Vásárló neve: Jancsi Éva

Rendelési szám: 8205449

Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az elektronikus könyvkiadás

fejlődni tudjon, a digitális kereskedelemben kapható könyvek választéka
egyre szélesebb legyen. Köszönjük, és reméljük webáruházunkban
hamarosan viszontlátjuk.
 MEDGYESI KONSTANTIN

APAGYILKOSSÁG
KÁDÁR JÁNOS ÉS GRÓSZ KÁROLY KÜZDELME
 © Medgyesi Konstantin, 2022
© Open Books, 2022

A kötetben található fényképek forrásai:

Fortepan (Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény;
Berkó Pál; Bojár Sándor; Bokor András;
Chuckyeager tumblr; Hegedűs Judit; Jakab Lajos;
Magyar Rendőr; Péterffy István; Rádió és Televízió
Újság; Szalay Zoltán; Szent-Tamási Mihály;
Szigetváry Zsolt; szitakri; UrbánTamás; UVATERV;
Vészi Ágnes; Vojnich Pál)
Móra Ferenc Múzeum fotógyűjteménye
MTI Fotó

Felelős kiadó Halmos Ádám

Felelős szerkesztő Jolsvai Júlia
Szerkesztő Pozsik László
Borító- és könyvterv Kathi Zsolt
Műszaki szerkesztő Kovács Balázs Sándor
Tördelés KFBook Design Studio

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-572-142-9
 BEFEJEZETLEN MÚLT

SOROZATSZERKESZTŐ:
Majtényi György és Ungváry Krisztián

A közelmúlt kutatása és az arról való beszéd mindig is

emlékezetpolitikai küzdelmek terepe volt. Ennek
hevessége és a harcban alkalmazott eszközök azonban
a rendszerváltás óta sokat változtak. A politikai
megosztottság, a jogi lépések ellentmondásai és a
valódi történészviták elmaradása miatt a kollektív
traumák feldolgozatlanok maradtak. A társadalmon
belül a különböző emlékező- vagy áldozatközösségek
közötti konfliktusok nemhogy nem enyésztek el, hanem
egyre erőteljesebbekké váltak.
Óriási szükség van ezért ma a modern magyar
történelemről, a közelmúltról szóló nyílt, őszinte
tudományos beszédre és a nyilvános vitákra. A sorozat
kötetei – ennek jegyében – a jelenkori magyar
történelem leginkább vitatott fejezeteit és
ellentmondásos szereplőinek cselekedeteit tárgyalják,
felvetve az egyéni és a társadalmi felelősség kérdéseit
is.
 A sorozat korábbi kötetei
az Open Books gondozásában:

Majtényi György: Egyetértés vadásztársaság

Tartalom

Prológus
Az első találkozástól az ellenszenven át a
munkakapcsolatig
Kádár János propagandafőnöke
Fogadott fiú kerestetik
A fogadott fiú megtalálása
A főtitkár és miniszterelnöke
Brutus? Pünkösdi királyság?
Mentor? Az új főtitkár és elődje
Kádár utolsó beszéde és Grósz Károly
Az utolsó hetek – Kádár János temetése
Az áldozat, a gyilkos és az utolsó pártfőtitkár –
Grósz mint médium
Gyilkos összehasonlítás

Források
Bibliográfia
Prológus

„Borzasztó undok bűntett, melyet oly magzat követ el, aki apját
erőszakos halállal megöli” – olvashatjuk a Magyar Tudományos
Akadémia 1862-es, archaikus nyelvezetű értelmező szótárában
az apagyilkosság szócikknél. Más kiadványok azt is
egyértelművé teszik, hogy az apagyilkos és az anyagyilkos bűne
a közfelfogás szerint a leggyalázatosabb bűncselekmény. Talán
csak a gyermekgyilkossággal és a népirtással említhető egy
lapon.
Az apagyilkos kifejezésnek létezik olyan értelmezése is,
amikor a fogalom használatával indulatosan egy elvetemült,
mindenre kapható gonosz személyt akarnak megbélyegezni.
Ehhez képest már-már kedves hozzáállás, ha az „apagyilkos”
pusztán a csirkefogónak vagy a gazfickónak a szinonimája.
Grósz Károly nem volt apagyilkos.
Édesapjának megfelelni akaró fiúként élte az életét. Szerette,
tisztelte a valódi apját, még a kommunista eszmék követésében
is ő volt számára a minta. Grósz, a későbbi magyar
miniszterelnök, az utolsó pártfőtitkár mindig a legnagyobb
elismerés hangján szólt róla.
A hatalom világa, a politika, de a történelem is telis-tele van
jelképekkel és metaforákkal. E megállapítás sem lesz váratlan: a
címben szereplő apagyilkosság fogalom egy erős metafora,
amelynek gondolati csírája történetünk főszereplőjétől, Kádár
Jánostól ered.

KÁDÁR JÁNOS

A kádárizmust megbuktató 1988. májusi pártértekezlet után

beszélt arról a megsebzett Kádár az egyik bizalmas
munkatársának, hogy „a Brutusok megjelentek”. Az öreg
politikus fejében a számára traumatikus főtitkárváltás után az
ókori történelem egyik legdrámaibb eseménye, Julius Caesar
meggyilkolása ötlött fel. Kádár János nem volt különösebben
olvasott, művelt ember, de ez az ókori történelmi klisé számára
is nyilvánvalóan ismert és átélhető volt.
Az öregedő Kádár hosszú éveken át kereste, hogy ki lehet az a
politikus, akire rábízhatja közéleti örökségét, aki az utódja lehet
az ország élén. Sok-sok töprengés, vívódás után „találta meg” és
választotta ki Grósz Károlyt. A metaforák sorát folytatva: Grósz
lett a politikai fogadott fiú. A munkásszármazású, a vadászatot
Kádárhoz hasonlóan szenvedélyesen kedvelő figura lett a
kinézett örökös a puritán szocialista királyságban. Számos
információnk van arról, hogy az öreg exdiktátor később
csalódott utódjában; és nem bocsátotta meg neki, hogy 1988
májusában szembefordult vele.
Grósz Károly legsikeresebb időszaka volt, amikor 1987–88-
ban miniszterelnökként élvezte a „fogadott fiúi” státuszt, de
még nem kellett az ország első embereként egyszemélyi
felelősséget vállalnia. Amikor kormányfőként még szabadon
manőverezhetett, de végső esetben ott volt mentsvárként vagy
akár bűnbakként a hozzá kötődő, őt kiválasztó, felemelő
„politikai apa”.
 GRÓSZ KÁROLY

Mind Kádár János, mind Grósz Károly része a magyar

történelemnek; ők ketten együtt, ha összeadjuk kormányzásuk
éveinek számát, harminchárom évig határozták meg
Magyarország politikai történéseit; ebből persze Grószé – még
ha megengedően számolunk is – csak két esztendő, Kádáré
pedig több mint harmincegy. A kommunista diktatúra
irányítóiként sem szobrot, sem azt nem érdemlik meg, hogy
közteret nevezzenek el róluk. Az viszont nekik is jár, hogy
tevékenységükről higgadt diskurzust tudjunk folytatni.
1989. július 6-án meghalt Kádár János. Grósz Károly
meglátogatta a kórházban a haldokló Kádárt. A dráma e
jelenetében a „fogadott fiú” elbúcsúzott az „apától”. (Csak
kevesen tudják, hogy Grósz felesége ekkor már súlyos beteg
volt; az asszony két nappal Kádár temetése után hunyt el.) 1989
júliusában Grósz Károly politikai értelemben bukott ember.
Egyszerre vesztette el az őt felemelő, számára közéleti támaszt
nyújtó Kádárt, politikai tekintélyét és a korábban
rendíthetetlennek tűnő rendszerbe vetett hitét. És a bukás
miatti lelki válságot feleségének – két gyermeke anyjának –
elvesztése csak tovább súlyosbította…
Adósak vagyunk még egy csak Grósz Károly életéről szóló
monográfiával; e mostani kötet azonban az utolsó két
kommunista pártfőtitkár egymással folytatott küzdelmét,
különös szövetségüket igyekszik bemutatni. Kádár János és
Grósz Károly közös története egyszerre dráma, krimi és
lélektani esettanulmány. Minden mondata valós tényeken
alapul, de a cselekmény a maga fordulataival egy regényíró
vagy filmrendező fantáziáját is megmozgathatja.

GRÓSZ KÁROLY BUKÁSA UTÁN AZ UTOLSÓ PÁRTKONGRESSZUSON

Az első találkozástól az ellenszenven
át a munkakapcsolatig

Két ember kapcsolata mindig misztérium. Tele van láthatatlan,

mások számára érzékelhetetlen rezdüléssel. A viszony feltárása
csakis töredékes lehet, hiszen az emberi kapcsolatok
kibogozásához sohasem lehet elegendő forrásunk. Mivel
gyakorta lelki kérdésekről van szó, ezért egy mozdulat, egy
tekintet, egy megmagyarázhatatlan belső érzés mindent
megváltoztathat: elronthat, vagy épp magasztossá tehet. Még
nehezebb a feladat, ha két történelmi jelentőségű karakter
személyes zónáját igyekszünk kitapogatni. Különböző
nyilatkozatok, megszólalások és sok-sok visszaemlékezés
adhatnak számunkra támpontokat.
Kádár Jánostól alig maradt fenn Grósz Károlyról szóló
gondolat, így a Kádár–Grósz kapcsolat vizsgálatakor döntő
részben Grósz visszaemlékezéseire kell hagyatkoznunk;
meglehetősen ki vagyunk tehát szolgáltatva az utolsó
pártfőtitkár fajsúlyos elődjéről szóló emlékmorzsáinak.
Mindezek ellenére a rendelkezésünkre álló
információtöredékekből egy különös politikai apa-fiú viszony
bontakozik ki.
 E fejezetben megkezdjük barangolásunkat az utolsó két
kommunista pártvezető sajátos világában. Először azt mutatjuk
be, hogyan és mikor találkozott első ízben Kádár János és Grósz
Károly, majd azt elemezzük, milyen tényezők jellemezték
ismeretségük kezdeti, feszültségekkel teli időszakát.

BUDAPEST, MARGIT HÍD, 1956

„Hallatlan fáradt, elgyötört embert láttam, akiből ugyanakkor

kisugárzott a tenni akarás, a bizalom és cselekvőkészség is” –
így emlékezett Grósz Károly (nem sokkal az egykori főtitkár
halála után) a Kádár Jánossal való első találkozására. Kádár és
Grósz egy történelmileg meglehetősen nehéz helyzetben, a
magyar forradalom leverése után egy héttel, 1956. november
11-én találkoztak először, a Parlamentben.
 Kádár ekkor még csak alig öt napja tartózkodik újra
Budapesten. Mint tudjuk, november 1-jén Münnich Ferenc
hatékony konspirációjának köszönhetően Kádárt – a hivatalban
lévő Nagy Imre-kormány államminisztereként, a Magyar
Szocialista Munkáspárt (MSZMP) első titkáraként – Moszkvába
szállították, ahol a következő két napban a létrejövő kádárista
rezsim kialakítása szempontjából sorsdöntő tárgyalást folytatott
a szovjet pártvezetéssel.

Kádár János eltűnése az 1956-os magyar forradalom egyik

legnagyobb rejtélye volt. November 1-jén még elhangzott híres
beszéde, melyben „dicsőséges felkelésnek” nevezte az október
23-án kirobbant forradalmat. A rádiós szózat sugárzása után
Kádár – aki ekkoriban a Nagy Imre-kormány államminisztere,
illetve az éppen megalakult MSZMP első titkára volt – nem szólt a
Parlamentben senkinek (Nagy Imre kormányfő dolgozószobájából
a kínai nagykövettel folytatott tárgyalás közben ment ki), és
elindult a Belügyminisztérium épületébe. Ott már várt rá Münnich
Ferenc belügyminiszter, akivel együtt elindultak a Bajza utcában
lévő szovjet nagykövetségre, hogy Jurij Andropov nagykövettel
találkozzanak.
Saját maga számára is váratlanul Kádár Jánost a Szovjetunióba
szállították. Az eltűnést követően Nagy Imre miniszterelnök azt
feltételezte, hogy Kádárt a szovjetek tőrbe csalták; ám Andropov a
magyar kormányfőnek álnok módon letagadta, hogy bármi közük
lenne Kádár eltűnéséhez.
Filmbe illő pillanat, hogy a felkészületlen Kádár a kellemes
 magyar őszből egy közönséges ballonkabátban megérkezik a
moszkvai hidegbe. A szovjet fővárosban a magyar pártvezető
november 2-án és 3-án folytat meglehetősen egyenlőtlen felek
közötti „tárgyalásokat” a Szovjetuniót irányító politikusokkal.

A tárgyalás kifejezés talán nem írja le megfelelően a moszkvai

szituációt: a magyar politikus félig-meddig fogolyként,
emberileg is, közéletileg is egyaránt rendkívül kiszolgáltatottan
vett részt a megbeszélésen. Kádár szereplése a helyszínen nem
győzte meg véglegesen a Szovjetunió Kommunista Pártja
elnökségének nagy hatalmú irányítóit, akik még november 6-án
is azon morfondíroztak, valóban a Nagy Imre-kabinet
államminisztere-e számukra a jó megoldás. Erről a töprengésről
Kádár János nem tudhatott, de az elemi hatalmi ösztönökkel
rendelkező politikus érezhette a személye körüli
bizonytalanságot. E viszonyok közepette november 7-én hozta
Budapestre a megszálló szovjet hadsereg, a páncélosok oszlopa
az ország új vezetőjeként Kádárt, akivel szemben a magyar
lakosság túlnyomó többsége nem is annyira haragot, sokkal
inkább undort érzett.
„November 7-én, amikor Kádár megérkezett Budapestre, a
Parlament kapujában felesége – Kádár nem nagy örömére –
azzal fogadta: »Ezt a szart már hagyhattad volna a Rákosiékra!
Nem neked kellene csinálni.« Kínos. Tuszkolja befelé az
asszonyt, mert ott vannak a tolmácsok meg az egész kíséret, és
az asszony csak mondja, mondja” – olvashatjuk Aczél György
visszaemlékezéseiben a jelképes történetet Kádár
hazatérésének atmoszférájáról.
 Még szintén e napon Kádár Dobi István államfő előtt letette a
miniszterelnöki esküt, illetve levezette első kormányülését. A
következő napokban a szovjetek által a magyar nemzetre
kényszerített diktátorként igyekezett „a rend helyreállításán”
dolgozni. Első intézkedései között említhetjük, hogy döntés
született az új karhatalom felállításáról. Az első ember szerepe
Kádár számára is új lehetett, hiszen korábban, még a koalíciós
években volt ugyan budapesti rendőrfőkapitány-helyettes, majd
belügyminiszter, a későbbiekben pedig a Magyar Dolgozók
Pártja főtitkárhelyettese, de a kvázi teljhatalom birtokában más
viselkedésmintákat kellett kialakítania. Ez nyilvánvalóan a
személyiségében is komoly változásokat generált. Minderről
egykori munkatársa, Feri Sándor (aki 1944–45-ben a szovjet
titkosszolgálat, az NKVD szolgálatában állt, vagyis kipróbált és
megbízható elvtársa volt a kommunista rezsimnek) így
emlékezett: „Kádár megjelenése, a hangja több mint meglepő,
megdöbbentő volt számomra. Olyan volt a hangsúlya, mint egy
uralkodónak. Kádár volt a gazda, úgy nézett ki, hogy
magabiztosan áll a helyén. Nemigen találkoztam olyan szemmel
látható személyiségváltozással az életben, mint akkor nála.
Felülről kezelt, mint egy uralkodó az egyik alattvalóját. Óriási
különbség volt a régi, bizonytalankodó és vitázgató Kádárhoz
képest. Ő erre a nagy pozícióra várt, erre készült. Nem csinált
soha semmit életében, nem állt még munkapad mellett, nem
csinált egy srófot sem. Küldönc volt! És itt volt előtte a nagy
lehetőség. Amikor elment Moszkvába, nem tudhatta, hogy
akasztani viszik, vagy lesz belőle valami. Amikor megérkezett,
nem tett jó benyomást rám, bár azt hittem, hogy ez az ember
összeszedte magát, talpra állt, és azt érzi, hogy most történelmet
tud csinálni. És talán ő maga is ezt gondolta. De később
elképedve láttam, hogy micsoda fordulat történt.”

BUDAPEST, FŐVÁM TÉR, 1956

Kádár e napokban támogatók nélküli zsarnok volt, a szovjet

bábkormány feje, egy nemzet nélküli Quisling. A szovjet
tankoknak köszönhetően korlátlan hatalom birtokosa, de
önállóan semmit nem tehet, és mindemellett végtelenül
magányos figura. Jurij Andropov szovjet nagykövet – a későbbi
KGB-főnök és pártvezető – november 8-án a Parlamentben
meglátogatja Kádárt. A birodalmi helytartót meglepte az
épületben tapasztalt hangulat: „Figyelemre méltó a következő:
délelőtt 11 órakor voltam Kádárnál, a munkaidő kellős közepén.
Ennek ellenére a Parlament hatalmas épülete teljesen néptelen
volt; a hat miniszteren és a katonáinkon kívül senki nem volt
ott.”

Georgij Malenkov Sztálin 1953-as halála után a Szovjetunió

miniszterelnöke volt. Egy ideig úgy tűnt, hogy ő lesz az első számú
szovjet politikus. A pártvezetésen belüli hatalmi harcból azonban
Hruscsov került ki győztesen. Malenkov 1957-ig maradt tagja a
Szovjetunió Kommunista Pártja Elnökségének, utána egy
vízierőmű igazgatójaként dolgozott. Még megérte a gorbacsovi
peresztrojkát, 1988-ban hunyt el.
Mihail Szuszlov 1947-től egészen 1982-es haláláig a szovjet
propaganda és ideológia vezető irányítója. Még Sztálin életében a
Pravda főszerkesztőjeként is dolgozott. 1955-től huszonhét éven
át volt a legfelsőbb szovjet pártvezetés tagja.
Már ezen a nagyköveti megbeszélésen is téma volt Nagy Imréék
helyzete. Nagy Imre legitim kormányfőként és számos hozzá
közel álló politikus, illetve családtagjaik november 4-én hajnalban
a szovjet intervenció elől a jugoszláv nagykövetségre menekültek.
Mind a szovjeteket, mind Kádárt intenzíven foglalkoztatta a Nagy
Imre-csoport ügye, hiszen nyilvánvaló volt, amíg Nagy Imre nem
mond le, vagy helyzetét nem „rendezik”, tehát erőszakkal vagy
hatalmi fortéllyal nem lehetetlenítik el, fizikailag nem semmisítik
meg, addig a Kádár-kormány nem legitim.
A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) az 1918. november
24-én megalakuló Kommunisták Magyarországi Pártja utódpártja.
 A kommunista mozgalmárok a Horthy-korszakban illegálisan
tevékenykedtek.
1944-ben alakult meg, immár legálisan, a Magyar Kommunista
Párt, amely az 1945-ös parlamenti választáson 17 százalékos
eredményt ért el. Az MKP 1948-ban, a formálódó diktatúra
árnyékában magába olvasztotta a Szociáldemokrata Pártot, így
jött létre a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), a rákosista állampárt.
A rossz hírű pártot 1956. október végén feloszlatták. A régi
pártszerveződés romjain alakították meg a Magyar Szocialista
Munkáspártot. A forradalom napjaiban a párt vezetői azzal
számoltak, hogy egy szabad választáson a kommunista lista még
a 10 százalékot sem érné el. A november 4-i szovjet intervenció
azonban állampárttá emelte a tömegtámogatás nélküli MSZMP-t.
Egészen 1989-ig a Magyar Szocialista Munkáspárt
Magyarország legfőbb politikai ereje volt. 1956-tól 1988-ig Kádár
János, 1988 májusától pedig 17 hónapon át Grósz Károly vezette.

A Kreml a november 7-ét követő napokban úgy érezte, hogy a

tapasztalatlan Kádár nem tartja elég határozottan a kezében a
kormányrudat, így november 10-én Magyarországra küldte
Szuszlovot, az SZKP Központi Bizottságának titkárát, majd nem
sokkal később megérkezett Malenkov is. Huszár Tibor, Kádár
monográfusa nem véletlenül állítja, hogy ezekben a súlyos
napokban, hetekben Magyarországot „Malenkov és Szuszlov
kormányozták”.
November 11-én Kádár János vezetésével megalakult az
MSZMP 23 fős Ideiglenes Intéző Bizottsága. Aznap az első titkár,
egyben miniszterelnök Kádár „békülékeny hangú”
rádióbeszédet intézett a magyar néphez. A nyitottságot
hangoztató szózat azonban nem volt több színlelésnél, hiszen
ekkoriban már zajlott az országban komoly befolyással bíró
munkástanácsok visszaszorítását célzó brutális kormányzati
stratégia kialakítása.
1956. november 11-én Kádár János és Grósz Károly csak
egészen rövid időre találkozhattak, hiszen az ország első
embere e napokban valóban a napi politikai túléléséért küzdött.
Fizikai veszélyben nem volt ugyan, hiszen a néppel nem
érintkezhetett, a Parlament biztonságos, szovjet katonák által
védett falai megóvták a népharagtól; de amennyiben nem tudta
volna hatékonyan eljátszani bábkormányzói szerepét, nagyon
gyorsan a történelem süllyesztőjében találhatta volna magát.
Az 1956-ban 26 éves Grósz Károlyra ekkora nyomás nem
nehezedett, de ez nem jelenti azt, hogy e súlyos napok során
neki ne kellett volna emberpróbáló döntéseket meghoznia.
Hiába volt rövidke kettejük első személyes találkozása, azt
megállapíthatjuk: két meghasonlott, morális deficittel küzdő
ember futott össze a Parlament épületében november 11-én.
Az akkori káosz közepette senki nem gondolta volna, hogy
több mint három évtized múltán ez az ifjú miskolci
pártfunkcionárius váltja majd az MSZMP főtitkári székében –
közel 32 évnyi hatalomban töltött év után – Kádárt. Akkoriban
senki nem jósolt volna ilyen hosszú uralmat az 1956-os
forradalom gyűlölt eltiprójának, a jelentéktelen külsejű borsodi
fiúra pedig aligha figyelt fel bárki is a parlamenti folyosókon.
Azt már igyekeztünk vázolni, hogy Kádár meghasonlottsága
mivel, milyen drámai jelenségekkel függött össze. Most azt kell
tisztáznunk, hogy miért küzdött Grósz Károly morális deficittel
a forradalom leverése utáni időkben.
Szimbolikus, hogy 1956. október 6-án Grósz, a Borsod-Abaúj-
Zemplén Megyei Pártbizottság Agitációs és Propaganda
(röviden: agitprop) Osztályának hivatalban lévő vezetőjeként
egyfajta önmagát megnyugtató demonstrációként részt vesz
Rajk László újratemetésén, majd október 13-án az általa is
képviselt, regnáló posztrákosista hatalommal szemben
rendkívül kritikusan szólal fel az egyik pártrendezvényen. Még
azon is eltöpreng, hogy kilép a politikából, és visszatérve
eredeti foglalkozásához, ismét nyomdász lesz.

KÁDÁR JÁNOS 1957-BEN, A HŐSÖK TERÉN

 Földvári Rudolf – aki 1956 októberében az MDP Borsod-
Abaúj-Zemplén megyei első titkára volt, és kiállt a forradalom
ügye mellett, amiért a szabadságharc leverése után
letartóztatták és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték –
életútinterjújában megerősíti, hogy Grósz 1956 őszén a politikai
változások híveként tevékenykedett: „A pártbizottságon
dolgozók közül Grósz Károly volt az, aki a leghatározottabban
igyekezett a váltásra, igyekezett az új munkastílus
bevezetésére.”

Rajk László újratemetése 1956. október 6-án egy egész nemzet

számára jelentett szembesülést a Rákosi-korszak döbbenetes
bűneivel, embertelenségével.
Rajk 1946 és 1948 között véreskezű kommunista
belügyminiszterként vált ismertté. A rideg és kegyetlen politikus
hírében álló Rajk körül már 1948-ban fogyni kezdett a levegő, és
közeli barátja, Kádár János váltotta a belügyminiszteri székben.
1949-ben Rajk Lászlót egy koncepciós perben halálra ítélték,
majd kivégezték. Egyik megalázó kihallgatásán Kádár is részt vett.
A Sztálin halála utáni enyhülés időszakában egyre
intenzívebben fogalmazódott meg a közéleti igény, hogy tisztázni
kell a Rajk-per során elhangzó hazugságokat. E folyamat – és
persze az özvegy, Rajk Júlia határozott fellépése – vezetett el oda,
hogy a kommunista pártvezetés engedélyezte Rajk László és
társai újratemetését.
Az október 6-i szertartáson sok tízezren vettek részt. Nem Rajk
László alakja vált mitikussá a magyar közvélemény szemében,
 hanem az újratemetés lehetőséget adott a kommunista
elnyomással szembeni ellenállás kifejezésére.

A forradalom rendkívüli erőszakot hozott Miskolcon: sortűz is

volt, és lincselések is történtek. Az október 26-ai lincselés egyik
áldozata Grósz barátja, Ráduly József rendőr százados volt, akit
a sortűz miatt felbőszült tömeg felakasztott; a megyeháza
erkélyéről másnap lelökött, majd meglincselt Antal Gyula
rendőr törzsőrmester brutális meggyilkolását pedig mintegy
százlépésnyi távolságból maga Grósz is látta. A lincselés
látványa, egyik közvetlen ismerősének embertelen halála
Grószt mélységesen megviselte – ám ennek ellenére (miközben
a miskolci párt- és rendőri vezetők többsége elmenekült) a
helyén maradt.
Október végétől Grósz Károly ügyvivőként irányítja a megyei
pártbizottságot: „Az apparátus összejött, s mint a Duna jegén a
vezért, engem ott közfelkiáltással megválasztottak. Huszonhat
éves voltam, és én vezettem akkor a Borsod megyei
pártbizottságot” – idézte fel az 1956 őszén történteket Grósz
már a rendszerváltozás után.
Grósz 1956. október végén az akkori politikai történésekből
azt olvassa ki, hogy tartósan többpárti berendezkedéssel kell
majd számolni. Az van a fejében, hogy várhatóan a koalíciós
évekhez (1945–1948) hasonlatos közéleti struktúra fog
kialakulni. Ebből fakadóan a jövendőbeli közéleti
együttműködés szempontjából azt tekinti tisztességesnek és
helyesnek, ha a régi-új pártok anyagi lehetőségeket kapnak a
működésük biztosításához. Grósz aláírása szerepelt azon a
rendelkezésen, amely korábbi formájában felszámolta a Borsod
megyei kommunista pártvagyont. Későbbi, 1957-es
meghurcolása részben emiatt történik, de még a hetvenes
években is kapott a legmagasabb pártkörökből olyan kritikát
egy aktuális párton belüli vita kapcsán, hogy mit beszél itt egy
egykori „pártlikvidátor”.
1956. november 4-én Grósz Károly az új kádári hatalom
mellett sorakozik fel. Ügyvezető borsodi pártvezetőként
érintkezésbe lép a szovjet csapatokkal, illetve segíti a
karhatalom újraszervezését, és személyesen közreműködik
forradalmárok letartóztatásában is.
November 5-én a miskolci szovjet parancsnokságra gyűjtik
össze – nem minden kényszer nélkül – a helyi politikai
vezetőket; a hosszú, tárgyalásszerű eseményen jelen van Grósz
Károly, Földvári Rudolf és a miskolci forradalmi események
számos alakja. A szovjeteknek alapvetően csak egy kérdésük
van: ki ismeri el a Kádár-kormányt, és ki nem?

Az 1921-es születésű Földvári Rudolf szakszervezeti aktivistaként

lett kommunista politikus. 1952-ben 31 évesen tagja lesz a
rákosista pártvezetésnek. Két éven át a budapesti pártbizottság
első titkára és a Politikai Bizottság tagja.
1953-ban Rákosi oldalán ott áll Sztálin koporsója mellett, a
gyászszertartáson ő képviseli a magyar fővárost.
1954-ben a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Pártbizottság első
titkárává nevezik ki. Miskolcon válik egyre inkább a politikai
változások hívévé. 1956-ban a forradalom ügye mellé áll, ami
 miatt 1958-ban életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik.
1961-es szabadulása után lakatosként dolgozik, emellett
műszaki témájú könyveket fordít. 1981-től nyugdíjas. E sorok
írásakor 101 éves.

A többség elutasítja Kádár kormányfőségét, és Nagy Imrével

szolidáris; a kisebbség – köztük Grósszal – viszont kiáll az új
bábkormányzat mellett. Földvári álláspontja összetettebb: ő
személyesen Kádár Jánossal szeretne beszélni, hogy megértse,
mi történt az utóbbi napokban. A szovjetek azonban csak igen
és nem válaszokat ismernek, az árnyaltabb hozzáállás
tolerálása részükről nyilván ellentétes lett volna a magasabb
helyről kapott politikai paranccsal. Aki nem ismeri el a Kádár-
kormányt, azt internálják, így hurcolják a Szovjetunióba
Földvárit.
A szovjetek őrizetében lévők, így Grósz Károly számára is a
vízválasztó a következő kérdés volt: Nagy Imre vagy Kádár?
Grósz erre ott, a szovjet parancsnokságon határozott választ
adott. A szovjet intervenció után ösztönösen érzékeli az
egyébként persze nyilvánvalót, miszerint visszafordíthatatlan
események történtek, és megtagadva az előző hetekbeli tetteit,
Nagy Imrével szemben Kádár János mellett teszi le a voksát.
Grósz Károly meghasonlottsága ekképpen érhető tetten: még
egy hónap sem telt el a Rajk-temetés óta, amely olyannyira
megérinti, hogy azt tervezi, felhagy a politikaiapparátus-béli
karrierrel, november 4-én azonban száznyolcvan fokos
fordulatot végrehajtva az általa részlegesen támogatott
forradalommal szemben kell sorompóba állnia.
Grósz Károly november első heteiben az MSZMP egyik
ideiglenes vezetője Borsodban. November 11-én a miskolci
pártvezetés nevében hivatalosan Münnich Ferenc
miniszterelnök-helyettessel tárgyal a Parlamentben.
Két fő téma van napirenden: az egyik a borsodi új karhatalom
felállítása, a másik pedig az úgynevezett Földvári-ügy. Grósz
azzal érvel, hogy addig nem lehet nyugalmat teremteni
Miskolcon, amíg a Borsodban rendkívül népszerű, a forradalom
alatt népvezéri tekintélyre szert tett Földvári nem térhet haza
szovjetunióbeli fogságából.
A tárgyalások sikeresek, mert november 12-én Szerov
tábornok, a KGB elnöke utasítja a „kárpátontúli terület”
állambiztonsági vezetőjét, hogy a „Földvári Rudolf nevű foglyot
az első katonai konvojjal azonnal küldjék vissza Debrecenbe”.
Szerov jelentéséből tudjuk, hogy a KGB elnökénél viszont maga
Kádár János járt el Földvári hazaengedése érdekében: „A
napokban Kádár elvtárs fölvetette Földvári szabadon
engedésének lehetőségét. Amikor közöltük vele, hogy milyen
bűnöket követett el Földvári, Kádár elvtárs egyetértett azzal,
hogy Földvári képes erre, ugyanakkor hozzátette, hogy ez egy
olyan ember, aki aktívan szolgál bármely hatalmat, és
amennyiben most szabadon engedjük, aktívan fog
tevékenykedni kormányunk érdekében. Úgy döntöttünk, hogy
Földvárit szabadlábra helyezzük” – olvasható Szerov
Hruscsovnak írt beszámolójában. Hozzátehetjük: Kádár
tévedett, Földvári Rudolf – Nagy Imréhez hasonlatosan – soha
nem engedett a kádári hatalomnak.
 Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályának a hetvenes
évek elején 52 főfoglalkozású munkatársa volt. A szervezethez
hét alosztály tartozott: az agitációs, az információs, a
propaganda, a tájékoztatási, a szerkesztői, a külföldi propaganda
és az archívum. Az osztály felügyelte a sajtót, a rádiót, a televíziót,
az Állami Egyházügyi Hivatalt, az MSZMP Politikai Főiskoláját, a
Kossuth Könyvkiadót, a Magyar–Szovjet Baráti Társaságot, a
Magyar Újságírók Szövetségét és a Tájékoztatási Hivatalt. Az
APO-ként is emlegetett osztály nem tekinthető kicsinek: az egész
KB-apparátus létszáma a hetvenes évek közepén 305 fő volt.

Grósz Károly pedig hiába áll ki november 4-én Kádár és az új

hatalom mellett, 1957-ben pártvizsgálat indul vele szemben, a
forradalom alatt tanúsított „engedékeny” magatartása miatt.
Több hónapos vegzatúra és létbizonytalanság következik a
számára. Az ügyet 1957 júliusában lezárják, Grósz „megússza” –
„rovott múltja” azonban rendre előkerül a különböző
pártiratokban. Még 1967 decemberében is felemlegetik
eltévelyedését, amikor kinevezik az MSZMP KB Agitációs és
Propaganda Osztályának vezetőhelyettesévé. „Az
ellenforradalom alatt a pártért kifejtett tevékenysége közben
követett el hibákat” – olvasható a Kádár által vezetett Politikai
Bizottság számára készített előterjesztésben.
 GRÓSZ KÁROLY FIGYEL

Grósz Károly a Magyar Rádió és Televízió párttitkáraként,

majd az agitprop osztály vezető munkatársaként mintakövető
káder, lojális a kádári hatalomhoz. Grószt kommunikációs
habitusa, tapasztalata, rutinja emelte ki a kádári közéleti
hétköznapok világából; a rendszer adta kereteken belül
artikulál kifejezetten bátor, változtatáspárti vélekedéseket is, de
mindenkori véleménye nem terjeszkedik túl a homo kadaricusi
magatartásmintán.

Ahogy azt a korábbiakban áttekintettük, Kádár János és Grósz

Károly között az első villanásnyi személyes találkozásra 1956.
november 11-én került sor. Közelebbi munkakapcsolatba
azonban csak a hatvanas évek első felében kerültek. Minderről
Grósz így emlékezett: „Én már a konszolidáció Kádár Jánosával
ismerkedhettem meg. Az 1960-as években, majd 1970-ben
kerültem olyan feladatkörbe, hogy valamiféle személyes
érintkezésre, kapcsolatra is lehetőség nyílott. A személyes
tapasztalaton, a vele folytatott eszmecseréken – s bizony
időnként vitákon – mindenképpen átütött egy kiemelkedő
politikai személyiség. Ebben a személyiségben, úgy vélem,
benne rejlett a lehetőség arra, hogy talán önnön tévedéseivel,
bűneivel is szembenézve konszolidáljon egy országot.
Méghozzá – ne feledjük! – szorongató nemzetközi viszonyok
között, s egy meghasonláson, megrendülésen, tragikus
élményen átesett nemzet belső keretei között.”
1962 márciusában Grósz Károlyt kinevezik a Magyar Rádió és
Televízió (MRTV) párttitkárának. A személyi döntést a Kádár
János irányítása alatt álló Politikai Bizottság hozza. Az MRTV
párttitkára a hatvanas évek elején csak olyan ember lehetett,
aki száz százalékig hűséges volt a kádári hatalomhoz.

A Politikai Bizottság szervezeti értelemben a Magyar Szocialista

Munkáspárt csúcsát jelentette. Az 1956. november 4-i szovjet
intervenciót követően felálló kádári hatalom legfontosabb
döntéshozó grémiuma még csak 8 főből állt. Az 1957. június 29-
én megalakult PB-ben a póttagokkal együtt már tizenhárman
voltak. A testület létszáma az érett Kádár-korszakban még a
tanácskozási joggal jelen lévő KB-titkárokkal együtt sem haladta
meg a húsz főt.
 A PB általában kéthetente ülésezett. Az üléseket irányító Kádár
a döntések előtt hosszú tanácskozásra adott lehetőséget a tagok
számára. A határozatok úgy „születtek meg”, hogy a pártvezető
összefoglalta az adott napirend vitáját, és lényegében ott mondta
ki a testületi döntést.
Az MSZMP – akkor már Grósz Károly főtitkár vezette – 25 fős
Politikai Intéző Bizottsága 1989. október 3-án ült össze utoljára.

A rádió és televízió elnökének a kipróbált elvtársat, a spanyol

polgárháborút megjárt, egykori belügyminiszter-helyettest,
Tömpe Istvánt nevezik ki, ezzel párhuzamosan lesz az
intézmény pártbizottságának titkára Grósz Károly, a 32
esztendős feltörekvő pártfunkcionárius. Ők ketten egyfajta
sajátos duót alkotnak. Kiegészítik egymást. Tömpének
vitathatatlan tekintélye van Kádárék előtt is, míg Grósz, a vidéki
fiú komoly szenvedéllyel veti bele magát abba, hogy
megtanulja, mit jelent a rádiózás és televíziózás. Grósz életének
legboldogabb időszaka következik. Több mint öt esztendőt tölt
el ebben a pozícióban. Személyisége, politikai habitusa ebben
az időszakban alakul ki véglegesen. A Magyar Rádió és Televízió
sajátos világa formálja meg azt a Grószt Károlyt, akit majd a
magyar közvélemény bő két évtizeddel később megismerhet.
 GRÓSZ NÉMIKÉPP KILÓGOTT A SORBÓL

Grósz visszaemlékezése szerint a rádióban tisztelték egymást

a munkatársak, de a tisztelet nem akadályozta meg őket abban,
hogy nyíltan nemet mondjanak akár egymásnak, akár a felettük
lévőknek, a pártközpontnak. A kezdő rádiós-televíziós
párttitkárt e jelenség kezdetben megijesztette,
elbizonytalanította, de miután képes volt kimozdulni a
komfortzónájából, komoly hatást gyakorolt rá ez az életstílus.
„Lassan megismertem, hogy mitől kell szívbajt kapni, mitől nem
– mikor vannak az ügyek olyan szakaszban, amikor már
komolyan politikai jelentőségűvé kezdenek válni, hol pedig még
ez az újságírói hőbörgésnek a kategóriájába tartozhatnak” –
mondja MRTV-s tapasztalatairól és egyben politikai
személyiségfejlődésének e fontos jelenségéről Grósz.
 A Magyar Rádiót 1925-ben alapították. Az első televíziós
próbaadások 1953 decemberében indultak el Magyarországon.
1957 augusztusában egy kormányrendelet hozta létre a Magyar
Rádió és Televíziót, mint közös intézményt.
1960-ban a televízió már heti öt napon sugárzott műsort – a
hétfő és a péntek volt adásszüneti nap. A hatvanas évek második
felére a korábbi kistestvér, a televízió felnőtt, és egyre
markánsabb szerepe lett a magyar közvélemény szemében.
Ekkoriban indult a népszerű Ki mit tud?, de nagyon sokan nézték a
labdarúgó-mérkőzések közvetítését és a kabaréműsorokat is. A
Híradó nézettsége 70 százalék fölött volt akkoriban. A hetvenes
évek elején a magyar háztartások közel kétharmadában már volt
televíziókészülék.
1974-ben a kádári pártvezetés döntése alapján, hosszú
előkészítő munka után, a Magyar Rádió és a Magyar Televízió
különvált.

Tömpével – személyiségbéli különbségeik ellenére – hatékony

párost alkotnak, ők maguk érdemben nem ütköznek. Nekik
közösen viszont számos konfrontációt be kellett vállalniuk a
Kádár-féle legfelső pártvezetéssel. Szirmai István, az MSZMP KB
ideológiai titkára gyakran hívta raportra az ifjú rádiós
párttitkárt. Volt egy Kádár János személyét érintő ügy, ami
feladta a leckét Grósz számára.
 SZIRMAI ISTVÁN, AZ MSZMP KB TITKÁRA EGY MÁJUS 1-JEI
FELVONULÁSON

A KB-titkár a szobájába rendelte a rádiós-televíziós

párttitkárt, és felszólította, hogy vegyék le a képernyőről az
egyik ismert televíziós arcot. Grósz nem tudott a tévés
személyiség ávós előéletéről, ezért visszakérdezett, hogy miért.
„Ne beszéljünk róla, de vegyék le. Nem elég ennyi magának, ha
én azt kérem, hogy vegyék le?” – kérdezte Szirmai. „Nem, nem
elég” – értetlenkedett Grósz. „Miért nem elég?” – folytatódott a
nem igazán egyenrangú húzd meg, ereszd meg. „Azért, mert
nekem fel kell állni és meg kell a kollégáknak magyarázni. Ön
nekem nem magyaráz meg semmit, én meg, amit nem ismerek,
azt hogy fogom megmagyarázni?” – próbált érvelni a rádiós-
televíziós párttitkár.

Szirmai István a Rákosi-korszakban a Magyar Rádió elnöke volt.

1949 és 1953 között irányította a kor legfontosabb
tömegtájékoztatási intézményét.
1953 januárjában a tervezett koncepciós cionista per
előkészítéseként az Államvédelmi Hatóság letartóztatta. Szirmai
hónapokat töltött a hírhedt ÁVH foglyaként; már Nagy Imre
miniszterelnöksége alatt bocsátották szabadon.
Az 1956-os forradalom leverése után a Kádár-kormány
Tájékoztatási Hivatalának a vezetője. 1959-től 1966-ig az MSZMP
KB titkára. 1969-ben bekövetkezett halála előtt hét éven át
politikai bizottsági tagként részese volt a legfelsőbb kádári
pártvezetésnek.

Ekkor Szirmai arról beszélt Grósznak, hogy Kádár János nem

szereti nézni a televízió műsorait, amikor ez az ember szerepel,
mert államvédelmis őrnagyként az egyik kihallgatója volt az
ötvenes években.
„Nem korrektül viselkedett vele szemben” – ismételgette
Szirmai. Azt nem állította, hogy bántotta, verte, megalázta volna
Kádárt, csak azt, hogy „nem korrektül viselkedett vele, és ne
idegesítsük Kádárt ezzel”. Grósz tovább értetlenkedett: „Úgy
hallom, hogy nem is nézi az Öreg a műsorokat.” „Azt maga
legalább ne higgye el! Nézi, amit akar, amit nem akar, azt nem
nézi! Ha kedve volt, bekapcsolta, ha nem volt kedve, nem
kapcsolta be” – mondta Grósz visszaemlékezése szerint Szirmai.
A párttitkár ez alapján nem vállalta fel a kényelmetlen és
hálátlan feladatot; úgy érezte, ez neki kevés, így nem tudja
„képviselni” e különös döntést, és dühösen távozott Szirmai
szobájából. Miután visszasietett a rádióba, tájékoztatta a KB-
titkárnál történtekről az MRTV elnökét, Tömpe Istvánt, aki csak
ennyit mondott: „Hagyjad már, nekem is szólt vagy kétszer.” „És
mit fogsz csinálni? Te vagy az elnök, nem a párttitkár dolga ezt
csinálni. Nem azért, mert kellemetlen, hanem mert hogy néz ki,
hogy a párttitkár mondja azt, ne szerepeltessenek egy jó
műsorvezetőt” – mondta az elnöknek Grósz.

KÁDÁR JÁNOS EGY MEZŐGAZDASÁGI KIÁLLÍTÁSON

 Tömpe végül hónapokkal később már nem tudott ellenállni,
nem bírta „a szekatúrát”, és kiadta az ukázt: vegyék le a
képernyőről az egykori államvédelmis őrnagy tévést, aki
tudomásul vette a döntést, de az MRTV munkatársi közössége
nem fogadta el a letiltást, és Szirmait bírálták a döntés miatt.
„Még az is felmerült, hogy Kádár ilyeneket miért tűr el. Az
emberek azt nem tudták, hogy Kádár esetleg szóvá tette-e
valóban, de én se tudom, hogy szóvá tette volna-e. Lehet, hogy
Kádárt nem is érdekelte” – idézte fel az esetet 1995-ben Grósz
Károly.
Rádiós párttitkárként is találkozott Grósz Károly Kádár
Jánossal. Tömpe javaslatára és ajánlására – egy MRTV-s ügyben
– Grósz kihallgatást kért (az akkor még a miniszterelnöki
posztot is betöltő) Kádár Jánostól, aki a Parlamentben fogadta
őt.
Ahhoz képest, hogy Grósz az ország első emberével
találkozhatott hivatalos minőségében, ezzel párhuzamosan az
állambiztonság 1964 novemberében újra elővette Grósz Károly
1956-os „eltévelyedésének” ügyét. Azt az aktát nyitották meg
újra, amelyet 1957 júliusában lezártak, és azóta nem
háborgattak.
1964 novemberében készült egy állambiztonsági jelentés a
már lezárt Grósz-ügyről. Valakik valamiért elő akarták venni
ezt az akkor már lezárt, nyolcéves történetet.
Az első, Ács Ferenc rendőr alezredes által készített „anyagot”
Galambos József rendőr vezérőrnagy, belügyminiszter-helyettes
visszadobta. Az Állambiztonsági Főcsoportfőnökséget irányító
Galambos, aki ez idő tájt az MSZMP KB póttagja is, a következő
megjegyzéssel látta el a dokumentumot: „Meg kell beszélni. Így
ez az anyag nem jó.” Ács közel egy hónapot dolgozik az újabb
verzión. A december 23-i végleges szövegben olvashatjuk:
„Grósz Károly – más személyekkel együtt – részt vett az
ellenforradalmat támogató egyes cikkek, követelések
megszerkesztésében, azokkal egyetértett.” A jelentés azt is
felemlegeti, hogy Grósz 1956. október 30-áig „kiszolgálta”
Földvári Rudolf tevékenységét, és megállapítja, hogy Grósz
„kezdeményezte az MDP KV-hez és PB-hez címzett demagóg
követeléseket tartalmazó levélnek a Diákparlament előtt
történő felolvasását”.
Bizarr jelenség ilyen szigorú hangvételű, pellengérre állító,
lényegében elmarasztaló állambiztonsági dokumentumot
olvasni a kádári pártállam egyik fontos középkáderéről, a
kommunista tömegtájékoztatási monopólium, az MRTV egyik
privilegizált helyzetben lévő „kapuőréről”.
Nehezen szabadulunk a gondolattól, hogy az állambiztonság
nem véletlenül, hanem eseti megbízás alapján járt el 1964 telén.
Valakik valamiért „rádolgozhattak” Grószra – számolva azzal a
nem kizárható esettel, ha esetleg szükségessé válna az
alkalmanként túlságosan autonómmá váló rádiós párttitkár
megzabolázása.
Ez az eset illusztratív erővel mutatja, hogy a kádári hatvanas
évek világa olyan mélyrétegekkel bírt, amelyek
történettudományi feldolgozása csak mozaikszerűen történhet
meg – ha egyáltalán megtörténhet.
Ehhez az ügyhöz képest jóval kisebb horderejű, de
meglehetősen kínos volt a következő történet. Kádár János első
titkárnak a KISZ-kongresszuson 1967. június 30-án elmondott
beszédét rosszul vágták meg, és ez kiváltotta a legfelsőbb
döntéshozók haragját. Sem a rádióban, sem a televízióban nem
megfelelően adták le a felszólalást. Kádár már akkoriban is
terjengősen és szabadon beszélt, ezért a tömegtájékoztatási
eszközökben csak vágás után lehetett közlésképesre formálni a
szónoklatait. Ez azonban mindig komoly kockázatot hordozott
magában, ráadásul gyorsan kellett cselekedni, hogy a
rádióhallgatók és a tévénézők minél hamarabb
megismerhessék a beszéd tartalmát. Ennek az 1967-es KISZ-
kongresszusi beszédnek az esetében nem sikerült a szerkesztői
tojástánc – a szerkesztők rosszul vágták össze a Kádár-beszédet.
Az MRTV vezetői pedig ismét a szőnyeg szélén magyarázhatták
a bizonyítványt.
 EGY TÉESZEK EGYESÜLÉSÉRŐL DÖNTŐ SZAVAZÁS

1967. december 28-án Grósz Károlyt a Politikai Bizottság

kinevezi a pártközpont, az MSZMP KB Agitációs és Propaganda
Osztályának vezetőhelyettesévé. Grósz Károly közelebb került
Kádár Jánoshoz, az első titkár szélesebb stábjának lesz a tagja.
A korábbi fél évtized során az MRTV-ben egy intellektuálisan
izgalmas világban mozog, állandó szellemi pezsgés és vitára
nyitottság jellemzi a mindennapjait. A pártközpont bizalmából
van a posztján, de ahogy azt ő maga is megfogalmazta, inkább a
rádió és a televízió szempontjait, az intézmény sajátos
gondolkodásmódját közvetíti a Fehér Ház felé. 1967 végétől ez a
pszichés állapot megváltozik. Magának a nagy gépezetnek lesz a
fogaskereke, osztályvezető-helyettes a legfőbb
pártapparátusban. Ez a funkció persze egyáltalán nem
lebecsülhető; a pártközpont osztályvezetője – mai nézőpontból –
miniszteriális rangú ember, a helyettesei pedig államtitkári
besorolást élvezhetnek.

Az 1949-re elkészült budapesti „Fehér Ház” az MSZMP központi

székháza volt. Az épület ma az Országgyűlés irodaházaként
működik.
Eredetileg azért épült, hogy oda tudjon költözni a
Belügyminisztérium, ám 1950-ben azonban befészkelte magát az
új épületbe az Államvédelmi Hatóság – olyannyira sikeresen, hogy
kiszorította onnan a minisztériumot.
Nagy Imre miniszterelnöksége alatt az ÁVH-nak költöznie
 kellett, és egy időre az országos rendőr-főkapitányság került a
házba.
A Fehér Ház 1961-től lett az állampárté, amely egészen 1989-ig
használta az ingatlant.
1989. július 13–14-én ebben az épületben ravatalozták fel az
elhunyt Kádár Jánost.

Grósz Károly kiemelt feladata osztályvezető-helyettesként az

volt, hogy megszervezze Kádár János és az ismert pártvezetők
(PB-tagok, KB-titkárok) látogatásait az országban – körülbelül
10–15 vezető politikus szereplését kellett koordinálnia,
negyedéves időtávban. Minden pártvezetőnek legalább egy
közszereplést vállalnia kellett; ez alól Kádár sem lehetett
kivétel.
Grószban ekkoriban mintha egy modern PR-guru és egy
pártbürokrata keveredne. Ő maga is részt vesz ezeken az
alkalmakon, ahol súg Kádárnak és a többi pártállami
korifeusnak, háttérinformációkat, kommunikációs tanácsokat
ad nekik. Mindezek egy tüsténkedő „píáros” karakterét
rajzolják elénk.
 MÁJUS 1-JEI RIPORT KÁDÁR JÁNOSSAL (A RIPORTER SZEPESI GYÖRGY)

Grósz Károly életútjának egyik neuralgikus pontja, hogy

mennyire tekinthetjük őt a Biszku–Komócsin–Gáspár–Pullai
nevével fémjelzett, Kádár Jánossal burkolt oppozíciót formáló
„munkásellenzék” hívének a hetvenes évek elején. Grósz maga
ezt a vádat minden későbbi interjúban cáfolni igyekezett –
annyiban az egész helyzetet relativizálva, hogy szerinte ilyen,
hogy munkásellenzék, nem is létezett. Állítása szerint őt csakis
azért sorolhatták ehhez a körhöz, mert például Komócsin
Zoltánhoz évtizedes munkakapcsolat és jó viszony fűzte.

Komócsin Zoltánnak már fiatalon tetőfedő apja mellett kellett

 munkát vállalnia. Az ifjúnak azonban tériszonya volt, ami nem túl
előnyös tulajdonság egy tetőfedő esetén, ezért kereskedőinasnak
állt. A háború vége előtt már egy hódmezővásárhelyi cipőbolt
üzletvezetője.
1944-ben lépett be a kommunista pártba. A koalíciós években
az MKP szegedi szervezőtitkára.
1949-től a Magyar Dolgozók Pártja központi apparátusában
dolgozik, a Propaganda Osztály helyettes vezetője – ebből az
időszakból ismerték egymást Grósz Károllyal, aki az osztály ifjú
aktivistája volt.
Komócsin 1956 februárjától az állampárt Hajdú-Bihar megyei
vezetője. 1957-től a Politikai Bizottság póttagjaként a kádári
pártvezetés prominense, a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ)
alapító első titkára. A hatvanas években volt a pártlap, a
Népszabadság főszerkesztője is. 1962-től a PB teljes jogkörű
tagja. 1965-től 1974-ben bekövetkezett haláláig az MSZMP KB
titkára.
Az 1968-ban bevezetett új gazdasági mechanizmus egyik
kritikusa. Biszku Bélával együtt a Kádárral óvatosan szembenálló
úgynevezett munkásellenzék vezető személyisége.
Ötvenegy évesen hunyt el.

„Munkásellenzék az MSZMP-ben megítélésem szerint nem

volt. Ezt utólag találták ki. Politikai ízt adva egy kritikai hangot
megfogalmazó, lassan formálódó tömörülésnek. Én ezt a
megfogalmazást először Kádár Jánostól hallottam. A
munkásellenzék vélt tagjaival jó emberi és kollegiális
viszonyban voltam. Biszku Béla, Pullai Árpád, Jakab Sándor,
Szamosi Károly, Mona Gyula. Rendszeresen találkoztam velük,
hiszen a felsoroltak közül ketten közvetlen főnökeim voltak. Az
igaz persze, hogy egyre sűrűbben fogalmazódott meg az egymás
közötti beszélgetéseken a vezetés – és személy szerint Kádár
János – bírálata is. Ezek a kritikák azonban szervezeti formát
nem kaptak. E bírálatokat a valóságos helyzet, a mélyülő
gazdasági válság, a gazdasági kérdésekre adott helytelen
válaszok, valamint a vezetés határozatlansága váltotta ki. Nem
reformellenes volt a bírálat, hanem a tehetetlenség ellen
irányult” – írta 1994-ben Tőkés Rudolfnak címzett
visszaemlékező levelében Grósz Károly.

MÁJUS 1-JEI FELVONULÓK

1973-ban Grósz osztályvezető-helyettesnek politikai

megbízásból Vietnámba kellett utaznia. Az éppen formálódó
vietnámi tűzszünetet egy magyar kontingens is segített
ellenőrizni. Grósz Károly titkos megbízásáról kevés információ
áll rendelkezésünkre. Azt feltételezhetjük, hogy a kiküldetésben
szerepet játszhatott, hogy Grósznak volt katonai tapasztalata; az
ötvenes években kifejezetten ejtőernyős, deszantos kiképzést is
kapott – habár nehéz elképzelni, hogy az akkor már 43 éves
agitpropos pártfunkcionárius hadi szakértelmére lett volna
szüksége a vietnámi béke ügyének.
A távol-keleti misszió során szolgálatteljesítés közben Grósz
és társai gépkocsija „aknára szalad”, és a későbbi főtitkár
súlyosan megsérül.
Grósz felépül, de utána újabb sokk éri: a pártvezetés
megelégeli kritikus hozzáállását, még a rádiós évek során
kialakult kendőzetlen stílusát, és lényegében leváltják az
osztályvezető-helyettességről, majd 1973 októberében
Székesfehérvárra küldik, megyei első titkárnak. Az
áthelyezésben, a vidéki „száműzetésben” közrejátszhat az is,
hogy a párteliten belül egyre inkább a rejtélyes munkásellenzék
híveként azonosítják.
Grósz Károly pályája megtörik; úgy tűnik, véget ért
agitpropos karrierje, és el kell kezdenie a vidéki pártirányítói
életutat. Az új megyei első titkár nem örül mindennek. Egy ideig
nem is költözik le Fejér megyébe, hanem ingázik Budapest és
Fehérvár között. Ez az ideiglenes állapot azonban csak rövid
ideig tartható. Feleségével együtt székesfehérvári lakos lesz,
elkezd tájékozódni a helyi politikában, koncepciót fogalmaz,
amikor Kádár János hívja telefonon.
Kádár János propagandafőnöke

Kádár 1974 egy kora nyári napján azt kérdezte tőle, hogy mit
csinál másnap délelőtt 10 órakor. Grósz tettetett naivitással azt
válaszolta, hogy a tanácshoz menne egy megbeszélésre. „Ha
tud, akkor üljön kocsiba holnap reggel, és jöjjön fel 10 órára. –
hangzott az udvarias pártvezetői ukáz. A Fejér megyei első
titkárt sofőr viszi fel a budapesti pártközpontba. Alig egy évvel
a vietnámi aknára futás után újabb baleset éri Grószt: ezúttal
egy autóbusz ütközik neki szolgálati gépkocsijának a Margit
hídon, személyi sérülés nem történik, Grósz gyalog indul el a
közeli Jászai Mari térre, de a baleset miatti óhatatlan időkiesés
következtében elkésik Kádártól, vagyis nem jól indít az első
titkár előtt, akiről köztudott, hogy nem szereti a pontatlanságot.
Kádár János ekkor veti fel neki, hogy lenne-e kedve az agitprop
osztály vezetői posztjához.
A történet háttere a következő: Komócsin Zoltán, a
Népszabadság főszerkesztője 1974 májusában meghalt, az ő
utódja lett Katona István, az agitprop osztály addigi vezetője,
így keresni kellett valakit a helyére. Katona Grószt ajánlotta
Kádárék figyelmébe, az első titkár pedig – noha 1973 őszén ő
maga küldte le az osztályvezető-helyettest Fehérvárra – úgy
gondolta, egy osztályvezető-jelölti meghallgatást megér a
gondolat.
„Szívesebben maradnék most már Fehérváron. Nagyon rövid
időt töltöttem ott. Most kezdem igazán otthon érezni magamat a
megyében” – kérette magát Grósz, aki arról is beszélt, hogy
éppen kezdte megismerni a helyi országos jelentőségű gyárakat,
üzemeket: Ikarus, Videoton, Dunai Vasmű.
Grósz részéről ez a fajta sajátos hatalmi-politikai pávatánc
még néhányszor megismétlődik majd a két férfi között a
következő másfél évtizedben, és közülük legalább kettő a
magyar történelemre is hatással bírt.
„Aztán végül azt mondtam, hát önök döntenek. Én szívesen
maradnék Fehérváron, de ha úgy döntenek, hogy jöjjek vissza,
akkor visszajövök” – adta meg magát a székesfehérvári
pártvezető.
Bányász Rezső a hetvenes évek elején a Külügyminisztérium
sajtófőosztályának vezetőjeként munkakapcsolatban és
kifejezetten jó személyes viszonyban volt Grósz „Karcsival”.
Olyannyira, hogy Grósz ekkoriban erdei faházában is vendégül
látta Bányászt, és arról beszélt neki, hogy úgy tudja, kifejezetten
„az Öreg”, vagyis Kádár János kezdeményezte a „leküldését”
Fehérvárra.
A diplomata visszaemlékezésében úgy fogalmaz: egyáltalán
nem biztos, hogy az „Öregúrban” nem az a szándék volt, hogy a
feltörekvő fiatalember megyei első titkárként is minél inkább
tapasztalja meg a mindennapi valóságot – „azután majd
meglátjuk, mi van benne”.
Bányász Rezső szerint a szerencse Grósz kezére játszott 1974-
ben, amikor megüresedett az agitprop osztály vezetői állása.
„Barátai, hívei támogatásával sikerült »visszatérni a bázisra«
(ahogy emlegetni szokta). Az APO tényleg fontos bázis volt: aki
kezében tartotta a rádiót, a televíziót, az írott sajtót, az nagy
befolyással rendelkezett. Aki főszerkesztői, szerkesztői
tisztségeket tudott adni barátok, haverok kezébe, annak egyre
több személyes lekötelezettje, politikai vagy tényleges barátja
akadt” – elemzi megkapó nyíltsággal Grósz agitpropos
osztályvezetői posztjának hatalmi-társadalmi vetületeit az
egykori barát, a későbbi kormányszóvivő, Bányász Rezső.
Grósz Károly hivatalos osztályvezetői kinevezésére 1974.
június 20-án került sor. AZ MSZMP KB rábólintott a javaslatra,
amelynek előterjesztője nem volt más, mint Biszku Béla.

Biszku Béla az 1956-os megtorlás belügyminisztere. A paraszti

származású Biszku 1945 óta volt a kommunista pártapparátus
tagja. Az 56-os forradalom napjaiban az angyalföldi pártbizottság
első titkára; november első napjaiban a felkelőktől tartva bujkál. A
szovjet intervenció után azonnal a kádári hatalom kötelékébe lép.
1957-től négy éven át a belügyi tárca irányítója. 1980-ig
huszonhárom éven át a Politikai Bizottság tagja, sokáig Kádár
János bizalmi munkatársa. 1962 és 1978 között KB-titkár. A
hetvenes évek elején a feltételezett munkásellenzék vezető
személyisége. 1978-ban Kádár nyugdíjba küldte a nála kilenc évvel
fiatalabb Biszkut.
2010 után az 1956-os forradalom utáni megtorlásokban játszott
szerepe miatt Biszkuval szemben eljárás indult. A hosszú
procedúra során jogerős ítélet nem születhetett, mert az egykori
 hírhedt belügyminiszter 2016-ban, kilencvenöt éves korában
elhunyt.

Még csak megmelegedni sem tudott az osztályvezetői székben,

amikor komoly feladat várt Grósz Károlyra. A téma nem állt
távol az új osztályvezetőtől, hiszen a rádió ügyével kellett
foglalkoznia – rá várt az az „idegsebészi” feladat, hogy
szétoperálja a „túlfejlett sziámi ikreket”, a Magyar Rádiót és a
Magyar Televíziót, az MRTV-t.
Egy közös intézményből kellett teremteni két különálló,
életképes szervezetet. Grósz minden szakmai, emberi, politikai
tapasztalatára, dörzsöltségére szüksége volt, hogy ne bukjon
meg már az első osztályvezetői vizsgán. És amint mindjárt látni
fogjuk, a Politikai Bizottság „öregurai” – élükön Kádárral – nem
voltak restek a vizsgán megizzasztani a nagyszájú agitpropos
vezető „nebulót”.

Az 1913-ban született Apró Antal árvaházban nevelkedett. Az

elemi iskolát Makón végezte. Tizenhét évesen szobafestő és
mázolói segédlevelet szerzett. Nem sokkal később Makóról
felkerült Budapestre, ahol az illegális kommunista párt tagja lett.
A Horthy-korszakban összesen hét alkalommal volt börtönben.
1945-ben tagja lett az ideiglenes nemzetgyűlésnek. 1946-ban
33 évesen póttagja lesz a Rákosi Mátyás vezette Magyar
Kommunista Párt döntéshozó testületének, a Politikai
Bizottságnak. A legkeményebb rákosista diktatúra éveiben nem
 tagja a PB-nek; 1953 novemberében már Nagy Imre
kormányfősége idején kerül vissza a legfelsőbb grémiumba.
1956. október 6-án a pártvezetés nevében emlékezőbeszédet
mond Rajk László újratemetésén. Az 1956. november 4-én
megalakuló Kádár-kormány iparügyi minisztere. Nevét sokat
hallhatták a rádióhallgatók akkoriban, hiszen Apró nevével
kezdődött a kormánylista, Dögei Imre földművelésügyi
miniszterrel folytatódott; innen is jöhetett a korabeli népnyelvi
élcelődés, miszerint a kádárista bábkormány „Kádár Apró
Dögeiből” áll.
Apró Antal a kádári Magyarország egyik vezető politikusa.
1957-től 1971-ig a Minisztertanács elnökhelyettese; 1971-től
1984-ig az Országgyűlés elnöke. 1978-ban parlamenti elnökként ő
veszi át a Szent Koronát az amerikai külügyminisztertől.
Megélte a rendszerváltozást, 1994-ben hunyt el.

Az 1974. július 16-i PB-ülésen Grósz Károly előterjesztését

szinte egyöntetű bírálatözön és – Kádártól is – kérdések
sokasága fogadta.
Az adminisztratív, szervezeti kérdések részletezése
szétfeszítené könyvünk műfaji kereteit, így inkább csak a
politikai kritikák mélységét próbáljuk illusztrálni. Apró Antal
szerint a működési szabályok vázolása tekintetében pusztán
„mechanikus másolásról” van szó, egyúttal leszögezte, hogy
„szigorúan politikai irányítást” tart szükségesnek, és ezt az
előterjesztés alapján nem látja egyértelműnek. „Amikor
elolvastam ezt az előterjesztést, s láttam ezt a sok variánst,
eszembe jutott valami, amit még gyerekkoromból ismerek, s
talán Grósz elvtárs nem haragszik meg érte, ha elmondom:
megbízták a kisbírót, dobolja ki, hogy a Vigadóban bál lészen;
ha eső lészen, nem lészen, ha nem lészen, lészen. Valahogy
olyan érzésem van, s félek, ha apparátusokat hozunk létre, nem
lesz az egészből semmi” – kacagta és kacagtatta ki a Grósz-
javaslatot Apró Antal.
Nyers Rezső is arról beszélt, hogy az előterjesztés eredeti
formájában „nem teljesen jó”. Aczél György „az anyag
alapjával” bocsátkozott vitába. Nemes Dezső is a Grósz Károly
által javasolt megoldási móddal szemben fogalmazott meg
„kételyeket”.
 A MAGYAR RÁDIÓ BRÓDY SÁNDOR UTCA 5–7. ALATTI ÉPÜLETE

Kádár János pontosan ráérzett, hogy nemcsak a rádiós-

televíziós szakmai és adminisztratív részletek lényegesek a
vitában, hanem egy kicsit az új osztályvezető betörése is zajlik,
ezért a rá jellemző módon avatkozott közbe; mindenkit
ülésvezetői leintéssel tett helyre: „a helyzet nem drámai” –
mondta az MSZMP első titkára. Ettől függetlenül visszadobta az
előterjesztést átdolgozásra, Grósz pedig ekképpen volt
kénytelen magyarázkodni: „Tulajdonképpen rendelkezünk egy
olyan anyaggal, amelyről itt szó volt, csak nem akartuk vele
terhelni a Politikai Bizottságot, ezért hoztunk egy szűkebb
előterjesztést. Két hét alatt meg tudjuk csinálni.”
Grósz Károly valószínűleg érezhette a nyomást; a „jó”
előterjesztés az MRTV szétválasztásának részleteiről az
ominózus PB-ülés után pontosan egy héttel már Kádár asztalán
volt. Az ügyet magát még hosszú hetekig menedzselni kellett, de
a Magyar Rádió és a Magyar Televízió szétválasztása az eredeti
terveknek megfelelően 1974. október 1-jén megtörtént; ezzel
párhuzamosan létrejött az Állami Rádió és Televízió Bizottság,
amelynek az MRTV korábbi vezetője, Tömpe István lett az
elnöke. Grósz Károly kis vargabetűvel ugyan, teljesítette az első
próbát.
Kádár János és Grósz Károly között a viszonylag közeli
politikai nexus akkor alakult ki, amikor Grósz még mint
osztályvezető-helyettes gyakran kísérte Kádárt a különböző
vidéki vagy budapesti programokra. Ez azt jelentette, hogy
negyedévente egy napot bizonyosan együtt töltöttek el. Az
emberi kapcsolat mélyülése szempontjából persze inkább a
hivatalos találkozók utáni „lazítások” voltak fontosabbak:
„Kádárnak az volt a szokása, hogy ha az egész napos program
véget ért, akkor ő a szervezőkkel, a házigazdákkal, azzal a 8–10
emberrel mindig leült egy órácskára beszélgetni. Ez olyan
»kilazítás« volt. Megköszönte a szervező munkát,
közreműködést; ha valami nem tetszett, azt is világosan
megmondta. Sok élményt adott az embernek, mert meg lehetett
ismerni Kádár gondolkodását az akkor aktuális kérdésekről is.
Meg szokása volt, hogy szeretett a múltról beszélni, az illegalitás
időszakáról, a háború utáni első politikai tevékenységeiről. Ez
legtöbbször nagyon szolidan zajlott le. Kádár kedvence volt
többek között a krumplis pogácsa, ezt mi elterjesztettük,
ugyanúgy, mint a kenyérlángost, és legtöbbször egy tál krumplis
pogácsa volt az asztalon, ő megivott egy stampedli konyakot,
vagy eleinte konyakot, később már inkább whiskyt, mert
mindig mondta, »ezt az amerikaiak nagyon jól kitalálták«.
Akkoriban én már fröccsöt ittam. Így zajlott le ez az egy óra,
másfél óra; attól függött, hogy milyen kondícióban volt, meg
milyen hangulatban” – emlékezik Grósz Károly.
 MÁJUS 1-JEI FELVONULÁS

Grósz már osztályvezető, amikor kapcsolata Kádárral

közvetlenebbé válik. Kádár Jánosnak szokása volt, hogy késő
délután a pártközpontban „lejárta a házat”. Benézett a még bent
dolgozó KB-titkárokhoz, osztályvezetőkhöz. Grósz Károly
ekkoriban a Fehér Ház negyedik emeletén dolgozik, az agitprop
osztály vezetőjeként. Hozzá is be-betért alkalmanként:
„bekopogott azzal a jellegzetes kádári kopogással”. Kádár
ilyenkor mindig megkérdezte a vezető munkatársaktól, hogy
mit csinálnak éppen, mivel foglalkoznak, de azt is, hogy éppen
most mit, milyen jelentéseket olvasnak, írnak. Az első titkár
ezeket a félhivatalos találkozásokat az ellenőrzésre, de egyben
az emberi kapcsolatok ápolására használta fel. E fél-
háromnegyed órás „traccsolás” során Kádár sok mindenről
érdeklődött informálisan.
Grósz Károly APO-vezetőként, Kádár János
„propagandaminisztereként” közvetlen közelről tapasztalhatta
meg az első titkár kommunikációhoz való hozzáállását. Grósz
szerint Kádár János „értékes vonása volt”, hogy a lényeggel
törődött, és nem az apró részletekkel: „Ennek csak látszólag
mond ellent a gyengesége is, hogy ugyanakkor amivel elkezdett
foglalkozni, azzal pedig a legapróbb részletekig foglalkozott.”
Mindez igaz volt a külpolitikára, az egyházi kérdésekre és a
kommunikációra is. A gazdasággal pedig csak akkor
foglalkozott, ha muszáj volt; „ott elég nagyvonalú volt ahhoz,
hogy a részleteket rábízza azokra, akik e területen dolgoztak” –
mondja Grósz, aki úgy emlékezett: a propagandát illetően
Kádár „a legapróbb kérdésekig, ami egyáltalán számba jöhet”,
foglalatoskodott a különböző témákkal. Mindezt nem
valamiféle szubjektív hozzáállásból vagy kíváncsiságból tette az
MSZMP vezetője, hanem mert azt gondolta, hogy akár a
külpolitika, akár a kommunikáció olyan szinten a politika
lényegéhez tartozik, amely kiemeltté teszi e területeket. Grósz
Károly visszaemlékezéseiben nem tagadja, hogy Kádár János
kommunikációt érintő „szöszölései” gyakran számára inkább
bosszantóak voltak.

A Központi Bizottság az MSZMP „parlamentje” volt. A párt

szervezeti szabályzata szerint két kongresszus között ez a
testület vezette a Magyar Szocialista Munkáspártot.
1956-ban az Ideiglenes Központi Bizottságnak még csak 21
 tagja volt, később ez a szám a póttagokkal együtt százegyre
emelkedett. Az 1988. májusi pártértekezlet 108 fős Központi
Bizottságot választott.
A testület általában havi rendszerességgel ülésezett, a
tanácskozások gyakran két napig tartottak. Az üléseket levezető
elnökként Kádár János és a KB-titkárok vezették.

Az agitprop osztály vezetője két esetet is említ, amikor Kádár

a lehető legkomolyabban állt bele a napi kommunikációs
feladatok irányításába.
Az egyik a Központi Bizottság üléseiről megjelenő
közlemények szabályozását, a másik a tömegszerencsétlenségek
nyilvánosság előtti kezelését jelentette.
Szigorú eljárásrend alapján tájékoztatták a közvéleményt a
KB aktuális tanácskozásairól. A statikus szabály arról szólt,
hogy az apparátus még az ülés előtt előkészíti a
közleménytervezetet, majd a tanácskozás után Kádár
vezetésével a KB-titkárok döntenek a kiadandó kommüniké
pontos szövegéről. Előfordult, hogy a pártvezetés tagjai akár két
napon át is gyúrták a közleményt. Kádár János maga úgy
gondolta, fontos, hogy minden szó a helyén legyen. Az ország
akkori vezetői hosszú-hosszú órákon át vitatkoztak különböző
fogalmakon, és ezt a bizarr kádári gyakorlatot az osztályvezető
Grósz Károlynak ki kellett szolgálnia; de mint a kommunikáció
iránt komoly érzékkel bíró ember, tudta, hogy ez nonszensz –
nem lenne szabad ennyit vitatkozni egy
propagandaközleményen, ráadásul a legfelsőbb szinten.
„Mondatról mondatra végigvitatták, végigrágták. Sokszor ezt
fölösleges kukacoskodásnak tartottam, és egyszer ezt meg is
mondtam Kádár Jánosnak, aki aztán egy nagy előadást,
szemináriumot tartott nekem erről, s elmondta, ez készül a
történelem számára. Itt minden vesszőnek, pontnak szerepe
van, ez készül a világpolitika számára. Minden országban van
egy-két elemző, aki szó szerint elolvassa. Ő nagyon jól tudta,
hogy nem a közvélemény olvassa, meg nem a vezető
politikusok, hanem egy-egy referens, aki az adott országgal
foglalkozik. Ez készül a nemzetközi munkásmozgalom számára,
és éppen ezért kell lenni annyi türelmünknek és erőnknek,
hogy erre külön figyelmet fordítunk. Úgyhogy ő, hát enyhén
szólva, nem helyeselte az én lezserségemet” – elemzi a hetvenes
évek kommunikációs világának e színfalak mögötti jellemzőjét
Grósz Károly, aki úgy gondolta, rendszeresen előfordulnak
olyan ügyek, amiket valóban komolyan kell venni és „nagyon
meg kell rágni minden egyes szót”, de többnyire lehetne
„lezserebben” kezelni az ilyen történéseket.
Grósz lezsersége nyilvánvalóan nem öncélú lazaság volt,
hanem agitproposként ismerte az újságíró-társadalom
működését; tisztában volt vele: ha a nyugati hírcsatornák
valamiről már tájékoztatást adtak, akkor – a pártállami
szájkosár ellenére is – a magyar orgánumok szerettek volna
minél hamarabb (már csak a szakmai presztízs miatt is) hírt
adni az aktuális eseményről. „Engem piszkáltak, nem Kádár
Jánost hívták fel, hogy már reggel bemondta a BBC, s mi még
este kilenckor itt ülünk rajta. Kádárt ez nem érdekelte. Azt
mondta, a maguk dolga; csináljanak olyan rendet, hogy ezt
tudomásul vegyék. És kész!” – ismerhetjük meg Grósz
tolmácsolásában a kádári propaganda egyik legélesebb belső
konfliktusának hátterét.
A hetvenes években több súlyos tömegszerencsétlenség is
történt Magyarországon vagy Magyarországot érintően. 1975
januárjában Ferihegyen lezuhant egy Berlinből Budapestre
tartó repülőgép; kilencen vesztették életüket. Sokkolta a magyar
közvéleményt, amikor az év őszén a MALÉV utasszállítóját
találat érte Bejrút közelében, hatvan ember halálát okozva.
E kötetnek csak részben témája Kádár János lelkivilágának
elemzése, de mivel Grósz Károly agitpropos tevékenységét
alapvetően befolyásolta, meghatározta az első titkár világlátása,
habitusa, a tömegszerencsétlenségek kommunikációja kapcsán
ki kell térnünk arra, hogy Kádár pszichésen miként viszonyult a
balesetek nyilvánosság előtti kezeléséhez. Különös
belegondolni, hogy az a Kádár János, aki 1956 után minden
lelkiismeret-furdalás nélkül küldött a halálba több száz
forradalmárt, mély empátiával, nem megjátszott
érzékenységgel viszonyult a szörnyű tömegbalesetek
áldozataihoz és azok családtagjaihoz – és ezt a hozzáállást az
egész államhatalomtól megkövetelte.
Az általa irányított pártállam/állampárt szigorúan
szabályozta, mi a teendője a sajtószerveknek akkor, ha
valamilyen rendkívüli esemény történik. A szigorúan bizalmas,
hétoldalas dokumentum részletesen meghatározta az agitprop
osztály hírzárlat-elrendelési hatáskörét is.
A tömegszerencsétlenségekről kiadandó közleményekbe
Kádár János Grósz elmondása szerint „az utolsó vesszőig”
beleszólt. A megjelenés előtti változat láttamozásához is
ragaszkodott. Csak akkor lehetett kiadni, ha szerepelt rajta
Kádár monogramja. A szövegben pedig az első titkár „minden
szót végiggondolt, saját kezűleg kijavított”. Kádár nem tudta
elfogadni, hogy a hozzátartozók a tömegtájékoztatási
eszközökből értesüljenek, hogy szeretteik „ott a gépen
meghaltak”, vagy az adott balesetben elhunytak. Meg kellett
várni, hogy az áldozatok hozzátartozóit a kádári állam
képviselője, főszabály szerint a rendőrség felkeresi, és
tájékoztatja a tragikus hírről.
Formailag a tömegszerencsétlenség után a médiumok felé a
hírzárlatot a Grósz Károly vezette agitprop osztály rendelte el.
Az újságírók azonban nem tudták, hogy emögött Kádár János
áll. Ők annyit érzékeltek, hogy történt egy szörnyű esemény,
amelyet nekik a hatalom furcsa packázása miatt el kell
titkolniuk a nyilvánosság elől. A sajtó ilyen esetekben
személyesen Grószban látta a bűnbakot, őt hibáztatták, mert
nem közölhetik a nyilvánvalót.
Grósz Károly tehát két tűz között találta magát. Kádár nem
járt el becstelenül, lépéseit e tragikus helyzetekben nem a
hatalmi arrogancia, hanem egy sajátosan értelmezett
együttérzés mozgatta. A sajtó részéről pedig teljesen jogos
elvárás lehetett, hogy minél gyorsabban közölhessék azt a hírt,
amelyet a Szabad Európa vagy a BBC magyar adása már
órákkal korábban közzétett.
A kommunikációs szakemberek, a PR-osok, a propagandisták
számára mindig sok fejtörést okoz az ilyesfajta szituáció: nincs
kiút, be vannak szorítva a közvetlen döntéshozók és a sajtó
közé.
 Kelen Béla, az Esti Hírlap főszerkesztője életútinterjújában
beszámol egy súlyosabb gázrobbanás kapcsán Grósz Károllyal
történt konfliktusáról. Az agitprop osztály fenntartotta a
hírzárlatot, minden bizonnyal az előbbiekben részletezett okok
miatt. Majd miután Kelen Béla „verekedett” a témáért, Grósz
továbbengedte az ügyet. Joggal feltételezhetjük, hogy ebben az
esetben sem az osztályvezető volt a kerékkötő. Valószínűleg be
kellett várni Kádár láttamozását.
„Egy alkalommal – már nem tudom, hogy melyik volt az az
eset – estig dolgoztunk a közleményen. Közben két határidőt is
kiadtunk, hogy mikor fogjuk a hírt közzétenni. A szakma
sürgetett bennünket, és én is türelmetlen voltam. Bejött a
szobába Kádár. Sajátos kádári kopogással. Tudta, hogy min
dolgozunk. Jött leellenőrizni. S látta, hogy türelmetlen vagyok.
Mondta, hogy »ezt nem lehet ilyen idegeskedve csinálni.
Nagyon fontos dolog. Ez politika a javából, és magának abban
nincs igaza, hogy ezt lebecsüli.« Saját kezűleg átírta, mert a szó,
amit írtunk, nem volt neki pontos. Nem megfelelő. Nem adja
vissza azt a szellemiséget, ahogy mi azt az ügyet kezeljük” –
nyerhetünk betekintést Grósz Károlytól arra vonatkozólag,
hogy Kádár János mellett sem lehetett túl kellemes
propagandafőnöknek lenni.
 KÁDÁR JÁNOS A CSILLEBÉRCI ÚTTÖRŐVÁROSBAN

Grósznak osztályvezetőként nemzetközi jellegű teendői is

akadtak: gyakran ott kellett lennie a Ferihegyi repülőtéren,
amikor külföldi delegációk érkeztek Magyarországra, vagy épp
távoztak onnan. A bel- és külföldi kapcsolatépítésre ezek az
alkalmak is megfelelőek lehettek. Ennél mégis jóval jelentősebb
tanulóleckék voltak az akkoriban még negyvenes éveiben járó
Grósz számára, ha a Kádár János vezette magyar delegációnak
volt a tagja, és így közvetlen közelről figyelhette, hogy a
nemzetközi színtéren nagy sakkjátékosként számon tartott
pártvezető miként tárgyal a Magyarországra érkezett külföldi
partnerekkel. Olyan is előfordult, hogy az osztályvezető ott volt
az első titkár oldalán, amikor az szovjet légideszantos
ezredesekkel vagy éppen tekintélyes külföldi űrkutatókkal
találkozott.
 1975-ben az MSZMP XI. kongresszusa előtt sokan azt várták,
hogy Grósz Károly és a hozzá hasonlóan szintén ambiciózus
külügyi osztályvezető, Berecz János akár még a Politikai
Bizottság tagjaivá is válhatnak – ám végül még a Központi
Bizottságba sem kerültek be.

GRÓSZ KÁROLY BERECZ JÁNOS ÉS SZŰRÖS MÁTYÁS TÁRSASÁGÁBAN

Emögött azonban nem önmagában csak a politikai intrikát

kell látni, hanem a feltörekvő páros elementáris hibáját is.
Talán még a nyeretlen kétévesek sem követtek volna el olyan
durva hatalomtechnikai balfogást, mint akkor Berecz és Grósz.
A fiatalos, jó svádájú, magabiztos káderek valószínűleg teljesen
önnön karizmájuk bűvkörébe kerültek. A kongresszus egyik
napja után a Grósz–Berecz-csapat elment vacsorázni.
Bablevesevés közben a társaság bőszen kommentálta a
kongresszuson történteket, nem tartották magukban a Kádárral
és a pártvezetéssel szembeni kritikákat sem, bírálták a várható
személyi döntéseket – eléggé elengedték magukat. A vacsorázó
és kötetlenül csevegő társaság egyik tagja azonban „be volt
kötve” a szovjet nagykövetségre, és azonnal jelentett. Az
információ gyorsan Moszkvába került, onnan pedig
személyesen Brezsnyevtől másnap már Kádár Jánosnál landolt.
Nincs mit csodálkozni a tényen, hogy a két „ifjútörök” hiába volt
jelölt, nem került be a Központi Bizottságba – sőt még 1978-ban
sem, amikor kibővítették a testületet. Kádár egyelőre még a KB-
n kívül akarta tudni a Grósz–Berecz „ikreket”.

Berecz János, a tehetséges parasztfiú a Szabolcs megyei

Ibrányban született, 1930-ban. A jó eszű, szorgalmas gyerek
Sátoraljaújhelyen érettségizett, és a Debreceni Egyetemen
diplomázott magyar–történelem szakon. Számára a szocializmus
a felemelkedés lehetőségét jelentette; nem véletlen, hogy már az
egyetemen a Dolgozó Ifjúság Szövetségének (DISZ) a kari titkára.
Több alkalommal is tanult a Szovjetunióban. 1958-ban a KISZ
egyetemi osztályának vezetője. Innentől datálható, hogy jó
személyes viszonyba kerül Komócsin Zoltánnal.
1972-től az MSZMP KB külügyi osztályának helyettes vezetője,
1974-től első embere. 1982-ben a Népszabadság főszerkesztőjévé
nevezik ki. 1985-től KB-titkárként Kádár János közvetlen
munkatársa. A Politikai Bizottságnak 1987 nyarától tagja. 1989.
április 12-én korábbi szövetségese, Grósz Károly javaslatára
 kikerül a PB-ből.
A rendszerváltozás után üzletemberként tevékenykedett;
elkészítette visszaemlékezéseit, és személyes hangvételű
könyveket írt Kádár Jánosról. 2022-ben, 92 esztendős korában
hunyt el.

Kádár János és Grósz Károly nyilvánvalóan nem voltak egy

súlycsoportban a hetvenes években. Tény viszont, hogy akadtak
és terebélyesedtek a konfliktusok Kádár és Grósz között – és
ezek leginkább a propaganda szerepe, hatékonysága és
lehetőségei kapcsán mélyültek el.
A hetvenes évek második felében a magyar gazdaság gondjai
súlyosbodtak; a kádári vezetés pedig a rossz propagandát
okolta azért, mert a nép nem támogatja lelkesen az aktuális
pártdöntéseket. Ebben az időszakban lelassult a gazdasági
fejlődés, megjelentek az életszínvonal csökkenésének első jelei.
Grósz Károly ekképpen érzékeltette utólag a propaganda
korabeli „nehéz” helyzetét: „Ha nem követtük nyomon a
lakosság felfogását, élményanyagát, tapasztalatát, és nem ehhez
igazítottuk a hangszerelésünket, akkor szembefordult velünk, a
párttal a közvélemény. A másik oldalon pedig a pártvezetés azt
várta, hogy ne dramatizáljuk a helyzetet, hogy az
eredményekre tegyük a hangsúlyt, minek ennyi problémával
elárasztani a közvéleményt.”
Az agitprop osztály vezetőjének szavaiból egyértelműen
érzékelhető, hogy az általa irányított pártpropaganda valóban
nyomás alá került. Nem egyedülálló persze a történelemben,
hogy a propagandisták beszorulnak a közvélemény és a
hatalom közé – ettől függetlenül átérezhetjük: egy PR-guru, egy
politikai kommunikációs vezető, egy marketingfőnök, egy
propagandaminiszter vagy egy agitprop-osztályvezető egy
ilyesfajta antagonisztikus ellentétet hosszú távon nem képes
kiegyenlíteni, vagy inkább túlélni a posztján.
Grósz Károly körül fogyni kezdett a levegő: „Egy idő után azt
nem tudtam elfogadni, hogy a propaganda a hibás azért, hogy a
politikai vezetés és a társadalom között a párbeszéd megszakad
vagy romlik, és hogy egyre inkább éleződnek a dolgok. Kádár
János tisztán látta a probléma lényegét. Okos, bölcs ember volt,
ő látta, hogy itt mi a dolog nyitja, de neki is kényelmesebb volt a
propagandát felelőssé tenni, mint azt mondani, hogy a
gazdaságpolitikai döntések, azok későn jöttek, elmaradtak,
rosszak voltak. Ebben az időszakban aztán többször kezdtem
megfogalmazni a véleményemet erről. Így kerültem
konfliktusba a vezetéssel, először a titkárokkal, majd a
párttestülettel, később Kádár Jánossal. Ez az ellentét két kérdés
körül csomósodott ki: a folyamatosság és a megújulás viszonya.
Kádár mindig a folyamatosságra tette a hangsúlyt. És én meg
azt képviseltem, hogy ebben a bonyolult helyzetben, amiben ez
a világ van, meg ez az ország, nem a folyamatosságra kell a
hangsúlyt tenni, hanem a megújulásra. Kezdeményezni kell. Új
dolgokat kell elfogadtatni. Kádár nagyon helyes pozícióból
indult ki eredetileg. Abból, hogy a Rákosi-időszakban a vezetés
összevissza ugrált, és a tömeg nem tudta követni. Kádár azt
vallotta, hogy a népet nem lehet meleg vízből hideg vízbe
rakosgatni állandóan, a politikának egyértelműnek kell lenni,
érthetőnek. Kádár nehezen változott. Nehezen tudta elképzelni,
hogy új hangszerelést kell megütni. Aztán azt is elég nehezen
tudta elviselni, hogy a változásokat nem ő diktálja, hanem a
közvélemény igényli” – ad helyzetelemzést a hetvenes évekbeli
magyar politikai valóságról és saját akkori személyes
pozíciójáról élete utolsó interjújában Grósz Károly.
Az MSZMP első titkára és az agitprop osztály vezetője között
egyre gyakoribbá váltak az összeütközések.
Tudnunk kell, hogy Grósz Károly vezetői munkájának fontos
része volt, hogy az élet számos területéről jelentéseket állítson
össze a pártvezetés számára.
Egyszer egy délután – 1979 tavaszán lehetett ez – Kádár
titkárnője szólt telefonon Grósznak, hogy a főnök szeretne vele
beszélni. Az osztályvezető lement. Kádár raportra hívta. Az első
titkár szóvá tette, hogy Grósz különböző jelentéseit olvasva ő
azt látja, hogy az agitpropos vezető „sok dologban, alapvető
dolgokban” nem ért egyet a kádári pártvezetéssel. „Nincs
magának igaza, mert fontos a múlt értékeinek megőrzése, a
folyamatosság biztosítása, képviselete” – dörmögte ekkor Kádár
Grósz orra alá. A raportnak azonban nem lett közvetlen
következménye; az osztályvezető egyelőre a helyén maradt.
Grósz ettől függetlenül elkezdett töprengeni a Fehér Ház utáni
életéről. A Magyar Televíziót nézte ki magának. Régi
ismerősével, a vele ellentmondásos kapcsolatban lévő Aczél
Györggyel is beszélt már erről: szóba került az elnöki szék, de a
politikai adások főszerkesztősége is.
 MAJOR TAMÁS, NÉMETH LÁSZLÓ ÉS ACZÉL GYÖRGY A KOSSUTH
KLUBBAN

Ezekből a tervezgetésekből nem lett semmi; érdemes

ugyanakkor áttekinteni Grósz Károly korabeli jelentéseit és
megnézni a levéltári forrásokat, hogy milyen gondolatok,
milyen jelentéspanelek válthatták ki Kádár visszafogott
rosszallását Grósszal szemben.

Aczél György édesapja halála után, nyolcévesen árvaházba kerül.

Négy évig volt ott, és csak azután kerülhetett ki az intézményből,
hogy anyja újra férjhez ment.
 Az akkor még Appel György néven tevékenykedő ifjú
kőművesinasként dolgozott, de az amatőr színjátszás jobban
érdekelte; a hivatalos színészképzésbe viszont nem tudott
bekerülni.
1935-től illegális kommunista. A Horthy-korszakban dolgozott
kőfaragóként és zsákhordóként is. Kiváló személyes
kapcsolatokat ápolt például Radnóti Miklóssal, Ságvári Endrével
és Mérei Ferenccel.
1945 után a Magyar Kommunista Párt apparátusában vállal
munkát. 1946-ban kinevezik az MKP Zemplén megyei titkárává; itt
ismeri meg Grósz Károlyt.
1948 májusától bő egy éven át a Baranya megyei pártbizottság
első titkára. 1949 júliusában az államvédelem letartóztatja. A
Rajk-per egyik mellékperében 15 év fegyházra ítélik. Közel öt évig
ül Rákosi börtönében.
Az 1956-os forradalom kirobbanásakor éppen Bécsben
tartózkodik. Hazatérése után fegyveres szolgálatot vállal a
kommunista hatalomért, részt vesz az V. kerületi pártbizottság
épületének védelmében.
A szovjet intervenció után tagja lesz a kádári MSZMP vezető
testületeinek. 1957-től tíz évig művelődési miniszterhelyettes.
1970-től egészen 1988-ig a legfőbb döntéshozó testület, a
Politikai Bizottság tagja.
Nevéhez fűződik a kádári kultúrairányítás híres-hírhedt „három
T”-je, amely szerint a különböző művészeti-kulturális-tudományos
produktumokat 3 kategóriába rendezték: voltak támogatott, tűrt és
tiltott alkotások, alkotók.
Kádár János egyik legközelebbi bizalmasa volt. Rendszeres
 Duna-parti sétáik alkalmával számos titkos téma terítékre
kerülhetett közöttük.
Aczél György megélte a rendszerváltozást; 1991-ben hunyt el,
Budapesten.

Grósz Károly e jelentésekben éveken át folyamatosan

tematizálja az egyébként a legfelsőbb pártvezetésben is kínosan
kerülendő – feszengős helyzeteket generáló – államadósság
ügyét. Nyilvánvaló, hogy az osztályvezetőnek ez a kérdés
önmagában nem a vesszőparipája. A közvéleményt valóban
érdekelte már akkor is a külföldi hitelek története, Grósz pedig
lényegében kendőzetlenül tűzi napirendre e bizalmas
szövegekben a témát. Nem akarunk nagyon előrefutni az
időben, de nem zárhatjuk ki, hogy amikor 1987-re az
államadósság kérdése valóban megkerülhetetlenné és égetően
fontossá vált, akkor ott motoszkálhatott Kádár János fejében,
hogy ennek a veszélyes témának a kezelésére miért ne azt a
Grósz Károlyt hozza helyzetbe, aki erről az ügyről már a
hetvenes évek langyos világában is szólni merészelt.
Még közel sem járunk azonban 1987-nél és a kormányfői
kinevezésnél. 1979-ben vagyunk, és Kádár János épp leváltani
készül az agitprop osztály éléről Grósz Károlyt, aki körül
egyértelműen fogy a levegő.
Tétényi Pál – aki akadémikusként az államélet befolyásos és
tájékozott szereplője volt, 1979-ben pedig a Minisztertanács
Tudománypolitikai Bizottságának titkára – életútinterjújában
arról beszélt, hogy Marjai József egykori miniszterelnök-
helyettestől úgy tudja, Grósz Károlyt azért váltották le az
osztályvezetői posztról, mert „olyan drasztikus színben tüntette
fel” az 1979-es nagy áremelés visszhangját, amit a pártvezetés
más forrásai nem erősítettek meg. „Nekik az volt a
meggyőződésük, hogy ezt eltúlozták” – emlékszik vissza Tétényi.
Megnéztük az érintett két Grósz-jelentést, amelyek az 1979-es
áremelések hatását elemezték. A közvélemény hangulatáról a
július 30-i dokumentum nem mulasztja el közölni, hogy az
emberek „szenvedélyesen ostorozzák” a közösségi-állami
pazarlást, egyúttal jónak látnák az „állami gépkocsik számának
csökkentését” és a „túlburjánzó adminisztratív létszám
mérséklését”. A szövegben a „nagy ellenérzés”, a „nehezen értik
meg” és „a korábbinál élesebb hangvétellel bírálják” panelek is
szerepelnek. „Az áremelés jelentősen sújtja az alacsony
keresetűeket” – írja Grósz, aki arról is szót ejtett, hogy
„elkeseredettség” tapasztalható a kisebb jövedelemmel
rendelkező állampolgárok körében.
„Egyes vélemények szerint a gazdaságpolitikai döntések
meghozatalánál a vezetés kapkod, nem számol kellően az
intézkedések hatásával. Többen a gazdasági problémákért
kizárólag a vezetőket teszik felelőssé. Munkájukat esetenként
koncepció nélkülinek, egy részüket tehetetlennek minősítik” –
ezek a mondatok már a szeptember 5-i Grósz-dokumentumban
találhatók. Kevés politikai vezető olvas szívesen ilyen sorokat a
beosztottja tollából, és Kádár minden bizonnyal azt sem vette jó
néven, hogy az általa irányított pártállam legfelsőbb szinten
meghozott gazdaságpolitikai döntései miatt „szinte minden
társadalmi rétegben megnőtt a bizonytalanság érzete”.
 A Kádár-korszakban az áremeléseknek külön rendje volt. Közel
sem a piac, hanem az állam és maga a mindenható állampárt
határozta meg a hatósági áras termékek fogyasztói árát.
Az egyik legjelképesebb és egyben legfontosabb termék a
kenyér volt. A kádári kormányzat 1960-ban úgy határozott: az
egykilós fehér kenyérért 3 forint 60 fillért kelljen a boltokban
fizetni. Ez az ár nem is változott közel két évtizeden át; csak 1979-
ben nyúlt hozzá az állam – az addig 3,60-as kenyér ára 5 forint 40
fillérre változott.
Az 1979-es áremelések komoly társadalmi megrázkódtatást
okoztak. Ezt a közhangulatot jelezte Grósz Károly az agitprop
osztály vezetőjeként hivatalos jelentéseiben, amelyeket
munkatársai a szerte az országból érkező hangulatjelentésekből
állítottak össze. A nép felháborodását azonban nem csupán Grósz
érzékelte – számos állambiztonsági dokumentum is a lakosság
elégedetlenségére figyelmeztet.
A nyolcvanas évekre begyűrűzött az 1973-as olajárrobbanás.
1980-ban már húsz százalék fölé emelkedett az infláció. A
szárnyaló infláció kivédésére kezdtek a magyarok közül egyre
többen másodállást vállalni, így próbálták fenntartani a hetvenes
években megteremtett életszínvonalukat.

Grósz Károly, mint propagandafőnök körül 1979 őszén

valóban elfogyott a levegő. Kádár János minden bizonnyal már
csak apropóra várt, hogy leváltsa a kellemetlenkedő
osztályvezetőt.
Maróthy László az MSZMP Politikai Bizottságának tagja volt
már 1975-től, így 1979-ben is. A korabeli pártpletykákban
gyakran került elő, hogy Maróthy lehetne Kádár János utódja. A
jól értesültek azt is tudni vélték, hogy Kádárné egyengeti a fiatal
politikus, a KISZ KB első titkárának közéleti pályafutását.
1979 őszén már megszületett a döntés arról, hogy Maróthyt
Miskolcra helyezik, és ő lesz a Borsod megyei első titkár. A
pártapparátus már elő is készítette az ügyet, ám Maróthy az
utolsó pillanatban családi okok miatt visszamondta a miskolci
ajánlatot.
Maróthy visszalépése után Kádár János magához rendelte
Grósz Károlyt. „Öregem, az a helyzet, hogy arra gondoltunk itt
éjszaka, hogy felajánljuk magának, hogy menjen le Borsodba
első titkárnak” – vázolta elképzeléseit az osztályvezetővel
Kádár. Az MSZMP első emberét nem érte váratlanul, hogy Grósz
nem repes az örömtől a hír hallatán. Mindkét fél pontosan
tudta, hogy nem új állásajánlatról, hanem leváltásról van szó.
„Nem sok kedvem van hozzá” – reagált egyből Grósz. Kádár
válasza azonban az addigra már sokat tapasztalt apparatcsikot
is némileg meglepte: „Jobb lesz magának, jobb lesz nekünk, ha
elmegy.”
Ezzel a mondattal történt meg Grósz Károly, az MSZMP KB
Agitációs és Propaganda Osztálya vezetőjének leváltása. Ezzel
lezárult egy huszonöt esztendős agitpropos karrier. Grósz
Károlyból megyei első titkár lett, vezető pártfunkcionárius,
majd nem sokkal később a budapesti első titkári székből a
kormányfői posztra vezet az út. Mint korábban láthattuk, a
rövid székesfehérvári kaland után még volt visszaút az
agitpropos/kommunikációs szakemberi feladatokhoz. Amikor
Grósz megalázva kilépett Kádár dolgozószobájából, nem
sejthette, hogy propagandista soha többet nem lesz, karrierje
viszont e leváltás különös következményeképpen néhány év
múlva szédítő magasságokba fog emelkedni.
Szűrös Mátyás – aki Grósz Károly leváltásakor moszkvai
nagykövet és a KB tagja – életútinterjújában úgy értékelte Grósz
menesztését, hogy a Kádár-féle vezetés e döntéssel meg akarta
leckéztetni a nagyszájú osztályvezetőt, lényegében le akarták
törni a szarvát.
„Biztos a stílusomban meg a modoromban volt valami, ami
elfogadhatatlannak számított a vezetők számára” – értékelt
utólag Grósz.
Vitézy László filmrendező 1992-ben hosszú
beszélgetéssorozatukban megemlítette Grósz Károlynak, hogy a
hetvenes évek végén „a párt fenegyerekének” tűnt. Az utolsó
főtitkár nem cáfolt, csak ennyit mondott: „Igen, eléggé.” Grósz
nem kérte ki magának a párt fenegyereke titulust az 1979-es
leváltása előtti időszakra vonatkozóan. Azt is elismerte, hogy a
legfelső pártvezetés nehezen viselte el a személyét; tudta, hogy
nem igazán kedvelik – aminek Grósz szerint az lehetett az oka,
hogy „én mondtam mindig a magamét”.
Grósz Károly úgy vélte, a menesztése körüli időszak
megértéséhez Kádár János habitusát kell elemezni: „Megszokta,
hogy ugyanazt a kifejezést, ugyanazt a terminológiát hallja 10
éven meg 20 éven keresztül, miközben a politika egy csomó
dologban változott.” Grósz azt valószínűsítette, hogy agitpropos
vezetői pályája azért ért véget, mert Kádár a hetvenes évek
végén már nem akart más kommunikációs formákban és
praktikákban gondolkodni, mint amelyek a korábbi
évtizedekben sikereket hoztak számára. Az akkor még csak 49
esztendős Grósz Károly folyton újítani akar, a hetvenhez
közelítő Kádár János viszont nem szeretne már újítgatni. Ez a
feloldhatatlan ellentét pedig a dolog természetéből fakadóan
kiebrudalta Grószt az osztályvezetői székből.
Fogadott fiú kerestetik

A hetvenes évek második felére a magyar társadalomban

kialakult egy különös „apai” imázs Kádár János személyéhez
kapcsolódóan. E bizarr szociálpszichológiai jelenséget
szimbolizálja a népnyelv változása: az 1956-os forradalom
leverése után még így hangzott a rigmus: „Egy forint a krumplis
lángos, le van sz*rva Kádár János.” A kádári konszolidációt
követő évtizedre viszont már jelentősen átalakult a korábbi
szöveg: „Két forint a meleg lángos, éljen soká Kádár János.”
Kádár – az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése
utáni megtorlás első számú felelőse fokozatosan kezdett jó
elvtárssá válni a magyarok szemében. A hetvenes években
születettek – családi vagy ismerősi körben – hallhatták ezt a
mondatot: addig lesz jó, amíg Kádár él.
Kádár János képes volt a színtelen kelet-európai kommunista
táboron belül egyedi modellt kialakítani. „Kádár 60.
születésnapján Illyés Gyulával beszélgetve – az író
kezdeményezésére – sorra vettük a vezető szocialista
államférfiak teljesítményét, és Illyés egyedül Kádárt látta a
szürkeségből kiemelkedőnek” – emlékezett Nyers Rezső Illyés
Gyula író Kádárt minősítő szavaira.
Lengyel László közgazdász szerint Kádár „nem volt se kisstílű
sutyerák, se nagyvonalú bűnöző. Kisember volt, de nem senki”.
Katona Istvántól, az MSZMP KB egykori irodavezetőjétől tudjuk,
hogy Kádár János dolgozószobájában mindvégig kint volt egy
nagy méretű fénykép az 1957. május elsejei kádárista
nagygyűlésről. A Hősök terén megrendezett gyűlésre a Kádár-
féle hatalom több mint 200 ezer embert tudott mozgósítani alig
fél évvel a forradalom vérbe fojtása után. Kádár számára a
Hősök téri tömeg alapvető legitimációs pontot jelentett. A már
börtönben ülő forradalmárokat is a több százezres tömegről
készült felvételekkel igyekezett a megtorló gépezet megtörni; a
politikai üzenet nyilvánvaló volt: Kádárék már képesek
hatalmas tömegeket mozgósítani. Amennyiben Kádár János
lelkivilágát akarjuk jobban megérteni, akkor mindehhez fontos
elem lehet a dolgozószobában elhelyezett fotó. Kádár a Hősök
téri felvétel demonstratív kirakásával azt kívánhatta
hangsúlyozni: ő az, aki tudja a receptjét, hogy miként lehet
lecsendesíteni a háborgó tengert.
 KÁDÁR JÁNOS, LÁZÁR GYÖRGY ÉS LOSONCZI PÁL KÉPE A FALON EGY
RENDŐRSÉGI FOGLALKOZÁSON

Az előbb idézett Lengyel László úgy véli, ha Kádár János 1981-

ben meghal, akkor majdhogynem az egész ország siratta volna.
„A nyolcvanas évek elején mind a kádárizmus, mind
személyesen Kádár János népszerűsége csúcsára ért. Ekkor
érett be a magyar társadalomban az elmúlt tizenöt év termése,
ekkor érezte úgy a kádári kisember, hogy elért valamit. Kádár –
az »Öreg« – népszerűsége a családapák népszerűsége, akik
felépítették kis házukat, vagy megvették panellakásukat” –
elemzi Kádár népszerűségét és kiformálódó apakarakterét
Lengyel László. Maga a rendszer elképzelhetetlen volt Kádár
nélkül, Kádár pedig az ország apafigurájává vált.
Sokáig Kádár igyekezett elhessegetni azt a gondolatot, hogy
neki örököst kellene megnevezni; személyiségétől távol álltak a
szocialista monarchia díszletei. 1972-ben, hatvanadik
születésnapján egy többesélyes hatalomtechnikai manőverezés
részeként, de mégis komolyan számot vetett azzal a verzióval,
hogy nyugdíjba megy és – az utód megnevezése nélkül – átadja
a hatalmat egy másik MSZMP-s politikusnak. Valerij Muszatov
egykori diplomata, majd a későbbiekben történész így értékelte
az 1972-ben történteket: „1972 májusában, 60 éves korában
»bedobta« nyugdíjba menetele lehetőségét. Munkatársainak és
Moszkvának is tudomására hozta ezt. Brezsnyevnek nem
tetszett Kádár döntése. 1972 novemberében Budapesten azt
mondta Kádárnak: a magyar KB jól döntött, hogy nem fogadta
el Kádár lemondását. »Mi ezt nem tehetjük, a mi dolgunk az,
hogy a közös ügyet végig szolgáljuk. Kekkonen Finnországban
lemondhat, és utána írhat vicceket, az erdőben pihenve. De ez
nem nekünk való«” – figyelmeztette a szovjet pártvezető a
magyar első embert. E szavak mélyen leülepedtek Kádár
lelkivilágában. 1972 után egyetlen olyan helyzetről sem tudunk,
amikor önként elgondolkodott volna azon, hogy lemond. 1988
májusa már egy más helyzet, de erről később bővebben
szólunk.
A nyolcvanas évek eleje óta viszont Kádár egészségi állapota
egyre romlott. Ekkorra már komolyabb tüdőtágulása volt,
gyakran fulladozott. Dr. Hutás Imre tüdőgyógyász kezelte;
háromhavonként kellett Kádár Jánosnak kontrollra mennie a
Korányi Pulmonológiai Intézetbe. Előfordult, hogy amikor a
kórház folyosóin felismerték az emberek, megtapsolták. A
tüdőgyógyász meg is kérdezte a pártvezetőt: „Jólesik ez
magának?” Kádár csak ennyit mondott: „Igen, meg lehet
szokni.”
 A nyolcvanas évek elején egyik alkalommal kifejezetten
aggasztó volt az első titkár állapota. Tüdővizenyő alakult ki
nála, a szíve is gyengélkedni kezdett. Ebben az időszakban
azonban Hutás doktor szellemi leépülést még nem érzékelt
Kádárnál, „csak” fizikailag volt egyre rosszabb állapotban a
politikus.
Kádárt gyengülő egészségi állapota ébresztette rá, bizony az ő
hatalma sem tarthat örökké. Gyakorta kínozta a gondolat, kire
„hagyja” az országot. Thürmer Gyula, az MSZMP KB egykori
külügyi munkatársa, aki közvetlen közelről láthatta Kádár
János leépülését, úgy emlékszik, a főtitkár 1985-től kezdődően
négy évet adott magának „a káderügyek rendezésére”. Thürmer
szerint Kádár többlépcsős és tapintatos változtatást határozott
el, a körülmények viszont nem kedveztek a lassú döntés-
előkészítésnek. „Kádár némileg úgy van, mint Napóleon
Waterloonál. Az utolsó nagy csatában, amikor mindennél
jobban kellenének a nagy hősök, az önállóan cselekvő
hadvezérek, Napóleon marsalljainak többsége már nincs ott.
Van, aki már nem él, és van, aki félreállt. Sőt van, aki elárulta” –
von történelmi párhuzamot Thürmer.
Noha Kádár hosszú időn át ellenállt az örököskeresés
csábításának/kötelezettségének, romló egészsége
kikényszerítette, hogy elkezdjen foglalkozni azzal, ki lehet az
utódja. Az ország „apja” a nyolcvanas évek első éveitől
„fogadott fiú” keresésébe fogott.
A tények és a metaforák tisztázása érdekében le kell
szögeznünk: a Kádár házaspár gyermektelen volt. Berecz János
visszaemlékezéséből tudjuk, hogy az egykori KB-titkár egyszer
megkérdezte Kádártól, miért nincs saját gyereke – noha
szemmel láthatóan szereti a gyerekeket, és ért a nyelvükön.
„Egy pillanatra meglepődést mutatott, majd egy kis szünet után
válaszolt. Ilyen hányatott életet élő embernek (illegalitás,
börtön, hatalom, börtön, hatalom) nem szabad felelősséget
viselnie egy fiatal élet felneveléséért. Aztán elmondta, hogy a
feleségének nem is lehetett gyereke. Amíg ő a Rákosi-rendszer
börtönében sínylődött, Mária néni szövetkezeti munkásként egy
pincében dolgozott. Az olyan nyirkos, hideg volt, hogy felfázott,
és gyereket sem vállalhatott. Ebbe belenyugodtak” – olvasható
Berecz memoárjában.

VÉGÜL GRÓSZ LETT A KIVÁLASZTOTT

Kádárnak nem volt saját gyermeke, és ennek az

információnak talán nincs is önmagán túlmutató jelentősége.
Amikor arról beszélünk, hogy Kádár János politikai fogadott fiú
keresésébe fogott, akkor az az utódválasztás hatalomtechnikai
folyamatán túl arra utal, hogy számára az új főtitkár
kiválasztása érzelmi kérdés is lehetett. Olyan embert kívánt
kiválasztani, akiben megbízhat, akire érzelmileg támaszkodhat.
Mindez azért is érdekes lélektani helyzet, mert a keservesen,
hosszú idő után kiválasztott utódjához, Grósz Károlyhoz
érzelmileg nem kötődött, de határozottan megbízott benne. A
későbbiekben ilyen értelemben is csalódott Grószban…
Thürmer Gyulának a korábbiakban idézett visszaemlékezése
szerint Kádár az utolsó nagy csatában több egykori
vezetőtársára már nem számíthatott. Voltak köztük, akik már
nem éltek a nyolcvanas években. Az egyik ilyen „tábornok”
lehetett Komócsin Zoltán, aki 1974-ben hunyt el. Komócsin
személye azért is fontos, mert rá sokan tekintettek úgy, mint
Kádár utódjára.
Tőkés Rudolf történész-politológus úgy fogalmaz, hogy Kádár
a pártját „atyai gazdaként” vezette, soha nem is gondolt volna
szocialista dinasztiaalapításra, de éber figyelemmel követte a
komolyan vehető politikai keresztfiújelölteket. Komócsin a
Kommunista Ifjúsági Szövetség alapító első titkára volt, 1961-ig
vezette a KISZ-t. A következő évtől, 1962-től egészen haláláig
tagja volt a Politikai Bizottságnak. 1965 előtt négy évig a
Népszabadság főszerkesztője, majd 1965-től az MSZMP KB
titkára. Komócsint jó szónokként és jótollú újságíróként
tartották számon a mozgalomban. Amikor kiderült, hogy
Komócsinnak nyaki nyirokérrákja van, a kádári hatalom
képviselői amerikai tudósokkal konzultáltak arról, hogy miként
lehet megmenteni a KB-titkárt. A szemérmes Kádár
rendszeresen, egészen a haláláig látogatta a kórházban a súlyos
beteg „keresztfiút”.
A „fogadott fiú” fogalmát e könyvben politikai jelképként
használjuk. A Kádár házaspárnak azonban volt egy
majdhogynem valóságos fogadott fia. Akadt egy olyan
közszereplő, akit Kádárék emberileg nagyon kedveltek, de
politikai örökösként nyilvánvalóan nem jöhetett volna
számításba. Ő volt a szélesebb közvélemény előtt kevésbé
ismert Erdélyi Károly, akit Berecz János csak úgy emlegetett,
mint a „kedvelt fiú”.
Erdélyi 1956 novemberétől lett Kádár János közvetlen
munkatársa és tolmácsa. Dolgozott külügyminiszter-
helyettesként is, de az igazi befolyást az adta számára, hogy
személyes tolmácsként szolgálta Kádárt. Ebből fakadóan Erdélyi
nagy titkok tudója volt.
A „kedvelt fiú” 1971. március 17-én öngyilkos lett, holttestét a
Budai-hegységben találták meg. „Korai halálával a párt
felszabadulás utáni kádereinek egyik legkiválóbbikát veszítette
el” – írta nekrológjában a Népszabadság. A búcsúlevélben
Erdélyi arra hivatkozott, hogy az állandó homloküreg-
gyulladása miatti fájdalmakat már nem volt képes elviselni.
Erdélyit korábban a Kreml kórházában is kezelték, de a makacs
homloküreg-probléma folyamatosan kiújult. A szóbeszéd
szerint egy titkos szerelmi ok is közrejátszhatott az
öngyilkosságban.
Kádár János részt vett a temetésen, de az MTI nem adhatott
hírt róla, hogy a gyászszertartáson az első titkár is megjelent.
„Magánemberként járt el, a »fiaként« szeretett embernek adta
meg a végtisztességet” – emlékezik vissza Berecz János.

Kádár János lehetséges utódlása a hetvenes évek eleje óta

állandó beszédtémát jelentett a politika iránt érdeklődők
számára.
A jól értesültek egy ideig Maróthy Lászlót, a KISZ KB egykori
első titkárát emlegették biztos befutóként. Erre az érzületre
segített rá a tény, hogy Maróthy 33 évesen lett a Politikai
Bizottság tagja. A folyosói pletykák szerint Kádárné maga is
szimpatizált az ifjú politikussal. Aczél György életútinterjújában
arról beszélt, hogy Kádár sosem gondolta komolyan, hogy
Maróthy lehetne az utódja. „Mindenkiről könnyű bebizonyítani,
hogy egy ország első emberének alkalmatlan, de végül is
rendkívül ritka, hogy valaki alkalmas legyen” – mondta 1991-
ben Aczél. Amikor a beszélgetés készítői (Hegedűs B. András,
Kozák Gyula, Litván György) arról faggatták az egykori
befolyásos politikust, hogy ha ennyire irreális volt a Maróthy-
verzió, akkor miért gondolta így egy egész ország, Aczél nem túl
ízléses módon válaszolt: „Miért hitték azt, hogy a Bara Margitot
csokoládéval nyalogatták?”

Mindmáig rejtély, hogy a kádári hatalom által generált Ónody-ügy

részeként miként indult útjára 1964-ben az a rosszindulatú és
teljességgel valótlan pletyka, hogy Bara Margit, a népszerű és
gyönyörű színésznő befolyásos emberek számára rendezett
 orgiákon vett volna részt. A karaktergyilkos történet miatt Bara
Margit pályája végzetesen kettétört. A megalázott színésznő a
botrány hatására érdemben sohasem tért vissza a színjátszás
első vonalába, és visszavonultan élt férjével, az olimpiai bajnok
vízilabdázóval, Gyarmati Dezsővel. Bara Margit 2016-ban hunyt el.

Grósz Károly is úgy emlékezett: a nyolcvanas évek második

felére már egészen biztos, hogy Kádár nem gondolkodott a
legfontosabb politikai tisztségek kapcsán Maróthyban. Grósz azt
is felidézte, hogy „nagyon megváltozott” a véleménye Maróthy
László személyét illetően. Az utolsó főtitkár szerint valami
„szubjektív” oka lehetett, hogy Kádár csalódott az egykori KISZ-
vezetőben. „Amikor Kádár erős volt, esze ágában sem volt
félreállni, akkor Maróthy alakította az utód szerepét,
beszédmodora hasonlított is Kádáréra – ezt már ifj. Tömpe
István mondja, aki egy ideig Maróthy beosztottja volt az
Országos Tervhivatalban. – Maróthy vagy tíz évig őrizte a
legesélyesebb fiatal pozícióját, de aztán Kádár nem jelölte ki
utódnak” – olvashatjuk visszaemlékezésében.
Amikor 1975-ben Maróthy Lászlót PB-taggá választották,
akkor hallotta Berecz János egy szűkebb társaságban magától
Kádár János feleségétől, Mária nénitől, hogy „felfigyelt” egy
jelenségre: a Francia Kommunista Párt „talált” egy ifjú,
harminc-egynéhány esztendős politikuspalántát. Kádárné úgy
gondolta, ez jó példa lehet a magyar párt számára is. „Attól
kezdve a pártközvélemény úgy tekintett erre a fiatalemberre,
mint Kádárék fogadott gyerekére, esetleges utódjelöltre” – írja
Berecz.
 Németh Miklós visszaemlékezésében nem kevés
szarkazmussal idézi fel az anekdotát, miszerint Maróthy
virágcsokrokat küldött és külföldi útjairól ajándékokat hozott
Mária néninek.
Két apró adalék még a Kádár házaspár és Maróthy
kapcsolatának történetéhez. Úgy tudni, Maróthyék két
kisgyermekét Kádár János kifejezetten közel engedte magához a
balatonaligai nyaralások alkalmával. A fiúk bevonták harci
játékukba az első titkárt: fából készített géppisztolyokkal
rohangáltak az üdülőben; közben oda-odaszaladtak Kádárhoz,
és parancsnokukként jelentettek neki a csata állásáról. (A fáma
szerint egyébként Maróthy nem örült annak, hogy gyermekei
ilyen közel kerültek a párt vezetőjéhez.)

KÁDÁR JÁNOS EGY KIÁLLÍTÁSON; TŐLE BALRA MARÓTHY LÁSZLÓ

 BUDAPESTI ELSŐ TITKÁR

Andai György, a Pest Megyei Hírlap egykori újságírója

visszaemlékezésében arról tesz említést, hogy nemcsak az idős
politikus, hanem a felesége is kedvelte a „Maróthy kölyköket”:
„Az idős hölgy – sajátja nem lévén – rajongott a gyermekekért.
Volt alkalmam látni, amint a hatalmas balatonaligai pártüdülő-
konglomerátum egyik kis parkjában milyen nagy szeretettel
játszadozott az idős hölgy két elbűvölő aprósággal. Órákig
szórakoztatták egymást, jól érezték magukat. Az idős hölgy
boldogan jegyezte meg a két remek csemete magas, vékony
apukájának: »Ez igen, ezek remek gyerekek, ez egy remek
család.«”
Kádár János akár játszhatott is a Maróthy csemetékkel, a
feleség pedig akár remek családnak is nevezhette a KISZ-vezér
famíliáját, ami viszont kétségtelen tény: Maróthy László
legmagasabb közjogi titulusa az volt, amikor a Lázár-
kormányban miniszterelnök-helyettesként dolgozott. Amikor
eljött az idő, Maróthynak esélye sem volt az utódlásra. A Kádár
Jánost elmozdító, 1988 májusi pártértekezleten Maróthyt még a
Politikai Bizottságba sem választották be.

Maróthy László a kádári pártvezetés egyetemi doktori címmel is

rendelkező tagja volt. A tehetséges mezőgazdasági szakembert
azonban a politika vonzása eltérítette az agráriumtól.
A legfiatalabb politikus, aki valaha is bekerült a Kádár János
vezette Politikai Bizottságba. 33 évesen nagy ígéretként tartották
 számon; később teljesen belesimult a kádári káderállományba.
Volt a KISZ vezetője, a budapesti pártbizottság első titkára,
kormányfőhelyettes és végül környezetvédelmi miniszter.
Politikusi pályafutása egyik emlékezetes pillanata volt, amikor
demonstrálandó, hogy a Balaton vízminősége kiváló, egy
pohárnyival ivott a tó vizéből.
A rendszerváltozás után visszavonult a közéletből. 2022-ben
ünnepelheti 80. születésnapját.

A nyolcvanas években egyre több információ utalt arra, hogy

Havasi Ferenc, az MSZMP KB gazdaságpolitikai titkára lehet a
befutó Kádár utódjaként. Még a jól értesült amerikai diplomácia
és titkosszolgálat sem zárta ki ennek lehetőségét. Ennek tudható
be, hogy Havasit 1985-ös egyesült államokbeli látogatása során
maga az USA elnöke, Ronald Reagan fogadta. Rákosi Mátyás
1947-es fehér házi – Nagy Ferenc miniszterelnökkel közös –
vendégül látása óta Havasi volt a legmagasabb rangú magyar
kommunista politikus, aki találkozhatott a hivatalban lévő
amerikai elnökkel. Azt is tudjuk, hogy maga az elnöki stáb
kezdeményezte az amerikai úton lévő magyar politikussal való
kapcsolatfelvételt. Ez a tény is arra utal, hogy az amerikaiak
potenciális utódként tekintettek rá.
Németh Miklós, aki Havasi közvetlen beosztottjaként
dolgozott a pártapparátusban, később arról beszélt, hogy
Havasinak „komoly ambíciói” voltak arra vonatkozóan, hogy
Kádár utódja legyen. Szintén Némethtől tudhatjuk, hogy
amerikai útja során, egy díszebéden Armand Hammer amerikai
milliomos Kádár János utódjaként mutatta be a politikust. Az
üzletember ezt a közlését azzal támasztotta alá, hogy többször
is vadászott Magyarországon Kádárral, és egy vadászat során
fontos információk hangozhatnak el. Amikor Hammer ezeket a
gondolatokat megosztotta, Havasinak könnyes lett a szeme a
meghatódottságtól. Németh az esemény után próbálta
figyelmeztetni főnökét, hogy ne vegye túl komolyan a milliomos
által mondottakat. A naiv és csalódott Havasi így reagált a
kollegiális figyelmeztetésre: „Gondolod, tényleg… Nem hinnéd,
hogy Kádár elvtárs ezt nekem ezen az úton… üzenetként?”
Hetényi István, aki 1980 és 1986 között pénzügyminiszter volt,
életútinterjújában kiemeli: Havasi politikai, gazdaságpolitikai
mozgásában is változást hozott, hogy egyre inkább Kádár
utódjaként emlegették. „Havasiban, úgy látszik, fölmerült, hogy
ő lehet Kádár utódja. Onnan kezdve, én úgy látom, eléggé más
politikát csinált. Minthogyha erre spekulált volna” – emlékezett
Hetényi.
 GRÓSZ KÁROLY NÉMETH MIKLÓS MÖGÖTT, BECSUKOTT SZEMMEL

Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront népszerű főtitkára és

Nyers Rezső, a tekintélyes gazdaságpolitikus, az egykori KB-
titkár is úgy vélte a nyolcvanas évek közepén, hogy a Berecz
János, Grósz Károly, Havasi Ferenc hármasból utóbbi lesz a
befutó.
Havasi 1978-tól 1987-ig irányította a magyar gazdaságot KB-
titkárként. A pártpolitikus semmiféle magasabb képzettséggel
vagy szakismerettel nem rendelkezett. Legfontosabb közéleti
orientációs pontja a Kádár iránti hűség volt. A magyar gazdaság
egyre komolyabb problémái a nyolcvanas évek második felében
azonban maguk alá temették Havasi ambícióit is. 1987-ben
Kádár János Havasi helyett Németh Miklóst neveztette ki
gazdaságpolitikai KB-titkárnak. Az 1988-as pártértekezleten
Havasit a küldöttek még a Központi Bizottságból is kiszavazták.
„Talán észre kellett volna vennünk, hogy Havasi Ferenc, akit
Kádár lehetséges utódjának hittünk, nem elég fajsúlyos a nála
dörzsöltebb riválisokkal szemben, a gazdasági kudarcokért őt
teszik felelőssé, így Berecz János és Grósz Károly maradtak a
befutónak látszó főtitkárjelöltek” – idézi fel az utódlási
folyamatot Csillag István közgazdász, aki 1986–87-ben a
Pénzügykutatási Intézet munkatársa volt.

Havasi Ferenc, a lábatlani cementgyár egykori segédmunkása, a

lelkes fiatal aktivista a kommunista diktatúra kibontakozásának az
első évében, 1949-ben, húszévesen lett az üzem párttitkáraként a
gyár vezető személyisége.
Később három évig a Szovjetunióban pallérozódott. 1966-ban
lett Komárom megye első embere. 1975-től Lázár György
kormányában miniszterelnök-helyettes, 1978-tól pedig a párt
gazdaságpolitikai titkára.
A nyolcvanas évek sikertelen gazdaságpolitikája miatt ő lett a
bűnbak. Még látta bekövetkezni a rendszerváltozást, 1993-ban, 64
évesen hunyt el Tatán, ahová bukása után politikai száműzöttként
visszavonult.

Kádár és Havasi utolsó beszélgetése 1988 kora nyarán

meglehetősen szomorúra és egyben jelképesre sikeredett.
Havasi Ferenc, mielőtt visszavonult volna Tatára, elment
elbúcsúzni az akkor már „csak” pártelnök Kádár Jánostól. A volt
KB-titkár ezt mondta az egykori főtitkárnak: „Ha Kádár elvtárs
távozik előbb az élők sorából, én feljövök a temetésére. Tudom,
ha én halok meg előbb, Ön nem jön el az enyémre.” Kádár csak
ennyit válaszolt: „No nem kell ilyen tragikusnak felfogni a
dolgokat.”
Aczél György szerint a nyolcvanas évek közepétől Havasi és
köre, illetve a Grósz–Berecz-csapat küzdött a Kádár utáni
pozíciókért. Aczél úgy vélte: Kádár „logikája az volt, hogy a
kettő sakkban tartja egymást, és akkor ő, mint centrum, be fog
vinni egy fiatalt. Arra számított, hogy ezek ketten sakkban
tartják egymást. Ő azt többször elmondta, amikor az utódlásról
kérdezték, hogy nem lehet kijelölni utódot, mert az összes
összefogna ellene a vezetésben, és kinyírná.” A Kádár Jánossal
bizalmi kapcsolatban lévő Aczél azt is elárulta, hogy az idős
főtitkár egyik titkos utódjelöltként az 1986-ban még csak a KB
gazdaságpolitikai osztályát vezető Németh Miklóst is
számításba vette.
Tőkés Rudolf, a rendszerváltozás monográfusa úgy fogalmaz,
hogy a Kádár által a hatalomra aspiráló párthivatalnokoknak
rendezett „politikai akadályverseny döntőjébe” Pozsgay Imre,
Berecz János és Grósz Károly került.
Pozsgay azonban egy pillanatig sem számított Kádár saját
jelöltjének. Különös történeti pikantériaként a támogatója egy
ideig Aczél György volt. Kádár az Aczéllal folytatott utolsó
beszélgetésében szóvá is tette, hogy ő „erőszakolta ki” az 1980-
ban még csak kulturális miniszter Pozsgay KB-tagságát.
Egy alkalommal a pártvezetők számára szervezett zárt
filmvetítés előtt beszélgetett egymással Aczél, Kádár és Pozsgay.
Az első titkár a laza társalgásnak induló párbeszéd során annak
a véleményének adott hangot, hogy alapvetően az
Írószövetségnek a léte is megkérdőjelezhető, mert egykor ezt az
intézményfajtát Sztálin találta ki. Kádár ezt persze csak egyfajta
könnyed szellemeskedésnek tekintette, és ilyenkor a társalgás
résztvevőinek nem is illett beleszólni a pártvezetői fejtegetésbe.
Pozsgay viszont ebben az esetben nem hagyta szó nélkül az
elhangzott bornírtságot; kijelentette: lehet, Sztálintól jött az
ötlet, de később épp a Magyar Írószövetség lett az egyik
legfontosabb intézmény, amely a sztálinizmus ellen harcolt. A
miniszter még azt is hozzátette, hogy az Indiai Kongresszus
Pártot is az angol gyarmatosítók találták ki, mégis az Indiát
felszabadító Mahatma Gandhi pártja lett belőle. „Kádárt
ismertem már, ilyenkor megdermedt, bezárkózott, egy szót sem
szólt. A környezetével is érzékeltette, hogy az egész napja el van
rontva. Majd felöklelt a szemeivel” – idézte fel az esetet Pozsgay
bő egy évtized múltán. Fontos adalék még, hogy amikor Kádár
odébb állt, akkor Aczél szúrósan szólt oda a miniszternek:
„Miért nem tud maga nyugton maradni? Miért akar ártani
mindig önmagának?”
Pozsgay Imre legendás, 1981. december 3-i beszédében,
amelyet a Kádár vezette KB előtt mondott el, lényegében
magával a kádárizmus alapvetésével fordult szembe.
„Ismeretes, hogy a hetvenes években a vállalati beruházási
túlfutások miatt életszínvonal-politikánk következetes
folytatása azért nem borította fel a gazdaság egyensúlyát, mert
a terven felüli beruházásokat külső erőforrások
igénybevételével »meghiteleztük«. E folyamat eredményeként
gyorsult fel eladósodásunk” – vágta a Központi Bizottság
megdöbbent tagjai, köztük Kádár János képébe a valóság tényeit
a kulturális miniszter. Aczél tudta, hogy Pozsgay mire készül,
ezért inkább el sem ment a KB-ülésre. Utólag „önsorsrontónak”
nevezte a miniszter felszólalását. Nem véletlen, hogy alig fél
évvel később, 1982 nyarán Pozsgayt menesztették a miniszteri
székből.
Kádárt Pozsgay folyton Nagy Imrére emlékeztette. Ehhez
hozzájárulhatott a keresztnevén túl a magyaros beszédstílus, a
népies előadói karakter. Az MSZMP vezetőjét irritálta ez a
habitus.
Horváth Ede, a „vörös báró”, a győri Rába Gépgyár
vezérigazgatója, az egykori KB-tag visszaemlékező interjújában
arról számolt be, hogy egyszer igyekezett Kádárnál Pozsgay
renoméját erősíteni, de a főtitkár csak legyintett: „Az a baj, hogy
Pozsgay olyan nagy magyar, hogy szerintem még az
alsógatyáját is nemzeti színű selyemzászlóból varratta” –
mondta állítólag Kádár.
1987. június 23-án a Központi Bizottság ülésén Nyers Rezső –
akire Kádár tisztelettel tekintett – felvetette, hogy Pozsgay Imre
legyen tagja a Politikai Bizottságnak. A főtitkár körmönfontan,
de szinte leplezetlen indulattal utasította vissza a gondolatot:
„Ennek elvi akadálya nincs, de nem időszerű. Most nem megyek
bele a részletekbe, hogy miért. Ha időszerű lenne, itt lenne a
javaslat. Ez a válaszom most.”
Kádár akaratából Pozsgay sohasem lehetett volna „az” utód.
Ahhoz, hogy Kádár Jánost Pozsgay Imre kövesse a főtitkári
székben, a pártapparátus földindulásszerű lázadására lett volna
szükség. 1988 májusában a pártapparátus fellázadt ugyan, de az
„inga” megállt Grósz Károlynál.

GRÓSZ KÁROLY POZSGAY IMRE ÉS NÉMETH MIKLÓS TÁRSASÁGÁBAN

Pozsgay Imre 18 évesen már Balatonbozsok község párttitkára

volt. Még csak ötesztendős, amikor édesapja meghalt. A család
nehézségei ellenére a jó képességű gyerek taníttatását meg
tudták oldani; elemi iskoláit Enyingen végzi, középiskolába
Fertődre jár.
1957-ben huszonnégy esztendősen az MSZMP Marxizmus–
Leninizmus Esti Egyetemének Bács-Kiskun megyei igazgatója.
1969-ben tudományos fokozatot szerez, kandidátus lesz.
 1970–71-ben Grósz Károly munkatársa a pártközpont agitációs-
propaganda osztályán. Pozsgayt 1975-ben nevezik ki
kulturálisminiszter-helyettessé. 1976 és 1982 között a kulturális
és művelődési ügyekért felelős miniszter. 1982-ben, miután
leváltják a művelődési tárca éléről, egyfajta politikai száműzetés
részeként lesz a Hazafias Népfront főtitkára.
1988 májusában bekerül a Politikai Bizottságba, ebben az
évben államminiszteri kinevezést kap. 1989 novemberében a
négyigenes népszavazás ellehetetleníti annak az esélyét, hogy
Pozsgay legyen az új Magyarország első köztársasági elnöke – az
államminiszter sorsa hozzávetőlegesen hatezer szavazaton múlt.
1990-ben az MSZP listájáról bekerül ugyan a szabadon választott
magyar parlamentbe, de érdemi közéleti sikereket a demokratikus
struktúrában már nem tud elérni.
1991 és 2003 között a Debreceni Egyetem
politológiaprofesszora. 2003 után a Károli Gáspár Református
Egyetemen tanít. 2016-ban hunyt el.

A jó svádájú, paraszti származású Berecz János közel állt

Kádár Jánoshoz. Tudjuk jól, Kádár hatéves koráig maga is falun,
Kapolyon nevelkedett. A későbbi pártfőtitkárnak számos
kellemes gyerekkori élménye fűződik a vidéki
Magyarországhoz. Az ifjú Kádár éltető világa azonban mégis a
városi munkás szubkultúrához kapcsolódik. Noha a szó szoros
értelmében vajmi keveset dolgozott fizikai dolgozóként, önképe
alapján inkább munkásnak számított, ezért is szimpatizált a
vele egyívásúnak tekintett munkáskáderekkel. A
többgenerációs értelmiségiektől idegenkedett, a paraszti
származású karakterek viszont nem álltak tőle annyira távol,
ám az agrárius társadalmi háttér mégsem volt a legjobb
ajánlólevél. Lehet, hogy ebben is a paraszti származású Nagy
Imre a „bűnös”.
Berecz János politikai karrierje során talán a legnagyobb
sértést Csoóri Sándortól kapta, amikor az író 1986-ban „paraszt
Révainak” nevezte a KB-titkárt. Berecz „mellbe szúrva” érezte
magát a megjegyzés miatt. A politikus – e szavakkal – magától
Kádártól kapott vigasztalást: „Maga mondta, hogy szabolcsi
parasztgyerek, tehát áll ez a jelző. Révai meg nagyon okos
ember volt.”
Fekete Gyula, Csoóri írótársa és szövetségese ekképpen
emlékezik arra, hogy „a paraszt Révai” milyen közéleti imázzsal
bírt 1986 körül: „Valóban, Berecz – én nem is azt mondom, hogy
csak taktikából – az akkori pártvezérkart tekintve igenis népibb
jellegű volt, mint általában szokásos volt. Ezt el kell ismerni. Ha
jól emlékszem, Ibrányba való, és sárospataki diák volt. Azt
mondhatom, ilyen előélet után akár bizalmat is érezhetett volna
az ember iránta, ha nem alakult volna ki olyan helyzet,
amelyben ő látszott Kádár legvalószínűbb utódjának. És mintha
ő igyekezett volna megszolgálni ezt az állapotot. És ezért volt,
hogy énbennem nem volt iránta olyan bizalom, ami az
előéletéből lehetett volna.”
1986-ra a gazdasági problémák miatt már egyre inkább
elúszni látszott a hajó Havasi Ferenc számára, Grósz csillaga
pedig még nem emelkedett olyan látványosan, ezért a
közvélemény joggal – vagy legalábbis némiképp
megalapozottan – hihette azt, hogy Berecz lesz a fogadott fiú és
az utódjelölt.
Kádár János és Aczél György utolsó beszélgetésekor nemcsak
azt hánytorgatta fel az egykori főtitkár, hogy Aczél mentorálta
korábban Pozsgayt, aki később ellene fordult, hanem odavetette
évtizedes harcostársának: „nem láttad, miért akarom ezt a
Bereczet”. Ez a forrástöredék nyilvánvalóan arra utal: Kádár
egykor valóban lehetséges megoldásként vette számításba, hogy
Berecz legyen az új főtitkár.

ACZÉL GYÖRGY (BALRÓL A MÁSODIK) A LENGYEL IPARMŰVÉSZETI

KIÁLLÍTÁSON

1986-ban autóbalesetben elhunyt Berecz János felesége. A

politikus özveggyé vált, és a magánéleti trauma megviselte az
utódjelöltet.
 Madaras József színész, Berecz barátja egyfajta kerítőként a
saját születésnapi partiján ismertette össze egymással a
megözvegyült politikust és az elvált színésznőt, Sáfár Anikót.
Berecz Jánost a pártközpontban feljelentették a színésznővel
folytatott viszony miatt, Sáfárt pedig megbélyegezték, „mert
számító nőcskének tartották”. A későbbiekben Berecz és Sáfár
összeházasodtak, és a politikus haláláig házastársak maradtak.
Kádár felesége, Mária néni azonban rossz szemmel nézte
Berecz és a csinos színésznő kapcsolatát; helytelenítette, hogy
egy vezető kommunista politikus együtt él egy „szabad
szellemű”, párton kívüli asszonnyal. Berecz János utólag úgy
értékelte, hogy emiatt Kádárnál is romlott a megítélése.
1988 májusára Berecz János már nem számított utódjelöltnek.
A májusi pártértekezletre készülve Grósz Károly még bedobta
főtitkárjelöltként Berecz nevét, de ezt akkorra már senki nem
gondolta komolyan.

Sáfár Anikó színésznő 1973-ban végzett a Színművészeti

Főiskolán. Első házasságát hivatalos korengedményi kérelemmel
17 esztendősen kötötte. Berecz János kommunista politikus a
harmadik férje. Harmincnégy évig éltek házasságban.
Sáfár Anikó színésznőként dolgozott a Thália Színházban, a
kecskeméti Katona József Színházban, a Radnóti Színpadon és a
Karinthy Színházban is. 2000-től volt a Vidám Színpad
vendégszínésze.
„Az egyik legirigyeltebb hazai szexszimbólum volt a színésznő,
akire Amerikában is felfigyeltek” – írta róla nemrég egy női
 internetes portál.
Sáfár Anikó szerepelt a Linda, majd a rendszerváltozás után az
Angyalbőrben, a 2010-es években pedig a Barátok közt és a Jóban
Rosszban című sorozatban.

Tőkés Rudolf úgy fogalmaz könyvében, hogy a nyolcvanas

években Grósz Károly volt a pártapparátus „kedvenc fia”. E
megközelítésben Grósz nem Kádár kiválasztottja, hanem az
általa megalkotott, működtetett pártállami struktúra kedvence
volt, és Kádár erre az érzületre építve tette meg utódjának
Grószt. „Kádár valahogy úgy gondolta, hogy az általa elgondolt
személyi összetételben Grósz képes lesz bizonyos határokon
belül kordában tartani a folyamatokat” – vélekedett Nyers
Rezső Kádár utódválasztásáról.
Thürmer Gyula, aki Kádár és Grósz közvetlen munkatársa is
volt, úgy fogalmaz: „nem lehetett azt mondani, hogy Kádár
szerette Grószt”. Thürmer szerint Kádár ugyan érzelmileg nem
kötődik Grószhoz, de tiszteli, és ez a tisztelet, illetve a Nyers
által említett tényező – miszerint Kádár abban bízott, hogy
Grósz képes lesz kordában tartani a felgyorsuló változásokat –
repítette az utódjelölti pozícióba Grósz Károlyt.
Grósz Károly „megtalálása” azonban egy hosszabb pszichés,
politikai folyamat volt. Mindennek megértéséhez a következő
fejezetben vissza kell mennünk egészen 1979-ig.
A fogadott fiú megtalálása

Grósz Károly fegyelmezett funkcionárius volt, így 1979 végén,

bár nem örömmel, elfogadta a párt szándékát, hogy Borsodba
menjen. Kádárnak azonban – amellett, hogy tájékoztatta Grószt
a döntésről – maradt még feladata az ügyben. Grósz felesége
ugyanis egyáltalán nem akart Miskolcra menni. Az MSZMP első
titkára kétszer „tárgyalt” az asszonnyal, hogy meggyőzze. Az
első telefonáláskor Grószné azt mondta Kádárnak: úgy
gondolja, szolgálták már annyit a pártot, hogy amennyiben nem
akarnak Miskolcon letelepedni, akkor kaphatnak máshol
feladatot. A pártvezető valószínűleg nem volt hozzászokva
ilyesfajta női ellenálláshoz, ezért a baráti hangvételű társalgás
ellenére egy idő után rámordult: „Ne nehezítse a dolgunkat!”
Végül abban maradtak, hogy mindenki alszik a dologra egyet.
Másnap Kádár János ismét telefonált. Grósz ennek a második
telefonbeszélgetésnek nem volt fültanúja. Ahogy az első titkár
letette a kagylót, személyesen ballagott fel Grósz negyedik
emeleten lévő pártközponti dolgozószobájába. „Meggyőztem az
asszonyt” – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Kádár. „Ha
ragaszkodnak hozzá, hogy én tudom Borsodot megváltani,
akkor ám legyen, itt vagyok” – válaszolta Grósz.
Az új borsodi első titkár sokat töprengett a történteken.
Abban maradt magában, hogy korábban úgy viselkedett, mint
egy „elefánt”, aki felvállalja, hogy ütközik és „töri a falat”. Nem
nyalogatta a sebeit, elkezdett az új feladatra koncentrálni; az
osztályvezetői leváltása és borsodi „száműzetése” azonban
némiképp csiszolta a személyiségét, közéleti habitusát. 1979-től
jóval kevesebbet ütközik, egyre kevésbé „elefánt”; a Borsod
megyei első titkárság taktikusabbá teszi. Továbbra is
szókimondó – vagy más megközelítésben „nagyotmondó” –
marad, de (a kádárizmus keretei között értelmezendő) nyílt
megfogalmazásai megfontoltabbakká válnak.
A politizáló közvélemény egyértelműen úgy ítélte meg, hogy
Grósz büntetésből került Borsodba. Medgyessy Péter – aki
később a már miniszterelnök Grósz Károly helyettese volt –
szintén úgy emlékezett: voltak olyan hírek 1979-ben, hogy a
Kádárral szembeszegülni merészelő Grósz „büntiből” találta
magát Miskolcon.
Ha Kádár valóban száműzetésnek szánta a miskolci
kiküldetést, akkor ezt a „büntit” néhány hónappal később, 1980-
ban már igyekezett megédesíteni: Grósz hosszú várakozás után
a Központi Bizottság tagja lett.
Szintén nem a politikai száműzetés, a hatalomtechnikai
partvonal tipikus jellemzője, hogy a megrovásban lévő helyi
politikust demonstratív látogatással erősíti meg az ország első
embere. Kádár János 1981. június 30. és július 2. közötti Borsod-
Abaúj-Zemplén megyei látogatása inkább volt jelképes kiállás
Grósz Károly mellett, mintsem annak illusztrálása, hogy a
megyei első titkár száműzetésben lenne.
A miskolci Kádár-vizit több szempontból is említést érdemel:
Grósz szempontjából lényeges elem, hogy 1981 nyarára a
borsodi első titkár „belakta” új pozícióját; mindenki számára
nyilvánvaló lehetett, hogy a budapesti pártközpontból leküldött
egykori agitpropos képes kézben tartani megyéjét. 1979-es
leváltása, borsodi találkozása a valóságos hétköznapi
problémákkal valamelyest szelídebbé tették Grósz közéleti
habitusát. Kádár 1981-ben már nem a hetvenes évek „hőzöngő”
Grósz Károlyát látogatta meg, hanem egy politikai értelemben
érettebb, taktikusabb, kompromisszumkészebb, megalkuvóbb
(?) – mindenesetre a realitásokkal hatalomtechnikai értelemben
jobban számoló ígéretes politikust. Grósz 1981-re már nem a
korábbi pártközponti osztályvezető, hanem egy olyan közéleti
szereplő, akivel az országos politikai folyamatok kapcsán is
számolni kell. Kádár János 1981. június 30-án úgy indult el
Budapestről, hogy kifejezetten kíváncsi volt az „új” Grósz
Károlyra.
Amikor 1979 őszén a Fehér Házban, Kádár
dolgozószobájában elhangzott Grósz számára az elbocsátó
üzenet, ahogy a leváltott osztályvezető távozóban volt, Kádár
kikísérte, „barátságosan” hátba vágta, és azt mondta: „Na majd
elmegyek meglátogatni.” Utána azonban közel másfél évig
semmilyen kapcsolat nem volt közöttük. Minderre Grósz így
emlékszik: „A fura csak az volt, hogy ettől kezdve Kádár nagyon
hosszú ideig nem szólt hozzám egy szót sem. Úgy alakította –
mert ehhez is nagyon értett –, hogy ne is kerüljünk olyan
helyzetbe, hogy akár csak a köszönésig eljussunk.”
A fordulatot egy KB-ülés hozhatta meg. Grósz Károly felszólalt
annak 1981. március 26-i ülésén, az aktuális belpolitikai
kérdések napirendi pontnál kért szót. A beszédet hallgatva
Kádár személyesen győződhetett meg arról, hogy Grósz
személyisége változott, az első titkár nézőpontjából
egyértelműen érettebbé vált. A felszólalásban a miskolci
pártvezető nem országos politikusként próbált feltűnni, hanem
szűkebb pátriája, a borsodi régió társadalmi tapasztalatairól
beszélt – akár úgy is fogalmazhatunk, hogy nem akart a
„nagyfiúk” dolgába beleszólni, csak összeszedetten vázolta,
miként néz ki éppen az élet Észak-Magyarországon.
Kádár fülének azonban minden bizonnyal azok a grószi
gondolatok lehettek a legkedvesebbek, amikor a miskolci
politikus a lengyel válságra célozva – ne feledjük, 1981-ben
járunk, néhány hónappal később Lengyelországban bevezetik a
szükségállapotot – kijelenti, hogy „a közvéleményt formáló és
meghatározó emberek előtt felértékelődött belpolitikai
helyzetünk nyugodtsága, kiegyensúlyozottsága. Azt
tapasztaljuk, hogy a korábbiaknál jobban elismerik a megtett út
értékeit, eredményeit”.
A KB-ülés szünetében Kádár odalépett Grószhoz. „Na, hogy él
lent?” – kérdezte. „Köszönöm, megvagyok” – jött a semleges
válasz. Ekkor azonban az MSZMP első embere váratlan
gondolattal rukkolt elő: „Hallottam a fölszólalását, és sok
érdekes dolgot mondott. Lemennék megnézni magukat.”
 TÖPRENGÉS

A megyei pártbizottságnak volt ideje felkészülni. Grósz Károly

1981. június 30-án Mezőkövesden fogadta az MSZMP első
titkárát; másnap, július 1-jén Miskolcon zajlott a program
legfontosabb része: pártbizottsági látogatás, megyei pártaktíva,
gyárlátogatás. A pártvezetői delegációnak tagja volt Gyurkó
László író is, aki épp ekkoriban dolgozott Kádár-életrajzán.
Gyurkó az első titkár diósgyőri fogadtatását, az esemény
hangulatát – rendkívül elfogultan – így írta le: „Az egyetlen eset,
amikor nem tudtuk magunkat pontosan a menetrendhez
tartani, a városlátogatás volt. Nem tudom, hány ember tolongott
az utcákon a kétszázezres városban, olykor annyira
összezsúfolódva, hogy alig lehetett utat törni közöttük, de
legalább ötvenezer. Kádár nyugodtan megy a tömegben, néha
elmosolyodik, üdvözlésre emeli a kezét. Körülötte tapsolnak,
mosolyognak az emberek; sokan néhány szál virágot
szorongatnak a kezükben, azzal integetnek. Kádár meg-
megszólít valakit, beszél vele néhány mondatot. […] A civil
ruhás kormányőrök, akik Kádárt kísérték, ugyanolyan
nyugodtak voltak, mint ő. Akkor léptek csak közelebb, ha utat
kellett nyitni a tömegben. Tudom, mi a tömeghisztéria. Azt is
tudom, hogyan lehet mesterségesen szítani vagy megrendezni.
Számtalan filmet, híradót láttam tébolyultan ünneplő tömegről.
Hallottam az ütemes, szűnni nem akaró tapsot, ahogy Rákosit
éltették. Ilyet, mint ezekben a napokban, még nem láttam. Nem
diadalmenet volt ez, nem tömeghisztéria, nem őrjöngés, nem
vastaps, nem éljenzés. A korai kánikulában az emberek
rövidnadrágban, fürdőruhában, meztelen felsőtesttel
hömpölyögtek az utcákon. Amerre mentünk, kitódultak az
erkélyekre, megteltek az ablakok. Nők kötényben, kezükben
fakanállal integettek az utcán.”
A beszámoló kellőképpen színes ahhoz, hogy el tudjuk
képzelni a miskolci utcákat a tömeggel, de túlságosan
propagandisztikus, hogy a maga teljességében el is
fogadhassuk. Az eseményeken készült fotók segítségével azt
azonban megállapíthatjuk: valóban nagy, szervezett, mégis
fesztelen tömeg köszöntötte Kádár Jánost Miskolcon.

A Kádár Jánosról életútkönyvet jegyző Kossuth-díjas író, Gyurkó

László 1971 és 1985 között országgyűlési képviselő is volt. A
hetvenes és a nyolcvanas években igazgatói posztot vállalt a
 Népszínházban és a kecskeméti Katona József Színházban. A
Kádárról szóló, Arcképvázlat történelmi háttérrel című kötet 1982-
ben jelent meg.
1990-ben visszavonult a közélettől. 1996-ban jelent meg az
1956-os forradalom történetét bemutató könyve. 2007-ben,
hetvenhét évesen hunyt el.

Kádár ebben az időszakban már nem vállalkozott az országon

belül többnapos látogatásokra. Ha utazott is vidékre, akkor egy
nap alatt letudta. A miskolci út ezért is szúrhatott szemet a
korabeli hazai „kremlinológusoknak”.
Az első nap késő este, a protokollvacsora után hosszabb
négyszemközti beszélgetésre került sor Kádár és Grósz között. A
pártvezér ismét meglepte a borsodi első titkárt: „Grósz elvtárs,
hogyhogy nem hív fel magához a lakására?” Grósz Károly
sebtében üzent haza a feleségének, az étteremből pedig
küldetett haza egy kis pogácsát, mert tudta a régi közös utak
alapján, hogy Kádár azt szereti. „Hát erre nem számítottam!
Azok után, hogy évek óta látványosan kerül, hogy gondolhattam
ilyesmire?” – emlékezett évekkel később Grósz.
Nyár lévén, a Grósz házaspárnál az unokák is ott voltak, így
amikor a két politikus megérkezett a lakáshoz, az aludni
készülő gyerekek is felpörögtek. Pogácsázás közben Kádár
váltott néhány szót a feleséggel; az unokákkal is kezet fogott,
„de élénkek vagytok” – mondta nekik. A körülbelül félórás
családi intermezzo után Kádár és Grósz sétálni indultak a ház
körül. „Unokáim pedig az ablakban kuncogtak, mert ez a
következő felállásban történt: elöl ment egy rendőr
egyenruhában, géppisztollyal, rendőrkutyával. Utána ment két
biztosító civilben, géppisztollyal, őket követte Kádár János meg
én. Végül megint jött két nyomozó géppisztollyal, és még egy
rendőr még egy kutyával” – idézte fel utólag a különös élményt
Grósz Károly.
Filmbe illő jelenet, de ami ennél lényegesebb: a sétálós
beszélgetés elején Kádár lényegében megkövette Grószt: „Hát,
öregem, van még egy dolog, amire vissza akarok térni. Ez az a
beszélgetésünk, ami akkor volt, mielőtt lejött volna Borsodba;
én azt hiszem, hogy magának sok kérdésben igaza volt” –
meakulpázott a maga módján Kádár János. Az első titkár az
önkritikát és a témát ezzel le is zárta. Grósz minderre
visszaemlékezve úgy vélte: Kádár rájöhetett, hogy az ő kritikái
mögött „nem valami karriervágy” húzódik meg.
Éjszakába nyúlóan még hosszan beszélgettek országos
politikai kérdésekről. Kádár ekkor vonta be először Grószt
bizalmas személyi kérdések megvitatásába is. „Nagyon
meglepett, hogy végigment az egész Politikai Bizottságon, és
minősítette a tagokat. Korábban soha nem volt szokása, hogy
másokról beszéljen. Különösen az nem, hogy egy megyei
titkárnak mondja el a gondjait” – nyilatkozta 1994-ben Grósz.
A háromnapos borsodi első titkári út alapvető változást
hozott a két politikus kapcsolatában. Grósz úgy érezte, hogy
ettől az időszaktól Kádár „érzelmei” megváltoztak iránta;
megmaradtak köztük a politikai nézetkülönbségek, de az
MSZMP első embere ekkortól mindezt „másképp kezelte”. Roger
Gough, Kádár János életrajzírója a miskolci politikai túráról
egyszerűen csak úgy írt, hogy Kádár meglátogatta „Grósz
Borsod megyei kiskirályságát”. (Mindazonáltal Tőkés Rudolf is a
kiskirályság-metaforához közeli képet használ Grósz Károly
borsodi első titkárságának illusztrálására; szerinte ez idő alatt
„Grósz az ország második legnagyobb politikai
hűbérbirtokának ura” volt.) Kárpáti Ferenc, későbbi
honvédelmi miniszter, aki 1981-ben a Magyar Honvédség
politikai főcsoportfőnöke volt, arról írt visszaemlékezésében,
hogy Kádár borsodi látogatása és Grósz későbbi karrierje között
közvetlen összefüggés van: „Kádár János egy alkalommal
néhány napot töltött el Miskolcon, és akkor gondolt arra, hogy
talán ez az az ember, akit számításba vehet az utódlásra” –
fejtegette a Kádár-korszak utolsó éveinek borsodi kötődésű
honvédelmi minisztere.

GRÓSZ KÁRPÁTI FERENC HONVÉDELMI MINISZTERREL

 Ami bizonyos: Kádár János Grósz iránti bizalma a borsodi út
következtében megerősödött. A szélesebb pártvezetés szemében
Grósz megítélését illetően az 1981. október 22-i KB-ülés hozott
áttörést. A testület Magyarországnak a Nemzetközi
Valutaalaphoz és a Világbankhoz való csatlakozásáról tárgyalt.
Ezen az ülésen Grósz Károly olyan higgadt, érvelő jellegű
felszólalást mondott el a csatlakozás mellett, amely Tétényi Pál
visszaemlékezése szerint is „totális fordulatot” eredményezett
Grósz imázsával kapcsolatban. Tétényi úgy gondolja, ez a KB-
ülés és az ott elhangzó Grósz-felszólalás a borsodi első titkár
későbbi pályafutását is döntően befolyásolta. Földes György
történész a magyar államadósság történetéről szóló könyvében
az október 22-i tanácskozásról úgy írt, hogy Grósz Károly
„látnoki erővel” vitázott az ülésen.

Magyarországot 1982. május 6-án vették fel a Nemzetközi

Valutaalapba, két hónappal később, július 7-én pedig a
Világbankba. A magyar gazdaság a csatlakozásoknak
köszönhetően tudta elkerülni az összeomlást: 1974 és 1978
között a magyar államadósság megháromszorozódott.
Magyarország már a hatvanas években csatlakozni akart az
IMF-hez, de akkor a szovjetek még blokkolni tudták a folyamatot.
Miután 1981-ben Brezsnyev elutasította, hogy a Szovjetunió
pénzügyileg megsegítse a csőd szélén táncoló Magyarországot,
így szinte kényszerré vált a nemzetközi pénzügyi szervezetekhez
való magyar csatlakozás. A tárgyalások 1981 őszétől titokban
zajlottak a nyugati partnerekkel. Az 1982-ben már csak vegetáló
 Brezsnyev és a lomha szovjet politika nem tudta megakadályozni
az IMF-csatlakozást.
A Kádár-rendszer utolsó szakaszában a Nemzetközi Valutaalap
és a Világbank nélkül már nem lehetett volna finanszírozni a
magyar gazdaságot.

Grósz Károly 1981-től az országos politika szereplőjévé vált.

Mindehhez egyfajta illusztráció, hogy Kádár János 1981-es nyári
vizitje után valóságos politikusi látogatási hullám indult el. A
nyolcvanas évek első felében Grósz és Borsod megye vendégei
voltak többek között Aczél György miniszterelnök-helyettes,
Gáspár Sándor, a SZOT elnöke, Gyenes András, az MSZMP
Központi Ellenőrző Bizottságának elnöke, Hetényi István
pénzügyminiszter, Horváth István belügyminiszter, Kapolyi
László ipari miniszter, Korom Mihály, az MSZMP KB titkára,
Köpeczi Béla művelődési miniszter, Lázár György
miniszterelnök, Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke, Marjai
József miniszterelnök-helyettes, Maróthy László, a budapesti
pártbizottság első titkára, Németh Károly és Óvári Miklós, az
MSZMP KB titkárai, Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront
főtitkára, Sarlós István miniszterelnök-helyettes, Szűrös Mátyás,
az MSZMP KB titkára, Váncsa Jenő mezőgazdasági miniszter és
Várkonyi Péter külügyminiszter is.
 KÖZÉPEN KÁDÁR JÁNOS, MÖGÖTTE BALRA LOSONCZI PÁL, AZ
ELNÖKI TANÁCS ELNÖKE

Grósz Károly Tőkés Rudolfnak 1994-ben írott leveléből

tudhatjuk: 1989 februárjában volt egy hosszú, bizalmas
beszélgetése Kádár Jánossal (ez egy olyan társalgás volt, amikor
az egyre rosszabb állapotban lévő egykori pártvezetőnek voltak
egészen tiszta pillanatai). Kádár arról beszélt, hogy már Grósz
1984-es Budapestre helyezése idején „úgy gondolkodott”, hogy
az egykori borsodi első titkár lehet az utódja a párt élén. „Ma
sem vagyok meggyőződve arról, hogy nem kapkodás volt-e az
én miniszterelnöki jelölésem, nehéz elhinnem, hogy abban az
időszakban egy budapesti első titkári jelölés, miniszterelnöki
munkakör, majd a főtitkári ajánlás egy végiggondolt, tervszerű
kádermunka eredménye volt” – írta Grósz.
Korábban láthattuk: új kinevezései előtt Grósz Károly rendre
kéreti magát, a fenntartásait hangsúlyozza Kádárnak. Erre
láttunk példát 1974-ből az osztályvezetői megbízása
időszakából, illetve 1979-ből, mikor az „Öregúr” Borsodba
„száműzte”. 1984 késő őszén ez a huzakodás nem ismétlődik
meg; Grósz Károly a budapesti kinevezés ötletét hallva csak
ennyit mond Kádár Jánosnak: „Köszönöm, jövök.” Új pozícióját
„megtiszteltetésnek” veszi.
Kádár János 1984. december 4-én így indokolta az MSZMP KB
előtt fekvő javaslatot Grósz budapesti első titkári kinevezéséről:
„Javaslatunk a budapesti pártbizottság első titkári tisztségére
Grósz Károly elvtárs, a javaslatot önök látták már. Én őt sem
fogom itt bemutatni, erre semmi szükség nincs. Emlékeznek egy
korábbi döntésre, amikor ő budapesti munkán, a Központi
Bizottság apparátusában dolgozott, majd a Borsod megyei
pártbizottságra került. Nekem úgy tűnik, Grósz elvtárs akkor ezt
jól vette, jól fogadta, bizalmat látott benne, és én azt gondolom,
mondhatom, hogy Grósz elvtárs ezzel a bizalommal nem élt
vissza, hanem élt vele, eredményes és jó munkát végzett a
megyében, és még neki is javára vált – ha szabad ilyen
megjegyzést tenni –, szerintem ő jó értelemben erősödött és
fejlődött.”
Kádár dicsérő szavait követően a Központi Bizottság
természetesen megszavazta az előterjesztést. Másnap a KB-
titkárok grémiumában pedig arról született döntés, hogy Grósz
Károly budapesti első titkárként, mint állandó meghívott, a
Politikai Bizottság ülésein is részt vehet.
 KÁDÁR ÉS GRÓSZ A SZOT-IRODAHÁZ ELŐTT

Kádár 1981 óta „atyai gondoskodással” figyelte és terelte

Grósz pályafutását, de az 1985-ös MSZMP-kongresszuson
elmondott kritikus Grósz-beszéd „egy kicsit irritálta” a
pártvezért, és meg is jegyezte neki, hogy „az ilyen dolgokat”
nem a nyilvánosság előtt kell megbeszélni.
A kongresszusról tudósító Paul Lendvai úgy emlékszik, „az
alig ismert Grósz kíméletlen nyíltságával és kritikus
hangvételével felrázta a küldötteket”. Paul Lendvaitól
tudhatjuk, hogy a Pravdát a kongresszusról tudósító szovjet
újságíró, aki rendkívül jól informált ember hírében állt, és
csaknem tökéletesen beszélt magyarul, a sajtósokkal
beszélgetve azt jelentette ki, hogy Grósz beszéde volt „messze a
legjobb”.
Az MSZMP 1985. március 25. és 28. között lezajlott XIII.
kongresszusa Grósz Károlyt a Politikai Bizottság tagjává
választotta – az egykori miskolci agitpropos tehát a legfelső
pártvezetés tagja lett.

A XIII. kongresszust megelőzően Kádár János a párt első titkára

volt; a kongresszus átnevezte a pozíciót, onnantól főtitkárnak
hívták a párt első emberét.
Az 1985-ös pártkongresszus legfontosabb döntése – Kádár
szándékainak megfelelően – az volt, hogy a gazdaságpolitikában
szakítsanak a megszorításokkal. A kongresszus lazított a
költségvetési szigoron, aminek az lett a következménye, hogy
1986-ra immáron súlyos adósságválság fenyegette az országot.
Gazdasági értelemben ekkorra megbukott a kádári jóléti modell.

Grósz a Politikai Bizottságban 1985 és 1987 között tanul,

gyakran szól hozzá, de nem fecseg feleslegesen. A későbbi
történések tükrében azt állíthatjuk: Grósz számára a PB egyfajta
kormányfői labor vagy tanműhely volt.
„Ha politikusi személyiségét akarnánk meghatározni, azt
mondhatnánk, hogy Grósz Károly a főváros toleráns
pártvezetője, ugyanakkor Kádár szilárd híve volt. Óvatosan
kellett eveznie a pártpolitika zavaros vizein. Szerencséjére új
PB-tagként csak kevés és jelentéktelen feladatai adódtak az
1985-ös pártkongresszus maximalista politikai célkitűzéseiben”
– jellemzi Grósz 1985 és 1987 közötti közéleti mozgásterét Tőkés
Rudolf.

KÁDÁR JÁNOS GYÁRLÁTOGATÁSON; HÁTUL SZÜRKE ÖLTÖNYBEN

GRÓSZ KÁROLY

Kádár szilárd híveként azonban kikerülhetetlenül adódott

olyan belső pártkonfliktus, amelyben Grósz Károly politikai
homlokzata sérült. Ilyen eset volt a Los Angeles-i olimpiai könyv
botránya, amelyben a budapesti első titkár – akarata ellenére –
saját stábjából vezéráldozatra kényszerült.
Békesi László, az MSZMP budapesti bizottságának
gazdaságpolitikai titkára egyben a Magyar Atlétikai Szövetség
elnöke és a Magyar Olimpiai Bizottság elnökségi tagja is volt.
Békesi a MOB elnökségében eleve nem szavazta meg az 1984-es
olimpia magyar bojkottját, majd támogatta, hogy a
sporteseményről impozáns album jelenhessen meg.

Békesi László harmincévesen, 1972-ben már a Pest Megyei

Tanács elnökhelyettese volt. Három évvel később címzetes
egyetemi docens. A pénzügyi szakember 1981-től lett a budapesti
pártbizottság gazdaságpolitikai titkára. 1985-től
pénzügyminiszter-helyettes. 1989 májusától egy éven át a
pénzügyi tárca vezetője Németh Miklós miniszterelnök
kabinetjében.
A rendszerváltozás után a Magyar Szocialista Párt politikusa.
Horn Gyula kormányában 1994 nyarától fél éven át
pénzügyminiszter. A későbbiekben főként közéleti,
gazdaságpolitikai publicisztikáival volt jelen a magyar közéletben.
2022-ben töltötte be nyolcvanadik életévét.

Békesi László 1985-ben Grósz Károly közvetlen beosztottja; a

kibontakozó olimpiaügy azonban a közvetlen
munkakapcsolatukat is ellehetetlenítette. Az egykori budapesti
gazdaságpolitikai titkár ekképpen emlékszik a saját életpályáját
részben megtörő incidensre: „Már a könyv bemutatóját
terveztük, amikor Aczél György behívatott. Kemény
szemrehányásokkal, ellentmondást nem tűrő hangon vont
felelősségre. Akciónkat felelőtlennek minősítve közölte, hogy
megsértettük az olimpiai tájékoztatást szabályozó
párthatározatot, kockáztatjuk a szovjet vezetés bírálatát, egy
esetleges szankciót, veszélyeztetjük a létfontosságú szovjet–
magyar kapcsolatokat, kárt okozunk az országnak.
Ellenérveimet és indokaimat lesöpörte az asztalról, forrófejű
idealistának minősített. Látva kérlelhetetlenségét,
megkérdeztem, konkrétan mit kifogásol a könyvben. A könyv az
USA-t dicsőíti, a szovjet bojkottot hitelteleníti, kétes
népszerűségre törekszik. Mit keres az amerikai zászló a
címlapon, mi az, hogy a szocialista országok sportolóit nem
fenyegette semmilyen veszély, hogy kerülhet a kötetbe
pornográf fotó? – harsogta. A könyv nem jelenhet meg, a
közreműködőkkel szemben pedig pártfegyelmi eljárás indul –
zárta le Aczél a »kihallgatást«” – idézi fel a történteket Békesi.
 AZ ERŐS KÉZ

A pártvizsgálat elindult. Az egyik, Békesivel folytatott

hivatalos „beszélgetésen” a titkár főnökeként Grósz Károlynak
is részt kellett vennie. A Politikai Bizottság 1985. február 26-i
ülésén Grósz jelenlétében arról született döntés, hogy a
budapesti gazdaságpolitikai titkárt „a könyv elkészítésével
kapcsolatosan felelősség terheli”.
Grósz Békesinek arról beszélt, hogy „Aczél Gyuri bácsi
túllihegte az ügyet, így akarta demonstrálni éberségét,
nélkülözhetetlenségét”, de a budapesti első titkár egyértelművé
tette Békesi számára: nincs más választás, el kell mennie a
fővárostól.
A PB-határozat szellemében Grósz Károlynak muszáj volt
eljárnia Békesivel szemben; az általa egyébként kiváló
szakembernek tartott gazdaságpolitikai titkárt menesztenie
kellett a budapesti pártbizottságról. 1995-ben Grósz így idézte
fel a Békesi-ügyet: „Ő, mint az Atlétikai Szövetség elnöke,
nagyon helytelenítette, hogy nem vettünk részt a szovjetek
miatt a Los Angeles-i olimpián, ennek hangot is adott, és nevét
adta egy albumhoz, amely bemutatta az olimpiát, és a szovjetek
reklamáltak emiatt, mert ugye ők úgy tekintették Békesit, mint
budapesti titkárt, és nem mint az Atlétikai Szövetség elnökét.
Kádár szólt nekem, hogy »tegyék más munkára ezt az embert,
mert úgy látszik, hogy politikai érzéke nem eléggé fejlett«.
Ennyi volt az egész. Hetényi kérte miniszterhelyettesnek,
alkalmasnak tartottuk, én támogattam, és így került el.”
Hetényi István akkori pénzügyminiszter életútinterjújában
megerősítette, hogy 1985-ben valóban volt közte és a budapesti
első titkár között egy alku a „kegyvesztett” Békesi László
személyéről. Hetényi elment Grószhoz, aki – ahogy az egykori
pénzügyminiszter fogalmaz – „ideadta a Békesit, így hoztam be
a Békesit”. Ekkor, 1985-ben lett pénzügyminiszter-helyettes
Békesi László.
Kádár az eset után két évvel a Parlamentben megveregette
Békesi vállát, „és a szokásos hunyorításával azt kérdezte: »Na
olimpiázik még?«”.
Ez az ügy illusztrálja Grósz Károly lojalitását Kádár iránt.
Grósz fegyelmezett káderként nem kockáztatott: egy olimpia,
egy sportkönyv és maga Békesi László személye sem jelentett
olyan tényezőt, hogy szembemenjen a kádári elvárásokkal.

Az 1984-es Los Angeles-i olimpia bojkottja a szovjetek elvárása

volt a kommunista tömb többi tagállama felé. A történet
előzménye, hogy a Szovjetunió 1979-es afganisztáni bevonulása
miatti tiltakozásképpen – az Egyesült Államok nyomására –
összesen 65 ország maradt távol az 1980-as moszkvai olimpiától.
A soron következő világjátékok keleti bojkottja egy erre adott
válasz volt. A Los Angeles-i kikényszerített távolmaradással a
szovjetek lényegében bosszút álltak az amerikaiak 1980-as
döntése miatt.
1984. május 8-án Konsztantyin Csernyenko az olasz
külügyminiszternek még arról beszélt, hogy a keleti tömb államai
nem fogják bojkottálni az olimpiát. A megnyugodott sportolókat
hidegzuhanyként érte három nappal később a hivatalos döntés,
hogy a Szovjetunió nem vesz részt a sporteseményen. Három
 nappal később a kommunista Magyarország is úgy döntött, hogy
sportolói nem lesznek jelen Los Angelesben.
A Ceauşescu vezette Románia, valamint Jugoszlávia nem álltak
be a sorba, és sportolói ott voltak az olimpián.

Grósz semmilyen ügyben nem ütközik a be nem avatottak köre

előtt a főtitkárral; a Politikai Bizottság zárt ülésein azonban –
főleg gazdasági kérdésekben – egyre önállóbb és kiforrottabb
állásponttal bír.
Ahogy azt már korábban felvetettük: Grósz Károly számára a
Politikai Bizottság ülései országvezetői mesterképzésének
helyszínei. Tud hallgatni, figyelni, de véleményét nem rejti véka
alá. Ha szükségét érzi, a PB közegében udvarias vitát, még
Kádárral is felvállal. 1986. április 8-án Kádár János a gazdaság
állapotát illetően arról beszél, hogy amíg a népgazdaság „rossz
és nehéz állapotban van, addig a vállalatok jobb helyzetben
vannak”. A budapesti első titkár ezt nem így gondolta, és
mindennek az ülésen hangot is adott. Diplomatikusan úgy vélte,
hogy a Kádár által vázolt szituáció valójában „differenciáltabb”.
Az indoklásában azonban – fővárosi példák alapján – már teljes
mértékben cáfolta a főtitkár elemzését: „Én azt tapasztalom,
hogy már ott tartunk, hogy vállalatainknak is egy jelentős része
nagyon súlyos helyzetben van. Éppen hogy csak él, éppen hogy
csak képes fennmaradni, tehát ez a korábbi tapasztalat, hogy a
vállalatok azért képesek maguk számára annyit tartalékolni,
hogy stabilitásukat biztosítsák, már csak szelektíven igaz.
Vannak nagyvállalataink, amelyek a szakadék szélén állnak” –
hangsúlyozta Grósz Károly. Felszólalását azzal támasztotta alá,
hogy elmondta: 154 vállalatot bevonva folytattak
egyeztetéseket, és innen származnak az adatai. „A vállalatok, a
legerősebb vállalataink is rövid távú gondokon törik a fejüket, a
máról holnapra való élés van a gondolkodás középpontjában, a
perspektivikus gondolkodás háttérbe szorult. Ez nem csak a
bérezéssel kapcsolatban, a bérkibocsátásnál jelentkezik, a napi
ügyek intézésénél, a piaci munkánál, a termékszerkezet-
váltásnál is. Mindenütt lehet tapasztalni” – festett sötét képet a
vállalatok gazdasági lehetőségeiről a PB-tag Grósz. Ezzel a
helyzetértékeléssel pedig egészen másként ábrázolta a
valóságot, mint Kádár.
Politikusként nyilvánvaló Grósz Károly számára, hogy a
nyolcvanas évek második felének világában a legfontosabb
közéleti kérdések mögött a súlyosbodó gazdasági válság tényei
állnak. A Politikai Bizottságban leginkább a gazdasági vetületű
napirendi pontokhoz szól hozzá. Az 1986. szeptember 16-i PB-
ülésen leszögezi: „az életszínvonal csökkenését nem tudjuk
kikerülni”. Arról is beszél, hogy olyan „keményebb
intézkedésekre” van szükség, amelyekre rá kell hangolni a
pártot magát és az egész közvéleményt. Elkerülhetetlennek
tartja a közkiadások „nagy terheinek” csökkentését. Arra
szólítja fel a PB tagjait, hogy komplexen gondolják át, hogy a
terheket mely társadalmi rétegekre rakják majd. Egy héttel
később, szeptember 23-án arról beszél, hogy az egyre
nyilvánvalóbb gazdasági nehézségek ellenére a „közhangulat
túl nyugodt” – ezzel a PB-ben ülő társait is figyelmezteti, hogy a
baj nagyobb annál, mint amit ők maguk sejtenek. Az 1986.
november 18-i tanácskozáson pedig megállapítja: az 1987-es
évre vonatkozóan lényegében nem lehet pontosan tervezni a
„jelentős” költségvetési hiány és a „hitelfelvételi lehetőségek
körüli bizonytalanság” miatt.
„Ahogy most megyünk, ez csak zsákutca lehet” – ezt már
1987. március 24-én mondta a PB szűk nyilvánossága előtt.
Arról is beszél, hogy „nagy zavarodottság” van, és „olyan
léptékű” gazdasági változásokról kell dönteniük, „mint 68-ban”.
Gondolatai alátámasztására Grósz azt is fontosnak tartotta
közölni, hogy ő olyanoktól szerzi az információkat, akik a
terepen vannak – „ezek nem ideológusok, akik filozófiai
tornagyakorlatokat végeznek”. Pesszimistán említi, hogy nem
lát egyelőre „kihordott” koncepciót a problémák kezelésére,
pedig „időveszteségben vagyunk”. A budapesti első titkár
hozzászólásában rideg nyíltsággal beszél arról, hogy a
gazdasági életben tudatos forrásátcsoportosításokra van
szükség a „termelés javára és a fogyasztás kárára”. Grósz Károly
felvetései irritálják Kádárt; ezt abból is érzékelhetjük, hogy a
főtitkár beleköt Grósz fogalomhasználatába, és kijavítja: nem a
fogyasztás kárára, hanem a „terhére”. A budapesti első titkár
nem folytat nyelvészeti vitát, elfogadja Kádár pontosítását, majd
egyértelművé teszi: a társadalommal „világosan” közölni
szükséges, hogy a közeljövőben az életszínvonal csökkenésére
kell számítania.
 KÁDÁR JÁNOS A TAURUS-GYÁRBAN; KÖZÉPEN, HÁTRATETT KÉZZEL
GRÓSZ KÁROLY

1987. április 17-én Grósz Károly leszögezi: komoly politikai

küzdelem várható, mert olyan a gazdasági helyzet, hogy a
reformprogram számára szinte lehetetlen tömegtámogatást
szerezni. „Ez nem egy könnyű feladat, és nagyon kemény
politikai harc kell. Először is, nem fog a párt
presztízscsökkenése nélkül végbemenni; nem fog személyi
változások igénye nélkül végbemenni. S módszerként, ezt csak a
legteljesebb őszinteség alapján lehet elérni, semmi mást nem
látok, mint eszközt, amelyik kezelhetővé teszi ezt a problémát”
– fogalmazott kendőzetlenül a jövendőbeli kormányfő. Kádár
fejében ekkor már formálódik a gondolat, hogy Lázár György
után Grósz Károly lesz a következő miniszterelnök. A meglévő
információink alapján azt állíthatjuk: 1987 áprilisában a jelölt
még nincs tisztában azzal, hogy az említett személyi változások
őt magát is érintik. Kádár János május első felében veti fel
Grósznak, hogy arra gondolt, legyen ő az új kormányfő.
A főtitkár és miniszterelnöke

Grósz Károlyt 1987. június 25-én az Országgyűlés a

Minisztertanács elnökévé választotta. A személyi döntést több
hónapos mérlegelés, kulisszák mögötti pozíciókeresés előzte
meg. „Hosszú töprengés után döntött Kádár János Grósz Károly
miniszterelnöki kinevezése mellett” – emlékezik Kárpáti Ferenc
honvédelmi miniszter. Paul Lendvai úgy véli, ez a döntés volt
Kádár „utolsó dobása”. Kádár János június 25-én délelőtt úgy
ülhetett be az Országgyűlésbe, hogy a maga elé a korábbi
hónapokban kitűzött hatalomtechnikai feladatot elvégezte:
végrehajtott egy komolyabb vezetőcserét, de mindez az ő
pozícióját nem érintette, így reálisan számolhatott azzal, 1990-ig
hivatalban marad – legalábbis ezt szerette volna.
A változások legfontosabb eleme az volt, hogy a markánsan
balos, „revizionistafaló” imázzsal bíró budapesti első titkár,
Grósz Károly lett a kormányfő a 12 évig miniszterelnökösködő
Lázár György után. A magyar és a külföldi nyilvánosság
számára mindez azt üzente: Magyarországon politikai
mozgások indultak el, de Kádár magabiztosan áll a gáton.
 KÁDÁR JÁNOS, BORBÉLY SÁNDOR, A MUNKÁSŐRSÉG PARANCSNOKA
ÉS LÁZÁR GYÖRGY MINISZTERELNÖK

Lázár György tizenkét éven át volt Magyarország miniszterelnöke.

Több időt töltött a kormányfői székben, mint egykoron Bethlen
István. Lázár a szerény, dolgos, csendes közszolga kommunista
prototípusa. 1975-ben lett a Minisztertanács elnöke, előtte volt az
Országos Tervhivatal elnökhelyettese és munkaügyi miniszter is.
Kormányfősége alatt végig tagja volt az MSZMP Politikai
Bizottságának. Kádár János mindig számíthatott az akkurátus
szakember támogatására.
1988-ban Lázár György visszavonult a közszerepléstől. Csak
alkalmanként jelent meg a nyilvánosság előtt, de részt vett például
1996 januárjában Grósz Károly temetésén.
 Az egykori miniszterelnök hosszú életet élt: 2014-ben,
kilencvenévesen hunyt el Budapesten.

Grósz kormányfői kinevezése mögött a dolog természetéből

fakadóan számos szempont húzódik meg. A döntéshozó
egyszemélyben Kádár volt; a különböző testületi rábólintásokat
(MSZMP PB, KB, Országgyűlés) pusztán formalitásnak
tekinthetjük. Ezt a személyi változást a pártállami hatalom
birtokában maga a főtitkár akarta, és a döntését érvényesítette.
Ha meg akarjuk érteni Kádár 1987 tavaszi–nyári szándékait,
akkor messzebbre kell visszatekintenünk.
Kádár János tizennyolc esztendőt élt le Brezsnyevtől
fenyegettetve. Mikor 1985-ben Mihail Gorbacsov hatalomra
került, Kádár úgy érezhette, az új Szovjetunió már nem
jelenthet rá veszélyt. Az ifjú Gorbacsovra a magyar főtitkár már
az 1970-es években felfigyelt. A szovjet politikus az SZKP KB
titkáraként 1984-ben látogatást tett Magyarországon, és
valósággal „beleszeretett” a kádári mezőgazdasági modellbe.
 KÁDÁR JÁNOS ÉS L. I. BREZSNYEV

Leonyid Iljics Brezsnyev – noha hatalomra kerülése után átmeneti

figurának tekintették – 18 éven át vezette a Szovjetuniót. A
brezsnyevi pangás a politikatörténet fontos fogalma. Maga a
kifejezés arra utal, hogy Brezsnyev alatt a szovjet társadalom
fejlődése mindvégig stagnált; a Brezsnyev-korszakban semmiféle
politikai, gazdasági, társadalmi reform nem történt. Ennek ellenére
a tizennyolc hatalomban töltött év az orosz történelem markáns
 figurájává emeli a szovjet pártfőtitkárt.
1964-ben, a Hruscsovval szembeni puccs során került
hatalomra. 1956-tól nyolc éven át volt Nyikita Hruscsov hűséges
munkatársa. Brezsnyev már a második világháború alatt is
dolgozott Hruscsov beosztottjaként; 1953-ban pedig Hruscsov
tábornokaként részt vett a hírhedt Berija letartóztatásában.
A Leonyid Brezsnyev vezette SZKP döntött a prágai tavasz
leverése mellett 1968-ban. A már súlyosan beteg Brezsnyev
regnálása alatt szállta meg a Szovjetunió Afganisztánt.
Brezsnyev 1976-ban a klinikai halál állapotába került. Akkor
még a gyors orvosi beavatkozás meg tudta menteni az életét. Ezt
követően még hat évig vegetált a hatalomban. Ebben a hat
esztendőben már csak napi 2-3 órányi munkavégzésre volt képes.
1982. november 10-én hunyt el.

Az új szovjet pártvezető és Kádár első hivatalos négyszemközti

találkozója 1985. szeptember 25-én Moszkvában azonban
mindkét felet csalódással töltötte el: Gorbacsov kínosan
feszengett Kádár hosszú monológjai alatt, az MSZMP főtitkára
ugyanis különös módon véget nem érő fejtegetésekbe
bocsátkozott az MDP KV 1953. júniusi határozatától kezdve az
1956-os magyarországi eseményeken át a kádári
konszolidációig; Gorbacsov pedig kedves szavakkal fűszerezve
ugyan, de mégis meglehetősen tapintatlanul hozta szóba Kádár
korát és a lehetséges utódlást: „Szeretnék önnek egy baráti
tanácsot adni: ahogy az évek múlnak, és a kor az kor,
észszerűbben gazdálkodjék az erejével, óvni kell erejét, méltó
utódokat kell felkészíteni” – mondta ki a Kádár számára lassan
ölő méregként ható gondolatokat Gorbacsov. Ez a kellemetlen
okfejtés a Gorbacsov számára készített jegyzőkönyvön túl még –
igaz, némiképp szűrve és tompítva – a hivatalos magyar
pártjelentésbe is bekerült e szavakkal: „Gorbacsov elvtárs
hangsúlyozta: azt kívánják, hogy Kádár elvtárs racionálisan
használja ki az erejét, energiáját.”
Az még külön arculcsapás lehetett az idős pártvezető
számára, hogy a fiatalos SZKP-főtitkár nyilvánvaló utalásokat
tett arra, hogy Kádár gazdaságpolitikája az utóbbi időszakban
egyre kudarcosabb. Gorbacsov kérdésbe ágyazta ugyan
megjegyzéseit, de arról beszélt, hogy a magyar gazdaságpolitika
„áthágta a határokat”, és most emiatt merülnek fel a helyi
gazdaságban „nehézségek”.
Kádár defenzívába szorult, és erejéből csak arra futotta, hogy
felemlegesse, ő már 1972-ben is felajánlotta lemondását az
MSZMP KB-nak és a szovjet pártvezetésnek is, de azt nem
fogadták el.
Kádár halála előtt nem sokkal arról beszélt Grósz Károlynak:
1980-ban elgondolkodott rajta, hogy visszavonuljon, de nem
tette; a későbbiekben pedig már úgy érezte, „gyávaság,
megfutamodás lenne” a lemondása. 1985 őszétől, Gorbacsov
felvetésétől az utódlás kérdése forró témává vált Kádár János
számára. Az egyre komolyabb gazdasági válsághelyzet és az
utódlási tematika miatt a magyar pártfőtitkár kettős szorításba
került.
Ennek ellenére Kádár János nem akart jelentősebb változást:
„nehogy úgy tűnjék a világnak, hogy ez az egész kurzus
megbukott” – mondta bizalmasai előtt a főtitkár.
 KÁDÁR JÁNOS FOGADJA MIHAIL GORBACSOVOT

Amikor Gorbacsov 1986 júniusában Magyarországra látogatott,

mindenképpen személyesen is meg akarta ismerni Kádár
potenciális utódjait, ezért külön kérte, hogy találkozhasson a PB
tagjaival és a KB titkáraival. A szovjet főtitkár kérését Kádár
nem tudta negligálni, de mindenesetre előzetesen azt javasolta
a magyar pártvezetés tagjainak, hogy a találkozón
tartózkodjanak a véleménynyilvánítástól, és egyszerűen csak
hallgassák meg Gorbacsovot. A szovjet politikus azonban fel
akarta mérni a magyar vezetés karaktereit, ezért folyamatosan
„noszogatta” őket, szólaljanak meg, mondjanak véleményt a
Gorbacsov által vázolt politikai helyzetről. A magyar politikusok
viszont kínosan hallgattak, hiszen Kádár előtte utasította őket,
hogy „fogják be a szájukat”. Gorbacsov ötször tett rá kísérletet,
hogy a KB-titkárokkal kibővített PB tagjai nyilvánuljanak meg;
fél óráig próbálkozott, majd végül megunta, és lezárta a
tárgyalást: „Elvtársak, ha nem tudunk beszélgetni, akkor minek
ülünk itt, menjünk, csináljuk tovább a programot.”
A budapesti látogatás részeként Kádár négy és fél órás
négyszemközti tárgyalást folytatott Gorbacsovval. A
megbeszélésről szóló hivatalos magyar jelentésnek az a panelje,
hogy Gorbacsov örömét fejezte ki, amiért Kádár és közte „nincs
tabu téma”, nyilvánvalóan arra utalhat, hogy az utódlás kérdése
folyton ott lógott a levegőben.

MIHAIL GORBACSOV A VÁCI UTCÁN, KÁDÁR JÁNOS KÍSÉRETÉBEN

 Mihail Gorbacsov 54 esztendősen lett a Szovjetunió Kommunista
Pártjának főtitkára. Akkor még maga sem gondolta, hogy ő lesz a
Szovjetunió utolsó elnöke. A pártvezető akarata ellenére reformjai,
a legendás peresztrojka és a glasznoszty végeredményben
elindították a kelet-európai rendszerváltozásokat. Gorbacsov alatt
szétesett a keleti tömb – és maga a Szovjetunió is.
A paraszti származású, jogvégzett apparatcsik magasra
emelkedett, és onnan zuhant a mélybe. Neve Oroszországban
összekapcsolódik a szétesés időszakával, mindmáig az egyik
legnépszerűtlenebb egykori közéleti tényező.
Politikai bukása után nem sokkal magánemberként is tragédiát
kellett feldolgoznia: szeretett felesége, Raisza 1999-ben
gyógyíthatatlan betegségben elhunyt. Gorbacsov 23 év özvegység
után, 2022 augusztusában halt meg.
Világszerte gyakran vállalt előadásokat, nyilvános fellépéseket.
A Szovjetunió felbomlásának harmincadik évfordulóján, 2021
decemberében a kilencvenéves Gorbacsov élesen bírálta az
Egyesült Államok hidegháború utáni „önteltségét”.

1987. április 6-án Gorbacsov bizalmas hangvételű levelet

küldött Kádárnak, amelyben ismét felvetette az utódlás
kérdését. A bizáncias nyelvezetű dokumentumban a szovjet
főtitkár formailag amellett érvel, hogy Kádár János a következő
magyar pártkongresszusig maradjon a helyén, de a levél
alapvető üzenete mégiscsak az, hogy az utódlás kérdése –
Moszkvából tekintve is – továbbra is napirenden van.
„Kötelességemnek tartom, kedves Kádár elvtárs, hogy közöljem
Önnel, hogy megértjük az Ön gondját az utódlás biztosításáról a
vezetésben” – írta Gorbacsov.
Ekkorra Kádár fejében összeállhatott az a képlet, hogy
személyi változásokat hajt végre a vezetésben, de ő maga „nem
futamodik meg”. 1987 márciusára már bizonyosan
megfogalmazódik benne az a verzió, hogy Grósz Károly legyen
a miniszterelnök. Ezt a megoldást Aczél György nem támogatja,
és márciusi moszkvai útja során a Gorbacsov bizalmasának
számító Alekszandr Jakovlevnek meg is jegyzi: „Beszéljük rá
Kádárt, hogy ne adja át Grószéknak a hatalmat.”
Aczél attól tart, hogy Grósz irányítói pozícióból „balos
fordulatot” vezényel majd le. Az idős politikus évtizedes
visszatekintésben érez mély ellenszenvet Grósszal szemben.
Még 1985-ben, mikor Berecz János és Grósz Károly bekerült a
Politikai Bizottságba, mondta e kemény szavakat Kádár
Jánosnak: „Te kivégeztetted Nagy Imrét, mert hatalomra tört, és
most beveszed a hatalmat megszerezni akaró 72-es
puccsistákat.”

Aczél György a 72-es puccsistákra való utalással arra a

híresztelésre célozgat, miszerint Berecz János és Grósz Károly a
hetvenes évek elején Biszku Béla és Gáspár Sándor híve lett volna.
Mind Berecz, mind Grósz utólagosan is cáfolták, hogy a Kádár
Jánossal szembeszegülő „balos” csoportosulás támogatói voltak.
Aczél narratívája szerint Biszku, Komócsin és Gáspár 1972
tavaszán a Politikai Bizottságban puccsot próbált végrehajtani
Kádárral szemben. A levéltári források és a legfrissebb kutatások
 azonban nem támasztják alá, hogy a Biszku-kör „puccsszerűen”
lépett volna fel a PB-ben.

Kádár a nyolcvanas években esténként pihentető jelleggel

gyakran sétálgatott biztosítás nélkül a Duna-parton. E séták
során beszélgetőpartnere többnyire Aczél György volt. Ebből is
érzékelhető, hogy bizalmas kapcsolatban voltak. Aczél Grósz-
ellenes érvei azonban nem találtak meghallgatásra Kádárnál. A
főtitkár már választott. A gyermektelen Kádár fogadott fiúként,
kiszemelt trónörökösként kezdett tekinteni a hozzá hasonlóan
munkásszármazású, energikus Grósz Károlyra.

KÁDÁR JÁNOS ÉS BISZKU BÉLA A KÁRPÁT UTCAI ZÖLD ÓVODÁNÁL

 Kádár János a nyolcvanas években sokáig relativizálni
próbálta a gazdasági válság létét. Abel Aganbegjan szovjet
akadémikus, Gorbacsov közgazdasági tanácsadója 1987
februárjában egy szigorúan titkos feljegyzést juttatott el Kádár
Jánoshoz, melyben változásokat szorgalmazott a magyar
gazdaságpolitikában. A szovjet közgazdász hangsúlyozta: nincs
értelme, hogy a továbbra is a múltban megszokott „rózsaszín”
elemzések szülessenek; a magyar pénzügypolitika aktuális
adatai kapcsán szó szerint a következő mondat szerepel a
dokumentumban: „Ez katasztrófa.” Aganbegjan sürgette a
magyar vezetést, hogy a szavakról a tettekre térjenek át.
„Akarategységre és nem vitákra van szükség! Valakinek magára
kell vállalnia a kemény döntéseket” – fogalmazott határozottan
Gorbacsov tanácsadója.
A szovjet pártfőtitkár szakértőjének idézett gondolatait,
miszerint „valakinek” magára kell vállalnia a kemény döntések
ódiumát, Kádár úgy fordította le magának, hogy kell találnia
egy olyan vezetőt, aki képes a határozott döntéshozatalra.
1987 áprilisában a főtitkár magához rendelte Grósz Károly
budapesti első titkárt a Fehér Házba. Háromórás beszélgetésre
került sor a két politikus között. Ekkor csak általánosságban
vitatják meg az aktuális politikai kérdéseket. Grósz nem tudta
mire vélni, miért kíváncsi ilyen mélységben a véleményére
Kádár, hogy ennyi időt szán rá. Egy héttel később megint
négyszemközt tárgyalnak; még mindig csak általánosságokról
beszélnek. E találkozó után három héttel viszont a főtitkár nem
köntörfalaz tovább: tájékoztatja Grószt, hogy úgy véli,
változtatni kell a vezetésben: Lázár Györgyöt fel kell menteni,
és más feladatot kell neki adni.
A fellelhető információk alapján Grósz Károly nem számított
rá, hogy miniszterelnöki felkérést kapjon; azzal kalkulált, hogy
a budapesti első titkárság után a központi pártapparátusba
kerül, valamilyen vezető beosztásba. Miután Kádár közölte vele,
hogy kormányfőnek szánná, Grósz ellenállt; azzal érvelt, hogy
soha korábban nem dolgozott a közigazgatásban, a
gazdaságpolitikával pedig csak mint párttitkár foglalkozott.
Kádár több estén át győzködte a budapesti első titkárt, hogy
vállalja a megbízást. „Az volt a véleményem, hogy abban a
válsághelyzetben csak profi gazdasági szakember lehet jó
miniszterelnök. Kádár János mégis ragaszkodott személyemhez.
Hangsúlyozta: »Én magában feltétlenül megbízok«” –
emlékezett a későbbiekben Grósz, aki 1987 tavaszán a
kormányfői posztra Medgyessy Péter pénzügyminisztert
javasolta. Kádár azonban ragaszkodott Grósz személyéhez; azt
mondta neki, hogy „maga elég határozott” – vegye körül magát
közgazdászokkal, akik a segítségére lesznek a gazdasági
ügyekben. Így lett végül miniszterelnök-helyettes a Grósz-
kormányban Medgyessy.
 GRÓSZ KÁROLY MINISZTERELNÖK HELYETTESÉVEL, MEDGYESSY
PÉTERREL

Bányász Rezső, Grósz régi ismerőse, aki 1987-ben

kormányszóvivő, azt figyelte meg, hogy a budapesti első titkár
körül 1987-re egyre több ember „tolongott” – egyre hosszabb
lett a „slepp”. Már június volt, amikor Grósz azt kérte
Bányásztól, hogy személyesen látogassa meg a Köztársaság téri
irodájában. „Grósz Karcsi fürgén állt fel a hatalmas íróasztal és
a rangjában már kötelező négy telefon mögül, igen
barátságosan megölelgetett, s rögtön a tárgyra tért: »Szóval
arról van szó, Rezsőkém, hogy a Politikai Bizottság úgy
határozott, hogy hozzájárul Lázár elvtárs nyugdíjazási
kérelméhez. Tudod, ő már néhány éve, a betegsége miatt
ismételten kérte, hogy nyugdíjba vonulhasson. És hát úgy
határozott a Politikai Bizottság, hogy engem javasol az
Országgyűlésnek az ő utódjaként miniszterelnöknek«” – tudjuk
meg Bányász Rezsőtől, hogy Grósz miként közölte évtizedes
kollégájával a kormányfői kinevezéséről szóló hírt. A
jövendőbeli miniszterelnök tanácsot kért Bányásztól, hogy „mit
lehet másként, jobban csinálni”.
Huszár Tibor a Kádár Jánosról írt monográfiájában úgy látja,
hogy Kádár egyszerűen csak „rálőcsölte” Grósz Károlyra az
ország irányításának „napi-gyakorlati” gondjait. Ez a vélekedés
a rendszerváltozás után vált közkeletűvé. Grósz 1990-ben e
megközelítésről ekképpen nyilatkozott: „Meggyőződésem, hogy
Kádárban nem volt semmiféle sanda szándék. Ő akkor már egy
kétségbeesett, aggódó politikus volt, aki világosan látta a drámai
helyzetet, és próbált új csapatot építeni, amelyben rám is
gondolt.” Grósz ezt így élte meg – vagy legalábbis így akarta
megélni. Kádár Grósz Károly kormányfői kinevezése után
állítólag azt mondta egyik munkatársának: „Most mutassa meg
a Grósz elvtárs, hogy mit tud.”
A Politikai Bizottság június 10-i és 19-i ülésén jóváhagyták
Kádár János főtitkár javaslatát arról, hogy Grósz Károly legyen
a kormányfő. Döntés született arról is, hogy Lázár György
főtitkárhelyettesként, Németh Károly pedig az Elnöki Tanács
elnökeként folytatja, de ekkortól lett a KB gazdaságpolitikai
titkára a fiatal Németh Miklós is. A személyi változások
nyilvánvalóan az egy lépés előre, egy lépés hátra vezetői
szemlélet jegyében történtek.
A június 19-i PB-ülésen Kádár egészen felszabadultnak tűnik.
A gazdaságpolitikai tézisekről szóló vita alkalmával még
humoros megnyilvánulásai is vannak. Amikor például bírálja az
előterjesztés azon megfogalmazását, hogy „vonzóbbá” kell tenni
a magyar cégeket a működő tőke számára, akkor odadörmögi az
előterjesztőknek: „ez nem szépségverseny”, ahol a vonzóság
számít. Szellemeskedve állapítja meg azt is, hogy nem szereti a
gazdaságpolitikai dokumentumokban a „filmszínházi”
kifejezéseket – éppen ezért nem jó az a megfogalmazás, hogy
egy-egy vállalatnak úgymond főszerepet kell vállalnia a
változások kapcsán.
A június 19-i PB-ülés döntéseit a Központi Bizottság június 23-
án jóváhagyta. Az érdemi változásnak tekinthető
kormányfőváltásról Kádár János a plénum előtt ezt mondta: „A
Grósz elvtárs miniszterelnöki jelölésére vonatkozó javaslatot,
ahol ez szóba került, egyöntetűen elfogadták és támogatták.
Grósz elvtárs maga emlegette, hogy neki most egy kicsit vegyes
a híre, keménynek tartják. Azt hiszem, hogy most a
végrehajtásban és nem a politikában nem is baj az, ha kicsit
keményebb gyakorlat érvényesül.”
E kádári szövegpanelben is tetten érhető az Aganbegjan
szovjet akadémikus által megfogalmazott tanács: kell „valaki”,
aki képes „kemény” döntéseket hozni.
Magán a KB-ülésen ugyanakkor Kádár komoly kritikát
kénytelen elviselni az egykori kormányfőtől, Fock Jenőtől. Fock
szerint rossz üzenete van Lázár főtitkárhelyettesi
kinevezésének. A volt miniszterelnök a legfájóbb ponton
támadja meg a kádári felemás változások koncepcióját, amikor
így beszél: „Azt javasolnám, hogy Kádár elvtárs legyen egy
személyben a párt elnöke és az Elnöki Tanács elnöke. És legyen
új főtitkár és főtitkárhelyettes.” Fock elsőként arra is utalást
tesz, hogy egy „pártkonferencia” összehívása lenne a megfelelő
megoldás a személyi kérdések tisztázására.

KÁDÁR JÁNOS A SZABADSÁG TÉREN, A HÁTTÉRBEN BALRA FOCK JENŐ

A magyar közvéleményben Fock Jenő és Nyers Rezső nevéhez

kötődik leginkább az 1968-ban bevezetett új gazdasági
mechanizmus. Fock a reformok idején Kádár kormányfője volt;
nyolc évig, 1967 és 1975 között töltötte be a miniszterelnöki
pozíciót.
 Fock az első komolyabb kinevezést 1951-ben kapta, amikor a
kohó- és gépipari tárca miniszterhelyettese lett. Az ötvenhatos
forradalom leverése után gyorsan csatlakozott a kádári
vezetéshez, tagja a szűk körű irányító grémiumnak, az Ideiglenes
Központi Bizottságnak. 1957-től huszonhárom esztendőn át a
Politikai Bizottság tagjaként szolgálja a Kádár-rendszert.
Miniszterelnöksége után még öt évig tagja marad a PB-nek.
Kádár Jánossal az egykori főtitkár haláláig megőrizte a jó
személyes viszonyt. Fock Jenő 2001-ig élt.

A KB – ekkor még – érdemben nem mérlegelte Fock Jenő

felvetését, és hatályban tartotta a kádári stratégiát, amely
szerint hivatalba lép egy komoly felhatalmazással bíró,
dinamikus miniszterelnök Grósz Károly személyében, de a
főtitkári posztot érintően egyelőre nincs változás.
Az Országgyűlés június 25-i ülésén bemutatkozott a
kinevezett új kormányfő. Kádár János úgy érezhette, sikerült új,
stabil mederbe terelnie a megelőző hosszú hónapokban
sodródó magyar politikát.
Ezen a parlamenti ülésen azonban egy ártalmatlannak tűnő
helyzetben Kádár váratlan politikai pofont kapott. Egy vidéki
képviselő, Király Zoltán kért szót, és olyan beszédet mondott,
amely a hivatalos nyilvánosság fórumain elhangzó első
ellenzéki jellegű megszólalás volt 1956 óta. Kádár ilyen kritikus
politikai beszédet három évtizede nem hallhatott. „Az ország
gazdasági helyzete igen súlyos, és ha nem tudunk rövid időn
belül valódi fordulatot elérni az állam és a vállalatok gazdasági
magatartásában, akkor az egyensúly végképp felbomlik, s
ennek beláthatatlan következményei lesznek az egész
jövőnkre” – mondta Király.

Király Zoltán 1978-tól dolgozott a Magyar Televízió

szerkesztőjeként. A tévéképernyőn rendszeresen szereplő sármos,
jó svádájú Király széles körű népszerűségre tett szert. A legendás
Ablak című műsor riportereként nézők milliói ismerték meg.
1985-ben Szegeden országgyűlési képviselővé választották. A
rendszerváltó parlamentbe MDF-es színekben került be, de a
Magyar Demokrata Fórum frakciójában csak néhány hetet töltött,
a ciklus éveit független képviselőként szolgálta végig.
Rövid ideig a Magyarországi Szociáldemokrata Párt elnöke is
volt, de nem sikerült eredményeket elérnie a párttal.
Nyugdíjasként biztonsági őrként dolgozott egy pesti
irodaházban. A 74 éves Király Zoltán jelenleg Budapesten él.

A szókimondó beszéd már önmagában is magára vonhatta

volna a közvélemény figyelmét; a problémákért való felelősség
felvetéséről szóló rész pedig nyilvánvalóan azt üzente
mindenkinek: innentől kezdve minden máshogy lesz, mint
korábban három évtizeden keresztül volt. Kádár János ekkor
már 31 éve állt Magyarország élén, ezért is érinthette a főtitkárt
érzékenyen, amikor Király az elkövetett hibák feltárásáról
beszélt, és „a közelmúlt folyamatainak mélyreható” elemzését,
valamint a felelősség „pontos” megállapítását szorgalmazta.
Király Zoltán, a televízióból akkor már országszerte ismert
riporter 1985-ös megválasztása után honatyaként egészen
újszerű szerepet kezdett kialakítani. E közéleti kísérletezés és új
típusú képviselői mentalitás egyik markáns megnyilvánulása
volt Király 1987. június 25-i parlamenti beszéde.
Király Zoltán televíziós személyiségként 1985-ben országos
meglepetésre legyőzte az országgyűlésiképviselő-választáson a
hírhedt Komócsin Mihályt, a Csongrád megyei pártbizottság
egykori első titkárát, aki évtizedeken keresztül Szeged
meghatározó közéleti tényezője volt.
Király Zoltán úgy tudja, az öreg megyei diktátornak a
munkatársai nem merték megmondani a választás éjszakáján,
hogy nem győzött. A médiaszemélyiség bízhatott országos
ismertségében, így bátran mozoghatott először a Csongrád
megyei, majd az országos politikában is. „Nem voltam hajlandó
félni” – mondja Király.

Komócsin Mihály az 1974-ben elhunyt Zoltán, a néhai KB-titkár

öccse. Apja és nagybátyja is a kommunista diktatúra aktív
kiszolgálói voltak. Mihály húszéves korától, 1945-től negyven éven
át töltött be különböző pártpozíciókat, főként Szegeden és
Csongrád megyében. Az irányítása alatt lévő Csongrád megyét a
Kádár-korszakban a népnyelv Pol Pot megyének csúfolta a
komócsini vezetés túlzott balossága miatt.
A Király Zoltántól 1985-ben elszenvedett vereséget követően
Komócsin Mihály visszavonult a közélettől. Több mint harminc
évet élt még Szegeden, teljes visszavonultságban; 2016-ban hunyt
el.
 Miután Király vidéki fiúként bekerült a parlamentbe,
meghatódva és mindenre rácsodálkozva végigjárta az épületet,
majd elkezdte kialakítani a korábbi televíziós tapasztalataiból
fakadó képviselői karakterét. Érdeklődött, nyüzsgött és
felszólalt. Mint a mesében a legkisebb királyfi, aki szerencsét
próbál – és a sármos Királynak ez jól állt.
Kis János, a demokratikus ellenzék vezető személyisége
életútinterjújában így értékeli Király Zoltán szerepét: „Király
azonban módfelett aktív volt. Kapcsolatot talált fiatal,
radikalizálódó reformerekkel – közgazdászokkal,
szociológusokkal, politológusokkal –, akik nagy
leleményességgel és sok energiát mozgósítva készítették fel a
hozzászólásaira. Ha nem tévedek, Lengyel László volt ennek az
agytrösztnek a koordinátora. Király fellépése azután komoly
változásokat katalizált; nemcsak a parlamenten belül, ahol a
Népfront színeiben bejutott képviselők egy része is kezdett
kritikus hangokat megütni, hanem azon kívül is, mindenekelőtt
a sajtóban, mert ugye az Országgyűlésben elhangzott beszéd
összefoglalását mégsem lehetett csak úgy kicenzúrázni.”
 KIRÁLY ZOLTÁN ORSZÁGGYŰLÉSI FELSZÓLALÁS KÖZBEN

Király egyetlen alkalommal találkozott személyesen Kádárral,

még az 1985-ös parlament alakuló ülésén. Erről
visszaemlékezésében így ír az egykori képviselő: „A folyosói
bolyongásomkor megláttam egy matyó motívumokkal díszített
népi ruhába öltözött asszonyságot. Megálltam, és beszédbe
elegyedtünk. Kiderült, ő is képviselő. S a mi társalgásunkba
kapcsolódott be az éppen arra járó főtitkár. Persze hogy nem én
érdekeltem – bár a csuda tudja, nem vagyok biztos abban, hogy
nem tudta: győztem Komócsin elvtársával szemben.”
Király képviselő még 1986-ban közös levelet írt Kádár János
MSZMP-főtitkárnak, Losonczi Pálnak, az Elnöki Tanács
elnökének, Lázár György miniszterelnöknek, Sarlós István
parlamenti elnöknek és Czinege Lajos miniszterelnök-
helyettesnek, korábbi honvédelmi miniszternek, amelyben azt
javasolta, hogy fagyasszák be a katonai kiadásokat. Ekkor
állítólag Kádár csak ennyit mondott szűk munkatársi körben:
„Ez a gyerek vagy provokálni akar, vagy hülye!”

A kommunista diktatúra időszakában Magyarországon nem

létezett egyszemélyi államfői poszt. Kollektív államfői testületként
funkcionált az Elnöki Tanács (ET). Az Elnöki Tanács elnöke
képviselte hivatalosan az országot.
Az ET-t az 1949. augusztus 20-án hatályba lépett alkotmány
hozta létre, és egészen 1989. október 23-áig működött. A
tanácsnak 21 tagja volt. Az ET az Országgyűlést helyettesítő
jogkörrel is rendelkezett; az Elnöki Tanács által elfogadott
jogszabályokat törvényerejű rendeletnek nevezték. Mindmáig
számos ilyen rendelet van hatályban.
Az ET első elnöke Szakasits Árpád volt, az utolsó pedig Straub
F. Brúnó. A Kádár-korszakban a leghosszabb ideig hivatalban lévő
elnök Losonczi Pál volt, aki 1967 és 1987 között töltötte be a
tisztséget.

Hiába állt – ahogy Kis János fogalmaz – egy agytröszt a szegedi

országgyűlési képviselő mögött, nem feltételezhetjük, hogy
Király Zoltán 1987. június 25-én a közpolitikai felelősség
témájának felvetésével tudatos stratégiát alkotva akart csapdát
állítani Kádár Jánosnak. Talán helytállóbb úgy fogalmazni, hogy
Király Zoltán méretes követ dobott az állóvízbe.
Az erejét folyamatosan vesztő főtitkár azonban váratlanul
belesétált a politikai csapdába, az ország rossz állapotáért való
felelősségről szóló, Király által generált vitába. Bő két hónappal
később az őszi parlamenti ülésszakon személyesen akart
válaszolni a felelősség kérdésére – élete utolsó parlamenti
beszéde (1987. szeptember 16-án) azonban végzetesnek
bizonyult országvezetői imázsa szempontjából.
„Aki akarja, ossza tovább a felelősséget. Mert mondtuk, hogy
van kollektív vezetés is, és ez van: a mi pártunkban kollektív
vezetés van. A végrehajtásban van egyéni felelősség, vannak
testületek, amelyek felelnek. Ezt el is lehet osztani, hogy ki
milyen régen van ezekben a testületekben. Akkor valószínűleg
nekem jár a legnagyobb rész ebből a felelősségből, mert
valahogy jelen voltam mindig. Elfogadtam ezeket a terveket, és
megszavaztam. Hát így áll a felelősség dolga” – vette magára
közvetlenül is az ország állapotáért a „felelősséget” Kádár János.
Az idézet maga azonban nem adja vissza azt az
összevisszaságot, amely az öreg főtitkár utolsó országgyűlési
megszólalását jellemezte.
Az ország nyilvánossága a televíziós összefoglalóból értesült
Kádár János beszédéről. A közvélemény ekkor szembesülhetett
azzal, hogy Kádár elvesztette a realitásérzékét, képességét az
irányításra, a kibontakozó válsághelyzet elemzésére.
A főtitkár mentális és fizikai állapota a nyári hónapokban
sokat romlott. Csehák Judit, aki júniustól lett a Politikai
Bizottság tagja, orvosként már korábban is szembesült azzal,
hogy Kádárnak előrehaladott érelmeszesedése van, és ebből
fakadóan egyre kevésbé képes koncentrálni. Grósz Károly is úgy
emlékezett később, hogy Kádár 1987 őszére gyakorlatilag már
alig tudott „eligazodni” a politikai fejlemények között.
Kádár politikai, emberi és pszichés megroppanásához
hozzájárulhatott a Beszélő különszámaként 1987 nyarán
megjelent Társadalmi szerződés „Kádárnak mennie kell”
felütése is. A kiadvány illegálisan, 3500 példányban jelent meg,
de az értelmiség körében futótűzként terjedt a híre. Legkésőbb
júliusban maga Kádár is értesülhetett az addigra már a nem
rendszerbarát közegben jelszóként is funkcionáló, Haraszti
Miklós által kitalált passzusról. Nem a hivatalos
nyilvánosságban, de a Szabad Európa Rádiónak köszönhetően a
magyar társadalmi médiatérben is megjelent a gondolat, hogy
az öreg diktátornak „mennie kell”.

A Szabad Európa Rádiót (SZER) az Egyesült Államok hozta létre a

hidegháború elején. A rádió évtizedeken át költségvetési
támogatást kapott az amerikai Központi Hírszerző Ügynökségtől,
a CIA-től.
A magyar nyelvű adást 1950-től kezdték sugározni. Kezdetben a
műsorszórás egy Athénhoz közeli hajóról történt, 1951-től épültek
ki a sugárzás technikai lehetőségei Münchenben. Évtizedeken át
innen működtették a rádiót. A SZER munkatársi létszáma több
mint száz fő körül volt. Napi 19 órában sugároztak műsort,
összesen négy évtizeden át.

Haraszti Miklós úgy emlékszik: érezte, valahogy meg kell

fogalmazni, hogy Kádár már a múlt embere: „Az volt az érvem,
hogy ezt ki kell mondani, hogy ez már ancien régime. Ki kell
mondani! Nos, az ancien régime, az túl francia. De az, hogy
mennie kell, az szép magyar.”
A „Kádárnak mennie kell” passzus, mint politikai
pszichológiai tényező is közrejátszhatott abban, hogy 1987
szeptemberére Kádár közéleti aktorként nem teljesen ura
önmagának és nem ura a saját gondolatainak.
Szeptemberben Aczél György összehozott egy találkozót
Pozsgay Imre és Kádár János között. Pozsgay csalódottan
távozott a megbeszélés után, és megállapította, hogy Kádár egy
„gonosz öregember”, akit mindenképpen el kell távolítani.
Berecz János KB-titkár így foglalja össze véleményét Kádár
utolsó parlamenti beszédéről: „Grósz, az új miniszterelnök jól
tudta, hogy másféle munkaprogramra van szükség. Szakmai és
politikai körökben megvitatták a tervezetet, és az Országgyűlés
szeptember 16–19. között tárgyalta meg a programot. Ekkor
felszólalt Kádár János is; szabadon, papír nélkül beszélt. Egy
pici jegyzet azért volt a kezében, rajta néhány szó. A
hozzászólás nagy megdöbbenést keltett. Hol logikusan,
érthetően beszélt, érvekkel alátámasztva támogatta a
programot, hol pedig alig érthetően, kifejezetten zavarosan adta
elő a mondandóját. Néha példákat hozott fel véleménye
alátámasztására, amelyeket aztán félbehagyott, többször
hivatkozott svédországi tapasztalataira. Valahogyan még a
kecske is szóba került. Bevallom, döbbenten néztem és
hallgattam a leépülő vezető vergődését, ami másfél órán át
tartott. Számomra ez igen gyötrelmes másfél óra volt.”
A kecske pedig úgy került elő, hogy Kádár – a gazdasági-
társadalmi témák között csapongva – rendkívül zavarosan, de
bírálni kezdte a Magyarországon elharapódzó pornográfiát. „Az
emberi vonás nélküli szexet a bakkecske is ismeri a hegytetőn,
ahhoz nem kell tudományos kiképzés” – próbált bölcs
tanítómesterként feltűnni a beszédébe belezavarodott idős
politikus.

ELVTÁRSI DISKURZUS AZ ORSZÁGGYŰLÉSBEN

Farkas Zoltán, a Magyar Rádió Krónika című műsorának

rovatvezetője visszaemlékezéséből tudjuk, a Kádár által
elmondott másfél-két órányi zagyvaságból komoly vágási
munkával egy 20 perces, viszonylag vállalható anyagot
szerkesztettek: „A magnószalagot akkor még valóban vágtuk,
kidobtuk azokat a részeket, amelyek nem kerültek adásba.
Térdig ért a Kádár-selejt szalagkupaca.” Szinte magunk előtt
láthatjuk a sok-sok Kádár-selejtet.
A kádári megszólalás teljes kontrasztban állt az ugyanazon
napon elmondott miniszterelnöki expozéval; Grósz Károly
reális nyelvezetével, modernnek tűnő kommunikációs
paneljeivel szemben Kádár beszéde maga volt az
anakronizmus.
Grósz Károly, az új kormányfő lényegében egész nyáron erre
a beszédre készült; az alapjául szolgáló munkaprogramhoz a
kabinet 2800 politikai szereplő, szakértő és egyszerű
állampolgár véleményét kérte ki, hallgatta meg. E gondolatokra
is építve készítette elő stábjával parlamenti szűzbeszédét.
A miniszterelnök úgy vélte, sem a növekedési ütem
megalapozatlan gyorsítása, sem a gazdaság szerkezeti
megújulása nélküli korlátozó politika nem vezethet
eredményre, csak újratermeli az egyre súlyosbodó
egyensúlyzavarokat, vagyis a miniszterelnök egyértelművé
tette, hogy a korábbi esztendőkben folytatott kádári
gazdaságpolitika zsákutca.
„Egyik feltűnő ellentmondásunk, hogy bár csaknem két
évtizede élünk a reform szellemében, az élet számos területén
még mindig erős a konzervativizmus. Jelen van a változtatás
igénye, de ellenállás tapasztalható mindenfajta komolyabb
változással szemben” – mondta Grósz Károly.
A nyilvánosság összevethette a két beszédet, Grósz expozéját
és Kádár motyogó, határozatlan felszólalását, és sokan úgy
érezhették: az ország új erős embere a dinamikus
miniszterelnök, aki érthetően, határozottan beszél.
A két parlamenti beszéd közti ordító különbséget még a
Lakatos Ernő, az MSZMP KB Agitációs és Propaganda
Osztályának vezetője által írt hivatalos hangulatjelentések sem
tudták elfedni. A közvélemény-kutatás szerint Grósz beszédét a
budapestiek 74 százaléka pozitívan fogadta; Kádár
felszólalásának ilyen értelmű adatai nem kerültek bele a
Központi Bizottság tagjai számára készült jelentésbe. „A
főtitkári beszédből a felelősség kérdésének és a gazdaság
helyzetének elemzésére figyeltek fel nagyobb arányban az
emberek” – fogalmazott diplomatikusan Lakatos.

GRÓSZ KÁROLY VARGA IMRE SZOBRÁSZMŰVÉSSZEL

 Fekete János, a Magyar Nemzeti Bank elnökhelyettese később
úgy értékelte, „kegyetlenség” volt, hogy „nem beszélték le”
Kádár Jánost a parlamenti felszólalásról. Morvay László, a XI.
kerület képviselője szerint Kádár János „nevezetes”
országgyűlési beszéde a „belső erjedésnek” és a „nemzeti
elégedetlenség felszínre kerülésének” volt a jelképe; különösen
azért, mert „felmerült a felelősség kérdése is. Ki mikor mit
rontott el, és ki miért felelős? A magam részéről ekkor észleltem
először a változás szelét” – emlékezett a honatya.

Az 1918-as születésű Fekete János a zsidóellenes jogszabályok

miatt nem tanulhatott tovább, ezért a szarvasi takarékpénztár
irattárosa lett. Innen kezdődött pénzügyes pályafutása. A második
világháború idején munkaszolgálatosként esik szovjet
hadifogságba. Egy hozzá köthető anekdota szerint azért tudta
túlélni a hadifogságot, mert kívülről megtanulta Sztálin egyik
beszédét oroszul, és emiatt a szovjet tiszt a szívébe fogadta.
1946-tól kezdett a Magyar Nemzeti Bankban dolgozni.
Autodidakta pénzügyi szakemberként járta végig az MNB
ranglétráját. 1968-tól a Nemzeti Bank elnökhelyetteseként
szolgálta a Kádár-rendszert. Kommunista pénzügyi zseni volt, aki
hitt a kádári szocializmusban. A magyar közgondolkodásban az
eladósodás első számú politikai felelőse.
2006-ban a Gyurcsány-kormány előterjesztésére magas állami
kitüntetést kapott. A kitüntetés átadásakor a hivatalban lévő
államfő, Sólyom László tiltakozásként nem fogott kezet Feketével.
Fekete János 2009-ben, 91 esztendősen hunyt el.
Volt olyan országgyűlési képviselő, aki utólagosan az 1985–
1990-es parlamenti ciklus kapcsán Kádár 1987. szeptemberi
beszédét emelte ki, mint ami leginkább megbotránkoztatta:
„Megütközéssel hallgattam Kádár utolsó parlamenti beszédét” –
írta Varga Miklós veszprémi képviselő.
Medgyessy Péter, aki ebben az időszakban
kormányfőhelyettesként van jelen az országgyűlési patkóban, a
következőképpen értékeli az ominózus parlamenti ülésnapot:
„Kádár már akkor érezhetően egy fáradt öregember
benyomását keltette. A mondanivalója is régies volt, meg az
előadás modora is; Grószban pedig akkor még nagyon erősen
mozdult a dinamika, egyfajta nyitottság a változások irányában,
tehát nagyon lehetett érezni, hogy itt ez egy új korszak.”
Medgyessy szerint Grósz 1987-es parlamenti sikere mögött az
is meghúzódhat, hogy az új kormányfő tapasztalt
kommunikátor volt, aki kedvelte a „meglepő mondatokat,
fordulatokat”.
Hasonlóképpen látja Barabás János, az MSZMP KB egykori
titkára is, aki úgy véli, Grósznak „nagyon jó volt a beszélőkéje” –
és mindehhez társult nála egyfajta klasszikus
menedzserszemlélet. Ifjabb Tömpe István kormányfőtanácsos
szerint Grósz 1987–88-ban „felfedezte” a sajtónyilvánosságot, és
„hangos kommunikációval rontott a tespedésnek”.
Kádár János életrajzírója, Roger Gaugh a főtitkár utolsó
parlamenti felszólalása kapcsán külön is kiemeli, hogy Kádár
hibát követett el, mikor belement a felelősség porciózásába:
„Míg Grósz élénken, üzletemberi stílusban vázolta programját,
Kádár szereplése maga volt a katasztrófa. Beszéde elmosódott
volt, ide-oda ugrált a tárgykörök között. A leginkább azonban
azzal ügyetlenkedte el a dolgot, hogy hibát ismert be.”
Romsics Ignác a rendszerváltozásról szóló könyvében szintén
így vélekedik: „A sok szürkeség és semmitmondás után,
amelyben az elmúlt években részük volt, Grósz Károly
lendületességére és szókimondó stílusára mindazonáltal
felfigyeltek az emberek. Fellépésének társadalmi fogadtatása
ezért kedvező, de legalábbis várakozásteljes volt. Kádár viszont,
aki kénytelen volt elismerni, hogy a pártvezetés hibákat
követett el, s abból a felelősségből, amelyet ezért viselnie kell,
neki is jár egy jó rész, fáradt és elgyötört öregember
benyomását keltette.” Ripp Zoltán is úgy véli, a közvélemény
szemében Kádár János beszéde Grósz Károly expozéjának
„ellenpontjaként” tűnt fel: „Elsősorban enerváltsága, avítt
stílusa és fogalomhasználata tűnt fel. Kifejezetten konzervatív
benyomást keltett, különösen Grósz fellépésének dinamizmusa
és reformelkötelezettségének hangoztatása mellett. Ezzel az
előadásmóddal a saját rovására erősítette Grósz pozícióját.”
Tőkés Rudolf hasonló véleményt fogalmaz meg Grósz Károly és
Kádár János 1987. őszi parlamenti fellépéséről: „Grósz
nyilvánvalóan Kádár alternatívája lett, amikor szeptember
közepén mindketten a televízió által országosan közvetített
beszédet mondtak az Országgyűlésben. Grósz beszéde és a
kormány gazdasági programja nem ígért könnyű és gyors
megoldást az ország súlyos gazdasági problémáira. Mégis a
legtöbb emberre pozitív hatást gyakorolt. Grószéval ellentétben
Kádár beszéde szétfolyó, védekező hangvételű és önérdeket
szolgáló beszámoló volt.”

GRÓSZ ÚJ MINISZTERELNÖKKÉNT – KÁDÁR BECSUKOTT SZEMMEL

 GRÓSZ KÁROLY KORMÁNYFŐ ÉS HORVÁTH ISTVÁN
BELÜGYMINISZTER A PARLAMENTI PATKÓBAN

Grósz Károly maga is úgy vélte, Kádár János utolsó

parlamenti szónoklata önsorsrontó hatású volt. Az egykori
kormányfő szerint pedig Kádár csak segíteni akart neki, ezért is
vállalta az országgyűlési beszédet. Az öreg politikus ki akart
állni az általa kiválasztott új miniszterelnök politikája mellett,
az azonban bizonyára nem állt szándékában, hogy saját
presztízse ilyen súlyos rombolásával tegye meg mindezt. Kádár
nem így akarta, de lényegében önnön imázsának lenullázásával
teremtett politikai teret Grósz Károlynak.
„E felszólalása véleményem szerint jelentősen hozzájárult a
tekintélyvesztéséhez és az erjedéshez. Miként az is, hogy akkor
már egyértelműen látszott: körülöttem egy egészen új csapat
kezd formálódni” – értékelt évekkel később Grósz.
Ezzel a parlamenti Kádár–Grósz-szónoklatcsatával – amely
természetesen nem az volt, hiszen ahogy már említettük, Kádár
őszintén hitt abban, hogy ő a felszólalásával képes megerősíteni
az induló kormányfőt – Paul Lendvai szerint maga a „játszma”
is eldőlt, mégpedig „végleg” Grósz javára.
Valóban, a kormányfő a szeptemberi országgyűlési beszéde
alkalmával megszerzett politikai tőkét 8 hónappal később, a
májusi pártértekezleten használja majd fel.
Az 1987-es esztendő őszi ülésszakán – szeptember 18-án,
vagyis két nappal Kádár és Grósz parlamenti beszédét követően
– ismét felszólalt Király Zoltán. Az még csak laza
bemelegítésnek tűnt, hogy a honatya tiltakozott a „sajtótörvény-
ellenes” gyakorlat ellen, miszerint „egyetlen hatalmi központból
mondják meg, hogy mit és hogyan írjanak a lapok a parlamenti
ülésszakról”. Ezzel Király arra utalt, hogy június 25-i beszédét a
hivatalos sajtóban a központi cenzúra igyekezett elhallgatni.
Utána viszont a képviselő megint a közpolitikai felelősség
témáját hozta elő – úgy, hogy immáron reagálni tudott a Kádár
János által e kérdésben elmondottakra is: „Szóba került már a
felelősség kérdése. Kádár elvtárs is említette ezt, hozzátéve,
hogy a felelősséget tovább lehet osztani, lévén, hogy kollektív
vezetés van. Nekem az az érzésem és a véleményem, hogy a
kollektív vezetés egyúttal el is mossa a valóságos felelősséget, de
elmossa a megszemélyesíthető felelősségvállalást is” – jelentette
ki Király. A honatya a beszéde végén – idézet a hivatalos
országgyűlési jegyzőkönyvből – „hosszan tartó, lelkes, ütemes”
tapsot érdemelt ki a hallgatóságtól, döntő részben a karzatról.
„És akkora tapsot Rákosi se kapott, épp ezen kuncogtam
magamban” – mesélte Király Zoltán.
A felelősség újbóli felvetése, illetve az a tényező, hogy Király
kritizálta, hogy Kádár a kollektív vezetés mögé kívánt bújni a
felelősség részbeni vállalásakor, mélységesen feldühítették a
pártfőtitkárt – aki feltehetően annak sem örült, hogy Grósz
Károly miniszterelnök szeptember 18-i nemzetközi
sajtótájékoztatóján lényegében kiállt Király Zoltán mellett: „Ami
pedig Király Zoltán képviselő felszólalását illeti, szeretném
világosan megmondani, hogy nem is értem, miért kell ezen
töprengeni. Ugyanis semmi mást nem tett, mint megfogalmazta
azokat a kérdéseket, amelyek ma az embereket foglalkoztatják.
S ha az embereket ezek a kérdések foglalkoztatják, akkor
nekünk ezekre válaszolni kell” – nyilatkozta Grósz.
 Hogy Kádár János valósággal kiborult Király Zoltán újabb
megnyilatkozásai kapcsán, onnan tudhatjuk, hogy a Politikai
Bizottság 1987. szeptember 22-i ülésén ennek az érzelmi
túlfűtöttségnek hangot is adott. A főtitkár napirend előtt kért
szót, és nyilvánvalóvá tette: számára elfogadhatatlan, ami az
Országgyűlésben néhány nappal korábban történt. Felvetette,
hogy módosítani szükséges a választási törvényt, a parlament
működési rendjét, változtatni kell az Országgyűlés „tisztikarán”,
mert erélytelenül vezették az ülést. Felháborodva tette szóvá,
hogy a parlament elöljárói az ülésteremben és a karzaton is
engedték a „megszervezett színházi tapsoló csoport”
tevékenységét. Ez a megjegyzés arra utalt, hogy Király
megszólalását hosszan tartó, lelkes, ütemes taps kísérte. Király
Zoltán nevét a dühös megnyilatkozás során a főtitkár négyszer
említette külön is. Kádár egyértelműen Királyra célozva mondja
ki: aki nem a párt érdekeinek megfelelően jár el, azt ki kell
zárni a pártból. A pártfegyelmik ügyét érintő feladatokat ott
helyben ki is osztotta Fejti György KB-titkár és Óvári Miklós KB-
irodavezető számára.
Mint közismert, 1988. április 9-én, bő egy hónappal a
sorsdöntő májusi pártértekezlet előtt Király Zoltánt (és három
társát: Bihari Mihályt, Bíró Zoltánt és Lengyel Lászlót) kizárták
az MSZMP-ből, ami tovább erodálta a kádári vezetés tekintélyét
az országban.
Grósz Károly nem vett részt a négyek kizárásának
procedúrájában. A döntés hátteréről Gyenes András, az MSZMP
Központi Ellenőrző Bizottságának elnöke „személyes
tájékoztatásul – belső használatra” formulával ellátott levélben
tájékoztatta a kormányfőt.
Kádár János 1987 nyarától – Király parlamenti felszólalása
óta – többé már nem tudott szabadulni a „felelősség” kínzó
gondolatától. Élete hátralévő hónapjaiban – mint valami
láthatatlan ellenséggel – folyamatosan a felelősséggel
küszködött. Amikor 1988. február 8-án megjelent a budapesti
pártbizottságon, akkor is ezzel a démonnal viaskodott; utalt rá,
hogy erre a szeptemberi parlamenti beszédében is kitért, és azt
próbálta bizonygatni, ő mindig a kollektív vezetésre törekedett,
ezért a felelősség is közös.
Kádár szétesésének egyik jelképes történetét 1988 elejéről
Sárközy Tamástól ismerjük. Sárközynek az volt a feladata, hogy
a készülő társasági törvényről adjon tájékoztatást az agg
főtitkárnak. „Akkor már nagyon beteg volt, sokszor elrévedt a
tekintete. Egyszer azonban hirtelen kitisztult a szeme, és azt
mondta: »Nehogy azt higgyék, hogy nem tudom, mit csinálnak
maguk: kapitalizmust.« (Igaza volt, azt csináltunk.) Erre a
tekintetre ma is emlékszem. Az egész élete ment tönkre.
Valahogy megsajnáltam a hatalom korábbi, korlátlannak
gondolt urát, aki hirtelen szegény öregemberré változott” – írja
Kádár drámájáról Sárközy Tamás.
Brutus? Pünkösdi királyság?

A Kádár Jánost a főtitkári posztjától és érdemi befolyásától

megfosztó 1988. májusi pártértekezlet utáni első munkanapon a
bukott, idős politikus csak ennyit mondott személyi
referensének, a hozzá évtizedeken át hűséges Katona
Istvánnak, miközben leroskadt a székébe: „Katona elvtárs!
Felléptek a Brutusok…” Kádár tehát úgy élte meg, hogy
Brutusok támadtak politikai művére, és felülírták élete utolsó
hatalomtechnikai elképzelését. A forrásban többes számban
szerepel a metaforikus Brutus: a bukott főtitkár szerint nem
egy, hanem több lépett fel a pártértekezleten.
E fejezetben azt igyekszünk több aspektusból is körbejárni,
hogy Grósz Károly valóban Kádár János Brutusa volt-e.
Aczél György egyik visszaemlékező interjújában plasztikusan
beszél arról, hogy 1985 után elpárolgott a kádári
közmegegyezés, elolvadt Kádár személyes népszerűsége:
„Kádár több mint 70 százalékot kapott volna 1985-ben, és 7
százalékot kapott volna 1988-ban. – vélte az egykori harcostárs.
Aczél szavait támasztja alá, hogy a nyolcvanas évek első felében
az angol miniszterelnöknek, Thatchernek készített jelentés is
úgy fogalmazott, hogy egy szabad választás esetén Kádárra
köztársasági elnökjelöltként az emberek több mint 70 százaléka
szavazna. Ez a bizonyos bűvös 70 százalék esett le – Aczél tippje
szerint – 7 százalékra.

KÁDÁR JÁNOS ÉS (TŐLE BALRA) GÁSPÁR SÁNDOR AZ

ORSZÁGGYŰLÉSBEN

1988 elején a párizsi Irodalmi Újságban Méray Tibor is arról

írt, hogy elmúltak azok az idők, amikor a „nyugati sajtó egy
része is úgy vélekedett, hogy ha léteznék egyetlen kommunista
vezető, aki titkos szavazáson is megkapná a szavazatok
többségét, akkor Kádár János az”. Méray egyértelművé tette:
1988-ban már Kádár ellen szavazna a magyarok többsége; az
országot 32 éve irányító politikus támogatottsága megszűnt.
Bihari Mihály alkotmányjogász szerint Kádár politikai
legitimációja a magyar közvéleményben már 1986 körül
megszűnt. Gáspár Sándor, a Szakszervezetek Országos
Tanácsának nagy hatalmú elnöke, a Politikai Bizottság tagja,
Kádár egyik legközvetlenebb politikai szövetségese is úgy véli,
1988 májusában csak befejeződött az a folyamat, amely már
körülbelül három évvel korábban megkezdődött. „Kádár már
nem volt ugyanaz az eleven, ugyanaz a körültekintő, mint
régebben, és ez aztán az erőket is megosztotta, polarizálta,
demoralizálta a pártot” – emlékezett Gáspár.
Ahogy azt még korábban elemeztük, amikor Király Zoltán a
parlament nyilvánossága előtt 1987 nyarán felvetette az ország
állapotáért a felelősség kérdését, akkor ezzel a több mint három
évtizede kormányzó Kádár János teljesítményét kezdte firtatni.
A felelősség fogalom használatával a színházi szlengben
szereplő „fegyver” már ott volt a színpadon, csak az volt a
kérdés, hogy mikor sül el. A június 25-i Király-beszéd után
néhány nappal – jóval szűkebb nyilvánosság előtt ugyan – egy
újabb (szó)fegyver került a színpadra. Június 30-án Földes
György történész, a Párttörténeti Intézet munkatársa levelet írt
a főtitkárnak, melyben felvetette, hogy a párt akkori
helyzetében szükséges lenne egy országos pártértekezlet
összehívása. Kádár János – noha személyesen nem ismerte a
történészt – saját kezű vázlatot készített; a hivatalos, géppel írt
levél nem sokkal később, július 2-án feladásra kész volt. Ebben
Kádár elvetette a pártértekezlet összehívásának ötletét.
Az agg főtitkár magáról a javaslatról ugyanakkor tájékoztatta
Pál Lénárd KB-titkárt. A Titkárság július 6-án vitatta meg a
felvetést. Kádár instrukciói alapján a KB-titkárok is elvetették a
pártértekezlet ötletét. A titkársági határozat szerint „a
napirenden levő kérdések jelenleg nem teszik szükségessé a
pártértekezlet összehívását”.
Metaforikusan a pártértekezlet témája, mint fegyver, immár
ott volt a színpadon. Grósz Károlynak személy szerint egyik
kérdés (felelősség, pártértekezlet) felvetéséhez sem volt
közvetlenül köze.
Mind a felelősségtematika, mind a pártértekezlet ötlete
azonban a dinamikus új kormányfő számára nyitotta meg a
politikai teret.
1987 nyarától elindult a pártvezetés irányításával egy komoly
véleményfelmérés az MSZMP-tagok körében – e munka
formális oka a párttagsági könyvek cseréje volt. Utólag
abszurdnak tűnik, hogy a kibontakozó válság során erejét
vesztő kádári vezetés egy ilyen kezdeményezéssel, a tagkönyvek
kicserélésével próbált levegőhöz jutni.
Késő őszig a párttagok mintegy 10 százalékával folytattak
egyéni beszélgetést. Ez azt jelenti, hogy néhány hónap alatt
körülbelül nyolcvanezer párttagot kérdeztek meg az aktuális
ügyekről. Az ilyen típusú mélyinterjúk, egyéni beszélgetések
során a tagok komoly hányada jelezte, hogy a párt helyzetének
megvitatására szükséges lenne egy országos pártértekezlet
összehívása. Kádár János egyre növekvő elégedetlenséggel
kényszerült szembesülni. 1987. december 3-án aláírta,
láttamozta azt a Központi Bizottságnak szóló előterjesztést,
amely országos pártértekezlet összehívását kezdeményezte.
Ahogyan arról már szó volt, Kádár 1987. július 2-i, Földes
Györgynek írt levelében még szükségtelennek tartotta egy
országos pártértekezlet összehívását. A KB 1987. december 8-i
ülésén azonban a főtitkár már nem volt abban a helyzetben,
hogy az egyre intenzívebb párt- és népakaratnak
ellentmondjon. A Központi Bizottság előtt Kádár némiképp
szánni való módon először azzal próbálta magyarázni, hogy
szükség van pártértekezletre, mert a „testvérpártok” is egyre
gyakrabban rendeznek ilyen típusú tanácskozásokat. („A
testvérpártok sorozatosan pártértekezleteket tartanak, és a
párttagság körében felmerült elég széles körben egy ilyenfajta
kívánság, hogy talán nálunk is kéne tartani.”) A főtitkár azért
azt is hozzátette, hogy egy pártértekezlet „valamicskét”
nagyobb hatáskörrel rendelkezik ideológiai kérdésekben és
„mondjuk káderügyekben” is, mint a Központi Bizottság.
Lakatos Ernő, a KB agitprop osztályának vezetője 1987.
december 18-i, a pártvezetés számára készített
hangulatjelentésében arról értekezett, hogy a közvélemény a
pártértekezlettől azt várja, hogy „szervezeti és személyi
kérdésekben is érdemi döntések szülessenek”.
Kádár János 1987. december 31-én a KB-apparátus tisztviselői
előtt mondott egy bizalmas beszédet, melyben arra utalt, hogy a
szerveződő pártértekezleten szükség lesz „további
káderpolitikai lépések” megtételére is. A főtitkár ekkor még
nyilvánvalóan nem magáról, nem a saját posztjáról beszélt; a
KB és a PB mérsékelt megújítását ekkor viszont már
elkerülhetetlennek tartotta.
E beszéd elhangzását követően nem sokkal Kádár elvonult
téli szabadságra, Dobogókőre. A januári PB-üléseket is kihagyta.
Említésre érdemes, hogy Grósz Károly is szabadságon volt 1988
januárjában. Kádár János a szabadságát arra is használta, hogy
bizalmas keretek között több megyét érintő „kampánykörútra”
induljon, saját pozíciói visszaszerzése érdekében. Nem sokkal
később Grósz Károly miniszterelnök is látogatást tett e
megyékben, ahol rendre cáfolta a még hivatalban lévő főtitkár
mondandóját.
Berecz János visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy az 1988.
január 12-i PB-ülésen az „öregek” azt akarták elérni, hogy a
pártértekezletre csak az év végén, valamikor decemberben
kerüljön sor. A többség viszont úgy vélte, hogy a közvélemény
minél gyorsabb cselekvést igényel, ezért a grémium informális
döntése végül az lett, hogy az országos pártértekezlet május 13-
án kezdődjön. Visszatérése után azonban Kádár – talán még
befolyását demonstrálandó – áttetette a kezdő időpontot május
20-ra. Hivatalosan azzal érvelt, hogy így egy héttel több idő lesz
a vitaanyagok előkészítésére, de felmerült olyan verzió is, hogy
Kádár babonaságból idegenkedett attól, hogy 13-án kezdődjön a
sorsdöntő összejövetel – abban az évben ugyanis ez éppen
péntekre esett.
Az már csak különös történelmi pikantéria, hogy 1988-ban a
május 20-án kezdődő hétvégén volt pünkösd, így adott volt a
hasonlat az élcelődésre hajlamos újságírók számára az új
pártvezetés pünkösdi királyságáról…
A füstös szobákban zajlott a pártértekezlet előkészítése, a
felszínen pedig a közvélemény szembesülhetett a folyamatosan
puhuló kádári hatalom utolsó erődemonstrációjával.
1988. március 15-én a Szabad Európa Rádió korabeli
tudósítása szerint „hatósági erőszak” lett a vége a
szabadságünnepnek. Grósz Károly kormányfő Mécs Imre
tiltakozó táviratára válaszolva „azonosította magát” a rendőri
akcióval. Németh Miklós visszaemlékezésében Grószt teszi
felelőssé a március 15-i karhatalmi fellépésért: „Az 1988-as
brutális rendőri beavatkozást véletlenül magam is láttam az
utcán. Ekkor Grósz volt a miniszterelnök, március 15-e előtt ő is
nyilván ugyanúgy folytatott megbeszélést a belügyminiszterrel
és a rendőrfőkapitánnyal, ami tehát történt, az őt terheli” –
vélekedik az 1988 márciusában még KB-titkár Németh Miklós.

NÉMETH MIKLÓS ÉS FELESÉGE

 Németh Miklós akár a népmesei legkisebb fiú szerepét is
eljátszhatta volna a kommunista történeti mitológiában, de ő
mégis a kommunista diktatúrát lebontó kormányfő lett, a
rendszerváltozás miniszterelnöke.
A kisparaszti családból származó fiatal közgazdász először
egyetemi karrierben gondolkodik; adjunktusként dolgozik, de
később nem tudott ellenállni az állampárt hívásának, a
pártapparátusban helyezkedik el. 1983-ban már az MSZMP KB
gazdaságpolitikai osztályának vezetőhelyettese. 1987-től KB-
titkár. 1988 novemberében Grósz Károly főtitkár javaslatára
miniszterelnök lesz. Másfél évig, 1990 tavaszáig, az első szabad
választások után felálló új kabinet hivatalba lépéséig volt
Magyarország kormányfője.
1991-től 2000-ig az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank
alelnöke. A rendszerváltozás után többször is felmerült a neve
potenciális miniszterelnökként, de az 1991-es országgyűlési
képviselői lemondása után érdemben Németh Miklós már soha
nem tért vissza a magyar közéletbe. Korábbi sajtóhírek szerint
visszavonultan él aszófői házában. 2022-ben 74 éves.

Haraszti Miklós, a demokratikus ellenzék egyik vezéralakja úgy

véli, az 1988. március 15-i tüntetésnek Kádár János bukásában,
májusi politikából való távozásában is szerepe volt. „Ami 1988.
március 15-én történt, annak hatalmas köze volt ahhoz, hogy
Kádár bedobta a törülközőt, vagy hogy leváltották. Ugyanis ott
és akkor a társadalom kordában tartásának a perspektívája dőlt
meg” – fogalmaz Haraszti, akit egyébként még a tüntetés előtt
letartóztattak. A korszak hangulatáról ad mellbevágó
illusztrációt az ellenzéki személyiség visszaemlékezése:
„Amikor bevittek minket a Gyűjtőbe, vagyis a Kozma utcai
Budapesti Fegyház és Börtönbe, akkor egy hatalmas teremben
sok kis asztalnál, meggyújtott lámpáknál ott ültek a BM-es
kihallgatók, várva a tömeges letartóztatásra. Nem lehetett
véletlen, hanem vészjóslónak szánt politikai üzenet volt, hogy a
letartóztatottakat éppen a Gyűjtőbe vitték. Ezt is magas szinten,
talán éppen Grósz szintjén dönthették el. Ugyanis Nagy Imréék
kivégzésének helyszínére vittek minket, és tervezték vinni a
nap folyamán letartóztatandókat. Csak aztán túl sokan
tüntettek ahhoz, hogy politikailag kivihető maradjon a terv” –
nyújt könnyen vizualizálható betekintést a karhatalmi
előkészületekbe Haraszti Miklós.
 A DEMOKRATIKUS ELLENZÉK TÜNTETÉSE 1988. MÁRCIUS 15-ÉN
(FELOLVAS BENCE GYÖRGY FILOZÓFUS)

Roger Gough, Kádár életrajzírója úgy véli, Grósz Károly az 1988.

január 1-jén a Magyar Televízióban sugárzott személyes és
„szókimondó” interjújával „ötödik sebességbe” kapcsolta a
pártfőtitkári poszt megszerzéséért folytatott kampányát. Tőkés
Rudolf a rendszerváltozásról szóló monográfiájában is amellett
foglal állást, hogy ezzel az – egyébként a népszerű
tévériporternek, Vitray Tamásnak adott – interjújával Grósz
„deklarálta”, hogy Kádár „helyére pályázik”.
Az interjú maga valóban nagyon személyes volt. Kádár János
talán sosem ment volna bele a televízió nyilvánossága előtt egy
ilyen szinten kitárulkozó beszélgetésbe. Ez a portré sokat
elárult Grósz karakteréről, múltjáról; az akkor alig fél éve
miniszterelnök még a családjáról is beszélt, ami nem volt
szokás korábban a pártvezetők részéről. A Vitray által készített
interjú kétségkívül erősítette a kormányfő imázsát. A tévénézők
milliói és a Magyar Hírlap olvasói előtt egy dolgos, nagy
munkabírású, közvetlenül kommunikáló politikus képe
bontakozott ki, és ez számos embert indíthatott arra a
gondolatra, hogy a meghirdetett pártértekezleten Grósz újabb
magaslatra törhet – pedig még csak burkolt utalás formájában
sem hangzott el olyan mondat, amely egyértelmű bizonyíték
lehetne rá, hogy a kormány első embere bejelentkezett a
főtitkári posztért. Hangsúlyozzuk, az interjúnak önmagában
lehetett olyan sugalmazása a közvélemény felé, hogy végre-
valahára itt van az az ember, aki Kádár helyére léphet.
Azt a különös jelenséget is érdemes elemeznünk, hogy a
Vitray-interjúban (amit többen a Grósz-kampány nyitányaként
értelmeznek) elhangzik Grósz Károly részéről egy, a
fáradtságára, kimerültségére történő utalás. Grósz levelezéséből
tudhatjuk: már a budapesti pártbizottság első titkáraként
többször is panaszkodott arra, hogy fáradt, és már várja, hogy
nyugdíjas lehessen.
„Fáradtnak érzem magam!” – jelentette ki Grósz Vitraynak, és
a kamerák segítségével persze a képernyők előtt ülő
tömegeknek is. A riporteri értelmező kérdésre arról beszél,
hogy hosszabb távon akkora munkaterhet nem képes elviselni,
amely az utóbbi időkben nyomja a vállát: „Nem lehet, főleg
szellemiekkel, de fizikailag sem bírni. Most úgy van, hogy 7-kor
kezdek, és este 9-kor zárok. Itt ez a munkaidő. Szerencsére
bírom. Ha alszom 3-4 órát jól, nyugodtan, néha altatóval persze,
akkor nagyon gyorsan regenerálódom. Azt természetesen nem
hiszem, hogy tartósan be lehet rendezkedni erre az
életformára.”
Nehéz értelmezni Grósz fáradtságra való hivatkozását. Vajon
mi magyarázhatja, hogy a hatalom csúcsa előtt álló vezető
politikus fáradtságra hivatkozik? Grósz Károly egészségi
állapota ekkoriban kiváló, semmi jel nem mutat arra, hogy
beteg lenne, de tény, hogy hat év múlva már onkológiai kezelést
kap, a Vitray-interjú elhangzása után nyolc évvel pedig halott.
Ezekre a dilemmákra biztos válaszokat nem tudunk adni.
Amit viszont kommunikációs szempontból kiemelhetünk: a
kommunista hatalomváltás kulisszái mindig, minden helyen az
abnormalitás jeleit mutatták, de még ha mindezzel a
történelmileg determinált furcsasággal kalkulálunk is,
kimondhatjuk: nem tipikus jelenség, hogy az első számú vezetői
posztra pályázó politikus azzal „kampányol”, hogy ő bizony
elfáradt.
Grósz Károly 1993-ban Orosz Józsefnek nyilatkozva arról
beszélt, hogy ő már 1987 második felében látta és érzékelte,
hogy Kádár János „nem akar jelentős változást”. Emlékei szerint
akkor, vagyis már 1987 második felében – Grósz ebben az
időszakban még éppen csak belekóstolt a kormányfőségbe –
arra a felismerésre jutott, hogy „a személyi változásokat,
amelyek a helyzetből eredően szükségeltetnek, Kádár János
nélkül kell megcsinálni, mert ő nem lesz hozzá partner”. Ebből
az idézetből arra következtethetünk, hogy Grósz 1987 második
felétől már folyamatosan törte az utat annak érdekében, hogy a
szükséges személyi változások megtörténhessenek. Az új
kormányfő figyelt, elemzett, és kereste a lehetőségeket.
A „Grósz-kampány” beindulásáról az első érdeminek
tekinthető információkat Pozsgay Imrétől tudjuk. A Hazafias
Népfront egykori főtitkára emlékei szerint 1988. március végén
a kormányfő mondhatni beállított balatonarácsi házukba. A
miniszterelnök kezében egy üveg tokaji aszú volt; Grósz tehát
készült a találkozóra. „Megfáradt az öreg, meg kéne köszönni
neki az eddigi munkásságát” – mondta ekkor Grósz Pozsgaynak,
tehát ebben az esetben a fáradtságot nem magára, hanem
Kádárra vonatkoztatva emlegette. A két politikus e területen a
májusi pártértekezlet előtt – igaz, csak ideiglenes – szövetséget
kötött.
 GRÓSZ KÁROLY DERŰS ARCA

Áprilisban Grósz Károly felszántotta a vidéket. Látogatást tett

a fontosabb megyékben, személyesen találkozott számos
pártértekezleti küldöttel. Minderről a későbbiekben így
nyilatkozott: „Nem titok: kerek perec megkérdeztem tőlük, mi a
helyzet, és milyen személycserékre számítanak. Egyre inkább
éreztem, hogy nagyon nagy a különbség a küldöttek, a megyei
titkárok és a legfelső pártvezetés várakozása között.”
Ebben a hónapban erejét döntő mértékben a májusi
pártértekezletre való politikai felkészülés kötötte le. Erről a
jelenségről egy ártalmatlannak tűnő levéltári forrásból is
értesülhetünk. Vajda György művelődési miniszterhelyettes
április 11-én levélben keresi meg a kormányfőt. Vajda azt veti
fel Grósznak, hogy szervezzenek a miniszterelnök és vezető
értelmiségiek között egy nem aktuálpolitikai jellegű találkozót.
A kormányfő válaszában egyetért a kezdeményezéssel, de
nyilvánvalóvá teszi: a pártértekezlet előtt erre már nem lesz
ideje. A levélben erről természetesen nem beszél, de 1988
tavaszán minden idejére és energiájára szüksége van a
hatalomváltás kulisszák mögötti előkészítése érdekében.
A Magyar Hírlap április 28-i számában jelent meg Pintér
Dezső interjúja a miniszterelnökkel. Grósz Károly ebben a
beszélgetésben már a nyilvánosság előtt is egyértelművé tette,
hogy a legfelsőbb vezetői poszton is változást javasol. Az
ambiciózus kormányfő félreérthetetlenül fogalmaz: „Szembe
kell néznünk azzal, hogy mögöttünk van egy korszak, amelynek
nagy értékei vannak, de amelyben sok feszültség és gyengeség
halmozódott fel. Ma elsősorban ezeket a feszültségeket kell
feloldani és nem a korszak értékeit hangsúlyozni.
Következésképpen olyan emberekre van szükség, akiknek
konfliktuskezelő képességük, készségük van. Hit kell ahhoz,
amit csinálnak, bátorság a konfliktusok feloldásával járó
nehézségek vállalásában, az ellenállási közeggel szemben pedig
küzdőképesség. Ma felértékelődik a politikusnak az a
tulajdonsága, hogy képes legyen maga mellé állítani az
embereket, képes legyen elfogadtatni törekvéseit; ma sokkal
nagyobb a kontaktusteremtő képesség szerepe, mint bármikor.
És nem utolsósorban: a politikus képes legyen visszavonulni” –
robbantotta a politikai bombát Grósz. Ha esetleg ez alapján
valaki nem értette volna, hogy Kádár személyéről beszél, még
ezt is hozzátette: „Van még egy tényező, ami, azt hiszem, nem a
helyzet sajátosságaiból, a kialakult szituációból fakad, hanem
abból, hogy a biológia törvényei mindenkire érvényesek.”
Ezekben a napokban a magyar kormányfő a Spiegel című
nyugatnémet lapnak is a „személyi változások”
szükségességéről nyilatkozott.
Április végére a kör bezárult. Tudomásunk szerint nem
készült erről közvélemény-kutatás, de nem állhatunk távol a
valóságtól, ha azt állítjuk, hogy „a biológia törvényei
mindenkire érvényesek” lehetett az egyik leggyakrabban
emlegetett gondolat akkoriban Magyarországon.
Hogy mi történt 1988 tavaszán Grósz Károly és Kádár János
között, arról csak Grósztól értesülhetünk, más érdemi forrásunk
nincs. Az utolsó főtitkár számos alkalommal beszélt a májusi
pártértekezlet előtti időszakról. A nagyobb lélegzetű
életútinterjúiban is alaposan elemezte az akkori történéseket.
Grósz Károlytól sokat megtudhatunk, de az általa
elmondottakat kötelező forráskritikával kell kezelnünk, már
csak azért is, mert a másik fél, Kádár János ebbéli gondolatait
nem ismerhetjük.
Grósz emlékei szerint Kádár az 1988. májusi pártértekezlet
előtt körülbelül két hónappal, márciusban kezdte el a
négyszemközti egyeztetéseket a Politikai Bizottság tagjaival a
tervezett személyi változásokról.
Kádárban hosszú ideig fel sem merült, hogy a saját pozíciója
veszélybe kerülhet. Az idős főtitkár úgy gondolta, 1990
májusáig, a soron következő pártkongresszusig hivatalban
maradhat.
Grósz és Kádár között a pártértekezletet előkészítő első
„néhány mondatos” beszélgetés 1988 kora tavaszán történt, a
pártvezető dolgozószobájában. A második találkozó egy héttel
később volt; ekkor Kádár János a tervezett személyi változások
kapcsán a „rendező elveket kereste” – fiatal közéleti szereplőt és
gazdasági szakembert akart volna bevinni a Politikai
Bizottságba, de azt egyértelművé tette, hogy ezek a
személycserék ne legyenek tömegesek, maximum két-három
politikust érintsenek. Szíve szerint a főtitkár azért nem kívánt
radikálisabb személyi változásokat, hogy ne tűnjön úgy, hogy az
eddigi vezetés „tulajdonképpen csődöt mondott”. Grósz ezt
másként látta – úgy vélte, a változások dinamizálása érdekében
legalább öt új PB-tagnak kellene bekerülnie a testületbe. Kádár
elfogadta, hogy az általa javasoltnál nagyobb léptékű
vérfrissítésre lenne szükség, de kötötte magát ahhoz, hogy egy
ilyen döntés rossz üzenettel bírna: „Nem engedhetjük meg
magunknak, mert akkor kifelé olyan íze lesz a dolognak, hogy
az egész vezetés megbukott” – hajtogatta, majd azzal zárta le a
beszélgetést, hogy „aludjunk még rá egyet”.
Pár nap múlva ismét találkozott a miniszterelnök és a
főtitkár. Grósz kitartott az általa a korábbi találkozón
mondottak mellett; arról beszélt, hogy rosszabb a helyzet annál,
mintsem egy-két személyi változással „meg lehessen oldani az
ügyet”. Kádár továbbra sem engedett, és ismét kitért a válasz
elől, egy „jó, majd még dolgozunk tovább” odamorgással zárta
le a párbeszédet.
Ezt követően az idős politikus informálisan kérdezte meg a
Politikai Bizottság tagjait; „kádáros” megoldással mindenkinek
egy cédulára kellett felírnia, hogy kiket ajánl a tagok közül
felmenteni, és kiket javasol a helyére. A papírdarabkákat egy
borítékba kellett beletenni, és egy napon belül – a
kormányőrség segítségével – el kellett juttatni Kádár
titkárságára. A rejtélyes cédulákat maga a főtitkár bontogatta
ki, és elemezte: az eredmény az lett, hogy a PB-tagok többsége
„nagyobb változást” akar. Addigra már az is nyilvánvaló volt,
hogy a befolyásos Aczél György is a komolyabb léptékű
személycserék mellett áll.
Grósz Károly visszaemlékezése szerint a május 20-án kezdődő
pártértekezlet előtt 10 nappal ismét volt Kádárral egy
négyszemközti beszélgetése. Ekkor már bizonyosan túl vagyunk
a korábban idézett „a biológia törvényei mindenkire
érvényesek” mondaton. A beszélgetés továbbra is bizalmas
jellegű az állampárt megöregedett főtitkára és a hozzá képest
fiatal, dinamikus kormányfő között. Úgy tűnt, egyetértenek
abban, hogy Németh Miklós kerüljön be a Politikai Bizottságba.
Kádár még ekkor is abban gondolkodott, hogy 1990-ig maradna
a posztján. A hosszú beszélgetés vége felé Grósz magához
ragadta a szót. Ahogy említi, vett egy nagy lélegzetet – „nagyon
kalimpált a szívem tájékán” –, majd belekezdett: „Kádár elvtárs,
van még egy ügy, amiről ennek kapcsán beszélnünk kellene, ez
az ön személye.” A főtitkár meglepődött, és csak ennyit
kérdezett: „Hát ezt hogy gondolja?” A miniszterelnök minderre
úgy reagált, hogy a főtitkári székbe egy fiatalabb pártvezető
kellene. Kádár elismerte, hogy más is felvetette már ezt a
gondolatot neki. Később kiderült, Aczél György is erre próbálta
ösztökélni az MSZMP első emberét. A főtitkár visszakérdezett,
hogy ez a váltás „nem bírja ki” 1990-ig, amikorra a
visszavonulását tervezte? „Én úgy gondolom, hogy nem” –
felelte Grósz, aki azt javasolta: Kádár legyen a párt elnöke,
amely poszton a nemzetközi tekintélyét a Magyar Szocialista
Munkáspárt javára tudja használni.
Kádár János kategorikusan nem vetette el, de ingerülten
fogadta az ötletet. „Erre még külön vissza fogunk térni” – tett
pontot az aznapi tárgyalás végére a tapasztalt, de ilyen
helyzetbe még sosem kerülő agg politikus; majd hozzátette,
hogy megbeszéli az ügyet a feleségével.
Másnap indulatosan arról beszélt, hogy „kirakatfigura” nem
akar lenni, de végül is szembenézett a sorsával, engedett, és
lemondott arról a korábbi tervéről, hogy 1990-ig főtitkár
maradjon. Innentől már a főtitkárváltás lett a legfontosabb
témája a beszélgetéseiknek. Abban maradtak, hogy Grósz
javaslatot tesz a következő találkozásukkor a főtitkárjelölt
személyére.
 PARLAMENTI FELÜLNÉZET GRÓSZ KÁROLLYAL ÉS BERECZ JÁNOSSAL

Grósz Károly egy 1995-ös interjúban úgy emlékszik, még

budapesti első titkárként egyszer már tett utalást Kádárnak
arra, hogy nem a „tepsiig” – így fogalmazott szó szerint Grósz –,
vagyis nem élethossziglan kell betölteni egy posztot. A nyers
Grósztól ez a stílus nem volt idegen, de valószínű, hogy
némiképp udvariasabban adhatta elő e gondolatot. Kádár az
akkori felvetésre így reagált: „Értse meg, a parancsnok nem
léphet le a süllyedő hajóról!”
Formailag Grósz Károly 1988 májusában Berecz János KB-
titkár előléptetését indítványozta. Berecz János
visszaemlékezéséből tudjuk, hogy a pártértekezlet előtt egy
héttel, vagyis május 13. körül a kormányfő kérte, hogy látogassa
meg Trombitás utcai otthonában. A KB-titkár fiatal színésznő
feleségével, Sáfár Anikóval érkezett. Miközben az asszonyok
tévét néztek, Grósz egy fröccs mellett vetette fel, mi lenne, ha
Berecz lenne a főtitkárjelölt. „Kinevettem. Biztosan nem esett
jól neki a nevetés. Határozottan közöltem: tudom, eldöntött,
hogy ő legyen a főtitkár” – olvashatjuk az egykori ideológiai
titkár memoárjában.
Grósz részéről még elhangzott javaslatként Nyers Rezső neve
is; és noha Kádár kijelentette, hogy nagyra tartja, elvetette a
felvetést. Pozsgay személye is előkerült, de ezt a gondolatot a
miniszterelnök mindenféle veszély nélkül bedobhatta, mert
„Kádárnak erős ellenérzései voltak vele szemben”.

NYERS REZSŐ A RÁDIÓNAPLÓ CÍMŰ MŰSORBAN

 Nyers Rezső szociáldemokrata aktivistaként kezdte pályafutását.
Édesapja volt Kispest polgármestere. Az ifjú Nyers az 1948-as
pártegyesítés után is benne maradt a politikában. Ettől az évtől
országgyűlési képviselő, néhány éves megszakítással egészen
1998-ig részese a magyar parlament munkájának.
1956 nyarán nevezték ki élelmiszeripari miniszternek; ebbéli
minőségében tagja Nagy Imre forradalmi kormányának is. A
szovjet intervenció után a Kádár-kabinet közellátásügyi
kormánybiztosa. Az MSZMP KB tagjaként 1957 decemberében
megszavazta a Nagy Imrével szembeni büntetőeljárás
megindítását.
1960-tól két éven át pénzügyminiszter, majd 1962-től 1974-ig a
KB gazdaságpolitikai titkára, az új gazdasági mechanizmus egyik
atyja. Leváltása után az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének
igazgatója.
1988 májusában ismét bekerül a Politikai Bizottságba – 1966
és 1974 között már résztvevője a legfőbb állampárti grémium
tanácskozásainak. 1988-ban államminiszteri pozíciót is vállal.
Kádár János pártelnöki leváltása után az MSZMP utolsó elnöke.
1989 októberében az új párt, a Magyar Szocialista Párt első
elnökévé választják; 1990 nyaráig tölti be ezt a tisztséget.
Nyers Rezső 1998-tól visszavonul a közélettől. 2018-ban, 95
évesen hunyt el.

E ponton – a kronologikus történetmesélést némiképp

megszakítva – talán érdemes tisztáznunk, hogy a
forrástöredékek, visszaemlékezések ismeretében miként ítéljük
meg, mennyire hajtotta a főtitkári ambíció 1988 tavaszán Grósz
Károlyt.
Értelmezésünk szerint a miniszterelnök eltökélt volt, hogy a
Politikai Bizottságban döntő személyi változások történjenek,
illetve a megfáradt Kádár János pártvezetői helyére másik
politikus üljön. Az nem egyértelmű, hogy Grósz csak a politikai
fordulatot generáló személyi változásokat akarta nagyon, vagy
ezzel párhuzamosan erősen vágyott a főtitkári posztra is.
Pozsgay visszaemlékezése szerint a már említett márciusi
balatonarácsi beszélgetéskor szóba került Grósz potenciális
főtitkársága is.
„Pozsgay Imrével lefolytatott egyik négyszemközti
beszélgetésen – mely a Balaton-parti villájában folyt le –
megpróbáltunk a közelgő néhány év várható személyi
mozgásáról is véleményt cserélni. Ekkor vetődött fel, hogy
amennyiben kikerülhetetlenül bekövetkezik a pártfőtitkári
megválasztásom, abban az esetben lemondok miniszterelnöki
beosztásomról” – így emlékezett a balatonarácsi találkozáskor
elhangzottakra Grósz Károly. Ebből következik, hogy Grósz
főtitkárjelöltsége valóban szóba került Balatonarácson, de
ahogy idéztük, a volt kormányfő nem úgy beszélt minderről,
mint amit kifejezetten akar, hanem úgy, hogy „amennyiben
kikerülhetetlenül bekövetkezik”.
Pozsgay a 2013-as, visszaemlékező interjúban azt is elmondta:
Grósz említést tett arról, hogy „beszélt sok elvtársával, akik jó
néven vették és örültek volna, ha ő váltaná a pártfőtitkári
poszton Kádárt”. Ám önmagában az a tény, hogy a kormányfő
tájékoztatta erről a Hazafias Népfront főtitkárát, nem
bizonyítja, hogy eltökélten tört volna a főtitkárság
megszerzésére.
Nem vethetjük el annak lehetőségét, hogy Grósz Károly
számára valóban kézenfekvő és egyben akár még kényelmes is
lett volna Berecz főtitkársága, hiszen akkor a megkezdett és
addig kifejezetten sikeres kormányfői munkát folytatni tudta
volna.
A pártértekezlet előtti napokban folytatott intenzív
négyszemközti tárgyalásokkor Grósz Kádárnál is hivatkozott
arra, hogy azért nem vállalná jó szívvel a főtitkárságot, mert az
1990-ig tartó országgyűlési ciklust szeretné miniszterelnökként
befejezni.
„Grósz jó machiavellista volt. A hatalmat szerette volna. S
ebben mi segítettünk neki, mert akkor nem volt más figura, aki
a pártapparátust igazán meggyőző módon kezelni tudta volna”
– ez Pozsgay Imre nyilvánvalóan negatívan elfogult véleménye.
Pozsgay álláspontja egyértelmű: Grósz Károly akarta a
főtitkárságot, csak „jó machiavellistaként”, a szándékait nem
tette világossá.
 DRUKK

A kádári hatalmi mechanizmusokat és praktikákat pontosan

ismerő Grósz tudta: aki hosszabb ideig nyíltan utódjelölt, az a
„pápaválasztó konklávén” végül nem lesz befutó. Grósz Károly
„habozását” ilyen értelemben politikai manővernek is
tekinthetjük; még akkor is, ha mindegyik visszaemlékező
interjújában azt a teóriát vázolja, hogy neki abban a történelmi
helyzetben – részben akarata ellenére – muszáj volt elvállalnia
a főtitkárságot.

Van még egy, a nagypolitikai ambíciók szempontjából nézve

értelmezhetetlen drámai jelenség, amely szintén árnyalja a
főtitkárjelöltség történetét. A főtitkárváltás egy Magyarország
jelenkori történelmét befolyásoló eseménysorozat volt: a
hatalomtechnikai lépések, a színlelések, a szándékok, az
érdekek, bizonyos szempontból az árulások és számos
feltérképezhetetlen emberi tényező zavaros elegye. Ebben a
rejtett, a felszín alatti privát szférát is érintő folyamatban az
említés szintjén szóba kell hoznunk, hogy a Grósz család 1988-
ban szörnyű nehézségeken megy át. A feleség, aki –
emlékezhetünk – a borsodi költözés kapcsán is ellenállt, és
magának Kádárnak kellett kapacitálnia, a férj főtitkárságáért
sem lelkesedik, szó szerint „őrültségnek” tartja annak már az
ötletét is. Az amúgy sem egyszerű helyzetet az teszi még
nehezebbé, hogy az asszony halálos beteg. Nem sokkal
korábban daganatos megbetegedés miatt eltávolítják az egyik
veséjét, és mindketten tudják, hogy kevés ideje van hátra.
Az asszony Kádár János temetése után két nappal, 1989. július
16-án hunyt el. Tragikus tény, hogy hét évvel később férje is
veserákban halt meg.
Visszatérve a főtitkárjelöltség történetére: az egyértelmű volt,
hogy Grósz hiába vetette fel, Kádár János nem akarta, hogy
Berecz János legyen az új pártvezető.
Még május 17. előtt sor került egy újabb Grósz–Kádár
négyszemközti beszélgetésre. Grósz emlékei szerint ekkor
számára váratlan és különös dolog történt. A leköszönő főtitkár
a politikai társalgás közepette elkezdett könnyezni. „Folytak a
könnyei. Rettenetesen megdöbbentem. Azt hittem, hogy
megbántottam, megsértettem” – idézte fel Grósz a drámai
jelenetet a Vitézy Lászlónak adott 1992-es életútinterjújában. A
kormányfő zavarában megkérdezte a főtitkártól, hogy rosszul
van-e. Kádár jelezte, hogy nem, nincs baj, csak azon töprengett,
hogy „mennyire egyedül maradt”; sőt azt is odavetette
Grósznak, hogy még rá sem számíthat. A miniszterelnök
egyfajta bizarr vigasztalásként azt mondta, hogy rá igenis
támaszkodhat az idős politikus. Kádár ekkor állt elő azzal a
felvetéssel, hogy vállalja el a főtitkárságot, mert elég határozott
ahhoz, hogy el tudja látni a feladatot. „Egy teljesen összeroskadt
embert láttam” – emlékszik Grósz Károly, aki azt is elmondta,
hogy mivel úgy gondolta, szeretné végigvinni a miniszterelnöki
ciklusát, ezért valóban habozott a főtitkári pozíció
elvállalásával kapcsolatban. A kettejük közötti kompromisszum
tehát már a pártértekezlet előtt megszületett: Kádár – némiképp
akarata ellenére – elvállalta a korábban általa csak
kirakatpozíciónak tekintett pártelnökséget, Grósz pedig vállalta,
hogy egy ideig együtt viszi a miniszterelnökséget és a
főtitkárságot.
Kádár és Grósz egyezkedése önmagában természetesen nem
értelmezhető. A szovjet szándékok feltérképezése nélkül az
1988. májusi hatalomváltás sem érthető meg. Grósz Károly nem
beszélt oroszul, ebből következően csak közvetett szovjet
kapcsolatai lehettek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a
nyolcvanas évek második felében ne állt volna Grósz mögött
komoly szovjet támogatás. A modern kori magyar történelemről
könyvet publikáló brit történész, Norman Stone egyszerűen
csak ennyit ír Grósz Károly főtitkárrá választásának hátteréről:
„Nyilvánvalóan Moszkva embere volt.”
Jegor Ligacsov, az SZKP KB titkára, Gorbacsov helyettese már
Grósz borsodi első titkársága alatt felfigyelt a magyar
politikusra. Szabó István, a Kádár-korszak tekintélyes
mezőgazdasági szakembere, PB-tag úgy tudja, Vlagyimir
Krjucskov, a KGB elnöke még a rádiós párttitkári időszakából
ismerte Grósz Károlyt. Tudnunk kell, hogy Krjucskov
diplomataként éveken át dolgozott Magyarországon, és
tárgyalóképes volt magyarul, így Grósszal akár közvetlenül is
kommunikálhattak. (Egy 1995-ös interjúban Grósz Károly így
beszélt a Krjucskovval ápolt kapcsolatáról: „Nagyon jó
viszonyban voltunk, és képes volt eljönni egy este, hogy reggelig
beszélgessünk.”)

AZ A TEKINTET (HORVÁTH ISTVÁN BELÜGYMINISZTERREL)

Kun Miklós, az orosz forrásokat és az egykori szovjet

politikusokat is jól ismerő történész szerint 1988 májusában
egyértelműen Grósz volt a „szovjetek jelöltje”. Ez még akkor is
így lehetett, ha Alekszandr Jakovlev, a peresztrojka atyja,
Gorbacsov tanácsadója, az SZKP PB tagja úgy vélte, Grósz
inkább „vidékies újságírónak” látszik.
Arra vonatkozóan, hogy Grósz valóban a „szovjetek embere”
– vagy másként megfogalmazva, a „szovjetek jelöltje” – lett
volna, talán a legfontosabb forrásunk az 1988. márciusi
Medvegyev-jelentés. Vagyim Medvegyev, az SZKP KB titkára, a
Politikai Bizottság tagja Mihail Gorbacsov és a szovjet
pártvezetés számára készített jelentésében elemezte a
magyarországi helyzetet. A befolyásos szovjet politikus
feltételezhetően Gorbacsov megbízásából vizsgálta a magyar
belpolitika viszonyait. A dokumentumban Medvegyev arról írt,
hogy „Grósz kormányfővé történt kinevezése után kritikusan
elemezte az országban kialakult helyzetet, kidolgozta a
gazdaság stabilizálásának programját, tekintélye növekedett, és
ezzel együtt tovább erősödött a pártvezetés iránti kritikus
viszony. Ma a magyar társadalom különböző rétegei úgy látják,
hogy az ország jelenlegi helyzetéből való kilábalásának útján
éppen [a pártvezetés] gyengesége, fáradtsága, az energikus
intézkedések hiánya a fő akadály” – olvasható a KB-titkár
jelentésében. A forrásnak már ebből a részéből is nyilvánvaló,
hogy a szovjet pártvezetés valóban Grószban látja a jövőt. A
dokumentum végén Medvegyev még egyértelműbben fogalmaz:
„Elfogadható formában ki kellene nyilvánítani, hogy politikai
támogatást nyújtunk Grósz elvtársnak és néhány más magyar
vezetőnek.” E politikai támogatás abban is megnyilvánult, hogy
a Pravda 1988. április 4-én interjút közölt a magyar
miniszterelnökkel.

Jegor Ligacsov a nyolcvanas évek második felének egyik

legbefolyásosabb szovjet politikusa. Az ő ötleteként tartják
számon az orosz néplelket meggyötrő alkoholtilalom bevezetését.
Tagja volt a Gorbacsov vezette Politikai Bizottságnak, de 1990-ben
szembefordult a főtitkárral, és vereséget szenvedett. A
rendszerváltozás után kommunista színekben az Állami Duma
képviselője volt a jelcini Oroszországban. 2021-ben,
százesztendősen halt meg.
Az 1924-es születésű Vlagyimir Krjucskov az ötvenes években
öt éven át szolgált szovjet diplomataként Magyarországon.
Krjucskov innen ismerte az egykor budapesti nagykövetként
dolgozó Jurij Andropovot, aki később a KGB elnöke és az SZKP KB
főtitkára lett.
Krjucskovot 1978-ban nevezték ki a KGB elnökhelyettesévé,
1988-tól a szovjet titkosszolgálat első embere. 1991
augusztusában a Gorbacsov elleni sikertelen puccs legfőbb
szellemi irányítója. A többi puccsistával együtt Krjucskovval
szemben is eljárás indult, ám a duma 1994-ben amnesztiát adott a
Gorbacsovval szembeforduló egykori szovjet vezetőknek.
Vlagyimir Krjucskov 2007-ben halt meg.

Az is a szovjet politikai támogatás része volt, hogy az 1988

áprilisában a Szovjetunióban tartózkodó Thürmer Gyulán, az
MSZMP Külügyi Osztályának munkatársán keresztül – akivel
titokban találkozik Alekszandr Jakovlev KB-titkár – üzennek a
magyar pártvezetésnek: „Tudjuk, hogy Kádár elvtárs bölcs
döntést fog hozni. Grósz elvtársat méltó utódnak tekintjük.” Az
illetékesek nem verik nagydobra az üzenet tartalmát, de
értesülnek róla. Ne feledjük, ez még áprilisban történik, vagyis
Kádár és Grósz májusi alkuja előtt. A szovjet támogatásról szóló
információval Grósz higgadtan, tapintatosan gazdálkodik, és a
gorbacsovi vezetés biztatásával a háta mögött igyekszik Kádárt
a főtitkári posztról való távozásra bírni.
Gorbacsov úgy emlékszik, Kádár még május első felében is
hezitált, hosszan töprengett a saját sorsáról, politikai
szerepéről; vívódásáról az MSZMP még hivatalban lévő
főtitkára beszámolt a szovjet nagykövetnek, Sztukalinnak is. A
Budapestre akkreditált diplomata és személyesen Vlagyimir
Krjucskov KGB-elnök közvetített Kádár János és Mihail
Gorbacsov között. 1988 tavaszán a magyarul jól beszélő
Krjucskov két alkalommal is járt Magyarországon. Az első
vizitkor találkozott Kádárral és Grósszal, de nem talált alkalmat
a Berecz Jánossal való személyes kapcsolatfelvételre, ami
Berecz számára egyértelműen azt jelentette: ő nem lehet
főtitkár. Bizonyára e fájdalmas tapasztalata is közrejátszhatott
abban, hogy a KB-titkár kinevette Grószt, amikor a kormányfő a
pártértekezlet előtt egy héttel felvetette neki a
főtitkárjelöltségét. (Közvetlenül a pártértekezlet előtt Berecz és
Grósz között feszültebbé vált a viszony – egy, a
miniszterelnökkel folytatott telefonbeszélgetést az MSZMP KB
titkára a következő vulgáris mondattal zárt le: „Le vagy te
sz.rva.”)
 Kádár János kérése volt a szovjet főtitkár felé, hogy a
pártértekezlet előtt néhány nappal Krjucskov, Gorbacsov
személyes követeként, ismét jöjjön el Magyarországra. A KGB-
elnök, az egykori magyarországi diplomata május 17-én este, az
MSZMP PB – hivatalosan a nyugdíjrendszer korszerűsítéséről
szóló – ülése után találkozott a döntését nagy nehezen meghozó
Kádárral. A hatalomtól búcsúzó pártvezető arról tájékoztatta
Krjucskovot, hogy ő maga a párt elnöke lesz, Grósz pedig „egy
személyben tölti be a miniszterelnöki és főtitkári tisztet”.
Krjucskovot az akkor még hivatalosan „csak” kormányfő Grósz
Károly a Parlamentben fogadja. A hatalomváltás utolsó puzzle-
darabjai is a helyükre kerültek.
Gorbacsov visszaemlékezése bepillantást enged a kulisszák
mögötti történések részleteibe; a szovjet főtitkár beszámol
arról, hogy a pártértekezlet „előestéjén”, vagyis május 19-én
telefonon beszélt Kádárral, aki megerősítette, hogy nem marad
az MSZMP első embere. A telefonbeszélgetés során sem
Gorbacsov, sem Kádár részéről nem hangzik el Grósz Károly
neve. Kádár annyiban utal Grósz személyére, hogy elmondta
Gorbacsovnak, nem lesz az új vezetésben főtitkárhelyettesi
poszt, mert egy 70 éves vezető mellett szükséges a helyettes, „ha
viszont a főtitkár 57 éves, akkor a helyettes felesleges”. Az „57
éves” Grósz mellé valóban nem került főtitkárhelyettes. Az
életkorra utaló megjegyzésen túl semmilyen más módon nem
érintik az új főtitkár személyét.
1988. május 22-én a Dózsa György úton még jócskán tartott a
pártértekezlet, még nem hirdették ki az eredményt, még nem
választották meg hivatalosan Grósz Károlyt főtitkárrá, amikor a
Bajza utcai szovjet nagykövetségre már megérkezett Gorbacsov
Grószt, mint új főtitkárt üdvözlő távirata. A szovjetek biztosra
mentek.
1995 augusztusában egy interjúban megkérdezték Grósz
Károlytól, hogy szerinte „véletlenül” került-e a főtitkári
pozícióba. Az egykori pártvezető válasza sokatmondó: „Véletlen
messziről nézve, közelről pedig egy politikai törvényszerűség.
Kialakult egy szituáció, amelyet fel kellett oldani. Nagyon sokan
épp ebben a vákuumban nagyon elbizonytalanodtak, én meg
mondtam a magamét változatlanul, és ez teremtett számomra
egy pillanatnyi politikai helyzetet.”
A május 20-án kezdődő háromnapos tanácskozás, a „májusi
pártértekezlet” politikai földrengést okozott. A főtitkárváltás az
előzetes alku alapján történt meg, az új Politikai Bizottságnak
azonban váratlanul sok, hat új tagja lett – és ami még
jelképesebb, az 1985 előtti tagok közül senki sem került be!
 KÁDÁR JÁNOS GYÁRLÁTOGATÁSON; MÖGÖTTE BALRA ÓVÁRI MIKLÓS

Mint emlékezhetünk, Kádár két tag cseréjét akarta volna az

előzetes egyeztetések során. Grósz amellett érvelt, hogy
legalább öt új ember kell – és végül hat új PB-tag kezdhette meg
a munkát.
Formailag a pártértekezlet küldötteinek a Központi Bizottság
tagjait kellett megválasztani, és a KB saját tagjai közül jelölte ki
a Politikai Bizottságot. A KB-ből olyan őskádáristák kerültek ki,
mint Gáspár Sándor, Havasi Ferenc, Németh Károly és Óvári
Miklós. A visszaemlékezések szerint Havasi sírva fakadt, mikor
szembesült azzal, hogy még a Központi Bizottságba sem
választották be.
 Az olyan kádárista őskövületek, mint Gáspár Sándor, Németh
Károly és Óvári Miklós 1988 májusában a pártértekezlet döntése
értelmében kiestek a politikából.
Gáspár Sándor 1945 és 1988 között szolgálta a kommunista
hatalmat. Volt a budapesti pártbizottság első titkára is, de a
közvélemény leginkább a Szakszervezetek Országos Tanácsának
elnökeként ismerte. Gáspár 1956-ban csatlakozott a Kádár vezette
kormányzathoz. 1959-től 1988-ig volt a Politikai Bizottság tagja.
1988-ban visszavonult a közélettől, 2002-ben hunyt el.
Hozzá hasonlóan Németh Károly is 1945 óta állt a kommunista
mozgalom szolgálatában. 1958 és 1988 között harminc éven át
országgyűlési képviselő, 1974-től 1978-ig a párt gazdaságpolitikai
titkára, 1978-tól közel tíz évig Kádár János helyettese. 1987-ben
alig egy esztendeig az Elnöki Tanács elnöke. 1988-ban nyugdíjba
vonult, 2008-ban hunyt el.

Az 1925-ös születésű Óvári Miklós egykoron latintanár volt.

Az intelligens pedagógus 1958-tól lett a pártapparátus tagja,
1970-től KB-titkár; Kádár János egyik leghűségesebb közvetlen
munkatársa. 1988-tól nyugdíjasként élt, 2003-ban bekövetkezett
haláláig.
A PB radikális megújítása Grósz Károly politikai számításait
igazolta vissza, másként fogalmazva: az új főtitkár győzött.
Noha Kádár pártelnök lett, a főtitkári posztért az előzetes
megállapodás alapján nem indult; a KB és a PB szinte teljes
kicserélődése az ő személyes kudarca is volt. Az exfőtitkár ettől
tartott a korábbi egyeztetések során: ha túl nagy személyi
változások lesznek, akkor az a kádári vezetés bukását jelképezi.
A pártértekezleten az eredmények ismertetése után – ahogy a
könnyező Havasi Ferenc fogalmaz – Kádár „meg volt
rökönyödve”.
Az értekezlet alatt – Grósz emlékei szerint – folyamatosan
kapta az üzeneteket a megyei delegációktól, hogy a küldöttek
„nagyobb cserét akarnak”. A kormányfő ezt Kádár Jánosnak is
jelezte. A tanácskozás során Kádár is érezte, hogy
végérvényesen kezd kicsúszni a kezéből az irányítás. Grósz
Károly emlékei szerint az értekezlet alatt többször is
egyeztettek, de a leköszönő főtitkár ideges, ingerült és
dekoncentrált volt.

KÁDÁR ÉS GRÓSZ PÁRTVEZETŐK TÁRSASÁGÁBAN AZ MSZMP

ORSZÁGOS ÉRTEKEZLETÉNEK EGYIK SZÜNETÉBEN, 1988. MÁJUS 21-
 ÉN

Az értekezleten részt vevő pártvezetők visszaemlékezései

szerint Grósz Károlynak döntő szerepe volt a küldöttek
befolyásolásában. A májusi pártértekezleten történteket a belső
pártpolitikai paletta legkülönbözőbb részein elhelyezkedő
közéleti szereplők minősítik Grósz puccsának. A reformer
politikusok (Németh Miklós, Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás), a
középutas Nyers Rezső és a szélsőbaloldali Ribánszki Róbert
egyaránt a puccs szót emlegetik visszatekintő interjúikban.
Andai György újságíró úgy emlékezett, hogy „Grósz és Berecz
– akkor még – szoros egységben győzködték a küldötteket
egyenként vagy kis csoportokban, személyesen vagy famulusaik
segítségével”. Grósz később arról beszélt, hogy bár
folyamatosan érzékelte a küldöttek elégedetlenségét,
radikalizálódását, ő „nem szervezett semmit”, sőt megpróbálta
„csendesíteni a hangulatot”.
„Kádár félreállítása, a májusi puccs Grósz kizárólagos érdeme
volt. Azt csak Grósz tudta megcsinálni. Megyei titkár volt
korábban két helyen is, ha valamihez, akkor a szervezkedéshez
értett” – ezek Németh Miklós szavai. Szűrös Mátyás egykori KB-
titkár is hasonló álláspontot képvisel: „Grósz szervezett puccsal
került a főtitkári székbe 1988 májusában, a pártértekezleten,
amikor váratlanul leváltották a Politikai Bizottság jelentős
részét. Ő szervezte meg a leváltásokat, az ő javaslatára állították
össze a jelölőbizottságokat, amelyek már tudták, mi a dolguk. Ő
volt a miniszterelnök, de már előtte nagy befolyásra tett szert,
mint a budapesti pártbizottság első titkára. Kész tények elé
állította még Kádárt is. Kádár sem számított arra, hogy a PB-nek
ennyi tagját leváltják és lehetetlenné teszik.” Szűrös
életútinterjújában is arról beszélt, hogy Grósz a pártértekezlet
előtt „nagy munkát végzett a csapatával, megdolgozva a
budapesti küldötteket, de a vidékieket is”.

A püspökladányi születésű Szűrös Mátyás 1975-től berlini, 1978-

tól moszkvai nagykövetként képviselte a szocialista
Magyarországot.
A szorgalmas, tehetséges fiatal 1953-tól hat éven át tanult
Moszkvában az Állami Nemzetközi Kapcsolatok Intézete
diplomácia szakán. Pályafutása sokáig a szocialista diplomata
tipikus karrierútja. Később nemzetibb jellegű megszólalásaival
eltér a fősodortól. Előfordul, hogy feltételezett nacionalizmusa
miatt a szovjetek feljelentik Kádárnál. A magyar első titkár nem
védi meg, de nem is lép fel ellene érdemben.
1983-tól Szűrös az MSZMP KB külügyi titkára. A rendszerváltó
közélet forgatagában, 1989 márciusában kerül az Országgyűlés
elnöki székébe. Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnökként
kiáltja ki a Magyar Köztársaságot 1989. október 23-án.
A szabadon választott országgyűléseknek egészen 2002-ig
tagja. Mindegyik alkalommal a Magyar Szocialista Párt színeiben
kerül be a parlamentbe, a 2002-es választások előtt azonban
szakított az MSZP-vel. 2022-ben 89 éves.

A mindig higgadtan fogalmazó Nyers Rezső álláspontja is

meglehetősen kategorikus, ő is puccsszerű lépésről beszél: „Az
MSZMP 1988 májusában tartott pártértekezletén dőlt el, hogy
Kádár távozik a főtitkárságból. Ez volt az első lépés. Ez nemcsak
azt jelentette, hogy Grósz Károly lett a főtitkár, hanem
összekapcsolódott azzal a puccsszerű lépéssel – amelyet Grósz
szervezett –, hogy a szavazásnál Kádár legfontosabb embereit,
Gáspár Sándort, Óvári Miklóst, Havasi Ferencet, Németh
Károlyt kibuktatták a hatalomból. Grósz egyeduralmat kívánt
teremteni magának a pártapparátusban. Ő már
miniszterelnökként kapcsolatba került Gorbacsovékkal, s a
Szovjetunióéhoz hasonló politikai nyitást támogatta, de ennél
többet nem akart. Olyan szocialista munkáspártot képzelt el,
amely elszakadva a szovjet modelltől, nyugati mintára
demokratizálja a pártot, azonban a kommunista hegemón
szerepet megtartotta volna.” Egy másik interjúban Nyers azt is
igyekezett megmagyarázni, hogy miért éppen Grósz Károly
tudta a kádárizmust leváltó politikusi szerepet eljátszani:
szerinte „Grósz érdekes és populáris egyéniség” volt, aki „igazi
földközeli” hatalomtechnikusként tudott mozogni az MSZMP
hátországában.
 KÁDÁR JÁNOS ÉS SZŰRÖS MÁTYÁS KOMMUNISTA VEZETŐKKEL A
VARSÓI SZERZŐDÉS TAGÁLLAMAINAK BUDAPESTI TALÁLKOZÓJÁN

Pozsgay Imre tudni véli, hogy Grósz Károly és emberei

„nagyon ravasz csellel” a pártértekezlet előtt a Köztársaság
térre hívták össze a megyei küldöttségvezetőket, és ott osztották
ki a listákat, hogy kire kell és kire nem kell szavazni a Központi
Bizottság megválasztásakor. Pozsgay szerint a
küldöttségvezetők, „anélkül hogy közölték volna, honnét van az
az utasítás”, véghez is vitték Grósz titkos akaratát. Pozsgay úgy
véli, Grósz erejét az adta, hogy „intim kapcsolatban” állt az
apparátussal. „Az akció nem utolsósorban Grósz Károly
szervezőerejének és az apparátussal való intim kapcsolatának
köszönhetően nagyon jól sikerült, jó eredményt hozott, hiszen a
Kádárral való előzetes alkut is messze túllépte a döntés” –
értékelt utólag az egykori államminiszter.

TÉVÉFELVÉTEL ELŐTT

Ribánszki Róbert, aki később az új MSZMP-ben Grósz Károly

párttársa lett, egy 1990-es interjúban arról beszélt, hogy az
1988. májusi pártértekezleten Grósz volt a „puccs” vezére.
A még hivatalban lévő főtitkár, Grósz Károly 1989 júliusában
egyértelműen cáfolni kívánta az addigra már afféle „városi
legendaként” terjedő puccsteóriát: „Puccsról szó sem volt. Az
első napi tanácskozás után már látszott, hogy a küldöttek
nagyobb horderejű változásokat akarnak, mint amit a vezetés
szükségesnek tartott. Előtérbe kerültek a személyi kérdések,
sajnos ezzel viszont elterelődött a figyelem a lényegről. Kádár
János talán azt várta, hogy a pártértekezlet szervezői leszerelik
ezt a hangulatot. Más szóval, akkor már nem volt tisztában a
helyzettel, becsapta őt az ismerethiány.”
Maga Kádár János élete utolsó interjújában ekképp beszélt a
májusi pártértekezleten történtekről: „Mi tagadás, voltak
meglepetések. A pártvezetés felkészült a változásokra, jómagam
is egyetértettem vele, de én nagyobb fokozatosságot képzeltem
el. Engem nagyon elszomorít egyesek viselkedése, különösen
azoké, akik éveken át állhatatosságot mímeltek, a közös ügy
önzetlen szolgálóinak mutatták magukat, és kiderült, hogy az
első felhők láttán az eresz alá húzódnak.” Kádár szavait nehéz
értelmezni, mikor olyan emberekről nyilatkozik, „akik éveken
át állhatatosságot mímeltek”. Valószínűsíthető, de nem állítható
teljes bizonyossággal, hogy Grósz Károlyról beszélt.
Huszár Tibor, Kádár János életrajzírója úgy fogalmazott a
májusi pártértekezleten történtekkel kapcsolatban, hogy „ennyi
kéz nem mozdul sugallat nélkül”. Moldova György a Kádárról
szóló könyvében az egykori főtitkárt „öreg fának” nevezi;
metaforája szerint Grósz Károly „a favágó”, aki társaival a
lehető legjobban időzítve távolította el az idős politikust a
hatalomból.
Kádár csalódottságát Grósz a visszaemlékező interjúiban is
elismerte. 1995-ben arról beszélt az utolsó főtitkár, hogy Kádár
Jánosban „mély nyomot hagyott” az, ami a pártértekezleten
történt.
„Életem talán legnyomasztóbb néhány perce volt az, amikor a
pártkonferencia befejeztével, amikor már elült minden zaj, a
teremből lekísértem a kocsijáig. Ő jött Mária nénibe karolva, én
mellette. A régi és az új főtitkár. Nem tudom, hogy mire
gondolhatott, egy szót sem szóltunk. Miközben beszállt az
autóba, mormogott néhány mondatot, hogy sok sikert,
eredményes munkát kíván” – mondta később Grósz, akinek
visszaemlékezéseiben vissza-visszatérő elem, hogy Kádár „az
apparátus lázadásának” tekintette az 1988. májusi
pártértekezleten történteket. „Ő így is halt meg, azzal a
meggyőződéssel, hogy tulajdonképpen egy párton belüli puccs
történt ellene, amit az apparátus szervezett meg” – emlékezett
utolsó interjújában Kádár János utódja.

TÁVOL ÉS MÉGIS KÖZEL – GRÓSZ ÉS KÁDÁR AZ 1988. MÁJUSI

PÁRTÉRTEKEZLETEN

Azt is Grósz Károlytól tudjuk, 1988 májusa után valamelyik

kötetlen beszélgetésük során Kádár János elkezdett egy
gondolatot, amelyet azonban utána nem fejezett be. Kádár arról
beszélt, hogy azért támogatta Grósz főtitkárjelöltségét, mert
„maga mindig egyenes ember volt”. A be nem fejezett mondat
még Grósz értelmezése szerint is mély csalódottságot fejezhetett
ki – vagyis a pártértekezleten nem minden történt „egyenesen”.
Bár erre egyértelmű bizonyíték nincs, több forrás is azt
támasztja alá: Kádár a későbbiekben megbánta, hogy Grósz
Károlyt választotta ki utódjául, mert csalódott az új főtitkárban.
Grósz Károly egy sajtóinterjúban arról beszélt, hogy ő nem
Kádár Jánost szorította ki a politikából, hanem legfeljebb „a
kádárizmus bizonyos vonatkozásait”. Egy 1990-ben publikált
tanulmány szerzői úgy fogalmaznak, hogy Grósz 1988
májusában megadta „az agonizáló” kádárizmusnak a
„kegyelemdöfést”. Roger Gough, Kádár életrajzírója
metaforikusan „apagyilkosságnak” nevezi a leköszönő
főtitkárral a pártértekezleten történteket.
„Nem volt könnyű” – ezt 1988 júliusában Moszkvában
mondta Grósz Károly Mihail Gorbacsovnak, amikor a májusi
pártértekezlet eredményéről váltottak szót. A miniszterelnök-
főtitkár arról is beszélt a szovjet pártvezetőnek, hogy Kádár
„rosszul ítélte meg a helyzetet, nem vette figyelembe, hogy a
párttagság sokkal határozottabb beállítottságú, arra akarja
kényszeríteni a vezetést, hogy számoljon el az elmúlt 15 évben
elkövetett hibákkal”.
 FALFIRKA – EGY VÉLEMÉNY A SOK KÖZÜL

Hogy Grósz Károly Kádár Brutusává vált volna? Erre a

kérdésre nem tudunk egyértelmű választ adni. A korábbi
oldalakon felsorakoztatott információmorzsák, emléktöredékek
alapján az olvasó magában kialakíthat egy véleményt arról,
hogy Grósz milyen szerepet játszhatott Kádár János
félreállításában, a kádárizmus megdöntésében. Ha e „szerepre”
keresünk egy pontos jelzőt, akkor ez a bizonyos jelző talán ez
lehet: történelmi.
Mentor? Az új főtitkár és elődje

Élete utolsó interjújában Kádár János a májusi pártértekezlet

utáni időszakról így beszélt: „Én nem akartam elnök lenni, de
azt mondtam, ha ezzel szolgálni tudok, akkor vállalom. Ami a
PB-üléseken való részvételt illeti: az első ülésre elmentem.
Meghallgattam a napirend feletti vitát, aztán elmondtam a saját
véleményemet. Akkor azt is bejelentettem, hogy az üléseken a
jövőben nem kívánok részt venni.” A Politikai Bizottság
üléseinek előterjesztéseit Kádár rendszeresen megkapta, a
dokumentumokat véleményezte; ilyenkor az is előfordult, hogy
személyesen vagy telefonon kereste utódját. Grósszal egészen
1989 áprilisáig lényegében hetente egyeztettek.
Pártelnökként Kádár külföldi delegációkat fogadott, és 1988
nyarán egyedi ügyekben még közvetítést is felvállalt –
fennmaradt egy levélváltás, amelynek során Németh Miklós
gazdaságpolitikai KB-titkár figyelmébe ajánlott egy
közgazdasági javaslatot.
 AZ ÚJ FŐTITKÁR

Kádár János pártvezetői időszakának egyik jellegzetes

intézménye volt a „panasziroda”, ahová az állampolgárok
ügyes-bajos dolgaikkal fordulhattak. A panasziroda egy
demokratikus struktúrában persze elképzelhetetlen, hiszen az
ügyek intézésére léteznek az alkotmányos intézmények, és nem
kell egy állampárti bejelentő osztály. A panasziroda működését
ugyanakkor Kádár személyesen nagyon fontosnak tekintette;
úgy gondolta, egyfajta társadalmifeszültség-levezető szelep
szerepének kell lennie. Grósz Károly főtitkársága elején, egyik
első döntéseként megszüntette a „bejelentő osztályt”. Az új
főtitkár úgy gondolta, nincs szükség egy, az állami struktúrák
felett lebegő kegyosztó hivatalra – a közigazgatás és az
igazságszolgáltatás intézményei majd elvégzik a feladatokat.
Kádárt Grósz döntése a panaszirodáról nem érintette jól, de úgy
gondolta, hagyni kell, hogy az új főtitkár szabadon cselekedjen.
A pártelnöki „díszpozíciót” betöltő Kádár János azt is zokszó
nélkül elviselte, hogy régi titkárságát leépítik; megmaradt szűk
stábja Kádár személyes ügyeinek intézésére korlátozta teendőit.
Kádár négyszemközt, az új főtitkárral folytatott egyik
egyeztetés során, 1988 nyár végén, elmondta a véleményét
Grósz Károlynak a híres-hírhedt aradi tárgyalás utáni csúfos
szegedi interjújáról is.
1988. augusztus 28-án Grósz Károly tárgyalóasztalhoz ült
Nicolae Ceauşescuval. A megbeszélés eredménye közismert:
„Arad” a sikertelenség szinonimájává vált.
„Még Kádár János is megjegyezte, hogy kevesebb is elég lett
volna nyilatkozatomban a »kedves vendéglátóink« kifejezésből.
Az én nyilatkozatomat azonban az a remény diktálta, hogy
mindannak, ami Aradon történt, pozitív folytatása lesz.
Tévedtem. És a mából visszanézve ma már másképp
nyilatkoznék.”

1977-ben a romániai Nagyváradon és Debrecenben találkozott

egymással a magyar és a román pártvezető. Kádár János
sohasem szimpatizált Ceauşescuval. A nagyváradi és a debreceni
tárgyalás csak megerősítette a magyar politikus ellenszenvét
román kollégájával szemben. Ceauşescu a forró témának számító
nemzetiségi kérdésben érdemben nem engedett. A találkozó egyik
sovány eredménye volt, hogy a felek megállapodtak a kolozsvári
magyar konzulátus megnyitásában. A román fél azonban ezt is
 húzta-halasztotta; és a konzulátus csak három évvel a
csúcstalálkozó után nyílhatott meg. Az egyébként sem túl bőkezű
nemzetiségi ígéretek közül pedig lényegében semmi nem teljesült.
Kádár János a kudarccal végződő, 1977-es tárgyalás után
döntötte el: hacsak lehet, többet nem találkozik négyszemközt a
román diktátorral. Kádár ezt az önmagának tett vállalását
teljesíteni tudta: kétoldalú találkozó keretében sohasem kellett
fogadnia Ceauşescut. 1986-ban a Varsói Szerződés Politikai
Tanácskozó Testületének ülésén azonban kénytelen volt a magyar
fővárosban vendégül látni a román pártvezetőt, de az nem
kétoldalú protokoll volt, hanem egy nemzetközi kötelezettség
abszolválása; Ceauşescu csak az egyike volt a hat magas rangú
kommunista vendégnek.

Komoly történeti dilemma, hogy Grósz Károly miért akart

mindenáron Ceauşescuval találkozni. A kérdésre adott
válaszban nem megkerülhető a Kádár–Grósz-viszony.
Némiképp leegyszerűsítve: Grósz meg akarta mutatni, hogy ha
Kádár hosszú éveken át nem tudott hatni a román diktátorra,
akkor neki majd sikerül.
„Ez az ember engem már annyiszor megsértett, hogy azon én
nem tudom túltenni magam” – mondta Kádár János
Ceauşescuról. E szavak az 1988. májusi pártértekezlet előtt nem
sokkal hangozhattak el, egy Grósz Károllyal folytatott
beszélgetés során.
 KÁDÁR TARTOTTA A TÁVOLSÁGOT CEAUŞESCUTÓL

Kádár János az 1977-es debreceni és nagyváradi sikertelen

tárgyalás után nem volt hajlandó többé kétoldalú
megbeszélésen Ceauşescuval találkozni; úgy vélte, nincs
értelme, mert Ceauşescu megbízhatatlan, és nem lehet vele
megállapodásokat kötni.
Kádár a főtitkárként adott egyik utolsó nemzetközi
interjújában is egyértelművé tette, hogy nem tartja aktuálisnak
egy román–magyar csúcstalálkozó előkészítését. Az öreg
főtitkár 1988. április 25-én adott interjút John McLaughlin
amerikai televíziós személyiségnek. A beszélgetés során a
riporter rákérdezett a román–magyar viszonyra is; Kádár
válaszából egyértelműen kiolvasható volt: továbbra is
elzárkózik attól, hogy a közeljövőben létrejöjjön egy, a
főtitkárok közötti kétoldalú tárgyalás.
A májusi pártértekezlet után a magabiztos új főtitkár, Grósz
Károly úgy érezhette: ami tekintélyes elődjének nem sikerült, az
majd sikerül neki – megszelídíti az idősödő diktátort.
Az akkori külügyminiszter-helyettes, Szokai Imre is úgy véli,
Grósz a Ceauşescuval való tárgyalást egyfajta Kádárral (vagy
talán inkább Kádár árnyékával) szembeni különös
„legitimációs” kényszer miatt erőltethette. Grósz fejében az
lehetett, hogy hiba volt 11 éven keresztül lemondani a
közvetlen tárgyalás lehetőségéről. A főtitkár-miniszterelnök
túlságosan bízott a saját kommunikációs képességeiben, és
ebből fakadóan hitt benne, hogy a találkozó során dinamikus
fellépésével eredményeket tud felmutatni – mindez pedig
élesen szembeállítható az évtizedes kádári
tárgyalásképtelenséggel. Grósz számára bel- és külpolitikai
szempontból is imázserősítő elem lehetett volna, hogy ő képes
szembenézni az akkor Európában már Neróhoz hasonlított
román diktátorral.
Grósz Károly június 12-én – kissé különös módon – a
munkásőrparancsnokok országos tanácskozásán jelentette be,
hogy a közeljövőben tárgyalni szándékozik a román vezetéssel.
Szűts Pál, a bukaresti magyar nagykövet a korábbi hetekben
folyamatosan azt kommunikálta a magyar döntéshozók felé:
Grósz romániai látogatásának nincs értelme, mert egy ilyen
protokollesemény pusztán Ceauşescu érdekében állna.
„Megdöbbenten hallottam azt a budapesti hírt, hogy Grósz
Károly, az MSZMP főtitkára a közeljövőben Romániába látogat.
Mi ez? Azt hittem, rosszul hallottam. Nem, ez nem lehet! Ilyen
hirtelen. Miért? Nem ilyen szellemben nyilatkoztak otthon
legutóbb. Persze azóta pártértekezlet volt, és Grósz Károly lett a
főtitkár. De akkor is! Miért gondolja ő most azt, hogy amit
Kádár nem tudott megoldani éveken keresztül, ő majd
megoldja?” – olvasható a nagykövet naplójában.
A június 14-i PB-ülésen a magát egyre inkább Grósszal
szemben pozicionáló Pozsgay Imre arról beszélt, hogy „aki
Romániába most elmegy, és Ceauşescuval szóba áll, az
óhatatlanul kompromittálódik”. A májusi pártértekezleten
felálló új, reformer irányultságú vezetésben lényegében
egyetértés volt arról, hogy Ceauşescu kiszámíthatatlan,
megbízhatatlan; a túlnyomó többség úgy gondolta, az a
hatékony módszer Ceauşescu kezelésére, amit Kádár hosszú
éveken át alkalmazott. Ilyen értelemben és ebben a témában –
ha tetszik – volt egy kvázi kádári konszenzus, amelyet csak
egyetlen ember kívánt felülírni: Grósz Károly, aki a kádári „nem
tárgyalunk és ezzel nem legitimáljuk Ceauşescut” elvvel
szemben szinte mindenáron és alapvetően feltételek nélkül
tárgyalni akart.
 NICOLAE CEAUȘESCU ÉS MIHAIL GORBACSOV A VSZ
TAGÁLLAMAINAK BUDAPESTI TALÁLKOZÓJÁN

A történelmi találkozóra 1988. augusztus 28-án került sor. A

magyar delegáció már a határátlépés után faramuci helyzetbe
került: Grósz Károlynak a román fél kérésére luxus
Mercedeséből át kellett szállnia egy Daciába. Grósz
beleegyezett, és a magyar küldöttség tagjai
lehallgatókészülékekkel felszerelt autókban haladtak Arad felé.
Aradon Nicolae Ceauşescu rendkívüli pompával fogadta a
magyar főtitkárt. „Grósz mintha elolvadt volna attól, hogy őt
díszszázaddal várták, és kitették a fényképét” – emlékezett a
bizarr szituációra a tárgyalás után másfél évvel Szűrös Mátyás
külügyi KB-titkár.
Grósz a tárgyalás során mindent megtett az együttműködés
keretének újraformálásáért, de azzal nem kalkulált
kellőképpen, hogy a magyar delegációt nem egy – legalább
részleges – kompromisszumokra törekvő román politikus,
hanem egy, a saját rendszere mindenáron való túléléséért
küzdő dörzsölt és makacs diktátor fogadta.
„Grósz Károly minden aradi melléfogására csak rálicitált
azzal, ahogy hazaérve, Szegeden sietve összefoglalta
tárgyalásait” – véli Szűrös Mátyás.

GRÓSZ KÁROLY MINISZTERELNÖK-PÁRTFŐTITKÁR A SZEGEDI

INTERJÚJA ELŐTTI PILLANATOKBAN

A 17 perces szegedi interjú legtöbb indulatot kiváltó része az

volt, amikor Grósz a falurombolás kapcsán kommunikációjában
lényegében átvette a hivatalos román álláspontot, és
relativizálni kezdte a „területrendezési koncepció” veszélyeit,
az arról szóló független hírforrásokat, továbbá azt hangoztatta,
hogy a magyar diplomáciának erről a kérdésről nem volt
elegendő információja. „Nekem az az érzésem, hogy mi nem
vagyunk egészen pontosan tájékozódva arról, hogy ott mi
történik” – mondta a főtitkár-miniszterelnök a Rangos
Katalinnak és Kulcsár Istvánnak adott élő televíziós
interjújában. Az is megdöbbentő volt a közvélemény számára,
hogy az erdélyi magyarok ezreinek menekülését okozó
diktátort Grósz a beszélgetés során „kedves házigazdának”
nevezte. Ez, mint említettük, még Kádár nemtetszését is
kiváltotta.
A napjainkig kitartó urban legend szerint Grósz Károly a
szegedi interjúja előtt közvetlenül „bepálinkázott”, és az MTV-s
szereplés során alkoholos befolyásoltság alatt állt. A pártfőtitkár
személyes tanácsadója ezt kizártnak tartja, mert Grósz, ha
fogyasztott is alkoholt, akkor inkább csak fröccsöt.
A társadalmi ellenérzést az alakuló mozgalmak, közéleti
szervezetek, ellenzéki közszereplők is igyekeztek artikulálni. Az
MDF vezető személyisége, Csoóri Sándor a tekintélyes szegedi
irodalomtörténésznek, Ilia Mihálynak – egy, az állambiztonsági
szervek által operatív eszközökkel megszerzett beszélgetés
során – azt mondta, hogy Grósz Károly az aradi találkozón a
Romániával szemben eddig elért politikai eredményeket
semmissé tette, a munkát elölről kell kezdeni. „Kedves
Károlyunknak nemcsak erkölcsileg, valóságosan is meg kell
buknia” – fogalmazott Csoóri, aki azonban nemcsak
magánbeszélgetésekben, hanem a BBC-nek nyilatkozva is
kifejtette karakteres véleményét.
A New York Times szeptember 4-én írt az aradi találkozó
következményeiről. Az amerikai lap megállapította: „Mr. Grósz
képtelen volt engedményeket kicsikarni Mr. Ceauşescutól.” Az
újság értesülései szerint Kádár János azt mondta
munkatársainak: még akik korábban a leginkább bírálták az ő
vezetői tevékenységét, azoknak is el kell ismerniük, hogy ő soha
nem ment volna bele egy ilyen meddő találkozóba
Ceauşescuval.
Kéri László politológus e jelenségről sommásan csak annyit
mond: az aradi kudarc után Grósz Károly „politikai
tetszhalottá” vált. Tőkés Rudolf történész-politológus történeti
ítéletében úgy látja, az aradi tárgyalásokon Grósz
„országvezetői nagysága” került mérlegre, és az eredmény
sokat ártott a tekintélyének, mert a széles nyilvánosság számára
kiderült: az ilyen súlyú feladatok meghaladják Grósz „szerény
képességeit”.
Sárközy Tamás jogászprofesszor szerint „Arad” után Grósz
ellen az egész médiavilág „összeállt”, kihasználva a főtitkár
vereségét Ceauşescuval szemben: „a korábban felnagyított,
büszke tekintetű emberből a fotósok rövidesen egy gonoszul
vigyorgó púpos szerencsétlent fabrikálnak” – írja Sárközy.
Kimmel Emil, az MSZMP helyettes szóvivője 1989. február 23-
án – mikor Kádár a politikai végakaratát megfogalmazó
Magyarország-interjúra készült – egy viszonylag spontán
beszélgetésbe keveredett az egykori főtitkárral. Ez egy olyan
nap lehetett, amikor Kádár János még képes volt tisztán
gondolkodni, és a gondolatait világosan megfogalmazni.
Kimmel visszaemlékezése szerint Kádár ebben a beszélgetésben
helyesnek tartotta azt, hogy Grósz Károly elment Aradra
tárgyalni. „Ceauşescuról belekezdett valamibe, hogy
tulajdonképpen rafinált politikus, mert Grószt a Kádár ellen,
tehát őellene akarta felhasználni. Mintegy a Grósszal szerette
volna dokumentálni, hogy lám, ezzel az emberrel lehet
tárgyalni, de amazzal nem lehetett” – emlékezett Kimmel.
Grósz az aradi találkozó bevállalásával azt szándékozott
demonstrálni, hogy majd ő eredményes lesz a „Ceauşescu-
katlanban” – ott, ahol még Kádár képességei sem voltak
elegendőek. A román diktátor azonban saját hatalmi céljai
érdekében pusztán kihasználta az új főtitkárt. Grósz Károly
aradi kudarca utólagosan is igazolta: Kádárnak volt igaza
abban, hogy Ceauşescuval nincs értelme a külön találkozóknak.
Grósz imázsa Arad után jóvátehetetlen károkat szenvedett el.

ÖSSZEOMLÓ IMÁZS ARAD UTÁN: GRÓSZ AZ MTV SZEGEDI

STÚDIÓJÁBAN
 Az osztrák Neue Arbeiter Zeitung hasonlította először Ceauşescut
Neróhoz. A román diktátor hírhedt falurombolási terve szerint
1990-től kezdődően közel hétezer kistelepülést dózeroltak volna le
a föld színéről.
A Ceauşescu-féle rémuralom a hűséges biztonsági szolgálatra,
a félelmetes Securitatéra támaszkodhatott. A rezsimjével
szemben kirobbant brassói felkelést Ceauşescu 1987
novemberében brutálisan leverte. Több mint háromszáz embert
tartóztattak le, közülük sokakat megkínoztak, hatvanegy embert
pedig kényszermunkára ítéltek.
A diktatúrának az 1989 decemberi forradalom vetett véget. A
népfelkelés napjaiban, december 25-én Ceauşescut és feleségét a
magukat forradalmi törvényszéknek nyilvánító fegyveresek golyó
általi halálra ítélték, és kivégezték. A kivégzésről szóló felvételek
bejárták az egész világot.

Nemcsak az aradi találkozó, de az 1988. júliusi Gorbacsov–

Grósz-tárgyalás sem értelmezhető a Kádár-faktor nélkül.
A moszkvai találkozón a magyar pártvezető már ekkor
felvetette Gorbacsovnak a szovjet csapatok Magyarországról
történő kivonásának ügyét. A július 5-i tárgyalás szószerinti
jegyzőkönyve e témát nem érinti, de mindez az ügy bizalmas
jellege miatt is történhetett így. A magyar főtitkár utólag így
emlékezett: „A szovjet csapatok kivonásáról én kezdtem el
tárgyalni 1988-ban. Gorbacsov arra kért, hogy a bécsi
haderőcsökkentési tárgyalások miatt ezt ne hozzuk
nyilvánosságra. És én ebbe belementem. Ez politikai műhiba
volt. Én mindenesetre megörültem annak, hogy viszonylag
rövid beszélgetés után Gorbacsov azt mondta: rendben van,
egyetértünk. Felállt az asztaltól, odament az íróasztalhoz,
felhívta a honvédelmi minisztert, és azt mondta: »Itt ül nálam
Grósz elvtárs, a csapatok kivonásáról beszélgettünk. Az
elképzelést maximálisan támogatom, készítsenek javaslatot,
aztán a magyar és az orosz vezérkari főnökök kezdjék meg a
csapatok kivonásának technikai részleteit kidolgozni.« Ezt én
nagy győzelemnek tartottam.”

Grósz Károly 1987-es miniszterelnöki kinevezéséig lényegében

semmiféle diplomáciai tapasztalattal nem rendelkezett, de
viszonylag hamar kialakított egy újszerű, kifejezetten dinamikus
tárgyalási stílust. Erre hoz példákat visszaemlékezésében Horn
Gyula. Horn szerint Grósz „keményen tudott tárgyalni”: az egyik
alkalommal Rizskov szovjet miniszterelnök álláspontját utasította
vissza „rideg ábrázattal”, míg máskor a lengyel kormányfőt
kényszerítette állásfoglalásra dinamikus stílusa.

Grósz Károly az 1988. júliusi moszkvai út előtt Kádár Jánossal

beszélt arról, milyen témákat fog felvetni Gorbacsovnak. Az új
főtitkár jelezte elődjének, hogy a szovjet csapatkivonás kérdését
is előhozza majd a tárgyalóasztalnál. Kádár úgy reagált: legyen
óvatos, mert ez a téma a szovjeteknek nagyon érzékeny
pontjuk. „Mondom neki, de hát én jól ismerem ennek az
egésznek a történetét. Már 1958-ban ki akartak menni, csak az
ön kérésére maradtak itt. És azóta senki a magyar párt részéről
nem kezdeményezte a kivonulást. Bizonyára azért nem, mert
ön így tartotta biztonságosnak a helyzetet az országban. Azt
mondta erre: igen, és hozzátette, hogy ő levelet is írt
Hruscsovnak. Aztán én megkerestettem ennek a levélnek a
másolatát, és Kádár valóban írt Hruscsovnak. Az van benne:
amennyiben eljött az ideje annak, hogy kivonuljanak, akkor a
magyar fél fogja ezt kezdeményezni. De hát nem tehette… Végül
Kádár azt mondta: jó, csinálja, helyeslem, de vigyázzon, mert
erre az oroszok nagyon érzékenyek” – mesélte 1994-ben Grósz
Károly. Az előbbi idézet azonban nemcsak Gorbacsov és Grósz,
hanem Grósz és Kádár kapcsolatáról is fontos részleteket tár fel.
A júliusi moszkvai út előtt a miniszterelnök-főtitkár fontosnak
tartotta, hogy kikérje elődje véleményét, vagyis a közöttük lévő
viszony lehetővé tette, hogy a „tanuló” főtitkár támaszkodjon
Kádár tapasztalataira. E területen is megfigyelhető azonban az
a grószi hozzáállás, hogy majd ő megmutatja: amit elődje nem
volt képes elintézni, azt neki sikerül.
Kádár János 1989-ben, amikor a következő gondolatot
fogalmazta meg Grósznak, már nagyon rossz állapotban volt:
„Tulajdonképpen rendes fiú ez a Gorbacsov, de el fogja
veszejteni a Szovjetuniót.” A még éppen beszámítható
állapotban lévő volt pártfőtitkárt élete utolsó időszakában is
foglalkoztatta a Gorbacsov-jelenség, és effajta töprengéseibe
bevonta utódját is.
Grósz Károly már kormányfőként precízen kialakította annak
metódusát, miként tájékoztassa Kádár Jánost, a még hivatalban
lévő pártfőtitkárt a nemzetközi térben zajló, történelemformáló
titkos események hátteréről. 1988 tavaszán az izraeli–magyar
diplomáciai kapcsolatfelvételt szolgáló manőverezés titkaiba is
beavatta Kádárt, aki egyik utolsó nemzetközi hatású
döntéseként támogatta a közeledést Izraelhez; pusztán csak
attól tartott, hogy mit szól ehhez a Szovjetunió, amely 1967-ben
a diplomáciai kapcsolatok megszakításáról szóló döntést
rákényszerítette Magyarországra. Aggodalma nem volt
alaptalan, de Grósz kellő óvatossággal járt el. A kormányfő
megfelelő csatornákon keresztül tájékoztatta Gorbacsovot a
magyar diplomácia lépéseiről. A szovjetek nem emeltek vétót, a
titkos tárgyalások folytatódhattak.
Kádár János megcsontosodott külpolitikai dogmái 1988
májusa után nem korlátozták Grószt. Kádár például sokáig
vonakodott a dél-koreai kapcsolatfelvételt illetően. „Az ő érve az
volt: mit szólna ehhez Kim Ir Szen elvtárs? Hiába mondtam,
hogy ki a nyavalya törődik azzal a begyepesedett hülyével,
számára a szolidaritás fontosabb volt” – értékelt utólag Grósz
Károly, aki a kádári béklyótól szabadulva 1988–89-ben
kulcsszerepet játszott a dél-koreai–magyar diplomáciai
kapcsolatok felvételében is.
A nemzetközi kitekintéshez még csak annyit: Kádár János a
keleti tömb kommunista vezetői közül nem túl sokkal
szimpatizált, olyan pedig csak egy akadt, akit kifejezetten
kedvelt. Ezt a politikust nyilvánvalóan nem véletlenül Grósz
Károly is elismerte: Wojciech Jaruzelski, a Lengyel Egyesült
Munkáspárt első titkára volt ez a politikus.
 A VARSÓI SZERZŐDÉS TAGÁLLAMAINAK VEZETŐI, BALRÓL JOBBRA:
TODOR ZSIVKOV, NICOLAE CEAUŞESCU, GUSTÁV HUSÁK, MIHAIL
GORBACSOV, KÁDÁR JÁNOS, WOJCIECH JARUZELSKI ÉS ERICH
HONECKER

Ahhoz, hogy megértsük, miért szimpatizált Kádár és Grósz

egyaránt Jaruzelskivel, érdemes felvázolni a lengyel pártvezető
személyiségjegyeit. A tábornok – noha maga vezette be a
brutális lengyelországi szükségállapotot 1981. december 13-án –
emberként (persze nehéz különválasztani a diktátort és a
jókedélyű társalgót) nem volt ellenszenves vagy undok, mint az
agg kelet-európai diktátorok többsége. Az idős Wojciech
Jaruzelskivel interjút készítő Stier Gábor újságíró így jellemezte
a Lengyel Népköztársaság egykori elnökét: „Jaruzelski tényleg
szimpatikus egyéniség volt. Függetlenül az általa képviselt
ideológiától. Ezt tapasztaltam a személyes találkozó alkalmával
is. Nyitott volt a legkényesebb kérdések megválaszolására is. A
személyiségjegyei magyarázhatók a származásával,
neveltetésével is. Ebből fakadt az is, hogy egyáltalán nem
diktátorként viselkedett. Sőt! Mintha meg akarta volna
magyarázni, hogy az adott helyzetben nem tehetett mást, és ő
valójában nem ilyen. Kádárral talán azért volt jóban, mert
reálpolitikusnak tartotta őt is. Mint saját magát. Sőt azzal is
tisztában volt, hogy a rendszer reformokra szorul, ebben pedig
Magyarország jól teljesített” – véli Stier.

Wojciech Jaruzelski számára egy életre szóló, nyomasztó élményt

jelentett a szibériai deportálás tapasztalata. Lengyelország 1939-
es megszállása után a Jaruzelski családot, közöttük a 16 éves
Wojciechet is Szibériába hurcolták a szovjetek. A Jaruzelskiről
készült fotókon látható furcsa szemüveg története is Szibériával
függ össze; az ifjú lengyel hóvakságot kapott, ezért kellett viselnie
egész életében a nem túl esztétikus okulárét.
A fiatal Jaruzelski 1944-ben részt vett Varsó felszabadításában.
Innen származnak katonai tapasztalatai. 1956-ban már tábornok.
1965-ben lett a lengyel hadsereg vezérkari főnöke, 1968-tól
nemzetvédelmi miniszter.
1981 februárjában Lengyelország miniszterelnökévé választják.
Már a Lengyel Egyesült Munkáspárt vezetőjeként hozta meg a
tragikus döntést: 1981. december 13-án Lengyelországban
szükségállapotot vezettek be – Jaruzelski saját narratívája szerint
erre azért volt szükség, hogy elkerüljék a munkássztrájkok miatti
szovjet katonai intervenciót. A karhatalmi intézkedések részeként
 több mint tízezer ellenzékit internáltak.
Wojciech Jaruzelski 1981 és 1990 között volt Lengyelország
első embere. A szemüveges tábornok egy idő után belátta, hogy a
hatósági erőszakkal nem lehet a társadalmi válságot megállítani,
ezért is kezdeményezett tárgyalásokat a Szolidaritás
szakszervezettel. A kerekasztal-tárgyalások eredményeként
elindulhatott a rendszerváltozás folyamata. 1990 után több eljárás
is indult ellene, de egyik sem zárult jogerős ítélettel.
Wojciech Jaruzelski 2014-ben hunyt el.

Grósz Károlyt és Jaruzelskit közös platformra hozta, bizonyos

szempontból összekötötte, hogy bár más okból, mindketten
tisztelték Kádár Jánost. Erről Jaruzelski a következőképpen
nyilatkozott 2010-ben: „Leginkább Kádárt értékeltem az egész
társaságból. Tudok Nagy Imréről és más dolgokról, de ő értette
meg a legjobban a mi helyzetünket. Úgy éreztem, hogy támogat.
Andropov egyenesen megmondta nekem, amikor főtitkári
kinevezése után ellátogattam Moszkvába, hogy sokat
köszönhetek Kádárnak. A magyar első titkár azt ajánlotta
Moszkvának, hagyja békén a lengyeleket, mert megoldják a
problémákat maguktól. Felnéztem rá a magyar gazdaság
teljesítménye miatt is. Budapest jóval előttünk járt, és ha példa
után kellett nézni, csak nem választhattuk Ceauşescut?
Imponált Kádár szerénysége is. Nem akart tündökölni, mint
több nagy politikus. Persze ma olvasva a különböző anyagokat,
egyre többet tudok róla, a forradalom utáni időkről, így sok
mindent Kádár szemére lehet vetni, de a végén olyan irányba
fordította Magyarországot, amely a mi szempontunkból
optimális volt.”
Jaruzelski 1989 tavaszán – Grósz némi baráti ösztökélésére –
azt is felajánlotta, hogy a súlyosan beteg Kádár utazzon
gyógykezelésre Lengyelországba, az idős politikus azonban
(ahogy ő felfogta) nem akart Rákosihoz hasonlóan
száműzetésben meghalni, így nem fogadta el a lengyel államfő
invitálását – de erről bővebben majd később.
Visszatérve Kádár János pártelnök és Grósz Károly
pártfőtitkár kapcsolatára: Kádár 1988 őszén még viszonylag
aktív volt, az Országgyűlés üléseire is bejárt; az egykori főtitkár
utoljára 1988. október 7-én jelent meg a Parlament épületében.
A Központi Bizottság 1988. november 1–2-ai ülésének kezdetén
a levezető elnök maga a pártelnök volt.
Ősszel Kádár interjút adott a New York Timesnak, de ekkor az
idős politikus már csak „majdhogynem magában suttogva”
tudott beszélni. Egészségi állapotában november második
felében állt be egyértelmű romlás. Grósz Károly, az MSZMP
főtitkára ebben az időszakban avatkozott be ellentmondást nem
tűrően, és lényegében „elrejtette” Kádárt a nyilvánosság elől.
Berecz János úgy emlékezik, hogy Grósz „elzárta a Kádárhoz
vezető utat”, és csak a főtitkár engedélyével lehetett a
pártelnökkel találkozni.
 GRÓSZ A PARLAMENTI FOLYOSÓN

Nem biztos, hogy érdemi jelentősége van, de érdekes lehet

Grósz és Kádár kapcsolatát illetően, hogy kiknek, mely közéleti
szereplőknek az újévi köszöntésére reagált a pártelnök 1989
első napjaiban, és kiknek nem. Kádár János titkársága pontosan
nyilvántartotta, hogy kik küldtek üdvözletet az idős
pártvezetőnek. A hivatalban lévő pártvezetők és miniszterek
szinte mindegyike kifejezte jókívánságait, a pártelnök és
munkatársai pedig írásban vagy telefonon köszönték meg a
gesztust a kiválasztott közszereplőknek. A dokumentációból azt
is tudhatjuk, hogy Straub F. Brúnó államfő, Németh Miklós
kormányfő, Stadinger István, az Országgyűlés elnöke, Pozsgay
Imre államminiszter, Horváth István belügyminiszter és
Várkonyi Péter külügyminiszter kapott válaszüdvözletet, de
Grósz Károly, az MSZMP főtitkára nem. Ennek persze az is az
oka lehet, hogy Kádár és utódja eleve szoros személyes és
telefonos kapcsolatban álltak, így a volt főtitkár nem tartotta
szükségesnek e plusz protokollkört.

POZSGAY IMRE ÉS NÉMETH MIKLÓS MÖGÖTT FÜLELVE

A gesztusok szintjén Grósz Károly igyekezett humánusan

bánni az egyre betegebb politikussal. Kádárnak megmaradt
egykori főtitkári szobája is, ahová csak az idős pártelnök és
vendégei léphettek be. Alkalmanként még 1989 első
időszakában is bejárt a pártszékházba.
 Az egyik ilyen alkalommal – már Pozsgay január végi,
„népfelkeléses” nyilatkozata után – Kádár Kimmel Emil
szóvivőhelyettesen keresztül üzent az utódjának: „Mondja meg
neki, hogy ne menjen el hosszabb időre külföldre, mert ezek
itten puccsot csinálnak.” E szavak a főtitkárért való aggodalmat
jelzik, de a pártértekezlet miatti sebek nem gyógyultak
Kádárban, a sérelmei ekkoriban sem enyhülnek. 1989
februárjában egy Grósz–Kádár-beszélgetésen az exfőtitkár azt
mondta: „Nézze, Grósz elvtárs, tudom, hogy maga máshogy látja
a pártértekezletet. Nem volt törvényszerű az, ami történt.
Néhányan ügyesen megszervezték, hogy kibuktassák a vezetés
többi tagját. Én fokozatos cserét akartam, de nem engedték.”
Ezen a februári találkozón – az éppen teljesen tiszta
elmeállapotban lévő – Kádár azt javasolta, hogy Grósz egy
belpolitikailag megfelelő időpontban majd menjen el Kínába,
onnan igyekezzen támogatást szerezni, és erre alapozva
megszilárdítani hatalmi pozícióját. (Grósz végül nem hivatalban
lévő politikusként, hanem csak nyugdíjasként jutott el Kínába.)
Az egyébként viszonylag jó formában lévő Kádár a beszélgetés
végére sírni kezd. A helyzet megrázó volt Grósz Károly és a
szintén jelen lévő Thürmer Gyula számára is.
„Egészen apró dolgokra is vigyáztam, hogy ne bántódjon meg,
és mégis egyre ingerültebb és érzékenyebb lett” – mesélte
Grósz. A főtitkár érzékeny hozzáállását némiképp árnyalja a
Lityeraturnaja Gazeta-ügy. A szovjet lap 1989. márciusi
számában nyilatkozott a magyar pártvezető. Grósz Károly
Kádár János történelmi szerepéről is véleményt fogalmazott
meg, ami elődjét kifejezetten indulatossá tette. Az interjúban
Grósz a következőket mondta: „Kádár Jánosnak az az érdeme,
hogy a gyakorlatban utasította vissza a társadalom sztálinista
modelljét. De hatalmas adóssága is maradt! A rossz, elavult
építményt lerombolva nem hozott létre új, önszabályozó
politikai rendszert. Mindaz, ami eleinte érték volt a párt
szempontjából, idővel teherré változott. 20–25 év múltával ő
már nem győzte követni a fejlődést, s a rendszer nem tudta
automatikusan megszüntetni a felmerült gyengeségeket.”
A Népszabadság szemlézte a szovjet magazinban
megjelenteket, és Kádár János a pártlapból ismerte meg Grósz
nyilatkozatát. A volt főtitkár éppen egy Kanyó András
újságíróval folytatott beszélgetésre készült, amikor értesült a
cikkről – piros ceruzával alá is húzta a számára bántó
gondolatokat. A Kanyó-interjú előtti társalgás során Kádár az
újságíró elé tette a Népszabadság azon oldalát, ahol szerepeltek
Grósz mondatai az elmúlt évtizedekről. A pártelnök mélyet
szívott a cigarettából, és arra kérte Kanyót, hogy olvassa el az
írást. A Magyarország főszerkesztője jelezte, hogy már ismeri a
cikket. „Most már érti, hogy miért van nekem üldözési mániám?
– kérdezte Kádár, ujjával az inkriminált sorokra mutatva” – írja
a Végakarat című könyvben Kanyó, aki azt is elárulta, az
intermezzo miatt az idős pártvezető meglehetősen ingerültté
vált.
Ez az eset 1989. március 30-án, szűk két héttel Kádár János
április 12-i drámai, utolsó beszéde előtt történt.
Kádár utolsó beszéde és Grósz Károly

Április 10-én Kádár János ismét találkozott Kanyó Andrással – a

Kádárral készülő Magyarország-interjú ügyéről beszélgettek.
Így adódott, hogy az újságíró is jelen volt azon a találkozón,
ahol az agg pártelnök Grósz Károly főtitkárnak és Major
Lászlónak, a KB irodavezetőjének bejelentette, hogy szeretne
részt venni a Központi Bizottság két nappal későbbi ülésén.
„Nem tiltja meg nekem, hogy ott legyek?” – kérdezte Kádár
Grósztól. Kanyó emlékei szerint a pártelnök ezt olyan
hangsúllyal tette, „amiből nyilvánvaló volt: tulajdonképpen
kéri, teljesítsék a kívánságát”. Grósz Károly válaszában azt
hangsúlyozta, hogy ő nem tilthatja meg az elnök részvételét a
KB-ülésen, de egészségi állapota miatt azt „nem javasolná”.
Amennyiben Kádár mégis „mindenáron ragaszkodik” a
tanácskozáson való részvételhez, akkor az lenne a hasznos, ha a
pártelnök nyitná meg az ülést, mondana néhány gondolatot a
„saját helyzetéről”, majd átadná a szót a levezető elnöknek, és ő
nyugodtan távozhatna, hiszen „mindenki megérti nehéz
helyzetét”.
Grósz Károly ezen a beszélgetésen tájékoztatja Kádárt, hogy
Gorbacsov, Jaruzelski és Erich Honecker, az NDK vezetője is
meghívta az egykori magyar pártfőtitkárt, hogy egészségügyi
okokból töltsön néhány hetet külföldi szanatóriumban. A
hivatalban lévő főtitkár erőteljesen javasolta a meghívás
elfogadását. Jaruzelski meghívója aznap, április 10-én érkezett
meg. Ahogy arról már szó esett, Grósz külön kérte a lengyel
államfőt – még követet is küldött Lengyelországba emiatt –,
hogy fogadják Kádárt egy lengyelországi gyógykezelésre.
Kádár kis szünet után határozottan kijelentette: „Nem
megyek külföldre.” Grósz győzködni próbálta elődjét, de ez mit
sem segített, ahogy Kanyó András fogalmaz: a „nem” egyre
kategorikusabb lett.

A Kútvölgyi úti kórházat a Kádár-korszakban főként a kiváltságos

pártapparátusbeli emberek gyógyintézeteként tartották számon.
Az épület 1943-as átadásakor az egészségügyi intézmény első
névadója az akkori államfő, Horthy Miklós volt. Két évig működött
a kórház Horthy neve alatt. 1950-től gyógyították a kommunista
állampárt vezetőit a kórházban. Az épületet az 1970-es évek
végén kibővítették. Kádár utolsó napjaiban az intézmény
ágyszáma meghaladta a háromszázötvenet. A rendszerváltozás
után az Antall-kormány megszüntette a kórház kiváltságos
helyzetét, és az intézmény a Semmelweis Orvostudományi
Egyetem oktatókórháza lett.

A főtitkár mindennap jelentést kap a Kútvölgyi úti kórház

szakembereitől Kádár János állapotáról. A belügyminiszter és a
kormányőrség mindig pontosan tudja, hogy Kádár éppen hol
tartózkodik, és erről Grósz is kap tájékoztatást.

A KÚTVÖLGYI ÚTI KÖZPONTI ÁLLAMI KÓRHÁZ

Grósz április 11-én is megpróbálta lebeszélni Kádárt a

plénumon való megjelenésről. Április 12-én, a KB-ülés napján
Kádár János délelőtt a kezelőorvosához indult. A pártelnök
szállításához a gépkocsit és a kíséretet – Grósz tudtával és
jóváhagyásával – a kormányőrség biztosította.
A volt főtitkár és felesége kilenc óra körül érkezett meg a
Kútvölgyibe kezelőorvosához, Rétsági György professzorhoz.
„Kádár nagyon zavarosan kezdte magyarázni, hogy ő csak be
akarja jelenteni nekem, mint orvosának, hogy a Központi
Bizottságban beszédet fog tartani” – emlékezett később a
professzor, aki egyértelművé tette betege számára, hogy
fizikailag nem alkalmas egy beszéd elmondására. „Mentálisan
is teljesen alkalmatlan volt arra, hogy valamilyen
megkomponált beszédet tartani tudjon” – nyilatkozta Rétsági.
Kádár János azt hangoztatta a professzornak, hogy neki be kell
mennie beszédet mondani a KB ülésére az „arcának védelme
miatt”. Rétsági szerint az egykori pártvezető 1988 után az
„otthagyottságába” őrült bele.
Április 12-én délelőtt Kádár három órát töltött Rétsági
rendelőjében. „Volt, amikor azt gondoltam: most már meg
tudtam őt győzni arról, hogy menjen haza. Reméltem: annyira
elfáradt, hogy hazamegy. És akkor állt be az a fázis, amelyet az
ember gyakran lát bizonyos elmeállapotokban, hogy hirtelen
elképesztő erő költözik a betegbe” – idézte fel a drámai perceket
a professzor. Kádár felpattant, és köszönés nélkül távozott,
egyértelművé téve, hogy a Központi Bizottság ülésére megy.
Rétsági György azonnal megpróbált telefonos kapcsolatba
lépni a főtitkárral. Ez azonban nem sikerült, mert az ülésen
Grósz éppen nagyszabásúnak tervezett főtitkári beszédét
mondta. Az már külön dráma a drámában, hogy Grósz
Károlynak ez a KB előtt elhangzó expozéja volt az utolsó érdemi
és még sikerrel kecsegtető kísérlete, hogy visszavegye a politika
irányítását. A főtitkár komoly erőfeszítéseket tett a beszéd
előkészítésekor arra, hogy ismét tematizálni tudja a
közbeszédet. Maga a felszólalás kommunikációs szempontból
jól sikerült – ha nincs Kádár János döbbenetes utolsó beszéde,
amely mindent felülírt, akkor Grósz megszólalása hathatott
volna a politikai közegre, így azonban visszhangtalan maradt.
Az orvosprofesszor Kimmel Emillel, az MSZMP
szóvivőhelyettesével tudott telefonon beszélni. Kimmel a belső
hírközlési rendszeren keresztül Major Lászlót, a KB
irodavezetőjét tájékoztatta, hogy Kádár úton van az ülésre.
Major az információt egy cédulán juttatta el Grósznak.
Eközben Kádár odaért a KB székházához. Az idős politikus
„tőle igazán szokatlan, hatalmas tempóban érkezett”. Erről a
jelenségről beszélt korábban Rétsági György – bizonyos zavart
elmeállapotban a betegbe váratlanul rendkívüli erő költözik.
„Egy beteg, érelmeszesedéses nyugdíjas, aki vissza akar
menni a gyárba, mert minden reggel odament” – így érzékelteti
Lengyel László a drámát, ahogy, amilyen lelkiállapotban Kádár
János megérkezik a „tett” színhelyére.
A KB-ülésen szünetet rendeltek el; ekkor mondta Grósz
Károly a következőket: „Egy nagyon nehéz és emberileg is
nehéz feladatom van. Szeretném önöket tájékoztatni, hogy
Kádár elvtárs nagyon rossz egészségi állapotban van. Napok óta
készült erre az ülésre, napok óta részt akart venni, és
különböző gondolatok fogalmazódtak meg benne. A tegnapi
napig, vagy legalábbis tegnap úgy tűnt, hogy megértette
kérésemet és kérésünket, hogy tartsa magát lehetőleg távol ettől
a mai tanácskozástól. Most azonban bejött. Tegnap ezzel
váltunk el elég drámai körülmények között, most azonban
bejött, és az a szándéka, hogy be akar az ülésre jönni. Nincs
jogunk, és nincs is módunk megakadályozni, de szeretném
önöknek megmondani, hogy rossz állapotban van emberileg is,
biológiailag is. Nem vagyok orvos, de pontos információk állnak
rendelkezésemre egészségi állapotáról is. Amennyiben felszólal,
kérem önöket tisztelettel, értsék meg.”
E rövid beszéd közben a főtitkár hangja – ahogy Kimmel Emil
fogalmaz – „mindinkább elcsuklott”. Az utolsó mondatnál az
egyébként mindig fegyelmezett Grósz „nem tudta tovább
visszatartani sírását”.
A főtitkár által elrendelt szünetben Grósz Károly beszélt
Kádárral; a főtitkár tett egy utolsó kísérletet, hogy lebeszélje a
nyilvános megszólalásról elődjét. Ez a kísérlete hiábavaló és
ebből fakadóan sikertelen. Kádár beszélni akar, mindenáron.
Grósz Károlynak, ha mindenképpen meg akarja akadályozni
Kádár felszólalását, lett volna még egy lehetősége, mégpedig a
következő: a főtitkári szervezeti hatalom birtokában, ügyrendi
szempontból megközelítve a drámai helyzetet, egyszerűen
felfüggeszthette volna az ülést, elnapolhatta volna a
tanácskozást. A plénumon, amikor már tud arról, hogy Kádár az
épületben van, akkor ez a megoldási verzió vagy nem jut
eszébe, vagy ezt nem akarja, ezért is konferálja fel az idős
politikus várható megszólalását a szünet utánra. Azt a tényt
azonban egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, amikor az
utolsó beszéd történetét elemezzük, hogy ekkor még Kádár
János az MSZMP elnöke. A felvetés, hogy Kádárt távol kellett
volna tartani a Központi Bizottság ülésétől, életszerű és emberi
nézőpont, de azt is érdemes mérlegelni, hogy a főtitkár számára
az is nehezen vállalható lett volna, hogy a párt első embereként
tudatosan és nyilvánvalóan megsérti a szervezet szabályait, egy
KB-tag, Kádár János részvételi jogát.
 Kádár János utolsó nyilvános beszédekor a Központi Bizottság
szembesülhetett az egykori pártvezető, mint apafigura teljes
lelki szétesésével; összesen nyolcszor vágott bele a felelősség
kérdésének különböző megközelítésű taglalásába. Érdemben
egyik mondatot sem tudta befejezni. Csak illusztrációként két
mondat: „Nem csak a felelősségem, az életem is attól függött, és
sok ember élete, hogy ezt elmondhassam. De hát mit tehetek,
mondják meg, mit csináljak, ha az első kérdés nem az, mint
amire én fel vagyok készülve? Erre sem lehetek büszke, nem
lehetek büszke. Amikor – talán ezt mindenki tudja, hogy mit
jelent ez a felelősség.”
A felelősséggel birkózó mondatok közül talán csak egy akad,
amelynek egyértelmű jelentése van, de ettől a szöveg maga még
drámaibb: „Az orvos azt mondja, az a bajom, hogy én örökké az
én felelősségemre gondolok.”
Kádár János utolsó beszéde bő egy órán át tartott. Elterjedtek
olyan mendemondák, hogy Grósz Károly, kiborulva elődje
szavai miatt, indulatból vagy éppen megindultságból, az
egykori főtitkár kezére csapott, hogy hagyja már abba. Ez
azonban nem igaz. Grósz a beszéd alatt nem az idős, beteg
politikus mellett foglalt helyet; csak a legvégén ült Kádár mellé,
és akkor is csak ennyit szólt közbe: „Ne tartsunk szünetet, Kádár
elvtárs?” A pártelnök jelezte, hogy ez nem szükséges, mert
nemsokára befejezi.
 PÉTER GÁBOR (JOBBRA) A NYILAS TÖMEGGYILKOS, KUN PÁTER
KIHALLGATÁSÁN

Az is sokatmondó, hogy a KB-ülésen Kádár összekeverte

Grósz Károlyt Berecz Jánossal; de a legfélelmetesebb tévedés
nem ez volt. Lélekbúvár legyen a talpán, aki megfejti, hogyan,
de Kádár az egyébként is zavaros beszédben összekeveri Grószt
és Péter Gábort, a hírhedt ÁVH egykori vezetőjét, aki a
negyvenes években baráti viszonyban volt Kádárral. Korniss
Mihály író úgy véli, a tévedés tudatos: „A beszédnek ezen a
pontján szerintem tudatosan botlik meg a nyelve, mikor Péter
Gábor, az ávós főhóhér nevét egy pillanatra összecseréli a
regnáló főtitkár, Grósz Károly nevével. Ebben az
összemosásban természetesen nincs igaza, de hát ez a
véleménye. Agonizáló képzeletében a két figura egymásra
csúszott, mert az ő életében ugyanazt jelentették: »Eleinte
megbíztam benne, engedelmes beosztottam is volt, azután
nemcsak hogy szembefordult velem, de, persze csak egy időre,
megfosztania is sikerült a hatalomtól. Az ilyenek azt szeretnék,
ha minél hamarabb feldobnám a talpam.«”
Korniss gondolatkísérlete rendkívül erős, drámai és
elgondolkodtató – hiszen valóban borzasztóan nehéz
megmagyarázni, hogy miként lehet Péter Gábort és Grósz
Károlyt összekeverni; de a beszéd egészét és a kontextust
ismerve azt valószínűsíthetjük, hogy Kádár 1989. április 12-én
nem volt olyan egészségi állapotban, hogy taktikai
megfontolásokból retorikai mélyütéseket vihetett volna be. A
lélek bugyraiban persze igenis elképzelhető, hogy Grószt és
Pétert érzelmileg azért kötötte össze Kádár, mert
mindkettejükben csalódott. Az ugyanakkor nehezen képzelhető
el, hogy a beszéd egészében szánalmasan széteső szónok épp
ezen a ponton képes lett volna a tudatos kommunikációs
cselekvésre.
Lengyel László plasztikus képet vázol arról, mit érezhettek a
Központi Bizottság tagjai, amikor Kádár zavarodott beszédét
hallgatták: „Ott ülünk és nézzük, hogy az agya felmondja a
szolgálatot. Nagyapánknál titkoljuk és szégyelljük. Amikor
nagyapánk a nadrágjába csinál, és bevallja, elfordítjuk a
szemünket, befogjuk az orrunkat és becsukjuk a fülünket.” Aki
vesztett már el közeli hozzátartozót, és látta a szenvedését, az
tudja, miről beszél Lengyel, és így egészen érthető és átélhető a
hasonlat is.
A beszéd alatt a Kádár mellett ülő Bereczet is magával
ragadták az érzelmek: „Döbbenetes volt látni és hallani egy
olyan embert, aki előtted mindig logikusan és világos fejjel
gondolkodott. A dicstelen hatalomra kerülése után néhány
évvel sikerült általános nemzetközi elismerést kiváltania
magának és hazájának is. Most pedig ott áll melletted az
elismert, nemzetközileg is megbecsült államférfi, aki
összefüggéstelenül, érthetetlen, furcsa logikával beszél. Feltárul
előtted egy példaképként tekintett ember szellemi összeomlása,
fizikai kimerülése és lelki meghasonlása. A KB nőtagjai sírtak,
de több férfinak is könnyes volt a szeme.”
Grósz egy 1994-ben adott, de haláláig zárolt interjúban Kádár
utolsó beszédét „híres-hírhedt” felszólalásnak nevezte. A
főtitkár szerint Kádár János e megszólalása „önvádakkal” volt
tele, és azt mutatta, hogy „nem tudott Nagy Imre árnyékától
szabadulni”.
Mind a szakirodalomban, mind a különböző
visszaemlékezésekben megoszlanak a vélemények arról, hogy
mi volt Grósz Károly valódi szerepe Kádár utolsó beszédének
bekövetkeztében. Van, aki szerint a főtitkár manipulálta és
tőrbe csalta elődjét ezen a bizonyos KB-ülésen, míg mások úgy
vélik, Grósz csak sodródott az árral.
A rendszerváltozásról szóló monográfiájában Tőkés Rudolf
arról írt, hogy „Grósz Károly megpróbálta lebeszélni” Kádárt a
szereplésről, de a pártelnök „elhatározása megingathatatlan
volt”. Roger Gough, Kádár életrajzírója viszont ekként
vélekedik: „Grósz talán szándékosan rendezte úgy, hogy Kádár
diszkvalifikálja önmagát, vagy mert fenyegetést érzett a
jelenlétében, vagy mert őt akarta a párt múltbeli bűneiért
megtenni bűnbaknak.” Gough szerint a főtitkár „minden
további nélkül” megakadályozhatta volna, hogy Kádár
lehetőséget kapjon a felszólalásra.
Huszár Tibor, Kádár monográfusa szintén kétségbe vonja,
hogy Grósz mindent megtett volna azért, hogy Kádár elálljon a
felszólalástól. Kanyó András – az utolsó Kádár-interjú készítője,
aki ezáltal közvetve szereplője és szemtanúja a történetnek –
visszaemlékezésében cáfolni igyekszik Huszár álláspontját; az
újságíró tapasztalatai nem arról tanúskodnak, hogy „Grósz
elődje megsemmisítésén munkálkodott volna”.
A korabeli politikusok visszaemlékezései sem adnak pontos
támpontot számunkra. Berecz János szerint „Grósz és az
orvosok mindenképpen meg akarták akadályozni”, hogy Kádár
beszélhessen a KB előtt, de az „Öreg áttörte a kordont”.
Thürmer Gyula, a főtitkár tanácsadója úgy emlékszik:
„Becsületére legyen mondva, Grósz megkísérli meggyőzni
Kádárt, hogy ne jöjjön, de nem akadályozza meg, pedig
megtehetné.” Kimmel Emil, az MSZMP szóvivőhelyettese
egyértelműen úgy gondolja, Grósz nem akarta, hogy az április
12-i ülésen Kádár János részt vegyen és felszólaljon, mert a
főtitkár „megsejtette, előre látta ennek politikai, emberi
tragikumát, és óvni akarta a testületet a deprimáló, nyomasztó
hatásoktól”.
 AZ IDŐS KÁDÁR HÁZASPÁR

Nem így látja Németh Miklós akkori miniszterelnök. A

kormányfő a drámai felszólalás után biztonsági tanácsadóját
kérte meg, hogy „fél órán belül” járjon utána, ki kért kocsit
Kádár Jánosnak. A válasz szinte azonnal megérkezett: a
gépkocsit Grósz Károly küldte Kádárért. „Jött olyan információ
is, hogy Kádárt orvosi kezelés után vették fel, de ez végül is
lényegtelen. Az biztos, hogy nem Kádár és nem a felesége kérte
az autót, hanem Grósz titkársága. Grósz rendezte a fellépést.
Sokkal nehezebb kérdés, hogy mi célból. Ma is csak spekulálni
tudok. Grósz Kádár fellépését esetleg arra akarta használni,
hogy szakadást okozzon a KB-n belül, mintegy megelőlegezve
azt, ami aztán az októberi pártkongresszuson bekövetkezett.
Mert e pillanatban ő ebből még nyilván jobban, erősebb
háttérrel jött volna ki.” Hasonló nézetet képvisel Pozsgay Imre
is: „Egy intrikus és fondorlatos csel volt az egész.” Az egykori
államminiszter szerint „Grósz nehezen viselte, hogy a párt
hierarchiájában van fölötte valaki”. Pozsgay úgy vélekedik,
hogy az utolsó Kádár-beszéd, mint színjáték, csupán manőver
volt, ami Kádárnak a pártelnöki székből való eltávolítását
készítette elő.
A tekintélyes kutatóorvos, Magyar Kálmán akadémikus
előzetesen figyelmeztette a főtitkárt, hogy Kádárt ne engedjék a
plénum elé. „Hallani lehetett, hogy Kádár ide akar jönni, de
nincs jól. Grósz ingerülten azt mondta: »Hát mit tegyek,
megkötözzem?« »Nem – válaszoltam –, de az orvosoknak van
azért egy-két eszközük arra, hogy távol tartsák. Altatóinjekció is
van a világon.« Ez lett volna az emberi megoldás” – véli az
orvosprofesszor.
A Magyar Kálmán által javasolt megoldás orvosi értelemben
bizonyosan hatékony lehetett volna. Nagy kérdés, hogy Grósz
elrendelhette volna-e: elődjét injekciózzák be, hogy ne tudjon
megjelenni a KB előtt.
Az utolsó Kádár-beszéd kapcsán Grósz szerepére
vonatkozóan szinte lehetetlen tisztán látni: az érzelmek, a
félinformációk és a vádak dzsungelében nem könnyű rendet
vágni. Éppen ezért a történész pusztán kérdéseket tud feltenni:
ha Grósz Károly e napokban legszívesebben lengyelországi
gyógykezelésre küldte volna Kádárt – ami bizonyított tény –,
akkor miként lehetséges, hogy csellel, lejáratási szándékkal
mégis a KB elé engedte? A főtitkárnak – az egyszerű kérésen túl
– milyen politikai, morális vagy akár jogi lehetősége lett volna
arra, hogy az MSZMP hivatalban lévő elnökét, aki a KB tagja
volt, ne engedje a plénumon felszólalni? Ahogy arról a
korábbiakban szó esett, Kádár János április 12-én a szolgálati
autóval a Kútvölgyi úti kórházba ment. Feltehetjük a kérdést:
Grósz utasíthatta volna-e a kormányőrséget, hogy a sofőr csak
kötött útvonalon szállíthatja az elnököt, csak a kórházba
mehetnek, és nem viheti a Jászai Mari téren lévő
pártközpontba? Szintén csak kérdésként fogalmazzuk meg,
hogy emberileg melyik a megalázóbb: ha Grósz elzárja az
alkalmanként (bár kétségtelenül egyre ritkábban) még teljesen
tiszta tudatú elődjét a szabad mozgás lehetőségétől, vagy ha
karhatalmi eszközökkel sem akadályozza meg Kádár
felszólalási szándékát, és emiatt a súlyosan beteg pártvezető
nyilvánosan megszégyenül?
Grósz Károly sodródott, vagy hozott egy fondorlatos döntést
az ügyben – erről nincs több információnk, mint amit már
bemutattunk. Ami viszont bizonyos: azáltal, hogy a főtitkár nem
akadályozta meg Kádárt beszéde elmondásában, a magyar
politikatörténet, a magyar politikai közgondolkodás, egyáltalán
a magyar közvélemény, az a bizonyos nagybetűs utókor kapott
egy mély tanulságokkal járó, brutális élményanyagot. Egy
drámai hangfelvételt, ahol az agg diktátor kínlódik a felelősség
súlya alatt, ahol az 1956-os forradalom eltiprója kénytelen
szembenézni azzal az erkölcsileg el nem évülő bűnnel, hogy
magyarok százait végezték ki az ő vezetése alatt; egy történelmi
beszédet, amely azt is megmutatta, hogy az egykori
tömeggyilkosoknak is lehet lelkiismeretük.
Az utolsó hetek – Kádár János
temetése

A drámai beszéd után nem sokkal Grósz Károly megpróbált

Kádár Jánossal beszélni, és rábírni, mondjon le a pártelnöki
posztról. A főtitkár utólag azt mondta, a pártvezetésnek nem
volt kifejezett szándéka Kádár leváltása, de mivel a pártelnök
folyamatosan kapta a megkereséseket a különböző
közszereplésekre, interjúkra, dönteni kellett, mert az
egyértelmű volt, hogy egészségi állapotából fakadóan nem
képes a nyilvánosság előtti méltó megszólalásra. Grósz a
későbbiekben így emlékezett a Kádárral való beszélgetésre:
„Egyre inkább tetten értem magam, hogy tulajdonképpen nem
értem, hogy miről beszélgetünk most már fél órája. Nem értem,
hogy mit mondott, és mindig magamban kerestem a hibát, hogy
most fáradt vagyok, nem figyeltem oda, nem tudom a
gondolatait nyomon követni. És hát bizony rájöttem, hogy
bizony nála egyre több probléma van.”
Az mindenesetre biztos, hogy Kádár önként nem volt
hajlandó lemondani. A Grósz-féle pártvezetés orvosi
szakvéleményt kért az MSZMP elnökének egészségi állapotáról;
az értékelést négy tekintélyes orvosprofesszor fogalmazza meg.
A dokumentum április 26-án megérkezik. A professzorok
álláspontja nyilvánvaló: Kádár állapota „nem teszi lehetővé a
munkavégzést”.
A Központi Bizottság 1989. május 8-i ülésén Grósz Károly így
értékelte a helyzetet (mivel e helyütt minden szónak jelentősége
van, ezért hosszabban idézzük): „Mindnyájan emlékeznek rá,
hogy a legutóbbi központi bizottsági ülésen egy drámai
jelenetnek lehettünk szemtanúi, amikor Kádár János elvtárs
felszólalt. Azóta is foglalkoztatja a testület tagjait Kádár elvtárs
egészségi állapota, foglalkoztatja a széles pártközvéleményt
Kádár elvtárs állapota, érdeklődnek, nyilatkozatot várnak, és
elmondom még azt is, hogy rengeteg rémhírt terjesztenek. Attól
kezdve, hogy elzárjuk, hogy a nyilvánossággal ne találkozzon,
egészen addig, hogy – a mai majdnem száz telefon, amelyik ide
a titkárságra jött – a főtitkár tönkretette a párt elnökét, eltitkolja
az ország előtt, és így tovább, és így tovább. Kádár elvtárs
egészségi állapota azóta is romlott, hogy itt önök előtt felszólalt.
Ezért több központi bizottsági tagtól kaptam telefont és levelet,
amelyben kezdeményezték: gondoljuk meg, hogy nem kellene-e
nyugállományba vonulását kezdeményeznünk, felmenteni a
pártelnöki tisztség alól. Személyesen megpróbáltam Kádár
elvtárssal erről beszélni. A legutolsó találkozón a másfél óra
alatt néhány perc volt csak, amikor beszélgetni tudtunk. Azt a
kérésemet, hogy ő kérje a testülettől a felmentését,
tulajdonképpen nem értette meg. Mindezek alapján a Politikai
Bizottság egyetértésével kezdeményezem, hogy mentsük fel
Kádár János elvtársat a pártelnöki tisztsége alól, és
kezdeményezzük nyugállományba vonulását. Javaslom, hogy
KB-tagsága alól is mentsük fel, ne csak az elnöki tiszte alól. Azt
ajánlom, hogy egy levélben köszönjük meg Kádár elvtársnak a
munkáját. A levelet, javaslom, hozzuk nyilvánosságra. Az a
meggondolás vezet akkor, amikor erről beszélgetünk, hogy
elsősorban a párttagságnak üzenjünk e levéllel, és nem Kádár
Jánosnak, hisz úgy tűnik, hogy lelkiállapota rendkívül rossz.”
A Központi Bizottság a döntést meghozta, 1989. május 8-án
Kádár Jánost felmentette pártelnöki tisztségéből. A határozatról
szóló levelet Kádár nem akarta átvenni, ezért a dokumentumot
a Politikai Bizottság küldöttsége egyszerűen csak ott hagyta a
leváltott elnök lakásában. Néhány nappal később Kádár éppen
jobb állapotában lehetett, és kérte Grószt, hogy menjen fel
hozzá. Az előd és az utód beszélgetni kezdtek. Kádár János
tisztább pillanataiban mintha életgyónást végzett volna. „Ez egy
nagyon drámai és nagyon nehéz időszak volt. Ezzel együtt azt
mondom, hogy ezt a lehető legtisztességesebben és a lehető
legkulturáltabban vezényeltük le” – emlékezett a pártelnöki
leváltás után három évvel a történésekre az utolsó főtitkár.
Nem mindenki gondolta így. Kádár özvegye az 1989
októberében a Magyarország című lap számára adott
interjúban nem rejtette véka alá véleményét: „Ma sem értem,
kinek és miért volt erre szüksége, miért kellett egy súlyos beteg
embert megszégyeníteni?” Berecz János – akit Kádár pártelnöki
leváltása után bő egy hónappal Grósz kezdeményezésére a
Központi Bizottság leváltott KB-titkári pozíciójából – szintén
elítélőleg említi visszaemlékezésében az 1989. májusi döntést:
„A tisztességes megoldás az lehetett volna, hogy tiszteletbeli
elnök legyen Kádár, és maradjon a KB tagja. Ez senkit nem
zavart volna egy haldokló ember esetében. De legalább tisztes
búcsúra készülhetett volna. Nem adatott meg neki, az általa
támogatott utód javaslatára megfosztatott ettől.”
Leváltása után Kádár indulatosan közölte a feleségével, hogy
elhagyják a hivatalosan szolgálati lakásnak minősülő Cserje
utcai ingatlant: „Öltözz fel, hozd magad rendbe, elmegyünk
ebből a házból.” Végül a költözés elmaradt.
1989 kora nyarán történt a következő eset. Kádár János
hívatta a lakására Grósz Károly főtitkárt. Grósz már
szürkületben érkezett ki a Kádár-villához, és látta, hogy Kádár
ballonkabátban várja, és mellette van egy bőrönd. A nem
beszámítható egykori pártvezető folyton csak azt hangoztatta,
őt már vigyék is el, tartóztassák le, már hallja is a tankok
hangját. Grósz Károly visszakísérte az épületbe Kádárt,
igyekezett őt megnyugtatni; a súlyos állapotban lévő öregember
le is dőlt az ágyra. Grósz viszont kíváncsi volt, mégis mi lehet a
kofferben, amellyel Kádár el akart indulni – belenézett, és ekkor
látta, hogy a bőrönd teljesen üres.
Szűrös Mátyás – aki 1989 nyarán még KB-titkár volt – azt
valószínűsíti, hogy az 1989. június 16-i Nagy Imre-temetés tette
„végképp” tönkre Kádár János egészségét.
Az exfőtitkár utolsó hónapjaiban folyamatosan attól tartott,
hogy ismét „ellenforradalom” lesz, a kommunistákat megint
üldözni fogják, és őt magát is érintik majd a megtorlások,
amelynek részeként bírósági eljárást indítanak vele szemben.
Rainer M. János metaforája szerint a Kádár-per valóban
megtörtént, és Kádárt elítélték: „A tárgyalás egyetlen napot vett
igénybe, 1989. június 16-át, amikor Nagy Imre és társai földi
maradványait eltemették. A hallgatóság a téren és a televízió
sokórás élő adásában sok százezer főből állt. A koronatanú nem
volt más, mint a korpusz, a harmincegy éve halott Nagy Imre” –
írja a történész.

MEGEMLÉKEZÉS NAGY IMRÉRŐL ÉS MÁRTÍRTÁRSAIRÓL 1989. JÚNIUS

16-ÁN, A HŐSÖK TERÉN

Kádár János jelképesen és fizikai valójában is belehalt a

„perbe”. Mintha egy ókori dráma és a sors igazságszolgáltatása
lenne: a gyilkos öregkorára beleőrül korábbi szörnyű tetteibe.

Nagy Imrét 1958. június 16-án végezték ki. A holttestet először a

börtönudvaron „betonba ágyazták”, majd 1961-ben a 301-es
 parcellában jelöletlen sírba helyezték. Mélységesen embertelen
módon és egyben tragikusan jelképesen a Kádár János nevével
fémjelzett kommunista diktatúra irányítói a néhai miniszterelnököt
arccal lefelé temettették el. Az emberi maradványokat 1989
tavaszán exhumálták.
A kivégzés után napra pontosan harmincegy évvel később Nagy
Imrét és mártírtársait újratemették. A kegyeleti eseményen több
mint 200 ezer ember vett részt, az állami televízió élő adásban
közvetítette a történéseket. A Hősök terén megrendezett
emlékezésen beszédet mondott az egykor halálra ítélt Mécs Imre,
Király Béla nemzetőrparancsnok, az 1956-os munkástanácsi
vezető, Rácz Sándor, a Nagy Imre-kormány sajtófőnöke, Vásárhelyi
Miklós és a fiatal nemzedék nevében Orbán Viktor. „Ez a
gyászünnepség olyan volt, mint egy úrfelmutatás, amely elől a
Gonosz szűkölve menekül” – fogalmazott az egykori párizsi
magyar emigráció legendás alakja, Kende Péter.

A Nagy Imre-temetés napján Kádárné felhívta Németh Miklós

miniszterelnököt. Mária néni azt kérte, segítsen neki abban,
hogy a férjéhez menjen fel egy pap. A kormányfő segített. Egy
római katolikus pap meglátogatta a súlyos beteg politikust.
Június 16-a után néhány nappal történhetett, hogy Kádár
telefonon felhívta egykori miniszterelnökét, az 1967 és 1975
között kormányfőként mellette szolgáló Fock Jenőt, és
elbúcsúzott tőle. Az ekkor már valóban rendkívül ritka tiszta
pillanatainak egyike volt, amikor a korábbi minisztertanácsi
elnökkel beszélt.
Kádár Fock Jenőn keresztül kért bocsánatot Grósz Károlytól,
hogy az április 12-i központi bizottsági tanácskozáson („azon a
bizonyos KB-ülésen”) olyan hosszan beszélt. Fock Jenő úgy
emlékszik, Kádár e gondolatot fogalmazta meg az utolsó
telefonbeszélgetés során: „Elvontam a figyelmeteket a
munkáról, de tudtam, hogy számomra ez az utolsó lehetőség a
nyilvános szereplésre, és el akartam köszönni attól a testülettől,
amelynek évtizedekig tagja voltam.” Fock úgy emlékezett, hogy
a beszélgetésnek ezen a pontján a volt főtitkár elérzékenyült, de
még nem akarta letenni a telefont; ismét megköszönte az
egykori miniszterelnök munkáját, és megint üzent Grósznak:
elmondta, hogy utódjának is szeretné megköszönni, hogy soha
nem fordult ellene. „Az utolsó hang, ami a telefonból
kihallatszott, Kádár János zokogása volt” – idézte fel a Kádár
Jánossal kapcsolatos utolsó élményét Fock Jenő.
Kádár halála előtt tíz nappal rendkívüli szenvedéseket él át –
fizikai és minden bizonnyal lelki értelemben is. Ekkor kérdezi
meg a feleségét, hogy „meddig kell még szenvednem?”. A
felesége spontán vágta rá: karácsonyig. Ettől a pillanattól
kezdve Kádár megnyugodott, nem panaszkodott többet. „Szó
nélkül tűrte a szenvedést, mert a feladat szerint ez karácsonyig
tart” – mindezt Mária néni Berecz Jánosnak mesélte el férje
halála után.
Július 3-án Kádár János állapota válságosra fordult; a
Kútvölgyi úti kórházba szállították. Grósz Károly meglátogatta a
haldokló Kádárt; a későbbiekben az egykori főtitkárt ápoló
nővér szóvá tette, hogy a hivatalban lévő pártvezető csak
egyszer és akkor is rövid időre tett látogatást halálra készülő
elődjénél.
 Ekkor a kórházban feküdt infarktusa után Aczél György is;
Grósz hozzá is benézett. Különös és szintén drámai kép, hogy a
régi ismerősök és egyúttal állandó ellenfelek – a haldokló Kádár
kórtermétől nem messzire – feloldották ellentétüket.
„Karcsikám, most már kibékülhetünk, mert én a másik oldalról
jöttem vissza” – mondta a szívbeteg Aczél.
A Kútvölgyiben játszódott le a következő hátborzongatóan
jelképes és egyben mellbevágó jelenet, amelyet Kádár
kezelőorvosától, Rétsági professzortól tudhat az utókor. A már
agonizáló Kádár Jánost megszállta valami különös,
megmagyarázhatatlan erő, felállt az ágyából, és indulni készült.
A személyzet gyorsan értesítette Rétságit, aki azonnal Kádár
kórtermébe sietett, és megkérdezte: „Hova, hova, Kádár
elvtárs?” A démonaival kétségbeesetten és reménytelenül
küzdő egykori politikus erre azt válaszolta: „Hova, hova, hát
megyek az Imre temetésére!”
A magyarországi rendszerváltozás, a kommunista diktatúra
bukásának egyik legerősebb szimbóluma ez a történet – a
haldokló Kádár János utolsó erejével még feláll, és indulni
készül az addigra már lezajlott Nagy Imre-temetésre.
Kádár szó szerint az utolsó erejével állt fel a betegágyából –
nem sokkal később ugyanis elvesztette az eszméletét.
Egykori tüdőgyógyászától, dr. Hutás Imrétől tudjuk:
felmerült, hogy az akkor már eszméletlen volt főtitkárt
átszállítják a Korányi Pulmonológiai Intézetbe, hogy ott tegyék
lélegeztetőgépre. Ennek viszont orvosi értelemben már nem
volt értelme, így a szakemberek elvetették ennek lehetőségét.
Ezzel a konzíliumon jelen lévő Hutás doktor is egyetértett.
„Ezután már csak egyszer láttam, mégpedig holtan. Egy
jegyzőkönyvet készítettek, azt kellett aláírnom, hogy valóban
Kádár János fekszik a koporsóban” – mesélte Hutás Imre.
1989. július 6-án, csütörtökön 9 óra 16 perckor Kádár János
meghalt. Élete egyik utolsó érthető mondata így hangzott:
„Öljenek meg!”
Ugyancsak szimbolikus jelentést tulajdoníthatunk annak a
véletlennek, hogy a Legfelsőbb Bíróság éppen Kádár halála
napján mentette fel az 1958-as igaztalan vádak alól Nagy Imrét
és mártírtársait. A magyar állam illetékes igazságügyi szerve
kimondta, hogy Kádár János és hatalmi gépezete koncepciós per
keretében törvénytelenül végeztette ki a néhai
miniszterelnököt. A bíróság ítéletét hallgató egykori vádlottak
és a kivégzettek családtagjai egy papírlapot adtak körbe. A
lapon csak ennyi állt: Kádár meghalt.
Grósz Károly főtitkár hosszabb személyes hangú
nyilatkozatban emlékezett meg Kádár Jánosról a másnapi
Népszabadságban, melynek legemberibb része a következő:
„Állandóan figyelmeztetett, éljek normálisabban, pihenjek
többet. Győzködött, hogy minden délután aludjak húsz percet.
Rendkívül figyelmes ember volt egyébként egész életében,
azokkal szemben, akiket a munkatársi környezetéből ismert.
Tőlem mindig megkérdezte: »Mikor tud átjönni úgy, hogy az ne
zavarja meg az ebédjét?« Ilyenkor délben felhívott, s mivel én
soha nem ebédelek, nem volt ilyen gond, és így elmondtam
neki, hogy nem zavar, Kádár elvtárs, mert nem szoktam
ebédelni. Akkor elmagyarázta nekem, hogy rosszul teszem,
mert reggel reggelizni kell, délben szerényebben enni, és nem
kéne vacsorázni. És mindig hozzátette, hogy ő persze ezt soha
nem tartja be.”
Az MSZMP-t 1989 júliusában egy négytagú elnökség vezette. A
Pozsgay Imre, Németh Miklós, Nyers Rezső és Grósz Károly
alkotta grémium első körben abban gondolkodott, hogy a
temetés már július 8-án, vagyis két nappal Kádár halála után
történjen meg. E forgatókönyv szerint minden különösebb
„felhajtás” és nemzetközi delegációk nélkül temették volna el a
néhai pártvezetőt. Már intenzíven zajlott a temetés előkészítése,
a főtitkár szobájában ülésezett az operatív munkacsoport.
„Azonnal odamentem, hívás nélkül. Grósz nem utasított ki a
tárgyalójából. Nem vállalta megalázásomat a »kisbeosztásúak«
előtt. Kifejtettem, hogy egy, az országot 32 éven át vezető
államférfit, egy nemzetközileg is tisztelt személyiséget, a párt
elismert vezetőjét így nem szabad, nem lehet eltüntetni.
Szerencsére úgy éreztem, Grósz főtitkár alig várta, hogy valaki
a »négyek« döntésével szemben más eljárást javasoljon” –
emlékezett Berecz János.
A pártelnökség végül elfogadta a főtitkár azon előterjesztését,
hogy a temetés július 14-én legyen, előző nap pedig adjanak
lehetőséget arra, hogy az emberek a Jászai Mari téri
pártszékházban elbúcsúzhassanak Kádár Jánostól.
A temetés szervezésével Grósz Károlyt bízták meg; emiatt a
főtitkár nem utazott el a Varsói Szerződés tagállamainak
bukaresti csúcsértekezletére, vagyis az 1988-as aradi találkozó
után nem találkozhatott újra Ceauşescuval.
„Grósszal kettesben mentünk ki a temetőbe sírhelyet
választani” – emlékezik Barabás János, aki akkor KB-titkárként
a temetés szervezésének egyik felelőse. Barabás szerint Grószon
nem látszott komolyabb megindultság; egy fontos feladatként
fogta fel a Kádár-temetés méltó lebonyolítását. „Grósz nem volt
egy ilyen érzelmileg túlzottan nyitott karakter” – véli Barabás.
A gyászszertartás különböző eseményein összességében
százezrek vettek részt. A Parlament és a Fehér Ház között óriási
tömeg várta, hogy elhaladhasson Kádár ravatala előtt. „Grósz le-
fel szaladgálva köszöntötte a sorban állókat” – eleveníti fel a
történteket Berecz János.

KÁDÁR JÁNOS RAVATALA AZ MSZMP SZÉKHÁZÁBAN

Pozsgay Imre visszaemlékezésében arról ír, hogy Kádár

temetését a „posztsztálinista, rendpárti politikusok
erődemonstrációra próbálták felhasználni”. Pozsgayra is
hatással volt azonban a tömeg nagysága: „Kádár János
koporsójához az ország minden részéből autóbuszok hozták
azokat az ezreket, akik minden bizonnyal őszinte
megrendüléssel búcsúztatták Kádár Jánossal együtt azt a
korszakot, amelyet nevével jellemeztek. Temetése napján
tízezrek kísérték utolsó útjára, nem kevés ellenfele is, leróva
kegyeletét, tiszteletét korunk egyik legellentmondásosabb
személyisége előtt. De amit Kádár János élete utolsó éveiben
nem tudott megakadályozni, annak már holtában sem volt
képes útját állni.”
Grósz Károly gyászbeszédének leghangsúlyosabb része ez
volt: „Az utókor teszi majd mérlegre az általunk és a vele megélt
évtizedeket. De azt már ma is tudjuk, hogy napjaink mély
átalakulása nem így menne végbe, ha közelmúltunkban nem
lettek volna a mában is érvényes értékeink. Ne formailag,
hanem szellemiségében maradjunk hűek e párt alapító
tagjának és első vezetőjének hitvallásához.”
A temetésre érkező szovjet politikus, Jegor Ligacsov is
meglepődött, mekkora részvéttel búcsúztatják az emberek
Kádár Jánost. A keményvonalas Ligacsovot fellelkesítette, amit
Budapesten tapasztalt. „A lehetőség most az ön kezében van,
Grósz elvtárs. Az emberek tízezrével állnak az utcán, hogy
elbúcsúzzanak Kádár Jánostól. Álljon az élükre!” – biztatta a
magyar főtitkárt.
 GRÓSZ KÁROLY KÁDÁR JÁNOS TEMETÉSÉN

Thürmer Gyula, Grósz tanácsadója úgy emlékszik, a főtitkárra

hatnak Ligacsov szavai, illetve az, amit a Kossuth tér és a Jászai
Mari tér közötti területen a tömegben megtapasztal; a gyászolók
megismerik, odamennek hozzá, panaszkodnak, van, aki sír.
Grósz Károly vívódik, nem alszik aznap éjjel, de ekkorra már
nem bízik magában, politikai ambícióit nagyrészt elvesztette;
kimondható, hogy 1989 nyarán politikusként már pusztán
vegetál.
Ezt támasztja alá a következő történet. A Kádár-temetés után
nem sokkal egy kisebb értelmiségi társaság összefut az utcán
Grósszal, körbeveszik a főtitkárt, érdeklődnek tőle. Az egyik
fültanú így emlékezett a beszélgetésre: „Egy eléggé megtört
ember benyomását keltette, s csak azt hangoztatta, hogy »hát
jaj, csak ne csináljunk semmit, nehogy polgárháború legyen
belőle«.”
A Kádár-temetés után Grósz Károlynak a néhai főtitkár
személyét érintően még egy feladata maradt: fel kellett nyitni,
fel kellett tárni Kádár zárolt irattárát. Ez a kollekció egy 15
szekrényből álló archívum volt. Harminc éven át gyűltek ott az
anyagok. A hivatalban lévő főtitkárnak volt meg ahhoz a joga,
hogy megadja az engedélyt a munkatársaknak a bizalmas
iratok rendezésére. Kádár egykori titkárnője és két másik
pártmunkás végezte el a rendszerező munkát. Grósz maga az
egész anyag körülbelül tíz százalékát nézte át. A néhai politikus
imázsát érdemben befolyásoló dokumentumot nem talált a
főtitkár. Az iratok ismeretében Grósz Károly azt a már
korábban is sejthető következtetést szűrte le, hogy Kádárnak
„tulajdonképpen gúzsba kötve, táncolva kellett a politikát
alakítania”.
Grósz Károly főtitkárságának végső szakaszában történt, hogy
a pártvezetőt megkereste egy szegedi történész, Perneki Mihály.
Perneki Kádárról akart életrajzot írni, és megkérte Grószt:
járjon közbe, hogy személyesen találkozhasson Kádár
özvegyével. A történész arra hivatkozott, a monográfia kézirata
szinte teljesen kész van; a nyolcvanas években személyesen
váltott leveleket Kádárral, és a Párttörténeti Intézetben olyan
források birtokába jutott, „amelyekhez akkor mások nem
juthattak hozzá”. A kutató a házaspár megismerkedéséről és
napi életviteléről kívánt érdeklődni Kádárnétól. Grósz Károly a
pártkongresszus előtti időszakban folytatott aktuálpolitikai
küzdelmei ellenére foglalkozott az állampolgári kéréssel.
Felvállalta a közvetítést az özvegy felé. A történésznek írott
főtitkári válaszból ismerhetjük meg, miként határozott
Tamáska Mária: „Kádárné elvtársnő végül is úgy döntött, hogy
ebben az esztendőben nem vállalja a személyes találkozót.
Ezért Önnek azt tanácsolom, hogy a jövő évben ismételten
keresse meg Kádár elvtársnőt” – áll az 1989. október 4-ére datált
levélben. A fellelhető információk szerint egyébként ez volt az
utolsó levél, amit Grósz Károly főtitkárként írt alá. (Perneki
Mihály Kádár-könyve nem készült el a szerző 1992-ben
bekövetkezett rejtélyes halála miatt.)
Grósz Károly saját elmondása szerint kijárt Kádár János
sírjához, de nem az évfordulókon, mert zavarta, hogy azok a
megemlékezések mindig aktuálpolitizálásba torkollnak.

GRÓSZ IDEJE LEJÁRT

Az áldozat, a gyilkos és az utolsó
pártfőtitkár – Grósz mint médium

Az eddigiek során kibontottuk a dráma szálait, amint Kádár

János politikai fogadott fiának választja a munkásszármazású,
eszes Grósz Károlyt, majd a „fiú” Brutusként az idős apa ellen
fordul. Bizarr metaforaként használhatjuk: az 1988. májusi
pártértekezleten egyfajta rituális közéleti apagyilkosság
történik. E körülményeket, a sorsszerű történéseket
áttekintettük, de a dráma nem lenne teljes, ha nem ejtenénk
szót arról, hogy egyébként az „apa” egy „gyilkos”.
Hogyan viszonyul ahhoz az apagyilkosságot „elkövető” fiú,
hogy az apja évtizedekkel korábban elvette Nagy Imre életét?
Ebben a fejezetben azt vizsgáljuk, hogy Grósz Károly számára
mit jelentett a Nagy Imre-ügy, az 1956 utáni megtorlás, Nagy
Imréék 1958-as kivégzése miként befolyásolta Grósz érzéseit
Kádár iránt.
 1958-AS FALFIRKA KÁDÁRRÓL

„A Nagy Imre-ügyet Kádár életében, az ismert okok miatt,

nem lehetett előszedni, hallgatni kellett róla” – emlékezett 1994-
ben Grósz Károly. Kádár János még közvetlen környezetében
sem engedte, hogy felhozzák a témát. Németh Miklós későbbi
miniszterelnök fiatal apparatcsikként a pártközpontban
gyakran tanúja volt, hogy esténként Kádár János beült Óvári
Miklós és Havasi Ferenc KB-titkárok szobájába kötetlenül
beszélgetni. „Sok mindenről esett szó ilyenkor, de főleg Óvári
makacsul vissza-visszatért 1956 témájára. Kádár azonban
minden ilyen alkalommal felállt, azt morogta, hogy biztos
megjött már a kocsi a feleségével, és távozott.” Egyszer Havasi is
megpróbálta felhozni a témát, Kádár ekkor is sebtében távozott,
majd nem heti kétszer, hanem csak havi egyszer nézett be a KB-
titkárokhoz. Egyszer Óvári Miklós az ifjú Némethet is
kapacitálta, hogy vesse fel a témát az „Öregnek”, mert ha Kádár
ezekről soha nem beszél, akkor a „sírba fogja vinni”, ezért
minél több mindent ki kellene belőle szedni. Németh Miklós
összegyűjtötte a bátorságát, de végére sem ért a kérdésének,
amikor Kádár felállt („Megjött Mariska néni”), és elment.
Grósz Károly először 1988-ban, már főtitkárként tett fel
kérdéseket Kádárnak Nagy Imréről. Grósznak nem
hivatkozhatott arra, hogy megjött a kocsi Mariska nénivel, és
mennie kell. A miniszterelnök-pártfőtitkár amerikai útja előtt, a
felkészülés részeként kérdezte Kádárt a Nagy Imre-perről.
Kádár János röviden válaszolt, érezhetően nem akart bővebben
belemenni a témába. Jó fél évvel később viszont már ő maga
tért vissza a kérdésre: „Sokat beszélgettünk akkoriban
éjszakánként. Amikor dolgozott, akkor bent a pártszékházban,
utána meg a lakásán. Egyszer Nagy Imrével kapcsolatban
föltettem neki a kérdést, igaz-e, hogy a szovjetek szorgalmazták
a kivégzést. S akkor Kádár kategorikusan azt mondta: nem igaz,
ez csak szóbeszéd” – mesélte Grósz egy halála után publikált
interjúban.

A Nagy Imre-per első tárgyalási napja 1958. január 28-án volt, az

utolsó pedig június 15-én. Ekkor mondta ki Vida Ferenc
tanácsvezető bíró a halálos ítéleteket. Nagy Imre miniszterelnök
mellett a perben halálra ítélték Maléter Pál volt honvédelmi
minisztert és Gimes Miklós újságírót. A Nagy Imre-csoport
tagjaként Szilágyi Józsefet már korábban, 1958 áprilisában
kivégezték. Losonczy Géza pedig 1957 decemberében a
 börtönben tisztázatlan körülmények között halt meg; amit tudni
lehet: a súlyos beteg, tüdőgyulladásban szenvedő Losonczy –
feltételezhetően felsőbb utasításra – nem kapott időben orvosi
segítséget; az embertelen börtönőrök lényegében hagyták
meghalni.
Nagy Imrét és mártírtársait 1958. június 16-án kivégezték. A
halálos ítéletet csak formailag hozta a bíróság; történelmi
értelemben a kegyetlen döntés felelőse maga Kádár János. A
szovjetek részéről Kádár felé nem volt politikai „elvárás” az 1956-
os forradalom miniszterelnökének kivégzése. Kádár János
hatalomtechnikai okok miatt döntött – a jogi értelemben a
kivégzése pillanatában is miniszterelnök – Nagy Imre fizikai
megsemmisítése mellett.

„Nagy Imre tragédiája az én személyes tragédiám is” –

mondta Kádár János 1989 tavaszán Kanyó András újságírónak.
A beszélgetésben Kádár a Nagy Imre-ügy tekintetében érdemi
részletekbe nem ment bele. Kanyó úgy emlékezett, hogy az öreg
főtitkár lelkiismeretét „láthatóan nagyon nyomta” a kivégzett
kormányfő végzete. Aczél György szintén úgy látta, hogy Kádár
Jánosnak bűntudata volt Nagy Imre miatt; a lelkiismeret-
furdalás – ahogy Aczél fogalmaz – „az őrület szélére” sodorta.
Mindezeken túl nagyon keveset tudunk arról, hogy Kádár élete
végén mit gondolt a Nagy Imre-kérdésről. Grósz Károlynak több
alkalommal is beszélt Nagy Imréről.
 NAGY IMRE EGY SZŐLŐSGAZDÁNÁL

Nem állíthatjuk, hogy Grósz hiteles, pártatlan szem- és

fültanú lett volna, de mégis úgy gondoljuk, fontos
információforrás, amikor életútinterjúiban a halálra készülő
Kádár gondolatait idézte fel. Grósz Károly több nyilatkozatban
is szólt arról, hogy Kádár bizalmasan miket mondott neki Nagy
Imréről. Ezek közül leginkább a Vitézy Lászlónak adott –
publikálatlan – életútinterjú-részletek érdemesek a
figyelmünkre.
Nézzük az első gondolatsort a Vitézy-beszélgetésből!
„Grósz Károly: Talán jelzi Kádár viszonyát Nagy Imréhez,
nagyon nem szerette, mint embert. Mert nekem egyszer azt
magyarázta el, hogy őt becsapta Nagy Imre, amikor Kádár
letartóztatása volt Rákosiék alatt, akkor a Politikai Bizottság
Kádár ügyét megtárgyalta. Az előterjesztő a Politikai Bizottsági
ülésen Nagy Imre volt, mint az Adminisztratív Osztálynak a
vezetője. Az ülés előtt Kádár – még aznap reggel – beszélgetett
Nagy Imrével. És Nagy Imre megnyugtatta, hogy hát persze le
kell most már ezt az ügyet zárni, de hát ő egy olyan
előterjesztést tesz a testületnek, amelyet egy ilyen
pártelmarasztalással [le lehet zárni], tehát magyarul
pártbüntetésnek felel meg. Közben Kádár, aki főtitkárhelyettes
volt, akkor ott ült az ülésen, és azt tapasztalta, hogy Nagy Imre
pedig szigorú bírósági felelősségre vonást kezdeményezett a
Politikai Bizottság ülésén. Mikor az ülésnek vége volt, akkor –
Kádár nekem elmesélte – odament Nagy Imréhez, és
megkérdezte: »Mondd, hát miért csináltad ezt? Hát reggel
beszéltünk, és hát nem ezt mondtad, és az ülésen pedig mást
terjesztettél elő.« És akkor mondta neki Nagy Imre: »János, ezzel
akarok neked törleszteni mindazért a bosszúságért, amit nekem
okoztál.«
Vitézy László: De milyen bosszúságot okozott?
Grósz Károly: Na most hát ugye ez az, amit én, ugyanúgy
ahogy most maga visszakérdez, én rögtön megkérdeztem,
milyen bosszúságot. Kádár ezt kikerülte; azt mondta, hogy volt
köztük több személyi kérdésben vita korábban.”
Amint azt Rainer M. János bizonyította, ez így egész biztosan
nem történt meg. Elég csak annyit mondani, hogy amikor a
Rákosi vezette PB döntést hozott Kádár ügyéről, akkor ő már
letartóztatásban volt, vagyis a sorsáról döntő ülés előtt nem
beszélhetett Nagy Imrével. Vagy Kádár János emlékezett
tévesen, vagy Grósz artikulálhatta Kádár szavait pontatlanul,
vagy akár mindkettő; annyiban a forrás mégis tanulságos, hogy
meggyőző erővel illusztrálja, hogy Kádár Jánosban – a
nyilvánvaló bűntudat mellett, de azzal akár konkurálva is –
komoly indulat bujkált Nagy Imrével szemben. Grósz
tolmácsolásában azt tudhatjuk meg, hogy az öreg politikus még
1989-ben is mély ellenszenvet táplált a néhai miniszterelnök
iránt.

Kádár Jánost az egykori barát, Péter Gábor irányította

Államvédelmi Hatóság – Rákosi utasítására – 1951 áprilisában
tartóztatta le. A koncepciós perben 1952-ben életfogytiglani
börtönbüntetésre ítélték. Az volt vele szemben (valótlanul) a fő
vád, hogy egykor a horthysta rendőrség spiclijeként
tevékenykedett. A közvéleményben mindmáig tartja magát az a
hiedelem, hogy a rákosista börtönben a kínzás részeként letépték
a körmeit – ez azonban nem igaz. Kádár 1954-ben, Nagy Imre
kormányfősége alatt nyerte vissza szabadságát.

A Vitézy-interjúban Grósz arról beszélt, hogy ő egyenesen

rákérdezett Kádárnál az 1958-as Nagy Imre-ítélet
megszületésének körülményeire.
„Grósz Károly: És én ezt forszíroztam, hogy hát miért kellett
idáig eljutni [ti. Nagy Imre kivégzéséig]. Hát én úgy tudom, hogy
a Hruscsovék nem akarták, hogy ilyen szigorú ítélet szülessék,
vagy legalábbis nem tanácsolták. És akkor erre azt mondta:
»Nézze, lehet, hogy maga ezt nem fogja megérteni, de akkor a
szovjet vezetés Rákosit mindenképpen vissza akarta hozni, és
mi ott az ellenforradalom okaiként ugye nemcsak Nagy
Imrééket, hanem Rákosiékat is ugye feltüntettük. És én azt
mondtam a szovjet vezetőknek, azt mondtam Hruscsovnak is,
hogy ha Nagy Imrét kivégeztük, és Rákosit visszahozzák, a
Rákosit is ki kell végezni. Mert az nem lehet, hogy csak egy
halálos ítélet szülessen, amikor ez is az események egyik
meghatározó oka volt.« Én rákérdeztem: »Miért félt Rákositól?
Hiszen Rákosi akkor már politikailag nem volt tényező.« Azt
mondja, hogy nem jól látom. Ezt mondta nekem: »A párton
belül olyan volt az állapot, hogy Rákosi visszatérte megosztotta
volna, tehát én mindent elkövettem, hogy Rákosi visszatérését
megakadályozzam.« A másik indok, amit Kádár nekem
megismételt, és ezt mondta el a KB-ülésen is azon a bizonyos
beszédében, az az volt, hogy Nagy Imre nem volt hajlandó
lemondani a miniszterelnökségről. Az ENSZ feltétele volt, hogy
egy országnak csak egy miniszterelnöke lehet. Tehát vagy Nagy
Imre, vagy Kádár. Akkor ugye Kádár volt a miniszterelnök. És ő
állandóan azt üzente Nagy Imrének, hogy írja alá a
lemondópapírt a miniszterelnökségről. Tehát ő azt mondta,
hogy két miniszterelnök nem lehet. Az ország nemzetközi
elismertségének feltétele volt, hogy egy miniszterelnök legyen,
nem volt más választása.
Vitézy László: Tehát neki nem volt más választása, mint Nagy
Imre felakasztása…
Grósz Károly: Ő nem így fogalmazott, hanem eltávolítása.”
Grósz Károly máshol arról nyilatkozott, hogy Nagy Imre és
Rákosi ügyének ilyen értelmű összekapcsolása Kádár részéről
„elővágás” volt, vagyis Nagy Imre kivégeztetésével lényegében
képes volt távol tartani Rákosit. Aczél György emlékirat-
fogalmazványában arról beszél, hogy „Kádárnak személyes
történelmi szerepe, sőt mondjuk úgy: győzelme, hogy
megakadályozta Rákosi Mátyás visszatérését”.

RÁKOSI MÁTYÁS ÉS (TŐLE KETTŐVEL BALRA) KÁDÁR JÁNOS

Rákosi Mátyás, a kommunista Magyarország 1949 és 1953 közötti

véreskezű diktátora 1956. július 18-án – hivatalosan megromlott
egészségi állapota miatt, valójában szovjet nyomásra – mondott
le a Magyar Dolgozók Pártja első titkári tisztségéről. Négy nappal
később, július 22-én úgymond gyógykezelés céljából a
 Szovjetunióba utazott. Soha többé nem tért haza: 15 éves
emigráció után már csak a hamvai érkeztek vissza
Magyarországra.
Rákosi minél hamarabb szeretett volna visszakerülni a magyar
politikába, de az 1956-os forradalom után hatalomra került Kádár
János mindent megtett, hogy távol tartsa az őt magát is lecsukató
egykori zsarnokot az országtól. Rákosi újra és újra próbálkozott a
hazatéréssel, de ezzel csak azt érte el, hogy a szovjet pártvezetés
döntése alapján egyre rosszabb és rosszabb lakhatási
körülmények közé került.
A diktátornak haló poraiban sem bocsát meg az utókor.
Napjainkban Rákosi urnahelye jelöletlen, mert síremlékét
rendszeresen megrongálták.

Grósz Károly – mentorához, Kádár Jánoshoz hasonlatosan –

erős ellenszenvvel viseltetett a halott Nagy Imre iránt. Ez az
érzés kettős lehetett Grószban. Nagy Imre sorsa egyfajta
felkiáltójel volt számára; felkiáltójel, amely azt jelképezi, hogy
1956-ban maga is dönthetett volna máshogyan, nem volt muszáj
beállnia az elnyomó hatalom mögé. Nagy Imre példája azt
üzente, hogy morális alapon akár Grósz is vállalhatta volna
tovább (a szovjet intervenció után is) 1956 októberét. Másrészt
ne feledjük: Grósz Károly – még ha nem is érzett Kádár iránt
fiúi kötődést – szimpatizált a nála 18 évvel idősebb
pártvezetővel. Gyakran vitatkozott vele, de mégis
történelemformáló nagy kommunista személyiségnek
tekintette. És ha az általa kedvelt Kádár – fogalmazzunk
némiképp eufemisztikusan – nem szimpatizált Nagy Imrével,
akkor ez Grósz számára is kijelölte az érzelmi viszonyulás rideg
kereteit.
1988 előtt a kádárista pártfunkcionárius Grósz Károly
ellenszenvesnek tartotta Nagy Imre politikai karakterét, majd a
rendszerváltozás hónapjai alatt valósággal meggyűlölte az
akkor már több mint három évtizede halott Nagy Imrét. Grósz
viaskodott Nagy Imre szellemével, őrlődött a vegetáló, majd
haldokló Kádár és a törvénytelenül kivégzett miniszterelnök
tiszta imázsa között. Ebből a közéleti csapdahelyzetből nem
találta a kiutat az utolsó pártfőtitkár. Így közvetve a Kádár által
kivégeztetett Nagy Imre „okozta” Kádár fogadott fiának
politikai halálát.
Grósz Károlynak a nyilvánosság előtt – már
miniszterelnökként, de még nem pártfőtitkárként – 1988. május
6-án kellett először szembesülnie a Nagy Imre-dilemmával.
A magyar politikus a Thatcher angol kormányfővel folytatott
londoni megbeszélését követő nemzetközi sajtókonferencián
kapott kérdést „1956 rehabilitálásáról”, illetve arról, hogy a
magyar hatóságok ismerik-e Nagy Imre sírjának pontos helyét.
A bátor kérdéseket a magyar emigráció legendás alakja, Krassó
György a BBC magyar nyelvű adásának képviseletében tette fel.
Krassó a kérdés felvezetéseként szabadon idézte Grósz 1986.
május 18-i szavait, melyek a munkásőrparancsnokok
értekezletén hangzottak el. E fórumon az akkori budapesti első
titkár 1956-ra utalva arról beszélt, hogy „a történelmi
események felidézése, az akkori politikai viszonyokra való
emlékezés azért is időszerű, mert olyanok is akadnak, akik
megpróbálják újraértékelni és -értelmezni a 30 évvel ezelőtti
eseményeket, s elfelejtik az akkor szerzett tanulságokat”.
A kormányfő válaszában taktikus kommunikátorként abba
kötött bele, hogy az ellenzéki közszereplő nem idézte pontosan
a szavait. Az esetről és arról, hogy milyen választ adott
Krassónak, Grósz néhány héttel később munkásőrvezetők
gyűrűjében kötetlen módon, vicceskedve próbált beszámolni:
„Uram, ha maga ide eljön, és kérdéseket tesz fel, akkor
készüljön fel. Ez a legkevesebb. Óriási csend. Maga nem jól
idézte, amit én a munkásőrségnél mondtam. Szó szerint tudom,
emlékszem, hogy mit mondtam. S ez a szöveg a következő.
Elmondtam. Óriási csend. A pali leült. El is rendeztem a Nagy
Imrét” – büszkélkedett a hahotázó munkásőrök előtt Grósz
Károly a kommunikációs trükkel, amelynek köszönhetően nem
kellett direkt választ adnia a Krassó György által feltett
kérdésre, hogy tudják-e, hol van Nagy Imre sírja.
A történethez még hozzátartozik, hogy Krassó
„magyarországi kapcsolatainak” – minden bizonnyal a tőle
megszokott szenvedéllyel, lendülettel – számolt be arról, hogy a
„miniszterelnöktől nem kapott meggyőző válaszokat”.
A magyar állambiztonság értesült a beszélgetésről, és az erről
szóló tájékoztató szerepelt a május 10-i napi operatív
információs jelentésben; ennek köszönhetően a titkos
dokumentumokat elolvasó párt- és állami vezetők – így maga
Kádár János is – értesülhettek Krassó londoni, Nagy Imre
személyét érintő akciójáról.
Grósz Károly 1988. május 6-án megúszta, hogy Nagy Imre
ügyében egyenes választ kelljen adnia a világsajtó képviselői
előtt. Maga a kérdésfelvetés viszont nyilvánvalóan hatott rá.
Tudta, a súlyosan traumatikus üggyel való érdemi foglalkozás
nem halogatható tovább.
Grósz néhány nappal pártfőtitkárrá történt megválasztása –
más megközelítésben Kádár János bukása – után adhatott
utasítást arra, hogy a hatóságok derítsék ki, hol van Nagy Imre
eltemetve.
Pajcsics József, a Belügyminisztérium III/1 osztályának
vezetőhelyettese visszaemlékező interjújából tudjuk, hogy 1988
májusában, de már Grósz főtitkársága alatt, vagyis a május 20–
22. között megrendezett országos pártértekezlet után
Harangozó Szilveszter altábornagy, az állambiztonsági ügyekért
felelős belügyminiszter-helyettes adta ki a feladatot Pajcsics
osztályvezető-helyettesnek, hogy meg kell állapítani, hol van
Nagy Imre sírja.
Harangozó egyértelművé tette, hogy a nyomozás szigorúan
titkos, senki nem tudhat róla. Az osztályvezető-helyettes
ekképpen idézi Harangozó altábornagy szavait: „Menjek át a
BV-hez, a Kozma utcai börtönbe, annak a kertkapuján keresztül
közelítsem meg a temetőt. Nem viccelek, szó szerint ezt mondta.
Tehát hogy még az se legyen feltűnő, hogy a főbejáraton
megyek be.”
Pajcsics első kísérlete nem járt eredménnyel, a
belügyminiszter-helyettesnek írt beszámolója egyértelművé
tette: „A 301-es és a környező parcellák területe teljesen
elhanyagolt. A sírok helye jelöletlen. A sírok és a sírhelyek
sorszáma az elvadult növényzet miatt azonosíthatatlan.”
A közpolitikai reformokat elindító miniszterelnök-
pártfőtitkár úgy gondolta, a méltatlan módon és helyen nyugvó
földi maradványok tisztességes eltemetése a családok
nyilvánvaló kegyeleti joga.
Magánemberként mindennek lehetővé tételét parancsoló
kötelezettségnek érezte. Politikusként azonban azon kellett
töprengenie, hogy az ügyet, mint közéleti kérdést, a Kádár János
kontra Nagy Imre dilemmát miként képes úgy kezelni, hogy
nem tagadja meg egész korábbi életútját és mentorát, a még
pártelnökként fungáló Kádár Jánost.
Embert és politikust próbáló intellektuális, egyben morális
feladat. Grósz 1988 nyarán döntött egyfajta – mint később
láthattuk – sérülékeny stratégia mellett. Mindennek a lényege a
következő: a család méltó módon eltemettetheti a földi
maradványokat, de Nagy Imrét és társait nem rehabilitálják
1956-os „bűneikért”. Ezt a stratégiát „élesítette” a kormányfő
1988. júliusi amerikai útja során.
Már az egyesült államokbeli vizit előkészítését szolgálta az a
levél, melyet Grósz Károly Frank Hortonnak, az amerikai
képviselőház tagjának küldött. Az ügy előzménye, hogy
Hortonnal együtt a kongresszus 44 tagja még június végén
levélben fordult a magyar miniszterelnökhöz, felszólítva a
magyar kormányt az újratemetés lehetővé tételére. Erre a
felhívásra válaszolt Grósz július 18-án.
E dokumentumban a főtitkár a következőképpen fogalmazott:
„Tudatában vagyok annak a lelki és érzelmi tehernek, amit a
kivégzettek hozzátartozói hordoznak. Kormányomnak
szándékában áll e problémát az emberiesség jegyében a közeli
jövőben rendezni, lehetővé téve, hogy a hozzátartozók
újratemethessék az elhunytakat, és a jövőben leróhassák
kegyeletüket a síroknál. Hangsúlyozni kívánom, hogy egy
ilyenfajta humanitárius gesztus független az akkori események
értékelésétől.”
Július 24-én, az amerikai magyarsággal való New York-i
találkozón Grósz Károly kijelentette: „Az 1956-os
magatartásáért Nagy Imrét a magyar kormány nem
rehabilitálja, mert megsértette az alkotmány előírásait, a
fennálló törvényeket. Viszont harminc év telt el a halálos ítélet
végrehajtása után, és kormányunknak az az álláspontja, hogy
amennyiben a család ezt kéri, megfelelő körülmények között
végső nyugalomra helyezhetik Nagy Imre hamvait.”
Grószt szuggesztív kommunikátorként tartják számon, de
kommunikációs szempontból ezt a helyzetet nem tudta a maga
javára fordítani: önmagában az a tény, hogy Kádár János
utódjának a szájából elhangzanak azok a régóta várt szavak,
hogy a család megadhatja a végtisztességet Nagy Imrének,
óriási jelentőségű hír volt, ami erősíthette volna az új
pártvezető imázsát. A főtitkár azonban éppen azért, mert nem
akarta a bukott Kádár érzékenységét túlságosan próbára tenni,
tudatosan élesebben fogalmazott a rehabilitálás témájában –
Grósz metakommunikációjában (egykori pártpropagandista
tapasztalataira építve) rendkívül határozottnak akart tűnni, de
ez sokak szemében inkább egyfajta önelégültségként volt
értelmezhető.
Mindezzel az agresszív kommunikációs stílussal a családnak
és az ötvenhatos magyar emigrációnak okozott újabb fájdalmas
sebeket, egyúttal tovább erodálta saját politikai tőkéjét, amely
az 1988. június 16-án lezajlott Nagy Imre-párti tüntetéssel
szembeni durva karhatalmi fellépés miatt egyébként is jelentős
mértékben csökkent.
Grósz Károly igyekezett tanulni a New York-i kommunikációs
hibából. Amikor 1988. november 5-én Bécsben találkozott az
ausztriai magyarság képviselőivel, már tapintatosabban
fogalmazott. A miniszterelnök bécsi szavairól a SZER így
tudósított: „Míg Amerikában kirohanásokat intézett Nagy Imre
ellen, és ellenforradalomról beszélt, itt Bécsben tragikus
eseményeknek nevezte az 1956-osakat, Nagy Imrét illetően
pedig megerősítette, hogy a többi névtelen sírban nyugvó
kivégzettel együtt tisztességes temetést biztosítanak nekik.”
A Politikai Bizottság november 29-i – Grósz által vezetett –
ülésén engedélyezte, hogy a hatóságok tegyék meg az
előkészületeket Nagy Imre földi maradványainak végső
nyugalomra helyezése érdekében.
A súlyos kérdés a Központi Bizottság december 15-i plénumán
is napirendre került. E tanácskozáson az addigra már csak a
pártfőtitkári rangot viselő Grósz Károly kifejtette: amellett, hogy
az államnak körültekintően kell eljárnia a temetés előkészítése
érdekében, „én a temetést illetően politikailag jó időpontot és jó
helyet nem tudok”.
Grósz Károly számára a Nagy Imre-dilemma egyre súlyosabb
teherré kezdett válni. A Nagy Imre-per iratainak megismerése
után az is egyértelművé válhatott számára, hogy a bírósági
eljárás koncepciós volt, és „az ítélet elfogadhatatlan”. Ebből
fakadóan a New Yorkban megfogalmazott stratégia – temetés
lehet, de rehabilitálás nem – nyilvánvalóan egyre
tarthatatlanabbá vált. Grószt a Nagy Imre-ügyben tovább
szorongatták Kádár gyilkos öröksége és persze önmaga 1956-os
tettei, továbbá a korábban idézett Nagy Imre-ellenes
megnyilatkozásai.
A főtitkár 1989. április 2-i rádióinterjújában hajtotta végre a
korábbi hónapok történései által kikényszerített
stratégiamódosítást. A beszélgetésben Grósz kénytelen volt a
nyilvánosság előtt elismerni: a Nagy Imre-ügyben „a jogi
rehabilitálásnak van létjogosultsága”.
Grósz Károlynak az MSZMP Nemzetbiztonsági Bizottságának
április 28-i titkos ülésén elhangzott felszólalásaiból, kérdéseiből
kitetszik, hogy politikai és emberi értelemben is valósággal
kínlódik a Nagy Imre-dilemma miatt. Önmagát is fegyelmezve
azt hangsúlyozza, hogy érzelemmentesen kell politikai döntést
hozniuk, de a higgadtságra való törekvése magára erőltetett
póznak tűnik.
E gondolatsor jelképesen illusztrálja a vergődő főtitkár
pszichés hozzáállását: „Hát itt már nem tudunk mit csinálni,
már itt állandóan nyomnak bennünket, mint Krahácsot. Hát
most mit tudunk ebben csinálni? Le kéne zárni. Ha 15 évvel
ezelőtt eltemették volna, nem lenne ilyen gondunk. De hát itt
van a nyakunkon.”
Grósz Károly részéről az a kísérlet, hogy elválassza egymástól
az elkerülhetetlen jogi rehabilitációt és a – pusztán új
kommunikációs panelként megalkotott – politikai rehabilitálást,
vérszegény próbálkozás volt a kibontakozó folyamatok lassítása
érdekében; azt is mondhatjuk, ez volt az igazi lehetetlen
küldetés.
A BBC magyar adása május 23-án nem véletlenül fogalmazott
így: Grósz Károly attól tart, amennyiben feladja a pártnak Nagy
Imrével és az 1956-os eseményekkel kapcsolatban fenntartott
korábbi álláspontját, akkor ezzel aláássa „az MSZMP uralmának
törvényességét”. A BBC maliciózusan és nem kevés előrelátással
azt is megjegyzi: könnyen meglehet, „hogy Grósz Károly lesz az
1956-os forradalom legutolsó politikai áldozata”.

AZ MDF-ES RAFFAY ERNŐVEL

Az MSZMP KB 1989. május 29-i ülésén hangzott el Grósz

Károly legemberibb megnyilvánulása Nagy Imréről. A főtitkár
leszögezte: „egész biztosan” állíthatja, hogy „Nagy Imre halálos
ítélete jogilag megalapozatlan”. Mindezt fokozva még
egyértelműbbé tette: „Az ítélet törvénytelen.”
Azt is fontosnak tartotta kiemelni, hogy „mi nem azonosulunk
azzal a halálos ítélettel”. A felszólalás legerősebb lelki tartalmú
eleme a következő volt: „Egy halott embert, akit törvénytelenül
kivégeznek, utólag elítélni, az képtelenség. Az az emberi ízléssel
összeegyeztethetetlen, a jó ízléssel. És egyszer valahol le kell
zárni a múltat.”
E gondolatokat olvasva úgy is érezhetjük, Grósz Károly
feloldotta magában a Nagy Imre kontra Kádár János dilemmát,
és lényegében – korábbi álláspontját feladva – fejet hajtott a
kivégzett miniszterelnök előtt.
Ez a lelki békesség azonban csak átmeneti volt. Az MSZMP KB
1989. szeptember 1-jei ülésén – Kádár halála után közel három
hónappal – Grósz Károly, hitelt adva a KGB-től kapott Vologya-
dossziénak, minden korábbinál élesebb támadást intézett Nagy
Imre történeti imázsa ellen.
Grósz előadói beszédében ismertette a Krjucskov KGB-
elnöktől kapott Vologya-dosszié tartalmát a zavart KB-tagokkal:
„Nagy Imre 1930 és 1941 között a háború kezdetéig, az OGPU Sz-
122. számú ügynökeként, majd a belügyi népbiztosság titkos
munkatársaként működött […]. Egy NKVD-jellemzés
kezdeményező ügynöknek nevezi, egy másik, 1933-ban kelt
értékelés azt emeli ki, hogy Vologya – idézem – „a munkája iránt
nagy érdeklődést és kezdeményezőkészséget tanúsít”.
Grósz bizonyos szempontból tárgyszerűen, más
megközelítésben gyilkos ridegséggel ad tájékoztatást a Központi
Bizottságnak a KGB által összeállított Vologya-dossziéról. Azt
javasolja, a forrásokat ne hozzák nyilvánosságra; úgy gondolta
azonban, a KB-t mindenképpen tájékoztatnia kellett, mert „a
tényeket meg kell ismerni, és ezekkel szembe kell nézni”.
 Az ülés levezető elnöke – az ekkorra Grósszal már érdemi
beszélőviszonyban nem lévő – Németh Miklós miniszterelnök
volt. A kormányfő-ülésvezető a jegyzőkönyv tanúsága szerint
nem engedett sem vitát kibontakozni, sem kérdést feltenni a
témában. A Központi Bizottság hivatalos forma szerint
tudomásul vette Grósz Károly tájékoztatását.
Felszólalás nem hangzott el – a hivatalos jegyzőkönyv szerint.
Pozsgay Imre viszont úgy emlékszik, hogy amikor Grósz
elmondta a Nagy Imre múltjáról szóló beszédét, akkor ő
dühösen felugrott, bejelentés nélkül kiment a pódiumra, ott a
fizikai inzultust kockáztatva „majdnem letaszította” a
pulpitusról a főtitkárt, majd indulatosan beszélni kezdett. Az
államminiszter szerint, ha még valódiak is az iratok, akkor is
„érvénytelenek”, mert „Nagy Imre a vérével mosta tisztára
magát”.
 GRÓSZ KÁROLY MEGHAJOL A RENDSZERVÁLTOZÁS ELŐTT

A rendszerváltozás után, az 1990-es években Grósz Károly

nyugdíjasként élte mindennapjait. Számos interjút adott,
amelyek során minden, így a Kádárról és Nagy Imréről kapott
kérdésekre is készséggel válaszolt. A láthatatlan ellenséggel,
Nagy Imrével azonban tovább folytatta a Don Quijote-i
szélmalomharcot. Interjúiban morális alapról bírálta, egyfajta
inkvizítori kitartással üldözte a mártír miniszterelnököt (Nagy
Imre az NKVD ügynöke, a szovjet titkosszolgálat megbízható
embere, az 1950-es években Rákosi hűséges kiszolgálója). Azt a
fajta moralitást, hogy Nagy Imre az életét adta az általa
képviselt ügyért, a politikától visszavonult Grósz Károly nem
volt hajlandó számításba venni – ami persze, ha jól
belegondolunk, nem meglepő, hiszen az az „ügy” nem Grósz
ügye volt. Grósz Károly Nagy Imrére vonatkozó szövegeinek
alapján az utolsó pártfőtitkár mintha azt várta volna el Nagy
Imrétől, amit ő maga is tett: a szovjet csapatok 1956. november
4-i megérkezésével egy időben a legitim kormányfőnek meg
kellett volna éreznie az úgynevezett történelmi „időt”, és kiállni
Kádár János mellett.
Gyilkos összehasonlítás

Grósz Károly élete utolsó hét évében számos sajtónyilatkozatot

tett, és adott három életútinterjút. E beszélgetések döntő része
Kádár Jánosról szólt. Az emlékező Grósz Károlynak
folyamatosan Kádár történelmi személyiségével kellett
szembenéznie. Az egyik életútinterjúban így beszél Kádárról:
„Nagy egyéniségnek tartom. A legújabb kori magyar történelem
egyik olyan figurájának, akit nem lehet kitörölni a történelem
lapjairól. Nagy bölcsessége volt, és sok kérdést nagyon nagy
politikai érzékkel közelített meg […] Hagyta élni az embereket.
Én mindig tiszteltem, és ma is tisztelem Kádár Jánost.”
Grósz Károlynak országvezetőként lényegében két év adatott,
míg Kádárnak harminckettő, ebből fakadóan a két politikus
teljesítményének objektív összemérése lehetetlen, ugyanakkor
az előd és az utód habitusát mégis sokan hasonlítják össze.
Bányász Rezső, aki dolgozott Kádár mellett és Grósszal, a
kollegiális kapcsolaton túlmutató jó személyes viszonyt ápolt,
így fogalmaz: „Ha összehasonlítást tettem titkon magamban az
Öregúr politikai karizmája és Karcsi vonzása, törekvései között,
nagy hiányérzést kelt bennem.”
 GRÓSZ KÁROLY, A FÉLÉNK SZAVAZÓ

Medgyessy Péter a Grósz-kormány miniszterelnök-

helyetteseként közvetlen közelről láthatta Grósz Károly
tevékenységét, de például ő volt az, aki Kádár Jánost elkísérte
1987 őszén a kínai útjára, így mindkét politikusról személyes
benyomásai lehetnek: „Addig, ameddig Grósz Károly fölött még
volt valaki, aki azért végső soron eldöntötte a dolgokat, addig
valahogy jobban érezte magát, így a magabiztossága
pártfőtitkárként valamelyest csökkent. Grósz egy vibráló
személyiség volt, Kádár pedig egy ilyen kiegyensúlyozott,
csöndes, lassú, de azért döntéseit megfelelő megalapozottsággal
meghozó vezető volt. A vibráló személyiség, ez volt talán a
legjelentősebb különbség Kádár és Grósz között. Grósz is
igyekezett jól megalapozni a döntéseit, tehát nem mondott ő ki
elhamarkodva álláspontokat, de azért nem volt meg az a
rutinja, az a tapasztalata, ami Kádárnak megvolt” – értékel
Medgyessy Péter.
„Miniszterelnöknek megfelelt, a Kádár után maradt űrt
azonban egyáltalán nem tudta kitölteni” – így vélekedik az
egykori PB-tag, Szabó István Grósz történelmi teljesítményéről.
Minderről a helyzetről Tabajdi Csaba – aki 1989 nyarán tengelyt
akasztott a főtitkárral – a következő szemléletes példát mondja:
„Grósz 1988 májusában komoly történelmi tettet hajtott végre
Kádár eltávolításával. Mint a faltörő kos, áttörte a falat, de
egyszerűen megriadt attól, amit a falon túl látott.”

AZ UTOLSÓ FŐTITKÁRT ELSODORTA A TÖRTÉNELEM

A Grósz Károly 1996-os halála utáni nekrológokban sorra

kerülnek elő a gondolatok Kádár és Grósz kapcsolatáról,
történelmi szerepéről. A Financial Times arról írt, hogy Grósz a
„magyar Gorbacsovként” vonult be a köztudatba – „miután
1988-ban kiragadta a hatalmat Kádár János kezéből”. A Reuters
megközelítése hasonló volt: „Grósz Károly csavarta ki a
hatalmat az MSZMP 1988. májusi konferenciáján Kádár János
kezéből, és ő vetett véget az 1956 novemberében kezdődött
Kádár-korszaknak.”
Az egykori pártlap, a Népszabadság is Kádár „félreállítását”
emelte ki, mint történelmi jelentőségű tettet: „Bármi volt is
Grósz Károly személyes szándéka, célja, tény, hogy Kádár János
félreállításával siettette a változásokat.”
A polgári irányultságú Magyar Nemzet igyekezett
nekrológjában tárgyilagos ítéletet megfogalmazni: „Bár
sohasem kérdőjelezte meg elődje, Kádár János egyetlen politikai
tettét, döntését sem, mégis az ő nevéhez kötjük a korszakos
politikus hatalmának végét. Grósz Károly azt is tudta, hogy a
Kádár utáni első ember nem számíthat hosszú dicsőségre. Ezzel
együtt – vagy talán éppen ezért is – csupán az úgynevezett
szocializmus megreformálásának óvatos igenléséig jutott el: a
modellváltást támogatta, a rendszerváltást ellenezte.”
Berecz Frigyes, Grósz egykori ipari minisztere jelen volt az
utolsó pártfőtitkár gyászszertartásán, és úgy becsülte, hogy
közel háromezren lehettek. Berecz Frigyes
visszaemlékezésében szimbolikus gondolatokat fogalmazott
meg: „A közlekedést nem sűrítették, alig tudtam felfurakodni az
59-es villamosra. Havazott, fagyos szél fújt, de azért
összegyűltünk vagy háromezren. Voltaképpen nem sokan a
Nagyot, Kádárt, Antallt búcsúztatók több százezres tömegéhez
képest. Kevés egykori munkatársát – volt kollégámat – láttam a
feketéllő, tolongó sokaságban. Igaz, sapkában, usankában,
felhajtott gallér, felgyúrt sál fedezékében a közel állókat is
nehéz felismerni.”
A Grósz Károllyal a hatvanas-hetvenes évek fordulóján szinte
baráti kapcsolatban álló Szinetár Miklós rendező mesélte: „Volt
Grósszal kapcsolatban egy tragikus élményem. Április 4-én
mindig volt egy fogadás a Parlamentben; az egy rituális
dolognak számított. Erre a televíziós vezetőket is meghívták,
úgyhogy több éven át engem is. Mindig az volt a koreográfia,
hogy a nagyteremben beszélgettünk, majd egyszerre csak nyílt
az ajtó, és belépett Kádár János. Akkor egyszerre halálos csend
lett a teremben. Mindenki elhallgatott, mindenki odafigyelt, s
Kádár ennek köszönt, annak köszönt, de nagy csend volt; olyan,
mint amikor a filmben bejön a cár vagy a király. Na most,
amikor Grósz Károly lett Kádár utódja, ugyanígy volt egy április
4-i fogadás; arra is meg voltam hívva, és ugyanígy
beszélgettünk, majd nyílt az ajtó, bejött Grósz Károly, és nem
történt semmi. Mindenki beszélgetett tovább, oda se figyeltek.
Ennyi változott meg.”
MAGÁNYOSAN – 1989 OKTÓBERÉBEN
Források

Az első találkozástól az ellenszenven át a

munkakapcsolatig

Kádár János 1956-os szerepéről:

Földes 2018, 18–23.
Gough 2006, 151–202.
Huszár 2003, 5–19.

Kádár János 1956. november 2–3-i moszkvai

tárgyalásainak jegyzőkönyve:
Rainer M. – Szereda 1996, 75–95.

Feri Sándor visszaemlékezése a Kádárral

kapcsolatos 1956. novemberi tapasztalatairól:
Molnár–Kőrösi-Keller 2006, 260–261.

Andropov szovjet nagykövet jelentése a Kádárral

folytatott tárgyalásról:
Szereda–Sztikalin 1993, 143–144.

Grósz Károly és Földvári Rudolf 1956-os miskolci

eseményekben játszott szerepéről:
Kis 2018.
Szakolczai 2003, 125., 178.
Földvári 1993, 280.
Földvári 2011, 250.
Horváth–Pahirya 2012, 253.
Róna 1995, I. k.
Vitézy 1992, 19.

Grósz Károly nyilatkozata a Kádárral való első

találkozásról:
Népszabadság, 1989. július 7., 2.

Grósz visszaemlékezései rádiós pártitkárként és a

pártközpont agitprop osztályának
vezetőhelyetteseként végzett tevékenységéről:
Bokor 1995b.
Róna 1995, I–II. k.
Tőkés 1998a, 21.
Vitézy 1992, 19.

Grósz kinevezési dokumentumai:

Javaslat a Politikai Bizottság számára Grósz Károly
kinevezésére a Magyar Rádió és Televízió
függetlenített párttitkárának. (MNL M-KS 288-
5/259. őe.)
Javaslat a Politikai Bizottságnak Grósz Károly
osztályvezető-helyettessé való kinevezéséről.
(MNL OL M-KS 288-5/442. őe.)
Ács Ferenc feljegyzése Grósz Károly 1964-es
állambiztonsági megfigyeléséről:
ÁBTL 3.1.9. – V-144163

A rosszul megvágott Kádár-beszédről:

Tömpe István levele Pullai Árpádnak, 1967. július 7.
(MNL M-KS 288-22/1967 13. őe.)

A PB-tagok és a KB-titkárok látogatásait szabályozó

protokollról:
MNL M-KS 288-22/1970 1. őe.

Grósz Károly vietnámi balesetéről:

Thürmer 2009, 84.

Kádár János propagandafőnöke

Grósz Károly visszaemlékezései a pártközpont

agitprop osztályának vezetőjeként végzett
tevékenységéről:
Róna 1995, III–IV. k.
Vitézy 1992, 31., 46., 87.

Visszaemlékezések Grósz agitpropos osztályvezetői

működéséről:
Bányász 1999, 188–189.
Kelen 1987, 558.
 Szűrös 1991, 395.
Tétényi 2003, 187.

Az MRTV szétválásáról:
Az MSZMP PB 1974. július 16-i ülésének
jegyzőkönyve. (MNL M-KS 288-5/641. őe.)
Javaslat a Politikai Bizottságnak a Magyar Rádió és
Televízió szervezeti felépítésének fejlesztésére;
jogi helyzetének rendezésére – Grósz Károly
feljegyzése, 1974. július 9. (MNL M-KS 288-5/641.
őe.)
Grósz Károly javított előterjesztése az MRTV-ről
(MNL M-KS 288-22/1974/25. őe.)

A Kádár János első titkár és a PB-tagok hivatalos

látogatásairól szóló sajtóközlemények formai
szempontjait meghatározó szabályzat:
MNL M-KS 288-41/243. őe.

A hivatalos kommünikék kiadásáról rendelkező

szabály:
MNL M-KS 288-22/1975/2. őe.

A „sajtószervek rendkívüli eseményekkel

kapcsolatos tájékoztató munkájának”
szabályozásáról szóló határozati javaslat, Grósz
Károly előterjesztése:
MNL M-KS 288-22/1975 3. őe.

Grósz Károly és Berecz János 1975-ös kongresszusi

kudarcáról:
Tőkés 1998a, 22.

Grósz Károly osztályvezető jelentései az 1979-es

áremelések hatásáról:
Tájékoztató a Titkárságnak az áremelések lakossági
fogadtatásáról, 1979. július 30. (MNL M-KS 288-
22/1979/46. őe.)
Jelentés a Politikai Bizottságnak a fogyasztói
árintézkedésekkel kapcsolatos közhangulat
alakulásáról, 1979. szeptember 5. (MNL M-KS 288-
22/1979/46. őe.)

Fogadott fiú kerestetik

A „krumplis lángosos” rigmusról:

Majtényi 2018, 242–244.

Kádár személyiségrajzához:
Nyers 2001, 135.
Lengyel 2001b, 209.
Lengyel 2001a, 157.
Muszatov 2007, 79.
Gál 2005, 201.
Thürmer 2009, 67.

A gyermektelen Kádárról:
 Berecz 2012, 261.

Komócsin Zoltánról:
Tőkés 1998b, 226.

Erdélyi Károlyról:
Berecz 2008, 47–50.

Maróthy Lászlóról:
Aczél 1989–1991.
Tömpe 2017, 317.
Berecz 2008, 222.
Németh 2014, 140.
Berecz 2012, 259–260.
Andai 1990, 26.
Tömpe István – e-mailes interjú. 2020. március.

Havasi Ferencről:
Csillag 2022, 248., 258.
Hetényi 2007, 7.
Koltay–Bródy 1989, 29.
Lendvai 1990, 101.
Németh 2014, 141.
Aczél 1992, 67.
Jelentés Havasi Ferencnek az Amerikai Egyesült
Államokban tett látogatásáról. (MNL OL M-KS
288-11/4427. őe.)

Pozsgay Imréről:
Tőkés 1998b, 253.
 Aczél 1999.
Pozsgay 1993, 56., 202.
Hajba–Nagy 2021, 14.

Berecz Jánosról:
Aczél 1999.
Tőkés 1998b, 255.
A szellem napvilága – avagy: Volt egyszer egy
közgyűlés. Interjúválogatás. Kortárs, 2007. 7–8.
szám. Internetes elérhetőség: https://epa.oszk.hu/
00300/00381/00117/a_szellem.htm (utolsó letöltés:
2022. július 11.).

Grósz Károly kiválasztásáról:

Tőkés 1998b, 281.
Bodzabán–Szalay (szerk.) 1994, 102.
Thürmer 2009, 86.

A fogadott fiú megtalálása

Kádár János Miskolcra küldi Grósz Károlyt:

Kerekes 1990, 8.
Bokor 1995a, 37–38.
Vitézy 1992, 44.

A miskolci „száműzetésről”:
Ladányi 1991, 46.
 Medgyessy 2010, 65.

Kádár János miskolci látogatásáról:

Bokor 1995a, 42.
Gough 2006, 451.
Gyurkó 1982, 370–372.
Juszt 1994b, 31.
Kárpáti 2011, 157.
Róna 1995, V. k.
Szegő 2003, 291.
Tőkés 1998b, 242.
Észak–Magyarország, 1981. július 1., 1.
Grósz Tamás-interjú. Szeged, 2020. november 19.

Grósz Károly szerepe az IMF-csatlakozásról szóló

vitában:
Tétényi 2003, 188.
Földes 1995, 184.

Grósz budapesti kinevezéséről:

Róna 1995, V. k.
Tőkés 1998a, 24.
Kádár János felszólalása a személyi kérdések
napirendi pontnál az MSZMP KB 1984. december
4-i ülésén. (MNL OL M-KS 288-4/206. őe.)
Az MSZMP Titkárság 1984. december 5-i ülésének
jegyzőkönyve. (MNL OL M-KS 288-7/709. őe.)

Grósz az 1985-ös MSZMP-kongresszuson:

 Lendvai 1990, 123–124.

Grósz budapesti első titkári szerepfelfogásáról:

Tőkés 1998b, 251.

A Los Angeles-i olimpiai kötet ügye:

Bokor 1995b, 37.
Hetényi 2007, 13.
Jelentés az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és
Kulturális Osztályának az „Amerika Los
Angelesben…” c. kiadvány előkészítése
körülményeinek vizsgálatáról, 1985. február 14.
(MNL OL M-KS 288-5/934. őe.)
Az MSZMP PB 1985. február 26-i ülésének
jegyzőkönyve. (MNL OL M-KS 288-5/934. őe.)
Békesi László – e-mailes interjú. 2020. május 26–27.

Grósz Károly az MSZMP Politikai Bizottsága

ülésein:
Kádár János felszólalása az MSZMP PB 1986. április
8-i ülésén. (MNL OL M-KS 288-5/967. őe.)
Az MSZMP PB 1986. április 8-i ülésének
jegyzőkönyve. (MNL OL M-KS 288-5/966. őe. Az
ülés hangfelvétele: M/203.)
Az MSZMP PB 1986. szeptember 16-i ülésének
jegyzőkönyve. (MNL OL M-KS 288-5/978. őe. Az
ülés hangfelvétele: M/214.)
Az MSZMP PB 1986. szeptember 23-i ülésének
jegyzőkönyve. (MNL OL M-KS 288-5/979. őe. Az
 ülés hangfelvétele: M/215.)
Az MSZMP PB 1986. szeptember 23-i ülésének
jegyzőkönyve. (MNL OL M-KS 288-5/983. őe. Az
ülés hangfelvétele: M/219.)
Az MSZMP PB 1987. március 24-i ülésének
jegyzőkönyve. (MNL OL M-KS 288-5/993. őe. Az
ülés hangfelvétele: M/226.)
Az MSZMP PB 1987. április 17-i ülésének
jegyzőkönyve. (MNL OL M-KS 288-5/994. őe. Az
ülés hangfelvétele: M/230.)

Kádár János és Grósz Károly első megbeszélése a

kormányfőjelöltségről:
Róna 1995, VI. k.

A főtitkár és miniszterelnöke

Grósz miniszterelnök-jelöltségének politikai

hátteréről:
Csaba 1992.
Kárpáti 2011, 118.
Lendvai 1990, 125.

Kádár János és Gorbacsov kapcsolatáról:

Baráth–Rainer M. (szerk.) 2000, 60., 91.
Bartha Szabó 1996, 8.
Bodzabán–Szalay (szerk.) 1994, 48–49., 53.
 Orosz 1993, 8.
Szűrös Mátyás KB-titkár jelentése Csernyenko
temetéséről. (MNL OL M-KS 288-11/4427. őe.)
Jelentés a Politikai Bizottságnak Kádár János 1985.
szeptember 24–25-i moszkvai tárgyalásairól.
(MNL OL M-KS 288-11/4430. őe.)
Mihail Gorbacsov levele Kádár Jánoshoz, 1987.
április 6. (M-KS 288-47/780. őe.) Közli: Huszár
2002, 654–655.

Aczél György Grósz kormányfőségét ellenző

szempontjairól:
Aczél 1999.

A magyar gazdaság 1987-es helyzetéről:

A. G. Aganbegjan akadémikus észrevételei a magyar
gazdasági helyzettel kapcsolatban. (MNL OL M-KS
288-47/778. őe.)

Kádár és Grósz egyeztetései a miniszterelnöki

feladatokról:
Bányász 1999, 193–194.
Bartha Szabó 1996, 8.
Huszár 2003, 301.
Kerekes 1990, 19.
László 1990, 7.
Lendvai 1990, 125–126.
Róna,1995, VI. k.
Vitézy 1992, 126.
A Grósz Károly kormányfőségéről szóló döntésről:
Az MSZMP PB 1987. június 10-ei ülésének
jegyzőkönyve. (MNL OL M-KS 288-5/999. őe.)
Az MSZMP PB 1987. június 19-ei ülésének
jegyzőkönyve. (M-KS 288-5/1001. őe. Az ülés
hangfelvétele: M/236.)
Az MSZMP KB 1987. június 23-i ülésének
jegyzőkönyve. (M-KS 288-4/225. őe.)

Az Országgyűlés 1987. június 25-i üléséről és Király

Zoltán felszólalásáról:
Országgyűlési Napló, 1985–1990. 1099–1101., 1234–
1255.
Király 2010, 136.
Kis 2021, 397.
Király Zoltán-interjú. Budapest, 2019. február 12.

Kádár romló egészségi állapotáról:

Lengyel 2014, 117.
Vitézy 1992, 64.

A Társadalmi szerződés megjelenéséről:

Ripp 2006, 51.
Haraszti Miklós – telefonos interjú. 2020. május 15.

Kádár János utolsó parlamenti beszédéről:

Bartha Szabó 1996, 8.
Berecz 2008, 240.
Farkas 2020, 129–131.
 Gaugh 2006, 452.
Lendvai 1990, 126–127.
Ripp 2006, 57.
Romsics 2003, 52.
Sztrapák 2007, 60., 111., 364.
Tőkés 1998b, 284.
Tömpe 2017, 306.
Tudósítás Grósz Károly sajtótájékoztatójáról.
Magyar Hírlap, 1987. szeptember 19.
Országgyűlési Napló, 1985–1990. 1209–1227, 1403–
1404. A kormányfői felszólalást a Magyar Hírlap
1987. szeptember 17-i száma is közölte. A Grósz-
beszédről lásd még: Feitl 2019, 182–185.
A Minisztertanács 1987. augusztus 27-i ülésének
jegyzőkönyve. 7. (MNL OL XIX-A-83-a 736. d.)
Jelentés a közhangulat alakulásáról a Központi
Bizottság tagjainak. 1987. III. negyedév. (MNL OL
M-KS 288-11/4499. őe.)
Az MSZMP PB 1987. szeptember 22-i ülésének
jegyzőkönyve. (MNL OL M-KS 288-5/1008. őe. Az
ülés hangfelvétele: M/243.)
Barabás János-interjú. Budapest, 2020. március 11.
Király Zoltán-interjú. Budapest, 2019. február 12.
Medgyessy Péter – telefonos interjú. 2020. április 7.
Tömpe István – e-mailes interjú. 2020. március

Sárközy Tamás Kádár János elrévedt tekintetéről:

Sárközy 2012, 129.
 Brutus? Pünkösdi királyság?

Kádár Brutus-féle megjegyzéséről:

Katona 2001, 206.

Aczél azon gondolatáról, hogy Kádár egy szabad

választáson 1985-ben 70 százalékot, 1988-ban 7
százalékot kapott volna:
Aczél 1992, 68.

Kádár János politikai meggyengüléséről:

Litván 2001, 15.
Bihari 2001, 154.
Kőrösi–Molnár 2001, 187.

A májusi pártértekezlet előkészítéséről:

Berecz 2006, 16.
Tőkés 1998b, 286.
Földes György levele Kádár Jánoshoz, 1987. június
30. (MNL OL M-KS 288-47/779. őe.)
Kádár János levele Földes Györgyhöz, 1987. július 2.
(MNL OL M-KS 288-47/779. őe.)
Az MSZMP Titkárság 1987. július 6-i ülésének
jegyzőkönyve. (MNL OL M-KS 288-7/782. őe.)
Jelentés a Politikai Bizottságnak a tagkönyvcsere
során a párttagokkal folytatott beszélgetések
eddigi tapasztalatairól, 1987. december 1. (MNL
OL M-KS 288-5/1014. őe.)
Az MSZMP Központi Bizottsága 1987. december 8-i
 ülésének jegyzőkönyve. (MNL OL M-KS 288-
5/1014. őe.)
Lakatos Ernő jelentése az 1987. december 11. és
december 17. között történtek visszhangjáról,
1987. december 18. (MNL OL M-KS 288-11/4448.
őe.)
Kádár János beszéde a Központi Bizottság
apparátusa tisztviselőinek találkozóján, 1987.
december 31. (MNL OL M-KS 288-11/4449. őe.)

Az 1988. március 15-i tüntetésről:

ÁBTL 1.11.4 – II. sorozat – 67/9-2468/1988 SZER
telefonhívások 139. Közli: tuntetes-archivum.hu
http://www.tuntetes-archivum.hu/sites/default/
files/esemenyek/pdf/1988.03.15_040.pdf (utolsó
letöltés: 2022. július 11.).
Mécs 1991.
Németh 2014, 167.
Haraszti Miklós – telefonos interjú. 2020. május 15.

A „Grósz-kampány” elindításáról:
Bartha Szabó 1996, 8.
Gough, 2006, 455.
Orosz 1993, 8.
Pintér 1988, 3.
Pozsgay 2010, 25.
Tőkés 1998, 285.
Vitray 1988, 4.
Grósz Károly és Vajda György levélváltása, 1988.
 április 11–14. (MNL OL XIX-A-2-ar 7. d.)

Kádár János és Grósz Károly májusi pártértekezletet

megelőző egyeztetéseiről:
Antall–Varga 2020, 106.
Berecz 2006, 76.
Bokor 1995a, 31., 68., 71., 72.
Kerekes 1990, 21.
László 1990, 7.
Róna 1995, 11. k.
Szegő 2003, 295–296.
Vitézy 1992, 66., 117., 119–120., 122., 128.

Grósz Károly főtitkári ambícióiról:

Pozsgay 2013, 16–17.
Tőkés 1998a, 25.
Pozsgay 1992, 9.

Grósz Károly családi drámájáról:

Vitézy 1992, 127.
Antalóczy 2001, 294.

Grósz Károly szovjet támogatásáról:

Antall–Varga 2020, 117.
Baráth–Rainer M. (szerk.) 2000, 207.
Berecz 2006, 75.
Gorbacsov 2001, 170.
Gough 2006, 459.
Huszár 2003, 307.
 Kun 2020.
Stone 2021, 230.
Szabó 2012, 173.
Thürmer 2009, 89., 109–110.
Tőkés 1998b, 250.

A májusi pártértekezleten történtekről:

Andai 1990, 87.
Antall–Varga 2020, 107.
Baráth–Rainer M. (szerk.) 2000, 130.
Berecz 2006, 100.
Berecz 2008, 272.
Bodzabán–Szalay (szerk.) 1994, 105.
Cseke 2012, 32.
Gough 2006, 463.
Huszár 2003, 308.
Kanyó 1989a, 5.
Koltay–Bródy 1989, 28.
Martinovics 2010.
Pozsgay 1992, 9.
Pozsgay 2010, 26.
Ribánszki 1990, 86.
Moldova 2006, 137.
Nyers 1994.
Nyírő 1989, 26.
Róna 1995, 11. k.
Stefka 2005.
Szegő 2003, 297.
Szűrös 1991, 417.
 Thürmer 83.
Törzsök–Türei 1990, 10.
Vitézy 1992, 126.

Mentor? Az új főtitkár és elődje

Kádár János pártelnöki mindennapjairól:

Kanyó 1989a, 5.
Bokor 1995b, 44.
Katona 2001, 205.
Berecz 2008, 272.
Levélváltás Kádár János és Németh Miklós között,
1988. augusztus 31. – szeptember 1. (MNL OL M-
KS 288-47/781. őe.)
Kádár János találkozóinak időpontjai Grósz
Károllyal, Kádár asztali naptárai alapján. (MNL
OL M-KS 288-47/847. őe.)

Az aradi tárgyalásokról:
Ablonczy 1990, 86.
Bodzabán–Szalay (szerk.) 1994, 106.
Földes 2007, 411.
Hovanyecz 1991, 43., 47.
Kanyó 2016, 408.
Kéri 2010, 6.
Kimmel 1990, 116.
 Medgyesi 2019.
Medgyesi–Sólyom, 2019.
Sárközy 2012, 143.
Szűrös 2013, 165–166.
Szűts 1998, 125–126.
Tóth-Szenesi 2008.
Tőkés 1998b, 294–295.
MTI Hírarchívum, 1988. április 25., május 9., június
13., 1988. szeptember 4.
Információs jelentés, 1988. szeptember 5. ÁBTL
2.7.1. Csongrád-67/1988
Thürmer Gyula-interjú. Budapest, 2019. július 4.

Az 1988. július 5-i Gorbacsov–Grósz-tárgyalásról:

Juszt 1994a, 32.
Szegő 2003, 292.

A diplomáciai kapcsolatok felvételéről Dél-Koreával

és Izraellel:
Bodzabán–Szalay (szerk.) 1994, 81.
Szegő 2003, 288.
Thürmer 2009, 88.
Torzsa 2009.
Grósz Károly levele Kádár Jánoshoz, 1988. április 14.
(MNL OL M-KS 288-47/781. őe.)

A Kádár–Jaruzelski-kapcsolatról:
Stier 2018.
Stier Gábor – e-mailes interjú. 2020. december 2.
Kádár János 1988 őszétől romló állapotáról:
Bokor, 1995b, 44.
Kanyó 1989b, 124.
Kimmel 1990, 102.
Thürmer 2009, 112.
Szovjet hetilap Grósz-portréja. A főtitkár Kádár
Jánosról. Népszabadság, 1989. március 30., 8.
Országgyűlési Napló, 1985–1990., 2366.
Az MSZMP KB 1988. november 1–2-i ülésének
jegyzőkönyve. (MNL OL M-KS 288-4/244–245. őe.)
A Kádár János részére érkezett újévi üdvözletek
listája, 1988. december – 1989. január. (MNL OL
M-KS 288-47/781. őe.)

Kádár utolsó beszéde és Grósz Károly

Kádár potenciális lengyelországi gyógykezeléséről:

Kanyó 1989b. 270.
Thürmer 2009, 120–121.

Kádár Jánosnak a Kútvögyi Kórházban tett viharos

látogatásáról:
Győrffy 1996, 14–15.

Kádárnak a Központi Bizottság székházába történő

megérkezéséről:
Kimmel 1990, 101.
 Lengyel 2001, 213.

Kádár utolsó beszédének körülményeiről:

Berecz 2006, 235.
Berecz 2012, 271.
Gál 2005, 91.
Gough 2006, 470.
Huszár 2003, 312.
Kimmel 1990, 123., 128., 130.
Kanyó 2016, 399.
Kornis 2006, 47.
Kurcz 1996.
Lengyel 2001, 209.
Németh 2014, 180.
Pozsgay 2014.
Thürmer 2009, 121.
Tőkés 1998b, 331.
Az MSZMP Központi Bizottsága 1989. április 12-i
ülésének jegyzőkönyve. (MNL OL M-KS 288-4/259.
őe.)

Az utolsó hetek – Kádár János temetése

Kádár János leváltása a pártelnöki posztról:

Berecz 2006, 258.
Kanyó 2016, 398.
 Majtényi 2012, 163.
Thürmer 2009, 121.
Vitézy 1992, 132–133.
Az MSZMP Központi Bizottságának 1989. május 8-i
ülésének jegyzőkönyve. (MNL OL M-KS 288-4 260–
261. őe.)

A „bőröndös” történetről:
Vitézy László személyes közlése. Vitézy az 1990-es
évek elején többórás életútinterjút rögzített Grósz
Károllyal. A rögzített beszélgetés szünetében
mondta el Grósz Károly Vitézy Lászlónak a
„bőröndös” történetet, amely ekképpen
fennmaradhatott az utókor számára.
Vitézy László – telefonos interjú. 2020. április 24.

Kádár János utolsó hónapjairól:

Berecz 2001, 195.
Gál 2005, 206.
Gough 2006, 493.
Huszár 2003, 320.
Kornis 2007, 154.
Kőrösi–Molnár 2001, 188.
L. Kelemen 1990.
Németh 2014, 190.
Rainer M. 2012b, 123.
Schmidt 2007, 12.
Vitézy 1992, 39.
Fock Jenő visszaemlékező interjúja Kádár Jánosról.
 Népszabadság, 1989. július 8.

A Kádár-temetés előkészítéséről:
Berecz 2006, 280.
Majtényi 2010, 74.
Az MSZMP elnöksége 1989. július 10-i ülésének
jegyzőkönyve. (MNL OL M-KS 288-59/2. őe.)
Barabás János-interjú. Budapest, 2020. március 11.

A temetés politikai dimenzióiról:

Berecz 2006, 281.
Pozsgay 1993, 154.
Thürmer 2009, 159.
Tamás Gáspár Miklós – telefonos interjú. 2020.
május 7.

Grósz Károly főtitkár Kádár halála utáni

adminisztratív teendőiről:
Bartha Szabó 1990b, 4.
Perneki Mihály levele Grósz Károlynak, 1989. július
31. (MNL OL M-KS 288-54/1. őe.)
Grósz Károly levele Perneki Mihálynak, 1989.
október 4. (MNL OL M-KS 288-54/1. őe.)

Az áldozat, a gyilkos és az utolsó

pártfőtitkár – Grósz mint médium
Nagy Imre mint tabu:
Aczél 2001, 15.
Juszt 1994b.
Kanyó 1989b, 137.
Kanyó 2016, 404.
Kurcz 1996.
Németh 2014, 154–156.

Kádár Grósznak elmondott emlékei Nagy Imréről:

Aczél 2001, 21.
Juszt 1994b.
Szegő 2003, 288.
Vitézy 1992, 68–69., 70–71.

Grósz megnyilvánulásai Nagy Imréről 1988-ban

Kenedi 1996, 186.
Molnár 2009, 62., 65.
Rainer M. 2012a, 19–20.
Tudósítás a munkásőrparancsnokok országos
tanácskozásáról. Népszabadság, 1986. május 19.,
3.
Grósz Károly látogatása a Munkásőrségnél, 1988.
június 12-én. Videófelvétel a pártfőtitkár-
miniszterelnök megérkezéséről: https://www.you
tube.com/watch?v=gpzv_aZaKWo&feature=
youtube (utolsó letöltés: 2022. július 11.).
Grósz Károly Frank Hortonnak írt levele. Beszélő,
1999. szeptember., 123–124.
Grósz Károly találkozott az amerikai magyarság
 képviselőivel. Népszabadság, 1988. július 26., 1–3.)
MTI Hírarchívum, 1988. november 7.
Az MSZMP PB 1988. november 29-i határozata Nagy
Imre és társai „kegyeleti kérdéseinek
rendezéséről”. (MNL OL M-KS 288-5/1045. őe.)
Grósz Károly felszólalása az MSZMP KB 1988.
december 15-i ülésén. (MNL OL M-KS 288-4/248–
249. őe.)

Grósz a Nagy Imre-ügyről 1989-ben:

Franka 1994, 12.
Kahler–M. Kiss–Riba 2019, 352–366.
MTI Hírarchívum, 1989. április 2.,1989. május 23.,
Jegyzőkönyv az MSZMP Nemzetközi, Jogi és
Közigazgatási Bizottságának 1989. április 28-i
üléséről (MNL OL M-KS 288-62/4. őe. 154.)
Grósz Károly felszólalása az MSZMP KB 1989. május
29-i ülésén (MNL OL M-KS 288-4/262–263. őe.)

A Vologya-ügyről:
Rainer M. 1996, 199–212.
Kiss–Pap 2017, 152.
Jegyzőkönyv az MSZMP KB 1989. szeptember 1-jei
üléséről (MNL OL M-KS 288-4/268–269. őe.)
Jegyzőkönyv az MSZMP KB 1989. szeptember 12–13-
ai üléséről (MNL OL M-KS 288-4/270–271. őe.)
 Gyilkos összehasonlítás

Grósz Károly Kádár történelmi jelentőségéről:

Vitézy 1992, 110.

Nekrológ Grósz történelmi szerepéről:

Népszabadság, 1996. január 10., 3.
Magyar Nemzet, 1996. január 9., 5.

Visszaemlékezések Grósz vezetői karakteréről:

Bányász 1999, 191.
Berecz F. 2007, 304–305.
Szabó 2012, 179.
Tabajdi 1990.
Medgyessy Péter – telefonos interjú. 2020. április 7.
Szinetár Miklós – telefonos interjú. 2020. május 26.
Bibliográfia

Levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. (MNL

OL)
Az MSZMP KB jegyzőkönyvei. (M-KS 288-4)
Az MSZMP PB jegyzőkönyvei. (M-KS 288-5)
Az MSZMP Titkárság jegyzőkönyvei. (M-KS 288-7)
Az MSZMP Politikai Bizottsága részére készült
jelentések, iratok. (M-KS 288-11)
Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályának
iratai. (M-KS 288-22)
Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottság
iratai. (M-KS 288-41)
Kádár János titkárságának iratai. (M-KS 288-47)
Grósz Károly titkárságának iratai. (M-KS 288-54)
Az MSZMP KB Nemzetközi, Jogi és Közigazgatási
Bizottsága iratai. (M-KS 288-62)
Az MSZMP Elnökségének iratai. (M-KS 288-59)
A jogszolgáltatás felsőbb szervei iratai; Földvári
Rudolf és társai operatív iratok. (XX-5-h 36.
 doboz.)
A Magyar Rádió és Televízió iratai. (MNL XXVI-A-a-
4.)
Grósz Károly miniszterelnök iratai. (XIX-A-2 ar.)
A Grósz-kormány üléseinek jegyzőkönyvei. (XIX-A-
83-a)

Budapest Főváros Levéltára (BFL)

Az MSZMP Budapesti Bizottsága Archívuma, Grósz
Károly első titkár iratai.
(XXXV.1.a.9.)

Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára

(ÁBTL)
Információs Jelentések.
Napi Információs Jelentések.

Grósz Károly-magánhagyaték

Bokor Péter életútinterjúja Grósz Károllyal, 1995;

kézirat (Bokor 1995a).
Róna Péter életútinterjúja Grósz Károllyal, 1995;
videófelvétel, VHS-kazetták (Róna 1995).

Hangfelvételek:
Grósz Károly interjúja a Kossuth Rádióban a
Vallomások című műsorban, 1984.
 Grósz Károly osztályvezetői interjúja, 1979.
5 év a 35-ből. A Kossuth Rádió interjúja Grósz
Károllyal, 1980. március 12.
Grósz Károly, Borsod-Abaúj-Zemplén megyei első
titkár rádióinterjúja.

Irodalom

Ablonczy 1990
Ablonczy László: Most is aggódom… Szűrös
Mátyással tegnapi küzdelmekről és mai kétségekről.
Tiszatáj, 1990/6., 74–95.

Aczél 1992
„…az ember szeret úgy emlékezni, hogy ne kelljen
szégyellnie magát. Beszélgetés Aczél Györggyel.
Köztársaság, 1992. április 24., 66–72.

Aczél 1999
Aczél György: Egy Kádár-portré töredékei.
Szerkesztette: Révész Sándor. Beszélő, 1999/10., 101–
129. Internetes elérhetőség: http://beszelo.c3.hu/99/
10/11aczel.htm (utolsó letöltés: 2022. július 11.).

Aczél 2001
Aczél György: Közelkép Kádárról. Életútvázlat Aczél
György hagyatékából. In Rácz Árpád szerk.: Ki volt
 Kádár? Harag és részrehajlás nélkül a Kádár-
életútról. Budapest, Aquila Kiadó – Rubicon Kiadó,
17–25.

Andai 1990
Andai György: Ki kísérje Kádárt? Budapest, Unió
Lap- és Könyvkiadó.

Antall–Varga 2020
Antall Péter és Varga Domokos György interjúja
Grósz Károllyal. Gödöllő, 1995. augusztus 24.
Fókuszban, 2020/1., 102–123.

Antalóczy 2001
Antalóczy Zoltán: „És mégis – mégis fáradozni kell”.
Egy orvos a XX. században. Budapest, Kairosz Kiadó.

Bányász 1999
Bányász Rezső: Ne lőjetek a szóvivőre. Budapest,
Progressio Kiadó.

Baráth–Rainer M. 2000
Baráth Magdolna – Rainer M. János (szerk.):
Gorbacsov tárgyalásai magyar vezetőkkel.
Dokumentumok az egykori SZKP és MSZMP
archívumaiból 1985–1991. Budapest, 1956-os Intézet.

Bartha Szabó 1996

Grósz Károly: A rögös úton mi indultunk el.
Népszava, 1996. január 11., 1–8.
Berecz 2001
Berecz János: Milyennek láttam Kádárt? In Rácz
Árpád szerk.: Ki volt Kádár? Harag és részrehajlás
nélkül a Kádár-életútról. Budapest, Aquila Kiadó –
Rubicon Kiadó, 189–195.

Berecz 2006
Berecz János: Az én rendszerváltásom. Budapest,
OKINA BT.

Berecz 2008
Berecz János: Kádár élt… 2. Budapest, Duna
International.

Berecz 2012
Berecz János: Kádár élt… 4. Budapest, Duna
International.

Berecz F. 2007
Berecz Frigyes: Rózsaszín báróság. Budapest,
magánkiadás.

Bihari 2001
Bihari Mihály: Kádár és rendszere. In Rácz Árpád
szerk.: Ki volt Kádár? Harag és részrehajlás nélkül a
Kádár-életútról. Budapest, Aquila Kiadó – Rubicon
Kiadó, 151–154.

Bodzabán–Szalay (szerk.) 1994

Bodzabán István – Szalay Antal (szerk.): A puha
 diktatúrától a kemény demokráciáig. Budapest,
Pelikán Kiadó.

Bokor 1995a
Bokor Péter életútinterjúja Grósz Károllyal. Kézirat.
(Grósz Károly hagyatéka)

Bokor 1995b
Grósz Károly: Az utolsó főtitkár. Bokor Péter
interjúja. Mozgó Világ, 1995/6., 29–47.

Csaba 1992
Csaba László: Költészet és valóság a magyar
gazdaságpolitikában. Valóság, 1992/11., 1–18.

Cseke 2012
„Nem kell semmit zárójelbe tenni.” Cseke Hajnalka
interjúja Szűrös Mátyással. Figyelő, 2012. augusztus
9., 31–33.

Csillag 2022
Csillag István: Tetszettünk volna forradalmat
csinálni. Reformok és fordulatok. Budapest,
Kalligram Kiadó.

Farkas 2020
Farkas Zoltán: 13 portré. Egy gyűjtő
arcképcsarnokából. Budapest, Park Könyvkiadó.

Feitl 2019
 Feitl István: Az államszocialista korszak parlamentje.
Budapest, Országház Könyvkiadó.

Földes 1995
Földes György: Az eladósodás politikatörténete.
Budapest, Maecenas Könyvkiadó.

Földes 2007
Földes György: Magyarország, Románia és a
nemzetiségi kérdés, 1956–1989. Budapest, Napvilág
Kiadó.

Földes 2018
Földes György: Kádár János. Sorsfordítók a magyar
történelemben. Budapest, Kossuth Kiadó.

Földvári 1993
Földvári Rudolf: „A személyes példamutatáson
keresztül szerettem volna magamnak tekintélyt és
politikai befolyást szerezni.” In Kozák Gyula –
Molnár Adrienne (szerk.): „Szuronyok hegyén nem
lehet dolgozni.” Válogatás 1956-os munkástanács-
vezetők visszaemlékezéseiből. Budapest, 269–292.

Földvári 2008
Földvári Rudolf: Moszkvától Miskolcig. http://mek.
oszk.hu/01900/01937/html/szerviz/oha/foldmdp.htm
(letöltés időpontja: 2020. november 1.).

Földvári 2011
 Földvári Rudolf: Tiszta vizet a pohárba. Életútinterjú.
Budapest, Nagy Imre Alapítvány.

Franka 1994
Az utolsó elsőember. Franka Tibor interjúja Grósz
Károllyal. Új Magyarország. 1994. augusztus 25., 12.

Gál 1995
Gál Jolán: A legvidámabb barakk. Anekdoták,
történetek, vallomások Kádár Jánosról és koráról.
Budapest, K. u. K. Kiadó.

Gaugh 2006
Gaugh, Roger: Kádár János, a jó elvtárs? Budapest,
JLX Kiadó.

Gorbacsov 2001
Mihail Gorbacsov: Kádár János. Részlet az Életem és
a reformok című önéletírásból. In Rácz Árpád szerk.:
Ki volt Kádár? Harag és részrehajlás nélkül a Kádár-
életútról. Budapest, Aquila Kiadó – Rubicon Kiadó,
166–171.

Győrffy 1996
Győrffy Miklós: Kádár utolsó beszéde. Dr. Rétsági
Györggyel beszélget Győrffy Miklós. 168 óra, 1996.
július 16., 14–15.

Gyurkó 1982
Gyurkó László: Arcképvázlat történelmi háttérrel.
 Budapest, Magvető Kiadó.

Hajba–Nagy 2021:
Hajba Ferenc – Nagy Roland: Az államminiszter
alsógatyája. Győr, Kn.

Horn 1991
Horn Gyula: Cölöpök. Budapest, Zenit Könyvek.

Horváth–Pahirya 2012
Horváth Miklós – Olekszandr Pahirya:
Kényszerkirándulás a Szovjetunióba. Magyar
deportáltak a KGB fogságában – 1956. Budapest,
Argumentum Kiadó.

Hovanyecz 1991
Szemben a Conducatorral. Grósz Károly az 1988-as
aradi találkozóról nyilatkozik Hovanyecz Lászlónak.
Társadalmi Szemle, 1988/11.

Huszár (szerk.) 2002

Huszár Tibor szerk.: Kedves, jó Kádár elvtárs.
Válogatás Kádár János levelezéséből, 1954–1989.
Budapest, Osiris Kiadó.

Huszár 2003
Huszár Tibor: Kádár János politikai életrajza. 1957.
november – 1989. június. 2. kötet. Budapest, Szabad
Tér Kiadó – Kossuth Kiadó.
Juszt 1994a
Emlékezetes tévedéseim. Juszt László interjúja Grósz
Károllyal. 168 Óra, 1994. szeptember 27., 30–32.

Juszt 1994b
Körséta, géppisztollyal, rendőrkutyával. Juszt László
interjúja. 168 Óra, 1994. október 4., 30–32.

Kahler–M. Kiss–Riba 2019

Kahler Frigyes – M. Kiss Sándor – Riba András: A
snagovi tükör. Ecsetvonások a politikus
pályaképéhez. Budapest, Magyar Napló – Írott Szó
Alapítvány.

Kalmár 2014
Kalmár Melinda: Történelmi galaxisok vonzásában.
Magyarország és a szovjetrendszer. 1945–1990.
Budapest, Osiris Kiadó.

Kalmár 2018
Kalmár Melinda: Nagy Imre és Kádár János. A
politikai ellenállás és együttműködés paradoxonjai.
Korunk, 2018. február. Internetes elérhetőség: –
http://epa.oszk.hu/00400/00458/00639/pdf/EPA00458_
korunk-02-2018_097–104.pdf (utolsó letöltés: 2022.
július 11.).

Kanyó 1989a:
Kanyó András: Nem volt puccs. Pártértekezlet
 meglepetéssel. Magyarország, 1989. július 21., 4–5.

Kanyó 1989b
Kádár János: Végakarat. Kanyó András interjúja.
Budapest, Hírlapkiadó Vállalat.

Kanyó 2016
Kanyó András: Egy kirúgott hírszerző emlékei.
Budapest, Ad Librum Kiadó.

Katona 2001
Katona István: A „szentély” – Látogatás Kádár János
hivatalában. In Rácz Árpád szerk.: Ki volt Kádár?
Harag és részrehajlás nélkül a Kádár-életútról.
Budapest, Aquila Kiadó – Rubicon Kiadó, 203–207.

Kárpáti 2011
Kárpáti Ferenc: Puskalövés nélkül. Budapest. Duna
Intercontinental Könyvkiadó.

Kenedi 1996
Kenedi János: Kis állambiztonsági olvasókönyv.
Október 23. – március 15. – június 16. a Kádár-
korszakban. 2. kötet. Budapest, Magvető Kiadó.

Kerekes 1990
Kerekes Béla interjúja Grósz Károllyal. Világ, 1990.
június 7., 18–21.

Kéri 2010
 Kéri László: A rendszerváltozás krónikája. 1988–
2009. Budapest, Kossuth Kiadó.

Kimmel 1990
Kimmel Emil: Végjáték a Fehér Házban. A helyettes
szóvivő titkai. Budapest, Téka Könyvkiadó.

Király 2010
Király Zoltán: Azok a daliás idők. Budapest,
Mediacom.

Kis 2018
Kis József: Grósz Károly ötvenhatja. https://mnl.gov.
hu/mnl/bazml/hirek/grosz_karoly_otvenhatja (utolsó
letöltés: 2022. július 11.).

Kis 2021
Kis János: Szabadságra ítélve. Életrajzi beszélgetések
Meszerics Tamással és Mink Andrással. Budapest,
Kalligram Kiadó.

Kiss–Pap 2017
Kiss Dávid – Pap Zsolt: A Munkásőrség. Interjúkönyv.
Budapest, Szépmíves Kiadó – Athenaeum Kiadó.

Koltay–Bródy 1989
Koltay Gábor – Bródy Péter: „Érdemei elismerése
mellett…” Beszélgetések Havasi Ferenccel. Budapest,
Szabad Tér Kiadó.
Kornis 2006
Kornis Mihály: Kádár János utolsó beszéde. Szabad
előadás. Budapest, Kalligram Kiadó.

Kornis 2007
Kornis Mihály: A kádárizmus máig bennünk
pusztító trauma. In Mit kezdjünk vele? Kádár János
(1912–1989). Budapest, XX. Század Intézet, 136–154.

Kőrösi–Molnár 2001
Kőrösi Zsuzsanna – Molnár Adrienne: Kádár
emlékezete. In Rácz Árpád szerk.: Ki volt Kádár?
Harag és részrehajlás nélkül a Kádár-életútról.
Budapest, Aquila Kiadó – Rubicon Kiadó. 173–188.

Krahulcsán 2022
Krahulcsán Zsolt: Biszku. A megtorlás
belügyminiszterének életútja. Budapest, Jaffa Kiadó.

Kun 2020
Kun Miklós: Hogyan segítette Mihail Gorbacsov
eltávolítani Kádár Jánost Magyarország éléről? Kun
Miklós előadása a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen.
https://www.youtube.com/watch?v=25cJwx
I8RWo&t=3002s (utolsó letöltés: 2022. július 11.).

Kurcz 1996
Kurcz Béla interjúja Grósz Károllyal – rögzítve 1994.
február 3-án. Egy „félretett” számvetés Grósz
 Károllyal. Magyar Nemzet, 1996. január 20., 12.

Ladányi 1991
Ladányi János: A miskolci gettóügy. Valóság, 1991/4.,
45–54.

László 1990
Ami itt történik, szándékom és akaratom ellenére
megy végbe. László Ágnes interjúja Grósz Károllyal.
Kurír, 1990. december 29., 6–7.

Lendvai 1990
Lendvai, Paul: Magyarország kívülről, avagy a
túlélés művészete. Budapest, Láng Kiadó.

L. Kelemen 1990
L. Kelemen Gábor: Kádár János utolsó napjai.
„Öljetek meg!” Magyar Hírlap, 1990. szeptember 12.,
5.

Lengyel 2001a
Lengyel László: A kádárizmus alkonya. Kádár János
és rendszerének hanyatlása. In Rácz Árpád szerk.: Ki
volt Kádár? Harag és részrehajlás nélkül a Kádár-
életútról. Budapest, Aquila Kiadó – Rubicon Kiadó,
155–165.

Lengyel 2001b
Lengyel László: Kádár utolsó beszéde. In Rácz Árpád
szerk.: Ki volt Kádár? Harag és részrehajlás nélkül a
 Kádár-életútról. Budapest, Aquila Kiadó – Rubicon
Kiadó, 208–216.

Lengyel 2014
Lengyel László: A szabadság melankóliája. Budapest,
Kossuth Kiadó.

Litván 2001
Litván György: A Kádár-kép metamorfózisai. In Rácz
Árpád szerk.: Ki volt Kádár? Harag és részrehajlás
nélkül a Kádár-életútról. Budapest, Aquila Kiadó –
Rubicon Kiadó, 9–15.

Majtényi 2010
Majtényi György: K-vonal. Uralmi elit és luxus a
szocializmusban. Budapest, Nyitott Könyvműhely.

Majtényi 2012
Majtényi György: Vezércsel. Kádár János
mindennapjai. Budapest, Libri Kiadó – Magyar
Nemzeti Levéltár.

Majtényi 2018
Majtényi György: Egy forint a krumplis lángos. A
Kádár-kor társadalma. Budapest, Libri Kiadó.

Majtényi 2021
Majtényi György: Egyetértés Vadásztársaság. Horthy,
Rákosi, Kádár és napjaink vadászai. Budapest,
OpenBooks Kiadó.
Martinovics 2010
Martinovics Tibor: Kádár papot hívatott. A
rendszerváltás legendás alakjai a húsz évvel ezelőtti
eseményekről. Veszprémi Napló, november 24., 5.

Mécs 1991
Mécs Imre: Három év, immáron történelem.
Népszabadság, 1991. június 1., 19.

Medgyesi 2019
Medgyesi Konstantin: Tizenhét perc, ami megtörte
Grósz Károly karrierjét. Betekintő, 2019/3., 5–29.

Medgyesi 2020
Medgyesi Konstantin: „Az orvos azt mondja, az a
bajom, hogy én örökké az én felelősségemre
gondolok.” Kádár haragosan rémült tekintete és a
bukás előszele. Betekintő, 2020/2., 35–54.

Medgyesi 2022
Medgyesi Konstantin: „… itt van a nyakunkon”:
Grósz Károly és Nagy Imre. Betekintő, 2022/1., 9–35.

Medgyesi–Sólyom 2019
Medgyesi Konstantin – Sólyom Andrea: „…ez a
mostani találkozó talán egy nagyon pici, szerény
hozzájárulás lehet…” Grósz Károly „Arad” utáni
szegedi interjúja. (Forrásközlés). Bonus Nuntium,
2019/1.
 https://bonusnuntium.hu/wp-content/uploads/2019/
07/bnmkgkakt5.pdf (utolsó letöltés: 2022. július 15.).

Medgyessy 2010
Medgyessy Péter: Polgár a pályán. Budapest, Kossuth
Kiadó. E-book.

Moldova 2006
Moldova György: Kádár János. 2. kötet. Budapest,
Urbis Kiadó.

Molnár 2009
Molnár Adrienne: 89:56 – Ötvenhatosok a
rendszerváltásról. Az Oral History Archívum
életútinterjúiból, Nagy Piroska 1988–89-es
fényképeivel. Budapest, 1956-os Intézet
Közalapítvány.

Molnár–Kőrösi–Keller 2006
Molnár Adrienne – Kőrösi Zsuzsanna – Keller
Márkus: A forradalom emlékezete. Személyes
történelem. Budapest, 1956-os Intézet.

Muszatov 2007
Velerij Muszatov: Egy kiemelkedő politikai
személyiség: Kádár János. In Mit kezdjünk vele?
Kádár János (1912–1989). Budapest, XX. Század
Intézet, 73–82.

Németh 2014
 Németh Miklós: „Mert ez az ország érdeke.” Oplatka
András interjúja. Budapest, Helikon Kiadó.

Nyers 1994
Az utolsó mohikán. Nyers Rezső: Nem vagyok titkos
irányítója sem a pártnak, sem a kormánynak.
Franka Tibor interjúja. Új Magyarország, 1994.
október 7., 10.

Nyers 2001
Nyers Rezső: Kádár János és a reformok. In Rácz
Árpád szerk.: Ki volt Kádár? Harag és részrehajlás
nélkül a Kádár-életútról. Budapest, Aquila Kiadó –
Rubicon Kiadó, 133–135.

Nyírő 1989
Nyírő András szerk.: Segédkönyv a Politikai Bizottság
tanulmányozásához. Budapest, Interart Stúdió.

Pintér 1988
Új nemzeti közmegegyezés. Pintér Dezső interjúja
Grósz Károllyal. Magyar Hírlap, 1988. április 28.

Pozsgay 1992
A rendszerváltás előkészítése. Beszélgetés Pozsgay
Imrével. Hitel, 1992/10., 6–11.

Pozsgay 1993
Pozsgay Imre: 1989. Politikus-pálya a pártállamban
és a rendszerváltásban. Budapest, Püski Kiadó.
Pozsgay 2010
Beszélgetés Pozsgay Imrével. In Bába Iván szerk.:
Felgyorsult történelem. 18 beszélgetés a szocializmus
bukásáról. Budapest, Demokratikus Átalakulásért
Intézet, 15–48.

Pozsgay 2013
„Soha nem vonom vissza!” Papp Endre és Temesi
László Attila kérdéseire a nyolcvanéves Pozsgay
Imre válaszol. Hitel, július–december., 7–24.

Pozsgay 2014.
Nyolcvanöt percig tartott a döbbenet. Sinkovics
Ferenc interjúja Pozsgay Imrével. Magyar Hírlap,
2014. április 11., 12.

Rainer M. 1996
Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz. Első
kötet, 1896–1953. Budapest, 1956-os Intézet.

Rainer M. 1999
Rainer M. János: Nagy Imre. 1953–1958. Budapest,
1956-os Intézet.

Rainer M. 2012a
Rainer M. János: Temetés(ek), 1989. In Nagy Imre és
kora. Tanulmányok, forrásközlések VI. Budapest,
Nagy Imre Alapítvány, 17–30.

Rainer M. 2012b
 Rainer M. János: Nagy Imre és Kádár János.
Párhuzamos kereszteződések. In Földes György –
Mitrovits Miklós (szerk.): Kádár János és a 20.
századi magyar történelem. Budapest, Napvilág
Kiadó.

Rainer M. – Szereda 1996

Rainer M. János – Vjacseszlav Szereda (szerk.):
Döntés a Kremlben, 1956. A szovjet pártelnökség
vitái. Budapest, 1956-os Intézet.

Révész 1997
Révész Sándor: Aczél és korunk. Budapest, Sík Kiadó.

Riba 2019
Riba András: Az MSZMP KB Nemzetközi, Jogi és
Közigazgatási Bizottsága. Adalékok a kései pártállam
hatalomtechnikájának tanulmányozásához. In
Horváth Zsolt – Kiss Réka – Simon István (szerk.): Az
állampárt biztonsága. Tanulmányok a belügy és a
kommunista párt kapcsolatrendszeréről. Budapest,
NEB Könyvtár. 343–387.

Ribánszki 1990
„Ez politikai aberráció!” Ribánszki Róberttal
beszélget Tarnói Gizella. Mozgó Világ, 1990/1., 77–90.

Ripp 2006
Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon, 1987–
 1990. Budapest, Napvilág Kiadó.

Romsics 2003
Romsics Ignác: Volt egyszer egy rendszerváltás.
Budapest, Rubicon Könyvek.

Orosz 1993
Grósz Károly: Tévedni mindig lehet. Orosz József
interjúja. Népszava, 1993. augusztus 19., 8.

Országgyűlési Napló, 1985–1990.

Az 1985. június 28-ára összehívott Országgyűlés
naplója, 1985–1990. I–II. kötet. Budapest, 1998.

Sárközy 2012
Sárközy Tamás: Magyarország kormányzása, 1978–
2012. Budapest, Park Könyvkiadó.

Schmidt 2007
Schmidt Mária: Mit kezdjünk vele? In Mit kezdjünk
vele? Kádár János (1912–1989). Budapest, XX. Század
Intézet, 7–12.

Stefka 2005
Stefka István interjúja Nyers Rezsővel. Magyar
Nemzet, 2005. február 12., 31.

Stier 2018
Stier Gábor interjúja Wojciech Jaruzelskivel.
Moszkvater.com, 2018. december 17. https://
 moszkvater.com/a-tabornok-utvesztoi/ (utolsó
letöltés: 2022. július 11.).

Stone 2021
Norman Stone: Magyarország. Rövid történeti vázlat.
Budapest, Pallas Athéné Könyvkiadó.

Szabó 2012
Szabó István életútja Nádudvartól Nádudvarig.
Szerkesztette és a jegyzeteket írta: Romsics Ignác.
Budapest, Osiris Kiadó.

Szakolczai 2003
Szakolczai Attila: Borsod-Abaúj-Zemplén megye. In:
Szakolczai Attila – A. Varga László: A vidék
forradalma. I. kötet. Budapest, 1956-os Intézet –
Budapest Főváros Levéltára, 121–198.

Szegő 2003
Szegő András interjúja Grósz Károllyal 1993-ban. „Ki
ideköp, ki megsüvegel.” In Szegő András:
Magánybeszélgetések. Budapest, Park Kiadó, 281–
299.

Szereda–Sztikalin 1993
Szereda, Vjacseszlav – Sztikalin, Alexandr szerk.:
Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok a
volt SZKP KB Levéltárából. Budapest, Zenit Könyvek.

Szűrös 2013
 Szűrös Mátyás: Szűk volt a mundér. Egy magyar
diplomata emlékezései és emlékeztetése (1959–2013).
Budapest, Püski Kiadó.

Szűts 1998
Szűts Pál: Bukaresti napló, 1985–1990. Budapest,
Osiris Kiadó.

Sztrapák 2007
Sztrapák Ferenc: Magyar nyitány. Történelmi
parlament – parlamenti történetek. Régi képviselők a
T. Házból (1985–1990). Tata, Turulpressz.

Tabajdi 1990
Román repülő – magyar túszokkal. Tabajdi-dosszié.
Ács Zoltán interjúja Tabajdi Csabával. Népszava,
1990. október 29., 7.

Torzsa 2009
Torzsa István: A magyar–dél-koreai diplomáciai
kapcsolatok normalizálása, az elmúlt húsz év
eredményei. Külügyi Szemle, 2009/1., 212–227.

Tóth-Szenesi 2008
Tóth-Szenesi Attila: 1988: Ceauşescu megalázza
Grószt Aradon. Index, 2008. augusztus 28. https://
index.hu/belfold/tegnapiujsag/2008/08/28/1988_
ceausescu_megalazza_groszt_aradon/ (utolsó
letöltés: 2022. július 11.).
Thürmer 2009
Thürmer Gyula: Az elsikkasztott ország. Budapest,
Korona Kiadó.

Tőkés 1998a
Tőkés Rudolf: Grósz Károly a rendszerváltás
hátteréről. Levélváltás 1994-ben. Társadalmi Szemle,
1998/6., 17–28.

Tőkés 1998b
Tőkés Rudolf: A kialkudott forradalom. Gazdasági
reform, társadalmi átalakulás és politikai
hatalomutódlás 1957–1990. Budapest, Kossuth
Kiadó.

Tömpe 2017
Tömpe István: Az elitek árulása. Budapest, Noran
Libro.

Törzsök–Türei 1990
Törzsök Erika – Türei Sándor: Rendszerváltás felé.
Politikai és gazdasági helyzet Magyarországon,
1988–1989. Katolikus Szemle, 1990/1., 3–19.

Vitézy 1992
Vitézy László életútinterjúja Grósz Károllyal. Kézirat.
(A kéziratot Tőkés Rudolf és Révész Béla bocsátotta
rendelkezésemre.)

Vitray 1988
 Újra kell fogalmaznunk az egység tartalmát. Vitray
Tamás interjúja Grósz Károllyal. Magyar Hírlap,
1988. január 2., 3–4.

MTI Hírarchívum

MTI Hírarchívum 1988-tól – online adatbázis

Keresőfelület: http://archiv1988-2005.mti.hu/Pages/
HirSearch.aspx

Oral history interjúk

Az egykori 1956-os Intézet Oral History Archívuma –

a Veritas Intézet Oral History Archívuma

Aczél 1989–1991
Aczél György-interjú. Készítette: Hegedűs B. András,
Kozák Gyula, Litván György. 1989–1991. 1956-os
Intézet – Oral History Archívum.

Szűrös 1991
Szűrös Mátyás-interjú. Készítette: Tóth Pál Péter.
1991. 1956-os Intézet – Oral History Archívum.

Az 1956-os Intézet Alapítvány Digitális Oral History

Archívuma – DOHA

Hetényi 2007
 Interjú Hetényi Istvánnal. Készítette: Voszka Éva.
2007. november 26. – december 10. 1956-os Intézet –
Oral History Archívum.

Kelen 1987
Interjú Kelen Bélával. Készítette: Murányi Gábor.
1987. április–november. 1956-os Intézet – Oral
History Archívum.

Tétényi 2003
Interjú dr. Tétényi Pál akadémikussal. Készítette:
Markovits Ferenc. 2003. 1956-os Magyar Forradalom
Történetének Dokumentációs és Kutató Intézete –
Oral History Archívum.