...

Az eredeti szurok alapra NOÉ, Hektor

miniszterelnök által kiadott jelszavakat
festett:
"Ha belépsz hozzánk, tudomásul kell venned a
bárka törvényeit"
"Mindenki annyit ér, amennyije van"
“Ma, sokkal jobban élünk, mint tavaly.” - A
szöveget az enyhén borközi állapotban lévő
NOÉ, egy f betűvel egészítette ki:
Ma sokkal jobban félünk, mint tavaly.
Moldova György

Előttünk
az Özönvíz

Urbis Könyvkiadó
Szentendre, 2019
Moldova György, 2019

ISBN 978-615-5289-47-7

Borítót tervezte: Buzási Miklós

Urbis Könyvkiadó, Szentendre

A kiadásért felel a könyvkiadó igazgatója

Nyomás: Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen

Felelős vezető: a Zrt. Vezérigazgatója
 TARTALOM

A kék bálna

Az acélöklű főkönyvelő

Az olaj

A harangok

Az új fej

A tűzoltóparancsnok

Előttünk az Özönvíz
 A kék bálna
(Pilisvörösvári Lajos feljegyzéseiből)

I.

1951 januárjában vagy februárjában történt, mégis

inkább januárjában, hogy épp az irodámban
tartózkodtam, mikor kopogtak az ajtómon.
– Szabad! – mondtam. Egy altiszt lépett be, és
egy levelet tett le az íróasztalomra:
– Ez önnek szól, Pilisvörösvári elvtárs! Itt tessék
aláírni.
Az éberségi előírások szerint gondosan
megvizsgáltam a külzetet: valóban az én nevem és
hivatali címem állt rajta:
„Mr. Lajos Pilisvörösvári főosztályvezető úr
Magyar Népköztársaság Belügyminisztériuma
Budapest"
Feladóként a londoni székhelyű Royal Fish and
Fishing Academy-t tüntették fel. Mivel semmiféle
veszélyre utaló jelet nem észleltem, felnyitottam a
borítékot: egy több mint négyoldalas cégjelzéses,
gépírásos levelet találtam benne:
 „Dear Sir, mélyen tisztelt Pilisvörösvári Lajos
főosztályvezető úr!
Van szerencsém értesíteni önt, hogy december
utolsó napjában a Királyi Tengerészetkutató
szkúnere egy kék, vagyis óriásbálnát
(Balaenoptera Musculust) fogott ki a Spitzbergák
térségében. Önök előtt nem titok, hogy a nevezett
állatfaj a világ legnagyobb vízi élőlényének számít.
Testhossza elérheti a 27-30 métert, a súlya pedig a
70-80 tonnát. A szóban forgó példány még ezeket
a rendkívüli mutatókat is túlszárnyalta a maga 53
méterével és 150 tonnájával.
A kutató halászok különös gonddal jártak el.
Mivel a nyílt tengeren sikerült elfogniuk, ahol az
állat farkcsapásaival veszélybe sodorhatta a
szkúnert, előbb a sekély partra terelték, majd
hálók és altatólövedékek alkalmazásával
elkábították, és egy óriásdaru kiemelte a vízből.
Vastag gumimatracokon és egy hordozható
úszómedencében helyezték el és az
Akadémiánkra szállították.
Minden igyekezetük ellenére sem sikerült
életben tartanunk a bálnát. Csak annyit
állapíthattunk meg, hogy rendkívüli méretét
annak köszönheti, hogy születésekor anyja épp
egy mélységi hőforrásban úszkált. Meg kell
jegyeznem, hogy professzor doktor Sixth Nobody
kételkedett ebben, ő egy kórházhajóból származó
vízben feloldódott hormonok hatásának
tulajdonította – a vita anyagát lásd az Acta
Academica Britannica 1950-es évfolyam pp.
141-162.
Tetemének gyorsan romló állapotára való
tekintettel eltávolítottuk a belső szerveit. A
gyomrában közel 20 liter különféle rákot
találtunk, a májakból 700 liter olajat préseltünk ki.
Emellett néhány használati tárgy is előkerült,
amelyek a körzetben elsüllyedt hajókról
származtak; egy nigériai színeket viselő
jelzőzászló, egy mutatóitól megfosztott kakukkos
óra, egy nyitott napernyő, két alaposan kiszívott
tajtékpipa, továbbá John Galsworthy Forsyth Saga
című regényének majdnem teljes példánya, a
bálna csak az első három oldalt tudta
megemészteni.
A szabaddá vált testüreget alkohollal töltötték
fel, ez a művelet az Egyesült Királyság féléves
whiskytermelését igénybe vette. Komoly okunk
van feltételezni, hogy ebből a mennyiségből a
balzsamozást végző személyek maguk is
elfogyasztottak néhány pinttel.
A dolog ilyetén való alakulása súlyos gondot
jelent a Tudomány számára. Száz évvel ezelőtt
még félmillió kék, vagyis óriási bálnát tartottak
nyilván, bár professzor doktor Sixth Nobody
ebben a kérdésben is ellentétes véleményt
képviselt, szerinte ez a szám megközelíthette az
500.001-et is (lásd Acta Academica Britannia
1949-es évfolyam pp. 39-89.). Annyit viszont teljes
bizonyossággal kijelenthetünk, hogy a jelenlegi
állomány aligha éri el a 13 ezer példányt, joggal
tarthatunk attól, hogy a vízivilágnak ez a
legnagyobb testű állatfajtája hamarosan végleg
kipusztul.
Akadémiánk nem hajlandó belenyugodni i ebbe
a veszteségbe. Úgy döntöttünk, hogy
rokonszenvkampányt indítunk a veszélyeztetett
bálnák védelmére és ezt az akciót
Közép-Európára, azaz a Nyugat-Balkánra is
kiterjesztjük.
Nem véletlen, hogy elsőként önöket keressük
fel ebben az ügyben. Közismert, hogy a magyar
kutatók számos felfedezéssel gazdagították az
ichtyológia tudományát, hogy csak az „úgy él,
mint hal a vízben" vagy a „nagy hal megeszi a kis
halat" tételt említsük.
(Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a
magyar tudósok egyéb tételeket is
megfogalmaztak, mint például a „hallgat, mint a
sült hal" vagy a „hallatlan, mert nincs benne
hal"-tézist.
Professzor doktor Sixth Nobody.)
Be kívánjuk vonni Önöket a konkrét
elképzeléseinkbe is. Úgy tervezzük: a bálna
mumifikálódott testét egy megfelelő tartósító
folyadékkal feltöltött kádban helyezzük el, ezt
felszereljük két vagy három összekapcsolt
Mercedes teherautó alvázára és így visszük végig a
célország fontosabb útvonalán. Mellékelünk egy
vendégkönyvet is, módot nyújtva a lakosságnak,
hogy aláírásával fejezze ki rokonszenvét céljaink
iránt.
Egyébként nem kívánjuk terhelni Önöket a
lebonyolítással kapcsolatos költségekkel,
méltányos anyagi kondíciókat ajánlunk fel.
Egy-egy mérföldért, amelyet a járművünk
megtesz, 40 pennyt fizetünk, mindig a tárgyhó
utolsó keddjén. Ezenkívül megtérítjük a
felhasznált benzin magyar és angol ára közötti
különbségét is, átutaljuk az Önök számlájára, a
kipufogó által okozott környezetszennyeződést is
– mindent az általános forgalmi adó (áfa)
szabályai szerint.
Őszintén reméljük, hogy a nemes célra való
tekintettel teljesítik a kérésünket. Ebben a
sajnálatosan megosztott világban olyan
szükségünk van a kölcsönös megértésre, mint a
halnak biciklire! (Lefordíthatatlan szójáték!– a
szerkesztő megjegyzése)
Maradok tisztelettel:
A Royal Fish and Fishing Akadémia nevében
az önök tántoríthatatlan híve.
X. X. Xavér elnök
Utóirat: távirati válasz tíz szóig előre fizetve.
 II.

Elgondolkodva engedtem le a levelet az asztal

lapjára. A legszívesebben elhallgattam volna ezt
az ajánlatot, biztos voltam benne, hogy komoly
feszültséget kelt majd a magyar vezetésben: mi
rejlik mögötte? Nem zárhattuk ki azt a
lehetőséget, hogy az eszmei barikád túloldaláról
érkező üzenetben provokatív szándék rejlik.
Ugyanakkor nem lehetett kerek-perec
visszautasítani, a Magyar Népköztársaság nem
könnyen mondhat le ilyen jelentős összegű tőkés
valutáról, a népgazdaságnak múlhatatlan
szüksége van rá.
Egyelőre nem döntöttem, megpróbáltam
tájékozódni a saját körömben. Felkerestem régi
barátomat, Olajkár Károly alezredest, aki a
felszabadulás után temetőcsőszből lépett elő
katonai szakértővé. Ő sem foglalt egyértelműleg
állást:
– Még kint, a Szuvorov Egyetem
szemináriumán hallottam az idevágó példát, a
trójai falóról szólt, azokról az ókori görög
diverzánsokról, akik ilyen trükkel jutottak be a
várba. Később, már itthon azt is hallottam, hogy
Tito, az imperialisták láncos kutyája, kivájta egy
kutya szemét, az üvegben egy miniatűr
filmfelvevő gépet helyezett el, és felderítés
céljából átkergette a határon. Nem lehet kizárni,
hogy a tőkés Nyugat most faló helyett fahallal
próbálkozik.
Nem halaszthattam tovább a döntést,
kötelességemhez híven jelentettem a közvetlen
felettesemnek, hogy képtelen vagyok megbirkózni
ezzel az üggyel. Lesújtó tekintettel vette
tudomásul:
– Csalódtam benned Pilisvörösvári elvtárs, hogy
ilyen gyáván meghátrálsz. Elfelejtetted, hogy mit
mondott Sztálin elvtárs a IX. kongresszuson
elhangzott záróbeszédében?! A nehézségek azért
vannak, hogy megvalósítsuk őket! Én magam
veszem kezembe az ügyet, és ne hívjanak többé
Gremsperger Jeromosnak, ha nem sikerül
megoldanom.
Hamarosan kiderült, hogy a probléma az ő
illetékességét is meghaladja, az ügy magasabb
fórumra került. A szocialista országok
jogrendszerében alapelvnek számított, hogy nem
szólhatnak bele a saját belügyeikbe, a döntés jelen
esetben is a KGST, a Kölcsönös Gazdasági Segítség
Tanácsára tartozott.
A titkos tárgyaláson minden tagállam egy-egy
küldöttel képviseltette magát. Az ügydöntő
szavazáson mindegyik egy-egy voksot szerzett
ugyanis mindnyájan igényt tartottak a tőkés
valutára.
Végül maga Joszif Visszarionovics Sztálin hozta
meg a döntést. Róla köztudomású volt, hogy
mindegyik szocialista ország vezetőjét saját
fiaként szerette, de a mi Rákosi Mátyásunk mégis
mintha közelebb állt volna a szívéhez, ez most is
megmutatkozott, Magyarországnak ítélte oda a
pályázat végrehajtását:
– Olyan rendszergazdára kell bíznunk –
hangoztatta –, amely nem rendelkezik önálló
tengerrel, így nem gyanúsítható önérdekű
elfogultsággal. Ha mégis eltévelyedne, lesújt rá a
nemzetközi proletariátus bársonykesztyűbe
bújtatott vasökle.
Így végre feladhattam a táviratot a Royal Fish
and Fishing Academy címére: „Ajánlatukat
elfogadjuk, delegációt küldünk a tárgyalásra,
kérjük visszajelzésüket. Recefice, bum-bum-bum!"
Ennek az utóbbinak semmi köze nem volt az
adott témához, csak azért iktattuk be, hogy
kihasználjuk az előre kifizetett tízszavas keretet,
ezzel is gyengítve az imperializmus pozícióit.
A szerződés aláírására Londonban került sor. A
delegáció elnöki posztját én töltöttem be,
helyettesnek régi kipróbált emberemet, Olajkár
Károlyt választottam. Vonakodva fogadta el a
felkérést, súlyos lúdtalppal kínlódott,
éjszakánként halk gágogás hallatszott az ágya
felől.
A küldöttség nem akart üres kézzel megérkezni,
ajándékul magával vitte Magyarország úti
térképét. Nem fenyegetett az a veszély, hogy az
ellenséges ügynökök tájékozódásra használják fel.
Az utolsó hiteles térképet még az Osztrák-Magyar
Monarchia bocsájtotta ki az 1880-as évek vége felé
– ezen a nagyecsedi görbe szilvafákat is
feltüntették. Később az ország területének
kétharmados elvesztése után a térkép jelentős
változtatásokra szorult, az utolsó korrekcióra az
1950-es évben került sor. Ebben a fokozódó
éberség jegyében átírták a helységneveket, így lett
Pécsből Bányarév, Nagybajomból Nagyörömöm.
Az utak, hosszát és szélességét is átszabták.
 Házigazdánk a Royal Fish and Fishing Academy
egy tudományos konzíliumot rendezett a
tiszteletünkre. A beszélgetés középpontjában
professzor doktor Sixth Nobody előadása állt,
kísérleteiről számolt be: A halak viselkedése szitált
kőporban címmel. Később alkalmam nyílott egy
személyes beszélgetésre vele. Én, sajnos, nem
tudok angolul, szerencsére a professzor időközben
viszonylag jól megtanult magyarul – bár az ikes
igéket néha helytelenül ragozta:
– Hogy mehettek bele ebbe a szerződésbe?
– Miért? Mi baj van vele?
– Semmi, semmi – mondta, mintha
meggondolta volna magát. Sokáig töprengtem,
hogy valójában mire célzott ezzel a gesztussal.
A kitartó tárgyalások során jelentős
eredményeket értünk el. Az úthasználat
kilométerdíját másfél pennyvel feljebb alkudtuk,
ami nem kevesebbet jelentett, mint hogy a
Magyar Népköztársaság minden állampolgárára
0,0009 penny jutott, melyet szabadon
felhasználhatott Terv- vagy Békekölcsön
jegyzésére.
Az előírás ceremóniáján maga II. Erzsébet angol
királynő is megjelent. Sorra kezet rázott
küldöttségünk tagjaival és feltette nekik a
szokásos kérdést: hogy van? Olajkár Károly a
temetőcsőszből lett katonai szakértő nem tudta,
hogy ez csak egy szokványos gesztus, komolyan
vette az érdeklődést:
– Csakugyan kíváncsi rá, Bözsike? Ugye
megengedi, hogy így szólítsam, maga is hívjon
nyugodtan Karcsinak. Az a helyzet
kiskezitcsókolom, hogy az utóbbi időben egyre
jobban sajog a lúdtalpam – Olajkár levette a
cipőjét, és megmutatta az elváltozást –, most
kaptam egy új kenőcsöt rá, azt mondják nagyon
hatásos – egy pillantást vetett a királynő lábára –,
úgy látom, magácskának is szüksége volna rá,
majd küldök, ha visszamegyek.
A bálnát egy óriási szállító repülőgép hozta
Budapestre. Négytagú kezelőszemélyzet kísérte,
de elmagyarázták nekem, hogy ez a túlméretes
fuvar a szokásosnál nagyobb igénybevételt követel
a sofőröktől, így gyakrabban kell váltaniuk
egymást.
Olajkár Károly még egyszer leellenőrizte, hogy
nincsenek-e személyek vagy tárgyak a
hordozótartályban. Egy visszataszító arcot
fedezett fel az üvegfalon, riasztotta az őrséget, de
kiderült, hogy csak a saját képe tükröződik vissza.
Az első próbajárat elindítását ünnepi
események előzték meg, az akció résztvevői
magas kitüntetésekben részesültek. A Nagy
Októberi Szocialista Forradalom évfordulóján a
belügyminiszter megkapta az Aranyhal-rendet,
helyettese pedig az Ezüstpisztráng-rend lovagja
lett, én pedig elnyertem a Vörös Halszálka
érdemrendjét. Még Olajkár Károly katonai
szakértőnkről sem feledkeztek meg: lúdtalpára
való tekintettel engedélyezték neki, hogy két
számmal nagyobb cipőt viselhessen. Mivel ilyen
nagyméretű lábbeli nem volt forgalomban, a
kedvezményt két kisebb hegedűtokra változtatták
át. Az eseményről levélben értesítette II.
Erzsébetet:

„Kedves Bözsike!
Azt hiszem, a múltkor udvariatlanul
viselkedtem, a távozásomnál elfelejtettem
megkérdezni, hogy mennyivel tartozom, hiszen
maguk sem lopják a whiskyt és az ürücombot. Ha
újra találkozunk, majd renoválom magának,
meghívom egy pofa sörre. Ismerek egy jó
talponállót a Keleti pályaudvarnál. Azt szokták
mondani rólam, hogy megint többet ittam a
Keletinél.
Élve a lehetőséggel, szeretnék egy szívességet
felkínálni. Azt ugye tudja, hogy a kapitalizmus
már nem sokáig tartja magát, szovjet tudósok
kimutatták, hogy történelmileg halálra van ítélve.
Meneküljön el a katasztrófa elől, jöjjön
Budapestre. Felajánlom másfél szobás sötét
konyhás lakásomat, tegyük össze azt, amink van.
Smárolom a praclidat.
Karcsi."

Olajkár hosszú ideig hiába várt választ a

levelére, végül feljelentette a londoni postát
nyilvánvaló szabotázsért.
Általános iskolások számára egy pályázatot
írtunk ki a „Mi bálnánk" témakörben. A gyerekek
még sohasem láttak bálnát, ezért csak a
fantáziájukra hagyatkozhattak. Az egyik rajzon az
állat pörge vadászkalapot és piros csizmát viselt, a
másikban egeret kerget, a harmadikon zöld-fehér
mezt öltött, és a Ferencváros labdarúgó
csapatának kapujában állt. Mindegyik változatnak
egyetlen közös tulajdonsága volt: a bálna
mindenütt fagylaltot szopogatott. Elértettem a
célzást, és a díjkiosztón minden pályázónak
két-két gombócot fizettem a saját zsebemből.
 III.

Az első bálnajárat az angyalföldi Vizafogótól

indult el. Egy halszálkás erezésű egyenöltönyt
viselő kórus elénekelte a „Hejh, halászok,
halászok..." kezdetű népdalt. Az autót egy
nagyméretű vendégkönyvvel látták el, amelybe a
bálnákat védelmező személyek írhatták be a
nevüket és a címüket. Egy ceruzát is mellékeltek
hozzá, azt időről időre pótolni kellett, mert
levágták a zsinórról.
Kezdetben mindenhol lelkes támogató tömegek
fogadták a Góliátnak elnevezett járatot, később
azonban elterjedt a híresztelés, hogy valójában
egy listát készítenek ily módon, amelyet majd az
adók kivetésénél és az országgyűlési választáson
kívánnak felhasználni a megbízható szavazók
mozgósítására. Ettől kezdve a Góliát érkezése
előtt a lakosság hanyatt-homlok rohant ki az
erdőbe vagy elrejtőzött a kukoricagóréban.
Említésre méltó az a próbálkozás, mikor egy
téesztag ünneplő ruhában madárijesztőnek állt ki
a tábla szélére. A revizorok azonban leleplezték az
illetőt: egy magára valamit is adó madárijesztő
nem visel ilyen kopott és rongyos öltözéket.
 Hamarosan egy kiterjedt hivatali rendszer
alakult ki a minisztériumi bálnaügyi főosztály
kebelén belül. Létrejött a Szabad Bálnamunkás
Szakszervezet, a Kisbálna-Nagybálna Nemzedékek
Szövetsége. Az adminisztrátori létszám,
ezerötszáz fölé emelkedett, a munkásgárda
azonban változatlanul a négy angol sofőrből állt.
A forgalom hamarosan fellendült, a szállítói
autó napi hatszáz kilométert tett meg, de még így
is maradt szabad kapacitás, melyeket más fontos
népgazdasági célokra lehetett fordítani. Például a
Nagycsákány-Kisbér közötti munkásjárat
autóbuszpótlóként közlekedett.
Az akció sikerének híre hamarosan túlterjedt az
országhatáron. A nyugati sajtó egyöntetűen a
Royal Fish and Fishing Academy-nek
tulajdonította az eredményeket, a New York
Times egész oldalas cikket közölt Kapitális
kapitalista bálnával a szocializmus felé? címmel.
A Szovjetunió ezt a rágalmat nem hagyhatta szó
nélkül, ez csonkította volna nemzetközi
tekintélyét, méltó választ kívánt adni. A TASZSZ
hírügynökség hamarosan bejelentette, hogy
szovjet tudósok példátlan diadalt arattak,
megalkották a Kapitaliszti Kaput elnevezésű
atommeghajtású halszállítót. Tulajdonságaiban
messze felülmúlta a Góliátot, olyan sebességre
tervezték, hogy menet közben kondenzcsíkot
húzott maga után.
A gyorsabb haladás néhány módosítással járt:
nem szállított semmiféle halat, és menet közben
sehol sem állt meg. Az üzembe állítási kísérletek
során kiderült, hogy valójában csak három
sebességi fokozat van beépítve a motorba: egy
lassú, egy még lassúbb és egy rükverc, mely a
„Vissza a sztálini hagyományokhoz!" elnevezést
kapta.
Egyre közeledett a Royal Fish and Fishing
Academyvel kötött szerződésünk lejárta.
Szerettük volna meghosszabbítani az érvényét, az
általa hozott bevétel messze meghaladta a magyar
vas- és acéliparból származó összeget. Az angol fél
nem részletezett indokok alapján elutasította az
ajánlatunkat, akkor legalább a szállító hűtőkocsit
szerettük volna megvásárolni, de ez elől is
elzárkóztak. A hatalmas Herkules szállítógép
visszavitte Góliátot Londonba.
A kiesést megpróbáltuk a saját szerényebb
eszközeinkkel pótolni. Az eredeti útvonalon egy
Trabant Combit járattunk rajta egy
antikváriumban két keszeggel, de ezek már nem
tudták felkelteni az érdeklődést.
A bálnaügyi főosztály ilyeténképpen elveszítette
a létjogosultságát, feloszlatták, és az
alkalmazottakat más beosztásba helyezték át. Én a
Magyar-Román Vegyesbankba kerültem
halpénztárosnak, ezen a részlegen intézték a két
ország közötti tartozások kiegyenlítését. Bátran
kijelenthetem, hogy egy halfillér sem tapadt a
kezemhez, vagy ha mégis, sürgősen kezet
mostam.
Nehéz leírni a megdöbbenésemet, mikor egy
verőfényes novemberi délután két ismeretlen
bőrkabátos férfi nyitott be az irodámba. Az
Államvédelmi Hatóság nyomozóiként igazolták
magukat, és felmutattak egy nevemre kiállított
letartóztatási parancsot. Felszólítottak, hogy
adjam át a párttagsági könyvemet, s rosszallással
vették tudomásul, hogy két hónappal is
elmaradtam a tagsági díj fizetésével. Nem érték be
ennyivel, elkobozták a bejelentőlapomat, az
élelmiszerjegyemet, a kulcsaimat, nadrágszíjamat,
a cipőzsinórt, sőt még a műfogsoromat is.
Megbilincseltek, bekötötték a szememet, és egy
autóba ültettek, útközben nem válaszoltak a
kérdéseimre.
A Félix Edmundovics Dzserzsinkijről elnevezett
Belbiztonsági Központnál fékeztünk le. Mikor
levették a szememről a kendőt, óvatosan
körülnéztem: egy pincehelyiségben voltam. A
félhomályban is látszott, hogy a falra buzdító
feliratok vannak festve:
„Nincs ártatlan ember, csak rosszul kivizsgált
ügy!", „Ma van az a holnap, amitől tegnap úgy
féltél!"
– Úgy találja Pilisvörösvári, hogy kissé sötét van
itt? Mindjárt teremtünk egy kis verőfényt!
A nyomozó felgyújtott egy éles fényű lámpát
csodálkozva kérdeztem:
– Miért hívják ezt verőfénynek?
– Mert olyankor kapcsoljuk be, ha a makacs
foglyokat meg kell puhítani egy kicsit és közben
látni szeretnénk az arcát. Mindjárt tartunk
magának egy kis bemutatót – elővett egy
gumibotot.– Tudja, hogy hívják ezt? Sűrített
marxizmus, rövid tanfolyam.
Már felemelte a botot, mikor megszólalt a
telefon, a nyomozó felvette a kagylót:
 – Jelentkezem, vezérőrnagy elvtárs! Igen, itt
van, azonnal átkísérjük.
Fenyegetően intett felém.
– Most megúszta, de ami késik, az nem múlik.
Kivittek a folyosóra, csak most vettem észre, hogy
a pincehelyiségre kívülről, nyilvánvaló
konspirációs szempontból, „Padlás" van kiírva.
Felmentünk egy lépcsőn, és egy párnázott ajtó
előtt álltunk meg. A nyomozók megnyomtak egy
észrevehetetlen gombot, mire megszólalt a „Hejh,
te bunkócska, te drága" – kezdetű régi
munkásmozgalmi induló – ez lehetett a
vezérőrnagy személyi hívójele –, és kitárult az
ajtó.
Bent az irodában egy alacsony, bajuszos férfi
állt az Államvédelem tábornoki uniformisában.
Hangjában büszkeséggel kérdezte:
– Mit szól az egyenruhámhoz?! Én magam
varrtam!
Ez a közlés elárulta, hogy magával Kraszner
Benjáminnal állok szemben, aki valaha
segédszabászként dolgozott a Bócz és Fleischman
Ruhagyárban.
– Üljön le. Enne egy kis libamájat?
 Már évek óta nem jutottam hozzá ehhez a
csemegéhez, csorgó nyállal feleltem:
– Igen, ennék.
– Én is, de kifogyott a diplomatakeretem,
elvitték exportra. Csak szilvás túróval tudom
megkínálni, viszonylag egyszerű étel: a túrót össze
kell keverni szilvával, vagy a szilvát túróval,
nagyon jót tesz az emésztésnek.
– Köszönöm, nem kérek.
– Hanem van itt valami, ami érdekelni fogja.
Kraszner egy bőrkötésű atlaszalbumot nyújtott
át, fedőlapján a Road Maps of Hungary, edited by
Royal Fish and Fisching Academy felirattal.
– Nézzen csak bele!
Belelapoztam az albumba, úgy találtam,
tökéletes pontossággal mutatja be a
magyarországi utak állapotát is, a
leglepusztultabbak a „gipsy road", vagyis a
„cigányút" minősítést kapták. Megdöbbenve
néztem fel:
– Honnan származik ez a térképfüzet?
– Ne tegyen úgy, mintha nem tudná.
Londonban az Atlanti Katonai Tömb bocsátotta
ki, a Royal Fish and Fishing Academy ennek a
fedőszerve. Ez már a negyedik kiadás, fél áron
terjesztik, mi is így jutottunk hozzá egy
példányhoz.
Nem voltam képes felfogni a helyzetet.
– De hát honnan szerezték meg ezeket a
szigorúan titkos adatokat?
– Ne játssza az eszét, Merrick ezredes!
– Miért szólít engem Merrick ezredesnek?
– Mer ez a valódi neve és a rangja az
Intelligence Service VI./Z osztályán. Maga hozatta
be azt a bálnát és a szállító autójába beépített egy
speciális kilométer-számlálót és egy
rezgésérzékelőt. Ezek minden adatot feljegyeztek
egy mágneses szalagra, tájékoztatást nyújtva a
magyar utak helyzetéről, maga pedig kijuttatta
Nyugatra. Nincs értelme tagadni, mindent tudunk
magáról. Megvannak a magunk megfelelő
beépített emberei.
Tizenhat év börtönre ítéltek, ezalatt jutott időm
elgondolkodni a rágalmazó kilétével.
Nyilvánvalóan angol volt az illető, és én senkit
sem ismertem, akire gyanakodhattam volna. Csak;
később merült fel bennem X. X. Xavér személye,
aki megfenyegetett, amiért megszerveztem a
Góliát, magyarországi vándorútját, ezt
merényletnek tekintette a Természet törvényei
ellen. Soha nem derült ki, hogy csakugyan ő
valósította-e meg ezt a szándékát.
Bent a rácsok mögött régi ismerőseimmel
találkoztam: már rég behozták Olajkár Károlyt, ő
eleve gyanúsnak számított az angol királynővel
folytatott levelezése miatt, továbbá azt a
hivatalsegédet, aki kézbesítette nekem a Royal
Fish and Fishing Academy végzetes ajánlatát.
Hamarosan kifogytunk a közös témákból,
lassan múlt az idő. Újsághoz sem jutottam,
leszámítva a belső terjesztésű Szabad Küblit, ez
azonban meglehetős késéssel közölte a híreket.
Elsőoldalas főcímben közölte, hogy Tomori érsek
feudális hadserege vereséget szenvedett a mohácsi
síkon és II. Lajos belefulladt a Csele-patakba.
Minden reggel megkérdeztem az őrt, hogy
mennyi van még hátra, ő megnyugtatott:
– Nyugodjon meg, 2084-ben szólni fogunk, ha
lejár!
Számos jel utalt rá, hogy a külvilágban komoly
változások indultak el. Letartóztatták Kraszner
Benjámin tábornokot, egyesítették az ügyeinket,
és az én cellámba helyezték el. Egy ideig közös
csajkából kellett ennünk egyetlen kanállal.
 Hamarosan rehabilitációs bíróság elé kerültem,
megnyugvással tapasztaltam, hogy a tanácsban
ugyanazok a tagok ülnek, akik annak idején
elítéltek. Igazságérzetükről és jóindulatukról
legendák keringtek: egy hamis vád alapján
kivégzett újságírót soron kívüli feltámadásra
jegyeztek elő egy plébánián.
Velem is igen korrektül jártak el,
megállapították, hogy jogtalanul jártak el,
jóvátétel gyanánt egy biankó utalványt kaptam,
miszerint a jövőben kirovandó büntetéseimből
negyven százalékos engedményt kapok. Anyagi
tekintetben is igyekeztek kárpótolni: a civil
ruhámban hagyott tizenhat forint negyven fillér
után dupla kamatot folyósítottak.
Azzal is törődtek, hogy hol tudok
elhelyezkedni. A Belügyminisztériumba, mint
rovott múltú, nem mehettem vissza, erre
felkínálták az Állami Térképlaphamisító Intézet
vezetői posztját, de én végül a jó hírű Vörös Seprű
Kombinát ajánlatát fogadtam el.
Fonyódi, az öreg főtörzsőrmester a kapuban
elbúcsúzott tőlem:
– Adok egy jó tanácsot, Lajos: hagyja itt a
fogkeféjét. Az élet olyan, mint a lavina, hol föl, hol
le, lehet, hogy újra bebukik, és akkor nem kell újra
cipekedni.
 Az acélöklű főkönyvelő

(Pilisvörösvári Lajos feljegyzéseiből)

I.

Nem véletlenül mondja azt a mi bölcs népünk,

hogy új seprű jól seper, gondos és odaadó
munkámnak köszönhetően én is szép karriert
futottam be. Még alig töltöttem be a
negyvenhetedik évemet, mikor főkönyvelővé
neveztek ki, sőt, az a megtiszteltetés ért, hogy a
Vörös Seprű Vállalat szilveszteri tomboláján
elnyertem a fődíjat, a tízfilléres órabéremelést.
Igyekeztem rászolgálni a kitüntető bizalomra,
szakmai feladataim ellátása mellett részt vettem a
különböző társadalmi mozgalmakban is. Elnöki
tisztséget vállaltam a „Gyűjtsd a vasat és a fémet,
ezzel is a békét véded!" akcióban.
Kezdeményezője voltam a Kommunista Szombat
mellett a Kommunista Hétfő-kampánynak is,
mikor egy önkéntes kampányban kizárólag vörös
cirokot dolgoztunk fel.
 Érdemeimért megkaptam a Magyar
Népköztársaság bádogcsillagát. A díjátadó
ünnepségen alkalmam volt megismerkedni Vig
Farkassal, az Állami Sporthivatal elnökével.
Felcsillant a szeme, mikor megtudta, hogy részt
vettem a „Munkára-harcra Kész"
tömegsportmozgalomban, az egyik versenyen
kétszer is sikerült átszaladnom az egy méter
hetven centis magasságban elhelyezett
magasugróléc alatt. Elnyertem a rokonszenvét,
megpróbált átcsábítani magukhoz:
– Kérjen akármit, és én megígérem, hogy
teljesítjük vagy nem.
Én azonban nem akartam otthagyni a kefék és
seprűk romantikus világát. Ennek ellenére
barátságban váltunk el egymástól, rendszeresen
küldött tiszteletjegyet az ifjúsági
gyeplabda-rangadókra, mégis meglepődtem,
mikor személyesen keresett fel az irodámban.
Arcára feszültség ült ki, láthatólag komoly gondok
gyötörték.
– Kedves jó Pilisvörösvári elvtárs, ön hány kiló?
– Cipő nélkül ötvenkilenc.
Vig Farkast megnyugtatta a válaszom, koppanás
hallatszott, egy súlyos kő esett le a szívéről.
 – Kitűnő! Ön bizonyára olvassa a villanyújságot,
így értesült róla, hogy a görögországi Verdalóban
a jövő héten rendezik meg a Nemzetek Viadalát.
Ez az esemény jelentőségében túlszárnyalja a
világbajnokságokat, sőt, az olimpiai játékokat is.
Önnek nem kell magyaráznom: szocialista
hazánknak alapvető érdeke, hogy ez alkalommal
is bebizonyítsa fölényét az imperialista sportok
képviselőivel szemben. Különösen fontos ez a
honvédelmi szempontokból kiemelkedő
jelentőségű ökölvívó szakágban. A küldöttséget én
vezetem, és ebben a minőségemben úgy
döntöttem, hogy önt is kötelékbe veszem.
– Rendelkezem ugyan némi sportolói múlttal,
fiatalabb koromban ismert bélyeggyűjtő voltam
Zuglóban, de nem tudom, hogy ez elégséges-e
ahhoz, hogy bekerüljek egy ilyen delegációba.
Nem számít ez a szabályok kijátszásának?
– A szabályok tudvalevőleg arra valók, hogy
kijátsszuk őket. Ez az eset még nem is annyira
kirívó, gondoljon arra, hogy Puskás Öcsi játszott
az egyetemi docensek válogatott csapatában.
Nyugodjon meg: versenyzőként visszük ki, de
nem kell szerepelnie semmilyen számban. Mint
szakképzett demagógiai káder, sokat segíthetne a
szocialista morál fenntartásában.
Továbbra sem értettem a helyzetet:
– Hogy került szóba a nevem, és miért csak
most kérnek fel?
– Váratlanul megüresedett egy hely a
benevezettek listáján. Bokszolónkat, Cseppentő
III-at súlyos baleset érte. Épp hazafelé tartott a
Körúton, mikor ráléptek a kezére, noha az
gondosan ki volt meszelve. Nem hagyhattunk
elveszni egy helyet, ezért titkos szavazást
rendeztünk. Nyolcan kerültek szóba, és magára
esett a választás. Csak egyetlen feltételt nem
tudtunk elkerülni: a kötelező mérlegelésen át kell
esnie Cseppentő III. súlyhatárán. Ezért is örültem,
hogy teljesíteni j tudja.
– Ennyi jót feltételeztek rólam?
– Ez nem egészen pontos, inkább annyi rosszat
a többiekről. Cseppentő III. papírjaival utazna ki,
bár megértem, hogy nem szívesen adja fel az ősi
Pilisvörösvári nevet.
– De miért nem egy másik ökölvívóval pótolják?
– Ön ismeri a kiválasztás hármas jelszavát
szocialista módon élni, szocialista módon
művelődni, szocialista módon bokszolni. Senkit
sem találtunk önön kívül, aki megfelelt volna
ezeknek a követelményeknek.
– De hát én nem tudok bokszolni!
– Ez elhanyagolható körülmény: a szocializmus
a közszereplőket is felszabadítja a szaktudás
kényszere alól. Hála Pártunk következetes
káderpolitikájának, mára a többségük nem ért
ahhoz, amit csinál. Ismerek egy kölnikészítő
gyárigazgatót, akinek kátrányfőző volt az eredeti
foglalkozása. Róla elmondhatjuk: a kátrány nem
hátrány, ma már kint dolgozik a Szovjetunióban, a
Krásznij Mák részleget vezeti.
Megnyugodtam, örültem, hogy tehetek valamit
szocialista hazámért, igent mondtam. Bevonultam
ugyan a tatai edzőtáborba, de nem kellett
beszállnom a fizikai gyakorlatokba. Míg a többiek
fát vágtak vagy a szovjet sportszakértők által
kidolgozott úgynevezett Tantalusz-tesztet
végezték, vagyis folyton legördülő mázsás
sziklákat próbáltak feljuttatni a hegy csúcsára,
addig én beültem a könyvtárba, és gyarapítottam
marxista ismereteimet.
Esténként a Vörös Sarokban előadásokat
tartottam a sportolóknak: Példaképünk Kutyenko,
egy szovjet távgyalogló élete címmel.
Ellenőriztem, hogy megfelelően jegyzetelnek-e,
egy alkalommal felfedeztem, hogy a
futballcsapatunk kapitánya az anyag helyett a
paprikás krumpli receptjét írja le az egyik társa
számára. Megróttam, mire azt felelte:
– Elmész magadnak te köcsög, mert úgy seggbe
rúglak, hogy az aranyered felmegy plombának a
fogadba!
Nézetem szerint ez a kijelentés távol állt a
marxizmus alkotói vitaszellemétől, ezért
jelentettem az ügyet a tábor parancsnokságán.
Mivel egy balösszekötőt nehezebb pótolni, mint
engem, ezért az illetékesek úgy határoztak: a
futballista nem sértő szándékkal nyilatkozott,
hanem egyedi gyógymódot javasolt fogaim
kezelésére.
 II.

Megtörtént az eskütétel, aztán az első csoport

hamarosan elindult a kilencszáz kilométerre fekvő
Verdalóba. Ezt két maratonista versenyző alkotta:
Nébald Richárd, akit csak Utolsó Richárdként
emlegettek, mivel mindig a mezőny végén ért
célba, és Csiga Lóránt, aki sajátságos stílusban
hátrafelé fordulva tette meg a távot. Ők egyrészt
edzés gyanánt, másrészt takarékosságból futva
tették meg az utat.
Én a versenyzők autóbuszán kaptam helyet, a
bokszolók között, menetközben egy táblát
tartottam magasba, a sportág jelmondatával:
„Jobb adni, mint kapni."
Küldöttségünket néhány nagyobb átmérőjű
vascsőben helyezték el, amelyeket egy olajtársaság
bocsátott a rendelkezésünkre. Egycsillagos
szállodáknak számítottak, ugyanis kívülről egy
öttagú vörös csillagot festettek rájuk.
Én különálló kvártélyt kaptam egy hordóban, ez
foglalt volt ugyan, egy fehérszakállú öregember
lakott benne, akit érkezésemkor eltávolítottak.
Tiltakozott:
– Ne háborgassátok a köreimet!
 – Te pedig ne játszd az eszedet, Dió! Tudod jól,
hogy engedély nélküli, rosszhiszemű
lakásfoglalónak számítasz, aki életvitelszerűen
tartózkodik közterületen. Menj fel a Tajgetoszra,
ott majd gondoskodnak rólad.
Valamilyen fizikus lehetett, mert távozóban azt;
kiabálta, hogy „minden vízbe mártott test a
súlyából annyit veszt..."– a szöveg végét nem
lehetett érteni.
A két maratoni futó a megnyitóra még nem
érkezett meg, így elsőként a pingpongozóink
léptek sorompóba. Sajnos, itt is megmutatkozott
szűkös költségvetésünk hatása, versenyzőinket
ütő helyett zsíros kenyérrel szerelték fel,
hagymára már nem tellett, a labda folyton
beleragadt.
Én a második nap kerültem sorra, minden úgy
alakult, ahogy számítottam rá. A mérlegelésnél
egy kilóval átestem a súlyhatáron, így tiszta
lelkiismerettel, a jól végzett munka örömével
tértem vissza a hordómba.
Épp Marx alapvető művét, a Bonaparte Lajos
Brumaire 18-áját olvastam, mikor kopogtak a
dongákon. Kinéztem: Vig Farkas, a delegáció
vezetője állt a hordó előtt, valósággal remegett az
idegességtől.
– Kedves Pilisvörösvári elvtárs! Egy nagyon
rossz hírt kell közölnöm önnel: két óra múlva
szorítóba kell állnia!
– Hogy lehet ez?! Nekem papírom van róla,
hogy egy kilóval túlestem a súlyhatáron! Rossz
volt a mérleg?
– Sajnos az a helyzet, hogy a kisorsolt ellenfele,
Ali ben Akbár, viszont 22-vel, így legfeljebb
elefántsúlyban indulhatna. A versenybizottság úgy
döntött, hogy ön kisebb mértékben szegte meg a
szabályokat, így ön léphet tovább a második
fordulóba.
Megdöbbenve kérdeztem:
– És ki lesz az ellenfelem?
– A német bajnok, Szepi Kruxelháber. Ő egy
Soroksárról kitelepített sváb. Megpróbáltam
beszélni vele, hogy inkább snapszlin játsszák le a
meccset, de ő engesztelhetetlen volt. Azt mondta:
megesküdött, hogy minden magyaron bosszút áll
majd az elszenvedett sérelméért.
– A versenybizottságon nem lehet fellebbezni?
– Ott is megpróbáltam tiltakozni, de
elutasították a beadványomat, azt mondták, hogy
egy ilyen korai lemondás veszélyeztetné a
Nemzetek Viadalának komolyságát. Súlyos
büntetést helyeztek kilátásba arra az esetre, ha ön
nem küzdi végig a három menetet.
Visszakövetelik az előzetes anyagi támogatást és
az egész csapatunkat diszkvalifikálják. Nem kell
mondanom, hogy egy ilyen botrány
felmérhetetlen csapást jelentene országunk jó
hírnevére. Bele kell nyugodnunk a kialakult
helyzetbe!
Vig Farkas vigasztalóan a vállamra tette a kezét:
– Az a benyomásom, hogy ön mintha nem
örülne igazán ennek a fordulatnak. Legyen
meggyőződve, kedves Pilisvörösvári elvtárs, hogy
hazánk, ez a múltban oly sokat szenvedett, de
most fényes jövő előtt álló kis ország nem fog
megfeledkezni a szolgálatáról. Meg vagyok
győződve a sikeréről, de ha ezután mégis baja
esne, feltételezve a legrosszabbat: életének
elvesztését, legalább egy gáztartályt nevezünk el
majd önről. Meg kell mondanom, hogy szívesen
cserélnék önnel.
– Rajtam nem múlik.
 – Senki sem foszthatja meg önt a
halhatatlanságtól. Kezdje el a felkészülést, a
segédszertárosunk majd útbaigazítja.
Majdnem egy teljes órám maradt, hogy
megtanuljak bokszolni. Mindenekelőtt a
szereléssel kellett megismerkednem, a cipőt és a
nadrágot viszonylag könnyen meg tudtam
különböztetni egymástól, de egy övvel már nem
tudtam mihez kezdeni:
– Ez mire való?
– A derekadra kell csatolni, a szabályok szerint
ez alá nem üthet az ellenfeled.
Megfordult a fejemben, hogy az övet a
homlokomra kötöm majd, kiterjesztve az általa
biztosított védelmet, de a segédszertáros lebeszélt
erről az elképzelésemről. Megmutatott néhány
ütésfajtát: az egyenest, a lengőt, az úgynevezett
kalapács-, illetve sarlóütést világnézeti okokból
nem alkalmazhattam.
– Próbáld meg felidegesíteni őt– tanácsolta
például mondd azt neki, hogy az anyja tavaly
fehérneműt lopott a Corvin Áruházban, hátha
ettől dühbe gurul és össze-vissza kezd csapkodni
Ezzel persze győzni nem tudsz, de talán kihúzod
állva.
 Tanácsai nem győztek meg, inkább
megpróbáltam felidézni: gyerekkoromban milyen
trükköket alkalmaztak a Limanova téri
verekedésekben. Felötlött bennem egy csel,
melyet sikerrel próbálhatok ki, ez azon alapult,
hogy Kruxelháber feltehetően még tud magyarul.
Elindultam a színhely felé. Úgy éreztem, hogy
nincs a világon magányosabb lény egy ringbe
készülő főkönyvelőnél. Útközben a fejem fölött
egy holló keringett, a hátam mögött egy sakál
kullogott, mintha előre ismerték volna a mérkőzés
kimenetelét. Az öltözőben Vig Farkas fogadott!
örömmel újságolta:
– Beszéltem a bíróval, kiderült, hogy egy
kragujeváci szerb ember, a háborúban
partizánként harcolt a németek ellen. Azt hiszem,
néhány kisebb szabálytalanságot elnéz majd
önnek. Próbáljon élni ezzel a lehetőséggel.
Mindenképpen meg akartam zavarni az
ellenfelemet, a kesztyűimet egy madzaggal a
nyakamba akasztottam, nehogy elveszítsem
valamelyiket. Aztán változtattam, inkább a
lábamra húztam, a kragujeváci bíró ezt is szó
nélkül tudomásul vette.
 Kissé nehézkesen kapaszkodtam fel a szorítóba,
ellenfelem már várt rám, bemelegítés közben egy
piros-fehér-zöldre festett kétcolos vascsövet
törögetett.
A gong után szokásos módon összeütöttük a
kesztyűinket, ettől a mozdulattól a lábam majd
kicsúszott alólam. Óvatosan odasúgtam a
vetélytársamnak:
– Ne bántsuk egymást, Szepi!
– Fogd be a pofád, mert úgy megcsaplak, hogy
feltekeredsz a fára, mint a fuszulyka!
Már megszoktam a sportolók sajátos
beszédstílusát, nem hagytam zavartatni magamat:
– Ez egy modor?– kérdeztem.– Lehet így
viselkedni egy beteg emberrel?! Nézd meg, milyen
vérszegény vagyok!
Lehúztam jobb szememen az alsó szemhéjamat,
Kruxelháber óvatlanul odanézett, a figyelme egy
pillanatra kihagyott, ezt kihasználva orrba rúgtam
a kesztyűs bal lábammal. Hanyatt esett, és
rászámoltak, még 196-nál sem tért magához.
– A többit levélben!– mondtam lesújtóan.
A német edző azonnal reklamált:
– Szabálytalanság!
 A kragujeváci bíró elmagyarázta neki, hogy szó
sem lehet róla:
– A szabályok úgy rendelkeznek, hogy harc
közben bármelyik végtagot lehet használni, ha,
kesztyű van rajta.
Szép példája ez az igazi bírói tárgyilagosságnak.
 III.

Győzelmem híre órák alatt bejárta a világot, ennek

nyomán hamarosan egy váratlan látogatóm
érkezett. Egy magas, ősz hajú néger férfi állt meg a
hordóm előtt. Már első pillantásra is feltűnt, hogy
a feje olyan furcsán rángatódzott, mintha egy
súlyos rágalmat kívánna visszautasítani.
Kezet nyújtott:
– W. W. Stone vagyok, másfélszeres olimpiai
bajnok, tudniillik a döntőben egyszerre ütöttük ki
egymást az ellenfelemmel, ezért megosztották az
aranyérmet. Jelenleg én vezetem az Egyesült
Államok Profi Ökölvívó Szövetségét.
Parancsoljon, itt a megbízólevelem. Bocsánat, egy
pillanatra!– mondta és felgyűrte a nadrágszárát.–
Nem akarom, hogy megázzon ebben a nagy
esőben.
Csodálkozva néztem rá, az égen egy
bárányfelhő sem úszott, csak arra tudtam
gondolni, hogy a pályafutása során túl sok ütést
kaphatott : a fejére.
– Az ökölvívóversenyre utaztam ide Verdalóba,
gratulálok a fényes győzelméhez. Azt hiszem, az
Államokban is volna érdeklődés a produkciója
iránt – elővett egy cégjelzéses formanyomtatványt
–, felajánlom önnek az amerikai állampolgárságot,
egy tíz évre szóló szerződést havi ötezer dollárral s
külön meccspénzzel. Persze, ahogy jönnek az
eredmények, ez az összeg fokozatosan emelkedik.
Parancsoljon, itt írja alá:
– De hát én öntudatos szocialista állampolgár
vagyok.
– Ez jelentősen megnehezíti a dolgot. Mi
legföljebb tízszázalékos hazaárulási pótlékot
tudunk ' biztosítani.
– Kedves W. W. Stone úr...
– Miért szólít engem W. W. Stone-nak?
– Mert így hívják.
– Persze, igen. Egy feltételünk azonban van,
meg kell nyernie a döntőt. Még maradt időnk, a
mérkőzés után egy helikopter várja kint a
repülőtéren. Addig is itt van egy biankó csekk,
töltse ki tetszése szerinti összegre.
A hasonló csábítások nem mentek
ritkaságszámba a Nyugaton szereplő magyar
sportolóknál, a vezetés ötven százalékra becsülte a
disszidensek várható arányát, ezért hazafelé csak
feleannyi jegyet rendelt, mint kifelé. Én büszke
voltam magamra, amiért ellent tudtam állni a
kísértésnek.
W. W. Stone még alig távozott el, mikor Vig
Farkas megjelent a hordónál. Eddig kint az utcán
várt a maratonisták beérkezésére, de ők a
versenyek ötödik napján sem jelentkeztek,
utoljára az andorra-lichtensteini határról adtak
hírt magukról. A küldöttségvezető egy fontos hírt
hozott:
– Lezajlottak a selejtezők, a döntőben a
mordvin Porfirij Nyenásev lesz az ellenfele.
– Még nem hallottam a nevét.
– Én is csak annyit tudok róla, hogy a legjobb
eredménye egy harmadik helyezés a mordvin
hegyi pásztorok alapfokú bajnokságán, ebből
persze sokat levon, hogy összesen hárman
indultak. Amellett „üvegállú", vagyis már az első
komolyabb ütésre a padlóra kerül. Önnek, kedves
Pilisvörösvári elvtárs komoly esélye volna a
győzelemre ellene...– mondta ,és zavartan
elhallgatott.
– Miért volna? Mi ez a feltételes mód?
– Most érkezett egy távirat a Varsói
Sportszerződéstől, amely egyesíti a szocialista
államok versenyzőit. Ebbe a csoportba tartozik
Mordvinia is. Gyakorlatilag a Szovjetunió
tagországa, de formailag független, ezen a
versenysorozaton is önálló csapattal vesz részt.
Eddig még egyetlen érmet sem szereztek, ez
érthetően rontja ennek a Szovjetunióhoz tartozó
kis országnak a nemzeti büszkeségét.
– Ez mennyiben tartozik rám?
– Önnek veszítenie kell Porfirij Nyenásev ellen.
Kitörtem magamból:
– De hát ez képtelenség! Én megesküdtem,
hogy utolsó leheletemig küzdök a hazám
dicsőségéért.
– Nem tudom, hová jutnánk, ha minden esküt
megtartanának, én ezennel felmentem önt ez alól.
Eddig azért nem szóltak, mert nem számítottak
rá, hogy ön eljut idáig.
– Nem vállalom el. Hol fellebbezhetek?
– Nálam, de ennek nincsen halasztó hatálya.
Jogában áll, hogy megtagadja ezt a szolgálatot a
proletár internacionálizmus ügyének, senki sem
kényszerítheti rá. Magamra vállalom a
szorítósegéd szerepét, és személyesen őrködöm
majd, hogy ne szenvedjen csorbát a szabályok
szelleme.
 Nem voltak kétségeim afelől, hogy ha
szembeszállok az állami és nemzetközi
elvárásnak, örökre elvágtam magam. Kitesznek
főkönyvelői pozíciómból, és még tejellenőrnek
vagy faköbözőnek sem tudok elhelyezkedni Nem
látszott más kiút, mint legyőzni Porfirij
Nyenásevet, utána kimenni a repülőtérre és
elfogadni W. W. Stone sokmilliós ajánlatát.
Nehezen tudtam átvergődni a nézőtéren, mert
ellepték a mekegő kecskék, Porfirij Nyenásev
otthon feltehetőleg nem tudja kire hagyni a
nyáját, ezért inkább elhozta magával.
Mordvin ellenfelem már ott térdelt a szorító
sarkában, Mekka felé fordulva imádkozott. Egy
pillantást vetettem rá: valószínűleg balkezes volt,
mert a jobb karját tőből leharaphatta egy vad kos,
vagy más körülmények között vesztette el.
Megerősödött bennem a győzelembe vetett
önbizalom.
Mikor felemelkedett, láthatóvá vált, hogy a
mezén három sor kitüntetést visel: az összes
szovjet köztársaság érdemrendjét, középre pedig a
Szovjetunió állami jelképe volt applikálva.
Sajnálattal fogtam fel, hogy jobb meggyőződésem
ellenére a meccs során ide is kell ütnöm majd.
 Még mielőtt a gong megszólalt volna,
elindultam a szorító közepe felé. Alig tettem meg
egy-két lépést, mikor Vig Farkas bedobta a
törülközőt, ami azt jelenti, hogy a nevemben
feladta a találkozót. A bíró természetesen
elfogadta a döntését. Azt hiszem, ez volt az első
eset az ökölvívás történetében, hogy egy mérkőzés
előbb fejeződött be, mint elkezdődött volna. A
döntőben már ez a korai feladás is szabályosnak
számított.
A kecskék gúnyos mekegésétől kísérve úgy,
ahogy voltam, kiszaladtam a repülőtérre. W. W.
Stone ott állt a gépe mellett, szájában egy gerely
méretű szivar füstölgött:
– Köszönjük, de az Államoknak nincs szüksége
lúzerekre! – mondta, és felment a lépcsőn.
Mire visszaértem a stadionhoz, már az utolsó
versenyszám is véget ért, csak az éppen most
célba érő maratonistáink dörömböltek a kapun.
Az idejüket nem órával, hanem naptárral mérték.
Számomra nem maradt más hátra, mint hogy
jelentkezzem a hazafelé induló küldöttségnél.
Igazán nem volt okom panaszkodni az otthoni
fogadtatásra, a rendőrök már Hegyeshalomnál
vártak, és egy minden igényt kielégítő
rabomobilon törzsbörtönömbe, a Gyűjtőfogházba
szállítottak. Bent Fonyódi, az öreg főtörzs
üdvözölt:
– Látom, újra bebukott Lajos! Milyen szerencse
hogy itt hagyta a fogkeféjét, most nem kell újra
cipekedni.
Megkaptam a 806-ost, a régi cellámat és megint
beállhattam a megszokott munkahelyemre a
kátrányfényezők közé. Esténként kormot köptem,
de nem estem kétségbe, tapasztalataim
megtanítottak rá, hogy káder nem vész el,
legfeljebb egy kicsit elfelejtik.
 Az olaj
Kovács János nyugdíjas középiskolai tanár szigorú
beosztás szerint élt; novembertől márciusig fűtött,
az év hátralévő részében evett – egyszerre
mindkettőre nem futotta a nyugdíjából. A
kormány szóvivője legkésőbb júliusra a fűtési
költségek jelentős csökkentését ígérte ugyan, de
2012 végén, mikor az utolsó csepp olajat is
beöntötte a kályhába, reménytelenül távolinak
látta a nyarat. A nyugdíjas tanár letérdelt, és
fohászkodni kezdett:
– Mindenható Istenem! Küldd el értem a Halált,
és vitess magadhoz a mennyek országába, vagy ha
lehet, inkább a jó meleg pokolba. És kérlek,
rendeld pokolbeli társaimnak a szívtelen
gazdagokat, mindenekelőtt az olajipar vezetőit és
részvényeseit, Ámen!
Elkeseredésében Kovács egy kissé kiengedte a
hangját, ennek következtében egy emelettel
fölötte csőrepedés keletkezett a régi leromlott
bérház falában. A mennyezeten könnyekre
emlékeztető vízcseppek jelentek meg, a nyugdíjas
tanárnak úgy tűnt, mintha maga a Mindenható is
megsiratta volna a sorsát.
Másnap, mint hatvan éve minden reggel,
pontosan 6 óra 14 perckor Kovács kivonult
lakásának legkisebb helyiségébe, és enyhe
terpeszállási vett fel. Megdöbbenve tapasztalta,
hogy sötét és bűzös folyadékot ürít. Csak arra
gondolhatott, hogy a már hosszabb ideje
rakoncátlankodó veséje felmondta a szolgálatot.
Kovács lemondóan legyintett:
– Mindenem romlik, csak az erkölcseim
javulnak!– mormogta maga elé, egy üres mustáros
pohárba vizeletmintát vett, és elvitte az orvoshoz.
Az urológus egy gyógypillantást vetett Kovácsra
– többre nem futotta idejéből és a megszabott
anyagi keretből –, majd átküldte a
laboratóriumba. A laboráns hosszan és
figyelmesen vizsgálta a folyadékot.
– Ezt maga pisálta, Kovács bácsi?
– Én, laboráns úr. Sajnos, mióta a szegény
feleségem meghalt, senkim sincs, akit
megkérhetnék rá, de miért kérdezi, valami baj
van?
– Az az igazság, hogy elég ronda ez a minta. Mit
evett mostanában?
 – Mostanában semmit. Januárban mindig
méregtelenítem a szervezetemet.
A laboráns befejezte a vegyelemzést,
megkönnyebbülten felnevetett.
– Jó vicc volt, Kovács bácsi, de én már öreg
csiligás vagyok, engem nem lehet becsapni.
– Mivel csapnám be önt?
A laboráns felemelte a mustáros poharat:
– Tudja, mi van ebben?! Színtiszta, finomított
fűtőolaj, a kutaknál négyszáz forint a literje.
(Azóta 20 forinttal emelkedett! – a szerkesztő
megjegyzése.) Na, menjen szépen haza Kovács
bácsi, és máskor ne tartson fel ilyenekkel.
Azokat az üvegeket, amelyekben a
vizeletmintákat hozták, a laboráns általában
megtartotta magának. Az adminisztrátornővel
közösen elmosogatták, és némi
jövedelem-kiegészítésként visszaváltották a közeli
élelmiszerboltban, de ez a mustáros pohár
kitisztíthatatlannak látszott, ezért inkább
visszaadta.
A nyugdíjas tanár otthon leült a hideg
szobában, és eltöprengett. Sokáig küszködött
ellenérzéseivel, de végül elszánta magát egy
kísérletre: a pohár tartalmát óvatosan beleöntötte
az olajkályha tartályába, majd gyufát gyújtott és
utána dobta. Azon morfondírozott, hogy tudja
kitakarítani majd a kályhát, mikor a folyadék
hirtelen lángra lobbant. A kályha duruzsolni
kezdett, a testét lassan átjárta a meleg. Kovács
felfogta, hogy Isten csodát tett vele, térdre
ereszkedett, és zsoltárokat kezdett énekelni.
Áhítatosság közben megfordult fejében a
gondolat, megkéri a Mindenhatót, hogy teljesítse
ki a csodát és a székletét is változtassa át húszezer
forintos bankjegyekké, de elszégyellte magát a
mohóságán. Végül azzal vigasztalta magát, hogy
azért sem kell külön fohászkodnia, mert a
húszezresek érték tekintetében alig különböznek
majd a székletétől.
Kovács szerette volna titokban tartani a
történteket, mert őszintén szólva restellte, hogy
tiszteletreméltó nyugdíjas középiskolai tanár
létére bizonyos tekintetben olajkúttá alakult át.
Minden elővigyázatossága ellenére a régi
leromlott bérházban hamarosan feltűnést keltett,
hogy Kovács olajkályháján most nem lógnak ott a
februárban máskor megszokott jégcsapok.
Ugyanakkor többször is látták, amint
csirkefarhátat vásárol a hentesnél. Miből?! A
rejtélyt sokáig nem tudták megfejteni: ahhoz
Kovácsot élhetetlennek találták, hogy postát
raboljon, vagy áfa-visszaigénylő csekkeket
hamisítson, ahhoz; viszont túlságosan
becsületesnek, hogy bankot vagy jobboldali pártot
alakítson. A ház lakói gyakorlatias gondolkodású
emberek voltak; más pénzforrás lehetősége fel
sem merült bennük.
A kíváncsi lakók a rejtély végére akartak járni,
folyamatos figyelőszolgálatot szerveztek.
Támaszpontjukat a Kovácséval szemközti lakás
előszobaszekrényének tetején alakították ki,
befőttek, télre eltett birsalmák és kalaposdobozok
védték őket a lelepleződéstől.
Egyik nap a hajnalban szolgálatot teljesítő
ügyeletes elképedve tapasztalta, hogy pontosan 6
óra 14 perckor a nyugdíjas tanár enyhe
terpeszállást vesz föl az olajkályha előtt, jobb lábát
kissé megemelve a tartályba vizel, majd egy szál
gyufával lángra lobbantja.
Az ügyeletes azonnal riasztotta a társait,
rendkívüli lakógyűlést hívtak össze, és kérdőre
vonták Kovácsot, a tetten ért nyugdíjas
középiskolai tanár hosszas unszolásra kénytelen
volt felfedni a titkát.
 Bejelentése általános felbuzdulást váltott ki,
mindenki hazasietett, és kipróbálta ezt a
módszert, de egyikük kísérlete sem hozott
eredményt, a házat a bányavécére hasonlító bűz
lepte el.
Vödrökkel és marmonkannákkal felszerelkezve
visszatértek Kovácshoz, és könyörögtek neki, hogy
segítsen megoldani a fűtési gondjaikat. A
nyugdíjas tanárnak nem volt szíve visszautasítani
őket. Ezután már minden hajnalban ott
csörömpöltek edényeikkel az előszobában.
Általános vélemény szerint messze felülmúlta a
kutaknál forgalmazott fajtát; magasabb
kalóriaértékkel rendelkezett, és kevésbé
kormozott.
Kezdetben a nyugdíjas tanár ellentételezésül
beérte egy tálca pogácsával, vagy csörögefánk,
esetleg a termelést serkentő néhány üveg sörrel,
de egy váratlan esemény megzavarta ezt az
idillinek mondható állapotot.
Egy utólag felderíthetetlen kilétű személy,
gyaníthatóan egy, az olajakcióból kimaradt
házbeli lakó feljelentést tett az Adó- és Pénzügyi
Ellenőrzési Hivatalnál. A Hivatal ellenőrei
kiszálltak a helyszínre, és egy rajtaütésszerű
vizsgálattal megállapították, hogy Kovács súlyosan
megsértette az adózási szabályokat. Az
ellenszolgáltatásként kapott pogácsák,
csörögefánkok és sörök értékét forintosítani
kellett volna és egyesíteni a nyugdíjjal, az így
nyert összeg mindenképpen túlhaladta volna a
bruttó százezer forintos határt, tehát személyi
jövedelemadó-kötelesnek minősül. A mulasztást
semmiképpen sem menthette a törvény hiányos
ismerete, így életbe léptek a büntetőszankciók.
Súlyos pénzbírságot vetettek ki a nyugdíjas
tanárra és a további szabálytalanságok
megelőzésére arra kötelezték, hogy a
benzinkutakhoz hasonlóan egy leplombált
mérőkészüléket szereltessen fel magára. Ez az
intézkedés annál inkább is szükségesnek látszott,
mivel Isten különös kegyelméből az olajforrás
folyamatosnak és kimerítetlennek bizonyult.
Kovács hiába tiltakozott, a szokásos alkalmazási
feltételekhez viszonyítva csak annyi engedményt
tudott elérni, hogy a tankolásnál a fogyasztók nem
kezelhetik önállóan a töltőcsapot.
A tanár, ha méltatlankodva is, de tudomásul
vette a kialakult helyzetet, legnagyobb
megdöbbenésére az ügy nem zárult le ezzel a
döntéssel. Az igazságügyi miniszter törvényességi
óvást emelt, mivel az Alaptörvény
rendelkezéseinek értelmében minden természeti
erőforrás az állam tulajdonát képezi. Indítványa
nyomán a parlament sürgősségi besorolással több
héten át tárgyalta ezt, a köznyelvben csak „pisai
olajtorony"-ként emlegetett problémát. Heves
viták után Kovácsot az Állami Vagyonügynökség
felügyelete alá utalták, kezelésére kilenctagú
ellenőrző bizottságot jelöltek ki, és meghirdették
a privatizálását. A felhívásra csak egy, a házban
lakó özvegyasszony nyújtotta be a pályázatát, aki
már régóta kacérkodott az éltes korára is férfias
megjelenésű Kováccsal, ő is rendkívül szerény
ajánlatot tett: adósságai egy részét ajánlotta fel az
államkincstárnak. A nyilvánvaló sikertelenség
után Kovácsnak módja nyílott önmaga
privatizálására, vállalta, hogy egy évig
termelésének tizenhét százalékát fizeti ki
megváltásul.
A jogi csatározásokban megedződött Kovács
többé már nem hasonlított korábbi félénk és
visszahúzódó személyiségéhez. Kezébe vette saját
sorsának irányítását, mindenekelőtt kedvezőbb
működési feltételeket próbált kialakítani:
 – Épp elég, hogy olajat adok az államnak, nem
akarok tejelni is! – jelentette ki határozottan.
Érintkezésbe lépett doktor Sárkány Sarolta
adószakértő ügyvédnővel, akit rámenős stílusa
miatt a jogi szakmában csak Zsaroltának hívtak.
Doktor Sárkány neve akkor vált széles körben
ismertté, mikor egy próbaper során tizenhét
métert alkudott le a lakihegyi rádiós nagyadó
magasságából a kliense javára.
Tanácsára a nyugdíjas tanár egy önálló betéti
társaságot alapított, melyet a magyar olajkutatás
úttörőjéről, Oó Lajosról neveztek el. Kovács el
kívánta kerülni, hogy az adóhatóság könnyen
áttekinthesse a tevékenységüket, ezért viszonylag
széles működési területet jelölt meg, az
olajtermelés mellett szerepelt többek között a
rózsavízkészítés, a léggömberesztés és kardrántás,
tyúkszemirtás robbantással, hadisírgondozás és
lovas futárszolgálat.
Az Oó Lajos Bt. viszonylag alacsony, üzleteit
rontó árai érthetően ellenséges indulatokat
keltettek a magyar olajpiac többi résztvevőjében:
az amerikai United Oil, az albán El Basszán és
nem utolsósorban a magyar Gáz Van cégben.
 A tőkeszegény Kovács nem vehette fel a harcot
a konkurenciával, hosszas tárgyalások után
kiegyezett velük. Belépett a titkos kartellbe,
kötelezte magát, hogy üzletpolitikájukhoz ő is
alkalmazkodik az olaj világpiaci árának
ingadozásához: ha fölfelé megy, három százalékot
emel, ha pedig lefelé tart, ötöt.
Az árak folyamatos felsrófolása zúgolódást,
majd haragot váltott ki Kovács legfontosabb
felvevő piacán, a bérház lakói között. A nyugdíjas
tanár azzal próbálta feloldani ezt az ellenszenvet,
hogy minden hektó eladott olaj után hetven fillér
fejlesztési hozzájárulást fizetett a lépcsőház
rendbehozatalához.
Kovács egyszerűbbnek találta, hogy megvegye a
házat. A lakások helyén hangulatjavító
létesítményeket alakított ki. Életre hívta az eddig
oly fájdalmasan nélkülözött Magyar Nemzeti
Olajkép-festészeti Társaságot. A ház mögötti
hatalmas szabad térségen egy futballstadiont
alakított ki, itt rendezte mérkőzéseit a magyar
bajnok Kovács Olaj Akadémia FC, amely komoly
sikereket aratott a nemzetközi
labdarúgó-viadalokon, többször is két partdobást
szerzett a meccseken.
 A konkurenciával vívott harc arra
kényszerítette Kovácsot, hogy az eddiginél
szélesebb alapokra terjessze ki a tevékenységét.
Átjárt a jugoszláv utódállamokba, és felvásárolta
az olajcégeket. A belső elhárítás felfedte ezt az
akciót, háromszoros életfogytiglani börtönre
ítélték Kovácsot. A vállalkozó azonban egy napot
sem ült, ugyanis a magyar hatóságok
ellentételezésül elbocsájtottak két délszláv
drogkereskedőt és egy albán oroszlánszelídítőt.
Kihasználva a kartelltagság által biztosított
kapcsolatait az Oó Lajos Betéti Társaság
nemzetközi viszonylatban is felkeltette az
érdeklődést maga iránt. Kovács havi közel
félbarreles teljesítményével, ha nem is vezető
helyen, de megjelent az olajtermelés éves
statisztikájában. Ez a szereplés magára vonta az
egész világot átfogó olajipari szervezetek
figyelmét, az OPEC soros bécsi ülésén felvette a
tagjai közé és tiszteletbeli sejk rangot
adományozott neki, a továbbiakban jogában állt
Abu Kovácsnak szólíttatni magát.
A kiéleződő olajválságban ő is tartotta magát az
OPEC stratégiai elveihez, bevetette az
olajfegyvert, vagyis csökkentette a termelését,
csak a saját dízel Mercedes gépkocsijának
üzemeltetéséhez szükséges mennyiséget állította
elő.
A Zsaroltával folytatott kapcsolata az idők
folyamán mind bensőségesebbé vált. Szerelmük
csak azért nem teljesedett be, mert Kovács
altestén változatlanul ott viselte a rá szerelt
mérőkészüléket.
Egy nap a Mindenható kifürkészhetetlen
akaratából elapadt a nyugdíjas tanár személyi
olajforrása. Kovács belenyugodott:
– Az Úr adta, az Úr elvette!
Doktor Sárkány Zsarolta azonban
méltánytalannak találta ezt a lépést,
indítványozta, hogy indítsanak kárpótlási pert az
Örökkévaló ellen, de Kovács leintette:
– Bármi legyen is a mostani véleményünk az
Úrról, nem szabad megfeledkeznünk a korábbi
érdemeiről. Egyébként sem kell kizárni azt a
lehetőséget, hogy valamikor később mindkét félre
előnyös megállapodásokat köthessünk vele.
Inkább örüljünk annak, hogy lekerül rólam ez a
„szeméremöv" és végre szabadon szerethetjük
egymást.
 Ez a fordulat nem zavarta meg az Oó Lajos Bt.
üzletmenetét. Kovács országszerte sok száz főből
álló bérvizelő hálózatot alakított ki,
produktumuk, megfelelő adalékok hozzáadásával
biztosítani tudta a régi minőséget.
Mellékiparágként megpróbáltak pezsgőkészítéssel
is foglalkozni, de ez a kísérlet eredménytelen
maradt, kiderült, hogy a magyar pezsgőgyárak
már régóta ezt az alapanyagot használják.
A hálózat tagjait később, mint keményen
kisdolgozó embereket, alkalmazotti kategóriába
sorolták át. Ez a váltás lehetőséget adott rá, hogy
új munkahelyek teremtéséért vissza nem
térítendő állami támogatást igényeljenek.
Kovács kiépítette a saját értékesítő hálózatát, A
kutakat a cég reklámfigurájával, az Oó
Lajcsi-szoborral díszítették. Ezt a jelképet a
brüsszeli Manneken Pis, a Pisilő kisfiú mintájára
alakították ki, de az egyház tiltakozott az obszcén
póz ellen, ezért azt a módosítást alkalmazták,
hogy az olaj a figura füléből folyt ki. A
töltőállomások falára egy tábla is felkerült:
„Benzin regnum – rex benzinum", „a királyok
benzine – a benzinek királya."
 Mint „nemzeti tőkés" – vagy ahogy politikai
ellenfelei vagyonának eredetére célozva
elnevezték, „nemzeti tökös" – kormánypárti
támogatással elindult egy időközi országgyűlési
választáson. A kampány során minden eszközt
bevetett: kétdecis kiszerelésben emberi
fogyasztásra alkalmassá tett cukrozott
üzemanyagot, szardíniát és más olajos ételeket
osztogatott. Üzleti filozófiáját tükröző jelszava
naponta többször is elhangzott a televízióban: „A
verebek ellátásáról úgy gondoskodhatunk a
legjobban, ha több zabot adunk a lovaknak!"
Hatalmas fölénnyel, tíz szavazattal kilenc
ellenében meg is nyerte a választást.
Kovácsban élt a nosztalgia régi hivatása, a
pedagógusi pálya iránt, a parlamentbe bekerülve
megcélozta az oktatásügyi miniszter posztját. A
pályázaton beláthatatlan hátrányt jelentett
számára, hogy ő volt az egyetlen olyan jelölt, aki
ismerte a különbséget az „ly" illetve a „j"
használata között.
A benyújtott elképzelései azonban meggyőzték
a döntőbizottságot. A kultúra nemzeti szellemben
történő átalakítását jelölte meg célul. Kezdve a
rovásírás kötelezővé tételétől a magyar nyelv
gyökeres átalakításáig, bizonyos szavak
használatát betiltanák, a lista élén a „nem"
szerepelt, de tartalmazta a szabadság, egyenlőség
testvériség fogalmát is.
Kovács kinevezése a napokban várható.
 A harangok
– Minden eszme sorsa azon múlik, hogy milyen
embereket tud a zászlaja alá állítani – kezdte B., a
decens filozófiadocens a letűnt, szocialistának
nevezett rendszert sem ellenfeleinek ereje
döntötte meg, hanem saját híveinek morális
hitványsága. Nem lehetett úgy kinyitni egy
újságot, hogy az ember ne találjon benne hírt egy
gyilkosságról vagy visszaélésről.
Azt hiszem, túl nagy feneket kerítettem a
dolognak, pedig csak anyai nagybátyámról, Jezsek
Károlyról szeretnék beszélni neked. A háború
előtt még kifutóként dolgoztam egy
fűszerüzletben, mikor odaszokott hozzánk,
minden hétvégén-ünnepnapon nálunk ebédelt.
Nagyapám, az öreg foltozószabó évente egyszer
vett kéz alatt egy használt öltönyt, és átalakította
Károly nyúlánk formájára.
1943-ban apámmal egyszerre kapták meg a
SAS-behívót – ez állítólag a Sürgős Azonnal Siess
rövidítése volt. A család ugyanolyan katonaládát
vásárolt nekik, de a sorsuk nem egyformán
alakult. Apám még kifelé tartva meghalt,
vagonjukat telibe találta egy bomba, Károly
fogságba esett valahol Ukrajnában.
Jezsek Károly hatelemis, de jófejű ember volt,
mindig tudta, hogy a kenyér melyik oldalát kenték
meg vajjal, képességei a hadifogolytábor
parancsnokának is feltűntek. A háború túl hamar
véget ért ahhoz, hogy harcba vezényeljék, de
megbízható és sokra hivatott káderként tért vissza
Magyarországra.
Rokonunk megjelent nagyapám Holló utcai kis
műhelyében, magával hozta orosz feleségét is az
asszony legalább tíz évvel idősebb volt nála.
– A mi kapcsolatunk nem az üres érzékiségen
nyugszik, hanem két öntudatos ember életre szóló
szövetsége. Így van, Raisza Nyikiforovna?
– Ták, Karl Bódogovics! – mondta a nő, és egész
este meg sem szólalt többé.
Nagybátyám nem jött üres kézzel, egy ötdekás
csomag teát hozott ajándékba:
– Valódi orosz tea! – jegyezte meg
jelentőségteljesen.
Nagyapám leültette a vendégeket, fánkot tett az
asztalra nagyanyám házi baracklekvárjával.
– Mesélj valamit, Karcsi, milyen az élet a
Szovjetunióban?
 – Én csak annyit mondok, Zsiga bácsi, hogy ott
még az eső is más. Tudja, mekkora cseppek
esnek? Egy fél pohár is megtelik eggyel. És a
szovjet tudósok a világ legjobb specialistái,
szerintem a maga lábát is meg fogják csinálni.
Nagyapám bal lábfejét még az első
világháborúban elvitte egy srapnel, és tömör fával
pótolták.
Rokonunk megette a fánkot, a maradékot
becsomagoltatta, és elköszönt. Csak az újságból
értesültünk sorsa alakulásáról: bekerült abba a
néhány száz főből álló csapatba, mely
munkásigazgatóként az államosítás során átvette
az ország nagyüzemeit és vállalatait. Őt mint
egykori kereskedősegédet az egyik országos
áruházi lánc irányításával bízták meg.
Nevét Jávorra magyarosította – vékony
bajuszával hasonlított is valamennyire a híres
filmszínészre, ha megkérdezték, hogy valóban
rokonok-e, nem válaszolt, csak sokat sejtetően
mosolygott. Magas beosztásával kiérdemelte a
meghívót az Operaházban tartott ünnepi
rendezvényekre, sőt kétévenként előrébb is
rukkolt egy-egy sorral... Rokonunk bizalmas
kapcsolatai révén megszerezte az Operaház
egyébként szigorúan titkos alaprajzát, és
kiszámolta: ha ebben a tempóban haladnak,
legkésőbb 1984-ben az első sorban fog ülni.
Családunk csak távolról figyelte Jávor karrierjét.
Ha néha elmentünk a moziba és a híradóban
feltűnt egy-egy nagygyűlés emelvényén,
összemosolyogtunk:
– A Károly!
Meg sem fordult a fejünkben, hogy zavarjuk a
jelentkezésünkkel, csak nagyapám gratulált neki
egy táviratban, mikor miniszterhelyettessé
nevezték ki. Én csak egyszer találkoztam vele. Az
iskolából hazafelé tartottam egy konzervdobozt
rugdosva magam előtt, hirtelen egy nagy fekete
Volga fékezett le mellettem. Nagybátyám nézett
ki a hátsó ülésről.
– Fejlődsz?– kérdezte szigorúan.– Méltónak kell
lenned a lenini Komszomolhoz, mert egyszer ti
veszitek át a stafétabotot. – Ezzel intett a
sofőrjének, hogy tovább hajthat.
Az államosítási hullám egyre tovább terjedt.
1951-ben nagyapám egy felszólítást kapott a
tanácstól: egy héten belül adja le az
iparengedélyét, szolgáltassa be az öreg Singer
varrógépét és költözzön ki a Holló utcai
műhelyéből, mert a helyiséget közérdekű célra
veszik igénybe.
Amióta apám meghalt, nagyapám egyedül
tartotta el a családot. Már betöltötte a hatvanadik
évét, magániparosi műhelyével nem tudott
elhelyezkedni az átalakult szakmában, nyugdíjra
nem volt jogosult, a műhely bezárása a biztos
nyomort jelentette volna. Nagyapám azonban
nem esett kétségbe:
– Ugyan már, majd a Karcsi segít! – mondta, és
ravaszkásan hunyorított. – Tudjátok, mekkora
ember! Neki csak egy szavába kerül. – Kivette a
szekrényből molyűző olajfacsokrok között őrzött
fekete öltönyét, táskájába berakott egy üveg házi
baracklekvárt, emlékezett rá, hogy Jávor mennyire
szerette ezt a fánkhoz. Az ajtóból még visszaszólt:
– Ne várjatok ebédre, Karcsi biztos meghív.
– Csak agyon ne etessen, gondolj a savadra
Zsiga! – óvta a nagyanyám.
Jávor Károly azonban nem fogadta a
nagyapámat, az öregember hiába ismételgette a
portásnak:
– Csak annyit mondjon neki, hogy Bodenlósz
Zsigmond keresi, a Zsiga bácsi!
 – Biztos valami fontos dolga van – mondta a
portás részvéttel –, próbálja meg holnap.
Másnap is hiába próbálkozott, ekkor egy levelet
írt neki, ajánlva adta fel – jobb meggyőződése
ellenére, mert nagyapám úgy tartotta, hogy rendes
ember nem ír ajánlott levelet, mert ezzel
feltételezi, hogy a címzett megpróbálja letagadni a
kézhezvételt. A szabályok szerint Jávor mint
miniszterhelyettes köteles volt válaszolni minden
írásban benyújtott kérelemre. Egy hónap múlva,
mikor már rég kiürítették és lepecsételték a Holló
utcai műhelyt, érkezett meg a válasz. Rokonunk
azt írta, hogy most, mikor példátlan méretekben
éleződik ki a nemzetközi osztályharc, és új
tűzkohót szít a tőkés Nyugat, a Szovjetunió
Kommunista (bolsevik) Pártjának tapasztalatai
arra intenek minket, hogy a legkisebb elvi
engedményt sem tehetjük – márpedig
nyilvánvalóan ennek minősül, ha egyes Bodenlósz
Zsigmondok megtarthatnák műhelyeiket a Holló
utcában, naponta újjászülve a kapitalizmust.
Nagyapám végigolvasta a levelet, gondosan meg
is fordította, hátha a másik oldalán is áll
valamilyen szöveg, aztán elővett egy lepedőt és
letakarta vele a tükröt, épp úgy, mint 1943-ban,
mikor apám halálhíre megérkezett a frontról.
– Halottunk van – mondta magyarázóan.
Elképzelhetetlen nyomor szakadt ránk.
Nagyapám a nyakába vette a várost, és addig
járkált a rossz lábával, amíg fel nem vették
éjjeliőrnek egy szövetkezetbe. Otthon titokban
megpróbált régi mesterségében dolgozni –
ismerősöktől igazításokat, télikabát-kifordításokat
vállalt. Kézzel varrt, és a függönyöket is
összehúzta az ablakon, de a szomszédok így is
észrevették, és feljelentették jogosulatlan
iparűzésért.
A rendőrök bevitték a Tolnai úti kapitányságra,
olyan cellába rakták, ahol nem fűtöttek és a
villany is csak a kinti folyosón égett. Hosszan
vallatta a nyomozó, csizmája sarkával
rá-rátaposott a lábára, Zsiga bácsi a fából készült
bal lábfejét nyújtotta előre, de az élethűség
kedvéért mindig sziszegett. A rendőrök
elismerően mondogatták egymás között:
– Fasza gyerek az öreg, jól bírja a gyűrődést!
Egy hónap vizsgálat után engedték ki a
börtönből. Nem akarta tovább viselni az
összetiport fél pár cipőt – Az ember öltözete a
lábbelinél kezdődik! – szokta mondani. Újra nem
futotta a pénzből, ezért feladott egy apróhirdetést:
„Megvételre keresek egy jobb ballábas cipőt." –
Az ember ne engedjen a színvonalból – mondta
máskor. Hamarosan talált is megfelelő darabot:
– Egyszer az életben nekem is lehet
szerencsém!– nyugtázta elégedetten.
Otthon folytatta a munkát, én naphosszat ott
ültem a lábánál iskolakönyveimmel, és ha nem
értettem valamit, megkérdeztem tőle.
– Nagyapa, mi az a kommunizmus?
– Az, fiam egy olyan antiszemitizmus, amely a
gojokra is vonatkozik.
Sztálin halála után mintha megenyhült volna a
világ, a mi családunk helyzete is könnyebbé vált.
Engedélyezték, hogy a külföldön letelepedett
magyarok dollárral fizethessenek be hazai
rokonaiknak, akik azt levásárolhatták az itthoni
úgynevezett valutás boltokban. Ezekben az
üzletekben olyan cikkeket lehetett kapni,
melyekhez az átlagos kereskedelmi forgalomban
nem juthattak hozzá.
Frida néni, nagyapám legidősebb,
Vancouverben élő lánya is küldött utalványt a
nevünkre!
 Nagyanyám ezen kávét, csokoládét, italokat
vásárolt, és kéz alatt eladta Lefkovits cukrásznak.
Ezt a kedvezményt továbbiak követték. Mód
nyílott a családok egyesítésére, engedélyezték,
hogy a hetven évnél idősebbek
kivándorolhassanak a gyerekeikhez. A távozáshoz
befizetendő adót az érintettek testsúlyához
szabták, egy-egy kilóért másfél dollárt kértek.
Frida néni most is jelentkezett, meghívólevelet
küldött és külön pénzt a váltságdíjra, bár
figyelmeztette szüleit, hogy ne hízzanak el
túlságosan. Nagyapám nem akarta elfogadni az
ajánlatot:
– Ha magamat itt hagyhatnám, örömest
mennék, de magammal?! Akkor itthon is
maradhatok.
Nagyanyám azonban addig gyötörte, míg végül
beleegyezett. Két nagy deszkaládát vásároltak,
ezeket telerakták ruhával, könyvvel, edényekkel,
egy vámtiszt ellenőrizte, és lepecsételte.
Magunkra maradtunk a másik, anyai
nagyanyámmal. Már félúton jártak Budapest
Keleti pályaudvar és Le Havre között, mikor
elromlott egy váltó, és a szerelvényt egy kitérőbe
terelte. Sem a helyet, sem a továbbhaladás
időpontját nem ismerték, nagymama sápítozott.
– Milyen messze vagyunk!
– Messze? Mitől?! – kérdezte a nagyapám, aki
ebben a kiszolgáltatott helyzetben mintha végre
megtalálta volna a maga igazi helyét a világban
Vancouverbe kiérve Frida házában telepedtek le,
aki a közelében akarta tudni a szüleit.
Nagyapa ezer dollárt kért kölcsön a vejétől, a
pénzből varrógépet, vasalót, ollókat és más
szabászati szerszámokat vett, egy műhelyt
rendezett be az alagsorban. Feladott egy hirdetést,
hogy új ruhák készítését és mindenféle javítást
elvállal garanciával.
Hamarosan jelentkeztek is az első érdeklődők.
Nagyapám íratott magának egy angol mondatot:
„I am a refugee taylor, please help me, let's speak
jiddis", a magyaron kívül csak ezen, a szláv és
héber szavakkal keveredett nyelven értett. „Egy
menekült szabó vagyok, kérlek, segíts nekem,
beszéljünk jiddisül!’ Munkája azonban beszélt
helyette, jó híre elterjedt a környéken,
elhalmozták megrendelésekkel, keresetéből az év
végén letörlesztette az adósságát.
 Változatlan tempóban dolgozott tovább, néha
még az éjfél is a varrógép mellett találta. Lánya
aggódva kérdezte, hogy miért hajtja magát
ennyire. Az öregember neki elmondta, úgy érzi
nem sokáig él már és azt szeretné, ha nem
Vancouverben temetnék el, nem is Budapesten,
hanem Jeruzsálemben a Templom-hegyen, az
ősök szent sír kertjében. Tudta, hogy ez nagyon
sokba kerül, és nem akarta a családját terhelni a
költségekkel, pénzt rakott félre az éjjeliszekrénye
fiókjában.
Egy reggel aztán holtan találták a varrógépre
borulva. Teljesítették az akaratát, beöltöztették a
halotti ruhájába, koporsóját repülőgépre tették, és
két rabbi kísérte el Jeruzsálembe.
Minket Frida néni értesített a haláláról. Engem
bántott, hogy nem tudtam elbúcsúzni tőle,
megfogadtam, egyszer majd felkeresem a sírját.
Olyan egyhangúan teltek a napjaink, mintha
indigóval lettek volna lemásolva. Bekerültem az
egyetem filozófus szakára, esténként tanultam
nagyapám szabóasztalánál, amelyet sikerült
átmentenünk az idők változásain. Egy alkalommal
felkeresett minket nagybátyám orosz felesége,
Raisza Nyikiforovna:
 – Búcsúzni jöttem, galambocskáim – mondta, és
zsebkendőjével nyomogatta kisírt szemét –,
tizenmásodikán megyek vissza Moszkvába.
– Mi történt? Karcsit kinevezték nagykövetnek?
– kérdezte a nagyanyám.
– Nem, Karl Bódogovics elküldött magától, azt
hányta a fejemre, hogy nem fejlődök eléggé. De
tudjátok, hogy mi az igazság? Az utcájában
voltam, ma már nem divatos az orosz feleség.
Isten veletek, kedveseim, minden jót nektek ezen
a fehér világon!
Aztán hallottuk, hogy Jávor újra megnősült, a
titkárnőjét vette el. Nagyanyám elbölcselkedett:
– Így van az, az állását az első feleségének
köszönheti, a második feleségét pedig az
állásának.
Tovább múltak az évek, bekövetkezett az az
idő, melyet a politikában olvadásnak hívtak. A
magamfajta filozófushoz minden illik, kivéve a
filozofálgatást, de azt hiszem, hogy a Történelem
úgy bánik a világgal, mint a macska a horgolt
terítővel, ha egy szálat kitéphet belőle, az egészet
szétfejti. A rendszer is így bomlott le 1956-ban.
Kint már folytak a harcok, géppisztolysorozatok
pattogtak végig az aszfalton, olyan hangot keltve,
mintha valaki száraz borsót hintene széjjel, mikor
egy este kopogtak az ajtómon. Épp tanultam,
kelletlenül feltápászkodtam, és kinéztem: egy
magas, fejkendőt viselő nő állt a folyosón, karján
egy vesszőkosarat tartott.
– Ki az?– kérdeztem.
– Engedj be!– válaszolt egy mély férfihang a
kendő alól. Jávor Károly volt a jövevény, ellenségei
halálra keresték, bajuszát leborotválva, női
ruhában menekült előlük. Betelepedett hozzánk,
és itt maradt napokig.
– Mert hová is menjen az ember, ha bajba
kerül?! Csak a rokonoknál találhat menedéket.
Hiába, a vér nem válik vízzé.
Jávor naphosszat járkált fel s alá a lakásban,
fájdalmas arcot vágva megette az összes
baracklekvárunkat. Egyszer, épp kanalazás
közben, megkért, hogy keressem fel a második
feleségét és adjak hírt róla.
– De óvatosan járj el, a nevemet ne említsd,
csak annyit mondj, hogy a „Maci" él.
Az asszony azt üzente vissza, hogy az öreg bolsi
maci nyalja ki a fenekét és ő majd brummogni fog
közben. Mikor beszámoltam róla, Jávor keserűen
bólogatott.
 – Ez a Sors büntetése, amiért elhagytam igazi
társamat, Raisza Nyikiforovnát. Ha életben
maradok, térdre borulok előtte és
visszakönyörgöm magam. De akarok kérdezni
tőled valamit: amerre jártál, hallottad valahol azt a
jelszót, hogy „kommunisták, fegyverbe!"?
– Nem.
– A Klauzál téren sem?
– Nem.
– És a Nagydiófa utcában?
– Ott sem.
– Pedig egyszer el fog hangzani, és nem
véletlenül, a véletlen ugyanis a szükségszerűség
megjelenési formája.
Nem tudom, hogy rokonunk melyik ország
kommunistáit kívánta fegyverben látni, nem
kérdezhettem meg tőle, mert november
negyedikén este eltűnt, és többé nem láttuk a
környékünkön. Csak a filmhíradóból értesültünk
róla, hogy visszakapta régi tisztségét a
minisztériumban, a Magyar-Szovjet Baráti
Társaságban, és újra megnövesztette a bajuszát is.
Visszafogadta a második feleségét is azzal az
indoklással, hogy az asszony végeredményben
nem tett mást, mint hogy a medvéhez
hasonlította, mely köztudomásúlag a baráti orosz
nép jelképállata.
Nagyapám azt szokta mondani, hogy Isten nem
kőművesmester, nem fizet minden hétvégén, de
bizonnyal érdemei alapján számol el mindenkivel.
Jávort a beosztottai feljelentették, hogy az
októberi napokban az áruházat, de még az ajtókat
is nyitva hagyta a fosztogatók előtt. Jávor ezt azzal
magyarázta, hogy a népgazdaság érdekében
cselekedett, így kívánt megszabadulni az elfekvő
árukészlettől.
Lassan kifutott a föld alóla, az Operaházban,
rendezett ünnepi megemlékezéseken kétévente
egy sorral hátrább került, míg végül elérve a hátsó
falat nyugdíjba küldték. Mikor megnyíltak a
határok, gyakran utazott Nyugatra, kanadai
rokonaink írták, hogy jelentkezett náluk, szállást
és kisebb kölcsönöket kért – későbbi, forintban
történő kiegyenlítésre.
Nekem a kisebb bajom is nagyobb volt annál,
mint hogy Jávor Károly sorsának fordulatait
kövessem. Elvégeztem az egyetemet, tanultam
tovább, elérkezett az idő, hogy meg kellett
védenem doktori értekezésemet a Filozófiai
Intézetben. Mivel a teremben alig negyvenen
fértek el, csak a meghívott kollégák foglalhattak
helyet, megdöbbentem, mikor Jávort láttam meg
az ajtóban.
– Jávor Károly vagyok! – mondta a meghívót
reklamáló hivatalnoksegédnek, aki önkéntelenül
félreállt és beengedte, csak utána kezdett el
töprengeni, hogy ki lehet az a Jávor Károly.
Nagybátyám leült az első sor közepére,
hallgatta előadásomat Gottfried Wilhelm Leibniz
állítólagos infinitezimális rendszerének
pragmatikus kritikájáról. Néha oldalt döntötte a
fejét, és elhúzta a száját, mintha megvolnának a
maga elképzelései az adott tárgykörben, csak nem
tartja illendőnek zavarni a fejtegetéseimet. A
ceremónia végeztével odajött hozzám, és
megölelt:
– Konzekvencionális ember vagyok – mondta –,
tőlem ne várj nagy szavakat, csak amit a szív
sugall magából. Fogadd el tőlem ezt a
csekélységet.
Egy ajándék könyvet nyújtott át: „Az ember
tragédiájá"-nak olcsó kiadását. Ajánlást is írt bele:
„Ember küzdj és bízva bízzál! Madách –
Nagybátyád". Később fedeztem fel, hogy a
tizenhetedik oldal alja le van vágva – a
kölcsönkönyvtárak ide szokták benyomni a
bélyegzőjüket.
Annyit már megtanultam, hogy Jávor semmit
sem ajándékoz, legföljebb befektet, és a
feltételezésemben most sem csalódtam. Ezután
gyakran megkeresett, előbb csak apróbb
szívességeket kért: beutalót az Akadémia
üdülőjébe, meghívót színházi főpróbákra, de egy
nap, már 1992 nyarán, előállt az igazi farbával!
Kissé messziről kiabált:
– Most értesültem bizalmas forrásból, hogy az
egykori Nyugat-Németországban kitör majd a
forradalom és Hégel elvtárs lesz az első titkár. Ez
beláthatatlan következménnyel járhat, fontosnak
találtam, hogy figyelmeztesselek téged. Eddig nem
akartam mondani, de a nagyapád, mikor elhagyta
az országot, rám bízott téged.
– Erről valóban nem tudtam.
– Nagyon szeretett engem a Zsiga bácsi. Én
maholnap megöregszem, gondoskodni akarok
rólad, mert kire számíthatsz rajtam kívül?!
Szeretném, ha anyagilag összeszednéd magad,
ezért egy üzletet ajánlok neked. Egy ötletet
hoztam, nem kérek érte semmit, legfeljebb adsz
harminc-negyven százalékot a haszonból, meg
valamennyi költségtérítést, ezt úgyis leírhatod
majd az adódból.
– Miről volna szó?
– Most, mikor végre kimennek a szovjet
csapatok hazánkból, mindenütt meg fognak
szólalni a harangok. Ez lesz a jelképes szimbólum.
– Értem, de mi volna az ötleted?
– Kis miniatűr harangokat kellene készíttetni,
rávésni, hogy „1945-1992, a „Felszabadulástól – a
Szabadságig". Szuvenírként piacra dobnánk, az
emberek vennék, mint a cukrot, százezer darabot
is el lehetne adni belőle. Mit szólsz hozzá?
– Te akarsz ilyen harangokat árulni, éppen te?
– Miért ne?! Ha valaki áldozata volt a szovjet
terrornak, akkor én voltam az! Fogalmad sincs,
hogy Raisza Nyikoforovna milyen hangosan
horkolt, és ezt nekem tűrnöm kellett. De ez most
mind nem érdekes, mit szólsz az ötletemhez?
– Én csak egy harangot volnék hajlandó
finanszírozni, azt, amelyik a te temetéseden szól
majd.
Azóta nem találkoztunk, csak néha mondják
vissza az ismerősök, hogy ha szóba kerülök a
beszélgetések során, Jávor felsóhajt és legyint:
 – Személyes nevelési kudarcomnak tekintem,
hogy ez a fiú bolsevik lett.
 Az új fej
Az ABC-305 forgalmi rendszámú Mercedes típusú
állami személygépkocsi Sátoraljaújhelyről
Budapestre visszatérőben megcsúszott a nedves
úton, áttörte a korlátot és a mélységbe zuhant.
A sofőr és az utasa azonnal meghalt. A sofőr a
felismerhetetlenségig összezúzódott, a
kormánykerék a hátán jött ki. Az utasnak különös
módon csak a feje tört össze apró darabokra, a
teste tökéletes épségben maradt.
Az iratokból kiderült, hogy az utast doktor
Híres Hubertnek hívták s a Nemzeti Vasipari
Tröszt, a korábbi Vas- és Acélkombinát elnöke
volt. A baleseti járőr az áldozat kiemelkedő
pozíciójára való tekintettel jelentette a gyászhírt a
Tröszt vezetőségének, Híres munkáltatójának.
A helyszínre kiérkező orvos már csak puszta
formaságból vizsgálta meg a halottat. Már meg
akarta írni az engedélyt, hogy elszállítsák a
maradványokat, mikor a mentőautóba beépített
rádión váratlanul a Vasipari Minisztérium
jelentkezett. Részletes jelentést kért a
történtekről, az orvos a legjobb tudása szerint
válaszolt. A mi niszter izgatottan kérdezte:
– Szóval a teste épségben maradt?
– Igen, de ez nem sokat jelent.
– Kell csinálni neki egy új fejet!
– Ez sajnos az orvostudomány jelenlegi állása
szerint nem megvalósítható.
– Nem érdekel. Minden körülmények között fel
kell támasztani Híres urat. Nélkülözhetetlen
vezető, és ő az egyetlen olyan szakemberünk,
akivel az ország külföldi partnerei is hajlandók
tárgyalni.
Az orvos megpróbálta védeni a maga szakmai
álláspontját, de a beszélgetésbe bekapcsolódott
maga Hektor miniszterelnök is, aki a
legszigorúbban megismételte az utasítást:
– Új fejet kell csinálni Híres úrnak, kerül, amibe
kerül! Minden segítséget megadunk, de elvárjuk,
hogy megoldja a feladatot.
A mentőorvos orr-gége specialista volt, soha
nem végzett hasonló operációt. Megpróbálta
felidézni magában mindazt, amit még az
egyetemen hallott erről a témáról. Arra
emlékezett, hogy csak akkor van némi remény a
sikerre, ha egy-két órán belül elvégzik a
szervpótlást.
Kézenfekvő lett volna Híres saját fejét
felhasználni, de az annyira szétzúzódott, hogy
egy, a közelben álldogáló mozaikmester nem
vállalta az összerakást. Betelefonált a szomszédos
Kulinvárra, önkéntes donort kért. A polgármester
felajánlotta az önkormányzati testület ellenzéki
tagjának a fejét, akitől már rég meg akart
szabadulni. A jelölt azonban liberális nézetei
miatt elfogadhatatlannak bizonyult. Ezután a
kormánypárti képviselőivel próbálkoztak,
intelligenciapróbának vetették alá őket, de a
kapott eredmények olyan lesújtóak voltak, hogy
inkább testbarát módszert alkalmazott, vagyis
Híres testéből vett megfelelő anyagot.
Mivel az arc kialakításához egy nagyobb sima
bőrfelületre volt szükség, a lábszárat és a combot
nem használhatta, így kénytelen volt az elnök
alfeléből kiformálni az új fejet. Orvosi
lelkiismeretét azzal nyugtatta meg, hogy már
annyian csináltak ülepet a szájukból, hogy ő
ennek a folyamatnak az ellenkezőjét jogosult
megvalósítani. Csak egy pillanatra ingott meg a
szándékában, mikor a hivatalsegéd rányitott
munka közben és csodálkozva megjegyezte:
– Nini, egy segg!
Az orvos csak a legszigorúbb értelemben vett
sebészeti teendőket végezte el. Kiirtotta az új
fejből az emésztéssel kapcsolatos funkciókat –
ennek elmulasztása kellemetlen
következményekkel járhatott volna – kialakította
az új agy helyét, egy tartós elem beiktatásával
megindította a vérkeringést és a légzést. Utána
Hírest Pestre szállították további kezelésre.
A még kialakulatlan fejet egy formatervező
művészre, Bozsur Szaniszlóra bízták. Bozsur
személyes becsvágyának tekintette, hogy az adott
amorf anyagból a vezető eszményi külsejét
alakítsa ki. Néhány adottságot eleve tudomásul
kellett vennie, meg kellett őrizni a hasonlóságot
Híres eredeti külsejével. Számolva az új arc
természetes teltségével, Bozsur a kialakítandó
vonásoknak joviális, életigenlő jelleget adott.
Huncutul kacsintó, megértő kék szemeket,
pirospozsgás arcot tervezett, amelyek mintha azt
mondták volna: „Na persze, megértem, emberek
vagyunk!", „Szeressük egymást gyerekek!" A
fejtetőre pedig őszülő, katonás kefefrizurát rakott,
mert ez némileg megnyújtotta a túlságosan is
kerekded formát. A nylon hajszálakat egyenként
rögzítették a bőr alá, megerősödésükig egy jéger
alsónadrágból készült sportkalap óvta őket.
Nagyobb problémát jelentett az elnök
tudatának helyreállítása. A szakértők
mindenekelőtt Híres személyiségét, a jellem
körvonalait próbálták rekonstruálni a
hozzátartozók és az ismerősök elbeszélései
alapján, de ez rendkívül nehezen ment, a
beszámolók egymással történő összevetése
rengeteg ellentmondást tartalmazott.
Közvetlen felettese, a vasügyi miniszter úgy
vélekedett, hogy Híres a legudvariasabb emberek
közé tartozott, akivel valaha is találkozott. A
portás viszont, ha némileg elfogódottan, de
bevallotta, hogy az elnök, ha reggel rosszkedvűen
jött be, mindig be szokott köpni a portásfülke
ablakán. Felesége úgy jellemezte, mint egy
végletekig tartózkodó, puritán férfit, titkárnője
viszont megesküdött rá, hogy doktor Híres
Hubert a legtüzesebb szerető egész Budapesten.
A külföldi ügyfelek nem tudták elfelejteni
azokat az igazi magyaros vacsorákat, amelyeket
tiszteletükre és a vállalat költségére adott,
Erzsébet-utalványokat ragasztott a
cigányzenészek homlokára, a család viszont mint
végletekig beosztó, takarékos emberként
emlékezett rá. Otthon leszerelte a tárcsát a
telefonjáról, hogy a távollétében senki se tudja
használni, reggelente pedig magával vitte a
cukortartót, nehogy napközben a gyerekei
torkoskodjanak belőle.
A beszámolók csak egy pontban értettek egyet:
bizonyos mennyiségű alkohol hatására Híres
minden jellemvonása az ellentétébe fordul. Egy fél
üveg whisky elfogyasztása után kételkedett a
szeplőtelen fogantatásban, egy egész üveg után
pedig dicsérni kezdte az átkos Kádár-rendszert.
Ezután következett a legigényesebb feladat az
agyvelőbe be kellett táplálni azokat az eszmei
alapokat, melyek nélkülözhetetlenek egy vezető
jobboldali politikus számára:
– Az illiberális demokrácia igenlése.
– Magyar-orosz, magyar-török barátság. Kelet a
ma Nyugatja.
– A határok védelme – Európa védelme „örök
magyar határpör, meg sem tagadott", a mondat
második felét később törölték, mert kiderült, hogy
a zsidóbérenc, a katonai szolgálatot elkerülő Ady
Endre írta.
Külön listán határozták meg a parlamenti
felszólalások formai és tartalmi körülményeit. A
szöveg kétharmad részének a „nemzeti", a
„magyar emberek így akarják" szavakból kell
állnia. A képviselőknek tilos volt elpirulni a
döntéseik után. A szavazógépeket kézi vezérlésre
állították át, melyet maga Hektor irányított.
Ezek után a szakértők csapata befejezettnek
tekintette a feladatát, úgy ítélték meg, hogy Híres
Hubert visszatérhet régi elnöki pozíciójába, az
események őket igazolták. Híres vezetésével a
Nemzeti Vasipari Tröszt elérte, sőt túlteljesítette
korábbi termelési mutatóit. Új árucikkekkel
jelentkezett a piacon, különösen a fából készült
vaskarika és az egyház számára gyártott vaskalap
aratott sikert.
A miniszterelnök méltányolva Híres
teljesítményét, beemelte őt az irányító stábjába.
Államigazgatási tevékenységét a Sport és Emberi
Magyar Minőségi Irányítási Minisztériumban, a
„SEMMI"-nél kezdte. Feladatköre a
legkülönbözőbb területekre terjedt ki, a kölni
készítéstől a kátrányfőzésig, a kecskék táplálásától
a káposzta megőrzéséig. Kezdetben néhány
apróbb pontatlanság belecsúszott a munkájába,
például összekeverte a mohácsi vészt a
jobbkéz-szabállyal.
Mindent összevetve teljesítménye semmiben
sem maradt el minisztertársai színvonalától.
Önbizalmában megerősödve önálló döntéseket is
megengedett magának. Egy személyi használatú
helikoptert vásárolt, számára külön parkolóhelyet
alakítottak ki a minisztériumi épület tetején. Egy
ellenzéki újságíró kinyomozta, hogy Híres egy
alkalommal arra használta, hogy maga után
hozassa az otthon felejtett zsebkendőjét. Az eset
nem maradt következmények nélkül – azonnal
kirúgták az újságírót. Később arra is fény derült,
hogy a miniszter saját hatáskörébe vonta a kétszáz
forintosok gyártását és forgalmazását. A kész
érméket négyfelé vágatta és mindegyik darabot az
eredeti áron hozta forgalomba hatszáz százalékos
haszonnal. Hektor magához rendelte.
– Nézd, Hubert, a rangodhoz képest túl sokat
lopsz, nekünk erre megvannak a megfelelő
embereink – több is, mint kellene, és ha még csak
ennyi volna! Tegnap az árverésen, ahol a
Dunántúlra lehetett licitálni, te szándékosan fölé
ígértél Hentes Lőrincnek, pedig tudtad, hogy
engem képvisel. Nem voltam, nem vagyok és nem
is leszek gazdag ember, a nehezen dolgozó
kisemberek közé tartozom, nem tűrhetem, hogy
kifosszál anyagilag. Vedd ezt utolsó
figyelmeztetésnek.
Híres tudta, hogy Hektor nem tréfálkozik,
előbb-utóbb leszámol vele, egyetlen esély
kínálkozik: ha ő váltja le a miniszterelnököt.
Tudta, hogy ezt alkotmányos úton nem érheti el,
az Alaptörvénybe már belevésték a záradékot,
miszerint a tisztség apáról fiúra száll. Hektor is
kinézte már az örökösét, egyik unokájának
személyében. A gyerek sokra hivatott politikusnak
ígérkezett, hároméves korában kijelentette, hogy
nem ő csinált bele a saját nadrágjába.
Híres egyéni akcióba kezdett, titokban sorra
járta az utcai hirdetőoszlopokat, és az oda
kiragasztott Hektor-fotókra különböző
gyalázkodó szövegeket írt. Ezek közül a „Hektor
izéld meg a nénikédet egy szál, élére állított
deszkán". Gondolkozott a „geci" kifejezés
használatán is, de ezt előbb túlságosan durvának
találták, és kiegészítette: „geci – a szó jó
értelmében"-re. Komoly összegekkel támogatta a
legjelentősebb ellenzéki mozgalmat, a Magyar
Nemzeti Gyökerek Pártot is.
Ezek az akciók nem maradtak titokban a
miniszterelnök előtt, most már nem érte be
figyelmeztetéssel, radikális döntést hozott. A
Központi Vezérlőben, ahonnan a miniszterek
ténykedését szabályozták, lecserélte a Hírest
mozgató góliát elemet, helyette egy olyat rakott
be, amely minden tevékenységét igenlő
fejbólintásra korlátozta.
Hektor továbbra sem hagyta sorsára egykori
egyetemi kollégiumi szobatársát, egy megfelelő
pozíciót keresett neki. Megmaradt
munkaképessége arra sem volt elegendő, hogy a
választások előtti ingyenes krumpli-osztogatást
irányítsa. Végül sikerült egy megfelelő beosztást
találni a számára, köztársasági elnöknek jelölték.
Itt elég volt bajuszt növesztenie, némi jártasságra
szert lenni a horgászatban, végül ügyelni arra,
hogy a törvények aláírásakor megfelelő végén
használja a tollat.
 A tűzoltóparancsnok
Budapest egyik külső kerületében, Ervinvárosban
már több mint húsz éve romokban áll a Ciróka úti
lakótelep. Egy szörnyű robbanás pusztította el az
épületeket, panel panelon nem maradt, csak
néhány edzett svábbogár élte túl a katasztrófát.
Meg se kísérelték a helyreállítást, a környéket
nemzeti műemlékké nyilvánították, és feljebb
vitték a kötelező alsó sebességhatárt, hogy az arra
elhaladó autósok minél rövidebb ideig
figyelhessék a látványt.
A katasztrófa okát és körülményeit mindmáig
titok fedi, hivatalos tájékoztatót sem adtak ki,
csak a nyugdíjas tűzoltók törzshelyén, a Tüzet
szüntess! kocsmában terjeng egy különös legenda
Keszegh Vilmos parancsnokról.
Keszegh a rendszerváltás idején került a
testülethez. Korábban az Állami Kötélellátónál
dolgozott, de onnan eltávolították, mert kiderült
róla, hogy záróra után rendszeresen meglocsolja a
raktárkészletet, és az így keletkező többletet
hazaviszi. Keszegh nem ismerte el bűnösségét, a
bíróság előtt azt állította: cselekedetében a
rendszer megdöntésének szándéka vezérelte.
Mesterséges kötélhiányt akart előidézni, hogy ne
vezessék be újra az akasztással történő
kivégzéseket.
A rendszerváltó értelmiség méltányolta ezt a
tevékenységét, és a Nemzeti Gerincpárt a tagjai
közé fogadta. A vezető állások elosztásánál pártja
az ervinvárosi tűzoltó-parancsnokság élére jelölte
Keszeghet, a kötéllocsolói tevékenységét szakmai
múltnak feltüntetve. A bizottság elfogadta a
jelentkezését, de nem tekinthetett el attól az
alapszabálytól, hogy a gyakorlatban is
bizonyítania kell az alkalmasságát. A vizsgán
viszonylag bonyolult feladatot kapott: slaggal egy
vizesnyolcast kellett rajzolnia. Bár az alakzat
inkább hasonlított egy kilencesre, mint egy
nyolcasra, a bizottság megdicsérte a pályázót a
magasabb célokra törekvés szándékáért.
Keszegh a szakmai tevékenységét is hasonló
lendülettel kezdte, az újítások sokaságát nyújtotta
be. A belső használatot ellátó benzinkutat
zenélővé alakította át, amely minden vételezéskor
a „nem ég a kunyhó, nem ropog a nád..." kezdetű
tűzoltó indulót játszotta. Magát az üzemanyagot
„nemzeti benzinre" keresztelte át, és
piros-zöld-fehérre festette. Javaslatára a
vizestömlőkre lámpát szereltek, hogy a tűzoltók
jobban láthassák a lángokat.
Senkit sem lepett meg, hogy Keszeghet azonnal
ezredessé léptették elő, majd ezt követően
ervinvárosi kapitánnyá nevezték ki. Mint az új
vezetők általában, ő is a legsúlyosabb
intézkedéssel kezdte: lecserélte a tapétát az
irodájához vezető folyosó falán.
Az állománygyűlésen bejelentette, hogy
azonnali hatállyal visszavonja a benzinkút
működtetésének szabályait, illetve az oltócsövek
lámpákkal felszerelését. Kitalálójukat ostoba
dilettánsnak nevezte, és célzott rá, hogy az illető
nem fogja elkerülni méltó büntetését.
Legnagyobb horderejű határozatának mégis az
számított, mellyel a saját jogkörébe vonta a
benzin- és az oltóvíztankolás engedélyezését. A
lehetséges visszaélések meggátlására az igényeket
48 órával a felhasználás előtt írásban kellett
bejelenteni, a parancsnok pedig nyolc
munkanapon belül köteles volt elbírálni a kérést.
Hamarosan kiderült, hogy ez a szabályozás
súlyos következményekkel jár. A bevetésre
indulók néha nem tudták kivárni a parancsnoki
jóváhagyást; az autókat kézi erővel tolták ki a
helyszínre, a vízhiányt pedig úgy próbálták
áthidalni, hogy hazulról hozták demizsonban.
Többnyire késve értek ki a tűzhöz, a leégett házak
helyén már közlekedési rendőrök irányították a
forgalmat.
Keszegh kénytelen volt enyhíteni az
előírásokon. Először az oltóvíz korlátozását
oldotta fel. Maga járt elöl jó példával: a
tartálykocsival vizet vitetett ki víkendházának
kiszáradt kútjába. A járművek vontatására két
muraközi lovat állított be, majd a téli vizes-sáros
utakra gondolva, egy harmadikat is beszerzett.
A benzinkút kulcsát azonban továbbra is
magánál tartotta. Éjszakánként megállt előtte a
Volkswagen kocsijával, és feltöltötte
üzemanyaggal. Az előírásokhoz továbbra is
ragaszkodott, a műveletet minden alkalommal
engedélyezte magának. Továbbra is megtiltott
minden szabálytalanságot, keményen
megbüntette azt a főcsővezetőt, akit rajtakapott,
hogy állami benzinnel próbálja feltölteni az
öngyújtóját.
Az üzemanyag felhasználása oly mértékben
fokozódott, hogy a könyvelés szerint a kocsiknak
naponta kétszer kellett kivonulniuk minden egyes
ervinvárosi házhoz. Mikor ez sem bizonyult
elegendőnek, Keszegh kénytelen volt egész
utcasorokat kitalálni, így Ervinváros
Kelet-Közép-Európa legsűrűbben beépült
lakónegyedévé vált.
Mivel sikerült elkerülnie a lelepleződést, a
parancsnok úgy ítélte meg, hogy a kisebb
magánhasznú tételekről nagyobb volumenre
térhet át. Egyszemélyes vállalkozást alapított
Nemzeti Energia elnevezéssel, így számlaképessé
vált.
Leselejtezett egy tartálykocsit, és ócskavas-áron
megvásárolta a társaság számára. A járművet
külön helyre állították az udvar sarkában. Keszegh
senkit sem engedett a közelébe, személyesen
töltötte fel benzinnel. Időnként sorra járta vele a
benzinkutakat, és jutányos áron vételre kínálta az
üzemanyagot. A tartálykocsit soha nem hagyta
feltöltetlenül, egyetlen adódó üzletet sem akart
elszalasztani.
Keszegh vagyona egyre gyarapodott, egy
repülőgépet vásárolt, ezzel utazott el kedvenc
futballcsapata, a Tűzoltó Dózsa külföldi
mérkőzéseire. Általában magával vitte az ország
miniszterelnökét is, ő hozta magával a szurkolás
közben elfogyasztott szotyolát.
Egy ilyen kiránduláson Keszegh épp idegenben
tartózkodott, mikor Ervinvárosban végzetes
katasztrófa történt.
Senki sem vette észre azt a riasztó jelet, hogy a
rosszul illeszkedő panelek réseiből vészjóslóan
felrebbennek az oda befészkelődött denevérrajok.
Mire feltűnt, már lángokban állt az egész Ciróka
úti lakótelep.
Általános riasztást rendeltek el, a környékről
kitelepítették a lakosságot. Az ervinvárosi
kapitányság három kocsival is rendelkezett, ezek
közül az egyik múzeumként szolgált, a másikat
büfékocsivá alakították, a harmadik a
legmodernebb típusú járművek közé tartozott: a
sofőrje szemöldökének mozgásával irányította, de
a speciálisan kiképzett kezelő épp az előző héten
mondott fel, és senkit sem sikerült a helyére
állítani.
Molnár Fábián tűzőrnagy, a távollevő Keszegh
Vilmos helyettese, már-már kétségbeesett a
tehetetlenségtől, mikor eszébe jutott az a kocsi,
amelyet a parancsnok a saját rendelkezése alá
vont. A kívül elhelyezett jelzőn ellenőrizte a tárolt
folyadék szintjét, ezt megfelelőnek találta.
A bevetés fontosságára való tekintettel maga ült
a volán mellé. A helyszínre kiérve azt tapasztalta,
hogy a tűz már átterjedt a II. Lajos plázára is, az
áruház pincéjében meghúzódó hajléktalan pár a
lángok martalékává vált a holmijával együtt, csak
néhány összenyomott üres sörösdoboz maradt
utánuk.
A tűz közben a legmagasabb erősségű, hatos
fokozatba csapott át, általános riasztást rendeltek
el. A nagyszámú kocsi sem bizonyult elegendőnek
az oltáshoz, Molnár Fábián járművét is azonnal
berendelték. A tűzőrnagy sietve felszerelkezett, a
sugarat a tűz középpontjába irányította. A csőből
víz helyett benzin zúdult ki, a robbanás
eget-földet megrázott, mikor a füst és a por
eloszlott, akkor látszott, hogy az egész lakótelep
romba dőlt.
A történtekről azonnal értesítették a
Terrorellenes Kommandó gyorsreagálású osztagát.
Ők még azon a héten kijöttek a helyszínre, és
megállapították, hogy az ügy nem az ő
hatáskörükbe tartozik.
 A vizsgálódás hamarosan új fordulatot vett. A
helyszínen egy gyufaszálat találtak, melyről
bebizonyosodott, hogy bolgár gyártmányú. A
kutatás középpontjába egy Georgij Dimitrov
nevezetű bolgár kommunista diverzáns került, aki
a Reichstag felgyújtásánál hasonló módon járt el.
A magyar kormány részletes felvilágosítást kért
Szófiától a bolgár gyufagyártás termelési
mutatóiról, a felhasznált fafajtákról és a fővárosi
trafikok címlistájáról.
Bulgária válaszában kifejtette, hogy a
meggyanúsított Georgij Dimitrov már több mint
száz éve meghalt, így aligha követhette el ezt a
bűncselekményt. A nyegle és nevetséges érvelés
nem elégítette ki a magyar felet, kilátásba
helyezte, hogy embargó alá vonja a bolgár
őszibarackbefőtt importját.
A nyomozás kiterjedt a II. Lajos pláza
pincéjében meghalt hajléktalan személyre is.
Hosszan vizsgálták, miért választotta ezt a
hálóhelyet, amikor több fővárosi luxushotelben is
üresen tátongtak az elnöki lakosztályok.
A vizsgálat végül is Sátán Györgyöt találta
vétkesnek, aki nyilvánvaló álcázási szándékkal
sohase mutatkozott a lakótelep környékén. Ezzel
a manőverrel feltehetően a gyanút kívánta
elterelni magától.
Keszeghet előléptették, és a Központi
Kapitányság parancsnokává nevezték ki. Első
intézkedésként lecseréltette a tapétát az
irodájához vezető folyosó falán, majd néhány
változást rendelt el a benzinkút használatával
kapcsolatosan.
 Előttünk az Özönvíz
Isten lenézett kalapjára, a Földre, rajta
bokrétájára, Magyarországra és úgy találta, hogy
ez a táj színültig betelt hamissággal. Méltó
büntetést keresve elővette régi videóit, amelyek
Szodoma pusztulásánál készültek.
Elérzékenyülten nézegette magát a kép sarkában:
– Istenem, milyen fiatal voltam még akkoriban!
Feltűnt neki az a jelenet, mikor elhatározta,
hogy kénköves és tüzes esőt zúdít a városra bűnei
miatt: Ábrahám ősatya ott állt a szőnyeg szélén, és
felszólalt az elítéltek védelmében:
– Gondold meg, Örökkévaló, szabad-e
elpusztítanod a gonosszal együtt az igazakat is.
Az Úr eltöprengett:
– Ha találok Szodomában ötven igazat, az ő
érdemeikért megbocsájtok az egész városnak.
Ábrahám tovább erősködött:
– De ha ötven igaznak öt hiánya volna, akkor se
pusztítsd el Szodomát.
– Ne alkudozz velem Ábrahám, nem vagyunk a
Klauzál piacon. Lásd, kivel van dolgod: nem
veszejtem el a várost, ha találok benne negyven
bűntelent.
Ábrahám addig erősködött, amíg levitte ezt a
számot tízre. A pátriárka azonban pofára esék
vala, mert tíz igaz ember sem találtatott
Szodomában. Az Úr – dicsértessék a neve! – ekkor
elsüllyesztette a várost minden lakójával,
jószágával együtt.
A régi videókat nézegetve az Úr
elbizonytalanodott, úgy találta, annak idején talán
nem tett meg mindent a katasztrófa elkerüléséért,
most óvakodott tőle, hogy ugyanabba a hibába
essen.
Leküldte a Földre Illés prófétát a
lángszekerével, és felhozatta Noét, Lámekh fiát a
bárkakészítés mesterét. Noé tántorgott, az Úr
lesújtottam nézett rá:
– Még dél sincs, de te már be vagy rúgva! Az
lesz a vége, hogy kiáznak a fogaid.
– Bocsáss meg, Uram, a bor az öregember teje.
– Figyelj rám: azt fontolgatom az én elmémben,
hogy eltörlöm az embert a Föld színéről, mint
annak idején Szodomát, minden barmával együtt,
nem kegyelmezek a csúszó-mászó állatoknak és
az ég madarainak sem. Minden testnek a vége
elérkezett előttem, meg akarom tisztítani a
világot.
– Úgy gondolod, hogy úgy lesz, mint a Teremtés
kezdetén? A Föld újra hideggé és pusztává válik és
csak a Te lelked lebeg majd fölötte? Nem sajnálod
a teremtményeidet?
– Nem kívánom örökre elpusztítani őket, csak
azt akarom, hogy visszatérjenek hozzám. Van egy
„A" és egy „B" tervem. Először hosszú szárazságot
bocsájtok rájuk, időt engedve, hogy felhagyjanak
eltévelyedésükkel. De ha megmakacsolják
magukat az ő bűneikben, jön a „B" terv, ezért is
hívattalak téged. Összegyűjtöm azt a vizet, melyet
a szárazság idején bespejzolok és egyszerre a
földre zúdítom, özönvíz lepi majd el a felszínt.
Úgy határoztam, hogy eltörlöm az embert, mert
már nem lelem kedvemet benne, a csúszó-mászó
állatokat, a barmokat és az égi madarakat is.
Minden testnek vége elérkezett előttem...
Noé rázta a fejét:
– Nem hiszem, hogy hagynád elpusztulni a
teremtményeidet.
– Miért nem? Auschwitznál szóltam egy szót is?
Nem oltok ki minden életet, kedves előttem a
gondolat, hogy újra benépesítsem a világot. Ezért
megparancsolom neked, hogy építs egy bárkát és
vigyél fel rá minden élőből kettőt-kettőt, az ő
szaporulatuk örökli majd a földet.
– És az emberek közül kiket engedsz fel a
bárkára?
– Csak téged. Az iszákosságod ellenére igenis
tökéletes férfiú vagy, egyetlen a veled egykorúak
között. Kegyelmem arra is kiterjed, hogy
magaddal viheted a feleségedet, fiaidat: Sémet,
Hámot és Jáfetet és az ő feleségeiket. Más senkit.
– Nem akarok ellenkezni akaratoddal, Uram, de
nem akarok élni egy kihalt világban. Arra kérlek,
hogy bízd másra ezt a feladatot és bocsáss el
engem, mint ahogy elbocsájtottad egykoron az
agg Simeont. Legyél tekintettel arra, hogy már
betöltöttem a négyszázadik évemet, a
nyugdíjaskor alsó határát.
– Mondd ki nyíltan, hogy mire gondolsz,
– Engedd meg, Uram, hogy legalább száz
embert, szívemnek kedveseket befogadjak a
bárkára: a jókat, az igazakat, az el nem ismert
érdem hőseit.
– Épp olyan vagy, mint annak idején Ábrahám,
már unok vitatkozni veletek. Legyen akaratod
szerint, de ez volt az utolsó engedmény. Most már
térjünk rá a lényegre: láss neki a bárka építésének,
hosszú és nagytürelmű munka ez. Figyeld a
holdat, ha egy „A" vagy „B" betűt látsz rajta, az
jelzi, hogy melyik fokozatnál tartunk.
A lángszekér visszavitte Noét a Földre,
nekilátott a bárka tervezésének. Munka közben
fel-felemelte a tekintetét, egyik éjszaka egy nagy
„A" betűt látott a Holdon, ami jelezte, hogy eljött
az idő, visszahúzódnak a vizek.
 I.
Jelentés a vízözönről

Címzett: „Tisza István" Nemzeti Vízügyi

Akadémia – korábban Vasváry Pál Intézet
Küldi: Vízi-Wasserman Ödön
okleveles vízmérnök
özönvízügyi törvényszéki szakértő
*
Tisztelt Tudós Társaság!

Hivatkozva megtisztelő megbízásukra, amelyet

Önök 2017. november 1-i hatállyal adtak
számomra a Dunával kapcsolatos negatív
jelenségek megfigyelésére és értékelésére, első
észleleteimet időrendben haladva ezúton
terjesztem be Önöknek.
A feltüntetett tárgyhónapban semmiféle, a
szokásostól eltérő tünetet nem tapasztaltam. A
mintavétel szerint a Duna átlagos értékeket
mutatott. A vízben nem csökkent a feloldott
vegyszerek szintje, a fotónegatívokat egyszerű
mártogatással elő lehetett hívni. Az sem tűnt
meglepőnek, hogy a víz színe hol püspöklilára, hol
pedig okkersárgára változott. A hatóságok az ilyen
esetekben szokásos eljárást alkalmazták: nagyobb
mennyiségű kínai „Kettős Boldogság" megjelölésű
tintát öntöttek a folyamba, amely tetszetős pepita
árnyalatot adott. Továbbá operatív intézkedésként
egy magnetofon végtelenített szalagon Strauss:
Kék Duna keringőjét játszotta.
December elején mutatkozott az első
aggodalomra okot adó jel. A folyó vize Gönyű
térségében felforrt, a halak megfőttek benne. A
szakmai protokoll nem intézkedik az ilyen
helyzettel kapcsolatosan. A problémát végül
Hektor, a többórás vízügyi tapasztalattal
felvértezett miniszterelnök oldotta meg. Munkája
hatékonyságára vonatkozólag elég, ha csak arra
emlékezünk, hogy a Rákos-pataki árvíznél
személyesen kísért el a gátig egy homokzsákot
cipelő munkást. Most is gyors és operatív
intézkedést hozott: elrendelte, hogy nagyobb
mennyiségű sót, paprikát és vöröshagymát
szórjanak a vízbe. Az így keletkezett halászlét
magam is megkóstoltam, úgy találtam, mind
ízben, mind zamatban különb a paksi és bajai
vendéglők átlagos kínálatánál.
 Ugyancsak Pakson gőzölögni kezdett a
hőerőmű hűtővize. A kiváltó ok hamarosan
tisztázódott: a vállalatnál üzembiztonsági okokból
atomfűtés helyett széntüzelésre tértek át. Egy
technikai változtatással ezt a hiányosságot is
leküzdötték: a víz hőfokát nem helyben mérték
meg, hanem háromszáz kilométerrel fentebb a
Fekete-Tisza eredeténél.
A vizsgálatnak azonban nem sikerült
megállapítani, hogy ez a folyamat később miért
csapott át az ellentétébe: a vízben megfagyott
halakat egyenesen a miskolci Kocsonyafesztiválra
szállították.
Arra senki sem számított, hogy a folyamat
következtében a Duna mind erősebben leapad.
Budapest térségében a mederből előbukkantak az
úgynevezett Ínség-sziklák, a kormány ezeket
visszamenőleges hatállyal Bőség-szikláknak
keresztelte át.
A helyzet kezdett aggasztóvá válni, Hektor
szokásos péntek reggeli rádiónyilatkozatában
bejelentette, hogy egy újabb, minden eddiginél
súlyosabb támadás fenyegeti Magyarország
államhatárát. Sátán György nyugati tőzsdealkusz,
kufár, balliberális kútmérgező, csizmadia és
kéjgázgyártó egy idegen hatalomnak próbálja
átjátszani a hazánkat illető eső-, harmat- és
hőmennyiségét. Az ügylet célja világos: a kiszáradt
medret arra kívánják felhasználni, hogy rajta
keresztül minél több migráns juthasson be az
országba. Sátán személyesen is részt vesz az
akcióban. Többen is látták, amint hazánkból
távozóan kezében két vizespalackkal lopakodik fel
a repülőgépre, ily módon tovább csökkentve az
ország vízvagyonát.
A kormány a szomszédos államokhoz fordult
segítségért, de mindenütt elutasítás fogadta, ők
maguk is szűkölködtek vízben. Ausztria nem
engedte átfolyni határain a Dunát, a vizet felfogta
és tetszetős műanyagcsomagolásban exportálta.
Az úgynevezett visegrádi országok az egykori
Barátság olajvezeték mintáján megpróbálták
létrehozni a Barátság vízvezetéket, de csak
Lengyelország állt ki a magyar ajánlat mellett,
ebből viszont sokat levont az a körülmény, hogy
egyetlen méternyi Duna-mederrel sem
rendelkezett. Továbbra is eljártak egymás
tüntetéseire, ahol gyakran felhangzott a régi dal: !
– Lengyel-magyar két jó bárét.
 – Együtt küzd és issza vizét! (A barát szót a
rímkényszer miatt kellett módosítani.)
Ukrán csempészek jelentek meg a határon, a
Tisza vizét próbálták belopni, sokan az autójuk
benzintartályát alakították át erre a célra. A vizet
leadták a cinkos magyar benzinkutasoknál, akik
ezt bögrecsárdákban értékesítették.
Az országon belüli vízhasználat rendjét is
szabályozni kellett. Szigorúan megtiltották a
borok vizezését. Továbbá korlátozásként a
nyomdáknak nem engedélyezték a vízjel
alkalmazását. Csak az egyház szenteltvíz-igényét
tejesítették maradéktalanul.
A közhasználatban átalakultak a vízzel
kapcsolatos megfogalmazások. A kereskedők
egy-egy sikeres nap után felsóhajtottak: hála
Istennek, ma aztán igazán jól ment, még a hideg
vízre valót is meg tudtam keresni. A képmutató
szónoklatokat úgy jellemezték, hogy olcsó bort
prédikál, de maga otthon drága vizet iszik.
Minden intézkedés ellenére az apadás tovább
folyatódott, a vízszint előbb térdmagasságúra
esett vissza, ezt követően már csak bokáig ért, s
végül száraz lábbal is át lehetett kelni a medren.
Sorra kimerültek a Dunát tápláló oldalvizek is,
legtovább a szállodáktól torkolló szennyvíz
csatornái szállítottak utánpótlást.
A Hunnia luxushotel kénytelen volt
megváltoztatni a propaganda jelszavát: „Ki
Hunnia vizét issza, vágyik annak szíve vissza!" A
szöveg úgy módosult, hogy „Ki Hunnia vizét issza,
saját vizét issza vissza", majd a közvélemény
nyomására kialakult a végső változat: „Ki Hunnia
vizét issza, nem a saját vizét issza vissza!" Az
államvezetés nem hozhatta nyilvánosságra a
végbement változásokat, ez sértette volna az
idegenforgalom és a hajózás érdekeit, így továbbra
is érvényben tartotta a régi kereteket. A rádió
minden reggel bemondta, hogy Gönyűnél tilos a
hajóvonták találkozása, az átmenő vízi forgalmat
vontatásra átalakított tankok bonyolították le.
Néhány új kikötő így is létesült: Homokfüred,
Dunaszárazd néven.
Megrendezték az első száraz medencéjű
Európai Úszóbajnokságot, ez a lebonyolítási
forma nem járt vízpazarlással, és szinte teljes
biztonsággal kizárta a vízbefulladás veszélyét.
A körülmények jól szemléltették a modern világ
kezdeményező irányultságát, az innovatív
hozzáállás fontosságát. Aki konzervatív módon
startfejessel kívánt elindulni, megtapasztalhatta,
hogy a betonaljzat jóval keményebb, mint az ő
koponyája. Egyben tanulságos példát kaphatott
arról, hogy ha valaki nálunk ugrálni próbál, az
komoly veszélyeknek teszi ki magát.
A küzdelem lebonyolításánál megszüntették a
korábbi vaskalapos korlátozásokat, szakítottak
azzal az elavult felfogással, hogy a versenyzőknek
tudniuk kell úszni, sőt még különböző
úszásnemeket is előírtak számukra (gyors, mell,
hát), most nekik tetsző stílusban futhattak az üres
medencében.
Mód nyílott a demokratikus jogállamban
elengedhetetlen pozitív diszkrimináció
gyakorlására is. A medence fedetlenül maradt
aljzata lehetővé tette, hogy fakultatív módon
fessék fel a rajtvonalat – különböző személyes
érdemeknek megfelelően. Egyeseknek a cél
közvetlen közelében jelölték ki, ahonnan egy
benyúlással elérhette a falat, másoknak a táv
felénél, a megátalkodott szocialista, liberális
elemeknek pedig az árral szemben a Duna
fekete-tengeri torkolatánál.
A verseny arcának sikerült megnyerni Rövid
Karola olimpiai bajnokot – igaz: államkölcsönt
kellett felvenni, hogy fedezni lehessen a
honoráriumát. A bajnoknő most is az „Iron Lady",
vagyis a „Vashölgy" díszítő jelzőt viselte. Ezzel
megtévesztette a nemzetközi sajtóorgánumokat,
amelyek azt sejtették, hogy mint korábban, most
is Margaret Thatcher volt angol miniszterelnök
rejlik az elnevezés mögött, elárasztották a
kérdéseikkel. Mi a véleménye Visnai Shrivad hat
nappal azelőtti halálos kimenetelű
helikopterbalesetéről. Rövid Karola részvétét
nyilvánította, a bangkoki üzletember személyében
egy régi hívét vesztette el. Toulouse Lautrec-ról is
nyilatkoznia kellett, úgy vélte, döntetlen lesz vagy
egy góllal nyer a Toulouse.
Az úszónő kénytelen volt új jelzőt választani,
sokáig ingadozott a „Grachusok anyja" és az
„Orleáns-i Szűz" között, végül a „Hős Város"
háborús megjelölés mellett kötött ki.
 II.
A folyó kiszáradása lehetővé tette, hogy hozzá
lehessen kezdeni a meder rendbetételéhez. A
feladatra egy bizottságot hoztak létre, amelybe én
is bekerültem, így közelről láthattam a Duna sok
ezer éves történetének a nyomait.
A kavicságyat valósággal elborította a hulladék.
A számtalan napolajos flakon, kifordult esernyő,
lerágott halgerincek, gumi védőszerek mellett
néhány szokatlanabb tárgy is feltűnt.
A hidak talpazata felfogta az árral érkező
fehérlő csontokat, melyek az öngyilkosok, az
1944-ben a nyilasok által kivégzett gyerekek
holttestéből származott, továbbá azokéból, akik
elhitték a szónokoknak, hogy egyszerű dolog a
vízen járni.
Helyenként valóságos szigetek alakultak ki
eldobott párttagsági könyvekből, némely csomag
tíz különbözőt is tartalmazott, jelezve
tulajdonosának megingathatatlan meggyőződését.
Néhányan beeveztek a folyó fősodráig, hogy
biztonságosan megszabadulhassanak a
kompromittáló papíroktól.
 Az iszapba süllyedve ágyúk, tarackok és
aknavetők is feltűntek. A Honvédelmi
Minisztérium azonnal rátette a kezét, de kiderült,
hogy ezek a háborús lőfegyverek túlságosan
modernnek számítanak ahhoz, hogy
besorozhassák őket a hadsereg jelenlegi harcászati
rendszerébe.
Követve a meder süllyedő vonalát, mind több
pénzdarabra bukkantunk. Római sestertiusokból a
Paskievics-féle vaskopeken át a II. világháborút
követő adópengőig. Ezek az idők folyamán
különféle vendéglátóhelyekről kerülhettek a
vízbe, erre vallott, hogy a nagyobb címleteket
mindig egy kisebb egészítette ki, nyilván a számla
kifizetésével járó borravaló.
A legértékesebb leletre egy viszonylag frissen
ásott és betonnal lefedett mélyedésben akadtunk
rá, a takarást megbontva egy unicumos palack
került elő. A rajta lévő felirat szerint a demokrácia
szellemét zárták bele, hivatalba lépésekor maga
Hektor pecsételte le. A honvédség tűzszerészei
külön óvatossággal emelték ki a leletet, ha a
burkolat megsérül, a szellem kiszabadul, és többé
nem lehetne újra visszakényszeríteni fogságába.
 A miniszterelnök lerakatta a palackot a metró V
tervezett alagútjának végébe, tudta, hogy ez az
építkezés száz éven belül aligha fejeződik be, így a
rejtek nem kerülhet elő.
Balszerencséjére egy fiatal ellenzéki újságíró
felfedezte a titkot, és hosszú cikksorozatot
készített róla. Hektor elébe kívánt vágni a
botránynak, országos konzultációt írt ki annak
eldöntésére, hogy felnyissák-e a palackot. A BÖF,
a CÖF, a DÖF tömegtüntetéseket rendezett,
követelve, hogy a palack továbbra is maradjon
zárva, csak egy szavazat állt ki a felbontás mellett.
Később baráti társaságokban 2.650.422-en
jelentették ki, hogy ezt a voksot ők adták le. A
felülvizsgálatnál ezt az egyet is érvényteleníteni
kellett, mert kiderült, hogy az unicumot gyártó
cég egyik alkalmazottjától származik, csalárd
módon így próbálták megszerezni a vállalati
múzeum számára az ipari műemléknek számító
palackot.
A nemzeti konzultáció után sor kerülhetett a
megtisztított terület privatizálására. Mivel a Duna
fenekének nem volt aranykoronában kifejezett
értéke, szakembereknek kellett felbecsülniük a
föld minőségét. Megállapították, hogy az
évszázadok óta a folyóba áramló műtrágya
feljavította a talajt, ennek következtében
elsőrendű televénynek tekinthető. Érthető, hogy
sokan jelentkeztek vételi szándékkal.

Zártkörű versenytárgyalást hirdettek, amelyet

az egyedüli meghívottként induló Hentes és
Hentes Zrt. nyert meg. A vételár összege nem volt
publikus, az ajánlatot tartalmazó borítékot
nyilvánvaló tévedésből csak az eredményhirdetés
után nyitották ki.
Az új tulajdonos első lépésként
meghosszabbította a felcsúti kisvasút pályáját,
ezentúl Nemzeti Medervasút néven egészen
Budapestig közlekedett. Hektor kiállt az új
létesítmény védelmében, azzal fenyegette meg az
elégedetlenkedőket, hogy ha tovább tiltakoznak
ellene, akkor egészen Moszkváig elviszik, ahol
bekötik a Transzszibériai Expressz vonalába.
Pereputyin orosz államfő elvállalta, hogy a
majdani megnyitón ő tartja majd az avató
beszédet és ropogós csárdást táncol majd Schmidt
Máriával.
Bunkó Szilárd demagógiai államtitkár
javaslatára közcélra kisajátítottak egy földdarabot,
itt egy nyugdíjasoknak szánt temetőt alakítottak
ki, az elhunytak öntemető készülékkel
elhantolhatnák magukat. A kapunál egy táblát
helyeztek el: „Feltámadni tilos! Miből fizessük a
nyugdíjatokat?!"
Más teendő nem maradt hátra, mint a folyópart
nemzeti szempontokból történő rendezése. Az
alsó lépcsőről eltávolították József Attila szobrát,
helyébe Wass Albert képmását állították, a
talapzatába belevésték a költő méltán híres sorait:
„A víz az szalad
A kő az marad!"
Szívesen folytatták volna az idézetet, de az
egész országban nem találtak senkit, aki ismerte
volna a további szöveget.
A Szabadság-szobor nőalakjának kezébe egy
pálmaág helyett narancsot helyeztek, az
Országházat miniszterelnökségi rezidenciává
alakították át. Térbeli plasztikát alakítottak ki az
örök török-magyar barátság tiszteletére, az
alkotás azt ábrázolja, hogy Dugovics Titusz
felsegít egy janicsárt Nándorfehérvár falaira.
Azt a folyószakaszt, ahonnan 1944-ben a
Dunába lőtt gyerekek emlékezetére egy fémből
készült cipősort helyeztek el, kiadták egy cipőipari
vállalatnak reklámcélra.
 III.
A szárazság továbbra sem szűnt meg, a búza és a
kukorica olyan alacsony maradt, hogy a
gyalogbolha térdelve legelte le. Csak a vadkender
tenyészett dúsan, ezért próbálkozások folytak,
hogy lehetne bekapcsolni az emberi
táplálékláncba.
Az első kísérleti termékeket a
nyugdíjasotthonokban próbálták ki. A menüben
feltűnt a vadkenderkolbász tükörtojással, és a
marihuanafőzelék magyaros feltéttel. Ízesítésül
némi bürököt, csattogó iszalagot adtak hozzá. A
kísérletek nem várt sikerrel jártak, sok férőhely
szabadult fel az otthonokban.
Áttekintették a modern mezőgazdasági
módszereket, többek között a verebekkel történő
trágyáztatást, ahol egy hektárra két, sőt három
madarat is telepítettek. Mind közül az izraeli
csepegtető öntözés ígérkezett a leghatásosabbnak,
a magas terméshozamok mellett takarékos
vízfelhasználással járt.
Hektor vezetésével népes küldöttség indult a
Szentföldre, a tagjait különös gonddal válogatták
össze, a politikusok mellett néhány polgári
személyiség is helyet kapott benne. Egyaránt
bekerült Seifensteiner Salamon tábori főrabbi, aki
másodállásban sakterként és sóletszentelőként is
működött, és Hargitai-Hirig Simon, a Jobbikból
kivált Legjobbik párt elnöke. Mint vízügyi
szakértőt engem is meghívtak.
A delegáció egységes voltát kifejezve
mindannyian piros-fehér-zöld sabeszdeklit
kaptunk, csak Hektor tette fel az ilyen alkalmakon
használatos széles karimájú fekete kalapját. Az
alacsony és köpcös államférfinak nem állt jól ez a
fejfedő, mégsem lehet egyetérteni azzal a
gúnyolódó újságíróval, aki egy nagyobb méretű
gombához hasonlította. Benjámin Póse Jiszráel
izraeli miniszterelnök kint a repülőtéren fogadott,
Seifensteiner Salamon a helyszínen ökuménikus
átkot celebrált közös ellenségükre, Sátán
Györgyre. Ezt követően a vezetők átnyújtották az
ajándékokat. Hektor átadta a Demokrácia
szellemét magába rejtő unicumos palackot,
melytől már rég meg akart szabadulni, továbbá
egy disznólábat, melyet Seifensteiner kósernak
nyilvánított. Póse Jiszráel egy drótkerítéssel
viszonozta, mely korábban a libanoni határon állt.
 Ezt követően a küldöttség országjárásra indult,
Jeruzsálemben egyenest a Siratófalhoz hajtottak.
Hektor egy „kvitlit", a kívánságát tartalmazó
cédulát akart elhelyezni egy résben, egy létrát
hozatott, hogy minél magasabbra tehesse be, meg
volt győződve, hogy Isten felülről kezdi az
olvasást. A gyülekezet helyettes samesze
tiszteletbeli Messiásnak nevezte ki.
Az országjárást csak egy kínos epizód zavarta
meg. Názáret felé tartva a küldöttséget egy hét
sebből vérző, fején töviskoszorút viselő, hatalmas
keresztet cipelő férfi próbálta megállítani, de
Zsemlyén Zsolt, a Magyar Kereszténydemokrata
Unió elnöke undorral fordult el tőle.
Hektor tűnődve megjegyezte:
– Nem kellett volna adni neki néhány piasztert?
Eredetileg arról volt szó, hogy senkit sem hagyunk
az út mellett.
– Eszedbe ne jusson, Hektor, rohanna a
kocsmába és elinná.
Még sokáig követte őket a férfi jajongása:
– Istenem, Istenem miért hagytál el engem?!
A két miniszterelnök tárgyalásának
központjában az a kérdés állt, hogy miképp
lehetne enyhíteni a kölcsönös vízhiányt. Felmerült
egy, a Dunát és a Jordán folyót összekötő csatorna
terve, amely lehetővé tenné a drága orosz
importvíz kiváltását. Megvitatták egy termálvízzel
működő lórehabilitációs központ létrehozását.
Hektor bejelentette igényét a csepegtetős
öntözés módszerének átvételére, bár megjegyezte,
hogy csak csepegtetve tudnak fizetni érte. Póse
Jiszráel hozzájárult, viszonzásul a kisebbségek
féken tartásának sikeres magyar receptjét kérte.
A szerződés néhány jelentős kiegészítést is
tartalmazott. A felek megegyeztek abban, hogy a
magyar küldöttség által hátrahagyott üres
palackokat Póse Jiszráel miniszterelnök
feleségének áll jogában visszaváltani. Az esetleges
határvitákban az Európai Unió bírósága dönt. Egy
parafalapot hoztak be a tárgyalóterembe, és azon
parafálták a megállapodást.
És egy este feltekintve az égre Noé egy „B"-betűt
látott a holdon, ebből megértette, hogy
nemsokára bekövetkezik az özönvíz.
 IV.
A szerződés aláírása után Hektor azonnal
repülőgépre ült, otthon akarta nézni kedvenc
futballcsapatának fejelőtréningjét.
Visszaérkezéséig a küldöttség tagjai
helyettesítették inspekciós formában.
Társaim szétszéledtek, Zsemjén kiment
vadászni az Állatkertbe, Seifensteiner egy halsütőt
akart nyitni a Holt-tengernél, a többiek is találtak
intézményeket, így az ügyelet rám maradt.
Lassan letelt a rám szabott idő anélkül, hogy
bárki is felkeresett volna. Már el akartam távozni
az irodából, mikor kopogtak és kinyílt az ajtó. Egy
idősebb, régimódi öltözetet viselő férfi lépett be,
kezében egy borosdemizsont fogott.
– Fünfhundert und zwanzig – köszönt –, a
miniszterelnök urat keresem.
– Sajnos ő elutazott fontos államügyben.
– Mikor jön vissza?
– Nem tudni pontosan, este vagy holnap
délelőtt.
A jövevény kelletlenül fogadta a tájékoztatást.
 – Kár, a dolog nem tűr halasztást. Bocsánat,
még be sem mutatkoztam: Noé vagyok az
Örökkévaló bárkaügyi megbízottja.
Felfogtam, hogy egy őrülttel van dolgom,
próbáltam óvatosan kezelni a helyzetet.
– Tudna mutatni valamilyen személyazonossági
igazolványt?
– Igazolványom nincs, de talán egy csoda is
megfelel.
Kezét kérőn az ég felé emelte, erre magasból
két galamb ereszkedett le, csőrükben fogva egy
ágyút hoztak, lerakták az épület előtti mezőn,
majd elszálltak. A hihetetlen jelenet tovább
folytatódott. Kezelő sehol se mutatkozott, az ágyú
saját magát helyezte tüzelőállásba, és egy lövést
adott le. Megdöbbenve láttam, hogy a golyó
egyetlen épületben sem tett kárt, hanem egy új
házat épített, a következő lövéssel pedig
berendezte azt.
– Gondolom, ezek után elhiszi, hogy valóban az
Örökkévaló küldött!– jegyezte meg Noé. – Ön
milyen feladatot lát el Hektor úr mellett?
– Vízügyi szakértőként dolgozom.
– Szóval szintén vizes?! Azt ajánlom, legalább
mi tartsunk össze. Hány éves?
 – Hatvankettő.
– Akkor én vagyok az idősebb, Ádámnak és
Évának a Paradicsomból való kiűzetésének napján
születtem, a múlt héten töltöttem be a
hatszáztizennyolcadikat. Igyuk meg a pertut.
– Megtisztelsz, Noé bátyám.
Noé két poharat vett elő, és töltött a
demizsonból.
– Ezt mindig magaddal hordod? – kérdeztem.
– Kénytelen vagyok vele. Jeruzsálem nem egy
kultúrhely, mint például Moszkva vagy Miskolc,
ahol minden sarkon áll egy kocsma, itt pedig jó,
ha 300-400 méterenként találsz egyet.
Koccintottunk, aztán Noé a tárgyra tért:
– Nézd, Ödön, nekem ezer dolgom van, nincs
időm várni Hektor urat. Tájékoztasd őt, hogy
holnap reggel visszajövök majd. Addig is szigorú
titoktartást kérek.
Másnap reggel újra megjelent, a
miniszterelnökkel kettesben fogadtuk őt:
– Az Úr üdvözletét hozom. Gratulálok önnek,
amiért Magyarország jobban teljesít. A hozzá
beérkező fohászokból értesült, hogy a nép isteníti
önt, ha olyan áttételes formában is teszi, mint
hogy „az anyja istenit!". Az Úr azzal bízott meg,
hogy értesítsem önt a szándékáról miszerint
özönvizet bocsájt a Földre, amely elpusztít
minden élőlényt, hiába menekülnek a
legmagasabb hegyek csúcsára, az ár azokat is
ellepi majd. Az Úr azonban arra való tekintettel,
hogy önök a bokrétát jelentik a kalapján, különös
kegyelmet kíván gyakorolni. Engedélyezi, hogy
száz ember megmenekülhessen, engem bízott
meg azzal, hogy fenn a Hóreb-hegyen építsek egy
bárkát, amely befogadja őket. Már el is kezdtem a
munkát.
Noé egy dossziét vett elő a táskájából:
– Bemutatom a műszaki leírást. A hajótest a
legnemesebb góferfából készül, kívül-belül
szurokkal festjük le. A hossza 300 sing, a
szélessége 50, a magassága 30 sing lesz. A
bűnözők számára egy kis házi börtönt is
berendezünk.
– Ez hány sing lesz?
– Kettő, Sing Sing. Fenn egy ablakot vágunk,
oldalt pedig egy ajtót, belül pedig alsó-, belső-,
továbbá magas szintet alakítunk ki. Igen nagy
munka, az Úr szeretné, ha önök is beszállnának.
– Sajnos nálunk is hiányzik a megfelelő
munkaerő.
 – Nem is arra gondolunk. Az építkezés nagyon
sokba kerül, az Isten pénze sem elég hozzá.
Amellett a nemzeti valutánk, a sékel folyamatosan
veszít az értékéből, sehol se kell. Önök úgy tudják
meghálálni az Úrnak, hogy beszállnak a
költségekbe. Én az önök helyében nem
kockáztatnám meg, hogy haragra gerjesszem és
visszahívja ezt a jótéteményét.
Hektor gondterhelten nézett maga elé:
– Meggondolom, és értesíteni fogom a
döntésemről.
– Előre is köszönöm – megemelte a demizsont.
– Nem innánk egy pohárkával?
– Én csak a vejem pálinkáját fogyasztom.
Mikor Noé eltávozott, Hektor felém fordult:
– Szeretném Wassermann úr, ha ez a dolog
kettőnk között maradna.
– Már el is felejtettem mindent.
Itt kell megemlítenem, hogy Magyarország
területének közel egyharmadát, a határkerítés
melletti sávot jelölték ki a kísérlet céljára, de
hamarosan kiderült, hogy sem a víz, sem a magok,
palánták sem, továbbá a szükséges technikai
berendezések sem állnak rendelkezésre. A
csepegtetésügyi államtitkár megpróbálkozott az
unortodox száraz öntözés bevezetésével, de ez
sem hozott megfelelő eredményt.
 V.
Hazaérve Hektor senkinek sem tett említést a
tárgyalásokról, de titokban megkezdte a
felkészülést az Özönvízre. Be akarta biztosítani
helyét Noé bárkájára, a költségek fedezésére
„Nemzeti Szárazság Hozzájárulás" címen,
országos különadót vezetett be, a jövedelem két
és fél százalékát. Kifejtette: ez a döntés különösen
kedvező a nyugdíjasok számára, alacsony
járandóságuk folytán ők fizették a legkisebb
összeget. Ezt is ellentételezték egy további
kedvezménnyel: lépegető exkavátorok
vásárlásánál csak az áfa felét kellett kifizetniük, a
maradékot részletben törleszthették.
A törvényjavaslat kapcsán heves szócsata
alakult ki a parlamentben. Az ellenzéki képviselők
egy időre feladták az egymás közötti ellentéteket
és egységesen léptek fel. Bohócsapkát tettek fel, és
cipőkrémmel bajuszt festettek maguknak, így
jelezve, hogy nevetségesnek tartják a
beterjesztést. Hektor arcmásával ellátott
léggömböket engedtek fel, melyekre
vízipisztollyal célba lőttek, nádsípot fújtak,
békabrekegést utánoztak.
Voltak, akik még ennél is tovább merészkedtek.
Fletó, a demokratikus demokraták elnöke
bejelentette: tiltakozása jeléül, hogy ezennel
lemegy a Duna-partra, fél lábra áll és addig tartja
ezt a pozíciót, amíg Hektor le nem mond a
miniszterelnöki posztjáról. „Ezt már fél lábon is
kibírjuk!" – jelszóval csatlakozásra szólította fel a
polgárokat, de senki sem követte a példáját, így
egy negyedóra után letette a lábát. A politikai
elemzők egyetértettek abban, hogy az utolsó
másfél évtizedben ez volt a legkeményebb
ellenzéki megnyilvánulás.
A törvény jogerőre emelkedett a szavazáson,
Hektor folytatta az előkészületeket. Megkezdte a
kedvezményezettek százfős csoportjának
összeállítását. Ötven helyet a családjának tartott
fenn, a többiről titkos tárgyalásokat folytatott.
Már a Jövőt, az Özönvíz utáni időket tervezgette.
Kizárt minden olyan személyt a kontingensből,
aki veszélyt jelenthetett a hatalmára, kiszűrte a
kardnyelőket, a narancsárusokat, a 180 centinél
magasabbakat, továbbá azokat a társait, akikkel
annak idején együtt indultak el az egyetemi
diákkollégiumból. Helyükbe bankárokat,
stadiontulajdonosokat fogadott be, továbbá a
szövetséges országok vezetőit, a belorusz, az
azerbajdzsán, a török elnököt, pótlólag listára
vette a macedón miniszterelnököt is.
Anyagilag is le akarta fedezni magát. A
vagyonára biztosítást kötött vízkár ellen a patinás
„Tűzkár-Vízkár-Párttitkár" társasággal, mely a
kockázat alacsony szintjére való tekintettel
előnyös feltételeket ajánlott neki. A szerződés az
első esőcsepp lehullásakor lépett életbe.
Noé jól haladt a technikai feladatok
megoldásával. A bárka mozgatását
közmunkásokból átképzett gályarabokkal oldotta
meg. Ők elégedettek voltak az új helyükkel,
kafetériaként ecetes pecket szopogathattak és
néha még doboltak is nekik.
A bárka műszakilag készen állt az indulásra. Az
iránytűre több „előre" és „hátra" jelzést festettek,
hogy követni tudják a miniszterelnök éppen
aktuális iránymutatásait.
Már csak a belső tér kialakítása maradt hátra. A
fedélzeten megnyitották a Nemzeti Bárka
Trafikot, és üzembe helyezték a kulturális
szolgáltatások központját, a Nemzeti Bárka
Televíziót is. Beszereztek néhány özönvíz előtti
filmet, a Tenkes kapitánya-sorozatot, a Mágnás
Miskát, a Hypolit a lakájt.
Egy kis modern házinyomdát is berendeztek,
ahol a Nemzeti Konzultáció adatlapjait állították
elő, a különféle reklámújságokat, és legnagyobb
vállalkozásként kiadták Wass Albert
költeményeit. A kötet anyagából amatőr
versmondóversenyt rendeztek. A hallgatók nem
tudták visszafojtani a könnyeiket, mikor
elhangzott az örökbecsű mondat: „A víz az szalad,
a kő az marad", képzeletük visszaszáll abba az
időbe, mikor a Dunában még folyt a víz.
A sportélet sem szünetelt. Rövid Karola
felajánlotta, hogy úszóiskolát nyit a fedélzeten,
csak egy szerény tiszteletdíjat kért: írják a nevére a
Dunántúlt. Mikor ehelyett csak egy pénzzel
megrakott borítékot kapott, nyilvánosan
összetépte.
Hektor úgy érezte, hogy mindezzel sikerült egy,
az otthonával egyenértékű kulturális szintet
kialakítani.
Már csak a bárka külső borítása maradt hátra.
Az eredeti szurokalapra Noé Hektor által kiadott
jelszavakat festett: „Ha belépsz hozzánk,
tudomásul kell venned a bárka törvényeit!",
„Mindenki annyit ér, amennyije van", „Ma sokkal
jobban élünk, mint tavaly" szöveget az enyhén
borközi állapotban levő Noé egy „f" betűvel
egészítette ki, „Ma sokkal jobban félünk, mint
tegnap".
A tiltakozás ellenére elterjedt a fenyegető
veszély híre, nem szűnt meg az új és új
próbálkozók rohama. Hiába tették ki az „elnézést
kérünk, de a bárka már megtelt, a legközelebbi
vízi jármű a Léthe folyón, parancsnok: Kháron
kapitány, viteldíj: egy obulus" feliratot.
Néhány, állatoknak szánt, férőhelyet át kellett
alakítanunk az utasok számára, ennek
következtében a papagájok és a galambok közös
kalitkába szorultak. Ez azzal a reménnyel
kecsegtetett, hogy a galambok megtanulnak
beszélni, és élőszóban adhatják elő a
mondanivalójukat.
Ami az én személyemet illeti, Hektor nem
jelezte, hogy számít-e a részvételemre, ezért
felkerestem Noét, hogy elbúcsúzzam tőle. A
bárkára épp rakodták be az étel-ital ellátmányt.
Noé tíz hordó bort hozatott be magának,
önkéntelenül felkiáltottam:
 – Úristen, ennyi bor!
– Ugye, te is kevésnek találod, Ödön?! Mindegy,
majd beosztom valahogy, tőled nem sajnálom,
igyunk egy hangyányit – megemelte a poharat –,
egészségünkre és ellenségeink szörnyű
pusztulására!
– Milyen jól beszélsz magyarul!
– Na ja, én a Bábeli Torony főiskolában
végeztem bárkaépítés-borászat szakon, ott még
adtak a nyelvtudásra. Mikor költözöl be a
fedélzetre?
– Csak azért jöttem, hogy elköszönjek tőled.
Hektor nem hívott meg.
– Azért, mert rajtam kívül te vagy az egyetlen
vizes, téged nem lehet bemalotázni, meg túl sokat
is tudsz róla. Mint a toronyfőiskolában tanultuk:
nyista pleff, ne is törődj vele. Van még annyi
protekcióm az Úrnál, hogy bejuttassalak, ő meg
csodálkozhat, mint a nyuszi a nulláslisztben.
Jelentem a Tisztelt Tudós Társaságnak, ily
módon abba a szerencsés helyzetbe kerültem,
hogy első kézből tudok beszámolni a további
eseményekről.
 VI.
Hektor épp beszédet tartott a parlamentben,
mikor az ablak üvegein megkoppantak az első
vészjósló esőcseppek. Mindenki megkönnyebbült,
hogy véget ért a szárazság, Hektor kihasználva az
alkalmat, bejelentette, hogy ez az eredmény a
Nemzeti Együttműködési Rendszer kitartó
áldozatos helytállásának köszönhető, aztán sietve
repülőre szállt, és elutazott a Kármel hegyre.
A bárka már készen állt az indulásra, a
gályarabok egyes fokozatba állították az
evezőjüket. A fedélzeten Noé fogadta a
miniszterelnököt welcome nektárral és különleges
minőségű szotyolával, utána bezárult az ajtó.
Noé életének hatszázadik esztendejében, annak
második hónap tizenhatodik napján, délután fél
háromkor megnyíltak az ég csatornái, és esett
negyven nap és negyven éjszaka. A vizek tizenöt
singgel megnövekedtek. Sajnos elfelejtettem
utánanézni, hogy ez mennyit jelent méterre
átszámítva, de annyi biztos, hogy elborították a
Kármel-hegyet, felemelték a bárkát és
kimozdították álló helyzetéből.
 Hektor elővette példaképének, vitéz nagybányai
Horthy Miklós ellentengernagy hátrahagyott
naplóját, és megnézte benne, hogy mi a teendő
hasonló helyzetben, aztán kiadta a parancsot:
– Teljes gőzzel hátra! Utánunk az Özönvíz!
A Nemzeti Bárkarádióban rövid beszédet
tartott, bejelentette, hogy szó sincs katasztrófáról,
az egész ügy nem több Sátán György átlátszó
mesterkedésénél. Az amerikai kufár így próbálja a
víz H2O-s képletéből kivonni az egyik
hidrogénatomot és ezt a saját üzleti céljaira
fordítani. A nehezen dolgozó magyar kisemberek
azonban csattanós választ adnak majd erre a
merényletre.
Hektor indulás előtt kidobatta a térképeket,
szextánsokat és a többi tájékozódási eszközt,
mondván, ezzel is csökkenti a rakomány súlyát,
másrészt, ha egy bárka nem tart sehová, az nem
tévedhet el.
Amerre elhaladtunk, a víz színén emberek,
csúszómászók, madarak, vadállatok tetemei
úsztak. A miniszterelnök szomorúan vette
tudomásul, hogy élete legfőbb teljesítményének, a
határkerítéseknek az oszlopai sem látszanak ki az
árból.
 Tekintete csak egy üres hordón akadt meg,
amelynek oldalára a „saját termésű víz olcsón
kapható"-felirat volt festve.
Két, különlegesen szívós túlélőnek sikerült
felkapaszkodnia a bárkára, őket mint
életvitelszerűen a vízben tartózkodókat a
koromkamrában helyezték el. Már az első éjszaka
ellopták egymás ingét és bakancsát, majd a
megalázó bánásmód elleni tiltakozásul újra a
vízbe vetették magukat, és inkább kopoltyút
növesztettek.
Hamarosan kialakult a bárka belső működési
rendje is.
A nap Sátán György-ellenes gyűlölködő
negyedórával kezdődött, ahol a miniszterelnök
fia, Gerzson ökuménikus átkot mondott az
amerikai üzletemberre.
Ugyancsak reggel jelentkezhettek a
gyengélkedők azért a sorszámért, melynek
birtokában részt vehettek azon a sorsoláson,
melyen felvételt nyerhettek arra a vállalkozó
listára, ahonnan felkerülhettek az igazi
várólistára.
Hektor gyerekei és Noé unokái számára
elindították a gróf Klebelsberg Kunóról elnevezett
elitképző iskolát. A növendékek arra készültek,
hogy tanulmányaikat külföldön folytassák majd,
ezért különös súlyt helyeztek az idegen nyelvek
elsajátítására.
Elvetették az oktatás hagyományos módszereit,
nem használtak könyveket és füzeteket, a
gyorsabb eredmény eléréséhez. Helyettük
injekciókat alkalmaztak. Egy-egy adag mintegy
150-200 szót és 8-10 nyelvtani mondatszerkezetet
tartalmazott.
Megnyitották a Bárka miniatűr
szórakozóhelyét, amely alig néhány asztallal
fogadta a vendégeket, parányi méretei miatt a
Bárka bár-ka nevet kapta. Esténként élőzenét
szolgáltatott, a fedélzeten található állatokból álló
Brémai Muzsikusok játszottak: egy kakas, egy
uhu, énekes szólistaként Szőke Sakál, a dobot egy
fakopács kezelte.
Egyetlen sajnálatos esemény zavarta meg az
általános pozitív képet, Bróker Marcsi, a Tiszta
Kéz Szövetkezet elnöke egy arra járó rakétával a
Holdra szökött, magával vitte az ügyfelek
betétpénzeit.
 Hektor joggal állapíthatta meg értékelő
beszédében, hogy sikerült egy talpalatnyi
Magyarországot kialakítani a bárka fedélzetén.
 VII.
És erőt vevének a vizek a Földön százötven napig.
Ennyi idő alatt Isten haragja megenyhült, szelet
bocsátott a Földre, bezárultak az ég csatornái és a
mélység forrásai, a vizek megapadtak. Hektor a
Bárka Televízióban bejelentette a fordulatot. A
sikert annak a kitartó harcnak tulajdonította,
melyet a Nemzeti Egyetértés Rendszer (NER)
folytatott Sátán György és a migránsok
bevándorlása ellen.
A bárka a hetedik hónap tizenhetedik napján
feneklett meg az egykori szárazföldi világ
legmagasabb pontján, egy dubai szálloda tetején.
Noé meg akart bizonyosodni, hogy valóban
elmúlt-e a veszély, ezért egy madarat bocsátott ki.
A béke és a megnyugvás jelképének számító
galambot választotta, a Hazafias Szekció
megtámadta a döntését, helyébe a tősgyökeres
nemzeti madarakat: a turult és a vérkakadut
ajánlotta, Noé azonban kitartott a döntése
mellett.
A galamb kirepült, bejárta az egész környéket,
és vizes lábbal tért vissza annak jeléül, hogy nem
talált olyan száraz helyet, ahová leszállhatott
volna. Noé várt még hét napot, aztán kiengedett
egy másik galambot. A madár ezúttal csőrében
egy olajfa zöld levelével tért meg, ami a víz
apadására vallott.
Noé még mindig nem volt biztos a dolgában, de
csak egy pár galambot hozott magával, így az
elsőként próbálkozóra kellett bíznia a további
felderítést. A madár kelletlenül fogadta ezt a
különmunkát, kirepült, de nem tért vissza a
hajóra, a hírek szerint Picassóhoz állt be
modellnek.
Végül maga az Úr jelentette be haragja
megszüntét, megígérte, hogy többé nem támaszt
özönvizet, szövetséget köt minden élőlénnyel,
ennek jeléül a szivárvány ívét feszítette ki ég és
föld között. Végtelen kegyelmében azt is
elrendelte, hogy támadjanak fel a szörnyű
pusztulás áldozatai, népesüljön be újra a világ.
Noé hatszázegyedik esztendejének első
hónapjának első napján felemelte a bárka fedelét,
kinézett és látta, hogy kezd szikkadni a talaj, a
második hónap huszonhetedik napján pedig
annyira megszáradt a Föld ahhoz, hogy az utasok
visszatérhessenek az otthonukba.
 Noé elsőként Hektort és csapatát bocsájtotta ki.
Fényes búcsúünnepséget rendeztek. Ebből az
alkalomból Hektor elénekelte a „Megjöttek a
fehérvári huszárok" kezdetű operettdalt, bár a
felénél kénytelen volt félbeszakítani, mert az
állatketrecek felől tiltakozó zúgás hallatszott.
Hektor és a miniszterei Noé-ösztöndíjat kértek
az újrakezdéshez. A miniszterelnök gyanakodva
vette át a borítékot, többször is átszámolta a
pénzt. Élt benne a gyanú, hogy Noé elsikkasztotta
az Isten által átutalt segély jó részét és Sátán
Györggyel összejátszva migránsok támogatására
fordította. Hektor magához vette azt a perselyt is,
melybe a hajó utasai a gályaraboknak szórt
adományaikat dobálták be, és a pénzt
beolvasztotta az állami költségvetésbe. Ugyanígy
tett azokkal a fémpénzekkel is, amelyekkel a
bárkán elhunyt halottak szemét lezárták.
Hektorékat Budapesten további összegek
várták. Bróker Marcsi biztosítócége, mellyel
korábban szerződést kötöttek, nekik még
megtérítette a kárukat, de utána sürgősen csődbe
ment és a kisbefektetőknek egy fillért sem fizetett.
 Noé tőlem külön is elbúcsúzott, megittuk az
utolsó hordó borát. Poharazgatás közben
megrovóan emlegette az Úr következetlenségét:
– Nem játszunk „add vissza a babaruhámat"! Ha
egyszer el akarom pusztítani a világot, amatőr
dolog visszacsinálni!
Erre az égből lecsapott egy villám, Noé
sértődötten emelte fel a kezét:
– Mi az, már viccelni sem szabad?!
Én próbáltam behajtani a megbízatásom után
járó összeget, de a Magyar Nemzeti Tudós
Társaság megszűnt és a helyébe lépő Nemzeti
Magyar Tudós Társaság nem vállalta a térítési
kötelezettségét.
Az ország újjáépítésénél egységes elvek
alkalmazására törekedtek. A temetések kulturált
formájának terjesztésére sírásóversenyt rendeztek.
A beszámoló szerint a vetélkedőn sokáig a
csokvaományi önkormányzat kegyeleti csapata
vezetett, amely két óra alatt ásott ki egy 80 centi
széles, 2 méter hosszú és 160 centi mély sírgödröt.
Ezt a teljesítményt azonban magasan
túlszárnyalta a versenyen kívül induló Hektor
miniszterelnök, aki feleannyi idő alatt egy egész
országot fektetett a sírba.
 Az oktatást is megpróbálták megfelelő mederbe
terelni. Összevontak három képzési fokozatot: a
bölcsődét, a gimnáziumot és az egyetemet. Közös
felmérő vizsgát tartottak náluk, itt kiderült, hogy
a bölcsődések állnak a legmagasabb szinten, csak
drogszívásban maradnak le. A legközelebbi
nemzetközi tanulmányi versenyen már őket
indították, biztonsági meggondolásból
guminadrágban.
A döntő fontosságú események természetesen a
politikai életben mentek végbe. Kiterjesztették a
gyülekezési törvény hatályát, nemcsak azt
tiltották be, hogy egynél több ember
csoportosuljon, hanem azt is, hogy valaki
magában beszéljen. A színházakban is kizárólag
monodrámákat játszhattak.
A denevérek és a kullancsok számára betiltották
a vérszívást, ezt a tevékenységet kizárólagos joggal
a bankokra ruházták.
Az ellenzék nem emelt szót az intézkedések
ellen, erejét egymás közötti harcokra
összpontosította. Legföljebb olyan javaslatokat
terjesztettek be, hogy a gyorshajtás okozta
balesetek csökkentésére az autók kerekeit
négyszögletesre cseréljék át.
 A kormányzat messzemenő igyekvése ellenére
mind súlyosabbá vált a nyomor, a megélhetést
nem találó magyar emberek tömegestől hagyták el
a hazájukat. Nemcsak nyugati irányba távoztak,
de célba vettek olyan gazdag keleti országokat is,
mint Nihilisztán vagy Apátia.
Mindenütt barátságtalan fogadtatásban
részesültek. Olyan hírek terjengtek róluk, hogy a
magyarok kiszorítják állásaikból a
bennszülötteket, betörnek a házakba,
megerőszakolják az odaliszkokat, sőt néha még az
eunuchokat is. Leginkább az az eset váltott ki
felháborodást, hogy a csoportokat kísérő
idegenforgalmi szakértő O. Ráchel gyereke szaros
pelenkáját eldobta Vizesföld főterén.
– Ezt otthon megteheti – írták a vezető lapok –,
apja révén talán még állami kitüntetést is kap érte,
de itt nálunk, a művelt Keleten ez
megengedhetetlen.
Bár a Világszervezet kötelezte Gumipartot egy
kontingens befogadására, az ottani vezetés nem
fogadta el ezt az utasítást. Közölték, hogy
Gumipart nem bevándorló ország, hanem egy
büszke önálló birodalom, amely az évszázadok
folyamán egyedül verte vissza a baskírok és
volapökök támadásait, megvédve egész
Nyugat-Afrikát, és most is maga kívánja
megvédeni a határait.
A Világszervezet azzal fenyegette meg
Gumipartot, hogy leállítja az országba küldött
ingyenes kókuszdió-szállítmányokat, ezek után
kénytelenek voltak enyhíteni a magatartásukon.
Hetente egy bevándorolni szándékozó kérelmével
foglalkoztak – ezt a tempót a továbbiakban is
feltételezve az utolsó ügyfélre a 3000-es évek
derekán került volna sor.
Az egymás után érkező magyar csoportokat a
határon létesített sátortáborokban helyezték el.
Az ellátásuk sem lehetett volna szegényesebb.
Enni csak a hat éven aluli gyerekek kaptak, a
táplálkozás idejére kiemelték őket a családjukból,
sőt még az ujjukat is lenyalatták velük.
A menekültek megpróbáltak javítani szorult
helyzetükön, pártokat alapítottak, egyikük
taglétszáma sem haladta meg a két főt, így
kényelmesen elfértek egy-egy fa tetején.
Kérelmezték, hogy részt vehessenek a gumiparti
országgyűlési választásokon, szavazataikkal a
bevándorlást elítélő pártok igyekeztek volna
segíteni. A hatóságok azonban elutasították az
ötletet:
– Mindenki ott szavazzon, ahol adót fizet!
Az anyaország nem feledkezett meg idegenbe
szakadt fiairól. Hektor rendszeresen ellátogatott a
posványosi akadémiára, ahol olyan hungarikumok
emlegetésével csalogatta haza őket, mint a Túró
Rudi és az egresbefőtt. Érdemeiért tiszteletbeli
lófőnek nevezték ki.
Magatartása sértette a szomszédos országok
önérzetét, ezért lejárató kampányt indítottak
ellene. Mintának azokat az eszközöket
választották, melyeket Hektor alkalmazott a Sátán
György ellen folytatott küzdelmében. Az utca
kövezetére kiragasztották életnagyságú fotóját, így
a járókelők akarva-akaratlanul megtaposták. Egy
újonnan felfedezett kártékony hőscincérfajtát róla
neveztek el, képével illusztrálták a Kisgömböc
című népmesét.
Hektor Istent tette felelőssé az őt ért
méltánytalanságokért, utoljára figyelmeztette az
Örökkévalót:
– Valaki itt nagyon megüti a bokáját! Önnek
aztán igazán tudnia kellene, hogy amilyen az
adjonisten, olyan lesz a fogadjisten.
 Az Örökkévaló nem törődött ezzel az üzenettel,
épp egy frissen felvett videót nézegetett: egy
lakásából kitelepített családot, amely két gyertya
lángjával próbálja felfűteni az utcát maga körül,
gyerekeket, akik a szemétben keresnek ennivalót
maguknak, egy hajléktalant, akit két férfi ütlegel.
A túloldalon pedig a mérhetetlen gazdagságot,
fényűzést, magánrepülőkön száguldozó
milliárdosokat, szemérmetlenül hazudozó
politikusokat, a pápát megtagadó papokat. Úgy
érezte, mindenképpen tennie kell valamit,
őszintén szólva már belefáradt abba, hogy újra
elzárja az ég csatornáit, vagy ismét özönvizet
bocsásson a Földre. Úgy döntött, az lesz a legjobb,
ha engedi, hogy Hektorék maguk kössék a kötelet
a nyakukba.
Tudta: nem képesek betelni a zsákmánnyal és
ha elfogy, egymásnak esnek. Az Úr elmosolyodott
és azt mondta: jó lesz így.
*
Tisztelt Nemzeti Magyar Tudós Társaság!
Rebus sic stantibus, vagyis a körülmények jelen
állása szerint küldetésem okafogyottá vált. Kérem,
hogy a honoráriumom hátralevő részét
szíveskedjenek átutalni a számlámra.
Kiváló tisztelettel:
Vízi-Wassermann Ödön
okleveles vízimérnök
vízözön szakértő