyják.
- Nélkülözhetetlennek tartjuk a rendszeres és érdemi
konzultációt a Kormánnyal. Kezdeményezésünk elfogadása
esetén konzultatív támogatást adhatunk ahhoz, hogy a
Kormány hosszú távra ki tudja alakítani elvárható
nyugdíjas politikáját.
- Orbán Viktor válaszolt a levelükre?
- Nem, Lázár János reagált a nevében:
„... Sajnálattal tudomásul véve a levelükben
megfogalmazott álláspontjukat, ki kell fejeznem egyet nem
értésemet. Álláspontom szerint a magyar nyugdíjas
társadalomban nincs bizonytalanság, aggodalom vagy
félelem sorsuk alakulását illetően.
- Hitem szerint a magyar nyugdíjasok látják azokat az
eredményeket, amelyek (sic!) az értük folytatott kormány-
zati munka hozott létre, pontosan beváltva a Fidesz és a
KDNP által tett választási ígéreteket. Éppen ezért sem
bizalomvesztésről, sem pedig félelmekről nem
beszélhetünk.
- A Kormány megalakulása óta elkötelezett, hogy az or-
szág megújítása és a gazdaság talpra állítása mellett a
nyugdíjak (sic!) reálértékét is megőrizze. A Kormány az
első perctől egyértelművé tette, nem kívánja folytatni azt a
korábbi gyakorlatot, amely a nyugdíjasok érdekeinek
valódi képviselete helyett csak elvettek (sic!) tőlük
[csendesen megjegyezném, hogy néhány soron belül ez
már a harmadik értelemtorzító fogalmazási hiba – M. Gy.].
- A Kormány gondoskodott arról is, hogy a nyugdíjasok
számára kiemelkedően jelentős lakás-fenntartási,
rezsiköltségek ne nőhessenek olyan korlátok nélküli
módon, mint a szocialista kormányok alatt, hanem keretek
közé szorítja azokat.
- Úgy gondolom, hogy minden szemlélő számára egyér-
telmű kell legyen, a Kormány úgy tekint a nyugdíjas társa-
dalomra, mint akik már eddig is jelentős áldozatokat
hoztak a mai generációkért. Azokban az esetekben, amikor
ők maguk szorulnak segítségre, a Kormány biztos
hátországot jelent számukra, garantálva nyugdíjuk értékét
és az egészségügyi-szociális ellátások elérhetőségét. Most
és a jövőben egyaránt".
- Folytatódott ez az eszmecsere? – kérdezem az elnök
asz-szonyt.
- Én írtam egy kommentet a „Generációnk" magazinba.
Nevetségesnek tartottam azt az állítást, miszerint a kormá-
nyuk az első perctől egyértelművé tette: nem kívánja
folytatni azt a korábbi gyakorlatot, amely a nyugdíjasok
érdekeinek valódi képviselete helyett csak elvett tőlük. E
tekintetben talán nem lenne érdektelen egymás mellé sora-
koztatni a különböző kormányok által a nyugdíjasok érde-
kében hozott intézkedéseket: utazási kedvezmény, özvegyi
nyugdíj, méltányossági nyugdíjak intézménye, üdülési
csekkek korábbi rendszere, nyugdíjkorrekciós
intézkedések, az Idősügyi Nemzeti Stratégia, melyek a
szocialista kormányok nevéhez fűződnek, a Fidesz kevés
hasonlót tud felmutatni.
- A jobboldali beállítottságú szervezetekkel milyen kap-
csolatban állnak?
- Nincsenek közös érintkezési pontjaink, az ő esetükben
érvényesül az a mondás, hogy az érdekvédelem nem lehet
kormánypárti. Ők többnyire populista jelszavakkal élnek, a
valódi gondok feltárása helyett. Az a célunk – mondta az
egyik vezetőjük-, hogy azok a nyugdíjasok, akik eddig
legföljebb a falujuk templomtornyát láthatták, nézhessék
meg végre a koronázási ékszereket is.
- Kialakult-e egy olyan magasabb központ, amely össze-
fogja a különböző szervezeteket?
- A Horn-kormány még 1997-ben életre hívta az Idősügyi
Tanácsot, mint illetékes véleményező, javaslattevő
testületet. A második Orbán-kormány azonban, ha
formailag nem is oszlatta fel, de gyakorlatilag nem
működteti.
Ezt az információt fontosnak találtam, ezért más
forrásokból is megpróbáltam kiegészíteni. Felkerestem
Barabás Tibornét, a „Tisztelet Társaságának" elnök
asszonyát. Ő is tekintélyes 100-120 ezer fős tagságról adott
számot. Összeadva a három, általam eddig megszólított
szervezet létszámát, háromszázezer embert tesz ki. Sok ez,
vagy kevés? Egyes elemzések szerint a különböző
nyugdíjas mozgalmak és klubok az érintettek mintegy
harminc százalékát tudják magukhoz vonzani, ez az
arányszám Magyarországon közel egymillió aktív tagot
jelentene. Nem tudni, hogy ez a szám mennyire fedi a
valóságot, mint oly sok más tekintetben, itt sem állnak
rendelkezésre pontos számok, csak ellenőrizhetetlen
becslések hangzanak el.
Barabás Tiborné régi és neves aktivistája a társadalmi
mozgalmaknak. Tíz éven át részt vett az Idősügyi Tanács
munkájában is, ez a tisztsége formailag máig is érvényes.
Mint fentebb már említettem, a Fidesz sem feloszlatni, sem
működtetni nem hajlandó ezt a fórumot. Az elnök asszony
egy országházi rendezvényen járva kíváncsiságból kipró-
bálta a régi belépőkártyáját, az ellenőrző készülék
szabadot jelzett.
Egy városszéli százfős nyugdíjas klubot vezetett, mikor
Schmuck Andor meghívta a „Tisztelet Társaságához", azóta
tölti be az elnöki posztot minden díjazás nélkül. Megemlíti
néhány tevékenységi körét: pályázatokat fogalmaz meg,
bár egyre kevesebb az ilyen módon elnyerhető pénz, hazai
és külföldi társasutazásokat szervez.
Mindegyik kirándulás hoz valamilyen tapasztalatot. Pél-
dául Kárpátalján járva a tagjaink értesülhettek róla, hogy
egy ottani polgármester fizetése alig több harmincezer fo-
rintnak megfelelő összegnél. Megnyugodhattak, hogy van-
nak olyanok is, akik náluk is rosszabbul élnek.
- Táncversenyeket rendezünk, ez a mozgás szolgálja leg-
jobban a nyugdíjasok egészségének megőrzését, a rendsze-
res olvasás és keresztrejtvényfejtés mellett ez késlelteti a
leghatásosabban az Alzheimer-kór kialakulását.
- Hogy áll az Európában oly népszerű „élethosszig való
tanulás" ügye?
- Az a különbség, hogy Nyugat-Európában a kereslethez
igazítják a kínálatot, addig nálunk, Magyarországon, a
nyugdíjasok azt tanulhatják, amit egy adott felsőoktatási
intézmény ajánl. Jó kapcsolatokat alakítottunk ki néhány
színházzal. Tagjaink jutányos áron jutnak jegyekhez. Ez
nem csak nekünk jó, de a színházakat is segíti, mert a
támogatottságuk függ a nézők számától.
- Előfordul, hogy alkalmi szponzorok jelentkeznek, akik
Karácsonyra vagy más ünnepi alkalomra kibérelnek szá-
munkra egy arénát, ahol műsorokat rendeznek, de ezek a
támogatások egyre ritkábbak, a klubjainkba szorulunk
vissza.
- Nálunk, Csepelen is tartunk összejöveteleket, teával,
lilahagymás zsíros kenyérrel, sokaknak ez jelenti a
vacsorát.
- A rendezvényeinket egyre inkább indulatos viták
zavarják meg, például azon különböznek össze, hogy
valakinek a nyugdíja miért alacsonyabb a másikénál. A
közösségi szellem más tekintetben is hanyatlik.
Megfigyelhető, hogy a frissen nyugdíjba került emberek,
például a mostanában elbocsátott közalkalmazottak csak
kisebb részt hajlandók vállalni a közös feladatokból.
November közepén úgynevezett Tisztasági Hetet
rendezünk, ilyenkor lemegyünk az utcára, és
nejlonzacskókba gyűjtjük össze a szemetet, csak az idősebb
korosztály vesz részt ebben a munkában – az elnöknő
bocsánatkérő gesztust tesz -, de gondolom, nem ezekre az
ügyekre kíváncsi elsősorban.
- Mennyire tudják ellátni a nyugdíjasok anyagi érdekei-
nek a védelmét?
- Tagjaink gyakran megkeresnek minket, hogy
próbáljunk nyugdíjemelést kieszközölni a számukra.
Nemcsak az átlagos helyzetű személyek jelentkeznek ilyen
kéréssel, hanem ismert művészek is, akik 60-70 ezer
forintos havi ellátmányban részesülnek. Sajnos, nem áll
módunkban segíteni rajtuk, falakba ütközünk. Az állam
legföljebb szavakban vállalja fel a nyugdíjasok helyzetének
a javítását.
- És a hátrányos helyzetűek hogy veszik tudomásul ezt a
bánásmódot? Megmutatkoznak-e az elégedetlenség jelei?
- Mire gondol?
- Valamelyik televíziós csatorna hírszalagjába azt írta be
egy ember, hogy a következő országgyűlési választás kime-
netelét a nyugdíjasok döntik majd el, leváltják a kormányt.
- Én nem vagyok meggyőződve erről. Alapvetően meg
vannak félemlítve, nem merik hangoztatni a véleményüket.
Arra sem bírhatók rá, hogy kimenjenek az utcára tüntetni.
- De hát a saját érdekükben kellene fellépniük!
- Az idősebb korosztályok hajlanak arra, hogy távol tart-
sák maguktól a számukra kedvezőtlen tényeket. Már a nyár
elején a költségvetés elfogadásakor a kormány
bejelentette, hogy 2017-ben csak 0,9 százalékkal emeli
meg a nyugdíjakat, a legtöbb idős ember mégis csak most,
november közepén kezd el tiltakozni, mikor az ügy már a
körmükre égett. Az emelést az infláció mértékében
határozták meg, biztosra vehető, hogy ennek a többszöröse
következik be majd, azt visszamenőleges térítéssel
kompenzálják. Így még jó pontokat is szereznek a 2018-as
választások előtt. A Fidesznek a mostani állapotok
tökéletesen megfelelnek, semlegesíteni tudja az ország
legnépesebb és érdekeiben leginkább megosztott
néprétegét.
 3.

Európa számos országában önálló nyugdíjas pártok

működnek, sőt, Belgiumban egy külön, miniszteri rangú
felügyelő vigyáz arra, hogy érdekeik ne szenvedjenek
csorbát. A társadalmi szervezetek ajánlásait ő terjeszti a
kormány elé.
Szlovéniában a rendszerváltás után alakult meg a Nyug-
díjasok Demokratikus Pártja, ez is azt tűzte ki a céljául,
hogy megakadályozza az idős emberek hátrányba
kerülését. Mára a mérleg nyelvét jelenti a Parlamentben.
A pártok tevékenységük során nem mindig hoznak pozi-
tív döntéseket. Egy újságcikk arról számol be, hogy Szerbi-
ában az ottani nyugdíjaspárt megszavazta a nyugdíjak tíz-
százalékos csökkentését (!!). Ezt az elképesztő lépést az
motiválta, hogy a párt vezetése mindenképp meg akarta
őrizni pozícióját a hatalom sáncain belül, ezért választotta
a politikai megalkuvást. (Nehéz szabadulnunk attól a
feltételezéstől, hogy példája a jövőben is számos követőre
talál majd.)
Magyarországon is történtek kísérletek önálló nyugdíjas
párt alapítására – a legismertebb Schmuck Andor nevéhez
fűződik. Az 1990-es megalakulása után több országgyűlési
választáson is elindult, de a szavazatok egy százalékát se
szerezte meg.
A társadalmi igény azonban változatlanul él tovább.
Sokatmondó jelnek tekinthetjük, hogy egy Magyar Nyug-
díjasok Hangja nevű zárt csoportosulásnak néhány hét
alatt közel háromezer tagja lett.
Az anyaggyűjtés során én is gyakran találkoztam a
témával kapcsolatos véleményekkel. Korózs Lajos, az MSZP
már hivatkozott alelnöke szerint a hasonló rétegpártok
nem tudnak megkapaszkodni a magyar politikai életben –
példaképpen a cigány párt létrehozásának sikertelenségét
említette. Ezt az elutasítást többé-kevésbé logikusnak kell
tekintenünk: egy ilyen új alakulat elsősorban a
szocialistáktól vonna el szavazókat.
A nyugdíjas szövetségek vezetői sem álltak ki az ügy
mellett. Feltehetőleg taktikai okokból nem kívántak
szembeszállni ezzel a sokak számára rokonszenes
kezdeményezéssel, a maguk részéről megmaradtak a
kockázatmentes táncdal színház és egyéb kulturális
programok mellett. Egy kiskaput azonban nyitva hagytak:
helyet adtak egy tanácskozásnak, amelyen tizennégy
szociológus, politikus, ügyvéd, nyugdíjguru vett részt. A
megbeszélés aligha hozhatott eredményeket, a résztvevők
csak a készbe lettek volna hajlandók beülni, vagyis egy már
kialakult pártban vállalnának szerepet.
Úgy tapasztaltam, hogy a nyugdíjas párt létrehozása
mellett csak kevesen tartanak ki – közülük a már említett
Kabai Tibor vállalta fel a megbízott vezető szerepét.
- Részesül ezért valamilyen díjazásban?
- Csak ráfizetek.
- Mennyit?
- Eddig néhány tízezer forintot.
- Megengedheti magának? A nyugdíján kívül milyen jö-
vedelemmel rendelkezik?
- Domain neveket szerkesztek a networkon.
Kabai kérésemre szívesen ráállt egy tájékoztató
beszélgetésre, egy sárga dossziéban néhány iratot hozott
magával. A 64 éves, már nyugdíjas férfi bevezetőben
annyit mondott magáról, hogy az „ELTE Bölcsészkarán"
szerzett szociológusi diplomát, világnézetére tanára,
Huszár Tibor gyakorolt jelentős hatást.
- Volt már tagja valamilyen politikai pártnak?
- Annak idején beléptem a Kupa Mihály-féle Centrum
Pártba, de nem sok időt töltöttem el ott.
- Most miért vállal alapítói szerepet?
- A helyzet megérett a változásra, a nyugdíjasok ne
legyenek többé állandó áldozatok. Mi, idősek nem csupán
egyszeri korrekciót akarunk, hanem aktív cselekvés útján a
minőségi változás irányát is meg kívánjuk határozni olyan
formában, hogy a szűkebb és tágabb értelemben vett
közösségünk számára rendet és biztonságot teremtsünk.
Megelégeltük továbbá, hogy egyszerű szavazógépnek
tekintenek bennünket, és hogy ezek a klikkek hatalmi
pozícióba kerülve a mindenkori egyéni pártérdeket a
közösség érdeke elé állítsák és a közös vagyonnal
sajátjukként gazdálkodjanak.
- Be kell vallanom, hogy nem most először hallok ilyen
nyilatkozatot. A tájékozódás kedvéért megemlítene egy
konkrét intézkedés-tervet?
- Bevezetnénk az alapnyugdíjat; minden
Magyarországon lakó és élő állampolgár az eddigi
járandóságán kívül havi 37 ezer forintot kapna.
Felmérésünk szerint ez az összeg már lehetővé tenne egy
elfogadható életszínvonalat.
- Érdekes ötlet, megbeszélték ezt ügyvédekkel is?
- Nincsenek ügyvédeink, többel is tárgyaltunk, de mind-
egyik legalább havi 100 ezer forintot kér, ezt nem tudjuk
kigazdálkodni.
- Tárgyaltak már más pártokkal is?
- Egyelőre nem akarjuk felvenni velük a kapcsolatot,
mert fennáll a veszély, hogy kisajátítják célkitűzéseinket.
- Ezek szerint nincs is szövetségesük?
- Két szervezettel működünk együtt, az MSzSz-szel és a
Liga Szakszervezettel.
- Találtak már megfelelő nevet?
- Kettő is felmerült. Az egyik az „IDESZ", az Idős Demok-
raták Szövetsége, a másik a „NYUGI!", a Nyugdíjasok és
Időskorúak Pártja.
Egy pillanatig azt hiszem, hogy Kabai csak viccel velem,
de ugyanezek a logók szerepelnek a magával hozott iratok
fejlécein is. Nem akarom hangoztatni fenntartásomat, in-
kább tovább kérdezek.
- Melyik réteget veszik célba?
- A pártunk tagjává csak egy meghatározott életkor
betöltése után válhat valaki. Az illető legyen 55 év feletti –
ezt még meggondoljuk, mert esetleg aggályossá válhat –
magyar állampolgár, aki büntetlen előéletű, más pártnak
nem tagja és fizeti a tagdíjat, a nercbundás rózsadombi
hölgytől a falusi, templomba járó nyugdíjasig. – Nem
akarom azt mondani, hogy egy ilyen összetételű szervezet
néhány hónap alatt szükségszerűen szétesik, tovább
kérdezek.
- Tegyük fel, hogy ez a párt ma megalakulna, hányan je-
lentkeznének?
- Pontos számot nem tudok mondani, de sok ezer ember-
ről van szó. A nyugdíjasok keresik az aktív cselekvés lehe-
tőségét, már eddig is szerettek volna politizálni, de nem
volt, hol. Hadd hozzam fel példának az apósomat. Mikor
elment nyugdíjba, hiába keresett megfelelő fórumot,
helyette magnóra mondta a gondolatait. Három bőröndnyi
kazetta maradt utána, teli érdekes és hasznos
felvetésekkel!
- Mik a legközelebbi terveik?
- 2016. november harmincadikán egy találkozót szervez-
tünk, ahol beterjesztjük a prezentációt, elfogadjuk az
Alapító Nyilatkozatot és formailag is elkezdjük a
működésünket.
- Indokolja valamilyen szempont, hogy épp ezt a napot
választották?
- Azt hallani, hogy Orbán Viktor ekkor jelenti be a jövő
évi nyugdíjakkal kapcsolatos döntését, azt szeretnénk
ellensúlyozni.
Némethné Jankovics Györgyi is úgy nyilatkozott, hogy
november végén fontos lépésekre kerül sor. Eljött a nap,
de csak a kormányintézkedésre került sor, a tervezett új
párt semmiféle közleménnyel nem jelentkezett. Az
időpontot januárra tolták ki.
- Nem jelent ez bizonyos meghátrálást?
- Csak az időpont módosult, a célok nem. 2017 tavaszán
a pártot hivatalosan be kell jegyeztetni, meg kell tartani az
első kongresszust, el kell fogadnunk a választási
programot, ki kell választani a képviselőjelölteket, jóvá
kell hagynunk az esetleges választási szövetséget.
- Találtak már „reklámarcot?", vagyis olyan ismert
személyiséget, aki a pártjukba vonzaná az embereket?
- Még nem, de folytatjuk a keresést, egy orvost vagy mű-
vészt szeretnénk.
- Mennyire hisz a programjuk sikerében?
Nem lehetek biztos benne, de nem adom fel, kudarctűrő
ember vagyok.
Kabai Tiborral abban maradtunk, hogy alkalomadtán
visszatérünk még a Nyugdíjas Párt ügyeire. Tapasztalatom
szerint mind több embert foglalkoztat ez a téma. A SYMA-
csarnokban tartott „Nyugdíjas Expón" megfigyeltem, hogy
egyre többen keresik a jelenlevő nyugdíjas vezetők társasá-
gát és felajánlják közreműködésüket. Őszintén remélem,
hogy buzgalmuk legalább a párt megalakulásáig kitart
majd.
*
Közben a családomhoz is befutott Orbán Viktor
miniszterelnöknek a nyugdíjasokhoz intézett körlevele.
Nincs szívem megfosztani az olvasót a képmutatás és
mellébeszélés eme klasszikus példájától:

„Tisztelt Nyugdíjas Honfitársam!

Az elmúlt években a magyarok bebizonyították, hogy
összefogva nagy dolgokra képesek. A gazdaság ma már
növekedő pályán van, többen élnek segély helyett
munkából és a fizetések is egyre többet érnek.
Magyarország ma már erősödik.
Ez az eredmény mindannyiunk közös sikere.
A mögöttünk hagyott évszázad embert próbáló időszak
volt. Emberöltőként újra kellett kezdeni a semmiből. Az or-
szág – az Önök munkájának köszönhetően – újra és újra
talpra tudott állni. A ma sikereiben az előttünk járó
nemzedékek munkája is benne van. Ezt soha nem szabad
elfelejtenünk.
A kormány és személy szerint én is, minden megteszünk
azért, hogy érdemi támogatást nyújtsunk az idősebb nem-
zedéknek. Ezért döntöttünk korábban a rezsicsökkentésről,
és ezért tettük lehetővé, hogy a nők 40 év munka után
nyugdíjba mehessenek.
Mivel a magyar gazdaság idén a vártnál is jobban teljesí-
tett, azért döntéseket hoztunk. Először is, Erzsébet-utal-
ványt juttatunk el minden nyugdíjas számára. Emellett ja-
nuártól jelentősen csökken a legfontosabb élelmiszerek
áfája, és a tervezettnél jobban emelkednek a nyugdíjak.
Szeretnénk megbecsülni azokat, akik évtizedeken át
azért dolgoztak, hogy ez az ország talpra álljon és
erősödjön. A magyar nyugdíjasok továbbra is számíthatnak
a kormányra.

Jó egészséget kívánva üdvözli:

Orbán Viktor
Magyarország miniszterelnöke."

A kormányfői levél terjedelmének többszöröse sem

volna elég ahhoz, hogy megcáfolhassunk minden benne
foglalt valótlanságot, így csak néhányat emelünk ki:
Nehéz komolyan vennünk azt a bejelentést, miszerint a
„tervezettnél jobban emelték" a nyugdíjakat, ez gyászos
fényt vet a kormányra, hiszen ő maga állapította meg a
mértéket. A végülis megszabott 1,6 százalék úgy is kéttized
százalékkal alacsonyabb a Magyar Nemzeti Bank által jel-
zett inflációs szintnél – tehát valójában jelentős csökkenést
jelent.
Azt is megtapasztalhattuk már, hogy mit takar a „jelen-
tősen csökken a legfontosabb élelmiszerek áfája"-kifejezés.
Ez a sertéshúsnál alkalmazott intézkedés nem jelentett
megtakarítást a nyugdíjasoknak – a gyakorlatban egy
fillérrel sem mentek le a bolti árak, az engedményt a nagy
cégek nyelték le.
A legnyomasztóbb érzést mégis az a melldöngető öndi-
cséret váltja ki, mely a tízezer forintos Erzsébet-utalványt
úgy tünteti fel, mint Orbán Viktor személyes „ajándékát" a
nyugdíjasoknak. Úgy tűnik, mintha nem is az állampolgá-
rok adóforintjából vette volna ezt az összeget, hanem a
saját uzsonnapénzéből takarította volna meg.
Nehéz megemésztenünk Kósa Lajos fölényeskedő
kijelentését is, miszerint: „azért nem a postás viszi ki ezt
az egyszeri kényeztetést, nehogy már a nyugdíjasok azt
képzeljék, ez a pénz jár nekik." Végül mégis a postások
kézbesítették.
A címemre érkező, Erzsébet-utalványt tartalmazó
borítékot felbontatlanul a kisebb lányomnak adtam oda – a
nagyobbik a feleségemét kapta. Később láttam egy hírt a
televízióban, egy nyugdíjas nő arról panaszkodott, hogy a
neki szánt küldeményben tízezer helyett csak ötezer forint
lapult. Nem tartottam kizártnak, hogy a lányom is így
járhatott, de nem mertem rákérdezni, ő pedig nem szólt.
Az elképesztő események sora azonban ezzel sem ért vé-
get. A Parlament 2016. december 13-án tartotta azévi
utolsó ülését, mindenki biztosra vette, hogy bejelentik
majd az 1,6 százalékos nyugdíjemelést – de meglepetésre
ez a határozat nem született meg. A hátralevő néhány
napban már nem zárhatjuk ki, hogy mégis bekövetkezik
majd – vagy mégsem?!
Így élünk mi Fidesztánban.
 VI.

A HALLGATÓ VÁROS
SZOMBATHELY
 1.

Úgy ítéltem meg: a helyzet átfogó felméréséhez

hozzátartozik egy nyugat-magyarországi nagyváros, Győr
vagy Szombathely viszonyainak megismerése is. Két-
három évtizeddel ezelőtt sokszor megfordultam ebben a
régióban, barátságokat kötöttem, de ezek a kapcsolatok
már eloszlottak az időben. A másutt rendelkezésre álló
baloldali segítőkre itt nem számíthattam, más
kiindulópontot kellett keresnem.
Régi telefonkönyveimet lapozgatva találtam rá dr.
Puskás Tivadar nevére. Még 2002-ben találkoztam vele az
egészségügyről szóló riportkönyvem „A tékozló koldus"
kapcsán – akkoriban a Vas megyei mentőszervezet vezető
főorvosi tisztjét töltötte be. Bár már akkor is jobboldali
elveket vallott, készségesen fogadott, szállást nyújtott a
vendégszobában, bejárta velem a megye minden
mentőállomását, barátságban váltunk el. Az újságok
híradásaiban aztán többször is találkoztam Puskás doktor
nevével, a Kereszténydemokrata Néppárt országgyűlési
képviselője lett, hat évvel ezelőtt pedig Szombathely
polgármesterévé választották, már a második ciklusát tölti.
Azóta majd tizenöt év telt el, nehezen szántam rá
magam, hogy megkeressem látogató szándékommal, nem
tudhattam, mennyire emlékszik rám, érvényes-e még a
régi telefonszám, próbaképpen felhívtam; ő vette fel a
kagylót. Szívélyesen fogadta a jelentkezésemet, majd egy
levélben is meginvitált:
„... Örömömre szolgál, hogy készülő könyvéhez váro-
sunkban gyűjt anyagot. Szombathely önkormányzata nagy
figyelmet szentel az időskorúak aktivitásának
fenntartására és szociális ellátására egyaránt. Látogatását
megelőzően mellékelten küldök egy rövid tájékoztatót
Szombathely idősellátásáról háttér anyagként. Bízom
benne, hogy munkájához segítséget nyújt..."
A nyolc oldalra terjedő, ábrákkal is ellátott szöveg Beve-
zetője a demográfiai adatokkal foglalkozik:
„... Szombathely utolsó ismert népessége 77.171 fő.
Lakosságának korösszetételét tekintve a 14 éven aluliak
számának csökkenése, valamint a 65 év felettiek számának
növekedése jellemző. Napjainkban Szombathelynek több a
65 év feletti, mint a 14 év alatti lakosa. Érdekességképpen
megemlítjük: 2016. októberi adatok alapján városunkban
117 fő 90 éves, 28 fő 95 éves, s két fő százéves is él.
Az öregedési index (a 100 gyerekkorúra jutó időskorú
népességszám, mely 2007-ben 108,5%, 2008-ban 113,3%,
2009-ben 116,3%, 2010-ben 121,49%, 2011-ben 123,93%,
2012-ben 129,6%, 2013-ban 133,61%, 2014-ben 136,9%,
2015-ben pedig 139,6%-os értéket mutat, ez meghaladja az
országos átlagot jelző számot. Jelenleg semmi jele nem
látszik annak, hogy a fentiekben körvonalazott tendencia a
közeljövőben megváltozna.
Ez azt jelentheti, hogy két évtized múlva az idősek a
város lakosságának egynegyedét fogják kitenni. Mindez
jelentős kihívás elé állítja az időseket ellátó egészségügyi
és szociális intézményrendszert..."
 A tanulmány irányvonala itt elkanyarodott az engem
foglalkoztató nyugdíjas témától, de a szombathelyi progra-
mom szerencsére úgy alakult, hogy Puskás doktor fogadott
és neki tehettem fel a kérdéseimet.
Több mint hatvanéves riporteri gyakorlat után már beis-
merhetem, hogy minden megszólaltatott alanyomat ellen-
felemnek tekintettem. Ez korántsem rosszindulatot
jelentett, csak annyit, hogy beszélgetésünkben a szópárbaj
törvényei érvényesültek. Fontos taktikai elemnek
számított, hogy már az első kérdéssel meg kell lepni a
partneremet, rögtön az elején előnyt szerezve. Most is ezt
a módszert vetettem be:
- Polgármester úr, hány nyugdíjas él Szombathelyen?
Feltételeztem, hogy ezt az adatot senki sem tartja nyilván a
városban. Puskás doktor többféle módon is kihúzhatta
volna a kérdés méregfogát, például a nyugdíjasok helyett
az időskorúak számát adja meg, amely gyakorlatilag azo-
nos, de ő kísérletet sem tett, hogy kitérjen a nyílt válasz
elől. Széttárta a karját és a mellette ülő beosztottjaira
nézett:
- Ti tudjátok?
Mikor ezek is csak ingatták a fejüket, utasította őket,
hogy azonnal nézzenek utána és közöljék velem az adatot.
(Az már más lapra tartozik, hogy – akárcsak Hódmezővá-
sárhelyen – a későbbiekben egyetlen szó tájékoztatást sem
kaptam.)
- Mekkora összeget fordítanak szociális támogatásokra?
- Évente mintegy százmilliót.
- A nyugdíjasok milyen formában részesülhetnek ebből
az összegből?
- A pénz két nagy területre oszlik. Vannak rendszeres te-
lepülési támogatások, ilyen például a fűtési-, lakbér-,
bérleti díj-támogatás, hátralék, vagyis adósságcsökkentési
támogatás, gyógyszertámogatás. A másik csoportot a
rendkívüli támogatások képezik: átmeneti segély,
rendkívüli szociális krízishelyzetre való tekintetből
nyújtott támogatás, temetési segély és így tovább.
- A felsoroltak alanyi alapon járnak a nyugdíjasoknak?
- Ők maguk is kérelmezhetik – amennyiben megfelelnek
a jogosultsági feltételeknek. További lényeges fejlesztésnek
számít, hogy az egyedül élő nyugdíjasok a korábbi 2500 fo-
rintos fűtési támogatás helyett 3000 forintot kapnak.
- Nem vagyok tisztában vele, hogy a fűtés egy szezonban
mennyit tesz ki. Például mennyibe kerül egy köbméter fa?
Az egyik fiatal beosztott válaszol:
- Szombathelyen egy erdei űrméter [ez valamivel keve-
sebb egy köbméternél – M. Gy] tizenötezer forintba kerül.
- És mennyi fogy el egy idény alatt?
- Ez sok körülménytől függ: milyen alapterületű a lakás,
hány szobát fűtenek benne, hol fekszik, vannak-e szomszé-
dok, akik oldalról melegítik és így tovább.
- A példa kedvéért mondana egy számot?
- Az én szüleim egy viszonylag kis lakásban 9-10
űrmétert használnak el – igaz, náluk cserépkályha van, ami
takarékosabb üzemű.
Utánaszámolok: ez 150 ezer forintot tesz ki, ennek nem
egészen tíz százalékát fedezi a segély, ami nem túl magas
arány. Az is kétségeket támaszt bennem, hogy hivatalos
adatok szerint az előző évben országszerte 280-300-an
haltak meg kihűlve a fűtetlen lakásukban. Szombathelyen
nem tudnak hasonló esetről.
A polgármester visszaveszi a szót:
- Ezek az összegek nem örök időkre szólnak, a város
anyagi helyzete szerencsére megengedi, hogy időről-időre
emelhessünk rajtuk. 2010 és 2015 között 75 százalékkal
növekedett az iparűzési adóból származó éves bevétel, 4,6
milliárd forintról 7 milliárdra.
- Ez érdekes szám. Úgy tudom, hogy a régi híres
szombathelyi gyárak: a Latex, a Remix, a Sabária Cipőgyár
és a Tejüzem is sorra megszűntek.
- Ez igaz, viszont számos nagyvállalat települt be a
városba: a BPV futóműveket gyárt, az IKOK elektromos
autókulcsokat, az EPCOS is műszaki alkatrészeket és így
tovább.
- A nevek hangzásából ítélve, úgy tűnik, hogy ezek kül-
földi cégek.
- Igen, japán, német és egyéb multik, de Szombathely
hírnevét alapozzák meg a nemzetközi ipari piacokon.
Elmondhatjuk: az egész világon gyártott kamionos
pótkocsik közül minden negyediknek nálunk készül a
tengelye, a kuplungok közül minden tizedik, és hasonló a
helyzet a visszapillantó tükrökkel is. Körülöttük pedig
kialakult a helyi kis- és középvállalkozók beszállító
hálózata is, mely a további fejlődést szolgálja.
Nincs elegendő tárgyi ismeretem ahhoz, hogy
elfogadjam Puskás doktor felvetéseit vagy vitába szálljak
velük, csak régi beidegzett reflexeim tiltakoznak ellenük.
Valaha egy-egy magyar város sok ezer tonnányi acél
előállításával, hatalmas mennyiségű szén felszínre
hozásával, a fél Európát ellátó almaterméssel
büszkélkedett, ma már lassan az inggomboknál és a
csapszegeknél tartunk. Elképzelhető, hogy ez a folyamat a
világ számos helyén általános irányzatnak számít, de nem
hiszem, hogy ez volna az a módszer, amely kiemelné
Magyarországot a mostani süllyedt állapotából. Annak
idején a textilipar fejlesztésével is csak a nyomorúságot
sikerült konzerválni.
- A cégek között 1800-2000 főt foglalkoztató vállalatok
is szerepelnek, ezek állandó fejlesztésre törekednek –
folytatja a polgármester. – Ennek köszönhetőleg
Szombathelyen az országos átlag alá süllyedt a
munkanélküliek aránya, ma már utcaseprőket is nehéz
találni. A legjelentősebb utánpótlás Kelet-Magyarországról
érkezik, de közülük sokan csak épp hogy megtelepednek
nálunk, dolgozni átjárnak Ausztriába: Oberwarton,
Pinkafelden helyezkednek el mint szakácsok,
kozmetikusok, mezőgazdasági idénymunkások.
- Feltételezem: a magasabban képzett alkalmazottaknál
még nagyobb hiány mutatkozik.
- Ez minden nagyüzemre vonatkozik a térségünkben: az
Opelra, az Audira, a Suzukira, a nagykanizsai vállalatokra.
A felmérések szerint 648 új gépészmérnököt tudnának fog-
lalkoztatni. Mi különös veszteségnek tekintettük, hogy
azok a szombathelyi fiatalok, akik idegenbe járnak el
tanulni, a diplomájuk megszerzése után csak ritkán tértek
haza. Ezt elkerülendő a városi főiskolánkat 2006-ban
egyetemi rangra emeltük. Az első évfolyam 120 fővel
indult, jelenleg háromszoros a túljelentkezés. Azokra is
számítunk, akik továbbra is idegenben képezik magukat, az
önkormányzat megalkotta számukra a „Szombathely
visszavár" felsőoktatási ösztöndíjat, hasonló támogatást
biztosítunk a jövendő felnőtt és gyerek háziorvos-, tanító-
és óvodapedagógus jelöltek számára is.
A 2016-os esztendőt a savariai születésű Szent Márton
emlékévvé nyilvánították, épp ezen a héten tartják a
városon átvonuló nagy processziót. A polgármester zsúfolt
programot bonyolít le, be kell fejeznünk a beszélgetést.
Azt hiszem, egy kissé messzire távolodtunk el a nyugdí-
jasok ügyétől. Annyit azonban még szeretnék megjegyezni,
hogy városunk a 2014-es évben elnyerte az „Idősbarát Ön-
kormányzati Díjat", ez az elismerés egymillió forintos
pénzjutalommal járt, az „Aktív időskor Szombathelyen"
program megvalósításához használtuk fel.
„Ennek a cselekvéssorozatnak az a lényege, hogy aktív
kikapcsolódási lehetőséget nyújtson a város 60 év feletti
lakosainak, elősegítve ezzel a különböző prevenciós és
egészségnevelési célok megvalósítását. A testi-lelki
egészségi állapot romlásának megakadályozását, illetve a
folyamat lassítását. A helyi közösségek szervezése, illetve a
városi szintű közösség fejlesztés hozzájárul az
elmagányosodott, izoláció, időskori depresszió és egyéb
mentális problémák megelőzéséhez" – írja a program. A
feladatok sokrétűségéhez viszonyítva a díjjal járó egymillió
forint kevés segítséget jelenthetett, talán egy utcai pad
felállítására sem futotta belőle.
 Emellett létezik még az adott területen „Helyi
Esélyegyenlőségi Program", „Segítő Kezek Mintaprogram",
„Idősügyi Tanács" is, sőt a város közgyűlése még 2012-ben
megalapította az „Idősek az idősekért" díjat, amely annak
a 62 év feletti idős személynek adományozható, aki
kiemelkedő önkéntes munkájával legalább öt éven
keresztül az időskorúak szolgálatában tevékenykedett. A
díjat évente két személy kaphatja, az átadásra mindig az
idősek világnapi rendezvényén (október 1.) kerül sor.
Elválásnál a polgármester az egyik beosztottját jelölte ki
kísérőmnek, a szükséges találkozások megszervezőjének.
Az illető egy ötven körüli pályamódosító újságíró, túlzás
volna a teljes nevén említeni, jelöljük őt X.-betűvel. Már
korábban is beszéltünk telefonon, most pontosítjuk a
program részleteit.
Négy napig maradok az önkormányzat vendégszállásán,
napi 3500 forintot kell fizetnem. Legfontosabb
vizsgálódási helyszínnek a Pálos Károly Szociális
Szolgáltató Központ számít, amely vezető szerepet tölt be
az időskorúak szociális gondozásában. Nyugdíjas ipari
munkásokkal is szeretnék találkozni, X. ilyenekről nem
tud, felvetem, hogy látogassunk el a közeli Répcelakra, ez a
kisváros komoly ipari hagyományokkal rendelkezik,
minden bizonnyal találunk majd megfelelő személyeket.
Érdekelnének továbbá valamelyik Szombathelyhez közeli,
egykori mezőgazdasági termelőszövetkezet vezetői, illetve
tagjai. A polgármester megkért, hogy tartsak egy író-
olvasó találkozót a Nyugdíjasok Irodalmi Kávéházában, ide
is kellene egy beszélgető partner. X. mindent feljegyzett:
 - Én most elköszönök – mondta -, érezze jól magát, pró-
báljon akklimatizálódni!
Aznap este még egy diskurzusra került sor, a városi és
megyei nyugdíjas szövetség egyik elnökségi tagjával ültünk
le néhány szóra. Gépiesen kiírnám a nevét, de rögtön meg-
gondolom, őt is szeretném megvédeni a lehetséges retor-
zióktól, itt is elégségesnek találtam egy kezdőbetűt, a C.-t
választottam.
A beszélgetés során úgy tűnt, hogy C. nem szorul rá ha-
sonló kíméletre, óvatosan fogalmaz, jobbárra közömbös té-
nyeket sorol fel. A területen 29 klub és egyesület működik
mintegy 1200 taggal, az irányítást heten látják el
valamennyien társadalmi munkában. Tevékenységük
kiterjed a karitatív feladatokra, az idősek szellemi
potenciáljának fenntartására, a sportra és a kultúrára is,
évi 40-50 eseményt szerveznek.
- A költségeket milyen forrásból fedezik?
- Az Idősek Napján tartott ünnepséget, ami a
legfontosabb rendezvénynek számít, városi támogatásból
valósítjuk meg, támaszkodunk a tagdíjakra, de benevezünk
a helyi pályázatokra is. Saját szervezésünkkel is
megpróbáljuk olcsóbbá tenni a programajánlatot. Például
most írunk ki egy Fertő-tavi soproni kirándulást 6500
forintos áron. Ennyi pénzt a nyugdíjasok nem tudnának
egyszerre kiszakítani a költségvetésükből, ezért háromhavi
részletfizetést hirdettünk.
- Milyen kapcsolatot tartanak fenn politikai pártokkal?
- Semmiféle együttműködést nem alakítunk ki velük.
Egyszer lejött hozzánk egy országgyűlési képviselő és
ideológiai vitát próbált kezdeményezni, de a tagjaink
figyelmeztették, hogy hagyja abba.
- De, gondolom, azt észleli, hogy az egyes klubokat jobb-
vagy baloldali irányultság jellemzi.
- Ez mindenhol magánügynek számít. Én úgy tapaszta-
lom, jóval jelentősebb megosztó tényező az, hogy kinek
mennyi a nyugdíja.
- A kluboknál milyen utánpótlás mutatkozik?
- Sajnos új tagok alig jelentkeznek. Az emberek
elfásultak.
Úgy találom, nincs sok értelme a vitánknak, megpróbá-
lom lezárni:
- Mi lesz a vége ennek az egész mozgalomnak?
- Maga mit gondol, Moldova úr?
- Azt szokták mondani, hogy „rosszat sejtek, de jóban re-
ménykedem".
- Én is.
- Azt hiszem, mind a ketten öreg cserkészek vagyunk.
Kilépek a Városháza épületéből, kint hideg van és sötét,
a ritka járókelők sietősen igyekeznek a céljaik felé.
Benézek az „Ars" Kávéház ablakán, az asztaloknál csak egy
fiatal pár ül. Elindulok a szállásom felé, útközben ketten is
megszólítanak, alamizsnát kérnek, szétosztom köztük az
aprópénzemet.
 2.

Reggel a Pálos Károly Szociális Szolgáltató Központban

kezdem a napot. Az igazgatónő és a vezető gondozónő
tájékoztat a szakmai tevékenységükről. Először az
étkeztetésre kérdezek rá. Itt is szabályszerű és visszafogott
választ kapok, a szigorúan vett tényekhez nem fűznek
személyes kommentárt:
- Az ellátás keretébe azok a szociális rászorultak jutnak
legalább naponta egyszer meleg ételhez, akik koruk, egész-
ségi állapotuk, fogyatékosságaik miatt önerőből ezt nem
tudják megoldani.
- Mennyien veszik igénybe ezt a szolgáltatást?
- 2015. január 1-jén 1200 fő körül járt az ellátottak
száma, ez az év során 40 százalékkal csökkent. Sokan a
családjuk segítségével oldják meg az étkezésüket, vagy egy
vendéglőbe fizetnek be, hetvenen elhunytak, harmincan
tartós bentlakásos intézménybe költöztek be.
Az általam ismert példák nyomán, mint amilyen Iványi
Gábor tiszteletes „Oltalom Karitatív Egyesület"-e, feltéte-
leztem, hogy itt is térítésmentesen szolgálnak fel ételeket,
de elképzelésemben csalódnom kellett.
Nyugdíj-kategóriáktól függően ugyan, de fizetni kell
érte. Egy jóval az átlag alatti, havonta 85 ezer forintot
kézhez kapó nyugdíjasnak napi 515 forintba kerül, de csak
abban az esetben, ha maga megy érte a város hat pontján
működő ételkiosztó helyre, ha házhoz szállítást kér, az
összeg 730 forintra emelkedik. Az elszegényedést jelzi,
hogy ennek az utóbbi csoportnak az aránya egy év alatt hét
százalékkal csökkent, az öregek kétszáz forintos
megtakarításért fájós lábbal is nekivágnak az útnak.
A lista második helyén a házi segítségnyújtás
tevékenységei és résztevékenységei szerepelnek. Egy
felsorolást kapok a lehetséges szolgáltatásokról, ide
iktatom, mert úgy érzem, hogy hűen kifejezi egy
öregember kiszolgáltatottságát:
„Szociális segítés keretében:
takarítás a lakás életvitelszerűen használt helyiségeiben
(hálószobában, fürdőszobában, konyhában és
illemhelyiségben)
mosás
vasalás
bevásárlás (személyes szükséglet mértékében)
segítségnyújtás ételkészítésben és az étkezés előkészíté-
sében
mosogatás
ruhajavítás (gombfelvarrás)
vízhordás közkútról, fúrt kútról
tüzelő behordása kályhához, egyedi fűtés beindítása
télen hóeltakarítás és síkosságmentesítés a lakás
bejárata előtt...
Gondozási és ápolási feladatok körében:
mosdatás
fürdetés
öltöztetés
ágyazás, ágyneműcsere
 inkontinens betegek ellátása, testfelület tisztítása, keze-
lése
haj, arcszőrzet ápolás
száj-, fog- és protézisápolás
körömápolás
folyadékpótlás, étkeztetés
mozgatás ágyban
decubitus megelőzés
felületi sebkezelés
szalmazsák cseréje
gyógyszer kiváltása
gyógyszer adagolása
vérnyomásmérés és helyzetváltoztatás segítség lakáson
belül és kívül..."
Borzongva írom le ezeket a sorokat, de belátom, hogy a
sokirányú gondoskodás az esendő emberi élet védelmét
segíti.
- Akadnak olyan esetek is, amelyek nem férnek bele
ezekbe a kategóriákba?
A vezetőnő eltűnődik:
- Egy öregasszony várta haza a fiát Amerikából, megkért
minket, hogy szedjük le a kerti diófát, mert meg akarta kí-
nálni a gyümölccsel.
Az ápolás egyre fontosabb szerepet kap. A kórházakban
épülnek le az aktív osztályok, és a háziorvosi szolgálat is
egyre inkább elöregszik. Szombathely városában a
felnőtteket ellátó háziorvosok átlagos életkora 56 év, a
gyermekorvosoknál pedig 57. Egy régebbi felmérés szerint
32 megkérdezett közül heten nyilatkoztak úgy, hogy öt
éven belül nyugdíjba vonulnak majd. A helyzetet tovább
rontja, hogy sok orvos és ápoló átjár dolgozni Ausztriába.
Az étkeztetéshez hasonlóan ezek a szolgáltatások sem
ingyenesek, a nyugdíjak összegétől függő térítéssel járnak.
Egy órányi gondozás 740 forintba kerül, az időskorúaknál
eltöltött időt percekben mérik. A munkatársak igyekeznek
minél rövidebb ott tartózkodást számlázni, de így is
tetemes összegek jönnek ki, főleg azoknál, akikhez naponta
kétszer is ki kell szállni.
Működik a házi segítségnyújtó jelzőrendszer is. Az
igénybevevők azon saját otthonukban élő rászorultak közül
kerülnek ki, akik képesek a segélyhívó készülék megfelelő
használatára.
Az öregek egy karóraként viselhető készüléket kapnak,
ha megnyomnak rajta egy gombot, az jelez az ellátási köz-
pontban, az ügyeletes veszi a hívást és egy félóra alatt kiér
a helyszínre. A Szociális Szolgálat anyagi okokból csak kö-
zepes szintű eszközt tud biztosítani, szokássá vált, hogy a
családtagok Karácsonyra egy modernebb apparátussal le-
pik meg a hozzátartozójukat.
A Szociális Központ nem vállalhatja át az egészségügyi
ellátás feladatát. Ha valaki napi 4 órán túli ellátásra
szorul, az általában bentlakásos Idősek Otthonába kéri a
felvételét.
A pályázó a bejutáshoz le kell hogy adja önkormányzati
vagy magántulajdonú lakását, ennek hiányában az igényelt
lakrész méretétől függően 2-3 millió forintot kell fizetnie.
Az egyik gondozó szerint a felvételeknél öt esetből négyben
a magasabb anyagi ajánlat szokott dönteni. A bentlakás
csak az adott személyre vonatkozik, halála után a jog nem
örökölhető.
A szombathelyi Széll Kálmán úti épület kettős rendelte-
téssel bír: a földszinten a Szociális Központ irodái, a klub-
helyiség, a konyha helyezkedik el, az emeleten a „Bérlők
Házát" alakították ki, itt helyezik el a gondozottakat. Jelen-
leg minden szoba foglalt.
- Mikor meghallottuk, hogy ellátogat hozzánk, Moldova
úr – mondja a vezetőnő -, arra gondoltunk, hogy bizonyára
akar beszélni valamelyik gondozottunkkal. Többeket is
megkérdeztünk, hajlandók-e a rendelkezésére állni,
kitértek előle, de Erzsike vállalkozott rá. Ő egy 82 éves
egykori ápolónő, teljességgel a tudatánál van, de a fizikai
állapota megrendült. Arra kérem, ha fáradtságról
panaszkodik, engedje megpihenni.
A szobák mérete különböző, Erzsike egy viszonylag na-
gyobb, 24 négyzetméteres alapterületűben él. Hazulról ho-
zott tárgyaival rendezkedett be: nagyképernyős televízió,
rádió, vízforraló, fényképek, otthonos csecsebecsék töltik
ki a teret. Krónikus betegségei miatt már a szobáját sem
tudja elhagyni. Az ápolónők mosdatják, öltöztetik, hozzák
fel neki az ételt, a szélesebb körű szolgáltatásért magasabb
gondozási díjat számítanak fel neki. Elhelyezkedett, bár
közel ülünk egymáshoz, nem látja az arcomat.
- A televíziót nézi?
- Csak azért szoktam bekapcsolni, hogy tudjam, nappal
van vagy éjszaka.
- Sokat van egyedül?
- Nem szeretem, ha zavarnak a szomszéd asszonyok. Jó
volna beszélni velük hitről, Istenről, könyvekről, de ők
csak azt hajtogatják: itt fáj, ott fáj, ettől pedig senkinek
sem lesz könnyebb. Egy embernek megpróbáltam segíteni,
pénzt adtam neki, hogy szokjon le az alkoholról és a ciga-
rettáról, de most újra iszik és dohányzik.
- Csak a családomat fogadom szívesen: két lányom van,
négy unokám és három dédunokám. A lányaim, sajnos, ne-
héz körülmények között élnek, mind a ketten gyógyszertári
szakasszisztensnek tanultak, a fiatalabb itt dolgozik Szom-
bathelyen, az idősebbik nem tudott elhelyezkedni, átment
Ausztriába, de ott sem kapott állást. Nem tudom, hogy szá-
molok el a sorsával az apjának odafenn.
- A férje mivel foglalkozott?
- Katonatiszt volt a Néphadseregben, rakéta egységeket
irányított. Sokszor áthelyezték az ország egyik sarkából a
másikba, én mindig vele tartottam, azt szokta mondani,
együtt iratkoztunk be az „Ismerd meg a hazádat" – moz-
galomba. 1956 után leszerelt, nem akart tovább
vándorolni, de aztán visszahívták továbbképzésre,
elvégezte a Hadmérnöki Kart és folytatta a szolgálatot.
1978-ban került ide a szombathelyi tüzérekhez, a Rohonczi
úton laktunk. 1988-ban halt meg. Így van ez: nem együtt
jöttünk, nem együtt megyünk el.
- Maga, Erzsike, hány évet dolgozott?
Harminc év körül, azért nem tudom pontosan megmon-
dani, mert a költözések miatt sok idő kimaradt. Ma már
másképp állapítják meg a nyugdíjat, még a tanulóidőt is
beszámítják. Én a „Vámos Ilona" ápolónőképzőben
végeztem, onnan kerültem a László kórházba.
 - Szerette a szakmáját?
Az öregasszony összeráncolja a homlokát:
- Tetszik?!
- Szerette a szakmáját? – ismétlem meg a kérdést.
- Hogy lehet ilyet kérdezni?! Nekem hivatásom volt és
nem szakmám, bár most is csinálhatnám.
- Vallásos?
- Szoktam imádkozni kis imákat, de nem tagadtam meg
a másik rendszert sem. Sosem voltam bigott, csak
szerettem az embereket, az élőket és a haldoklókat
egyaránt, ha valaki exitált, rendbe tettem.
Az öregasszony fájdalmasan hátra támaszkodik az
ágyon:
- Tegnapelőtt eltört a botom, itt a szobában estem el, de
így is megroppant a kettes csigolyám. Egy tapaszt tettem
rá, hogy ne kelljen még több orvosságot bevennem.
- Foglalkozik a politikával?
- Inkább az foglalkozik velem. Az apai nagyapámnak 160
hold földje volt Kiskörén, csodálatos kúria állt rajta, aztán
egyszer csak mindent elvettek tőle. Apámra már semmi
sem maradt, még a rossz származását is éreztették vele,
csak traktorosnak tudott elhelyezkedni. Nem lázongott,
tökéletesen végezte a munkáját. Nekem szerencsém volt,
én már tanulhattam.
Most sincs pártom, a választásokon hol ide, szavazok,
hol oda, de nekem az a másik rendszer jobban tetszett.
Másként nőttek fel a gyerekek, nem dohányoztak, nem
ittak. Most az utcán is megállnak és csókolóznak, ez
mocskos élet. Én azt szeretném, ha jó emberek örökölnék a
világot és kívánom, hogy legyen a munkájukon áldás.
Csend áll be, majd Erzsike is felteszi egy kérdést:
- Maga nős ember, Moldova úr?
- Igen.
- Sokáig maradjanak együtt.
Nyílik az ajtó, egy ápolónő hozza be az ebédet, segítek
felkelni az öregasszonynak és az asztalhoz vezetem. Rám
néz világtalan szemeivel.
- Ugye nem írja ki a nevemet?! A lányaim miatt kérem.
- Csak az a fontos, amit mondott.
Visszatérek a földszintre, azzal fogadnak, hogy egy
nyugdíjas tanítónő keresett, kéri, hogy hívjam vissza.
- Honnan tudta, hogy itt vagyok?
- Elterjedt a híre.
Bekapcsolják a skype-ot, a képernyőn feltűnik egy ősz
hajú nő. Igyekszem egy testre szabott kérdést feltenni:
milyen különbséget lát a korabeli és a jelenlegi oktatási
rendszer között. Kiderül, hogy már nyolc évvel ezelőtt
visszavonult, azóta csak alkalmilag fordult meg a régi
iskolájában. Maradok a szokásos témánál:
- Mennyi a nyugdíja?
- Meg tudok élni belőle.
- De számszerűleg mennyi?
- Nem panaszkodhatok.
Megpróbálom más formában feltenni a kérdést, de ő to-
vábbra is kitér a válasz elől. Hangján érződik a félelem,
hogy olyasmit talál mondani, amit ellene fordíthatnak.
Elgondolkodom, hogy egyáltalán miért hívott fel, feltétele-
zem: újra aktív, számottevő embernek kívánta magát
érezni ily módon. Nem találom értelmét egy ilyen
beszélgetésnek, két-három perc után elköszönök.
Délután egy író-olvasó találkozót kellett tartanom a
Nyugdíjasok Irodalmi Kávéházában. Itt havonta egyszer
rendeznek előadást, ezek a programfüzet szerint „a
régmúlt időkre való visszaemlékezésekhez kapcsolódnak".
A témák között olyanok szerepelnek, mint a farsangi
mulatozás régen és ma, férfi és nő kapcsolata régen és ma,
anya és gyerek kapcsolata régen és ma, nyaralás régen és
ma.
Megfordul a fejemben, hogy nekem is alkalmazkodnom
kellene ehhez a nosztalgikus retrókerethez és letompítani
beszélgetéseim törik-szakad stílusát, de nem tudom
rászánni magam, úgy döntök, hogy most is úgy fogalmazok
majd, ahogy máskor szoktam.
Kezdenek megtelni a széksorok, a gondozónő megjegyzi:
- Szeretném figyelmeztetni, Moldova úr, hogy néhány
demens gondozottunk is eljött a találkozóra.
- Milyen súlyos az állapotuk?
- Általában már előrehaladott szakaszban kerülnek be
hozzánk. A családok nem szívesen szembesülnek azzal a
gonddal, amíg lehet, rejtegetik és csak az utolsó
pillanatban döntenek. Ez a betegség elterjedtebb, mint az
emberek gondolják, Európában több mint hétmillióan,
Magyarországon 160 ezren szenvednek benne.
- Maguk hány hellyel rendelkeznek?
- 14 személyt tudunk befogadni, ez a keret folyamatosan
be van töltve és tovább nő az igény. Alapvető célunk, hogy
a foglalkozások elősegítsék az ellátottak meglévő képessé-
geinek stabilizálódását, lehetséges mértékig a
fejlesztésüket, esetleg a már elvesztett képességek újbóli
felszínre hozását.
- Milyen módszereket alkalmaznak?
- Mozgásterápiát, zeneterápiát, biblioterápiát.
- Mekkora javulást sikerül elérniük?
- Sajnos, nem túl sokat. Az egyik gondozottunk tízéves
gyereknek képzeli magát, folyton azt várja, hogy a bátyja
eljöjjön érte és hazavigye. Kell adni neki néhány ruhát,
hogy hajtogassa össze őket, azzal elvan. Akadnak azonban
súlyosabb esetek is, egy nő például a csizmájára szokta
felhúzni a harisnyáját. Megpróbálunk mindenkit egy
úgynevezett szalon szinten tartani, most sem kell attól
félnie, hogy valamelyikük botrányt fog csinálni.
Kirendelt kísérőm, X. azt ígérte, hogy a találkozón egy
helyi irodalomtörténész lesz majd a beszélgetőtársam,
most közvetlenül a kezdés előtt közli velem, hogy az illető
nem ér rá, ő maga lép a helyébe. Egy papírlapra fel is írt
egy kérdést, ha jól emlékszem rá, olyasfélét, hogy ha nem
író lennék, hanem olvasó, mit kérdeznék saját magamtól.
A felvetését primitívnek találtam és magam vettem át a
találkozó irányítását. Őszintén beszéltem politikai és ma-
gánügyekről, úgy láttam, érdeklődéssel követik a szavai-
mat. Az emberek itt sem vállalták, hogy megszólaljanak, de
a hallgatásuk már nem lepett meg. A találkozó után egy ka-
kaó-kalács partit rendeztek, a nyugdíjasok átvonultak egy
másik szobába.
Megkérdeztem X.-et:
- Holnap mi lesz a program?
 - Nem terveztem semmit.
- De hát egy sor témáról is beszéltünk: egykori
téeszekről, munkások sorsáról, egy répcelaki látogatásról
és így tovább.
X. válasz helyett csak megvonta a vállát, próbáltam
visszafogni magam.
- A polgármester úr magát bízta meg a szervezéssel.
- Engem? Nem emlékszem rá. Talán holnaputánra össze-
jön valami.
Ez volt az a pont, ahová már nem kívántam követni őt.
Ha nehezen is, de elviseltem az állandó kitérő gesztusokat,
az ismétlődő súrlódásokat, de arra már nem tudtam
elszánni magam, hogy egy-két napot eltöltsek a
szállásomon üldögélve, vagy cél nélkül az utcán kóborolva.
- A nagyapám valaha azt mondogatta: ha a Halálért kell
küldenem valakit, neked szólok majd.
- Ez mire vonatkozik?
- Csak úgy általában jegyeztem meg. Egyébként holnap
reggel hazamegyek Budapestre.
A vonaton üldögélve eltűnődtem, hogy a jobboldali rend-
szer milyen tömegben termeli ki az X.-hez hasonló egzisz-
tenciákat, bármerre is fordulunk, beléjük ütközünk.
Tovább szőve a gondolatot, be kellett látnom, hogy ez nem
rendszerfüggő, annak idején a szocializmus is kinevelte
Zuschlag Jánost és a társait: a karrierista KISZ-titkárait,
sunyi szakszervezeti funkcionáriusokat.
Ami pedig X. pályatársait, az átnyergelt újságírókat
illeti, velük kapcsolatosan sem volt jobb a helyzet. Ha
valaki húsz-harminc évet eltöltött egy lapnál anélkül, hogy
botrányba keveredik, vagy elbocsátják, az annyi
megalkuvást, torzítást követett el, hogy egy független
bíróság minden vizsgálat nélkül súlyos fegyházbüntetést
szabhatott volna ki rá.
Végiggondoltam egész szombathelyi tartózkodásomat,
úgy találtam, nyilvánvaló kudarcot szenvedtem el. Aki dol-
ga végezetlenül hagyja el a terepet, az mindenképpen ve-
sztett. Nem egészen a saját hibámból alakult így, de az
nem jogosít fel rá, hogy feladjam a céljaimat, folyatnom
kell. Szombathelyre nem kívántam visszatérni, de
elkezdtem tűnődni a „B terven", egy győri vagy kalocsai
látogatáson.
*
2016 szilvesztere van, eltelt egy félév a munka kezdete
óta és nagyjából minden úgy alakult, ahogy vártam. A világ
nem vett tudomást a vállalkozásomról, nem támadt
sajtóvisszhang – igaz, nem is igyekeztem felhívni a
figyelmet magamra -, és csak azok segítettek, akikre eleve
is számítottam.
Erőm közben nem növekedett, anyagi forrásaim nem
sokszorozódtak, támogatást továbbra sem akarok
elfogadni. Még mindig nem lehetek biztos benne, hogy
sikerül megvalósítani a tervemet. De amit szívet-lelket
szakasztó munkával eddig feltártam és megfogalmaztam,
nem engedem elveszni, ezért úgy döntöttem, hogy
eljuttatom az olvasókhoz, és holnap folytatom a munkát.
Ennek jegyében kiírhatom:
Az I. kötet vége
 „A nyugdíjas mostanában olyan befőtt, amelyet
az állam belerak egy szűk üvegbe, szalicilt szór rá
és rácsavarja a fedelet, aztán többé nem
foglalkozik vele.”

A második részben szerepel az egykori

katonaváros, Kalocsa, ahol a laktanyák ma
raktárként funkcionálnak. A híres „kalocsai”
paprikát Szerbiában veszik, és átcsomagolják.
Valamint Ózd, ahol az ország egyik legjelentősebb
kohászati üzeme volt, ám ma nyomorognak az
emberek. És Nyíregyháza, amely a maga módján
virul. Nem akartam csak negatívumokat írni.
Objektivitásra törekedtem.
 MOLDOVA GYÖRGY

KEGYELEMKENYÉR 2.
Riport a nyugdíjasokról
2. kötet

URBIS KÖNYVKIADÓ
SZENTENDRE, 2017
 © MOLDOVA GYÖRGY, 2017

ISBN 978 615 5289 16 3

Urbis Könyvkiadó, Szentendre

A kiadásért felel a könyvkiadó igazgatója

Készült a debreceni Kinizsi Nyomdában

Felelős vezető: Bördős János
 TARTALOM

I. KALOCSA KÉT ARCA

II. SZIGORÚ SZÁMOK
III. AKI SZEGÉNY, AZ A LEGSZEGÉNYEBB...
IV. KELETEN IS LEMENT A NAP
Utószó
 I.

KALOCSA KÉT ARCA

 1.
A polgári város

1.
Feltételeztem, hogy Kalocsa városa a jobboldali-
klerikális hatalom egyik bástyája – ez a vonal határozza
meg egész történelmét – ezeréves katolikus múltjától
napjainkig. Első érseke, Asztrik hozta el II. Szilveszter
pápától a koronát Szent Istvánnak. Mezővárosi kiváltságait
1405-ben Zsigmond királytól kapta, a török kiűzése után
jelentős egyházi építkezések kezdődtek, jelenleg is
nagyszabású felújítások folynak.
A Tanácsköztársaság idején a birtokos parasztság az
értelmiség felbujtására kirobbantotta az úgynevezett
gatyásháborút. A felkelők agyonlőtték a városi direktórium
egyik tagját, nyolc vöröskatona pedig a vasútállomásnál
lefolyt tűzharcban esett el. Megtorlásként Szamuely Tibor
fegyveres különítménye húsz ellenforradalmárt végzett ki.
1939-ben a Nyilaskeresztes Párt jelöltjét választották
meg Kalocsa országgyűlési képviselőjének, ugyancsak
szélsőjobboldali személyiség nyerte el a polgármesteri
tisztséget.
1944-ben a város 750 zsidó lakosát gettóba zárták, majd
Auschwitzba szállították – alig két órával a deportálásuk
után ünnepélyes szentmisét tartottak a Székesegyházban.
Az elhurcoltak közül csak 118-an tértek vissza, később ezek
is elköltöztek. Az egykori zsinagógában könyvtárat
rendeztek be, faláról az idők folyamán eltűnt az áldozatok
emlékét megörökítő márványtábla. (Jelenleg egyetlen zsidó
vallású ember él Kalocsán, szerettem volna találkozni vele,
egy közvetítő révén biztosított a nagyrabecsüléséről, de
nem vállalta a beszélgetést.)
A felszabadulás utáni első választáson is a jobboldali
Független Kisgazdapárt nyert ötven százalék fölötti
eredménnyel. A következő, 1947-es voksoláson a Magyar
Kommunista Párt és szövetségesei győztek. A hatalomra
kerülő Rákosi-rendszer gyanakodva figyelte a számára
kétes múltú várost, visszafogta a fejlesztéseket,
államosította az iskolákat, koholt pert indított Grósz József
kalocsai érsek ellen, a főpap hosszú éveket töltött
börtönben.
A város az utóbbi választásokon kereszténydemokrata
politikusokat juttatott a Parlamentbe, előbb Harrach
Pétert, majd Font Sándort. Mindezek tudatában meglepett,
hogy Kalocsát jelenleg ellenzéki többségi önkormányzati
testület irányítja: 5 fő az MSZP, 4 a Fidesz, 1 a Jobbik
delegáltja, 1 fő pedig semleges.
A polgármesteri tisztséget 2014-től a pártonkívüli dr.
Bálint József Miklós tölti be, korábban 25 évig a város
jegyzőjeként működött, általános elfogadottságot élvez.
Helyzete alapvetően különbözik a háború előtti városfők
kényelmes pozíciójától; azok délelőtt tíz órakor jelentek
meg a hivatalukban, délben hazatértek ebédelni, egy rövid
sziesztát tartottak, majd kora délután be is fejezték a
munkát. Kötelmeik közé tartozott továbbá, hogy a
vasárnapi nagymise után betérjenek beszélgetni egy
sörözőbe, így gyűjtve értesüléseket az uralkodó
közhangulatról.
Bálint doktornak végig kell dolgoznia a napot, és
semmiféle lazítást nem engedhet meg magának. A városi
közvélemény minden lépését figyeli: egy pohár szódát sem
fogyaszthat el nyilvános helyen, mert rögtön szárnyra kel a
pletyka, hogy pálinkát vagy vodkát ivott, kénytelen volt
felhagyni kedvenc foglalatosságával is; a baráti
társaságban folytatott horgászással. A polgármesternek
tudomásul kellett vennie, hogy ő egy válsággal küszködő
közösség első embere.
A kistérség alapvetően a mezőgazdaságra, valamint az
élelmiszer-feldolgozásra épül, a falvakban pedig szinte
kizárólagos megélhetési forrásnak számít. A
termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok
megszűnésével ez a szektor alapvetően megingott.
A város iparának jelentős része is felszámolódott. A
térségbe meghatározó gazdasági erőt képviselő
multinacionális cégek nem települtek, a vállalkozásokat a
mikro-, kis- és középméret jellemzi. A Kaloplasztik
Műanyagipari Kft., a Budamobil-Cargó Jármű Szövetkezet,
a maguk 2-300 fős állományával a legnagyobbnak
számítanak. A visszaesés a környező helységekre is
kihatott; régen az autóbusz pályaudvaron reggelente sok
száz bejáró munkás tolongott, mára ezek a tömegek
elmaradtak.
A lélekszám is megcsappant: 1990-ben még húszezer
körül járt, de az elvándorlás és az alacsony születésszám
következtében 2011-re 17 400-ra esett vissza és ez a
folyamat továbbra is megállíthatatlannak látszik.
Csökkent a város eltartó képessége, a munkanélküliség
nyolc-kilenc százalék körül mozog, a közmunkások száma
meghaladja az 1660 főt, java részük képzetlen, reményük
sincs, hogy visszatérhetnek a szabályos munkaerőpiacra. A
nyomorgók támogatására nem áll rendelkezésre megfelelő
összeg, a szociális keret tíz millió forintjából csak évi
kétszeri kétezer forint segélyre futja.
Mind többen keresnek munkát külföldön, elsősorban
Németországban és Angliában. Nemcsak fiatalok vágnak
neki a világnak, idősebb asszonyok is útnak indulnak,
családoknál vállalnak betegápolást, gyermekfelügyeletet.
Különös beosztás alakult ki: általában 4 hetet töltenek
idegenben, majd 4 hetet itthon. Akadt, aki ebből a
keresetből renoválta a házát vagy biztosította gyerekei
továbbtanulását, de egy olyan emberrel sem találkoztam,
aki ne szeretne inkább Kalocsán maradni.
– Milyen lehetőségek kínálkoznak, hogy a város
kiszabaduljon ebből a gazdasági válságból? – kérdeztem a
polgármestert.
– Kalocsa térsége változatlanul mezőgazdasági jellegű
marad, de más ágazatok fejlesztésére is törekszünk. Az
önkormányzat ipari parkot, logisztikai szolgáltató
központot, övezeteket alakít. A park 41 hektárt foglal el, a
közlekedési utak levonásával nettó 35 hektár marad.
– Az első ütemben kijelölt terület nagyobb részét már
sikerült értékesíteni, de maguk az ipari fejlesztések
nehezen indulnak meg – csak néhány kisebb vállalkozás
telepedett le építőipari, szállítmányozási, kereskedelmi
irányultsággal. Az Észak-keleti Ipari Övezet mintegy 50
hektáros területtel rendelkezik. Itt működik a város egyik
legjelentősebb üzeme, a Kaloplasztik Műanyagipari Kft.,
továbbá a gabonaipar létesítményei és az agráripari cégek
műtrágya tárolói is. Jelenleg mintegy 35-40 hektár még
nincs beépítve, magántulajdonba tartozik és
mezőgazdasági művelés alatt áll.
– Külön előnynek számít a kedvező megközelítési
lehetőség...
– Úgy tudom, hogy megszűnt az utasforgalom a Kalocsát
Kiskörével összekötő vonalon, csak ipari célú szállítás
folyik rajta.
– Ez bármikor helyreállítható, sőt fejleszthető. Emellett
rendelkezésre áll az egykori szovjet katonai repülőtér és a
dunai vízi út is.
– Ne haragudjon, de ez az egész törekvés arra hasonlít,
mintha valaki a kátyúból a saját hajánál fogva próbálná
kiemelni magát.
– Igen, az az igazság, hogy a város fejlődése elsősorban
az országos tervek megvalósulásától függ, szerencsére
számos hasonló létezik. Egy új dunai hidat terveznek, ezzel
Kalocsa közvetlenül, kerülők nélkül kapcsolódhatna be a
közlekedési hálózatba. A legnagyobb esélyünk a Paks II.
fejlesztésében rejlik. Kiépülne a Kalocsa-Paks út, és számos
kapcsolódó létesítmény települne hozzánk, többek között
egy 1800 fős munkásszállásról van szó.
– Feltételezi, hogy Paks ezeket átengedi majd
Kalocsának? Én úgy tapasztalom, hogy a magyar városok
minden fejlesztési lehetőséget igyekeznek magukhoz
ragadni.
– Egyelőre nincs okom kételkedni.
Ennek a riportkönyvnek a szerkezetét nemcsak a műfaj
szabályai határozzák meg, hanem többek között az a
körülmény is, hogy az egyes polgármesterek mennyi időt
tudtak rám szánni. Egy bő óra után a titkárnő itt is benyit
és jelzi, hogy Bálint doktort egy megbeszélésre várják, így
megkapom a vendégeknek távozásnál járó
ajándékcsomagot: öt deka paprikát, egy kalocsai mintákkal
díszített csokoládészeletet, egy üveg „Tomori vére"
elnevezésű vörösbort és egy helyi ételrecept-gyűjteményt.

2.

László, a kalocsai házigazdám verbuvált néhány interjú-

alanyt, elsőnek egy nyugdíjas tanárral ültem le beszélgetni.
Az illető hivatása mellett írással is foglalkozik, nem
ismerem a műveit, de látatlanban is szánalmat éreztem
iránta. Akár zseni, akár amatőr, Magyarországon aligha
akad vigasztalanabb sors a vidéki költőnél-prózaírónál. A
helyi folyóiratok megszűntek, az országos fórumokba pedig
csak elvétve tudnak bekerülni – több mint ezren
publikálnak széles e hazában, de tíz olyan ember sincs, aki
meg tudna élni írói tevékenységéből.
Partnerem beszámolója szerint Kalocsán is vigasztalanul
alakul a helyzet. Rendszeresen megjelenő szemle vagy
magazin nincs, csak egy antológia lát nyomdafestéket 300
példányban. Ezzel kell beérnie a város 25-30 fős
„művészeti krémjének", íróknak, festőknek,
muzsikusoknak. Szponzorok nem támogatják, a kiadvány
önköltséges. A bekerülni szándékozók számára pályázatot
hirdetnek meg, a jelentkezőknek ezer forintos nevezési
díjat kell fizetniük, ha pedig bekerülnek a szerencsés
kiválasztottak közé, további 2200 forintot – ezért egy
kötetet kapnak.
Próbáltam utánanézni az antológiának, a
könyvesboltban nem találtam, Aznap pedig egy példányt
sem adhattak el, mert délután kettőkor is én voltam az
első, aki rájuk nyitotta az ajtót. Az egyik hölgy a bolt előtt
cigarettázott, a másik bent a boltban az unokájával
játszott.
*
Következő alanyom, egy nyugdíjas szabómester, a
szállodában keresett fel. Bár túlhaladta már a hetvenedik
évét, árad belőle a derű és a magabiztosság. Láthatólag
gondot fordít a külsejére, szürke spriccelt szövetből készült
zakója akár szakmájának mintadarabja is lehetne, cipőjén
szikrázik a lámpa fénye. Elfogulatlanul ül le az asztal
mellé.
– A szocialista időkben Kalocsán nyolc-tíz ruházati cég is
működött és mind megfelelően reuzált. Az embereknek volt
pénzük és nem tudták mire elkölteni. Egy család csak egy
házat vagy lakást tarthatott a nevén, autót három-
négyévenként lehetett venni, akkor is legfeljebb Zsigulit,
Nyugatra ritkán utazhattak – helyette ettek-ittak,
szórakoztak, igyekeztek szépen öltözni.
Én egy állami vállalatnál dolgoztam, mint vezető
szabász, elmondhatom, hogy megtaláltam a számításomat.
Nyolcvan négyzetméteres házat építettem magamnak, még
ma sem adnám oda 10 millió forint alatt – ez pedig
Kalocsán komoly összegnek számít.
A rendszerváltás nálunk is a szokásos módon zajlott le,
az igazgató csődbe vitte a céget, még a
nyereségrészesedést sem kaptuk meg. Hatan sztrájkba
léptünk, aztán felmondtunk és egy önálló szövetkezetei
alakítottunk.
A legjobb erők maradtak velünk, tartani tudtuk a
színvonalat. Megőriztük a korábbi külföldi kapcsolatainkat,
főleg exportra dolgoztunk, a Bundeswehrnek szállítottunk
dzsekiket, a japánoknak férfiingeket és női blúzokat.
– Akkoriban egyes fővárosi cukrászok arra készültek,
hogy boltot nyissanak a bécsi Mariahilferstrassén, maga
nem gondolt valami hasonlóra?
– Megtehettem volna, hívtak Németországba, ott kevés a
férfiszabó, az ismerőseim azt mondták, hogy vagyonokat
kereshetek. Én azonban Kalocsán is jól éreztem magam,
évente 10-15 öltönyt is rendeltek nálam.
Hamar megjött a rendszerváltás böjtje, kezdett kifogyni
a pénz az emberek zsebéből, kevesebben költhettek az
öltözködésre, csak az ügyvédek és az orvosok próbáltak
lépést tartani a divattal. A három szabászból csak én
magam maradtam, én is minek?! Három éve nem varrtam
új nadrágot, négy és félezer forintot kérek érte, ennyiből
kettőt-hármat vesznek a kínai boltban.
A cipőkkel is hasonló a helyzet. Nekem 38-as lábam van,
ehhez méret után kell csináltatnom. Amit most viselek,
borjúbőrből készült, 15 éve hordom, de még mindig olyan,
mint az új, ilyet ma már senki sem engedhet meg magának.
15-20 ezerért vesznek egy Adidast, amibe aztán belefülled
a lábuk.
– Mennyit dolgozott?
– 52 évet és 6 hónapot ismertek el. 122.300 forint
nyugdíjat kapok, a feleségem 40 évet szolgált az
egészségügyben, ő 70.000-rel ment el. Ez összesen nem
tesz ki kétszázezret, ennyiből nem telik züllésre,
csavargásra, egyetlen szórakozásom van: modellezek. A
múltkor hatszáz darabból építettem fel egy középkori
palota makettjét.
A következő alanyom nyugdíjas gazdasági mérnök, ő
még dolgozik a helyi Iszkra Mezőgazdasági KFT-nél.
– Talán Szikra?
– Nem, Iszkra. 1950. augusztus 20-án alakult meg
termelőszövetkezetként, abban az időben sok orosz
elnevezést használtak, aztán valahogy megmaradt. Az
Iszkra szerény kis közös gazdaságnak indult, 15 család
alapította 300 katasztrális holdon, az istállójukba 7 ló és
18 szarvasmarha állt. Földjeiket az akkoriban létrejött
állami gépállomás traktorjai és munkagépei művelték meg.
Később egyesültek a negyvenszállási téesszel, de az
alapvető hiányosságaikat így sem tudták leküzdeni.
„Kis területen, szegényes és hiányos felszereléssel
küszködtek, állandósult a munkaerőhiány, a vezetők
iskolázatlanok voltak, gyakran cserélődtek – írja egy
helytörténeti könyv. – A jövedelem nemcsak alacsony volt,
de rendszertelen és bizonytalan is, ezért folyamatos volt az
elvándorlás.
A műveletlen földeken szarvasok és vaddisznófalkák
jelentek meg... Az 1953-as Nagy Imre beszéd után számos
téesz feloszlott és csak 1958-tól indították újra a közös
gazdaságokat. 1961-re zárult le a szocialista átszervezés, a
termőföldek többsége termelőszövetkezeti tulajdonba
került."
Szükséges megjegyezni, hogy a magyar mezőgazdaság
ezután Európa élvonalába emelkedett. Szántóföldi
művelésben és állattenyésztésben egyaránt
csúcsteljesítményeket ért el, termékeit számtalan országba
exportálta, tevékenységének kiterjesztéséhez külföldön
kívánt területeket bérelni. Ennek a folyamatnak vetett
véget a rendszerváltás a közös gazdaságok
felszámolásával. Romány Pál egykori miniszter így
értékelte ezt az időszakot:
A magyar paraszt egy lóval ment be a
termelőszövetkezetbe és egy John Deer kombájnnal jött ki
belőle."
Az ISZKRA, bár továbbra is megtartotta a nevét,
átalakult mezőgazdasági kft-vé, tevékenysége arányaiban
is erősen lecsökkent:
– 1992-ben 261 dolgozó még 2400 hektárt művelt –
folytatja a beszélgetőtársam –, mára a területünk 870
hektárra zsugorodott, és 28 ember szánt-vet-arat rajta,
hárman adminisztrátorként dolgoznak. Ez a létszám
különösen csekélynek bizonyul, ha figyelembe vesszük,
hogy a működési körünk tovább szélesedett, különféle
mezőgazdasági szolgáltatásokat is nyújtunk. Ezen a téren
nem versenyezhetünk a magánvállalkozókkal, ők nem
adnak számlát, mi viszont kötelezve vagyunk rá, 30
százalékos áfát kell felszámítanunk, az ügyfelek persze
nem hozzánk fordulnak.
– Hogy alakultak át a fizetések?
– A tagok munkabért kapnak – ez legalább huszonöt
százalékkal haladja meg a minimál-szintet. A
nyugdíjasaink földhasználati díjban részesülnek,
aranykoronánként 1630 forintot kapnak. Ha jó időszakot
zárunk, azt prémiummal egészítjük ki.
– Mennyi az éves árbevételük?
– 4-500 millió forint. A termelési értéken kívül a
különféle szolgáltatások díja és az állami támogatás is
beleszámít. Ez az utóbbi egyrészt területalapú formában
valósul meg, hektáronként 70 ezer forintot kapunk,
másrészt hozzájárulnak a gázolaj költségekhez. Ha az
Iszkra gépeket vesz, vagy például magtárat épít, 10-50
százalékkal abba is beszállnak.
– Ebből mit továbbítanak a tagjaiknak?
– A téesz hajdani klasszikus kedvezményei megszűntek.
Nem veszünk részt a lakásépítésekben – nem is volna
miben, az utóbbi négy évben senki sem kezdett bele ilyen
vállalkozásba, nem biztosítunk ösztöndíjat és így tovább.
– Az ünnepeket közösen tartják meg?
– Május elsején és más jelesebb napokon is dolgozunk,
ha a szükség úgy kívánja.
– Karácsony?
– Akkor sincsenek nagy rendezvények. December 12-én
befejezzük a munkát, akkor adjuk ki a nyáron
felhalmozódott szabadnapokat, így nem is nagyon jönnek
össze az emberek. Csak a dolgozók kiskorú gyerekeinek
vásárolunk ajándékokat.
A termelés szerkezete is kedvezőtlen irányba változott.
A környék hírnevét meghatározó fűszerpaprika egyre
inkább háttérbe szorul, ugyanez történik a karalábéval és a
karfiollal is. Ezek sok kézimunkát igényelnek, nagy
gépekkel nem művelhetők. Helyüket a gabonanövények, a
kukorica és a szója veszi át. Az állattenyésztés visszaesése
folytán ezeket sem „bőrbe kötve", vagyis hizlalás céljára
használják fel, hanem alacsonyabb hozzáadott értékkel
érvényesíti, például a kukoricacsőből üzemanyagot,
bioetanolt készítenek.
Régebben komoly segítséget jelentett, hogy sok
értelmiségi foglalkozású ember is kijárt a földekre, de ezek
mára elmaradtak, a bankok este 7-8 óra felé zárnak,
addigra a hivatalnokok elfáradtak, a tanárok pedig a
különóráiból élnek, egyszerűen nem futja az idejükből.
– Hogy alakul a munkaerő helyzetük?
– Kalocsa környékén leginkább a 35-60 évesek művelik a
földeket, a fiatalok 25 százalékot sem tesznek ki, egyetemi
végzettségűek pedig csak elvétve akadnak. Az idősebb
tagok elfáradtak, ha lejár a szerződésben rögzített
határidő, felmondják a haszonbérletet és eladják a
részüket.
Egyre inkább csak azokra a romákra számíthatunk,
akiket valaha a bértömeg-gazdálkodás idején vettünk fel
alacsony fizetésért, hogy így ellensúlyozzuk a vezetők
magasabb keresetét. Ők becsületesen dolgoztak, de már
kiöregedtek, a viszonyok aztán úgy alakultak, hogy a
következő nemzedéküknek módjuk sem volt hozzászokni a
munkához.
Egy furcsa gondolat fut át az agyamon:
– Ha az a bizonyos 600 ezer külföldre távozott ember
visszatérne, az megoldaná a helyzetet?
– A magyar nemzetgazdaság jelenlegi állapotában
minden változás csak újabb válságot okoz, a
visszajövetelük munkanélküliséget váltana ki.
 2.
A katonaváros

1.
„A mi városunk már évszázadokkal ezelőtt is nemcsak
érseki székhely volt, hanem földvárral megerősített
jelentős katonai helyőrség is – írja tanulmányában Béna
Pál nyugdíjas alezredes. Asztrik érsek nemesi bandériumot
tartott fenn, Csák Ugron érsek Muhinál a tatárok ellen
vezényelte a magyar sereget, Tomori Pál érsek pedig a
magyar haderő parancsnokaként esett el a gyászos emlékű
mohácsi csatában."
Kalocsa később is kiemelkedő szerepet vállalt az ország
fegyveres védelmében. Az 1848-49-es, szabadságharc
idején egy mozgó nemzetőr csapat alakult a városban, az I.
világháborúban is több száz katona vesztette az életét.
A trianoni békediktátum látszólag véget vetett ennek a
hagyománynak, csak egy önkéntesekből álló, támadásra
alkalmatlan hadsereget engedélyezett 1750 fős tiszti
létszámmal. Mára már köztudott, hogy a Horthy Miklós
vezette Magyarország nem tartotta be ezt a megállapodást.
Szerte az országban katonai alakulatokat hoztak létre; a
Magyar Királyi Honvédség Kalocsára is telepített egy
kerékpáros zászlóaljat. Az alakulatot a II. világháborúban
harcba vetették az ukrán fronton, de már az első
összecsapásokban felszámolódott.
A felszabadulás után 1951 júniusában alakult meg a
Magyar Néphadsereg. Erre az időre már világszerte
hidegháborús a helyzet, létrejött a NATO, a túloldalon
pedig a Varsói Szerződés, a magyar haderő ennek a
kötelékébe tartozott.
A III. világháború árnyékában az országban az erőltetett
ütemű katonai fejlesztés következett be, a hadsereg a
gazdasági lehetőségeket messze túllépve 250 ezer főre
növekedett. A Kossuth Akadémia és a nyolc fegyvernemi
iskola ezerszámra képezte az új parancsnokokat. Ez a
mamut haderő csak 1953-ban, Nagy Imre
miniszterelnöksége idején csökkent le 54 ezer főre.
Az aránytalan növekedésből Kalocsa sem maradt ki. A
Miskei úti laktanyában megalakul a 24. nehéz harckocsi és
rohamlöveg ezred. Befejeződött a katonai repülőtér
építése, ez hamarosan be is népesült. Kunmadarason egy
MIG 15-ösökkel felszerelt szovjet vadászrepülő ezred
átadta a gépeit a magyar katonaságnak, kiképezte az
állományt, így jött létre a Néphadsereg első sugárhajtású
repülőezrede, amely 1953-ban áttelepült Kalocsára.
Az 1956-os felkelés újabb változásokat hozott. A
repülőezred ultimátumban szólította fel távozásra a
megszálló csapatokat, amivel csak azt érte el, hogy
november 4-én szovjet harckocsik kerítették be a
repülőteret, lefegyverezték a repülőtéren és a laktanyában
tartózkodó magyar katonákat. A helyüket egy
Krasznodárból érkezett szovjet légierő egység vette át,
mely csak 33 év múlva, 1990-ben hagyta el az országot.
Ezt az időszakot sötét lapokra jegyezte fel a történelem.
160 szovjet helyőrség épült ki az országban 360 teleppel,
minden tizedik magyar faluban lehetett találni egyet.
Összesen 60.1 milliárdnyi kárt hagytak maguk után.
Országszerte számos botrány terjengett velük
kapcsolatosan. Egy bakonyi település kocsmájában
állítólag nem szolgáltak ki egy részeg szovjet tankistát,
erre beült a harckocsiba és ledöntötte az egész épületet. A
Zala megyei Andráshidán egy háromemeletes tiszti
lakóházat húztak fel maguknak. Az épület mellett egy
derítő fogadta be a szennyvizet, mikor az megtelt, nem
ástak újat, hanem a pincében elvágták az ejtőcsövet és
egyszerűen rázárták a páncélajtót. Az ürülék ide potyogott
le és halmozódott fel egyre magasabbra, mikor a
megszállók elmentek, a szintje már ötven centire
megközelítette a mennyezetet.
Kalocsa ebben a tekintetben szerencsés kivételnek
számított, magas képzettségű, fegyelmezett pilóták és
technikai szakemberek szolgáltak itt, róluk nem maradtak
fenn hasonló legendák.
Különösebb zökkenők nélkül illeszkedtek bele a város
életébe. A szovjet sorállomány másfél-kétszobás lakásokat
épített a tisztek számára. Külön óvodát, általános iskolát és
gimnáziumot rendeztek be a gyerekeiknek. A
katonafeleségek a városi piacra jártak bevásárolni, a
városban egy új kenyérgyár épült a megnövekedett igények
kiszolgálására. Élénk cserekereskedelmet bonyolítottak le
a helyi lakosokkal, rádiókat, színes televíziókat,
szerszámkészleteket, konyhagépeket, helikopteren
használatos dzsekiket kínáltak megvételre . A kapott
pénzből használt Zsigulikat és Volgákat vásároltak – otthon
ők is csak hosszas várakozás után juthattak kocsihoz,
gyűjtötték a szőnyegeket, nemcsak a padlót, de a falakat is
beborították velük, hazatérve magukkal vitték.
Úgy tűnik, az idő múlásával csak tisztul az emlékezetük.
Érzékletes jel, hogy a lenéző „ruszkik" szóhasználatot a
„szovjetek" váltotta fel. A Hivatal azonban a nyomukat is
igyekszik eltüntetni: az 1944-es felszabadító katonák
holttestét eltávolították a sírjukból és a szovjet hősi
emlékművet is lebontották.
*
A kalocsai magyar helyőrség is folyamatos változásokon
ment át. A Foktői úti laktanyába egy légvédelmi tüzérezred
települt, ezt később korszerű rakétákkal szerelték fel.
1963-ban Kalocsára helyezték le az előfelvételis
egyetemisták képzését. Az ország számos későbbi vezetője
itt teljesítette 11 hónapos katonai sorszolgálatát, többek
között Áder János, Polt Péter, Kövér László – ez utóbbi a
egyik század KISZ-titkári posztját is betöltötte, majd egy
idő után különösebb indoklás nélkül megszüntették ezt a
tevékenységet.
Már országszerte érződött a rendszerváltás előszele,
sűrűn követték egymást az átgondolatlan intézkedések.
1983-ban létrejött a „Magyar Néphadsereg Gépesített
Lövész, Harckocsi és Politikai Munkás Kiképző Központ",
amely induláskor dr. Münnich Ferenc, majd Mészáros
Lázár nevét viselte. 1991-ben jogutód nélkül felszámolták,
a személyi állomány egy részét Szentendrére telepítették,
néhányan határőrök vagy rendőrök lettek, a jó
felkészültségű katonák többségét azonban szélnek
eresztették.
A helyük nem maradt üresen; a 35. Dobó István
Harckocsizó Dandár előkészítő törzsét, melyet korábban
indokolatlan döntéssel Egerbe telepítettek, most Kalocsára
helyezték át. Itteni tevékenységéről kevés nyom maradt
meg, a jugoszláv háború idején két tartalékos zászlóaljat
képeztek ki, majd 1995-ben jogutód nélkül megszűntek.
A haderő-csökkentési szerződésnek megfelelően a
dandár bázisán megalakult a Magyar Hadsereg 1. Kijelölt
Állandó Raktára. Itt tárolták a hadrendből kivont technikai
eszközöket. A piacképes tárgyak kiárusítása után tároló-
nyilvántartó részleggé minősítették át, majd 2015-ben ezt
a feladatát is megszüntették.
„Azóta a laktanyák az enyészet martalékai lettek – írja
Bóna Pál legfőbb forrásomul szolgáló tanulmányában –, a
csúcskorában közel 4000 fős helyőrségből mára nem
maradt semmi, katonát is csak ünnepségeken lehet látni..."
Ha ismereteim helytállóak, a Kalocsán állomásozó
magyar haderő a háború utáni hat és fél évtizedes
fennállása alatt két harci bevetésen jutott szerephez; az
1968-as csehszlovákiai bevonulásán, és néhány páncélossal
a Szovjetunió Afganisztán elleni akciójában. A krónika csak
olyan tevékenységeket jegyez fel, mint a „Bakony-74"
hadgyakorlaton való részvétel, vagy a füzesabonyi
gázkitörés elfojtása. Ha ezt szembeállítjuk a fenntartására
fordított anyagi és emberi erőkkel, irtózatos mínuszt kell
tapasztalnunk.

2.
 A helyőrség megszüntetett laktanyái továbbra is a
Honvédelmi Minisztérium tulajdonában maradtak,
őrzésüket a HN Elektronikai és Informatikai Zrt. látja el. A
terület civilek számára jelenleg is zárt területnek minősül,
a házigazdám törzsökös kalocsai polgár, de még ő sem
látta belülről, én is csak különös méltányosságból kaptam
engedélyt, hogy körülnézhessek.
A Foktői úti laktanyával kezdjük, a két létesítmény közül
ez a nagyobbik: 44 hektáron fekszik, 125 épület emelkedik
rajta, valaha 2000 katonát tudott befogadni. A sorompóval
lezárt kapuban most a Zrt. emberei posztolnak, úgy tűnik,
mintha terepszínű katonai uniformist viselnének, csak a
zsebeket fedő barna „klapni" jelzi, hogy valójában a cég
munkaruháját hordják. A portaépület nagy foltokban
vedlik, legalább húsz éve nem nyúlt hozzá senki.
Beljebb haladva ugyanez az elhanyagoltság mutatkozik;
a belső utakat, melyeken valaha a vonuló katonák
bakancsai csattogtak, most sok helyen vadrózsa, bodza,
iszalag, komló veri fel. A régi konyha, étkező, kultúrház
ablakai kitörtek, csak egy egykori parancsnoki épületben
hagyták meg az áramot.
– Valójában mire használják ezt a létesítményt?
– A Magyar Hadsereg 1. Állandó raktárának jelölték ki.
Az ország katonai objektumaiból ide gyűjtötték össze a
hadrendből kivont technikai eszközöket: az átkeléseknél
használt folyami hajótól a fagyasztóládákon át a
kultúrtermekben elhelyezett 2000 darab televíziós
készülékig. Vagy ezerféle használati tárgy is ide került:
páncélsisakok, gumibotok, szivacs ágybetétek.
 A minisztérium vegyes csomagokat állított össze belőlük
és meghirdette eladásra. Jelentkeztek külső vállalatok,
„kimazsolázták" a készletet, az értékesebb tételeket
elvitték, az aljadékot itt hagyták. Itt maradt legalább ezer
köbméternyi beton és aszfalthulladék, földbe ásott, talajt
szennyező üzemi anyagtartály, elrothadt raklap. Soha nem
fogják elhordani, inkább fizetik utána a kötbért, olcsóbban
megússzák. Egy totálkáros teherautó annyi ideig marad itt,
hogy egy alája behullott akác megnőtt, és felnyomta a
motorház fedelét.
Belátni egy oldalsó épület ablakán: százas csomókba
kötött párnák és szivacsok halmozódnak benne.
– Ezeket miért nem semmisítik meg itt helyben?
– Kihívták a tűzoltókat, de nem vállalták el, állítólag az
égetésnél ciánklorid szabadulna fel. Viszont kidobtak
fontos felszerelési tárgyakat. Leselejtezték például a
kétujjas bundabéléses kesztyűket, amelyek melegen
tartották a kezet, helyettük bőr ötujjasokat
rendszeresítettek, ezekben húszfokos mínuszban ráfagy a
kéz a géppisztolyra.
Az út mellett fenyőfák sorakoznak, a tűlevelek és az
érett tobozok alájuk hullanak. Gyökereik harminc-negyven
centis mélységben kapaszkodnak bele a földbe, a szél már
jó néhányat kidöntött.
– Milyen állatok telepedtek meg itt?
– Az őrség számon tartja őket, nyolc őz jár itt, nyulak,
rókák, van egy albinó fehér fácán is.
Egy nagy ólban valaha sertéseket neveltek, húsukkal
javították fel a kincstári kosztot. Ezt a részt is
felszámolták, a környéket lezáratták, de a kerítés már
megingott, az egyik felén borotvapengés drót feszül, a
másik része viszont üresen tátong.
– Ez mitől véd? - kérdezem.
– Semmitől, egyébként sem beszélhetünk valódi
biztonságról. Egy-egy váltásban négy-négy ember dolgozik,
be sem tudják járni a területet. Szerencsére ritkán jönnek
ide betörők, eleinte még próbálkoztak, de aztán
elmaradtak, mert nem találtak semmit.
A páncélosok hangárjai is elhagyatottak, egy vállalkozás
itt helyben bontotta szét a harckocsikat, az ormótlan
fémdarabok nem fértek ki a kapun, meg kellett bontani a
kerítést.
– Senki sem próbálta meg átvenni ezt a terültet? Hiszen
tágas és jól megközelíthető.
– A város jelezte az igényét, egy újabb iparfejlesztési
övezetet szeretett volna kialakítani, de a Honvédelmi
Minisztérium nem engedte át.
Elhaladunk az egykori helyőrségi fúvószenekar épülete
mellett. Az együttes 1957-ben alakult, az évek során
országos hírnévre tett szert, kétszer is elnyerte a „Pro
Urbe Kalocsa"-díjat, a szolgálati feladatok mellett jelentős
szerepet játszott a város zenei életében is. 1990-ben ezt is
meg akarták szüntetni, akkor egy aláírási kampány indult
a védelmében, harmincezer résztvevő állt ki a
fennmaradása mellett.
Hatalmas betontuskókat kerülgetve visszajutunk a kör
kiinduló pontjára. Váltok néhány szót az őrökkel, csak
szűkszavúan válaszolgatnak: hétszáz forintos órabérért
dolgoznak, havonta 240 órát teljesítenek.
Átmegyünk a Miskei útra a város másik laktanyájába.
Útközben kiegészítő raktárépületeket látni, tetejükön, akár
részeg ember fején a kalap, félrecsúszott a cseréptető,
beáznak, a bennük tárolt felszerelés már rég tönkrement.
Egy kitérőt teszünk a régi szovjet repülőtér felé, amelyet
a polgármester a városfejlesztési tervek egyik fontos
elemeként említett.
– Jelenleg mire használják?
– Főként sportrepülői bázisként működik; motoros-,
vitorlázás, sárkányrepülés és oktatás, valamint sikló- és
ejtőernyős kiképzés folyik itt. A kifutópálya évi két
alkalommal a nemzeti bajnokság futamainak
lebonyolítására szolgál.
A gyér kihasználtságról önkéntelenül a komlói Zobák
akna jut az eszembe: Közép-Európa egykor volt
legmodernebb bányáinak egyikében paintball játékokat
szerveznek, ahol a résztvevők festékkel töltött labdákat
lövöldöznek egymásra.
Belátni a parkolóba: hat gép sorakozik egymás mellett,
közülük három CESSNA típusú. Hátrább a hangárokban
további négyet-ötöt tartanak.
– Kinek a tulajdonába tartoznak?
– Gazdasági társaságok működtetik őket, de néhányat
magánszemélyek használnak – félig üzleti célokra, félig
passzióból.
Kikívánkozik belőlem a kérdés.
– Mit szólnak ehhez a luxushoz azok a kalocsai emberek,
akik egyik napról a másikra élnek?
 – Szerencsére ezek a gépek kint vannak a város szélén,
így csak kevesen látják őket.
A repülőtér az összes magyarországi, használaton kívüli
katonai és polgári, hasonló célt szolgáló létesítmény közül
a legnagyobbnak számít. A közel-keleti háborúban innen
szálltak fel a szovjet harci repülők. A területe 200 hektár, a
mellette fekvő ipari és logisztikai központ további 100
hektárt foglal el. A hangár épülete jelenleg is használatban
van, jó minőségű, az irányító torony azonban felújításra
szorul.
Az önkormányzat egy 2008-ban kihirdetett tervezetében
felajánlotta az objektumot a befektetni szándékozó
vállalkozóknak: „a repülőtér – viszonylag kis költséggel –
igen jelentős forgalmat lebonyolítani képes légikikötővé,
kereskedelmi, áruszállító központtá fejleszthető, melynek
mind Magyarország déli részei, mind az igen közel fekvő
balkáni területek és országok újjáépítése és fejlesztése
kapcsán rendkívül nagy jelentőségű és kedvező gazdasági
haszna lehetne."
A projekt megjelenése óta közel tíz év telt el, de nem
tolongtak a jelentkezők. Az út mellett csak néhány ipari
épület tűnik fel: egy grillsütőket gyártó és egy
betonelemeket öntő üzem.
Megérkezünk a Miskei úti laktanyához. Amíg hadi
anyagokat tároltak a körletben, fegyveres őrök látták el a
felügyeletet, ezek elkerülvén itt is a Zrt. emberei vették át
a feladatot, gumibottal, gáz-spray-vel felszerelkezve.
Ez a létesítmény jóval kisebb, mint az imént látott, 18
hektáron helyezkedik el. Valaha a 24. Harckocsi Ezred
állomásozott a falai között 800 fős sorállománnyal, 3-400
hivatásos tiszttel és tiszthelyettessel.
Ezt a laktanyát is a sorsára hagyták, állaga csontig
lepusztult, de a romjai arra vallanak, hogy annak idején
korszerű technikával volt felszerelve. A lőteret egy olyan
segédberendezéssel látták el, mely ringató mozgásával a
harckocsi belsejében uralkodó körülményeket teremtett a
célzáshoz.
Egy vízzel elárasztható keszonban a tankok a
mélységben végrehajtott dunai átkelést gyakorolhatták.
Kiderült, hogy a kísérőm sorkatonaként ebben a
laktanyában szolgált, és maga is részt vett ilyen
manőverben:
– Már egy hónappal a gyakorlat előtt megkezdődött a
készülődés, minden mozzanatról részletes tervek születtek,
még azt is meghatározták, hogy kell kifújni az orrunkat.
Aztán kivonultunk a Dunához, felsorakoztunk, mikor az
erdőből hirtelen előjött egy szovjet tankoszlop, minket
félreállított és minden faxni nélkül csak úgy menetből
átkelt a folyón. Mi meg álltunk ott leforrázva.
A keszon mellett egy úszómedencét alakítottak ki, erről
is tud egy történetet.
– Az egyik évben a Hosszúhetényi Állami Gazdaság
különösen nagy termést szüretelt, nem győzte palackozni a
bort. Kibérelte tőlünk ezt az uszodát és három hónapig itt
tárolta a bort. Délután négykor hazamentek a tisztek,
akkor előjöttek a katonák, mindkét kezükben kannával.
Egyikük részegen bele is esett a medencébe, majdnem
megfulladt.
 Beljebb haladva ugyanaz a vigasztalan látvány tárul fel,
mint a másik laktanyában. Kísérőm szinte folyamatosan
sorolja a lezárt létesítményeket. A laktanya kultúrterme
nagyobb volt, mint a városi színház – utoljára egy
évtizeddel ezelőtt használták, a nagy dunai árvíz idején itt
működött a védekezést irányító stáb. Itt alakították ki a
hadsereg első zártláncú televíziós hálózatát. A hatalmas
sportterületet valaha labdarúgó- és teniszpályák foglalták
el, most olyan sűrű gaz lepi el, hogy gyalogos ember csak
nehezen lábolhat át rajta.
Lezárták az egykori nőtlen tiszti szállást is.
– Kifogástalan állapotban volt, hetven-nyolcvan ember is
elfért benne, ide lehetett volna hozni a határon szolgáló
rendőröket, ahelyett bent a városban drága bérelt
szállásokon helyezték el őket.
Az üzemanyag-tároló tartályokat földdel töltötték fel,
nem érte meg kiásni és fertőtleníteni őket. A tűzoltó
medencében felgyűlt a csapadék, felületét vékony jégréteg
borítja.
Az esztéták szerint egy környezet pusztulásában
látványosabb ábrázolást tesz lehetővé, mint virulásának
időszakában; magam is gyakran éltem ezzel a módszerrel.
Most azonban egyre inkább nyomaszt a sorvadás látványa.
Megkérem a kísérőmet, hogy fejezzük be az ismerkedést.

3.

Kalocsán három fegyveres, illetve rendvédelmi (rendőr,

büntetés-végrehajtási) nyugdíjas klub is működik,
házigazdám ezekből válogatta ki a beszélgető
partnereimet. Egyenként ültem le velük a szálloda kis
tárgyalójában, nehezen tartottam vissza a nevetésemet,
látva, hogy szinte mindegyikük fürkésző tekintettel
nézegeti a falakat, nyilvánvalóan lehallgató berendezéseket
keresve.
Elsőnek N. ezredes, egykori légvédelmi ütegparancsnok
foglalt helyet az asztalnál.
– Eredendően katonának készült?
– Gyerekkoromban két szakma érdekelt: a műszaki
technika és az erdészet. Az általános iskola után az
erdészeti technikumba jelentkeztem, de ez 1966-ban
megszűnt és átirányítottak az ipari szakmunkásképzőbe.
Mikor befejeztem, Szolnokra kerültem beosztott erdésznek.
Nem értem be ennyivel, területvezető akartam lenni, ehhez
viszont érettségi kellett, beiratkoztam az esti
gimnáziumba. Még mindig nem tudtam választani az
Erdőmérnöki Kar és a Katonai Műszaki Főiskola között, az
utolsó tanévben mind a két helyre benyújtottam a
jelentkezésemet, itt is, ott is meghallgatott a felvételi
bizottság.
Még az érettségi előtt levelet kaptam a Műszaki
Főiskolától: amennyiben eredményesen teszem le a
vizsgát, fel vagyok véve hozzájuk. Valószínűleg az
Erdőmérnöki Karra is bejutottam volna.
– Végül is mi döntött?
– A Főiskolán jobb anyagi feltételekre számíthattam,
támogatni tudtam volna a szüleimet – N. megáll egy
pillanatra és korrigálja magát –, ne higgye el, ez csak mese
tőlem, valójában a sereg vonzott.
 Elhallgat, egy kérdéssel próbálom átsegíteni a zavarán:
– A felvételnél megválaszthatta, hogy melyik
fegyvernemhez akar kerülni?
– Szabadon dönthettem, pilóta szerettem volna lenni, de
fizikailag nem feleltem meg. Akkor azt mondtam
magamban: ha nem engedtek repülni, akkor légvédelmi
tüzér leszek, és majd lelövöm a gépeket.
Debrecenben kaptam meg a féléves alapkiképzést,
sorállományú katonák között, csak annyiban különböztem
tőlük, hogy a felettesek engem „hallgató elvtársnak"
szólítottak. A főiskolán négy évet töltöttem, hadnagyi
rendfokozattal végeztem. Avatás után három helyőrségen
is kínáltak helyet: Tapolcán, Tatán és Kalocsán. Akkorra
már megnősültem, a kislányom is megszületett, a családdal
együtt mentem le körülnézni Tapolcára. Megfelelőnek
találtam a helyet, de a parancs megváltozott: Kalocsára
irányítottak szakaszparancsnoknak. Részt vettem egy
gyakorlaton, mikor onnan visszatértem, egy kétszobás
szolgálati lakás várt rám, kompletten felszerelve, nekem
csak a bútorokat kellett megvásárolnom.
– Mostanában egy fiatal tiszt mikor jut lakáshoz?
– Kalocsán utoljára 1984-85-ben adtak szolgálati lakást,
úgy tudom, hogy a még létező négy helyőrségben is
albérletben helyezik el őket.
– A magyar légvédelem milyen színvonalon állt
akkoriban?
– Csak az USA-ban és a Szovjetunióban működött rakéta
rendszerű elhárítás, nálunk csöves eszközök voltak
hadrendbe állítva; régi szovjet és Magyarországon gyártott
lövegek. Ezek 0,06 százalékos hatékonysággal
rendelkeztek, vagyis tízpercenként hatvanas lőgyorsaságot
feltételezve, elméletileg tíz percig kellett lőni velük
egyfolytában, amíg elértek egy találatot.
– Mi lett ezekkel a fegyverekkel?
– Az egyik ágyút hatástalanították, aztán a hadi
múzeumba került. A többit is lőképtelenné tették,
ellenőrizték a csövet, hogy nem maradt-e benne lövedék,
aztán szétvágták és beolvasztották.
– A maga további sorsa hogy alakult?
– Három év után ütegparancsnokká léptem elő: hat
löveget irányítottam és a kiegészítő felszereléseket:
aggregátort, lokátort, gépkocsikat. A fizetésem 170 ezer
forintot tett ki, de ebből csak 90 ezret vettem kézhez.
Ennek alapján számolták ki aztán a nyugdíjamat is,
harminchárom éves szolgálat után mindent figyelembe
véve 210 ezret ítéltek meg. A feleségem gépíróként
dolgozott, egy betegség következtében leszázalékolták, 30
ezer forintos járadékot kap. Annyit sikerült
megtakarítanunk, hogy kitaníttattuk a két lányunkat és
megvásároltuk a szolgálati lakásunkat – erre kedvezményt
kaptunk, mert egy összegben fizettük. Most pedig élünk,
ahogy tudunk.
– Talált magának valamilyen mellékfoglalkozást?
– Néha szakmai ügyekhez hívnak tanácsadóként.
– Jelenleg milyen színvonalon áll a magyar légvédelem?
– Erről nincsenek pontos ismereteim. Azért
meglepődtem, mikor a jugoszláv háborúban a harci gépeik
Magyarország fölött fordultak meg, egész Paksig
bántatlanul bejöhettek, de lehet, hogy valamilyen
nemzetközi megállapodás rejlett mögött.
N. elköszön, két másik nyugdíjas tiszt foglalja el a
helyét. Ők az egykori 24. Harckocsi Ezred Baráti Körének a
vezetői, az egyesület nevében egy golyóstollat és egy
kártya naptárt nyújtanak át ajándékul. Egyikük a
kilencvenedik év felé közeledik, ezredesként vonult vissza.
202 ezer forint nyugdíjat kap, a fiatalabbik alezredes volt
38 év szolgálat után 195 ezer forintos ellátmányban
részesül.
– Honnan származik ez a különbség?
– Megváltoztak a szabályok, a parancsnok úr még
fizetésének 82 százalékával ment nyugdíjba, én már 83-
mal.
– Mennyiből tudnának tisztességesen megélni?
– Legalább 300 ezer forint kellene. Szerencsére
öregszünk és csökkennek az igényeink.
– Támogatásra nem számíthatnak?
– A nyugdíjas mostanában olyan befőtt, melyet az állam
berak egy szűk üvegbe, szalicilt szór rá és rácsavarja a
fedelet, aztán többé nem foglalkozik vele.
– A család segít?
– A fiam és a lányaim is kint dolgoznak Amerikában,
anyagilag nem függünk egymástól.
(A 15-20 megkérdezett nyugdíjas tiszt többsége úgy
nyilatkozott, hogy ő támogatja a gyerekeit és az unokáit,
csak egy mondta, hogy időnként pénzt kap tőlük.)
– Van valamilyen mellékfoglalkozása?
– Elmehettem volna vagyonőrnek; bankokra, irodákra
vigyázni, de ezt nem vállaltam, egész életemben bajom volt
a gazdagokkal. Az sem biztos, hogy bírtam volna, megnyúlt
a munkaidő. A téesz-korszakban az emberek hat óra
munka után letették a lantot és elvonultak. Én régi
motoros vagyok, egyszer vasárnap délelőtt Kiskörösön
jártam, mikor tönkrement a gumi. Megkerestem az iparost,
tudja, hogy mit mondott? Vasárnap még Kádár János sem
dolgozik. Ma már szabad szombat-vasárnap sincs többé. A
vállalkozók akár éjfélre is berendelhetik a munkásaikat, ha
tiltakoznak, hamar megkapják: rendben van, de akkor
holnap se gyere.
Az idősebb nyugdíjas veszi át a szót.
– Mondok én magának valamit, amiből meg fogja érteni
a helyzetünket. Egy baráti társasággal már régen
összejárunk kártyázni egy vendéglőben. Valaha
mindenkinek rendeltem egy fröccsöt, mégiscsak én vagyok
a rangidős, aztán csak azoknak, akik az én asztalomnál
ültek, majd csak saját magamnak. Mostanra meg már el is
maradtam a vendéglőből. Megszűnt a társasági élet, este
nyolckor már nem látni embert az utcán. Zenés hely nincs
is Kalocsán, Szilveszterkor összesen két vendéglő volt
nyitva. Kérdezték tőlem: te kivel szilvesztereztél?
Mondom, a boros poharammal.
Lassan mindenünkből kikopunk. Mint a Baráti Kör
elnöke, én szoktam beszélni a halottaink fölött. Ilyenkor
illik rendesen megjelenni, de kihízom a ruháimat,
ötévenként kell egy új öltönyt csináltatnom, 150 ezer forint
alatt szóba sem állt velem a szabó. Az sem lesz olcsóbb, ha
majd én dobom fel a bakancsomat, a legegyszerűbb
koporsós temetés is 380 ezer forintba kerül.
Csend áll be, megpróbálok témát váltani.
– Mire képes a jelenlegi magyar hadsereg?
– Rossz kérdésre nincs jó válasz. A mi időnkben 80
harckocsizó ezred volt Magyarországon, legalább 720
harckocsival egyenként 800-1000 fős személyi
állománnyal. A tankokat eladták Irakba megsemmisítésre,
az embereket pedig szélnek eresztették. Mára ott tartunk,
hogy közmunkán dolgozó ötgyerekes anyákat próbálnak
besorozni határvadásznak.
– Ha a koruk, fizikai állapotuk megengedné, most is a
katonaságot választanák?
– Ilyen irányítási, szervezési, utánpótlási körülmények
között szó sem lehetne róla. Valamilyen menedzseri állást
keresnék, ahol emberekkel foglalkozhatok.
A két idős ember láthatólag kifáradt a hosszas
beszélgetésben, nem tartóztatom őket.
Egy ötven év körüli, fiatalos, farmert öltönyt viselő férfi
nyit be a tárgyalóba. Arra gondolok, hogy tévedésből jött
ide, de hamarosan tisztázódik, hogy nyugdíjas rendőr
alezredes. Magabiztosságával is elüt a pályatársaitól:
mikor helyet foglal, nem vet fürkésző tekintetet a
mennyezetre, lehallgató készüléket keresve.
– Feltételezem, hogy fiatalon „húzhatott csizmát", ha
már ilyen korán elérte a nyugdíjkorhatárt.
– Nem a rendőrségnél kezdtem a pályámat, élelmiszeres
üzemmérnök diplomát szereztem. Itt, egy kalocsai cégnél
álltam munkába, savanyúság, tészta készítésével
foglalkoztunk, de elsősorban fűszerpaprikával. Nagy
ambícióval vágtam bele, de a vezetők minden javaslatomat
elvetették. Bőségesen szabták meg az alapanyag-normákat
– nyilván megtalálták rajta a számításukat, és nem
engedtek semmiféle újítást.
– Lassan már el is veszítettem a kedvemet, mikor egy
tudományos kutató érkezett az üzembe. Paprika
emulzióval kísérletezett, a korábban használt olaj az
anyagnak csak a felületét színezte el, ő ezt tiszta szesszel
próbálta kiváltani. Egy laboratóriumot bérelt nálunk,
engem vett maga mellé segítőnek.
– Elég messzire jutottunk, előállítottuk az ipari mintát
és tőkéstársat kerestünk egy gyár építéséhez. Egy orvos
jelentkezett, de hamarosan kiderült, hogy nem rendelkezik
elégséges pénzzel. A kutató végül is eladta a know-how-t,
az előállítási módszert egy nyugat-európai instant cikkeket
gyártó cégnek.
– Ezután már nem volt maradásom az üzemben, állást
kerestem. Az újságban találtam egy hirdetést; a rendőrség
civil diplomával rendelkező fiataloknak pályázatot írt ki,
jelentkeztem. Elvégeztem a tiszti iskolát, elsajátítottam a
jogi formulákat, megtanultam gépelni. Hat év után a
kapitány helyettesévé léptem elő.
– Itt is megpróbáltam a tőlem telhető legjobbat nyújtani,
de hamarosan szembekerültem a városi ügyésszel. Azt
tapasztaltam, hogy önkényes gesztusokat enged meg
magának, vidékről ingyen hozatja a bort és a húst, azt
suttogták, hogy cserébe ő is tesz különféle szívességeket.
Elmentem hozzá, figyelmeztettem, hogy ha nem hagyja
abba, feljelentem, de csak nevetett rajtam:
 – Jófiú, jelents fel nyugodtan, én már kifelé jövök a
bíróságról, mikor te még csak befelé.
– Nem a levegőbe beszélt, megvoltak hozzá a magas
összeköttetései. Addig áskálódott ellenem, amíg
összeomlottak az idegeim és leszázalékoltak.
Úgy tűnik, a nyugdíjas tiszten elszabadultak az
indulatok, nem jegyzem fel a szavait, kivárom, amíg
lehiggad:
– Aztán mi történt? Hogy telnek a napjai mostanában?
– Mikor leszereltem, elmentem culágernek a kőművesek
mellé, másfél évig dolgoztam náluk, fizikailag rendbe
jöttem. Próbálok minél többet törődni a családommal,
társadalmi munkával foglalom el magam, beiratkoztam egy
néptánc együttesbe, egy kórusban is énekelek.
– Politikával foglalkozik?
– Ismeri Noam Chomsky Tízparancsolatát, melyet 2013-
ban fogalmazott meg?
– Csak hallottam róla.
– Nekem viszont ez a bibliám. Tíz pontban foglalja össze
a populista rendszerek jellemző vonásait. Küldök magának
egy másolatot.
Másnap a szálló portáján ott is várt a példány.
Elolvastam és bár nyilvánvaló, hogy a szöveg más
forrásokból is hozzáférhető, mégis ide iktatom,
meggyőződésem, hogy a terjesztése szolgálatot jelent a
szabadságnak és a demokráciának. Íme Chomsky leírása a
populista rendszerek filozófiájáról:
„1.) Az emberek agyát és figyelmét le kell foglalni
másod- és harmadrendű problémákkal. Ennek érdekében
figyelmüket el kell vonni a valós és súlyos szociális
gondokról, mégpedig olyan hírekkel, amelyek társadalmi
jelentősége kicsi ugyan, de érzelmileg erősen megérintik
őket. Támaszkodjunk a bulvársajtóra, amely hű szolgánk
lesz.
2.) A nép úgy tekintsen politikai vezetőire, mint a
nemzet megmentőire. Ennek érdekében (elsősorban a
média segítségével) hamis riasztások és nem létező
fenyegetések tömkelegét kell rájuk zúdítani, amelyek miatt
aggódni, később szorongani kezd. Ha a szorongás elérte a
kritikus szintet, lépj közbe és oldd meg a (máskülönben
nem létező, illetve általad terjesztett) problémákat.
Hálásak lesznek s önmaguk kérik majd szabadságjogaik
csorbítását.
3.) A nemzetnek mindig készen kell állnia arra, hogy
valami még rosszabb következik. Ennek sulykolása
érdekében használd fel a „fehér" propagandát (vagyis
nyíltan a kormány irányítása alatt álló médiumokat), a
„szürkét" (azokat a sajtótermékeket, amelyek csak részben
állnak kormánybefolyás alatt) s a „feketét" (amelyekről
senki sem gondolná, hogy valójában a hatalom
szolgálatában állnak). Ezek karöltve azon kell
munkálkodjanak, hogy egy olyan kormány képét vetítsék a
lakosság szeme elé, amely minden erejével azon
munkálkodik, hogy a jövő egét beárnyékoló sötét
fellegeknek legalább egy részét elhessentsék a nemzet feje
felől. A kemény, megszorító intézkedéseket fokozatosan
kell bevezetni, mert így az emberek hozzászoknak a
rosszhoz, sőt: örülnek, hogy még mindig nem a
legrosszabb következett be.
4.) A nemzetet meg kell győzni, hogy minden rossz, ami
aktuálisan történik, az kizárólag azért van, hogy a szebb
jövőt biztosítsuk számára. Vagy ha nem is neki, akkor a
gyerekeiknek, unokáiknak. Az emberek reménytelenül
idealisták és hiszékenyek, akik azt az évet („majd a
következő generációknak sokkal jobb lesz, nekünk ezért
kell áldozatokat hoznunk") évszázadokon keresztül
hajlandó benyelni és elfogadni.
5.) Az embereket le kell szoktatni a gondolkodásról, s
arról, hogy a történelemben felfedezzék az ok-okozati
kapcsolatokat. Ennek érdekében a politikai vezetőknek
egyszerűen kell megfogalmazniuk az üzeneteket, már-már
infantilis módon, minimális szókinccsel, rövid
mondatokban. A hallgatóság ily módon megszokja a
felületességet, naiv lesz és hajlamos az információ-
beetetések elfogadására.
6.) Minden adandó alkalommal az emberek érzelmeire
kell hatni és nem a racionális gondolkodásukra. Bátorítani
kell mindenféle emocionális megnyilvánulást, mert az
érzelmeket sokkal könnyebb manipulálni, mint a rációt.
7.) Az embereket a lehető legnagyobb tudatlanságban és
műveletlenségben kell tartani, mert így nem lesznek
motiváltak nagyobb ideálok és összetettebb tervek
megvalósításában. Butítsd le az oktatásügyet, tedd
korrupttá és juttasd el a működésképtelenség küszöbére.
Egy ilyen iskolarendszer a közvélemény manipulálásának
ideális eszköze.
8.) A népet el kell zárni az objektív, korrekt és teljes
tájékozódás/tájékoztatás minden forrásától. Ennek
érdekében pénzügyileg támogatni kell azokat a
médiumokat, amelyek butítják és félretájékoztatják az
embereket, s gazdaságilag el kell lehetetleníteni azokat,
amelyek ennek ellenkezőjét próbálják elérni.
9.) A nyájszellem erősítése prioritás! Az egyénben fel
kell ébreszteni a szégyen- és a tehetetlenség-érzetet, a
választható (pontosabban választandó) alternatívaként
szembe kell állítani az igazodási, csatlakozási kényszert. Az
egyéniségeket nélkülöző nyájat mindig könnyebb
irányítani, ellenőrizni és befolyásolni.
10.) Mindent meg kell tenni az egyének megismerésének
érdekében. Ezt elérendő belső (és titkos) nyilvántartásokat
kell felfektetni az egyén különféle ízlésbeli, politikai,
ideológiai, viselkedési preferenciáiról, opcióiról, egyszóval
a teljes lélektanáról. Törekedni kell arra, hogy jobban
megismerjük az egyént, mint ahogy ő ismeri önmagát. Fel
kell használni a társadalomtudomány (szociológia,
pszichológia, a csoportképzés) legújabb vívmányait
céljaink elérésére, de ezeket a lépéseket a legnagyobb
titokban kell tartani. Megfoghatatlan, érzelmi töltetű, nagy
és közös célokat kell kitűzni, amelyek alkalmasak arra,
hogy lelkesítsék a tömegeket. Ha nyilvánosságra kerülnek,
ezeket a törekvésüket határozottan (ha kell, erőszakosan)
tagadni és cáfolni kell."
Így szól Noam Chomsky Tízparancsolata, a nyugdíjas
tiszt csak egy rövid megjegyzést fűz a szöveghez:
„amennyiben valaki is úgy érzi, hogy a fent leírtak és a
jelenlegi magyar helyzet között bármilyen hasonlóság
állhat fenn, megnyugtathatjuk: ez csak a véletlen műve
lehet".
 II.

SZIGORÚ SZÁMOK
 „Ha egy társadalom egészségi, megbetegedési,
életminőségi és halálozási mutatói kirívóan rosszabbak,
mint a hozzá hasonlítható országoké, ha túl nagyok az
országon belüli egészségi állapot elkerülhető
egyenlőtlenségei, akkor biztosak lehetünk abban, hogy az
egészségi állapot ezen elkerülhető egyenlőtlenségeit nem
speciális genetikai tényezők és nem olyan ismeretlen
kórokozó váltja ki, amely – útlevél hiányában csak az
államhatárokon belül fertőz – és nem is természetfeletti
jelenséggel állunk szemben.
Senkinek ne legyenek kétségei afelől, hogy a bajokat az
egészségi állapotot eleve meghatározó társadalmi tényezők
alkalmatlan és rossz kezelésével és mind igazságtalan,
mind rossz alkalmazásával maga a politika és a politikusok
váltották ki, ezek cselekvéseik vagy elmaradt cselekvéseik
következményei.
Az elmúlt huszonhat évben a magyar politika és a
politikusok nem értették meg és nem voltak hajlandók
felfogni kötelességeiket a magyar emberek egészségével,
elkerülhető megbetegedésével és elkerülendő
megbetegedésével kapcsolatosan..."
Dr. Gilly Gyula
 Dr. László Imre nyugalmazott kórházigazgató, a DK
egészségügyi kabinetjének vezetője sorozatos előadásokat
tart „Időskor és egészségügy a számok tükrében" címmel.
– Véleménye szerint milyen tényezők határozzák meg e
korcsoport helyzetét?
– Egy bizonyos koron túl nem elkerülhető a fizikai
hanyatlás, de a mértéke attól is függ, hogy valaki mit eszik,
mennyit mozog és elkerüli-e az alkoholfogyasztást vagy a
dohányzást. Ma már a szegényebb országokban sem a
fertőzések vagy a paraziták váltják ki a korai haláleseteket,
a fejlett világhoz hasonlóan itt is a szív- és keringési
betegségek játszanak főszerepet.
– Magyarországon milyen tünetekben mutatkozik meg
ez az irányzat?
– A hazánkban élő hatvan év felettiek egytizede
valamilyen testi fogyatékossággal, negyven százalékuk
pedig krónikus betegségekkel küzd. Ezek közül
leggyakoribb a magas vérnyomás, tíz idős emberből
nyolcnál megállapítható. A családi orvosok
nyilvántartásában további három betegség szerepel a
leggyakrabban: zsír anyagcserezavarok, cukorbaj és az
agyi érbetegségek.
– És a rák?
– Magyarországon minden harmadik ember rákban hal
meg.
– Az állami gondoskodás mennyire tart lépést a
betegségek és ártalmak számának növekedésével?
– A tavalyi évben már a lakosság fedezte a kiadások
egyharmadát, csökkentek a gyógyszertámogatások,
emelkedett az egészségügyi szolgáltatások és termékek
ára. A 65-69 év közötti korosztály évente 16 milliárd
forintot költ orvosságokra. Az egészségügyből történő
forráskivonások folyamatosan rontották az állapotot. 1992-
ben még a GDP, a Nemzeti Össztermék 6 százalékát
fordították erre a célra, 2015-ben már csak 4,7 százalékot.
Mint mindig, ha kilátástalan helyzettel szembesülök,
most is elnémulok egy percre, igyekszem megfogalmazni
egy olyan kérdést, amely valamilyen kiutat jelenthet.
– Megfogalmazható, hogy hol a helyünk Európa
egészségügyi térképén?
– Országonként pontozzák az egészségügy színvonalát a
fogyasztó szempontjából tekintve, február végén
közzétették a 2016-os „Európai Egészségügyi Fogyasztói
Index" elnevezésű rangsort. Ez a felmérés azt vizsgálja,
hogy a betegek milyen könnyen jutnak információhoz,
milyen hosszúak a várólisták, milyenek az egészségügyi
mutatók, milyen hatékony a megelőzés, vagy milyen
eredményes a gyógyszerek használata. A 35 országot
összehasonlító listán Magyarország 2015-höz viszonyítva
újabb három hellyel visszacsúszott és a harmincadik lett. A
szomszédos államok közül Ausztria a 10., Szlovénia a 16.,
Horvátország a 19., Szlovénia a 23. helyet foglalja el, csak
Romániát előzzük meg.
– Abszolút számokban kifejezve 1992-ben az egy főre
jutó magyar egészségügyi kiadások az EU-beli átlagnak
még az 52 százalékát tették ki, 2013-ban már csak 32
százalékot képviselte. Az egészségügyből való folyamatos
forráskivonás csak tovább rontja a helyzetet.
 – Ez az állapot megváltozhat egy esetleges nagyobb
arányú GDP-növekedéssel?
– Ahol a GDP és annak emelése mindenek fölött áll, ott
kirívóan leromlanak az egészségi, megbetegedési mutatók,
és a társadalmi bajok sokasága burjánzik el. Az ország
minden állampolgárának biztosítani kell az
önbecsülésének, méltóságának, szégyenmentes életének
feltételeit, azt semmiképp sem lehet függővé tenni a
költségvetés helyzetétől, különösen nem egy-egy év
viszonylatában.
– Mi volna a megoldás?
– Horn Gyula azt mondta: olyan Magyarországot kell
teremteni, ahol nemcsak megszületni és meghalni lehet,
hanem élni is érdemes.
Szándékaim szerint a szó a nyugdíjasok helyzetére,
statisztikai vonatkozásaira terelném a szót, de László
doktor szabadkozva kitér ez elől:
– Ehhez én nem értek igazán, de tudok ajánlani valakit,
aki már hosszú évek óta foglalkozik ezzel a témakörrel.
Matematika-programtervező szakember, működési
területén a legjobbak közé tartozik. Érdemes volna
megkeresni, odaadom a névjegyét.
Meglepődve olvasom:

Goschiné, Manno Mária

Biztosítási tanácsadó
Generáli Biztosító Zrt.

– Mit csinál ott?

– Gyakorlatilag üzletkötő, sorra járja a címeket és
próbál ügyfeleket szervezni.
– Egy elismert tudományos szakértőnek miért kell ezzel
foglalkoznia?
– Ő is egy példa arra, hogy Magyarországon időnként
Stradivári hegedűkkel szoktak befűteni.
Felhívtam a szakértő asszonyt, letelepedtünk egy
kávéházi asztalnál, készségesen és felkészülten válaszolt a
kérdéseimre.
– Milyen aktív pályát futott be?
– Hosszú éveken át az Országos Egészségügyi Pénztárnál
dolgoztam Fejes Lászlóval, megpróbáltuk a
nyugdíjrendszert valódi biztosítási formává átalakítani.
Utána a Pénzügyminisztériumba kerültem, itt is
alapfogalmakat kellett tisztáznunk, mi tartozik az
illetékességi körünkbe, a költségvetés mekkora részét lehet
az egészségügyre fordítani.
– Milyen megállapításra jutottak?
– A vélemények három és hat százalék között
ingadoztak. Az viszont nyilvánvalóan kiütközött, hogy a
szegényektől elvett pénzből a gazdagokat kívánják segíteni.
– Ki képviselte ezt az álláspontot?
– A Fidesz.
A magam részéről semmi meglepőt nem találok ebben. A
jelenlegi kormányzó párt minden területen fordított Robin
Hood módjára viselkedik: elvesz a szegényektől és a
gazdagoknak adja. Eszembe jut a szakértő asszony
névjegyének szövege.
– A Generáli Biztosítóhoz hogy került?
– 2008-ban mentem nyugdíjba, 37 év munka után
200.000 forintot kapok, a férjem még kevesebbet.
Továbbra is szerettem volna könyveket venni, színházba-
hangversenyre járni, ehhez valamilyen mellékfoglalkozást
kellett keresnem.
– A kutatói és a biztosítási munkája között akadnak
átfedések? Mi a tapasztalata: kik hajlandók mostanában
biztosítást kötni?
– A vagyonbiztosítások száma nem csökken különösebb
mértékben, az életbiztosításoké azonban visszaesik. Főleg
a 30-40 évesek hárítják el az ajánlatot, ők még nem
akarják tudomásul venni, hogy egyszer ők is
megöregszenek majd.
– Ilyenkor hogy érvel?
– Elmagyarozom nekik, hogy a majdani nyugdíjuk egy-
két évtizeden belül elveszíti majd értékének nagy részét és
a biztosítási pénz nélkül nyomor vár rájuk.
– Ezen a területen is fokozódik az egyenlőtlenség. A
személyi jövedelemadó módosításának révén 2012. január
1-től lehetővé vált, hogy a vállalkozások adómentesen
különféle biztosítási szolgáltatásokat vásároljanak a
tulajdonosaiknak és az alkalmazottaknak. Ez az
egészségbiztosítás területe a piac szempontjából
szabályozott környezetben történik, így a biztosítók élnek a
lefölözés módszerével. Céltudatosan az alacsony kockázatú
egyéneket választják ki, a 60 éven felüliekkel vagy
meghatározott betegségekben szenvedőkkel viszont nem
kötnek szerződést.
(Némelyik biztosító társaság még az üzleti
propagandájában is elképesztő hangot enged meg
magának: „... Ne aggódj, hogy meghalsz, a
hátramaradottaknak 24 órán belül megérkezik a temetési
költségek fedezete!" – így ajánlja reménybeli ügyfeleit
tévéreklámjában egy társaság, utat mutatva a hazai
mélabú speciális kiaknázására.)
Riportalanyaimat meg szoktam kérni, hogy ha
rendelkeznek az adott témát érintő írásos anyagokkal,
hozzák el magukkal. Számomra ezek eligazítást nyújtanak,
szerzőként pedig egyfajta szerény nyilvánosságot
biztosítanak, a legfeljebb néhány száz példányba
sokszorosított feljegyzéseik csak nehezen jutnak el a
szélesebb közönséghez. Manno Mária is összekészített egy
dossziéra való írást, de egyelőre nem nyúl hozzá.
– Véleménye szerint mikor kezdett el romlani a
nyugdíjasok helyzete?
– Nehéz volna egy konkrét dátumhoz kötni, annyi
viszont bizonyosan elmondható, hogy a 2011-2012-es
évforduló döntő változást hozott. 2012. január elsején
lépett ugyanis az Alaptörvény a régi Alkotmány helyébe.
– Ez milyen fordulatot jelentett?
A szakértő asszony kiemel egy lapot a dossziéból.
– A régi Alkotmány szerint a Magyar Köztársaság
állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz:
öregség, betegség, rokkantság, özveggyé válás, orvosság,
és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség
esetén jogosultak a megélhetésükhöz szükséges ellátásra.
– A Magyar Köztársaság ellátáshoz való jogosultságot a
társadalombiztosító útján és a szociális intézmények
rendszerével valósítja meg.
 – Az Alaptörvény szerint Magyarország arra törekszik,
hogy minden állampolgárának szociális biztonságot
nyújtson.
Próbálom értelmezni a különbséget:
– Szóval csak törekszik rá, de jogot nem biztosít?
– Pontosan. Magyarország a szociális biztonságot a
szociális intézmények és intézkedések rendszerével kívánja
megvalósítani. Az Alaptörvény eleve megteremti a
megkülönböztetés lehetőségét, mikor megjegyzi, hogy az
intézkedések jellegét és mértékét a szociális intézkedést
igénybevevőnek a közösség számára hasznos
tevékenységéhez igazodva is megállapítja.
– Ez meglehetősen önkényes szempontnak tűnik.
– Feltehetőleg az is, mert a Hatalom jutalmazás, illetve
büntetés eszközeként használhatja.
– Ezek az intézkedések számos következményt vontak
maguk után, elsősorban az adók változásában. A
társadalombiztosítási járulék helyébe a szociális
hozzájárulási adó lépett. A munkáltatók által befizetett 27
százalékos járulék már nem a biztosítás díjának számít,
hanem a központi költségvetés adóbevételének, melyet a
kormány bármilyen aktuális célra: stadionra,
propagandára fordíthatott.
– És mi maradt a nyugdíjkasszában?
– A munkavállalói járulékok, amelyeket 17 százalékról
18-ra növeltek. Mindent összevetve, a
társadalombiztosítási ellátások bevétele 44 százalékról 18-
ra csökkent, vagyis kevesebb, mint a felére.
Számszerűsítve: Magyarországon a központi költségvetés a
2012-2015 években összesen 2,328 milliárd forinttal
kevesebbet fizetett be, mint az előző időszakban,
ugyanakkor irdatlan összegű bevételhez jutott a
magánpénztárak vagyonának elherdálásának az EU-s
források önkényes felhasználásával, amely ÁFA, SZJA
járulékokat is vonzanak maguk után.
– Mire számíthatunk a közeljövőben?
– 2017-ben megugrik az aktív dolgozók jövedelme.
Olyanokat hallani, hogy a kecskeméti Mercedes gyárban 20
százalékkal emelkednek a fizetések, de országszerte
mindenütt eléri majd a 10-15 százalékos szintet. Ezzel
szemben áll a nyugdíjak 1,6 százalékos növekedése, vagyis
az olló tovább nyílik. Ez még hátrányosabb anyagi
helyzetbe hozza az idős embereket, és önérzetükben is
megalázza őket.
– A nyugdíjas rétegen belül is mind nagyobb
egyenlőtlenség mutatkozik. Szaporodnak az 500 ezer
forintot meghaladó járandóságok, 2014-ben 20 ilyen
személyről tudtunk, ez a szám évente megduplázódott és a
növekedés tempója egyre inkább felgyorsul.
– A magasabb jövedelmű polgárok igyekszenek kiszállni
a terhek alól, ezt mutatja a magán egészségügyi
szolgáltatás elterjedése – a bevétel évente 20-30
százalékkal növekszik. A hét nagy magánszolgáltató közül
négyen milliárdos összegeket kasszíroznak.
– A túloldalon viszont hosszú várólisták alakulnak ki, a
betegek tömege egyre elégedetlenebb. A krónikus
osztályokon napi 6700 forintért költhetnek egy-egy
páciens ellátására. Minden ráfordítást ebből kell fedezni a
napi ötszöri étkezéstől a dolgozók béréig.
A szakértő asszony egy másik kimutatást vesz elő a
dossziéból:
– A helyzetet tovább súlyosbítja a gyógyító személyzet
elvándorlása. Csak 2015 első félévében 415 orvos, 114
fogorvos és 340 szakdolgozó hagyta el az országot.
– De a hivatalos közlések szerint a többségük hamarosan
hazatér.
– Erről is készültek felmérések. Például a Hollandiába
távozottak közül öt százalék tervezi úgy, hogy egy éven
belül visszajön, 27 százalék legalább néhány évet kint
kíván tölteni, 30 százalék a következő öt évben biztosan
nem költözik vissza, 38 százalék pedig nem is gondol a
hazatelepülésre.
– A WHO, a Világegészségügyi Szervezet még 1988-ban
megjelentette az „Egészségügy 21 egészséget mindenkinek
a 21. században" című kiadványát. Ez a tanulmány az
egészséghez való joggá nyilvánítja. A 21 célkitűzés között
megemlíti a szolidaritást és az igazságosságot az
egészségügy területén, Magyarországon ezek az alapelvek
meginogtak.
– Várható-e, hogy ez az irányzat megváltozik?
– A jelek nem erre utalnak. A szegényeket továbbra is
igyekeznek minimális szinten tartani, a nyugdíjasokat
pedig erőnek erejével vissza akarják kényszeríteni a
munka világába.
Elválásnál kaptam néhány a nyugdíjasokra vonatkozó
adalékot. Az 1,6 százalékos járadékemelés az irányadónak
tekintett 121,040 forintos összegnél havi 1578 forintot tesz
ki. A statisztika azonban kimutatja, hogy az infláció csak
február hónapban 2,9 százalékos volt az előző év hasonló
időszakához mérten. Az idős emberek számára külön
hátrányt jelent, hogy ez az irányzat fokozott mértékben
mutatkozott meg az úgynevezett „nyugdíjas kosár"
összetételében, megugrottak a gyógyszerek, az olcsóbb
élelmiszerek, az alapvető szolgáltatások árai.
A jobboldali hatalom most is csak ígéri, hogy
novemberben kipótolja majd az így keletkezett
különbözetet, a jelzett átlagos nyugdíjnál havi 3512
forintot térítene. A nyugdíjas érdekképviseletek arra kérik
Orbán Viktort, hogy ne várjon őszig, hanem fizesse ki előre
ezt az összeget. A hatalom valószínűleg hajlandó is lesz rá,
egy ilyen intézkedés kedvező hatást keltene a 2018-as
választás előharcában.
A szakértő asszonytól kapott nyomtatott anyagban az
„Orvosok Lapjának" egy száma is bekerült. Belelapoztam, a
tekintetem megakadt dr. Szepesi András cikkén, amely
Lord Beveridggel foglalkozik. Ez a XX. századbeli
közgazdász alkotta meg a nevét viselő tervet, mely később
a brit biztosítási rendszer alapjául szolgált. Beveridge öt
„hatalmas gonoszt" sorol fel, amelyek tönkreteszik a
társadalmi jólétet: a szennyet és a becstelenséget, a
tudatlanságot, a nélkülözést és a szűkölködést, a
tétlenséget és a haszontalanságot, valamint a betegségeket.
– A társadalombiztosítási rendszerek attól az öt
hatalmas gonosztól kell, hogy megvédjék az embereket, a
családokat, a társadalom egészét oltalmazzák.
– Aki a társadalmi biztosítási rendszernek
bármelyikének (egészség, baleset, rokkantság,
munkanélküliség, nyugdíj) működését bármely módon
ellehetetleníti, finanszírozását alkalmatlanul és elégtelen
szinten biztosítja, az valójában az öt hatalmas gonoszt
szabadítja rá a társadalomra. Ha alkalmas módon működő
és finanszírozott társadalmi szintű rendszerek hiányában
ez a jelenség bekövetkezik, akkor az öt hatalmas gonosz
szabadon ronthatja meg az embereket, rombolhatják a
társadalmat, és viszonylag hamar felszámolják az emberek
biztonságát és szabadságát, jogait és lehetőségeit valós
értékét és mindezen keresztül magát a demokráciát..."
– Ó, jöjj vissza kedves Lord Beveridge! Szükségünk volna
rád – mormogom magamban.
 III.

AKI SZEGÉNY, AZ A
LEGSZEGÉNYEBB...
ÓZD
 1

Szerencsém úgy adta, hogy több mint hatvanéves

pályám során szinte minden riportötletemet sikerült
megvalósítanom. Még olyan tabunak minősülő témákat is
megírhattam, mint amilyen a katonai fegyelmező zászlóalj,
a mezőgazdasági pilóták élete, a kubai nyomortelepek vagy
egy izraeli légi bázis. Több-kevesebb vita és halasztgatás
után sorra meg is jelentek; csak azok a riportok szoktak
elkallódni, amelyeket elfelejtettek vagy nem mertek
megírni.
Egyetlen nagyobb szabású tervemmel vallottam
kudarcot: egy Ózddal foglalkozó szociográfiával.
Elszántságban itt sem volt hiány, többször is nekiláttam a
feladatnak. Először még a szocializmus időszakában
próbálkoztam, Rabi Béla, az akkori nehézipari miniszter
támogatta a szándékomat.
Keveset tudtam a városról, a környezet felmérése
céljából leutaztam Ózdra, melyet az idő tájt közvetlen
expressz vonatok és autóbuszjáratok kötöttek össze
Budapesttel.
Ózd addigra már túljutott legendás „a vas és acél
országa leszünk"-korszakán, de még mindig a borsodi
iparvidék egyik központjának számított. A kohók és a
környékbeli bányák folyamatosan termeltek, egymás után
emelkedtek a panelházak, a lélekszám a negyvenezret is
meghaladta.
 Lent töltöttem néhány napot, megpróbáltam
tájékozódni. Hazatérve beszámoltam tapasztalataimról
Kardos Györgynek, a Magvető Kiadó igazgatójának, akire a
tervezett könyv gondozása hárult volna. Kezdetben
lelkesen hallgatta a szavaimat, de az arca elkomorult,
mikor megemlítettem, hogy a szovjet vasérc háromezer
kilométeres távolságból érkezik, minősége alig különb a
kerti földnél, előfordul, hogy a szállítmány tetején
útközben szárba szökkennek az akác behullott magvai. Bár
olcsóbb a világpiaci árnál, de alig 28 százalékos
kitermelést tesz lehetővé, míg a svéd alapanyagnál el
lehetne érni az 50 százalékos kihozatalt. Igaz, kemény
valutával kellene fizetni érte.
Sokszor megtapasztaltam már, hogy Kardos György a
végletekig kiáll a vállalkozásaim mellett, de most csak a
fejét ingatta:
– Ezt nem írhatod meg, nem engedi a politika! Arra
kérlek, hogy válassz egy másik témát.
Nem kételkedtem, hogy a nálam tájékozottabb Kardos
György reálisan ítéli meg a helyzetet, nem lett volna
értelme tiltakoznom. Azt sem állíthatom, hogy túlságosan
megrázott volna ez a kudarc. Ózd rideg és nehezen
feltárható környezetnek tűnt. Még az olyan apróságok is
zavartak, hogy az első gyorsvonat hajnali ötkor indult
Budapestre – időmegtakarítás céljából ez kínálkozott
célszerűnek –, utazás alatt jólesett volna magamhoz
vennem egy féldeci „lélekmelegítőt", de a vasúti resti
ebben a korai órában még zárva tartott.
A téma azonban nem hagyott nyugodni. 1995-ben egy
környezetvédelemről írandó riportkönyv kapcsán mód
nyílott rá, hogy újra körülnézhessek Ózdon és a környékén.
Erről a látogatásról már maradtak feljegyzéseim.
Arra az időre már Borsodban is bekövetkezett a
nehézipari ágazatok: a bányászat és a kohászat
összeomlása.
A megmaradt diósgyőri és ózdi erők egyesítésével 1989-
ben létrehozták a Borsodi Vaskohászati Trösztöt, de ez még
ugyanabban az évben meg is szűnt. A szakma
zászlóshajójának számító diósgyőri acélműveket minden
eszközzel: központ átszervezéssel, kormánybiztos
kinevezésével igyekeztek továbbra is a víz fölött tartani,
Ózdot azonban a sorsára hagyták.
A rendszerváltás után a kohászati vertikum osztrák
tulajdonosok kezébe került, a felszámolást végző iroda a
többi kapcsolódó területet is eladta. A leépítések nyomán
mind nagyobb arányokban bontakozott ki a
munkanélküliség. 1992-ben Miskolcon tízezer fős
kohásztüntetésre került sor. Az események menetét
azonban ez a tiltakozás sem tudta visszafordítani, 1996-
ban leállították az utolsó diósgyőri nagyolvasztót. 1998-bn
egydolláros jelképes áron szlovák tőkések vásárolták meg
az egykori Lenin Kohászati Műveket, őket olasz, majd
ukrán vállalkozók követték. Az eredetileg egységes állami
ipari terület mind apróbb részletekre oszlott, 144
tulajdonost jegyeztek be.
„... Azt kell megállapítanunk, hogy ezek a folyamatok
leginkább spontán formában zajlottak le, óriási
veszteséggel, feltételezhető korrupció kíséretében" – írja
Drótos László, az egykori igazgató. Reális megoldást
azonban ő sem tud javasolni:
„... Többcélú felhasználás jöhet szóba: a kohászati
struktúra megmaradása és kisebb méretű fejlesztése – ez a
kísérlet azonban már nyilvánvaló kudarcot vallott –,
logisztikai tárolócsarnokok építése, állateledel-
előállítás(!)–, döntés nincs, a várakozás évek óta tart. [Az
elképzelések kísértetiesen emlékeztetnek a mecseki bányák
felszámolására. M. Gy.]
Az ózdi események alakulásáról kevesebbet tudtam, de
nem lehettek kétségeim, hogy a helyzet itt is
hasonlóképpen alakult. Nem minden szorongás nélkül
indultam utamra. A hanyatlást már az is jelezte, hogy a
Keleti pályaudvarról többé nem indultak közvetlen
expressz járatok a város felé. Miskolcon személyvonatra
kellett átszállnom. A reggeli szerelvény három
másodosztályú kocsiból állt, de még ez is soknak bizonyult,
alig tíz utas lézengett a fűtetlen kupékban.
A vonat már majd két órája döcögött az 58 kilométeres
távon, mikor a deres tájon lassan felszállt a köd és
feltűntek Ózd körvonalai. A Kohászati Üzemek egykori
iparvágányait dermedt gazcsomók lepték el, a kiszolgáló
létesítmények ablakait betörték, előtte a hideg
acélgerendákon tétlen emberek üldögéltek. A szerelvény
hirtelen lefékezett, állomásépületet sehol sem láttam, csak
a csomagokat, koszorúkat cipelő utasok lekászálódásából
fogtam fel, hogy megérkeztünk.
Mint említettem, egy környezetvédelmi riportra jöttem,
ezért az Ózd környéki erdészet vezetője, egy vékony
szemüveges férfi várt rám terepjáró kocsival. Udvarias, de
tartózkodó magatartása jelezte, hogy nem én vagyok az
első, aki a gondjaik iránt érdeklődik és tőlem sem vár
különösebb segítséget.
A város akkoriban számos kis kerületből állt össze,
központja nem volt nagyobb, mint egy temető, de tízszer
olyan élettelennek tűnt. Egy élelmiszerbolt előtt néhány
fős csoport verődött össze, sört és kis üveg pálinkát ittak.
Tekintetemmel elkaptam egy-egy falfirkát: „The exit time",
„Birka nép, meddig tűrsz még?"
Később valaki azt mondta, hogy az utóbbi felirat
alapvetően helytelen, mert mélyen sérti a birkákat. A birka
ugyanis bátor állat, a rókával és a farkassal is szembeszáll.
Legföljebb azt lehetett volna írni, hogy „bárány nép",
amely valóban tehetetlen, ellenállásra képtelen jószág.
Kiérünk a hegyek közé, átvágunk Boroszlón, a Kohászati
Művek egykori kolóniáján – a gyár munkanélkülivé vált
segédmunkásai, többnyire cigányok laknak itt. A kolónia
mögötti hegyoldalt félig letarolták a fatolvajok, az erdész
szerint legalább 400 köbméternyi bükk és cseres hiányzik.
A szinte világítóan friss vágáslapok arra vallanak, hogy a
tolvajok csak nemrégiben garázdálkodtak erre. Néhány
másfél méteres rönköt kidobáltak az erdő szélére,
feltehetőleg este akarják elszállítani. Fenn a gerinc
közelében egy öreg cigányember gyűjtögeti az ágakat, az
erdész lehívja az útra.
– Látja, mi történik itt?! Ha így folytatódik, két-három
év múlva már nem lesz mit ellopni.
Az öreg szaporán bólogat:
 – Igaza van, teljesen igaza van.
– És miért tűrik meg maguk között a tolvajokat, ők csak
szégyent hoznak magukra! Hol az a nagy cigányösszefogás?
– Ó, arról már szó sincs, az emberek egymásnak mennek
és agyonverik a másikat.
– Most kik vitték el a fát?
– A hétesiek jöttek reggel nagy kocsival, ők vágták ki.
– Tudja a rendszámot?
– Honnan tudnám! Én a nevemet sem tudom leírni.
Nekem egy rendszám olyan magas, mint ökörnek a karóra.
Különben sem mernék szólni, itt Boroszlón mindenki
idevalósi rokon, csak én vagyok arlói, idegenbe való. Így is
sokszor fejszével jönnek a házamra: te jelentettél fel
minket a rendőröknek.
– Ha ilyen rossz itt magának, miért nem költözik el?
– Én már itt vagyok letörzsöködve a kilenc gyerekemmel
és a negyven unokámmal. Én már itt döglök meg! – és
mintha csak nyomatékot akarna adni a szavainak, az
öregember előveszi az „asztmapipáját" és egy mélyet szív
belőle.
Én is felteszek egy kérdést:
– Hol dolgozott?
– Itt a farkaslyuki bányában, amíg meg nem
betegedtem. Leszázalékoltak, tízezer-ötszáz forinttal
küldtek el nyugdíjba és azóta is alig emelik. Mondja már
meg, hogy mire megyek vele!
Az erdész közbeszól:
– Azért Boroszlón egy kicsit könnyebb a megélhetés,
mint benn a városban. A villanyt sem kell fizetniük.
 – Akkor se irigyeljen minket, mérnök úr.
– Hányszor fordult elő, hogy nem tudott kenyeret venni?
– Hát azt még megvesszük.
– És disznóhúst?
– Húst csak akkor veszünk, amikor már nagyon muszáj.
– Ma mit evett?
– Én? Itt maradjak, ha ettem valamit is tegnap óta.
Elnézegetem a tuskókat, szokatlanul magasan, egy
méter fölött metszették el őket:
– Miért nem lejjebb vágják el? A rönk hosszabb lenne.
– Cigány munka – mondja egy öreg cigányember –, lusta
a derekára, nehogy hajolni kelljen.
Az erdész nem szól közbe, csak akkor jegyzi meg, amikor
visszaülünk a kocsiba:
– Azért vágják el ilyen magasan, mert ha állva
fűrészelnek, akkor látják, ha jön valaki. Amúgy sem
értenek a fához. A rönköket sem tudják rendesen
feldarabolni: az egyik végét bedugják a tűzhelybe, a többit
székekkel alátámasztják, és ahogy leég, úgy tolják egyre
beljebb.
Egy, a nyakában gyereket lovagoltató férfi állít meg
minket:
– Adjanak bárcát a tuskókra, mérnök úr!
– Így nem adok. Viszont ha összeszedi nekem, hogy kik
járnak ide fát lopni, akkor megalkuszunk.
– Jó, majd a jövő héten beszélünk róla – mondja minden
meggyőződés nélkül.
A bezárt farkaslyuki bánya környékén már bontják a
kolóniát. Jöttünkre egy nyugdíjas bányász kerül elő, téglát
válogat.
– Csak ócska cigány tégla ez, törik, ahogy hozzáérek.
– Mikor épült ez a telep?
– Még ezernyolcszázvalahányban, itt állt az a híd is, ahol
leengedték a csilléket.
– Milyen állapotban lehet most a bánya?
– Ki tudja, öt év alatt hogy szakadt le a főte. Víz nem
lehet benne, mert az kiöntene.
– Maga nem járt lent azóta? – kérdezi az erdész.
– Hogy járhattam volna?! Nincs lent áthúzó levegő,
megfulladtam volna – mondja az öreg hangjában
lenézéssel. – A telepnek viszont kaput, kilenc család
maradt itt, a többiek beköltöztek Ózdra. Ha én is
elmehetek egyszer, egy hétig fogok inni egyfolytában.
– Van pénze rá?
– Mennyi bort tudok én meginni egy nap? Tíz litert?!
Kétszáz forintjával nem olyan sok, de ha többe kerülne, az
is megérné.
– Annyira rosszul érzi magát?
– Régen magyarok laktak a telepen, csak én voltam
cigány, de mindenki megbecsült, nevem volt. Két frontot
hajtottam végig úgy, hogy mindig a vetőben haladtunk,
tudja, mi az? Ne is tudja meg. Most meg senki és semmi
sem vagyok – a nyugdíjas bányász tovább kalapálja a téglát
– jövőre még ez a munka is jó lenne.
Megnézzük a bánya egykori üvegházát. 1992-ig
működött, virágokat és dísznövényeket neveltek benne.
Azóta végképp leállt, kiszakították az utcai kerítést, az
üvegeket összetörték, tokostul vitték el az ajtókat és az
ablakokat, csak egy magas fikusz maradt itt, a levelei
barnára fagytak.
– A leépítés során a bánya eladta az üvegházat egy
termelőszövetkezetnek, az pedig kéz alatt továbbpasszolta
egy vállalkozónak négyszázezer forintért. Az illető aztán
elment egy bankhoz, kölcsönt igényelt, ezt az üvegházat
ajánlotta fel fedezetül és ki is fizettek rá hatmilliót. Persze
a vállalkozó végül is rájuk hagyta, a bank nem tudott mit
kezdeni vele, engedte lerothadni. Ezen is keresett valaki
szépen.
A Tekerős völgyben járunk, az ózdi kohászat egykori
meddőhányója fölött. Az erdész egy mozgó csoportot fedez
fel az erdő szélén, arrafelé fordítja a kormányt. A fatolvaj
csapat négy emberből áll, az autózajra ketten elfutnak, a
másik kettő bevár minket a kiskocsival. Később a
menekülők is visszaóvakodnak.
Az erdész felmutatja az igazolványát, aztán átvizsgálja a
rakományt. Az előírások szerint legfeljebb nyolc
centiméter átmérőjű ágakat lehet szedni az erdőben, azt is
csak előzetes engedéllyel, itt húsz centi vastag darabok is
feltűnnek.
Arra számítok, hogy a számonkérés verekedéssé fajul
majd, csak úgy szemmel kiválasztok egy kézbe illő
fütyköst, az erdész azonban higgadt hangon szólítja meg a
csapatot, a körülményeikről érdeklődik. Huszonöt-negyven
év közötti cigány emberek állnak előttünk, valaha a
kohászatnál dolgoztak, most valamennyien állástalanok.
Négy-öt gyereket nevelnek, a munkanélküli segélyből már
kifutottak, a családi pótlékból élnek és abból az 5-10 ezer
forintból, melyet az önkormányzat juttat nekik időnként.
Télire széncédulát is kapnak 12 ezer forint értékben, de azt
nem szokták kiváltani, hanem eladják 4-5 ezer forintért, és
ennivalót vesznek belőle.
– Alkalmi munkát nem találnak?
– Néha hívnak minket építkezésekre három-négyszáz
forintos órabérért, de sem étel, sem ital nem jár hozzá.
Járhatnánk vasat szedni a meddőhányóra, de az sem éri
meg. A „Beles" két forintért veszi át tőlünk kilóját, ő meg
tízért adja tovább.
Ez a „Beles" egykori lókupecből lett a „Romlás
Császára", a közösség nyomorán tenyészve nőtt fel
sokszoros milliomossá. A hírek szerint ő szervezi a
fémgyűjtést, a kábellopásokat, a faüzletet, most már
állítólag versenylovakkal is kereskedik. Az ózdiak „Beles"-
nek még a nevét is csak suttogva merik emlegetni, mert
úgy tudják, hogy a rendőrséget is „megvette kilóra –
libamáj áron". Egyszer lebukott, mert a kocsija
csomagtartójában lopott színesfémet találtak, de egymillió
forinttal kiváltotta magát. Néhány más hasonló
„nagymenő" is feltűnt a környéken; a magánlakásokon
milliós tételben kártyázó úri cigányok és havi 40
százalékos kamatra kölcsönző uzsorások.
Meglepődöm, mikor az erdész egy figyelmeztetéssel
elengedi a csapatot – a rakományával együtt.
– Általában így jár el?
– Nem tehetek mást. Ózdon mindig is lopták a fát, de
1991 februárjában végképp megbolondult a világ. Akkor
zárták be a kohókat és vitték fel az energiaárakat. Az
emberek, hogy fűteni tudjanak, nekimentek az erdőknek és
a kár a korábbinak a negyvenszeresére emelkedett. Én
éjjel-nappal járom a hegyeket, hogy megvédjem az erdőt.
– Miért nem a beosztottjait mozgósítja?
– Ők is igyekeznek, de nekem kellett magamra vállalnom
a nehezét, mert én nem Ózdon lakom, az én családomat
nem tudják megfenyegetni a tolvajok – de a kést nekem is
megmutatták már.
– Miért nem fordult a rendőrséghez?
– Évente több mint háromszáz feljelentést teszünk, de a
rendőrök ki sem jönnek a helyszínre, a Fordjaik
szétrázódnának a hegyi utakon. Ők, azt hiszem, beérik
annyival, hogy a bűnözés kiszorul a városközpontból, nem
ott gyújtogatják fel az ABC-ket és nem ott csinálják a
botrányokat.
– De mégsem tehetnek úgy, mintha nem tudnának
semmit.
– A rendőrök nem reagálnak rögtön a feljelentéseinkre.
Általában kivárják a határidőt, közben addig faragják le a
kárértéket, bontják le az ügyet, minél több személyre és
alkalomra, amíg egy-egy lopás ötezer forint alá kerül,
akkor már lezárhatják a nyomozást. Ha végül mégis
vádemelésre javasolták az ügyet, évek teltek el, amíg
kitűzték a tárgyalást, amikor már én magam sem
emlékeztem az adott esetre. Azóta is így állunk.
– Nem próbálja meggyőzni a rendőröket?
– Ha leülök beszélgetni velük, szociális okokra,
megélhetési bűnözésre szoktak hivatkozni – mintha ez
elfogadható indok lehetne. Bennem is él a részvét, mégsem
tekinthetem perdöntő érvnek, hogy egy hektárnyi erdőre
Ózdon tízszer annyi szegény ember jut, mint például
Sopronban.
Közeledünk a városközponthoz, egy falusias külterületen
vágunk át. Meglepődve látom, hogy néhány udvar mélyén
két-három kivénhedt Zsiguli is áll.
– Tizenöt-húsz éves lerobbant kocsik, olyan ötvenezer
forintba kerülnek. Át vannak alakítva üzletszerű falopásra,
kiszedték belőlük az üléseket, és úgy szabják le a rönköket,
hogy keresztben elférjenek. Ha lebuknak, akkor az autót
elkobozzák, mint a bűnelkövetés eszközét, de a többi
fuvaron bőségesen kárpótolják magukat. A szajrét csak
rövid ideig tárolják a házaknál, éjszaka elmegy hozzájuk
egy teherautó, felpakolja és viszi eladni Győrbe, Zalába.
– Maga mit tud tenni ebben a helyzetben?
– Én? Már semmit. Itt hagyom Ózdot, nem akarok
asszisztálni ahhoz, hogy amit mi nemzedékeken keresztül
neveltünk, azt tíz év alatt szétlopják.
Az erdész elköszönt, de rábízott egy nyugdíjas
kohászmérnökre, elindultunk, hogy bejárjuk a belvárost.
Az utcákon változatlanul sokan csellengenek.
– Mekkora a munkanélküliség Ózdon?
– Hivatalosan húsz százalék, de szerintem a negyvenet is
eléri.
Lépten-nyomon vigasztalan nyomor jeleit tapasztaltam.
Gyerekek nyitogatták a szemeteskukákat, ételt, a kólás
üvegekben meghagyott maradékot keresve. A kohászat
egykori fellegvárában csak egy-két kisebb
magánvállalkozás működik. Benézünk az egyik legnagyobb
munkáltatónak számító városi kórházba, az igazgató
elmondja, hogy ők bizonyos területeken létszámhiánnyal
küszködnek, hiába csábítják kész lakással az orvosokat és
más képzett szakembereket.
Sohasem képzeltem, hogy egy riportkönyvemmel meg
tudom oldani valamely vidék gondjait, a bajok annál sokkal
mélyebben gyökeredznek, de bizonyos kedvező
változásokat sikerült elősegítenem, például a fejlesztésben
visszamaradt Őrséget az országos érdeklődés
középpontjába állítottam. Arra gondoltam, hogy itt is
belevágok egy hasonló vállalkozásba.
Kapcsolatot kerestem Benedek Mihállyal, Ózd akkori
szocialista polgármesterével, egyben országgyűlési
képviselőjével. Egy levélben előadtam a szándékomat, nem
igényeltem ösztöndíjat, vagy más anyagi támogatást, csak
annyit kértem segítsenek abban, hogy a saját költségemen
bérelhessek egy ideiglenes szállást, ahol melegvizet és
televíziót találok. Továbbá adjanak mellém egy tájékozott
kísérőt, aki megszervezi a feltáró munkámat. Ennyi
segítséget minden riportom során megkaptam.
A polgármester válaszra sem méltatott, állítólag
kijelentette, hogy én egy plazmatévés öröklakást
követeltem. Benedekkel később sem találkoztam, csak az
újságokban olvastam róla. Kínos botrányba keveredett,
ugyanis azt állította magáról, hogy egyetemi diplomával
rendelkezik, de kiderült: még érettségi bizonyítványt sem
szerzett, a buszvezetői jogosítvány a legmagasabb
végzettsége. Állítólag azt ígérte, hogy lemond
polgármesteri és képviselői mandátumáról, de elhúzta az
időt, csak a következő évben vonult vissza százszázalékos
nyugdíjjal.
Tovább nem erőltettem a riport ügyét. Később mások
nálam több szerencsével jártak: egy filmrendező sokrészes
dokumentumsorozatot forgatott Ózdról, egy népnevelő
kulturális mozgalmat indított el – nem az én tisztem
elbírálni munkájuk eredményeit. Utána a város sorsa
hosszú időre kiesett az országos közfigyelemből.
 2

2017. február elsején már ennek a riportkönyvnek a

kapcsán utaztam le újból Ózdra. Meghívólevéllel,
ösztöndíjjal továbbra sem rendelkeztem, de úgy döntöttem,
nincs szükségem sem engedélyre, sem támogatásra, saját
időm és pénzem terhére nekiláthatok ennek a
vállalkozásnak.
A közlekedés időközben még nehézkesebbé vált, vonattal
már csak kétszeri átszállással lehet lejutni Budapestről az
egykori kohászvárosba, a 200 kilométeres távolság három
és fél órát vesz igénybe. Dolgomat megkönnyítendő régi
miskolci barátaim kocsival elém jöttek a Tiszai
pályaudvarra.
Az állomás környékét felszórták sóval, de a jégréteg alig
olvadozott, csúszkálva jutottunk el az autóig. Egy
hegyektől körülfogott völgyben haladtunk, a környéken
csak ritkán tisztul ki teljesen a levegő, hiába szűnt meg a
folyamatos ipari szennyeződés, sűrű köd- és füstsapka
lebeg a táj fölött. Csak egy-egy létesítmény körvonalai
bontakoznak ki a nappali félhomályból.
Egy felhagyott külszíni fejtés munkagödrében felgyűlt a
csapadékvíz, egy élelmes vállalkozó mesterséges tavat
alakított ki belőle, nyáron egy gépezet vontatja a
vízisíelőket. Egy hatalmas fedett csarnok – valaha
ércosztályozó üzemként működött –, most üresen tátong,
más útmenti kohászati és bányászati épületeket is utolért a
sorsa.
– Mostanában nem is terveznek új létesítményeket a
környéken?
– Dehogynem, börtönöket, Ózdon, Miskolcon,
Kunmadarason, Kemecsén, Csengeren és Komlón, úgy
tudom, több mint négyezer férőhellyel. Ha Magyarország
nem is, de a magyar bűnözés erősödik.
Beljebb érve is elhagyott épületek tűnnek fel, az
ablakokat és az ajtókat kiszedték belőlük a réseken átlátni
rajtuk. Úgy képzelem, a klondyke-i aranyásók
kísértetvárosai, Bonanza vagy Eldorádó lehettek hasonlók.
Megérkezünk a szállásunkra. A városban három hotel
működik: az egyik kinn a strandon, télidőben
megközelíthetetlen, a második egy panellakásban, ez a
harmadik szűkös és drága, de viszonylag még elfogadható,
barátaim itt foglaltak helyet nekem. A látogatottság itt sem
verdesi az egeket, a fali polc osztataiban ott sorakoznak az
üres szobák kulcsai. Itt tartózkodásom során akadt olyan
nap is, mikor rajtam kívül egyetlen vendég sem lakott a
hotelben.
– Itt folyamatos a holtszezon?
– Ózdra csak az jön, akinek nagyon fontos dolga van,
sokszor az is elmenekülne.
Kísérőim sorolgatják a példákat.
– Szegedről érkezett egy csokoládégyáros, üzemet akart
nyitni nálunk. Tárgyalt a város vezetőivel, már úgy
látszott, hogy megegyeznek, mikor valamiért kiment a
városháza előtt parkoló kocsijához le volt törve a
visszapillantó tükör. Vissza se tért a tárgyalóba, egyenest
hazautazott.
– Egy belga cég tulajdonosa is hasonló szándékkal jött
hozzánk. Már akkor elcsodálkozott, mikor észrevette az út
mellett a derékban elvágott fákat, de akkor döbbent meg
végképp, mikor meglátta a sitthalmokat a megvásárolandó
üzemrész előtt. Ide jöjjek – kérdezte? – Én úgy képzeltem,
hogy kertészek dolgoznak az udvaron.
Már vár rám két nyugdíjas mérnök, annak idején vezető
állásokat töltöttek be a kohászatnál, jól ismerik a város
történetét.
– Véleményük szerint Ózd mikor állt a fejlődése
csúcsán?
– 1975 és 1985 között, akkor 57 ezer ember lakott a
városban, most 36 ezer.
– Vagyis azóta húszezer fővel csökkent a lélekszám?
– Ez így nem egészen pontos, mert közben néhány
kerület levált Ózdról és önálló községgé alakult, mint
például Farkaslyuk.
– Ebben az időszakban az ÓKÜ, vagyis az Ózdi Kohászati
Üzemek az ország egyik legjelentősebb nehézipari
központjává lépett elő. Alapításától a bezárásáig
folyamatos fejlődésen ment keresztül és a legkorszerűbb
acélöntési technikát alkalmazva jó minőségű általános
szerkezeti-, valamint gyengén ötvözött szénacélokat volt
képes előállítani. Gyártmányai 60 termékcsoportban, több
mint ezerféle méretben és 200 fajta minőségben készültek
melegen hengerelt kivitelben a termelő- és szolgáltatóipar,
valamint a mezőgazdaság számára. 1975-ben a
Finomhengermű termelése meghaladta az évi 500.000
tonnát. A termékek jelentős részét több mint 40 országba
exportálták. A kohászat fejlődése magával hozta új
lakótelepek, iskolák, modern piac, öregek otthona
kialakítását is. Ennek a felfelé ívelő időszaknak vetett
véget a kohászat világméretű válsága, még az iparág
csúcsának számító Pittsburgben is leálltak a kohók.
– Milyen okok váltották ki ezt a válságot?
– Több tényező is közrejátszott, én hajlok arra a
feltételezésre, hogy mindenekelőtt a műanyag-felhasználás
előretörése. Valaha fémlemezből készültek a fogkrémes-, a
borotvakrémes és minden másfajta tubusok milliárdjai és
ezt az egész hatalmas piacot elhódította a műanyag.
– Mint ahogy mondani szokták, ez a válság hozzánk is
begyűrűzött. A tőkés viszonylatban kialakult alacsony
kohászati termékárak miatt az ózdi gyártmányok
eladhatatlanná váltak. A térségben 17 ezer munkahely
szűnt meg.
1990-ben ilyen körülmények között következett be a
magyar kohászat történetének legnagyobb méretű
katasztrófája. Egyik beszélgetőtársam Csákányovszky
Sándor feljegyzéseiben így írja le a történteket:
„... Az Ózdi Kohászati Üzemek egy új vertikális egységet,
úgynevezett üstkemencét építettek az egyik üzemcsarnok
sarkába. A helyszűke miatt a villamos- és a vízellátó
rendszer egy része a terepszint alá került. Ez az elrendezés
szükségessé tette egy „vészgödör" létesítését abból a
célból, hogy ha kilyukadna az üst, az elfolyó acél itt gyűljön
össze, és ne károsítsa a technológiai berendezéseket. A
„vészgödör" tervezését a KOGÉPTERV végezte el, ezt, mint
megrendelő, az OKÜ folyamatosan ellenőrizte.
Az építés során felvetődött, hogy a biztonságos
munkavégzés érdekében a „vészgödröt" vízelvezető csővel
is fel kell szerelni, amely a keletkező folyadékot továbbítja
a vízgyűjtő tárlóba. Ez meg is történt, de a bekötésnél a
vastag hegesztések miatt a tárlóban egy 1-2 centiméter
magasságú holttér keletkezett, ahonnan az ott rekedt víz
már nem tudott eltávozni.
A technológiai szabályok szigorúan előírják, hogy
mindenfajta acélkezelést megelőzően meg kell győződni a
„vészgödör" száraz állapotáról, ez rendszeresen meg is
történt, de a föld alatt kialakított gyűjtőtárban kívülről
nem volt felmérhető, így a benne rekedt vízről nem
lehetett tudomást szerezni.
1990. március 2-án fél hét körül a reggeli műszakra
érkező csoport tagjai szikrázást észleltek az üst aljánál,
ami egyértelműen az acélüst kilyukadását jelezte. A
dolgozók megpróbálták kihúzatni a kezelés helyéről és az
emelődaru alá helyezni. A darusra várt volna az a feladat,
hogy a maradék folyékony acélt áttöltse, de hiába
próbálkozott, az áthúzó szerkezet elektromos kábele
elégett és a kocsi mozdíthatatlanná vált. A kiáramló 95-100
tonnányi, 1600 fokos hőmérsékletű acéltömeg a
vészgödörbe folyt, érintkezve az ott elpangó vízzel, 3-4
perc múlva hidrogénrobbanást idézett elő. A katasztrófa
következtében 13 ember vesztette életét."
– Akik az öntőpódiumon dolgoztak, mind odavesztek –
mondja egy kései emlékező –, emberi testek maradványai
száradtak szerte-szét. Én levettem a korlátnál egy
odaragadt acéldarabot, még öt év múlva is érződött rajta
az égett hús szaga.
A lefolytatott vizsgálat adatai és a szakértői vélemények
szerint a bekövetkezett balesetért a KOGÉPTERV
technológusát és építő-tervezőjét terheli a felelősség,
cselekményük kimeríti a halálos tömegszerencsétlenséget
okozó, foglalkozás körében elkövetett gondatlan
veszélyeztetés vétségét. A felelősök büntethetősége később
megszűnt, mert az akkori törvényi szabályozás alapján a
bűncselekmény közkegyelem hatálya alá tartozott.
A folyamatos acélmű további működése a mind
reménytelenebb küszködés jegyében telt el. A tragédia
sokkolta az embereket, tömegestől távoztak el Ózdról.
1991. május 27-én elfogyott az újraindításra kapott
egymilliárd forint, leállt a termelés és csak egy fél év
múlva folytatódott.
1992. február 28-án munkásgyűlést rendeztek, ahol a
vezérigazgató ismertette az acélmű végleges
megszüntetésének a tervét. A gyűlésre legalább 2000 fő
jelent meg, akik feszült hangulatban hallgatták a felvázolt
jövőképet: a munkanélküliséget, a végkielégítésre szánt
összeg szűkösségét. Majd a folyamat végső aktusaként
1992. március 30-án a folyamatos acélmű leöntötte az
utolsó adagot, ezzel Ózdon lényegében felszámolódott a
nagyüzemi acélgyártás.
Az ózdi térség gazdasági erejét, egész bázisát 150 évig a
nehézipari (bányászati, kohászati) háttér határozta meg. A
XX. század 80-as éveitől ezek az ágazatok visszaestek,
majd megszűntek. Súlyos gazdasági és szociális válság
alakult ki.
– El kellett dönteni, hogy mi legyen a kibontakozás
iránya – írja egy elemzés –, több lehetőség is felmerült,
nagyjából ugyanazok, mint korábban Diósgyőrben.
1.) Egy mini acélmű kiépítése – ez azonban a sok ezer
fős munkásállományból alig 6-700-at foglalkoztatott volna.
2.) Az egykori törzsgyári telephely újjászervezése,
átalakítása ipari parkká.
3.) Új termelő és szolgáltató ágazatok meghonosítása.
A megörökölt környezeti állapotok azonban
megnehezítették bármelyik terv megvalósítását. Másfél
évszázad alatt kohászati melléktermékekkel (salak, pernye,
tűzálló téglamaradványok) töltötték fel a terület nagy
részét, magas kádmium-, ólom-, cinkszennyeződést okozva
a talajban. A terjengő olajfoltok szinte egymásba értek. Egy
kínai cég alapvető feltételként jelölte meg egy 80
centiméter mélységben végrehajtandó földcserét az általa
kiválasztott térségben.
Gondot okoztak a kohászat itt maradt létesítményei is: a
négy kohó, a kilenc acélművi kemence, az elavult
hengersorok, a 60 kilométer hosszú kitérő iparvágány. Az
induláshoz az ipari park jogosítványa is hiányzott.
Országszerte kifutott a barnamezős, rozsdaövezetes
beruházások lendülete.
Több mint kétséges, hogy ilyen körülmények között
indokolt volt belevágni egy ipari park létesítéséhez, de a
rendszerváltás után hatalomra került jobboldali elit nem
vetett számot a nehézségekkel, itt is be akarta bizonyítani,
hogy képes úrrá lenni a válságon.
 Az események gyors tempóban követték egymást. Csak
1994-ben fogalmazták meg az Ipari Park tervezetét, de
1995 szeptemberére negyven szakember bevonásával
elkészült a megvalósíthatósági tanulmány.
Nem maradt el az anyagi támogatás sem. A kormány tíz
éven keresztül több mint 2 milliárd forinttal járult hozzá
az előkészítő bontási munkák finanszírozásához. 200 ezer
köbméternyi törmeléket szállítottak el, 50 ezer tonna
acélhulladékot daraboltak fel, 22 kilométernyi vasúti sínt
értékesítettek.
Az utolsó adatok szerint az Ózdi Ipari Park 2016
júniusában egy Európai Uniós pályázatra is benevezett 44
millió euró támogatást igényelve.
Ezt további helyi adó- és pénzügyi kedvezmények
egészítik ki. Százmillió forintot meghaladó beruházás vagy
legalább 30 új munkahely létesítése esetén az üzembe
helyezést követőleg
– az első évben 100%-os
– a második évben 75%-os
– a harmadik évben 50%-os
– a negyedik évben 25%-os iparűzési-építményi adó és
kommunális adókedvezmény vehető igénybe. A kizárólag
ipari termelés céljára szolgáló építmények ötven
százalékos adókedvezményben részesülnek.
„Az Ipari Parkban nincs kifejezetten tiltott ágazat.
Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy ezen a területen
mintegy 150 évig kohászati tevékenység folyt, ez a
körülmény határt szabhat például gyógyászati termékeket
előállító üzemek betelepülésének" – írja egy prospektus.
 3.

– A 2015-ös év végén az Ipari Park három

területegységén közel 110 vállalkozás működött mintegy
560 alkalmazottal – mondja Holló András, a Park gazdasági
igazgatója – de ebből helytelen volna átlagot vonni, mert
például a jogi vagy pénzügyi kirendeltségek,
nagykereskedések minimális létszámmal dolgoznak. A
legnagyobb egység az Ózdi Energiaszolgáltató Kft. 79 fővel,
az ipari termelő üzemek listáját a FÉMIX Kft. vezeti 75 fős
állománnyal.
A FÉMIX Kft. 1994-ben alakult Ózdon, a tulajdonosi
körét két társaság és három-négy hozzájuk csatlakozott
magányszemély alkotja. A Kft. az egykori Finomhengermű
épületében rendezkedett be, de az eredetileg több ezer
négyzetméteres alapterületnek csak a töredékét foglalja el.
A csarnok nagyrészt üresen tátong, egy földes focipályához
hasonlít, a sarkokon sittdombok halmozódtak fel.
– Nincs igény erre a részre?
– Ekkora területre nem jelentkeznek a vállalkozók,
legföljebb 30-35 négyzetméteres részeket keresnek és
készbe szeretnének beszállni; tökéletes komfortba...
Megunták már a helyreállítással járó gondokat és hogy
menetközben újabb és újabb hiányosságok bukkannak elő.
A FÉMIX huzalnyújtással és szeggyártással foglalkozik,
ezt az utóbbi tevékenységet már csak ő végzi
Magyarországon; a salgótarjáni és a szegedi hasonló
profilú vállalatok megszűntek. A feldolgozandó
alapanyagot a magánkézben levő Acélmű
meleghengerműve szállítja.
A csarnok falán minden óra megállt, ezt akár a
mozdulatlanság jelképének is tekinthetjük. Régi, legalább
30-40 éves gépek dolgoznak, több helyen olyan átható zajt
csapnak, hogy a beszédet sem érteni, a munkások fülvédőt
viselnek.
Az egyes folyamatok egyszerűnek tűnnek, az acélt mind
vékonyabb huzalokká sodorják egészen addig, amíg el nem
érik a kívánt átmérőt. A szegverő gépekből folyamatosan
potyog ki a termék. A csarnokban most, februári időben
sincs fűtés, csak egy-egy hősugárzó működik a gépkezelők
mögött. A szűk állásokban alig tudok szót váltani az
emberekkel, a láng közben majdnem belekap a kabátomba.
A munkaidőt a rendelések száma határozza meg,
általában két műszak dolgozik. Az órabér 900 forint körül
mozog, ez 100-110 ezer forintos havi keresetet jelent.
Korábban rendszeresek kaptak Erzsébet utalványokat, de
január 1-től megszűnt ez a juttatás.
A Kft. igyekszik mozgékony piaci politikát folyatni. A
fizetőképes igényeket raktárról vagy 5-15 napos termelési
átfutási idővel kielégíti, a vevő kívánságára és költségére a
telephelyére szállítja az árut.
A déli műszakváltásra benéz a Kft. egyik tulajdonosa is,
megáll néhány szóra, a tapasztalataim iránt érdeklődik.
– Lehetséges volna – kérdezem –, hogy a jelenlegi
„piramis-technikát" modernebb, úgynevezett
„fehérgalléros" eljárásokkal váltsák fel? Kialakultak
ilyenek Nyugaton?
– Nem tudok róla, de ha létrehoznák is nálunk, akkor
sem jöhetnének szóba. Az éves árbevételünk 800 millió
forint körül jár, ennek is igen alacsony a nyereségtartalma,
nem jut fejlesztésekre.
Körsétánk során a romlás újabb és újabb bugyraiba
jutunk. A lebontott Martin-kemencéből csak a tető maradt
meg, a hullám fedőlemezek elrozsdásodtak rajta. Oldalt az
üzemen kívül helyezett darupálya oszlopréseiből tíz méter
magasságban behullott fák nőttek ki. A talajt most hó
borítja, nyáron „kivirágzik a vas", mindent ellep a gaz.
Oldalt itt is halmokban állnak az elszállításra váró
géproncsok. Az ócskavas sokáig nagy üzletnek számított
Ózdon. Mikor a privatizálók megvették a felhagyott
létesítményeket 60 forint körül járt az ára, aztán – láss
csodát – alig hogy birtokon belülre kerültek, egy központi
intézkedés a duplájára emelte az összeget. (Aligha
tévedünk, ha feltételezzük, hogy a Fidesz a hasonló
manővereknek köszönheti hosszantartó támogatottságát.)
– A pusztításból néhány munkás is kivette a részét, 30-
40 ezer forintos alkatrészeket csempésztek ki a gyárból és
a kocsmában eladták két fröccsért – jegyzi meg a kísérőm.
A Martin-kemence csupasszá vált telkén nyaranként
tánczenei koncerteket szoktak rendezni, az oldalfalon még
látszanak a festékszóróval lefröcskölt nevek: „Zséda",
„Mari". 2016-ban immár hetedik alkalommal rendezték
meg az Ózdi Jazz Parádét. Megjegyzendő: a kulturális
események, olyanok mint a „Molnárkalács-ünnep" vagy a
„Kissikátori Gomba-fesztivál”, inkább helyi érdekű
kezdeményezésnek tűnnek.
Mindennél fontosabb kezdeményezést jelzett azonban az
a 2005-ben született döntés, mely műemléknek
nyilvánított több ipartörténetileg jelentős épületet: az
„Olvasó"-t, a helyi értelmiség egykori találkozóhelyét, a
„Tiszti Kaszinó"-t, a „Finomhengermű" csarnokát és más
létesítményeket. Ezeket felújítanák, és kulturális
intézményeket alakítanának ki bennük.
A terv sokáig visszhangtalan maradt, csak helyi vizeken
gyűrűzött, de a 2011-es év váratlan fordulatot hozott.
Lelátogatott Ózdra Szőcs Géza, a kultúráért felelős
államtitkár, feltehetőleg megtetszett neki a valóban festői
vidék, hirtelen lelkesültségében bejelentette, hogy itt
hozzák lére az országos elterjedtségű Magyar Nemzeti
Digitális Archívum Filmalapot, a MaNDA-t. A helyi
körülmények ismeretében nehéz elképzelni, hogy mi
sugallhatta neki ezt az ötletet, ugyanilyen erővel akár egy
törökmézgyártó kombinát mellett is dönthetett volna.
Szőcs aztán megtalálta a maga emberét, miniszteri
biztosnak sikerült megnyernie Lovas Lajost, az egykori
zsámbéki polgármestert, aki a Magyar Nemzetet és a
Magyar Távirati Irodát is megjárta, igaz, semmiféle
digitalizációs vagy múzeumi tapasztalattal nem
rendelkezett. Hamarosan csatlakozott hozzájuk Fürjes Pál,
az akkori ózdi polgármester és Riz Gábor országgyűlési
képviselő is.
„...Olyanokat nyilatkoztak – írja cikkében Pálos Máté,
egy fiatal újságíró –, hogy Ózd az ország kulturális
fővárosa lesz, a beruházás teljes arculatváltást hoz a város
életében. A tervezetet aztán kiemelt nemzeti programként
a nemzetgazdasági minisztérium fejlesztette tovább
„Kultúrgyár néven" ... 2014 februárjában aztán maga
Orbán Viktor is beszállt a nemzeti digitalizálásba. Beszédet
mondott az ózdi ipari parkban, hitet tett a teljes
foglalkoztatottságról, majd lerakta a Nemzeti Kulturális
Dokumentációs Logisztikai Központ alapkövet... Egy idő
után a projektre a „Kulturális GPS – Nemzeti Kulturális
Térinformációs Rendszer, Szolgáltató és Tanácsadó
Multifunkcionális Módszertani Központ" néven kezdtek
hivatkozni...
A tervek szerint a keleti országrész közgyűjteményének
raktáraiból a tárgyakat az ózdi digitális komplexumba
szállítják, ahol több száz közmunkás beszkenneli őket,
magukat a tárgyakat pedig beraktározzák. Ezért a
tevékenységért fizetnek is a MaNDÁ-nak, ez így is megéri
nekik, mert Ózdon olcsóbb a raktárhely bérlése, mint
máshol."
„Digitális Kárpát-medence" elnevezésű tárlatot is
berendeznek, színvonalát illetőleg Pálos Máté megjegyzi:
„A magyar tájról egy táblán megmutatják, hogy
„Magyarország felszínét folyók, tavak szabdalják,
legfontosabb folyója a Duna és a Tisza, a „zsupptetőre"
kattintva pedig egy fénykép tűnik fel egy balatonparti
házzal.
Félreértés ne essék: távol áll tőlem hogy kétségbe
vonjam egy ilyen jellegű intézmény létjogosultságát,
természetesen ennél nívósabb formában, abban viszont
már korántsem vagyok biztos, hogy ezt éppen az ezer
sebből vérző Ózdon kellett megvalósítani. A gazdag Győr
vagy Székesfehérvár sokkal megfelelőbb helyszínnek
számított volna. Felmerül a gyanú, hogy azért került mégis
Ózdra, mert az, mint leszakadó régió, nagyobb eséllyel
pályázhatott európai uniós támogatásra.
Sajnálom az időt ennek az intézménynek a
megtekintésére, de kísérőm kérésére mégsem térek ki
előle. Jeges járólapokon csúszkálunk el az épületig,
magamban azért fohászkodom, hogy megússzam a
lábtörést. A kapuban a frissen kinevezett igazgató, egy
fiatal, szemüveges férfi fogad, aki saját bevallása szerint is
eléri a 170 kilós testsúlyt. Egy golyóstollat és egy
prospektust nyújt át, belenézek: alig különböző formában a
már ismert sablonokat tartalmazza.
„... A MaNDA irányítói jogkörét a Miniszterelnökséget
vezető miniszter gyakorolja... Az alapító szándéka szerint
az Intézmény feladata a nemzeti kultúrkincs
digitalizálásának elősegítése, a digitalizált értékek
összegyűjtése, rendszerezése és a szerzői jog keretei között
a nyilvánosságra hozatala egy központi nyilvános
felületen. Az intézmény nemzeti aggregátorként
koordinálja az Europeanoba, az Európai Unió digitális
könyvtárába küldendő dokumentumok feltöltését. Emellett
a MaNDA a nemzeti filmvagyon kezelőjének szerepét is
betölti, megőrzi, felújítja és kiadja az állományában tárolt
mozgókép alkotásokat."
Az Intézmény nem állt meg félúton. 2012-ben, majd
2013-ban is további pályázatokat nyújtott be: például a
Társadalmi Infrastruktúra Operatív Programját, a TAMOP-
ot. A kérelmeket természetesen elfogadták, egy másik
tervnek, a TIOP-nak 1,599 milliárdos támogatást ítéltek
meg, a tervek megvalósítására fordított teljes összeg már
messze meghaladja a 4 milliárd forintot.
– Nem sok ez egy kicsit? – kérdezem.
– Ez a terv a jövőt alapozza meg – mondja az igazgató –,
az ózdiak elhozzák ide a gyerekeiket, azokat megérinti az
európai kultúra szelleme és ez az új nemzedék
felvirágoztatja majd a várost.
Ez a folyamat, sajnos, még alig-alig mutatkozik meg.
Amíg az épületben tartózkodtunk, egyetlen látogatóval sem
találkoztunk. Lehet, hogy ideiglenesen zárva tartottak,
vagy a télies időjárás riasztotta el az embereket, de
gyakorlatiasabb okok is felmerültek. A belépőjegyek árát
kezdetben 2000 forintban állapították meg, ami Ózdon
komoly pénznek számít, összehasonlításul: a szemben
fekvő városi múzeumban csak 300 forintot kérnek, itt
egyes szórakoztató berendezések használatáért is fizetni
kell.
(A már hivatkozott Pálos Máté is jelzi az egyik cikkében,
hogy az Intézet anyagi ügyei teljességgel zavarosak:
„...A 2016. júliusi nyitástól december 16-ig összesen
3446 fő járt az Intézetben... Az első két és fél hónapban
ingyenes volt a kiállítás, október elejétől december
közepéig 65 nap alatt 114 felnőtt- és diákjegyet adtak el,
ehhez jön még 26 csoport... Lovas Lajos igazgató egy téli
hónapban a fűtési számlát körülbelül kétmillió forintra
becsüli. Ugyanakkor az egyik kiállítást a szerződésekben
vállaltak szerint 5, a másikat 9 évig mindenképp
működtetni kell, de szerencsére az állam évi 285 millió
forintos támogatást biztosít...)
A portán két fiatal hölgy fogad minket, ők vezetnek
végig a tárlaton. Nehezen szánom rá magam, hogy
figyeljem a tájékoztatót, úgy találom, az induló célokból
kevés valósult meg. A falakra egy-egy színészfotót, régi
filmplakátok másolatait rakták ki. Néhol egy-egy ötlettel is
megpróbálkoztak: egy sorban történelmi tárgyú filmek
jelmezeit viselő próbabábukat állítottak fel. Egy képernyőn
épp a „Hyppolit, a lakáj" pereg, egy trükkös szerkezet
segítségével a vetítés félbeszakítható és egy próbálkozó
léphet be Kabos Gyula vagy Csortos Gyula helyébe. Alig
várom, hogy a körút végére érjünk.
A „MaNDÁ"-ba felhalmozódó tudásbázisra alapozva egy
újabb kulturális szektor a „Digitális Erőmű" jött létre – az
elnevezés onnan származik, hogy a kohászat régi
gépházában kapott helyet.
Időközben a „MaNDA" megszűnt, budapesti központja
bezárt, az épület faláról potyog a vakolat, a falból esnek ki
a téglát, sorsában az ózdi részleg is osztozott, feladatait az
állami fennhatóság alá tartozó Fórum Hungaricum
Nonprofit Kft. vette át. A filmtekercsek, fényképek,
plakátok a Magyar Nemzeti Filmalaphoz kerültek.
A „Digitális Erőmű" továbbra is működik. A többszintes
épület mintha egyszerre kívánná bemutatni Magyarország
és Ózd egész újabbkori történelmét... „A filmetűdök a
magyar identitáshoz és a Kárpát-medence világához
kapcsolódnak, érintik a magyar tárgyakat, növény és
állatvilágot, a népszokásokat és a néptáncot, az írott
kultúrát és a művészeteket, a fürdőket és a sportot, neves
hazai termékeket és a feltalálók tárgykörét. Láthatjuk
Szent-Györgyi Albertet és Victor Vasarelyt éppúgy mint
régmúlt korok hétköznapi szereplőit."
Véleményem szerint ez a szándék már a fogantatásakor
halálra volt ítélve. Egy ilyen mindent átfogó bemutatót
hosszú nemzedékek folyamatos munkájával is aligha
lehetne létrehozni, ha pedig mégis megvalósulna,
elhelyezéséhez magának az Országháznak az épülete is
szűknek bizonyulna. A tervezők-kivitelezők maguk is
tisztában lehettek a körülményekkel, arra készülhettek,
hogy a balsikert majd széttárt karral fogadják: „A
lehetetlent próbáltuk meg".
A felsorakoztatott gyűjtemény legértékesebb részét az
Ózdhoz kötődő tárgyi emlékek alkotják. Többek között
sikerült megőrizni egy igazgatói iroda berendezését és az
Erőmű műszaki irányító központját.
Akár a kivágott fa rönkjéből feltörő fattyúágak, úgy
jelenik meg a célja vesztett intézményben néhány mellékes
használati forma.
– Volt itt már esküvő és itt tartották a KLIK igazgatói
konferenciáját is – nyilatkozta Lovas Lajos –, a
„Filmtörténelmi Emlékparkot" tízezer forintért ki lehet
bérelni születésnapi zsúrokra – majd meghozza a végső
értékelést – létrejött egy felsőalapú kulturális adatbázis,
ami kompatibilis minden európai adatbázissal, és az ötszáz
fős digitalizációs közfoglalkoztatás programját a Fórum
Hungaricumhoz továbbítja.
Mit tehetünk hozzá ezekhez a fennkölt szavakhoz?
Legfeljebb annyit, hogy ez a hamvában holt gigantomániás
vállalkozás a legkifejezőbb emlékek közé tartozik majd,
amelyet a megbukó Fidesz kormány maga után hagy majd.
 4.

Janiczák Dávid Ózd jobbikos polgármestere délelőtt

tízkor fogad minket, előtte jut időm körülnézni a piacon.
Kedvelem ezt a teret, amely afféle klub és találkozóhely
szerepét is betölti a városban, annak idején itt mutattuk be
a Kádár Jánosról írott könyvemet.
A kocsiból kiszállva meg kell néznem, hová teszem le a
lábamat, a havat nem takarították el, csak kitolták az út
szélére és a gyalogjárdára, a keskeny átjáróban is jégréteg
lepi el a kapaszkodókorlátokat.
A bejáratnál egy bevásárlókosarat cipelő kövér,
kigombolt ingnyakú férfi köszön rám:
– Üdvözlöm Ózdon, Moldova úr! Magyartanár vagyok,
olvastam a Zselicről szóló könyvét.
– Sajnos nem írtam ilyet, talán az Őrségre gondol.
– Persze, persze. Nagyon sokra tartom magát, pedig a
világnézeti barikád ellenkező oldalán állunk. Valaha
kétszer is vendégül láttam Csurka Pista bácsit,
végigpolitizáltuk az egész éjszakát, szidtuk Soros Györgyöt
meg a liberális-cionista sajtót.
Az ilyen szövegekért felesleges Ózdra jönnöm, fent
Pesten is megkaphatom őket, intek a kísérőmnek, hogy
menjünk tovább.
Péntek van, ez régebben erős piaci napnak számított, de
most kevés árus pakolt ki, tudják, hogy a legfőbb
vásárlóközönség, a közmunkások csak másnap kapnak
fizetést. A pultok félig üresek, az árut a budapesti vagy a
miskolci nagybani piacról hozzák. Valaha a város adott az
embereknek egy száz négyszögöles telket évi százforintos
bérleti díjért, ezek a kiskertek kibővítették a kínálatot és
lejjebb vitték az árakat is. Ennek vége már, azt mondják,
„a kisebbség lelegelte a termést", közben a bérlők is
kiöregedtek, nem bírták már a munkát és elgazosodtak a
földek.
Egy alkalmi társaságban ismerősöket fedezek fel,
megállok mellettük.
– Maga merre járt itt Ózdon? Látta a MaNDÁ-t?
– Igen benéztem.
– Ez a világ legnagyobb szélhámossága! Európai Uniós
pénzből építették és még az elszámolásuknál is csaltak,
havi 240 ezer forintos átlagbért vettek alapul, pedig
feleannyit sem fizettek. Olyanokra kellett volna költeni ezt
a pénzt, mint például a seprőkötő üzem, a Hangony patak
mellől lehetett volna hozni az ágakat, legalább húsz ember
munkát talált volna.
– És még ha ez lett volna az egyetlen linkségük! Mit
gondol, hogy jutott ki a rengeteg magyar szurkoló a
franciaországi foci EB-re? A Fidesz irodákban lehetett
jelentkezni ingyen repülőjegyért.
Nem állt módomban ellenőrizni ezeket a történeteket, a
Fidesz-apparátus országszerte gondosan őrzi a titkait, de
az ózdi pletykák csak ritkán alaptalanok, ha valaki
bablevest főz, a szomszéd pontosan tudja, hány szem van a
fazékban.
Még mindig csak fél tíz körül jár az idő, beültünk
kávézni a piac büféjébe, igyekszem felkészülni a rám váró
beszélgetésre. A polgármesterről kérdezem a kísérőmet.
Janiczák Dávidot csak nemrégiben választották meg, elődje
a kormánypárti Fürjes Pál ellenében. Az első fordulóban
csak néhány szavazatos különbséggel győzött, a Fidesz meg
is óvta az eredményt, de vesztére tette, mert jelöltje az
ismétlésnél megsemmisítő kudarcot szenvedett el. Tipikus
tiltakozó voksolás ment végbe, nemcsak a Jobbik, hanem a
baloldali pártok és a helyi polgári egyesületek is
felsorakoztak Janiczák mögött.
Az emberek előlegezett jóindulattal figyelik a
ténykedését. Fennakadtak ugyan néhány különös
gesztusán, például egy autómatuzsálem Rover gépkocsival
járt, egyszer meztelen felsőtesttel ült ki napozni a
városháza elé, de kedvelik alig leplezett szembeszállásáért
az országos hatalommal. Azt rebesgetik, hogy ha egy
minisztériumi látogató érkezik Pestről, ő gyakran elmegy a
városi énekkarral Nyíregyházára, vagy még messzebbre.
Az is jelentős súllyal esik latba, hogy bennszülött ózdi, és
kohász családból származik: apja a lengyel Janiczák
Stanislaw a nyolcvanas évek elején jött Magyarországra, az
ózdi gyárban dolgozott mint kemencekőműves.
– A polgármester úrnak mi az eredeti foglalkozása?
– Kommunikációs szakember, a helyettese, Farkas Péter
Barnabás pedig múzeológus.
Nem vagyok meggyőződve, hogy egy ilyen képzettségű
páros a legalkalmasabb rá, hogy egy kohászvárost
kivezessen a válságból, de hát az ózdiak őket választották.
Visszavisszük a kávéscsészéinket, a pultra egy lezárt be-
főttes üveget raktak ki: egy 44 évesen rákban meghalt
buszsofőr családjának megsegítésére gyűjtenek, mi is
bedobjuk az adományunkat és elindulunk. A városháza
környékét kikerülhetetlenül ellepik a tócsák, kísérőm
csóválja a fejét:
– Képzeld el, mi történne, ha nem volna ez a sok száz
közmunkás!
Janiczák Dávidot első pillantásra abba a csoportba
sorolom, amelyet egy barátom „japán tornatanárnak"
jellemzett. Harmincadik éve körül járhat, szemüveges,
gondosan fésült, öltözéke szigorúan puritán, halkan beszél,
de egész magatartása mintha vibrálóan feszült indulatokat,
állandó harckészültséget takarna. Próbálom tisztázni a
körülményeket.
– Mennyi időt szán rám?
– Mondjuk egy félórát.
Sietve felteszem az első kérdést.
– A városi önkormányzatban milyen a hatalmi
megosztás?
– Öt jobbikos, négy fideszes, egy szocialista, három
független és egy ugyancsak független, de kormánypárti
beállítottságú képviselőből áll a testület. Azt szoktam
mondani, hogy Ózdon kormányon vagyunk az ellenzékkel,
megfelelő összhangban tudunk együttműködni.
– Úgy tudom, az országgyűlési képviselő személyét nem
a Jobbik adja.
– Nem, Riz Gábor úr fideszes.
– Hogy jönnek ki egymással?
Janiczák Dávid az országos alelnöki tisztséget is betölti a
Jobbikban, ennek megfelelően most is arra törekszik, hogy
átfogó összefüggéseket mutasson fel:
– Mint ahogy a jelenlegi kormány nem segít az országon,
úgy itt Ózdon sem támogatják a helyi kezdeményezéseket.
Igyekszem elejét venni, hogy a beszélgetés politikai
közhelyekben torkolljon.
– Mondana egy kézzelfogható példát?
– Valaha új vasúti pályát, Ózd és Miskolc között
négysávos műutat ígértek, és semmi sem lett belőle. Most
is akadnak aktuális ügyek. Például egy határozatot
készítünk elő miszerint erkölcsi bizonyítvány nélkül ne
lehessen állami bérlakáshoz jutni. A dolog szerintünk
teljesen egyértelmű, de itt is megpróbálnak keresztbetenni
nekünk.
– Ők nem állnak elő önálló tervekkel?
– Olyan ötleteket vetnek fel, mint hogy indítsunk
lovaskocsi járatokat fenn a hegyekben, az egyes
megállókban rendezzünk be vendéglőt, tartsunk kulturális
előadásokat. El tudja képzelni, hogy például
Mosonmagyaróváron az lelkesít valakit, hogy eljusson
Bánszállásról Sajóvárkonyba, vagy Farkaslyukba.
– De a MaNDÁ-val mégiscsak megmentettek két olyan
gyári épületet, amelyek még a 19. századból származnak.
– Ez igaz, azonban ott is hagyták, hogy eltűnjenek a
Finomhengermű muzeális értékű régi gépei, az új
tulajdonosok csak a rajtuk levő jelzéseket adták át a
városnak.
– Nekem azt is állították, hogy több mint 110 új
munkahelyet teremtettek.
 – Szerintem negyvenet sem, és ezek sem igazán
produktívak, nem tudják kigazdálkodni a fenntartásukkal
járó költségeket.
A polgármester még folytatná a fejtegetéseit, de nem
érdekelnek túlságosan a Fidesz és a Jobbik közötti
csatározások, igyekszem visszatérni a város ügyeihez:
– Valaki azt mondta nekem, hogy Ózd hamarosan a
nyugdíjasok és a cigányok városa lesz. Önök milyen módon
próbálják meggátolni ezt a folyamatot?
– Elsősorban a családok helyzetének javítására
törekszünk. Az elöregedéssel nincs mit kezdenünk, azt
viszont nem kívánjuk tudomásul venni, hogy a mi
nemzedékünk, a mai 30-40 évesek nem vállalnak második
gyereket – főleg a magasabb képzettségűek.
– Szabad megkérdeznem: önnek hány gyereke van?
– Én még nem vagyok nős. Elméletileg a 2,1 szaporodási
ráta biztosítja a nemzet fennmaradását, de napjainkban ez
a mutató inkább az 1,33 körül jár. Kivéve a cigányokat,
náluk az 5-ös arányszám sem számít ritkaságnak, de
tudunk 12 gyerekes családokról is. Ezek a szülők nem
éreznek felelősséget az utódok sorsáért, hagyják, hogy
most februárban is egy gatyában szaladgáljanak a ház
előtt. Iskolába sem járnak, belőlük kerül ki majd a jövő
nemzedék képzetlen munkanélküli serege.
– Az önkormányzatoknak nem áll módjukban segíteni
ezen a helyzeten?
– Tőlünk az állam elveszi az iskolákat, egyházak és
alapítványok kaparintják meg őket, a nevelés területén mi
egy karnélküli óriáshoz hasonlítunk. A Fidesznél általános
törekvés, hogy a városokat megfosszák a jogaiktól, nekünk
is szinte csak a városüzemeltetési teendőket akarják
meghagyni. Inkább a járásokat favorizálják.
– Mi céljuk ezzel?
– Ózd példája is azt bizonyítja, hogy egyre több
településen alakul ki ellenzéki városvezetés, így próbálják
meg hidegre tenni őket.
Janiczák az órájára néz, feltehetőleg lejáróban a rám
szánt idő, még próbálok feltenni egy-két kérdést:
– Meddig tart a mandátuma?
– 2019-ig maradok a helyemen.
– Ha egy véletlen folytán úgy adódna, hogy ma kellene
távoznia, mihez kezdene?
A polgármester eltöpreng:
– Nem tudom, ha a kedvem szerint dönthetnék, talán
buszsofőrnek mennék, már tinédzserként is vezettem
autóbuszt.
Búcsúzásnál a város vezetője megígéri, hogy pótlólag
küld még néhány adatot, ezt szinte mindegyik kollégája
kilátásba helyezte, de ő volt az első, aki állta is a szavát.
Ide iktatok néhányat:
„Ózd város összlakossága a 2017. február 6-i
 A statisztikából már első pillantásra is feltűnik, hogy a
két alsó, gyerekeket magába foglaló kategóriája együttes
6088-as lélekszáma jóval alacsonyabb, mint a két idősebb
réteg összevont 8066 fős mutatója – ez is Ózd folyamatos
elöregedését jelzi.
A helyi szociális segélyek rendszere is kevés vigasztalót
tartalmaz:
„Települési támogatás igényelhető:
– kiskorú részére gyógyszer kiváltásához, amennyiben a
családban az egy főre jutó jövedelem nem haladja meg az
öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének
[jelenleg 28,500 forintnak – M. Gy.] a 150%-át (42.750
forintot). A támogatás mértéke évente 7000 forintig
terjedhet.
– kiskorú részére szemüveg kiváltására, amennyiben a
családban az egy főre jutó jövedelem nem haladja meg az
öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének 150%-
át – 42.750 forintot. A támogatás mértéke évente 10 ezer
forintig terjedhet.
– felnőtt gyógyszer kiváltásához, amennyiben a
kérelmező nem rendelkezik közgyógyellátási
igazolvánnyal, és a családban az egy főre jutó jövedelem
nem haladja meg az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb
összegének 200 százalékát, 57 ezer forintot, a támogatás
mértéke évente 7 ezer forintig terjedhet...
 ... Az önkormányzat lakhatáshoz kapcsolódva települési
támogatásban részesítheti [figyelem: nem részesíti, csak
részesítheti! – M. Gy.] azt, akinek a háztartásában az egy
főre jutó jövedelem nem haladja meg az öregségi nyugdíj
mindenkori legkisebb összegének 200 százalékát, az 57
ezer forintot, feltétel még, hogy sem a kérelmezőnek, sem
a háztartás valamelyik tagjának nincs vagyona.
A jövedelmi és vagyoni feltételek együttes teljesülése
esetén a támogatás havi összege:
– ha a háztartás egy főre jutó jövedelme nem haladja
meg az öregségi nyugdíj legkisebb összegének 100
százalékát – 0-28.500 forintot, az esetben havi 6 ezer
forint;
– ha a háztartás egy főre jutó jövedelme meghaladja az
öregségi nyugdíj legkisebb összegének 100 százalékát, de
nem haladja meg a 150 százalékát, vagyis 28.501 és 42.750
forint között mozog 5 ezer forintot kaphat havonta
– amennyiben a háztartás egy főre jutó havi jövedelme
az öregségi nyugdíj legkisebb összegének 150 százalékát
meghaladja, vagyis 42.751-től 71.250 forintig terjed havi 4
ezer forintban részesülhet.
A támogatást az Önkormányzat természetbeni
ellátásként folyósítja szolgáltatókon keresztül. Velük
minden hónap ötödik napjára havi részletben, tüzelő
esetén pedig egy összegben történő átutalással számol el.
Már korábban is feltűnt, hogy a Bajnai, majd a Fidesz-
kormány ha nyomorúságos mértékben is, de hajlandó
megemelni a juttatásait, a nyugdíjminimum 28.500
forintos összege azonban 2008 január 1-e óta egy fillérrel
sem emelkedett. Ez az ellátás nem növekszik
automatikusan a nyugdíjakkal és az inflációval sem mozog
együtt. Most véltem megérteni ennek az eljárásnak az
okát, így kívánnak egy változatlanul alacsony viszonyítási
alapot teremteni a különböző segélyek kiszámításához.
Ebbe a körbe vonták többek között a gyest, a
krízishelyzetbe kerültek támogatását is.
 5.

Szerettem volna megismerni egy közelben fekvő kisebb

település sorsát is, Farkaslyukat választottam, amely
valaha Ózd I. kerületének számított, csak néhány éve vált
önállóvá.
A helyi Nyugdíjas Kör egyik tagja jött értem a kocsijával,
17 évig vájárként kereste a kenyerét, később vagyonőrként
helyezkedett el. Célunk felé tartva a régi bányáról beszél:
– Annak idején nehezen indult meg a termelés, nem állt
rendelkezésre megfelelő munkásgárda, a kezdet kezdetén
rabok és nők is dolgoztak lent, az Alföldről is toboroztak
embereket. A technika is elmaradott volt, lovak húzták a
csilléket.
– Ez a helyzet nem maradhatott így, az ország
energiaszükségletének 70-80 százalékát akkoriban szénből
fedezték, szükség volt a farkaslyuki 4500-5000 kalóriás,
kénmentes barnaszénre is. Az állami tervtárgyalásokon
mindig csak egyetlen téma merült fel: mennyivel kell
növelni a termelést, szinte naponta indultak az
irányvonatok a borsodi kohókba.
Azzal senki sem foglalkozott, hogy mindez mennyibe
kerül, ömlött a pénz a fejlesztésre. 34 kilométernyi vágatot
hajtottak ki, kiépítették a 220 és 380 voltos
villanyvezetéket, és ami a legfontosabb: kialakult egy olyan
munkásgárda, amelyben mindenki tisztelte a másikat.
A faluban is a bánya fedezett minden fejlesztést, 200
férőhelyes mozi-színház termet építettek, az uszodában
országos versenyeket rendeztek, úttörőtábort alakítottak
ki. A bánya egyre több embert vonzott, a csúcsponton 1000
főt foglalkoztattak, helybelieket és bejáró munkásokat.
Közben megérkeztünk az önkormányzat épületébe, bent
a teremben öt-hat nyugdíjas gyűlt össze. A polgármester
jelezte, hogy később ő is bekapcsolódik majd a
beszélgetésbe. Valamennyi megjelent a bánya
szolgálatában töltötte az aktív éveit. Az idő múlásával és a
betegségek nyomán egyre ritkultak a soraik, 2002-ben
összeírták a bányász nyugdíjasokat, akkor még 150-160 főt
találtak, 2009-ben viszont már a százat sem érte el a
számuk.
– Lehet mondani, hogy már mi is mélyaltatásban
vagyunk – jegyzi meg valaki.
– Mikor merült fel az a veszély, hogy leállhat a bánya?
– Nem is gondoltunk rá, még az utolsó szabad pártnapon
is azt mondták a vezetők, hogy a mélyfúró vállalat
megkutatta a területet és tíz évre elegendő szénvagyont
tárt fel, nem fogunk bezárni. Aztán egy műszakban épp
lent dolgoztunk, egy TH-gyűrűt deszkáztunk be, mikor
mint brigádvezetőt hívattak telefonhoz és közölték velem:
magasabb utasítás érkezett, azonnal hagyjuk abba a
munkát. Akkor még bíztunk benne, hogy újraindíthatjuk
majd a termelést, ezért viszonylag magasan, a felszíntől
számított 15 méteres szinten zártuk le a tárlót, de aztán
elszállt minden remény.
Közben megérkezett Gábor Dezső polgármester, így már
neki teszem fel a kérdést:
 – Igaz az a híresztelés, hogy Farkaslyukon újrakezdik a
bányászkodást?
– Ez folyamatosan a napirenden szerepel, egy cég már
korábban is próbálkozott, de most az állami támogatás
lehetősége is felmerült.
– Mitől vált aktuálissá ez az ötlet?
– Egy véletlen hozta elő. A fatolvajok kocsija elől le
akarták zárni az erdőhöz vezető utat, ezért egy széles árkot
robbantottunk az aszfaltba. A résben alig néhány méteres
mélységben egy szénréteget találtak, a környékbeliek
nekiláttak a fejtésnek, egy egész kis tárló alakult ki. Akkor
vetődött fel újra, hogy ipari méretekben is érdemes volna
foglalkozni a kitermeléssel.
– Gyakorlati lépésekre is sor került?
– Három kutatófúrást is lemélyítettek, de egyelőre nem
sikerült felmérni a helyzetet. Szeptemberig kell leraknunk
egy tervet az asztalra. Nagyon nagy a tét: 15 millió tonna
barnaszén rejlik a föld alatt, száz ember juthatna
munkához.
– Mennyi pénz kellene az újranyitáshoz?
– Hét-kilenc milliárd forint, egyelőre nem tudom,
honnan szerezhetjük meg, de én sohasem fogom azt
mondani, hogy feladom.
– Honnan vennék a szükséges képzett munkaerőt?
– Megpróbáltuk újra elindítani a vájárképzést,
nyitottunk egy tárnabányát. A fiúk átjártak gyakorolni
Márkushegyre, ez volt az utolsó még működő
mélyművelésű szénbánya Magyarországon, de sajnos
időközben az is bezárt.
 Az öreg bányászok nem szólnak közbe, csendesen
elköszönnek. Kettesben maradva, a falu helyzetéről
kérdezem a polgármestert, válaszaiból vigasztalan kép
bontakozik ki.
Farkaslyuk községben 2050-en élnek, bár hivatalosan
nem tartják nyilván, de a becslések szerint 800-1000 fő
tartozik a cigány kisebbséghez. Ez az arány a fiatalabb
korosztályoknál még élesebben eltolódik. Jelenleg 197
gyerek jár a helyi iskolába, ebből 173 a HHH, vagyis a
Halmozottan Hátrányos Helyzetű kategóriába tartozik. A
belkörű házasságokból eredően sok gyengébb adottságú
gyerek jön a világra, a nyolcadik osztályban egy tanuló sem
fiatalabb 16 évesnél, néhányan még ezt a megszabott
korhatárt is túllépték. Egy felmérésnél a jövendő terveikről
kérdezték a gyerekeket, 16-ból kilencen közmunkások
akarnak lenni.
(Az ózdi kórház szülészetén többnyire csak cigány
kismamák fekszenek, előfordul, hogy a lány és az anyja
egyszerre vár gyereket, a farkaslyuki óvodába is az ő
csemetéik járnak, 118-ból csak ketten nem tartoznak ehhez
a réteghez.)
Számos jel utal rá, hogy Farkaslyuk néhány éven belül
egységes cigány faluvá válik. 40-50 gyereket a szülők ózdi
iskolákba járatnak, ők már aligha térnek vissza. Kívülről
nem érkezik megfelelő szintű utánpótlás, itt is
megmutatkozik a városi önkormányzatoknak az a
törekvése, hogy a saját nehezen kezelhető cigány lakosaik
egy részét a közeli falvak lepusztult házaiba telepítsék át.
– Létesülnek olyan új üzemek, vállalkozások, amelyek új
munkahelyeket teremtenek?
– Egy olasz-magyar közös tulajdonú cég működik, ők
egyszer használatos fecskendőket gyártanak, egy
műszakban 50-60 embert foglalkoztatnak. Sajnos, hol
dolgoznak, hol nem, a megrendelésektől függően, most az
influenzaoltások miatt bővebben akad munkájuk.
– Adódnak más foglalkoztatási lehetőségek is?
– Legfeljebb a közmunka, 195 ember él ebből, az ő
jövőjük is bizonytalan, mert a kormány országszerte
csökkenteni akarja a számukat. Ezért is volna fontos a
bánya megnyitása. Tervezzük az idegenforgalom
fejlesztését is, a régi úttörőtáborokból egy kempinget
akarunk kialakítani, az itt megszálló vendégeknek egyhetes
programot szerveznénk, például kerékpáros
kirándulásokat Szilvásváradra, vagy a Hangonyi tóhoz.
Már leszoktam arról, hogy kifejtsem: Magyarországon
legalább ezer helység kapkod ugyanilyen reménytelenül a
turizmus mentőöve iránt. A valós érdekek nem számítanak,
a kormány politikai céljai szerint osztja el a lehetőségeket:
korlátozza Budapestet, de üveghidat épít Sátoraljaújhelyen
és űrállomást Gyulaházán.
Témát váltok: Milyen szociális segélykerettel
rendelkeznek?
– 2016-ban 250 ezer forintot költhettünk erre a célra.
Egy család évente egyszer kaphat pénzt, többnyire
gyógyszerkiváltásra vagy terhességmegszakításra. A
közmunkások nem részesülhetnek ebben a támogatásban,
mivel az ő keretük meghaladja az előírt szintet.
– Ötszáz forintos étkezési lehetőséget biztosítunk a
lakosainknak, ezen kívül a népkonyhán 300 ember kap
ingyen ebédet. Az igazságos elosztás érdekében azt a
szabályt vezettük be, hogy egy személy csak két adagot
vihet, fazék helyett csak éthordóval állhat be a sorba.
– Az intézményrendszer mennyiben változott?
– Papunk nincs, az orvosunk áttelepült Hangonyba, mert
ott jobb lakást ajánlottak fel neki, onnan jár át hozzánk.
Kocsma van is, nincs is.
– Ezt hogy kell érteni?
– Egy régi kamionsofőr viszi a feleségével közösen, de
napközben zárva kell, hogy tartson, mert a bolt az óvoda
közelében fekszik, csak akkor dolgozhat, mikor a gyerekek
már hazamentek.
Az idő már délutánra jár, kedvem támad körülnézni a
kocsmában, amely feltehetőleg itt is a közösségi élet egyik
színhelye. A polgármester felhívja a tulajdonosnőt, de az
ma nem nyit ki, a közmunkások itt is csak holnap kapnak
fizetést, akkor szívesen lát.
– Pártok működnek Farkaslyukon?
– Csak a Jobbiknak van szervezete a faluban.
Most már csak egy téma maradt: maga a polgármester
személye:
– Ön Farkaslyukon született?
– Nem, ahogy mondani szokás „kifalusi" vagyok.
Tanítani jöttem ide még 1983-ban, azóta
iskolaigazgatóként és polgármesterként is dolgoztam.
– Ez alatt hányszor akarta elhagyni a falut?
– Nincs olyan ötven év alatti diplomás, akinek a fejében
nem fordult volna meg ez a gondolat, nálam akkor
következett be ez a pillanat, mikor tönkrement az első
házunk. A Martin-kemence salakjából épült, egy idő után
megrogyott a fala, akkor elment a kedvem az egésztől. Az
emberek azonban marasztaltak, a biztosítótól kapott
kártérítésből felhúztam egy új, 95 négyzetméteres házat.
– Anyagilag megtalálja a számítását?
– Mindent összevetve 197 ezer forintot keresek, ennyiből
meg kell tudnom élni.
Itt tartottunk, mikor nyílott az ajtó és megérkeztek a
kísérőim, vissza kellett indulnom a szállásra. Az
előszobában az egyik öreg bányász várt rám, elkísért a
kocsiig:
– Farkaslyukón soha többé nem hoznak fel szenet a föld
alól. A hasonló bányák nem élnek száz évig, az
újranyitásuk pedig egyenesen lehetetlen. A Fidesz dobja be
ezt az ötletet minden választás előtt.
Az autóban is a cigányok helyzetéről folyik a vita, az
egyik kísérőm, ahhoz képest, hogy egykori szocialista
párttag, igen élesen fogalmaz:
– Nekem sok cigány barátom van... (ez a hangütés jól
ismert, tárgyilagosságot, sőt jóindulatot sejtet, de
többnyire kifogások, fenntartások bevezetőjéül szolgál)...
együtt játszottunk, együtt jártunk iskolába, a munkát is
együtt kezdtük, de az elképzelhetetlen lett volna, hogy
beköltözzenek új panellakásokba magyar családok közé.
– Azóta minden megváltozott, a CSOK (Családok
Otthonteremtési Kedvezménye), csak tovább rontotta a
helyzetet. A legalább négygyerekes családok és ezek közé
szinte csak cigányok tartoznak, harmincmillió forintos
támogatást igényelhetnek használt lakások vételéhez. Ez az
összeg egy csapásra meghatározó alapárrá vált, aki távozni
akar a környékről, örül, hogy egyáltalán pénzhez jut a
tulajdonáért. Az alapterület sokszor a 100 négyzetmétert is
meghaladja, bent Egerben legalább 15 millióért
cserélnének gazdát.
– A régi tulajdonosok mit tudnak venni ennyi pénzből?
– Gyakorlatilag semmit, Budapesten a XII. kerületben
még egy kocsibeállót sem kapnak érte. A cigányok is csak
nyomorognak az új házaikban, ellopják a szomszédok
kerítését és eltüzelik. Reggel sokan arra ébrednek, hogy
éjszaka eltűnt a vaskapujuk és mehetnek keresni a MÉH-
be.
– Nekem van egy kis házam fenn a hegyekben, négyszer
törtek be oda és sohasem találták meg a tetteseket.
Valamikor decemberben jártam kint utoljára, láttam, hogy
a kéményen jön ki a füst, a szomszédok szóltak: jobban
járok, ha nem firtatom, kik azok, akik fűtenek bent.
– Nem lehetne megoldani ezt a helyzetet, vagy legalább
javítani rajta?
– Szerintem csak rosszabb lesz, a cigányok
elszigetelődnek, a magyar fiatalok pedig elmennek. Az én
lányaim is csak fodrászhoz és fogorvoshoz járnak haza,
mert itt olcsóbb. Nincs már messze az a nap, mikor Ózd a
cigányok és a nyugdíjasok városa lesz.
Feladom a vitát, kibámulok az autó ablakán; a sötét
tájban csak egy-egy távoli lámpa világít.
A kísérőm még belekezd egy anekdotába.
– Egy cigány és egy mérnök egymás mellett építkezik,
mikor elkészülnek, közös lakásszentelőt tartanak. Azt
mondja a cigány:
– Tudja, mérnök úr, hogy melyikünk háza ér többet?
– Egyformák, hiszen ugyanazt a tervet használtuk.
– Akkor is az enyém az értékesebb, mert énmellettem
nem lakik cigány.
*
Nem hagyott nyugodni a farkaslyuki bánya ügye,
megpróbáltam utánanézni a történetnek. Egyetlen olyan
példát találtam, mikor egy bánya, ha időlegesen is, de
túlélte a rá kirótt halálos ítéletet. Az esetet Schaller Károly,
a Bányakapitányság főmérnöke írta le feljegyzéseiben:
„...A Pécsi Bányaüzem Vasasi bányájában 1993.
szeptember 30-án befejeződött a széntermelés.
Eltemetésre került az „utolsó csille". Nem telt bele két
hónap, és jelentkezett egy Vajay György nevezetű
vállalkozó, az Antracit Kft. többségi tulajdonosa. A cég
osztrák, ukrán, szlovák, bolgár, magyar érdekeltségbe
tartozott, szénértékesítéssel, bérbrikettálással foglalkozott.
Vajay felajánlotta, hogy bérbe veszi az üzemet, újra indítja
a termelést. 1993 decemberében alá is írták a szerződést.
Az Antracit Kft. átvette a Pécsi Bányaüzemben dolgozó
földalatti és külszíni műszaki irányító dolgozókat,
szakmunkásokat, betanított munkásokat,
segédmunkásokat és az alapvető technológiai eszközöket.
Az üzem vezetőit a bérbeadó jelölte ki a bérlő
egyetértésével. Így kerültem én felelős műszaki vezetőként
a Bányakapitányságról az üzembe. Összesen 245 fő
csatlakozott a vállalkozáshoz.
 Az üzem összes dolgozója nagy tenniakarással,
bizakodással és szorgalommal kezdett ismét dolgozni.
Mindenki érezte, hogy egy utolsó lehetőséget kaptunk az
élettől, ezt az alkalmat nem szabad elszalasztani, a
munkahelyet csak becsületes, kitartó munkával lehet
megtartani. A vezetők és a beosztottak között addig nem
tapasztalt segítőkészség alakult ki.
A kezdeti hetek a kiszerelés során megszüntetett
berendezések visszaépítésével teltek el. De már akkor
mindenki tisztán látta, hogy ez a vállalkozás csak akkor
lehet életképes, ha a széntermelés minél előbb megindul.
Ezt erősítette az a sejtésünk is, hogy a vállalkozó nem
tőkeerős. Már az első havi számlák kiegyenlítése, a
bérfizetés késve történt meg.
Vajay úr február hónapban munkahelyteremtéshez és
megtartáshoz kapcsolódó támogatási igény-pályázatot
adott be a Munkaügyi Minisztériumhoz 305 munkahely
megtartásához 135 M forint, 950 munkahely teremtéséhez
190 M forint támogatási összeggel.
A pályázatot a Munkaügyi Minisztériumban és az Ipari
és Kereskedelmi Minisztériumban is elutasították. Ekkor
Vajay úr még kísérletet tett az elutasító döntés
megváltoztatására, ami sajnos nem járt sikerrel. Március
7-én délelőtt közölte velem, hogy a Kft. gazdasági
problémák miatt felfüggeszti a bányaépítési tevékenységét,
felmondja a bérleti szerződést, kezdeményezni fogja a cég
felszámolását, minden dolgozónak felmond. A dolgozók
nem tudtak belenyugodni munkahelyük ismételt
elvesztésébe, földalatti demonstrációt kezdtek, melyhez
hasonló eset 1937 óta nem fordult elő a mecseki bányászat
történetében.
A demonstráció sajnos nem érte el a célját, a 304
bányász munkahelye március 21-én megszűnt. Az élet
keserű fintora, hogy Vajay úr a felmondást telefonon
közölte a dolgozókkal, ő nem jött le Pécsre, nekem kellett
bejelentenem a munkásgyűlésen. Sőt, a dolgozók a jogos
bérüket – ígérete ellenére – csak hosszú késéssel kaphatták
meg.
A bányabezárás, az aknák tömedékelésével 1994.
december 31-én fejeződtek be. Az utolsó köbméter anyag
bedöntése eszembe juttatta József Attila sorait:

„Ha beomlanak a bányát vázazó oszlopok

A kincset azért a tárnák őrzik és az lobog.
És mindig újra nyitnák a bányászok az aknát
Amíg a szívük dobog.. – fejezi be feljegyzéseit Schaller
Károly.
 6.

Az ózdi Almási Balogh Pál Kórházban dr. Bélteczki János

főigazgató fogad. Egy sokszorosított tájékoztatót nyújt át
az intézet 2015-ös tevékenységéről, feljegyzek néhány
adatot. Az évfolyamán 257.070 járóbeteget láttak el, a kiírt
fekvőbetegek száma: 11.333. Ez a kimutatás természetesen
a környékről érkező beutaltakat is magába foglalja.
Összesen 340 ággyal rendelkeznek, ebből 250 az aktív, 90
a krónikus ellátást szolgálja.
– Ez az ágyszám sok vagy kevés?
– A 66. helyen állunk a magyar kórházak között. A határ
közelében fekvő gyógyító intézmények több tekintetben is
hátrányba szorulnak, például az orvosi létszámot illetőleg.
Olyan körülmények is távol tartják a jelentkezőket, hogy
Miskolctól Ózdig nincs kiépített autópálya, 60 kilométert
rossz utakon kell megtenni.
– Mi még viszonylag jól felszerelt kórháznak
mondhatjuk magunkat, és a soros felújítást is rendben
elvégezték nálunk.
– Az egészségügyi ellátás viszonylag magas színvonalát a
Rimamurányi-Salgótarjáni Vasúti Részvénytársaság
alapozta meg, még az 1880-as években. Az átlagos
mezővárosokban akkoriban még állandó egészségügyi
szolgálat sem létezett, Ózdon viszont egy önálló kórházat
hoztak létre 13 ággyal, három orvossal.
– Ön is itt kezdte?
 – Én Miskolcról kerültem ide osztályvezető orvosnak.
Mikor megérkeztem, dermesztő hideg fogadott, ez a vidék
egész Magyarország leghűvösebb része. Sűrű fekete füst
terjengett a város fölött. Szerettem volna visszafordulni,
de az ózdiak megnyugtattak:
– Ne ijedjen meg, doktor úr! Ez csak annyit jelent, hogy
jól fizet majd a kohó!
– Hamarosan kiváló kapcsolatom alakult ki az
emberekkel. 1990-től a kórházi munkám mellett ügyeleti
feladatokat is elláttam a környéken. Gyakran lejártam
Edelénybe, még a cigány családok is tisztelettel fogadtak,
kézmosó vizet, friss törülközők készítettek ki, még azt is
kiderítették, hogy citrommal, de cukor nélkül szoktam inni
a teát.
– Aztán a bányászat és a kohászat leépülésével
megváltoztak az emberek, sértődöttek lettek, haragudtak,
amiért elvesztették a régi kiváltságaikat. Többé engem sem
vártak teával és friss törölközővel. 1997-ben egyszer az
edelényi cigánytelepre hívtak, mikor kiértem, egy suhanc
rám kiabált: miért csak most jön, mit csinált eddig. Akkor
lemondtam az ügyeletet, azóta sem jártam arrafelé. Csak
hallomásból értesültem, hogy egyre többen drogoznak a
környéken. Állítólag egy Herbár nevezetű kábítószert
használnak, olcsóbb, mint a többi, egy adagot 300 forintért
meg lehet venni, de nagyon veszélyes, sok fiatal belehalt
már. Ez a leépülés nemcsak a cigányokra jellemző, a szülők
pénzt adtak a gyerekeiknek és leszoktatták őket a
munkáról.
– A családok lassan, de biztosan széthullanak. Annak
idején felépítették a három-négyszobás házakat, de a
nemzedékek többé nem akarnak együtt élni, az öregek
magukra maradnak. Bekerülnek a kórházba, a krónikus
osztályon 3 hónapot tölthetnek, az ápolásin pedig egy évet
– itt térítési díjat kell fizetniük, napi 1300 forintot, utána
otthon próbálnak élni úgy, ahogy tudnak.
– Ez mindig így volt?
– Nem, én Nyírmadán születtem, nagycsaládban éltünk.
Az idősebb szülők a hátsó házban laktak.
Én is visszagondolok a magam családjára, a kétszobás
külvárosi lakás nemcsak minket, gyerekeket és a
szüleinket fogadta be, hanem még a nagyszüleinket, sőt az
egyik dédanyámat is. Mindenki megtalálta a maga helyét a
közösségben, súlyosan beteg nagyanyám haláláig azt
hajtogatta: legalább lakatnak használjatok, hadd vigyázzak
a lakásra!
– A kórházak hogy alkalmazkodnak ehhez a megnehezült
feladathoz?
– A róluk készült képeken mindenütt mosolygós arcok, a
kicsattanó egészség jelei látszanak, de távolról sem állnak
a helyzet magaslatán. Én azt érzem a legnyomasztóbbnak,
hogy a haldoklóknak nem mindig adják meg az illő
tiszteletet: Egy holttest épp olyan tiszteletreméltó, mint
egy élő, elvárja, hogy egy részvétteli emberi arc legyen az
utolsó látvány, ami ettől a világtól búcsúztatja.
– Persze a kórházak munkáját objektív nehézségek is
hátráltatják. Világszerte visszaesett az orvosképzés, nálunk
is elmúltak már azok az idők, mikor a jelentkezők száma
háromszorosan meghaladta a felvételi keretet. Az az
igazság, hogy kevés dolog van, ami ide vonzaná a
fiatalokat. 18 évesen kezdik el a tanulást, 24 évesen
végeznek, mire megszerzik a szakorvosi képesítést, már a
harmincat is betöltik, egy menedzser hasonló életkorban
már összeszedi az első százmillió forintját. Ilyen
körülmények között egyre növekedett az orvoshiány, a
közeli Kazincbarcikára Debrecenből busszal jöttek le
dolgozni a rezidensek, ezt „fegyencjárat"-nak nevezték.
– A kommunikáció lassan fontosabbá válik, mint a
szakmai tudás, figyelmünk 60-70 százalékát arra kell
fordítanunk hogy érzi magát a beteg, bele kell élnünk
magunkat a helyzetébe. A fizetésünk kelet-európai
viszonylatban is alacsonynak számít, például Szlovákiában
egyharmaddal többet keresnek az orvosok. Évi 600
milliárd forintos plusz kellene, hogy legalább a Visegrádi
Országok színvonalát elérjük.
Bélteczki doktor egy körsétára invitál. A központi
folyosóról belátni egy lezárt oldalszárnyra: nagy foltokban
lehullt a stukkó, a renoválók még 2014-ben állványozták
fel, azóta sem fejezték be a munkát. A főigazgató
tehetetlenül tárja szét a karját.
Az ismerkedést az intenzív osztályon kezdjük. A
teremben 7 ágy áll, nappal négy nővér teljesít mellettük
szolgálatot, éjszaka azonban csak egy. A hiányt nehéz
pótolni, a kórházban nem folyik szakképzés, a tapasztalt
ápolónőket pedig a jobb anyagi körülményekkel rendelkező
intézetek csábítják magukhoz.
Az egyik ügyeletest a helyzetükről kérdezem:
– 25 éve dolgozom, 140 ezer forint a fizetésem, ehhez
jön még a családi pótlék két gyerek után.
– Nehezen viseljük el ezt a szigorú telet. Otthon fával
fűtünk, és már mindenütt kifogytak a készletek. Az
erdészek csak szociális célokra termelnek, civileknek csak
űrméterenként kétezer forintos sürgősségi pótlékot
hajlandók szállítani. Mindennek felmegy az ára, nem
tudjuk kigazdálkodni.
– Megfordul a fejében, hogy egy másik, jobban fizetett
állást keressen?
– Nem, ide tartozom.
Beszélgetés alakul ki, megemlítem Bélteczki doktornak,
hogy egy kórházigazgató 6-7 ezer forintra becsülte azt az
összeget, amelyet egy-egy beteg egynapi ellátására kell
fordítani: az étkezéstől a munkabéreken át a fenntartási
költségek idevonatkozó hányadáig.
– Ön egyetért vele?
– Azt hiszem, a kolléga egyrészt nagyon bőven számolt:
a mi költségvetésünkből nem futná napi 7000 forintos
ellátmányra, más tekintetben viszont nagyon
szűkmarkúan. Itt az intenzív osztályon olyan
gyógyszereket is használunk, amelyekből egy doboz 30-40
ezer forintba is belekerül.
– A hét ágyhoz képest igen magas a belélegeztetett órák
száma. Az ózdi völgyre most is állandó köd- és füstsapka
telepszik rá, a szél nem tudja eloszlatni. 2025-re majd
minden krónikus beteg ebben fog meghalni.
Mint más magyar városok szegényebb negyedeiben
Ózdon is tűzre raknak minden éghető anyagot: rongyokat,
PET palackokat, kint Hétesen felfűrészelt autógumikkal
fűtenek, a kéményből szállongó korom megülepszik az
emberek haján.
Az ápolási osztály mellett haladunk el, azt hiszem, ezt
nevezték régebben elfekvőnek. Sokszor jártam már ilyen
részlegeken, de nem tudom megszokni az elfehéredett,
öreg arcokat, a tejszaggal keveredő ürülékbűzt, megkérem
Bélteczki doktort, hagyjuk ki ezt az állomást. Bólint: –
Megértem.
– Mindenáron életben kell tartani ezeket az
embereket? A többségük maga is szeretné befejezni.
– Az orvosi gyakorlatban is egyre inkább hódít az a
felfogás, hogy ne törjük össze a beteg mellkasát csak azért,
hogy két héttel tovább éljen. A régi „Sors bona, nihil aliud"
mondás lassan átalakul :"Mors bona, nihil aliud"-dá.
A sebészeti osztályon megkérdezem a főnővért: fekszik-e
náluk olyan beteg, aki hajlandó volna beszélgetni velem.
Eltűnik néhány percre, azzal tér vissza, hogy Z., egy
amputált férfi, vállalkozik rá. Egy hónapja esett túl a
műtéten, minden önsajnálkozás nélkül idézi fel a
történteket.
– Huszonöt évig dolgoztam az Ózdi Kohászati Üzemeknél
mint lakatos, a felszámolás után a feleségemmel egy kis
üzletet nyitottunk, ahol elektromos cikkeket árultunk, a
két fiam is besegített. Megpróbáltam kiegészíteni a
jövedelmünket, a kertünkben zöldséget, gyümölcsöt
termeltem, a feleségem piacolt vele.
– A fiai még itthon vannak?
– Már rég elmentek, tudja, hogy van: a szülők
maradnak, a gyerekek kirepülnek.
 – Mióta betegeskedik?
– A lábamon egyre inkább fájtak a főerek, abbahagyatták
velem a dohányzást, többször is megoperáltak, de végül
mégsem lehetett elkerülni az amputálást.
– Most hol tart a gyógyulása?
– Egy gyógytornász foglalkozik velem, naponta egyre
többet sétálunk. Műlábat fogok kapni. Úgy néz ki, egy hét
múlva hazamehetek.
Közben megérkezik Z. felesége, egy vékonycsontú
agyonfáradt asszony, odahúz egy széket az ágy végéhez.
– Hogy tud majd visszaszokni a régi életformájához?
– Egy panelházban lakunk a kilencedik szinten; az a
legnagyobb baj, hogy a lift csak a félemelettől közlekedik,
nehéz lesz feljutni odáig. Abban reménykedem, hogy fel
tudok menni ezen a pár lépcsőn és a telekre is kijárhatok,
baromfit tartanék, gondoznám a szőlőt.
– Anyagilag hogy bírja majd a terheket?
– Egy Irspa nevezetű szívizomerősítést kell szednem,
egyszerre háromhavi adagot váltok ki – 15 ezer forintba
kerül
A főigazgató közbeszól:
– Minden évben felírjuk a betegeinknek a
gyógyszertámogatást, elviszik a családi orvoshoz, aztán a
TB-hez és ott érvényesítik.
Az asszony közben kezdi kipakolni a magával hozott
holmikat, nem akarom zavarni a beszélgetésüket,
elköszönök. Kint a folyosón Bélteczki doktor megjegyzi:
– Egyre több a beteg és egyre nehezebb bajokkal
jelentkeznek. Régen alig fordult elő vastagbél-tumor, most
néha hármat is műtünk.
Később a kezembe akadt egy tanulmány, mely a Z-nél
végzett operációtípussal foglalkozik. Szerzője szerint a
kórházakban háromszor annyi amputációt hajtanak végre,
mint az Európai Unió más országaiban. Százezer lakosra
vetítve Izlandon évi négyet, Spanyolországban és
Franciaországban 12-őt, Magyarországon viszont 44-et.
„... Az orvosok szakmai szervezete szerint ezt a súlyos
helyzetet nem a beteganyag, hanem az annál is betegebb
egészségügyi állapotok váltják ki. Felfoghatatlannak tűnik
az a gyakorlat, hogy egy combközépi amputációért többet
fizet a Biztosító, mint a végtag megmentését célzó, az
elzáródott verőeret áthidaló műér beültetéséért, vagy saját
érből elkészített bypass műtét elvégzéséért.
A kórházak gazdaságilag nem érdekeltek az érbetegek
ellátásában. A verőereken végzett műtétek egyre
nehezebbek, a szövődmények gyakoribbak, az érsebészeten
mindinkább felhagynak az érszűkületek kezelésével."
Emellett a szakorvosi gárda egyre inkább ritkul,
kiöregszik, vagy elhagyja az országot. Könnyű belátni,
hogy ennek a folyamatnak a leginkább érintett idősebb
korosztályok, a nyugdíjasok az igazi vesztesei.
 7.

Ózd központjától néhány kilométerre, Susán működik a

„Szent Anna Öregek Háza". Kérdezem a kísérőmet:
– Ki volt Szent Anna?
– Úgy tudom, Jézus nagyanyja, de lehet, hogy tévedek.
Az intézményt a görögkatolikus egyház tartja fenn. A
városban több aggok háza is létesült – ez a tevékenység az
idők folyamán tisztes hasznot hozó vállalkozási formává
lépett elő, de a „Szent Anna" rangja vitathatatlannak
számít, számos ózdi vezető is ide vonult vissza utolsó
éveire. Amennyire a sötétben ki tudom venni, Susa sokkal
rendezettebb település, mint a környékbeli kohász-
bányászlakta falvak.
Maga az otthon is egy helyreállított kastélyban
helyezkedik el. A kert kihalt, a jéggel borított járdán
csúszkálva körbejárjuk az épületet, három-négy bejáratnál
is becsöngetünk, de csak sokára gyullad ki a fény az egyik
ajtó mögött. A jelzésre két nővér is megjelenik az
előtérben, mintha azon tanakodnának, hogy ki fogadjon
minket, végül egy alacsony, szemüveges nő enged be,
feltehetőleg ő áll a ranglista élén.
Kellemes meleg árad ki, az épület belül is kifogástalanul
karban van tartva, mintha a kastély egykori színvonalát
kívánnák megőrizni. Az új rendeltetés jegyében a falra
ikonokat raktak ki, helyi tudnivalókat helyeztek el,
névnapok rendjét, imaórák idejét.
 A nehéz bútorokkal berendezett társalgóban ülök le. Az
ügyeletes röviden tájékoztat: 49 személyt gondoznak az
otthonban, 12 nővér teljesít szolgálatot. Napi négy étkezést
biztosítanak, orvos rendel, hirtelen rosszullét esetén az
ózdi mentők jönnek ki. A görögkatolikus vallás gyakorlása
nem kötelező, kéthetenként egy református pap is tart
istentiszteletet.
A nővér elindul, hogy beszélgetőpartnereket keressen a
számomra. Elsőnek B., egy kilencven körüli férfi telepszik
le az asztalhoz. Bíztatom, hogy nyugodtan gyújtson rá, ha
akar, de nem él vele.
– A bentlakók nem dohányoznak, nemcsak egészségügyi
okokból, de sokba is kerül. Legfeljebb dohányt vesznek és
maguk töltenek cigarettát.
– Hol tetszett dolgozni B. úr?
– 23 évig kántortanítóként működtem, de egyre csökkent
a jövedelmem, nem tudtam eltartani a családomat, a
kohászatban kellett munkát keresnem. Tüzelésellenőrnek
osztottak be, ha a hőmérséklet meghaladta az előírt 1200
fokot, csökkenteni kellett.
– Veszélyes beosztás volt?
– Egyszer robbanás történt, mert egy háborús lövedék
keveredett bele az ócskavasba, más balesetre nem
emlékszem.
Közben zajlik körülöttünk az Otthon esti élete, egy
öregasszony megkérdezi, hogy ma kedd van-e, B. mondja,
hogy péntek. Az öregasszony elégedetlenül rázza a fejét:
– Mindig péntek van! Még el sem kezdődött a hét, máris
befejeződött.
 Aztán egy járókerettel közlekedő férfi áll meg az asztal
végénél:
– Moldova úr, régen magáról olvastam az újságokban?
– Lehet, egy időben írtam cikkeket.
– Úgy emlékszem, tele voltak sajtóhibával. Ez nem
helyes. Elmagyaráznám neki, hogy ez nem az én bűnöm, a
korrektornak kellett volna kijavítani őket, de nem kíváncsi
a válaszomra, indulatosan megrántja a vállát és tovább
megy. Próbálom folytatni a beszélgetést B.-vel.
– Miért jött be az Otthonba?
– A gyerekeink felnőttek, elmentek Ózdról, akkor úgy
döntöttünk a feleségemmel, hogy eladjuk a házunkat és az
árából befizetünk ide. Fel kellett iratkoznunk és kivárni a
sorunkat, mert csak halál esetén volt üresedés. Nekünk
annyi előnyünk volt, hogy egy összegben tudtuk letenni a
pénzt, kétszer kétmillió forintot.
– Mik voltak a további feltételek?
– Az ellátásért le kell adnunk a nyugdíjunk nyolcvan
százalékát, a maradékból mi fedezzük a
gyógyszerköltségeket. Van olyan társunk, akinek egy
hónapra még ezer forintja se marad. Igaz, nem is nagyon
tudnánk mire költeni. Naponta egyszer kávét kapunk száz
forintért, néha feljön egy kereskedő, akitől vehetünk
zöldséget és gyümölcsöt.
– Lejárnak a faluba?
– Nem szívesen engednek le minket, attól tartanak, hogy
eltévedünk, és nem találunk vissza.
Közben három idősebb asszony csatlakozik hozzánk.
Arcukon alig titkolt ingerültség látszik, feltételezem, hogy
nem a maguk jószántából jöttek, hanem az ápolónők
noszogatására. Nem szólalnak meg, továbbra is az egykori
kántortanítóval beszélgetek:
– Hogy szokta meg az intézeti életet?
– Nehezen tudtam alkalmazkodni a sosem látott
emberekhez, főleg azután, hogy meghalt a szegény
feleségem. A gyerekeimet is csak ritkán látom.
– Váratlanul megszólal az egyik asszony az asztal
mellett:
– Maga, B. bácsi, még ne szóljon egy szót sem! Nálam
már négy éve nem járt a fiam. Nem is számítok rá, már a
sírhelyemet is megváltottam.
– Összevesztek valamin?
Már amikor kimondtam, felfogtam, hogy ez enyhén
szólva is lapos kérdés volt, az asszony összeharapja a
száját, és nem válaszol.
Eszembe jutnak az újságokban olvasott szentimentális
történetek „az élet alkonyán születő szerelmekről",
melyeket többnyire két összefonódó ráncos kéz képe kísér
illusztrációként.
– Itt bent is születnek új kapcsolatok?
– Nincs tiltva, de már öregek vagyunk hozzá. Annyiban
áll a társasági élet, hogy kiülünk a kertbe beszélgetni, vagy
lemegyünk a konyhába segíteni.
Közeledik a vacsoraidő, az asszonyok elköszönnek, az
egyikük később visszatér.
– Pásztortarhonya van, kér B. bácsi?
Az öreg a fejét rázza, este már csak teát szokott
fogyasztani, én is elhárítom a kínálást, megint kettesben
maradunk.
– Melyik a nap legjobb szakasza?
– Behoztam magammal a régi kottáimat, fül után ma
már csak a kocsmákban játszanak, van egy hegedűm és egy
tangóharmonikám, ha zenélhetek, én vagyok a világ
közepe.
Elköszönök, kilépünk a fagyos kertbe, de nehezen
szabadulok az Otthon nyomasztó steril hangulatától, a
szállodai szoba sem vonz, embereket szeretnék látni,
megkérem a kísérőmet, hogy hazafelé tartva nézzünk be
egy útmenti kocsmába.
Rongyos emberek üldögélnek a kályha mellett,
valamilyen amerikai futballmeccset néznek, bár talán a
szabályokat sem ismerik. El-elbóbiskolnak, aztán
felriadnak, cipőjükről tócsában olvad le a hó.
Körülnézek, mint ahogy bent a városban, itt is feltűnik
egy-egy törpenövésű vagy épp betegesen elhízott
cigányember, feltételezem, hogy a belkörű házasságok
válthatják ki ezeket a torzulásokat.
A kocsmában csak egyfajta vörös és egyfajta fehér bort
tartanak, decije ötven forintba kerül. A törzsvendégek
délelőtt, illetve délután is egy-egy fröccsöt fogyasztanak
százhúsz forintért, megváltva eképpen az itt tartózkodás
jogát. A tömény kevésbé fogy, az árakon kívül a falra
kifüggesztett felsorolás is elriasztó:
„Konyak ízű szeszesital
Vodka ízű szeszesital
Szilva ízű szeszesital... – ennél nyíltabban már aligha
lehetne bevallani, hogy manipulált termékekről van szó,
krumpli-, vagy kukoricaszeszbe kevernek különböző
aromákat.
Kísérőm unszol, hogy fogyasszak valamit, két cent
Bailey's csokoládélikőrt kérek, ez is cukorral és kakaóval
feldúsított hamisítvány, visszateszem a poharat a pultra:
– Menjünk.
 8.

Az utolsó Ózdon töltött estémen a szálloda kis

tárgyalójába ültem le beszélgetni néhány nyugdíjas
értelmiségivel. Egykor folytatott tanulmányaikról
kérdezgettem őket.
– Az Ózdi Kohászati Üzemek jelentős számban maga
nevelte ki a saját műszaki vezetőgárdáját –- mondja egy
régi mérnök. – Fiatal munkásokat emelt ki a kohók mellől
és a Budapesti Műszaki Egyetemre küldte őket. Én az elsők
között kerültem fel a villamosmérnöki szakra, később az
egész országból négyszázan jöttünk össze a kollégiumban.
Öt évig tanultam, cserében öt év szolgálatot kellett
vállalnom. Havi 650 forint társadalmi ösztöndíjat kaptam,
ez akkoriban jó pénznek számított, azt is megengedhettem
magamnak, hogy egy héten egyszer á la carte ebédelhessek
a Budavár étteremben. Diploma után hazajöttem Ózdra, az
egyetemet is beszámítva, 45 évet teljesítettem – 220 ezer
forint nyugdíjat kapok.
– Később is történtek hasonló kezdeményezések?
– Egy időben néhányan Dunaújvárosba jártak át tanulni,
de ezt már nem lehetett igazán komolyan venni. Csak arra
szolgált, hogy megszerezzék az előírt diplomát, megbukni
itt épp úgy nem lehetett, mint a marxizmus-leninizmus
tanfolyamokon. A vizsgáztatás néha az ózdi vasúti
pályaudvaron zajlott le, mert a tanárok már a következő
vonattal haza akartak utazni.
 – Jelenleg mi a helyzet?
– Én csak egy próbálkozásról hallottam itt Ózdon. A
Johnson Electric nevezetű kínai kézben levő gyár
mérnökhiánnyal küszködött, idegenből nem tudott
embereket magához csábítani, egy külső céget bízott meg a
képzéssel, de az olyan gyenge kádereket nevelt, hogy még
szakmunkásnak sem lehetett használni őket.
Egy volt közgazdászhoz fordulok:
– Hogy látja: a szocializmus mennyiben volt felelős a
saját összeomlásáért?
– Furcsa módon épp a legjobb tulajdonságaival ásta alá a
helyzetét. Folyamatos biztonságérzetet sugallt és nem
engedte kialakulni az állandó alkalmazkodás, a vállalkozás
szükséges voltának a szellemét. Csavarokká változtatta az
embereket, akik hozzászoktak, hogy ne foglalkozzanak
magukkal.
– Ugyanennyit ártott magának a lágyszívűséggel is. Ha
valaki három napig nem jött be dolgozni, és el akarták
bocsátani, a szakszervezet mindig megvédte: nem
küldhetjük el, három gyereke van.
– Úgy hallottam, a munkafegyelem ma sem szigorúbb, a
közmunkások a cigarettaszünet után már nem jönnek
vissza dolgozni.
– A mostani vezetés ezt nem is tűri el. Janiczák úrék egy
új megfigyelési rendszert dolgoztak ki. Öt kézi- és egy
szemüveges kamerával ellenőrizték volna a
közfoglalkoztatottakat, főleg a reggeli munkakezdést, a
pihenőidők pontos betartását, valamint a munka
befejezését rögzítették.
 Néhány szervezet, köztük az Adatvédelmi Hatóság is úgy
ítélte meg, hogy ez a megfigyelési rendszer sérti a
munkások személyiségi jogait. A polgármester egy
önérzetes nyilatkozatban állt ki az elképzelés mellett:
„... Az ilyen jellegű ellenőrzést három összetevő is
indokolja. Egyrészt azt figyeli meg, hogy az elvégzett
munka valóban a város érdekeit szolgálja-e. A második az,
ami teljesen összhangba áll azzal a kormányzati
szándékkal is, hogy a közmunkaprogram arról szól, hogy
az embereket visszavezesse a munka világába. Ehhez
elengedhetetlen, hogy olyan tényezőkkel kerüljenek
szembe, már a közmunkaprogram kapcsán is, ami a
versenyszférába is várja őket. A harmadik összetevő pedig
a munkaidő betartásával kapcsolatos. A városlakóktól
eddig is sok bejelentés érkezett az utcán csoportosan
álldogáló közmunkásokról. A munkairányítók nem a
közmunkásokat, hanem a közmunkát figyelik."
Ez a bravúros fejtegetés azt bizonyítja, hogy Janiczák
Dávid nem haszontalanul foglalkozott évekig
kommunikációval, de adott esetben mégsem sikerült
érvényre juttatni az elképzelését.
– Maradt minden a régiben – mondja a nyugdíjas
közgazdász –, tudomásul kell venni, hogy a rabszolga
munkája szükségképpen hanyag.
– Új beruházások jelentkeznek?
– Jönnek néhányan, de nem lehet komolyan venni őket.
Szegedről érkezett egy erdész, mondja, hogy vállalkozni
szeretne. Kérdeztem: mennyi pénze van? Másfél millió
forint. Annyit inkább osszon szét a szegények között,
áldani fogják a nevét.
– És a kedvezmények sem csábítják Ózdra a tőkét?
– Miért ragaszkodna éppen Ózdhoz?! A tőke ma már nem
ismer határokat, vagy korlátokat. 150 kilométerre fekszik
tőlünk Ukrajna, ahol a munkabérek a magyarországinak a
felét sem teszik ki.
– Egy újabb, magasabb összegű EU-s támogatás
enyhítené a válságot.
– Nem kerül rá sor. A Nyugatnak nincs más célja, mint
hogy épp fenntartsa nálunk a jelenlegi állapotokat. Ha
Magyarország ennél feljebb jutna, nemcsak a kamatokat,
hanem a tőkét is elvinnék tőlünk.
C. nyugdíjas tanárnő, az 1950-es évek derekán végzett a
budapesti Lenin Egyetem orosz-angol szakán, többek
között Pozsgay Imre is az évfolyamtársa közé tartozott.
Diplomája megszerzése után visszatért Ózdra, 34 évet
dolgozott le az itteni gimnáziumban.
– Mennyi a nyugdíja?
– 128.820 forint, ehhez még kapok 25.416 forint
pótlékot a gyenge látásom miatt.
– Mire telik belőle?
A tanárnő példás rendet tarthat a körülményei között,
mert fejből sorolja a tételeket.
– Gyógyszerre 20 ezer megy el, gázzal fűtök, ez havi 38
ezer, a víz 3400, a telefon 3800, a villany 4300, a közös
költség 4300 havi átlagban. A többit javarészt az
élelmiszer viszi el.
– Az étkezést hogy oldja meg? Befizet egy vendéglőbe?
– Nem, itthon főzök, sajnos nem tudok olyan kis
adagokat készíteni, ami a számomra elégséges volna,
gyakran hívok vendégeket.
– Van családja?
– Nincs, csak a barátaim és a régi tanítványaim járnak
hozzám.
– Kifut néha a költségvetésből?
– Eddig még nem fordult elő, de vannak tartalékaim a
váratlan helyzetekre, minden hónapban félreteszek egy
bizonyos összeget.
Megfordul a fejemben: kifaggatom a tanárnőt a
módszereiről, és otthon mi is megpróbáljuk alkalmazni, de
nem merem megkockáztatni ezt a poént.
– Mennyire követi az oktatásban uralkodó állapotokat?
– Nem tudok elszakadni a hivatásomtól, sajnos
kedvezőtlen változásokat kell tapasztalnom. A gyerekeket
agyonfárasztják, reggelre beiktatnak egy nulladik órát
tornából vagy énekből, ugyanakkor alapvető ismereti
tárgyakra nem fordítanak megfelelő időt. Elég, ha annyit
mondok, hogy heti egy órát szánnak a földrajzra vagy a
biológiára, a tanulók hogy is állhatnák meg a helyüket a
felvételi vizsgákon. A hiányokat a napköziben sem tudják
pótolni; videóznak vagy eljátsszák az időt. Évről évre tíz
gyerek se jön össze, aki kiérdemelné a társadalmi
ösztöndíjat.
– A pedagógusi kar is komoly nehézségekkel küszködik.
Jellemzésül megemlítem, hogy a szakképzőbe nem találtak
megfelelő, az ipari munkában jártas oktatókat, egy
angolszakos tanárnő lett az igazgató és egy németszakos a
helyettese. Sok létesítményt is felszámoltak, fizikai előadót
tornateremmé alakítottak át. Minden összevetve csak
annyit mondhatok, hogy nem szeretnék most ózdi
pedagógus lenni, igaz, diák sem.
– Még ózdi polgár se nagyon – teszi hozzá a nyugdíjas
közgazdász –, most olyan ez a város, mintha a Titanic már
rég a tenger fenekén feküdne, de még mindig festegetnék a
korlátokat.
 IV.

KELETEN IS LEMENT A NAP

„Termeljünk ott két kalászt, ahol régen csak egy nőtt!"

Szocialista szövetkezeti jelszó
 1.

Lassan már letelt a munkára fordított idő első éve,

mikor úgy találtam, hogy a kutatásaim egyoldalúan
alakulnak. A kisebb-nagyobb városok kerültek előtérbe, és
keveset foglalkoztam a falvakban lakó, valaha a
mezőgazdaságból élő nyugdíjasok helyzetével, holott
valószínűleg ők alkotják az idősebb generáció többségét.
Mindenképpen be akartam pótolni ezt a mulasztásomat.
Arra nem vállalkozhattam, hogy számomra eleddig
ismeretlen tájegységeket tárjak fel, erre sem az időmből,
sem az erőmből nem futotta volna, ezért úgy döntöttem:
azokat a vidékeket keresem fel újra amelyekről korábban
már írtam, rendelkezem velük kapcsolatos ismeretekkel és
régi kapcsolataim egy része is megmaradt.
Kézenfekvőnek ítéltem, hogy első lépcsőnek Szabolcs-
Szatmár-Bereg megyét válasszam. Ez a vidék, Váci Mihály
szavaival szólva, „ma is az ország érdes felének" számít,
talán itt a legsűrűbbek a bajok. Míg Győr-Sopronban 1,4
százalékos a munkanélküliség, addig itt meghaladja a
kilencet – ezzel az utolsó helyet foglalja el az országos
listán. Akinek jut munka, az is jóval kevesebbet keres, mint
a boldogabb vidékeken élők. A 2016-os átlagkereset
Budapesten nettó 222.030 forint volt, Szabolcs-Szatmár-
Bereg megyében a 120 ezret sem érte el. Itt a legmagasabb
a hajléktalanok és az idősek otthonában élők száma is.
A megyében 86,132 személy részesül nyugdíjba. A
Központi Statisztikai Hivatal jelentése szerint 2,278-an
még a havi 30 ezer forintos határt sem érik el, a
legmagasabb 199.999 forint fölötti kategóriában 2901-en
tartoznak. Az összesített átlag szerint negyvenen 105.624
forintot kapnak, összehasonlításul megemlítjük, hogy ez a
mutató Budapestre 140.501 forintot tesz ki, vagyis több
mint egyharmaddal magasabb.
Annak idején közel egy évet töltöttem a megyében,
akkor alakult ki bennem a meggyőződés, hogy a bajok
gyökerét elsősorban a mezőgazdasági téeszek
megszüntetésében kell keresni. Ezen a nyomon elindulva
leültem beszélgetni a termelőszövetkezeti mozgalom
egykori helyi irányítójával. Az MSZP irodában
találkoztunk, egyikünk sem tagja ugyan a pártnak –
istenem, már ezzel is lehet dicsekedni! –, de itt
rendelkezésre állnak a szükséges forrásmunkák.
Beszélgetőtársam leemelte a polcról Ferenczi István
nyugdíjas igazgatónak Nyírmada helytörténetét tárgyaló
munkáját, bele-belelapozva:
– Nem lehet megérteni a téeszek sorsát a kiinduló
helyzet ismerete nélkül. A felszabadulást követő földosztás
kisparaszti gazdálkodást hozott létre, amely árutermelésre
nem vállalkozhatott, csak önellátásra rendezkedett be.
Beérte az éves kenyérszükséglet biztosításával, annyi
krumplit és kukoricát termelt, amennyiből felnevelhetett
egy-két malacot, ezen kívül baromfit tartott és egy-két
tehenet, ezek a tejadás mellett igavonóként is szolgáltak. A
földeket tehén vontatta szekérrel, faekével és boronával
művelték, a kapás növényeket kézi kapával
gyomtalanították. A kevés földdel rendelkezők napszámba
jártak a módosabb gazdákhoz, feles vagy harmados
részesedést vállaltak.
– Milyen táplálkozási szokások alakultak ki?
– Az étkezések aligha lehettek volna egyszerűbbek.
Ferenczi István azt írja a könyvében: „reggelire
többségében tejet és kenyeret, rántottlevest, olajban
forgatott főtt krumplit ettek. Ebédre krumpli, krumpli, –
vagy túrós tészta, nyögő habartban – vagy krumplileves
került az asztalra, húst legfeljebb vasárnap fogyasztottak.
Zsír hiányában olajjal főztek, a családok két-háromliteres
bedencével jártak az olajsütőbe.
A gyerekek „csemegének" cukros kenyeret kaptak, a
kristálycukrot vízzel hintették meg, hogy ne hulljon le a
kenyérről.
– A beadások módját hogy határozták meg?
– Egy közepes méretű, vagyis hatholdas birtok után évi
90 kiló húst kellett beszolgáltatni. A teljesítés időpontja is
ki volt jelölve: a sertéshúst novemberben kellett
beszállítani, a baromfit és a tojást pedig az első
negyedévben. Nem teljesítés esetén azonnal kiszálltak a
végrehajtók és az előírás szerinti mennyiséget akkor is
elrekvirálták, ha a családnak egy napra elegendő élelme
sem maradt, még az utolsó szem búzát is lesöpörték a
padlásról. Ilyen körülmények között kezdődött meg a
szövetkezeti tulajdonú mezőgazdasági üzemek szervezése.
– Milyen felépítési formát választottak?
– Elméletileg három minta is kínálkozott: az amerikai
farmergazdaságok, a porosz junkerek családi alapú
szövetsége és a szovjet kolhoztípus. Az ország politikai
helyzetéből eredően ezt az utóbbit kellett meghatározónak
tekintenünk, bár számos viszonylatban megpróbáltuk a
magyar körülményekhez alakítani.
– Mi jellemezte az itteni termelőszövetkezetet?
– A megye népsűrűsége mindig meghaladta az országos
átlagot, a földek értéke viszont harminc százalékkal is
elmaradt a környező vidékektől, például Hajdú-Bihartól.
– Szegény ez a vidék, három-négy aranykoronásak a
földek, a Kraszna mellett végig láptalajt vagy homokot
lehet találni. A láp csak addig adott jó termést, amíg el
nem keverték a felső jó réteget, az ötven-hatvan centis
mélyszántás felülre hozta a vadat. Néhol még megmaradt a
tőzeg, ha eldobtak egy gyufát, meggyulladt a föld és kiégett
vörösre.
– Ezért nálunk szükségszerűen több volt a gyenge
szövetkezet, alacsonyabb a gazdasági aktivitás. A
kétharmadát is elérte a támogatásra szoruló téeszek
aránya, a megtermelt áruk után árkiegészítést kaptak.
– Milyen termékekre álltak rá?
– Az adottságok és a hagyományok meghatározták az
alapvető ágazatokat. A megye adta az ország
dohánytermelésének 80, az almának 52, a burgonyának 25
százalékát. Ennek a színvonalnak a megőrzése rendkívüli
erőfeszítést követelt meg az emberektől, sokszor napi
tizenkét órás műszakokban dolgoztak.
– Nehéz időszak következett el a falvak életében. A
boltokban hiánycikk lett a kenyér, egy-egy család naponta
csak egy fél veknit kaphatott, ezért is már hajnalban be
kellett állni a sorba, a boltok előtt ötven-száz méter hosszú
kígyók alakultak ki. Húshoz az emberek alig-alig jutottak
hozzá, az általunk nevelt állatok levágásához is engedélyt
kellett kérnünk, ha valaki megszegte ezt a törvényt,
súlyosan megbüntették, a húst pedig elkobozták.
(Végh Antal, aki fiatal tanítóként Gáborjánban dolgozott,
így ír erről az időről:
„... A tanító ugyanis nem állt sorba a boltban, mert a
tanítónak tanítania kellett, így az iskolaszolga ment el a
kenyérért. Aki többgyerekes volt, az nagyobbat kapott, aki
egyedül élt, mint én, az annyit-amennyit. Akkoriban az
járta, hogy krétával a kenyér héjára ráírták a neveket.
Nekem akkora darab jutott, hogy arra az én nevem nem is
fért rá. Kegyetlenül éheztünk. Volt egy család, ahol az apa
leütötte a gólyát és megették, hogy a négy gyerek húst
lásson...)
Az 1953 júniusában kihirdetett új kormányprogram
enyhítette a parasztságra nehezedő terheket, megszűnt a
kuláklista, leálltak a kényszerű tagosítások. Október
elsejétől engedélyezték a téeszből való kilépést, sőt,
lehetővé tették a szövetkezetek feloszlását is.
A jobb módú gazdák a téeszek megszüntetését
követelték. Egyrészt abban reménykedtek, hogy
visszakapják földjeiket, másrészt a közös gazdaságok
eltörlésével az egykori zsellérek kénytelen-kelletlen újra
napszámos tartaléksereggé válnak.
1953. október elsején Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében
495 termelőszövetkezet működött, ebből 143 kérte a
feloszlását. A megmaradtak is elveszítették létszámuk
jelentős részét. A leépülés az 1956-os felkelés leverése után
is folytatódott. Mindössze 103 téesz maradt talpon, az
1953-ban még 50.023 főt számláló tagságukból csak 9904
tartott ki továbbra is, a földterület pedig kevesebb, mint a
felére zsugorodott. Az állatállományt is súlyos vesztesége
érték, 43 téeszben nem neveltek szarvasmarhát, további
40-ben pedig még sertéseket sem.
Alig telt el azonban három-négy év, a szocialista
rendszer konszolidációja óta, mikor az állami és
pártvezetésben ismét felvetődött a termelőszövetkezetek
újbóli megszervezésének gondolata. Ez látszott az egyetlen
útnak, a magyar mezőgazdaság további fejlesztéséhez,
emellett érvényesült a régi társadalompolitikai felfogás: a
föld a kizsákmányolás eszközévé válhat, ezért nem szabad
magántulajdonban hagyni. Megkezdődött a téeszszervezés
második, a korábbinál átfogóbb és erőszakosabb hulláma.
A vezetés elutasította az úgynevezett „ökonomisták"
ellenvetéseit, akik azt állították, hogy az ország nem győzi
majd anyagilag az átalakítás finanszírozását. A magyar
mezőgazdaság egyik legtekintélyesebb szakértője, Romány
Pál azt javasolta, hogy az eróziónak kitett, gyenge
termőképességű területeken, valamint a szórványtanyák
térségeire ne engedélyezzék a közös termelésre kialakított
III-as típusú szövetkezeti nagyüzemek szervezését, de már
késő volt megálljt mondani. A stratégia a teljes átszervezés
mellett volt, a fékezésre gondolni sem lehetett. Állítólag
maga Kádár János is leintette a tiltakozókat:
– Meddig akarják még húzni?! Már Albánia is lehagy
minket.
 A döntés Szabolcs-Szatmár-Beregen is érvényesült. A
„Mesgyék nélkül", a megyei téeszek krónikája felvillant
néhány képet a változások idejéből:
„... 1960-ban kezdték el újra nálunk a közöst.
Nyíregyházán a Volán alkalmazottaiból verbuváltak egy 18-
20 fős brigádot, ők agitáltak a környéken – addig nem
mehettek haza, amíg be nem szervezték a téeszbe egész
Nagyhalászt. Ők már nemcsak beszéltek, hanem
kényszerítették is az embereket, elvitték őket valamilyen
félreeső helyre, és addig tartották ott őket, amíg alá nem
írtak. Vagy azzal fenyegették a szülőket, hogy ha nem
lépnek be, kirúgják az iskolából a Nyíregyházán tanuló
gyerekeiket. Nem volt mese, tudtuk, hogy nincs más kiút.
Dolgozni nem volt kedvünk, hasig sárban álltak a tehenek,
a padláson lapultak a szétszedett szekerek."

Nagyhalász
„... Szerveztük a közöst, volt egy jó szomszédunk, őt
magamra vállaltam, le nem mentem a nyakáról. Amikor
látta, hogy végképp nem tud szabadulni tőlem, azt mondta:
aláírom, András, aláírom, de leköplek!"

Nyirlugos
Az újonnan alakult nagyüzemek útja nem volt rózsákkal
felhintve. A 1960-as évek elején az a hiedelem élt a
közvélekedésben, hogy mi látjuk el búzával-hússal a fél
Szovjetuniót, a valóságban éppen fordítva állt a helyzet. A
magyar mezőgazdaság annyit sem tudott termelni, hogy a
hazai szükségleteket kielégítse, amellett esedékessé vált az
1956 utáni külföldről érkezett áruszállítások és hitelek
törlesztése is. A magas nyersanyag- és gépimportot is
mezőgazdasági cikkek exportjával kívánták volna
ellensúlyozni – csak épp nem állt rendelkezésre elegendő
árualap. Magunk is importra szorultunk, a magyar
kormány Hruscsovtól kért és kapott mintegy félmillió
tonna gabonát, melyet a Szovjetunió is külföldről szerzett
be.
A közös gazdaságok munkaerőbázisa is megingott, 1961
és 1965 között éves átlagban majd negyedmillió ember
költözött el a termőföldek közelségéből nagyobb
településekre. A felkelés leverését „kiengesztelő
béremelések" követték, országszerte megnőtt a fogyasztói
javak iránti kereslet. Az ipar is egyre több nyersanyagot
igényelt a vidéktől.
A helyzet megoldása nem tűrt halasztást. A magyar
agrárpolitika – egyben az általános gazdasági törekvések –
elsőszámú szempontjává a fejlesztéshez szükséges
devizatömeg megszerzésének legfontosabb eszközévé a
mezőgazdasági árutermelés döntő mértékű növekedése
vált. Ez lett a későbbi gazdasági reform, a nevezetes „új
mechanizmus" kísérleti terepe.
Részletes elemzések készültek az előrelépés feltételeiről.
Alapvető teendőnek ítélték, hogy az előirányzottnál
nagyobb mértékben kell megemelni a beruházások
összegét, főleg a gépek beszerzésénél. Kiemelt feladattá
vált a szakembergárda fejlesztése is; az 1960-as évek
elején 19 új felsőfokú mezőgazdasági technikumot
szerveztek, ahol tízezreket képeztek ki. Ez a folyamat a
későbbiekben is folytatódott. 2000 felsőfokú végzettséggel
rendelkező ember dolgozott a megyei szövetkezetekben,
néhány téeszben harminc mérnököt is alkalmaztak.
A falvak élete egészen megváltozott, szűkítették az
agrárollót, fokozták a szövetkezeti tagok anyagi
érdekeltségét, előkészítették a felgyülemlett szövetkezeti
hitelek rendezését, elengedték a 13 milliárdra rúgó
„átszervezési" költséget...
Létrejött egy sajátos magyar modell: kiépültek a
különböző vertikumok, így a mező- és erdőgazdasági
nagyüzemek szakíthattak a csak nyersanyagszállító,
szántó-vető falu egyoldalú sztálini doktrínájával, a
„sztyeppei földművelés" rendszerével. Ipari
vállalkozásokat szerveztek, kereskedelmi
kezdeményezéseket indítottak el, magukhoz vonták a
tagsági és az azon kívüli mezőgazdasági termelés
irányítását.
Végre komolyan vették a falu és a város közti különbség
megszüntetését, megkezdődött a parasztság
szociálpolitikai egyenjogúsítása, bevezették a
téesznyugdíjat.
– Milyen feltételeket kellett teljesíteni hozzá?
– A nőknek tíz éven át 120, a férfiaknak 150 műszakot
kellett ledolgozniuk. A falvak egész élete megváltozott.
Meghirdették az üdülési lehetőségeket, azok a parasztok,
akik még soha nem jártak túl a szomszéd falu határain,
végre eljutottak a Balatonhoz. Eleinte senki sem
jelentkezett, azt mondták, hogy nem akarják magára
hagyni a családot és a gazdaságot, de aztán rákaptak az
ízére. Később már kiránduló vonatok is indultak
Moszkvába.
A mezőgazdasági termelőszövetkezetek évtizedeken át
döntő súllyal határozták meg a magyar falvak életét, több
mint egymillió embernek adtak munkát az
alaptevékenységükben és a melléküzemágakban.
Nemzetközi elismerést vívtak ki, Magyarországot felvették
az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezési Szervezetébe, a
párizsi székhelyű Szövetkezetek Nemzetközi Szövetségébe,
ahová a Szovjetuniónak nem sikerült bejutni.
A szocializmus utolsó éveiben, Kádár János leváltása
után összefogott támadás indult a téeszek ellen. A
szövetkezetek vezetői hiába kértek segítséget a tárca
irányítóitól:
– Mit csináljunk? Verjük szét a téeszt?
– Igen, menjetek haza és verjétek szét!
Az 1989-es jobboldali fordulat aztán meghozta a közös
gazdaságok teljes felszámolását. Sokan állítják azt, hogy a
rendszerváltás ára a magyar mezőgazdaság tönkretétele
volt, nem véletlenül vette körül Antall Józsefet annyi
külföldi tanácsadó. A tőke így akart újabb piacokhoz jutni.
Ez a feltevés túlzottnak tűnik, az új hatalmat itt is
ugyanaz a szándék vezérelte, mint az ipari nagyüzemek
feloszlatásánál. Túl azon, hogy lekötelezze maga mellett a
középosztály egyes rétegeit, veszélyesnek tartotta, hogy
tizenöt-húsz traktoros együtt szántson, ebben a
„kommunisták visszatérnének" lehetőségét sejtette,
igyekezett minél kisebb gazdasági egységeket kialakítani.
Ehhez a gyakorlathoz megfogalmazta a szükséges
ideológiát. A vidéket afféle „morális tartalék"-nak
minősítette, a romlatlan nemzeti felfogás
letéteményesének. A parasztság nagy része elfogadta ezt az
értelmezést, történelmi bocsánatkérésnek tekintette
azokért a sérelmekért, amelyeket a téesz-szervezések
során elkövettek ellene. Vissza akarta kapni egykori
földjeit, jószágait, azt hitte, hogy egy kerékpárral és egy
kapával felszerelkezve új aranykor köszönt majd rá.
Az idő nem igazolta vissza a várakozásokat. Ahogy a
sovány földekből kiment a téeszek által belefektetett
műtrágya és növényvédőszer hatása, a paraszt nem tudott
mit kezdeni visszakapott vagyonával, tőkéje és ismeretei
egyaránt hiányoztak a szükséges termelési színvonal
fenntartásához. Aztán jöttek az esős évek, a csatornák
eltömődtek, mert elmaradt a karbantartás, minden belefúlt
a sárba.
Mind többen kínálták eladásra a földjeiket, ez az
irányzat lenyomta az árakat, egy hektárért előbb 170-180
ezer forintot kértek, aztán már 60-80 ezerrel is beérték
volna. A tőkeerős termelők megszerezték a szomszédos
táblákat a törvény elővásárlási jogot biztosított számukra.
Új nagybirtokrendszer alakult ki.
„A földhasználók elenyésző kisebbségének birtokába
került a termőterület hetvenöt százaléka, a
földkoncentráció mértéke ma nagyobb, mint 1935-ben, a
Horthy rendszer derekán. Az ismert példák egyike, a
Csányi birodalom huszonvalahány ezer hektáron működik,
ez két nagy alföldi mezőváros alapterületének felel meg" –
írja Kovách Imre szociológus, egyetemi tanár.
 Megjegyzendő, hogy a közös gazdaságokat csak
Magyarországon számolták fel ilyen radikális módon,
legfeljebb a balti országokban következett be a miénkhez
hasonló zuhanás. Idézhetnénk a németországi példát, ott
az újraegyesítés után nem zúzták szét a keleti
tartományokban működő termelőszövetkezeteket, belátták,
hogy a nagyüzemek hatékonyabbak a kis gazdaságoknál,
nyolcvan százalékuk mindmáig fennmaradt és
eredményesen dolgozik.
– Minden nosztalgia ellenére tudomásul kell vennünk,
hogy a téeszkorszak nem térhet vissza – mondja a
mozgalom egykori szervezője de nem felejthetjük el, hogy
a szövetkezet munkahely volt, kenyéradó szervezet, mely
ellátta takarmánnyal a háztájit és megszervezte a hízott
sertések eladását, a tejgyűjtést, a fóliázást, a csirkeólakba
technológiát juttatott; naposcsibéket és tápot hordott ki,
szállított, alkudozott, szerződött. A szövetkezet képes volt
megélhetési biztonságot nyújtani a tagjainak. Megélhetés!
Nagy szó volt az!
 2.

A Nyíregyházától Beregsurányig vezető egykori szovjet

hadiúton haladunk Kelet felé. Majd egy évet töltöttem el
ezen a vidéken, emlékszem a hatalmas almáskertekre,
némelyik Állami Gazdaság háromezer hektáron termelte a
gyümölcsöt, de a téeszek táblái is olyan hosszan nyúltak el,
hogy öt-hat percbe is beletellett, amíg az autó elhaladt
mellettük.
A háztáji földeken leszedett almát ládákban tették ki a
porták elé, a szövetkezetek kocsijai összeszedték és
kivitték a Szovjetunióba, ahol kimeríthetetlen piac várta a
szállítmányokat, az utolsó gyümölcsöket valósággal
kalapáccsal kellett betuszkolni a raktérbe. Ennek a
korszaknak vetett véget aztán a „Továrisi konyec!"-
propaganda, a büszkeségében megsértett „Birodalom"
átállt a francia importra.
Azóta majd harminc év telt el, a bekövetkezett
változásokról kérdezgetem a kísérőimet.
– A közös gazdaságok felszámolásánál 0,8 hektárnyi
földet kaptak a tagok, mindenki az almáshoz ragaszkodott,
ekkora területen átlagosan 300 fa nőtt. Ilyen nagyságú
területet hátigéppel nem lehetett permetezni, komolyabb
eszközökhöz viszont hiányzott a pénz.
Sok kisgazda kiirtotta az almáskertjét, később magam is
láttam, hogy zajlik le ez a művelet. Először lelombozták a
fákat, utána egy célgép kiszakította a földből, leválasztotta
róluk a gyökereket és halomba rakta őket. A gyökerek ott
maradtak a tábla szélén, az eső és a hó lemarta róluk a
földet. Többnyire eltüzelték a törzseket is – gyenge
szálszerkezetük miatt nem voltak alkalmasak ipari
hasznosításra, legfeljebb szerszámnyelet vagy más apróbb
tárgyakat lehetett készíteni belőlük.
– Meddig él egy almafa?
– Mondhatnám: ameddig hagyják. Persze van optimális
idő is, például Hollandiában 15 év után lecserélik őket,
ezalatt behozzák az árukat.
– Mihez kezdtek ezekkel a csupasszá vált területekkel?
– A kis parcellákon nem lehetett gabonát vagy kukoricát
termelni, az állattenyésztés visszaesésével takarmányra
sem volt szükség. Az emberek rákényszerültek, hogy
eladják a földjeiket.
– Az alma világpiacán milyen viszonyok alakultak ki?
– Tarol a lengyel alma. Évente mintegy 14 millió tonna
terem, ebből 4,4 millió Lengyelországból származik, az
egész Európai Uniót elárasztják vele. Az állam kivételes
támogatást nyújt, ha az alma akár keleti, akár nyugati
irányban elhagyja az országot, a termelő magyar pénzben
számítva kilónként 44 forintos prémiumot kap, emellett
megtarthatja az eladási árat is.
– Nálunk is alkalmaznak ehhez hasonló
kedvezményeket?
– Csak a területalapú támogatás létezik, egy hektár alma
után ugyanúgy 70 ezer forint jár, mintha búzát
termelnének rajta, holott a ráfordított fajlagos költségek
itt sokkal magasabbak. Ennek nyomán az áruszerkezet
alapvetően átalakult. Korábban mindenki a magasabb
minőségű, jobban fizető étkezési alma előállítására
törekedett, most viszont szinte kizárólagosan léalmát
termelnek. Ez lényegesen kisebb ráfordítással és kevesebb
munkával jár. Az étkezési alma évi 15-20 permetezést
igényel, a léalma csak ötöt-hatot. Ez a folyamat
mindinkább teret hódít. A környékbeli léüzemeket a Rauch
Hungária, az Austria Juice, a Docler és a többi multi tartja
a kezében. Ők a saját rezisztens fajtáikat honosítják meg
nálunk, ezek keményebb húsúak és ellenállóbbak az állati-
növényi kártevőkkel szemben.
– Mi szabja meg a felvásárlási árakat?
– Itt is a piac törvényei érvényesülnek, a kereslet-kínálat
határoz. Tavaly az átvételnél egységesen 18 forintot
fizettek, ez a 35 forintos önköltséget sem fedezte. Csak egy
kivételesen kedvező évre emlékszem; 2015-ben sokhelyütt
elfagyott a termés, akkor 100 forintot is el lehetett érni
kilónként.
Letérünk balra a 41-es útról, első állomásunk, Nyirmada
felé. Az átvezető szakaszon töredezett a bitumenfedés, a
terhelést valaha lovas szekerekre méretezték. Oldalt a
házak előtti kispadokon borostás öregemberek nézik a
semmit, egy már délelőtt részeg férfi áttántorog az úton. A
kísérőm megjegyzi:
– Az orosz azt mondja az ilyenekre, hogy szpilsza, kiitta
magát a világból.
A „Nyírmada" helységnévtábla után megváltozik a
környék, egyenletes, karbantartott aszfalton fut a kocsi, új
épületek egész sora tűnik fel. A tájékoztatás szerint az
óvoda és az iskola a XXI. századhoz illő külsőt kapott, hat
önkormányzati intézményt napelemes rendszerrel láttak
el, szinte a nullára csökkentve az áramköltségeket,
lefedték a piaci elárusító helyeket, tájházat alakítottak ki.
Úgy tűnik, hogy teljes joggal nyilvánították várossá
Nyírmadát.
Kálmán Béla polgármester is egy új városházán fogad
minket. Hatvanas éveiben jár, születése óta a településen
él. Közgazdasági szakközépiskolát végzett, a helyi Állami
Gazdaságban kezdett dolgozni, majd a munkaügyi
kirendeltségre került, innen pályázva nyerte el a
polgármesteri tisztséget, azóta ötször választották újra.
Mindennapos munkája mellett levelező szakon diplomát
szerzett a pécsi Janus Pannonius Egyetem humán erőforrás
szakán. Civil élete is beilleszkedik Nyírmada általános
képébe: húsz hektáron almát termel, vezeti a sportkört.
– Hány lakosa van a városnak?
– 5174, ennek mintegy hatvan százaléka roma. Ők magas
szaporodási rátát mutatnak, ennek köszönhetőleg nem
csökken a helység lélekszáma. A munkanélküliség hatvan
százalékos, a közmunkások száma 58 körül jár. A legtöbb
versenyképes tudással rendelkező fiatal megfelelő
munkahely hiányában elhagyja a települést. A jövő is kevés
jót ígér. A kormányzati elképzelések szerint az emberek
három egymás utáni évből csak egyet dolgozhatnak majd
közmunkában, ez azzal a következménnyel jár, hogy a jól
teljesítő munkások kiesnek majd, mert helyet kell
engedniük a gyengébbeknek.
– A helyi vállalkozások nem szívják fel ezt a
kihasználatlan munkaerőt?
– Az utolsó adatok szerint 131 cég működik a városban.
Ez önmagában jól hangzik, de közülük 123 mikroméretű, 1-
6 főt foglalkoztat, öt vállalkozás 10-49 főt, és csak három
üzem nagyobb ezeknél.
– Távlatilag csak egy komolyabb fejlesztés ígérkezik.
Egy zirci központtal rendelkező vállalat csomagolóüzemet
akar nyitni a környékünkön és próbálja előre biztosítani a
megfelelő munkaerőt. Tizenöt fiút toborzott nálunk, elviszi
őket Zircre, öt napon át tizenkét órás műszakot
teljesítenek, hogy begyakorolják magukat. Fedezik az
utazásukat, a szállásukat és mindemellett havi 200.000
ezres fizetést kapnak, a nyirmadai keresetek kétszeresét.
– Így lesz Magyarország önmaga gyarmata.
– Lehet mondani.
– Az állami támogatás hogy alakul?
– Erősen csökken. Például az óvodai dajkák fizetését
korábban száz százalékban fedezték, most csak
kétharmadát biztosítják. A házi gondozás eddig ingyen járt,
most óránként 300 forintba kerül, aki komolyabb
segítséget igényel, az 600 forintot fizet. f
– Mit szólnak ehhez az öregek?
– Aki végigdolgozta az életét, az már tapasztalt annyit,
hogy nem panaszkodik, tudomásul veszi a helyzetét.
Nehezen fogadom el ezt a magyarázatot:
– És az önkormányzat mennyire tud segíteni nekik?
– Az adható települési támogatás kerete évi 40 millió
forintot tesz ki, ezt kell felosztani majdnem ötezer ember
között, s a magunk lehetőségein belül igyekszünk
megoldani a gondokat. A közfoglalkoztatás kezdetén
nemcsak járdákat és vízelvezető árkokat építettünk ki,
hanem földet vásároltunk és egy 140 négyzetméteres
alapterületű zöldségfeldolgozó üzemet is létesítettünk,
hatezer folyóméter uborkát termesztünk.
Benyit a polgármester titkárnője, és jelenti, hogy az
egyik irodában négy nyugdíjas asszony vár beszélgetésre,
felkerekedek és átmegyek hozzájuk.
A hetvenes-nyolcvanas korosztályokba tartoznak, annak
idején még dolgoztak a helyi termelőszövetkezetben,
illetve Állami Gazdaságban, részesei voltak a
csúcsidőszaknak, majd az ezt követő periódusnak.
Ferenczy István már idézett helytörténeti munkája
szerint a „Béke" téesz 2500 hektárnyi szántófölddel, 300
hektárnál nagyobb gyümölcsössel és jelentős
állatállománnyal rendelkezett. Hatékony támogatást
nyújtott a háztáji gazdaságoknak, a gyümölcstermesztést
permetezéssel, göngyölegellátással és az értékesítés
átvállalásával segítette. Az állattartást takarmánnyal,
növendék állatok kihelyezésével és a piac biztosításával
támogatta. A zöldségtermelésben minden gépi munkát
elvégzett, a vállalkozó dolgozókra csak a kézigényes
betakarítás maradt. Jelentős volt a téesz építőipari
tevékenysége is, 1978 és 1980 között ők építették fel a
község új óvodáját is.
„A gazdálkodás eredményesen folyt, a tagok a téeszben
kapott bérükkel és a háztájiból származó jövedelmükkel
elégedettek voltak. A tagság többsége folyamatosan
gyarapodott" - foglalja össze a helyzetet Ferenczi István.
 Az Állami Gazdaság fejlődése is magasba szökött,
csúcsidőben 800-1000 ember dolgozott a földeken és a
gyümölcsös kertekben. Kiterjedt melléküzemági
tevékenységet folytatott almalé feldolgozó üzemet épített,
vendéglőt nyitott a saját termékeire alapozva, a faipari
részlegben évi 200 ezer csomagolóládát gyártottak.
1985 végén egy gyapjútomp és kalapüzemet hoztak
létre. A huszti kalapgyárral léptek együttműködésre,
nyúlszőrt adtak át a szovjet üzemnek, amelytől tompokat
kaptak vissza, az Állami Gazdaság ebből gyártott kész
kalapokat. A vállalkozás hamarosan csődbe jutott, külön
gondot okozott a felgyülemlett nyúlszőr készlet
ártalmatlanítása.
Az 1990-es évben döntő csapás következett be. A
mezőgazdaságot aszály és ennek nyomán piacvesztés
sújtotta, ehhez hozzájárultak a rendszerváltozással járó
gazdasági szigorítások is. Ezeket a megrázkódtatásokat a
tartalékok felhasználásával sem sikerült elhárítani.
1992. január 7-én a gazdaság öncsődöt jelentett be. Az
Állami Vagyonügynökség vállalati biztost nevezett ki a
gazdaság élére, államigazgatási felügyelet alá vonta és
megkezdődött az üzem felszámolása.
A „Béke" Mezőgazdasági Termelőszövetkezet sem
kerülhette el a sorsát. 1991-ben a vagyon húsz százalékát a
törvények értelmében nevesítették, a cég tőkéje
fogyatkozni kezdett. Az önálló gazdálkodásra törekvők
kiléptek a téeszből, részük arányában magukkal vittek egy-
egy mozdítható vagyonelemet. A végelszámolás 2002.
június 19-ével ért véget. A cégnyilvántartásban a
szövetkezet neve mellé a „felszámolás alatt" bejegyzés
került.
A nagyüzemek megszűnésével a településen összeomlott
a foglalkoztatási háló. A regisztrált munkanélküliek száma
540 főre emelkedett. A visszaesés különösen a roma
lakosságot érintette érzékenyen, míg az 1970-es évek
végén 57 százalékuk állt munkaviszonyban, ez tíz százalék
alá csökkent. A családok elvesztve rendszeres
jövedelmüket, tömegesen szorultak szociális segélyre"
(Ferenczi István adatai)
– Maguk hány évet dolgoztak le? – kérdezem a
beszélgetésre összegyűlt asszonyokat.
30-40 év közötti időt mondanak, 60-80 ezer forintos
nyugdíjat kapnak.
– Napról-napra élünk. 2-3 disznót tartunk, de van olyan
is, akinek kenyérre sem jut.
– Van valamilyen mellékkeresetük?
– Járunk almát szedni. 4500 forintért nyolc órát
dolgozunk, ehhez még hozzá jön az oda-vissza út, az csak
régen volt, hogy az embereket teherautóval vitték ki a
munkahelyekre.
– Mi egy kis meggyeskertet tartottunk, de felhagytunk
vele, mert csak hatvan forintot fizettek egy kiló
gyümölcsért.
– Az a legrosszabb, hogy nem tudunk segíteni a
gyerekeinknek. Mikor mi voltunk fiatalok, építkezhettünk,
mert a téesz fillérekért adta a telket, leszállította az
anyagokat, az emberek eljöttek kalákában, minden kiment
a divatból. A fiatalok elmennek Budapestre vagy más
városokba, még ha csak a szeméttelepen találnak állást,
akkor is.
– Az egyházak nem segítenek?
– Inkább az emberek adnak nekik, fizetik a legátuspénzt,
meg a többi költséget. Egy temetés 300 ezer forintba
került, ha papot is akarunk, még 25 ezer forint jár hozzá.
Az asszonyok arcán elutasító kifejezés jelenik meg,
megbánták, hogy egyáltalán leültek velem beszélgetni. Ez
az ellenérzés nyomasztólag hat rám, kezdek kifogyni a
kérdésekből.
– Könyvet szoktak venni?
– Én az utolsó tíz évben egy szakácskönyvet rendeltem
postán – mondja az egyik, a többi csak ingatja a fejét.
Miről faggassam még őket? Arról, hogy milyen gyakran
járnak színházba? Elfog a szégyenkezés, amiért sokkal
jobban élek náluk. Szerencsére kísérőm felméri szorult
helyzetemet és közbeszól, hogy késésben vagyunk a
programunkkal, indulnunk kell tovább.
 3.

A következő állomásunk Győrtelek, jóval kisebb

település, mint Nyírmada, a határa 1477 hektárt tesz ki.
Majd húsz évvel ezelőtt már megfordultam ezen a
környéken, emlékezetes marad számomra, hogy egy fényes
papírra nyomott prospektust kaptam itt egy gondozónőtől,
tájékoztatót Szabolcs-Szatmár-Bereg bentlakásos szociális
intézményeiről. Végigolvastam a füzetet és elszörnyedve
tapasztaltam, hogy majdnem negyven oldalon át sorolja fel
a megyében működő fogyatékos, pszichiátriai, illetve
szenvedélybeteg rehabilitációs otthonokat. Egymás után
sorjáztak a falunevek: Mérk, Szakoly, Fülpösdaróc,
Szamosangyalos, Tarpa, Gacsály, Kislétra, Mándok,
Hodász, Nyírbéltek, Máriapócs és a szóban forgó
Győrtelek. Összesen több mint 1600 férőhellyel
rendelkeztek és ez a lista még nem foglalta magába az
időskorúak és a hajléktalanok stabil vagy alkalmi szállóit,
az egyházak vagy magánszemélyek által fenntartott
intézményeket. Próbáltam felfogni az olvasottakat:
– Ha jól értem, Szabolcs-Szatmár-Bereg afféle
lerakóhelynek számít. Feltételezem, hogy egész
Magyarországról idetelepítik a fogyatékosokat, a
pszichiátriai- és szenvedélybetegeket.
A gondozónő rázta a fejét:
– Nem, ezek az intézmények mind megyei lakosokat
fogadnak, kivéve Máriapócsot, az ottani száz ágyat
budapesti illetőségű betegeknek tartják fenn.
– Egy alig 600 ezres megyében nem sok ez a több mint
1600 férőhely?
– A kihasználtság meghaladja a száz százalékot. A
jelentkezőknek hónapokat, sőt éveket kell várniuk, hogy a
kapukon belülre kerüljenek. Szinte csak kihalásos alapon
lehet bejutni.
– Honnan és miből rekrutálódik ez a réteg?
– Sok tényező közrejátszik. Azt bizonyára tudja, hogy a
megyében az országos átlaghoz képest háromszoros a
munkaképesség csökkenéséből eredő leszázalékolás és a
legalacsonyabb az iskolázottsági szint. Rendkívül rossz az
infrastruktúra és a lakáshelyzet, a hajléktalan
életformának pedig ezek az otthonok a végállomásai.
Mindehhez hozzájárul, hogy tovább növekszik az
alkoholbetegek száma.
A helyzet napjainkra sem sokat javult. 2017 elején
országszerte 2757 pszichiátriai beteg állt sorba, hogy
bekerülhessen az intézményekbe, száz foglalt férőhelyre
átlagosan 33 várakozó jut. A fogyatékos személyek
bentlakásos otthonainak összesített várólistáján 16,552
személy neve szerepel. Győrtelek is telt házzal működik a
Viktória nevet viselő egyesített szociális intézmény, ez a
falu legnagyobb foglalkoztatója, 110 alkalmazott 251
beteget gondoz. Nem jutok hozzá, hogy meglátogassam
őket, két téesz-nyugdíjas vár rám a polgármesteri
hivatalban.
A szövetkezet 1992-ben szűnt meg, a felszámolásnál a
vagyon nyolcvan százalékát osztották szét a tagok között.
Egy példát említenek: hat gyerek és a szüleik összesen 7
holdat kaptak. A földek rossz állapotban voltak, a
tagosított táblákon a gépek feltúrták az agyagot.
– Mennyi a nyugdíjuk?
– Nekem 40 év után 85 ezer.
– Nekem 33 után 86.
– Ez hogy lehet? – kérdezem.
– Én akkor mentem el, mikor kedvezőbbek voltak a
feltételek.
– Találnak valamilyen mellékfoglalkozást?
– Nem nagyon akad ilyen. Én malacokat neveltem, 11
állattal kezdtem, de aztán megszűnt a felvásárlás, a
mészárszék is bezárt, csak kéz alatt árulhattam a süldőket,
egy kiló húsért 500 forintot kaptam, Csak Karácsonykor
adtak 600-at, annyiért nem érte meg.
Közben megérkezett a falu alpolgármestere, nála
próbálok tájékozódni:
– Mennyi Győrtelek lélekszáma?
– 1750 fő, ebből 650 cigány. A munkanélküliség 12
százalékos, közmunkán 140-en dolgoznak, a betonüzemben
zsalukereteket és más hasonlókat készítenek. Havi 54.500
ezer forintért nem is lehet tisztességes teljesítményt
elvárni tőlük, megcsinálják ugyan a betont, de ha nem
szólnak rájuk, hogy locsold meg, akkor szívesen elfelejtik.
– Az önkormányzat milyen támogatást nyújt a
nélkülözőknek?
Az alpolgármester bekéreti az adatokat:
– Egy évben összesen 10 millió 725 ezer forintot tudunk
szétosztani, ebből lakásvásárlásra, építkezésre,
fenntartásra 1 milló hétszázezret fordíthatunk.
– Ennyiből hány esetet lehet fedezni?
– Gondolhatja, hogy nem túl sokat. Természetbeni
ellátásra, olyanokra, mint a tűzifa, az iskolások szociális
étkeztetése, vagy a karácsonyi ajándékcsomagok
hárommillió forint jut. A legnagyobb tételt a temetkezések
jelentik. Itthon 110 ezer forintba kerül, de ha egy
győrteleki illetőség a nyíregyházi kórházban hal meg, a
város írja elő az elhantolás módját, 300 ezer forintra is
felmehet az összeg.
– Miből ered ez a különbség?
– Különféle pluszok rakódnak rá, például a kórházi
felöltöztetésért 16 ezer forintot számolnak fel.
Szóba kerülnek a táplálkozási szokások, a családok
szinte minden nap esznek húst, sertést vagy baromfit, sok
zsírt használnak egyébként kevés a változatosság,
előfordul, hogy a fiatal asszonyok egy szál zöldséget
vesznek a levesbe. A kulturális élet a televízióra
korlátozódik, a mozi megszűnt a rendszerváltás után.
Nyílik az ajtó, egy 87 éves öregember lép be a szobába,
idős kora ellenére még mindig hét hektáron gazdálkodik:
– Az én apám ilyenkorra már rég nem dolgozott, én
rákényszerülök. A nyugdíjam a százezer forintot sem éri el,
legutoljára havi 103 forintos emelést kaptam, az élet pedig
egyre drágább lesz. Egy kiló kenyér a városban 200
forintba kerül, Győrteleken pedig 270-be.
A nyugdíjasok elégedetlenek a falut érintő
változásokkal:
– A saját kezünkkel újítottuk fel az iskolánkat,
elvégeztük a hőszigetelést, aztán a KLIK egyszerűen elvette
tőlünk, még a taneszközöket is elszállították.
– Igaz, alig vannak nálunk gyerekek, inkább csak cigány
családokban születnek. Régen az iskolában 20 tanulóból
egy-két cigány akadt, mára fordult a kocka, a 20-ból jó, ha
egy magyar.
– Ebből még nagy baj lesz egyszer! El kellene venni a
gyerekeket a szülőtől és átadni nevelésre az államnak.
1918-ban Sztálin és Lenin is ezt vezette be.
Mint sok magyar faluban, itt is akadálytalanul terjednek
az előítéletek, ezt erősíti a kormánypárti demagógia is.
Újságot, könyvet nem olvasnak, a televíziós szólamokat
ismételgetik. Szidják a „migráncsokat", Soros Györgyöt, a
liberálisokat, akiket csak libareálisként emlegetnek
félreérthetetlen célzással. Teszik mindezt olyan
meggyőződéssel, hogy reménytelen volna vitába szállni
velük. Mint mondani, szokás: az a legrosszabb süket, aki
nem akar hallani. Más témára terelem a szót, a
birtokviszonyról kérdezősködök.
– Egy hektár föld nálunk mostanában egymillió forintba
kerül. Van, aki már több száz hektárt is összevásárolt, de
még mindig lesi, hogy hol szerezhetne hozzá. A városból is
jönnek vevők, orvosok, ügyvédek, jó befektetési
lehetőséget látnak az agráriumban, mert járnak hozzá az
európai uniós támogatások. Meg akarják szerezni azt a
pénzt, amiért épp csak le kell hajolniuk.
– De hát úgy tudom: a rendeletek előírják, hogy csak
azok vehetnek földet, akik megfelelő mezőgazdasági
képzettséggel rendelkeznek.
 – Ez nem jelent akadályt, egy hónap alatt el lehet
végezni az aranykalászos gazdatanfolyamot – persze ettől
legfeljebb aranykalászos orgazda válik belőle. Most már az
épületekre is ráhajtanak. A volt Csizmadia-kúriát 1990-ben
védett műemléknek nyilvánították, a helyi
termelőszövetkezet felszámolójától vásárolta meg az
Önkormányzat, azóta sem nyúlt hozzá senki. A végén majd
megveszi valaki egyforintos jelképes áron, helyrehozza,
aztán elpasszolja százmillióért.
– Az idegenforgalom fejlődik?
– A Szamos holtágába próbálják idecsalogatni a
turistákat, de ennek a víznek nincs természetes
utánpótlása, belerothadnak a növények, olyan büdös a
környéke, hogy nem lehet kibírni.
Már rég elmúlt az ebédidő, illik hazaengedni az
öregeket, mi is indulunk tovább Tiszanagyfalu felé. Az út
fedése hirtelen töredezetté válik előttünk, sebtapaszként
szürke foltok borítják. Építői annak idején nem számoltak
a ráháruló terheléssel, a teherszállítás feladatait inkább a
vasút látta el. A tiszalöki vízlépcső és a többi nagy
létesítmény azonban sokszorosára növelte a forgalmat,
elkerülhetetlenné vált az útszelvény kiszélesítése. Mindkét
oldalról egy-egy méteres sávot toldottak hozzá, az új
részek alapozása azonban nem illeszkedett az eredetihez, a
határvonalon kis csatornák alakultak ki, amelyekben
felgyülemlett a csapadék. A bajokat tetőzte, hogy kivágták
a nyomvonalat kísérő nyárfasorokat, melyek
gyökérzetükkel felszívták a nedvességet.
A szemmel látható romlás ellenére az utolsó húsz évben
alig végeztek komolyabb felújítást, csak a
„kirakatfejlesztésnek" szánt Tokaj-Nyíregyháza kerékpár
utat építik ki. Útjavítások helyett beérik annyival, hogy
sűrűn kirakják a sebességet 60 kilométerre korlátozó
jelzést.
Jobb oldalt a „Tiszaeszlár" helységnévtábla tűnik fel.
Még nem jártam ezen a településen, de Eötvös Károly „A
nagy per" című könyvéből tudom, hogy 1882 tavaszán itt
zajlottak le a legnevezetesebb vérvád eseményei. Ónodi
Géza, az Antiszemita Párt országgyűlési képviselője azzal
vádolta meg a tiszaeszlári zsidó közösséget, hogy egy
Solymosi Eszter nevű 14 éves lányt a sakter becsalta a
templomba, kezét hátrakötötte, száját betömte, aztán
megölte, hogy vérét az engesztelő áldozatnak szánt
pászkasütésnél szétosszák az orthodox hívek között. A vád
alátámasztásához tanúvallomásra kényszerítették a sakter
kiskorú fiát, Scharf Móricot.
A per sokáig izgalomba tartotta az egész országot.
A tiszeszlári bűnügyi processzusban a vádlottakat végül
is felmentették – írja Karsai László történész. – Kiderült,
hogy Solymosi Esztert senki sem ölte meg, vízbe fulladt,
sem éltében, sem halálában senki nem vette a vérét,
legkevésbé az eszlári zsidók... Amikor 1883 augusztusában
felmentették a vádlottakat, zavargásokban, pogromokban
tört ki a tömegben mélyen élő zsidóellenesség. A
száműzetésben élő Kossuth Lajostól egészen Tisza
Kálmánig számos politikus fellépett a vérvád ellen, ennek
köszönhetőleg sikerült helyreállítani a társadalmi rendet."
Mint mondani szokás, a gyűlölködés tovább izzott, és
csak alkalomra várt, hogy lángra kapjon. Trianon után a
jobboldali kormánypárt a zsidókat tette felelőssé a háborús
vereségért, a területi veszteségekért. Felébredt a vérvád, a
tiszaeszlári lány története jelképpé vált, Erdélyi József
nyilas költő gyakran idézett verset írt „Solymosi Eszter
vére" – címmel. Ez a felfogás megmutatkozott a megyében
végrehajtott holocaust szörnyűségekben is. A falvak lakói a
kerítés mellől vagy a függönyök mögül részvétlenül
figyelte az eseményeket.
– 1944. május 29-én a nyírmadai zsidókat
bevagonírozták, a vonat Auschwitz-Birkenauig vitte a
meggyilkolt embereket – jegyzi fel a helytörténeti mű. – Az
elhurcolt 500 főből 484-en vesztették életüket a
haláltáborokban. Hét családban öt-nyolc gyereket neveltek,
ők szüleikkel együtt pusztultak el, tizenkilencen még a
hatodik évüket sem érték meg. A túlélők 1945
márciusában-áprilisában tértek vissza Nyírmadára,
otthonaikat kifosztva találták.
Mivel a templom és az iskola megmaradt,
újraalapították a vallási közösséget. 1949-ben 54-en
vallották zsidónak magukat, de ez a szám egyre csökkent.
Szétszóródtak a világban; Budapesten kerestek maguknak
közösséget, az utolsók 1956-ban disszidáltak.
Személyükben a község elvesztett mintegy 500 embert,
akik talán a legérzékenyebbek lettek volna a
magánvállalkozásra és a polgári értékkiválasztásra. (Itt
mintha felsejlene a német „wirtschaftlich wertvolle Jude" a
gazdaságilag hasznos zsidó fogalma.)
Érdekelt, hogy a környéken mennyire szűntek meg a
kirekesztő indulatok. Arra nem futotta az időmből, hogy
körülnézzek a faluban, de legalább Solymosi Eszter sírját
látni akartam a temetőben.
Már messziről feltűnik a rózsaszín kő, rajta a felirat: „Az
én drága kishúgom, Solymosi Eszter emlékére" és egy
felismerhetetlenségig kifakult fotó.
A sírra koszorúkról származó szalagokat fűztek,
szétbontogatom és elolvasom őket.
„Gyilkosoknak nincs megbocsátás, legyél átkozott Eötvös
Károly!"
A felmentő ítéletet kimondó bíróság elnöke sem marad
említetlenül:
„Légy átkozott Korniss Ferenc!"
Az árpádsávos szalagokon a Jobbik üzen:
„– Nem felejtünk! Hajdúnánási Jobbik"
„– Örökké emlékezünk! Tiszaeszlári Jobbik"
És így tovább hasonlóan. A temetőből kifelé tartva
felidéződik bennem Eötvös Károly könyvének a mottója:
„Ez az a nagy per, mely ezer éve folyik, s még sincs vége."
 4.

– Itt nálunk a falupusztítás sokkal biztosabban és

egyszerűbben megy végbe, mint annak idején Ceauşescu
Romániájában – mondják Tiszanagy faluban.
Ezt a vélekedést a szociológiai felmérések is
megerősítik. A Központi Statisztikai Hivatal jelentése
szerint az 500 lakosnál kisebb lélekszámú településeken
országszerte 287 ezren élnek, számuk 2005 óta 11
százalékkal csökkent. A népességfogyás a többi községhez
viszonyítva háromszoros mértéket mutat.
Tiszanagyfalu magasabb közigazgatási kategóriába
tartozik, de ez az irányzat itt is érvényesül. Az 1961-ben
még 2500 főt kitevő lakosság 2015-re 1922-re csökkent. A
fogyás továbbra sem csökken, az elmúlt évben is egy
százalék fölött maradt, főleg a fiatalok távoznak.
– Nem is várható komoly gyarapodás, mert mindenütt
csak a cigányok sokasodnak. Ezek olyanok, mint halak
között a durbincs, csak arra valók, hogy szaporodjanak.
Magyar gyerek még vasárnap sem ehet meg egy jó
fagylaltot, mert a sok cigánygyerek elveszi tőle
– Húsz-harminc család is feljár Pestre lomtalanítani. A
holmit hazahozzák, egymásnak adják el, egymást rabolják
ki.
Fennakadok ezeken a megjegyzéseken, de a sokszoros
tapasztalat nyomán már tudom, hogy hiába is próbálnék
vitába szállni velük. Igyekszem eredendő témához tartani
magam.
Az egykori téesztagok nem merik dicsérni a közös
gazdaságokat, attól félnek, hogy ezzel súlyos
következményeket vonnának magukra. A szóba kerülő
adatokból azonban itt is kiderül, hogy a 4500 hektár
földterülettel rendelkező „Új Élet" mind a korábbinál és
minden későbbinél jobb életfeltételeket teremtett a
faluban. A növénytermesztésben a vetőmagbeszerzéstől az
eladásig terjedő technikai láncolatot alakított ki. Minden
talpalatnyi földet megműveltek, ahová az eke nem fért be,
ott kapával dolgoztak. Esténként szinte egymáshoz értek a
földekről hazatérő szekerek.
– Mára mi maradt meg ebből?
– Vannak olyan kertek, melyeket már tizenöt éve nem
szántottak fel. Néhányan hatszor-harminckét méteres
alapterületű, öt méter magas fóliasátrakat telepítettek,
megpróbáltak paradicsomot, paprikát termelni, de gyakran
a nyakukon maradt a termés és feladták.
– Gyümölcs?
– Az sem megy, egy gazda kivágta a hathektáros
meggyesét és eltüzelte a fákat. Ugyanúgy alakult az
állattenyésztés helyzete is. Valaha 250 szarvasmarha is
legelt a réten, egy-egy jó év után egész szerelvények
hordták el a sertéseket. Mára odáig jutottunk, hogy
egyetlen szarvasmarhát sem tartanak a faluban. Mikor
levitték az árakat, még szerencsénk volt, a polgármester jó
kapcsolatai révén elérte, hogy lejöjjön hozzánk egy vágóhíd
tulajdonosa. Ő megvette az állományt, de kikötötte, hogy
senkinek sem beszélhetünk az ügyről, mert többé nem
hajlandó ilyen alacsony haszonnal járó üzleteket kötni.
– Most honnan szerzik be a húst?
– Egy héten egyszer Nyíregyházáról autóban hozzák le
és csak úgy nyitott kocsiban árulják.
– Az egykori téesztagok mekkora nyugdíjat kapnak?
– A ledolgozott időtől függ, 60-80 ezer forint között. A
halálhoz sok, a megélhetéshez kevés.
– Az önkormányzat nyújt valamilyen támogatást?
– Egy évben négy alkalommal kaphatunk, de azt külön
kell kérni, és nem is jut mindenkinek.
– Milyen munkalehetőségek maradtak a faluban?
– Csak egy kis varroda működik. Nagy a nyomor, tavaly
csak egy új ház épült.
Ezen a ponton már ki szokott fogyni a sérelmek sodra,
most csak egy pillanatnyi csend áll be és folytatódnak a
panaszok.
– Nekünk soha nem voltak nagy igényeink, nekünk jó
volt a fekete kenyér és az otello bor, azt is kibírtuk, hogy
ha ki akartuk meszelni a házunkat, a harmadik faluba
kellett elmennünk, hogy megvehessük az anyagot, de volt
munka és volt békesség és volt, aki meghallgasson minket.
Az az igazi baj, hogy megszűnt az összefogás. Ha régen egy
tűz keletkezett, az egész falu rohant oltani, most pedig ha
kigyullad egy ház, az emberek csak legyintenek és
elindulnak ellenkező irányba.
– Ha meggyulladt, akkor hadd égjen!
Nehezen szakadok el a panaszkodó öregektől, de ma még
el kell jutnom Tiszaburára. A közhasznú WIKIPÉDIA adatai
szerint ezt a települést az Árpádházból származó Taksony
fejedelem alapította. Majd ezeréves történelme során
többször is a teljes pusztulás szélére került. A 16.
században is csak 20-25 család lakta. A másfél évszázados
török uralom és a felszabadító hadjáratok után
elnéptelenedett, a földesurak adómentesség ígéretével
próbáltak új telepeseket csábítani a pusztán maradt
területre. A Rákóczi szabadságharc idején Rabutin császári
generális csapatai vonultak át Tiszaburán, és a szerb
felkelők földig lerombolták a falut. A település három
évtizedre ismét lakatlanná vált, most is csak a
környékbeliek beköltözésével indult meg újra az élet.
A 18. század végén – a 19. század elején komoly
megpróbáltatások nehezedtek az itteni jobbágyságra, a
súlyos robotterhek elől menekülve, több mint ötven család
költözött át a távoli Csanád megyébe.
A polgári átalakulás éveiben a Szapáry-nemzetség
szerzett itt több mint ötezer holdas földbirtokot. Soraiból
került ki Szapáry Gyula, aki 1890 és 1892 között
Magyarország miniszterelnöki tisztségét is betöltötte.
Az első világháborúban a lakosság húsz százalékát
küldték a frontokra, majd a Tanácsköztársaság bukása
után a falu román megszállás alá került. A rekvirálók
elragadták a termények és az állatállomány hatvan
százalékát. A második világégés is hasonló pusztításokat
hozott. A Vörös Hadsereg 1944 októberében kiűzte ugyan a
német csapatokat, de az események során a falu népessége
több száz fővel csökkent és elveszett az állatállománynak
több mint 90 százaléka.
A szocializmus időszaka számos új létesítményt
teremtett. 1976-ban épült fel az orvosi rendelő szolgálati
lakással és egészségházzal, amelyben helyet kapott az
anya-csecsemő- és gyermekvédelmi részleg is – írja a
WIKIPÉDIA –, 1979-ben készült el a háromszintes iskola –
korábban 6 különböző helyszínen folyt az oktatás, 1992-
ben 125 férőhelyes óvodát alakítottak ki.
Kibővült az infrastruktúra, a falu alapvető
szolgáltatásainak rendszere is 1975-ben került sor a
törpevízmű létesítésére, 1991-re 21 kilométerre nőtt a
közüzemi vízvezeték-hálózat. A következő években épült
fel az új ABC áruház és a postahivatal. Egyre több földes út
kapott szilárd burkolatot.
A rendszerváltás itt is súlyos gazdasági gondokat váltott
ki. Tiszaburán megnőtt a munkanélküliség, amely
különösen a hatvan-hetven százalékosnak becsült roma
népességet sújtotta. Néhány évi működés után megszűnt a
25-50 dolgozónak kenyérkeresetet biztosító seprűüzem és
a kartonhajtogató vállalkozás is. Helyükbe nem léptek
nagyobb mérvű I foglalkoztatást biztosító üzemek, mint
szerte az országban, itt is az önkormányzat számít a
legnagyobb munkaadónak különböző közcélú és közhasznú
programjai révén.
A sanyarú képet a Hatalom itt is dekorációkkal és
alkalmi szóvirágokkal próbálja eltakarni. Egy újságcikk
szerint május 1-én nem mindennapi ünnepség keretében
avatták fel a községi kopjafát és a Szent Lázár Lovagrend
emléktábláját. Az átadáson megjelent maga dr. Simóka
Tamás, a Lovagrend Nagyperjelje, Szepesváriné tiszteletes
asszony és Baranyák Béla plébános úr ökumenikus
szertartás keretében szentelte meg a jeles klenódiumokat.
Kneifel Gyula, mint ötletgazda felidézve a május elsejék
történetét, egy velősen mély gondolatot fejtett ki: „a
Munka ünnepének fényét manapság éppen a dolgos,
szorgalmas kezek tétlenségre ítélt sorsa homályosítja el!"
Sajnos arról nem ejtett szót, hogy a munkanélküliséget
milyen politikai erő működése váltotta le.
A falu jelenlegi helyzetének felmérésével nem
támaszkodhattam a WIKIPÉDIA közléseihez hasonló
útbaigazításra, ennek híján igyekeztem megfelelően
előkészíteni a látogatásomat. A kísérőm megkereste a
polgármestert, de ő nem volt hajlandó fogadni. Állítólag
Lévai Anikó, a miniszterelnök úr felesége jótékonysági
céllal a közeljövőben megjelenésével tiszteli meg a
környéket és ilyen körülmények között rosszul venné ki
magát, ha előzőleg egy hozzám hasonló baloldali érzelmű
íróval értekezne. Csak Norbi, a község szocialista
beállítottságú orvos asszisztense vállalta, hogy
tájékoztatást nyújt. Tiszabura felé közeledve jelentkeztünk
nála, jelezte, hogy csak egy óra múlva tud a
rendelkezésünkre állni. Azt ajánlotta, hogy addig nézünk
körül a cigánytelepen.
Már az országútról látni az úgynevezett „C"-házak széles
karéját – ezt a típust még a szocializmus időszakában
építették, főleg az erdei viskókból, nyomortelepekről
kiszabaduló cigány családok számára. A takarékosság
jegyében az alapterületet szűkösre szabták, csökkentett
komforttal látták el, de így is lehetőséget nyújtott, hogy a
lakói felzárkózzanak a polgári életmódhoz. Az más kérdés,
hogy csak keveseknek sikerült.
Útjaim során számos hasonló péróban jártam, de soha
nem fogott el a szorongás, vakon hittem benne, hogy mivel
én jó szándékkal érkeztem, engem sem érhet inzultus.
Soha sehol nem emeltek kezet rám. Kísérőim viszont
gyakran tanúsítottak túlzottnak tűnő óvatosságot. Ózdon a
város régi polgármestere nem mert kijönni velem a hétesi
telepre, csak akkor, mikor a helyi cigányönkormányzat
elnöke is velünk tartott. Most a kísérőm is felhúzott ablakú
kocsival hajt be a földes belső utcákba, feltűnik, hogy a
szűk nyomsávot kétoldalt homokkal toldották ki.
Bent a szokásos kép fogad minket, néhány ház már
romokban hever, a csupasz telkeken szemétdombok, félig
elégett ablakkeretek halmozódnak, korcs kutyák
vakaródznak. Sok megmaradt ház ablakán is használt
bútorlapok pótolják az üveget, az előkerteket felveri a gaz.
Az elektromos légvezetéket kábelek alkotják, így próbálják
megakadályozni az áramlopást. A régi felzárkóztató
törekvésre csak néhány tábla emlékeztet: „Fejlődés" utca,
„Gagarin utca". Tiszabura lakosságának nagyobbik fele
ezen a telepen él.
(Dr. Süli-Zahár István tudományos kutató könyvében
foglalkozik azzal az egzisztenciális fordulattal, amely a
legújabb időkben a cigányság sorsában bekövetkezett.
Megállapításai szerint az 1980-as években a munkaképes
cigány férfiak 90 százaléka állandó munkahellyel
rendelkezett. A nekik elérhető, alacsonyabb képzettséget
igénylő szakmák: bányászkodás, kohászat,
panelépítkezések megszűntével ez a szám mára tíz
százalékra csökkent, ehhez legföljebb tíz százaléknyi
„fekete munkást" lehet hozzászámolni.
„A rendszerváltást követőleg Tiszabura is súlyos
munkanélküliségi gondokkal találta magát szembe, ez a
mintegy 60 százalékra becsült roma népességen belül
különösen nyomasztó, a társadalmi lecsúszás veszélyével
fenyegető helyzet alakult ki – írja egy helytörténeti
feljegyzés. – Nagyobb arányú foglalkoztatásra sajnos nincs
lehetőség, néhány évi működés után megszűnt a 25-50
dolgozónak kenyérkeresetet biztosító seprűüzem és
kartonhajtogató vállalkozás. A községi önkormányzat
számít a legnagyobb munkaadónak különböző közcélú és
közhasznú programjai révén.")
Az áprilisi időhöz képest szokatlanul melegen süt a Nap,
az emberek kiültek az árokpartra. |
– A parasztemberek ezt illetlen szokásnak tartják –
mondja a kísérőm –, ezért is raknak ki padot a házuk elé.
Az „Izgő-Mozgó" csárda előtt férfiak kártyáznak. A játék
komoly tétekben megy, egy-egy partiban állítólag ezer
forintok is gazdát cserélnek. Másutt táskarádiókból zene
harsog, összekapaszkodó gyerekek táncolnak a ritmusára.
Egy-egy vénséges Mercedes vagy BMW nyitott motorház
fedele fölött fiatalok hajolnak össze, a cigányok itt is
inkább rossz állapotú, de előkelőbb márkájú kocsit
vesznek, mint egy kevésbé elhasználódott átlagos típusút.
Megnézzük még a másik csárdát, a „Hempergőt" is,
majd az állami általános iskola épületét, használaton kívül
állhat, mert minden ablaka be van törve. A templomot
általában a falvak legmagasabb partjára szokták telepíteni,
hogy a hívők messziről is láthassák, itt valamilyen okból a
talapzata alig emelkedik az utca szintje fölé.
Minden nyomor és tudatlanság ellenére mégis életöröm
árasztja el az árokpartot, nyoma sincs a sok magyar falut
jellemző bezárkózottságnak, nyomott hangulatnak. A
kísérőm megjegyzi:
– Úgy látszik, minél nehezebben él az ember, annál
jobbkedvű.
Már letelt a megbeszélt egyórás várakozás, megkeressük
Norbit, az orvosasszisztenst, a rendelő udvarán találjuk.
Most találkozom vele először: negyven év körüli, kissé
elhízott férfi, feltétlenül hisz magában, igyekszik súlyt adni
minden szavának.
– Milyen napjuk volt? – kérdezem.
– Átlagos, az orvos és mi, a két asszisztens, 8-tól 13
óráig 180 pácienst fogadott.
– Mit tudtak kezdeni ennyi emberrel? Legfeljebb egy
gyógypillantást vethettek rájuk.
– Nem mindenki igényelt kezelést, sokan csak receptért
vagy igazolásért jöttek.
– Ekkora tömegben nem törnek ki botrányok?
– Azt hiszem, a miénk az egyetlen olyan rendelő, ahol az
előszobában egy felügyelő vigyáz a rendre. Persze nem
rendőr, hanem csak egy közmunkás.
Most kora délutáni időben üres és mozdulatlan a
környék, a rendelőben és a félig lebontott udvari
raktárépületben senki sem mutatkozik, csak a kerítésen túl
cibálja a szél egy felhagyott fóliasátor műanyag lepedőit.
– Tartanak ügyeletet?
 – Már negyedik éve, hogy megszűnt. Az önkormányzat
nem fizette ki az adósságát a központnak, ezért nem
küldenek ki orvost. Ha szükség van rá, a mentő jön ki
hozzánk Abádszalókról.
Hamar bebizonyosodni látszik, hogy szükség volna
állandó orvosi jelenlétre. Egy tizennyolc év körüli
cigánylány jön be az udvarra, mutatja az orrát, szemöldöke
fölött felszakadt a bőr. Norbi ellátja a sebet.
– Holnap gyere vissza a rendelésre.
Bealkonyodik, a meleg nap után jólesik szellőzködni, az
autó oldalának támaszkodva beszélgetünk, várjuk az
orvost.
– Régóta dolgozik itt a rendelőben?
– Lassan már a hatodik éve, de nem folytatom. Korábban
baloldali önkormányzati képviselő voltam, ezért a
választások után kirúgtak. Csak úgy kerülhettem vissza a
helyemre, hogy Horváth doktor a saját keresetéből állja a
fizetésemet.
– Máshol nem tudott elhelyezkedni?
– A végzettségem meglett volna, de itt, Tiszaburán,
nincsenek munkalehetőségek. Valaha hűtőház és
konzervgyár is működött a környéken, de azóta mindegyik
megszűnt, az ipari vágányokat is benőtte a fű.
– Hova járnak dolgozni az emberek?
– A legtöbben Tiszaújvárosba, egy munkaközvetítő cég
ajánlotta ki őket.
– A mezőgazdaság nem nyújt megélhetést?
– Alig maradt föld a gazdák tulajdonában. A
rendszerváltás után a parasztember nem bízott benne,
hogy a föld valaha még értéknek számít majd. Ügyes
vállalkozók felvásárolták a kárpótlási jegyeket, este tíz óra
felé mentek le a kocsmába, mikor az emberek már
berúgtak és fillérekért, egy fröccsért megvásárolták tőlük a
papírokat. Így alakultak ki a környéken a 600-1200
hektáros nagybirtokok.
– De hát valamiből csak meg kell élni az embereknek.
– Néhány család fóliázással próbálkozott, de nem
rendelkeznek elegendő tőkével, idén is csak most állítják
fel a sátrakat és ez már rég késő. Mások méhészkedésbe
kezdtek, de nem értenek hozzá, csak ráfizetnek.
– A hagyományos cigány foglalkozások, olyanok mint a
kosárfonás, a teknő vájás megszűntek, nem találtak piacot,
legtovább még a gyógynövény-gyűjtést folytatták. Régen
minden este megkapták a tisztességes bérüket, tudtak
venni belőle ennivalót. Ma 30 forintot kapnak a bodza
kilójáért, a kereskedők aztán százért adják tovább a végén,
az ára felmegy 450 forintra. Ennyi pénzért senki sem
hajlandó egész nap hajlongani a mezőn, a fiatalok már meg
sem ismerik, hogy melyik a cickafű vagy a vadkomló.
– Mi marad?! A közmunka, ami csak újabb ráfizetéssel
jár, mert soha nem lesz önfenntartó...
Megszólal Norbi mobilja, bólogatva fogadja a hívást,
aztán hozzánk fordul:
– A doktor úr azt üzeni, hogy ne itt várjunk rá, ha végez
a dolgával, átjön hozzánk. Tisztelettel meghívom magukat
egy kávéra.
A családi házban az orvosasszisztens édesanyja fogad
minket. Vékony termetű, de indulatoktól feszülő, a
véleményét mindig vállaló asszony, Norbinak volt kitől
örökölnie a gondolkodását. Fiatalabb korában
Franciaországba is elvetődött, egy értelmi fogyatékos
otthonban dolgozott.
– Az állam ezeket az embereket is megbecsülte. Annyi
munkát végeztek, hogy rányomták a pecsétet a
kutyatápszeres tasakokra és ezért majdnem annyi fizetést
kaptak, mint az ápolók. Nem hagyták őket magukra, mint
nálunk a nyugdíjasokat. Végigrobotolták az életüket, jártak
fel Pestre a fekete vonatokkal, aztán vénségükre negyven-
ötvenezer forintos járadékot kapnak. A vezetők pedig
megvették a téesz legjobb épületeit, valóságos kastélyokat
alakítottak ki, le sem ereszkednek közénk.
Norbi hozzáteszi:
– És tudja, mi a legbosszantóbb? Úgy viselkednek,
mintha ők mentenének meg minket, pedig csak a saját
zsebüket tömik. Tapsoltak, mikor Fazekas miniszter úr azt
ígérte, hogy kolbászból lesz a kerítés, és az övékét
csakugyan abból fonták. Ma már sokan visszakoznak,
elfordulnak a Fidesztől, öt-tíz év múlva ők lesznek majd a
legnagyobb ellenállók.
Megérkezik a falu orvosa. Mindenki csak „Jézus"-ként
emlegeti, keskeny és hosszúkás arcával, szakállával, egész
sovány alakjával valóban emlékeztet a Megváltóra.
Felfogását is a krisztusi szeretet parancsa vezérli. Elszánt
harcosa a magyar-cigány együttélésnek, roma nőt vett el
feleségül, három gyerekük is született. A bajbajutottak
bármikor felkereshetik, időnként krumplit, borsót, répát
hoz és szétosztja a nélkülözők között.
 – Meg kellene értenünk, hogy már nem léteznek száz
százalékos magyarok és cigányok, akkora a keveredés,
mégis csak növekszik az ellenségeskedés – mondja az
orvos. – Ha egy magyar ember megvesz egy házat, a
szomszédos telket is megvásárolja, hogy ne költözhessenek
mellé cigányok. Néha addig éleződik a helyzet, hogy
légpuskával lövöldöznek egymásra.
– Milyennek látja a falubeli romák egészségügyi
helyzetét?
– Sok embernél már húszéves korban magas vérnyomás,
szívritmuszavar jelentkezik, gyakori a tüdőbaj is, mire
elérik a negyvenet, gyakorlatilag rokkanttá válnak.
– Milyen okok váltják ki a betegségeket?
– Ismeri a mondást: az vagy, amit megeszel. Régen
minden pénteken rendes húsételt főztek, 120 kilós
disznókat neveltek hat hónap alatt. Most, ha esznek is
húst, legfeljebb csirke farhátra telik, a mostani
brojlercsirkék pedig tele vannak arzénnal és
antibiotikummal. A faluban azt is hallani, hogy két-három
család eljár az abádszalóki dögkútra.
– Mérhetetlenül sok édességet, kenyeret, tésztát
fogyasztanak, márpedig ez a legbiztosabb út a cukorbajhoz.
A fiatal anyák, ha cumiztatják a csecsemőket, tej helyett
kólát tesznek az üvegbe, hiába magyarázom nekik, hogy a
benne levő koffein milyen ártalmas. Azt viszont a javukra
kell írni, hogy szeretik a gyerekeket, a nők, ha teherbe
esnek, ritkán jelentkeznek abortuszra, azt mondják, ha
eggyel többen ülünk az asztalnál, annak is jut kenyér.
– Szociális támogatás?
 – Minimális, egy ember évente kétszer kaphat 3-4 ezer
forintot. Mindenek tetejébe gyorsan terjednek a
kábítószerek is. Régen csak egy-egy drog ellen kellett
védekeznünk, most viszont egyszerre több fajta is
jelentkezik. A legújabbról, a herbálról annyit tudunk, hogy
a port acetonba feloldva fogyasztják és szinte teljes
bizonyossággal skizofréniához vezet. Ilyen körülmények
között az orvosnál fokozódik a tévedés lehetősége, viszont
ha beküldünk egy beteget a kórházba, az súlyos ezrekbe
kerül.
– Mit lehet tenni?
– Minden bajt vissza tudnánk fordítani, például diétával,
ha volna fenn ilyen akarat.
Későre jár, indulnom kell, ha Szolnokon még el akarom
érni az utolsó Budapestre tartó Intercity-járatot. A kísérőm
útközben még felvesz egy ismerős tanárnőt, aki
Debrecenből, látogatott haza a szüleihez és most visszatér
a cívis városba. Beszédbe elegyedünk, kiderül, hogy egy
tanulmányt készül írni, amelyben a környékbeli
visszaélésekkel foglalkozik. Elmond néhány esetet, a kocsi
sötétéjében vakoskodva megpróbálom feljegyezni őket.
Megkér, hogy a helységek nevét csak egy-egy kezdőbetűvel
jelezzem.
N.-ben a polgármester attól tartott, hogy nem választják
újra a következő voksoláson. Segítséget kért a helyi cigány
uzsorásoktól, akik a település nagy részét a markukban
tartották, a maffia bele is egyezett. Mozgósították az
adósaikat, felajánlották nekik, hogy ha a polgármesterre
szavaznak, egyhavi törlesztőrészletet jóváírnak a
számlájukon. Gondosan ellenőrizték, hogy az ügyfeleik
betartják-e a megállapodást. Aki elsőnek került sorra,
távozóban kihozta magával az üres szavazólapot, az
uzsorások beírták az ikszet a megfelelő helyre, a második
páciens már azt dobta be az urnába, kimentette a maga
papírját, a harmadik számára és így tovább hasonlóan. A
polgármester fényes győzelmet aratott és nem bizonyult
hálátlannak, a közeljövőben az uzsorások nyertek el
minden önkormányzati pályázatot.
– Hogy maradhatott titokban ez az ügy?
– Sehogy, amit egy embernél többet tud, az már nem
titok, itt pedig százak ismerték a hátteret.
– És a polgármester a helyén maradhatott?
– Aki fideszes inget hord, az nem bukhat meg
Magyarországon, hacsak embert nem öl. Az a lényeg, hogy
hozza a szavazatokat.
T.-ben is a polgármester sütögeti a maga pecsenyéjét. A
saját feleségét nevezte ki főnöknek a községi konyhára,
amely ellátja a környékbeli iskolákat és óvodákat. Az
asszony, mint egy közhasznú intézmény vezetője, napi
egyforintos bért fizet, viszont ezer fős adag után nyújt be
számlát, bár az egész környéken összesen nincs ötszáznál
több gyerek.
– Kínában ezért sortűz jár – jegyzi meg lakonikusan a
tanítónő.
T.-ben a régi állami gazdaság egyik jól felszerelt
majorját a helyi borbély nyerte el a pályázaton. Azóta
gyakran állnak meg hivatalos autók a gazdaság előtt,
húsért, zöldségért, pálinkáért.
 Több visszaéléssel már az újságok is foglakoztak.
Tompos Ádám említ néhány esetet a Magyar Nemzet 2017.
március i 23-i számában, kivonatosan azokból idézek
egyet. Nyírbogát polgármesterét költségvetési csalás,
valamint közokirat-hamisítás miatt jelentették fel. A
község és Kisléta közötti szennyvízelvezető hálózatot
ugyanis úgy építették meg, hogy az uniós forrásból
finanszírozott vezetéket nem az úttest alá, hanem mellé
fektették le. Ily módon megtakarították a munka jelentős
részét, s a becslések szerint 150-200 millió forintot
„spóroltak meg". A faluban arról beszéltek, hogy egy árkot
valóban kiástak, csak hogy oda nem szennyvízelvezető
csövek kerültek, hanem az iskolafelújításnál keletkezett
veszélyes hulladék, és oda temették el a nagyberuházás
papírját is, nehogy a Csalás Elleni Európai Hivatal, az
OLAF kiszálló ellenőrei megtalálják őket.
Ezek a súlyos vádak természetesen nem maradhattak
retorziók nélkül. Rendőrségi vizsgálat indult – a bejelentő
ellen, ami bűncselekmény hiánya miatt okát vesztette.
„A történetben az a legabszurdabb – írja cikkében
Tompos Ádám –, hogy a nyírbogáti polgármester Simonné
Rizsák Ildikó írt egy levelet a bejelentést tevő asszonynak.
Ebben kifejezetten sérelmesnek nevezi, hogy nem a térség
országgyűlési képviselőjét kereste meg panaszával, aki,
úgymond, tudna tenni a település érdekeiért. A szóban
forgó parlamenti képviselő Simonné Rizsák Ildikó férje
Simon Miklós kormánypárti honatya. Nem mellesleg ő volt
Nyírbogát polgármestere, mikor a Kislétával közös
szennyvizet vezető hálózatról szóló szerződéseket aláírták.
Simon Miklós egyébként nemrég saját feleségétől vehette
át Nyírbogát díszpolgári címét. A volt polgármesternek a
2014-es választások után a felesége kezdeményezésére 5
milliós végkielégítést is megszavazott a
képviselőtestület..."
A hálózat túlsó végén elhelyezkedő Kisléta község első
embere is figyelemreméltó személyiség:
„...A korábbi fideszes településvezető ugyanis felvett 272
millió állami támogatást megváltozott munkaképességű
személyek foglalkoztatására, de minimálbér helyett
mindössze néhány tízezer forintot fizettek ki a
dolgozóknak... Még tíz hónapig vezette úgy a falut, hogy
jogerősen el volt ítélve, de a magyar joggyakorlat nagyobb
dicsőségére még a börtönben is ő maradt Kisléta vezetője.
A környéken azt mondják a hasonló esetekre, hogy ez a
„szabolcsi törvény". Nyomaszt az a gondolat, hogy ez a
gyakorlat nemcsak Szabolcsra, de az egész Fidesztánra
vonatkozik.
 5.

A magyar mezőgazdaság szocialista időszakában alakult

meg a Repülőgépes Növényvédő Állomás az RNA
Létrehozását egy váratlan új veszély indokolta: Európa
földjei fölött megjelent az addig csak amerikai Colorado
állam krumplitermő vidékein tenyésző burgonyabogarak. A
háborús utánpótlás-szállítmányokkal kerülhetett át,
valószínűleg hajóval, mert a feljegyzések szerint egy
francia tengeri kikötő környékéről indult el pusztító útjára.
Letarolta a kontinens krumpli- és paradicsomföldjeit. A
vész gyorsan terjedt – a kolorádóbogár jó széllel állítólag
500 kilométert is képes repülni egyhuzamban – a francia
tengerparttól eljutott Magyarország nyugati határáig is.
1952 tavaszán Hédervár községben feltűntek az első
bogarak.
Azokban az években Magyarországon gyakorlatilag nem
létezett nagyüzemi növényvédelem, csak néhány házilag
barkácsolt gép állt rendelkezésre, melyek még háborús
ágyúkeréken gurultak.
Héderváron sem lehetett mást tenni, mint hogy kiment
egy traktor és a fertőzött góc körül másfél kilométeres
körzetben leporozott DDT-vel minden burgonyaféle
növényt. Ez a védekezés hatékonyságában akkor a
vasvillához hasonlított, amelyet a középkorban kolera ellen
tettek ki a falu végére. A baj olyan fenyegetővé vált, hogy
1954-ben a Földművelésügyi Minisztérium segítséget kért
a Szovjetuniótól.
Magyarország fölött megjelentek az első PO-2-es típusú
mezőgazdaságivá átalakított repülőgépek, úgy tudni, hogy
erősen lestrapált eszközök voltak, talán még az 1920-as
évek derekán készültek. Természetesen szovjet személyzet
kezelte őket. Ez a bevetés meghozta a maga eredményét,
sikerült lelassítani a kolorádóbogarak invázióját: már a
francia tengertől a magyar határig két év alatt tették meg a
kétezer kilométeres távolságot az ország szélének ötszáz
kilométeres vonalán kilenc év alatt jutottak át.
Ezzel párhuzamosan megkezdődött a magyar
mezőgazdasági repülés szervezése is, a ferihegyi
repülőtérről hamarosan felszállt az első Po-2-es gép,
amelyet hazai pilóta vezetett. Megalakult a Repülőgépes
Növényvédő Állomás, majd ebből a Repülőgépes Szolgálat.
Új és új típusok jelentek meg: a cseh Brigadyr, azt követte
a lengyel PZL, az AN-2-es a szlovák Csmelák és így tovább.
Az illetékesek aligha dönthettek volna másképpen,
Magyarországon a két világháború között rendkívül olcsó
volt a kézi munkaerő, a gazdaságokat semmi sem
ösztönözte a gépesítésre, még belsőégésű motorokat is
csak ritkán állítottak be. 1930 körül jelentek meg nagyobb
számban a petrol üzemű traktorok. Ez az alacsony
színvonal jellemezte a felszabadulás után is a magyar
mezőgazdaság nagy részét, a gépeket pótló kézierőt viszont
elvették az építkezések és az új gyárak.
Kezdetben az öt PO-2-es kilencezer holdat védett, az
idők folyamán aztán 110-120-ra emelkedett a működő
brigádok száma. Munkaterületük Soprontól Tyukodig, a
csehszlovák határtól a jugoszlávig terjedt. Éves
teljesítményük évi 4-5 millió hektár körül járt. Ez több
mint az ország teljes területe, úgy képződött, hogy egyes
táblákat többször is megszórtak, a szőlőt például hétszer-
nyolcszor, a magnak való babot pedig esetleg tizenkétszer.
Ezenkívül: Légi felvételeket készítettek a polgári és a
katonai térképészek számára. A budaörsi, kaposvári és
nyíregyházi repülőtereken olyan területi központokat
hozott létre a Repülőgépes Szolgálat, ahonnét biztosítani
tudták a több mint 200 repülőgépből és helikopterből álló
légiflotta üzemeltetését, javítását. Ennyi repülőeszközhöz
pilóták is kellettek: A Szolgálat 1968-tól kezdve – karöltve
a Nyíregyházi Főiskolával – maga képezte ki a saját pilóta-
utánpótlását.
A rendszerváltás után a hatalomra került jobboldal a
gyárakhoz és téeszekhez hasonlóan, a Szolgálatot is
pusztulásra ítélte, feltehetőleg veszélyt éreztek a nagy és
szabadszellemű csapatban. Az RSZ vezetői megpróbáltak
tiltakozni, de közölték velük: az Antall-kormánynak
egyöntetű véleménye, hogy a Szolgálatot, mint a
szocializmus egyik szülöttjét, zászlóshajóját mindenképpen
fel kell számolni.
Innen már rövid az eset. Megbuktatták Farkas László
igazgatót, helyébe olyan vezetőket ültettek, akik nem
gördítettek akadályt a szándékaik elé. 1992-ben
megkezdődtek a budaörsi és vidéki központok leépítései,
1996-ra a végelszámolás is megtörtént.
Ebből a folyamatból Nyíregyháza jobban jött ki: A város
– állítólag 85 millió forintért – megvásárolta az államtól a
repülőteret. Ezzel a lépésével a túrizmust igyekezett
fejleszteni, kedvet csinálni a külföldi befektetőknek, akik
általában repülővel érkeznek. Belföldi légiforgalom
szempontjából az M3-as megépülésével okafogyottá vált a
dolog. Sztrádán hamarabb lehet háztól-házig elérni
Budapestről Nyíregyházára, mint légi úton. Nyíregyháza –
a világ számos repülőteréhez hasonlóan – ráfizetéses.
Jelenleg 25 millió körül jár az éves deficit.
Az utasszállítás háttérbe szorult. A város a repülőtér
üzemeltetését a TRÉNER Kft.-re bízta. Ez a társaság még
1992-ben magára vállalta a pilótaképzés gyakorlati
részének folytatását. Megmaradt a jó hírű repülőgép
javítás- szervizelés egy része is a NYÍR-AIR SERVICE Kft.
színeiben.
1982-ben könyvet írtam a mezőgazdasági pilóták
életéről, akkoriban gyakran megfordultam ezen a
repülőtéren, innen ered barátságunk Pokoraczki Andrással.
Bandi abban az időben a területi központ igazgatója volt,
egyben a Repülőgépes Szolgálat itteni főpilóta helyettese,
berepülő pilótája. A rendszerváltással kapcsolatos
intézkedések az ő pozícióját sem hagyták érintetlenül,
látszólag felfelé buktatták: légiforgalmi és repülőtéri
igazgatónak nevezték ki országos hatállyal. Bandi
komolyan vette ezt az inkább csak formai tevékenységet,
próbálta újraszervezni a belföldi utasszállító hálózatot.
Javaslatait sorra elutasították, munkáját lehetetlenné
tették, ezt egy idő után megelégelte és kilépett a cégtől.
Korábbi felettesei marasztalták, de ő nem visszakozott.
Egy Németországból hazatérő üzletember alkalmazta
pilótának a helikopterére. Bandi megtapasztalva főnöke
sötét ügyeit innen is továbblépett. A tulajdonostól
megvette a helikopterét és magánvállalkozóként
személyszállítást tervezett. Egykori ellenlábasai viszont
továbbra is szorgalmasak voltak, a következő repülőorvosi
vizsgálaton leállították a repülésről azzal az ürüggyel, hogy
bármikor infarktust kaphat. A nyilvánvalóan hamis
rágalom a korrekt klinikai vizsgálatnál lelepleződött.
Visszakapta a „szakszót", a szakszolgálati engedélyét.
A mindennapos munka mellett nem feledkezett meg
önmaga képzéséről sem, sorra szerezte a diplomákat, a
berepülő-pilóta minősítésen túl okleveles gépészmérnök,
műszaki-gazdasági szaküzemmérnök, számítástechnikai
szakmérnök lett. Az önálló cégkísérlete nem járt sikerrel,
Bandi eladta a helikopterét és új irányba indult el: 1992-
ben áttért az orvosi rendelők számítógépes rendszereinek,
programjainak és egyéb műszaki berendezéseinek
szervizelésére-javítására. Már a kilencvenes évek elején
számítástechnikai tanfolyamokat vezetett egészségügyi
dolgozóknak. Az ország számos megyéjéből keresték az
ügyfelek, a megnövekedett forgalom ellátására maga mellé
vette két fiát. Emellett az 1993-ban szerzett jogosításai
alapján tovább folytatja a légiközlekedési igazságügyi
szakértői tevékenységét.
Nem kívánom titkolni elfogultságomat Pokoraczki
András személye iránt, sokszoros adósának érzem magam.
Riportjaim anyaggyűjtése során megosztotta velem
tapasztalatait a megyét érintő változásokról, néprajzi
adatokról, szőlőtermesztésről. Most is felajánlja, hogy
nézzünk körül a nyíregyházi repülőtéren, beülünk
kisfurgonjába és elindulunk. Amerre elhaladunk, nagy
egybeszántott táblák terülnek el az út mellett.
– Hogy alakultak ki ekkora birtokok?
– Többnyire úgy történt, hogy akik megszerezték a
téeszek régi gépeit, drágán dolgoztak, hiteleztek a
megrendelőknek, adósságba kergették őket, aztán szöszért-
babért megvásárolták a földjeiket.
A termelőszövetkezetek régi épületeibe is
magángazdaságok telepedtek be. A tulajdonosok hivalkodó,
ámbitusos kúriákat építettek maguknak, némelyik máig
befejezetlen maradt, mert közben elfogyott a pénz.
Közeledünk a célunkhoz, már a kerítésen belül újonnan
emelt hangárok tűnnek fel.
– A háború után először a sportrepüléssel indult az élet
ezen a repülőtéren. Több sikeres versenyző került ki ebből
a klubból. Most új színfolt, hogy egy közülük saját hangárt
húzott fel a gépeinek. Még Afrikába is eljár, hogy az ottani
időjárást kihasználva rekordokat kíséreljen megdönteni. A
sárkányrepülők is összedobták a szükséges pénzt, és ők is
saját hangárt építettek.
– Tudod, az országban egyre több az újsütetű gazdag
hobby pilóta. Gazdag emberek, én nem irigylem a
vagyonukat, de némelyik stílusát nehezen viselem el.
„Kifizettem, nem?! Akkor nekem ezt is szabad!" Az ilyenek
is eljárnak külföldre versenyezni, úgy tudom nem nagyon
érnek el sikereket.
Behajtunk a repülőtérre, a hangárok előtti szabad
betonplaccon épp egy AN-2-est szerelnek, szétszedve
teherautón hozták ide Romániából.
– Miért nem otthon javítják?
– Náluk nincsenek megfelelő szakemberek.
A gépen motort, plexit kell cserélni, a kábelkötegeket
szétrágták az egerek:
– 45 éves, máshol ez már a kukába kerül.
– Érdemes elvállalni ilyen javításokat?
– Nekünk megéri, egyrészt biztos és folyamatos munkát
jelent, másrészt egy gép után néha 30 ezer eurót is
megkapunk. Két év alatt 50 román lajstrom fordult meg
nálunk.
Egykori beosztottjai öleléssel köszöntik Bandit, meglep,
hogy rám is emlékeznek még a régi időkből. Két öreg
szerelővel behúzódunk beszélgetni a hangár egyik sarkába:
– Mennyi nyugdíjat kapnak?
– Én 43 év után 93 ezer forintot.
– Én rossz időben mentem el, 50 év után 88 ezret.
Mindketten szerződéses viszonyban dolgoznak tovább,
havi négy napot teljesítenek 600 forintos órabérrel. Ezt a
másodállást egy harmadállással is ki kell egészíteniük,
egyikük esténként autóvillamossági munkákat végez, a
másikuk olykor külföldi munkát is elvállal.
Itt a repülőtéren többirányú feladatokat is ellátnak,
például, ha a szárnyborítást elverte a jég a szükséges
kárpitos munkát is elvégzik.
– Minden javítást el tudunk végezni, ha legalább a
lajstromjel rajta maradt a roncson.
– Anyagilag hogy állnak? A családon belül hogy oszlanak
meg a kiadások?
 – Nekem két fiam van, az egyik Texasban dolgozik egy
szálloda recepcióján, a másik itthon buszsofőr. A lányom
egy Kft-ben áruterítő.
– Ami a pénzt illeti, ki segít kit?
– Én szégyellem, de rászorulok a gyerekeim
támogatására.
– Itt, a repülőtéren hogy alakult a helyzet?
– A repülőgépes növényvédelem háttérbe szorult a
rendszerváltás után. Mindenki ellenünk dolgozik, csak a
földi gépeket támogatják, nekünk jóformán csak a
szúnyogirtást akarják meghagyni.
– Évek óta nem történnek nálunk beruházások.
– Ez mennyiben érinti a maguk személyes körülményeit?
– Megszűnt az üzemi koszt, többé nem járnak a céges
buszok, amelyek valaha a munkába szállították az
embereket, a munkaruhát 2-3 éves kihordásra kapjuk.
– Az étkezőnk már egy disznóólhoz hasonlít...
A szerelő szava elakad, és riadtan néz a hátam mögé.
Megfordulok: H. a repülős oktatást ellátó „Tréner Kft."
tulajdonosa tart felénk, a két nyugdíjas sietve eltűnik. A
legszívesebben megkérném H.-t: nézzük meg az említett
étkezőt, de felmérem, hogy egy ilyen lépés könnyen
bizalmatlanságot szülhet, az elnök bezárkózik, így inkább
későbbre hagyom. Sétára indulunk a betonplaccon.
H.-t régről ismerem, a Főiskola elvégzése után még
Bandi vette oda a repülőtérre oktatónak. Kérdezem, hogy
jutott el a kft tulajdonosi tisztjéig, válaszából egy tipikus
rendszerváltás utáni karriertörténet bontakozik ki. Családi
összefogással kárpótlási jegyeket vásárolt össze, ezeket
arra használta fel, hogy telkeket vegyen a nyírpazonyi út
mellett. Megérezte, hogy a város ebbe az irányba
terjeszkedik majd. Sejtelmei beváltak, a szóban forgó
területre áruházak, igényesebb lakótelep építők
jelentkeztek. A telekmegváltások Nyíregyházán is gyakran
hoznak sokszoros hasznot. Azt hallani, hogy egy tervezett
körforgalomban fekvő földdarabért kemény milliókat
kellett kifizetni.
A manőverrel H. is annyi pénzhez jutott, hogy
kiépíthette belőle pozícióit a repülőtéren. Jelentős szerepe
volt a pilótaképzés fennmaradásában annak, hogy ezekből
a jövedelmekből finanszírozta a növendékek repüléseit a
kilencvenes években nagy késedelemmel fizető állam
helyett.
Tulajdonosi teendői mellett H. most is foglalkozik
oktatással. A tanári karban több nyugdíjas is helyet kapott,
ők több évtizedes tapasztalattal rendelkeznek, van, aki
még IL-14-es géppel is repült.
– A tanfolyamok mennyibe kerülnek?
– Többfajta képzést nyújtunk, ennek megfelelően az árak
is eltérőek. A hét szemeszteres fizetős főiskolai, illetve
most már egyetemi képzés 2,4 millióba kerül, aránytalanul
magasak az üzemanyag- és a többi járulékos költség, de
igénybe lehet venni a Diákhitel-2-es támogatást – fix
kamattal, visszafizetési kedvezménnyel.
Külföldi hallgatók is tanulnak nálunk mérnöki
előképzettséggel, 120 ezer eurós díjért, 23 hónap alatt
szerezhetnek képzettséget. Sok köztük a romániai magyar,
de most is tanul nálunk egy angol növendék – családjával
együtt tartózkodik Nyíregyházán.
– A végzett hallgatók könnyen el tudnak helyezkedni?
– Nemcsak szakszolgálati engedélyt kapnak, hanem
versenyképes diplomát is. Olyan nagyhírű légitársaságok
állnak sorba értük, mint az Emirates, az Etihad, a Turkish
Airlines vagy a Ryanair. A Wizzair szinte a teljes
utánpótlását tőlünk kapja.
– A régi mezőgazdasági pilóták közül sokan kimentek
külföldre?
– Európának szinte minden országába eljutottak.
Ismerte Sebők Győzőt?
– Persze, Jászapátiban dolgozott, ő volt az első pilóta,
aki felvitt magával. Mi történt vele?
– Elszerződött egy postaszolgálatot végző céghez, és az
egyik útján Romániában nekiment egy hegynek. Sajnos, aki
kisgépekhez szokott, a nagygépeken bizonytalanná válhat.
Ott nem a terep látása szerint, hanem a műszerekre
támaszkodva „vakon" kell vezetni a gépet. Ezért a
repülőterünkön éjszakai pályafények, 3 darab NDB
irányadó és VOR/DME berendezés biztosítja a műszerek
szerinti repülési eljárások gyakorlását.
A repülőgépekből is számos típus áll rendelkezésre.
Megnézek egy PO-2-est, hatvan év alatt alig változott
valamit is.
– Annyi a különbség – mondja egy javítással foglalkozó
nyugdíjas, hogy a szárnyát régebben lenvászon borította,
előfordult, hogy valaki átnyomott rajta egy égő cigarettát,
most műanyag váltotta fel.
Őt is megkérdezem:
 – Hány évet dolgozott?
– 35-öt, igaz, ebben benne van az az idő, amikor vizet
hordtam.
– Mennyi a nyugdíja?
– Most értem el a 100 ezer forintot.
A képzéshez modern nyugati gépek is kellenek, a
betonplaccon ott áll egy Piper Warrior 3-as. Bepillantok a
pilótafülkébe; a műszerfalat két képernyő alkotja, most
sötétek, de repülés közben megjelennek rajta a szükséges
adatok.
A kék egyenruhás növendékek tágas, napsütötte
teremben dolgoznak. Hirtelen eszembe jut a nyugdíjas
szerelők által említett étkező, megkérem H.-t, hogy
nézzünk be oda.
A szűkös helyiség 12 személynek kell, hogy helyet
biztosítson, de jelenlegi állapotában alkalmatlan erre. A
falak elkoszolódtak, a bútorok eresztékei meglazultak, az
asztal lapját félig telt kólás palackok, ételmaradékok,
gombóccá gyűrt papírszalvéták lepik el.
Hátul egy Orbán Viktor-fotót raktak ki, az alján egy
felirat: „rossz fiú".
Nyílik az ajtó, a két nyugdíjas szerelő lépne be,
feltehetően ebédelni jöttek, de H.-t meglátva
megtorpannak és visszahúzódnak a folyosóra. Gondolom,
attól tartanak, hogy előhozom a korábbi megjegyzésüket,
megtagadni nem akarnák, de H. előtt vállalni sem merik.
Nincs miért erőltetnem a szembesítést, szólok a
kísérőmnek:
– Azt hiszem, végeztünk, Bandi.
 6.

Gyakran hallottam, hogy némelyek gúnyolódnak a

megyei állapotokon: Nyíregyháza előtt felgyújtották a
kocsi reflektorait, mivelhogy a sötét Szabolcs következik.
Ugyanilyen lenézéssel emlegették a tirpákokat. Keveset
tudtam erről a rétegről, most maradt egy szabad
délelőttöm, beültem a megyei könyvtárba és átnéztem
néhány ezzel foglalkozó munkát.
Az elnevezésük valószínűleg a szláv „tyerpety" – tűrni,
szenvedni igéből származik –, egész történetük
alátámasztja ezt a megjelölést. A XVIII. század második
felében jelentek meg a környéken, a Rákóczi
szabadságharc után a népesség erősen megfogyott, csak 1
nemesi és 46 jobbágyi család lakott a régióban, 1753-ban
gróf Károlyi Ferenc, a környék egyik földesura
újratelepítésbe kezdett, az ide költözőknek elegendő földet,
alacsony adót, vallásszabadságot ígért.
A beköltözők elsősorban Békés tótok lakta vidékeiről
érkeztek, de sokan jöttek a mai Szlovákia területéről is:
Zólyomból, Gömörből, Hontból, szabad menetelű
jobbágyok, zsellérek egyaránt akadtak közöttük.
A kiterjedt határban mindenkinek jutott elegendő
szántó, rét, legelő.
„... A szállásokat – írja a helytörténet – egy 30 öles
kötéllel mérték ki... Akik előkelőbbnek számítottak,
azoknak nem ritkán megnyújtották a kötelet, ezért lett
nagyobb egyesek szállása". A kedvezmények hatására a
lélekszám néhány év alatt két és félezer fölé emelkedett. A
kimeríthetetlennek tűnő szabad földek elfogytak, az addig
szokásos éves nyílhúzás helyett állandó tulajdonú telkek
jöttek létre.
„A tirpákok kialakították a maguk sajátos telepítési
formáját, a bokortanyát – írja Papp Sándor helytörténész –
ellentétben az Alföld más tájaival, ahol csak elszórtan,
egymástól messze találunk egy tanyát, itt egy bokorhoz 10-
15, sőt néha 40-50 ház is tartozott".
Az érkezőket nehéz körülmények várták. A legendák
szerint még az ivóvíz nyerő helyek is meg voltak mérgezve,
az életet új kutak ásásával kellett kezdeni. Ezeket fákkal
ültették körül, hogy megvédjék a szennyeződéstől, a kutak
váltak aztán a települések központjaivá.
A bokrok vagy egy-egy népesebb család nevét kapták
vagy valamilyen szlovák nyelvű megjelölést, az utóbbira
példa „Nowotne Salassa" – vagyis „Új Szállások". Ezek
aztán a történelem során többször is megváltoztak, így lett
Vrbovce-ből Werbőczy, majd újabb időkben Táncsics bokor.
Régi bokrok megszűntek és újak alakultak, számukat 60 és
70 közé teszik a szakértők.
A hátrányos körülmény ellenére megmutatkozott a
tirpákok szorgalma, nevükhöz illő tűrőképessége, minden
talpalatnyi földet megműveltek és az állattenyésztésben is
mind magasabb szintre jutottak. Ezt őrzi a régi mondás,
hogy „a ló a tirpák gazda második felesége", a
gyöngytyúkok nevelésének máig élő hagyománya van, mert
ők még a kutyáknál is jobban jelezték az idegenek
közeledését.
A fejlődés részeként mind több mesterember települt a
bokrok környékére. Befogadásuk mellett szólt a
lakosságéval megegyező luteránus hitük, továbbá, hogy
kielégítették a földművelő közösség ipari igényeit, de
korlátként szabták meg, hogy sem szántóföldet, sem
legelőrészt nem igényelhetnek: „a mesterséghez szükséges
eszközöknek, úgymint kaptárnak, tűknek, árnak,
bicskának, téglázó vasnak és több efféle eszközöknek
mezőség nem szükséges, mert azokat legelni nem látta
soha senki. El volt tehát határozva eredetiképpen, hogy
amiből földművelő és mesterember élelmi módját keresi, a
másik kára nélkül eszközölje boldogságát" – jegyezték fel a
krónikák.
A kézművesek mellett a kereskedők is megjelentek.
Többnyire felvidéki, leginkább szepességi városokból
érkeztek. Ők is luteránusok voltak, tótul beszéltek, így
könnyen megtalálták helyüket a vidéken. Az elöljáróság
orvosokat, az állatok gyógyítására pedig marhaorvosokat
fogadott. Kiépültek a közigazgatási formák is.
A XIX. század közepére a száz évvel korábban
újratelepített város egész Szabolcs megye legnépesebb
vidékévé, a régió legdinamikusabban fejlődő városává vált.
A két világháború súlyos emberveszteséget és gazdasági
visszaesést okozott. A felszabadulást követően újabb
megpróbáltatás elé kerültek, már 1952-ben elindult a
téesz-szervezés első hulláma. A szándék nehezen
érvényesült, mert a tirpákok ragaszkodtak a földjükhöz,
így inkább szakszövetkezetek alakultak, melyek a
társulások legkevésbé elkötelezett formájúnak számítottak
és néhány év múlva fel is oszoltak.
1960-ban erőszakosabb módszerekkel kezdődött újra a
szervezés. Ezúttal már a III. típusú termelőszövetkezeti
csoportok létrehozását tűzték ki célul, ez a forma teljes
kollektivizálást írt elő, az állatállomány és a
mezőgazdasági eszközök közös tulajdonlását. Sokezer
hektáros gazdaságok keletkeztek Szabolcsban. Nem
maradtak ki a tirpákság által lakott tanyabokrok sem:
„Ságvári", „Béke", „Vörös csillag", nagycserkeszi „Kossuth"
és más téeszek jöttek létre.
Az első időszak sok nélkülözéssel járt, néhol még
tüzelőre sem jutott. „A 15-20 fokos hidegben úgy
melegedtünk, hogy néztük a távoli kémények füstjét" –
emlékezik vissza egy öregember.
Később a megerősödő téeszek fellendítették a
bokortelepülések sorsát. 1966-ban bevezették a villanyt a
környéken, utak, közintézmények épültek. A megélhetés
alapját itt is a 600-800 négyszögöles háztáji telkek
biztosították. A családok itt megtermelték a zöldséget,
gyümölcsöt, a húst. Teheneket tartottak, hordták a tejet a
csarnokba.
A kárpótlásnál a gazdák itt sem kapták vissza
maradéktalanul a téeszekbe beadott földjeiket.
Megyeszerte sok esetben harácsolók, vagy olyan kívülállók
szerezték meg, akik soha nem foglalkoztak
mezőgazdasággal. Egyesek nem vették művelésbe a
területet, vagy kiadták bérbe, vagy három-négyszeres áron
továbbpasszolták.
 Munkanélküliség lépett fel a vidéken, a 15-64 évesek alig
egyötöde tartozik a foglalkoztatottak közé –
összehasonlításul megemlítjük, hogy ez a szám
Nyíregyházán meghaladja az ötven százalékot. Az
iskolázottsági mutató is igen alacsony, az aktív
korosztályok 40 százaléka csak nyolc általánost végzett, a
felsőfokú képzettséggel rendelkezők aránya 5 százalék
körül mozog, Nyíregyházán ennek az ötszöröse.
További romlásra lehet számítani. A 6-14 évesek száma
az országos átlag felét sem éri el. Például Mandabokorban
valaha 70 kisdiák járt iskolába, ez a szám 13-ra esett
vissza, a szülők idegenbe küldik tanulni a gyerekeiket, ők
aztán vagy visszatérnek, vagy sem.
Az iskolák bezártak, kóbor cigányok telepedtek meg
bennük, ha szükség lett az épületekre, akkor sem voltak
hajlandók kimenni.
Megalázó történetek keringenek ezzel kapcsolatosan. A
Repülőgépes Szolgálat egy faluban az éjszakai leszállást
segítő berendezést akart telepíteni; a jogcím nélküli lakók
azonban nem hagyták el a területet. A Szolgálat gépei
munkába kezdtek az udvaron, a trágyadombot bontották, a
mélyéből, egy döglött disznó került elő.
– Na most ráfáztatok, holnap kijön a KÖJÁL, félév
vesztegzárat rendel el!
A cigányok még azon az éjszakán eltávoztak,
áttelepültek rokonaikhoz a közeli Belegrád tanyára.
A lakosság legnépesebb csoportját a 60 év felettiek
alkotják. Az ő megélhetésük többnyire a 63-70 ezer
forintos nyugdíjra alapozódik, van, aki ennyit sem kap,
csak a 20 ezer forintos úgynevezett kárpótlási pótlék jár
neki. A mindennapos költségek továbbra sem csökkennek:
a busz drága, mert nagy területet kell bejárnia –
Nyíregyháza kiterjedése másfélszerese a győrinek, a
szennyvíz elvezetése is többe kerül, mint más városokban.
Szabolcsba jelentős Európai Uniós támogatás érkezett, a
legtöbbet a Nyíregyházi Evangélikus Egyházközség kapta
47.184.956 Forintot, második helyen egy építő Kft.
szerepel huszonöt millióval. A bokortanyák kimaradtak a
fejlesztésből.
Nincs mit csodálkozni azon, hogy a tanyabokrok
lélekszáma egyre csökken, jóformán csak ukrán
állampolgárok, Erdélyből áttelepült magyarok vesznek
telkeket, és csodapalotákat emelnek rá. Ritkábban néhány
önállósulni kívánó iparos, egy-egy kitelepülő fiatal pár
építi fel itt az otthonát.
A környék kevés országos hírű személyiséget adott. Az
újabb időkben Toma András neve vált ismertté – ő volt az a
bizonyos magyar hadifogoly, akit ötven év után találtak
meg valamelyik szovjet köztársaság mélyén, azonosságát-
nyelvét már elfelejtette. Ünnepélyesen hozták haza Sulyán
bokorba, szülőhelyére, itt halt meg néhány év múlva.
Régtől fogva érdekelt ennek a dolgos, sokat szenvedett
népcsoportnak a helyzete. Sokáig kerestem valakit, aki
végigvezetne a bokortelepülésen, de azt kellett
tapasztalnom, hogy aki kiemelkedett abból a környezetből,
ritkán vállalja fel származását, feltehetőleg attól tart, hogy
a tirpák eredet ma is lenézést vált ki. Gondjaimmal most is
Pokoraczkihoz fordultam.
 – Bandi, össze tudnál hozni egy hiteles tirpák emberrel?
– Hogyne, ha megfelel, magamat ajánlom.
Kiderült, hogy családja a tősgyökeres tirpák
nemzetségek közé tartozik, sokadik őse, Pokoradszki Diuro
nevét már az 1754-es népességi összeíráson is megtaláljuk
és a család neve fél évszázadon át újra és újra felbukkan.
Maga Bandi is őrzi a hagyományokat, Nyíregyházán
született, a Nagycserkeszhez tartozó Sípos bokorban
töltötte a gyermekkorát. A cserkeszi iskolában nyolc évig
tanult szlovákul, ami nem esett nehezére, hiszen a
nagyszülei otthon főleg tótul beszéltek. Anyai nagyszülei a
Rókabokorban éltek, nyári házát pedig a Horvátbokorban
építette fel. Gyűjti a tirpákságra vonatkozó könyveket,
írásbeli anyagokat. Készséggel vállalkozott a
kalauzolásomra.
Bandi a furgon ablakán ki-kimutatva magyaráz. Az út
menti földeket silány futóhomok jellemezte, a tirpákok ezt
javították fel évszázados munkával. Fasorokat telepítettek,
hogy megakadályozzák a szél pusztítását, trágyával és a
vetésforgó alkalmazásával löszösítették a talaj 20-25 centis
felső rétegét.
Vertfalú házaikat agyagból és homokból építették fel.
Ezért van a legtöbb tanyabokor közepén egykori
agyagnyerő mélyedés, amiben valaha elpangott a víz, de
mára a köréjük ültetett fűzfák, nyárfák elszívták. Egy ilyen
kiszáradt területen 1956-os emlékparkot alakítottak ki.
Néhány elhagyott épület mellett haladunk el.
– Ez volt az „istenes kovács" háza. Soha senki nem
hallotta káromkodni, legföljebb annyit mondott, hogy „a
beteg szamár rúgja meg!"
Az üresen maradt porták területét mindenütt
megművelik, ez azt jelzi, hogy a termőföld újra értéknek
számít. Beérünk a Tamásbokorba, a szélső házban egy
negyven év körüli férfi áll az udvaron. Nyíregyházi lakos,
méhészkedni jár ki, panaszkodik a társaira:
– Ellopják a mások méheit. Az állatok megszoktak egy
bizonyos színt, ugyanilyenre festik be a kaptárjaikat, így
csalogatják magukhoz őket.
A kora tavaszi időben szinte csillog a zöld fű, a
gyümölcstálon is kibomlottak a virágok. Bekanyarodunk
Bandi édesanyjának egykori szülőházához. Az öregek
halála óta a szülői lakrészt lezárva tartják. Most
Pokoraczki István, a fiatalabb fiú él itt. Egy toldalékot
épített magának, viszonylag lakályosan berendezte,
fürdőszobát alakított ki. Állatokat nem nevel, az egykori
terménykamrát szerelő műhelynek használja, az istálló
pedig fűrészgépeknek, sajátkészítésű kerti traktornak ad
helyet. Tizenhat éve él eben a környezetben. István
magányos ember, soha nem alapított családot.
– A tanyabeliekkel is úgy élünk egymás mellett, hogy
bármit is tudnánk egymásról, hónapokig egy szót sem
váltunk. Mielőtt bejött a vezetékes víz, gyakrabban
találkoztunk a tanyaközi kútnál:
– Ez volt a legjobb kút a környéken, a többi kútban annyi
ásványi anyag oldódott fel, hogy a vizében nem puhult meg
rendesen a bab.
– Szokott főzni magának?
– Csak ritkán, inkább hideget eszem. Nem viszek nagy
háztartást.
István közeledik a hatvanadik évéhez, nincs állandó
munkahelye, így aligha kap majd nyugdíjat. Akárcsak a
bátyját, őt is a repülés vonzotta egész életében. Már
mezítlábas gyerekként rohangáltak a mezőn a magasan
szálló gépek alatt.
A fiatalabb testvér is a nyíregyházi repülőtéren kezdte a
szakmát, repülőgép műszerészként. Munkája mellett,
sportrepülőként szakszolgálati engedélyt szerzett, oktatott,
vitorlázó repülőgépeket vontatott. Négyszer is
összegyűjtött annyi pénzt, hogy kiutazhasson Ausztráliába,
minden alkalommal egy félévet töltött kint, húszféle
segédmunkából tartotta fenn magát.
– Miért épp Ausztráliát választotta?
– Mert ott mindig meleg van.
Felfogom, hogy nem kíván beszélni erről, befejezem ezt
a témát:
– Most miből él?
– Amolyan ezermester vagyok, fával, vassal,
műszerekkel ugyanúgy boldogulok. Mindig akad
valamilyen munka, utoljára motorblokkokat szereltem egy
régi vitorlázó növendékemnek.
Bandival átmegyünk a szomszédos portára. A rá
felhúzott vályogépület már megsüppedt, a sarkoknál meg
is repedeztek a falak, különös módon bent nem érződik
dohszag.
Magasan volt az agyagréteg, ami az alapfalat szigetelte,
kiszedték alóla a termőréteget, egészen addig, amíg fel
nem tűnt a homok. Ezt a falat csákánnyal is nehéz volna
szétverni.
A házban egy kilencven év körüli magányos öregasszony
lakik, csatlakozik hozzá hasonló korú szomszédasszonya is,
aki korához képest energikus könnyűmozgású, szellemileg
is összeszedett:
– Mióta tetszik itt élni?
– Most már 62 éve, hogy építkeztünk. Valaha öt holdon
gazdálkodtunk, sok állatot tartottunk. Ebből nem maradt
semmi, csak néhány tyúkot nevelek. A bokorban másutt
sincs tehén, legfeljebb egy-két disznó. Valaha a piaci
napokon, szerdán és szombaton szekérrel hordtuk be
Nyíregyházára a baromfit, a tojást, a zöldséget, most már
annyi sincs, amennyi nekünk kellene.
– Gyakran főz magának?
– Csak nagyon ritkán, a Benkő bokorban van egy
konyha, onnan hozatom az ételt. A heti négynapos ebéd
havi 8600 forintba kerül, de ahogy növekszik a nyugdíj,
úgy emelik is az árakat.
– Sok rosszat megéltünk. A Rákosi-időkben tilos volt
engedély nélkül levágni az állatokat.
– Éjszaka megellett a tehén, azon nyomban leölték a
borjút és szétosztották a családok között. A tartalékot úgy
rejtegették, hogy ástak egy gödröt, belülről kitapasztották
és egy csutkahalmot hordtak rá. Cukrot sem lehetett kapni,
répából főztünk fekete levet, az legalább édes volt.
– Mostanában hogy gondoskodnak az öregekről?
– Eléggé magunkra hagytak minket, orvos egy héten
egyszer jár ki hozzánk, megszűnt a közeli Vajdabokorban a
kocsma és a bolt, ennyi embernek nem volt érdemes
fenntartani. Régen bejártunk Nyíregyházára, az
evangélikus templomba, amikor már fáradtak voltunk az
öregségtől, akkor bibliaórákat tartottak nálunk, mindig
más háznál gyűltünk össze, az sincs már. Elmaradtak az
ünnepek is; Húsvét, Karácsony még van, keresztelő sincs,
csak a bevándorló családoknak születnek gyerekek.
– A temetések hol történnek?
– Itt a tanyabokrokban nincsenek sírok, a halottakat
bevisszük a Morgósi temetőbe. 4-500 ezer forintba kerül, a
költségeket mindig a családok állják, nem fordul elő, hogy
közpénzből segítsenek nekik.
Az asszony eltűnődik:
– Most a Gerhátbokorban már csak öregek élnek, se
kutyájuk, se macskájuk, kíváncsi vagyok, hogy őket ki
temeti majd el. De hát egyelőre még mink itt vagyunk.
– Hogy telnek a napjai?
– Reggel hatkor kelek, delelni nem szoktam, este tízig
maradok fenn, ha olyan film megy a tévében, amit érdemes
megnézni. Újságot nem olvasok, régen hozattam, hogy
tudjam, ki halt meg mostanában.
Megszólal a telefon, az asszony felveszi:
– Látja, elmentek a tehenek, ahelyett jött a telefon. –
Vált néhány szót a hívóval, aztán kikapcsolja a készüléket:
– Széjjel van a család, csak így beszélgetünk. Egy fiam
van, aki Orosházán lakik, meg két lányom, már ők is
nyugdíjasok. Már hat dédunokám született, a legidősebb
unokám meg Szingapúrban él, ezt én fel sem tudom fogni,
az én fiatalkoromban az is nagy eseménynek számított, ha
egy lány két faluval arrébb ment férjhez.
 Csend áll be, a háziasszony szabadkozik:
– Ha másra nem kíváncsiak, nem tartóztatom magukat.
A múlt héten ültettem néhány husángot, meleg nap volt,
vizet adok nekik.
Már késő délután van, de Bandi átautózik velem még
vagy három tanyán. Egy már-már kisvárosra emlékeztető
részen indulunk vissza Nyíregyháza felé. A környék
kiépült, egy magas falakkal körülvett kastélyszerű ház
tűnik fel, a kerítés tetején a dróthálót kifeszítő rudak
befelé hajlanak, mintha a távozást próbálnák
megakadályozni.
Homlokzatán cirádás betűvel a „Beauty House" felirat
áll.
– Mi ez? Valamilyen kozmetikai vállalkozás?
– Majdnem, azt beszélik a városban: találkahely, úgy is
lehet mondani, hogy kupleráj. A környékbeliek régebben az
utcán kék melegítőben futó lányokat láttak, akik állítólag
ukránul beszéltek. Lehet, hogy mégis csak művészeti
kollégium?
– És mit szólnak hozzá az emberek?
– Ahogy mondani szokták: nem hallgatnak, csak nem
mondanak semmit.
 Utószó

Ahogy az első kötetnél, úgy most is próbáltam megőrizni

a kötelező pártatlanságot. Másodikként egy kitüntetett
kormánypárti településen, Felcsúton akartam folytatni a
felmérést. A kiadóm igyekezett egyengetni az utamat, egy
e-mailt küldött a községbe:
*
„Felcsút Község Önkormányzata Polgármesteri Hivatal
Mészáros Lőrinc Polgármester úr részére

Tisztelt Polgármester úr!

Moldova György Kossuth-díjas író a nyugdíjasokról ír
riportkönyvet.
Kérem, tegye lehetővé, hogy az író néhány nyugdíjassal
Felcsúton is riportot készíthessen.
Várjuk szíves visszajelzését

Szentendre, 2017. március 22.

Tisztelettel: Urbis Könyvkiadó Kft
2000 Szentendre
Dunakanyar krt. 2."

Azóta hónapok teltek el, de semmiféle válasz nem

érkezett. Nem lepődtem meg túlságosan, most is
tudomásul vettem, hogy a jobboldalnak nem érdeke a
valóság feltárása.
A hasonló akadályok nem téríthetnek el attól a
szándékomtól, hogy folytassam a munkámat, ez alól senki
sem adhat felmentést. Ha más úton is, de újra el kell
mennem az emberek közé.

Vége a második kötetnek, jöhet a harmadik.

„Mit csináljunk? Olyan világban élünk, amilyen
van.”

Az író beszél az Ormánság drámai pusztulásáról,

az idős színészek tragikus otthonairól és arról is,
hogy nem négyévente, hanem telente egy
nyugdíjas naponta választ: gyógyszert vesz, vagy
fűt. A legnagyobb céljuk, hogy életben
maradjanak.
 MOLDOVA GYÖRGY

KEGYELEMKENYÉR 3.
Riport a nyugdíjasokról
3. kötet

URBIS KÖNYVKIADÓ
SZENTENDRE, 2017
 © MOLDOVA GYÖRGY, 2017

ISBN 978 615 5289 24 8

Urbis Könyvkiadó, Szentendre

A kiadásért felel a könyvkiadó igazgatója

Készült a debreceni Kinizsi Nyomdában

Felelős vezető: Bördős János
 TARTALOM

I. ORMÁNSÁGI BESZÉLGETÉSEK
II. A SZÁMOK BESZÉLNEK
III. HULLÓ CSILLAGOK : ÓDRY ÁRPÁD
SZÍNÉSZOTTHON
IV. NARANCSSZÍNŰ CSEPEL
UTÓSZÓ HELYETT
 I.

ORMÁNSÁGI
BESZÉLGETÉSEK
 1

Lassan már tíz éve annak, hogy a kezembe került egy

statisztikai felmérés, amely a 138 magyarországi kistérség
rangsorolásával foglalkozott. Különböző felmérési
szempontokat alkalmazott, figyelembe vette a regisztrált
munkanélküliek arányát, az egy főre eső személyi
jövedelemadót, a csatornahálózatba bekapcsolt lakások
arányát és így tovább. Az élre a gazdag főváros-környéki
települések kerültek: Budaörs, Dunakeszi, Érd, a ranglista
egyik utolsó helyére pedig a sellyei kistérséget sorolták,
amely az ormánsági falvak nagy részét foglalja magában,
csak két végképp leszakadt Borsod megyei körzetet előzött
meg.
Az Ormánságba a magas munkanélküli rátán kívül a
népesség elvándorlása, a megmaradt lakosság elöregedése,
a hiányos foglalkoztatási háló gondjai nehezen megoldható
problémát jelentettek, mind nyomasztóbbá váltak a
magyar-cigány együttéléssel kapcsolatos konfliktusok is.
Az én figyelmemet sohasem kötötték le a politizáló
értelmiség parttalan vitái, tudatos gondolkodásom kezdete
óta a nyomorgókhoz, a társadalom kisemmizettjeihez
fűzött szolidaritás – ebbe a sorba lépett be most a
számomra egyébként ismeretlen Ormánság.
2007-ben leköltöztem Sellyére, a vidék „fővárosába", és
majd egy évet töltöttem ott. Megpróbáltam felmérni az
ormánsági emberek helyzetét és sorsának alakulását, a
tapasztalataimból egy kétkötetes riportkönyv született „Ha
az Isten hátranézne" címmel. Nem rám tartozik, hogy
értékeljem a saját munkámat, bizonyára nem ér fel a táj
nagy krónikásaival, Kiss Géza vagy Kodolányi János
műveivel, de igyekeztem a tőlem telhető legjobbat
nyújtani.
Aztán újabb és újabb témák vonzottak: a
környezetvédelem, az egészségügy, a tűzoltók élete, csak
egy-egy dinnyefesztivál idején vagy más ünnepi
alkalmakkor vetődtem el az Ormánságba. Távolról azonban
továbbra is követtem a vidék sorsát, elolvastam az
aprófalvakról szóló újabb jelentéseket. A felmérések
szerint országszerte növekszik az 500 főnél kisebb
települések száma, az ide sorolt 1125 település húsz
százaléka Baranya megyében, jelentős részük pedig
magában az Ormánságban található.
„... Az aprófalvak nemcsak az országos átlagban, de a
nagyobb népességű falvakhoz képest is nehéz helyzetben
vannak, amit sok egyéb mutató mellett az is jelez, hogy egy
adófizetőre vetítve havi bruttó 130 ezer forint képezi az
adóalapot..." – állapítja meg egy tanulmány.
Most a nyugdíjasok helyzetével foglalkozva úgy
találtam, hogy az Ormánság nem maradhat ki a kutatásaim
sorából, úgy döntöttem, hogy visszatérek Sellyére. Ezúttal
nem vállalkoztam olyan átfogó felmérésre, mint tíz évvel
korábban, de legalább néhány napot rá kellett szánnom,
hogy megismerhessem a változásokat.
C., egy nyugdíjas agronómus jött ki elém kocsijával a
pécsi vasútállomásra. (Tudom, nem elegáns dolog, hogy a
riportalanyaim nevét egy betűvel helyettesítem, az ok
egyszerű és szomorú. Én eljövök az adott környezetből, ők
viszont ott maradnak, kitéve magukat a helyi hatalmasok
bosszújának. Nincs kétségem, hogy így is sokan
azonosítják a személyüket, de korántsem mindegy, hogy
kik és mennyien teszik ezt.)
Örültem, hogy ő fogad, C. hosszú évekig dolgozott a
környék termelőszövetkezetében, jól ismeri a vidék sorsát.
Sellye felé tartva kibámultam a kocsi ablakán: ameddig
a szem ellát, mindenütt eltűntek az egykori nadrágszíj-
parcellák, egybeszántott több, száz– vagy talán
ezerhektáros táblák vették át a helyüket. Mintha a téesz
idők tértek volna vissza.
– Csak az a különbség – mondja kísérőm –, hogy ezeket a
földeket nem termelőszövetkezetek művelik, hanem
családi birtoknak számítanak, vagy mezőgazdasági
vállalkozók tulajdonába tartoznak.
– Hogy juthatott valaki ekkora területhez? A törvény
nem engedi, hogy egy ember 300 hektárnál többel
rendelkezzen.
C. legyint:
– Törvény?! A kínaiak azt mondják: ahol rend uralkodik,
oda nem szükséges törvény, a törvény oda kell, ahol a rend
megbomlott. Nem véletlen, hogy Magyarországon
valóságos törvénygyár működik. A törvények pedig arra
valók, hogy kijátsszák őket. Vegyük például a családi
vállalkozásokat: a szülők és a gyerekek négy-öt betéti
társaságot is alapítanak, bár mindegyik ugyanazon a
földön gazdálkodik, mégis önálló cégeknek számítanak,
mindegyik jogot szerez földvásárlásra, így könnyen
összejöhet ezer-kétezer hektár.
– Honnan szereznek pénzt hozzá?
– Vagy eleve rendelkeztek saját tőkével, vagy a
bankokhoz fordultak, akikben megbíztak a pénzintézetek,
azok hitelhez jutottak. A fejlesztési rendszerek
kedvezményezettjei is tudtak terjeszkedni.
– Mi történt a kisbirtokosokkal?
– A téeszek feloszlatásánál a tagok nyolc-tíz hektárhoz
jutottak, ekkora terület az Ormánságban nem elég a
megélhetéshez, a föld tipikus drávai öntéstalajnak számít.
A termékeny felső réteg legfeljebb nyolcvan centi vastag,
alatta a homok úgy viselkedik, mint az elvezető csatornák,
pillanatok alatt eltűnik belőle a víz és a tápanyag. Sokan
mégis megpróbálkoztak az önálló gazdálkodással. Az első
években bevetették kukoricával, cirokkal, de ez csak
ráfizetést hozott.
– Miért nem kezdtek állatnevelésbe?
– Az nem érte meg: a takarmány, a tápok, a szükséges
szerek ára fölfelé ment, a hús felvásárlási ára és az állami
támogatás összege pedig lefelé. Egy idő után nem maradt
más választás, mint hogy eladják a földjeiket, még a
kertjüket sem művelik meg. A kisbirtokos réteg
felszámolódott, akadnak olyan falvak, ahol mutatóban sem
maradt.
– Mostanában milyenek a földárak?
– Nincs komolyabb forgalom, ha mégis sor kerül adás-
vételre, itt Sellyén egy hektárért 800 ezer és egy millió
forint közötti összeget kérnek, tőlünk északabbra,
Mohácson vagy Bolyban másfél millió körül járnak az árak.
– Milyen sikerrel működnek ezek az új nagygazdaságok?
– Gépesítenek, próbálnak új termelési profitokat
kialakítani, piaci kapcsolatokat szerezni.
– Honnan veszik a szükséges munkaerőt?
– Alkalmi munkásokat foglalkoztatnak 450-700 forintos
órabérért, tíz ledolgozott óra után sokszor csak nyolcat
fizetnek ki és az oda-vissza út költségeit sem térítik meg.
A különböző pályázatokon is az ő kérelmüket fogadják
be elsőnek. A szabályok szerint a Munkaügyi hivatal által
kiközvetített, egyébként állástalan dolgozók bérének ötven
százalékát az állam fedezi. Általában egy évig
foglalkoztatják őket, egy-egy meghatározott projekt
tartamára. Ha úgy adódik, hogy a gazdának csak rövidebb
ideig van szüksége rájuk, elküldi őket nyári szünetre, vagy
fagyszabadságra, erre az időszakra nem kapnak fizetést.
– Folytatólagosan is alkalmazhatják ezeket az
embereket?
– Ugyanaz a betéti társaság nem veheti vissza őket,
ilyenkor élnek a több BT által biztosított lehetőségekkel.
Ha például az apa nevén lévő cégtől távoznak el a
munkások, a fia társasága alkalmazhatja őket, ugyanazon a
területen dolgoznak tovább és újra életbe lép az
ötvenszázalékos állami támogatás.
– Feltételezem, hogy az ország vezetői is tisztában van a
hasonló trükkökkel, miért hunynak szemet fölöttük?
– A mostani politika szándékosan háttérbe szorítja a
kisbirtokosok érdekeit, helyette a közepes és
nagygazdaságokat támogatja, ezek tulajdonosait próbálja
magához csábítani. Amellett propagandában is megéri
nekik, ha egy ember csak néhány napot is dolgozik egy
évben, máris foglalkoztatottnak számít és ezzel is csökken
a munkanélküliségi mutató.
Elhallgatunk, tovább figyelem az elmaradó vidékeket.
Valami hiányzik nekem a táj képéből, sokáig tart, amíg
rájövök: eltűntek a mezőket védő erdősávok, a fák útban
voltak, kivágták őket. A szél most szabadon csatangol,
felkapja és elhordja a termőréteget.
Beérünk Sellyére, sok villanyoszlopon fészket raktak a
gólyák, a Dráva melletti mocsarakban, kiöntésekben
megtalálják a táplálékukat. Az utcák most délidőben is
néptelenek, az emberek közmunkán vannak, az öregek és a
munkanélküliek behúzódnak a lakásuk mélyére és nézik a
televíziót. Fel-feltűnik egy felhagyott bolt, megszűnt
szolgáltató vállalkozás, néhány kocsma is bezárt, mint
például a horvát firmájú „Krcma", vagy a hangulatos nevű
„Dejavu", nehéz elképzelni, hogy itt a magyar végeken
kinek juthatott eszébe ilyen elkeresztelés.
A városházán régi barátom, Nagy Attila polgármester
fogad. Az újabb idők változásairól érdeklődöm nála, készült
a kérdésre, előveszi feljegyzéseit és a Központ Statisztikai
Hivatal idevágó jelentéseit.
Sellye városában 2005-ben még 3091-en éltek, 2016-ban
már csak 2774-en. A járás falvaiban is megmutatkozik ez
az irányzat: Drávasztárán az 1320-as lélekszám 450-re
esett vissza, akad egy olyan település is, ahol három
egymás utáni évben csak egy gyerek született, miközben
öten haltak meg. Mint a többi aprófalva vidéken itt is
általános jelenségnek tekinthető a csökkenés, csak a cigány
többségű falvakban növekszik a lélekszám.
– A csökkenésben szerepet játszik a hagyományos
ormánsági „egyke" is?
– Nem különösebben, ma már az egész országban
elterjedt az „egyke".
Az elvándorlás is fokozódik, akinek módjában áll,
igyekszik eltávozni. A váltást megnehezíti, hogy egy családi
házat Sellyén legfeljebb 8-10 millió forintért lehet eladni
és ennyi pénzért Pécsen vagy Budapesten egy szoba-
konyhát sem kapni.
(– Nekem rendbe hozott jól karbantartott, kívül-belül
leszigetelt házam volt, mikor 16 milliót kértem érte az
érdeklődők beljebb sem jöttek – mondta egy gyerekeihez
költöző öregember.)
Korábban jelentős számú holland, belga, német
nyugdíjas telepedett le az Ormánságban, az idilli környezet
a viszonylag olcsó árak vonzották ide őket. Kemsén,
Sósvertikón és más falvakban házat vásároltak, mintaszerű
portákat alakítottak ki. Aztán ők is elmaradtak, egy ideig
interneten még tartották a kapcsolatot a helybeliekkel,
majd ez a szál is elszakadt, elfáradtak, talán meg is haltak.
Az önkormányzatok már az örökösök jelentkezését várják,
addig is egy-egy családot telepítettek be a házakba, akik a
kvártélyért cserében gondozzák az épületet.
– Hogy alakult át a foglalkozás szerkezete? – kérdezem a
polgármestert.
– Tudod, hogy nálunk valaha a dinnye volt a
legfontosabb mezőgazdasági termény. Ez a vállalkozás
komoly befektetést igényelt, meg kellett venni a palántát, a
védőszereket, a fóliát, fűteni kellett a sátrakat,
alkalmazottak, tanárok, hivatalnokok fektették bele a
pénzüket. Szabad idejük is a termesztésre ment el, de
megérte nekik a fáradság, megkeresték vele a második
fizetésüket. Aztán jött a görög és spanyol dinnye, az
áruházak 45 forintért árulták kilóját, ami az ormánsági
önköltségnek is csak a felét tette ki. A klímaváltozás is
tovább rontotta a helyzetet.
– Az Ormánságban fokozatosan felhagytak a
termesztéssel, az is előfordult, hogy hektáros
ültetvényeket is szedetlenül hagytak. Az egészből csak a
hulladék maradt hátra. A magyar ember szeret mindent
szeméttelepnek használni. Azt hallottam, hogy az ország
területének a két százalékát illegálisan leadott hulladék
borítja. Az évek során legalább ezer tonna fóliát hoztak be
a környékünkre, a gazdálkodás befejeztével viszont egy
kilót sem adtak le a gyűjtőhelyeken.
Én is emlékszem ezekre az időkre, az út menti földeket
szinte ellepték a fénylő fóliadarabok. Még mostanában is
előfordul, hogy ha lekaszálnak egy-egy évek óta parlagon
hagyott táblát, fóliával telegyűrt gödrök bukkannak fel.
– A dinnyetermesztést mivel tudják pótolni?
– A gyümölcsösök, szőlőskertek nagy része megmaradt,
közfoglalkoztatottak dolgoznak benne, a termék nem kerül
piacra, az önkormányzat szétosztja a rászorultak között.
Igyekszünk megragadni minden lehetőséget, például
paprikát termelünk Kalocsa számára.
– Ez megéri nektek?
 – Ezt is közmunkások művelik, őket pedig az állam
fizeti, gyakorlatilag alig keletkezik önköltség. Az
állattenyésztés is visszaszorult, csak a hentesek nevelnek
vágómarhákat a boltjuk számára. Tehenekkel sem
foglalkoznak, a tejet boltban kell megvenni.
– A polgármester meghív ebédre, a vendéglőben csak
egy-két asztal mellett ülnek, a 700 forintos előfizetéses
menüt fogyasztják, ami ezen a napon zöldséglevesből és
vargabélesből áll. A melegben nincs étvágyam, épp csak
beletúrok az ételbe és kinyitom a jegyzetblokkomat és az
ipari tevékenység alakulásáról kérdezgetek.
Tíz évvel ezelőtt az „Agrokémia" Vegyipari Kiszerelő
Szövetkezet számított Sellye legnagyobb vállalatának. Az
eredetileg jelenetéktelen kócerájt egy Kalocsay nevű
Európa-hírű vegyészmérnök fejlesztette fel nemzetközi
szintre. Összeköttetései révén modern gépeket szerzett be,
a termelést elsősorban növényvédő-szerek nagy volumenű
csomagolására állította át. Termelésüknek csak a 15
százalékát hozták itthon forgalomba, a többi exportra
ment. A rendszerváltás azonban az „Agrokémiát" is
megingatta. Korábban 220 embert foglalkoztattak, ez a
szám 40-re esett vissza, a 13 mérnökből csak kettő maradt.
Termékeik visszaszorultak a piacon, az állami építőipar
hanyatlását is megérezték. A házgyári elemek külső
védőkezelésére homlokzatfestéket gyártottak igen nagy
tételekben, a cégek valósággal sorba álltak érte. Az
építőipari vállalatok csökkentették a festékigényüket, 2000
tonnáról 200-ra zuhant le. A gyors hanyatlást végül egy
tulajdonosváltás állította meg. Ukrán vállalkozók vették
meg a céget, megemelték a munkások létszámát,
kiterjesztették a piaci kapcsolatokat. Nemcsak Ukrajnában
jutottak kedvező lehetőségekhez, mivel a növényvédő-
szereik magyarországi gyártmánynak minősültek,
megjelenhettek velük az Európai Uniós országokban is.
Eredményeik alapján bekerültek Baranya megye húsz
legsikeresebb cége közé. Példája azonban kivételesnek
számít a környéken, a korábban megszüntetett ipari
vállalkozások: a sajtgyár, a burgonyapehely-gyár, a
csányoszrói textilgyár, vagy a Ganz gyár vajszlói
üzemrészlege továbbra sem működik. A legnagyobb
foglalkoztatónak a mobiltelefon alkatrészeket előállító
pécsi Elcoteq cég számított. 7-800 ormánsági embernek
nyújtott megélhetést, a műszakváltásokhoz igazodva teli
buszok hozták-vitték a munkásokat. A cég néhány évvel
ezelőtt feladta Baranya megyei telephelyét,
Hódmezővásárhelyre költözött át, majd onnan is tovább
ment valahová Ukrajnába, ahol még a nyomorúságos
magyar fizetéseknél is alacsonyabbak a bérek.
– Itt is megmutatkozik az országszerte kialakult
ellentmondás: a sellyei járásban mintegy 2000
közmunkást tartanak nyilván, ehhez még ezer
munkanélküli járul, ugyanakkor a képzettséget igénylő
ipari szakmákban sok a betöltetlen hely.
Az emberek nem szívesen lépnek tovább a közmunkás
státuszból, ezt a téesz rendszer alacsonyabb szintű
változataként fogják fel: a csekély, de biztos jövedelmet
különféle mellékfoglalkozásokkal egészíti ki, nem
vállalkoznak életforma váltásokra, akkor sem, ha az
kedvezőbb kilátásokkal kecsegtet. Emlegetik azt az esetet,
mikor egy Fejér megyei festőműhely tulajdonosa napi
tízezer forintot ígért az alkalmi munkavállalóknak, de nem
talált jelentkezőket.
 2

Sellyén elsők között a helyi espereshez látogattam el.

Magas, jókötésű, jó humorú ember, inkább erdésznek vagy
vadásznak tűnik, mint papnak és valóban sokat járja az
erdőt és a vadászatokon is részt vesz. Bár bort is készít, a
melegre való tekintettel, sörrel fogad, érdeklődünk egymás
egészsége iránt. Valaha a szomszédos Vajszlón
pásztorkodott, csak pár éve került át a mostani helyére.
– Hogy alakult a sorsa, tisztelendő úr?
– Tíz körzetet látok el, a lakosság egyik fele katolikus, a
másik fele református.
– Mennyi a jövedelme?
– Kapom ugyan az „Orbán-fillért", az állami támogatást,
de ezt a templom fenntartására kell fordítanom. A fizetés
mellé jár a stólapénz, például egy szentmiséért 1500 forint
jár, egy énekes miséért pedig 2500. Mindig ki kell
egészítenem valamivel, egy ideig dinnyét termeltem;
először a kutyámat, aztán a fóliasátramat, majd a megérett
dinnyét lopták el tőlem, akkor felhagytam az egésszel.
(Az összehasonlítás kedvéért megemlítem, hogy ez a
jövedelem mindent egybevéve sem éri el azt az összeget,
mellyel például a katonai toborzó irodák kecsegtetik a
jelentkezőket. A nyolc általánost végzett fiataloknak bruttó
180 ezer forintos alapbért biztosítanak, az érettségivel
rendelkezőknek pedig 220. ezret. Ehhez még hozzájön a
térítésmentes étkezés, az utazási– és lakhatási, valamint a
családosoknál az iskolakezdési és nevelési támogatás.
Zsoldjuk évente hat százalékkal emelkedik.)
Előhozom a nyugdíjasoknál mindenütt felmerülő témát:
a temetkezést.
– Az Egyház itt sem számít fel magas árakat, húszezer
forintot kérünk a szertartásért, ebben benne van minden: a
pap, a kántor, a sekrestyés, a harangozó díja. A „csendes"
temetésekért, ahol nincs kántor, 15 ezer forintot. A cigány
családok sokszor ezt sem tudják kifizetni, megüzenem
nekik, hogy grátisz eltemetem a halottjukat, illetve
megkeresztelem az újszülötteket – nekik ez a két szertartás
a legfontosabb.
– Hogy alakul a számuk?
Belelapoz egy nagyalakú kimutatásba:
A cigányokról nem vezetek külön statisztikát, a tíz
falumban 2016-ban 38 temetést végeztem el és 24
keresztelőt.
– Vannak olyan okok, amiért megtagadhatja ezt a
szolgáltatást?
– Elvárni, hogy a család befizesse az egyházi adót,
sokszor kint a temetőben egyenlítik ki az elmaradásukat.
Az egykori párttagokat sem utasíthatom el.
A köztemetés 128 ezer forintba kerül, ehhez még ötezer
forintot számítanak fel az öltöztetésért külön pénzt a
holttest hűtéséért és így tovább. A családnak egy éven belül
meg kell téríteni a költségeket, ha ezt nem teljesíti,
ráterhelik a házunkra. Úgy tudom, hogy ez okból még nem
került sor kilakoltatásra.
Mint általában, itt is a magánvállalkozók fölözik le a
temetésekből keletkező hasznot. Valóságos
konkurenciaharc folyik az elhunytakért, a kórházakban
embereket bérelnek fel, hogy elsőként nekik jelentsék a
haláleseteket. A sírköves munkája is gyakran hanyag, a 150
éves fejfákon máig is el lehet olvasni a feliratot a tizenöt
éves sírköveken pedig már elmosódnak a betűk.
– Milyen jótékonysági tevékenységet végez az Egyház?
– Sok család nyomorog, a gyerekek éhgyomorral jönnek
az iskolába, tíz óra felé kizuhannak a padból az éhségtől. A
katolikus Caritas segélyszervezet felméri a nélkülözőket és
évente kétszer gyűjtést rendez a javukra. Nem készpénzt
adunk nekik, mert az szinte biztosan a kocsmában kötne
ki, hanem élelmiszercsomagot: cukrot, lisztet, olajat,
körülbelül 1500 forintos értékben.
– És ha valaki mégis pénzt kér, például azért, mert a
házán megroggyant a tető?
– Ilyen esetben a Caritas központja engedélyezheti a
készpénzben történő folyósítást, de az összeget nem a
családnak utalják át, hanem a kijelölt építési
vállalkozónak.
– Tipikus jelenségnek számít, hogy a szegény vidékeken
megnövekszik a szekták befolyása, ez az Ormánságban is
érvényes?
– Nálunk is feltűntek a Jehova tanúi, hozzánk is
beállított az egyik emberük, azt mondja: engem az Úr
küldött.
– Mit felelt neki?
– Majd ha kijózanodik az Úr, vele megtárgyaljuk ezt az
ügyet.
 – Tevékenysége során gyakran adódnak incidensek?
– Előfordul néha. Luzsokon az udvar közepén
ravatalozták fel a halottat, hiába mondtam: a törvény
tiltja, hogy a háztól temessenek, vasvillával kergettek el a
rokonok. Azzal is megvádoltak, hogy egy öregasszonyt élve
temettem el, azért jár vissza kísérteni éjszakánként. Külön
ki kellett mennem és megszentelni a házat, hogy az
emberek megnyugodjanak.
Csengetnek az utcai kapun:
– Sajnos el kell köszönnöm, most is temetés ügyében
jelentkezett be egy család.
Folytatjuk utunkat a polgármesterrel, átmegyünk a
falugazdász irodájába. Az ötven körüli férfi épp valamilyen
jelentést ír a komputeren, jöttünkre kelletlenül hagyja
abba a munkát. Most is le kell küzdeni magamban azt a
szokásos gátlást, hogy ezek az emberek végzik a maguk
dolgát, és én hívatlanul zavarom őket. Nehezen kezdem el
a kérdezősködést:
– Alig láttam embereket dolgozni a határban, legfeljebb
egy-két közmunkást és gépeket. Ez azt jelenti, hogy
nehezednek a művelés feltételei?
– Annyi biztos, hogy sok a gond. A horvátok erőműveket
telepítettek a Drávára, szabálytalanná vált a vízhozam,
ehhez hozzájött még a meliorációval kapcsolatos veszteség
is. Évente 1-2 centit csökken a talajvíz szintje, az apadás
lassan eléri a fél métert. Egyre mélyebb kutakat kell ásni,
néhol 18 méterre is lemennek. Ezt megérzik a növények.
Valaha lucfenyőket telepítettek, ezek gyökerei szétterülő
bokor formájában terjednek a talaj felső rétegében, nem
tudtak lejutni a talajvízhez, kiszáradtak, sok hektáron ki
kellett vágni őket.
– A városi hálózatból nem lehetett pótolni a kiesett
mennyiséget?
– Drága mulatság lett volna ivóvízzel öntözni.
A polgármester hozzáteszi:
– Ez a rendszer nem is biztos volna. Katasztrofális
állapotban volt, hatvanéves eternitcsövekben keringett a
víz. Most hoztuk rendben, 46 átfolyót kellett kicserélnünk.
– A fakitermelés hogy alakult?
– Valaha a téesz melléküzemága dolgozta fel a fát, most
elszállítják a rönköket. A pécsi Pannon Power energiaüzem
forgácsot gyárt belőle, de is kiszállítanak, a nehéz
teherautók tönkreteszik az utakat.
– Az Ős-Dráva program nem segít a térség gondjain?
– A kormányzat annak idején nagyra törő
elképzelésekkel indította el ezt a tervet: össze akarták
kötni a Drávát a Balatonnal, öntözőrendszert alakítottak
volna ki, felfejlesztették volna az idegenforgalmat, üdülési
központokat hoztak volna létre. A tervezettből csak egy-két
mozzanat valósult meg: építettek egy bemutató parkot az
Ormánságban honos állatokkal és növényekkel, néhány
kisebb turistafogadót.
(Tiffán Zsolt országgyűlési képviselő, a program
irányítója alighanem belebukik a tervezet kudarcába, erre
vall az a hír is, hogy a Fidesz nem indítja őt a 2018-as
választásokon.)
– Történnek egyéni próbálkozások, hogy kitörjenek
ebből a helyzetből?
 – A hentesünk fia magasan képzett mezőgazdasági
szakember, külföldön dolgozott, de hazajött, mert a
kormány azt ígérte, hogy támogatni fogja a fiatal gazdákat.
Két éven át figyelte a kiírásokat, de egyetlen olyan
pályázatot sem talált, amely megfelelt volna az
elképzelésének. Aztán fogta magát és visszament külföldre.
– Mit gondolnak, milyen sors vár az Ormánságra?
Csend áll be, végül a polgármester szólal mg:
– Nem akarom azt állítani, hogy ez a kormány, amely
minden szavához hozzáteszi a „nemzeti" jelzőt,
szándékosan pusztítja el ezt az ősi magyar vidéket, de azt
kell tapasztalnom, keveset tesz azért, hogy megmentse az
Ormánságot.
 3

Reggel Csaba jön értem, az a sellyei tanár, aki a régi

riportkönyvem anyaggyűjtése során végigkísért a
településeken. Most azt javasolja, hogy Piskón kezdjük a
felmérést. Elfogadom az ajánlatát, itt már korábban is
jártam, szembesülhetek az akkori tapasztalataimmal.
Feljegyzéseim szerint Piskó 250-260 többségében cigány
lakost számolt, a „beás" törzshöz tartoznak, valamilyen
román keveréknyelvet beszélnek. Maga a község három
utcából áll, a közepén széles kanális húzódik végig, az
egykori vízgyűjtő árok.
A határában kevés a szántó, 670 hektárt erdő és mocsár
foglal el. A rendszerváltás után felosztották az egykori
szövetkezeti tulajdont, de a cigányok itt is vesztesnek
bizonyultak. A kárpótlásnál vagy nem kaptak földet, vagy
nevetségesen alacsony összeggel törölték ki a szemüket.
Egy cigányember 43 aranykoronában részesült, de
kenyérre kellett a pénz, ezért 43 ezer forintért el is adta a
jussát – ekkora földért ma 5-600 ezer forinthoz juthatna. A
földvagyon nagyrészt idegenből jött birtokosok kezébe
került a környéken, azt rebesgetik, hogy a halastavat
Semjén Zsolt kereszténydemokrata politikus szerezte meg.
A falu két legnagyobb munkáltatójának az Agora Kft. és
az Erfa Kft. számított. Az anyavállalatok Pécsett működtek,
itt helyben csak 12, illetve 13 fizikai munkást alkalmaztak.
A fő termékeik közé olyan szaktudást nem igénylő cikkek
tartoztak, mint például a függönykarnisok sínjei. A
munkaidő hosszát a beérkező megrendelések száma
határozta meg, általában napi 7 órát dolgoztak 370-380
forintos órabérért. Összehasonlításul feljegyeztem, hogy a
falu boltjában 230 forintba került egy kiló kenyér.
A néhány tucatnyi munkás nem oldotta meg a
foglalkoztatási gondokat, a munkanélküliség elérte a 70,
mások szerint a 80 százalékot. A cigány lakosok
egészségileg itt is elhasználódtak, sokan szenvedtek
epilepsziában és légúti betegségekbe.
Néhányszor lázadoztak méltatlannak tekintett helyzetük
ellen, valaki körülszarta az alpolgármester házát, a
környékbeli orvosnő rendelője is kigyulladt már egyszer, a
tettest itt a faluban kellene megkeresni. A többség azonban
beletörődött a helyzetébe:
– Higgye el, uram, a világ úgyis forog, hogy húsz év
múlva minden csak még rosszabb lesz – mondta akkor egy
öregember.
A húsz évből tíz már letelt azóta, kíváncsian várom a
változásokat. A Piskó helységnévtábla után baloldalt egy
viharvert templom tűnik fel, külseje fel van állványozva,
de a környékén senki sem mutatkozik. Tovább menve két
közmunkást látunk üldögélni az árokparton,
testtartásukból ítélve azt várják, hogy eső legyen vagy
este. A szituáció hamarosan nagyobb méretben is
megismétlődik: a faluház udvarán 40-50 ember ücsörög a
füvön élénk társalgást folytatva.
Az épületből a fideszes kötődésű polgármester asszony
jön ki elénk. Az asszony negyvenes éveinek végén járhat,
de igyekszik lépést tartani a divattal: a fülében karikát
visel, ajka alá piercing ékszert csíptetett, körmenetre
különféle ábrákat festett, derékig érő sötét haját
kiszőkíttette és hátul „lófarokba" fogta össze.
Látja arcomon a csodálkozást afölött, hogy a
közmunkások tétlenül üldögélnek az udvaron,
szükségesnek érzi, hogy megmagyarázza.
– Épp kávészünetet tartanak. Tessék befáradni!
Munkám során már számos cigány polgármesterrel
találkoztam, de Orsós Mária az első nő köztük. Érdekelnek
a személyi körülményei:
– Hogy tudja összeegyeztetni hivatali munkáját a családi
életével?
– Nem élek házasságban, nem is akarok férjhez menni,
az élettársam közmunkás – az udvar felé mutat –, most
kint ül a többi között. Tizenhat éves koromban szültem, a
lányom már 33 éves, Drezdában él, biztonsági őr egy
migránstáborban.
– Mennyi iskolát végzett?
– Eredetileg hat általánost, utána bepótoltam a két
osztályt. Az érettségihez még három év kellett volna, nem
futotta már az erőmből, viszont letettem a kertészeti
szakmunkás vizsgát. Ne haragudjon, de nem szívesen
beszélek magamról.
Áttérek Piskó népmozgalmi adataira:
– Mekkora a falu lélekszáma?
– Mikor átvettem a posztomat, 280-an laktak benne,
mára, sajnos, 263-ra csökkent.
Ha úgy vesszük, ez még elfogadható mérték, ha
összevetjük néhány más ormánsági faluval, például
Zalátával, ahol a hajdani 600 főből alig 200 maradt.
Behallatszik a közmunkások zsivaja, a polgármester
asszony kinyitja az ablakot és kiszól:
– Csend legyen!
A zaj elhalkul, folytathatjuk a beszélgetést.
– Milyen családmodell alakult ki a faluban?
– Egy-egy helyen 2-3 gyerek születik, csak egyetlen
családban nevelnek tizenegyet. A 18 éven aluliak száma 80
főt tesz ki, ez a falu lakosságának majdnem az
egyharmada.
– És a túlsó véglet: az idősebb korosztályok?
– Ők kevesen vannak, tizenöt százalék körül. Ebből 18
személy nyugdíjas, 18-an részesülnek havi 22,800 forintos
szociális támogatásba.
– Az aktív réteg hol talál munkát?
– Átjárnak Vajszlóra, vagy napszámot vállalnak, például
gyümölcsöt szednek, dinnyét gyomtalanítanak. Itt, Piskón,
csak közmunkában tudjuk foglalkoztatni őket. Egy brigád
eljár az Ős-Dráva munkába.
(Később őket is láttam, Zaláta határában álldogáltak az
erdőszélén, állukat a szerszámnyélre támasztva. Róluk
Révai József egykori kultúrminisztertől idézett közmondás
jutott az eszembe: „aki úr dolgán megszakad, annak
finggal harangoznak.)
– Milyen közintézmények szűntek meg a faluban?
– Eleve nem volt sok belőlük. A kultúrházat eladták
lakásnak, akkor bezárt a mozi is. Egy üzlet működött a
faluban, ma már mozgó boltok hozzák ki a húst, a pékárut,
a gázpalackokat.
– Egészségügyi szolgáltatások?
– Szerdánként jön ki Vajszlóról az orvos, a
gyermekorvos pedig havonta egyszer.
– Az iskola hogy áll?
– Az önkormányzat tartotta fenn, de nem volt elég az
állami fejkvóta, ki kellett pótolni, sokmilliós csőd jött
össze. Most a gyerekek átjárnak Vajszlóba.
– Tovább tudnak lépni erről a holtpontról?
– Megpróbálunk segíteni az embereknek. Kőművesképző
tanfolyamot indítottunk, kiadunk 2-3 hektárnyi
önkormányzati földet művelésre, négyzetméterenként egy
forintot kérünk érte.
– A falu elején láttam egy romos templomot, azt nem
szándékoznak renoválni? Sok munkahelyet teremtene.
– Az a templom a reformátusoké, a falu nagyrésze
viszont katolikus, ki voltak tiltva belőle. Most már őket is
beengedik, de nincs pap, aki misézne, tavaly járt itt az
utolsó. Írtam a püspöknek, hogy küldjön valakit, de ő nem
is válaszolt. A felújítás is félbemaradt, pedig már eddig is
annyi pénz ment rá, amennyiből be lehetett volna pucolni
egy csomó házat.
Rászánom magam, hogy rákérdezzek a politikai ügyekre:
– Milyen kapcsolat fűzi a Fideszhez?
– Már régen rokonszenveztem a párttal. A választások
előtt kerékpárral végighajtottam a falun, az emberek
kérdezték tőlem, hogy kire kell szavazni. Mondtam nekik,
hogy én a Fideszre fogok, ti pedig arra, akire akartok. Nem
a karriervágy hajtott, meg akartam mutatni, hogy egy
fecske is csinálhat nyarat. Mikor megválasztottak, én még
függetlenként indultam.
– Polgármesterként milyen támogatást kapott a
Fidesztől:
– Segítettek a közmunkások ügyében, mást nem
mondhatok. 108 pályázatot adtunk be hiábavalóan.
– A közmunkások foglalkoztatása megoldást jelent a falu
gondjaira?
– Ha a közmunka megszűnne, az emberek nem tudnának
olyan foglalkozást találni, amelyből minden hónapban
fizetést kapnának és ők is fizetni tudhatnak. Emellett az is
fontos, hogy az emberek ne üljenek otthon egész nap,
hanem reggel elmenjenek dolgozni. A gyerekek is
tudomásul vehetik, hogy ez a világ rendje.
– De a közmunkában nem érvényesül a teljesítmény
elismerése, mindenki ugyanazt a pénzt kapja, akár sétál,
akár szalad. Ez rombolja a morált.
– Ez igaz, de még sincs jobb. Ha nem csinálnak mást,
mint kaszálják az árokpartot, vagy csikket szednek, akkor
is megéri.
Értelmetlen volna belemenni egy olyan vitába, amely
gyakorlatilag már eldőlt: a kormány a közmunka
felszámolására törekszik. A Magyar Nemzetet idézi a
Belügyminisztérium jelentését, miszerint egy hónap alatt
több mint húsz százalékkal, számszerűleg 46.400 fővel
csökkent a közfoglalkoztatottak száma. Ez a visszaesés
kihatott az álláskeresőkre is. A március végi kimutatás
szerint az előző havi 366.600-ról 420.670-re növekedett,
ez 14,7 százalékos arányt jelent, de a leépülés folyamata
ezzel korántsem ért véget. Az idei költségvetés eredetileg
325 milliárd forintot irányzott elő a közmunka fedezésére,
de ebből 70 milliárdot máris visszavett, feltehetőleg ezt az
összeget is a 2018-as országgyűlési választások előtti
osztogatásra kívánja felhasználni. Ez további csökkentést
eredményez majd, a foglalkoztatottak száma mintegy
negyvenezer fővel esik vissza. Kérdéses, hogy milyen sors
vár azokra, akik számon kívül maradnak.
Ez a visszaesés elsősorban azokat a megyéket sújtja,
ahol magasabb munkanélküliséget regisztrálnak Borsod-
Abaúj– Zemplént, és nem utolsó sorban Baranyát. A
boldogabb vidékek közül Győr-Moson-Sopronban 1,4
százalékot mérnek Szabolcs-Szatmár-Beregben, viszont
ennek majd a hétszeresét, 9,1-et. Egyre határozottabban
kirajzolódik a „kétsebességes Magyarország" képe.
Letelt a ránk szánt idő, a polgármester asszony kikísér
minket. Bár a beszélgetésünk másfél óráig is eltartott, a
közmunkások változatlanul ott üldögélnek az udvaron.
– Meddig szokott tartani a kávészünet? – kérdezem.
– Az már lejárt, most hazamennek ebédelni, sokan a falu
végén laknak, idő kell, amíg megfordulnak – mintha maga
is érezné, hogy ez a magyarázat nem kielégítő, hozzáteszi:
Nem lehet őket kihajtani, mert akkor másnap nem tudnak
dolgozni.
Ő maga is eltávozik, beül a kocsijába, de nem indul el
rögtön, mohón rágyújt egy cigarettára, bent a faluházban
nem akarta megtörni a dohányzás tilalmát.
Maradt annyi időnk, hogy felkeressünk még egy másik
települést is, Csaba a közeli Csányoszrót ajánlja. Déltájban
is üres a főutca, mint mondani szokás: ügyetlen tolvaj is ki
tudná rabolni. Hivatalában keressük a polgármestert, nincs
bent, megmutatják, hol lakik. Elhaladunk az egykori
szövőde mellett, ahol valaha exportra készítettek
szőnyegeket, mára ez is leépült, most valamilyen
kutyaeledelt csomagolnak benne.
Megtaláljuk a falu első emberét, szívélyesen fogad
minket, leül velünk az ámbituson. Bár annakidején itt is
jártam, alig emlékszem valamire is, tájékozódásul
rákérdezek néhány adatra:
– Mekkora a lélekszám?
– Hétszázan laknak Csányoszrón, az utolsó öt évben
hetven fővel csökkent a lélekszám. A falu elöregedett, 300-
305 főt tesz ki a hatvan éven felüliek száma.
– Honnan kapnak nyugdíjat?
– A szövödei vagy téeszbeli munkájuk után havi 40-50
ezer forintot. 53 közmunkást foglalkoztatunk, aki így is
kereset nélkül marad, az szociális segélyt kaphat.
– Mekkora keret áll rendelkezésre?
– Kilencmillió-hatszázezer forint, ebbe mindennek bele
kell férni villanyszámláktól a temetésekig. Egy személy
évente kétszer kaphat segélyt, de előfordulnak kivételesen
méltánylandó esetek. Például egy falubeli fiatalembernek
egy buszbaleset miatt amputálni kellett a lábát, de a
Biztosító mindmáig nem fizetett neki, a rokkantsági
járadékból pedig éhen halhatna, néha adunk neki 40-50
ezer forintot.
Hogy áll a település pénzügyi egyenlege?
– Tavaly mínusz tizenöt millióval vettem át a falut, az
idén már mínusz harminccal kezdtem az évet, az adón
kívül nincs semmiféle bevételünk. Most próbálkozunk
gyümölcstermesztéssel, akarunk építeni egy aszalót.
– Mennyi az állami támogatás?
– Öt éve még 25 milliót kaptunk, jelenleg alig 13 milliót,
pedig a feladatok közben megduplázódtak.
(Az Ormánságban is érvényesül a Fidesz-kormány
megkülönböztető támogatási politikája; előnyben részesíti
a jobboldali vezetésű településeket és megpróbálja
anyagilag kivéreztetni a baloldali irányítás alatt állókat.
Különösen vonatkozik ez a „fővárosra", Sellyére, ahol Nagy
Attila polgármesternek filléres gonddal kell megküzdeni.)
– Magánkezdeményezések nem születnek?
A polgármester a falra kirakott táblára mutat, melyen
öt-hat helybeli vállalkozó nevét tüntették fel.
– Ők mind megpróbáltak valamit: baromfitelepet
létesíteni, kisállat vágóhidat, haltáp-csomagolót, számos
helyre beadták a pályázatukat, de két éve választ sem
kaptak rá. Elment a kedvük. Egyikük, diplomás létére
méhekkel vándorol. Egyébként a faluból ötvenen távoztak
külföldre: mosogatnak Ausztriában, vagy utcaseprők
Angliában.
– Nem jönnek haza?
– Ha itthon is megkereshetnének legalább ezer eurót,
sokan visszatérnének, de nálunk nem találnak ilyen
munkát. Ők is hiányoznak a falu életéből, de még inkább a
gyerekeik, akik kint idegenben születnek meg. Náluk az a
helyzet, hogy három faluból összesen 12 gyerek jár az
óvodába, az iskolába pedig 18. Két tanár dolgozott nálunk,
ők is elköltöznek, őszre már az egész iskola megszűnik.
– A mezőgazdaság nem teremt munkahelyeket?
– A határt nagygazdaságok foglalták el, ők legföljebb
napszámosokat vesznek fel, kisbirtokosok pedig alig
maradtak. Az egész faluban öt-hat tehenet tartanak, régen
akkora volt a csorda, hogy vonultában egy negyedórára is
megállította a forgalmat az úton. Így állunk, majd be
fogják bizonyítani, mindez azért van, mert az
önkormányzatok életképtelenek.
A jelek szerint itt többről van szó, mint szállongó
pletykáról. Az újságok már megszellőztették azt a hírt,
hogy a Fidesz 2018-as választási győzelme esetén
felszámolja az 1500 főnél kisebb települések
önkormányzat-t
A kiutat Csányoszrón is az idegenforgalomban keresték.
– Valamikor belgák, hollandok vettek nálunk házakat 1-2
millióért, de mára eladták interneten keresztül. Aztán
egyhetes sátortáborokat próbáltunk szervezni,
osztálykirándulásokat biciklis rendezvényeket hirdettünk.
– Milyen látnivalókat kínáltak nekik?
– A Dráván kívül kevés nevezetesség található a
környéken, három kazettás mennyezetű templom és a
talpas ház, ez kevés embert vonzott. Aztán áttértünk a
vadászturizmusra, erre már többen érkeztek, a National
Geographic vadászati riportere is megfordult itt.
– Milyen ünnepi szokások élnek még a faluban?
– Március 15-én egy nagy kokárdát rakunk ki a
helységnévtáblára, Húsvétkor pedig egy nyuszi figurát. A
nagy napok között megtartjuk az ádventnek mind a négy
vasárnapját, évente megrendezzük a nyugdíjasok bálját –
pogácsával, kristályvízzel.
Nem tudok kikerülni egy összefoglaló kérdést:
– Hogy látja Csányoszró jövőjét?
– Szeretném, ha olyan vállalkozások települnének ide,
ahol az emberek dolgozhatnának, és olyan termékeket
állíthatnának elő, amelyeket igényel a piac, sokszor
felvetettem már, de még egy biztató szót sem kapunk.
– A politika nem segít ebben?
– Valamikor a szocializmus érvényesült a faluban, aztán
jött a fidesz, mostanra minden ellaposodott, nincsenek
pártszervezetek, a Pártházat is eladták egy vállalkozónak.
Szeretném, ha valaki nyíltan kimondaná, hogy aki tud,
menjen fel Budapestre, a falvak helyét pedig be kell
szántani. Igaz, ez a folyamat már minden bejelentés nélkül
elkezdődött, az Ormánságban centrumok alakulnak ki:
Sellye, Vajszló és néhány más falu, a többiek pedig
eltűnnek majd.
Elköszönünk a polgármestertől és elindulunk vissza
Sellye felé. Egy felhagyott épületcsoport mellett haladunk
el, valamikor téeszmajorként működhetett. A hasonló
létesítményeket az utolsó szögig széthordták, csoda, hogy
itt a tetőn megmaradt néhány cserép.
– Most már az sincs, aki lopjon! – mondja Csaba.
 4

Tíz évvel ezelőtt, riportkönyvem írása idején a sellyei

strand vendégházában laktam. Reggelenként innen
indultam el soros úti céljaim felé, este ide hívtam fel
azokat az embereket, akikkel beszélgetni akartam:
erdészeket, agronómusokat, egykori funkcionáriusokat,
dinnyetermesztőket. Most is itt kaptam szállást, a
fürdőszezon még nem kezdődött el, egyedül laktam az
épületben, fogadhattam a riportalanyokat.
A polgármester mozgósított néhány nyugdíjast, elsőnek
N., egy számítógépes mérnök jelentkezett. Az ő aktív
időszakában még működött Vajszlón a Ganz gyár
kihelyezett részlege, ott töltött be vezető állást. Ikarusz
buszokhoz készítettek műszereket, az árammérőhöz
kapocstartót, hőre keményedő, illetve hőre lágyuló
dobozokat és ehhez hasonlókat. A szükséges gépeket
Ausztriából, Svájcból hozatták. A gyár valaha 350 főt
foglalkoztatott, a helyiek mellett Gémesről és más
falvakból is jártak be dolgozók. Mint a szocialista korszak
üzemeiben oly gyakran itt is különféle kihágások bontották
meg a munkafegyelmet. Kannákban csempészték be a bort,
egy-egy brigád állítólag tíz litert is elfogyasztott egy
műszak alatt. A fürdőből ellopták a zuhanyrózsákat,
zsákokba töltve csempészték ki a rézforgácsot, a MÉH
fióknál nem firtatták az eredetét, magas árat fizettek. Az
üzem már a rendszerváltás előtt leépült, a munkáslétszám
a hetvenet sem érte el. 1992-ben aztán megvette egy svájci
üzletember, ő a megmaradt állományt is tovább gyérítette.
N. is akkor jutott az elbocsájtás sorsára.
– Az Ormánságba miért nem alakult ki szélesebb ipari
hálózat? – kérdezem.
– Ez még a Tito-időkre nyúlik vissza, a jugoszláv határ
közelsége miatt nem telepítettek ide gyárakat. Ugyanezen
okból vitték fel az eredetileg Mohácsra tervezett kohókat
Dunaújvárosba. Később a létrejött üzemek nagy része is
visszaesett vagy megszűntek. Sokat mond az a tény, hogy
itt, Sellyén is az önkormányzat a legnagyobb munkáltató.
– A Ganz-gyárból hová került?
– Itt helyben nem tudtam elhelyezkedni, végül elmentem
Gilvánfára képesítés nélküli pedagógusnak. A falu
lakosságának 90 százalékát cigányok teszik ki, javarészük
munkanélküli, nem tudták fenntartani az iskolát. A felső
tagozatosok eleve Magyarmecskére jártak át az új, modern
oktatási központba, én az alsósokhoz kerültem, de néhány
év múlva ez is megszűnt, újra foghattam a sátorfámat. A
feleségem szülővárosába, Mohácsra mentem.
– Ott hogy találta meg a helyét?
– Sokkal jobban éreztem magam, mint az Ormánságban,
a sokácok és a svábok szívélyesebb emberek. Nekem nincs
kocsim, el kellett adnom a rendszerváltásnál, ha látták,
hogy gyalogolok valahová, felvettek az autójukba és
elvittek – Sellyén ez csak ritkán fordult elő. Aztán úgy
alakultak a körülmények, hogy hazajöttem. Elindították az
Ős-Dráva programot, állást kínáltak, elfogadtam, mert az
eredeti hivatásomban dolgozhattam. Innen vonultam
nyugdíjba, 42 éves munkaviszony után 115 ezer forintot
állapítottak meg. A feleségem 12 évvel fiatalabb nálam, ő
még dolgozik egy élelmiszerboltban, 70 ezer forintot keres,
a kettőnk jövedelme együttvéve sem éri el a 200 ezret.
– Hogyan jönnek ki belől a pénzből?
– Egyetlen luxus van az életünkben: egy üvegszálas
akusztikus készülék, amelyik telefont, internetet és más
szolgáltatásokat foglal magában, 18 ezer forint a havidíja.
Életbiztosítást kötöttem, ez ötezer forint, ha meghalok, a
feleségem 700 ezer forintot kap majd utánam. Mikor
kifizetjük az összes számlát, 32 ezer forintunk maradt
megélhetésre.
– Vagyis napi ezer forint két személyre.
– Háromra, a fiunk is velünk él, közmunkás, őt is
próbáljuk segíteni. Mindez csak úgy megoldható, hogy az
igényeinket leszorítjuk a lehetőségeink szintjére.
Nehezen tudom felfogni ezt az életszínvonalat, próbálom
tovább bogozgatni.
– Mennyit tudnak élelemre fordítani?
– Reggel veszek fél kiló kenyeret a fiamnak, négy
zsömlét, rakok bele valamilyen felvágottat. Ott spórolunk,
ahol csak tudunk. Szerda a piaci nap, akkor olcsóbban
kapni a tojást, pénteken a Tescóban tartanak akciókat,
ilyekor szerezzük be a száraztésztát, a mosóport.
– Például ma mit ebédeltek?
– Mirelit borsót, fasírozottat. Vasárnap rizses hús volt.
– Milyen ruhái vannak?
– Egy sötét és egy világos öltöny lóg a szekrényben, 15-
20 éve vettem, akkor még hozzáillő színű cipőre is tellett.
Utoljára a lányom eljegyzésén öltözködtem ki.
– Ő hol él?
– Komáromban dolgozik a Postán, ritkán jutunk el
hozzá. Csak elvétve mozdulunk ki Sellyéről, megszűnt a
SZOT üdülés, kirándulásokra sem telik.
– Kultúra?
– Régen megvettem az irodalmi lapokat, a Kortársat, az
Új írást, erről lemondtam – a könyvtárban szoktam
elolvasni őket. Magam is felrakok cikkeket az internetre,
az ismerősök gratulálnak, de ők maguk nem mernek írni.
– Azt kell mondanom, hogy az emberek rosszul
vizsgáznak becsületből. Volt egy olyan eset, amit nem
tudok elfelejteni. Az egyik téeszben egy japán traktort
használtak, a szerelő alattomban kivett belőle egy
alkatrészt és hazavitte. A gazdaságnak nem volt annyi
pénze, hogy pótolni tudja, a traktor kint állt használatlanul
az udvaron. A szerelő várt néhány hónapot, hogy ő
hajlandó megvenni a gépet szétbontásra, potom pénzért,
meg is kapta. Persze esze ágában sem volt szétszedni,
visszarakta belé a lopott alkatrészt és sokszoros áron adta
tovább.
– Hogy látja a jövőt?
– A gyerekek, akik mostanában műszaki pályára
készülnek, gyenge képzést kapnak, sok a virtuális
analfabéta. A vizsgánkat egy tesztelő gép végzi; kivetíti a
kérdéseket, és meghatározott időn belül várja a választ.
Ennyi idő alatt elővenni sem tudják a szöveget, arra már
nem futja, hogy meggondolják a feleletet. Kapásból
mondanak valamit, így persze sok a bukás, és ha át is
mennek, hiányos tudással kell felülniük a legrendezettebb
traktorokra, kombájnokra. Az öregekről pedig mit
mondhatok? Kihalnak, a házakat idegenek vásárolják fel 4-
5 millióért, kevesen rendelkeznek tartalékokkal. A „Kincses
Baranyában" kifogyott a „Kincses"jelző.
N. mentegetőzve a mellére teszi a kezét:
– Elnézést a sirámokért, tudom, hogy sokan nálam is
rosszabbul élnek. A nyugdíjas újságban olvastam egy
cikket dr. Sütő Irén idősügyi szakértő tollából, azt írja:
„találkoztam olyan nyugdíjas pedagógussal, aki tíz éve nem
ivott kakaót, mert nem jut rá, vagy nem tudja kiváltani az
új szemüvegét, pedig már volna ideje olvasni."
A társalgás elakad, valósággal elkábulok, hirtelen azt
sem tudom, hogy hol és kivel beszélgetek, a panaszok
mindenütt olyan egyformának hangzanak.
*
Sellyén nem jöttek létre az országos nyugdíjas
szervezetek: a NYOSZ, a NYOK, az „Életet az éveknek"
képviseletei, csak egy idősek klubja működik a
kultúrházban. Az egylet valaha élénk tevékenységet
folytatott, tagjai egy évben háromszor-négyszer is
felmentek budapesti színházi előadásokra. A kultúrház
maga is modern színpaddal rendelkezett, ahol mozgatható
kulisszaelemeket, különböző fényhatásokat is lehetett
alkalmazni. Gyakran fogadtak itt különböző neves
társulatokat, de ennek vége már, legfeljebb a pécsi
Harmadik Színház látogat ide.
A kulturális központot 1972 és 1988 között S. népművelő
asszony vezette, ma már ő is nyugdíjas, de fizikailag
összeszedett és energikus, most is kerékpárral jött fel a
vendégházba.
– Ide való?
– Nem, Gyergyón születtem, apám ott tanított. 1944-ben
a háború elől menekülve jött át a családunk. Ha úgy
vesszük, én is migráns vagyok. Sokáig ide-oda raktak
minket, végül egy Lengyel nevű faluban kötöttünk ki, a
kitelepített svábok helyébe.
Valaha magam is jártam ezekben a telepes falvakban,
Kakasdon, Nagydorogon, tapasztaltam azt az ellenséges
hangulatot, amely a maradék svábság és a székelyek között
feszült. A svábok nem tudták megemészteni, hogy naponta
el kell haladniuk saját házaik előtt, melyekben most
idegenek laknak. Állítólag 1956 októberében a
kitelepítettek is halálos fenyegetéseket üzentek haza
Németországból.
– Itt nőttem fel – folytatja az asszony itt ismertem meg
az uramat, aztán együtt költöztünk át Sellyére. Ő, sajnos,
már húsz éve meghalt, érszűkület miatt le kellett vágni a
lábát, egyedül neveltem fel a két fiamat.
– Ők mivel foglalkoznak?
– Az egyik a Televízióban dolgozik, a másik az
építőiparban.
– Tartják a kapcsolatot?
– Havonta elutazom hozzájuk, ők leginkább Húsvétkor
jönnek haza.
– Segítik magát?
Azt nem szeretném megérni. Mindig is eltartottam
magam. Egész életemben minden munkát felvállaltam,
még dinnyét is termesztettem. Innen tizennégy
kilométerre Zalátán kaptam földet, naponta kétszer is
kijártam kerékpáron.
– Most is muszáj minden fillért megfogni, 38 év után
százezer forinttal mentem el nyugdíjba, ehhez csak évi 45
ezer forintos támogatás jár orvosságra. Egy nagy házban
laktunk, nem volt szükségem ekkora területre, a garázsból
és a nyári konyhából egy kis garzont alakítottam ki. Az
anyám lakott benne, mikor ő eltávozott, kiadtam egy fiatal
párnak. Havi 30 ezer forintot kapok tőlük, abból veszem
meg a téli tüzelőt. Öt év alatt a tízszeresére ment fel a fa
ára.
– Nem volna olcsóbb villany fűtésre átállni?
– Lehet, akkor viszont a bevezetéshez kellene sok pénzt
kiadni.
– Az önkormányzat nem juttat fát a rászorulóknak?
– Egy köbmétert adnak egy szezonban, viszont nyolc-
kilenc is elfogy.
Később értesültem róla, hogy már a lombot sem lehet
ingyen elhozni az erdőből, az erdészet ezt is feldolgozza, és
tűzifa árat számol fel érte.
– Vannak tartalékai?
– Nincsenek, a temetésemre sem gyűjtök. Meghagytam a
gyerekeimnek, hogy énhozzám ne járjanak ki a temetőbe,
majd égessenek el, és a poraimat szórják be az Oltba, mert
ott van az én igazi hazám. Ők pedig addig szeressenek és
nem azután.
– Követi a politikai eseményeket?
– Tudom, hogy rosszul hangzik egy régi népművelő
szájából, de már nem olvasok sem könyvet, sem újságot, a
televíziót is csak akkor nyitom ki, ha valami jó film megy.
Felháborító, amit látok. A képviselők telefonálgatnak, meg
diskurálnak, hogy jönnek ahhoz, hogy ezt megengedjék
maguknak az én nyugdíjam húszszorosáért?! Gyurcsány
pedig egyszerűen bolondot csinál magából.
– Megkérdezhetem, hogy kire voksol majd a
választáson?
– Valaha nagyon komolyan vettem, a körzetemben tagja
voltam a szavazó bizottságnak is, de most már szavazni
sem megyek el, nincs kit választani.
Felteszem a kötelező, jövőbe mutató kérdést:
– Ha mindenki így gondolkodik, mi lesz az
Ormánsággal?
– Az, ami egész Magyarországgal a fidesz uralma alatt.
*
Elnézést kérek, amiért a következő alanyom nevét is egy
betűvel helyettesítem, de G. esetében különösen indokolt
ez az óvatosság, valaha titkári posztot töltött be a területi
párt– bizottságon.
– A rendszerváltás után hogy alakult a taglétszámuk?
– Valaha 328 tagunk volt, most tizet sem lehetne
összeszámolni. Még egy ciklus és teljes mértékben visszaáll
a Horthy-rendszer. A kommunizmusban az a legrosszabb,
ami utána következik.
– Mire gondol?
– A közvagyon maradéka is a Fidesz kezébe kerül,
nálunk is Pécsen máris a miniszterelnök vele szerez
különféle érdekeltségeket, ha mégis megvalósul az Ős-
Dráva program, úgy hírlik, Mészáros Lőrinc fogja
felépíteni a kikötőket. Dinasztiák alakulnak ki, ahová egy
szegényebb környezetből származó fiú csak akkor juthat
be, ha benősül. A gyerekeinek csak megszületni nehéz,
utána pénzzel kikövezett úton járhatnak. Ha valaki olyan
hülye, hogy a férje feje beázik, akkor jó lesz
katonatisztnek. Egyszer már láthattuk, hogy ez hová vezet,
a második világháborúban az ilyenek vitték el a Donhoz azt
a 600 ezer magyar katonát, akik áldozatul estek.
– A termelőszövetkezetek milyen állapotot hagytak
maguk után?
– Minden bajért rájuk hárítják a felelősséget, bár ezek
javarészt a jelenlegi állapotokból erednek. Azt állítják,
hogy a téeszeket hozzá nem értő, csak politikai
megbízhatóság alapján kinevezett dilettánsok vezették.
Csakugyan előfordult, hogy az elnök valóban pártkatona
volt, de a legfontosabb beosztásban, a főagronómus
posztján mindig szakember állt. Ők osztatlan tekintélyt
vívtak ki maguknak, a mezőgazdasági technikumokban az
igazgató nem is vett fel olyan tanárt, aki nem dolgozott
előzőleg téeszben. Most pedig olyanok állnak a katedrán,
akik csak vetített diákkal tudnak oktatni.
– Miben mutatkoznak meg a szakképzettek hiányos
ismeretei?
– A mezőgazdaság „nehézipara" a marhatenyésztés
gyakorlatilag felszámolódott és a sertésnevelés minősége
is visszaesett. Régen 1,5 kiló táppal értek el egy kiló
súlygyarapodást, ezt most lecsökkentették 1,2 kilóra, a
különbséget mindenféle mesterséges adalékokkal pótolják.
A kisembereknek ez nem áll módjukban, nem bírták a
versenyt, sorra adták vissza az őstermelői igazolványukat,
felhagytak a neveléssel, a mohácsi vágóhíd forgalma az
egyharmadára csökkent.
– A húst Dániából hozzák be, ott állítólag hajóban
nevelik a disznókat, mert így a legkisebb az önköltség. A
kifogott hallal etetik őket, a trágya pedig elfolyik a vízben.
Persze ennek is megvan a maga hátulütője. A Metró
áruházban tartottak egy bemutatót. Öt-öt adagot sütöttek
meg az import húsból és a helyi hentes árujából, az első a
felére zsugorodott össze, a másik változatlan maradt.
Nincs mit szépíteni: a téesz formának is megvolt a maga
árnyoldala: leszoktatta az embereket az önálló
gondolkodásról. Szinte kézen fogva vitték ki őket a
földekre, megmutatták nekik, hogy és mit kell csinálniuk, a
munka végeztével pedig hazaszállították őket. A
rendszerváltás után nem tudtak mihez kezdeni magukkal,
sok helyen próbálkoztak uborkatermesztéssel, de nem
sikerült eladni a termést, az egész a trágyadombra került.
– Munkanélküliség következett be, nyomor, még a
villanyórákat is kikötötték, úgy is maradt, mert a
vízszerelés hatvanezer forintba került volna és nem volt
ennyi pénzük. Az emberek mégsem vállalták, hogy
idegenbe járjanak el dolgozni. Egy agárdi vállalkozó
gyümölcs-szedésre alkalmi munkásokat keresett, napi
tízezer forintot ígért, de csak egyetlen jelentkezőt tudott
összeszedni.
– A kormány próbál enyhíteni a bajokon?
– Csak néhány látványos intézkedést hoznak, például a
egyik faluba építettek néhány vályogházat, egyenként 11
millió forintért.
– Mi került ennyibe egy vályogépületen?
– Például beraktak egy kandallót, a vállalkozóknak is
meg kellett keresni a maguk hasznát. Rendőrök strázsáltak
kint a helyszínen, aztán jött Pintér Sándor és nagy
csinnadrattával felavatta a házakat.
Nem hagy nyugodni a kíváncsiság:
– Mi lett a kandallókkal?
– Már másnap eladtak mindent, ami mozdítható volt.
– Európai uniós támogatást igényeltek?
– Néhány vállalkozó megpróbálkozott, de gyorsan
lebuktak. A pályázatban 25 eurós szakmunkás bért
állítottak be, de ők csak 730 forintot fizettek.
Valahogy be kell fejezzem a beszélgetést:
– Mit tehetünk?
– Nem sokat, mindig olyan országban kell élnünk,
amilyen éppen van.
A vendég elköszön, én kiülök a ház elé, egy Móricz
Zsigmond-cikket olvasgatok.
„Én nem hiszem az Ormánságról, hogy ki fog halni – írja
–, ha valamiképp életkedvet, reményt és szociális lelket önt
belé a sors..."
– Igaz – gondolom –, de mi lesz a nyugdíjasokkal, akik
ezt már nem tudják kivárni?
 II.

A SZÁMOK BESZÉLNEK
 1

A nagyobb terjedelmű, átfogó szándékú riportokat

nemcsak az írója hozza létre. Egyedül képtelen volna
elvégezni a vele járó feladatokat: felkutatni a megfelelő
alanyokat, összegyűjteni az írásbeli anyagokat, és így
tovább. Csak akkor érheti el a célját, ha az a közösség,
település, szakma a magáénak tekinti az ügyet, saját
erejéből semmire sem juthat.
Ez a nyugdíjasokról szóló könyv is csak úgy születhetett
meg, hogy sokan megtiszteltek a bizalmukkal,
megosztották velem az ismereteiket, időt szántak rám. Még
az olyan apró, de fontos dolgokban is támogatást
nyújtottak, mint például autóval nem rendelkezvén, ők
szállítottak kint a terepen.
Soraikban egyaránt szerepeltek nyugdíjas munkások,
mérnökök, tanárok, egykori tisztségviselők, sőt, még egy
újságíró is csatlakozott hozzájuk. Különösen értékes
felvilágosítást nyújtottak a nyugdíjas helyzet szakértői,
leginkább az elméleti szinten tevékenykedő tanácsadók.
Korábban is említettem Goschiné Manno Mária
matematikus-programtervező nevét. Ő már az indulásnál
is fontos adatokkal szolgált, ezeket az aktuális
változásokkal is kiegészítette.
– Jelenleg hányan részesülnek nyugdíjban
Magyarországon? – kérdezem.
– A Statisztikai Hivatal januári jelentése szerint
2.021.570-en. Ebből 1.866.510 ember legalább húszéves
szolgálati időt teljesített, a résznyugdíj megszerzéséhez 15
év szükséges, ez utóbbiak száma 152.365 fő.
– Létezik olyan réteg, amelyik kívül kerül ezen a körön?
– 42.295 olyan 65 éven felüli személy él nálunk, aki nem
tudta teljesíteni a követelményeket, ők szociális ellátásban
részesülnek. Ennek összege az életkortól és a társadalmi
helyzettől függ. Ha valaki családi körben él, az 24.205
forintot kap, az egyedülálló 28.500-at – ez egybeesik a
legalacsonyabb öregségi nyugdíjjal, hetvenöt év felett ez az
összeg 36.465 forintra növekszik.
– A nyugdíjas réteg anyagi szempontból milyen arányok
szerint oszlik meg?
– 58,1 százalék járandósága nem éri el a havi százezer
forintot sem, a száz és kétszázezer közötti besorolásba 37
százalék tartozik, kétszázezer fölötti illetmény csak
105.867 főnek jár.
– És a piramis csúcsa?
– Napjainkban 6 fő kap 1,8 milliót meghaladó összeget,
ez komoly szerepet játszik abban, hogy a statisztikák
viszonylag magas átlagokat mutatnak ki.
– Távlatilag milyen irányzat érvényesül?
– Tovább nyílik az olló az aktív dolgozók és a
nyugdíjasok jövedelme között. A nettó átlagkereset az
elmúlt két évben 19,5 százalékkal növekedett, a nyugdíjak
viszont csak 2,9 százalékkal.
Mannó Mária később elküldte nekem a Globális
Egészségi Nyilatkozat szövegét, ide iktatok belőle néhány
sort:
 „... Minden ember alapvető joga, hogy az elérhető
legmagasabb szintű egészségben éljen... ezért okvetlen
szükség van rá, hogy a legnagyobb figyelem forduljon a
leginkább szükséget szenvedők, a megromlott egészség
terhét viselők, a nem elégséges egészségügyi
szolgáltatásban részesülők és a szegénység által sújtottak
felé...
... A szegénység legfőbb forrásai a megromlott egészség
és a társadalmi kohézió hiánya. Az európai régió keleti
részében a lakosság egyharmada, 120 millió ember
szegénységben, feneketlen nyomorban él. Az egészség
leginkább ott ingott meg, ahol a gazdaság nem volt képes
vagy nem akart megfelelő jövedelmet biztosítani mindenki
számára, ahol társadalmi rendszerek omlottak össze és
helytelenül gazdálkodtak a természeti erőforrásokkal.
Mély szakadék tátong a régió nyugati és keleti felében
uralkodó egészségügyi viszonyok között. Míg nyugaton az
ezer élve szülöttre számított haláleset hármat tesz ki, a
születéskor várható élettartam pedig 79 évet, Keleten
ugyanezek a mutatók 43 csecsemőhalálozást és 64 éves
időtartamot jeleznek."

Másik adatszolgáltatóm, dr. Farkas András

nyugdíjgurunak nevezi magát.
– Hogy jutott eszébe ez a megjelölés?
– Megnéztem a területtel kapcsolatos szakértői
kategóriákat, valamennyi be volt töltve, ezt akkor találtam
ki magamnak.
Farkas doktor négy sarokpontban határozza meg a
magyar nyugdíjrendszer jövőjét:
 – Az elsőt a demográfiai változások jelentik, az irányadó
számok alakulása – ez kevés jót ígér. A társadalom
fokozatosan elöregszik, 2030-ra már 2,1 millió ember tölti
be a hatvanötödik évét, a munkaerőpiacon viszont csak 1,6
millió fiatal jelentkezik. Ennek következtében a jelenlegi
4,4 millió foglalkoztatott helyett legfeljebb 3,8-3,9 millió
járulékfizetőre számíthatunk.
– A bajokat tovább növeli a folyamatos kivándorlás, ez
további 500-800 ezer fővel csökkenti azok számát, akik
nem itthon fizetnek nyugdíjjárulékot. Fájóan hiányzik ez az
összeg, 2030-ra legalább háromhavi mínuszt jelent, ekkora
összeget kell kipótolni a nyugdíjkasszában.
– A magyarországi eltorzult munkaviszonyok is tovább
rontják a helyzetet. A becslések szerint másfél millió
foglalkoztatott, egyéni vagy társas vállalkozás a
minimálbér után fizet járulékot, a 200 ezer körüli
közmunkás pedig még ennél is kevesebbet.
– A nemzetközi konkurenciaharc is csökkenti a
nyugdíjalap bevételeit. Az logikus, hogy az élőmunkát
terhelő járulékokat csökkenteni kell, ha meg akarjuk őrizni
a magyar versenyképességet a piacon. Ennek
következtében a szociális hozzájárulás mértéke a 2016-os
27 százalékról 2017-ben 22 százalékra esett vissza, jövőre
pedig 20 százalékra. Ez több száz milliárdos kiesést
eredményez a nyugdíjkassza bevételi oldalán. Tehát valaki
minél később éri el a nyugdíjkorhatárt, annál keményebb
gondokkal találja magát szembe. Az úgynevezett elméleti
helyettesítési ráta – vagyis a nyugdíj induló összegének és
az utolsó járulékalapot képező munkabér nettó összegének
aránya a jelenlegi 66 százalékról 2030-ra 50, sőt 30
százalékra csökken.
– Miképp lehet megelőzni, hogy súlyos mértékben
visszaessen a nyugdíjasok életszínvonala?
– Létezik egy olyan szabály, miszerint az elkölthető
bevételünk tíz százalékát rendszeresen félre kell tennünk,
így komoly tőkét gyűjthetünk össze idősebb éveinkre.
– Hányan engedhetnek meg maguknak ilyen
takarékoskodást?
– Nem túl sokan. A magyar társadalom anyagi
lehetőségei igencsak ellentmondásosak. Egyharmada ma is
jelentős megtakarító képességgel rendelkezik, másik
harmada teljesíteni tudja ezt a tízszázalékos szabályt, a
maradék szerény körülmények között, egyik napról a
másikra él.
– Számukra milyen lehetőség kínálkozik?
– 55 év fölött már nehéz megoldást találni, a nyugdíj
marad az egyetlen jövedelmi forrás, ami számukra a
mélyszegénységet jelentheti.
– A fiatalok helyzete hogy alakul?
– Magyarországon kifejezetten alacsony a lakosság
pénzügyi kultúrája. Az időérzékünk olyan, mint a
térlátásunk: valami minél messzebb van tőlünk, annál
kisebbnek látjuk, így hajlamosak vagyunk a szőnyeg alá
söpörni a jövőben törvényszerűen bekövetkező gondokat.
A pszichológia szerint a jövőbeni önmagunkat
vadidegennek tekintjük, ezért nem is lépünk a magunk
érdekében. A távoli időkben megjelenő pénzhiány nem
nyomaszt minket, ezért nem teszünk ellene semmit. Olyan
ez, mint a magas vérnyomás: ma még nem fáj, de ha nem
kezeltetjük, a jövőben biztosan megöl minket.
– Hogyan lehetne megelőzni a bajokat, vagy legalábbis
enyhíteni?
– Kínálkozik néhány megoldás, például valaki a korhatár
elérése után tovább dolgozik és nem igényel nyugdíjat,
akkor 30 naponta félszázalékos nyugdíjnövelésre, vagyis
évenként 6 százalékra számíthat. Az persze kérdéses, hogy
az egészségi állapota lehetővé teszi-e ezt a hosszabbítást,
és talál-e megfelelő munkahelyet. Összességében tekintve
csak a nyugdíj-előtakarékossággal tudjuk megelőzni az
időskori elszegényedést – hacsak nem akarjuk
gyermekeink jövedelmének akár a felét is felélni.
Lassan kifogyok a kérdésekből, felteszem az utolsót:
– Elképzelhető, hogy összedől az egész magyar
nyugdíjrendszer?
– Nem, de annyi biztosra vehető, hogy egyre kevesebb
járulékot tud fizetni majd, esetleg csak 30-40 ezer forintot
havonta. A rendszer a vízvezetékhez hasonlít: ha nem is
folyik víz belőle, valamennyi azért csöpög.
 III.

HULLÓ CSILLAGOK
ÓDRY ÁRPÁD SZÍNÉSZOTTHON
 1

„... Az ostrom előtt láttam egy francia filmet, „Hulló

csillagok" volt a címe. Öreg színészek otthonában
játszódott, olyan világsztárok szerepeltek benne, mint
Jouvec Rosay. Igen – mondtam magamban –, nálunk is
szükség volna egy ilyen intézményre. – írja könyvében
Gobbi Hilda.
Az ötlet megragadt a színésznőben és a felszabadulást
követőleg a maga energikus módján hozzá is látott a
megvalósításához.
Mindenekelőtt egy megfelelő épületet kellett szerezni, a
koalíciós idők forgatagában ez nem látszott
megoldhatatlan feladatnak, mód nyílott rá, hogy el
lehessen foglalni a gazda nélkül maradt ingatlanokat.
Gobbi Hilda fiatal színinövendékek kíséretében birtokába
vette a belvárosi, Magyar utca 36. szám alatti, egykori
Kuplerájt, és nekilátott az átalakításnak. Az egész ország a
segítségére sietett, a legkiválóbb színészek térítés nélküli
előadásokat tartottak, Ferenczy Béni szobrász három
kisplasztikát adott árverésre, egy pékmester zsemlyéket és
kifliket küldött, egy hentesárugyár virslit, a Dohányipari
Központ cigarettát. Az Elhagyott Javak Kormánybiztossága
bútorokat szállított.
1948. március 7-én végül is megnyílt az Otthon, amelyet
a nagy tragikáról, Jászai Mariról neveztek el. Indulásnál
harminc öreg színész költözött be, de a kérvények tovább
szaporodtak, 100-120 fő várt befogadásra. A férőhely
viszont betelt, egy második részleget kellett alakítani.
Gobbi tudomására jutott, hogy a Lendvay utca 13-ban
üresen áll az egykori Mautner-palota, amelyet tulajdonosai
az országból eltávozva magára hagytak. Kiment
terepszemlére:
... Félig romos állapotban találtuk az épületet, még
magán viselte a ostrom sebeit. A manzárdon egy szépen
berendezett kis odút alakítottak ki, amelyben tépett
katonai mundérok, feszítővasak, álkulcsok, üres
pálinkásüvegek hevertek, nyilvánvalóan betörők
húzódhattak meg benne. Kollégáimmal minden kacatot
lehordtunk az utcára és bezártuk a kaput, így az épület
tulajdonosai lettünk."
A színésznő újra erőit meghaladó vállalkozásba kezdett
az Otthon felépítésével, egy különös epizód azonban
megsokszorozta az energiáját. Nyáron Párizsba látogatott,
vendéglátói megkérdezték tőle, hogy mit szeretne
megnézni.
– A „Hulló csillagokat".
– De hát az egy régi film, már a kópiái sincsenek meg.
– Nem is a film érdekel, hanem a benne bemutatott
színészotthon.
Kinevették.
– De hát olyan nem létezik Párizsban, csak a film
hangadó könyv írója találta ki. Sehol sincs hasonló
intézmény.
Nemzeti büszkeséggel vettem elő a Jászai Mari otthonról
készült fényképeket és megköszöntem nekik, hogy a
létrehozására az ő filmjük adott ötletet..."
Ismét elkezdődött a pénzgyűjtés keserves időszaka. Első
támogatóként egy kiskunmajsai nyugdíjas százszázalékos
hadirokkant jelentkezett, tíz forintot küldött. Egy magát
megnevezni nem kívánó személy kétezer forintot utalt át.
Az EMKE kávéház pincérei egynapos bevételük tíz
százalékával járultak hozzá a költségekhez. Az állam is
beszállt, de így is nehezen jött össze az előirányzatban
megjelölt 350 ezer forint.
Az új létesítmény szervezetileg nem kapcsolódott a
Jászai Mari Otthonhoz, ezért külön nevet kellett
választania, végül is Ódry Árpád mellett döntöttek. Ez
méltó elhatározásnak bizonyult, az 1876 és 1932 között élt
színész-rendező, a magyar színjátszás legnagyobb alakjai
közé tartozott, pályafutása során több mint 200 szerepet
játszott el Shakespeare-től Goethéig, Herczeg Ferenctől
Móricz Zsigmondig.
„Kivételes önfegyelemmel építette fel a művészi
személyiségét – jegyzi fel a krónika. Pályája kezdetén
beszédformálása nehézkes, akadozó volt. Ezt a
hiányosságot úgy küzdötte le, hogy a fogai közé egy
parafadugót szorított és egy égő gyertyával szemben
mondta a szöveget, arra törekedett, hogy a láng közben ne
ingadozzon. Módszere később akadémiai tananyaggá vált."
Az Ódry Árpád Színészotthont 1950. október elsején
nyitották meg. Harminc öreg színészt, illetve színházi
alkalmazottat fogadott be. Gobbi emberi nagyságára
mutat, hogy meggyőződéses kommunista létére két
"osztályidegen" kollégáját is hazahozta a kitelepítésből – a
Rákosi rendszer legsötétebb időszakában.
Az első lakók közé tartozott Szinyei Merse Pál festő
özvegye, a „Lilaruhás nő" festmény főalakja.
„... 99 éves korában kérte a felvételét és 102 évesen
távozott el az élők sorából – írja Gobbi Hilda. Ott ült a
szalonban furcsa törökös pongyolájában, valamilyen fezzel
a fején – mert a haja már erősen gyérült – és csodálatos
eleganciát árasztott magából. Már alig látott-hallott, de
szellemi képességei épen maradtak. Mikor külföldiek jöttek
látogatóba, bemutatták őket a „Lilaruhás hölgynek" is,
akinek a fülébe súgták, hogy milyen nemzetiségű az illető.
A franciáknak franciául, az angoloknak angolul válaszolt.
Százéves korában hárman is megfestették az arcképét."
Később itt élt a Kossuth-díjas Lukács Margit, a „Nemzet
Színésze". Nevéhez az „Örök Éva" jelző társult, huszonöt
éven át, hét különböző rendezésben játszotta Madách „Az
ember tragédiájá”-nak női főszerepét.
A Vas utcában lakott a Színművészeti Főiskola
tőszomszédságában, mi, akkori növendékek gyakran
láttuk, amint királynői alakja megjelenik a ház kapujában.
Ideális házasságban élt, férje halála után összeroppant,
annyi ereje sem maradt, hogy kilépjen a lakásából.
Kolléganője, Pápai Erzsi rábeszélte, hogy költözzön be az
Otthonba, de apátiája itt sem oldódott fel, nem
bocsátkozott beszélgetésekbe. Már nem tért vissza a
külvilágba, innen temették el.
A lakók későbbi listáján feltűnik Moldován Stefánia
neve. Négy évtizedes pályája során az Opera színpadán
szinte mindent elénekelt, amiről egy drámai szoprán csak
álmodhatott: az Otelló Desdemonájától kezdve a Toscán át,
Bánk bán Melindájáig. Olyan partnerekkel lépett fel együtt,
mint Székely Mihály, Simándi József vagy José Carreras és
Mario del Monaco. Huszonöt éves operaházi tagságát a
Bánk bán díszelőadásával ünnepelték meg.
Moldován Stefánia sorsában is beigazolódott Jókai Mór
nevezetes mondása: „a színész két sírban nyugszik, ha
meghal: egyik a föld, a másik az elfelejtés". Négy
évtizedes, sikeres működése után sem kapta meg az őt
megillető szakmai elismerést. Tevékenységét mostohán
kezelte a kritika. Az Operaház jubileumi évkönyvében
mindössze egymondatos méltatást kapott, később a
fényképe is lekerült az Erkel Színház belső faláról.
A lakók között felbukkan Jancsó Adrienne színész és
versmondó neve is. Pályafutása Erdélyből indult, majd
áttelepült Magyarországra. Néhányszor együtt
szerepeltünk különböző irodalmi rendezvényeken. Be kell
vallanom: soha nem keltette bennem rendkívüli tehetség
benyomását. Nem kedvelem azt a túlfűtött érzelmű
művésztípust, aki folyamatosan úgy viselkedik, mintha
kívül hordozná a szívét. Véleményemen az sem
változtatott, hogy Jancsó Adrienne számos kitüntetésben
részesült. Megkapta a Jászai Mari-, a Kossuth-díjat, az
érdemes művész címet. Elfogadottságát, úgy gondolom, a
magyar gondolkodásban mindig is erős Erdély-
nosztalgiának, negédeskedő hazafias stílusának
köszönhette. Minden politikai hatalom felhasználta őt saját
nemzeti jellegének hangsúlyozására. Nem véletlenül
küldték ki előadói körútra szinte minden olyan országba,
ahol jelentős számú magyar kisebbség él. Moszkvában a
kint dolgozó magyaroknak szavalt, negyvennél több
alkalommal lépett fel az Egyesült Államokban, de szerepelt
Buenos Airesben és São Pauloban is.
Az élet rendjéből következően a lakók többnyire csak
kevés ideig élvezhették az Otthon biztonságát és
kényelmét. Egy 2004-ben íródott házi krónika csak az
utolsó néhány évből 44 halálesetet jegyez fel. Néhány
eltávozottat még személyesen ismertem a főiskolás
éveimből.
Fonyó Jóska néhány évvel alattam járt, sokat ígérő
tehetségnek számított, diplomaosztás után tanára,
Várkonyi Zoltán is kezet fogott vele és csak annyit mondott
neki: még találkozunk. Betartotta a szavát, leszerződtette a
Vígszínházhoz. Itt számos jelentős szerepet alakított, az
„Amerikai Elektrá”-ban Latinovits Zoltánnal és Ruttkai
Évával játszott együtt. Később átkerült a Nemzeti
Színházba, itt többek között Tőkés Anna és Bessenyei
Ferenc voltak a partnerei.
Néhány filmben is szerepelt, megadatott neki, hogy az
egyikben frissdiplomás fia rendezte. Fonyó Jóska 2004-ben
már betegen került be az Otthonba és még ugyanabban az
évben meg is halt.
Főiskolai esztétikatanárunk, Fövény Lászlóné is itt
töltötte az utolsó éveit. Az egykori vaskalapos marxista
öregkorában a másik végletbe csapott át, formabontó
verseket írt, melyekben gyakran idézte fel Jézus Krisztus
alakját. Lehetséges, hogy a mennyek kapujának belépőjét
kívánta megváltani ilyen módon.
 Nem lehetett kizárni, hogy az „Ódry"-ban még most is
élnek egykori főiskolás társaim, érdekelt, hogy miképp
alakult a sorsuk. Felhívtam az intézményt, szívélyesen
fogadták a jelentkezésemet, küldtek néhány háttéranyagot.
Az egyik belső terjesztésű folyóirat 2004-es számában
találtam egy tájékoztatót az Otthon alapszabályzatáról,
amely értesülésem szerint szinte változatlanul jelenleg is
érvényben van.
Az új felvételekről egy külön bizottság dönt. Elsősorban
azoknak biztosítanak elhelyezést – ellátást, akik legalább
húsz éven keresztül folytattak művészi tevékenységet.
Házastárs esetén az indokoltság és a körülmények
együttesen esnek latba. Nem művész személy akkor vehető
fel, ha az Otthon olyan férőhellyel rendelkezik, melyre
művész jelentkező nem vár, továbbá vállalja a nem
művészekre vonatkozó térítési díj megfizetését.
A Színházi Dolgozók Szakszervezetének egyetértésével a
2007. július 15-e után beköltöző lakók számára
meghatározott díjtételeket szabtak. A művész kategóriába
soroltaknak havi 117.600 forintos személyi térítést kell
fizetniük, amennyiben jövedelme, készpénz vagy ingatlan
vagyona, illetve a tartására kötelezett és képes személy
anyagi helyzete ezt lehetővé teszi. Ennek hiányában a
művészi státusú lakó kedvezményt kaphat, a szoba
besorolásától függően a díj 77.180 és 98.720 forint közötti
összegre csökkenhet. A szociális alapon bent lakók
általában a nyugdíjuk 80 százalékát kötelesek befizetni.
Az idők folyamán a gondozottak aránya erősen
feltolódott a szociális beutaltak javára. Bekerült védőnő, a
Bizományi Áruház egykori becsüse, a SZOT káderei. Egy
belügyi nyugdíjast is befogadtak, a jellemzése szerint
„sporttisztként" működött a BM-ben, megszerezte az
„Országos Dzsudó Bíró" minősítést, továbbá a „Testnevelés
és Sport érdemes Dolgozója" címet. Összesen 17 különféle
kitüntetése van." Nem vagyok meggyőződve, hogy Gobbi
Hilda épp ilyen lakókra gondolt, mikor minden erejét latba
vetette az Ódry Árpád Művészotthon megteremtését.
Az egykori színészek közül sokan még azt a
kedvezményes díjat sem tudják megfizetni. Aktív
időszakukban jól kerestek ugyan, de az akkoriban érvényes
rendelkezések lehetővé tették, hogy elkerülhessék az
adózást, ennek következtében öregkorukra alacsony
nyugdíjalapot, illetve járadékot szereztek.
A helyzet utólagos korrigálására nincs mód és külső
segítségben sem lehet reménykedni. A „Tisztelet
Társaságának" elnökasszonya elmondta, hogy ismert
művészek is alig hatvan-hetvenezer forintos ellátmányban
részesülnek:
– Sokan megkeresnek miket, kérik, hogy próbáljuk
nyugdíjemelést kieszközölni a számukra, de sajnos nem áll
módunkban segíteni, mindenütt hivatalos korlátokba
ütközünk.
A helyzet napjainkban úgy alakult, hogy a 48 lakó közül
8-10 mögött áll valódi művészi pályafutás.
 2

A Lendvay utca a főváros diplomata negyedében fekszik,

többek között itt található az orosz nagykövetség és a
Fidesz-székház is. A környéken kialakult szokásnak
megfelelően az Otthon kapuját is zárva tartják, kilincs
helyett egy számjelkombináció védi. Nem ismerem a kódot,
meg kell várnom, amíg egy látogató kinyitja, ugyanez
ismétlődik meg az épület bejáratánál is.
Beljebb jutva megpróbálom felmérni az Otthon belső
elrendezését. Az egykori magánvillába három szintet
alakítottak ki, külön helyet foglalnak el a mozgékonyabbak,
a sérültek, illetve a déensek, a felsőbb szintekre lift visz
fel. Összesen 35 lakószoba található: öt gardróbbal,
előtérrel rendelkező apartman, négy egyágyas, tizenegy
kétágyas lakrész. Alacsonyabb kényelmi fokozattal van
ellátva tíz egyágyas, három kétágyas szoba, valamint két
háromágyas betegszoba, melyet szükség esetén
gondozottak elhelyezésére is használnak. A komfort nélküli
lakrészekhez 7 közös fürdőszoba és 9 közös WC tartozik.
Ez összesen 48 férőhelyet jelent, ennyi az Otthon
maximális befogadóképessége. Szükség volna további
bővítésre, vagy akár egy egész új épületre, hosszú, sok éves
várólista alakult ki. Hely viszont csak halálesetekkel
üresedik meg, önkéntes távozás alig fordul elő, a
tájékoztató egyetlen esetet említ „Árva László színművész
vágyott vissza a saját otthonába" – mondja az indoklás.
 A helyiségeket többnyire az Otthon tulajdonába tartozó
stílbútorokkal rendezték be, ezeket még Gobbi Hilda
szerezte be hosszú alkudozások árán. A beköltözők
magukkal hozhatják megszokott berendezési tárgyaikat.
A lakók kényelmét szolgálja a közösségi életre módot
nyújtó társalgó, étterem, könyvtár is, bár ez utóbbi elfér
egy közepes méretű szekrényben, ha kinyitják az ajtaját,
kötetek sokasága zúdul ki belőle.
Az Otthonban belgyógyász, tüdőgyógyász, üzemorvosi és
háziorvosi szakvizsgával bíró orvos rendel, hetenként
négyórás időkeretben, az általa irányított ápolók és
gondozók azonban huszonnégy órás szolgálatot látnak el.
Heti két alkalommal közös és egyéni gyógytornát tartanak.
Nehezen tudtam elképzelni, hogy a korlátozott mozgású,
vagy egyenesen kerekesszékben ülő emberek hogy tudják
elvégezni a gyakorlatokat, később láttam, hogy az ebédlő
székein ülnek le.
Az épületben két terasz is helyet kapott, a hátsó kertben
pedig padokat raktak le, ahol a nyugdíjasok szabad levegőn
tölthetik az időt. Itt állították fel Marics Béla faragóművész
által készített kopjafát is, ahol mindenki mécsekkel,
virágokkal emlékezhet meg elhunyt szeretteiről.
Én egy lakógyűlésen mutatkoztam be az Otthonban.
Körülnéztem a teremben, vegyes örömmel fedeztem fel,
hogy várakozásomnak megfelelően több olyan személy is
ült a hallgatók között, akik velem szinte azonos időszakban
jártak a Főiskolára. Velük kezdtem az ismerkedést.
Azt kellett tapasztalnom: idegenkednek attól, hogy a
külső világ azonosíthassa a személyüket, így visszatértem
a régi módszerhez: a nevüket egy-egy betűvel
helyettesítem.
O.-hoz régi ismeretség fűz, valaha két színdarabomban
is játszott, és a feleségével együtt lent az Őrségben töltötte
a nyarakat. Még jóformán aktív korban van, de már évek
óta az Otthonban él. Szakállt növesztett, a Filmgyárban
kapott egy epizódszerepet és az kell a figurához. Átfut
rajtam a borzongás, mikor utánagondolok: milyen
tehetetlenül kell várnia egy öreg színésznek, hogy eszébe
jusson valamelyik produktív gyártásvezetőjének.
– Rég láttalak, hogy alakult a sorsod? – kérdezem.
– Őszintén?
– Csakis.
– Bodrogi Gyuszi azt mondta, hogy a sikerhez 20
százalék tehetség kell és nyolcvan százalék szerencse,
nekem ennyi sosem jutott. Már a Főiskolán is nehezen
alakult ki a színészi karakterem, először afféle polgári
pubinak skatulyáztak be, aztán öreg szerepeket osztottak
rám, teljesen összezavartak.
– Diploma után az előírások szerint két évet egy vidéki
társulatnál kellett töltenünk. Én Veszprémbe kerültem,
Lendvai Ferenc volt az igazgatónk, vele jól kijöttem, de ő
hamarosan otthagyta a színházat. Egy kádernek számító
fiatal rendező vette át a posztját, olyan típusú, mint az,
akitől Makláry Zoli bácsi azt kérdezte: ön már rendező
vagy még csak főrendező: Kivártam a kötelező két évet és
visszatértem Budapestre.
Egy darabig ide-oda csapódtam. A vígszínházi „Vörös
postakocsiban" kaptam egy szerepet, három jelenetem volt
benne, majd egyet ebből is kihúztak. Aztán úgy látszott,
hogy megoldódik a sorsom, a Radnóti Színház alapító
tagjai közé kerültem. Elfogadott a társulat, Keres Emil
engem szánt az utódjának, de amikor lemondott,
pályázatot írtak ki az igazgatói posztra. A zsűri végül is B.
Andrást választotta meg Csiszár Imre ellenében – többek
között az én szavazatommal.
Körülbelül két évig tartott a barátságunk. Ha tízóraizott
gyakran meghívott: gyere, egyél velem! Aztán mikor a
szerződésem megújítása került szóba, egyszer csak azt
mondta: nem tudlak használni, csak a kispadot ajánlhatom
fel neked és fizetésemelést sem ígérhetek. Engem főleg a
degradálás bántott, de nem szóltam egy szót sem. Sosem
voltam komoly piás, de most lementem a Művész
presszóba, kértem egy unicumot és megírtam a
felmondólevelet.
Augusztusban jártunk, ilyenkor már minden színházban
megkötötték a szerződéseket, és én ott álltam státusz
nélkül. Ötvenegy éves voltam, de úgy éreztem, rám szakadt
az ég. Próbáltam összeszedni magam, törődtem a
megjelenésemmel, egy állástalan színész nem járhat
borostásan, gyűrött ingben.
Összefutottam Seregi Lacival, nem a koreográfussal,
hanem a debreceni rendezővel. Kérdezi: mit játszol a jövő
évadban? Mondom, hogy semmit, felmondtam a
Radnótiban. Másnap reggel felhívott: volna kedved lejönni
hozzánk vendégnek? Elfogadtam az ajánlatát, két évet
töltöttem el náluk. Komoly szerepeket kaptam, például
Koncz Gabival együtt játszottam Zilahy Lajos:
Tábornokjában. Mód nyílott volna arra is, hogy
pályázhassak az igazgatói posztra, de nem vonzott, egy-egy
nagy társulatot, zenekart, tánckart irányítsak. Aztán
meghalt Seregi Laci rákban, akkor eljöttem Debrecenből,
kezdődött újra a kínlódás.
Nincsenek azonos előjelű végtelen sorozatok, nem
fordulhat elő, hogy örökké csak rossz, vagy csak jó dolgok
történjenek az emberrel, a lánc előbb-utóbb megszakad.
Nekem is adódott egy váratlan lehetőség: ausztráliai
magyar klubok meghívtak vendégszereplésre, tizennyolc
fellépést kötöttek le velem. Arra gondoltam, hogy a
honoráriumból rendezni tudom majd az anyagi
helyzetemet. Előlegben megleptem magam egy új olasz
cipővel. Még be sem volt járva, mikor már egész nap
hordtam, az lett a vége, hogy félreléptem benne, leestem a
lépcsőn, eltört a bordám és a bal karom. Tolókocsiban
hoztak haza. Itthon a Sportkórházban tákoltak össze az
orvosok, tizenkét hosszú csavart ültettek belém,
valamilyen űrhajófémből készültek, még a repülőtéri
detektor sem mutatja ki őket.
– Mikor felépültem, a Tivoli kamaraszínházba kerültem,
akkoriban találkoztam Verával, a későbbi feleségemmel.
– Ismertem őt, de arra nem emlékszem, hogy mivel
foglalkozott.
– Volt egy butikja, de a vendéglátásban is dolgozott.
Össze akartunk költözni, eladtam a zuglói garzonomat, és
az 1600-as Ladámat, de ez kevésnek számított. Avar Pista,
a színész akkoriban országgyűlési képviselő volt, ő intézte
el, hogy kaphassak OTP kölcsönt, vettünk egy 78
négyzetméteres lakást nagy terasszal.
Húsz évig éltünk együtt, aztán, mint minden, ez a
szerelem is elmúlt. Vera talált valaki mást, ha jött az illető,
szólt nekem és én elmentem hazulról. Egy idő után
kiderült, hogy rákos, méltatlan szenvedésekkel halt meg. A
lakás rám maradt, nem akartam, hogy körülöttem minden
őrá emlékeztessen, elcseréltem egy 33 négyzetméteres
belvárosi garzonra.
Nehéz évek jöttek, nőtt a rezsim, én pedig egyre
kevesebbet kerestem. A két év alatt, amit Debrecenben
töltöttem, kiestem a szinkronizálásból, színházba pedig
utoljára 2005-ben léptem fel rendszeresen
Székesfehérváron. Szabó Gyuszi megbetegedett, az ő
szerepét vettem át Füst Milán „Máli néni" című
színdarabjában. Mostanra csak egy-egy statisztálás és
reklámfilm maradt.
– Otthon szaporodtak a kifizetetlen csekkek, eltartási
szerződést kötöttem nevelt fiammal, Vera gyerekével, neki
hagytam a lakást, én pedig jelentkeztem ide, az Ódryba.
Tízen is ajánlottak, szinte azonnal felvettek, Karácsonykor
beköltöztem, egy hónap próbaidőre, aztán végleg. 112 ezer
forinttal mentem nyugdíjba, itt le kell adnom a 80
százalékát, havi 24 ezer forintom marad.
– Itt benn hogy érzed magad?
– A magam 78 évével én még a fiatalok közé tartozom,
de az út nekem is csak a temetőbe vezet. Ez rendben van,
csak a haldoklás borzasztó, maga a halál nem – azt hiszem,
Kosztolányi Dezső mondta.
– Nincs semmi más esély?
– Csak a lottó. Szinte mindenki játszik a házban.
 3

A. nem jön le a társalgóba, a nyugdíjas színésznő

csontritkulásban szenved, ritkán hagyja el a szobáját, attól
tart, hogy egy óvatlan lépés nyomán eltöri a lábát. Én
megyek fel hozzá az emeletre.
Lakrésze intézeti bútorokkal van berendezve, hazulról
csak egy szekrényt hozott be magával, de igyekezett
otthonos környezetet kialakítani, virággal, képekkel,
dísztárgyakkal. Radnóti Miklós verssora jut eszembe:
„sziget és barlang neki a társadalomban..."
A. csak két-három évvel járt lejjebb a Főiskolán, de
emlékezetem szerint soha nem beszélgettünk egymással.
Később is csak az „Esős vasárnap”-ban és más filmekben
láttam ezt a filigrán, mindig bánatos tekintetű színésznőt.
Valójában itt és most az Ódry Művészotthonban
találkoztunk először, de önkéntelenül is tegeződni
kezdtünk.
– Családi indíttatásból választottad ezt a pályát?
– Dehogy, apám asztalos volt, anyám pedig tekercselő
egy gyárban, örültek, hogy egyáltalán meg tudnak élni,
nem foglalkoztak a művészetekkel, a két testvéremet sem
érdekelte ez a téma. Mindenki meglepődött, mikor
nyolcadik általánosban megnyertem egy rajzpályázatot. Ez
bátorságot adott, hogy megpróbálkozzak az Iparművészeti
Gimnáziumba, de abban az évben nem indult első osztály.
Ami a színészetet illeti, gyakran szerepeltem, egy miskolci
ünnepségre a Tatjána levelét mondtam el.
Szavalni kezd, arcára most is feszült áhítat ül ki.

– ... Én írok Önnek-e lépéssel

Mondhatok-e még egyebet?!
Ön – jól tudom – most megvetéssel
Büntethet, sújthat engemet.

A. hirtelen elrestelli magát: – Szóval valahogy így.

– Hogy hatott a gyerekekre ez a vers?
– Megríkattam vele az egész osztályt. 1955-ben
jelentkeztem a Főiskolára. Minden próbálkozó előnyben
volt velem szemben, mert már éveket játszott valamilyen
amatőr együttesben, csak én álltam ott minden előzetes
gyakorlat nélkül. Az első vizsgán Básti Lajos volt a felvételi
bizottság elnöke. Cinege, vékony lány létemre tragikus
verseket mondtam, Básti csak rázta a fejét:
– Inkább énekelj valamit!
– Elkezdtem a „Tavaszi szél vizet áraszt"-ot, ez tetszett
neki, továbbengedtek. A második fordulóban már inkább
hozzám illő anyagot választottam, Csokonay Vitéz
Mihálytól a „Reményhez"-t. Most Gellért Endre
felvételiztetett, tőle különösen tartottam, mert szerette
próbára tenni a növendékeket.
(A Főiskolán legendák terjengtek Gellért zavaró
közbeszólásairól. Egy Szerencsi Hugó nevű hallgató –
később ismert színész – a vizsgán Csehov: „A dohányzás
ártalmasságáról" című monológját adta elő. A szövege
szerint egy prospektust ajánlott a képzeletbeli
közönségnek, mikor Gellért váratlanul kinyújtotta a kezét.
 – Én kérek egyet.
Hugó jól fogadta a provokációt, lenyújtott egy
papírlapot. Mikor Gellért visszaadta, még egy külön
mondatot is megengedett magának.
– Tetszenek látni, ilyen az én formám!)
– Velem Gellért kedvesen bánt, bekerültem a Főiskolára,
31-en kezdtünk külön prózai és külön musical színészi
csoportban, és összesen nyolcan végeztünk. Olyanokkal
jártam egy osztályba, mint Csűrös Karola és Holk Pista.
– Rám is vonatkozott az a rendelet, hogy a diploma után
vidéki színházba kellett szerződni. Egerbe kerültem, itt
nehéz körülmények fogadtak. Fáztam a színpadon, de még
ennél is rosszabbul viseltem a „tájolást". A műsorrendet
úgy állították össze, hogy húsz egri előadás után a
darabbal ki kellett menni a közeli kisvárosokba, falvakba.
Rossz, lestrapált busszal utaztunk, az ablakréseken süvített
be a szél. Megbetegedtem, hogy legyen aki ápoljon, fel
kellett költöznöm Budapestre a szüleimhez. Nem ment
simán, a Megyei Tanácstól kellett engedélyt kérni, hogy
egy év fizetésnélküli szabadságot kaphassak.
– Kórházba kerültem, először vesegyulladást állapítottak
meg, aztán más betegségeket is kimutattak, meg is
operáltak gerincbántalmakkal.
– Mikor úgy-ahogy felépültem, szanatóriumba utaltak.
Itt ismerkedtem meg Zelk Zoltánnal, a költővel, hosszú
estéken át keseregtünk együtt. Ő az emlékein sírt,
olyanokon, hogy mikor meghalt a felesége, börtönben ült,
és a temetésre sem engedték ki, én pedig a betegségeimről
panaszkodtam. Jó barátságba kerültem, Zoltán egy
színdarabot is írt nekem szánva „Az ezerarcú lány"-t.
– Egerbe már nem tértem vissza, Szegedre mentem
vendégnek, így nem kellett „tájolnom". Jó szerepeket
kaptam, eljátszhattam Nyilas Misit a „Légy jó
mindhalálig"-ban, egyszer Törőcsiket is helyettesítettem a
Nemzeti Színházban.
Mégis vágyódtam vissza Pestre. A Szinkron Filmgyár egy
saját, 16 tagú színészcsapatot alapított és engem is hívtak.
Státust kaptam, havi 2000 forintos alapfizetéssel – persze
a vásárlóértékben sokszorosát tette ki a mai összegnek,
ehhez jött még a teljesítménybér: egy tekercsért 17 forint
járt. Rengeteg volt a munka, reggel nyolctól sokszor
egészen éjfélig dolgoztunk, a szerepeken kívül „tömegelni"
is kellett, vagyis a sokaság zaját mi adtuk a háttérben. A
Szinkrontól kaptam egy tetőtér-beépítési lehetőséget is, de
az hamarosan szűknek bizonyult. Még lent Szegeden
férjhez mentem...
– Ez volt az első házasságod?
– Nem, korábban egy filmrendezővel éltem együtt, de
egy pár év után elváltunk. Az új párom a Hadseregben
szolgált, mikor felhelyezték Pestre, kiutaltak neki egy
lakást. Úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk, a két otthont
egy nagyobbra cseréljük. A józsefvárosi Szigony utcában
egy panelház nyolcadik emeletén találtunk egy partner
házaspárt, akik épp válófélben voltak.
– A pár azt ígérte, hogy otthagyják nekünk a
telefonjukat, írásban is lemondtak róla, de a Posta húzta-
halasztotta az átírást. Én telefon nélkül egyszerűen
kiestem volna a szakmából, a megrendelők nem találnak
meg a munkával. Addig jártam a nyakukra, amíg
megígérték, hogy mire beköltözünk, minden rendben lesz.
Én csaltam egy kicsit, még a régi lakásunkban éltünk, de
azt mondtam, hogy már áthurcolkodtunk, így végre
elintézték.
– A pályámon is változás következett be, a Szinkronból
átkerültem a Gyerekszínházba. Itt nem működött önálló
társulat, minden produkcióra vendégeket szerződtettek.
Nem maradhatok le az anyaszínházunk esti előadásairól,
ezért délutánonként és vasárnap délelőtt játszottunk.
Emellett továbbra is szinkronizáltam és a televízióban is
foglalkoztattak, például a „Tudniillik, hogy mit illik"-
sorozatban Feleki Kamill partnere voltam.
– Azt hittem, hogy az életem rendbe jött, nyugodt
öregség vár rám, de 2010-ben meghalt a férjem, egyedül
maradtam. Nem tudtam fenntartani a háromszobás lakást,
a házon belül elcseréltem egy kisebbre. A betegségek is
megtaláltak, valahogy el kellett rendeznem a sorsomat.
Jelentkeztem ide az Ódryba, három évet kellett várnom,
amíg megüresedett egy hely. Akkor eladtam a lakásomat és
befizettem a belépőt, szerencsére maradt belőle
valamennyi. Mivel nem rendelkeztem állandó státusszal,
csak a fellépési díjaimat vették számításba, így alacsony
nyugdíjat kapok, ennek nyolcvan százalékát levonják. Havi
húszezer forintot kell beosztanom, a tartalékból pótolom
ki.
– Itt bent az Otthonban hogy érzed magad?
– Nincs miért panaszkodnom, tudomásul veszem, ha épp
nincs elég takarítónő vagy szakács, a meglevők mindent
megtesznek, hogy rendben menjenek a dolgok. Sokkal
inkább bánt, hogy nincs közösségi szellem, nem alakulnak
ki szakmai viták. Kevesen vagyunk színészek, mégis
ahelyett, hogy Ruttkai Évával vagy Latinovits Zoltán
emlékével foglalkoznánk mint régen a Főiskolán, marjuk
egymást. Kétségbe vonják, hogy annak idején mit csinált a
másik, hol szerepelt. Nem tudod, milyen rosszul esik
nekem, ha azzal vádolnak, hogy én nem is tartoztam a
Színház társulatába, csak dicsekszem vele. Nem tudok
felelni a kötekedésekre.
Nincs mit mondanom, a színésznőtől várok egy lezáró
mondatot.
– Tudod, az az igazság, hogy máshol sem volna jobb.
Nincs megoldás az öregségre, arra, hogy az ember
elveszítette a függetlenségét.
 4

Az Otthon jelenlegi legismertebb lakójának Katkics Ilona

számít, a „Ki kicsoda" életrajzi lexikon is közli az adatait.
1925. november 26-án született, vagyis túljár a 91.
életévén, munkáscsaládból származik. Tizennyolc éves
kora óta dolgozik, a felszabadulás után a Magyar Dolgozók
pártjának munkatársa volt, majd a moszkvai
Filmművészeti Főiskolán tanult, később tanítói diplomát is
szerzett. Hazaérve az MDP kulturális osztályára került
filmreferensként, útja innen a megalakuló Magyar
Televízióba vezetett, 1956-tól 1985-ig itt dolgozott.
Kezdetben híradós anyagokat, riportokat készített, később
tévéjátékokat, gyermekfilmeket rendezett. Ezek közül
számos alkotás sikert aratott, például a „Bice-bóca", a
„Kincskereső Kisködmön" és a „Csutak"-filmek. Életművét
több jelentős kitüntetéssel ismerték el, megkapta a Balázs
Béla-díjat és a „Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze”
címet is. Világfelfogását jellemezve a lexikon kiegészítő
adatként megjegyzi: „hobbija: a munka." 1984-ben vonult
nyugdíjba.
Az Otthon hangulata kimondatlanul is nyomott, lakói
nem feledkezhetnek meg arról, hogy ez végső állomás az
útjukban. A múlt és a jelen mellett hiányzik a harmadik
idődimenzió: a jövő. Katkics Ilona szobája kiválik ebből a
miliőből. Láthatóan nyitott maradt a világra, az asztalon
könyvek és újságok fekszenek, fővonalas telefont
szereltetett fel, gyakran kijár a városba találkozni fia
családjával, régi kollégáival.
– Ili, milyen családból jöttél?
– Apám cipész volt, grófoknak dolgozott. Nem tudott
bánni a pénzzel, nyomorogtunk, nekem ágyam sem volt,
egy nyugágyban aludtam. Sokat veszekedtek anyámmal,
egy idő után el is váltak. Anyám gomblyukakat slingelt egy
belvárosi ingboltnak, abból éltünk.
– Hat elemit végeztem, utána egy magán kereskedelmi
iskolába kerültem. Itt már kiütközött rajtam valamiféle
művészi hajlam, persze csak naiv formában: a könyvek
első lapjait telerajzoltam halacskákkal, kiszíneztem a
házakat és így tovább. Letettem az érettségit, szívesen
tanultam volna tovább, de anyám azt mondta: kicsi
lányom, eddig eltartottalak, most már te gondoskodj
magadról! Állást kellett keresnem, a REX
gyógyszerárugyárban találtam munkát, a főkönyvelő
mellett dolgoztam, mint titkárnő.
– 1944. október végén a nyilasok elvitték zsidó
származású édesanyámat. Én kétségbeesetten rohantam el
a plébániára, kértem a papot, hogy segítsen, de ő nem volt
hajlandó. Akkor ingott meg bennem a vallásos hit. Később
leülepedett bennem ez a felháborodás, igyekszem betartani
a Tízparancsolatot, Jézust is tisztelem, mint emberi
jelenséget.
– A felszabadulás után beléptem a kommunista Magyar
Dolgozók Pártjába. Két évet töltöttem ott, különféle
művészetekkel kapcsolatos ügyeket intéztem. Meg voltak
elégedve a munkámmal, szovjet ösztöndíjra javasoltak, én
a moszkvai Filmművészeti Főiskolát választottam. Kint
kiderült, hogy abban az évben nem indul rendezői szak,
egy Urálon túli kisváros stúdiójában kellett kivárnom az
időt.
*
Katkics Ili nem beszélt a főiskolás élményeiről, de
évekkel korábban találkoztam Eszterrel, egy másik szovjet
ösztöndíjas lánnyal, az ő szavaiból képet kaphattam erről
az időszakról. Őt 1952-ben érettségi után a szövőgép mellől
emelték ki, felkerült a Sashegyre, az „Oleg Kosevoj"
kollégiumba. Eleve hátrányból indult, társai a
gimnáziumban öt-hat évet tanultak oroszul, ő a
szakérettségin még orosz nyelvű könyvet sem látott. Be
akarta hozni a lemaradását, éjszaka is tanult: a
fürdőszobában befüggönyözte az ablakokat és a kád szélén
ülve írta meg a leckét.
Eszter kint Leningrádban a Textilipari Egyetemre
készült. A tantervi foglalkozások után itt napi öt órát
kellett korrepetálni az orosz nyelvet. Csak az éjszakából
tudott időt szakítani, egy kínai barátnője éjfélkor mindig
felrázta:
– Eszter, vsztáváj! – és mentek tanulni.
Az első évben nyolc kilót fogyott, mikor hazajött
vakációra, anyja nem akarta visszaengedni Leningrádba:
– Téged ott megölnek!
De a lány tudta: nincs más esélye, hogy feljebb jusson.
A matematika vizsgája hármasra sikerült, nem készült
fel rendesen, mert Honthy Hannáék épp akkor jártak kint
Leningrádban, és ő nem tudta kihagyni ezt az előadást.
Orosz matematikatanára leszidta:
– Még egyszer ne csináljon ilyet, Eszter! Mert ha az
orosz növendékemnek azt mondják, hogy nem tudsz
semmit, mert hülye volt az, aki tanított, azt még lenyelem,
de ha egy külföldi diákommal fordul elő, az egyenesen
sértő a számomra.
Eszter innentől fogva végig jelesre vizsgázott, vörös
diplomát kapott.
Leningrádi éveiből egy nyomasztó emléket őriz. Egy
orosz fiú udvarolt neki, kapcsolatuk úgy alakult, hogy el
akarta jegyezni. Ekkor a társai félrevonták, elébe tették a
Szovjetunió térképét:
– Nézd, milyen hatalmas a mi országunk, millió és millió
gyönyörű lány él benne és te pont egy idegent akarsz
elvenni?
És a fiú meghátrált, Eszter egy magyar ösztöndíjas
társához ment feleségül.
Hazatérve egy gyapjúgyárba került mérnöknek,
hamarosan a belső vállalati lista negyedik helyén állt.
Munkája elismeréséül a Mechanikai Szövőgyár
vezérigazgatói posztjára jelölték, de nem vállalta el. Akkor
már két gyereke született, nem járhatott el reprezentálni,
vendégeket vacsorára vinni.
– Biztos, hogy alakulhatott volna szerencsésebben is a
sorsom, mondta Eszter a beszélgetésünk végén –, én
magam is tehetek arról, hogy nem így történt. Nekünk,
régi szovjet ösztöndíjasoknak az a közös hibánk, hogy nem
vagyunk jó diplomaták. Talán egy évet Kínában is el kellett
volna töltenünk, hogy megtanuljunk udvariasan
mosolyogni, mikor törni-zúzni szerettünk volna.
*
– A kezdet kezdetén, 1956 augusztusában kerültem az
akkoriban induló Magyar Televízióhoz – folytatja Katkics
Ilona. – Fiatal csapat jött össze, többnyire frissen végzett
főiskolások, együtt tanultuk a szakmát.
– A MOM-házban rendezkedtünk be, Varga Jóska, a
bemondónk fent ült a hegyen egy kis stúdióban. Nem volt
vele közvetlen telefonkapcsolatunk, ebből egyszer cvikli is
keletkezett. Shakespeare „Ahogy tetszik"-jét közvetítettük
a Nemzeti Színházból, emlékszem, Törőcsik Mari és
Várkonyi Zoltán is játszott benne. Elindult az adás, de
valamilyen műszaki hiba miatt megszakadt, a nézők az
üres képernyőt látták. Újra kellett kezdeni az adást.
– Aztán lassan kezdtünk belerázódni, én a hírműsorokba
is beszálltam. Egy vidéki előadásról jöttünk haza, mikor az
út mellett megláttam egy boglyatüzet, megállítottam a
kocsit és szóltam az operatőrnek, hogy vegye fel, másnap
le is ment a híradóban.
– Hogy tértél át a gyermekfilmekre?
– Kint Moszkvában tanított minket Csiaureli, a Lenin-
díjas rendező mondta, hogy nekem gyermekfilmeket kell
csinálnom. Akkor nem vonzott ez a műfaj, de itthon
elvégeztem a tanítóképző főiskolát, ott vált
szenvedélyemmé a mesemondás. A váltás nem járt
nehézségekkel, a gyerekeknek ugyanolyan filmeket kell
készíteni, mint a felnőtteknek – csak még jobbat.
(Katkics Ilona alapította meg a kőszegi
gyermekfilmszemlét, alkotásai külföldön is sikereket
arattak. Münchenben megkapta a Prix jeunesse fődíját,
Monte Carlóban pedig a közönség serlegét.)
– Harminc évig dolgoztam a Televízió gyerekosztályán,
ezt a harminc boldog évet senki nem veheti el tőlem.
Megadatott nekem, hogy együtt dolgozhattam Mezei
Máriával, Sulyok Máriával és a saját nemzedékem
legjobbjaival. Horváth Terit rendezhettem a „Kincskereső
Kisködmön"-ben, Veres Péter bácsi azt írta rólam, hogy
hiteles, paraszti életről szóló film. Részt vehettem Kolonits
Ilona csodálatos Máté passiójában, amely Kossuth-díjat
kapott és Oscar-díjra is fel volt terjesztve. 44 éves
szolgálat után 1985-ben mentem nyugdíjba, de aztán is
visszahívtak egy-egy munkára.
– Mikor kerültél be ide az Otthonba?
– Már a hatodik éve itt lakom, semmi okom nincs a
panaszra. Tisztaságot tartanak, a takarítónők a nyolc óra
helyett kilencet dolgoznak, hetente kétszer váltanak
ágyneműt.
– Az ellátással hogy vagy megelégedve?
– A reggelit és a vacsorát felhozzák a szobánkba, az
ebédet közösen fogyasztjuk el. Nem tudják figyelembe
venni egyszerre 48 ember ízlését, de megpróbálják a
legtöbbet kihozni a lehetőségekből. Alkalmazkodnak a
személyes diétákhoz, arra is ügyelnek, hogy ne maradjon
csont az ételekben, a pulykacombnak is leszedik a húsos
részét. Gyakran kapunk narancsot vagy almát. Nekem
bőven elég a koszt, tegnap vacsorára három darab
kockasajtot kaptunk zsömlével és gyümölccsel.
– Nem valami sok.
 – Ha jól tudom: ez a háromszorosa egy kórházban fekvő
beteg adagjának. Akad persze olyan, akinek kevés, egy
lakótársunk minden pénteken lemegy a piacra bevásárolni,
mások a konyhában kotyvasztanak maguknak valamit.
– A közösségi élet hogy alakul?
– Gobbi Hilda azt írja „nem szabad az élet ritmusából
kiszakítani az öregeket. A mi lakóink minden színházi
főpróbára ellátogatnak. Ha teszem azt, Erzsi néni fázott és
szomorú, fölhívjuk a Tévét, vagy a Rádiót; hívják be egy-
két mondatra. Erzsi néni ilyenkor már az előző este
becsavart hajjal fekszik be aludni, kivasalja a zsabóját,
megtelik életkedvvel." Ez a világ már elmúlt, de minden
hónapban megtartjuk az akkor születettek név– és
születésnapját. Énekelünk, szavalunk, adunk valamilyen
kis ajándékot: egy szál virágot, desszertet. Kirándulásokat
szervezünk Lillafüredre, Tokajba, a zsámbéki
Lámpamúzeumba. Az Otthon járat nekünk újságot is,
három szoba kap egy Népszavát, kézről-kézre adjuk.
– Az emberek itt bent is foglalkoznak politikával?
– Mindenki behozza magával a meggyőződését, már
amennyiben volt neki egyáltalán. Én sem felejtem el, hogy
csak egy suszter lánya voltam az „átkos"-ban, mégis két
diplomát is szerezhettem. Vonzódom azokhoz, akik hozzám
hasonlóan gondolkodnak, de egyre kevesebben maradunk.
Meghalnak vagy csalódottan visszahúzódnak a
magánéletbe.
– Az egyik társnőnk, akivel együtt kezdtük a szakmát,
megutálta a világot és mindenét egy kutyamenhelyre
hagyta. Azt is tudomásul veszem és elfogadom, hogy sokan
a Fidesznek hisznek. Egyébként ritkán törnek ki viták a
politikával kapcsolatosan, inkább olyan témához zördülnek
össze, mint hogy ki melyik színházban játszott, és milyen
szerepeket.
(Átnéztem az Otthon belső újságának néhány számát, és
a lakók által írott cikkekből az világlott ki, hogy a magány
és a megbántottság érzése nehezedik rá a hangulatra.
Idézet egy versből:

„... Miért nem tudjuk soha kimondani a beletörődő,

mindazonáltal
Miért választjuk inkább a sérülékeny önvédelem
Páncélkemény kagyló magányát, gyöngyöt vajúdó éber
álmait
S miért várjuk, mégis várjuk oly szorongva a
gyöngyhalászt")

– A családoddal milyen a kapcsolatod?

– A férjem katonatiszt volt, a kapcsolatunk egy rövid
flörtnek indult és egy huszonöt évig tartó házasság lett
belőle. Azon bukott meg az együttélésünk, hogy ő, mint
elméleti ember, egy esztétát akart nevelni belőlem, én
pedig ragaszkodtam a gyakorlati munkához, ami elvitte
minden időmet. Egy fiunk is született, a válás után is
megtartottuk a jó kapcsolatunkat.
– Irigylésre méltó életed volt!
– Úgy élhettem, ahogy akartam. Nem szorultam rá
senkire, amíg zsíros kenyerem volt, semmit sem fogadtam
el mástól. Viszonylag magas nyugdíjam van, ez velejár az
„Érdemes Művész" címmel, tudom, hogy vannak, akik
irigyelnek érte, de én csak azt gondolom, miért nem élték
át az én sorsomat?
Nem szereztem vagyont, egy kis lakást vettem, kiadtam
és a pénzt odaadtam a fiam családjának. A bérlők azonban
lelakták, 4-500 ezer forintos kár és adósság maradt
utánuk, inkább abbahagytam, bezártam az ajtót.
– A világból is úgy akarok elmenni, hogy ne okozzak
gondot senkinek. Ki van fizetve a sírhelyem, odahozattam
a szüleimét is, nehogy kidobálják majd a csontjaikat.
– Elégedett lehetnék a sorsommal, mégis úgy érzem,
mintha elvesztettem volna valamit. Nyomaszt, hogy az
emberek nem érzik magukat biztonságban. Nem lehet
beosztani a pénzt: ebből ruha lesz, ebből bútor,
Kormányfők jönnek-mennek, mindegyik „produktív"
rendeleteket hoz, dicséri a maga sikereit, az élet viszont
egyre nehezebb lesz. Nem tudok szabadulni attól a
gondolattól, hogy ez részben az én felelősségem is, talán
többet tehettem volna.
– Később találtam egy Jászai Maritól származó mondást,
mely mintha Katkics Ilona alapállását is kifejezi:
„Megvetem azt a társadalmat, amelyben a becsületes, az
igaz a nyakát szegi és a gaz győzedelmeskedik.
Győzedelmeskedik és dúskál a nemzet adójában, maga és
az egész talpnyaló hada."
*
Ilona szinte önkéntes gyámként gondozza néhány
elfáradt, a helyét nem találó társát. Ezek közé tartozik egy
Erdélyből átszármazott öreg színész, Szabó Lajos is.
Ajánlotta, hogy beszélgessenek el vele. Saját maga
támogatta le a lépcsőn.
– 1960-ban végeztem el a Főiskolát Marosvásárhelyen, a
nagyváradi kabarészínházban kezdtem el a pályát. A neve
ellenére igényes színház volt, például egy Divina Comédiá-
ból készült paródiát is előadtunk. Mindvégig
foglalkoztatott és elismert színész voltam.
– Miért települt át az anyaországba?
– Nem egzisztenciális okokból. Ragaszkodtam a
magyarságomhoz és egyre nehezebben viseltem el a
korlátozásokat. Elég, ha annyit mondok, hogy mikor
elveszett a keresztlevelem és újat kértem, Sabau Ludovic
nevet írták be, csak mikor átjöttem, itt kaptam anyakönyvi
kivonatot az eredeti nevemre.
– Néha a börtön is fenyegetett. Koltón, a kastélyban
rendeztek egy szavalóestet, az egyik színházi kollégám
engem is behívott, egy Remenyik verset mondtam el. A
műsor után bejegyeztük a vendégkönyvbe: „a magyar
nemzet legnagyobb költőinek emlékét őrzi a szívünk".
Mindannyian aláírtuk, csak az előadást szervező kolléga
nem. Két nap múlva bevittek a Securitatéba, a román ÁVH-
ra, és figyelmeztettek, hogy fogjam vissza magam, mert
megüthetem a bokámat. Egy nőt le is tartóztattak a
hallgatóságból, mert piros ruha volt rajta, fehér cipő és
zöld zokni. Provokációnak vették, pedig román volt a
szerencsétlen. Előfordult, hogy valakit addig vegzáltak,
amíg öngyilkosságba nem kergették. Én úgy döntöttem,
hogy mindennek ellenére sem hagyom magam
megijeszteni.
– A padlásunkon őriztem egy 12 méter magas,
szétszedhető antennát, ezzel jártam fel a Kálvária dombra,
hogy a barátaimmal együtt foghassuk a budapesti televízió
adását. Aztán ezzel is megbuktunk.
– Egyre szorult a hurok a nyakunk körül. Meg akarták
változtatni Nagyvárad nemzetiségi arányát, azért hoztak
egy rendeletet miszerint negyven kilométeres körzeten
belülről nem lehet beköltözni a városba, mert ezen a
részen főleg magyarok éltek, inkább a Regátból hoztak
telepeseket.
– Végül is miért szánta rá magát, hogy átjöjjön
Magyarországra?
– Már régen a szándékomban állt, de a család
visszatartott. Kettesben ültünk a feleségemmel, nem
születtek gyerekeink, és az asszony maradni akart. Mikor ő
meghalt, nem maradt semmi, ami visszatartson. A házamat
és a kocsimat 48 óra alatt el kellett adnom, csak úgy
kaphattam meg az elbocsájtást. A hatvankettedik évemben
jártam, mikor végképp átléptem a határt. Személyi
igazolványt, jogosítványt, mindent elvettek tőlem.
– Azóta nem is járt Nagyváradon?
– Három évig kellett várnom, amíg lehetőséghez
jutottam, azóta többször is hazalátogattam. Szeretek
hazamenni, mert az utcasarkon a kutya is megcsóválja a
farkát, ha észrevesz.
– Maradt magában harag?
– Sem harag, sem gyűlölet, örülök, ha látom, hogy
milyen sok szép dolog épül.
– Magyarországon hogy tudott átállni?
– Nem voltak kapcsolataim, amelyekre
támaszkodhattam volna. Miskolc mellett Tiszalucon
fogadott be egy család, onnan jöttem fel Budapestre.
Elintéztem a nyugdíjamat, negyven év szolgálatot ismertek
el, jelenleg havi 134 ezer forintot kapok. A Jászai Mari
Színészotthonba is befogadtak. Egy többágyas szobába
kerültem, de volt, aki ujjongott éjszaka, a fogát csikorgatta
vagy horkolt, nem nagyon tudtam pihenni.
Lassan a szakmában is megtaláltam a helyemet,
játszottam a bábszínházban, szinkronizáltam. Viszonylag
jól kerestem, szerettem volna egy kis lakást vásárolni.
Romániából is hoztam valamennyi pénzt magammal, de
mindent együttvéve is kevés volt. Váratlanul adódott egy
alkalom, meghalt egy öreg színész és a városi lakása
üresen maradt. Felajánlották, hogy vegyem meg, 1,2 millió
forintot kértek érte, de ez az összeg messze meghaladta a
lehetőségeimet, végül a szakszervezet elintézett nekem egy
hosszú lejáratú hitelt. Így végre saját fedél alá
költözhettem.
– Aztán utolért a betegség, retinaleválást kaptam, egyik
szememre most sem látok, olvasni nem bírok, egy-két oldal
után összefutnak előttem a sorok. Nem tudtam ellátni
magam, jelentkeztem ide az Ódryba. A lakásomat eladtam,
abból fizettem ki a belépőt.
– Mire költ?
– Olyan nagyon nincs mire költeni, itt mindenem
megvan, piperecikkeket veszek, süteményt, üdítőt.
– Hívják még szerepelni?
– Tavalyelőtt karácsonykor szinkronizáltam utoljára.
– Társaságot talál?
 – Néha lemegyek az Oktogonra, az „Ádám sörözőbe".
Magamfajta öreg színészekkel beszélgetünk, mindannyian
csak aprópénzek voltunk a színház világában. Az az
igazság, hogy csalódtam bennük. Románok, ha
összejönnek, mindig azt mondják, hogy Románia a
legcsodálatosabb ország az egész világon, örülj Európa,
hogy jövünk. Nálunk ilyet sohasem hallani. Két magyar –
három párt. Azt sem szeretem, hogy a magyarok
magyarokra támadnak, ahelyett, hogy segítenék egymást.
Az sem tetszik, könnyen ígérgetnek, aztán nem tartják be,
de nem vitatkozom senkivel: aki nem tud megoldást, az
hallgasson.
– Mik a tervei?
– Már nincsenek terveim, legföljebb annyi, hogy
próbálom megőrizni az egészségemet.
Az öreg színész láthatólag elfáradt, szerencsére Katkics
Ili jön le a lépcsőn és felkíséri a szobájába.
 IV.

NARANCSSZÍNŰ
CSEPEL
 1

A Boráros térnél szállok le a hatos villamosról,

körülnézek és hirtelen az a benyomásom támad, mintha
egy másik városba tévedtem volna. A Ferenc körút cifra
üzlet- és vendéglősora itt megszakad, lepusztult,
vigasztalan környezet alakult ki.
A hídlejárónál egy koldus ül, kezében egy táblát tart:
„Aki a szegénynek adakozik, Istennek ad kölcsön"
felirattal. Lejjebb a napverte nyitott kerengőben kisebb
csoportokra oszolva tíz-tizenöt rokkant ül kerekesszékben
vagy mankót támasztva maga mellé. Az egész környékről
itt gyűlnek össze, feltételezem azért, mert ide
akadálymentesen le tudnak jutni.
A lenti üzletsor üres, az eladók a boltok elé kiállva
beszélgetnek. Komolyabb forgalom csak a kocsmában
mutatkozik; az asztaloknál kopott nyugdíjasok foglalnak
helyet egy-egy üveg sör mellett. A televíziót bámulják
kevés érdeklődéssel, ha az egyik pillanatról a másikra
eltűnne a kép, talán észre sem vennék.
Tovább megyek a csepeli gyorsvasút felé, az állomáson
nem kapni vizet, üdítőt, újságot, az illemhelyet két
fertelmesen bűzös toi-toi fülke pótolja. Kioszkok sincsenek,
csak egy kürtőskalács árus kínálja a portékáját.
Az évek, sőt, évtizedek során elképzelés született a
gyorsvasút sorsát illetően. Némelyik a felszámolását
javasolta, a másik a kiterjesztését Háros irányába, vagy
összekötését a budapesti villamoshálózattal. Mint az ilyen
esetekben szokásos, végül itt sem történt semmi.
A szerelvény bent áll, a zöldszínű kocsik erősen
megkoptak, a felszálló lépcső nemcsak kényelmetlen, de
egyenesen balesetveszélyes, az ülések műbársony borítása
simára kopott. A légkondicionálást a félig elhúzott ablakok
helyettesítik. Fotókat, hirdetéseket sem raktak ki, csak a
„szezoncikk", a „Ne hagyjuk, hogy Soros nevessen a
végén"-plakát virít.
A vonat kiindul, a Közvágóhíd állomáson túl végképp
megszűnik a környék városias jellege. Sűrű burján veri fel
a vidéket, a gazból vékonytörzsű fák emelkednek ki,
gyenge akácerdők, nyárfások. Az ablakból kinézve nem
tudom felbecsülni a méreteket, de akár több ezer hektárra
is terjedhet. A valaha itt dolgozó bolgárkertészek a fél
Budapestet ellátták zöldséggel-gyümölccsel.
Felfoghatatlannak tűnik, hogy a főváros központjától alig
néhány kilométerre főútvonalak és a Duna mentén miért
hagynak használatlanul egy ekkora területet, de hát
nyilvánvalóan nincs vállalat vagy üzem, amely kitelepülne
ide.
Elhaladunk a Merkúr felszámolt átadó telepe mellett, a
magyar polgár valaha itt vehette át a hosszú várakozással
kiböjtölt, vagy protekcióval szerzett Zsiguliját. Egy falra
festett tabló igali gyógyfürdő-kúrára invitálja a családokat.
Egy házon ingyenes ebédosztást hirdetnek, később
megtudtam, hogy minden hónap második vasárnapján az
„Együtt" párttagjai főznek száz-százhúsz rászoruló részére.
Az út mentén „Az Élő Isten" és más szekták imaházait
hirdető jelzések tűnnek fel.
Közeledve a kerület központjához, a Szent Imre térhez, a
környék városiasabbá válik: baloldalt panel toronyházak
emelkednek, jobboldalt régi földszintes házak sorakoznak,
ez az úgynevezett Ófalu.
A Szent Imre téren egy helybeli nyugdíjas tanár vár rám,
aki elvállalta, hogy a mai nap kísérjen az utamon. Először a
megálló szomszédságában nézünk körül. A helytörténész
Bolla Dezső feljegyzései szerint: „Valaha itt nyílt meg a
község első könyvesboltja, itt javítgatta az elromlott
vekkereket Kopár Ferenc, az első csepeli órásmester, itt
készítette az úgynevezett kabinetfotóit az angol
hírszerzésnek dolgozó Zémann Richárd fényképész, aki
lebukása után öngyilkosságba menekült".
– Mire kíváncsi, Moldova úr?
– Járjuk be a környéket.
Gyalog indulunk el. A baloldali panelházak nem
érdekelnek különösebben, magam is laktam két különböző
telepen, ismerem ezt az életformát. A budapesti panel
negyedek érték-sorrendjében Csepel az utolsó helyek
egyikén áll, míg Lágymányoson egy négyzetméter 461 ezer
forintba kerül, itt alig haladja meg a 210 ezret.
A régi házak oldalát választom. Az épületek sorába
gyakran ékelődnek be foghíjak, kerítéssel lezárt, gazzal
benőtt telkek. Az egyiknél megállunk és benézünk: egy
almafa hullatja zöld gyümölcsét, a mélyén egy téglarakás
halmozódik.
– Ezt a fundust az önkormányzat a zsidó hitközségnek
adományozta egy zsinagóga felépítésére – mondja a
kísérőm. – Nem lehet elfelejteni, hogy Csepel iparának és
mezőgazdaságának megteremtésében a zsidó Weiss, a
Chorin, a Kornfeld és a Mauthner család alapvető szerepet
játszott, amellett iskolákat, kórházakat, sporttelepet
építettek. Öt-hat éve tartották az átadási ceremóniát, kijött
az izraeli nagykövet, egy rabbi megáldotta a lerakott
alapkövet. Úgy tudom, ez lett volna az első zsinagóga,
amely a felszabadulás után épült Budapesten. Kihoztak ide
néhány teherautónyi téglát, de később semmi sem történt.
Csepelen és Soroksáron ma sincs zsidó templom, a
legközelebbi Pesterzsébeten működik.
– Hány zsidó ember él a kerületben?
– Nem tudom. A háború előtt 8-900-an laktak itt, de
elvitték őket Auschwitzba és csak kevesen jöttek vissza.
Mindenesetre felírom magamnak: Pesterzsébet,
zsinagóga.
Egy másik telken különös épület emelkedik, az utcára
néző csupasz, ablaktalan vakfal jelzi, hogy valójában egy
nagyobb ház része volt. Az eltűnt tagban valaha egy
öregasszony lakott, aki egy palackos gázzal felrobbantotta
magát és az otthonát.
– Miért tűrik meg ezeket a hézagokat és roncsokat a
kerület központjában? Az emberek ezt látják meg először
Csepelből.
– Itt is felmerültek olyan tervek, hogy egy új üzletsort
alakítanak ki, de egyelőre semmi sem történik.
Letérünk a főutcáról Ófalu belseje felé. A portákat
magas és átláthatatlan kerítés zárja le, de a kutyák
megérzik az idegenek jöttét és teli torokból vonyítanak.
 – Többnyire cigányok laknak errefelé – mondja a
kísérőm. – Nem őslakosok, állítólag úgy kerültek ide, hogy
a VIII. kerületi önkormányzat ki akarta telepíteni őket a
saját területéről és megfizette a csepeli vezetést, hogy
fogadja be ezeket az embereket.
Dél felé jár, de az utcákon senki sem mutatkozik. Egy
porta előtt kék színű, már erősen leharcolt, német
rendszámú Audi parkol, épp elhaladunk mellette, mikor
kinyílik a kerítéskapu és egy ötfős társaság lép ki rajta: két
nő, egy férfi, egy karon ülő és egy nagyobbacska gyerek,
láthatólag cigányok. Megszólítom őket, és az
életkörülményeikről kérdezem, a csecsemőt tartó
fiatalasszony válaszol:
– Négy család lakik itt az udvarban, nekünk a férjemmel
egy szobánk van, nem férünk el benne. Szeretnénk építeni
hozzá egy kamrát, de nem kapunk rá engedélyt.
A nyugdíjas tanár szolgál magyarázattal:
– 1949 óta építési tilalom alatt áll ez a terület. Akkor úgy
tervezték, hogy itt építenek majd egy új hidat a Dunán.
Aztán a tervet nem valósították meg, de a tilalmat nem
oldották fel, máig is érvényben van.
– Miért nem adják el?
– Ugyan már, mit kérhetünk érte?! Legfeljebb három-
négy milliót, ennyiből semmit sem lehet kezdeni. Különben
is ki jönne ki ide a nyomorba? Rossz az ivóvíz, nincs
csatorna, minden lakás penészes.
– Mekkora összegből él a család?
– A férjem dolgozik, én gyesen vagyok, 200 ezer
forintnál több nem jön össze.
 – Félre tudnak tenni valamennyi pénzt?
Az eddig hallgató, sportos eleganciával öltözött férfi
közbeszól:
– Itt az emberek a hónap elejétől a hónap végéig élnek.
Kiderül, hogy a ház előtt parkoló Audi az övé.
– Magának nincsenek ilyen gondjai?
– Nincs, én már hat éve kint dolgozom Stuttgartban a
német postánál, csomagokat, küldeményeket hordok ki
kocsival – a másik asszonyra és a nagyobbik gyerekre
mutat –, a családom is kint él velem.
– Hogy keres?
– 850 euró az alapfizetésem, ez a túlórákkal 1500 euróra
is felmehet.
– Tervezi, hogy hazajönnek?
– Mit mondjak magának? Itthon ennek a pénznek a felét
sem tudnám megkeresni. Az olyan szövegeket is nehezen
viselem el, mikor azt mondják: „rendes ember, de cigány",
ahelyett, hogy cigány, de rendes ember". Nem akarom,
hogy a lányom is megérezze majd ezt a különbséget. Kint
rendes iskolába jár, mindkét nyelven jól beszél.
A kísérőm németül szólítja meg a gyereket, a kislány
eleinte szégyenlősen hallgat, aztán felbátorodik, és
folyékony németséggel válaszol. A család elnézést kér és
beszállnak az Audiba.
– Sajnos nem minden cigány család illeszkedik bele ilyen
zökkenőmentesen a társadalomba – mondja a nyugdíjas
tanár. Sokan maguk tehetnek a bajaikról, a fiatalok nem
dolgoznak, ülnek otthon vagy csavarognak, másoknak
viszont esélyük sincs, hogy egy rendes egzisztenciát
teremtsenek. Ismerek egy olyan családot, amelyik
Szabolcsból jött fel négy gyerekkel, az ötödikkel az anyja
hasában, de még egy albérletet sem kaptak. A gyerekeket
állami gondozásba utalták, a magzatot pedig nem engedték
megszületni.
Folytatjuk az utunkat. A sarkon túl egy keskeny
gyalogjáró vezet tovább, jobboldalt a gyorsvasút töltése
fut: az oldalát telehordták szeméttel. A táj vigasztalan
képét továbbra sem oldják fel életjelek, csak egy kerekes
bevásároló kocsit húzó öregasszonnyal találkozunk. Az
elhagyott házak kitört ablakait furnír lemezekkel zárják le.
Benézek egy nyitott kapun: mosógépek, hűtőszekrények
roncsai fekszenek az udvaron, lakója „lomizással"
foglalkozhat.
Levert hangulat fogad, nem tudom eldönteni, hogy a
környék rosszkedve nyomaszt-e engem, vagy a magam
rosszkedvét vetítem ki a tájra. Szerencsére a körutunk
véget ér, visszakanyarodunk a Szent Imre térre.
Megkérdezem a kísérőmet:
– Ez a leginkább lerobbant része Csepelnek?
– Sajnos nem, ha érdekli, valamelyik nap nézzük meg
Hárost.
 2

A kerület alpolgármestere épp a szabadságát tölti, de

kérésemre hajlandó bejönni a Városházára egy
beszélgetésre.
A megállapodott időpontnál hamarabb értem ki a Szent
Imre térre, a rekkenő hőség ellenére sétára indultam a
belvárosban. Mindenütt megmutatkozott az a szorgos
igyekezet, hogy eltüntessék a szocialista korszak
emlékjeleit. Leszerelték a vörös csillagokat, a gyár
főbejáratánál eltávolították a Lenin szobrot. A „Szovjet
Katona" szobrot állítólag egy vendéglős vette meg, a
kerthelyisége közepén állította fel, de a szobor később
eltűnt, nem tudni, hová lett.
Ilyen szellemben változtatták meg a régi utcaneveket is.
Koltói Anna a háború előtt a Vasas Szakszervezet
kiemelkedő alakjának számított. Az 1944-es német
megszálláskor a Gestapo az elsők között jegyezte fel a
nevét a letartóztatandók listájára, de az asszony nem adta
fel a küzdelmet. Beszédet tartott egy illegális gyűlésen,
mikor is a társai figyelmeztették, keressen valamilyen
búvóhelyet, mert otthon esetleg már várják a detektívek.
Nem tudták rábeszélni, „a félelem menekülés közben
növekszik" – mondta. Hazament, letartóztatták és néhány
nappal később kivégezték. A felszabadulás után utcát
kapott, a rendszerváltásnál ezt Károli Gáspár nevére
keresztelték át. Hasonlóképpen történt a munkásmozgalom
mártírjával, Kalamár Józseffel, az 1956-ban meggyilkolt
tanácselnökkel is.
Helyüket a jobboldal 1956-os ideáljai foglalták el.
Mansfeld Péter – nála arra hivatkoztak, hogy valaha a
csepeli 1-es számú ipari tanuló intézetben járt. Vele egy
sorba helyezték Tóth Ilona medikát, a Péterffy kórházban
elkövetett gyilkosság gyanúsítottját – nem tudni, milyen
indokok alapján.
Ugyanilyen nehezen megfejthető, miért kapott
márványtáblát Alekszander Szolzsenyicin, aki soha nem is
járt Csepelen – valószínűleg antikommunista
meggyőződése miatt tisztelték meg.
Maga a Szent Imre tér nem bővelkedik látványos
épületekben, a legnevezetesebb közülük a
Kisboldogasszony templom. 1944-ben súlyos bombakárokat
szenvedett, a felszabadulás után a hívők hozták helyre –
nagy részük a WM gyári szociáldemokrata munkásokból
rekrutálódott. A legendák szerint a keresztet tartó
aranyozott gömbbe az Internacionálé szövegét helyezték
el.
A rendőrkapitányságot hivatalosan műemlékké
nyilvánították, de ormótlan téglatestével inkább egy
börtön benyomását kelti. A városismertető könyv is csak
szűkszavúan jellemzi: „inkább érdekes, mint szemet
gyönyörködtető. Az összhatást tovább rontja, hogy
eltüntették az önkényuralmi jelképnek minősített
épületszobrászati alkotásokat és a főbejárat elé utólag
esőfogót húztak fel."
A Szent Imre tér 10-ben működő Városháza is alig vonja
magára a figyelmet. Inkább egy az átlagosnál valamivel
nagyobb vidéki polgárházhoz hasonlít, csak a címerpajzs
jelzi, hogy a polgármesteri hivatallal állunk szemben. A
térre néző falán emléktáblákat helyeztek el:
„Csepel község, melyet a kék Dunának tavaszi árja
elsodort 1838-ban. Az újjászületés százéves évfordulóját
kéthetes rendezvénnyel ünnepelte meg a község lakossága.
E tábla legyen emlékeztető arra, hogy a bízó hittel végzett
munka és a Haza szeretete minden csapásból, minden
szenvedésből a magyar áldás kalászát érleli. Az
Elöljáróság. A Képviselőtestület."
A krónika szerint ezt az emléktáblát 1945 után
nacionalistának ítélt szövege miatt eltávolították, négyfelé
vágták, asztalként használták, csak a rendszerváltás után
került egy hasonmás a helyére.
A másik felirat egy második világháborús eseményre
utal. A csepeli emberek egy náciellenes tömegtüntetéssel
gátolták meg a község kiürítését:
„Ez a tábla emlékeztessen Csepel dolgozóinak történelmi
jelentőségű hősi helytállására, akik december 4-én
szembeszálltak a fasiszta erőszakkal és megakadályozták
Csepel kirablását." A táblát az 1950-es évben helyezték el,
a rendszerváltás után eltűnt és csak 1994-ben avatták fel
újra. A két tábla sorsa mintha azt sugallná, hogy minden
hatalmi rezsim megtalálja a maga felavatandó, majd
eltüntetésre ítélt emlékjeleit.
Benyitunk a Városházára, a portán két őr a beléptető
készülékhez utasít minket, szerencsére a kísérőm
rendelkezik a szükséges műanyag lappal. Az
alpolgármester irodája előtti folyosószakaszt egy másik
hasonló szerkezet zárja le, önmaga jön ki feloldani a
reteszt:
– Tudja, sokan bejárnak ide, lármáznak, veszekednek,
zavarják a munkámat.
A szobában ott tartózkodik az alpolgármester hét-
nyolcéves kisfia, a hivatali számítógépen játszik. Kinyitom
a jegyzetblokkomat.
Milyen a nyugdíjasok helyzete a kerületben?
– A polgármester úr egy beszédében kijelentette, hogy
Csepelen jó nyugdíjasnak lenni.
– Ez milyen konkrétumokban mutatkozik meg?
– Bevezettük számukra az ingyenes belépőt a csepeli
strandfürdőbe. A hetven év felettieknek házi
segítségnyújtást biztosítunk, olyan karórákkal látjuk el
őket, amellyel jelezhetik, ha rosszul érzik magukat.
Október elsején a Nyugdíjasok Napján dunai
hajókirándulásokat szervezünk.
Az alpolgármester felemeli a hangját:
– Mondok még valamit, amin meg fog lepődni. Az
öregeink tíz alkalomra szóló belépőt igényelhetnek a
csepeli „Sóterápium" elnevezésű sóbarlangba. Ide 15 tonna
himalájai sótéglát, sósziklát és sógranulátumot építettek
be. Nemcsak azoknak segít, akik légúti-, tüdő- és allergiás
problémákkal küszködnek, hanem megelőzés tekintetében
is hatékony.
– Ha a pénztárnál vennék meg ezt a sóbarlang bérletet,
mennyit kellene fizetniük?
– Bruttó 2500 forintot.
 – Komoly gondot jelentene számukra egy ekkora kiadás?
Sok olyan orvosság van, amely ennek a többszörösébe
kerül.
– Nem, természetesen nem, csak azt akarjuk elérni, hogy
érezzék: a kerület vezetése különös gondot fordít rájuk.
– Mennyiben érződik meg Csepelen is a nyugdíjas réteg
általános háttérbe szorulása?
Az alpolgármester összevonja a szemöldökét:
– Ilyenről nem tudok, mire gondol?
– Például arra, hogy az öregségi nyugdíjminimum már
hosszú évek óta 28.500 forintot tesz ki, vagyis egy napra
ezer forintnál kevesebb jut. Vagy arra, hogy az aktív
munkavállalók és a nyugdíjasok jövedelme között tovább
nyílik az olló. A dolgozók idén 20-30 százalékos emelést
kapnak, a nyugdíjasok viszont 1,6-ot, ez pedig nemcsak
további anyagi lemaradást jelent, de önérzetükben is
megsérti az idősebb korosztályokat.
– Maga, Moldova úr, elfogultan gondolkodik.
Megfeledkezik az év végi tízezer forintos Erzsébet
utalványról és a 2-3 százalékos nyugdíjpótlékról. Én jól
ismerem ezt a nemzedéket, nekik nemcsak az anyagiak
számítanak, sokszor többre becsülnek egy megértő szót,
vagy, hogy a sétányon felállítunk nekik egy új padot.
– Gondolja?
– Meg vagyok győződve.
Különös képzettársítással azok a csecsemők jutnak az
eszembe, akiket szüleik étel helyett napfénnyel próbáltak
táplálni, mert ez kevésbé terheli meg a bélrendszerüket.
Mint ismeretes, a csecsemők szomorú véget értek.
 A további felvetéseimre is kitérő válaszokat kapok.
Kiderül, hogy az alpolgármester feladatköre elsősorban a
közösségi kapcsolatokra, a sajtóra és rendezvényekre
terjed ki. Az egyéb tényeket és azok összefüggéseit csak
hézagosan ismeri.
Belátom, hogy tisztességtelen előnyben vagyok vele
szemben, én már egy egész évet fordítottam arra, hogy
bejárjam az országot a nyugdíjasok ügyében, számára
viszont hivatali tevékenységének egy távoli részterületét
jelenti. Állásfoglalásaiban pedig a mundér becsületét
kötelező védelmezése vezérli. Megpróbálok témát váltani:
Tapasztalatom szerint azok a települések, ahol egy-egy
nagyüzem, illetve iparág határozta meg a körülményeket,
mint például Ózdon a kohászat, Komlón vagy Pécsett a
bányászkodás, ezek kidőlésével a városok helyre nem
hozható kárt szenvedtek el. Ez hogy jelentkezett Csepel és
a Vas- és Acélművek kapcsolatában?
– Nyolcezer ember vesztette el a munkahelyét, sokszor
kapkodó és anarchikus körülmények között. Előfordultak
olyan esetek, hogy reggel egy munkás bement a gyárba és
nem találta ott a gépét, mert éjszaka elszállították anélkül,
hogy őt értesítették volna. Jelenleg inkább összeszerelő és
alkatrészgyártó kisüzemek működnek a gyár területén.
Nagyobb méretű vállalkozásnak csak a Szabadkikötőben
végrehajtott beruházást tekinthetjük. Önálló vasúti
leágazással rendelkezik, konténerszállító szerelvények
érkeznek rajta, leszedik és átrakják, aztán továbbítják.
– Itt hány embert foglalkoztatnak?
– Úgy tudom, két-háromszázat.
 – Mutatkozik nagyobb arányú munkanélküliség?
– Ez gyakorlatilag nem létezik, a kereskedelem és más
szolgáltatások felszívják a szabad munkaerőt. Tíz évvel
ezelőtt egy nyolc általánost végzett ember sokszor évekig
nem tudott elhelyezkedni, most, ha valaki dolgozni akar,
négy-öt nap alatt talál állást. Sőt, komoly szakemberhiány
alakult ki, például az önkormányzat is hiába keres
asztalosokat, lakatosokat. Ma már ott tartunk, hogy az
üzemek szakképzetlen embereket is felvesznek, magukra
vállalják a betanításukat.

Olvastam, hogy a Csepelen gyártott szerszámgépek

valaha nemzetközi díjakat nyertek Brüsszelben, Rómában,
Stockholmban. Világszínvonalú márkává lépett elő a
Pannónia motorkerékpár, a varrat nélkül készült
acélcsövek egész Európában piacra találtak. Jelenleg
létezik olyan csúcstermék, amely terjeszti Csepel jó hírét?
– Hirtelenjében nem tudok ilyet mondani, de ebben
nincs semmi rendkívüli. Ukrajna sokkal nagyobb ország,
mint mi, és ott sem találni semmi hasonlót – elgondolkozik
– talán a kerékpárgyártás, bár itt is nagyon erős a francia
és olasz konkurencia – az alpolgármester arca felderül –
most jut eszembe, hogy van egy aktuális nevezetességünk
is. Ismeri a Ferencváros stadionja előtt álló acél
sasszobrot?
– Igen, láttam már.
– Az itt készült Csepelen. Elterjedt a híre, az Egyesült
Államok-beli Atlantából jelentkeztek és rendeltek egy még
nagyobb madarat a stadionjuk elé.
Közben az alpolgármester kisfia elunta a
számítógépezést, fel-alá rohangál az irodában, a
vendéglátónk szabadkozik:
– Ne haragudjon, de haza kell vinnem a gyereket.
Búcsúzóul még átnyújt egy általa szerkesztett
gyűjteményt: „Vörös Csepel" – gyilkosság, visszaélések,
mutyivilág a XXI. kerületben". Belelapozva is
nyilvánvalóvá válik, hogy a szocialista politikusok elleni
céltudatos támadásokat tartalmaz. A lakótelepi panamáktól
a sikkasztásokon át egy általános iskolában elkövetett
kettős gyilkosságban való részvétellel vádolja őket.
Elteszem a kötetet, alkalomadtán majd elolvasom.
Később azt tapasztaltam, hogy a jelenlegi csepeli vezetés
felkarolja a jobboldali kiadványok terjesztését. A Radnóti
Miklós Művelődési Házban épp azokban a napokban
mutatták be Andreas von Rétyi: „George Soros, a
multimilliárdos hálózata és az általunk ismert világ vége"
című könyvet. Az ismertetést nem kisebb közéleti
személyiség vállalta, mint maga Németh Szilárd. Az
országgyűlési képviselő most is egy negyedosztályú
birkózó színvonalán, erőteljes és célratörő stílusban
fogalmazott, mellőzve minden felesleges finomkodást.
Kijelentette, hogy nemzetünk létét csak erős helyi
szövetségekkel lehet megvédeni.
„Csepelen is új és hatékony közösséget hoztunk létre, ezt
bizonyítja, hogy soha nem szavaztak annyira egységesen,
mint a legutóbbi népszavazáson. Csepelen 23 ezren
mondtak nemet Soros György üzelmeire, ami azt üzeni,
hogy együtt meg tudjuk védeni a nemzeti, polgári és
keresztény Magyarországot..."
 A „Csepeli Hírmondó" című lap cikke bőségesen idéz
Soros György bűneiből. Megtudhatjuk, hogy menekült meg
a holokauszt idején hamis keresztlevéllel, ahelyett, hogy
jogkövető állampolgárhoz illően hagyta volna elhurcoltatni
magát Auschwitz gázkamráiba. Miképp vált egy jóságos
adakozó álarcában megjelenő spekulánssá. Továbbá részt
vett a zsidók vagyonának elrablásában, sértve a magyar és
német fasiszták érdekeit. Szerepet játszott az „arab tavasz"
eseményeiben, beavatkozott a grúz, a szír és az ukrán
belügyekbe. A „Csepeli Hírmondó" a cikket utolsó
figyelmeztetésnek szánja, bevalljuk, ezután nem
szeretnénk Soros György bőrében lenni.
Nincs tudomásunk a könyv csepeli fogadtatásáról, annyi
bizonyos, hogy ötven példány elfogyott belőle, ugyanis
ennyit osztottak szét az ankét résztvevői között –
ingyenesen, ami szép példája a tartalom és érték arány
érvényesülésének.
(Nem akarom azt állítani, hogy a szocializmus
időszakában feltétlen sajtószabadság uralkodott volna
Csepelen, mint az országban általában, a hatalom itt is
megpróbálta szolgálatába kényszeríteni a médiumokat.
Az egyik barátom, N. akkoriban a csepeli újságnál
dolgozott, egy alkalommal felhívta őt a tanácselnök és
megkérte, hogy fáradjon át hozzá. Négyszemközt maradva
az irodában, bejelentette: szeretné, ha N. készítene vele
egy interjút. Az elnök nemcsak a munkáltatója, hanem a
barátja is volt, így készségesen elvállalta a feladatot. A
kerület első embere közölte vele, hogy az egyik nemzetközi
áruházlánc üzletet akar nyitni Csepelen, és nemcsak az
adott telket vásárolta meg, de a konkurencia kizárására az
összes szomszédos földdarabot is meg akarja szerezni. N.-
nek ezt a tisztességtelen szándékot kellett lelepleznie – a
lehető legélesebb formában. Kérte, hogy a titoktartás
érdekében senkinek ne beszéljen róla, csak neki mutassa
be.
Az újságíró átvitte hozzá az elkészült interjút, a
tanácselnök elolvasta, gratulált hozzá, de figyelmeztette,
hogy várjon a megjelentetésével, ő majd szól, ha aktuálissá
válik, a kéziratot is magánál tartotta. Teltek-múltak a
hetek, de a tanácselnök csak sokára jelentkezett.
Bejelentette: a cikket végképp el kell süllyeszteni.
– Miért? – kérdezte N.
– Megmondhatom, de ne terjeszd, ha hosszú életű akarsz
lenni a szerkesztőségben. Az interjúval az volt a célom,
hogy kétszázmillió hozzájárulást szerezzek az áruháztól
útépítésre, ennek érdekében bemutattam nekik a cikkedet:
ez vár rájuk, ha makacskodnak. Elolvasták és megadták a
pénzt. Most pedig vendégem vagy egy sörre.)
Semmiképp sem tekinthettem elégségesnek az
alpolgármester tájékoztatóját, úgy gondoltam, hogy az
önkormányzat első emberéhez, Borbély Lénárd
polgármesterhez fordulok részletesebb adatokért.
Telefonon nem tudtam elérni, végül bementem a
Városházára és a portáról hívtam fel. A titkárnője vette fel
a kagylót, közölte velem, hogy a polgármester úr jelenleg
foglalt és egy távolabbi időpontot sem tudott megjelölni
egy esetleges beszélgetésre. Azt ajánlotta, hogy töltsek ki
egy kérőlapot és adjam le a portán Borbély Lénárd nevére.
Elfogadtam a tanácsot, a papíron feltüntettem a célomat, a
nevemet, lakcímemet, telefonszámomat.
Jónéhány évvel ezelőtt Kossuth-díjat kaptam, azt
sohasem használtam nyomatékként, de most erőt vettem
magamon és azt is odaírtam a lap aljára. Hosszú hetek
teltek el a próbálkozás óta, de semmiféle visszajelzés nem
érkezett, ennek következtében arra kényszerültem, hogy
továbbra is személyes adatközlők tájékoztatását vegyem
igénybe.
 3

A hőség napközben továbbra is nehezen elviselhető,

mikor meghív egy nyugdíjas munkásokból álló társaság,
esti időpontot választok a találkozásra. Szokásos módon a
gyorsvasúttal megyek ki Csepelre. Ebben az időszakban
térnek haza a belső kerületekben dolgozó munkások,
némelyik ruháján mész- és festékfoltok, rozsdanyomok
látszanak, az őket foglalkoztató kisvállalkozások nem
költenek szociális létesítményekre, sem öltözőt, sem fürdőt
nem szoktak fenntartani.
A végállomáson autóbuszra szállok át, meghívóm a ház
előtt vár, beljebb invitál. Négyen ülnek a kerti asztalnál, a
házigazda bort és rágcsálnivalót tesz ki.
– A nyugdíjasok hogy élnek Csepelen?
– Ahogy az egész országban.
Hamar bebizonyosodott, amit eleve sejtettem is:
mindannyian baloldali meggyőződésűek. Valaha szocialista
párttagok voltak, egyikük az MSZP csepeli
megalapítójaként is közreműködött, mára valamennyien
kiléptek. Ez a leépülés az egész kerületben végbement, a
sokezres tagságból csak néhány százan maradtak.
– A rendszerváltás ingatta meg a bizalmat?
– Nem. 1989-ben az emberek még kitartottak, azt hitték,
hogy a Kádár-rendszer reformjai folytatódnak majd, csak
kiegészülnek a kapitalizmus vívmányaival – mondja a
valamikori pártszervező – eleinte tömegesen jöttek el
hozzám és aláírták a jelentkezési lapot, aztán rájöttek,
hogy a párttagság inkább hátrányokkal, mint előnyökkel
jár, sorra el is tűntek. Később találkoztam néhányukkal,
akkor már más politikai csoportokhoz tartoztak, az MSZP
legalább három új pártot látott el vezető káderekkel.
Mondtam nekik: ne féljetek, nem hozom nyilvánosságra az
aláírásotokat, csak annyit szeretnék, hogy szégyelljétek el
magatokat. Az egész köteget átvittem az apámhoz, aki
elégette a kazánjában.
– Mit gondol: meg lehetett volna fordítani ezt a
folyamatot?
– Ezen már kár spekulálni, ami megtörtént, az igazolta a
létét. A pártvezetés eleve gyenge volt, a tehetséges
embereket kiemelték, bevitték őket a központba, vagy
leküldték az üzembe erősíteni a politikai munkát.
Szaporodtak a nyilvánosságra kerülő visszaélések:
telekügyek, mutyizások, még az iskolai kettős
gyilkossággal is összefüggésbe hozták a pártot. Meg kell
mondani: nem is mindig alaptalanul. Ingadoztak a felülről
jövő ellentmondásos dogmák között, a tömegek nem tudták
megítélni, hogy jobb – vagy baloldali irányba tartanak-e.
– Ilyen körülmények között következett be a vereség az
1990-es országgyűlési választásokon. A győztesként
kikerülő jobboldal és a liberálisok vették át a hatalmat, az
emberek a saját bőrükön tapasztalhatták meg a tőkés rend
módszereit, ez a folyamat Csepelen is végbement.
Megvették és bezárták a Növényolajgyárat, a Rézmű
üzemet, ahol európai minőségű drótot és huzalokat
állítottak elő. Ugyanilyen módon számolták fel a Magyar
Posztógyárat, a Pannónia Szőrmekonfekció Vállalatot...
(Balla Dezső helytörténész megjegyzi: „a gyárak
dicstelen felszámolását az MSZMP kerületi bizottságának
két korábbi markánsan kommunista munkatársa hajtotta
végre.)
– Csepel határában működött a főváros egyik
legnagyobb mezőgazdasági szövetkezete, a Duna Téesz,
amely évi hárommilliárdos forgalmat bonyolított le, ezen
belül ötmillió dolláros tőkés exportot teljesített. „A
szövetkezetei önálló tulajdonosok szabad társulásának
kívánták alakítani. Sikerült is nekik, meg is szűnt a téesz",
írja a krónika.
A régebben jellemző munkaerőhiányt a termelési
volumen általános csökkenése következtében munkaerő
felesleg váltotta fel. Megkezdődtek az elbocsájtások,
munkanélküliség lépett fel és a tőkés rendszer egyéb
válságjelenségei is megjelentek.
A lakosság csak most fogta fel korábbi helyzetének
előnyeit. A következő, 1994-es országgyűlési választásokat
úgy tekintette, mint Kádár János és a jobboldali ikonnak
számító Horthy Miklós szellemiségének összecsapását.
– A szocialisták több mint ötvenszázalékos győzelmet
arattak, de mint a reformista pártok általában, ők sem
tudtak élni a visszaszerzett hatalommal. A termelés
színvonalát nem sikerült megemelni és a hangulatjavító
intézkedéseket is elmulasztották. Ez utóbbit a Fidesz most
jobban csinálja; mini stadiont építenek fából a főutca
kellős közepén, kalózhajós játszóteret százmillióból.
– A baloldal Csepelen is elvesztette korábbi legbiztosabb
támogatóit, például azokat a munkásokat, akik a
szocializmus idején jutottak lakáshoz. Bebizonyosodott,
hogy a munkásosztály valaha nem kiharcolta a jogait,
hanem ajándékba kapta, így nem volt hajlandó kiállni a
védelmükben.
– Te személy szerint mikor és miért szakítottál a
párttal? – kérdezem önkéntelenül is tegeződésre váltva.
– A vezetésen belül eluralkodtak a személyeskedő viták.
Egy alkalommal jelen voltam, mikor Horn Gyula
nekitámadt Nyers Rezsőnek, aki szégyenkezve ment ki a
teremből. Ez a jelenet olyan leverően hatott rám, hogy
2009-ben kiléptem a pártból.
– Jelenleg milyenek a politikai erőviszonyok Csepelen?
– A lakosság nagy része, mint már oly sokszor, most sem
vesz részt a közéletben. Az egykori közösségi normák is
megszűntek. Az ítéleteket a pénzügyi viszonyok határozzák
meg, aszerint minősítik az embereket, hogy a
bankszámlájukon mekkora szám után hány nulla áll. Vagy,
ahogy Lázár János mondta: akinek nincs semmije, az
annyit is ér.
– Kiket tartanak a legfontosabb politikusnak?
– Változó, hol Bokros Lajost mondják, hol a Kétfarkú
Kutya Pártot. Pedig volna esély a sikerre, 2014-ben
baloldali összefogással Szabó Szabolcsot, az „Együtt"
jelöltjét juttattuk be a Parlamentbe.
– A jobboldal sokkal agilisabban dolgozik. Németh
Szilárd átok-gyilok hadjáratot indított a „kommunisták"
ellen – ide sorolta az összes ellenzéki csoportosulást, őket
nevezte meg minden baj okozójának. Úgy tekinti magát,
mintha a Sors őt jelölte volna ki a harc fővezérének.
Kiépítette a hátországát, a közigazgatást a maga
kreatúráival ültette tele. Mindig is erős Erdély-nosztalgiát
tanúsított, ennek alapján a jelenlegi polgármester
Nagyváradról került ide. Az alpolgármestert is kevés szál
fűzi Csepelhez. Miskolcon végzett geofizikusként, nem
tudott elhelyezkedni a szakmájában, ekkor kezdett el
politizálni. Most már ott tart, hogy a baloldalt támadó
cikkeket ír a sajtóban, a visszhangot nem bízza a
véletlenre, állítólag álnéven ő maga küld be
hozzászólásokat.
Egy eddig hallgató öreg férfi szólal meg:
– Én az öntödében kezdtem tanoncként. Akkoriban nem
is mesterek, hanem a szakma művészei dolgoztak a
gyárban. A nagykalapácsot úgy tudták kezelni, hogy az
üllőre egy órát tettek és „ráengedték a medvét" úgy, hogy
már érintette az óra üvegét, de nem törte össze.
– Mi lett velük?
– Vagy meghaltak, vagy ott kóborolnak az utcákon. Én is
nekik köszönhettem, hogy a szakmunkás vizsgám kitűnőre
sikerült, hat forint helyett 7,50-es órabérrel soroltak be, 45
évet dolgoztam, 2008-ban mentem el nyugdíjba, 260 ezret
kapok. Az utolsó pillanatban léptem fel a lépcsőn, mert jött
egy reform, ha még egy évig maradok, kevesebbet kaptam
volna. Egyébként is rengeteg visszaélés történt. Az SZTK-
nál sok emberről kiderült, hogy a cége nem kötött rájuk
betegbiztosítási szerződést, ott maradt vénségére néhány
fillérrel. A következő generáció még rosszabbul jár majd.
– Mit lehet tenni ilyen körülmények között?
 – Be kell látnunk, hogy senki sem jön ide megoldani a mi
konfliktusunkat, Attila kardja nem fog leesni az égből. Meg
kell próbálnunk mindent, ami lehetséges. Lehet, hogy a
választási időszakban majd csak elindul valami.
– Nincs túl késő hozzá?
– Macronnak Franciaországban elég volt egy év.
Tíz óra elmúlt, elköszönök. Már ritkán járnak a buszok,
a házigazda felesége bevisz a gyorsvasúthoz. A megállóban
csak egy-két ember támaszkodik neki a tetőt tartó
vasoszlopnak, a hőség nem enged.
 4

„A Munkásotthon Csepel legjelentősebb művelődési

intézményének számít, 1917 és 1920 között építtette a
Vasas Szakszervezeti Szövetség. Az 5400 négyzetméter
hasznos alapterületen 129 különböző helyiség található,
könyvtár, irodalmi- és fotóház, táncház működik benne,
legfontosabb részlege mégis a 460 főt befogadó színház- és
mozi-terem" – írja egy ismertető újságcikk.
Most, a rekkenő hőségben nyári szünetet tartanak, de
Nagy József, a Központot fenntartó alapítvány
kuratóriumának elnöke bejött a fogadásomra,
végigmegyünk a kihalt házon, kinyit egy folyosót lezáró
ajtót, majd egy irodát mutat, ahol leülhetek a
riportalanyaimmal:
– Sajnos csak néhány nyugdíjast tudtam mozgósítani,
elsősorban régi munkatársaimat.
– Ha lehetséges, magával is szeretnék beszélgetni.
– Kérem, ha végzett az interjúkkal, szívesen állok a
rendelkezésére.
Megérkezik az első vendég, egy kéziszedőnő, az
Athenaeum nyomdában dolgozott, az volt az egyetlen
munkahelye.
– Hány évet töltött náluk?
– Nem tudom pontosan, vagy harminckettőt, vagy
harminchármat. 1956-ban meghalt az apám, 14 éves
koromban munkába kellett állnom. Akkoriban még
ólommal dolgoztunk, csontbetegséget kaptam,
gerincműtétet végeztek el rajtam, idő előtt nyugdíjba
kellett mennem. Nyolcvanezer forintot állapítottak meg.
– Családban él?
– Kettesben vagyunk a férjemmel. Ő sofőrként dolgozott
a Főtaxinál, az állandó feszültségtől súlyos, kettes típusú
cukorbetegséget kapott, az egyik szemére megvakult,
nyolcvan százalékos rokkant. Ő 150 ezer forintot kap. Ez
nem volna elég a megélhetéshez, már azért sem, mert
annak idején svájci frank alapú kölcsönt vettünk fel, a havi
törlesztés most is ötvenezer forint fölött jár. A férjem
másodállást vállalt, bejár dolgozni az Autóvill gyárba,
alkatrész elemeket sorjáz.
– Hogy telik el egy napja?
– Ma például egyedül vagyok otthon. Hét óra felé keltem
fel, megittam a kávémat, utána megterveztem a napomat.
Ha végeztünk ezzel a beszélgetéssel, kimegyek vásárolni a
piacra. Kétnaponta főzök, a férjem cukorbetegsége miatt
leginkább csirkét, a zöldség és gyümölcs idén nagyon
drága, ezekből csak a legszükségesebbre telik.
– Könyvet mikor vett utoljára?
– Tavaly karácsonykor, akkor sem magamnak, hanem az
unokámnak. Az újság jár, de rossz és csúnya. Egyszer fel is
hívtam a szerkesztőséget, mert a múlt heti
keresztrejtvényt újra betették a lapba. Hogy fordulhat ez
elő?!
– Más időtöltés?
– Színházba nem szoktam járni, már a férjem betegsége
miatt sem, különben is félnék sötétben hazajönni. Egy
szórakozást engedek meg magamnak: júliustól
szeptemberig egy héten egyszer lemegyünk a barátnőmmel
Balatonkenesére. A személyvonat ingyen van, a gyors
pótjegy is csak 350 forintba kerül. Ételt és üdítőt viszünk
magunkkal, más kiadásunk nincs. Üldögélünk, elnézegetjük
a sétálókat.
– Fürödni is szoktak?
– A Balaton mellett már alig maradtak ingyenes
strandok, nem tudjuk megfizetni az 1500-2000 forintos
belépőt. Mikor az Athenaeumban dolgoztam, minden évben
eljártam nyaralni Csillaghegyre vagy Szabadi-Sóstóra, a
vállalatnak ott volt üdülője. Megünnepeltük a János-napot
is.
– Most nincsenek ilyen lehetőségek?
– Az Erzsébet-program keretében jelentkezhetnek a
nyugdíjasok nyaralásra, ha a jövedelmük nem haladja meg
a havi száznegyvenezer forintot, de ide nehéz bejutni.
– A polgármester úr azt mondta egy beszédében, hogy
Csepelen öröm nyugdíjasnak lenni. Maga is így érzi?
Az asszony csapdát sejt a kérdésben, arca megfeszül,
igyekszik megválogatni a szavait.
– Ami azt illeti, ő egy nagyon rendes fiatalember. Úgy
tudom, hogy ő nem csepeli, de nagyon ideszokott. Törődik
velünk, nyugdíjasokkal. Húsz ivócsapot is elhelyeztek, nem
csak a belvárosban, de olyan helyeken is, ahol nincs
kialakítva a hálózat. És most ott van a sóbarlang is...
– Járt már ott?
– Még nem, de sok jót mondanak róla. A polgármester úr
a fiatalokért is megtesz mindent, nem rajta múlik, hogy
nehezen boldogulnak, ők maguk tehetnek róla. Már a
gyerekekkel sem úgy bánnak, ahogy kellene. Én 19 éves
koromban szültem a lányomat, de sokkal felelősebben
neveltem, mint a mai idősebb anyák. Kiülnek a térre és
beszélgetnek a barátnőikkel, a kicsiket pedig magukra
hagyják. Mit tanulhatnak így? Közömbösséget és önzést, ha
felnőnek, nehéz lesz elkezdeniük a saját életüket.
– Én még szerencsésnek mondhatom magam, jó
gyerekeim vannak. A lányom főiskolán tanul, két csemetét
nevel, de nem szorul a mi támogatásunkra. A fiam egy
kaszinóban dolgozik, a játékosokra felügyel. Soha nem
kérdezem, hogy mennyit keres, ha akarja, majd
megmondja. Albérletben él, önálló lakásra nem is
számíthat, három millió forint önerőt is le kellene rakni
ahhoz, hogy kölcsönt kaphasson.
– Én csak annyit tehetek, hogy ne okozzak gondokat
nekik. A temetésemet is úgy akarom megoldani, hogy
elhamvasztanak és szétszórnak majd. Tanultam a szüleim
példájából. Apámat egy építkezés miatt kitelepítették a
sírjából, úgy, hogy nekünk nem is szóltak, a csontjait
berakták egy közös gödörbe. Anyám épp Anyák Napján halt
meg, nem is tartom ezt az ünnepet, őt Farkasréten tettük
le, tízévenként meg kell hosszabbítani a sírhelyet, többe
kerül, mint az egyhavi nyugdíjam. Mit csináljunk? Ma ez
így van, holnap másképp lesz.
Az asztal túloldalán egy molett szőke asszony veszi át a
helyét, a Munkásotthon nyugdíjas főpénztárosa. Kávét és
gyümölcslevet hozott, mikor megtudja, hogy édesen iszom
a feketét, kimegy cukorért is.
 – Milyen a Munkásotthon anyagi helyzete?
– A rendszerváltásig a Csepel Vas- és Fémművek tartotta
fenn. Azóta a Csepeli Munkásotthon Alapítvány működteti,
de a tíz létrehozó cég azóta megszűnt.
– Most mire tudnak támaszkodni?
– A csepeli újság azzal vádol minket, hogy titokban
offshore cégek állnak mögöttünk. Csak azt tudom mondani,
hogy bárcsak állnának. Az utóbbi években megszűnt az
önkormányzati és állami támogatásunk, majd Nagy Jóska
elmondja magának, hogy történt. Ennek következtében
leépült az egész tevékenységünk. Húsz évvel ezelőtt még
42-en dolgoztak nálunk, ebből mára kilenc ember maradt –
ők is az eredeti fizetésük feléért-harmadáért. A saját
bevételeinkre vagyunk utalva, főleg a teremkiadásra, de ez
csak 40-50 milliót tesz ki évente. Moldova úr, maga is járt
kint találkozókon, rádiós felvételeken, emlékezhet rá, hogy
itt minden harsogott a nevetéstől, most pedig nem tudok
bejönni, mert elfacsarodik a szívem. Ahogy lehetett
elmentem nyugdíjba. 46 év munkaviszony után 155 ezer
forintot kapok és így még nincs is jogom panaszkodni. Az
egyik barátnőm röntgen asszisztensként dolgozott,
ötvenéves korában százalékolták le nyolcvanezer forinttal.
– Egyedül él?
– A férjem meghalt, de van egy 44 éves fiam, ő lakik
velem. Kompresszorszerelő, járja az országot.
– Ő már megházasodott?
– Nem. Gyakran hoz fel lányokat bemutatni, én
mindegyiket szívesen fogadom, de ezek látják, hogy milyen
rendet tartok körülötte, a kedvenc ételeit főzöm, mondják
is, hogy most már értjük, miért nem akar megnősülni.
– Maga gyakran eljár hazulról?
– Csak ritkán, jól érzem magam a lakásunkban,
takarítok, és folyton mosok, mint egy Mosó Masa.
Olvasgatni szoktam, de csak olyan könyveket választok,
amelyek jól végződnek.
Az asszony elmegy, helyét egy hetven év körüli férfi
foglalja el, a Munkásotthon egykori műszaki főnöke.
Eredeti képzettsége szerint villanyszerelő, de különböző
más beosztásokban is dolgozott; asztalosként, lakatosként,
még a munkásőrség helyi filmstúdióját is ő vezette.
Harminckilenc év szolgálat után szívinfarktust kapott,
akkor ment el nyugdíjba csepeli viszonylatban magasnak
számító 200 ezer forinttal.
Ő is sötéten látja a Munkásotthon helyzetét. Az egykori
támogatók, a régi nagy gyárak, olyanok, mint a Magyar
Posztó, megszűntek, az egykori Vas- és Fémművekben öt-
hatszáz új tulajdonos telepedett meg vállalkozásával, de
többségük az életéért küzd, ilyen célra nem tud áldozni.
A részletek egyértelműek, de a fő vonalában nem tudom
áttekinteni a helyzetet. Mikor visszajön Nagy József, a
kuratórium elnöke, megkérem, hogy foglalja össze az
eseményeket.
Hosszú éveken át kifogástalan kapcsolatban álltunk a
helyi önkormányzattal, értékelték azt a szolgálatot,
amelyet a kultúráért tettünk, segítették a munkánkat.
– A helyzet 2010-ben változott meg, mikor a Fidesz
győzött a választásokon és Németh Szilárd lett a
polgármester. Vele is próbáltunk jó együttműködést
kialakítani, meghívtuk a kuratóriumi ülésünkre, meg is
ígérte, hogy eljön. Tíz órára volt megbeszélve a találkozó,
de még fél tizenegykor is hiába vártunk rá. Áttelefonáltunk
a Városházára, de a titkárnője azt mondta, hogy a
polgármester úr nem ér rá és később sem mentette ki
magát.
– Aztán ő jelentkezett egy ajánlattal: ha a Fidesz az
eddiginél több helyet kap a fenntartó alapítvány
kuratóriumába, akkor továbbra is számíthatunk az
önkormányzat támogatására. Mi tudtuk, hogy ha most
engedünk, előbb-utóbb a Fidesz átveszi a Munkásotthon
irányítását. Meg akartuk őrizni a függetlenségünket, ezért
nemet mondtunk.
– Németh Szilárd tovább próbálkozott, nyilvánvalóan
nem a táncház vagy a hangversenyek irányítását akarta
átvenni, hanem magát az ingatlant próbálta megszerezni,
ennek az értékét másfél milliárd forintra becsülték.
– A szokásos „egészpályás letámadás" taktikájához
folyamodott, mozgósította az országos politikát. Egy
törvényjavaslatot terjesztett elő, amely azt tartalmazta,
hogy ha egy közhasznú alapítványból kiesnek az alapítók,
az önkormányzatoknak jogában áll kijelölni egy másik
társaságot a jogok gyakorlására. Ez a terv kétségtelenül
ellenünk irányult, ezért a „Lex Munkásotthon" nevet kapta.
A „szavazógép" elfogadta a javaslatot, a jogokat egy helyi
önkormányzati cégre, a „Csepeli Városházi Kft."-re ruházta
át.
– Ekkor végre megjelent nálunk Németh Szilárd,
bejelentette, hogy megszüntetik a kuratóriumot és a
felügyelő bizottságot, ő, mint egyszemélyes testület veszi
át az irányítást, le akarta foglalni az összes írásbeli
anyagot. Ezt a követelést elutasítottuk, hiszen mindenféle
változás csak a hivatalos bejegyzéssel egy időben válhat
hatályossá. Erre az említett önkormányzati cég a
bírósághoz fordult azzal a kérelemmel, hogy módosítsák az
eredeti alapító okiratot. Az első- és másodfokú bíróság is
elutasította a beadványukat, most a Kúria előtt folytatódik
az ügy.
Amíg a törvényszéki eljárás zajlik, az „egészpályás
letámadás" taktikája tovább szélesedett. A Munkásotthon
korábban évi 20 millió forintos állami támogatást is
kapott, de Hoppál Péter, ez az egyházi zenészből lett
államtitkár előbb a felére csökkentette az összeget, majd
teljes mértékben megvonta. A kör bezárult, az
önkormányzati után az állami dotáció is megszűnt.
Bár a kuratórium ilyen körülmények között megpróbál
helytállni, a jövő nem sok reménnyel kecsegtet. Ha minden
így marad, télen már nem telik fűtésre, be kell zárni a
házat. (Meg kívánom jegyezni, hogy ehhez a részhez
felhasználtam Nagy József elnök nyilatkozatát is, melyet a
Népszavának adott.)
Keveset tud Németh Szilárd egyéniségéről, aki azt
feltételezi róla, hogy cselekedeteiben csak a rombolás
szándéka vezéreli. A Munkásotthont likvidálná ugyan, de a
Fidesz alelnökeként és a Birkózó Szövetség elnökeként fel
akarja építeni a Kozma Istvánról elnevezett Magyar
Birkózó Akadémiát. Kacsalábon forgó vállalkozásnak
ígérkezik. A csarnok földszintjén három, birkózószőnyeggel
ellátott edzőtermet kívánnak kialakítani. Itt kapnak helyet
majd a pihenőhelyiségek, az öltözők és a szauna is. Az
emeleten multifunkciós sportcsarnokot rendeznek be,
amely számos más sportág igényét is kiszolgálja majd.
A beruházás összesen 2,4 milliárd forintot igényel,
vagyis 2400 milliót, ami a Munkásotthon éves állami
támogatásának 120-szorosát jelenti. Csak remélni lehet,
hogy a Birkózó Akadémia olyan fontos szerepet tölt majd
be Csepel életében, mint a Munkásotthon tette száz éven
át.
 5

„Egyre többeknek szereznek örömet az Idősek Klubja

programsorozat ingyenes rendezvényei, a senior tánc, az
idősek tornája, az irodalmi délután, a nótaház, az
egészségügyi és természetgyógyász előadás-sorozat, a
masszázs vagy éppen a nyugdíjas kézműves foglalkozás" –
írja a Csepeli Hírmondó. A csepeli anyaggyűjtésem sajnos
épp a nyári szünet idejére esett, a Klub csak a keddi és
csütörtöki játékdélutánokra nyitott ki. Egy ilyen alkalmat
választottam ki, a társalgóterem asztalainál kártyázó és
sakkozó idősebb emberek ültek.
A vezető épp a szabadságát töltötte, de kérésemre bejött
egy beszélgetésre, behúzódunk az egyik irodahelyiségbe.
– Maga is nyugdíjas, asszonyom?
Igen, aktív koromban a külügyben dolgoztam, többek
között az isztambuli konzulátuson. Mikor ott befejeztem,
Borbély polgármester úr megkért, hogy vállaljam el a Klub
vezetését.
– Társadalmi munkában vagy fizetésért látja el a
feladatát?
– Havi 240 ezer forintot kapok, de higgye el, nem ezért
csinálom. Küldetésemnek érzem, hogy kimozdítsam
magányukból a nyugdíjasokat.
– Úgy érzi, hogy sikerül?
– Szerintem a számok ezt mutatják. A 2015-ös évben 21
ezren látogattak el hozzánk, és 2016-ban is 15 ezren.
 – Miből eredt ez a csökkenés?
– Feljött a padlózat, újra le kellett rakni és két hónapig
zárva tartottunk.
– Mikor elkezdte a munkát, megfogalmazta az alapvető
céljait?
– Két dolgot szoktam kérni azoktól, akik belépnek
hozzánk: ne politizáljanak, és ne beszéljenek a
betegségeikről, mert ezzel csak felzaklatják a társaikat. Az
emberek amúgy is csak nehezen viselik el a keserűséget,
hogy itt Csepelen valaha kiemelt színvonalon éltek és ez
mára megszűnt.
– Különböző rendezvényekkel igyekszünk jó hangulatot
teremteni: havonta legalább egyszer komolyzene
hangversenyt tartunk és kisebbségi muzsikus együtteseket
is meghívunk: cigányokat, németeket, szerbeket.
– Neves művészek léptek fel nálunk tisztességes
honoráriumért, de egyetlen olyan esetre sem emlékszem,
hogy valaki kérte volna: vonjuk le belőle a
nyugdíjjárulékot. Azt mondták, ők más formában adóznak.
Most persze alig kapnak pénzt. Eljárnak hozzánk
panaszkodni, de nem tudok segíteni rajtuk, az
illetékesekhez is hiába fordulnak, csak kétévenként lehet
kérelmezni a nyugdíjemelést és akkor sem ők lesznek az
elsők. Én is így tartom méltányosnak: ha valaki egész
életében ledolgozta a napi nyolc órát és befizette, amit
kellett, az inkább megérdemli a minimum havi 105 ezer
forintot.
Szeretném megkérdezni, hogy ebből az összegből is
hogyan lehet megélni, de a vezetőnő felemelkedik a
székből:
– Maga nem azért jött, hogy engem hallgasson,
megkérdezem az embereket: ki vállalja a beszélgetést.
Egy asszony lép be elsőnek, valaha reklámmal,
hirdetésszervezéssel foglalkozott:
– Huszonnégy évig dolgoztam egy vállalkozónál, a
fizetésem nagy részét zsebbe adták, ezt a nyugdíj-
megállapításnál persze nem vették figyelembe, így havi
124 ezer forintot kapok. Ebben az összegben már a baleseti
járulékom is benne van, ugyanis húsz évvel ezelőtt elgázolt
egy kocsi és maradandó sérüléseket szenvedtem.
– Szerencsére mindig is volt mellékállásom,
könyvkiadással, szórólapkészítéssel foglalkoztam, összejött
annyi pénz, hogy autót tartsak, a fiamnak és a lányomnak
is tudtam venni egy-egy lakást.
– Most is támogatja őket?
– Igen, ha meg akarnak venni egy komolyabb darabot,
be szoktam szállni a költségekbe.
– Maga milyen körülmények között él?
– Harmincöt éve lakom Csepelen, egy panel épületben
kezdtem, aztán átköltöztem egy kertes házba. Néha
meglátogatom a régi barátnőmet, de ilyenkor úgy érzem
magam, mintha egy kaszárnyában járnék. Nincs levegő, a
falakból árad a hideg, a WC és a fürdőszoba nyomasztóan
szűk, egy kövérebb asszony be sem fér.
– A vezető azt mondta, hogy ott a klubban két dologgal
ne foglalkozzanak az emberek: a politikával és a
betegségeikkel. Maga mit gondol erről?
– Én nem hallottam tőle ilyesmit.
 Szavainak lendülete megcsappan, néhány perc múlva az
órájára néz, és a teendőire hivatkozva elköszön.
(Később más nyugdíjas klubokban is feltettem ezt a
kérdést, ők nem tértek ki a válasz elől, országos gondokat
említettek:
– Itt a kerületben sok a lerobbant állapotú öregember,
de senki sem törődik velük. Az önkormányzat a két ünnep
között ingyen ételt ad a rászorulóknak, oda menjen ki, ha
hosszú sorokat akar látni, évente egyszer pedig krumplit és
gyümölcsöt osztanak.
– Az igazi bajokkal viszont nem foglalkoznak. A
nyugdíjakat szinte befagyasztották, az 1,6 százalékos
emelés a többségnek alig két-háromezer forint pluszt
jelent havonta. A 75 év felettieknek nem írnak fel bizonyos
drága gyógyszereket, a külföldi műtétekhez a televízióban
koldulnak pénzt. Nemsokára ott tartunk majd, mint
Ceausescu Romániája, ahol a mentők nem szállítottak
hetven évnél idősebb betegeket. A Fidesz persze nem
szereti, ha az emberek politizálnak és kérdéseket tesznek
fel.
– Az úgynevezett szociális hálón is nagy lyukak
tátonganak. A szociális otthonokban sokéves a várólista,
aki bejut, az sincs biztonságban. Egymást érik a
szerencsétlenségek: egy budakalászi idősek otthonában
három ember halt meg egy időben, Gyulán egy asszony
szenvedett súlyos balesetet, a péceli otthonban a vezetők
elsikkasztották a nyugdíjasok rájuk bízott pénzét, nem
tudták kifizetni a temetések díját, az elhunytakat egy
tömegsírba zárták be. Szörnyű dolog, hogy az idősek
gondozása lassan a legjövedelmezőbb üzletággá válik
Magyarországon, ennél csak a közöny rosszabb, amivel az
emberek ezt tudomásul veszik.
– A balkáni színvonal alatt élünk és a mi nemzedékünk
már nem képes változtatni ezen, a fiatalok pedig azt sem
tudják, hogy miről van szó.)
Egy testes, szakállas, sportos öltözéket viselő férfi lép be
az ajtón. Néhány régi könyvemet szedi elő a válltáskájából,
megkér, hogy dedikáljam neki. Miközben aláírom,
megjegyzi, hogy a mostani írásaimat kevésbé szereti
politikai felfogásom miatt. Ezen nincs mit vitatkozni, az
olvasónak joga van ragaszkodni a saját véleményéhez.
Hozzáteszi, hogy ő maga is író, álnéven számos verse
jelent már meg folyóiratokban.
– Ezek szerint kollégák vagyunk! Egyébiránt mi volt a
szakmája?
– Gépészmérnök vagyok, gyártástechnológiával és
számítástechnikával foglalkoztam. Negyvenöt évig
dolgoztam, annak idején 300 ezer forinttal mentem el
nyugdíjba.
– Gratulálok, azt hiszem, hogy ez országos viszonylatban
is jónak számít.
– Egy hozzám hasonló, most visszavonuló 600 ezer
forintot kap. Ezen a téren egyáltalán nem érvényesülnek a
reális viszonyok. Kétféle nyugdíjas létezik: az egyik, aki a
munkájával rászolgált, a másik a potyautas, aki csak úgy
hagyta magát sodortatni az árral. Az embereknek legalább
negyven százaléka mögött nem áll valós teljesítmény.
– Maga régi csepeli?
 – Az apám is itt dolgozott Martin mérnökként, később
főmérnökké lépett elő. Azokban az 1960-as években az
igénytelenség szelleme tört be a gyárba. A varrógépek
öntöttvas vázát kalapáccsal egyengették, el is törtek. Sok
veszélyes hulladék halmozódott fel, ciánfürdő
maradványokat hagytak eltávolítatlanul.
– Apám ezt nem akarta tudomásul venni. Már régen az
első embernek számított, de még minden reggel bejárta az
egész üzemet. Ilyenkor bárki megszólíthatta, ha egy
hasznos ötletet javasolt valaki, annak felírta a nevét és
jutalmat adott az illetőnek. Még nyugdíjas korában is
folytatta fillérekért, kérdeztem tőle: miért csinálod? Azt
felelte: mert nekem ez a hobbim. Nemcsak a hivatástudat
hajtotta, hanem a világnézete is, kommunista volt.
– Sajnos, ő magányos farkasnak számított ezzel a
felfogással. Csepelt mindig is félművelt bunkók tartották a
kezükben, akik a saját hasznukat keresték és ebben
semmitől sem riadtak vissza. Az 1970-es években az is
előfordult, hogy egy tanácselnököt a hivatalából vitték el a
rendőrök, mert lopott.
– Úgy gondolja, hogy ez a helyzet megváltozott
napjainkban?
– Feltétlenül. A Fidesz most azokat a célokat valósítja
meg, amelyeket még az MSZMP-nek kellett volna.
– Én nem látok javulást.
– Persze, a Fidesz csak abból főzhet, ami a kamrában
van. Csepelen most sincs igazi értelmiségi réteg, nem
léteznek valódi fórumok, legfeljebb kocsmabarátságok
alakulnak ki.
 – Annak idején sokat vitatkoztam apámmal: ő hitt a
marxizmusban, szerintem pedig ez az eszmeiség eleve
tévedéseken alapszik, és ezeket hiába is próbálják
kijavítani. Jellemző, hogy az egyetemen háromszor is újra
kellett vizsgáznom belőle, mert az évek során annyira
megváltozott.
– Milyen elvi hibákat fedezett fel benne?
– Először is a hozzáadott érték túlbecsülését éreztem
képtelenségnek. Nem a befektetett munka mennyisége
számít, például, ha összetörünk egy nagy követ és halomba
rakjuk, az komoly teljesítménynek számít, de az értéke
nem növekszik meg ezzel arányosan. Minden annyit ér,
amennyit a piac hajlandó fizetni érte. Még órákon át
sorolhatnám a tévedéseket.
– Maga párttag volt?
– Igen, ez szükséges volt az előrejutáshoz, de a
változásnál kiléptem.
– Most milyen irányzatot ismer el?
– Sem a kommunizmust, sem a liberalizmust nem
fogadom el. Ezeket annak idején azért hirdették meg, hogy
kibillentsék az egyházakat a hatalmi pozíciójukból. Egy
politikus megítélésénél számomra egyetlen mérce létezik:
mit mond és mit cselekszik.
– A termelés filozófiája alapvetően megváltozott
Európaszerte. A nagyvállalatok többé már nem követelnek
csúcsteljesítményeket a dolgozóiktól, egy ellenkező
irányzat érvényesül. Egyre inkább háttérbe szorul a
teljesítménybérezés. Ha valaki 90 százalékot teljesít, azt
szó nélkül elfogadják, viszont ha 105 százalékot ér el,
ellenőrzést tartanak nála, utánanéznek, hogy milyen
munkaelemet hanyagolt el.
– Ez a jelenség Csepelen nem észlelhető, mert a
nagyüzemek megszűntek, a kisvállalkozásoknál pedig
áttekinthetetlen anarchia uralkodik. Valaha nálunk is
születtek világméretű kezdeményezések, például
autóbuszokat gyártottunk műanyagból. Az egyik kísérleti
példány kint a forgalomban összeütközött egy
teherautóval, az darabokra tört, a busz viszont nem sérült
meg. Amerikai érdeklődés mutatkozott iránta, de az
ikertornyok elleni merénylet után visszaléptek.
 6

Csepel díszpolgárainak sorában több tekintélyes

személyiség neve is feltűnik, a legismertebb talán Wittner
Máriáé, azé a forradalmáré, aki 1956 októberében a
Magyar Rádió ostromában is részt vett. Tevékenységéért
1957-ben halálra ítélték, majd a büntetését életfogytiglani
börtönre változtatták, 1970-ben az utolsó foglyok között
szabadult. Később csatlakozott a Fideszhez, két cikluson át
képviselte a pártot a Parlamentben. Idén, a
nyolcvanharmadik születésnapján maga Németh Szilárd
köszöntötte:
„... Meg akartak semmisíteni Téged, meg akartak alázni,
de nem sikerülhetett nekik, mert a Szűzanya oltalmazott,
aki Magyarország védőszentje... Te vagy számunkra az
erkölcsi mérce, az előttünk járó élő példakép..."
Az ünnepelt hasonló emelkedett stílusban válaszolt:
„... 1956-ban fegyverrel harcoltunk, most pedig
szellemileg harcolunk, hogy megmaradjon a Haza. Ez a
harc sokkal nehezebb, de segítsünk egymáson és az Isten is
megsegít...”
Beszédében Wittner Mária nem feledkezett meg a
felkelés utóéletéről, a számonkérésről sem:
„... Nem azok nevére vagyok kíváncsi, akiket
megzsaroltak, hanem azokéra, akik zsaroltak, vagy akik a
legnagyobb aljasságot követték el: hazafias céllal
ajánlkoztak fel a rendszernek. Milyen ember az, aki
hazafias célnak tekinti, hogy valakinek tönkretegye az
életét?..." A Csepeli Hírmondó tudósítója melankolikusan
hozzáteszi: ez az a kérdés, amire talán senki sem tudna
válaszolni.
A kitüntetettek sorába szerepel még Makray Katalin
tornásznő, Czirják Károly helytörténész, akiről tudni való,
hogy ő a dr. Uránszy Károly Egyesület vezetője, Albert
Mátyás, az erdélyi Farkaslaka volt polgármestere, aki
falujában gyakran fogadta a honismereti céllal odalátogató
csepeli gyerekeket.
A díszpolgárok listáján szinte észrevétlenül húzódik meg
a 93 éves Strein Oszkár neve. Kísérőm azt emeli ki az
élettörténetéből, hogy 1944-ben 19 éves korában elvitték
„málenykij robot"-ra, kikerült a Szovjetunióba, ahonnan
csak hosszú idő után térhetett haza.
Az öregember kint lakik a kerület szélén, előtte az utcán
egy D. rendszámú Dacia Combi parkol:
Hazalátogatott a lánya Németországból.
Csöngetünk, amíg a bebocsátásra várunk, egy pillantást
vetek a portára. A kerítés mellett egy megrogyott,
homlokzatán repedésekkel átszabdalt viskó áll.
– Oszkár bácsi nem ebben lakik, a telek túlsó végében
húzott fel magának egy épületet.
– Ezt kiadja?
– Szerintem nincs kinek; vályogház, előbb-utóbb a
mennyezete is leszakad, de kérdezze meg erről őt magát.
Strein lánya jön ki kaput nyitni, nyomában három kutya
is lohol. Óvatosan rákérdezek a ház előtt parkoló kocsira:
– Németországban olcsó a Dacia?
 – Igen, de nemcsak azért vettem. Hátulra be tudom
rakni a kutyáimat, és ha útközben ér az este, meg is
alhatok benne.
Átvágunk a kerten, gondozatlan öreg fák hullajtják a
gyümölcseiket, kísérőm lecsíp egy barackot. A házban
nyomott szag terjeng, rozogák a bútorok, kopottak a
szőnyegek és a takarók, az is érződik, hogy a kutyák is sok
időt töltenek itt benn. A házigazda tegeződve fogad, én is
átveszem ezt a hangnemet.
– Te, ugye, Csepelen születtél, Oszkár bácsi?
– Nem, Budán, a régi Tabánban jöttem világra.
Albérletben laktunk, mikor nem tudtuk kifizetni a bért,
tovább vándoroltunk, végül is Óbudán kötöttünk ki. Egy
kert végében álló kamrába fogadtak be minket
szívességből.
– Apád mivel foglalkozott?
– Ő kihullott a munkából, tudniillik az I. világháborúban
fogságba esett Verdunnél, hat évig dolgozott egy
parasztnál, mikor hazajött, nem tudott elhelyezkedni.
Protekciót keresett, megismerkedett egy művezetővel a
Weiss Manfréd gyárból, az illető eljött hozzánk, megakadt
a szeme Gömbin, a farkaskutyámon, azt kérte el a
segítségért. Én nagyon szerettem azt a jószágot, sokáig
sírtam utána. Mindegy, a lényeg az, hogy apámat felvették
a gyárba. Akkor költöztünk át Csepelre, először ott is
rokonoknál laktunk, aztán szereztünk egy albérletet.
– Apám a Martin kőművesekhez került, ha kiesett egy
tégla a kemence falából, nekik kellett pótolni, sokszor
nyolcvan fokos melegben dolgoztak. Az öregem nem is
bírta sokáig, megbetegedett és ötvenéves korában meghalt.
A családban magára maradt öcsémet és engem anyám
tartott el, ő egy kórházban takarított.
– Én mindenképp szakmát szerettem volna tanulni,
mindegy, hogy mit, csak kőműves ne legyek, nem akartam
apám sorsára jutni. Mint egy gyári ember árváját, 13 éves
koromban felvettek kifutónak, a bognár üzemben hordtam
szét a munkalapokat és a hivatalos papírokat. Egy hétre
hat pengőt kaptam, ennyi volt az első fizetésem. Mikor
betöltöttem a tizenhetet, szerződtettek szerszám- és
géplakatos tanoncnak. Naphosszat reszelgettem a
kockákat, vittem a szögeket lágyítani, a kalapácshoz nem
engedtek hozzányúlni a mesterek. Itt már többet kerestem,
az I. kapunál működött egy cukrászda, fizetési napokon
beültünk oda a barátaimmal és krémest ettünk.
– Az idő tájt kezdtem el a repülőgép-modellezést, tíz
köbcentis gépeket készítettem. Vonzott a repülés, gyakran
álmodtam, hogy valakik üldöznek és én egy repülőgéppel
elmenekülök. 1940-ben megalakult a csepeli
vitorlázórepülő klub, én is beléptem, Farkashegyen
letettem az A és B vizsgát.
– Közben elkezdődött az üzemben a repülőgépgyártás,
német megrendelésre motorokat állítottunk elő a ME605-
ös és a „Héja" felderítő gépekhez, emellett alkatrészeket és
sárkányokat is szállítottunk.
– 1942-ben az amerikai Liberátorok szőnyegbombázást
hajtottak végre a környéken, megsemmisült a szigetcsúcsi
repülőtér, a Fantó Kőolaj-finomító, a ferencvárosi
pályaudvar, a repülőgépgyártó részlegben is súlyos károk
keletkeztek. Először azt tervezték, hogy helyreállítják az
üzemet, de a megismétlődő légi csapások ezt lehetetlenné
tették. Ekkor úgy döntöttek, hogy a megmaradt gépsorokat
a rajtuk dolgozó személyzettel együtt kitelepítik
Németországba. A katonai parancsnok engem is behívatott,
közölte velem, hogy ki kell költöznöm Stuttgartba,
mondtam, hogy nem megyek. Akkor megkapom a SAS-
behívót.
– Így is történt. Az egyik szomszédunk házában volt egy
pince, ott bújtam el, még az anyámnak sem szóltam róla.
Egy hónap múlva az oroszok már a temetőnél jártak, akkor
feljöttem.
– Az ostrom után nehezen indult meg az élet. Az
elhagyott házakban, a salakhányókon gyűjtöttünk tüzelőt.
A liszt, a hús, a só és a cukor, de még a petróleum és a
gyufa is hiánycikknek számított. Az élelmiszerjegyekre
fejenként napi 15 deka kenyeret, fél kiló lisztet és havonta
60 deka zsírt osztottak, de előfordult, hogy hiába álltak
sorba az emberek, nem kaptak semmit. Mi úgy egészítettük
ki a fejadagot, hogy az öcsémmel kijártunk Soroksárra, a
padláson összegyűjtöttük a kukoricaszemeket, hazavittük
és az anyánk megfőzte.
Január elején kijött hozzánk egy rendőr, és utasított,
hogy másnap jelentkezzek a Király utcai kapitányságon.
Én, ahogy voltam, kabát nélkül, félcipőben mentem be. Ott
helyben kiderült, hogy háromszáz embert gyűjtöttek össze.
– Milyen alapon válogattak?
– A németes családnevűeket idézték be, ilyenek sokan
laktak Csepelen. Az első szakmunkások Németországból
jöttek és a családjukkal itt telepedtek le. A német a
gyárban is beszélt nyelvnek számított, csak olyan
embereket vettek fel, akik tudtak németül.
– Politikai szempontok nem játszottak közre?
– Nem, Csepel baloldali környéknek számított. Akadt
köztünk munkás, üzemrész-igazgató, kereskedő, sőt még
egy hentes is, akinél absniclit, felvágott végeket szoktam
vásárolni.
A kísérőm hozzáteszi:
– Nem segített semmiféle protekció. Egy Hausil
nevezetű főmérnök fiát is bevágták a menetbe. Az apa
elment az orosz gyárparancsnokhoz és kérte, hogy segítsen
a fián. A parancsnok azt mondta, hogy ha még
Magyarországon belül van, akkor még vissza tudja hozni.
Sajnos, akkor már áthajtották a határon, soha nem jött
vissza.
A közbeszólás megzavarta az öregembert, csak nehezen
veszi fel újra a fonalat:
– Hol is tartottam?
– Ott, hogy a rendőrkapitányság udvarán tartózkodnak.
– Eleinte nem aggódtunk, azt hitték, hogy csak a közelbe
visznek el minket „málenykij robot"-ra, építkezésre vagy
romeltakarításra. Azon az éjszakán a nagy hidegben is kint
aludtunk az udvaron, reggel sorba állítottak minket és
gyalogmenetben átvittek Tökölre.
Az én csoportomat bezárták egy parasztház pincéjébe,
egy hétig ott tartottak minket, aztán újra útnak indítottak.
Napi harminc kilométert kellett gyalogolnunk, az első nap
Ráckevéig jutottunk, a végállomás Kiskunhalas volt.
 – Meddig tartott az út?
– Január elsején jöttünk el Csepelről és 13-án érkeztünk
meg Halasra, ott vagonokba raktak bennünket. Még folyt a
háború, fel voltak robbantva a sínek, napokat kellett
vesztegelnünk. Még szükségre sem szállhatunk ki, a vagon
aljába vágtak egy kis lyukat, ott kellett elvégeznünk, a
vagon alatt halomba gyűlt a fekália.
– Enni sem adtak rendesen, ha mégis kaptunk valamit,
abban sem volt köszönet. Egyszer mocskos, fűrészporral
kevert, nyers állati bensőséget dobtak be hozzánk, sokan
nekiestek és befalták. Mindannyian vérhast kaptak, de
hagyták őket kínlódni bent a vagonban, csak akkor szedték
le, mikor megérkeztünk a Donhoz, a lágerbe. Rengeteg
ember gyűlt itt össze, csak a Délvidékről ezer sváb embert
hoztak. Erdélyből is jött egy magyar orvos, aki végre
átvette a betegeinket. Minket is megnézett, azt mondta, ha
életben akartok maradni, egyetek nyers krumplit.
– Nekem jó nyelvérzékem van, hamar megtanultam
oroszul, bekerültem kisegítőnek a konyhai anyagraktárba,
tudtam szerezni krumplit, szétosztottam a társaim között.
Ez nem sokat segített, az emberek hullottak, mint a legyek.
– Minden nemzeti csoport maga kellett, hogy eltemesse
a halottait, mi is kaptunk egy lepedőt, abban vittük ki
szegényeket. Négyen is alig tudtuk megemelni a
holttesteket, bár alig nyomtak többet 35-40 kilónál. A 35
fokos hidegben megfagyott a föld, nem tudtunk sírt ásni,
csak úgy leraktuk a hóba. Mikor végeztünk, le kellett adni
a lepedőt.
– Minden temetésért járt volna nekünk néhány rubel, de
ezt sem kaptuk meg, az anyagraktárt vezető hadnagy
elvette tőlünk. Cserében juttatott nekünk étolajat vagy
kekszet. A hiányt úgy pótolta, hogy manipulálta az
élelmiszereket, a kekszet egyszerűen lelocsolta, hogy kilóra
stimmeljen a súly, a tökmagolajba vizet öntött, az persze
rögtön feljött a tetejére. A rangjához képest túl sokat
lopott, börtönbe került, én sem maradhattam a raktárban,
áthelyezetek az autóműhelybe.
– Közben véget ért a háború, a lágerben is megenyhültek
a viszonyok. Először a betegeket engedték haza
Magyarországra, kihasználtam az alkalmat, szereztem egy
kiló sót és egy csepeli társammal elküldtem az anyámnak.
– Otthon tudtak rólatok?
– Nem, írtunk leveleket, de a lágerirodában
elsüllyesztették őket. Három és fél évet töltöttem
fogságban. Már teljesen elidegenedtem a világtól, ha
integettek az arcom előtt meg se rebbent a szemem. Aztán
végre elérkezett az én szabadulásom ideje is.
– Pengős világból mentem el, forintos világban tértem
vissza. Mikor átléptük a határt, kaptam 200 forintot. Még
ugyanazt az inget viseltem, amelyikben elhoztak. Vettem
egy újat kilenc forintért és ittam egy császárkörtét 3,8-ért
a restiben. A maradékból megváltottam a vonatjegyet.
– Itthon nem próbáltátok megtalálni, hogy ki
deportáltatott?
– Nem. Én tudom, hogy a megtörténteket semmi jóvá
nem teszi. Egyébként azt hallottam, hogy a hazatért
foglyok egy jegyzőt gyanúsítottak meg, meglesték és
megverték.
 – Két hetet pihentem, utána jelentkeztem a gyárban,
felvettek üzemlakatosnak. Nem szakmai munkát
végeztünk, kapát-kaszát készítettünk, tányérokat égettünk
szovjet jóvátételre.
– Figyeltem a világot, hogy mi változott benne. Csepelen
erős volt a nyilaskeresztes párt, a háború előtti utolsó
választáson nyolcvan százalékot szereztek, de az ostrom
után feltették a vörös csillagot, hivatalnokok, polgári
iskolai tanárok hirtelen párttitkárrá léptek elő.
Csodálkoztam, hogy nem dolgoznak, és mégis keresnek.
Meggyőződtem, hogy a kommunizmus az egész világon
csalásra, megtervezett hazugságra, gyilkosságra épül,
semmivel sem jobb a fasizmusnál. Pol Pot kétmillió embert
végzett ki és felhalmozta a koponyájukat.
– A fogságból hazatérők közül is sokan bekapcsolódtak a
politikába. Krejzer Bélát megkérdezte egy rádióriporter,
hogy érezte magát a lágerben. Ő azt mondta, hogy jó dolga
volt, soha nem evett annyit, mint akkoriban. Három hónap
múlva kinevezték egy tröszt vezetőjének. Nemrégiben
találkoztam vele, egyedül ült a piaci kocsmában, előtte két
deci bor. Kérdezem, mit csinálsz, azt mondja, várom a
következő két decit.
– Én nem akartam beszállni ilyen dolgokba, nem is
jutottam túl messzire, csak 1960-ban kaptam művezetői
státuszt. Mit tudok még felmutatni? Felépítettem az első
házat, aztán a másodikat, hogy legyen fedél a fejem felett.
– Miért nem adod ki az utcai épületet? Valaki biztos,
hogy kivenné.
– Nem kell a pénz. Megfigyeltem, ha valaki töri magát és
törekszik az elképzelése után, az egyre jobban hajtja
magát, nekem nincs kedvem hozzá. Ne hidd, hogy gazdag
vagyok, látod, hogy élek, 42 és fél év munka után 120 ezer
forint nyugdíjat kapok, hozzá 30 százalék kárpótlást. Elég
ennyi.
– Hogy telnek a napjaid?
– Csendesen nézek ki az ablakon és figyelem, hogy
hullanak a levelek a fákról.
*
Néhány héttel a beszélgetésünk után felhívott a kísérőm
és értesített, hogy Oszkár bácsi augusztus 17-én meghalt.
Ezt az írást az ő emlékének ajánlom.
 7

1956 októberében két főiskolás operatőr társam: Kovács

László és Zsigmond Vilmos egy Ariflex felvevő gépet
szerelt egy teherautó platójára, járták a várost és filmezték
a felkelés eseményeit. A november negyedikét követő
összeomlás után Bécsbe, majd az Egyesült Államokban
utaztak, magukkal vitték a tekercseket és bemutatták a
filmet. Ez az önmagában is egyedülálló anyag megnyitotta
előttük a kapukat, egyenes út vezetett Hollywoodba. Olyan
filmeket fotózhattak, mint a „Szelíd motorosok", illetve a
„Szarvasvadász", mindketten elnyerték a szakma
legmagasabb elismerését, az Oscar-díjat.
Nekem is sokáig járt az eszemben egy hasonló ötlet.
Arra gondoltam, hogy kellene írnom egy fényképekkel
illusztrált könyvet a felszámolt magyar nagyüzemekről, a
komlói bányákról, a miskolci-ózdi kohókról, az óbudai
Goldberger gyárról. Ez egyszeri és vissza nem térő
lehetőség lett volna, mert, ahogy a kivágott fa tönkjéből
sarjadó fattyúágak, kis magáncégek lepik el majd a terepet,
megváltoztatva az igazi táj képét. Azt feltételeztem, hogy
egy ilyen könyv történelmi dokumentumként szolgálhatna
a rendszerváltás körüli időkről. Ez a vállalkozásom
azonban csak részben valósult meg, nem rendelkeztem
elegendő pénzzel és fotós társat sem tudtam találni.
Később szinte valamennyi romterületet bejártam tíz
évvel ezelőtt, így jutottam el a Csepeli Vas- és Fémművek
egykori telephelyére is. A területen berendezkedett sok
száz apró üzem, műhely, vállalkozás között kóborolva,
elképzelhetetlennek találtam, hogy itt valaha egy 32 ezer
munkást és alkalmazottat foglalkoztató nehézipari bázis
működött, megszűnte után az egész kerület passzivitásba
merevedett, úgy tűnt, mintha egy olyan szoba volna,
amelynek közepén egy halott fekszik, akit sem
feltámasztani, sem eltemetni nem tudnak.
Most, hogy a riportkönyv kapcsán visszatértem
Csepelre, igyekeztem felmérni, hogy mi változott a közben
eltelt idő alatt. Megkerestem régi ismerősömet, K.-t – a
betűvel jelölés okát már többször is megindokoltam –,
megkértem, hogy járja be velem a gyár területét.
Az egykori főbejáraton, az I.-es kapun megyünk be. A
Bolla Dezső által írott helytörténeti vázlat szerint itt
valaha szigorú és állandó ellenőrzés folyt, üzemi tolvajok
sokaságát kapták el.
„...Bíróság elé állították M. J.-t, aki lopott, hegesztő
berendezéssel felnyitotta a motorkerékpárgyár
pénztárának páncélszekrényét, és eltulajdonította a
gyáregység dolgozóinak kifizetésre váró, már beborítékolt
bérét. Heteken át hordta haza a szerzett pénzt. A gyár
portásai jót nevettek, mikor közölte velük: most viszem ki
a lopott pénzt. Azon bukott meg, hogy néhány év alatt
kétszintes házat épített magának, berendezte és egy
oldalkocsis motorkerékpárt is vásárolt." Nem lehet
nosztalgia nélkül arra az időre gondolni, mikor egy ilyen
méretű lopást már a bűncselekmények csúcsának
tekintettek.
 K., a kísérőm az üzem bejárata előtt, a Szent Imre téren
parkol a kocsijával. Mielőtt elindulnánk, a befutott
életpályájáról kérdezem. K. valaha Csepel gazdasági, majd
pártvezetői közé tartozott. Bent a gyár területén született
egy négyszer-négy méteres szükséglakásban, 13 éves
korában kifutófiúként kezdte és vezérigazgatóként innen
ment nyugdíjba.
– A Rugéphez, a Ruhaipari Gépgyárhoz vettek fel,
tanultam, dolgoztam, haladtam felfelé a ranglétrán. 1977-
ben az üzem igazgatója lettem. 3700 ember dolgozott
nálunk, szabász-, varró- és vasalógépeket készítettünk.
Nemcsak Magyarországon, hanem az egész KGST-n belül
mi voltunk a „profilgazdák". Csak a Szovjetunióban 13
teljes üzemet szereltünk fel, de szállítottunk nyugati tőkés
országokba is. Készpénz elszámolást alkalmaztunk velük
szemben, negyven forintból hoztunk ki egy dollárt, ami
akkoriban igen jó eredménynek számított. Az összeg húsz
százalékát visszakaptuk valutában, ezt fejlesztésre
fordíthattuk. Meg sem fordult a fejemben, hogy
munkahelyet váltsak.
Aztán jött egy fax, berendeltek a pártközpontba.
Közölték velem, hogy a kerékpárüzem igazgatója
megbukott:
– Vagy átveszed a helyét, vagy bezárjuk az egész
kócerájt!
Tudtam, hogy nem mondhatok nemet, ez az üzem az
egész gyár legrégibb és legfontosabb részlegei közé
tartozott. Weiss Manfréd még 1928-ban vásárolta meg a
licencet a német Puch cégtől. A bombázások ezt a bázist is
elpusztították.
A felszabadulás után viszonylag gyorsan felfutott a
termelés, 1959-ben már közel tizenháromezer 250
köbcentis Pannónia motorkerékpárt exportáltunk és majd
13.000 kerékpárt szállítottunk külföldre.
Az elhibázott gazdasági koncepció nyomán a nyolcvanas
évek végére egész Magyarországon hiánycikké vált a
kerékpár, az üzletekben sem BMX-et, sem gyerek- vagy
családi biciklit nem lehetett kapni. A nyugati piacokon is
visszaszorultunk a cseh konkurencia ellenében. Eleve
hátrányból indultunk, az ő exportjukat egy már kialakult
háttéripar szolgálta ki, nekünk most kellett kialakítani a
feltételeket. Mindent magunknak kellett előállítanunk,
csak a nyerget és a gumiköpenyt hoztuk be külföldről, még
a hajtókart is magunk kovácsoltuk. Mindez persze dupla
önköltséggel járt.
A termelésünk felfutott évi 300 ezer kerékpárra, ennek
15-20 százaléka külföldre került. A pénzügyi mérlegünket
nullszaldósra alakítottuk ki. Ezt csak úgy lehetett elérni,
hogy a végletekig kizsákmányoltuk a dolgozók
munkaerejét.
A politika nem vett tudomást a nehézségeinkről, sőt, egy
újabbat csavart a présen: levitték a munkabéreket és az
exportunkat is korlátozták. Bementem Havasi Ferenchez, a
Központi Bizottság titkárához, leraktam elé a
tagkönyvemet: vagy visszavonjátok ezeket az
intézkedéseket, vagy én magam szervezek sztrájkot a
Lenin szobornál. Vagy hozzuk rendbe a gyárat, vagy zárjuk
be – akkor végre retiráltak.
 Összehoztak Csikós Nagy Bélával, a nyilasok egykori
gazdasági szakértőjével, akit a háború után maga Gerő
Ernő hozott ki az internálótáborból és rábízta az új
termelési szerkezet kialakítását. Csikós Nagy 1956-ot is
túlélte, a Kádár-rendszerben is tudták használni, az
Árhivatal vezetőjévé nevezték ki. Ővele állapodtam meg az
áraink rögzítéséről.
Sokat tanultam tőle, az ő tanácsára kezdtem keresni egy
nyugati partnervállalatot, a szintén kerékpárgyártással
foglalkozó német Schwinn céget választottam. 1987-ben
kezdtük el a tárgyalásokat, ezek több mint egy évig
elhúzódtak, most is le kellett győznünk a hivatalos
fenntartásokat.
A Schwinn új szemléletet hozott magával. Nálunk sokan
az új gépek beszerezésétől várták a megváltást, az ő
felfogásuk szerint ezek csak a berendezés részét képezik,
az emberi tényezőt helyezték előtérbe, a mérnökök és a
dolgozók munkakedvét kell felkelteni!
A Schwinn aztán tovább adta érdekeltségét egy amerikai
vevőnek. Az új tulajdonos egy kétszáz oldalas
szerződéstervezetet küldött, ebből csak a kereskedelmi
jogokra vonatkozó rész nyolcvan oldalt tett ki. Én nehezen
birkóztam meg a szöveggel, életemben akkor láttam
először asztali számítógépet. Visszaküldtem az anyagot,
másnap reggel már ott feküdt a válasz az asztalomon.
Csepelen így jött létre az első magyar-amerikai Joint
Venture.
Az amerikaiak engem akartak vezérigazgatónak, de nem
rendelkeztem elég tapasztalattal, angolul sem tudtam, és
nem is vállaltam, hogy megtanulok. Az amerikaiak azonban
ragaszkodtak a személyemhez.
Ez a kapcsolat sem tartott soká. Az anyacég tönkrement
Chicagóban, jöttek a felszámolók, kérték, hogy adjam el a
részüket. A következő tulajdonos változtatott a profilon. A
Szovjetunióban akkoriban dőlt a pénz az
olajberuházásokba, Csikós Nagy azt akarta, hogy menjek
ki, alapítsak egy gyárat, amelyet mi építenénk fel.
Kimentem tárgyalni Moszkvába, az orosz cégek szívesen
fogadtak, de a körülmények elriasztottak, javában dúltak a
maffia leszámolások, egyik partneremet a fürdőkádban
lőtték agyon. Nem kívántam belekeveredni ebbe a
háborúba.
Aztán jött a Gorbacsov-féle „száraz törvény", ez
korlátozta az alkoholfogyasztást, ily módon csökkentette
az állami bevételeket, leértékelte a rubelt és
megnehezítette a dollárban történő elszámolást. Akkor ez a
tulajdonos is lelépett, egy izraeli-orosz kettős állampolgár
lépett a helyére.
Ő egy mágnes üzemet alapított és tovább kívánt
terjeszkedni, így keltette fel érdeklődését a kerékpár-
iparág. Megvette a gyár 87 százalékát, a maga részét
rögtön be is vitte a kanadai tőzsdére. Azzal kezdte, hogy
külsőségekben is fejlesszük fel a cég reputációját, vakoljuk
be és belülről is fessük ki az épületet. Létesítsünk egy
bemutatótermet.
Az én szerződésemet is megújította és megpróbálta
növelni a hivatali presztízsemet. Egy új és nagyobb autót
kaptam, egy hét múlva egy forgatócsoport is megjelent,
amely filmet készített rólam. Beültettek egy modern
íróasztal mögé és onnan kellett nyilatkoznom. Aztán jöttek
üzletemberek és politikusok, akiket végig kellett vezetnem
az üzemen, a tényleges munkára alig maradt időnk.
Már 14 éve ültem a vezérigazgatói székben, mikor 1997-
ben úgy döntöttem, hogy nem csinálom tovább.
Benyújtottam a felmondásomat, de a tulajdonos nem
fogadta el:
– Rendben van, elmehetsz, de előtte leteszed négy és fél
éves fizetésedet! – és elém rakta a munkaszerződésemet.
Ebben ugyanis egy olyan pont is szerepelt, hogy
kölcsönösen öt évre kötelezzük el magunkat, és ezt nem
lehet egyoldalúan felbontani. Ha valaki mégis megteszi,
teljes kártérítéssel tartozik a másik félnek. És én még csak
egy félévet töltöttem le.
Úgy éreztem, méltatlanul viselkednek velem szemben,
ezért én is felmentettem magam a korrektség szabályai
alól. Egy orvos barátommal megbeszéltem, hogy az
agyvérzés folyamatos veszélyét fedezi fel nálam,
elvonultam vidékre.
A tulajdonos itt is felfedezett, felajánlotta, hogy kivitet
kezelésre egy amerikai kórházba, de én nemet mondtam.
Hosszú vita után abban állapodtunk meg, hogy
vezérigazgatóból elnökké minősítenek át, ebben a
beosztásban már nem vonatkoztak rám a szerződés
szabályai, máshol folytathattam.
Nem akartam elmenni Csepelről, minden ehhez a
vidékhez kötött engem. A legszegényebb rész
legszegényebb utcájában éltem, és bizony könnyű lett
volna elmerülnöm, én is egy lerobbant lumpen lehettem
volna, aki részegen csavarog az utcákon. A környezetem
azonban tartást, tudást, elkötelezettséget adott nekem és
úgy éreztem, hogy valamit törlesztenem kell.
A politikai tevékenység került az életem központjába,
folytattam munkámat az MSZP-ben. 1998-ban
országgyűlési képviselőnek választottak meg;
iparpolitikával foglalkoztam. Az első feladat, amit rám
bíztak, a Csőgyár szanálása volt. Az ott dolgozó 1700
munkás már hat hónapja nem kapott fizetést.
A következő jelentős munkám az volt, hogy
felszámoljam a Duna Téesznél kialakult
természetkárosítást. A Téesz gombatrágya-előkészítése és
hagymafeldolgozó üzeme bűzzel árasztották el a
lakótelepeket, 1999-ben sikerült megoldani.
A harmadik feladat az volt, hogy rendbe hozzam a
csepeli sportklubot. Mikor átvettem, már ott tartott, hogy
ledózerolják a területet és beépítik. Elértük, hogy mind a
12 szakosztály eredményesen működjön.
– 2009-ben mentem el nyugdíjba, a politikai
tevékenységet inkább levezetésnek szántam. Azt hiszem,
túl sokat beszéltem magamról, de legyen mentségem, hogy
az én életemnek is része volt Csepel sorsa, és mielőtt
megnéznénk a gyár helyét, szerettem volna érzékeltetni,
hogy itt valaha becsületes és eredményes munka folyt.
Most pedig, ha úgy gondolja, indulhatunk.
Akadály nélkül bejutunk a főkapun, 169-es számmal
menetrendszerű kék busz is közlekedik. Bent az utak
fedése feltöredezett, de nem javították ki, a kocsi nagyokat
zökken. Egész belső úthálózat alakult ki, amelyet oldalt
felfestett csíkok határoltak, valaha rendőrök irányították
itt a forgalmat.
A gyár 4-5 négyzetkilométernyi területet foglalt el,
egészen a Duna-partig terjedt. Jelenleg 700-800 kisebb-
nagyobb vállalkozás működik rajta, mintegy ötezer embert
foglalkoztatva. Az új tulajdonosok hangzatos idegen
nevekre keresztelték át a cégeiket, az esernyőket gyártó
EGÜ-ből Piaggio lett, egy búvárcikkeket áruló üzletből
Skyward. Feltűnik egy „Do you speak english?" angol
nyelviskola táblája. A Ponyva Kft.-t egy ügyvédi iroda
követi. Néhány feliratot nem tudok értelmezni, például
milyen tevékenységet fed a 661-es firma.
K. csak akkor tesz egy rezignált megjegyzést, mikor
elhaladunk a „Gyömbér" büfé mellett:
– Kocsma egy üzemi területen?! Weiss Manfréd forog a
sírjában.
A talajszintből háborús légvédelmi bunkerek
emelkednek ki. Zsidó munkaszolgálatosok építették, de ők
maguk nem használhatták, sokan elpusztultak a
bombázások során.
K. menet közben ki-ki mutat az ablakon:
– Itt működött Közép-Európa akkori legnagyobb
présgépe. Német gyártmány volt, Hitler külön
engedélyével telepítették ide. Vas- és rézhüvelyeket
készített, megindult a repülőbomba gyártás is.
Ahogy beljebb érünk, az épületek egyre
elhanyagoltabbnak tűnnek. A vakolatuk már rég lehullott,
kilátszik a csupasz tégla. A falak réseiben itt is bokrok
kapaszkodtak meg, sűrű lombjukat a feltámadó szél sem
tudja megmozgatni. Egy homlokzatra hirdetést festettek
fel: „Munkásszálló 1900/forint/nap", jobbra egy tábla
befelé mutat: „Hajléktalanszálló".
– Ez volt a Motorkerékpárgyár tervezőirodája, most a
Vöröskereszt helyezkedik el benne.
– Nem merült fel az a terv, hogy felszámolják az egészet,
és valami mást építsenek a helyére, például egy
sporttelepet vagy egy lakóparkot?
– Ez a terület nem alkalmas semmi hasonlóra, mérgezett
föld. A gyár száz éven át ide rakta le a veszélyes
hulladékokat. Legalább egyméteres mélységben ki kellene
cserélni a talajt. Arról már nem is beszélek, hogy mibe
kerülne, szükség volna hozzá a 700-800 tulajdonos
engedélyére és anyagi hozzájárulására, márpedig ők egyik
napról a másikra élnek.
K. elgondolkodik:
– Nagy Imre búcsúztatásán Orbán Viktor kijelentette,
hogy abban a bizonyos negyedik koporsóban ott fekszik
nemzedékének jövője. Mi csak annyit mondhatunk, hogy
ezekben a romokban van eltemetve a mi egész életünk, sőt,
talán Magyarországé is.
Egy jól karbantartott üzem tűnik fel:
– Ez a Csepeli Erőmű és Szolgáltató Vállalat, villamos
energiával látja el nemcsak a gyártelepet, hanem a kerületi
lakások nagy részét is. Építési és szállítási részleggel is
rendelkeznek. Ha érdekli, be tudunk jutni, ismerem az
egyik üzemvezetőt.
– Már hat óra is elmúlt, bent találjuk ilyenkor?
 – Biztos, ő nemcsak mérnök, de résztulajdonos is
egyben.
K. telefonál, az üzemvezető valóban felveszi a kagylót,
beenged minket a külső kapun és lejön elénk a ház
ajtajához. Letelepszünk az irodájában, az Erőmű
történetéről kérdezem.
– Mint a magyar ipari létesítmények többsége valaha, ez
is állami tulajdonba tartozott, az első változást az hozta,
hogy még a rendszerváltás előtt átalakult az itt dolgozók
közös vállalatává. 1995-ben privatizálták, egy angol cég
vette meg, ez továbbadta egy amerikai befektetőnek, végül
egy „Alpiq" nevezetű svájci céghez került.
– Ön milyen szerepet tölt be az üzem szervezetében?
– 1982-ben gépészmérnöki diplomát szereztem, itt
Csepelen kezdtem el dolgozni. Az Erőmű már akkor is
jelentős üzemnek számított, 400 megawatt energiát
állított elő 1000 ember, ez a létszám a korszerűsítés után
lement hetven főre. A privatizálásnál én a szolgáltató
részleg irányítását vállaltam el, nemcsak itt dolgozom, de
résztulajdonnal is rendelkezem. Négy műszakban
harmincöt ember dolgozik a kezem alatt, mindannyian
legalább technikusi végzettségűek.
– Milyen feladatokat látnak el?
– Tulajdonképpen az egész kerület közműhálózatát
figyeljük, és ha valamilyen baj adódik, közbelépünk. A
TMK, a Tervszerű Megelőző Karbantartás helyét vettük át,
persze megváltozott körülmények között. Ők
meghatározott időpontokban 3-4 évenként végeztek
vizsgálatokat, mi műszeres eszközökkel folyamatosan
figyeljük a hálózatot, állandó készenlétben állunk a hibák
elhárítására.
– Sok a munka?
– Gondolja meg: csak a víz- és földgázcsövek 2 millió
métert tesznek ki és egyik sincs a legjobb állapotban.
Még folytatnám a beszélgetést, de elfutott az idő és nem
akarom feltartani a kísérőmet. Végigkopogunk az irodaház
kihalt folyosóján.
*
Úgy gondolom, hogy az idősek helyzetét nagyban
befolyásolja az egészségügyi intézmények állapota. Ennek
jegyében most is megállok az üzem területén elhelyezkedő
kórház előtt, melyet még Weiss Manfréd épített. Már
jártam itt 2002-ben, a nagy leépítések idején ezt a
létesítményt is fel akarták számolni. A helyiek egy
tiltakozó nagygyűlést rendeztek, ezen magam is részt
vettem. Másfél évtized telt el azóta, nem készítettem
jegyzetet, most külső forrásokból próbálom felidézni az
események menetét.
A „Csepeli Hírmondó" az évfordulóról megemlékező
cikkében azt írja, hogy a hatalom akkori birtokosa, a
fővárosi MSZP-SZDSZ koalíció be akarta záratni a kórház
aktív részlegeit: a szülészetet és a nőgyógyászatot. A
csepeliek a kerületi vezetéshez fordultak panaszukkal, a
polgármester talán az aktuális választási időszakra való
tekintettel meg is ígérte, hogy támogatja a fennmaradást.
A voksolás sikere után azonban visszavonta az ígéretét,
2003. június 26-án a kórház sorsával foglalkozó ankéton
hivatalosan is bejelentették, hogy mégis végrehajtják a
bezárást. A polgármester nyaralt, nem jelent meg a
tanácskozáson, Demszky Gábor főpolgármester megjelent
ugyan, de az ülés során többször is elaludt. „Az ellenzéki
képviselők egy dupla kávét kaptak, hogy legalább a
szavazógombot ne félálomban nyomják meg" – írja a
„Csepeli Hírmondó". Végül is hivatalosan kinyilvánították,
hogy a kórház szóban forgó feladatköreit a ferencvárosi
Jahn Ferenc Kórház veszi át.
Úgy gondoltam, hogy meg kell hallgatnom az ellenoldal
érvelését is. Többen is elhárították az interjút, végül
Horváth Gyula, az akkori alpolgármester vállalta el a
beszélgetést.
– Sajnos, csak szocialista komforttal tudok szolgálni:
zsíros kenyér, kávé, kristályvíz – mondja széttárva a kezét.
– A kórházbezárás előtt milyen feladatkört töltött be?
– Az MSZMP politikai munkatársa voltam. Egyrészt a
protokollteendők tartoznak hozzám, például én szerveztem
meg a Csepelre kilátogató vezetők fogadását, Kádár
Jánossal gyakran jöttek vendégek, a bolgár főtitkár
Zsivkovtól Gorbacsovig.
A munkám fontosabb részét azonban az egészségügy
felügyelete jelentette, így kerültem kapcsolatba a csepeli
kórházzal. Áldatlan állapotok uralkodtak itt, az orvosok
egymást jelentgették fel. A traumatológusokat kimarták
maguk közül, talán azért, mert ők kapták a legvastagabb
borítékokat, az osztály el is költözött az épületből. Az
igazgatói poszt is sokáig betöltetlen maradt, mert senki
sem akarta vállalni a felelősséget.
– Az intézmény belső rendje is megbomlott, egymást
követték a műhibák, tamponokat, műszereket felejtettek
bent az operáltak testében. Olyan erkölcstelen ügyek is
előfordultak, hogy a már halott betegek után hálapénzt
fogadtak el a hozzátartozóktól.
– Milyen intézkedéseket hoztak a hibák kijavítására?
– Az intézmény két párttitkára szigorú megrovásban
részesült, egyébként semmi sem történt. A komolyabb
változások csak 1998-ban kezdődtek el. Szerte Európában
olyan irányzat alakult ki, hogy hosszú távra szóló, egész
régiókat ellátó kórházakat építenek. Mi is követni akartuk
ezt a példát. Az ellátó központot Csepelre terveztük,
emellett szólt, hogy akkoriban építették az MO-ás
autópályát, sok balesetre kellett számítani és a sérültek itt
kaphattak leghamarabb orvosi ellátást. Ennek megfelelő
célkitűzést fogalmaztunk meg a párt választási
programjában.
Menet közben akadályok egész sora merült fel. A
hivatalos előírások szerint egy kórháznak legalább 7
osztállyal kellett rendelkezni, Csepelen csak 4 működött.
Ezek sem feleltek meg a követelményeknek. Egy szülészet
csak akkor számít rentábilisnak, ha az esetek száma 500
fölött jár. Csepelen a 300-at sem érte el. A területet sem
lehetett növelni, mert a közelében egy lakótelep volt.
– Sok helyen láttam, hogy hasonló esetben a mentőket
fokozottan bevonták a betegellátásba.
– Ez itt megoldhatatlannak számított. Csepelt a Gubacsi
és a Kvassay híd köti össze a fővárossal, összesen hat
nyomsávval, ebből az egyik már évek óta le van zárva. A
forgalom hiába engedné előre a mentőket, nincs hely, hogy
a kocsik félreállhassanak az útjukból. Nem biztos, hogy a
betegek kibírnák ezt a késlekedést. Nem maradt más
választás, mint hogy a csepeli betegellátást áttelepítjük a
ferencvárosi Jahn Ferenc Kórházba, itt csak a mozgásszervi
rehabilitációval foglalkozó részleg maradt. A kórház
felszámolását én is megszavaztam, levontam a
következtetést, 2009-ben kilépek az MSzP-ből, azóta a
Demokratikus Koalíció tagja vagyok.
– Nincs értelme eltöprengeni azon, hogy alakult volna a
csepeli kórház sorsa, ha továbbra is működik. Annyi
viszont bizonyosan elmondható, hogy a Jahn Ferenc Kórház
sok hibával látja el a feladatát. Maga is olvas újságot,
Moldova úr, biztos értesült az ottani botrányokról. 2000-
ben egy vizsgálat során megállapították, hogy a
hullakamrában az elhunytakat meztelenül, egymásra
dobálva tárolják, idén pedig az történt, hogy egy holttestet
találtak egy lezárt mosdóban. Azt is mondják, hogy be
kellett zárni a belgyógyászati osztályt, az ápolóink
csoportosan átmentek a szemközti Ikeába pénztárosnak,
mert ott többet kereshetnek.
– És most mi lesz? A Fidesz, mint a fővárosi és a helyi
közigazgatás irányítója, törekszik a helyzet megoldására?
– Fel sem merült a változtatás gondolata. A Délpesti
Kórházat az emberek csak Déltepsi kórháznak nevezik.
Az intézmény állapota sokakban váltott ki felháborodást.
Egy ipari tervező egy költségcsökkentő pizsamát ajánlott
fel a Jahn Ferenc Kórháznak, amely egy mozdulattal
hullazsákká alakítható át.
 8

A II. Rákóczi Ferenc úton indulunk el a kerület déli

szélén fekvő Háros felé. Menet közben itt is különféle
felszámolt létesítmények nyomai látszanak: megszűnt a
Kenyérgyár, több vendéglő és bolt is bezárt. Élénkséget
csak a temető előtti virágárudák jelentenek, aztán újra
lerombolt kis házak következnek.
– Ez egy nevezetes terület – mondja a kísérőm –,
Németh Szilárd itt akarta megvalósítani a „szegények
temetőjét". Az volt az elgondolása, hogy az önkormányzat
csak a helyet adja, a sírt magának a gyászoló családnak
kellett volna kiásni, elhelyezni benne a koporsót, aztán
betemetni. Ennél csak az lett volna költségkímélőbb, ha
beállítanak valamilyen öntemető-készüléket, amellyel a
halott elföldelheti saját magát.
Benézünk a Vízművek lakótelepére: a kerítés mögött
panel épületek sorakoznak, valamennyi négyemeletes.
Hajdani tervezőit nem az egységes megjelenés szempontja
vezérelte, hanem az az előírás, hogy az ilyen magasságú
házakba nem kellett liftet építeni. Visszakanyarodunk és
letérünk a hárosi bekötőútra.
Szerettem volna, ha az önkormányzat helyi képviselője
vezet végig a területen, hiszen, feltehetőleg, ő ismeri a
legalaposabban, de elfoglaltságára hivatkozva elhárította a
jelentkezésemet. Így korábbi kísérőmet, a nyugdíjas tanárt
kértem fel.
 A hőség továbbra sem enged, mikor kiszálltam a
kocsiból, éreztem, hogy a bokám beledagadt a cipőmbe.
Nem minden aggodalom nélkül indultam neki az öt-hat
kilométeres gyaloglásnak.
Csepelen 60-70 kilométernyi földes utat tartanak
nyilván, ennek jelentős része itt, Hároson található. Csak
néhány porta elé vetettek ki a tulajdonosok egy-két
talicska kőzúzalékot. Az utat felvágják az áthaladó
teherautók és dömperek, esőben terjengő tócsák
keletkeznek, három-négy napig is elpanganak. A tűzoltók
és a mentők ilyenkor csak nehezen tudnak eljutni a
céljukhoz.
A vidék ebben a délelőtti órában kihalt, egy ablakon
félrehúzódik a függöny, egy öregasszony néz ki, aztán ő is
visszahúzódik. A házak előtt kutyák fekszenek a
napsütésben, bár a kerítésen azt hirdeti egy tábla, hogy
„ritkán ugatok, de nagyokat harapok", méla közönnyel
figyelnek minket. Jobb híján a kirakott cédulákat
nézegetem, többnyire eladó ingatlanokat hirdetnek.
– Ki jön ide lakni?
– Akadnak – mondja a kísérőm –, olcsók a telkek, ezek
sok betelepülőt vonzanak ide. Romániából is érkeznek
cigány családok, az élelmesebbek megvesznek egy romos
házat, abban laknak, az udvaron sátrat állítanak fel és
kiadják albérletbe, egy-egy portán kilenc-tíz ember is él
bejelentés nélkül.
Befejezetlen házak látszanak, építkezés közben
elfogyhatott a pénz, és a sorsukra hagyták a félig felhúzott
falakat. Most már mind kevesebben vágnak bele, az
önkormányzat szántóföldnek minősítette át a területet és
nem ad ki építési engedélyt. A környezet pazar bőséggel
virul, a virággruppok dúsan tenyésznek, a gyümölcsfákon
érik a termés. A lakók természetszeretetét jelzik az
utcanevek is: Almafa, Szilvafa.
Menet közben egyre szomjasabb leszek, két nő jön
velünk szemben egy dongalábú férfi kíséretében,
megszólítom őket:
– Hol lehet itt vizet kapni?
– Sehol. Hároson nincsenek boltok, vendéglő, kocsma
sincs. Mindenért be kell utazni a városba és az autóbusz
450 forintba kerül.
– Munkahelyet is nehéz találni?
– Itt nincs ipar, bent Csepelen is leépült minden. Régen
oda jártak be az emberek, most tovább kell menniük,
Pestre.
– Én egy kertészetben dolgozom – mondja a másik nő –,
százezer forintot keresek, ebből negyvenezer elmegy az
albérletre –, nem tud róla, hogy kitelepítik-e azokat, akik
nincsenek bejelentve?
Tanácstalanul megvonom a vállam, a nők látják, hogy
aligha kaphatnak felvilágosítást, elköszönnek, ki-ki
folytatja a maga útját. Nézegetem a házakat, némelyiket
fából, műanyagból, rozsdás fémlemezekből rótták össze.
Tetejüket pala vagy cserép helyett kátrányos hullámpapír
borítja, állandó tűzvésszel fenyegetve. Akad néhány
csinosabb, karbantartott épület is, az egyik kertben három
nyugati autó is parkol.
Sok a „lomizó", vagyis a kiszuperált cikkekkel foglalkozó
kereskedő, az az érzésem támad, mintha Budapest összes
hulladékát ide hordták volna össze. Rongyok, tépett
újságok, üres festékesdobozok között háztartási gépeket
tárolnak: hűtőszekrényeket, televíziós készülékeket,
grillsütőket. Feltehetően van valami forgalom, erre vall,
hogy egy gáztűzhelyre az eladási árat is kitették: tízezer
forintba kerül. Egy „lomis" robogókra, autóroncsokra állt
rá.
A rozsdaövezet után üdítő ellentétet jelent egy hatalmas
rozstábla, a szél végigfut az érett kalászokon.
A hőség fokozódik, a levegő megtelik párával,
megbánom, hogy a kocsiban hagytam a kristályvizes
üveget. Egyre nehezebben emelem a lábam, a kerítésbe
kapaszkodva próbálok kikerülni egy tócsát, de megcsúszok
és háttal beleesek a vízbe. Az ingem és a nadrágom sáros
lesz, de a jegyzetblokkomat ki tudom menteni.
A kísérőm szól, hogy üljek le egy út menti árnyékos
partra. Belátom, hogy itt Háros közepén aligha rendelhetek
taxit, kifújom magam és feltápászkodok.
Minél többet akarok látni a vidékből, ezért egy másik
útvonalon indulunk vissza. Ez a rész még elhanyagoltabb,
mint az előző volt, erős bűz terjeng, a letérő ösvényeken
ürülékkupacok látszanak. Négy-ötszáz métert teszünk meg,
emberek itt is alig mutatkoznak, csak egy atlétatrikós öreg
férfi hajol autójának motorháza fölé. Az utolsó ház előtt
felfújható műanyag medencében egy cigány kisfiú fürdik,
körülötte hat-nyolc kutya csahol.
Az utat itt egy magas földgát zárja le keresztben. A
kísérőm felkapaszkodik rá, hogy felmérje a helyzetet, de az
út a túloldalon sem folytatódik, csak egy hatalmas gazzal
felvert járhatatlan mező terül el, vissza kell fordulnunk.
Megkérdezem az autóját bütykölő öregembert, hogy tud-
e adni nekünk vizet. Beszól a feleségének és kihoznak egy
üveg kristályvizet. Szóba elegyedünk, a férfi az út túlsó
oldalán álló félig romos házra mutat, panaszkodik az itt élő
cigányokra:
– Nem hagynak pihenni minket, egész éjszaka
mulatoznak, de ennek hamarosan vége lesz, a jövő
hónapban kitelepítik őket.
Fennhangon beszél, szavai messzire elhangzanak.
Hirtelen megjelenik egy cigányasszony azzal a kisfiúval,
akit előbb pancsolni láttunk – most elegáns kék
fürdőköpenyt visel.
– Ne a cigányokat gyalázzad, százszor különbek nálad –
mondja a nő. – Az én férjem most is dolgozik, te pedig
itthon mereszted a fenekedet. Inkább magadról beszélj,
mondd el, hogy a sörétes puskáddal rálőttél a kutyáinkra
és a saját feleségedet is meg akartad ölni.
Az öregember erőtlenül próbál válaszolgatni, mikor az
asszony elmegy, leszidja a feleségét:
– Huszonnégy éve élünk együtt és te nem állsz ki
mellettem?! Ne félj, nem felejtem el.
A házaspár veszekedni kezd, elköszönünk és folytatjuk
az utunkat. A kísérőm eltöpreng:
– Jól mondják azt, kedves uram, hogy a nyomor veri
önmagát.
– Gyakoriak az ilyen veszekedések?
– Néha még különbek is előfordulnak, vér folyik.
 – A rendőrség nem lép közbe?
– Az emberek nem bíznak bennük. A múltkor
megerőszakoltak itt egy lányt, akkor sem a kapitányságot
hívták, hanem a Jobbik párirodáját értesítették.
Kevésnek tartva az összeszedett anyagot, szólok a
kísérőmnek, hogy szeretnék beszélgetni egy környékbeli
emberrel. H.-t, egy nyugdíjas rendőrt ajánlja:
– Ő tulajdonképpen Csepelen is be van jelentve, de
ottani lakását átengedte a fiának és kihúzódott ide a
feleségével. Nem vagyok meggyőződve, hogy jogilag
tisztázott a helyzet, Hároson semmi sem stimmel. Kiszólok
nekik, hogy jövünk.
H. háza felé tartva sorra fordulunk be az utcasarkokon.
Feltűnik, hogy a házakon hol helyrajzi szám áll, hol
szabályszerű jelölés.
– Az Európai Unióba nem lehetett dűlőnevekkel belépni.
Némelyek végrehajtották ezt a cserét, mások viszont nem,
ebből teljes összevisszaság keletkezett. Jött ki a
kéményseprő és nem találta meg a keresett címet, mikor a
régi postás elment nyugdíjba, sokan három hónapig sem
kaptak levelet.
Az út mentén itt is elhanyagolt porták sorakoznak. Az
egyikből átható trágyaszag árad ki, egy fiatal házaspár itt
két ház közé ékelődve lovakat tart. A szolgalmi utakat
lezárták és elfoglalták jártatónak. A szomszédok szótlanul
tudomásul veszik a helyzetet.
H. kétszintes háza benn a csepeli belvárosban is
megállná a helyét. Kertjében gyümölcsfákat és
zöldségbokrokat nevel. Némelyik paradicsombokron óriási,
majd negyedkilós példányok lógnak, a másikon általam
még soha nem látott csíkos paradicsomok tűnnek fel.
A házigazda szívélyesen fogad, megöleli a kísérőmet,
velem is kezet fog. A konyhában ülünk le, H. valamilyen
asztmaszerű betegségben szenved, a tünetek néha annyira
felerősödnek, hogy nem tud felmenni az emeleti
hálószobába, itt a földszinten rendezett be egy kamrát,
ahol ilyenkor ledőlhet. Beszélgetés közben most is befúj
magának egy flakonból.
– Engem nem zavar még, kútásást és fakivágást is tudok
vállalni vele. Az egész életem úgy alakult, hogy
megszoktam a kemény hajtást, 28 évet töltöttem a Cégnél,
aztán hármat a metró rendőrségen. 2002-ben szereltem le,
170 ezer forint nyugdíjat kapok.
– Itt Hároson is szolgált?
– Igen. Rendet tartottunk, nagy ügyek nem voltak,
legföljebb egy-két házi őrizetesre kellett vigyáznunk. Ha
valaki állás nélkül maradt, az sem lopott vagy rabolt,
hanem bekopogott a házakba, hogy olcsón felvágná a fát
vagy felásná a földet.
– Egyedül él?
– Nem, a feleségem itt lakik velem, a Magyar Posztóban
dolgozott varrónőként, korán ment el nyugdíjba, így csak
havi 70 ezer forintot kap. Most gyerekgondozást vállal egy
házaspárnál ezer forintos órabérért. Kerékpárral jár át
naponta.
H. megköszörüli a torkát:
– Nem tudom, szabad-e meghívnom magukat egy kis
ebédre? Tegnap marhalábszárat főztem bográcsban,
maradt belőle. Szóljanak, ha enni akarnak, felrakom
melegedni.
– Ha lehetne, előbb szeretnék körülnézni a környéken.
– Semmi akadálya, mire kíváncsi?
– Ki a leggazdagabb ember Csepelen?
– A rendszerváltás előtt egy cukrász volt, aki elsőnek
állított be olasz gépeket. Mikor még egy 1600-as Zsiguli is
luxusnak számított, ő már egy Lincolnnal járt. Azóta ő is
visszavonult, csak egy kis üzletet tart, és mint a Bagaméri,
a fagylaltját maga méri.
H. eltöpreng:
– Jelenleg nem tudom, ki mekkora vagyonnal
rendelkezik. Itt Hároson talán Marci bácsi áll a legjobban,
rózsákat nevel, töveket árul, a városból is járnak ki hozzá
vevők.
Elindulunk, egy teherautó húz el mellettünk, porfelhőket
verve. H. újra befúj magának a flakonból, megrázza a fejét,
aztán megyünk tovább. Amerre elhaladunk, sorra beköszön
a kertek végében üldögélő szomszédoknak, minden névhez
hozzáteszi a „bácsi" szót. Bágyadt hangok válaszolnak.
– Itt nehéz volna egészséges embert találni, sok a
műtött, sőt, amputált öreg, aki nem tudja ellátni magát.
– Miért nem költöznek be egy szociális otthonba?
– Maga beköltözne? Ehhez el kellene adni mindenünket
és senki sem költözne ki ide. Egy jó állapotban lévő kertes
házat már négy éve kínálnak tíz millió forintért, de még
érdeklődő sincs.
Valóban kevés körülmény csalogathatna ide
jövevényeket. A közműhálózat itt sincs kiépülve, az
ivóvizet többnyire hidroforok szolgáltatják, olyan víztároló
berendezések, amelyek légterét üzemelés előtt nagyobb
nyomású levegővel töltenek fel, és ezek aztán kiemelik a
vizet. Semmiképp sem elégséges a kertek öntözésére. Az
önkormányzat újabban úgy próbál enyhíteni a gondokon,
hogy a helyi tűzoltócsapokra egy toldalékot szereltek, így a
civilek is igénybe vehetik. A csatornát emésztőgödrök
helyettesítik, rá lehetne kötni az erre futó ipari kanálisra,
de ehhez egy átemelő berendezést kellene létesíteni – ez
pedig a tervekben sem szerepel, a földgáz sincs bevezetve,
a közszolgáltatások közül csak az elektromos áram
elérhető. Az út mellékét ellepi a gaz, egy földsávot
szemétgyűjtő helynek jelöltek ki, de már rég járhatott erre
kukás autó.
Az út jobb oldalán egy felszántott agyagos tábla tűnik
fel, bent a kerítéstöveken két-három kókadt rózsabokor
hervadozik.
– Ez volna az a bizonyos virágültetvény? – kérdezem. H.
egy pillanatra meginog, aztán meghúzza a kapucsengő
karját. Kisvártatva látni, hogy a telek felső végén egy
öregember kerékpárra ül és legurul a lejtőn. Elmondom,
hogy miért jöttem, de Marci bácsi elhárítja az interjút:
– Ne haragudjon, de már olyan sokat foglalkozott velem
a sajtó, hogy nem tudnék újat mondani.
Még soha senkit nem kapacitáltam, hogy álljon szóba
velem, most is tisztelettel fogadom a visszautasítást. Az
öregember azonban szükségesnek érzi a mentegetőzést:
– Nyolcvanhat éves vagyok, már ideje volna fölmenni az
égbe körülnézni, hogy mi vár rám. Befejeztem, nincs
segítségem, a feleségemtől is elváltam, magam pedig nem
bírom ellátni a munkát.
– A földdel mi lesz?
– Bevetem búzával vagy rozzsal, azzal nem kell egész
nap foglalkozni, mint a rózsával.
Marci bácsi elköszön, visszaül a kerékpárjára és nekivág
az emelkedőnek.
– Fejezzük be? – kérdezi H.
– Még menjünk tovább egy portával.
A szomszédos telek elképesztő látványt nyújt:
üzemképtelen, 1300 köbcentis Volkswagen „Bogarakat"
tárolnak itt. Hetven-nyolcvan kocsit gyűjtöttek össze az
ország minden sarkából.
– Ennek a típusnak rendkívüli tulajdonságai vannak: az
aljlemezeit ónnal kezelték le, így nem korrodálódik. Mivel
léghűtéses, a víz sem fagy bele.
– Jelentkeznek vásárlók?
– Hogyne, vagy megpróbálják használhatóvá tenni a
kocsit, vagy alkatrészeket emelnek ki belőle.
Elindulunk visszafelé, H. most is talál ismerőst: egy
idősebb, de erős testalkatú férfi a terepjáróját csutakolja a
garázs előtt. H. bemutatja:
– Sanyi barátom, egy régi határőrtiszt.
Egy ötforintost találok a földön, átnyújtom neki.
– Ezt biztos maga vesztette el.
Sanyi elrakja a pénzt, épp csak azt nem mondja, hogy
már kereste.
– Sanyi régen disznókat nevelt, most hány malacot
tartasz, Sanyikám?
 – Egyet sem. Minek? Ennek a törpe cigány rablónak?!
Van némi elképzelésem, hogy kire gondolhat, de nem
akarok politikai vitába bocsátkozni.
– Megkérdezhetem, hogy mikor ment nyugdíjba?
– Harmincöt évesen szolgálati kedvezménnyel.
– Most mennyi idős?
– Karácsonykor töltöttem be a hetvenet.
Felvillan bennem egy emlék. 1970-ben Putnokon jártam
és az ottani aggok házában egy öregemberrel találkoztam,
aki még az első világháborúban sebesült meg Isonzónál, és
egy fél évszázad óta itt pipázgat a kályha mellett. Sanyi
továbbra sem mérsékeli magát.
– Kilencvenezer forintot kaptam, ami akkor szép
pénznek számított, de ez a törpe cigány rabló
befagyasztotta a pénzemet, csak mostanában emeltek az
összegen.
Az öregember kezében megáll a törlőrongy:
– Ez a törpe cigány rabló tönkretette az országot, csak
két megoldás maradt. Az egyik: visszahívni az oroszokat,
ez nem lenne nehéz, mert már újra elindultak. A másik: a
parlamentet beletolni a Dunába, a stadionokat pedig nyolc
méter mélyen kiásni, teleengedni vízzel és pecázót csinálni
belőlük.
Elindulunk, de Sanyi még utánunk szól:
– Vigyázzanak a kátyúkra, akkorák, hogy egy kutya
megellene bennük. Ez a törpe cigány rabló már húsz éve
nem nyúlt az utakhoz.
H. otthon felteszi melegedni a marhalábszárat, saját
készítésű csalamádét tesz az asztalra. Míg az ételre
várunk, megkérdezi:
– Írtam pár verset, Moldova úr, meghallgatná az
egyiket?
Beleegyezőn bólintok, még soha senki nem evett ingyen
ebédet. H. bekapcsolja a tabletet és olvasni kezd.
A vers kezdetleges, a ritmus gyakran döccen, a sorok
ragrímekkel végződnek, mégis van benne valami megható.
Váradi András, a felcsúti juhász haláláról szól, akit
hazatérőben gázolt el egy autó és a neve mindinkább az
ellenzéki tiltakozás jelképévé válik.
– Van egy „Kossuth téri Mozgalom" nevű szervezet,
amely részt vesz a tüntetéseken, az ő sírjához is eljárunk.
 9

„Az Orbán-kormány tavaly decemberben, az úgynevezett

költségvetési padlássöprésnél 121 milliárd forintot
utaltatott át az egyházaknak. Ebből a felekezeti
arányokhoz igazodva a katolikusok 85 milliárdot kaptak" –
írja a Heti Világgazdaság.
Az osztozkodásból Csepel sem maradt ki, sőt kiemelt
terepnek számít. A 2020-ra tervezett Nemzetközi
Eucharisztikus Kongresszus keretében egy sport és
kulturális rendezvények lebonyolítására alkalmas
multifunkcionális csarnokot terveztek ide. Az idén 700
millió forintot, jövőre 1,3 milliárdot utalnak át erre a célra
az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyének.
A HVG értesülései szerint a kormány ezt a létesítményt
eredetileg a 2024-es magyarországi olimpia részének
szánta, de úgy gondolta, rokonszenvesebbnek tűnik, ha
egyházi támogatásként tünteti fel, aztán „kölcsönkéri"
majd az egyháztól.
Mint ismeretes, az ötkarikás pályázat végül is kútba
esett, de a kormány nem tett le a szándékáról.
„Elképzelései csak tovább bővültek, benyújtott pályázatot a
2023-as atlétikai világbajnokság megrendezésére, e célból
egy pályázatot írnak ki egy 15 ezer férőhelyes stadionra.
Ennek költségei nem érintenék Németh Szilárd nagyvonalú
elképzelését a Kozma István Magyar Birkózó Akadémia
létrehozására.
 Érdekelt, hogy a két leginkább elterjedt vallás, a
katolikus és a református mellett a kisebb vallási
közösségek milyen támogatásban részesülnek Csepelen.
Elsőnek az evangélikus lelkésszel beszéltem meg találkozót
a templomban. Könnyen rátaláltam az épületre, a
sétálóutca egyenesen nekivezet. A környék kihalt, csak a
kerítés előtti padon üldögél egy hajléktalan pár, a
szatyrukban kotorászva keresnek valamit. A templom
ajtaját is nyitva találom, életnek itt sincs nyoma, csak az
állványra kitett számok jelzik, hogy melyik zsoltárokat
énekelték az előző istentiszteleten. Nem tudom, hol lehet
az iroda, próbaképpen elindulok az emeletre vezető
lépcsőn, mikor valaki utánam szól:
– Halló, ki jár ott?
Visszafordulok, és kezet fogok a lelkésszel, a
sekrestyében ülünk le beszélgetni. Viszonylag fiatal ember,
stílusában nyoma sincs a rossz papok erőltetett
fennköltségének.
– Ön Csepelen született? – kérdezem.
– Nem, Vas megyében nevelkedtem, a pályámat
Nógrádban kezdtem, csak 2002-ben kerültem ide.
– Hogy választotta a lelkész pályát?
– Apám vallásos ember volt, nemcsak gyakorolta a hitet,
de cigány misszióba is eljárt. A munkahelyén elvégeztették
vele a marxizmus-leninizmus tanfolyamot, a pártba is
belépett, de utána visszatért Istenhez. Mikor kiderült, hogy
én papnak jelentkeztem, pártfegyelmit kapott, mondván:
rosszul nevelte a fiát.
– Mekkora az itteni evangélikus közösség?
 – A háború előtt többen voltak, elsősorban az eredetileg
Németországból származó családok utódai álltak a
hitünkön, később a vasúti vagonokban élő menekültek
közül is sokan csatlakoztak hozzájuk. Hitler számos
katonát toborzott ezen a vidéken, megtorlásul a háború
után nem egy és nem két családot kitelepítettek. Jelenleg
400 körüli címet tartunk nyilván, de csak egy részükkel áll
fenn folyamatos kapcsolat. Az utóbbi időben lezajlott
városrendezés is csökkentette a lélekszámukat,
összedöntötték a kis kertes házakat, a lakókat panelbe
költöztették volna, de ők nem fogadták el, inkább
elköltöztek Csepelről, sok evangélikus is velük tartott.
– A templom mikor épült?
– 1922 és 1928 között, a szükséges pénz nagy részét a
hívek adták össze, sokan bankkölcsönt vettek fel erre a
célra. Mikor én ide kerültem Csepelre, akkor is a
szegénység volt az úr. Az egyház egész vagyona nem tett ki
többet háromhavi átlagfizetésnél, onnan kellett felküzdeni
magunkat egy elfogadható szintre.
– Mekkora állami támogatásba részesülnek?
– Egy fillér állami juttatást nem kapunk, legföljebb a
saját egyházunk segít ki minket időnként. A perselypénzből
és a hívek adományaiból tartjuk fenn magunkat. Én is
ebből a forrásból kapom a fizetésemet, nettóban számolva
havi 130-140 ezer forintot.
– És ha nem jön össze ennyi?
– Imádkozni kell, az Úr gondoskodik az embereiről.
Egyébként nem szólhatok egy szót sem, kevés pap
mondhatja el magáról, amit én: egy kertes házat kaptam
szolgálati lakásként és a közösség tartja rendben.
Egyébként két házasságból öt lányom van és egy fiam.
– Milyen a vallási élet Csepelen?
– A hagyományos egyházak háttérbe szorulnak, a hívek
tíz-húsz százaléka számít aktívnak. Hiányzik a
folyamatosság, az emberek nem tudnak mihez kapcsolódni,
azok unokái lépnek most iskolás korba, akik annak idején
maguk sem jártak hittanra. Máig is érződik az
idegenkedés, csak egy-két gyerek jön el. Az én
gyülekezetemben is előfordult, hogy valakit csak
erkölcstanra írattak be, mert a hittan órán egyedül lett
volna. A szervezés sem kedvező: az iskola a hittan-oktatást
beállítja a tanrendbe, és ehhez kell alkalmazkodni. Én 11
iskolába járok, összesen 16 órában oktatok.
– Mihez vezet ez a folyamat?
– Nehéz szívvel, de azt kell mondjam, hogy az egyházi
élet tradicionális formájában 20-30 éven belül
felszámolódik. Már most is inkább a régi pusztulása
határozza meg a hangulatot, mint az új születése. Az
emberek kétségbe vannak esve, ide-oda kapkodnak
vigasztalásért. A kis egyházak lemorzsolódnak, a hívek
elmennek, meghalnak. Én nagy eredménynek tartom, hogy
amikor idejöttem, 10-15 ember járt templomba most már
30-an is összejövünk.
– A Rákóczi Ferenc úton két szekta épületét is láttam, ez
azt jelenti, hogy a válsághelyzetben több embert vonzanak
magukhoz?
– A „Jehova tanúinak" a budapesti központja is itt
működik, de nem hatnak a tömegekre.
 – Milyen viszonyban állnak a többi egyházzal?
– Itt Csepelen húsz évvel ezelőtt alakult meg a Lelkészi
Kör, most is összejövünk minden hónap második keddjén,
az olyan kisebb közösségek is részt vesznek ebben, mint a
zsidók, a baptisták vagy a görögkatolikusok. Megbeszéljük
a gondjainkat, ahogy tudjuk, segítjük egymást, például a
reformátusok kölcsönadják nekünk a nagytermüket a
rendezvényeinkre. Ökumenikus szeretetszolgálatot
teljesítünk, ételt osztunk. Néha egy-egy közös akcióba is
belefogunk. Egy kis cigánylány nagyon jól tanult, szerettük
volna segíteni, hogy az érettségi után majd egyetemre
kerüljön. Kudarcot vallottunk, 15 éves korában férjhez
ment és kimaradt az iskolából.
Egy látogató nyit be a sekrestyébe, temetés ügyében
keresi a lelkészt. Néhány perc alatt megállapodnak, és a
jövevény elköszön.
– Gyakran jelentkeznek ilyen ügyben?
– Az én körzetemben természetesen én temetem el az
evangélikusokat, de néha más vallásúak is beállítanak ilyen
kéréssel. Egy cigányember például azzal kezdte: „jaj,
hallottuk, hogy maga vállal búcsúztatót. Arra is volt példa,
hogy elhozzák a halottaik urnáját, tartsak felette
gyászistentiszteletet, aztán hazaviszik.
– Mennyibe kerül egy szertartás?
– Nincs taksa, nem fordulhat elő, hogy a temetőben
hajtjuk be az egyházi adót. Önkéntes adományt viszont
elfogadunk a gyászolóktól. Egyszer épp az oltár előtt
imádkoztam, mikor valaki megkopogtatta a vállamat,
hátranézek, egy hatalmas termetű cigányember áll
mögöttem, és kétezer forintot nyújt át: vegyünk belőle
valamit magunknak.
Visszatérve a kapcsolatainkra, a határon túli
testvérközösségekkel is kapcsolatban állunk. A kilencvenes
években konzerveket, gyógyszereket, bibliákat vittünk ki
Erdélybe, mostanában már kevésbé igénylik. Előfordul,
hogy minket támogatnak külföldiek. A feleségem az
egyetem finnugor tanszékén oktat, ennek révén finn
kapcsolatokkal is rendelkezünk, gyakran felkeressük
egymást. A finn közösségnek sok ezer hívője van, ők
vetették meg a modern ország alapját.
– Miben látja az egyházak legfontosabb feladatát
napjainkban?
– Nem a magunk helyzetén kell javítanunk, hanem a
világ folyásán. A Történelem látszólag az irgalmatlanokat
igazolja. De csak kevés hódító végezte ágyban párnák
között. Nekünk nem azt kell hirdetnünk, hogy közeledik a
világ vége, hanem reményt kell nyújtanunk a
fennmaradására.
*
A blokkomat átnézve rábukkanok egy feljegyzésre,
amely a csepeli zsinagóga céljára adományozott telekről
szól. Az építkezést azóta sem kezdték meg, Csepelen most
sem tartanak izraelita istentiszteletet, a hívek átjárnak a
pesterzsébeti imaházba. A telefonkönyvben sem a száma,
sem a címe nem szerepel, a Síp utcai hitközségi
központban kaptam tájékoztatást. Azt ajánlották, hogy ha
ki akarok látogatni, valamelyik péntek estét válasszam,
ilyenkor biztosan összejön a község.
 Az erzsébeti autóbuszmegállóban egy hetven év körüli
férfi vár rám, névjegye szerint: életviteli tanácsadó és
termékreferens. Ő kísér el a távolabb fekvő épülethez, arra
kér, hogy ne írjam meg az utca nevét, így el lehet kerülni
az esetleges provokációkat. Mert már volt példa erre. Az út
túloldalán emelkedik a régi, homlokzatán keleties
pompával díszített zsinagóga. Meglepnek a méretei:
– Az erzsébeti zsidóknak szükségük volt egy ilyen
katedrálisra?
– A háború előtt építették, akkor még ötezer zsidó lakott
itt, néha még szűknek is bizonyult. 1944-ben Pesterzsébet
közigazgatásilag nem tartozott a fővároshoz, így a
deportálás erre a területre is kiterjedt. 3500 ember nem
jött vissza Auschwitzból, így nem volt értelme fenntartani.
– Most ki a tulajdonosa?
– A Képcsarnok Vállalat használja raktárnak, de most
már az is eladásra kínálja.
(A vallási céljukat elvesztő zsinagógák országszerte
önkormányzati rendelkezésbe kerültek, művelődési
intézményként, hangversenyterem székházakként
szolgálnak tovább.
Sorsukhoz számos, legendának tűnő, de valós történet
fűződik. Egy Duna-tisza közi templomot lebontásra ítéltek,
de mikor a munkás belevágta a csákányát a falba, épp egy
magasfeszültségű drótvezetéket talált el és szörnyethalt.
Ezt sokan az Isten bosszújának tekintették, és nem merték
folytatni a bontást. A kőbányai zsinagógát Komlós János
kabarészínházzá akarta átalakítani, egy öreg zsidóember
megátkozta:
 – Ez szentségtörés, Komlós úr, az Isten meg fogja verni
érte!
Néhány hónappal később Komlós éjszaka rosszul lett a
lakásában, a padlón kúszott a szívgyógyszeres doboza felé,
de mielőtt elérte volna, meghalt.)
Vigasztalan külvárosi panelrengetegen vágunk át. A
toronyházakat az elsők között, még a József Attila
lakóteleppel egy időben húzták fel – rohammunkában: Alig
néhány centis alapot raktak le, mostanra már a falak is
meginogtak.
A környéki üzlethálózat itt is az országos irányzatoknak
megfelelően alakult: egy utcában öt bankfiókot is lehet
találni, zöldségboltot viszont egyet sem. Az imaház egy
földszinti felhagyott borbélyműhely helyén létesült.
Kívülről semmi sem mutat jelenlegi használati céljára, de
bent égnek a lámpák és szorgos ünnepi készülődés zajlik.
Harminc-negyven ember gyűlt össze, nemcsak a szűkebben
vett körzetből érkeztek, de a távolabbi helyekről,
Budafokról, Szigetszentmiklósról, Dunaharasztiról is.
Többségük nyugdíjas korú, de akad néhány kipát, vallási
fejfedőt viselő fiatal is.
Végigvezetnek a helyiségen, az egykori borbélyműhelyt
alaposan kibővítették. Az imatermen kívül társalgót is
kialakítottak, lent a pincében pedig egy kis múzeumot
rendeztek be, amely az erzsébeti zsidóság történetét
mutatja be.
A helyi közösség elnök asszonyával ülünk le beszélgetni.
– A helyiséget 99 évre kaptuk az önkormányzattól.
Mikor átvettük, teljesen le volt pusztulva, a jelenlegi
konyhában törött bútordarabokat tároltak, lent a pincében
állt a víz, a falakat is ki kellett javítani. Minden munkát a
gyülekezetünk tagjai végeztek el. 15 éve avattuk fel ezt a
kis imaházat.
– Miből tartják fenn magukat?
– Az önkormányzattól és a hitközségtől is kapunk
időnként céltámogatást. A legfőbb anyagi forrásunk a
hitközségi adó- és a cedokó, az a templomi adomány,
amelyet a Tóra olvasásánál ajánlanak fel a hívek. Időnként
pályázatot nyújtunk be, az is hoz valami pénzt.
A bevétel alig fedezi a kiadásainkat. Ki kell fizetni a ház
villanyfogyasztásának ránk eső részét, a temető
fenntartását – csak az egyszeri takarítása 60 ezer forintba
kerül, a rászorulóknak a szociális támogatást, az
utaztatásokat, a péntek esti szeretetvendégség költségeit.
Az elnök asszonynak dolga akad, néhány hívő ül le a
helyére. Aktív időszakukról kérdezem őket, kiderül, hogy
ketten is a rendőrségnél szolgáltak.
– Hogy tudták összeegyeztetni a vallási
meggyőződésüket a rendőri munkával? Az alezredesnő
válaszol:
– Én már az elején tiszta helyzetet teremtettem.
Bejelentettem, hogy az apám és az anyám zsidó volt, így én
se nagyon lehetek más. Ha valaki bánt emiatt, azzal
szemben a törvényekben biztosított jogaim szerint fogok
eljárni. Mindenki tudomásul vette, aztán mégis adódott
egy eset. A Páva utcai kirendeltségen dolgoztam, épp
szemben a zsinagógával, amit épp akkor alakítottak át
Holocaust Emlékmúzeummá. Ez a munka persze zajjal járt,
az egyik kollégám megjegyezte: mi van? Újra működik a
gázkamra?! Közöltem vele, hogy a törvényekben biztosított
jogaim szerint fogok eljárni vele szemben. Nagyon
megijedt, lapult, mint nyúl a fűben, majd látva, hogy nem
történik semmi, megnyugodott. Aztán jött egy rendelet,
amely a rendőrök számára engedélyezte, hogy bizonyos
szolgálati idő után korkedvezménnyel nyugdíjba
mehessenek. Az említett kolléga is benyújtotta a kérelmét,
de kiderült, hogy két hónap hiányzott az előírthoz.
Visszavetették, mire teljesítette a feltételt, addigra
megszüntették ezt a kedvezményt. Fellebbezett, de nem
fogadták el, szolgálhatott még öt évet. Találkozott velem,
azt mondja gyűlölködve: ugye te mószeroltál be?! Én csak
éltem a törvényekben biztosított jogaimmal, de ezeket a
jogokat nem a földön szereztem, hanem Istentől kaptam. Ő
döntött a sorsodról.
Megérkezett a távollevő rabbit helyettesítő kántor
papjelölt, a gyülekezet átvonul az imaterembe, a
társalgóban csak egy nyugdíjas kamionsofőr maradt, az
egyik asszony keresztény férje.
Külön oldalra ülnek be a férfiak és a kendőt viselő nők.
Nekem az utolsó széksorban mutatnak helyet egy 98 éves
öregember mellett, aki nem vesz tudomást a jelenlétemről,
félálomban néz maga elé. Kapok egy könyvet, amelyben a
héber szöveget magyar fordítás is kíséri, így követni
tudom, hogy hol tartanak.
Gyerekkori emlékek merülnek fel bennem:
áldásosztásnál az asszonyok eltakarják a szemüket
kendőjükkel, egy fohásznál a gyülekezet hátat fordít az
oltárt jelképező előimádkozói emelvénynek.
Egy férfi feláll és kádist mond elhunyt szülei emlékére.
Ez a gyász ima az élő világ felé fordulás jegyében született,
nem esik szó benne a halott lelki üdvéről, vagy az itt
maradottak vigasztalásairól, csak Isten dicséretéről és a
megváltás reményéről.
A befejező ima után a kántor végigjárta a sorokat, és
kezet nyújtott mindenkinek – ez talán annak a katolikus
szokásnak felel meg, hogy mise után a hívek köszöntik
egymást. A gyülekezet visszatért a társalgóba, a kántor,
kezében borral köszöntötte a megérkező szombati ünnepet,
majd mindenkinek töltött egy ujjnyit. Kelyhekben
szeletekre vágott kemény tojást, gyümölcsöt és zöldséget
szolgálnak fel. Csendes, nyugodt beszélgetés alakul ki, a
hangulat egy családi összejövetelre emlékeztet.
A gyülekezet nyolc óra felé oszlik szét. Engem egy fiatal
férfi visz át Budára, foglalkozása szerint építész, egy privát
tervezőirodát működtet. Mintha magunkkal hoztuk volna
az est hangulatát, megkérdezem:
– Ön zsidó nevelésben részesült?
– Sem az apám, sem az anyám nem zsidó, én és a
feleségem betérésen gondolkodunk, azért járunk ide,
Mátyásföldről.
– Hogy jutott eszébe a gondolat? A váltás inkább
ellenkező irányban szokott történni. A zsidóság különben
sem térítő vallás. Ha jól tudom, a rabbinak háromszor is le
kell beszélni a jelentkezőket, el kell mondania, hogy
mennyi bajt és nehézséget vállal magára az illető ezzel a
lépéssel.
 – Én több eszmerendszerrel is megpróbálkoztam:
marxizmussal, katolicizmussal, egzisztencializmussal, de
egyikben sem találtam meg a lelki békémet, nem mutatták
meg, hol a helyem ebben az irtózatos világban. A
zsidósághoz az vonzott, hogy nem kíván kompromisszumot
kötni, vállalja önmagát. Olvastam Bálint György írásait, ő
azt mondta: „különbözöm, tehát vagyok".
– A környezete hogy fogadta ezt a szándékot?
– Aki engem elfogad, annak ezt is el kell fogadnia.
Átérünk Budára, elköszönünk:
– Sok szerencsét!
UTÓSZÓ HELYETT
 Riportkönyvem második kötetének megjelenése után
behívtak a Televízióba, ahol alkalmam nyílott beszámolni
az időskorúakkal kapcsolatos töprengéseimről.
Elmondtam: felháborítónak tartom, hogy a nyugdíjas
otthonok létesítése és fenntartása a legmagasabb hasznot
hozó vállalkozássá válhatott Magyarországon. Azt is
nehezen tudom megemészteni, hogy az értük folytatott
csatározások már rég nem az érintettekkel folynak, hanem
a rivális pártok programját igyekeznek lejáratni.
Tapasztalnom kellett, hogy a nagy nyugdíjas szervezetek
továbbra sem vállalják az igazi érdekképviseletet, beérik a
magyar nóta, szenior tánc, szavalóverseny típusú
rendezvényekkel. Minden eddiginél ádázabb villongás
alakult ki a Fidesz és a Jobbik között, a baloldali közös
fellépés sem akar létrejönni.
Augusztus végén egy váratlan esély kínálkozott, hogy
választ kaphassak feltorlódott kérdéseimre, meghívtak egy
Csillebércen tartandó értekezletre. Bíztam benne, hogy a
nyugdíjas-kérdés szakértői feltárják majd előttem az
események rejtett összefüggéseit. A rendezők a teljes
politikai elitet megpróbálták mozgósítani, tizenegy párt
elnökét kérték fel részvételre.
A téma megjelöléseként egy táblát helyeztek el az
előadói emelvény előtt „Ki mit ígér a nyugdíjasoknak?"
felirattal. A legnagyobb érdekvédelmi szervezet, a
házigazda szerepét betöltő NYOSZ elnökasszonya nyitotta
meg a találkozót. Sajnálattal jelentette be: ez az utolsó
alkalom, hogy itt, Csillebércen találkozhatunk. Az egykori
Úttörőváros 60 éves fennállás után megszűnik, a területet
privatizálják, már a következő napokban megkezdődik a
bontás. (A szállongó hírek szerint nemzetünk büszkesége,
Hosszú Katinka úszóbajnoknő is az új tulajdonosok közé
tartozik majd (M. Gy.). Az elnökasszony seregszemlét
rendezett a meghívottak fölött: a két kormánypárt
lemondta a részvételt, Kubatov Gábor megígérte ugyan,
hogy eljön, de az utolsó pillanatban visszalépett – más
irányú elfoglaltsága miatt. Ugyancsak távol maradt néhány
szakszervezet is, azzal az indoklással, hogy nem kívánnak
asszisztálni politikai megmozdulásokhoz, „az élet már csak
a pillanatnyi célok kielégítésére korlátozódik." Aztán egy
Ferge Zsuzsától vett idézet fog meg: „A szegénység
napjainkban falura költözött", végül egy Balog Zoltántól
származó mondat, amelyben kijelenti: „Az imádság majd
segít a bajon" – bár jól hangzik, de azt hiszem, a miniszter
ezzel a saját kifejezésével élve „túltolta a biciklit".
Ezután Spät Judit, az „Együtt" képviselője következett, a
távol maradó Juhász Pétert helyettesítve. Rokonszenves
fiatal nő, részvéttel beszél a nyomorgó nyugdíjasokról, bár
bevallja, gazdag orvos szüleinél otthon nem tapasztalt
hasonló gondokat. Agyamon átfut egy mondat Tiborc
panaszából:
„– Úgy uram, úgy ismerni kell az élhetetlenek sorsát,
minek előtte meg tudjuk szánni azt..."
Spät Judit sajnos gyenge szónoknak bizonyul. Leírt
szöveget olvas fel monoton hanghordozással minden
indulati-gondolati hangsúlyt nélkülözve.
Először nála hangzik el az a passzus, amelyben a
nyugdíjak felemelését követelik, ez aztán mindegyik
pártvezetőnél visszatér. Ki-ki különböző összegeket tart
méltányosnak, az öregségi nyugdíj 28.500 forintos
minimumát ötven- illetve százezer forintra növelnék,
hasonló változtatást javasolnak a többi nyugdíj esetében is.
A politikusnő túllépte a megszabott időt, de kezében
maradt még egy-két felolvasásra váró lap. A sorban utána
következő gáláns Molnár Gyula a segítségére siet, felajánl
nyolc percet a saját időkeretéből.
Nagyvonalúságát kevés indok támasztja alá, az MSZP-
nek égető szüksége van a választói rokonszenv növelésére.
Nemrégiben egy felmérést végeztek azzal kapcsolatosan,
miképp alakult a párt támogatottsága a nyugdíjasok
körében. Megdöbbentő eredmény született: a rokonszenv-
index a korábbi 31 százalékról 20 százalékra esett vissza, a
65 év feletti korosztályban pedig 33-ról 19-re.
Úgy vélem, hogy ez a rendezvény sem fordítja vissza a
folyamatot. Az adott alkalomra készült szórólap, amely az
„5 pont az igazságosabb nyugdíjrendszerért" címet viseli,
kevés meggyőző erőt sugall. A kormányváltás esetére a
következőket ígéri:
1. Mindenkire kiterjedő minimál nyugdíjat
2. A13. havi nyugdíj újbóli bevezetését
3. Az orvosok által felírt gyógyszerek ingyenessé tételét
4. Az egészségügy általános rendbetételét
5. A fiatalok itthon tartását
Előadásában Molnár Gyula is ezeket a témákat taglalja,
csak néhány ponttal egészíti ki. Jobb esélyeket biztosítana
annak a 300 ezer embernek, aki jelenleg hiába vár, hogy
bejusson a szociális otthonba. Az idősek ellen elkövetett
bűncselekményeket az eddiginél keményebb megtorlással
sújtaná.
Szavai csak gyér tapsot váltanak ki a teremben, úgy
tűnik, a hallgatóság nagy része nehezen hiszi el, hogy az
MSZP be tudja, illetve be akarja váltani az ígéreteit.
Áttételesen bár, de ugyanez érződik ki abból az
ünneplésből, mellyel politikai ellenlábasát, a terembe
belépő Gyurcsány Ferencet fogadják.
Hamar bebizonyosodik, hogy jobb szónok, mint a
vetélytársa. Lendületesen fogalmaz, bár egyszer milliókat
mond milliárdok helyett, de észreveszi magát, és azonnal
helyesbít. Gyakran él azzal az eszközzel, hogy egy mondat
közepén hirtelen megáll, azt a benyomást keltve, mintha
elvesztette volna a fonalat, kivár egy pillanatot, aztán
minden zökkenő nélkül folytatja.
Ő sem kerülheti meg az alapvető témát, a
nyugdíjasoknak teendő ígéreteket, de visszafogottabban
fogalmaz. Csak a legalacsonyabb járandóságok növelését
tartja lehetségesnek, az általános emelésnek, vagy a 13.
havi illetménynek nincs meg a gazdasági fedezete.
Mindenkit óvott attól, hogy túlígérje magát, véleménye
szerint csak a megalapozott célkitűzések kelthetnek
bizalmat.
– Norvégiában egy választás előtt arról faggatták a
pályázókat, hogy megválasztásuk esetén milyen
változásokat valósítanak meg. Az a jelölt nyert, aki azt
nyilatkozta, hogy nála csak másfél százalékkal esik majd
vissza az életszínvonal.
Beszéde után válaszolt a feltett kérdésekre, egy hallgató
az iránt érdeklődött, hogy a rendszerváltás esetén milyen
formában valósulna meg a felelősségre vonás.
– Sokan úgy gondolják, hogy hirdessünk meg egy
általános és szigorú elszámoltatást. Erre én nem vagyok
hajlandó, a népítélet mindig súlyos igazságtalanságokkal
jár, és úgy gondolom, hogy inkább száz bűnös ússza meg,
mintsem egy ártatlan ember szenvedjen.
Egy fiatal, viszonylag tapasztalatlan politikus lép fel a
emelvényre: Karácsony Gergely, a „Párbeszéd" mozgalom
vezetője, Zugló polgármestere. Rokonszenves hangot üt
meg:
– Minden munkát megbecsülünk, így a gyermeknevelést
és a beteggondozást is annak tekintjük.
Egy kombinált javaslattal áll elő: a havi nyugdíj ne
süllyedjen 90 ezer forint alá, ezt 60 ezer forintos állami
jogon járó állami támogatás egészítené ki.
Előadása nem hozza tűzbe a hallgatóságot, egyetlen
kérdést tesznek fel neki, azt is, mint Zugló
polgármesterének: mikor lesz mozgólépcső az Örs vezér
téri metró végállomásán? Karácsony Gergely láthatóan
megkönnyebbül, erre a felvetésre szakszerű és pontos
választ tud adni.
Bokros Lajos, a Modern Magyarország pártelnöke korán
érkezett, a terem utolsó széksorában telepedett le. A
közelében ültem, láttam, hogy rezzenéstelen arccal figyeli
a szónokokat. Mikor ő következett, minden elfogódottság
nélkül lépett fel az emelvényre, megigazította a mikrofont,
állát kissé felszegve nézett farkasszemet a hallgatósággal.
Nem ismerem őt személyesen, csak a televízióban
láttam, nem tartottam sokra a közéleti tevékenységét,
különösen a stabilizáló szándékú, úgynevezett Bokros-
csomagot, de mostani szereplésével meggyőzött, hogy az
összes előadó közül ő a legképzettebb gazdasági
szakember. Míg a többiek olyan reménytelenül igyekeztek
megmagyarázni a helyzetet, mint ahogy egy hangya próbál
bejutni egy keménytojás belsejébe, ő világosan és lényegre
törően fogalmazott.
Bár nyilvánvalóan tudatában volt annak, hogy egy
szónok akkor számíthat sikerre, ha azt mondja, amit a
publikum hallani akar, Bokros nem élt ezzel a lehetőséggel.
Egy dorgálással kezdte, kifogásolta, hogy vitának nevezik
ezt a rendezvényt, holott minden résztvevő fellépése után
azonnal eltávozik, meg sem hallgatva a többiek
véleményét, aztán rátért az érdemi ellenvetéseire.
Válaszolva az előtte szóló Karácsony Gergely
javaslataira kifejtette, hogy a nyugdíj nem szociális
juttatás, amely alanyi jogon jár mindenkinek, hanem
munkával megszerzett járandóság. Szoros összefüggésben
áll a befizetett járulékokkal. Az erre a célra fordítandó
összeget csak akkor lehetséges megnövelni, ha gazdasági
előrelépés következik be, különben adót kell emelni vagy
elvonni más közkiadások keretéből.
Más források nem jöhetnek szóba. Az EU által nyújtott
támogatás ugyan 1500-1800 milliárd forintot tesz ki, de
ezt nem fogyasztásra, hanem beruházásokra kell fordítani.
Ugyanígy lehetetlen világbanki hitelt igénybe venni. Az is
meggondolandó, hogy ezeket a pénzcsapokat bármikor
elzárhatják.
Bokros Lajos kizárta azt a lehetőséget is, hogy a
társadalombiztosításban bevezessék az egyéni elszámolást,
mert ez azzal járna, hogy háttérbe szorulnak a szociális
szempontok. Különállását azzal fejezte ki, hogy a tervezett
közös kiáltvány 18 pontjából 8-at nem írt alá. Feltehetően
tudatában volt annak, hogy sem a személye, sem az általa
vezetett „Modern Magyarország" párt nem élvez
komolyabb társadalmi támogatást, ezért a választási
küzdelemben az MSZP-hez csatlakozott.
A rendezvény reggel tíz órakor kezdődött, már egy óra
felé járt az idő, de a hallgatóság alig fogyatkozott. A „Lehet
más a politika" és a „Momentum" tájékoztatója alatt
kimentek egy-egy ingyen szendvicsért és kristályvízért az
előcsarnokba, de hamarosan visszatértek a helyükre, mert
az utolsó előttinek meghirdetett Vona Gábort várták.
Felbukkanása sokakkal együtt engem is meglepett, eddig
soha nem hívták meg a találkozóra, hisz a rendező
szövetség felfogása inkább a baloldal felé hajlott.
A kormánypárt az egész országra kiterjedő
telefonkampányt indított ellene s több más fórumon is
megvádolta, hogy egy nyilatkozatában súlyosan
megsértette a nyugdíjasokat. A kifogásolt szöveg így
hangzik: „az egyik utcai fórumomon egy-egy arra tévedt
fideszes nyugdíjas szinte kétpercenként káromkodva
harsogta a TV2 hazugságait. Húzták maguk után a kis
bevásárlókosarukat és ne szépítsünk: a szemeikben
gyűlölet lobogott, a szájukból pedig a szennyvíz folyt."
Vona Gábor azt állította, hogy a kijelentés nem általában
a nyugdíjasokra vonatkozott, minden alkalmat
megragadott, hogy ezt a közvélemény tudomására hozza,
ezért vállalhatta el a NYOSZ felkérését is.
A Jobbik elnökét belépésekor a Gyurcsány Ferencéhez
hasonló ováció fogadta. A rendezvényt levezető újságíró
sem mulasztotta el megemlíteni, hogy ezt a kijelentést nem
szabad kiragadni a szövegösszefüggésből.
Én eredendő fenntartásokkal vártam az előadását, nem
tudtam neki elfelejteni, hogy hungarista formaruhában
jelent meg a Parlamentben, pártjának tagjai nyilvánosan
elégették az Európai Unió zászlaját, a zsidó országgyűlési
képviselőket nemzetbiztonságra veszélyes elemeknek
nyilvánították. Bár az utóbbi hónapokban „cuki kampányt"
folytat; bájos kiskutyákkal fotóztatja le magát, sűrű
bocsánatot kér azoktól, akiket megbántott, én sem tudtam
komolyan venni ezeket a szándékait. Egy bibliai mondás
szerint a denevér egy idő után galambbá válik, de mindig is
jobb szerettem azokat a madarakat, melyek eleve
galamboknak születtek.
Vona beszédében nem csalódtam, igaz, semmi különöset
nem vártam tőle. Nyolc népszerűen hangzó témát vetett
fel, ezek között szerepelt az áfa-csökkentés, az az ígéret,
hogy nemcsak a nők, hanem a férfiak is nyugdíjba
mehetnek negyven év után, csak egyetlen eredetinek látszó
javaslat tűnt fel:
„... Az a legfontosabb, hogy megvalósítsuk a béruniót,
hogy a bérek európai szintre emelkedjenek, mert ez
magával hozná a nyugdíjak növekedését is."
Ennek a vélekedésnek a logikája ahhoz hasonlít, mintha
valaki úgy akarna segíteni a verebeken, hogy több zabot ad
a lovaknak.
A beszéd éle a Fidesz ellen irányult, elkopott sablonokat
vetett fel:
– A Fidesz az oka annak, hogy a nyugdíjasoknak
választaniuk kell: vagy a gyógyszereiket veszik meg, vagy a
számlákat fizetik ki
– Egy nagymama már rég nem látta az unokáit, mert
nem telik rá, hogy süteményt süssön nekik, ezért azok
elmaradnak.
– A mostani politikai túlsúlyt úgy kell leváltani, hogy ne
egy hasonlót építsenek a helyébe.
Vona Gábort még a liberálisok küldötte követte volna, de
nem érkezett meg a kijelölt időpontra. A tömeg már
elindult kifelé, mikor betoppant, a rendezők már hiába
próbálták visszaterelni.
Én is elindultam az autóbuszmegálló felé, menet közben
megpróbáltam summázni a hallottakat. Úgy találtam, nem
kaptam választ a kételyeimre. A kormányoldal azért
tartotta távol magát, hogy ne kelljen olyat ígérnie, amit
aztán számon kérhetnek rajta. Megerősödött bennem az a
feltételezés, hogy a részt vevő pártok aligha tudják
legyőzni a jobboldali hatalmat és az eddigi tapasztalatok
szerint tovább romlik majd a nyugdíjasok helyzete. Csak
abban lehet bízni, hogy a választásokra egy új erő jelenik
majd meg és „fülke ellenforradalmat" hajt majd végre, de
ezt a lehetőséget még sűrű homály fedi, csak 2018
áprilisában kaphatunk rá választ.

Vége
2017. szeptember 11.

Moldova György