Vásárló neve: Jancsi Éva

Rendelési szám: 8515068

Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az elektronikus könyvkiadás

fejlődni tudjon, a digitális kereskedelemben kapható könyvek választéka
egyre szélesebb legyen. Köszönjük, és reméljük webáruházunkban
hamarosan viszontlátjuk.
 DOMINÓ

TARJÁNYI PÉTER
DOSEK RITA

FREE SPIRIT PUBLISHING

BUDAPEST, 2022
 © Tarjányi Péter, 2022
© Dosek Rita, 2022

A kiadásért felel Kauzál Márton

Szerkesztette Sugár Ágnes
Borító Ifj. Balogh Ferenc és Éva

© 2022 Free Spirit Publishing Kft.

All rights reserved – Minden jog fenntartva.

ISBN 978 615 01 6966 8

Elektronikus változat
eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
Készítette Ambrose Montanus
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ez a könyv nem jöhetett volna létre, ha a világ energetikai

kérdéseiben nem segített volna eligazodni Holoda Attila, illetve
a tenger mélyén zajló különleges műveletek specialistája Arthur
D. Jenkins.
Köszönjük a segítséget!
Az itt leírt történet egyes részei megtörtént eseményeken
alapulnak, de a regényben szereplő nevek, helyszínek,
időpontok és a cselekmény egésze a fantázia szülötte,
bármilyen egyezésük a valósággal csak a véletlen műve.
 I. RÉSZ

„A bizalom nem attól alakul ki, hogy mennyit tudunk a

másikról, hanem hogy ő mennyit tud rólunk.”
(Villámgyorsan c. film)
 PROLÓGUS

2021. OKTÓBER 6. 15:39

A távolról mesébe illő sziklaszirten fehér tajtékot vetett a

hullámzás, közelebbről azonban egyáltalán nem volt barátságos
a hely. A víz alatt algás, csúszós sziklaperem kifelé haladva
egyre élesebbé vált. A férfi nehezen tudta megtartani magát,
hogy ne húzza vissza a víz szívóereje a testét. Alig érezte a
lábát, a hátába nyilalló fájdalom szinte állandósult. A sós víz
marta csipkés sziklaperem, mint megannyi penge vájódott a
bőrébe, ahogy egyre feljebb lökte magát, el a víztől. Már ahhoz
is fáradt volt, hogy normálisan lélegezzen. Zihált, és sós vizet
köpött. Még egy utolsó rántással feljebb húzta magát, és
lerogyott egy laposabb szikla tetején. Kapkodta a levegőt, erőt
gyűjtött, végül ordítva ellökte magát és hanyatt fordult. Ezer
helyről hasított belé a fájdalom. Csak feküdt ott tehetetlenül, és
megpróbálta magába szívni a meleg kő hőmérsékletét. Nem
sokáig élvezte a pillanatot, mert pár perc múlva remegni
kezdett. Nem tudta, hogy a kimerültség, a sérülései, vagy esetleg
az összes együttvéve, de úgy érezte, itt fog meghalni.
– Akkor meg minek evickéltem idáig – vívott saját magával,
amikor egy óriási hullám csapott át a feje fölött. – Ahhhh –
ordított fel, és dühe erőt adott hozzá, hogy felüljön. – Akkor sem
itt fogok megpusztulni – szorította össze a fogait, és meglazítva
a tépőzárat a csuklóján, lerázta magáról a kezeslábas védőruha
kesztyűjét, már amennyi maradt belőle. Érezte, ahogy a víz
egyre jobban marja a hátát, tudta, hogy jókora vágás lehet rajta,
mert érzékelte a levegő hidegét. Bal kezével lenyúlt, és
lerántotta a cipzárt a vádliján lévő zseben, egy kis narancssárga
nejlontasak fordult ki belőle. Felemelte, és a fogával kitépte a
zacskót. Egy fecskendőt vett ki belőle, majd újabb ordítás
mellett beledöfte a combjába.
Arra számított, hogy érezni fogja, ahogy a gyógyszer
szétárad a testében, és megszűnik a fájdalom, de egy újabbat
okozott magának.
Mindezek ellenére elégedetten dőlt hanyatt. Képtelen volt
többre, pihenni akart egy percet. Behunyta a szemét. Bosszút
állt, és bár a robbanás után elvesztette minden érzékét, egy
pillanatra érezte a halál szelét, mert nem tudta, hol van a fönt
és a lent, minden pörgött körülötte, a teste rongybábuként
sodródott, ahogy a külső erők érték. Érezte, ahogy nekivágódik
egy kemény tárgynak, valószínűleg sziklának, emlékezett a
maró fájdalomra, a kétségbeesett kapálózásra, ahogy
végigbukfencezett a tenger fenekén, aztán valami örvény
feldobta a felszínre, majd a következő újra lehúzta. Kapkodta a
levegőt a másodperc tört része alatt, amikor az arca kiért a
vízből, mert nem tudta, mennyi ideje lesz, mielőtt újra
megforgatja a hullám ereje. Aztán egyszer csak elcsendesedett
minden, és a tenger mélye kivetette magából. Lassan evickélt a
legközelebbinek tűnő sziklaszirt felé, és most sem hitte el, hogy
itt van.
Kinyitotta a szemét. Nem tudta, mennyi idő telt el azóta,
hogy beadta magának a speciális fájdalomcsillapítót, de most
határozottan érezte, ahogy melegség árad szét a testében. Újra
tudta mozgatni a karját, őrjítő fájdalom nélkül.
Felült lassan és körbenézett. Valami isteni csoda folytán
tényleg a parton volt, legalábbis hosszan húzódott mögötte a
sziklaszirt és szárazföldben folytatódott. Most már biztos volt
benne, hogy meg fogja tudni mászni, ha már idáig eljutott.
Megpróbált hátranyúlni, hogy megtapogassa a sebet a hátán,
de a gyógyszer csak a fájdalmát enyhítette, a vele született
merevségét nem. Lehúzta a cipzárt a mellkasán, és
kibontakozott a ruha felső részéből. Aztán lecipzárazta a
lábrészt is, és lassan lehámozta magáról a teljes ruhát. Az alatta
lévő póló és rövidnadrág elviselhetően volt vizes. Megnézte
magának a ruha hátulját, és elborzadt, milyen hosszú részen
felszakadt, feltételezte, hogy a hátán is ilyen hosszú a seb.
Valószínűleg a sós víz már annyira szétmarta, hogy elállította a
vérzést. Persze azzal is tisztában volt, hogy ez nem tart örökké.
Kivette a jobb vádliján lévő zsebből a kést, és kivágta a ruha
belső részét, majd átvetve mellkasán és az egyik vállán, szorító
kötést készített magán. Visszahúzta a lábrészt, a többi ruhát
összegöngyölte, és mint egy hátizsák, azt is a hátára kötözte,
hogy amennyire lehet, turistaként nézzen ki. Aztán karjával
feltolta magát és felállt. A nap állásából és néhány a távolban
homályosan látható hegycsúcsból megpróbálta beazonosítani
merre lehet, aztán elindult megmászni a sziklát. Látta, hogy az
út a tengerpart mentén halad, csak fel kellett jutnia oda.
Fél órába telt, mire felmászott, ha nem lett volna ilyen
kimerült, tíz percbe sem telt volna, hiszen a hatalmas kövek
közül kinőtt fák kiváló kapaszkodást nyújtottak. Átmászott a
girbegurba szalagkorláton, és egy darabig dédelgette a
gondolatot, hogy stoppoljon, végül úgy döntött, egyelőre jobb,
ha csak gyalogol az út melletti mezőn. Kiszúrt a távolban egy
templomtornyot, és elindult abba az irányba, az úttal
párhuzamosan. Tudta, hogy ott kell lennie egy vasút- és
buszállomásnak. Nem számolta sem a perceket, sem a megtett
lépéseket, csak ment, ahogy tanulta a kiképzésen, gondolatok
nélkül. A gyógyszernek köszönhetően már eléggé felmelegedett
a teste, és egész tempósan tudott haladni. Közben ráesteledett,
így észrevétlenül gyalogolt a szürkületben.
Fogalma sem volt, mikor indult, és mekkora távot tett meg,
de egyszer csak ott volt a pályaudvar kivilágított, tiszta,
kellemes váróterében. Éhes volt és nagyon fáradt. Körbejárta az
egész terminált, hogy felmérje a lehetőségeket, de az éttermek
már bezártak, étel- és italautomaták kínáltak rágcsálnivalókat.
Nem volt teljesen önmaga, a reflexei lelassultak, és érezte, hogy
újra zsibbadni kezd a karja. Nem akarta felkelteni a biztonsági
őrök figyelmét, vagy összetűzésbe keveredni egy járőrrel.
Szándékosan nem volt nála telefon, sem személyazonosságát
igazoló irat, azért, ha esetleg a titkos akció félresikerült volna,
ne okozzon bonyodalmat az országának. Az eligazításon
jelezték neki, hogy a vasútállomáson lesz néhány nyilvános
internetes terminál, és egy eldugott sarokban meg is pillantotta
azokat. A nemesacél keretbe ültetett számítógép
érintőképernyős volt, és az alapfunkciókat, mint
járatinformációs térkép és Google kereső ingyenesen el lehetett
érni. Fellépett a keresőbe, és beütötte a vészhelyzetekre szánt
internetes lap címét. Egy semmitmondó játékoldal jelent meg a
kijelzőn, tudta, hogy mindez elterelés, bár soha nem használta.
Gyorsan bejelentkezett, a betanult cím ott volt a fejében, ahogy
a legfontosabb számok is. Az üzenet rövid volt, csak beírta a
kódját és a koordinátákat, aztán rányomott a küldésre, és
feszülten figyelte a képernyőt. Pár perc múlva automatikus
válasz érkezett.
„Beazonosítás megtörtént. 60 perc múlva felvesszük.”
Fáradtan huppant le az egyik padra, és félig ülő helyzetben
igyekezett ébren maradni. Még egy kicsit bírnia kell.
 1. FEJEZET

2 HÓNAPPAL KORÁBBAN

A bezárt falak közt óriási robajt csapott a kilenc milliméteres

Walther PPQ pisztolyokból kirobbanó lövedékek hangja, Tomot
mégis valami kellemes érzés járta át. Végre jó helyen volt, ott,
ahol lennie kellett. Imádta a lőpor illatát, a hüvely csilingelő
hangját, amikor üresen a földre koppan, miután hatalmas
robbanással útjára engedi a pisztoly a lövedéket. Még a fülén
lévő védőeszköz ellenére is jól hallotta a legkisebb hangokat. A
tárkioldó kattanását, amikor valaki tárat cserélt, a fémes
súrlódást, amikor valaki csőre tölti a fegyvert. Még azt is meg
tudta állapítani, kizárólag a hangokból, ha valakinek akadálya
keletkezett.
A terem ugyan hangszigetelt volt, de ezzel csak az épület
külső részeit védték a zajoktól, itt bent, a téglalap alakú lőtéren
megsokszorozódott a falakról visszaverődő hanghatás. A
speciális gumiborítás és a megfelelő szögben kialakított lövedék
becsapódását elterelő szerkezetek csak a lőtér végében
tompították a hatást, ami most reflektorok fényében úszott.
Elöl, ahol Tom a berlini lőtér félhomályából vezényelte az előtte
álló hat embert, nagyon is jól hallatszott minden.
 – Fegyvert üríts! Vizsgára! – üvöltötte Tom angolul, és várta,
hogy mindenki megmutassa neki a kiürült tárat és a
hátrahúzott szán belsejében az üres pisztoly csövét. Az előtte
álló négy férfi és két nő gépiesen követte az utasításokat. Tom
vendégoktatóként Közel-Keletre induló kontingens tagjait
képezte ki, olyan feladatokra, mint lövészet éles helyzetben,
közelharc, bizonytalansági tréning, vagy arra, mit kell tenni
fogságba esés esetén. A tananyag részét képezte, hogy milyen
vallási különbségek jellemzik a Közel-Keletet, illetve hogyan kell
felvenni titokban a kapcsolatot muszlim országokban fedett
ügynökökkel.
– Kérem, tegyék le a fegyvert és forduljanak felém – várta
meg Tom, míg minden szempár rászegeződik. – A mai napon
megtanuljuk, hogyan válasszunk célt a támadón – magyarázta
tanítványainak, akik a Közel-Keletre kihelyezett
diplomatacsalád személyi testőrségébe jelentkeztek. – Rengeteg
jó képességű lövő van önök között, valószínűleg sokkal jobbak,
mint én – tartott egy pillanatnyi szünetet, mert jóleső érzés volt
hallani az elfojtott nevetést, ami önkéntelenül jött a
tanítványokból –, de éles helyzetben nagyon fontos, hogy
merjék is használni a fegyvert! Ahova önök mennek, az nem
olimpia vagy lőverseny – magyarázta és gesztikulálva fel-alá
kezdett járni előttük. – Ha megtámadják önöket, akkor
reagálniuk kell, ami azt jelenti, hogy le kell lőniük a támadót,
különben maguk halnak meg – nézett végig a csapaton.
Értelmes, érdeklődő szemeket látott, és ez elégedettséggel
töltötte el. Gyűlölt olyan fiatal sihederekkel dolgozni, akik bár
Adonisz testűek voltak a rengeteg edzéstől és szteroidtól, de
semmi alázat nem szorult beléjük a szakma iránt. Ő kizárta
volna az ilyen jelentkezőket, még annak ellenére is, hogy tudta,
egy kommandósnak nagyon fontos, hogy legyen önbizalma, de
még fontosabb, hogy megfelelően tisztában legyen a saját
képességeivel és korlátaival, és megtanuljon csapatban
dolgozni. Szerencsére a mostani egység nagyon ígéretesnek
mutatkozott.
Régi barátja, a német terrorelhárítás igazgatója, Georg Dahl
kérte fel alig három hónapja, hogy egy Közel-Keletre induló
személyvédő egységet segítsen kiképezni, akiknek egy német
diplomatát kell majd biztosítaniuk. A közelmúltban
bekövetkezett Afganisztánból való NATO-kivonulás kapcsán
rengeteg feladata lett a térségben, ahová a legjobb embereit
kellett küldenie. Nem volt idő újabb emberek kiképzésére,
mindenki, aki egy kicsit is értett a Közel-Kelethez,
átvezényléssel kiküldetésen volt. Mivel Georg és Tom kapcsolata
már hosszú évekre tekintett vissza, hiszen majd' tíz évvel
ezelőtt összekovácsolódtak egy háborús bűnös ellen szervezett
nemzetközi műveleti csapatban, Georg jó szívvel bízta rá az
újoncok kiképzését. Pontosan tudta, hogy ha valaki, hát Tom
behatóan ismeri a térséget, és rengeteg kommandóst képzett
már ki. Tom örült is a felkérésnek. Az ötödik ikszhez közeledve
már elege volt az életveszélyes küldetésekből. Bár fizikuma
most is kiváló volt, hiszen mindig figyelt arra, hogy ne veszítse
el a kondícióját, rendszeresen edzett, futott, lőtt, és fitten
tartotta az agyát, de úgy gondolta, ezek a feladatok inkább a
fiatalokra várnak, azokra, akik úgy érzik, övék a világ, és még
elhiszik, hogy halhatatlanok.
Így a huszonöt méteres lőtér homályából mégis úgy
gondolta, nem volt hiába az a rengeteg bevetés, hiszen most
átadhatja a tudását a következő generációnak.
– Ne gondolják, hogy olyan egyszerű emberre lőni – folytatta
az oktatást. – Ezt tiltja a tudatalattink, ilyen közegben nőttünk
fel – tárta szét a karját. – Egy Afganisztánban született gyermek
már háromévesen Kalasnyikovval rohangál, amíg önök a
csattogós lepkét tologatták a játszótéren. – Tom értetlen
pillantásokat vélt felfedezni. – Elnézést, önök jóval fiatalabbak,
szóval, amikor még a Super Marióval játszottak a nappali
foteljában. A lényeg, hogy nekik nincs gondjuk azzal, hogy
lelőjék magukat, míg önök még azon gondolkodnak, vajon
helyes-e rálőni egy másik emberre. Rengeteg kiváló lövőt láttam
éles helyzetben rosszul reagálni. Az ilyen lövészek nagyon szép
szórást lőttek a támadó feje mellé öt centivel – mutatta két
ujjával, majd a saját kopaszra nyírt feje mellé tette a kezét, hogy
prezentálja, mennyire hatástalan ilyen helyzetben a támadó
mellé lőni. – Természetesen ezeket a kollégákat ezen a ponton
felmentették a szolgálat alól, és irodai munkát kaptak, esetleg
lövészeti versenyeken öregbíthették a különleges egységük
hírnevét – engedett meg egy fintort Tom, míg újabb nevetős
moraj futott végig a hallgatókon.
– Azért, hogy ezt a gátlást kikerüljük – emelte fel a
távirányítót Tom, és a lőpálya felé irányította, majd megnyomta
a gombot, mire hat lőlap befordult a pálya végén a lámpák
fényében, és egyre közelebb húzta őket az automatika.
– A lőlapokra geometriai formákat fogok felrajzolni – vett elő
egy vastag fekete filcet, megragadta az egyik
embermagasságban felakasztott lőlapot, amin egy fekete-fehér
színekkel megrajzolt imitált támadó alakja volt, mintha fegyvert
fogott volna a két kezével maga előtt.
– Ezeket az alakzatokat lássák, ne az embert – rajzolt egy
háromszöget az alak vélt szájszegletétől az orr csúcsáig. – Ez az
orr és a két szájszeglet közötti rész. Ezt lássák, ne egy fejet. Ha
ide lőnek – mutatott a közepére – nemcsak azonnal kiiktatják a
támadót, de a lövedék a kisagyba fúródik, ami nem engedi,
hogy még halálában elsüsse a támadó a fegyverét. Érthető? –
kérdezte Tom. A tanítványok bólintottak.
– A rombusz – vitte lejjebb a filctollat, és a két felemelt kéz
közé a mellkason a nyak határolásával berajzolt egy rombuszt –
a szívtájékot fogja jelenteni, látják? – mutatta még egyszer, majd
maga is felvette a berajzolt pózt, és saját magán is megmutatta,
hogyan rajzolódik ki az elképzelt forma.
– Ha ezt bevésik az agyukba, nem lesz baj. A trapéz pedig,
amit ide alulra rajzolok a fehér részre, mert sajnos ezek az
anatómiai lőlapok csak derékon felül ábrázolják az embert –,
ügyeskedett a felakasztott lőlap alsó szegletében a filctollal – a
guggoló támadó térdkalácsát imitálja – fordult meg és guggolt le
úgy, hogy az egyik térdén megmutassa a trapéz alakot, amire
gondolt. – Ha ide lőnek, mozgásképtelen lesz a támadó, és a
combcsonton gurulatot kapó lövedéket még a csont be is vezeti
a test felé, így végzetes lehet egy ilyen lövés is, és a támadó
elvérzik. Tehát ha ezekre a geometriai formákra lőnek, és ezt jól
begyakorolják, nem lesz hiba. Persze ne higgyék, hogy olyan
egyszerű ilyen célpontokra lőni, egy kör sokkal jobban
becélozható, de egy háromszög közepébe lőni már sokkal
nehezebb. Ezért ezt rögtön ki is próbáljuk. Kérem, tárazzanak
be újabb tizenöt lőszert, és helyezzék a tárat a pisztolyukba.
Addig én felrajzolom a formákat a többi lőlapra is – mondta
Tom, és már hozzá is látott, míg a tanítványok engedelmesen
táraztak. Amikor mindenki kész volt és elfoglalta a helyét a
saját pályáján, Tom visszaállt a megszokott helyére mögéjük,
ahonnan jól belátta az egész lőteret, majd a távirányító
segítségével nyolcméteres távolságra küldte vissza a lőlapokat.
– Ez az a távolság, amiben egy épületen belüli tűzharc
kialakul – magyarázta. – Az alakzatok nevét fogom mondani, és
maguknak dupla lövéseket kell leadni. Érthető? – nézett körbe,
a tanítványok hangos igennel jelezték, hogy mindent értenek és
elkészültek.
– Na, fogjunk is hozzá! Tölts! – utasította őket Tom.
A tanulók közben csőre töltötték a fegyvert, és maguk előtt
tartva várták a vezényszót. Tom végignézett rajtuk, hogy
mindenki helyesen felvette-e a védőszemüveget és a fültokot,
majd maga is fülére húzta a sajátját.
– Háromszög, rombusz! – kiáltotta, és tized másodpercre rá
már hallotta is a dupla lövések éles hangját, újra érezte az égett
lőpor szagát. Nagyon szeretett lövészetet tartani, ilyenkor volt
igazán elemében.
 – Háromszög, háromszög! – kiáltotta, és újra eldördültek a
lövések. – Trapéz, rombusz!
A lámpák a lőlapokra voltak irányítva, az a rész, ahonnan
lőttek, csak annyi fényt kapott, amennyi a lőpályáról ide esett.
Tom, még a félhomály ellenére is észrevette, ahogy kinyílik háta
mögött az ajtó, egy vékony fénycsík jelent meg a perifériáján.
– Tüzet szüntess! – adta ki azonnal a parancsot.
A tanítványok továbbra is a lőlapok felé fordulva követték az
utasításokat, és maguk előtt tartva a pisztolyt, várták a
következő parancsot. A lőtér szabályai szerint addig nem
fordulhattak meg, amíg minden pisztolyról ki nem jelenti a
lövészeti vezető, hogy biztonságos és pisztolytokba helyezhető.
Tom megfordult és három elegáns zakós férfit látott bejönni.
– Erkel úr, kérem, hagyják abba a lövészetet – mondta a férfi,
Schneider, akit Tom Georg Dahl helyetteseként ismert, de soha
nem tudta megjegyezni a nevét.
– Üríts! Fegyvert vizsgára! – vezényelt a tanítványainak Tom.
– Ezt majd a kolléga intézi – mondta Dahl helyettese, és már
indult is az egyik férfi, hogy ellenőrizze a pisztolyokat.
Tom érezte, hogy ezzel mögé került valaki, és fél szemmel
látta, hogy a másik kettő keze gyanúsan az oldaluknál van,
nyilván a fegyverüknél, a csípőtoknál.
– Valami baj van? – kérdezte.
– Arra kérném, hogy fáradjon velem – mondta Dahl
helyettese. – Dahl igazgató úr várja. Sürgősen szeretne önnel
beszélni.
 – Akkor fel is hívhatott volna – vetette oda Tom, miközben
hátrasandított a harmadik fickóra, akinek ugyancsak a
pisztolyán volt a keze. – Ugye tudják, ha rám lőnek, akkor van
itt még hat vétlen személy a hátam mögött, akik tűzvonalba
kerülnek.
– Nem akarunk senkit lelőni – felelte Dahl helyettese.
– Pedig nagyon úgy tűnik – mondta Tom, majd tanárosan
felemelte hangját a háta mögött lévő újoncoknak. – Kérem,
jegyezzék meg a jellegzetes háromszög pozíciót, amelyben a
mélyen tisztelt kollégák körbevették a célszemélyt, teljes
feladásra kényszerítve őt.
– Ne forduljanak meg! – emelte fel a hangját Dahl helyettese
is, immár a tanoncokhoz szólva. – A céltáblára figyeljenek, és
tegyék le a fegyvert.
– Ez egy engedélyezett kiképzés – jelentette ki Tom –, maga
Dahl igazgató úr felkérésére vagyunk itt.
– Kérem, adja át a fegyverét – nézett rá Dahl helyettese.
– Most már elmondhatná, hogy mivel vádolnak, mert kezd
nagyon kényelmetlen lenni ez a helyzet – válaszolta Tom,
miközben a fegyveréért nyúlt. Két ujjal húzta ki a tokból, majd
rámarkolt a fegyver csövére úgy, hogy látványosan még a
közelében se legyen az elsütőbillentyűnek egyik ujja sem, majd
maga felé fordítva a pisztoly csövét adta át. – Meg is
bilincselnek?
– Arra nem lesz szükség – vette el a fegyvert Dahl helyettese,
majd a mellette lévő férfira nézett, aki kinyitotta az ajtót
előttük. – Kérem, jöjjön velünk – lépett ki az ajtón.
 Tom engedelmeskedett. Az egyik férfi kint a kezébe nyomta
a kabátját. Tom látta, hogy a zsebei ki vannak forgatva.
– Látom elég alaposan átkutattak.
– Előírás – mondta a férfi.
Tom a fejét csóválta.
– Ajánlom, hogy jó okuk legyen arra, amit itt művelnek –
jegyezte meg félhangosan, majd követte Dahl helyettesét, aki
tőle kissé jobbra, előtte elindult kifelé az objektumból, a másik
két férfi pedig egy lépéssel Tom mögött lemaradva kísérte. – A
telefonomat visszakaphatom?
– Majd ha odaértünk, visszakapja – válaszolta a másik férfi
hátulról.
– Hol van az az oda? – kérdezett vissza Tom, de erre nem
kapott választ.
Az épület előtt egy fekete limuzin várta kék lámpával a
tetején. Dahl helyettese kinyitotta neki a jobb hátsó ajtót. Ez
némileg enyhített az eddigi fellépésükön. Az autó elegáns volt,
nem egy kopott rabszállító vagy egy leharcolt zöld-fehér
rendőrautó rácsozott hátsó üléssel.
– Szóval nem mondja meg, hova megyünk? – állt meg Dahl
helyettese előtt Tom, mielőtt beszállt volna.
– Sajnálom, de nem árulhatunk el semmit. Kérem, szálljon
be!
Tom nagyot sóhajtott, majd engedelmeskedett. Nem látta
értelmét, hogy beleálljon egy meddő vitába, és most már elég
kíváncsi is volt.
 Az éjfekete BMW limuzin hangtalanul suhant kétszáz
kilométer per órás sebességgel az autópályán. Tom a hátsó
ülésen nézett kifelé a lesötétített ablakokon. Furcsamód
végtelenül nyugodt volt. Pontosan tudta, hogy nem követett el
semmit. Persze ez nem jelentette azt, hogy valamelyik korábbi
ellensége nem tette rá éppen most a célkeresztet, de ismerte
Dahl helyettesét, és bár karót nyelt figurának tartotta, azt azért
nem gondolta, hogy átállt a szerbekhez, oroszokhoz,
törökökhöz, vagy bármelyik alvilági maffiához, hogy pénzért
elrabolja őt. Nyugat-Európa legfejlettebb államában
száguldottak a végeláthatatlan autópályán, nem egy szerb
livodában kuksolt harmadmagával attól tartva, hogy
észreveszik az ellenség katonái, és nem egy katyni bozóton
kúszott keresztül, hogy sírrablókat füleljen le. Nem volt értelme
nyugtalankodni. „Mindent a maga idejében” – hallotta saját
belső hangját, miközben azt figyelte, ahogy az esőcseppek
szétzúzódnak és elfolynak az ablakon. Az autó közben letért a
pályáról, és már a nagyváros útjain utasította maga mögé a
forgalmat, kihasználva a kék lámpa kiváltságát.
– Milyen komor itt az idő – szólalt meg végül. – Berlin mindig
olyan borús.
A férfi, aki mellette ült, még csak felé sem fordult. A sofőr az
utat nézte, egyedül Dahl helyettese érezhette magát
kényelmetlenül.
– Óriási vihar volt tegnap – bólintott végül. Tom ezt jó jelnek
vette. Most már valószínűsítette, hogy tényleg Berlin a
végállomás, és Dahl helyettese valóban nem állt át.
 Épp a következő kérdést fontolgatta, amikor az autó
begördült egy óriási felhőkarcoló elé. Az irodaház legalább
kilencven méter magas volt, csupa üvegborítással, amin
visszatükröződött nemcsak a város, de a felhők képe is. A
főbejáratnál jókora tömeg gyűlt össze, néhány egyenruhás
próbálta fenntartani a rendet, újságírók, bámészkodók
kíváncsiskodtak az épület előtt.
– Megérkeztünk – mondta Dahl helyettese, ahogy az autó
befordult az épület melletti utcába.
– Mi ez a tömeg, valami sajtótájékoztató? – kérdezte Tom.
– Majd a főnök beavatja – válaszolta a helyettes, és kiszállt. –
Van egy oldalsó bejárat. Ha lehet, ne keltsünk feltűnést.
– Jókor mondja – jegyezte meg Tom, miközben ő is kiszállt.
Kissé alulöltözöttnek érezte magát az öltönyös férfiak
társaságában. Ő még a lőtérhez volt öltözve, katonai gyakorlót
és egy testhezálló zöld pólót viselt. Dahl helyettese egyenesen az
áruszállítók kapujához ment, kinyitotta és betessékelte Tomot
és a két másik rendőrt. A kiszolgáló részbe érkezhettek, mert
egyszerű vajszínű csempe és sötét linóleumburkolat volt
mindenütt. Nyilvánvalóan a lobby és a luxuslakásokhoz vezető
folyosók máshogy néztek ki, ez az épület teherszállítói bejárata
volt. Beszálltak egy teherliftbe, és Tom kíváncsian figyelte, Dahl
helyettese melyik gombot nyomja meg. „Kilenc” véste az agyába
az emeletet.
– És azt szabad tudni, hogy mi ez az épület? – kérdezte Tom.
– Luxustársasház? Vagy irodaház, esetleg egy szálloda? – tette
hozzá, hogy kicsit megkönnyítse a válaszadást.
 – Egy kicsit mindegyik – mondta Dahl helyettese. – A
tizenkettedik szintig cégek bérelnek irodákat, felette pedig
valóban luxuslakások vannak. Egy szint egy lakás, egyedi
kilátással a városra.
– Berlin közepén – biccentett fejével Tom gyors fejszámolást
végezve. – Gondolom nem az alsó százezer a célközönség –
nézett fel a lift tetejére, hogy azért felmérje a lehetséges
menekülőutakat.
– És nem is a középosztály – jegyezte meg halkan a férfi.
Láthatóan alig várta már, hogy felérjenek. Tom most már biztos
volt benne, hogy neki kényelmetlen ez a helyzet. A lift lassított,
majd megállt, az ajtók kinyíltak. – Ti maradjatok itt és
biztosítsátok a liftet – adta parancsba Dahl helyettese a két
férfinak, majd előre ment. Tom követte.
A szint teljesen üres volt, a folyosó végére mentek egy
ajtóhoz. Ott Dahl helyettese felpillantott a biztonsági kamerára,
majd pár pillanattal később az ajtó hangos berregéssel kinyílt.
Beléptek az előtérbe, Tom orrát azonnal megcsapta a vér és a
halál szaga. Egy asszisztensforma hölgy lépett eléjük és két
ruhát nyújtott át.
– Ezt fel kell vennünk – mondta Dahl helyettese. A ruha
vékony papírszövetből készült egyszer használatos kezeslábas
volt, amit olyankor vesz fel az ember, amikor nem akar maga
után nyomot hagyni, legfőképpen DNS-t. Tom számára már rég
világossá vált, hogy bűntény helyszínén vannak. Ezer kérdés
volt a fejében, de mielőtt megszólalhatott volna, Dahl jelent meg
az ajtóban. Elegáns zakót és inget viselt, a cipőjén neki is
védőzacskó volt, bal kezével két gumikesztyűt tömött be a
zsebébe.
– Szóltak, hogy megérkeztél – fogott kezet Tommal.
Barátságos volt, mint mindig, amilyen egy bajtárssal szokott
lenni. Talán kicsit testesebb volt, mint egykor, de ugyanaz a
nevetős szem, némivel több barázda és ránc tagolta az arcát,
mint amikor megismerkedtek. A férfi épp csak negyven múlt, de
Tom pontosan tudta, hogy már jóval többet látott, mint
kortársai a szervezetnél. – Köszönöm – intett a helyettesének. –
Innentől átveszem.
A helyettes biccentett és kifordult a folyosóra.
– Mit veszel át? És minek kellett ez a nagy felhajtás? –
zúdította rá Tom a kérdéseit. – Azt hittem, le akarsz csukatni.
Miért nem mondja el senki, hogy mi a fene történt, és mit
keresünk mi itt egy bűntény helyszínén?
– Honnan tudod, hogy egy bűntény helyszínén vagyunk? –
ráncolta a homlokát Dahl.
Tom felemelte a kezében lévő papír kezeslábast.
– Szerinted? – kérdezte gúnyosan. – Amúgy ez a hely bűzlik a
vérszagtól.
– Rosszabb vagy, mint egy kopó – jegyezte meg Dahl, és
elindult befele.
– Mondtad már máskor is – felelte Tom, és beleszuszakolta
magát a kényelmetlen papírruhába. Most már nagyon is ügyelt
rá, hogy véletlenül se maradjon róla sehol egy kósza DNS.
– A helyszínelők már végeztek, de azért jobb, ha nem
nyúlunk semmihez – mondta Dahl, ahogy bevezette Tomot az
irodába. – Elvileg mindent úgy hagytak, ahogy találtak, és
szeretném, ha megnéznéd.
Ahogy beléptek, Tom megértette, honnan jött a vérszag.
Három ember feküdt holtan a belső helyiségekben. Az iroda
nem volt nagyobb egy nappalinál, az ablak előtt két íróasztal
állt számítógépekkel, két helyiség nyílt még innen, egy kisebb
iroda és egy teakonyha. Az egyik halott az asztalnál ült, kissé
lecsúszva a széken, mellkasánál vörösre festette a vér a
pulóverét. A másik az ajtó mellett rogyott össze, a harmadik a
hátsó irodában feküdt az íróasztal mellett. Mindegyik testen
három lövés látszott, kettő a mellkasban, egy a fejen.
– Ahhh – nyögte Tom. – Ez mikor történt?
– Tegnap éjjel – válaszolta Dahl. – Szóval mit látsz?
Tom csípőre tette a kezét és még egyszer körbenézett, az
iroda érintetlennek látszott első ránézésre.
– Nem ismerték a támadót – kezdte. – Az első lövéseket a
székben ülő kaphatta, talán hátra sem nézett – lépett óvatosan
arra a térfélre. – Aztán a másik kettő a gyilkosra támadt –
mutatott végig az asztalokról lesöpört papírokon és
irodaszereken, feldőlt monitoron. – Ők dulakodtak, de a támadó
ügyesebb volt, biztos, hogy profi. Egy lövés a fejbe, kettő a
mellkasba. Biztosra ment, de nem pazarolta a lőszert. Elvittek
valamit?
– Honnan tudod, hogy egy támadó volt? – kérdezte Dahl.
– Aki ilyen profin dolgozik, annak nem kell magával hoznia
senki mást, hogy végezzen három fegyvertelen emberrel –
mondta Tom. – De igazad van, nem tudom, azt kérted mondjam
el, amit látok. Egyébként mióta vonják be a terrorelhárítást
rablógyilkosságokba? És mit keresek én itt?
– Rablógyilkosság? – kérdezett vissza Dahl.
– Ne már, Georg. Az asztalok fel vannak dúlva. A monitorok
és a billentyűzet itt van, de a számítógépek ki vannak belezve. A
fiókokat kihúzgálták, és nincs bennük semmi. Nyilvánvalóan
merevlemezt, laptopot és egyéb adathordozót vittek el. De te is
tudod, hogy ez nem az én szakterületem, úgyhogy javaslom,
hívjál inkább egy nyomozót, engem meg rúgj ki, vagy engedj
vissza dolgozni – bukott ki Tomból.
– Ismered az áldozatokat? – kérdezte Dahl. Tom a homlokát
ráncolta, annyira abszurd volt a kérdés, hogy le sem tudta
reagálni, de közelebb lépett a holttestekhez és alaposan
megnézte az arcukat.
– Nem én. Miért, magyarok? – kérdezett vissza.
– Nem, nem azok – felelte Dahl.
– Beavatsz végre, miért hozattál kellemetlen helyzetbe a
saját tanítványaim előtt?
– Egészen biztosan nem ismered ezeket a férfiakat? És soha
nem jártál itt? – tette fel újra a kérdést Dahl.
– Az életemre esküszöm – sóhajtott Tom. – És te pontosan
tudod, hol voltam tegnap este, mert a mai lőgyakorlatot
készítettem elő az irodádban.
– Tudom – bólintott Dahl. – Sajnálom, ha kínos volt
számodra, de ilyen esetben ez a protokoll – válaszolta Dahl.
– Milyen esetben? – tárta szét a karját Tom.
 Dahl egy bizonyítékszámmal ellátott zacskót húzott elő a
belső zsebéből, amiben egy fénykép volt, és odatette az asztalra.
Pontosan arra a helyre, ahol a szétfröccsent vérben
kirajzolódott egy fehér téglalap az asztalon, a kép odaillett. Tom
odahajolt, hogy alaposabban megnézze. Nem hitt a szemének.
Most már minden bizalmatlanság értelmet nyert a német
kollégák részéről. A saját fotóját bámulta, amit a napokban
készíthettek róla.
Dahl odalépett az egyik asztalhoz és egy laptopot helyezett
rá, aztán bekapcsolta.
– Tudjuk, hogy mit vittek el? – kérdezte Tom.
– Hiszen magad mondtad, az összes adathordozót – felelte
Dahl.
– Úgy értem, tudjuk, hogy mi volt rajtuk?
Dahl a fejét rázta.
– Azt sajnos nem – sóhajtotta. – És azt sem, hogy ki lehetett a
támadó. A biztonsági felvétel pedig teljes zsákutca.
A számítógép végre bekapcsolt, és Tom kíváncsian figyelte,
barátja mit akar neki mutatni. Dahl bepötyögött néhány
parancsot, a monitoron most több kamera képe villant fel, a
mélygarázstól a liften át a folyosóig, és a belső kameráké is,
majd Dahl elindította a visszajátszást. Egy sötét autó hajtott be a
mélygarázsba 9:32-kor, de nem lehetett látni a rendszámát.
Ráadásul egy olyan helyen állt meg, ami pont holttérben volt.
Pár pillanat múlva egy kapucnis alak tűnt fel, ahogy a lifthez
ment, de a sötétben nem lehetett még az alkatát sem kivenni. A
következő kép sem mutatott semmit, mert amikor beszállt a
liftbe, az ott lévő kamera azonnal elsötétült és szemcsés lett.
Mindez pontosan addig tartott, amíg a lift felért a kilencedik
emeletre. A folyosói kamera ugyanígy tett. Addig tartott a
szemcsés kép, amíg a gyilkos végigmehetett a folyosón,
legalábbis az időszámláló szerint. Az összes kamera képe a
történések idejére meg lett szakítva, semmit sem lehetett látni.
A támadó az adatok szerint 10:03-kor hagyhatta el az épületet,
legalábbis akkor volt az utolsó megszakított kamerakép.
– Szóval megbuherálták a kamerákat? – kérdezte Tom.
– Igen – bólogatott Dahl.
– Ez megerősíti, hogy profival van dolgunk – mondta Tom. –
Reméljük az utcai kamerákat nem tudta manipulálni. Meg kell
nézni, milyen autó hajtott ki innen tíz óra körül, és az hova
ment. Valahol tetten lehet érni, bár az, aki ennyire profi, biztos,
hogy gondolt erre is.
– Már rajta vagyunk – bólintott Dahl.
Tom nagyot sóhajtott és Dahl felé fordult. Félt attól, hogy mit
fog hallani.
– Értem, furcsa, hogy megtaláltátok náluk az én
fényképemet, de emiatt még nem hívsz ide – mondta. – Főleg
akkor nem, amikor pontosan tudod, hogy semmi közöm az
egészhez. Georg, kik az áldozatok?
Dahl nagyot sóhajtott és Tom érezte, hogy a lényegre
tapintott.
– Amerikaiak – bökte ki végül. – Ezt az ügyet nem
nyomozhatja hivatalosan a rendőrség.
 – Ennyi? – nézett rá Tom. – Ez még csak nem is a
terrorelhárítás területe.
– Amerikai ügynökök – pontosított Dahl. – Lejelentkeztek,
engedéllyel voltak itt, de nem tudjuk, min dolgoztak.
– Oh – húzta fel Tom a szemöldökét, mert ez valóban
kellemetlen fordulat volt. Átérezte, milyen nehéz helyzetben
van a barátja.
– Akkor küldeni fognak valakit, aki itt fog ülni a nyakadon –
mondta.
– Holnap érkezik – bólintott Dahl. – Jó lenne addigra
kideríteni valamit.
– A legprofibb nyomozó sem old meg ilyen gyorsan egy ilyen
ügyet – válaszolta Tom, majd mélyen a szemébe nézett. – Georg,
tudod, hogy mindenben számíthatsz rám, de ez nem az én
asztalom. Ez egy gyilkossági ügy, nem terrorizmus. Ehhez az
ügyhöz neked egy rendes nyomozó kell, kriminálpszichológus,
profilozó, nem én. Én ajtókat török be, és tudok ölni, ha kell,
kommandós vagyok, az első, aki bemegy a tűzharcba, nem
számítógép előtt ülő lángelme, aki összerakja a mozaikokat.
– Hagyjuk a rizsát, sokkal több vagy te annál – rázta a fejét
Dahl. – Másrészt nem vonhatom be a rendőrséget, nem
fedhetjük fel, hogy itt voltak az amerikaiak
– De hát lent áll egy tucat rendőrautó, és már egy kisebb
tömeg gyűlt össze, újságírókkal. Mit mondasz majd, hogy
gázrobbanás történt? – ráncolta a homlokát Tom.
Dahl feltette a mutatóujját, majd újabb kameraképeket
hozott be a számítógépeken.
 – Mit látsz?
A képen egy férfi lépett be a földszinti forgóajtón, 9:34-kor.
Kint zuhogott az eső. Bőrnadrágot és kabátot, illetve kapucnit
viselt, és lefelé hajtotta a fejét, úgy ment el a liftig.
– Ő ki? – kérdezte Tom, de meg sem várta a választ. – Tudja,
hol vannak a kamerák, nem akarja, hogy látszódjon az arca.
Motoros szerkó, motoros kesztyű, szikszalaggal leragasztva és
egészségügyi maszk – mutatott a képre. – Nem csak azt nem
akarja, hogy ne ismerjék fel, de DNS-t sem akar hagyni.
– Látod, semmi nem kerüli el a figyelmedet – dünnyögte
Dahl, majd karba fonta a kezét, és hagyta, hogy Tom végignézze
a felvételeket.
A kapucnis a tizenegyedik emeleti gombot nyomta meg, és
valamit odaérintett a leolvasóhoz. Amikor a liftajtó kinyílt, egy
loft lakás bejáratát lehetett látni, egy kövérkés férfi jelent meg
az ajtóban. Ekkor a liftben lévő alak felemelte a kezét és valamit
belefújt a másik arcába. A lakásból kilépő nagydarab férfi az
arca elé kapta a kezeit. A kamerákon egy villanás látszódott,
Tom tudta, hogy egy késszúrás gyors mozdulatát látja. A támadó
ezek után belökte az áldozatot, és bement a lakásba, majd a
liftajtó becsukódott mögöttük.
Tom kérdő tekintettel Dahlra nézett, Georg felemelte a
mutatóujját, hogy még várjon egy kicsit. A képek legközelebb
9:56-kor mutatták újra a kapucnis alakot a liftben, ahogy
kilépett a lakásból.
– Itt a lift egyenesen a loft lakásban áll meg? – kérdezte Tom.
 – Igen, külön kártya vagy ujjlenyomat kell hozzá, hogy
megálljon ezeken az emeleteken.
– És ez miért is érdekes nekünk?
– Várj még egy kicsit – kérte Dahl. – Az időknek fontos
szerepük van.
Tom visszafordult a képernyőhöz és követte a felvételt.
A lift a parkolószinten állt meg, 09:58-kor az ajtók kinyíltak.
A kapucnis kilépett és elindult át a parkolón, majd a kamera
elvesztette a képét a holttérben, pontosan ott, ahol korábban a
másik kapucnis leparkolt, majd egy pillanattal később, futva
ment vissza a lifthez. Mindez olyan gyorsan történt, hogy a
liftajtók még be sem csukódtak. Most már Tom is érdekesnek
vélte a történéseket. A motoros szerkós férfi visszaugrott a
liftbe, és türelmetlenül nyomkodni kezdte az ajtózáró gombot. A
lift felért a földszintre, ahogy kinyíltak az ajtók, a férfi kilépett a
liftből, és átsietett az aulán, a forgóajtón keresztül ki az utcára.
– Higgadtan menekül – dünnyögte Tom. – Mi történt a
tizenegyediken? – kérdezte Dahlhoz fordulva.
– Ez a férfi megölte Németország üdvöskéjét, Hans
Hammerschmidtet, a legutóbbi valóságshow nyertesét, ne
kérdezd melyik, nem követem – szúrta közbe Dahl, mielőtt Tom
újra kérdezhetett volna. – A mi látókörünkben is benne volt,
mert szélsőséges neonáci a fickó, és már jó párszor meggyűlt a
baja a rendőrséggel. Most egy évig ingyen lakhatást nyert ebben
az épületben, ebben a luxusapartmanban – mutatott a korábbi
képkockákra. – Ahonnan nemrég vitték el a hulláját.
– Ezért vannak itt az újságírók – értette meg Tom.
 – Igen, és ezért van lent a tömeg – bólintott Dahl.
– Két gyilkosság egy napon? – ráncolta a homlokát Tom.
– Ugyanott, ugyanakkor – bólogatott Dahl. – Mekkora ennek
az esélye?
– Azt mondod, a kettő összefügg? – nézett rá Tom.
– Nem tudom – ingatta a fejét Dahl. – De az nagyon furcsa,
hogy…
– …a kapucnis gyilkos, akit most az egész német rendőrség
üldöz, látta a másik gyilkost, ezért menekülési utat változtatott,
improvizált – fejezte be Tom. – Legalábbis így nézett ki.
– Pontosan – nézett rá Dahl. – Itt valami nagyon nem kerek.
Egy másodpercig csak álltak és elgondolkodva nézték
egymást.
– Ehhez többet kellene tudnom a másik gyilkosságról –
mondta végül Tom. Dahl bólogatott.
– Számítottam rá. Akkor indulhatunk is felfelé – mondta
végül. – Anna Stein nyomozó már vár minket.
– Tudtad, hogy ezt fogom kérni – rázta a fejét nevetve Tom.
Dahl ártatlanul megrántotta a vállát.
– Nem ma találkoztunk először – indult meg a lift felé.
– Mit kell tudni a fickóról? – kérdezte Tom.
– A meggyilkolt celeb Hans Hammerschmidt, alias Big Papa –
nyomta meg a hívó gombot Dahl – erősen szélsőjobbos
beállítottságú volt. Már a műsor alatt is sokan támadták a
megnyilvánulásai miatt, nyilván még többen kedvelték érte,
ezért nyerhette meg. Szóval már akkor rengeteg fenyegető
üzenetet kapott, így a látóterünkbe került, és később sem
hagytak alább a fenyegetések.
– Szóval a neonáci celebet lehet, hogy terrorszervezethez
köthető gyilkos támadta meg – bólintott Tom jelezvén, hogy
vette Dahl kitalált sztoriját, hogy ezzel kérjenek el mindent a
nyomozásról. – Értem.
– Reméljük, beveszi a nyomozónő a legendánkat – sóhajtotta
Dahl, majd a belső zsebében kezdett keresgélni. Elővett egy
három részre hajtogatott papírt, és átnyújtotta.
– Ez mi? – kérdezte Tom.
– A felhatalmazásod, hivatalosan is a terrorelhárításnak
dolgozol, senki nem kutakodhat a múltadban – válaszolta Dahl.
– Még egyszer mondom, én nem vagyok gyilkossági
nyomozó – nézett rá Tom.
– Ez neked sétagalopp lesz – mondta Dahl.
– Sohasem az – nézte a kinyíló ajtókat Tom, majd kiszálltak a
tizenegyediken.
 2. FEJEZET

A loft luxuslakás valóban olyan hatású volt, mintha a felhők

fölé építették volna. Akár egy légiirányító-toronyból, innen is
látni lehetett körben a tájat. A padlótól a mennyezetig érő
üvegtáblás külső falak hihetetlen kilátást nyújtottak Berlin
központjára. Kint már erősen sötétedett, lassan bekapcsoltak az
utcai lámpák, pazar látványt nyújtott a város. A berendezés
azonban rendkívül geometrikus és hideg volt. Üveg és fém
uralkodott mindenhol. A bútorok fehér fénye még
futurisztikusabbá tette a belső megjelenést. Anna Stein
nyomozó inkább ridegnek, mint modernnek látta a lakást. Ő
nem tudott volna itt élni, de számára ez csak egy gyilkossági
helyszín volt, semmi más.
Tapasztalt nyomozó volt, sok mindent látott a szakmában.
Harmincas évei közepén járt, de letagadhatott volna tíz évet a
korából. Magas, sportos alkata volt, szeretett futni. Hosszú haját
szőkésbarnára festette. Teljesen lazán és kényelmesen
öltözködött, farmert, pólót és farmerdzsekit viselt, nyakában a
rendőrigazolványa lógott.
A helyszínelők már elmentek, néhány jelet és számot hagyva
hátra maguk mögött a padlón. A holttestet elszállították, de a
vért még nem takarították fel a padlóról, tulajdonképpen
minden ugyanúgy volt, ahogy a gyilkosság után hagyták. Anna a
konyhapultra támaszkodva még néhány feljegyzést készített
magának, és idegesen nézte a telefonja online adásán a kapu
előtt szűnni nem akaró vakuvillanásokat. Tudta jól, hogy az
újságírók úgysem tágítanak, és neki nemsokára valamit
nyilatkoznia kell, ha elhagyja az épületet. Nagyon izgult, mert
ismét egy olyan nyomozást vezetett, ami az áldozat miatt
várhatóan óriási médiavisszhangot fog kelteni
Németországban. Volt már ilyen ügye öt évvel ezelőtt, akkor egy
sorozatgyilkost üldözött a társával. Az akció rosszul sikerült, az
egyik áldozatot sikerült megmenteni, de a behatolás során a
társa halálos sebet kapott. A gyilkos elmenekült, és három héttel
később a francia rendőrség kapcsolta le a nemzetközi körözés
során Párizsban.
Anna visszaemlékezve megborzongott. Átérezte, hogy
hibázott annak idején, mert nem várta meg az erősítést.
Elhamarkodottan döntött, bár egy életet sikerült megmentenie,
de egy másik árán. Csak emiatt maradhatott a rendőrségnél, de
az elmúlt öt éve maga volt a pokol. Gyilkossági nyomozóként
aktákat tologatott, és öngyilkossági ügyeket vizsgált. Nem tudta
eldönteni, hogy a főnökei azért adták most ezt az ügyet neki,
mert véget ért szakmai száműzetése, vagy azért, mert egy
német celeb meggyilkolása után a legkisebb nyomozási hibát is
darabokra szedi a bulvármédia a nyomozás vezetőjével együtt.
Anna igyekezett ezt újabb lehetőségként felfogni, mert siker
esetén visszatérhetett a csúcsnyomozók közé.
Már épp belemerült volna a nyilatkozatának szövegébe,
amikor meghallotta a lift csilingelő hangját, jelezve, hogy valaki
érkezett.
– Mondtam, hogy ne engedjenek be senkit – kiáltott ki a
lakást biztosító őröknek, de nem azt a választ kapta, amire
számított.
– Bocs, kihasználtam a rendfokozatomat – hallotta meg az
ismerős hangot.
– Georg Dahl – egyenesedett fel a pultról Anna –, mi a fenét
keres a helyszínemen? – indult el az ajtó felé Anna mosolyogva,
majd egy pillanatra megállt, mert egy másik férfi kísérte Dahl
igazgatót, aki nem tűnt helyinek. Az látszott, hogy vagy katona
vagy rendőr, mert Georg Dahlhoz hasonlóan edzett testalkatú
férfi volt. Első pillantásra nem tudta eldönteni, hogy harmincas
vagy negyvenes, de jó kondiban volt, az biztos. Egy pillantással
és fejbólintással köszönt, amikor belépett, de Anna úgy érezte
egyáltalán nem érdekli őt a jelenléte, mert rögtön a lakást
kezdte el vizsgálni. Nem igazán a berendezést, hanem az
összetört és felborult üvegasztalt, a széttört vázát, a padlón
húzódó vércsíkra csak egy pillantást vetett és átlépett rajta,
viszont sokkal jobban megnézte, hogy az ajtó sérült-e, illetve a
padlóra helyezett számok körül a helyszínt, és végül azt a részt,
ahol korábban a holttest feküdt. Annát kifejezetten zavarta,
hogy csak így besétálnak a területére, de a terrorelhárítás
mindig nagyobb felhatalmazással bírt, mint a gyilkossági
nyomozás, ezért igyekezett visszafogottan hangot adni
nemtetszésének.
– És az úrban kit tisztelhetek? – jegyezte meg szúrósan, de a
férfi nem is reagált a megjegyzésre, ez még jobban
bosszantotta.
– Külsős szakértő – válaszolta Dahl. – Megkérem, hadnagy,
hogy váltsunk angolra, amíg a jelenlétében beszélünk.
Anna számára így már érthető volt, hogy miért nem reagált
a férfi a számonkérő megjegyzésére, azonban a külföldi
szakértő jelenléte még több kérdést vetett fel benne. Biccentve
viszonozta a köszönést, majd Dahlhoz fordult.
– Szóval minek köszönhetem a látogatást, igazgató úr? –
kérdezte, de perifériáról figyelte a férfit, aki már ügyet sem
vetett rá. Megvizsgálta a falat, ahol a mélysötét vér hosszúkás
foltot hagyott a tapétán, majd az alatta összetört váza szilánkjait
tanulmányozta. Aztán hátranézett, vajon honnan csapódhatott
az üveg a falnak. Beljebb ment a nappali felé, követve a padlón
lévő vércsíkot. Tüzetesen végignézte a felborult üvegasztalt, a
tollával megpöckölte a földön heverő telefont, és kicsit széttúrta
körülötte a szőnyeg szálait. Minden vérfoltot alaposan
megnézett, egy lábnyomnál hosszan időzött, végül a nappaliban
a padlóra helyezett számok körül mustrálta a helyszínt, ahol
korábban a holttest feküdt.
– Csak körbenézünk – mondta Dahl.
– Szóval külsős szakértő? – kérdezett vissza immár angolul
Anna. – Örülnék, ha a szakértője nem járkálná össze a
tetthelyet.
A férfi ekkor felé fordult és közelebb lépett.
– Igen, hadd mutassam be Thomas Erkelt – mondta Dahl. –
Már több ízben dolgoztunk együtt, és a jelen helyzetben
lehetséges külföldi kapcsolódású szélsőséges csoportok jelenléte
miatt az ügyben szerettem volna őt is már a legelején bevonni –
hadarta Dahl, mint valami betanult szöveget.
– Anna Stein hadnagy – nyújtott kezet a nyomozónő.
– Örülök, hogy megismerhetem – fogott vele kezet
udvariasan Erkel.
– Szóval úgy gondolja, hogy külföldi kapcsolódású
szélsőséges szervezetek vannak az ügyben? – ráncolta a
homlokát Dahl felé fordulva Anna.
– Semmit nem zárhatunk ki – válaszolta semmitmondóan
Dahl. – Ezért van itt a szakértő úr.
– Aha, persze – nézett végig a férfin Anna. – Na jó, hagyjuk
már a hivatalos szöveget. A szakértők általában nem így néznek
ki – mondta a nyomozó. – Szóval miben is szakértő az úr?
– Ő a…
– A támadó profi késelő – vágott közbe Erkel, talán azért,
hogy megmentse Dahlt egy újabb betanult monológtól. – Az első
szúrásával csak harcképtelenné akarta tenni az áldozatát,
hiszen sokkal nagyobb darab volt, mint ő. Akkor még nem
akarta megölni. A vér színéből ítélve a máj vonalában és a
legalsó bordák közé szúrt, ami felért egy gyomorra mért
kegyetlen felütéssel is egyben – mutatta a falon a vérnyomot –,
majd az áldozat összegörnyedt, kiment a levegő a tüdejéből,
pokoli fájdalmat érzett, amitől el is ájult – húzta össze magát a
férfi, mintha egy gyomrost kapott volna az ajtónál, majd
végigmutatott a földön. – Itt húzta végig a nappaliba az
eszméletlen testet, és várt, amíg magához tér – tartott kis
szünetet.
 – Honnan veszi, hogy ájult volt a test? – vágott közbe Anna,
de tulajdonképpen tetszett neki a kiselőadás.
– Jó kérdés – bólogatott Erkel. – Mert a szőnyegen a sarkak
végig egyenletes nyomot húztak, nincs arra utaló jel, hogy
ellenkezett volna az áldozat.
– És miből gondolja, hogy várt a tettes, míg magához tért? –
kérdezte Anna.
– Mert itt – ment Erkel a felborított üvegasztal mellé – már
vannak dulakodás nyomai. De van pár mélyebb, teljes lenyomat
a szőnyegen, ami ép, azaz a támadó várakozhatott.
– A nyomozás eddigi adatai alapján ez egy hatalmi
pozícióban elkövetett gyilkosság. A támadó élvezte, amit csinál –
fonta maga előtt karba a kezét Anna. – De igen, körülbelül erre
jutottunk mi is, amit elmondott.
– Egy nap alatt – jegyezte meg halkan Dahl.
– Tényleg úgy gondolja, Dahl igazgató, hogy külföldi
kapcsolódású szélsőséges szervezetek vannak az ügyben? –
ráncolta a homlokát Anna.
– Úgy. Úgyhogy legyen szíves együttműködni velünk – nézett
rá Dahl.
– Ez most kérés vagy parancs? – lépett közelebb hozzá Anna,
és keményen a szemébe nézett.
– Az csak öntől függ – válaszolta Dahl. – Természetesen
hivatalossá is tehetjük, de örülnék, ha már most mindenbe
beavatna.
Erkel közben nem foglalkozott velük, tovább nézelődött. Az
ablakot vizsgálta, majd felvette az asztalról a tablet formájú kis
érintőképernyős távirányítót, és elkezdte le-föl kapcsolgatni a
villanyt, néha bekapcsolódott a zene, és a fények is változtatták
az erősségüket.
– Esetleg segíthetek valamit? – kérdezte Anna.
– Nem, köszönöm – tette fel a kezét Erkel. – Mindjárt rájövök.
– Ez egy okosház, mindent arról a távirányítóról lehet
kapcsolni, a fűtéstől kezdve a zenéig tényleg mindent – adott
magyarázatot Anna. – A világítást is.
– Igen, köszönöm, volt már szerencsém ilyesmihez –
válaszolta Erkel olyan udvarias hangon, hogy Anna nem tudott
tovább haragudni a férfira. Most már nagyon is kíváncsi volt,
mit fog találni.
– Ne avassam be inkább a részletekbe? – kérdezte.
– Láttuk a fényképeket, nagyjából képben vagyunk – mondta
Erkel.
– Fényképeket? – fordult Dahl felé dühösen Anna.
– Igen – válaszolta kicsit kényelmetlenül Dahl. – Muszáj volt
beavatnom a kollégát. A helyszínelők főnöke volt olyan kedves
és átadta a dokumentumokat.
– Ezt a nyomozást én vezetem – csattant fel Anna. – A
helyszínelők nem adhatnak ki semmit a hozzájárulásom nélkül,
és ha kell valami, tőlem kell kérnie.
– Igen, tudom, bocsánat. Gyors infók kellettek, és nem
akartam zavarni – válaszolta Dahl.
– Mindent megkap a nyomozáshoz kapcsolódóan, de tőlem
kell kérnie – nézett rá dühösen Anna.
– Megértettem – tette fel a kezét Dahl. – Nem lesz több ilyen.
 – Jól van, akkor hallhatnám, hogy mire jutott a külsős
szakértője, azon kívül, hogy hogyan kell felkapcsolni a villanyt?
– kérdezte pikírten.
– Természetesen – fordult felé Erkel, aki éppen a földön lévő
nedves foltot tanulmányozta, majd megtörölte a kezét és felállt.
– A fotókból és videófelvételekből, amit láttunk…
Anna újabb dühös pillantást küldött Dahl felé.
– Igen, a kamerafelvételeket is megmutattam – tette fel Dahl
a kezét.
– …én most a médiában fellelhető videókra gondoltam –
mondta Erkel, de Dahl már így is lebukott. – Hammerschmidt
elég megosztó személyiség volt, nyilván a harsánysága miatt
szerzett annyi rajongót, és pont ugyanezért gyűlölték is őt
sokan. Elég aktív volt minden közösségi médián, Facebook,
Instagram stb. – sorolta, és elővette a telefonját, hogy
szemléltesse, amit elmond. – És sok fenyegető üzenetet kapott
online is, illetve Dahl igazgató elmondása szerint privát
üzenetekben is. Persze azt sem lehet kihagyni a profiljából,
hogy rendkívül magamutogató személyiség, szinte minden
második posztján félmeztelenül vagy intim pózokban fotózta
magát fiatal lányokkal, és mindig mással. Szóval nem lehet
kihagyni indíték oldalról a vallási, a politikai, a féltékenységi
okokat sem. De ez már az ön szakterülete – mosolygott rá a
férfi.
– Véleményem szerint a támadó pontosan kitervelte, mit
akar csinálni – felelte Anna kissé zavartan, és néhányat
köhintett, hogy visszanyerje határozott hangját. – Már az
ajtónyitás pillanatában lefújta valamivel az arcát, hogy az
áldozat ne lássa, mit csinál, így ne tudjon védekezni. Ezt
láthattuk a belső liftkamera felvételen. Amint bejöttek, a
támadó megszúrta egy késsel, de ezt már ön is mondta, úgyhogy
onnan folytatom, hogy magához tért az áldozat – nézett feléjük
Anna. A két férfi érdeklődve figyelt. – Az áldozat nyilván
megpróbált az utolsó erejével segítséget kérni, vagy védekezni.
Az asztalon lévő telefon felé nyúlt, ezt a támadó
megakadályozta. Akkor megpróbálta a vázát hozzávágni, ennek
a nyomait láthatjuk a falnál. Valószínűleg dulakodtak, és a
támadó mozgásképtelenné tette. Majd felállt, keresett valami
kötélszerűt, és valószínűleg elhozta a telefon töltőkábelét a
konyhából, amivel később megfojtotta.
– Ezt honnan veszi? – kérdezte Dahl.
– A nyakán lévő sebekből – nézett rá értetlenül Anna.
– Úgy értem, hogy a konyhából hozta el – pontosított Dahl.
– A lábnyomokból – mutatott egy véres cipőtalpnyomot Anna
a szőnyeg konyha felőli végén, ahol egy förtelmes állólámpa állt
a fal mellett a konyha és asztal közötti részen.
Erkel közelebb lépett és leguggolt, hogy jobban megnézze a
lábnyomot.
– A teljes talp látszik, még a feliratot is ki lehet olvasni, ha
nagyon megnézzük – jegyezte meg. – Tényleg keresett valamit.
Ha siet, csak a cipőorrának a lenyomata lenne a szőnyegen,
vagy az a rész lenne erőteljesebb.
– Ez is alátámasztja, hogy élvezetből ölt – bólintott Anna. –
Semmit nem vitt el, még a drága karórák és az ékszerek is a
konyhapulton lévő tartóban vannak. Nem volt oka rohanni,
egyáltalán nem sietett, mindent kiélvezett.
Erkel Dahlra nézett.
– Kérem, folytassa hadnagy – mondta Dahl.
– Amikor visszatért – fordult vissza Anna a korábbi
helyszínhez a feldöntött asztalnál –, rátekerte az áldozat
nyakára a zsinórt, és addig húzta, míg meg nem fulladt.
Valószínűleg végignézte a rángását. Vagy valami morbid élvezet
vagy gyűlölet vezette, vagy épp egyszerre mindkettő. Ehhez még
keveset tudunk, de valószínűleg nagy nyilvánosságot akart a
tettével. Fel akarta hívni magára a figyelmet.
– Gondolja ezért választott egy celebet áldozatként? –
kérdezte Dahl.
– Nyilván tisztában volt vele, hogy rengeteg újságíró fog az
üggyel foglalkozni, és ha kipillantanak az ablakon, láthatja,
hogy jól gondolkodott – mutatott a földszint irányába Anna,
ahol még mindig firkászok hada várta, hogy nyilatkozzon.
– És mit gondol, miért vonszolta a holttestet az ablakhoz, és
állította be úgy, mint egy fekvő keresztet? – kérdezte Erkel. – A
talpai az ablaktáblához értek, a két karját pedig kitárta.
– Hogyan? – kérdezte Anna, mert hirtelen nem értette,
honnan tud ennyi mindent a férfi. – Honnan tud ezekről?
– Az üveg koszos azon a helyen, ahol az áldozat lába
hozzáért, a gyilkos pedig a padlón nagyon precízen elhelyezte
az áldozat végtagjait, hogy valamit üzenjen vele – felelte Erkel. –
De legfőképpen azért tudom, mert láttam a helyszínelők fotóit.
Anna elhúzta a száját.
 – Szóval van humora is – jegyezte meg, majd a gépén
előhozott egy fotót, és a férfi felé fordította. – Erre még nem
tudok választ adni, de kíváncsi vagyok, maga mit gondol?
Erkel közelebb lépett a géphez, alaposan megnézte a
fényképet, majd visszanézett arra a helyre, ahol a földön a
helyszínelők által hátrahagyott számok mutatták a holttest
elhelyezkedését és a bizonyítékok helyét.
– Lesz még több gyilkosság – mondta végül. – És nem ez volt
az első. Anna gyomra szinte összeugrott ettől a választól.
– Mi a fenéről beszél?
– Elkérhetem a távirányítót? – nyújtotta felé a karját Erkel.
Anna szó nélkül felvette az asztalról a távirányítót, és odaadta.
Erkel visszament az ablak elé, és lefeküdt a földre, pont oda,
ahol a holttest volt. Anna szeme tágra nyílt, nem számított
ilyesmire. – Az ablak elé is azért húzta az áldozatot, hogy
mindig látható legyen a műve.
– Mindig látható? – nézett Anna kérdőn Dahlra, aki egy
mosollyal válaszolt.
– Csak figyeljen.
Erkel elhelyezkedett pontosan úgy, ahogy a képen a
holttestet látta. A fejét abba az irányba fordította, jobb kezét
ökölbe szorította, majd kinyújtotta a mutatóujját, pont, ahogy a
hulláé volt. Majd bal kezében a távirányítóval lekapcsolt
minden lámpát a lakásban.
– Segítsek? – kérdezte Anna zavarában.
– Nem kell. A fényeket figyelje – hallotta a férfi hangját. Anna
körbenézett. A fehér bútoron kísértetiesen törtek meg a külső
fények, de a legmegdöbbentőbb az a fénycsík volt, ami
tökéletesen abba a sávba esett, ahol korábban a holttest feküdt.
A szemközti épület tetején világító fényreklám éppen abban a
sávban világított be a lakásba, ahová a gyilkos elrendezte a
hullát. „Mindig látható legyen” – értette meg a férfi mondatát
Anna.
– Ezt eddig senki nem vette észre – mondta döbbenten.
– Mert reggel végezték a helyszínelést – felelte Erkel. Anna
hálás volt a felmentő válaszért, de jól tudta, hogy csak
különleges képességekkel rendelkező nyomozók vesznek észre
ilyesmit. – Figyeljen meg mindent jól – irányította a férfi,
továbbra is mozdulatlanul fekve a földön. – Aki ilyen
gondossággal rendez el egy holttestet, az minden aprósággal
üzenni akar.
Anna körbejárta a földön fekvő férfit. Erkel karján egy másik
fényreklám futott végig. A piros betűk sora egy céget hirdetett,
majd hosszan megállt a telefonszámoknál. A piros számok
elmosódtak a karján, csupán az utolsó szám volt jól kivehető a
padlón, pontosan ott, ahová Erkel ujja mutatott.
– Kettes – mondta ki hangosan Anna.
– Pontosan. Ez több elméletet is felvet – kapcsolta vissza
Erkel a lámpát és felült. – A gyilkos valamelyik környező
épületből már napok óta figyelte az áldozatot és a helyszínt. Az
elrendezéssel pedig üzenni akart. Azt gondolom, ez volt a
második gyilkosság, amit elkövetett.
– Vagy, hogy most következik a második – gondolkozott Anna
hangosan.
 – Akár ez is lehet – felelte a férfi, miközben felállt. – Mégis
inkább úgy vélem, hogy ez a második gyilkosságra utal.
Dahl megköszörülte a torkát.
– Szerintem ne vedd el a nyomozónő munkáját – intette
rendre Erkelt. – Nekünk amúgy is más szemszögből kell ezt az
egészet vizsgálnunk.
– Miért? – szegezte neki a kérdést Anna, és mélyen a
szemébe nézett. A férfi állta a tekintetét.
– Ez csak megérzés – válaszolta Erkel.
Anna úgy érezte, valamit még mondana, de nem
kényszerítette, inkább maga folytatta.
– Ez a gyilkosság elég kifinomultnak látszik.
– Kifinomultnak? Egy gyilkosság? – kérdezett vissza
hitetlenül Dahl.
– A sorozatgyilkosok mindig finomítják a módszereiket,
tanulnak, fejlődnek – magyarázta Anna. – Ha a társának igaza
van, és valóban nem ez az első gyilkosság, akkor az elsővel
valószínűleg nem kavart nagy port, pedig ő a feltűnésre vágyott
– gondolkodott hangosan. – Itt most mindent elrendezett, és
megkapta a reflektorfényt.
– Soha nem lehet tudni, hogy mi van ezeknek az
elmebetegeknek a fejében – szólt közbe Erkel.
– Ez valóban más fénybe helyezi a nyomozást – mondta most
már együttműködő hangon Anna. – Van még valami, amit
hozzátenne?
– Egy biztos, hogy profi volt az elkövető. Felkészült a
gyilkosságra – mondta Tom. – Láttuk a folyosói felvételeket.
Tegnap este szakadt az eső, tehát senkinek nem volt feltűnő,
hogy kapucniban, lehajtott fejjel jön be az épületbe. Tudta, hol
vannak a kamerák, pontosan tudta, hogy hova megy, mit fog
csinálni, gyors volt és precíz. Azt sem zárnám ki, hogy korábban
már járt a lakásban. Én nem egy „átlagos” sorozatgyilkost
keresnék, inkább csak valakit, aki tud ölni, és nem ez volt az
első gyilkossága.
– A profilozást hagyja inkább rám. Annyira pedig nem is volt
profi, mert először a garázson át akarta elhagyni az épületet,
aztán mégis visszament a földszintre – jegyezte meg Anna. – Ez
alapján úgy gondolom, hogy a gyilkosság után nem volt teljesen
önmaga. Látszik, ahogy a pasi összezavarodott, hogy a legalsó
gombot nyomta meg a liften, majd kapkodva visszamegy az
aulába.
Erkel egy pillanatra Dahlra nézett.
– Ez is egy megközelítés – válaszolta végül. – De miért
gondolja, hogy férfi volt?
Anna egy pillanatra meglepődött, eddig fel sem merült
benne, hogy nő is lehet a támadó.
– A járásából, a tetteiből – mutatott végig a falon és a padlón
lévő vérfoltokon. – Végighúzott egy százkilós férfit a szobán.
Erre egy nő nem képes.
– Én ismerek olyanokat, akik igen – jegyezte meg Erkel. – Egy
bosszúszomjas nő mindenképpen.
– Nincs túl jó véleménye a nőkről.
– De igen – nézett rá Erkel. – Csodálom őket.
 – A fényképek alapján nem lehet kizárni, hogy nő a tettes –
mondta végül Dahl, hogy lezárja a beszélgetést.
– Rendben – mondta végül Anna. – A kollégáimmal elkezdjük
feltérképezni a környező épületeket, hogy honnan lehet ide
belátni. A lehetséges elkövetők valószínűleg vagy itt laknak,
vagy itt dolgoznak.
Erkel az ablakhoz lépett és körbenézett.
– Ez legalább ötezer ember, ha nem több – mondta.
– De nem zárhatunk ki senkit, nem igaz? – kérdezett vissza
Anna. – Van még valami? Mert nekem még tájékoztatnom kell a
sajtót.
– Nem, köszönjük szépen, hadnagy – mondta Dahl. – Ha
megengedi, mi még maradnánk egy kicsit.
– Nocsak, meglep, hogy megkérdezte – nézett rá egy szúrós
pillantással Anna, majd összeszedte a papírjait, és elindult
kifelé.

Megvárták, míg a nyomozó távozik, és csak a liftajtó

csukódásának hangja után szólaltak újra meg.
– Stein nem tud semmit a másik gyilkosságokról – jegyezte
meg Tom. Dahl a fejét ingatta. – Így viszont rossz nyomon fog
elindulni. Te is tudod, hogy nem véletlenül ment a
mélygarázsba a gyilkos.
– Ezért nyomozunk mi is – mondta Dahl. – Egyelőre erről
senkinek nem beszélhetsz. De ha már említed, akkor végre
megnézhetnénk, hogy vajon mi a fenének ment a mélygarázsba,
ha az aulán keresztül jött be.
 – Menjünk – indult el kifelé Tom. – A gyilkos egyáltalán nem
tűnt zavarodottnak – jegyezte meg Tom, amíg lefelé lifteztek. –
És lesz következő áldozata.
– Tudom. Éppen ezért fogsz bemenni a rendőrségre, és
követni a nyomozást.
– Én? – kérdezett vissza kétkedően Tom. – Mi a fenét
keresnék én a német rendőrségen? Te is tudod, hogy ez
őrültség.
– Az jó, te úgyis az őrült szituációkat szereted – jegyezte meg
Dahl.
– De nem az efféle bürokratikus, papírtologatós, kinek
nagyobb a hatásköre típusú szituációkat. Ez a nő dühös,
besétáltunk a területére – mutatott ujjával felfelé Tom, ahonnan
jöttek. –Mindenhol keresztbe fog tenni nekünk.
– Dehogy fog, lenyűgözted – válaszolta Dahl.
– Öt percig próbáltam a kedvedért eljátszani egy „külsős
szakértőt”, de ez nem megy hetekig – felelte Tom.
– Csak hagyatkozz az ösztöneidre, mint mindig. Több
gyilkossági helyszínt láttál, mint ezek összesen együttvéve. Majd
adok néhány csodaszerkezetet, amivel elkápráztatod, és nem
lesz itt hiba. Amúgy meg Steinnek nem lesz választása, a
terrorelhárításnak nem mondhat ellent – fejezte be a vitát Dahl.
A lift közben leért a mínusz második szintre, a liftajtó kinyílt.
– Most már csak azt kell kiderítenünk minek jött ide a
celebgyilkos, ha nem autóval érkezett – felelte Tom, miközben
kisétáltak a garázsba. – Lehet, hogy már korábban leállított ide
egy autót?
 – Nem hiszem, arról lenne valami feljegyzés, felvétel,
könnyen lebukhatna – rázta a fejét Dahl. – A rendszám alapján
akkor is, ha lopott. Én ezt elvetném.
Tom körbenézett, majd beljebb sétált, néhány lámpa
felkapcsolódott amerre ment.
– Mozgásérzékelős lámpák, további kamerák, miért itt akart
volna kimenni? – gondolkodott hangosan, és ingatta a fejét. –
Van még további szint ez alatt?
– Nincs – felelte Dahl. – A csatornarendszer miatt nem
lehetett mélyebbre menni.
– Ez alatt az épület alatt van csatornarendszer? – döbbent
meg Tom. – Azt hittem, az az utcaszint alatt van közvetlenül,
innen meg felszivattyúzzák az összegyűjtött felületi vizeket.
– Te meg mióta csaptál fel mérnöknek? – ráncolta a
homlokát Dahl.
– Egy közös ismerősünk szokott ilyen témákból kioktatni –
sóhajtotta Tom az otthon maradt csapattagokra gondolva. Most
kivételesen csak ő volt itt Dahllal, mert nem egy kiküldetésre
jött, hanem oktatni.
– Ez egy régi városrész. Itt még mélyen volt a csatorna.
– Akkor ez magyarázhatja, miért jött ide – ment oda a
legközelebbi csatornafedélhez Tom. – Tökéletes helyen van,
holttérben – nézett körül.
– Ugye nem azt mondod… – kezdte Dahl, közben körbenézve
valami vascső vagy pajszerszerű tárgy után, amivel kinyithatják
a fedelet, de Tom megelőzte.
 – Ez nem túl tiszta – fintorodott el, amikor sikerült leemelnie
a vasöntvényt.
– Nyilván ezért nem innen jött be, de menekülésnek kiváló
terv lehet – mondta Dahl. – Észrevétlenül eljuthatsz bárhová.
– Hát a kutyák tényleg nem tudnak kiszagolni, ha erre mész
– jegyezte meg Tom. – Tulajdonképpen tökéletes eltűnés.
– De tegnap esett az eső, valószínűleg megtelhetett – mondta
Dahl.
– Azért nem az évszázad esője volt, ezeket a rendszereket
jóval nagyobbra tervezték – felelte Tom. – Ráadásul van egy
csomó csatornákat összekötő alagút, hogyha valami üzemzavar
van, ne kelljen felbontani a fél várost, hanem meg lehessen
közelíteni belülről. Azok a szakaszok nem kerülnek víz alá, vagy
legalábbis nem sokszor. Kéne egy térkép a csatornarendszerről.
– Meglesz – bólintott Dahl. – De én akkor sem gondolom,
hogy a csatornán keresztül akart elmenekülni, persze B tervnek
jó lehetett. Szerintem látták egymást a másik gyilkossal, és az
amerikaiak merénylője lehet, hogy eltérítette az itteni
menekülési szándékától.
– Vagy direkt találkoztak, semmit nem tudunk biztosan. A
tény az, hogy nem tudjuk, mi történt itt – válaszolta Tom. – De
kell, hogy legyen valami felvételünk az utcai térfigyelő
kamerákon – fókuszált a lényegre.
– Lehet, hogy külsőt váltott, de azt a térfigyelők kiszűrik –
állította fel magában a teendőit Dahl, miközben lábával
visszarúgta a fedelet a helyére. – Nem is tudod, mennyire
örülök, hogy újra együtt dolgozunk – nézett fel Tomra.
 – Bárcsak én is ezt mondhatnám, de éppen most passzoltál le
a rendőrségnek – válaszolta Tom.
– Te leszel a belső emberem, és elvárom, hogy alaposan
dolgoztasd meg őket – adott át egy pendrive-ot Dahl. – A
szokásos a jelszó hozzá, ezzel lenyűgözheted őket, megkapják
Hammerschmidtről a terrorelhárítás anyagait. Csak a szokásos,
neonáci, akit elkaptak, aztán a neten nyomult tovább, és
belekeveredett némi drogügyletbe is holland dílerekkel, erre
ráhúzhatod, hogy miért vagyunk rajta az ügyön.
– De nem szólhatok a másik gyilkosságról – vette el a kütyüt
Tom.
– Egy szót sem – bólintott Dahl.
– És hogy akarod azt felgöngyölíteni? – kérdezte Tom. – Le
kell követni az autót.
– Az autót bízd rám – mondta Dahl. – Te menj és tudj meg
mindent a lehetséges szemtanúnkról!
 3. FEJEZET

A kietlen külvárosi területen elhagyott gyártelepek gazzal

benőtt portái kellemetlen látványt nyújtottak, ahogy Georg Dahl
a helyszínelőkhöz közeledett. A kiégett autót kordonnal
kerítették körbe, és a járőrök már messziről visszafordítottak
volna mindenkit, aki erre jár, csakhogy egy lélek sem kóborolt
erre. Dahl szolgálati autóját már messziről felismerték, ezért
utat engedtek neki. Távolabb egy kutyaszállító egyterű
várakozott felnyitott csomagtartóval, a profi nyomolvasó
négylábúak pedig sűrűn lihegve várták a beépített kennelben a
parancsot.
Dahl távolabb állt meg, hogy még véletlenül se tegyen tönkre
valami nyomot, és mielőtt kiszállt az autóból, újabb steril
cipőzacskót húzott a lábára, hogy lábnyomaival se hátráltassa a
nyomozást. Alaposan körbenézett, ahogy a kiégett autóhoz
közelített. Ketten papíroverallba öltözve apró ecsetekkel
próbáltak megmaradt ujjlenyomatok után kutatni, vagy
valamilyen DNS-mintát találni.
– Hogy állunk? – kérdezte odaérve a nyomozás vezetőjét. A
megszólított hátrafordult és kezet fogott Dahllal.
– Sehogy – rázta a fejét dühösen. – Semmi nyom, az autó
köré pedig borsot szórtak, az első kutyának teljesen
tönkretették a szaglását.
 – Jaj, szegény – fordult Dahl a kutyák felé, akik lógó nyelvvel
továbbra is érdeklődve figyelték az eseményeket.
– Az autó?
– Az alvázszám szerint lopott, de már három éve lopták el.
Szerintem ez egy összetákolt autó, és csak félrevezetés az
alvázszám is, mindenesetre lenyomozhatatlan.
– Semmi DNS vagy ujjlenyomat? – kérdezte Dahl.
– Semmi – ingatta a fejét a vezető. – A terület elhagyatott,
nincs működő kamera. A következő bekamerázott utcarendszer
három kilométerre van. Természetesen összevetjük a lehetséges
időket, és minden kamera képét át fogjuk vizsgálni, hogy akkor
kik léptek be a látótérbe, de nem mindegy, hogy egy autót
keresünk, egy biciklit, vagy gyalogost, szóval nagyjából
lehetetlen küldetésen vagyunk.
– Mindig hibáznak valamit – ütögette meg a vállát Dahl. –
Szabad? – mutatott a leszalagozott terület felé. A
nyomozásvezető biccentett és Dahl közelebb ment az autóhoz.
Akaratlanul is körbenézett az autó mellett, mintha láthatná a
feketebors nyomait, amit a kutyák szaglásának megtévesztésére
szórtak ki, aztán óvatosan behajolt a szétégett kocsiba. Maga is
valami jel – akár egy hajszál – után kutatott, de nyilván nem
látott semmit, csak azt, hogy valaki alaposan eltüntetett minden
nyomot. Mire felegyenesedett, a nyomozásvezető mögé ért.
– Azért mégis van valami, amin elindulhatunk – számolt be a
fejleményekről, egy iPadet tartva maga előtt. – A technikusaink
kielemezték a laborban az áldozatok elhelyezkedéséből, a
találatok helyéből és a lövések szögéből a támadó
valószínűsíthető magasságát, a mozgását, a lépéshosszát –
fordította felé a képernyőt, ahol egy számítógép által rajzolt
sematizált emberi test mozgott, ahogy a toronyépület
irodájában leadja a lövéseket. Csak egy fehér alak volt, semmi
más.
– Ennyit bírtak összehozni? – nézett rá kiábrándultan Dahl. –
Egy vagyon volt az a szoftver, és most azt akarja mondani
nekem, hogy adjak ki körözést Menő Manó ellen?
– Látom, nem rajong a modern technika vívmányaiért –
jegyezte meg a nyomozásvezető.
– A kutyákban jobban bízom – biccentett Georg a kenneles
kocsi felé. – Ugye levették a szagmintákat a meggyilkolt
amerikaiak irodájában?
– Természetesen, az volt az első intézkedésünk – bólintott a
nyomozásvezető. – A bűnügyi kutyavezető léphetett be elsőként
a területre, és steril szalagokon rögzítette a szagmintákat
azokon a helyeken, ahová biztosan hozzáért az elkövető. A lift
gombja, a kilincs, a széf ajtaja…
– Tökéletes – bólintott Dahl, mert nem akarta végighallgatni,
hogyan teszik rá a steril anyagot a kilincsre, majd zárják be egy
szagtalanított befőttesüvegbe, hiszen számtalanszor látta már,
hogyan dolgoznak a kutyavezetők. – Mindkét kutyát bevetették
a kocsinál?
A nyomozásvezető a kenneles autó felé nézett, ahol valóban
két kutya várta a gazdája parancsát.
– Nem, csak a malinois-t. De amint prüszkölni kezdett, a
gazdája elvitte a területről.
 – Jól van, akkor kerítsék el az autó környékét, legalább
húszméteres körben, hogy a másik kutya szaglását ne tegyük
tönkre a borssal, és kezdjék el kerestetni távolabb a nyomokat.
Lehet, hogy az autó körül bőven elfedte a nyomait az
emberünk, de nem szórhatott egész úton maga után őrölt
borsot, szóval valahol nyomot kell fognia a kutyának.
Hozhatnának több négylábút is!
– Kirendelek még egy kutyás egységet – bólintott a
nyomozásvezető. – Én nem vagyok biztos benne, hogy a gyilkos
nem fújta végig az utat maga mögött, de igaza van. Ahol már
lakott területet ért, ott már feltűnő lett volna.
– Már az is valami, ha a kutya megmutatja, merre indult el a
gyilkos. Legalább koncentráltan ellenőrizhetik a kamerákat, és
akkor bevetheti a számítógépes fantomrajzát is – adta vissza
Dahl az iPadet.
– Rendben emberek, zárjuk le az autó körül a területet a
kutyásoknak – lépett el tőle a nyomozásvezető, hogy kiadja a
parancsot. Dahl egy darabig nézte, ahogy az emberek sietve
teszik a dolgukat. A kutyavezető felkészítette a másik kutyát,
megszagoltatta vele a szagmintát, majd elengedte az ebet, hogy
magától szagot fogjon. A kordon most már megvédte attól, hogy
a szennyezett területre menjen az állat. A kutya sokáig
összevissza rohangált, majd az egyik irányban leült, és
megvárta a gazdáját. Dahlban felderengett egy apró remény,
hogy talán végre találnak valamit, de a kutya csak a következő
aszfaltos útig vezette a gazdáját, ott nyilván autóra, motorra
vagy valamilyen más járműre szállt a gyilkos, mert a kutya
jelezte, hogy elvesztette a nyomot.
– A francba – dünnyögte Dahl. – Hozzanak még kutyás
egységeket, és fésüljék át az egész területet három kilométeres
körzetben! Az sem érdekel, ha napokig tart – adta ki a
parancsot, és csalódottan sétált vissza az autójához, miközben
elővette a telefonját, és kikereste Tom számát.
 4. FEJEZET

A gyilkossági részleg harmincfős tárgyalója a legmodernebb

technikával volt felszerelve. Tom a fal mellett állva figyelte,
ahogy Stein hadnagy eligazítást tart az embereinek. Rajtuk
kívül nyolcan voltak jelen, és fegyelmezetten hallgatták az
összefoglalót. Anna már a legelején olyan külsős szakértőként
mutatta be őt, akit a terrorelhárítás varrt a nyakukba, ezek után
senki nem kérdezett, és senkinek nem volt gondja azzal, hogy
Tom is jelen van. Láthatóan nem örültek neki, de elfogadták. Ez
volt a legszebb az ilyen hierarchikusan felépített
rendszerekben, felfelé soha senki nem kérdezett.
– Olyan gyilkost keresünk, aki valószínűleg még további
áldozatokat fog szedni, ezt jelenthette a szám a holttest mellett –
ismertette Anna azokat a tényeket, amiket ők Tommal már a
helyszínen megvitattak. – Úgyhogy gyorsan kell dolgoznunk,
mert nem tudjuk, ki lesz a következő áldozat, és azt sem, mikor
csap le a gyilkosunk. Ezért a terrorelhárítás oldaláról több
információt is kaptunk, hogy minél gyorsabban és alaposabban
felmérhessük az áldozatot, és elindulhassunk a lehetséges
nyomozati szálakon. Az elhunyt férfi privát levelezésében és
közösségi oldalain rengeteg fenyegetést találtak a kollégák, ami
nagyon is releváns lehet, és innen át is adnám a külsős
szakértőnek a szót – mutatott Tom felé.
 – Köszönöm – lépett előre Tom, és az adathordozót, amit
korábban Dahltól kapott, rátette az intelligens asztalra. – Nem is
szaporítanám a szót, beszéljenek inkább a tények.
Az asztallapszerű kijelző azonnal életre kelt, körök kezdtek
el forogni a kis pendrive körül, majd egy kódot kért. Tom
hozzáért a felugró laphoz, ami alatt megnyílt egy billentyűzet
képe, és beütött négy darab egyest. Hirtelen rengeteg adatsor
kezdett futni a pendrive mellett, majd a tartalmát a kivetítőn
keresztül a számítógép a függőleges falra vetítette, így mindenki
azonnal láthatta.
– Az áldozat már régóta a terrorelhárítás látóterébe került, a
férfi több mint tíz éve radikalizálódott neonáciként van
nyilvántartva – világosította fel Tom az embereket az alapján,
amit Dahl korábban elmondott neki.
– Több tüntetésen részt vett, amik gyújtogatásokba
torkolltak, ezért már ezekből az időkből is van nálunk aktája –
mutogatta sorba a dokumentumokat és fényképeket. – Persze
ezeket az ügyeket megúszta egy kis ejnyebejnyével, de aztán
drogdílerként kapták el hét évvel ezelőtt, amiért végül
felfüggesztett börtönt kapott. Ettől az időponttól kezdődően már
óvatosabban tevékenykedett, és nagyon ügyelt arra, hogy ne
kerüljön a hatóságokkal összetűzésbe. A nyílt akciókkal
felhagyott, és inkább internetes kommentekben fejtette ki
szélsőséges véleményét. Több feljelentés van ellene, de
erőszakos cselekményekben tudtunkkal többet nem vett részt.
Az interneten viszont erőteljesen jelen volt, többek között egy
edzős blogot hozott létre, Hogy és mint erősítsük fel magunkat,
ha le akarjuk verni a migránsokat címen, illetve van egy igazán
szélsőjobboldali fórum, ahová rendszeresen beírogat, és több
százezren követik. Valószínűleg ezért figyeltek rá fel a
televíziótársaságok, és ezért hívták be a valóságshow-ba
szereplőként – hadarta a számára semmitmondó információkat
az áldozatról.
– Ezeken a fotókon azokat a személyeket látják, akikkel
valamilyen módon kapcsolatba került – irányította a kivetítőre
azoknak a fényképét, akiket már Dahl emberei összeköttetésbe
hoztak az elhunyt celebbel. – Internetes kapcsolatok a közösségi
oldalakról, emellett sok szál köti egy hollandiai drogdíler
csapathoz – mutatott egy másik csomag fotót –, ami azt jelenti,
hogy országhatáron túl is nyomozni kell. És ott vannak persze a
magánéleti kapcsolatai – kerültek elő a lányok fényképei. –
Mindegyik körből lehet valakinek indítéka a gyilkosságra, ezért
nagy létszámmal kell elkezdeni a kutatást, bárki lehet a gyilkos.
– Hans, Dietrich, Oleg – szólalt meg Anna –, ti ellenőrizzétek
le a kapcsolati hálót. Magánlevelezés, felszarvazott férjek,
féltékeny barátnők, senkit nem zárhatunk ki.
– Rendben – bólintottak a megszólítottak.
– Walter és Rudi, ti ketten a náci köröket térképezitek fel.
Lehet, hogy valakinek nem volt Hammerschmidt elég
jobboldali, vagy éppen túlságosan is az volt.
– Oké, főnök – biccentett a két kolléga.
– Ti hárman pedig a drogos múltjának jártok utána – adta
oda a kinyomtatott anyagokat az utolsó három kollégának, akik
bólogatva vették el az aktát, és már bele is mélyedtek a
papírokba.
– Egész gyorsan felállt a csapat – bólogatott elismeréssel
Tom.
– Ez egy gyilkossági ügy, aminek még koránt sincs vége –
bólogatott Anna, miközben összezárta a határidőnaplóját. –
Tehetek még önért valamit? – nézett rá a nő. Tom érezte, hogy a
zsebében zizegni kezdett a mobilja, tudta, hogy Dahl hívja, de
most nem fordíthatott hátat Steinnek.
– Ami azt illeti, igen – használta ki az alkalmat és közelebb
lépett. – Szükségem lesz egy helyiségre, ahol dolgozhatok. Kell
egy számítógép, kivetítő, hely, hogy felvázolhassam a
csomópontokat az ügyben – nézett körbe lassan. –
Tulajdonképpen ez a tárgyaló megteszi.
– Adjam magának a legjobban felszerelt tárgyalómat? –
húzta fel a szemöldökét Anna.
– Nem nagyon használják ki – nézett rá Tom.
– Miért nem megy a terrorelhárításhoz irodát kunyerálni? –
kérdezte Anna.
– Mert akkor nem tudnék önökkel olyan szorosan
együttműködni – felelte Tom.
– Majd kiüríttetek egy helyiséget – legyintett Anna, és sarkon
fordult, hogy az emberei után menjen.
– Köszönöm szépen – kiáltotta utána Tom, és várt, amíg
kiment, majd fogadta Dahl hívását.
– Itt vagyok. Találtál valamit?
 – Igazából semmit – mondta Dahl. – Akárki is volt a tettes,
nagyon precíz és nagyon profi.
– Ne mondd nekem, hogy az utcai kamerákat is
meghekkelték – mondta Tom.
– Azt azért nem, de baseballsapkában, kesztyűben és
napszemüvegben vezetett, felismerhetetlen minden képen az
arca. Mást nem látni az autóban, valószínűleg egyedül lehetett.
– Legalább a rendszám megvan? – kérdezte Tom.
– Az autó is megvan – mondta Dahl. – Külvárosi területen,
egy elhagyott gyár parkolójában találtuk meg, teljesen kiégett.
Egyetlen ujjlenyomat vagy DNS-minta sem maradt rajta. Kétszer
is ráküldtem a csapatot, de semmit nem találtak. Kamera meg
kilométeres körzetben sincs.
– Valahogyan tovább kellett onnan mennie – mondta Tom.
– Kirendeltem a kutyásokat, de az autó környéke fel van
szórva feketeborssal. Szerencsétlen négylábúnak vagy három
napra tönkretette a szaglását.
– Biztos többször külsőt és kocsit váltott, amikor elment
onnan. Messzebbi kamerákkal sem érünk semmit – ingatta a
fejét Tom. – Egyébként a celebgyilkosról van valami utcai
kamerafelvétel?
– Egy darabig igen – válaszolta Dahl. – Három utcával feljebb
egy bérház kapuján bement és onnan elvesztettük a nyomát. Az
alagsori részben van egy lejárat a régi csatornarendszer felé,
valószínűleg arra tűnt el.
– Akkor volt B terve – jegyezte meg Tom.
 – Mindenre gondolt – sóhajtotta Dahl. – Kivéve a másik
gyilkosra, akivel nyilván összefutott a parkolóban. Ha
Hammerschmidt gyilkosa megvan, akkor lehet információnk a
másik gyilkosságról is. Ti hogy haladtok?
– Szerinted? – kérdezte pikírten Tom. – Nem igazán örülnek,
hogy itt vagyok. És mindenki rossz irányba nyomoz, mert nem
mondtunk el nekik mindent.
– Ezért fontos, hogy mihamarabb összerakd a nyomozati
szálakat – felelte Dahl. – Piszok gyorsan meg kell találnod
Hammerschmidt gyilkosát, mert az amerikaiak merénylője nem
hagy elvarratlan szálakat.
 5. FEJEZET

Anna Schmidt Erkel jelentésével a kezében hintázott a székén,

és közben az irodája üvegezett falán bámulta a beosztottjait
odakint. Lábát az íróasztalára téve tolta magát hátra a görgős
főnöki székével, ami nem volt kis teljesítmény. Emberei
többször próbálták már utánozni, de mindenki belesült a
mutatványba, orrvérzéstől kartörésig mindent produkáltak
már, kizárólag Anna volt képes két keréken egyensúlyozni a
székkel. Már egyedül ezzel a produkcióval kivívta kollégái közt
a tiszteletet. Most persze mit sem számított a kollégák ugratása
vagy elismerő tekintete. Kizárólag Erkel jelentése járt az
eszében.
„A vér színéből ítélve a máj vonalában és a legalsó bordák
közé szúrt.” „Az első szúrásával csak harcképtelenné akarta
tenni az áldozatát…” „Akkor még nem akarta megölni.” „Pokoli
fájdalmat érzett, amitől el is ájult.” „Nem ez volt az első
gyilkossága, és szinte biztos, hogy nem is az utolsó…”
Égtek bele elméjébe a jelentés egyes mondatai. Anna az
ölében lévő paksamétából most elővette az orvosszakértői
jelentést, amit csak pár órája tettek az asztalára. Belelapozott, és
belemerült az orvos által leírtakba.
„Az első késszúrás az alsó két borda között találta el az
áldozatot. A máj roncsolódott. Valószínűsíthetően az elkövető
nem elsőre akarta megölni áldozatát. Ugyanakkor a szervezet a
sokkra úgy reagált, hogy az áldozat elvesztette az eszméletét.”
– Ez a férfi ezt a fényképekből tudta – dobta az asztalra a
jelentést Anna, és kissé bosszankodva rázta meg a fejét. – De ki
a fene ő? – emelte fel megint a jelentést. – Az elmúlt 16 év alatt
még sosem hallottam róla.
Pár percig a térdéhez ütögette a papírokat, ahogy
gondolkodott, aztán hirtelen gondolattól vezérelve visszabillent
az asztalához, és felemelte a vonalas telefont. A számot kívülről
pötyögte be a telefonba, majd várt, amíg kicseng.
– Horst, drágám, de rég hallottalak – szólt bele mosolyogva,
amikor meghallotta az ismerőse hangját a frankfurti
kapitányságról.
– Csak nem a sztárnyomozó hív? – válaszolta barátja
vidáman. – Mindenki látott a tévében, feltörtél – nevetett. –
Örülök, hogy végre újra nagy ügyet kaptál.
– Kösz, a hátam közepére sem kellett ez az ügy – válaszolta
Anna.
– Azért ne bízd el magad, biztos te voltál a legfotogénebb,
ezért kaptad meg – nevetett a kolléga.
– Kapd be, Horst – horkant rá Anna. – Viszont mondhatnál
valamit egy bizonyos külső szakértőről, te mindenkit ismersz
Európa-szerte. Valami Erkel a neve, Thomas Erkel – olvasta le a
jelentésről.
– Még sose hallottam ezt a nevet, de küldhetek valakit, ha
nem boldogultok – ugratta tovább Horst.
 – Átküldök egy képet – engedte el a füle mellett a
megjegyzést Anna, és már be is illesztette egy e-mailbe azt a
képet, amit lementett Erkelről a folyosói kamerák felvételéből. –
Megkaptad?
– Máris nyitom – válaszolta Horst. – Ő nem úgy néz ki, mint
egy külsős szakértő. Velem akarod leellenőriztetni az új
pasidat? – nevetett a férfi.
– Inkább ki szeretném ismerni – válaszolta Anna. – Elég jól
vág az agya, de magának való. Angolul kommunikálunk, de tuti,
hogy nem angol nyelvterületről származik. Egyébként nem a
pasim.
– Az összes nemzetközileg elismert szakértőt ismerem a
kontinensen – válaszolta kissé felvágósan a barátja. – Ő nincs
közöttük.
– Akkor biztos félreértettem valamit, kösz az infót – mondta
Anna. – Keress meg, ha legközelebb itt jársz, megiszunk egy
kávét vagy valamit.
– De te fizetsz – próbált még valamit mondani volt kollégája,
de Anna letette a telefont.
Mondtam, hogy nem szakértő – nézte a jelentésen a férfi
nevét, mintha bármire is tudna következtetni belőle. – Ha
mindenkit körbetelefonálok, visszajut Dahlhoz, hogy le akarom
nyomozni. Óvatosnak kell lennem – húzta ki a jobb alsó fiókját,
és egy ósdi mobiltelefont halászott elő belőle. Aztán felnézett,
hogy látta-e valaki, majd felállt és leengedte az üvegfal elé a
redőnyöket. Közben bekapcsolta a régi telefont, és szélsebesen
pörgette le a névjegyzéket a Mr. Nobody kontakthoz. Rányomott
a hívásra, majd türelmetlenül várta, hogy felvegyék.
– Mindjárt visszahívlak – hallatszott egy ismerős hang. Anna
nem válaszolt, csak bólintott. Ismerte a protokollt. Nyolc éve
egy orosz maffia elleni titkos akcióban vett részt, akkor kapta a
telefont a német kémelhárítástól, és megtarthatta, ha kényes
információkra volt kíváncsi. A telefon két perc múlva csengett a
kezében, felvette.
– Most már biztonságos a vonal – hallotta a magyarázatot.
– Van egy ügyem – mondta röviden Anna.
– Igen, tudom, láttalak a tévében – mondta Stefan Norman, a
kémelhárítás műveleti igazgatója.
– Ja, ja – nevetett Anna kínosan, mert nem is tudta, hogy
kezdje. – Híres lettem – folytatta.
– Inkább az áldozat – hallatszott a telefonból. – Mindjárt
ráállítok valakit, és megnézzük az adatbázisban, hogy van-e
nálunk valami erről a neonáciról.
– A terrorelhárítás már bejelentkezett, úgyhogy biztosan van
valami aktátok nektek is – válaszolta Anna.
– Persze, mert ez a Hammerschmidt köztudottan egy
felforgató, ha találok valamit, átküldöm.
– Köszönöm, viszont nem ezért hívtalak, hanem mert rám
sóztak egy külsős szakértőt, és fogalmam sincs, hogy ő kicsoda –
mondta Anna. – Hallottál már egy bizonyos Thom… Thomas
Erkelről?
A vonalban hosszú csend lett. Anna el is vette a fülétől a
telefont, hogy megnézze, nem kapcsolt-e ki közben a készülék.
 – Halló, itt vagy még?
– Igen, tudom ki ő – válaszolta Norman.
– De jó, végre valaki – sóhajtott Anna. – Akkor lehet,
mégiscsak van valami rendőri múltja, mert eddig semmit nem
találtam róla. Mondhatnál pár dolgot hozzá kapcsolódóan, mert
vele kell dolgoznom, de nagyon titokzatos. Milyen ügyekben
dolgozott?
– Ne haragudj, de erről nem mondhatok semmit – válaszolta
Norman.
– Mi van? Ne hülyéskedj már, ez a pasi egy kriminálszakértő,
mi olyan titkos benne? – kérdezett vissza Anna.
– Elégedj meg annyival, hogyha Tom Erkel ott van, akkor
nem egy egyszerű gyilkossággal van dolgod.
Annának kissé összeugrott a gyomra. Nem a feladattól ijedt
meg, hanem a baljós jelzéstől Norman hangjában.
– Ezt hogy érted?
– Nem tudom, mi lehet a háttérben, de az biztos, hogy valami
nagyon sötét dologra akadtál – válaszolta a műveleti igazgató.
– Most már kezdesz felidegesíteni – mondta Anna. – Valamit
muszáj tudnom erről a férfiról. Nem tudom, hogyan dolgozzak
vele, hogy bízzam meg a munkájában. Legalább nyugtass meg,
hogy ért hozzá.
– Az nem kifejezés – hallatszott egy zavart nevetés a
telefonban. – Erkel Tamás az egyik legjobb Európában. Nem
akarlak megbántani, de nem kis celebgyilkosságokkal szokott
foglalkozni.
 – Akkor meg miért nem hallott róla eddig senki? – kérdezte
Anna meghökkenve.
– Mert ő a legfelső köröknek dolgozik, ha ő és a csapata
megjelenik, akkor már mindenki feladta. Ez a férfi
csúcsbűnözőket kapott el a világ legeldugottabb helyein, ahhoz
pedig ismernie kell az észjárásukat. Dolgozott nekünk,
németeknek, a Vatikánnak, a Balkánt kevesen ismerik jobban
nála. Hidd el, hamarabb kitalálja a gondolatodat, mint hogy
megfogalmazódik a fejedben.
– Szóval jó a pasi, értem – mondta Anna. – De miért
akasztották a nyakamba?
– Hogy került oda? – kérdezte Norman.
– Georg Dahl hozta személyesen – válaszolta Anna.
– Dahl? – hökkent meg Norman a vonal másik végén.
– Bizony, ő kísérte el hozzám, járt a bűntény helyszínén –
felelte Anna, miközben újra kihúzta magát a tükörképét
vizslatva. Végre ő is mondhatott valami érdekeset. – Gondoltam,
hogy ez felkelti az érdeklődésedet.
– De még mennyire – mondta Norman. – Akkor már biztos,
hogy valami nagyobb ügybe keveredtél. Kössünk alkut.
Tájékoztass, hogy halad az ügy, én pedig megpróbálom
kifürkészni, hogy mi van tulajdonképpen a háttérben.
– Most annyit tudok tenni, hogy átküldöm a jelentését –
mondta Anna. – Annyit én is leszűrtem belőle, hogy Erkel látott
már gyilkossági helyszínt.
– Látott? – nevetett Norman a telefonban. – A profi gyilkosok
elméjét kevesen ismerik nála jobban.
 – Kezdesz megijeszteni – válaszolta Anna.
– Kezdesz kíváncsivá tenni – felelte Norman.
– Jól van, megegyeztünk. Majd jelentkezem, ha valami van –
búcsúzott Anna és letette a telefont. Újra belelapozott a
jelentésbe.
„Át kell vizsgálni az áldozat naptárbejegyzéseit, volt-e
találkozója valakivel…” „…ha felmerül, hogy a gyilkos ismerte az
áldozat napirendjét, az leszűkíti a lehetséges elkövetők körét.”
„Nem az első eset…” „…biztos, hogy hagy maga után jelet” „…
azt akarja, hogy felfigyeljünk rá.”
– Nem az első eset – ízlelgette a szavakat Anna, majd
felpattant és szinte kirántotta az ajtót. – Sabine – kiáltott rá a
legközelebb ülő munkatársra. – Azonnal kérek minden
életellenes bűncselekményt az elmúlt három hónapból az
asztalomra!
– Igen, főnök – válaszolta vissza a fiatal kolléganő. – De az jó
sok lesz. Mi alapján szűrjek?
– Ahol meghalt valaki – vágott vissza Anna. A kolléganő egy
fintorral válaszolt, mert semmivel sem könnyítették meg a
munkáját. – Még nem tudom, csak legyen minden az
asztalomon – felelte Anna. – Ha meglátom, csak akkor fogom
tudni, mit keresek. Elfogjuk ezt a férget, bármibe is kerüljön.
 6. FEJEZET

Anna Schmidt gondterhelten ült az irodájában a rengeteg

jelentés között. Az elmúlt három hónapban harmincegy
gyilkosság történt, és bár mindegyiket tüzetesen végigolvasta,
fogalma sem volt, melyik lehet az, amit Hammerschmidt
gyilkosa követhetett el. Abban sem volt biztos, hogy jó nyomon
járnak. Azon kívül, hogy Erkel azt mondta, nem ez volt az első
gyilkosság, semmi nem támasztotta alá az elméletét. A
fényreklám kettes száma az áldozat ujja előtt lehetett akár
véletlen is. Amióta megtudta, ki is Erkel Tamás valójában, csak
komplikáltabb lett az élete, még abban sem volt biztos, ami
máskor egyértelmű.
Fáradtan törölte meg a szemét, majd felállt és kiment a
konyhába, hogy újabb csésze kávét töltsön magának. A kanna
tele volt, a frissen lefőtt kávé szinte simogatta a lelkét. Csurig
töltötte a poharát, és jóízűen belekortyolt. Még át sem
melegítette a gyomrát, amikor valaki megkopogtatta az
ajtófélfát mögötte.
– Zavarom? – hallotta az ismerős hangot. Anna megfordult,
Erkel állt előtte. Sportos elegáns inget viselt, és testhezálló
farmert. Az arca kedves volt, mélybarna, kissé húzott szeme
szinte belelátott a lelkébe.
 – Kér egy kávét? – emelte fel a bögrét Anna. – Jó meleg és van
benne koffein.
– Köszönöm nem – rázta meg a fejét a férfi. – Azt hiszem,
rájöttem melyik gyilkosság volt az első – tért rögtön a tárgyra.
– Tessék? Hogyan? – döbbent meg Anna, és rögtön kiszökött
minden fáradtság a szeméből.
– Az asszisztense, Sabine volt olyan kedves és nekem is
odaadta az aktákat – adott magyarázatot Erkel.
– Miért? – kérdezett vissza bosszúsan Anna.
– Hiszen maga kérte az embereit, hogy legyenek a
segítségemre – nézett rá Erkel ártatlanul.
– I… Igen, de akkor is jelentenie kellett volna nekem – vágta
rá Anna.
– Lehetne, hogy félretegyük a kompetenciavitákat, és az
ügyre koncentráljunk? – kérdezte Erkel. – Ha nem vette volna
észre, ugyanazon az oldalon állunk.
– És mit talált, Herr Erkel? – kérdezte Anna.
– Hívjon inkább Tomnak – kérte a férfi –, és menjünk inkább
az irodájába – mutatott előre, nyilvánvalóan nem akarta, hogy
mások is hallják, mit beszélnek. Anna engedelmesen megindult
az irodájába, leült a székébe, és megvárta, míg Erkel, vagyis
Tom becsukja mögöttük az ajtót.
Tom az asztalához lépett, és pár pillanatig keresgélt az
ügyiratok között.
– Nyugodtan túrja szét, nyilván nem ennek a
rendezgetésével töltöttem az estém – jegyezte meg pikírten
Anna.
 – Bocsánat – mondta Tom, majd előhúzott egy aktát, amit
keresett. – Szerintem ez lesz az – tolta Anna elé, aki ugyanolyan
értetlenül nézte a mappát, mint korábban, amikor olvasta.
Fáradt volt, nyűgös és már végképp semminek nem volt értelme
számára.
– És miért pont ez a lövöldözés? Miért nem a késelés a
bárban, vagy a fojtogatás a szupermarket parkolójában? –
mutogatott találomra két másik aktára.
– Ez nem lövöldözés, hanem egy lövés – mondta Tom,
miközben kivette a dossziéból a képeket, és kirakosgatta Anna
elé az asztalra. Hangja nyugodt volt, egyáltalán nem kioktató. –
Távolról, egyetlen jól irányzott lövés – bökött rá, mintha valami
óriási felfedezést tett volna.
– Igen, valószínűleg egy vadász, sportlövő, vagy katona volt a
gyilkos. Az áldozat katonacsaládban nőtt fel, a volt férje is
katona, és rendszeresen jártak vadászni. Valószínűsíthetően
szerelemféltésből történt a bűncselekmény, de nem volt elég
bizonyíték, hogy bárkit is bíróság elé állítsanak – mondta fel
kívülről az aktát Anna.
– Azért, mert rossz helyen keresték a gyilkost – felelte Tom.
Anna látta a férfin, hogy meggyőződéssel beszél, nyilván jó volt
a szakmájában, de Anna továbbra sem tudta követni a
gondolkodását.
– Az áldozat egy huszonnyolc éves nő, valamilyen
energetikai cégnél dolgozott legutóbb, korábban meg
asszisztens volt – mondta Anna, már csak azért is, hogy
megmutassa, ő is elolvasott mindent, mégsem talált egyezést. –
Egy átlagos értelmiségi. Nem celeb, nem is közismert.
Multicégnél dolgozott, szülei meghaltak, a férje rákban hunyt el
pár hónappal korábban, nincs gyereke. Nem tudunk szélsőséges
nézeteiről, vagy egyéb kapcsolódási pontról,
Hammerschmidthez.
– Pont ezért gyanús – mondta Tom.
– Ennél egy kicsit több indok kellene ahhoz, hogy újra
elővehessük az ügyet – nézett rá Anna.
– Nem találták meg az elkövetőt, igazából gyanúsítottjuk sem
volt.
– Valóban – bólintott Anna. – És?
– A nő teste szétroncsolódott, ahol a lövedék áthatolt a
kulcscsontja alatt – mutatott a képre Tom. – Azaz nagy kaliberű
fegyverrel lőtték meg.
– Ez benne állt a jelentésben – bólintott Anna.
– Nézze meg a környéket – kocogtatta meg ujjával az egyik
fényképet Tom.
– Láttam már, kedvelt kirándulóhely – bólintott Anna.
– De gondolom nem hétköznap, reggel fél hatkor – mondta
Tom.
– A tóval szemközti sétányon lőtték le, akkor inkább a futóké
a terep – helyeselt Anna.
– A jelentés azt írja, a tó felől jött a lövés.
– Igen, a helyszínelők meg is találták, hogy honnan –
válaszolta Anna.
– Miért kellett itt ilyen messziről lőni? – kérdezte Tom. – A
kihallgatott szemtanúk nem hallottak lövést, csak látták, hogy
valaki összeesett. Egy hangtompítóval felszerelt puskát nehéz
hurcolni, mert feltűnő. Nyugodtan elintézhette volna a nőt
akkor, amikor egyedül van egy szakaszon, egy kisebb kaliberű
fegyverrel, amit könnyebben el tud rejteni.
– Nyilván azért kellett a tó, mert például egy horgásztáskába
rejtette a puskát – válaszolta Anna.
– Igen, de akkor is, miért nem választotta az egyszerűbb
megoldást? – erősködött Tom. – A fák között gyorsan el tudott
bújni, minek vette a fáradságot, hogy egy puskával bíbelődjön,
ami sokkal könnyebben lenyomozható?
– Nem találták meg a lövedéket – válaszolta Anna. – Így távol
volt, nem látta senki, biztonságban el tudott menekülni.
– Vagy épp a lövedékkel akart üzenni.
Anna úgy érezte mindjárt szétrobban a feje. Nagy levegőt
vett, és a férfira nézett.
– Tom, őszinte leszek, még mindig nem győzött meg. Miért
nem nézzük meg a fojtogatós ügyet, vagy keresünk híresebb
áldozatot?
Tom mélyen a szemébe nézett.
– Mert az összes többi ügy logikus, de ez nem az – válaszolta,
olyan eltökélten, hogy Annának kétsége sem fért hozzá, hogy
hisz abban, amit mond. – És csak egy héttel korábban volt, mint
Hammerschmidt megölése. Lehet, hogy csak egy megérzés, itt
és most nem tudok többet mondani. De menjünk ki és nézzünk
szét a tett helyszínen.
– Időpocsékolás – mondta Anna.
– Mit veszíthetünk? – kérdezte Tom.
 – Végül is – vont vállat Anna, és eltolta magát az asztaltól,
majd felkapta a kocsi kulcsát. – Amúgy sem árt a friss levegő.
– Egy pillanat – ment vissza a tárgyalóból vált irodájába
Tom, és felvett két vállra akasztható hosszúkás táskát.
– Látom kétsége sem volt afelől, hogy kimegyünk a
helyszínre – jegyezte meg Anna a csomagokra nézve.
– Nem nagyon – rázta meg a fejét Tom.

Az út csendben telt. Anna olyan feszülten ült a kocsiban, hogy

szinte harapni lehetett kettejük közt a levegőt. A férfit ez
láthatóan nem érdekelte, talán ez zavarta a legjobban Annát.
Rengeteg dolgot akart tőle megtudni, de tartott tőle, hogy
lebukik, hogy szaglászik utána, így inkább nem kérdezősködött.
– Megérkeztünk – kanyarodott be a tóparti sétány melletti
parkolóba Anna.
– Először nézzük meg azt, ahonnan feltételezhetően a gyilkos
lőtt – nézett rá Tom.
– Ahogy akarja – bólintott Anna, és hátramenetbe kapcsolta
a váltót. Megkerülték a fél tavat, elhagytak néhány
vitorlásházat, és a horgászok kedvelte nádas felé vették az
irányt. Anna lehúzódott az út mellé és megállt. – Innen gyalog
kell mennünk – mutatott a stég irányába. Tom kiszállt és a
vállára kanyarította a táskákat.
Kellemes szellő fújdogált, ebédidő volt, és hétköznap, szinte
senki nem volt a területen. Anna mélyen beszívta a levegőt és
körbenézett, majd lassan fújta ki, mint aki magába akarja szívni
a hely minden apró titkát.
 – Gyönyörű ez vidék – jegyezte meg. – Igazi menedék, Berlin
szívétől nem messze.
– Ahol bármikor hátba lőhet egy mesterlövész – jegyezte meg
Tom, miközben elindult előre. Anna csak egy fintorral válaszolt
a lehangoló megjegyzésre.
– Na, menjünk – indult el ő is a stég irányába.
Ahogy leértek a régi deszkákból épített vízbe nyúló stéghez
Anna úgy érezte, hogy a férfi átalakult. Minden érzékszervével
a partszakaszt kémlelte, ahol a gyilkos járt.
– Ugye tudja, hogy semmit nem fog találni, ez a gyilkosság
már egy hete történt – jegyezte meg Anna, mert nem értette,
milyen nyomok után kutat a férfi ennyi idő elteltével.
– Egészen pontosan kilenc napja – helyeselt Tom
– Maga szerint ez jelent valamit? – kérdezett vissza Anna.
– Talán igen, talán nem – vont vállat Tom, miközben lassan
rálépett a móló deszkáira. – De az is lehet, hogy csupán véletlen
az egész, és ott is összefüggéseket akarok látni, ahol egyáltalán
nem kéne keresnem, régen volt dolgom hasonló üggyel –
dünnyögte Tom, mintha csak magának intézte volna szavait,
nem fordult Anna felé. Lassan haladt előre, és mindent
alaposan megnézett. Majd többször felpillantott és abba az
irányba kémlelt, ahol a futó nő meghalt.
– Hátrébbról lőtt, arról a kis náddal körbevett szigetről –
mutatott oldalra Anna, oda, ahol korábban a helyszínelők
megtalálták a puskaállvány nyomait. A hely csupán két méterre
a stég mellett volt, mégis elég messze, hogy a nádastól ne
vegyék észre azt, aki ott elbújik. – Valószínűleg átcipelte a
dolgait a vízen.
Tom ekkor egy bicskát vett elő a zsebéből, és lehajolt.
Megpróbálta egymás után felvenni a stég deszkáit, míg kettő
egymás mellett végül könnyedén engedett.
– Vagy kivett két deszkát, és pallót csinált magának – dobta
át az említett kis szigetre.
– Zseniális – nézett nagyot Anna, majd átment a pallón Tom
után. – DNS-mintát vetetek a deszkáról.
– Felesleges – válaszolta Tom, már a szigeten állva. – Biztos,
hogy kesztyűt viselt – guggolt le, és a dülöngélő nádszárak
között a tetthely felé figyelt. Kinyújtotta a karját, mintha a
puska csövét imitálná.
– Ha a lövedéket akarja megtalálni, akkor tűt keres a
szénakazalban – mondta Anna és ő is a futósétány felé nézett. –
Rengeteg a fa, a bokor, hátul a domb, bárhol gurulatot
kaphatott a lövedék, és befúródhatott a földbe. A helyszínelők
az egész környéket átvizsgálták, de nem találtak semmit, pedig
ők rögtön az eset után voltak itt. Mostanra már benőtte a gaz,
vagy elmosta az eső. Azt sem tudták megállapítani, hogy 7.62-est
vagy 12,7-es lövedéket kell keresni, akkora volt a roncsolás a nő
vállában, hogy bármelyik lehetett.
– 7.62-est – felelte Tom olyan meggyőződéssel, mintha ez
teljesen egyértelmű lenne. – Ha senki nem hallott semmit, akkor
jókora hangtompító kellett egy ilyen puskához. Kizárt, hogy 12,7
milliméteres vagy 50-es kaliberű precíziós lövő puskát hurcolt
volna ide az elkövető – vett elő egy kis szerkezetet, és
megnyomott rajta egy gombot. Kis csippanás hallatszott.
– Most mit csinál?
– Rögzítettem a koordinátát – válaszolta Tom és felállt. – Kész
vagyok, mehetünk.
– Biztosan? – nézett rá Anna. – Nem akar mintát venni a
nádból, megszagolni a vizet, vagy megkóstolni a hínárt?
– Ne butáskodjon, a gyilkosság már kilenc napja történt, nem
fogok találni semmit – kacsintott vissza Tom. Annát meglepte ez
a visszavágás. Most először kezdte úgy érezni, hogy akár még
jól együtt is tudnak majd dolgozni, mert bár nem tudta hova
tenni a férfit, de volt egy sajátos humora, és ez tetszett neki.
Visszamentek a kocsihoz, és áthajtottak a tett helyszínére. A
parkoló szinte üres volt.
– Valószínűleg aznap sem lehettek sokan – mondta Anna. –
Hétköznap hajnalban csak a megszállottak jönnek ki futni.
Tom kiszállt a kocsiból, és most kivette a hátsó ülésről a
táskáit és az aktákat.
– A megszállottakat könnyű kiismerni, könnyű célpont
lehetett – jegyezte meg, majd kivett néhány fényképet, és
körbenézett. A papírokat végül Annának adta, a két válltáskát
pedig felvette az egyik vállára, noha jó nehezek voltak
egyenként is. Elindult előre, és a kezével gesztikulálva
mozdulatokat utánozott, mintha újraalkotta volna a történteket.
– Maga tényleg látja, mi történt aznap hajnalban, igaz? –
kérdezte Anna, ahogy a férfit figyelte.
 – Vizuális típus vagyok – válaszolta Tom. Anna azt látta a
férfin, hogy minden erejével meg akarja oldani ezt az ügyet,
pedig az úton már nem látszott semmi, hisz a gyilkosság több
napja történt.
– Legyen szíves, segítsen az adatokkal – kérte Tom, miközben
lepakolta a cuccot, kihúzta a hengeres táska végét és egy
teleszkópos botot vett elő a tetején valami optikával.
– Mit szeretne tudni?
– A nő százhatvannyolc centiméter magas volt, igaz? –
kérdezte Tom.
Anna belenézett az aktába.
– Igen, annyi.
– A képek alapján pontosan itt feküdt – mutatott Tom a
földre, és Anna most azt várta, hogy itt, a nyílt téren is lefekszik
az út kövére, ahogy aznap tette, amikor találkoztak a tetthelyen.
De a férfi most csak kihúzta a teleszkópos botot olyan magasra,
amekkora az elhunyt nő volt, és a nádas irányába fordította az
optikát, majd a korábbi kis szerkezettel összehangolva beadta a
koordinátákat. Az optika motorikusan a megadott koordináták
irányába fordult. – Pontosan onnan jött a lövés – adott
magyarázatot Tom.
– Szerintem meg van adva a távolság a jelentésben is –
bólintott Anna.
Ekkor Tom megnyomott egy gombot. A szerkezet halk
motorzúgással átfordult 180 fokkal, és egy kis lézersugarat
vetített ki. A sugár áthatolt a fák levelei és bokrok között,
egészen egy távoli domboldalig, és újabb csippanás jelezte, hogy
valamilyen koordinátát rögzít.
– Ott lesz a lövedék – mondta Tom, és olyan elégedettséggel
nézett Annára, mint egy bűvész, aki éppen előhúzta a nyuszit a
kalapból.
– Hiszem, ha látom – válaszolta Anna.
– Van kedve tűt keresni a szénakazalban? – kérdezte Tom,
miközben magához húzta a másik táskát és két ultrakönnyű,
titánötvözetű, összehajtható gyalogsági ásót vett ki belőle.
– Azt hittem, itt a helyszínen akar valami jelet keresni –
mondta Anna, majd elvette az egyik ásót és elindult a
lézersugár irányába. – Egy telefonszámot bekarikázva, vagy
fényreklámtöredéket az éjszakában.
– Nos, a nádast átnéztük – ment utána Tom, miközben a
telefon alakú eszközön halkan csipogott az irány, ahová
menniük kellett. – A stég mellett a vízben már nem volt semmi.
A holttest körül valószínűleg megtalálták volna a jelet, ha az
egyértelmű – kezdett a kis eszköz sűrű csipogásba. Tom letett
minden felesleges dolgot a kezéből, és ásni kezdte a domboldalt.
– Ezért azt gondolom, csak egyetlen nyom hiányzik, mégpedig a
lövedék. Ha azt megtaláljuk, választ kapunk arra, hogy jó-e az
elméletem.
– Hol volt ez az eszköz másfél hete? – nézte Anna hitetlenül a
domboldalt, de végül ő is elkezdett ásni. – Magának azért elég
nyakatekert gondolkodása van – jegyezte meg, miközben egyre
nagyobb területet tártak fel.
 – Nem, nem igazán – nézett felelte Tom. – Igazából
végtelenül egyszerű. Három fő mozgatórugója van minden
gyilkosnak. Motiváció, cél és eszköz, csak meg kell ismernünk az
alanyt, hogy milyen szűrőn át keressük ezeket.
– Csakhogy ebből az egyenletből pont az alany hiányzik –
válaszolta Anna.
– De az egyik művét már láttuk, abból sok mindenre lehet
következtetni – mondta Tom. – Ne ásson olyan széles területet, a
lövedék szerintem mélyebbre fúródott.
– Ami azt illeti, elég messze vagyunk a tetthelytől. Ezt a részt
biztosan nem kutatták át a helyszínelők – védekezett Anna.
– Egy ekkora fegyvernél azon sem lepődnék meg, ha átütötte
volna az egész domboldalt – mondta Tom. Méterszer méteres
méretű négyszög alakban ásott és egyre mélyebbre hatolt, majd
a kiemelt földet szétterítette maga előtt, hogy átlássa, mi van
benne. Anna is egyre mélyebbre ásott, csak jóval lassabban, míg
megakadt az ásója valamiben.
– Hátrébb már szikla van. Azt biztosan nem ütötte át a
lövedék, itt már nem volt energiája – jegyezte meg.
– Akkor itt kell lennie előttünk – dobta el az ásót Tom, és
letérdelt. Kézzel morzsolta szét az összeállt földlabdadarabokat.
– Maga igazán eltökélt – hajolt le hozzá Anna. – De nekem is
van azért egy s más a tarsolyomban. Szabad lesz? – mutatott fel
egy speciális, kisméretű fémdetektort, és elkezdte
végigpásztázni vele a kiemelt földet. Tom összedörzsölte a
kezét, hogy megszabaduljon a kosztól, és hagyta Annát
kibontakozni.
 – Jó ötlet – bólogatott elismerően.
– Végre én is villanthatok valamit – jegyezte meg Anna,
amikor az eszköz csipogni kezdett. Anna lenyúlt ahhoz a
földlabdához, ahol a készülék bejelzett és apránként elkezdte
szétmorzsolni az ujjai között. El sem hitte, amikor megérezte
kezében a fémes hengert, hogy ez létezhet. Tomra nézett, aki
bólogatva elmosolyodott.
– Megtalálta.
Anna pulóvere ujjával tisztította meg a lövedéket.
– El sem hiszem, hogy ezt megtaláltuk – kiáltott fel izgatottan
Anna. Ebben a pillanatban olyan boldog volt, hogy majdnem
megölelte a férfit.
– Szép munka – mondta elismerően Tom.
– Hiszen maga találta meg – válaszolta Anna.
– Én nem is létezem ebben az ügyben – tette fel a kezét Tom.
Anna hunyorogva ránézett, hálás volt, hogy átadta a
dicsőséget. Tom felé nyújtott a bizonyítékot.
– Nézze, ebben is igaza volt.
Egy apró egyes volt belevésve a lövedék aljába.
 7. FEJEZET

Tom kicsit idegennek érezte magát a csúcseszközökkel felszerelt

terrorelhárítási központban. Dahl egyenesen az irodájába
kísérte, és magukra zárta az ajtót. Tom már akarta is mondani
mire jutott, de Dahl felemelte a mutatóujját, belefojtva a szót, és
megnyomott egy gombot. Tom megvárta, míg Georg irodáját
teljesen elszeparálja az a különleges fém szalagfüggöny, ami egy
Faraday kalitkává változtatta az egész helyiséget.
– Lehallgathatatlan és beláthatatlan – tárta szét a karját
Dahl, apró, elégedett vigyorral a szája szegletében.
– Imádod a kis játékaidat – jegyezte meg Tom. – Nem szoktak
ilyenkor gyanakodva méregetni a kollégák? – kérdezte, ahogy a
„vasfüggöny” nagy kattanással a helyére csúszott.
– Ez a terrorelhárítás, itt mindenki gyanakodva méreget
mindenkit – legyintett Dahl. – Mit találtál?
– Igazából még semmit – sóhajtott Tom. – Megvan az
elkövető első áldozata, de ahelyett, hogy szűkíteni tudtuk volna
a kört, inkább több kérdésünk lett.
– A precíziós lövőre gondolsz? – kérdezte Dahl.
– Ez az elkövető lelőtte az első áldozatát, és leszúrta, majd
megfojtotta a másodikat – mondta Tom és karba fonva kezeit,
megtámaszkodva az iroda közepén lévő hatalmas asztalnak
dőlt.
 – Sokoldalú – bólintott Dahl.
– Rendkívül képzett, és még nem láttunk tőle mindent. Az
elkövető kiválóan forgatja a kést, te is láttad, Hammerschmidt
legalább százötven kilós férfi, aki korábban rendszeresen
ketrecharcolt, ez a valaki mégis egy döféssel leterítette. Aztán ez
a puskalövés – vette számba a tényeket. – Egyetlen lövedék,
pontosan oda, ahova akarta. Biztos vagyok benne, hogy katonai
szintű kiképzést kapott.
– Akkor mégis le tudtad szűkíteni a kört – dünnyögte Dahl.
– Ja, lehet egy kiugrott rendőr, kommandós, békefenntartó,
katona, vagy valaki, akit terrorista táborokban tanítottak meg
lőni – sorolta Tom.
– Azért ilyen kiváló képességekkel nem sokan rendelkeznek,
még azok közül sem, akiknek tanították – ingatta a fejét Dahl.
– Olyan, mint mi, csak a másik oldalon áll – bólintott Tom.
– Akkor legalább értjük a gondolkodását – egyszerűsítette le
Dahl. – Csak pont fordítva kell végigmennünk rajta, mint ahogy
mi csinálnánk.
– És el is érkeztünk oda, amiről beszélni akartam veled –
nézett rá nagyot sóhajtva Tom. – Ha igazam van, és a két gyilkos
ismeri egymást, akkor vajon mivel állhatunk szemben?
Dahl összeráncolta a homlokát.
– Úgy gondolod, az a másik is katona lehet?
– Fogalmam sincs, Georg, ahhoz még túl keveset tudunk –
tárta szét a karját Tom. – De ez a gyilkos le fog csapni megint, és
ezt nem hagyhatjuk. Gyűlölöm, amikor tehetetlen vagyok. Nem
kellett volna belekeverned ebbe engem is. És Anna Stein okos
nő, érzi, hogy valami nem stimmel velem, rá fog jönni, hogy
valamit elhallgatunk, és nem fog bízni bennem. Pedig közel
tizenöt év tapasztalat áll mögötte, és kiváló kapcsolatai vannak,
amik révén akár segíthetne nekünk. Georg, el kell mondanunk
a teljes igazságot neki.
– Nem lehet – tette fel a kezét Dahl.
– Georg, neki éreznie kell, hogy egy oldalon állunk –
magyarázott tovább Tom. – Össze kell dolgoznunk. Talán, ha
elmondjuk, mi van a háttérben, ismer valakit, vagy valamilyen
ügyet, ami összekapcsolható a miénkkel. Lehet, hogy egy profi
exkatonával állunk szemben, és mielőtt még valami nagyobb
baj történik, őszintének kell lennünk – gesztikulált hevesen a
karjával. – Nem érdekelnek az amerikaiak, ha egy újabb ember
élete van veszélyben.
– Nyugodj meg egy kicsit végre, és figyelj rám – állt elé Dahl
és mélyen a szemébe nézett.
Tom felhúzta a szemöldökét és várt.
– Itt nem csak egy ember élete a tét, és semmiképpen nem az
a lényeg, hogy ne derüljön ki az amerikaiak ittléte – mondta
Dahl. – Illetve talán mégis.
– Most nagyon zavarosan fogalmazol – fonta karba a kezét
Tom.
– Igen, nos, azt feltételezzük, hogy az amerikaiak is
Hammerschmidtet figyelték meg – mondta Dahl, és kínjában
sétálgatni kezdett.
– Azt is tudjátok már, hogy miért? – kérdezte Tom.
 – Nem tudjuk – tette fel a mutatóujját Dahl. – De nem kizárt,
hogy ugyanazért, amiért megölték.
– Mert azt már tudjuk, hogy miért ölték meg? – nézett rá
Tom kérdőn. – Ezek csak feltételezések, hogy leállíts.
– Értsd meg Tom, ez egy rohadt mókuskerék – magyarázta
Dahl. – Ha kitudódik, hogy itt voltak az amerikaiak, egy csomó
összeesküvés-elmélet lát napvilágot, és azokban valaki mindig
megüti a bokáját.
– Mint például a német terrorelhárítás vezetője? – nézett rá
szúrós szemmel Tom.
– Inkább a kancellár – jegyezte meg Dahl.
– Pontosan tudod mi a véleményem a politikusokról – felelte
Tom.
– Tudom, és nem azt kérem, hogy hunyj szemet bármi felett
is. De mielőtt valamit megosztunk Stein hadnaggyal, meg kell
tudnunk miért figyelték az amerikai ügynökök
Hammerschmidtet – mondta Dahl. – Az a megérzésem, hogy
sokkal nagyobb ügy van emögött.
– Ne ragadtasd el magad – mondta Tom.
– Adj még egy hetet – nézett rá Dahl.
Tom nagyot sóhajtott. Ismerte a barátját. Tudta, hogy odaáll,
ha el kell kapni egy terroristát, vagy golyó elé veti magát, hogy
megmentse a barátját, szembeszáll egy maroknyi emberrel egy
jóval nagyobb tűzerő ellen, úgyhogy most csupán azért, mert
tudta, Dahl jó ember, beleegyezett, hogy vár.
– Jól van, akkor hogyan tovább? – kérdezte Tom.
– Fókuszáljunk a gyilkosunkra – mondta Dahl.
 – Melyikre? – kérdezte Tom.
– Először is arra, akiről több információnk van – felelte Dahl.
– Igazad van, ilyen teljes körű kiképzést csak kevesen
kaphattak. Az a technika, amit a gyilkos Hammerschmidt
leszúrásánál használt, nem gyakori.
– Az internet tele van vele, csak megfelelő oldalon kell
keresni – ingatta a fejét Tom. – Ez nem segít.
– Azért más megnézni és más kiképzőtől tanulni – mondta
Dahl. – Ilyen pontosan csak az tudja végrehajtani, aki már
sokszor csinálta.
– Vagy egy született tehetség, de ettől tekintsünk el.
– Volt katonák, zsoldosok használnak leginkább ilyen
technikát – mondta Dahl.
– Felkérésre dolgozó bérgyilkos? – gondolkodott hangosan
Tom. – Olyan nálatok nincs – jegyezte meg felhúzott
szemöldökkel.
– Meglepődnél, mert többször volt rájuk szükség az elmúlt
évtizedben, mint gondolnád – mondta halkan Dahl.
– Azt hittem, ti egy demokratikus országban éltek.
– Minden országnak vannak olyan… – Dahl kereste a
szavakat – problémái, amiket nem tud megoldani saját
emberekkel.
– Mert az casus belli lenne? – nézett rá Tom.
– Például – billentette félre kínosan fejét Dahl. – A mi
törvényeink sok mindent nem engednek meg.
– Oké, tegyük fel, hogy igazad van. Az ilyen katonákat nem
találod meg egy adatbázisban – vetett fel egy újabb problémát
Tom.
– Nem, de ha átnézzük, hogy milyen esetekben kellett az
országnak ilyen külsős segítséghez folyamodnia az elmúlt húsz
évben, akkor kirajzolódik egy kör.
– Az elmúlt húsz évben? – nézett nagyot Tom. – Nincs annyi
időnk, hogy mindent végignézzünk.
– Nem a mennyiség lesz az akadály, hanem a hozzáférés –
felelte Dahl, majd odalépett a számítógépéhez, és beütötte a
kódszavát. – De ez nem probléma, mert mi is folyamodtunk már
ilyenekhez.
– Nem mondod – várt türelmesen Tom.
– Nem volt jogunk külföldön eljárni – mondta Dahl, és
keresgélni kezdett az adatbázisban többszörös kódszavakat
begépelve. – Emlékszel, amikor dzsihadisták váltságdíjat
követeltek néhány turistáért, és annak ellenére, hogy kifizettük,
mégis megölték őket Marokkóban? Na, oda nem mehettünk
hivatalosan, de elért odáig a kezünk. Nyilván nem hagytuk
annyiban… – kattintott a nyomtatás ikonra.
– Azok a „zsoldosok” – mutatott macskakörmöt a levegőbe
ujjaival Tom –, ha jól emlékszem írni, olvasni nem tudó
kecskepásztorok voltak.
– De baromira ismerték az Atlasz hegységet – felelte Dahl, és
Tom kezébe adta a nyomtatóból kivett papírokat. – Ezeket az
aktákat meg tudom osztani veled, de ott van még a hírszerzés, a
katonai hírszerzés, az elhárítók…
– Tőlük soha nem fogjuk kiszedni, hogy kivel dolgoztak –
ingatta a fejét Tom. – Le is fogják tagadni.
 – Majd meglátjuk – nézett az órájára Dahl. – De most muszáj
foglalkoznunk az amerikaival.
– Azt hittem, már túl vagy rajta – nézett rá Tom.
– Igazából igyekeztem úgy csinálni mindent, hogy te is jelen
lehess – markolt fel egy mappát Dahl, majd kinyitotta Tom előtt
az iroda ajtaját.
– Miután ott volt a képem a tetthelyen? Jó, ha nem lő agyon
ott helyben. Mit ártottam én neked? – kérdezte Tom.
– Szerintem elég jól dokumentáltuk minden oldalról, hogy a
lehető legszabályosabban jártunk el az ügyedben, és nem
élvezted a kivételes baráti kapcsolatunk előnyeit – válaszolta
Dahl. – Másrészt azt akarom, hogy benne legyél a nyomozásban,
és ennek az a módja, ha már az elején tiszta mindenkinek, hogy
te igenis ott leszel.
– Oh, milyen jó is nekem – sóhajtott Tom.
– Csak utánad – tessékelte ki az ajtón Dahl.
 8. FEJEZET

Tom kilépett Dahl irodájából és megindult a tárgyaló felé.

– Ne arra – szólt utána Dahl, és a hátsó lépcső irányába
biccentett.
Tomnak felderengett néhány elszeparált tárgyaló a legutóbbi
látogatásából, de nem igazán ismerte a terepet.
– Azt hittem, le akarod nyűgözni és a nagy tárgyalóban
fogadod – jegyezte meg.
Dahl elmosolyodott és előrement. Ez a lépcsőház szűk volt és
sötét, afféle menekülőút lehetett tűz esetére, mert csak a
kötelező vészkijárati jelzőlámpák világítottak a fordulókban.
Két szintet mehettek lejjebb, és Tom már biztos volt benne, hogy
még sohasem járt erre, már egyértelműen a föld alatt voltak.
Dahl egy acélajtó előtt állt meg az egyik lépcsőpihenőnél, és
rátette a mágneskártyáját a leolvasóra, majd belenézett a
retinaszkennerbe. A leolvasó fénye zöldre váltott, és egy
kattanás hallatszott, ahogy az elektromágneses zár engedett.
Dahl betolta az ajtót, és egy hatalmas föld alatti teremben
találták magukat, aminek a közepén egy fénylő üvegtárgyaló
volt.
– Nem tévedtél, tényleg le akartam nyűgözni – utalt vissza
Tom korábbi megjegyzésére Dahl.
 – Oké, ez nagyobb, mint a tárgyaló – bólintott egy elismerő
grimasszal Tom, ahogy elindultak befelé. Mindenhol sötét volt,
így a középen lévő üvegkalitkából ők nem látszódhattak, de
nyilvánvalóan láthatatlan technika pásztázta folyamatosan ezt
a területet. Az üvegtárgyaló sarkai le voltak kerekítve, és
néhány lépcsőn lehetett megközelíteni az egész építményt, de
úgy nézett ki, mint egy lefordított terrárium, sehol nem volt
rajta bejárat. Az üveg nagyon vastag volt, Tom biztosra vette,
hogy lövedékálló, és Dahlt ismerve minden jelenlegi lehallgató,
bemérő, befogó, támadó technikának ellenáll. Belül kényelmes
fotelek, szivarasztal, alatta szőnyeggel az egyik oldalon,
középen nagy terepasztal állt, amin természetesen nem volt
semmi, hisz az egész felülete egy óriási szigetüzemű számítógép
lehetett, vele szemben pedig egy hatalmas kijelző volt felállítva,
az is a legvékonyabb, legújabb technikával. Tom úgy gondolta,
ilyen lehet egy modern szivarszoba ötvözve egy rakétakilövő
állomással, és ismerve Dahlt, ez a szélsőséges keveredés nem
állt tőle messze. Nekik háttal ült egy férfi bent a kényelmes
fotelek egyikén, és a telefonjába mélyedve olvasott valamit.
Nem is hallotta, hogy jönnek.
– Itt van térerő? – kérdezte meglepetten Tom.
– Már nem sokáig – tette a hóna alá a magával cipelt mappát
Dahl, a zsebébe nyúlt, egy kis távirányítót vett elő, és
megnyomott rajta egy gombot. A szobában ülő férfi hirtelen
felkapta a fejét. Nyilván eltűnt a telefonjáról az internet. Eltette
a telefont a belső zsebébe, majd ujjait maga előtt összeérintve
könyökölt tovább a karfán. Nyilvánvalóan tisztában volt vele mi
fog történni, mert a meglepődés halvány szikrája sem látszott
rajta. A sötétben nem láthatta a közeledőket, ő viszont nagyon is
reflektorfényben volt, de ez mintha nem zavarta volna. –
Természetesen saját hálózatról kapott internetet, szóval minden
mozgásáról tudunk a telefonján.
– Valószínűleg ez neki is világos volt, úgyhogy nem hiszem,
hogy sokat megtudhatunk belőle – nézte Tom a tökéletesen
nyugodtan ülő férfit.
– Nem megfigyelni akartam, csak tájékoztatni, hogy nem
kezdőkkel van dolga – süllyesztette a zsebébe a netes
zavaróeszközt beindító távirányítót. Amikor a szobához értek,
Tom megpillantotta, hogy hol van az ajtó, mert egy részen
szétnyílt az üveg.
– Oké, engem lenyűgöztél – mondta Tom, majd belépett a
futurisztikus térbe. Bent kellemes klíma uralkodott, a levegő
hőmérséklete ideális volt, és egészen finom illatot lehetett
érezni. Bár Tom nem tudta megmondani, hogy hol lehetnek a
lámpák, de megnyugtató zöldes fény uralkodott. Miután Dahl is
belépett, az üveg visszazáródott, újra eltüntetve a bejáratot.
Tom azon töprengett, ha valaki most bekötné a szemét és
körbeforgatná, soha többé nem találná meg, hol jöttek be. Dahl
megérintett az asztalon egy kapcsolót, és az üveg egészen sűrű
fehérré változott, így már kívülről sem láthatta őket senki.
– Uraim – állt fel az amerikai, megigazítva magán a zakót, és
a kezét nyújtotta Dahl felé. Tom egy pillanatra meghökkent,
milyen gyorsan átvette a kezdeményezést a férfi, úgy látszik
hozzászokott, hogy mindig mindenhol ő az irányító. A férfi
magas volt, a haja sűrű és vörösesszőke, arca picit szeplős és
nagyon vörös. Tom nem tudta eldönteni, hogy alkoholista, vagy
csak nagyon erős a skót vérvonal benne, esetleg mind a kettő.
Szürke öltönye, sötétszürke inge árulkodott arról, hogy
kifinomultabb neveltetést kapott, de ha egy bőring és egy
buzogány van a kezében, akkor egy őserdőbe is beolvadt volna.
Fehér köpennyel akár orvosnak lehetett volna nézni, egy
szerszámtartóval az övén meg bútorasztalosnak, szóval
mindennek tűnt, csak épp hírszerzőnek nem, pont ezért Tom
biztos volt benne, hogy kiváló hírszerzővel van dolguk.
– Georg Dahl – nyújtott kezet barátja.
– Stephen MacGormack – válaszolta a férfi, és kezet fogtak.
Tom élénken látta maga előtt a férfit skótszoknyában és
skótdudával, és most már igyekezett elhessegetni elméjéből az
őrültebbnél őrültebb ötleteket.
– Az úr pedig – fordult Dahl Tom irányába.
– Thomas Erkel – fejezte be helyette a bemutatást
MacGormack. A szája mosolyra húzódott, de a szeme jéghideg
maradt. Tom egyáltalán nem lepődött meg, hogy a férfi tudta
kicsoda.
– Őszinte részvétem az emberei miatt – fogott vele kezet Tom
is.
– Köszönöm – mondta gépiesen MacGormack. – Remélem,
gyorsan a végére járunk, hogy is történt ez. De mindenekelőtt
Mr. Dahl, szeretném önnek megköszönni, hogy nem jelentette a
szörnyű eseményeket a követségünknek, hanem először
Langley-t hívta – fordult vissza Dahlhoz.
 – Gondolom, ön akarja intézni a többit – bólintott Dahl, majd
kezével a kényelmes fotelekre mutatott, hogy mindenki üljön le.
MacGormack visszaült a fotelébe, és Tom is helyet foglalt
mellette. Most vette csak észre, hogy az asztalra ki van készítve
néhány pohár és egy üveg whisky, Dahlt ismerve, nyilván a
fickó kedvencét hozatta, ezzel is üzenve, hogy nagyon is
felkészült belőle. Az egyik pohár már félig tele volt, ezek szerint
MacGormack már megkóstolta. Dahl közben elővette a hóna
alól a mappát, kivett belőle egy összeállított anyagot, amit
MacGormacknek adott. A másikat ő nyitotta ki.
– Egy privát halottasházba vitettük a holttesteket,
természetesen az ott dolgozók részletes eligazítást kaptak, csak
önnek adják ki a testeket – fogott bele a legkellemetlenebb
részbe. – Amit eddig kiderítettünk…
– …profi elkövető tette, egy lövés a fejbe, kettő a mellkasba,
és nincs róla semmilyen videófelvétel – tette fel a kezét
MacGormack, és összecsukva a mappát letette az asztalra. Nem
igazán érdekelte mi van benne. – Nyilván tudja, hogy hatfős
egységünk volt itt. Sajnos elengedtük a kezüket, majd akkor
bukkantunk rájuk ismét, amikor hármat közülük holtan
találtak. De azért a másik három emberem dolgozott, és minden
információt eljuttattak hozzám a gyilkosság körülményeiről,
többek között azt is, hogy a barátja, Tom Erkel fényképét ott
hagyták az asztalon – nézett szúrósan Tomra.
– Ez pontosan így történt – bólintott Tom állva a szúrós
tekintetet. Érezte, hogy a férfi méregeti, egyszerűen nem tudta
még hova tenni.
 – Ugyanakkor azt is közölték velem, hogy önnek, Mr. Erkel
stabil alibije van arra az időpontra, amikor a gyilkosság történt
– folytatta MacGormack és elvette a poharát az asztalról –,
úgyhogy még rejtély mindenki előtt, mit keresett ott a fotója, ki
és mit akart ezzel üzenni.
– Többek között ezt akarjuk kideríteni – helyeselt Tom.
– Ezek szerint a másik három kollégája épségben van – szólt
közbe Dahl.
– Igen, már hazafelé repülnek – bólintott MacGormack, majd
belekortyolt az italába.
– Nagyon gyorsan kivonta őket, pedig szerettünk volna velük
beszélni, hogy mit tudnak a gyilkosságról – ráncolta a homlokát
Dahl, miközben ő is az asztalra tette a mappáját.
– Természetesen majd egy részletes jelentésben megírunk
mindent – nézett rá közömbösen MacGormack.
– Azt hittem, ők maradnak a nyomozáshoz – vetette közbe
Tom –, nyilván tudni akarják, mi történt.
– Új egység jön – legyintett az amerikai. – Ez a CIA-protokoll.
– Akkor intézkedem – mondta Dahl. – Hány főre
számíthatunk? Hat, nyolc?
– Kettő – mondta MacGormack.
– Kettő? – ütközött meg a válaszon Dahl.
– Felteszem, önök már tudják, ki volt az elkövető – nézett
szúrósan vissza Tom.
– Akkor nem ülnék itt tétlenül whiskyt iszogatva – nézett rá
MacGormack. – Nem, Mr. Erkel, ehhez még kell egy kis idő, de
remélem nem sok.
 – Érdekes, én azt hittem, éppen ezért ül itt tétlenül whiskyt
iszogatva – kóstolgatta Tom a férfit, aki figyelmen kívül hagyta a
sértést. – Azért csak van valami tippje – nézett a szemébe Tom.
– Nem szoktam tippelgetni – felelte MacGormack.
– Mr. MacGormack, nyilván tisztában van vele, hogy nem
dolgozhatnak saját szakállukra az emberei Németország
területén, nem akarunk itt háborús övezetet kialakítani – szólt
közbe Dahl.
– Ugyan ki beszélt háborús övezetről? – kérdezett vissza kis
fintorral a száján a férfi.
– Pontosan ismerem a CIA-protokollt, Mr. MacGormack. Hat
ember megfigyelésre, kettő likvidálásra érkezik – válaszolta
Dahl.
– Ön túl sok akciófilmet néz, Mr. Dahl – rázta meg a fejét
lekezelően MacGormack. – Az embereim engedéllyel jönnek,
mint mindig, és felveszik a szálakat. Természetesen a
jelentésünkben mindenről tájékoztatni fogjuk az illetékeseket.
– Miért figyelték meg Hammerschmidtet? – vetette közbe
Tom, bár tudta, erre nem kap választ, de kíváncsi volt a férfi
reakciójára.
– Nem áll módomban ezt az információt megosztani
önökkel, Mr. Erkel – válaszolta a férfi tudatva, hogy mögötte
Amerika áll, és senki, semmit nem kérdezhet vagy követelhet
rajta.
– Valamit azért elmondhatna, hogy segítse a nyomozást.
Ebben az ügyben ugyanazon az oldalon állunk – válaszolta
Dahl. – Legalábbis nagyon remélem – tette hozzá még
nyomatékosan.
– Hiszen pontosan tudja, hogy az orosz behatolások kapcsán
kaptunk engedélyt az országuk területén dolgozni – itta ki az
italát MacGormack. – Többek között ön is aláírta a németországi
tartózkodási engedélyünket.
– Valóban, de akkor még nem tudtam, hogy ez a megfigyelés
majd egy hármas gyilkosságba torkollik, ezért a jelen
helyzetben ennél többre lesz szükségem – felelte Dahl.
– Természetesen, mint már mondtam, mindent meg fog
kapni a jelentésben – felelte rezzenéstelen arccal a férfi.
– És mikor születik meg az a jelentés? – kérdezte Tom. –
Mielőtt kivégzik az elkövetőt, vagy csak utána?
– A hétvégéig megkapják – nézett rá MacGormack, anélkül,
hogy válaszolt volna Tom valódi kérdésére, majd felállt.
– Csak annyit mondjon, miért figyelték meg
Hammerschmidtet – pattant fel Tom és Dahl is.
Tom most a férfi józan eszére próbált hatni, félretéve a
hatalmi harcokat Amerika és Németország hírszerzése között.
– Egy másik gyilkossági ügyben is fontos lehet ez az
információ. Ha elhallgatja az adatokat, hátráltatja a nyomozást,
és emberéleteket veszélyeztet.
MacGormack elgondolkozott.
– A mozgása és a kapcsolatai miatt – szólalt meg végül. –
Csak ennyit mondhatok.
– Szélsőségesek? Neonácik? Arabok? Milyen kapcsolatokra
gondol? – állt elé Tom.
 – Ezt jelen pillanatban nem mondhatom meg – nézett rá a
férfi. Tom most valami őszinteséget látott a szemében, nem
gőgöt. – De a jelen…
– A jelentésben benne lesz, tudjuk – sóhajtotta Dahl. – Tudja,
most megtagadhatnám az emberei belépését az országba –
fonta maga előtt karba kezeit.
– Mielőtt elfelejtem – nyúlt MacGormack a belső zsebébe,
majd kivett egy borítékot. – Nyilván ezt a beszélgetésünk elején
kellett volna átadnom – nyújtotta oda Dahlnak. Dahl kinyitotta
és gyorsan átfutotta.
– A kancellár és a legfőbb ügyész írásba adta, hogy
dolgozhatnak az ország területén, és erről majd az elkövetkező
időszakban adnak át részletes jelentést és dokumentációt?
– Láthatja – tette fel a kezét MacGormack. – Az engedélyünk
megvan mindenre, és tartani is fogjuk magunkat a leírtakhoz.
Nagyon örültem – indult el a tárgyaló oldala felé.
– Mégis, akkor minek jött ide? – kérdezte Dahl. – Ha már
mindent tudott, és megkapta a kancellár hozzájárulását? –
mutatta fel a levelet.
– Tudtam, hogy maga biztosan beszerzi a kedvenc
whiskymet – igazította meg magán a zakóját MacGormack. – És
személyesen akartam találkozni a barátjával.
Tom érezte, hogy a férfi valóban rá volt kíváncsi. Bele akart
nézni a szemébe, de azt nem tudta, vajon milyen
következtetéseket vont le a találkozásból.
– Legyen szíves… – mutatott MacGormack az üveg felé.
 Dahl megérintette az asztalon a kapcsolót, és a tárgyaló
ajtaja ismét kinyílt. MacGormack egy fejbiccentéssel köszönt.
– Még látjuk egymást, uraim – mondta, majd távozott.
– Mit gondolsz? – kérdezte gondterhelten Dahl.
– Szerintem el fog tévedni – kémlelte Tom hosszan a sötét
termet.
– Az emberei az ajtó előtt várják, van egy normális bejárat is
a teremhez, csak mi hátulról jöttünk – adott magyarázatot Dahl.
– Szóval?
– Azért jött ide, hogy átadja azt a papírt – fordult felé Tom. –
Valóban rám volt kíváncsi. Vagy inkább ránk – mondta ki, amit
gondolt. – Tart tőlünk, hogy keresztbe húzzuk a számításait, és a
mai egy figyelmeztetés volt, hogy ne ártsuk bele magunkat az
ügyeikbe, és az ő szabályaik szerint játsszunk. Amennyire a
vállad felett láttam, csak egy dolog hiányzik arról a papírról –
bökött az asztal felé Tom.
Dahl maga elé emelte az iratot.
– A dátum – felelte.
– A dátum – bólogatott Tom. – Ezt a papírt már hónapokkal
ezelőtt megíratta.
– Ha már itt tartunk, akkor azt sem mondta meg, hogy
melyik hétvégéig akarják megírni azt a bizonyos jelentést –
felelte Dahl. – És ideküldtek egy kivégző osztagot.
– A találkozó után az a kérdésem Georg, hogy lehet az, hogy
vizsgálódik a német rendőrség, de nem tud semmit, vizsgálódik
a terrorelhárítás – mutatott Tom Dahlra –, és az sem tud
semmit. A jenkik nem osztanak meg senkivel semmit, és erre mi
sem osztunk meg senkivel semmit. Mióta lett Németországban
bevezetve ez az új nyakatekert protokoll?
– Mostanában az az új szokás, hogy arra figyelünk,
mindenkinek legyen engedélye – sóhajtotta Dahl.
– Ez egy jó nagy fos – nézett rá Tom. – Egyébként az
amerikaiak valamit nagyon titkolnak – ingatta a fejét. – Most
már tudod, hogy milyen lehet Stein nyomozónőnek velünk
dolgoznia.
– Ne kezdd megint, a saját érdekében nem osztunk meg vele
nemzetbiztonságot érintő információkat – nézett rá Dahl.
– Nagyon szépen fogalmaztál, Georg, de ezt tartogasd az
embereidnek – vágott vissza Tom. – Ide megoldás kell.
– Oké, de te magad mondtad, hogy azért jött ide
MacGormack, hogy figyelmeztessen minket, ne ártsuk bele
magunkat az ügyeikbe. Te meg én már jó pár ilyen helyzettel
megbirkóztunk, de nem fogok mást veszélybe sodorni. Van
valami jobb ötleted annál, mint hogy bevonjuk Annát? –
kérdezte Dahl.
– Legelőször is te azonnal írj erről egy jelentést, hogy levédd
saját magad. Aztán folytatjuk a nyomozást a saját módszerünk
alapján – mondta Tom.
– Azaz?
– Elkezdem végigolvasni a jelentéseket a Németországnak
dolgozó bérgyilkosokról. Előveszem a profilozói tudásomat, és
igyekszem megtalálni azt, akire legjobban illik az eddigi
gyilkosságok elkövetési módja.
 9. FEJEZET

Anna Schmidt az irodájában ült, és mereven nézte az újabb

felvételeket a helyszínről. Hintázós széke most szokatlanul a
földhöz tapadt, és szinte meg sem moccant már órák óta, csak a
szeme kutatta a fényképeket.
– Valahol rajta kell lennie – dünnyögte, és a negyedik rágót
vette a szájába, mert valamivel oldania kellett a benne lévő
feszültséget.
Nem a lövedék érdekelte, még csak nem is az, hol találták
meg, hanem az a különleges felszerelés, amivel Tom
kiszámította a lövedék röppályáját. Biztos volt benne, hogy
valamelyik felvétel hátterében ott lesz az a teleszkópos állvány.
– Igen, ez az, itt vagy végre – dünnyögte, amikor megtalálta,
és akkorára nagyította a képet, hogy még éppen ne essenek szét
a pixelek a képernyőn. – Kell valami nyomnak lenni – vett elő
egy nagyítót a fiókjából, és végignézte az állvány szárát. – Na,
lássuk csak… tudtam – meredt a terrorelhárítás leltári számával
ellátott bevésésre. – Ilyen cuccból maximum három van az
országban… És Dahl ezt csak úgy odaadja a külsős szakértőnek?
– dörzsölgette az állát. – Itt valami nagyon nem stimmel.
Hátradőlt a székében miközben ezernyi gondolat futott végig
a fejében.
 Azt mondják, nekem segítenek, de miért? Én nem kértem. És
ha vakvágányra futunk, az én karrieremnek lőttek. Én vagyok a
nyomozás arca, ők meg a háttérből dirigálnak – latolgatta a
lehetséges magyarázatokat. – Minek rakták rám ezt a férfit?
Talán nem találnak elég jónak.
Idegesen dobolni kezdett a karfán.
Vagy engem figyelnek… miért tennék? – hessegette el a
gondolatot. – Vagy valamilyen ügyhöz kapcsolódik, és sokkal
többet tudnak. Vagy épp semmit nem tudnak, és tőlem várják a
megoldást – ráncolta a homlokát.
Nem lesz ez így jó… tudnom kell, miben mesterkednek a
hátam mögött.
Hirtelen ötlettől vezérelve fogta a kulcsát, és felpattant.
– Ideje beváltanom egy szívességet – jelentette be magának,
és kiviharzott az irodából.
Húsz perccel később hosszasan kopogott a külvárosi lakás
ajtajánál. Odakint már sötét volt, néhány járókelő lézengett az
utcán. Lábdobogás hallatszott odabentről, majd végre kinyílt az
ajtó.
– Ki a… – a középkorú, vörös, tüsire nyírt hajú férfi
megrökönyödve állt a bejáratnál, és még a szava is elakadt.
– Helló, Helmut! Régen találkoztunk! – köszöntötte
vigyorogva Anna. Igazából pontosan ezt a hatást várta. –
Bejöhetek?
– Csak tessék – állt félre a férfi, majd szinte megszokásból
körbekémlelt, vajon látta-e valaki, hogy Anna bejött hozzá.
 – Erre jártam, és gondoltam felugrom, megkérdezem, hogy
vagy – mondta Anna.
– Fel is hívhattál volna – ment előre Helmut, és bevezette a
nappaliba. – Te nem az a fajta vagy, aki hirtelen meglátogatja
egy régi jó barátját. Inkább mondd meg, mit akarsz.
– Mióta is vagy a berlini megfigyelés vezetője? – kérdezte
Anna.
– Pontosan tudod, hiszen te tetted lehetővé, hogy az legyek –
nézett a szemébe Helmut. – Ne köntörfalazz, tudom, hogy
hálával tartozom neked, és most azért jöttél, hogy beváltsd a
szívességet.
– Elég jól ismersz. Van egy ügyem – sóhajtott Anna, és leült a
kanapéra.
– Tudok róla, láttalak a tévében – felelte Helmut, és leült
mellé egy fotelra. – Kellene plusz kapacitás? Meg kellene
figyelni valakit?
– Valahogy úgy – csúsztatta oda Tom fényképét Anna, és
várta az első reakciókat.
– Ő a gyanúsítottad – vette el a képet Helmut.
– Ő a kollégám.
– Mi? – ráncolta a homlokát Helmut. Anna tudta, hogy most
nagyon ingoványos terepre léptek. – Mondd, hogy alapos
gyanúd van feltételezni, hogy valami köze van az ügyhöz.
– Semmi köze hozzá. A terrorelhárítás varrta a nyakamba, és
semmit nem tudok róla – vallotta be őszintén Anna.
– Ugye nem arra kérsz, hogy a terrorelhárítás egyik
alkalmazottját figyeljem meg mindenfajta felhatalmazás
nélkül? – húzta fel a szemöldökét Helmut.
– Ha jól tudom nincsen hivatalos alkalmazásban náluk –
dünnyögte Anna. – Nem is német.
– Mi? Jaj, ne, Anna, ne csinálj úgy, mintha ez olyan egyszerű
lenne – fakadt ki Helmut. – Nem figyelhetek meg valakit
parancs nélkül. Pláne nem egy külföldi személyt. Ráadásul a te
múltaddal – harapta el a mondat végét a férfi.
– Ha tudnék parancsot szerezni, magam intézném – mondta
Anna. – Csak azt tudom, hogy ez a férfi titkol valamit, és tudni
szeretném, hogy mit.
– Arra még nem gondoltál, hogyha a terrorelhárítástól jött,
akkor jó oka lehet titkolni valamit? – kérdezte Helmut.
– De igen – nézett rá őszintén Anna. – Csak borzasztóan
bosszant.
– Ne haragudj, de ez nem elég jó érv nekem – állt fel Helmut,
és két poharat vett el a sarokban berendezett kis bárpultról.
Anna érezte, hogy a férfi nem veszi komolyan.
– Nézd, egy gyilkossági ügyben nyomozunk, és egy
sorozatgyilkossal állunk szemben. Ebben az ügyben nem
lehetnek titkok – gesztikulált Anna erőteljesen.
– Ezzel nagyon ráfázhatok – mondta a férfi, és egy üveg
whiskyt hozott, meg kólát.
– De nem fogsz, mert annál ügyesebb vagy – mondta Anna,
és rátette a kezét a pohárra, hogy neki ne töltsön. – Még vezetek.
– Ha ezt megtenném neked, az állásommal játszanék – töltött
magának a whiskyből Helmut, Annának pedig odacsúsztatta a
dobozos kólát.
 – Néha meg kell tennünk olyasmit, ami nem teljesen egyezik
a szabályzattal – nézett a szemébe Anna.
– Ne gyere most ezzel – ingatta a fejét Helmut.
– Ezek a kényelmetlen ügyek sosem jönnek jókor – válaszolta
Anna, és kibontotta az üdítőt. – Én is elveszthettem volna az
állásom anno. Jut eszembe, hogy van az édes kisfiad?
Helmut keserűen nézett rá.
– Jól, tudtommal. Legalábbis távol tartja magát a
drogügyletektől, ha ezt akartad tudni.
– Tudod nemcsak azért sikáltam el a fiad narkós ügyét, mert
jóban voltunk, hanem azért is, mert téged tartottalak leginkább
alkalmasnak erre a feladatra – mondta Anna, miközben
hátradőlt, majd belekortyolt az italába.
– Amiért örökké hálás leszek – bólintott Helmut. – Kérj bármi
mást…
– Nem fogok – nézett a szemébe Anna.
Helmut nagyot sóhajtott.
– Annyira fontos neked ez a férfi, hogy most ezzel akarod
beváltani a szívességet?
– Az ügy fontos nekem – felelte Anna. – Ezzel visszatérhetek.
És ahhoz, hogy megtaláljam a gyilkost, tudnom kell, miért van
rajtam ez a férfi.
Helmut a fejét ingatta.
– Nem is tudom.
– Annak idején én egy percig sem kételkedtem benned –
mondta Anna. – Én is megüthettem volna a bokámat, ha mégis
kiderül a fiadról, mibe keveredett. És korántsem voltam benne
biztos, hogy a fiú felfogja, hogy abba kell hagynia a dílerkedést,
mert nemcsak az apja, de én is bajba kerülök.
– És most ezzel akarsz zsarolni? – emelte rá a tekintetét
Helmut.
– Csak emlékeztetlek – felelte Anna. – Soha nem zsarolnálak,
te is tudod. De Helmut, itt nincs meg a lebukás veszélye, erről az
egészről csak én tudok meg te.
– Nagyon veszélyes dolgot kérsz – nézett maga elé mereven
Helmut. Anna tudta, hogy most rengeteg rosszul végződő
kimenetet gondol végig.
– Csak mondd azt, hogy nem vállalod, és már itt sem vagyok.
De tudd, hogy bajban vagyok, és nem tudok máshoz fordulni.
– Mondtam, hogy zsarolsz – nevetett fel Helmut. – Ezt
nevezik érzelmi zsarolásnak – ivott bele az italába.
Anna elmosolyodott.
– Nem jöttem volna hozzád, ha lenne más választásom.
– Tudom – nyögte lemondóan Helmut. – De meg kell
oldanod, hogy valahogy le legyen papírozva az ügy. Írd rá
valamire. Nem érdekel mire, csak legyen valami a kezemben.
Kapsz egy fél egységet, öt napig. Ennyi, amit tehetek. Kellenek a
férfi adatai, neve, kora, hol született, hol lakik… – sorolta
Helmut, miközben Anna egy borítékot húzott elő fényképekkel
és kitette az asztalra.
– Legyen elég a fénykép – mondta Anna. – A többit tőled
várom.
Helmut egy pillanatra elhallgatott.
– Pontosan tudtad, hogy segíteni fogok – csóválta meg a fejét.
 – Csak ismerem a munkamódszeredet – mosolygott rá Anna.
– És a jó szívedet.
– Ha elvesztem a munkám, el kell tartanod – mutatott rá
fenyegetően Helmut, és felállt, jelezve, hogy részéről
befejezettnek tekinti a beszélgetést. – Na, tűnj el innen, mielőtt
még meggondolom magam.
– Biztos? – mosolygott rá Anna. – Azt hittem marasztalsz még
egy kicsit, hogy oldjam a feszültséget.
– Te vagy a feszültség forrása – tessékelte kifelé a férfi a
lakásból –, az ügy végéig ne is lássalak.
 10. FEJEZET

Tom kihasználta az egész nappalit abban a védett házban,

amiben Dahl helyezte el, nem messze a városközponttól. A ház
igazán extra volt, mert olyan védett diplomatákat szállásolt itt
el a német kül- és belügy, akik nemzetbiztonsági okok miatt
nem mehettek szállodába az ittlétük alatt. Mivel erre nem
sokszor volt példa, Dahl úgy gondolta, miért ne helyezze
barátját luxus körülmények közé, ha már úgyis neki segít a
kiképzés vezetésében. Azt is tudta, hogy Tom körülbelül öt perc
alatt pakolja össze a cuccait, ha hirtelen a ház hivatalos ügyben
kellene a német diplomáciának, így ez a ház volt a
legkézenfekvőbb megoldás barátja elszállásolására. Még egy
Hans nevű portást is kapott, aki volt kommandósként nyugdíjas
állásban vigyázott a házra, felügyelte a takarítókat, és
gondoskodott a hűtő feltöltéséről, hogy mindig legyen friss
üdítő és ennivaló. Egy kis, harminc négyzetméteres szoba-
konyhás őrházban lakott a kapunál. A ház az autópálya töltése
mellett helyezkedett el, a hangvédő falak valamelyest
enyhítették a forgalom zaját. Cserébe a másik oldalon nyugodt
kis kertvárosi hangulatú bejáratot kapott. Kellemes kis lakhely
volt. Egy rövid folyosó vezetett a kaputól, a belső ajtó egy
talpalatnyi előszobába nyílt, majd pár lépcsőfokon lefelé
lehetett bejutni a nappaliba, amiből a tágas konyha és egy fürdő
nyílt. A hálószobához kis folyosón kellett továbbmenni a fürdő
mellett. A ház maga nem volt nagy, de szépen berendezett,
minimál stílusban, világos burkolatokkal és bútorokkal. Tom
ízlésének talán túl szögletes volt minden, de nem igazán
érdekelte a berendezés, a házat leginkább eszköznek fogta fel,
olyan környezetnek, ami kiszolgálja az alapszükségleteket, és
segíti a gondolkodást, ha arra van szükség.
Sajátos módszere volt a profilozásra, amiért sokan
bolondnak tartották, ezért is akart mindenkitől távol
elméleteket gyártani. Most is a szőnyeget, az íróasztalt, a
kanapét, a karosszékeket és a dohányzóasztalt is papírok lepték
el. Újságcikkek, fényképek, kinyomtatott jelentések hevertek
mindenütt, színes filctollakkal kihúzva, bekarikázva, és néhány
megjegyzéssel ellátva. Ő maga a letisztított, összehajtható
gyalogsági ásóval a vállán állt középen, és nézte a művét.
Általában egy fakarddal a vállán gondolkodott ilyen esetekben,
de a japán gyakorlóeszköz Magyarországon maradt. Ahogy fel-
alá járkált, amikor gondolkodott, kellett valami, amibe
kapaszkodhat, és várta, hogy a tudatalattija valamilyen jelzést
ad, hogy kitalálja, ki lehet a gyilkos. Azonban hiába várta az
isteni szikrát, nem jutott közelebb a megoldáshoz. Nagyot
lendített az ásóval, és rábökött egy kupacra, majd újrarendezte
azt, színek szerint csoportosítva. Már majdnem végzett, amikor
kopogtatást hallott az ajtón. Felkapta a fejét és az órára
pillantott.
– Már ennyi az idő? – kérdezte saját magát, aztán felpattant
és átlépte a kupacot, letette az ásót a sarokba, a pisztolyát
elvette az asztalról, majd a háta mögé rejtve, lopva kipillantott a
kukucskálón. Furcsállta, hogy Hans nem jelentette a látogatót.
Aztán már mindent értett, hiszen Dahl állt az ajtó előtt, nyilván
szólt az emberének, hogy meg akarja lepni.
– Csak te vagy az? – nyitotta ki az ajtót Tom, és visszament a
szobába, kitéve pisztolyát az asztalra.
– Miért, kit vártál?
– Talán egy hosszú lábú szőkét – vett elő egy zéró kólát a
hűtőből, majd Dahlra nézett. – Mivel mérgezed magad?
– Nem kérek semmit, köszönöm – csukta be az ajtót Dahl, és
beljebb lépett. Tekintete a nappaliban heverő rengeteg papírra
vándorolt. – Látom beleástad magad…. szó szerint – állapodott
meg a szeme az ásón.
– Ezt akartad, nem? – válaszolta Tom, és újra felkapta az
ásót. – Segíthetnél.
– Akkor adj mégis valamit inni – mondta Dahl, és lehajolt az
első kupac papírért a földre. – És magyarázd el, mi van itt.
Tom kivett még egy kólát, és odadobta Dahlnak. Majd
visszalépett a papírrengeteg közepére, ahol korábban guggolt.
– Jól van, ez minden, amit az általad adott bérgyilkosokról
találtam – kezdte.
– Az maximum harmincoldalnyi anyag volt, itt meg egy
egész papírgyár veszett el – mondta Dahl.
– Megcsináltam a gyilkosok profilozását, és megnéztem
minden olyan balesetet és halálesetet az adatbázisban, ami
rájuk illik, nyilván nem csak a kormánynak dolgoztak, és nem
csak annyiszor, ahányszor gondoltátok. Aztán végigmentem az
újságcikkarchívumon, és mindent kinyomtattam. Kiszűrtem
mindent, ami beleillik a profiljukba, hogy megkapjam a teljes
munkásságukat, legalábbis, amit Európában végeztek.
– Te elvégezted egy egész bűnügyi osztály munkáját egy nap
alatt?
– Kaptam némi segítséget az otthoni csapattól a
gyűjtögetésben – felelte Tom. – Remélem nem baj. Gyors
akartam lenni, és alapos.
– Szerencséd, hogy ők vannak neked – mosolyodott el Dahl,
hiszen Tom csapatával együtt volt tűzharcban, élet és halál
között, védték és segítették egymást. Senki mástól nem tűrt
volna el ilyen szintű kihágást, de Tom egy volt a csapatával,
nem lehetett különválasztani őket. Dahl jól tudta, hogy Tom
emberei a legnagyobb körültekintéssel és titkosítással
dolgoznak, nem kérdeznek, nem ítélkeznek, és semmi nem fog
kijutni tőlük.
– Látod, itt ez a kupac egy óránál – mutatott most a piros
filctollas halmazra Tom. – Ez a litván bérgyilkosnő, Alena
anyaga. Ő valójában orvos, aki gyógyszerekkel öl, természetes
halálnak beállítva a gyilkosságot – magyarázta. – Ráadásul a
módszere nem a hirtelen szívroham, hanem úgy teszi beteggé
az áldozatait, hogy hosszú hónapok kellenek ahhoz, hogy
meghaljanak, így senki nem gyanakszik gyilkosságra, hiszen a
család, a barátok, a kollégák mind úgy tudják, hogy az illető
beteg.
– Aha – bólintott Dahl.
 – Nem hiszem, hogy Alena kiváló lövő lenne, vagy jól bánna
a késsel, ezért őt ki is húzhatjuk – pillantott fel Tom.
– Oké – nézte a papírokat Dahl. – Folytasd!
– Ez a pocakos faszi, Gerhard, közlekedési mérnök valójában
– mutatott Tom az ásóval a három óránál kiterített
papírhalmazra, amiket zöld filctolljegyzetek díszítettek. –
Átvizsgáltam a módszereit, kivétel nélkül közúti balesetnek
álcáz minden gyilkosságot, bele tud piszkálni a jelzőlámpák
ritmusába, ráadásul igazságügyi szakértőként is tevékenykedik,
szóval elsikálja a káoszt, amit okoz. De mindegy is, mert a
külseje alapján ki is zárhatjuk – hadarta Tom. – Van egy másik
gyilkosunk is, aki közúti balesetekben brillírozik. Giorgio, az
olasz autóversenyző – mutatott egy lejjebbi csomagra, amit
narancssárga karikák tarkítottak. – Természetesen ezeket a
beceneveket csak én adtam nekik, mert valahogy meg kellett
különböztetnem őket.
– Ismerlek – bólintott Dahl.
– Mint láthatod, a gyilkosok köré csoportosítottam a
gyilkosságaikat, amiket valószínűleg ők követtek el. Ő nem a
lámpákkal machinál, itt-ott egy kis olajfolt, egy letört ág,
megrongált burkolat – gesztikulált Tom, miközben magyarázott
–, ügyesen kiszámítja, hogy szálljon el az autó, de ő sem a mi
emberünk, túl alacsony – fordult tovább az ásóval öt óra
irányába, hogy a következő halomról beszéljen.
– Én meg azt hittem, elmegyünk kajálni – dünnyögte Dahl.
– Van hideg pizza, ha éhes vagy – felelte Tom. – De most
inkább figyelj.
 – Csupa fül vagyok – vette le a dzsekijét Dahl, és leült, hogy
jobban átlássa ő is a papírokat. – Van még egy ásód?
– A táskában – biccentett a szekrény felé Tom, majd
odafordult a következő adaghoz. – A négy másik gyilkos, akinek
az aktáját ideadtad, már tényleg fizikai erőszakot alkalmaz.
Ezért nagyobb esélyt láttam, hogy közülük valaki a mi
emberünk, ezért vannak erre az oldalra csoportosítva. Egy volt
zsaru és három katona – mutatott körbe a másik oldalon Tom,
miközben Dahl a zsákban matatott. – De valahogy mégsem
érzem, hogy bármelyiknek köze lenne a gyilkosságokhoz. Ez itt
– mutatott az első kupacra a lila jegyzetekkel – a robbantós
egyiptomi. Az al-Nuszra csoport kiképzője volt, aztán dolgozott
Izraelnek is, ezért meg akarták ölni az arabok, így menekülnie
kellett onnan, és azóta szabadúszó. Mesterlövész volt, de
valószínűleg a késsel is jól bánik, az alkata is nagyjából hasonló,
szóval ő lehet az egyik kiindulópont.
– Oké – bólintott Dahl, és ő is a vállára tette a másik ásót
keresztbe. – Ezzel tényleg jobban lehet koncentrálni.
– Ott, hét óránál – osztotta be a kupacokat az óramutató
járása szerint maga körül Tom – az érdekes svájci fickó van,
kékkel jelölve, aki a mexikói drogkartellnek dolgozott. Volt
katona és békefenntartó a Közel-Keleten, zsoldos Afrikában,
igazából bárkinek dolgozik, csak pénz legyen. A késelés
egyébként jellemző rá.
– És ő nyilván jól beszél németül – bólogatott Dahl. –
Könnyen el tud itt vegyülni.
 – A másik kettő ugyancsak szóba jöhet – folytatta Tom. – A
zöld színű karikák az ausztrál faszit jelölik, Ázsiában dolgozott
csempészként, majd átnyergelt a bérgyilkos szakmára,
gondolom jobban fizetett. De róla nincs sok adat.
– A rendszer szerint nincs is a kontinensen – tette hozzá
Dahl. – Leellenőriztem őket.
– És van még egy kínai fazon is, itt feketével, de neki is
teljesen más a fizikuma, mint az, akit a felvételeken láttunk.
– Értem – mondta Dahl lehajolva, és felvette a svájci
bérgyilkos képét. – Abból, amit elmondtál, ő akár lehetne a mi
emberünk is.
– A képességeit tekintve igen, csak az az egy bökkenő, hogy
belőle hiányzik az indíték – rázta meg a fejét Tom. – Ő pénzért
öl, épp úgy, ahogy a többiek – mutatott körbe. – Általában
balesetnek álcázzák, vagy eltüntetik a hullát, hogy senki ne
találjon rá.
– Hacsak nem üzenni akar egy erőszakos halállal – vetette fel
Dahl.
– A megrendelő üzen, a bérgyilkos csak végrehajt – javította
ki Tom.
– Azt mondod, megbízással dolgozhat most is?
– Nem. Én azt mondom, mi egy olyan gyilkost keresünk,
akinek van valami érzelmi motivációja, és dühből, bosszúból öl,
nem megélhetésért.
– Ezt miből gondolod? – kérdezte Dahl.
– Igaza van Annának abban, hogy a Hammerschmidt-
gyilkosságnál valóban megkínozta az áldozatát. Vagy megtudni
akart valamit, vagy tényleg gyűlölte a neonácit.
– Talán valamelyiket megsértette, vagy nem fizette ki –
vetette fel Dahl, visszadobva a férfi fényképét.
– Egyelőre semmi nem utal rá – tárta szét a karját Tom. –
Ezeknek az embereknek valóban megvan az a képzettségük,
képességük, hogy ilyen precíz munkát végezzenek, de soha nem
hagynak üzenetet.
– A számokra gondolsz – bólintott Dahl. – Valami szimbolikus
jelentést látsz benne? Talán bibliait?
– Egy bérgyilkosnál? – nézett rá Tom. – Ahhoz valami nagyon
jelentőségteljes dolognak kellett vele történnie, hogy megtérjen
– ingatta fejét. – Valami olyannak, amiről tudnunk kellene –
gondolkodott hangosan. – Ami biztosan benne volt a hírekben.
– Akkor mire tippelsz? – kérdezte Dahl.
– Őszintén? Arra, hogy nem itt lesz a gyilkosunk – mondta
Tom. – Akit mi keresünk, valahogy jobban kötődik
Németországhoz, ismeri a helyeket, ahol végrehajtotta a
gyilkosságot.
– Minden bérgyilkos felméri a terepet – rázta meg a fejét
Dahl.
– De a csatornahálózatot nem egy nap alatt fogja kiismerni –
felelte Tom.
– Ez igaz. De az egyelőre csak feltételezés – sóhajtott Dahl. –
Akkor mi legyen? Állítsak rá mindegyikre valakit?
– Semmi értelme – rázta a fejét Tom.
– És mi van Stein elméletével? – kérdezte Dahl.
 – Azt is végiggondoltam és utánanéztem, a sorozatgyilkosok
legbelül bizonytalan emberek, valami félresikerült dolgot
akarnak az életükben ellensúlyozni. Egy nemtörődöm anyát,
egy veszteséget, egy fejlődési rendellenességet, szexuális
zavarokat, egy végzetes hibát – sorolta. – Ezekre a személyekre
nem illik ez.
– És annak is utánanéztél, hogyan szoktak
sorozatgyilkosokat elkapni?
– Igen – sóhajtotta Tom. – Nagyon nehezen kapják el őket.
– Mondd meg, mit gondolsz az eddigiek alapján – nézett rá
Dahl.
Tom elfintorodott, nem szívesen mondta ki, amit gondolt.
– Az eddigi információk alapján lehetetlenség összekötni a
két áldozatot – nézett mélyen Dahl szemébe. – Tudod, ilyenkor
sokáig vizsgálják az áldozatokat, vajon kit miért támadtak meg,
mi a közös bennük, itt még nincs annyi áldozat, hogy egy ilyen
mintát fel tudjunk állítani. Ahhoz több halott kell, sokkal több.
Úgyhogy be kell avatnunk Steint, hogy gyorsabban kézre
kerítsük mindkét gyilkost.
– Egy hetet ígértél.
– Igen, de az igazság az, hogy sötétben tapogatózunk. Az
egyik egy negyvenes nagydarab exsportoló férfi, a másik egy
húszas évei végén járó vékony nő, aktakukac, aki nem politizál,
nem is merülhet fel még szimpatizánsként sem az, hogy
neonáci lenne. Nem ismerősök, nincs meg a számuk
egymásnak, nincsenek közös barátaik, nem járnak azonos
boltba, szektába, konditerembe. A férfi drogos, a csaj nem.
Egyszerűen semmi nincs, ami azonos lenne bennük – suhintott
dühösen az ásóval Tom, mintha kard lenne.
– Pedig valaminek lennie kell – dörzsölte az állát Dahl.
– Anna változata alapján, ha sorozatgyilkos az elkövető,
akkor a gyilkolásban éli ki magát – vette újra a vállára az ásót
Tom –, és pontosan azt teszi, amit eltervezett, éppen úgy, olyan
hosszan, és olyan precízen, ahogy kigondolta – foglalta össze. –
Ha bérgyilkos, akkor létezik egy mögöttes, logikus szándék, amit
egyszerűen nem ismerünk. Mindkét esetben több információ
kell, hogy felismerjük a módszert, ami aztán elvezet az
indítékhoz. De ezt a két áldozatot csupán az az egy rohadt kis
bevésés köti össze. Egy szám.
– És ráadásul nem is ez a fő fókuszunk – sóhajtott Dahl. – A
másik szálon is egyre nagyobb a rejtély. MacGormackék teljesen
eltűntek. Nem tudom, min dolgoznak éppen.
– Akkor mit csináljunk, hogyan tovább? – kérdezte Tom.
– Rendeljünk valami kaját, és próbáljuk meg máshonnan
megközelíteni a dolgot, mert kell találnunk valamit… – vetette
fel Dahl, de nem tudta befejezni, mert megcsörrent Tom
telefonja, és ő elhallgatott.
– Igen – fogadta a hívást Tom és erőteljesen Dahlra nézett,
majd hosszan hallgatott. – Máris indulok.
– Mi történt? – kérdezte Dahl.
– Majd legközelebb kajálunk – lépett át a papírokon Tom, és
a fürdőszobába ment, hogy átöltözzön. – Anna volt az, újabb
gyilkosság. Ma délután történt.
– Lövés vagy szúrás? – szólt utána Dahl.
 – Robbantás – válaszolta Tom, miközben felvette az ingét, és
farmert húzott.
– És ki az áldozat?
– Egy nyugdíjas bankár – lépett ki a fürdőből Tom, és már
vette is fel a dzsekijét.
– Fogadjunk semmi kapcsolatot nem találtak nála sem a
korábbi áldozatokkal – nézett rá Dahl.
– Nem – rázta meg az ajtóban állva a fejét Tom. – De találtak
egy számot. Hármas.
– Rendben, menj oda. Váljunk szét – állt fel Dahl is. – Én az
amerikaiakat keresem.
 11. FEJEZET

Tom a rendőrségi kordonon kívül parkolt le. A környékbeli

házak ablakából kíváncsiskodók figyelték a függönyök mögül az
eseményeket. Bár sürgő-forgó járőrökön kívül nem sok mindent
láthattak, mert a robbanás helyszínét egy mobil sátorral fedték
le, hogy a helyszínelők zavartalanul dolgozhassanak. Tom
gyorsan kiszállt, és sietve elindult a sátor felé. A vászon résein
már felismerte Anna alakját, ahogy fel-alá sétálva telefonált. A
zsákutca végét könnyű volt lezárnia a rendőrségnek, csak
egyetlen irányba kellett szalagokat kihúzni. A modern építésű
villákat nagy kertek vették körül, így nem érintett sok házat a
korlátozás. A bankár háza a zsákutca végében állt. Mielőtt a
járőr megállította volna, Tom felmutatta az igazolványát, amit
ideiglenesen kapott Dahltól, mire a járőr udvariasan felemelte a
szalagot, hogy könnyebben átbújhasson alatta. Innentől már
nem csak a némán villogó kék lámpák és a rendőrök sokasága
hívta fel a történtekre a figyelmet. A környező házak ablakai
betörtek a detonáció hatására. A tűzszerészek már aprólékosan
végigkutatták az utcát és a szomszédos házakat,
robbanóanyagot keresve, hogy egy esetleges második robbanást
megelőzzenek. Valószínűleg nem találtak másik bombát, hiszen
addig senkit nem engedtek volna az összeroncsolódott jármű
közelébe, amíg fennállhat a veszély egy újabb robbantásra.
 Tom megszokásból még egyszer körbenézett, mielőtt
felhajtotta a sátor bejáratát, aztán belépett a vászonajtón. Soha
nem tudott hozzászokni a katasztrófa látványához, de erőt vett
magán. A fekete limuzint mintha kettévágták volna. Az első két
ülés ép volt, csak szilánkokat kapott, de az autó az anyósülés
mögötti B konzoltól szinte megszűnt létezni. A hátsó ülések
felismerhetetlenségig roncsolódtak, Tom el sem tudta képzelni,
hogyan bírták kiszedni onnan a tűzoltók a holttestet, ami most
pár méterrel arrébb feküdt fekete nejlonnal letakarva.
– Irányított töltet – állapította meg félhangosan. Anna
felkapta a fejét a hangjára. Még pár szót mondott a telefonba,
aztán letette, és odament hozzá.
– Gyorsan ideért.
– Igyekeztem – bólintott Tom. – Nem lakom messze. Mit
tudunk?
– Henrich Köster, hatvanegy éves bankár, a Wirtschaftsbank
ügyvezetője pokolgép áldozata lett. A robbanószert egy bicikli
vázába rejtették, és távolról indították a robbanást. Az antenna
valószínűleg a kerékpár kormányán volt. Tiszta terep, akár
kilométerekről is aktiválhatták rádiótelefonon keresztül.
– De a gyilkosnak akkor is látnia kellett mikor ér ide az autó
– mondta Tom. – Nyilván azt az időpillanatot választotta ki, ahol
a leglassabb volt – képzelte maga elé a fekete limuzint, ahogy
befordul az utcába. – Az autónak le kellett fékeznie, hogy
megvárja, amíg kinyílik a kapu. A támadó végignézte, ahogy
behajtanak, és úgy időzített, hogy csak az áldozat kapja a
robbanást – nézte az autó hátuljának maradványait.
 – Ez nem bizonyíték arra, hogy a közelben volt, mert azt egy
valós idejű kamerán keresztül is megtehette – vitatkozott vele
Anna.
– Találtak kamerát? – fordult felé Tom.
– Soha nem találjuk meg a darabjait, ha az is a kerékpárra
volt applikálva – rázta a fejét nemlegesen Anna.
– Milyen robbanóanyagot használt? C4, Semtex? – kérdezte
Tom, miközben leguggolt, hogy jobban szemügyre vegye a
szétporladt anyagokat.
– Valamelyik a kettő közül – bólintott Anna. – Még nem
kaptam meg a tűzszerészek jelentését, de azt mondták, úgy
csinálták meg, mint egy csőbombát. Megsodorták a
robbanóanyagot, és beletették a bicikli vázába.
– Senkinek nem tűnt fel egy leláncolt bicikli az út mellett –
sóhajtott Tom. – Tökéletes álca.
– Maximum egy bombakereső kutya szagolhatta volna ki –
bólogatott Anna. – Egy ilyen háromszög alakú vázban akár két-
három kiló robbanóanyag is elfér, azzal egy harckocsit is a
levegőbe lehet repíteni.
– Más áldozatok is voltak? – kérdezte Tom.
– Szerencsére nem – válaszolta Anna.
Tom felállt és újra körbenézett.
– Én nem hiszem, hogy ez a szerencse műve – rázta meg a
fejét. – Szerintem arra nagyon odafigyelt a gyilkos, hogy
kizárólag a kiszemelt személyt tegye el láb alól – mondta
elgondolkodva.
– És ezzel most mit akar mondani? – kérdezte Anna.
 – Azt, hogy ez a gyilkos nem csak egyszerűen gyilkolni akar.
Neki számítanak az „ártatlan” emberéletek.
Anna körbenézett a felrobbantott autó darabkáin.
– Ezt azért most nem gondolta komolyan – húzta fel a
szemöldökét és mélyen Tom szemébe nézett. – Maga nem látta a
holttestet.
– A sofőr meghalt? – kérdezett vissza Tom.
– Nem, csak súlyosan megsérült – felelte Anna. – A repeszek
nem kímélték. Kórházban van, de úgy tűnik, túléli. De ne
mondja azt, hogy ezt előre tudhatta a támadó.
– Pedig azt mondom – nézett rá nyomatékosan Tom. – A
gyilkosunk pontosan tudja kit, miért, és hogyan akar megölni.
És ezt rettentő precízen végzi. Ha valaki más is megsérül, az
éppen akkora hiba a tervében, mintha nem tudja megölni az
áldozatát.
– Jól van – fonta karba maga előtt a kezét Anna –, szóval van
már valami elképzelése, hogy a gyilkosunk miért pont ezeket, és
csakis ezeket az embereket öli meg?
– Ahhoz túl kevés az áldozat – rázta meg a fejét Tom. –
Mielőtt megjegyzést tesz – tette fel a kezét – ahhoz túl kevés,
hogy valami mintát kirajzolhassunk. Vagy ön már talált valami
egyezést a három személy között?
– Semmit – ingatta a fejét gondterhelten Anna. – Köster egy
elsősorban mezőgazdasági szektort finanszírozó bank feje volt,
nem hinném, hogy valaki robbantásra adná a fejét egy szép
piros traktorért.
– Semmit sem zárhatunk ki – válaszolta Tom.
 – Természetesen a kollégák kikérdezik a munkatársakat, de
nekünk a lényegre kell fókuszálnunk – nézett rá Anna. Tom
bólintott.
– És mi utal rá, hogy a mi ügyünkről van szó? – kérdezte.
Anna a válla fölött hátramutatott. Tom megfordult, és
meresztgette a szemét, de nem tudta mire vélni a jelzést.
– Innen nem látja, meg kell kerülnie az autót – mutatta Anna
a kezével –, már ami maradt belőle. Lent a járdán keresse.
Tom megkerülte a roncsot, és leguggolt a járda mellett. A
szegélykőre egy kereszt és egy hármas szám volt felfújva
neonzöld spray-vel. Akaratlanul is megérintette a járdát, hogy
megnézze, mennyire fog még a festék, nem mintha
messzemenő következtetéseket le tudott volna vonni belőle,
egyszerűen azt szerette volna tudni, hogy mikor fújhatták oda a
jeleket. Nagyot sóhajtott, majd felállt. Még egy pillantást vetett a
roncsra, amit a helyszínelők most fotóztak körbe, majd
megtörölte a kezét, és elindult kifelé.
– Oké, értem. Szóval a szerelemféltést és az életbiztosításért
való gyilkosságot kizárhatjuk – lépett ki a sátorból.
– Pedig mennyivel egyszerűbb lenne – sóhajtott Anna,
követve őt.
Tom megállt kint és körbenézett.
– Itt minden be van kamerázva, látnunk kell, ki fújta ide ezt
a jelet, és ki tette oda a biciklit.
Anna újra nagyot sóhajtott, látszott rajta, hogy valami
kellemetlen hírrel hozakodik elő.
 – Az a jel már hetek óta ott van – nyögte ki végül. – Amíg
csak vissza tudnak menni időben a felvételeken. Senki nem
tudhatta, mit jelent a plusz három, gondolom valami építkezési
jelzésnek vették.
Tom elgondolkodott.
– Akkor ez azt jelenti, hogy az emberünk már nagyon régen
eltervezte a gyilkosságokat, és pontosan tudja, kit milyen
sorrendben, hol és mikor fog megölni – gondolkozott hangosan
–, vagy ez a pokolgép egész véletlenül egy ilyen jel mellett
robbant, és mi most éppen összeesküvés-elméleteket gyártunk.
– Az ösztönöm azt súgja, ez nem véletlen – mondta őszintén
Anna.
– Jól van, mondja el, mit gondol – nézett a szemébe Tom. –
Akármennyire is kínosnak érzi, bármilyen eszement teória
adhat ötletet, hogy a megfelelő irányba induljunk el.
Anna nagy levegőt vett, talán egy pillanatig latolgatta,
mennyit is mondjon a riválisának, de végül őszintének tűnt,
amikor megszólalt.
– Az emberünk profi, valószínűleg katona.
– Egyetértek – bólintott Tom, és megkönnyebbült, hogy ezt
nem ő hozta fel.
– Ha a robbanóanyagot vissza tudják keresni, hogy honnan
származik, akkor talán közelebb leszünk a megoldáshoz, de
nagyon erős a gyanúm, hogy valamilyen erőszakszervezet
raktárából emelték el. Úgyhogy be kell vonjuk most már
hivatalosan is a terrorelhárítást és a titkosszolgálatokat, talán a
hadsereget is – nyúlt kezével a szeméhez és fáradtan
megdörzsölte azt. – Nem tudom – rázta tehetetlenül a fejét. –
Igazából mindenkit be akarok vonni, mert ez már nem játék –
nézett Tom szemébe a nő. A férfi némi kétségbeesést látott a
tekintetében, és most borzasztóan zavarta, hogy nem oszthatja
meg vele, amit tud.
– Én is ezt tenném – bólintott, és látta, hogy Anna
meglepődik a válaszán, de ugyanakkor meg is könnyebbül,
hogy ebben egyetértenek. – Rá kell jönnünk, hogy mi a közös az
áldozatokban, mert valami egészen biztosan összeköti őket –
mondta.
– Egész éjjel ezen gondolkodtam, de nem találtam semmit –
felelte Anna.
– Álljanak félre, kérem – lépett oda hozzájuk az egyik
mentős, és arrébb terelte mindkettőjüket. A hordágyon egy
fekete fóliazsákba cipzárazott torzót hoztak ki ketten, még csak
emberi formája sem volt a holttestnek. A zsák tetején néhány
megmaradt személyes tárgy volt összegyűjtve, egy átlátszó
zacskóban lezárva. Egy gyűrű, egy elszakadt nyaklánc, és
valami arab feliratú függő hozzá, egy aranyszínű fél
nyakkendőtű, és egy mobiltelefon darab. Tom megborzongott,
ahogy végiggondolta, valószínűleg ezekből a tárgyakból kell
majd az áldozat feleségének azonosítania a holttestet.
– Jöjjön, igyunk meg egy kávét az őrsön – érintette meg Anna
az alkarját. – Itt már úgysem tudunk mit csinálni, csak
akadályozzuk a helyszínelők munkáját.
– Nem kávézom, de egy teára benevezek – bólintott Tom. –
Kell valami, ami felmelegít, mert megint fárasztó éjszakánk
lesz.
 12. FEJEZET

Az éjszakai fények visszatükröződtek a nedves burkolaton. Tom

elgondolkodva meredt az aszfalton húzódó piros foltra, míg a
lámpa ismét zöldre váltott, és indulhatott. Nem is figyelte a
környezetét, csak automatikusan váltott, gázt adott vagy
fékezett, szinte észrevétlenül hatoltak be a tudatába a berögzült
automatizmusok. Piros állj, zöld mehetsz. Az agya egész máshol
járt. Újra és újra látta maga előtt a robbanás képeit, ahogy az
autó elhaladt a kerékpár mellett… már nyílt a garázsajtó a
háttérben, és a robbanás, ahogy egy villanás alatt elsodorta az
autó hátsó részét. Megrázta a fejét. Ezek a képek csupán pár
órája kerültek elő a kerületi rendőrkapitányságon, ahová Stein
nyomozónővel bementek lekérdezni a térfigyelő kamerák által
rögzített képeket. Anna igazán rátermett nyomozónak tűnt,
olyannak, akinek már óriási a tapasztalata. Kedvesen, de
határozottan irányította a helyi rendőröket, akik feltúrták
kérésére az összes nyilvántartást, visszakeresték a létező összes
térfigyelő kamera képét, csoportokat alkottak, és hetekre
visszamenőleg leellenőrizték, kik jártak arra, ki rajzolhatta a
járdára a hármas számot, és ki bilincselhette oda a biciklit, ami
a csőbombát rejtette. Tomnak már szúrt a szeme, annyi felvételt
nézett végig Annával, hiszen korántsem volt elég ember, hogy
ezt a temérdek mennyiségű felvételt átnézzék. Tomnak tetszett,
hogy Anna maga is odaült dolgozni. Egyszerre volt jó irányító és
tettre kész, és még sajtos pogácsát is szerzett neki, hogy ne
haljanak éhen, ami külön jó pont volt Tomnál.
– El kellett volna mondani neki – dünnyögte magában,
miközben újabb lámpánál fékezett. Persze megértette Dahl
félelmét, hogy így veszélybe sodorhatják a nőt, ugyanakkor Tom
úgy volt vele, hogy Anna rendőr, tudja, hogy az kockázattal jár.
Így viszont nem kap teljes képet a gyilkosságról, és lehet, hogy
valamit észrevenne, amire ők nem is gondoltak.
A felvételekkel nem igazán jutottak előrébb, mivel
visszamenőleg csak két hetet rögzítettek a szerverek, ráadásul
annak ellenére, hogy a robbantás egy zsákutcában történt,
nagyon sokan fordultak meg arra, mert a közeli játszótérhez a
kertek mellett vezető gyalogjárda vitt. Rengeteg ember
személyazonosságát kérdezték le, igazából feleslegesen. Azt
sajnos nem találták meg, mikor került a járda szélére a hármas
szám, de a kerékpárt odaláncoló fiatal srác profilképét
körbeküldték minden szervezetnek. Egyelőre vele sem jutottak
eredményre. Priusza nem volt, a terrorelhárításnál nem
figyelték, a lakossági nyilvántartó szervere pedig
elérhetetlennek bizonyult, az IT-sek már nekiálltak
helyreállítani a hibát, de reggelig nem számítottak előrelépésre.
– Huszonegyedik század, és mégsem tudunk semmit –
sóhajtott Tom, és oldalra nézett, ahogy a szél a keresztutca felől
megborzolta az út melletti díszbokrokat. Az aszfalton mellette
elnyúló fehér foltokat a mögötte lévő autók fényszórói rajzolták
a burkolatra. Önkéntelenül is a visszapillantóba nézett. Három
autó állt mögötte, ami nem volt meglepő, hiszen Berlin útjai a
késői óra ellenére is zsúfoltak voltak, de most mintha valami
belső hang fordította volna a figyelmét egy szürke
Volkswagenre, kettővel mögötte.
– Mi a fene – mormolta magában, majd kirakta az indexet.
Tom meg mert volna esküdni, hogy már két lámpával korábban
is mögötte állt ez az autó. Mivel nagyon el volt mélyedve a
korábbi történéseken, jóval lassabban vezetett, mint ahogy azt a
közlekedés folyama diktálta, ötvennel csordogált végig a
városon, holott néhány szakaszon a hetven is megengedett volt.
Nem volt semmi értelme annak, hogy a Volkswagen még mindig
mögötte állt. A jelzőlámpa újra váltott, és Tom elindult.
– Na, lássuk, meddig jössz el – mormolta magában, és
befordult a következő utcába. A kocsi utánakanyarodott. És
persze ugyanígy tett még három másik is, de kétszer kétsávos út
lévén, aki tehette, megelőzte. Tom tett még néhány fordulót,
mintha eltévedt volna Berlinben, egyszer le is lassított és
nyomkodott valamit a kijelzőn, mintha a navigációban
keresgélne. A következő lámpánál viszont újra látta maga
mögött az autót, igaz négy kocsival mögötte. Nem volt már
szüksége több trükkre, hogy tudja, követik. A kormányon lévő
kezelőgombok segítségével felhívta barátját.
– Tom – vette fel Dahl, akinek egyáltalán nem volt fáradt a
hangja a késői óra ellenére sem. – Találtatok valamit?
– Nem – vágta rá Tom, miközben a visszapillantóban
továbbra is a követő autót figyelte. – De rájöttem, hogy nem
vagyok egyedül.
– Ennek örülök – felelte Dahl. – Kicsit szentimentális lettél
vénségedre, de remélem, most már tudod, hogy mindig
számíthatsz rám.
– Ha még egyszer vénnek nevezel, szájba verlek, és próbálj
meg végre érteni. Nem vagyok egyedül – hangsúlyozta ki a
szavakat Tom.
– Oh – váltott más hangnemre Dahl. – Az amerikaiak?
– Biztosan ők – bólintott Tom. – Valószínűleg már rég itt
vannak. Gyorsabbak, mint gondoltuk.
– Ez talán nem is olyan nagy baj – gondolkodott hangosan
Dahl. – Végre rájuk találtunk.
– Inkább ők ránk – mondta Tom. – De azért nem akarom
hazavinni őket.
– Azt semmiképp – helyeselt Dahl. – Menj étterembe, úgysem
vacsoráztál még!
Tom pontosan tudta, barátja mire gondol. A biztonság
kedvéért mindenhol, ahol hosszabb időre állomásoztak,
kineveztek három „lerázó” helyet. Olyan éttermet, boltot,
üzletet, aminek két kijárata van, két külön utcára, így, ha valaki
követte őket, akkor le tudták rázni, és ha szükséges volt, akár el
is tudták kapni a figyelőket. Réges-régi trükkök voltak ezek, és
nem kellett hozzá túl sok energia, hogy gyorsan feltérképezzék
a környezetüket. Minden napszakra volt egy ilyen üzlet, hiszen
reggel hétkor nem mehetett be egy éjszakai bárba, mint ahogy
éjjel kettőkor sem egy könyvesboltba. Dahl most nyilvánvalóan
az étteremre gondolt, ami éjszakába nyúlóan nyitva volt.
 – Nem mintha nem tudnák, hol szálltam meg – jegyezte meg
Tom.
– De nem vetne túl jó fényt rád, ha ott kapnánk el őket –
felelte Dahl. – MacGormack kijátszott minket, most mi
következünk.
– Jól van, akkor játsszunk durván – bólintott Tom. – Fogjunk
egy nyelvet.
Tom újra belenézett a tükörbe, és visszakapcsolva picit
felgyorsult. Egy fehér Ford Mondeo kielőzött hátulról, de beállt
mögötte kettővel.
– Hányan vannak rajtad? – kérdezte Dahl.
– Két autót látok, egy szürke VW és egy fehér Ford Mondeo.
De lehet, hogy több is van.
– Jól van, húzd magadra őket és az étteremnél találkozunk.
Adj negyven percet, összehívok két csapatot. Négy autóval
számolunk, annyival biztosan követnek.
– Negyven perc? Mit csináljak addig? – váltott sávot Tom.
– Egyél valamit – felelte Dahl, és bontotta a vonalat.
– Már telezabáltam magam sajtos pogácsával – dünnyögte
Tom már csak magának. – De a várost egy picit megmutatom
nekik – tette ki az indexet Tom, és még egy kanyart vett, hogy
nagyobb kerülőútra vigye a követőit, amíg Dahl emberei
felkészülnek. Nem akart túl feltűnően másfele menni, mert
akkor rájönnek, hogy megvezeti őket, de egy kis kerülő belefért,
hiszen külföldi lévén keresgélhetett egy kicsit. Tíz perc múlva
megállt az étterem előtt.
– Megérkeztem – írta Dahlnak.
 – Vettem – kapta a választ.
– Akkor kezdődhet a buli – mondta saját magának, majd
kiszállt. A hátsó ülésről kivette a dzsekijét, bár egyáltalán nem
volt hideg, de ezzel adott magának egy kis időt. Amíg felvette,
megérkezett a Mondeo és az utca végén leparkolt. A Volkswagen
pár pillanattal később jött, és elhajtott mellette, így
megnézhette, hogy hárman ülnek benne. Becsukta az ajtót, és
megindult az étterembe. Még perifériáról látta, hogy ez az autó
is leparkolt.
Az étterem-bár egy egyirányú utcából nyílt, és egy hosszú
háztömb földszintjét foglalta el, úgy, hogy egészen átnyúlt a
párhuzamos utcába, ahonnan a beszállítók érkeztek, és volt egy
kis hátsó bejárata a mosdók mögött. Még Georg hozta el ide az
első estéjén, leginkább azért, hogy megmutassa ezt a
különlegességét a helynek, de az étel sem volt megvetendő.
Napközben étteremként, esténként bárként üzemelt, ahol
lehetett ételt is rendelni. Tom körbenézett, ahogy belépett, bent
kellemes félhomály honolt. Az asztalokon gyertyahatású
lámpák világítottak, és leginkább fiatal társaságok,
szerelmespárok beszélgettek, italoztak. Az asztalok egy része az
utcafrontra nyíló ablakok mellett volt, a bárpult pedig a
bejárattal szemben. Neonfények futottak körbe a bútorok élén,
mögötte a tükrös szekrényben pedig különleges italok palackjai
díszítették az üvegpolcokat. Tom úgy döntött, ide ül, mert bár
háttal volt az ajtónak, de a tükörből feltűnés nélkül figyelhette
az egész területet.
 – Egy zéró kólát kérek és egy hamburgert – intette le a
baristát, aki egy biccentéssel nyugtázta, és már tette is ki a
pultra a kért italt. – Köszönöm, majd én kitöltöm – vette el a
pultostól a kólásüveget, amikor a tükörből látta, hogy belép egy
férfi az ajtón. Tom nem bírt nem mosolyogni, olyan gyönyörűen
protokoll szerint csinálta a figyelő a munkáját. Körbenézett,
majd egy kicsit megállapodott a tekintete rajta, aztán elvonult
az egyik sarokba, ahonnan jól ráláthatott Tomra, és leült az
egyik asztalhoz. Tom a pohárban lévő citromkarikát szurkálta
át egy fogpiszkálóval, miközben jobb kezével a pultra tett
telefonján üzenetet küldött Dahlnak.
– Egy jött be utánam, a bejárattól jobbra lévő sarokban ült le.
Gondolom a többi a kocsiban vár – adott jelentést. – A
Volkswagenben hárman ültek, valószínűleg közülük jött be valaki
utánam. A másik kocsiban ketten voltak.
– Vettem – válaszolta Dahl. – Altasd el őket.
Tom okézta a jelentést. A mosdókhoz tőle jobbra kellett
elindulni egy rövid L alakú folyosón, amin, ha továbbment, a
hátsó kijárathoz érhetett. Ő sokkal közelebb volt hozzá, mint a
figyelője. Kíváncsi volt mennyire éber a követő fickó, úgyhogy
felállt, és elindult a mosdók felé. Még perifériáról látta, ahogy a
férfi felpattan a helyéről. Tom bement a férfi mosdóba és
hosszasan mosogatta a kezét. Aztán látványosan rázogatva
magáról a vizet lépett ki az ajtón. A férfi az L alakú folyosó
sarkán állt, amint kilépett, elfordult, és a telefonját a füléhez
szorítva telefonálást imitált. Tom közvetlenül mellette haladt el,
így jól meg tudta nézni. Egy fejjel volt magasabb nála a fickó, és
bár az arcát nem látta, de kiszúrta a fegyverét a rejtett tokban,
így legalább már tudta, mire számítson később. Ahogy elhaladt
mellette, kicsit elkezdte húzni a lábát, és erősen dörzsölni
kezdte a combját, mintha valami fájdalma lenne. A színjátékot a
székéig folytatta, majd újra leült. A pulton már ott várta az
óriási házi készítésű hamburger.
– Te jó ég, ez mekkora – nézett nagyot Tom. Levette a zsemle
felső részét, és úgy harapott bele. – Hogy én mit meg nem teszek
egy akcióért – dörmögte, mert egyáltalán nem volt éhes. A
tükörből újra látta, ahogy a férfi visszasétál a helyére. Tom
belekortyolt a kólájába, majd kicsavart egyet a pultra készített
szalvétába göngyölt evőeszközök közül, és azzal folytatta az
evést, remélve, hogy így tovább tart.
– Még húsz perc – villant fel a telefonján Dahl üzenete.
– Na jó, altassuk el őket – mondta magának Tom. Még
percekig bíbelődött az étellel, aztán félbehagyta az étkezést, és
újra felállt. A férfi felkapta a fejét, de most már nem pattogott,
Tom úgy látta, hogy ő is telefonon kommunikál. Félig húzva a
lábát újra kiment a mosdóba, és csak jó öt perc múlva tért
vissza. Most nem állt ott rá vigyázva a férfi, és ezt jó jelnek
vette, ezek szerint már felállhattak a társai az étterem körüli két
utcában.
Visszaült a helyére, és rendelt még egy kólát, majd újra
nekiveselkedett a maradék hamburgernek.
– Mire ideértek én meg sem bírok mozdulni – üzente Dahlnak
pár perc múlva.
 – Attól nem félek – jött a válasz. – 16 fős csapat megy. 8-8 fő a
két utcába, még húzd az időt, tíz percre vagyunk.
– Ha még egyszer kimegyek a mosdóba, azt hiszik,
hólyaggyulladásom van – válaszolta Tom.
– A te korodban az már hihető – írta Dahl egy nevető fej
társaságában.
– Kapd be – gépelte vissza Tom, majd ismét felállt, és kiment
a mosdóba. Az evőeszközeit újra a tányér két szélén hagyta,
jelezve, hogy még visszajön. A férfi a sarokban most már
egyáltalán nem kapkodott, hogy utánamenjen.
– Jól van, úgy látom bealudtatok – dünnyögte Tom.
Ezúttal kevesebbet időzött kint. Senkivel nem találkozott
visszafelé. Újra nekiállt folytatni az álvacsoráját.
– Öt perc – jött az sms. Tom beállította az óráját ötperces
időzítőre.
– Elnézést – intett a pultosnak. – Legyen szíves még egy kólát
hozni, köszönöm – mutatta fel az üres üveget. – És valami
desszertet is kérnék.
– Nagyon finom a brownie-nk.
– Tökéletes – bólintott Tom és egy udvarias mosolyt is
elengedett. Nem szerette a süteményeket, de most mindent
elkövetett, hogy úgy tűnjön, hosszan fog itt időzni még.
A pincér már hozta is a finomságot, a kólásüveget pedig a
pohara mellé helyezte.
– Köszönöm – bólintott Tom, értékelte, ha a pincér rájön,
hogy maga szereti kitölteni az innivalóját.
– Itt vagyunk, kész vagy?
 – Csináljuk – kortyolt egyet az üdítőből Tom.
– Igen – írta vissza, majd felállt, levette a kabátját, és a szék
hátára akasztotta, hogy megerősítse, itt marad. Most már biztos
volt benne, hogy a figyelője meg sem fog mozdulni a helyéről,
éppen ez volt a célja, hogy mindenáron maradásra bírja. A
mosdókhoz érve hátralesett, nem jött mögötte senki. Elfelejtve a
bicegést most továbbment, és a hátsó ajtót használva kilépett a
hátsó utcára.
Ez volt az igazság pillanata, tudta, hogy senki nem számít rá,
hiszen a belső figyelőnek azt kellett jelentenie, hogy már megint
a mosdóba megy, ezért azok, akik a másik utcán várták,
meglepetten néztek rá, leleplezve saját magukat. Egy
metálbarna kombiban és egy fehér terepjáróban is
rászegeződtek a tekintetek.
– Megvagytok – nevetett Tom magában. Ez volt a tökéletes
pillanat Dahléknak. Mivel mindenki Tomra figyelt, a
megfigyelők nem láthatták a hátulról érkező két megerősített
karosszériájú, gallytörőkkel és golyóálló üveggel felszerelt
Transportert. A terrorelhárítás fedett autói pontosan a
figyelőautók mellett álltak meg, a vezető ki sem tudta nyitni az
ajtót, már ráfogtak egy MP5-ös géppisztolyt. A Transporter
oldalajtói kivágódtak, és két-két fegyveres megkerülve a
követők autóit már a jobb első ülés felől biztosították a
járművet. A két rajtaütő csoport szinte tökéletes szinkronban
mozgott, a figyelőknek esélyük sem volt megmoccanni vagy
menekülni.
 – Nem mozdul, dobja el a telefont – üvöltötték az irányítók
befelé az autókba.
– Szép munka – mormolta elismerően Tom, majd elővette a
rejtett tokból a pisztolyát és visszafordult. Sietnie kellett. A belső
figyelő már valószínűleg elindult utána, őt neki kellett
lefegyvereznie. Most egyáltalán nem bicegett, tudta, hogy a
gyorsasága lesz a meglepetés. Ahogy visszament az épületbe,
abban reménykedett, hogy senki más nem lesz a folyosón, csak
a figyelő, nem akarta, hogy más is belekeveredjen a
verekedésbe. Amint befordult az L alakú folyosóra, már látta is
az emberét. A férfi szeme kikerekedett, ahogy észrevette Tomot,
nyilván azt hitte, Tom a mosdóból fog jönni, és jóval lassabban.
Tom nem tétlenkedett, a meglepetés ereje most az ő oldalán állt,
de ez csupán néhány pillanat előnyt jelentett. Egy hosszú
lépéssel már ott is volt a férfi mellett, és nagy ütést mért a
halántékára a pisztoly markolatával, a férfi rögtön el is dőlt.
Nem volt ideje reagálni vagy támadni, szinte fel sem fogta, mi
történik.
Amint a földön volt, Tom a hasára fordította, hátracsavarta a
kezét, és rátérdelt a derekára, hogy moccanni se tudjon.
– Megvagy, kisbarátom – suttogta neki, amikor csörgött a
telefonja. – Georg, mindenki megvan? – kérdezte elégedetten,
hiszen biztos volt a válaszban.
– Igen, mind – válaszolta Dahl.
– Az enyém is földön van – válaszolta Tom. – Szép munka
volt, profik a srácaid.
 – Nem volt túl bonyolult a feladat, tudtuk hova kell jönni, és
mikor kell rajtaütni – felelte Dahl. – Csak az időzítést tudták
volna elrontani.
– Nincs olyan, hogy kis feladat – felelte Tom. – Jók voltak.
Küldj be valakit, hogy intézkedjen, nem akarom, hogy engem
így találjanak, nincs jogom itt eljárni.
– Máris megy a kolléga – felelte Dahl. – Ugye nem sérült
meg? – kérdezte kis szünet után.
– Elkaptuk, ez a lényeg, nem? – kérdezett vissza Tom.
– Tom?
– Egy picit fájni fog a feje… – nézett az előtte fekvő férfira
Tom. – Meg a keze – szorított rá a kicsavart karjára. – Ennyi. De
mióta érdekel ez?
– Van egy kis probléma, ha kijössz, elmondom – bontotta a
vonalat Dahl.
– Mi a… – nézett fel Tom, ekkor megjelent egy férfi fekete
egyenruhában, a nyakában terrorelhárítási azonosító lógott.
Tom felállt.
– Herr Erkel, innen átveszem – nyújtotta a kezét a férfi a
földre tepert figyelőnek, és felsegítette. Tomnak óriásira
kerekedett a szeme.
– Nem bilincseli meg? – kérdezte Tom.
– Ez már itt az én dolgom. Dahl parancsnok várja – felelte a
kommandós. Tom összehúzta a szemöldökét, de nem kérdezett
többet, csak eltette a pisztolyát, és elindult ki a hátsó kijáraton.
Dahl már az ajtónál várta. A hátsó részt beterítették a kék
lámpák villogó fényei, hárman biztosították a környéket, hogy
ne jöjjenek közelebb a járókelők, de senki nem feküdt a földön
vagy állt az autóknak döntve, hátrabilincselt kézzel.
– Mi a fene van nálatok? – kérdezte Tom. – Mióta nem
bilincseltek meg senkit egy rajtaütésnél, és még csak el sem
vettétek a telefonjaikat? És ha már jelentettek
MacGormacknek?
– Nem jelentettek – felelte Dahl.
– Honnan tudod? – vágott vissza Tom.
– Onnan, hogy nem neki dolgoznak.
– Mi? – nézett rá értetlenül Tom. – Akkor meg kinek?
– Igazából nekünk – sóhajtott Dahl. – Hadd mutassam be a
német figyelőszolgálat vezetőjét, Helmut Mohrt – nézett hátra,
és egy középkorú, vörös, rövidre nyírt hajú férfi lépett elé a
kezét nyújtva.
– Örülök, hogy megismerhetem.
– Ezt erősen kétlem – ráncolta a homlokát Tom, de kezet
fogott a férfival. – Georg, te rám állítottad a figyelést?
– Én ugyan nem – ingatta a fejét Dahl. – És a kérdés az, hogy
ki adott erre engedélyt – fordult Mohr felé.
– Azt hiszem, ez egy kicsit hosszabb beszélgetés lesz –
tördelte a kezét Mohr. – Ennek a dolognak nem így kellett volna
elsülnie.
– Ez van, ha egy kommandóst vesznek célba – mondta Dahl.
– Kicsit másképp kell felkészülni ránk.
– Stein nem mondta, hogy kivel van dolgunk, csak egy
egyszerű megfigyelés lett volna a kérés.
 – Stein? – horkant fel Dahl. – Anna Stein? – nézett bosszúsan
Tomra. – Talán mégsem olyan ártatlan a kis báránykád.
Tom elkezdett nevetni, mert annyira groteszk volt a helyzet.
– Mondtam, hogy nem buta a nő – tette szét a kezét Tom. –
Ideje lenne tiszta vizet önteni a pohárba.
– Én nem találom ezt olyan viccesnek – morogta Dahl.
– Én igen – felelte Tom őszintén. – Nagyon szeretném látni a
feletteseitek arcát, amikor elmondjátok, hogy a megfigyelés
engedély nélkül avatkozott be egy terrorelhárítási akcióba, és ez
úgy derült ki, hogy a terrorelhárítás rajtaütött a saját
megfigyelőin.
– Ők a rendőrséghez tartoznak, nem hozzánk – javította ki
Dahl.
– Azt hiszem, ez ettől függetlenül sem vetne ránk túl jó fényt
– vetette fel Mohr. – Egyikünkre sem.
– Azért a terrorelhárítás szépen dolgozott – vetette közbe
Tom.
– De felesleges kérdéseket tennének fel, ami ártana az
ügyünknek – mondta Dahl gondterhelten. – Jól van, nyílt
gyakorlat lesz a jelentésben a két szervezet között – fordult
Mohr felé. – Tegyen róla, hogy az emberei se kommunikáljanak
mást. Viszont maga és én most szépen elbeszélgetünk.
 13. FEJEZET

Az erdő szélén lévő családi ház eldugott helyet biztosított

MacGormack embereinek. Ő maga a teraszon állt és egy
péksüteményt majszolt vacsora gyanánt, miközben elmerült a
fák susogó leveleinek hangjában. Perifériáról látta, hogy az
alagsorból vékony, magas segítője, Paul sietett fel, erősen
törölgetve a kezét. MacGormack kidobta a madaraknak a
maradék süteményt, majd belépett a teraszról, és behúzta maga
mögött az ajtót. Az egykor nappaliként funkcionáló szoba tele
volt számítógépekkel, amikkel még a berlini forgalomirányítás
rendszereibe is be tudtak volna hatolni, de leginkább a német
titkosszolgálatok akcióit szerették figyelni. MacGormack persze
a feléről sem tudta, mire való, a csapatából éppen Paul volt az,
aki zseniálisan értett mindenféle informatikai művelethez, ő
volt a hackerük, lehallgatójuk, megfigyelőjük, és minden egyéb,
amihez számítógépen keresztül lehetett eljutni.
– Mit derítettek ki? – kérdezte MacGormack, miközben
embere már le is ült az egyik géphez.
– Az biztos, hogy ez az a fiú, aki a biciklit odaláncolta a
bankár házához – fordult felé Paul, és a képernyőjén az a
kimerevített kép volt, ami alapján a rendőrség is elkezdte
lekérdezni a fiú személyazonosságát, leginkább azért, mert ezt
az információt is tőlük lopták el. MacGormack bólintott,
mintegy jelezve, hogy ennél azért többet vár. – És sajnos abban
is biztosak vagyunk már, hogy nem tudta mit tesz oda –
folytatta Paul. – Állítása szerint ő csak a futár volt. Előre fizették
ki a megrendelt kerékpárt, ő csak kiszállította. Ez egyezik is
azzal, hogy egy futárszolgálatnak dolgozik.
– De nem így szokták átadni a csomagot – jegyezte meg
MacGormack, miközben kidobta a péksütemény papírját, és
lesöpörte magáról a morzsákat.
– Ez igaz. De mivel senki nem volt otthon, csak telefonon
értekezett a megrendelővel, aki azt kérte tőle, bilincselje oda a
biciklit egy számzáras lakattal a korláthoz, majd ha hazaérnek,
leszedik. Azt mondta, sokszor hagynak ott csomagot, elrejtve
valahol a postaláda mellett, szóval számára ez nem volt
különös. Most próbálom leinformálni azt a céget, ahonnan a
kerékpárt rendelték – fordult vissza a számítógép felé Paul, és
bepötyögött valamit a billentyűzeten, mire a képernyőn
rengeteg adat jelent meg. – De nagyon úgy néz ki, valami
fantomcég lesz ez – böngészte át a listát Paul. – Nincs
nyilvántartva sehol. A fiú állítja, hogy a halott bankár nevében
adták fel a rendelést, és ő úgy tudta, vele beszélt telefonon.
Eddig hiába néztünk utána, nem valós személyazonossággal
regisztráltak a futárszolgálat oldalán, szóval nem vagyunk
előrébb – foglalta össze Paul, hogy mit tudtak meg eddig.
MacGormack maga elé bámulva elgondolkodott.
– És maga szerint igazat mond? – kérdezte nekitámaszkodva
a falnak, szemben az emberével.
 – Annyi igazságszérumot kapott, hogy képtelen lenne
hazudni – nézett fel rá Paul. – Ez a CIA legújabb fejlesztése,
ötödik generációs szérum, senki sem volt, aki tartani tudta
volna a száját, ha megkapja.
– Akkor viszont fogalmunk sincs, ki a megrendelő – ingatta a
fejét bosszúsan MacGormack.
– Egyelőre nincs – bólintott Paul. – Tovább figyeljük a
rendőröket, ha rájönnek valamire, mi előbb ott leszünk, csak
ennyit tudunk tenni.
– Úgy néz ki, ez édeskevés – fonta karba kezeit MacGormack.
– A németek nem jöhetnek rá, hogy mi hackkeltük meg a
nyilvántartásukat – emelte fel a mutatóujját.
– Természetesen – válaszolta Paul. – Folyamatosan rajta
vagyunk a rendszerükön, ha észrevettek volna valamit, már
tudnánk róla, de egyelőre úgy tudják, valami rendszerhiba
történt. Minden behatolási fájlt töröltem. Ha mégis
gyanakodnának, első kézből tudjuk meg, és akkor még mindig
el tudok helyezni egy vírust, ami félrevezeti őket.
MacGormack elégedetlenül rázta a fejét.
– A francba, azt hittem ennél gyorsabbak leszünk.
– Sajnos ők sem jutottak még semmire – mutatott Paul a
monitorra, a német rendőrségre célozva.
– De nekünk előttük kell járnunk. Van még valami? –
kérdezte MacGormack.
Paul visszafordult a számítógéphez és behívott néhány
adatfájlt.
 – Gondoltam, ez érdekelheti – fordította a monitort
MacGormack felé. – Erkel telefonján furcsa sms-eket találtunk
az éjjel.
MacGormack közelebb lépett, és lehajolt, hogy megnézze.
– „Még húsz perc? Altasd el őket?” – olvasta fel hangosan,
amit látott. – Mit akartak ezek?
– Úgy néz ki, valaki követte Thomas Erkelt, és ő erre rájött.
Mint kiderült, valójában Stein nyomozónő külön akciója volt a
megfigyelés, de az üzenetekből az derül ki, hogy ránk
gyanakodtak.
– Ki másra – dünnyögte MacGormack továbbra is az sms-
eket olvasva. – Ezek szerint nem bíznak meg egymásban, ez
nekünk nem is olyan nagy baj – gondolkodott hangosan.
– Igen – bólintott Paul. – Gondolom már ebből is jó nagy
balhé lesz.
MacGormack egyetértően mosolygott.
– Bármikor belenyúlhatunk a telefonjukba, és ezek után már
egymásra fognak gyanakodni, ezzel időt nyerhetünk, amikor
kell.
– És mi legyen a sráccal? A rendőrségi szervert reggel
visszakapcsoljuk, rá fognak találni a nyilvántartásban.
– Jó – egyenesedett fel MacGormack. – Legyen nekik is
valami sikerélményük. Ha azt mondod, a srác ártatlan, akkor
adjatok neki még valami anyagot, aztán tegyétek ki valamelyik
hírhedt drogos parkba. Ha megtalálják, akkor sem hisznek majd
neki, és ezzel elhárítjuk a nyomokat magunkról.
 14. FEJEZET

A terrorelhárítás parancsnoki épülete nagyon kihaltnak tűnt így

a hajnali órákban, csak az üvegfalú irodából kiszűrődő fény
világította meg a várót. A tojáshéj színűre festett falak és a
kényelmes, süppedős bőrfotelek a főnöki iroda előtti beugróban
most nagyon valószerűtlennek hatottak. Egy üvegtálnyi cukorka
díszelgett az asztalon, mint valami hotelben. Anna Stein
mindamellett, hogy holtfáradt volt, most bosszúsan dobolt az
ujjaival a bőr karfán. Épphogy csak vett egy zuhanyt otthon,
mielőtt ágyba bújt volna, amikor megpittyent a telefonja.
Lebuktunk – állt a képernyőn Helmut Mohr üzenete. Anna
érezte, ahogy elgyengül a lába a hirtelen rossz hírtől. Ez az
állásába kerülhet, a karrierjébe… és nem csak neki – futottak át
az első gondolatok a fejében. Kiemelt egy fehér pólót, egy
farmert és egy kék pulóvert a szekrényéből, és felöltözött. Mire
jött a hivatalos telefon Dahltól, már indulásra készen állt. Úgy
döntött, elmondja az igazat, már úgyis lebukott, csak a barátját
akarta menteni. Ő adott jelet Helmutnak, amikor Tom elhagyta
a rendőrség épületét, miatta követték az emberei, és Anna
álmában sem gondolta volna, hogy Tom kiszúrja őket. Még most
is hitetlenül ingatta a fejét, miközben maga elé meredt. Helmut
emberei a legjobbak voltak, nem kezdők.
 Szakértő – bosszankodott magában. – Egy frászt szakértő!
Pedig már kezdtem megkedvelni ezt az Erkelt – bírálta saját
magát. – Olyan jól összedolgoztunk az éjjel, de ezek szerint csak
hülyét csinált belőlem.
– Jöjjön be, legyen szíves – jelent meg Georg Dahl az iroda
ajtajában.
Anna felállt, és hátrahagyva telefonját és a táskáját, belépett
az ultramodern főnöki irodába, aminek az üvegfalai most
zavaros fehér színű tejüveg hatását keltették, ezért nem látott
korábban be egyáltalán. Dahl a terepasztal nagyságú íróasztala
mögé sétált, Tom pedig az ajtóval szemközti falnál ült egy
széken. Anna korántsem lepődött meg, hogy ott van.
– Üljön le, kérem – kínálta hellyel Dahl.
Anna engedelmesen helyet foglalt az asztalnál, vele
szemben, de kicsit hátrébb húzta a széket, hogy mindkét férfit
jól lássa. Bár korábban már egész jól összebarátkoztak, most
úgy érezte, mindenhol ellenségek veszik körül. Már csak arra
várt, hogy mikor bilincselik oda az asztalhoz, a szemébe
világítva egy lámpával. Valahogy úgy érezte, ez bármelyik
pillanatban bekövetkezhet. Nyomasztó volt a csend.
– Helmut nem tehet semmiről – szólalt meg végül idegesen.
Maga is elbizonytalanodott, hogy így belevágott, de most már
eldöntötte, hogy végigmondja, amit akar. Maga elé nézett,
nehogy elveszítse bátorságát, mert végig akarta hadarni, amire
készült. – Engedjétek el! Én kényszerítettem rá, hogy dolgozzon
nekem. Ő nem akart ebben részt venni, de én…
 – Állj – tette fel a kezét Dahl. Anna meglepetten felnézett,
még soha nem fojtották belé így a szót. – Mielőtt még
valamilyen további szövetségi bűncselekményt bevall, inkább
azt mondja el, miért akarta követni Tomot.
– Hogyhogy miért? – váltott sértett hangra Anna. – Mert
semmit nem mondtak el! Ön szerint annyira hülye vagyok, hogy
beveszem, hogy egy szaros kis neonáci miatt megjelenik a
terrorelhárítás vezetője egy külsős szakértővel a tetthelyemen?
– mutatott kissé talán lekezelő gesztussal Tomra. – Ugyan már
Georg, magát is zavarná. Valamit elhallgattak előlem, és én
tudni akartam, hogy mibe húztak be. Utánanéztem, olyan
eszközöket használtak, amiből nemhogy Németországban, de
Európában talán, ha hat darab van. És milyen tanácsadó az, aki
kiszúrja a megfigyelő egység krémjét, és tíz percen belül
szervez rá egy ellenakciót?
– Az azért legalább negyven perc volt – dünnyögte Tom.
– Megfogta a lényeget – nézett rá sértetten a nő.
– A megjegyzés nekem szólt – válaszolta Dahl.
Annát egy pillanatra kibillentette a szerepéből ez a
közbeszólás, ami még jobban feldühítette.
– És különben is, ki a fene maga, hogy beszólhat a
terrorelhárítás vezetőjének? – fakadt ki.
– Jelenleg a lelkiismerete – vonta fel a szemöldökét Tom, és
Dahlra nézett. Anna kifejezetten érezte, hogy a két férfi közt
valami sokkal mélyebb kommunikáció folyik, mint amit ő
valaha megérthetne.
 – Elég ebből – rázta meg a fejét és felállt. – Nekem nagyon
nem tetszik, ami itt folyik. Lehet, hogy belesétáltam egy
ügyükbe, Dahl igazgató, de nem fogja velem elvitetni a balhét.
Kicsit úgy érzem, ha sikerül kiderítenünk, ki a gyilkos, akkor ez
közös ügy, ha nem, akkor majd rám tolja a felelősséget, és ezt én
nem fogom hagyni.
– Üljön vissza – szólt rá Dahl. Anna meghökkent a
hangnemtől. Tom felé fordult, hogy talán valami segítséget kap,
de Tom karba fonta a kezét, és nagyon kiábrándultan nézett
felé, nem szólalt meg, nem is várhatta, hiszen nem volt a
szövetségese. Anna rájött, hogy semmire nem megy az érzelmi
kitöréseivel, így visszaroskadt a székbe.
– Hallgatom – erőltetett nyugalmat magára.
– Na, várjunk egy kicsit – bökött mutatóujjával fenyegetően
az asztalra Dahl, miközben előredőlt. – Belátom, hogy valóban
így tűnhetett volna az ön részéről ez az egész, ha nem ismerne
engem – nézett egyenesen a szemébe. Anna úgy érezte, most
nagyon őszintén beszél. – Pontosan tudja, hogy nem áldozok be
senkit egy ügyért. A mi dolgainkat nem szokta nagydobra verni
a sajtó, ha sikeresek voltunk, az abban mutatkozott meg, hogy
unalmas hírek vannak az újságokban. Viszont, ha mi hibázunk,
akkor darabokra tép a média. Úgyhogy ne jöjjön nekem itt
hiúsági kérdésekkel, mert épp az én munkaköröm olyan, amit
soha, sehol, senki nem fog nyilvánosan elismerni.
– Oké, ez igaz – mondta kicsit zavartan Anna, és hátradőlt a
székében. – De Helmut akkor sem tehet róla. Nem is tud semmit.
Nem érdemli meg, hogy miattam elveszítse az állását.
 – Ebben egyetértünk – bólintott Dahl –, éppen ezért kértem,
hogy írjon jelentést a közös gyakorlatunkról, amit ma hajnalban
ütött nyélbe a két szervezet.
Annát váratlanul érte a hír, és hihetetlen nagy kő esett le a
szívéről. Megkönnyebbülten nézett Dahlra, ebben a pillanatban
meg tudta volna ölelni, de ugyanakkor valami még mindig nem
hagyta nyugodni.
– Akkor viszont valami nagyon kényes témába tenyereltem
bele, mert nem hagyná, hogy következmények nélkül ennyire
átlépjem a hatáskörömet – hunyorgott rá Anna, mintha ki
akarná olvasni a gondolatokat a fejéből. – Nagyon jól tudom,
hogy ez a szervezeteink között nem elfogadható, nem beszélve a
hierarchiáról, amiben én rendfokozatomat és beosztásomat
tekintve is jóval ön alatt vagyok.
– Ebben tökéletesen igaza van – bólogatott Dahl. Tom
érdeklődve hallgatta a beszélgetést a falnál, mint egy beépített
megfigyelő, de Annát már cseppet sem zavarta, mert érezte,
hogy most a lényegre tapintott.
– Ezek szerint nem akarja, hogy azt a kérdést egy ügyész
tegye fel, azzal kapcsolatban, hogy valójában miben
nyomoznak? – vizsgálta a férfi reakcióit Anna.
– Nem, nem akarom – helyeselt Dahl.
– Akkor kérem, mesélje el, mi ez az ügy valójában.
Dahl újra felegyenesedett és hátrált egy lépést.
– Ugyan, Georg, már az elején kértem, hogy avassuk be
Annát – szólalt meg végre Tom a falnál. – Megérdemli, hogy
ismerje a részleteket, jobban tud segíteni nekünk.
 – Igen kérted, és én elmondtam, miért nem akarom beavatni
– fonta karba a kezeit Dahl. – Mert veszélyes lehet – nézett
nyomatékosan Annára.
– Vállalom – vágott közbe gondolkodás nélkül Anna. Tom
mosolyogva mutatott rá, és közben Dahlra nézett, mintha azt
mondta volna, „én megmondtam”. Anna annyira kíváncsi volt
már, hogy bármit megtett volna, csak ne legyen ennyi kérdés a
fejében.
– Jól van – bólintott Dahl, majd előrelépett, és az asztalfiókot
kihúzva kivett egy távirányítót, majd megnyomott egy gombot.
Az üvegtárgyaló két oldaláról acélárnyékolók kezdték bezárni
az irodát. Anna meglepődött, még soha nem látott ilyesmit.
Furcsa érzés járta át, mintha valami misztikus dologba avatnák
be.
Tom nagyot sóhajtott.
– Mindig a játékaid.
– Ez az ügy nagyon is fontos, és senki nem hallhat bennünket
– mondta komoly hangon Dahl. – Anna, legyen szíves aláírni ezt
a titoktartási nyilatkozatot – húzott elő egy iPadet, amin az
aláírás mellett ujjlenyomattal is meg kellett erősíteni a
személyazonosságot. Anna tudta, hogy az ilyenfajta titoktartási
nyilatkozat megszegése komoly büntetést von maga után, mert
nemzetbiztonsági ügyeket érint.
– Arról, amit itt hall, senkinek nem beszélhet, még a
munkatársainak és a főnökének sem. De, mint mondtam, eddig
a saját érdekében nem avattuk be, és ez az utolsó pillanat,
amikor még meggondolhatja magát – nyújtotta felé az eszközt
Dahl.
Anna megfogta a digitális tollat, és odafirkantotta a nevét,
majd rátette a hüvelykujját a szkennerolvasó részre. Éles zöld
fény látszott az ujja alatt, ami nyilván csak az alkalmazás
grafikája volt. Kis csippanás jelezte, hogy a rendszer beolvasta
az ujjlenyomatát, és a dokumentumot feltöltötte a rendszerbe.
Anna felsóhajtott.
– Ahhoz már túl messzire mentem, hogy most visszakozzak.
Mindent tudni akarok!
 15. FEJEZET

Bremerhaven kikötője a harmadik legnagyobb konténerkikötő

az északi tengeren. A hajóóriások között egészen aprónak
érezhette magát az ember, ha még nem szokott hozzá a
látványhoz. Mintha bevásárlóközpontok úszkálnának az ember
mellett, olyan volt mindez egy kis motorcsónakból nézve. A
délutáni nap ereje elveszett a tenger felől süvítő szél hidegében.
Wolfgang Woss, a német kémelhárítás fedett tisztje, aki éppen
most révkalauz fedésben dolgozott, az arcába húzta
narancssárga fényvisszaverős szolgálati kabátját, és igyekezett
gyorsabban tekerni a kerékpárján az étterem felé. Alig pár
perce tette le a munkát, és nagyon éhes volt. Már messziről látta
a Négyes Dokk étterem reklámtábláját, és mintegy pavlovi
reflexre megkordult a gyomra. Az étterem mögé kerekezett,
letette a biciklit a kukák mellé, majd bement a helyi
dolgozóknak és a beszállítóknak fenntartott hátsó bejáraton.
Az étteremnek volt egy előkelőbb, drágább része is, ami a
Bremerhavenbe látogató turistákat szolgálta ki ínycsiklandó
falatokkal, különleges kilátással a kikötőre, és természetesen
mindezt jócskán meg is kellett fizetni, de a helyi dolgozóknak
volt egy megfizethetőbb részleg is.
Wolfgang besétált az ajtón, levette a viharkabátot, majd a
fogasra akasztotta.
 – Kurt – intett a felszolgálónak a bárpultnál. Az étterem és a
hátsó rész közötti ajtó nyitva állt, mert nem volt tipikusan
ebédidő, de Wolfgangnak most járt le a műszakja.
– Szia, Wolfgang! Ülj csak le! Mi volt ma? – üdvözölte Kurt.
– Szeles eső – rázkódott meg Wolfgang, és lekapta a sapkáját.
– Kint voltunk a tengeren egész nap, rengeteg cargo érkezett,
csak most tudtam elszabadulni – húzta ki a szokásos asztalánál
a széket, ahonnan még jól átlátott a bárpulthoz az ajtón
keresztül. A fekete-fehér kockás padló és a fából készült
bortartó szekrény a régi dokk hangulatát idézte, a téglaépületet
minden négyzetcentiméterében megtartották az eredeti
kinézetében, csak épp modernizálták a konyhát és a
szigeteléseket.
– Volt egy bolond hajóskapitány, valahonnan Nicaraguából –
ült le Wolfgang, és megdörzsölte félhosszú, őszes, zilált tincseit,
hogy felfrissítse lehűlt fejbőrét. – Fogalmam sincs, hol szereznek
az ottaniak engedélyt nagyhajó vezetéséhez, mert egy szót sem
értett abból, amit mondok a rádión, majdnem legázolta a
motorosomat. Nekem kellett végül bevezetni az uszályt.
– Még jó, hogy ahhoz is értesz – mosolygott vissza Kurt.
– Pedig nem kéne – pakolta ki maga mellé a telefonját és a
pénztárcáját Wolfgang.
– Mit kérsz?
– Egy hallevest, jó forrón – felelte Wolfgang. – És egy sört.
– Máris hozom – bólintott Kurt, és eltűnt a konyhában. Pár
perc múlva gőzölgő tányérral érkezett vissza. – Ma nagyon
különleges fogást kaptunk, nemrég készült el.
 – Tökéletes – örült meg Wolfgang, és kockás ingébe tűrte a
papírszalvétát, hogy ne egye le magát, majd megfogta a kanalat
és belekóstolt.
– Hű, ez nagyon csípős – mondta. – Szerelmes a szakácsné?
– Remélem – nevetett vissza rá Kurt, hisz az étterem családi
vállalkozás volt. – Itt a söröd – tette le elé a félliteres poharat.
Wolfgang már a csípő, égető érzés miatt nem tudott
megszólalni, csak zihálva kapott a pohár felé, és nagyokat
kortyolva gurította le a sört, de nem enyhített a fájdalmon, úgy
érezte, összeszorul a gégéje. Páni félelem fogta el. Kiejtette a
poharat a kezéből és kiköpte az italt a szájából.
– Megfulladok – hörögte.
Kurt rémülten ugrott mellé, elhúzta előle a levest és próbálta
kigombolni az ingét. Wolfgang közben kétségbeesetten
kapálózott a kezével, úgy érezte, szétrobban a tüdeje. Zihált,
megragadta Kurtot, de a férfi nem tudott rajta segíteni.
– Erika! – kezdett kiabálni Kurt. – Erika! Gyorsan! Hívd a
mentőket! – hallotta Wolfgang, de neki nem volt már annyi
ideje. Az orrához kapott, vér és nyál keverékét érezte a kezén,
elkezdte ütni a mellkasát, mintha léket akarna vágni magán,
csak hogy levegőhöz jusson, de hirtelen elgyengültek a karjai,
kifutott belőle minden erő. Előrebukott az asztalra és
tehetetlenül rángani kezdett. Az utolsó kép, amit látott, az
étterem tányéralátétjének reklámján a négyes felirat volt, aztán
elsötétült minden.
 16. FEJEZET

A felkelő nap fénye alacsonyan sütött be az irodába és

visszatükröződött a számítógép kijelzőjén. Anna felállt és
leengedte a rolót. Nem akart napot látni újból, amikor még le
sem hunyta a szemét az éjjel. Persze nem a visszatükröződő
fény bosszantotta a legjobban, hanem hogy újra végig kell
néznie minden egyes fájlt az üggyel kapcsolatban, mert teljesen
új nézőpont szerint kell értékelnie minden egyes apró
bizonyítékot. Igazából nagyon is szerette, amikor a vöröses fény
beborítja a szobáját. A kávéja a jobb keze mellett illatozott, de
még hozzá sem nyúlt. Annyi kávét ivott az éjszaka folyamán,
hogy félt, már koffeinmérgezést kap. Épp a nyilvántartó
rendszerét kezdte böngészni a biciklis fiú után, amikor
kopogtattak az ajtaján.
– Igen – kiabálta ki.
Az ajtó csak résnyire nyílt ki, és Tom dugta be a fejét rajta.
Annának most nehezére esett mosolyt erőltetni magára, ezért
úgy döntött, az őszinteség jegyében meg sem próbálja.
– Igen – mondta még egyszer, de már sokkal komorabb
hangon.
– A kollégái szóltak, hogy megtalálták a fiút – lobogtatott meg
egy papírt Tom. – Jön?
 – Mi? Hol? Miért nem nekem szóltak? – pattant fel a székből
Anna, és ugyanazzal a lendülettel már kapta is fel a szék
háttámlájára akasztott pulóverét, majd kivette Tom kezéből a
papírt.
– A fiú a berlini 2-es számú klinikán van, és valószínűleg
azért, mert éppen ott voltam, amikor bejött a hívás – adott
választ minden kérdésre Tom. A férfi nem viszonozta Anna
ellenszenves hangulatát, épp olyan volt, mint mindig.
Barátságos, de távolságtartó. Talán a szemén lehetett látni, hogy
ő is fáradt.
Anna kijjebb nyitotta az ajtót és kiviharzott mellette.
– Odaküldtetek már valakit? – kérdezte a kollégáit a
dokumentumot lobogtatva. – Ő a legfőbb gyanúsítottunk.
– A járőr a kórházban van – válaszolta az egyik férfi.
– Akkor őrizetben van? – kérdezte megint nyomatékosan
Anna.
– Inkább kómában – lépett mellé Tom és a legalsó
megjegyzésre mutatott a papíron, amit még ő is értett.
– De mi történt? – kezdte átolvasni a feljegyzést Anna. –
Túladagolás…
– Túladagolás? – ráncolta a homlokát Tom, és várt, hogy
Anna lefordítsa neki a jelentést.
– Egy parkban találták meg, futók hívták a mentőket, hogy
eszméletlenül fekszik egy padon – futotta át a sorokat Anna.
– Na, menjünk oda, és derítsük ki, mi is történt – vette fel
Tom Anna táskáját siettetőleg, és előzékenyen a kezébe nyomta.
Anna megindult előre, leszaladtak a lépcsőházban, és még kis
sem értek az épületből, már bentről nyitotta az autót a
távirányítóval. Egy előnye volt az éjszakai munkának, hogy a
legjobb helyre tudott parkolni, közvetlenül a bejárat elé. Már
megszokta, hogy ő vezet, hiszen nem várhatta el egy külfölditől,
hogy rögtön tudja, hogy jut el a leggyorsabban a város
különböző pontjaira. Bár, ami eddig Tomról kiderült, már azon
sem lepődött volna meg, ha fejből tudja az utat a kórházig.
– Hogy hallgatjuk ki, ha kómában van? – kérdezte Anna
immár a volán mögül, kék villogó lámpával száguldozva a
főúton.
– Majd felkeltik – mondta Tom.
– Mert az csak úgy megy, mi? – nézett rá mérgesen Anna, és
hirtelen eszébe jutott, miért is annyira dühös. – Maguk csak úgy
eldöntik, hogy ki mit tudhat, és ki mikor lehet beteg?
– Ne kezdje megint – tette fel Tom a kezét az éjszakai vitára
célozva, amikor Annával közölték, hogy semmilyen
körülmények között nem adhat ki információt a hallottakról.
– Mégis, mondja már meg, hogyan dolgozzak úgy a
kollégáimmal, hogy semmit nem árulhatok el nekik? – folytatta
Anna. – Ez egy gyilkossági ügy!
Tom bólogatott, miközben az utat figyelte.
– Pontosabban kettő – helyesbített, amivel csak olajat öntött
a tűzre.
– És hogy gondolták? Hogy majd mi hárman megoldjuk? –
kérdezett vissza dühösen Anna. – Már két napja nem aludtam,
olyan vagyok, mint egy zombi. Így könnyen tévedhetek, ami
valakinek az életébe kerülhet. Miközben ott van egy egész
osztály, nyolc kiváló nyomozó, akiket most félrevezetek. És még
arra is figyelnem kell, kinek mit mondok, nehogy lebukjak,
mert megrendül a bizalom – magyarázta indulatosan Anna. –
Hazudnom kell a saját embereimnek!
– Üdv a világomban – nézett rá Tom. Anna legszívesebben
ordított volna.
– Lehet, hogy kiválóak a képességeik, de nem mindenhatók –
mondta idegesen gesztikulálva. – Nem tudjuk hárman
megoldani.
– Ne legyen kishitű. Eddig ketten voltunk Georggal, most már
hárman vagyunk – közölte végtelen nyugalommal Tom. – Az
már ötven százalékkal több, mint ahogy kezdtük.
– Ne jöjjön nekem itt statisztikákkal – kanyarodott be élesen
Anna a kórház elé, majd leparkolt elég közel az ajtóhoz, de úgy,
hogy ne zavarja a mentők forgalmát.
– Nem az számít, hogy hányan vagyunk az ügyön, hanem
hogy jó irányba indultunk-e el – válaszolta Tom, miközben
kiszállt az autóból, majd előre engedte a lépcsőn a nőt. Anna
határozott léptekkel indult meg befelé, át a fotocellás üvegajtón.
Jól ismerte a kórházat, sokszor járt már itt. Felrohant a lépcsőn,
majd az első emeleten befordult egy folyosóra. A halványkék
csempék mindig makulátlan tisztaságot sugároztak. A végén az
üvegajtóba gravírozott intenzív osztály felirat mutatta, jó
helyen járnak. Anna betolta a lengőajtót, egyenesen a
nővérpulthoz ment, és kitette az igazolványát.
– Azonnal beszélnünk kell Michael Berggel – nézett a
nővérre, aki óriási szemeket meresztett rá. – Vagy a
kezelőorvosával – tette hozzá Anna, mert az intenzíven nem sok
beteghez lehetett bejutni.
– Hagyja, innen intézem – állt meg mögöttük egy vékony,
ötvenes éveiben járó, ősz hajú, szemüveges, fehér köpenyes
férfi. – Dr. Altman vagyok. Az én betegem Herr Berg.
– Jó napot, Anna Stein nyomozó – nyújtotta a kezét Anna. –
Az úr a kollégám Herr Erkel. Nem akarok magyarázatokba
bonyolódni, kérem, a jelenlétében beszéljünk angolul.
A férfi bólintott, tudomásul véve a hallottakat.
– Dr. Altman – fordult Tom felé, aki kezet fogott vele.
– Fel kell ébresztenie a fiút – mondta Tom minden udvarias
mellébeszélést nélkülözve.
– Az lehetetlen – ingatta a fejét az orvos. Nyilván tisztában
volt vele, hogy itt ő áll a rendőrség felett. – Súlyos
agykárosodást szenvedhet.
– A fiú a legfőbb gyanúsított egy gyilkossági ügyben –
mondta Anna. – Egy sorozatgyilkossági ügyben – egészítette ki
magát nyomatékosítva hangját.
– Értem, de akkor sem fogom felkelteni – válaszolta
határozottan az orvos. – Ha valóban ő a legfőbb gyanúsított,
addig senkinek sem árthat, amíg itt fekszik kómában.
Ez olyan érv volt, amit Anna sem tudott überelni.
– Mit tudnak róla? – kérdezett közbe Tom, talán, hogy
kisegítse zavarából.
– Egy padon találták meg a parkban – mondta az orvos. –
Nem volt benne semmi kirívó, rengeteg eszméletlen drogost
hoznak be onnan hozzánk. A földön volt a tárcája, valószínűleg
kirabolták, amíg nem volt magánál. Futók találták meg reggel,
és ők hívták a segélyhívót.
– Mit vett be? – kérdezte Tom.
– Anfetamint és egy ritka drogfajtát találtunk a vérében, jól
kiütötte magát, valószínűleg nem tudta, hogy a kettőt együtt
nem ajánlatos – magyarázta az orvos. – Az a csoda, hogy ilyen
szerek mellett tudott kerekezni – ingatta a fejét. –
Végtaggyengeség és fáradtság a mellékhatások, és az még
napokig fennáll a drogfogyasztás után.
– Kerekezni? – nézett rá hunyorogva Tom.
– Biciklis futár – bólintott az orvos. – Sokszor hoz a kórházba
is rendeléseket. Ismertem látásból, de nem tűnt drogosnak, bár
annyira nem néztem meg soha. De most láttam, hogy tele van
szurkálva a keze, és az orrnyálkahártyája meg rettenetesen fel
van duzzadva, szóval keményen tolhatta.
– Hogyan? – kérdezte Anna. – Egyszerre szúrta magát és
szívott fel drogot?
– Belegondolni is szörnyű, mit művelnek magukkal a mai
fiatalok – rázta a fejét a férfi.
– Szeretnénk látni – vágta rá Tom meg sem várva a mondat
végét.
– Mondtam, hogy nem beszélhetnek vele – nézett rá az orvos
határozottan.
– Nem akarom felkelteni – felelte Tom. – Csak engedjen be
hozzá.
Az orvos segítségkérőn Annára nézett, de Anna állta a
tekintetét. Fogalma sem volt, mit akar Tom nézni egy
eszméletlen fiún, de most egységes erőt kellett mutatniuk.
– Kérem, fáradjanak utánam – indult el az orvos a fiú
szobája felé. Megállt egy folyosói szekrénynél, és egy-egy elöl
bebújós papírruhát adott nekik. Tom és Anna felvették a
ruhájukra, beléptek az orvos után, majd a korábban kapott
maszkot is feltették. A lesötétített szobában csak az EKG
ritmikus csipogását lehetett hallani, ahogy a szívverést
érzékelte. A fiú arca sápadt volt, a teste vékony, ugyanakkor
szikár és erős, nem az a fajta, aki kerülte volna a
testnevelésórákat. Hosszú, rasztás haja szanaszét hevert a
párnán, Anna nem igazán értette, miért szeret valaki ilyen hajat
viselni, borzasztó koszos lehetett már. Tom közben átment a fiú
másik oldalára és felhajtotta a takarót a karjáról. Valóban négy-
öt szúrás apró sebe látszott a vénáján. Felnézett és Anna felé
biccentett, Anna úgy értelmezte, hogy nézze meg a másik kezét
is. Felhajtotta ő is a takarót, és ránézett a fiú jobb karjára, de
nem volt ott semmi. Megrázta a fejét, jelezve, hogy ő nem lát
semmit. Tom bólogatott. Majd megfogta a fiú vállát, és úgy tűnt,
pár pillanatig együttérzően néz rá, aztán lassan megérintette az
arcát, és elfordította a fiú fejét. A tarkóját kezdte vizsgálni.
Aztán egyszer csak felsimította a rasztás hajcsomót és
hunyorogni kezdett.
– Doktor úr, kérem, nézze meg ezt a sérülést – hívta át az
orvost. – Nekem úgy tűnik, mint egy szúrás.
Az orvos megkerülte az ágyat, és lehajolt, hogy jobban
lásson.
 – Ezt eddig nem láttuk – mondta elgondolkodva. – Szólok,
hogy fertőtlenítsék le. Valóban szúrásnak tűnik, de lehet, hogy
csak beütötte valamilyen szöges fába a fejét, amikor kidőlt,
mert nagyon piros körülötte a bőr.
– Lehet – bólogatott Tom, bár Annának nem tűnt őszintének
a viselkedése. Az orvos felegyenesedett és az ajtó felé indult,
hogy kiszóljon a nővérnek, közben Tom gyorsan lefényképezte
telefonjával a felfedezett sérülést. Anna a tekintetével rendre
intette a férfit, Tom csak megrázta a fejét. Mire az orvos
visszafordult, már fel is egyenesedett.
– Köszönjük szépen, doktor úr – indult el Tom kifelé. – Azt
hiszem, most valóban nem tudhatunk meg többet.
Az orvos bólintott.
– Mondtam.
– Szeretném, hogy védőőrizetben maradjon a fiú. Amint
felkel, ki kell hallgatnunk – mondta Anna, de nem tudta
befejezni, mert Tom karon fogta és húzta kifelé a kórteremből.
– A doktor úr biztosan ismeri a protokollt – sürgette Tom,
hogy induljanak már. – Gondolom, telefonálnak.
– De…
– Jöjjön már – kérte Tom, miközben letépte magáról a kapott
papírruhát és a maszkkal együtt a szemétbe dobta.
– De ő a fő gyanúsítottunk – sietett utána Anna, miután ő is
megszabadult a kapott ruhától.
– Igen, már mondta, de nincs magánál, szóval nézzük meg,
mit tudhatunk meg tőle anélkül, hogy növénnyé változtatnánk –
magyarázta Tom. – Menjünk vissza az irodába. Gyorsan!
 Anna nem igazán értette, mit akart Tom, de
engedelmeskedett. Egy szót sem szóltak a kocsiban, de most
nem kínos volt a csend, inkább úgy tűnt, Tom nagyon
gondolkodik valamin, alig negyedóra alatt vissza is értek. Ahogy
mentek fel az irodába, Tom megint elkapta a karját, és
jelentőségteljesen ránézett. Kivette a telefonját, és bedobta
Anna asztalára.
– Gyerünk, tegye ki maga is – mondta halkan. Anna csak
furcsán nézett rá, de kivette a telefonját és bedobta az asztalára,
a táskájával együtt. Tom ezután tovább rángatta a folyosó végén
lévő irodába. Anna úgy bukdácsolt utána, mint apja után egy
kislány, aki rossz fát tette a tűzre.
– Tudja ez kié? – kérdezte Tom.
– Persze, a helyettesemé, most nincs bent – válaszolta Anna.
– Tökéletes – vezette be Tom, majd becsukta maguk mögött
az ajtót.
– Ha nem ismerném, azt hinném, el akar rabolni – viccelt
Anna, oldani próbálva a kínos hangulatot.
– Tudja a jelszavát? – hagyta figyelmen kívül a megjegyzést
Tom.
Anna kissé ráncolta a homlokát, egyáltalán nem tetszett
neki, hogy valaki másnak a személyazonosságával lépjen be a
rendszerbe.
– Miért nem léphetek be a saját nevemmel? – kérdezett
vissza.
– Valami azt súgja, hogy mindjárt megtudja – biccentett
szinte parancsolóan a gép felé Tom. Anna kicsit hezitált. – Maga
akart mindent tudni, akkor most ne visszakozzon, csinálja! –
szólt rá erélyesebben Tom. Annában ellenérzések keletkeztek,
de meg is szeppent, és szinte gondolkodás nélkül beírta a
helyettese jelszavát.
– És most? – kérdezte feldúltan.
– Hívja be a térfigyelő kamerák tegnap éjszakai képeit abból
a parkból, ahol a fiút megtalálták – mondta Tom. Anna látta
rajta, hogy a férfi feszült. Nem kérdezett többet, csak behívta a
kért programot. Eltartott pár percig, amíg kiismerte magát a
rendszerben. Nem szokott ilyesmivel foglalkozni, most is csak
azért tudta nagyjából mit kell csinálni, mert előző éjjel maguk is
beültek visszanézni a robbanás képeit, mivel nem volt elég
emberük, és így pár alapműveletet elmagyaráztak nekik a
technikusok.
– Ez az a park, ami a jelentésben szerepelt – mondta Anna. –
Meg kell keresnünk, melyik néz a padra, ahol megtalálták –
mondta hangosan, miközben már alaposan vizslatta a kamerák
képeit.
– Az lesz az – mutatott Tom a kilences jelű kamerára. Anna
ráközelített. – Jól van, most tekerje vissza, hadd lássuk, hogy
került oda a fiú.
Anna bele-bele ugrott a korábbi időpontok felvételébe, míg
egy olyat látott, amikor még üres volt a pad, és onnan
elindította a felvételt. Visszafogott lélegzettel figyelték, mi fog
látszani a képernyőn. Kisvártatva három alak jelent meg. Anna
felegyenesedett a széken, valami megmagyarázhatatlan
izgatottság lett úrrá rajta. A férfiak egymás mellett mentek,
dülöngélve, üveggel a kezükben. Egymást támogatva huppantak
le a padra, a felvételen nem volt hang, de innen úgy tűnt, eléggé
ittasak.
– Látja, bulizhattak – mondta Anna.
– Várjon még egy kicsit – kérte Tom, miközben feszülten
nézte a képernyőt. Az egyik szélső többször is a szájához emelte
az üveget. A középső nagyon részeg lehetett, mert csak lógó
fejjel ült, az alkatából kiindulva, ő lehetett a fiú a kórházból. A
másik oldalon lévő tűnt a legjózanabbnak. Egy idő után ő felállt
és körbenézett. Most Annát is elfogta valami fura érzés. Nem
tudta megmondani, hogy mi, de ez a mozdulat nem illett a
képbe.
– Mit csinál? – kérdezte.
– Körbekémlel – válaszolta Tom.
– Azt én is látom – mondta a nő.
– Nem – felelte Tom. – Nézze, milyen alapos. Nem csak úgy
nézelődik. Egy normális ember nem így néz körbe.
– Hanem hogy? – kérdezett vissza Anna.
– Nem így – rázta a fejét Tom. – Egy figyelő néz körbe így.
Higgye el, tudom. Kérdezze meg Helmut barátját.
Anna sóhajtott, és lenyelte a célzást. Aztán váratlan dolog
történt. A figyelő intett, erre a másik szélső férfi felállt a fiú
mellől, teljesen koordinált volt a mozgása, nem úgy, mint
amikor odamentek. Visszafordult a fiúhoz és óvatosan
eldöntötte a padon, majd a feje alá gyűrte a kabátját, hogy
kényelmesebb legyen számára, aztán egyszerűen elmentek és
otthagyták.
 – Hát ez… – szólalt meg Anna, de nem tudta befejezni a
mondatot, mert maga sem értette még, hogy mit látott. – Miért
hagyták ott?
– Azt akarták, hogy megtaláljuk – mondta Tom. – A fejemet
teszem rá, hogy az amerikaiak – mutatott az időközben
kimerevített képre.
– De ennek semmi értelme nincs – rázta a fejét Anna. – Miért
vitték egy nyilvános parkba?
– Emlékszik a szúrásra a fiú tarkóján? – kérdezte Tom. Anna
bólintott. – Nem először láttam ilyet. Valószínűleg
igazságszérumot fecskendeztek be neki. Kihallgatták.
– Micsoda? Miért? Hogy találták meg?
– Nyilván megfigyelnek minket – mondta Tom. – Ezért is
nem akartam, hogy a saját nevével jelentkezzen be.
– De ma reggelig mi sem tudtuk, hogy ki a fiú, és már a
kórházban volt, amikor a szerverek újra működni kezdtek, nem
lehettek ők.
– Tényleg? – nézett rá Tom. – Milyen gyakran szoktak lehalni
önöknél a szerverek? – kérdezett vissza.
– Ez már összeesküvés-elmélet – ingatta a fejét a nő.
– Ugyan már, ne legyen ilyen naiv – kérte Tom. – Ön szerint
az a két férfi a fiú barátja volt? És csak véletlenül józanodtak ki
ilyen gyorsan?
Annában kavarogtak az érzések a látottakkal kapcsolatban.
– Nem tudom…
– És a szúrás a fiú tarkóján? – folytatta Tom. – Kérdezzen
meg egy igazságügyi patológust, odaadom a képet.
 – Ez az egész csak feltételezés…
– Szerintem pontosan tudták, hogy kit kerestünk, és ők
akartak először beszélni vele, ezért lehalasztották a rendszert –
mondta Tom.
Anna kétkedve ingatta a fejét, de valami mégis azt súgta
neki, hogy Tomnak igaza van.
– De miért nem vitték haza, vagy…
– Ölték meg? – fejezte be helyette Tom. – Azért, mert
valószínűleg nem ő robbantott. Kikérdezték, és mivel
ártatlannak hitték, ezért visszaadták. Valami hiteles drogos
történettel, hogy ne terelődjön rájuk a gyanú. Így bármit mond
a fiú, nem hitelt érdemlő.
– De ehhez nincs joguk – bosszankodott Anna. – A mi
országunkban nem rabolhatnak csak úgy el valakit, és nem
figyelhetnek meg senkit engedély nélkül.
– Tényleg? – nézett rá Tom felhúzott szemöldökkel. Anna
elhallgatott. Inkább nem is akarta kommentálni, hiszen alig pár
órája épp ő maga tett ilyesmit.
– Jól van, tegyük fel, hogy igaza van – mondta Anna. – Szóval
az ön logikája szerint ez azt jelenti, hogy nem ő a mi gyilkosunk
– foglalta össze a lényeget.
– Pontosan – erősítette meg Tom.
– Akkor megint zsákutcában vagyunk – sóhajtott a nő.
– Azért egy hangyányival mégiscsak előrébb – mondta Tom,
de nem volt túl meggyőző.
– Igen, azt már tudjuk, ki nem lehet a gyilkos. Már csak
hatmillió-hétszázkilencvenháromezer gyanúsítottunk van –
válaszolta csalódottan Anna.
– Jól van, induljunk – pattant fel Tom.
– Hová? – nézett rá Anna.
– Elmegyünk Georghoz, és beszámolunk a fejleményekről –
mondta Tom, miközben kinyitotta a nő előtt az ajtót.
– Ugye tudja, hogy már két napja nem aludtunk – nézett rá
Anna, de Tom egy cseppet sem enyhült meg. – Ahhhh, menjünk
– kelt fel Anna is az asztaltól, de mielőtt elindult volna,
gondosan lezárta az összes rendszert, amit megnyitott, és
visszahelyezett mindent pontosan úgy, ahogy korábban volt,
aztán Tom után indult. Az irodában ismét összeszedte a cuccait,
és lesiettek a lépcsőn. Mintha már ezredszer szaladt volna le
ugyanezen az úton csak a mai napon, Anna már nagyon fáradt
volt. Mintha Tom érezte volna, mert az autó bal oldalához ment.
Anna ránézett, Tom felemelte a kezét, hogy várja a
slusszkulcsot. Anna kivette a zsebéből és odadobta, majd
beszállt a jobb első ülésre.
– Nahát, most maga vezet?
– Ott tanítok, szóval csukott szemmel is ismerem az utat –
válaszolta Tom, miközben matatni kezdett a kesztyűtartóban,
végül kivett egy tollat, valamit firkált a kezére, és Anna felé
mutatta.
„Semmit ne mondjon! Csak arról beszélhetünk, amit már
tudhatnak! Arról viszont hosszan…”
– Akkor jó, mert nagy az esély rá, hogy mindjárt elalszom –
válaszolta Anna, kissé talán lassabban, mint ahogy beszélni
szokott, csak hogy fenntartsa a beszélgetés fonalát. Ez a felirat
kivert minden fáradtságot a szeméből. Igazából már nem is
tudta, hogy érzi magát. Egy részről merőben más volt Tommal
dolgozni, mint bármikor máskor, mással, és ez az újdonság
izgalmát hozta, ugyanakkor most ő lett vadászból az üldözött.
Most őket kergették, nekik kellett meghúzniuk magukat, és ez
egyáltalán nem tetszett neki.
– Aludjon csak, amíg odaérünk – válaszolta Tom, és egy
meleg pillantást küldött felé, mintha megköszönte volna, hogy
vette a lapot.
– Kár, hogy nem tudtuk kihallgatni a fiút – sóhajtott Anna. –
Gondolom, még napokig várnunk kell, mire az orvos beenged
hozzá.
Tom elmosolyodott. Nyilvánvalóan értette, hogy Anna most
üzenni akart az amerikaiaknak, hogy semmit sem sikerült
kiszedniük a srácból.
– Aki így túladagolta magát, az józanul sem lehet túl hiteles –
válaszolta.
Annának is akaratlanul mosolyra húzódott a szája. Kínos
játék volt ez, és nem volt más választása, mint hogy partner
legyen benne.
– Bárcsak tudnánk, kapcsolatban állt-e a titkárnővel is.
Tudja, lenyűgöző volt, ahogy rátalált a lövedékre, még soha
életemben nem láttam ilyen felszerelést – ingatta Anna a fejét,
annyira szürreálisnak tűnt, hogy ilyen butaságokról
beszélgessen.
– Ó, igen. Georg szereti a legjobbat beszerezni. Nem mintha
nem lehetne matematikai számításokkal kiszámítani egy
lövedék útját, de egy ilyen helyzetben azért sok időt megspórol
egy ilyen szerkezet. Először Hollandiában láttam ilyet egy
konferencián, ahol rendőri munkát elősegítő technológiai
újításokat mutattak be, elképesztő szerkezetek voltak…
Anna felhúzott szemmel Tomra nézett, szinte sugárzott róla
a pikírt kérdés: „Tényleg ezzel akar traktálni?”
Tom felhúzta a vállát, láthatóan őt is untatta a saját szövege,
de folytatta. Anna még soha nem látta ilyennek. Tom mindig
csak annyit beszélt, amennyit muszáj volt, és most úgy tűnt
muszáj neki. Valakit el kellett altatni a vonal másik végén, aki
valószínűleg folyamatosan hallgatta őket. Anna csak néha
szakította meg, olyan jelentéktelen válaszokkal, mint „igen?
Aha! nahát…” és szinte felsóhajtott, amikor befordultak a
terrorelhárítás magas kerítéssel körülvett objektuma felé. A
kapuban fegyveres őr lépett eléjük, Tom lassan átgurult az
autószkenneren, majd lehúzta az ablakot.
Az őr nyilvánvalóan jól ismerte, mert biccentett.
– A hölgytől elkérnénk az igazolványát – mondta.
Anna felmutatta a rendőrigazolványát.
– Dahl igazgató úr már vár minket – mondta Tom. Az őr
arrébb ment, és rádiózott egyet. Nyilván visszaigazolták az
állítást, mert pár pillanat múlva felnyílt a sorompó.
– Köszönöm – intett Tom, és továbbhajtott, azonban nem a
főépület felé ment. Anna reflexből szólni akart, de Tom
felemelte a kezét és megálljt mutatott, majd nemlegesen ingatta
a fejét. Anna lenyelte a mondandóját, és visszadőlt az ülésbe.
Nem tudta hova mennek, de már nem mert kérdezni.
 – Olyan érzésem van, mintha a rendőrség és a
terrorelhárítás között ingáznánk egész nap – préselt ki magából
egy semmitmondó mondatot.
Egy hangár felé vették az irányt. Az egész központ egy régi,
üzemen kívül lévő reptérre épült, és Anna biztos volt benne,
hogy Georg Dahl minden négyzetméterét felhasználta valamire,
de most nagyon kíváncsi volt, mi vár rájuk. Tom úgy hajtott be,
mintha mindig is itt dolgozott volna. Egy hosszú körkörös
rámpa a föld alá vitte őket. Elég sokáig keringtek, és hamar
elfogytak a kinti fények. Már mélyen a föld gyomrában voltak,
csak a neonfények világították meg az utat, és mindig csak
annyira, amennyi éppen felvillant előttük, nyilván
mozgásérzékelő kapcsolta őket.
– Most már beszélhetünk – szólalt meg végre Tom.
Anna ránézett a telefonjára, valóban nem volt térerő.
– Oké, hova megyünk?
– Georg úgy gondolta, nem árt átnézni a cuccainkat, most,
hogy már tudjuk, lehallgattak minket. Ez a válságkezelő
központ egyébként, titkos óvóhely, ha úgy tetszik.
A kör alakú rámpa mellett hatalmas termek húzódhattak,
Anna nem tudta jól megfigyelni, de több kijárat mellett mentek
el, és mind a sötétségbe veszett. Lehetett mélygarázs vagy
esetleg irodák, berendezett lakások, bármi, ami a rámpáról nem
látszódott, de jó sok emeletet mentek le a föld alá, és sok
kijáratot hagytak el.
– Nem lehet olyan titkos, ha maga is tud róla – jegyezte meg
Anna, miközben próbálta felfogni a föld alatti objektum
nagyságát. – Maga külföldi – tette hozzá, hogy Tom ne
személyeskedésnek vegye a megjegyzését.
– Részt vettem pár éve egy akcióban, és ide kellett
menekítenünk a kancellárt – válaszolt szinte magától értetődő
hangsúllyal Tom. Anna felhúzott szemöldökkel nézett rá, ezer
kérdése lett volna, például, hogy mit keresett abban az akcióban
Tom, és miért avatják be ilyen nemzetbiztonsági dolgokba. És
őt, Annát, német állampolgárként és a német rendőrség
nyomozótisztjeként miért nem tájékoztatták róla, hogy a
kancellár egyáltalán olyan veszélybe került, hogy egy
menekítést kellett végrehajtani. Nagyon szeretett volna
minderre választ kapni, de pontosan tudta, hogy Tom semmit
nem fog mondani.
– Nem akarja megkérdezni – erősítette meg Tom Anna
kételyeit, mielőtt bármit megfogalmazott volna.
– Akkor csak azt árulja el, hogyha nekünk itt színészkedni
kellett egész úton idáig, és még anyámnak sem küldhettem el
egy sms-t, akkor maga hogyan értesítette Georg Dahlt arról,
hogy lehallgatnak minket, és jó lenne, ha átvizsgálnák a
cuccainkat? – nézett rá Anna.
– Vannak erre módszerek – felelte Tom. – Valóban küldtem
Georgnak egy sms-t, ami nyilván nem feltűnő, hiszen az
amerikaiak pontosan tudják, hogy kapcsolatban vagyunk, az
lett volna feltűnő, ha nem jelentkezem, de a szövegből Georg
értette mit akarok.
– Miért, mit írt neki? – érdeklődött Anna.
 – Azt, hogy a fiú kómában van, és egyelőre nem tudtunk meg
tőle semmit – vont vállat Tom.
Anna most nagyon elvesztette a fonalat.
– De hiszen pontosan ez történt – mondta. – Ebben nem lehet
semmi előre megbeszélt dolog.
– Pont ez a lényeg – bólintott Tom. – A mondat tördelése vagy
egy-egy elütés azért beszédes tud lenni – hallgatott el Tom, mert
leértek a rámpa aljára. Egy kivilágított hatalmas térbe jutottak,
körben üvegirodákkal, ahol kezeslábasba bújt emberek vártak
rájuk. Annának olyan érzése támadt, mintha egy laborba
érkeztek volna, és ők lennének a kísérleti nyulak.
Georg Dahl jött feléjük integetve, kék-piros színű melegítő
volt rajta. Tom kiszállt, Anna is követte.
– Végre nem érzem magam alulöltözöttnek melletted –
jegyezte meg Tom, miközben kezet fogtak, amolyan bajtársias
módon az alkarjuknál, és megszorítva egymás vállát.
– Mindjárt ti is kaptok egyet, le kell vetnetek mindent, hogy
átvizsgáljuk, van-e rajtatok jeladó vagy poloska – mondta Dahl.
– De előbb adjátok le a telefonjaitokat.
– Azt azért csak észrevettük volna – mondta Anna.
– A CIA-val állunk szemben – rázta meg a fejét Dahl. – Nekik
már húsz évvel ezelőtt is olyan eszközeik voltak, amit
szkennerek nélkül biztosan nem veszel észre. Átlátszó, rátapad
mindenre, mint egy hajszál, és hetekig képes jelet adni. Elég, ha
hozzád ér valaki, már be is poloskázott.
Anna elé közben egy hölgy lépett, egy dobozt tartott maga
előtt. Anna kérdés nélkül beletette a telefonját. A nő elfordult, és
egy technikus gumikesztyűben kis tartóba illesztette a telefont.
Voltak rajta nyílások, ahol rá tudnak kapcsolódni egy speciális
kábellel a telefonra, de valószínűleg a telefonból nem jutott ki
semmi vírus. Anna hallott már ilyenről, de még soha nem látott
ilyet. Arra használták, hogyha a telefonra olyan vírust
telepítettek, ami a környezetében lévő gépeket meg tudja
fertőzni rádiójelen keresztül, azt leárnyékolja.
– Kérem, jöjjön velem – mondta a nő. Anna követte a hölgyet,
aki egy öltözőbe vezette, ahol már ki volt készítve neki egy
hasonló melegítő, mint amit Dahl is viselt. Anna megfordult,
hogy megköszönje a nőnek a kíséretet, aki most egy félköríves
fejmasszírozószerű tárggyal közelített felé.
– Azzal mit akar? – tette fel az ujját Anna.
– Átszkennelem a haját – mondta a nő. – Tudja, ezek az
újkori poloskák átlátszóak és vékonyak…
– Mint egy hajszál, igen, már hallottam – sóhajtott Anna, és
hagyta, hogy a nő beletúrjon a hajába a szkennerrel. Igazából
nem volt rossz érzés, és gyorsan végeztek. – Most már
átöltözhetek?
– Igen, mindent vegyen le, kérem – bólintott határozottan a
nő.
– A fehérneműt is? – kérdezte feldúltan Anna. – Azt azért
csak észrevettem volna, ha hozzáér valaki.
– Akkor nem, ha a fiókjában tette ezt – felelte automatikusan
a nő. Anna ledöbbent.
– Ha így van, akkor viszont minden holmimat át kellene
vizsgálniuk, nem csak azt, ami rajtam van.
 A hölgy egy apró mosolyt engedett meg.
– Ne aggódjon, Dahl igazgató úr nagyon alapos.
Anna érezte, ahogy a hideg felismerés végigfut a gerincén, és
kellemetlen gombócként ül meg a gyomrában. Nem vitatkozott
tovább, átöltözött, és a holmiját szépen összehajtva átadta a
nőnek, majd visszament a nagy térbe Tomhoz, aki már
melegítőben várta Dahllal együtt.
– Átkutatták a lakásomat? – támadott neki Dahlnak, de csak
suttogva.
– A saját érdekében – bólintott Dahl.
– Erről nem volt szó – sziszegte Anna. – Most már az egész
terrorelhárítás ismeri a privát életemet.
– És valószínűleg a CIA is – jegyezte meg Tom.
– De velük nem kell időről időre együtt dolgoznom –
válaszolta Anna.
– Mondhatnám, hogy aláírta a titoktartási és lemondó
nyilatkozatot, de ezzel ön is tisztában van. Inkább csak gondolja
végig, mit tenne egy ilyen helyzetben, hogy megvédje a társait –
felelte Dahl olyan őszinte tekintettel, hogy Anna nem tudott rá
tovább haragudni. – Egyébként pedig diszkréten kezeljük az
ilyen információkat.
– És most? – kérdezte Anna.
– Most várunk, hogy az elemzőink mit találnak – mondta
Dahl. Anna körbenézett, és az általa üvegkalitkáknak nevezett
irodákban valóban sokan dolgoztak, aprólékosan szkennelték át
a cuccaikat.
– Egyébként ezt mind ön építtette? – kérdezte Anna.
 – Nem. Az egykor itt állomásozó szovjet vadászrepülő ezred
látta el Kelet-Berlin légvédelmét, és ez a föld alatti hangár védte
a repülőket az esetleges NATO-bombázók elől – mutatott körbe
Dahl. – Az oldalsó garázsokban parkoltak, és itt középen lifttel
emelték a felszínre őket. Nyilván nem fért el itt az egész ezred,
de azért jó pár túlélhetett egy bombázást.
– Kiváló építészeik lehettek – nézett körbe Anna.
– Kétségkívül azok voltak – bólogatott Dahl. – Mi csak
berendeztük magunknak. Minek változtatni azon, ami jó? Most
többek között itt van az elemző és informatikai részlegünk, így
biztosak lehetünk benne, hogy nem jut ki akaratlanul titkos
információ.
– Az már biztos – nézett fel Anna az óriási kürtőre, ami a
sötétségbe veszett.
– Egyébként nem hiszem, hogy bepoloskáztak minket. Az én
ruháimon sem találtak semmit. Valószínűleg a telefonjainkra
juttattak vírust – folytatta Dahl. – Amíg öltözött, Tom beavatott a
történtekbe, én is azt gondolom, hogy a fiút elengedhetjük, nem
lesz valós nyom.
– De azért ki kell hallgatnunk, ha felébred, hogy eljátsszuk az
amerikaiak felé a színjátékot – jegyezte meg Anna.
– Reméljük arra már nem lesz szükség – felelte Tom.
– Ezt meg hogy érti? – ráncolta a homlokát Anna.
Az egyik üvegablak mögül az ott dolgozó asszisztens feltette
a kezét, jelezve, hogy valamelyikük telefonján külső vírust
talált.
 – Úgy, hogy Georggal nem szeretjük hosszúra nyújtani a
dolgokat – válaszolt közben Tom, és Dahlra nézett, aki
egyetértően bólogatott. Anna meg tudott volna őrülni a két férfi
mellett. Valami olyan számára láthatatlan és érthetetlen
nyelven kommunikáltak, amit ő fel sem foghatott, de abban
biztos volt, hogy sokkal több információt osztanak meg az orra
előtt, mint amit ő megértett az egészből.
– A másikon is meg fogják találni – mondta Dahl, Tomhoz
intézve szavait.
– Akkor már lesz egy címünk – dünnyögte Tom.
– Bizony – mosolygott tettre készen Dahl, amikor egy másik
asszisztens is feltette a kezét.
Dahl és Tom megfordultak, és a nagy kijelzőt kezdték
figyelni, ami az irodák felett volt. Most Berlin térképe jelent
meg rajta, és körök meg egyenesek, amik metszették egymást,
végül egy bizonyos koordinátán megállapodott egy kis villogó
pont. A technikus ránagyított a házra.
– Jó hely egy védett háznak – jegyezte meg Tom, ahogy
végignézett az erdő mellett egyedül álló családi házon. – Kábé
háromszáz négyzetméter, kis kert, garázslejárat, menekülési út
az erdő felé.
– Hátul lehetnek a fürdők, ott kis ablakok vannak – folytatta
Dahl a leírást. – Ott fent a tetőtérnél a légkondik, valószínű a
hálók. A nappali a kert felé nézhet…
– Beavatnának? – kérte Anna.
– Persze – mondta Tom. – A telefonjainkon talált víruson
keresztül Georg technikusai visszakeresték azt az IP-címet,
ahová a telefonjaink a jelet továbbították az elmúlt napokban,
és most azt nézzük elvileg. Georggal pedig végigvettük a
menekülési és egyben támadási útvonalakat egy rajtaütéshez.
– Maguk aztán nem teketóriáznak – ingatta a fejét Anna. –
Biztos, hogy jó házat figyelünk? Mert nekem túl kihaltnak tűnik
– jegyezte meg a műholdképet bámulva.
– De még mennyire biztos – szólalt meg a technikus, és még
jobban ráközelített az ingatlanra. – Azt a gigaantennát nézzék –
mutatott a ház udvarában álcázott építményre. – Soha nem
szúrtam volna ki, ha nem ilyesmit keresek – mondta ámulva. –
Ezzel akár az Antarktiszról is hallgathatták volna a
telefonjaikat, ilyenről még csak a fejlesztői újságban olvastam.
Dahl odalépett az egyik asztalhoz, felemelte a hivatali
telefont és az ügyeletet hívta.
– Georg Dahl igazgató vagyok, rendelje el az egyes, kettes és
hármas egységnek az azonnali riadót.
Ebben a pillanatban egy éles hang szólalt meg, a riadó
sziréna hangja. A felsőbb szinteken mozgolódás volt hallható.
Autóajtó csukódása, gépkocsik motorjának búgása. Ezek szerint
tényleg teremgarázs volt feljebb.
Egy fekete Mercedes kisbusz érkezett a rámpán le eléjük, és
megállt az ő autójuk mellett. Az ablakai le voltak sötétítve, de
látszott, hogy jól felszerelt, az elején gallytörő, a tetején
légterelők voltak, és Anna meg mert volna esküdni, hogy az
ablakai golyóálló üvegből készültek.
– Jönnek? – kérdezte Dahl.
– Így? – kérdezte Anna.
 – Majd a kocsiban átöltözünk – válaszolt Dahl, és beszállt a
kisbuszba. Két asszisztens jelent meg, visszahozta és átadta a
ruháikat, és egy-egy vadonatúj telefont is kaptak.
– Ez mi? – kérdezte Anna.
– A telefonja. Átmásoltuk az adatokat a másikról, de ez
vírusmentes.
– Nemcsak a lakásomat túrták át, hanem a telefonomat is?
Tom karon ragadta Annát, és behúzta magával az autóba.
– Jöjjön, majd a kocsiban elmagyarázok mindent.
Anna csak hagyta, hogy sodorják az események, beszállt a
buszba a ruháival a kezében, és helyet foglalt hátul, aztán
kapaszkodott, mert az autó olyan gyorsan indult meg a
kanyargós rámpán felfelé, mintha az autópályán lenne. Egy
ideig csak a műszerfalon lévő kijelzők és a tetőről belógatott
monitorok világítottak.
Georg Dahl a jobb egyben ült, és teljesen természetesen
húzta le magáról a melegítőt, vette fel izmos felsőtestére az
inget, majd a golyóálló mellényt, miközben folyamatosan
kommunikált az egységeivel.
– Három oldalról közelítjük meg a házat. Nem vehetnek
észre! Összehangolt akciót kérek, nem egyszerű civilekkel van
dolgunk, de senki nem használhat fegyvert! Ismétlem nincs
tűzparancs!
Anna csak pislogott hátul, és igyekezett egy pontra figyelni,
hogy ne kavarodjon fel a gyomra. Mikor végre kiértek a
felszínre, az autó szinte felugratott a rámpáról a levegőbe, és
nagy sebességgel hajtott ki az időközben nyitott sorompón
keresztül. Mintha egy hullámvasúton ült volna, Anna egyszerre
volt rémült, és ugyanakkor élvezte az utazást. Igyekezett
visszanyerni a tájékozódó képességét. Csak most vette észre,
hogy közben Tom is visszavette a ruháját, és meredten figyeli a
belső monitorokon a többi autó mozgását a bejövő GPS-jelek
segítségével.
– Akkor beavatna? – ült előre Tom mellé, amint ő is átvette a
ruháit.
– Persze – húzódott arrébb Tom, hogy Anna jobban lásson. –
A másik három autóval körbe fogjuk zárni az épületet, és
rajtaütünk a megfigyelőkön, terveink szerint még azelőtt, hogy
észrevennének.
– Egy egységgel az amerikaiak ellen? – kérdezett vissza
Anna.
– Hárommal – helyesbített Tom. – Az már egy kisebb
hadsereg, tizennyolc ember, plusz mi.
– De ez a CIA.
– Mi meg a német terrorelhárítás – válaszolt Tom helyett
Dahl, majd a rádióban folytatta. – Felfejlődni, kétszer négy fő
fog behatolni, a másik tíz fő adja a zárást a mellékutcákban.
Teljes zárást kérek, senki nem sérülhet.
– Szerintem dőljön hátra, és élvezze a show-t – súgta oda
Tom Annának.
Anna értette a célzást, ez most nem az ő profiljába vágott.
– Három órával ezelőtt még azt sem tudtam, hogy
megfigyelnek, alig negyven perce találtak egy vírust a
telefonomon, most meg már rajtaütünk – mondta hitetlenkedve.
– Maguk aztán tényleg gyorsak.
Dahl szinte észrevétlenül kihúzta magát.
– Csak nyugtával – dünnyögte Tom. Dahl egy fintorral
válaszolt, de Anna csak a visszapillantóban látta az arcát,
viszont biztos volt benne, hogy Tom nagyon is jól látta. Igazából
most már megnyugtató volt számára, hogy a két férfi ilyen
összhangban dolgozik.
– Összes egység felkészülni – adta ki a parancsot a rádióban
Dahl.
Anna a műholdképes monitoron figyelte a terrorelhárítás
gépjárműveinek mozgását. Egy autó valóban az erdő felé
kerülte meg a házat, és ott állt meg biztonságos távolságban. A
másik két autó velük együtt a mellékutcákban haladt a ház felé,
most, hogy már közel voltak, elég lassú tempóban mentek.
– Nem fogják tudni, hogy jövünk? – kérdezte Anna.
– De tudni fogják, csak már késő lesz – felelte Tom. – Nyilván
arra gondol, hogy vannak kameráik. Ezért nem álltunk meg –
mutatott a képernyőre Tom. – Minden autónk mozgásban van,
így fejlődünk fel, amíg Georg ki nem adja a parancsot.
– Emil egység elhelyezkedett – hallatszott a rádióból, Anna
úgy vélte, ez az egység lehet az erdő felőli csapat.
– Most! – adta ki Dahl a parancsot. A gépjármű hirtelen
meglódult, majd a ház előtt lefékezett. Anna előreesett, Tom
automatikusan a karját nyújtotta, hogy megfogja.
– Jól vagyok – tette fel a kezét Anna, miközben felzúgtak a
szirénák, és hallotta a hangosbemondóban a rendőri
felszólítást.
– Ti maradjatok itt – mondta Dahl, és maga is kiugrott a
kocsiból.
Anna hevesen bólogatott, közben izgatottan nyújtogatta a
nyakát, hogy jobban lásson. Tom karba fonta a kezeit és
hátradőlt, becsukta a szemét, mintha pihenne.
– Dőljön hátra, mindjárt vége – szólt oda Annának.
– De szeretném látni, mi történik – mondta Anna. A sofőr
átkapcsolt valamit a műszerfal melletti érintőkijelzős
vezérlőpanelen, és a monitoron most az autó
videokamerájának képe jelent meg. A két mellettük haladó
kisbusz elállta a garázs és a főbejárat útjait. A taktikai egység
tagjai már a kapunál álltak behatolásra készen. Fémes hang
hallatszott. Anna összerezzent, és Tomra nézett.
– Beszakították a kaput – felelte Tom, ki sem nyitva a szemét,
mintha pontosan tudta volna, milyen kérdés fogalmazódott meg
Annában. Durranás hallatszott.
– Most törték be az ajtót – adott magyarázatot Tom. Ekkorra
már elhallgattak a szirénák, fél percig kínos csendben ültek.
Illetve csak Anna, mert Tom kifejezetten nyugodtan ült a
helyén.
– Maga nem akart volna velük menni? – kérdezte Anna. – Azt
hittem, a kommandósok mindig a harc élén akarnak lenni.
– Harc? – nyitotta ki a szemét Tom. – Németország
kertvárosában tűzharc nélkül elfogják a CIA három
alkalmazottját. Itt nincs harc. Ez csak erőfitogtatás. A német
terrorelhárításé, nem az enyém – felelte Tom. – Ne értsen félre,
ez így helyes, mert MacGormacknek meg kell tanulnia, hogy
nem garázdálkodhat kedvére egy idegen országban, és
leginkább nem velünk. De a harc, az egész más.
– Kész vagyunk, jöhettek – hallatszott Georg Dahl hangja a
rádióból. A sofőr megfordult, és Tomra nézett.
– Azt hiszem, ez nekünk szólt – ült fel Tom, és előzékenyen
kinyitotta az elhúzós oldalajtót Anna előtt. Anna elfogadta a
férfi felkínált karját, és kiszállt az autóból. Elcsodálkozott a
kiszakított kerti ajtón, ami legalább hat centi vastag
vasanyagból volt, most féloldalasan csüngött a garázslejáró
rézsűjére felakadva. A ház ajtaja szinte kirobbant a helyéről,
Anna óvatosan lépett át rajta. A bejárattal szemben rögtön egy
nagy nappali nyílt, amit pár lépcsőn lefelé lehetett
megközelíteni. A nagy térben monitorok és számítógépek voltak
felállítva mindenhol. A földön két férfi feküdt, gyorskötözővel
hátrabilincselt kézzel. Georg Dahl a távolabbi, a terasz felé néző
ablak előtt állt, és éppen egy pohár italt adott át a harmadik
férfinak, aki magas, testes, vöröses hajú férfi volt.
– Mr. MacGormack – szólalt meg Tom a háta mögött, majd
megelőzte Annát, mintha óvni akarná a férfitól. – Nahát, újra
találkozunk.
– Igen, Dahl igazgató már lerótta tiszteletét – emelte meg a
poharat, majd az itallal együtt az embereire mutatott.
– Nos, igen, nagyon hatékony tud lenni – felelte Tom.
– Talán kivételesen össze is dolgozhatnánk – jegyezte meg
Dahl.
 – És milyen jó lenne, ha most már a bűnözőket kapnánk el,
és nem egymást – kortyolt bele az italába kiábrándultan
MacGormack, miközben Dahl emberei elözönlötték a nappalit.
– Foglalják le az összes számítógépet, vegyenek mindent
nyilvántartásba, és kezdjenek el átvizsgálni mindent – adta ki
Dahl a parancsot.
– Mr. Dahl, ez elfogadhatatlan – tette le dühösen a poharát
MacGormack.
– Talán beszéljük meg odakint a továbbiakat – tessékelte ki a
helyszínről az amerikait Dahl.
Együtt visszamentek a főnöki kisbuszhoz. Dahl intett a
sofőrnek, aki kiszállt, és távolabb ment, így ők hárman és
MacGormack beültek tárgyalni. Anna csak most látta, hogy a
kisbusz hátsó ülései egymással szembefordíthatók, így egy
kényelmes kis tárgyalóhelyiséggé alakították pár pillanat alatt a
jármű belsejét.
– Jól van, megmutatták, hogy tökösek, értettem – nézett
MacGormack Georg Dahl szemébe. – De most már hívja vissza a
csapatát és adja vissza az embereimet.
– A házból addig senki nem jön ki, amíg a terrorelhárítás
nem nézett át mindent – felelte Dahl, majd teátrálisan az
órájára nézett. – Gondolom, az IT-s kollégák éppen most nézik át
a merevlemezeket, lemásolják és elemzik őket.
– Mr. Dahl, maga pontosan tudja, hogy ehhez nincs joga –
nézett rá MacGormack dühösen.
– Én egy német családi házhoz vonultam ki, ahol gyanús
emberek tartózkodtak – válaszolta Dahl olyan hűvös hangon,
amilyet Anna még nem hallott tőle. – Az ingatlant körbezártuk,
a bent lévőket elfogtuk, és a házban lévő bizonyítékokat
lefoglaltuk. Elindítottam a személyek azonosítását, és amíg nem
kapok ellenkező parancsot, addig az érvényben lévő
protokollok szerint értékelem az ott talált elektronikai
eszközökön lévő adatokat – hadarta gépiesen. – Csak később
derülhet ki, hogy valójában mit szolgálnak. Lehet, hogy egy
bújtatott terroristacsoportot sikerült lefülelnünk. Amíg folyik az
azonosítás, addig minden lefoglalt bizonyítékkal én
rendelkezem – fonta karba a kezeit, miközben egyenesen
MacGormack szemébe nézett. – Úgyhogy, ahogy én látom, a
lehető legjogszerűbben járok el.
MacGormack szeme dühösen összeszűkült.
– Adjon egy telefont – mondta Dahlnak parancsoló hangon.
Anna csak pillogott a hátsó ülésből, nem tudott és nem is
akart hozzászólni az eseményekhez, csak figyelt.
– Természetesen, azonnal kerítek egyet – válaszolta Dahl, de
nem mozdult meg. – Elnézést, kicsit lelassultak a folyamatok
nálunk, sajnos mindenki azzal van elfoglalva, amit a
számítógépeken találtak, de amint végeztek, hoznak nekem egy
telefont.
– Tudom, most azt hiszi, hogy ez óriási zsákmány magának –
felelte MacGormack.
– Látni, hogy mit tört fel az amerikai hírszerzés és hová
helyeztek kiskapukat a számítógépes rendszereinkben? Igen, én
is azt hiszem, hogy ez elég nagy zsákmány – bólogatott Dahl.
Anna érezte, hogy a két férfi méregeti egymást.
 – Nagyon megütheti a bokáját – fenyegetőzött MacGormack.
Bár nem volt sem asztalra csapás, sem kiabálás, Anna mégis
érezte, hogy most sokkal nagyobb csata történik az orra előtt,
mint amit valaha átélt. – Pontosan tudja, hogy a kancellár írta
alá a felhatalmazásomat…
– Az önét igen. Azt a másik két férfit azonban nem ismerem
– mutatott a ház felé Dahl. – Lehet, hogy terroristák, ki tudja,
még le kell ellenőriznünk.
– Hagyjuk a felesleges köröket – kérte hűvösen MacGormack.
– Jó, hagyjuk – bólintott Dahl. – Akkor meséljen valamit, csak
hogy oldjuk egy kicsit a feszültséget.
– Addig nem, amíg nem kapok egy telefont – ingatta a fejét
MacGormack.
– Ha telefonál is, legalább negyedóra, mire engem elérnek –
folytatta Dahl. – A műszaki csapatunknak gyerekjáték feltörni
és lementeni mindent, amit az épületben lévő számítógépeken
találnak. Úgyhogy önön múlik, milyen mélyre ásunk – húzta
össze a szemét Dahl. MacGormack egy pillanatig csendben
méregette.
– Jól van, mit akar tudni? – szólalt meg végül.
– Miért figyelték Hammerschmidtet?
– Mondtam a múltkor is, a kapcsolatai miatt – vont vállat az
amerikai.
– Hagyjuk a játszadozást. Azt mondja meg, mi köze volt
ehhez a gyilkosságsorozathoz – szólalt meg Tom.
– Azt sajnos nem tudom – válaszolta MacGormack. Tom már
húzta volna fel magát, de az amerikai folytatta. – Azonban az
információk alapján, amit eddig össze tudtunk gyűjteni, úgy néz
ki, hogy leginkább semmi.
– Ezt hogy érti? – kérdezte Anna.
Az amerikai felfigyelt a nőre, nyilván tudta ki ő, pedig nem
mutatták be neki.
– Úgy, hogy Hammerschmidt semmilyen kapcsolatban nem
állhatott a többi áldozattal. Ellenőriztük – felelte végül.
– És akkor miért figyelték? – kérdezte Anna.
– Az elmúlt időszakban Oroszországhoz kapcsolódóan
nagyon komoly hírszerzési és dezinformációs tevékenység
indult.
– Hibrid hadviselés – bólintott Tom.
– Mind Amerikában, mind Európában több választásba
beavatkoztak, és az egyik informátorunk arról tájékoztatott
bennünket, hogy Moszkvában elég nagy a mozgolódás egy
bizonyos ügy kapcsán. Egy komplett megfigyelő részleget
telepítettek ide, Berlinbe az önök tudta nélkül – nézett pikírten
Dahlra, aki figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. – Tudtommal
két hétig voltak itt, elvégezték a munkájukat, és azok közül,
akiket évekig hírszerzésre „használtak”, néhányan eltűntek –
magyarázta sejtelmesen MacGormack. – Ők a német alvilág
tagjai voltak. Olyan információk terjednek hírszerzési
berkekben, hogy valószínűleg ezeket az embereket elrabolták
vagy likvidálták, de nyilván nem nagyon hiányoztak senkinek.
Viszont, ami érdekes, hogy az orosz hírszerzés által
foglalkoztatott emberek között volt Hammerschmidt is, ám ő
valahogy maradhatott. Gondolom megkötötte a paktumait,
kaphatott valami nagyobb feladatot. Valószínűleg fontos
összekötő lehetett, és ezért érdekes lett számunkra is – tálalt ki
nagy vonalakban.
– Mit jelentett a figyelés? – kérdezett közbe Tom.
MacGormack elmosolyodott.
– Nem csak a mozgását figyeltük, ha ez érdekli, a lakását is
bekameráztuk.
– Pontosan ez érdekelt – bólintott Tom elgondolkodva. –
Akkor ezért haltak meg az emberei. Valaki rájött, hogy figyelik
az emberét, és ez nem tetszett neki.
– Én is erre jutottam – sóhajtott MacGormack.
– Mióta figyelték? – kérdezte Dahl.
– Nyolc napja.
– Ezt azért közölhette volna korábban is – felelte Dahl. –
Hiszen mi nem egy gyilkost keresünk, hanem kettőt, ez az
információ segíthetett volna. Nyilván a második gyilkos
biztosította azt az embert, aki meggyilkolta Hammerschmidtet.
Ez nem két gyilkossági ügy, hanem egy.
– Először mi sem tudtuk, hogy összefüggenek – védekezett
MacGormack.
– Ezek szerint önöktől azokat a belső felvételeket vitték el,
amelyek Hammerschmidt lakásáról készültek abban az időben,
amikor a támadó ott járt.
– Igen, többek között – bólintott MacGormack. – És az összes
jelentést róla. Az a probléma, hogy a mentések háromszor
történtek naponta, erről az időszakról viszont nincs semmink.
De átküldöm maguknak a felvételt a lakásról közvetlenül a
gyilkosság előttről, ha visszakapom a telefonomat.
– De miért érdekes, hogy hogy halt meg, ha azt a nyomokból
is ki lehet olvasni? – kérdezte Anna. – A támadó takarta az
arcát, nincs értelme annak, hogy letörölték a gyilkosság
részleteit. Feleslegesen veszélyeztették a lebukásukat.
– Azért, mert ez nem csak gyilkosság volt – válaszolta Tom. –
Hanem rablógyilkosság. Hammerschmidtől is elvittek valamit,
és nem akarták, hogy az amerikaiak lássák, mi az.
– Nos, azt hiszem, mindent megadtam, amire szükségük van
– fordult MacGormack Dahl felé. – Kérem, adja oda végre azt a
telefont – nyújtotta a kezét.
Dahl előrehajolt a jobb egyes üléshez, és a kesztyűtartóból
kivett egy telefont, majd odaadta az amerikainak. MacGormack
fogta a készüléket, és kiszállt a kocsiból, hogy ne hallják a
beszélgetését.
– Végezhettek már az IT-sok? Nem kéne még feltartanunk? –
kérdezte aggódva Anna.
– Milyen IT-sok? – kérdezett vissza Dahl. – Nem hoztunk
magunkkal informatikai szakértőket, csak a rajtaütő
csapatokkal jöttünk.
– De hiszen azt mondta … – mutatott meglepetten
MacGormack irányába Anna.
– Azt – felelte Dahl. – De sajnos tényleg nincs jogunk
lefoglalni az amerikaiak gépeit. Hozzá sem nyúlhatunk.
– Georg csak blöffölt – mondta Tom. – Az volt a lényeg, amit
MacGormack elmondott.
 – De ha ő tudta, hogy nincs joguk hozzá, akkor miért avatott
be mégis minket a részletekbe? – kérdezte Anna.
– Mert nem volt biztos benne, hogy be is tartom a
szabályokat – nézett rá Dahl.
Anna nem tudta elhinni, hogy ennyire rászedték.
– Maguk megint átvertek – rázta a fejét.
– Nem magát, hanem MacGormacket – válaszolta Dahl. – Önt
csak nem avattuk be.
– De hiszen egy szóval sem beszélték meg önök sem –
mutatott kettejükre Anna.
– Szóval nem – bólintott Tom.
– Elég, nem is akarom tudni – tette fel a kezét Anna. Ahogy
jobban megismerte a két férfit, egyre inkább kívülállónak
érezte magát.
Tom elmosolyodott és az ajtó felé biccentett, jelezve, hogy
MacGormack visszatért. Egy pillanattal később kinyitotta az
ajtót, és visszaadta Dahlnak a telefont, ami szinte azonnal
elkezdett csörögni.
– Ez gyors volt – bólogatott Dahl az amerikai felé nézve,
majd kiszállt az autóból és a füléhez emelte a készüléket. –
Külügyminiszter asszony, jelentkezem – sétált arrébb. –
Természetesen, azonnal visszahívom az embereimet, nyilván
egy félreértésről lehet szó. Azonnal intézkedem – hallotta még
Anna.
MacGormack elégedetten körbenézett, majd megállapodott a
szeme Annán.
 – Gondolom, még találkozunk – köszönt el furcsán, majd ott
hagyta őket.
– Na, jól van, menjünk – intett ki Tom a kocsiból Dahlnak, aki
jelzett a sofőrnek, és mindketten visszatértek az autóhoz. –
Nézzük meg még egyszer azt a tetthelyet.
 17. FEJEZET

Hammerschmidt lakása érintetlennek tűnt. Dahl leszakította a

felragasztott rendőrségi szalagokat az ajtó elől és belépett.
– Maga szerint volt itt azóta valaki? – kérdezte Anna, ahogy ő
és Tom is bementek a lakásba.
– Kizárt – rázta meg a fejét Dahl, és maga elé emelte a
telefonját. MacGormack ígéretéhez híven átküldte azt a
felvételt, ami a gyilkosság előtt készült a lakásról. – Huszonnégy
órás szolgálat van, a kamerák folyamatosan működnek,
tudnánk róla, ha valaki itt járt volna, és úgy tűnik, minden
ugyanott van, ahol volt, kivéve persze a felborult asztalt és a
vérfoltokat – adta át a telefont Tomnak.
– Ezzel nem megyünk sokra – sóhajtott Tom.
Anna körbenézett. A szőnyegen megbarnult a vérfolt a
felborított asztal előtt. A falakon végig csúnya foltot hagyott a
helyszínelők által használt por, amivel az ujjlenyomatokat
vették le. A váza összetörve hevert a padlón. Anna a két férfira
nézett, akik ugyanúgy pásztázták tekintetükkel a helyszínt, mint
ő.
– Szóval mit is keresünk tulajdonképpen? – kérdezte.
– Igen – bólogatott Dahl. – Ez a milliódolláros kérdés.
– Ugyanazt csináljuk, mint a múltkor, csak most más lesz az
alapfeltételezés – mondta Tom, fel sem nézve, ő már régen a
megoldáson töprengett.
– Kifejtené érthetőbben? – kérte Anna.
– Legutóbb az volt a baj, hogy egy gyilkost vagy
sorozatgyilkost kerestünk, pedig ez egy gyilkosságsorozat, amit
egészen más indítékok mozgatnak. És ami itt történt, az egy
rablógyilkosság, azaz újra meg kell vizsgálnunk minden
mozzanatot…
– Mert a gyilkos nem élvezetből ölt, hanem keresett valamit –
fejezte be helyette Anna, és szégyenében legszívesebben
elsüllyedt volna. – Pedig a múltkor nagyon szépen levezettem az
egészet – ingatta a fejét. – Még értelmet is láttam benne.
– Hogy egy nagy embert idézzek: „A logikával az az egyetlen
probléma, hogyha rossz a kiindulópont, akkor a fals teóriát is
teljesen logikusan le lehet vezetni” – felelte Tom. – Nem volt
olyan rossz az az okfejtés, csak a kiindulópont volt helytelen.
Anna hálás volt neki azért, hogy megpróbálja megnyugtatni.
– De hogy nem vettük észre, hogy ez rablógyilkosság volt? –
rázta a fejét továbbra is magát okolva.
– Mert mindenki a holttestre fókuszált – válaszolta Tom. – A
lakás érintetlennek tűnt, Hammerschmidt értéktárgyai mind
megvoltak. A drága órák a pulton, az ékszerei, a pénze, semmi
nem utalt rá, hogy valamit elvittek, és nem tudhatta, hogy mást
is kellene keresni. Senki sem tudhatta, legfeljebb csak az
amerikaiak.
– Ha kiudvariaskodtátok magatokat koncentrálhatnánk a
feladatra – kérte Dahl.
 – Igen – bólintott Tom, és az ajtó felé fordult. – Akkor ez nem
egy sorozatgyilkosság, hanem kínzási-vallatási szituáció volt –
szögezte le a kiindulópontot.
– Kínzási-vallatási – ismételte Anna megrökönyödve. –
Honnan jönnek magának ilyen dolgok?
– Ezen most lépjünk át – legyintett Dahl.
– A gyilkos már az ajtóban megszúrta az áldozatot – mutatott
a megszáradt foltokra a falon Tom. – Májszúrás, ami halálos, ha
nem látják el azonnal. Ezt Hammerschmidtnek gyakorlott
ketrecharcos lévén azért fel kellett ismernie – tette hozzá. –
Valószínűleg elvesztette az eszméletét, és a gyilkos behúzta az
asztalig. Itt lefektette – lépett az asztalhoz Tom. Anna biztos volt
benne, hogy a férfi látja az egészet maga előtt. – És
valószínűnek tartom, hogy elszorította a sebet, amíg
Hammerschmidt visszanyerte az eszméletét – térdelt le és
imitálta a szorítást. – Nyilván akkor elbeszélgetett vele.
„Megmenekülsz, ha elárulod, hogy hol van, hívhatsz mentőt és
megmaradsz… blablabla” – vezette le a gondolatot. –
Hammerschmidt valószínűleg elárulta, amit a gyilkos akart tőle,
mert nem volt feldúlva a lakás – nézett fel.
– Most legalább olyan meggyőzően érvel, mint a múltkor én,
és akkor is rossz nyomon jártunk – jegyezte meg Anna.
– Van jobb elmélete? – kérdezte Tom felé fordulva.
Anna megrázta a fejét.
– Szóval most azt mondja, hogy nem élvezetből akarta
elhúzni a férfi agóniáját, hanem hogy kihallgassa. Mégis
meghalt.
 – Igen, a gyilkosok már csak ilyenek – vont vállat Tom. –
Nyilván nem tartotta a szavát, mert Hammerschmidt elvérzett –
nézte az óriási, megbarnult vérfoltot. – Gondolom az áldozat ezt
felismerve kezdett el védekezni, ekkor törhetett el a váza –
mutatott Tom az üvegdarabokra. – Aztán a gyilkos egyszerűen
elvette, amit keresett, majd elrendezte a holttestet. Az ablak elé
húzta – fordult most arra a helyre, ahol a testet megtalálták.
– Pontosan, itt a fő bökkenő, hogy minek rendezte el a
holttestet – szólalt meg Dahl.
– Korábban az volt a feltevés, hogy nyilvánosságot akart,
olyan helyre tenni, ahol mindig látható, ezt mondta a
„szakértőnk” – válaszolta Anna. – De így ennek már nincs
értelme.
– Talán mégis – mondta Dahl elgondolkodva.
– Még nyilvánosságot is akart magának? Ez egy kicsit sok egy
gyilkosnak – vetett ellent Anna. – Nagyon összetett
személyiséget keresnénk.
– Nem nyilvánosságot – felelte Dahl. – Üzenni akart – mondta
ki, ami a fejében járt. – A számok, a módszerek…
– Valakinek üzenni akart, de nem nekünk – vette át a
gondolatot Tom is.
– Akkor kinek? – kérdezte Anna.
– Ha azt tudnánk, akkor már megoldottuk volna az ügyet –
válaszolta Tom.
– Jól van, először találjuk ki, hogy mit vitt el és honnan –
mondta Dahl.
 – Mi sem egyszerűbb – bólintott Anna. – Keresni valamit,
amit nem tudjuk, hogy mi, mekkora, és már nincs is itt. A
sorozatgyilkos-elmélet jobban tetszett.
– Kell, hogy legyen itt egy rejtekhely – mondta Dahl. –
Valami, amit egy laikus ember nem lát, pedig szem előtt van.
Anna körbenézett.
– Oké – sóhajtott. – Itt vannak még azok a bizonyos
lábnyomok. Erre mondta, hogy valószínűleg keresett valamit,
mert az egész talp látszik, és én akkor azt hittem, az a valami a
telefontöltő kábele, amivel megfojthatja, de most már
kételkedem benne. Szóval, valami új elmélet ehhez? – kérdezte
Anna.
– Biztosan nem azt kereste, hogy mivel fojthatja meg – felelte
Tom.
– Jó, akkor a fürdőt és a hálót kizárhatjuk – mondta Anna. –
Ha másra nem is jöttünk rá, de az biztos, hogy ott nem járt a
gyilkos.
– Rendben, akkor marad a nappali a konyhával, és az
előszoba, ami tulajdonképpen mind egy légtér, és arról a
helyről, ahol a lábnyomok vannak, mind tökéletesen belátható –
bólintott Dahl. – Szóval itt kellett észrevennie azt a valamit.
Tom egyetértően bólintott, majd lehajolt és az asztal lábait
kezdte vizsgálni, hátha talál rajtuk egy titkos rekeszt. Dahl
leguggolt és elkezdte kopogtatni a padlót, Anna a
konyhaszekrényeket nyitogatta ki, és végighúzta az ujját az
illesztéseken, hogy érez-e valahol valami eltérést. Tom közben
óvatosan felhajtotta a szőnyeget néhány helyen, Dahl pedig
továbblépett és a székek karfáit próbálta kimozdítani.
Aprólékosan átnézték az egész helyiséget, a bútorokat, mindent
kiforgattak, kihúztak, megmozgattak, de semmire sem jutottak.
– Az biztos, hogy a bútorokat nem mozdította el – mondta
elcsigázottan Anna. – És a felvételen nem látszott nála nehéz
tárgy, egyszerűen és gyorsan mozgott. Ha egy adathordozót vitt
el, azt zsebre vágta, lehet, hogy egyszerűen az asztalon volt –
vetette fel. – Tűt keresünk a szénakazalban – tette hozzá
kiábrándultan, amikor már a huszadik fiókot húzta ki, és
tapogatta át.
– Nem tudjuk, mit keresünk a szénakazalban – helyesbített
Dahl.
– Oké, ez így nem fog menni – állt fel Tom, és nagyot
sóhajtott.
– Inkább kapják el még egyszer MacGormacket és
szorongassák meg még egy kicsit – ajánlotta Anna.
– Az a vonat már elment – jegyezte meg Dahl. – És szerintem
ő sem tud többet – hozta be a telefonjára megint azt a képet,
amit MacGormack küldött át neki a lakásról. – Ezen a felvételen
minden pont ugyanott van, mint most – nagyította ki. – Nézze,
még a konyhapulton a csetresz tányérról sem tűnt el egyetlen
cetli, kulcs vagy karkötő sem.
– Csetresz tányér? Tényleg? – nézett rá Anna.
– Ahova minden apróságot beleszór az ember, amit nem tud
hova tenni – vont vállat Dahl.
– Kár, hogy a fiók tartalmáról nincs felvétele
MacGormacknek – viccelt már kínjában Anna.
 Dahl vele nevetett, már mindegyikük kimerült a
keresgélésben.
– Besötétedett, fel is kapcsolhatnánk a lámpákat, hátha
különleges szakértőnk megint észrevesz valami jelet – nyúlt a
távirányítóért, és elhúzta a ledlámpák kapcsolóját. A lakásban
kellemes fény keletkezett, éppen olyan erővel, ahogy Anna
állítani akarta. Mindegyikük kíváncsian nézett körbe, valami
isteni szikrára várva, de az áhított megvilágosodás csak nem
érkezett meg.
– Szerintem hagyjuk mára – mondta csüggedten Anna. –
Majd holnap friss aggyal újragondoljuk, de már két napja
talpon vagyunk, ideje lenne pihenni.
– Holnap megint meghalhat valaki – mondta Dahl fáradtan. –
Most kell rájönnünk, mi lehetett itt, ami olyan fontos volt, hogy
megöljenek miatta három embert.
– Rendben, lépjünk egy kicsit hátra, és keressünk bármit,
ami nem illik ide – nézett körbe Tom, megmagyarázhatatlan
energiákat mozgósítva magában.
– Ez egy rendkívül modern bútorokkal berendezett lakás,
szerintem semmi nem illik ide – sóhajtott Anna. – Nézze ezt a
rusnya állólámpát a fal mellett a lecsüngő hengerekkel, valami
futurisztikus gyümölcsfát akar ábrázolni, vagy mit. Ráadásul
egy vagyonba kerül. A múltkor láttam egy lakberendezési
újságban egy hasonlót. Mégis ki vesz ilyet otthonra?
– Egyáltalán minek ide állólámpa, amikor az egész lakás
rejtett ledfényekkel van kidekorálva – értett egyet Dahl. – Ha
valahol erősebb fényt akarsz, csak beállítod a távirányítón,
ráadásul az a förmedmény rá sincs kötve a rendszerre – vette ki
Anna kezéből a kapcsolót, és erősített a fényeken.
– Akkor megvan a bármi, ami nem illik ide – lépett közelebb
Tom. – És azok a lábnyomok elég közel vannak hozzá – nézte a
szőnyegbe száradt vérpecsétes nyomokat.
– Mert itt lehet átmenni a konyhába az asztalt megkerülve –
adott magyarázatot Anna. – De ott már mindent átnéztem.
Tom még egy kicsit nézegette a remekművet, aztán fogta és
kicsavarta az egyik henger formájú lámpabúrát. Anna és Dahl
kíváncsian nyújtogatták a nyakukat. Tom forgatta egy darabig a
kezében, majd átnézett rajta.
– Na? – kérdezte Dahl. – Találtál valamit?
Tom a fejét rázta, de lecsavart még egy búrát.
– Semmit, de én ebben simán elrejtenék egy kisebbfajta
pendrive-ot.
– Azt az ember bárhol simán el tudna rejteni – vont vállat
csalódottan Anna.
– Nem – tette fel a mutatóujját Dahl. – Tomnak igaza van,
megtalálni borzasztó nehéz egy ilyen tárgyat, de amikor el kell
rejteni, akkor az embernek semmi sem elég biztonságos.
– Hacsak nem elég dörzsölt – felelte Tom hátra sem fordulva.
Annának úgy tűnt, mint aki darabjaira készül szedni az
állólámpát. Kicsavart, leszedett és elfordított minden
mozdítható darabot.
– Ennek minden ágát el lehet fordítani – jegyezte meg,
miközben le-fel mozgatta az imitált fa ágait, mint egy kart.
 – Nyilván, hogy oda világítson, ahova akarják – sóhajtotta
Dahl. – Attól mert ronda, még lehet funkcionálisan jó.
– Inkább kihúzom, mielőtt megcsapatja magát árammal –
lépett oda Anna Tom mellé, és leguggolt, hogy kirántsa a
villásdugót a konnektorból. – Szerencséje van, be sem volt
dugva – mondta, miután látta, hogy a kábel vége a földön hever.
– Mi? Miért? – kérdezte Tom.
– Honnan tudjam? – nézett rá értetlenül Anna.
– Ennek nincs értelme – húzta össze a szemét Tom, ahogy
gondolkodott. – Dugja be!
– Máris – tette fel a kezét Anna védekezőn, majd
visszaguggolt és eleget tett a kérésnek.
A lámpa felkapcsolódott. Tom visszacsavargatta a
futurisztikus hosszúkás, gyümölcs alakú búrákat, majd a
plafont kezdte mustrálni, ahová a lámpafény vetült.
– Így nem is olyan gáz – jegyezte meg Dahl. – Egész
hangulatos.
– Sosem volt ízlésed – dünnyögte Tom, majd lehajtotta az
egyik ághatású lámpakart és tekintetével követte a fényét.
Ebben a pillanatban halk szisszenés hallatszott. Mindannyian a
hang irányába fordultak, a lámpa alján, a törzs utánzatú
talpazatban lenyílt egy kis ajtó.
– Bakker – tátotta el a száját Dahl, nem tudott értelmes
mondatot kipréselni magából, de Anna sem volt képes
megszólalni.
– Na, jó, most már értem, miért vesz valaki ilyet – mondta
Tom, miközben lehajolt és egy A4-es méretű borítékot húzott ki
a titkos rekeszből, amit rögtön továbbadott Annának, majd
tovább csavargatta a lámpa karjait és újabb rekeszeket fedezett
fel. – A gyilkos nyilván kihúzta a lámpát, amikor elment, hogy
ne találjuk meg a rekeszeket.
Dahl és Anna a konyhaasztalhoz léptek és türelmetlenül
tépték fel a lezárt borítékot.
– Jézusom – mondta Anna, ahogy kivette a tartalmát.
– Mi az? – kérdezte Tom, és további borítékokat tett az
asztalra.
– Fényképek – felelte Dahl. – Elég kompromittálók – nyújtotta
oda Tomnak. – A parlament ellenzéki pártjának egyik fő
politikusa van rajta, elég intim helyzetben, ahogy látod. És van
hozzá még egy pendrive is, szerintem sok kellemetlen
információ lehet rajta.
– És van itt még hat másik – tolta elé a többit Tom.
– Akkor Hammerschmidt nemcsak neonáci volt, de egy
mocskos kis zsaroló is – segített Dahl kiszedni a bizonyítékokat.
– Vannak itt politikusok és befolyásos oligarchák – nézte
végig a képeket Anna. – Ez egészen új megvilágításba helyezi a
gyilkosságokat.
– Össze kell vetnünk, hogy volt-e valami köze az
áldozatoknak ezekhez az emberekhez – bólintott Dahl.
– Most már végre tudjuk, hogy miért ölték meg
Hammerschmidtet, csak épp azt nem, hogy kit akart
megzsarolni, mert az az egy hiányzik – felelte Anna.
– Arra akkor jövünk rá, ha megtudjuk, ki volt a másik gyilkos
– felelte Tom. – A garázsban ugyanis nem eltévesztette az
emeletet, ahogy mi gondoltuk, sőt attól sem tartott, hogy
felismerik, csak leszállította az anyagot a másik gyilkosnak.
Szerintem ő volt a megrendelő.
 18. FEJEZET

A versenypálya betonja szürke szalagként ölelte át a zöldellő

dombokat. Már kilométerekről hallani lehetett a motorzúgást a
verseny napján. A tömeg izgatottan figyelte a bokszoknál sürgő-
forgó csapatok munkáját, és igyekeztek lefotózni a kezeslábas
versenyruhába öltözött hírességeket a telefonjuk
fényképezőjével.
Karl Dietrich épp egy villáskulccsal a kezében állította
finomra a befecskendezést, hogy optimális mennyiségű
üzemanyagot juttasson a motorba, amikor éppen a legnagyobb
szükség van rá.
– Most meglesz – mondta magát bátorítva, és kezével
lenyomta a gázpedált. Élvezte, ahogy a motor hangosan
felbőgött. Ezeket a finomhangolásokat nem szerette a csapatára
bízni, csak magában bízott. Mérnökemberként szerette
pontosan kiszámítani és beállítani a műszereket, hiszen a saját
bőrét vitte a versenypályára, tudnia kellett mi, mikor, hogyan
reagál.
– Két perc – hallotta a segédjét.
– Már kész vagyok – jelzett vissza, és kimászott az autóból.
Átadta a villáskulcsot, majd elvette a feléje nyújtott nomex
lángálló csuklyát és a fejére húzta. Kicsit elsimította, hogy
kényelmesebb legyen, aztán felvette rá a bukósisakot, majd
összeütötte öklét a segédjével.
– Hajrá, főnök – hallotta még, mielőtt beült az autóba, de
már csak valahonnan messziről érkeztek hozzá a szavak. Ő már
egész máshol járt a fejében. Újra átgondolta a kanyarokat, a
váltásokat, az egyenest, ahol az élre törhet, hogy meddig és
mennyire nyomja a gázt, hol fékezzen, hogyan vágjon be, és hol
húzassa meg az autót. Bekapcsolta a mellkasán keresztben
húzódó kettős biztonsági övet, behelyezte a helyére a
kormánykereket, aztán feltette a hüvelykujját, jelezve, hogy
minden rendben. Segédje megütögette a tetőt, ő pedig finoman
gázt adott és odagurult az ötös álláshoz.
– Ötös autó, ötös rajthely – mormolta magának, és ez jó
érzéssel töltötte el, mert szerette a szimmetrikus dolgokat. Elöl,
a fejük felett piros lámpák égtek, hallotta a sípoló hangot, ami a
visszaszámlálás megkezdését jelezte. Nem is nézett oldalra, csak
felpörgette a motort, és szeme az elöl álló fickó kezében lévő
zászlóra szegeződött. A szíve a torkában dobogott, hallotta a
lüktetését, szinte erősebben, mint a motorzajt. Minden egyes
lélegzetvétele fülsüketítőnek hallatszott, alig várta, hogy
elinduljon végre, mert akkor elmúlik ez a verseny előtti drukk.
Amint meglebbent a fekete-fehér kockás zászló, tövig nyomta a
gázt. Az autó szinte felszántotta az aszfaltot, ahogy elindult,
olyan lendülettel lőtt ki a helyéről. Már az első kanyar előtt
leelőzte a negyedik és a harmadik rajthelyről indulókat, és
dobogósként a harmadik helyen követte az első két autót. Az
első kanyart tökéletesen vette be, pontosan úgy, ahogy
eltervezte. Az autó mintha a gondolatait olvasta volna, úgy
lassult és gyorsult, robbant és fékeződött, fordult és lódult neki
újra, ahogy kérte. Szinte eggyé váltak. Ezekben a percekben
megszűnt minden gondja, nem gondolt az exfeleségére, a
feldolgozatlan papírokra, a munkahelyi problémákra, csak ő
volt és az autó, meg a sebesség. Alig várta, hogy a hosszú
egyeneshez érjenek, amikor rákapcsolhatja a nitrót. Tudta, hogy
nem lesz sok ideje, de az az egyetlen esélye, hogy az élre
kerüljön. A kanyarba nagyon szépen befeküdt az autó, a gumi
tapadása tökéletes volt. Egészen közel hajtott az előtte lévő
autóhoz, felkattintotta a biztonsági zárat, majd lenyomta a
gombot, és rálépett a gázra. Egy gyors mozdulattal oldalra
kormányzott és csúcsra járatta a motort. Leírhatatlan boldogság
töltötte el, ahogy elhaladt az első és második autó mellett, tudta,
hogy ők már lassítanak a kanyar előtt, de ő még adott magának
egy tizedmásodpercet. Tökéletesen ki volt számolva fejében a
fékút és a gyorsítás. Elégedetten bevágott a másik elé, és
rálépett a fékre, amivel majd még nagyobb lemaradásra fogja
késztetni ellenfelét. Ebben a pillanatban egy rántást érzett,
aztán beesett a fékpedál. Nem volt semmi ellenállás, az autó
nem lassult. Karl Dietrich kétségbeesetten pumpálta a féket, de
az autó nem reagált. Öngyilkosság lett volna visszaváltani ennél
a sebességnél, de a tétlenség is annak számított. Elfordította a
kormányt, mert nem akart teljes sebességgel frontálisan a
betonfalnak száguldani, de tudta, a manőver sem lesz
veszélytelen. Ekkora sebességnél lehetetlenség volt elkerülni a
kisodródást. Az autó oldala megemelkedett, aztán átfordult a
tetején. Ekkor hatalmas rántást érzett, Karl Dietrich érezte,
ahogy a biztonsági öv eltörte a bordáit, amikor belezuhant a
pántokba fejjel lefelé. A táj forgott előtte, elvesztette a
tájékozódó képességét, ahogy többször is átpördült az autó a
tetején, aztán lángok borították el előtte a tájat, valószínűleg
attól, hogy becsapódott a betonkerítésbe. Ordított, és
megpróbált megszabadulni a bukósisakjától, de nem tudta
mozdítani a karjait. A belélegzett levegő felperzselte a légcsövét,
iszonyú fájdalom hasított végig az egész testén, aztán már nem
érzett és nem érzékelt semmit. Megszűnt körülötte minden.
 19. FEJEZET

Tom nappalija egyre jobban hasonlított egy papírgyárra. Tom,

Dahl és Anna a szoba három különböző pontján ült papírokba
mélyedve. A padlón most a borítékokból előkerült
adathordozókról kinyomtatott anyagok hevertek különböző
csoportokba rendezve. Hiába állt rendelkezésükre a
terrorelhárítás óriási tárgyalóterme vagy épp a gyilkossági
nyomozók tárgyalója, valahogy nagyobb biztonságban érezték
magukat Tom házában.
Már órák óta bújták a dokumentumokat némán.
Megegyeztek abban, hogy csak akkor beszélik meg a
gondolataikat, ha mindenki elolvasott mindent, így nem tudták
befolyásolni egymást.
– Nekem ez most egy kicsit megfeküdte a gyomromat –
mondta Georg, és visszadobta a kezében lévő jelentést a többi
papír közé. Tom felemelte a fejét, és ránézett a kupacra.
– A pedofil képviselő – bólogatott, mert ő már átnézte azt az
anyagot.
– A keresztény értékrendet hirdető pedofil képviselő –
helyesbített Georg.
– Azért a bíróról se feledkezzünk meg – szólt közbe Anna.
– Gyomorforgató az összes – rázta meg a fejét Tom.
 – Korrupt gazemberek az igazságszolgáltatásban, erőszakos
rasszisták a kormányzásban – sóhajtott Anna. – Le kell számolni
minddel.
– Ebben egyetértünk, de nekünk nem ez a feladatunk most –
válaszolta Dahl.
– Tudom – bólintott Anna, de úgy mondta ki a szavakat, mint
aki nem tudja túltenni magát a látottakon.
– Akkor ezek hogyan kapcsolódhatnak a mi ügyünkhöz? –
kérdezte Dahl.
– Ez rengeteg anyag – ingatta a fejét Anna.
– Az – bólintott Tom.
– Ne az ügyeket nézzük, hanem hogy hogyan szedték össze –
magyarázott Dahl, és felvett egy kupac papírt a kezébe. – A
gyógyszergyártó cégtől ellopott titkos kutatási eredmények, az
offshore cégeken átfolyatott pénzek, mindez összerendezve
olyan formába, hogy a bizonyítékok egyértelműek legyenek
olyan ember számára, aki nincs benne a gyógyszeripari
folyamatokban – gondolkozott hangosan, felmutatva az odaillő
dokumentumokat –, ehhez olyan elemzők kellettek, akik
nemcsak a gyógyszeriparban, kémiában, jogban, de a
pénzügyekben is kiismerik magukat. És ez egy elég szűk
szegmens.
– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Anna.
– Azt, hogy ezt nem deríthette fel Hammerschmidt egymaga
– válaszolta Tom. – Igazából a profilozásából az derül ki, hogy
ennek az információhalomnak a töredékét sem tudta volna
megérteni, nemhogy összeszedni.
 – Azért akadnak a neonácik között is ügyvédek vagy
pénzügyesek – válaszolta Anna.
– Nyilván – bólintott Dahl. – De azért róla van néhány
aktánk. Drogdíler volt, és lázadó.
– És elég jól keresett, ha megnézem ezeket a panamai
számlákat – lebegtetett meg egy papírt Tom.
– Na, például azt sem hiszem, hogy azokat ő nyitotta – felelte
Dahl. – Nem nagy kunszt venni egy repjegyet – vonta meg a
vállát Anna.
– Az aktája szerint nem hagyta el az országot az elmúlt
három évben, és ezek a számlák frissebbek – rázogatta meg
Dahl a hivatkozott papírokat. – Cégekre vannak nyitva, tehát
azokat is meg kellett valakinek csinálnia, közjegyzővel beszélni,
bankba menni…
– És letárgyalni mindezt vagy nyolc ottani ügyvédi irodával –
tolta előrébb az iratokat Tom.
– Ezek az irodák offshore ügyekre szakosodtak, nem hiszem,
hogy hosszú tárgyalásokat folytatnak, csak megkeresik őket, és
ők már csinálják is – vetett ellent Anna. – Vagy van itt egy
ügyintézőjük, és akkor ki sem kellett utaznia.
– A karibi térség nyolc különböző pontján működő ügyvédi
iroda – ingatta a fejét Tom. – Ez egy szervezet. Nagy szervezet,
nagy pénzek mozgatására.
– Aki ezt kiszortírozta, még azt is tudta, hogyan kell a
bizonyítékláncolatot felépíteni – értett vele egyet Dahl.
– Mint mondtam, a neonácik között is lehetnek
közgazdászok és ügyvédek – válaszolta Anna.
 – Lehetnek – mondta Tom. – A kérdés az, hogy mennyire
tartjuk valószerűnek azt, hogy ezt tényleg ők bogarászták végig.
Több ezer számlamozgás közül azok vannak kiemelve, amik
bizonyítják a pénzmozgást, és amire ugrik a német
igazságszolgáltatás.
– Oké, azt akarjátok mondani, hogy nem egyedül dolgozik –
bólogatott Anna.
– Vagy egy csoport tagja, amit ő irányít, vagy egy csoport
mozgatja őt – válaszolta Tom. – Az utóbbi egybevág azzal, amit
MacGormack sugallt. Az oroszok képesek összeszedni, elemezni,
és összerakni ilyen anyagokat. Megvan rá a kapacitásuk, az
embereik, és kinézték Hammerschmidtet, hogy intézze nekik itt
a piszkos ügyeiket.
– Zsarolást? – kérdezte Dahl.
– Mivel ezek az anyagok nem kerültek nyilvánosságra,
feltételezem Hammerschmidt nem az igazság lovagja volt,
hanem leginkább zsaroló, egy nagyobb hatalom kinyújtott keze
– bólogatott Tom.
– De akkor is még mindig ott van a kérdés, hogy hogyan
kapcsolódik a lelőtt asszisztenshez és a bankárhoz – mondta
Anna.
– A bankárt tökéletesen el tudom képzelni egy ilyen
hálózatban – mondta Tom.
– De az egy energiaszektorbeli bank, még mezőgazdasági
gépeket és építőanyagokat finanszíroznak, semmi köze
gyógyszeriparhoz vagy szoftvergyártáshoz – felelte Dahl.
 – A bankár az bankár – nézett rá Tom. – Nem az a lényeg,
hogy melyik banknál dolgozik, hanem a képessége.
– És a nő? – kérdezte most Dahl is. – Hogy kapcsolódik ide
egy asszisztens?
– Nos, egy asszisztens – nézett rá Tom.
– Ne is folytasd, azt akarod mondani, hogy a titkárnő az
titkárnő – tette fel a kezét Dahl.
Tom csak felfordított tenyérrel nyugtázta.
– Én is tudok énekelni meg táncolni, de nem vagyok
előadóművész, és semmi közöm Madonnához – szólt közbe
Anna.
– Parancsol? – nézett rá Dahl.
– Semmilyen közös pont nem volt az elhunytak között –
fordította le Anna a megjegyzését. – Lehet, hogy a tudásuk
megvolt, de a nyomozás során semmilyen olyan bizonyítékot
nem találtunk, hogy ők bármikor is találkozhattak, sem egy
közös telefonszám, és még csak egy helyszínen sem jártak.
– Talán nem mentünk eléggé vissza abban a nyomozásban –
felelte Tom. – És most új irányok is vannak, amit ellenőrizni kell
– nézett szét a papírok felett.
– Nem hülyíthetem meg az embereimet – válaszolta Anna –,
először sorozatgyilkost kerestünk, most meg zsarolót, meg orosz
kapcsolódást, vagy gyógyszeriparit, esetleg szoftverfejlesztést,
vagy valamilyen kapcsolatot az igazságszolgáltatással, esetleg
egy ellenzéki politikussal? Egyre bővítjük a szűrőt, ahelyett,
hogy szűkítenénk. Talán három év múlva ki tudjuk elemezni az
adatokat. Ja, és mindezt úgy, hogy meg sem magyarázhatom,
miért nyomoztatok ilyen irányban – tette fel a kezét Anna. – Ez
így nem megy!
– Hárman nem tudjuk ezt az egészet leellenőrizni –
sóhajtotta Dahl. – És Annának igaza van, rengeteg idő
mindennek utánajárni. Valahogy le kell szűkítenünk az irányt.
Én az oroszokra szavazok.
Tom a fejét ingatta.
– Túl kevés az információ – mondta, és gondterhelten Dahlra
nézett.
– Szerintem inkább túl sok – vetett ellent Anna.
– Tom arra gondol, hogy csak a következő haláleset tudja
leszűkíteni az irányt – fejtette ki Dahl. Anna mély levegőt vett,
és elgondolkodott. A várttal ellentétben nem borult ki ezen a
ténymegállapításon.
– Bármennyire is szeretnénk, nem tudjuk megakadályozni –
bökte ki végül. – De nem ülhetünk tétlenül, én is az orosz
vonalra szavazok. Ők tudhatták, hogy az amerikaiak figyelik
őket, számomra logikus, hogy nem akarták, hogy ők is
megtudják, mi van Hammerschmidtnél, csak azt nem értem,
miért ölték meg a saját emberüket is akkor.
– MacGormack azt mondta, mindenkit eltettek láb alól abból
a csapatból, csak Hammerschmidt maradt. Lehet, hogy most jött
el az ideje – gondolkodott hangosan Dahl, de nem fejezte be a
mondatot, mert Anna telefonja megszólalt.
– Stein nyomozó, igen – fogadta a hívást Anna. – Hol? …
Mikor…? Máris indulok – mondta, majd bontotta a vonalat. Dahl
és Tom érdeklődve figyelték.
 – Történt egy baleset – mondta Anna. – Egy versenypályán,
ma délben. És mostanra kiderült, hogy talán mégsem baleset
volt, valaki egy időzítővel szétrobbantotta a fékrendszert az
autón.
Miközben beszélt az üzenetjelző sípolt a telefonján.
– Persze, menj csak – mondta Dahl. – Fenn kell tartanunk a
látszatot, és te még mindig gyilkossági nyomozó vagy.
– Nektek is jönnötök kell – mondta Anna, majd feléjük
fordította telefonját az oldalára borult autó fényképével,
melyen jól látszott a hatalmas fehér körbe festett rajtszám. – Az
autó rajtszáma az ötös volt.
 20. FEJEZET

Anna bosszúsan vágta be maga mögött az ajtót. Felakasztotta

kulcscsomóját a falon lévő tartóra, majd fáradtan lecsúsztatta
pulóverét a vállán és rádobta a fogasra. Lerúgta a cipőjét a
lábáról, és egyből a konyhába ment. Kinyitotta a hűtőt, és
végignézett a sanyarú képen. Már vagy három napja nem volt
rendesen otthon, nem evett semmi normális kaját, nem főzött,
és be sem vásárolt. Lejárt, félig megkezdett, megrágcsált ételek
voltak a hűtőben, amit éppen hirtelen magához vett, amikor
hazaszaladt. Szomorúan konstatálta, hogy nincs semmi olyan,
ami éppen a fogára való lenne, így inkább becsukta a hűtő
ajtaját, és lehajolt, hogy a mélyhűtőben kutasson. Egy levél
jégkockát és a gint vette ki. Töltött egy pohárba, majd
kipattintott három jéggolyót hozzá. Visszatette a mélybe az
üveget és a maradék jeget, majd töltött hozzá egy kis tonikot a
megbontott üvegből, amit legutóbb a pulton hagyott. Bement a
nappaliba, kigombolta a nadrágját, és fél kézzel letolta magáról
a farmert, majd a pohárral együtt keresztben belehuppant a
fotelbe. Felszabadító érzés volt megválni a ruhájától. Úgy
érezte, mintha hetek óta nem aludt és nem mosakodott volna,
és most túl fáradt volt mindkettőhöz. Meg sem akart mozdulni,
csak aprókat kortyolt a koktéljából, és hagyta, hadd árasszák el
elméjét a megválaszolatlan kérdések. Kik az áldozatok? Miért
nincs köztük kapcsolat? Egyáltalán van értelme a számoknak?
Vagy talán csak véletlen mindez? Miért jött a hármas után az
ötös, ennek semmi értelme – ingatta fejét, és visszatértek szeme
elé az autó roncsának képei. A kiégett autó darabjai között
furcsa szerkezetet találtak a helyszínelők. Persze Tom és Dahl
rögtön tudta mi az, egy kerékre szerelhető, rádióvezérlésű
robbanó szerkezet. Ezúttal nem a kerékre volt szerelve, hanem a
fék munkahengerekre. Talán azért, hogy a sofőr, aki maga rakta
össze az autóját, se találhassa meg olyan könnyen. Mit keresek én
ebben a nyomozásban? Kicsoda Tom? És miért vannak itt az
amerikaiak? – cikáztak a gondolatok tovább fejében. A gin már
kezdett hatni, kicsit tompultak az érzékei. Talán nem
éhgyomorra kellett volna inni – tartotta az ablak felé a poharat,
figyelve, ahogy a fény megtörik az olvadó jégen, aztán megint
keserű érzések törtek rá. – Soha nem fogok feljebb jutni – fogta
meg a fejét Anna.
Pedig a karrierjére tette fel az életét. Se gyereke, se férje, se
tartós kapcsolata nem volt, kivéve a munkával, ami egyszer
már rendesen megtréfálta. Azt hitte, sosem fog újra
felkapaszkodni a süllyesztőből, de aztán valahogy mégis
összeszedte magát. Erre most itt van ez az ügy. Amennyire
kecsegtető volt az elején, most olyan taszító az egész. Úgy
érezte, soha nem fogja megtalálni a gyilkost, és akkor neki
befellegzett.
– Nem – emelte fel a fejét. – Nem hibázhatok még egyszer
ekkorát – tápászkodott fel a fotelből. Letette az italt a
dohányzóasztalra, majd odament a cipősszekrényhez, elhúzta
az ajtaját, benyúlt, erősen megnyomta felfelé a tetejét, majd
eltolta, és kivette onnan a titkos telefonját, amit alig egy napja
hozott haza az irodából. Bekapcsolta, és várt egy kicsit, amíg a
készülék rákapcsolódik a telefonhálózatra. Reménykedve
figyelte a kijelzőt, de nem jelent meg rajta üzenet.
– Jaj, gyerünk már Norman, találj nekem valamit – nyomott
rá a gyorshívóra, és türelmetlenül várta, hogy barátja, az
elhárítás műveleti igazgatója felvegye. A vonalban hosszú
csengések hallatszottak. Már-már le akarta tenni, amikor végre
meghallotta az ismerős hangot.
– Itt vagyok, itt vagyok – lihegte a férfi a telefonba, Anna
biztos volt benne, hogy a telefonért futhatott, hogy felvegye,
vagy valahonnan el azért, hogy ne hallják mások, mit beszél és
kivel.
– Azt hittem már fel sem veszel.
– Nem mindig megfelelő az alkalom – válaszolta Norman.
– Hmm – sóhajtott Anna.
– Baj van?
– Elegem van, megint le fognak írni – bukott ki Annából, és
visszahuppant a fotelbe. – Elakadtam.
– A gyilkossági ügyeddel? – kérdezte Norman.
– Ez már nem egy gyilkossági ügy, hanem gyilkossági ügyek –
mondta mérgesen Anna. – Azt hittem, csak egy egyszerű kis
celebgyilkosságot kell megoldanom, erre már van négy hullám,
és fogalmam sincs, hogyan kötődnek egymáshoz.
– Négy? – kérdezte Norman. – A jelentések szerint csak
háromhoz hívtak ki.
 – Valaki nagyon követi az eseményeket – mondta Anna.
– Csak elolvasom a napi jelentéseket – felelte Norman. – Ki a
negyedik?
– Egy régebbi ügy. Valami asszisztensnő, Klossberg, akit
lelőttek. Erkel kerestette elő velem az aktáját, szerintem semmi
köze a mostaniakhoz, de ő belelát valamit. Jó mi, mindennek a
tetejében még ők is az agyamra mennek – szorította ökölbe a
kezét Anna. – Nem tudom, mit akarnak, nem tudom, hogy
gondolkoznak – tört ki belőle kicsit összefüggéstelenül. – Ez a
két pasi teljesen kikészít, Dahl meg Erkel valamilyen telepatikus
úton kommunikálnak, semmit nem szólnak, mégis mindent
tudnak, én meg fülelek, hogy elcsípjek egy-egy szót, és úgy
érzem, mindenből kihagynak, de közben mégsem, csak
egyszerűen nem illek bele a képbe, és ez rettenetesen zavar.
– Szóval együtt dolgozol a terrorelhárítással – szakította
félbe Norman a nő siránkozását.
Anna megállt egy pillanatra, csak most hasított belé, hogy
nem csupán egy régi baráttal beszél, hanem egy hivatásos
tiszttel az elhárítástól.
– Nem teljesen – válaszolta Anna, és kortyolt még egyet a
pohárból, hogy időt nyerjen. – Csak Dahllal és ezzel az Erkellel –
sóhajtotta, mert már túl sokat mondott. De emiatt már egyszer
megkereste barátját, szóval nem volt túl sok titkolnivaló abban,
amit mondott. – Tulajdonképpen fogalmam sincs kicsodák.
Kiráz a hideg attól, ahogy dolgoznak. Belépnek egy helyszínre,
ahol cafatokra szakította szét az áldozatot egy pokolgép, és még
csak meg se rezzennek. Csak az apró jelekre fókuszálnak, és
mindenről mindent tudnak, hogy egy gyilkos hogyan nyomja
bele a pengét a másikba, mit élvez rajta, hogyan öl meg valakit
úgy, hogy még életben maradjon, de csak egy kicsit –
gesztikulált mutatóujjával elengedve a poharat, mintha barátja
ott állna előtte a szobában. – Olyan, mintha bérgyilkosokkal
dolgoznék.
– Nagyon keskeny a határ a rabló és a pandúr között –
válaszolta ironikusan Norman.
– Én is pandúr vagyok, de fogalmam sincs, hogyan öljek meg
valakit – válaszolta Anna.
– Ez nyilván nem teljesen igaz – felelte Norman. – De
valószínűleg csak elméletben tudod. Ők viszont bevetéseken
dolgoztak. Nem nyomozók, de hasznosak lehetnek számodra,
ha katonai kiképzést kapott gyilkost keresel.
– Azt keresek? – kérdezett vissza Anna gyanakodva.
– Nagyon valószínű, hogy valami profi bérgyilkossal van
dolgod. Nem is baj, ha Dahlék vigyáznak rád.
– Jaj, nem kell nekem gardedám – felelte bosszúsan Anna. –
És ez az Erkel is kiismerhetetlen, fogalmam sincs hányadán
állunk. Bízik bennem, vagy csak úgy tesz…
– Még nem tudod, hogyan csavard az ujjad köré, ezért
idegesít – nevetett Norman. – Ő már sok mindent megjárt.
Nehéz lehet vele együtt dolgozni.
– Nem – csörgette meg a jeget a poharában lemondóan Anna.
– Igazából nagyon könnyű, udvarias, előzékeny, intelligens, csak
nem tudom megérteni azt a hidegséget, ami benne van. Ismer
minden eszközt és elkövetési módot, mintha maga is csinálta
volna. Majdnem felébresztett egy kómás beteget, hogy látott-e
valamit. Meg sem rázza, ha belép egy gyilkossági helyszínre.
– Csak jól álcázza – felelte Norman.
– Elég sokat tudsz róluk – jegyezte meg Anna és kíváncsian
várt.
– Elhárítói berkekben elég jó nevük van – mondta Norman.
– Nekem most inkább egy kivételes tehetségű nyomozóra
lenne szükségem – mondta Anna bánatosan. – Egy Sherlock
Holmesra.
– Arra ott vagy te – válaszolta Norman.
– Én kevés vagyok ide – felelte csüggedten Anna –, fogalmam
sincs, hogy függenek össze a gyilkosságok.
– Kemény dió, nincs semmi egyezés az áldozatok között –
felelte Norman –, gondolom, ez aggaszt.
– Ez is, meg leginkább a számok – sóhajtott Anna. – Már azt
gondolom, hogy ez csak egy fals feltételezés, és különben is
miért jönne a hármas után az ötös, hol a fenében van a négyes –
törte a fejét hangosan Anna, megfeledkezve önmagáról. –
Szerintem megint vakvágányon vagyunk.
– Számok? – kérdezett vissza Norman.
Anna behunyta a szemét és legszívesebben az öklével ütötte
volna a fejét. Túl fáradt és kialvatlan volt, hogy oda tudjon
figyelni, miről beszél. Megint elszólta magát. Ha most minden
magyarázat nélkül leteszi, az gyanús lenne, ki kell találnia
valamit.
– Van néhány elrugaszkodott elmélet. Egy ideig azt hittem
így kapcsolódnak – próbált valami hihetőt mondani. – Ne
haragudj, hogy mindezt rád zúdítottam, kicsit elfáradtam...
– Találkozzunk.
– Tessék? – kérdezett vissza Anna.
– Találkozzunk!
– Ne haragudj, most nincs hozzá hangulatom, és rengeteg
dolgom van. Nem is tudom mikor aludtam utoljára – nézett
körül Anna a levetett ruháin.
– Ez nem kérés volt, Anna. Még ellenőriznem kell valamit, de
fél óra múlva várlak a szokásos helyen! – szólt rá Norman és
bontotta a vonalat. Anna megrezzent, és gyomrában különös
szorítást érzett. Valami komoly dologról lehetett szó, mert
barátja nem szokott ilyen hidegen elköszönni.
Felállt, letette az italt, majd elővett egy tiszta farmert és pólót
a szekrényből. Bement a fürdőszobába, és alaposan megmosta
az arcát, majd hosszasan nézte magát a tükörben. A szeme alatt
karikák, a sminkje már nem létezett, a frizurája kócos volt,
utálta, hogy most el kell indulnia. Megtörölte az arcát,
összefogta a haját, és felöltözött. Magához vette a pisztolyát és a
rendőrigazolványát, felvette a farmerdzsekijét, és zsebre vágta
mindkét telefonját az asztalról, aztán már robogott is az
autójához.
A kesztyűtartóba tette a pisztolyát és a hivatali telefonját, a
másikat pedig, amivel a kémelhárító barátjával kommunikált,
rádugta a töltőre, és elindult.
Berlin elhagyatott ipari negyedébe hajtott, itt nem volt
forgalom, így alig húsz percet vezetett. A kihalt gyárépületek
üresen álltak körülötte. Az egykor betonlapokból összerakott út
rései között gyomnövények nőttek. A téglafalakon ember
nagyságú graffitik éktelenkedtek, mostanra már egyfajta új
hangulatot adva a környéknek. Erősen szürkült, az Arteon
automata világítása erősebbre vette a lámpák fényét. Anna
befordult egy kerítéshez, amelyen lánc volt körbefűzve. Kiszállt,
kezében a titkos kulccsal, de amikor odaért látta, hogy a lakatot
már kinyitották, csak vissza volt fordítva. Ezek szerint barátja
már megérkezett. Levette a láncot és kitárta a kaput,
visszament az autóhoz és az épület háta mögé kanyarodott
lekapcsolva a világítást. A jól ismert terepjáró már ott állt.
Kiszállt, és bezárta az autót, sem a telefont, sem a pisztolyát
nem vitte magával. A pisztolyra nem volt szüksége, a telefont
pedig nem akarta vinni, nehogy megint lehallgassák. Odament a
külső vasrácsos lépcsőhöz, és elindult felfelé. Az épület magas
volt és a külső lépcsőn a tetőig lehetett menni. Szerettek itt
találkozni, mert a szél mindig fújt, zörgetve a fémelemeket, így
nem hallhatták őket még puskamikrofonnal sem odafönt, és
fentről az egész környéket belátták, ha valaki megközelítette
volna őket az úton.
Ahogy Anna felért, megpillantotta az ismerős sziluettet.
– Itt vagyok Stefan, mi volt ennyire fontos? – tette meg az
utolsó lépcsőfokokat.
– Mi volt ez a számos történet? – kérdezett vissza Norman,
rögtön a közepébe vágva.
Anna nagyot sóhajtott.
– Nem beszélhetek róla – vallotta be őszintén.
 – Anna, én vagyok az – tárta szét a karját Norman. A
nadrágzsebére tűzve kivillant az igazolványa, Stefan Norman,
műveleti igazgató, német elhárítás. Anna tudta, hogyha valaki,
hát ő mindent tudhat, most mégis valami rossz érzés szállta
meg.
– Aláírtam egy titoktartási nyilatkozatot – mondta végül.
– Ez korábban sem akadályozott meg – nézett rá Norman.
– De ez nem egy mezei nyilatkozat volt, hanem
nemzetbiztonsági titkosítású – sóhajtotta Anna. – Szinte vérrel
kellett megpecsételnem, ujjlenyomatot kértek hozzá tőlem.
Szóval, most kivételesen nem kockáztatnám az állásomat.
– Lehet, hogy nem csak az állásodat kockáztatod – válaszolta
Norman hátralépve a földön lévő táskájához, és elővett egy
mappát. – Hoztam neked valamit.
– Mi ez? – kérdezte Anna.
– Olvasd el, utána megbeszéljük – nézett rá komoly arccal
Norman, és átnyújtotta a dossziét. – Ez nem játék!
Anna kibontotta az iratrendezőt, és kiemelte belőle a
papírokat. Belelapozott, hogy átugorja az általános fedlapokat,
majd hátralépett, felült a lépcső korlátjára, és elkezdett olvasni.
„Szigorúan titkos jelentés. Feltehetően gyilkosság áldozata lett
Wolfgang Woss titkos ügynök, akit a Négyes Dokk étteremben
találtak holtan hétfő délután. A férfi mérgezés következtében
halt meg” – olvasta el az első sort.
– Ki ez a Woss? – nézett fel Normanra Anna, majd szinte
megállt a lélegzete, amikor továbblapozott, és a halottkém
fotóján látta az asztalra dőlt holttestet, akinek a feje az étterem
négyes logójával díszített tányéralátétje mellé borult.
– Közülünk való volt, beépülve dolgozott – felelte Norman. –
Korábban nem tudtam szólni róla, mert Hammerschmidt neve
nem merült fel a jelentésében, és te a neonáci ügyén dolgoztál.
Nem is gondoltam, hogy bármi köze lehet az ügyhöz, de amikor
fél órája a telefonban említetted az asszisztenst, a szimatom azt
mondta, ellenőrizzem újból Woss jelentéseit. Most feltűnt, hogy
egy Anita Klossberg nevű nőről írt korábban, akiről azt
mondtad, hogy lelőtték – adott át egy újabb dossziét.
– Megvannak az összefüggések – mondta Anna olyan
boldogsággal, mint aki megtalálta a Szent Grált.
Norman mosolyogva bólogatott.
– Olvasd tovább, és utána mindent megbeszélünk.
Anna újra belemélyedt a papírokba, de nem talált vissza a
szavakhoz, mert egy tompa nyögést hallott. Visszaemelte
tekintetét barátjára, aki furcsa arckifejezéssel állt előtte, mintha
kifordultak volna a szemei, csak a fehér rész látszott, és hirtelen
elvesztette az egyensúlyát. Anna összeráncolta a szemöldökét,
de Norman következő zihálásával vércseppek landoltak az
arcán. Ahogy Norman elkezdett hátradőlni, megpillantotta az
egyre növekvő véres foltot az ingén. Utána akart lépni, de
ebben a pillanatban valami meglökte a vállát, és a
tehetetlenségtől lefordult a lépcső korlátján. A korlát után nyúlt,
és ráfogott a vasra, de ahogy megrántotta a saját súlya, iszonyú
fájdalom ömlött szét a karjában. A vállába éles fájdalom
szúródott, képtelen volt összeszorítani a markát. Érezte, ahogy
kicsúszik a vas a keze közül, ahogy hanyatt zuhan lefelé, még
látta maga előtt a papírokat a levegőben. Azok lassabban
hullottak alá, mint ő. Aztán egy óriási ütést érzett, a levegő
kiszökött a tüdejéből, és elsötétült minden.
 21. FEJEZET

A játszótéren szaladgáló gyerekek óriási hangzavarral

fogócskáztak a mászókák körül. Tom csak messziről figyelte
őket, a park túloldalán. Jó volt végre élettel teli gyerekeket látni,
akik élvezték a szünidőt. Tom egy-egy nehéz nap után ide járt ki
feltöltődni. Már napok óta nem hagyta nyugodni egy gondolat.
Biztos volt benne, hogy már találkoznia kellett a gyilkossal.
Valamilyen papíron, jelentésekben, szemtanú leírásában, de
érezte, hogy már a látóterükbe került az elkövető. Minden jel
arra mutatott, hogy az orra előtt van a megoldás, csak éppen
nem látja. Ez a tudat egyre jobban nyomasztotta, mert biztos
volt benne, hogy még nincs vége a gyilkosságoknak.
Gondolataiból a telefon rezgése zökkentette ki.
– Te sem bírsz kikapcsolni, mi? – fogadta Georg hívását.
– Tom, baj van – hadarta Dahl. – Hol vagy most? Annát
lelőtték.
Tomot olyan hirtelen öntötték el a különböző érzések, hogy
alig bírt megszólalni.
– Mi? A parkban – mondta döbbent hangon.
– Akkor átlövöm a koordinátákat, ott találkozunk –
válaszolta Dahl, és már csippant is Tom telefonja. Nem is nézte
meg, mit küldött át a barátja, csak elkezdett rohanni, egészen az
autójához. Feltépte a Volkswagen ajtaját, és beugrott. Behelyezte
a telefont a töltőbe, az intelligens GPS azonnal kitette a
koordinátákat a kijelzőre, és már fel is kínálta az útvonalat.
– A francba – ütötte mérgesen a kormányt Tom, immár tövig
taposva a gázpedált. Mindig tehetetlennek érezte magát, ha a
csapatából valaki megsérült. Bár Annával nem dolgoztak együtt
régóta, de mégis úgy érezte, felelős érte.
Fél óra múlva már oda is ért a kietlen ipari negyedbe, ami
már tele volt rendőrautókkal, messziről lehetett látni a villogó
fényeket. Tom lassított, a környéket szalagokkal lezárták, és
járőrök állták útját.
Lehúzta az ablakot.
– Maga Erkel? – nézett be hozzá egy rendőr.
– Igen – bólintott Tom.
– Menjen csak – intette tovább a rendőr.
Nem kellett sok útbaigazítás, egyszerűen csak oda kellett
mennie, ahol a legtöbben voltak. Tom még életében nem látott
annyi helyszínelőt, mint az utóbbi pár napban, és a helyszínen
lévők már szinte kollégaként köszöntek neki. Megállt, az
intézkedő rendőrök hadán túl látta Anna autóját. Akaratlanul is
összeugrott a gyomra. Kiszállt, mire az egyikük felfelé
mutogatott a kezével, Tom rögtön megértette, hogy fel kell
mennie a lépcsőn a tetőre. Kettesével vette a fokokat, mire
felért, Dahl már várta a lépcsőnél.
A kezében szorongatta a slusszkulcsát, aminek a végére egy
kisebb labda volt erősítve kulcstartóként. Tom innen tudta,
hogy baj van. Barátja már rég leszokott a cigiről, azóta ezt a
labdát gyűrögette, ha valami gond volt, hogy levezesse a
feszültségét.
– Mit keresett itt Anna? – lépett oda hozzá Tom, és a hideg
futott végig a hátán, amikor megpillantotta hátrébb a jól ismert
fekete zsákot.
– Nem volt egyedül – mutatott Dahl a letakart holttestre.
Tomon egy leheletnyi megkönnyebbülés futott végig, hogy a
fekete nejlon nem Annát takarja. Odalépett és felhajtotta, hogy
megnézze az áldozatot. Azonnal észrevette a zsebére akasztott
igazolványt.
– Mi dolga volt a német elhárítás műveleti főnökével? –
nézett vissza Dahlra.
– Ez a nagy kérdés – bólogatott barátja.
– És hol van Anna? – kérdezte Tom.
– Kórházban – felelte Dahl. – Őt a vállán érte a találat, és
lezuhant a peremről. Legalábbis ezt feltételezzük. Súlyos az
állapota.
Tom bólintott, hogy jelezze, megértette. Nem volt értelme
bemennie a kórházba, neki most ide kellett fókuszálnia.
– Mivel lőtték meg? – kérdezte.
– Egy 5,56-os lövedéket említett az orvos szakértő – felelte
Dahl, miközben a keze folyamatosan pulzált a labdán. Tom ki
nem állhatta az önkéntelen mozdulatokat, de tudta, barátja csak
az idegességét próbálja kordában tartani.
– Mesterlövész?
– Úgy tűnik. De nem ugyanaz a lövedéktípus, mint az egyes
számúnál, ha erre akarsz kilyukadni.
 Tom bólintott. Erre akart kilyukadni. Visszatakarta a
holttestet, majd felállt és körülnézett.
– Jó kis találkozóhely ez. Valószínűleg nem először jártak itt.
– Volt kulcsuk a lakathoz – bólogatott Dahl. – Megtaláltuk
Anna autójában. És találtunk egy táskát Stefan Norman
ujjlenyomataival, de nem volt benne semmi.
– Ezek szerint azt, ami benne volt, valaki elvitte – mondta
Tom. – Gondolom, nem mászkál tetőkre üres aktatáskával.
– A helyszínelők még a nyomokat rögzítik. De nyilván mások
is feljöhettek ide, annak ellenére, hogy le volt zárva a kapu –
felelte Dahl. – Sokan kedvelhetik, akik tilosban járnak, vagy jó
kilátást akarnak.
– Akkor semmink sincs? – nézett rá Tom.
– Normannál két telefon volt – folytatta Dahl. – Az egyik
nyilván a céges. Abban nem találtuk meg Anna hívását.
– Akkor a másikon kommunikáltak – bólintott Tom.
– Abban sem találtuk meg Anna számát – sóhajtott Dahl.
– Nyilván Annának is volt még egy telefonja – nézett rá Tom,
majd ahogy nézte barátja arcát, hirtelen rájött, hol hibáztak. –
És azt nem ellenőriztétek.
– Nem – sóhajtott Georg. – Bárcsak bízott volna bennünk
annyira, hogy elárulja, van még egy titkos telefonja, de nem
tette.
– Azt gondolod, így találták meg őket? – kérdezte Tom.
– Nem hiszem, hogy pontos címet adtak meg, hogy hol
találkozzanak – nézett rá Dahl.
 – Azt azért tudod, hogy most azt sugallod, az amerikaiak
lőtték le Annát – válaszolta Tom.
– Semmit sem zárhatunk ki – mondta Dahl. Tom összeráncolt
homlokkal nézett rá. – De azt is tudjuk, hogy valakik az
amerikaiakat is figyelték, hiszen megölték három emberüket,
valószínűleg hasonló módszereket használnak.
– Talán egyszerűen csak követték Annát, mi meg itt
összeesküvés-elméleteket gyártunk – mondta Tom.
– Azt azért csak kiszúrta volna – ingatta a fejét Dahl. –
Norman biztosan, hiszen erre képezték ki, de szerintem Anna is
volt már ennyire óvatos.
Tom ránézett újra a holttestre és a tetőn lévő nyomokra,
majd a környéket kémlelte. Kétszázötven méteres távolságon
belül öt gyárkémény is volt.
– Valószínűleg valamelyik kéményről lőttek – helyeselt Dahl
Tom tekintetét követve. – Már kiküldtem egy egységet, hogy
ellenőrizzék mindet.
– Elég csak hármat – válaszolta Tom. – Az a kettő túl alacsony
– mutatott a két kiesőre.
Dahl bólintott, és valami üzenetet írt a telefonjába.
– Na, jó, mondd el, mire gondolsz – nézett Tomra, miután
leírta az utasítást, hogy mely kéményeket vizsgálják át az
emberei.
– Azt, hogy már láttuk a gyilkost, csak még nem tudjuk, hogy
ő az – felelte Tom. – Közelebb van, mint gondolnánk.
– Szerinted ezért kellett meghalniuk? – kérdezte Dahl.
– Anna még túlélheti – felelte Tom.
 – Jobb, ha úgy tudják, meghalt – nézett rá Dahl
nyomatékosan. – Egyébként sem fogja tudni, ki lőtt rá.
– Ki jelentette be a gyilkosságot? – kérdezte Tom.
– Egy csöves – válaszolta Dahl. – Itt szokott aludni az
épületben. Most meglátta a kocsikat, és nem mert bejönni.
Aztán látta Annát leesni, azt hitte lelökték, akkor megijedt és
elszaladt telefonálni. Ha Anna életben marad, akkor csak neki
köszönheti.
– Nem látta, hogy jött-e be még valaki? – kérdezte Tom.
Dahl megrázta a fejét.
– Pedig valaki járt itt – mondta Tom. – És ez azt jelenti, hogy
Anna valószínűleg már rájött, ki a gyilkos, és ezért jöttek utána.
– Ugyanazokat az aktákat nézte, mint mi. Mire jöhetett rá? –
kérdezte Dahl.
– Vagy az elhárító barátja adott neki más aktákat is –
biccentett Tom a táska felé. – Jó lenne tudni, hogy mit adhatott
át.
– Hívom a belügyminisztert és a kancellárt – sóhajtott Dahl. –
Hozzáférést kell kapnunk Norman anyagaihoz.
 22. FEJEZET

Az üvegpalotának kinéző irodaépület kapujában egy öltönyös

fickó várta a kisbuszt.
– Ő az elhárítás vezetője – súgta oda Dahl Tomnak. Tom le is
döbbent, hogy személyesen a nagyfőnök várja őket a kapuban.
Nyilván nagyon megrázta a műveleti igazgató halála, mert
rendkívül kedvesen fogott vele kezet. Tom pontosan tudta, hogy
a kémelhárítók ki nem állhatják a társszervezeteket, azt még
jobban, ha együtt kell velük dolgozni, és amit sehogy sem
bírnak elviselni, az az, ha még egy külföldi is van köztük.
Günter Berg fikarcnyi jelét sem mutatta ellenérzésének, amikor
megrázta Tom kezét. Pontosan tudta, hogy ki ő, hiszen angolul
köszöntötte.
– Kérem, jöjjenek velem – ment előre a lépcsőn, és felkísérte
őket az irodájába.
– Mr. Berg, őszinte részvétünk a kollégája miatt – kezdte
Dahl, miközben elővette mellényzsebéből a belügyminiszteri
jóváhagyást.
Berg feltette a kezét.
– Köszönöm, nem szükséges átadnia a jogosultsági levelét,
mindent megmutatunk, amit kérnek. Mielőbb szeretnénk
elkapni Stefan gyilkosát.
 Tom látta barátján, hogy ő is megakadt egy pillanatra, ez
olyan fordulat volt a kémelhárítás vezetőjétől, amire ő sem
számított. Valószínűleg ezt Berg is látta, mert folytatta.
– Ez nem egy szokványos bűnügy, a társunkat megölték, és
Anna Stein és Stefan Norman találkozója vezethet csak el a
gyilkoshoz. Önök tudják a legjobban, hogy miben nyomozott
Stein nyomozónő, mi pedig készek vagyunk az önök irányítása
mellett feltúrni Norman minden aktáját, hogy segítsük ezt az
ügyet feltárni.
– Valóban váratlanul ért az együttműködése – válaszolta
Dahl. – Mindenekelőtt azokat a fájlokat szeretnénk megnézni,
amit Norman átadhatott Anna Steinnek. Szeretnénk látni, hogy
milyen anyagokat töltött le legutoljára a szerverről.
– Ezzel lesz egy kis probléma – lépett Berg az ajtóhoz, és
mielőtt becsukta, kilesett. Tomnak el kellett rejtenie
kikívánkozó vigyorát, mert ebből az egyszerű mozdulatból
ráismert a kémelhárító igazi énjére. – A rendszerünket alig pár
órája feltörték – nézett jelentőségteljesen a két férfira. – Az
elmúlt hónap összes aktáját, a biztonsági mentésekkel együtt
törölték. Az informatikusaink éppen most dolgoznak azon, hogy
visszaállítsák, amit lehet, de eddig nem kecsegtettek semmi
jóval.
– Minden anyagot? – kérdezett vissza Dahl.
– Minden olyat, ami a műveleti főosztályt érintette – felelte
Berg.
– Akkor legalább tudjuk, hogy közel vagyunk – jegyezte meg
Tom.
 – Rengeteg anyagról van szó, legalább hétezer fájl tűnt el –
fintorgott Berg.
– Azért, ahogy ismerem magukat, biztos, hogy vissza tudják
állítani valahogyan – nézett rá Tom.
– Vissza, de ahhoz idő kell – fonta karba kezeit Berg. – Több,
mint amink van.
– Ezzel nyilván tisztában volt a gyilkos is, szóval igazából
csak időt akart nyerni, hogy eltűnjön – dünnyögte Dahl.
– Pontosan ezért mondom, hogy nincs elég időnk, mert mire
visszaállítjuk és átnézünk mindent, addigra már bottal üthetjük
a gyilkos nyomát – bólogatott Berg.
– Tudunk segíteni valamiben? – kérdezte Dahl. Tom
magában nevetett, mert kizártnak tartotta, hogy a
terrorelhárítás informatikusait a kémelhárítás gépei közelébe
engednék.
– Informatikailag nem – válaszolta Berg. – De úgy
értesültem, hogy önök ismerik a legjobban azokat az ügyeket,
amelyeken Frau Stein dolgozott. Ha bármi ötletük van, ami
előrébb viszi a nyomozást, azért hálás lennék.
Dahl Tomra nézett. Tom érezte, hogy most fordult a kocka,
mert ugyan ők jöttek az elhárítás anyagaiba bepillantani, de
valójában az elhárítás akart tőlük valamit. Most már érthető
volt a szívélyes fogadtatás. Valakinek azonban meg kellett
tennie az első lépést.
– Hadd menjünk át Norman irodájába – válaszolta végül
Dahl.
 – Kérem – nyújtotta az ajtó felé a kezét Berg, és maga kísérte
át a két vendéget a néhai műveleti igazgató irodájába.
– Kezdetnek jó – suttogta Tom Dahlnak a folyosón.
Norman irodája tágas volt, de azért nem vetekedett
Dahléval. Egy íróasztal, mögötte polcok, vele szemben egy kis
tárgyalóasztal négy székkel, a sarokban egy fantáziátlan
állólámpa, a redőnyök lehúzva, néhány semmitmondó kép a
falon. Norman kémként és kémelhárítóként valószínűleg
nagyon figyelt, hogy soha sehol ne tükröződjön a saját
személyisége.
Tom lassan nézett körbe. Első ránézésre Norman precíz
személyiség lehetett, mert katonás rendben volt minden. Aztán
megakadt a szeme az íróasztalon egy picike bekeretezett képen,
egy hölgy fotóján. Összerándult a gyomra, mégis emberi alakot
öltött fejében az áldozat. Volt a kép mellett egy golflabdás
kulcstartó és egy Korfu szigetét mintázó sörnyitó. A személyes
tárgyak, amit jobb lenne nem látni. Tom kiürítette agyából a
nem oda való gondolatokat, és igyekezett csak a lényegre
koncentrálni.
– Oké, mit láttunk a tetőn? – tette fel félhangosan a kérdést.
– A holttestet – felelte Dahl. – Elegánsan volt öltözve, ahogy
az irodában szokás. Nála volt az elhárítói igazolványa, vagyis
csak kiugrott beszélni Annával, vissza akart jönni ide.
– Valószínűleg nem beszélték meg előre, hirtelen jöhetett az
ötlet, hogy találkozzanak – bólintott Tom, nem épp a férfi
ruházatából következtetve, hanem abból is, hogy tudta, Anna
holt fáradt volt már, és egészen biztosan haza akart menni,
lezuhanyozni, és aludni.
– Volt mellette egy üres aktatáska – folytatta Dahl. – Azt
kellene tudnunk, hogy mi volt benne.
– Valamit meg akart mutatni – bólogatott Tom. – De semmit
nem találtunk a helyszínen. Sem laptopot, sem adathordozót.
Bármi is volt nála, valószínűleg elvitték.
– Lent sem találtunk semmit – ingatta a fejét Dahl.
Tom összehúzta a szemét, ahogy mindig is tette, amikor
felidézett egy képet. „Az autók, telefonok, a vérfolt, az irattartó”
– ütött szöget a fejében egy apró részlet. Megfordult és
végignézett az irodán, pontosan olyan irattartókban voltak a
papírok rendezve Norman polcain, mint amit ott látott.
– Volt lent egy irattartó a földön – mondta. – Oké, tegyük fel,
hogy itt ülsz az irodában, Anna felhív, és beszélgettek – ment
közelebb Norman székéhez. – Kér valamit, amit te valamiért
azonnal el akarsz vinni neki.
– Vagy Norman hallott valami olyat, ami miatt azonnal
találkozni akart Annával – egészítette ki Dahl.
– Az is lehet. A lényeg, hogy felállsz és megkeresed azt az
aktát, amit el akarsz vinni – fordult Tom a polchoz. Sokáig
nézegette a katonás sorrendbe rendezett irattartók gerincét, de
szinte egyik sem állt kijjebb vagy beljebb. Végighúzta az ujját a
polcon, finom por gyűlt össze az ujjbegyén. Majd lehajolt és
belenézett, hogy a fény úgy essen, hogy lássa, hol törik meg a
por, de csak a saját ujjnyomát látta. Odament az íróasztalhoz, és
kihúzott egy nagyobbacska fiókot. Ott is volt még néhány
irattartó, de üresek. Kivett egyet.
– Vagy inkább a számítógépen kikereste az adott aktát, és
kinyomtatta – fordult meg, és a sarokban észrevette az ősrégi
nyomtatót. – Vagy vitt egy tabletet, és akkor ott vagyunk, ahol a
part szakad – jegyezte meg cáfolva önmagát.
– Norman elég régi vágású volt, én is azt gondolom, hogy
papír alapon vitte el az adott anyagot, hogy aztán
megsemmisíthessék – szólt közbe Berg. – Tartott volna attól,
hogy az adathordozót valami hacker feltöri.
– Annak a nyomtatónak van memóriája? – kérdezte Dahl.
Berg pötyögött valamit a telefonjában, majd a füléhez
emelte.
– Gyertek ide, legyetek szívesek – mondta, majd letette. – Az
biztos, hogy az a nyomtató nincs rendszerbe kötve, ami akár
előnyünkre válhat, mert nem tudták letörölni a hackerek.
Viszont ősréginek látszik. Majd az informatikusok megmondják,
mit lehet kinyerni belőle.
Kisvártatva két vékony, szemüveges férfi lépett be, akár
testvérek is lehettek, annyira egy vágásúak voltak. Már
ránézésre is programozóknak néztek ki. Berg a nyomtatóra
mutatott és mondott valamit németül, amit Tom nem értett, de
nyilván azt kérdezte, hogy hogyan lehet hozzájutni a
memóriájához. A két férfi elkezdte szétszedni a nyomtatót, és
megbeszélték a részleteket a főnökükkel.
– Biztos, hogy ki tudnak nyerni belőle valamit, a kérdés csak
az, hogy mennyit – fordult végül feléjük Berg. – Valószínűleg
nem sok mindent tárolt ez a gép, nem mai darab.
– Nem hiszem, hogy sok oldalról lenne szó – gondolkodott
hangosan Dahl. – Ha az irattartó a tetőről esett le Annával,
akkor szét kellett hullania a papíroknak. Az elkövetőnek oda
kellett mennie, és gyorsan összeszedni. A csövessel nem
számolt, a rendőrök is sokkal gyorsabban kiérhettek, mint
ahogy elképzelte, ezért nem hiszem, hogy elrendezhette a
tetthelyet. Ezért is találhattuk meg az irattartót a földön. Én a
helyében azt is magammal vittem volna.
– Vagy elterelésnek hagyta ott – jegyezte meg Tom.
– Azt meg tudjuk vizsgálni egy ionizációs vizsgálattal, hogy
járt-e itt, ebben a szobában az az irattartó – mondta Berg,
miközben az informatikusai kicsavarozták a nyomtató fedelét,
és kiemelték belőle a vezérlő panelt.
– Teljesen felesleges, csak az idejét vesztegeti vele – ingatta a
fejét Dahl. – Tom barátom csak szereti az összes lehetséges
negatív kimenetelt felsorolni, de kicsi az esélye, hogy ilyenre is
gondoltak volna. A mesterlövész az egyik kémény tetejéről lőtt.
Megtaláltuk a nyomát a puskatartó lábainak. Lábnyomokról is
mintát vettünk, és volt olyan egyezés, ami a tett színhelyén
lévőkkel is egyezést mutatott, ezért abból indulunk ki, hogy a
gyilkos látta a távcsövén keresztül, hogy mit adott át Norman, és
a kéményről lemászva, oda kellett mennie, hogy eltüntesse a
bizonyítékokat. Úgyhogy maradjunk annál az elméletnél, hogy
papírokat adott át, és bízzunk a nyomtatóban.
– A technológiát látva, ez maximum csak tíz-húsz oldalt
jegyez meg – tolmácsolta Berg, amit az informatikus közölt vele.
 – Az nekünk elég lesz – bólintott Tom, és figyelte, ahogy a két
férfi kiemel, rácsatlakoztat, összeköt valamit valamivel, hogy
aztán azt majd egy másik gépre kötve egy másik nyomtatón
kinyomtassák. Nem is értette, hogy ez az egész miért olyan
bonyolult, ő azt gondolta, csak megnyomnak egy gombot, és
már nyomtatja is az utolsó húsz oldalt, de a technikai kütyük
általában nem úgy működtek, ahogy ő azt elképzelte.
Egy negyedóra elteltével végre elkezdtek kijönni az utoljára
kinyomtatott oldalak. Mindegyikük izgatottan várta, mi lesz
rajtuk.
– Nem értem, ezt az aktát miért akarta volna Norman
megmutatni – nézte meg elsőként Berg a kijövő fényképeket,
majd átadta Dahlnak.
– Azt a mindenit – nyíltak tágra Dahl szemei. – Ezt nézd meg
– nyújtott oda egy fényképet Tomnak, amin egy holttest volt,
rádőlve egy asztalra, mellette a tányéralátéten egy négyes szám
látszott.
– Megvan a négyes – vette el Tom. – Tudjuk, hogy ki ez a
fickó? – kérdezte, az elhárítás vezetője felé fordítva a képet.
Berg bólintott, majd egy mozdulattal kitessékelte
informatikusait a szobából. Megvárta, amíg becsukódik az ajtó,
aztán nagy levegőt vett, mint akinek nyomasztó történetet kell
elmesélnie.
– Ő Wolfgang Woss – mondta komor hangon. – A mi
emberünk. Egy beépített munkán dolgozott már évek óta az
észak-németországi kikötőknél. Pár napja találták holtan ebben
az étteremben. A halottkém szerint ételmérgezést kapott, de
erős a gyanúnk, hogy idegenkezűség van a dologban.
– Mi után nyomozott Woss? – kérdezte Tom.
Berg kihúzta az íróasztal mögötti széket és leült, jelezvén,
hogy ez hosszabb történet lesz. Tom és Dahl közelebb húzott
egy-egy széket a tárgyalóasztaltól, és ők is leültek.
– Úgy három éve történt egy baleset a Balti-tengeren – kezdte
Berg. – De erős volt a gyanúnk, hogy valakik megpróbáltak
szabotálni egy nagyszabású beruházást, ezért ráállítottam
néhány emberemet.
– Egy beruházás miatt? – húzta fel kételkedően a
szemöldökét Tom.
– Ez egy stratégiailag fontos beruházás Németország
számára.
– Harcászati? – kérdezte Dahl.
– Nem – rázta a fejét Berg. – Energetikai. Sorozatos
üzemzavarok léptek fel, kisebb balesetek, amik gondatlan
kivitelezést feltételeztek, és több kezdeményezés volt rá, hogy
leállítsák az építkezést, de ez sosem történt meg. Woss úgy
gondolta, nagyobb dolog van a háttérben, ezért „kölcsönkért”
egy kisebb csapatot a különleges erőktől, hogy segítsenek
feltérképezni a helyzetet. Sajnos az akció rosszul sült el. Az
egész csapat egy robbanás áldozata lett.
– Ez már így elmondva is nagyon bűzlik – mondta Dahl.
– Természetesen mivel hivatalosan nem lehettek ott ezek az
emberek, egészen más áll az aktájukban, és így hivatalos
nyomozást sem indíthattunk, de Woss rajta maradt az ügyön. Ő
eleinte biztos volt benne, hogy vagy szándékosan rossz anyagot
építettek be, vagy a gyártás során keletkezett valami hiba, de
ennek kitudódása gazdasági krízist okozott volna, szóval csak
inkognitóban nyomoztunk. Aztán végül Woss véleménye is
megváltozott, és lezárta az ügyet azzal, hogy csak véletlen hibák
tragikus egybeesése történt, és emiatt következett be egy víz
alatti robbanás – nyúlt Berg a telefonért, majd a titkárnőjétől
bekért egy aktát. – A sorozatos baleseteket nemzetbiztonsági
okokból eltussoltuk.
– Gondolom a szokásos „gázrobbanás” szöveggel – mutatott
macskakörmöt Tom az ujjaival.
– Ebben az esetben ez lett volna a legrosszabb verzió –
felelte Berg, amikor kopogtattak az ajtón. A titkárnője belépett
az irodába, és átnyújtotta a kért aktákat, majd távozott. –
Ugyanis az Északi Áramlat 2 gázvezeték építéséről van szó –
dobta az asztalra a mappát Berg, néhány fotó ki is csúszott
belőle. – Nemzetközi botrány lett volna abból, ha leállítják a
beruházást.
– Valakik nagyon jól és valakik nagyon rosszul jártak volna –
dünnyögte Tom. – A szokásos történet.
– És mi történt azzal a csapattal valójában? – kérdezte Dahl.
– Tényleg egy robbanás végzett velük – nézett Berg
jelentőségteljesen Tomra –, de nem lehet tudni, hogy szándékos
vagy véletlen baleset volt-e.
– Azért ezt elég nehéz elhinnem – felelte Tom, miközben
maga elé húzta az aktát.
 – A tenger fenekén nem igazán lehet ujjlenyomatokat
keresgélni – felelte Berg.
– Biztos megvan annak is a maga szakértője – mondta Tom,
miközben megakadt a szeme az egyik fotón. Felemelte az
asztalról, és szinte megfagyott benne a vér. – Kizárt, hogy
baleset volt – mondta eltökélten.
– Talán a gázvezetékekhez is ért? – nézett rá szúrós szemmel
Berg.
– Ahhoz nem – rázta a fejét Tom. – De a különlegesen
kiképzett katonákhoz igen. És ezek az emberek profik voltak –
fordult Dahl felé. – Most már tudom, miért keveredhetett az én
fotóm arra az asztalra. Mindegyiküket ismertem.
 II. RÉSZ

„A zűrzavar a háború lelke.”

Anthony Ryan
 1. FEJEZET

Tom ott állt a kiborult paksaméta előtt, és továbbra sem bírta

felfogni, amit lát. Milliónyi gondolat cikázott a fejében, sehogy
nem volt értelme a történteknek.
– Gyere velem – érezte barátja szorítását a vállán. Tom tudta,
hogy Georg nem akar az elhárítás főnöke előtt beszélni. Pláne
azok után nem, hogy az ő rendszerükbe is belepiszkált valaki.
– Hova megyünk? – kérdezte Tom, amikor barátja nem állt
meg az ajtó előtt.
– Az utcára, bárhova, csak ki az épületből – mondta eltökélt
léptekkel Dahl. – Nem bízom senkiben.
A kapu előtt odament a kisbuszhoz, kinyitotta az ajtót, majd
egy teátrális mozdulattal bedobta a telefonját, és Tomra nézett,
hogy tegye ő is ugyanezt. Tom engedelmeskedett, majd követte
barátját ki az utcára.
– Itt már jó lesz? – kérdezte Tom. – Elég messze vagyunk a
telefonoktól.
– Sétáljunk – biccentett Dahl.
– Mozgásban lévő célpontot nehezebb eltalálni? – kérdezett
vissza Tom.
– A jelen körülmények között ez nem túl vicces – szólt rá
Dahl. Tom befogta a száját, és követte barátját. – Jól van, mondd,
hogy mire jutottál – kérte végül Dahl, amikor már elég messze
jártak az elhárítás irodaépületétől.
– Ott voltál velem – felelte Tom.
– Ne terelj, már ezer gondolat végigfutott az agyadban –
sürgette Dahl. – Honnan ismerted azokat az embereket, hol
lehet kapcsolódás?
Tom nagyot sóhajtott, nem is tudta, honnan kezdje.
– Katonai búvárok – vágott bele Tom. – Egy felkészítésen
vettek részt, amit részben én vezettem…
– Nehezen tudlak elképzelni búvárruhában – jegyezte meg
Dahl.
– A Balkánon – tette hozzá Tom. – Az Europol ügynökei
drogcsempészekre dolgoztak a Balkánon. Régi tengeralattjárós
kikötőkben sejtették a maffia központját, ezért kiváló katonai
búvárokra volt szükségük. Németország segített, viszont olyan
embereket küldtek, akik nem ismerték az Adriai-tenger
környékét, és az ott élő lehetséges ellenfeleket – magyarázta
Tom kissé feszülten, mert most így kimondva tényleg olyan
hihetetlennek tűnt, mit keresett ő ott. – Érdekes feladat volt, és
elvállaltam, de fogalmam sincs, hogyan találtak rám.
Dahl egy kicsit megköszörülte a torkát.
– Rajtam keresztül – vallotta be. – Emlékszem erre az
akcióra, én adtam meg a nevedet.
– Miért nem magadat ajánlottad? – kérdezett vissza Tom.
– Mert a legjobbat akarták – válaszolta Dahl. Tom meg is
lepődött egy pillanatra. Nem volt hozzászokva Georgtól az efféle
dicséretekhez.
 – Szóval miattad vagyok egy gyilkosságsorozat
középpontjában? – húzta fel a szemöldökét.
– Ez eddig sem volt kérdés, csak épp nem tudtuk, hogy egy
évekkel ezelőtti akció miatt – felelte Dahl, miközben
szakadatlanul rótták az utat. – Szerinted a Balkánhoz van köze
a gyilkosságoknak?
Tom tanácstalanul széttárta a kezét.
– Bármihez lehet köze, én ugyanúgy nem találok most sem
értelmes kapcsolatot az eddigiekkel. Talán Anna és Norman
egyik korábbi közös ügyéről van szó.
– Nem – rázta meg a fejét Dahl kis gondolkodás után. – Ők
nem ilyen ügyekben dolgoztak együtt régen. A haditengerészet
kommandósainak azokhoz az akciókhoz semmi közük nem volt.
Maradjunk inkább náluk, mesélj még az akciócsoportról.
– Kiváló harcosok és remek búvárok voltak, eszméletlen
dolgokat csináltak víz alatt – emlékezett vissza Tom azokra a
tréningekre, amikre csak megfigyelőként kérték be. – De nem
tudtak elvegyülni a helyiek között. Pedig valahogy úgy kellett
lejutniuk a tengerpartra a célkikötők környékén, hogy senki ne
szúrja ki, hogy ők egy kommandós egység. Mindennek
látszódhattak volna, csak katonáknak nem, de ez sehogy sem
ment nekik. Az Europol szerint veterán balkáni katonák
irányították a drogcsempészetet, és nekik hihetetlen érzékük
volt kiszúrni az ilyen fiatal harcosokat. Ráadásul sziklába vájt
kikötőkben vagy barlangokban történt a drogátadás, csak a
tenger felől lehetett ezeket a helyeket megközelíteni, azonban a
kikötőkben mindenhol volt őrszemük, és az egész Adriai-tenger
partját figyelték. Ezek a srácok piszok ügyesen merültek,
mélytengeri mentés és felderítés volt a speciális területük. Ha
már vízben voltak, onnan már észrevétlenül be tudtak volna
jutni a barlangokba, de a veteránok a strandokat és más
kikötőket is figyelték, a teljes partszakaszt, kocsmákat,
szállodákat, már jóval előbb tudtak róla, ha megérkezett egy
felderítő vagy akciócsoport. Terepismereteket és taktikai
fogásokat tanítottam nekik, kifejezetten a Balkánra igazítva.
– Mennyit foglalkoztál velük? – kérdezte Dahl.
– Nem sokat, pár hetet – vonta meg a vállát Tom, mert nem
érezte relevánsnak ezt az információt. – Mondom, nem a
nulláról indultunk, ütőképes kis brigád volt.
– Rá kell jönnünk, hogy mi a kapcsolat köztük és a mostani
gyilkosságsorozat között – mondta Dahl.
– A nyakunkban az elhárítással ez nem lesz egyszerű –
válaszolta Tom.
– Nem terveztem bevonni az elhárítást – ingatta a fejét Dahl.
– És nem hagyom futni MacGormacket sem. Túl sok a véletlen
egybeesés. Egyszerre törik fel az összes biztonsági rendszert,
aminek a gyilkosságokhoz bármi köze is volt.
– A helyedben már rájuk küldtem volna egy újabb egységet –
helyeselt Tom. – Már úgyis tudjuk hova kell menni.
– Ez nem ilyen egyszerű – ingatta a fejét Dahl. – Most éppen
azzal vádoljuk a CIA egyik legmagasabb rendfokozatú vezetőjét,
hogy megölte a német elhárítás műveleti főnökét.
– Éppen ezért kellene haladéktalanul elfognunk – bólintott
elszántan Tom.
 – Nem akarok nemzetközi diplomáciai botrányt
kirobbantani – rázta meg határozottan a fejét Dahl.
– Ha igazunk van, akkor ők robbantották ki ezt a diplomáciai
botrányt – felelte Tom.
– Ha igazunk van – mondta Dahl. – Most kivételesen
betartjuk a protokollt, és először a kancellár nemzetbiztonsági
tanácsadóját értesítem, és hivatalosan fogjuk feltenni az
amerikaiaknak a kérdéseket. Egy ilyen megkeresésre azonnal
válaszolniuk kell.
– Jó ötlet – bólogatott Tom –, de közben én azért rájuk
küldenék egy egységet – erősködött. – Nekem például nem kell
betartanom a ti protokolljaitokat, van is néhány barátom, akiket
nagyon gyorsan iderendelhetek, és mielőtt észbe kapnának,
már megcsináltuk az egészet. Nem hagyhatjuk, hogy ezek a
szemetek eltüntessék a nyomaikat.
– Nem, Tom, te most nyugton maradsz – nézett rá
nyomatékosan Dahl. – MacGormacket nagyon magas szintről
fogják utasítani, hogy működjön együtt. Bármilyen incidens
megfordítaná most ezt a diplomáciai helyzeti előnyt. Így talán
még többet is megtudhatok, mint amit erőfitogtatással ki
tudnánk szedni belőle. Tudom, hogy az időveszteség miatt
aggódsz, de hogy nagyon őszinte legyek, nem hiszem, hogy ők
vannak most e mögött – állt Tom elé Dahl, és mélyen a szemébe
nézett. Olyan volt, mint egy hazugságvizsgáló. Azt akarta
kideríteni, vajon Tom betartja-e a szavát, ha megígéri, hogy
nyugton marad.
 – Te vagy a főnök – tette fel Tom a kezét. – De nem fogom
hagyni, hogy bárki is megússza, amit Annával tett.
– Tudom – felelte Dahl. – Ezért jobb, ha kiderítjük, ki tette.
– És akkor most mit csinálunk? – kapitulált Tom.
– Szépen visszamegyünk a bázisra, a föld alá, ahol minden
kimenő és bemenő adatforgalmat a saját embereim figyelnek –
válaszolta Dahl. – Ez már nem játék. Ha egy ilyen szervezet
szerverét feltörik, akkor nagyobb ellenféllel állunk szemben,
mint gondoltuk.
– Hát – húzta a száját Tom. – Ha belegondolok, hogy ez az
ember csak egy fénymásolatot mutatott meg Annának, és
lelőtték a háztetőn, akkor bárki bárhol célpont lehet.
– Ezért megyünk vissza a saját térfelünkre – mondta Dahl, és
a kocsi felé vették ismét az irányt. – Ideje átvennünk az
irányítást.

Az ismerős föld alá vezető lejáró most furcsamód az otthon

biztonságát nyújtotta. Dahl, alighogy kiszállt, máris kiadta az
utasítást, hogy válasszanak le fizikailag és informatikailag egy
részleget. Emberei azonnal munkához láttak, biztonsági
vonalas telefonokon rendelték be a szakértőket, és az
informatikusok vastag aktatáskának tűnő csomagokat kezdtek
kipakolni az asztalokra, amik, mint kiderült biztonsági
számítógépek voltak műholdkapcsolattal, de külső hozzáférés
nélkül. Tom gondolta, hogy Georg egy percet sem akart tétlenül
ülni, de nem hitte, hogy ez az egész hermetikus rendszer ilyen
gyorsan felállítható.
 – Tom, alá kell írnod egy titoktartásit – mondta Dahl, és az
egyik szigetüzemű számítógéphez lépett.
– Már aláírtam egyet – felelte Tom.
– Abból sosem elég – dünnyögte Dahl, felé sem fordulva.
– Azt sem tudjuk, miről van szó, így, ha akarnám, sem
tudnám elmondani senkinek, mit csinálunk – érvelt Tom.
– Még – tette hozzá Dahl, továbbra sem törődve Tom
ellenkezésével, már állította is ki a nyomtatványt. – De most az
elhárítás aktáit fogjuk lekérni, amihez nekem van elég
jogosultságom, te viszont kibic vagy nálunk.
– Ha gondolod, elmehetek – válaszolta Tom.
– Persze, persze – nyomtatta ki Dahl az ismerős szöveget. –
Na, írd alá!
– Papíron? – kérdezett vissza Tom. – Ráadásul ennek a fele
üres – fordította vissza Dahl felé a hiányos szövegezésű
papírlapot.
– Mivel mi sem tudjuk, miről van szó – ismételte Tom szavait
Dahl. – Majd, ha már tudjuk, akkor beírjuk mire fogadtál most
titoktartást, és ezzel el is mondtam, miért csináljuk ezúttal
papír alapon.
– Mert a hackereid nem tudnak visszadátumozni egy
ujjlenyomatos elektronikus dokumentumot? – nézett rá Tom,
miközben a papír aljára firkantotta a nevét.
– De igen, csak nem a saját hátsóm védelmében fogom
okirat-hamisításra buzdítani őket – bólintott Dahl
köszönetképpen.
– Csak engem – fintorodott el Tom.
 – Jól van – vette el a papírt Dahl, és magához intette a
sofőrjét, aki egy adag aktával érkezett. – Te kezdd el átnézni az
eddig kapott anyagot, én addig bekérem biztonságos vonalon az
elhárítás dokumentumait.
– Igenis, uram – mondta Tom némi iróniával, aztán elvette a
sofőrtől az elhárításnál kapott dossziékat, és leült egy asztalhoz,
hogy újra átnézze a képeket.
Kellemes emlékek törtek fel benne a búvárok arcképe láttán.
Jó munka volt velük dolgozni, és kellemes társaság. Nem volt
bennük sem pökhendiség, sem lenézés. Bár nem ismerték
egymást, megvolt a kölcsönös tisztelet. Mindenki tudta, hogy
csak olyan emberrel találkozhat ott, aki már letett valamit az
asztalra, és nagy valószínűséggel nem beszélhet róla, hogy mit
tett a hazáért, és mikor. Amikor dolgoztak, a srácok figyeltek és
jegyzeteltek, ha kellett kérdeztek, de soha nem nyújtózkodtak
túl a határokon. Jól kijöttek egymással, a végén még egy
vacsorára is meghívták Tomot a helyi bárba. Kicsit dartsoztak,
és vitorlázásról meg autókról beszélgettek, munkáról nem.
Tomnak még el is húzódott a szája, ahogy visszagondolt, hogy
megverték dartsban. Az egyik srác eszméletlenül ügyesen
dobott. Azzal hencegett, hogy alulról is betalál a közepébe, egész
egyedi technikája volt, mintha késsel szúrt volna, csak jó
pillanatban kellett elengedni a dobótüskét.
Tomnak széles mosolyra húzódott a szája, ahogy
visszagondolt, aztán hirtelen megfagyott benne a vér.
Felpattant. Nem tudta megmagyarázni hogyan jött ez az érzés,
mintha a tudatalattija egyszer csak megoldotta volna az ügyet
anélkül, hogy őt bevonta volna. Újra beletúrt a fényképekbe, és
kiemelt egyet közülük. A fiatal, göndör hajú, szőke srác erős és
magas volt, de nem kifejezetten testépítő fazon. Tom kirohant a
szobából, át a belső téren egyenesen az informatikusokhoz.
– Vissza tudjátok játszani nekem a gyilkosságot? – rontott rá
a két férfira, akik már az elhárítás anyagait töltötték le.
– Jó napot, Mr. Erkel – nézett fel az egyik férfi. –
Megkérdezhetem, pontosan melyik gyilkosságra gondol?
– Hammerschmidtére, amit a rendőrségtől kaptunk meg –
bólogatott Tom, mert rájött, gondolatban már jóval előrébb járt,
mint kommunikációban.
– Természetesen, egy pillanat – mondta végtelen
nyugalommal az informatikus, és párat kattintott a gépen.
Kinyitott egy fájlt, majd betöltötte. – Jöjjön közelebb, melyik
képkockára kíváncsi?
– Amikor Hammerschmidtet leszúrják – sürgette Tom, és
már izgatottan nézte a képernyőt.
– Ha gondolja, ott van egy nagyobb monitor – tette ki az
informatikus egy másik képernyőre a jelenetet. Tom odalépett a
monitorhoz és jobb kezével az állát dörzsölte. Összehúzta a
szemét, hogy minden apró mozdulatot alaposan megfigyeljen.
Nézte, ahogy a gyilkos megáll az ajtó előtt, aztán abban a
pillanatban, ahogy Hammerschmidt kinyitja az ajtót lefújja
valamivel, majd meglendül a keze, és alulról döf. Precízen, oda,
ahová kell. Most már emlékezett a mozdulatra, akkor is
megcsodálta ezt a precízséget és technikát, öt éve ott a dartsgép
előtt.
 – Találtatok valamit? – nyitott be Dahl a szobába.
– A gyilkost – fordult meg izgatottan Tom, majd felmutatta a
képet. – Ő az. – Dahl csak kérdőn felhúzta a szemöldökét. –
Emlékszem rá, a mozdulataira. Ezer százalék, hogy ő van a
felvételen.
– Gyere velem – húzta ki Dahl Tomot a szobából.
– Georg, higgy nekem, ő az – próbálta meggyőzni barátját
Tom, ahogy elhagyta a szobát. – Valami Mike vagy Mark a neve.
– Ennek a férfinak Martin Sommer a neve – mondta Dahl.
– Oké, sosem voltam jó nevekben – válaszolta még mindig
izgatottan Tom.
– És három éve meghalt – mutatott egy másik aktát Dahl az
iPadjén, ami nála volt.
Tom kétkedve vette el tőle az ugyancsak vastag tokba
csomagolt szigetüzemű gépet. Gyorsolvasással futotta végig a
sorokat, és görgette a végére a jelentést. – Mindenki meghalt
abból a csoportból – folytatta Dahl. – Ők voltak Norman
különleges egysége. És erről az akcióról sajnos nem jöttek
vissza.
– Látom – rázta a fejét Tom. – És lehet, hogy a többiek nem
jöttek vissza, de azon a felvételen Mark Sommer van – mondta
Tom olyan eltökélten, mint még soha.
– Martin – javította ki Dahl.
– Akkor Martin, érted a lényeget – vágta rá Tom. Dahl
felhúzta a szemöldökét. – Nem képzelődöm Georg. És ne gyere
nekem azzal, hogy most nagyon meg akarom oldani az ügyet,
mert ez valóban így van, de nem találok ki ilyesmit.
 – Biztos vagy benne, hogy ez a fickó van a felvételen? –
emelte fel a férfi arcképét Georg, és mélyen Tom szemébe
nézett.
– Az életemet tenném rá – állta a tekintetét Tom.
– Akkor agyaljuk ki, hogy találunk meg valakit, aki már nem
is létezik, de nekem előbb most Spanyolországba kell utaznom.
– A legjobb időpontot választottad egy nyaralásra –
bólogatott értetlenül Tom.
– MacGormack után kell mennem, épp oda tart repülővel.
– Mondtam, hogy le fog lépni – ingatta a fejét Tom.
– Hivatalos ügyben repül oda – felelte Dahl.
– És te ezt bevetted? – kérdezte Tom.
– Be, mivel az amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó
helyettese adta ki a hollétét – tálalta az új információt Dahl,
majd Tom érdeklődő tekintetére magyarázatot is adott. – Végül
rám testálták az egész ügyet, én beszéltem a helyettes úrral, aki
nagyon segítőkésznek bizonyult. Azonnal tájékoztatott
MacGormack hollétéről, és biztosított arról, hogy semmi közük
nem volt Norman és Anna Stein halálához. Gesztusként
felajánlotta, hogy MacGormacket utasítja, hogy a reptéren
várjon meg, és feleljen minden kérdésemre, valamint azt is
engedélyezte, hogy MacGormack tájékoztasson a jelenleg folyó
megbízásáról, ami azért érdekes, mert szerintem nagyon is
kapcsolódik a mi ügyünkhöz – nézett nyomatékosan Tomra
Dahl. – Szóval most oda kell mennem, és kikérdeznem, mielőtt
kihűl ez a nyom.
– Értem – bólintott Tom.
 – Neked pedig addig fel kellene keresned ezt az embert –
hozott be egy másik fájlt az iPaden Dahl, és Tomnak adta. – Herr
Koch, Anton Koch, tapasztalt energetikai mérnök, látott már ezt-
azt, és műszaki ellenőrként volt a vezetékfektetési projekten.
Mindent megtalálsz a csatolt aktákban. A helyettesem pedig itt
marad és mindenben a segítségedre lesz a távollétemben.
– Az a helyettesed, aki a minap majdhogynem bilincsbe
verve rángatott eléd? – húzta fel a szemöldökét Tom, miközben
átvette a gépet.
– Wolfgang Schneider jó ember, mindenben a parancsaimat
követi – bólintott Dahl.
– Maradjunk abban, hogy más elképzelésünk van a jó
emberekről – húzta fel a szemöldökét Tom.
– Egy ekkora szervezetben kincs az ilyen habitusú beosztott
– ütögette meg Tom vállát Dahl búcsúzóul, és elindult kifelé. –
Most kérhetsz tőle bármit – kacsintott még rá, mielőtt beszállt a
kocsiba. Talán érezte, hogy Tom nagyon is revansot akar venni
a korábbi atrocitásért.
– Meglesz – csapta össze a tenyerét maga előtt Tom, és
megvárta, míg a főnöki kisbusz elhajt előtte. Az íves lejáró
föléjük magasodott, még látta a kanyarokban az autó
reflektorának fényét.
Majd visszafordult, és körbenézett az egykori
repülőgépsilóból kialakított föld alatti szuper irodaházon. Az
egyik oldalon, ahol a sötét volt, ott parkoltak a jól felszerelt
műveleti autók, bőven volt hely, hiszen repülőknek készült a
parkoló. A másik, kivilágított oldalon üvegfalú irodákban
mindenki dolgozott, aktákat nézegettek, vagy a számítógépen
pötyögtek valamit. Tomnak annyira tetszett ez a modern
bunker, és most, hogy Dahl elhajtott, tényleg úgy érezte, barátja
megépíttette a legtökéletesebb objektumot.
– Herr Erkel – szólította meg Schneider, Dahl helyettese
Tomot. – Szüksége van valamire?
Tom ránézett, majd egy kissé elfordította a fejét, és több
gonoszkodó gondolat vonult végig a fejében, mégis igyekezett
szakszerű maradni.
– Kellene egy iroda, ahol nyugodtan felkészülhetek – mutatta
fel az iPadet. – És hozzon nekem egy kólát – bökte még oda.
– A 3-as szobát kiüríttettem már önnek – válaszolta
Schneider. – És bekészíttettem pár üdítőt is.
Tomot meglepte a válasz, és a szoba felé fordult, aminek
ugyancsak üvegfala volt. Valóban ott állt egy szépen
berendezett, érintetlennek tűnő iroda, gurulós székkel, asztallal,
hátrébb egy kanapéval és egy polccal. A kanapé előtt kis
dohányzóasztalon üvegpoharak és néhány üdítő sorakozott.
Volt köztük zéró kóla, így Tom biztosra vette, hogy Schneider
vagy rendkívül figyelmes, vagy Dahl alaposan felkészítette.
– Aztán nem ártana valamit ennem – folytatta Tom.
– Tonhalas, sonkás és tojásos szendvicseket rendeltem –
felelt Schneider. – Hozattam sajtos pogácsát is. Vagy szeretne
inkább valami meleget? – kérdezte, és elővett egy tálcát az egyik
asztal alatti polcról, amin valóban gusztusosan becsomagolt
szendvicsek közül lehetett választani.
 – Nem, ez tökéletes lesz – nyúlt a tojásos szendvics felé Tom,
érezte a hideg fóliát, ezek szerint most vették ki a hűtőből.
– Az egész tálca az öné, bevigyem az irodájába? – kérdezte
Schneider olyan pókerarccal és kerekre nyitott szemmel, hogy
Tom tényleg elhitte, ez az ember most bármit megtesz neki,
amit csak kér.
– Nem, köszönöm, elbírom – mondta Tom.
– Óhajt még valamit, uram?
– Egy piros csíkos pulóvert szeretnék, kötött rénszarvassal a
mellkasán – ráncolta a szemeit Tom, és karba fonta a kezeit.
– Milyen méretben? – kérdezte Schneider továbbra is
rezzenéstelen arccal.
Tom elnevette magát.
– Magát jól felkészítette a főnöke – ingatta a fejét Tom. –
Bocsánatkérés elfogadva – ütögette meg a vállát Dahl
helyettesének, akinek arcizmai továbbra sem reagáltak, majd
elvette tőle a tálcát. – Szervezzen össze egy találkozót ezzel a
Kochhal – vetette hátra még Tom, miközben elindult az
újdonsült irodája felé.
– Két óra múlva vár minket – felelte Schneider.
Tom csak felemelte a bal kezét, jelezve, hogy vette az infót,
majd beült az irodába, és addig nyomkodta az asztalán lévő
távirányítót, míg az iroda üvegfala végre tejszínűvé változott.
– Ejnye Dahl, kiadtál egy beosztottadnak – dünnyögte inkább
nevetve, mintsem mérgesen. Kibontotta az egyik szendvicset,
leült a kanapéra, felrakta a lábát a karfára, és az ölébe vette a
gépet, hogy elkezdje átolvasni a kapott aktákat, miközben
jóízűen nekiállt falatozni.
„2015 júniusában megállapodást írt alá az Északi Áramlat 2
megépítéséről a Gazprom, a Royal Dutch Shell, az E.ON, az OMV
és az Engie. Mivel Lengyelország blokkolta egy vegyes vállalat
létrehozását, 2017. április 24-én az Uniper, a Wintershall, az
Engie, az OMV és a Royal Dutch Shell finanszírozási
megállapodást írt alá a Nord Stream 2 AG-vel, a Gazprom
fejlesztésért felelős leányvállalatával” – most komolyan Georg,
ezt kell végigolvasnom, erről már mind hallottam a hírekben –
majszolta a szendvicsét Tom, és átlapozta a számára érdektelen
részeket.
„2018. január 31-én Németország engedélyt adott az Északi
Áramlat 2-nek a német vizeken való építkezésre és üzemeltetésre,
valamint a Lubmin melletti part menti területekre. 2018
májusában megkezdődött az építkezés a greifswaldi
végponton…” – a lényeget – görgette tovább a jelentést a gépen,
miközben kinyitotta a zéró kólát és nagyokat kortyolt belőle.
„Április 1-i jelentés: az Északi Áramlat 2 építési flottáját
rendszeresen provokálják külföldi polgári és katonai hajók,
amelyek közvetlen veszélyt jelentenek a projekt hajóinak
biztonságára.
– Na, ez már érdekes – ült feljebb Tom, és két ujjával
belenagyított a jelentésbe, mielőtt tovább olvasta, gyorsan a
végére pörgetett, hogy megnézze ki írta. – Wolfgang Woss –
dünnyögte. – Ő volt Norman embere, a 4. számú áldozat –
jegyezte meg magának.
 „Egyértelműen megtervezett és előkészített provokációkról
beszélhetünk. Halászhajókkal, valamint hadihajókkal,
tengeralattjárókkal és repülőgépekkel akadályozzák a gazdasági
projekt megvalósítását.” „Február 22-én, miközben a dániai
Bornholm szigetétől délre csöveket fektettek le, az SWI-106
lengyel halászhajó dél felől lépett be a pufferzónába. A vele való
rádiókapcsolat létrehozására tett ismételt kísérletek kudarcot
vallottak. Ebben a helyzetben a Vladislav Strizhev ellátóhajónak
vissza kellett löknie, aminek következtében az SWI-106
beleütközött a Vladislav Strizhevbe. Az ütközést követően a
halászhajó kapitánya felvette a kapcsolatot, és elismerte, hogy ő
volt a hibás az incidensért – hangfelvétel áll rendelkezésre. A
Fortunát eltalálták volna, ha az ellátóhajó nem tett volna
határozott lépéseket.”
– Nocsak – merült bele jobban Tom az olvasásba.
„Március 28-án egy azonosítatlan tengeralattjáró emelkedett
a felszínre a Fortuna csőfektető hajó ütközőzónájában, kevesebb
mint egy mérföld távolságra. Tekintettel arra, hogy a Fortuna
horgonyzsinórjai több mint egy mérföldes távolságban
helyezkedtek el, a tengeralattjáró tevékenysége letilthatta a
csőfektető bárka teljes horgonypozícionáló rendszerét, és
megsérülhetett a csővezeték. Inspekció szükséges! Véleményem
szerint több tenger alatti atrocitás is érhette a csővezetéket,
amiről nem tudunk. Kérvényezem egy mélytengeri búvárcsapat
kirendelését, akik ellenőrzik, hogy nem történt-e szándékos
rongálás.”
 – Szóval ezért kellett a búvároknak odamenniük – bólogatott
Tom.
„Március 29-én egy lengyel katonai hajó manővereket hajtott
végre a Fortuna körül. A Spasatel Karev segédhajónak
párhuzamos pályát kellett követnie, kísérve a hadihajót.”
„Március 30-án éjjel a Spasatel Karev radarja két objektumot
észlelt az uszály közvetlen közelében. Egyikük a Fortuna felé
tartott, és nem reagált a rádióhívásokra. Elhatározták, hogy az
objektum felé egy keresztező pályán kezdenek haladni. A figyelem
felkeltésére a hajó reflektorait használták. Kiderült, hogy egy
halászhajó irányt változtatott, és rádiókapcsolat nélkül haladt
dél felé. A második objektum, amely a Fortunától délnyugatra
várakozott, szintén rádióhívások fogadása nélkül távozott.
Véleményem szerint a gázvezeték építésének ellehetetlenítése a
cél. A korábban indítványozott katonai búváregység kirendelését
egyre sürgetőbbnek vélem. Kérem jelentésem tudomásulvételét.”
„Május 3. Robbanás történt a csővezeték parttól távoli
szakaszán. A robbanás eredete mindeddig tisztázatlan. A
kivitelezést végző cég hivatalos jelentése szerint az anyagi kár
óriási, személyi sérülés nem történt. A médiában a kormány
kérésére blokkolták ezt a hírt, nemzetközi botrány elkerülése
érdekében. A kivitelezést végző cég nem tudott a cső
ellenőrzésére leküldött búvárcsoport létezéséről. A kutató
tengeralattjárónk éppen a robbanás körzetében tartózkodott az
esemény alatt. A kutató tengeralattjáróval elvesztettük a
kapcsolatot. Erős a gyanú, hogy a robbanás elérte a
tengeralattjárót. Felderítőket küldtünk a területre, akik a viharos
időjárás és erős áramlatok miatt csak napokkal később tudtak a
területen merülni. A jelentések rengeteg felismerhetetlenségig
roncsolódott fémdarabról számoltak be. Feltételezésünk szerint
az egész egység a robbanás áldozata lett.”
Tomnak akaratlanul is elszorult a torka. Soha nem akart
ilyen jelentést olvasni. Ő pontosan tudta, hogy az a csapat hús-
vér emberekből állt. Valakinek a fia, férje, apja ott maradt
abban az akcióban.
„A szakértői jelentés szerint a tengeralattjáró a
lökéshullámtól olyan nyomást kapott, melyet egészen biztosan
nem éltek túl a benne tartózkodó személyek.”
Tom megrázta a fejét, hogy kiverje belőle a szörnyű képeket.
„A kivitelezést végző konzorcium szakértője, Anton Koch
jelentése szerint egy vízkristály kialakulása okozta a robbanást.
Még tisztázatlan módon víz kerülhetett a vezetékbe, mely a gáz
közegben kikristályosodott, és a gáznyomás hatására
hangsebességnél is nagyobb sebességre gyorsult, és a tágulási
kanyarnál szétszakította a vezetéket, óriási robbanást okozva a
víz alatt. Koch helyszíni ellenőrzést rendelt el az egész csővezeték
hosszában, melyet két hónappal később meg is kezdtek, ezzel
tovább halasztva a kivitelezés befejezését. Érdekesség, hogy
Kochot az esemény után leváltották. Anita Klossberg lépett a
helyére” – írta Woss.
Tom összeráncolta a homlokát. – Az egyes számú áldozat.
Norman ezt a nevet ismerte fel – bólogatott. – Ezért akart
találkozni Annával, és azért, mert negyedikként megölték az ő
emberét. Anna rájött a kapcsolódásra – Tom szinte látta maga
előtt a nőt a háztetőn, amikor összerakja a gyilkosság darabkáit,
és még mielőtt tájékoztathatott volna valakit, lelőtték.
Kopogtatás hallatszott. Tom felpattant a kanapéról és
kinyitotta az ajtót. Schneider állt ott.
– Indulnunk kell a találkozóra, uram – mondta, és egy
paksaméta papír volt nála.
– A legjobb időzítés, rengeteg kérdésem van ehhez a
Kochhoz – csapta a hóna alá az iPadet Tom, és elindult Dahl
helyettese után.
 2. FEJEZET

Tom még gyorsan átolvasta Koch jelentését az autóban, mert

hozzá volt csatolva Woss anyagához, amit Schneider
kinyomtatott számára. Mire odaértek a találkozó helyszínére,
már nagyjából kialakított magában egy képet a fickóról. Dahl
helyettese nagyon körültekintően választott találkozóhelyet.
Egy óriási parkolóban jelölte meg a helyszínt, ami körül nem
voltak magas épületek vagy gyárkémények, be lehetett látni az
egészet, és rögtön feltűnt volna, ha valaki követi őket. Amint
befordultak, Tom rögtön kiszúrta az autót. Egy ezüst színű
Jaguár terepjáró mellett egy körszakállas fickó szívta az
elektromos cigarettáját. A késői időpont miatt nem is volt
nagyon más jármű a parkolóban. Ők egy kicsit távolabb álltak
meg. Mindketten kiszálltak, Tom hagyta, hogy Schneider
előremenjen és beszéljen a férfival. Koch az ötvenes évei elején
járhatott, mérnök kinézetével Tomra jó benyomást tett. Mire
odaért hozzájuk, a férfi kedvesen mosolyogva nyújtotta felé a
kezét, és angolul szólalt meg.
– Üdvözlöm, Herr Schneider tájékoztatott, hogy ön a külsős
szakértő, és legyek mindenben a segítségére, épp úgy, mintha
magával a főnökével beszélnék.
– Köszönöm, hogy ilyen készséges. Arról a jelentésről lenne
szó, amit maga írt – mutatta fel Tom a papírokat, amiket
magával hozott a kocsiból.
Koch csodálkozva felhúzta a szemöldökét, és
jelentőségteljesen elmosolyodott.
– Jó pár évnek kellett eltelnie, hogy valaki végre reagáljon rá.
– Mindennek eljön az ideje – bólintott Tom, anélkül, hogy
tudta volna, mire céloz a férfi.
– Hogyhogy most akarják kivizsgálni? – kérdezte Koch.
– Beszélgessenek, én az autónál megvárom önöket – szólt
közbe udvariasan Schneider, és fegyelmezetten visszatért a
kocsi mellé. Tom tudta, hogy Dahl helyettese biztosítja a
területet, és a terrorelhárítás valamelyik szupereszközével
pásztázza a környéket, hogy még véletlenül se hallgassa le őket
senki, ne adj Isten, lőjön rájuk valaki a távolból.
– Ön azt írta a jelentésében, hogy sorozatosan történnek
furcsa események a gázvezeték építése közben, és hogy ezt ki
kellene vizsgálni – hagyta megválaszolatlanul Tom Koch
kérdését.
– Igen, sorozatosan történtek olyan események, amik
ellehetetlenítették a gázvezeték üzembe helyezését. De senki
nem reagált az intelmeimre, aztán most sem adták még át –
ingatta a fejét. – Pedig már két éve működnie kellene.
– Ismeri ön az Engine Kft-t.? – kérdezte Tom.
– Igen, ők fogták össze az építkezést. Koordináltak,
beszerezték az alapanyagokat, kiegészítő anyagokat… ismerték
az egész folyamatot, rálátásuk volt a két csőfektető hajó
munkájára, amik a német–orosz AG tulajdonában voltak…
 – Szóval igen – szólt közbe Tom, mert nem volt kíváncsi a
műszaki részletekre. – És mondanak önnek ezek a nevek
valamit? Anita Klossberg, Hans Hammerschmidt, Henrich
Köster, Wolfgang Woss, Karl Dietrich? – olvasta fel az áldozatok
nevét Tom.
– Dietrichet, a főmérnök urat személyesen ismertem –
bólogatott Koch. – Klossberg kisasszony a távozásom után vette
át a munkámat, bár nem tudom, mi alapján gondolták, hogy el
tudja végezni, mert nem volt semmilyen ismerete
energetikában, egy sima mérnök közgazdász lány volt. Ne
értsen félre, nagyon dicséretes, hogy ennyi diplomát szerzett, de
nem volt energetikában jártas mérnök. Nem értettem, miért
kapta meg ezt az állást. Hammerschmidt ismerős név, de elég
sok ilyen nevű ember van, most nem ugrik be konkrétan senki.
A másik kettőt nem ismerem. Miért érdekes ez?
– Mert mind az öten meghaltak az elmúlt három hétben…
Kochnak újra felszaladt a szemöldöke.
– Ez borzasztó, hogyan? És hogy kerülök én a képbe?
– Meggyilkolták őket, és alapos a gyanúnk, hogy a haláluk
valamilyen módon köthető ehhez a vezetéképítéshez – felelte
Tom. – A jelentése felkeltette az érdeklődésünket.
– Gondoltam én, hogy a terrorelhárítás előbb-utóbb ránéz –
bólogatott egyetértően Koch.
– Miért? – kérdezett vissza Tom.
– Azért, amit leírtam – nézett rá értetlenül Koch. – Volt egy
óriási robbanás, egy jó nagy szakaszon újra kellett fektetni a
csöveket.
 – És mi köze ehhez a terrorelhárításnak? – ráncolta a
homlokát Tom.
Koch továbbra is értetlenül nézett rá.
– Mert én megállapítottam, hogy valószínűleg szabotázs
történt, és kértem, hogy komolyan vizsgálják ki az ügyet, de
nem történt semmi, csak elbocsátottak.
– Szabotázs? – kérdezett vissza Tom.
– Igen, erről írtam – bólogatott Koch.
– Ebben a jelentésben egy szó sem esik szabotázsról –
mondta Tom, és felemelte a papírokat.
Koch bosszankodva kivette a kezéből, és a szemét ráncolva
kezdte olvasni a sorokat, ahogy haladt, egyre jobban ingatta a
fejét.
– Ezek nem az én megállapításaim – mondta végül idegesen.
– Valaki megváltoztatta a tartalmát.
– Miből gondolja, hogy szabotázs és nem baleset történt? –
kérdezte Tom.
– Azon kívül, hogy valaki átírta a jelentésemet? – rázta meg a
papírokat dühösen Koch. – Egyrészt nem most vizsgáltam
először ilyen vezetéket – nézett a szemébe meggyőződéssel,
Tom érezte szavaiban az évek súlyát. – Robotkamerákat
küldtünk le, felvételek rögzítették a csővezeték roncsait, és
semmilyen más magyarázatot nem tudok rá mondani most
sem, mint hogy valaki szándékosan felrobbantotta.
– Egy robbanásból elég nehéz megállapítani a víz alatt,
pusztán kamerák képéből, hogy az szándékos volt vagy baleset
– felelte Tom. – A képek alapján, amit én láttam, óriási pusztítás
volt odalent.
– Az – bólogatott Koch és a semmibe révedt. Tom úgy érezte,
a férfi újra látja maga előtt az akkori képeket. – De semmi nem
indokolta, hogy az legyen. Egy évente ötvenöt milliárd
köbméter gázt szállító tenger alatti vezeték építéséhez nem a
sarki boltban vásárolnak be építőanyagot – magyarázta. –
Tizenkét méter hosszú, negyvenegy milliméter vastag epoxid
bevonatú, különlegesen képzett vascsövekről van szó, melyek
kívülről polietilénbevonattal vannak ellátva a korrózióvédelem
miatt, az illesztésüket pedig különleges körülmények között
végzik és vizsgálják, a legnagyobb biztonsági mutatók mellett.
Ezeket legalább ötven évre tervezték, ha nem többre – hadarta
büszkeséggel a hangjában. – Persze, a történtek után mindenki
másra mutogatott. Ki a csőgyártó svájci cégre, ki a csőfektető
olaszokra, ki a mérnökökre, de az igazság az, hogy egy ilyen
projekt olyannyira túlbiztosított, hogy véleményem szerint
képtelenség, hogy véletlenül robbanás következzen be.
– Akkor, ha jól értem, egy feltevésre alapozza a kijelentését?
– kérdezte Tom. – Arra, hogy mindennek jól kellett volna
működnie.
– Jól is működött – jelentette ki Koch.
– Engem még nem győzött meg – vágta rá Tom. – Miért
magyarázza jobban egy szabotázs a robbanást, mint műszaki
hiba?
– Ismeri az Ockham borotvája elvet? – kérdezett vissza Koch.
Tom elmosolyodva bólintott.
 – Ha valamit több módon is meg lehet magyarázni, mindig
azt érdemes választani, ami a legegyszerűbb – gondolkodott el
egy pillanatig, hogy valóban le kellene csupaszítani ezt az ügyet
a kézenfekvő válaszokra, mert már így is túl bonyolult volt. – A
hivatalos állásfoglalásban viszont az ön mostani elméletével
ellentétben azt írták, hogy az anyag hibája miatt víz kerülhetett
a rendszerbe. És a nyomáskülönbség miatt egy ilyen vízkristály,
ami a gázban kikristályosodott, a hangsebesség többszörösére
gyorsult fel, a következő elágazásnál, pedig akkora erővel
csapódott be, hogy az szétrobbantotta a vezetéket több száz
méter hosszan – mondta Tom.
– Igen, tudom mi volt a végleges állásfoglalás – bólogatott
Koch. – De azt nem én írtam.
– Azt mondja, nem tud egy vízkristály ilyen robbanást
csinálni – vette elő újra a jelentést Tom és belelapozott –
százhetvenhétmillió köbméter technológiai gáz százhárom
báros nyomása mellett? – olvasta fel az adatokat. – Elég lehetett
egyetlen gyári hibás cső. Ennyire tűzbe tenné a kezét azokért a
gyártókért?
– Nem, az ember mindig hibázhat – rázta meg a fejét Koch.
– Akkor miért ilyen biztos benne? – faggatta Tom, mert
érezte, hogy van valami, amit Koch még nem mondott el. – Az
ég szerelmére, megírta azt a jelentést, kérte, hogy vizsgálják ki
az ügyet, leírta, hogy szabotázs. Csak van valami konkrétum,
ami miatt így gondolta – emelte fel a hangját Tom. Koch
behunyta a szemét és csak ingatta a fejét. – Valamit elhallgat –
erősködött tovább Tom. – Most itt a pillanat, itt van a
terrorelhárítás, most ki lehetne vizsgálni, ezt akarta, nem? Itt a
lehetőség, hogy elmondja végre, mit tud. Gyanakszik valakire?
Vagy maga is benne volt, hogy rossz csöveket fektessenek le?
– Micsoda? Kikérem magamnak – ellenkezett Koch.
– Pedig a mostani viselkedése arra utal, hogy pontosan tudja,
mi történt, és ha így van, bűnrészes egy gyilkosságban – olvasta
rá Tom a legszörnyűbb dolgokat, ami csak eszébe jutott.
– Nem tudom, mi történt – emelte fel a két kezét Koch
kiabálva. Aztán hirtelen visszavett a hangjából. – Érti?
Fogalmam sincs! Csak azt tudom, hogy mi nem történt. Nem
alakulhatott ki vízkristály, mert az a vezetékszakasz akkor még
nem volt gáz alá helyezve – nézett egyenesen Tom szemébe.
– Tessék? – döbbent meg Tom.
– A gáz alá helyezést eltoltuk pár nappal, de ez nem került
benaplózásra – suttogta Koch, mintha még most is súlyos
titokként nyomná a lelkét. – Ez súlyosan megsértette volna az
érvényben lévő szerződéseket, ezért elhallgattuk, csak hárman
tudtunk róla. Értse meg, nem következhetett be robbanás, mert
a csővezetékben nem volt semmi.
– Ki volt az a három ember? – kérdezte Tom átlépve a
döbbenetes információt, mert végre neveket akart hallani.
– A főmérnök úr, a tulajdonos és én – válaszolta Koch.
– És miért hagyta, hogy végül ez menjen ki a hivatalos
állásfoglalásban? – kérdezte Tom újra a papírra mutatva.
– Én nem hagytam – nézett rá Koch. – Azért írtam a jelentést,
hogy hadd menjünk le a robbanás helyszínére és gyűjtsük be a
csődarabokat, hogy megvizsgálhassuk. De ezt megtiltották, arra
hivatkozva, hogy még fennállhat az életveszély. Ezért lezárták
több kilométeres körzetben a területet, és csak a saját emberek
mehettek le elhárítani a „hibát” – mutatott macskakörmöt a
kezével.
– Ezek szerint nagyon vigyáztak rá, hogy ne mehessen senki
le oda – gondolkodott hangosan Tom.
– Ha el akartak tussolni valamit, akkor nagyon jól álcázták
biztonsági kérdésként feltüntetve az ügyet – bólogatott Koch. –
Ha érdekli, a
főmérnök velem értett egyet, aztán pár nap múlva
megváltozott a véleménye. Amikor megkérdeztem, csak annyit
mondott, ő látta a bizonyítékokat, hogy baleset történt, és ezt el
kellett fogadnom. Engem viszont eltávolítottak a projektből.
– Tudta, hogy ez a Woss, akit a beszélgetésünk elején
említettem, egy inkognitóban nyomozó felderítő tiszt volt? –
kérdezte Tom.
– Nem, nem tudtam, nyilván ez a lényege annak, ha
inkognitóban nyomoz egy tiszt – felelte Koch. – De a
megváltoztatott jelentésem után már nem lepődöm meg
semmin. Sejtettem, hogy bevontak valakit. Ennek ellenére
többször beszéltem a csőfektető cég tulajdonosával, és kértem,
hogy vizsgálják ki az ügyet. Ő azonban elzárkózott. Hiába
mondtam, hogyha nem állítja le az építést, akkor továbbra is elő
fog fordulni a szabotázs, ezt ki kell vizsgálni, és be kell vonni a
hatóságokat. Ő azt mondta, hogy már lépett ebben az ügyben
korábban, mert túl sok volt a véletlen baleset, és kirendeltek a
projekthez egy tisztet, inkognitóban, aki a német elhárítástól
jött, de azt nem tudtam, hogy ez a férfi az – magyarázta Koch. –
Sőt, azt is elmondta a cégtulaj, hogy pont azért folyik tovább az
építkezés, mert így tudják lekapcsolni a valódi felelősöket, az
ügy kivizsgálása folyamatban van.
– És ezután ön már nem kérdezősködött? – ráncolta a
homlokát Tom.
– Még egyszer igen, de a kérdéseim után két nappal kirúgtak.
Azt mondták tévedtem, nem szabotázs volt, hanem anyaghiba,
és ezzel le is zárták az ügyet. Ezután a teljes csőrendszert
átvizsgálták, ami végül is kizárta a további szándékos vagy
véletlen hibák felmerülését. Számomra ez megnyugtató volt,
csak rengeteg időbe került.
– Ön aztán nem is járt utána? – kérdezte Tom.
– Szerettem volna, de senki nem mehetett engedély nélkül az
építkezés közelébe – mondta Koch.
– Ha az történt, amit maga feltételez, akkor valakinek
mégiscsak sikerült – jegyezte meg Tom. – Szóval nem mutattak
bizonyítékot, hogy valóban anyaghiba okozta a balesetet?
– Egy korrodált csőszakaszt kitettek az irodába, de engem
nem győztek meg.
– Miért? – kérdezte Tom.
– Azért, mert szerintem nem így nézne ki egy cső, amit
újonnan fektettek le.
– Lehet, hogy ott olyan a víz összetétele, hogy ennyire
szétmarja a csövet? – próbálkozott valami légből kapott
teóriával Tom. Koch megmosolyogta a felvetést. Tom rögtön
észrevette, hogy hülyeséget mondott. – Maga a szakértő,
segítsen megérteni mi történt.
– Elég nehéz egy ilyen összetett szakmát elmagyarázni húsz
percben – sóhajtott Koch.
– Lehet, de emberek haltak és halnak meg valami miatt, amit
csak akkor állíthatok meg, ha értem, hogy mi történt, mi az
indíték, kinek áll érdekében – felelte Tom. – Nem a babérjaira
akarok törni, hanem egy gyilkost akarok megállítani.
Koch egy pillanatig gondolkodott, aztán mégis megszólalt.
– Csak találgatni tudok, nincsenek bizonyítékok a kezemben,
nem tudom, mi történt valójában – mondta őszintén. – Segíteni
akarok, de nem fogok olyan kijelentést tenni, ami nem tényeken
alapul, azzal önt is megvezetném.
Tom felsóhajtott.
– Mérnökök.
– Úgy látom, van a közeli ismerősei között is hasonló –
mosolyodott el Koch.
– Van, és az agyamra megy – hunyta be a szemét Tom,
miközben ingatta a fejét – Mindig máshonnan közelíti meg a
dolgokat.
– Talán éppen az kell önnek is – hajolt közelebb Koch. – Hogy
egészen máshonnan szemlélje a dolgokat.
Tom fejében csak úgy cikáztak az elmúlt nap eseményei, az
adatok, a tények, a kórház, a tetthelyek, a fényképek.
– Áhhhh, tehetetlen vagyok – tört ki belőle. – Kell, hogy
valaki tudja, mi történt!
– Lehet, hogy ők már mind halottak – mondta Koch.
 – Nem – ingatta a fejét Tom. – Minden arra utal, hogy még
folytatódik a gyilkosságsorozat. Biztosan van még kiszemelt
áldozat, és szeretném azelőtt megtalálni a gyilkost, mielőtt újra
lecsap.
– Akkor menjünk le a víz alá – tanácsolta Koch. – Nézzük
meg a robbanás helyszínét.
– Most? Az több száz méter mélyen van, állandó áramlásnak,
sós víznek, meg mit tudom én minek kitéve – nézett rá Tom. –
Mit nyernénk vele három év után?
– Más szemszöget – gyújtott rá egy újabb elektromos
cigarettára Koch. – Épp az előbb mondta, hogy az kéne.
Magának van hatalma, hogy szerezzen egy kis kutató
tengeralattjárót, és ahhoz is, hogy odaengedjék – bátorította
Koch. – Ha látom a helyszínt, ahol a robbanás történt, akkor
többet tudok mondani.
– Már mindent széthordott a víz, az áramlatok… – felelte
Tom.
– A Titanicot is megtalálták – fújta ki a füstöt Koch egy kis
vigyorral az arcán. – Maga a gyilkost akarja, én az igazamat. A
válaszok ott vannak lent.
Tom homlokát ráncolva ránézett a férfira.
– Engem akar felhasználni arra, hogy végre bizonyítsa az
igazát.
– Mindketten nyerünk vele – vonta meg a vállát Koch. – És
úgy látom, maga nem olyan fajta, akit nagyon kötnének a
szabályok – szippantott újra mélyet a cigarettából. – Ugyan mit
veszíthetünk?
 Tomnak tetszett a férfi hozzáállása.
– Jelen helyzetben akár az életünket – vett mély levegőt,
azon morfondírozva, hogy hányan fognak az életükre törni, ha
tényleg találnak valamit odalent. – Mégis meggyőzött –
jelentette ki végül. – Szerencséjére, most abban a helyzetben
vagyok, hogy rengeteget kívánhatok az aranyhaltól.
– Nem teljesen értem, mit akar ez jelenteni – mondta Koch,
még mindig az elektromos cigarettájával elfoglalva –, de tetszik
a hasonlat.
– Herr Schneider, legyen szíves! – kiáltotta el magát Tom.
Dahl helyettese már sietett is oda hozzájuk. – Az aranyhal –
súgta oda Tom egy kacsintással Kochnak. – Szerezzen nekünk
azonnal egy helikoptert és egy tengeralattjárót.
Koch akaratlanul is magasra húzta a szemöldökét, Tom
biccentett, csak figyeljen – gondolta hozzá.
– Hány személy részére, és milyen messze kíván eljutni? –
kérdezte Schneider.
– A helikopter a tengeralattjáróhoz vinne minket Herr
Kochhal és önnel, amivel aztán felderíthetjük a robbanás
helyszínét néhány száz méteres mélységben – felelte Tom.
Schneider pár pillanatig gondolkozott. Tom nem tudta
eldönteni, hogy vajon a megfelelő szavakat keresi, hogyan
utasítsa vissza őket udvariasan, vagy komolyan fontolóra veszi
a dolgot. Végül nagy levegőt vett és újra megszólalt.
– Ehhez van egy jól felszerelt vízi bázisunk és speciálisan
képzett csapatunk. Máris telefonálok, hogy a kutatóhajókat
tegyék vízre – bólogatott Schneider, ahogy összeállt fejében a
megoldás a kérésre. – Szükségünk lesz néhány technikusra, és
önnek, Herr Koch alá kell írni egy titoktartási nyilatkozatot, de
holnap reggelre minden megoldható – fordult sarkon, és
telefonját a fülére tapasztva, máris intézkedett.
– Nem tudom, hogy fogta ki ezt az aranyhalat, de nekem is
kell egy ilyen – mutatott utána Koch.
– Kölcsönkaptam – nyújtotta a kezét Tom, hogy elköszönjön.
– Kérem, ez a beszélgetés maradjon köztünk. Holnap reggel
találkozunk.
 3. FEJEZET

A mélykék tenger olajfestménynek tűnt, kicsiny zöldellő

pacákkal a szigetcsoportok helyén, mely körül apró fehér
pontoknak látszottak a vitorlások a helikopter madártávlatából
nézve. Tom hozzá tudott volna szokni ehhez a kilátáshoz.
Élvezte a repülést, egy időre kizökkent a nyomasztó feladatok
fogságából.
– Ez csodálatos – mondta a fülhallgatóval egybekötött
mikrofonba, ami áthidalta a rotor zúgását. Mivel nem jött
válasz, oldalra nézett és elmosolyodott. Koch rutinosan készült
az előttük álló feladatra, és minden percet kihasznált, hogy a
kellő időben majd csúcsra járassa agysejtjeit, mert egyszerűen
elaludt. Tom kedvelte a fickót. Bár egészen más területen
dolgoztak, de megvolt benne a kellő tapasztalat, tudás,
szakértelem, amiért Tom felnézett rá, ugyanakkor nem volt
karót nyelt mérnök, mert láthatóan egész lazán tudta kezelni a
helyzetet. Tomnak az is nagyon tetszett, hogy egy nappal
korábban addig csűrte, csavarta a szavakat, amíg rávette erre a
kutatásra.
A helikopter süllyedni kezdett, Tom újra kitekintett az
oldalablakon. A parttól távol a nyílt vízen egy négyzet alakú
úszó platformot vett észre, ami most zsebkendőnyinek tűnt a
távolból. A közepén nagy kör alakú felfestésben H betű látszott,
Tom biztos volt benne, hogy oda tartanak. Ahogy közelebb
értek, látta, hogy az úszó talpakon egy egész konténervárost
építettek fel, a terrorelhárítás és a haditengerészet közös nyílt
vízi bázisát, melyet két hajó tudott vontatni a kellő helyre. Dahl
korábban sokat beszélt róla, hogy nagy segítség ez a bázis a
migránsok figyelésében, ezért nem érte meglepetésként, hogy
ide tartanak.
– Egy perc – hallotta Schneider hangját a fülesben. Tom
odafordult Kochhoz, és picit megütögette a vállát.
– Mindjárt leszállunk – keltette fel. A férfi mély álomból
ébredt, pár pillanat kellett, mire ráeszmélt, hol van, majd
felegyenesedett az ülésben, és maga is kinézett az ablakon.
– Végre, ezt a bázist is láthatom – mondta, ahogy meglátta,
hova közelednek. – Sok pletykát hallottam, hogy a tenger
mélyén lévő telefon- és internetes, telekommunikációs
kábeleket is letudják hallgatni.
– Ha van is ilyen, ne reménykedjen, hogy megmutatják –
válaszolta Tom.
A helikopter most már szinte függőlegesen ereszkedett
lefelé, majd egy zökkenéssel leszállt. Tom elismerően bólintott,
mert azt hitte, egy ilyen ingatag helyen majd jobban fog
mozogni a gép, de nem érezte rosszabbnak, mint egy
szárazföldi leszállást. A leszálló mellett többen futottak oda a
géphez, és mindkét oldalon kinyitották nekik az ajtót. Tom még
egy pillanatra Kochra nézett, de látta, hogy a helyiek ügyesen
kisegítik, és úgy terelik, hogy véletlenül se tévedjen a hátsó
rotor hatósugarába. Ezután ő is kiugrott, és követte az érte
érkező segítőt. A veszélyes zónán kívül egy tiszt várta őket, a
terrorelhárítás könnyített egyenruhájába öltözve. Picit erősebb
testalkatú férfi volt, olyan negyven és ötven között, haja rövidre
nyírt. Tom inkább valami irányítónak saccolta, mert nem
kifejezetten kommandós izomzat jellemezte, a hóna alatt egy
hasonló, vastag keretbe csomagolt szigetüzemű iPadet tartott,
mint amilyent a bázison használtak. Amikor elé értek tisztelgett
Dahl helyettesének, aki viszonozta a gesztust.
– Üdvözlöm önöket, Bart alezredes vagyok, én irányítom a
központot – fogott kezet Tommal és Kochhal is.
– Thomas Erkel – mutatkozott be Tom. – Az úr pedig Herr
Koch. Schneider ezredes azt ígérte, hogy le tudnak vinni minket
a tengeralattjáróval.
– Ne szaladjunk annyira előre – szólt közbe Dahl helyettese. –
Azt ígértem, meg tudják nézni, mi van odalent, de a merülést
bízzuk inkább szakemberekre.
– Részemről rendben van – jelentette ki Tom, mert a tenger
mélye nem tartozott a bakancslistás céljai közé. Kochra nézett,
aki egy kicsit csalódottnak tűnt, de nem panaszkodott.
– Mielőtt beljebb invitálom önöket, Herr Kochnak alá kellene
írnia egy titoktartási nyilatkozatot – mondta Bart alezredes, és
elővette hóna alól az iPadet. Tomnak akaratlanul is mosolyra
húzódott a szája.
– Titoktartás mindenekelőtt – dünnyögte.
– Kérem uram, olvassa el és a végén digitális aláírásával és
ujjlenyomatával lássa el a dokumentumot. Ez a dokumentum
élete végéig érvényben lesz, arról, amit itt lát, csak bírói
engedéllyel beszélhet, ha bárhol nyilvánosan vagy harmadik
félnek akár csak véletlenül megemlít bármilyen részletet, amit
itt látott vagy hallott, a nemzetbiztonság szándékos
megsértésének minősül és akár életfogytiglani
börtönbüntetéssel sújtható – hadarta végig a férfi, és átnyújtotta
Kochnak a gépet, aki meg sem rezzent a közölteken, egyszerűen
aláírta, és odatette az ujját.
– Nekem még egyszer sem mondták végig a szankciókat –
jegyezte meg Tom.
– A külföldi állampolgárokat sokkal szigorúbb elbírálásban
részesítjük, de nem sok ilyenről tudok – mondta Bart
automatikusan.
– Mi lehet szigorúbb maguknál egy életfogytiglaninál? –
nézett rá Tom.
– Ne akarja megtudni – mondta Bart egy vigyorral az arcán.
Tom örült, hogy Dahlnak vannak olyan emberei is, akiknek van
humorérzékük.
– Ha már aláírtam ezt a nyilatkozatot, egy kicsit mesélhetne
erről a bázisról – furakodott Bart mellé Koch. Tom olyannak
látta a férfit, mint egy kisgyerek. Mindent ki akart próbálni,
meg akart nézni.
– A bázist jelenleg a haditengerészet és a terrorelhárítás
határfigyelő részlege üzemelteti. Háromszáz kilométeres
körzetben mi látjuk el a víz alatti és vízszint feletti speciális
ellenőrzést, azért mondom, hogy speciális, mert természetesen
a parti őrség feladata a hajók ellenőrzése, mi csak bizonyos
esetekben avatkozunk be – magyarázta Bart. – Tizenkét tenger
alatti kutatórobottal rendelkezünk, amikkel egyenként öt-hat
kilométeres mélységben tudunk kutatni, ennél mélyebbre
ebben a térségben nem is kell menni. Továbbá van négy kutató
tengeralattjárónk, kettő és négyszemélyesek, amikkel anyagot is
tudunk gyűjteni, vagy speciális karok segítségével javítani,
arrébb tenni valamit. Nyilvánvalóan rendelkezünk számos
gyorsreagálású motorcsónakkal és felderítőhajókkal is,
drónjaink folyamatosan figyelik a csempész útvonalakat, és
mindig készenlétben áll egy merülő búvárcsapat.
– Lenyűgöző – bólogatott Koch. – Gondolom a lényeget azért
nem kötötte az orrunkra – nevetett kíváncsiskodva.
– Nem, de egy részét megmutatom – nyitotta ki előttük a
konténer ajtaját Bart, és Tom meglepődött milyen tágas térbe
léptek be, egy modern irányító központba. Legalább hat
konténer volt egybenyitva, és plazmatévék sokaságából egy
egész oldalt kivetítőfallá varázsoltak, ami most a külső kamerák
képét adta folyamatosan, így úgy tűnt, hogy a tárgyalónak nincs
is fala, hanem rögtön a végtelen tenger ringatózott a lábuk előtt.
Tom mindezt nagyon látványosnak találta. A többi falat fehérre
festették, így még nagyobbnak tűnt a tér. Középen, téglalap
alakban asztalok voltak összetolva, amolyan kerekasztal-
tárgyaláshoz, csak kommandós módra. Tom biztos volt benne,
hogy ez a helyiség műveleti irányító központ is egyben, de most
nem látta sehol a rádiók és egyéb telefonos összeköttetés
eszközeit. A falakon viszont vastag szigetelést figyelt meg,
amiről úgy gondolta, nemcsak az időjárás, de a nemkívánatos
lehallgató és felderítő eszközök ellen is hatásos.
 – Kérem, foglaljanak helyet – mutatott az asztal irányába
Bart.
– És mondják el pontosan, mit keresünk – vágott a közepébe
Schneider.
– Herr Koch – fordult felé Tom.
– Első lépésben látnom kellene a tengerfeneket a vezeték
környezetében – vette Koch a lapot, és rögtön a tárgyra tért ő is.
– Ha jól értettem, akkor erre képesek az eszközeik. A
gázvezetékhez kapcsolódóan ötméterenként helyeztünk el
jeladókat, így önöknek nem lesz nehéz megtalálni, hogy
pontosan hol húzódik. Csak pluszinformációként mondom,
hogy ezen a területen egy tengeri hátság található, tehát
óvatosan azokkal a tengeralattjárókkal.
– Mielőtt bárkit leküldenénk abba a mélységbe, a robotok
felmérik a tenger felszínét, és csak akkor mehetnek oda az
embereink, ha teljesen biztonságosnak találjuk a helyszínt –
felelte Bart.
– Természetesen, csinálják csak, ahogy jónak látják – mondta
Koch.
– Ne aggódjon, már ezzel is rengeteg információt szerzünk –
felelte Bart, és a különleges tabletjén kezdett valamit
programozni. A nagy kijelzőn most a konténersziget külső része
volt látható, és mintha lövedékek lettek volna rárögzítve,
egymás után lökődtek ki a sűrített levegővel kirobbanó töltetek,
és buktak a víz alá, erős sziszegő hangot adva, ahogy
kiröppentek a helyükről. Teljesen úgy néztek ki, mint valami
víz-víz rakéta, csak kisebb méretben.
 – Nem szétlőni akarjuk a vezetéket, hanem feltérképezni –
jegyezte meg Tom enyhe iróniával.
Bart elmosolyodott.
– Schneider ezredes már nagyjából tájékoztatott arról, hogy
mit szeretnének felkutatni, ezért már korábban betápláltam a
koordinátákat. Ezek a robotok valóban a követő rakéták
technikáját használják arra, hogy a víz alatt mozogni tudjanak
az adott cél fölé. Robbanótöltet helyett azonban egy precíziós
szerkezet van az orrukban, ami hasonló elven működik, mint az
ultrahang vagy a szonár. Jeleket küld ki, és a visszaérkező
szignálok alapján kirajzolja nekünk a tengerfenék térképét –
magyarázta Bart. – Ezért húznak maguk után egy kábelt –
mutatott a képekre –, azzal kommunikálnak velünk. Csak
figyelni kell, nehogy beakadjanak valamibe.
– Lent nem működnek a rádiójelek? – kérdezett vissza
csodálkozva Koch.
– De igen – válaszolta Bart. – Csak arra más is
rákapcsolódhat, a vezetékeken keresztül pedig csakis nekünk
továbbítanak jelet. Nemsokára úgy fogják maguk előtt látni, mi
van odalent, mintha a Google Earth térképet néznék.
– Egyelőre csak az üres korlátokat látjuk – jegyezte meg
Koch.
– A csúcstechnikának is kell némi idő – felelte Bart, és
elkezdett valamit számolni a táblagépen. – Körülbelül kilenc
négyzetkilométeres területet kell átvizsgálni, felmérni, és képpé
alkotni. Ez ezeknek a robotoknak, negyven kilométer per óra
sebesség mellett – pötyögött be számokat feltehetően egy
szoftveralkalmazásba. – Kilencvenhét perc lesz.
– Körülbelül kilencvenhét? – kérdezte Tom.
– A tengerfenék domborzatától függ – bólintott Bart. – Itt
viszonylag sík, ezért a számítógép gyorsabban feldolgozza a
bejövő adatokat.
– És ez mennyire pontos? – kérdezte Koch.
– Azt nem mondanám, hogy egy elmerült sörösüveget látnak,
de annál nagyobb dolgokat egészen jól ábrázolnak.
A következő pillanatban a kivetítőfal átváltott sötétkékre, és
a bal felső sarokban villogni kezdett egy ikon, ami tizenhárom
százalékos feldolgozottságot jelzett.
– Máris jön valami adat – mondta Bart.
A számítógép elkezdett kirajzolni egy háromdimenziós
képet, ami valóban a tengerfenék domborzatára hasonlított, a
gázvezetéket akár meg lehetett érinteni, olyan élethű volt az
ábrázolás. Tom elképedve nézte, mire képes már a tudomány. A
robotokat Bart nagyon precízen a vezeték fölé kormányozta, és
egy tizenkét-tizenkét méteres sávban pásztázták a vezeték
mellett a terepet.
Huszonöt perc múlva már úgy érezték magukat, mintha
maguk is a tenger fenekén ülnének egy tengeralattjáróban és
derítenék fel a mélységet.
– Várjon csak, lassítson – kiáltott fel egyszer csak Koch, és
közelebb lépett a képernyőfalhoz. – Ott van a kráter, ott volt a
robbanás.
 – Nem lassíthatom le őket, végig kell menniük az adott
irányon – mondta Bart. – De a képet bármilyen szögben
elfordíthatom önnek.
– Csodálkozom, hogy még nem töltődött fel a kráter –
jegyezte meg Tom.
A kráter körül láthatóan lemezdarabok, roncsok hevertek a
homokban.
– Jó lenne ezt közelebbről látni – mondta Tom. Bart
ránagyított a darabokra, de csak nagyobb felbontású
körvonalakat kapott eredményül.
– Ide le kell menni – ingatta a fejét Koch.
– Hogy hínárral és kagylókkal benőtt roncsdarabokat
nézegessünk? – kérdezte Tom.
– Nem, azért, hogy dokumentálhassuk a területet. Ott
minden bizonyíték – mondta Koch.
– Azt tökéletesen megtehetjük így is. A vak is látja, hogy
robbanás történt – mutatott a képre Tom.
– De nem mindegy, mi okozta a robbanást – felelte Koch. –
Mr. Bart, fel tudnak hozni néhány darabot a szétroncsolódott
csődarabokból?
– A robotok erre nem alkalmasak, de a kutató
tengeralattjárókkal igen – felelte Bart. – De azt nem tudom, hogy
ennyi idő elteltével ki lehet-e mutatni a robbanás okát.
– Akkor igen, ha azt a csődarabot találják meg, amelyikre a
robbanóanyagot rögzítették – szólt közbe Schneider, aki eddig
csak hátulról figyelte a beszélgetést. – Arra azonban kicsi az
esély, hogy olyat találjunk, hiszen azt a részt érte a legnagyobb
detonáció.
– Én a tisztító nyílás körül helyeztem volna el a töltetet –
vágta rá Koch. – Akkor pedig csak a cső fele vált volna le, a
másikat a javítás során kellett kivágniuk, a helyszínen. Ez
esetben az a rész ott maradhatott – magyarázta továbbra is a
képek felé mutogatva, majd megfordult. Minden szempár
rászegeződött. – Ha én készülnék egy ilyen szabotázsra, amit
nem tettem – tett fel a kezét, és fejtette ki elméletét jobban –,
akkor ott tudnám a legkönnyebben elhelyezni a
robbanóanyagot – mutatta a csőkanyarulatot. – Ez ráadásul
egybevág azzal is, hogy a vízkristály egy ilyen ponton lépett ki
nagy gyorsulás mellett a csőszakasz falán, hiszen ilyen részen
kellett volna kanyarulatot vennie, de a jelentés szerint a falnak
ütközött, akkora nyomással, hogy szétrepesztette a vezetéket.
Higgyék el, láttam már ilyet szárazföldi vezetéknél, valóban
nagy pusztítást csinál. De ebben a vezetékben nem volt gáz,
nem volt, ami felgyorsítsa a kristályt. Itt valamilyen
robbanóanyagnak kellett lennie, és ezt csak úgy bizonyíthatjuk
be, ha oda lemegyünk – bökött a kijelzők által mutatott képre.
Egy pillanatra néma csend lett a tárgyalóban, Tom biztos
volt benne, hogy mindenkinek van egy elképzelése mit, miért
nem lenne jó végigcsinálni, de neki valamiért tetszett Koch, és
nagyon is átérezte a frusztrációját. Koch volt jelenleg a
szobában leginkább elhivatott annak felkutatásában, hogy
vajon mi történhetett.
 – Herr Schneider – fordult Dahl helyettese felé Tom. – Én
eleve kutató tengeralattjárót kértem. És, ha már itt vagyunk,
mégiscsak szeretnénk körülnézni odalent.
– Semmiképp sem engedhetem le önöket oda a mélybe –
válaszolta Schneider, de mielőtt Tom mondhatott volna valamit,
folytatta. – De a tartalékos búváregységnek jó gyakorlatozás lesz
– fordult Bart felé, aki nyilván mit sem tudott az ügyről, amiben
valójában nyomoztak. – Alezredes úr, rendelje ki a tartalékos
búváregységet. Két kutató tengeralattjáróval közelítsék meg a
kráter helyszínét, és gyűjtsenek be minden roncsdarabot
százméteres körzetben.
– Értettem, uram – tisztelgett Bart. – Kérek engedélyt –
Schneider bólintott, mire Bart kiviharzott a tárgyalóból.
– Így marad még bőven vízi jármű, arra az esetre, ha
riadóztatnának – jegyezte meg Schneider.
Tom tudta, hogy erre vajmi kevés az esély, de Schneider
olyan tiszt volt, aki mindenkinek meg akart felelni. Nem
szegülhetett ellen a kéréseinek, de józan ésszel kellett
rendelkezésre bocsátania a terrorelhárítás eszközeit, hiszen
minden ilyen kiszállás vagy kutatás nemcsak veszélyes, de
költséges mutatvány is volt.
Bő tíz percig csak némán figyelték egymást, amikor
megremegett alattuk a platform.
Tom és Koch felkapta a fejét.
– Most indultak el – adott magyarázatot Schneider, és az
asztalon fekvő távirányító tablethez lépett. A csatornát újra a
kamerák képére váltotta. Most legalább tizennyolc kamera
képét hozta be. Kettőn is látszott, hogy a hordószerű,
valószínűleg levegővel teli úszótalpak között kis garázsok voltak
kialakítva a konténerek alatt. Két teleüvegezett kisebbfajta
jármű ringatózott ott kikötve, úgy néztek ki, mint egy
helikopter, csak rotor nélkül. A két üres hely arról árulkodott,
hogy az ottani tengeralattjárókkal indult útnak a kétszer kétfős
csapat. Schneider tovább keresgélt a csatornák között, és
megtalálta azt, amit közvetlenül a tengeralattjáró kamerája
sugárzott. Most már valódi tenger alatti képeket kaptak.
Mindenki fogott egy széket, és a fal felé fordítva leültek. Tom
úgy érezte magát, mintha egy élethű mozifilmet vetítenének
neki egy háromdimenziós stúdióban. A fénycsóvából riadt
halak úsztak arrébb. Tomnak varázslatos, ugyanakkor
félelmetes is volt a mélykék vízfalat nézni, ahogy a
messzeségben minden sötétségbe olvadt. A távolban feltűnő
gázvezeték óriási átmérőjű csöve, mint egy alvó szörnyeteg
feküdt a tengerfenéken. Nem lehetett tudni, hol az eleje és hol a
vége. Kagylók, tengeri hínárok lepték be, olykor halrajok úsztak
át a kamera előtt. A krátert elérve hirtelen besüllyedt,
leszakadozott a talaj, a vezeték pedig egy U alakú ívet vett.
Ahogy feltűnt a kráter széle, Koch egyre izgatottabb lett.
– Ugye mindent felvesznek? – kérdezte Schneidert.
– A kamerák rögzítenek mindent – bólintott Schneider.
Szétszakadt csődarabok voltak belefúródva a homokba. A
tengeralattjáró meg is közelítette őket. Ahogy közelebb mentek
a vezetékhez, Koch érdeklődve forgatta a fejét és hunyorgott.
– Talált valamit, Herr Koch? – kérdezte Tom.
 – Ott lehetett valami szigetelési probléma – mutogatott a
képre. – Egyértelműen látszik, hogy ott utólagos beavatkozás
történt – mutatott egy csőszakaszra elgondolkodva.
– Akkor mégis anyaghiba? Lehet, hogy tényleg vízkristály
okozta a robbanást? – kérdezte Tom.
Koch a fejét rázta.
– Én már nem tudom – mondta összezavarodva. – Nem volt
gáz a vezetékben akkor.
– Biztos benne? – nézett rá Tom.
– Igen, az vagyok – mondta kicsit vehemensebben Koch. – De
ez a csődarab… ennek nincs értelme.
– A korróziónak? – húzta ki belőle egyesével a szavakat Tom,
próbálta megérteni, mi zavarja a férfit. – Gondolja, hogy ez
később keletkezhetett?
– Nem értem – mondta Koch. – Ilyennek elő sem szabadna
fordulnia – nézett Tomra. – A csődarab, amit kiraktak az
irodába – gondolt vissza. – Ilyen korróziós hibákat mutatott, de
ennek nincs értelme.
– Mégis lehet valami anyaghiba – felelte Tom. – Szándékos
vagy sem, de lehet.
Koch továbbra is a fejét rázta.
– Akkor annak már a szárazföldön is látszódnia kellett volna,
át sem veszünk ilyen csöveket – morogta. A tengeralattjárók
közben a parancsnak megfelelően elkezdték összeszedni a
megtalálható roncsdarabokat. A képernyők vicces robotkarokat
mutattak munka közben, amiket belülről irányítottak a
búvárok, és a tengeralattjáró hátsó részében lévő rekeszbe, ami
egy puttonynak nézett ki, rakosgatták, amit találtak.
– Amit lehetett felpakoltak – jelentette kisvártatva Schneider,
aki a fülesén keresztül hallgatta a búvárok rádióforgalmát, amit
nem kívánt kihangosítani idegenek jelenlétében. – Van még
valami óhajuk az uraknak?
Tom a fejét rázta és Kochra nézett, aki továbbra is
elmélyülten nézte a monitorokat.
– Lehetne, hogy tovább nézzük a vezetéket? – kérdezte
halkan.
– Mind az ezerkétszáz kilométert? – kérdezte Schneider
fegyelmezetten.
Koch a fejét rázta.
– Nem, dehogy. Csak azt kérem, hogy egy kicsit távolabbról
ránézzünk a vezetékre és a környékére – mondta végül.
Schneider Tomra nézett. Tom némán bólintott.
– Az első tengeralattjárót visszarendelem, hogy mielőbb
elkezdhessék a roncsdarabokon a laborvizsgálatokat – hozta
meg a döntést Schneider. – Egy reagens folyadékba teszik a
darabokat, ha van még rajtuk valami robbanóanyag-
maradvány, azt kimutatja. A másik pedig csinál egy távolabbi
felvételt.
– Köszönöm – mondta Tom.
– Egyes térjen vissza a bázisra. Kettes menjen tovább, és
dokumentálja a vezeték környékét további ötszáz méteren.
Nagylátószöget kérek – beszélt a rádióba. A kamera képe most
további kihalt víz alatti képeket mutatott. Legalább húsz percig
nézték a semmit, Tom azt sem tudta, mit kellene keresniük,
számára már nem volt értelme a további kutakodásnak.
Kisvártatva újabb remegést éreztek, most már ő is tudta, hogy
valószínűleg most érkezett vissza az egyes tengeralattjáró.
– A mintadarabokat azonnal vigyék a laborba – adta ki az
utasítást Schneider.
– Nézzék csak, ott – kezdett izgatott mutogatásba Koch. – Ott
van valami – mutatott a kép jobb oldalán, a kamera perifériáján
valami sötét foltot.
– Kettes, forduljon délnyugati irányba, és nézzék meg
közelebbről azt a fekete objektumot – rendelkezett Schneider. A
tengeralattjáró kamerája engedelmesen közelített a megjelölt
valamihez. Mindenki közelebb lépett és figyelte, ahogy valami
nagy fekete négyszög alakú tárgy kirajzolódik a homokban. A
tengeralattjáró körözött felette egy kicsit.
– Mi lehet ez? – kérdezte Tom.
Koch csak összeráncolt homlokkal állt és nézte a képet.
Schneider a fejét ingatta, végül kihangosította a
rádióforgalmazást.
– Fogalmunk sincs, mi lehet ez – hallatszott az egyik búvár
hangja. – De óriási.
– Észlelnek valami aktivitást? – kérdezte Schneider.
– A számítógép nem mutat semmilyen sugárzást, a tárgy
mozdulatlan, és a hőkamera szerint hideg.
– Meg tudják óvatosan emelni a karral? – folytatta
Schneider.
 A következő pillanatokban láthatóvá vált a robotkar, ami a
tárgy felé nyúlt. Felkavarta a homokot, ahogy letette mellé a
fogós végét, és megpróbált alá nyúlni. A kép megremegett, a
hajó lefordult.
– Ez nagyon nehéz lehet – mondta Tom.
– Nem bírjuk megmozdítani, letalpalunk – hallatszott a
rádióban. A tengeralattjáró újra ráfordult a tárgyra, és
leereszkedett, majd megint próbálkozott valamivel közelebbről,
hogy megmozdítsa a tárgyat, de egy újabb rakás felkavart
homokörvényen kívül semmit nem hoztak össze.
– Ha kell, valamelyikük zsilipeljen ki, és nézze meg
közelebbről, hogy mi az – adta ki utasításban Schneider.
Kisvártatva egy búvár látszódott a kamerán, ahogy
körbeússza a tárgyat. Egészen eltörpült mellette. Először
óvatosan nézegette, majd egészen közel úszott hozzá, és
megérintette. Aztán mintha ásott volna egy kicsit mellette, majd
a fejét ingatta. Próbálkozott a másik oldalánál is.
Végigtapogatta, majd ráállt. Aztán a fejét rázta a kamera felé,
végül visszaindult a tengeralattjáróra. Tom érdeklődve figyelte
az eseményeket, nem igazán értette, mi történik. Koch csak
karba font kézzel állt, és jobb kezével az állát markolászta, mint
aki nagyon gondolkodik.
– Jelentést kérek – szólalt meg újra Schneider.
– Uram, ez egy óriási tömb – mondta a visszatért búvár. –
Nem tudtam megállapítani milyen mélyen lehet benne a
homokban, de méteresek a dimenziói, ami kilátszik. Ezzel a
tengeralattjáróval nem tudjuk megmozdítani. Mintha tömör
vasból lenne, egy óriási súly vagy alap, fogalmam sincs, mire
használhatták. Talán egy tőkesúly lehetett egy régi hajón, bár
azoknak más formájuk szokott lenni, és gigászi hajó lehetett.
Fogalmam sincs, mi lehet az.
– Köszönöm kettes, térjenek vissza – mondta Schneider, és
levette füléről a fejhallgatót, majd Tom felé fordult. – Azt
hiszem, eleget láttunk. A labor nemsokára végez. Ez a valami
pedig nem tűnik túl veszélyesnek.
– Pedig az – sóhajtott Koch. Tom és Schneider érdeklődve
fordultak felé.
– Meg sem moccan, ott van a tenger fenekén kétszázötven
méterre a vezetéktől – felelte Schneider
– Pont ez a baj – bólogatott Koch. – Ott van kétszázötven
méterre a vezetéktől, és sokkal súlyosabb, mint a mi csöveink,
így elvonja az ionokat a vezeték anyagából.
Tom összeráncolta a homlokát.
– Hiszen a kolléga azt mondta, nem mutat semmilyen
aktivitást – mutatott a kép felé.
– Nem, ez egyszerű kémia, és ezt nem rossz szándékkal
mondtam – nézett Tomra elnézést kérve a kifejezésért. – Nem
bomba, nem valami technikai kütyü, csak egy óriási vastömb.
Lefogadnám, hogy több is van a vezeték mellett elsüllyesztve. A
nagyobb tömegű acélszerkezet elvonja az ionokat a
környezetében lévő kisebb tömegű acélszerkezetekből, így azok
elvékonyodnak – magyarázta.
– Kilyukadnak? – kérdezett vissza Tom.
 – Úgy, mint az a vascső az irodában – bólogatott Koch. – Amit
azért tettek ki, hogy megmagyarázzák a robbanást.
Tom elgondolkodott. Az Északi Áramlattal, amióta csak
elkezdték építeni gondok voltak. Állandóan arról szóltak a
hírek, hogy valamely ország vagy valamilyen politikai csoport,
például a zöldek támadják, és rengeteg szankciót vetettek ki az
üzembe helyezés ellen. Valaki vagy valakik nagyon nem
akarták, hogy ez a vezeték működjön.
– Tökéletes szabotázs – szólalt meg végül. – Nem gyors, de
hosszú távon rengeteg problémát okoz.
– Pontosan – helyeselt Koch. – Most már hisz nekem?
– Ami azt illeti, eddig is hittem – vakarta meg a tarkóját Tom,
mert most már tényleg egyre kacifántosabb volt ez az egész ügy.
– Csak szeretem látni a bizonyítékokat.
Koch egy hangyányit elmosolyodott, de mielőtt mondhatott
volna valamit, kopogtattak.
Schneider lekapcsolta a kivetítők képét.
– Igen – fordult az ajtó felé. Egy alacsonyabb rendfokozatú
tiszt lépett be, tisztelgett Schneidernek.
– Ezt Bart alezredes küldi – adott át egy lezárt borítékot,
majd elhagyta a tárgyalót. Schneider feltépte a papírt, kihúzott
belőle egy lapot, gyorsan átolvasta, majd gondterhelten
felnézett és felmutatta a többieknek is.
– A labor elsődleges jelentése – rázta meg nyomatékosan. –
Robbanóanyag-maradványt találtak a csöveken.
 4. FEJEZET

A kopár domboldalt megkoronázó mediterrán villa hihetetlen

gazdagságot sejtetett. Dahl elgondolkodva nézte a kőkerítésen
lévő faragott szobrokat és a kovácsoltvas kaput, ami mögött
még messze vitt a kanyargós, sárgás kaviccsal felszórt út.
Vajon mi a fenét kereshet itt MacGormack? – gondolta
magában.
A reptéren az az egyik amerikai ügynök várta a privát
repülőt, akit pár napja Dahl emberei a földhöz szegezve
megbilincseltek, amikor behatoltak MacGormack berlini védett
házába. Már elsőre sem volt szimpatikus neki a férfi, akkor meg
pláne nem, amikor egy óriási fekete, lesötétített ablakú
Mercedes limuzin hátsó ajtaját nyitotta ki előtte sunyi vigyorral
arcán. Dahl egyetlen egy dolog miatt szállt be az autóba, mert
bízott benne, hogy a férfi közvetlenül a nemzetbiztonsági
főtanácsadó helyettesének utasításait követi, azonban amikor
egyre távolabb kerültek a várostól, az emberektől, és a
térerőtől, akkor azért elgondolkozott. A villa ugyanis távol a
várostól, egy kietlen domboldalon állt. Körben kiégett fű,
magányosan legelő kecskék, egy-egy olajfa volt, de a kerítésen
belül mintha egy arborétumba ért volna az ember. Burjánzó
növényzet, színes virágok nyíltak mindenütt, amerre csak
fordult. Dahl lehúzta az ablakot, és a klíma hidegét hirtelen
felváltotta a mellbevágó hőség. Sós tengeri meleg szél és a
virágok illata keveredett a levegőben. Már mentek pár perce, de
még nem látta a házat, mert a terebélyes fák és bokrok
eltakarták az épületet. Dahl még egy pillantást vetett telefonja
térképére, ami Lloret de Mar helységet jelölte meg tartózkodási
helyként utoljára, amikor még volt térereje, de ennél többet
nem tudott. Elhagytak egy kis csobogóval díszített épített
halastavat, egy fűzfához hasonló lelógó lombú facsoportot, amit
megkerülve végre megpillantotta a mediterrán jellegű villát. A
sárgás-vöröses kövekből épült, egyszintes épület jó ízlésről
árulkodott. A bejárathoz pár lépcsőfok vezetett fel, és az út
egyenesen előtte fordult meg, újra megkerülve a halastavat.
Jöttükre maga
MacGormack lépett ki az ajtón, és a lépcsőn megvárta, míg
megáll előtte a limuzin. A sofőr kiszállt, és kinyitotta Dahl előtt
az ajtót.
– Jól utazott, Mr. Dahl? – kérdezte MacGormack, ahogy Dahl
kiszállt az autóból.
– A körülményekhez képest igen – felelte Dahl.
– Nagyon sajnálom, ami a kollégáival történt – nyújtotta a
kezét üdvözlésre MacGormack.
– Nem közvetlen kollégáim, de köszönöm – rázott kezet Dahl.
– Kicsit furcsa, hogy most emiatt itt találkozunk – jegyezte meg
szúrósan.
– Langley-ből felhívott az igazgató, és közölte, hogy rám
gyanakodnak – folytatta MacGormack, nem is hárítva a burkolt
vádakat. Dahl ráemelte a tekintetét, mire MacGormack
ártatlanul feltette a kezét. – Abból, amit elmondtak nekem,
valószínűleg én is hasonló következtetésre jutottam volna, ezért
készséggel állok minden kérdés elébe, hogy eloszlassam a
kételyeit.
– Ezt külön köszönöm – felelte Dahl. – Gondolom azért nem
ártott, hogy az elnök nemzetbiztonsági tanácsadó-helyettese is
utasította erre.
– Az mindig nyomós érv – bólintott kicsit neheztelően
MacGormack. – Úgy gondolták, hogy országaink jó kapcsolatát
ápolandóan be kell avatnom az egész ügybe, amin dolgozom.
Minden ellenvetésem ellenére ragaszkodtak hozzá, hogy
mutassam be az ügynökünket, akitől az információk
származnak – mutatott az ajtó felé MacGormack. – Szóval
kérem, kövessen!
Dahl most nagyon őszintének látta az amerikait.
– Azért elmondhatná, kihez is jöttünk tulajdonképpen,
mielőtt bedob a mély vízbe – állította meg az amerikait.
MacGormack megállt és csodálkozva ránézett.
– Oleg Nabukovhoz, ő a Gazprom egyik irányítója, és mint
említettem, nekünk dolgozik.
– Oh – szaladt ki Dahl száján.
– Bizony, oh – bólogatott még mindig neheztelve
MacGormack. Dahl most már nagyon is értette a férfi
ellenérzéseit. Most fedte fel az egyik legnagyobb orosz
energetikai cég irányításába bejuttatott téglájukat egy harmadik
fél részére, amivel az ügynök státusza megbukik. Hosszú évek
nehezen felépített munkája vált most egy csapásra
értéktelenné.
– Gondolom, ez nagyon fájhat most önnek – nézett rá nem
titkolt vigyorral Dahl.
– Rettenetesen – felelte MacGormack.
– Miért ment mégis bele?
– Mert a kollégáit is megölték, és így már önt is érinti a dolog
– felelte az amerikai gépiesen.
– Ezt most nem teljesen veszem be, de folytassa – kérte Dahl.
– Nagyon komoly figyelmeztetéseket kaptunk az NSA-től,
hogy Oroszország háborúra készülődik.
– Az elmúlt nyolc évben ezt már sokszor hallottuk maguktól
– mondta Dahl.
MacGormack felhúzta a szemöldökét.
– Ennek ellenére ez a hír nagy valószínűséggel igaz.
– Gondolja, hogy Oroszország nyíltan szembeszáll majd az
USA-val? – kérdezte kétkedve Dahl.
– Dehogy – legyintett MacGormack magán a felvetésen. –
Ukrajnát fogja támadni, elsősorban a hadi kikötők és a gáz
miatt.
Dahl nem tudta eldönteni, hogy MacGormack az igazat
mondja, vagy valamilyen dezinformációval akarja elfedni a
hibáit.
– Minek kellene neki a gáz miatt megtámadni Ukrajnát, ha
van két másik gázvezeték, amivel elláthatja Európát? Ennek
semmi értelme – rázta a fejét Dahl. – A krími kikötőket pedig
már 2014-ben megszerezték az oroszok.
 – Ne keressen a háborúban értelmet – felelte MacGormack. –
Az sohasem az országok harca, hanem leginkább oligarcháké,
önös érdekek mentén.
– Ez akkor is abszurd – felelte Dahl. – Moszkva jól tudja, ha
megtámad ma egy országot, az egész világ ellenük fordulna.
– Nem biztos – mondta MacGormack. – Az energiaellátás
témáját fegyverként fogják használni Európa ellen. Az európai
országok keze meg lesz kötve – mutatott rá az amerikai. – Ön
szerint a kancellárjuk inkább gáz és üzemanyag nélkül hagyná
Németországot, vagy szemet hunyna egy háború felett, ami nem
fenyegeti az országa határait, sőt a szomszédjait sem – emelte
fel két kezét, mérleget imitálva. – Segítek, nem az ukránok
választják hónapok múlva a kancellárt, hanem a német
polgárok.
– Ad egy, Ukrajna határos az Európai Unióval, és mint ilyen,
igenis a szomszédunk – jelentette ki Dahl. – Ad kettő,
Németország nem enged zsarolásnak.
– Kilencvenmillió embert nem fognak gáz nélkül hagyni –
nevetett rajta MacGormack. – Az egyenes út a politikai
öngyilkosság felé.
– Érdekes eszmefuttatás ez pont egy amerikai szájából. Úgy
tesz, mintha maguk az első pillanattól nem támadták volna az
Északi Áramlat 2 megépítését – mondta Dahl. – Az energetikai
piac maguknak is fontos, Amerika ugyanúgy piacot akar
magának, mint Oroszország.
– Nem tudom, miről beszél – biggyesztette le a száját unottan
MacGormack.
 – Ugyan már, agyonszankciózták az építkezést teljesen
ellehetetlenítve a befejezést – felelte Dahl. – Már egy éve csúszik
a projekt.
– Ez a vezeték egy fegyver az oroszok kezében ahhoz, hogy
bábként mozgassák Európát. Ez már akkor látszott, amikor csak
papíron voltak a tervek. De a maguk politikusait csak a
választási győzelem érdekli, nem az, hogy lássák, mit tesz egy
ilyen vezeték elkészülte a világgal.
– Pedig egyszerű, ellátja megfizethető árú energiahordozóval
– válaszolta Dahl.
– Mr. Dahl, magának kellene tudnia a legjobban, hogy nem
minden fekete vagy fehér – nézett rá MacGormack.
– Én pedig úgy látom, hogy a mi szakmánkban le kell
egyszerűsíteni a dolgokat feketére és fehérre, különben soha
senki nem hozna döntést.
– Kár, hogy nem maga ül a kancellári székben – vetette oda
MacGormack.
– Inkább örüljön, mert én nem hagytam volna, hogy úgy
garázdálkodjanak Németországban kedvükre, hogy nem kell
megosztaniuk az információkat velünk – felelte Dahl.
– De hisz épp azt teszem – nézett rá MacGormack.
– Maga az elejétől tudta, hogy ez az egész ügy a vezetéképítés
körül forog, nem igaz? – nézett rá szúrós szemmel Dahl.
MacGormack nagy levegőt vett.
– Igen, tudtam – felelte kissé megemelve tekintetét. – A
főmérnök halála után már biztos voltam benne. Ezért is
találkozom most Oleg Nabukovval. Neki van jogosultsága
ahhoz, hogy rálásson erre a projektre. A főmérnök és Anita
Klossberg neve beindította a vészcsengőt a fejemben, és akkor
tudtam, hogy el kell ide jönnöm.
– És mire jutott Nabukovval? – kérdezte Dahl.
– Még semmire, mert le lettem tiltva, amíg maga ide nem ér
– mondta MacGormack neheztelve. – Na, menjünk be,
gondolom, Oleg sem fogja értékelni, hogy lebuktatom egy német
terrorelhárító előtt.
Georg nem volt meggyőzve, de hajlott rá, hogy elhiggye,
MacGormack keze nem lehet benne a Norman és Anna elleni
merényletben, mert az előbbi beszélgetés alapján megértette,
milyen óriási áldozatot hoz azért, hogy tisztázza magát.
MacGormack benyitott az ajtón, és úgy sétált át a vörös
márvánnyal burkolt hallon, mintha otthon lenne. A kör alakú
hallban ókori szobrok másolatai alkották az oszlopokat.
Dahlnak nagyon idegen volt a külső terméskő a belső
márványhoz, de azt meg kellett hagynia, hogy nagyon kellemes
hűvös volt bent. Az épület egyébként kongott az ürességtől,
MacGormack jobbra fordult és az épület keleti szárnyába
igyekezett.
– Nehéz elhinnem, hogy nincs itt senki. Se egy bejárónő, egy
komornyik, kertész vagy takarító – mondta Dahl.
– Amikor bejelentettem, hogy érkezünk, mindenkit elküldött
– válaszolta MacGormack.
Miközben haladtak, az egyik ajtó nyitva volt a folyosón,
Georg benézett, egy gyerek szobájának tűnt, legalábbis nehéz
lett volna elképzelni Nabukovot zenekarok posztereivel a
hálószobája falán.
– Gyerekek is vannak? – kérdezte Dahl.
– Ühm, a lányával és az asszonnyal él itt – felelte
MacGormack, de nem fordult hátra, csak ment egyenesen a
folyosó végén lévő ajtó felé, ahová most az egyik szobából
kilépett MacGormack másik embere, akit a berlini házban
megbilincseltek. Dahl úgy érezte, nagyon is ellenséges
környezetbe érkezett.
– Menjen ki – vakkantotta oda MacGormack, mire a férfi
engedelmesen távozott. MacGormack kinyitotta a kétszárnyú
faajtót, és úgy sétált tovább, mintha ő lenne a ház ura.
A szoba tágas volt, a zsalugáterek megszűrték a fényt.
Süppedős perzsaszőnyeg borította a padlót, szinte faltól falig. A
bútor finom faragással készített súlyos diófából készült. Nagyon
impozáns volt. Kényelmes vajszínű bőrgarnitúra vett körül egy
műgyantával kiöntött fatönk asztalt, csak ez a dohányzóasztal
többe kerülhetett, mint Dahl autója. Az ablakok előtti italos
zsúrkocsi mellett egy hatvanas éveiben járó férfi állt elegáns,
világos színű vászonnadrágban és feltűrt ujjú fehér ingben,
melyen szolid márkajelzés utalt a minőségre és az árára. Ahogy
kinyílt az ajtó, odakapta a fejét, de nem mozdult. MacGormack
úgy taposott végig a perzsaszőnyegen a koszos cipőjével, mintha
egy filléres bevásárlóközpontban lenne. Egyenesen az italos
kocsihoz ment, és töltött magának egy whiskyt.
– Nabukov – mondta, majd belekortyolt a whiskybe.
 – MacGormack – felelte a férfi, és az ajtó felé fordult, ahol
Dahl lemaradt, mert legszívesebben levette volna a cipőjét.
– Az úr most érkezett Németországból – mutatott felé a
poharával MacGormack. – Jöjjön csak be barátom, kér egy italt?
– intett Dahlnak.
Dahl átlépett neveltetésén, és ő is odasétált a két férfihoz. A
szőnyeg valóban finoman süppedve nyelte el a lépteit.
– Georg Dahl vagyok – nyújtott kezet a férfinak. – Örvendek.
– Oleg Nabukov – felelte az orosz. – Én kevésbé. Mr.
MacGormack, elárulná, mit keres itt egy német férfi a
házamban?
– A házban, amit mi biztosítunk, és az úr nem egy átlagos
német férfi, hanem a német terrorelhárítás feje – helyesbített az
amerikai.
Nabukov poharában olyan idegesen kezdtek csörögni a
jégkockák, hogy gyorsan le is tette.
MacGormack nevetve rádobta magát az egyik óriási
bőrfotelre, ami nagyot szusszant a súlya alatt.
– Összefoglalom a történéseket – mondta. Láthatóan ki
akarta élvezni a helyzetet, ha már erre kényszerítették. – A
gázvezeték-építés kapcsán valami történt, mert az elmúlt
időszakban több embert eltettek láb alól, többek között az úr
kollégáját és egy elhárítási vezetőt, ami nekem orosz
módszernek tűnik, de ránk terelték a gyanút.
– Nem tudok semmi ilyesmiről – felelte Nabukov.
– Nyilván nem – nevetett MacGormack lekezelően. –
Ismerted Karl Dietrichet?
 – Ő volt a főmérnök, hallottam a nevét a felügyelőbizottsági
ülésen, talán voltam is egy prezentációján.
– Ő is meghalt. Meg négy másik ember.
– Sajnálattal hallom – szürcsölt bele az italába Nabukov.
– Gondolom – fintorgott MacGormack. – A terrorelhárítás
úgy csöppent bele, hogy egy szélsőjobboldali celebet is
kinyírtak, aki fent volt a listájukon. Mások is meghaltak, de ez
most nem érdekes – hadarta legyintve MacGormack. – A lényeg,
hogy Georg Dahlt jelölték ki, hogy göngyölítse fel ezt az ügyet,
mivel a német elhárítás nem nyomozhat tovább.
– Nem hiszem, hogy mindez rám tartozik – mondta Nabukov.
Dahl közben nekidőlt az egyik fotel támlájának, hogy
továbbra is szemben maradjon Nabukovval.
– Megkínálhatom valamivel? – kérdezte Nabukov hozzá
fordulva.
– Nem, köszönöm – intette le Dahl. – Hallott már Hans
Hammerschmidtről, ő nagyon is fontos pont ebben az ügyben,
mond önnek valamit az ő neve? – kérdezte.
Nabkov egy pillanatra elgondolkodott.
– Egyáltalán nem – ingatta meg a fejét.
– Ön szerint ki állhat a támadás mögött, ami nyilvánvalóan
ennek a projektnek a leállításához vezet? – szegezte neki a
kérdést Dahl.
– Elnézést, de nem értem, miért nekem teszi fel ezeket a
kérdéseket. Tudja egyáltalán, hogy ki vagyok én? – kérdezte a
férfi.
 – Nem nagyon – ingatta meg a fejét Dahl, miközben valahol
sajnálta a fickót, mert MacGormack még annyi fáradságot sem
vett, hogy rendesen bemutassa. Úgy bánt vele, mint a
kutyájával, ez nyilván egy taktika volt részéről, és Dahl nem
mutathatott ennél nagyobb érdeklődést iránta. Most egységet
kellett mutatnia MacGormackkel. – De Mr. MacGormack úgy
gondolta, hogy ön rálát erre a projektre, és segíthet nekem,
szóval maga szerint ki akarja a legjobban megfúrni ezt a
projektet?
– Komolyan kérdezi? – húzta fel a szemöldökét Nabukov, és
újra felvette a poharát. – Kérdezze a barátját – bökött italával
MacGormack felé. – Az amerikaiak legfőbb érdeke, hogy soha
ne készüljön el ez a projekt, mert így nem tudnak piacot
szerezni Európában a tankerhajón szállítható cseppfolyós
gázuknak, ami egyébként nevetséges.
– Rajtuk kívül? – sóhajtott Dahl, mert nem akart belemenni
egy végeláthatatlan vitába, ami csak elviszi a fókuszt az ügyről.
– Azok az országok, akik így kimaradnak belőle – kortyolt
bele az italába Nabukov. – Ukrajna a leginkább, hiszen pont
miattuk hoztuk létre ezt a projektet a Gazprom oldaláról, hogy
ne tudják többet ellopni, megsarcolni, leállítani, elterelni azt a
gázmennyiséget, amit Európába akarunk juttatni – hangjából
kihallatszódott a megvetés. – De elég nagy az ellenállás a
lengyelek részéről is.
– Még a lengyelek is – húzta fel a szemöldökét Dahl. – Kiváló.
Egyre nagyobb a kör – sóhajtotta. – Volt ön szerint szándékos
rongálás vagy szabotázs az építkezés során? – kérdezte Dahl,
miközben gyorsan kikereste telefonján a Tomtól kapott
üzenetet.
– Hivatalosan nem volt ilyen – felelte Nabukov. – Leginkább
jogi hercehurcák voltak, visszavont, vagy ki sem adott
engedélyek. És persze történt néhány technikai malőr is, ha úgy
tetszik baleset, amik hátráltatták az építkezést, de ezek
elkerülhetetlenek egy ekkora beruházásnál – nézett
MacGormack felé, aki szinte észrevehetetlenül megvonta a
vállát.
– 2019 márciusában? – kérdezett rá Dahl.
– Ah, a robbanásra gondol – bólintott Nabukov. – Akkor, úgy
tudom, anyaghiba folytán volt egy baleset. Ki is rúgtuk a
felelősöket.
– Akkor vették fel Anita Klossberget – mondta Dahl, és
figyelte a férfi arcát, aki nem igazán reagált a névre.
– Lehet, nem tudom – húzta fel a vállát Nabukov. – Sok
embert vettünk fel, nem ismertem őket személy szerint.
– És mi történt ezután? – kérdezte Dahl.
– Mielőtt nagyobb nyilvánosságot kapott ez az incidens,
elrendeltük, hogy az egész hálózatot robottechnológia
segítségével ellenőrizzék végig. Ez jó néhány hónappal vissza is
vetette az egész projektet – pillantott talán akaratlanul
MacGormack felé Nabukov.
– Végül is ezzel az amerikaiak malmára hajtották a vizet –
jegyezte meg Dahl.
– Csak úgy csinálhatom jól a munkámat, ha mindkét oldal
megkapja, amit akar, Amerika is és a Gazprom is – válaszolta
talányosan Nabukov. – Azt kellett eldöntenünk, hogy leállítjuk
az építést, vagy visszük tovább, és ellenőrizzük. A vizsgálat
mellett döntöttünk. Sikerült elérni, hogy Németország is ebben
lássa a megoldást. Rengeteg pénz és energia ment el rá,
Amerika kapott időt, a vezeték viszont készült.
– És ön mindkét oldalról bezsebelte a sápot – bólogatott Dahl.
– Csak így érdemes dolgozni, nem? – kérdezett vissza
Nabukov, és kihörpintette az italát.
– Tudott arról, hogy ebben a robbanásban sokan meghaltak?
– kérdezte Dahl. Nabukov arcán egy pillanatra döbbent grimasz
jelent meg.
– Én nem tudok semmiféle halálesetről – válaszolta idegesen
Nabukov. – Ha csak nem valaki szívrohamot kapott a biztosítási
összegek láttán. Nagy volt a kár. A csővezeték jelentős része
megsérült, alvállalkozókkal kellett hadakozni, az ügyvédeink
halálra keresték magukat, és új anyagot kellett berendelni. De
nem voltak áldozatok.
– Hat ember meghalt – tette ki az asztalra a fényképüket
Dahl. Ezeket a képeket azért hozta magával, mert biztos volt
benne, ha köztük van a gyilkos, akkor az az ember, aki még
benne van a háttérben, reagálni fog rá. Most egyszerre
fürkészte Nabukov és MacGormack arcát. – Egy német
haditengerészeti búváregység teljes egészében megsemmisült,
amikor azon dolgoztak, hogy kiderítsék a vezeték körüli
anomáliákat.
MacGormacknek egy pillanatra megállt a kezében a pohár,
amit eddig unalmában billegtetett, Nabukov arca pedig
ledöbbent.
– Nem tudtunk ilyesmiről, egyáltalán – nyúlt együttérzően a
képért. – A vezetéképítés körülötti terület szigorúan le volt
zárva, folyamatosan figyelték.
– És ön, Mr. MacGormack? – fordult az amerikaihoz Dahl.
– Épp kiterítem a kártyáinkat – mutatott Nabukovra
MacGormack. – Lassítani akartuk az építkezést, vagy
megállítani, de nem volt ehhez a robbanáshoz semmi közünk.
– De azért nem jött rosszul – felelte Dahl.
– Valóban nem – bólogatott MacGormack.
– Tud nekem abban segíteni, hogy kik voltak aznap
munkában? – fordult vissza Dahl Nabukovhoz.
– Az legalább kétszázötven ember – felelte az orosz.
– A kérdés az volt, hogy tud-e benne segíteni – nézett rá Dahl
nyomatékosan. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy ezzel
nagyobbra engedi a gyanúsítottak listáját, ahelyett, hogy
szűkítené, de úgy érezte, a megoldás ott van valahol a
csővezeték körül. – Talán rájövünk, ki dolgozhatott Ukrajnának,
vagy a lengyeleknek, vagy bármelyik ellenséges
nagyhatalomnak – pillantott MacGormackre.
– Az amerikaiak embere ugye már megvan – jegyezte meg
Nabukov némi öniróniával. – A protokoll szerint mindenkinek
le kellett jelentkeznie munkába álláskor, és ki kellett
jelentkeznie, amint leteszi a munkát. Ezeket az adatokat meg
tudom szerezni – válaszolta.
– Köszönöm – biccentett Dahl.
 – Segíthetek még valamiben? – kérdezte Nabukov, és az
órájára nézett. – Csak mert a feleségem és a lányom nemsokára
hazaérnek. Őket nem tudtam arra utasítani, hogy ma ne
jöjjenek a házba. Csak bevásárolni küldtem el őket.
– Igen, a kollégáim most küldtek át néhány fotót, amelyek a
tenger alatt készültek. Állítólag óriási vastömbök vannak pár
száz méterre a vezetéktől. Tudja ön, hogy mik ezek?
– Nem – rázta a fejét Nabukov. – De biztos, hogy nem jó, ha
ilyenek vannak a tenger alján, mert ezekkel tönkre lehet tenni a
vezetéket.
Dahl és az orosz tekintete egyszerre fordult MacGormack
irányába.
Az amerikai arca elvörösödött.
– Semmit nem tudok erről – hebegte.
Dahl hitte is meg nem is az amerikai állítását, és
visszafordult az orosz felé.
– Ha tud, nézzen utána, kérem.
– Meglesz – bólintott az orosz.
– Azt hiszem egyelőre megkaptam, amit akartam – mondta
Dahl. – De itt a névjegykártyám, ha esetleg valami eszébe jutna
még – nyújtotta át a névjegyét Dahl, miközben hallotta, amint
MacGormack a kelleténél egy kicsit dühösebben csapta a
poharát az asztalhoz. Nem kellett hátranéznie, hogy tudja, most
jól felidegesítette az amerikait, hiszen az orra előtt próbálkozik
átvenni az ügynökét. Nabukov egy pillanatra MacGormack felé
nézett, majd hirtelen ötlettől vezérelve az íróasztal fiókjához
lépett, és kivett ő is egy kártyát.
 – Itt az enyém is, Mr. Dahl. Jövő héten Innsbruckban leszek
egy konferencián. Hívjon bátran, ha valamire szüksége van
még. Ez védett vonal, csak amerikai barátaink hallgathatják –
jegyezte meg gúnyosan MacGormack felé.
– Azt hiszem, akkor itt végeztünk is, Mr. Dahl – állt fel
bosszúsan MacGormack, miközben Dahl éppen kezet fogott
újdonsült információs forrásával.
– Valóban – fordult felé Dahl. – Köszönöm, hogy fogadtak.
Megvárjam odakint? – kérdezte MacGormacktől.
– Nem szükséges. A sofőröm visszaviszi a reptérre.
– Ha nem haragszik, most magukra hagyom önöket –
veregette meg Dahl a vállát, majd az ismert útvonalon kisétált.
 5. FEJEZET

A német kancellári hivatalt már ismerősként köszöntötte Tom,

hiszen nem is olyan rég részt vett abban az akcióban, ahol
végül magát a kancellárt is menekíteni kellett. Természetesen
az a művelet is sok évtizedes titkosítást kapott, így Dahlon és a
kancelláron kívül nem sokan tudtak az ő szerepéről. Persze
akkor nem a kancellári iroda előtti folyosón, kényelmetlen
fotelekben várta, hogy végre értük jöjjön valaki, hanem egy
titkos föld alatti pánikszobában védték Németország első számú
vezetőjét. Tom unatkozva dobolt a karfán ujjaival, míg Dahl
idegesen rázta a térdét.
– Abbahagynád? – szólt rá Dahl, és a kezére nézett morcosan.
Tom abbahagyta a dobolást.
– Úgy tűnik, feszült vagy – jegyezte meg.
– Gondolod? – vakkantott vissza Dahl. – Elég nagy horderejű
ez az ügy.
– Mitől tartasz? Hogy elveszi tőled az ügyet? Vagy, hogy
lefokoz? – kérdezte Tom.
– Ne viccelődjünk ezzel – mordult rá Dahl. – Neked soha egy
vezető sem volt olyan fontos, hogy ezt megértsd.
– Nem, de neki te vagy a kedvence, és eddig nem hibáztál
semmiben. Még – tette hozzá Tom, aztán elhallgatott, mert
hirtelen megmozdult a fal, és egy titkos ajtó nyílt ki előttük. –
Azt a mindenit, ti imádjátok az ilyeneket – mondta, és felállva
követte Dahlt a helyiségbe. A kancellári iroda gigászinak tűnt
óriási belmagasságával, csodálatos intarziás ablakok és
ajtókeretek díszítették, ugyanakkor modern bútorokkal volt
berendezve. A kancellár egy széles íróasztal mögött ült szemben
velük, és kezével intett, hogy menjenek közelebb, miközben
szorgalmasan írt valamit egy füzetbe.
– Jöjjenek, jöjjenek, nincs sok időm – sürgette őket. Dahl fejet
hajtott, Tom csak egyenesen állt és hátratette a kezét. – Hagyjuk
a formaságokat, Georg, jelentsen.
– Elég összetett az ügy – kezdte Dahl.
– Ha személyesen jött el hozzám, akkor az arra utal, hogy a
helyzet komoly – mondta kimért hangon a kancellár, és ledobta
a kezében lévő tollat a füzetére, majd hátradőlt. – Csupa fül
vagyok.
– Másfél hete történt egy gyilkosság Berlinben, és három CIA-
s ügynököt is megöltek ugyanabban az időben, ugyanabban a
házban – kezdett bele Dahl. – Úgy gondoljuk, hogy a két
gyilkosság összefügg. Többek között azért is, mert pár napja
lelőtték Anna Stein nyomozónőt, aki velünk együtt dolgozott a
polgári ügyön, és az elhárítás műveleti igazgatóját is, aki ugyan
nem volt benne a mostani nyomozásban, mégis úgy véljük,
Anna Stein megosztotta vele az ügy részleteit.
– Folytassa. Kivel van dolgunk? – érintette össze ujjait
háromszög alakban maga előtt a kancellár. Tom úgy vélte az
ilyen mozdulatokat tanítják. A kimért és udvarias gesztus nem
volt ellenséges, de túl kedves sem.
 – Azt sajnos egyelőre még nem tudjuk – mondta Dahl –, de
nagy valószínűséggel az Északi Áramlat 2 építésével függ össze
az egész gyilkosságsorozat, és mint olyan, így már
nemzetbiztonságot is érint ez az ügy.
A kancellár szemöldöke azonnal felszaladt.
– Hallottam Norman műveleti igazgató sajnálatos haláláról,
de senki nem mondta, hogy ilyen horderejű ügyben nyomozott.
– Mi sem tudtunk róla – bólintott Dahl.
– És ön? – nézett váratlanul Tom felé. – Hogy látja az ügyet?
Tom meglepődött a kérdésen, vagyis inkább azon, hogy őt is
bevonták a társalgásba.
– Az igazgató úr – mutatott Dahlra – tökéletesen
összefoglalta, hogy mivel állunk szemben.
– Maguk ezer éve barátok, nem az udvariaskodásukra
vagyok kíváncsi – szólt rá a kancellár.
Tom bólintott, hogy megértette.
– Mint tudja, uram – kezdte –, nekünk nem igazán a
nyomozás a fő profilunk, de úgy érezzük, ebben az egész
ügyben valamilyen előre megtervezett ütem szerint történnek a
gyilkosságok, és a gyilkos kifejezetten be akar vonni minket a
kis játékába. Kínosan ügyel rá, hogy mindent megtaláljunk
előbb-utóbb, de soha ne előzhessük meg. És be kell, hogy
valljam, ez rettenetesen zavar engem. Valószínűleg tud róla,
hogy az amerikaiak ellen elkövetett gyilkosság helyszínén
hátrahagyott egy fotót rólam, így kerültem bele én az ügybe. De
azóta sem teljesen tiszta, hogy mit akart ezzel az elkövető. Egy
saját maga által kitalált rendszer alapján gyilkol, számozva az
áldozatait, és mindenkit más módszerrel, de egyelőre még nem
tudjuk, miért ez a sorrend, és kit, miért azon a módon gyilkol
meg, ahogy teszi. Pedig mindennek oka van, csak még
képtelenek vagyunk rá válaszolni. És az sem elhanyagolható
tény, hogy a gyilkosságsorozat felderítése kapcsán más
bűnügyekre is fény derült, ezzel teljesen összekuszálva a
szálakat. Egy szóval uram, sajnálom, de nem tudok
megnyugtató választ adni. Követő magatartásban vagyunk, nem
tudjuk megelőzni az elkövetőt.
– Mit akar a gyilkos, vagy a gyilkosok elérni? – kérdezte a
kancellár.
– Még azt sem tudjuk – szólt közbe Dahl. – De az a gyanúnk,
hogy nagyobb dolgokra felhívni a figyelmünket.
– Egy erkölcsös gyilkos, nocsak – vette fel újra a tollat a
kancellár, de leginkább csak azért, hogy valamivel foglalkozzon.
– Három évvel ezelőtt történt egy robbanás, és Mr. Erkel
segítségével kiderítettük, hogy egy igen ritka plasztiktöltetet
használtak – kezdett bele a legrázósabb részbe Dahl. – Ha
gázrobbanás történik, akkor ez az anyag feloldódik a gázos
közegben, és soha nem jövünk rá, hogy itt egy szabotázs történt.
Balesetként akarták beállítani. Ugyanakkor Mr. Erkel és a
szakértő úr ilyen tömböt találtak a csővezeték mellett
kétszázötven méterrel – mutatott egy fényképet a vastömbről,
amit Koch fedezett fel. – Amiről az a véleményünk, hogy ez is
egy hosszabb távú szabotázs része, röviden arról van szó, hogy
ez a tömb ionokat von el az Északi Áramlat 2 csővezeték
vasanyagából, ezzel elvékonyítva azt, ami így jóval idő előtt
tönkremegy, és ez állandó karbantartást, valamint a gázszállítás
leállítását vonja maga után. Kijelenthetjük, hogy Németország
nemzetbiztonsági szempontból kiemelt projektje támadás alatt
áll, és nem tudjuk, ki által.
A kancellár pörgette még egy ideig a kezében a tollat,
miközben gondolkodott.
– Szóval történt egy támadás a CIA ellen, amit továbbra sem
tudnak, hogy miért volt, aztán eljutottak az Északi Áramlathoz,
és arról sem tudják, miért akarja bárki szabotálni, közben
mellesleg meggyilkolták az elhárítás műveleti vezetőjét –
foglalta össze tömören a kancellár, amit hallott, majd felállt és
sétálgatni kezdett az irodában.
– Nagyjából igen, bár történt még egy pár haláleset közben,
de lényegében erről van szó – mondta Dahl.
– Az Északi Áramlat 2 azért fontos, mert így közvetlenül az
oroszoktól vesszük a gázt, és azt nem sarcolják meg más
tranzitországok – sétálgatott tovább a kancellár. – Gigászi a
gázfelhasználásunk, és így egy jóval kedvezőbb feltételű
szerződést tudtunk aláírni.
– Ön szerint kinek állhat érdekében, hogy szabotálják? –
kérdezte Tom.
– Akik nem részesülnek belőle, ukránok, lengyelek, Amerika,
környékbeli országok – sorolta a kancellár. – Igazából rajtunk
kívül csak egyetlen partnerünknek állt érdekében, hogy a
vezeték megépüljön, ez pedig Oroszország – nézett Tomra.
– Azért én Moszkvával mindig óvatosan bánnék – jegyezte
meg Tom.
 – Itt országok közötti szerződésekről beszélünk, nem egy
ivóban elkártyázott autóról – válaszolt vissza a kancellár, és
Tom jobbnak látta, ha csöndben marad.
– Herr Erkelnek rossz tapasztalata van az oroszokkal –
segítette ki Dahl.
– Akkor ideje ezen változtatni – mondta a kancellár. –
Folytassák a nyomozást. És tegyék ezt úgy, hogy bevonják az
orosz titkosszolgálatot is.
– Uram? – bukott ki Dahl száján, talán kissé erősebb
hangnemben, mint ahogy szerette volna.
– Vegyék fel a kapcsolatot az orosz titkosszolgálat itteni
rezidensével, nem lesz túl nehéz, mert nyílt titok, hogy a
kulturális attasé az – mondta a kancellár. – Tudom, hogy ez nem
szokványos, de ebben a témában közös az érdekünk. Ráadásul
nyakunkon vannak a választások, nincs időm további
tévutakra. Kizárt dolognak tartom, hogy az oroszok ne
tudnának a nyomozásunkról, és ki tudja, talán tudnak olyat
mondani, amire önök még nem is gondoltak – állt meg újra az
íróasztal mögött és letámaszkodott rá, jelezve, hogy végzett. –
Köszönöm, hogy ilyen gyorsan tájékoztattak.
Dahl és Tom egy főhajtással elköszönt és kiléptek a
folyosóra.
– Tudod, hogy az kizárt, hogy én az itteni orosz
titkosszolgálattal találkozzak – mondta Tom.
– Ez az egész dolog túlmutat rajtad és az ellenérzéseiden –
felelte Dahl. – Egy gyilkost kell megtalálnunk, és egy nemzetközi
szabotázst kell lelepleznünk, szóval örülnék, ha félretennéd a
nemtetszésedet.
– Csak a te érdekedben mondom, nem vagyok túl kedvelt az
oroszok körében – erősködött Tom.
– De most egy az érdekünk, majd ők is túllépnek ezen – vette
ki Dahl a telefonját a zsebéből.
– Most kit hívsz?
– A kulturális attasét.
– Ne mondd, hogy a gyorshívódon van – húzta fel a
szemöldökét Tom.
– A titkárnőm van a gyorshívómon, aki majd szépen elintézi
a hivatalos meghívást – magyarázta el Dahl.
– Már kezdtem megijedni tőled – ingatta a fejét Tom.
– Egyesek szerint elég félelmetes tudok lenni – vont vállat
Dahl. – A szerda este megfelel?
– Egy kisebb bunyóra a belváros közepén az oroszokkal? –
kérdezett vissza Tom. – Ki nem hagynám.
 6. FEJEZET

A kihalt utcán ezerféle színnel csábították a neonreklámok a

tömeget az éjszakai lokálba, amikor a terrorelhárítás kisbusza
megállt a szórakozóhely előtt. Tom kiszállt a kocsiból és nézte a
villódzó fényeket.
– Jó helyre jöttünk? – kérdezte.
– Biztosan – válaszolta Dahl, aki megkerülve a kisbuszt
csatlakozott hozzá, mert kivételesen most ő vezetett.
– Furcsa helyszín egy titkos találkozóhoz – mondta Tom.
– Valószínűleg senki nincs bent – vont vállat Dahl, majd
elindult előre, fel a lépcsőn, és megnyomta a kaputelefon
hívógombját. Egy matt fekete ajtó előtt álltak, és Tom tényleg azt
várta, hogyha kinyílik, hirtelen fülsüketítő zene és füstbe
burkolózó, hömpölygő tömeg fogja fogadni őket, valahogy úgy,
mint a régi filmekben a maffia tiltott mulatóiban, ahol alkoholt
mértek a tilalom ellenére. Amikor az ajtó kinyílt, csalódnia
kellett, mert csend honolt a mulatón belül. Az ajtó mögött nem
állt senki, még egy őr sem. Tom felnézett, egyenesen bele az ajtó
feletti kamerába. Egy pillanat múlva sorra kapcsolódtak fel a
lila színű neonlámpák, körben a folyosón. Úgy érezte magát,
mintha egy sci-fi-filmben léptek volna be egy féreglyukba, nem
tudta, hol fognak kikötni. Elindultak befelé, és Tom elképzelte,
ahogy egy normális hétvégi estén itt tolong a nép, és alig férnek
el egymás mellett a bulizni vágyó fiatalok. Furcsa volt mindezt
néma csendben, emberek nélkül látni.
– Egyre jobb – mondta Dahl, ingén a fénylő fehér
mandzsettáját nézegetve a neonfényben.
Ahogy beszélt, kivillantak hófehér fogai. Tom akaratlanul is
elmosolyodott.
– Szerintem valaki a kamerák mögött most halálra röhögi
magát rajtunk – ingatta a fejét. – Komolyan nem tudom, hogy
tudsz rávenni ilyenekre.
– Simán – felelte Dahl.
A folyosó elkanyarodott, és a következő ajtó előtt már egy
óriás méretű, kigyúrt, tagbaszakadt férfi állta útjukat.
– Na, meg is érkeztünk – dünnyögte Dahl. – Ez már
ismerősebb?
– Aha, tied a feje, enyém a gyomra – súgta oda Tom. Dahl
csak nevetett egyet, nyilván ő sem akart megküzdeni az orosz
medvével.
Amikor odaértek, Dahl felmutatta az igazolványát, de csak
egy pillanatra.
– Várnak minket – tette hozzá.
– Hagyják itt a pisztolyokat – szólalt meg dörmögő hangon a
férfi.
Tom hátralépett egyet, ugyanezzel a lendülettel a férfi már a
fegyveréért nyúlt.
– Senki nem hagy itt semmit, nem fogjuk a tömeget zavarni –
mondta Dahl végtelen nyugodt hangon. – Jelentse be, hogy
megérkeztünk.
 – A fegyvereiket – mondta hajthatatlan hangon a férfi.
– Higgye el, van rá engedélyünk – szólalt meg most Tom.
– Sőt, a magáét be is vonhatjuk – mondta Dahl. – Ha még a
telefonomat kérné, megérteném. De azt bent hagytuk a
kocsimban. A fegyvereink meg nálunk maradnak. Szóval
csipkedje magát, és jelentse a gazdájának, hogy itt vagyunk.
– A fegyvereiket – ismételte a férfi.
– Jasin, engedd be őket – hallatszott váratlanul egy hang
valami hangszóróból.
A férfi erre szó nélkül félreállt, és kinyitotta előttük az ajtót.
– Kösz, Jasin – veregette meg az orosz mellkasát Tom.
– Muszáj provokálni? – kérdezte Dahl, amint elslisszantak a
tagbaszakadt férfi mellett.
– Ismerkedem – mondta Tom, és körbenézett, mert végre
bejutottak a tánctérre.
A lokál teljesen kihalt volt, de itt is fel voltak kapcsolva a
fények. Tom már-már úgy érezte, az ő tiszteletükre borult
ünnepi fénybe minden. Velük szemben a bár kivilágítva, a
polcokon drágábbnál drágább italok sorakoztak. Tőlük jobbra
és balra boxok, felettük a galérián üres rudak és színpadok,
nyilván a forgalmas estéken itt táncoltak semmi ruhába bújt
lányok. A fülkék előtt pár lépcső vezetett lefelé, és középen volt
a küzdőtér, ami befogadta a tömeget. Tom látta maga előtt, hogy
egyetlen masszaként ugrál mindenki, még hallotta is fülében az
ütemes, fülsüketítő zenét.
– Húúú – kiáltotta el magát Dahl. Tom kérdő tekintettel
ránézett.
 – Csak ki akartam próbálni, hogy visszhangzik-e, még sosem
voltam ennyire üres lokálban.
– Kihúzhatod a bakancslistádról – nézett körbe Tom. A
dühöngő közepén egy asztal állt, elsőre nem volt feltűnő, mert
az összes fény a bárra szegeződött, de most néhány reflektor
felkapcsolódott, és egyenesen az asztalt világította meg. Két férfi
ült ott, az egyik jólesően falatozgatott nekik háttal, a másik
felállt és intett.
– Jöjjenek – hallották – nincs itt senki, csak mi vagyunk.
– Ő az attasé – súgta oda Dahl, miközben elindultak lefelé, a
tőlük legalább harminc méterre lévő asztalhoz. – Szergej
Lentov.
– Nem fogom megjegyezni – felelte Tom.
– Csak addig próbáld meg, amíg itt vagyunk.
– Nem ígérek semmit – sóhajtott Tom. – Azt sem értem, miért
kell nekem itt lennem, ez a ti ügyetek.
Közben a férfi picit előrébb jött, és megállt a másik alak
mögött, aki továbbra is jóízűen fogyasztotta a vacsoráját.
– Furcsa hely egy ilyen megbeszéléshez – mondta Dahl,
amikor odaértek Lentovhoz. – Nem is tudtam, hogy az orosz
követség éjszakai mulatót tart fenn a kihelyezett részlegének.
– Széleskörűen értelmezzük a kultúrát – felelte Lentov. –
Természetesen ehhez a mulatóhoz semmi köze nincs a
követségnek. Csak kölcsönkaptuk egy baráttól a ma esti
találkozóhoz.
– Nyilván – jegyezte meg Tom.
– Itt nyugodtan tudunk beszélgetni.
 – Az biztos, hogy innen semmi nem hallatszik ki – nézett
körül Tom. Mondatára a férfi, aki eddig komótosan vacsorázott,
megtörölte a száját az ölében lévő szalvétával, kicsit hátrébb
tolta a székét, és megfordult. Tom hirtelen úgy érezte magát,
mintha egy másik dimenzióba csöppent volna, az események
lelassultak körülötte. Teste belső parancsra automatikusan
mozdult, ahogy meglátta a férfi arcának sziluettjét oldalról,
nem is emlékezett rá, mikor nyúlt a fegyveréért. Mire a férfi
felállt, ő már egyenesen a szívére célzott.
– Ne, ne, mit művel – tette fel a kezét Lentov, mintha azzal
bármit is tudott volna tenni egy kilenc milliméteres lövedék
ellen. A férfi rátette a kezét Szergej vállára, hogy lenyugtassa.
– Nyugodj meg, barátom – csitította. – Mr. Erkel és én már
régóta ismerjük egymást – villantotta Tom felé gyilkos mosolyát.
– Látom, maga még most is túl vehemens – nézett egyenesen
Tom szemébe a hatvanas évei közepén járó férfi. Dahl csak
kapkodta a fejét, hogy valamit megértsen a hirtelen kialakult
szituációból, de a reflexei neki is gyorsabbak voltak, mert amint
Tom akcióba lépett, már ő is előkapta a pisztolyát.
– Ki ez a férfi? – kérdezte barátját.
– Mr. Markin – mondta Tom, leginkább az oroszhoz intézve
szavait. – Mégis, mi a fenét keres maga itt? Már rég el kellett
volna tűnnie a süllyesztőben!
– Azt csak szeretné – nevetett Markin.
A helyzet pattanásig feszült, Tom és Dahl lövésre készen
tartotta Markinra a fegyvert, a kulturális attasé, Szergej Lentov
nem igazán volt a helyzet magaslatán, mert csak némán
pillogott, hol Markinra, hol Tomra és Dahlra. Markin ezzel
szemben továbbra is kimért és nyugodt volt. Egyszerűen
visszafordult az asztalhoz, és kényelmesen leült, hogy folytassa
a vacsoráját.
– Ha le akarnak lőni, akkor csak tessék, de én még befejezem
ezt a steaket – mondta egy újabb falat húst rágva.
Tom és Dahl nem mozdultak, továbbra is kivont fegyverrel
célozták a férfit.
– Szergej, ülj le te is – mondta Markin, miközben
összeállította a következő falatot a villáján. Aprólékosan
tűzdelte fel a grillezett répát egy darab közepesen átsült
marhával, majd az egészet belemártotta a cseresznyés öntetbe.
– Az urak nem fognak fegyvertelen emberekre lőni, pláne
hátulról.
– Arra azért ne vegyen mérget – mondta erre Tom, de
legbelül borzasztó mérges volt, mert Markinnak tökéletesen
igaza volt. Lentov kelletlenül engedelmeskedett a gazdájának.
– Mr. Erkel, Mr. Dahl, üljenek le maguk is – mondta Markin.
Tom Dahlra nézett, aki tekintetével nyomatékosan az asztal
felé biccentett. Tom rosszallóan ingatta a fejét, de eltette a
fegyvert. A szituáció annyira groteszk volt, Tom bárhol
szívesebben lett volna, mint most itt.
Nem akart az orosszal egy asztalhoz ülni. Kihúzta az egyik
üres széket, és pár lépéssel hátrébb foglalt helyet, jobb keze
készenlétben volt a pisztolyán, lábait maga alá húzva ugrásra
készen helyezkedett el, nem bízott az oroszokban, és ebben a
férfiban különösen nem. Dahl a másik üres széket fogta be
magának.
– Ha jól értelmezem, önök már régebb óta ismerik egymást –
jegyezte meg.
– Nem felhőtlen a kapcsolatunk – sóhajtott Tom.
– Azt valahogy rögtön gondoltam – dünnyögte Dahl.
– Most már nem örülsz annyira, hogy elhoztál, igaz? – nézett
barátjára.
– Mr. Erkel tizenöt éve lángba borított egy kikötőt, ahonnan
több ezer mikrofilmet kellett volna kihoznom[1] – mondta
Markin, miközben tovább vagdalta a félig véres steaket a
tányérján. – Miatta vesztettem el az FSZB igazgatói állásomat.
– Csodálkozom is, hogy itt találkozunk – nézett rá
hunyorogva Tom. – De azért helyesbítek, a kikötőt maguk
borították lángba, és a tűz martaléka lett az összes adat, amit
addig gyűjtöttek.
– Életem legnagyobb kudarca volt – mondta továbbra is
nyugodt hangon, és most már teli szájjal Markin. Tom nem
tudta mire vélni ezt a kimértséget.
– Mióta van Németországban? – kérdezte Dahl.
– Elég régóta – nyelt le újabb véres darabot Markin. –
Tanácsadóként vagyok jelen. Az orosz elnök közvetlen
tanácsadójaként.
– Egy ilyen baklövés után? – nevetett fel Tom. – Ezt másnak
mesélje.
– Igaza van, először a süllyesztőbe kerültem – felelte Markin.
– Csakhogy a sok érdem, amit az incidens előtt tettem
Oroszországért, meggyőzte az elnökömet, hogy értékes tagja
vagyok a csapatának, és ugyan leváltottak, mert maga majdnem
– nyomta meg a majdnem szót – tönkretette a karrieremet,
mégis fontosnak tartották, hogy szakmai tudásom okán az orosz
titkosszolgálatok berkeiben tanácsadóként maradhassak.
– Elévülhetetlen érdemek – ingatta rosszallóan a fejét Tom.
– Magának fogalma sincs róla – válaszolta vissza Markin,
majd Dahlhoz fordult. – Szóval, hallom nyomoznak. Miben
segíthetünk? – kérdezte a villával gesztikulálva.
– Nem tudom, önnek van-e jogosultsága, hogy itt legyen –
mondta Dahl. – Engem úgy tájékoztattak, hogy az orosz
hírszerzés berlini vezetőjével találkozhatunk, és az nem ön.
– Ahogy Mr. Erkel sem rendelkezik semmilyen jogkörrel
maguknál, aztán mégis itt van – vágott ketté egy újabb darabot
a tányérján Markin.
– Önöknek velem kellett találkoznia – szólt közbe Lentov. –
De Markin úr közvetlenül az elnöknek jelent, és külön kérés
volt, hogy ő jelen legyen ezen a megbeszélésen.
Tom felhúzta a szemöldökét. Nemcsak azért, mert Lentov
épp most erősítette meg nemes egyszerűséggel, hogy ő az orosz
titkosszolgálat berlini vezetője, hanem azért, mert Markin
valóban úgy tűnt, nagyon fontos szerepet tölt be az orosz
hírszerzés hierarchiájában.
– Nem mondja – szólalt meg pikírten. – Ez azt jelenti, hogyha
Markin úrral beszélünk, az olyan, mintha az orosz elnökkel
beszélnénk?
 Markin egy pillanatra felsandított a tányérjából. Tom látta a
tekintetén, hogy meg tudná fojtani.
– Gúnyolódhat, ameddig csak akar – jegyezte meg végül. –
Úgy látom, ez a helyzet magának sokkal kellemetlenebb, mint
nekem. Mert én valóban az elnöknek jelentek, maga meg csak
egy hazátlan kibic szerepét tölti itt be, és csak azért érezheti
magát itt biztonságban, mert arra utasított az elnökünk, hogy
mindazon problémákat, amiket Erkel úr az elmúlt években
Oroszországnak okozott, egyelőre felejtsük el. A hangsúly az
egyelőre szón van.
– Vigyázzon, nehogy a torkán akadjon a falat – felelte Tom,
amit kínos csend követett. Dahl kissé feddően nézett rá. Tom
megértette, és bólintott, jelezve, hogy visszafogja magát.
– Átküldtem maguknak néhány felvételt arról a tárgyról,
amit a tenger fenekén találtunk, alig pár száz méterre a
vezetéktől – vette át a szót Dahl.
– Megnéztük – bólintott Markin. – Ez egy olyan eszköz, ami
ionokat von ki a vasból. Pár év múlva lyukasak lesznek a
csöveink, ha ott hagyjuk őket. Aljas dolog, valaki folyamatosan
szabotálja a közös projektünket.
– Pontosan – bólintott Dahl.
– Egy megoldás van csak, végig kell nézni a teljes
ezerkétszázharminc kilométer hosszú vezeték mindkét ágát –
fejtette ki Markin ismét egy húst rágva –, és folyamatosan
monitorozhatjuk, mert nem tudjuk, mikor tesz oda valaki
valami hasonló eszközt. Azt sem tudjuk, hogyan fog működni a
vezeték, ha teljes üzemi nyomás alá helyezzük. Ez mindkettőnk
számára égető kérdés. Természetesen együttműködünk ennek a
feltárásában.
– Köszönöm, de ez csak az egyik kérés lett volna – mondta
Dahl.
– A gyilkossági ügyben is kellene segítség – felelte Markin
egy korty bort szürcsölve.
– Ne fussuk itt a tiszteletköröket – csattant fel Tom. –
Mennyit tudnak?
– Csak annyit, hogy ezek az áldozatok szegről-végről egy
cégcsoporthoz köthetők, és segítettek eltussolni valamit.
– Akkor pontosan tudja, miről van szó – szólt közbe Dahl.
– Csak még nem tudom, hogy mi ezzel kapcsolatban a kérés –
kotorta össze Markin a grillzöldség darabjait a tányérján. –
Nyilván Oroszországnak az az érdeke, és az elnökünk ezt külön
kihangsúlyozta – mutogatott a késével Markin teátrálisan –,
hogy ez a vezetékrendszer kiválóan működjön. Ez az
együttműködésünk és a kiváló kereskedelmünk záloga. Ennek
keretében vizsgálatot indítunk, a balti-tengeri flottánk rejtett
egységei már kutatják a tengerfeneket a vezeték körül.
Elsősorban a korábbi üzemzavarlistának megfelelő területet
vizsgálják át. Úgyhogy, ha bárhol találunk még ilyen eszközöket,
azokat eltávolítjuk a vezeték közeléből.
Tom úgy érezte, mintha az oroszok kegyeskedtek volna
megosztani néhány információt velük, de egyszerűen
mindennel képben vannak.
– A gyilkossággal kapcsolatban pedig véleményem szerint a
kriminalisztika alapkérdésével kellene csupán foglalkozniuk, ha
a valódi elkövetőt keresik. Kinek áll érdekében – magyarázott
tovább Markin. – Az egyik féllel az elmúlt hetekben rengetegen
találkoztak, a másik féllel pedig nekünk gyűlik meg sokszor a
bajunk.
– Ukrajnáról beszél – mondta Tom.
– És Amerikáról – bólintott Markin. – Mindkettőjüknek
borzasztó fontos, hogy elkaszálják a vezetéket.
– Az amerikaiak tisztázták magukat ebben a kérdésben –
felelte Dahl.
– Tényleg? És hittek nekik? – nevetett Markin. – Ha jól
emlékszem, nem olyan rég lehallgatták a kancellárjukat – ivott
egy korty bort. – Bár utána a Telekom cégükről is kiderült, hogy
Amerikát hallgatja le. Szép kis szövetségesek maguk – ingatta a
fejét.
– Mondja maga – hurrogta le Tom. – Még nem volt választás
ezen a kontinensen, amibe ne nyúltak volna bele.
– Fogalmam sincs, miről beszél – kacsintott rá Markin. Tom
érezte, hogy Markin az elnöki parancs ellenére sem fogja őt
elengedni egykönnyen.
– Térjünk vissza a lényegre – kérte Dahl.
– A lényeg, ha maguk oda-vissza figyelgetik egymást
Amerikával, akkor mégiscsak az ukránoknak lesz benne a keze
a dologban. Hoztam önöknek egy ajándékot – törölte meg a
száját a textilszalvétával Markin, majd intett Lentovnak, aki egy
páncélozott aktatáskát rakott elé az asztalra. Markin rátette
mindkét hüvelykujját a zárra. Egy halk kattanás volt hallható,
ahogy az ujjlenyomatát beolvasta a gép, majd Markin
felnyitotta, kivett néhány papírt és egy pendrive-ot, és
átnyújtotta Dahlnak. – Az ukrán hírszerzés németországbeli
ügynökeinek listája, fotókkal, adatokkal. – Dahl belelapozott a
paksamétába, Tom perifériáról látta, hogy tele van
fényképekkel. – Ha megnézik, elég sok kapcsolatfelvétel van az
áldozatok közül néhánnyal.
– A bankár és Hammerschmidt – szúrt ki néhány képet Tom.
– Sok anyag van rajta, eltart majd egy ideig, míg feldolgozzák
– tolta el magától a bőröndöt Markin. – Mi is intézkedhettünk
volna, de ez problémásabb számunkra itt, német földön – kicsit
megtörölte a száját, és felállt. – Szerintem átadtunk mindent.
Köszönöm, hogy idefáradtak – indult el kifelé. Ekkor újra
felkapcsolódtak a fények a folyosón, amin Tom és Dahl bejöttek.
– Ki vagyunk rúgva – nézett nagyot Tom, nem tudta kínjában
nevessen vagy dühös legyen. Meg is látta a gorilla termetű
férfit, ahogy arra várt, hogy végre elinduljanak kifelé.
– Ne is mondd, még higgadok – mondta Dahl. Majd ő is
felállt, és némán kisétáltak a folyosón.
A kocsinál egymásra néztek, és mindkettőjükből kitört a
kínos nevetés.
– Nem hiszem el, ha nem én élem meg – ingatta a fejét Dahl.
– Ezek mindenhol azt hiszik, hogy ők vannak otthon.
– Mert tényleg úgy gondolják, hogy mindenhol otthon
vannak. Egyszerű birodalmi gondolkodás – jegyezte meg Tom. –
De legalább kaptunk valami használhatót.
– Elég rossz fényt vet ránk, hogy előrébb járnak – felelte
Dahl, még mindig sértetten.
 – Nem járnak előrébb, csak felnyomták Ukrajnát – mondta
Tom. – És Amerikát – tette hozzá.
– Fel fogjuk dolgozni az adathordozót – mondta Dahl. – Ezek
után muszáj lesz.
– Ő is ezzel számolt – felelte Tom, és ez a mondata nagyon is
elgondolkodtatta. – Ő is ezzel számolt – ismételte meg magának.
 7. FEJEZET

Másnap Tom épp kedvenc ásójával a vállán gondolkozott a

nappalijában, amikor ismerős kopogtatást hallott az ajtaján.
– Bújj be – kiabálta ki, mire Georg Dahl nyitott be hozzá, akit
rögtön mosolyra késztetett a látvány.
– Semmi dossziéhalom a földön? Csak gyalogsági ásó? Mi
van, meditálsz? – kérdezte.
– Csak mellőzöm a papírmunkát – ment a hűtőhöz Tom,
kivett egy alkoholmentes sört, és odadobta barátjának. Dahl
ledobta a bőrdzsekijét az egyik fotelra, ma kivételesen nem
kellett elegánsan öltöznie, és motorral volt. Az asztal sarkához
tette a sör tetejét, ráütött, amitől lerepült a kupak, és hosszan
belekortyolt a hideg italba, majd lehuppant a másik fotelbe.
– Egyszer bedobhatnánk végre egy igazit is – nézte meg a
címkét az üvegen. Tom bólogatott.
– Hogy haladsz a listával? – kérdezett rá a Markin által adott
nevekre.
– Két egység most deríti fel a tartózkodási helyüket – számolt
be Dahl. – Kiadtam Schneidernek, hogy állítsa össze a rajtaütést,
ne aggódj, alaposan elő fogja készíteni az elfogásokat.
– Azt lefogadom – ivott bele a saját üvegébe Tom.
– Ha igaz az, amit Markin mondott, akkor valószínűleg
meglesz a másik elkövető is – mondta Dahl. – Az, aki kinyírta az
amerikaiakat. És akkor kiderül, miért ő irányítja Martin
Sommert, már ha igazad van, és tényleg ő a gyilkosunk –
kortyolt tovább a sörből.
Tom felhúzott szemöldökkel nézett barátjára.
– Biztos, hogy ő ölte meg Hammerschmidtet. Ő van a
felvételeken – állította sokadjára is.
– Oké, oké, de miért áll egy olyan kiváló katona, mint
Sommer bérgyilkosnak? – kérdezte Dahl.
– Kihasználta, hogy „meghalt” egy titkos akcióban –
lendítette meg az ásót Tom, majd átvetette a két vállán, és lazán
rátette mindkét karját.
– Az mindenhol kiváló alibi. És valamiből meg kell élni a
halál után is. Ez elég jól fizet, gondolom, és nem kell adózni, ami
amúgy is kicsit nehézkes lenne, ha már kivezettek a
rendszerből.
– Ne hantázz, komolyan kérdeztem – nézett rá Dahl.
– Szerintem semmi máshoz nem ért – válaszolta Tom.
– Ez hülyeség – rázta a fejét Dahl. – Te bérgyilkosnak állnál,
ha halálhíredet terjesztenék?
Tom értette hova akar kilyukadni barátja.
– Nem – válaszolta végül. – Igazad van, amit mi csinálunk
hivatás, nem munka, és Sommer is ilyen volt.
– Akkor miért csinálja? – töprengett Dahl az üveget pörgetve
kezében. – Ha nem ismerném a típust, azt mondanám, élvezi.
Az egyiket lelövi messziről mesterlövész puskával, a másikat
leszúrja, a harmadikat felrobbantja, a negyediket megmérgezi,
az ötödiknek pedig meghekkeli az autóját. Miért nem lehet
egyszerűen lelőni mindenkit?
– Unalmas? – vetette fel Tom újabbat lendítve az ásón.
– Ha egy katonának ölni kell, a legbiztosabb módszert
használja – rázta a fejét Dahl. – Akkor is, ha bérgyilkosnak áll.
Gyors, végleges, hatékony megoldást.
– Aki kommandósnak áll, már eleve kattant egy kicsit –
gyakorolt öniróniát Tom. Dahl nem figyelt barátjára, mert
láthatóan nem akarta komolyan venni a kérdéseit.
– Mindezzel ellentétben, ha egy gyilkos öl, beleviszi a
művészetet a munkájába – vezette végig a teóriáját Dahl. – De
Sommer nem sorozatgyilkos. Legalábbis az elmeorvosi
jellemzés és a profilozók szerint nem az. Sőt, te is azt mondtad,
kiváló katona – nézett Tomra.
– Mert az is.
– Az első kettőt még meg lehet érteni. Sommer mesterlövész.
A nőt távolból lőtte le – magyarázta Dahl.
– De nem a saját fegyverével – jegyezte meg Tom.
– Ezt hogy érted?
– Sommernek más fegyvere volt, ha jól emlékszem.
Beszélgettünk anno fegyverekről, ő nem azt a típust preferálta,
ami a nővel végzett – magyarázta.
– És ezt miért nem mondtad eddig? – nézett rá Dahl.
– Mert eddig ez nem volt érdekes – vont vállat Tom. –
Szerintem a csapat másik mesterlövésze használta ezt a
fegyvertípust.
– Azt mondod, hogy ő is életben van? – nézett rá Dahl.
 Tom elgondolkodott.
– Nincs rá semmi bizonyíték, hogy élne, persze a jelentésen
kívül arról sem, hogy meghalt. Sommert ellenben felismertem a
felvételen.
– Lehet, hogy a társa ölte meg az amerikaiakat, amíg ő
végzett Hammerschmidttel – vetette fel Dahl. – És akkor ő az
irányító.
– Ez most nagyon elrugaszkodott feltételezés – mutatott Dahl
felé az ásóval Tom.
– Oké, térjünk vissza az alapkérdéshez – emelte fel a kezét
Dahl, míg Tom fel-alá kezdett sétálni. – A nőt lelőtte,
Hammerschmidtet leszúrta, ez a helyszín miatt érthető,
közelharc, kézenfekvő megoldás, de a bankár már kilóg a
sorból. Te hogyan ölted volna meg a bankárt, ha neked kell
elintézni?
Tom megállt és Dahl felé fordult.
– Tudod, nagyon remélem, hogy most nem hallgat minket
senki.
– Ugyan már, egy kis lazulás a kommandós haveroddal –
intette le Dahl. – Szóval?
– Nyilván a közelben kellett lennie – kezdte végiggondolni
Tom. – Megfelelő időben kellett indítani a detonátort, hogy
senki más ne legyen áldozat. – Dahl bólogatott. – Én megvártam
volna, amíg megáll a garázs előtt az autó, bőven elég idő, hogy
egy mesterlövész puskával kilőjem a célszemélyt, akár egy
kilométerről is.
 – Bingó – mutatott rá Dahl. – Ő mégis napokat töltött azzal,
hogy összeszereljen egy csőbombát, biciklinek álcázza, és egy
futárszolgálattal kiküldesse pontosan oda, ahova kell.
– Értem a kételyeidet – bólogatott Tom.
– És Woss? – folytatta Dahl. – Miért mérgezés? Jó sokáig
kellett figyelnie, hogy tudja, hol szokott ebédelni. Arról nem is
beszélve, honnan tudta mit fog majd enni? Talán beállt
szakácsnak? Ha tényleg Sommer az elkövetőnk mindegyik
gyilkosságnál, akkor számomra teljesen értelmetlen az egész.
– Szakács – hümmögött Tom.
– Az autó fékének megbuherálásáról nem is beszélve –
mondta Dahl. – Azt még én sem tudnám, hogyan kell csinálni.
– Te nem, de mondjuk valamelyik csapattársad igen – állt
meg Tom, és levette válláról az ásót. Valami
megmagyarázhatatlan érzés futott végig rajta. Talán a
felismerés. Mintha megértette volna, mit miért csinál Sommer.
– Hogy mondod? – kérdezte Dahl.
– Az én csapatomban Kistehén a mesterlövész, és
valószínűleg valamilyen orosz mesterlövész puskát használna.
Rita a műszakis, ő tudná, hogyan buheráljon meg egy féket.
Judy nem éppen szakács, de kiismeri magát a mérgekkel, Lévai
pedig kiválóan szerel össze bombákat.
– Megint azt mondod, hogy a tengerbe veszett csapat gyilkol?
– nézett rá Dahl.
– Nem – rázta meg a fejét Tom. – Nekik állít emléket.
– Tessék?
 – Az a jelentés csak annyiban téved, hogy hatan voltak ott a
gázvezeték körül a kutató tengeralattjáróban, mert Sommer
nyilvánvalóan nem volt ott – magyarázta barátjának. – De a
társai igen, és ők meghaltak a robbanás következtében. Őket
bosszulja meg.
– Három év elteltével?
– Volt ideje felkészülni mindenkire – mondta Tom. – Az az
érzésem, valaki elmondta neki, hogy a társai egy szabotázs
áldozatai lettek. És ő most igazságot oszt.
Dahl egy pillanatig elgondolkodott.
– Személyes motiváció – ízlelgette az indítékot. – Ezzel már
tudnék azonosulni – bólintott. – Itt van a géped? Hadd nézzem
csak meg azt az aktát, amiben az eltűnt csapattagok vannak.
Tom kivette a szekrényből a szigetüzemű tabletet és odaadta
Dahlnak, aki villámgyorsan kikereste a lementett fájlokat.
– Meg is van – mondta.
– Fogadjunk, van köztük egy robbantási szakértő – találgatott
Tom.
– Van – bólogatott Dahl. – Egy közelharcmester és egy
vegyész, akinek az eredeti szakmája szakács – nézett fel.
– A késelés és a mérgezés – vágta rá rögtön Tom.
– És egy műszakis – fejezte be Dahl.
Tom elégedetten nézett Dahlra.
– Legalább most már sejtjük, mit akart üzenni a
halálnemekkel.
– Igen, viszont hatfős volt a csapat – jegyezte meg Dahl.
– De Sommer életben maradt – mondta Tom.
 – Lehet, de a csapat, mint olyan megszűnt létezni – nézett rá
Dahl.
– Szóval szerinted lesz még egy gyilkosság? – kérdezte Tom.
Dahl bólintott.
– Igen.
– És mi Sommer fő szakmája?
– Magad mondtad, ő is mesterlövész volt – nézte ki a
feljegyzésből Dahl.
– Én már csak Kochra és a tulajdonosra tudok tippelni
célpontként – mondta Tom. – Koch eléggé markánsan kiállt
amellett, hogy fel kell deríteni ezt az ügyet, szóval nagyobb
esélyt adok a tulajdonosra.
– Egyetértek, gyere, keressük meg az ügyvezetőt, ezt a
Novákot – állt fel Dahl. – De azért most kirendelek egy-egy
védőőrizeti egységet mindkettőjükhöz.
– Akkor egyelőre marad az alkoholmentes sör – bólogatott
Tom.
 8. FEJEZET

A főváros szélén lévő magánirodaház kívülről úgy nézett ki,

mintha tiszta üvegből lennének még a falak is. Az ovális
alapterületű épület rendkívül modern és egyedülálló volt a
város ezen részén. Az Engine Kft. nagyon adott a külső
megjelenésre, ugyanakkor annyi biztonsági intézkedés volt az
épület körül, hogy akár egy erődítménynek is beillett volna.
Tomot kétes érzések fogták el, nem értette, miért akar valaki
egy üvegpalotából erődítményt csinálni, ez olyan ellentétes volt,
mintha pókhálóból szőne valaki páncélinget. Bár tisztában volt
a golyóálló üvegek létezésével, ő mégis a hagyományos dolgokat
szerette. A páncél legyen fémből, egy erőd pedig kőből. Az üveg
mögött még csak rejtőzködni sem lehetett. A telket, ami
ugyancsak a cég tulajdona volt, magas acélsodrony-kerítés vette
körül, és minden tizedik oszlopon megfigyelő kamera volt
telepítve. Tom ezt sem igazán értette, lehetett volna egy masszív
betonfalkerítés vagy tömör acél, így csak azokat tartották
vissza, akik a kerítés tetején akartak átjutni, mert ott az éles
pengék mindent összevágtak, de azért a kifeszített dróthálót
bármivel át lehetett volna vágni. Az épület közvetlen
környezetét fegyveres őrök biztosították, ha esetleg valaki
átjutott volna a minden autót feltartóztató és átnéző kapuőrség
vonalán.
 – Hol van a kirendelt védőőrizeted? – kérdezte Tom.
– Elutasították – mondta Dahl. – A cég jogtanácsosa a
tulajdonos nevében hivatalos e-mailt juttatott el az irodába,
hogy köszönik a törődést, de semmi szükségük itt védőőrizetre,
ezért élnek állampolgári jogaikkal, és nyomatékosan kérik, hogy
távolítsam el az embereimet az irodaház környékéről, ami
amúgy is felér egy erőddel.
– Már csak a homokzsákok hiányoznak – jegyezte meg Tom
körbenézve.
– És a lövészárok – felelte Dahl. – Ezek sorozatlövő
fegyverekkel vannak felfegyverezve, mintha kisebb háborúra
készülnének.
– Nézz végig rajtuk, kirakat mind. Szerintem azt sem tudják,
hogy kell használni – mondta Tom, mert látszott az őrökön,
hogy kényelmetlenül húzza a vállukat, nyilvánvalóan fogalmuk
sem volt, hogy kell egész nap ilyen súlyos fegyverekkel
mozogni.
– Ezek újak lehetnek – súgta oda Dahl. – Nézd meg az
alkalmazottakat. Mindegyik feszeng, ha el kell menni köztük,
még nem szoktak hozzá a fegyveres őrök látványához.
Tom körbepillantott, míg Dahl a recepciós pulthoz ment. Az
emberek valóban még mindig gyanúsan méregették a
biztonságiakat, nem úgy viselkedtek, mint egy reptéren, ahol
mindenki hozzászokott már az őrök jelenlétéhez.
– Jó napot, a nevem Georg Dahl, és Novak úrhoz jöttünk.
– Novak úr nagyon elfoglalt. Senkit nem fogad, csak
legfeljebb megbeszélt időpontra – oktatta ki a hölgy a pultnál
Dahlt. – Be vannak jelentkezve?
– Most épp azt tesszük – mutatta fel Dahl a terrorelhárító
igazolványát. A nő kicsit zavarba jött.
– A hetedik emeleten van az irodája, a lift pedig önök mögött
– mutatta, majd a telefonért nyúlt.
– Látja, megy ez gyorsabban is, köszönöm – mondta Dahl,
majd sarkon fordultak és a lifthez mentek Tommal. A recepciós
nő futva loholt utánuk. Behajolt a liftbe, és lehúzta a
mágneskártyáját, majd benyomta a hetedik emeletet.
– Elnézést, elfelejtettem szólni, hogy csak kártyával működik.
Mindenki csak arra az emeletre tud felmenni, ahová a kártyája
szól. Tudja, uram, itt első a biztonság.
Dahl csak közömbösen bólintott. A nő visszaegyenesedett a
liftajtó előtt, és addig ott állt, míg az ajtók be nem csukódtak.
– Elképesztő – ingatta a fejét rosszallóan Tom. – Mit tartanak
itt, valami plutóniumot?
– Vagy csak ennyire félnek Sommertől – mondta Dahl.
– Félhetnek is – felelte Tom. – Kiváló katona, nagyon jó
mesterlövész, és közelharcban is egészen kivételes tehetség.
– Ilyenek csak filmben léteznek.
– Miért, mi is itt vagyunk – vont vállat Tom. Dahl nem bírta
ki és elkezdett nevetni.
– Még jó, hogy szerények vagyunk – jegyezte meg vidáman. –
Remélem, valaki kitörli ezeket a felvételeket, mert biztos, hogy
be van kamerázva a lift.
– Miért pont az ne lenne? – bólogatott Tom, miközben érezte,
ahogy a lift lelassul és finoman megáll.
 A hetediken kilépve újabb recepció fogadta őket. Két
fegyveres vigyázott az előtérre vagy a dekoratív fiatal lányra,
aki leginkább leltári darabnak tűnt a tágas titkársági pultban.
– Jó napot, a portáról szóltak, hogy jönnek – állt fel, amikor
kiléptek a liftből. – Mr. Novak már várja önöket, bejelentem,
hogy itt vannak.
– Köszönjük – mondta Dahl, miközben odasétáltak a
kétszárnyú fehér ajtóhoz.
Nyilván az előtér is be volt kamerázva, mert amikor
odaértek, egy zizegés hallatszott, és a mágneszár engedett. Tom
tudta, hogy nem a kis hölgy, hanem Novak maga nyitotta ki az
ajtót. A férfi annyira paranoid lehetett, hogy még azt sem bízta
a véletlenre, hogy háromszoros ellenőrzés után ki léphet be
hozzá.
Az iroda világos volt, fehér, vastag szőnyeg terült el előttük,
fehér bőr ülőgarnitúrával és minimál stílusú fehér bútorokkal.
A kilátás pazar volt, köszönhetően az iroda üvegfalának. Előtte
egy ember magas távcső díszelgett, ezen Tom majdnem
elnevette magát. Annyira mű volt az egész, kizártnak tartotta,
hogy tud ezzel bárki innen csillagokat vizsgálni a lesötétített
üvegen keresztül éjszaka. A két sarokban halkan zúgott egy
vírusölős szűrővel ellátott, egyébként kórházakban alkalmazott
légtisztító. A félköríves ablakok előtt egy ormótlanul nagy
ébenfa főnöki asztal állt, ez az egy dolog volt fekete a szobában.
Tom azon gondolkozott, vajon e köré a monstrum köré építették
az épületet, vagy valami hihetetlen erős daruval emelhették be,
mert ránézésre is nyomott vagy másfél tonnát. Egy szikár
alkatú, őszes hajú férfi állt az íróasztal mögött, és kifelé bámult
az ablakon. Finom, olasz, fényes anyagú sötétszürke öltönyt és
fehér inget viselt, nagy számlapú drága órával a kezén, pont
úgy nézett ki, mint a menedzsermagazinok címlapján szereplő
modellek.
– Herr Novak, a nevem Georg Dahl, a terrorelhárítás
vezetője vagyok, és rendkívül fontos ügyben jöttünk.
A férfi várt még egy pillanatot, megigazította az ezüst színű,
valószínűleg rendkívül drága mandzsettagombját, majd egy
teátrális karmozdulattal megfordult, mintha éppen valami
fontos eszmefuttatásból zökkentették volna ki, miközben fél
másodperce még ő maga engedte be a vendégeit.
– Herr Dahl, az ügyvédem tájékoztatott, hogy ma
védőőrizetet rendelt ki hozzám, amit köszönettel
visszautasítottunk.
Tom nem tudta hova tenni a férfit. Minden mű volt
körülötte, a mozdulatai, ruhái, az emberei, és ez nagyon is
megkérdőjelezte, hogyan került egy ilyen fontos vállalat élére.
– Valószínűleg túl sokan lettek volna már sorozatlövő
fegyverekkel az épület körül – bukott ki Tomból.
– Az ember soha nem lehet elég elővigyázatos – felelte a
férfi. – Itt legalább kétszázötven ember dolgozik.
– Akinek a fele biztonsági őr? – kérdezett vissza Tom.
A férfi elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Albert Novak – mutatkozott be a vállalat tulajdonosa.
– Az úr mellettem Thomas Erkel, és mint mondtam, nagyon
fontos ügyben jöttünk – folytatta Dahl.
 – Nem tudom, mi lehet az a fontos ügy, azt hiszem, hogy
minden papírt leadtunk időben – mondta a tulajdonos –, a
projektjeink éppúgy a német államnak, mint saját magunknak
is nagyon fontosak, ezért kiemelkedően figyelünk, hogy minden
pontosan, határidőre meglegyen, cégeinket havonta ellenőrzik
nemzetbiztonsági és minőségbiztosítási szempontból, és…
– Hagyja a betanult szöveget – szólt közbe Tom. – Maga
pontosan tudja, miért vagyunk itt, hiszen nem véletlenül vont
maga köré fegyveres őröket, és épített fel hirtelen fizikai és
elektronikus védelmet. Mindketten tudjuk, hogy maga fél
valamitől.
– Nem tudom, miről beszél, a projektjeink érzékenysége
miatt ez az alap normatíva nálunk – felelte a férfi.
– Persze. Azért idegenkednek az alkalmazottak a
fegyveresektől, és azért van minden kamera külső kábellel
összekötve ebben az aprólékosan kivitelezett, gyakorlatilag
átlátszó épületben, ahol még a kilincs is rejtve van az ajtón,
nehogy egy csavar vagy ragasztás látható legyen. Szerintem
némelyiken még az árcédula is ott lifeg – vágta rá Tom.
Novak egy pillanatra megakadt.
– Ha a biztonsági előírásainkat jöttek ellenőrizni, valóban
van még mit csiszolni rajta – hebegte.
– A társam arra utalt, hogy önnek veszélyben van az élete, és
ezzel ön tökéletesen tisztában van – szakította félbe Dahl az
újabb hazugságáradatot. – Ezért vezette be ezeket az új
biztonsági intézkedéseket. Szeretnénk önnek segíteni, csak
mondja el, mi történt három éve, és kitől retteg ennyire.
 Novak pár másodpercig csak meredt rájuk, majd gondolt
egyet, megnyomott egy gombot az asztalon lévő telefonján.
– Kérem, küldje át hozzám a jogtanácsost – engedte el a
gombot, majd felegyenesedett. – A vállalat ügyvédje nélkül nem
áll módomban nyilatkozni.
– Herr Novak, mi nem az adóhatóságtól jöttünk, és nem is a
bűnügyesektől – mondta Dahl. – Nyilván értesült a médiából,
hogy több haláleset történt, és úgy gondoljuk, az ön élete is
veszélyben lehet, de ehhez többet kellene tudnunk egy bizonyos
robbanás hátteréről, ami a gázvezetéket érte.
– Mint mondtam, csak az ügyvédem jelenlétében beszélek –
ismételte magát Novak. Ekkor a telefon kijelzője villogni
kezdett. Novak megérintette a kijelzőt, ami beadta az előtér
kamerájának képét, majd ezután megnyomott egy asztalba
szerelt gombot, és a mágneszár berregése hallatszódott az ajtó
felől. Novak megfordult és kifelé kezdett bámulni az ablakon,
pont úgy, mint amikor ők jöttek be. Tom csak ráncolta a
homlokát, annyira furcsállta a férfi viselkedését. Mintha
minden egyes mozdulatát előre megkomponálta volna. Minden
ruhadarab, a frizurája, a kiegészítők, a mozdulatok, a
hanghordozás valamilyen stylist munkája lehetett.
– Hívatott, uram? – kérdezte a belépő ügyvéd, aki ugyancsak
elegáns menedzser egyenruhában volt, talpig öltönyben, fehér
ingben, kis zsebkendővel a mellényzsebben, fekete keretes
szemüveggel az arcán, és szinte ugyanolyan frizurával, mint
amit főnöke hordott. A kezében egy vékony papírdossziét
hozott. Novak előadta ugyanazt a megfordulást, mint amivel
őket is köszöntötte, majd nyújtotta a kezét a dossziéért.
– Az urak a rendőrségtől vannak – adott némileg hiányos
magyarázatot a saját beosztottjának. Az ügyvéd
köszönésképpen biccentett, majd átadta a papírokat a
főnökének, aki pedig Dahlnak.
– Ez minden, amit jelenleg mondhatok.
– Talán már össze is szedte, hogy mi történt? – lapozott bele
a papírokba Dahl. – Én, Albert Novak, anyja neve stb. stb. –
olvasta fel Dahl úgy, hogy Tom is értse – nyilatkozom az
alábbiakról. Első pont, vegyék jegyzőkönyvbe, hogy együtt
kívánok működni a hatóságokkal. Második pontként szeretném
leszögezni, hogy eddig is együttműködtem a hatóságokkal, hiszen
Wolfgang Woss úrral tartottam a kapcsolatot. Az elkövetkező
három napban hivatalosan vallomást kívánok tenni azzal a
gyilkosságsorozattal kapcsolatban, melyet az újságokban
olvastam. Az ügyhöz semmilyen közöm nincs, bűncselekményben
részt nem vettem, a kijelölt napon és időpontban a hatóságnál
részletes vallomást teszek ügyvédeim jelenlétében. E
dokumentum átadásával egy időben az ügyvéd úr átadja
megbízólevelét. Többet jelen pillanatban nem kívánok elmondani.
– És itt is van a megbízólevél – nézte tovább Dahl a papírokat.
– Ön tudta, hogy jövünk, vagy van egy ilyen előregyártott
nyomtatvány összekészítve minden eshetőségre az ügyvéd
úrnál? – kérdezte Tom, a homlokát ráncolva.
– Kérem, most távozzanak – mondta Novak.
– Ezzel próbál időt nyerni valamihez? – kérdezte Tom.
 Novak vádlón nézett rá, mintha beletalált volna a közepébe.
– A saját érdekében kérem, hogy jöjjön velünk, és ejtsük meg
ezt a beszélgetést most – mutatta fel a papírokat Dahl.
– Ha nincs parancsa, hogy előállítson, akkor legyenek
szívesek távozni – ismételte magát idegesen Novak.
– Nincs parancsom. De valami azt súgja, ön nincs itt
biztonságban – felelte Dahl.
Novak felnevetett.
– Én pedig pont ellenkezőleg látom. Itt vagyok a legnagyobb
biztonságban. És egy percre sem hagyom el ezt az épületet,
amíg nem muszáj – felelte.
– Mióta van itt? – kérdezte Tom.
Novak kínos büszkeséggel felemelte az állát.
– Ez az épület az enyém. Minden rendelkezésemre áll, amire
szükségem lehet, ha itt élni vagy dolgozni akarok. Ha csak nem
erőszakkal rángatnak el innen, amit ugye nem tehetnek –
pillantott az ügyvédjére, aki némán bólintott –, én nem hagyom
el az épületet.
– Ha velünk jön, meg tudjuk védeni – felelte Tom, mert
szinte sütött a férfiból a félelem.
– Ugyan már, maguk a saját kollégájukat sem tudták
megvédeni – hunyorgott Novak. Tom biztos volt benne, hogy a
férfi sokkal többet tud, mint amit elmond, hiszen ez a
félmondata elárulta, hogy tisztában van azzal, hogy Anna velük
dolgozik.
– Ha előbb felkeresi ezzel a papírral a rendőrséget, és
elmondja, amit tud, akkor kevesebb embernek kellett volna
meghalni – támaszkodott Dahl az íróasztalra, és egészen
belemászott Novak arcába. – Maga bűnrészes a gyilkosságokban
a hallgatásával. Ne higgye, hogy erre nincsen büntető tétel –
Dahl egyenesen a férfi szemébe nézett. Novak ideges lett,
hátrált egy lépést és az ügyvédjére nézett, aki tanácstalan arcot
vágott. – Ha önként velünk jön, az enyhítő körülmény – mondta
Dahl. Tom tudta, hogy barátja most már csak blöfföl.
– Azonnal távozzanak – mondta felindultan Novak.
– Tanúvédelmet kap – emelte a tétet Dahl.
– Hagyják el az irodámat – mondta Novak.
– Ez az utolsó szava? – kérdezte Dahl.
– Ez – fordult meg újra Novak, mert nem bírta állni Dahl
tekintetét.
– Óriási hibát követ el, de sajnos megvan hozzá a joga –
mondta Dahl, miközben felegyenesedett. – Azért ne higgye,
hogy túl sok ideje van. Valaki visszajön magához egy
paranccsal, és akkor már a magánhadserege és az ügyvédek
garmadája is kevés lesz, hogy itt tartsák.
– Csak menjenek el – kérte Novak.
– Ha meggondolná magát, itt van a telefonszámom – dobott
az asztalra egy névjegykártyát Dahl, majd megfordult, és
elindult az ajtó felé. – Azért a helyében, ha valóban ennyire fél,
én kerülném az ablak előtti ácsorgást. Vannak eszközök,
amikkel kiválóan át lehet látni a sötétített üvegen keresztül is.
Újabb berregés hallatszott, ahogy Novak kinyitotta nekik az
iroda ajtaját.
 Tom még visszanézett, a férfi megvetően figyelte, ahogy
kimennek, az ügyvéd meg továbbra is tanácstalanul, némán állt
a szoba jobb oldalánál a bútorok mellett. Mintha ki akart volna
maradni az egész beszélgetésből.
– Még találkozunk – mondta Tom búcsúzóul.
– Ne vegyen rá mérget – felelte a férfi.
Tom kilépett Dahl után az irodából, és nem igazán tudta
megfogalmazni milyen érzések keringtek benne, de inkább nem
mondott semmit, mert a recepciós kis hölgy már várta őket a
liftnél.
– Viszontlátásra – mosolygott gépiesen, és kecsesen lehúzta a
kártyáját a lift érzékelőjénél, hogy le tudja küldeni a földszintre.
Tom megszólalni sem tudott. Becsukódtak az ajtók, és nézte
a számokat, ahogy a kijelzőn felvillannak, épp melyik emeletnél
tartanak. Egyszerűen nem volt értelme ennek az egész
találkozónak.
– Szerinted ő is benne volt a szabotázsban? – kérdezte végül.
– Nem tudom, talán személyesen is megfenyegették – felelte
Dahl. – Csak ki kell deríteni, hogy ki és mivel. Nem tudtam
eldönteni, hogy kitől fél jobban, a hatóságoktól vagy a
szabotőröktől.
– Az ilyenek mindenkitől félnek. Fogadjunk, hogy
hipochonder is – rázta a fejét Tom.
– Az nem semmi, hogy milyen kis erődöt rittyentett ide
magának – bólogatott Dahl.
– Ja, fegyveres őrök az üvegpalota köré – ingatta a fejét Tom,
miközben a lift lassított, és egy csilingelő hang jelezte, hogy
megérkeztek a földszintre. – Mintha krepp-papírral akarnál
ágyúgolyót fogni. Hogy lenne ez védelem egy mesterlövész
ellen? Ráadásul egész nap az ablak előtt illegeti magát. Mintha
egyenesen várná, hogy célpont legyen – nyílt ki a lift ajtaja.
Ahogy kiléptek, az egész épület megrázkódott, és egymás után
két robbanás hallatszott. Tom és Dahl egyszerre nyúlt a
fegyveréért. Az előtérben az emberek riadtan néztek fel a
plafonra, mintha felülről várnának valamit. Egy pillanattal
később egy emberi test csapódott a betonjárdába az épület
mellett, és üvegszilánkok záporoztak le az égből. Tom reflexből
megindult a kijárat felé, hogy segítsen a lehetetlenen, de a férfi
testéből ezer tőrként meredeztek a gyilkos üvegdarabok. Mire
odaért, már mindenhol vér borította a fényes olasz öltönyt. Az
egyik biztonsági őr sietett oda segíteni.
– Hívjanak mentőt – kiabálta és Tomra nézett. Tom megrázta
a fejét, hogy jelezze, nem él már.
– Maradjon itt vele, amíg kiérkeznek – kérte, aztán felpattant
és visszament az épületbe.
Az előtérben lévő emberek sikoltozni kezdtek, páni félelem
volt látható mindenki arcán. Senki sem tudta, mi történt, a bent
lévő fegyveres őrök is csak ide-oda kapkodták a fejüket. Végül
beindultak a tűzjelző szirénák.
– Mindenki nyugodjon meg – üvöltötte Dahl, és a biztonság
kedvéért felmutatta a terrorelhárító igazolványát. – Az épületet
támadás érte, de önök biztonságban vannak itt lent. Az ajtókat
kinyitják az őrök, próbálják meg higgadtan elhagyni az aulát.
Maga ott – mutatott a legközelebbi fegyveres őrre –, tegyék el a
fegyvereiket, nincs fegyverhasználat, megértette? – A férfi
bólintott, és hátracsúsztatta a fegyverét a szíján. – A kollégáival
együtt tereljék ki az embereket, nem akarok nagyobb bajt, mint
ami már van. Mindenki hagyja el az épületet, hátha megsérült
valami tartószerkezet a robbanásban.
– Igen, uram – bólintott a megszólított. – Kinyitjuk a kapukat,
kérem szép nyugodtan, egymás után menjek ki, figyeljenek a
másikra – kezdett azonnal intézkedni.
– Ez Sommer lesz – üvöltötte Tom visszafelé futva, kezében a
fegyverrel, és a lifthez rohant, de az a tűzjelző beiktatása miatt
használhatatlan volt. – Kisasszony – fordult oda Tom a recepciós
pulthoz, ahol a hölgy még nem tért magához a sokktól. – Hol
van a lépcsőház?
A nő a bal kezével mutatta az irányt, Tom tudta, hogyha a
tűzjelző leállította a liftet, akkor viszont kinyitotta a
mágneszáras ajtókat, hogy tűz esetén mindenki el tudjon
menekülni. Kirántotta az ajtót, és kettesével szedve a
lépcsőfokokat rohant felfelé. Közben elővette a fülesét, ami a
telefonjára volt hangolva, és felhívta Dahlt, hogy állandó
kapcsolatban lehessenek.
– Látod őt? – kérdezte Dahl.
– Még nem, de biztosan itt van az épületben – mondta Tom.
– Kiadom az őröknek a képét, hogy tudják, kit kell keresni, és
utánad megyek a lifttel. Van egy mágneskártya, ami felülírja a
tűzriadót. Így nem tud minket kikerülni.
– Rendben – felelte Tom. – Felértem – mondta, majd
kirántotta a hetediken az ajtót, és rögtön maga elé emelte a
pisztolyát. Az emelet már egészen máshogy nézett ki, mint öt
perccel ezelőtt, amikor elhagyták azt. Az előtér szinte érintetlen
volt, a főnöki iroda kétszárnyú ajtajában viszont egy óriási
kerek átégett lyuk tátongott. Az irodát mintha kiszakították
volna a helyéről, a szél süvített a kitört üvegfalon keresztül, a
bútorok betörve, összeborulva feküdtek a padlón. Tom látta,
hogy az ügyvéd is ott fekszik élettelenül, pontosan azon a
helyen, ahol hagyta. A robbanás szinte leszakította a felsőtestét,
nem kellett odamennie, hogy tudja, biztosan meghalt. Tom
belépett az előtérbe, és rögtön oldalra húzódott, ha Sommer
várt volna rá, akkor már golyózáporral fogadta volna.
Mindenesetre nem lehetett elég óvatos. A két őr a földön feküdt,
bár ide nem hatott az irányított töltet ereje. Odament a
legközelebbihez, és a hátára fordította. Nem látott vért. Tom
rátette két ujját a nyaki verőérre, miközben továbbra is előre
figyelt, halványan érzett lüktetést. Felállt, és háttal a falnak
továbbra is ellenőrizve a teret a másikhoz ment, akinél
ugyanezt tapasztalta.
– Az iroda megsemmisült a robbanástól, az ügyvéd halott, az
őrök elkábultak, vagy leütötte őket, nem tudom, nincsenek
maguknál, de még élnek – jelentette Dahlnak. A tűzriasztó végre
elhallgatott, így Tom jobban tudott fülelni. Ekkor mozgást
észlelt a recepciós pult mögött. Két kézzel fogva fegyverét
odament. A titkárnő némán összekuporodva sírt az asztal alatt,
vállai rázkódtak, arcára félelem ült ki.
– Nyugalom, nem bántom – engedte le a fegyverét Tom. A nő
felnézett, de nem bírt megmozdulni. – Megsérült? – kérdezte
Tom, miközben gyorsan végignézett a nőn. Nem látott rajta vért.
A nő megrázta a fejét. Ez jó jel volt, mert lehetett vele
kommunikálni. – Nincsen semmi baj – mondta nyugodt hangon
Tom. – Maga túlélte. De maradjon még egy kicsit ott lent, csak
mondja meg, merre ment – nézett rá.
A nő újra elkezdett zokogni. Tom nagyot sóhajtott. Kellett
neki az információ, de nem kényszeríthetett egy sokkos nőt
válaszra.
– Kérem – mondta halkan. A nő nem bírt megszólalni, de
felemelte a kezét, és a lépcsőház felé mutatott. Tom a homlokát
ráncolva odanézett. Találkozott volna vele, hiszen Tom lentről
jött fel, akkor csak a tetőre mehetett. Újra felemelte maga elé a
fegyvert, és odament.
– Georg, a tetőn keresztül menekül – jelentette barátjának. –
A titkárnőt és az őröket életben hagyta.
– Mindjárt ott vagyok – mondta Dahl. Fél perc múlva
valóban nyílt is a liftajtó, és Dahl lépett ki rajta. – Eligazítottam
a fegyveres őröket, tudják, kit kell keresni. Ők evakuálják az
épületet, a helyi erők pedig nagyobb körben lezárták az utcát.
Az enyéim hét perc múlva itt lesznek. Mindenki Sommert
keresi.
– Jó, szerintem még itt van – mondta Tom.
– Induljunk el fölfele – nézett rá Dahl.
– Igen – biccentett az ajtó felé Tom. – Rögzítsük a liftet, hogy
erre ne tudjon lejönni.
– Az már meg is történt – vette elő a telefonját Dahl. – Nálam
van az egyetlen mágneskártya, ami felül tudta írni a tűzeseti
protokollt, ami még mindig életben van, csak a szirénát
kapcsoltattam ki.
– Jöjjön, maga most összeszedi magát, szépen lemegy a
lépcsőn, amilyen gyorsan csak tud, és elhagyja az épületet –
segítette fel Tom a titkárnőt. – Fog menni? – kérdezte, és kicsit
leguggolt, hogy tényleg a szemébe tudjon nézni. A nő csak
bólogatott és elfogadta a segítő kezet.
– A rendőrök lent elkérik majd az adatait, és vallomást kell
tennie. Ön az egyetlen szemtanú, ezért nem engedhetik haza, de
biztonságba helyezik – magyarázta neki Dahl, majd a füléhez
emelte a telefont. – Leküldöm a titkárnőt, valaki jöjjön elé a
lépcsőházban, és nézze meg egy orvos – adta ki utasításban,
miközben kinyitotta a nő előtt az ajtót. Amint a nő lesietett vagy
két lépcsőfordulót, elővette ő is a fegyverét. – Na, menjünk –
nyitotta ki azt az ajtót, ami a lépcsőháztól leválasztotta a tetőre
vezető utat. A lépcsők még egy emeletnyit mentek fel, már látni
lehetett a fényt legfelül. Valószínűleg egy kiugróba vezetett, a
tetőre, amit korlát vett körül. – Tudod, hogy ott fog ránk
számítani a leginkább – vágott kínos arcot Dahl.
– Szeretnél várni egy kicsit? – kérdezte Tom. Dahl egy lesújtó
pillantással felelt, majd Tom mögé állt, megütögette és
megszorította a vállát, ami a kommandós jelzés arra, hogy „itt
vagyok mögötted, kész vagyok, mehetünk”.
– De te mész előre.
Tom elindult felfelé, és a nyílásra szegezte a fegyverét.
Igazából nem volt jelentősége ki megy elöl, mindketten
ugyanolyan célpontok voltak. A lépcső végén, amikor már
közvetlenül a tető alá értek, Dahl megfordult, és a nyílás másik
oldalát biztosította, így háttal egymásnak le tudták fogni a teljes
háromszázhatvan fokot. Pár percig ők voltak jobb helyzetben,
mert bárki benézett volna fentről, azt azonnal lelövik. Tom nem
állt meg, de egyre jobban érezte a szívverését, ahogy a
nyíláshoz közeledett. Ott viszont már ő volt a legkiválóbb
célpont. Az izmai pattanásig feszültek, az összes érzékszerve
csúcsra volt járatva. Ahogy kidugta a fejét a nyíláson, egyből a
szeme előtt tartotta a fegyverét, ahova nézett, oda tudott lőni.
Gyors pillantással körbekémlelt, de nem látott semmit, ezért
feljebb mászott, és kilépett a tetőre, majd elindult az egyik
irányba. A lapos tető kaviccsal volt felszórva, és néhány járólap
vezetett a tetőkiugrótól a liftakna gépházáig, aminek az ajtaja
nyitva volt, és be lehetett látni.
– Látsz valamit? – kérdezte testbeszéddel Dahl, aki
késlekedés nélkül követte a tetőre Tomot, viszont a másik
irányba indult. Csak halkan lehetett hallani a lépteiket a
köveken, de próbáltak olyan csendben lenni, ahogy csak
lehetett.
– Semmit – mutatta fel mutató- és hüvelykujját „o” alakban
összeérintve Tom, ami a nullát jelentette. – Te? – biccentett oda.
– Én sem – rázta a fejét Dahl, és ő is nullát mutatott a
baljával.
– Pedig itt kell lennie – dünnyögte magában Tom. Dahlra
nézett, majd a gépház teteje felé biccentett. Dahl bólintott, és
mindketten elindultak a kis épület felé, hogy ellenőrizni tudják
a tetejét, mert azt lentről nem lehetett látni. Más kiemelkedő
tárgy vagy gép nem volt a tetőn, ami mögé el lehetett volna
bújni. Tom valahogy érezte a zsigereiben a férfi jelenlétét.
Ahogy lassan lépegetett a gépház felé, valami furcsa érzés fogta
el, mintha agya tovább kutatott volna a lehetséges válaszok
után. Abban a pillanatban, amikor Dahl odaért a gépházhoz,
bevillant egy kép.
– Georg, nem ott van – kiáltotta el magát, mert már mindegy
volt, mennyire vannak csöndben. Ekkor már hallotta a súrlódó
hangot, ahogy a kötélen lesiklik a karabiner. De így, hogy a
gépházhoz mentek, messze voltak az épület falától. A tető
pereméhez futottak, oda, ahonnan a hangot hallották. Tomnak
ez a kép villant be, amikor megérkeztek. Hogy egy ekkora
üvegborítású épületet biztosan kell valahogy tisztítani, és ezért
ereszkedő kötél rögzítésére a tető külső oldalán korlátokat
szoktak kiépíteni, hogy az alpinista ablaktisztítóknak legyen
honnan leereszkedniük. Ahogy kihajoltak, Tom meg is
pillantotta Sommert, aki rájuk tartotta a fegyvert, és eleresztett
feléjük egy sorozatlövést. Mindketten hátraugrottak, a
lövedékek a fejük mellett süvítettek el. Mire újra visszamentek,
a kötél már lazán lógott. Sommer pontosan tudta, hol kell
ereszkedni, a legbozótosabb résznél, hogy lent senki ne lássa.
– Kapják el! – ordított Tom, de senki nem figyelt felfelé. – A
francba, ilyenkor nincs nálunk egy rádió – dühöngött. Lent
óriási volt a fejetlenség, senki nem figyelte az épület melletti
bokrokat, még kevésbé a tetőt.
– Schneider, azonnal küldje ki a helikoptert, egy fekete ruhás
motorost keressenek, állítsanak meg mindenkit – hallotta Dahlt
telefonálni Tom, de szavai csak háttérzajjá szelídültek. Célba
vette a fegyverével Sommert, de egy kilenc milliméteres
pisztolylövedéket nem arra találtak ki, hogy több száz méter
távolból, óriási szintkülönbséggel, erős szél mellett eltaláljon
egy mozgó célpontot. Lent tömeg volt, a lövedék bárhova
becsapódhatott. Tom reményvesztetten leengedte a kezét.
Tudta, hogy Schneider csapata ahhoz még messze jár, hogy
megállítsanak egy magasan képzett kommandóst, aki épp
felrántotta a drótkerítés előre kivágott részét, és a bozótba
rejtett motorjára felpattanva eltűnt a szemük elől.
 9. FEJEZET

A betonaknában lévő huzalok és fémsínek elvesztek a mélyben.

Félelmetes volt mindezt fentről lebegve látni. Tom széttett
kézzel próbált egyensúlyozni a mellkasára és a derekára
rögzített hevederben, ahogy egy kötélen lógott a liftaknában a
hetedik emeleti ajtó fölötti térben. A fején egy kamerával
felszerelt speciális fejlámpa volt, pár emelet mélységig olyan jól
látott mindent, mintha felkapcsolta volna valaki a villanyt.
– Na, mit látsz, Reacher? – hallotta a fülesében Dahlt.
– Az másik film, most Ethan Hunt lehetnék – javította ki
barátját.
– Ezt a nevet bezzeg megjegyezted – dünnyögte Dahl.
– Mellesleg pont azt látom, amit te, ha működik ez a kütyü a
fejemen – célzott Tom a kamerára a fejlámpában, aminek a
képét Dahl tökéletesen le tudta követni fentről, egy tablet
segítségével. – De ha bedöglött, én átveszem, mert ez nappali
világosságot csinál, nagyon jó kis cucc.
– Azt keresd meg, hogy hova kapaszkodhatott fel a gyilkos –
mondta Dahl.
Tom alaposan körbenézett. Látta maga alatt a hetedik
emeleti liftajtót, ami most nyitott állapotban volt. Hallotta a
helyszínelők beszélgetését, akik még mindig a nyomokat
rögzítették a főnöki iroda szintjén.
– Itt semmi különöst nem látok, húzzatok kicsit feljebb –
kérte barátját.
Érezte, ahogy a hevederek még jobban megfeszülnek a
testén, majd folyamatos lassú sebességgel megindult felfelé.
Nem kézi erővel húzták, mert akkor rángatták volna, nyilván
Dahléknak erre is volt egy külön kis csévélő motorjuk, amit
direkt ilyen helyzetekre találtak ki. Tom csak rázta a fejét és
magában nevetett ezen a gondolaton, ugyanakkor nagyon
élvezte, hogy csúcstechnológiákkal dolgozhat. Még soha nem
volt ilyenben része. A ruha, a hevederek, a lámpa, minden úgy
volt kialakítva, hogy a lehető legbiztonságosabb és egyben a
legkényelmesebb legyen. Minden apró zugba be tudott nézni, és
mindent rögtön rögzített is.
– Várj csak, állj! – ordított fel.
A folyamatos húzás megállt, egy picit elkezdett
körbefordulni, de elkapott egy drótkötelet és visszafordította
magát. Az egyik acéltáblás felfüggesztés mögött egy műanyag
platformra lett figyelmes. Egy-két centi vastag lehetett, és
pontosan úgy volt bevágva, hogy a lift felfüggesztése és a drótok
könnyedén átfuthassanak rajta. Egyértelműen később szerelték
be ezt a kis szigetet. Ahogy feljebb emelte a fejét, látott hátul
néhány csokipapírt, és jó pár falhoz állított üveget. Kettőben
színtelen, átlátszó folyadék volt, a másik négyben sárgás. Nem
volt túl nagy a felület, épphogy egy vékonyabb ember ülve
elfért volna rajta, vagy egy vaskosabb kicsit kényelmetlenül,
egészen a falhoz tapadva.
– Az ott üdítő? – kérdezte Dahl a fülesen keresztül.
– Inkább vizelet – válaszolta Tom, majd az egyik csokis
papírért nyúlt, hogy jobban megnézze. Valami proteinszelet
volt. – A gyilkosunk nem most érkezett, hanem legalább két
napot töltött itt.
– Ez képtelenség – hallotta Dahl csodálkozó szavait.
– Egy mesterlövésznek nem annyira – felelte Tom. – Arra
képzik őket, hogy észrevétlenül várakozzanak akár napokig egy
eldugott kis helyen.
– Tudom – jött a válasz. – De ez akkor is…
– Elképesztő – fejezte be Tom Dahl helyett, pontosan tudta,
barátja mire gondol. – Nagyon elszánt lehetett, ha itt várakozott
napokig.
– Vajon mire várt? – tette fel Dahl a megválaszolatlan
kérdést. – Miért nem jött ide, és intézte el egyszerűen az
áldozatát? – hümmögte.
Erre Tom sem tudott válaszolni. Kinyújtotta a kezét, és kicsit
közelebb húzta magát a platformhoz. A műanyag lap úgy egy
centi vastag lehetett, de nagyon kemény, ellenálló anyag.
– Miből van? Szerinted itt vágta ki? – kérdezte Dahl,
nyilvánvalóan követve Tom kameráját.
– Gondolom akrilnitril-butadién-sztirol, és így lehet kapni…
Mégis honnan tudjam? – rázta meg a fejét Tom. – Majd az
embereid kiderítik, miből van, és hogy juttatta be ide. Remélem,
már nézik a biztonsági felvételeket az elmúlt hétről. Valami
liftkarbantartót keressenek.
– Nézzék meg, mikor volt beütemezve liftkarbantartás, és
minden kapcsolódó felvételt kérek egy órán belül – hallatszott,
ahogy Dahl parancsot ad valamelyik csapatának, akik az
épületben dolgoztak.
– Fordíts lassan körbe – kérte Tom. Egy pillanattal később
valóban elindult az óramutató járásával egyező irányba. – Állj,
ott van valami – nyúlt ki megint, és megállította magát
belekapaszkodva a sínekbe. Az egyik elem hátuljára egy kőkori
mobiltelefon volt felragasztva. Az antennájából vékony
fémhuzal ment felfele, egészen hosszan, a felső csapóajtó
irányába. – Georg, te látod, hol a drót vége? – kérdezte Tom
felnézve. Egy pillanattal később barátja feje jelent meg a nyitott
csapóajtóban, ami a tetőre vezetett. Lenyújtotta a kezét és
tapogatni kezdett, amennyire lehetett, be is hajolt.
– Megtaláltam – mondta Dahl. – Itt van a vége. Gondolom
kivezette az antennát. Azért csak óvatosan szedd le, lehet, hogy
ez is egy pokolgép, vagy azt indítja – mondta Tomnak.
Tom óvatosan leválasztotta a ragtapaszt és maga elé vette a
telefont.
– Másodlagos támadás? – dünnyögte. – Az nem Sommer
műfaja – mondta leginkább csak magának, és egy
gombnyomással felélesztette a telefon fényeit. – Ez ősrégi,
lenyomozhatatlan – jegyezte meg Dahlnak, majd a lefele
nyilakkal elkezdte visszanézni a híváslistát. – Ez teljesen üres,
két üzenet van benne – helyezte úgy a kezét, hogy a kamera is
jól lássa, amit ő. – Helyemen vagyok; két nappal ezelőtt 14:12, és
Akció indul, ma 9:29.
– Jól van, gyere ki – mondta Dahl. – És hozd a telefont, ezen
már elindulhatunk.
– Akkor húzzál ki – kérte Tom. Az apró csörlő újra zümmögni
kezdett és Tom vállába megint belevágott a heveder, de szép
lassan ment felfele, és lelassult, amikor a felső csapóajtóhoz ért.
Dahl emberei máris elkapták a kezét, és kisegítették, majd
elkezdték lekapcsolni róla a hevedereket, miközben Tom átadta
Dahlnak a telefont.
Dahl bólintott, ahogy elvette, mert közben a fülén volt a saját
készüléke, épp beszélt valakivel.
– Mikor? Két napja, tíz órától? – kérdezett vissza. – És biztos
benne? Rendben, küldje el a képeket – kérte, majd bontotta a
vonalat. – Kapaszkodj meg! Pontosan két nappal ezelőtt tíz
órától volt a liftkarbantartás – nézett nyomatékosan Tomra.
– Akkor az első üzenet dátuma stimmel – mutatott a
telefonra Tom. – Akkor rendezte be magának a rejtekhelyet.
– És valaki elhagyta helyette az épületet – nézett rá
nyomatékosan Dahl, majd újra telefonált. – Kérjék le nekem kik
voltak aznap az épületben, és vessék össze a biztonsági
felvételeket az összes személlyel, mindenkiről tudni akarom,
mikor jött és mikor ment, kivétel nélkül – adta parancsba.
Tom bólogatott.
– Akkor most nézzük meg azt is, hogy mi mikor érkeztünk –
hunyorgott elgondolkozva.
 – Menjünk le a biztonságiakhoz – biccentett Dahl a lépcsőház
felé. Tom tudta, hogy barátjában ugyanazok a kérdések
motoszkálnak, de ahhoz a saját szemükkel kellett látni, mi
történt.
Elindultak lefelé a lépcsőn a tetőről.
– Várj egy kicsit – kérte Tom, és bement a hetedik szinten az
előtérbe, hogy újra megnézze a tetthelyet. A kétszárnyú ajtó
helyén mintha egy ember nagyságú csövet látott volna. A
detonáció szinte kivágott egy nagy kerek részt az épületből, és
magával szakította a szobát. A nyílászáróval szemben volt a
nagy főnöki asztal, az óriási üvegtábla, a főnöki szék. Tom
felidézte milyen teátrálisan fordult feléjük Novak, amikor
beléptek, mintha valami menedzserképzőn tanulta volna, hogy
kell várni a vendégeket egy főnöknek. Most biztos volt benne,
hogy ezt a gyilkos is tudta. El sem véthette a célpontját. Aztán
oldalra nézett, oda, ahol az ügyvéd teste volt letakarva. Nem
tudta eldönteni, hogy az ügyvéd vétlen áldozat, járulékos
veszteség, vagy szándékos célpont volt-e. Az ügyvéd talán csak
rosszkor volt rossz helyen, mert a késleltetett hatású kettős
töltetű irányított robbanósugarú pokolgép nem kímélt senkit,
aki az ajtó túloldalán tartózkodott. Novak valószínűleg már a
lökéshullámtól életét vesztette, az, hogy ezer szilánk fúródott a
testébe, már csak a bónusz volt. Az ügyvédet is rengeteg szilánk
érte, de a halál már a detonáció okozta légnyomástól
bekövetkezett.
– Mégsem a mesterlövész verziót választotta – sóhajtotta
Dahl.
 – Kettős töltetű pokolgép – mondta ki korábbi gondolatait
Tom. – Már a hirtelen fellépő légnyomást sem bírta ki a teste.
– Talán mégis elég golyóálló ez az üveg, vagy téves volt az
elméletünk.
– Nem – ingatta a fejét Tom. – Szerintem pontosan így halnak
meg azok is, aki egy robbanás bekövetkeztekor a víz alatt
vannak egy tengeralattjáróban.
– Akkor ez volt az utolsó akció – jegyezte meg Dahl.
– Ez más volt, mint a többi – töprengett hangosan Tom.
– Hogy mondod? – kérdezte Dahl.
– Sommer soha nem ölt vétleneket – nézett rá Tom. – De
most nem számított neki.
– A titkárnőt életben hagyta – felelte Dahl. – És az őrök is
élnek. Eddig mindig egyedül volt a célpontja. Most viszont
sietnie kellett, és aki útban volt, azt megölte. Gyere, nézzük meg
a biztonsági kamerák mit rögzítettek, talán megkapjuk a választ
mindenre.
Amikor leértek a földszintre, Dahl helyettese már várta őket
az adatokkal.
– Később – állította meg Dahl. – Most meg kell néznünk a
felvételeket.
Továbbmentek a biztonsági őrök szobájába. Éppen az a férfi
ült a gépeknél, aki olyan sokat segített Dahlnak a robbanás
bekövetkeztekor.
– Uram, kivágtam azokat a részeket, amiket kért – mondta,
amikor meglátta Dahlt. – Nem sok, egyszerre meg tudják nézni.
 – Szép munka – mondta Dahl, és kihúzta a széket a monitor
előtt, hogy odaülhessen.
– Köszönöm, uram, korábban rendőr voltam. Tudom milyen
szívás, amikor órákat kell végignézni egy pár másodperces
bizonyítékért.
Tom egy mosollyal nyugtázta, majd ő is odaült Dahl mellé.
A férfi valóban ügyesen kimentette a megadott részt, mert
ahogy Dahl elindította a lejátszást, ők ketten léptek be az
épületbe. A kijelző tetején futott az idő, így pontosan látták,
hogy 9:26:26-kor érkeztek. Dahl felmutatta az igazolványát a
hölgynek a pultnál, majd a recepciós a lifthez tessékelte őket.
– Most állítsd meg – kérte Tom. Majd elővette a telefont, amit
egy bizonyítékzacskóban magával hozott a rejtekhelyről, és a
nejlonon keresztül behívta az sms-t. Akció indul. 9:29:14
Beszálltak a liftbe. 9:28:07-kor szálltak ki a liftből a hetedik
emeleten. 9:34:12-kor megjelent az ügyvéd a lépcsőházi ajtóban.
A következő jelenet 9:39:23-kor kezdődött, amikor Tom és Dahl
kilépnek a hetediken Novak irodájából, és újra a lifthez
mennek. 9:39:58-kor szálltak ki a liftből a földszinten. A
következő képkockák már a hetedik emeleti előteret mutatták.
9:39:32-kor kinyílt a hetedik emeleti liftajtó, és egy férfi lendült
ki rajta. A hátán nagy hátizsák volt, kezében sörétes. Késlekedés
nélkül lelőtte az emeleten lévő két őrt.
– Homokzsák – mutatott Dahl a monitorra. – Látod,
homokzsákot lőtt ki rájuk. Az óriásit üt, de nem halálos.
– Igen, én is látom – bólintott Tom, és egyre jobban
koncentrált a felvételre. A férfi utána odament az ajtóhoz,
levette a hátáról a hátizsákot, egy rántással lehúzta a cipzárt,
kihajtogatott három lábat, majd három tappanccsal
odaerősítette az egészet az ajtókra. A titkárnő már akkor a
sarokba húzódott, amikor az első őrt lelőtte, most valószínűleg
ott zokogott az íróasztala mögött, mert a gyilkos egy
karmozdulattal az asztal alá utasította és üvöltötte, hogy
maradjon ott. Majd aktiválta a detonátort. Aztán hátrált pár
lépést, félreállt a liftajtónál. A következő képkockán óriási
robbanás látszott. A kamera nem vette a főnöki iroda belsejét,
de az ajtók közepén egy hatalmas lyuk tátongott. Ezután a
gyilkos csak kilépett a fedezékből, vetett egy pillantást a
tulajdonosi irodára, majd a lépcsőházhoz ment, kirántotta az
ajtót, és eltűnt. Az egész nem tartott tovább ötven
másodpercnél.
Tomban rengeteg gondolat kavargott. Pár pillanatig némán
ültek a kimerevedett utolsó képkocka előtt.
– Óhajtják újra megnézni? – kérdezte a biztonsági ember, aki
összevágta nekik a képkockákat.
– Nem – rázta a fejét Dahl. – Köszönjük, ennyi épp elég volt.
Magunkra hagyna egy kicsit, kérem.
A férfi bólintott, majd kiment a helyiségből.
– Óriási szerencsénk van – mondta Dahl maga elé meredve.
Tom ugyancsak maga elé bámult a gondolataiba mélyedve.
– Ez nem szerencse volt – mondta ki, mi járt a fejében.
– Miért várt szerinted tíz percet? – kérdezte Dahl.
– Először arra gondoltam, hogy nem tudott addig előjönni a
rejtekhelyéről – felelte Tom. – De a lift tetején van egy csapóajtó.
Nem kellett várnia, ő döntött úgy, hogy vár – nézett Dahlra.
– Akkor mégis figyelt, hogy ne öljön vétleneket – folytatta
Dahl Tom korábbi okfejtését.
– Az ügyvédet megölte – mondta Tom. – Megvárhatta volna,
amíg ő is kijön – ingatta a fejét.
– Talán nem is tudta, hogy ott van – mondta Dahl. – Láttad,
az ügyvéd a lépcsőházból jött, így nem hallhatta – mutatott a
képernyőre.
– Egy biztos, Martin Sommer kiválóan képzett katona, aki
parancsot kapott a megölésünkre – jelentett ki Tom.
– Meg kellett volna halnunk – nézett rá Dahl.
Tom bólogatott.
– Igen, de Sommer meggondolta magát.
– Ellenszegült a parancsnak – gondolkozott el Dahl is.
– A tetőn is könnyű célpontok lettünk volna. De inkább várt,
hogy távolodjunk el a tető szélétől, hogy legyen ideje
elmenekülni – emlékezett vissza Tom.
– Azért ott ránk lőtt – jegyezte meg Dahl.
– Szerinted nem tud eltalálni egy sorozatlövéssel miközben
ereszkedik? Hányszor csináltunk már ilyet? – nézett rá Tom.
Dahl egyetértően bólogatott. – Látod, ezért mondom, hogy jobb
az olyan ember, aki gondolkodik is, nem csak vakon követi az
utasításokat.
– Szállj már le Schneider helyettesemről – felelte Dahl. –
Szerinted Sommer tudta, hogy mi vagyunk a nyomában?
– Persze, hogy tudta – válaszolta Tom. – És azt is tudta, hogy
rájöttünk, ki ő valójában. Ott hagyta az ujjlenyomatait, a DNS-ét,
ezer bizonyítékot a liftaknában. Semmit sem tüntetett el, még a
fehérjeszintjét is le tudjuk ellenőrizni a vizeletmintából. Tudta,
hogy a nyomában vagyunk, és azt is, hogy ennek ellenére meg
fogja csinálni, amit eltervezett.
– Ezt hogy érted?
– Most ő is célponttá vált – felelte Tom. – Azzal, hogy hagyott
elég időt nekünk, hogy biztosan leérjünk.
– Annyi időt hagyott, hogy egérutat nyerjen – helyesbített
Dahl.
– És adott egy újabb nyomot is – rázogatta meg a nejlonba
csomagolt telefont Tom. – Azt akarja, hogy vadásszuk le a
megbízóját. Ő már végzett.
Dahl elgondolkodott.
– Valaki megpróbálta ma kiiktatni a német terrorelhárítás
vezetőjét, a különleges tanácsadóját, az egyik legnagyobb
energetikai kivitelező cég fejét és ügyvédjét. Azt kell mondjam,
hogy megtámadtak minket.
– Már csak azt kellene tudni, hogy ki – felelte Tom.
Kopogtatás hallatszódott és az ajtó kinyílt, Schneider állt ott,
és egy papírt lobogtatott.
– Főnök, bocsánat, de gondolom, ez érdekelni fogja. Megvan,
hogy ki vette át a liftkarbantartó szerepét – újságolta. – Egy
bizonyos Borisz Gorodov, ukrán–német állampolgár.
Tom és Dahl összenéztek.
– Ez az ember rajta volt az oroszok átadott listáján?
– Ha rajta volt, akkor más névvel – felelte Schneider. –
Gorodov nevet nem találtunk. Viszont összeállítottam egy
rövidített jelentést azokból az anyagokból, amit az orosz
hírszerzés a pendrive-on átadott.
– Gyerünk, mondja vagy adja ide – siettette Dahl.
– Az információból az látszik, hogy az elmúlt három hétben
meggyilkolt összes személy benne volt a szabotázs
eltussolásában – adott át egy másik papírt Schneider. – Mr.
Novak volt a fő irányító az Engine Kft. élén. Mivel ez a cég
végezte a kivitelezést, tulajdonosként mindenre rálátása volt. Az
egyes számú áldozatot is ő juttatta a vezetéképítési projektbe,
valamint a főmérnök is az általa delegált ember volt – foglalta
össze a jelentés lényegét Schneider. – A bankár finanszírozta és
irányította az eltussoláshoz kapcsolódó megvesztegetést. A
részletes jelentés tartalmazza a bankszámlamozgásokat is, a
pénzügyeseink most éppen ezen dolgoznak. Egyedül
Hammerschmidtet nem tudtuk összefüggésbe hozni az üggyel.
– Ő valószínűleg csak zsarolt valakit – válaszolta Tom. – De
még nem tudjuk, hogy kit. Induljunk – folytatta Tom. – Kapjuk el
őket.
– A felderítés szerint a holnap kora reggel a legideálisabb
arra, hogy egyszerre négy helyszínen kivitelezzük az elfogást
úgy, hogy a célszemélyek ne tudják egymást értesíteni, és a
legkevesebb civil legyen a környéken – mondta Schneider.
– Az már késő – felelte Tom.
– Természetesen, ha az igazgató úr úgy látja jobbnak, akkor
most kiküldhetek mindenhová egy csapatot, csak a
célszemélyek jelenlegi mozgása nem tervezhető.
 – Nem – mondta Dahl. – Ebben most nem hibázhatunk. Úgy
értem ebben sem. Tom, mi most Schneiderrel visszamegyünk a
bázisra, és felkészülünk az összehangolt akciók végrehajtására.
Te pedig barátom, kérlek, menj el Annához – suttogta Dahl. –
Úgy tudom felébredt. Hátha eszébe jut valami, ami még
segíthet.
 10. FEJEZET

A világoszöld kórházi csempe mindenütt ridegnek hatott,

teljesen mindegy volt, hogy melyik országban van az ember.
Tom Anna Stein szobájában állt a falnak támaszkodva, és
meredten nézett kifelé az ablakon. Nem látta a tájat, fogalma
sem volt, hogy mi van odakint, csak a fény és a függöny redői
jutottak el az agyáig, mert teljesen máshol járt valójában. A
szoba előtt őrök álltak, Anna neve nem is volt kiírva sem a
kórházi lapjára, sem az ajtajára. Természetesen külön szobát
kapott, és itt is meg volt minden felszerelés egy intenzív beteg
ellátásához, de szerencsére Anna már túl volt az életveszélyen,
és elég stabil volt ahhoz, hogy levegyék a lélegeztetőgépről.
Ennek ellenére teljes hírzárlat volt azzal kapcsolatban, hogy
életben van.
– Most az egyszer örülök, hogy édesapám nem él már.
Belehalna ebbe a színjátékba – ingatta fejét Anna. A nő sápadt
volt és láthatóan gyenge, de már teljesen visszanyerte az
emlékezetét. Erőlködve ült fel. Tomnak egy pillanatra eszébe
jutott, hogy segítsen, de aztán úgy érezte kínos lenne, hiszen
nem voltak olyan bensőséges viszonyban, ráadásul a kemény
fából faragott nők utálják, ha valaki segíteni akar nekik, így
inkább nem mozdult. Anna láthatóan így is kényelmetlenül
érezte magát Tom jelenlétében, idegesen igazgatta a haját, és
rendezgette a hálóingét.
– Jól néz ki – mondta Tom, hogy átlendítse a kezdeti
feszültségén. – Rosszabbra számítottam.
Anna nagyra nyitotta a szemét, majd legörbítve száját
bólintott egyet.
– Köszönöm. Azt hiszem – ráncolta homlokát. Nyilván rájött,
hogy Tom nem az a bókolós fajta.
– Azt hittem még gépekre lesz kötve. Rossz volt hallani, mi
történt azon a napon – adott némi magyarázatot Tom, és Anna
arcát fürkészte, hogy mennyire viselik meg az emlékek.
– Átélni rosszabb volt, higgye el – kulcsolta össze a karját
maga előtt Anna.
– Mindenre emlékszik? – kérdezte Tom.
Anna összeszorította a száját, és bólintott. Tom tudta, hogy
vissza kellett nyelnie a feltörő érzéseket, hiszen a mellette lelőtt
Norman a barátja volt.
– Nem vettem észre, hogy követnek – nézett Anna a
kórterem sarkába. Nem volt ott semmi különös, csak onnan
merítette vissza az emlékeit.
– Nem a maga hibája volt – mondta Tom. – Ne ostorozza
magát. A múlton nem változtat, a jelent viszont megkeseríti.
– Könnyű azt mondani – válaszolta Anna. – Tudja, nem
először történik velem ilyesmi – sóhajtotta. – Maga nem ismer
engem, de volt egy nagy port kavart ügyem, aminél meghalt a
társam. Évekig nem tudtam kiheverni, és eltüntettek a
süllyesztőben. Sok energiámba került onnan visszamászni a
csúcsra, és erre tessék – emelte fel két kezét, majd visszaejtette a
paplanra.
– Akkor az ön hibája volt? – kérdezte Tom.
– Nem. Nem tudom – rázta meg a fejét a nő. – Egy
sorozatgyilkossági ügyben nyomoztunk, hírességeket tettek el
láb alól, gondolom, érzi a keserű hasonlóságot a jelenlegi
gyilkossággal – mondta ironikusan Anna. – A lényeg az, hogy
kaptunk egy fülest, hogy hol találjuk a gyilkost. Addigra már
sejtettük, hogy ki az, de nem volt ellene közvetlen
bizonyítékunk. Tetten kellett érnünk, mert elég jó kapcsolata
volt az elkövetőnek a bíróságokkal, ha érti, hogy mire gondolok
– nézett fel. Tom bólintott. – Szóval megvolt a cím, de nem
ellenőrzött forrásból, ezért nem szóltunk senkinek. Egyszerűen
csak odamentünk. Amikor már ott voltunk, úgy láttuk, hogy
valós volt az infó, és cselekedni kellett. Természetesen
jelentettünk, de nem vártuk meg az erősítést, csak bementünk –
sóhajtott Anna, és behunyta a szemét. – A gyilkos viszont
számított ránk – tért vissza újra a jelenbe. – Az áldozat túlélte,
hála nekünk, de a gyilkos a társamat lelőtte, ő pedig elmenekült.
Engem meg eltemettek adminisztrációs papírmunkák alá. A
gyilkost három héttel később kapták el, azok alapján az
információk alapján, amiket én és a társam nyomoztunk ki, de
ez senkit nem érdekelt akkor már. Az alatt a néhány hét alatt
még két embert meggyilkolt – tette hozzá halkan. – Szóval az
összeomlott karrieremet ezzel a hammerschmidtes üggyel
szerettem volna helyrehozni, ez lett volna az i-re a pont, a
csodálatos visszatérés – emelte újra fel a kezeit Anna, mintha az
eget hibáztatná, hogy megint elszalasztotta az esélyt. – Erre
megölik a barátomat miattam, és maguk meg kinyomozzák azt,
amire én Norman segítségével rájöttem. Teljesen felesleges volt
odamenni. Teljesen felesleges volt minden – ingatta a fejét. Tom
látta rajta, hogy a könnyeivel küszködik. – Úgy látszik, ezt
tartogatja nekem a sors, a folyamatos kudarcot, egy hajszállal a
cél előtt.
– Szerintem ezt az egészet rosszul látja – jegyezte meg Tom,
mielőtt Anna még jobban belemerül az önsajnálatba.
– Miért, maga hogy látja? – kérdezett vissza sértetten Anna,
és mutatóujjával megtörölte a szeme alatti bőrt, hogy eltüntesse
a gyengeségét.
– Először is, hogy messze nem vagyunk még a célnál – kezdte
sorolni Tom. – Másodszor, ez az ügy jóval bonyolultabb, már
megbocsásson, mint egy sorozatgyilkosság. Harmadszor, ön
nem tett semmi meggondolatlant, csak találkozott egy
barátjával. Nyilván örültünk volna, ha beavat, de lehet, hogy
akkor hárman feküdnénk itt, vagy a föld alatt. Nem tudhatta,
hogy ez lesz a vége.
Anna hosszan nézett a szemébe.
– A maga látásmódja jobban tetszik – jelentette ki végül. –
Azonban téved, hogy ez az ügy sokkal bonyolultabb, és hogy
Dahl igazgatóval nem értek még célba. A nyomozói munka nem
nagy misztikum, információkat, adatokat kell gyűjteni, és
amikor már elég darabka megvan, akkor összeáll a kép.
Teljesen mindegy, hogy egy gyilkos után nyomozunk, vagy egy
ország után. Csak a lefülelés nehezebb a végén.
 Tom elmosolyodott a levezetésen.
– Ha maga mondja – vette elő Tom Schneider háromoldalas
összefoglaló jelentését. – Kérem, olvassa el, érdekel a
véleménye.
Anna elvette a papírt, felkapcsolta a lámpát az ágya fölött, és
olvasni kezdett. Tom türelmesen várt, és közben kíváncsian
figyelte, hogy milyen érzelmek ülnek ki a nyomozónő arcára.
– E szerint a jelentés szerint végig az ukránok álltak a
háttérben – sóhajtott Anna. – Szabotálni akarták a vezetéket,
hogy továbbra is rajtuk keresztül kapja a gázt Európa.
Tulajdonképpen egész jó tervet találtak ki.
– Nem tudom – ingatta a fejét Tom. – Ez túl egyszerűnek
tűnik, és nem mi jöttünk rá, hanem az oroszok.
– Egyszerűnek? – bukott ki Annából.
Tom akaratlanul is felnevetett.
– Nem, nem úgy értem. De sok minden nincs a helyén.
Először is, ha ők vannak a háttérben, mért kezdték el legyilkolni
azokat, akik benne voltak ennek a szabotázsnak az
eltüntetésében?
– Mert félresikerült az akció, és meghalt a felderítő csapat –
felelte Anna. – És félő volt, hogy az eltussolás kiszivárog,
egyszerűen csak eltüntették a nyomokat.
– És Sommert az ukránok irányították volna? – kérdezte
Tom. – Értem, hogy személyes indíttatásból öl, de valójában
nem tudjuk, kinek dolgozik.
– És engem miért hagyott életben – nézett a nő
nyomatékosan Tomra.
 Tom nagyot sóhajtott.
– Szerintem a barátját, Normant, és magát, Anna, nem
Martin Sommer lőtte le.
– Hogy mondja? – ráncolta a homlokát Anna. – De hiszen ő
mesterlövész. Ki más tudott volna egy olyan messzi kéményről
ilyen pontosan célozni?
– Egy másik mesterlövész – nézett rá Tom. – Nem áll össze a
kép – rázta meg a fejét. – Sommer okkal ölt, mi oka lett volna
Normant kiiktatni? Az, hogy fel akarta deríteni a csapata
eltűnését? És bocsásson meg, de láttam őt lőni, dolgoztam vele.
Nem vétette volna el magát sem. Ön akkor nem mozgott,
elmondása szerint a korlát szélén ült, tökéletes célpont volt.
– Épp az előbb mondta, hogy Sommert irányították –
kontrázott Anna. – Norman éppen átadta a bizonyítékokat az
emberéről, aki a gázvezeték ügyeiben nyomozott. Mint kiderült,
ő volt a negyedik áldozat. Normannak az volt a gyanúja, ahogy
a jelentést olvastam, hogy az embere, Woss átállt a szabotőrök
oldalára. Eleinte mindent elkövetett, hogy feltárja a három
évvel ezelőtti robbanást, aztán később megváltoztatta az összes
jelentését. Norman furcsállotta, hogy az embere pár hónap
különbséggel anyaghibáról beszélt, nem robbantásról. Szóval
abszolút beleillik a kémelhárító Woss halála abba a sorba, hogy
azokat tették el láb alól, akik segédkeztek a gázvezeték
szabotázsának eltussolásában. A telefonom után erre jött rá
Norman, és ezért találkoztunk ott a tetőn. A telefonomat
nyilván lehallgatták, és féltek, hogy lebuktatjuk őket, ezért
kiadták ránk a tűzparancsot. Sommer meg egyszerűen hibázott.
Hiába mesterlövész, de ember is – magyarázta meg egyszerűen.
– Nem kell mindig túlbonyolítani a dolgokat, általában a
legegyszerűbb magyarázat a helyes – nézett rá Anna.
– És megint Ockham borotvája – dünnyögte Tom. – Más
szemszög… Tudja, érdekes, hogy ön is ezt mondja, pár napja
felhívta erre a figyelmemet valaki más is.
– Akkor ez egy jel az univerzumtól, hogy ön szereti
túlbonyolítani a válaszokat – mondta Anna.
– Pedig számomra nem ez a legegyszerűbb válasz – rázta
meg a fejét Tom. – Tudja, nem tudom elhinni, hogy ennyire
nehézkesen jutott el a nyomozásunk a gázvezetékig, majd jön az
orosz fél, és átadja azon ukrán ügynökök listáját, akik benne
voltak ezekben a mesterkedésekben, és egyszerűen lezárjuk az
ügyet. Ők honnan tudták, hogy az ukránok mit csinálnak? És ha
valóban tudták, akkor miért nem kapcsolták le őket? Hiszen a
gázvezeték működése nekik is elsődleges prioritás kellene, hogy
legyen.
– Ha ők fülelik le őket, akkor senki nem hiszi el, hogy mit
csináltak az ukránok, hiszen ősellenségek. Ha viszont maguk,
akkor egyértelmű a nemzetközi incidens – válaszolta meg Anna.
Tom hosszasan nézte a nőt, mert egyáltalán nem mondott
butaságot.
– Ez már rájuk vall – bólogatott, bár magában egy kicsit
másképp értelmezte a korábbi mondatot. Az oroszok bármire
képesek voltak, hogy valakit besározzanak. Óriási mesterei a
nemzetközi szintű manipulációnak.
– Na, ugye – vágta rá elégedetten Anna.
 – Akkor arra adjon választ, hogy ugyan mi a fenéért kezdtek
gyilkolásba az ukránok? Hogyha ezt nem teszik, akkor soha
nem derül ki a szabotázsuk – tette fel a millió dolláros kérdést
Tom. Anna erre nem tudott frappáns választ adni, csak
csendben nézett rá. – És azt sem tudjuk, hogy miért rakták oda
az asztalra az én fényképemet – mondta ki Tom, ami a
legjobban zavarta, de nem kapott rá választ, mert csörgött a
telefonja, Dahl kereste.
– Tom, nem fogod elhinni, de minden úgy van, ahogy az
oroszok elmondták. Tudtam én, hogy jók, de nem gondoltam,
hogy ennyire – mondta Dahl a telefonban. – A lényeg, hogy a
számlamozgások, amit Schneider említett, tényleg
visszavezethetők az ukránok mellett az amerikaiakhoz is.
Nagyon úgy néz ki, hogy a jenkik pénzelték a szabotázsokat.
Csak azt nem értem, hogyha ezt az oroszok tudták, akkor miért
nem tettek semmit.
– Te nem tudsz úgy gondolkodni, mint ők – válaszolta Tom. –
Ahhoz oda kell születned. Mit csinálunk most? – kérdezte Tom.
– Gyere be a központba, azonnal kezdjük az akciót.
 11. FEJEZET

A műveleti irányító szoba szinte zsongott, Tom úgy érezte

magát, mintha egy akciófilmben lenne. Az orosz hírszerzés
információi alapján egy értékpapír- és portfóliókezelő cég
szervereit kellett lefoglalni, és három ukrán személyt elfogni a
város különböző pontjain, ugyanabban az időben. Az oroszok
rendkívül pontosan megadták a személyek hollétét és szokásait,
így viszonylag egyszerűnek tűnt az akcióterv, bár Tom tudta,
hogy a valóságban sosem az. Az irányítók egy-egy asztalnál
ültek és a saját csapatukat figyelték az előttük lévő
monitorokon, fejükön fülhallgatós mikrofon, állandó
kapcsolatban álltak a helyszíni parancsnokokkal. Mindeközben
a nagy kivetítőt most hat részre osztották, amelyből négyen a
négy különböző helyszínre érkező bevetési egységeket tudták
követni, az ötödiken a műholddal, a támogató drónokkal és az
egységek GPS-jeladóival összekötött valós térképet láthatták,
hogy ki hol jár, a hatodik pedig a drónok képeit mutatta.
Egyelőre csak a térkép mutatott mozgást, piros és kék jelek
villogtak mindenfelé. Tom már többször látta bevetés közben
ezt a módszert, és tudta, hogy a drónok képesek megjelölni
nemcsak autókat, hanem gyalogos személyt is, akit követni kell,
és egy térképpel összekötve kiválóan végig lehet kísérni a
célszemély hollétét, az akció menetét. Jelen helyzetben a saját
csapatok kék, a célszemélyek piros jelet kaptak. Az első
helyszínen gyalogos figyelők kísérték a megadott személyt, aki a
lakását elhagyva egy squashpályára igyekezett. A második
célszemély otthon volt, a harmadik pedig kutyát sétáltatott.
Dahlék nem voltak biztosak abban, hogy a három személy nem
ismeri egymást, ezért az volt a legbiztonságosabb, ha egyszerre
történik az elfogás, így azok nem tudják egymást figyelmeztetni.
Az egész akciót Dahl helyettese irányította, Tom pedig tőle
szokatlan módon a kivetítő előtt ült, és csak lélekben volt jelen
az akciókban. Teste azonban reagált, mintha a helyszíneken lett
volna, mivel a képeket nézve érezte, hogy a pulzusa felszaladt.
– Fényképes összehasonlító elemzést kérek – adta ki az
utasítást Schneider. – Az egyik képernyőn megjelent alul egy
szöveg, „az anyag feldolgozás alatt”, és egy gyorsan pörgő
számláló mutatta a hátralévő időt. Kisvártatva néhány arc
jelent meg, és mindhárom személynél zöld kis pipa jelölte, hogy
a beazonosítás megtörtént.
– Igazgatóhelyettes úr, jelentem, a célszemélyek
beazonosítva, a csapatok felkészültek – hallatszott a szóbeli
megerősítés az egyik informatikustól.
– Kezdjék meg az akciót – reagált azonnal Schneider
helyettes, és a faliórára nézett. – Hat óra negyvenkét perc.
Valószínűleg ez az utolsó megjegyzés a jegyzőkönyvnek
kellett. Hirtelen felgyorsultak az események. Az egyes egységek
testkameráin keresztül kiválóan lehetett követni, hogy hol, mi
történik. Tom keresztbe fonta a karjait maga előtt, hogy
valamelyest palástolja, milyen izgatott. Fejben ő is ott járt, az ő
teste is felkészült az akcióra, pedig csak monitorokon keresztül
nézett mindent.
Az egyes helyszínen olyan gyorsan lerohanták a célszemélyt,
mintha csak egy amerikaifoci-bajnokságon a hátvédek
ráugranának a labdával futó játékosra.
– Ez fájhatott – szisszent fel Tom. A következő képkockákon
már azt lehetett látni, ahogy rakják be a célszemélyt
hátrabilincselt kézzel, a fejét lehajtva a civil rendőrautóba. A
második helyszínen betörni készültek az ajtót, az kevésbé
érdekelte Tomot, viszont a harmadik helyszínen Tom már
korábban kiszúrta, hogy Dahl emberei magukat parkőrnek és
parkolóautomata-ellenőrnek adták ki. Egy ilyen
villámrajtaütésnél ritka volt, hogy ennyire álcázzák magukat. A
kommandós parkőr kezében egy hosszú bot volt, a másikban
zsák, amibe egész eddig a bottal szedte a szemetet, vagy
legalábbis azt imitálta, hogy szemetet szed. Tom csak amikor
jobban megnézte jött rá, hogy az valójában egy hurokban
végződő bot, ami a kóbor állatok befogására szolgál. Amint a
férfi a kutyával egy vonalba ért a kommandós eldobta a zsákot,
és egy gyors mozdulattal ráhúzta a hurkot a kutya nyakára. A
gazda, mielőtt megszólalhatott volna, két kommandós már
leteperte. A kutya azonnal védeni akarta a gazdáját, de a
kommandós ügyesen távol tartotta társaitól a négylábút.
Közben a társai lefogták az ukrán hírszerzőt, és
hátrabilincselték a kezét. A kutya még iszonyúbb ugatásba
kezdett, hasztalanul ugrált és próbált az őt tartó férfi felé kapni,
de ezt a bot nem engedte. Az egyik kommandós felvette a földön
heverő zsákot, és azzal fogta le a kutyát. Egy gyors mozdulattal
kivette a térdzsebébe készített fecskendőt, és a kutya combjába
nyomta annak tartalmát. Pár pillanat múlva az eb már
ernyedten feküdt a földön.
– A kutya jól van? – kérdezte Schneider Tom döbbenetére.
– Igen, főnök – pakolták be a négylábút egy hordozható
kutyaládába. – A fogait kipeckeltük, hogy ne harapjon rá a saját
nyelvére, nyelvét kihúztuk, hogy ne nyelje le, az állatot
biztosítottuk. Állatorvos fogja felügyelni, amíg felébred.
A második helyszínnél a csapat még mindig az ajtó előtt állt.
– Kettes, milyen a zár?
– Nyolcpontos, uram.
– Használják a hidraulikus feszítőt – hallatszott a
rádióforgalmazás. A következő pillanatban már helyezték is el
az óriási harapófogóra emlékeztető szerkezetet az ajtókeretbe,
ami az olajszint fokozásával szétfeszítette az ajtókeretet, és az
ajtó egyszerűen kiesett a keretből. A csoport, ahogy az ajtó a
földön puffant, már hatolt is be, egy pillanatig sem késlekedtek,
így kihasználva a meglepetés erejét.
– Terrorelhárítás, ne mozduljon! – szólították fel a férfit, aki
éppen a konyhában főzött valamit. Még a fakanalat is eldobta.
Az egyik kommandós odament, és hátrabilincselte a kezeit. A
másik elzárta a gázt a serpenyő alatt, és arrébb tette a rántottát,
miközben társai már vitték ki a lakásból a férfit.
A negyedik helyszínen egyszerűen csak berontottak a
portfóliókezelő céghez. A késői óra miatt alig volt valaki az
irodában.
 – Terrorelhárítás, lépjenek hátrébb a gépektől! Minden
tevékenységet hagyjanak abba, a telefonokat zavarjuk.
Az ott lévő három ember riadt tekintettel, de szótlanul
engedelmeskedett.
– Szerverszobát biztosítani – adta ki a parancsot Schneider. –
Balra hátul keressék – figyelte a tervrajzokat az épületről, amit
azonnal át is lőtt a helyszíni parancsnoknak. Folyosó látszott,
aztán az ajtó, ahogy feltörik. A csapat informatikusai kis géppel
rácsatlakoztak a szerverekre.
– Lekapcsolom a külső hozzáférést – hallatszott a rádióban. –
A kapott kódok működnek, a szerverszoba a miénk.
– Szép munka – bólintott Schneider a monitorok előtt. –
Szedjenek le mindent, és azonnal kezdjék elemezni.
– Értettem, uram.
– Uram, a célszemélyeket elfogtuk.
– Hozzanak be mindenkit kihallgatásra – adta ki Schneider
az utasítást.
– Hét perc múlva a bázison vagyunk, egyes kiszáll.
– Kettes, tizenkét perc, vétel.
– Hármas, most kanyarodunk be a bázisra. Vétel vége.
– Készítsék fel a kihallgatókat – mondta Schneider, most már
a helyiségben lévő embereinek. – Különítsék el őket a
legtávolabb egymástól. Hármas szintű védelem, kezeket az
asztalokhoz bilincselni.
– Igen, uram.
– Ez tényleg gyors volt – jegyezte meg elismeréssel Tom,
miközben felállt és közelebb sétált. – És rendkívül hatékony.
Minden elismerésem.
– Azért ez nem így szokott menni – jegyezte meg Schneider. –
De most jók voltak az információk.
– Túlságosan is jók – tűnődött Tom.
– Majd most kiderül – mondta Dahl, és egy adag dossziét vett
a kezébe, majd behelyezte egy tolható kiskocsiba, és rácsukta a
fedelét. – Gorodov kihallgatását személyesen végzem – mondta
Dahl a helyettesének, aki bólintott. – A többieket izzassza meg
maga, és szedjék össze az adatokat a szerverekről, amilyen
gyorsan csak lehet.
– Igen, uram.
– Gyere Tom, te nekem segítesz – mondta Dahl.
– Üdítőt szolgálok fel, vagy minek ez a zsúrkocsi? – követte
barátját Tom.
– Majd mindjárt meglátod – válaszolta Dahl, és elindult a
hátsó kihallgatószobák felé, amik lesötétített üvegű elszeparált
helyiségek voltak távolabb, az épület végében. Tizenkét kis
szoba volt berendezve, kamerával, mikrofonnal és egy
megfigyelő helyiséggel kialakítva. A három embert jó messze
vitték egymástól. Az első kihallgatóból egy kommandós lépett
ki, majd Dahlnak adott át egy kulcsot, nyilván a bilincsét,
amivel az asztalhoz rögzítették Gorodov kezét.
– Elég ideges az ember – jegyezte meg a kommandós.
– Köszönöm – vette el a kulcsot Dahl, majd Tomhoz fordult.
– Végignézted az anyagokat? Mi legyen a taktikánk?
Tom meglepődve nézett barátjára.
 – Az igazság. Igazából megkaptunk mindent. Találkozókat, a
tárgyi postaláda helyzetét, fényképeket, videófelvételt arról,
hogy mikor, mit vett át és kitől. Részletes leírást kaptunk ennek
a három ukrán ügynöknek az életéről, talán az első öt év nincs
benne, amikor még pelenkában rohangáltak az udvaron – tárta
szét a karját Tom. – Én még életemben nem láttam ennyire
összerakott anyagot, mint amit Markin adott. Igazából már át is
adhatnánk őket a bíróságnak, a legsúlyosabb vád is megállna,
annyi a bizonyíték. Szerintem mi most csak kedvtelésből
kérdezzük ki őket.
– Jól van, akkor te leszel a rosszfiú, én meg a jó – felelte Dahl,
és tovább tolta a kocsit.
– Áruld már el, minek a zsúrkocsi – fogta meg a karját Tom.
– Bizonyítékraktár – nézett rá Dahl. – Ezt betolom magam
mellé, felnyitom a tetejét, így nem látja a szerencsétlen, mi
minden van a kezünkben, csak elővarázsolok a dobozból
mindig egy újabb bizonyítékot, és dalolni fog, mert meg lesz
róla győződve, hogy mindent tudunk róla.
– Mert mindent tudunk róla – válaszolta Tom. – Nem kell
ehhez bűvészmutatvány.
– De én szeretem használni, elbizonytalanítja a kikérdezettet
– oktatta ki Dahl. – Mellesleg a beszólásokat odabent kezdd, ne
velem. Na, menjünk.
– Jó napot uram, a nevem Georg Dahl, az úr a pszichológiai
megfigyelőnk – mutatott Tomra, aki egy fintorral válaszolt a
legújabb szerepkörére, amit Dahl épp most talált ki neki –, mi
fogjuk kikérdezni. Felhívom figyelmét, hogy minden, amit
mond, felhasználható ön ellen, azonban, ha együttműködik, és
mindent bevall, akkor enyhíthetünk a büntetésén.
– Milyen büntetésen? Nem csináltam semmit – mondta az
ukrán.
Tom felnevetett.
– Épp most mondták, hogy működjön együtt – jegyezte meg.
– Máris elszúrja a lehetőséget.
A férfi zavartan nézett rá. Tom oldalt állt meg, hogy
megossza a férfi figyelmét, tudta mennyire kellemetlen, ha
periférián lát valakit, de azt nem látja, mit csinál. Dahl vele
szemben ült, és ahogy ígérte, odaállította maga mellé a
zsúrkocsit, és felnyitotta a tetejét. Tomnak igazat kellett adnia
abban, hogy ebből a szögből tényleg nem lehetett semmit látni a
bizonyítékok közül. A kocsi olyan volt, mint egy zárt guruló
szekrény, épp úgy lehetett tele tömve dossziékkal, mint három
kósza lappal.
A férfi láthatóan izgult. Egy szürke sportfelsőben volt, ami
még jobban kirajzolta a hóna alatti izzadtságfoltot, pedig el sem
jutott a squash-pályára, a fehér sortból kilátszó térdét pedig
idegesen rázta az asztal alatt.
– Kér valamit? – mosolygott rá Dahl, azzal a „meg tudnálak
fojtani” vigyorral.
– Felesleges, ne húzzuk az időt teázással, nem tart ez olyan
sokáig – jegyezte meg Tom.
A fickó, amennyire csak odabilincselt keze engedte, oldalra
nézett Tomra, és mintha enyhe reménysugár csillant volna fel a
szemében.
 – Az úr jól mondja, ez egy óriási félreértés, én csak
squasholni indultam, biztosan összetévesztenek valakivel.
– Nem azért végzünk hamar, mert maga ártatlan, hanem
azért, mert minden bizonyíték a kezünkben van – magyarázta
meg Tom előbbi kijelentését. A férfi lesápadt.
– De…
– Kérem, mondja jegyzőkönyvbe a nevét – szólította fel Dahl.
– Jaskovics, Müller vagy Gorodov? – rakott ki maga elé
dossziékat. – Ne azt mondja, hogy most éppen melyiket
használja, hanem az igazit.
A férfi döbbenten nézte a vékony dossziékat, amire az
említett nevek voltak írva.
– Fogalmam sincs, miről beszél – köszörülte meg a torkát.
– Oh, a klasszikus kém mondat. Ügynökképző, első osztály.
Ennél még anyám is jobban hazudik – mondta Tom.
– Milyen kém? – rázta a fejét a férfi. Tomnak el kellett
ismernie magában, hogy egészen jól adja az értetlent. – Én egy
sima mérnök vagyok.
– Nem inkább speciális szakon végzett energetikai mérnök?
– rakott ki egy fényképet Dahl a férfi elé, ami az egyik nagynevű
olajipari vállalatnál készült, és összetéveszthetetlenül ő volt
rajta. – Vagy marketingmenedzser – húzta ki a mülleres
dossziéból a következő fényképet, amin ugyancsak ő volt
látható, egy marketingcégnél, körülbelül öt évvel korábbról. –
De, ha úgy adódik liftet is szerel – dobta elé Dahl az utolsó
dossziéból a képet, amit nem az oroszoktól kaptak, hanem ők
nagyították ki a biztonsági felvételek közül. A férfi nem tudta itt
sem letagadni, hogy ő van a képen.
– Szerteágazó tanulmányai lehettek – szólt oda Tom.
– Igyekszik az ember – válaszolt vissza a férfi dacosan.
– Nahát, az SZBU[2]-nál műszaki oktatás is van? Ja, várjon,
nem, ott a kémeket képzik, Ukrajna legjobb hírszerzőképző
központja – provokálta Tom.
A férfi csak tette a hülyét.
– Fogalmam sincs, miért jönnek állandóan Ukrajnával, én itt
születtem, és sohasem hallottam még SZBU-ról.
– Kár, mert ezen a képen – húzott elő egy másik dossziét
Dahl a bűvészládából –, bár nagyon fiatal, de egyértelműen ön
mosolyog elégedetten az SZBU akadémiájának lépcsőjén.
Gondolom, nem véletlenül hordja az iskola rendszeresített
egyenruháját – nézett vele farkasszemet.
Tom észrevette, hogy a férfi egyre jobban izzad.
– Tudja egyáltalán, hogy miért hoztuk be? – kérdezte Dahl.
– Ezek közül bármelyikért – szólt közbe Tom.
– Maradj már csendben – nézett rá Dahl szigorúan.
– Jó, jó – tette fel a kezét Tom.
– Hagyjuk beszélni a vendégünket. Tudja, hogy miért van ez
a kihallgatás? – kérdezte újfent Dahl. A férfi nem felelt, de
látszott rajta, hogy nagyon gondolkozik.
– Nem kell húznia az időt hetvenkét óráig – szólalt meg újra
Tom. – Tudom, hogy ez a hírszerzőknél a protokoll, de minden
bizonyíték nálunk van, már nem véd meg senkit. A társait épp
ezekben a percekben hallgatják ki.
 – Fantasztikus – förmedt rá Dahl. – Szeretnél még mást is a
kihallgatott tudtára hozni?
– Miért? – nézett rá ártatlanul Tom. – Nem árt, ha tisztában
van vele, hogy az egész brigádot lefüleltük, az ukrán hírszerzés
németországi csoportját – fordult megint Gorodov felé. –
Felesleges húznia az időt, mert nekem mozijegyem van, maga
meg annál sötétebb és hidegebb cellát kap, minél kevésbé
működik együtt. Valaki más majd úgyis elmondja, amit tudni
akarunk, és akkor élete végéig nézegetheti a falat belülről.
– Igazad van, végül is mindegy, hogy kitől kapom meg az
infót – zárta le a vitát Dahl, majd kérdő tekintettel visszafordult
az alanyhoz. – Hajlandó végre valami érdemlegeset is mondani?
– Úgy látom, mindent tudnak rólam – hebegte a férfi.
– Látod – mutatott rá Tom, majd a térdére ejtette bosszúsan a
kezét. – Most meg minket akar beszéltetni. Ősrégi trükk.
Fikarcnyit sem akar együttműködni, hagyjuk is a francba, csak
vesztegetjük itt az időnket – nézett az órájára. – Én még át is
szeretnék öltözni.
– Nem, akkor soha nem fogja érezni, milyen az, amikor az
egész életed nyitott könyv a hatóságok előtt – mondta Dahl,
miközben végig a férfit nézte.
– Elég kellemetlen, ha épp egy idegen állam hírszerzője vagy
– tette hozzá Tom. – Játszol még, vagy megyünk?
– A valódi neve Borisz Gorodov, 1983-ban Makarivban
született, Kijevtől nyugatra. Az apja a donyeci szénmezőkön
dolgozott bányászként. Anyja banki dolgozó volt. Legidősebb
bátyja Alekszej az Egyesült Államokba migrált, a középső
testvérük pedig Párizsban él – mászott bele Dahl az ukrán kém
arcába. – Folytassam?
– Nem szükséges – rázta meg a fejét a férfi.
– Hat éve Németországban hírszerző. És ön szervezte meg az
Északi Áramlat 2 építése kapcsán a 2019. márciusi robbantást.
És úgy állította be mint baleset, a vezeték minőségi
elégtelenségének okán, hogy ezzel szabotálja az üzembe
helyezést – olvasta rá Dahl. – Utána benne volt abban, hogy ez
ne tudódjon ki. Megszervezte, hogy a szakértők, a tulajdonos, a
főmérnök eltussolják az ügyet, meghamisítsák a jelentéseket, és
ne kérdezősködjenek – rakott ki öt igazolványképet az öt
halottról, akik kapcsolódtak a vezetékhez. – A bankár –
kocogtatta meg az asztalt a fényképénél – segített önöknek, hogy
ezek az emberek megkapják a hallgatásért a pénzüket
Németországban, úgy, hogy senkinek se tűnjön fel. A
tulajdonost kivéve, mert ő a karib-szigeteki bankszámlájára
kapta az összeget, nyilván ő kaszálta a legtöbbet – magyarázta. –
Ezt a fajta robbanóanyagot használták – rakott ki egy fényképet
a különleges robbanóanyagról –, hogy balesetnek tűnjön az
egész, mert ez a vegyület feloldódik gázban. Milyen kár, hogy
ekkor még nem volt a vezetékben gáz, és mi megtaláltuk –
nézett rá Dahl. Majd kipakolta azokat a fényképeket, ahol a férfi
belép a bankba. – Itt beszélt a bankárral – dobta ki azt a képet,
ami ezt az állítást igazolta –, ebben az étteremben találkozott a
tulajjal – vágta ki a következő képet az asztalra –, itt pedig
Klossberg kisasszonyt mutatja éppen be a tulajnak, aki átvette a
műszaki ellenőrzést a gázvezeték-építés felett – bizonyította
újabb képpel állítását. Tom most már tudta, hogy Dahl nagyon
is komolyan felkészült erre a kihallgatásra, és olyan sorrendben
rakta össze a bizonyítékokat, hogy keresés nélkül mindig az
kerüljön a kezébe, amiről éppen beszél. – Majd megszervezte,
hogy ezek az emberek végleg hallgassanak.
– Mit akarnak tőlem? – kapitulált a férfi. Tom elégedetten
bólogatott, Dahl kiválóan csinálta.
– Konkrét alkut ajánlok – kulcsolta össze a két kezét az
asztalon Dahl. – Megúszhatja az egészet. Még azt is, hogy
meghalt hat német tengerészeti kommandós az ön által
szervezett robbanásban, akik éppen a csővezeték ellenőrzését
végezték a tengerszint alatt – jegyezte meg mellékesen Dahl.
Nyilván a férfi valódi reakciójára volt kíváncsi, aki most újra
elsápadt.
– Ne játssza már meg magát, ezért varrják el a szálakat –
támadt rá Tom. – Ezért irányítja Sommert. Hol van Sommer?
– Milyen Sommer? – kérdezett vissza Gorodov.
– A tengerész kommandósból lett bérgyilkos barátjuk, aki
eltett mindenkit láb alól, aki tudhatott az eltussolásról – felelte
Tom.
– Nem volt semmiféle bérgyilkos – mondta a férfi.
– Ne süketeljen itt nekünk. Helyette jött ki liftszerelő
egyenruhában az épületből – dobta az említett fényképet a
paksaméta tetejére Dahl.
– De én ott nem találkoztam senkivel – rázta a fejét a férfi. –
Csak jött a feladat, hogy át kell öltöznöm, kaptam egy kártyát,
amit kifelé le kellett húznom. Ennyi. Nem tudom ki az a
Sommer.
– Ne hazudozzon itt nekünk – mordult rá Tom. – Ezért épült
be abba a cégbe.
– Azért épültem be a cégbe, mert meg kellett figyelnem a
tulajdonost, hogy semmiképpen se forduljon a hatóságokhoz –
védekezett a férfi. – Ha kellett, kapcsolatba tudtak lépni vele
rajtam keresztül.
– Kik? – csapott az asztalra Dahl.
– Az ukrán vezetés – dadogta a férfi. – Nagyon fontos volt az
országomnak, hogy leállítsuk ezt a gázvezeték-építést – vallotta
be. – Ezért kellett ott maradnom. Szabotálni kellett az
építkezést, és megfigyelnem azokat, akiket megfizettünk azért,
hogy eltussolják az ügyet. Novákot nekem kellett figyelni
személyesen. Tudott róla, hogy ott vagyok, ő vett fel. Én voltam
a kapcsolat. Hat hónapja dolgoztam ott és csak egyszer került
kapcsolatfelvételre sor, át kellett adnom neki egy borítékot, és
nyilván éreztetni vele, hogy minden lépését figyeljük, hogy ne
érezze magát biztonságban.
– Ezt észrevettük – jegyezte meg Dahl.
– Ezen kívül viszont semmilyen más szerepem nem volt.
Tom és Dahl összenéztek. Majd Dahl nyugodtabb hangon
folytatta.
– Térjünk vissza az alkunkhoz. Maga szépen elmondja és
leírja, hogy kik voltak benne az ukrán vezetés részéről ebben az
egész szabotázsos ügyben, az ötlet felmerülésétől kezdve a
parancsok kiadásáig – nézett a szemébe. – Leírja honnan kapott
parancsot, mely ukrán politikusok voltak benne az ügyben, és
kérem az összes hírszerző nevét, akik tevőlegesen benne voltak
az egészben. Mindent le fogunk ellenőrizni. Ha megkapom a
neveket, és egy használható vallomást, akkor tanúvédelmet kap
és három éven belül szabadul. Ukrajnába ugyan nem térhet
vissza, de az már a kis találkozónk miatt sem lenne kifizetődő
magának – fogalmazott sejtelmesen. – De itt egy idő után
fogadhatja a családját.
– Mikor, tíz év múlva? – nézett rá szomorúan a férfi,
latolgatva az esélyeit.
– Ez van vagy az életfogytiglan – vont vállat Dahl. – Maga
dönt. Nekünk be kell bizonyítanunk, hogy Ukrajna állt a
szabotázsakció mögött, ez államellenes cselekmény, ami önnél
már csak a fényképek alapján megáll, és akkor még a videókat
le sem játszottam – nézett a zsúrkocsijába Dahl –, amit most
lusta vagyok kipakolni – állt fel és rátenyerelt az asztalra. –
Értse már meg, fejeket akarok, az igazi felelősök fejét. Maga
csak egy eszköz volt a kezükben.
– Jól van – adta meg magát Gorodov, és fájdalmasan
visszaejtette a kezét, amiről az imént megfeledkezett, hogy még
oda van bilincselve. – Mindent elmondok.
– Akkor kezdjük az együttműködést azzal, hogy végre
elmondja, hol van Sommer – szólt közbe Tom.
– Fogalmam sincs, kiről beszélnek, nem ismerek Sommert,
de esküszöm minden nevet átadok, amit kérnek, csak adjanak
egy tollat és egy jegyzetfüzetet – fogadkozott a férfi. – Nem
akarok életfogytiglant egy német börtönben. Lehet, hogy a
főnökeim közvetlenül irányították Sommert, ahogy engem is, de
én erről semmit nem tudok. Arra nagyon is odafigyelnek, hogy
ne ismerjük egymást a rendszerben, így nem tudjuk kiadni a
társainkat. A cégnél pedig egy telefonos üzenetet kaptam, hogy
vegyem fel az odakészített egyenruhát, és lépjek ki az odatett
mágneskártyával az épületből. A mobilom biztosan megvan a
lefoglalt tárgyaim között, nézzék meg.
Tom Dahlra nézett és biccentett, hogy menjenek ki.
– A kollégáim bejönnek, és nekik szépen lediktál mindent, mi
pedig mindent le fogunk ellenőrizni – egyenesedett fel Dahl,
miközben összerendezte a papírjait és visszatette a kocsiba,
majd lecsukta a tetejét.
– Előbb írásban szeretném kérni, hogy megegyeztünk –
mondta az ukrán.
Dahl elnevette magát.
– Ebben a szobában én diktálok – felelte. – Nincs abban a
helyzetben, hogy feltételeket szabjon. Bíznia kell a szavamban,
vagy kirendelhetünk magának egy ukránul beszélő ügyvédet.
Gondolja, hogy nem fog magáról jelenteni? Úgy tudom, az
önöké a legkorruptabb ország Európában, szerintem minden
ötödik ember jelent valakinek. A maga helyében inkább
választanám a német börtönt, mint az SZBU likvidáló osztagát.
De maga tudja – fordított hátat neki, és kiment a kihallgatóból.
Amikor kimentek, Dahl rögtön odaintette az egyik emberét, és
átadta neki a zsúrkocsit a bizonyítékokkal.
– Ezt vidd vissza a helyére, és valaki menjen be Gorodovhoz,
vegyétek fel a vallomását. Menjetek vissza egészen 2015-ig,
akkor tette be a lábát az országba, és minden nevet akarok.
– Értettem, uram.
Dahl köszönetképpen bólintott.
– Ja, és kérdezzétek meg, kér-e valamit inni vagy enni. Ne
mondhassa rólunk azt, hogy nem voltunk jó házigazdák.
– Rendben, uram.
– A többiek? – kérdezett még vissza Dahl.
– Dalolnak – felelte a beosztottja. – Tudják, hogy lebuktak,
nincs értelme hallgatniuk, csak rosszabbul járhatnak. A
szerverek adatait feldolgozzuk, a dekódolás is remekül
működik, de még idő, míg feldolgozzák azt a rengeteg adatot.
– Rendben – biccentett Dahl, hogy távozhat.
Tom bekísérte Dahlt az irodájába, és még mielőtt barátja
megszólalhatott, már ment is oda a jól ismert kapcsolóhoz, és
megnyomta, majd elégedett arccal nézte, ahogy az acélfüggöny
bezáródik.
– Érezd magad otthon – jegyezte meg Dahl.
– Ezt már nagyon rég ki akartam próbálni – mondta Tom.
– Mi a véleményed? – nézett rá Dahl, amint bezárult a
függöny.
– Te láttál már ilyen ügyet, hogy így passzol minden? – nézett
rá Tom. – Mikor volt ilyen, hogy a hírszerző édesanyját is
tudtuk, hogy hol volt bankos, vagy az apja bányász? Az összes
releváns, az ügyre vonatkozó kapcsolatfelvételről minimum
fotó, de leginkább videódokumentáció van. Jó, hogy az
ételszámlát nem csatolták az oroszok.
 – Ez valóban elég sok – bólogatott Dahl. – Mondanám, hogy
jók az oroszok, de kitérsz a hitedből.
– Az oroszok nagyon is jók – tette fel a mutatóujját Tom. – Az
én ellenszenvem másból adódik, és soha nem nézem le az
ellenfelemet. De higgy nekem, ennyire azért ők sem szokták
összepakolni az ügyeiket. Ez olyan, mintha direkt nekünk
állították volna össze, hogy fricskát mutassanak nekünk.
– Lehet, de eddig minden adat valósnak bizonyult – mondta
Dahl.
– Hát ez az – bólogatott Tom. – Mintha a saját ügynöküket
adták volna ki.
– Igen. Viszont Gorodovnak fogalma sincs Sommerről –
ingatta gondterhelten a fejét Dahl.
– Tényleg nincs – bólogatott Tom.
– De legalább tisztábban látunk.
– Tisztábban? – kérdezett vissza Tom. – Valaki megvezet
minket.
– Az tény, hogy egy idegen ország hírszerző ügynöksége
német állampolgárokat szervezett be, akik eltussoltak egy
robbantást. És itt van minden bizonyíték, ráadásul az őket
irányító ukrán hírszerzők ezt be is vallották. Ebben nincs
semmi megvezetés – nézett rá Dahl.
– Jó, értem, ez a hivatalnoki hozzáállás – tette fel a kezét
Tom.
– Nem, ennek ez a protokollja – felelte Dahl. –
Bűncselekmény, elkövető, bizonyíték és beismerő vallomás, ami
a bizonyítékok királynője – tette fel a kezét, mintha mérleget
alkotna. – Megoldottuk az ügyet, mehet a bírák elé, és nekik
nagyon dolguk sem lesz.
– Rendben, de számomra még közel sincs ez az egész lezárva
– mondta Tom.
– Jó, kihagytam azt az aprócska részletet, hogy még nem
kaptuk el a gyilkost, de egyszerűen ötletem sincs, hogy hol
keressük – válaszolta Dahl. – Rajta vannak a térfigyelő
kamerákon az embereim, hajtóvadászat van ellene, az összes
járőr ismeri a képét. De ezt leszámítva nincs miért tovább
nyomozni.
– Az igazságért? – kérdezte Tom.
– Ez az igazság – nézett rá Dahl.
– Ez nem lehet a teljes igazság – rázta meg a fejét Tom. – És
éppen ezért kell mielőbb elkapnunk Sommert, mert ő
valószínűleg sokkal többet tud.
– Gyorsabban jutsz el Markinhoz, ha kérdéseid vannak –
ugratta Dahl.
– Kizárt, hogy önként találkozzak azzal az emberrel – rázta a
fejét Tom. – Amúgy meg egy szavát sem hiszem el.
Dahl nagyot sóhajtott.
– Oké, értelek, de én most nem mehetek bele egy ilyen
árnyékbokszba. A választások itt vannak a nyakunkon, a
kancellár eredményeket vár, amik nálunk meg is vannak –
nézett barátjára Dahl. – Nem mondhatom azt neki, hogy
elnézést, de a barátomnak rossz érzései vannak az üggyel
kapcsolatban, ezért még nem zárom le, bár itt van minden
bizonyíték.
 – Csak adj még egy napot – kérte Tom.
– Nem tehetem – rázta meg Dahl a fejét. – Viszont ismerlek,
és úgysem hagyod annyiban a dolgot. Egy nevem van, akit
tekinthetünk független orosz forrásnak – mondta Dahl.
– Független és orosz? – ráncolta a homlokát Tom. – Nem
tudom értelmezni ezt a két szót egy mondatban.
– Moszkvától független – helyesbített Dahl. – Az
amerikaiaknak dolgozik. Ő volt az az ügynök, akit MacGormack
kénytelen volt átadni nekem felsőbb utasításra. Ő az egyetlen
forrásom, aki segíthet más szögből megvilágítani a dolgokat –
adott át egy névjegyet Dahl. – Nekem össze kell rakni az egész
ügyet egy jelentésbe a kancellárnak, de ettől a férfitól lehet,
hogy többet tudsz meg.
– Nabukov? – olvasta el a névjegykártyát Tom.
– Ő a Gazprom egyik embere, és ha jól tudom, most éppen
Ausztriában van. Értelmes figura – magyarázta Dahl. – Arra
kérlek, beszélj vele te, mert most nem tudok innen
elszabadulni. Ha nem ez a teljes igazság, ő az egyetlen, aki
segíthet, mert a beruházó oldaláról nézi a gázvezeték ügyét.
– Most menjek el Ausztriába? – nézett rá Tom. – Az legalább
hat óra út oda, meg ugyanannyi vissza. Inkább Sommer után
kutatok. Nincs egy fél napunk egy hajtóvadászat kellős közepén
elutazni.
– De hivatásos hajtóvadászaink vannak, amihez nem kellesz,
és van privát jetünk is – mondta Dahl. – Maximum egy óra az út,
ha még a reptéri transzfert is beleveszem – adta oda a címet. –
Ha közben elkapjuk Sommert, tudni fogsz róla.
 – És miért beszélne velem ez a Nabukov, engem nem is ismer
– sóhajtotta Tom.
– Nyilván érdekből – nézett rá sejtelmesen Dahl. – Szerintem
le akar válni MacGormackről, és bennem látja a megoldást. De
először szépen megdolgoztatjuk.
 12. FEJEZET

Ausztria hósapkás hegyei mindig megnyugtató látványt

nyújtottak Tom számára. A kilátás is pazar volt, de a luxusszálló
tetején kialakított kerttel együtt úgy érezte, mintha nem is egy
városban, hanem a természetben lenne. Éppen egy színes
kövekből kirakott utacskán sétált, amit apró csobogók,
növényládákba ültetett fák és bokrok vettek körül. Az egyik kis
szökőkút mellett felismerte a férfit, akit Dahl leírt neki.
Nabukov finom vászonnadrágba és elegáns ingbe volt öltözve, a
nyakán átvetett egy kasmírpulóver a szél ellen. Tom alig fél
órája szállt le a különgépről, és már rettenetesen fáradt volt, de
igyekezett jó benyomást kelteni.
– Köszönöm, hogy hajlandó volt találkozni velem – mondta
oroszul. Azt hitte, nehezen jönnek vissza a szavak, mert már
régen kellett használnia a nyelvet, de egész folyékonyan beszélt.
– Erkel Tamás – nyújtotta a kezét.
– Tehetek mást? – nézett rá a férfi, de nem volt ellenséges a
tekintete. – Gondoltam, hogy Dahl úrnak lesznek még kérdései,
de nem számítottam rá, hogy egy anyanyelvemen beszélő
kollégát küld majd.
– Akkor már ketten vagyunk – jegyezte meg Tom, anélkül,
hogy bővebb magyarázatot adott volna, majd a park irányába
mutatott, hogy sétáljanak. Nabukov értette a célzást, és elindult
mellette a köveken.
– Ha nem haragszik, rögtön a tárgyra térnék – mondta Tom.
– Megköszönöm – bólintott hálásan Nabukov.
– Mit akar Németországtól a Kreml? – indított távolabbról
Tom. Először fel akarta mérni a férfit.
– Mit nem? – nevetett Nabukov. – Mindent. Oroszország
terjeszkedik.
– Az elnök Oroszországról beszél, és a Szovjetunióról
álmodik – dünnyögte Tom. – Mióta mondom.
– Pontosan – bólogatott egyetértően Nabukov. – Az orosz
politikai elit vissza akar térni a világ színpadára. Az elmúlt
tizenöt évben az európai politikusok mintha nem akarták volna
tudomásul venni, hogy nincs ingyen ebéd. Európa egyre jobban
függ az orosz gáztól és kőolajtól. Nem volt ebben semmi titok,
mégis belementek minden szerződésmódosításba, fejlesztésbe,
most meg csodálkoznak.
Tom nagy levegőt vett, és eldöntötte, hogy nyílt kártyákkal
játszik.
– Tudja, rengeteg szálat felgöngyölítettünk már ebben a
gázvezetékes ügyben, de most nagy fordulatot vett a nyomozás
– húzta elő zakója belső zsebéből ismét Schneider háromoldalas
jelentését. – Szeretném, ha elolvasná ezt, és kíváncsi vagyok,
hogyan látja ön az ügyet.
Nabukov elvette a papírt, és kíváncsian olvasni kezdte. Tom
nem csalódott benne, mert egy percre sem ingatta meg, hogy a
jelentés németül van. Nabukovot nagyon tanult, kifinomult
diplomatának saccolta, és eddig be is jöttek a megérzései vele
kapcsolatban. Figyelte az arcát, de nem tudott leolvasni róla
semmit. Végül az orosz visszaadta a jelentést, majd a zsebéből
elővett egy arany cigarettatárcát, felpattintotta, és egy vékony,
kézzel sodort, de nagyon igényes cigarettát emelt ki belőle. Egy
pillanatra odafordította Tom felé, de Tom megrázta a fejét, ezért
eltette a tárcát. Aztán egy hasonlóan szép öngyújtóval
rágyújtott. Mozdulatai mintha valami megkomponált szertartás
lett volna, amint izzani kezdett a cigaretta vége, csukott
szemmel mélyet szívott belőle, majd elégedetten fújta ki a
füstöt. Tom le merte fogadni, hogy közben gondolkozott.
– Nem hiszem el – mondta végül az orosz.
– Mit nem hisz el?
– Hogy az ukránok erre egyedül képesek – felelte Nabukov.
– Ne becsülje alá őket – válaszolta Tom.
– Nem teszem – rázta meg a fejét Nabukov. – Nagyon jók a
hírszerzőik, jók katonailag, ügyesek is. De Ukrajna hírszerző
szolgálatának fele még a régi káderekből áll. Egy ilyenfajta
akciót képtelenek csendben végigvinni úgy, hogy mi ne tudjunk
róla. Csak akkor tudták ezt az egészet végigcsinálni, ha mi
engedtük.
Tom hevesen bólogatott.
– Volt egy ilyen érzésem. Akkor mégiscsak maguk állnak az
egész mögött, és Ukrajnát tolták előre.
– Előbb esik piros hó – ingatta meg a fejét Nabukov. – Az,
hogy tudunk róla, és az, hogy segítünk, két külön dolog.
Kizártnak tartom, hogy mi segítettük ezt a szabotázsakciót.
 – Akkor ki? – kérdezte Tom.
– Amerikát zavarta a gázvezeték. Ukrajnát is zavarta. Egy
csomó pénzt veszítenek, és amúgy sem állnak jól. Nem
csodálkoznék, ha összeálltak volna – magyarázta Nabukov. –
Egy robbantás, egy baleset itt-ott, és már szabotáltak is egy
ekkora projektet. Nem először avatkoznának bele a német
belpolitikába.
– Megint a német kancellár lehallgatása, ez már lerágott
csont – legyintett Tom.
– Pedig vegye komolyan, amit mondok, ne higgye, hogy az
amerikaiak a barátaik – jegyezte meg Nabukov. – És ezt annak
ellenére mondom, hogy én nekik dolgozom. Higgye el, szeretik
mással elvégeztetni a piszkos munkát. A robbantásra
bizonyítékom nincs, és az, amit az előbbiekben mondtam,
természetesen feltételezés, de az elmúlt harminc évem
tapasztalata mondatja velem azt, amit az előbb hallhatott.
Viszont én is készültem maguknak valamivel.
Tom érdeklődve figyelte a férfit, aki egy négybe hajtott
papírt vett elő a farzsebéből, és adta át neki.
– Ez a levelezés az elnöki hivatalból van, ön még érti is –
adta oda Tomnak a cirill betűkkel írt levelet. – A lényeg, hogy
tájékoztatást kérnek bizonyos szigetelőanyagokkal
kapcsolatban, azok élettartamáról, hogyan lehet utólagosan
montírozni.
– És miért érdekes ez? – kérdezte Tom.
– Az, hogy ilyennel dolgozik a Gazprom, az teljesen rendben
van. De miért érdekelné az elnöki hivatalt? És nézze meg a
dátumokat – mutatott az e-mail fejlécére Nabukov.
– Sokkal korábbi, mint hogy megtaláltuk a tömböket –
dünnyögte Tom.
– Pontosan, a Kreml már régóta tudta, hogy ott vannak ezek
a tömbök.
– És akkor miért nem tett ellene semmit? – kérdezte Tom.
Nabukov megvonta a vállát.
– Talán mert mi tettük oda.
– Én ezt simán el tudom képzelni magukról, de akkor sem
értem, hogy ebben mi a logika – nézett rá értetlenül Tom.
Nabukov széttárta a karját.
– Ahhoz én kis pont vagyok, hogy ilyeneket tudjak, de ha
adhatok egy tanácsot, soha ne az elsődleges szándékot keresse a
dolgok mögött Oroszországgal kapcsolatban, hanem mindig a
másodlagosat. Én régóta dolgozom az energiaszektorban, de
ilyen kérés az Elnöki Különleges Tanácsadói Hivatalból még
soha nem érkezett. Gondoltam, talán önöknek érdekes lehet.
Tom felkapta a fejét.
– Honnan?
– Elnöki Különleges Tanácsadói Hivatal, ott van az alján –
mutatta a papíron Nabukov.
Tom közelebb emelte a papírt és villámütésként futott végig
rajta a felismerés.
– Nem tudom elmondani mennyit segített – mondta, és sietve
nyújtotta a kezét. – Ne haragudjon, de most itt kell hagynom.
– Rendben – fogott kezet vele ismét Nabukov. –
Megköszönném, ha MacGormack nem tudna erről a
találkozóról.
– Milyen találkozóról? – kérdezett vissza Tom már a
lépcsőház felé indulva.
Nabukov egy mosollyal köszönte meg.
Tom sietve ment ki a parkolóba a rá váró autóhoz.
– Másodlagos szándék, hát persze – ismételgette magában,
amit Nabukov mondott. – Azonnal induljunk a reptérre – adta
ki az utasítást a sofőrnek, és telefonján már sürgős sms-t írt
Dahlnak.
Sürgősen találkoznunk kell – gépelte, aztán visszavonta az
egészet, és újrafogalmazott. Most kell meginnunk azt a SÖRT!
 13. FEJEZET

A repülőtérre küldött Volkswagen Passat kék villogóval

száguldott Tommal a város felé.
Öt perc és ott vagyok – nézte a telefonján az sms-t Tom.
Tudta, hogy Dahl jóval előbb lesz ott a védett háznál, mint ő.
– Taposson bele, ez most nagyon fontos – nézett a sofőrre a
visszapillantón keresztül. Az autó még jobban meglódult, bár
már így is jóval kétszáz felett jártak. – A rohadékok –
bosszankodott magában Tom. Keze minduntalan ökölbe szorult,
ahogy gondolta végig az eseményeket. – Nem lehettünk ennyire
vakok – ostorozta magát. Csak akkor eszmélt fel, hogy már
letértek a pályáról, amikor jelentős lett a lassulás és a sofőr
felkanyarodott a védett házhoz.
– Köszönöm – pattant ki Tom. – Elmehet – intett, és még
hallotta, ahogy az autó továbbindul mögötte. Az ismerős
kisbusz már ott állt a bejárat előtt, Tom gyorsan átrohant a
kapun, amit a portás már nyitott is ki előtte.
– Az igazgató úr…
– Tudom, már vár. Hello, Hans – köszönt be Tom a
portásfülkébe.
– Ha nem haragszik, én mára lelépnék – kérte Hans.
– Menjen csak – kiáltotta vissza Tom, és meg sem állt a
bejáratig. Berontott az ajtón, levágta a fogas alá a hátizsákját,
amiből még kivette a papírokat, és lerohant a pár lépcsőfokon,
be a nappaliba.
– Na, mi az a sürgős? – állt fel Dahl a kanapéról, és
lenémította a tévét.
– Teljesen rossz irányba gondolkodtunk.
– Mi az, hogy rossz irányba? – húzta össze a homlokát Dahl.
– Markin az.
– Mi van? – kérdezett vissza értetlenül Dahl.
– Markin áll minden mögött. Nézd ezeket a papírokat –
nyújtotta oda azokat a kinyomtatott e-maileket Tom, amiket
Nabukovtól kapott.
– Ez oroszul van, egy kukkot sem értek belőle – nézett rá
Dahl.
Tom kikapta a kezéből.
– A Gazprom beszerzési igazgatóságától kérik, hogy a
vezeték szigeteléséhez kapcsolódóan adják meg a részletes
műszaki paramétereket, és hogy hogyan lehet a sérült vezetéket
a víz alatt hatékonyan javítani.
– És? – kérdezett vissza Dahl.
– Nézd meg a dátumot – nyújtotta vissza a papírt Tom. – Az
arab számok mennek, gondolom.
Dahl egy fintorral elvette a lapot.
– A cirill betűk is, csak nem értem, amit olvasok – kereste ki
szemével a számokat. – Ez egy évvel ezelőtti levél. Szuper. Még
egyszer kérdezem: ÉS? – kérdezte türelmetlenül Dahl. – Tudod,
nagyon kellemetlen elkésni a kancellártól egy olyan időpontról
is, amit már egyszer áttetettem.
 – Nabukov azt mondta, hogy az elmúlt huszonöt évben a
miniszteri hivatalból soha nem kértek tőlük semmilyen
műszaki teljesítményhez kapcsolódó információt, pedig azóta
azért megépült két gázvezeték – magyarázta Tom. – Most meg
hirtelen arra kérnek információt, hogy mennyi idő alatt és
milyen hatékonysággal lehet kijavítani a meggyengült csöveket.
Szerinted ez mit jelent?
– Előrelátóak? – nézett rá Dahl, még mindig nem akarta
felvenni a fonalat.
– Az biztos – tette csípőre a kezét Tom. – Főleg, ha ők tették le
azokat a tömböket.
– Miért ártanának a saját vezetéküknek az oroszok? –
kérdezte Dahl.
– Rossz a kérdés. Miért érdekelné az elnöki hivatalt a
szigetelés? – kérdezett vissza Tom. – Ne mondd nekem, hogy
Putyin unalmában ilyenekre kíváncsi.
– Biztos valami új tisztviselő el akarta játszani a gondos
gazdát – tárta szét a karját Dahl.
– Oké, akkor nézd meg, ki kérte be az anyagot – hunyorgott
rá Tom. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy barátjánál nem
jelez a vészcsengő.
Dahl bosszúsan sóhajtott.
– Ez még mindig oroszul van – nyomta vissza Tom kezébe a
papírt.
– Azt hittem, a cirill betűket azért ismered – fordította meg
Tom a papírt és Dahl képébe tolta. – Elnöki Különleges
Tanácsadói Hivatal. Markin!
 Dahlnál most már felderengett valami. Hunyorogva próbálta
kivenni a karaktereket, mint egy elsős kisgyerek, aki most
tanulta meg az abc-t.
– Múltkor még úgy tettek, mintha tőlünk hallottak volna
erről az egészről először – gondolkodott Dahl. Tom hevesen
bólogatott.
– Jó reggelt!
– De ezek szerint akkor tudniuk kellett, hogy ott történt
valami – rázta a fejét Dahl. – Akkor miért nem tettek semmit?
– Nyilván tettek – mondta Tom. – Hiszen bekérték a
szigetelésjavításról az adatokat. Gondolom leellenőrizték, hogy
hogyan tudnak megjavítani valamit, mielőtt elrontják.
– Értem, de ez akkor sem bizonyít semmit – válaszolta Dahl a
papírt rázva.
Ekkor egy halk sípolás szakította őket félbe. A tévé elsötétült.
– Ez mi volt? – fordult meg Dahl.
– Valószínűleg elment az áram – mondta Tom, és elővette a
telefonját, hogy ellenőrizze, eltűnt a wifi jel ikonja. – És térerőm
sincs. Furcsa.
Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és egy gránát repült
feléjük. Mindketten a fegyverükért nyúltak, de nem volt idejük
használni. A rövidített idejű fényfrekvencia gránát azonnal
robbant, ahogy eldobták. Az éles fény elvakította Tomot, a
fájdalom olyan hirtelen hatolt át a retináján, hogy teljesen
lebénította. Ezt fokozta az a magas, éles, fémes hang, ami
mindenfajta cselekvésre képtelenné tette egy villanás alatt. Tom
a füléhez kapott, és öklendezve rogyott össze. A gyomra
felkavarodott, émelygett. Az érzékek csak foltokban és csak
tizedmásodpercekre tértek vissza. Nem tudta beazonosítani, mi
történik körülötte. Talán egy lábat látott, valaki ellökte.
Nyomást érzett egy pillanatra a csípőjénél. Elvették a fegyverem
– tudatosult benne. Aztán valaki megragadta a pólójánál, és
felültette. A hátát a dohányzóasztalnak vetette. A lépcső tetején
kirajzolódni látszott egy sziluett. A fémes hang elnémult végre,
lassan visszatértek az érzékei, csak forgott minden. Az alak
levett a fejéről valamit, nyilván egy fülvédőt és
védőszemüveget. Aztán valószínűleg mellé ültették barátját, de
csak a csípőjét érezte, mert a hangokból ítélve Dahl oldalra
hajolva hányt. A férfi lelépdelt a lépcsőn, és gúnyosan nevetett.
Tom most már felismerte Markint.
– Bassza meg! – hörögte Tom. – Élsz? – kérdezte barátjától.
Dahl felült, de nem tudott még szavakat alkotni.
– Ühm – préselte ki magából a választ.
– Itt van a bizonyítékod – mondta neki Tom, és megpróbált
felállni, de egy erős kéz visszaszorította a padlóra.
– No, no – hallotta a másik ismert hangot. Amennyire tudott,
oldalra nézett.
– Jasin, barátom, hát te is itt vagy – jegyezte meg Tom,
megpillantva az óriás termetű oroszt. Beszélni is nehezére esett,
nemhogy egyenesen ülni. – Tudtommal nem hívtam meg senkit.
– A múltkor nálunk volt a randevú, gondoltam úgy illik, ha
most magánál lesz – vágott vissza Markin.
– Nem mondtam, ha nem hívom, ne keressen? – vetette hátra
a fejét Tom. Annyira szerette volna összeszedni minden erejét.
 – Amikor Sommer futni hagyta magukat, akkor már tudtam,
hogy oda kell figyelni magára – mondta Markin, és megállt
előttük a szoba másik oldalán. – Nem tudom, mivel hülyítette
meg, hogy ellenszegült a parancsomnak.
– Csak elkezdett gondolkodni – felelte Tom, és Markinra
emelte a tekintetét. Ez előtt az ember előtt nem mutathatott
gyengeséget, még a padlón sem. – Annyira azért nem jó a
hírszerzése, ha mostanra sikerült csak kiderítenie, hogy hol
lakom – próbálta húzni az időt Tom, hogy Dahl is összeszedje
magát. Már barátja is sokkal egyenletesebben lélegzett, addig
szóval akarta tartani Markint, amíg megint cselekvőképesek
lesznek.
– Jaj, maga kis pont ahhoz, hogy magára állítsak valakit –
nevetett Markin. – Nabukovot figyeltük Ausztriában.
– Ki az a Nabukov? – kérdezte Tom.
Markin csak egy lenéző fintorral reagált. Tom tudta, hogy
már esélye sincs megvédeni az orosz oligarchát, valószínűleg
nem az ő látogatása tette rá Markin listájára.
– Nabukovot és a társait már vagy három éve figyeljük,
körülbelül azóta, hogy MacGormack bepánikolva megkereste a
gazpromos vezetőket, hogy információkat szerezzen rólunk –
felelte Markin. – Az viszont valóban érdekes volt, amikor
beérkezett az üzenet, hogy Erkel Tamás felbukkant Oleg
Nabukovnál.
– Szóval nem én vezettem oda magukat, hanem őmiatta
követtek engem – értette meg Tom.
 – Az orosz hírszerzés már csak így működik – vont vállat
Markin.
– Maguk képesek voltak a saját vezetéküket felrobbantani? –
szólalt meg Dahl. Tom egy hangyányival nyugodtabb lett, hogy
Dahl ismét ringbe szállt. Annak ellenére, hogy eléggé vesztésre
álltak, hiszen elölről és oldalról is pisztolycső szegeződött rájuk.
– Dehogy robbantottuk fel – válaszolta sértett hangon
Markin. – Azok az ukránok voltak, az amerikaiakkal karöltve.
Az elnök védi az orosz vagyont.
– Akkor miért nem tettek semmit ellene? – kérdezte Dahl.
– Bevallom, nem gondoltuk, hogy meglépik – tárta szét a
karját Markin, és elkezdett előttük fel-alá sétálni. – Azt tudtuk,
hogy nagyon ellenzik a vezetéket, történt több atrocitás is, amit
nyilván kezeltünk. De az ukránoknak soha nem lett volna annyi
vér a pucájukban, hogy ezt meglépjék, nem számoltunk vele,
hogy összeállnak az amerikaiakkal.
– Akkor tényleg nem olyan jó már a hírszerzésük – mondta
Dahl is.
– Maga beszél? A segítségünk nélkül nem jöttek volna rá
semmire – vágott vissza Markin. – Hat embernek kellett
meghalnia, hogy rájöjjenek egyáltalán, hogy a gázvezeték körül
nem stimmel valami évek óta.
– Tehát maga ölette meg őket – nézett rá Tom. – A nőt,
Hammerschmidtet, a bankárt, a főmérnököt, a beépített
ügynököt, meg a tulajt.
– Mindenkit, aki benne volt – válaszolta Markin.
– És a műveleti igazgatót meg Annát – tette hozzá Georg.
 – Azok nem mi voltunk – utasította vissza Markin. – Hiszen
pont az volt a célunk, hogy végre rájöjjenek, milyen
összeesküvést szőttek Németország és Oroszország közös
projektje ellen.
– Így akarta szorosabbra vonni a barátságot? – nézett rá
Tom.
– Így akartam felnyitni a szemüket – felelte Markin. –
Ukrajna Európa legkorruptabb országa, már vagy tizenöt éve
ellopják a gáz jó részét. Erre jön Amerika, aki ugye csak a
távolból szereti keverni a szart, és támogatást nyújt ennek a
lefizethető államnak Európa ellenében. Ideje volt már, hogy
ráébredjenek arra, milyenek valójában a „barátaik” – formált
macskakörmöt ujjaival.
– Mert maguk azok? – kérdezte Dahl. – Csak
energiafüggőséget akartak létrehozni, hogy aztán maguk
diktáljanak.
– És ezt sosem rejtettük véka alá – bólogatott Markin. – Egy-
két kedvező szerződés itt, néhány kézfogás ott, és már ettek is a
tenyerünkből. Ne mondja, hogy nincsenek olyan elemzőik, akik
nem figyelmeztették magukat arra, hogy ennek a
vezetéképítésnek az lesz a vége, hogy Németország majd úgy
táncol, ahogy az elnökünk fütyül. Mégis belementek.
– Maguknak kell a pénz, nekünk meg az energia. Ez egy
színtiszta üzleti megállapodásnak indult – felelte Dahl.
– Politikai színtéren nem létezik olyan, hogy színtiszta üzleti
megállapodás – nézett rá Markin. – Olvasson
történelemkönyveket. Mi oroszok vagyunk, és mindig hódítunk.
 – Inkább birtokolnak, és megszállnak – szólt közbe Tom.
– Hódítani vagy megszállni, ugyanaz – legyintett Markin. –
De minek is vitatkozunk ezen? Ön szerint Amerika jobb? Talán
ők nem azért kavarnak itt, hogy végül ők gyakoroljanak
befolyást Európára? Csak mások a módszereik, de mindenki
ugyanazt akarja – tárta szét a karját.
– Európát – bólogatott Tom.
– Ezt nem mi négyen fogjuk itt megoldani, ebben a szobában
– mondta Dahl. – De maguknak lehetőségük lett volna
megakadályozni azt a robbantást. És megakadályozni a katonai
búvárok halálát.
– Fogalmunk sem volt róla, hogy valaki éppen akkor
kutakodik ott – mondta Markin.
– Az Isten szerelmére, azért küldték le őket oda, mert valami
nem stimmelt a vezetékkel – csattant fel Dahl. – A közös
vezetékünkkel.
– Ez egy sajnálatos egybeesés volt – mondta Markin. –
Járulékos veszteség.
– De azért jól jött, nem? – nézett rá Tom.
– Tudja, ha a Közel-Keleten háború van, felmennek az
olajárak. Mindenki sajnálkozik, de azért vesz néhány részvényt
– válaszolta Markin. – Ha az eseményeket már nem
forgathattuk vissza, akkor kihasználtuk.
– Ez nagyon egyoldalú hozzáállás – mondta Dahl.
– Gondolja? Meghalt öt magasan képzett német katona, és az
amerikaiak az ukránokon keresztül elérték, hogy német
üzletemberek eltussolják az ügyet – folytatta Markin. – Maguk
ki sem vizsgálták mi történt, csak elhitték, amit az amerikaiak
beadtak maguknak. Ez nekünk óriási magas labda volt.
Megakadályozni nem tudtuk, kihasználni viszont igen.
Lehetőségünk nyílt feltérképezni nemcsak az amerikaiak
mozgását, hanem a tégláikat is a Gazpromban vagy az orosz
államigazgatásban. Természetesen csak irányított
információkat kaptak, nem vagyunk hülyék. Nyilván volt olyan
ügy, amit el kellett engednünk, hogy fenntartsuk a látszatot, de
alapjában véve az idő nekünk dolgozott. Most viszont, hogy
elkészült a gázvezeték, és sikerült lezárni a szankciós vitákat, itt
volt az ideje, hogy felnyissuk Németország szemét.
– Esetleg küldhettek volna egy e-mailt, ahelyett, hogy
megölnek még hat embert – jegyezte meg Dahl.
Markin nevetni kezdett.
– Mert a kommunikáció köztünk olyan súrlódásmentes –
ingatta a fejét. – Nem, ezt maguknak kellett volna felderíteniük.
Csak elszámítottuk magunkat a képességeik kapcsán.
– Hammerschidt bezavart a képbe, neki semmi köze nem
volt a gázvezetékhez – jegyezte meg Tom.
– Nem is, ő csak visszaélt az információkkal, amit kapott. Az
volt a feladata, hogy nyilvánosságra hozza a papírokat – felelte
Markin. – El akarta adni az ukránoknak a bizonyítékokat, amit
nem hagyhattam. Fizetnie kellett az árulásáért.
– És ki ölte meg az amerikaiakat? – kérdezte Dahl.
– Hadd mutassam be kiváló informatikai szakemberünket,
Jasint – mutatott emberére Markin. – Bár negyven kilóval több,
és húsz évvel fiatalabb, mint maguk, azért a kigyúrt birkózók is
lehetnek kockák. Senki nem gondolná a gyűrött fülei láttán,
hogy kiváló programozó – nevetett. – Ő törte fel az épület
rendszereit is. Miatta tudott Sommer olyan láthatatlanul
közlekedni, és ő takarította el az amerikai megfigyelőket, akik
lebuktathatták volna idő előtt a német búvárt.
– Idő előtt? – kérdezett vissza Tom. – Úgy érti, hogy
elvégeztette vele a piszkos munkát, aztán odadobta volna
bűnbaknak?
– Végig ez volt a terv – tárta szét a karját Markin. – A
robbanást túlélő katonai búvár bosszút áll a társaiért. Tökéletes
elképzelés.
– És mit keresett a képem az asztalon? – kérdezte Tom. –
Velem akarta elfogatni?
– Azzal két legyet ütöttem egy csapásra. Gondoltam maga
majd rájön, hogy ki a gyilkos. Szépen lefülelik, mire végez a
listájával. Fény derül a vezeték elleni szabotázsokra, a
gyilkosnak megfelelő indítéka van, maguk meg ott maradnak az
utolsó robbanásban – válaszolta Markin. – Maga már régóta a
célkeresztemben van, Erkel. Sommert pedig könnyű volt
becserkészni. Bűntudat gyötörte hónapokig, hogy ő nem volt a
bajtársaival a tengeralattjárón. A társai fedezték, beírták az ő
nevét is aznap, ezért hivatalosan ő is meghalt a
szerencsétlenségben. Elég volt megmutatni neki néhány
levelezést, felvételt, bankszámlakivonatot, hogy hogyan
tussolták el a halálukat, és már meg is volt a tökéletesen képzett
bérgyilkosunk, aki nem pénzért csinálta a tisztogatást.
 – Honnan tudták egyáltalán, hogy ő életben van? – kérdezte
Tom.
– Az tényleg csak véletlen volt – mondta Markin, és újra fel-
alá kezdett sétálni. – Az egyik megfigyelőnk látta beszállni a
csapatot a kutató tengeralattjáróba. De csak jóval a baleset után
jelentette, hogy megesküszik, hogy csak öt embert látott. Ezután
csak meg kellett keresni a hatodikat, a terv már készen állt. Egy
vérbeli katonának szívügye, hogy megtorolja a társait, Sommer
igazán hasznos idiótának ígérkezett.
– Akit kedvére manipulálhatott – vágott közbe Tom.
– Akit az igazsággal motiváltam – javította ki Markin. –
Három éven keresztül Jasinnal közösen térképezték fel az
eltussolás hátterét. Három évig érlelődött a düh benne, hogy a
saját országa nemhogy nem vizsgálja ki az ügyet, de még
aprópénzért eltussolja egyes gazdasági szereplők piszkos ügyeit.
Az árulóknak halniuk kell, itt is és nálunk is. Ne aggódjon, a
saját árulóinkat is utol fogja érni a vég a Gazpromnál, legyenek
bármennyire befolyásos oligarchák.
– Egyébként mi miért vagyunk még életben? – kérdezte Dahl.
Tom nem igazán értette, mi ezzel a baja, de valóban
furcsállotta, hogy nem rögtön a fényfrekvencia gránát után
végezték ki őket.
– Élvezi, hogy ránk olvashatja mennyire félrekezeltük az
ügyet?
– Jaj, dehogy – nevetett Markin. – Szerintem erre már
maguktól is rájöttek. Még várunk valakit.
– Kit? – kérdezett vissza Tom.
 – Társaságot kaptunk – vágott közbe váratlanul Jasin, a bal
kezében lévő telefonra pillantva, amin nyilván a bejáratot
figyelte egy kamerán keresztül. Ezzel egy időben az ajtó elé
lépett és leadott két lövést. Olyan gyorsan, hogy Tom alig tudta
követni, mi történik, hiszen eddig őket tartotta sakkban
oldalról. Tom és Dahl reflexből felugrottak, hogy az esetleges
tűzharcból elmozogjanak.
– Meg is érkezett – nézett rájuk Markin. – Picit később, mint
gondoltam, de addig jól elbeszélgettünk – nyitotta ki közben az
ajtót Jasin. A következő pillanatban valaki beesett a küszöbön és
legurult a lépcsőn. Tom nyújtózkodott, hogy lássa ki az, mire két
lövedék csapódott be mellette a falba.
– Meg ne mozduljon – nézett rá Markin. Nyilván ő is
tisztában volt vele, hogy egy ilyen figyelemelterelést Tomék
kihasználhatnak. Tom feltette a kezét, de esze ágában sem volt
visszaülni a földre. – Emlegetett szamár – nézett Markin a
földön fekvő katonai búvárra. – Bemutatom az elkövetőnket –
mondta elégedetten. – Eredetileg úgy terveztem, hogy a
tulajdonossal együtt megöli magukat, de Sommer tizedes
megtagadta a parancsot, így kénytelen voltam idecsalni. –
Markint egyre jobban felvillanyozta, hogy nyerésre áll. A
helyzet elég reménytelennek tűnt a foglyok számára. Tom
közben látta, hogy Dahl fél térdre ereszkedett mellette.
– Szóval, a legenda az – folytatta az orosz –, hogy Sommer
azért jött, hogy befejezze a feladatát, és megölje magukat.
– Ezt elég nehéz lesz bebizonyítani – mondta Dahl továbbra
is fél térden görnyedve.
 Tom nem igazán értette, mire gondol barátja, mert ennél
kézenfekvőbb nem is lehetett volna a történet, de biztos volt
benne, hogy Dahlnak jó oka van rá, hogy húzza az időt.
– Tudja maga, hol kezdtem a pályafutásomat? – nézett rá
megvető mosollyal Markin.
– Nyilván a KGB-nél – felelte Tom, hogy inkább magára vonja
a figyelmet.
– A Vimpel[3] csoportnál. Első kézből tanultam meg, hogy kell
egy gyilkosságot balesetnek vagy öngyilkosságnak beállítani.
Valakire rákenni egy bűnügyet még egyszerűbb megoldás.
– Gratulálok, szóval egész életében másnak adta ki magát, és
azon dolgozott, hogy minden, amit tesz, máshogy nézzen ki,
mint ami – mondta Tom, és próbálta Markint minél tovább
szóval tartani. Maga sem tudta, mit hadovál össze, a helyzet
kezdett egyre kilátástalanabbnak tűnni.
– Nem tudom, hova akar kilyukadni, de a maga helyében
nem most kezdenék el élcelődni az életemen – mondta Markin.
– Nem mindegy? Úgyis kinyír minket – vont vállat Tom.
– Látja, ebben igaza van – bólogatott Markin. – Tökéletesen
jó helyen vannak. Jasin, vidd vissza az ajtó elé Sommert!
Jasin egy kézzel felkapta a katonai búvárt ruhájánál fogva,
majd játszi könnyedséggel oda húzta, ahová Markin kérte, és
ledobta a földre. Tom most már felismerte a katonát. Látta,
hogy a vállánál egyre nagyobb vérfolt terjed szét a ruháján. A
feje lógott, a nyakánál is vér csorgott végig.
– Állítsd be abba a szögbe, hogy úgy tűnjön, Mr. Erkel
válaszlövése végzett vele, amikor belépett – nézett Markin
Tomra. – Mr. Erkel, nem mondom, hogy ezt a pillanatot nem
élvezem – mosolygott fölényesen. Jasin lehajolt, hogy
elrendezze a búvár testét, miközben Markin Tomra emelte a
pisztolyát. – Akar még mondani valamit, Mr. Erkel?
Tom számára lelassult az idő. Látta azt az apró, de tökéletes
mozdulatot, ahogy a hirtelen magához térő katonai búvár Jasin
torkába szúrja a kést, ami rézsútosan a kisagyba hatolt, azonnal
megölve a nagydarab oroszt, aki éppen csak egy nyögést tudott
hallatni. Erre Markin Jasinra kapta a tekintetét, majd dühösen
pördült vissza, hogy újra Tomra emelje a pisztolyát. Tom tudta,
hogy innen nincs menekvés, amikor óriási lökést érzett a
csípőjénél, ahogy Dahl a térdelő helyzetéből kirobbanva odébb
taszította, és azzal az energiával egyszerre meglendített
valamit. Egy pillanattal később Markin homlokából Tom
kedvenc gyalogsági ásójának fémrésze állt ki. Dahl addig
szedhette ki óvatosan a fotel alól a kiélezett végű szerszámot,
míg Tom szóval tartotta Markint. Mire Tom újra felállt, mindkét
orosz halott volt.
– Mi a… – nézett barátjára Tom.
– Visszavonom, bármit is mondtam – tette fel a kezét Dahl. –
Egy gyalogsági ásóval tényleg jobban lehet gondolkodni.
– Gyere, vizsgáljuk át őket – mondta Tom és a biztonság
kedvéért lefegyverezte a két halott oroszt, miközben Dahl
Sommer mellé térdelt, és elkezdte kihámozni a golyóálló
mellényből.
– Segíts! – húzta beljebb a katona testét Dahl, hogy neki tudja
támasztani a falnak a hátát.
 Tom odament és segített felültetni Sommert, majd ketten
nagy nehezen levették róla a mellényt, most már jól látszott,
hogy az egyik golyó a nyaka mellett a kulcscsontjánál hatolt be
a testébe. Tom előredöntötte a férfit, hogy megnézze a hátát,
majd lemondóan megingatta a fejét.
– Nincs kimeneti seb.
– A csípőjénél is véres – mutatta Dahl. Kicsit oldalra
fordították a katonát, hogy jobban megnézzék a sérülést.
– Ez is benne van – bosszankodott Tom. – Ráadásul már
rengeteg vért vesztett, kizárt, hogy túlélje.
– A francba – ütött bele a falba Dahl bosszúsan. – Pedig
beszélnünk kell vele.
– Mi legyen? – nézett rá Tom.
– Hozz adrenalint – mondta lesújtott hangon Dahl.
Tom azonnal felpattant, kivette a táskájából a vészhelyzetre
berakott harcászati túlélőcsomagot, odavitte Sommer mellé, és
kiöntötte a tartalmát a földre.
– Itt van – nyújtotta át Tom a bekészített adrenalinos
fecskendőt Dahlnak.
– Ez most fájni fog, hallja? – döfte bele Sommer combjába a
tűt Dahl, majd belenyomta a fecskendő tartalmát. Sommer
felnyögött.
Tom, a fejét rázta, tudta, hogy csak perceket nyernek ezzel.
Összeszedett fertőtlenítőt, kötszert és egy speciális gélt. A
fertőtlenítőt a sebbe locsolta.
Sommer lassan kinyitotta a szemét, nyilván ez is csípett
rettenetesen, de az adrenalin is kezdett hatni már.
 – Úgy látom magához tért – mondta Tom és mindkét sebbe
gélt nyomott. Ezt a speciálisan katonáknak fejlesztett gyógyszert
a frontvonalban szerzett sérülések gyors ellátására találták ki.
Kitöltötte a sebet, elállította a vérzést, és antibakteriális hatása
is volt, így nagyobb esély volt az életben maradásra, amíg a
sérült kórházba tudott kerülni, de Sommer már túl volt ezen a
határon. – Hiába volt rajta mellény, Jasin valami spéci lőszert
használt.
– Minek jött ide, ha egyszer tudta, hogy csapda? – kérdezte
Dahl az ébredező katonát.
– Azt mondták, hogy ma mindenre választ kapok – préselte
ki magából a választ Sommer. – Tudtam, hogy mindenki itt lesz.
Látni akartam, ki a valódi felelős a társaim haláláért.
– Nincs itt mindenki – mondta Tom, és megpróbálta
átkötözni a kulcscsonti sebet. – Az amerikaiak nincsenek jelen,
és ha jól gondolom, nem is várjuk ide őket. Az ukránokat pedig
már elfogtuk. Markin átverte.
– A francba – nyögte Sommer. – Akkor tényleg a semmiért
jöttem.
– Mi azért örülünk, hogy felbukkant – jegyezte meg Tom.
– Gondolom – emelte meg a fejét Sommer és a vállára nézett,
amit épp Tom kötözött. A kötést már átitatta a vér. – Hagyja,
semmi értelme – mondta. – Jasin lőszere akkor is megöl, ha
elállítják a vérzést. Ezer mérgező darabba robbant már
bennem.
– Sajnálom – mondta Tom, és ledobta a kezében lévő fáslit.
Majd hátraült a sarkára. – Nem tudom megmenteni az életét.
 – Nem baj – engedte hátra a fejét Sommer. – Én már úgyis
meghaltam. Csak azt sajnálom, hogy nem bosszulhattam meg a
társaim halálát. Az utolsó felelősök kicsúsztak a kezemből.
– Azért ölte meg az elmúlt hetekben ezt a sok embert, hogy
megbosszulja a társai halálát? – kérdezte Dahl.
– Igen – bólintott Sommer. – Azért, mert elvették tőlük, hogy
méltósággal haljanak meg. Nem harcban haltak meg, hanem
egy merényletben. Semmit nem tud róluk a családjuk, hogy hol
voltak, és mit csináltak. Nem volt holttest, amit eltemethettek
volna, sőt bizonyosság sem, hogy valóban meghaltak. Társaim
kitüntetést érdemeltek volna, mert a hazájuk szolgálata közben
vesztették életüket. Ehelyett csak hazugságok övezték a
halálukat, és mások degeszre keresték magukat az ügy
eltussolása után.
– A bosszú nem hozza vissza őket, ahogyan a kitüntetés sem
enyhít a fájdalmon – mondta Tom.
– Mi egyszerű szabályok szerint élünk – válaszolta Sommer.
– Aki ilyen bűnt követ el, annak halnia kell. Ezt pont magának
magyarázzam? – kérdezte Tomtól. – A hatóságok annyit sem
tettek, hogy kinyomozzák.
– Maga szerint mi most mit csináltunk? – kérdezte Dahl.
– Felgöngyölítenek egy nemzetközi kémakciót, ahogy Markin
akarta. Mit gondol, minek kellettek a számok, hogy felkeltsük a
maguk érdeklődését, és hogy beszarassuk Novákot, a tulajt.
Tudta, hogy ő lesz a hatodik, kapott egy névtelen levelet, csak
jobban félt az ukránoktól, mint tőlünk. Nem mert kitálalni a
rendőrségnek. Maguk viszont semmit nem fognak
nyilvánosságra hozni, mert a politika nem fogja megengedni –
mondta Sommer, akinek az arca egyre fehérebb lett. – A
vétkesek megint megússzák büntetlenül.
– Ha segít, ezúttal máshogy lesz – mondta Tom. Tudta, hogy
az adrenalin miatt még egy darabig pörögni fog az agya a
katonának, de nem sokáig húzza már. Láthatóan ezzel ő is
tisztában volt.
– Mit akarnak még tudni? – kérdezte. Nem volt már más
választása amúgy sem, maximum a hallgatás.
– Hogyan találkozott Markinnal? – kérdezte Dahl.
– Ő talált meg engem – fordította felé a fejét Sommer. –
Részegen verekedtem közvetlenül a merülés előtti este, és vagy
tíz suhanc piszkosul elpáholt. A csapatom vitt be a kórházba,
álnevet adtak meg, hogy ne tudódjon ki, mit műveltem, mert
akkor búcsút mondhatok a katonaságnak. Annyira súlyosak
voltak a sérüléseim, hogy altatásba helyeztek – behunyta a
szemét és egészen összeszorította, miközben ingatta a fejét. Tom
tudta, hogy a könnyeit próbálja visszaszorítani. – Átaludtam az
egészet – mondta elcsukló hangon. – Átaludtam, hogy a társaim
meghaltak – nyitotta ki a szemét és vett egy nagy lélegzetet,
hogy legyen ereje tovább beszélni. Már egészen más fájdalom
marcangolta, mint amit az adrenalin el tudott volna nyomni. –
Egy egész hétig mesterséges kómában tartottak, össze kellett
csavarozni a csontjaimat, és több belső sérülésem is volt. A
tévében láttam, hogy mi történt a gázvezetékkel. Hogy valami
teszt során robbanás történt, és hogy emiatt hónapokig csúszhat
még az üzembe helyezés. Aztán egy nyúlfarknyi hír szólt egy
egész másik hírblokkban egy eltűnt hatfős csapatról, és egy
pillanatra mutatták a fényképünket – hallgatott el egy
pillanatra. – Akkor ott úgy éreztem, hogy megfordult velem a
világ – emlékezett vissza. – Markin bejött hozzám, és elmondta,
hogy hivatalosan halott vagyok, és azt is, hogy tudja, mi történt
aznap a társaimmal, és bizonyítékokat is mutatott.
Hangfelvételeket arról, hogy győzik meg a tulajdonost, hogy
hallgassa el az ügyet. Együtt találták ki a főmérnökkel, hogy
minek fogják álcázni a robbanást. Egy ember volt, aki nem
akarta annyiban hagyni az ügyet, őt kirúgták, és egy nőt hoztak
helyette, aki átírta a jelentéseket – ingatta a fejét, de a hangja
egyre jobban elhalkult. – Aztán kiderült, hogy már rég náluk
vagyok, valahogy kicsempészett a kórházból, és átvitetett egy
védett házba, ahol berendeztek nekem egy kórtermet, ott
épültem fel.
– Miért nem jelezte később sem, hogy él? Vagy szökött el
onnan? – kérdezte Dahl.
– Idő kellett, hogy összeszedjem magam – felelte Sommer. –
Átgondolni mindent. Kezelni a dühömet, hogy hamis
információk jelennek meg az újságokban. Hogy senki nem köti
össze a gázvezetéken történt robbanást és a katonaibúvár-
csapat eltűnését. Egyszerűen bosszút akartam állni – sorolta. –
És azt is nehéz lett volna elmagyarázni, hogy az oroszok
elraboltak és eddig náluk voltam. Szóval mivel családom nincs,
igazából semmi nem volt, amiért vissza akartam térni az élők
közé.
 – Hammerschmidtet miért kellett megölni? – kérdezte Dahl.
– Neki semmi köze nem volt a szabotázsokhoz.
– Direkt módon nem – bólintott Sommer. – De ő is
Markinnak dolgozott. Igazából ő volt a kinyújtott keze
Németországban, ő zsarolta meg a bírókat, politikusokat
Markin helyett, és kényszerítette őket, hogy dolgozzanak neki.
Most viszont kapott egy csomó hiteles anyagot, hogy hozza
nyilvánosságra a gázvezeték ügyét, hogy az amerikaiak
robbantották fel a gázvezetéket azért, hogy megfúrják a
projektet, mert most ez volt az orosz érdek, és bevallom, ezt az
elképzelést én is nagyon támogattam. De Hammerschmidt
mohó volt, és ahelyett, hogy elvégezte volna a feladatát, inkább
megzsarolta az amerikaiakat és az ukránokat is, és kettős pénzt
próbált lehúzni róluk – magyarázta. – Markin pedig nem szereti
az árulókat. Én sem.
– Úgy állítja be, mintha mindenki bűnös lenne a társai halála
miatt, pedig voltak bőven ártatlanok, akiket megölt – felelte
Dahl.
Sommer már nem tudta tartani magát, fejét a falnak
támasztva billentette arcát Dahl felé.
– Kik? – nézett rá hunyorgó szemmel.
– Ott volt az ügyvéd, az utolsó robbantásánál.
Sommer nagyot sóhajtott, egyre nehezebben vette a levegőt.
– Ő tényleg véletlen áldozat volt. Nem tudtam, hogy bent
van. Nem lifttel ment fel, az biztos, akkor tudtam volna róla,
ahogy magukról is.
 – Pedig Markin kiadta ránk is a gyilkossági parancsot, nem
igaz? – kérdezte Tom.
– Látta a telefont – fordította felé a fejét Sommer. Tom
bólintott. – Tudtam, hogy megtalálja.
– És Anna Stein? – szólt közbe Dahl, nyilván ő is tudta, hogy
már nincs sok idejük, és pontot akart tenni az ügy végére. – Ő is
véletlen áldozat volt?
– Ki? – ráncolta a homlokát Sommer.
– Anna Stein nyomozónő és Stefan Norman elhárítási
műveleti igazgató, akit a gyárkéményről lőtt le – olvasta rá Dahl.
Sommer mintha meg akarta volna rázni a fejét, de az sem
sikerült már, egyre nehezebben formálta a szavakat.
– Soha nem hallottam a nevüket, nincs közöm a halálukhoz.
– Miért higgyük ezt el? – kérdezte Dahl, de Sommer csak
maga elé bámult, tekintete kimerevedett, már nem is pislogott,
a légzése lassan abbamaradt. Testén egy utolsó apró remegés
futott végig, utána végleg mozdulatlanná vált, meghalt. Tom bal
kezével lecsukta a férfi szemhéját.
– Mert akkor, amikor Annát lelőtték, ő a liftaknában volt –
válaszolta meg Sommer helyett a kérdést.
Dahl pár pillanatig némán nézte a halott katonát. Tom
pontosan tudta mit érez, ugyanazt a tehetetlenséget, mint ő.
Gyűlölte ezt az érzést, és azt, hogy megint végig kellett néznie
egy ember halálát.
– A francba – állt fel Dahl és a fejét ingatta.
– Nem tehettünk semmit, és ezt ő is tudta – állt fel Tom is.
 – Tudom – tette fel a kezét Dahl, hogy csak egy percet kérjen.
Tom várt, amíg összeszedi a gondolatait. – Szóval akkor ki lőtte
le Annát? – kérdezte Dahl végül.
– Most az egyszer azt kell, hogy mondjam, az oroszoknak
nem volt érdekük elhallgattatni őket, mivel pont azt akarták,
hogy ez az ügy kiderüljön – felelte Tom. – Az ukránokat pedig
már kifaggattuk. Csak egyetlen lehetőség maradt – nézett
barátjára. – Amit elsőre is gondoltunk. Tudod, általában a
legegyszerűbb válasz az igaz.
– MacGormack – bólogatott Dahl. Korábbi keserűsége most
dühbe fordult. – A szemembe hazudta, hogy semmi köze nincs
az ügyhöz. Még az ügynökét is átadta, hogy bizonyítsa az
ártatlanságát.
– Azzal maximum az együttműködését bizonyította, az
ártatlanságát nem – jegyezte meg Tom. – És különben is felsőbb
utasításra tette, nem akarták, hogy nemzetközi botrány legyen
belőle. De neked is gyanús volt, hogy ilyen nagy gesztust
gyakorolnak, amikor azt állítják, hogy ártatlanok – nézte Dahl
arcát, és látta, ahogy éktelen haragra gerjedt.
– Tudtam – ingatta a fejét dühösen Dahl. Képtelen volt
elviselni, hogy valaki ennyire megvezette. – Annyira éreztem.
– És most mi lesz? – kérdezte Tom.
Dahl körbenézett a szobában. Talán ő sem hitte el, hogy mi
történt ott negyedórával ezelőtt. Sok volt a magyaráznivaló egy
olyan tisztségben lévő embernek, mint ő.
– Az amerikaiak átvertek, az ukránok kijátszottak, az
oroszok az orrunknál fogva vezettek, ideje, hogy mi is a
sarkunkra álljunk, a szabályok ideje lejárt – felelte eltökélten. –
Gyere, menjünk ki – biccentett az ajtó felé.
– Országoknak csak érdekeik vannak, nem barátaik – indult
el barátja nyomában Tom, de még kifelé menet felkapta a
mindig összekészített táskáját. – Mondd csak, nem felejtettél el
egy apróságot?
– Ha hat német katonai búvár halálát el lehetett tussolni,
akkor ezt is el lehet – felelte Dahl a holttestek felé nézve.
– Valamit mondanunk kell – mondta Tom.
– Nem kell, mert itt ma nem történt semmi – jelentette ki
Dahl. – Mellesleg sehogy nem nézne ki jól egy jelentésben, hogy
a német terrorelhárítás vezetője egy ásóval fejbe dobta az orosz
elnöki tanácsadót, aki meg akarta ölni, hogy egy halott német
katonai búvárra kenje a halálát.
– Ezt meg tudom érteni – bólintott Tom. – Mi lesz a legenda?
– Azt még át kell gondolnom – felelte Dahl. – De erről a
terrorelhárításnál sem tudhat senki. Az ügyet már lezártuk, épp
a kancellárhoz indultam jelentést tenni. Csak beugrottam
hozzád egy percre.
– Még a helyettesednek se szóljak? – kérdezte Tom. Dahl egy
szúrós pillantást vetett rá. Tom feltette a kezét. – Gondoltam
küldhetnéd őt magad helyett a kancellárhoz, úgy tűnik, a
hivatali protokollokban nagyon otthon van.
– Schneider jó csapattag, csak nem ismered eléggé – felelte
Dahl.
– Ha te mondod – felelte Tom. – Ezek szerint a kancellárt
beavatod.
 – Igen – bólintott Dahl. – A kancellárnak tudnia kell, hogy mit
tettek Németországgal, és milyenek az úgynevezett barátaink,
de ezt csak nagyon szűk körben tudhatja meg, és csakis tőlem.
– Tudod, ha nem vagyok benne, nem hiszem el – ingatta a
fejét Tom.
– Felfoghatatlan – bólogatott Dahl. – Felborult minden, amit
eddig ismertem. Nincsenek már íratlan szabályok,
szövetségesek vagy barátok, itt mindenki mindenki ellen harcol.
– Megváltozott a világunk – nézett körül Tom, amikor már
kint voltak. Mintha búcsút venne a helytől.
– Tom… – szólalt meg Dahl, de még kereste a szavakat.
– Tudom, el kell mennem – fejezte be helyette a mondatot
Tom. – Kiveszek valahol egy szállodai szobát, ti pedig itt úgyis
takarítani fogtok. Ne aggódj miattam.
– Köszönöm – mondta Dahl. – Mindent.
 14. FEJEZET

A neonfénnyel megvilágított kórterem szokatlanul zsúfolt volt.

Sajtósok, fotósok, riporterek vették körbe Anna Stein kórházi
ágyát, ahol a kancellár és a belügyminiszter, Georg Dahl
kíséretében köszönetet mondott a nyomozónő kiváló
munkájáért, a Hans Hammerschmidt ellen elkövetett brutális
gyilkosság gyors felderítéséért, és további életek
megmentéséért.
„ Saját testi épségét nem kímélve üldözte a gyilkost, hogy mi
nyugodtan alhassunk otthonainkban…” – jutott el néhány
szövegfoszlány Anna tudatáig. Nem azért, mert még mindig
gyenge volt, hanem azért, mert roppant kellemetlenül érezte
magát párnákkal a háta mögött próbálva egyenesen ülni a
kórházi ágyon. Mivel az orvosok nem engedték el az állapotára
hivatkozva, a nem mindennapi látogatók házhoz mentek a
szobájába. Tomnak köszönhette egyáltalán, hogy valamelyest
emberi alakot tudott ölteni, nem egy félholt zombit találtak az
ágyban. Tom ugyanis reggel felhívta, hogyha nem akarja magát
kínosan érezni, akkor sminkeljen és öltözzön fel, mert
nemsokára ott lesz a kancellár. Anna először azt hitte, csak
bolondozik vele, de a biztonság kedvéért azért bekérette
anyjától a sminkkészletét, megmosta a haját, feltett egy kis
pirosítót, hogy kevésbé legyen hulla színe a soknapos fekvéstől.
Persze mindez nem volt tökéletes, de legalább ápoltnak nézett
ki.
„Megtiszteltetés, hogy átadhatjuk ezt a kitüntetést kiemelkedő
teljesítményéért. A haza hálás önnek áldozatos munkájáért és
elévülhetetlen érdemeiért…” – kapott el egy-egy
mondattöredéket, de képtelen volt odafigyelni a kancellár
szavaira, mintha csak egy kívülálló lett volna, aki a tévében
nézi az unalmas híreket. Szinte kényszerítette magát, hogy
legalább a megfelelő irányba nézzen. Jobban foglalkoztatta az,
hogy borzalmas meleg volt a szobában, és legszívesebben
kinyitotta volna az ablakot, vagy kidugta volna a lábát a takaró
alól. Pedig egész életében egy ilyen kitüntetésre vágyott, de nem
ilyen körülmények között. Már alig várta, hogy vége legyen a
ceremóniának. Kényelmetlenül feszengett, és megpróbált
mozdulatlanul ülni. Legalább nem kellett magas sarkú cipőt
vennem – próbálta megfogni a dolgok jó oldalát, valójában
azonban rettenetesen vágyott rá, hogy végre nőies ruhába
bújjon, és kimehessen innen.
„Legyen ő példa az újoncok számára. Anna Stein kiváló
munkája ösztönözzön minden fiatal rendőrtisztet, aki nyomozói
pályára lép…”
Mindig irigykedett, amikor másoknak ilyen beszédeket
mondtak, most azonban a szavak tartalom nélküliek voltak
számára. Még mindig úgy érezte, nem tett eleget ebben az
ügyben, és a beszédekből úgy tűnt, mintha az volna a
legnagyobb érdeme, hogy lelőtték, és nem halt meg. Ráadásul a
beszédben nem is volt szó a csapatról, akik hozzájárultak a
nyomozás sikeréhez. Úgy emelték ki, mintha egymaga irányított
volna mindent.
És mindezek után félig fekve fogom átvenni a plakettet,
csodálatos – bosszankodott magában, miközben
kényszeredetten mosolygott. Már előre utálta a fényképeket,
amiket a fotósok készítettek a ceremónia közben. A kancellár
közben befejezte a beszédét, és a belügyminiszter vette át a
szót. Remélem, ő rövidebbre fogja – fohászkodott Anna, amikor
összetalálkozott a tekintete Dahllal. A férfi bátorítóan bólogatott
felé, Anna pedig elszégyellte magát. Biztos volt benne, hogy
Dahl járta ki neki ezt a kitüntetést, mert tudta, mennyire fontos
számára, hogy végre elismerjék a munkáját. Tudta, hogy a két
férfi soha nem kap nyilvános köszönetet azért, amit tesznek,
miközben ők tényleg a bőrüket viszik vásárra minden áldott
nap. Eszébe jutott, hogy azon a bizonyos éjszakán, amikor Dahl
és Tom lefülelték az elhárítás csapatát, azzal vádolta őket, hogy
csak azért kell nekik, hogy ő vigye el a balhét. Most nagyon
szerette volna visszaszívni azt a mondatot.
Közben a belügyminiszter a mondandója végére ért, mert a
kancellár megkerülte az ágyat, és Anna mellé lépett.
– A rám ruházott hatalomnál fogva kitüntetem Önt, Anna
Eleonóra Stein a szolgálati érdemrend keresztjével – hajolt le
hozzá a kancellár. Anna zavarba jött, megfeszítette izmait, hogy
még egyenesebben üljön, még a lélegzetét is visszafojtotta.
Amennyire a világ végére kívánta ezt a ceremóniát, most
valami megváltozott. Még soha nem volt ennyire közel az épp
regnáló kancellárhoz. Különleges érzés járta át, ahogy az apró
kereszt felkerült a nyakába. Szinte érezte a súlyát, ahogy a szíve
felett lehúzza a ruhát.
– Gratulálok – nyújtotta a kezét a kancellár, majd átadta a
kereszthez járó emlékplakettet.
– Köszönöm – válaszolta Anna meghatottan, és remegő
kézzel átvette a kitüntetést. Majd a kancellár még a kezében
tartotta a kezét, és a kamerák felé fordult, hogy megfelelő fotó
készülhessen a nem mindennapi pillanatról. Anna sután
feltartotta a plakettet, soha nem volt érzéke a díjátadókhoz,
nem tudta, mit kell ilyenkor csinálni. A pillanat gyorsan
tovaszaladt és most már ostorozta magát, hogy nem élvezte ki
jobban.
– El is búcsúzom, még van néhány kitüntetés, amit ma át kell
adnom – mondta a kancellár udvariasan, és még egyszer
megrázta a kezét. – A legjobbakat kívánom, és köszönöm a
hazáért tett szolgálatát.
– Az enyém a megtiszteltetés – válaszolta Anna, és
végignézte, ahogy a kancellár, a miniszterével és az egész sajtós
csapatával kivonul a szobájából.
– Ó, hála Istennek – sóhajtott Anna. Az ölébe ejtette az
emlékplakettet és kitakarózott. Dahl közben meglepetésére
visszajött a folyosóról, ezért valami magyarázattal kellett
szolgálnia. – Úgy éreztem felgyulladok.
Dahl is levette zakóját.
– Milyen érzés volt? – kérdezte, majd elkezdte felhúzni a
redőnyöket, amit a fotózás és a kancellár biztonsága miatt
kellett leengedni. – Kinyissam az ablakot?
 – Igen, köszönöm – mondta Anna, és visszatakarózott. –
Őszintén szólva, nem teljesen így képzeltem – mutatott végig a
kórházi takaróján. – De, nagyon is megható volt. Ennek ellenére
alig vártam, hogy vége legyen, és mindenki elmenjen –
mosolygott feszülten.
– Pedig hoztam még valakit – mondta Dahl.
– Gratulálok – szólalt meg egy ismerős hang az ajtóban. Tom
Erkel állt ott, tőle szokatlanul elegáns öltözékben. Fehér ing,
sötétkék zakóval, hasonló színű farmerrel. Az ing a nyakánál
hanyagul ki volt gombolva. Furcsa módon nem érezte magát
zavarban Tom jelenlététől, kifejezetten örült neki, hogy eljött.
– Gúnyolódjon csak – mondta mosolyogva Anna.
– Miért tenném? – kérdezte Tom. Megállt Annával szemben
az ágynál.
– Mert egyáltalán nem járt volna most nekem ez a kitüntetés
– felelte Anna. – Annyit tettem, hogy nem haltam meg.
– Az is nagyon szép teljesítmény ennél az ügynél – jegyezte
meg Dahl az ablaknál állva.
– Gondolja? – nézett rá Anna. – Azért jobb lett volna érezni a
hozzáadott munkát. Amikor kiérdemeltem volna,
elsüllyesztettek. Most pedig csak aktákat tologattam.
– Ne egye magát, Di Caprio is a legrosszabb filmjéért kapott
Oscart – legyintett Tom. Annából és Dahlból egyszerre tört ki a
nevetés. – Attól még megérdemelte, mert kiváló színész.
– Rendben. Majd ezzel nyugtatom magam – mondta még
mindig vidám arccal Anna. – Most feldobta a napomat – törölte
le a nevetéstől kicsordult könnyeit. – Nem gondoltam, hogy
eljön egy ilyen „izgalmas” eseményre – nyomta meg az izgalmas
szócskát ironikusan.
– Ó, ki nem hagytam volna – mondta Tom látványosan
lódítva. – De igazából búcsúzni jöttem – váltott komoly hangra.
Anna meglepetten Dahl felé fordult, valahogy most
váratlanul érte ez a hír.
– Azt hittem, maguk együtt dolgoznak.
– Eseti jelleggel – bólogatott Dahl. – Tom küldetése most
lejárt. És ön megszabadul tőlem is, a terrorelhárítás visszavonul
a saját területére – emelte fel a kezét. – Köszönöm az
együttműködést.
Anna maga elé bámulva bólogatott, majd Tomra nézett.
– Tudják, nem hittem, hogy valaha ezt mondom, mert maguk
csak koloncok voltak a nyakamon, de hiányozni fog a közös
munka.
– Biztos lesz önként jelentkező, aki az agyára megy majd –
mondta kedves hangon Tom.
– De nem lesz egyik sem ilyen kivételesen bonyolult
személyiség, mint önök – próbálta Anna finoman
megfogalmazni, hogy még mindig nem tudta megfejteni ki is
Tom és Dahl valójában.
– Mások szerint meg roppant egyszerűen gondolkodunk –
felelte Dahl, amikor elkezdett csörögni a telefonja. – Ez csak
nézőpont kérdése, elnézést, ezt muszáj felvennem – pillantott rá
a kijelzőre, és kisietett a kórteremből.
– Ő intézte el, ugye? – kérdezte Anna, amikor Dahl már
kiment.
 – A kitüntetést? – nézett rá Tom, aztán bólintott. – Az elhunyt
katonai búvárok is kapnak posztumusz kitüntetést, a kancellár
maga adja át a családoknak. Dahl barátom fontosnak tartotta,
hogy a hozzátartozók is megtudják, hősként haltak meg a
szeretteik, a haza szolgálata közben.
– Ez szép gesztus – mondta Anna.
– Az, de sajnos nem hozza vissza őket – felelte Tom, és zsebre
dugott kézzel közelebb lépett. – Egy szó, mint száz, maga kiváló
nyomozónő, és ne hagyja, hogy bárki meggyőzze az
ellenkezőjéről – vette kezébe a plakettet a takaróról, és
megnézte. Anna nem látott semmilyen érzelmet az arcán, ez a
férfi nem vágyott ilyesmire, csak megnézte, mint egy egyszerű
tárgyat. – Ön erre vágyott, és már régóta megérdemelte, ne
rontsa el a pillanatot rossz gondolatokkal – adta vissza
Annának.
Anna keserű mosollyal forgatta a kezében.
– Tudja milyen rég vártam erre a pillanatra?
– Nagyjából sejtem – bólintott Tom.
– És most, hogy megkaptam, olyan üresség tölt el – mondta
őszintén Anna.
Tom elmosolyodott.
– Mert nem a díj a fontos, hanem az odáig vezető út –
mondta mély, megnyugtató hangján.
Annát szíven találta ez a mondat, valahogy megkönnyebbült
tőle.
– Ezt megjegyzem magamnak – bólogatott, és a szívéhez
fogta a plakettet. – És végül megtalálta a válaszokat arra, ami
nem hagyta nyugodni? – váltott témát.
– Meg – bólogatott Tom.
– És megosztja velem?
– Tudja, az a fránya titoktartási nyilatkozat – húzta össze a
szemét Tom.
Anna érezte az iróniát, és tudta, hogy a férfi nem fog
elmondani semmit. Talán jobb is volt így.
– Most már jobb, ha megyek, Georg még kivisz a reptérre.
Csak nem akartam köszönés nélkül távozni – vett nagy levegőt
Tom. – A legjobbakat kívánom magának, és épüljön fel gyorsan,
a bűnözők nem várnak – csapkodta meg az ágy végét, majd az
ajtó felé indult.
Anna hosszan nézett utána, ezer ellentétes érzés kavargott
benne. A férfi egyszerre dühítette, és nyűgözte le. Nem tudta, mi
az, amit érez, de nem engedhette el ennyi megválaszolatlan
kérdéssel a fejében.
– Mondja már el, hogy ki maga valójában? – szólt utána.
Tom megfordult.
– Tessék?
– Nem tudom ki maga, nem tudom, mi van köztünk –
folytatta Anna. – Hol barátjaként kezel, máskor meg fényévekre
van tőlem. Úgy érzem, mintha ezeréves lenne, aki már mindent
megélt. Valami elátkozott lovag, aki mindenkinek segít, harcol
az igazságért, de egyszerűen képtelen beilleszkedni közénk,
mert ez nem az ő világa – törtek ki Annából a szavak
értelmetlen egymásutánban, csak mondta, ami eszébe jutott.
Tom egy kicsit elgondolkodott.
 – Tudja, ezt még nem mondta nekem senki, de elég találó, azt
hiszem.
– Ön egészen máshogy látja a történéseket – mondta Anna. –
Összeköt és meglát olyan dolgokat, amit más észre sem vesz,
mégis úgy érzem, hogy ez ahelyett, hogy felemelné, inkább
elszomorítja. Pedig nagy dolgot vittek most véghez, ez a plakett
nem nekem járna – emelte fel Anna a kezében. – Ez a mai nap a
maguké is, ennek örülni kellene, magát meg jobban nyomasztja.
– Én már túl rég vagyok ebben a szakmában, és túl sok
mindent láttam – sóhajtotta Tom. – Tudom, hogy nem változik
semmi. Az egész világunk labilis lábakon áll, és minden
mindennel összefügg, olyan, mint az egymás mögé állított
dominó. Ha egy rossz döntéssel meglökik az elejét, az végigborít
mindent. És már rég eldőlt az első, csak nem vettük észre.
– A dominó darabjai az országok és a politikusok? – próbálta
értelmezni Anna.
– Olyasmi – bólintott Tom, aztán megrázta a fejét, mintha
nem akarna tovább beszélni. – Adnék egy jótanácsot, Anna, ön
egy kiváló nyomozó és tehetséges a munkájában. Fókuszáljon a
sikereire, és ne adja fel soha. És soha, de soha ne akarja az én
világomat megismerni. Hálás vagyok, hogy megismerhettem.
Vigyázzon magára. A plakettel járó tisztelőket vagy épp
irigykedőket pedig élvezze – búcsúzott Tom, és az ajtó felé
indult.
– Nem találkozunk többet, igaz? – kérdezte Anna.
– Azt nem tudhatjuk – tárta szét a karját Tom, majd kiment
és becsukta maga mögött az ajtót.
 Anna hosszasan nézte az üres fehér felületet, és úgy érezte,
az egész élete megváltozott.
 15. FEJEZET

Az autó halk zúgása megnyugtató volt, távolról már látszódtak a

repülőtér fényei. Az úttesten visszatükröződtek a
neonreklámok, kirakatok, jelzőlámpák színei, vidámra festve a
sötét éjszakát. Tom és Dahl némán utaztak a kocsiban. Felemelő
és ugyanakkor nyomasztó volt ez a csend. Felemelő, mert nem
kellettek szavak, hogy kommunikáljanak. Lezártak egy
szerteágazó bűnügyet, felderítettek egy szövevényes
összeesküvést, igazságot szolgáltattak jó néhány családnak. És
nyomasztó, mert ez volt a vihar előtti csend. Tom az ablakon
könyökölt, eddig az utat nézte, de most átvándorolt tekintete
barátja arcára. Már nem ugyanaz az ember ült mellette, mint
három héttel ezelőtt. Georg Dahl arca fáradt volt, a barázdái
elmélyültek, néhány ősz hajszálat is szerzett, de a
legszembetűnőbb az volt, hogy megváltozott a tekintete.
Megtört az az egész világot összetartó rendszerbe vetett hite,
ami eddig hajtotta. A jó és a rossz harca eddig olyan egyértelmű
volt Dahl számára. Ő a jók oldalán állt, és a rosszak ellen harcolt
a szövetségeseivel, de most elmosódtak a határok. Tom ismerte
ezt az érzést, bár pontosan nem emlékezett rá, hogy mikor lépte
át ő is ezt a mérföldkövet, csak arra, amikor figyelmeztették rá.
– Sajnálom, hogy te is eljutottál idáig – szólalt meg halkan.
 – Ez nem a te hibád – felelte Dahl, és pontosan tudta, barátja
miről beszél. Lelassított a reptérre vezető út sorompója előtt,
lehúzta az ablakot és elvette a jegyet. – Te szóltál, nem is
egyszer, de én nem akartam meghallani – ingatta a fejét.
– Így vagyunk összerakva – húzta fel a vállát Tom. – Engem is
figyelmeztettek, de azt hittem, velem máshogy lesz.
– És az mikor volt? – kérdezte Dahl, miközben leparkolt az
induló oldal előtti parkolóban. Volt még bőven idő az indulásig,
ezért nem siettek. A bejárat felett hatalmas kivetítőn reklámok
és a hírek futottak, a fények bevilágították a teret. Körülöttük
folyamatosan érkeztek és indultak az autók. Gyerekes családok,
fiatal párok borultak össze, hogy elbúcsúzzanak egymástól. –
Csak, hogy tudjam mi vár rám.
– Tizenhat éve, amikor találkoztunk – fordult barátja felé
Tom. – Az első közös munkánkon, amikor te még huszonéves
vakmerő suhanc voltál. Emlékszel Milosra, az öreg szerb
katonára, aki elkapott[4] – törtek fel Tomban az emlékek olyan
élesen, mintha csak tegnap élte volna át. – Valami csoda folytán
meghagyta az életem. Azt mondta, most esélyt ad, hogy én
másképp csináljam, mint ő. Szálljak ki, amíg lehet, mert ez a
munka fel fog emészteni. Végeláthatatlan harcok, újabb és
újabb titkos akciók, hamis politikai játszmák, végül már azt sem
tudjuk, vajon a jó oldalon állunk-e, és a végén
megkérdőjelezzük az egész életünk munkáját.
– De mégsem hallgattál rá – nézett rá Dahl.
– Attól még igaza volt – válaszolta Tom. – Tudod, az a baj,
hogyha megismered a világnak ezt a sötét oldalát, akkor már
nem tudsz kiszállni. Egyszerűen nem teheted – figyelt egy
ötéves forma testvérpárt, akik kéz a kézben szaladtak át
táskáikkal a bejárathoz, míg anyukájuk lemaradva sietett
utánuk a családi nagy bőröndöt húzva.
– Mert nincs, aki helyetted megcsinálja, amit kell – bólintott
Dahl, és az ő tekintete is a családon állapodott meg.
– Pontosan – mondta Tom. – És most mit fogsz csinálni?
– Te mondtad – tárta szét a kezeit Dahl. – Folytatom. Nem
tudok mást csinálni. Csak most már másképp állok az
úgynevezett barátainkhoz.
– Nem irigyellek, mert neked itt nincs vége a munkának –
mondta Tom. – Nem elég, hogy vívod itt velem a politikusok
által gerjesztett mocskos harcokat, de még utána el is kell
rendezned mindent, hogy az bel- és külpolitikailag is vállalható
legyen. Nem veszélyeztetheted a szövetségeseket, ezért nem
tehetsz nyilvánosan rendet sem az amerikaiaknál, és annak
sem mutathatsz ajtót keleten, akitől az energiát kapod.
Smúzolni kell mindenki felé. Amit te csinálsz, az már félig
politikusi munka. Én ezt semmi pénzért nem vállalnám.
– Én pedig most már nem adnám ki a kezem közül – mondta
dühösen Dahl. – Így legalább a magam módján
elszámoltathatok mindenkit. Persze nagy kérdés, hogy ki lesz a
következő kancellár, és hogy közös hangot tudunk-e találni. De
itt és most megesküszöm neked barátom, hogy mindent meg
fogok tenni annak érdekében, hogy ne történhessen ilyen még
egyszer.
 – Ez dicséretes, de szerintem kis pont vagy te egyedül ehhez
– válaszolta Tom. – Hatalmas erők mozdultak meg most a
világban.
– Te is háborúról beszélsz? – ingatta a fejét Dahl.
– Ki beszélt még háborúról? – kérdezte Tom.
– MacGormack – sóhajtotta Dahl. – De aznap már az
arcomba hazudott éppen eleget.
– Ebben szerintem nem hazudott – felelte Tom. – Az, hogy ez
a három ország a kulisszák mögött gyilkolja egymást, egyszer ki
fog bukni.
– Aki olvasta a történelemkönyveket, az nem akarhat
ilyesmit – ingatta a fejét tettre készen Dahl. – Amíg van
befolyásom az ügyeinkbe, addig Németország megfelelő
válaszokat fog adni. Lehet, hogy nem nyilvánosan, de én még
hiszek a vezetőnkben. Ez az ország hatalmasat fejlődött a
világháború óta, mind gazdaságilag, mind morálisan. Ha nem
tartjuk be a saját magunk által felállított szabályokat és
jövőképet, akkor nincs értelme az egésznek – szívta fel magát. –
Számíthatok rád?
– Nem kérdés, mindig jövök, ha szükséged van rám –
szorította meg barátja vállát Tom. – Csak most már nem viszek
bele annyi érzelmet, mint régen. Már nem kergetek
vágyálmokat, csak megcsinálom, amit kell. Úgyhogy most
kiszállok ebből a kocsiból, és hazamegyek. Tudom, hogy nagyon
sok dolgod van, és van egy számla még, amit rendezned kell.
Dahl leállította a motort, és maga is kiszállt. Tom kivette
hátulról a hátizsákját, és a bal vállára kanyarintotta, majd a
jobbal búcsúzóul megölelte Dahlt. Körülöttük még mindig
nyüzsgött minden. Újabb autók jöttek, különféle emberek
indultak és érkeztek. Tom felpillantott a kivetítőre, és mintha
villámként hasított volna belé, úgy érezte fordulóponthoz
érkeztek egy sarkából kifordult világban. Az óriási
fényreklámok vonzó alakú nők és férfiak szereplésével kínáltak
felesleges árukat, alatta egy apró futócsíkban az összefoglaló
hírek egy mondata beleégett a retinájába „Mai nappal
elkezdődött a hidegháború vége óta tartott legnagyobb szabású
orosz–belorusz hadgyakorlat az ukrán határ közelében.”
– Kapd össze magad barátom, mert az a világégés közelebb
van, mint gondolnád – jegyezte meg Tom.
Dahl is megfordult, és elolvasta a híreket.
– Igazad volt megint – mondta Dahl. – A világ végérvényesen
megváltozott. De, ha mi is feladjuk a jóért való küzdelmet,
akkor már tényleg nincs remény.
– De mi nem adjuk fel – nézett barátjára fáradtan Tom. –
Mert egyszerűen nem tudjuk, hogyan kell.
 16. FEJEZET

2021. OKTÓBER 06. 12:36

A nyolcvanlábas luxusjacht csendesen ringatózott a parttól

másfél kilométerre. Az októberi nap még megcsillogtatta erejét,
az indián nyárnak nevezett idő visszahozta a nyári meleget, de
az éjszakák már hűvösek voltak. A sötétkék hajótest
visszatükrözte a tenger hullámait.
A tat bal hátsó sarkánál egy búvár feje bukkant ki a vízből,
de sötét neoprénruhájával beleolvadt a sötétlő tenger és a
hajótest színeibe. Kivette szájából a csutorát, majd leoldotta a
hevedereket a testéről, és a mélybe engedte a katonai zárt
rendszerű búvárkészüléket. Pontosan tudta, hogy a küldetése
veszélyes, és ha végrehajtotta a feladatát, akkor ki kell úsznia a
partra, de az is a fejében volt, hogy végleg itt maradhat. Tudta,
hogy képes rá, nem is ahhoz kellett a búvárfelszerelés, hogy ide
bírjon úszni, hanem azért, hogy észrevétlen tudjon maradni a
víz alatt. A zárt rendszerű búvárkészülék a kilégző tömlőn
keresztül egy tartályba vezette a kilélegzett szén-dioxidot, így
nem lehetett látni a víz felszínére feltörő apró buborékokat,
amerre úszott.
Alaposan átnézte az adatokat, mielőtt elindult az
öngyilkossággal határos küldetésre. A luxushajó igazából csak
álca volt, és protokolláris megbeszélésekre, titkos találkozókra
használták. A huszonnégy méter hosszú jacht éppen elég
eleganciát sugárzott, viszont kiválóan el lehetett irányítani
minimális személyzettel. Elég volt hozzá három ember, pont az
a három, akik miatt jött. Mivel a találkozó, amire két óra múlva
került sor, annyira kényes témát érintett, a felderített
információkból nyilvánvaló volt, hogy nem hoznak a hajóra
külsős személyzetet, akik vezetik, vagy felszolgálják az italt, a
belső protokollok viszont megkövetelték, hogy a tárgyaló fél
már jóval a megbeszélés előtt kint legyen a vízen.
A búvárnak az akciónál így nem kellett járulékos
veszteséggel számolni. Tökéletes helyszín volt a rajtaütéshez.
Nagyon lassan közelítette meg a hajót, bő fél óra volt, mire
eljutott idáig a víz alatt. Nem úszott gyorsan, mert nem akarta
idő előtt felhasználni az energiáját, tartalékolt a feladatára.
Csak néha-néha bukkant fel a víz felszínén, hogy ellenőrizze a
jacht körüli mozgásokat, de a kezén lévő GPS-es karóra
egyenesen a hajóhoz vezette a víz alatt is.
A jacht háromszintes volt, legalul, a vízfelszín alá süllyedő
részben a gépészeti terek és kiszolgáló egységek helyezkedtek
el. A középső szint volt a legnagyobb terület, a főfedélzet, ahol a
luxus kialakítású nappalival egybekötött fedett étkező kinyúlt
egészen hátra a tat harmadáig, onnan pedig lakkozott
hajópadlón terült el a napozó rész. A nappalit és az étkezőt
leárnyékolta felülről az első fedélzet, ahol a hálószobák
helyezkedtek el. A főfedélzeti nappali belső és külső része
üvegfallal volt elválasztva. A hajó két oldalát végig lehetett
járni, és mindkét oldalon lépcső vezetett fel a felső fedélzetre.
Természetesen közvetlenül a belső nappali részből is fel lehetett
menni, ahol a hajó tervrajzai alapján belül előrébb egy kis
lépcsőház kötötte össze nemcsak a szinteket, de a hidat is,
ahonnan irányították a hajót. Ez alapján elég rendesen fel
kellett készülnie annak, aki egymaga akart rajtaütni egy ekkora
hajón, mert számos helyről kaphatott ellentámadást.
A búvár hosszasan fülelt, mielőtt kiemelkedett volna a
vízből. A beszélgetések foszlányait hallva arra a megállapításra
jutott, hogy az üvegfal a nappali és étkező között nyitva van, és
ketten beszélgetnek ott. Azt már korábban megfigyelte, amíg
idefelé úszott, hogy egy ember folyamatosan a felső fedélzeten
állva pásztázta távcsövön keresztül a nyílt vizet, valószínűleg a
vendég érkezését várta, vagy nemkívánatos hajók, újságírók
vagy más ellenséges hírszerzők felbukkanásától tartott. A búvár
pontosan ezért nem akart semmilyen motorral működő eszközt
bevetni a hajó megközelítéséhez, olyan csendben és
láthatatlanul akart idejönni, hogy nemcsak a luxusjachton
lévők, de a tengert figyelő járőrök vagy halászhajók se vegyék
észre.
A terv eddig sikerült, legalábbis úgy gondolta, az első
szakaszt maga mögött tudhatta, de még csak most következett a
neheze. Abban biztos volt, hogy az első fedélzeten álló
figyelőnek a tat ezen része holtteret képezett, ezt többször
lemodellezte, mielőtt belevágott a küldetésbe. Így biztos volt
benne, hogy itt észrevétlenül tudott felbukkanni a víz alól.
 Most, hogy itt lebegett a hajó mellett, sokkal nehezebbnek
tűnt az előtte lévő második szakasz. Még egyszer végiggondolta
az átnézett tervrajzokat, és a saját maga által kidolgozott
koreográfiát, hogy milyen sorrendben mit fog csinálni, bár
biztos volt benne, hogy az élet úgyis mást hoz, de kellett valami,
amitől majd eltérhet.
Felesleges volt tovább várnia, a hideg víz csak elmerevítette
az izmait, úgyhogy elindult. Felkapaszkodott a hajótestre, majd
csendben felhúzta magát a tatra, óvatosan emelte ki a lábát,
ahová egy kés és egy tengerészeti búvároknak átalakított MP–5-
ös volt rászíjazva. Volt némi rizikó abban, hogy most
észreveszik, de igyekezett nem gondolni ilyesmire. Jobb lett
volna éjjel csinálni mindezt, de nem kínálkozott több ilyen
lehetőség, hogy ez a három célszemély egyedül legyen a hajón.
Halkan közelebb húzódott a külső ebédlőrészhez és
odakuporodott az oldalsó lépcsőhöz, majd belesett a nappaliba.
Két férfit látott, ami egybevágott azzal, amit gondolt. A
nappali elejében, körben kényelmes bútorok voltak egybeépítve
a hajóval, egy tömör fa dohányzóasztal és két mozdítható fotel.
Egy kivetítő volt felállítva, ami előtt egy fiatal, magas,
vékonyabb testalkatú férfi magyarázott valamit. Hátrébb
hosszú ebédlőasztal, ez is hasonló világos színű fából, körben
ugyanolyan stílusú székekkel. Az egyik ilyen széken ült a másik,
valamivel idősebb férfi, könyökével az asztalra támaszkodott, és
ő is a kivetítőt figyelte. Ő kicsit testesebb volt a másiknál, de
szintén magas. Poharat szorongatva kezében magyarázott
valamit, miközben a másik hevesen bólogatott. Nyilván a testes
volt a főnök, a fiatal pedig valamelyik beosztottja. A búvár maga
elé vette a kezére erősített kis vízálló kijelzőt, és előkereste a
célszemélyek képeit.
– Kettő azonosítva – győződött meg róla, hogy azokat látja,
akikre a likvidálási parancsot kapta. Levette a derekára kötött
táskát, és betolta az alsó lépcsőfok alá, számítása szerint arra
később lesz majd szüksége, aztán leszíjazta magáról a
hangtompítóval ellátott MP–5-öst, és a padló felé tartva hagyta,
hadd folyjon ki belőle a víz. Pontosan tudta, hogy profikkal áll
szemben, semmi értelme nem lett volna a figyelemelterelésnek.
Csak annyi előnye volt, hogy meglepi a célszemélyeket, ami
körülbelül a pillanat tört részének felelt meg. Nagy levegőt vett,
felemelte az MP–5-öst, és bemozgott középre a lépcsőtől, majd a
nyitott üvegajtón át elindult befelé. Három lövést adott le a
fiatal férfira, aki neki háttal állt a kivetítőnél, majd átfordult a
fotelban ülő, középkorú férfihoz, és belelőtt mindkét térdébe,
hogy mozgásképtelenné tegye. Eközben már hallotta, hogy a
felettük lévő fedélzetről megindult a harmadik férfi. A
jelentések szerint ő volt a bérgyilkos, ezért biztos volt benne,
hogy kiképzett ellenféllel lesz dolga. Erről árulkodott már az is,
hogy felismerte a hangtompítós lövések hangját, és azonnal
elindult lefelé. Hangzás után a lépések a belső lépcsőház felé
haladtak, ezért a búvár is arra indult. Aztán hirtelen elvesztette
a léptek zaját. Erre nem számított. Fülelt, de nem tudta
eldönteni, hogy vajon a konyhán vagy egy másik helyiségen
keresztül fog kimenni a harmadik férfi, és hátulról lepi meg,
vagy majd váratlanul elölről fog rátámadni, mert a búvár saját
eltervezett koreográfiája csak idáig tartott. Ő ugyanis gyors
ellentámadással számolt, azzal, hogy majd gyorsan lelövi.
– Maga brutális balfasz! Paul, gyere már – üvöltött a térden
lőtt férfi.
A búvár megfordult és egy újabb lövéssel szétlőtte a férfi
poharát.
– Fogja be, vagy a következőt az arcába kapja – mondta, mire
a térden lőtt férfi megdermedt.
Ekkor a hajó motorjai hirtelen felbőgtek, és az egész
monstrum megindult előre. A búvár egy pillanatra megingott.
Az elterelést kihasználta a térden lőtt férfi is, ellökte magát az
asztaltól, és a padlóra esett. Keservesen kezdte húzni magát a
földön a nappali eleje felé.
A búvár nem számított arra, hogy valaki elindítja a hajót, a
motorok hangja elnyomta a finom zajokat, így már nem hallotta
merre járhat a harmadik férfi. Most már fogalma sem volt
merre keresse. Elkezdett kihátrálni, hogy szemmel tarthassa a
földön kúszó sérült lábú férfit, és egy esetleges hátsó támadásra
is tudjon reagálni. Azzal számolt, hogy az üvegfalak miatt majd
időben észreveszi, honnan akar támadni a harmadik férfi. Nem
volt ideális a helyzet, de még semmi nem volt veszve. Hosszú
másodpercekig nem történt semmi, ami kezdte nagyon feszültté
tenni, amikor egyszer csak egy fémes súrlódást hallott
közvetlenül a háta mögül. Mintha startpisztolyt hallott volna,
késlekedés nélkül félig lehajolva hátrapördült és
belekapaszkodott az elsütő billentyűbe, ami sorozatlövésre volt
állítva. A búvárt talán csak egy fél pillanat választotta el attól,
hogy halálos lövés érje. Érezte, ahogy a hátát végigszántja a
lövedék, amit rálőttek. Ha egy pillanattal gyorsabban fordul,
megússza, ha később, belehal. Most látta csak, hogy a harmadik
férfi azt a lehetőséget választotta, amire ő nem is gondolt.
Behajolt a felső fedélzetről, és onnan lőtt rá, majd leugrott, hogy
rátámadhasson. A gondolat bravúros volt, csakhogy ilyen
helyzetben nem tudott gyorsan kimozdulni a felé leadott
lövéssorozat elől. Halott emberként csapódott be az étkező
padlójába. A búvár fájdalmas mozdulattal visszafordult a
térden lőtt férfihoz, aki már odahúzta magát a
dohányzóasztalhoz, és alulról egy 5.56-os puskát vett ki, ami az
asztal aljára volt szigszalagozva.
A búvár megindult felé, a középkorú férfinak még arra sem
volt ideje, hogy csőre töltse a puskát, már kicsavarta a kezéből,
és immár a puskával hátrált pár lépést, majd tisztes távolban
megállt, és levette magáról a búvármaszkot. A térden lőtt férfi
szeme kikerekedett.
– Ugye tudja, hogy ki vagyok én? – kérdezte a búvár.
– Sejtem – válaszolta a földön fekvő férfi.
– Akkor azt is sejti, ki a megbízóm.
– Azt tudom – mondta a férfi.
– Jó – bólintott a búvár. – Németország nemzetbiztonsági
törvényei alapján, ön és az itt jelen lévő társai kiemelten
veszélyes személyeknek minősülnek. Emiatt a 3000/410/6 „A”
törvény hetvennyolcadik paragrafusának tizenkettedik
bekezdése értelmében az önök likvidálása engedélyezett. –
Emelte fel az MP–5-öst, és a férfi feje irányába tartotta, majd
váratlanul megállt, és leeresztette a fegyvert.
A földön fekvő férfinak egy halvány reménysugár csillant
meg a szemében.
– Beszéljük ezt meg – tette fel a kezét.
A búvár letette az MP–5-öst, majd felvette az 5.56-os puskát,
csőre töltötte, és gondolkodás nélkül lelőtte a férfit.
– Nincs mit megbeszélnünk. Maga már épp eleget tett –
fogott rá a zárszerkezetre a puskán, és töltő mozdulatot végzett.
A hüvely kiugrott a csőből, és elkapta. Várt pár másodpercet,
míg lehűlt a kis fémdarab a kezében, majd a neoprénruhája
belső zsebébe tette, és jól becipzárazta. Végül odament a
harmadik férfihoz, és megnézte az arcát, aztán maga elé emelte
a kezén lévő kijelzőt és kikereste a harmadik fényképet.
– Harmadik célszemély azonosítva – mondta, igazából csak
magának. Megfordult és átsietett a nappalin, a szűk
lépcsőházon keresztül fel a kapitányi hídra, és leállította a
motort. A hajó, ami vezető nélkül szelte eddig a habokat, most
visszasüllyedt a vízbe, és halkan ringva úszott tovább, amíg el
nem vesztette a mozgási energiáját. A búvár körbenézett a
hajón, benyitott minden szobába, hogy biztosra menjen, de épp,
ahogy számította, nem talált senkit. Aztán visszament a külső
lépcsőhöz, és kivette az alsó fok alól a táskát, amit korábban
odatett. Csak most vette észre, hogy a hajó jóval messzebb volt
már a parttól, de még volt elég ideje. Az övtáskával együtt
leszaladt az alsó szintre, a motoroknál és a két oldalfalnál
elhelyezett három robbanótöltetet, és mindegyiken elindította a
kétperces időzítőt.
– Kettes szakasz kész – erősítette meg magában, hogy
minden feladatot elvégzett, majd felrohant a főfedélzetre, át a
nappalin keresztül vissza a tatra, és beugrott a vízbe.
Ebben a pillanatban iszonyú fájdalom hasított végig a hátán,
teljesen megfeledkezett a sérüléséről. A maró fájdalom
megbénította a végtagjait, csak féloldalasan bírt evickélni,
sokkal lassabban távolodott a hajótól, mint gondolta. Minden
eshetőségre felkészült, csak épp a saját gyengeségével nem
számolt. Most már tudta, hogy elszámította magát. A robbanás
túl közel érte. A láthatatlan erőkkel szemben képtelen volt
küzdeni. A vízlökés olyan erővel lökte, pörgette, húzta le a
mélybe, és dobta fel a felszínre, hogy elvesztette minden
érzékét. Nem tudta, merre van a fönt és a lent, kétségbeesetten
kapálózott, míg rájött, hogy ezekkel az erőkkel szemben semmi
esélye sincs.
 17. FEJEZET

2021. OKTÓBER 6. 19:54

A padon fekvő férfit a hangosbemondó rekedtes hangja keltette

fel rövid, de annál pihentetőbb álmából. Az álombeli pálmafás
sziget helyett még mindig a pályaudvar kemény padján feküdt.
A háta még mindig sajgott, alig érezte a lábait. Nagy nehezen
felült és megrázta a fejét, hogy végre felébredjen. A váróterem
órájára pillantott. Ötven perc telt el az üzenet elküldése óta.
Felállt, és kiment a pályaudvar elé, az út mellé. Bármit
megadott volna egy cigarettáért, de csak nekidőlt az egyik
villanyoszlopnak, és várt. Tíz perc múlva egy autó lámpáit látta
meg a kanyargós úton, ahonnan ő is jött. Kisvártatva egy fekete
Volkswagen kisbusz kanyarodott be elé, és kinyílt a hátsó ajtó. A
férfi bekukkantott, a kisbusz hátul teljesen üres volt, a volán
mögül Georg Dahl nézett ki rá.
– Elvégezte a munkát?
– Igen, MacGormack és a két embere halott – bólintott
helyettese, Wolfgang Schneider. – Rendeztük végre a számlát.
Dahl biccentett, hogy szálljon be. Schneider
megkapaszkodott a busz oldalában és berántotta magát, aztán
fájdalmasan lehuppant a Multivan kényelmes foteljébe. Dahl
hátranyújtott egy becsomagolt szendvicset.
 Helyettese egy bólintással vette el.
– Köszönöm.
– Megsérült? – kérdezte Dahl a visszapillantóba nézve.
– Csak egy karcolás – sóhajtotta Schneider, közben levette a
keresztben átkötött nadrágot, és odafordította a hátát a tükör
felé.
– Ezzel a sérüléssel már nem fogják aktatologatónak nézni –
mondta Dahl, és hátranyújtott egy elsősegélycsomagot.
Schneider kikereste belőle az adrenalint, és egy újabb adagot
döfött be magának.
– Sosem voltam az – dünnyögte.
– De ezt csak mi ketten tudjuk – felelte Dahl.
– MacGormack emberei jók. Hiba volt egyedül menni.
– Elég lett volna egyszerűen felrobbantani a hajót, ők is azt
csinálták – mondta Dahl.
– De mi jobbak vagyunk náluk – felelte Schneider. –
Megtaláltam az 5.56-os mesterlövész puskát, használtam is.
Most már bebizonyíthatja, hogy ők lőtték le Anna Stein
nyomozónőt és az elhárítás műveleti főnökét – vette ki a ki lőtt
lövedék hüvelyét Schneider a neoprénruha első zsebéből, és
Dahlnak nyújtotta.
– Köszönöm – vette el Dahl, és belepottyantotta az inge
zsebébe. Majd elismerően helyettese szemébe nézett a
visszapillantón keresztül. – Ez egy fontos bizonyíték nekem.
– Végre tényleg lezárhatjuk ezt az ügyet – jegyezte meg
Schneider. – És most már tudjuk, hogy bizonyos ügyeket csak
így lehet lezárni.
 – Nem hagytak más választást – válaszolta Dahl. – Menjünk
haza. Férceljük össze magát, aztán nekem rá kell valahogy
vennem a kancellárt, hogy intsen be az oroszoknak, és ne vegye
át a gázt az Északi Áramlat 2 vezetéken. El kell lehetetleníteni
az oroszokat, és meg kell előznünk a háborút.
– Gondolja, hogy sikerülhet? – kérdezte Schneider.
Dahl határozott tekintettel nézett rá újra a tükörben.
– Mindenképpen meg kell próbálnunk, mert Európa
védtelen. Újra kell szerveznünk önmagunkat.
 JEGYZETEK

1 Tom korábbi történetét lásd A pápa hagyatéka c. könyvben.

2 Ukrán Biztonsági Szolgálat.
3 A Vimpel csoportot 1981-ben hozták létre a KGB-ben.
Feladata a Szovjetunió határain túli akciók végrehajtása
volt. A Bellingcat szerint ebbe beletartozott a felderítés,
emberrablás, túszmentés, államcsínyek végrehajtása, és a
szovjet állam ellenségeinek célzott likvidálása. Tagjainak
kiképzése átlagosan öt évig tartott.
4 Lásd Az ördögi kötelék c. történetben.
 TARTALOM

Köszönetnyilvánítás

I. rész
Prológus
1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7. fejezet
8. fejezet
9. fejezet
10. fejezet
11. fejezet
12. fejezet
13. fejezet
14. fejezet
15. fejezet
16. fejezet
17. fejezet
 18. fejezet
19. fejezet
20. fejezet
21. fejezet
22. fejezet

II. rész
1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7. fejezet
8. fejezet
9. fejezet
10. fejezet
11. fejezet
12. fejezet
13. fejezet
14. fejezet
15. fejezet
16. fejezet
17. fejezet
 Forgalmazza:
eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu

Felhasznált betűtípusok
Figtree – SIL Open Font License
Noto Serif – Apache License 2.0