Name: Jancsi Éva

Order: 6810122
Köszönjük a vásárlást a szerző és a kiadó, valamint a terjesztő
nevében is. Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az
elektronikus könyvkiadás fejlődni tudjon, a digitális
kereskedelemben kapható könyvek választéka egyre szélesebb
legyen. Köszönjük, és reméljük webáruházunkban hamarosan
viszontlátjuk.
 KULCSÁR ISTVÁN

Szexmentes övezet

 
 Tartalom

Kulcsár István, a hetvenes és a nyolcvanas években az ország

egyik legismertebb riportere, évekig a Magyar Rádió és Televízió
moszkvai és New York-i tudósítója volt. Most, nyolcvanadik évén túl
elérkezettnek látja az időt akkori – nagyrészt hazai – élményeinek
közreadására, hiszen a Rákosi-korszakot és a Kádár-korszakot, az
akkori társadalom belső szövevényes viszonyait és az „átkos”
hétköznapokat kevesen ismerik jobban, mint ő.
Az egykori eseményeket, viszonyokat belülről, nem
ellenzékiként látta és élte át, de azért sok mindennel neki is „tele
volt a hócipője”. Például a Néphadseregben (is) uralkodó
„svejkizmussal” vagy egyes vezető elvtársak gáláns kalandjaival. És
hogy a szerző mindig valósághű, ugyanakkor szórakoztató
történeteinek témája milyen változatos, az már a fejezetcímekből is
kiderül: az Osztályidegenek például többek között báró ismerőseiről
– Wesselényi Miklósról és Perényi Zsigmondról –, az Éberek és
szájtátiak című fejezet a szovjetek és nyomukban a hazai
bürokratikus rendszer beteges ellenségképéről, a Ződ a segged
elvtárs című írás a felszabadulás utáni évek mozgalmi dalainak
kultuszáról szól.
De tudósít az obsitos tudósító hajdani kuplerájokról, Budapest
lómentesítéséről, marakodásba fulladó egyházpolitikai
tanácskozásról, náci haláltábort túlélt, Izraelben új hazára lelt
atalokról és még sok minden másról, amire talán már csak ő
emlékszik. Teszi ezt a korábbi sikerkönyveit (Legország, Távol
Európától, Mitya stb.) is jellemző humorral, iróniával és öniróniával.
 KULCSÁR ISTVÁN

Szexmentes övezet
Egy obsitos rádióriporter visszaemlékezései

Atlantic Press Kiadó

Budapest, 2014.
 
 Szexmentes övezet
© Kulcsár István, 2014

Szerkesztő
Iván Katalin

E-könyv előkészítés
Cseszkó Renáta

Borítóterv
Bokor Pál

Felelős kiadó
az Atlantic Press Kiadó
igazgatója
1114 Budapest, Bartók Béla út 55.
Telefon: 212-2443
E-mail cím: atlantic.new@chello.hu
www.atlanticpress.hu
 Ez a mottó helye

Ha mottót biggyesztenék e könyvem elé,

csak Marxot idézném, aki szerint
az emberiség nevetve búcsúzik a múltjától.
Csakhogy van annyi sütnivalóm,
hogy kétezertizen valahányban itt,
Magyarországon ne indítsak
egy kötetet Marxszal.

Ergo: NINCS MOTTÓ.

 Ybl Miklós is
osztályidegen?

Budapest, 1951. Fedor Ágnes újságíró, a felszabadulás előtt a

Pesti Napló, utána a Zsolt Béla-féle Haladás munkatársa ballag a
pesti Dohány utcán, kezében egy újságpapírba csavart karddal.
Szembejövő régi ismerőse megállítja: „Hova, hova, kedves Ágnes?”
„A zaciba. Viszem becsapni Miklós őseinek véres kardját.”
„Micsoda?” „Kardnyelők lettünk, zálogba kell adnunk a család
őseinek féltve őrzött díszkardját, hogy élelmet vehessünk.” Fedor
Ágnes férje, a szintén újságíró Wesselényi Miklós, a náciellenes
Magyar Nemzet rovatvezetője, a felszabadulás után a párizsi magyar
követség sajtóattaséja volt. A német megszállás idején bujkálnia
kellett, és 1945 után magától értetődően üdvözölte és szolgálta a
atal magyar demokráciát. Viszont bárónak született...
Jó fél évtizeddel a Dohány utcai jelenet után már az Esti Hírlap
főmunkatársa, majd a német nyelven megjelenő hetilap, a
Budapester Rundschau helyettes főszerkesztője, akit nyugdíjba
vonulása után mi, külpolitikai újságírók, tiszteletbeli elnökünkké
választottunk. 1951-ben azonban csak Andics Erzsébetnek
köszönhette, hogy elkerülte a kitelepítést. Az igazán nem a
liberalizmusáról ismert harcos kommunista asszony, a párt Központi
Vezetőségének tagja is csak azért interveniált Wesselényi érdekében
személyesen Rákosinál, mert történészként tisztában volt azzal,
hogyan venné ki magát, ha az árvízi hajós dédunokájának, mondjuk,
disznókat kellene etetnie valahol az Alföldön. (Széchenyi Ilonának
nem volt ilyen szerencséje: amikor betegen kidobták a szociális
otthonból, senkit sem érdekelt, hogy „a legnagyobb magyar”
unokáját lökik az utcára.)
Volt szerencsém ismerni (ez itt nem nyelvi fordulat, tényleg
örülök, hogy ismerhettem) még egy bárót – Perényi Zsigmondot –,
aki szintén csak befolyásos pártfogójának köszönhette, hogy
megúszta a kitelepítést. Ugyanígy hívták atyját, Máramaros megye
főispánját, a Tisza-kormány államtitkárát, a visszacsatolt Kárpátalja
kormányzói biztosát, a felsőház alelnökét, koronaőrt is. Az én
bárómat mégsem nevezem ifjabb Perényi Zsigmondnak, mert ebben
az arisztokrata családban, amely már az Aranybulla idején is
szerepelt a magyar történelemben, hétszáz éven át az volt a szokás,
hogy az elsőszülött ú a Zsigmond nevet kapta a keresztségben,
tehát ilyen alapon mindnek kijárt volna az ifjabb előtag vagy a
sorszám. Az a Perényi azonban, akit én ismertem, nagyon, de
nagyon messze esett a fájától. Nemcsak azért, mert hosszú ideig
nem a földbirtokából élt, hanem idegenvezető volt Budapesten. Erre
a megélhetésre azért kényszerült, mert a kárpátaljai Nagyszőlősön
fekvő ősi családi birtokukat Trianon után a csehszlovák hatóságok
elkobozták.
Perényi demokrata érzelmű, már-már szocialista meggyőződésű
ember volt. Ez nem csak abban nyilvánult meg, hogy 1944 tavaszán
nem kis kockázatot vállalva szekérderékszámra küldözgette be az
élelmet a nagyszőlősi gettóban deportálásukra váró zsidó
polgártársainak, hiszen attól még lehetett volna pusztán jóérzésű
humanista is. De ugyannak az évnek a végén – mert azért jobbnak
látta, ha nem várja be birtokán a Vörös Hadsereget – hátrahagyva
annak tervét, hogyan lehet e birtokot célszerűen állami
mintagazdasággá vagy kolhozzá alakítani, Kecskemét közelében
partizánnak állt. A felszabadulás után Budapesten nyelvoktatásból
tartotta fenn magát, többek között a szovjet nagykövetség
munkatársait tanította angolra. 1956-ban csak a (korántsem
arisztokrata családból származó) felesége unszolására disszidált, de
néhány évvel később, felesége halála után kis ával együtt
hazatelepült Svédországból. Ez a „kis ú” egyébként, aki alakra, arcra
kiköpött apja, jelenleg magyar külügyi szolgálatban áll nagyköveti
rangban.
A harmadik antifasiszta demokrata báró, akit ismertem, csak
félig, édesanyja révén volt arisztokrata. Apjától viszont nemcsak
Dráva-parti birtokát, hanem vitézi címét is megörökölte. De
kezdettől fogva „kilógott” az osztályból, amelybe beleszületett.
Falujabeli parasztgyerekek voltak a pajtásai. Ők döbbentették rá
arra, hogy – mint Veszélyes vidék címmel 1996-ban megjelent,
bámulatosan szép és megható önéletrajzi regényében írja – „a
kasztokból összetevődött magyar társadalomban a ’felsőbb réteghez’
tartozom. ’Úr ’ voltam már rövidnadrágosan, az oktatást alighanem
alkalmazottaink kezdték, ők mondták, hogy amerre a szem ellát,
minden az enyém.” A fenti sorok írója, Thassy Jenő a háború alatt
Magyarországra keveredett szökött francia hadifoglyokat segített
Tito partizánjaihoz Jugoszláviába átjutni. A náci megszállás idején
kebelbarátjával, Görgey Guidóval együtt kézigránátokat dobált
német katonai szerelvényekre.
 Karinthy Ferenc írta meg egyszer, hogyan ismerkedett meg vele.
Karinthy Frigyes a a munkaszolgálatot nyögte 1944 nyarán, amikor
az az ötlete támadt, hogy kiveteti az egészséges vakbelét, és
egyáltalán minden lehetséges műtétet végrehajtat magán, hogy
minél tovább kórházban húzhassa az időt. Egy napon az ápoló azzal
állított be a kórtermébe, hogy vitéz Thassy főhadnagy úr, aki két
emelettel feljebb fekszik a katonai kórházban, beszélni akar vele.
Karinthy érthetően beijedt: mi a fenét akarhat tőle egy katonatiszt?
Talán le akarja buktatni, mint lógóst. Nem tudhatta, hogy Thassy író
akar lenni, és hogy a budapesti kávéházak törzsasztalai végén tátott
szájjal hallgatta a magyar irodalom nagyjait. (Pár hónappal később ő
próbálta meg Görgeyvel együtt Szerb Antalt kimenteni a
halálmenetből, és ez csak azért nem sikerült, mert az irodalomtudós
nem vállalta a szökést.) Egyszóval bekopogott Thassy kórházi
különszobájába, és szabályosan lejelentkezett. A kétórás beszélgetés
után már csak egy szevasszal köszönt el, majd az ajtóból
visszafordulva, még mindig hitetlenkedve megkérdezte: „Lehet,
hogy tényleg te vagy vitéz Thassy Jenő magyar királyi főhadnagy,
földbirtokos?” A felszabadulás után Thassy a budapesti rendőr-
főkapitányságon dolgozott sajtófőnöki beosztásban Kádár János
főkapitány-helyettes mellett, majd amikor megérezte, hogy számára
idehaza nem terem fű, Franciaországba, onnan pedig az Egyesült
Államokba távozott.
Én a hetvenes évek végén ismerkedtem meg vele, akkor a
Washingtonban székelő Amerika Hangja Rádió magyar adását
tudósította New Yorkból. Úgyhogy mindketten New York-i tudósítók
voltunk, csak éppen két nagyon különböző irányultságú médiumnak
dolgoztunk. Ez azonban nemigen zavarta kapcsolatunkat. Öreg
barátom Croton-on-Hudsonban fekvő „birtokáról” helyiérdekű
vasúttal járt be naponta a munkahelyére. A „birtok” egy házból állt,
amelyen egy barátjával osztozott, továbbá egy parányi erdőrészből
és – amint az egy magyar úrhoz illik – egy hátaslóból meg két
pulikutyából. Végső soron neki köszönhetem négy unokámat.
Egyszer ugyanis, amikor nála jártunk látogatóban, felültette 11 éves
kislányomat a nyeregbe, minek utána Judit menthetetlenül
beleszeretett a lovaglásba, majd néhány év múltán, már idehaza, a
lovasedzőjébe is, aki gyermekeinek apja lett.
Most jut eszembe, ismertem egy valóságos grófnőt is, Apponyi
Évát, akivel 1948 táján együtt voltunk „slapajok” (újságíró-
gyakornokok) az Asszonyok című képes hetilap szerkesztőségében.
Az ő édesanyja, Odescalchi Margit egy valóságos hercegnő volt,
akinek az öccsét, az antifasiszta ellenállás tagját 1944/45 telén
Bajcsy-Zsilinszky Endrével együtt Sopronkőhidán a nyilasok
kivégezték. Az asszony is kapcsolatban állt az ellenállási
mozgalommal, a felszabadulás után belépett a kommunista pártba,
és a Külügyminisztériumban töltött be magas tisztséget. Egészen
addig, amíg Rákosi Mátyás és az ország más szűklátókörű vezetői a
„fordulat évét” (a kommunista hatalomátvételt) követően úgy nem
találták, hogy az osztályidegeneket, mindenekelőtt az
arisztokratákat (akiktől birtokaikat már évekkel korábban elvették)
ki kell tenni az állásukból, Budapestről ki kell telepíteni, esetleg még
internálni is kell. Köztük azokat is, akik az új rendszer őszinte hívei,
vagy nem foglalkoznak ugyan politikával, de munkahelyükön
lelkiismeretesen folytatnák hasznos tevékenységüket, és ezzel de
facto hozzájárulnának a szocializmus alapjainak lerakásához. Ez
bizony öngól volt a javából. Tardy Lajost, az Országos Fordító és
Fordításhitelesítő Iroda (OFFI) megalapítóját felelősségre vonták
azért, mert az irodában több osztályidegent – horribile dictu,
arisztokratát! – alkalmazott. Hát hol a fenében talált volna egy, de
gyakran két, sőt, három idegen nyelvet anyanyelvi szinten tudó
fordítót, ha nem az arisztokraták között?!
Egy pillanatig sem akarom azt állítani, hogy minden magyar
arisztokrata antifasiszta ellenálló, a demokrácia híve vagy a maga
szakterületén kiváló szakember lett volna. A főnemesek között (bár
ez igazán nem volt jellemző) még nyilasok is akadtak, Szálasi
kormányában például két gróf foglalt helyet. Az arisztokraták egy
bizonyos hányada (de nem merném megsaccolni, hogy a 30 vagy a
70 százalékuk) feltehetőleg éppen olyan, a népet megvető és
kiszipolyozó, főként csak a kártya és a lovak iránt érdeklődő gőgös úr
vagy éppenséggel az Arisztid- és Tasziló-féle viccekből ismert
üresfejű, lökött ember volt, amilyennek később még az iskolai
tankönyvekben is ábrázolták őket. Ezek a „kékvérűek” a legjobb
esetben is eltévelyedett bárányoknak, csodabogaraknak tekintették
Magyarországon maradt, és ott többé vagy kevésbé beilleszkedett
osztályos társaikat.
(Gróf) Széchenyi Zsigmondról, az Afrika-vadászról mesélték
(nem igaz a sztori, de akár az is lehetett volna), hogy amikor Kádár
János megkérdezte tőle, hogy miért maradt Magyarországon, azt
felelte, hogy „a gróf Széchenyi ment volna, de a Zsiga nem akart”.
Nemcsak idehaza, hanem külföldön is széles körben
tiszteltek/tisztelnek – ha nem is ugyanazért – két magyar gró
sarjat, a labdarúgó Esterházy Mártont és testvérét, Pétert, az írót.
Persze, hogy mit gondolnak róluk családjuk távolban élő rokonai, azt
csak sejtem. 1985-ben az új-zélandi Aucklandben alkalmam volt egy
pohár jegeskávé mellett egy órácskát elcsevegni egy nagyon messzi
távolba szakadt hon társnőnkkel, az Odescalchi hercegi család egy
tagjával. Amikor szóba hoztam rokonát, a hajdani külügyér asszonyt,
a szeretetre méltó idős hölgy – egy félreérthetetlen kézmozdulat
kíséretében – ezzel intézte el a témát: „Ja, a bolond Margit...”
Persze, mint minden, ez is csak megközelítés kérdése. Az utolsó
magyar uralkodó, a Horthy Miklós által kétszer is elűzött IV. Károly
a, Ő királyi fensége Habsburg Ottó főherceg, trónörökös előtt a
magyar arisztokraták nagy többsége haptákba állt. Pedig az Elnök úr
(amikor megkérdeztem tőle, hogyan szólíthatom, ő mondta, hogy
így) készséggel működött együtt bárkivel, akiről úgy találta, hogy
segítségére lehet nagy ideája, az egységes Európa megteremtésében.
(Habsburg Ottó a Páneurópai Unió elnöke volt.) Ebbe a „bárkibe”
belefért még a szocialista miniszterelnök, a hajdani „pufajkás” Horn
Gyula is, aki Magyarországot az Európai Unió felé kormányozta.
Ottó már 1972-ben(!) odaállt a Magyar Televízió kamerája elé a
Göttweigi Apátságban, hogy válaszoljon a tudósító, Heltai András
kérdéseire. Ez az interjú akkoriban mind idehaza, mind az emigráció
köreiben nagy port vert fel. Nem mintha különösebb szenzációt
tartalmazott volna. Maga az volt a szenzáció, hogy Habsburg Ottó
szóba állt egy a szovjet tömbhöz tartozó ország televíziójával. Ő
azonban ezt nem tartotta kivételnek. A nyolcvanas évek elején a
Magyar Rádió számára adott nekem interjút New Yorkban. Erősen
németes kiejtéssel, de nyelvtanilag tökéletes magyarsággal beszélt.
(Külföldön élő bencés szerzetesek tanították gimnazista korában,
náluk is érettségizett.) És ami idős embereknél különösen ritka: még
kilencvenedik esztendején túl sem locsogott parttalanul, hanem
amikor arra kértük, hogy 20-25 percnél lehetőleg ne beszéljen
többet, ezt fegyelmezetten betartva, összefogottan adta elő
mondanivalóját az Európai Újságírók Szövetségének budapesti
kongresszusán (ahol Martonyi János után lépett a szónoki
emelvényre). Ezek után írta egy magyar napilap, hogy a
kongresszusra csupa baloldali előadót hívtunk meg.
No, de elég az arisztokratákból, hiszen az osztályidegenségről
akarok beszélni, és annak idején nem csak a főnemesek számítottak
osztályidegennek. Egyáltalán: ki az osztályidegen? A Magyar nyelv
értelmező szótára (Akadémiai Kiadó, 1961) szerint „a
munkásosztállyal szemben álló kizsákmányoló osztályhoz tartozó
személy”. A korabeli értelmezés szerint ebbe a kategóriába tartoztak
az arisztokraták, a volt földbirtokosok, kulákok, gyárosok és egyéb
tőkések, a régi rendszer katona-, csendőr- és rendőrtisztjei. Aztán
voltak a „billegő” kategóriák: kiskereskedők, kisiparosok, orvosok,
tanárok és egyéb értelmiségiek, akiket, illetve akiknek a gyermekeit
– például az egyetemi felvételnél – hol ide sorolták, hol nem. Nem
számított jó ajánlólevélnek a családi név végén álló „y” sem, noha –
ezt sokan máig sem tudják – az nem elengedhetetlen kelléke a
magyar nemesi névnek, (lásd például: Rákóczi, Teleki), ugyanakkor
ipszilonra végződő névvel is lehetett valaki nincstelen földműves.
Ezért sokan, akiknek a születési bizonyítványában „y” szerepelt,
elkezdték „i”-vel írni a nevüket.
Valamilyen oknál fogva majdnemhogy a kulákok számítottak a
leginkább feketeseggűnek. Kulákszármazásúnak lenni szinte
rosszabb volt, mint Csekonics grófnak. Talán azért, mert az
arisztokrácia már szét volt verve, a földjeiket 1945-ben felosztották,
a kulákság felszámolása azonban még váratott magára. A szovjet
gyakorlatból eltanult lecke egész pontosan úgy hangzott, hogy a
kulákságot mint osztályt kell likvidálni, de erről a feltételről gyakran
megfeledkeztek, és a szó szoros értelmében, zikai valójukban
kezdték likvidálni a kulákokat. (Tiszta szerencse, hogy
Magyarországnak nem volt Szibériája.)
Maga a kulák is orosz szó, ilyen értelemben szovjet „találmány”
volt. Természetesen nálunk is akadtak ötven-száz, vagy még több
hold földet birtokló parasztok, akik – bár maguk is aratták a termést,
etették a jószágot – béres(eke)t tartottak. De minek kellett ehhez
orosz szót importálni? Magyarul azelőtt nagygazda, zsírosparaszt,
basaparaszt volt a nevük. Nem egyszer azonban, amikor az ügyeletes
kampány során éberséget kellett felmutatni, még azokat a szegény-
és középparasztokat is lekulákozták és akként kezelték, akiknek a
padlásán, pincéjében megtalálták a család kenyerének megsütéséhez
tartalékolt búzát, sőt, esetleg csak a vetőmagot.
A Lenin Intézetben az első évfolyamon tanult velünk egy békési
faluból jött ú, aki olyan szegény volt, mint a közmondásos
templom egere. Mindig ugyanabban a valószínűleg egyetlen, ócska,
agyonfoltozott ruhában járt. A szó szoros értelmében járt csak az
órákra, mert villamosjegyre nem telt neki. Egy napon a pártszervezet
tudomására jutott (alighanem a ú falujából jelentette be,
helyesebben: fel egy jóakarója), hogy a gyerek nagybátyja kocsmáros.
Márpedig a kocsmáros az kulák, sőt, talán még annál is rosszabb.
Ami pedig a legeslegrosszabb: nem elég, hogy évfolyamtársunk ilyen
bűnös családból származik, ezt még le is tagadta. Értsd: az
önéletrajzában azt tüntette fel, hogy szegényparaszt származású.
Ezt aztán a vészgyűlésen rá is olvasták. Hiába védekezett azzal, hogy
az ő apja béres, a nagybátyját pedig, akinek valóban van egy
kurtakocsmája, azért nem írta bele az önéletrajzába, mert az
egyáltalán nem tartja velük a kapcsolatot, gyakorlatilag nem tartozik
a családhoz. A atalembert kizárták a pártból, és azonnali hatállyal
kipenderítették az intézetből.
Ám volt, akinek még ennyi köze sem volt a kuláksághoz, és
ugyanígy járt. Jóval később (illetéktelenül bár, de ennek itt nincs
jelentősége) a kezembe került egy 1952-es dosszié az egyetemi
pártszervezet „levéltárából”. Kimenő levél másolata: „X. község
pártszervezete! Olyan értesülés jutott el hozzánk, miszerint Nagy
József, aki az önök községéből származik, eltagadta kulák
származását. Kérjük szíves felvilágosításukat ez ügyben.” Válasz
(eredetiben, fejléces papír, X. község pártalapszervezetének
bélyegzőjével): „Községünkben nem ismerünk Nagy Józsefet.
Elszármazott viszont innen egy Kis József, akinek az apja 30 holdon
gazdálkodott.” Gemkapoccsal a két levélhez volt tűzve egy
jegyzőkönyv arról a taggyűlésről, amely Nagy Józsefet mint
kulákivadékot kizárta a pártból és egyben ajánlotta az egyetemről
való eltávolítását.
Lesajnált, megvető jelzőnek számított abban az időben a
„deklasszált”. Például arra a gyáros-, ne adj’ isten, földbirtokos ra
mondták, aki jobb híján üzemi munkásnak állt. Viszont több olyan
esetről is hallottam, amikor a deklasszált – érettségizett, nem
egyszer diplomás – ember szakképzettséget szerzett, és
sztahanovista lett. A nyolcvanas években azután az újságok
hasábjain megjelenő munkáslevelek aláírói között is kezdtek
feltünedezni az olyan „proletárok”, mint például H. Emil
esztergályos vagy a mindenhez hozzászóló, már-már grafomán F.
András taxisofőr. Róluk a szerkesztők és az olvasók többsége nem is
sejtette, hogy nem Csepelen vagy Angyalföldön, hanem a
Rózsadombon vagy az Új-Lipótvárosban ringott a bölcsőjük.
A származás, különösen a Rákosi-időkben, gyakrabban
fontosabb volt minden másnál. Én máig is érthető és elfogadható
eljárásnak tartom, hogy azokkal a munkás- és parasztszármazású
atalokkal szemben, akiknek a múltban nem volt módjuk tanulni, az
egyetemi felvételnél vagy egy állás betöltésénél – mai kifejezéssel
élve – pozitív diszkriminációt alkalmaztak. A gyakorlatban azonban
ezt az őrültségig túlhajszolták. Aki kellően ügyes és ravasz volt, az
amúgy is igyekezett meghamisítani az önéletrajzát (saját
szememmel olvastam olyat, hogy „munkásparaszt származású
vagyok”), és ha szerencséje volt, nem is bukott le. Nem tudom
például, milyen származást tüntethetett fel az önéletrajzában az a
barátom, aki a néphadsereg tisztje lett, de hogy nem az igazságot
írta be, tudniillik, hogy apja földbirtokos, illetve földbérlő volt, az
biztos. Habár itt is voltak persze kivételek. Például (őrgróf)
Pallavicini-Pálinkás Antal, a néphadsereg ezredese, akit aztán 1957-
ben lényegében koholt vád alapján halálra ítéltek és kivégeztek.
Nem volt könnyű az egyetemre bejutnia egy kisiparos, egy
mérnök vagy pláne egy ügyvéd ának, illetve lányának sem, és csak
egész kivételesen, harmadik-negyedik próbálkozásra kerülhetett be
a felsőoktatásba az, aki egyházi gimnáziumban érettségizett. Barta
Lali barátomat, aki később H. Barta Lajos néven lett író, azzal
utasították el az egyetemi felvételnél, hogy gyáros-, tehát abszolút
burzsoá családból származik. Pedig ő még kisiparos is alig volt. Lali,
miután édesanyjával és öccsével hazatértek a deportálásból, a
munkaszolgálatban meghalt apjuktól örökölt berendezéssel
folytatták a családi ipart: szódavizet készítettek. Lali naphosszat
maga tekerte keserves zikai munkával a gép karját, a szódavízzel
töltött üvegeket pedig 12 éves öccse hordta szét a kisvárosban, egy
kézi erővel húzott kiskocsin. Ezzel annyit kerestek, amennyi éppen
csak ahhoz volt elegendő, hogy éhen ne haljanak. De hát
szódagyáruk volt!
Ahhoz egyébként, hogy valakit kitaszítsanak a kiváltságosok
közül, nem is kellett feltétlenül osztályidegennek lennie. Elegendő,
ha azzal egyenlő státusba lökték. Az egyetemi Orosz (később: Lenin)
Intézetben a mi évfolyamunkon tanult egy N. Kati nevű lány. Ha
valaki, ő aztán valódi proletár volt, olyan mélyről jött, hogy annál
mélyebbről már nem is lehetett. Törvénytelen gyerekként látta meg
a napvilágot, takarítónő édesanyja nevelte. Kijárt négy elemit és két
polgárit (mai fogalmak szerint az általános iskola hat alsó
évfolyamát), de aztán kénytelen volt kiscselédnek állni, majd egy
tintagyárban dolgozott betanított munkásként. Ezután iratkozott be
az egyetemre, ahol fölöttébb hiányos iskolázottsága ellenére
páratlan intellektusával pillanatok alatt a legjobbak közé küzdötte
fel magát. Filozó ára szakosodott, diplomája megszerzése után
felvették aspirantúrára (mai fogalmak szerint: doktori iskolába). Már
közel volt a disszertációja megvédéséhez, amikor „erkölcstelen
magatartás” címén kizárták a pártból, az aspirantúráról, és egy
Lenin körúti cipőüzletbe „száműzték” (de itt az idézőjelet akár el is
hagyhatom), ahol a megvásárolt cipőket csomagolta a pénztárnál.
Hogy tévedés ne legyen: Kati nem kurválkodott. Erkölcstelen
magatartása abban fejeződött ki, hogy otthagyta a férjét, és összeállt
egy másik fér val. Bizonyos értelemben ő is deklasszált lett.
A nyolcvanas évek elején Honoluluban járva, egy ottani magyar
társaságban ismerkedtem meg egy Ybl Miklós nevű rokonszenves
építési vállalkozóval, aki azután mondott búcsút a kapufélfának,
hogy osztályidegen származása következtében (művészi
tevékenységéért főrendiházi taggá kinevezett dédapja miatt) nem
vették fel a Budapesti Műszaki Egyetem építészkarára. Azt mondtam
neki: megértem, hogy disszidált, mert abban az országban, ahol Ybl
Miklósnak, az Operaház és a Várkert Bazár tervezőjének,
megvalósítójának dédunokáját nem veszik fel építészhallgatónak,
egy atal embernek valóban nincs keresnivalója.
Az 1960-as évek első felében, az úgynevezett „kádári
konszolidáció” idején aztán nagyjából – bár akkor sem teljesen –
megszüntették az állampolgárok származási alapon, vagy a múltbeli
– alapvetően 1956-os – politikai tevékenységük szerinti megítélését,
elbírálását (a többi között az egyetemi, főiskolai felvételeknél is).
Ekkor az „osztályidegen” afféle történelmi kategóriává szelídült. Aki
akarta és tehette, bepótolta, amiről a megelőző másfél évtizedben –
nem a saját hibájából – lemaradt. Elvégezte az egyetemet, szakmai
hozzáértésének megfelelő munkát kapott, nem akadályozták a
hivatali előmenetelében, sőt, a volt kulák akár egy
termelőszövetkezet vezetőségében is tevékenykedhetett. Ha volt
még hozzá ereje, energiája... Abban a lovardában, ahova a lányom a
nyolcvanas években lovagolni járt, két (volt) grófnő dolgozott
lovászként, csutakolta, gondozta az állatokat. Amikor ugyanis majd
négy évtizeddel azelőtt a két grófkisasszony deklasszált lett, máshoz
sem értett, mint a lovakhoz és a lovagláshoz, ezért egy ezzel
összefüggő munkahelyen volt kénytelen elhelyezkedni. Mire
szabadulhattak volna ettől a munkakörtől, már beletörtek –
maradtak az istállóban.
 És mit tehetett az a grófnő, aki semmihez, még a lovakhoz sem
értett? Gudenus János és Szentirmay László Összetört címerek című
ragyogó könyvében ismerteti annak az idős arisztokrata asszonynak
az esetét, aki jobb híján illemhelykezelői (vécés néni) állásért
folyamodott. Azt a választ kapta, hogy „osztályhelyzete miatt
kérésével nem áll módunkban érdemlegesen foglalkozni”.
(Magyarán: még a szart sem bízták rá.) Ha fér volt az idős
osztályidegen, jó esetben éjjeliőr lehetett valahol. Mint például
(gróf) Esterházy Móric volt miniszterelnök, mellékesen az író
Esterházy Péter nagyapja. A korabeli vicc szerint az ellenőrző
közegek azon kapják az éjjeliőrt, hogy elaludt „őrhelyén”. „Volt maga
katona?” – rivallnak rá. „Igenis, kérem, voltam.” „Na, és akkor mit
mondtak magának, ha elaludt szolgálatban?” „Azt kérdezték:
bóbiskolunk, tábornok úr, bóbiskolunk?”
 
 Urak és elvtársak

Az ántivilágban (mármint a preátkosban, vagyis a háború előtt)

nálunk mindenki úr volt. Vagy ha nem is egészen mindenki, de
városban a kereskedő- vagy iparossegédtől, faluhelyen nagyjából 10
kataszteri holdtól felfelé bizonyosan. Más kérdés, hogy a
borbélysegédet, a szabómestert, a házfelügyelőt a Kovács úr, míg az
igazi urat (még ha történetesen Kovács volt is a becsületes neve) a
tanácsos úr, mérnök úr, igazgató úr megszólítás illette meg. Sőt, hogy
alányaljanak a megszólítandónak, mindenkit egy grádiccsal feljebb
tituláltak: a kezdő riportert szerkesztő, a mérnököt főmérnök, a
segédlelkészt (akinek pedig csak a tiszteletes járt volna),
nagytiszteletű úrnak nagytisztelték, és a medikusnak is azt
mondták: doktor úr.
A felültitulálás a nőknek is kijárt. Nem a házfelügyelő
feleségének, mivel ő a megszólításban is csak Kovácsné maradt, és
nem lehetett Főkovácsné. Ezzel szemben a tekintetes asszony főként
csak az irodalomban járta, a sarki boltban minden nőnemű vevő
nagyságos asszony volt, pontosabban, ha atal volt (vagy szemmel
láthatóan annak akart látszani), akkor kisasszony. Esetleg: nagyságos
kisasszony, mint a Piszkáld ki kezdetű, énekelve – mivel egyes
szótagokat hangsúlyozva daloltak benne – fölöttébb csúnyán hangzó
bakanótában. (Nagyságos kisasszony / Felmászott a fára. / Belément az
akácfafaszálka / A lábaszárába.)
 1944 végén, egy testvérinek kevéssé nevezhető rövid időszakban
a testvér volt divatban, aztán pedig bekövetkezett az elvtárs-kor. Sok
korábban buzgó testvér is átvedlett buzgó elvtárssá. Igaz, eleinte
csak az óragyűjtő tovarisok lettek tovarisok, de aztán – a szalámizás
előrehaladtának mértékében – jóformán mindenki elvtárs lett.
Mindenekelőtt a hivatalból elvtársak: a párttitkár, a tanács-, vagy a
tsz-elnök, akiket – jobb híján – esetleg még a plébános is
elvtársazott. Néha meg az új módit keverték össze a régivel azok,
akiknek nem állt rá a szájuk az újra. Magam hallottam egy ízben,
amikor Budapest polgármesterét Vas elvtárs úrnak szólította valaki.
Viszont a színészt, az énekest, a szobrászt továbbra is művész úrnak
hívták. Igaz, ezt nem lehetett fokozni. Mert, még ha érdemes, netán
kiváló művész címet viselt is, akkor sem tisztelhették meg a
főművész úr megszólítással, de azt sem mondhatták neki, hogy
kedves kiváló művész úr. A régi műegyetemi és nagyrészt az
orvosprofesszorok is kivételnek számítottak: rendszerint
megmaradtak professzor úrnak. (Sőt esetleg csak akkoriban lettek
egyszerűen professzor urak, hiszen a felszabadulás előtt a
méltóságos úr cím dukált egy egyetemi tanárnak. Báró Eötvös
Lorándról, a torziós inga feltalálójáról mesélték, hogy egyszer réges-
régen, amikor egy tanítványa méltóságos helyett professzor úrnak
szólította, a tudós gúnyosan helyretette: „Miért nem mindjárt Lóri
bátyám?”) Ha valaki mégis professzor elvtársnak szólította őket,
vajmi ritkán kérték ugyan ki maguknak, de olyan savanyú képet
vágtak hozzá, hogy a tévedésbe esett halandó (hacsak nem volt
holmi fejes, pártbizottsági titkár vagy másfajta – maga is mindenki
számára – elvtárs), többé nem kockáztatta ezt meg. Közismerten
nem kedvelte például, ha elvtársnak titulálták a Semmelweis
Orvostörténeti Múzeum igazgatója, Antall József, a későbbi
miniszterelnök.
Óvatos duhajok az elvtársságot elkerülendő a szintén társ végű,
de mégsem pártos kartárs, szaktárs, tagtárs, sporttárs, gyűjtőtárs,
rövid ideig a bajtárs „címet” biggyesztették a megszólítandó vagy
megnevezendő személy nevéhez. Az általános és középiskolai
tanárokat sem lehetett elvtársnak szólítani, ők megmaradtak tanár
úrnak. Gond csak a nőnemű tanárokkal volt, az ő megszólításuk
ugyanis hivatalosan tanár úrnő volt, ám a feudális hangzású úrnő
már végképp kilógott volna a sorból. Így lettek ők (és maradtak máig
is) Erzsi, Gizi, Éva stb. nénik.
Ennél jobbat (?) csak Kárpátalján tudtak kitalálni. Egy szovjet
iskolában ugyanis természetesen még a tanár sem maradhatott meg
úrnak. De nem is elvtársazták. (Csak idehaza kellett az
osztálylétszámot úgy jelenteni az oroszórán, hogy tovariscs
prepodavatyel, ja vam dokladivaju... Vagyis: tanár elvtárs, jelentem…
ami nyelvtanilag ugyan helyes talán, de az orosz fülnek mégis
egészen vadul hangzik.) Kárpátalján tehát a magyar tannyelvű
iskolákban is átvették az orosz (ukrán, üzbég, jakut stb.) iskolákban
használatos keresztnév+apai név megszólítást. Így lett a tanerő
Beregszászban vagy Ungváron például Csaba Árpádovics vagy Enikő
Zsoltovna.
Az általános társazás közepette már csak az hiányzott volna,
hogy az úttörő mozgalomban a pajtársat vezessék be. A pajtás
viszont szinte kötelező lett, és attól fogva az őrsi gyűléseken nem
volt többé Sanyi vagy Marika, csak Szabó vagy Szűcs pajtás. Egy
egészen rövid ideig még Rákosi pajtás is létezett: a Pajtás (mármint
az úttörő hetilap) így emlegette szeretett apánkat. Az illetékesek
azonban hamarosan kapcsoltak, hogy ez nem lesz így jó, elvégre
pajtását az ember olykor fenéken is billentheti, amit az apjával
(pláne bölcs atyjával) igazán nem tehet meg. Attól fogva a nagy
vezér az úttörő sajtóban és ünnepségeken is a Rákosi elvtárs névre
hallgatott.
Következett az újabb fordulat, amikor kiderült, hogy aki nincs
ellenünk, az velünk van. És ha az urak nem is, de az úr mint
megszólítás lassan-lassan visszatért. A párttitkárt vagy a minisztert
persze továbbra is elvtársnak szólították, de a kisebb főnököket vagy
azok a beosztottjaikat már nem. Az csak jóval később következett be,
hogy már a főnök sem volt elvtárs, hanem – funkcionálisan, némileg
bizalmaskodva – hozzáfűzött elvtárs nélkül, egyszerűen: Főnök.
Megjegyzem, bizonyos viszonylatokban ez a módi is csak
egyoldalúan élt, akár hajdanában a csendőrpertu. Mert a női
beosztott továbbra is igazgató elvtársnak vagy Kis elvtársnak
szólította a főnökét, az azonban nem viszonozta a Nagy
elvtársnővel: ő a titkárnőjét menthetetlenül Mancikának nevezte.
Aztán egyszer, ha máshonnan nem, abból biztosan
észrevehettem, hogy rendszerváltozás közeleg, hogy amikor egy
reggel a Külügyminisztérium kapujában közöltem az utamat álló
portással hogy a miniszter elvtárshoz megyek interjúért, megpróbált
elhessegetni, mondván: „a Horn úr még nem jött vissza”. Előző nap
adták ki neki ukázban, hogy a minisztériumban nincs többé elvtárs,
csak úr. Ehhez is tartotta magát, csak azt nem tudta, hogy az
ántivilágban, amelyhez visszatérőben vagyunk, a nagyfőnök
Magyarországon nem X. úr, hanem miniszter (netán: kegyelmes) úr
volt, és nem a vezetéknevéhez biggyesztették az urat.
 Csak a főpincér esetében nem tévedhetünk. E tisztség
(munkakör) betöltőjének megszólítása ugyanis nem rendszerfüggő.
Ő már a legátkosabb átkos előtt is főúr volt, és azóta is –
megvalósult/megvalósulatlan (nem kívánt törlendő)
rendszerváltozásokon át – az maradt.
 
 „Testvéri” kapcsolatok

A Magyar Népköztársaságot és polgárait testvéri kapcsolatok

fűzték a Szovjetunióhoz és polgáraihoz. Néha baráti kapcsolatokat is
emlegettek, rosszmájú hon társaink azonban megkontrázták ezt,
mondván: az embertől nem függ, hogy kik a testvérei, a barátait
azonban mindenki maga választja meg.
De így se tessék a címtől megijedni! Nem a két ország jelenlegi
államközi vagy történelmi kapcsolatairól szóló tanulmány
olvasásába vágtak most bele, noha ezen a téren is sok olyasmi akad,
amiről a szocializmus éveiben vajmi keveset hallhattunk. Mert az
még hagyján, hogy a címben szereplő kapcsolatok erősítése végett
nem kevesebb, mint négy Árpád-házi király adta férjhez leányát
orosz fejedelmekhez, de a Habsburg-ház jeles tagja, József nádor
sem átallotta a véres kezű Romanov dinasztiához tartozó,
mélységesen reakciós, félőrült I. Pál cár lányát nőül venni. A
jótékonyságáról híressé vált Alekszandra Pavlovna nagyhercegnő
magyar földön, de egy az orosz állam tulajdonát képező ürömi
kápolnában alussza örök álmát. Ez azonban nem tartozott a
kétoldalú kapcsolatok ama sokat emlegetett haladó hagyományai
közé, amelyek alighanem Kun Béla és Vlagyimir Lenin 1919-es
szikratávírós kapcsolatfelvételével kezdődtek. (Igaz, szigorúan csak
1959 után, mert addig Kun Béla feketeseggűnek számított, még a
nevét sem igen illett kiejteni.)
 Csakhogy léteztek nem állam- vagy pártközi, hanem
alacsonyabb szintű emberi kapcsolatok is. Jók, rosszak vegyesen. Én
szívesebben írnék csak az előbbiekről, de hát voltak olyanok is,
amelyek igazán nem hagytak maguk után kellemes emlékeket. A
tények azonban tények, még ha nem is szeretjük őket, és ezeket sem
szabad elhallgatni. Ilyen tény például a Magyarországra 1944/45-ben
bevonult Szovjet Hadsereg katonáinak viselkedése. Elűzték a német
hadsereget, a nyilasokat. E tevékenységük nyomán alakult ki az a
rendszer, amelyben földet osztottak a parasztoknak, magasabb
iskolákba járhattak a munkások gyerekei.
Én és nagyon sok más hon társunk nekik köszönhetjük az
életünket. Ez tény. De az is tény, hogy a szovjet katonák által
elrabolt órákból hegyet lehetett volna építeni. (Eredetileg a jól
ismert fényképen, amely a Reichstag ormára a szovjet lobogót kitűzõ
szovjet harcost ábrázolja, a katona mindkét csuklóján visel egy-egy
karórát. Az egyiket később leretusálták a fotóról.) Az sem kétséges,
hogy rengeteg magyar lányt, asszonyt erőszakoltak meg. Vannak
statisztikák, valójában persze csak becslések arról, hogy hányat –
ezek szerintem meglehetősen kétségbe vonható számok (ki tudná
megszámolni, pláne ma már?) –, mindamellett tény, hogy ez
tömeges jelenség volt. Erről azonban négy évtizeden át nem lehetett
írni, beszélni, de még suttogni is alig.
A tényekhez persze az is hozzátartozik, amiről nálunk
ugyancsak nem beszéltek, hogy a háború vége felé, a mindenkinél
nagyobb, tízmilliós veszteségeket elszenvedő Szovjetunióban
annyira nem maradt hadra fogható ember, hogy a szibériai
büntetőtáborokban raboskodó professzionális bűnözőket, tolvajokat,
banditákat, anyagyilkosokat is (nem a politikai foglyokat, mert
azokat nem!) besorozták a hadseregbe és kiküldték a frontra. Ezek a
bűnözők gyakran még a saját parancsnokaikat is annyira
megfélemlítették, hogy azok egyszerűen nem mertek fellépni velük
szemben, amikor disznóságaik a tudomásukra jutottak. Nem menti a
bűnözők és a büntetlen előéletű szovjet katonák magatartását, de
bizonyos fokig megmagyarázza, hogy mielőtt magyar földre léptek,
azokon az ukrán területeken haladtak keresztül, amelyeken a
németek mellett magyar katonák is égettek fel falvakat, gyilkolták
partizánvadászat címén nem egyszer a békés lakosokat.
Igaz, előfordult, hogy a fosztogató, a nőkkel erőszakoskodó
katonát hadbíróság elé állították, vagy akár rögtön főbe is lőtték, de
nem ez volt a jellemző. (Figyelemre méltó, magam sem tudom a
magyarázatát, de szinte minden szemtanú úgy emlékszik – nyilván
úgy is volt –, hogy az első vonalban harcoló vöröskatonák vajmi
ritkán követtek el bűncselekményeket a lakossággal szemben, az
főként az utánuk jövő, megszálló csapatok katonáinak lelkén
szárad.) Ugyanakkor kétségtelen, hogy valahogyan még az
egyenruhába öltöztetett banditákat is meg lehetett fékezni. Hiszen
például Jugoszláviában nem, vagy jóformán nem fordultak elő ilyen
esetek, ott virágesővel, kendőt lobogtatva fogadták a
felszabadítókat, akiket valóban azoknak is tartottak.
Nem akarom idealizálni a feketéző, hiánycikkekkel spekuláló, a
lakosság éhségét kihasználó amerikai és angol katonákat, de nekik
nem volt olyan hírük, hogy tömegesen erőszakolták meg a nőket. Ők
egy tábla csokoládéval vagy egy doboz Chester eld cigarettával
érték el ugyanazt, amit a szovjet katonák ugyanabban a
Németországban vagy Magyarországon egészen másképpen.
 Amiről eddig nyilvánosan szintén kevés szó esett, voltak más
jellegű kapcsolatok is szovjet katonák és magyar lányok között. A
háború előtti időkben édesanyámnak volt egy Magda nevű ismerőse.
Ha jól emlékszem, ipari gra kusként kereste a kenyerét. 1945-ben
egy budapesti szovjet hadikórházban dolgozott mint ápolónő. Aztán
szerelembe esett az egyik ápoltjával, a kapcsolatból egy ú született.
Amikor terhes lett, Magdának meg sem fordult a fejében, hogy
elvetesse a magzatot. Igaz, akkor még reménykedtek abban, hogy
összeházasodhatnak. A szovjet katonáknak azonban nem tették
lehetővé, hogy feleségül vegyenek magyar vagy más külföldi nőt. Ezt
a fér t később hazavezényelték, és tudomásom szerint a kapcsolat
végképp megszakadt. Néhány évvel később, amikor már jócskán a
harmincas éveiben járt, Magda beiratkozott az egyetem orosz
szakára. Azóta sem hallottam róla.
Aki azonban kitartott orosz szerelme mellett, és kellően ravasz
is volt hozzá, az mégiscsak összeházasodhatott vele. Leningrádi diák
koromban, tehát már az ötvenes években, a Néva-parti városban
véletlenül megismerkedtem egy fodrásznővel, aki tökéletesen
beszélt magyarul. Ami nem csoda, hiszen magyar volt. Neki ugyan
nem született gyereke attól a szovjet tiszttől, akivel egymásba
szerettek, de miután az emberét hazavezényelték, elhatározta, hogy
ha törik, ha szakad, utána megy. Valamikor, talán negyvenhatban,
hallotta, hogy a kárpátaljai születésűek repatriálhatnak, a szovjet
hatóságok lehetővé teszik nekik, hogy „hazatérjenek”. Ez az asszony
éppenséggel nem Kárpátalján, hanem Bácskában született, de a
szovjet repatriáló bizottság magyarul nem beszélő tagjának
sikeresen bemesélte, hogy a születési bizonyítványában szereplő
Újvidék valójában Ungvár, azaz Uzsgorod, és néhány hét múlva már
utazhatott is. Mivel közben leszerelt szerelmének, akihez nem
sokkal megérkezése után férjhez ment, Leningrádban volt
bejelentett lakása (vagy inkább csak társbérlete – de ez az ügy
szempontjából közömbös), ő is megkapta ott a lakhatási engedélyt,
kivált, hogy addigra már hivatalosan szovjet állampolgár lett.
Később elvált a férjétől, és néhány év múlva, nagy üggyel-bajjal
tényleg „repatriált”: hazatért Magyarországra.
Vagy egy másik, igaz, az előzőtől különböző eset, B. Éváé.
Zalaegerszegi kispolgári családban nőtt fel, 1943-ban érettségizett.
Elhelyezkedni nem tudott (vagy nem is akart), különösebb férjhez
menési szándékai sem voltak, a háztartás és a kötögetés nem
töltötte ki az életét, jobb híján elhatározta, hogy megtanul oroszul.
Magyarországon, ahol akkoriban németül, olaszul, esetleg angolul
vagy franciául volt csak szokás tanulni, ez több mint szokatlan
elhatározásnak, mondhatnám, különcködésnek számított, jóllehet
ez Sztálingrád után történt, amikor az okos emberek már sejtették,
hogy a Vörös Hadsereg előbb vagy utóbb tiszteletét fogja tenni
Magyarországon. Éva rábukkant valahol a Háború és béke egy régi
orosz kiadására, és szerzett egy ósdi orosz–német szótárt. (Németül
jól beszélt.) Ebből tanulta a szavakat és következtette ki a nyelvtant.
A kiejtését a moszkvai rádió adásain csiszolgatta. Ezért mesélhette
később, hogy ő két embertől tanult meg oroszul: Lev Tolsztojtól és
Jurij Levitantól, attól a bemondótól, aki az egyes városok
felszabadítása alkalmából kiadott sztálini hadparancsokat olvasta be
a rádióban páratlanul öblös hangján (Govorit Moszkva – Moszkva
beszél).
1945-ben aztán, amikor hazatért a deportálásból, szinte
magától adódott, hogy Éva a városi szovjet parancsnokságon
helyezkedjen el tolmácsként. Ott teljesített szolgálatot egy David
nevű moszkvai főhadnagy – ebből nagy-nagy plátói szerelem lett.
(Nem több, mert Éva úrilány volt, David pedig akceptálta ezt.)
Akkora volt ez a szerelem, hogy Éva még évtizedek múltán is
emlegette. Egy év elteltével azonban vége szakadt, mert a fér t
hazavezényelték. Illetve, ha vége is szakadt, nem egészen akkor ért
véget, a történet tulajdonképpen csak sokkal később, balzaci módon
(Elveszett illúziók) zárult. Jó huszonöt, de lehet, hogy harminc évvel
a történtek után, amikor Éva sokadszorra mesélt nekem Davidról,
megkérdeztem, hogy tud-e róla valamit. A válasz nemleges volt.
Felajánlottam neki, hogy ha legközelebb Moszkvában járok,
megpróbálom megkeresni egykori orosz udvarlóját.
A szovjet fővárosban működött egy Moszgorszpravka nevű
intézmény, amelynek minden második utcasarkon voltak olyan
bódéi, ahol nemcsak a vasúti menetrendről vagy a színházak
műsoráról lehetett tájékoztatást kapni, hanem lakcímekről is. Mai
adatvédelmi öntudatunk birtokában a most következőkön csak
elszörnyülködhetünk, de akkoriban még nem létezett ilyesfajta
kincstári diszkréció. Miután a Gorkij utca sarkán egy ilyen kioszkban
trónoló hölgynek bemondtam David utó- és atyai, továbbá családi
nevét, születési évét és helyét, majd leperkáltam a szolgáltatásért
járó húsz kopejkát, két perc múlva már közölte is velem a keresett
személy pontos lakcímét. Ennek alapján legközelebb, amikor
(természetesen már nem katonai) tolmácsként Moszkvában járt, Éva
kimetrózott a világ végére, a lakótelepen nagy nehezen megtalálta a
szükséges tömböt, bejáratot, emeletet és ajtót, majd szívdobogva
becsöngetett. David majdhogynem azt kérdezte tőle, hogy „kit keres
a polgártársnő?” A hajdani szerelmesek alig ismerték meg egymást.
David meghízott, megkopaszodott, megmaradt hajáról szinte
patakokban hullott a korpa, egyszóval kevéssé hasonlított az egykori
snájdig katonatisztre. Nyilván Éva is megváltozott közben egy kissé.
Nos, akkor ugyan még elbeszélgettek, felidézték egykori közös
élményeiket, de azután soha többé nem keresték egymást...
És még egy szerelem, amelyből egy ú is született. Akárcsak
Magda esetében, de egy nagy különbséggel. Itt az asszony volt orosz
és a fér magyar katona. Valamikor a hatvanas évek derekán a
Lipótvárosban mentem egyszer az utcán, nagy orosz nyelvű
beszélgetésbe merülve egy ismerősömmel, amikor megszólított egy
hatvan év körüli – mint valaha rendőrségi riportokban írták:
munkáskülsejű – fér , és azt mondta, hogy nagyon lekötelezném, ha
segítenék neki. Beültünk egy presszóba, ahol Andrási néven
bemutatkozó új ismerősöm elmesélte élete történetét. A háborúban
szovjet fogságba esett, ahonnan csak 1948 körül tért haza. Az utolsó
években már sokkal lazábban kezelték a hadifoglyokat, ő például
néhány társával együtt konvoj (azaz fegyveres kíséret) nélkül
járhatott ki a táborból arra az építkezésre, ahol dolgoztak. Ott
ismerkedett meg egy orosz asszonnyal, aki teherbe esett tőle, és uk
született. Amúgy nem túl sok köze volt az asszonyhoz, beszélni sem
nagyon tudott vele, mert az ő orosztudása nemigen haladta meg az
ötven szót.
Aztán hazajött, megnősült, és mit sem tudott a gyerekről
egészen a közelmúltig, amikor is levél jött a Szovjetunióból,
bizonyára a ától, de ő nem tudja elolvasni. Segítsek rajta: olvassam
el én, és fordítsam le neki. Mindjárt elő is húzta zsebéből a nyilván
már régóta ott hordott levelet. A falun élő középiskolás ú, nem
éppen kifogástalan helyesírással arról számolt be a dorogoj otyecnek
(ez volt a levélben a megszólítás), hogy egy náluk hagyott fénykép
hátáról olvasta le a régi címét, amely talán még ma is érvényes.
Tudatta, hogy él, egészséges és nagyon reméli, hogy ez a levél jó
egészségben találja az édesapját is, akit nagyon szeretne
megismerni. Bár utoljára féléves korában látta, így is gyakran
álmodik vele. Nem lehetett meghatódás nélkül olvasni a levelet,
amelyhez feladója a saját fényképét mellékelte. Kiköpött apja volt,
némileg szőkébb kiadásban. Miközben a a sorait fordítottam
magyarra, a meghatódott címzettnek a szó szoros értelmében
könnybe lábadt a szeme. Az idősödő fér nak ez a távoli, elfeledett
orosz ú volt az egyetlen gyermeke.
Néhány nap múlva Andrási feljött a lakásunkra, és elhozta
nekem fordításra a ának írt hosszú válaszlevelet. A folytatódó
levélváltás nyelvi átültetése is az én tisztem lett, majd a váratlanul
meglelt apa magyarországi látogatásra hívta meg váratlanul meglelt
át. Ez nem volt egészen egyszerű dolog, mert a meghívólevelet
előbb a kerületi tanácshoz kellett bevinni, ahol igazolták, hogy a
meghívó a célnak megfelelő nagyságú lakással rendelkezik, majd
hitelesítették az aláírását, ezután az egyedül erre felhatalmazott
iroda lefordította a levelet oroszra, végül saját fordítását nagy
pecsétekkel megerősítve közjegyzői hitelesítéssel is ellátta. Meglepő,
de az anyja családi nevét viselő ifjú viszonylag gyorsan megkapta a
kiutazási engedélyt, annak ellenére, hogy nem volt még nagykorú.
(Nyilván egy jóindulatú hivatalnok intézte ügyét az útlevelek
kiállítására is jogosult megyei idegenrendészeti intézményben, az
OVIR-ban.) Aztán a ú megérkezett. Apja a pályaudvaron a
fényképről ismerte fel. Első útjuk hozzám vezetett, hogy segítsek
nekik, mert két szót sem tudnak váltani egymással, illetve, ha
kézzel-lábbal megpróbálkoznak is ezzel, akkor sem járnak sok
sikerrel. A ú ugyanis csak oroszul beszélt, illetve bár az iskolában
elsajátított talán kétszáz angol szót, apjánál, aki a fogságból való
hazatérése óta még a csekélyke orosz nyelvtudását is elveszítette,
végképp nem boldogult ezzel. Másnap én kísértem el őket
tolmácsként egy budapesti városnézésre, majd a harmadik napon
dunai hajókirándulásra. Kétheti itt tartózkodás után a ú
hazautazott. A szokatlan szülő-gyermeki kapcsolat folytatódásáról
mit sem tudok, mert hamarosan öt évre külföldi kiküldetésbe
mentem, és többé nem találkoztam Andrásiékkal.
De nemcsak apát és át ismertem, akik nem beszélték egymás
nyelvét, hanem meglepő módon még ilyen házaspárról is hallottam,
méghozzá abszolút hiteles forrásból, K. Feri kollégámtól, aki az
anyakönyvvezető előtt tolmácsolt és fordította magyarra a boldogító
dát. Történt, hogy egy magyar élmunkást ( atal olvasók kedvéért: a
szocialista termelésben kitűnt, a normát jelentősen túlteljesítő
munkást) Szocsiba küldtek jutalomüdülésre. A Fekete-tenger partján
fekvő városban a atalember első útja a postára vezetett, hogy
szerencsés megérkezéséről tudósítsa Budapesten élő szüleit. Ennek
során ismerkedett meg a latin betűs telexet kezelő leányzóval. Egy
büdös szót sem tudtak beszélni egymással, ennek ellenére a jóképű
magyar srác mindjárt randevúra hívta a csinos távírászlányt.
Mindenesetre jókat nevettek, és hamarosan már kéz a kézben
sétáltak a tengerparti sétányon. Azután feltehetően tovább is
jutottak a kéz a kézben állapoton, kitört köztük a nagy-nagy
szerelem. Hazautazás, meghívólevél, Budapestre utazás, mindkét
oldalon hivatalos engedélykérés a külföldi állampolgárral kötendő
házassághoz, végül a már említett házasságkötés tolmács
részvételével. Feri esküdött rá, hogy férj és feleség még akkor sem
tudott beszélni egymással. A atalasszonyt sikerült elhelyezni,
ugyanúgy telexgépet kezelt, mint odahaza, a Szovjetunióban, csak
most már a magyar postán. Viszonylag gyorsan belejött a magyarba.
Amikor aztán nyugodt szívvel elmondhatta, hogy ez sikerült neki, és
végre értették egymás szavait – némileg talán paradox módon –,
többé nem értették meg egymást. A házasság rohamszerűen csődbe
ment, és ők elváltak. Immár tolmács segítsége nélkül.
És még egy szokatlan magyar-orosz házasság, amely
tönkrement. (Az általános hiedelem szerint egyébként a – főként a
Szovjetunióban tanult diákok és az ott megismert lányok közötti –
magyar-orosz házasságok döntő hányada idehaza
visszavonhatatlanul megromlott, ez azonban, azt hiszem, nem igaz.
Kétségtelen, hogy sok ilyen házasság végződött válással – a
következőkben is éppen egy ilyen esetről lesz szó –, de állítom, hogy
ezek aránya nem magasabb, mint a „közönséges”, tehát magyar
állampolgárok között kötött frigyek felbomlásának aránya. Vagyis
tagadhatatlanul magas, de nem haladja meg a hazai átlagot.)
Számomra ez a történet valamikor 1960 elején kezdődött a
moszkvai magyar nagykövetségen, ahol a konzulátus várójában
véletlenül megismerkedtem egy fér val, aki Gábor Áron néven
mutatkozott be. Neve hallatán természetesen felkaptam a fejem.
Gondolom, ehhez már hozzá volt szokva. Megmagyarázta, hogy ő a
székely réz-ágyúöntő oldalági leszármazottja, és jelenleg egy isten
háta mögötti szibériai falu lakója. A községet nem szabad elhagynia,
most is úgy szökött fel Moszkvába, hogy megpróbálja elintézni a
hazatérését. Aztán elmondta, hogy került Szibériába. A háború vége
felé először csak közönséges hadifogságba került, de aztán
„kiemelték” onnan. Mint háborús bűnösre, a szovjet különleges
bíróság 25 év kényszermunkatábort (később már azt mondtuk volna:
Gulagot) nyomott rá. 1955-ben kiengedték a lágerből, de azóta is egy
ahhoz közeli, kényszerlakhelyként kijelölt faluban kénytelen élni.
Megnősült, elvett egy helyi asszonyt, tulajdonképpen nincs is rossz
dolga, sokat vadászik, de a szíve hazahúzza. Amikor megkérdeztem,
hogy mi volt a háborús bűne, csak legyintett: „Az úgynevezett
haditudósító században szolgáltam. Ha azért ítéltek volna el, mert
azelőtt egy félnyilas lapot szerkesztettem, még csak érteném. De a
haditudósító század miatt? Ahol mindig Darvas Jóska aludt a velem
szomszédos tábori ágyon, aki pedig most miniszter...”
Néhány év múlva a Lenin (a régi-új Erzsébet) körúti sajtóház
folyosóján futottam bele Gábor Áronba. Én az Ország-Világnak, a
Magyar–Szovjet Baráti Társaság hetilapjának a szerkesztőségébe
igyekeztem, ő pedig onnan jött kifelé, mert akkor már az újság belső
munkatársa volt, és egyre-másra írta a Szibéria szépségét taglaló
nosztalgiariportjait.
Nem sokkal moszkvai találkozásunk után ugyanis sikerült
hazajönnie, a feleségét is magával hozhatta, és mint afféle
szovjetszakértőt ennél a képeslapnál helyezték el. „Tényleg hiányzik
neked Szibéria? – kérdeztem tőle tamáskodva. „El sem tudod
képzelni, mennyire! – felelte. – Természetesen nem a láger, hanem a
természet, a tajga, az óriási távolságok, a tiszta levegő, az emberek.
Szibéria varázsa mindenkit megragad, és aki egyszer megfordult ott,
azt mindig visszahúzza oda a szíve.”
Később is gyakran találkoztam Gábor Áronnal, aki friss
élményeket kutatva több alkalommal – immár szerkesztősége
megbízásából – járt ismét Szibériában, természetesen riportúton.
 A házassága azonban jóvátehetetlenül megromlott. Lehet, hogy
a szibériai kis faluban felnőtt, iskolázatlan felesége nem tudta
megszokni a nagyvárost (talán Magyarországot sem), esetleg éppen
annak a bizonyos nosztalgiának a hatása mutatkozott meg rajta.
Tény, hogy elváltak, és az asszony hazatért. Hogy mennyire volt
ebben hibás Áron (rosszakarói azt mondták: „kinőtte a párját”, és ő
küldte haza az asszonyt), nem tudom. De amikor a szerkesztőségben
ismét összefutottunk, változatlanul feledhetetlen szibériai
élményeivel traktált. Aztán az egyik riportútjáról nem tért haza. Az a
kiküldetés azonban már nem Szibériába, hanem valahová Nyugatra
szólt, ahol papírra vetette, és közreadta megpróbáltatásainak teljes
történetét.
Nála kevesebb lelkesedéssel mesélt a hideg orosz vidékeken
szerzett élményeiről G. Lajos, aki az ötvenes évek végén a szovjet
fővárosban volt ösztöndíjas egyetemi hallgató, emellett a moszkvai
rádió magyar adásánál dolgozott másodállásban mint bemondó. Ő
úgy került Szibériába, mint Pilátus a krédóba. Vagy talán még
úgyabbul. Érettségi előtt álló gimnazista volt, amikor egy hónappal a
felszabadulás után a romos pesti Nagykörúton sétált egy barátjával,
és éppen azt nézte, amint orosz katonák egy magyar
hadifogolyoszlopot kísérnek az úttesten. Az egyik őr mosolyogva
odaintett Lajosnak, hogy menjen oda hozzá. Még azt sem mondta
neki, hogy „malenykaja rabota”. (Ami nálunk malenykij robot néven
honosodott meg. Sok esetben – személyes tapasztalataim alapján
tanúsíthatom – valóban csak az volt: kis munka, néhány órás
romeltakarítás, vagy pontonhíd-építés. Máskor persze tényleg
szibériai robot.) „Oda ne menj, mert téged is elvisznek!” –
gyelmeztette Lajost a barátja. Ő azonban teljesen jóhiszeműen
odasétált a mosolygós fogolykísérőhöz, aki se szó, se beszéd, belökte
a menetbe. G. Lajos 1948-ban tért haza a hadifogságból. Viszont a
kísérők hiánytalanul adhatták át a hadifogolyoszlopot. Ha korábban
megszökött is belőle valaki – pótolták. Darabra stimmelt.
Még jobban meglepte a láger Marosi Bélát, aki ugyan önként
ment a Szovjetunióba, de nem oda, ahová került... 1940/41 telén a
világ első szocialista állama iránt lelkesedő atalember átszökött a
Lengyelország német–szovjet feldarabolásának köszönhetően
létrejött magyar-szovjet határon, és menedékjogért, vagyis inkább:
letelepedésért, munkalehetőségért folyamodott. Az oroszok azonban
kémgyanúsnak találták, és elkezdték vizsgálni az ügyét. A vizsgálat
elhúzódott, közben kitört a háború, amelybe a németek oldalán
Magyarország is bekapcsolódott, és az ügyet a lehető
legegyszerűbben lezárandó, Bélát, mondjuk így, internálták. Hosszú
évekkel a háború után térhetett csak haza egy távoli lágerből.
Amikor én találkoztam vele, ismét a Szovjetunióban dolgozott, de
immár nem erdőirtáson, hanem mint a moszkvai magyar
nagykövetség mezőgazdasági tanácsosa, aki elindítója volt a
Szovjetunióba irányuló magyar vetőmagexportnak, és magának
Andrej Sevcsenkónak, Nyikita Hruscsov miniszterelnök
mezőgazdasági tanácsadójának adott tanácsokat.
Ennél az ismerősömnél szerencsésebbnek bizonyult az a vegyész
szakon tanuló kolozsvári egyetemista, akit annak ellenére, hogy
illegális bevándorlásának kivizsgálása még ugyancsak folyamatban
volt, nem lágerben „helyeztek el”, hanem Türkméniába irányítottak
egy Bajram-Ali nevű oázisba, hogy – mint oroszul mondják – minél
távolabb legyen a bűntől. Mivel vegyészetet tanult, annak megfelelő
munkahelyet igyekeztek találni a számára: az ottani patikában lett
kisegítő (vagy éppenséggel főgyógyszerész – erre már nem
emlékszem).
Én egy közép-ázsiai riportutam során találkoztam vele a
hatvanas években. Az októberi bolsevista forradalom ötvenedik
évfordulójára készülő rádióműsorban a Szovjetunióban maradt
magyar internacionalistákat kellett felkutatnom és megszólaltatnom.
(Azokat az első világháborúban orosz fogságba esett magyarokat
nevezték így, akik az 1917-es forradalmakat követő polgárháborúban
önként beálltak az orosz Vörös Hadseregbe.) Nem sok sikerrel
jártam. Ezeknek az öreg harcosoknak – mármint azoknak közülük,
akik a Szovjetunióban maradtak, mert kommunistaként nem mertek,
nem akartak hazatérni „Horthy-Magyarországra” – a túlnyomó
részét mint fasiszta kémet 1937-ben letartóztatta és kivégezte vagy a
Gulagba irányította az NKVD (a KGB elődje).
A kirgiz fővárosban, Frunzében (a mai Biskekben) találtam egy
ilyen öregurat, aki egyre csak azt énekelgette sírva, hogy Megszólalt
a kecskeméti öreg templom nagy harangja. Az interjút azonban
nemcsak a veterán erősen megkopott magyar nyelvtudása
nehezítette, hanem orosz felesége is, aki tapasztalatból tudta, hogy
a külföldi kapcsolatok még egyetlen szovjet polgárnak sem tettek
jót, ezért eldugta előlem az urát. A szó szoros értelmében rázárta az
ajtót, és amikor másnap visszatértem a magnetofonnal, már a ház
előtt közölte velem, hogy a férjének váratlanul el kellett utaznia.
Taskentben, az üzbég fővárosban a helyi kollégák felhajtottak
nekem egy az első világháború után ott letelepedett magyar
hadifoglyot, aki csaknem teljesen birtokában volt az anyanyelvének,
viszont nem volt internacionalista, de még kommunista sem.
(Paradox módon talán éppen ezért úszta meg az 1937-es
letartóztatási hullámot: az NKVD logikája szerint az idegen zsoldban
álló diverzánsok igyekeztek a pártba befurakodni. Aki nem
igyekezett, az bizonyára nem is volt kém.) Arra a kérdésemre, hogy
miért maradt a Szovjetunióban, elmondta, hogy amikor éppen
készült hazatelepülni, 1922-ben Lenin meghirdette a NEP-et (az új
gazdasági politikát, vagyis a félig maszekvilágot), és ő saját műhelyt
nyitott Taskentben. „Én voltam a városban az egyetlen
irógépműszerész. El tudja képzelni, uram? Kapkodtak utánam. Úgy
éltem, mint Marci Hevesen.” Néhány év mulva Sztálin leállította a
NEP-et. Akkor azonban emberünknek már nem engedélyezték a
hazatérést. Aztán az üzbegisztáni Buharában, majd a kazahsztáni
Alma-Atában (mai nevén: Almatiban) is sikerült fellelnem egy-egy
ötven esztendeje ott ragadt hon társat.
Ezek után érkeztem meg a türkmén fővárosba, az azóta
Asgabatra átkeresztelt Ashabadba. Ez a település a Kara-kum sivatag
szélén fekszik. Nyár volt, és bár már alkonyodott, a hőmérő még
mindig vagy 40 fokot mutatott. A szállodába érve az első dolgom az
volt, hogy lezuhanyozzak. Ám éppen hogy megindítottam a hideg
víz csapját, amikor a szobában megszólalt a telefon. El sem tudtam
képzelni, hogy ki hívhat, de – biztos, ami biztos – kiugrottam a
kádból, és felvettem a kagylót, amelyből magyarul szólalt meg egy
hang: „Kulcsár elvtárs?” „Igen, én vagyok, tessék.” Mire a hang
csalódottan: „Nem is csodálkozik, hogy egy közép-ázsiai városban
valaki magyarul szól önhöz?” Mire én az előző hetek találkozásai
után joggal felelhettem és feleltem is, hogy „én inkább azon
csodálkoznék, ha egy közép-ázsiai városban senki sem szólna
hozzám magyarul”. A hang gazdája ezt humornak vélte, én viszont
legalább félig komolyan így is gondoltam. Fél óra múlva már a
szálloda halljában csevegtünk a hang tulajdonosával egy csésze zöld
tea mellett. Ő volt a fent említett 1940-es illegális határátlépő, aki
megúszta azzal, hogy patikusi minőségben Bajram-Aliba száműzték.
Riportsorozatom témájából persze ő is kilógott, de legalább egy jót
beszélgettünk. Megkérdeztem, hogy még mindig a gyógyszerészet
terén boldogítja-e a türkméneket, de kiderült, hogy a legkevésbé
sem: az ashabadi orvostudományi egyetemen a latin nyelv tanára.
„Latint tanít? Hát nem azt mondta, hogy vegyészhallgató volt?” –
csodálkoztam. „Igen, kérem, az voltam, de mutasson nekem
Türkméniában egy olyan embert, aki jobban tud latinul, mint én, aki
Kolozsváron a piaristáknál érettségiztem!” Nem kellett győzködnie,
anélkül is elhittem.
Amit máig is bánok: kihagytam egy óriási lehetőséget, amikor
nem készítettem riportot a magyar–orosz – mondjuk feltételesen,
hogy társadalmi (vagy kulturális?) – kapcsolatok akkor alighanem
legrégebbi még élő részesével, akivel a moszkvai Druzsba (barátság)
könyvesboltban hozott össze a sors valamikor 1958 táján. Ez az üzlet
a Gorkij (régi-új nevén: Tverszkaja) utca elején működött, a
Moszszovjet (moszkvai tanács, a cári időkben: moszkvai
főkormányzóság) székháza tőszomszédságában, és arról volt
nevezetes, hogy ott a szocialista országokban, köztük hazánkban
kiadott könyveket árusítottak, a torz átváltási árfolyamnak
köszönhetően a magyarországi árak nagyjából egyharmadáért. Ezért
aztán a szovjet fővárosban járó hon társaink, miután a GUM
áruházban sikerült (vagy nem sikerült) beszerezniük az olcsó és
elpusztíthatatlan porszívót, netán csónakmotort, ide is betértek egy-
egy olyan drágább albumért vagy nagyszótárért, amelyre odahaza
sajnálták a pénzt, de itt potom áron hozzájuthattak. Nos, ebben az
üzletben váltottam néhány szót magyarul a pult előtt egy budapesti
kiadású könyvet nézegető, az üzletbe belépőket lornyonján át
vizsgálgató decens idős hölggyel, aki azonban már annyira öreg volt,
hogy semmiképpen sem lehetett hivatalos kiküldött vagy annak
felesége. Először azt hittem, hogy a Szovjetunióban ragadt magyar
kommunista emigráns. Hiszen ilyen is akadt néhány, akit családi
vagy egyéb okok tartottak Moszkvában még azután is, hogy
Magyarország felszabadult, és így ő hazatérhetett volna. A Druzsba
könyvesbolt e látogatója azonban nem volt emigráns, még csak
kommunista sem. Az idős hölgy – tisztesség ne essék szólván –
kurva volt. Mármint nem akkor, amikor találkoztunk, hanem jó
ötven évvel azelőtt. Vengerkának érkezett valamikor a 20. század
elején Moszkvába. Ez a szó tulajdonképpen csak annyit tesz, hogy
magyar nő, de a cári Oroszországban a Magyarországról nagy
számban importált, moszkvai és szentpétervári mulatókban
foglalkoztatott úgynevezett táncosnőket nevezték így. Akit érdekel a
téma, azt Szép Ernőhöz utasíthatom, akinek egy ilyen vengerka volt
a szíve csücske, de annyira, hogy még Oroszországba is utána
utazott, és meg is írta ezt a történetet.
És még egy moszkvai magyar nő, aki nem volt sem kommunista,
sem más kategóriába tartozó politikai emigráns. A történet
számomra ott kezdődött, hogy anyám legjobb barátnője, dr. Oblatt
Erzsébet, a jó nevű belgyógyász (később felkapott New York-i
pszichoanalitikus) egyszer elmesélte, hogy él neki Moszkvában egy
Panni nevű első unokatestvére, akinek kislány korában gyönyörű
vörös haja volt, ám akiről mostanában jóformán semmit sem tud.
Nem keresném-e meg, amikor a nyári vakációról Leningrádba
visszatérőben átutazom Moszkván? Egy régi borítékról kikereste a
címét is. A szót tett követte, és én egy még meleg szeptemberi napon
nekivágtam, hogy megkeressem Neumark Annát.
Csöngetésemre egy idős asszony nyitott ajtót, és fö-löttébb
gyanakodva, sőt, értetlenül pislogott, amikor oroszul közöltem vele,
hogy Anna Nyikolajevna Nejmarkot keresem. Az a benyomásom
támadt, hogy a hölgy vagy nagyot hall, vagy nem ért oroszul.
Mindenesetre magyarul is megismételtem jövetelem célját, mire a
háziasszony arca tüstént felderült, és közölte, hogy ő Anna
édesanyja, tehát Oblatt Pipi nagynénje, és beinvitált. Elmondta,
hogy első ura halála után a kislányával, Pannival együtt
szülővárosukból, Veszprémből Bécsbe költöztek, ott ismerkedett
meg második férjével. Ezért, bár huszonöt éve él Moszkvában,
jóformán nem tanult meg oroszul, mivel nem dolgozik, és a férjével
németül, a lányával meg magyarul beszél. A továbbiakat ízes
dunántúli kiejtéssel a közben a piacról hazaérkező Panni, azaz Anna
mondta el, akinek hajdan gyönyörű vörös, kócos hajába immár ősz
szálak vegyültek. Egyébként pontosan olyan volt, amilyennek a régi
emlékek alapján anyám barátnője leírta. Nagydarab, csecsemőarcú,
sebes beszédű.
Mostohaapja – mint elmondta – a Bund tagja volt, aki az 1917-
es forradalmak előtt emigrálni kényszerült Ausztriába. Egy darabig
azonban továbbra is az osztrák fővárosban maradt, mint a szovjet
kereskedelmi kirendeltség munkatársa. Abban az időben
ismerkedett meg és házasodott össze Bécsben Anna özvegy
édesanyjával. (Aki nem ismeri az akkoriban a magyar egyetemeken
is kötelezően tanulmányozandó A Szovjetunió Kommunista
/bolsevik/ Pártjának története, Rövid tanfolyam című, bő négyszáz
oldal terjedelmű, vagyis mégsem egészen rövid marxista-leninista
alapművet, az nem tudja, mi volt a Bund, ezért elmondom. A Bund
az oroszországi zsidó szociáldemokraták pártja volt, és közel állt a
mensevikekhez, azaz a bolsevikok által opportunistának kikiáltott
szocialistákhoz, a tetejében még a burzsoá nacionalizmus bűnébe is
beleesett. Ne menjünk azonban bele mélyebben, mert estig
magyarázhatnám.) Aztán valamikor a húszas évek végén az öreg
harcos nejével és mostohaleányával együtt hazaköltözött
Moszkvába, akkor utalták ki hármójuknak azt a társbérleti szobát,
amelyben azóta is laknak. Meglepő módon (talán – mint sokan
mások is – meghamisította az önéletrajzát, vagy ki tudja, minek
köszönhetően) azonban sohasem nem vetették szemére elhajló,
opportunista múltját, mi több, mint a munkásmozgalom régi,
forradalom előtti harcosa, kiemelt nyugdíjban részesült.
Ennyiről értesültem akkor, és a feladat (a kapcsolat
helyreállítása) sikeres végrehajtásának tudatával utazhattam tovább
Leningrádba. Anna Nyikolajevnával legközelebb csak egy fél évtized
múlva találkoztam, mégpedig a moszkvai rádió idegen nyelvű
szerkesztőségeinek Puskin téri épületében, ahol a magyar és a
holland nyelvű adások műsorellenőreként tevékenykedett.
Amikor a férjéről beszélt, mindig elpirult egy kicsit. Merthogy ő
szigorúan nevelt veszprémi úrilány létére a párjával úgy élt együtt,
hogy elfelejtették tiszteletüket tenni a ZAGSZ-ban, vagyis az
anyakönyvi hivatalban. Ez az 1920-30-as évek fordulóján, az első
ötéves terv idején történt, amikor a gépgyárak, kohóművek,
vízerőművek építéséhez a szovjet kormány kénytelen volt külföldi
mérnököket alkalmazni. (A sajátjaik – köztük európai hírű
szakemberek – többsége ugyanis a forradalom után vagy emigrált,
vagy a különböző tisztogatásoknak esett áldozatul.) Ezek a szovjet
rövidítéssel inoszpecnek (külföldi specialistának) nevezett
szakemberek kiemelt zetésben részesültek, jól ellátott
szpecmagazinokban vásárolhatták az élelmiszert és a szükséges
ruházatot, rendes lakást kaptak.
Nahát Anna, akkor már az ötéves terv határidő előtti
teljesítésének lelkes komszomolista híve, egy ilyen amerikai
inoszpec-mérnöknek lett a tolmácsa, majd – mint tudjuk – a
felesége. Az első ötéves tervet a dolgozók önfeláldozó munkájával
valóban sikerült négy év alatt teljesíteni, a tervezett létesítmények
többsége megépült; emellett a rabfakokon (munkásegyetemeken)
addigra végeztek az első, politikailag megbízható szovjet nevelésű
mérnökök, és a külföldi szakembereknek útilaput kötöttek a talpa
alá. Mehettek, ahonnan jöttek, de csak Magnyitogorszkban vagy
Dnyepropetrovszkban megismert feleségük nélkül. Anna is ott
maradt. Hol németet és angolt tanított, hol mint gyanús külföldi ki
volt telepítve Moszkvából, és szalag mellett dolgozott egy
tölténygyárban. A kényszermunkatábort, tehát a Gulagot azonban –
szerencséjére – mint pártonkívüli elkerülte. Ám akármin ment is át,
mindvégig megmaradt veszprémi úrilánynak.
Egy idő után egyre kevésbé érezte jól magát második, ha ugyan
nem harmadik hazájában, kitört rajta a honvágy, és egy szép napon
hazatérésért folyamodott. Pedig Magyarországon még távoli rokonai
sem éltek, és fogalma sem volt, hogy mihez fog otthon kezdeni. Ő
azonban abból indult ki, hogy rosszabb már nem lehet annál, amiken
ő keresztülment, és igaza lett. Budapesten sikerült lakást szereznie,
nyugdíjat kapott, emellett valamiféle munkája is akadt. És élhetett
nagy szerelmének: a színházba járásnak.
 Talán még egyedibb, mondhatnám: bizarrabb, hellyel-közzel
már-már anekdotába illő volt a moszkvai rádió egy másik
munkatársának az életútja. Amikor megismertem, Gruber József a
magyar szerkesztőségben dolgozott fordítóként. Azt mondták róla,
hogy kissé csikorognak ugyan a mondatai, de – legyen szó a
személyi kultusz következményeinek felszámolásáról, a kukorica
négyzetes vetéséről, vagy a mesterséges holdakról – az égvilágon
mindent le tud fordítani. Pedig nem volt sem nyelvész, sem
irodalmár: pályája elején Euterpének, a zene múzsájának hódolt.
Hegedűművész volt az isten-adta, és a harmincas években a
legkiválóbb fővárosi zenekarokban játszott. Egyszer azonban valami
apróságban ellent mert mondani Gaál Franciskának, az
elkényeztetett, közismerten hisztériás színésznőnek, aki erre
kikapta a kezéből a hegedűjét, és ketté törte a fején. Szegény
Gruberen derült fél Budapest, de annyira, hogy a megalázott művész
elbujdokolt.
Egészen Prágáig menekült, és ott folytatta zenei tevékenységét.
Egy napon azonban hírét vette, hogy az isteni Franciskának a
csehszlovák fővárosban lesz fellépése. Nem akarta bevárni, hogy a
művésznő ismét nevetség tárgyává tegye, és úgy döntött, hogy most
olyan helyre teszi át székhelyét, ahova a sztár biztosan nem jut el.
Moszkva tűnt számára ilyen helynek. Grubert nem érdekelte a
politika, és még a cár gyilkosainak rettegett országa sem riasztotta,
ha abban látta a garanciát arra, hogy Gaál Franciska ott nem érheti
utol. Arról nem szólva, hogy a szovjet főváros híres volt pezsgő zenei
életéről. És lőn. Joszif Karlovics Gruber hamarosan már egy
moszkvai zenekarban hegedült.
 Gaál Franciska azonban eljutott Moszkvába. 1945 leg-elején,
alig néhány nappal, ha ugyan nem már néhány órával azután, hogy
az első szovjet katona betette a lábát abba a házba, ahol a
származása miatt bujkálni kényszerült, a kosz ette, csontig-bőrig
lesoványodott asszonyban ez a „davajgitáros” harcos felismerte a
Szovjetunióban a háborút megelőző évtizedben óriási sikerrel
játszott német lmek, a Péter és a Kismama közimádatnak örvendő
főszereplőjét. Francseszka Gááljt a főparancsnokság különgépén
vitték a szovjet fővárosba, afféle feltáplálásra, egészsége
rendbetételére, majd vendégszereplésre.
A művésznő azonban ott sem tagadta meg önmagát. A Moszkva
Szállóban, ahol külön lakosztálya volt, megpofozta a szobaasszonyt.
De Joszif Karlovics – illetve abban az időben Kapitan Gruber –
addigra már kikerült a veszélyzónából, mert jó másfélezer
kilométernyire a szovjet fővárostól, magyar földön teljesített
tolmácsi szolgálatokat Rogyion Malinovszkij marsall, a II. Ukrán
Front főparancsnoka mellett. Mire leszerelt és visszatért Moszkvába,
Gaál Franciska már ismét a Vígszínház színpadáról dobálta a
csókokat pesti imádóinak, majd búcsút mondott a kapufélfának, és
még messzebbre, a New York-i Broadwayre tette át székhelyét.
Gruber pedig a hegedűnek mondott búcsút és fordítóként kereste
tovább a kenyerét, egészen a hatvanas évek elejéig, amikor megint
szakmát és munkahelyet váltott. Hazatért Magyarországra, és
nyugdíjazásáig a külügyminisztérium sajtófőosztályának
tanácsosaként működött.
Végül pedig visszakanyarodva majdnem egészen a leningrádi
fodrásznőig, még egy, a Néva partján élt magyar sorsáról szólnék.
Megismerkedésünkkor J. Berta (nekem Berta néni) egy híres
közkönyvtár bibliográ ai osztályán dolgozott, ahol nagyra becsülték
német, angol, magyar, szlovák, cseh nyelvtudásáért. Ha nagyon
kellett, írásban még a francia meg az olasz szöveggel is
megbirkózott. Pozsonyban született, és férjével, egy orvossal meg a
bátyjával együtt a húszas években emigrált a Szovjetunióba. Férje
nevét máig is utca viseli Budapesten, egész nyilvánvalóan azért,
mert nem tudják róla, hogy kommunista volt. 1937-ben őt is,
felesége bátyját is letartóztatta, és kivégezte az NKVD. Azzal
vádolták őket, hogy náci kémek. Ami talán még a szokásosnál is
abszurdabb vád volt, tekintettel arra, hogy mindketten zsidónak
látták meg a napvilágot. A szovjet titkosrendőrség azonban nemigen
hagyta magát ilyen apró ellentmondásoktól zavartatni. Amikor jó
egy évtizeddel később J.-nét a titkosrendőrség megpróbálta
besúgónak beszervezni, ő azzal próbált kibújni a „haza as
kötelesség” alól, hogy megkérdezte a ráállított lélekhalászt: hogyan
bízhatnak meg benne, a nép ellenségének nyilvánított két személy
hozzátartozójában? Mire azt a cinikus választ kapta, hogy „mi
tudjuk, elvtársnő, hogy maga jó kommunista”.
Kislányával és kis ával együtt a háború alatt J.-nét is
evakuálták, vagy inkább: kitelepítették Leningrádból, ahova csak
hosszú évekkel később engedték vissza. Amikor aztán a hatvanas
években a Gulagot járt magyarokat és hozzátartozóikat is
rehabilitálták, J.-né is hazatért addigra mérnöki diplomát szerzett
lányával. Illetve formailag talán nem is egészen haza, hiszen ő –
igaz, az akkor Magyarországhoz tartozó – Pozsonyban született, ott
is cseperedett fel, de aztán egészen emigrálásáig csehszlovák
állampolgár volt.
 J.-nénál ismerkedtem meg egy szokatlan gurával, Horti
Gyurival – ahogyan Berta néni nevezte. A ckónak természetesen
semmi köze sem volt a kormányzóhoz (nem is úgy írta a családi
nevét, igaz, ez utóbbit főként cirill betűkkel írta), és eredetileg
Giorgiónak anyakönyvezték. Merthogy Velencében látta meg a
napvilágot 1920-ban. Nem a Fejér megyeiben, hanem az itáliai
Veneziában, ahova szülei a Tanácsköztársaság bukása után
menekültek a megtorlás elől. Aztán továbbmentek a Szovjetunióba,
és 1937 körül a magyar emigráció nagy részével együtt elenyésztek.
Berta néni még e tömeges vész előtt, Leningrádban ismerte meg
őket, illetve a kis Gyurit. Akit azonban addigra, találkozásunkkor
már Zsorának szólítottak a haverjai. Ami ugyan kétségtelenül a
Georgij egyik becéző alakja, de van benne valami csibészes, már-már
alvilági. Az odesszai bolhapiacon szólítják így a neppereket.
Megjegyzem, Zsora haverjai, akikkel volt alkalmam egy
szilveszter éjszakát átszenvedni, küllemre maguk is ilyen kétes
alakoknak tűntek. Úgy láttam, hogy ő sem igen különbözött tőlük.
Leningrádba a környékről járt be, mivel a városban nem kapott
lakhatási engedélyt. Szakmája nem volt, mert mielőtt még
elvégezhette volna az iparitanuló-iskolát, behívták katonának. Nem
tudnám megmondani, hogy megismerkedésünk idején éppen mivel
foglalkozott, de azt hiszem, maga sem tudta volna megmondani.
Alkalmi munkákat vállalt, talán szélhámoskodott is, de bizonyos,
hogy csak kicsiben, mert szemmel láthatóan nem ment jól neki.
Ezért játszott el egy időben azzal a gondolattal, hogy áttelepül
Magyarországra, ahol még sohasem járt, de ahol nyilván tárt
karokkal fogadják majd, és ő lesz a Jani. Mivel már alig tudott
magyarul, (mindig oroszul beszéltünk), engem kért meg, hogy
fordítsam le, illetve fogalmazzam meg helyette a moszkvai magyar
nagykövethez, illetve magához Kádár Jánoshoz intézett szívszaggató
sorait, amelyekben hazatelepülését kérelmezte.
Magyarországon nem éltek rokonai, hozzátartozói, de
Oroszországban sem volt senkije. Valamikor megnősült ugyan, de
már régen elvált. Házasságából nem születtek gyermekei, illetve
amikor erről kérdeztem, cinikusan annyit mondott: lehetséges,
persze, hogy katona korában csinált itt-ott Karéliában egy-két
gyereket, de az is lehet, hogy nem, mindenesetre, ha csinált is, nem
tud róluk. Aztán hónapokra eltűnt a szemem elől, majd egy szép
napon szembejött velem a Nyevszkij proszpekten. Alig ismertem rá.
A korábban elhanyagolt külsejű, mindig borotválatlan, gyűrött
nadrágot viselő Zsora úgy kicsípte magát – tisztesség ne essék
szólván –, mint Szaros Pista Krisztus urunk neve napján. Elegáns
öltöny, nyakkendő, zsebkendő a szivarzsebben. „Mi van, öreg,
kihúzták az államkötvényedet? (magyarul: megütötted a
főnyereményt?) – érdeklődtem. – És hogyan áll az áttelepülésed
ügye?” „Meggondoltam magam – felelte –, jó nekem itt is.
Főmérnöki állást kaptam.” „Te, főmérnökit? – hitetlenkedtem. – De
hiszen neked még szakmunkás bizonyítványod sincsen.” „Tudod,
mit? Most rögtön elviszlek az üzemembe, itt van a Nyevszkij
tőszomszédságában. Majd meglátod.”
Az üzem egy tágas, meglehetősen rosszul világított
pincehelyiségben működött. Az utóbbi azonban nem okozott
gondot, mert a vakok szövetkezetének tagjai foglalkoztak benne
biztosítótű-készítéssel. De a galvanizálás műveletéhez látó emberre
volt szükség. Először arra vették fel Zsorát betanított munkásnak,
majd néhány hónap múlva ugyanott, már tisztes zetéssel, valóban
főmérnök lett. Magam hallottam, amint beosztottai glavnij
inzsenyernek tisztelik. Fogalmam sincs, hogyan csinálta. De azt
mondják: vakok között félszemű a király. Neki pedig kettő is volt,
igaz, egyik sem állt jól.
Végül térjünk vissza – nem időben, hanem tematikailag oda,
ahol ez a fejezet elkezdődött – a zabrálásokhoz, vagyis azokhoz az
esetekhez, amelyekben a szovjet katonák, mondjuk így, engedély
nélkül vettek el egyes tárgyakat a magyar lakosságtól. Valamikor a
hatvanas évek vége felé a Magyar Rádió elnöke úgy döntött, hogy két
jól dolgozó atal munkatársat moszkvai társasutazással jutalmaz. A
hamisítatlan pesti srácok – Szabó József (nem a P. előjelű, hanem az,
akit barátai Zsabónak hívtak) és Pászt Róbert – ötszázadmagukkal
egy szép napon becuccoltak a csupa hálókocsiból álló úgynevezett
Barátság-vonatba, és nem egészen negyvennyolc órával később a
moszkvai Kijevi pályaudvar előtt már a moszkvai asztert taposta a
lábuk. A népes turistacsoport tagjait végigutaztatták a szobrokkal,
mozaikokkal ékes metrón, elvitték a Vörös térre, a Luzsnyiki
Stadionba, a Tretyjakov-képtárba és a korszerű magasházak
szegélyezte vadonatúj Kalinyin sugárútra. A magyarul beszélő
idegenvezető mindenütt lelkiismeretesen magyarázta a látnivalókat.
A Kreml úgynevezett Fegyvertárában is felhívta a gyelmet arra,
hogy „a következő teremben azokat a tárgyakat fogják látni az
elvtársak, amelyeket a diadalmas orosz seregek zsákmányoltak az
évszázadok során”. Mire Zsabó Pászthoz fordult, és félhangosan
megjegyezte: „Te, Robi, itt lesz a fater bringája.” Természetesen volt
a csoportban egy olyan személy, akit éppen azért küldtek velük,
hogy az ilyesmit jelentse. Meg is tette. A Magyar Rádió emberséges
elnökének nem kevés energiájába és fáradságába került, hogy a két
vagányt kihúzza a slamasztikából.
 
 Lómentesítés

Tudja-e még a hatvanadik életévét be nem töltött hon társaink

közül valaki is, hogy mi volt az a belépőcédula? Jobb helyeken
manapság pult vagy íróasztal mögött trónoló, szerencsés esetben
mosolygós recepciós hölgy, esetleg úr kérdezi ki és irányítja el az
irodákba tartó ügy- és üzletfeleket, miközben a bejövő telefonokat is
kezeli. Annál is jobb helyeken az említett felet ellátják egy „Vendég”
feliratú műanyag belépőkártyával, amelyet az intézményben töltött
teljes idő alatt zsinóron kell a nyakában vagy csiptetőn a zakója
hajtókáján viselnie. De ez már nem az a belépőcédula, amelyet a
negyvenes évek végétől kezdve kapott kötelezően – talán csak az
utcai illemhelyeken kívül – a bárhová belépni szándékozó
állampolgár. Ó, nem, az valami egészen más volt! Üvegablak mögött
egy mogorva elvtárs vagy elvtársnő üldögélt: jobb esetben
leszázalékolt rokkant, rosszabb esetben egy olyan személy, akit még
a „szervtől” is kénytelenek voltak alkalmatlansága miatt elküldeni,
mindamellett bokros érdemeire való tekintettel mégsem akarták
teljesen mellőzni. Csupán két dolgot kellett tudnia: pár kérdést
feltenni és néhány szót leírni.
Én valamikor 1948 körül ütköztem az első ilyen kikérdezőbe.
Máig is tisztán emlékszem, a Szabad Nép szerkesztőségébe
tartottam egy tél eleji délelőttön, ahol Fehér Klára, a lap akkor talán
legnépszerűbb riportere várt rám, a 16 éves gimnazista
újságírótanoncra. Korábban senki sem állított meg, amikor be
akartam lépni a Blaha Lujza téri sajtóházba. Ez alkalommal azonban
egy cerberus visszaküldött a kapuból, azzal, hogy amott, a kis
fülkében kérjek belépőcédulát. (Akkoriban tört ki az országban az
általános éberség. Talán azért, mert a bulvárlapok alvilági hősének,
a gyilkos Hekus Döncinek sikerült megszöknie a bíróságról, talán,
mert déli határainkon már elkezdett ólálkodni a korábbi évek hőse,
Tito elvtárs.) Hát jó, odaálltam a kis ablak elé, és közöltem jövetelem
célját. A túloldali írnok maga elé húzott egy aprócska papírtömböt,
és előbb a nevem után érdeklődött, majd a következő keresztkérdést
tette fel: „Honnan jött az elvtárs?” Nem akartam hazudni, elvégre
mondhattam volna akár azt is, hogy jöttem a Gangesz partjairól, de
én az igazsághoz híven azt feleltem, hogy a Nemzeti Sportuszodából
jövök. Ez is került rá a cédulára. A cédulakiállító bizonyára
úszómesternek nézett. Csak később értesültem róla, hogy a korabeli
kincstári tolvajnyelvben a honnan jött? azt jelentette: milyen
vállalat, szervezet képviselője. A belépés óráját és percét is rögzítő
papírkát felmutattam a kapuban strázsáló securitynak (jaj, miket
írok, hiszen akkoriban nyilvánvalóan nem lehetett az őrségnek ilyen
imperialista címe!), majd dolgom végeztével kaptam a cetlire egy
aláírást meg egy pecsétet, ami viszont arra jogosított fel, hogy
kilépjek az épületből. (A távozás megkezdésének időpontját percre
pontosan kellett a cédulán feltüntetni, mert ezzel vélték elejét venni
annak, hogy a vendégnek a megbeszélés befejezése és a kapun való
kilépése között ideje legyen dinamitot dugnia a lépcsők alá.)
Soha sem felejtem el azt a belépőcédulát, amely a Főtefu
irodáiba való belépésre jogosított fel. Ez hosszú história, amelyet
azzal kell kezdenem, hogy Budapestet az 1950-es évek elején
lómentesítették (isten bizony, hivatalosan ez volt az akció neve),
amikor is a Főszefu (Fővárosi Szekérfuvarozási Vállalat) helyére a
tehergépkocsikat üzemeltető Főtefu (Fővárosi Teherfuvarozási
Vállalat) lépett. (Vidéken még egy Állami Kordélyos Vállalat is
működött. Részben az hordta például a homokot és más anyagokat
Dunapentele/Sztálinváros építkezéseire.)
A Főtefu lett tehát a lómentesítés legfőbb haszonélvezője, bár
én az akkor divatos és mindenképpen olcsó, úgynevezett lógyulai
kedvelőit sem zárnám ki a kedvezményezettek sorából. Ez a kolbász
ugyanis korábban gyakran volt hiánycikk, egyszerűen azért, mert
kevés volt hozzá a „nyersanyag”. A lómentesítéssel azonban ez a
probléma – legalábbis átmenetileg – megoldódott, mivel hirtelen
annyi pacit kellett vágóhídra küldeni, hogy alig győzték feldolgozni
a húsukat.
A Főtefu pedig monopolhelyzetbe került a budapesti
fuvarozásban. Ezt azonban eleinte a lehetőségekhez képest csekély
hatékonysággal használta csak ki. A fuvaroztatók (gyárak, közületek)
úgynevezett kötöttbérben vették igénybe a szolgáltatást, ezért a
teherautók rettentő sokat álltak. Sem a fuvarozó, sem a fuvaroztató
nem volt érdekelt jobb kihasználásukban.
Ekkor támadt Martis Bélának, a vállalat igazgatójának az az
ötlete, hogy szervezzék ésszerűbben a fuvarokat, oly módon, hogy
minél kevesebb legyen az üresjárat. Kötöttbér helyett maga a Főtefu
állította össze a szállítások tervét, azzal, hogy ha teherautójuk
valahova rakományt visz, lehetőleg ugyanott vagy a közelben kapjon
újabb fuvart. Akkor sem állítottam, ma sem állítom, hogy Martis egy
minden korábbi paradigmát elsöprő einsteini képlet birtokában
találta volna ezt ki, más szavakkal, hogy valami zseniálisat alkotott.
(Tartok tőle, hogy a háború előtti teherautós fuvarozók
szövetségénél már ismerték ezt a pofonegyszerű, logikus eljárást.)
Tény azonban, hogy amikor Martis néhány talpraesett diszpécsere
segítségével bevezette ezt a módszert, az mégis a reveláció erejével
hatott. Ennek a munkaszervezési módszernek köszönhetően három
év alatt több mint 20 százalékkal nőtt a Fővárosi Teherfuvarozási
Vállalat gépkocsijainak kihasználtsága. Ez a huszonvalahány
százalék ugyan eltörpült azoknak a sztahanovistáknak a 150-200-
300, esetenként még több százalékos normatúlteljesítése mellett,
akik – tisztelet a kivételnek! – vagy csaltak, vagy akiknek az üzemi
pártszervezetek, gyárigazgatók fél tucat segítőt rendeltek a kezük
alá, de ez legalább mentes volt mindenféle trükktől. Akkoriban a
népgazdaságban egymás után vették át a különféle élenjáró szovjet
munkamódszereket: a Koleszov-féle szélesvágást, a Bikov-féle
gyorsvágást, a Kucserin-féle olvasztást az acélkohászatban stb.
Ezeknek a mozgalmaknak az egyike lett a Főtefutól kiindult
Ribakov-mozgalom, amelynek Magyarországon ugyancsak számos
követője akadt. Engem, a atal riportert is a népszerűen csak
ribakovozásként emlegetett új módszer propagálásának, további
elterjesztésének szándéka vezetett el a Főtefu józsefvárosi telepére.
Martis Béla, az akkor már Munka érdemrendes igazgató
elmagyarázta nekem, hogy a mozgalom gondolatát Ribakov szovjet
író elvtárs Százezer kilométer című regényéből merítették, ezért is
nevezték el róla. Ez az az Anatolij Ribakov volt, aki aztán a
nyolcvanas években Nehéz homok című, a nagy honvédő háború
szovjet zsidó partizánjairól szóló regényével általános elismerést
aratott, és akinek még később, a Szovjetunió széthullása után
megjelentetett regénye, Az Arbat gyermekei joggal tett szert
világhírre. A Százezer kilométert (eredeti orosz címe Vogyityeli
vagyis Sofőrök volt) azonban csak sematikus, tipikus termelési
regénynek lehet minősíteni. Engem egyébként a nagyszerű újítás, a
bámulatos munkaszervezési módszer érdekelt csupán, de annak
sehogyan sem tudtam benne a nyomára bukkanni, pedig kétszer is
lelkiismeretesen végigolvastam, mielőtt bekopogtam volna a
Főtefuhoz.
Miután némileg összebarátkoztunk, Martis fér asan bevallotta
nekem: „Nézd, ezt a mozgalmat tulajdonképpen én találtam ki. Ha
akarod, mondhatjuk azt is, hogy a regény elolvasása ihletett meg.
Számomra azonban csak az volt a fontos, hogy növeljük a
tehergépkocsik kihasználtságát. Persze, előállhattam volna az újfajta
fuvarszervezés ötletével magam is, de az vagy sikerült volna, vagy
nem. Vagy felkaroltak volna az illetékesek egy Martis-mozgalmat,
vagy sem. Ezzel szemben én egy élenjáró munkaverseny-mozgalom
meghonosításával álltam elő. Szerettem volna látni azt az ürgét, aki
el merte volna gáncsolni a szovjet Ribakov-mozgalom magyarországi
meghonosítását!”
Aki dolgozója, alkalmazottja, állandó ügyfele volt egy
intézménynek, annak nem kellett minden alkalommal belépőcédulát
váltania, mert állandó belépésre jogosító fényképes igazolvánnyal
rendelkezett, amely tudatta, miszerint X. Y. (kézzel kitöltve) elvtárs
(az utóbbi szó viszont oda volt nyomtatva, hiszen más, mint elvtárs,
értelemszerűen nem jöhetett számításba) jogosult az intézménybe
való belépésre. Mivel hat és fél évtized telt el azóta, és különös
tekintettel arra, hogy a transzneműekre már nem illik görbén nézni,
talán elárulhatom, hogy amikor az Asszonyok című képeslapnak
voltam a gyakornoka, a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének és
egyben a szerkesztőségnek helyet adó Szerb utcai épületbe nap nap
után egy olyan fényképes igazolvánnyal léptem be, amelyet –
becsületszavamra! – Kulcsár István asszonytárs nevére állítottak ki.
Mert amíg mindenütt másutt elvtárs volt az ember (igaz, egy
kivétellel: egy pesti kávéház ablakában azt hirdette felirat, hogy „itt
mindenki doktor úr lesz szólítva”), az MNDSZ-be csak asszonytársak
jártak.
Később persze, az 1960-70-es években már lazult az éberség.
Akkori munkahelyemen, a Magyar Rádióban például a belső
karhatalom kiskatonái helyett civil biztonsági őrök vették át a
stúdiók őrzését. Akinek a meghívó fél (riporter, műsorszervező,
rendező) leadta a nevét, annak a Bródy Sándor utcai épület
kapualjában percek alatt kiállították a belépőcéduláját, amelyet
dolga végeztével, mint említettem, alá kellett íratnia, és le kellett
pecsételtetnie.
Később már a pecsétet is mellőzték, és elegendő volt, ha a
vendég cetlijét a fogadó fél aláírta. Erre a portás csak egy pillantást
vetett, és a kartárs/úr/hölgy távozhatott. Bennem azonban felébredt
a gyanú, hogy nem is igazán ellenőrzik, hogy valóban az én
aláírásom szerepel-e a tőlem távozó belépőcéduláján, és egyszer úgy
írtam alá, hogy Csajkovszkij Péter. Az illetőt simán kiengedték. Ettől
vérszemet kaptam, és azontúl hol Mozart Farkas, hol Verdi József
aláírása szerepelt a külpolitikai rovatból távozó külső személyek
céduláján. (Fogalmam sincs, hogy miért éppen zeneszerzők lettek az
alteregóim.) Egyiküket sem zavarták vissza. Mindössze egyszer
próbáltak megfogni, mégpedig éppen akkor, amikor véletlenül
ártatlan voltam. Belépőcédula és állandó belépő ugyanis kétféle
létezett. Az egyik, amelyik csak a kapun való belépésre jogosított, és
egy másik, egy piros, átlós vonallal áthúzott afféle szuperbelépő,
amelyikkel a stúdiófolyosóra is be lehetett menni. (Érthető, hiszen
onnan már csak egy lépés kell addig, amíg az illetéktelen beront egy
adóstúdióba, és belerikkantja az élő adásba, hogy „Hajrá, Fradi!”,
vagy ne adj’ isten, a Nagy Testvérre nézve dehonesztáló jelszót kiált
az éterbe.) A stúdiófolyosó bejáratánál ezért külön biztonsági ember
ellenőrizte a belépőket.
Egyszer, már a nyolcvanas évek második felében, Máté László
vegyifegyver-szakértővel készítettem interjút. Elfelejtettem
különbelépőt kérni számára, de amikor az elbocsátott légiónak a
stúdiók előtt strázsáló veteránjával közöltem, hogy civil öltözéket
viselő vendégem alezredes, igazolvány felmutatása nélkül,
bemondásra elhitte és beengedte. Attól fogva nem kértem
interjúalanyaimnak különbelépőt, hanem valamennyiüket (még
azokat az őscivileket is, akik a tartalékos őrvezetőségig sem jutottak
el), alezredesként mutattam be a biztonsági őröknek. Azok pedig
hozzászoktak, hogy én mindig ilyen rendfokozatú főtiszteket
kísérek, és nem alkalmatlankodtak. Egyikükben is csak akkor ébredt
fel a gyanú, amikor Szentesi György rakéta- és leszerelési szakértőt
azzal a felkiáltással akartam bevinni a stúdióba, hogy „az ezredes
elvtárssal megyek interjút készíteni”. A Magyar Honvédség
főtisztjeit mindaddig tiszteletben tartó éberségi szakember nyilván
azt hitte: annyira elszemtelenedtem, hogy előléptetem
riportalanyomat, aki immár nem is al-, hanem teljes ezredes.
Felugrott a helyéről, és igazolványt kért, de igen meglepődött:
Szentesi ugyanis valóban ezredes volt.
 
 Éberek és szájtátiak

Az éberséget nem a kommunisták találták fel. Már az

Újszövetségben felhívja Máté apostol az emberek gyelmét arra,
hogy „Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok, hogy mely órában
jön el Uratok.” (Mt. 24,44). Más értelemben és összefüggésben
használta az éberség fogalmát posztumusz művében egy cseh
publicista, Julius Fučik. Őt a csehszlovák antifasiszta ellenállás
tagjaként vette őrizetbe a Gestapo a németek megszállta Prágában.
Sikerült a börtönben terjedelmes riportot írnia a fegyházról,
rabtársairól, vallatóiról, és a papírlapokat kijuttatnia szabadon
maradt társaihoz. A később könyvként is megjelentetett írás (eredeti
címe: Riport kötéllel a nyakamon, a magyar kiadásban: Emberek,
legyetek éberek!) utolsó mondata, amelyet a kivégzése előtt vetett
papírra, így hangzik: „Emberek, szerettelek bennetek. Legyetek
éberek!”
Mindkét idézet a maga helyén méltányolható, megállja a helyét.
Sztálinnak és embereinek azonban beteges rögeszméjévé vált az
éberség. Az ellenség ugyanis (az angol kémektől a papokon, a
kulákokon és a kártevőkön át a cionista ügynökökig) nem alszik,
mindenhova befurakodik, ezért időben le kell leplezni. És ehhez kell
nekünk ébereknek lennünk. Kétségtelen, hogy kémkedtek a
Szovjetunióban angol hírszerzők, hellyel-közzel szabotálták a
beszolgáltatást kulákok, működtek szabotőrök (a cionista
ügynököket illetően vannak kétségeim), de az éberség hajszolása,
mindenekfelettisége a Szovjetunióban, majd a Rákosi-rendszer
idején Magyarországon is egészen paranoid – nem merem azt
mondani, hogy nevetséges – formákat öltött, és az éberségben
élenjáró embereket hőssé nyilvánították.
Ilyen ember, e heroizálás legszebb darabja alighanem a pionírok
(úttörők) egymást követő nemzedékei elé példának állított mártír,
egy Pavlik Morozov nevű orosz gyerek volt. A kolhozosítás idején a
tizennégy éves ú feljelentette a hatóságoknál az apját, hogy az
összejátszik a kulákokkal. A gaz zsírosparasztok erre megölték
Pavlikot. Legalábbis a történelemmé emelt legenda szerint így
történt. Az éberség kimagasló példáját mutatta egy Ligyija Tyimasuk
nevű doktornő is, a párt vezetőit gyógyító Kreml Kórház orvosa, aki
azt leplezte le illetékes helyen, hogy Andrej Zsdanovot, a Központi
Bizottság titkárát (de más pártvezetőket is) orvosaik gyilkolták meg
tudatosan felállított helytelen diagnózisukkal, és Sztálint is
készültek a másvilágra küldeni. Ennek köszönhetően sikerült 1952
végén a KGB-nek lelepleznie a „fehér köpenyes gyilkosokat” (ez lett
a szovjet sajtóban az epitheteton ornansuk, azaz állandó jelzőjük).
Az éber orvosnőt Lenin-renddel tüntették ki.
Moszkvában már küszöbön állt „a Joint által felbérelt” és majd’
egy szálig zsidó nevű (Kogan, Feldman, Grünstein stb.) orvosok
koncepciós ügyének nyilvános tárgyalása (ahol a kínzások hatására
be kellett volna ismerniük, hogy Sztálint is meg akarták gyilkolni),
amikor 1953 márciusában a Generalisszimusz – immár az ő
közreműködésük nélkül – kimúlt, és az orvosokat rehabilitálták.
Tyimasuk – akinek éberségéről és a nép egyszerű gyermekeinek
spontán hozzá intézett köszönőleveleiről riport jelent meg a
Pravdában – Sztálin halála és az ártatlanul megvádolt orvosok
kiszabadulása után, azt követően, hogy megfosztották Lenin-
rendjétől, állítólag öngyilkos lett. (Állítólag. De lehet, hogy ez csak
szóbeszéd volt: a Pravda és a Medicinszkaja Gazeta nem közölt róla
nekrológot.) Nos hát, őket kiáltották ki hősöknek, mondván, hogy az
éber szovjet emberek tudták a kötelességüket. Az éber Pavlik a
tulajdon apját, az éber Ligyija az addig apjaként tisztelt
professzorokat jelentette fel. Megjegyzem, minderre is van korábbi
példa. Az imént idézett Evangéliumban egy Júdás nevű (h)éber
ember Mesterét, Tanítóját adta fel a hatóságoknak.
1936-ban készült a Szovjetunióban Ivan Pirjev rendező lmje, A
párttagsági könyv. Arról szól, hogy egy magát álcázó kulák hogyan
kerít hálójába egy becsületes kommunista élmunkásnőt, és hogyan
él vissza annak ellopott pártigazolványával. 1950 körül a lmet
Magyarországon is bemutatták, és akkor nálunk is ez lett a
hivatkozási alap az éberségre, illetve annak hiányára, mert hiszen
lám, egy orvul megszerzett pártkönyv birtokában az ellenség
bejuthat illetéktelen helyre, szabotálhat. A pártkönyv (amelybe
tulajdonosának adatain kívül azt is rendre bejegyezték, hogy
hónapról hónapra zeti-e a tagdíjat; a bolsevik párt II.
kongresszusától kezdve ugyanis ez volt a kommunistaság egyik
alapvető követelménye) az éberség afféle amulettjének számított, de
annyira, hogy aki elveszítette ezt az igazolványt, az ritkán úszta meg
súlyos pártbüntetés (szigorú megrovás utolsó gyelmeztetéssel)
nélkül. De még az is előfordult, hogy az éberség eme égbekiáltó
hiányáért az illetőt kizárták a pártból, ami egyben szakmai
karrierjének a végét is jelenthette. Hogy mennyire nem tréfa a piros
könyvecskének az őrzése, illetve elveszítése, azt leningrádi
egyetemista koromban értettem meg.
Egy Valja M. nevű évfolyamtársnőnk bejelentette, hogy
elveszítette a Komszomol-igazolványát. Még csak nem is a párt-,
hanem csak az ifjúkommunista szervezet tagságát igazoló iratot!
Megjegyzem, szinte teljesen ártatlan volt benne. Az igazolványt a
retiküljében hordta, amelyet csupán arra a néhány másodpercre tett
le maga mellé, amíg a kabátját beadta a ruhatárba. A tolvaj viszont
ki gyelte, és abban a pillanatban emelte el a táskát. Valja fegyelmi
ügye az évfolyam Komszomol-gyűlése elé került. A résztvevők
tudták, hogy valamilyen büntetéssel mindenképpen sújtaniuk kell
Valját, ezért egyikük intést (a legenyhébb fegyelmi fokozat) javasolt.
Az a tanárnő azonban, akit az ifjúsági szervezet mellé a
pártszervezet delegált afféle idősebb tanácsadónak, hevesen
ellenezte ezt, és szigorú megrovást indítványozott. Ezzel a
jelenlévők nem értettek egyet. Megpróbálták megmagyarázni a
tanárnőnek, hogy évfolyamtársnőnk egy olyan véletlen balesetnek
lett az áldozata, amilyen mindenkivel, még magával a tanárnővel is
előfordulhat. Az instruktor azonban kötötte az ebet a karóhoz,
mondván, hogy az nem úgy van, Valja súlyosan hibázott, amikor
nem vigyázott az igazolványára. Erre az egyik ú feltette a szigorú
instruktornőnek a százrubeles kérdést: ő hogyan akadályozta volna
meg a jeles irat eltulajdonítását? Mire a tanárnő irulva-pirulva (mert
hiszen a Szovjetunióban mindent elsöprő prűdség uralkodott)
kinyögte, hogy vele ilyesmi nem történhet meg, mert ő a
melltartójában hordja a pártkönyvét.
Hadd említsem meg az éberség egy szépen fejlett magyarországi
példáját is. Szovjetösztöndíjas koromban egy ismerősöm révén
eljutottam egy olyan leningrádi üzembe, ahol kevés kivétellel csak
vakok dolgoztak. Érződött, hogy jó náluk a szellem, összetartó a
társaság. Megkértek rá, hogy amikor hazamegyek szünidőre,
keressem meg a magyar vakokat azzal, hogy szeretnének velük
kapcsolatba lépni, esetleg testvérbrigádi viszony is kialakulhat, nagy
divat volt ez akkoriban. A nyári szünetben felkerestem Budapesten a
vakok és gyengénlátók szövetségét, ahol a mogorva főtitkár
fogadott. Ismertettem vele a leningrádi vakok üzenetét és javaslatát,
mire kijelentette: azt sem tudja, ki vagyok. Azt feleltem, hogy
elöljáróban már bemutatkoztam és már akkor közöltem vele, hogy
Leningrádban tanuló diák vagyok, de ha kívánja, igazolom is, itt van
róla a pecsétes írás. Erre ő kijelentette, hogy azt mindenki
mondhatja, a pecsétet ő nem látja (ebben az egyben igaza is volt),
különben is, az övéké egy belügyminiszteri engedéllyel működő
szövetség, akárkivel nem állnak szóba. Lehet, hogy én nem is az
vagyok, akinek mondom magam, és valamiféle gyanús céljaim
lehetnek ezzel a kapcsolatfelvétel-mesével. Annyiban hagytam a
dolgot, kifordultam az ajtón. Az éber úrnak köszönhetően a
leningrádi és a budapesti látássérültek testvéri kapcsolatfelvétele
azóta is várat magára.
Hihetnők, hogy az éberségnek ezt a fokát már nem lehetett
űberolni. De igen, lehetett. Magyarországon abban az időben
valamennyi hivatalban, intézményben minden iratot éjszakára le
kellett adni egy külön erre a célra szolgáló páncélszekrénybe,
amelyet lepecsételtek. Tévedések elkerülése végett: ez nem a
hadiüzemekre, államtitkokat birtokoló, vagy akár kisebb hatáskörű
hivatalos szervekre vonatkozott, mert ott külön TÜK (titkos
ügykezelés) működött, hanem például az Ifjúsági Könyvkiadóra is,
ahol édesanyám dolgozott abban az időben. Nemcsak a könyvelés
adatait kellett ily módon óvni, mint a szemünk fényét (nehogy az
ellenség megtudja például, hogy mennyi a csengő-bongó
gyermekversikék soronkénti tiszteletdíja), hanem még a kiadásra
váró kéziratok másolatát, sőt az azok gépelésénél használt indigókat
is le kellett adni éjszakára. Jóanyám rosszmájú indokolása szerint
azért, nehogy az ellenséges szabotőrök rongálási célzattal vasport
szórjanak például az Öreg néne őzikéje vagy a Brumi kéziratának
lapjai közé.
És ha egyszer az éberség bajnokai hősök voltak – már csak a
dialektika kedvéért is –, kellett lennie lenézendő, megvetendő
ellenpólusnak is. Ő volt a szájtáti. Nem maga a Gonosz, de
akaratlanul is a segítője. Tehát nem kifejezetten ellenség, ám
legalábbis – a Pravda szavaival – az ellenség szekértolója. Ami nem
sokkal jobb. Ez a jelző, amely a harmincas évektől kezdve mind
gyakrabban fordult elő a szovjet vezetők beszédeiben,
pártdokumentumokban, a sajtóban, (kiváltképp a már-már erre
szakosodott szatirikus hetilapban, a Krokogyilban), oroszul úgy
hangzik, hogy rotozej. Amikor aztán az ötvenes évek elején a magyar
sajtóban is megjelent ez a fogalom, mindenekelőtt kellett rá találni
jó magyar szót, ami nem bizonyult könnyűnek. A tétovázó, bamba
embert persze korábban is nevezték szájtátinak, még a nótában is
szerepelt, hogy Ezért a legényért nem adnék egy krajcárt, / Aki a lány
előtt összehúzza magát. / Összehúzza magát, eltátja a száját. / A fene
egye meg a málészájúját! De ha valaki egyszerűen mulya, abból még
nem következik, hogy ő az, aki nem ismeri fel időben az ellenséget,
tehát ebben az értelemben furcsán hatott a pártzsargonban az
ekként átmagyarított szó, amelyet a Szabad Nép akkoriban
szüntelenül mantrázott. Megjegyzem, volt még néhány hasonló
kifejezés, amely az orosz nyelvben még csak-csak elment, de
magyarul eleve nevetségesen hangzott. Ilyen volt például a burzsoá
korcs. Vagy egy még szebb példa: Lavrentyij Berija, a Sztálin halála
után a törvénytelenségek egyetlen bűnbakjának kikiáltott volt
állambiztonsági főnök – az oroszból fordított hivatalos közlemény
szerint – elszemtelenedett. (Ami ugyan kétségtelenül csúnya dolog,
de főbelövés azért nem jár érte.)
No de vissza a szájtátisághoz. Éppen ennek a bűnnek a
megakadályozására hoztak létre egy olyan kágébés szervet,
amelynek a nevét szinte lehetetlen szovjet nyelvből magyarra
fordítani. Ha mégis megpróbálom, akkor ez volt az Államtitoknak A
Sajtóban Való Megőrzését Végző Főcsoportfőnökség. Vagyis a
cenzúra. Amely nem csak az újságokat és a könyveket ellenőrizte
megjelenés előtt, de még egy gyufacímkét sem lehetett kinyomtatni
a Szovjetunióban a cenzor pecsétje nélkül. Jellemző egyébként, hogy
a sajtóban még az sem jelenhetett meg, egyáltalán létezik ilyen
hivatal. Az is államtitok volt. Sőt – paradoxon, de tény –, az is
államtitok volt, hogy mi számít államtitoknak. A cenzorok havonta
kaptak kiegészítéseket a tiltott témák jegyzékéhez, ám hogy mi
szerepelt azokban, azt is szigorú titokként kezelték.
Magyarországon – talán egyedüliként a szocialista országok
közül – formailag nem létezett cenzúra. (Még a viszonylag liberális
hírben álló Lengyelországban is működött ilyen hivatal.)
Gyakorlatilag persze minden főszerkesztő, vagy az a személy, aki
végső formájában, utolsóként volt jogosult jóváhagyni egy
kiadványt, illetve közleményt, felelős volt érte, méghozzá nemcsak
politikai értelemben, hanem azért is, hogy be, illetve ki ne csússzon
valamiféle katonai vagy államtitok. Amikor a hatvanas években
turnusvezető voltam a Magyar Rádió hírszerkesztőségében,
tulajdonképpen én is ilyen személynek számítottam, mivel az én
turnusom idején a felolvasandó hírek tőlem már egyenesen a
bemondó kezébe kerültek. A titoktartás szempontjából azonban
borzasztó könnyű dolgom volt, sohasem kellett mérlegelnem, hogy
ez vagy az a hír nem tartalmaz-e államtitkot, mivel a mi feladatunk
csak abban állt, hogy a Magyar Távirati Iroda híreit rádióhírre
transzponáljuk át. Az MTI pedig nagyon jól tudta, hogy milyen hírt
adhat ki, és ha netán mégis tévedett volna, a tőlük átvett ominózus
anyagért nem én feleltem volna, hanem a hírügynökség illetékese.
Már vagy ötödik éve dolgoztam ebben a beosztásban, amikor egy
napon behivatott a szobájába a főszerkesztőm, az óvatosságáról
közismert V. elvtárs, gondosan körülnézett, majd miután
meggyőződött róla, hogy kettőnkön kívül nincs más, tehát
illetéktelen személy az irodában, kinyitotta a páncélszekrényét,
kivett belőle egy köteg papírt, azzal, hogy ő is csak a napokban
kapta. Tanulmányozzam át, de el ne hagyjam közben a helyiséget,
majd magamra hagyott, kis híján rám zárta az ajtót. A jó tízoldalnyi
gépelt szöveg, jobb felső sarkában Szigorúan titkos! felirattal, puszta
felsorolás volt. Vagy kétszáz, de lehet, hogy háromszáz olyan
tényezőt sorolt fel minden megjegyzés, kommentár, magyarázat
nélkül, amely államtitoknak számít, és nyomtatásban nem jelenhet
meg, a rádióban nem hangozhat el. (Hadiüzemek vagy hadiüzemmé
átalakítható polgári üzemek termékei, az ilyen üzemek termelési
kapacitása, robbanóanyagok tárolási helye és őrzése, pályaudvarok
átbocsátó képessége, a vasúti vagonpark mennyiségi adatai, a
polgári repülőterek futópályájának hossza, utak, hidak teherbírása, a
búr, a búr a búrkappal... a végtelenségig.) Tíz perc után a
főszerkesztőm visszajött, megkérdezte, hogy áttanulmányoztam-e a
listát, majd igenlő válaszomra felszólított, hogy írjam alá, miszerint
tudomásul vettem a benne foglaltakat. Nem utólag állítom
dicsekvésképpen, de valóban azt feleltem erre, hogy az én fejem nem
káptalan, és – főnököm legnagyobb megrökönyödésére – azt
biggyesztettem a titokleltár alá, hogy „elolvastam, de megjegyezni
nem tudtam”. Biztos voltam benne, hogy azonnali hatállyal
leváltanak a turnusvezetőségről, de az aláírás gyakorlati
megtagadása következmények nélkül maradt. Vagyis létezett ugyan
egy olyan formai követelmény, hogy aki utolsónak lát publikálandó
anyagot, annak alá kell írnia, hogy megismerkedett a tiltott témák
jegyzékével, de ha nem írta alá, úgy látszik, az sem volt olyan nagy
baj. Ezért mondják – nem alaptalanul – hogy az slendrián diktatúra
volt.
A Szovjetunióban nem kezelték ezt ilyen könnyelműen. Sőt.
Abból kiindulva, hogy a túlhajtott éberség miatt még senkinek sem
esett baja, nem egyszer saját magukhoz képest is túlzásokba estek.
(És ez még csak nem is szovjet jellegzetesség volt. A 19. századi
orosz irodalom ktív szerzőjétől, a szüntelenül bölcselkedő Kozma
Prutkovtól származik az a gyakran idézett mondás, hogy „jobb
túléberkedni, mint aluléberkedni”.) A hatvanas évek közepén rádiós
munkám mellett a Novosztyi (APN) szovjet sajtóügynökséget
tudósítottam Magyarországról, főként gazdasági és kulturális
témákban. (Az ügynökségnek volt ugyan Budapesten két,
Moszkvából küldött tudósítója is, de azok – minden jel szerint –
mással voltak elfoglalva.) Nos, egy ízben arról adtam le rövidke
tudósítást, hogy Balatonfüreden vízre bocsátottak egy olyan
balatoni hajót, amely „radarral van felszerelve”. Ez utóbbi részlet
azonban hiányzott a megjelent anyagból. Sokáig nem értettem, hogy
miért, hiszen ismétlem: nem egy atommeghajtású repülőgép-
hordozóról, hanem egy balatoni sétahajóról volt szó. Mint utóbb,
személyes találkozásunkkor a moszkvai szerkesztő bizalmasan
elárulta nekem, az ominózus tényt a cenzor törölte, bizonyára azért,
mert a radar, mint olyan, eleve tiltólistán szerepelt.
A legszebb cenzúrasztorim mégsem ez, hanem egy olyan
történet, amelyet egy moszkvai (igaz, zárt) tanácskozáson beszélt el
az előadó, éppen annak illusztrálására, hogy milyen károkat okoz a
túlhajtott éberség. Történt, hogy egy szovjet mérnököt azzal bíztak
meg, hogy tervezzen meg egy hidat egy folyam fölött, közel a
torkolathoz, olyan szakaszon, ahova a tengeri hajók – köztük
hadihajók is – még feljárnak. A mérnök megköszönte a megbízást,
de azt mondta, ahhoz, hogy megtervezze a hidat, szüksége van az
említett hadihajók néhány paraméterére (szélességük, radartornyaik
magassága stb.) Erre az illetékesek vakarták a fejüket, mert a
mérnöknek nem volt dopuszkja, azaz hozzáférése minősített adatok
birtoklásához. Aztán elkezdték ennek az engedélynek (pontosabban:
engedélyeknek, mert az ilyeneknek a titkosság fokától függően több
lépcsőfokuk is volt) a megszerzését.
Miközben ez a „beavatás” folyt, a történet hőse Moszkvában
véletlenül beleszaladt egy régi barátjába, aki Kanadában dolgozott a
szovjet kereskedelmi kirendeltségen, és éppen szabadságon
tartózkodott otthon. A mérnök elpanaszolta neki, hogy a titkolódzás
miatt már hónapok óta nem tud hozzálátni a munkához, és attól
tart, hogy még néhány hónapot vesz majd igénybe, amíg végre
megkapja a szükséges dopuszkot. „Én tudok neked segíteni –
mondta erre a barát. – A Jane’s Fighting Ships című amerikai
kiadvány legutóbbi évkönyvének nagy részét éppen a szovjet
ottának szentelte. Abban minden egyes szovjet hadihajó minden
egyes adata centiméteres pontossággal meg van adva. Amint
visszaérek Kanadába, elküldöm neked, és te máris hozzáláthatsz a
munkához. Amire megkapod a titkos adatokhoz való hozzáférést,
már készen is leszel a tervekkel.” Ezek után a barát visszatért
kanadai munkahelyére, és alig néhány hét múlva a mérnök már
boldogan vehette át a postástól a beígért Jane’s-kiadványt. Öröme
azonban csak addig tartott, amíg ki nem nyitotta az amerikai
kiadású évkönyvet. Abból ugyanis a szuper-éber szovjet cenzor
borotvapengével gondosan kivágta a szovjet hadihajókra vonatkozó
adatokat.
Amerikában másképpen voltak éberek. Atlantában működött az
Egyesült Államok akkor legkorszerűbb és egyik legforgalmasabb
polgári repülőtere, amelyről riportot szándékoztam készíteni. A
helyi sajtófőnök (engem, a kommunista országból érkezett
tudósítót!) felvitt az irányítótoronyba, hogy onnan fényképezzek,
mert onnan lehet a legjobban belátni a repteret. (A Szovjet-unióban
vagy Magyarországon nem volt szabad nemhogy egy polgári
repülőteret, de jószerével még egy hidat vagy vidéki vasútállomást
sem fényképezni.) Előzőleg Texasban, az Egyesült Államok és
Mexikó határán biztatott kísérőm, egy mellém adott amerikai
határőr százados, hogy fotózzam a képzeletbeli határvonalat. (Igaz,
akkor még nem húzódott szögesdrótkerítés, betonfal ezen a helyen,
ám, ha jól tudom, azt is szabad fotózni.) Az USA csendes-óceáni
ottatámaszpontján, a San Diegó-i kikötőben a többi turistával
együtt a kirándulóhajóról nyugodtan fényképezhettem az ott
horgonyzó, valóban korszerű hadihajókat, köztük egy atomerő-
meghajtású repülőgép-hordozót, és utóbb senki sem kért meg, hogy
adjam át a lefotografált lmet.
Pedig a megfelelő amerikai szervek emberei nem voltak
szájtátiak. Csakhogy ők tudták, hogy mi a valódi titok. Bizonyára
megakadályozták volna, ha egy kikötői kocsmában itatni és
kérdezgetni próbálom a hadihajókon szolgáló tengerészeket. De
azzal tisztában voltak, hogy a ottabázist – méghozzá nem olyan
amatőr kamerákkal, amilyen az enyém volt – a szovjet
kémműholdak már nyilván agyonfényképezték. Egy ízben részt
vettem egy zetős sétán az amerikai védelmi minisztériumban, a
Pentagonban. Amit megmutattak belőle, azt ugyancsak szabad volt
fényképezni. Ugyanakkor idegenvezetőnk, egy százados mindvégig a
haladásunk irányának háttal, rák módjára lépkedett, és egy
pillanatra sem vette le a szemét rólunk, nehogy valamelyikünk
véletlenül vagy nem véletlenül lemaradjon a csoporttól, és
elkóboroljon az épületben. A houstoni űrközpontban, ahonnan kém-
és másfajta katonai jellegű műholdakat is irányítottak, az első
látszatra oly titkosnak tűnő irányítóterembe beengedték a
látogatókat, sőt, ha jól emlékszem, fotózni is lehetett. Szigorúan
tiltották viszont ezt az étkezőben, hogy ezzel is leplezzék, óvják az
ellenséges hírszerző szervektől a titkos munkát végző, gyakorlatilag
„titkosított” munkatársaikat, akik a „plebsszel” egy térben
ebédeltek. Amire tehát tényleg kellett, arra Amerikában is vigyáztak.
New Yorkban viszont éppen azt nem engedték meg nekem
fényképezni, amit Magyarországon simán lehetett volna. Egyszer
egy gyógyszertár bejáratát, egy másik alkalommal pedig a
Metropolitan operaházat. Ugyanis mindkettőt magántulajdont
képező helyről vettem célba, és ahhoz előzetesen engedélyt kellett
volna kapnom. De én akkor Amerikában még – ha nem is szájtáti, de
mindenképpen – greenhorn, azaz zöldfülű voltam. A nyolcvanas évek
második felének idehaza akkorra erősen fellazult körülményeire
egyébként jellemző, hogy mindezt már akkor megjelent könyvemben
is megírhattam, és a Legország minden további nélkül
megjelenhetett, nem is egy, hanem gyors egymásutánban három
kiadásban is. Igaz – és ez is jellemző a korra – főként azért
kapkodták szét, mert Pesten elterjedt, hogy a könyvet betiltották.
 
 Szovjetül írt regény

Borisz Paszternak regényét, a Moszkvában szennyműnek

kikiáltott, Stockholmban irodalmi Nobel-díjra érdemesített Zsivago
doktort a CIA kiadatta orosz nyelven, hogy az 1958-as brüsszeli
világkiállításra érkező szovjet turistáknak osztogathassák. Az
amerikai titkosszolgálatot, amely nem kis fáradsággal jutott hozzá a
mű Nyugatra csempészett eredeti kéziratához, e tevékenységében
természetesen nem az orosz irodalom iránti rajongása, hanem
értelemszerűen az úgynevezett fellazítás szándéka vezérelte.
Mondhatnánk, hogy ezt a gonosz szándékot csak a konkurencia,
mármint a KGB tulajdonította a Központi Hírszerző Ügynökségnek,
csakhogy az idevonatkozó dokumentumok tartalmát éppenséggel
nyugati kutatók hozták nyilvánosságra, és nem is valamikor a
hidegháború csúcsán, hanem 2014-ben, vagyis ötvenhat évvel a
történtek és huszonhárom évvel a Szovjetunió széthullása után.       
Jobb szovjet és hazai úgynevezett másként gondolkodó
körökben megkülönböztettek szamizdatot és tam-izdatot. A
terminológia és ez a kiadási gyakorlat szovjet találmány. Igaz, nem
Csudakov akadémikus ötlötte ki, hanem a cenzúrával sújtott belső
ellenzék. Az első fogalom önkiadónak, a második ottani (vagyis
külföldi) kiadónak fordítható magyarra. A szamizdatot írógépen,
indigóval, rendszerint 4-5 példányban állították elő, míg a
tamizdatot angliai, franciaországi, svájci nyomdákban nyomták. A
Zsivago doktor első orosz nyelvű kiadása a második kategóriába
tartozott. Isten látja a lelkem, nem akarom magam holmi ős-
másként-gondolkodónak feltüntetni, de tény, hogy a tiltott
gyümölcs izgatta a fantáziámat. Ezért, amikor 1972-ben
tudósítóként Helsinkiben jártam egy nemzetközi konferencián,
becserkésztem az orosz nyelvű irodalmat is árusító könyvesboltot, és
miután óvatosan körülnézve arra a következtetésre jutottam, hogy
nincsenek a sarkamban imperialista vagy éppenséggel hazai
ügynökök, az amúgy csekélyke napidíjamból félretett nn márkákból
megvásároltam Paszternak sokat emlegetett regényét.
Hogy mennyire megcsapott az imperialista kultúra szele, mi
sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az ebéden-vacsorán
megtakarított, vagyis a hasamon lespórolt további márkákból
be zettem magam egy olyan bűnbarlangba, ahol a vasfüggöny
innenső oldalán elképzelhetetlen szoftpornó lmet játszottak. Már a
moziból kijövet tudtam, hogy nem érte meg. Azután a szállodában –
ezúttal nem a pénztárcám, hanem az alvásidőm rovására – három
éjszaka alatt majdnem kiolvastam a Zsivago doktort. Ez sem érte
meg. A regényt ugyanis annyira unalmasnak találtam (na jó,
fogalmazzunk úgy: Paszternak műve oly nehezen olvastatja magát),
hogy a háromnegyedénél abbahagytam. Már csak azért is csalódtam
benne, mert afféle zaftos szovjetellenes ellen-Csendes Dont vártam
tőle, ez azonban minden volt, csak az nem.
Arra jutottam, és ebben azóta sem változott meg a véleményem,
hogy Nyikita Hruscsov, az első számú szovjet párt- és állami főnök
öngólt lőtt a regény és szerzője üldözésével. Ha ugyanis Moszkvában
nem átkozzák ki a Zsivago doktort, szerzője valószínűleg nem kapott
volna irodalmi Nobel-díjat, ha pedig nem kapott volna Nobel-díjat, a
szovjet hatóságok nem kényszeríthették volna rá, hogy hatalmas
nemzetközi botrány közepette „önként” utasítsa azt vissza. Lehet,
hogy tévedek, de máig is úgy gondolom, hogy ha Paszternak e művét
Moszkvában legálisan kiadják, a Zsivago olvasásán nekibuzdult
szovjet munkásosztály és kolhozparasztság nem vonult volna fel a
Vörös téren öklét a Kreml felé rázva, mi több, kisszámú értelmiségin
kívül eleve kevesen vették volna kezükbe a regényt.
Hogy befejezzem a Helsinkiben megszerzett Zsivago-példány
történetét, a könyvtől átmenetileg meg kellett válnom. Én ugyanis
moszkvai tudósítói állomáshelyemről utaztam a nn fővárosba, és
egy hét után ugyanoda repültem vissza. Márpedig az hiányzott
nekem a legkevésbé, hogy a seremetyjevói repülőtéren a szovjet
vámos egy tamizdat könyvet találjon a bőröndömben. Idehaza
akkoriban már ritkábban turkáltak az utasok poggyászában, ezért a
konferenciáról Budapestre visszatérő kollégámat, Ipper Pált kértem
meg, hogy mentse haza az orosz nyelvű Zsivagót, amelyet aztán
majd a nyári szabadságom idején megkapok tőle. Mit tesz isten, Pali
barátom Ferihegyen egy kukacos vámossal akadt össze, aki alaposan
feltúrta a kofferjét, és abból diadalmasan húzta elő a tilalmasnak
vélt, a poggyász mélyére rejtett könyvet. Amikor azonban jobban
szemügyre vette, és címlapján megpillantotta a cirill betűket,
azonnal retirált, és máris nyújtotta vissza Ippernek, mondván:
„Bocsánat, nem tudtam, hogy szovjet nyelven van.”
No de akadtak a tamizdatban ennél veszélyesebb lázító művek
is. Néhány évvel később, Angliába készülve, az orosz irodalmi
lapban, a Lityeraturnaja Gazetában olvastam egy mélységes
felháborodástól fortyogó beszámolót arról, hogy Londonban, már
nem emlékszem, melyik roadon, van egy olyan üzlet vagy inkább
iroda, ahol ingyen osztogatnak ellenséges könyveket a szocialista
táborból érkezett jámbor utazóknak. Nosza, mihelyt akadt a brit
fővárosban egy szabad délutánom, elmentem a riportban említett
hosszú-hosszú külvárosi útra, de bizony, hiába kerestem a riportban
említett kígyófészket, pedig akkora távolságot talpaltam végig,
mintha a budapesti Váci utat tettem volna a magamévá a Nyugati
pályaudvartól az Északi összekötő vasúti hídig. Aztán az út
túloldalán vissza. Gyalog. Csak azután ismertem fel a nagy
igazságot: a szovjet cenzúrahivatalban nem kétéves nyeretlenek
ülnek. Majd hülyék lettek volna megadni a szovjet kiküldötteknek,
turistáknak a fellazító intézmény pontos címét.
A rákövetkező napon azonban a Szent Pál-székesegyház
tőszomszédságában teljesen véletlenül rábukkantam a keresett
„üzletre”. Egy alig közepes szobányi helyiség volt az egész,
mindenféle cégtábla nélkül, dugig tömve könyvekkel. A polcokon
Trockijtól Orwellig, Szolzsenyicintől Marcuse-ig – orosz, román,
magyar, lengyel, de még akár albán nyelven is – ott sorakoztak
jóformán mindazok a tamizdatban megjelent művek, amelyekhez a
Lajtán innen nem lehetett hozzájutni. A pult mögött álldogáló hölgy
meg egyre biztatott, hogy vigyek el annyit, amennyit csak elbírok –
minden ingyen van: Cs. Szabó László, Faludy György, Háy Gyula,
Márai Sándor, Méray Tibor, Szász Béla. Hát én sokat bírtam el.
Aztán kiderült, hogy az „eladónak” valahogyan azért el kellett
számolnia az elosztogatott példányokkal, azonkívül a
„szponzoroknak” nyilván szükségük volt egy olyan statisztikára,
amelyből kiderül, hogy hányan csábultak el, leginkább mely
könyvekre, és hogy honnan jöttek az illetők. A hölgy hangsúlyozta
is, hogy nem kell a nevemet megadnom, de azt azért talán
elárulhatom, hogy mi a foglalkozásom és melyik országból jöttem.
Kapásból rávágtam, hogy történelemtanár vagyok Romániából, amit
be is írt egy füzetbe. Este a szállodában összeakadtam egy ismerős
magyar mérnökkel, aki eldicsekedett nekem azzal, hogy talált egy
olyan üzletet, ahol csak azt kell megmondanod, hogy ki vagy, és
akkor ingyen kaphatsz emigráns magyar írók könyveiből. „Csak nem
adtad meg a nevedet?” – kérdeztem elhűlve. „Á, nem. Azt diktáltam
be, hogy történelemtanár vagyok Romániából.”
A könyveket nem a bőröndömben, hanem a kézipoggyászomban
vittem át Ferihegyen a vámon, méghozzá könnyedén lóbálva egy
nejlon szatyorban, mintha csak néhány, az útra csomagolt szendvics
volna benne. Két évvel később, amikor ismét Londonba vitt az utam,
már nem kellett keresnem az eldugott könyvraktárt, egyenesen
odamentem. Összeválogattam a legérdekesebbnek tartott tamizdat
köteteket, majd megleptem az alkalmazottat. Amikor ugyanis – az
előírásnak megfelelően – felhívta a gyelmemet arra, hogy nem kell
feltétlenül bediktálnom a valódi nevemet, egy „miért ne?”
felkiáltással elkértem a füzetet, és saját kezűleg írtam be, hogy
nevem András Benkei, a címem pedig Hungary, 1051 Budapest, 2-4
József Attila Street. Fiatal olvasóim kedvéért: a belügyminiszter
nevét és hivatalának címét adtam meg. Ha este túlzabálom magam,
gyakran álmodom, hogy ajánlott levélben szólít fel Pintér Sándor:
haladéktalanul adjam le a minisztériumban a jogos tulajdonukat
képező könyveket.
 
 Svejk
a néphadseregben

Jaroslav Hašek regényének hőse, Josef Švejk, mint tudjuk,

Őfelsége, I. Ferenc József apostoli császárunk hadseregének derék
katonája volt, ama hadseregé, amelyben elképesztő méreteket öltött
a bürokratizmus, a kulturálatlanság, a korrupció, a bornírtság
(katonai nyelven: bornyírtság), de legfőképpen az a csökönyös
ostobaság, amely elől mindenfajta logika szűkölve menekül. Nem a
k. u. k. (császári és királyi) haderő és szelleme védelmében mondom,
de kisebb vagy nagyobb mértékben a svejkizmus a világ valamennyi
hadseregében jelen volt és van. Gondoljunk csak Joseph Heller
regényére, A 22-es csapdájára, vagy Bóka László méltatlanul
elfeledett Alázatosan jelentem című könyvére. Ezekből kitűnik, hogy
sem a második világháborús amerikai haderő, sem a két világháború
közötti magyar, nem volt híján némi (vagy nagyon is sok?)
svejkizmusnak. Nahát, ugyanezt merem kijelenteni a Magyar
Néphadseregről is, amely 1951 és 1990 között működött ezen a
„kódnéven”. Amivel persze a világért sem akarom azt állítani, hogy
az egész en bloc egy Svejk-hadsereg volt.
Amikor 1956 júniusában egy három hónapos tartalékos tiszti
kiképzés végeztével volt szerencsém leszerelni, azon nyomban, még
ott, a pécsi pályaudvaron elhatároztam, hogy mihelyst lesz egy kis
szabad időm, friss élményeimmel a tarsolyomban nekiállok a Svejk a
Néphadseregben című regény megírásának. Aztán úgy alakultak a
dolgok, hogy túlságosan kevés szabad időm maradt, no meg – talán
nem is egészen alaptalanul – attól tartottam, hogy ezt a művemet a
Szépirodalmi vagy kivált a Honvédelmi Minisztérium tulajdonában
lévő Zrinyi Katonai Kiadó aligha díjazná, ezért ennek az alkotói
tervemnek a megvalósítása egyre halasztódott. Most, csaknem hat
évtized múltán azonban, amikor egészen más idők járnak, amikorra
a valaha kétszáznegyvenezer fős magyar katonaság létszámát
sikerült kevesebb, mint az egytizedére letornáznunk, úgy érzem,
ideje számba venni, miféle svejkségek voltak abban a
néphadseregben. Regény ugyan így sem lesz ebből, de jómagam és
barátaim egy-két kóbor, sohasem halványuló emlékével azért még
szolgálhatok.
Ami az ötvenes évek első felére jellemző csaknem negyedmilliós
létszámot illeti, az – bár a határőrséget és az ugyancsak sorozott
belső karhatalmat is magába foglalta – békeidőben elképesztően sok
volt egy 9 és fél millió fős országnak. De hát persze erről a
békeidőről is csak feltételes módban beszélhetünk, hiszen minden
pillanatban azt vártuk, hogy ránk törnek az imperialisták.
Hozzáteszem: a hidegháború idején nemcsak mi, hanem a másik fél
is mindvégig ugrásra készen állt. Ha bármelyikük akár legkisebb
biztos jelét is észlelte volna annak, hogy a másik valóban támadni
készül, azt megelőzendő, maga mérte volna az első csapást
ellenfelére, és indította volna meg ezzel minden idők legpusztítóbb
háborúját.
Első élményem a néphadseregből az, hogy amint bevonultunk a
pécsi A/1 laktanyába, tüstént le kellett zuhanyoznunk, majd amikor
a tus alól kiléptünk, egy odaállított honvéd valami kőpor-félét
(alighanem rovarirtót) szórt a hónunk alá. Értelemszerűen azért,
hogy be ne vigyük a civil mocskot a körletbe. Pedig mindnyájan
diplomás emberek voltunk. Igaz, ettől még lehettünk volna tetvesek.
Aztán egy felcser (ez nem gúnynév, mert szovjet mintára akkoriban
valóban voltak ilyen egészségügyi középkáderek a seregben,
méghozzá tiszti rangban) valami fájó injekciót, talán tífuszoltást
nyomott a hátunkba, amitől valamennyien belázasodtunk. Nagyobb
bajunk szerencsére nem történt, pedig történhetett volna, mert a
fecskendőtűket két hát között nem cserélték, nem fertőtlenítették.
Az imént használt laktanya szót szeretném itt külön is
hangsúlyozni, mert – ezt számos alkalommal a tudomásunkra
hozták – egy olyan hadseregben, amely a béke védelmére esküdött
fel, nincsenek kaszárnyák, olyanokban csak az imperialista
katonákat szállásolják el. (Pedig hát a magyar nótában sem a
laktanya, hanem a kaszárnya tetejét zsindelyezik, de erről még
később szót ejtek.)
Amúgy a viszonylag korszerű épületre nem lehetett különösebb
panaszunk. Központi fűtéssel gondoskodtak a kielégítő
hőérzetünkről, hetenként egyszer meleg vízzel is zuhanyozhattunk,
és nem hatvanágyas hálótermekben aludtunk, mint az első
világháború előtti időkből fennmaradt laktanyákban szolgáló
katonák, hanem általában egy szakaszt – nagyjából harminc főt –
helyeztek el egy hálóhelyiségben. Ezt a laktanyát ugyanis 1950 körül
tervezték határőrök számára, aztán később, amikor déli határainkat
már nem fenyegették többé a szabadságunkra törő jugoszláv
revizionisták, a piros téglás épületet a zöldparolisok kiürítették, és
átadták a néphadseregnek. Két hónappal a leszerelésem után,
amikor visszavedlettem civil újságíróvá, egy ízben riportúton járva a
szombathelyi határőrségnél, megdöbbentettem a tiszteket azzal,
hogy bár azelőtt sohasem jártam náluk, mégis minden helyi
útmutatás nélkül könnyedén megtaláltam a parancsnoki irodát, az
étkezdét stb. Naná! Az ötvenes évek elején típusterv szerint több
határőrlaktanya is épült az országban, és ezek úgy hasonlítottak
egymásra, mint az egypetéjű ikrek. És én egy pontosan ilyenben
szolgáltam Pécsett.
Itt kell még elmondanom azt is, hogyan szűnt meg a jugoszláv
orvtámadás veszélye, amely veszély miatt annak idején még
Csongrád megye székhelyét is azért helyezték át Szegedről
Hódmezővásárhelyre, hogy ha délről betörnek országunkba az
ellenséges (értsd: jugoszláv) harckocsik, ne rohanhassák le tíz perc
alatt a határhoz egészen közel fekvő megyeszékhelyet. Ami a dolog
érdemi részét illeti: két évvel Sztálin halála után Nyikita Hruscsov, a
szovjet kommunista párt első titkára rájött, hogy a Generalisszimusz
teljesen fölöslegesen csinált ellenséget egy – ha nem is egészen, de
végső fokon azért mégiscsak – szocialista országból. Ezt a csorbát
kiköszörülendő 1955. május 26-án Nyikolaj Bulganyinnak, a védelmi
miniszterből kormányfővé avanzsált marsallnak a társaságában, az
egész világot meglepve, Belgrádban termett, a repülőtéren
szívélyesen kezet rázott egy másik marsallal, a jugoszláv elnökkel,
akit – és ez volt az igazi szenzáció! – úgy szólított meg, hogy
„Kedves Tito elvtárs!”
Ez, ismerjük el, nem kis ugrás volt ahhoz képest, hogy még alig
néhány hónappal korábban a szocialista országok sajtója
következetesen „az imperialisták láncos kutyájaként” emlegette a
most elvtárssá visszafogadott jugoszláv vezért. Amivel – tegyük
hozzá – nem kis fejtörést okozott azoknak, akik a megváltozott
helyzet magyarázatára kényszerültek. Kis dolgozatom témájának, a
Magyar Néphadseregnek egyik politikai tisztje például úgy
nyilatkozott alárendeltjei előtt, hogy „rendeződtek ugyan
kapcsolataink a baráti Jugoszláviával, de nekünk azért ébereknek
kell maradunk, mert déli határainkon továbbra is ott ólálkodik Tito
elvtárs”. Ezt megelőzően a katonai gyakorlatok térképein a kék
ceruzával jelölt ellenség mindig Jugoszlávia volt, az ellen kellett
védeni a hazát.
Amint az íratlan (de lehet, hogy írott) szabályból következett, a
frissen bevonultakat mindenekelőtt arra okítottak ki, hogy kik az
elöljáróik. A mi közvetlen elöljáróink közül gyámoltalan
szakaszparancsnokunkra kevéssé, inkább csak a
századparancsnokunkra, Szeri Béla főhadnagyra emlékszem, meg a
zászlóaljparancsnokunkra, egy bizonyos Salamon Ferenc
főhadnagyra (őrá is csak azért, mert volt valaha egy ugyanilyen nevű
barátom). Zászlóaljparancsnoktól felfelé kihagy a memóriám,
amelyben ezután már csak Hazai Jenő vezérőrnagy, a néphadsereg
politikai főcsoportfőnöke, majd Bata István altábornagy, honvédelmi
miniszter maradt fenn. A katonának, ha álmából keltik fel, akkor is
fújnia kell elöljárói nevét. Sőt, az ellenséges tábornokokéit is, már
tudniillik, ha az ellenség nevesítve van. Az úgynevezett régi, vagyis a
Horthy-hadseregben például a honvédeknek ismerniük kellett a
bolsevista hadvezéreket is. Hogy megkönnyítsék a nyelvtörő idegen
nevekkel keservesen birkózó bakák dolgát, a szovjet tábornokok
nevét afféle népi etimológiai alapon némileg megmagyarosították.
Így lett Vorosilovból Vörös Ilon, Bugyonnijból (vagy ahogyan
akkoriban magyarra átírták: Bugyennijből) Bugyi Jenő, a honvédelmi
népbiztos Timosenkóból pedig Timsó Jankó. Tessék elhinni, ez nem
vicc és nem legenda!
A szakaszparancsnokunk, egy gyorstalpalón kiképzett atal
hadnagy egy-két évvel korábban még kalauzként lyukasztotta a
jegyeket a pécsi villamoson. Jóindulatú, ártalmatlan ckó volt,
szegény nem tudott parancsolni (ami egy tisztnél elég nagy baj),
inkább csak kérni próbált, és elpirult, amikor meneteléskor úgy
énekeltük a régi katonanótát, hogy Vékony héja, vékony héja van a
piros almának. / Szép szeretője, szép szeretője van a hadnagy
elvtársnak. Ő ugyanis nős ember volt, és félt, hogy a felesége fülébe
jut, hogy kije van neki. Talán két évvel a leszerelésünk után kaptam
tőle egy levelezőlapot, amelyen beszámolt arról, hogy mint
létszámfelettit leszerelték, és ismét villamoskalauzként dolgozik.
Érdekes módon az elöljárólánc túlsó végén is egy villamos-ember
szerencséltetett bennünket. Bata István valaha, amikor még nem
volt altábornagy, a Beszkártnál (gyengébbek és a atalabb olvasók
kedvéért: Budapest Székesfőváros Közlekedési Részvénytársasága)
volt alkalmazásban, ha jól tudom, villamosvezetői minőségben, és a
szakszervezet egyik vezetője lett. Mesélték (de lehet, hogy ez csak
legenda, nem állok érte jót), hogy már javában miniszter volt,
amikor a budapesti közlekedési vállalat házi múzeumában még
mindig ott függött a falon egy totálkáros motorkocsi fényképe azzal
az aláírással, hogy „Összetörte Bata III. István villamosvezető 1942.
április 8-án”.
Bata István egyébként – elődjével, Farkas Mihállyal szemben –
nem sok vizet zavart a hon védelmében. Farkas viszont, akit
korábban bár közepesen műveletlen, de kétségtelenül jó eszű és
tapasztalt, világlátott embernek ismertek (már húszas éveinek elején
a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé titkárának választották,
járt számos európai országban, legalább három idegen nyelven
beszélt), teljesen beleőrült a hirtelenjében utána dobott
miniszterségébe, hadseregtábornoki rangjába, és alighanem igazi
hadvezérnek képzelte magát. A seregben akkora személyi kultusz
alakult ki körülötte (ha úgy tetszik: alakíttatott ki maga körül),
amelyhez képest itt-ott még Rákosi Mátyás kultusza is haloványnak
tűnhetett. A dalokban Kossuth Lajos nevét helyettesítették be az
övével. Kivonuláskor a katonák azt énekelték, hogy Most szép lenni
katonának, / Mert Farkasnak verbuválnak. / Farkas Mihály nem lett
volna, / Katona sem lettem volna./ Éljen, éljen a nemzet! Aztán: Farkas
Mihály táborában / Két szál majoranna... Sőt, négycsillagos
tábornokunk a székely (más források szerint cigány) ágyúöntő
legény, Gábor Áron dicsőségét is megirigyelte, hiszen a honvédekkel
azt is énekeltették, hogy Farkas Mihály rézágyúja...
A különböző szintű parancsnokok mind rettegtek tőle. Nem
egyszer fordult elő ugyanis, hogy ha egy miniszteri szemle
alkalmával Farkas (akiről később A tanúban Bacsó Péter Bástya
elvtársat mintázta) nem volt valamivel megelégedve, felfújta magát,
mint a pulyka, és első dühében ott helyben, az őt fogadó tisztek és
tábornokok füle hallatára, szeme láttára trágár szavakkal a sárga
földig lehordta a hiányosságokban vétkesnek talált személyt. Aztán
irgalmat nem ismerve letépte az illető váll-lapját, ami leváltást,
lefokozást, rosszabb esetben esetleg még hadbíróságot is jelentett.
Állítólag még szeptember 29-e is Farkasnak köszönhette, hogy a
néphadsereg napja lett belőle. A hivatalos indokolás szerint ezen a
napon a Jellačić horvát bán (Tito előképe!) serege fölött 1848.
szeptember 29-én Pákozd–Sukorónál aratott győzelemre
emlékeztünk, valójában azonban mindenki tudta, hogy az igazi ok:
szeptember 29-én ünneplik névnapjukat a Mihályok.
Farkas Mihály minisztersége alatt vezették be (lehetséges, hogy
szovjet mintára, de ez nem sokat változtat a lényegen) a miniszteri út
intézményét a táborokban. Ennek a lényege az volt, hogy ahol a
katonák – kihelyezésen vagy bármi más okból – nem laktanyában,
hanem sátrakban laktak a természet lágy ölén, amellett, hogy oda
természetesen vezetett valamiféle út a legközelebbi országútról
(különben hogyan jutottak volna oda a tábor lakói?), egy külön,
úgynevezett miniszteri utat is kellett létesíteni. Ezt többnyire nem
kövezték ki, hanem csak a lehullott levelektől megtisztított erdei
sétányként döngölték simára, mégis rengeteg baj volt vele.
Mindenekelőtt azért, mert egy erdőben szüntelenül hullik a fákról az
elsárgult levél, a fenyőtoboz, a makk, a vadgesztenye stb. Az útnak
azonban a nap 24 órájában olyan tisztának kellett lennie, mint egy
kórházi műtőnek. (Csillogjon ám, mint a Salamon töke! – ez volt az
instrukció, akarom mondani, a parancs.) Ergo: egy-két büntiben lévő
vagy egyszerűen oda kivezényelt katona egész nap mást sem csinált,
csak söprögette az utat, amelyet senki más, kizárólag a miniszter
elvtárs vehet igénybe, ha ellátogat a táborba. Ami az embernek
óhatatlanul is azt juttatta az eszébe, ahogy széderestén a zsidók
üresen hagynak egy széket a terített asztalnál arra az esetre, ha Illés
próféta odalátogatna. Erre a kettőre (a miniszter, illetve a próféta
látogatására) nagyjából ugyanannyi volt az esély. Egy barátomtól
hallottam, hogy náluk, a táborban egy ízben rendkívüli eset (ez egy
katonai műszó) történt, és riadót rendeltek el, mert hajnalban
felfedezték, hogy éjszaka valaki leszarta a miniszteri utat.
 Végül is azonban nem az ilyen szamárságok és nem is vadbarom
magatartása miatt váltották le Farkast, hanem azért, mert 1953
tavaszán, amikor Moszkvában a magyar pártküldöttség tudtára
adták, hogy Rákosinak le kell mondania a pártfőtitkári tisztségéről,
neki is kiadták az útját. A megbeszélésen jelenlévő Nyikolaj
Bulganyin marsall, védelmi miniszter azt ajánlotta, hogy a helyére
nevezzék ki „például azt a atal, tehetséges tábornokot... hogy is
hívják?... – Bulganyin itt belenézett a referense által készített
feljegyzésbe –... István Batát”. A legmagasabb szintű magyar
delegáció több tagja ekkor hallotta először ezt a nevet, és egymástól
kérdezgették, hogy kiről is van szó. Bata annak a nagy sietséggel
egyenruhába bujtatott legalább tucatnyi magyar katonai kádernek
volt az egyike, akik nem sokkal azelőtt végezték el a külön nekik
szervezett, egyéves szovjetunióbeli tábornoki tanfolyamot. Ahol is
véletlenül megismerkedett a szovjet védelmi miniszter egyik
munkatársával. De hát a parancs az parancs, és azt – a
néphadseregben ez axióma volt – nem szabad megbaszni, mert
szaporodik. Így került Farkas Mihály helyére egy másik gyorstalpalt
tábornok, Bata István. Annak idején egyikük sem hordozta
tarsolyában a marsallbotot, hanem mindjárt készen kapta azt.
Seregtesteket talán tudtak volna mozgatni (bár ebben is
kételkedem), de hogy képtelenek lettek volna, mondjuk, egy
közönséges szakasz-össztüzet vezényelni, arra megesküszöm.
Visszatérve a közvetlen elöljárók bemutatkozására, az a szokás
járta, hogy amikor a szakasz-, vagy a századparancsnok odaáll
emberei elé és elhadarja a nevét, ahhoz valamit még hozzá is tesz.
Például: Kovács József hadnagy, szigorú, de igazságos. Vagy (egy
lélegzetre): Szabó Imre főhadnagy, és magának, honvéd ott a sor jobb
szélén, akkor sem rebben a szeme, ha két nyúl üzekedik a mező szélén.
A mi századparancsnokunk, Szeri Béla főhadnagy azonban
semmi ilyet nem tett hozzá a nevéhez. Viszont azonnal meglepett
bennünket annak közlésével, miszerint ő tisztában van azzal, hogy
mi diplomás emberek vagyunk, ezért sok mindent jobban tudunk
nála, szívesen tanul is tőlünk, de a katonai dolgokhoz ő ért jobban,
és azokat mi sajátítsuk el tőle. Amúgy még az agyonmosott, kopott
gyakorlóruhában is volt benne valami arisztokratikus. Különféle
ünnepélyes alkalmakkor mindig ő menetelt az egység élén, kivont
karddal a friss szélben lobogó ezredzászló előtt, és ilyenkor
csalhatatlanul meg lehetett állapítani, hogy az ilyen ki nomult úri
mozgást, testtartást nem lehet megtanulni, azzal csak születni lehet,
mert ilyenre csak az képes, akinek már az ükapja is gró címet viselt.
Ezzel szemben Szeri Béla tanyasi gyerekként látta meg a napvilágot,
a szó szoros értelmében analfabéta juhászlegény volt bevonulásakor,
és csak a szovjet hadifogságban tanult meg írni-olvasni. Ennyit a
csalhatatlanságról.
A fogságból hazatérve szüntelenül képezte magát, hamarosan
tiszti tanfolyamra küldték, és mielőtt hozzánk került, a katonai
szabályzatokat oktatta egy tisztiiskolán. Nem mondom, a
műveltségében még akadtak foghíjak, a többi között erősen
hadilábon állt az idegen szavakkal. Egy eset kapcsán például azt
mondta nekem egyszer, hogy Kulcsár elvtárs, maga egy riport, írjon
erről egy riportert a faliújságba. Hosszú évekkel később találkoztam
vele ismét. Akkor már Pécs katonai városparancsnoka volt, és
végképp bepótolt mindent. Ha civilben ismerkedett meg volna
valakivel, az illető bátran nézhette akár középiskolai tanárnak is.
 Ami a riportert, az idegen szavak használatát illeti, azzal
akkoriban bizony még a fél (ha ugyan nem a háromnegyed)
néphadsereg hadilábon állt. Amikor első alkalommal vittek
bennünket (század kötelékben, zárt oszlopban) moziba, a műveletet
vezénylő tiszthelyettes közölte velünk, hogy „az elvtársak most
megnézik a Gyöngyhalászok című, magyarra vulkanizált japán
lmet”. A szomszédos géppuskás század parancsnoka szájából
hallottam, amint gyelmeztette a politikai helyettest: vigyázzon,
mert személyesen tapasztalta, hogy az alárendeltjei között
kozmopilóták vannak.
Volt aztán még egy őrmesterünk is, jellemtelen kis patkány, aki
abban élte ki magát, hogy ő, a hatelemis bunkó azokkal
piszkoskodhat, akik között még (jogi) doktor is akad. A legkisebb
vétségért is körbefuttatta a századdal a laktanyaudvart, és lehetőleg
mindig olyankor vezényelt feküdjöt, amikor éppen egy tócsán
haladtunk keresztül. Aki nem vágta magát elég gyorsan hasra, arra
ráüvöltött, hogy pattogjon, mint kecskeszar a jégen! És ha az illető
erre sem pattogott, akkor jött a fenyegetés, miszerint, ha továbbra is
ilyen tetű módjára mozog, úgy billentem valagba, hogy zúgva száll, mint
a győzelmi zászló. (Ez utóbbi hasonlat a Vörös Hadsereg nálunk
menetdalként szolgáló jubileumi indulójának magyar szövegéből
származott, azzal az apró különbséggel, hogy ott nem a honvédek
szálltak zúgva, hanem „hősi híred, a sok büszke év”.) Még azt is
hallottuk néhányszor – ami egyébként a politikai foglalkozások
feltétlen eredményességéről tanúskodott –, hogy úgy rúgom seggbe,
hogy kirepül a 800 milliós béketáborból! (Az akkor még nem
szocialista, csak béketábor a kelet-európai szovjet tömböt, benne
minket, valamint a Kínai Népköztársaságot, Észak-Koreát és
Mongóliát foglalta magában.)
Az őrmester valódi nevére nem is emlékszem, mi egymás között
csak Gecihuszárnak hívtuk. Nem továbbszolgáló tiszthelyettes volt,
hanem sunyi módon nyalva a főnökségnek, a sorkötelesek kötelező
két esztendeje után gyakorlatilag maga vállalta, hogy bent marad
még egy harmadikra is.
A nemzeti ünnepek előtt általában a legértelmesebb tisztesekkel
(tizedesekkel, szakaszvezetőkkel) volt tele az ezred fogdája.
Szándékosan követtek el valami kisebb disznóságot, hogy néhány
napra lesitteljék őket, mert ezzel automatikusan kizárták magukat
az április 4. (a felszabadulás évfordulója) vagy augusztus 20. (az
alkotmány napja) alkalmából előléptetendők sorából. Ebben azért
voltak érdekeltek, mert a néphadseregben a tiszteseket és a nem
hivatásos tiszthelyetteseket a kötelező kétévi sorköteles idő után
még egy harmadikra is benn tartották, amire pedig igazán kevesen
vágyakoztak. Ez a meghosszabbított szolgálat klasszikus svejkista
kontraszelekció volt, hiszen ritka kivételektől eltekintve csak az alja
akart ilyen áron őrmester lenni. Az okos katona a tényleges ideje
lejártakor beadta a bétéeszt. (B.t.sz = baszok tovább szolgálni.)
Itt kérem az olvasót: ne ütközzön meg az írásomban eddig és a
továbbiakban előforduló trágárságokon: egy hadseregben ez a
szókincs ugyanolyan természetes, akár a lélegzetvétel. Bizonyos
káromkodások nélkül egyszerűen nincsen mondat. Ezt a stílust
minden katona már néhány nappal a bevonulása után – a maga
számára is észrevétlenül – átveszi. Megjegyeztem például egy
párbeszédet (isten bizony szó szerint idézem), amelynek egyik
résztvevője egy civil foglalkozására nézve magyartanár társunk volt,
a másik meg egy esztétikára szakosodott lozófus: „Valamiért már
két hete nem írt, baszd meg.” „Kicsoda, baszd meg?” „A
menyasszonyom, baszd meg.”
Visszatérve Gecihuszárra, az annyira ostoba volt, hogy még azt
sem tudta, hogy a sötétből látszik a fény, de a fényből nem látszik a
sötét. Hogy érthető legyen: a hálóhelyiségünket a folyosótól
elválasztó fal egy része üvegtégla volt. Ha kint égett a villany, mi
éjszaka, takarodó után is láttuk a folyosón elhaladók árnyékát,
körvonalait, kívülről azonban nem lehetett hozzánk belátni. Így
aztán több alkalommal is fel gyeltünk rá, hogy amikor nálunk már
nem ég a lámpa, Gecihuszár odakint az üvegre szorítja a fülét, és úgy
próbálja kihallgatni, miről beszélgetünk mi odabent egymás között.
Nohát nekünk sem kellett több! Egyikünk (Szegeden végzett, a l’art
pour l’art művészetért rajongó losz) jó hangosan, hogy a folyosón
is okvetlenül hallható legyen, ezt vezette elő: „Emlékeztek, mi
történt azzal a komisz őrmesterrel, amikor tavaly nyáron
egyetemista táborban voltunk? Éjszaka néhányan párnát szorítottak
a rohadék pofájára, és ébresztőkor a doki már csak a fulladásos halál
bekövetkeztét tudta nála megállapítani.” Egy másik társunk
(galamblelkű szürrealista festő, rajztanár) vette a lapot, és kapásból
kontrázott erre: „Mi Böhönyén, a magyar Kocsedón voltunk
tavalyelőtt nyáron táborban... Nem tudjátok már, mi volt az? A
koreai háborúban egy ilyen nevű szigeten működött a hadifoglyokat
halálra éheztető, hírhedt haláltábor... Szóval, ott is akadt egy ilyen
szarházi tiszthelyettes. Aztán egy alkalommal három késsel a
hátában találták meg az erdő szélén. Az ürgét a hullaszállítók vitték
el.”
 Ezután egy csapásra vége lett a cseszegetésünknek, ennek az
őrmesternek többé már nem voltunk kényeskedő doktor urak. Egyik
bajtársunk véletlenül hallotta, amint Gecihuszár elborzadva meséli a
hozzá hasonszőrűeknek: „Vigyázzatok ám ezekkel a pestiekkel! Ezek
egytől egyig hétpróbás angyalföldi vagányok, akik a csizmaszárban
viselik a bicskát, és szívbaj nélkül belevágják az emberbe.”
Bevonuláskor még közönséges, rendfokozat nélküli honvédek
voltunk, de néhány héttel később a parancsnokságon valaki rájött
(vagy a minisztériumból érkezett ilyen értelmű ukáz), hogy mint
tartalékos tisztjelöltek, hallgatók vagyunk, amit mi úgy fordítottunk
le magunknak, hogy a te neved: hallgass! A hivatásos tisztiiskolások
titulusa növendék volt, amiről sokan a növendékmarhára
asszociáltak.
A régi, a horthysta hadsereg, illetve azt megelőzően a
monarchia tisztképző intézetének, a Ludovika Akadémiának a
hallgatói viszont nem is az akadémista, hanem egyenesen az
akadémikus címet viselték, és még később, a negyvenes évek végén is
így nevezték a tisztiiskolásokat. Sohasem felejtem azt a névjegyet,
amelyet egyszer a jelenlétemben nyújtott át a Madách Színház
titkárának a politikai tiszteket képző felsőfokú katonai tanintézet
egy hallgatója. A kártyán ugyanis feketén-fehéren ez állt: Hunyadi
Laci Pető akadémikus. Ezen már akkor is csak derülni lehetett, annál
is inkább, mert abban az időben a névjegy afféle előkelősködésnek,
már-már kispolgári csökevénynek számított, ami sehogyan sem illett
a néphadsereg jövendő, pláne politikai tisztjéhez.
Új, hallgatói mivoltunk egy előnnyel és egy hátránnyal járt.
Előnynek tudtuk be, hogy bár tisztikonyhás létünkre továbbra is
legénységi kosztot kaptunk, azt vagy egy darab vajjal, vagy egy darab
marmeláddal kiegészítették. Ez volt az úgynevezett 3-as norma.
Viszont – és ezt tekintettük hátránynak – gürcölhettünk a tűvel meg
a cérnával, amíg a hamarjában kiosztott hallgatói váll-lapokat
sikerült a gyakorló és a kimenő zubbonyunkra felvarrnunk.
Megjegyzem, nem is zubbony volt ennek a Szovjet Hadseregtől
átvett unpraktikus egyenruhadarabnak a neve, hanem – hivatalosan!
– gimnasztyorka. Népszerű nevén izzasztyorka. Joggal, mert nem
szellőzött, és a katona mellkasa ugyanúgy beleizzadt, akárcsak a
kapcába csavart lábfeje a szintén szovjet mintára rendszeresített
hóttnehéz csizmába. Hol volt még akkor a csak jóval később
rendszeresített, praktikus surranó?!
Megjegyzem, a Szovjet Hadseregtől nemcsak az
egyenruhadivatot vettük át, hanem a fegyverzetet, de még az
étrendet is, amelyben például a scsi mellett szerepelt az ukrán
módra elkészített daraleves is. Az én leharcolt golyószóróm nem
csupán típusát illetően volt, ha nem is uraktól, de legalábbis
elvtársaktól levetett lőfegyver. A szó szoros értelmében. Minden jel
szerint végigcsinálta az – akkori helyesírási szabályzat szerint nagy
kezdőbetűvel írandó – Nagy Honvédő Háborút. A V. A. Gyegtyarjov
által megkonstruált, és a Munkás-Paraszt Vörös Hadseregben 1927-
ben rendszeresített dobtáras sorozatlövő fegyver zárjába kezelője, I.
D. (törtem is rajta a fejemеt: Ivan Dmitrijev? Iraklij Dzsavahisvli?
Iszaak Davidovics?) belekarcolta a monogramját. Ez mondjuk,
kevéssé zavart volna, de a nevezett harcos (vagy már egy magyar
utódja) nem gondozta kellő lelkiismeretességgel a géeszt, amelynek
a csövében ettől úgynevezett vakrozsda keletkezett, vagyis
jóvátehetetlenül használ-hatatlanná vált.
 Én ezt mindjárt az első napon megjelentettem az illetékes
elöljárómnak, de azt a választ kaptam, hogy nem baj, a lényeg az,
hogy a napi fegyver-anyag-karbantartáskor ugyanúgy szedjem szét,
tisztítsam, olajozzam meg és rakjam össze, mintha a vakrozsda ott
sem lenne. Ennél fölöslegesebb dolgot elképzelni sem lehetett,
hiszen amikor éleslövészetre mentünk (a teljes kiképzés alatt
mindössze egyszer – ennyi lövöldözés is elegendő egy tartalékos
tisztnek), természetesen egy hibátlan golyószórót adtak a kezembe,
mert az enyémből egyszerűen nem lehetett lőni. Vagyis kizárólag
díszként szolgált, és nyomta meneteléskor 11 kilós súlyával a
vállamat.
A Vörös Hadseregtől megörökölt golyószórótól és
egyenruhadivattól eltérően volt két olyan felszerelési tárgyunk –
alumíniumból készült csajkánk és kanalunk –, amelyen viszont
bátran azt tüntethették volna fel, hogy „Made in Hungary”. No
persze már azok is leszolgáltak néhány évet a Magyar
Néphadseregben. A nekem juttatott kanálnak egyébként az egész
század a csodájára járt. A nyelébe és a homorú részébe ugyanis az
evőeszközt korábban birtokló, nosztalgiázó honvéd nem kevesebb,
mint hét darab, a női nemi szervet szimbolizáló rombuszt karcolt
bele. Hogy kétség se maradhasson ennek mélyebb értelméről, a
kanál nyelének egyik oldalán – megint csak elődöm szorgos vésnöki
munkájának eredményeképpen – az volt olvasható, hogy szeretem a
pinát, míg a másik oldalába az elkeseredett honvéd azt karcolta bele,
hogy éhes vagyok. A szokatlan műtárgy, amely idővel a Kulcsár
hétpinás kanala nevet kapta, hamarosan a század valóságos
amulettjévé vált.
 A gyelmes olvasó fel gyelhetett arra, hogy a szabályzatok
betartására egyébként oly szigorúan kényes századparancsnokunk
magázott bennünket, holott az előírás az volt, hogy a
honvédegyénnek az ön megszólítás dukál. Ezt azonban csak
hivatalos alkalmakkor, a nagy nyilvánosság előtt használták, és néha
fölöttébb oda nem illőnek hatott. Az utóbbira remek példa az, ami
ugyan nem a mi egységünknél fordult elő, de tény, hogy előfordult.
Történt, hogy a reteráton találtak egy szaros gatyát, és valaki
sietett jelenteni/besúgni ezt magának az ezredparancsnoknak, aki
már-már úgy vélte, hogy rendkívüli esettel állnak szemben, és kis
híján riadóztatta az egységet. Itt tudniillik nem mindennapi
fegyelemsértés esete forgott fenn. A gatya ugyanis kincstári
tulajdon, és aki azt eldobja (pláne szarosan), az komoly elöljárói
fenyítést érdemel, ha ugyan nem mindjárt a katonai ügyészségnek
kell átadni az ügyét. A parancsnok a végére akart járni a felelőtlen és
bűnös tettnek, és ennek érdekében a következőket eszelte ki.
Minden katonának, ugyebár, két kincstári gatyája van. Ezért ő
felsorakoztatja az ezredet, amelynek úgy kell előtte elvonulnia, hogy
a honvédek kigombolt nadrággal meneteljenek, a jobb kezükben
tartva pedig lengessenek egy gatyát. Aki nem visel alsót, vagy akinek
a kezében nincs ilyen ruhadarab, nyilvánvalóan az a tettes, hiszen
csak egy gatyája van, mert a másikat odahagyta az illemhelyen. Az
ezredzenekar ugyan nem muzsikált hozzá, de a zászlóaljak,
századok, szakaszok egymás után vonultak végig ünnepélyesen a
laktanyaudvaron, és a parancsnok sasszemmel gyelte őket, hogy
kiszúrja a delikvenst. Az egyik újonc azonban (talán túlzott
szemérmességtől vezérelve) nem húzta szét kellően a nadrágját,
mire az ezredparancsnok teli torokból ráordított: „Mit
szégyenlősködik, katona? Talán azt hiszi, hogy kíváncsi vagyok az ön
faszára?”
Ennyit az önözésről. Ami viszont a magázást illeti, az még a
velünk nagyjából egyidős tiszthelyettesek és a hallgatók között is
járta. Volt például egy Racsmány Béla nevű szolgálatvezető
őrmesterünk, rendes ú, igazán nem lehetett kifogásunk ellene. És
volt ennek a Racsmánynak (talán odahaza, a falujában) egy Marika
nevű menyasszonya, akinek emlékkönyvet írt, amelybe még
virágokat is rajzolt. Aztán egy napon a szerelmes őrmester rájött,
hogy itt a soha vissza nem térő alkalom: a keze alatt lévő században
több íróember és több, képzőművészeti főiskolát végzett hallgató is
szolgál. Ezért aztán szépen megkért bennünket: ugyan írjunk már az
emlékkönyvébe az ő nevében néhány szívhez szóló verset az ő
Marikájának, a művész elvtársak pedig fessenek hozzá néhány
gyönyörűséges virágot. „Maguknak ez semmibe sem kerül” –
mondta.
Mi sem volt egyszerűbb. A művész elvtársak egymás után
pingálták az emlékkönyvbe a szebbnél szebb bazsarózsákat, én pedig
egy olyan költeményt kalapáltam össze, amely, úgy éreztem, illik az
őrmesterünk szájába, és pontosan megfelel az ő rímfaragó
képességeinek. Így hangzott: Áperegyes laktanya tágas udvarán / Rád
gondolok én, drága Marikám. / És a raktárban, melynek őrzője vagyok, /
A szívemben egy nagy érzést tartogatok. / Szívem a szerelemtől oly
balga, oly méla, / Senki sem szeret úgy, mint a Racsmány Béla. Ezzel
szemben egyik társunk, Cs., pedig ő nem csak irodalomtanár és
állítólag nagy jövő előtt álló, mindenesetre pro poéta volt,
túlságosan lustának bizonyult az alkalmi versíráshoz, és sajátjaként
(hiszen az őrmester úgysem ismeri) egy magánál is valamivel jobb
költő, bizonyos Pető Sándor sorait rótta az emlékkönyvbe: Reszket
a bokor, mert / Madárka szállott rá. / Reszket a lelkem, mert / Eszembe
jutottál... Racsmány azonban a jelek szerint mégsem volt egészen
híján az irodalmi érzéknek, és én lebőgtem. „A raktár őrzője” kerek-
perec megmondta: „Tudja, Kulcsár elvtárs, amit maga írt, az sem
rossz, de amit a Cs. elvtárs írt, az nekem jobban tetszik.”
Ilyen költői szellemben peregtek napjaink. Reggelenként
kivonultunk a laktanyától jó négy kilométernyire elterülő
gyakorlótérre, és délig gyakoroltuk az olyan harcászati műveleteket,
mint például a szakasz támadásban vagy a szakasz védelemben. Az
előbbinél mi rohamoztunk, az utóbbinál velünk tette ezt az elg.
(gyengébbek kedvéért: az ellenség). Mindez meglehetősen fárasztó
volt, különösen azért, mert már a gyakorlótérre is fáradtan
érkeztünk, Hiába voltunk ugyanis mi gépesített lövészek, ugyanúgy
gyalogszerrel küzdöttük le a távolságokat, mint annak idején a
közönséges gyalogbakák. Páncélozott szállító harcjárművei ugyan
még nem voltak az ezrednek, de lóvontatta szekerei (katonai
műszóval: országos járművei) már nem. Az alegységek és a
haditechnika szállítására szolgáló teherautók, akárcsak a lövegek
vontatását végző gépjárművek ott sorakoztak a garázsban. Mi
azonban rendületlenül gyalogoltunk.
Megjegyzem, az emelkedőkben bővelkedő ország-úton
golyószóróval, puskával, hátizsákkal a vállunkon megtett négy
kilométer sem vágott volna haza bennünket, csakhogy gyakran még
atomtámadást is vezényeltek közben. Ilyenkor oszolj sem volt,
hanem eszeveszett iramban szét kellett spriccelnünk, természetes
fedezéket keresve, jobbik esetben az út menti mezőkön, a
rosszabbikon az út menti meredek domb-falakon felkúszva-mászva.
(Ismétlem: teljes szereléssel, fegyverrel, hátizsákkal a vállunkon.) A
kincstári elképzelés szerint ellenséges atomtámadás esetén így
sokan megmenekültek volna közülünk, hiszen már nem voltunk egy
kupacban. Így gyakran ötven-száz méternyire is hevertek egymástól
a földön lapuló katonák, és az atombomba repeszei ilyen távolságra
már bizonyára nem vágódnak szét. Ez körülbelül annyit ért, mint az
az amerikai iskolákban akkoriban besulykolt gyakorlat, hogy orosz
atomtámadás esetén a gyerekeknek a pad alá kellett bújniuk. Nem
hiába tanította Mao Ce-tung, a Nagy Kormányos, hogy az
atombomba papírtigris. Mifelénk viszont az a destruktív tanács járta,
hogy nukleáris támadás esetén az állampolgár egy radioaktivitást át
nem eresztő fehér ágylepedőt húz magára, és csöndben, hogy
pánikot ne keltsen, kúszni kezd a legközelebbi temető felé.
Ja, és hogy ne feledjem, menetelés közben gyakran nemcsak
atom-, hanem gáztámadást is vezényeltek nekünk. A hadviselő felek
ugyan már a második világháború hadszínterein sem alkalmaztak
vegyi fegyvert, de biztos, ami biztos alapon a szovjet katonák
oldalán a háború végéig, majd még azután is, kötelezően ott
tyegett a gázálarcot rejtő kis zsák, természetesen nem üresen. Igaz,
azt mesélték, hogy 1944-től kezdve ők már jobbára csak cigarettát,
vagy éppenséggel frissen zabrált hadizsákmányt hordtak benne,
nekünk viszont mese nélkül, rendeltetésszerűen viselnünk kellett.
Ennek az oldalzsáknak nem a súlyával volt bajunk, hanem azzal,
hogy amikor gáztámadást vezényeltek (ami gyakran megesett), a
maszkot fel is kellett vennünk és így folytatnunk a menetelést. Igaz,
ettől senki sem fulladt meg egészen, de mindenki közel állt ehhez az
állapothoz. (Forróság, hegynek fel, fegyver, hátizsák a vállon.)
Kivéve azokat a ravaszdi katonákat, akik ilyenkor egy gyufásdobozt
dugtak az arcuk és a gázálarc széle közé, aminek köszönhetően friss
levegőhöz jutottak. A parancsnokok később rájöttek erre a trükkre,
és egyszer-kétszer nagyon kitoltak ezekkel az okostojásokkal:
felvetették velünk a gázálarcot, azután váratlanul bezavarták a
társaságot egy könnyfakasztó gázzal teli kamrába. Ilyenkor pedig az
említett ügyeskedőknek taknya-nyála egybefolyt.
A kitolás, mint olyan, amúgy is kedvelt szórakozás volt a
néphadseregben, legalábbis addig, amíg a kitoltak rá nem jöttek
arra, hogy vissza, pontosabban: oda is lehet lőni. Néha a szó szoros
értelmében. A kicseszés klasszikus példája volt például az a fogás,
amivel a tisztek próbálkoztak az őrségben álló katonáknál.
Tudvalévő, hogy az őr személye szent és sérthetetlen, és hogy őt
csak az őrparancsnok és a felvezető közelítheti meg. Nos,
alárendeltjeik éberségét ellenőrzendő a tisztek rendre
megpróbálkoztak azzal, hogy kúszva megközelítették az őrt, és ha az
elnézte ezt, vagy egyszerűen nem vette komolyan, mert felismerte a
parancsnokát, ezért nem vezényelt állj, ki vagyot, és nem parancsolta
a földre a közeledőt, a szerencsétlen katona hadbíróság elé került.
Más változatban: parancsnoka elkérte az őrtől a fegyverét, hogy
úgymond meggyőződhessen annak tisztaságáról. Ha pedig szegény
feje erre odanyújtotta, már mehetett is a fogdába, majd onnan a
hadbíróságra.
Ezeknek az eseteknek azonban híre kelt, és később már az őrök
habozás nélkül megfektették a sárban az éberségükre ily módon
kíváncsi parancsnokaikat, ha pedig azok nem engedelmesedtek, a
szabályzat értelmében még tüzet is nyitottak rájuk. Amiért a katonát
természetesen nem lehetett megfenyíteni, sőt. Más kérdés, hogy az
őr által kihívott őrparancsnok megjelenéséig a sárban fekvő tiszt
később igyekezett valamilyen módon vissza zetni ezt a katonának.
Ezt elkerülendő létezett viszont az a recept, amelyet az öregkatonák
osztottak meg az újoncokkal: „Ha azt látod, hogy valamelyik tiszt
cseszegetési céllal az őrhelyed felé közelít, felszólítás nélkül,
azonnal nyiss rá tüzet, csak arra vigyázz, hogy biztosan ne maradjon
életben, mert akkor a vizsgálat során nincs ellened tanú, és csak
neked lehet igazad.” Az ilyen tömeges ellenőrzések és az azokat
követő lövöldözések részben városi/katonalegendák voltak, néhány
esetben azonban valóban előfordultak. Annyi bizonyos, hogy később
a kitolósdi gyermekbetegségéből fokozatosan kinövő
néphadseregben alapvetően megszűnt az őrök éberségének effajta
vizslatása. Sötét, esős éjszakákon, különösen a lőszerraktárakra
vigyázó katonát viszont maguk az elöljárói igazították el úgy, hogy a
betolakodóval szembeni eljárás az első pillanattól fogva az állj, ki
voltál!
Mindezt fokozatosan elsajátítva hamarosan magunk is dörzsölt
katonák lettünk. Nemcsak azt véstük az agyunkba, hogy például a
laktanya folyosóján tartózkodó elöljárótól külön engedélyt kell
kérnünk, hogy elmehessünk mellette (kérek engedélyt áthaladni),
meg hogy a katona előbb belép az elöljárója szobájába, és azután kér
engedélyt belépni, hanem azt is, hogy ha a laktanya udvarán elöljáró
jön a honvéddel szemben, nemcsak a tisztelgés kötelező, hanem
előtte, utána hat méterrel díszlépést kivágva kell ezt megtenni.
Itt nem volt mese, viszont ha a városban, eltávon jelent meg a
láthatáron egy tiszt, akkor a katona gyorsan keresett egy kirakatot,
és annak bámulását szimulálva igyekezett hátat fordítani, és nem
észrevenni az elöljárót, vagy akár felettest, akinek természetesen
ugyancsak elsőként kellett tisztelegnie. (A honvédnek kivétel nélkül
minden tiszt elöljárója, hangsúlyozom: nem felettese, hanem
elöljárója volt, akinek parancsát elvben végre kellett hajtania, még
akkor is, ha egy egészen más egységnél szolgált is.)
Persze, a tisztek sem voltak hülyék, és csalhatatlanul
felismerték, hogy a kirakatot elmélyülten szemlélő katona észleli,
csak nem akarja észrevenni őket. Ebből nem egyszer támadt
kon iktus, és az állítólag észre nem vett felettes feljelentette a
bűnöst parancsnokánál. Különösen a tiszthelyettesek élveztek attól,
hogy rendreutasíthatják a magáról megfeledkezett honvédegyént.
Normális tiszt persze nemigen vetemedett ilyen kivagyiságra, de
azért akadtak a hatalmukat togtatni kedvelő marhák. Ilyen volt
például az írónak tagadhatatlanul kiváló Rideg Sándor (Indul a
bakterház), aki a katonai írói stúdió tagja volt, és akinek militarista
buzgalmát századosi rendfokozattal honorálták. Rideg sportot
csinált abból, hogy Pesten, a Körúton megállította a neki valamilyen
okból nem tisztelgő katonákat (honvédtől felfelé egészen
főhadnagyig), megleckéztette, és kellő hangerővel a sárga földig
lehordta őket.
A katonai írói stúdiót egyébként (nem emlékszem biztosan,
lehet, hogy nem pontosan ez volt az elnevezése), Farkas Mihály
gründolta, természetesen szovjet mintára. És nem csak ezt.
Mivelhogy a Szovjet Hadseregnek minden helyőrségben volt tiszti
klubja, ezt nálunk is megvalósították. A fővárosban például a
hajdani Magyar Királyi Tiszti Kaszinó épületében működött a téli, és
az akkor Vorosilovról elnevezett Stefánia úton a nyári tiszti ház.
Mivel a Szovjet Hadseregnek volt színháza Moszkvában (de azt
kifejezetten erre a célra építették), értelemszerűen kellett, hogy a
Magyar Néphadseregnek is legyen. E célból besorozták a
Vígszínházat, amelyből ekkor Néphadsereg Színháza lett. És persze
saját napilapjuk is volt a katonáknak – nem nehéz kitalálni –
Néphadsereg címmel. Magasabb helyről emellett szorgalmazták,
hogy a civil tollforgatók is örökítsék meg a haderő kemény, de vidám
életét, költsenek róla hőskölteményeket. Bizonyára ennek a hatására
egy költőnő (nevére boruljon a feledés jótékony homálya),
feltehetően a Zsindelyezik a kaszárnya tetejét, / Számba veszik a
legények elejét kezdetű dal népies képvilágától megihletődve így
indította soron lévő opusát: Nézem, nézem a katonák seregét, /
Számba veszem a legények elejét. Ez a vers, amelyen egy fél ország
röhögött, ha jól emlékszem, az Írószövetség folyóirata, a Csillag
hasábjain jelent meg.
Az ilyetén való szájbavételtől egyébként általában igyekeztek
óvni a néphadsereg katonáit. Nagy igyekezettel sulykolták például
belénk, hogy a laktanya falain túl, különösen, ha hosszabb eltávot
kapunk, ne adjuk össze magunkat mindenféle repedt sarkú
ribanccal. S. Gyuri barátom mesélte, hogy őnáluk még
gyakoroltatták is a honvédekkel, hogyan kell ellenállni az effajta
becsalogatásnak, és nem elmenni az örömlánnyal. Egy katona fejét
bekötötték egy kendővel, kiültették a földszinti ablakba, és amikor a
század zárt rendben elvonult előtte, neki csábos szirénhangon azt
kellett fuvoláznia, hogy gyere be, te kiskatona! Mire – előírás szerint
– az alegység kórusban azt dübörögte vissza, hogy nem megyek, te
büdös kurva!
Századparancsnokunk erkölcsnemesítő célzattal személyes
tapasztalataiból elevenített fel olyan eseteket, amelyek az
országban, de különösen a Budapesten uralkodó amorális
állapotokról tanúskodtak. „Képzeljék, elvtársak: a múltkor, alighogy
a Keletin leszálltam a vonatról, odajött hozzám egy elvtársnő, és
ötven forintért szobára hívott.” Vagy: „Pestről utaztam haza Pécsre
vonattal, amikor feltűnt nekem, hogy egy főhadnagy elvtárs egy
százados elvtárs feleségével bezárkózott egy fülkébe, és összehúzta a
függönyt. Hát én vártam egy kicsit, aztán rájuk törtem az ajtót. És
mit gondolnak, mit csináltak odabent? A főhadnagy elvtárs és a
százados elvtárs felesége éppen családi mozdulatokat végeztek.” (Ez
a történet egyébként részben cáfolja azt, amit a hadseregben már-
már kötelező trágárkodásról írtam. Azt a tevékenységet ugyanis,
amit a főhadnagy elvtárs űzött a százados elvtárs feleségével –
parancsnokunkkal ellentétben – alighanem még egy jól nevelt civil
is a nevén nevezte volna.)
A néphadseregben mindig arra helyezték a fő hangsúlyt, hogy –
akárcsak az ágyak bevetésénél – minden sarkosan és elvágólag
történjen. És persze határidőre. A forradalom után, amikor a haderő
létszámának jelentős csökkentésével együtt a katonai sajtót is
megritkították, és a Néphadseregből hetilap lett, az újság több
addigi szerkesztője leszerelt, és másutt kapott munkát. Néhányan
közülük például akkori munkahelyemen, a Magyar Rádióban.
Egyikük egyszer elpanaszolta nekem, hogy itt nyomasztóan nagy a
fegyelem és a pontosság. „Nálunk, a civil szerkesztőségben? Hogy
mondhatsz ilyet te, a volt katona?” – csodálkoztam. Mire ő
megmagyarázta: „Tudod, komám, katonáéknál adnak egy feladatot,
de te nem tudod elvégezni határidőre. Az nem nagy baj, csak arra
kell vigyázni, hogy az ember időben megjelentse ezt az
elöljárójának. Akkor jól lecseszik, de adnak neki egy új határidőt.
Viszont, ha a Rádióban egy műsor ki van tűzve adásra, ott nincs
mese, mert egyetlen másodperccel sem lehet elkésni.”
 A Magyar Néphadseregnek egyetlen egyszer volt csak „éles”
bevetése, azzal azonban elkésett. 1968 augusztusában a Varsói
Szerződéshez tartozó államok (mínusz a már akkor is külön utakon
járó Románia) hadseregei megszállták a szocialista táborból állítólag
kifelé kacsingató Csehszlovákiát. Értelemszerűen azzal a céllal, hogy
véget vessenek ennek a kikacsingatásnak. Moszkvában az Egyesített
Fegyveres Erők főparancsnokságán pontosan megtervezték a
műveletet, egyeztették és kijelölték az időpontot, amikor és ahol a
szovjet, a lengyel, az NDK-beli, a bolgár és a magyar csapatoknak át
kell lépniük a csehszlovák határt. Félreértés támadt azonban abból,
hogy a cs-t (a hadművelet megkezdésének időpontját) moszkvai
vagy közép-európai időpont szerint kell-e számítani. És ennek
következtében a magyar csapatok csak egy órával a többi megszálló
után léptek csehszlovák földre. (Hogy mit szóltak az akcióhoz a
magyar katonák, illetve Szlovákia lakói – beleértve a magyar
nemzetiségűeket is – arról különböznek a vélemények.
Mindenesetre a korabeli vicc szerint az invázióban részt vett egyik
fegyelmezetlenkedő magyar honvédet azzal fenyegette meg a
parancsnoka, hogy „ha még egyszer fegyelmezetlen lesz, Erdélybe
már nem visszük magunkkal”.)
Mindamellett akadtak olyan dolgok is, amelyeknél nem egy órát,
de még öt percet sem lehetett késni. Ilyenek voltak például a riadók.
Miután az imperialisták támadása bármely pillanatban, váratlanul
bekövetkezhetett (kutyagumit sem ér az a katonai felderítés, amely
nem képes előre jelezni az ellenséges támadást, és az valóban
váratlanul éri a megtámadottakat – de ezt csak a mai eszemmel
tudom), annak elhárítására éjjel-nappal készen kellett állnunk.
Ilyenkor (mármint az elg. hitszegő betörése esetén) az egységeket
riadóztatják, és a riadó elrendelését követően néhány (már nem
emlékszem, pontosan hány) perccel később az ezredek teljes
szereléssel, felszereléssel, hiánytalan létszámban elhagyják a
laktanyájukat, és megindulnak a kijelölt körzetek felé. Ezt mi vég
nélkül gyakoroltuk. Éjszaka, mondjuk hat perccel negyedkettő előtt
(nulla egy óra nulla kilenc perckor), amikor a katonák első álmukat
alusszák, felhangzik a riadó, másfél perc alatt mindenki felöltözik,
kapja a fegyverét, és sorakozik a folyosón. Mindez persze
fényforrások igénybevétele nélkül történik (olyan sötét legyen, mint a
négerek valagában!), nem szabad villanyt gyújtani, hogy az
ellenséges repülőgépek pilótái meg ne lássák. Talán mondanom sem
kell, hogy a feladat gyakorlatilag megoldhatatlan, de nincs mese,
legfeljebb a katona már csak a folyosón, sorakozó alatt húzza fel a
csizmáját, gombolja be a nadrágját és fordítja meg magán a fordítva
felkapott ingét. Más kérdés, hogy bizonyos jelekből néha már
takarodó előtt következtetni lehetett arra, hogy az ezredpéká
(parancsnok) éjjel megint szórakozni akar velünk, és ilyenkor – bár
ez szigorúan tilos volt – lefekvéskor felöltözve bújtunk a takaró alá.
Ezt a viszonylag gyakori játékot egyébként nemcsak a
csapatoknál űzték, hanem még magában a Honvédelmi
Minisztériumban is. Amíg én külföldön tanultam, odahaza, a
lakásunkban egy albérlő költözött a szobámba, egy Egon nevű atal
hadnagy személyében. Ez a tiszt a HM-ben teljesített szolgálatot, és
amikor munkahelyén riadót rendeltek el, őt erről telefonon
értesítették. Ilyenkor neki, ha nem is percek, de mindenképpen
rendkívül rövid idő alatt a kijelölt gyülekezési helyen, például budai
Várban lévő bunkerben kellett teremnie. Mint az őrült rohant fel
ilyenkor az éjszaka kellős közepén (gyalog!) a Várba, ahol néha
személyesen Farkas Mihály ellenőrizte, hogy a vezérkar valamennyi
beosztottja időre felért-e oda, és kész-e az ellencsapás irányítására.
(Ha nem, nagyon hamar a helyőrségi tiszti fogdában találhatta
magát.) Ez persze albérlőnkre is vonatkozott, aki – mint bizalmasan
megsúgta nekem – a minisztériumban a helyőrségi, a fegyelmi és
egyéb katonai szabályzatok szerkesztésével foglalkozott. De
valószínűleg mindig sikerült neki még időben a kijelölt gyülekezési
pontra érnie. Ezt onnan gondolom, hogy amikor húsz év múltán
egykori albérlőnkkel találkoztam, már pizsamanadrágban járt.
A katonai öltözet e darabját azért becézték pizsamanadrágnak,
mert a tábornokok nadrágszárát – a világ talán minden
hadseregében – egy függőleges irányú, széles piros csík díszíti.
Álmatlan éjszakáimon azon töprengek, hogy a szoknyájukra hova és
hogyan varrják fel ezt a csíkot a nőnemű tábornokok? Akkor viszont
nem kellett ezen törnünk a fejünket, mert abban az időben nálunk
sem a hadseregben, sem a rendőrségen nem volt még egyetlen
nőnemű tábornok sem. (Ma sincsenek sokan, viszont nemigen lehet
gondjuk a csíkkal, mert többnyire nadrágot viselnek.)
Mi a katonai szolgálatunk idején csak egyszer láttunk
egyenruhát viselő nőnemű lényeket a laktanyánkban, éppen az
ezredirodába tartottak. Az egyik alhadnagyi, a másik törzsőrmesteri
váll-lapot viselt. Barátom és bajtársam, S. Laci örömmel fedezte fel,
hogy ez a törzsőrmester néhány éve a barátnője volt, sőt mivel
tulajdonképpen formailag nem is szakítottak, végső soron talán még
mindig az. Néhány szót váltott is vele, a többi között megérdeklődte
a címét. (A tábori postaszámát?) Aztán levelet írt neki, amelyben
randevúra hívta vasárnapra Pestre, ahova másfél napos eltávozásra
készültünk utazni. Azt javasolta a csajnak, hogy hozza magával a
szőke hajú barátnőjét is, akivel az ezredirodán látta, az a nő sem fog
unatkozni, mert ott leszek neki én. Soha nem felejtem el azt a
dörgedelmes levelet, amelyet Laci barátom kapott másnap a nekem
szánt szőke alhadnagynőtől. „Vegye tudomásul – írta –, hogy
nálunk, elhárítóknál az a szabály, hogy felbontjuk az alárendeltjeink
postáját. Ezért elolvastam azt a levelet, amit maga írt a
törzsőrmester elvtársnőnek. Hogy képzeli azt, hogy egy férjes
asszony csak úgy odaáll etyepetyélni egy idegen fér val, rólam nem
is szólva?...” Azt hiszem, hogy ma sem jó elhárítókkal kezdeni, de
akkoriban az ilyesmi valóságos istenkísértésnek számított. Az
ügynek sem ilyen, sem olyan formában nem lett folytatása. Talán
mondanom sem kell, hogy ezután a pesti tartózkodást szólóban,
pontosabban a barátommal kettesben abszolváltuk.
Ez a história nem tartozott a legkellemesebb élményeink közé.
Egész őszintén szólva, maga a kiképzés sem. Be kell azonban
vallanom, hogy nagyjából azért elvoltunk a katonasággal. Rühelltük
persze a balfácánságokat, de tűrtük őket, mert végső soron elhittük,
amit tartalékos, meg előfelvételis utódaink a 60-80-as években már
nemigen, hogy tudniillik az imperialisták előbb vagy utóbb
megtámadnak bennünket, és akkor persze készen kell állnunk
hazánk védelmére.
Azt is tudtuk, hogy a mi „kijelölt” ellenségeink az olaszok, és
hogy miután visszaverjük első csapásukat, csizmáinkkal mi taposunk
majd végig a talján csizmán. Aztán, amikor jó tíz esztendővel a
leszerelésünk után, 70 dollárral a zsebemben, sűrűn lerobbanó
Moszkvicsomon Tarvisiónál átgurultunk az olasz határon, a
Dolomitok fölénk magasodó csúcsait bámulva erős kételyek
merültek fel bennem azt illetően, hogyan fog itt átkelni a Magyar
Néphadsereg.
Szerencsére az utóbbival – hogy valami ismerősre
hivatkozhassam – például az Isonzó folyón való erőszakos átkeléssel
azóta sem próbálkoztunk meg, és mind Itália, mind Magyarország
épen egyben maradt. Ennek köszönhető, hogy máig is az
íróasztalom ókjában őrizhetem a leszerelésemkor emlékbe
elgyűjtött, relikvia számba menő hétpinás kanalat.
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ez utóbbi tettel
megrövidítettem a kincstárt, ám az vesse rám az első követ, aki nem
őriz otthonában ritka szuveníreket. De egye fene, ha lesz rá igény,
szívesen felajánlom a Hadtörténeti Intézet és Múzeumnak.
 
 Csak semmi becézés!

Nekem már gyerekkoromban szöget ütött a fejembe, amikor a

remízbe tartó villamos útvonaltábláján azt olvastam, hogy
„Szépilonai kocsiszínbe”. Először is, hiányoltam a névelőt.
Másodszor, nem értettem, hogy a névadó nevének két elemét miért
írják egybe. De legfőképpen az volt számomra rejtély, hogy
Vörösmarty Ilonkájából hogyan lett Ilona. Apám ezt azzal
magyarázta, hogy a Beszkárt (így hívták akkoriban a BKV-t) nem
tartotta elég komolynak, magához illőnek az Ilonkát, úgy vélte: oda
a tekintélye, ha beceneveken hivatja intézményeit, és ezért még a
helyszínüket (az adott esetben a Szilágyi Erzsébet, akkor Olasz fasor
„torkolatát”) is önkényesen „megkomolyította”.
Ma már tudom, hogy ez csak részben varrható a sárga
villamosok menetviszonylatait igazgató közlekedési vállalat
nyakába, hiszen – hogy saját földrajzi meghatározásukat használjam
– Szépilonán még elődje, a lóvasutakat üzemeltető Budai Közúti
Vaspálya Társaság létesített lóistállót és lovászmesteri lakást. Az
akkori cég követte hát el az ősbűnt, amit utódai azóta is
szorgalmasan ismételgetnek. Hiszen az elvitathatatlan tény, hogy
Vörösmarty Mihály Szép Helénáról magyarított hősnője nem Ilona,
hanem Ilonka.
A bohókás becenevek kijavítása, felnőtt, teljes keresztnevekké
való felpumpálása egyébként nem maradt meg fővárosi szinten.
Ilyen kisstílű hamisításra még egy valóságos nagyhatalom kormánya
is vetemedett, igaz, nem a magyar példa nyomán, csupán
ugyanabból a tekintélyelvűségi tébolyból kiindulva, amely szerint,
ha másokkal szemben én ezt megengedem magamnak, legközelebb
én leszek nekik Pista.
A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége Legfelső
Tanácsának Elnöksége (ha hiszik a mai atalok, ha nem: így hívták a
tizenhat tagból álló mindenkori kollektív államfőt) az Egyesült
Államok nemzeti ünnepe alkalmából július 4-ikén évről évre
táviratban köszöntötte amerikai államfő kollégáját, az Egyesült
Államok elnökét. (Természetesen nem azért, mintha különösebben
tisztelte, szerette volna, hanem mert a diplomáciai protokoll ezt így
írta elő.)
A távirat szövege, noha a kutyát sem érdekelte, mindig
kötelezően megjelent az Izvesztyija első oldalán, ahol a lap fejléce
fölött nemcsak oroszul, hanem a másik tizennégy szovjetköztársaság
nyelvén is olvasható volt, hogy Világ proletárjai egyesüljetek! 1977 és
1981 januárja között Jimmy Carter volt a Fehér Ház lakója.
Brezsnyevék, illetve a hosszú nevű Elnökség protokollosai azonban
úgy találták, hogy egy államfőt mégsem illik úgy megszólítani,
ahogyan szülei, pajtásai a georgiai mogyorófarmon becézték, mert
az komolytalan. Márpedig semmi kétség: a Jimmy a James becézett
alakja. A KGB első (hírszerzési) főcsoportfőnökségének és a
washingtoni szovjet nagykövetségnek eközben bizonyára szorgos
munkával sikerült kiderítenie, hogy az Egyesült Államok 39.
elnökének születési bizonyítványát James Earl Carter névre
állították ki. A szovjet üdvözlő távirat fogalmazóit nem zavarta,
hogy maga Carter is hivatalosan Jimmynek nevezi magát, és még
elnöki esküjét is ezen a néven írta alá. Odahaza, Washingtonban
lehetett ő Jimmy, a moszkvai táviratok címzésében azonban
szigorúan James Earl szerepelt.
Az oroszok egyébként nem csak az ellenfeleikkel bántak így el. A
későbbi chilei történésznek, irodalmárnak, kommunista vezetőnek
Oroszországból bevándorolt szülei hivatalosan is a Volodia (vagyis
Vologya) utónevet adták. Mellékesen szólva, a családi neve –
Teitelboim – már kevésbé volt oroszos. Még bizarrabbnak hatott,
amikor az Allende-kormány idején a jeles politikus felsőházi tag lett,
és mint szenátornak a megtisztelő „don” címet biggyesztették a
neve elé. A mi fogalmaink szerint a Don, a Volodia és a Teitelboim
kissé nehezen férhetett meg egymás mellett, de hát Chilében láttak
már különbet is. Moszkvában mindenesetre kitört a pánik. Nem a
don és kivételesen nem is a Teitelboim, hanem a Volodia miatt. Mert
mit fog szólni a nép, ha egy kommunista vezetőt csak úgy
ukmukfukk levologyáznak? Hiszen onnan már csak egy lépés, hogy
Vlagyimir Iljics Lenint is Vologyának nevezzék! Ám, mivel
Teitelboimot mégsem léptethették elő Vlagyimirrá, a szovjet
források, újságok jobb híján elhallgatták vezető elvtárshoz méltatlan
utónevét, és kizárólag rövidítve, V. Teitelboimként emlegették.
Persze – komolytalanság ide vagy oda – maradt azért néhány
kivétel is, igaz, nem szovjet földön. Hiszen például kinek ne ütné
meg a fülét az, ha úgy dalolnák, hogy Csinom Pál, Csinom János? A
magyar bakák nótájában sem apostoli királyunk, Őfelsége Ferenc
József, hanem Ferenc Jóska követte el azt a könnyelműséget, hogy
mezítláb ment sétálni. Sőt, még egy ruhadarab neve is ferencjóska
volt, és ezt senki sem vélte tiszteletlenségnek.
 A második világháború után a népszerű újság – hivatalos
„műfaja” szerint nem holmi apolitikus, kizárólag a könnyelmű
szórakoztatást szolgáló vicclap, hanem a nép ellenségeit maró
gúnnyal tollhegyre tűző szatirikus hetilap – a Ludas Matyi névre
hallgatott. Elvégre Ludas Mátyásnak igazán nem nevezhették.
(Különben, ne adj’ isten, valakinek ez még egy másik, nagyon sok
mindenben ludas Mátyást juttathatott volna az eszébe!) Vagy
képzeljük csak el: hogyan hangzana a Dankó István utca, netán a
Jászai Mária tér? Ahhoz is hozzászokott a magyar fül és a hivatalos
irodalmi köztudat, hogy a Kakuk Marci-regények, továbbá számos
más kiváló irodalmi alkotás szerzője, a Kossuth-díjas Tersánszky sem
József, hanem Józsi Jenő néven vonult be az irodalomtörténetbe.
Eljátszhatunk a gondolattal, hogy ennek a precedensnek is
köszönhette Budakeszi díszpolgára, az onnan 1946-ban kitelepített,
de továbbra is a magyar hagyományt őrző sváb szülők Joschka a,
hogy német külügyminiszter korában nem Fischer Józsefként
szerepelt a magyar sajtóban.
Az 1970-es években az óbudai Fő téren csinos kis tábla hirdette
egy vendéglő ablakában, hogy ott „minden este Punczi Miklós és
népi zenekara játszik”. Ehhez a kicsinyítőképzős névhez senki sem
mert hozzányúlni.
 
 A gyárkémény
dalolni kezdett

Felejthetetlen barátommal, a valóban mindenhez értő

hírügynökségi tudósítóval, a kimerítő és pontos jelenté-seit ma már
legfeljebb csak a túlvilágról küldözgető Kis Csabával beszélgettünk
egyszer arról, hogy fogunk-e valamikor emlékiratokat írni, és ha
igen, mivel kezdjük. Csaba szinte gondolkodás nélkül vágta ki
jövendő (és sajnos soha meg nem írt) memoárjának első mondatát:
„Az 1940-50-es évek Budapestjének jellegzetes alakja volt
Trencsényi-Waldapfel Imre...”
Haladjunk a nyomdokain! Tehát: a negyvenes-ötvenes évek
Budapestjének jellegzetes alakja volt Trencsényi-Waldapfel Imre.
Már csak azért is, mert szakállt viselt, ami akkoriban ritkaság
számba ment. Nem véletlen, hogy testvérétől, aki ugyancsak a
Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja volt, az egyetemisták
úgy különböztették meg, hogy az egyik a Waldapfel-Szakáll, a másik
a Waldapfel-Bajusz. A szakállas Waldapfel a klasszika- lológiának
(azaz az ókori nyelveknek és kultúráknak) volt a professzora, míg a
neve elé a Trencsényit nem biggyesztő bátyja magyar
irodalomtörténetet oktatott az ELTE-n. A családban egyébként több
más tanár, pedagógus is akadt, akik a gyermekirodalmat, a nevelést
annyira szívügyüknek tekintették, hogy mint a Magyar Munkások
Gyermekbarát Egyesületének régi tagjai, 1946-ban ők hozták létre a
Magyar Úttörőszövetséget. (Amelyben eleinte a tagság az
iskolásoknak nem volt sem kötelező, sem elbürokratizált. A
mozgalom méltó versenytársa volt a joggal népszerű
cserkészmozgalomnak.)
Valamikor 1957 őszén Trencsényi-Waldapfel akadémikust
előadásra hívta meg a Lomonoszov Egyetem Moszkvába. Hogy miről
kellett beszélnie a hallgatók előtt – a görög mitológia félisteneiről
vagy Catullus szerelmi lírájáról – azt már nincs kitől megkérdezni,
de a történet szempontjából ez amúgy is közömbös. A lényeg az,
hogy a professzor egy napon megérkezett a szovjet fővárosba
(alighanem vonaton, mert bár az keservesen hosszú idő, 48 óra alatt
tette csak meg a távot, míg a Li-2-es repülőgép – kétszeri
leszállással – „alig” 7 és fél óra alatt, mégiscsak a vasút volt a
megbízhatóbb), ahol is a tolmácsa fogadta. Igaz, hogy Trencsényi-
Waldapfel jól beszélt oroszul (illetve, hogy milyen nyelven, arra még
kitérek), de egy előkelő külföldinek hivatalból dukált a tolmács. Az
elkalauzolta a tudóst a Moszkva Szállóba, amelyben az elhelyezés
csak nagyon fontos vagy kedvelt vendégeknek járt ki. Ezután a
atalember készségesen mindjárt városi sétára invitálta a
professzort, ám az elengedte, mondván, hogy inkább egyedül sétál
egyet. Abban állapodtak meg, hogy a tolmács másnap reggel 9-re
érte jön, és elkalauzolja az egyetemre.
Itt kapcsolódtunk be a történetbe mi hárman, a szovjet
fővárosban dolgozó magyar tudósítók: Kis Csaba, Szabó L. István és
jómagam, akik akkorra már rengeteg „pesti típusú” ugratáson
voltunk túl. (Szovjet szaktársai nevében kétértelmű üdvözlő
táviratot küldtünk az ÉS szerkesztőségébe egy ott publikáló magyar
költőnek, hajdani nyomdásznak; egy elragadtatott női olvasója, egy
érzelmes diáklány nevében parfümmel átitatott levélben randevúra
hívtunk a Bolsoj Tyeatr elé egy néhány napig Moszkvában
tartózkodó magyar írót és így tovább.)
Miután a nagykövetségünk kulturális attaséjától értesültünk
Trencsényi-Waldapfel megérkezéséről, késő este felhívtuk telefonon
a szállodában. Alighanem már az ágyából ugrasztottuk ki. Az előre
megbeszélt szöveget Szabó L. adta elő a tolmács hangját és
akcentusát sikeresen utánozva. A beszélgetés nagyjából a
következőképpen zajlott: „Eljnezest, professzor eljvtárs, chodj ilyen
kesjon závárom, de edz nágyjon kenyes jugyrol ván szo.” „Semmi
baj, elvtárs, nem zavar. Mondja csak nyugodtan.” „Nem szeretnenk,
hodz felreertes ledzen a dologbol... Mi tudzjuk, chodz a professzor
eljvtárs jo eljvtárs, de esetleg...” „Nem értem. Esetleg micsoda?”
„Hát, de nem is ákárom mondányi, mert professzor eljvtárs
felreertchetyi...” „Mondja nyugodtan, nem fogom félreérteni...”
Szabó L. még vagy háromszor adta elő, hogy nem szeretné, ha a
professzor elvtárs félreértené... Mert mi tudjuk, hogy a professzor
elvtárs jó elvtárs, de, ugye, esetleg... A végén már a galamblelkű
Trencsényi is olyan ideges lett, hogy felemelte a hangját: „Mondja
már meg, az isten szerelmére, hogy miről van szó!” Mire a „tolmács”
hallhatóan egy jó nagy lélegzetet vett és kinyögte: „Mi tudzjuk,
chodz a professzor eljvtárs jó eljvtárs, de a hallgatok esetleg ázt
gondolnák á szákállá miatt, chodz... tetszik tudnyi, udzje...?” A
professzor tudta. Az ötvenhatos forradalom leverése után az elvi
okokból szakállt növesztett forradalmárok közül sokan határoztak
úgy (és egy darabig tartották is magukat hozzá), hogy addig nem
szabadulnak meg szőrzetüktől, amíg a ruszki csapatok nem mennek
ki Magyarországról. A professzor csak azt nem tudta, hogy a
moszkvai egyetemistáknak (mint ahogyan a Szovjetunióban
jóformán senkinek) fogalmuk sincs minderről.
Aztán rossz lett a lelkiismeretünk (különösen nekem, aki már
régen személyesen ismertem és tiszteltem a professzort), és úgy
döntöttünk, hogy megelőzzük a bajt. Mint kiderült, jól tettük.
Másnap reggel ¾ 8 körül beállítottam a Moszkva Szállóba.
Trencsényi-Waldapfel elszántan járkált fel-alá az előcsarnokban
működő borbélyműhely előtt, a nyitásra várva, és készen arra, hogy
a félreértések elkerülése végett, az örök és megbonthatatlan
magyar–szovjet barátság oltárán feláldozza már-már jelképpé,
márkává vált szakállát. Alig tudtam lebeszélni róla. Nem volt könnyű
meggyőzni arról, hogy a mi hülye viccünknek dőlt csak be, és hogy
nyugodtan jelenhet meg szakállasan a moszkvai diákok előtt, azok
semmi olyat sem fognak gondolni róla.
Trencsényi-Waldapfel Imre 1946-tól az Új Szónak, a Vörös
Hadsereg magyar nyelvű újságjának heti gyermekmellékletét
szerkesztette mellékállásban, sőt, azt hiszem, társadalmi munkában.
A lapot egy nála is sokkal eredetibb gura, Illés Béla őrnagy (később
már alezredes), az író szerkesztette, aki a professzort nyilván mint
oroszszakértőt kérte fel az együttműködésre. Hogy hogyan lett a
klasszika- lológus Puskin nyelvének is szakértője, az külön történet.
A tudós már a háború alatt, amikor Máramarosszigeten teljesített
munkaszolgálatot, nekifeküdt az orosz elsajátításának. Nyelvkönyv
híján pontosan úgy, ahogyan egy lológus teszi. Szerzett valahol egy
– mint ő hitte – orosz nyelvű Újszövetséget, és az ógörög eredetivel
együtt betette a hátizsákjába, aztán esténként az iskolaépületben,
csűrben, istállóban, ahol éppen elszállásolták őket, petróleumlámpa
fénye mellett olvasgatta, összehasonlítgatva egymással az
evangéliumoknak, Szent Pál leveleinek, János jelenéseinek szövegét.
Mi más kell még egy nyelvésznek?
A felszabadulás Budapesten érte a tanárt, ahol az utolsó
hetekben egy ismerőse távol lévő ismerősének a lakásán bujkált a
nyilasok elől. (A lakás gazdája egyszer váratlanul hazaállított, és egy
vadidegen, szakállas alakot pillantott meg az ágyán. Találékony
ember lehetett. Leoltotta a villanyt, és ébresztés, számonkérés,
egyáltalán: kérdés nélkül távozott.)
Amikor elvonult a vész, Trencsényi-Waldapfel előmerészkedett
rejtekhelyéről, kilépett a kapun, és elindult a pesti utcán. Az első
ember, akibe belebotlott, egy szovjet katona volt. A tudós
kötelességének érezte megköszönni neki, hogy társaival együtt
felszabadította, ám alighogy belevágott mondókájába, a vöröskatona
letérdelt elé, kezet csókolt neki és az áldását kérte. Trencsényi
tudniillik nagyjából úgy járt, mint Jules Verne hőse, Paganel a Grant
kapitány gyermekeiben, aki egy félreértés következtében portugálul
tanult meg spanyol helyett. Hősünk Bibliája ugyanis – mint utóbb
sikerült tisztáznia – az Újszövetségnek nem orosz, hanem arra csak
hasonlító, ószláv (egyházi szláv) fordítása volt; azt sajátította el a
tudós, akit aztán a megszólított katona – teljes joggal – pópának
nézett.
Waldapfel-Szakáll következő nyelvi kalandjánál azonban már ki
volt zárva a tévedés lehetősége, mert ott a játék vitathatatlanul az ő
térfelén zajlott. Nem sokkal az előbbi találkozást követően
elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, eljut Kelenföldre, ahol a
családját sejtette. A hidakat azonban a visszavonuló németek
felrobbantották, és a jeges Dunán csak csónakon lehetett átjutni
Budára. Trencsényi-Waldapfel éppen egy ilyen lélekvesztőre
alkudozott a parton, amikor valamilyen oknál fogva gyanús lett a
patrulnak, vagyis egy szovjet járőrpárnak. (Talán éppen azért, mert
oroszul – vagy mondjuk: majdnem oroszul – szólította meg őket, ami
alighanem kémgyanússá tette.)
Tény, hogy bevitték a komendatúrára, és egy nacsalnyik elé
állították. Kihallgatója mindenekelőtt azt kérdezte tőle, hogy mi a
foglalkozása, mire megmondta, hogy latintanár. A tiszt
(természetesen ez is csak később derült ki) civilben maga is tanár
volt: a háború előtt egy szibériai egyetemen oktatott latin nyelvet.
Csak annyit mondott a behozott fér únak, hogy Arma virumque
cano..., és várakozva ránézett. Dr. Trencsényi-Waldapfel végre
teljesen elemében érezte magát. Kapásból (és természetesen
skandálva, ahogyan kell) folytatta: ...Troiae qui primus ab oris Italiam
fato profugus lavinaque venit. Vergilius Aeneisének hibátlan latin
idézésével (Fegyvert s vitézt énekelek...) minden dokumentnél
ékesebben igazolta magát a nacsalnyik előtt, aki parancsba adta
alárendeltjeinek, hogy kerítsenek egy motorcsónakot a magyar
professzornak, és búcsúzóul egy akkoriban rendkívül értékesnek
számító téglaalakú fekete kenyeret dugott a tudós hóna alá.
Ezeket a Trencsényi-Waldapfelről szóló háromnegyed részt igaz,
egynegyed részt azonban alighanem csak anekdotikus történeteket
Hegedüs Gézától, az írótól hallottam, aki egyébként maga is korának
jellegzetes alakja volt. A raccsoló, pipás Géza bácsit mindenki
ismerte (kivált később már a televízióból is), és ő ugyancsak
mindenkit ismert. És mindenkiről tudott egy-két jó sztorit, de
sohasem igazán csípőset, bántót. Alighanem ezzel, továbbá
határtalan jóindulatával, segítőkészségével magyarázható, hogy
kizárólag tisztelői és barátai voltak, ellenségei egyáltalán nem. Amit
pedig már akkoriban is csak nagyon kevés ember mondhatott el
magáról. 1999-ben, Budapest díszpolgáraként helyezték örök
nyugalomra a Farkasréti temetőben.
Tisztes kort, 86 évet ért meg, talán azért, mert – a babona úgy
tartja – hosszú élet jut osztályrészül annak, akinek idő előtt
halálhírét költik. Vele pedig megesett ez. 1945 nyarán, csaknem
négyévi hazai, Don-kanyari, ukrajnai munkaszolgálat és egy lábon
kihordott tífusz után csont-bőrre fogyva, félholtan tért haza a
deportálásból. Budapesten a vonatról leszállva megindult botorkálva
a belváros felé, hogy felkutassa családját, de – ez fölöttébb jellemző
volt egész irodalomközpontú világszeretetére – nem tudta megállni,
hogy ne cövekeljen le egy útjába kerülő könyvüzlet kirakata előtt. Az
első, szemébe ötlő könyv Hegedüs Géza Bálványrombolók című
regénye volt, amelynek keresztszalagján ezt olvashatta: „A
mártírhalált halt író posztumusz regénye”.
Sürgősen felkereste a kiadót, de elsősorban nem is a
honoráriumért, hanem azért, hogy a többi, még munkaszolgálata
előtt írt könyvének kiadását szorgalmazza. Ezek között volt a Polgár
Szilárd című, szerintem mind közül a legmaradandóbb, mára mégis
csaknem teljesen elfeledett verses regénye. (A verses regény
egyébként meglehetősen ritka műfaj, különösen nálunk. Arany
László A délibábok hőse című munkáján kívül hirtelenében nem is
jut eszembe más ilyen mű a magyar irodalomban. Az orosz
irodalomból legalább Puskin Anyeginjét ismerjük.)
Hegedüs Géza Aczél (ma Ditrói Mór) utcai lakásán, ahol élete
végéig élt, a mennyezetig érő könyvespolcokon műveinek jóval több,
mint száz kötetét számoltam egyszer össze. Ezzel mennyiségileg
még Jókai Móron is túltett. (Ennél több könyvvel, ha nem csalódom,
csak egyetlen magyar író dicsekedhet. Úgysem találja ki az olvasó,
hogy ki az illető, ezért jobb, ha mindjárt megmondom: Nemere
István.) Hegedüs Géza szépirodalmi műveinek a nagyobbik fele a
múltban, sokszor a régmúltban játszódik: az ókori Görögországban
és a Szentföldön, a középkori Rómában, az Árpádok, a Hunyadiak
évszázadaiban, az 1848–49-es szabadságharc idején.
A doctor iuris utriusque cím birtokosa, egy rövid ideig gyakorló
ügyvédbojtárként is tevékenykedő állam- és jogtudor disszertációját
az Árpád-kori magyar jogból írta, amihez sokat bújta a levéltárakat,
és ezt a kort úgy ismerte, mint a tenyerét. Kutatásai során bukkant
az e korban élt Miskolcz nembéli Pósára, akit úgy megkedvelt, hogy
rövidesen egy egész trilógiát rittyentett róla. Ami legalább annyiban
nem volt nehéz, hogy a nevén kívül vajmi kevés adat maradt fenn
róla, ezért a regény-író bátran találhatott ki neki feleséget, családot,
birtokot, csatákat, mindent, ami csak a fantáziájából tellett. Még ez
a távoli múltban játszódó műve sem feküdt el az üzemi és
közkönyvtárak polcain: valósággal sorban álltak érte az olvasók.
Kissé rosszabbul járt Az óceán vándora című regényével, amely
Nyikolaj Mikluho-Maklajnak, a 19. századi orosz etnográfusnak az
életéről szól. Hegedüs jóformán csak annyit tudott róla, hogy a
tudós a pápuák nyelvét, életét kutatta, és hogy kiállt védelmükben,
amikor Bismarck Németországa gyarmatosítani akarta Pápuaföldet.
És akárcsak Miskolcz nembéli Pósának, az író neki is talált feleséget,
az ausztrál miniszterelnök lányát adta hozzá feleségül. Amit
azonban egy alig száz évvel azelőtt élt, anyakönyvileg dokumentált,
valamennyi lexikonban szereplő hírességgel talán mégsem lett volna
célszerű megtennie. Viszont: ez a regény is jó, és mint szerzőjének
valamennyi más műve, roppant olvasmányos. Akárcsak – és itt teljes
az analógia – Hegedüs Géza nagy példaképének, Jókai Mórnak a
Szabadság a hó alatt című regénye, amelyben írója jóvoltából – a
valóságtól legalább ennyire elrugaszkodva – „Sergéjics Sándor
Puskint” (sic) szemelik ki II. Sándor cár leánya férjének. Egyiküket
sem zavarták a tények.
Mindemellett Hegedüst a saját kora is erősen foglalkoztatta.
Honoré Balzac Emberi színjátékának mintájára alkotta meg Európa
közepén című, a 20. század derekának magyarországi világát tükröző
regényfolyamát, amelynek négy vastag kötete tucatnál is több
regényt, hosszabb-rövidebb elbeszélést foglal magában. Ugyanarról
a világról szólnak, ugyanazok a tipikus és extrém gurák – polgárok,
entellektüelek, munkásmozgalmi harcosok, szélhámosok – vonulnak
el az olvasó szeme előtt, azzal a különbséggel, hogy aki az egyik
írásban főhős, egy másikban mellék gura lesz, vagy esetleg éppen
csak hogy megemlítik a nevét.
Hegedüs maga is beleillett volna ebbe a világba. Egyszer egy
kulturális fő-főilletékes elvtársnak az az őrült gondolata támadt,
hogy őt bízza meg egy könyvkiadó vezetésével. A némileg bohém,
jószívű, adakozó természetű mindenki Gézája boldog-
boldogtalannak bőkezűen osztogatta az előleget, és a cég alig
néhány hét alatt csak azért nem ment csődbe, mert az úgynevezett
szocializmusban a csőd fogalma nem is létezett. Természetesen
leváltották az igazgatóságról, ő azonban a legkevésbé sem bánta,
sőt, úgy fogta fel, hogy egy nyűgtől szabadították meg, és
felszabadultan írta tovább regényeit.
Amit viszont nem írt meg, nekem azonban egy ízben elmesélt:
atal korában több párbajt is vívott, szekundánsa pedig egyetemi
joghallgató társa, a már jobbára csak állítólagos harminckét nevéről
ismert Ságvári Endre volt, míg az ifjúkommunista vezetőnek, a
későbbi antifasiszta mártírnak ő volt néhányszor a párbajsegédje.
„És az illegális kommunista pártba nem próbált beléptetni?” –
kérdeztem Géza bácsit. „Á, nem! – felelte. – Endri egyszer
kijelentette, hogy aki olyan szóvicceket csinál, mint Hegedüs Géza,
az nem való a Kommunisták Magyarországi Pártjába,”
Az írói tevékenységnek, a rádió- és tv-interjúknak, a népszerű
előadások tartásának, a külföldi utaknak és a családjának szentelt
nem kevés idő mellett Hegedüs Géza „csak úgy mellékesen” vagy
négy évtizeden át volt az egyetemes drámairodalom és
színháztörténet professzora az akkor még csak főiskola névre
hallgató Színművészeti Egyetemen. Egy időben nem volt olyan
magyarországi teátrum, ahol a színészeknek legalább a fele ne nála
kollokvált volna valamikor. De jutott ideje cikkírásra,
lapszerkesztésre és – mint láthattuk – még könyvkiadó-
igazgatóságra is.
1948 táján például őt bízták meg a Március Tizenötödike című
ifjúsági hetilap főszerkesztésével. Mint mindig, ott is roppant
nagyvonalú, liberális és toleráns volt. Szállítottam egyszer neki egy
műkritikát Barabás Tibor Jakobinusok című színművéről.
Mentségemre szolgáljon, hogy még a tizenhatodik évemet sem
betöltött, éretlen kölyök voltam, ám még így is, hat évtized múltán is
szégyenkezve emlékszem vissza arra a recenzióra, amelyben azt
vetettem a szerző szemére, hogy a (18. században játszódó!)
színműben nem domborítja ki kellően a munkásosztály szerepét.
Géza bácsinak a szeme sem rebbent – közölte. Amikor Barabás Tibor
(mellékesen: akkoriban a Magyar Írók Szövetségének főtitkára) ezt
nagyon barátságosan bár, de számon kérte tőle, azt mondta neki,
hogy ő tiszteletben tartja a lap szerzőinek a véleményét. (És bár
talán nem tartozik egészen a tárgyhoz, de Barabás nem kisebb
toleranciájának és jóindulatának jellemzésére el kell mondanom,
hogy a Jakobínusok szerzője ezek után nemcsak, hogy nem pofozott
fel, de még kezet is adott nekem, egyáltalán úgy tett, mintha mi sem
történt volna.)
Talán még Hegedüs Gézánál is bővérűbb fantáziával áldott meg
a sors egy másik, történetesen ugyancsak pipázó és raccsoló magyar
írót: Illés Bélát. Ő az életben is nagyotmondó volt, ha szabad így
nevezni a társaságban elköltött vacsorák mellett anekdotázó
mestert, aki tulajdonképpen az ilyen alkalmakkor szülte, alakította,
formálta az erősen kiszínezett valóságon alapuló novelláit és
regényeit. (Ezen a téren talán csak Faludy Györgyöt, a nagyszerű
költőt és átköltőt tudnám melléállítani, aki társaságát egészen
hihetetlen történetekkel volt képes elkápráztatni. Igaz, ha
ráolvasták, hogy megint elragadta az írói fantáziája, azt vita nélkül
beismerte.)
Illés Béla a harmincas években emigránsként élt a
Szovjetunióban, mint író már ott is kezdett ismertté válni, a második
világháborút a Vörös Hadseregben harcolta végig, majd amikor e
sereg a magyar határokhoz közeledett, főszerkesztője lett a
felszabadítandó ország lakossága számára kiadott Magyar Újság,
később Új Szó címen megjelenő napilapnak. (E lapok címoldalán az
volt olvasható, hogy „Kiadja a hadra kelt Vörös Hadsereg”.)
Akkoriban szovjet katonai egyenruhát viselt – mint magát nevezte –
a kopasz ővnagy, azután leszerelt és visszavedlett magyar íróvá. Egy
időben az akkor még nem Párizsban és Londonban, hanem
Budapesten megjelenő Irodalmi Újságot szerkesztette.
Ma már kevesen emlékeznek munkásságára, pedig atal korában
írt néhány remek novellát, és élete fő műve, a Kárpáti rapszódia is
kitűnő, a mikszáthi hagyományokat követő regénytrilógia. Igaz,
harmadik része, a Zsatkovics Gergely királysága, amely az első
világháború utáni Kárpátalján játszódik, a szakemberek szerint
meglehetősen elrugaszkodik a való történelemtől. A múlt
eseményeinek alighanem túlságosan „könnyed” kezelése
jellemezheti Szkipetárok című, az első világháborús Albániában
játszódó regényét is. Ezt annak alapján merem feltételezni, hogy bár
ezt a művét is tucatnyi országban adták ki, pont Albániában nem
merték. Vajon miért?
Nem egyszer itthon is rajtakapták, hogy fantáziája túlságosan
messze sodorta. Írt például egy kisregényt A Guszev-ügy címmel,
amelyben Alekszej Guszevnek, a cári hadsereg századosának és
tizenöt társának állított emléket, akik 1849-ben megtagadták, hogy
a magyar szabadság ellen harcoljanak, és ezért halálra ítélték, majd
kivégezték őket. A gondolat akkoriban kapóra jött: lám, nemcsak a
magyar szabadságot vérbe fojtó, Pető t ledöfő kozák dzsidások
léteztek, hanem olyan oroszok is, akik életüket áldozták igaz
ügyünkért. Nosza, Nyíregyházán egy egész városrész kapta Guszev
nevét, a budapesti belvárosban a Sas utcát keresztelték át Guszev
utcára. A hős kapitány bekerült a magyar, majd a szovjet történelem
tankönyvekbe is.
Azután akadt egy atal magyar kutató, aki egy másik műfajban
dolgozott: ő tanulmányt szándékozott írni a cári intervenció ellen
fellázadt orosz tisztekről. Munkája tárgyául választhatta volna
például Konrad Kazimierz Rulikowski zászlóst, Paszkevics
hadseregének tisztjét, akit valóban kivégeztek azért, mert nem akart
részt venni a magyar szabadságharc leverésében, ő azonban lengyel
nemzetiségű volt, és a kutató egy igazi oroszról, a magyar politika
által már szentté avatott hősről akart írni. Illés Bélához fordult, hogy
segítsen neki megtalálni a forrásokat, de az írót ekkor sem hagyta
cserben a fantáziája, és sajnálattal közölte, hogy ő abban a minszki
levéltárban fellelhető dokumentumokból dolgozott, amely a
második világháború alatt leégett, és teljesen megsemmisült. A
történész azonban szívós ember volt, és tovább kutatott. És sikerült
bebizonyítania (pedig negatívumot ritkán lehet bizonyítani!), hogy
Guszev kapitány sohasem létezett.
A dolog iróniája, hogy amikor Illés Béla egy későbbi
regénytrilógiájából, a Honfoglalásból Páger Antal, Várkonyi Zoltán,
Gábor Miklós közreműködésével játék lmet készítettek, egy szovjet
tiszt szerepének eljátszására egy amatőrt, de valóságos oroszt, a
Budapestre nősült Vagyim Guszevet, a Vörös Hadsereg volt
századosát kérték fel. Guszev kapitány tehát mégiscsak létezett, azzal
a nem lebecsülhető különbséggel, hogy ő nem az életét, hanem csak
a karrierjét áldozta fel, de nem a szabadságért, hanem éppen
ellenkezőleg: azért, hogy rab-igába hajthassa a fejét, tudniillik hogy
nőül vehesse választottját, a népszerű magyar opera-énekesnőt,
Gencsy Sárit.
A Honfoglalás a második világháborúban szovjet hadifogságba
esett, és a lágerekben antifasisztává átnevelt magyar katonákról meg
Magyarország felszabadításáról szól. A sokszáz-oldalas
regénytrilógia tartalmát Királyhegyi Pálnak, a halhatatlan
humoristának sikerült egyetlen mondatban összefoglalnia: „Orosz
katonák órákat osztogatnak, de nem bántják a nőket.”
A Honfoglalásban esik szó a vígszínházi csatáról is, méghozzá
nagy részletességgel. Hogy tudniillik, amikor a Budapestet
lendületesen ostromló szovjet csapatok már túljutottak a Szent
István körút felénél, a Vígszínház körzetében erős német
ellenlökéssel találták szemben magukat. Csak több órás ádáz, véres
küzdelemben sikerült leküzdeniük ezt az akadályt és kijutniuk a
Dunához. Ha a Guszev utcai és városrészi szintet az írónak ebben az
esetben nem is sikerült meghaladnia, az egykor itt dúlt csata
tiszteletére azért került egy emléktábla a Vígszínház falára, amelyet
Budapest felszabadulásának évfordulóján minden évben
ünnepélyesen megkoszorúztak. Egy idő múlva azonban a
márványtáblát el kellett távolítani, mert csalhatatlanul
bebizonyosodott, hogy az úgynevezett vígszínházi csata sem a
hadtörténetnek, csupán Illés Béla irodalmi munkásságának része.
A „népi demokráciánk” hajnalán (apropó, eszébe jutott már
valakinek, hogy mekkora tautológia a népi népuralom?) született
városi-értelmiségi folklór széles körben terjedő darabjai voltak a
kortársaknak szentelt sírversek. Ezekből néhányat a továbbiakban
még ismertetek, álljon itt egyelőre csak az Illés Béláé: Itt nyugszik
Illés Béla. / Nem is igaz.
Illés Béla munkássága az úgynevezett szocialista realizmus
klasszikus példája volt. Ezt az alkotói módszert (mert isten tudja,
miért, nem stílusként, hanem alkotói módszerként tartották számon)
az a törekvés jellemezte, hogy – szerény meghatározásom szerint –
a múltat nem úgy kell ábrázolni, ahogyan az valójában volt, hanem
ahogyan kellett volna lennie. (Jó példa erre a tehetséges írónak indult
orosz Alekszandr Fagyejev késői regénye, az Ifjú Gárda, amely a
krasznodoni ukrán és orosz atalok partizánosztagáról szólt. Ezek a
kamasz úk és lányok maguk, a saját szakállukra fogtak fegyvert a
náci megszállók ellen. Csakhogy nem oda Buda! Hol itt a párt vezető
szerepe? És Fagyejevvel átíratták a regényt, amelynek új
változatában már az illegálisan szervezkedő kommunista párt
irányította Oleg Kosevojt és társait.) Hozzáteszem: a szocreál-
kreclibe néha olyan igaz, történelemhű, zseniális alkotások is
belefértek, mint a 20. század egyik legnagyszerűbb regénye, Mihail
Solohov Csendes Donja, máskor viszont szánalmasan hazug
alkotások is viselték ezt a címkét.
Ha Illés Béla csak füllentett, Földes Péter (ne tévesszük össze
Föld S. Péterrel, a kiváló humoristával!) egy egész nem létező világot
hazudott össze Kanyargó Dráva című művében. Nem kétlem, hogy ő
igaznak hitte, amit írt, de attól az akkor is 180 fokban állt szemben a
valósággal. Az 1953-ban megjelent több mint 400 oldalas regény
arról szól, hogy Jugoszláviában az emberek ismét az erdőkbe
vonulnak, és beállnak partizánnak, ugyanúgy, ahogyan tíz évvel
korábban, a náci megszállás idején. Ám akkor Tito vezérletével
tették ezt, most viszont, hogy csalódtak az árulóvá lett, sőt eleve
angol kém Tito marsallban és uralmában, az ellen harcolnak. Teszik
ezt egy Zóra Szubotin nevű hős leány zászlaja alatt, és lelkesen
éneklik, hogy Itt az idő, kést a kézbe, / rajta Zóra Szubotin! / Mártsuk
meg az ellenségbe, – / Csontjainkba mar a kín!/ – Vezess, Zóra
Szubotin!
A szocialista realista költészet csúcsa egyébként a következő
versszak volt: Csoda esett a nap alatt, / Ki hitte volna eztet? / A
gyárkémény, a gyárkémény / Hahó, dalolni kezdett. Ki írta ezeket a
sorokat? Senki. Pontosabban: valaki ugyan kitalálta őket, de
kifejezetten azzal a céllal, hogy másnak a szájába (tollára) adja.
Ugratásból eszelték ki. Aczél Tamás azt állította, hogy Kónya Lajos
írta, Kónya Benjámin Lászlóra fogta, Benjámin Kuczka Péterre és így
tovább.
Nem emlékszem már, hogy ki követte el – de valóban írta és
publikálta is – a koreai háború idején azt a verset, amelyben e két
elragadtatott sor volt olvasható: Mint egy óriás kinyílt szem / Nézett
reám Kim Ir Szen. Viszont már akkor is ismeretlen maradt – hiszen
népköltészetnek minősítették – a következő négy sor szerzője:
Gyertek lányok, öltözzetek fehérbe! / Szórjunk rózsát Rákosi Mátyás
elébe! / Hadd járjon ő a rózsában bokáig! / Éljen, éljen Rákosi elvtárs
sokáig! Ezt a versikét, bár lehetséges, hogy ezt is csak heccből írta
valaki, felvették a Hét évszázad magyar versei című antológiába
„népköltészet” címszó alatt.
A szocialista kor folklórja népszerű témának számított. Egy
ilyen tárgyú munkában szerepelt az a nógrádi bányászlegenda, hogy
Rákosi Mátyás ott járt a tárnákban és beszélgetett a dolgozókkal.
Mint valakinek aztán sikerült kiderítenie: ennek a „mondának”
annyiban volt alapja, hogy a bányászok tényleg mesélgették, hogy
ott járt náluk a föld alatt Rákosi. Szokássá vált ugyanis a
szükségletének elvégzésére a brigádtól néhány percre elugrott
munkatársat visszatérésekor azzal ugratni, hogy „amíg te oda voltál
hugyozni, itt járt Rákosi elvtárs és téged keresett”.
A kor jellegzetes – ha nem is alakja, de mindenképpen –
eseménye volt két magyar író műveinek Sztálin-díjjal való
elismerése. A Népek Atyjáról elnevezett, és köztudomásúan az ő
tudtával évente kiosztott díj volt a leg, leg, leg, amivel egy szovjet író,
művész munkásságát elismerhették. 1952-ben azonban első ízben öt
külföldi – két kínai, egy francia és két magyar – írót is méltónak
talált e kitüntetésre a Sztálin-díjat odaítélő bizottság (illetve, mint
látni fogjuk, talán nem is az, hanem maga a díj névadója). Az egyik
magyar Nagy Sándor volt, akinek Megbékélés című
termelőszövetkezeti elbeszélése nem sokkal azelőtt jelent meg orosz
fordításban egy szovjet folyóiratban. Az olvasónak nem kell
szégyellnie magát, ha sohasem hallott még a makedón király e késői
névrokonáról. A kortársak sem ismerték, pedig –nyilvánvalóan az
elbeszélés időszerűségének köszönhetően – Kossuth-díjas volt.
Sorsa később nagyon szomorúan alakult. 1963-ban ellenezte a párt
kínai- és albánellenes vonalát, és nyilván sokat jártatta is a száját,
mert izgatásért elítélték. Három évet és három hónapot húzott le a
börtönben. A sztálinista kínai és albán elvtársai mellett kiálló
Sztálin-díjas író szabadulásától egészen haláláig segédmunkásként
volt kénytelen megkeresni a napi betevőt.
Aczél Tamás a felszabadulásról szóló, eredetileg 1948-ban
megjelent A szabadság árnyékában című regényéért részesült öt
évvel a mű megjelenése után a nagy kitüntetésben. Ezzel
kapcsolatban a budapesti eszpresszókban (mert a kávéházak zömét
addigra bezárták) két történet volt forgalomban Az első talán igaz is,
a második magától értetődően csak kitaláció. Ami igaznak tűnik:
későn este, már lapzárta után telefonhívás érkezett a hivatalos
TASSZ hírügynökséghez Sztálin titkárságáról. Utasították az
ügyeletes főszerkesztő-helyettest, hogy a Sztálin-díjasoknak a
másnapi lapokban közzéteendő listájába írják még bele a következő
öt nevet és művet. (Itt következett a két kínai, a francia és a két
magyar.) A díjakat odaítélő bizottság azonban mit sem tudott
korrekcióról, így aztán az ügyeletes szerkesztő természetesen nem
mondhatott mást, csakis azt, hogy „értettem”.
Közismert, hogy Sztálin rengeteget olvasott, és a tudományos
szocializmus, a lozó a, a közgazdaságtan, a nyelvtudomány stb.
mellett szerette magát az irodalom tudósának, sőt rajongójának is
feltüntetni. Nyilván a megelőző napokban kerültek a kezébe a
magyar írók oroszra fordított művei, és úgy találta, hogy azokat
hasznosságuk miatt érdemes kitüntetni. A közszájon forgó második
sztori arról szólt, miért tetszhetett meg az egyébként nem rossz
irodalmi ízléséről ismert Sztálinnak Aczél gyengécske regénye. Nos,
a dolog úgy történt – mesélték a Lenin (ma Erzsébet) körúti,
Hungáriára átkeresztelt New York kávéházban –, hogy miután
elkészült A szabadság árnyékában orosz nyelvre való átültetése, a
kiadónak kétségei támadtak a fordítás színvonalát illetően, és ezért
megkérte az éppen Moszkvában tartózkodó Mihail Solohovot, hogy
ugyan nézné és simítgatná át a fordítást. Az író hazatért
Vjosenszkaja nevű összkomfortos luxustanyájára, de csak ott vette
észre, hogy utazás közben elvesztette a kéziratot. Nagyon szégyellte
magát, és emlékezetből újra megírta a regényt. Nahát Aczél erre a
műre kapott Sztálin-díjat.
Ami a díjakat illeti, azoknak – akárcsak a könyveknek – megvan
a maguk sorsa. Az író, aki már évekkel a forradalom előtt
szembekerült a kommunista rendszerrel, 1956 végén disszidált. Az
emigrációban eleinte súlyos anyagi gondjai voltak, és – ha hinni
lehet Faludy Györgynek – a Sztálin-díj aranyplakettjét nagyon jó
pénzért (hiszen ez volt belőle az egyetlen példány Nyugaton)
elpasszolta egy gyűjtőnek. Aczél Tamás tehetségének egyébként
nem tett rosszat az amerikai levegő, mert a továbbiakban két
kifejezetten jó regényt írt, méghozzá angolul.
A negyven-ötvenes évek fordulója idején távolról sem a
Solohov–Aczél sztori volt a pesti eszpresszók asztalai mellett
születő folklór egyetlen darabja. Mint említettem, akkor születtek
egymás után a közélet és az irodalom ismert kortárs alakjainak
rímbe szedett sírversei is. Legtöbbjüknek állítólag Jékely Zoltán, a
költő volt a szerzője, de ez már akkor sem volt biztos, hiszen mint
minden, a nép ajkán élő műnek, ezeknek is több változatán
szórakoztak az emberek. Horváth Mártont, Révai József kulturális
pártfőguru famulusát például e szavakkal parentálták el: Itt
nyugszom én, Horváth Márton. / Ezzel segítem a pártom.
Nem mindennapi közutálatnak „örvendett” irodalmi körökben a
fenti famulus famulusa, Keszi Imre, a központi pártlap, a Szabad
Nép kritikusa. Az ő képzeletbeli sírkövén ez volt olvasható: Itt
nyugszik Imre, a Keszi. / Féreg a férget eszi. És ehhez néha még
hozzátették, hogy Jól teszi. A történelmi igazság kedvéért el kell
mondanom, hogy 1956 után, amikor pusztán denunciálásból már
sokkal nehezebb volt megélni, Keszi Imre rosszindulatú, gonosz
kritikák írása helyett regényírásra adta a fejét, és több jó, sőt kitűnő
regénnyel is jelentkezett. Zelk Zoltán a szóban forgó időszak előtt és
után egyaránt kiváló poéta, akkoriban – hangsúlyozni kívánom:
meggyőződésből, tehát nem megélhetési – pártos költő volt. (Légy
pártos, költő, pártján, / ki lángot köt csokorba, / s aki tüdejét fújja /
üvegnek ablakodba!) Továbbá ő volt az, aki 70. születésnapja
alkalmából A hűség és hála éneke című poémával köszöntötte Joszif
Visszarionovics Sztálint (akinek jubileuma tiszteletére kapta
egyébként az első budapesti trolibuszjárat a máig is élő 70-es
számot). Nos, a pártos költőt pálya- és kortársai a következő
sírverssel köszöntötték: Itt nyugszik Zelk Zoltán. / Pártjelvény akadt a
torkán.
A hórihorgas Kuczka Péter, aki a politikából kiábrándulva
később a sci- művelője és teoretikusa lett, ebben az időben még
maga is pártos költőként írta tele a napi- és hetilapok, irodalmi
folyóiratok hasábjait. Sírversének szerzői azonban nem ebbe
kötöttek bele: Itt nyugszik Kuczka Péter, / Koporsója három méter. /
Tehetsége milliméter. Az előbb említett harmadik pártos költőnek,
Aczél Tamásnak, aki nemcsak regényekkel, hanem versekkel is
megörvendeztette olvasóit, ezt vésték a sírkövére: Aczél Tamás
tetemét fedi ez a bucka. / Korai az öröm, él még a Kuczka. Major
Tamásnak, a színésznek, rendezőnek, a Nemzeti Színház
igazgatójának ezzel „kedveskedtek”: Itt nyugszik Major Tamás, / s hol
ő nyugszik, ott nem nyugszik más. Kassák Lajost, a szocialista
meggyőződésű, de mindig független gondolkodású harcos avantgárd
írót, költőt és képzőművészt éppen e tulajdonságai miatt sem a
Horthy-, sem a Rákosi-rendszer nem kedvelte, és Kádár János is csak
élete vége felé szánta el magát arra, hogy felkeresse egy kiállítását.
Őt ezzel búcsúztatták kortársai: E kő alá bújt be Kassák, / hogy többé
ne ba...gassák.
József Attila nővérétől, akinek egyetlen említésre méltó alkotása
alighanem az öccse életéről szóló könyve volt, így „vettek búcsút”
kollégái: Itt nyugszik József Jolan, / József ő is, de nem olan. Hiányzott
viszont a rosszmájúság a minden nyelvről tolmácsoló, a
legfantasztikusabb szövegekkel is megbirkózó műfordítónak, Gáspár
Endrének és feleségének, pénteki irodalmi szalonjuk
háziasszonyának sírverseiből: Itt nyugszik Gáspár Endre. / Lukácsot
fordít héberről vendre. És: Margitka, tente-tente, / Eljövünk mi
péntekente.
Nemcsak az írószövetségben és a könyvkiadóknál pezsgett az
irodalmi élet, hanem – a presszókon, a megmaradt kis számú pesti
vagy pécsi kávéházon kívül – az alkotóházakban, de még telefonon
is. Karinthy Ferenc, helyesebben Cini (amely becenévnek akkor még
ő volt az egyetlen, Zalatnayval nem osztozó viselője e honban)
például rettenetes telefonviccekkel ugratta írótársait. Ezek közül
még a viszonylag ártatlanabbak közé tartozott az, amikor Rákosi
Mátyást – egyébként kitűnően – utánozva hívta fel valamelyik írót
és gratulált neki legutóbbi művéhez. A baj ezzel nem az volt, hogy
egyik-másik tollforgató potyára érezte magát megdicsőülve, hanem
az, hogy amikor híre ment, hogy Cini ezzel szórakozik, állítólag több
alkalommal is előfordult, hogy a tényleg a pártfőtitkár által felhívott
író azt hitte, hogy Karinthy próbálja rászedni, és a valódi Rákosit
küldte melegebb tájakra.
Az alkotóház ötletét a kulturális illetékesek a szovjet
gyakorlatból vették át, és az egyáltalán nem bizonyult hiábavalónak.
A rossz lakáskörülmények között élő, vagy más okokból otthon
alkotni nem képes író számára nagy könnyebbséget jelentett, ha
néhány hetet vagy akár hónapot is szinte szanatóriumi körülmények
között tölthetett, méghozzá csupán jelképes összegért, és semmi
másra nem kellett gondolnia, mint készülő regényére vagy
műfordítására. Az első írói alkotóházat Sárospatakon, a Rákóczi-
várban nyitották meg.
Eleinte a beutaltak nemigen voltak tisztában azzal, hogy
pontosan mit és hogyan várnak el tőlük. Erről viszont már
bejelentkezésük első perceiben értesülhettek az előcsarnokban
kifüggesztett napirendből, amellyel a nemcsak pártos költő, hanem a
humorban pártatlan, sőt páratlan viccmester, Zelk Zoltán ijesztett
rájuk: 6 óra – ébresztő, tisztálkodás. 6.30 – reggeli torna az
udvaron. 7-8 óra – reggeli. 8-12 – alkotómunka. 12-13 – ebéd. 13-15
– csendes pihenő, olvasás, levélírás. 15-17 – alkotómunka, a délelőtt
írt fejezetek áttekintése, javítása. És ekkor jött csak a java: 17-17.30
– Beszámoló. „Mit alkottam?”- félóra. A korra és szellemére
jellemző, hogy a munkahelyi kötelező Szabad Nép-félórákon
edződött beutaltak egy része nem jött rá azonnal, hogy hecc az
egész.
A sárospataki alkotóházat később a képzőművészek kapták meg,
az írók pedig Visegrádon jutottak hasonló lehetőséghez. Később
Szigligeten nyílt meg a Magyar Írók Szövetségének újabb
alkotóháza. Ne gondoljunk persze holmi palotára! A berendezés
puritán volt. Igaz, minden alkotónak saját szoba járt, de ahhoz –
akárcsak például a legtöbb akkori magyar szállodában vagy üdülőben
– nem csatlakozott saját fürdőszoba, csak egy mosdó volt a
szobában. Ezt használta ki a nemcsak az emberi lelkeket, hanem az
emberi lustaságot is jól ismerő Zelk Zoltán, aki a helyi tanácsnál tett
látogatása alkalmával elcsent egy tucat „céges”, vagyis tanácsi
fejlécet viselő levélpapírt. Ezeken aztán a tanácselnök aláírását
aláhamisítva dörgedelmes leveleket gépelt az alkotóházba akkor
éppen beutaltaknak címezve, és ezekben közölte velük: tudomására
jutott, hogy egyesek nem rendeltetésszerűen használják a szobájukban
elhelyezett mosdót. Több író felháborodottan tiltakozott a
gondnoknál az alaptalan vád ellen, egy lírai költő azonban felkereste
a tanácselnököt, és pironkodva bevallotta neki, hogy az eléggé el
nem ítélhető kázus csak egyetlenegyszer fordult elő.
 
 Papok
a Mátra csúcsán

Tulajdonképpen nem is tudom, hogy miről szól ez a történet:

egy találkozásról, a mulandóságról, az emberi gyarlóságról, a
tehetetlenségi nyomatékról, vagy a nemzetközi enyhülésnek arról az
előfutáráról, amelynek akkoriban olvadás volt a neve.
1956 nyarán az Egyházak Világtanácsának Központi Bizottsága
Magyarországon tartotta soros ülését. Első ízben a vasfüggöny
(felőlük nézve) túlsó oldalán, vagyis egy kommunista országban.
A tanácskozás magyarországi megrendezésétől mindkét fél –
egyrészt a nyugati, másrészt a magyar protestáns egyházak, illetve
az utóbbiak fölött gyámkodni igyekvő magyar állam – mást és mást
várt. Az Egyházak Világtanácsa a magyar hittestvérek szabad
vallásgyakorlásának ügyét akarta megtámogatni, a kommunista
hatóságokkal elismertetni, a magyar kommunista kormányzat
viszont a Nyugat szemében kívánt jó pontokat szerezni, nyitottnak,
politikai enyhülésre késznek mutatkozni.
Az értekezlet céljaira a legnagyobb mátrai üdülőt, a galyatetőit
bocsátották a résztvevők rendelkezésére. A megnyitóra a magyar
sajtó, rádió, lmhíradó (a média szó ebben az értelemben akkor még
nem volt használatos) testületileg kivonult.
 Azután jöttek a tanácskozás hétköznapjai. Nem közhely, ha azt
mondom: munkás hétköznapjai. Reggeltől estig tartottak a plenáris
ülések és a szekciókban zajló megbeszélések, míg a folyosókon a
szünetekben, az étkezőben ebéd-vacsora mellett, éjszakánként a
küldöttek szobáiban kompromisszumos határozatokról, titkos
döntésekről folyt elkeseredett diplomáciai alkudozás egyházi rangot
viselő politikusok és politikai súllyal bíró lelkipásztorok között.
Talán mondanom sem kell: nem teológiai kérdésekről folyt a
vita, hanem például az 1948-ban koholt vádak alapján letartóztatott,
és még ebben az időben is csak feltételesen szabadlábra helyezett
Ordass Lajos püspöknek, a Lutheránus Világszövetség korábbi
alelnökének teljes rehabilitálásáról.
Az Egyházak Világtanácsa olyan nagyágyúkat vetett be ezekbe
az alkusorozatokba, mint például a világhírű holland teológus,
Visser’t Hooft, míg magyar részről többek között Péter János
református püspököt, a későbbi külügyminisztert, 1966-tól az
MSZMP Központi Bizottságának tagját és Dezséry László
evangélikus püspököt állították csatasorba. Az utóbbi az ötvenes
évek második felétől már a Magyar Rádió főmunkatársaként
vasárnap délelőttönként saját jegyzettel szerepelt, mint rosszmájú
kollégái, de hallgatói is mondták: prédikált a Kossuthon. Az ügy
szempontjából talán nem közömbös megemlítenem, hogy mindkét
főtiszteletű a forradalom alatt, illetve utána távozott egyháza éléről,
és egyikük sem egészen a maga jószántából.
Akkoriban fundálták ki béke és a hatalomhoz való hűség
összekapcsolásának módszereit. A békekölcsön például azt
jelentette, hogy aki hű a rendszerhez, az odaadja zetésének egy
részét is. A békepapi mozgalom (vagyis, úgymond, a béke
megőrzéséért a párttal együtt küzdő, magyarán: az állammal
együttműködő papok mozgalma) évtizedekig élt és virágzott, az
egész úgynevezett békeharccal egyetemben. („Lesz itt olyan
békeharc, hogy kő kövön nem marad” – aggodalmaskodtak a
pesszimisták.) Másfelől, a békepapokat a hívők, de a hatóságok is
több-kevesebb bizalmatlansággal kezelték, vagy egyszerűen nem
tudták hova tenni őket. Állítólag megtörtént, hogy egy vidéki
rendezvényen, ahova a helyi plébánost és a református lelkészt is
meghívták, a tanácselnök a gyűlést megnyitva üdvözölte „az
értekezletet jelenlétével megtisztelő miniszter-helyettes elvtársat, a
megyei pártbizottság titkárát, valamint a klerikális reakció igen
tisztelt képviselőit”.
Mivel a hazai tömegtájékoztatási eszközök akkoriban
éppenséggel nem a leleplezést, a könyörtelen tényfeltárást tartották
fő feladatuknak, s arról, hogy mi folyik a kulisszák mögött, úgysem
lehetett hírt adni, az értekezlet megnyitó ülését követően bizonyára
elegendő lett volna a csupán a tények továbbításával foglalkozó
Magyar Távirati Iroda munkatársát, Kis Csabát a helyszínen tartani.
Ő naponta néhány sorban tudatta, hogy ma is folytatódott az
Egyházak Világtanácsa Központi Bizottságának üléssorozata, amelyen
kölcsönös érdeklődésre számot tartó kérdésekről volt szó. Talán még
annak is lehetett volna értelme, hogy a Magyar Rádió idegennyelvű
adásainak különtudósítója, Benedek Pál ott maradjon Galyatetőn;
hadd lássák a „célországokban”, milyen konszolidált hely a Magyar
Népköztársaság: öt világrész vezető lelkészei nálunk tárgyalnak,
méghozzá háborítatlanul. De hogy egy laikus, sőt, nyíltan ateista
napilap, a Szabad Nép miért tartotta szükségesnek, hogy saját
munkatársa tollából közöljön naponta nyolc-tíz sort a világtanács
központi bizottságának üléséről, az máig is rejtély számomra.
Lehetséges, hogy egyszerűen csak ott felejtettek.
A tanácskozásnak saját sajtóközpontja volt. Az első két napon
mégis megfeledkeztek rólunk, magyar különtudósítókról. Mert noha
a konferencia kizárólagos használatára bocsátott épületben laktunk,
étkeztünk, sőt természetesen akkreditáltattuk is magunkat a press
centerben, a rendezők nem adtak nekünk a nemzetközi
értekezleteken szokásos oly hasznos kitűzőket, amelyekről egyetlen
pillantással leolvasható, hogy ki az ember beszélgetőpartnere. Így
azután nemcsak a magyar hitbuzgalmi lapok többnyire teológus
végzettségű munkatársaival, hanem még a kifejezetten istentagadó
újság különtudósítójával is nem egyszer fordult elő, hogy a folyosón
vagy a bárban reverendnek, azaz tiszteletes úrnak szólították a valódi
tiszteletesek.
Dolgunk tehát nem sok volt, mégsem tudtunk nyugodtan ülni a
fenekünkön. Kis Csaba barátom, aki a következő évtizedekben
washingtoni, moszkvai, brüsszeli tudósítói tapasztalatait
kamatoztatva a legkiválóbb és legismertebb magyar külpolitikai
újságírók sorába emelkedett, már akkor is jól beszélt angolul. Ezt
kihasználva naponta hat-nyolc skandináv, kanadai, vagy éppen
feketebőrű püspökkel készített interjút. Nem emlékszem, hogy
miről, de attól tartok, hogy ez már akkor sem volt fontos. Ilyen
mennyiségű interjút ugyanis az MTI úgysem tudott közreadott
híreibe belezsúfolni. Csabának viszont tiszta lehetett a
lelkiismerete, hiszen – később is megőrzött jó szokásához híven –
napi húsz órát dolgozott: mindig éppen interjúvolt, gyorsírt, gépelt,
fordított, hozzáolvasott, stilizált, ellenőrzött, tudósítást továbbított
(szaknyelvben szólva: adott) vagy bennünket oktatott nagy-nagy
fölénnyel.
Én is sokat tanultam tőle, bár mint a Budapesti, majd a
Sárospataki Református Gimnázium egykori diákjának nekem azért
még volt fogalmam, mondjuk, arról, hogy mi a különbség a
református, az evangélikus vagy a baptista vallás között. Ezzel
szemben Benedek Pál kollégánkat – némi túlzással – úgy kellett
visszatartanunk attól, hogy egy protestáns esperest ne rebbének
szólítson.
Pali, aki a Magyar Rádió új-zélandi, patagóniai, botswanai és
egyéb külföldi hallgatóit volt hivatott tudósítani a galyatetői
tanácskozásról, büszkén vallotta, hogy tótkomlósi gyerek lévén
három nyelvet is szívott magába az anyatejjel együtt: a magyaron
kívül a jiddist és a szlovákot. A neves bibliaszakértőket is sorai
között tudó gyülekezetben (mármint az EVT központi
bizottságában) talán egészen jól elboldogult volna a héberrel, ám
jiddisül senki sem beszélt a társaságban. Attól tartok, hogy
jiddistudásának barátunk később sem igen vette hasznát, még akkor
sem, amikor a Tel-Avivban magyar nyelven megjelenő Új Kelet című
napilapnak lett a munkatársa, majd szerkesztője, mivel ezt a nyelvet
ma már jobbára csupán New Yorkban, ott is alighanem csak
Brooklynban beszélik.
A trilingvis tótkomlósi zsurnaliszta szlovák nyelvtudására
azonban akadt vevő Josef Hromádka pozsonyi lutheránus teológus
személyében, aki egyébként meglehetős tekintéllyel rendelkezett
nemzetközi protestáns körökben. Így azután Benedek Pali minden
idejét a villámos Tátra ormának közeléből származó fér úval
töltötte. Bizonyára meglehetősen sok nyilatkozat és interjú
kerekedett találkozásaikból. Ezt onnan gondolom, hogy kollégánk
minden áldott napon, rendszerint már kora reggel ott leste egyetlen
interjúalanyát az úszómedence partján, abból kiindulva, hogy közös
úszás közben könnyebb kicsalni belőle a szót. A publicisztikai
fürdőzés után Pali ismét felöltötte zsinóros Bocskai-ruháját (az
értekezletre készülőben ugyanis úgy értesült valakitől, hogy a
református lelkészek előszeretettel viselnek ilyent, és ő bele akart
simulni a környezetbe), majd nekiült, hogy papírra vesse ügyeletes
tudósítását. Ezekben minden alkalommal legalább kétszer, de inkább
háromszor eladta azt a fordulatot, hogy mint ökumenikus körökben
rámutatnak...
Az én akkori gyatra angol nyelvtudásom azonban legfeljebb a
sajtóbulletinek átböngészéséhez volt elegendő, interjúkészítéshez,
háttéranyag szerzéséhez már nem. Talán már harmadik napja
szenvedtem így a tétlenségtől, amikor a folyosón megállított a
Tiszántúli Református Egyházkerület külföldön is köztiszteletnek
örvendő, fényes diplomáciai képességeiről híres püspöke:
– Ugye, maga szovjet egyetemen végzett? Jöjjön csak,
bemutatom egy svájci úrnak, aki jól beszél oroszul. Szeretne
megismerkedni egy olyan atalemberrel, aki a szocialista
társadalomban nőtt fel.
Ezzel Péter János bemutatott Z. úrnak és továbbállt.
És én ott maradtam – életemben először – kettesben egy
imperialistával. Már a megszólításához is valósággal erőszakot
kellett tennem a nyelvemen. Hiszen jószerivel magyarul sem hívtam
senkit sem úrnak. Az orosz goszpogyin viszont kizárólag passzív
szókincsemben szerepelt. Az irodalomból természetesen ismertem,
de egészen biztos, hogy az ajkamat még soha sem hagyta el ez a szó.
 Új ismerősöm a bárba invitált egy italra. Jó ötvenes,
választékosan öltözött, halk szavú fér volt. Nem egyszerűen jól
beszélt oroszul, hanem tökéletesen, anyanyelvi szinten. Idegen
akcentus nélkül, úgy, ahogyan a hosszabb ideje külföldön élő, de
született oroszok beszélnek. Amikor erről kérdeztem, elmagyarázta,
hogy német származású ugyan, de az Orosz Birodalomban, egész
pontosan: Lettországban született, ott nőtt fel és járt gimnáziumba.
(A Szovjetunióban az ilyeneket – ha valóban arisztokrata volt, ha
nem – sommásan balti báróknak emlegették, és az volt a gúnynevük,
hogy von-baron.) A bolsevik forradalom után Svájcban telepedett le,
és megismerkedésünk idején egy maga alapította egyházi
kőnyomatost – vagy ahogyan ma neveznék, hírlevelet – szerkesztett.
Nem kérdeztem Z.-től, hogy milyen birtokokat hagyott hátra a
Baltikumban, hogy a maga jószántából távozott-e onnan,
száműzték, vagy illegális úton menekült-e el, ám az hamarosan
kiderült, hogy nem táplál ellenséges érzületeket szülőföldje,
pontosabban az ott uralkodó rendszer iránt. Elmondta, hogy
igyekszik gyelmesen követni a kelet-európai és különösen az
oroszországi (azután gyorsan kijavította magát: a szovjetunióbeli)
eseményeket, mi több, járatja a Pravdát.
Második beszélgetésünk nagyjából ugyanúgy zajlott, mint az
első. Azután ismét ő hívott meg egy italra. Ekkor kérdezte meg, hogy
érdekelne-e a szerkesztésében megjelenő nemzetközi egyházi
tájékoztató. Igenlő válaszomra feljegyezte a címemet, és megígérte,
hogy rátesz az elő zetők listájára. Én viszont, látva, hogy milyen
elismerő véleménye alakult ki a magyarországi viszonyokról,
különösen a vallásszabadság helyzetéről (elvégre vasárnaponként a
hívők sok helyen zsúfolásig megtöltötték a templomokat),
nyilatkozatot kértem tőle egy négy nyelven megjelenő budapesti
folyóirat részére, amelybe ugyancsak írtam. Ezt készséggel
megígérte. Ezzel elváltunk egy legkésőbb másnap esedékes
következő beszélgetés kilátásba helyezésével.
A következő napon azonban nem találkoztunk, pedig csaknem
egész nap a bár bejárata körül ődöngtem. Harmadnap is csak
messziről sikerült megpillantanom Z.-t, aki ugyancsak észrevett
engem, de gyorsan elfordította a fejét. Semmi kétségem sem volt
afelől, hogy szándékosan kerül. El sem tudtam képzelni viszont,
hogy miért. Hiszen legjobb tudomásom szerint semmivel sem
bántottam meg, és még a nyilatkozattal is adósom volt.
A hosszúra nyúlt tanácskozás befejezése napján, amikor a
fejesek zárt ajtók mögött, szavanként hasogatva a szőrszálakat, a
kompromisszumos záróközleményt fogalmazták, Z. maga keresett
meg a turistavendéglőben, ahol mi, újságírók étkeztünk.
Zavartan hívott félre:
– Itt a nyilatkozat, amit ígértem – nyújtott át egy papírlapot. –
Nézze, tartozom magának azzal, hogy elmondjam az igazságot. Az
első találkozásunk után én kérdeztem, hogy nem lesz-e
kellemetlensége abból, ha meglátják, hogy velem beszélget... Úgy
alakultak a dolgok, hogy a barátaim nekem tettek megjegyzést
amiatt, hogy túl sokat látnak magával. Őszintén sajnálom. A
legjobbakat. Vszego najilucssego.
Nyilatkozata néhány hét múlva napvilágot látott német, francia,
angol és orosz nyelven megjelenő folyóiratunkban. Óvatos,
semmitmondó néhány szavacska volt csupán; a negyedét sem írta
bele annak a sok pozitívumnak, amit korábban szóban elmondott
rólunk, és amiről akkor megígérte, hogy a nyilatkozatban is
megemlíti. Teljességgel beváltotta viszont Z. a másik ígéretét: a
posta kézbesíteni kezdte a Svájcban megjelenő sokszorosított
egyházi tájékoztatót. Hamarosan azonban néhány hétig nélkülözni
voltam kénytelen a keresztyén felekezetek közeledésének eszméjét
szorgalmazó kiadványt. Semmi kétség, Z. úr kiadóhivatala akkor is
hétről hétre lelkiismeretesen feladta, alighanem a svájci posta is
megkísérelte továbbítani, ám bizonyos okokból idehaza szünetelt a
kézbesítés. Igaz, nem is igen lett volna hova kézbesíteni a
kőnyomatost. Lapszerkesztéssel korábban egyáltalán nem foglalkozó
emberek kezdtek lapot szerkeszteni és nyomtatni székházunkban,
bennünket pedig – mivel két dudás nem fér meg egy csárdában –
némi habozás után elzavartak onnan. Azután egy kóbor szovjet
harckocsi toronylövegével célba vette, és rommá lőtte harmadik
emeleti szerkesztőségi szobámat. Annak a közös ismerősünknek, aki
bemutatott Z. úrnak – mondjuk így feltételesen – azonnali hatállyal
felmondott a cége. Nagy volt a zűrzavar. Kétszázezer ember
menekült el az országból. Bizonyára érthető hát, hogy ezután már
nem állt módomban nyomon követni az Egyházak Világtanácsának
tevékenységét.
Kisvártatva elkerültem korábbi munkahelyemről. Egy irodalmi
lapnál dolgoztam, majd hosszabb időt töltöttem külföldi
kiküldetésben, és már csak a hatvanas évek elején szaladtam össze
véletlenül azzal a Galyatetőn megismert barátommal, aki a
nemzetközi tanácskozáson ugyan még csak afféle harmadik
hátramozdítónak számított, ám akkor már túl volt a továbbiakban
szédítő iramban gyorsuló egyházi karrierjének első állomásán.
Számba vettük a közös ismerősöket.
 Amikor Z.-ről kérdeztem, barátom kerekedni kezdő arca
megmerevedett.
– Nem hallottad? – kérdezte. – Tragikus történet. 1957 elején
egy magyar menekült elcsábította a atal feleségét, mire öngyilkos
lett.
– Hogyan tudta ezt összeegyeztetni vallásos meggyőződésével?
– kérdeztem.
Barátom, a teológia doktora erre alig észrevehetően
megrándította a vállát.
Nem tudom, hogy Svájcban vagy nemzetközi egyházi körökben
emlékezik-e még valaki Z.-re. És arról sincs fogalmam, hogy halála
után ki szerkesztette tovább a kőnyomatost, amely készpénzzel
bérmentesítve, imprimé felíratú sárga borítékban még egy évtizeddel
később is rendre érkezett nevemre az akkor már régen nem létező
Szabad Nép szerkesztőségébe.
 
 Sanyi és Pisti

Már elöljáróban el kell mondanom, hogy élete nagy részében

írásom mindkét hőse más nevet viselt, mint ami a címben olvasható.
Amikor azonban én megismerkedtem velük, így hívták őket.
Nyolcéves koromtól kezdve, 1940 és 1943 között négy nyáron át
egy baráti családnál nyaraltam a nem sokkal korábban visszacsatolt
Kárpátalján, a dafke-megye, a nem koronázó Ugocsa székhelyén,
Nagyszőlősön. Egy nagyjából véletlenül összeverődött és változó
összetételű úcsapat tagjaként a többiekkel együtt jártam a Tiszára
fürödni, horgászni, együtt loptuk a görögdinnyét, sütöttük nyárson a
kukoricát, együtt menekültünk a ségecek (vagyis a keresztény úk)
elől; a bandánk tagjainak többsége ugyanis zsidó származású volt.
Akiknek pedig ez nem tetszett, azok gyakran megpróbáltak belénk
kötni és elagyabugyálni bennünket.
Bandánk feje Dénes, vendéglátóim a volt. A törzsgárdához
tartozott még Salamon Feri, egy gépkocsivezető a, aki évtizedekkel
később a Karcag közeli Hosszúháti Állami Gazdaság, majd a
Hortobágyi Nemzeti Park igazgatója lett. Moór Tomi, a Perényi-
gazdaság gyümölcstermesztési szakemberének a, jelenleg
nyugdíjas nőgyógyász az Egyesült Államokban, Majoros Ervinke, a
púpos intéző a, aki nem jött vissza Auschwitzból, Weiszfeld Sanyi
(ő is a haláltáborban végezte) és a majdnem azonos nevű Weisz
Sanyi, akinek édesapja a Perényi-birtokhoz tartozó szeszgyár
üzemvezetőjeként dolgozott. Erről a barátomról szól ennek az
írásnak az első fele.
Sanyi, vagy ahogyan kisgyerek korától a családjában nevezték:
Suti (balkezes mivoltáért kapta idősebb testvéreitől ezt a becenevet,
ami aztán rajtaragadt, mi is így hívtuk) kemény kis legény volt, aki
nem ijedt meg a saját árnyékától. Amikor megismertem, tízéves
lehetett, de már akkor is azt vallotta, hogy ő cionista, aki ha felnő,
alijázni fog, azaz Palesztinában fog letelepedni, hogy építse a zsidó
hazát. Még héberül is tudott, elsősorban nem is a Bibliából.
Korábban ugyanis, amikor a még Csehszlovákiához tartozó
Ruszinszkóban, vagyis Kárpátalján engedték a héber nyelvű iskolát
(talán nem egészen világit, de nem is hédert) szülei oda járatták. Ő
tanított meg bennünket cionista „mozgalmi” dalokra, például arra,
hogy Alkonyatkor, Erec földjén meg arra, hogy Kezet fel az égre, ki fér ,
ki bátor. Szépségéről híres nővére pedig – és ennek bizonyosan több
hasznát vettem – a kerékpározás tudományának alapjaiba vezetett
be. Később, amikor atal riporterként biciklin jártam Budapest
utcáin, mindig hálával gondoltam Hédire.
1944-ben a Weisz családot sem kerülte el a vidéki zsidóság
sorsa. Suti, édesapja, kishúga, Icuka és két nővére a gettóba került
(édesanyjuk nem sokkal korábban betegségben meghalt, Suti bátyja,
Bandi pedig munkaszolgálatosként másutt raboskodott), majd
Auschwitzba. Az óvodás korú Icukát azonnal gázkamrába
irányították, a család többi tagját pedig elszakították egymástól,
csak a két nővér, Hédi és Aliz maradt együtt. Auschwitzi, majd
mauthauseni „élményeit” Suti egy naplóban örökítette meg, amelyet
természetesen nem a haláltáborban vezetett, de amelyet alig néhány
hónappal felszabadulása után, még az egészen friss emlékek
birtokában vetett papírra. Ezért alapvetően hiteles dokumentumnak
fogadhatjuk el. Naplója csak hatvan évvel később, 2005-ben jelent
meg nyomtatásban egy magyar folyóiratban.
Sutit a Mauthausen-közeli gunskircheni lágerben szabadították
fel az amerikaiak. Édesapja, akivel hosszú hónapok után ott
találkozott ismét, nem sokkal később a haláltáborban szerzett
betegségében meghalt. A tizenöt éves ú egyedül tért haza.
Nagyszőlősön idegenek laktak a házukban, és még kedvenc kutyája
is megugatta. Nem volt oka ott maradni. Budapestre került, ahol egy
darabig hozzá hasonló sorsú, alija előtt álló atalok részére készülő
hamis papírok elkészítésében segédkezett. Mi azonban akkor nem
találkoztunk. Biztosan csak annyit tudtam róla egy közös
ismerősünktől, akivel összefutott Budapesten, hogy túlélte a
deportálást.
Itt egy kicsit előreszaladok az időben. Mindarról, ami most
következik, csak később szereztem tudomást. Sutit amúgy sem
kellett volna rábeszélni, de amikor megtudta, hogy a bátyja
Palesztinában van, kisvártatva ő is útnak indult. Az illegális
határátlépés után kalandos körülmények között jutott el
Olaszországig, ahol egy gyermekotthonban vele egysorsú úkat és
lányokat készítettek fel az alijára és tanítottak héberül. Néhány
hónap után feljutott egy Palesztinába tartó hajóra, amely elért
ugyan a céljáig, ám a Palesztinát gyarmatukként kezelő angolok
közvetlenül a partraszállás után az egész társaságot lefülelték, és
Ciprusra deportálták. Sutinak azonban sikerült az újabb lágerből
kiszabadulnia, méghozzá, ha hazugság árán is, de legálisan. Az
ügyükben eljáró brit elhárító tisztnek ugyanis azt a legendát adta
elő, hogy ő palesztinai lakos, aki véletlenül keveredett a hajóról
frissen partra szállt menekültek közé. Miután folyékonyan beszélt
héberül, és még a friss szlenget is ismerte, hittek neki és szabadon
engedték.
Palesztinában egy kibucba (mezőgazdasági kommunába) került,
aztán katona, majd hivatásos katona lett, átesett egy gyors
kiképzésen, és híradós tisztként szolgált az izraeli véderőben. Már
őrnagy volt, amikor feleségül vette parancsnoka öccsének az ő
gondjaira bízott menyasszonyát, Ilanát, ami természetesen nem tett
jót a további karrierjének.
Ezért nem vitte a tábornokságig (pedig talán egy második Móse
Daján is lehetett volna belőle), no meg mint családfenntartónak a
zetése sem volt már elegendő. Leszerelt, a bátyjával együtt
teherautó-sofőrként helyezkedett el, később vele együtt egy
óriáscéggé bővülő fuvarozó vállalatot gründolt, és milliomos lett
belőle.
Magyar múltját teljesen lezárta, elfojtotta magában. Nemhogy
beszélni róla, de még visszagondolni sem akart rá. Auschwitzot,
szenvedéseit, kishúga, apja halálát elásta valahova mélyre, a
tudatalattijába. Ám az ilyen felejtés visszaüt, befolyásolja,
szüntelenül nyomasztja hordozójának lelkét. Egy svájci útjuk
alkalmával Ilana, a felesége – a bölcs és a férjét jól ismerő asszony –
elcsalta Sutit egy magyar vendéglőbe, ahol a muzsikát hallgatva
(éppen édesanyja hajdani kedves nótáját húzta a cigány), előtörtek
elfojtott érzései, emlékei, de annyira, hogy képtelen volt megállítani
patakzó könnyeit. Azóta már nemcsak büszke izraeli (négy háború
veteránja), hanem nagy magyar is. Hosszú évekig kitartóan, de
eredménytelenül kérelmezte a magyar állampolgárságot, amelyet
csak azután kapott meg, hogy az a mai magyar határokon túl
születettek számára is lehetővé vált.
Minderről azonban én mit sem tudtam. Emlékeztem ugyan
Weisz Sanyi-Sutira, de hogy él-e, hal-e, arról fogalmam sem volt.
Aztán vagy tíz évvel ezelőtt Dénes barátunk Amerikában élő nővére
teljesen véletlenül összefutott Suti Amerikában élő nővérével.
Tisztázták, hogy ki kicsoda, és megtudta tőle, hogy öccse, immár
Yitzhak Livnat néven (livnat héberül annyit tesz: fehér, azaz weiss)
megvan, sőt nagyon jól van meg Izraelben.
Létrejött az összeköttetés. A nővére még aznap közölte Sutival a
nagy hírt, ő pedig telefonon felhívta Dénest. (Aki – íme, a bolygó
zsidó, avagy az abszolút kozmopolita! – csehszlovákiai születésű,
magyar anyanyelvű, svéd állampolgárként egy amerikai cégnél töltött
be akkor vezető állást Belgiumban, és amióta nyugdíjas, főként
franciaországi házában él). Dénes persze ezután engem hívott fel, és
közölte a nagy újságot: megkerült Suti, és ő megadta neki a
budapesti telefonszámomat.
Másnap délelőtt csöngött a telefonom.
– Tudod-e, kivel beszélsz? – kérdezték a vonal túlsó végéről.
Vártam a hívást, fel voltam rá készülve, de Suti ezt nem tudta.
– Szevasz, Suti, elég régen hallottalak – mondtam fapofával,
mintha mi sem lenne természetesebb, mint hogy hat évtized múltán
is azonnal megismerem a hangját.
Mindjárt beszélgettünk is vagy háromnegyed órát. Még
politizáltunk is. Jól emlékszem például: egyetértettünk abban, hogy
Netanjahut és Arafatot együtt, ugyanabban a bekötött szájú zsákban
kellene a tengerbe dobni.
 Azóta is rendszeres a kapcsolatunk. Hol Ilanával, hol nélküle,
Suti gyakran jár Budapesten és Kárpátalján, hogy a családfáját
kutassa, meg hogy a szülőföldjét ábrázoló, régi postai képeslapokból
álló gyűjteményét kiegészítse. Kezdeményezte és szponzorálta egy
Nagyszőlősről szóló album, valamint egy a kárpátaljai zsidóság
történetét feldolgozó tudományos munka megírását és
megjelentetését. Anyagilag (és azt hiszem, nem is kis pénzzel)
támogat egy olyan szövetséget, amely a többi között szlovákiai
magyar gyerekek anyaországi nyelvi táboroztatásával foglalkozik. A
80. születésnapjára házastársukkal együtt meghívta Izraelbe egykori
nagyszőlősi és az utóbbi időben szerzett budapesti barátait,
ismerőseit; a legalább harminctagú társaság az ő vendége volt Tel-
Avivban meg egy országjáró autóbusztúrán. Sutinak és Ilanának
négy sikeres gyermeke, tizenkét unokája és három dédunokája van.
Ez Weisz Sanyi története.
Sanyi után következzék Pisti. Vagy ha úgy tetszik (és talán ez is
lehetne ennek az írásomnak a címe): Weisz után Weiszlovits.
A nyilas uralom hónapjait a Zugligetben volt szerencsém
átvészelni a Révész Margit-féle gyermekszanatóriumban, egy hiteles,
sőt alighanem valódi pecsétet viselő leventeigazolvány birtokában.
Más kérdés, hogy rovatait (név, születés helye, éve stb.) saját kezűleg
töltöttem ki. Utolsó oldalán eredeti bélyegzőlenyomat tudatta, hogy
tulajdonosa „négy nagyszülőig bezárólag igazoltan keresztény”. (Ha
valaki netán meg kívánja tekinteni e kordokumentumot, a Vadász
utcai Üvegházban berendezett múzeum egyik tárlójában megtalálja.)
Ez az igazolvány a szanatóriumban egy éjszaka razzia céljából
megjelenő és mindenkit igazoltató nyilas testvérekben sem
ébresztett gyanút.
 Mint egyébként később rájöttem, a gyermekszanatórium
hamisítatlan zsidóbújtató hely volt. Karácsonyeste bekövetkezett
felszabadulásunk/megszállásunk (nem kívánt törlendő) után
egyszerre kiderült, hogy a legtöbb gyereket valójában nem is úgy
hívják, ahogyan addig hívták. A helyileg illetékes szovjet katonai
parancsnok oltalmába fogadta a gyetszkij domot (gyermekotthont), és
utasította a budakeszi péket, hogy – ha hiánycikk a liszt, ha nem –
húsz kiló kenyeret minden áldott napon bocsásson
rendelkezésünkre. Ettől kezdve egy felnőtt (nevelő vagy
odacsapódott szülő) kíséretében ketten-hárman úk rendszeresen
kiballagtunk a jó négy kilométernyire lévő községbe az akkor
ritkaságszámba menő, egyébként többnyire csak cigarettáért, vagy
más korabeli valutáért megvásárolható mindennapi kenyerünkért.
Néha felvett bennünket egy lestoppolt szovjet katonai teherautó, de
többnyire gyalogosan cipeltük a számunkra súlyos hátizsákot.
Aztán eltelt vagy négy-öt hét, és a budakeszi sváb pékmester,
felbátorodva azon, hogy minden előzetes hírverés ellenére sem
koncolták fel, nem vitték el Szibériába, és még a kolhozba sem
kellett belépnie, egy napon kijelentette, hogy slussz-passz, többé ne
jöjjünk, mert elfogyott a lisztje, ezentúl nem süt nekünk kenyeret.
Elkezdtünk tanakodni, hogy mit tegyünk. És akkor az egyik társunk
azt javasolta: keressük meg Weiszlovits Pistit a szovjet
parancsnokságon, ő majd segít elrendezni a dolgot.
Szépen bekopogtattunk a komendatúrára, ahonnan hamarosan
előkerült egy szemmel láthatóan kiskorú vöröskatona (mint
megtudtam: két évvel volt idősebb nálam, vagyis még a tizenötödik
évét sem töltötte be), aki tetejében nemcsak korát, hanem termetét
tekintve is meglehetősen kicsi volt, szabályos szovjet katonai
egyenruhát viselt, a váll-lapján a tizedesi rangot jelző két csíkkal és
egy pisztollyal az oldalán. Ő volt Pisti, a parancsnokság tolmácsa.
Visszakísért bennünket a pékhez, és ellentmondást nem tűrő
hangon azt mondta neki, hogy „ha még egyszer meghallom, hogy
nem akarsz kenyeret adni a úknak, keresztüllőlek, mint egy
kutyát”. A pisztollyal alátámasztott fenyegetés megtette hatását: a
mester soha többé nem akadékoskodott, hanem naponta hang
nélkül kiszolgáltatta nekünk a húsz kiló kenyeret.
Ezután talán még egyszer vagy kétszer találkoztam Pistivel.
Amit viszont az életéről elmondott, arra még évtizedek múltán is
pontosan emlékeztem. Eperjesen nőtt fel, szlovák iskolába járt, de a
családban magyarul beszéltek. A tisói szlovák állam létrejötte után a
szüleit deportálták, őt azonban még ez előtt sikerült Magyarországra
átszöktetni, ahol rokonai fogadták be. Amikor aztán itt is veszélybe
került az élete, bekéredzkedett a Nemzetközi Vöröskereszt védelme
alatt álló Budakeszi úti gyermekotthonba, ott érte a felszabadulás.
Szlovák nyelvtudásának köszönhetően gyorsan megértette magát
oroszul, és a budakeszi szovjet parancsnokságra került tolmácsnak.
A parancsnok, egy Maszlov nevű őrnagy annyira megszerette
„Sztyopkát”, hogy egyenruhát varratott neki, és megígérte, hogy a
háború után örökbe fogadja, magával viszi a Szovjetunióba. Pistin
kívül volt az egységnél még egy, igaz, orosz árva gyerek, ami nem
ment ritkaság számba a Vörös Hadseregben. Az ilyeneket hívták úgy,
hogy az ezred a.
Snitt. Én hamarosan elkerültem a Zugligetből, és megszakadt a
kapcsolatom Pistivel. Biztos voltam benne, hogy a háború végeztével
az őrnagy valóban magával vitte a Szovjetunióba, és hogy azóta is
ott él valahol. Megjegyzem, nem egyszer próbáltam a nyomára
bukkanni. Amikor az ötvenes évek első felében Szverdlovszkban,
majd Leningrádban tanultam, ottani ifjúsági és más lapokban
többször is elmeséltem a történetét. Ezeket a cikkeket mindig azzal
fejeztem be, hogy „Pistyi Vajszlovics, otzovisz!” Amit úgy lehet
magyarra fordítani, hogy jelentkezz!, vagy adj hírt magadról! Pisti
azonban nem jelentkezett. Nyilván nem került a kezébe a cikkem –
gondoltam.
És megint: snitt. Eltelt jó néhány évtized, amikor a
Jeruzsálemről könyvet író, ottani körökkel kapcsolatban álló rádiós
kollégám, Rapcsányi László megkérdezte: nem akarok-e
megismerkedni egy Yehuda Lahav nevű, magyarul beszélő izraeli
újságíróval, aki éppen Budapesten tartózkodik. Nem akartam.
Minek? Hiszen mint külpolitikai újságíró sohasem foglalkoztam a
Közel-Kelettel. Ebben maradtunk. Néhány hét múlva az Élet és
Irodalomban megjelent egy interjú Yehuda Lahavval. A cikk elején
talán tíz sorban ismertették az interjúalany életrajzát, amiből
világossá vált számomra, hogy ez a Lahav minden kétséget kizáróan
nem más, mint Weiszlovits Pisti.
Azonnal írtam neki, ő válaszolt, és amikor legközelebb
Budapestre jött, (megőszült, de nagyobbra nem nőtt), régi
barátokként öleltük meg egymást. Az ő története sem nevezhető
hétköznapinak. A szovjet egységet, amely befogadta, hamarosan
elvezényelték Budapest környékéről. Esztergomban Pisti tolmácsolt
a szovjet városparancsnok és a hercegprímás találkozóján, és mint
később nevetve, de azért kissé restelkedve elmesélte, zavarában ő
nyújtott kezet a magyar katolikus egyház fejének, Serédi
Jusztiniánnak. Áprilisban ezrede már Németországban harcolt.
 A háború befejezése után Pisti meggondolta magát, búcsút vett
Maszlovéktól, és visszatért Csehszlovákiába abban a reményben,
hogy hátha életben talál valakit a családjából. A szülei azonban nem
tértek vissza. Pisti az egyik baloldali cionista ifjúsági mozgalom
aktivistája lett, szervezte az alijákat (egy ízben még egy
Magyarországról – akkor már illegálisan – induló csoportot is
átsegített két határon), majd 1949-ben maga is Izraelben telepedett
le. Egy kibucban dolgozott, ahonnan kiutálták az Izraeli
Kommunista Párttal való kapcsolatáért. Az 1967-es hatnapos háború
után, amikor a Szovjetunió leplezetlenül Izrael-ellenes politikát
folytatott, hátat fordított a kommunista párt Moszkva-barát
szárnyának, de élete végéig meggyőződéses baloldali maradt.
Szolgált a hadseregben, tökéletesen megtanult héberül, és
Yehuda Lahav néven újságíró lett. A kommunista pártlap után
(amelyet a többi között az Eichmann-perről tudósított) vezető
polgári újságok szerkesztőségében dolgozott. Egy időben éjszakai
szerkesztőként kereste a kenyerét, hogy el tudja látni három át,
akiket kétszeri válása után egyedülálló apaként nevelt. Este
lefektette a úkat, és reggel, amikor iskolába kellett indítania őket,
már ismét otthon volt. Hogy mikor aludt, maga sem nagyon tudta,
ám még arra is jutott ideje és energiája, hogy tudományos kutatással
foglalkozzon. Noha nem volt középiskolai érettségije, kivételképpen
engedélyezték neki, hogy munkája mellett beiratkozzon a
jeruzsálemi egyetem orosz–történelem szakára. Annak elvégzése
után A Magyar Kommunista Párt útja a hatalom felé című
disszertációjával az egyetemi doktori címet is megszerezte, de írt
tudományos értekezést az erdélyi nemzetiségi kérdésről is.
 Eközben sokat utazott a világban. Magyar tárgyú doktori
disszertációjához berni, müncheni és londoni könyvtárakban,
levéltárakban gyűjtött anyagot, személyesen találkozott a magyar
kommunista párt hatalomszerzésének szenvedő alanyaival, köztük
Kéthly Annával. Több évtizeddel később, a rendszerváltozások után a
csehszlovák és a román állambiztonsági szervek archívumaiból
kikérte a magára vonatkozó anyagokat, és némelyiken jókat derült.
Például a csehszlovák titkosrendőrség egyik gyelőjének
kétségbeesett jelentésén, amelynek szerzője arra panaszkodott, hogy
roppant nehéz Prágában Lahavot követni, mert tökéletesen beszél
csehül, és semmiben sem különbözik a helyiektől.
Magyarországra azonban csak később engedték be. Ez már a
nyolcvanas években történt, de még jóval a két ország diplomáciai
kapcsolatainak újrafelvétele előtt. Dr. Lahav tevékenyen részt vett az
Izraeli–Magyar Baráti Társaság megalakításában, és hosszú időn át
töltötte be a társaság szóvivőjének szerepét. Ekkoriban történt a mi
kapcsolatunk „újrafelvétele” is. Nem sokkal a magyarországi
rendszerváltás előtt az egyik vezető izraeli napilap, a Jediot Ahronot
kinevezte kelet-európai tudósítójának budapesti székhellyel. (Aligha
lehetett volna nála alkalmasabb embert találni erre a posztra:
kifogástalanul beszélt magyarul, szlovákul, csehül, oroszul, jól
németül, de szerbül sem lehetett eladni.)
Ekkoriban került össze harmadik feleségével, Manyival, egy
Makóról származó tanárnővel. Kapcsolatuk még csak kezdődőben
volt, amikor Romániában kitört a forradalom, és a kelet-európai
tudósító haladéktalanul autóba ült, hogy a helyszínről
tájékoztathassa újságját a Ceauşescu bukása után kialakuló
helyzetről. Megbeszélésük szerint Manyi elkísérte a határig.
Nagylaknál, a sorompó előtt ki is szállt a gépkocsiból, de aztán
meggondolta magát, hirtelen visszaugrott az autóba párja mellé,
hogy aztán soha többé ne váljon el tőle.
Ebben az időben rendszeresen jártunk össze. Együtt
zarándokoltunk el a Budakeszi útra, a Zugligetbe (a
gyermekszanatórium épületét azóta ledózerolták, egykori helye
fölött ma a Libegő közlekedik), majd Budakeszin kerestük meg azt az
épületet, amelyben 1944-45-ben a szovjet parancsnokság működött.
A nálunk szerzett nagy számú barátja által akkor már Yudának
becézett egykori Pisti később egy fél évig még Pozsonyban volt
tudósító, azután hazatért, nyugdíjba vonult, de nem egészen.
Hosszú évekig Izraelből tudósított magyar és cseh lapokat meg a
szlovák rádiót. Az életéről szóló könyvet, amelyet ainak szánt,
héberül írta meg, de a Sebhelyes élet címmel Budapesten megjelent
magyar nyelvű kiadás számára maga fordította le magyarra.
Yudát élete végéig különösen két kérdés foglalkoztatta: egy
morális és egy politikai. „Bizonyos értelemben minden holokauszt-
túlélő azok helyett is él, akik elpusztultak – írta könyvében –, hiszen
mindegyikünk véletlenszerűen, szerencsésen vagy a
körülményeknek köszönhetően menekült meg, és azok helyében is
lehetett volna, akik a gázkamrában végezték. Talán éppen ezért
mindnyájunknak a tudatunkba kell vésnünk, hogy fordítva is
történhetett volna: a meggyilkoltak menekülhettek volna meg, és
ezért le kell rónunk erkölcsi adósságunkat azokkal szemben, akik
helyett élünk, és hűségeseknek kell maradnunk szellemükhöz.”
A másik problémakör, amely szüntelenül foglalkoztatta, és
amelyet alighanem Izrael legfőbb problémájának tartott: az
úgynevezett arabkérdés megoldása. Meggyőződéssel vallotta, hogy
Izraelben és általában a Közel-Keleten zsidóknak és araboknak
békében kell együtt élniük, és hogy ennek érdekében az izraeli
társadalomnak is kell áldozatokat hoznia. Számos cikket szentelt
ennek a témának, ezeknek gyűjteményét Együttélésre ítélve címmel
jelentette meg. Álláspontja miatt Izraelben (de a pálya széléről
bekiabáló egyes budapesti hitközségi körökben is) ezért sokan népe
árulójának bélyegezték. Ez azonban egy pillanatra sem tántorította
el meggyőződésétől, amely a mindennapok apróságaiban is
megnyilvánult. Például, amikor ai arabvicceket hoztak haza az
iskolából, és kezdtek mesélni, megállította őket azzal, hogy „majd ha
az arabok ténylegesen egyenlők lesznek a zsidókkal Izraelben, akkor
mesélhetitek őket, de addig nem”.
Jó néhány éve már, hogy Yuda Lahav örökre elment.
Búcsúztatóján, amelyet az izraeli újságírószövetség rendezett Tel-
Avivban, családtagjain kívül rengeteg barátja, pályatársa gyűlt össze,
Magyarországról Iványi Gábor utazott a megemlékezésre. Yuda
özvegye, Manyi hajdani otthonukban, Rishon Lezionban él a
legnagyobb barátságban, szeretetben a három – eredeti családnevét
meghagyó – Weiszlovits úval, akik közül a legidősebb, Miki
pilótaként, a középső, Ori rendőrként dolgozik, míg a leg atalabb,
Gádi apja nyomdokaiba lépve újságíró lett.
 
 Tovariscsi konyec!

Kecskeméten ünnepélyesen átadtak 36 öröklakást a Varsói

Szerződés értelmében ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet
csapatok tisztjeinek. Az anno közszájon forgó újsághír valódiságáért
nem állok jót. Alighanem csak városi legenda volt. A hangsúly az
örökön és az ideiglenesen van, mely utóbbi, mint tudjuk, négy és fél
évtizeden át tartott, és ha közben nem hullik szét az úgynevezett
szocialista tábor, alighanem mind a mai napig tartana.
Amit nálunk „az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet
csapatoknak” hívtak, annak oroszul a hivatalos neve Déli
Hadseregcsoport volt. Juzsnaja Gruppa Vojszk, írásban rövidítve:
JuGV, élőbeszédben kiejtve: Jugeve. Egyszerű volt megindokolni a
szovjet csapatok jelenlétét az 1947-es békekötésig. Addig
hivatalosan is megszállóként voltak jelen nálunk. Azután azzal
indokolták magyarországi tartózkodásukat, hogy ők biztosítják az
összeköttetést a Szovjetunió és Ausztriában állomásozó haderői
között. 1955-ben, az osztrák államszerződés aláírásával és a szovjet
csapatok Ausztriából való kivonásával azonban ez a jogcím is
megszűnt. Az 1956. évi forradalom leverésére Magyarországra
vezényelt további csapatok részleges visszavonását követően, a
Varsói Szerződés ki tudja már, melyik paragrafusára hivatkozva
született meg az a kétoldalú szerződés, amelynek értelmében ezen a
néven létrejött, és folytatta az ideiglenes állomásozást hazánkban a
Déli Hadseregcsoport.
Északi Hadseregcsoportnak a Lengyelországban diszlokált
csapatokat nevezték (itt a jogcím a németországi csapatokkal való
összeköttetés biztosítása volt); a Központi névre a Csehszlovákiában
állomásozó szovjet hadseregcsoport hallgatott. Ez utóbbi azonban
csak 1968-tól létezett. Addig ebben a megbízhatónak ítélt
országban, akárcsak Bulgáriában, nem tartózkodtak „testvéri”
haderők. Romániából Bukarest kérésére 1958-ban kivonták a szovjet
csapatokat. Ez az állam ugyanis egyrészt földrajzilag viszonylag
távol volt a NATO-tól, másrészt Gheorghe Gheorghiu-Dej, a párt
első embere kérte távozásukat Nyikita Hruscsovtól, és a szovjet
miniszterelnök ebbe minden további nélkül bele is egyezett. Van egy
apokrif történet, miszerint a hatvanas évek elején maga Nyikita
Hruscsov vetette fel a hatalmát addigra teljesen megszilárdított
Kádár Jánosnak, hogy hazaviszik a szovjet erőket. A magyar vezető
azonban, óvatos duhaj lévén, továbbra is nyugodtan akart aludni,
ezért elutasította az ajánlatot.
A szovjet csapatok állomásoztatásának a testvéri/baráti
országokban természetesen belpolitikai, mondjuk úgy: belbiztonsági
okai voltak. De nem kizárólagosan. A korabeli indok szerint a NATO,
ha megtámadja a Varsói Szerződést, az első csapást értelemszerűen
a Német Szövetségi Köztársasággal határos Német Demokratikus
Köztársaságra méri, oda próbál haderőivel betörni. És hogy az NDK-
ban, úgymond, azért kell annyi (mint most már tudjuk: nagyjából
félmillió főnyi) szovjet katonaságot állomásoztatni, hogy ezt a
támadást azonnal és hatékonyan vissza lehessen verni. Hogy
mennyire hitt a Kreml a NATO-fenyegetésben, azt ma nehéz volna
megmondani, de mindenképpen sokat árul el az, amit Matvej
Burlakov vezérezredes, a Déli Hadseregcsoport utolsó előtti és az
(NDK-ban állomásozó) Nyugati Hadseregcsoport utolsó parancsnoka
nyilatkozott 2005-ben a Kommerszant-Vlaszty című orosz napilap
hasábjain megjelent interjújában:
„A Szovjetunióban létezett a megelőző csapás koncepciója. – Ez azt
jelentette, hogy a feszültség kiéleződése esetén mi kezdtük volna? –
Természetesen. Miért, talán be kellett volna várnunk, amíg ők
támadnak?... – Az atomfegyver bevetése szerepelt a tervekben? –
Természetesen. – Mi vetettük volna be elsőként? – Természetesen. –
Gromiko külügyminiszter több alkalommal is kijelentette, hogy a
Szovjetunió nem fogja elsőként bevetni az atomfegyvert. – Hát ő egyet
mondott, a katonák pedig mást gondoltak. A háborúért mi felelünk.”
No de térjünk vissza a Déli Hadseregcsoporthoz. A hatvanas
évektől a teljes kivonásig plusz-mínusz két gépesített lövész- és két
harckocsizó hadosztály, valamint jelentős légierő, több önálló
rakétaosztály és különleges egység állomásozott Magyarországon.
Létszámuk a polgári alkalmazottakkal és a hivatásosok
családtagjaival együtt meghaladta a százezer főt. Budapest, Tököl,
Kecskemét, Sármellék, Fertőd, Tata, Székesfehérvár,
Szentkirályszabadja, Dombóvár – csak kis töredéke azoknak a
településeknek, amelyek szovjet katonáknak adtak „otthont”.
Nemcsak laktanyáik, repülő- és lőtereik, szigorúan titkos hadászati
objektumaik voltak, hanem ennél sokkal bővebb infrastruktúrával,
saját napilappal, lakótelepekkel, kórházakkal, üzletekkel, általános
iskolákkal is rendelkeztek.
Erre az időre már kezdett elhalványulni a második világháborús
fosztogatások, erőszakolások, elhurcolások, az 1956-os intervenció
emléke, mindamellett a magyar lakosság, kevés kivétellel, nemigen
barátkozott a megszállókkal. Igaz, ők sem a lakossággal. Jóllehet a
Magyar-Szovjet Baráti Társaság helyi csoportjainak vagy más magyar
szervezeteknek a meghívására itt-ott tartottak összejöveteleket,
baráti esteket a közeli szovjet helyőrség tisztjeivel és katonáival, de
ezek többnyire feszült-udvarias szellemben zajlottak le. A
kivezényelt és ebből az alkalomból kimosdatott kiskatonákra
szigorúan vigyáztak a politikai helyettesek és az elhárító tisztek,
nehogy túlságosan belemerüljenek a druzsbába. A már említett
interjúban így emlékezett a főparancsnok: „A Szovjetunióban
könnyebb volt a szolgálat, mint Magyarországon. A katonákat
gyakorlatilag nem engedtük ki a laktanyákból. Nem engedhettük
szabadjára őket. Féltünk a magyaroktól, meg aztán a mi katonáink is
csinálhattak valami grimbuszt.”
Hivatalosan az ezredparancsnokokra volt bízva, hogy kiengedik-
e a laktanyából az alárendeltjeiket. Volt ugyan egy-két parancsnok,
aki megkockáztatta, de – „jobb a békesség” alapon – nem sok ilyen
akadt. „Szólóban” ezért szovjet katonákat nem is igen lehetett látni
a városokban. Elvétve, de akkor is csoportosan, felkereshették a
helyi múzeumot vagy más nevezetességeket. A vasfüggöny mögé
elmerészkedő nyugati turista heteket is eltölthetett nálunk anélkül,
hogy a főváros utcáin akár egyetlen megszállót megpillantott volna.
Nagyritkán a Déli pályaudvaron láttam ugyan oroszokat, de akkor
sem sorkatonákat, hanem tiszteket vagy tiszthelyetteseket, esetleg
egy közharcos kíséretében, akik nyilván valamelyik dunántúli
helyőrségből tartottak talán a Déli Hadseregcsoport mátyásföldi
parancsnokságára, esetleg a Keleti vagy a Nyugati pályaudvarra,
útban egy alföldi garnizonba.
 A budapesti helyőrségben jóformán kivételnek számított, ha a
tisztek és a hivatásos tiszthelyettesek feleségét a parancsnok
elengedte bevásárolni üzletbe, piacra. És megint csak: rendszerint
csoportosan. Kedvelt célállomásuk volt a Corvin áruház, ahol a
pénztárosok legalább a számokat tudták oroszul, és ahol a többnyire
agyonpacsulizott, elhízott feleségek előszeretettel válogattak
maguknak csiricsáré holmikat. A magyar lakosságban, amely orosz
nőben alapvetően csak őket ismerte, akkoriban élt is egy olyan
elképzelés, hogy a „ruszki bárisnyák” mind kövérek és közönségesek.
Máig találkozom olyan hon társainkkal, igaz, főként csak
idősebbekkel, akik csodálkozással fogadják, ha ízlésesen öltözött,
csinos, karcsú orosz leánnyal vagy asszonnyal találkoznak.
A szovjet katonai és a helyi hivatalos szervek közötti óvatos
tartózkodás magyar részről is jellemző volt. Legjobb tudomásom
szerint például az utóbbiak sohasem tették szóvá, hogy a Déli
Hadseregcsoport, bizony, alaposan rongálja a hazai környezetet. A
környezetrombolás persze mindenfajta katonaságra jellemző, de
ezen a téren a szovjetek alighanem élen jártak. Még csak azt sem
állítom, hogy azért, mert nem a sajátjukat tették tönkre. Attól
tartok, hogy odahaza, a Szovjetunióban sem kímélték jobban a
természetet.
Az, hogy itteni helyőrségeik műhelyeiben, de főként a
repülőtereiken mennyi gázolajat, kerozint hagytak szétfolyni,
beivódni a talajba, főként csak végleges távozásuk után derült ki, de
hogy például a szentendrei laktanyájukból milyen mennyiségű
tisztítatlan szennyvizet, fekáliát engedtek a Dunába, arról vadevezős
ismerőseimtől már akkor hallottam. Meg arról, hogy a
Kiskunságban, a nemzeti park területén a tankjaik gond nélkül
gyakorlatoztak és taposták le az esetleg egyedül ott honos
növényeket vagy madarak fészkeit. Bugacon rendszeresen
felgyújtották az ősborókást. A harckocsijaik az utakat sem kímélték.
Közismert, hogy a nehéz járművek lánctalpa rongálja az utak aszfalt-
vagy betonburkolatát, ezért jobb helyeken tréleren szállítják őket,
illetve, ha csak keresztezik az utat, valamiféle gumiszőnyeget
tesznek alájuk. A szovjet katonaságra ez nem volt jellemző.
Egy másik nemzeti park, a Hortobágyi területén még szovjet
lőtér is működött, amely fölött minden csütörtökön megjelentek a
harci gépek, és iszonyú dübörgés, égszakadás-földindulás közepette
bombázták, rakétázták a földön (megint csak: ritka madarak fészkelő
helye) kijelölt célpontokat. Ebben az időben Salamon Ferenc
barátom volt ennek a nemzeti parknak az igazgatója. Egy
alkalommal éppen csütörtökre várt külföldi kollégákat, akik azért
jöttek, hogy megcsodálják a magyar pusztát. Feri a Leningrád
melletti Puskinban végezte az agráregyetemet, kiválóan beszélt
oroszul. Fogta hát magát, felkereste a közeli szovjet repülőezred
parancsnokát, és megkérte, hogy ezen a csütörtökön ne
bombázzanak, mert az rosszul venné ki magát a nyugati vendégek
előtt. A parancsnok megértéssel, sőt köszönettel nyugtázta a kérést,
és a jelzett napon valóban nem is bombáztak. Néhány nappal később
azonban a helyi pártszervek tudomást szereztek a nemzeti park
igazgatójának egyéni akciójáról, és ahelyett, hogy megdicsérték
volna érte, alaposan lehordták, hogyan merte zaklatni a szovjet
elvtársakat.
Egyébként ugyanott, Debrecenben a magyar elvtársaktól máskor
sem volt idegen a túlbuzgóság. Amikor például kiderült, hogy a
cívisváros büszkeségének szánt tizenhat emeletes toronyház felső
emeleteiről kiváló rálátás nyílik a szovjet katonai repülőtérre,
elrendelték, hogy a 12. emelettől felfelé csak kipróbált, megbízható
állampolgárok kaphassanak lakást.
Sokkal hatékonyabbnak, mondhatnám, kétoldalúbbnak
bizonyult a szovjet-magyar hivatalos együttműködés rendkívüli
események alkalmával. Magyar faluban, gazdaságban kirobbant
tűzvész, árvíz esetén a szovjet helyőrségek nem egyszer segítettek
be az oltásban, gátépítésben, mentésben. Ám akadtak ezeknél
kínosabb rendkívüli események is. A garnizonokban nem egy és nem
két esetben fordult elő szökés. Különösen súlyosnak és veszélyesnek
bizonyultak az ilyen események akkor, ha a katona géppisztollyal a
vállán mondott búcsút a kapufélfának. Ilyenkor nem volt mese, a
szovjet elhárítás kénytelen volt a magyar szervek segítséget kérni,
hogy nyomára bukkanjanak a szökevénynek, akire aztán odahaza
hadbíróság, roppant szigorú ítélet várt.
A dezertálásról, a nyoma veszett harcos utáni hajszáról a média
nem számolt be. Az öregkatonáktól elszenvedett csicskázásnál, a
tisztek ütlegeinél, a gyakran egészen hiányos táplálkozásnál csak a
végsőkig elkeseredett kiskatonák tudatlansága volt elképesztőbb.
Előfordult például, hogy a szökevény nem is az osztrák, hanem a
csehszlovák határon remélt átjutni, és ott menedéket nyerni, mivel a
politikai foglalkozásokon azt verték a fejébe, hogy Nyugaton az
imperialisták gyötrik, kínozzák az embereket. Máig sem felejtették el
ezeket a gyakran több napig tartó hajtóvadászatokat a magyar
határőrségnél, rendőrségnél akkoriban szolgált emberek, akiknek
esőben, hóban, szélben, éjjel-nappal, árkon-bokron át kellett
üldözniük a dezertőrt mindaddig, amíg csak kézre nem sikerült
keríteniük.
 De nem akarom azt állítani, hogy az ideiglenesekből az itteni
félnek csak kára, baja származott. A magyar külkereskedelmi
vállalatok óriási tételekben exportáltak a Szovjetunióba primőr árut,
gyümölcsöt, húst, élelmiszerkonzerveket. Ezek bizonyos hányadát
viszont nem is kellett költséges módon vasúton kiszállítani, hanem a
szerződésekben megállapított kvóta részeként a magyarországi
szovjet helyőrségekben adták le, amivel nem csekély fuvarköltséget
takarítottak meg, arról nem is szólva, hogy az átvevők itt ritkábban
emeltek minőségi kifogást, mint odakint.
És volt persze ennek a kétoldalú kereskedelemnek egy nem
hivatalos formája is, amit ma a „népi diplomácia” mintájára
valószínűleg „népi árucsere-forgalomnak” neveznének. Ez ugyan
még nem volt szívbéli barátság, de a túlzottan óvatos
bizalmatlanságon már túlmutatott. Egy alkalommal baráti család
hétvégi házában vendégeskedtünk a Gerecse hegységben. Egyszer
csak arra lettem gyelmes, hogy a közeli hegyoldalban, nem sokkal a
csúcs alatt, valósággal a semmiből (mint házigazdánk később
elmondta: egy sziklába vájt, jól álcázott, szupertitkos objektumból)
előbukkan egy szovjet katona egy-egy gránáttal a két kezében. Aztán
eltűnik a fák között, majd kisvártatva a település egyetlen utcáján
közeledik felénk, és meg-megáll a házak előtt. Addigra már láttuk,
hogy amit gránátnak néztünk, az két jókora húskonzerv, azokat
próbálja a legény pálinkára cserélni. Kétségem sincs afelől, hogy egy
ilyen objektumból nem lehetett csak úgy kisétálni, tehát a beszerző
körutat az ügyeletes tisztnek vagy zászlósnak kellett, ha nem is
feltétlenül kezdeményeznie, de legalábbis elnéznie. (Nyilván
valamilyen ellenszolgáltatás fejében; alighanem részesült a
pálinkából.)
 A hetvenes évektől kezdve mind több szovjet helyőrség géhás
tisztjeinél, raktárosainál (szolgálatvezető tiszthelyetteseinél)
lehetett benzint, gépkocsialkatrészt vásárolni, cserélni. A magyar
csencselőnek nemcsak abból adódott előnye, hogy az üzemanyag így
jóval olcsóbb volt, mint a kutakon, hanem a szovjet laktanyákban
olyan Lada-, UAZ-, ritkábban Volga-alkatrészre, gumiabroncsra is
szert tehetett az ember (én például a Bécsi úti bázist kerestem fel
néhányszor Óbudán ilyen célzattal), ami a hazai kereskedelmi
forgalomban hiánycikknek számított.
Később már kifejezetten rendelést is lehetett feladni a
szabadságra hazautazó tiszteknek, továbbszolgáló
tiszthelyetteseknek, hogy visszafelé hozzanak például nálunk nem
kapható Junoszty televíziót vagy olcsó, emellett megbízható,
agyonüthetetlen porszívót, esetleg mindjárt egy tucatot is. Hogy ezt
ők hogyan intézték el a saját elöljáróikkal vagy vámosaikkal, azt nem
tudom (nyilván kenőpénzzel), de tény, hogy számos magyar község
lakosainak az ilyen szovjet „import” továbbárusítása lett az egyik
megélhetési forrása, és ezért – hon társaink többségétől eltérően –
ők kifejezetten sajnálkoztak, amikor a tovarisok hazamentek. A
rosszul zetett szovjet tisztek, meg a jóformán csak lléres zsoldban
részesülő sorkatonák ugyanakkor minden módon igyekeztek
forinthoz jutni. Azért ugyanis nálunk olyan árukat szerezhettek be a
maguk és családtagjaik számára (az asszonyok divatos anyagú vagy
szabású ruházati cikkeket, a fér ak márkás farmert, nyugati, de akár
magyar popegyüttesek lemezeit stb.), amelyekért odahaza egy
csapásra az irigység tárgyai lettek.
Egyszóval ez a kereslet-kínálat diktálta, kétségtelenül
kölcsönösen előnyös árucsere-forgalom egyre terjedt, és mind
általánosabbá vált. Egy alkalommal Valéria lányomnak, aki
Kecskemétről a Trabantján hajtott Budapest felé, az út széléről
hevesen integetett egy szovjet tiszt. Ő erre gyanútlanul megállt,
mert azt hitte, hogy S. O. S. segítséget akarnak kérni tőle. A tiszt
azonban egyáltalán nem volt bajban, hacsak nem anyagiban, mert
egy karórát próbált rásózni. Amikor a lányom beszámolt erről, alig
tudtam elmagyarázni neki: mekkora haladás, hogy az oroszok immár
nem zabrálják, hanem árulják – a korabeli vicc szavaival – nem
fosztogatják, hanem osztogatják az órákat.
Az ebben az időben a magyarországi szovjet csapatoknál (és
persze már Szovjetunió-szerte) elharapódzó gátlástalan korrupció
klasszikus példájáról ugyancsak a lányomtól hallottam. Egy
ismerősön keresztül egy szovjet tiszt (természetesen kincstári)
rajsátrakat kínált neki eladásra rendkívül olcsón. A múzeumnak,
ahol Vali dolgozott, kapóra jött az ajánlat, mert a terepen működő
régészeknek az ásatásokhoz éppen szükségük volt sátrakra. A
könyvelő kiszaszerolta, hogyan tud majd számla nélkül zetni értük,
illetve egyáltalán leltárba venni őket. Megállapodtak. A múzeum
gazdasági vezetőjének azonban az utolsó előtti percben eszébe
jutott, hogy mégsem lehet nyélbe ütni az üzletet, mert a sátrakon
nyilván rajta van a szovjet kincstári pecsét, leltári szám, ami kész
lebukás. A lányom közölte a tiszttel, hogy ezért sajnos kénytelenek
elállni a vásárlástól, az azonban nem jött zavarba. „Nyicsevo –
mondta –, majd olyan sátrakat hozok, amelyeken nincs semmiféle
bélyegző vagy felirat.” Hogy hogyan csinálta, az az ő titka maradt, de
valóban, másnap már szállította is az „árut”.
A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy hébe-hóba teljesen
normális, nem erőltetetten druzsba jellegű, ugyanakkor mindenfajta
korrupciótól mentes kapcsolatok is alakultak ki szovjet katonák
hozzátartozói és magyar állampolgárok között. A forrás még mindig
Vali lányom, aki valamikor a nyolcvanas évek vége felé elhatározta,
hogy németül fog tanulni. Akkor sodorta közelébe a sors egy
Kecskeméten szolgáló szovjet tiszt nyelvtanári végzettségű
feleségét, aki maszek németórákat adott magyaroknak normális
ellenszolgáltatás fejében.
Nagyon jó tanárnak bizonyult. Ilyesfajta, pláne anyagiakkal is
együtt járó kapcsolat létesítéséhez természetesen engedélyt kellett
volna kérnie férje parancsnokától, aki értelemszerűen az egység
elhárító tisztjéhez fordult volna tanácsért. Mivel azonban a tanárnő
sejthette, hogy úgysem kapná meg a szükséges hozzájárulást,
mellőzte az engedélykérést. Pedig a főnökségnek igazán nem lett
volna izgulni valója, hiszen mindez nem járt visszafordíthatatlan
következményekkel: sem a hölgy nem szervezte be tanítványait
KGB-ügynöknek, sem a tanárnő nem került a NATO valamely
titkosszolgálatának hálójába. Ha mégis beszélhetünk
következményről, az legfeljebb annyi lehetett, hogy a tanítványok
megtanultak németül. Ha a magáról megfeledkezett tisztfeleség
lebukik, súlyos felelősségre vonással kellett volna mind férjének,
mind neki szembenéznie. Minimum azzal, hogy haladéktalanul
hazaküldik őket. Aminek bizonyára nem örültek volna. Ezt az is
bizonyítja, hogy a feleség mintegy itt felejtve magát, még azután is
itt maradt – megint csak bizonyosan a főnökség hozzájárulása nélkül
–, hogy férjét az egész ideiglenes ármádiával együtt kivonták
hazánkból. Ha nem tévedek, azóta is itt tanítja hon társainknak
Goethe és Schiller nyelvét. Amit viszont pozitívan tudok: kisvártatva
a férje leszerelt, és csatlakozott a feleségéhez Magyarországon.
Immár nem ideiglenesen.
Egyelőre azonban még a kétes üzleteknél és a csapatok
távozásánál tartunk. Amikor 1990-ben a két külügyminiszter –
Eduard Sevardnadze és Horn Gyula – aláírásával szentesített
megállapodás nyomán megkezdődött a szovjet haderő kivonása, az
ideiglenes állomásozásnak véget vető csapatoknál már igen nagy
mértékűre dagadt a korrupció (no meg nyilván a fejetlenség is).
Akkorára, hogy az a magyar polgár, aki kellően élelmes volt hozzá,
ebben a kiárusításban már nemcsak főzőüstöt, tábori ágyat,
dízelgenerátort, motorkerékpárt, fúróberendezést, légkalapácsot
vehetett potom pénzért a távozóktól, hanem akár Makarov pisztolyt
vagy Kalasnyikov gépkarabélyt is, a hozzájuk tartozó lőszerrel
együtt. Sőt (de lehet, hogy ez sem a rekord), az általános sale-ben
itt-ott még páncéltörő gránátot is kínáltak eladásra.
A búcsú nem volt akadály nélküli. A szovjetek érthető módon
nem árultak el különösebb lelkesedést annak az országszerte virító
színes plakátnak a láttán, amelyen egy bitang ruszki tiszt ráncos,
bitang tarkója (ott hatol be kivégzésnél 9 gramm ólom) alatt ez a –
valljuk meg – némileg kétértelmű aláírás fenyegette a távozókat:
Tovariscsi konyec! (Elvtársak, vége!) Ezt ők meglehetős toleranciával,
sőt könnyed eleganciával viszonozták: a csapatokat és a technikát
Záhony-Csap felé szállító vasúti szerelvények oldalán kifeszített
molinókon az volt olvasható, hogy Minden jót, magyarok!
A kivonulóknak nem kevesebb, mint 35 ezer vasúti kocsira volt
szükségük a személyi állomány és a technika hazaszállításához.
Közben hosszasan és korántsem a legbarátságosabb légkörben
folytak a tárgyalások arról, mennyit zessen a magyar fél az oroszok
által itt hagyandó épületekért (nagyrészt döbbenetesen lelakott, a
végletekig lepusztított tiszti lakótelepekért, ahol még a
villanyvezetéket is kitépték a falakból; igaz, akadt jól felszerelt
kórház is), míg a magyarok az idegen csapa-tok által okozott
természeti károk fejében követeltek kártérítést.
De minden elmúlik egyszer... Végül is sikerült a teljes
csapatkivonást nullszaldóra kihozni, azaz egyik fél sem zetett a
másiknak. Két héttel a megállapodásban rögzített határidő előtt,
1991. június 16-án az utolsó előtti szovjet megszálló is elhagyta
Magyarországot. Legutolsóként három nappal később parancsnokuk,
Viktor Silov altábornagy (utóbb egy őrző-védő cég társtulajdonosa
Kárpátalján) távozott. A fotóriporterek és a televíziós operatőrök
órákon át lesték Záhonyban a pillanatot, amikor Silov ünnepélyesen,
talán még színpadiasan is átsétál a határfolyó, a Tisza hídján. Úgy,
ahogyan két évvel azelőtt az afganisztáni szovjet exodust levezénylő
Borisz Gromov vezérezredes, a 40. hadsereg, egyben az egész
afganisztáni korlátozott kontingens (ott ez volt a hivatalos elnevezés)
parancsnoka tette az Amu-Darja hídján.
De nem ez történt. A Tisza-híd előtti téren Silov elbúcsúzott
magyar partnerétől, Annus Antal altábornagy
kormánymeghatalmazottól, akivel a megelőző hónapokban annyi
kellemetlen, hellyel-közzel a zsarolástól sem mentes órát töltött a
tárgyalóasztal mellett, aztán váratlanul megölelte, arcon csókolta
elképedt kollégáját, majd, mint aki dolgát jól végezte, beugrott a rá
várakozó gépkocsiba, és azon hajtatott át a hídon.
Ennek immár több évtizede. Budapesten minden júniusban
népmulatsággal emlékeznek erre a napra. Oroszországban a
veteránok őrzik emlékezetükben a Magyarországon töltött éveket.
No de ők sem egyformán. Ufában a baskíriai főmufti harsány
jónapottal köszöntötte a magyar újságírót, és kérdésemre elmondta,
hogy a medreszében végzett teológiai tanulmányait megelőzően
Szekesen szolgálta le sorkatonai éveit, amiről szép emlékei maradtak.
(Már a második világháborús szovjet veteránok is csak így, rövidítve
emlegették a számukra nyelvtörőnek tűnő Székesfehérvárt.
Köreikben erről az a szellemesség járta, hogy könnyebb volt ezt a
várost bevenni, mint a nevét kiejteni.)
De nem mindenkinek volt a magyarországi szolgálat dal, móka,
kacagás. „A Déli Hadseregcsoportban jobban kellett a katonákat
élelmezni, mint azokat, akik a Szovjetunióban szolgáltak. Ám az
általános és féktelen tolvajlás, az Őfelsége, a Forintért folyó hajsza
következményeként még hiányosabb volt a táplálkozásunk, mint
azoknak. Képzeljétek csak el, 1978-ban a mi elitalakulatunkban három
hónapon át zabkásán éltünk. A tisztjeink így tréfálkoztak: „Hogyan
mertek egyáltalán a lovak szemébe nézni, hiszen minden zabot ti
zabáltok fel?” Ezeket a sorokat egy magát „Topográfus” néven aláíró
egykori szovjet sorkatona visszaemlékezéséből idézem egy website-
ról. A Jugeve veteránjainak ugyanis nem is egy, hanem több saját
honlapjuk is van a világhálón. Ezek egyikén szerepel ez a bejegyzés.
A blogbeírások többsége semleges, csak kereső jellegű, („Keresem
azokat a bajtársakat, akikkel 1979/81-ben Sármelléken együtt
szolgáltam”), de szép számmal akadnak a fogadó országról szóló
méltatások is. Például: „Magyarország számunkra valósággal a
hazánkká, felejthetetlenné vált. Ott nemcsak a szolgálat minden csínját-
bínját tanulhattuk meg, hanem a ’vasfüggöny’ mögé is
bepillanthattunk.” Vagy: „A magyarok nagyon barátságos nép. Magam
is éreztem az irántunk való gyelmességüket és segíteni akarásukat.
Nagyszerű emberek!”
Hasonló érzésekről és gondolatokról számol be az a hajdani
„ideiglenes” is, aki sok év múltán feleségével együtt két hétig
nosztalgiázott Magyarországon turistaként. Egy blogoló azt idézi fel,
milyen nagy élmény volt néhányuk számára egy Queen-koncert,
amelyre kiszöktek a laktanyából. Többen is írnak le olyan eseteket,
amikor magyar emberek megsajnálták őket, és kenyérrel,
szalonnával ajándékozták meg, etették-itatták, megvendégelték a
18-20 éves, félrongyos, éhes úkat. Megint más azt idézi fel, hogy
Magyarországon géppisztollyal vadászott vaddisznóra.
Ki erre, ki arra emlékezik. Mi maradjunk annyiban, hogy Bye-
bye, Szása!
 
 Szexmentes övezet

A nyolcvanas évek második felében, a Mihail Gorbacsov által

meghirdetett glasznoszty (nyíltság, szabadabb fordításban:
szólásszabadság) időszakában egy amerikai és egy szovjet televíziós
újságíró, Phil Donahue és Vlagyimir Pozner eredeti
kezdeményezéssel állt elő. Úgynevezett televíziós hidakat szerveztek
a két ország lakosai között, vagyis olyan, videokonferenciás
módszerrel összekapcsolt csoportos beszélgetéseket, amelyeknek
keretében azok az emberek, akik addig csak rosszat hallottak
egymásról, végre nyílt és közvetlen eszmecserét folytathattak. Ezek
során a résztvevők nem minden meglepetés nélkül értesültek
például arról, hogy a Szovjetunióban, de különösképpen Szibériában
nemcsak medvék élnek, és hogy az Egyesült Államokban sem a
négerverés a fehér lakosság fő foglalatossága.
A műholdak által összehozott földrészközi találkozókat mindkét
ország televíziói közvetítették. Nos, egy ilyen „telehíd” során
hangzott el az a kijelentés, amelyen nem győztek eléggé nevetni a
Szovjetunióban, és amelyből aztán szállóige lett: „Nálunk, a
Szovjetunióban nincsen szex.”
Ugye hihetetlen? Pedig tényleg elhangzott. A nők részvételével
tartott televíziós távbeszélgetés során egy bostoni asszony
megjegyezte, illetve megkérdezte: „Nálunk a tv-reklámokban
minden a szex körül forog. Nálatok is vannak ilyen reklámok?” A
szovjet oldalon ekkor hirtelen zavar támadt, majd néhány
pillanatnyi kínos hallgatás után egy Ljudmila Ivanova nevű
nőbizottsági hölgy, a Leningrád Szálló vezető recepciósa, erélyesen a
szovjet erkölcsök védelmére kelt, mondván: „Nálunk, a
Szovjetunióban nincsen szex.”
E sorok írója személyes tapasztalatai alapján meggyőzően tudná
bizonyítani ennek az ellenkezőjét. De maradjunk Magyarországnál!
Erről a területről sem lehetne hitelesen azt állítani, hogy
szexmentes övezet lenne vagy lett volna. Ellenkezőleg: az 1940-es
évek végéig még a kuplerájok is működtek Magyarországon.
Budapesten a második világháború utáni egyik nagy túlélő egy
patinás luxusszalon, a Maison Frida volt, amely hajdanában, még a
középkori városfallal körülvett Pest városában, a Magyar utcában
kezdte meg működését. A háború előtt – így hírlett – arisztokraták,
mágnások, gazdag iparosok, katonatisztek, egyetemi tanárok
látogatták. A háború után az arisztokraták elmaradtak, de az
üzletmenet ezt nem sínylette meg. Szólt benn a muzsika, fogyott a
whisky meg a tokaji, és halkan csukódtak az ajtók, amikor a kedves,
csinos, atal lányok a szó szoros értelmében vett szalonból –
szakszóval élve – szobára mentek a vendéggel. Ha a két úr később
összetalálkozott valahol, nem volt illendő felidézniük, hol látták
egymást előzőleg. A ma elfogadott besorolás szerint ez a műintézet
afféle ötcsillagos vendéglátó-ipari egységnek számított volna.
A második világháborút követő esztendőkben a négycsillagosok
emblematikus kupijának szerepét a Madame Clarisse töltötte be,
amely a Király utca terézvárosi oldalán működött egy lakóházban,
valahol a Vörösmarty utca magasságában, és egy egész emeletet
foglalt el. A belépő vendéget tucatnyi hiányosan öltözött (vagy talán
itt soha egészen fel nem öltözött), ugyancsak csinos és atal,
maximálisan 25-30 év körüli örömlány vette körül. Közülük lehetett
választani. Ha egy törzsvendég név szerint kereste ezt vagy azt a
csinibabát, a madame készséggel előhívta a szalon mélyéből, vagy
közölte az úrral, hogy sajnos várnia kell, mert a megnevezett
szexmunkás (akkor természetesen még nem így hívták) éppen
szobán van.
Ebben a kupiban, ahol nem volt muzsika és ital, 1948 táján egy
menet 30-35 forintot kóstált, kiről mennyit tudtak legombolni. A
kispénzű gimnazistát azonban a jószívű lányok rendszerint
megsajnálták – pláne ha délután, még a csúcsidő előtt settenkedett
be –, és már 25 forintért kegyeikben részesítették. Más kérdés, hogy
18 éven alulinak „hatóságilag tilos” volt nyilvánosházba belépnie, de
ha legalább azt a 25 forintot kinézték belőle, a madame és
beosztottai akár már egy 15 éves legényke esetében is szemet
hunytak a kirekesztő tilalom fölött. Egyes budapesti
középiskolákban (csaknem hét évtized múltán talán nem leszek
indiszkrét, ha megemlítem közülük például a Berzsenyi Dániel
Gimnáziumot) az a hagyomány járta, hogy az érettségi bankett
végén a tanárok és immár nemileg is érett tegnapi diákjaik
felkerekedtek, és együtt vonultak el a Madame Clarisse-hoz,
búfelejtendő a közösen végigszenvedett nyolc esztendőt.
A Terézvárosban nem ez volt az egyetlen kupi. Az Ó utca és
környéke tele volt garniszállókkal és a közelükben strichelő
lányokkal is, az azonban más volt. A bordély és a garni bár hasonló,
de nem azonos rendeltetésű intézmény. Az előbbiben ugyanis a
lányok mintegy szervezett formában, alkalmazottként dolgoztak,
míg az utóbbiba a fér ak „hozott anyaggal” – alkalmi vagy nem
alkalmi barátnővel, a sarkon felszedett kóbor pillangóval – tértek be,
és vettek ki szobát egy-két, de esetleg csak félórára. (Figyelem! A
„garniszálló” értelme azóta megváltozott. Manapság az egyszerűbb,
étteremmel nem rendelkező, de tisztességes hotel hallgat erre a
névre.)
A Rózsa utcában, a Podmaniczky utcához közel működött
viszont még két, a Madame Clarisse mellé semmiképpen sem
állítható jatata (ez volt a „kupleráj” egyik akkori szinonimája). Az
Erzsébetvárosban, az Alsó Erdősor utcában lapult meg egy hasonló –
ahogyan ma mondanák: lepukkant – földszintes kéjtanya, olyan
kiszolgált vén prostikkal, akiknek a kedves vendég a legszívesebben
adjon isten, öreganyámmal köszönt volna.
A budapesti kuplerájok tömege a háború utáni években (és
nyilván már előbb is) a Józsefvárosban összpontosult. A Népszínház
utca három párhuzamos keresztutcájában, legfeljebb fél
négyzetkilométernyi területen összesen legalább tíz-tizenkét, de
lehet, hogy még több „házból” álló szexbirodalom vonzotta a kevés
pénzű kispolgárokat, iparossegédeket, kimenőre elengedett bakákat,
melós srácokat, vidékről a fővárosba szakadt egyetemistákat. Az
itteni szexnagyüzemekben egyenként legalább húsz-harminc bárcás
árulta testét. (A bárca afféle iparengedély volt, amely egyben azt is
igazolta, hogy tulajdonosa eljár a havi egyszeri kötelező orvosi
vizsgálatra.)
Ebben a koncentrációban a három csillagot a csinosnak már
ritkán mondható, meglehetősen leharcolt lányokat felvonultató Víg
utca mondhatta volna a magáénak. A szakmának az igényesebb
kupikból fokozatosan kiöregedett hajdan talán kiváló művészei,
most már inkább érdemes mesterei – agyonmázolt arcú, löttyedt
testű, szerencsétlen, foghíjas banyák – az utolsó stációnak számító
Német (ma Bacsó Béla) utca egycsillagos, örömtelen tanyáiban
fogadták a vendégeket. Ezekben a házakban az égető anyagi és az
égető nemi nyomor találkozott egymással. Itt 6-8 forint volt a taksa,
amiért azokban az években három deci rumot vagy egy kiló
marhahúst lehetett vásárolni. Olcsó húsnak persze már akkor is híg
volt a leve. A teljes berendezés egy heverőből, egy székből és egy
hipermangános oldatot tartalmazó lavórból állt. Ha pedig a vendég
nem csipkedte magát, és igyekezett elnyújtani a kéjt, a nyanya
esetleg rászólt, hogy iparkodjon.
Ezen a környéken a legnagyobb forgalmat alighanem a
kétcsillagos szintű Conti (ma Tolnai Lajos) utcai kuplerájok
bonyolították le. Ennek az utcának az elején viszont egy közismerten
még jelesebb intézmény működött: a szociáldemokrata napilap
szerkesztősége és nyomdája. A korabeli vicc szerint a Conti utca 4.
abban különbözött a Conti utca 14-től, hogy az előzőben a
Népszavát nyomták, míg amit az utóbbiban nyomtak, annak
megnevezését még 2014-ben sem bírja el a nyomdafesték.
A kéjnők (ez volt foglalkozásuk hivatalos megnevezése)
esténként-éjszakánként a kéjtanyájuk kapuja közelében nyüzsögtek
kliensre vadászva (noha e célból a hatályos szabályozás értelmében
eleve nem léphettek volna ki munkahelyük kapuján), míg a járdákat
és az úttestet ellepő pasik tucatjai – szombat esténként százai –
órákat is eltöltöttek itt, szóba elegyedve, alkudozva Aphrodite
Pandemos papnőivel. Ez már magában is szórakoztató foglalatosság
volt a fér aknak, és ha a csábításnak végül mégsem engedtek, akkor
is legalább megmerítkeztek a miliőben. Akiket a nagy szexvásár –
dolgozzanak akár a Király, akár a Német utcában – a legkevésbé sem
szórakoztatott, azok maguk a szerencsétlen, kizsákmányolt nők
voltak, akik természetesen nem jókedvükben, kéjvágytól űzve
váltották ki a bárcát, és akik egy este nyolc-tíz vendég után adták le
a „tiszteletdíjuk” harmadát-felét kitevő szobapénzt a madame-nak.
A negyvenes évek legvégén, amikor a hatalom nekilátott a
szocializmus építésének, mindennek – legalábbis legális
tevékenységként – vége szakadt. 1949 tavaszán azonban még
léteztek bárcások. A dátumot a következő esethez tudom kötni.
Abban az évben tartottak Magyarországon első ízben olyan
parlamenti választást, ahol nem egymással vetekedő pártok
indultak, hanem csak az állítólag minden magyart egyesítő
Függetlenségi Népfront jelöltjei. Hogy ennek fényében miért volt
szükség a lakóházakat járó, lakásokba becsengető (ki merte volna
őket nem beengedni?) úgynevezett háziagitátorokra, akik arra
beszélték rá a lakosságot, hogy menjen el szavazni, és adja
szavazatát a Népfrontra, (naná, másra nem is lehetett!), azt mai
fejjel nehéz megérteni.
Engem, a kamaszt egy idősebb elvtárs mellé osztottak be
népnevelőnek (így magyarították meg az agitátort). A Lövölde tér
környékén jelöltek ki számunkra egy jókora négyemeletes, gangos
bérházat. A megszólított lakók – már csak azért is, hogy
mihamarabb megszabaduljanak tőlünk – többnyire már az
előszobában közölték velünk, hogy ők a népi demokrácia lelkes
hívei, és természetesen elmennek szavazni a Népfrontra. Itt-ott
azért (friss volt még a valódi demokrácia emléke) vitatkoztak is
velünk, elmondták az államosítások vagy az internálás intézménye
kapcsán felmerült kétségeiket.
 Az egyik lakásban egy 35-40 körüli szolid hölgy fogadott
bennünket, még amúgy délelőttösen, háziköntösben, egy szem
festék sem volt az arcán. Minden ellenvetés nélkül, rezzenéstelen
arccal hallgatta meg a mondókánkat, nem vitatkozott, néha még
bólogatott is. Világos volt, hogy erre az asszonyra kár tovább
pazarolni az időnket, hiszen a mi emberünk, természetesen elmegy
szavazni, és a Magyar Függetlenségi Népfrontra adja a voksát.
Indulóban agitátorpárom azzal búcsúzott tőle, hogy „akkor
elvtársnő, vasárnap az urnánál találkozunk”, de a célszemély itt
ellentmondott. „Sajnos, nekem nincs szavazati jogom” – jelentette
ki.
Gondolatban végigszaladtam a választási törvény
idevágó paragrafusain, és sorba vettem, ki van megfosztva szavazati
jogától. „Talán nagybirtokos volt?”– kérdeztem. „Nem.” „A
Nyilaskeresztes Párt vagy a Volksbund tagja volt?” „Nem.” „Csak
nem ítélték el mint háborús bűnöst? – csodálkoztam. „Nem.” „Hát
akkor?” „Én kéjnő vagyok, kérem.” (Valóban, a választási törvény
értelmében a bárcások sem szavazhattak.) Aki itt, az otthonában
látta, soha meg nem mondta volna, mivel keresi kenyerét ez a nő, aki
innen, a VI. kerületi kispolgári házból járt esténként „munkába” egy
másik házba. Egy nyilvánosba.
Aztán jött a több lépcsős kommunista hatalomátvétel, amelynek
– mivel mégsem lehetett államosítani – a legális szexipar is
áldozatul esett. 1949-ben bezárták a kuplerájokat. (Mindamellett a
kommunista történetírás nem ezért nevezte a fordulat évének ezt az
esztendőt.) A Maison Frida épületét egy népi kollégium, utóbb egy
színészotthon kapta meg. A „műintézetet” első felszámolása után,
1947-ben átmenetileg „reprivatizálták”. mégpedig annak
köszönhetően, hogy tulajdonosa (a madame) Jékely Lászlónak, a
köztársasági elnök miniszteri rangú kabinetfőnökének nagynénje
volt. A Rózsa és a Víg utca idevágó földszintes házaiba tisztes
családokat költöztettek be; később ezeknek az öreg, rogyadozó
házaknak a többségét lebontották.
A prostikat előbb internálták, majd megpróbálták tisztes
munkára átnevelni. Volt, aki Dunapentelén/Sztálinvárosban hordta a
maltert az ott folyó építkezéseken, néhányukat taxisofőrré képeztek
át. Pesten akkoriban a szóbeszéd úgy tartotta, hogy valamennyi női
taxisofőr azelőtt nem a közlekedésben, hanem a közlöködésben
tevékenykedett, de ez tényszerűen nem volt igaz. Az ezt követő
években a prostitúció Budapesten a föld alá szorult, majd a hetven-
nyolcvanas évek puhuló diktatúrája közepette nyíltan, ha formailag
nem is törvényesen, ismét felütötte a fejét, és vette birtokba – talán
a genius locinak (a hely szellemének) engedelmeskedve – a Tolnai
Lajos (Conti) utca tőszomszédságában a Rákóczi teret és környékét.
A rendszerváltás, a piacgazdaság újjáalakulása óta a prostitúció
részben más színhelyeken éledt újjá, de ismét legális, és csak
minimális a korlátozás. Mindenkinek szabad kurvának lennie.
Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a szexet a szocializmus
idején nemcsak a „dolgozó tömegek" űzték, hanem a vezetők is. A
háború utáni első években köztudott volt például egy (nős)
miniszternek és egy másik miniszter feleségének, egy ismert
nőmozgalmi hölgynek a viszonya. És hogy még cifrább legyen: ez,
mondhatni, pártközi viszony volt, tudniillik az első miniszter a
kommunista, a második viszont a parasztpártot képviselte a
koalíciós kormányban.
 Pesten persze mindig és mindenről rengeteg kávéházi pletyka
járta. De hát voltak eltagadhatatlan tények is. Példának okáért, bár
senki sem tartotta nekik a gyertyát, a hetvenes években mindenki
tudott egy idősödő tudós-politikus (történetesen ugyancsak egy
korábbi nőmozgalmi hölgy férje) és a tv-bemondóként az ország
üdvöskéjeként ismert bájos leányzó bimbózó szerelméről.
E kapcsolat természetesen nem a képernyőn, kamerák előtt
bontakozott ki, viszont a nagyközönség magából a Magyar Rádióból
értesülhetett egy ennél is kényesebb, mondhatnám: pikánsabb
liaisonról. Egy szép napon ugyanis a rádió illetékesei a mikrofon elé
szólították a budapesti polgármestert (ezt a tisztséget akkoriban
tanácselnöknek nevezték), hogy számoljon be épülő-szépülő
fővárosunk sikereiről. A beszámolót magnószalagra rögzítették, és
este főműsoridőben adták le, hogy minél többen hallhassák és
okulhassanak belőle. Tarlós István e korai elődje büszke volt rá, hogy
megszólaltatták, és úgy vélte, e nagyszerű eseményben családja
tagjainak is osztozniuk kell. E célból aztán (ez a részlet talán csak a
fantázia szülötte, de a többit dokumentumnak minősülő mágneses
szalag őrzi) este leültette feleségét, gyermekeit és apró unokáit az
Orion készülék elé, hogy ők is meghallgathassák a családfő
rádiónyilatkozatát.
Eleinte rendben ment minden. A bemondó felkonferálta a
műsort, majd a tanácselnök belevágott mondókájába, és elkezdte
sorolni a sikereket. Budapesten megindult a troliközlekedés, épül a
metró, átadták a ferihegyi repülőteret, felavatták a Sztálin (a mai
Árpád), valamint a Pető hidat, és így tovább és így tovább. Amikor
azonban a jeles fér ú a lakásépítés terén megvalósuló vívmányokhoz
ért, történt egy kis malőr: elromlott a kulcs. Rádiós szaknyelven azt
a bigyót nevezik így, amelynek lenyomása után a stúdióban ülő
bemondó „ki van adva”. Mármint az éterbe, vagyis a közönség is
hallja őt. Ha felvételről megy az adás, a kulcs nincs lenyomva, és a
stúdióban a következő műsor felkonferálására váró bemondók
nyugodtan beszélgethetnek egymás között. Illetve, hogy mégis
tanácsosabb, ha ezt nem teszik, az a szóban forgó eset óta a
rádiókban axiómának számít. Ez alkalommal tudniillik, mint
említettem, meghibásodott a kulcs. Az úgynevezett technikai
helyiségben forogtak a magnótekercsek, a szalagról szónokolt a
tanácselnök, ezt azonban nemcsak a hallgatók hallgatták, hanem a
stúdióban ülő fér és női bemondó is, akik a szpícset kommentálva
beszélgettek közben egymással. És beszélgetésüket a kedves
hallgatók egyidejűleg szintén hallották, ha nem is teljes hangerővel,
de érthetően.
Az így kibontakozó dráma (majd’ azt mondtam: rádiójáték)
nagyjából a következőképpen hangzott:
TANÁCSELNÖK: Az elmúlt években nagyszabású
lakásépítkezésekbe kezdtünk…
NŐI BEMONDÓ (közben alatta): Te, milyen pasas ez a
tanácselnök?
FÉRFI BEMONDÓ: Ne is kérdezd! Csak szónokol itt
összevissza...
TANÁCSELNÖK (teljes hangerővel): Büszkén jelenthetem
Budapest dolgozó népének, hogy a Nagy Lajos király útján
megkezdtük egy új lakótelep építését.
FÉRFI BEMONDÓ (közben alatta): ...de arról nem beszél, hogy
kinek utal ki lakást.
NŐI BEMONDÓ: Miért, kinek? Nyilván a rászorul-taknak.
 TANÁCSELNÖK (teljes hangerővel): Az ötéves terv végére a
dolgozók további tízezrei jutnak lakáshoz a fővárosban.
FÉRFI BEMONDÓ (közben alatta): A dolgozók jutnak lakáshoz?
Egy frászt! Az jut lakáshoz, aki szó szerint őalatta dolgozik.
NŐI BEMONDÓ: Ezt hogy érted?
TANÁCSELNÖK (teljes hangerővel): Büszkék lehetünk az
eredményeinkre, elvtársak!
FÉRFI BEMONDÓ (közben alatta): Hát tudod... A kurvájának, egy
balerinának adott lakást.
NŐI BEMONDÓ: Tényleg, a szeretőjének?
FÉRFI BEMONDÓ: Mi az hogy! Ott keféli a hivatali asztalán.
Hogy mit szólt az elhangzottakhoz a család, azt nem tudjuk.
Amit viszont tudunk: az adás után két marcona fér ú várta a
kapuban a bemondót, aki csak évekkel később ülhetett ismét
mikrofonhoz. Érces hangját jól ismerték a tv-nézők, de őt, magát
sohasem láthatták, mert nem képernyős, hanem csak úgynevezett
alámondó bemondóként működhetett. Aki pedig a felejthetetlen
rádióműsort elhangzásakor nem hallgathatta, annak módja nyílt rá a
következő napokban. Természetesen nem a Magyar Rádió, hanem a
konkurencia, a Szabad Európa hullámhosszán, ahol több alkalommal
is, és kéjjel ismételték meg a Münchenben általuk rögzített „teljes”
műsort.
A tanácselnök következmények nélkül úszta meg nyilvánosságra
került erkölcsi kisiklását. Akárcsak később Czinege Lajos honvédelmi
miniszter. Ha a vezérezredest itt néven nevezem, azért tehetem,
mert az ő históriáját – külön cikkben és vastagon, mondhatnám,
szaftosan – már annak idején megszellőztette a sajtó. És mint a
közmondás is tartja: a szó elrepül, az írás megmarad. A nyugatnémet
Spiegelben jelent meg egy hosszabb értekezés a nős politikus viselt
dolgairól, két szeretőjéről (mentségükre legyen mondva: nem
egyidejűleg, hanem csak egymást követően osztották meg ágyukat a
tábornok-miniszterrel), de legfőképpen arról, hogy a másodiknak,
aki ugyanúgy ismert színésznő volt, akárcsak az első, Czinege Lajos
házat építtetett, mégpedig a néphadsereg anyagkészletéből. Ez
pedig már nemcsak erkölcsi kihágás volt, hanem súlyos
bűncselekmény is: a szocialista tulajdon megdézsmálása, magyarán
szólva lopás. A korabeli szóbeszéd szerint Kádár János ezen nagyon
felháborodott, hiszen ő közismerten puritán ember volt, akinek a
felesége a munkahelyére hordta be lábasban a kedvenc ételét, a
káposztás cvekedlit. A honvédelmi minisztert azonban nem lehetett
kirúgni, mert ha megteszik, azzal azt igazolják, hogy az imperialista
szennylap igazat írt. Czinege tehát maradt.
Bizonyos értelemben szexhistóriába ütközött a magyar vezetés
Ahmed Sukarno látogatásakor is. Az indonéz elnök indiai, egyiptomi
és jugoszláv kollégájával egyetemben az úgynevezett el nem
kötelezett államok mozgalmának egyik kezdeményezője és
vezéralakja, a Szovjetunió, az egész szocialista tábor nagy barátja
volt. Ennek megfelelően készítették elő magyarországi látogatását
is. Néhány nappal érkezése előtt azonban kiderült (talán a jakartai
magyar nagykövetség jelentéséből, talán Moszkvából hívták fel rá a
budapesti illetékesek gyelmét), hogy Sukarno nagy nőfaló, mi több,
hamisítatlan szexmániás, aki odahaza, Bali szigetén valóságos
háremet tart fenn, és elvárja, hogy bárhol is tegyen hivatalos
látogatást, ott megfelelő hölgyek álljanak rendelkezésére. Ez
utóbbiak biztosítását a pártközpont kiszignálta a szervekre
(tévedések elkerülése végett: a belügyi szervekre), azzal, hogy ha
fene fenét eszik is, kerítsenek megfelelő nőket a vendégnek. A
belügyesek a hajukat tépték, mert bár az államrend fenntartásához,
a gyeléshez, a lehallgatáshoz, a kém- és a belső elhárításhoz
kiválóan értettek, a kerítés (legalábbis addig) nem tartozott
munkaköri kötelességeik közé. Az illetékesek kínjukban a rendőrség
erkölcsrendészeti csoportjához fordultak, de hiába. Ott ugyanis
legfeljebb csak a Rákóczi tér rosszul megvilágított zugaiban strichelő
repedtsarkú szajhákkal, a szakmában évtizedeket lehúzott, kiaszott
banyákkal tudtak szolgálni, Sukarno mesternek viszont idegen
nyelveket tudó, tűzrőlpattant magyar menyecskéket kellett
felszolgálni.
Hogyan, hogyan nem, de a szorgos szerveknek néhány nap alatt
mégis sikerült felhajtaniuk néhány olyan atal nőt, aki késznek
mutatkozott az indonéz államfér ágyába feküdni azzal a kikötéssel,
hogy az ezért (nyilván dollárban) járó tiszteletdíjat nem kell az
előnytelen, hivatalos árfolyamon forintra átváltania. Ezek után Bung
Karno (Karno testvér – így szólíttatta magát) kiválóan érezte magát
Budapesten. A hazai külpolitika annaleseibe joggal került be az örök
és megbonthatatlan magyar–indonéz barátság újabb
mérföldkövének ténye.
A szervek pedig látták, hogy a dolláros csinibabák alkalmazása a
Sorsnak tetsző foglalatosság, és ha már megvoltak a lányok, meg is
tartották őket. Annál is inkább, minthogy e hölgyek nemcsak az
idegenforgalom (puszta, csikós, gulyás, tokaji, Piroschka)
fellendítésén munkálkodtak, hanem a hatósági tűrés és a dollárok
fejében alkalmanként más, mondjuk így, szolgáltatásokra is
hajlandók voltak. Kivált, hogy egyikük-másikuk még fényes külföldi
karriert is befuthatott. Egy Staller Ilona nevű dúskeblű kőbányai
leányzó például némi áttétellel az olasz parlament képviselője lett.
 
 Ződ a segged, elvtárs

Ez az írás nem történelmi visszatekintés, nem zene-, vagy

párttörténeti tanulmány. Egyszerűen azt szeretném elmondani,
hogy a népdalokon kívül milyen dalokat énekeltünk mi, „ötös i k” a
Madiszban, vagy más atal mozgalmárok a felszabadulást követő
években.
Ezeknek a mozgalmi daloknak nyilvánvalóan voltak
előzményeik is. Főként szocdem, illetve sokszor illegális-féllegális
dalok. Isten bocsássa meg nekem, ha leszólom, különösen
bárgyúnak, de legalábbis naivnak nevezem az olyan, a maguk
korában azonban széles körben énekelt munkásdalokat, amilyen
például a boldogtalan emlékű Csizmadia Sándor Munkás-
Marseillaise-e volt. (Nem lesz a tőke úr mirajtunk, / Elvész, aki a
múltnak él. / A szabadság honába tartunk, / Az igazság nékünk a cél. /
Hogy vesszen el, ki ellene támad. / Söpörje el a népharag, / Pusztuljon,
mint a gyáva rab...)
Boldogtalan emlékűnek azért nevezem a fölöttébb gyengécske
költőt, mert harcos szocialistaként, a Népszava munkatársaként
kezdte, és miután a szó szoros értelmében elitta az eszét, az
ellenforradalmi rendszert támogató Nemzeti Munkáspárt
alapítójaként végezte; öngyilkos lett. Egyébként nemcsak a francia
forradalom indulójához költött új szöveget, hanem állítólag tőle
származnak a következő halhatatlan, bár eszmeileg kétségtelenül
kifogásolhatatlan verssorok is: Hirdessük akaratunkat spontán, /
Maradjunk az osztályharc álláspontján! Ebből a szériából való a Jaj, de
magas, jaj, de magas ez a vendégfogadó kezdetű, a maga korában
népszerű műdal dallamára írt osztályharcos klapancia is: Piros
zászlónk, vörös zászlónk / Lobogtatja a szellő. / Jer alája, jer alája / Te
jogtalan szenvedő... / Ki nincs vélünk, nincs számára grácia. / Éljen a
szociáldemokrácia!
Ebben „az egyszerű emberek számára így könnyebben érthető”
– magyarán szájbarágó – műfajban az is előfordult, hogy a proletár,
különösen az agrárproletár által jól ismert és szívének bizonyára oly
kedves népdalnak nemcsak a dallamát használták fel, hanem
részben a szövegét is. Például: Látod-e, elvtárs, látod-e elvtárs / Amott
azt a nagy gyárat? / Amíg az a másé, a burzsoáé, / Felkopik a te állad.
Ami a kor munkáskórusait illeti, elsősorban két olyan énekkarról
érdemes szót ejtenünk, amely – névadó alapítóitól, első karnagyaitól
eltérően – megérte a felszabadulást, és utána is működött. Ez a
szociáldemokrata Szalmás- és a kommunista Vándor-kórus.
(Szalmás Piroska 1941-ben, Vándor Sándor 1945-ben halt meg.) És
volt még az Acélhang-dalárda is. Ezek az amatőr énekkarok
különféle gyűléseken, ünnepségeken, gödi kirándulásokon,
pártrendezvényeken, hangversenyeken adták elő alapvetően
munkásközönség előtt a hazai és a nemzetközi munkásmozgalom
dalait. Ezeket a dalokat a felszabadulás utáni években széles körben
énekelték a Madisz-tagok, a szakszervezeti i k, a népi kollégisták is.
(A Madisz – a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség – 1945-ben
jött létre azzal a meghirdetett céllal, hogy valamennyi demokratikus
párt egységes ifjúsági szervezete legyen. Hamarosan azonban a
szociáldemokraták, a kisgazdák és a Parasztpárt is létrehozta a maga
ifjúsági szervezetét, és a Madiszban, bár vezetői és tagjai próbálták
tagadni ezt, lényegében csak az ifjúkommunisták maradtak.)
Visszatekintve ezekre még a felszabadulás előtti mozgalomból,
kóruselőadásokról ránk maradt dalokra, tudnunk kell, hogy
túlnyomó többségük külföldről származott. Ezek egy részéről ez
nyilvánvaló is volt, és mi természetesnek vettük, hogy mint jó
internacionalisták, a külföldi munkások, parasztok múltbeli és mai
harcával szolidárisak vagyunk. Olyannyira, hogy merő
szolidaritásból az eredeti nyelven is énekeltünk. Például Az Előre,
proletár, a végső harcra kezdetű induló első szakaszának eléneklése
után megismételtük azt olaszul is (Avanti popolo alla riscossa... /
Evviva il comunismo e la liberta!), majd kórusban, de már dallam
nélkül kiáltottuk kötelezően azt is – amint olasz elvtársaink is tették
–, hogy „Le a királlyal!” (Abbasso re!, kiegészítve azzal, hogy Evviva
Stalin!). A magyar szövegben egyébként eredetileg... A vörös zászlót /
Emeld magasra! szerepelt. Mivel azonban a Madiszban
„konspirálnunk” kellett tényleges hovatartozásunkat, a vörös helyett
a Madisz-zászló magasra emelésére szólítottuk fel a munkásosztályt.
Nyilvánvaló, hogy a La Carmagnole-ról is tudtuk, hogy az a
francia forradalom dala, mint ahogyan a Florian Geyer vezette
német parasztfelkelés résztvevőinek szomorú, bár végső
kicsengésében optimista énekéről (A Föld teremtésének kezdetén, sej
haj hahó / nem volt akkor gazdag és szegény, sej haj hahó) is
nyilvánvaló volt, hogy nem magyar földből sarjadt. Más kérdés, hogy
a dal nem 1525-ben keletkezett népdal, hanem sokkal később
költötte valaki. Gábor Andor 1920-ban fordította le magyarra.
(Szinte hihetetlen, hogy ugyanaz az ember vetette ezt papírra, akitől
a Jaj, cica, eszem azt a csöpp kis szád származik!) Megjegyzem, a
parasztdal refrénje a felszabadulás után módosult. Eredetileg
ugyanis úgy szólt, hogy Rajta hát, szúrd és vágd, / Gyújtsd fel a
csuhások hajlékát!” Ez azonban mélyen ellentmondott az akkori
pártvonalnak, hiszen 1945-47-ben a kommunista párt még azzal
igyekezett kivívni az egyház jóindulatát, hogy úgynevezett falujárói
sorra újították fel a falusi templomoknak a háború idején
megrongálódott tetőzetét. Ezért az utolsó sor új változata ekkor már
az volt, hogy Vezesd a parasztok rohamát!
Hasonlóképpen az ugyancsak Gábor Andor fordította
Bunkócskáról úgy tudtuk, hogy az meg régi orosz népdal. És bár
valóban orosz volt, de nem népdal. Zenéjét népi motívumok alapján
egy bizonyos V. I. Bogdanov szerzette, szövegét pedig egy A. A.
Olhin nevű költő írta a 19. század végén.
De még az sem egyértelmű, hogy melyik dal a Bunkócska. Az
oroszok ugyanis elsősorban a volgai hajóvontatók dalát, az Ej
uhnyemet ismerik ezen a címen, amelynek semmi köze a nálunk
ismert Bunkócskához (Sose hallok olyan gyönyörű nótaszót...). Fjodor
Saljapin a másodikat énekelte a munkásoknak az 1905-ös
forradalom idején, míg külföldön elsősorban Ej uhnyem-felvételei
váltak széles körben ismertté.
Nem tudom, hányan tudtuk, hogy a lelkesen énekelt
Warszawianka (Ránk tört a vészfergeteg vad haragja) az akkor
Oroszországhoz tartozó Lengyelország fővárosában, Varsóban
(Warszawa) 1905-ben kirobbant munkásfelkelés indulója volt, de
azért sejtettük róla, hogy nem magyar. Ezt viszont egészen biztosan
tudtuk az Ej haj hó, húzzuk a szekeret kezdetű (állítólag?) kínai dalról,
hiszen már az utolsó sora (Kanton felett meghasadt az ég) is elárulta,
hogy az 1927-es kantoni felkelés ihlette. A Szalmás-kórus
népszerűsítette Magyarországon a ma talán pedo lnak is vélhető
Szép gyermekem, jöjj ki a rétre kezdetű – ki hinné? – Sosztakovics-
dalt. Erről is nyilvánvaló volt, hogy szovjet-orosz. (És mindenütt
feltör a munka / A tervszerű munka, ha győz).
Azt viszont talán nem is sejtettük, hogy a Fel vörösök, proletárok!
kezdetű népszerű indulónk ugyancsak orosz, ha szövege nem is
nagyon emlékeztet az eredetire. (Abban sem vörösök, sem
proletárok nincsenek; nyersfordítása: Bátran elvtársak, tartsunk
lépést!) A Szovjetunióban ez tulajdonképpen ama „antedatált” dalok
közé tartozott, amelyek állítólag az 1905-ös forradalom vagy a
polgárháború idején születtek, ám amelyeket jobbára valójában csak
az 1930-as években írtak. Ebbe a kategóriába tartozik még például a
Zsombor János fordította Amuri partizánok (Völgyvidéken és
hegygerincen át / Tör előre a hadsereg), vagy az Alekszandrov-
együttes előadásában világszerte ismertté vált Poljusko-polje
(nálunk: Vár ránk a síkság) is. Az utóbbihoz egyébként – már a
felszabadulás után – valami istentől elrugaszkodott dalmagyarító
olyan szöveget fabrikált, amelyben nem a mező, a síkság (oroszul:
poljusko-polje) vár reánk, hanem a szép, szerelmes Poljuska.
És hogy meg ne feledkezzem még két, a felszabadulás előtti
i mozgalomból ránk maradt dalról, a Gond és éhség a börtönőrünk a
Szovjetunióból, az Elöl járunk a harcban pedig alighanem
Németországból származott. Viszont az utóbbi annyiban is
„honosítva” volt, hogy a benne említett mártírok (Sallaira és Fürstre
/ Emlékezz, proletár!) magyar kommunisták voltak, akiket az 1931.
évi biatorbágyi merénylet nyomán elrendelt statárium hatálya alatt
végeztek ki, noha semmi közük sem volt a viadukt felrobbantásához.
 A külföldi eredetű kategóriába sorolható a legmagyarabbnak
tűnő munkásmozgalmi dal, a Vörös Csepel is. (Vörös Csepel, zúgjon a
hangod, / Váci út felelj neki! / Dunántúl, Alföld együtt a harcban...) Ez
Hidas Antal költő alighanem legismertebb, valóban gyújtó hatású
költeménye/dalszövege. Ezzel – utólag visszatekintve – csak az a
baj, hogy amíg a Hanns Eisler-féle, 1928-ban született induló eredeti
német szövegében a helymegnevezés – Rote Wedding – stimmelt
(Weddinget, a berlini munkáskerületet, amely csak az utóbbi fél
évszázadban törökösödött el, akkor valóban a vörösök uralták),
addig Csepel, valljuk be, sohasem volt vörös. Az úgynevezett
Demény-frakcióhoz tartozó néhány tucat kommunistát leszámítva
Csepel legfeljebb rózsaszínű (szociáldemokrata), később pedig mind
inkább zöld (nyilaskeresztes) volt. Viszont a dal magyar szövege már
csak annyiban is hajazott az eredetire, hogy – akárcsak annak idején
a német kommunisták – szűk látókörű magyar elvtársaik sem a
fasisztákban látták a fő ellenséget, hanem a szociáldemokratákban.
A Vörös Csepel néven is nevezi e „rongy árulók” vezéreit (propperek,
büchlerek, peyerek).
Tartok tőle, hogy ha egészen hazai földön termett dalt keresünk
a felszabadulás előtti időkből, csak olyan, népdalból félig átköltött,
gúnyos-humoros felütésűeket találunk, mint az ismert katonanóta, a
Házunk előtt mennek el a huszárok, / Édesanyám, közéjük én beállok
ifjúmunkás-„változata”: Házunk előtt mennek el a leventék, /
Édesanyám, közéjük én be nem mék. / Nem mos engem senki tisztje
fehérre, / Szarok én a Horthy Miklós fejére. (Ezt a dalt egyébként 1945
előtt fölöttébb veszélyes volt énekelni, mert nem csak néhány
csendőr/rendőr pofon járt érte, hiszen kimerítette a lázadás és
felségsértés tényállását.)
 Ugyanebbe a kategóriába sorolható egy gyermekkörjáték, a
Gazda rétre megy dallamára énekelt Az állam bajban van kezdetű
dal, amelyben ugyancsak a kormányzót illették meglehetősen
tiszteletlen szavakkal: A lovastengerész, a lovastengerész, / Alma
tenger, alma ész, / A fenébe mész. Ennél lázítóbb talán már csak az
imént említett Vörös Csepel lehetett, amely arra buzdított, hogy A
Szovjetek ellen ha áll a menet, / Hát küldd a pokolba a tisztjeidet! /
Fordítsd rájuk a puska csövét!
Illetve van még egy induló, amelynek alkotói – mind a
Franciaországba elszármazott zeneszerző, Arma Pál, mind a költő
Komját Aladár – biztosan magyarok voltak. Ez a Madrid határán,
amely állítólag a spanyol polgárháborúban a köztársaság oldalán
harcoló nemzetközi brigád indulója volt (Rajta ezernyelvű, egyszívű
brigád!). Kétségem csak az iránt van, hogy valóban énekelték-e ezt a
nemzetközi brigádok harcosai (akár a magyarok is), egyáltalán
tudták-e, hogy van egy ilyen indulójuk? Ennek ugyanis az
irodalomban, a visszaemlékezésekben semmi nyoma. De még abban
is erősen kételkedem, hogy a magyar munkásmozgalomban ismerték
a Madrid határánt a 1945 előtt. Pedig – hozzáteszem – jó dallamú, a
köztársaságiak szellemét hűen tükröző, lelkesítő szövegű induló
lehetett volna.
A felszabadulás után született első mozgalmi dal alighanem a
Már termelnek újra a gyárak volt, amely azt hirdette, hogy ...a
munkásoké a jövő. Ezzel nagyjából egy időben, de legalábbis nem
később, mint az 1945. évi választásokat megelőzően gyúrt át valaki
néhány mű-, illetve népdalt hihetetlenül bugyuta, prozódiailag is
fülsértő „agitkákká”. Hogy akadt-e olyan elvetemült agitátor, aki
valóban merte énekelni őket, azt nem tudom, de hogy egy kis
brosúrában valóban megjelentek, arra szavamat adom. Tehát:
Édesanyám, aranyom, / Az én voksom kéri az én galambom. / Édes
lányom, add oda, / Én is úgy adtam oda. / Talpig legény a kommunista.
Aztán: Ki tanyája ez a nyárfás? / Örökre a tied, elvtárs. / A Rákosi
néked adta, / Mert ő magyar kommunista. És még: Megy a gőzös, megy
a gőzös Kanizsára, / Kanizsai, kanizsai állomásra. / Elöl ül a
masiniszta, / Önérzetes, becsületes kommunista.
De hogy egy tényleg értékes, nem sokkal a felszabadulás után
keletkezett magyar mozgalmi dalt is említsek, ott volt Jankovich
Ferencnek egy csángó népdal dallamára írt verse, a Sej, a mi
lobogónkat fényes szellők fújják, amelyet a népi kollégisták saját
indulójukként énekeltek, de amely az ifjúmunkások körében is
népszerűségnek örvendett. Isaszegi induló címen ismertük a Dózsa
népe, bontsd ki zászlód kezdetű nótát is, amelyet elég nehéz volt
énekelni, ám amelyet sebes, pattogó ritmusa miatt oly szívesen
játszottak a katonazenekarok, különösen például a díszszemlék
alatt.
Ha „Dózsa népének” értelemszerűen elsősorban a parasztság
számított, egy másik, akkoriban sokat énekelt dal szerzője már több
dolgozó réteg felé nyitott. A „Sződd a selymet, elvtárs!” felszólítás
kifejezetten a munkásoknak szólt (igaz, nem az „igazi”
nehézipariaknak, olvasztároknak, esztergályosoknak, marósoknak,
hanem inkább csak a takácsoknak), második versszaka a dolgozó
parasztságot (Szántsd a földet, elvtárs!), a harmadik pedig a népi
demokratikus rend őrzőit, katonákat, rendőröket (Állj a poszton,
elvtárs!) szólította meg. Ez a dal akkoriban kiirthatatlanul harsogott
a rádióból vagy a felvonulásokon a hangszórókból.
 Évtizedekkel később született a vicc, amely úgy kezdődik, hogy
nyugdíjba megy az öreg szaki. A párttitkár megkérdi tőle: „Mit
tehetünk magáért, elvtárs? Mire van szüksége?” „Köszönöm,
párttitkár elvtárs. Mindenem megvan, semmire sincs szükségem.”
„De mégis?...” – erősködik a párttitkár. „Hát akkor talán azt tessék
megmondani nekem, titkár elvtárs, hogy miért énekeltük mindig azt
a május elsejei felvonulásokon, hogy ződ a segged, elvtárs?”
Még tovább ment a munkás-paraszt-katona összefogásnál az
Ifjak szíve együtt dobban kezdetű dal, amelyben már Munkás,
paraszt, értelmiség, / Harcolj, dalolj, alkoss velünk! volt a felszólítás.
Vagyis itt a dolgozók szentháromságának harmadik eleméről, a –
szigorúan természetesen csak a haladó – értelmiségről sem
feledkeztek meg. Gondot csupán az okozhatott volna, hogy a dal
eredetijében, az 1945. évi Vörös téri tornász parádéra írt könnyed
indulóban Moszkvát, a „magával ragadót, a hatalmasat”
magasztalták, és szó sem volt benne arról, amit pedig a magyar
változatban a Madisz olyannyira szorgalmazott, hogy tudniillik
„csak egységbe, ifjúság!”
A továbbiakban sok más olyan szovjet dalt is énekeltünk,
amelynek magyar „fordítása” – ma divatos kifejezéssel élve –
köszönő viszonyban sem volt az eredetivel, vagy kifejezett
gügyeségeket tartalmazott. Ilyen volt például a Sej, ha nyílik a tárna
kezdetű „bányászdal”. Ha jól emlékszem, Moldova György írta le
valahol, hogy a bányászok, akik nem „tárnát”, hanem „tárót”
mondanak, már csak ezért az amatőrségért sem voltak hajlandók ezt
énekelni. Ennél nagyobb baj, hogy az eredetiben egyáltalán nem
bányászokról van szó, hanem Scsorsznak, az orosz polgárháború
sebesült ezredparancsnokának vörös zászló alatt menetelő
harcosairól. Merészet álmodott a fordító. A Traktoristák című szovjet
lm címdalának (Tri tankiszta – Három harckocsizó) ferdítője, Lányi
Viktor viszont elfelejtett belenézni a földrajzi atlaszba, ezért
kerülhetett bele az ének magyar szövegébe az, hogy német század
csónakokra szállva / az Amuron lopva közelít. (Az eredetiben, amely a
szovjet határőrök és harckocsizók nem hivatalos indulója lett – ez az
Amurból következik – természetesen japán századról van szó.)
Műszaki dolgokban árult el meglehetős tudatlanságot Hidas Antal,
amikor a szovjet pilóták indulójának magyar fordításába azt az
abszurdumot csempészte be, hogy szívünk begyújtja a lángoló motort.
(Talán nem kell mondanom, hogy milyen nagy a baj, ha lángol a
repülőgép motorja.)
A Szovjetunióban már-már afféle „másodhimnusznak”
számított a hivatalosan a Dal a hazáról névre hallgató, először a
Cirkusz című lmben felhangzott borzalom, a Drága föld,
szülőhazámnak földje. A borzalmat nem kellemes, fülbemászó
dallamára értem (a jó, öreg Iszaak Dunajevszkij tudta a dolgát;
joggal lett e dal első néhány üteme a szovjet rádió szünetjele),
hanem Vaszilij Lebegyev-Kumacs szövegére, amely szerint a
Szovjetuniónál – Raics István meglehetősen hű fordításában –
...nincs a Földön gazdagabb, szebb ország, / Minden ember érzi, hogy
szabad. Ez a dal 1938-ban, a sztálini terror csúcsán született. A
korabeli mendemonda szerint egyébként (valószínűleg városi
legenda!) a rabok énekkara a háborús bűnösként elítélt Kiss Ferenc
hajdani szélsőjobboldali színészkamarai elnök vezényletével a váci
fegyházban harsogta, hogy „minden ember érzi, hogy szabad”.
Valamilyen oknál fogva nagyon sok olyan dal futott nálunk,
amely a szovjet mezőgazdaság nagyszerűségét hirdette. Csak
kettőből idéznék: Bolsevik tavaszkor berreg, zúg a traktor, / Száz
pacsirta énekel... Ennél is idillibb képet csak az a dal festett, miszerint
Vígan van a kolhoztag, haja hó, haja hó, / Boldog, hogy ha dolgozhat,
haja hó, haja hó. Óh, szent együgyűség!
Egy-két évvel később, a hidegháború kezdetétől fogva, amikor a
világon már minden becsületes ember éjjel-nappal harcolt a békéért
(egyes dekadens elemek nem átallották megjósolni: lesz itt olyan
békeharc, hogy kő kövön nem marad) csőstől születtek dalok erről a
hős küzdelemről is. Még a Drága föld is kapott nálunk olyan
szöveget, miszerint ...Lobogónkon lángjelszó a béke, / Halni érte
egyikünk sem fél. És persze fújtuk a Demokratikus Ifjúsági
Világszövetség indulóját: Egy a jelszónk a béke, / Harcba boldog
jövőért megyünk.
A csúcs azonban megint csak egy Lányi Viktor (ki nomult lelkű
esztéta, korábban a Parsifal, a Traviata és számos más opera
librettójának fordítója) által megmagyarított dal volt: Új tűzkohót szít
a tőkés Nyugat, / Új háborúra uszít, gyújtogat. / Országról országra
ellenáll a nép, / Dolgozva harcol a békéért. A második versszakban
következett az útmutatás a békeharc hogyanjáról: Egy sorba hát
mind, ki békét kíván, / Fellelkesülve Sztálin szózatán, / Híven követve a
Szovjet zászlaját, / Békénk nagy őrét és zálogát. (Becsületesen be kell
vallanom, ez számomra csak ma tűnik már-már parodisztikusnak. A
mi nemzedékünk, azok a atalok, akiket a gyárban a mesterek még
pofoztak, akik a fronton vagy munkaszolgálatban elveszítették
apjukat, bátyjukat, őket, magukat leventeként Németországba
hajtották, vagy gettóba zárták, akkor még őszintén hittek a mindezt
felváltó új világban, és igen, a Szovjet zászlajában, Sztálinban).
 Sztálin egyébként ezernyi más magyarra fordított szovjet dalban
is szerepelt. Mit, dalban! Kantátában. (Mert szívünk kitárul a nagy
Sztálin szavára, / És boldog az ember, ki róla dalol.) A háborúban
pedig Ő állt velünk a front előtt, / Szívünkbe ő öntött erőt. / Egy akarat,
nagy Sztáliné / Avatta népünk hősivé. De talán idesorolható a Fájó
szívem majd meghasadt, / Nem találtam sírhantodat kezdetű
állítólagos grúz népdal, a Szuliko is. (Azért „állítólagos”, mert
pontosan ismeretes, hogy szövegét a grúzok nagy költője, Akaki
Cereteli írta). Ebben ugyan a Népek Bölcs Atyja maga nem szerepelt,
de erről a dalról áhítatosan suttogva adták/adtuk szájról szájra, hogy
Sztálin elvtárs kedves dala.
És nem volt népdal egy másik sem, amelyet viszont orosz
népdalnak hittünk és akként is énekeltünk: Nem volt a Szása / egy
moszkvai nagy dáma. / Nem volt a Szása / Csak egy kis cigányleány. Jól
lebőgtek azok a magyar atalok, akik ezt énekelve, tapsolva,
táncolva fogadták a Nyugati pályaudvaron a budapesti VIT-re
(Világifjúsági Találkozóra) érkező szovjet küldöttséget. Az ifjúsági
delegáció vezetője, egy 45(!) év körüli Komszomol-fejes szúrósan
rájuk nézett, és kijelentette:„Ezt mi nem énekeljük”. A Szása
ugyanis, mint kiderült, orosz műdal, méghozzá abból a fajtából,
amelyet a bolsevik forradalom előtt cigány kórusok énekeltek a
moszkvai és a szentpétervári mulatókban, utána pedig a taxisofőrré
lett emigráns fehér tisztek látogatta párizsi kocsmákban.
Az 1949-es VIT-ről még csak annyit, hogy annak tiszteletére a
18-20 éves laklik által is lelkesen énekelt-táncolt gyermekkörtáncot
(Hegyek között, völgyek között / Zakatol a vonat. / Én a legszebb lányok
közül / Téged választalak) egy időszerű változattal dalolták, miszerint
az a bizonyos vonat a Budapesti VIT-re / Hoz atalokat. Hej, pedig
ezzel lehetett volna csak igazán lebőgni! Ez tudniillik eredetileg egy
héber dal (Bejn hehárim bejn haszláim), amelyet korábban cionista
atalok énekeltek (és táncoltak rá); azok pedig, akik átvették tőlük,
és a negyvenes évek vége felé gyanútlanul fújták, természetesen
nem is sejtették, hogy ezzel az akkor már imperialista bérenceknek
bélyegzett zsidó nacionalisták járszalagjára kerültek.
A korabeli mozgalmi-i dalkatalógust ezzel be is lehetne fejezni.
Az ötvenes évek második felétől kezdve – ki tudja, miért? – számos
népszerű dal kapott új szöveget. Az Avanti popolót már úgy
énekelték, hogy Fel, győzni kell / A felkelésnek, míg a Ránk tört a
vészfergeteg vad haragja (Warszawianka) Rontása tört ránk a dúló
viharnak lett. Ezeket azonban már jobbára csak a „hivatalos” kórusok
énekelték. Akárcsak a különféle kincstári KISZ-es és
munkásőrdalokat. Bárgyúságával az utóbbiak közül is kiemelkedik a
Hej te puska, puska vagy. / Nem csinos kis fruska vagy. (Naná! Hiszen
mi más lehetne egy puska, mint puska? Interkontinentális rakéta?)
De még talán ezen is túltett egy géppuskás munkásőröknek szentelt,
népieskedni próbáló szerzemény: „Száraz ágú juharfán / Madár ül a
fészken. / Azért vagyok géppuskás, / Nekem is van fészkem.
Ekkora szamárságokat talán még mi sem énekeltünk a
hőskorban.

konyec
 
 VÉGE

 
 Az Atlantic Press Kiadó és az Aba
Könyvkiadó további ajánlata

 
 Kulcsár István
Kartársak és kortársak

Habkönnyű anekdoták, ironikus beszólások és kordokumentum

értékű meg gyelések váltják egymást Kulcsár Istvánnak, a hazai
újságírás egyik legismertebb sztárriporterének memoárjában. A
szerző tizenkettedik könyvében – a tizenkettő ez esetben egyáltalán
nem egy tucat – Kádár Jánostól Göncz Árpádig, Szepesi Györgytől
Frei Tamásig, több százan tűnnek fel a közelmúltból azok közül, akik
meghatározó szerepet játszottak a Kádár-korszak és a rendszerváltás
politikai, kulturális és sportéletében, médiavilágában.
Kulcsár voltaképpen a múlt jelenébe kalauzolja az olvasót,
hiszen ő egy személyben résztvevője, tanúja és történetírója is
ennek a kornak. Riporterként bejárta a világot, moszkvai és New
York-i tudósítóként rengeteg élményt őriz azokról az eseményekről
és személyekről, amelyekhez, és akikhez az átlagembernek nem volt
hozzáférése, s ezekről a találkozásairól most számol be először,
mindig szórakoztatóan, soha nem pletykaszinten.
Találkozhat ebben a könyvben az olvasó Antall Józseffel,
Leonyid Brezsnyevvel, Ruttkai Évával, Faludy Györggyel és Németh
Lászlóval is, az akkori médiasztárok közül Ipper Pállal, Heltai
Andrással, Csák Elemérrel és még sok-sok érdekes gurával.
Pillantson rájuk egy mindig is éleslátásáról és humoráról ismert
kitűnő tollú kortárs (és kartárs) szemével.
 Kulcsár István
Gyilkosság a Magyar Rádióban

Alig néhány nap leforgása alatt három azonos típusú gyilkosság

történik a Magyar Rádióban. A krimi, amelyben ma is sokat
emlegetett legendás rádiósok és ktív személyek egyaránt
szerepelnek, s melynek szerzője az ismert rádióriporter, a 80-as évek
végén játszódik. A hajnali órákban húsklopfolóval halálos csapást
mérnek egy külpolitikai kommentátorra, majd egy kezdő
riporterlányra és végül egy belpolitikai szerkesztőre. A
sorozatgyilkos jóformán semmi nyomot sem hagy maga után.
A szokatlan bűncselekmény-sorozat indítékait kutató rendőrök
sokáig képtelenek magyarázatot találni a rejtélyes gyilkosságokra, és
reménytelennek látszik az is, hogy megtalálják a tettest. A
bűncselekmények felderítésén nagylétszámú csoport dolgozik dr.
Szomolányi Valér rendőr őrnagynak, a pesti nők bálványának a
vezetésével. A Magyar Rádióban elkövetett hármas gyilkosság
azonban márcsak a helyszín miatt is politikai szinezetet nyer, s az
eseménynek külföldön is híre megy. Idehaza az illetékesek részleges
hírzárlatot rendelnek el az ügyben, de a Szabad Európa Rádió
adásaiból a magyar lakosság is értesül róla. Végül már az
állambiztonsági szervek is kénytelenek foglalkozni a valójában nem
politikai indítékú sorozatgyilkossággal.
 A Gyilkosság a magyar rádióban krimi, de egyszersmind politikai
szatíra is, híradás arról, milyen állapotok uralkodtak a hazai média
fellegvárában a rendszerváltás előtti években. Amellett, hogy a
szerző nemcsak a mikrofonnal, hanem a tollal is kitűnően bánik, a
történet hátborzongató hitelessége azzal is magyarázható, hogy a
szerző nagyon jól ismeri a terepet, a Bródy Sándor utcai épületet, a
Márványtermet, a sokat emlegetett Pagodát, hiszen évtizedekig volt
a Magyar Rádió munkatársa, moszkvai és New York-i tudósítója.
 Kulcsár István
Nem ezt ígértétek!

Minden idők egyik legnépszerűbb magyar riportere, Kulcsár

István történelmi regénnyel lepte meg rajongóit. Velkó Péter, egy
tizenhét esztendős kölyök, 1947 nyarán azzal a kéréssel állít be a
Szabad Nép szerkesztőségébe, hogy vegyék fel gyakornoknak.
Ígéretet is kap erre, de azzal a feltétellel, hogy az érettségiig lejegyez
mindent, ami vele és körülötte történt és történik.
Így kezdődik egy élményekben és eseményekben kivételesen
gazdag történet, melyben a szerző csalhatatlan realitásérzékkel és
keserű humorral eleveníti meg a háború borzalmait és a háború után
következő évek szörnyűségeit. A különleges meg gyelőképességgel
megáldott atalember előtt sorra tárulnak fel a Horthy korszak,
majd a csalárdságban elődjével is vetekedő Rákosi-korszak illúziói és
bűnei, prominenseinek tettei és áldozatainak mindennapjai.
A cím egyszerre utal szerelmi csalódásra és politikai
kiábrándulásra, de Kulcsár ezzel az önéletrajzi ihletésű regénnyel az
emlékek felidézésén messze túlmenő feladatot teljesít. Olyan hiteles
korrajzot fest a negyvenes és a korai ötvenes évek izzó
szenvedélyekkel, vakhittel és gyűlölködéssel is teli
Magyarországáról, ami csakis személyes élmények és meg gyelések
alapján állhatott össze.
 Kulcsár István
Gyilkosság a Magyar Rádióban

Alig néhány nap leforgása alatt három azonos típusú gyilkosság

történik a Magyar Rádióban. A krimi, amelyben ma is sokat
emlegetett legendás rádiósok és ktív személyek egyaránt
szerepelnek, s melynek szerzője az ismert rádióriporter, a 80-as évek
végén játszódik. A hajnali órákban húsklopfolóval halálos csapást
mérnek egy külpolitikai kommentátorra, majd egy kezdő
riporterlányra és végül egy belpolitikai szerkesztőre. A
sorozatgyilkos jóformán semmi nyomot sem hagy maga után.
A szokatlan bűncselekmény-sorozat indítékait kutató rendőrök
sokáig képtelenek magyarázatot találni a rejtélyes gyilkosságokra, és
reménytelennek látszik az is, hogy megtalálják a tettest. A
bűncselekmények felderítésén nagylétszámú csoport dolgozik dr.
Szomolányi Valér rendőr őrnagynak, a pesti nők bálványának a
vezetésével. A Magyar Rádióban elkövetett hármas gyilkosság
azonban márcsak a helyszín miatt is politikai szinezetet nyer, s az
eseménynek külföldön is híre megy. Idehaza az illetékesek részleges
hírzárlatot rendelnek el az ügyben, de a Szabad Európa Rádió
adásaiból a magyar lakosság is értesül róla. Végül már az
állambiztonsági szervek is kénytelenek foglalkozni a valójában nem
politikai indítékú sorozatgyilkossággal.
 A Gyilkosság a magyar rádióban krimi, de egyszersmind politikai
szatíra is, híradás arról, milyen állapotok uralkodtak a hazai média
fellegvárában a rendszerváltás előtti években. Amellett, hogy a
szerző nemcsak a mikrofonnal, hanem a tollal is kitűnően bánik, a
történet hátborzongató hitelessége azzal is magyarázható, hogy a
szerző nagyon jól ismeri a terepet, a Bródy Sándor utcai épületet, a
Márványtermet, a sokat emlegetett Pagodát, hiszen évtizedekig volt
a Magyar Rádió munkatársa, moszkvai és New York-i tudósítója.
 Mihail Kamjanyicin
Lánykereskedők

A második világháborús Magyarország úgy jelenik meg ebben a

könyvben, ahogy még soha senki nem mutatta meg – egy szovjet
hírszerző szemével. Darabont a szovjet katonai hírszerzés
ügynökeként rádión jelenti Moszkvának a magyar politikai és
katonai vezetés féltve őrzött titkait. A jóképű, huszonéves
atalember divatos fotográfusként tevékenykedik, de közben a
háborúról az utolsó pillanatig illúziókat kergető felső középosztály
sírva vigadó életét éli. Szinte természetes, hogy jónéhány pesti
úrihölgy ágyában is megfordul a atal fér ak javarészétől
megfosztott fővárosban, mígnem a parancsnokság kifejezett tilalma
ellenére utoléri az igazi szerelem.
Emberek és hadseregek sorsára kiható értesüléseit eleinte a
Lipótvárosi Kaszinóban szerzi. Később a híres Arizóna mulató
rendszeres látogatójaként is hozzájut fontos dokumentumokhoz a
doni veszteségekről, Horthy kiugrási próbálkozásairól, a Zrínyi
roham-löveg fejlesztéséről, a zsidókérdés „megoldásáról”, a védelmi
építkezésekről. Csellel, pénzzel, zsarolással megszerzett információs
forrásai között van Horthy Miklós hajdani tengerészcimborája, de
van köztük jól értesült aranyifjú, titkos ügykezelő, hadiüzemi
főmérnök is.
 Ez a könyv egyben az első magyarul megjelenő írás arról, hogy
1942 és 1944 között hogyan működhetett nálunk csaknem
zavartalanul a szovjet katonai hírszerzés, amelynek budapesti
embere később a szerző szerint évtizedekig nem kapott lehetőséget
hiteles részletekkel, kalandokkal, érdekes gurákkal zsúfolt, pezsgő
történetének közreadására. A sztori most először kerülhetett
nyilvánosságra Kulcsár Istvánnak, a Magyar Rádió volt moszkvai és
New-York-i tudósítójának, illetve Bokor Pálnak, az Atlantic Press
Kiadó főszerkesztőjének közreműködésével.
„Az olvasó azzal a jóleső érzéssel csukja be Mihail Kamjanyicin,
alias szentmiklósi Miklóssy Ivor romantikus kalandregénynek
álcázott tényregényét, netán tényregénynek álcázott romantikus
kalandregényét, hogy remekül szórakozott, és még gazdagodott is.
Lehet-e bármi fontosabb és több ennél, amikor egy irodalmi műről
ítélünk?” (Olvass Bele – a kultúrakirakat)
A regény a krimi és a tényirodalom kedvelői közül is csak az erős
idegzetűeknek ajánlott. Megszületése mégis a lehető legidőszerűbb,
amennyiben ma a terrorizmus és a korrupció mellett alighanem a
lánykereskedelem és a pedo l hálózatok burjánzása a legnagyobb
veszély, amely a civilizált világot fenyegeti.