Vásárló neve: Jancsi Éva

Rendelési szám: 7575249

Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az elektronikus könyvkiadás

fejlődni tudjon, a digitális kereskedelemben kapható könyvek választéka
egyre szélesebb legyen. Köszönjük, és reméljük webáruházunkban
hamarosan viszontlátjuk.
 GREGG BRADEN

A VALÓSÁGKÓD
Lépj túl meggyőződéseıd korlátaın!

Budapest, 2021
A mű eredeti címe: e Spontaneous Healing of Belief: Shattering the Paradigm of False Limits
A mű eredetileg a Hay House Inc. US kiadásában jelent meg az Amerikai Egyesült Államokban, 2008-
ban.
© Gregg Braden, 2009
© Bioenergetic Kiadó Kft., 2021
ISBN 978-963-291-568-5
Kiadja a Bioenergetic Kiadó Kft.
Felelős kiadó: Schneider Gábor
© Fordította: Csengeriné Erdő Orsolya
Főszerkesztő: Kajtár-Schneider Krisztina
A szöveget az eredetivel egybevetette és szerkesztette: Ruttkay Helga
Borítóterv: Vancsura Olga
Minden jog fenntartva. E könyv semmilyen része nem sokszorosítható sem gépi, sem fotogra kus, sem
elektronikus eljárással, illetve hangfelvétel formájában; továbbá nem tárolható lekérdező rendszerben, nem
továbbítható és nem másolható sem nyilvános, sem magáncélú felhasználásra – cikkekben és recenziókban
szereplő rövid idézetek „tisztességes felhasználásán” kívül – a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.
E könyv írója kizárólag közvetlen vagy közvetett orvosi vélemény kikérése mellett szolgál egészségügyi
tanácsokkal vagy írja elő bármilyen technika alkalmazását zikai, érzelmi vagy egészségügyi problémákra.
Az író célja általános információszolgáltatás, amellyel segítheti az olvasó érzelmi és spirituális egészségét.
Ha az olvasó bármely, ebben a könyvben található információt saját célra használ fel – amihez törvényes
joga van –, az író és a kiadó az olvasó tetteiért felelősséget nem vállal.
A könyvet Igepa papírra nyomtattuk, mely német erdőgazdaságból származik. Minden egyes kivágott fa
után három új fát ültetnek, így az erdőség évről évre fenntartható módon növekszik. Fehérítési
eljárásukban semmiféle kémiai anyagot (különösen klórvegyületeket) nem használnak.

Első lélegzetvételünk p llanatában átjár m nket az un verzum egyetlen és

legnagyobb ereje – az az erő, amelynek segítségével képesek vagyunk elménk
lehetősége t átültetn v lágunk valóságába. Ahhoz azonban, hogy teljes
mértékben feléledjen ez a képességünk, szükségünk van egy k s f nom
változtatásra abban, ahogyan az életben magunkról gondolkodunk – vagy s egy
váltásra a meggyőződésünkben.

Ahogyan a hang látható hullámokat hoz létre, m közben áthalad egy vízcseppen,
a „meggyőződések hulláma ” ugyanúgy fodrozódást keltenek az un verzum
kvantumszövetében, hogy aztán a testünkké, valam nt gyógyítássá, jólétté és
békévé – vagy betegséggé, szükséggé és szenvedéssé – legyenek, amelyeket
megtapasztalunk az életben. És ahogyan el tudjuk érn , hogy egy hang
megváltoztassa a m ntáját, úgy a meggyőződése nket s rá tudjuk hangoln ,
hogy megőr zzenek vagy elpusztítsanak m ndent, am fontos számunkra,
beleértve magát az életet s.
Egy olyan formálható v lágban, amelyben az atomoktól kezdve a sejtek g
m nden változ k, hogy megfeleljen a meggyőződése nknek, csupán az jelent
határt számunkra, ahogyan magunkról gondolkodunk ebben a v lágban.

Ennek a könyvnek az a célja, hogy segítsen elfogadn ezt a csodálatos erőt és a

tudatot, hogy m nd g csupán egyetlen meggyőződésny re vagyunk a
legősz ntébb szeretettől, legnagyobb gyógyulástól és legmélyebben gyökerező
csodáktól.
 TARTALOM

Bevezető
1. fejezet: A valóság új nézőpontja: az univerzum mint tudatos számítógép
2. fejezet: Az univerzum programozása: a meggyőződés tudománya
3. fejezet: Az agytól az elméig: Ki működteti meggyőződéseink gyárát?
4. fejezet: Mit hiszünk? Életünk lényegének Nagy Kérdése
5. fejezet: Ha ismerjük a kódot, mi választjuk meg a szabályokat: Lépjünk túl
meggyőződéseink korlátain!
6. fejezet: A meggyőződés megtisztítása: Hogyan írjuk át valóságunk kódjait?
7. fejezet: Használati utasítás az univerzumhoz
Köszönetnyilvánítás
Hivatkozások
A szerzőről
 BEVEZETŐ

„Hagyd magad csendesen belevonódn annak vonzásába,am t gazán

szeretsz!”

– Rúm (1207–1273) szúfı költő

Az ismert kutató zikus, John Wheeler egyszer azt mondta: „Ha a nap
folyamán nem bukkantál rá semmi különösre, az a nap nem sokat ért.”1
Egy tudós számára mi lehet annál különösebb, mint felfedezni, hogy azzal,
hogy egy helyben ülve egyszerűen csak gyeli a világot, valamiképpen
megváltoztatja azt, ami máshol történik?… Ugyanakkor pontosan ez az, amit
az új zika felfedezései mutatnak. A Nobel-díjas zikus, Albert Einstein már
1935-ben „kísérteties távolhatásnak” nevezte az ilyen kvantume ektusokat,
elismerve nyugtalanító voltukat. Egy Boris Podolskyval és Nathan Rosennel, a
jeles zikusokkal közös tanulmányában kijelentette: „A valóság egyetlen
észszerű meghatározása sem teszi lehetővé ennek [a távoli kölcsönhatásnak] a
lehetőségét.”2
Manapság pontosan ezek a bizarr anomáliák azok, amelyek jelentős változást,
valóságos forradalmat idéztek elő a magunkra és az univerzumra vonatkozó
gondolkodásunkban. A 20. század nagy részében a tudósok minden erejüket
megfeszítve próbálták megérteni, mi lehet az, amit a kvantumfurcsaság a
valóság működéséről elárulhat számunkra. Az például bizonyított tény, hogy az
emberi tudat bizonyos körülmények között hatást gyakorol a kvantumenergiára
– arra az anyagra, amiből minden felépül. És ez a tény ajtót nyitott egy olyan
lehetőségnek, ami kitágítja a határait annak, amit a múltban a világunkról
elhitettek velünk. A bizonyítékok egyre növekvő halmaza azt mutatja, hogy
ezek a váratlan eredmények sokkal többek elszigetelt kivételeknél. A felmerülő
kérdés az: Mennyivel többek?
Lehetséges, hogy a kutatók kísérletekre gyakorolt hatása valójában egy
erőteljes ablakot nyit számunkra abba a fajta valóságba, amelyben élünk? Ha
így van, akkor fel kell tennünk a kérdést: „Ezek a hatások azt is elárulják, hogy
kik vagyunk ebben a valóságban?” A válasz mindkét kérdésre igen: az új
felfedezések pontosan ezekhez a következtetésekhez vezetnek. És pontosan ezek
miatt írtam meg ezt a könyvet.

Nıncsenek fıgyelők
A tudósok bebizonyították, hogy miközben mi azt gondolhatjuk, hogy csak
meg gyeljük a világunkat, valójában lehetetlen számunkra egyszerűen csak
„ gyelni” bármit is. A gyelmünket akár egy kvantumrészecskére
összpontosítjuk egy laboratóriumi kísérlet során, akár valami másra – legyen az
a testünk gyógyulása, a karrierünk, vagy kapcsolatunk sikere –, vannak
elvárásaink és meggyőződéseink arra vonatkozóan, amire éppen koncentrálunk.
Néha tudatában vagyunk ezeknek az előítéleteknek, de a legtöbbször nem.
Ezek a magunkban átélt személyes tapasztalatok részévé válnak annak, amire
összpontosítunk, és a „ gyeléssel” részévé válunk annak, amit gyelünk.
Wheeler szavaival élve ezáltal mindnyájan „résztvevőkké” leszünk. Mi ennek
az oka? Amikor egy adott pillanatban a gyelmünket egy bizonyos helyre
fókuszáljuk, a tudatunkat is belevonjuk a tevékenységbe. És úgy tűnik, a tudat
hatalmas erőterében nincsenek egyértelmű határok, amelyek megmutatnák,
meddig tartunk mi és hol kezdődik az univerzum többi része. Ha így
gondolunk a világra, azonnal megértjük, az őseink miért hitték, hogy minden
kapcsolatban áll mindennel. Mivel energiáról van szó, ez így is van.
Miközben a tudósok folytatják vizsgálódásaikat arról, mit jelent résztvevőnek
lenni, olyan új bizonyíték merül fel, amely megkerülhetetlen következtetéshez
vezet: ez pedig az, hogy egy interaktív valóságban élünk, amelyben azáltal
változtatjuk meg a körülöttünk lévő világot, hogy változtatjuk a meg gyelés
közben bennünk történő dolgokat – vagyis a gondolatainkat, érzéseinket és
meggyőződéseinket.

Implikáció: A betegségből való gyógyulásunk, az élettartamunk, a

karrierünk és kapcsolataink sikere, továbbá minden, amit „életként”
tapasztalunk meg, közvetlenül kapcsolódik ahhoz, amit hiszünk.
Következtetés: Ahhoz, hogy változtassunk az életünkön és
kapcsolatainkon, meggyógyítsuk a testünket, békét hozzunk a
családunknak és nemzetünknek, a meggyőződéseink használata terén
 egy egyszerű, de pontos módosításra van szükség.

Azok számára, akik elfogadják azt, amit a tudomány az elmúlt háromszáz évben
megpróbált elhitetni velünk, annak már a lehetősége is, hogy a belső
élményeink hatással lehetnek a valóságra, az nem más, mint eretnekség. Maga
az elmélet is elmossa a tudományt a spiritualizmustól – és minket a világtól –
elválasztó határt. Ahelyett, hogy úgy gondolnánk magunkra, mint passzív
áldozatokra egy olyan helyen, ahol a dolgok minden látszólagos ok nélkül csak
úgy „megtörténnek”, ez a szemlélet egyértelműen az élet vezetőülésébe helyez
minket.
Ebben a helyzetben aztán 1. meggyőződéskód:
annak tagadhatatlan A kísérletek azt mutatják, hogy a
bizonyítékával találjuk magunkat f gyelmünk fókuszpontja megváltoztatja
szemközt, hogy mi vagyunk magát a valóságot, am arra enged
következtetn , hogy egy nteraktív
valóságunk építőmesterei. Ennek un verzumban élünk.
beigazolódásával arra is
ráébredünk, hogy képesek vagyunk elmulasztani a betegséget, a háborút pedig
száműzni a múltunk emlékei közé. Hirtelen elérhetővé válik az ahhoz szükséges
kulcs, hogy legnagyobb álmainkat átlendítsük a valóságba. És ismét felvetődik
a kérdés: Hol illeszkedünk bele az univerzumba? Mi lenne a feladatunk az
életben?
Mi lehetne fontosabb annál, mint megválaszolni ezeket a kérdéseket,
megérteni ennek az alapvető változásnak az életünkre gyakorolt hatását, és
kideríteni, mit jelent ez ránk nézve? Egy olyan világban, amelyben az írott
emberi történelem legnagyobb válsága pillanatnyilag az életben maradásunkat
fenyegeti, a tét nem is lehetne nagyobb.

A tudomány hamıs feltételezéseı

Noha az, ahogyan alapvetően magunkról gondolkodunk, közel száz évvel
ezelőtt forradalmi átalakulásnak indult, ezt az átlagember észre sem vette a
mindennapi élet terén. A változás, amelyet a napirendek, az internetes
kapcsolatok és a valóságshow-k hoznak felgyorsult életünkbe, olyan nom
szinten történik, hogy nagyon kevesen érzékelik, hogy elkezdődött.
Például a ma reggeli újságban valószínűleg nem találkoztunk vele. Annak is
kicsi az esélye, hogy a „valóság” kérdése elsődleges téma lenne a heti
munkahelyi eligazításon vagy az irodai kávéautomata melletti beszélgetésben…
hacsak nem vagyunk tudósok, akik éppen e valóság lényegének megértésén
dolgoznak. Az ő számukra a változás egy hatalmas, skálán nem mérhető
erősségű földrengéssel egyenlő – ami egyben célba veszi a tudomány addig
szent és sérthetetlen hiedelmeit. Hatása soha véget nem érő hangrobbanásként
dübörög végig laboratóriumaikon, előadótermeiken és tankönyveiken.
Nyomában idejétmúlt elméletek, régóta vallott hiedelmek fájdalmas
újraértékelése, sőt akár egész romba dőlt karrierek maradnak.
Annak ellenére, hogy az átalakulás csendesnek tűnhet, mindaz, amit ez a
valóságforradalom hoz az életünkbe, semmi múltbéli eseményhez nem
hasonlítható erővel tört ki, mivel ugyanazok a felfedezések, amelyek
fellobbantották a kérdések szikráját, ugyanahhoz a következtetéshez vezettek:
nevezetesen hogy az univerzumot és a mi benne elfoglalt helyünket magyarázó
„tények”, amelyekben háromszáz év óta hittünk, hamisak. Ezek két tévesnek
bizonyult feltételezésen alapultak:
1. hamis feltételezés: A tér a „dolgok” között üres. Az új felfedezések szerint ez
egyszerűen nem igaz.
2. hamis feltételezés: Érzéseink és meggyőződéseink belső élménye semmiféle
hatást nem gyakorol a testünkön kívüli világra. Ez szintén teljes mértékben
hamis.
Az élvonalbeli tudományos folyóiratokban megjelenő paradigmaváltó kísérletek
leírásai arról számolnak be, hogy egy intelligens energiamezőben úszunk, ami
kitölt mindent, amit korábban üres térnek véltünk. További kísérletek
eredménye minden kétséget kizáróan azt bizonyítja, hogy ez a mező reagál ránk
– átszervezi magát – az ember szívéből kiinduló érzései és meggyőződései
jelenlétében. És ez a gyökeres változás az, ami megváltoztat mindent.
Mindez azt jelenti, hogy amióta Isaac Newton az 1687-ben megjelent
Philosophiae Naturalis Principia Mathematica (A természet lozó a matematikai
alapjai) című háromkötetes művében formába öntötte a zika „alapjait”,
mindaz, amit a képességeinkről és korlátainkról tudni vélünk, hamis, vagy
legalábbis hiányos információkra épül. A tudomány nagy része gyökeret vert
abban a meggyőződésben, hogy a dolgok összképében jelentéktelenek vagyunk,
és ezzel teljesen kivontak minket az élet és valóság egyenletéből!
Csoda, hogy amikor az életben krízishelyzettel találjuk magunkat szemközt,
sokszor úgy érezzük, hogy nincs erőnk segíteni a szeretteinken és magunkon?
Meglepő, hogy gyakran tehetetlennek érezzük magunkat, amikor azt látjuk,
hogy a világ olyan gyorsan változik, mintha „szét akarna hullani a varratainál”?
A személyes képességeinktől és korlátainktól kezdve a kollektív valóságunkig
hirtelen minden szabad prédává válik. Majdnem olyan, mintha az
életkörülményeink kitaszítanának minket a tudatnak egy új határmezsgyéjére,
arra kényszerítve minket, hogy fedezzük fel újra, hogy kik is vagyunk, hogy
túlélhessük azt, amit létrehoztunk.
Azért számítunk erős kulcsnak ebben a változásban, mert ez valami olyasmin
alapul, amit Ön és én most teszünk, ebben a pillanatban. Egyedül és együtt,
egyénileg és közösen, tudatosan és öntudatlanul mindnyájan azt az utat
választjuk, amit magunkról gondolunk, és amiről úgy hisszük, hogy igaz a
világunkban. Meggyőződéseink következményei mindennapi tapasztalatokként
vesznek körül minket.
A tudományos szemlélet forradalma azt sugallja, hogy a személyes
egészségünktől és kapcsolatainktól kezdve a globális háborúig és békéig az
életünk valósága semmivel sem több vagy kevesebb, mint az, ahogyan
„meggyőződéseink hullámai” alakítják azt a kvantumanyagot, amiből minden
felépül. Az egész összefügg azzal, amit hiszünk a világról, a képességeinkről, a
korlátainkról és saját magunkról.

Tagadhatatlan tények
„Rendben – mondhatjuk –, ezeket nem most halljuk először. De naiv, sőt
öntelt dolog azt hinni, hogy az univerzumra bármilyen módon hatást
gyakorolhatnak személyes meggyőződéseink. Ez nem lehet ennyire egyszerű.”
Húsz évvel ezelőtt egy olyan hagyományos oktatásban részesülő tudósként, aki
azt tanulta, amit a tudomány a múltbéli világszemléletről vallott, talán még
egyet is értettem volna ezzel a véleménnyel.
Első pillantásra úgy tűnik, hogy a hagyományos világszemléletünkben nincs
semmi, ami bármiben is teret engedne személyes hiedelmeinknek, az
univerzum megváltoztatásáról nem is beszélve – egészen addig, amíg el nem
kezdjük vizsgálni mindazt, amit az új felfedezések mutatnak. Annak ellenére,
hogy a valósághajlító kutatások eredményei megjelennek az élvonalbeli
tudományos folyóiratokban, ezeket leginkább a „szcienti káció” címszó alatt
említik, ami így a tudományban kevésbé járatosak számára azonnal el is mossa,
felismerhetetlenné teszi a jelentőségüket.
És itt lép be a képbe a mi forradalmunk. Hirtelen már nincs szükségünk a
tudomány nyelvezetére, hogy megtudjuk, erőteljes része vagyunk-e a
világunknak. Ezt a mindennapi életünk megmutatja nekünk. Amit viszont
szerintem kérnünk kell, azok a kulcsok ahhoz, hogy alkalmazni tudjuk az
erőnket mindabban, ami a világunkban történik.
A jövő nemzedékei ezt a mi korszakunkat a történelemben minden bizonnyal
fordulópontként fogják emlegetni, amikor a bolygónk állapota rákényszerített
minket az univerzum valódi működésének felfedezésére, valamint a benne való
interaktív szerepünk elfogadására. Ahelyett, hogy követnénk az első három
évszázad tudományos szemléletét, ami tehetetlen áldozatként mutatta be az
embert az élete során, az új tudomány ennek pontosan az ellenkezőjét sugallja.
Az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején a kutatások a következő
tényeket hozták napvilágra:

1. tény: Az univerzum, a világunk és a testünk egy közös

energiamezőből épül fel, amit a tudomány a 20. században fedezett fel,
és ami azóta többféle elnevezést is kapott: mező, kvantumhologram,
Isten elméje, a természet elméje, az isteni mátrix.3
2. tény: Az isteni mátrix mezejében a „dolgok”, amelyek zikai
kapcsolatban voltak egymással, majd szétváltak, egy összefonódás4 nevű
jelenségnek köszönhetően úgy viselkednek, mintha továbbra is létező
kapcsolat lenne közöttük.
3. tény: Az emberi DNS közvetlen hatást gyakorol arra, ami az isteni
mátrixban történik, méghozzá oly módon, ami szembeszáll az idő és tér
minden törvényével.5
4. tény: Az emberi meggyőződés (és az azt körülvevő érzések és
érzelmek) közvetlen változást hoznak létre a DNS-ben, ami hatással van
az isteni mátrixban történtekre.6
5. tény: Amikor megváltozik a testünkkel és a világunkkal kapcsolatos
meggyőződésünk, az isteni mátrix átvetíti ezt a változást az életünk
valóságába.7

Ezeket és az ilyen jellegű felfedezéseket szem előtt tartva fel kell tennünk
magunknak azt a kérdést, ami talán a legfeltáróbb jellegű: Azzal a természetes
adottsággal születünk, hogy képesek vagyunk létrehozni és megváltoztatni a
testünket és a világot? Ha így van, akkor szembe kell néznünk egy még nehezebb
kérdéssel: Milyen felelősség hárul ránk, ha használjuk ezt a képességünket olyan
körülmények között, amelyek a legnagyobb fenyegetést jelentik az életünk, a
világunk, de még a fajunk számára is?

Most van ıtt az ıdő

Nyilvánvalóan nem tudunk mindent az univerzum működéséről, és a benne
betöltött szerepünkről. Annak ellenére, hogy az új felfedezések kétségtelenül
nagyobb betekintést tennének lehetővé, ha újabb száz évet várnánk, akkor sem
kapnánk meg minden kérdésünkre a választ. A tudósok egyre inkább azon a
közös véleményen vannak, hogy nincsen ennyi időnk.
A tudományos társadalom ismert alakjai, többek között Sir Martin Rees, a
Cambridge-i Egyetem asztro zikus professzora szerint 50/50 százalék az
esélyünk arra, hogy komolyabb visszaesés8 nélkül túléljük a 21. századot. Bár
mindig is voltak természeti katasztrófák, amelyekkel meg kellett küzdenünk,
most már egy új kategóriájú fenyegetéssel is számolnunk kell, amit Rees
„ember által előidézettnek” nevez.
Egyes tanulmányok, például „A Föld bolygó válaszútjai” című, a Scienti c
American különszámában 2005 szeptemberében megjelent írás is Rees
gyelmeztetését visszhangozza: „A következő ötven év döntő jelentőségű lesz
annak eldöntésében, hogy az emberi faj – amely most történelmének kivételes
szakaszába lépett [kiemelés tőlem, G. B.] – képes lesz-e biztosítani saját maga
számára a legjobb lehetséges jövőt.”9
A globális egészségről, az energiafelhasználásról és a fenntartható életstílusról
szóló szakértői tanulmányok is azt az általános véleményt fogalmazzák meg,
hogy ha szeretnénk még legalább száz évig fennmaradni, változtatnunk kell az
energiafelhasználáson, a technológiai irányzaton és a népesség folyamatos
növekedésén. Ezeket a problémákat tovább bonyolítja egy következő
világháború egyre fokozódó fenyegetése, amit – legalábbis részben – a
tanulmányokban leírt fogyatkozó erőforrásokért való versengés gerjeszt. Ennek
a korszaknak a kivételes jellegét legjobban talán a Harvardi Egyetem biológusa,
E. O. Wilson fogalmazta meg. Szerinte éppen belépni készülünk az idő
„palacknyakába”, amikor is napjaink problémáinak megoldására mind az
erőforrásaink, mind képességeink elérik a végső határt.
A szakértők által hangoztatott jó hír ugyanakkor az, hogy „ha a
döntéshozóknak sikerül jól felépíteniük életünk kereteit, az emberiség jövőjét
ezernyi hétköznapi döntés fogja biztosítani… Általában a hétköznapi ügyekben
érhetők el a legnagyobb előrelépések.”10 A közeli jövőben kétségtelenül
számtalan lehetőség lesz, amelyekből mindnyájunknak választania kell. Ennek
ellenére meggyőződésem, miszerint a legfontosabb – és talán a legegyszerűbb –
annak eldöntése lesz, hogy elfogadjuk-e azt, amit az új tudomány mutat rólunk
és a helyünkről az univerzumban.
Ha hajlandók vagyunk elhinni annak erőteljes bizonyítékát, hogy a tudat
maga és a benne játszott szerepünk a hiányzó láncszemek a valóság
működésének elméletében, akkor minden megváltozik. A változásban mindent
tiszta lappal kezdhetünk, és sokkal inkább részei lehetünk mindannak, amit
látunk és tapasztalunk, ahelyett hogy kívülről szemlélnénk a dolgokat.
Ez az oka annak, hogy ez a forradalom annyira erőteljes. Visszaír minket – az
egész emberi fajt – az univerzum egyenletébe. Emellett kiosztja ránk napjaink
nagy válsága megoldásának feladatát, hogy az ne maradjon a jövő
nemzedékeire, vagy egyszerűen a sorsra. A valóságunk olyan építőmestereiként,
akik képesek vagyunk átrendezni az anyag atomjait, mégis milyen problémát
ne tudnánk megoldani és mi lehetne elérhetetlen számunkra?

A választás ereje egyben a változtatás ereje

Egyes emberek számára az a lehetőség, hogy valami bennük lakozó dologra kell
hagyatkozniuk, amikor szembenéznek korunk kihívásaival, ahelyett hogy a
külső világ tudományát és technológiáját alkalmaznák, kissé nyugtalanító lehet.
„Hogyan tanuljuk meg, hogyan csináljunk valamit, ami ennyire erőteljes és
szükséges?” Ezt a gyakran felmerülő kérdést általában azonnal követi a másik:
„Ha ez a jövő útja, hogyan tanuljuk meg most – ráadásul ilyen gyorsan?” Talán
mindkét kérdésre a 20. századi lozófus és költő, Halíl Dzsibrán (Kahlil
Gibran) szavai adják meg a legjobb választ.
A próféta című klasszikus könyvében Dzsibrán arra emlékeztet, mit jelent egy
nagy ajándékban részesülni és tudni, hogy annak ereje már bennünk lakozik.
Dzsibrán szerint: „Senki nem képes előttetek semmit fölfedni, csupán azt, ami
tudásotok hajnalán, félálomban máris ott hever.”11 Szavaival, amelyek
manapság ugyanolyan gyönyörűek, mint ahogy 1923-ban, a könyv első
megjelenésekor hangzottak, Dzsibrán azt mondja el, hogy semmit nem tudnak
megtanítani nekünk, amit már ne tudnánk. És mi úgy érkezünk a világba,
hogy tudjuk, hogyan kell használni a meggyőződéseinket.
Tehát ez a könyv nem annyira arról szól, hogyan tanulhatjuk meg újraírni a
valóság kódját, hanem inkább annak elfogadásáról, aminek megtételére már
eleve képesek vagyunk – ez egy olyan téma, amit a múltban nem egy misztikus,
többek között a középkorban élt perzsa szú költő, Dzsalál ad-Dín Rúmi is
tanulmányozott. „Milyen különös lények vagyunk – mondja Rúmi –, a
pokolban a sötétség legmélyén ülve saját halhatatlanságunktól félünk.”12
Szavaival a nagy misztikus azt írja körül, milyen ironikus is titokzatos
helyzetünk e világon.
Egyrészt azt halljuk, hogy törékeny és erőtlen lények vagyunk, akik egy olyan
világban élnek, ahol a dolgok csak úgy „történnek”, minden nyilvánvaló ok
nélkül. Másrészt legősibb és legbecsesebb spirituális hagyományaink szerint
létezik egy erő, amely mindnyájunkban benne él, egy erő, amit a világon
semmi sem tud megérinteni. Ez egyben ígéret az élet legsötétebb pillanatainak
túlélésére, és biztatás is, hogy a nehéz időszakok csupán egy utazás részei, amely
minket egy olyan helyre vezet majd, ahol többé nem történhetnek rossz
dolgok. Nem csoda, ha zavarodottságot, tehetetlenséget érzünk, sőt néha még
dühöt is, miközben szemtanúi vagyunk szeretteink szenvedésének, és néha igazi
pokolnak tűnő gyötrelmeket élünk át a körülöttünk lévő világban.
Hát akkor melyik igaz? Az események reménytelenül törékeny áldozatai
vagyunk, akiknek nem áll módjukban irányítani, vagy pedig erős teremtők,
olyan szunnyadó képességekkel, amelyeket csak mostanában kezdünk
megérteni? A válasz feltárhatja múltunk egyik legmélyebb rejtélyének az
igazságát, ugyanakkor ez a manapság zajló egyik legnagyobb tudományos vita
témája is. Mi ennek az oka? Az, hogy mindkét kérdésre ugyanaz a válasz: Igen!
Igen, időnként a körülmények áldozatai vagyunk. És igen, máskor mi
vagyunk ugyanezeknek a körülményeknek a megteremtői. Azt, hogy melyik
szerepet éljük át, az életünk során meghozott döntések, a meggyőződéseinken
alapuló választások határozzák meg. Az emberi hit istenszerű erején keresztül az
az ugyancsak isteni képesség adatott meg nekünk, hogy a mindent átjáró és
körülvevő energiamátrixban életre keltsük azt, amit hiszünk.

Mı a célja ennek a könyvnek?

Miközben Az isteni mátrixot írtam (Bioenergetic Kiadó, 2020), azonnal
rájöttem, hogy a csodák elfogadásában betöltött szerepünk könnyen elveszhet a
könyv általános üzenetének mellékszálaként. A meggyőződés nyelvezetének
leírása és az, hogyan lehetünk életünk építőmesterei, egy újabb kötetet igényelt.
Ebből a könyvből megtudhatjuk, hogyan gyógyuljunk ki a hamis
meggyőződésekből, amelyek a múltban korlátozó hatással lehettek ránk.
Ráadásul…

…felismerjük azokat a meggyőződéseket, amelyek felszámolják testi

betegségeinket.
… megtanuljuk, melyek azok, amelyek tartós, gondoskodó
kapcsolatokat hoznak az életünkbe.
… feltárjuk azokat, amelyek békét hoznak az életünkbe, a családunkba,
a közösségünkbe és a világunkba.

A béke, a kapcsolatok és a gyógyulás ugyan különbözni látszanak egymástól, de

mind ugyanazon alapulnak: a meggyőződések „nyelvén” és az abból származó
érzéseken, amit hiszünk.
A meggyőződések felfedezése lényegében egy mély, személyes jellegű utazás.
Mindannyian kicsit másképpen viszonyulunk saját meggyőződéseinkhez,
miközben próbáljuk megtalálni a módját, hogy ezeket beillesszük a kultúra, a
vallási tanítások, a család és a barátok nagyobb, kollektív hiedelmei közé. És
mivel ez mindenki számára ilyen egyéni tapasztalat, valószínűleg ahányan csak
vagyunk, annyi elképzelés létezik arról, hogy mi is az a meggyőződés.
Ennek a könyvnek a hét tömör fejezetében egy új és az eddigitől talán
nagyon eltérő gondolkodásmódra invitálom az olvasót saját magával, az életével
és a világával kapcsolatban. A dolgok ilyen szemlélete egyesek számára
mindannak a kétségbe vonását jelentheti, amit korábban tanítottak neki.
Másokban viszont annyira felébresztheti a kíváncsiságot, hogy önmaguk
felfedezésének egy új útjára lépjenek.
Mindenkinek fontos, hogy már az elején tudja, mire számíthat, ha
továbbolvassa ezt a könyvet. Ha olyanok, mint én, akkor már az előtt szeretik
tudni, hová mennek, mielőtt elindulnának. Ez okból pontosan leírom, mi ez a
könyv – és mi nem:
– Ez nem egy tudományos könyv. Annak ellenére, hogy írok benne a modern
tudományról, ami arra ösztökél, hogy átgondoljuk a világhoz fűződő
kapcsolatunkat, ez az írás nem azért született, hogy alátámassza a korábbi vagy
a hagyományos, előadótermekben oktatott tudományos nézeteket vagy
szakfolyóiratokat.
– Ez nem egy szakértők által lektorált tanulmány. Az egyes fejezetek és a
kutatásokról szóló beszámolók nem estek át semmiféle szakértői testület vagy
egy erre a célra kiválasztott, a világunkat a tudomány egyetlen területének –
mint a zika, matematika vagy pszichológia – nagyítóján keresztül szemlélő
„szakavatott” csoport hitelesített felülvizsgálatán.
– Ez egy alapos kutatási háttérrel rendelkező, jól dokumentált útmutató,
amelyben az olvasóbarát módon leírt kísérletek, esettanulmányok, történelmi
feljegyzések és személyes tapasztalatok támogathatnak minket abban, hogy erőt
adóan szemléljük magunkat a világban.
– Ez egy példa arra, mit lehet elérni, ha átlépjük a tudomány és
spiritualitás hagyományos határait. Ahelyett, hogy korunk problémáit a
természet mesterségesen szétválasztott, és zika, kémia vagy történelem
elnevezéssel elkülönített nagyítóján keresztül szemlélnénk, az a célja, hogy
áthidalja a szakadékot a modern tudomány és múltunk időtlen bölcsessége
között, a kettő szövedékével segítve szerepünk megértését az életben. Ennek a
tudásnak a birtokában talán egy jobb világot teremthetünk – és menet közben
több mindent megtudhatunk magunkról.
A valóságkód egyetlen céllal íródott: hogy a remény és lehetőségek erőteljes
üzenetét közvetítse egy olyan világban, ahol gyakran reménytelennek és
erőtlennek érezzük magunkat.

Tényleg akarjuk az ıgazságot?

Rúmi egy másik írásában a valósághoz fűződő különös kapcsolatunkat írja le:
„Mi vagyunk a tükör, és az arc is a tükörben. Mi vagyunk az édes, hűvös víz, és
a korsó is, amelyből kiömlik [a víz].” Mint Jézus, aki azt mondta,
megmenthetjük magunkat, ha előhozzuk magunkból a bennünk lakozót, Rúmi
arra emlékeztet, hogy folyamatosan valóságot teremtünk (néha tudatosan,
máskor tudat alatt), miközben átéljük, amit létrehoztunk. Más szóval mi
vagyunk a művészek és egyben a művészet is, ami azt jelenti, hogy
hatalmunkban áll a mai napon módosítani és változtatni az életünkön, és
egyben kiválasztani, hogy azt hogyan fogjuk újjáformálni holnap.
Míg egyes emberek számára ezek az ösztönző analógiák üdítően új rálátást
nyújtanak a világra, addig másoknál alapjaiban rengetik meg a régóta fennálló,
hagyományos feltételezéseket. Előfordul, hogy neves tudósok vonakodnak
elfogadni saját kutatásaik arra utaló eredményét, hogy erőteljes alkotók
vagyunk az univerzumban.
Amikor előadásaimon ennek iróniáját megosztom a közönséggel, az gyakran
olyan reakciót kelt, ami az Egy becsületbeli ügy (A Few Good Men) című lm egy
klasszikus sorát juttatja eszembe. Ebben az 1992-ben bemutatott díjnyertes
lmdrámában Nathan Jessep ezredest (Jack Nicholson), a gauntánamói
haditengerészeti támaszpont parancsnokát egy bírósági tárgyaláson Daniel
Kafee hadnagy (Tom Cruise) hallgatja ki, aki ki szeretné deríteni az igazságot
egy közlegény rejtélyes haláláról. Tudva, hogy ez sok lenne a tárgyalóteremben
jelen lévőknek, Jessep időtlen válasza a következő: „És mihez kezdene az
igazsággal?”
Talán a legnagyobb kihívás korunk számára a történelemben a következő:
Mihez tudunk kezdeni az igazsággal, amelynek ismeretét szeretnénk elérni? Elég
bátrak vagyunk elfogadni azt, akik az univerzumban vagyunk, és a szerepet,
amit a létezésünk magába foglal? Ha a válasz igen, akkor egyúttal el kell
fogadnunk a felelősséget is, ami együtt jár azzal a tudattal, hogy önmagunk
megváltoztatásával a világot is megváltoztatjuk.
Azt már látjuk, hogy a gyűlölet, az elkülönülés és a félelem széles körben
elterjedt meggyőződése gyorsabban képes elpusztítani a testünket és a
világunkat, mint azt valaha is képzeltük volna. Talán csak egy kis elmozdulásra
van szükség abban, ahogyan magunkról gondolkodunk, hogy felismerjük
annak nagy igazságát, hogy valóban mi vagyunk élményeink és tapasztalataink
építőmesterei. Kozmikus művészek vagyunk, akik legmélyebb
meggyőződéseinket jelenítjük meg az univerzum kvantumvásznán. Mi az esély
arra, hogy múltunk pusztító meggyőződéseinek a gyógyulás és béke életigenlő
hitévé való átalakításával a jelen és a jövő világát is meg tudjuk változtatni?
Már nem sokáig kell ezeken a kérdéseken rágódnunk, hiszen a meggyőződés
erejére vonatkozó új felfedezések azt mutatják, hogy csupán karnyújtásnyira
vagyunk a válaszoktól.
Gregg Braden
Taos, Új-Mexikó

***
1 John Archibald Wheeler elhangzott szavai a Science & Spirit online
változatának „ e Beauty of Truth” (2007) című cikkéből. Weboldal:
www.science-spirit.org/article_detall.php?article_Id=308.
2 Idézet Albert Einsteintől a Discover „Einstein’s Gift for Simplicity” (2004.
szeptember 30.) című cikkből. Weboldal:
http://discovermagazine.com/2004/sep/einsteins-gift-for-
simplicity/article_view?b_start:Int=1&-C=.
3 Gregg Braden, Az isteni mátrix: Híd idő, tér, csodák és hiedelmek között
(Bioenergetic Kiadó, Budapest, 2020): 54.
4 Malcolm W. Browne, „Signal Travels Farther and Faster an Light”,
omas Je erson National Accelerator Facility (Newport News, VA) online
újság (1997. július 22.). Weboldal:
www.cebaf.gov/news/Internet/1997/spooky.htlm
5 Erről az eredményről először Oroszországban készült jelentés: P. P. Gariaev,
K. V. Grigor’ev, A. A. Vasil’ev, V. P. Poponin, és V. A. Shcheglov,
„Investigation of the Fluctuation Dynamics of DNA Solutions by Laser
Correlation Spectroscopy”, Bulletin of Lebedev Physics Institute, nos. 11–12
(1992): 23–30.; amint arra Vladimir Popov hivatkozott egy online cikkben,
„ e DNA Phantom E ect: Direct Measurement of a New Field int the
Vacuum Substructure”, Update on DNA Phanetom E ect (2002. március
19.). A Weather Master weboldal: www.twm.co.nz/DNAPhantom.htm.
6 Glen Rein és Rollin McCraty, „Structural Changes in Water and DNA
Associated with New Physiologically Measurable States”, Journal of Scienti c
Exploration, vol. 8, no. 3 (1994): 438–439.
7 Egy gyönyörű példa a belső béke háborús helyzetben való alkalmazására:
David W. Orme-Johnson, Charles N. Alexander, John. L. Davies, Howard
M. Chandler és Wallace E. Larimore, „International Peace Project in the
Middle-East”, e Journal of Con ict Resolution, vol. 32, no. 4 (1988.
december): 778. Egy második példa az érzés és meggyőződés fókuszált
erejének életveszélyes helyzetben való alkalmazására, amely a 101 Miracles of
Natural Healingben jelent meg az alapító, dr. Pang Ming által készített
lépésről lépésre oktatóvideó formájában, a Chi-LelTM gyógyító módszer
használatával. Weboldal: www.chilel-glgong.com.
8 Martin Rees, a Royal Society Research Professor at Cambridge University
véleménye, amely megjelent a BBC News „Sir Martin Rees: Prophet of
 Doom?” (2003. április 25.) című cikkében. Weboldal:
http://news.bbc.co.uk/1/hl/In_depth/uk/2000/newsmakers/2976279.stm.
9 George Musser, „ e Climax of Humanity”, a Crossroads for Planet Earth
bevezetése, a Scienti c American speciális kiadása (2005. szeptember).
Weboldal: http://www.sclam.com/Issue.cfm?IssueDate=Sep-05.
10 Ugyanott.
11 Kahlil Gibran, e Prophet (Alfred A. Knopf, New York, 1998): 56.
(Magyarul: A próféta, Révbíró Tamás fordítása, Édesvíz Kiadó, Budapest,
1992, 1996, 1998, 2007.)
12 Coleman Barks, trans., e Illuminated Rumi (Broadway Books, New York,
1997): 8.
 1. FEJEZET

A VALÓSÁG ÚJ NÉZŐPONTJA: AZ
UNIVERZUM MINT TUDATOS
SZÁMÍTÓGÉP
„Az un verzum története valójában egy hatalmas és folyamatos
számítógépes kvantum-adatfeldolgozás. Az un verzum maga egy
kvantumszámítógép.”

– Seth Lloyd MIT professzor,

az első megvalósítható kvantumszámítógép tervezője

„Hosszú dővel ezelőtt a Nagy Programozó megírt egy programot, am

futtatja az összes lehetséges un verzumot az ő nagy számítógépén.”

– Jürgen Schm dhuber mesterségesıntellıgencıa-kutató

Az egész életünk azon alapul, amit hiszünk. Amikor elgondolkodunk ennek az

állításnak az igazságán, azonnal egy megdöbbentő valósággal találjuk magunkat
szemközt: minden máson túl, amit valóban teszünk az életünkben, a tetteinket
megelőző meggyőződések az alapjai mindannak, amit szeretünk, álmodunk,
amivé válunk, és amit elérünk.
A reggeli rituáléktól kezdve, amelyeket a világ üdvözlésére mindennap
elvégzünk, az újításokon keresztül, amelyek használatával jobbá tesszük az
életünket, a technológiáig, ami háborúkkal pusztítja az életünket – a személyes
szokásaink, közösségi hagyományaink, vallási szertartásaink, és egész
civilizációk a meggyőződéseinken alapulnak. A meggyőződések nem csupán
életmódunk szerkezetét adják meg, hiszen most ugyanazok a tanulmányozott
területek, amelyek a múltban alulértékelték a belső élményeinket, azt mutatják,
hogy ahogyan a körülöttünk lévő világgal kapcsolatban érzünk, az egy olyan
erő, ami kiterjed arra a világra.
A tudomány ily módon kezdi utolérni legbecsesebb őshonos spirituális
hagyományainkat, amelyek mindig is azt tanították nekünk, hogy a világunk
nem több, mint annak a tükörképe, amit a meggyőződéseinkben elfogadunk.
Mivel már eleve hozzáférésünk 2. meggyőződéskód:
van ehhez az erőhöz, azt Ahogyan az életünket éljük, az azon alapul,
mondani, hogy a am t h szünk a v lágunkról, magunkról,
meggyőződéseink fontosak az élet képessége nkről és korláta nkról.
szempontjából, igen enyhe
kifejezés. A meggyőződéseink maguk az élet! Ott és abban vannak, ahol az élet
kezdődik és ahogyan fenntartja magát. Az immunreakcióinktól és a
hormonoktól, amelyek szabályozzák és kiegyensúlyozzák a testünket… a
csontot, a szerveket és a bőrt meggyógyító – sőt, az életet létrehozó –
képességünkig az emberi meggyőződések egyre inkább központi szerepet
kapnak a kvantumbiológia és zika új területein.

Ha a meggyőződéseink ilyen nagy erővel bírnak, és ha az életünk azon alapul,

amit hiszünk, akkor a nyilvánvaló kérdés a következő: Honnan származnak a
meggyőződéseink? A válasz meglepő lehet mindenki számára.
Néhány kivétellel abból erednek, amit a tudomány, történelem, vallás,
kultúra és a család tanít nekünk. Más szóval a képességeink és korlátaink nagy
eséllyel azon alapulnak, amit más emberek mondanak. Ez a felismerés elvezet a
következő kérdéshez, amit fel kell tennünk magunknak:
Ha az életünk azon alapul, amit hiszünk, akkor mi van, ha ezek a hitek, vagyis a
meggyőződéseink hamisak?
Mi van akkor, ha az életünket hamis korlátok és helytelen feltételezések leplébe
burkolózva éljük, amelyeket más emberek alakítottak ki generációk, évszázadok
vagy akár évezredek alatt?
Történelmi távlatokban például azt tanították nekünk, hogy az élet
jelentéktelen porszemcséi vagyunk, akik átsuhannak az élet egy futó
másodpercén, és akiket a tér, az atomok, és a DNS „törvényei” korlátoznak. Ez
a nézőpont azt sugallja, hogy ugyancsak elenyésző hatással leszünk bármire is,
amíg ebben a világban vagyunk, és amikor távozunk, az univerzum észre sem
fogja venni a hiányunkat.
Míg ezek a szavak meglehetősen kíméletlennek tűnhetnek, az általános
elképzelés nem áll távol attól, amit a legtöbb ma élő ember igaznak tart, mert
ehhez szoktatták hozzá. Pontosan ezek a meggyőződések azok, amelyek miatt
gyakran parányinak és tehetetlennek érezzük magunkat az élet nagy
kihívásaival szemben.
Mi van akkor, ha többek vagyunk ennél? Lehetséges, hogy igazából nagyon is
erős lények vagyunk, álruhában? Mi van akkor, ha csodálatos lehetőségekkel
rendelkező küldöttek vagyunk, akik a legvadabb álmainkat is túlszárnyaló
képességekkel születtek erre a világra – amelyeket egyszerűen elfelejtettünk az
erőtlenség álomszerű állapotának sokkoló körülményei között?
Hogyan változna meg az életünk, ha például felfedeznénk, hogy született
képességünknél fogva vissza tudjuk fordítani a betegségek folyamatát? Vagy ha
azt választhatnánk, hogy béke legyen a világunkban, jólét az életünkben, és
eldönthetnénk, hogy meddig éljünk? Mi lenne akkor, ha rájönnénk, hogy
rendelkezünk egy olyan erővel – amit oly sokáig eltitkoltunk magunk elől,
hogy már a létezéséről is megfeledkeztünk –, ami közvetlen hatással van az
univerzumra?
Egy ilyen radikális felfedezés mindent megváltoztatna. Módosítana mindent,
amit magunkról, az univerzumról és a benne betöltött szerepünkről hiszünk.
Ugyanakkor napjaink élvonalbeli felfedezései pontosan ezt mutatják.
Az idők során mindig is voltak emberek, akik nem voltak hajlandók
elfogadni az arra vonatkozó, hagyományosan meghatározott korlátokat, hogy
mit is jelent ebben a világban élni. Elutasították azt az elméletet, miszerint
egyszerűen csak rejtélyes, megmagyarázhatatlan módon megszületünk. Nem
fogadták el a gondolatot, hogy egy ilyen csodálatos felbukkanás csak azért
lenne, hogy szenvedésben, fájdalomban és magányban éljünk, amíg végül –
ugyanolyan titokzatos módon, ahogyan érkeztünk – elhagyjuk ezt a világot.
Ahhoz, hogy választ kapjanak a nagyobb igazság utáni vágyódásukra, túl
kellett merészkedniük mindannak a határain, amit addig tanítottak nekik.
Elszigetelték magukat – barátoktól, családtagoktól és közösségtől –, és
elengedték, tényleg elengedték mindazt, amit addig a világról tanultak. És
amikor ezt megtették, valami különleges és csodálatos dolog történt az
életükben: egy új szabadságot fedeztek fel, ami megnyitotta a lehetőségek
kapuját mások előtt. Minden azzal az egy kérdéssel kezdődött, ami az ő
idejükben ugyanolyan vakmerő volt, mint manapság: Mi van akkor, ha a
meggyőződéseink hamisak?
Ahogyan a jógi itt következő történetében láthatjuk, akkor fedezhetjük fel azt
a szabadságot, ami elárulja nekünk, kik is vagyunk valójában, ha teljes
mértékben átadjuk magunkat a lehetőségnek. Az én személyes meggyőződésem
ugyanakkor, hogy nem kell egy hideg, nyirkos barlangban élnünk a semmi
közepén ahhoz, hogy erre rátaláljunk. Szerintem a személyes felszabadulás az
arra vonatkozó egyéni elköteleződéssel jár, hogy megtudjuk, kik vagyunk az
univerzumban. Ha ezt megtesszük, minden megváltozik, beleértve azt, ahogyan
magunkról gondolkodunk, és azt is, ahogyan szeretünk. Ennek így is kell
lennie, mivel ezeknek a mélyebb fogalmaknak a jelenlétében mi is
megváltozunk.
És itt vissza is érkeztünk ahhoz, amit hiszünk.
Bár ez túl egyszerűnek tűnhet ahhoz, hogy igaz legyen, nekem
meggyőződésem, hogy az univerzum pontosan így működik.

Egy kőbe vésett csoda

A 11. században a nagy tibeti jógi, Milarepa elvonult a világtól, hogy uralmat
nyerjen a teste fölött, és ez az utazása nyolcvannégy éves koráig, halálig tartott.
Élete korábbi éveiben több, csodásnak tűnő képességre tett szert, amilyen
például a „pszichikai hő” alkalmazása, amivel melegen tudta tartani a testét a
kegyetlen tibeti telek során.
Miután át kellett élnie családtagjai és barátai elvesztésének elviselhetetlen
fájdalmát, akiket falubeli vetélytársai öltek meg, misztikus képességeit a
megtorlás és bosszú céljaira alkalmazta. Ennek során sok embert megölt, és
közben próbált értelmet lelni abban, amit tett. Egy nap aztán rádöbbent, hogy
visszaélt pszichikai és jógiképességeinek ajándékával, így elvonult a világtól,
hogy még nagyobb tudás által találjon gyógyulást. Éles ellentétben korábbi,
anyagi bőségben élt életével, Milarepa hamar rájött, hogy nincs szüksége a
külső világgal való kapcsolatra, és remete lett.
Miután felélte kezdeti élelmiszer-tartalékait, Milarepa felfedezte, hogy a
barlangja közelében növő szűkös vegetáció is elegendő számára az életben
maradáshoz. Hosszú ideig kizárólag a Tibeti-fennsík száraz talaján növő
csalánnal táplálkozott. Éveken keresztül szinte a semmin élt, anélkül hogy
bármilyen tartalmas étel, ruházat vagy társaság megzavarta volna a belső
összpontosítást. Kizárólag az időnként a barlangja felé tévedő zarándokok
találkoztak vele, akik később ijesztő látványról számoltak be.
Az a kevés ruházat, amiben elvonult a világtól, idővel szinte teljesen
szétfoszlott, és a remete gyakorlatilag meztelen volt. Amit evett, abban alig volt
tápanyag, így Milarepa egy élő csontváz volt, ráadásul hosszú haja és a bőre a
kloro ll-túladagolástól tompazöld színűre változott. Úgy nézett ki, mint egy
kísértet! Az önkéntes nélkülözés hatására azonban, bármilyen szélsőséges volt is,
elérte a célját testének uralma terén. 1135-ben bekövetkezett halála előtt
Milarepa bizonyítottan képes volt megválni a zikai világ korlátaitól, méghozzá
olyan csodálatos módon, ami a modern tudósok szerint egyszerűen nem volna
lehetséges.
Egy csoportos tibeti zarándoklat során 1998 nyarán egy olyan útvonalat
választottam, ami elvezetett Milarepa barlangjához és a csodához, amit
hátrahagyott. Látni akartam azt a helyet, ahol a remete a zika törvényeit
megcáfolva megszabadított minket meggyőződéseink korlátaitól.
Tizenkilenc nappal azután, hogy nekivágtam az útnak, ott találtam magamat
a nagy jógi menedékhelyén. Pontosan ott álltam, ahol ő állt csaknem kilencszáz
évvel korábban. Az arcom karnyújtásnyira volt a barlang falától, és egyenesen
arra a rejtélyre meredtem, amit Milarepa hagyott hátra.

Ha Milarepa barlangjához el akarunk jutni, tudnunk kell, hogyan találunk oda,

mert ez egyike azoknak a helyeknek, ahová csak úgy véletlenül nem
akadhatunk rá egy könnyed tibeti kirándulás során. A híres jógiról először egy
szikh misztikustól hallottam, aki aztán az 1980-as években a jógaoktatóm lett.
Évekig tanulmányoztam a Milarepát övező rejtélyeket: hogyan mondott le
minden világi dologról, hogyan tette meg az utat Közép-Tibet szent fennsíkján
keresztül, és mit fedezett fel elkötelezett misztikusként. A kutatások végül
ehhez a pillanathoz vezettek ott a barlangban.
Elgondolkozva meredtem a körülöttem emelkedő sima, sötét falakra, és
próbáltam elképzelni, milyen lehet egy ilyen hideg, sötét és távoli helyen élni
hosszú éveken keresztül. Bár Milarepa legalább húsz különböző helyen élt
visszavonultsága alatt, ezt a helyet az különböztette meg a többitől, hogy ebben
a bizonyos barlangban találkozott egy tanítvánnyal.
Milarepa, hogy demonstrálja jógiképességét, két olyan mutatványt hajtott
végre, amit a szkeptikusok soha nem voltak képesek megismételni. Az első az
volt, hogy olyan gyorsan és olyan erővel mozgatta a kezét a levegőben, hogy egy
hangrobbanás „lökéshullámát” idézte elő, ami visszaverődött a barlang
sziklafalairól. (Ezt én magam is megpróbáltam, de nem jártam sikerrel.) És a
másik mutatvány volt az, amire csaknem tizenöt évig vártam, átutaztam miatta
a fél világot, és tizenkilenc napig próbáltam akklimatizálódni a Föld
legmagasabb tengerszint feletti vidékéhez, hogy láthassam.
Milarepa, a zikai világ korlátai fölötti uralmát bizonyítandó, a tenyerét
vállmagasságban a barlang falára tette… majd belenyomta a kezét az előtte lévő
sziklába, mintha a fal nem is létezne! A kő a tenyere alatt puhává és
formálhatóvá változott, és a tenyere mély lenyomata – ami azóta is ott van –
benne maradt a falban. A feljegyzések szerint, amikor a tanítvány, aki ennek
szemtanúja volt, megpróbálkozott ugyanezzel, csak annyit ért el, hogy
megsérült a keze.
Amikor szétnyitottam a tenyeremet és belehelyeztem Milarepa kezének
lenyomatába, éreztem, amint az ujjaim rásimulnak a jógi kezének pontos
helyére, amit ő hagyott ott több száz évvel korábban. Az érzés egyszerre alázatot
és lelkesedést ébresztett bennem. A kezem olyan tökéletesen illeszkedett a
formába, hogy ha volt is bennem kétség a lenyomat hitelességét illetően, az
azonnal elpárolgott. A gondolataim azonnal maga az ember felé fordultak. Azt
szerettem volna tudni, hogy mi történt vele, amikor egybeolvadt a sziklával.
Vajon mire gondolhatott? Mit érzett? Hogyan múlta felül a zika azon
„törvényeit”, amelyek szerint két „dolog” (a keze és a szikla) nem foglalhatja el
ugyanazt a helyet ugyanabban az időben?
Még fel sem tettem a kérdéseimet, a tibeti tolmácsunk, Xjin-la (nem ez az
igazi neve) már megválaszolta. „Milarepa hisz – jelentette ki tárgyilagos
hangon. – A geshe [magas szintű láma] hiszi, hogy ő és a szikla egyek.”
Lenyűgözött, ahogyan a mi 20. századi vezetőnk jelen időben beszél a
kilencszáz éves jógiról, mintha ott lenne a barlangban velünk. „A meditáció
megtanította neki, hogy ő is része a sziklának. A szikla nem tarthatja őt vissza.
A geshe számára ez a barlang nem fal, így ő olyan szabadon mozoghat, mintha
a szikla nem is létezne.”
„Azért hagyta itt ezt a lenyomatot, hogy saját maga számára mutassa a
fölényét?” – kérdeztem.
„Nem – felelte Xjin-la. – A geshének nincs arra szüksége, hogy bármit is
bizonyítson a maga számára. A jógi hosszú évekig élt ezen a helyen, de csak egy
tenyérlenyomatot látunk.” Körüljártam és mindenhol megnéztem a kis barlang
falait, más nyomokat keresve. A vezetőnknek igaza volt – nem találtam többet.
„A lenyomat a sziklában nem a geshéért készült – folytatta a vezetőnk –, hanem
a tanítványa miatt.”
Ez így teljesen érthető volt. Amikor Milarepa tanítványa látta, hogy a mestere
olyasmit csinál, ami a hagyomány és más tanárok szerint nem történhetett
volna meg, ez segített neki abban, hogy áttörje a lehetőségekre vonatkozó
meggyőződései korlátait. Saját szemével látta mestere képességét. És mivel ő
maga a szemtanúja volt a csodának, az élmény azt sugallta az elméjének, hogy
őt sem korlátozzák vagy határolják be a valóság akkoriban ismert „törvényei”.
Mivel jelen volt a csoda megtörténtekor, Milarepa tanítványa ugyanazzal a
dilemmával volt kénytelen szembenézni, amivel mindenki, aki úgy dönt, hogy
megszabadul saját meggyőződései korlátaitól: össze kellett hangolnia személyes
élményét – mestere csodáját – azzal, amit a körülötte élők hittek – az
univerzum működésére vonatkozó, általuk elfogadott „szabályokkal”.
A dilemma a következő: A családtagjai, barátai és az ő korában élő emberek
által elfogadott világnézet arra késztette a tanítványt, hogy az univerzum
szemléletének és dolgok működésének egy bizonyos módját fogadja el. Ebbe
beletartozott az is, hogy a barlang fala korlát az emberi test számára. Ezzel
szemben a tanítvány a saját szemével látta, hogy léteznek kivételek az ilyen
„szabályok” alól. Ebben az az ironikus, hogy a világ mindkétféle szemlélete
helyes. Mindkettő attól függ, hogy valaki az adott pillanatban melyiket
választotta gondolkodása alapjául.
Megkérdeztem magamtól: Lehetséges, hogy ma is ugyanez történik az
életünkben? Bármennyire túlzónak tűnhet ez a kérdés tudományos ismereteink
és technológiai fejlettségünk fényében, a modern tudósok kezdenek egy
hasonlóan ironikus választ körvonalazni. Az élvonalbeli tudósok a jógicsodák
bizonyítékai helyett a kvantum zika nyelvezetének alkalmazásával egyre inkább
azon a véleményen vannak, hogy az univerzum a tudat ereje miatt „az, ami”, a
tudatot pedig a meggyőződéseink alkotják, és az, amit elfogadunk a világunk
valóságaként. Érdekes, hogy minél jobban megértjük a kapcsolatot belső
élményeink és a világunk között, annál kevésbé tűnik túlzónak ez a feltételezés.
Míg Milarepa barlangjának története erőteljes példája annak, ahogy egy
ember felfedezi kapcsolatát a világgal, nekünk nem kell elvonulnunk egy
barlangba és csalánt enni, amíg be nem zöldülünk, hogy felfedezzük ugyanezt
az igazságot! Az elmúlt százötven év tudományos felfedezései azt mutatják,
hogy a kapcsolat a tudat, a valóság és a meggyőződések között létezik.
Hajlandóak vagyunk elfogadni a feltárult kapcsolatot és a felelősséget, ami
egy ilyen képességgel együtt jár, hogy ezt hasznosan alkalmazzuk az
életünkben? Csupán a látóhatáron felsejlő jövőben fogjuk megtudni, hogy mit
válaszoltunk erre a kérdésre.

Tudjuk, hogy vannak dolgok, amıket nem tudunk

A belgiumi NATO-parancsnokságon 2002 júniusában tartott
sajtókonferencián az Egyesült Államok akkori hadügyminisztere, Donald
Rumsfeld a hírszerzés és információgyűjtés helyzetét a 9/11 utáni világban a
következőképpen foglalta össze egy azóta elhíresült kijelentésben: „… vannak
ismert ismeretek, ezek azok a dolgok, amelyekről tudjuk, hogy tudjuk. Azt is
tudjuk, hogy vannak ismert ismeretlenek, vagyis tudjuk, hogy vannak dolgok,
amiket nem tudunk. Ugyanakkor vannak ismeretlen ismeretlenek is – ezek
azok, amikről nem tudjuk, hogy nem tudjuk.”13
Rumsfeld más szóval azt mondta, hogy nem rendelkezünk az összes
információval, és tudjuk, hogy ezekkel nem rendelkezünk. Bár ezt az azóta
híressé vált beszédet a terrorizmus elleni információszerző tevékenység ihlette,
ugyanez elmondható manapság a tudományos ismeretekről is.
Bármennyire sikeres volt is a tudomány a legmélyebb rejtélyek titkainak
kiderítésében, korunk legnagyobb elméi közül nem egy azt mondja, hogy a
tudomány nyelvezete nem teljes. A Nature Publishing Group által 2002-ben
megjelentetett egyik szakfolyóirat vezércikke a tudományos módszer előnyeit
méltatja a következő sorokkal: „A tudomány a természeténél fogva még a
legpontosabb és legmélyebb szinteken is tökéletlen magyarázattal szolgál,
viszont automatikusan korrigálja magát, miközben visszatalál a helyes útra.”14
Bár a tudományos elméletek esetében lehetséges az „automatikus önkorrekció”,
ez néha több száz évet vesz igénybe, ahogyan az arra vonatkozó vita is mutatja,
hogy az univerzumot egy energiamező köti-e össze vagy sem.
Ez a megkötés nem csupán egy 3. meggyőződéskód:
tudományágra, mondjuk a A tudomány egy nyelv – a sok nyelv egy ke,
zikára vagy a matematikára amely leír m nket, az un verzumot, a testünket
korlátozódik. A 20. századi és a dolgok működését.
zikus és költő, Lewis omas
például kijelentette, hogy a valós életben „a tudomány minden területe
hiányos”. omas a tudásunkban tátongó szakadékokat a tudomány atal
korával magyarázta: „Bármit is sikerült elérni az elmúlt kétszáz év alatt, (a
tudomány legtöbb területén) még mindig nagyon korai szakaszban járunk.”15
El kell ismernünk, hogy tudományos képességeink terén – amikor azt
próbáljuk megmagyarázni, mi miért van úgy, ahogy – nagy hiányosságok
vannak. A zikusok például úgy tartják, hogy a tudomány nyelvének
használatával sikerült azonosítaniuk a természet és az univerzum négy alapvető
erőjét, mégpedig a következőket: gravitáció, elektromágnesesség, valamint az erős
és a gyenge nukleáris energia. Ahhoz ugyan eleget tudunk ezekről az erőkről,
hogy a mikro-áramköröktől kezdve az űrutazásig alkalmazzuk őket a
technológia területén, de azzal is tisztában vagyunk, hogy az ezekre vonatkozó
tudásunk még mindig hiányos. Ezt teljes bizonyossággal kijelenthetjük, mivel a
tudósok a mai napig nem voltak képesek megtalálni azt a megfoghatatlan
kulcsot, ami ezt a négy erőt az univerzum működésének egyetlen
meghatározásává kapcsolná össze, ami az egyesített mezőelmélet lenne.
Annak ellenére, hogy az olyan új tudományos magyarázatok, mint a
szuperhúrelmélet, végtére is megoldással szolgálhatnak, a kritikusok felvetettek
egy érdekes kérdést, ami még válaszra vár. Az 1970-es évek húrelméletei,
amelyekből végül az 1984-ben hivatalosan is elfogadott szuperhúrelmélet
kialakult, több mint húsz évvel ezelőtt fejlődtek ki. Ha az elméletek tényleg
működnek, akkor miért „elméletek” még mindig? Hogy lehet az, hogy a bolygó
több száz bölcs elméje és a világtörténelem legnagyobb teljesítményű
számítógépe sem elegendő ahhoz, hogy a szuperhúrelmélet a természet négy
energiáját sikeresen egyesítse egy olyan történetbe, ami magyarázatot adna az
univerzum működésére?
Kétségtelenül ez volt az egyik legnagyobb csalódás, ami egészen élete végéig
kísértette Einsteint. Ezt egyik levelében, amelyet barátjának, Maurice Solovine-
nek írt 1951-ben, a nagy elméleti zikus be is vallotta: „A húrelméletet
nyugdíjaztam – kezdi. – Matematikailag nagyon nehéz elfogadni, hogy minden
erőfeszítésem ellenére sem voltam képes valamiképp bebizonyítani.”16
Nem lehet váratlan, hogy a modern tudomány nem tud minden kérdésre
választ adni. Az elmúlt évszázad kvantumfelfedezései meglepő és radikálisan új
gondolkodásmóddal szolgáltak önmagunkról és az univerzum működéséről. Ez
a szokatlan gondolkodás annyira radikális, hogy egyenesen szembeszáll
mindennel, amit a tudomány csaknem háromszáz évig bizonygatott. Az új
felfedezések arra késztették a tudósokat, hogy ahelyett hogy arra építenének,
amit a múltban biztosnak hittek, teljesen újragondolják az univerzum
működésével kapcsolatos feltételezéseiket. Bizonyos szempontból kénytelenek
voltak visszatérni a kezdőpontra. A legnagyobb váltás a gondolkodásban talán
annak felfedezése volt, hogy az anyag maga – az a valami, amiből minden
felépül – nem is létezik úgy, ahogy azt addig hittük.
Ahelyett, hogy úgy gondolnánk az univerzumra, mint ami „dolgokból” épül
fel – például atomokból –, amelyek egymástól különállóak és csak nagyon kis
hatást gyakorolnak más dolgokra, a kvantumelméletek azt sugallják, hogy az
univerzum és a testünk is állandóan változó energiamezőkből áll, amelyek
kölcsönösen hatnak egymásra, oly módon hozva létre a világunkat, amit
bizonyosság helyett csak lehetőségként lehet leírni. Ez azért fontos számunkra,
mert mi is része vagyunk annak az energiának, ami a kölcsönhatást gyakorolja.
És ennek a ténynek a tudatos szemlélete az, ami megváltoztat mindent.
Amikor rájövünk, hogy része vagyunk az energia táncának, ami előhívja a
teremtést, ez a felfedezés megváltoztatja azt, akinek hisszük magunkat, és amit
addig az univerzumról és a világ működéséről gondoltunk. És ami talán a
legfontosabb: a szerepünk a passzív meg gyelőből a változás hatékony közegévé
változik, aki kölcsönhatásban áll azzal az anyaggal, amiből minden más is
felépül. Ugyanakkor az arra vonatkozó nézőpontunk is gyorsan módosul, hogy
ez az anyag honnan származik.

Részecskék, lehetőségek és tudat: rövıd betekıntés a

kvantumvalóságba
Newton mechanikai világképében az univerzum részecskékből épül fel,
amelyeknek a viselkedése meg gyelhető és az idő bármelyik pillanatában előre
megjósolható. Olyanok ezek a részecskék, mint golyók a biliárdasztalon: ha
rendelkezünk az információval, ami meghatározza, hogy az egyik golyó milyen
erővel ütközik neki a másiknak (sebesség, szög stb.), akkor ki tudjuk számítani,
hogy ez a másik golyó hová és hogyan fog gurulni. És ha menet közben újabb
golyóknak ütközik neki, azt is tudni fogjuk, ezek hová és milyen sebességgel
fognak haladni. A kulcs itt az, hogy a mechanikai világkép a világunkat alkotó
anyag legkisebb egységeire úgy tekint, mint dolgokra.
A kvantum zika másképpen szemléli az univerzumot. A tudósok az elmúlt
években kifejlesztettek egy technológiát, ami lehetővé teszi az univerzum és a
mi testünk esszenciáját is alkotó kvantumenergia különös és néha csodálatos
viselkedésének dokumentálását. Például:

A kvantumenergia két nagyon különböző formában létezik: mint

látható részecskék és mint láthatatlan hullámok. Az energia mindkét
változatban ott van, csak különböző formában nyilvánítja meg magát.
Egy kvantumrészecske egy, két vagy akár több helyen is lehet egyszerre.
Ebben az az érdekes, hogy függetlenül attól, hogy zikailag milyen távol
vannak egymástól ezek a helyek, a részecske úgy viselkedik, mintha
továbbra is egyben lenne.
A kvantumrészecskék képesek különböző időpontokban kommunikálni
egymással. Nem korlátozza őket a múlt, jelen és jövő fogalma. Egy
kvantumrészecske számára az akkor az most, az ott pedig itt van.

Ezek a dolgok azért fontosak, mert ugyanazokból a kvantumrészecskékből

épülünk fel mi is, amelyek a megfelelő körülmények között képesek
csodálatosan viselkedni. A kérdés a következő: Ha a kvantumrészecskéket nem
korlátozzák a zikai „törvényei” – legalábbis ahogyan ezeket manapság ismerjük –,
és ugyanezekből a részecskékből épülünk fel mi is, akkor mi is képesek vagyunk
csodálatos dolgokat tenni? Más szóval a viselkedés, amit a tudósok
„rendhagyónak” neveznek, a tudományos korlátainkra utalnak, vagy valójában
valami mást mutatnak számunkra? Elképzelhető, hogy a részecskék szabadsága
térben és időben egy olyan szabadságba enged betekintést, ami a mi életünkben
is lehetséges lenne?
A kutatások, dokumentációk és 4. meggyőződéskód:
azok közvetlen tapasztalatai Ha a részecskék, amelyekből felépülünk,
alapján, akik képesek voltak azonnal kommun kác óra képesek egymással,
fenntartás nélkül átlépni saját még akkor s, ha két helyen vannak egyszerre,
és képesek jelenben történt döntéseken
meggyőződéseik korlátait, a keresztül a múltat s megváltoztatn , akkor erre
válaszom erre a kérdésre egy m s képesek vagyunk.
határozott igen.
Az egyetlen különbség az izolált részecskék és közöttünk, hogy mi sok
ilyenből épülünk fel, és esetünkben a részecskéket az a titokzatos anyag
kapcsolja össze, ami kitölti azokat a helyeket, amelyekre régen „üres térként”
gondoltunk – ez pedig az energia egy olyan formája, amit csak mostanában
kezdünk megérteni. Az energia e különös formája – aminek létezését az
élvonalbeli tudomány csak nemrég ismerte el – volt az, ami teljesen új és
csaknem holisztikus szemléletmódot nyitott meg számunkra, amivel
önmagunkat szemlélhetjük az univerzumban.

Max Planck, akit sokan a kvantumelmélet atyjának tartanak, 1944-ban

valósággal sokkolta a világot a kijelentésével, amely szerint létezik az energiának
egy „mátrixa”, ami a zikai világunk lenyomatával rendelkezik.17 A tiszta
energiának ezen a helyén kezdődik minden, a csillagok és a DNS születésétől
kezdve a legmélyebb kapcsolatainkig, a nemzetek közötti békéig és az emberi
test gyógyulásáig. A hajlandóság a mátrix létezésének elfogadására még mindig
annyira újnak számít a tudomány terén, hogy a tudósok még nem tudtak
megállapodni egy közös elnevezésben.
Egyesek egyszerűen „mezőnek” nevezik. A többi elnevezés a technikai
hangzású „kvantumhologramtól” a csaknem spirituális „Isten elméje” és a
„természet elméje” kifejezésekig terjed. 2007-es könyvemben, amelyben leírtam
a mező történetét és létezésének bizonyítékát, a mezőnek a tudomány és
spiritualitás közötti áthidaló jellegét hangoztattam, az isteni mátrixnak
neveztem. A kísérleti bizonyíték, hogy Planck mátrixa létezik, most azzal a
hiányzó láncszemmel szolgál, ami összekapcsolja a hit spirituális élményét, a
képzeletet és imádságot azokkal a csodákkal, amelyeket ma a világunkban
látunk.
Planck szavai azért olyan nagy jelentőségűek, mert örökre megváltoztatták
azt, ahogyan a testünkről, a világunkról és az univerzumban betöltött
szerepünkről gondolkodunk. Azt sugallják, hogy sokkal többek vagyunk a
tudósok által egyszerű „meg gyelőknek” nevezett lényeknél, akik csupán
átsuhannak a teremtett világon az idő egy rövid pillanatában. A kísérletek
kimutatták, hogy a mindent összekötő kapcsolatnak köszönhetően közvetlen
hatással vagyunk az univerzum hullámaira és részecskéire. Röviden: az
univerzum válaszol a meggyőződéseinkre. Ez a különbség az – vagyis hogy
passzív meg gyelő helyett erőteljes alkotóként tekintünk magunkra –, ami a
közelmúlt legbölcsebb elméi között a legnagyobb vitákra adott okot. Mert
mindaz, ami ebből következik, az egészen megdöbbentő.
Önéletrajzi jegyzeteiben Albert Einstein például kijelentette, hogy
meggyőződése szerint az ember az univerzumra, mint egészre, alig van valami
hatással, és szerencsések lehetünk, ha annak akár csak egy apró részletét is
megérthetjük. Szerinte egy olyan világban élünk, „ami tőlünk, emberi
lényektől függetlenül létezik, és egy hatalmas, örök rejtvényként áll előttünk,
ami csupán részben elérhető vizsgálódásunk és gondolkodásunk számára”.18
Ellentétben Einstein nézetével, amivel sok tudós a mai napig egyetért, John
Wheeler, a Princetoni Egyetem elismert zikusa és Einstein munkatársa, ettől
egy radikálisan eltérő elmélettel állt elő a teremtésben betöltött szerepünkről.
Wheelert a kutatásai arra a következtetésre vezették, hogy egy olyan
univerzumban élünk, ahol a tudat nemcsak fontos, de szó szerint teremtő
jellegű – vagyis hogy ez más szóval egy „részvételi univerzum”.
Nézetét világossá téve Wheeler ezt mondja: „El sem tudnánk képzelni egy
olyan univerzumot, aminek valahol, az idő egy bizonyos szakaszában ne lettek
volna meg gyelői, mivel az univerzum építőanyagai maguk a meg gyelő-
résztvevők tettei.”19
Micsoda váltás! A világhoz fűződő kapcsolatunk teljes mértékben forradalmi
jellegű magyarázatában Wheeler szerint lehetetlen, hogy egyszerűen csak
szemléljük a minket körülvevő világot. Soha nem lehetünk puszta meg gyelők,
mert miközben meg gyelünk, alakítjuk és megváltoztatjuk azt, ami éppen
létrejön. Meg gyelésünk hatása néha alig észrevehető, máskor pedig, amint azt
majd a későbbi fejezetekben láthatjuk, teljesen észrevehetetlen. Az elmúlt
évszázad felfedezései azt mutatják, hogy a világ általunk való meg gyelése maga
a teremtés. És a tudat az, ami teremt!
Ezek a felfedezések Wheeler azon felvetését látszanak alátámasztani, hogy a
továbbiakban nem gondolhatunk úgy magunkra, mint egyszerű meg gyelőkre,
akik semmi hatással nincsenek a meg gyelt világra. Ha megvizsgáljuk az
„életet” – a spirituális és anyagi jólétünket, a kapcsolatainkat és a karrierünket,
mindazt, amit a legjobban szeretünk, a legnagyobb elért eredményeinket,
továbbá a félelmeinket és ezeknek a hiányát – egyenesen belenézünk a
legigazabb és néha tudat alatti meggyőződéseink tükrébe.

Az élet építőmestereı
A hiedelmeinken és meggyőződéseinken keresztül mi vagyunk a híd a valóság
és minden más között, amit csak el tudunk képzelni. Mindannak az ereje, amit
őszintén hiszünk magunkkal kapcsolatban, adja hozzá az élethez legnagyobb
vágyainkat és álmainkat, mindazt, ami olyanná teszik az univerzumot, amilyen.
És ha a teljes univerzum túl nagy helynek tűnik, hogy egyáltalán
elgondolkodjunk rajta, azzal sincs semmi baj – kezdjük azzal, hogy egyszerűen
magunkra és a mindennapi világunkra gondolunk.
Mérlegeljük a kapcsolatunkat a szobával, amelyben ülünk. Miközben
gondolkodunk, kérdezzük meg magunktól: Mit tettem azért, hogy ide kerüljek?
Hogyan kerültem pontosan erre a helyre, pontosan ebben a pillanatban? Aztán
gondoljuk végig, hogy az idő, tér, energia és anyag milyen pontos és rejtélyes
összhangjára volt szükség ahhoz, hogy abban a pillanatban pontosan ott
legyünk, majd kérdezzük meg magunktól: Ez vajon csak véletlen?
Talán a biológia, energia és anyag véletlen és pillanatnyi összhangjának
vagyunk köszönhetőek? Ha a válaszunk Nem!, akkor egészen biztos, hogy
tetszeni fog, ami itt következik. Ha ugyanis őszintén hisszük, hogy többek
vagyunk, mint az idő, tér és energia véletlen összjátéka, akkor tényleg azt
gondoljuk, hogy egy számtalan kvantumlehetőséggel szolgáló világban nem
lenne lehetőségünk választani a lehetőségek közül?
Ha azt elfogadjuk, hogy központi szerepünk van a mindennapi valóság
alakulásában, akkor ugyanúgy el kell fogadnunk azt is, hogy valamilyen
formában kölcsönhatásban állunk az univerzum esszenciájával. Ahhoz, hogy ez
lehetséges legyen, fel kell ismernünk a következőket:
Amikor egy új munkahely, új 5. meggyőződéskód:
kapcsolat vagy egy betegségből A h edelme nknek, meggyőződése nknek
való gyógyulás mellett döntünk, hatalmában áll megváltoztatn az események
valójában átkódoljuk a valóságot. menetét az un verzumban – szó szer nt
megakasztan és át rányítan az dőt, anyagot
Ha belegondolunk a és teret, és az ezekkel együtt bekövetkező
mindennapok során percenként eseményeket.
meghozott döntések
következményeibe, azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy a látszólag kis választások
olyan következményekkel járhatnak, amelyek messze túlmutatnak a személyes
életünkön. Egy olyan univerzumban, ahol minden élmény, tapasztalat egy
előző következményére épül, nyilvánvaló, hogy az összesre szükség van.
Nincsenek „elpazarolt” lehetőségek, mert minden esemény és minden döntés
kell. Mindegyiknek pontosan ott kell lennie, ahol van, mielőtt a többi
következne.
Hirtelen például az a lehetőség, hogy segítsünk egy eltévedt embernek a
repülőtéren, vagy az arra való hajlandóság, hogy megértsük a haragunkat,
mielőtt olyasvalakikre árasztjuk, akik nem érdemlik meg, új jelentőséget nyer.
Minden döntés egy továbbgyűrűző folyamatot indít be, ami nemcsak az
életünkre, de az egész körülöttünk lévő világra is hatást gyakorol.
Tehát gondoljuk végig azokat a dolgokat, amelyeknek a születésünket
megelőző időktől kezdve egészen mostanáig történniük kellett, hogy most
ebben a pillanatban ott lehessünk, ahol vagyunk. Gondoljunk arra az
elképzelhetetlen számú csillagpor részecskére, ami az univerzum születésével
létrejött. Tűnődjünk el, hol lehettek ezek a részecskék, és hogyan álltak össze
annak megfelelően, hogy azzá lehessenek, akik ma vagyunk. Miközben ezt
tesszük, rádöbbenünk, hogy valami – egyfajta intelligens erő – tartja össze a
testünk részecskéit ebben a pillanatban is, amikor ezeket a szavakat olvassuk.
Ez az erő az, ami olyan hatékonnyá teszi a meggyőződéseinket. Ha képesek
vagyunk kommunikálni vele, akkor meg tudjuk változtatni a „mi”
részecskéinek viselkedését a világban. Ez esetben át tudjuk kódolni a
valóságunkat.
Egyre több tudós kezd párhuzamot vonni az univerzum működésének módja
és egy hatalmas és ősi számítógépes szimuláció – egy szó szerinti virtuális
valóság – között. Ebben az összehasonlításban a mindennapi világunkra úgy
tekintünk, mint egy szimulációra, ami sok tekintetben úgy működik, mint a
„holofedélzet” a Star Trek: Az új nemzedék című, 1987-ben indult
tévésorozatban. Ez egy nagyobb valóság tartályában létrehozott élmény,
amelynek célja a valóság körülményeinek kezelése.
Ha ezt egy lépéssel továbbvisszük, elképzelhetjük, hogy ha megértjük ennek
az ősi és most is futó valóságprogramnak a szabályait, akkor megérthetjük,
hogyan lehet megváltoztatni a múltban oly sok fájdalmat okozó félelem,
háború és betegség feltételeit. Ezzel a gondolkodásmóddal minden teljesen új
értelmet nyer. Bármennyire bizonytalannak és sci- jellegűnek tűnik is egy
ilyen állítás, ez csak egyike az univerzumról való erőteljes és újszerű
gondolkodásmódból következő feltevéseknek.
De haladjunk sorban: térjünk vissza a valóság mint program eredeti
gondolatához. Hogyan lehet valami, ami olyan hatalmas, mint az egész
univerzum, egy számítógép teremtménye?
A most következők egyszerűsége mindenkit meglephet…

Az unıverzum mınt tudatos számítógép

Az 1940-es években Konrad Zusénak, akit az első számítógépek
kifejlesztőjének tartanak, támadt egy ötlete az univerzum működéséről. Ezzel
együtt egy új gondolkodásmód lehetőségét is megadta nekünk a teremtésben
betöltött szerepünkre vonatkozóan. Miközben korai számítógépe programjain
dolgozott, feltett egy kérdést, ami sokkal inkább egy regény cselekményéből
származónak tűnik, mintsem egy tudományos lehetőségként komolyan vehető
ötletnek.
Zuse kérdése a következő volt: Lehetséges, hogy az egész univerzum egyetlen
hatalmas számítógépként működik, egy olyan kóddal, ami mindent lehetségessé tesz,
ami lehetséges? Vagy, és ez talán még bizarrabb, eltűnődött, hogy talán egy
kozmikus számítógép folyamatosan hozza létre az univerzumot és mindent,
ami benne van. Más szóval, lehet, hogy egy kvantumenergiából felépülő
hatalmas számítógépben futó virtuális valóságban élünk? Ez határozottan
megdöbbentő kérdés, olyan feltételezésekkel, amelyek alapjaiban rengetnek
meg mindent az élettől, evolúciótól kezdve egészen a vallásig. Többek között ez
az elmélet adta a rendkívül népszerű, 1999-es lm, a Mátrix ötletét.
Zuse nyilvánvalóan megelőzte a korát. Harminc évvel később megjelent
könyvében, a Calculating Space-ben (Az űr kiszámítása) alaposabban kifejtette
ezeket a gondolatokat, amivel a valóság és a mindennapi élet szemléletének
terén valóságos forradalmat előidéző események sorozatát indította be.20
Megdöbbentő ötleteihez megjegyzésként Zuse elmesélte, hogyan kapcsolta
össze az éppen épített gépeket az univerzum gépezetével. „Úgy történt, hogy a
kauzalitáson való elmélkedés közben hirtelen arra gondoltam, hogy a kozmoszt
egy hatalmas számítógépként is értelmezhetném.”21
A lényeg az univerzum ilyen jellegű szemléletmódjában az, hogy akár fákról
és kövekről, az óceánról, akár magunkról beszélünk, minden információ. És
ahogyan bármilyen információ lehet az azt létrehozó folyamatok eredménye, az
univerzum is valójában egy hatalmas, nagyon régen futó program terméke. Bár
egy ilyen program esetében a Ki? és a Miért? kérdések kulcsfontosságúak
lehetnek, Zuse inkább azt kereste, valami ilyesmi egyáltalán hogyan lehetséges.
És bár a megfelelő kérdést tette fel, a technológia, ami az elméletei teszteléséhez
szükséges lett volna, akkoriban még nem állt rendelkezésére.
Az elmúlt évek új felfedezései vezették vissza a tudósokat Zuse eredeti
kérdéséhez. Egyre többen folytatják ott, ahol ő abbahagyta, ugyanazt a kérdést
feltéve: Egy virtuális szimulációban élünk? Ha igen, akkor az univerzum és
minden, ami benne van, azért az, ami, és azért van ott, ahol, mert valami a
kozmikus programban odatette. Ez pedig azt jelenti, hogy egy digitális
valóságban élünk, ahol nem dolgokból, hanem információból épül fel minden.
 2006-ban Seth Lloyd, az első 6. meggyőződéskód:
megvalósítható Ahogy egy sz mulált programot teljesen
kvantumszámítógép tervezője valóságosnak vélünk és érzünk, a tanulmányok
még egy lépéssel továbbment: a szer nt maga az un verzum s, ugyanúgy, egy
digitális univerzum gondolatát a hatalmas és ős sz mulác ó – egy számítógépes
program – terméke lehet, amelyet nagyon
Mi van, ha? kérdésről az Ez van. régóta futtatnak. Ha ez így van, akkor a
kijelentésre cserélte. A digitális program kódjának smeretével magának a
zika új területén végzett valóságnak a szabálya s smertté válnak.
kutatásaira támaszkodva kétséget
sem hagy afelől, hogyan viszonyul a valóság új szemléletmódjához. „Az
univerzum történelme valójában egy hatalmas és folyamatos kvantumszámítás”
– jelentette ki.22 Ha esetleg lenne bennünk némi bizonytalanság arra nézvést,
hogy itt pontosan miről is beszél, Lloyd egyértelműen megfogalmazza: ahelyett,
hogy azt sugallná, hogy az univerzum olyan lehet, mint egy
kvantumszámítógép, egyenesen beleröpít minket az utóbbi kétezer év
legradikálisabb valóságmeghatározásába, ami így hangzik: „Az univerzum igenis
egy kvantumszámítógép.” [Kiemelés tőlem, G. B.]23 Lloyd nézőpontjából
minden, ami létezik, az az univerzum számítógépéből kerül ki. „És miközben
halad a számítás folyamata, kibontakozik a valóság” – magyarázza.24
Hűha! Az első pillanatban beleszédülünk egy ilyen lehetőség gondolatába.
Aztán azon kapjuk magunkat, hogy veszünk egy nagy levegőt, újra elolvassuk,
hátradőlünk a székünkben és azt mondjuk: „Hmm… ez tényleg észszerű.
Nagyon is észszerű. Lehet, hogy tényleg így működnek a dolgok!” Ez azért van,
mert össze tudjuk hasonlítani a mindennapi világ atomjait és a számítógép
információit.

Gondoljunk az atomokra adatokként

Az összehasonlítás első pontjaként nézzük meg, mit is tudunk a
számítógépekről. Legyen bármilyen nagy vagy kicsi, egyszerű vagy bonyolult,
minden számítógépnek van egy nyelvezete, amelynek segítségével a feladatait
végzi. A jól ismert asztali és a hordozható számítógépünk esetében ez a
nyelvezet egy biteknek nevezett számmintákon alapuló kód. A bit a „binary
digits” (bináris számjegy) egyszerű rövidítése.
A bináris számjegy azt jelenti, hogy minden információ az 1 és 0, vagyis
„igaz” és „hamis” kódmintákkal kerül közlésre, ami egyben annak a
polaritásnak a rövidítése, ami azzá teszi az univerzumot, ami. Mivel a
polaritásban csak két lehetőség van, a bitek kódját bináris nyelvnek nevezzük.
Az anyagról és energiáról való legalapvetőbb gondolkodásban is a polaritás
képvisel mindent: anyag és nem anyag, pozitív és negatív, igen és nem,
hímnemű és nőnemű. Maguknak a biteknek az esetében az 1 jelenti az „igazat”
és a 0 a „hamisat”. Ilyen egyszerű a bináris kód.
De ne gondoljuk, hogy a bitekben nem rejlik hatalmas erő, csak mert ilyen
egyszerűek. Ellenkezőleg: a bináris nyelvezet talán a legerőteljesebb az
univerzumban. Azt mutatja, ahogyan a dolgok látszanak: vannak vagy
nincsenek. Ez egy egyetemes nyelv. Lehet, hogy meglepően hangzik, de
minden számítógép alapja – kezdve azokkal, amelyek az űrhajósokat a Holdra
viszik, egészen azokig, amelyek az autónkban jelzik, mikor jött el az olajcsere
ideje – az 1 és a 0 különböző kombinációiból felépülő kód.
Ezt a bitkódot olyan univerzálisnak tartják, hogy a NASA ezt alkalmazta
annak az üzenetnek a megírásánál, ami 1972-ben elhagyta a Földet a Pioneer–
10 űrszondán. Az elképzelés az volt, hogy ha valaha egy intelligens élet rátalál a
focilabda-méretű szondára, a bináris nyelv azt fogja számukra jelezni, hogy mi
egy olyan faj vagyunk, amely érti az univerzum működését.
A Pioneer–10 volt az első Földről származó mesterséges objektum, amely
1983-ban elhaladt a Plútó mellett és elhagyta a Naprendszert. Utoljára 2003.
január 22-én hallottunk felőle, amikor a Deep Space Network az utolsó
halvány jelet fogta, aztán az apró űrjármű eltűnt a csillagközi űrben. Az
energiaforrása az utóbbi harmincöt évben veszített az erejéből, ennek ellenére a
tudósok úgy hiszik, hogy a Pioneer–10 továbbra is működik és folytatja útját az
Aldebaran csillag felé, ahová nagyjából kétmillió év múlva fog megérkezni. És
ha ez megtörténik, ott lesz nála a Földnek a bináris számok univerzális nyelvén
írott névjegykártyája.
Ahogy minden számítógép a 7. meggyőződéskód:
bináris nyelvet használja a Ha programként gondolunk az un verzumra, az
feladatok elvégzésére, úgy tűnik, atomok képv sel k az nformác ó „b tje t”,
az univerzum számítógépe is a amelyek ugyanúgy működnek, m nt a
számunkra smerős számítógépek b tje . Vagy
biteket alkalmazza. Úgy néz ki, az „ gazak” m nt f z ka anyag, vagy „ham sak”
1 és 0 helyett a teremtés bitjei m nt láthatatlan hullámok.
azok az anyagok, amiből minden
felépül: az atomok. A valóságunk atomjai vagy anyagként léteznek, vagy nem.
Vagy itt vannak, vagy nincsenek, vagy „igazak”, vagy „hamisak”.
 Egy nemrég készült interjúban Seth Lloyd a kislányával folytatott
beszélgetéséről mesél, amelyben világossá vált, milyen ironikus, ha az
univerzumra atomok helyett inkább bitek tömegeként gondolunk. Miután
Lloyd elmagyarázta a lányának, hogyan lehet az univerzumot programozni, a
lány azt mondta: „Nem, apa, minden atomokból van, kivéve a fényt.”25
A lánynak bizonyos szempontból teljesen igaza van. Lloyd tudomásul vette,
ugyanakkor egy másik nézőpontot ajánlott. „Igen, Zoey – mondta –, de azok
az atomok is információk. Gondolhatsz úgy az atomokra, mint amelyek
információdarabkákat hordoznak, vagy gondolhatsz úgy az információ-
darabkákra, mint amelyek atomokat hordoznak. A kettőt nem lehet
elválasztani egymástól.”26

Kérdés: Mıt számol az unıverzum? Válasz: Saját magát.

Egy másik interjúban, amelynek témája a tudat mint információ, és ennek a
jelentése volt, Lloydnak feltették azt a kérdést, ami szinte minden esetben
felmerül, ha úgy gondolunk az univerzumra, mint számítógépre: Ha az egész
univerzum és benne minden tényleg egy hatalmas kvantumszámítógép része, akkor
ennek mi a célja? Mit számol az univerzum?
Lloyd erre úgy válaszolt, amilyen választ egy eldugott kolostorban élő nagyon
bölcs mestertől várhat az ember, miután hetekig gyalogolt a Himalája havas
csúcsai között. Ilyen egyszerű és mégis nagy jelentőségű választ ilyen helyeken
találhat az ember. „[Az univerzum] saját magát számolja. Kiszámolja a
narancslé ömlését, miközben isszuk, vagy minden atom helyzetét a
sejtjeinkben… Az univerzum gondolkodásának legnagyobb része azonban
nom rezgésekről és atomok ütközéséről szól.”27 Először azt gondolhatnánk,
hogy egy atom ütközése egy másikkal nem sok változást hozhat az életünkbe,
hiszen olyan nagyon gyakran történik, ugye?… Talán. Vagy mégsem?
Lloyd következtetése arra késztet minket, hogy újra átgondoljuk a dolgot.
Eszünkbe jut, hogy annak, amit ő „anyag és fény táncának” nevez, olyan ereje
volt, hogy létrehozta az univerzumot, és benne mindent. Könyvében, a
Programming the Universe-ben (Az univerzum programozása) leírja, hogy a
megfelelő atomok összeütközése a megfelelő atomokkal hogyan lehet hatással
mindenre: „Az univerzum részecskéi között fellépő kölcsönhatás során az
energia mellett információ is átadásra kerül – más szóval a részecskék nemcsak
ütköznek, hanem számításokat is végeznek. És miközben halad a számítás
folyamata, kibontakozik a valóság.”28 Ebből a nézőpontból valójában mi is
energia, mozgás és egymást érintő anyagok termékei vagyunk – ami egy nagy
kozmikus tánc, a szó legszorosabb értelmében.
John Wheeler az 1980-as években nagyon hasonlóan, vagyis információként
gondolt az univerzumra. Így magyarázta ezt: „Minden valami – minden
részecske, minden energiamező, még a tér-idő kontinuum maga is – a
funkcióját, jelentését, de még magát a létezését is bináris lehetőségekből,
bitekből nyeri. Amit valóságnak nevezünk… az az igen/nem kérdések
feltevéséből keletkezik.”29 Más szóval Wheeler azt mondja, hogy a „dolgok”,
amelyek az univerzumot és az életet azzá teszik, „ami”, valójában információk,
a polaritás apró szemcséi. Minden ellentétekre sűrűsödik be: plusz és mínusz,
hím és nőstény, igaz és hamis.

Hogyan működık a mı vırtuálıs unıverzumunk?

Ha – ahogyan Wheeler feltételezi – az univerzum részecskéi olyanok, mint a
számítógépes információbitek, és amint azt Lloyd mondja, „az univerzum egy
kvantumszámítógép”, akkor a „Mit jelentene tudni, hogy minden egy kódon
alapul?” kérdés feltételes módja most átváltozott: Mit jelent?-té. Ahogyan látni
fogjuk, a bizonyítékok arra utalnak, hogy az esélye jóval nagyobb annak, hogy
egy szimulált valóságban élünk.
Tehát most, hogy kitártuk az ajtót, ami egy ilyen óriási lehetőséghez vezet,
folytassuk a gondolatmenetet, és a lehetőségeinket vigyük egy lépéssel tovább.
A szimulált valóságunkban van hozzáférésünk a kódhoz, ami mindent lehetővé
tesz? Tudjuk frissíteni az élet, gyógyulás, béke és a mindennapi valóság
programját oly módon, ahogyan az internetkapcsolat vagy a szövegszerkesztő
kódját? Egy ilyen lehetőség legalábbis izgalmas.
Például ebből a nézőpontból a csodák olyan programok, amelyek átlépik a
tudomány „határait”, a szerencsétlen balesetek és bizarr események pedig
időnként előforduló működési zavarok a számítógépes programban. Ezek a
kérdések aztán újabb ajtókat nyitnak meg, mély kérdésekhez – és velük együtt
olyan rejtélyekhez, amelyekre egyhamar biztosan nem születik válasz:

Ki a programozó, aki elkezdte a mi kozmikus számítógépes szimulá-

ciónkat?
A kozmikus építőmester elmélete összekapcsolható az Istenről alkotott
 elképzelésünkkel?
Mióta fut ez a tudatos számítógép?
Mit jelent az idő „kezdete” és „vége”, és az élet valójában?
Amikor meghalunk, egyszerűen csak elhagyjuk a szimulációnkat és a
továbbiakban a virtuális valóságunkon kívüli tartományban létezünk?

Annak ellenére, hogy ezek mind nagyon jó kérdések, egyben túlmutatnak

annak határain, amire még reális válaszokat adhatnánk ebben a könyvben.
Ugyanakkor van még egy ráadás kérdés, amelyre a válasz a többi kérdés
rejtélyét is megoldhatja. Ilyen egyszerű kérdés ez: Hogy működik ez az egész?
Amint azt korábban leszögeztük, az univerzum létrejöttének kérdését, és azt,
hogy hogyan került ide, további száz évig is tanulmányozhatnánk, akkor sem
találnánk meg az összes választ. Az ilyen jellegű vizsgálódás kétségtelenül
hasznos, de csak kis mértékben járulhat hozzá a világunkat pillanatnyilag
terhelő sürgős problémák megoldásához. Amikor olyan világháború fenyeget,
amelynek során nagyon is valós a lehetőség, hogy atomfegyvereket vetnek be,
amikor a jelenleg ismert gyógyszerekre nem reagáló új vírusok támadnak, és a
hirtelen klímaváltozás okozta aszály és éhínség miatt szenvednek nagyon sokan,
egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy még egy
évszázadot áldozzunk az univerzum minden titkának felderítésére, mielőtt
cselekszünk.
Egyértelműen most van itt az ideje alkalmazni mindazt, amit már tudunk az
univerzum működéséről, hogy megoldjuk a túlélésünket és a jövőnket
veszélyeztető problémákat. És mindez azzal kezdődik, hogy megértjük
kozmikus hiedelemkódunkat. Ha sikerül tökéletesen elsajátítanunk ennek a
kódnak a nyelvezetét, akkor azt az életünk minden területén használhatjuk a
gyógyulástól és a betegségek visszafordításától az emberek közötti sikeres
kapcsolatok kiépítéséig és a nemzetek közötti békés együttműködés
kialakításáig.
Úgy gondolni az egész univerzumra, mint egy futó számítógépes programra,
óriási dolog! Ez az elképzelés olyan hatalmasnak és összetettnek tűnik, hogy egy
örökkévalóságba telhet a végére jutni, még ha tudnánk is, hogy hogy fogjunk
hozzá. A tudomány egy új ágazata lehet a megoldás kulcsa. Ha ez beválik,
elkezdhetjük megoldani az ismeretlen rejtélyét a már ismert dolgok
analógiájának használatával. Lehet, hogy sokkal egyszerűbb lesz, mint ahogy
eddig gondoltuk.
Az egész unıverzum néhány jó mıntából
Az elmúlt háromszáz év tudománya egy kikerülhetetlen következtetéshez
vezetett mindennapi világunk valóságával kapcsolatban: valójában minden
ugyanabból az anyagból épül fel. A távoli csillagok porától kezdve az emberi
testig végső soron minden, ami „van”, a kvantumenergia hatalmas leveséből
emelkedik ki (ami „lehetne”). És amikor ez megtörténik, olyan előre
meghatározható sémákat mutat, amelyek követik a természet törvényeit.
Tökéletes példa erre a víz. Amikor két hidrogénatom egy oxigénatomhoz
kapcsolódik, a H2O molekulájaként a kötés közöttük mindig ugyanolyan.
Mindig ugyanazt a szöget alkotja, ami 104 fokos. A minta előre tudható.
Megbízható – és mivel ilyen, a víz mindig víz.
Minden a mintán múlik.
Tehát amikor feltesszük a kérdést, hogy az univerzum hogyan működhet úgy,
mint egy hatalmas számítógép, valójában azt kérdezzük magunktól, hogy az
energiája hogyan hoz létre mintákat. Ez az a pont, ahol a mindennapi világunk
és az univerzumot meghatározó ezoterikus misztériumok között elmosódik a
határ.
Amikor Zuse elkezdett úgy gondolni az univerzumra, mint egy számítógépre,
azt mérlegelte, a működése mennyire hasonlít a laboratóriumában használt
gépéhez. A hasonlóság ahhoz a következtetéshez vezette, hogy nem csupán a
működésük módja hasonló, de az is, ahogyan az információt feldolgozzák.
Elkezdett a számítógépével azonos funkciókat keresni az univerzumban.
Abból, hogy a bit az információ legkisebb egysége, amit egy számítógép képes
feldolgozni, arra következtetett, hogy az atom – az anyag legkisebb egysége,
ami képes megőrizni az eredeti tulajdonságokat – ennek a megfelelője. Tehát
ebből a nézőpontból minden, amit látunk, érzünk és tapintunk az
univerzumban, az „igaz” állapotban lévő atomokból épül fel. Azok pedig,
amelyeket nem látunk, amelyek a láthatatlan (virtuális) állapotban léteznek, a
„hamis” pozícióban vannak.
Ahogyan az „Ahogy fent, úgy lent; ahogy kint, úgy bent” axióma
megmutatja, egy elektron keringési pályája segíthet megérteni egy naprendszer
működését, úgy Zuse analógiája erőteljes metaforával szolgál, ami rásegíthet a
valóság megértésére. Egyszerű, elegáns, és ami a legfontosabb, működik.
Egy 1996-ban megjelent „Hogyan látja egy informatikus az életet, az
univerzumot és mindent” című írásában Jürgen Schmidhuber, a Dalle Molle
Institute for Arti cial Intelligence (Dalle Molle Mesterséges Intelligencia
Kutató Intézet) kutatója Zuse gondolatait dolgozta fel.30
Amikor Schmidhuber megvizsgálta azt a lehetőséget, hogy az univerzumunk
egy ősi valóságprogram terméke lenne, azzal a feltételezéssel állt elő, hogy
valamikor a távoli múltban egy magas intelligencia elindított egy programot,
ami létrehozta az „összes lehetséges univerzumot”. Szándékosan kihagytam
azokat az összetett egyenleteket, amelyek a tudós következtetéseihez vezettek, és
átugrottam ahhoz a részhez, amelyek a mi témánk szempontjából érdekesek.
Mivel Schmidhuber elmélete szerint minden ugyanabban a pillanatban
kezdődött, adott mennyiségű információval, szerinte: „Egy adott időben véges
számú bittel bármelyik univerzum állapota meghatározható.” A második
hipotézise összefoglalásában elárulja, ez miért fontos számunkra: „A számos
univerzum egyike a miénk.”31 Más szóval Schmidhuber azt mondja, hogy –
mint bármilyen szimuláció esetében – az univerzum egy bizonyos mennyiségű
információval kezdődött – adott számú atommal (bittel) –, ami a mai napig
megmaradt számunkra, és így beazonosítható, valamint sok mindenre
magyarázatul szolgálhat. Micsoda erőteljes és rendkívül érdekes szemléletmódja
az univerzum működésének! Ha tényleg minden az az információ, amit Zuse,
Schmidhuber és a többiek leírnak, akkor mi hol illeszkedünk az univerzum
tudatos számítógépébe?
Mindnyájan hallottuk már a bölcs mondást: „Amikor a tanítvány kész, a
mester megjelenik.” Ugyanígy azt fogjuk látni, hogy amikor az elgondolás kész,
a kutatásához szükséges technológia is meg fog jelenni. Ez általában pont a
megfelelő időben történik. A történelem azt mutatja, hogy a megfelelő
matematikai képlet, a szükséges kísérletek és a hiányzó számítógépes mikrochip
titokzatos módon pontosan akkor érkezik meg, amikor szükségünk van rá,
hogy egy új paradigma darabkáit összeillesztve valami olyasmit hozzunk létre,
ami hasznossá válik az életünkben. Az ilyen új rálátások következménye, hogy
ha egyszer bekövetkeztek, akkor azokat többé már nem lehet visszafordítani.
Pontosan ez történik az „univerzum mint számítógép” elméletekkel. Bár az
olyan jövőbelátók, mint Zuse, már az 1940-es években ezen töprengtek, abban
az időben az ilyen radikális ötletek vizsgálatához szükséges matematika még
egyszerűen elérhetetlen volt, és majd csak harminc évvel később változott a
helyzet. Ekkor egy új tudományág jelent meg a színen, örökre megváltoztatva
gondolkodásmódunkat a természettől és a testünktől kezdve a háborúkig és a
tőzsdepiacig mindenről: ez pedig a fraktálmatematika.
 Az 1970-es években a Yale Egyetem professzora, Benoit Mandelbrot
kifejlesztett egy módszert, amelynek segítségével látható az a mögöttes alakzat,
ami olyanná teszi a világot, amilyen. Az alakzat mintákból épül fel – egész
pontosan minták a mintákban, újabb mintákban… és így tovább. Mandelbrot
ezt az új szemléletmódot fraktálgeometriának, vagy egyszerűen fraktáloknak
nevezte el.
Mandelbrot felfedezése előtt a matematikusok az euklideszi matematikát
használták a világ meghatározására. Az akkori meggyőződés szerint a természet
túlságosan összetett ahhoz, hogy egyetlen pontos formula ábrázolhatná. Emiatt
nagyon sokan úgy nőttünk fel, hogy azt tanultuk, a geometria csupán
megközelíti a természetet a vonalak, négyzetek, körök és ívek használatával. Azt
is tudjuk, hogy lehetetlen egy fát vagy egy hegyvonulatot ábrázolni a
tanultakkal. Pontosan ezért néztek ki úgy az első rajzolt fáink, mint nyalókák
egy pálcikán.
A természet nem használ tökéletes vonalakat a fák, hegyek és felhők
megalkotásához. Ehelyett töredékeket használ, amelyek, amikor egészként
szemléljük, hegyekké, felhőkké és fákká állnak össze. Egy fraktálban minden
rész, legyen bármilyen apró, hasonlít a nagyobb mintára, aminek része. Amikor
Mandelbrot az ő egyszerű formuláját számítógépes programba foglalta, az
eredmény megdöbbentő volt. Ha a természet világában mindent olyan apró
töredékekként szemlélünk, amelyek nagyon hasonlítanak más apró
töredékekre, majd ezeket egy nagyobb alakzattá egyesítjük, az eredményként
létrejövő képek sokkal többel szolgálnak, mint a megközelítő hasonlóság.
Pontosan olyanok voltak, mint 8. meggyőződéskód:
a természet. És Mandelbrot új A természet néhány egyszerű, önhasonló és
geometriája ezt mutatja meg smétlődő m ntát – fraktált – használ, hogy
számunkra a világunkról. A atomokat építsen az elemektől és molekuláktól
kezdve a sz klák g, fák g és emberek g
természet mintákban építi fel m ndennek az smerős m ntájába.
magát, amelyek hasonlóak, de
nem ugyanazok. Ennek a fajta hasonlóságnak a neve önhasonlóság.
Szinte egyik napról a másikra lehetségessé vált fraktálokkal megrajzolni egy
kontinens partvonalát, vagy akár egy felrobbanó szupernovát. A kulcs a
megfelelő formula – a megfelelő program – megtalálása volt. És ez az a
gondolat, ami visszarepít minket ahhoz, hogy úgy gondoljunk az univerzumra,
mint egy ősi és jelenleg is futó kvantumprogram termékére.
 1. ábra Az 1970-es években Benoit Mandelbrot számítógépes programmal elkészítette az első
fraktálképet, ami olyan volt, mint ami itt a bal oldalon látható. Azóta a tudósok rájöttek,
hogy a fraktálgeometria képes utánozni a természet legösszetettebb mintáit is, amilyen
például egy páfránylevél, itt a jobb oldali képen. Ez a felfedezés annak lehetőségét támasztja
alá, hogy a természet és az univerzum egy hosszú idővel ezelőtt elkezdődött kvantumprogram
mintájának a terméke lehet

Ha az univerzum egy elképzelhetetlenül hosszú ideje futó számítógépes

program terméke, akkor a számítógép teremti meg a fraktálmintákat,
amelyeket mi természetként látunk. Ez az új matematika az, ami képes
eltávolítani az akadályokat a hogyan lehetséges egy ilyen program kérdése elől.
A bitek képernyőn látott elektronikus terméke helyett az univerzum tudatos
számítógépe atomokat használ a sziklák, fák, madarak, növények és emberek
létrehozására.

Fraktálkulcs az unıverzumhoz
Az univerzum fraktálképe azt sugallja, hogy minden, az atomtól kezdve a teljes
kozmoszig, néhány természetes mintából épül fel. Annak ellenére, hogy ezek
összekapcsolódhatnak, ismétlődhetnek, és nagyobb arányban kiépíthetik
magukat, összetettségükben le lehet a számukat csökkenteni néhány egyszerű
alakzatra.
Az elképzelés lenyűgöző, sőt gyönyörű. Az univerzumra mint egy
fraktálvalóságra gondolni – ez átlépi azt a mesterséges szeparációt, amit a
múltban a tudásunkra erőltettünk, és összeszövi a tudomány és lozó a nagyon
 2. ábra Példák fraktálokra a természetben. A bal oldali alsó kép a NASA egy felvétele,
amelyen egy hurrikán szeme látható az űrből, és a fölötte lévő kép egy vízörvény. A
hasonlóság megdöbbentő. A jobb oldali alsó kép a naprendszerünk egy gra kus ábrázolása,
fölötte pedig egy atom rajzolt modellje. Mindkét kép jól illusztrálja, hogyan lehet az
önhasonló, ismétlődő mintát az univerzum ábrázolására alkalmazni a csupán méretben
eltérő nagyon kicsitől az egészen nagyig

eltérő ágait egyetlen nagy, elegáns történetbe arról, hogy hogyan jött létre az
univerzum. A kozmosz fraktálszemlélete annyira teljes, hogy még az egyensúly
és szimmetria esztétikai minőségeit is megmagyarázza: mesterségük
legmagasabb megvalósulásaiban ezekre törekednek a művészek,
matematikusok, lozófusok és zikusok is.
Ennek a gondolkodásmódnak 9. meggyőződéskód:
az univerzális vonzereje minden Ha az un verzum smétlődő m ntákból áll, akkor
bizonnyal beteljesíti John valam nek a k s méretarányban való megértése
Wheeler zikus profetikus ablakot ny t a nagy méretarányú hasonló
alakzatokhoz.
kijelentését: „Egy nap egészen
biztos, hogy… sikerül megragadnunk mindennek a lényegét, ami olyan
egyszerű, gyönyörű és lenyűgöző lesz, hogy majd azt mondjuk egymásnak, »Ó,
hogyan is lehetne másképpen?«”32
Amellett, hogy nagyon sokféle gondolkodásmód elvárásait egyesíti, az
univerzumunk fraktálmodellje még egy fontos előnnyel rendelkezik: magában
hordozza a kulcsot nem kevesebbhez, mint az univerzum belső működésének
feltárásához.
Ha a kis asztali számítógépeink az univerzum működését utánzó
fraktálelveken alapulnak, akkor, amikor megtanuljuk, hogyan kell információt
tárolni a merevlemezen és hogyan kell letölteni, akkor valójában azt sajátítjuk
el, hogyan működik a valóság. Ez végtére is nem más, mint betekintés a nagy
építőmester elméjébe, amely beindította az univerzumot. Vagyis a számítógép,
amelyen az időt múlatjuk egy gyors pasziánsszal, vagy e-mailt küldünk a
barátainknak, sokkal több, mint azt gondolnánk. Lehet, hogy ez a tömör kis
technológia az asztalunkon valójában a megoldás kulcsa az univerzum
legnagyobb rejtélyéhez.

Kıcsı vagy nagy, egy számítógép mındıg számítógép

Azóta, hogy a 20. század közepén a számítógépek megjelentek a színen, óriási
fejlődésen mentek keresztül mind méret, mind sebesség terén, de sok dologban
alig változtak. Függetlenül attól, hogy egy egész szobát betöltenek, vagy olyan
kicsik, hogy elférnek a tenyerünkön, bizonyos dolgok közösek minden
számítógépben.
Bármilyen méretű legyen, minden számítógépnek szüksége van
merevlemezre, operációs rendszerre, és programokra, amelyek az
eredményekért felelősek. Ahhoz, hogy új megvilágításba helyezhessük a
valóságot, fontos megérteni, valójában hogyan működnek a számítógépnek
ezek a részei.
A most következők rövid magyarázattal szolgálnak a részek működésére és az
elektronikus számítógépben betöltött szerepükre nézve. Bár maguk a leírások
rendkívüli módon leegyszerűsítettek, lehetővé teszik számunkra az elektronikus
számítógépek fraktáljának és az univerzum működésének összehasonlítását. A
párhuzamok lenyűgözőek, a hasonlóság kétségtelen.
– Egy számítógép kimenete (output) az általa elvégzett munka eredménye. A
merevlemezt alkotó bitekben, chipekben és integrált áramkörökben végbemenő
számítások azokban az információkban jelennek meg, amit mi táblázatok,
gra konok, szavak és képek formájában látunk. Az eredmény megjelenhet
kivetítőn keresztül egy vetítővásznon, nyomtatásban egy darab papíron, egy
képernyő kijelzőjén, vagy mindezeken egyszerre.
– Az operációs rendszer a kapocs a merevlemez és a program között. Ez a
programjainkból a bemenetet (input) lefordítja egy bonyolultabb nyelvre – a
gépnyelvre –, ami közvetlenül az integrált áramkörökkel, memóriával és a
számítógépünk tárolóegységével kommunikál. Legyen az az ismerős Macintosh
vagy Windows platform, vagy egy különleges feladat elvégzésére kifejlesztett
változat, az operációs rendszernek köszönhető, hogy a billentyűzet segítségével
begépelt parancsokat a számítógép értelmezni tudja.
– A programok lefordítják az általunk emberi nyelven írott parancsokat egy
sokkal összetettebb nyelvre, ami végül magának a számítógépnek a
processzorával kommunikál. Ilyen program többek között a jól ismert Word,
PowerPoint, Photoshop és Excel, amelyek telepítésével feladatok elvégzését
tudjuk rábízni a számítógépünkre.
Bár a számítógépeknek vannak különleges, kivételnek számító fajtái, az előbb
felsorolt három alapvető alkotóelem csaknem minden létező számítógépnek a
részét alkotja. Amikor ezeket az alapvető alkotórészeket kivetítjük az
„univerzum mint számítógép” elképzelésre, a tudat maga lesz az operációs
rendszer. Ahogyan a Microsoft Windows vagy az Apple Macintosh operációs
rendszerek jelentik a kapcsot a számítógépünk bemenete és az elektronikája
között, a tudat az, ami hidat képez a mi bemenetünk és az anyag között,
amiből minden felépül.
Ez egy igen erőteljes analógia, és ha a számítógépünk tényleg azt utánozza,
ahogyan nagyobb léptékben az univerzum működik, akkor ez két fontos
dologról is árulkodhat:

1. Először is minden számítógép operációs rendszere állandó. Soha nem

változik. Más szóval az, „ami”. Tehát amikor azt akarjuk, hogy a
számítógépünk valami mást csináljon, akkor nem az operációs rendszert
változtatjuk meg, hanem azt, ami belemegy.
2. Ez elvezet a következő fontos kulcshoz az univerzum működésének
megértésében. A valóság megváltoztatásához azt az egyetlen dolgot kell
megváltoztatnunk, ami nem állandó: magát a programot. Az
univerzumunk számára ezek azok, amit mi „meggyőződéseknek”
nevezünk. Tehát ha így tekintünk rá, a meggyőződés a szoftver, ami a
valóságot programozza.

Összefoglalva a párhuzamokat egy egyszerű elektronikus számítógép és az

univerzum között, a következő táblázat segítséget nyújthat az univerzum
építőelemeinek megközelítéséhez.

3. ábra Mind az univerzum (mint tudatos számítógép), mind egy elektronikus számítógép
olyan programokon keresztül tudja megváltoztatni a kimenetet, vagyis az eredményt, amit az
operációs rendszer felismer

Mindennap szó szerint 10. meggyőződéskód:

meggyőződésparancsok A meggyőződés a „program”, am m ntákat hoz
bemenetét továbbítjuk az létre a valóságban.
univerzum tudata felé, ami a
személyes és kollektív utasításainkat átülteti az egészségünk valóságába,
kapcsolataink minőségébe és világunk békéjébe. Az, hogy hogyan teremtsünk
olyan meggyőződést a szívünkben, ami megváltoztatja univerzumunk
valóságát, óriási titok, amely a 4. században, a legbecsesebb judeo-keresztény
hagyományokból tűnt el.
Tamás evangéliuma gyönyörű példával szolgál az erős meggyőződésre. Ennek
a sokat vitatott gnosztikus szövegnek az oldalain, amelyet Jézus kevés feljegyzett
mondásai egyikeként azonosítottak, a mester elmondja, mi a kulcs az élethez
ezen a világon. Elmagyarázza, hogy a gondolat és az érzelem egyesítésével
hogyan hozható létre egy olyan erő, ami szó szerint megváltoztatja a világot.
„Ha a kettőt eggyé teszitek [gondolatot és érzelmet] – kezdi –, az ember ai
lesztek. És ha (azt) mondjátok: »Hegy, menj odébb!« – odébb fog menni.”33
Ugyanakkor a meggyőződés ereje és az, amit a meggyőződéseinkkel
kapcsolatban érzünk, a világ legcsodálatosabb, legrégebbi és legtávolabbi
helyein megmaradt bölcsesség lényege. A Tibeti-fennsík magaslati
kolostoraitól, az egyiptomi Sínai-félszigettől és a perui Déli-Andok hegyeitől
kezdve az amerikai kontinens őslakos népeinek szóbeli tanításáig az emberi
meggyőződés ereje, és ahogyan ezt hatékony erővé lehet kovácsolni az
életünkben, mindvégig jól őrzött titok volt.
Ezen a ponton lehet, hogy mindenki ugyanazt a kérdést teszi fel magának,
amit én tettem föl több mint húsz évvel ezelőtt, amikor számítógéprendszer-
tervezőként dolgoztam a repülőgép- és hadiiparban: Ha a meggyőződés ilyen
nagy jelentőségű, és mindenkiben benne rejlik ez az erő, akkor miért nem tud
mindenki erről? Miért nem használják az emberek ezt az erőt mindennap?
Ott találtam rá a válaszra, ahol a legkevésbé számítottam: egy atal őslakos
túravezető szavaiban Új-Mexikó északi részén, a magasan fekvő sivatag egy ősi
falujában.

A tıtok, amı ıtt van a szemünk előtt

„A legjobb módja valami elrejtésének, ha kitesszük mindenki szeme elé.”
Ezek voltak azok a szavak, amelyek elhangzottak a Taos Pueblóba vezető poros
úton, 1991 augusztusában, egy forró délutánon. Aznap minden mást
félretettem, hogy felfedezzem azt a helyet, ami a 20. század néhány rendkívül
kreatív és motiváló személyiségére is oly nagy hatással volt. A magasan fekvő
sivatag szépsége és rejtélye olyan embereknek változtatta meg az életét és
művészetét, mint Ansel Adams, Georgia O’Kee e, D. H. Lawrence és Jim
Morrison (a Doors együttesből).
Abba az irányba fordultam, amerről a hangot hallottam, hogy lássam, kitől
származik ez a különös kijelentés. Egy kis csoportot láttam, akik egy gyönyörű
őslakos amerikai fér t követtek a pueblo főterén keresztül [pueblo:
agyagházakból méhkasszerűen épült indián település – a ford.]. Kicsit közelebb
mentem, hogy jobban halljam, amit a atal túravezető mond, majd gyorsan
csatlakoztam a csoporthoz. Miközben a tér közepe felé haladtunk, egy nő a tíva
népről kérdezte a túravezetőt (az eredeti taosz indiánok nevezték így magukat a
folyó partján növő vörös fűzfa miatt).
„Azokat a régi dolgokat ma is végzik, vagy titokban tartják a külvilág előtt?”
„Régi dolgokat? – kérdezte a túravezető. – A régi gyógymódokra, varázslásra
gondol? Azt szeretné tudni, hogy ma is vannak-e varázslók, gyógyítók
közöttünk?”
A túravezető ezzel már tényleg felhívta magára a gyelmemet. Öt évvel
korábban jártam első alkalommal ugyanebben a pueblóban, és ugyanezt a
kérdést tettem fel a vezetőnek. Gyorsan megtanultam, hogy a helybéliek
számára a spirituális gyakorlatok érzékeny témának számítanak, amit közeli
barátokon és a törzs tagjain kívül nem szívesen osztanak meg senkivel. Amikor
egy ilyen kérdés felmerül, akkor vagy gyorsan témát váltanak, vagy egyszerűen
nem válaszolnak.
 Ezen a napon azonban nem így történt. A atal túravezető különös felelete
inkább újabb rejtélyeket hozott a felszínre. „Szó sincs ilyesmiről! – mondta. –
Már nincsenek varázslók és gyógyítók közöttünk. Modern, 20. századi emberek
vagyunk, és élünk a modern orvoslás lehetőségével.” Majd, miközben mélyen
belenézett a nő szemébe, aki a kérdést feltette, elismételte azt a mondatot, ami
néhány perccel korábban odavonzott engem a csoporthoz: „A legjobb módja
valami elrejtésének, ha kitesszük mindenki szeme elé.”
Ahogy ezek a szavak elhagyták a száját, felcsillant a szeme. A nő tudomására
adta, hogy bár „hivatalosan” a gyógyítók már nem praktizálnak, a bölcsességük
megmaradt – épen, egészségesen, jól elrejtve a modern világtól.
Ekkor rám került a sor, hogy kérdezzek. „Hallottam, ahogy már korábban is
ezt mondja. Mit jelent az, hogy úgy elrejteni valamit, hogy mindenki szeme elé
kitenni? Ezt hogyan csinálják?” – kérdeztem.
„Ahogy azt már mondtam, mi a földünk, a bolygónk útját járjuk – felelte a
fér . – Nincs semmi titok a módszereinkben. Ha az ember megérti, hogy
kicsoda és milyen kapcsolat fűzi az anyaföldhöz, megérti magát a gyógyítást is.
A régi módszerek itt vannak körülöttünk mindenhol – folytatta. – Tessék,
megmutatom magának… ”
Túravezetőnk hirtelen megfordult, és elindult visszafelé, a pueblo elejéhez,
amerről érkeztünk. Balra mutatott, és megindult egy olyan épület felé, ami
semmihez nem hasonlított, amit addig láttam. Miközben letértünk az útról és
egy ősinek tűnő fal mellett haladtunk, azon kaptam magam, hogy a régi erőd
támpillérei között valami olyasmit bámulok, ami egy négyszáz éve épült
keresztnek és egy harangtoronynak néz ki – egész pontosan egy katolikus
kápolna harangtornyának.
Vezetőnk felnevetett, amikor látta meglepetésünket. Kinyitotta a kaput és
beterelt minket az udvarra. Nagyon régi volt és gyönyörű. Ahogy ott álltam a
főbejárat előtt, elővettem a kamerámat, hogy le lmezzem Új-Mexikó sötétkék
égboltját és az előterében látható tornyot, benne a harangokkal.
Amikor a spanyol hódítók először megérkeztek Új-Mexikó északi részének
ősi vadonjába, nem voltak arra felkészülve, ami a szemük elé tárult. Primitív
törzsek és kezdetleges kunyhók helyett, amire számítottak, egy már fejlett
civilizációt találtak a helyszínen. Voltak utak, többemeletes házak (a mai lakók
viccesen Amerika első társasházainak nevezik), passzív naphűtés és -fűtés, és egy
újrafeldolgozási rendszer, amelynek köszönhetően szinte egyáltalán nem
termelt hulladékot a népesség.
 A korai pueblók lakói olyan spirituális beállítottságú életet éltek, aminek
köszönhetően több mint ezer évig tökéletes összhangban voltak a földdel.
Miután azonban megjelentek a hódítók, mindez egyik pillanatról a másikra
megváltozott. „Nekünk már volt vallásunk – magyarázta a túravezető –, de az
nem az volt, amit a spanyolok kerestek. Az nem a kereszténység volt. Bár a
hitünknek sok olyan része volt, amit ma a »modern« vallásokban is
megtalálunk, a spanyolok ezt nem értették. Kényszerítettek minket, hogy
elfogadjuk az ő hitüket.”
Ez bizony nehéz helyzet volt a pueblo korai lakóinak. Ők nem nomádok
voltak, hogy egyszerűen összepakoljanak és elköltözzenek egy másik völgybe.
Tartós lakóházaik voltak, amelyek megvédték őket a sivatagi nyarak
forróságától és a magaslati telek tomboló szelétől. Nem fordíthattak hátat ezer
év hagyományának, amiben hittek, ugyanakkor a spanyol hódítók istenét sem
voltak képesek őszintén elfogadni.
„Egy lehetőségük volt… ” – folytatta a túravezető. Kénytelenek voltak
elfogadni a hódítók vallását, máskülönben mindent elveszítettek volna. Így
aztán kompromisszumot kötöttek. Nagyon okosan leplezték a hiedelmeiket – a
nyelvben és szokásokban elrejtve –, és így a spanyolok is elégedettek voltak. A
pueblóknak ily módon sikerült érintetlenül megőrizniük a földjüket, a
kultúrájukat és a múltjukat.
Végigfuttattam ujjaimat a kovácsoltvas szegecseken, amelyek az ajtó régi
deszkáit összetartották. Ahogy beléptünk a kicsiny kápolna belsejébe, a nyüzsgő
pueblo kinti zaja elhalt, csak a négyszáz éves szent hely mozdulatlan csendje
maradt. Amikor körülnéztem a szentélyben, olyan képeket láttam, amelyek
valamennyire hasonlítottak azokra, amiket Peru és Bolívia nagy katedrálisaiban
láttam, vagyis a keresztény ikonokra. Valami azonban ezekben mégis más volt.
„A spanyolok az ő teremtőjüket »Istennek« nevezték – törte meg a csendet a
túravezető. – Bár Isten nem ugyanaz volt, mint a mi teremtőnk, sok
mindenben hasonlított rá, így a Nagy Szellemet mi is elkezdtük ezen a néven
nevezni. Az egyház által elismert santosok (szentek) olyanok voltak, mint az
általunk tisztelt szellemek, akiket megszólítunk az imádságainkban. Az
Anyaföldet, aki gabonát, esőt és életet ad, ők »Máriának« nevezték. Felcseréltük
a neveket, hogy megtarthassuk a hitünket.” Ez tehát megmagyarázta, a
templom miért tűnt egy kicsit másnak, mint amiket eddig láttam. A külső
szimbólumok egy másik kor mélyebb spiritualitását és igaz hitét leplezték.
Hát persze! – gondoltam. Ez megmagyarázza, a női szentek ruházata miért
változtatja a színét többször is egy évben. Ez azért van, hogy harmonizáljon az
évszakokkal, vagyis télen fehér, tavasszal sárga, és így tovább. És a „Nap-Apa” és
„Anyaföld” képei ezért néznek ki az oltáron sorakozó szentek mögül.
„Látja, én megmondtam. A hagyományaink itt vannak, négyszáz év után is!”
– mondta a túravezető széles mosollyal az arcán. A hangja noman
visszhangzott az íves mennyezet alatti üres térben. A helyiség sarkához érve
megfordult, elindult felém, és közben megmagyarázta, mit ért ezen. „Azok
számára, akik ismerik a szimbólumokat, soha nem veszett el semmi. Továbbra
is cseréljük Mária ruháját, ezzel tisztelgünk az évszakok előtt. Továbbra is
virágot hozunk a sivatagból, amelyben benne lakik az élet szelleme. Minden itt
van elrejtve, hogy mindenki szeme előtt legyen.”
Úgy éreztem, ezzel egy kicsit jobban megismertem a túravezetőt. El sem
tudtam képzelni, milyen érzés lehetett ezeknek az embereknek, amikor négy
évszázaddal ezelőtt minden megváltozott. Hirtelen mély tiszteletet éreztem
irántuk az erejük és bátorságuk, valamint a leleményességük miatt, ahogyan
hagyományaikat képesek voltak elrejteni egy másik vallás álcája alá. A rejtélyes
szavak, amelyeket alig egy órával korábban hallottam, így már értelmet nyertek.
A legjobb módja valami elrejtésének, ha oda helyezzük, ahol senki sem számít
rá: mindenhova.

Lehetséges, hogy miképpen Taos Pueblo népe egy modern vallás köntösébe
öltöztette a hagyományait, úgy mi is elrejtettük valahová a nagy titkot?
Elképzelhető, hogy egy olyan egyszerű valami, mint a mi őszinte
meggyőződésünk, olyan erőt mondhat a magáénak, hogy misztikus
hagyományok, világvallások, sőt akár nemzetek épülhettek köré? Ahogyan az
őslakosok elrejtették a bölcsességüket egy másik hagyomány szeme elől, úgy mi
is ezt tettük az univerzum leghatalmasabb erejével? A válasz mindkét kérdésre
ugyanaz: Igen!
A különbség a mi titkunk és a pueblók rejtett vallása között az, hogy az
őslakosok emlékeznek arra, mit rejtettek el négyszáz évvel ezelőtt. A kérdés a
következő: Mi emlékszünk rá? Vagy valami más történt? Olyan sokáig lepleztük
a meggyőződés erejét magunk előtt, hogy teljesen elfeledkeztünk róla,
miközben itt van a szemünk előtt?
Bár sokféle magyarázat létezik arra, hogy egy ilyen hatalmas tudás hogyan
veszhetett el ilyen hosszú időre, sőt, egyáltalán miért kellett elrejteni, az első
lépés a meggyőződés erejének felébresztéséhez az életünkben annak pontos
megértése, hogy mi is ez és hogyan működik. Ha ezt sikerül elérnünk, azzal
nem kevesebbel ajándékozzuk meg magunkat, mint a „kvantum”-nyelv
ismeretével – és az univerzum programozásának képességével!
13 Elhangzott Donald Rumsfeld hadügyminiszter beszédének részeként a
brüsszeli NATO-parancsnokságon rendezett konferencián (2002. június 6.).
Weboldal: http://www.defensellnk.mll/transcript/transcript.aspx?
transcriptld=2636.
14 Lowell A. Goldsmith, „Editorial: Passing the Torch”, Journal of Investigative
Dermatology (2002), a Nature weboldalán:
http://www.nature.com/jld/Journal/v118/n6/full/5601498a.htlm.
15 Jay Winsten dékánhelyettes és Frank Stanton, a Center for Health
Communication at the Harvard School of Public Health igazgatója, „Media
& Public Health: Obesity Wars”, (2005. május). Weboldal:
http://www.hu ngtonpost.com/Jay-winston/media-public-health-
ob_468.html.
16 Albert Einstein írta barátjának, Maurice Solovine-nek, 1951 februárjában.
e Expanded Quotable Einstein, Alice Calaprice, ed. (Princeton Univetsity
Press, Princeton, NJ, 2000): 256.
17 Max Planck 1944-ben Olaszországban, Firenzében tartott előadásából:
„Das Wesen der Materie” ( e Essence/Nature/Character of Matter). Forrás:
Archiv zur Geschichte der Max-Planck-Gesselscha , Abt. Va, Rep. 11
Planck, Nr. 1797.
Itt következik egy rész a beszédből eredeti német nyelven, majd a fordítása:
Az eredeti német szöveg: „Als Physiker, der sein ganzes Leben der nüchternen
Wissenschaft, der Erforschung der Materie widmete, bin ich sicher von dem
Verdacht frei, für einen Schwarmgeist gehalten zu werden. Und so sage ich
nach meinen Erforschungen des Atoms dieses: Es gibt keine Materie an sich.
Alle Materie entsteht und besteht nur durch eine Kraft, welche die
Atomteilchen in Schwingung bringt und sie zum winzigsten Sonnensystem
des Alls zusammenhält. Da es im ganzen Weltall aber weder eine intelligente
Kraft noch eine ewige Kraft gibt – es ist der Menschheit nicht gelungen, das
heißersehnte Perpetuum mobile zu er nden – so müssen wir hinter dieser
Kraft einen bewußten intelligenten Geist annehmen. Dieser Geist ist der
Urgrund aller Materie.”
Magyarul: „Olyan emberként, aki egész életét a legjózanabb tudománynak, az
anyag tanulmányozásának szentelte, kutatásaim eredményeképpen a
következőket mondhatom el az atomról: Olyan mint anyag, nem létezik!
Minden anyag egy erőnek köszönhetően jön létre és létezik, amely egy atom
 részecskéit rezgésbe hozza, és az atomnak ezt a miniatűr naprendszerét
összetartja… E mögött az erő mögött egy tudatos és intelligens Elme létezését
kell feltételeznünk. Ez az Elme minden anyag mátrixa.”
18 e Expanded Quotable Einstein: 220.
19 Mirjana R. Gearhart, „Forum: John A. Wheeler: From the Big Bang to the
Big Crunch”, Cosmic Search, vol. 1, no. 4 (1979). Weboldal:
http://www.blgear.org/vol1no4/wheeler.htm.
20 Konrad Zuse, Calculating Space, angol fordítás, 1970. február.
Katalogizálva: MIT Technical Translation AZT-70-164-GEMIT,
Massachusetts Institute of Technology (Project MAC). Weboldal:
http://www.mit.edu.
21 Részlet a német „Ist das Universum ein Computer?” (Is the Universe a
Computer?) című előadásból, 2006. november 6–7. Weboldal:
http://www.dtmb.de/Webmuseum/Informatikjahr-Zuse/body2_en.html.
22 Seth Lloyd, Programming the Universe: A Quantum Computer Scientist Takes
on the Cosmos (Alfred A. Knopf, New York, 2006): 3.
23 Egy interjú részlete Seth Lloyd informatikussal: „Life, the Universe, and
Everything”, Wired, issue 14.03 (2006. március). Weboldal:
http://www.wired.com/wired/archive/14.03/play.html?pg=4.
24 A Programming the Universe kivonata, ami az univerzumot számítógépként
határozza meg a Random House weboldalon:
http://www.randomhouse.com/catalog/display.pperl?
Isbn=9781400033867&view=excerpt.
25 „Life, the Universe, and Everything” (Élet, univerzum és minden).
26 Ugyanott.
27 Ugyanott.
28 Programming the Universe: elülső borító.
29 John Wheeler egy 1989-es előadásának részlete, amit később Kevin Kelly
idézett, „God is the Machine”, Wired, issue, 10.12 (2002. december).
Weboldal: http://www.wired.com/wired/archived/10.12//holytech.html.
30 Jürgen Schmidhuber, „A Computer Scientist’s View of Life, the Universe,
and Everything”, Lecture Notes in Computer Science, vol. 1337: Foundation of
Computer Science: Potential– eory–Cognition, Christian Freksa, et al., eds.
(Springer-Verlag, Berlin. 1997): 201–208. Elérhető a Dalle Molle Institute
for Arti cial Intelligence website-on: http://www.ldsla.ch/-
Juergen/everything/node1.html.
31 Ugyanott.
32 John Wheelert idézi John Horgan, e End of Science: Facing the Limits of
Knowledge in the Twilight of the Science Age (Abacus, London, 1998).
Weboldal: http://sulf.stanford.edu/-Je op/WWW/wheeler.txt.
33 „ e Gospel of omas”: 131. oldal. Tamás-evangélium, amelyet a Coptic
Gnostic Library Project of the Institute for Antiquity and Christianity
(Claremont, CA) tagjai fordítottak le és mutattak be. A Nag Hammadi
könyvtárból, James M. Robinson, ed. (HarperSanFrancisco, San Francisco,
CA, 1990): 137. (Magyarul: Jézus rejtett szavai, ford. Hubai Péter et al.
Holnap kiadó, Budapest, 1990.)
 2. FEJEZET

AZ UNIVERZUM PROGRAMOZÁSA:
A MEGGYŐZŐDÉS TUDOMÁNYA
„Lehet, hogy az un verzum nem más, m nt az elme által létrehozott
hatalmas hologram.”

– Dav d Bohm (1917–1992) fızıkus

„Am Lenn látsz k, Van: azoknak, ak knek Lenn látsz k.”

– W ll am Blake (1757–1827) költő [Szerb Antal fordítása]

Amikor már kezdtünk megbarátkozni a zika és biológia „törvényeivel”, és

meg voltunk győződve arról, hogy uralni tudjuk a természetet, minden
megváltozott. Hirtelen közölték velünk, hogy az atomok többé már nem úgy
néznek ki, mint apró naprendszerek, és a DNS nem egészen az a nyelvezet,
aminek hittük, és most kiderül, hogy lehetetlen egyszerűen csak meg gyelni a
világot anélkül, hogy valamilyen hatást ne gyakorolnánk rá.
A Princeton Egyetem zikusának, John Wheelernek a szavaival élve: „Régen
az volt az elképzelésünk, hogy ott kint [kiemelés tőlem, G. B.] van egy
világegyetem, és itt bent az ember, a meg gyelő, akit biztonságosan megvéd egy
hat inch vastag üveglap.”34 Wheeler, aki azokra a 20. század végén végzett
kísérletekre utal, amelyek megmutatták, hogy valaminek az egyszerű
meg gyelésével is megváltoztatjuk azt a valamit, így folytatja: „Most
megtudtuk a kvantumvilágról, hogy akár egy olyan apró valami
meg gyeléséhez, mint egy elektron, össze kell törnünk azt az üveglapot; be kell
oda nyúlnunk. [… ] Vagyis a régi meg gyelő szót ki kell húznunk a könyvekből,
és beírni a helyére az új résztvevő szót.”35 Más szóval a felfedezések azt mutatják,
hogy aktív közreműködők vagyunk mindenben, amit a világban látunk
magunk körül, pontosan úgy, ahogy a múlt spirituális hagyományai sugallták.
 Az ilyen felfedezések fényében most egy különös válaszútnál találjuk
magunkat, ahol el kell döntenünk, hogy a világra vonatkozó meggyőződéseink
közül melyek igazak, melyek nem, melyek működnek, és melyek nem. És lesz
ennek egy érdekes mellékterméke: megértjük, hogy a tudomány és a
spiritualitás hová és hogyan illeszkedik be az életünkbe.
Most amikor mindaz, amit a tudomány szentnek és sérthetetlennek tartott,
oly sok tekintetben összeomlani látszik, és a kvantum zika azt mutatja, azzal,
hogy meg gyelünk valamit, megváltoztatjuk, amit meg gyelünk, a tudomány
és a spiritualitás közötti határ erősen kezd elmosódni. És pontosan ez az oka
annak, hogy a tudományos közösség olyan szkeptikusan szemléli a
meggyőződés erejét.
Amikor valami olyasminek a „láthatatlan erejéről” beszélünk, mint a
meggyőződés, ezzel sok tudós számára átlépjük azt a határt, ami a tudományt
minden mástól elválasztja. Ez minden bizonnyal azért van, mert ezt a határt
annyira nehéz meghúzni, hogy sokszor csak akkor tudatosul bennünk, amikor
már átléptük. Személyes meggyőződésem, hogy ha lazítunk egy kicsit ezeken a
határokon, amelyek eddig hagyományosan elválasztották egymástól a
tudományt és a spiritualitást, végül egy nagyobb bölcsesség hatalmát leljük
meg. Amikor az új felfedezések azt mutatják, hogy a tudat a testünk sejtjeitől
kezdve a világunkat alkotó atomokig mindenre hatással van, akkor a
meggyőződés egyértelműen a kutatások előterében kell álljon. Ezen a területen
ugyanakkor, érdekes módon, közös nevezőre talál a tudomány, a hit és a
spiritualitás is.

Meggyőződések, amelyek megváltoztatják a testünket

Iskolásként nekem azt tanították, hogy mindegy, hogy én mit gondolok, érzek
vagy hiszek, az a körülöttem lévő világra nincs semmiféle hatással. Bármilyen
erővel tombolt bennem a szerelem, a félelem, a harag vagy az együttérzés, azt
mondták, hogy az én személyes élményeim sosem fognak közvetlen befolyást
gyakorolni a világra, mert azok valójában nem is „valóságosak”. Ezek csak
rejtélyes történések az agyamban, amelyek csak engem érintenek, és az
univerzum mindent átfogó működésére nézve jelentéktelenek.
Ahogy már korábban említettem, a tudományos kutatások egy teljesen új
fajtája örökre megváltoztatta ezt a nézetet. Az izraeli Rehovotban található
Weizmann Tudományos Kutatóintézet 1998-ban megjelent tanulmányának
címe: „Bizonyított a kvantumelmélet: A meg gyelés hatással van a valóságra.”
A tanulmány olyan kifejezések használatával, amelyek egy tudományos
következtetés helyett sokkal inkább egy lozófus elméletére emlékeztetnek, azt
fejtegeti, hogy hogyan gyakorolunk hatást a valóságra a meg gyeléssel.36 Ez a
nagy jelentőségű felfedezés sok újító, többek között orvosok és tudósok,
egyházi képviselők és művészek gyelmét is felkeltette.
Az eredmények egyértelműek. A következtetések döbbenetesek. A kutatások
bebizonyították: ahelyett, hogy teljesen elkülönülnénk a világtól és mindentől,
ami az életet azzá teszi, ami, a testünk sejtjeitől kezdve a világot alkotó
atomokig, és még azon is túl, közvetlen kapcsolatban állunk mindennel. A
tudatosság átélésének érzésként és meggyőződésként való kifejeződése az, ami
létrehozza ezt a kapcsolatot. Egyszerűen az, hogy szemléljük a világot –
kivetítjük az érzéseinket és meggyőződéseinket, amelyek aközben támadnak,
miközben azokra a részecskékre összpontosítjuk a tudatunkat, amelyekből az
univerzum felépül – megváltoztatják azokat a részecskéket, amelyeket
szemlélünk.
Szem előtt tartva ezeket az eredményeket, felmerül a kérdés, hogy vajon a
múltban milyen szerepet játszott ez a meg gyelés és valóság közötti kapcsolat a
mindennapi életünkben? Vajon már akkor is szemtanúi voltunk a meg gyelés
következményeinek, csak nem fogtuk fel, hogy mit látunk? Lehetséges, hogy a
„résztvevői” szerep olyan rejtélyekre is magyarázattal szolgálhat, mint a spontán
vagy csodálatos gyógyulás? És ha így van, vajon ezek a kapcsolatok mit árulnak
el számunkra az egészségünkről?

Bár a következő helyzet ktív, több olyan valós példából gyúrtam össze,
amilyenekkel az orvosok nagyon gyakran találkoznak, mégis kénytelenek
gyelmen kívül hagyni, mert a gyógykezelés nélküli gyógyulásra nincs
„racionális” magyarázat. Ennek ellenére látni fogjuk, hogy igenis létezik
tudományos ok, és ugyanaz a tudomány, amelyik ezeket a spontán gyógyu-
lásokat „csodaként” emlegeti, maga szolgál azzal a mechanizmussal, ami
megmagyarázza a működésüket.
Egy kitalált kórház kitalált étkezdéjében, valahol az Egyesült Államok keleti
partjának nagyvárosában, két orvos beszélget egyik betegük rejtélyes és sikeres
gyógyulásáról. Azért sikeres, mert a beteg lábáról a rendellenes és kóros
É
sejtburjánzás hirtelen eltűnt. És azért rejtélyes, mert míg a beteggel azt közölték,
hogy egy újfajta kezelést végeznek rajta, ami meg fogja gyógyítani, valójában
csapvizet kapott némi színezékkel.
A beteg egy kettős vak kísérlet alanya volt, ahol őt és a hasonló állapotú
betegeket véletlenszerűen választották ki, és azt mondták nekik, hogy egy
vadonatúj „forradalmi” jellegű kezelésben részesülnek. Volt, aki igazi gyógyszert
kapott, mások színezett vizet. A lényeg itt abban rejlik, hogy minden betegnek azt
mondták, hogy a kezelés végére teljesen gyógyult lesz. Az említett betegnél a
színezék 24 óra alatt eltűnt, és ezzel együtt maga a betegség is.
Hallgassuk meg a két orvos – az egyik szkeptikus, a másik hisz a
meggyőződés erejében – ebéd közben folytatott beszélgetését a csodáról.
Hívő orvos: Micsoda fantasztikus gyógyulás! Ennél jobban nem is
kezdődhetett volna ez a nap! Mi csak annyit tettünk, hogy segítettünk a
betegnek elhinni a gyógyulását. Ezzel a meggyőződése utasítássá változott, és az
parancsot adott a testének a gyógyulásra. A teste pontosan tudta, mit kell
tennie, hogy meggyógyítsa önmagát.
Szkeptikus orvos: Na, várjunk csak egy kicsit – ne siessünk annyira!
Honnan tudod, hogy a beteg volt az, aki meggyógyította magát? Honnan
tudod, hogy a teste tudta, mit kell tennie? Az is lehet, hogy az állapota
egyszerűen pszichoszomatikus jellegű volt. Ha erről van szó, akkor simán csak
egy pszichológiai állapoton változtattunk, és a sejtburjánzás csupán
melléktermék volt.
Hívő orvos: Pontosan. Ez a lényeg. Az új kutatások szerint az általunk
alkalmazott zikai gyógymódok jelentős része pszichológiai élmény eredménye
– tudat alatti meggyőződés, ami valamire utasítja a testet. Az állapot, amit
kezeltünk, a beteg belső élményének – a meggyőződésének – a megjelenése volt.
Szkeptikus orvos: Ha ez igaz, akkor most mi az igazság? Fizikai vagy
pszichológiai betegséget gyógyítunk?
Hívő orvos: Hát pontosan ez a kérdés!
Szkeptikus orvos: Hmm… ez mindent megváltoztat! Azt hiszem, nekem
jobban tetszett, amikor a beteg a képen kívül volt, és mi végeztük a gyógyítást.
Hívő orvos: Nem látod a lényeget. Soha nem mi voltunk, akik a gyógyítást
végeztük! Arról van szó, hogy most már elfogadjuk a placebót, ami a beteget
némi cselfogással ráveszi, hogy újra felvegye a kapcsolatot a saját testével. A
gyógyítást továbbra is maguk a betegek végzik.
Szkeptikus orvos: Hát igen… igen… ez igaz… én is tudtam…
Már régóta tudjuk, hogy a meggyőződés gyógyító erővel bír. Az ezzel
kapcsolatos viták akörül összpontosulnak, hogy vajon maga a meggyőződés az,
ami a gyógyítást végzi (vagy sem), vagy pedig a meggyőződés tapasztalata
kapcsolja be a végül gyógyuláshoz vezető biológiai folyamatot. A laikusok
számára ez szőrszálhasogatásnak tűnhet. Annak ellenére, hogy az orvosok
képtelenek pontos magyarázatot adni arra, hogy egyes betegek miért képesek a
meggyőződésükön keresztül meggyógyítani magukat, de a jelenséget oly
sokszor dokumentálták, hogy legalább azt el kell fogadnunk, hogy létezik
összefüggés a test öngyógyítása és a beteg gyógyulásra vonatkozó meggyőződése
között.

Gyógyító meggyőződések: a placebohatás

H. K. Beecher, a bostoni (Massachusets állam) központi kórház aneszteziológus
főorvosa egy mérföldkőnek számító tanulmányt írt „Az erőteljes placebo”
címmel.37 Beecher a megállapításait több mint két tucat orvosi esetleírásból
szűrte le, amelyek egyharmadában a beteg gyakorlatilag magától gyógyult meg.
A jelenségre a placeboválasz kifejezést használta – ez, ismertebb nevén, a
placebohatás.
A latin placebo szót a korai
11. meggyőződéskód:
kereszténység idején a Zsoltárok Am t gaznak h szünk az életben, az sokkal
116,9 rituális felolvasása során erősebb, m nt az, am t a több ek gaznak
használták. Ez a rész úgy fogadnak el.
kezdődik, hogy Placebo Domino
in regione vivorum, ami azt jelenti: „Az Úr kedvében fogok járni az élők
földjén.”38 Bár van némi vita ugyanannak a kifejezésnek a latin és az eredeti
héber fordítása között, a placebo szó maga nem változik, és általában úgy
fordítják: „kedvében fogok járni”.
Manapság a placebo szót az olyan kezelési módok elnevezésére használják,
amikor a beteggel elhitetik, hogy valamilyen jótékony hatású eljárásban
részesül, vagy gyógyhatású szert kap, miközben a valóságban csak olyasmit kap,
aminek nincsen ismert gyógyító tulajdonsága. A placebo lehet egészen egyszerű
dolog, mint egy cukortabletta vagy sóoldat, de akár olyan bonyolult is, mint
egy tényleges műtét, amelynek során viszont semmit sem tesznek. Más szóval, a
páciens ugyan beleegyezik, hogy részt vesz egy tudományos kutatásban, de azt
nem tudhatja, hogy pontosan milyen szerepe lesz ebben. A placebohatás
teszteléséhez lehet, hogy egy teljes műtétet elvégeznek rajta – beleértve az
altatást, metszést, sebvarrást –, miközben valójában semmit nem adtak, semmit
nem vettek el vagy változtattak meg a testén. Egyetlen szervéhez sem nyúltak
hozzá. Nem távolítottak el a testéből daganatot.
Ami itt fontos, az az, hogy a betegek azt hiszik, hogy történt valami. Az
orvosban és a modern orvostudományban való bizodalmuknak köszönhetően
ők azt hiszik, hogy amit átéltek, az segít a gyógyulásukban. Meggyőződésüknek
köszönhetően a testük úgy reagál, mintha tényleg gyógyszert kaptak volna vagy
igazi műtéten estek volna át.
Míg Beecher beszámolója szerint a páciensek nagyjából egyharmada reagált
kedvezően a placebóra, más tanulmányok ezt az arányt ennél is magasabbra
helyezték, a kezelt páciens állapotától függően. A migrénes fejfájás és a
szemölcseltávolítás esetében a sikerarány igen magas volt. A e New York
Timesban 2000-ben megjelent egyik cikk kivonata arról számol be, milyen
sikeres lehet a placebohatás:
Negyven évvel ezelőtt egy fiatal seattle-i kardiológus, Leonard Cobb, a maga
nemében egyedülálló, próba jellegű műtétet hajtott végre, amit akkoriban
általában anginás esetekben alkalmaztak. A műtét során az orvosok egy kis
vágást ejtenek a páciens mellkasán és csomót kötnek két artériára, így növelve a
vér áramlását a szívhez. Népszerű módszer volt – a páciensek 90 százaléka
javulásról számolt be –, amikor azonban Cobb ezt összehasonlította a
placeboműtét eredményével – amikor is vágást ugyan ejtett a mellkason, de nem
kötötte el az artériákat –, kiderült, hogy az álműtét ugyanolyan sikeres volt. A
belső emlőlekötés eljárásával hamarosan felhagytak.39

2004 májusában Olaszországban, a Torinói Egyetemen egy tudóscsapat

példátlan kísérletet végzett, amelynek során a meggyőződés gyógyító hatását
vizsgálták. Első lépésként dopaminutánzatot adtak a betegeknek, ami csökkenti
a tüneteket. Itt fontos megemlíteni, hogy ez a szer gyorsan lebomlik a testben,
és a hatása csupán 60 percig tart. Ezután a tünetek visszatérnek. Huszonnégy
órával később egy egészségügyi beavatkozásnak vetették alá a betegeket, akik azt
hitték, hogy egy olyan anyagot kapnak, ami visszaállítja az agyuk kémiáját a
normális szintre. Valójában egy egyszerű sóoldatot kaptak, ami semmiféle
hatással nem volt az állapotukra.
A beavatkozást követően a betegek agyáról készített felvételek olyasmit
mutattak, ami a csodával határos. Az agysejtjeik úgy reagáltak a beavatkozásra,
mintha azt a szert kapták volna, ami eredetileg enyhítette a tüneteiket. A
kutatás elképesztő jellegéről a csapat vezetője, Fabrizio Benedetti így
nyilatkozott: „Ez volt az első alkalom, hogy ezt [a hatást] egyetlen neuron
szintjén láttuk.”40 A Torinói Egyetem eredményei olyan kutatásokat igazoltak,
amelyeket korábban a British Columbia Egyetemen végeztek, Vancouverben.
Abban a vizsgálatban, a beszámolók szerint a placebo kétségtelenül megemelte
a dopaminszintet a páciensek agyában. Benedetti, kutatását összekapcsolva a
korábbiakkal, arra a következtetésre jutott, miszerint „ugyanazokat a
változásokat láttuk, mint amit a felszabaduló dopamin okoz az agyban”.41
Lehet, hogy pontosan ez a hatás volt az, ami miatt dr. William James, akit a
pszichológia „atyjaként” emlegetnek, soha nem gyakorolta a gyógyászatot olyan
formában, ahogy tanulta. Egy 1864-ben megjelent cikkében egyértelműen
leírja, miért gondolja úgy, hogy a gyógyulás igazi ereje sokkal inkább abban
rejlik, hogy az orvosnak köszönhetően a betegnek milyen érzései vannak saját
magával kapcsolatban, mint a kezelésekben. „Az első benyomásom (az
orvostudománnyal kapcsolatban), hogy nagyon sok humbug van benne, és, a
műtétek kivételével, amikor néha valami hasznos is történik, az orvos
jelenlétének morális hatása az, ami mindennél jobban segíti a beteget és a
családtagokat.”42
Amióta ember él a Földön, azóta voltak kísérletek a szenvedők fájdalmának
enyhítésére és a betegek gyógyítására. Míg a gyógyítás történetét több mint
8000 évre vissza tudjuk követni, úgy tartják, hogy a „modern” orvoslás csak a
20. században kezdődött. Lehetséges, hogy azelőtt az alkalmazott orvosságok
nagyon kevés aktív hatóanyagot tartalmaztak. Ha ez igaz, akkor a múltbéli
gyógyulások magas százaléka a placebohatásnak köszönhető, és kulcsszerepet
játszhatott abban, hogy az emberi faj megérte napjainkat.
Ha az életigenlő meggyőződések tényleg rendelkeznek a betegségek
visszafordításához és a test gyógyításához szükséges hatással, akkor fel kell
tennünk magunknak egy nyilvánvaló kérdést: Mekkora kárt okoznak a negatív
meggyőződések? Például az, ahogyan a korunkra gondolunk, mennyiben
befolyásolja az öregedésünk folyamatát? Milyen következményekkel járhat az,
hogy a média állandóan azt próbálja belénk sulykolni, hogy betegek vagyunk,
ahelyett, hogy az egészségünket ünnepelnénk? Ha választ akarunk kapni ezekre
a kérdésekre, nem kell messzire mennünk, elég, ha megnézzük a barátainkat,
családtagjainkat és a minket körülvevő világot.
A 2001. szeptember 11-én történt támadások óta például folyamatosan azt
halljuk, hogy egy olyan világban élünk, ami nem biztonságos. Nem meglepő
tehát, hogy azóta a szorongás átlagos szintje, valamint a szorongáshoz köthető
mentális betegségek aránya erősen megnövekedett az Egyesült Államokban.
2002-ben több tanulmány jelezte, hogy a 9/11-et átélt személyek mintegy 35
százalékánál állhat fenn a poszttraumás stressz-zavar kialakulásának kockázata.43
Öt évvel később ez a lehetőség valósággá vált, amikor az Amerika legszörnyűbb
terrortámadását átélt középiskolás korú diákok körében rendkívüli mértékben
megnőtt a szorongásos betegek száma.
2007 márciusában a Yale Orvoscsoport jelentést készített az Anxiety Disorder
Association of America (ADAA; Amerikai Szorongásos Betegségek Egyesülete)
által elvégzett kísérletről. A jelentés adatokkal támasztja alá, miszerint abból a
korosztályból, akik szemtanúi voltak a támadásnak, „9/11 óta egyre nagyobb
számban érkeznek diákok az egyetemre mentális betegség kórelőzményével”.44
Azt ugyan ösztönösen tudjuk, hogy a biztonságra és jólétre vonatkozó pozitív
meggyőződések jó hatással vannak ránk, ezek a statisztikák viszont azt látszanak
igazolni, amit eddig is sejtettünk: míg az életigenlő meggyőződések
gyógyítanak, addig a megrázkódtatásból és traumából származó negatív
meggyőződések károsak számunkra. Itt a bizonyíték orvosi szemszögből.
Az előző példában – legyen a veszély akár valós, akár valótlan – a diákoknak
az a meggyőződése, hogy a világ, amelyben élnek, nem biztonságos, hozzájárul
a stressz kialakulásához. Állandóan azt hallják, hogy mindenki veszélynek van
kitéve, ugyanakkor, mivel nem tudnak tenni semmit ellene, olyan helyzetben
találják magukat, ami nagyon sok embert érint ma az Egyesült Államokban: ez
az „üss vagy fuss” bizonytalan állapota, ahol nincs mivel szembeszállni és nincs
hová menekülni.
Bár a szakértők pontosan tudják, milyen fokú a valós fenyegetettség mértéke,
itt az a lényeg, hogy ha azt érezzük és hisszük, hogy nem vagyunk
biztonságban, akkor a testünk úgy reagál erre, mintha a veszély valós lenne.
Míg az agyunk azt sugallhatja, hogy ez egy viszonylag biztonságos világ, a
hatóságok arra kérik az embereket, hogy „vigyázzanak”. Nem meglepő tehát,
hogy társadalmunk 2001 szeptembere óta meglehetősen „feszült”.

Veszélyes meggyőződések: a nocebohatás

Ahogyan az a meggyőződés, hogy gyógyhatású anyagot kaptunk, képes
beindítani testünk életigenlő kémiáját, úgy ennek a fordítottja is megtörténhet,
ha azt hisszük, hogy életveszélyes helyzetben vagyunk. Ezt nevezik
nocebohatásnak. Számos jelentős kísérlet bizonyította, hogy ez a hatás
vitathatatlanul ugyanolyan hatékony – csak éppen a másik irányba –, mint a
placebohatás. Arthur Barsky szerint, aki pszichiáter a bostoni Brigham
Szülészeti és Nőgyógyászati Kórházban, a páciens elvárása – a meggyőződés,
hogy egy kezelés eredménytelen lesz, vagy káros mellékhatásokkal jár – az, ami
„jelentős szerepet játszik a kezelés kimenetelében”.45
Még ha a páciensek olyan kezelést kapnak is, ami a múltban hatékonynak
bizonyult, ha ők úgy hiszik, hogy az csupán csekély vagy semmiféle hatással
nem jár, ez a benyomás erősen negatív hatást gyakorolhat rájuk. Emlékszem,
néhány évvel ezelőtt olvastam egy kísérletről, amelyet légzési nehézségekkel
küzdő betegeken végeztek. (Arra is emlékszem, hogy azt gondoltam, mennyire
örülök, hogy nem tartozom azok közé, akiken kísérleteznek.) A tesztek során az
asztmás betegeknek olyan gőzt kellett beszívniuk, amiről a kutatók azt
mondták, kémiai irritációt okoz. Annak ellenére, hogy az anyag porlasztott
sóoldat volt, a résztvevők csaknem felénél légzési nehézségek léptek fel, ami
többüknél súlyos asztmarohamat idézett elő! Amikor aztán közölték velük,
hogy egy másik, gyógyhatású anyagot kapnak, azonnal jobban lettek. A
valóságban ez a másik is egyszerű sóoldat volt.
Robert és Michèle Root-Bernstein a Honey, Mud, Maggots, and Other Medical
Marvels: e Science Behind Folk Remedies and Old Wive’s Tales (Méz, sár,
kukac, és egyéb orvosi csodák: A tudomány a népi gyógymódok és dajkamesék
mögött) című könyvükben összefoglalják ezt a váratlan hatást: „A nocebohatás
képes a test valódi orvosi kezelésre való reakcióját pozitívról negatívra
változtatni.”46
Mint ahogy a zikusok felfedezték, hogy egy kísérlet során a meg gyelő
elvárása hatással van a végeredményre, úgy ha egy orvos azt mondja: „Nos,
megpróbálkozunk ezzel a kezeléssel, és majd meglátjuk, mire képes… még az is
lehet, hogy segít egy kicsit” – az tönkreteheti az egész kezelést. Ez az oka annak,
hogy a leghalványabb utalás arra, hogy a kezelés esetleg hatástalan lehet, lesújtó
következményekkel járhat a sikerére nézve. Sőt, annyira lesújtó lehet, hogy akár
ölni is képes. A híres Framingham-vizsgálat, amit a National Heart Institute
(Nemzeti Szívegészségügyi Intézet, ami azóta már a Nemzeti Szív-, Tüdő- és
Vérintézet nevet viseli) irányítása alatt 1948-ban végeztek, ugyanennek a
hatásnak a jelentőségéről számol be.47
A kutatás 5209 fér val és nővel indult, akik mind Massachusetts államban,
Framinghamben éltek, és a harminc és hatvankét év közötti korosztályhoz
tartoztak. A kutatás célja a lakosság egy bizonyos keresztmetszetének hosszú
távú meg gyelése volt a szívbetegségek akkoriban még ismeretlen tényezőinek
azonosítására. A programhoz kapcsolódva 1971-ben kezdeményeztek egy
második felmérést, amikor is az eredeti csoport utódait vizsgálták, mostanra
pedig már egy harmadik csoporttal, az eredeti személyek unokáival is bővült a
vizsgáltak száma.
A résztvevőket kétévente vizsgálják azokra a kockázati tényezőkre, amelyek az
elejétől fogva részét képezik a kutatásnak. Annak ellenére, hogy a vizsgált
csoport a különböző életformájú emberek széles keresztmetszetét adja, az a
felfedezés, hogy a résztvevők meggyőződése szerepet játszik a szívbetegségek
kockázatában, igencsak meglepte a kutatókat. A kutatás alapján kirajzolódó
statisztikák összefüggései azt mutatták, hogy azoknál a nőknél, akik azt hitték,
hogy hajlamosak a szívbetegségre, csaknem négyszer nagyobb volt az esély a
halálra, mint azoknál, akiknél a kockázati tényezők hasonlók voltak, de nem
osztották ezt a meggyőződést.48
Bár az orvostudomány még nem teljesen érti, miért létezik ez a hatás, minden
kétséget kizáróan kijelenthető, hogy egyértelmű kapcsolat áll fenn a között,
amit hiszünk a testünkkel kapcsolatban, valamint a tényleges életminőség és
gyógyulás között. Vajon a hatás csak eddig tart? A meggyőződésünk ereje a
testünk által meghatározott vonalig tart, vagy ennél tovább ér? És ha igen,
akkor ez a hatás megmagyarázza azokat a jelenségeket, amelyeket a múltban
„csodáknak” neveztünk?

Meggyőződések, amelyek megváltoztatják a vılágot

Annak ellenére, hogy a meggyőződésre vonatkozó elméletek nagyon érdekesek,
és a kísérletek igen meggyőzőek lehetnek, amikor el kell fogadnunk a
meggyőződésnek az életünkben betöltött szerepét, az én tudományos
neveltetésem szeretne valami kézzelfoghatót látni – méghozzá az elméletek által
leírtak értelmes alkalmazását.
Amint azt már a e Divine Matrixben (Az isteni mátrix, Bioenergetic Kiadó,
Budapest, 2020) említettem, az egyik legjobb példát arra, amikor egy csoportos
érzés és meggyőződés egy nagy földrajzi területre hatást gyakorolt, egy merész
kísérletként dokumentálták a Libanon és Izrael között 1982-ben kezdődött
háborúban. Ebben az időszakban volt, hogy a kutatók embereket képeztek ki
arra, hogy békét „érezzenek” a testükben, miközben elhiszik, hogy már valóban
béke van körülöttük ahelyett, hogy egyszerűen gondoltak volna rá vagy
imádkoztak volna érte. Az ebben a kísérletben részt vevők a meditáció TM-
ként (transzcendentális meditáció) ismert formájával érték el ezt az érzést.
Ezeket az embereket a hónap bizonyos napjain, meghatározott időpontokban
elhelyezték a Közel-Kelet háborús övezetének különböző helyein. Abban az
időkeretben, amikor ezek az emberek békét éreztek, a terroristatámadások, az
emberek ellen elkövetett bűncselekmények, a közlekedési balesetek és a
sürgősségi osztályra érkezők száma jelentősen csökkent. Amikor a résztvevők
érzései megváltoztak, a statisztikák is a visszájukra fordultak. Ezek a kísérletek a
korábbi eredményeket támasztották alá: amikor a lakosság egy kis százalékának
sikerül békét teremteni magában, az a béke tükröződik az őket körülvevő
világban is.
Az eredmények vizsgálatánál számításba vették a hét napjait, az ünnepeket és
még a holdciklusokat is; és az adatok olyan következetesek voltak, hogy a
kutatók képesek voltak meghatározni az ahhoz szükséges emberek minimális
számát, hogy a belső békéjük kivetüljön a környezetükre: ez a lakosság egy
százalékának négyzetgyöke volt. Ez a képlet kisebb számot eredményez, mint
amire számítanánk. Például egy egymilliós város esetében az eredmény 100.
Egy 6 milliárdos bolygónál csak 8000. És ez a számítás csak a minimumot
jelenti, ami a folyamat beindításához szükséges. Minél több ember vesz részt
benne, annál gyorsabban létrejön a hatás. Ez a kísérlet a „Nemzetközi
békeprojekt a Közel-Keleten” néven vált ismertté, és az eredmények végül
1988-ban jelentek meg a Journal of Con ict Resolutionben.49
Míg az ilyen és hasonló kísérletek nyilvánvalóan alaposabb kutatást
igényelnének, azt mutatják, hogy ezt a hatást nem lehet a véletlennel
magyarázni. A legbelső meggyőződéseink jellege egyértelműen hatással van a
körülöttünk lévő világra. Ebből a nézőpontból, kezdve a testünk gyógyulásától
a nemzetek közötti békéig; az üzleti, párkapcsolati és munkahelyi sikereinktől a
házasságok és családok felbomlásáig… mindenre úgy kell tekinteni, mint
tükörképre, amely saját magunkat és az életünk tapasztalatainak általunk
tulajdonított jelentést tükrözi.
Történelmi szempontból az az elgondolás, hogy amit a szívünkben és
elménkben hiszünk, az valamilyen hatással lehet a testünkre, nagyon másfajta
szemléletmód. Ehhez már igazán ki kell nyújtóznunk. És még sok olyan ember
számára is, aki az elme/test kapcsolatot elfogadja, az a feltételezés, hogy a
meggyőződéseink a zikai testünkön kívüli világra is hatással lehetnek, már
nem fér bele a képbe. Másoknak azonban nagyon is megfelel.
Akik holisztikus világszemléletben nevelkedtek, a meggyőződés egyetemes
ereje tökéletes összhangban van azzal, amit ők mindig is tudtak. De ez
mindenki számára elérhetővé tesz egy olyan képességet, aminek segítségével
megváltoztatható a fájdalom, a szenvedés, a háború, és pótolható minden,
amiben hiányt szenved valaki – a kedve szerint.
Az irónia ebben az – ami
12. meggyőződéskód:
egyesek számára akár egészen El kell fogadnunk a meggyőződés erejét, hogy
bizarr is lehet –, hogy az hatással lehessen az életünkre.
teljesítenünk kell egy feltételt,
mielőtt szabadjára engedjük a meggyőződés erejét: Hinnünk kell magában a
meggyőződésben, mert csak akkor lehet hatással az életünkre. Ez a feltétel néha
erősen megnehezíti a dolog komoly mérlegelését.
Mivel a csodálatos gyógyulások lehetségesek és a „véletlen egybeesések” is
bőven előfordulnak az életünkben, nyitottnak kell lennünk irántuk és
hajlandónak lenni elfogadni őket, hogy részesülhessünk az előnyeikből. Más
szóval szükségünk van egy okra, hogy higgyünk bennük. És itt lép be a képbe a
meggyőződés, a hit és a tudomány közötti különbség.

Meggyőződés, hıt és tudomány

Manapság olyan sorsdöntő időszakban élünk, amikor a tudás három fő módját
– a meggyőződést, a hitet és a tudományt – próbára tesszük a világunk
valóságával szemben. Amikor azt kérdezik tőlünk, honnan tudjuk, hogy valami
igaz-e, akkor a kérdés megválaszolásakor általában a három közül az egyik
szemléletből vagy ezek valamilyen kombinációjából származó feltételezésre
hagyatkozunk.
Míg a tudomány a nyilvánvaló tényekre és bizonyítékokra épít, addig a
meggyőződés és a hit között nem mindig könnyű különbséget tenni. Ez az oka
annak, hogy az emberek ezeket a szavakat gyakran felcserélik egymással. A
legjobban talán egy példán keresztül tudjuk meghatározni ezt a – könyvünk
szempontjából oly fontos – különbséget.
Ha életem során többször is lefutottam a maratont, és valaki megkérdezi
tőlem, hogy a közeljövőben valamikor képes vagyok-e erre megint, a válaszom
igen lesz. Ezt arra a tényre alapozom, hogy a múltban képes voltam ezt
teljesíteni, és meggyőződésem, hogy valamikor a jövőben is meg tudom tenni.
Nincs okom rá, hogy másképpen gondoljam. Tehát ebben a példában
mondhatom azt, hogy hiszek abban, hogy képes vagyok lefutni a távot, és a
meggyőződésem a személyes tapasztalat bizonyítékán alapul.
Most tegyük fel, hogy egy héttel később kapok egy levelet a maratoni
futóverseny szervezőitől, és egy olyan fontos dologról értesülök a versennyel
kapcsolatban, amiről korábban elfelejtettek tájékoztatni. Megtudom, hogy a
maratoni táv célvonala a Colorado állambeli Colorado Springsben, a 4200
méter magas Pikes Peak-hegy csúcsán van. Így már teljesen más helyzetben
vagyok.
Igaz, hogy a múltban többször indultam a 42 kilométeres távon, és minden
alkalommal sikeresen teljesítettem is, de az is igaz, hogy ilyen tengerszint feletti
magasságban még sosem próbáltam versenyezni. Annak ellenére, hogy nincs
okom azt hinni, hogy nem vagyok rá képes, egyszerűen még nem csináltam
ilyet, így el kell gondolkodnom a dolgon. Elmélkedésem a hiten alapul, mivel
nem rendelkezem közvetlen bizonyítékkal a sikeremre.
Lehet, hogy ez ostoba példának tűnik, de jól illusztrálja a különbséget a hit és
meggyőződés között. A meggyőződés bizonyítékokra épül. Bár a valamibe
vetett hitünk is rendelkezhet bizonyítékkal, a lényeg itt az, hogy erre nincs
feltétlenül szükség. Egy hívő ember számára felesleges a bizonyíték.
Gyakran hallunk a hit és a meggyőződés közötti különbségről vallási
összefüggésben. Sok ember számára például Isten létezése vitathatatlanul igaz.
Azt hirdetik, hogy nekik nincs szükségük bizonyítékra, mert egyszerűen csak
hisznek abban, hogy a Mindenható jelen van. Mások ezzel szemben hiányolják
Isten létezésének közvetlen bizonyítékát, és emiatt gondot jelent számukra
tényként elfogadni. Még akkor is, ha szeretnék, és akár egész életük során
keresik a megerősítést, az nem abban a formában jelenik meg, amire
számítanak. Az ilyen emberek számára tehát Isten létezésének bizonyítéka
megfoghatatlan, és enélkül képtelenek hinni benne.
Ugyanakkor vannak, akik Isten keresése során eljutnak odáig, hogy képesek
meglátni a rendszert és a szépséget mindenben, amit a tudomány feltárt, kezdve
az anyag legkisebb részecskéjétől a legtávolabbi galaxisig, és mindezt egy
intelligens univerzum tagadhatatlan bizonyítékának tekintik. Számukra maga a
tudomány bizonyítja Isten létezését.
Érdekes, hogy a modern korban a hit és a meggyőződés jelentése annyira
felcserélhetővé vált, hogy még a Merriam-Webster Online Szótár is egymás
meghatározására használja a két szót. A hit szó a latin dere szóban gyökerezik,
aminek jelentése „bízni”. A meghatározása úgy szól, hogy „erős hit valamiben,
amire nincsen bizonyíték”.50 Ugyanez a szótár a meggyőződés szót a hit
szinonimájaként jelöli meg, ugyanakkor ennek a meghatározása teljesen eltér a
másiktól. A meggyőződés „egy megállapítás igazságában, egy létező vagy egy
jelenség realitásában való bizalom, különösen, ha kézzelfogható bizonyítékon
alapul [kiemelés tőlem, G. B.]”.51
Ahogy korábban említettem, a tények azok, amelyek elválasztják a
tudományt a hittől és meggyőződéstől. Bár ezek változhatnak, és gyakran
változnak is, ha új körülményeket fedeznek fel, a tudomány széles körben
elfogadott meghatározása a következő: „különösen tudományos módszerek
segítségével elnyert általános igazságok, vagy általános szabályok működésére
vonatkozó tudás vagy tudásrendszer”.52
A meggyőződésünk erejének felfedezése egy következetes, ismételhető és
tanulható jártasság, ami ennek a meghatározásnak a fényében maga is
tudomány. Más szóval, ha valahogyan nekilátunk és hiszünk benne, akkor
számíthatunk valamiféle eredményre. Ha elfogadjuk a meggyőződéssel
kapcsolatban ezt a fajta gondolkodásmódot, akkor azt nevezhetjük
tudománynak.
A meggyőződés titkának tudományként való megfejtése lehet a modern kor
legsarkalatosabb felfedezése. Ezzel olyan hatalomhoz juthatunk, amelynek
segítségével megváltoztathatjuk a fájdalom és szenvedés feltételeit, amelyekkel
az embernek mindig is együtt kellett élnie ezen a világon.
A kulcs itt abban rejlik, hogy hogyan értsük meg a meggyőződéseinket. Meg
kell találnunk a módját, hogy valami olyasminek a keretén belül kezeljük őket,
amit már ismerünk, és ami egyszerűen megmagyarázható – ilyen például a
számítógép. Ha képesek vagyunk úgy tekinteni a meggyőződésre, mint a tudat
egy programjára, akkor már nyert ügyünk van.
Az 1. fejezetben körüljártuk annak lehetőségét, hogy az univerzum maga is
esetleg egy hatalmas számítógépként működik, amelyhez a meggyőződések a
programok. Azt már tudjuk, hogyan működik egy számítógép, ahogyan azt is,
hogy a programok hogyan működnek. Tehát a keret már eleve adott egy ilyen
összehasonlításhoz. Most akkor tegyünk meg egy újabb lépést a
felfedezésben… menjünk a következő szintre. Nézzük meg pontosan, valójában
mennyire nevezhetők programoknak a meggyőződések, és hogyan tudunk új
meggyőződésprogramokat létrehozni, amelyek képesek kommunikálni az
univerzum számítógépével.

A defınıált meggyőződés
Az azzal foglalkozó kutatásokkal, hogy egy olyan egyszerű valaminek, mint a
meggyőződés, hogyan lehet ilyen jelentős hatása, köteteket lehetne megtölteni.
Itt van például ez a könyv. A legutóbbi részben a meggyőződés meghatározása
úgy szólt, hogy több, mint tények nélküli hit. Könyvünk céljához mi a
meggyőződést a következőképpen határozzuk meg: „olyan élmény vagy
tapasztalat, ami egyszerre történik az elménkben és a testünkben”. Vagy még
pontosabban azt mondhatjuk, hogy az „az elfogadás, ami abból fakad, hogy
amit az eszünk igaznak gondol, az összekapcsolódik azzal, amit a szívünk
igaznak érez”.
A meggyőződés univerzális 13. meggyőződéskód:
tapasztalat, amit megérthetünk, A meggyőződést úgy határozhatjuk meg, hogy
megoszthatunk, és a változás az a b zonyosság, am annak elfogadásából
hatásos közegeként ered, am t az elménkben gaznak gondolunk,
társítva azzal, am t a szívünkben gaznak
fejleszthetünk. A következő érzünk.
pontok alapként szolgálnak
annak leírásához, hogy mi a meggyőződés, és hogy hogyan tudjuk a sajátunkat
erőteljes belső technológiaként alkalmazni.
– A meggyőződés egy nyelv. És ez nem akármilyen nyelv. Mind az ősi
tradíciók, mind a modern tudomány úgy írja le a meggyőződést, mint ami a
hozzáférést biztosítja az univerzumunkat alkotó „anyaghoz”. Ezáltal szavak és
külső kifejezések nélkül a látszólag gyenge tapasztalat, amit „meggyőződésnek”
nevezünk, a nyelv, ami kapcsolatba lép testünk és világunk kvantumanyagával.
Legmélyebb meggyőződéseink jelenlétében a ma ismert biológia, zika, idő és
tér korlátai a múlt homályába vesznek.
– A meggyőződés egy személyes tapasztalat. Mindenkinek vannak
meggyőződései. És mindenki másként éli meg őket. A meggyőződésnek nincs
helyes vagy helytelen módja, és nincs semmi, amit kellene, vagy nem kellene
tennünk. Nincsenek titkos, ősi testhelyzetek, és nem kell szent kéztartásokat
produkálnunk hozzá. Ha lennének ilyenek, akkor a meggyőződés ereje azokra
korlátozódna, akik teljes hozzáféréssel rendelkeznek testük és végtagjaik
működéséhez.
Ennek megfelelően a meggyőződés több, mint amit az elménkben
gondolunk. Több, mint amiről egy könyv, szertartás, gyakorlat, vagy egy másik
ember azt mondja, hogy igaz. A meggyőződés az elfogadása annak, aminek
szemtanúja voltunk, amit átéltünk vagy megtapasztaltunk.
– A meggyőződés személyes erő. A meggyőződés rendelkezik mindazzal az
erővel, amire az általunk választott változásokhoz szükségünk van: ez az az erő,
amivel gyógyító parancsot küldünk az immunrendszerünknek, őssejtjeinknek
és DNS-ünknek; amivel felszámolhatjuk az erőszakot az otthonunkban,
közösségünkben, vagy akár egész földrajzi területeken; amivel
meggyógyíthatjuk legmélyebb sérelmeinket, életet lehelhetünk mindenbe, ami
örömöt szerez nekünk, és szó szerint megteremthetjük mindennapi
Valóságunkat (nagy V-vel). A meggyőződéseken keresztül a kezünkben
tarthatjuk az univerzum egyetlen és leghatalmasabb erejét: az életünk, a testünk
és a világunk kedvünkre való megváltoztatásának a képességét.
Ahhoz, hogy meg tudjuk ragadni a meggyőződések erejét, először az alapvető
részleteket kell megértenünk: egész pontosan azt, hogy hogyan jönnek létre, és
hol lakoznak a testben. Annak ellenére, hogy közeli kapcsolatban állnak az
érzelmekkel, a meggyőződések egy olyan kategóriába tartoznak, amelyeknek a
működése kissé eltér az egyszerű haragtól vagy örömtől. Mihelyt sikerül
azonosítani ezt a nom, ugyanakkor lényegi különbséget, azonnal
nyilvánvalóvá válik, hogyan tudjuk megváltoztatni a meggyőződéseinket, ha
azok már nem szolgálnak minket.

A meggyőződés anatómıája
Ahhoz, hogy a meggyőződéseink hatást gyakoroljanak a minket körülvevő
világra, két dolognak kell a helyén lennie:

1. Először is, lennie kell valaminek, amin a meggyőződéseink áthaladnak –

egy médium –, hogy a belső tapasztalatainkat a testünkön kívülre
szállítsák.
2. Másodszor, a meggyőződéseinknek rendelkeznie kell azzal az erővel,
amivel képesek valamit tenni a zikai világban. Más szóval, át kell
rendezniük az univerzumot felépítő atomokat, hogy ennek hatására
valami történjen.

Az új felfedezések azt mutatják, hogy a meggyőződéseink minden kétséget

kizáróan rendelkeznek ezekkel a képességekkel.
Mind a tudományos felfedezések, mind a spirituális tanok elismerik, hogy a tér
a világ és közöttünk (amiről a múltban azt hittük, hogy üres) – függetlenül
attól, hogyan nevezzük vagy hogyan értelmezzük – minden, csak nem üres. A
20. század elején Albert Einstein utalt arra a titokzatos erőre, amely szerinte
bizonyosan létezik abban a térben, ami kitölti mindazt, amit mi
univerzumként látunk magunk körül. „A természet csupán az oroszlán farkát
mutatja meg nekünk” – jelentette ki, arra utalva ezzel, hogy valami több van
ott, azon a helyen, amit mi valóságként érzékelünk, még ha nem látunk is bele
a mi sajátos kozmikus kilátást biztosító pontunkról. Einstein, az ő univerzum-
szemléletére jellemző hozzáértéssel és ékesszólással dolgozta ki hasonlatát a
kozmoszra: „Nem kétlem, hogy az oroszlán is hozzátartozik [a farkához], annak
ellenére, hogy hatalmas termete miatt nem képes azonnal felfedni magát.”53
Ahogyan az 1. fejezetben említettem, az új felfedezések azt mutatják, hogy
Einstein oroszlánja az az erő, amit Max Plack, a zikus, az üres teret kitöltő és
mindent mindennel összekötő mátrixnak nevezett. Ez a mátrix biztosítja a
kapcsolatot meggyőződéseink belső tapasztalata és a minket körülvevő világ
között. Manapság a modern tudomány nomított Planck mátrixának
értelmezésén, egy energiaformaként meghatározva, ami minden pillanatban
mindenütt ott van, és azóta létezik, hogy az idő az ősrobbanással a kezdetét
vette.
Ennek a mezőnek a létezése két dolgot foglal magába, ami közvetlenül
befolyásolja a meggyőződés erejét az életünkben. Bár ezek a tanok
ellentmondhatnak a tudomány és spiritualitás több, jól megalapozott elvének,
ugyanakkor megnyitja az ajtót egy olyan új szemléletmód előtt, amellyel
másképp tekinthetünk a világra, és megváltoztathatjuk az életünket.

1. Az első alapelv azt mondja, hogy mivel minden az isteni mátrixon belül
létezik, ezért minden kapcsolódik mindenhez. Ha tehát a dolgok
kapcsolódnak egymáshoz, akkor annak, amit az egyik helyen teszünk,
hatással kell lennie a másik helyen történtekre. A hatás lehet nagy, vagy
lehet egészen apró, a tényezők számától függően. Ezekkel a
későbbiekben foglalkozunk ebben a könyvben. A lényeg az, hogy ha van
egy belső tapasztalatunk a világ egy pontján, annak megvan az ereje arra,
hogy hatást gyakoroljon a világra egy másik ponton. Ebbe a zikai hatás
 is beletartozik.
2. A második alapelv szerint az isteni mátrix hologra kus, ami azt jelenti,
hogy a mező minden része tartalmazza a mező minden részét. Ez azt
jelenti, hogy amikor a nappalinkban ülünk és úgy hisszük egy szerettünk
gyógyulását, aki a Föld másik oldalán van, mintha az már megtörtént
volna, a meggyőződésünk esszenciája ugyanebben a pillanatban már ott
is van a rendeltetési helyén. Más szóval a változás, amit elindítunk
magunkban, már eleve jelen van mindenhol mint a mátrix másolata.
Tehát a feladatunk nem annyira az, hogy eljuttassuk a jókívánságainkat
a másik ember tartózkodási helyére, mint inkább az, hogy életet
leheljünk a lehetőségekbe, amelyeket meggyőződéseinkként teremtünk.

„Rendben – mondhatjuk –, tehát létezik egy energiamező, ami összetart

mindent, és mi része vagyunk ennek a mezőnek. Bár azt, hogy minden
kapcsolódik mindenhez ezen a mezőn keresztül, ösztönösen is hihetőnek
érezzük, ez továbbra sem ad pontos magyarázatot arra, hogy hogyan működik
ez a kapcsolat.”
Ez az a pont, ahol az elmúlt száz év felfedezései megmutatják számunkra, a
világgal kapcsolatos meggyőződéseink miért gyakorolhatnak egyáltalán hatást a
világra. A meggyőződés hatása energiamintákon alapul – ugyanazon az
energiáén, amiből minden felépül. Amikor leszűkítjük a mindennapi világot
ezekre az energiamintákra, hirtelen a valóság megváltoztatására irányuló
képességünk nemcsak hogy értelmet nyer, hanem nagyon sok értelmet nyer.

Meggyőződéshullámok: beszéljünk az atomok nyelvén

Az itt következő folyamatábra az energia, a valóság atomjai és a meggyőződés
közötti általános kapcsolatot mutatja be. A továbbiakban e vázlat alapján
részletesebben megvizsgáljuk az összes részletet, majd úgy vonjuk össze őket,
hogy azt hasznunkra fordíthassuk az életünkben.
Világos, hogy a tudomány nem tud minden kérdést megválaszolni arra
vonatkozóan, hogy a meggyőződéseink hogyan gyakorolnak hatást a valóságra.
Ha ugyanis így lenne, akkor nyilvánvalóan egy teljesen más világban élnénk.
Amit azonban a tudomány teljesen biztosan tud, az az, hogy a szívünk a
szerveinkkel kommunikáló elektromos és mágneses mezőknek szó szerint a
középpontjában van. A kutatások továbbá azt is kimutatták, hogy a szívmezők
nem korlátozódnak a testünk belsejére, sőt, a mérések szerint közel két és fél
méter távolságra is kiterjedhetnek a testünkön túl.54

4. ábra Ez a folyamatábra vázlatosan ábrázolja a meggyőződéseink és az ezek által a zikai

világban okozott változások közötti kapcsolatot

Amikor megkérdeztem a szívkutatókat, miért van az, hogy egy olyan erős
szervnek, mint az emberi szív, a mezeje csak két és fél méterre terjed ki, azt a
választ kaptam, hogy ez a szám a műszerük határértéke az ilyen mező érzékelése
terén, majd bizalmasan közölték velem, hogy ez a mező akár több kilométer
terjedelmű is lehet.
Az Institute of HeartMath egy 1993-ban megjelent tanulmánya szerint az
érzelmeinkben kódolt információ kulcsszerepet játszik abban, ahogyan a szív
jelzi az agynak, hogy egy adott időben milyen vegyi anyagokat (ilyenek a
hormonok, endor nok és immunfokozók) kell létrehoznia a testben.55
Pontosabban az érzelmeink közlik az agyunkkal, hogy egy bizonyos pillanatban
mi az, amiről úgy hisszük, hogy szükségünk van rá. Ez a szív/agy kommunikáció
jól dokumentált a szabadon hozzáférhető irodalomban, és általánosan
elfogadott a progresszív orvosi közösségben.
Amiről azonban nem nagyon találunk feljegyzéseket, az az, hogy a
meggyőződéseink hogyan tudják megváltoztatni a zikai világunkat. Még az is
kiderülhet, hogy ezt a látszólagos „kapcsolathiányt” a szív/meggyőződés/valóság
között az okozza, hogy az élettudományok lemaradtak napjaink legizgalmasabb
felfedezései mögött – ezek a felfedezések ugyanis érvénytelenítik azokat az
elveket, amelyekre ezek a tudományágak épülnek.
A tudományos értelmezésben létezik egy hierarchia, amit a tudománynak el
kell fogadnia, és ez a következő: amikor egy tudományág egy másiknak a
feltételezésein alapul, és ez utóbbi megváltozik, akkor mindennek, ami erre az
alapot adó tudományágra épül, változnia kell. Tudjuk például, hogy a kémia
alapja a zika. Azt is tudjuk, hogy a biológia a kémia alapelvein nyugszik, ami
pedig a zikában gyökerezik, és így tovább. Ezt a rangsort szem előtt tartva
vizsgáljuk meg, hol találjuk magunkat manapság a tudományos értelmezés
terén.
Isaac Newton korától kezdve a 20. század elejéig a világunk tudományos
szemlélete mechanikus jellegű volt, ami „dolgokra” és azok más „dolgokkal”
való kapcsolatára épült. Mindez 1925-ben változott meg, amikor a
tudományos világ általánosan elfogadta az univerzum kvantumszemléletét.
Hirtelen egy teljes mértékben kiszámítható gépezet helyett elkezdtünk úgy
gondolni az univerzumra, mint valószínűségként létező energiamezőkre.
A lényeg itt az, hogy amikor a zika törvényei megváltoztak, minden ezekre
épülő tudományos gyakorlatnak ugyanezt kellett volna tennie. Némelyek
változtak. Változott a matematika. Változott a kémia. A biológia és az
élettudományok azonban nem változtak semmit. Tehát sok élettudománnyal
foglalkozó tudós ma is a mechanikus világképet alapul véve dolgozik és tanít,
ahelyett hogy úgy tekintenének az univerzumra, a világra és a testünkre, mint
kölcsönösen egymásra ható energiamezők örökkévaló táncára. Az olyan
tudósok úttörő jellegű kutatásainak, mint dr. Bruce Lipton, és az ő e Biology
of Belief (Tudat: a belső teremtő, Édesvíz Kiadó, Budapest, 2010, 2019) című
könyvének köszönhetően, ez a helyzet folyamatosan változik.

Az atomok nyelve
Miközben a tudósok vért izzadnak, hogy a hagyományos élet- és
valóságmodelleket alapul véve megértsék, a meggyőződések hogyan hatnak a
világunkra, addig az új szemléletet ismerve, amely szerint minden energiából
épül fel, és minden kölcsönhatásban van mindennel, elgondolkodunk, hogy
hogyan is lehetne másképpen? Amikor ebből a nézőpontból kezdjük szemlélni
a dolgokat, múltunk korlátai egyszerűen eltűnnek. A mechanizmus, ami
lehetővé teszi, hogy a meggyőződések megváltoztassák a zikai világot, hirtelen
megvilágosodik előttünk. És mindez azzal kezdődik, ahogyan magára az
anyagra vonatkozóan gondolkodunk.
Ha mostanában nem ültünk előadóteremben, vagy nem olvastunk olyan
könyvet, ami az „új zikán” alapul, akkor az átdolgozott elképzelést egy atom
kinézetéről igencsak meglepőnek találhatjuk. Az egyik dolog másik körül
keringésének mechanikus modellje helyett – ami egy miniatűr naprendszerhez
hasonlítható – a kvantumatom annak valószínűségén alapul, hogy az energia az
idő egy adott pillanatában az egyik vagy egy másik helyen koncentrálódhat (5.
ábra). Itt az a fontos, hogy az energia részben elektromos és mágneses
mezőkből épül fel – ugyanazokból a mezőkből, amelyeket az agyunk a
gondolataiban és a szívünk a meggyőződéseiben létrehoz. Más szóval, azok az
univerzális tapasztalatok, amelyeket érzés és meggyőződés néven ismerünk, a
testünk azon képességének az elnevezései, amivel a tapasztalatainkat elektromos
és mágneses hullámokká alakítjuk át.

5. ábra A bal oldali illusztráció az atom „dolgok”-ként való ábrázolásának régi, mechanikus
modelljét ábrázolja, a jobb oldali az atom új kvantummodelljét, amelyben az energia
koncentrációja zónákra oszlik

Ez az a pont, ahol a dolgok igazán érdekessé válnak. Amikor az atom

elektromos vagy mágneses mezője – vagy mindkettő – megváltozik, maga az
atom is megváltozik: módosul a viselkedése, valamint az is, ahogy anyagként
kifejezi magát. És amikor az atom megváltozik, akkor a világunk is
megváltozik.
Az atom energiájának mágneses mező általi megváltoztatása jól dokumentált
jelenség, amit először 1896-ban észleltek. A felfedezőjéről, a Nobel-díjas Pieter
Zeemanról elnevezett Zeeman-e ektus lejátszódásakor a mágneses mező
jelenlétében az anyagot alkotó dolgok átalakulnak. A klasszikus zika
érthetőbben így fogalmaz: „Egy külső mágneses mezőbe helyezve az atom
energiája megváltozik… ”56
A hasonló jelenségként ismert Stark-e ektus – amelyet felfedezője, Johannes
Stark után neveztek el 1913-ban – elektromos mező jelenlétében gyelhető
meg, és lényegében ugyanaz, mint a Zeeman-e ektus.57 Bár a Zeeman- és a
Stark-e ektusok külön-külön is érdekesek lehetnek, együtt hozzásegítenek a
szívközpontú meggyőződés erejének megértéséhez.
A HeartMath Intézet kísérletei azt mutatták, hogy a szív jelének elektro-
kardiográ al (EKG) mért elektromos ereje az emberi agy elektroenkefalográ al
(EEG) mért elektromos erejének 60-szorosa, míg a szív mágneses mezője 5000-
szer erősebb, mint az agyé.58 Itt az a fontos, hogy mindkét mező rendelkezik az
atomok energiájának megváltoztatásához szükséges erővel, és a meggyőződés
átélésekor mi mindkettőt létrehozzuk.
Amikor szívközpontú meggyőződéseket hozunk létre a testünkben, a zika
nyelvén energiahullámokként való elektromos és mágneses működést
teremtünk, amelyek nem korlátozódnak a szívünkre, vagy a bőrünk és
csontjaink által behatárolt zikai testünkre. Vagyis tulajdonképpen a nap
minden percében „beszélünk” a körülöttünk lévő világhoz egy olyan nyelv
használatával, amelynek nincsenek szavai: a szívünk meggyőződéshullámain
keresztül.
Amellett, hogy a szív az életet 14. meggyőződéskód:
adó vért keringeti a testünkön A meggyőződés a szívben fejeződ k k , ahol a
belül, gondolhatunk úgy is a tapasztalata nk átalakulnak elektromos és
szívre, mint egy átalakítóra: mágneses hullámokká, amelyek kölcsönhatásba
lépnek a f z ka v lággal.
meggyőződésből anyaggá.
Tapasztalataink, meggyőződéseink és képzeletünk érzékeléseit konvertálja a
hullámok kódolt nyelvére, amely kommunikál a testünkön kívüli világgal.
Talán erre gondolt a lozófus és költő, John Mackenzie, amikor leszögezte: „A
valóság és a képzelet között nem lehet pontosan meghúzni a határt… minden
létező dolog… képzeletbeli.”59
Tehát mit is jelent ez az egész? Az utolsó sor egyszerű. A következtetések
mélyrehatóak.
Az energiamezőket, amelyek megváltoztatják a világot, az a rejtélyes szerv
hozza létre, ami a legmélyebb meggyőződéseinket is tárolja. Talán nem véletlen,
hogy a testünk és az anyag atomjainak megváltoztatásához szükséges erő azon a
helyen összpontosul, amit hosszú ideje a spirituális képességekkel hoznak
összefüggésbe, és aminek köszönhetően azok vagyunk, akik: a szív. És úgy
véljük, hogy ez igazolódik is, ha magunkra nézünk, aztán egymásra, és
mindazért, amit az életben átéltünk, a legmélyebb hálát érezve egyszerűen azt
mondjuk: „Hálás szívvel köszönöm!”

A nagy tıtok, amıt mındenkı ısmer – kıvéve mınket!

Az olyan médiaeseményeken keresztül, mint a e Secret ( lm: A titok és
könyv: Rhonda Byrne: e Secret – A titok, Édesvíz Kiadó, Budapest, 2014,
2016, 2017) és a What the Bleep Do We Know? ( lm: Mi a csudát tudunk a
világról? és könyv: Mi a… (füttyöt) tudunk?!, EzVan Kiadó, Budapest, 2007) a
hogyan használjuk a „gondolatot” témája igencsak népszerűvé vált mostanság.
Ugyanakkor érdekes, hogy az érzés és érzelem ehhez kapcsolódó tapasztalata
csaknem másodlagosként szerepel ezekben a vitákban, sőt sokszor egyáltalán
nem is foglalkoznak velük. Ha mégis említik az érzést és érzelmet, gyakran
felcserélik vagy egy kalap alá veszik a kettőt mint homályos, nehezen
meghatározható dolgokat.
Az évek során több alkalommal is lefolytattuk anyámmal a következő
beszélgetést: „Mindig azt hittem, hogy az érzés és az érzelem ugyanaz” –
mondta anyám többször, mint azt számon tudnám tartani. Nem meglepő,
hogy az emberek így általánosítanak. A tudomány és a spiritualitás – a
tudásnak az a két forrása, amelyek az idők során a világot határozták meg
számunkra – mintha teljes mértékben kihagyták volna az élet egyenletéből az
érzés és érzelem erejét.
Talán csak véletlen egybeesés, hogy a modern Biblia hagyományos
változatában a gondolatok és érzelmek erejét említő írások, amilyen például
Tamás gnosztikus evangéliuma, azok közé tartoznak, amelyek „elvesztek” a
Biblia 4. században történt szerkesztésekor. Bár ezek az utalások hiányoznak a
legbecsesebb judeo-keresztény tanítások közül, más spirituális hagyományokkal
nem ez a helyzet.
Az 1980-as évek közepén a hadiiparban dolgozó tudósként azt hittem, hogy a
modern civilizáció által legkevésbé érintett területeken rá fogok találni ezeknek
a tanításoknak a legjobb, épségben maradt példáira. Az egyiptomi Gebel Musa
és a perui Andok-hegység kolostoraitól Közép-Kína és Tibet hegyvidékéig
végiglátogattam a Föld lehető legtávolabbi és mindentől elzárt szentélyeit,
ezeket a tanításokat keresve. Aztán 1998 egy tiszta, hideg reggelén
meghallottam azokat a szavakat, amelyek félreérthetetlenül összefoglalták az
érzések erejét életünkben.
A Tibeti-fennsíkon egyszerre van tél és nyár – nyár a közvetlen magaslati
napsütésben, és tél, amikor a napsugarak eltűnnek a Himalája égbe szökő
hegycsúcsai mögött. Ahogy ott ültem a hideg padlón, úgy éreztem, mintha
semmi sem lenne a bőröm és az ősi kövek között. De tudtam, hogy nem
mehetek el. Ez volt az a nap, amiért rávettem egy egész kis csapatot, hogy
csatlakozzanak hozzám egy utazásra és megkerüljük a fél világot.
Előtte tizennégy napig igyekeztünk akklimatizálódni a tengerszint fölötti,
több mint 4800 méteres magassághoz. A rozoga busz ülésébe és egymásba
kapaszkodtunk, járművünk vízmosásokon és úttalan sivatagokon haladt
keresztül döcögve csak azért, hogy egy adott helyen, egy adott pillanatban ott
lehessünk – abban a nyolcszáz éves ősi kolostorban a hegy lábánál.
Minden gyelmemet a gyönyörű és kortalan emberre összpontosítottam, aki
lótuszülésben ült előttem. Ő volt a kolostor rendfőnöke. A tolmács segítségével
ugyanazt a kérdést tettem fel neki, amit minden szerzetesnek és szerzetesnőnek,
akikkel találkoztam a zarándokút során. „Amikor látjuk imádkozni – kezdtem
–, akkor valójában mit csinál? Amikor egy nap 14–16 órán keresztül kántál
vagy ismételgeti ugyanazt a szót… amikor kívülállóként csengőket, tálakat,
gongokat, dallamcsengettyűket, mudrákat és mantrákat látunk, belül mi
történik magában?”
Ahogy a tolmács lefordította a rendfőnök válaszát, különös, erős érzés
hullámzott végig a testemen. „Az imádságot soha nem láthatja – mondta –,
mert az imádság láthatatlan.” Majd miközben megigazította magán a súlyos
gyapjúköntöst, a rendfőnök folytatta: „Amit láthat, az az, amit azért teszünk,
hogy létrehozhassuk az érzést a testünkben. Az érzés az imádság!”
A rendfőnök válaszának tisztaságába beleszédültem! A szavai azokat a
gondolatokat visszhangozták, amelyek több mint kétezer évvel ezelőtt az ókori
gnosztikus és keresztény iratokban is feljegyeztek. János evangéliumának
(például a 16,24-ben) korai fordításában Jézus arra szólít fel, hogy az
imádságunknak azzal szerezzünk nyomatékot, hogy körülvesszük magunkat
beteljesedett vágyakkal (vagyis érezzük őket), ahogyan a rendfőnök is javasolta:
„Kérdezz rejtett indíték nélkül, és körülvesz a válasz.” Ahhoz, hogy az
imádságaink választ kapjanak, felül kell múlnunk azokat a kétségeinket,
amelyek gyakran együtt járnak vágyaink pozitív természetével. A
bizonytalanságon való felülkerekedésre vonatkozó tanítást követve Tamás
gnosztikus evangéliuma megőrizte Jézus pontos utasításait arra, hogyan kell a
csodákat teremtő érzéseket létrehozni.
Ezeket a szavakat az egyiptomi Nag Hammadi könyvtárában találták meg a
20. század közepén. Nem kevesebb mint két különböző helyen is ugyanazok az
utasítások bukkantak fel, amelyek arra buzdítanak, hogy gondolatainkat és
érzelmeinket gyúrjuk össze egyetlen erővé. A 48. versben például a következő
áll: „Ha ketten [gondolat és érzelem] békében maradnak egymással
ugyanabban a házban, azt fogják mondani a hegynek: »Menj odébb!«, odébb
fog menni.”60
A 106. vers hasonlóan meglepő: „Ha a kettőt eggyé teszitek… ha (azt)
mondjátok: »Hegy, menj odébb!« – odébb fog menni.”61
Ha az utasítások annyira maradandóak, hogy a rendfőnök is egy kétezer éves
tanítás lényegét ismételte el, akkor az a mi számunkra is hasznos lehet. A
rendfőnök és a tekercsek szinte azonos nyelven az imádság egy formáját és egy
nagyon nagy titkot fogalmaztak meg, ami a nyugati világrészben már szinte
teljesen feledésbe merült. Az ezzel kapcsolatos meggyőződések és érzelmek
alkotják a csodák nyelvét.

Érzelem, gondolat és érzés: különálló, ugyanakkor

egymással kapcsolatban álló tapasztalatok, élmények
Ha tényleg képesek vagyunk megragadni, amit a meggyőződés szívközpontú
ereje mesél számunkra a világról, akkor az élet teljesen új értelmet nyer. Olyan
titokzatos erők áldozata helyett, amelyeket nem látunk és nem értünk, a
valóság építőmestereivé válunk. Ehhez azonban nemcsak azt kell megértenünk,
hogy a meggyőződéseink hogyan beszélnek az univerzumhoz, hanem azt is,
hogy megváltoztatásukkal miképpen befolyásolhatjuk ezt a kommunikációt. És
mindez a három különálló, ugyanakkor egymással nagyon is szoros
kapcsolatban álló tapasztalattal kezdődik, amit gondolatként, érzésként és
érzelemként ismerünk.
A 6. ábra egy ősi, misztikus, szanszkrit nyelven íródott szövegből származik.
Azt illusztrálja, gondolatok és érzelmek segítségével hogyan hozhatunk létre
szívközpontú érzéseket és meggyőződéseket a testünkben. A rajzon a lényeg a
test csakraként (szanszkrit kifejezés a „forgó energiakerekekre”) ismert energia-
központjainak az elhelyezkedése. A szanszkrit rendszerben különbséget tesznek
a fejtetőtől lefelé lévő első három, és a gerinc végétől felfelé sorakozó három
csakra között. A szerep, amit ezek a csakracsoportok játszanak
meggyőződéseink létrehozásában, kulcsfontosságúak életünk irányításának
átvételében.
Amikor megértjük a kapcsolatot a gondolataink, érzéseink és érzelmeink
között, azt is felismerjük, hogyan képesek meggyőződéseink hatással lenni a
világra. Míg zikai szinten minden energiaközpont kapcsolódik az endokrin
rendszer valamelyik szervéhez, addig energetikai szinten a csakrák másféle
szerepet játszanak az életünkben. A következő részekben külön fogjuk tárgyalni
az érzelmet, a gondolatot és az érzést, majd illusztrálni fogjuk, hogyan állnak
össze belső élményekké, amelyek aztán a belső valóságunk lesznek.

6. ábra A képen a csakrarendszert alkotó hét energiaközpont látható, amelyek a koronától a

gátig, függőlegesen sorakoznak az emberi testben. Ez a rajz egy ősi szanszkrit kéziratból
származik

Az érzelem meghatározása
Általában a kreativitás alsó három csakráját kötjük össze az érzelmekkel.
Amikor ezekre a központokra tiszta energiaként gondolunk, ezek csak azt a két
alapvető érzelmet képviselik, amelyekre képesek vagyunk az életben: ez a
szeretet és akármi, amit a szeretet ellentétjének gondolunk. Bármilyen
furcsának tűnhet ez első pillantásra, a következőkben majd láthatjuk, ez a
meghatározás azt mutatja, hogy az öröm, a gyűlölet és a béke, amelyeket a
múltban érzelmeknek tartottunk, valójában érzések, amelyek ezeknek az
érzelmeknek a használatából következnek.
A szeretetről mindnyájunknak vannak az életéből átélt élményei. És mivel
mindnyájan egyediek vagyunk, ezek az élmények is azok. Tehát amikor a
szeretet ellentétjéről beszélünk, ez a különböző embereknél különböző lehet.
Egyesek számára ez a félelem megtapasztalása, másoknak lehet, hogy a
gyűlöleté. Mindegy, minek nevezzük, amikor lejutunk a legmélyebb tanítások
csupasz lényegéig, a szeretet és annak ellentétje valójában ugyanannak a
dolognak a két aspektusa, ugyanannak az erőnek a két polaritása, ami nem
más, mint az érzelem.
Az érzelem az az erőforrás, ami az életünkben működtet minket. A szeretet
vagy a félelem a hajtóerő, ami átlendít az ellenállás falain és a korlátokon,
amelyek elválasztanak minket a céljainktól, álmainktól és vágyainktól. Ahogyan
minden motor termelte energiát munkába kell fogni, hogy hasznos legyen, úgy
az érzelmek erejét is terelgetni és fókuszálni kell, hogy hasznosak legyenek
számunkra az életünk során. Amikor nincsenek határozott céljaink, az
érzelmeink szétszórttá és kaotikussá válhatnak. Biztosan mindnyájan
találkoztunk olyan emberekkel, akik életében a dráma és káosz ebből ered.
Bár ez a két érzelem az erő forrása az életünkben, ez esetenként lehet pozitív
és negatív is. Az érzelmeink szolgálhatnak minket, ugyanakkor pusztítóak is
lehetnek. Ezt az határozza meg, hogy képesek vagyunk-e hámba fogni és a
megfelelő irányba terelni őket. És ez az a pont, ahol belép a képbe a gondolat
ereje.

A gondolat meghatározása
A gondolatokat testünk felső három energiaközpontjával – a logikához és a
kommunikációhoz kapcsolódó csakrákkal – kötjük össze. Ha az érzelmeket
erőforrásnak tekintjük, a gondolatok alkotják azt az irányítórendszert, ami
mozgatja és a helyes irányba tereli az érzelmeket. Tehát bár a gondolataink
fontosak, önmagukban kevés erejük van. Mérnöki szakszavakkal úgy írhatjuk
ezt le, hogy a gondolat egy valós és az életünkben történő esemény
vektorenergiája (valós erő) helyett skaláris energia (potenciális erő), amely
körülvesz egy lehetséges helyzetet. Ez a biztonsági lökhárító megakadályozza,
hogy az elménken átfutó minden gondolat megvalósuljon. Amint azt az alábbi
statisztikákból láthatjuk, ez nagyon hasznos dolog.
A National Science Foundation (Nemzeti Tudományos Alap) néhány évvel
ezelőtt közzétett felmérése szerint egy átlagembernek óránként nagyjából ezer
gondolata támad. Attól függően, hogy „gondolkodó” embernek számítunk,
vagy sem, naponta 12 ezer és 15 ezer közötti gondolat futhat át az elménken.
Kíváncsiságból néha megkérek barátokat és munkatársakat, hogy osszák meg
velem, mit gondolnak. Ilyenkor hamar rájövök, hogy a gondolataik nagy része
olyasvalamire vonatkozik, amit szívesebben megtartottak volna maguknak!
Nagy szerencsénkre futó gondolataink legtöbbje az is marad: rövid bepillantás
abba, ami lehetne, ami jöhetne már, vagy ami volt.

Az érzés meghatározása
Egy gondolat az érzelem üzemanyaga nélkül csak egy gondolat marad – nem jó
vagy rossz, nem helyes vagy helytelen. Önmagában elenyésző hatást gyakorol
bármire, és az elmében a lehetőség elképzelése az, ami megmarad: annak a
magja, hogy mi lehetne, időben felfüggesztve – ez pedig ártalmatlan, és
viszonylag erőtlen.
Az életre keltő érzelmi üzemanyag nélküli gondolatot kívánságnak nevezzük.
Annak ellenére, hogy valószínűleg jó szándékúak, a kívánságaink nagyon kis
hatással vannak a testünkre vagy a világra – egészen addig, amíg életre nem
keltjük őket.
Ahogy a 7. ábra mutatja, amikor az elménkben összekapcsoljuk a
gondolatainkat az érzelmek alsó energiaközpontokból kisugárzó erejével, azzal
érzéseket hozunk létre. Az érzés tehát az egyesülése a gondolatnak és a
gondolatunk iránti szeretetnek vagy félelemnek az üzemanyagával. És most,
hogy megvan az érzések meghatározása, megérthetjük, hogyan különböznek az
érzelmektől.
Természetesen, noha csupán két alapvető érzelem létezik – a szeretet és a
félelem –, végtelen számú érzést tapasztalhatunk meg. Ezek lehetnek például:
harag, együttérzés, düh, féltékenység, hála, hitetlenkedés és béke, hogy csak
néhányat említsek. Mérnöki megfogalmazásban ezek az energia vektorformái.
Más szóval az érzések ott vannak, ahol történik valami, és nagyon hatékonyak
lehetnek! Az érzéseink megváltoztathatják a világot.

7. ábra Amikor összekapcsoljuk a gondolatainkat az ezekre vonatkozó szeretet vagy félelem

érzelmeivel, érzéseket hozunk létre. Az érzéseket a következőképpen határozzuk meg:
 „gondolat és érzelem egyesülése”. Ezek képezik a meggyőződéseink alapját, és a szívünkben
jönnek létre

A meggyőződés: egy különleges érzésfajta

A meggyőződés az érzés egy formája. Amikor valamiről meg vagyunk győződve,
akkor általában – gyakran erős – érzést is táplálunk az iránt a valami iránt.
Ennek a kijelentésnek az igazával kapcsolatban gyorsan elillan bármilyen kétely,
ha megkérünk valakit, hogy ossza meg velünk gondolatait egy erkölcsi gyökerű,
a legmélyebb meggyőződéseit lángra lobbantó témáról.
A halálbüntetés, az őssejtkutatás, hogy az iskolában kreacionizmust vagy
evolúciót tanítsunk-e, az abortusz, az asszisztált öngyilkosság mind olyan
témák, amelyek erős helyeslő vagy helytelenítő érzéseket váltanak ki belőlünk.
Bár lehet, hogy nem is mindig vagyunk tisztában azzal, valójában hogyan
állunk hozzá egy-egy ilyen témához, ha valamelyik felmerül egy beszélgetés
során, az érzelmi reakciónk intenzitása jó irányjelző lehet arra nézve, hogyan
viszonyulunk korunk legégetőbb problémáihoz. Az érzéseink vagy így, vagy
úgy, de arra épülnek, amit hiszünk.
Ahhoz, hogy meg tudjuk határozni, mi különbözteti meg a meggyőződéseket
például a mindennapi haragtól, együttérzéstől vagy szomorúságtól, közelebbről
meg kell vizsgálnunk azt, ahogyan ezek az érzések létrejönnek.

A megérzések jelentősége
Az érzést olyan gondolatok eredményeként határoztuk meg, melyeket a két
lehetséges érzelem – a szeretet vagy a félelem – egyike lát el energiával. Ami a
meggyőződést különlegessé teszi, az az, hogy néha mintha gondolat nélkül –
vagy legalábbis tudatos gondolat nélkül – jönne létre.
Mindnyájan érzékeltünk már 15. meggyőződéskód:
olyan meggyőződést, ami mintha A meggyőződések és az ezekkel kapcsolatos
egyszerűen a semmiből bukkant érzések az a nyelv, am a valóságunkat alkotó
volna fel, például amikor az az kvantumanyaghoz „beszél”.
érzésünk támad, hogy rossz
helyen vagyunk rossz időben. És bár nincs rá érthető magyarázat, egyszerűen
tudjuk, hogy így van. Általában az szolgálja legjobban az érdekeinket, ha
tiszteletben tartjuk a hirtelen támadt meggyőződéseinket. Később, egy
biztonságos környezetben felidézhetjük a helyzetet és megvizsgálhatjuk, vajon
mitől kapcsolt be a „belső vészjelzőnk”. Ilyenkor gyakran arra jövünk rá, hogy a
meggyőződéseinket nem a tipikus érzéseinket létrehozó szeretet vagy félelem
érzelmei, hanem valami más indította be. Ez a valami az az erő, amit sok ember
egyszerűen a test igazságának, a test rezonanciájának, vagy egyszerűen csak
rezonanciának nevez.
A legegyszerűbben fogalmazva, a rezonancia energiacsere két valami között.
Ez egy kétoldali esemény, amelynek során mindkét „valami” lehetőséget kap,
hogy egyensúlyba kerüljön a másikkal. A rezonancia nagyon fontos szerepet
játszik az életünk során minden területen, kezdve a televíziónknak és
rádiónknak a kedvenc csatornánkra való behangolásától egészen addig a
felejthetetlen érzésig, amikor egy másik ember egyenesen a szemünkbe néz, és
azt mondja: „Szeretlek”. Annak átélése, amit hiszünk, az minden tekintetben a
rezonanciáról szól közöttünk és a tények között, amelyekkel éppen
szembesülünk.
Ahhoz, hogy világosan megértsük, mi a rezonancia, nézzük meg azt a példát,
amikor ugyanannak a szobának a két sarkában elhelyezett két gitár
rezonanciáját vizsgáljuk. Ahogy megpendítjük valamelyik gitár legmélyebb
húrját, a másik hangszeren elkezd rezegni ugyanaz a húr, mintha azt is
megpendítettük volna. Annak ellenére, hogy a másik gitár a szoba másik
sarkában van, és zikailag senki nem érintette meg, reagálni fog az első gitár
rezgésére, mert mindkét gitár egyenlő képességgel rendelkezik egy bizonyosfajta
energia megosztásában. Ebben az esetben ez az energia a téren és a szobán
áthaladó hullám formájában jelenik meg.
És ugyanígy érzékeljük a meggyőződéseket az életünkben.
Az egymásra hangolt két gitárhoz képest mi saját magunk vagyunk olyan
energialények, akik képesek hangolni a testüket és osztozni különbözőfajta
energiákon. Amikor a gondolataink a gyelmünket egy látványra, elhangzott
szavakra, vagy valami másképpen megtapasztalt dologra terelik, a zikai
testünk reagál annak az élménynek az energiájára. Amikor ez velünk rezonál,
keletkezik bennünk erre egy testközpontú válasz, ami azt sugallja, hogy amit
láttunk vagy hallottunk, az „igaz” – legalábbis annak véljük abban a
pillanatban. Ez az, ami olyan érdekessé teszi a test igazságát.
Függetlenül attól, hogy ez az információ vagy élmény tényleges-e vagy sem –
ez a fajta igazság nem erről szól. A rezonanciát érzékelő személy hiszi, hogy
igaz. És abban a pillanatban az ő számára igaz is. Az illető múltbeli élményei,
észlelései, ítéletei és feltételezései alakítják azzá az élményt, amit abban a
pillanatban érez.
Legalább ennyire érdekes lehet, hogy ha ugyanez a személy egy héttel később
ugyanilyen helyzetben találja magát, esetleg azt érzi, hogy már nincs meg a
rezonancia. És mivel ez hiányzik, már nem is igaz. Ez azért történhet, mert az
illető észlelési szűrői időközben megváltoztak, és már másképpen hisz, mint egy
héttel korábban.
A test igazságának megtapasztalásakor az emberek gyakran érzékelnek zikai
benyomást, ami arról árulkodik, hogy együtt rezonálnak azzal, amit éppen
megtapasztaltak. Libabőr, fülzúgás, és az arc, a mellkas vagy a kar kipirosodása
gyakori együttjárója a test igazságának.

Rezonancıa bevetésen
A rezonancia kétoldalú érzékelés. Amellett, hogy elárulja, számunkra mikor
igaz valami, ugyanakkor egy védelmi mechanizmus is, ami gyelmeztet, ha
esetleg potenciálisan káros helyzetbe kerülnénk. Amikor például egy
közmondásos „sötét sikátorban” találjuk magunkat, valóban azt érezzük, hogy
rossz helyen vagyunk, rossz időben. A testünk „tudja” ezt; és a jelentkező
tünetek az enyhe, általános, egész testre kiterjedő gyengeségtől, amikor mintha
valami hirtelen kiszívta volna belőlünk az összes erőt, egészen szélsőséges
állapotokig terjedhetnek, amikor az élmény vagy az információ annyira
sokkoló, hogy hideg verejték önt el, az arcunkból kifut minden vér és
halálsápadtak leszünk, felkészülve az „üss vagy fuss” helyzetre.
Érdekes, hogy gyakran ugyanezek a reakciók jelentkezhetnek hazugságok,
vagy legalábbis olyan információk hallatán, amelyeket a testünk nem érez
igaznak. Bár az is lehet, hogy egyszerűen nincs tudomásunk az összes tényről,
vagy hogy a tudomásunkra jutott tényeket helytelenül ítéljük meg, a lényeg itt
az, hogy abban a pillanatban, amikor hazugságot sejtünk, annak a pillanatnak
az élményére reagálunk. Ha valaki olyasmit mond nekünk, amiről minden
kétséget kizáróan tudjuk, hogy hamis, feszültséget érzünk a testünkben,
mondjuk úgy, bejelez a „hamisságdetektorunk”.
Bár ez nem mindig az adott pillanatban ismerhető tényeken alapul, az
ösztönös reakciónk arra, amit mások megosztanak velünk, felbecsülhetetlenül
értékes eszköz lehet olyan helyzetekben, mint egy romantikus kapcsolat,
amelyben hűtlenség gyanúja merül fel, vagy akár amikor elolvassuk a boltban
kedvenc kekszünk címkéjét, amelyen az áll, hogy a termékben lévő
adalékanyagok és zsiradékok semmiféle „egészségre káros anyagot nem
tartalmaznak”.
Nemrégiben történt egy ilyen esemény a családunkban, amikor is az
ajtónknál megjelentek a „fadoktorok”, hogy lepermetezzék az egész kertünket
valami rovarirtóval, ami majd megvédi a szomszédot bizonyos rovaroktól.
Miután közölték velünk, hogy a vegyszer teljesen „ártalmatlan” állatokra és
emberekre, de még a gyerekekre is (akikre én mindig is emberként gondoltam),
azt az utasítást kaptuk, hogy 24 óráig ne lépjünk mezítláb a fűre, a
háziállatainkat és a gyerekeket ne engedjük ki, és jó alaposan takarítsa le
mindenki a cipőjét, mielőtt belép a házba.
Noha nem végeztem kutatást a rovarirtóval és a gyártóval kapcsolatban, és
nem volt okom megkérdőjelezni az előttem álló ember szavait, aki őszintén
hitte azt, amit a munkáltatója mondott neki, tudtam, hogy amit hallok, nem
igaz. Ennek hatására az első szavak, amik kibuktak belőlem, a következők
voltak: „Ha a vegyszer tényleg olyan »biztonságos«, akkor miért szükséges ez a
nagy elővigyázatosság?”
Némi gyors keresgélés után az interneten, a gyanúm beigazolódott. A
rovarirtó, amit a kertemben használni akartak, egy csomó egészségügyi
probléma okozója volt. Mintha a cégnek meggyőződése lenne, hogy amíg a
termékük hatására nem lesznek háromfejű hangyák a kertben egy héttel
később, addig nyugodtan használhatják!
A kulcs itt az, hogy nem kell gondolkodnunk a tapasztalatunkon ahhoz, hogy
eldöntsük, számunkra igaz-e vagy sem. A testünk már tudja a választ, és olyan
jelekkel válaszol, amelyeket mindnyájan ismerünk. És ezek azok a
tapasztalatok, amelyek jelzik nekünk, mikor fogadunk el valamit igazként az
életünkben, és mikor nem. A kérdés a következő: Elég bátrak vagy bölcsek
vagyunk, hogy meghallgassuk?

Ugrás előtt nézzünk körbe

Az ösztönös megérzés néha előre elárulja valamiről, hogy az helyes vagy
helytelen. Ez az előnye annak, hogy képesek vagyunk idő előtt előre
gondolkodni valamivel kapcsolatban. Az elménkben előre megformáljuk, és
minden irányból ellenőrizzük, előnyöket és hátrányokat keresve, amikor az a
valami még csak lehetőség. A tudósok szerint mi vagyunk az egyetlen
életforma, amely a gondolkodási képességeit ily módon használja. Pontosan ez
lehet az oka, amiért a meggyőződéseinkkel kapcsolatos gondolkodás képessége
ilyen rugalmas részét alkotja a természetünknek.
Rebecca Saxe, a Massachusettsi Műszaki Egyetem (MIT) Agy és Kognitív
Tudományok tanszék adjunktusa azt írta egy 2004-es tanulmányában, hogy a
következtetés alkalmazásának képessége olyan dolgokra, amelyekben hiszünk,
„korábban fejlődik ki és sokkal tovább ellenáll a leépülésnek, mint bármelyik
másik, hasonlóan strukturált logikai következtetés”.62
Amikor gondolatokat, érzéseket és érzelmeket mérlegelünk egy helyzet
szimulációjaképpen, mielőtt szembekerülnénk vele, megnyitjuk az ajtót
ezeknek a különálló, ugyanakkor egymással kapcsolatban álló érzékeléseknek
egy rendkívül hatékony használati módjához. Amikor pontosan
meghatározzuk, hogy szeretjük-e az elképzelt dolgokat vagy sem, azzal egyúttal
azt is eldöntjük, hogy azok életre keljenek-e, és ha igen, mikor. Más szóval az
elménk olyan, mint egy szimulátor, és a gondolataink azok, amelyek végzik a
szimulációt. Hagyják, hogy végigjátsszunk egy adott helyzetet az összes benne
rejlő lehetőséggel, mielőtt az megtörténne. A helyzet előnézetének fontos része,
hogy lehetőséget kapunk megvizsgálni tetteink kimenetelét és következményét
még azelőtt, hogy cselekedtünk volna.
Még mérnökként dolgoztam különböző cégeknél, amikor volt egy barátom,
aki, amikor tudni szerette volna, hová vezet egy éppen aktuális romantikus
kapcsolata, így használta a gondolatait. Azt nem mondom, hogy tudatosan
tette. Akkoriban, amikor szemlélője voltam ennek a folyamatnak, úgy tűnt,
hogy az ő esetében ezek a kapcsolati képzelődések olyan régen folynak, hogy
időközben megszokottá és öntudatlanná váltak. Lenyűgözött, ahogyan képes
volt jeleneteket lejátszani a fejében, és látta a kínos helyzeteket és
kellemetlenségeket is, amelyekbe így belekerülhetett volna.
Néhány perccel azután, hogy találkozott egy új, lehetséges romantikus
partnerjelölttel, a barátom az elméjében már előre elképzelte, milyen lesz a
kapcsolatuk és az idővel hová fog vezetni. Bár bizonyos fokig ezt bárki
megteheti, a barátom ezt a lehetőséget extrém szintre fejlesztette.
Az ebédszünetben, egy szemináriumon vagy konferencián, de néha még a
zöldségesnél is a pénztár előtti sorban várakozva találkozott egy-egy nővel, akit
rendkívül vonzónak talált. Annyira már ismertem, hogy amikor elkezdett
nekem egy ilyen történetet mesélni, már tudjam, hogy mi következik. Az első
találkozást követő néhány perc valahogy így zajlott:
A barátom váltott néhány szót új ismerősével, és az elméje máris elkezdett
száguldani a jövőben, megvizsgálva az összes lehetőséget arra nézve, hogy
milyen lehet az élet ezzel a nővel. Nagyjából egy évig randevúzgatnak, majd
összeházasodnak. Nem sokkal ezután családot alapítanak – már persze akkor,
ha az új tanácsadói vállalkozásuk, amit együtt kezdenek el, és amihez sokat kell
utazni, nem foglalja le őket annyira, hogy ne legyen idejük egy gyerekre. Az ő
korukban azonban meddig lesznek képesek ilyen frekvencián pörögni? Lehet,
hogy jobb lenne, ha örökbe fogadnának egy gyereket, és az üzleti utakra
magukkal vinnének egy dadát. És így tovább…
Hallgattam a barátom spekulációit a lehetőségekről, amíg aztán hirtelen
felriadt az ébren álmodozásból, kissé szégyenlősen rám nézett, és rádöbbent,
hogy fejben lejátszott egy egész életet egy nővel, akit alig húsz perce ismert!
Ennek a történetnek az a lényege, hogy ha a barátom minden gondolata
megvalósulna az életben, a dolgok nagyon gyorsan nagyon furcsává
változnának. Bár mindnyájan használjuk a potenciális jelenetekről és logikus
következményekről való gondolkodás képességét, remélhetőleg sokkal
tudatosabban és kevésbé intenzíven tesszük ezt, mint az én mérnök barátom.

Gondolatok, kívánságok, megerősítések és ımádságok

A megerősítések tapasztalata tökéletes példa arra, hogyan működik a gondolat
ereje. Ismertem olyanokat, akik életük minden napján használták ezt – ragadós
cetlikre rkáltak emlékeztetőket, amit aztán a fürdőszobai tükörre, az autó
műszerfalára vagy a munkahelyi számítógép monitorjára ragasztottak. Egy nap
százszor, ezerszer megismételtek egyes szavakat, olyan dolgokat motyogva
maguk elé, mint „Mindjárt találkozom a tökéletes társammal” vagy „Jólétben
élek most is, és minden múlt-, jelen- és jövőbeli megnyilvánulásomban”.
Időnként megkérdeztem tőlük, hogy tényleg működnek-e a megerősítéseik.
Néha az volt a válasz, hogy igen. De gyakran az, hogy nem.
Amikor a barátaim esetében nem vált be a megerősítés, megkérdeztem tőlük,
hogy szerintük ennek mi lehet az oka? Volt egy közös szál, ami minden
magyarázatot összekötött. Minden olyan esetben, amikor a megerősítés nem
működött, az illető nem tett mást, csak ismételgette a szavakat, amelyek mögött
nem volt semmi érzelem. A megerősítést úgy kell a szeretetünk erejének
üzemanyagával ellátni, mintha az már eleve teljesült volna, mert az új helyzet
csak így válhat valóssá az életünkben. És szerintem ez a kulcs a sikeres
megerősítéshez, továbbá ez különbözteti meg egy kívánságtól és egy üres
gondolattól.

Gondolatok és kívánságok

Ahogy korábban már említettem, a gondolat egyszerűen csak annak a képe az

elménkben, hogy mi lehetséges, vagy egy adott helyzetben – kapcsolatoktól
gyógyulásig – mi válhat lehetségessé. A szeretet vagy félelem tápláló energiája
nélkül a gondolatok nagyon csekély saját erővel rendelkeznek, és marad az, ami
van. Az ebben a fejezetben korábban leírt gyógyulási történetek esetében az
elképzelés, hogy egy személy felépülése milyen lehet, és ez hogyan változtatná
meg az illető életét, példa a gondolatra. Bár fontos, hogy hol van az a pont,
ahol a gyógyulás kezdetét veszi, a gondolat maga nem elég a beindításához.
A vágy vagy remény egy gondolat életre keltéséhez az életet adó érzelem
nélkül a kívánság – egyszerű elképzelése a lehetségesnek. Az érzelem nélkül,
ami ahhoz kell, hogy átsegítse a valóság világába, a kívánság csupán egy
elvarratlan szál. Tarthat néhány másodpercig, évekig, vagy akár egy egész életen
át is mint annak az elképzelése, hogy mi lehetne, ott lebegve az időben.
Példa: Egyszerűen remélni, kívánni, vagy mondogatni, hogy egy gyógyulás
sikeres, elenyésző hatással van egy bizonyos helyzetre. Ilyenkor még nem
érkeztünk el a meggyőződéshez – a bizonyossághoz, ami annak elfogadásából
következik, hogy amit gondolunk, az igaz, azzal párosulva, amit igaznak érzünk
a testünkben –, amitől egy kívánság valósággá válik.
Megerősítések és mádságok
Egy gondolat, amit áthat az érzelem energiája, hozza létre az érzést, ami azt
életre kelti. Amikor ez megtörténik, azzal létrehozunk egy megerősítést és egy
imádságot is. Mindkettő az érzésekben gyökerezik – egész pontosan abban az
érzésben, hogy a következmény már létrejött, megtörtént. A kutatások azt
mutatják, hogy minél világosabban és konkrétabban gondolkodunk, annál
nagyobb az esély a sikeres eredményre.
A rendfőnök szavai: „az érzés maga az imádság” – ezért olyan nagy
jelentőségűek. Olyan tanítások eredményezték, amelyek több mint ötezer éven
át következetesek és igazak voltak.
Példa: Egy sikeres megerősítés vagy imádság a gyógyulásra a beteljesült
következményből származó érzésen alapul. Vagyis mintha a gyógyulás már
bekövetkezett volna. A már megtörténtek miatt érzett hálán keresztül hozzuk
létre a változást az életünkben, ami tükrözi az érzéseinket.
Meggyőződések: a tudat programjaı
„Valamit csak látsz, ámbátor Kívülnek látszik, de Belül van / Képzeletedben,
melynek a Halandóság Világa csak az Árnya.”63 [Szerb Antal fordítása] Ezekkel a
sorokkal William Blake, a költő, az erőre emlékeztet, ami mindnyájunkban
benne él, a nap minden pillanatában. Bár a szavak változtak, a hasonlóság
Blake és a buddhista tradíció üzenete között félreérthetetlen.
Ha, amint azt mondják, „Valóság csak ott létezik, ahol az elme gyújtópontot
hoz létre”, és minden, amit érzékelünk, „ámbátor Kívülnek látszik, de Belül
van”, akkor egyértelműen a meggyőződéseink azok a programok, amelyek
meghatározzák az érzékeléseinket.
A 19. század végén, 20. század elején élt William James korának egyik
legbefolyásosabb személyisége volt. A modern kor reneszánsz embereként
nagyon határozott meggyőződése volt a tudatnak és a meggyőződésnek az
életünkben betöltött szerepéről, jóval azelőtt, hogy pszichológussá lett volna.
1904-ben megjelent „Létezik-e a tudat?” című írásában kijelenti, hogy néha az,
amit tudatosan érzékelünk, felfoghatatlan, és „gondolatként jelenik meg”.64
Ugyanakkor, mondja James, máskor ez az életünkben realizálódó „valamiként”
jelenik meg. Amikor az utóbbi történik, James szerint a meggyőződés ereje az,
ami megteremti a valós tényt.
Bár már meghatároztuk a meggyőződést, és olvastunk példákat a működésére,
ez továbbra is az egyik legmegfoghatatlanabb az érzékelések sorában. És
pontosan ezért nagyon nehéz módosítani rajta. Amikor tényleg hiszünk
valamit, akkor van egy érzésünk ezzel kapcsolatban. Nevezhetjük ezt ösztönös
vagy belső megérzésnek, a kulcs a változáshoz az, hogy a meggyőződés mélyen,
talán ősi szinten megragad bennünk. Bár ahhoz nem kell megértenünk a
meggyőződést, hogy átélhessük, a működését mindenképpen ismernünk kell
ahhoz, hogy az életünkben hasznosítani tudjuk az erejét.
Ha úgy gondolunk a meggyőződésre, mint az univerzumot programozó
kódra, és ha a kis programok az életünkben tényleg apró tükörképei (fraktáljai)
az univerzum nagyobb programjainak, akkor egy számítógépes program
felépítésének megértése arra is rávilágíthat, hogyan alakulnak ki a
meggyőződések. Tehát először is vizsgáljuk meg a sajátjainkat úgy, mintha azok
egyszerű programok lennének. Ily módon a meggyőződéssel kapcsolatos
homályos elképzelés olyan alakot és formát ölt, amivel dolgozhatunk! Azt
pontosan látjuk, hogy a belső érzékeléseink hogyan hatnak a külső világra.
Talán ennél is fontosabb, hogy azt is kideríthetjük, mit kell másképpen
csinálnunk, hogy a szívünk vágyait életünk valóságává változtassuk.
Lehet, hogy feleslegesnek tűnik a megállapítás, miszerint egy számítógépes
program célja elvégezni a feladatokat, ezt nagyon fontos azelőtt leszögezni,
hogy úgy kezdenénk el gondolni a meggyőződésre, mint egy programra. Ha egy
teljesen új meggyőződést szeretnénk létrehozni vagy megváltoztatni egy már
létezőt, teljesen biztosnak kell abban lennünk, hogy mit akarunk elérni. Egy
zavaros meggyőződés kétségkívül zavaros eredménnyel jár.
A programok lehetnek összetettek vagy egyszerűek. Némelyek szó szerint
több millió sornyi számítógépes kódot tartalmaznak, ugyanakkor olyanok is
vannak, amelyek három egyszerű állításból állnak. De függetlenül a méretüktől,
minden program ugyanazokat az alapvető részeket tartalmazza, amelyek
parancsokat adnak a program beindítására (elkezd), utasításokat arra, hogy mit
kell csinálni (dolgozik), és közlik, amikor a munkát elvégezték (befejez).
Mielőtt egy bizonyos programhoz hozzákezdenének, a számítógépes
programozók gyakran nagy vonalakban felvázolják, mit szeretnének elérni.
Mivel ez nem maga a program, ezt gyakran nevezik pszeudokódnak. Ahogyan
egy iskolai dolgozat vázlata tartalmazza a lényeget, és pontokba szedve mindazt,
amit még bővebben meg kell vizsgálni, úgy a pszeudokódban is benne vannak a
kulcsfontosságú elemek, amelyeket a program teljesíteni fog.
Mivel a célunk annak a tudásnak a használatával, amit az elektronikus
programokkal kapcsolatban már elsajátítottunk, a tudat programjainak
megértése, tekintsünk úgy a gondolatra, érzésre és érzelemre, mint ennek a
szoftvernek az egyenértékű részeire. A 8. ábrán láthatjuk, hogy a belső érzéseink
hogyan játsszák el ugyanazt a szerepet a tudatban, amit a megfelelőik a
számítógépeinkben.

8. ábra A számítógépes programok három alapvető eleme és ezeknek az univerzum

tudatprogramjaiban található megfelelői
Az elkezd parancs

Egy elektronikus számítógépben az „elkezd” parancs az, ami elindít egy

programot, és működteti a dolgokat. Ez egy speciális utasítás, ami tartalmazza a
program működéséhez szükséges összes információt, beleértve az egyes
szimbólumok értékét, valamint azt, hogy a számítógép hányszor végezzen el
egy feladatot. Amikor létrehozunk egy meggyőződést tudatszámítógépünkben,
a gondolat felel meg a kezdési parancsnak.
A gondolatainkkal egybe tudunk gyűjteni mindent, ami ahhoz kell, hogy
megvizsgáljunk egy élményt még azelőtt, hogy átélnénk. Amikor például azt
fontolgatjuk, hogy belevágjunk-e egy új kapcsolatba, összegyűjthetjük az összes
információt, ami segíthet a döntésben. Ha egy romantikus kapcsolatról van
szó, végigvesszük a másik személy tulajdonságait, álmait, céljait és vágyait, hogy
lássuk, az útjaink összeegyeztethetőek-e. Kérdéseket tehetünk fel arról, hogy a
másik személy hol és hogyan szeretne élni, és fontossági sorrendben hol áll
számára a karrier és a gyermekvállalás.
Ez az információgyűjtés és értékrend-meghatározás olyan, mint a kezdési
parancs az elektronikus számítógépünkben. Ahogyan minden hozzávalóra
szükség van ahhoz, hogy egy igazán nom ételt készítsünk, ez egy fontos lépés
a meggyőződésprogram elkezdése előtt.

A dolgozık parancs

A „dolgozik” parancsok mondják meg a programnak, hogy mit csináljon.

Értelmet adnak az információknak, amelyeket a kezdési parancs azonosított, és
azokat hasznos és értelmes módon egyesítik. A dolgozik parancs megfelelője az
érzelem.
Az emlékezetünkbe idézett dolgok iránt érzett szeretetünk vagy félelmünk az,
ami életet ad nekik. Az előbb említett romantikus kapcsolat esetében talán
biztosan állíthatjuk, hogy a szeretet az érzelem – a dolgozik parancs –, ami
üzemanyaggal látja el a partnerünkkel kapcsolatos gondolatainkat. A
lehetőségek iránti szeretetünk, amit az új kapcsolat hoz az életünkbe, határozza
meg az érzéseket és meggyőződéseket, amiket tapasztalunk. Az álmok, célok és
vágyak, amelyek közösek az új partnerünkkel, vagy a szeretettel teli törekvésünk
a másik álmainak megvalósításáért indítják be az eseményeket, amelyek aztán
az életünk valóságává válnak.
A befejez parancs

A tudatprogramunk szerkezete szempontjából a „befejez” parancs inkább a

folyamat kezdetét, mintsem a végét jelöli. Jelzi azt a pontot, ahol minden
részlet összeállt, és ahol meggyőződésünk a befejezett formájában most már
életünk egy mintájává válhat, hogy kifejezze azt, amit magunkban
létrehoztunk. Mivel a szívünk a befejezett meggyőződéseket átalakítja
hullámokká, amelyek információt szállítanak a testünk minden részébe és a
világba, amit hiszünk, az lesz a nyelv, ami „beszél” az univerzumot alkotó
kvantumanyaghoz. A befejez program megfelelője az érzés.
Csak hogy tisztázzuk a dolgokat, ez nem az a fajta „befejezés”, ami csikorogva
leállít mindent. Valójában a meggyőződésprogramunk befejezése épp az
ellenkezőjét teszi: jelzi, miszerint felépült egy új meggyőződés, így a kész
eredmény most már alakot ölthet és valósággá válhat. Abban a példában, amit
használtunk, ez egyenértékű azzal az érzéssel, hogy a kapcsolat már a helyén
van, és partnerünkkel együtt mintha már neki is vágtunk volna a nagy
utazásnak.

Ezeket a dolgokat észben tartva már egyáltalán nem nehéz úgy gondolni az
érzésre és a meggyőződésre, mint a tudat programjaira. És mivel mi vagyunk
azok, akik létrehozzuk ezeket, mi vagyunk a programozók is. Mi választjuk ki,
mely gondolatok lesznek a kezdési parancsok, és melyik érzelem jelzi azt, hogy
készen állunk ezek életre keltéséhez. A meggyőződésprogram belső
technológiájával egyértelműen az életünk építőmesterei vagyunk.
Minden azzal kezdődik, hogy mi történik az elmének nevezett rejtélyes
tartományban, azon a helyen, ahol az érzéseink az idő egy pillanatának
fennmaradó emlékeként összefutnak.
34 John Wheelertől idézte F. David Peat itt: Synchronicity: e Bridge Between
Matter and Mind (Bantam Books, New York, 1987): 4.
35 Ugyanott.
36 „Quantum eory Demonstrated: Observation A ects Reality”, az
eredetiből átdolgozásra került a Weizmann Institute of Science, Rehovot,
Izrael új kiadásában (1998. február 27.). Weboldal:
http://sciencedaily.com/releases/1998/9802270550013.hrm.
37 H. K. Beecher, „ e Powerful Placebo”, Journal of the American Medical
Association, vol. 159, no. 17 (1955. december 24.): 1602–1606.
38 Anton J. M. de Craen, Ted J. Kaptchuk, Jan G. D. Tijssen és J. Kleijnen,
„Placebos and Placebo E ects in Medicine: Historical Overview”, Journal of
the Royal Society of Medicine, vol. 92, no. 10 (1999. október): 511–515.
Weboldal: http://www.pubmedcentral.nih.gov/pagerender.fcgl?
artld=1297390&pageindex=1.
39 Margaret Talbot, „ e Placebo Prescription”, e New York Times (2000. ja-
nuár 9). Weboldal: http://query.nytimes.com/gst/fullpage.html?
res=9C01E6D71E38F93AA35752C0A9669C8B63&sec=health&spon=&p
agewanted=2.
40 Andy Coghlan, „Placebos E ect Revealed in Calmed Brain Cells”, New
Scientist.com (2004. május 16.). Weboldal:
http://www.newscientist.com/article/dn4996.html.
41 Ugyanott.
42 Franklin G. Miller, „William James, Faith, and the Placebo E ect”,
Perspectives in Biology and Medicine, vol. 48, no. 2 (2005 tavasza): 273–281.
43 „Today’s College Students Experience More Anxiety” (2007. június 13.) a
Yale Medical Group weboldalon:
http://www.yalemedicalgroup.org/news/child_607.html.
44 Ugyanott.
45 Arthur J. Barsky, et al., „Nonspeci c Medication Side E ects and the
Nocebo Phenomenon”, Journal of the American Medical Association, vol.
287, no. 5 (2002. február 6.).
46 Robert és Michèle Root-Bernstein, Honey, Mud, Maggots, and Other
Medical Marvels: e Science Behind Folk Remedies and Old Wives’ Tales
(Houghton Mi in, New York, 1998).
47 A Framingham Heart Study on the National Heart, Lung, and Blood
 Institute főoldala. Weboldal:
http://www.nhlbl.nih.gov/about/framingham/Index.html.
48 Rebecca Voelker, „Nocebos Contribute to Host of Ills”, Journal of the
American Medical Association, vol. 275, no. 5 (1996. febráur 7.): 345–347.
49 „International Peace Project in the Middle East”: 778.
50 Merriam-Webster Online Dictionary. Weboldal: http://mw1.merriam-
webster.com/dictionary/faith.
51 Ugyanott, http://mw1.merriam-webster.com/dictionary/belief.
52 Ugyanott, http://mw1.Merriam-webster.com/dictionary/science.
53 Albert Einsteint idézte Michio Kaku egy online cikkben: „M- eory: e
Mother of all Superstrings: An Introduction to M- eory” (2005).
Weboldal: http://mkaku.org/articles/m_theory.html.
54 Doc Childre, Howard Martin és Donna Beech, e HeartMath Solution:
e Institute of HeartMath’s Revolutionary Program for Engaging the Power ot
the Heart’s Intelligence (HarperCollins Publishers, New York, 1999): 33–34.
55 Ugyanott, 24.
56 e shift in energy levels caused by an external magnetic eld is called the
Zeeman e ect. (Zeeman-e ektus: Egy külső mágneses mező által okozott
változás az energiaszintekben.) Weboldal: http://bcs.whfreeman.com/tipler-
modernphysics4e/content/cat_020/zeeman.pdf.
57 e shift in energy levels caused by an external electric eld is called the
Stark e ekt. (Stark-e ektus: Egy külső elektromos hatás által az
energiaszintekben történő változás.) Weboldal:
http://www.physics.csbsju.edu/QM/H.10.html.
58 A e Institute of HeartMath Research Center kutatásokat végez az érzelmi
ziológia és az agy/szív kommunikáció terén, klinikai és szervezeti
kísérleteket végeznek, valamint tanulmányozzák a tanulás és az optimális
teljesítmény ziológiáját. Ezek a statisztikai adatok az agy és a szív közötti
kommunikáció online összefoglalásából, a „Head-Heart Interactions”-ből
származnak. Weboldal: http://www.heartmath.org/research/science-of-the-
heart/soh_20.html.
59 Neville, e Law and the Promise (DeVorss, Marina del Rey, CA, 1961): 44.
60 „ e Gospel of omas”: 131. oldal. Tamás-evangélium (Magyarul: Jézus
rejtett szavai, ford. Hubai Péter et al. Holnap Kiadó, Budapest, 1990.)
61 Ugyanott, 137.
62 Rebecca Saxe, „Reading Your Mind: How Our Brains Help Us Understand
 Other People”, Boston Review (2004. február, március). Weboldal:
http://bostonreview.net/BR29.1/saxe.html.
63 e Law and the Promise: 57.
64 William James, „Does ’Consciousness’ Exist?” Először megjelent: Journal of
Philosophy, Psychology, and Scienti c Methods, vol. 1 (1904): 477–491.
Weboldal: http://evans-
experlentlallsm.freewebspace.com/James_wm03.htm.
 3. FEJEZET

AZ AGYTÓL AZ ELMÉIG:
KI MŰKÖDTETI MEGGYŐZŐDÉSEINK
GYÁRÁT?
„A tudat alatt elménknek n ncsen humorérzéke, nem v ccel, és nem tud
különbséget tenn a valóság és egy elképzelt gondolat vagy kép között.”

– Robert Coll er (1885–1950) mot vác ós író

„A valóság és a képzelet között nem lehet pontosan meghúzn a határt…

m nden létező dolog… képzeletbel .”

– John S. Mackenz e (1860–1935) f lozófus

Az előző fejezetekben láttuk, hogy egy elektronikus számítógép működési elvei

hogyan segítik megérteni a tudatot. Nemrégiben végzett kutatások azt
mutatják, hogy ugyanez az analógia jó úton halad az agy és az elme közötti
kapcsolat tisztázásában. Úttörő jelentőségű könyvében, a Consciousness
Explainedben (A tudat magyarázata) Daniel Dennett, aki a Tufts Egyetem
Kognitív Tudományok karának társigazgatója, azt mondja, hogy kétségtelenül
gondolhatunk úgy az agyra, mint „egyfajta számítógépre”. Ezzel egy olyan
erőteljes metafora áll a rendelkezésünkre, ami segít megérteni, hogyan
használjuk az információt.65 Dennett összehasonlítása segítségével bejárhatjuk
az általa „terra incognitának”, vagyis ismeretlen földnek nevezett területet
aközött, amit a tudomány az agyunkról mond, és amit mi rajta keresztül
érzékelünk.
A modern számítógép „atyjának” nevezett matematikus, Neumann János
egyszer kiszámolta, hogy az emberi agy 280 kvintillió bit memóriát képes
tárolni (ez 280, utána 18 nullával). Az agy nemcsak tárolni képes ezt az
elképesztő mennyiségű adatot, de sokkal gyorsabban képes fel is dolgozni, mint
a kor leggyorsabb számítógépei.66 Ez azért fontos, mert így gyűjtjük, dolgozzuk
fel és tároljuk az élet információit, amelyek meghatározzák a
meggyőződéseinket és azt, hogy ezek honnan származnak.
Az 1970-es években végzett kutatások arra derítettek fényt, hogy az átélt
élmények emlékei nem egy meghatározott helyre korlátozódnak az agyban.
Karl Pribram idegkutató forradalmi jelentőségű munkája például azt mutatja,
hogy az agyi funkciók sokkal átfogóbb jellegűek, mint azt korábban gondolták.
Pribram kutatását megelőzően úgy hitték, hogy egy az egyben kapcsolat van
bizonyosfajta – tudatos és tudat alatti – emlékek, és a helyek között, ahol ezek
az emlékek tárolódnak.
A probléma csak az, hogy az elmélet a laboratóriumi vizsgálatok során nem
működött. A kísérletek azt mutatták, hogy azok az állatok, amelyek agyának
egy – e funkciókért felelősnek hitt – részét eltávolították, megtartották az
emlékeiket. Más szóval nem volt közvetlen kapcsolat az emlékek és az agy egy
bizonyos zikai pontja között. Ebből nyilvánvalóan következett, hogy az agy és
az emlékek mechanikus szemlélete nem ad választ a kérdésre. Valami más
történt – valami, ami egyszerre bizonyult rejtélyesnek és csodálatosnak.
Kutatása során Pribram hasonlóságot vett észre az agy emléktárolásának
módja és az információtárolás egy másik, a 20. század közepén kifejlesztett
fajtája között, ami hologramoknak nevezett mintázatok alkalmazásával
működik. Ha valakit megkérnénk, hogy magyarázza el, mi az a hologram, az
illető valószínűleg azzal kezdené, hogy az egy különleges fajta fotográ a, ahol a
felszínen lévő kép közvetlen fény hatására hirtelen háromdimenziósnak látszik.
Az eljárás során, amellyel ezeket a képeket létrehozzák, lézerfényt használnak, és
ezzel a képet elosztják a lm teljes felszínén. Ez az „elosztottság” az, ami a
hologra kus lmet megkülönbözteti a hagyományos fényképezőgép lmjétől.
Ily módon a felszín minden egyes része tartalmazza az eredetileg látott egész
képet, csak kisebb méretarányban. Ez egy olyan eljárás, amelynek
köszönhetően a „valaminek” minden része tartalmazza az egész valamit. A
hologra kus természet ezt az elvet használja információmegosztásra és jelentős
változtatások – például gyógyító mutáció a DNS-ben – gyors elvégzésére.
Tehát ha az univerzumot galaxisokra, az embereket atomokra, vagy
emlékeket töredékekre osztunk, az elv ugyanaz: minden darab az egészet
tükrözi, csak kisebb méretarányban. Ez a hologram szépsége és egyben ereje: az
általa szolgáltatott információ ott van mindenhol, és megmérhető bárhol.
Az 1940-es években Gábor Dénes zikus egy Fourier-transzformáció néven
ismert komplex függvényegyüttest alkalmazott az első hologram
létrehozásához, amiért 1971-ben Nobel-díjat kapott. Pribram feltételezte, hogy
ha az agy tényleg úgy működik, mint egy hologram, áramköreiben
információkat osztva szét, akkor ugyanúgy kellene feldolgoznia is az
információkat, ahogyan a Fourier-együtthatók teszik. Annak ismeretében, hogy
az agysejtek elektromos hullámokat hoznak létre, Pribram a Fourier-
transzformáció segítségével képes volt tesztelni a mintákat az áramkörökből. Az
elmélete helyesnek bizonyult. A kísérletek azt mutatták, hogy az emberi agy egy
hologram egyenleteinek megfelelően dolgozza fel az információkat.
Pribram egy hologram a hologramban metaforával modellezte az agyat. Egy
interjúban azt mondta: „A hologramok a látórendszerünkben [… ]
hologramfoltok.”67 Ezek egy nagyobb kép kisebb darabjai. „A teljes kép úgy áll
össze, ahogyan egy rovar szemében, amelynek több száz kicsiny lencséje van egy
nagy helyett. [… ] Mire érzékeljük a képet, az egy teljes, egységes mintázattá
fonódik össze.”68 Ez az új módja annak, ahogyan magunkról és az univerzumról
gondolkodunk, közvetlen hozzáférést biztosít minden lehetőséghez, amit
valaha kívántunk és elképzeltünk, amiért imádkoztunk, és amiről álmodtunk.
Minden a meggyőződéseinkkel és az ezekhez hozzásegítő gondolatainkkal
kezdődik. Míg maguk a meggyőződések a szívünkben alakulnak ki, ahogyan
azt az előző fejezetben láttuk, addig a gondolatok, amelyekből származnak, az
agy két rejtélyes területének egyikéből erednek: a tudatos és a tudat alatti
elméből.

Tudatos és tudat alattı elme: pılóta és robotpılóta

Bár nyilvánvalóan csak egy agyunk van, azt tudjuk, hogy a különböző részei
különbözőképpen működnek. A legáltalánosabban elismert különbség az agy
működésében az, ahogyan a tudatos és a tudat alatti elmét érzékeljük. Azt már
régóta tudjuk, hogy mindkettőnek szerepe van annak alakításában, akik
vagyunk. Az új felfedezések azonban azt mutatják, hogy a valóság alakításáért is
nagyban felelősek.
A sikereink és boldogságunk; a bukásaink és a szenvedésünk; egészségügyi
problémáink, amilyen a terméketlenség és az autoimmun betegségek; de még a
várható élettartamunk is mind a tudat alatti meggyőződésekhez kapcsolódnak.
És néha a legártalmasabbak kezdődnek a legkorábban, mivel más emberek
tapasztalatait és élményeit követendő példának tekintjük. Ahhoz, hogy
megérthessük, hogyan alakulnak ki a kapcsolatok az élet és az emlékek között,
és hogyan tudjuk ezeket megváltoztatni, meg kell értenünk a különbséget a
tudatos és tudat alatti elménk között, és azt, hogy ezek hogyan működnek.
A tudatos elme az az agyfunkció, amellyel érzésünk szerint a legszorosabb
kapcsolatban állunk, mivel ez az, amiről leginkább tudomásunk van. Ez az a
hely, ahol azt az énképünket létrehozzuk, amit belülről kitekintve látunk, és
amiről azt szeretnénk, ha mások kívülről befelé tekintve látnának. A tudatos
elménken keresztül információkat gyűjtünk a mindennapi világunkról: a
minket körülvevő emberekről, a pontos időről, az úti célunkról, és arról, hogy
hogyan jutunk el oda. Kielemezzük, feldolgozzuk az összes információt, aztán
terveket készítünk arról, hogy mit fogunk csinálni, ha eljutunk oda, ahová
tartunk.
Annak az átélése, amikor egy forgalmas útkereszteződésben az egyik
utcasarkon állunk, gyönyörű példa arra, hogyan működik a tudatos elme, és
milyen könnyedén átveszi a szerepét a tudatalatti. Tudatosan tudjuk, hogy
nekünk az a legjobb, ha megvárjuk, amíg a közlekedési lámpa zöldre vált az
utca túloldalán, mert ekkor kelhetünk át az úttesten biztonságosan. Azt is
tudjuk, hogy vannak olyan emberek, akik nem állnak meg, és elindulnak még
azelőtt, hogy a lámpa zöldre váltana, akár az életüket kockáztatva ezzel! Annak
ellenére, hogy látjuk, amint mások elindulnak, ha mi megvárjuk a zöld lámpát,
az azt jelenti, hogy a tudatos elménk számításba vett minden tényezőt, és ezt a
lehetőséget választotta.
Ha azonban az utcasarkon velünk együtt várakozó emberek egyszerre
elindulnak keresztül az úton, mivel éppen nem jön egy autó sem, és mi
egyszerűen „úszunk az árral”, vagyis velük tartunk, miközben éppen egy
barátunkkal beszélünk mobiltelefonon, akkor valami más történt. Mivel a
gyelmünk a beszélgetésre irányult, nem a közlekedési lámpára
összpontosítottunk. Követtük a többieket, mint a birka, mert a tudat alatti
elménk így döntött. És a tudatalatti nem „gondolkodik” a dolgokkal
kapcsolatban – egyszerűen csak cselekszik.
Ebből a rövid példából is kiderül, hogy a tudat alatti elme teljesen más
szerepet játszik, mint a tudatos elme. Egyrészt kevésbé vagyunk tisztában vele –
hacsak nem tanultuk meg felismerni a nyelvezetét és a működését, lehet, hogy
egyáltalán nem tudunk az ottlétéről. A számítógépes analógiát használva
gondolhatunk úgy a tudatalattira, mint az agy merevlemezére, ami azt teszi,
amit a merevlemezek: tárolja a rengeteg információt.
 A mi tudatalattink valójában mindenről nyilvántartást vezet, amit valaha
átéltünk életünk során. Nem csupán magukról az eseményekről, hanem arról is
naplót vezet, hogy hogyan éreztük magunkat és mit hittünk akkor. Igen,
pontosan… minden gondolat, minden érzelem, minden elismerés és bátorítás,
amit valaha kaptunk – ahogyan a durva szavak, kritikák és árulások is – ott
vannak a tudatalattink merevlemezén.
És ezek azok az élmények, amelyek váratlanul felszínre törnek az életünkben,
látszólag olyan időpontokban, amikor ennek a legkevésbé örülünk!

Kérdés: Mıkor pıhen a tudat alattı elme? Válasz: Soha.

„Rendben – mondhatjuk magunkban –, tudatos vagy tudat alatti
meggyőződések, hologra kus emlékek vagy sem, tegyük fel, hogy az életem
összes eseménye tényleg ott van elraktározva valahol. Miért foglalkozom a
múltbéli tapasztalataimmal, élményeimmel? Talán még most is fontosak
számomra?”
Biztosak lehetünk benne! Méghozzá ezért: a tudat alatti elme sokkal nagyobb
és erősebb, mint a tudatos. Bár ez egyénenként eltérhet, a becslések szerint
mindennapi életünk több mint 90 százalékát a tudatalatti irányítja. Mivel
ehhez azok a funkciók is hozzátartoznak, amelyek nap mint nap életben
tartanak, ezeknek az automatikus reakcióknak a nagy része jó dolog.
Elgondolkodtunk már valaha 16. meggyőződéskód:
azon, milyen lenne az élet, ha a A tudat alatt elme nagyobb és gyorsabb, m nt
tudatalatti nem dolgozna ezen a a tudatos elme, és m ndennap tevékenységünk
szinten? Mi lenne, ha például akár 90 százalékáért felelős.
emlékeztetnünk kellene
magunkat, mikor kell be- és mikor kell kilélegeznünk? Vagy ha egy nom ebéd
után abba kellene hagynunk, bármit csinálunk is, és közölni a testünkkel:
Rendben, test, befejeztem az evést. Kérlek, kezdd meg az emésztés folyamatát!
A minket életben tartó biológiai funkciók miatt a tudat alatti elme jó
barátunk, amely automatikusan végzi a dolgát, hogy mi ezalatt más feladatokra
tudjuk összpontosítani a gyelmünket, amilyen például a szeretet, a szenvedély,
egy kis csokoládé vagy a naplemente. A különbség számunkra a tudatos és tudat
alatti elme működésében, valamint a mindkettő által begyűjtött hatalmas
tömegű információ feldolgozásában rejlik, és emiatt játszik a meggyőződés
központi szerepet az életünkben.
 A tudatos elme rengeteg információt dolgoz fel, de ezt viszonylag lassan teszi,
egyszerre csak egyet-egyet, mint egy számítógép soros processzora. Ezzel
szemben a tudatalatti elménk úgy működik, mint egy számítógép párhuzamos
processzora: felosztja az információt kisebb darabokra, s ezeket különböző
helyekre szétküldi, hogy aztán mindet egyszerre lehessen feldolgozni.
A becslések szerint tudatos és tudat alatti elménk feldolgozási sebességében a
különbség több nagyságrendbeli. Bruce Lipton sejtbiológus például azt
mondja, hogy a tudatos elme nagyjából a számítógép sebességével dolgozik,
vagyis 40 bit információt dolgoz fel másodpercenként, míg a tudatalatti 20
millió bitet másodpercenként.69
Más szóval a tudatalatti 500 000-szer gyorsabban dolgozik. Talán pontosan e
miatt a különbség miatt mondta William James pszichológus azt, hogy a
világot mozgató erő a tudat alatti elmében rejlik. Gyorsan és ösztönösen
dolgozik, anélkül hogy a gondolataink és megfontolásaink az útjába állnának és
lelassítanák.
A gyors és ösztönös reagálás képessége nagyon hasznos lehet, ha hirtelen kell
döntést hoznunk. Ha meglátunk egy felénk tartó teherautót, ami nagyon nagy
és nagyon gyorsan száguld, akkor a tudat alatti elménk reakciójában minden
ott van, ami ahhoz kell, hogy eltávolítson minket a jármű útjából. Nem várja
meg, amíg a tudatos elménk kielemzi a helyzetet olyan kérdésekkel, mint a
következők: Igen, ez valóban egy teherautó, de milyen típus? vagy Vajon pontosan
milyen sebességgel mozoghat az a nagy teherautó, ami felém száguld?
Ha a lassúbb, tudatos elmére várnánk, hogy elvégezze ezt a fajta elemzést,
lehet, hogy túl késő lenne a cselekvésre. Olyan helyzetekben, amikor a
másodperc töredéke alatt kell dönteni, a részletek néha nem számítanak. És a
tudatalattink ilyenkor teszi azt, ami a dolga: sokkal gyorsabban reagál, mint a
gondolkodó elme. Vannak azonban helyzetek, amikor utólag meg zetjük az
árát annak, hogy gyorsan és érzékenyen reagálunk dolgokra – különösen akkor,
ha a reakcióink más emberek meggyőződésein alapulnak, amelyeket az életünk
korai szakaszában megtanultunk utánozni.

Honnan jönnek a tudat alattı meggyőződések?

A kutatások azt mutatják, hogy hétéves korig az agyunk hipnagógiás vagy
álomszerű állapotban van, amikor az elme mindent magába szív a
környezetéből. Ez alatt az idő alatt az ember szó szerint olyan, mint egy kis
szivacs, és azzal tölti a napjait, hogy begyűjt minden lehetséges információt a
körülötte lévő világból. Ilyenkor még nincsen semmiféle szűrő, ami arra utalna,
hogy mi a helyénvaló és mi nem. Minden csak információ, amit fel kell
jegyezni és minden részletét tárolni.
Ebbe beletartoznak azok a dolgok is, amiket később a jó, a rossz és a csúfként
azonosítunk – a bírálatok, részrehajlások, kedvelések és nemkedvelések, és a
körülöttünk élők – különösen az elsődleges gondviselők – viselkedési mintái. A
jezsuita rend alapítója, Loyolai Ignác, talán pontosan e miatt a fogékony
elmeállapot miatt mondta, hogy „Adjatok egy gyermeket a kezem alá hétéves
koráig, és én egy embert adok vissza.”70
Ha nem is a mai szabvány szerinti tudományos értelemben, de Loyolai Ignác
minden bizonnyal tisztában volt a tudat alatti elme erejével, és tudta, hogy ha a
jezsuiták vallási értékeit atal úk fejébe csepegteti bele, ezek a tanok
szolgálnak majd alapul a felnőttkori meggyőződéseiknek. William James
kétségtelenül ugyanerre gondolt, amikor azt mondta: „Ha rájönnének a
atalok, milyen hamar sétáló szokáshalmazokká válnak, akkor talán nagyobb
gyelmet szentelnének a viselkedésüknek, amíg még formálható állapotban
vannak.”71
Akár egy jezsuita iskolában, 17. meggyőződéskód:
akár a családi otthonunkban A legmélyebb meggyőződése nk közül sok a
vagyunk, valósággal elmerülünk tudatalatt ban rejl k, s ezek akkor keletkeznek,
mások tapasztalataiban és am kor agyunk állapota hétéves kor előtt
megenged , hogy magunkba szívjuk mások
élményeiben, egy olyan korban, gondolata t.
amikor ezeket egyszerűen csak
„letöltjük”, mindenféle szűrő és megkülönböztetés nélkül. Tehát egyáltalán
nem meglepő, hogy mások meggyőződései válnak annak alapjává, amit igaznak
tartunk a világgal és saját magunkkal kapcsolatban. Azon a helyen, ahol
létrehozzuk a meggyőződéseinket, nyilvántartást vezetünk minden egyes
nézőpontról, amellyel életünk korai szakaszában találkoztunk – beleértve
minden alkalmat, amikor azt mondták nekünk, hogy bármivé lehetünk, amivé
szeretnénk, és azt is, amikor azt vágták a fejünkhöz, hogy úgysem lesz belőlünk
semmi. Könnyű belátni, hogy mások nézőpontja miért lesz a
meggyőződésünkké.
A gyermekkori meggyőződések néha egész életünkben velünk maradnak,
máskor azonban jó okot találunk arra, hogy megváltoztassuk őket. Mindnyájan
átéltük azt az érzést, hogy a szüleink mindent tudnak és tévedhetetlenek abban,
amit mondanak, ugye? Volt egy időszak az életemben, amikor azt hittem, hogy
apám és anyám mindent tudnak. Csak amikor elkezdtem összehasonlítani a
tanultakat azzal, amit a korombeli gyerekek és a családjaik hittek, jöttem rá,
hogy a világról nagyon sokféleképpen lehet gondolkodni. Ezek némelyike
nagyon távol állt attól, amit Amerika konzervatív hátországának egyik
kisvárosában felnőve tanultam.
Az emlék nagyon érdekes dolog. Néha az élet legfontosabb eseményének
részletei napok alatt elhalványulnak, a hétköznapi pillanatok pedig olyan
emlékekké lesznek, amelyek egész életünkben velünk maradnak.
Emlékszem, egyszer anyámmal ültünk egy folyóparton. Ősz volt, hűvös, és
anyám több takarót is rám terített, hogy ne fázzam. Együtt néztük, ahogy
evezősökkel teli hosszú, keskeny csónakok suhannak el előttünk. Emlékszem az
evezők ritmusára – a mozgás tökéletes volt és sima, és úgy tűnt, egyetlen fodor
sem támad a vízen.
Ugyanígy emlékszem arra is, ahogy apám nyakában ülök, miközben lefelé
haladunk második emeleti apró lakásunkból az utcára vezető kanyargós
lépcsőn. A szomszédunk, Miss Wilkinson ajtaja előtt, a lépcsőfordulóban volt
egy kalitka, benne egy törpepapagájjal, ezelőtt minden reggel elhaladtunk,
miközben kifelé tartottunk a házból.
Amikor korai gyermekkoromnak ezeket az emlékeit elmeséltem anyámnak, ő
hitetlenkedve meredt rám. „Egyszerűen lehetetlen, hogy emlékezz arra az
időszakra – mondta. – Ez akkoriban történt, amikor apád hazatért a katonai
szolgálatból, és mi Rhode Islandre, Providence-be költöztünk, ahol apádat
felvették a Brown Egyetemre. Levittelek a folyóhoz, és miközben a parton
üldögéltünk, az egyetemi evezős csapat őszi edzését néztük. Lehetetlen, hogy
emlékezz ezekre a dolgokra, mert akkor még csak másfél éves voltál!”
Az emlék nagyon különös dolog, mert míg tudatosan csupán az élet apró
töredékeit tudjuk felidézni, amilyenek az én emlékeim is, addig arra gyakran
nem emlékszünk tudatosan, ahogyan a körülöttünk lévők reagáltak a
történtekre. Mivel azonban ekkor igenis jelen voltunk, igenis emlékszünk, és a
tudat alatti élmények lesznek a minták arra, ahogyan a későbbiekben
viszonyulunk a kapcsolatokhoz és az élethez.
Mivel ezek tudat alatti emlékek, sokszor nem is jönnek elő, amikor átvisszük
őket a gyakorlatba, annak ellenére, hogy mások számára ez nyilvánvaló lehet.
De csak azért, mert nem ismerjük fel ezeket a meggyőződéseket azonnal, ez
nem jelenti azt, hogy sosem fogjuk megtudni, mik ezek, vagy milyen hatást
gyakorolnak az életünkre. Mindenki, velünk együtt, kivetíti ezeket a
mindennapi életére. Tükörképként megjelennek legbizalmasabb, romantikus és
baráti kapcsolatainkban, karrierünkben – és még az egészségi állapotunkban is.
A világ nem több és nem kevesebb, mint a tükörképe annak, amit hiszünk,
mind egyénként, mind együttesen, tudatosan és tudat alatt.
A lényeg itt az, hogy napi tetteink 90 százaléka vagy még több is, nem más,
mint az életünk első hét évében begyűjtött információtárból származó reakció.
Ha a gondviselőink egészséges, életigenlő módon viszonyultak a világhoz,
akkor mi élvezzük az ő reakcióik emlékének hasznát. Sajnos nagyon ritkán
találkozom olyan emberekkel, akik őszintén azt mondhatnák, hogy ilyen
környezetben nőttek fel. A valóság az, hogy a legtöbben olyan környezetben
tanultuk meg tudat alatti szokásainkat, amely igencsak vegyes csomag volt. A
mélyen belénk nevelt meggyőződések egy része a világ dolgaihoz való pozitív és
gyógyító hozzáállást eredményezett, másik része ennek pontosan az
ellenkezőjét.

Hogyan találjuk meg tudat alatt meggyőződése nket?

A pozitív meggyőződéseink ritkán okoznak problémát. Nem halljuk az

embereket olyasmiről panaszkodni, hogy túl sok az öröm, vagy túl jó dolgok
történnek az életükben. A negatív minták azok, amelyek problémákhoz
vezetnek. Vagy talán pontosabb úgy megfogalmazni, hogy azoknak a
mintáknak a negatívként való érzékelése az, amiben az élet legkeservesebb dolgai
gyökerezhetnek. Szinte általános, hogy azok az élmények és tapasztalatok,
amelyek miatt az emberek esetenként úgy érzik, hogy csapdába estek vagy egy
helyzetben megrekedtek, a korai életkorban begyűjtött negatív
meggyőződésekben gyökereznek. És pontosan azért, mert ezek tudat alatti
meggyőződések, gyakran nagyon nehéz meglátni őket.
Ezért szoktam arra kérni egy-
Ha képesek vagyunk fel smern a m ntákat,
egy előadás résztvevőit, hogy amelyek emberek, helyzetek és kapcsolatok
töltsenek ki egy előre formájában jelen vannak az életünkben, jó
kinyomtatott kérdőívet, amelyen elképzelésünk lesz az ezek forrásaként szolgáló
tudat alatt meggyőződése nkről.
a gyermekkori gondviselőik
jellemvonásaira vonatkozó kérdések vannak, különös tekintettel azokra,
amelyeket negatívnak tartanak. Ennek célja inkább az ezekről a
jellemvonásokról a gyermekkorban kialakult tudat alatti benyomások és
meggyőződések azonosítása, mintsem annak kiderítése, hogy a felnőttkori
tapasztalatok fényében hogyan látjuk gondviselőinket. (Ezt a témát röviden Az
isteni mátrixban is érintettem, itt azonban arra kérek mindenkit, hogy végezze
el ezt a feladatot maga is.) Az eljárás gyors, egyszerű, és igen hatékony.
Aki szeretne betekintést nyerni a tudat alatti meggyőződéseibe, amelyek
átvetülnek a mostani életére, töltse ki a 9–10. ábrához tartozó táblázatokat az
alatta olvasható útmutatónak megfelelően egy üres papírra vagy a naplójába.

9. ábra Útmutató a táblázat kitöltéséhez, amelynek célja a gyermekkori gondviselők pozitív

és negatív jellemvonásainak azonosítása:

A felső részben (B), soroljuk fel mind a fér , mind a női gondviselők pozitív
(+) jellemvonásait. Ezek lehetnek vér szerinti vagy mostohaszülők, idősebb
testvérek, egyéb rokonok vagy családi barátok. Függetlenül attól, hogy kik
ezek az emberek, a kérdés azokra vonatkozik, akik a fejlődésképes
éveinkben, nagyjából tizenöt éves korig, a gondunkat viselték.
Az alsó részben (A), soroljuk fel ugyanezeknek a gondviselőknek a negatív
(–) jellemvonásait. Megjegyzés: Igyekezzünk a felsorolást arra alapozni,
ahogyan gyermeki ártatlansággal láttuk őket.
Jó tanács: Írjunk csak címszavakat, tömör mellékneveket vagy rövid
kifejezéseket.

Miután befejezték a feladatot, a hallgatókat arra szoktam kérni, hogy

ötletszerűen kiabálják be az általuk feljegyzett egyes szavakat vagy kifejezéseket.
Ahogy már említettem, a negatív tulajdonságok azok, amelyekben a
leggyakrabban megtaláljuk legzavaróbb tudat alatti mintáink nyomait, ezért
azzal kezdjük, hogyan láttuk ezeket a női és fér karaktereinkben.
És ekkor valami igazán érdekes történik a teremben: ahogy egyvalaki
megosztja az emlékét a többiekkel, valaki másban is ugyanaz az érzés támad –
és gyakran ugyanazt a szót használja a kifejezésére. Szinte minden előadáson
ugyanazok a jelzők hangzanak el gyermekkori gondviselőkre:
távolságtartó uralkodó elérhetetlen kritikus
bíráskodó féltékeny szigorú kegyetlen
hűvös félelmetes lelkiismeretlen igazságtalan
Könnyed hangulat támad a teremben, és mindenki elkezd nevetni a
hallottakon. Ha nem tudnánk, azt hihetnénk, hogy mindnyájan ugyanabból a
családból származunk. Hogy lehet ilyen sokféle háttérrel rendelkező ilyen sok
embernek ennyire hasonló tapasztalata? A válasz erre a rejtélyre az a mintakép,
ami mélyen beágyazódott tudatalattink meggyőződéseinek szövetébe.
Miután együtt kitöltöttük a 9. ábrához tartozó táblázatot, megválaszoljuk a
10. ábra kérdését. Bár több milliárd dolog van, ami jobbá tehette volna az
életünket, a kérdés az, hogy mit akartunk igazán a gondviselőinktől.
Annak ellenére, hogy nem szeretném senkinek a válaszát befolyásolni a
javaslataimmal, a példák sokat segíthetnek. A múltbéli azonosítók általában a
szeretet, társaság, gyelem stb. szoktak lenni.

10. ábra Címszószerűen vagy rövid kifejezésekkel soroljuk fel azokat a dolgokat, amelyek a
legfontosabbak voltak számunkra, hogy megkapjuk a gondviselőinktől. Ennél a feladatnál a
mostani, felnőttkori énünk nézőpontjából válaszoljunk a kérdésre. És még egyszer:
egyszerű szavakat, rövid kifejezéseket használjunk

A következő feladat a 11. ábrához tartozó táblázat kitöltése. Ennek célja

bármilyen visszatérő, gyermekkori frusztráció azonosítása, amire vissza tudunk
emlékezni. Lehetnek kicsik és nagyok is, ahogy eszünkbe jutnak, és ezek az
olyan dolgoktól, hogy „nem hallgattak meg”, „nem törődtek velem” addig,
hogy „elismerést szerettem volna a teljesítményemért” – bármi lehet.
Gyermekként nagyon találékonyak vagyunk, és akár így, akár úgy, de
általában megtaláljuk a módját, hogy elérjük, amit akarunk. Követve minden
gyermekkori frusztrációt a táblázatban, fogalmazzuk meg, hogyan kezeltük
ezeket. Hogyan manővereztünk az akadályok között életünk során, hogy
elérjük, amit szeretnénk? Ezek lehetnek egyszerű tőmondatok – például „nem
tartottam be a szabályokat”, „elzárkóztam a világtól” vagy „más forrást találtam
a támogatáshoz”.

11. ábra A fenti táblázatba írjuk le gyermekkori frusztrációinkat és azt, hogy ezeket hogyan
kezeltük. Ahogyan korábban is, ha lehet, válaszoljunk egyszerű szavakkal vagy rövid
kifejezésekkel, mivel így sokkal könnyebb a válaszokkal dolgozni

A tudat alatti meggyőződések felderítésére vonatkozó feladat utolsó része az

ezután következő egyszerű kérdőív kitöltése egyszerű szavakkal vagy rövid
kifejezésekkel a 9., 10. és 11. ábrák táblázataiból. Eközben tartsuk észben, hogy
itt nincsenek abszolút értékek. A mintákat nagyon ritkán lehet az életben olyan
egyértelműen meghatározni, hogy valamire azt mondhatjuk: „határozottan
ilyen” vagy hogy „egyértelműen” ez történt. Amit itt keresünk, azok
motívumok és tudat alatti minták, amelyek átvetülhetnek a mostani életünkbe.
Ahhoz, hogy ezt magunknak kideríthessük, egészítsük ki a következő
kijelentéseket egy külön papírlapon vagy a naplónkban.
1. kijelentés: Néha olyan embereket vonzok az életembe, akik [fejezzük be a
mondatot szavakkal a 9. ábrából (A)]__.
2. kijelentés: Azt szeretném, ha ők__ lennének… [fejezzük be szavakkal a 9
(B) ábrából]
3. kijelentés: … hogy részem legyen__ [fejezzük be szavakkal a 10 (C)
ábrából]
4. kijelentés: Néha azzal akadályozom ezt, hogy [fejezzük be szavakkal a 11.
(D2) ábrából] __.
Ne lepődjünk meg, ha elkezdünk sablonokat látni az élettörténetünkben még
azelőtt, hogy befejeztük volna a táblázat kitöltését. Mindjárt elmagyarázom,
ezek hogyan vezetnek el a tudatalatti megértéséhez.
Ahogy elkezdjük a sablonok azonosítását, hirtelen mintha minden a helyére
kerülne. Egy példa arra, amit egy kitöltött táblázat szavai elárulnak:
1. kijelentés: Néha olyan embereket vonzok az életembe, akik dühösek,
elérhetetlenek, bíráskodók.
2. kijelentés: Azt szeretném, ha ők szeretők, megértők, elfogadók lennének…
3. kijelentés: … hogy részem legyen szeretetben, társaságban.
4. kijelentés: Néha azzal akadályozom ezt, hogy elzárkózom a világtól,
megszegem a szabályokat.
Ez az egyszerű feladat igen hatékony eszköz lehet az igazi meggyőződéseink
mintájának felismerésében, amelyek emlékek, észlelések, bírálatok és vágyak
melléktermékei. A kérdések őszinte megválaszolásával össze tudjuk illeszteni
tudat alatti meggyőződéseink darabjait, ami új megvilágításba helyezheti az
életünkbe bevonzott élményeket, tapasztalatokat.
Ahogyan korábban említettem, a tudat alatti meggyőződések terén nincsenek
abszolút értékek. Ennek a gyakorlatnak csupán az a célja, hogy segítséget
nyújtson az általános sablonok azonosításában. Nézzük meg, hogy a kitöltött
táblázat milyen információkkal szolgálhat:
– Az 1. kijelentés segít felismerni, hogy néha olyan embereket vonzunk,
vagy a múltban vonzottunk be az életünkbe, akik olyan jellemvonásokkal
rendelkeznek, amiket a legkevésbé kedveltünk gyermekkori gondviselőinkben.
Bár ez a részünkről nem feltétlenül tudatos választás, véletlennek sem
nevezhető. Mivel ezeket a tulajdonságokat gyermekkorban negatívként
észleltük és erős ellenszenvvel viseltettünk irányukba, érzelmi „töltést” hoztunk
létre ezekkel kapcsolatban. Idegenkedésünk a negatív értéktől (amilyen például
a kritika vagy a szándékos mellőzés) felnőttkorban mágnesként vonzza azt az
életünkbe.
Ezeket persze gyakran elhalványítják más, kedvelt tulajdonságok, amelyekhez
ugyanúgy vonzódunk, csak pozitív értelemben. Ez gyakori a romantikus és
baráti kapcsolatok esetében, ahol kezdetben hajlamosak vagyunk csak azokat a
kedvező jellemvonásokat észrevenni, amiket látni akarunk. A romantika vagy
bizalom kezdeti vonzó hatása olyan kapcsolatba csábíthat bele, ami végül a
legmélyebb és legerősebb ellenérzésünket lobbantja lángra.
Ez lehet az oka annak, hogy egy-egy veszekedés hevében a barátunkat vagy a
partnerünket anyánkhoz, apánkhoz vagy más gyermekkori gondviselőnkhöz
hasonlítjuk. Őszintén szólva azért érezhetjük ezt így, mert felnőtt kapcsolataink
visszatükrözik gondviselőink reakcióinak teljes palettáját, ahogy a világhoz
viszonyultak. Tudat alatt hajlamosak vagyunk kialakítani azt a meggyőződést,
hogy a „rossz” tulajdonsággal rendelkezők rossz emberek.
– A 2. kijelentés segít meglátni, hogy amiket másoktól várunk el, azok
gyakran azok a tulajdonságok, amelyeket jóként vagy pozitívként értékeltünk
gyermekkori gondviselőinkben. Tehát nem meglepő, hogy a szeretet,
gondoskodás, védelmezés, gyelem, amelyeket a legközvetlenebb
kapcsolatainkban keresünk, azok, amelyeket életünk korai szakaszában
pozitívként értékeltünk. Ezek akkoriban előnyösek voltak számunkra, és ezt
felnőttként is ugyanígy látjuk. Hisszük, hogy ezek jó dolgok, és akik ilyen
tulajdonságokkal rendelkeznek, azok jó emberek.
– A 3. kijelentés tudatosítja bennünk, hogy miket akarunk a legjobban, és
mire van a legnagyobb szükségünk az életben, mindezt gyermeki nézőpontból
szemlélve. A kérdésre adott válasz azt illusztrálja, hogy bár mostanra
felnőttünk, lényegében ugyanazokat a dolgokat keressük, amiket
gyermekkorunkban – csak a megszerzésüket most már ki nomultabb,
felnőttesebb módon intézzük.
– Bár az 1–3. kijelentés is érdekes és némi fényt vetíthet életünk egyes
mintáira, a 4. kijelentés a fő oka a feladat elvégzésének. Arra világít rá, hogy
tudat alatti rövidzárlattal kizárjuk az életünkből a lehetséges örömöket és
teljesítményeket azáltal, hogy a gyermekkorban megtanult módszerek frissített
változatával próbáljuk biztosítani a szükségleteinket.
Emberként a megszokások rabjai vagyunk. Mihelyt találunk valamit, ami
működik, hajlamosak vagyunk erősen ragaszkodni hozzá. Ez egészséges is lehet,
ha ez a „valami” egy tiszteletre méltó, életigenlő eljárás. Ugyanakkor
egészségtelen is lehet és tönkreteheti a legnagyobb álmainkat, ha nem becsületes
magunkkal vagy másokkal szemben, és valamilyen alattomos módon győzi le az
élet akadályait azért, hogy elérjük, amit akarunk, vagy amire szükségünk van.
Itt megismételném, hogy ebben a feladatban nincsenek bizonyosságok. A
kérdéseket úgy fogalmaztuk meg, hogy azok tisztázzák a tudat alatti
meggyőződések lehetséges sablonjait, amelyek esetlegesen akadályozzák az
öröm, siker és jólét elérését az életünkben. Ezeket a mintákat nem látjuk
magunkban, a gyakorlatban mégis feltárulnak, mert visszatükröződnek a
kapcsolatainkban.
Akárhányszor felajánlom egy előadáson az embereknek ezt a feladatot, én
magam is kitöltöm a táblázatot, és minden alkalommal tanulok belőle valami
újat. Bár már a számát sem tudom, hányszor tettem ezt meg, mindig azon
kapom magam, hogy a gondviselőimnek egy-egy másik jellemvonására
gondolok, vagy eszembe jut egy másik módja annak, ahogy igyekeztem
kikerülni a gyermekkori akadályokat. A válaszok változásának az az oka, hogy
életünk során mi is folyamatosan változunk, és ezzel együtt a nézőpontunk is
másfelé tolódik, beleértve a múltbeli eseményekkel kapcsolatosakat is.
Ez a táblázat betekintést nyújt a tudat alatti meggyőződések bonyolult
világába. Bár a feladat gyorsan és könnyen elvégezhető, ne higgyük, hogy nem
hatékony. Én magam is szemtanúja voltam, amint az ezekből az egyszerű
kérdésekből fakadó felismerések szélsőséges eseteket fordítottak vissza, kezdve
olyan emberek esetétől, akik hajszálnyira voltak attól, hogy eldobják maguktól
az életet, egészen az olyanokéig, akiknek az egészségi állapota már kiszívta
belőlük az életerőt, pedig ők élni akartak. És a résztvevők csak annyit tettek,
hogy bepillantottak emlékeik első néhány évébe, és ráébredtek, hogy a
legfelkavaróbb meggyőződések nem is a sajátjaik, hanem a gondviselőiktől
származnak. Tehát arra szeretnék biztatni mindenkit, hogy akár többször is
végezzék el ezt a feladatot, különösen olyankor, amikor életük nagy változásain
mennek keresztül vagy jelentős kihívásokkal kell szembenézniük. Az ilyen
időszakokban azok a problémák, amelyeket a legnehezebb magunkban
meglátni, hajlamosak a másokhoz fűződő kapcsolatainkban felszínre törni. Az
ilyesmi általában olyan formában történik, amit nem lehet nem észrevenni!
Ugyanakkor a legmélyebben rejtőző meggyőződések esetében ilyenkor
megnyílik a gyógyulás lehetősége, méghozzá a tudatos tudatba való
beillesztéssel.

Belehınnı a valóságba?
Az emberek gyakran elutasítják annak gondolatát, hogy a meggyőződés jelentős
láthatatlan szerepet játszik az életükben. Végül is, egy olyan egyszerű valami,
mint egy meggyőződés, mekkora hatással lehetne rájuk?
Egy olyan világban élünk, ahol 18. meggyőződéskód:
azt nevelték belénk, hogy a Életünk legnagyobb k hívása során gyakran azt
változás mindig valami brutális vesszük észre, hogy a mélyben rejtőző
erőhatás következménye. Azt meggyőződése nk felszínre kerülnek, és
elérhetők lesznek a t sztulásra.
tanultuk, hogy ha azt akarjuk
látni, hogy valami másképpen történik, akkor a létező valóságot rá kell
kényszerítenünk, hogy elfogadja ezt a változást. Legyen ez egy daganat műtéti
úton való eltávolítása, akaratunk hangos szóval való elfogadtatása, vagy egy
diktátor katonai úton való megbuktatása, a hagyományos gondolkodás szerint,
ha valami nem igényel jelentős erőfeszítést, akkor az valószínűleg nem is
működik. Tehát tényleg lehetséges megváltoztatni a világot, a testünket, vagy
bármit egy láthatatlan erő segítségével, amellyel eleve rendelkezik mindenki?
Ezek nagyon jó kérdések, amelyeket a legjobban talán egy példán keresztül
lehet megválaszolni. A következő történet azt az erőt szemlélteti, ami egy ember
meggyőződésének összpontosításából ered – ez esetben azt, ahogyan valaki a
saját testén keresztül tükröz vissza egy másik ember által átélt szenvedést.
Ebben a példában láthatjuk, hogy nemcsak a meggyőződéssel rendelkező ember
változott meg örökre, hanem azoknak az élete is, akik ennek szemtanúi voltak.

Késő délután érkeztem a konferencia helyszínére, hogy megfelelően

felkészülhessek a másnap reggeli előadásomra. Találkoztam néhány
barátommal, akik ugyanezzel a céllal érkeztek, megbeszéltük, hogy együtt
elfogyasztunk egy késői ebédet/korai vacsorát, majd az est további részét
mindenki az előadására való felkészüléssel tölti.
Alig néhány perc telt el, miután elfoglaltuk a helyünket az étteremben,
amikor észrevettük, hogy valami történik a bejáratnál, ahol néhány vendég
asztalra várt. Nehéz lett volna nem észrevenni: az asztaloknál ülő nagyjából
kétszáz barát, előadó és szállodai vendég jellegzetes zsongása egyik pillanatról a
másikra elhalt. Mintha az a fajta csendhullám söpört volna végig a termen, ami
akkor szokott, amikor a közönség felismeri, hogy az előadás azonnal kezdődik;
az egész étteremben egy pillanat alatt csend lett. Minden szem a bejáratra
szegeződött, ahol akkor lépett be egy csoport és egy ember, akit körülvettek.
Velem együtt mindenki valósággal elképedt azon, amit láttunk.
Miközben azt gyeltem, ahogy a hosztesz a nagyjából tíz emberből álló
csoportot az asztalok között terelgeti, egyszerűen képtelen voltam levenni a
szememet a csoport közepén haladó emberről. A fér magasabb volt, mint a
többiek. A szeméből nyugalom áradt, a haja sűrű volt, sötét és göndör, és
ugyanilyen sűrű szakáll borította arca nagy részét. Minden ruhadarabja laza
volt és hófehér, alig lehetett őket megkülönböztetni egymástól – ez már eleve
erősen elütött a teremben ülők farmernadrág-póló egyenruhájától. Egy dolog
biztos volt: ez az ember nem „helybéli”. De nem ez volt, ami mindenki
gyelmét megragadta.
Ruházatának, hajának és szakállának kombinációja azonnal erős reakciót
váltott ki a teremben ülőkből. Hallottam, amint többen is suttogva Jézushoz
hasonlítják. Ahogy a fér elhaladt az asztalunk mellett, a tekintete találkozott
az enyémmel, és mindketten apró bólintással nyugtáztuk egymást. Ekkor már
tisztán láttam azt, amit távolról szemlélve csak sejtettem.
A homloka közepétől az orrnyergéig és a két szemöldöke közötti helyen volt
egy seb, amit ilyen közelről nem lehetett eltéveszteni: egy kereszt volt. De nem
akármilyen kereszt. A fér homlokán egy olyan nyílt seb ékeskedett, ami egy
tökéletes arányú keresztény keresztet formázott. Mivel semmiféle kötszer nem
takarta, friss és száraz vér keveréke vöröslött rajta.
Ahogy elhaladt mellettünk és köszöntésképpen felemelte a kezét, láttam,
hogy nem a homloka az egyetlen hely, ahol a testén sérülés van. A két kezén
fehér gézkötés volt, ami illett a ruhájához – kivéve ott, ahol a vér sötét foltban
átáztatta a gézt. A többiek, akik a fér nyomában haladtak, enyhén bosszús
képpel néztek rám, mintha azt kérdezték volna: Mi az, nem láttál még embert
így vérezni? Nyilvános látogatásaik során minden bizonnyal hozzászoktak a
bámuló tekintetekhez. Csaknem ugyanebben a pillanatban egy szó villant fel
bennem, és amilyen halkan csak tudtam, magam elé suttogtam: „Stigma! Ez az
ember stigmákkal él!”
Ahogy a csoport helyet foglalt, és az emberek folytatták az evést és a
beszélgetést, lassan visszatért a zsongás is a terembe. Annak ellenére, hogy
kétségtelenül olvastam már a stigma jelenségéről – olyan esetekről, amikor
emberek olyan erősen azonosulnak Jézus keresztre feszítéskor keletkezett
sebeivel, hogy azok a saját testükön is megjelennek –, még sosem láttam élő
példát erre. És akkor itt volt egy pontosan ilyen ember, tíz méterre tőlem, aki
arra készült, hogy megvacsorázzon egy szálloda éttermében. Hamarosan
megtudtam, hogy a fér t az utolsó pillanatban kérték fel arra, hogy előadást
tartson a konferencián.
Az agyamban azonnal elkezdték egymást kergetni a kérdések. A
legnyilvánvalóbb így hangzott: Hogy történhet ilyesmi? Hogyan lehetnek egy
ember meggyőződései annyira erőteljesek, hogy azok olyan zikai sebekként
jelenjenek meg, amilyeneket én is láttam? Később megtudtam, hogy a fér
lábfején és törzsén további sebek voltak, amelyek az evangéliumokban leírtak
szerint mind egyeztek Krisztus keresztre feszítés során szerzett sérüléseivel.
Vajon mi lehet egy kétezer évvel ezelőtti eseményben, ami ilyen erős hatást
gyakorolhat egy ma élő emberre? Vagy, még pontosabban, mi lehet egy
embernek az erre az eseményre vonatkozó érzéseiben, ami ilyen nagy
befolyással van az életére? Mind az erre a kérdésre vonatkozó válasz, mind a
placebohatás rejtélye olyan irányba mutat, ami meglehetősen elbizony-
talanította az orvostudományt.

A meggyőződés test fölöttı hatalma

Az elmúlt háromszáz évben rábíztuk a tudomány nyelvezetére, hogy
elmagyarázza az univerzum és a dolgok működését. A hagyományos
tudományos modellben azonban semmi sincsen, ami magyarázatot adna a
stigmára. Amikor a tudósok egy ilyen bizarr jelenséggel szembesülnek,
hajlamosak anomáliaként kezelni. Ez egyszerűen véletlen vagy csak tévedés,
amit kényelmesebb nekik besorolni a „megoldatlan rejtélyek” kategóriába, s
azzal nyugtatják magukat, hogy egyszer később majd foglalkoznak vele.
Elképzelhető, hogy a múltban pontosan azokat a dolgokat dobtuk így félre,
amelyek megmutatnák, hogyan működik valójában a világ.
Egy ember meggyőződése lehet annyira erőteljes, hogy a legmélyebb érzéseit
a testén keresztül tükrözze? Minden bizonnyal! Bár a placebohatás kutatása
annyira talán nem ellenállhatatlan, mint egy ember homlokán megjelenő
kereszt, ez a két hasonló jelenség ugyanarról árulkodik. Amikor hisszük, hogy
valami igaz, a meggyőződésünk kombinálódik más erőkkel Planck mátrixában,
és ez az erő utasítást ad a testnek, hogy váltsa azt valóra. A kihatás esetenként
látható formában is megjelenik a zikai világban a testünkön kívül, ahogyan
azt a Közép-Keleten végzett békekísérlet is példázza. Vagy, a stigmák esetében,
ezek az érzéseket átélő testen belül jelennek meg.
Tudatosan vagy tudat alatt a meggyőződéseink részei a világunkat és a minket
körülvevő információknak. A szervek és a bőr újraképződésétől a placebo-
kísérletekben leírt gyógyulásokig a minket felépítő anyag minden esetben
alkalmazkodik legmélyebb meggyőződéseink mintázatához. És ez az a pont,
ahol a sejtbiológia új felfedezései izgalmassá válnak, mivel ezek is ugyanerről
árulkodnak – méghozzá a tudomány nyelvén.
Annak a közelmúltban történt elismerése, hogy a mező „ott kint” hatással
van arra, ahogyan a minket alkotó anyag működik a sejtjeinkben, valóságos
lökéshullámként söpört végig a hagyományos élettudományok világán. A
biológusok, akiknek korábban meggyőződésük volt, hogy a DNS a kulcs az élet
rejtélyeinek megoldásához, az új kutatások fényében, amelyek szerint a gének
reagálnak az őket körülvevő mezőből származó információkra, kénytelenek
voltak nézetüket újraértelmezni. Ami itt nagyon fontos, hogy a
meggyőződéseink – a szívünk által létrehozott elektromos és mágneses
hullámok – részei ennek a mezőnek. Más szóval, bár a DNS nagyon fontos, és
kétségtelenül egy kód, ami az élet nyelvét hordozza a sejtjeinkben – létezik egy
másik erő, ami megmondja neki, hogy mit csináljon.
Ez a hatalmas újraértékelés az, ami a biológia egy teljesen új ágazatának, az
epigenetikának a kialakulásához vezetett, ami a meghatározás szerint „a génekre
gyakorolt rejtett hatás” vizsgálatával foglalkozik – amely hatások számos
forrásból származhatnak, beleértve a DNS-ünket befolyásoló
meggyőződéseinket.72 Ez a gondolkodásmód jelentősen megváltoztatja az élet
egyenletének értelmezését. Ezek azok a tényezők, amelyek elvezetnek az olyan
dolgok megértéséhez, mint a placebohatás és hogy hogyan lehetséges az, hogy
egy embernek egy kétezer évvel ezelőtti eseményre vonatkozó meggyőződése
sebek formájában manifesztálódik a testén.
Gyakran mondják, hogy amit igaznak tartunk a világgal kapcsolatban, az
sokkal fontosabb lehet, mint az, ami tényleg létezik. Mi ennek az oka? Ha elég
erősen hiszünk valamit, a tudatalattink a meggyőződésünket átalakítja azzá a
valósággá, amit kezdetben hittünk! Más szóval, úgy tűnik, az ismert mondás a
következőképpen igaz: „Akkor látom, ha hiszem!”
Ahogy a népszerű motivációs író, Robert Collier több mint egy évszázaddal
ezelőtt felfedezte: „A tudat alatti elménk […] nem tud különbséget tenni a
valóság és egy elképzelt gondolat vagy kép között.”73 Tehát olyasvalakitől, aki
erőteljesen azonosul Jézus keresztre feszítésének eseményével, nem kellene
ennyire meglepőnek lennie annak, hogy a tudat alatti elméje arra utasítja a
testét, hogy hozza létre ugyanazokat a sebeket. Ez az ember valóságként éli meg
Jézus kínszenvedését.

Mihelyt valami olyasmivel találkozunk, aminek fényében a korábbi

világszemléletünk pontatlannak vagy teljes mértékben hibásnak bizonyul,
meggyőződéseink megváltoztatásának a legnehezebb részén már túl is vagyunk.
A közvetlen tapasztalat az a katalizátor, ami ledönti az érzékelésnek azokat a
határait, amelyek korábban a régi szemléletmód rabjaivá tettek. Ekkor már
valami új, másfajta szemléletmód ösvényén haladunk. A kulcs abban rejlik,
hogy ez spontán módon történik. Nem feltétlenül kapjuk azon magunkat,
hogy egy Starbucksban ülünk, és hirtelen azt mondjuk magunknak: Rendben,
most már valami új dologban kell hinnem. Az új meggyőződés automatikusan
történik, valami olyan élmény vagy tapasztalat fényében, ami okot ad arra,
hogy a meggyőződést a magunkévá tegyük.
A kérdés most már nem annyira az, hogy a meggyőződések hatással vannak-e
a testünkre és az életünkre, hanem sokkal az, hogy milyen meggyőződések
képezik az egészség vagy betegség, bőség vagy nélkülözés, öröm vagy szenvedés
tapasztalatainak az alapját. Röviden, mi az, amit hiszünk?
Ez nem arról szól, hogy mit gondolunk vagy mit szeretnénk gondolni, hogy
hisszük. Valójában talán ez lehet a legerőteljesebb és legárulkodóbb kérdés,
amit valaha feltehetünk magunknak: Mit hiszünk igazán?
65 Daniel C. Dennett, Consciousness Explained (Back Bay Books, Boston,
1992): 433.
66 A sebesség, amellyel az emberi agy feldolgozza az információt, 100 és 1000
tera op között váltakozik (1 tear op – 1 trillió op, azaz 1 000 000 000 000
művelet másodpercenként). Az Indiana Egyetemen található Big Red (egyike
a világ 50 szuperszámítógépének) elméleti csúcsteljesítménye több mint 20
tera op, numerikus számítás esetén pedig több mint 15 tera op.
67 Daniel Goleman, „Pribram: e Magellan of Brain Science”, Psychology
Today, vol. 12, no. 9 (1979): 72. Weboldal:
http://www.sybervision.com/Golf/hologram9.htm.
68 Ugyanott.
69 Bruce H. Lipton, e Biology of Belief: Enleashing the Power of Consciousness,
Matter, & Miracles (Mountain of Love/Elite Books, Santa Rosa, CA, 2005):
166.
70 Loyolai Ignác szavai, aki a jezsuita rend megalapítója volt, ahogyan Keith
Birney idézte: „Give Me a Child… ” New Scientist, issue 2583 (2006.
december 23.): 2710. Weboldal:
http://www.newscientist.com/article/mg19225832.700-give-me-a-
child.html.
71 William James, Talks to Teachers on Psychology: and to Students on Some of
Life’s Ideals (Henry Holt and Company, New York, 1915): 77. (Eredeti
megjelenés: 1899.)
72 e Biology of Belief: 26.
73 Robert Collier (1885–1950) amerikai író, akinek számos könyve jelent meg
a népszerű pszichológia és a spiritualitás témaköreiben, többek között: e
Secret of the Ages, God in You, e Secret of Power, e Magic Word, and e
Law of the Higher Potential. (Magyar fordításban megjelent: A pénz, ami az
utcán hever I–II. [Kossuth nyomda, Budapest, 1991], amely több munkát
foglal össze: Az Isten és az Ember; A hatalom titka; A varázsszó; A még
nagyobb teljesítőképesség törvénye.) Ahol az író inspirációs idézeteinek
gyűjteménye megtalálható: QuoteLeaf. Weboldal: http://www.inspiration-
andmotivation.com/robert-coller-quotes.html.
 4. FEJEZET

MIT HISZÜNK? ÉLETÜNK LÉNYEGÉNEK

NAGY KÉRDÉSE
„Ne h ggy el semm t csak azért, mert hallottad. Ne h ggy el semm t csak
azért, mert sokan mondják vagy híresztel k, vagy pusztán tanító d vagy
az dősek tek ntélye alapján. De ha már megf gyelted és elemezted, és
ezután úgy találod, bárm legyen s az, hogy összhangban van az
értelemmel, akkor fogadd el és élj ennek megfelelően.”

– Buddha ( . e. 563–438 körül)

„Két módon tehetnek bolonddá. Az egy k, hogy elh tet k veled a

hazugságot. A más k, hogy v sszautasítod az gazságot.”

– Søren K erkegaard (1813–1855) f lozófus

Azt már megbeszéltük, hogyan működnek a meggyőződéseink és miért képesek

megváltoztatni a testünket és az életünket. Amikor egy olyan erőről van szó,
ami a kapcsolataink sikerétől kezdve az élethosszunkig mindent befolyásol,
akkor nem ártana mélyebben utánanézni a saját meggyőződéseinknek. Honnan
származnak? Idővel valóban elavulnak? És, ami talán a legfontosabb, mit
hiszünk – nem amit gondolunk, hogy hiszünk, vagy amit szeretnénk hinni,
hanem amit igazán hiszünk a világunkról, másokról és magunkról? Az ezekre a
látszólag ártatlan kérdésekre adott válaszok megnyitják az ajtót a legnagyobb
felismeréshez – és a legmélyebb gyógyuláshoz. Ennek a tudásnak a hiányában
viszont az élet legnagyobb rejtélyei gyakran megoldatlanok maradnak.

Belehalnı a meggyőződésbe
Életünk korai szakaszában alakítjuk ki magunkban meggyőződéseink magját –
az alapvető elképzeléseket, amelyeket elfogadunk magunkról, más emberekről
és a világról. Ezek lehetnek pozitívak vagy negatívak, életigenlők vagy
élettagadók. A meggyőződések magja általában a gyermekkori élmények,
tapasztalatok körül kezd kialakulni. Ha például gyermekként folyton azt
halljuk, hogy nem érdemlünk meg ezt vagy azt, akkor kialakul bennünk egy
alap meggyőződés, hogy tényleg nem érdemeljük meg azt a valamit. Mivel az
ilyen jellegű érzékelések gyakran tudat alattiak, később kiderülhet, hogy
végigkövették, váratlan formákban beszőtték az egész életünket. Tehát egy arra
vonatkozó tudat alatti meggyőződésmag, hogy nem vagyunk érdemesek arra,
hogy kapjunk, egy egész életre szóló hiányt okozhat, ami aztán
megmutatkozhat a szeretetre, pénzre és sikerre… de akár magára az életre
vonatkozóan is.
Néhány évvel ezelőtt egy kedves hölgy, a barátom megosztott velem egy
történetet, ami könnyeket csalt a szemembe. Ez a történet gyönyörű példa arra,
hogy egy meggyőződésmag a szívünkben milyen nagy hatással lehet az
életünkre. A barátom elmesélte, hogy az édesapja, miután rövid ideig tartó
harcot folytatott a rák egy különösen agresszív fajtájával, hogyan halt meg
hetvenöt éves korában. Ezt hallva kifejeztem neki részvétemet, és amit ezután
mondott, az teszi ezt a történetet érvényessé témánk szempontjából.
Noha barátomat és a családját kétségtelenül elszomorította egy olyan ember
elvesztése, aki központi szerepet játszott az életükben, elmondta, hogy nem
voltak igazán meglepve. Egészen atal lány kora óta mást sem hallott az apjától,
csak azt, hogy ő biztosan nem fog hetvenöt éves koránál tovább élni. Annak
ellenére, hogy egészséges és életerős ember volt, és nem volt különösebb oka azt
hinni, hogy élete valami miatt hirtelen véget fog érni, ebben erősen hitt. Mivel
az ő édesapja is hetvenöt éves korában halt meg, a fejében ez az élettartam volt
a modell, amelyhez mérten felbecsülte az ő Földön eltöltendő idejét.
Ezt a meggyőződését gyakran hangoztatta is családtagjai előtt. Bár lehet, hogy
tovább szeretett volna élni, és élvezte a barátaival és családtagjaival töltött időt,
nem érzett haragot vagy csalódást arra a gondolatra, hogy hét és fél évtized
elteltével elhagyja a világot. Ha ennek a könyvnek az előző fejezeteire és a
meggyőződéseink általunk ismert erejére gondolunk, ami ezután következik, az
egyáltalán nem lesz meglepő.
A fér hetvenötödik születésnapján összegyűltek a barátai és családtagjai,
hogy megünnepeljék. Nem sokkal ezt követően jelent meg nála a rák. Miután
rövid ideig küzdött a betegséggel, meghalt – pontosan a meggyőződése szerint
–, mielőtt megérhette volna a hetvenhatodik életévét a Földön.
 Számos esetleírás létezik, amely arról számol be, hogy egy meggyőződés erejét
lehet „örökölni”, ha azt mások elfogadják és magukévá teszik. A kutatások
szerint a meggyőződések egyik nemzedékről továbbszállhatnak a következőre.
Ha ezek pozitívak és életigenlőek, akkor az öröklődésük – akár több
nemzedéken keresztül is – jó dolog lehet. Ha azonban korlátozó jellegűek és
élettagadók, lerövidíthetik azt az egyetlen dolgot, amit oly sokra tartunk, bár
gyakran magától értetődőnek vélünk: magát az életet.
Egy nemzedék akár egyetlen tagja is feloldhatja a korlátozó meggyőződéseket.
Ezzel ő nemcsak saját magát, de számtalan utána következő nemzedéket is
megszabadít ezektől… ahogyan azt a következő példa is mutatja.

Egy „örökölt” meggyőződés feloldása

Amikor a barátom apjáról hallottam, azonnal egy hasonló eset jutott eszembe,
aminek több mint húsz évvel korábban voltam szemtanúja. Ez a történet ugyan
másképpen végződik, arról szól, hogy egyetlen ember hogyan volt képes a korai
halál legalább két nemzedék óta tartó meggyőződését feloldani.
Az 1970-es évek vége még a jelenkor mércéjével mérve is rendkívül feszült és
bizonytalan időszak volt. Az amerikaiak ekkor még mindig nem tértek
magukhoz az olajembargó után, ami alig néhány évvel korábban térdre
kényszerítette az egész országot. 1979 végén iráni aktivisták több mint ötven
amerikai túszt ejtettek egy addig példátlanul agresszív támadás során, ami után
az egész világ azt gyelte, hogy az Egyesült Államok vajon hogyan fog erre
reagálni. És mindez a nemzet történelmének egyik legijesztőbb (bár hivatalosan
be nem vallott) kon iktusa közepette zajlott, ami nem volt más, mint a
hidegháború.
Ez idő tájt alkalmazott engem egy nagy energetikai vállalat az új
csúcstechnológiájú, villámgyors, szoba méretű számítógépeik kezelésére (a mi-
niatürizálás csak több év múlva vette kezdetét), amelyekkel az óceán alján
kellett addig fel nem fedezett „bordákat” és szabálytalan helyeket keresnem,
amelyek új energiaforrásokra utalhatnak. Általánosságban mind a nemzet,
mind a vállalati kultúra terén – amely engem valósággal beszippantott magába
– egyáltalán nem olyan kérdések foglalkoztatták az embereket akkoriban, mint
hogy a meggyőződéseink esetleg hatással lehetnek a valóságra.
Néhány nappal azután, hogy elkezdtem az új munkát, találkoztam egy nővel,
akit nagyjából akkoriban vettek fel a céghez, amikor engem. Tőle hallottam egy
olyan élet-halál meggyőződésről, ami annyira erőteljes volt, hogy a családja is
„örökölt” tényként fogadta el.
Új alkalmazottakként aznap az ilyenkor szokásos eligazításon kellett részt
vennünk. A vég nélkülinek tűnő prezentációk közé tartozott a lehetséges
biztosítási kötvények és csomagok szédítő választékának bemutatása is. Az
eligazítás után az új kolléganőm és én azon kaptuk magunkat, hogy meglepően
heves vitába keveredtünk a biztosításokat illetően.
Bár abban természetesen egyetértettem vele, hogy egy felelősségteljes ember
igyekszik a lehető legjobb biztosítást választani, egy fárasztó, unalmas
prezentációk hallgatásával eltöltött nap után számomra kezdett egyformának
tűnni minden csomag. Alig vártam, hogy válasszak egyet, és továbbléphessek.
Nem értettem, hogy a kolléganőm miért foglalkozik olyan behatóan minden,
az előnyökre vonatkozó apró részlettel. Én magam úgy gondolkodtam, hogy
nagy valószínűséggel évekig nem lesz szükségünk arra, hogy a biztosítást
igénybe vegyük. Nem értettem, miért olyan fontosak számára az igény
benyújtásának bonyolult részletei, hogy mennyi időn belül kapja meg a csekket
a férje halála esetén, és mikor lép életbe a biztosítás – egészen addig, amíg meg
nem osztotta velem a következő történetet.
„A családban a férjem oldalán egyetlen fér sem él tovább harmincöt évnél” –
kezdte a kolléganőm tárgyilagos hangon.
„Tényleg?” – kérdeztem, és szerintem legalább annyira döbbent képet
vágtam, mint amennyire a kérdésem annak hangzott.
„Ó, igen – mondta bólogatva. Látszott, nem először folytatja le ezt a
beszélgetést. – Tudod, nincs mit tennünk. Ez genetika. A férjem nagyapja
harmincöt éves korában halt meg. Az apja szintén harmincöt évesen halt meg.
Néhány évvel ezelőtt a bátyja is harmincöt évesen halt meg. A férjem most
harminchárom éves, és ő a következő a sorban, tehát előre kell terveznünk” –
magyarázta.
Egyszerűen nem hittem a fülemnek. Bár nem ismertem a kolléganőm férjét,
megtudtam, hogy hosszú ideje együtt vannak és két gyönyörű közös
gyermekük van. Ha a nő tényleg arra számít, hogy a férje követi a családi
mintát, akkor a biztosítás iránti érdeklődése hirtelen nagyon is érthetővé vált.
Őszintén hitte, hogy hamarosan szüksége lesz a biztosításra.
Ugyanakkor egy részem egyszerűen képtelen volt elfogadni a történetet. Nem
arról van szó, hogy azt gondoltam, a kolléganőm által elmeséltek nem
történhetnek meg, hanem mert úgy hiszem, hogy nem kell megtörténniük. A
gondolat, hogy valakinek azért legyen rövid az élete, mert ez jellemző a
családtagokra, egyszerűen hihetetlennek hangzott számomra. Képtelen voltam
kiverni a fejemből a gondolatot, hogy talán ez a történet végződhetne
másképpen is; ha esetleg valami megváltozna az életükben, akkor a kolléganőm
férje lenne az első, aki megtörné ezt a körforgást, ami azóta gyötri ezt a
családot, amióta csak vissza tudnak emlékezni. Most, hogy mesélt nekem az
„átokról”, és munkatársak lettünk, megnyílt a lehetőség azok előtt a mély és
gyakran érzelmes beszélgetések előtt, amelyek ezután következtek.
Azt is gyorsan megtanultam, hogy olyasvalami, mint egy házastárs
élettartama, igencsak érzékeny téma, és erről beszélgetni eléggé trükkös feladat
– különösen egy olyan személlyel, akivel egy közös irodán osztozunk.
Annak ellenére, hogy a kutatások félreérthetetlen kölcsönösségi
összefüggéseket mutatnak a meggyőződésmagok és testünk egészségi állapota,
életereje, valamint a hosszú élettartam között, ez a fajta kapcsolat ugyanakkor
könnyen félreértelmezhető. Minden az információk megosztásának módján
múlik.
Egyrészt úgy hiszem, hogy senki sem ébred fel egy reggel és választja
tudatosan egy olyan zikai állapot megjelenítését, ami fájdalmat okoz az
életében, és szenvedést a szerettei számára. Másrészt minden kétséget kizáróan
tudom, hogy egy meggyőződés megváltoztatásával képesek vagyunk
újjávarázsolni testünk egészségi állapotát és életerejét. A kulcs az, hogy
megtaláljuk a módját, hogyan osszuk meg ezeket a csodálatos lehetőségeket
másokkal is anélkül, hogy ítélkezőnek tűnnénk, vagy valamilyen módon azt
sugallnánk, hogy egy életet veszélyeztető állapot valakinek a „hibája”.
És ez az, amit – a legjobb tudásom szerint – megpróbáltam felajánlani a
barátomnak. Hamarosan mindennap mély beszélgetésekbe merülve töltöttük
az ebédidőnket, és kitárgyaltuk a világot a kvantumlehetőségek és az élet során
választható meggyőződések erejének szempontjából.
Nem tudom biztosan megmondani, miként ért véget a történet, mert néhány
évvel később otthagytam a céget. Több mint húsz év telt el azóta, hogy utoljára
beszéltem a volt kolléganőmmel. Amit azonban biztosan meg tudok mondani,
az a következő: mire én eljöttem a cégtől, a kolléganőm férje betöltötte és
túllépte a harmincötödik életévét. A búcsúvacsorám idején jó egészségnek
örvendett és határozottan életben volt! Családja nagy meglepetésére és
megkönnyebbülésére megtörte azt, amit addig a család többgenerációs
„genetikai átoknak” vélt. Mivel túllépte a korlátot, amit a többiek állítottak elé
a meggyőződéseikben, okot adott magának másképpen gondolkodni az
életéről, ugyanakkor lehetőséget a családtagjainak és barátainak, hogy ugyanezt
tegyék.
Néha csak ennyi kell: egy ember egy látszólag lehetetlen dolgot tesz más
emberek jelenlétében. Mivel a többiek szemtanúi voltak a határok
ledöntésének, észben tartják az új lehetőséget, mivel személyesen tapasztalták
meg.

Amikor olyan történeteket hallunk, mint az előzőek, feltesszük magunknak a

kérdést: „Vajon csak véletlen egybeesés?” Csak a véletlen műve lenne, hogy
valakinek az élettartama pontosan megegyezik az ő vagy családtagjai
elvárásával? Vagy talán valami többről van itt szó?
Az elme/test kapcsolat iránt a 20. század végén feltámadó érdeklődés
reneszánszával csaknem hetente jelentek meg új tanulmányok a tudományos és
népszerű folyóiratokban, amelyek közvetlen összefüggésről számoltak be
aközött, ahogyan érzünk és gondolkodunk, és a testünk zikai működése
között. Ennek a kapcsolatnak fontos szerepe van mindennapi életünkben,
ahogyan azt az én két barátom szerettei is megmutatták.
Míg a történeteik jól szemléltetik azt az erőt, amit egy meggyőződés
gyakorolhat egy emberre, elképzelhető, hogy ez az erő olyan mélyre nyúlik,
hogy mindnyájunkra hatással legyen? Lehetséges, hogy létezik egy kollektív
meggyőződés, ami annyira megszokott és annyira mélyen hat ránk, hogy
valójában létrehozta az emberi élettartam korlátját? És ha így van, fel lehet ezt
oldani és a korlátozást megváltoztatni? A válasz mindkét kérdésre igen. Egy
ilyen meggyőződés forrása minden bizonnyal meglepő lesz mindenki számára.

Idő előtt halunk meg?

Elgondolkoztunk már azon valaha, hogy miért csak hetven- vagy százéves kor
után halunk meg?
Eltekintve az olyan nyilvánvaló traumáktól, mint egy háború, gyilkosság,
baleset vagy az életmódot érintő rossz döntések, mi a halál igazi oka az
embereknél? Miért van az, hogy az esélyeink egy egészséges, eleven és tartalmas
élet folytatására a „középkorúság” elérése után és a századik életévhez közeledve
egyre csökkennek?
A kutatók, szakorvosok és tudósok abban egyetértenek, hogy a testünk
csodálatos képességgel rendelkezik az élet fenntartására. Egy átlagos emberi test
nagyjából 50 trillió sejtjének a nagy része képes önmagát kijavítani és
reprodukálni az életünk során. Más szóval belülről folyamatosan pótoljuk és
újraépítjük magunkat!
Egészen mostanáig a tudósok úgy vélték, hogy a sejtregeneráció jelenségét
illetően két kivétel van. Furcsamód ezek annak a két központnak a sejtjei,
amelyek leginkább azokhoz a spirituális tulajdonságokhoz köthetőek, amelyek
azzá tesznek, akik vagyunk: ez az agy és a szív. Bár az új kutatások arra az
eredményre jutottak, hogy ezeknek a szerveknek a sejtjei is rendelkeznek a
képességgel önmaguk regenerálására, ugyanakkor ezek a sejtek annyira ellenállóak,
hogy egy egész életet kibírnak anélkül, hogy szükségük lenne erre!
Vagyis visszaérkeztünk az eredeti kérdéshez: Miért van az, hogy élettartamunk
felső határa a százéves kor körül mozog? Mi az, ami elveszi az életünket?
A nem megfelelően alkalmazott gyógyszerektől és a félrediagnosztizált
betegségektől eltekintve a hatvanöt év fölötti felnőttek legkíméletlenebb
gyilkosa a szívbetegség. Annak fényében, hogy a szívünk milyen munka
végzésére alakult ki, és milyen jól végzi a dolgát, ezt a statisztikát nagyon
különösnek tartom. Egy átlagos emberi szív naponta körülbelül százezret
dobban – ami több mint 35 millió évente –, és több mint öt és fél liter vért
pumpál összesen több mint tizenkilenc kilométer hosszú artérián, véredényen
és hajszáleren keresztül, minden huszonnégy órában. A szívünk annyira
létfontosságú, hogy ez az első szerv, ami az anyaméhben kialakul, még az
agyunk előtt.
Mérnöki kifejezésekkel élve, amikor egy teljes beruházás sikere egyetlen
szerszámon múlik, akkor az a komponens a „döntő fontosságú” besorolást
kapja. Az űrprogramban például, amikor egy jármű majd leszáll a Marsra, és
senki nem lesz, aki megjavíthatna rajta valamit, ami elromlik, a mérnököknek
két dologból egyet mindenképpen biztosítaniuk kell a küldetés sikeréért. Tehát:
(1) olyan pontossággal építik fel a járműnek azt a részét, amin az egész küldetés
sikere múlik – a döntő fontosságú részt –, hogy az ne tudjon elromolni, vagy (2)
készenléti tartalékrendszert építenek, plusz még tartalékot a tartalékhoz. Néha
akár mindkettőt megteszik.
Leegyszerűsítve a dolgokat, az a csodálatos szervünk, ami az éltető vért
pumpálja testünk minden sejtjébe, úgy fejlődött ki – akár tudatos tervezésnek,
akár természetes folyamatnak köszönhetően –, hogy a „berendezés”
legöngyógyítóbb és legtovább fennmaradó, döntő fontosságú része legyen.
Tehát amikor valamelyik szerettünk elvesztését e csodálatos szerv „hibás
működésének” tulajdonítják, fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy
valójában mi történt azzal a személlyel? Az a szerv, ami elsőként fejlődik ki egy
ember testében – ami ilyen lenyűgözően működik, ilyen sokáig, olyan szívós
sejtekkel, amelyeknek még megújítaniuk sem kell magukat – egyszerűen csak
megszűnik működni néhány rövid évtized után? Ennek így nincs értelme…
hacsak nincs egy másik tényező, amit eddig nem vettünk gyelembe.
A modern orvostudomány a szívbetegségeket többnyire zikai és életmódbeli
tényezőknek tulajdonítja, amelyek közé tartozik többek között a
koleszterinszint, a táplálkozás, a környezetben fellelhető méreganyagok és a
stressz. Míg ezek tisztán kémiai értelemben valóban helytállóak lehetnek,
nagyon kevés közük van a betegségek kialakulásához. Mit jelent valójában a
„szívelégtelenség”?
Talán nem véletlen, hogy a szívelégtelenséggel összefüggésbe hozott
életmódbeli tényezők ahhoz az erőhöz is kapcsolódnak, ami kommunikál
magával az univerzummal: ez az emberi érzelem. Érzünk talán valamit életünk
során, ami a test legfontosabb szervének katasztrofális leromlásához vezethet? A
válasz igen.

A gyılkos sérelem
Az élvonalbeli kutatók egyre több bizonyítékkal találkoznak arra nézve, hogy a
sérelem képes szívelégtelenséget okozni. Különösen a krónikus sérelmek – a
meggyőződéseink – alapjául szolgáló megoldatlan negatív érzések képesek zikai
tüneteket okozni, amelyeket aztán szív- és érrendszeri betegségekként
érzékelünk. Ezek többek között lehetnek: feszültség, gyulladás, magas
vérnyomás és érelzáródás.
Erről az elme/test kapcsolatról jelent meg nemrég egy nagy jelentőségű
tanulmány, ami a Duke Egyetemen végzett, James Blumenthal74 által vezetett
kutatást dokumentálja. James Blumenthal leírása szerint a hosszú távon
tapasztalt félelem, frusztráció, szorongás és csalódottság mind olyan
felfokozottan negatív érzelmek, amelyek romboló hatással vannak a szívre, és
kockázatnak teszik ki az ilyen érzelmekkel élőket. Ezek az érzelmek mind egy
nagyobb ernyő alá vonhatók, amelyet „sérelemként” azonosíthatunk.
 Más kutatások is alátámasztják ezt az összefüggést. Tim Laurence terapeuta,
az angliai Ho man Intézet társigazgatója szerint az olyan régi sérelmeknek és
csalódásoknak, amelyeket nem tudunk feldolgozni és megbocsátani
magunknak, lappangó hatása lehet. „A legjobb esetben is – mondja – káros
hatással van az egészségre.”75 Kijelentését számos kutatás eredményével
támasztja alá, amelyek Blumenthaléhoz hasonlóan azt bizonyítják, hogy a harag
és feszültség zikai állapota olyan problémákhoz vezethet, mint a magas
vérnyomás, fejfájás, gyenge immunrendszer, gyomorproblémák, és végül
szívroham.
Blumenthal kutatása azt mutatja, hogy ha az emberek megtanulják
„csökkenteni” az érzelmi reakciójukat bizonyos élethelyzetekben, azzal
megakadályozhatják a szívroham bekövetkezését. Pontosan ez a lényege a
sérelem – vagyis amit igaznak hiszünk azokkal a dolgokkal kapcsolatban,
amelyek fájdalmat okoztak – feloldásának.
Nem azt akarom sugallni (más 19. meggyőződéskód:
tanulmányokkal egyetértésben), A megoldatlan sérelme nkkel kapcsolatos
hogy a negatív érzelmek rövid meggyőződése nk olyan erős f z ka hatásokkal
távon rosszak vagy járnak, amelyek károsodást okozhatnak, vagy
akár a halálunkhoz s vezethetnek.
egészségtelenek. Amikor ilyen
érzésekkel találkozunk az életben, ezek jelzők – személyes mérőeszközök –,
amelyek arra utalnak, hogy valami olyat érzékeltünk, ami gyelmet és
helyreigazítást kíván. Csak amikor nem foglalkozunk velük, valamint az alattuk
megbúvó meggyőződésekkel, és hónapokig, évekig, vagy akár egy egész életen
át is megoldatlanok maradnak, akkor okozhatnak problémát.
Arra a kérdésünkre, hogy miért halunk meg, lehet az a válasz, hogy
belehalunk az élet csalódásainak fájdalmába? Blumenthal kutatásai szerint
„Talán amikor az emberek arról beszélnek, hogy valaki abba halt bele, hogy
»megszakadt a szíve«, valójában azt mondják, hogy a veszteség és csalódottság
intenzív érzelmi reakciója képes halálos kimenetelű szívrohamot okozni.”76 A
régi tradíciók koruk nyelvén pontosan erre az eshetőségre utaltak.

Az első száz év a legnehezebb

Tehát miért száz év körül mozog az emberi élettartam határa? Miért nem
kétszáz év, ötszáz év, vagy még több? Ha hihetünk az Ószövetség (vagy a zsidó
Tóra) beszámolóinak, nagyon sok akkoriban élt ember évszázadokban mérte a
korát a mai évtizedek helyett. A Teremtés könyvében például az áll, hogy Noé
háromszázötven évet élt a nagy árvíz után. Ha kilencszázötven éves volt, amikor
meghalt, ahogy a könyv mondja, ez azt jelenti, hogy hatszáz évesen még elég
erős és egészséges volt ahhoz, hogy megépítse a bárkát, ami biztosította az egész
emberi faj túlélését!
A Szentírás szerint azok, akik ilyen magas kort értek meg, nem voltak korábbi
önmaguk összeaszott porhüvelyei, akik remegő kézzel kapaszkodtak az élet
vékony fonalába. Aktívak és életerősek voltak, élvezték családjuk társaságát, sőt
néha új családot alapítottak. És ez miért is ne lehetett volna így? Egyértelműen
olyan testben élünk, ami hosszú időre teremtetett. És a múltban ez így is volt.
Akkor most miért nem? Mi változott meg?
Ez az egyik olyan pont, ahol át kell lépnünk a tudomány és a spiritualizmus
közötti hagyományos határokat, hogy válaszokat kapjunk. Kétségtelenül több
van bennünk azoknál a kémiai elemeknél, amelyek a testünk DNS-ét alkotják.
Bár a tudománynak még rögzítenie vagy digitálisan bizonyítania kell a lélek
létezését, tudjuk, hogy az a titokzatos erő az, ami megeleveníti zikai énünk
alkotórészeit. Ez az, ami életet lehel a testbe. És itt találjuk a válaszunk
lényegét. Amikor fáj a lelkünk, a fájdalmunk a sejtjeinkbe táplált életerő
spirituális minőségeként átkerül a testünkbe.
Úgy tűnik, az emberi élet 20. meggyőződéskód:
nagyjából százéves időtartama az, Am kor fáj a lelkünk, a fájdalmunk a sejtje nkbe
amennyit képesek vagyunk a táplált életerő sp r tuál s sajátosságaként
lélek megoldatlan sérelmeivel átkerül a testünkbe.
elviselni. Más szóval ez a száz év
azt mutatja, mennyi ideig bírjuk az élet szomorúságait és csalódásait, mielőtt
azok maguk alá temetnének. Mindnyájan tanúsíthatjuk a fájdalmat, amit akkor
érzünk, ha egy szeretett személy, háziállat, vagy olyan dolgok, amelyekhez
ragaszkodunk, eltűnnek az életünkből. Egy egész életen át tartó veszteségérzet,
csalódottság és elárulás tényleg akkora erővel rendelkezhet, hogy legyőzze a
legerősebb és legszívósabb szervünket – a szívünket?
Kétségtelenül! És van itt még valami: a gyilkos sérelem sokkal ősibb lehet, és
sokkal mélyebbre nyúlhat, mint azt el tudjuk képzelni.
A fájdalom nyilvánvaló okai mellett talán létezik még egy, ami annyira nem
kézzelfogható, ugyanakkor olyan nagy és olyan sokan osztoznak rajta, hogy
még a gondolatát is nehéz elviselni. A teremtéstörténetek minden kultúrában és
társadalomban azt mondják, ahhoz, hogy egyénné váljunk ebben a világban, „el
kell szakadnunk” a nagyobb, közös lelki családtól. Ugyanakkor az egyik
legmélyebb univerzális félelem az, hogy elszeparáltan, egyedül élünk.
Lehetséges, hogy a nagy sérelem, ami az összes többi mögött megbújik,
annak a fájdalma, hogy el kellett válnunk egy hatalmasabb egzisztenciától. Ha
ez igaz, akkor talán annyira hiányoljuk a nagyobb lelki családunkat, hogy az űrt
megpróbáljuk kisebb családok létrehozásával és ezáltal az egység érzésével
kitölteni itt a Földön. Nem csoda tehát, hogy az elvesztésük annyira
kétségbeejtő számunkra. Ez ugyanis visszavet minket az eredeti sérelem
fájdalmába.
Sok ember esetében a családjukhoz, kapcsolataikhoz és a múlt emlékeihez
való kétségbeesett „ragaszkodás” az, ami a legnagyobb szenvedést okozó tünetek
kialakulásához vezet. Vágynak a háziállatuk után, ami többet már nem lehet
velük, tőlük távol lévő emberek után, és az alkohol és a kábítószer gyakran az a
társadalmilag elfogadott érzéstelenítő, amit ilyenkor a lelki fájdalom
enyhítésére alkalmaznak.
Ha megtaláljuk a módját, hogy 21. meggyőződéskód:
értékeljük a szeretteinkkel töltött Ugyanazok az elvek, amelyek hagyják, hogy
perceket, és jó érzés marad belehaljunk a sérelme nkbe, fordítva s
bennünk, amikor az együtt működnek, segítve, hogy v sszagyógyítsuk
magunkat az életbe.
töltött idő lejár, már egy óriási
lépést tettünk a legnagyobb gyógyulás felé vezető úton. Ebből a nézőpontból
ugyanazok az elvek, amelyek hagyják, hogy belehaljunk a sérelmeinkbe,
fordítva is működnek – vagyis az élet gyógyító erejével szolgálnak. Ez összefügg
azzal, ahogyan azzal kapcsolatban érzünk, amit az élet mutat nekünk.
Bár ezek mind olyan lehetőségek, amelyeken érdemes elgondolkodni,
egyvalamit biztosan tudunk: a testünk olyan biológiai képességgel rendelkezik,
aminek köszönhetően sokkal tovább élhetnénk, valamint egészségesebb és
gazdagabb életünk lehetne, mint azt a jelenben tapasztaljuk. A zikai anyagok
mellett van valami, ami mintha hiányozna a hosszú élet mai modern
egyenletéből. Függetlenül attól, hogy ezt hogyan nevezzük, ez a „valami” egy
spirituális erő, ami táplál és fenntart minket. Az őseink egy másik idő nyelvén
arra vonatkozó tanácsokat hagytak számunkra, hogy hagyjunk helyet ennek a
létfontosságú erőnek, amelytől minden élet függ. Ahhoz, hogy hosszú,
egészséges és teljes életet élhessünk, fel kell oldanunk a legmélyebb sérelmeink
magja körüli korlátozó meggyőződéseket.
Most, hogy már tudjuk, hogyan működnek a tudat alatti meggyőződések,
talán érdemes lenne egy pillantást vetni mindennapi életünk kapcsolataira,
hogy feltárjuk a saját, mélyben rejtőző meggyőződéseinket. Kezdjük a
szeretettel. A most következők segítenek abban, hogy tisztán lássuk, hogy a
kapcsolatok terén hogyan viszonyulunk ehhez a létfontosságú erőhöz az
életünkben.
A három kérdés, amit most felteszek, olyan egyszerűnek tűnhet, hogy talán
csodálkozunk, miért teszem föl egyáltalán. És bár valóban nyilvánvalóak,
rohanó életünkben, miközben a gyors válaszokat és az azonnali megoldásokat
keressük, gyakran elsiklik a gyelmünk a nyilvánvaló fölött. Néha segít öt perc
szünetet tartani, hátradőlni, és – a legnagyobb őszinteséggel és önmagunk
iránti tisztelettel – újra visszatérni az alapokhoz. S ha egyszer megtesszük, a
válaszaink segítenek továbblépni.
Ez az a pont, ahol a kollektív „mi” helyett, amiről idáig beszéltünk, a
meggyőződés spontán tisztulása egyéni jelleget ölt. Ezek a kérdések Önnek
szólnak, így úgy teszem fel őket, mintha beszélgetnénk. Arra kérem, válaszolja
meg a következőket:

12. ábra Három egyszerű kérdés, amelyeknek célja a nagyobb elfogadás, a magasabb kor és a
gyógyulás lehetőségének felébresztése az Ön életében. A válaszai segítenek azonosítani bármit,
ami Ön és az életigenlő szeretet legteljesebb megtapasztalása közé állhatnak

Ha a válasza bármelyik kérdésre „igen”, akkor Ön szerint mekkora az esély

arra, hogy a sérelem, csalódás, szenvedés és árulás, amit az élete során tapasztalt,
mind egy tudat alatti meggyőződésben gyökereznek, ami hatással van a tudatos
élményeire, tapasztalataira? Ennek kiderítéséhez egy kicsit mélyebbre kell
pillantani egy nom meggyőződésbe, ami megmagyarázza, miért van ott az
„igen”. Ehhez azonban meg kell válaszolnia még egy egyszerű, ugyanakkor
leleplező kérdést, a Nagy Kérdést, amit Ön – és csakis Ön – válaszolhat meg
magának.
Életünk lényegének Nagy Kérdése
Létezik egy központi meggyőződés, ami vezérli az életünket, és ezt oly módon
teszi, hogy tudomásunk sincs róla. Az oka annak, hogy ez a meggyőződés ilyen
jelentős erővel rendelkezhet, miközben a létezéséről sem tudunk, az a tudat
alatti mivoltában rejlik. Igen, így van – ami az elménk hátuljában, ebben a
pillanatban is ösztönös programként, robotpilóta módban fut, az egy
meggyőződésmag, ami olyan erőteljes, hogy ez az a minta, amelyhez életünk
összes többi meggyőződését hasonlítjuk.
Bármilyen változatos volt is az életünk, bármilyen sokféle élménnyel és
tapasztalattal gazdagodtunk is, semmi nem történt, ami ne ennek az egyetlen
meggyőződésnek a szemén keresztül öltött volna formát. Kivétel nélkül minden
szeretetünk és félelmünk; minden lehetőség az életünkben, amit volt
bátorságunk kihasználni, és az összes többi, amit a bukástól tartva
elszalasztottunk; az egészségünk, életerőnk és testünk atalsága; az, ahogyan
öregszünk; minden kapcsolatunk sikere és kudarca, amit valaha is létrehozunk
másokkal, magunkkal, a világunkkal és az egész univerzummal… ezek a dolgok
mind, és még több is, egyetlen meggyőződésben sűrűsödnek össze.
Mindenki kiderítheti, hogy ez a meggyőződés az ő számára mi, ha
megválaszolja az itt következő egyetlen kérdést – a Nagy Kérdést. A válasz
felfedi az igazságot arról az erőteljes tudat alatti meggyőződésről, ami
létezésünk lényegének helyét foglalja el. A kérdés a következő:
Ön szerint mindennek, ami a világban történik, egy forrása van, vagy inkább két
különböző és egymással szemben álló erő – jó és rossz – létezik, amelyek közül az
egyik „kedveli” Önt, a másik pedig nem?
Ennyi! Rövid. De kérem, ne vezessen senkit félre ennek a néhány szónak az
egyszerűsége. Nagyon erőteljesek és mélyrehatóak. Ez az az egyetlen kérdés,
amit az élete során valamikor minden embernek meg kell válaszolnia. És ez
talán a legnagyobb kapcsolat, amellyel meg kell birkóznunk. Egyszerűségében
rejlik az eleganciája.
A Nagy Kérdésre adott válaszunk arra fog ösztönözni, hogy újrafogalmazzuk
magunkban a lényegét annak, hogy kinek hisszük magunkat, és hogyan érzünk
az e világbeli életünkkel kapcsolatban. Amint átérezzük az erre a kérdésre adott
válasz tisztaságát, beindítjuk „belső programozónkat”, hogy módosítsa és
kiigazítsa azokat a sablonokat, amelyek megerősítik az életet a testünkben.
Minden ezzel az egyszerű kérdéssel kezdődik. A következőképpen működik a
dolog.

Életünk sablonja
A válaszunk a Nagy Kérdésre életünk sablonja. Ha úgy hisszük, hogy a világban
két különböző erő létezik, kétfajta megnyilvánulással, akkor mindazt, ami az
életben történik, ennek a polaritásnak és szeparációnak a szemüvegén keresztül
fogunk látni. Még ha ez egy olyan tudat alatti meggyőződés is, amiről sosem
beszélünk másokkal, és talán még bennünk sem tudatosul, uralhatja a szeretet
és siker elfogadását minden kapcsolatban, a karrierben, a pénzügyekben és az
egészség minőségének területén.
Ez az egyetlen, néha tudat alatti meggyőződés képes teljesen más irányba
vinni életünk legfontosabb eseményeit anélkül, hogy egyáltalán tudnánk róla.
Ha például úgy tekintünk a 22. meggyőződéskód:
„fény” erejére, mint egy barátra, Akár az a meggyőződésünk, hogy egy erő
aki szeret minket és csak a működtet m ndent a v lágban, akár az, hogy két
legjobbat akarja nekünk, különböző és egymással szemben álló erő – jó
és rossz – működtet m ndent a v lágban, ez
miközben hisszük, hogy a meg fog mutatkozn abban, ahogyan
„sötétség” számára nem vagyunk megtapasztaljuk az életünket, az
fontosak és csak önpusztító egészségünket, a kapcsolata nkat és a
mintákba akar belecsalogatni, jólétünket.
akkor a világ elkezd úgy kinézni,
mint egy csatatér a két erő között. És amikor a világ a csatatér, akkor az élet lesz
a csata. Ha hisszük, hogy a két erő hadilábon áll egymással, ezt az ellentétet
kezdjük látni minden meggyőződésünkben, kezdve attól, hogy mennyire
érdemeljük meg a szeretetet (nézzük meg a táblázatot az előző fejezetben) és a
sikert, egészen addig, hogy mennyire vagyunk méltók magára az életre! Egy
ilyen mély meggyőződés jelenlétében, ami tudat alatti elménk erejével és
reakciósebességével jut kifejezésre, egyáltalán nem meglepő, ha ez a csata a
testünk kémiájában mutatkozik meg.
Ahogy azt korábban már említettem, minden egyes nem zikai érzésnek,
érzelemnek és meggyőződésnek, amit létrehozunk a testünkben, létezik egy
zikai megfelelője, amiből felépülnek a sejtjeink. Tehát szó szerint rendelkezünk
olyasmivel, mint „szeretetkémia” és „gyűlöletkémia”. Ezt szem előtt tartva, mit
gondolunk, mi történik, ha úgy éljük az életünket, hogy végig azt hisszük, hogy
két alapvető erő létezik ebben a világban – egy jó és egy rossz, amelyek közül az
egyik szeret minket, a másik nem, az egyik azért van, hogy segítsen, a másik
pedig azért, hogy ártson nekünk? A válasz nyilvánvaló.
Ha a lényünk belső magjában hisszük, hogy az élet egy ritka és értékes
ajándék, ami megérdemli, hogy féltő gonddal őrizzük, szeressük és óvjuk, akkor
a világ azonnal egy csodálatos helynek tűnik. Felfedezésekor számtalan
különféle kultúra, lehetőség és élmény vár ránk. A lényeg itt az, hogy hinnünk
kell, hogy biztonságban vagyunk, mielőtt átadnánk magunkat az élménynek.
Ez több mint egyszerűen abban reménykedni, vagy azt kívánni, hogy igaz
legyen. Ezt egész lényünkkel el kell fogadnunk és hinnünk.
Most lehet, hogy azt mondjuk: „Aha, persze! Megismételné, hogy hol is van
ez a biztonságos világ?” – és abban egyetértek, hogy ha megnézzük a
tömegtájékoztatást és az általános közvéleményt, akkor minden okunk megvan
azt hinni, hogy a világunk minden, csak nem biztonságos.
Ugyanakkor, ha egész lényünkkel, őszintén hisszük, hogy ez egy veszélyes
világ, és ezt életünk minden napján kifejezésre is juttatjuk, akkor azt fogjuk
látni, hogy ez meg is valósul a munkánktól és karrierünktől kezdve a
kapcsolatainkig és egészségünkig mindenben. Még ha új lehetőségek adódnak
is közben, úgy érezzük, hogy nem állunk készen vagy nem vagyunk méltók
ezekre. Félünk kockázatot vállalni, úgy érezzük, nem érdemeljük meg azt a
bizonyos munkahelyet vagy romantikus kapcsolatot, ami pedig igazi örömöt
hozna az életünkbe, és inkább kiegyezünk azzal, ami van.
Ha nincs okunk másképpen hinni, akkor nem meglepő, hogy a harc, amiben
tudat alatt hiszünk, a testünk sejtjeiben zajlik – ezek pedig úgy értelmezik a
meggyőződéseinket, mint utasításokat annak a kémiának a létrehozására, ami
elveszi tőlünk a legértékesebbet: magát az életet!
Néha a meggyőződések testünkben való megjelenése szembetűnő. Ez azért jó,
mert ilyenkor lehetőségünk adódik felismerni a félelmeink jeleit és foglalkozni
velük, mielőtt túl késő lenne. Sajnos azonban ez nincs mindig így.

A testünk: tükörválasz a Nagy Kérdésre

Nagyapám a megszokások embere volt. Ha rátalált valamire, ami neki
működött, akkor attól kezdve ragaszkodott hozzá. Ez megmagyarázza azt is,
hogyan maradtak házasok nagymamámmal több mint ötven évig. Miután
nagymamám meghalt és nagyapám összeköltözött a bátyjával, kettőnk
egymáshoz való viszonya megváltozott. Könnyed barátság és mélyebb szintű
lelki kapcsolat alakult ki közöttünk, ami az élete végéig megmaradt.
Nagyapa kedvenc étkezési helye a Wendy’s gyorsétteremlánc helyi étterme
volt. Amikor egy-egy másik állambeli feladatom elvégzése után, ünnepekkor,
vagy valami különleges alkalomkor meglátogattam, mindig úgy alakítottam az
időmet, hogy egy teljes napom legyen elvinni Nagyapát oda, ahová szeretne
menni. Az a mi kettőnk napja volt, és ilyenkor mindig megkérdeztem:
„Nagyapa, hol szeretnéd tölteni a napot?” Ezután mindig egy sor pompás
étteremmel vagy kávézóval álltam elő, amelyek közel voltak az otthonához.
Nagyapa gyelmesen végighallgatta a listámat, mindegyiken elgondolkodott,
majd a válasza mindig ugyanaz volt: „A Wendy’snél.”
A Wendy’snél tett látogatásunk teljes napos program volt. Általában délelőtt
érkeztünk, még az üzletemberek déli rohama előtt, akiknek egy órájuk volt
megebédelni. Figyeltük őket, ahogy jönnek, majd sietve távoznak, míg végül
csak ketten maradtunk. Ezután Nagyapa történeteket mesélt arról, milyen volt
az országunk a nagy gazdasági világválság idején, vagy mindennapi
problémákról beszélgettünk, és hogy ezek milyen hatással lehetnek a jövőre
nézve. Ahogy közeledett az este és az éttermet betöltő vacsorázók miatt olyan
nagy volt a hangzavar, hogy már nem tudtunk nyugodtan beszélgetni, Nagyapa
megette a sajtburgerét és a kis tálka csilis babot, amit órákig dédelgetett, aztán
hazavittem.
Az egyik alkalommal, amikor Nagyapa ott ült velem szemben a kedvenc
asztalunknál, hirtelen előredőlt és rábukott az asztalra. Teljesen ébren,
öntudatánál volt. A tekintete tiszta volt, tökéletesen tudott beszélni, és minden
más rendben lévőnek tűnt. Csak éppen nem tudott felegyenesedni a székén.
Aznap a Wendy’snél derült ki, hogy Nagyapának több mint nyolcvanévesen egy
olyan betegsége van, ami általában a harmincas korú nőknél szokott
jelentkezni.
A súlyos izomgyengeség (myasthenia gravis) nevű betegség akkor szokott
kiderülni, amikor az illető teste nem reagál az izmok mozgatásának, felállásnak,
vagy akár az olyan egyszerű tevékenységnek a szándékára, mint a fej egyenesen
tartása. Az orvostudomány ezt autoimmun betegségként diagnosztizálja, ami
olyankor jelentkezik, ha az anyagot (acetilkolin), ami normális esetben a
parancsokat szállítja egy személy idegei és izmai között, elnyeli egy speciális
kémiai anyag – amit az illető saját teste termel.
Tehát míg a nagyapám képes volt ugyan végiggondolni egy gondolatot, ami
azt parancsolta a testének, hogy „üljön egyenesen”, és az agya elküldte ennek a
gondolatnak a jelét a testén keresztül, az izmai sosem kapták meg az üzenetet.
A kémiai anyag „eltérítette” a jelet. Más szóval a nagyapámnál kialakult egy
olyan állapot, amikor a teste saját maga ellen dolgozott egy csatatéren két
egymással harcoló kémiai anyag között – ezek közül az egyik mindent megtett,
ami a normális működéshez kell, a másik pedig igyekezett meggátolni ezeknek
a funkcióknak a működését. Ezután az utazásaim közötti időkben igyekeztem a
lehető legtöbb időt tölteni nagyapámmal, próbáltam segíteni neki kezelni ezt a
helyzetet, és közben minél többet megtudni a betegségéről.
Az együtt töltött idő alatt valami nagyon érdekeset tudtam meg az életéről,
valamint országunk történelméről, ami szerintem közvetlen kapcsolatban állt a
betegségével. A nagy gazdasági világválság idején nagyapám atalemberként egy
zöldségesboltban dolgozott. Ha valaki beszélt már olyan emberrel, aki átélte ezt
az időszakot, akkor biztosan tudja, ez milyen mély nyomokat hagyott ezekben
az emberekben. Látszólag egyik napról a másikra minden megváltozott: a
gyárak működése és az egész gazdaság leállt, a boltok bezártak, alig lehetett
ennivalót kapni, és az emberek nem tudták eltartani a családjukat. A nagyapám
is az utóbbiak közé tartozott.
Miközben mindent megtett, ami emberileg lehetséges volt, hogy ennivalót
vigyen haza új feleségének és a velük élő, megnövekedett családnak, és ez
viszonylag jól sikerült is, az elméjében úgy hitte, hogy csődöt mondott. A szíve
mélyén felelősnek érezte magát a bukásáért. Szégyenkezett, amiért sikertelennek
bizonyult férjként, úgyermekként, sógorként és barátként.
Mielőtt meghalt, arra kértem Nagyapát, hogy meséljen a világválságról és az
ezzel kapcsolatos tapasztalatairól. Emlékszem az arcán megjelenő szomorúságra,
és arra, hogy mesélés közben szinte végig sírt. Az élmény hatvan év elteltével is
frissen élt az elméjében, a szívében, és része volt az életének.
Számomra nyilvánvaló volt az összefüggés. A nagyapám nem az
alkalmatlanság élete egy korábbi szakaszával kapcsolatos múló érzéséről számolt
be, sokkal inkább a jelenben érzett krónikus és örökre megmaradó, hatalmas
bűntudatról. Ennyi évig magában hordozta, és ez végül egyfajta szomatizációs
betegségként jelentkezett nála. A kapcsolat egyértelmű volt, mivel a
meggyőződés egy kód, és a meggyőződéseinkből származó érzések a parancsok.
A krónikus tehetetlenségérzés, amit a nagyapám oly erősen próbált elnyomni
magában – a tehetetlenségre vonatkozó tudat alatti meggyőződést – a teste szó
szerint értelmezte. A zikai énje az elme/test kapcsolaton keresztül tudat alatti
parancsként értelmezte a meggyőződéseit, és mesteri módon létrehozta az
ezekhez illő kémiai anyagot. Mondhatni, a teste lett a meggyőződése tehetetlensége.
Nem kellett túl mélyre ásnom, hogy rájöjjek, miért ilyen hirtelen jelent meg a
betegség, és miért élete ilyen késői szakaszában.
Nem sokkal korábban nagyapám felesége, a nagymamám, rákkal kórházba
került, amibe rövid idő alatt bele is halt. Nagyapám maga vitte be a beteg
nagymamámat a kórházba, és ekkor ismét azt érezte, hogy nem tud semmit
tenni azért az asszonyért, akit több mint ötven évig nagyon szeretett.
Számomra az összefüggés nagymamám halálának körülményei és nagyapám
betegségének hirtelen megjelenése között teljesen egyértelmű volt, amit nem
lehetett nem észrevenni. Ez volt a kiváltó ok, ami miatt a nagy világválság
idején keletkezett emlékek átkerültek a jelenbe.
Sajnos az elme/test kapcsolat még nem volt része a tananyagnak, amit a
nagyapámat kezelő orvoscsapatnak oktattak. Számukra nagyapám betegsége,
ami ugyan ritka az ő korában, egy egyszerű zikai állapot volt, és ennek
megfelelően is kezelték. Élete hátralévő részében nagyapám mindennap
tizennégy különféle gyógyszert vett be, amelyek az ahhoz a meggyőződéséhez
kapcsolódó tüneteket és a nemkívánt mellékhatásokat voltak hivatottak
csökkenteni, hogy nem volt képes segíteni azoknak, akiket szeretett. Azt ugyan
tudom, hogy sosem lesz ez a hivatalos orvosi diagnózis, az összefüggések túl
egyértelműek és a tanulmányok túlságosan meggyőzőek, hogy azt mondhassuk,
nagyapám betegsége csak úgy „bekövetkezett”.
A meggyőződéseink ereje mindkét irányba működhet, és így vagy életigenlő,
vagy élettagadó jellegű lesz. Amilyen gyorsan hozhatnak létre tudat alatti
meggyőződéseink olyan állapotot, amilyennel a kolléganőm férjének
történetében találkoztunk, meg is fordíthatják az olyan állapotot, ami már
veszélyezteti magát az életet. Ami ezt a lehetőséget oly vonzóvá teszi, az az,
hogy a meggyőződéseink egyetlen pillanat alatt, szándékosan is
megváltoztathatók. A kulcs itt az, hogy érezni kell a valóságukat, ahelyett hogy
egyszerűen azt gondolnánk, remélnénk vagy kívánnánk, hogy igazzá válnak az
életünkben. Ily módon a mi személyes meggyőződéseink felülkerekedhetnek
azoknak a tudatos meggyőződésein, akikben megbízunk, mint az orvosok vagy
barátok. Néha csak annyira van szükség, hogy valaki emlékeztessen, ez igenis
lehetséges.
Végül, a kulcs a legkorlátozóbb jellegű meggyőződéseink átváltoztatásához az
ezzel a világgal való legközvetlenebb kapcsolat meggyógyításában rejtőzhet:
abban a kapcsolatban, ami közöttünk és a legalapvetőbb erők – a „fény” és a
„sötétség” – között létezik. Ezek teszik azzá a világot, ami, és a mi ezekre az
erőkre vonatkozó legmélyebb, gyakran tudat alatti meggyőződéseink alkotják
az alapját minden más meggyőződésnek, amelyek vagy életigenlő, vagy
élettagadó formában jelentkeznek.

A fény és a sötétség ereje: örök ellenségek vagy félreértett

valóságok?
Kétségtelenül az ellentétek világában élünk, és az e kettő közötti feszültség az,
ami megkérdőjelezhetetlenül azzá teszi a valóságunkat, ami. Az atomi
részecskék töltésétől az új élet fogantatásáig, minden pluszokról és
mínuszokról, „be” és „ki” kapcsolókról, hímről és nőstényről szól. A
teológiában ezek az ellentétek neveket és különböző megjelenéseket viselnek, és
átalakulnak a fény és sötétség, a jó és rossz erőivé. Bár én nem tagadom a
létezésüket, elmondom, hogyan lehetséges megváltoztatni a jelentésüket az
életünkben, és ezáltal újrafogalmazni a hozzájuk fűződő kapcsolatunkat.
Ha az életet a fény és a sötétség állandó harcaként szemléljük, akkor mindent
az ellentétek szemüvegén keresztül kell vizsgálnunk – és így a világ nagyon
ijesztő helynek tűnhet. Az ilyen szemléletmód szükségessé teszi, hogy vagy az
egyikkel, vagy a másikkal azonosuljunk, és azt jobbnak vagy erősebbnek lássuk
a másiknál. Ez az a pont, ahol néha bajba kerülünk a saját tudat alatti
meggyőződéseinkkel, ahogyan másokéival is. Emlékszem, gyermekként nagyon
sokat gondolkodtam ezen.
Észak-Missouri egy konzervatív kisvárosában nevelkedve sokszor meg-
kérdőjeleztem mindazt, amit az iskolában, a templomban és a családomban a
fény és a sötétség, a jó és a rossz ellentétéről, valamint az ezek életünkre
gyakorolt hatásáról tanítottak. Valahogy nem állt össze bennem a kép. A
neveltetésem szerint a jó és gonosz világában élünk, amelyek állandó harcban
állnak egymással, hogy melyik legyen az uralkodó erő az életemben. Azok, akik
jót akartak nekem, azt tanították, hogy az alapján lehet felismerni a kettő
közötti különbséget, ahogyan érzékelem őket: minden, ami fájdalmat okoz, az
a sötétségből, ami pedig jó érzéssel tölt el, az a fényből származik. A gonosz
fogalmához hozzátartozott a félelem, hogy valami van ott kint – valami
borzalmas, ami ott ólálkodik, és csak a megfelelő pillanatra és alkalomra vár,
hogy kihasználva a gyengeségemet, elvegyen tőlem minden jót, amit addig
sikerült elérnem. Ha ez igaz lenne, az azt jelentené, hogy ez a „valami” olyan
lenyűgöző és olyan erős lenne, hogy fölöttem is hatalma lenne.
Küzdöttem a gondolattal, hogy egy ilyenfajta világban élünk – nem is
annyira azért, mert nem tetszett, hanem inkább mert értelmetlennek találtam.
Tudtam, hogy valahol az életem egy bizonyos pontján kénytelen leszek
összeegyeztetni azt, amit a fény és sötétség erejéről tanultam, és azt, amit ezek
számomra jelentenek. Aztán ez a pont egy döntő fontosságú pillanat hatalmas
megvilágosodása helyett fokozatosan következett be, méghozzá egy a harmincas
és negyvenes éveim során többször is visszatérő álom eredményeként.
Talán nem véletlen, hogy ez az álom életem nagy kihívásai és legmélyebb
fájdalmai idején jelentkezett. Mindig is vizuális típus voltam, így talán nem
meglepő ennek az álomnak a látványos jellege, a hozzá társuló érzelmekkel
együtt.

Az álom mindig ugyanúgy kezdődött: láttam magamat egy sötét, teljesen üres
helyen. Eleinte nem volt semmi körülöttem, csak a végtelennek tűnő, mindent
átható sötétség. Aztán lassan, fokozatosan valami mindig felbukkant a
távolban.
Ahogy a szemem alkalmazkodott a látottakhoz, elindultam arrafelé, és
elkezdtem felismerni az arcokat. Ugyanis embereket láttam – nagyon sok
embert –, akik között voltak ismerősök, és olyanok is, akiket még sosem
láttam. (Furcsamód előfordult, hogy egy kisváros utcáján, a stoptáblánál állva
találtam magamat, de olyan is, amikor egy nyüzsgő repülőtéren haladtam át, és
észrevettem valakit, akit néhány órával korábban láttam az álomban.)
Ahogy az álom kezdett kitisztulni, rájöttem, hogy az embertömegben ott van
mindenki, akit addig ismertem, vagy ismerni fogok életem során, beleértve az
összes barátomat, családtagomat, és minden embert, akit valaha szerettem. Ők
ott voltak mind, és engem egy hatalmas szakadék választott el tőlük, ami a
sötétségben támadt közöttünk.
És itt kezdett az álom igazán érdekessé válni. A szakadék egyik oldala
vakítóan fényes volt, a másik pedig a lehető legsötétebb sötét. Minden
alkalommal, amikor át akartam kelni a szakadékon, hogy csatlakozhassak
azokhoz az emberekhez, akiket szeretek, elveszítettem az egyensúlyomat, mert
vagy az egyik, vagy a másik oldal maga felé húzott. Amikor pedig nem
engedtem sem a sötét, sem a fényes oldalnak, ismét ott találtam magam azon a
helyen, ahonnan indultam, és miközben borzasztóan hiányzott mindenki, az
emberek egyre távolodtak tőlem.
Aztán egyik éjszaka ismét láttam az álmot, de ekkor már valami
megváltozott. Ugyanúgy kezdődött, mint máskor, így mire rájöttem, hogy mi
történik, már tudtam, mire számítsak. Ezen a bizonyos éjszakán valamit
másképpen csináltam: ahogy elindultam, hogy átkeljek a szakadékon, és
éreztem a sötétség és a fény vonzását, nem álltam ellen – és nem is adtam meg
magam. Ehelyett változtattam azon, ahogy a jelenlétükben éreztem magam,
ahogyan azon is, amit velük kapcsolatban hittem.
Ahelyett, hogy az egyiket „jónak”, a másikat pedig „rossznak”, vagy jobbnak
és rosszabbnak ítéltem volna, hagytam, hogy mind a fény, mind a sötét jelen
legyen, és a barátaimmá fogadtam őket. Abban a pillanatban valami elképesztő
történt: hirtelen teljesen másképpen láttam őket. Ebben a másféleségükben
összeolvadtak, kitöltötték a szakadékot, és hidat képeztek, amelyen átkelhettem
azokhoz, akiket szeretek.
És amikor ez megtörtént, azzal véget ért a visszatérő álmok sorozata. Bár
azóta is voltak hasonlóak, ez az egy azóta sem tért vissza soha.

A gyógyulás domınóhatása
Hónapokkal azelőtt, hogy a visszatérő álmomból felgyógyultam volna, felnőtt
életem legnehezebb kapcsolataiban találtam magamat. Barátoktól és üzleti
partnerektől kezdve, a családtagokon keresztül egészen a romantikus
partnerekig minden kapcsolatom reménytelenül félresiklani látszott, valami
olyan okból kifolyólag, amit egyszerűen nem értettem. Miután
megismerkedtem a kapcsolatok ősi esszénus tükreivel, amelyekről Az isteni
mátrixban is írtam, rájöttem, hogy kifejlesztettem magamban egy másokra
vonatkozó erős „kellene” és „nem kellene” elvárást az őszinteség, tisztesség és
bizalom tekintetében. És az ezekre a tulajdonságokra vonatkozó ítélkezésem
egyfajta erős mágnesként vonzotta be ezeket a kapcsolatokat az életembe.
Csaknem rögtön az álom után valami váratlan történt: azok az emberek, akik
tükrözték ítéleteimet, alig néhány napon belül elkezdtek eltünedezni az
életemből. Többé már nem haragudtam rájuk. Nem nehezteltem rájuk.
Elkezdtem egyfajta különös „semmit” érezni velük kapcsolatban. Semmiféle
szándékos erőfeszítést nem tettem, hogy eltaszítsam őket magamtól. Miután
újraértelmeztem magamban a fény és a sötétség közötti kapcsolatot, és úgy
láttam az emberekhez fűződő élményeimet, tapasztalataimat, amilyenek azok
voltak, és nem úgy, ahogy az ítéleteim láttatták velem, rájöttem, hogy nincs
semmi, ami a továbbiakban az életemben tartaná őket. Lassan elkezdtek
kimaradozni a mindennapjaimból. Egyre kevesebb telefonhívás, levél érkezett
tőlük, és egyre kevesebbet gondoltam rájuk. Az ítélkezésem volt az a mágnes,
ami a helyükön tartotta ezeket a kapcsolatokat.
Bár ez az új fejlődés is érdekes volt, néhány napon belül kezdetét vette
valami, ami egyszerre volt zavarba ejtő és érdekes: észrevettem, hogy mások is,
akik már régen az életem részei, és akikkel nem volt semmiféle kon iktusom
vagy kellemetlen ügyem, szintén elkezdtek eltünedezni. Részemről ekkor sem
történt semmi szándékosság a kapcsolatok felszámolására. Egyszerűen úgy tűnt,
a továbbiakban nincs értelme tovább fenntartani ezeket a viszonyokat. Azon
ritka alkalmak egyikén, amikor szóba elegyedtem az egyik ilyen személlyel, a
beszélgetés erőltetett és kínos volt. A régi közös hang helyett most csak
feszengés volt.
Az összes kapcsolat, ami elkezdett kimaradozni az életemből, ugyanarra a
mintára épült – méghozzá arra, ami eredetileg bevonzotta ezeket az embereket
az életembe. A minta a tetteik fölötti ítélkezés volt, méghozzá a fénnyel és
sötétséggel kapcsolatos meggyőződéseimen keresztül. Azon túl, hogy a
kapcsolatok szempontjából ez volt a mágnes, az én ítélkezésem volt a ragasztó,
ami összetartotta őket. A mágnes eltűnésével a ragasztó elpárolgott.
Észrevettem valamit, ami egyfajta dominóhatásnak tűnt: mihelyt a minta
elfogadottá lett egy helyen, egy kapcsolatban, a visszhangja életem több más
területén is rezgést idézett elő.
Úgy gondolom, hogy a gyógyulás dominóhatása gyakran megmutatkozik az
életünkben, még ha ezt nem is mindig ismerjük fel. Az előző történetben
azonban ez olyan gyorsan történt, hogy nehéz lett volna nem észrevennem.
Arra buzdítanék mindenkit, hogy vizsgálja meg a kapcsolatokat az életében,
különösen azokat, amelyekkel nehézségek adódtak. Ha ezek hirtelen minden
nyilvánvaló ok nélkül elhalványulnak, eltűnésük arra utalhat, hogy valami
megváltozott a meggyőződésünkben. Lehet, hogy csak elpárologott a ragasztó,
és többé nincs, ami fenntartaná a kapcsolatot.

Az ősı harc szabályaınak átírása

Miközben a meggyőződéseink hatással vannak a kapcsolatainkra és
egészségünkre, végső soron a korábban említett ősi harcról, a fény és a sötétség
erőinek küzdelméről beszélünk, amelyek a testünkben és a világban
nyilvánulnak meg. Ezer évig arra szoktattak, hogy ezeket az erőket egy irányba
tereljük – válasszuk ki az egyiket és pusztítsuk el a másikat. Bár a harc
minimum kétezer éve tart, még ma sem ért véget. Most is itt zajlik
körülöttünk, a 21. század technológiája és meggyőződései között.
Ahogyan minden kon iktus esetében, fel kell tennünk magunknak a kérdést:
Ha a megfelelő stratégiát alkalmazzuk, akkor miért nem nyer valaki? Lehetséges,
hogy az ősi küzdelem a fény és a sötétség között nem egy olyan harc, amit a
szavak hagyományos értelmében megnyerhet vagy elveszíthet valaki? Mi van
akkor, ha a lényeg itt azoknak a szabályoknak a megváltoztatása, amelyek
életben tartják a harcot? Mi van akkor, ha a titok a harccal kapcsolatban nem
annyira a győzelemről, sokkal inkább az azt működtető meggyőződésmag
megváltoztatásáról szól? Lehet, hogy a fény és a sötétség közötti harc apró kis
csatákban zajlik az orrunk előtt folyamatosan. Ha igen, mit tanulhatunk
belőle?
Ismertem például olyan embereket, akik azt mondták, hogy csak olyanokkal
tartják a kapcsolatot, akik a „fényből jöttek”, vagy hogy a „sötétség erői”
hatalmukba kerítették a barátaikat és családtagjaikat. Amikor ilyet hallok,
egyetlen kérdést teszek fel nekik: megkérem őket, hogy húzzák meg a határt a
kettő között – mutassák meg nekem, hol ér véget a fény és hol kezdődik a
sötétség. Abban a pillanatban, ahogy ezt megkísérlik, mutatok nekik valamit,
ami még erősebb, mint maguk a fény és a sötétség erői… abban a pillanatban
ugyanis, amint elkezdenek két dolog között különbséget tenni, már bele is
estek abba az ősi csapdába, ami bezárva tartja őket abban a polarizáló
meggyőződésvilágban, ahonnan – mint mondják – éppen szabadulni
próbálnak!
A magyarázat: A jóval és gonosszal kapcsolatos ítélkezéseik – eszerint az egyik
jobban megérdemli a létezést, mint a másik – biztosítják azt, hogy ott
maradnak abban az állapotban, amiből az elmondásuk szerint ki akarnak törni.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a barátaim elnézik vagy egyetértenek
azzal, amit a sötétség hozhat az életünkbe. Hatalmas különbség van ugyanis
ezeknek az erőknek a bírálata és a létezésüknek, valamint annak a felismerése
között, amit képviselnek. És ebben a nom, ugyanakkor jelentős
megkülönböztetésben rejlik a titok, ami segít felülemelkedni a polaritáson és
feloldani a kon iktust a sötétség és a fény között – nemcsak a túlélésért, hanem
azért, hogy nagyobbá váljunk az ellenfeleknél, mint amit a harc lehetővé tenne.
Hiszem, hogy az álom, amit korábban leírtam, erről szólt.
Egyesek számára az az elképzelés, hogy a fényt és a sötétséget egyetlen döntő
erővé egyesítsék az életükben, valami olyasmi, amit mindig is lehetségesnek
tartottak, bár igazából sosem tudták, hogyan lehet ezt megvalósítani.
Másoknak már ennek a két erőnek az összehangolása is a lehető legfurcsább
gondolat, amit el tudnak képzelni. Szembeszáll mindennel, amit valaha
tanítottak nekik – sőt, mondhatni, egyfajta eretnekségnek tűnik! Ez így is lehet,
egészen addig, amíg meg nem nézzük a következő tényeket:
1. tény: A szívünkben lakozó meggyőződések és érzések folyamatosan
kommunikálnak az elménkkel a nap minden pillanatában.
2. tény: E párbeszéd közben a szívünk utasítja az elménket, hogy küldjön
„szeretetkémiát” vagy „félelemkémiát” a testünkbe.
3. tény: A tartós szeretetkémia megerősíti és fenntartja az életet a testünkben.
4. tény: A tartós félelemkémia elutasítja az életet a testünkben.
5. tény: Befogadni azt a meggyőződést, miszerint a két különböző erő harcban
áll egymással, ugyanaz, mint helyet adni a harcnak a testünkben.
Kérdés: Ezekre a tényekre alapozva van értelme elkötelezni magunkat a fény és a
sötétség állandó harca mellett, miközben az egyikre barátként, a másikra
ellenségként tekintünk? Vagy az tűnik észszerűbbnek, ha elismerjük, hogy
mindkettő szükséges, sőt elengedhetetlen háromdimenziós világunk elektron és
proton, éjjel és nappal, hím és nőstény, élet és halál kettősségének létezéséhez?
Míg egyesek számára a kettősséggel való kapcsolatunk megfogalmazása
harcként csupán egy metafora, mások számára a mindennapi életük valósága.
Akár így, akár úgy, itt az a lényeg, hogy a harc – valós vagy metaforikus – csak
addig létezik, amíg azt a meggyőződéseink éltetik.
Amint az ítélkezéseimet feloldotta a fény és a sötétség iránti tisztelet, ez a
gyógyulás a kapcsolataimban is tükröződött: mind párkapcsolati, mind üzleti,
mind pénzügyi területen. A változás azonnal történt, és az egész egy egyszerű
módosítással kezdődött abban, amit igaznak tartottam egy meggyőződéssel
kapcsolatban. Ez olyan mélyen lakozik a kollektív tudatalattinkban, hogy talán
nem is tudunk róla, ugyanakkor olyan egyetemes, hogy mindnyájunkra
hatással van a nap minden pillanatában. És az egész a Nagy Kérdésben
összpontosul: úgy hisszük, hogy két különböző erő létezik (az egyik szeret, a
másik nem), vagy egy erő van, ami sok különféle módon működik, hogy
megadja számunkra az élményt és tapasztalatot.
Amint sikerül 23. meggyőződéskód:
összeegyeztetnünk a fényt és a Ahhoz, hogy k békítsük egymással a sötétséget
sötétséget, mint egyetlen erő két és a fényt, nem arra van szükség, hogy az egy k
különböző elemét, a következő legyőzze a más kat, hanem hogy m
lesz a kérdés: Hogyan használjuk megválasszuk, m lyen kapcsolatban szeretnénk
lenn velük.
ezt az egységes erőt az életünkben?
És ez az a pont, ahol a meggyőződés számítógépes programként való kezelése
döntő jelentőséget nyer. Ahogyan minden program esetében, ha ismerjük a
kódot, mi szabjuk meg a korlátokat. A meggyőződés nyelvének megértése
képessé tesz arra, hogy mi szabjuk meg életünk korlátait.
74 „Chill out: It Does the Heart Good”. A Duke Egyetem cikke, benne egy
idézettel a Duke Orvosi Egyetem kutatója, James Blumenthal által vezetett,
az érzelmi reakció és a szív egészségi állapota közötti összefüggés terén
végzett kutatásairól készült tanulmányból. Eredeti megjelenés: e Journal of
Consulting and Clinical Psychology. Weboldal:
http://Dukemednews.org/news/article.php?ld=353.
75 Brigid McConville, „Learning to Forgive”, Namaste (2000. július). A
Ho man Institute weboldala:
http://www.quadrinity.com/articles/article4a.htm.
76 „Intense Emotions Can Kill You”, Stress Management Corner, a TMI
weboldalon: http://www.tmlus.com/6mcorn.HTML.
 5. FEJEZET

HA ISMERJÜK A KÓDOT, MI
VÁLASZTJUK MEG A SZABÁLYOKAT:
LÉPJÜNK TÚL MEGGYŐZŐDÉSEINK
KORLÁTAIN!
„[Egy sz mulált valóságban] a sz mulátorok határozzák meg a
törvényeket, és képesek meg s változtatn a törvényeket, amelyek a
v lága kat rányítják.”

– John D. Barrow Templeton-díjas (2006) asztrof z kus

„[Születésekor m nden ember] korlátlan erővel rendelkez k, amellyel

szemben semm féle föld erőnek n ncs hatása.”

– Nev lle Goddard (1905–1972) f lozófus

Az, hogy tényleg hisszük, hogy egy kozmikus szimuláció részei vagyunk, vagy
egyszerűen csak metaforaként használjuk a mindennapi világunkkal való
kapcsolat kifejezésére, nem olyan fontos, mint azok a lehetőségek, amelyekre
egy ilyen elgondolás utal. Metafora vagy tény, a koncepció egy olyan nyelvvel
szolgál számunkra, amellyel beszállhatunk a beszélgetésbe, továbbá azt is
megmutatja, hol kezdjünk hozzá.
Akárhogy is legyen, életünk egy programon – egy valóságkódon – alapul, ami
a lehetőségeket átváltoztatja valósággá. Ez a kód a meggyőződés. Ha tudjuk,
hogyan hozzuk létre a megfelelő fajta meggyőződést, akkor arról, hogy mi az a
„van” és mi az a „nincs”, örökre megváltoznak az elképzeléseink. Más szóval,
egy meggyőződésen alapuló világban semmi sem lehetetlen.

Hınnı a hıtben
Az 1960-as években minden héten sokan nyomon követtek egy science ction
sorozatot még a fekete-fehér tévéken. Emlékszem, én is éppen az egyik részét
néztem egy késő este. Talán néhányan még emlékeznek a jelenetre: a lm első
perceiben egy szövetséges vadászrepülőt látunk Európa fölött repülni a II.
világháború idején. A repülő alján egy átlátszó buborék van, ami
meg gyelőhelyként szolgál a küldetésen lévő pilóta számára. Ebből a törzsről
lelógó üvegbuborékból a pilóta teljesen körbelát, és jelenteni tudja az ellenséges
repülőket, amelyeket a pilóta és a navigátor nem láthat.
A cselekmény nagyjából előre látható, vagyis senkit nem ér meglepetésként,
hogy a repülőt megtámadják, és az ellenséges légvédelmi tűzben súlyosan
megsérül. Ami ezt követően történik, az annyira már nem kiszámítható – és
pont ez az, amiért elmondom ezt a történetet.
Bár a repülőgép megsérült, még tud repülni. A pilóta úgy dönt, hogy
kényszerleszállást kísérel meg a legközelebbi szövetséges repülőtéren. Amikor
viszont ellenőrizteti a gépet a legénység többi tagjával, kiderül, hogy a
támadásban elveszítették a futóművet. A pilóta hirtelen egy jó hír-rossz hír
helyzetben találja magát: a jó hír, hogy úgy tűnik, a gépet hason csúszva le
tudja tenni a kifutóra, a rossz hír azonban az, hogy ha így tesz, a
meg gyelőbuborék összetörik a repülőgép súlya alatt, és a barátja meghal.
A dráma ezt követő része a pilóta érzelmi feszültségére fókuszál, aki
megpróbál minden lehetőséget végiggondolni, majd szörnyű felismeréshez jut:
ha meg akarja menteni a legénységet és saját magát, az egyetlen lehetőség a
leszállás. Ha nem próbálja meg, mindnyájan meghalnak. Bár nyíltan nem
hangzik el, de a többiek is rájönnek, hogy a leszállás meg fogja ölni a barátjukat
a gép alatt. És ezzel a buborékban ülő fér is tisztában van. És ez az a pont,
ahol a történet nem várt fordulatot vesz.
A következő jelenetben a pilótát látjuk, aki súlyos érzelmi agónia közepette
elkezdi a leszállást, és közben tudja, hogy mi fog történni. A meg gyelő-
buborékban ülő pilóta ekkor hirtelen transzba esik. Csak ekkor látjuk, hogy ő
amúgy művész is, aki mellett ott van a vázlattömbje és ceruzája. Látjuk a
buborékon keresztül, amint elkezdi gyors, szakszerű mozdulatokkal lerajzolni a
repülőgépet a meg gyelőbuborékkal együtt, benne saját magával. Mivel
fogalmunk sincs, mi történik, azon tűnődünk, miért rajzol ez az ember, amikor
a gép mindjárt a földbe fog csapódni.
Amikor kész a repülőgép tökéletes rajza, a művész befejezésképpen némi
ráadással szolgál – lerajzolja a futóművet tökéletes, leengedett állapotban,
mintha az tényleg ott lenne a helyén. Amit azonban lerajzol, az nem egy régi,
hagyományos futómű, hanem a kerekek mintha hatalmas, felnagyított fánkok
lennének valamelyik Mickey egér-rajz lmből. A kerekeket csíkos kandiscukor
pálcikák díszítik és fénysugarak szikráznak körülöttük.
Az utolsó ceruzavonás akkor készül el, amikor a repülőgép megérinti a földet
és a pilóta már teljesen összetört lelkileg, mert azt hiszi, hogy megöli a barátját.
Nos, el tudjuk képzelni, mi történik ezután: amikor a pilóta leszáll, észreveszi,
hogy a kerekek valahogy mégis működnek. Megállítja a repülőt. A legénység
tagjai azonnal kiugranak a betonra és futva távolodnak a géptől.
Amikor megfordulnak, hogy megnézzék, hogyan tudtak mégis leszállni, amit
látnak, az egy golyó lyuggatta, félig leégett, ütött-kopott repülő – ami
rajz lmbeli kerekeken áll, és a barátjuk éppen mászik kifelé a meg gyelő-
buborékból, hogy csatlakozzon hozzájuk.
Mi a történet kulcsa? Bár a művész a tudatánál van, úgy tűnik, félig elkábult
– ezt ma megváltozott tudatállapotnak neveznénk. Éber álomban van. Amíg
álmodik, a kitalált kerekek ott vannak a helyükön és tartják a gépet addig, amíg
mindenki biztonságba nem kerül. Amint azonban a társai megölelik,
felébresztik a „transzból”. A háttérben látjuk a repülőgépet – és az elképzelt
kerekek hirtelen eltűnnek, semmivé foszlanak. A repülő a másodperc tört
részéig mintha állna a levegőben, majd tűz és füst kíséretében lezuhan a földre,
és összetöri maga alatt a meg gyelőbuborékot, amelyben néhány perce még ott
ült a fér . A legénység tagjai döbbenten, hitetlenkedve és elképedve merednek
egymásra, és elkezdenek sírni – és itt ér véget a történet.
Bár ez egy kitalált történet, két okból is jelentősége lehet:

1. Először is, emlékeztető, miszerint a képzelet és meggyőződés átélése –

amit kultúránk hajlamos teljesen gyelmen kívül hagyni – önmagában
is teremtő erő, amely mindegyikünkben benne él, és nem igényel
semmiféle tanulást, elég annak a tudata, hogy ott van.
2. Másodszor, a történet arra emlékeztet, hogy egy ilyen csoda átéléséhez
hinnünk kell magunkban, és magában a csodában is.

Míg ez a történet gyönyörű illusztrációja egy lehetőségnek, a meggyőződés

erejének a művész esetében olyan tényleges alapja volt, amit a továbbiakban
még vizsgálni fogunk. A kulcs itt az, hogy a művész hitt a képzelete erejében és
tudta, hogy ez közvetlen összeköttetésben áll élete eseményeivel. Ebben az
esetben ahelyett, hogy egyszerűen csak sejtette, vagy úgy félig-meddig hitte
volna, hogy felül tudja írni a valóságát, tudta ezt, egész lényével.
Olyan mélyen hitte, hogy szomatizálta a meggyőződését, és az álomképét
világa valóságává változtatta. Tudományos bizonyítékok egyre növekvő
számban mutatják, hogy mindnyájan rendelkezünk azzal az erővel, hogy
pontosan ezt tegyük. Egy kitalált történethez folyamodtam, hogy megnyissam
az ajtót a lehetőséghez, mert ez a történet többek között azt is bemutatja,
milyen sok embernek – ez esetben a repülőgép teljes legénységének –
származhat előnye egy személy fogékonyságából, még akkor is, ha ők maguk
nem értik ezt az erőt. De ami talán a legfontosabb: a történet megmutatja a
fér ártatlanságát, ahogyan a művészetén keresztül juttatja kifejezésre az álmát.
Ebből is látszik, milyen egyszerű lehet a meggyőződés ereje.
Most egy valós beszámoló következik ezekről az elvekről. A történet egy nőről
szól, aki elszántságával képes volt sikereket elérni ott, ahol korábban senkinek
sem sikerült, és arról a meggyőződéséről, hogy ő lesz az első, aki ezt megteszi.

„Csodák” a való életből

Amanda Dennison, aki Kanadában, Alberta tartományban él, 2005-ben
bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe – mint aki a történelem leghosszabb
dokumentált távolságát járta végig parázson mezítláb. Tudjuk, hogy számtalan
ember alkalmazza ezt a módszert személyiségfejlesztő szemináriumokon
bizalomépítés céljából, Amanda teljesítményét azonban az összpontosítás
időtartama tette különlegessé. Parázson járásának napján Amanda egy 67 méter
hosszú, több mint 920 °C-os izzó parázsszőnyegen sétált végig, és ezzel az első
ember lett, aki ezt sérülés nélkül megtette.77
A múltban nem egy tudományos elmélet született annak magyarázatára,
hogyan képesek az emberek izzó parázson sétálni ennél sokkal rövidebb távon.
Az elméletekben szerepeltek olyasmik, mint hogy milyen gyorsan mozgott a
sétáló, vagy annak a lehetősége, hogy esetleg egy vékony verejtékréteg képződik
ilyenkor a talpon, ami megvédi az égési sérülésektől. Ezek az elméletek azonban
egyszerűen semmivé foszlanak Amanda esetében, aki 67 métert tett meg az izzó
parázson. Vagyis mi történt Amandával? Mi volt az, ami megkülönböztette őt
az összegyűltektől azon a nyári napon 2005-ben, és lehetővé tette, hogy ilyen
mutatványt hajtson végre?
És ami talán még fontosabb kérdés: Mi történik azzal, aki ilyen csodálatos
dolgot tesz?

Hányszor hallottunk emberekről, akik olyasvalamit hajtottak végre, ami józan

ésszel szinte felfoghatatlan, és ami ellentmond a zika és természet
„törvényeinek”, legalábbis ahogy manapság hisszük? Televíziós műsorokban
például nemegyszer mutattak be olyan Irakból hazatért katonákat, akiknek a
sérülése súlyosságát látva az orvosok úgy gondolták, hogy soha többet nem
fognak tudni járni. És aztán történt valami – valami belső esemény, amire az
orvostudománynak nincsen magyarázata –, és egy évvel később az illető
lefutotta a maratont.
Vagy hallunk olyan hétköznapi emberekről, akiknek hirtelen mintha
emberfeletti képességeik támadnának, amelyeknek létezéséről addig nem is
tudtak – például olyan erő, amivel megmenthetik egy másik ember életét. Így
történt ez a tucsoni (Arizona állam) Tom Boyle-lal, 2006 nyarán. Szemtanúja
volt, ahogy egy autó elütött egy tizenéves út, aki aztán beszorult a jármű alá,
és akkor odarohant és olyan magasra emelte fel az autót, hogy a sofőr ki tudta
húzni alóla a tizennyolc éves Kyle Holtrustot.
Az esetet követően Boyle elmesélte, ő hogyan élte meg azt, amikor felemelte
az autót. „Csak arra tudtam gondolni, mi lenne akkor, ha az én am lenne ott?
– mondta. – Szeretném, ha valaki ugyanezt megtenné érte. Ott maradna vele,
simogatná a fejét, és próbálná megnyugtatni, amíg megérkezik a segítség.”78 Bár
az ilyen történetek, mint Boyle-é, elég ritkák, de azért előfordulnak. És az ilyen
hőstetteket nem lehet kizárólag egy ember testi erejének tulajdonítani.
A BBC News 2005 nyarán beszámolt egy asszonyról, aki a saját súlyának 20-
szorosát emelte fel, hogy kiszabadítsa egy barátját, aki egy balesetben beszorult
az autója alá – és tette mindezt úgy, hogy ő maga is megsérült a baleset közben.
A 170 cm magas, huszonhárom éves Kyla Smith elveszítette az uralmat az
autója fölött, lecsúszott az útról és az autó felfordult. Kyla látta, hogy a barátja
beszorult az autó alá, csak a lába lógott ki. Kimászott a vezetői ablakon és
legalább 18 centi magasra felemelte az autót a földről, hogy kimentse a barátját.
„Egyszerűen tudtam, hogy ki kell szabadítanom – mondta Kyla később –, és
nem volt senki a közelben, aki segíthetett volna.”79
Bár ezek nem mindennapos esetek, a lényeg az, hogy időnként megtörténnek.
És ha egy vagy egy tucat emberrel megtörténnek, akkor valami olyasminek a
jelei lehetnek, ami mindnyájunk számára elérhető. A kulcs itt az, hogy az
életünket arra alapozzuk, amit a képességeinkről és korlátainkról hiszünk –
például azt, hogy egy autó túl nehéz ahhoz, hogy felemeljük. Csak amikor
valami olyasmi történik, ami megváltoztat minket – például hogy egy másik
ember élete múlik rajtunk –, változnak meg a meggyőződéseink. Még ha csak
egy pillanatig tart is, annak megértése, hogy mi ez a „valami”, megnyitja a
lehetőségét annak, hogy jobban megértsük magunkat és a világunkat.
Tartozunk magunknak és egymásnak annyival, hogy felfedezzük, milyen
változások mennek végbe azokban az emberekben, akik autókat emelnek fel,
hogy másokat megmentsenek, vagy olyan tetteket hajtanak végre, amelyekre a
józan ész szerint nem lennének képesek. Hogyan gondolkodnak magukról, ami
miatt mások ők, mint az őket körülvevő másképpen gondolkodók?
Ahhoz, hogy megválaszoljuk 24. meggyőződéskód:
ezeket a látszólag egyszerű Az a csoda, am egyvalak számára lehetséges,
kérdéseket, fel kell tárnunk az lehetséges m ndenk nek.
létezésünk talán legnagyobb
titkát. És ehhez bátran be kell lépnünk abba a homályos tartományba, ami
évszázadok óta a lozófusok és a vallások csatatere, és mostanában már a
tudomány utolsó határvidéke: a tudat és a valóság rejtélye.
A rejtély bökkenője mind a tudósok, mind a lozófusok számára az, hogy
úgy tűnik, mintha mindennapi életünk világa nem az „igazi” lenne. Ehelyett
egy illúziónak – a régiek szerint árnyékvalóságnak – nevezett valamiben élünk,
ami a mindennapi univerzumunknál valóságosabb valaminek a tükörképe. A
közös szál, ami mindegyik elméleten végigfut, az az, hogy az igazi valóság nem
itt van. Sőt, a közelben sincs. Míg a testünk kétségtelenül ebben a világban van,
az élő erő, ami kifejezésre jut a testünkön keresztül, valahol máshol gyökerezik,
egy nagyobb valóságban, amit mi nem láthatunk jelenlegi helyzetünkből.
A történelem során a tudomány hajlamos volt gyelmen kívül hagyni az
olyan hétköznapi emberek által mesélt „történetek” hasonlóságát, amelyekkel
igyekeztek megmagyarázni azt, amit nem értettek, vagy amire egyszerűen nem
volt magyarázat… egészen mostanáig. A magasabb dimenziók létezése, annak
az egyre növekvő lehetősége, hogy a világ, amelyben élünk, egy szimuláció, és
az az elképzelés, hogy a tudatosság az az anyag, amelyből minden felépül – ezek
azok a pontok, ahol ma már a tudományos párbeszédek kezdődnek! Akár a
tudomány, akár a spiritualitás szemszögéből nézzük a dolgokat, mindig
ugyanahhoz az időtlen kérdéshez jutunk: Mennyire valós a valóságunk?
Mennyıre valós a „valós”?
Amikor Albert Einsteintől azt kérdezték, mennyire hisz a valóságban,
válaszában sokkal inkább lozófusnak, mintsem tudósnak tűnt. Gyakran
idézett kijelentése, miszerint a valóság csupán illúzió, bár nagyon kitartó – arra
utal, hogy úgy gondolta, mindennapi világunk talán annyira nem is biztos,
amennyire szeretnénk gondolni.
A Porosz Tudományos Akadémián 1921. január 27-én tartott beszédében
tudósként nyilatkozott a valóságról. „Amennyiben a matematika törvényei a
valóságra vonatkoznak, nem bizonyosak – kezdte, majd arra utalva, hogy még
mindig nem ismerjük teljesen a világ működését, így folytatta –; amennyiben
viszont bizonyosak, nem a valóságra vonatkoznak.”80
Micsoda erőteljes és őszinte értékelése annak, hogy hol tartunk az univerzum
és létezésünk megértésében! Ugyanaz az elme, aki felfedezte, hogyan lehet egy
atom energiáját felszabadítani (E=mc2), egyszerű és közvetlen szavakkal azt
közölte a világgal, hogy az univerzum működésének magyarázata még egy
előttünk álló feladat.

A mahájána buddhizmusban a Lankávatára szútra az egyik legjelentősebb szútra

(szent szöveg).81 Úgy tartják, ezek Buddha szavainak közvetlen feljegyzései,
amelyek akkor hangzottak el, amikor Buddha megérkezett Ceylon (ma Srí
Lanka) nagy szigetére. A szöveg egyik központi eleme az a gondolat, hogy
valóságunkban nincsenek külső tárgyak. Minden, ami létezik, az tudatosság. És
a tudatosságon belül minden, ami „van”, mind a forma, mind a formátlan
világa egy sajátos „szubjektív képzelet” eredménye.
Tehát bármennyire is valósnak tűnik egy élmény számunkra, a tanítások
szerint egy lehetséges valóság csak akkor válik „valós” élménnyé, ha a
gyelmünket ráirányítjuk, és közben érzéseink támadnak azzal a valamivel
kapcsolatban, amire fókuszálunk. Más szóval, amit mindennapi valóságként
érzékelünk, az a kollektív álom egyfajta formája.
Eltekintve attól, hogy a nyelvezet kissé eltér a maitól, az ősi tradíció
gondolata nagyon úgy hangzik, mint a virtuális valóság mostanában
felbukkanó elméletei. Mind a régi, mind az új gondolkodásmódban
közvetlenül beleolvadunk magának a valóságnak a szövetébe. Mindkettőben
ennek az álombeli kölcsönhatásnak köszönhetően válnak az elménk lehetőségei
a világ valóságává. Ahelyett, hogy úgy tekintenénk magunkra, mint „kívül-
állókra”, akik rejtélyes módon idecsöppentek a Föld valóságába, e tradíciók
szerint elválaszthatatlanok vagyunk tőle.
Némi elképzelésünk lehet a kölcsönös összekapcsolódás mélységéről, ha a
vízcsepp és az óceán kapcsolatára gondolunk. Bár bizonyos körülmények
között a kettő elválasztható egymástól, általában nagyon nehéz megállapítani,
hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik. Valójában, ahogyan az óceán és a
vízcsepp egy és ugyanaz, úgy mi is részei vagyunk annak valóságnak, amit mi
hozunk létre.
Ami a virtuálisvalóság- és álomidő-elméleteket olyan vonzóvá teszi, az a
félreérthetetlen hasonlóságuk abban, amit a valóság működésének módjáról
mondanak. Ahogy az 1. fejezetben említettem, John Wheeler, a Princetoni
Egyetem zikusa szerint nemcsak szerepet játszunk a valóságban, hanem
főszerepünk van abban, amit Wheeler „részvételi univerzumnak” nevez.
Résztvevőként rájövünk, hogy a tudatunk fókuszálása – valahová nézünk és
vizsgáljuk a világot – valójában önmagában és önmagából való teremtés. Mi
vagyunk azok, akik néznek. Mi vizsgáljuk a világot. És bárhová nézünk, a
tudatunk létrehoz valamit, amit észlelhetünk.
A közös tényező, és ami egyben kulcsfontosságú ezekben az eszmékben, az az,
hogy egy részvételi univerzumban mindenki része az egyenletnek. Egyidejűleg
vagyunk katalizátorai életünk eseményeinek és a megtapasztalói annak, amit
létrehozunk. Mindkettő egyszerre történik.
Mivel egyszerre vagyunk 25. meggyőződéskód:
teremtők és résztvevők, a A részvétel valóságban m hozzuk létre az
következő kérdést mindenképpen élményünket, és m éljük át azt, am t
fel kell tennünk: Ha az létrehoztunk.
univerzummal egymásra
gyakorolt kölcsönhatásunk folyamatosan teremti és módosítja a világunkat,
akkor honnan tudjuk, hogy melyik kölcsönhatás milyen hatást fejt ki? Más
szóval, mik azok a szabályok, amelyek meghatározzák, hogyan működik a
valóságunk? Ha látjuk, vajon képesek vagyunk ezeket felismerni? 
Vagy lehet, hogy már meg is találtuk őket? Talán a zika „törvényei”
megmutatják számunkra a valóság működésének csínját-bínját? Ha így van,
akkor ahogy a tudósok megoldják a természet rejtélyeit, egyszerre spirituális
kulccsal is szolgálnak a bennünk szunnyadó erő felszabadításához. A titok
sikeres megoldása azonban azt jelenti, hogy mindenről számot kell adnunk,
amit akkor látunk, amikor a szabályokat ellenőrizzük. Ebbe beletartoznak az
anomáliák is – az olyan dolgok, amelyek nem mindig illenek bele az
elméletekbe. Ahogy gyakran látjuk, valójában éppen az anomáliák azok, amik
segítenek rávilágítani a dolgok igazi működésére! És ezzel elérkeztünk oda, ahol
ma tartunk.

A valóság törvényeınek keresése

Az elmúlt háromszáz év során a tudósok felvetették, tesztelték és frissítették az
univerzumra, valamint a gravitáció és a fény működésére vonatkozó
magyarázatukat. A problémát az jelenti, hogy a törekvések egy olyan ponthoz
vezettek, ahol most kétféle szabályrendszerünk van annak meghatározására,
amit ugyanannak a valóságnak különböző részeiben látunk: ez a klasszikus
zika és a kvantum zika.
Newton „törvényei” 1687-ben fektették le a klasszikus zika tudományának
alapjait. James Maxwellnek az elektromosságra és mágnesességre vonatkozó
elmélete az 1800-as évek végén Albert Einsteinnek az 1900-as évek elején
született relativitáselméletével együtt a klasszikus zika rendkívül sikeres volt a
nagy léptékű, szemmel látható dolgok magyarázatában, amilyen például a
bolygók és galaxisok vagy a fáról lehulló almák mozgása. Ez olyan jól
működött, hogy a segítségével képesek vagyunk kiszámolni a műholdak
keringését és embert küldeni a Holdra.
Az 1900-as évek elején azonban a tudományos kutatások két olyan helyet is
találtak a természetben, ahol Newton törvényei nem működnek: a galaxisok
hatalmas világa és a kvantumrészecskék nagyon apró világa. Azelőtt egyszerűen
nem rendelkeztünk olyan technológiával, amivel meg gyelhettük volna,
hogyan viselkednek az atomok egy távoli csillag születésekor, vagy amivel
bepillanthattunk volna a szubatomi univerzumba. A tudósok mind a kicsi,
mind a nagy tartományokban olyan dolgokat láttak, amelyekre a klasszikus
zika nem ad magyarázatot.
Például a kvantumenergia időnként részecskeként mutatkozik meg, és úgy is
viselkedik, ahogyan a részecskék. Amikor így tesz, betartja azokat a zikai
szabályokat, amelyeket a zikusok az egyedi „dolgok” meghatározására
használnak, a világ teljesen rendben van, és mindenki boldog. Máskor azonban
úgy tűnik, a kvantumenergia ellenszegül ezeknek a törvényeknek. Több helyen
jelenik meg egyszerre, kommunikál a múlttal a jelenből, és még arra is képes,
hogy a részecske „valamiből” átváltozzon „nem valamik” láthatatlan hullámává,
így alkalmazkodva a helyzethez. És ez az a viselkedés, ami mindent
megváltoztat.
Mivel mi is abból az anyagból vagyunk, ami a világunkat meghatározó
szabályoknak ellentmond, ennek az anyagnak a viselkedése a minket és az azt
meghatározó szabályokat is megváltoztatja, akinek hisszük magunkat a
világban. Egy újfajta zikának – a kvantum zikának – kellett kifejlődnie, ami
majd magyarázatot adhat ezekre a kivételekre.
A kvantumvilág és a mindennapi világ működése közötti különbség kétféle
felfogást eredményezett a tudósok körében. Mindkettőnek megvannak a saját
elméletei. A nagy kihívás ennek a két különböző gondolkodásmódnak az
egyesítése az univerzum egyetlen, közös szemléletébe, egy egységes elméletbe.
Ehhez valami olyasmi szükséges, ami oly módon köti össze a nagyon nagyot
és a nagyon kicsit, amit csak mostanában kezdünk megérteni. És ez a „valami”
annak ellenére ma is rejtély, hogy 1909-ben már láthattuk.

A vılág azért változık, mert nézzük?

Míg az a gondolat, hogy a meggyőződéseink és mindennapi valóságunk szoros
kapcsolatban állnak egymással, igen régi, a kapcsolatra vonatkozó tudományos
bizonyítékot egyetlen, 1909-ben elvégzett kísérletnek köszönhetően sikerült
megszerezni. A szemléltetés nagyon egyszerű. A gondolkodás, amely elvezetett
hozzá, látnoki. Az eredmények olyan mélyrehatóak, hogy azóta is
gondolkodunk rajtuk.
Minden valószínűség szerint még a tudósok, akik végrehajtották ezt a még
most is népszerű kétrés-kísérletet, sem tudták, hogy felfedezésük milyen mély
hatással lesz az életükre, az egész világra, és a bolygónk jövőjére nézve. Hogy is
tudhatták volna? Egyszerűen elvégeztek egy tudományos tesztet, amellyel azt az
„anyagot” vizsgálták, amelyből minden felépül: testünk és az univerzum
kvantumrészecskéit.
Angliai laboratóriumában Geo rey Ingram Taylor zikus azt követően végezte
el a kísérletet, hogy rájött, hogyan lehet az atomokat alkotó anyagot – a fény
fotonnak nevezett kvantumrészecskéit – rövid távolságról kivetítővel rábocsátani
egy célpontra.82 A lényeg: mielőtt a fotonok elérik a célpontot, át kell
haladniuk egy akadályon, amelyen két nyílás van.
 Ahogyan a víz is képes több nyíláson áthaladni, amint jégből folyadékká
olvad, Taylor kísérlete azt mutatta, hogy a fotonok valami ehhez nagyon
hasonlót tesznek. A tudósok döbbenetére a fotonok a részecskeformából, ami
egyszerre csak az akadály egy nyílásán (egyetlen rés) tudott áthaladni,
hullámformává alakultak át, ami az akadály több nyílásán is képes volt
áthaladni (két rés). Ez azért annyira elképesztő, mert a hagyományos zikában
nincs semmi, ami magyarázatul szolgálhatna arra, hogy az anyag, amelyből
minden felépül, hogyan képes a létezésének természetét megváltoztatni. A
felfedezés értelmezésére a zika egy új fajtáját kellett kidolgozni, ami nem más,
mint a kvantum zika.
A két kérdés, amit Taylor és a többi tudós kénytelen volt feltenni:
(1) „Honnan »tudták« a részecskék, hogy nem csak egy nyílás van az
akadályon?” és (2) „Mi okozta azt, hogy a részecskék hullámokká változtak,
alkalmazkodva a helyzethez?” Ahhoz, hogy megválaszolhassák ezeket a
kérdéseket, a tudósoknak fel kellett tenniük még egy kérdést: „Ki tudta, hogy
nem csak egy nyílás van az akadályon?” A válasz nyilvánvaló – csupán a
helyiségben tartózkodóknak volt tudomása a kísérlet pontos részleteiről: a
tudósoknak. Az ebből a válaszból adódó következtetés az a pont, ahol a
valóságra vonatkozó elképzeléseink próbatétel előtt állnak.
A tudósok „tudása” hatással lehetett a kísérletre? Elképzelhető, hogy a
helyiségben tartózkodó szemlélők tudata – a meggyőződés és elvárás, hogy a
részecskék vagy így, vagy úgy fognak viselkedni – valamiképp magának a
kísérletnek a részévé vált? És ha igen, ez mit jelent ránk nézve? Ha a tudósok
meggyőződései hatással voltak a fotonokra a kísérletben, akkor a mi
meggyőződéseink ugyanezt teszik a mindennapi életben?
Ez a lehetőség valami olyasmi előtt nyitotta meg a kaput, ami abban az
időben csaknem elképzelhetetlen volt. És a következtetések nagyon gyorsan
nagyon személyesek lettek. A tudomány nyelvén pontosan azt sugallták, ami
legősibb és legbecsesebb spirituális hagyományaink szerint létezésünk lényege:
meggyőződéseink és elvárásaink minősége közvetlen és erőteljes hatást gyakorol
mindenre, ami a mindennapi életünkben történik.
Csaknem kilencven évvel azután, 26. meggyőződéskód:
hogy először rengette meg 1998-ban a tudósok megerősítették, hogy a
alapjaiban a klasszikus zika fotonokra hatással van a „megf gyelés”, és
tudományát, újra elvégezték a felfedezték, hogy m nél ntenzívebb a
megf gyelés, annál jelentősebb hatást gyakorol
kétrés-kísérletet. Ez alkalommal
azonban már fejlettebb a részecskék v selkedésére.
technológia és érzékenyebb
műszerek álltak a tudósok rendelkezésére. „A kvantumelmélet bemutatása: A
meg gyelés hatással van a valóságra” című, 1998-as tanulmányban az izraeli
Weizmann Tudományos Intézet hitelesítette az eredeti 1909-es kísérletet, s
egyben kiegészítette egy további felfedezéssel. Ez minden kétséget kizárt azt
illetően, hogy az eredmények mit demonstrálnak:83 rájöttek, hogy minél
jobban meg gyelik a részecskéket, annál jelentősebb hatást gyakorolnak rájuk.
Az 1998-as kísérlet a következő tagadhatatlan tények miatt fontos
mindennapi életünk szempontjából:

A testünk és a világ ugyanabból a kvantumanyagból épül fel, amely

meg gyelés alatt változást mutatott a kísérletekben.
Mindnyájan „meg gyelők” vagyunk.

Ez azt jelenti, hogy azt, ahogyan a világot látjuk, és amit hiszünk arról, amit
látunk, többé már nem lehet gyelmen kívül hagyni vagy letudni azzal, hogy
úgysem jár semmiféle következménnyel.
A kísérletek valójában arra utalnak, hogy a tudat maga az, ami az egész
univerzumot alkotja, és ez lehet a „hiányzó láncszem” azokban az elméletekben,
amelyek egyesíthetik a klasszikus zikát és a kvantum zikát. John Wheeler igen
kevés kétséget hagy arra nézve, hogy a kísérletek mit jelentenek számára,
amikor azt mondja: „El sem tudunk képzelni egy olyan univerzumot, amiben
ne lennének… meg gyelők [mi], mert az univerzumot a meg gyelői részvétel
tettei építik fel.”84
Ha az univerzum határait akarnánk meghatározni és ehhez a legkisebb
anyagrészecskét megtalálni, a kapcsolat a meg gyelés és a valóság között arra
utal, hogy talán soha nem találjuk meg egyiket sem. Függetlenül attól, milyen
mélyre ássuk be magunkat az atom kvantumvilágába, vagy milyen távolra
tekintünk be a hatalmas mélyűrbe, maga a meg gyelés cselekedete azon
elvárásunkkal párosítva, hogy valami létezik, lehet az, ami létrehoz valamit,
amire rátalálunk.
Ha ez így van, akkor az elsődleges szabály valóságunk működésére az lehet,
amit Taylor kísérlete már 1909-ben megmutatott.

A valóság elsődleges szabálya

Einstein egyik tanítványával, Esther Salamannal 1920 táján folytatott
beszélgetésében megfogalmazta Istenre mint az univerzum teremtőerejére
vonatkozó kérdésének lényegét. „Tudni akarom, hogyan teremtette Isten ezt a
világot – kezdte. – Nem ez vagy az a jelenség érdekel, ennek vagy annak az
elemnek a spektrumában. Tudni akarom az ő [Isten] gondolatait. A többi csak
részletkérdés.”85
A valóságunk működését meghatározó szabályok utáni kutatásunk sok
tekintetben olyan, mint Einstein alapkérdése. Bár belemehetünk apró
nomságok keresgélésébe, és ezek hasznosak is lehetnek, ha megtaláljuk őket,
amit igazából keresünk, az a világ működésének kulcsa. Tudni szeretnénk, hogy
hogyan és miért történnek a dolgok. Minden más Einstein „részletkérdésével”
egyenértékű.
Az eredeti kétrés-kísérlet és ennek későbbi variációi alátámasztották becses
spirituális hagyományaink alapvető feltevését, miszerint a világ körülöttünk a
meggyőződéseink tükörképe. Az ősi indiai Védáktól kezdve, amelyek egyes
tudósok szerint i. e. 5000 körül keletkeztek, a kétezer éves holt-tengeri
tekercsekig mindenhol az az általános nézet, hogy a világ valójában tükörképe
azoknak a dolgoknak, amelyek egy magasabb tartományban vagy egy mélyebb
valóságban történnek. Például a szombati áldozatok dalaiként ismert holt-
tengeri tekercseken talált szövegtöredékek legújabb vizsgálata után a fordítók
így foglalják össze a tartalmát: „Ami a földön történik, csupán halvány
tükörképe annak a nagyobb, végső valóságnak.”86
Mind az ősi íratok, mind a kvantumelmélet azt sugallja, hogy a nem látható
világokban mi teremtjük meg a látható világ kapcsolatainak, karriereinek,
sikereinek és bukásainak tervrajzát. Ebből a nézőpontból a valóságunk úgy
működik, mint egy hatalmas, kozmikus képernyő, amelyen láthatjuk az
érzelmeink és meggyőződéseink nem zikai energiáját (vagyis a haragunkat,
gyűlöletünket és dühünket ugyanúgy, mint a szeretetünket, együttérzésünket és
megértésünket) az élet zikai közvetítő közegén át kivetítve.
Talán ezért mondják azt, hogy születésünk pillanatától mi rendelkezünk a
legnagyobb hatalommal a kozmoszban – és ez a közvetlen hozzáférés az
univerzumhoz. Mi lehet annál lelkesítőbb, mint képesnek lenni megváltoztatni
a világot és az életünket egyszerűen azzal, hogy módosítunk azon, amit a
szívünkben és az elménkben hiszünk? Ez úgy hangzik, mintha egy
tündérmesében olvasnánk. Talán pontosan ezért vonzódunk oly erősen az ilyen
„fantáziavilágokhoz”: felébresztik bennünk annak az erőnek az emlékét,
amellyel képesek voltunk a valóságot kedvünk szerint mennyországgá vagy
pokollá változtatni.
Ha még vannak kételyeink arra nézve, mennyire valóságos ez az erő az
életünkben, nem kell messzebbre menni, mint a 2. fejezetbeli placebohatás-
esetleírásokig, Amanda Dennison csodálatos parázson járásáig ennek a
fejezetnek az elején, vagy a 45 kilós nő esetéig, aki felemelte az autót, ami saját
testsúlyának a 20-szorosa volt. Azoknak a tudatalattijában, akik
megtapasztalták a placebohatást és végrehajtották ezeket a csodálatos tetteket,
valamint Amanda Dennison tudatos elméjében is megmutatkozik képességünk
ereje, amellyel mi magunk szabhatjuk meg valóságunk korlátait.
Minden példában közvetlen kölcsönhatás van aközött, amit az illető hitt,
ahogyan érzett a saját meggyőződésével kapcsolatban, és ami ténylegesen
történt a világban. Annak ellenére, hogy teljesen nem értjük, miért úgy
működnek ezek a hatások, ahogyan, azt mindenképpen el kell ismernünk,
hogy léteznek. A félreérthetetlen kölcsönhatás, ami elvezet valóságunk
elsődleges szabályához, egyszerűen a következő: Életünkben azzá kell válnunk,
amit át akarunk élni a világunkban.
Amint megismerjük ezt az elsődleges szabályt, a múlt spirituális tanításai
azonnal mélyebb, gazdagabb értelmet nyernek. Én magam személyesen sokkal
nagyobb tisztelettel, elismeréssel és hálával tekintek azokra a múltban, akik
mindent megtettek, hogy megőrizzék ezt a titkot. Múltunk bölcsei saját koruk
nyelvezetével – a high-tech kifejezések és a 20. századi elménk által megkövetelt
bizonyító kísérletek nélkül – megosztották a jövővel az univerzum legnagyobb
erejének kvantumtitkát. És, ahogyan a korábban idézett holt-tengeri tekercsek
töredékében láthattuk, közben olyan emberekkel voltak körülvéve, akik még
mindig azt hitték, hogy a viharokat az istenek haragja okozza!
Mivel a történelem bölcsei, 27. meggyőződéskód:
gyógyítói, misztikusai és szentjei A valóság elsődleges szabálya, hogy azzá kell
tisztában voltak azzal, hogy azzá válnunk az életünkben, am t át akarunk éln a
kell válnunk az életünkben, amit v lágunkban.
át akarunk élni a világunkban,
ezt az elsődleges szabályt a csodáikkal és gyógyításaikkal szemléltették. Míg a
közvetlen szemtanúk közül sokan a „különlegesség” jeleként félreértelmezték a
kinyilvánításokat, és az erőt annak tulajdonították, akik ezeket bemutatta,
mások felismerték a kapott ajándékot, és a titkot továbbadták a következő
nemzedékeknek.
 Tudták, hogy ahhoz, hogy csodák történhessenek, valamit adnunk kell, oda
kell adnunk azt az anyagot, amiből a valóság építhet valamit. Ez így teljesen
logikus. Ha elvárjuk, hogy a valóság (vagy Isten / a mátrix / a lélek / az
univerzum) válaszoljon az imádságunkra, akkor az életünkben azoknak a
dolgoknak a mintájává kell változnunk, amelyeknek megformálását a valóság
atomjaitól kérjük. Adnunk kell a mátrixnak valamit, amivel dolgozhat. Amikor
olyan tettekkel kapcsoljuk össze az elsődleges szabályt, amelyek lehetővé teszik,
hogy az szolgáljon minket, valami erős és gyönyörű történik. És ez a „valami”
az, ami értelmet ad az életnek!

A válaszból élnı
Finom, de fontos különbség van aközött, hogy dolgozunk egy eredmény
eléréséért, vagy hogy egy eredményből, belülről gondolkodunk és érzünk.
Amikor dolgozunk valami eléréséért, akkor egy korlátlan időtartamú és soha
véget nem érő útra vállalkozunk. Időközben tűzhetünk ki magunknak
mérföldköveket és célokat, amelyek közelebb visznek a célhoz, fejben mindig
„úton vagyunk”, ahelyett hogy átélnénk a megvalósítás élményét. Azok a
kutatások, amelyek arra a következtetésre jutottak, hogy „a meg gyelés hatással
van a valóságra”, két kulcsot is adtak a kezünkbe ahhoz, hogy elménk
lehetőségeit átfordítsuk világunk valóságára:

1. A valóság a gyelmünk hatására kétségtelenül változik.

2. Minél jobban összpontosítunk, annál nagyobb a változás.

Ezek a tudományos meg gyelések megerősítik azokat a tanokat, amelyeket

múltunk nagy tanítói nem tudományos nyelven megosztottak a világgal. És ez
Neville Goddard gyelmeztetése is, miszerint be kell „lépnünk a képbe” (legyen
ez a szívünk vágya, az álmunk, a célunk vagy a meghallgatott imádságunk), és
„bentről gondolkodni”: mert ez hatalmas erővel bír. Amikor a gyelmünket
arra összpontosítjuk, milyen lenne az életünk, ha az álmaink már teljesültek
volna, amit valójában teszünk, az nem más, mint hogy megteremtjük a
feltételeket magunkban ahhoz, hogy beteljesült álmaink vegyenek körül
minket.
Most tekintsünk bele egy kicsit Neville munkásságába.
Egy ilyen gyönyörű és mélyreható igazságot talán egy példán keresztül lehet a
legjobban illusztrálni. Míg a 20. századi lozófus, akit csak Neville néven
ismertek, élete során több olyan esettanulmányt osztott meg, amelyek az
eredményből való élés „csodáját” írják le, számomra a következő történet a
legmeggyőzőbb egyszerűsége, tisztasága és ártatlansága miatt.
A történet azzal kezdődik, hogy Neville a képzelet és meggyőződés erejét
magyarázza egy üzletasszonynak, aki tanácsért kereste fel New Yorkban.
Miután Neville beszélt a válaszból élni lozó ájáról és azt is elmondta, ez
hogyan valósítható meg, tanai oly módon nyernek megerősítést, amire ő maga
sem számít.
Az asszony kilencéves unokája, aki egy másik államból érkezett, a találkozó alatt
végig ott volt a nagymamájával. Mielőtt elhagyták volna az irodát, a kis ú
odafordult Neville-hez, és izgatottan azt mondta: „Tudom, mit akarok, és most
már azt is tudom, hogyan szerezzem meg.”87 Bár a ú szavai meglepték a két
felnőttet, Neville szerette volna tudni, mi az, amit a ú ennyire határozottan
akar? A válaszon már a nagymama csöppet sem lepődött meg, mivel
nyilvánvalóan többször beszéltek erről az unokájával: a ú egy kiskutyát
szeretett volna. „Minden este, mielőtt lefekszem, úgy fogom érezni, mintha
lenne egy kiskutyám és mi ketten együtt sétálnánk” – mondta.
Az asszony ekkor határozott szavakkal újra elmagyarázta a únak, hogy miért
is nem lehet kutyája: a ú szülei nem engedik, az apja nem szereti a kutyákat, és
a ú túl atal, hogy gondoskodni tudjon egy állatról. Nem lesz kutya, és
kész!… Egészen pontosan hat héttel későbbig. Az asszony ekkor elképedve
hívta fel Neville-t telefonon.
A New York-i irodában töltött nap után a ú mindent úgy tett, ahogyan azt
Neville és a nagymamája közötti beszélgetésben hallotta. Míg a felnőttek azt
hitték, hogy a ú csak a játékaival játszik a megbeszélés alatt, ő mindvégig
szinte itta magába a szavakat. Minden este, mielőtt elaludt, elképzelte, hogy a
kutyája ott fekszik vele az ágyban. A lényeg itt az, hogy a ú úgy érezte, mintha
a kutyája már ott lenne vele. Úgy élte át az élményt, mintha az valóságos lenne.
Képzeletben „simogatta a kutyát és közben tényleg érezte a szőrét”.88
A sors iróniája, hogy nem sokkal később a ú iskolája egy vetélkedőn vett
részt a „Legyünk kedvesek az állatokkal” hét keretében. A ú osztályában
minden diákot felkértek, hogy írjon egy esszét „Miért szeretnék egy kutyát?”
címmel. Miután elbírálták a beadott esszéket, a úét találták a legjobbnak, és
egy gyönyörű collie-kölyökkel jutalmazták a teljesítményét. Miután a szülők
szembesültek a szinkronicitásokkal, amelyek oda vezettek, hogy a uk egy
kiskutyához jutott, felismerték, hogy itt valami sokkal nagyobb erő
munkálkodik, mint az ő ellenérzéseik ezzel a helyzettel kapcsolatban.
Megenyhült a szívük, és a ú új barátját örömmel fogadták otthonukban.
Bár a történetet kétségtelenül lehet merő véletlenek sorozataként is
értelmezni, itt érdemes megállni és újraértelmezni mindazt, amiről a történet
szól. Amikor az asszony elmesélte Neville-nek, mi történt, és hogyan nyerte
meg a kiskutyát az unokája, az egyetlen részlet, amit a végére hagyott, az pont
az volt, ami mindent összekötött. Mindvégig ugyanis, amíg az unokája kutya
után vágyakozott, határozottan tudta, milyen fajtát szeretne – és ez egy collie
volt!
Ez a történet amiatt olyan erőteljes, ahogyan a ú elfogadta és alkalmazta az
általa hallott gondolatokat. Egy beszélgetés során, amit a nagymamája egy
idegennel folytatott, képes volt szétválasztani Neville lozó áját a nagymamája
álláspontjától. Miközben a felnőttek komoly, felnőttes dolgokról tárgyaltak, a
ú megragadta a mögöttes tanokat, amelyekkel Neville célja a nagymama üzleti
helyzetének javítása volt, és ezeket felhasználta saját kiskutya utáni
vágyakozásához. Ha egy gyermek képes erre, akkor mi mindnyájan képesek
vagyunk! A kulcs itt nem más, mint felülemelkedni arra vonatkozó
véleményünkön és meggyőződéseinken, hogy mi lehetséges és mi nem, és
hagyni, hogy az elsődleges szabály egyszerűsége kibontakozzon az életünkben.
Bár mindig áhítattal tölt el, amikor az emberek a meggyőződés ilyen
lenyűgöző megnyilvánulásáról számolnak be, mondhatom, hogy nagyon ritkán
lepődöm meg igazán. Végül is, ha a meggyőződés a leghatalmasabb erő az
univerzumban, és ha egy kilencéves ú megtalálja álmai kiskutyáját ebben az
univerzumban – pontosan azt a fajta kiskutyát, amiről álmodott –, akkor mi
miért várnánk mást?
A titok itt az, hogy a ú úgy élte meg saját magát a képzeletében, mintha a
kiskutya már ott lenne vele. Amikor ezt tette, a vélelme végeredményéből élt.
És ebben a végeredményben a kiskutya valós volt. A 19. századi pszichológus és
lozófus, William James közvetlen és érthető szavakkal emlékeztet arra, milyen
egyszerű ezt a tanítást a való életben alkalmazni: „Ha egy minőséget szeretnél
[az életedbe], viselkedj úgy, mintha az már meglenne. Ha szeretnél birtokolni
egy tulajdonságot, viselkedj úgy, mintha máris a tiéd lenne!”89 Ez Neville
szavaival úgy érhető el, ha „a jövőbeli álmod a jelen ténye”.90
Ahhoz, hogy megérthessük, miért olyan nagy jelentőségű az életünkben egy
olyan egyszerű dolog, mint az, hogy elképzeljük, amint simogatunk egy kutyát,
miközben elhisszük, amit vizualizálunk, és „tényleg érezzük a szőrét”, meg kell
értenünk a tükröződő valóságunk természetét. William Blake, a költő
felismerte, hogy a képzelet valójában létezésünk lényege, nem csupán valami,
amit néha a szabadidőnkben egyszerűen megtapasztalunk. „Az ember maga a
képzelet”, mondta a költő, majd hozzátette: „Az ember örökkévaló teste a
képzelet: ez maga Isten.”91 John Mackenzie, lozófus és költő, tovább
magyarázta kapcsolatunkat a képzelettel. „A valóság és a képzelet között nem
lehet pontosan meghúzni a határt… minden létező dolog… képzeletbeli.”92 Az
élet konkrét eseményeit mindkét leírás szerint először el kell képzelni
lehetőségként, mielőtt valósággá válhatnának.
James, Neville, Mackenzie és Blake mind jól érthető szavakkal pontosan
elmagyarázza, hogyan alkalmazható az elsődleges szabály a való életben. A
mikrochipek és nanotechnológia 21. századi világában nem csoda, ha
szkeptikusok vagyunk, ha azt halljuk, hogy a valóság atomjainak mozgatása
olyan egyszerű, hogy egy gyermek is képes rá. Túl egyszerűnek tűnik, hogy igaz
legyen… egészen addig, amíg bele nem gondolunk abba, amit a tudomány
mutat, és amit becses hagyományaink mindig is mondtak: egy tükröződő
univerzumban élünk, és mi hozzuk létre a tükörképeket.
Tehát ne tévesszen meg minket Neville szavainak egyszerűsége, amikor azt
mondja, ahhoz, hogy a képzeletünket valósággá alakítsuk, semmi másra nincs
szükség, csak arra, hogy „öltsük magunkra az érzést”, hogy kívánságunk már
teljesült. Miért várnánk, hogy egy saját magunk által létrehozott részvételi
univerzumban a teremtés ereje ennél nehezebben elérhető legyen?

Agancsos nyúl: kvantumfızıka egy buddhısta kolostorban

Amikor az 1990-es évek elején először voltam egy buddhista kolostorban,
gyorsan felismertem, mennyire másképpen működik a nyugati elme, mint az
ezeken a távoli helyeken élő szerzetesek és szerzetesnők elméje. A legnagyobb
különbség kétségkívül az volt, hogy mi állandóan azt akartuk tudni, miért úgy
működnek a dolgok, ahogyan, míg a kolostorokban élők egyáltalán nem látták
szükségét ennek az információnak. Úgy tűnt, ők elfogadják, hogy a dolgok
néha olyanok, amilyenek. Ez kétségtelenül szoros összefüggésben áll azzal, amit
magukról és a világról hisznek.
Miután már két hete próbált alkalmazkodni szervezetünk a 4800 méteres
tengerszint feletti magassághoz, közben az út sűrű porát szívtuk, amit ősrégi
buszunk szellőzőrendszere ránk engedett, és naponta 14 órákat utaztunk olyan
utakon, amelyek leginkább vízmosásokhoz hasonlíthatók, a meggyőződéseim
olyan próbatétele előtt találtam magam, amire nem számítottam.
Megérkeztünk a meglehetősen romos állapotban lévő kolostorhoz, ahol ekkor
egy körülbelül száz szerzetesnőből álló csoport élt. Miközben ott ültünk
közöttük, és éppen befejezték a szívből jövő szent énekek kántálását, a
halványan megvilágított helyiség békéje hirtelen semmivé foszlott. Kivágódott
az ajtó, és a lemenő nap hátulról bevilágító fényében egy alak impozáns
körvonalai rajzolódtak ki, de az arcát nem lehetett kivenni. A tolmácsunk
csaknem suttogva azonosította az ajtóban álló embert. „Geshe-la” – mondta,
vagyis hogy ő egy nagy hatalmú tanító.
Miközben próbáltuk jobban szemügyre venni ezt tekintélyt parancsolóan
viselkedő fér t, ő beljebb lépett a helyiségbe, hogy jobban megnézzen minket.
Én is ekkor láttam először rendesen. Magas volt, a feje borotvált, és
kétségtelenül tibeti volt. Miközben lassan körüljárta a helyiséget, mi ülve
maradtunk a vastag szőnyegeken, amelyeket itt a padló hidege ellen használtak.
A tanító, miközben a helyiséget fürkészte és felmérte a helyzetet, eleinte nem
mondott szinte semmit. Aztán hangosan kérdéseket kezdett el kiabálni
bárkinek, aki hajlandó volt válaszolni.
A tolmácsunkra néztem, próbálva megérteni a történteket, és ő lefordította
nekem a párbeszédet, ami a tanító és a szerzetesnők között zajlott. „Kik ezek az
emberek? – kérdezte a geshe, miközben széles mozdulatot tett a fejünk fölött. –
Mi történik itt?” Nyilvánvalóan nem volt hozzászokva, hogy egy csapat
nyugatit lásson a szerzetesnőkkel üldögélni. A tolmácsunk beszállt a
beszélgetésbe, miközben a szerzetesnők elmagyarázták a tanítónak, hogy kik
vagyunk és miért vagyunk ott.
Aztán ugyanolyan hirtelen, ahogy a tanító megjelent közöttünk, a
kérdéseinek a hangszíne a gyanakvó, kételkedőről átváltott szemlélődőre – és ez
már olyasvalakinek a hangja volt, aki a világ valóságát szemléli. Megkérdezte a
tolmácstól, hogy a csapatunknak ki a tanítója, és hirtelen minden szempár rám
szegeződött.
„Ő! – mondta a tolmács, miközben rám mutatott. – Ő az a geshe, aki ma
elhozta ide ezeket az embereket.” A tanító ekkor egyenesen rám nézett, és
azonnal egy kérdést tett fel nekem. Bár a tibeti nyelvjárásból egyetlen szót sem
értettem, gyelmesen hallgattam a hangsúlyát és a hajlításait. A kérdést a
tolmács lefordította: „Ha zarándokúton jársz a sivatagban, és meglátsz egy
agancsos nyulat, az valódi vagy képzeletbeli?”
Nem hittem a fülemnek. Mindjárt lemegy a nap, itt vagyunk egy távoli
kolostorban, 4800 méter magasan tengerszint felett a tibeti fennsíkon,
körülöttünk kántáló szerzetesnőkkel, és ez az ember egy „agancsos nyúlról”
kérdezget engem? Gyerekkoromban hallottam ilyen mitológiai lényről, a mezei
nyúl és az antilop – jackalope – lehetetlen kereszteződéséről, amiről delíriumos
állapotban lévő túrázók meséltek a tábortűz mellett. Bár agancsosnyúl-
észlelések Észak-Amerikától a perui Andokig mindenütt előfordulnak, szívesen
meghallgatnám egy szemtanú beszámolóját erről a rejtélyről, mert kíváncsi
lennék, hogy képes-e komoly arccal végigmondani az egészet. Agancsos nyulak
egyszerűen nem léteznek. Ugyanakkor most erről faggatott valaki egy olyan
helyen, ahol a legkevésbé számítottam ilyesmire! Ahogy azonban magamhoz
tértem a pillanat szürreális körülményeiből, rájöttem, hogy ez valójában egy
vizsga, és én vagyok az, akit vizsgáztatnak.
Már éppen válaszolni akartam, amikor felnéztem a tanítóra. Ahogy a
kézmozdulatára meglebbent a köntöse, egy apró por- és szöszfelhő szállt fel
belőle. Ahogy a napfény hátulról megvilágította a levegőben lebegő
porszemeket, tekintélyt parancsoló arca körül hirtelen különös, glóriához
hasonló ragyogás keletkezett.
Valamilyen oknál fogva gondolataim visszarepültek az általános iskolába, arra
a kérdés-felelet formátumra, amit akkor tanultam. Ha elhangzik egy kérdés, én
megismétlem a saját szavaimmal, hogy biztos legyek a megfelelő értelmezésben.
Ha jól mondom, akkor utána válaszolhatok. „Az agancsos nyúl a sivatagban
igazi vagy képzeletbeli?” – kezdtem. Hirtelen a szerzetesnők egymás között
folytatott beszélgetése is elcsendesült. Mindenki a válaszomat várta ebben a
valóságra vonatkozó rögtönzött lozó ai kvízjátékban. „Az agancsos nyúl
tapasztalása a sivatagban annak a személynek az élménye, aki látja – kezdtem. –
Ha az a személy te vagy, a nyúl annyira valóságos, amennyire annak hiszed.”

Sıkeres valóságteszt
Amint elhangzott a válaszom, a helyiségben mély csend támadt. Én magam
visszatartott lélegzettel néztem a tanítóra, hogy lássam, erre a válaszra
számított-e. A tanító meglepettnek tűnt. Lassan széles mosoly terült szét az
arcán. Odafordult a tolmácshoz, és kérdezett valamit. A tolmács is mosolygott,
amikor lefordította a kérdést.
„Ez a geshe melyik kolostorból érkezett?”
Amikor a szerzetesnők ezt meghallották, megkönnyebbülten felsóhajtottak,
majd elszórtan kuncogás hallatszott, ami gyorsan átment valóságos
nevetéshullámba. A válaszom nyilvánvalóan olyan volt, ami olyasvalakitől
várható, aki tanulmányozta a buddhista írásokat, nem pedig olyan, amilyenre
egy nyugatitól számítottak.
A tanító mosolygott, megfordult, és lassan megindult az ajtó felé. Ismét
beindult a halk beszélgetés a helyiségben. A szerzetes egyetlen szó nélkül
kilépett a súlyos brokátfüggönyök között, amelyek feladata kizárni a hideg
hegyi szelet a kolostorból. Én magam egyfajta hálát éreztem, amiért feltette
nekem a kérdést, és mert értékelte a válaszomat. Ezután folytattuk a békés
éneklést a többiekkel.
Bár a „vizsgám” igen rövid volt, ugyanakkor látványos megerősítése annak,
milyen széles körű lehet a meggyőződés erejének ismerete. Az volt nagyon
érdekes a geshével folytatott rövid eszmecserében, hogy a kérdése megerősítette
azt, amiről a kísérletek eredményei és a világ spirituális hagyományai
évszázadok óta árulkodnak.
Ha az univerzum, a testünk, és a mindennapi életünk a tudatosságon alapuló
virtuális jelenség, akkor a meggyőződés a program, ami segít „felébredni” a
szimulációból. Tehát amikor feltesszük az ősrégi kérdést, hogy „Mennyire
valóságos a valóság?”, a válasz kezd úgy hangzani, mint egy lozó ai fejtörő
válasza. A valóság annyira valóságos, amennyire annak hisszük. A titok
egyszerűen a következő: amivel a leginkább azonosulunk, azt éljük meg az
életünkben. Ily módon az, amit a valóságunknak nevezünk, az lágy, formálható
és változtatható, ami alkalmazkodik az elvárásainkhoz és meggyőződéseinkhez.
Tehát míg a zika „törvényei” kétségtelenül valósak és bizonyos körülmények
között léteznek, addig a bizonyíték azt mutatja, hogy ha megváltoztatjuk
azokat a körülményeket, azzal átírjuk a törvényeket is. Nem kell atomtudósnak
– sőt, valójában semmilyen tudósnak sem – lennünk, hogy ezt megtegyük. Ez
olyan egyszerű lehet, mint amikor Amanda Dennison végigsétált a több mint
900 °C-os parázson, vagy mint amikor Milarepa beledugta a kezét a
sziklabarlang falába. Mindkét alkalommal megszegték a zika törvényeit.
Mindkét esetben egy személy arra való képessége, hogy céltudatosan létrehozza
a tudatosság körülményeit – amit ő maga igaznak hitt a saját világával
kapcsolatban – volt az, ami megváltoztatta a valóságot.
Ez az, ami egy teljes kör 28. meggyőződéskód:
megtétele után a tudományt Azt tapasztaljuk meg az életben, am vel a
visszahozza a világ ősi misztikus meggyőződése nkben azonosulunk.
és spirituális hagyományaihoz.
Mind a tudomány, mind a miszticizmus egy erőről beszél, ami összeköt
mindent. Mindkettő azt mondja, hogy rendelkezünk azzal az erővel, amivel
befolyásolhatjuk az anyag viselkedését és a valóság kibontakozását, egyszerűen
azon keresztül, ahogyan a világot érzékeljük magunk körül.
Most, hogy ismerjük a tükröződő valóság elsődleges szabályát, hogyan
alkalmazzuk azt az életünkben? Ha a mélyen körülsáncolt, néha tudat alatti
meggyőződéseinkben rejlik a magva annak, amit megtapasztalunk, akkor
hogyan gyógyíthatjuk meg a minket korlátozó hamis meggyőződéseket?
Hogyan írjuk át a valóságunk kódját? Ez az a pont, ahol egy új szemléletmód,
ami megcáfol mindent, amit a múltban igaznak tartottunk, rendkívül erőteljes
lehet. A kulcs az, hogy megtaláljuk azt a tapasztalatot, ami számunkra működik
– és hogy felismerjük, amikor találkozunk vele.
77 Amanda Dennison weboldala: http://www. rewalks.ca/Press_Release.html.
78 Alexis Huicochea, „Man Lifts Car O Pinnes Cyclist”, Arizona Daily Star
(2006. július 28.). Weboldal:
http://www.azstarnet.com/sn/printDS/139760.
79 „Woman Lifts 20 Times Body Weight”, BBC News (2005. augusztus 4.).
Weboldal:
http://news.bbc.co.uk/2/hl/uk_uknews/england/wear/4746665.stm.
80 Részlet Albert Einstein előadásából, amelyet a berlini Porosz Tudományos
Akadémián tartott 1921. január 27-én. e Expanded Quotables Einstein:
240.
81 e Lankavatara Sutra: A Mahayana Text, D. T. Suzuki, trans. (1932).
Weboldal: http://llrs.ru/do/lanka_eng/lanka-nondlacritical.htm.
82 Az isteni mátrix (Bioenergetic Kiadó, Budapest, 2020): 71.
83 „Quantum eory Demonstrated: Observation A ects Reality”.
84 „Forum: John. A. Wheeler: From the Big Bang to the Big Crunch”.
85 Albert Einstein szavai tanítványának, Esther Salamannak. e Expanded
Quotable Einstein: 20.
86 Michael Wise, Martin Abegg, Jr. és Edward Cook, e Dead Sea Scrolls: A
New Translation (HarperSanFrancisco, San Francisco, 1996): 365.
87 Neville, e Power of Awareness (DeVorss, Marina del Rey, CA, 1952): 98.
88 Ugyanott.
89 William James (1842–1910) újító pszichológus, sokak szerint Amerika
legnagyobb lozófusa. Biográ a és idézetek az Answers weboldalon:
http://www.answers.com/topic/william-james?cat=technology.
90 e Power of Awareness: 10.
91 e Law and the Promise: 9.
92 Ugyanott, 44.
 6. FEJEZET

A MEGGYŐZŐDÉS MEGTISZTÍTÁSA:
HOGYAN ÍRJUK ÁT VALÓSÁGUNK
KÓDJAIT?
„Az új szemléletmód megdöbbentő képzelőtehetséget eredményez.”

– John S. Bell (1928–1990) kvantumf z kus

„Úgy tek ntek az életemre, m nt ébredező lehetőségek tárházára.”

– Ram Dass f lozófus

1986-ban részt vettem egy koncerten a coloradói Boulderben, ahol az esemény

szenzációja egy olyan ember volt, aki megváltoztatta az életemet. Michael
Hedgesnek hívták, és vitathatatlanul ő volt a 20. század egyik legtehetségesebb
gitárosa.93 Ennek az évnek a nyarán Hedges egy ritka szólóturnéra indult,
amelynek egyik állomása az a meghitt kis helyszín volt, ahol találkoztam vele.
Egy hatalmas stadion helyett, ahol a művészek csak egy kis foltnak látszanak
a távoli színpadon, Michael egy laza étterem díszlete mellett döntött. A színpad
körül egylábú asztalok álltak, és senki sem volt két méternél távolabb az
előadótól. A teremben mindenki látott mindent, méghozzá nagyon jól.
Michael csak felsétált a színpadra, és egy egyszerű „Helló, Michael Hedges
vagyok” bemutatkozást követően valami fantasztikus dolog vette kezdetét. A
keze olyan dolgokat művelt, amilyeneket még soha életemben nem láttam
gitárostól. Ahogy elkezdte kíséret nélküli előadását, az ujjai hátborzongató
módon hajoltak és nyúltak, olyan akkordokat és hangokat hozva létre, amelyek
szinte szürreális hangulattal töltötték be a termet. És nem minden a húrokon
történt. Nem hagyott ki egyetlen ütemet sem, a gitár oldala és hátulja volt a
dobszekció, a hangok között kopogott és dobolt. És ami még elképesztőbb
volt, hogy a szeme az egész koncert alatt csukva volt!
 Annyira nagy hatással volt rám, amit láttam, hogy a szünetben egyszerűen
elsétáltam az emberei mellett és egyenesen odamentem hozzá, hogy
megköszönjem ezt a csodálatos estét. Nagy meglepetésemre úgy fogadott,
mintha évek óta ismernénk egymást. Felhívott a színpadra, ahol a hangszerei
mellett arról kérdezgetett, hogy bizonyos hatások hogyan hangzanak a
teremben. A szünet végéig beszélgettünk, majd visszatértem a helyemre. Ha
lehet, az előadás hátralévő része még jobban lenyűgözött, mint az első.
Soha többet nem beszéltem Michael Hedgesszel. Bár úgy éreztem, valamikor
a jövőben talán még lesz rá alkalmam, 1997 decemberében bekövetkezett
hirtelen halála közbeszólt. Bár csak egy rövid estét töltöttem a társaságában, az
élmény az egész életemet megváltoztatta.
Én magam is gitározom tizenegy éves korom óta, és ez ma is egyike a soha el
nem múló szenvedélyeimnek. Amikor elkezdtem gitározni tanulni, az első hat
hónap során a klasszikus gitár kezelésének stílusát és módját igyekeztek belém
nevelni. Már maga az elnevezés is elmond mindent. Van egy testtartás, amit
megtanítanak a klasszikus gitáron játszó embernek. A kezek a húrok fölött
lebegnek, de nagyon ritkán érnek hozzá magához a hangszerhez. Bár a szemlélő
számára ez szép lehet, én mindig is kényelmetlennek és merevnek éreztem.
Amiért ezt a történetet most elmesélem, az a következő: ahogy Hedges
játszott 1986 egyik estéjén, az örökre megváltoztatta bennem azt, amit a
gitározásról gondoltam. Az alatt a nagyjából 90 perc alatt, amíg a színpadon
volt, teljes mértékben elsöpört minden szabályt, stílusról és módról alkotott
minden előzetes elképzelést, ami az évek során belém ivódott. Annyira
felszabadító volt őt látni szenvedélye gyakorlásában, hogy a látvány engem is
felszabadított az enyémben.
Michael Hedges annyit tett, hogy megosztotta az emberekkel a tehetségét, de
eközben egy nagyobb lehetőség élő bemutatójává vált. És ez a kulcs annak
átalakításához, amit az életünkről és a világunkról igaznak hiszünk. Személyes
múltunk korlátainak megváltoztatásához az elménknek kell egy indok, hogy
megváltoztassa azt, amit hiszünk – méghozzá egy nyomós indok.
A történelem tele van olyan megrögzött meggyőződésekről szóló példákkal,
amelyek évszázadokig vagy néha évezredekig fennmaradtak, aztán egyik napról
a másikra megváltoztak. A történelem azt is leírja, mi történik, amikor az ilyen
meggyőződések alapjául szolgáló ideológiák helyére hirtelen valami sokkal
radikálisabb kerül, és ennek hatására egy egész világszemlélet omlik össze. A
változás néha apró és látszólag jelentéktelen, mint például 90 percig nézni egy
gitárost a színpadon játszani. Máskor viszont olyan hatalmas lehet ez a változás,
hogy örökre megváltoztatja azt, ahogyan magunkról és az univerzumról
gondolkodunk.
2006 nyarán például a Cseh Köztársaság fővárosában, Prágában, 2500 tudós
gyűlt össze a Nemzetközi Csillagászati Unió (International Astronomical
Union, IAU) általános ülésén. Annak a felfedezésnek köszönhetően, miszerint a
Plútónál nagyobb tömegű égitestek is keringenek a Nap körül, a Plútó
elveszítette korábbi bolygó besorolását, és a törpebolygó kategóriába került. És
kész, ez csak ennyi volt! Az egyik pillanatban a Plútó igazi bolygó volt, a
következőben pedig már nem. Bár ez az átsorolás néhány embert elszomorított,
összességében véve elhanyagolható hatással volt az életünkre. Eltekintve attól,
hogy minden 2006 előtt íródott csillagászati könyv elavultnak számít, a Plútó
új elnevezése valójában nem rengette meg alapjaiban senkinek az életét.
Ezzel szemben 1513-ban egy másik csillagászati felfedezés olyan tényt
állapított meg, ami örökre megváltoztatta az univerzumról és ezzel együtt a
magunkról alkotott elképzelésünket. Ez volt az az év, amikor Nikolausz
Kopernikusz, aki jogászként szabadidejében csillagászattal foglalkozott,
számításaival bebizonyította, hogy nem a Föld, hanem a Nap a mi
naprendszerünk középpontja.
Bár az ötletet több mint 1700 évvel korábban egy görög csillagász, a szamoszi
Arisztarkhosz már felvetette, annyira égbekiáltóan felháborítónak találták, hogy
korának lozófusai és csillagászai mindenféle „okokat” kerestek, hogy kétségbe
vonják a felfedezést.
Ez egy olyan meggyőződésre példa, ami igenis megváltoztatta az életünket,
méghozzá oly módon, hogy ez a változás még mind a mai napig zajlik. Amikor
Kopernikusz könyve, a De Revolutionibus Orbium Coelestium (Az égi pályák
körforgásairól) a csillagász 1543-ban történt halála után végre megjelent, a
római katolikus egyház vezetőitől kezdve egészen az egyszerű emberekig
mindenkinek át kellett rendeznie a gondolkodását, hogy helyet csináljon a
Nap-központú Naprendszernek (ez az elnevezés is az akkor történt változás
része). Michael Hedgeshez hasonlóan Kopernikusz sem tett mást, mint
megosztotta tudását a világgal.
A kulcs mindkét esetben az, hogy egy már kiépített szemléletmódra
vonatkozó meggyőződés megváltozott, látszólag egyik napról a másikra. És ez
egy másik lehetőség vitathatatlan bizonyításával történt meg.
Valóságkódunk átírása
A múlt század fordulóján egy híres lozófus azt mondta: „Az általunk látott
világ, ami oly bolondnak tűnik, egy meggyőződésrendszer eredménye, ami nem
működik.”94 Bár ez úgy hangzik, mint egy önsegítő tanítás új évezredünk
hajnaláról, ez valójában William James kijelentése a 19. század végéről. Néhány
szóval, ami ugyanolyan jelentőségteljes a ma látott változás szempontjából,
mint az ő idejében volt, William James összefoglalta ennek a könyvnek a
lényegét és célját.
Ha a világ, ami „oly bolondnak tűnik”, a mi érzékelésünkön alapul, akkor
miért olyan nehéz változtatni azokon a dolgokon, amelyek nem működnek?
Hogyan változtatjuk meg a meggyőződéseinket, hogy azok a legmélyebb
szeretetünket, legigazabb vágyainkat és a leghatékonyabb gyógyulást tükrözzék?
A valóságkód átírásához okot kell adnunk magunknak megváltoztatni azt, amit
a múltban hittünk. Ennek a mondatnak az üzenete egyszerre nyilvánvaló és
megtévesztően egyszerű. Nyilvánvaló a meggyőződés és valóság közötti – ebben
a könyvben tárgyalt – tagadhatatlan kapcsolat miatt. Mondhatjuk azt
magunknak: „Persze, nem kell más ahhoz, hogy megváltoztassuk a világunkat,
csak azon változtatni, amiben hiszünk.” De ennek az egyszerűségnek azért
megvan a hátulütője.
Meggyőződéseink megváltoztatása lehet a legnehezebb feladat az életünkben.
Több mint egyszerűen eldönteni a változtatást, vagy egyszerűen csak akarni.
Sokkal több.
Ennek az az oka, amit arról gondolunk, amit a meggyőződéseink elmondanak
rólunk. Geo Heath, az angliai Derby Egyetem tanácsadás és üzemszociológia
karának adjunktusa, megmagyarázza dilemmánk nehézségének az okát: „Azok
vagyunk, akiknek hisszük magunkat. Meggyőződéseink megváltoztatásához az
egész identitásunkat meg kell változtatni… Ezért olyan nehéz megváltoztatni a
meggyőződéseinket.”95 Amit Heath mond, az nagy lépés annak a kérdésnek a
megválaszolásában, miért olyan nagy feladat módosítanunk az érzékelésünkön.
Főleg azért, mert elfogadtuk magunkat és azt, ahogyan a világot látjuk. Ha
nem így lenne, akkor állandóan új okokat keresnénk életünk megváltoztatására.
Felkavarni a komfortzónánkat ugyanaz, mint ledönteni az alapokat,
amelyeknek köszönhetően biztonságban érezzük magunkat a világban. Tehát
ahhoz, hogy változtassunk az olyan fontos dolgokon, mint a
meggyőződésmagok, egy olyan kiváltó ok kell, ami legalább ennyire hatékony.
Szükségünk van egy okra, ami kizökkent a jelenlegi gondolkodásmódunk
nyugalmából, és áttaszít a dolgok egy új, sokszor forradalmi látásmódjába.
Röviden, egy új nézőpontra van szükségünk.
Az új nézőpont katalizátora lehet akár valami olyan egyszerű dolog is, mint az
újonnan felfedezett tények összefüggésének felismerése, ami valami újszerű,
logikus szemlélethez vezet. Vagy olyasmi is lehet, ami felrobbant mindent,
amiben addig hittünk, és katapultként hajít bele egy nagyobb lehetőségbe –
például egy valós csodába!
Mind a logika, mind a csodák jó okot adnak arra, hogy másképpen lássuk a
világot. Míg az utóbbit főleg a múltunk nagy tanítói alkalmazták, addig a
modern tudomány felfedezései csodák nélkül is ajtókat nyitnak meg ahhoz,
hogy másképpen lássuk a világot. Ezért rejlik olyan nagy lehetőség az
univerzum számítógépként és a meggyőződés programként való szemléletében.
Mivel már tudjuk, hogy ez a kettő hogyan működik, amikor a változás módját
keressük, ez egy ismerős kiindulási hely lehet.

A sérelem hıba a meggyőződésben?

Miután 1990-ben kiléptem az üzleti szférából, ideiglenesen San Francisco
közelében éltem, napközben szemináriumokra készültem és könyveket írtam.
Esténként olyan ügyfeleket fogadtam, akik a segítségemet kérték a
meggyőződés szerepének megértéséhez életükben és kapcsolataikban. Egyik este
egy olyan ügyfél érkezett hozzám, aki előtte már többször járt nálam.
A beszélgetésünk a szokásos módon kezdődött. Miután a hölgy kényelmesen
elhelyezkedett a velem szemben lévő fonott fotelben, kértem, mesélje el, mi
történt a legutóbbi találkozásunk óta eltelt egy hét során. A hölgy erre a férjéről
kezdett mesélni, akivel ekkor már tizennyolc éve élt együtt. Házasságuk nagy
része veszekedéssel telt, ami alkalmanként durvasággá fajult. A férje állandóan
kritizálta és leszólta, a megjelenésétől és öltözködésétől kezdve a házvezetéséig
és főztjéig mindenért. Ez a becsmérlés életük minden területére kiterjedt,
beleértve a házaséletüket is, ami az évek során nagyon megromlott.
Ami az elmúlt hetet megkülönböztette az addigiaktól, az az volt, hogy a
helyzet eljutott a zikai bántalmazásig. A férj nagyon mérges lett rá, amikor
felesége számonkérte rajta a „túlórákat” és a késői bennmaradásokat az
irodában. A nő sokáig szerette és bízott benne, de nagyon sokat szenvedett a
fér tól. Most ehhez a zikai bántalmazás valós fenyegetése is hozzáadódott, a
férj ugyanis nem tudta kontrollálni az érzelmeit. Miután a legutóbbi
veszekedéskor a földre lökte a feleségét, a férj egy barátjához költözött. Nem
hagyott sem telefonszámot, sem címet, sem utalást arra, mikor találkoznak
újra, már ha egyáltalán találkoznak.
A fér , aki érzelmi kitöréseivel és zaklatásaival évekig oly nyomorúságossá
tette, a végére pedig már zikailag is veszélyeztette felesége életét, végre eltűnt.
Miközben erről beszélt, a megkönnyebbülés valamiféle jelét kerestem a nőn –
de nem találtam. Ehelyett azonban valami megdöbbentő dolog történt: a
felismerés hatására, hogy férje kikerült az életéből, a nő fékezhetetlenül zokogni
kezdett. Amikor megkérdeztem, hogyan képes hiányolni valakit, aki ilyen sokat
bántotta, azt válaszolta, hogy a férje nélkül „összetörtnek” és
„megsemmisültnek” érzi magát. Ahelyett, hogy a férje távozását lehetőségként
fogta volna fel a szabad és kritika nélküli életre, az akkori tudatállapotában úgy
érezte, élete hátralévő részére arra ítéltetett, hogy magányosan éljen. Úgy érezte,
még az is jobb volt, amikor ott volt az őt állandóan bántó férje, mint hogy
teljesen egyedül éljen.
Hamar rájöttem, hogy ügyfelem helyzete nem egyedi vagy szokatlan. Sőt,
miután beszéltem más, az önsegítő ágazatban dolgozó emberekkel, rájöttem,
hogy ennek pontosan az ellenkezője igaz. Amikor olyan helyzetekbe kerülünk,
ahol eláruljuk magunkat – lemondunk a hatalomról, önbecsülésről,
magabiztosságról –, nem meglepő, ha pontosan azt tapasztaljuk, amit az
ügyfelem érzett, és minden erőnkkel kapaszkodunk abba, ami a legjobban fáj.
A kérdésem a következő: Miért?
Ilyen sok szenvedés és fájdalom hogyan kerül az életünkbe? Miért
ragaszkodunk a káros meggyőződésekhez, amelyek fenntartják azokat a
dolgokat, amiken javítani szeretnénk? Amikor feltesszük ezeket a kérdéseket,
lehetséges, hogy valójában valami sokkal alapvetőbbre kérdezünk rá? Azok a
meggyőződések, amelyek a fájdalmat és szenvedést okozzák, egy korlátozott
világszemlélet példái. Tehát a valódi kérdés a következő: Miért ragaszkodunk
azokhoz a meggyőződésekhez, amelyek korlátozzák az életünket?
A „meggyőződés mint program” metafora segíthet ennek megválaszolásában.
Ha lenne egy olyan számítógépes programunk, ami minden alkalommal,
amikor megnyomjuk az „indítás” gombot, fájdalmat okozna nekünk, ahogy
meggyőződéseink is teszik időnként, akkor azt mondanánk, hogy ez nem
működik megfelelően – valami hiba van benne. Tehát azok a meggyőződések,
amelyeket betáplálunk a tudat tükrébe, valami olyan hiányossággal
rendelkeznek, ami arra késztet, hogy fenntartsuk azokat az élményeket,
tapasztalatokat, amelyek fájdalmat okoznak nekünk? Vagy talán maga a
program hibátlanul működik, csak ahogyan használjuk a meggyőződéseinket,
az jelzi, hogy változtatásra van szükség?

Függetlenül attól, hogy mekkora szakértelemmel készül el egy program, vagy

mennyire értik a dolgukat a programozók, a működési hiba lehetősége mindig
fennáll. És amikor ez megtörténik, ezt nevezhetjük bugnak, hiccupnak, vagy
leginkább glitchnek. Ha a világunk tényleg egy ki nomult számítógép által
kreált szimuláció, akkor a programnak, ami létrehozta, néha problémái
adódnak? Az univerzum számítógépében lehetnek glitchek? És ha igen,
felismernénk, ha látnánk?
John Barrow 1992-ben megjelent „Egy szimulált univerzumban élünk” című
írásában a következőt mondja: „Ha egy szimulált valóságban élünk, akkor
számíthatunk rá, hogy néha hibák lépnek fel [… ] a Természet feltételezetten
állandó törvényeiben.”96 Bár ilyen jellegű problémák kétségtelenül
előfordulhatnak, lehet, hogy már fellépett egy másfajta működési hiba, amire a
valóságunk tervezője sem számított.
A működési hiba nem mindig jelenti azt, hogy a program rosszul íródott
meg. Sőt lehet, hogy azon körülmények között, amelyekre eredetileg tervezték,
tökéletesen működik. Néha azonban egy bizonyos helyzetre készült program
teljesen más körülmények között találja magát. Annak ellenére, hogy továbbra
is azt a feladatot végzi, amire tervezték – és ezt nagyon jól csinálja –,
előfordulhat, hogy egy másfajta környezetben nem a tőle elvárt eredményt
produkálja, és ezért úgy néz ki, mintha a program hibás lenne.
Ebből következik egy kérdés: A tudatosság programjában a gyűlölet, a félelem
és a háború valamiféle működési hiba a meggyőződésünkben? Míg az
univerzum kvantumanyaga kétségtelenül azt tükrözi, amit hiszünk,
elképzelhető, hogy eredetileg nem arra terveztettünk, hogy a
meggyőződéseinket olyan dolgokra fókuszáljuk, amelyek fájdalmat okoznak az
életben? Hogyan érezhetjük magunkat ennyire magányosnak egy világban,
amelyen több mint hatmilliárd fajtársunkkal osztozunk? Hol tanultunk meg
ennyi félelmet átélni, és miért hagyjuk, hogy a félelmeink olyan mélyen
beleivódjanak a meggyőződéseinkbe, hogy végül megbetegítsenek minket? Ha
működési hibák vannak a tudatunkban, kijavíthatjuk ezeket oly módon, ahogy
egy programhibával tennénk?

A fájdalmat okozó meggyőződések javítása

Ahogyan a gördeszkásoknak, zenészeknek és kávérajongóknak megvan a saját
zsargonjuk szenvedélyük leírására, úgy a számítógépes programozóknak is
mindig volt egy speciális nyelvük, amelyet a szakmájukról egymás közötti
beszélgetéseikben használtak. Az elmúlt évek high-tech lmjeinek
köszönhetően sok kifejezés, amin egykor csak a kiváltságos belső körök
„szoftvertechnikusai” osztoztak, mára közismertté vált az életünkben.
Mindnyájan tudjuk például, hogy mit jelent, amikor valaki azt mondja, hogy
„bug” van a programban, vagy a rendszer „összeomlott”.
A programozóknak arra is van egy speciális szavuk, amit egy létező szoftver
problémáinak kijavításánál parancsként használnak. A parancsokat
összességében így nevezik: x (javítás), szoftver patch [egy már létező szoftver
hibáit javító kiegészítő program vagy javítócsomag – a ford.], vagy néha
egyszerűen patch. A lényeg itt az, hogy ez egy, az eredeti szoftverbe beillesztett
kód, ami megoldja a problémát. Akár tudomásunk van róla, akár nincs, a
szoftver patchek fontos szerepet játszanak az életünkben.
Például a 21. század fordulóján egy patch volt az, ami megmentett minket a
lehető legrosszabb forgatókönyvtől, ami az Y2K katasztrófa lehetett volna. A
globális villamosenergia-hálózattól és műholdaktól kezdve a mobiltelefonokig
és az Észak-Amerikát védelmező korai kockázatfelismerő védelmi rendszerig
minden olyan dátumkódoktól függött, amelyeket úgy állítottak be, hogy 1999
utolsó napján éjfélkor lejárjanak. Minden érintett rendszer esetében egy kis
programot biztosítottak a felhasználók számára, ami sima átállást tett lehetővé
az 1900-as évek „19”-cel kezdődő dátumairól a 2000-es évek „20”-szal kezdődő
dátumaira – ez volt az Y2K patch. Ahogy mondani szokás, a többi már
történelem. A patch működött, és a szoftverünk is működni fog, amíg új
programokat nem találnak ki, vagy el nem jön a 2100-as év, attól függően,
hogy melyik következik be előbb.
A lényeg: lehet, hogy most is valami hasonló történik velünk? És ha igen, ki
tudjuk javítani a hibánkat? Át tudjuk írni a meggyőződéseket, amelyek a
múltban korlátoztak?
Használjuk a logıkát és a csodákat meggyőződéseınk
megváltoztatására
A 3. fejezetben felfedeztük azt a két helyet, ahol azokat a meggyőződéseket
tároljuk, amelyek az életünkben fájdalmat okoznak – valamint gyógyítanak: ez
a tudatos és a tudat alatti elme. A tudatos és a tudat alatti felfogóképesség
korlátainak feloldásához valamiképp ki kell kerülnünk azt, amit az elménk a
múltban hitt, és valami olyan új dologgal helyettesíteni, ami egy számunkra
igaz eseményen, tapasztalaton alapul: a saját vitathatatlan igazságunkon.
A csodák évezredeken keresztül pontosan ezt tették. Bár ezek a jelenben is
ugyanolyan nagy jelentőségűek, mint a múltban, sok ember szerint manapság
már nagyon nehéz ezekre rábukkanni. Ez, attól függően, hogyan látjuk a
világot, lehet igaz vagy sem, ma már a logika erejét is használhatjuk a tudatos
elme közvetlen megszólítására. És amikor tudatosan elfogadunk egy új
világszemléletet, az a tudat alatti meggyőződéseinkre is hatással van.
Az előző fejezetekben használt számítógépes analógiákat alapul véve, a
tudatos elmében tárolt létező meggyőződés egy új, frissített és fejlesztett
változattal való lecserélésére gondolhatunk úgy, mint a szoftver patch, vagyis
javítócsomag használatára. A patch az eredeti szoftvertől függetlenül készül, és
egy későbbi időpontban illesztik be a helyére, hogy frissítse a programot és
„meggyógyítsa” a nemkívánatos reakcióktól. A történelem azt mutatja, hogy
mind a logika, mind a csodák képesek szupersztrádaként elérni az elménk által
a múltban elfogadott és a mélyben tárolt meggyőződéseket.
Nézzük meg közelebbről a logika-javítócsomagot és a csoda-javítócsomagot,
hogy lássuk, mik ezek és hogyan hozhatjuk létre őket:
– Logika-javítócsomag: A logika erejével meggyőzhetjük a tudatos elménket
egy új meggyőződésről. Mihelyt az elme okot lát arra, hogy másképpen
gondolkodjon a világról, hagyni fogja, hogy a szív ezt a lehetőséget új
meggyőződésként fogadja el – vagyis igaznak érezze.
– Csoda-javítócsomag: Teljes mértékben kikerülhetjük az elménk logikáját,
és egyenesen elérhetjük a szívünket. Ily módon azon sem kell gondolkodnunk,
hogy mit hiszünk. Egy olyan élménynek a hatására, ami felette áll minden
racionális magyarázatnak, kénytelenek vagyunk elfogadni egy új meggyőződést.
Ez a csoda meghatározása.
Amikor egy meggyőződés 29. meggyőződéskód:
tudatos megváltoztatásáról A tanulás módszere nket tükröző különböző
beszélünk, a legfontosabb, hogy okokból m nd a log ka, m nd a csodák
tisztában legyünk vele, és azzal, elérhetővé tesz k számunkra meggyőződése nk
legmélyebb rejtekhelye t.
hogy pontosan milyen szerepet
játszik mindennapjaink tudat alatti szokásaiban. Ha erre vállalkozunk, az azt
jelenti, hogy életünk minden percében tudatosan gyelni kell arra, amit
teszünk. A buddhizmusban a szatipatthánának nevezett tudatos gyelem
gyakorlását ajánlotta Buddha mindazoknak, akik spirituálisan fejlődni
szeretnének és végül elérni a megvilágosodást. Mai modern világunkban
azonban nem biztos, hogy megvalósítható lenne minden pillanatunk minden
tettét tudatos gyelemmel követni ahhoz, hogy változtassunk a
meggyőződéseinken. És, ahogy korábban láttuk, erre nincs is szükség.
Ha szeretnénk azonosítani a valódi meggyőződéseinket, csak meg kell
néznünk a világot magunk körül, és látni fogjuk meggyőződéseink tükörképét
a kapcsolatainkban, karrierünkben, anyagi helyzetünkben és egészségi
állapotunkban. Ha szeretnénk ezeken változtatni, meg kell találnunk a módját,
hogy túllépjünk azoknak a meggyőződéseknek a korlátain, amelyek ezeket a
tükörképeket létrehozták. Ha úgy tekintünk a meggyőződésekre, mint
programokra, itt lép be a képbe a csoda-javítócsomag és a logika-javítócsomag.

A logıka-javítócsomag
A logika-javítócsomag működéséhez az elmének olyan információáramlást kell
látnia, ami valami logikus következtetéshez vezet – egy olyanhoz, aminek
értelme van számunkra. Ha elménkben látjuk az összefüggéseket, akkor a
kételyek félreállnak és hagyják, hogy a szívünk elfogadja azt, amit mutatnak
nekünk. Más szóval, elhisszük.
A matematika egyes ágazataiban vannak olyan kijelentések (bizonyítások),
amelyek a „Ha ez… akkor az” formájában vezetnek el a következtetéshez.
Mondhatunk például valami ilyesmit:
Ha: A szobahőmérsékletű víz vizes.
És: Eláztatott a szobahőmérsékletű víz.
Aztán: Vizesek vagyunk.
Az előző kijelentésekben két tény szerepel, amivel az elménk nem szállhat
vitába: (1) Minden kétséget kizáróan tudjuk, hogy a szobahőmérsékletű víz
vizes – és az mindig vizes; továbbá (2) azt is tudjuk, hogy ha eláztat minket a
szobahőmérsékletű víz, akkor mi is vizesek leszünk.
 Nem számolva az olyan enyhítő
30. meggyőződéskód:
körülményekkel, mint hogy Ha az elménk log káján keresztül akarjuk
esernyőt tartunk a fejünk fölé megváltoztatn a meggyőződése nket, olyan
vagy esőkabátot viselünk, az v tathatatlan tényekkel kell meggyőznünk
magunkat, amelyek k kerülhetetlen
elménk könnyedén átlátja az következtetéshez vezetnek.
összefüggéseket. Nyilvánvaló
számunkra, hogy ha eláztat minket a víz, akkor vizesek leszünk. Annak ellenére,
hogy ez egy meglehetősen buta példa, a lényeg nyilvánvaló. Minden a tények
összekapcsolásáról szól.
Most pedig hasonló gondolkodásmóddal alkalmazzuk ezt a fajta logikát az
univerzumban betöltött szerepünkre, és mérlegeljük a következőket:
Ha: Az elménkben bármit képesek vagyunk elképzelni.
És: A legmélyebb meggyőződésünk ereje az általunk elképzeltet átváltoztatja
valósággá.
Aztán: Meg tudjuk „javítani” a korlátozó működési hibát a
meggyőződéseinkben, és ezáltal megszüntetni a legnagyobb szenvedést az
életünkben.
Más szóval mi hozzuk létre a „javítócsomagot” a meggyőződéseinkben, amely
a korábbi korlátokat idejétmúlttá teszi. Miután kiiktattuk a működési hibát, a
régi meggyőződés helyére új és erőteljes valóság kerül. Több példában is
pontosan ezt láthattuk ebben a könyvben:

A kolléganőm férje, aki megszabadult a többgenerációs hiedelemtől,

hogy harmincöt évesen meg fog halni
Amanda Dennison meggyőződése, miszerint sérülés nélkül végig fog
sétálni a több mint 60 méternyi izzó parázson
Emberek, akik autókat emeltek fel a földről, hogy kiszabadítsák
beszorult embertársaikat
A ú Neville irodájában, aki egy collie-kölyköt szeretett volna

A logika-javítócsomag akkor is működhet az életünkben, ha azt látjuk, hogy

egy másik személy valami olyasmit hajt végre, amit mi korábban lehetetlennek
tartottunk. Bár arra nincs „logikai” magyarázat, miért ne tudnánk azt a valamit
végrehajtani, ha korábban még senki nem tette meg, egy látszólag nehéz
teljesítmény olyan erős meggyőződést képes létrehozni az elménkben, hogy
kezdjük elhinni, az tényleg lehetetlen… egészen addig, amíg valaki be nem
bizonyítja, hogy tévedtünk.

Az egyık ember logıkája egy másık ember csodája

Az első, mai szabvány szerint pontosnak számító egymérföldes futást az 1800-
as évek közepén rendezték. Akkoriban kezdték el építeni a szigorú szabályok
szerinti modern futópályákat, amelyek biztosították a távok pontosságát és az
egyenletes felületet a versenyzők számára. Charles Westhall 1852. július 26-i
ideje lett a modern egymérföldes futás viszonyítási alapja a londoni
Copenhagen House Grounds új futópályáján. Ideje az elképesztő 4 perc 28
másodperces rekord volt, amit hosszú ideig – egészen pontosan hat évig – senki
sem tudott felülmúlni.
Míg Westhall eredeti rekordját legalább 31 alkalommal döntötték meg az
1800-as évek végén és az 1900-as évek elején, az új rekord mindig csak egy
kicsivel, néha csupán a másodperc töredékével volt jobb, mint az előző. Az
összes eredmény 4 perc fölötti volt, ami úgy tűnt, az emberi határ az
egymérföldes táv lefutására. Bár száz év alatt nagyon sokan megpróbálták, úgy
gondolták – azt hitték –, hogy az ember zikailag képtelen egy mérföldet 4
perc alatti idő alatt lefutni… egészen 1954-ig, amikor megtörtént a látszólag
lehetetlen.
Abban az évben, május 6-án, Roger Bannister angol futó, elsőként a
feljegyzett emberi történelemben, megdöntötte a bizonytalan négyperces
határt. Az angliai Oxfordban 3 perc 59,4 másodperc alatt teljesítette az
egymérföldes távot. És a történet itt illeszkedik be a meggyőződés erejébe.
Annak ellenére, hogy 102 évbe telt, míg Roger Bannister megdöntötte a
négyperces határt, kevesebb mint nyolc héttel később ismét új rekord született. Az
ausztrál John Landy ideje 3 perc 57,9 másodperc volt. Amint a 4 perc látszólag
megdönthetetlen korlátja ledőlt, megsemmisült az a meggyőződés, miszerint
ezt nem lehet teljesíteni, és mások is késztetést éreztek, hogy kövessék,
méghozzá még rövidebb idő alatt. Roger Banniston 1954-es hőstette után az
egymérföldes futás rekordja legalább 18-szor dőlt meg, és pillanatnyilag egy
marokkói futó, Hisám el-Gerúzs tartja, az 1999-ben elért 3 perc 43,13
másodperces idővel! Mihelyt a tudatban egyértelművé vált, hogy a 4 perces
mérföld többé nem létező korlát, mások meggyőződése is felszabadult annak
felfedezésére, hogy hogyan nézhetnek ki az új korlátok. Ezeket a korlátokat a
mai napig folyamatosan feszegetjük.
Azok számára, akiknek meggyőződése volt, hogy a 4 perc a legrövidebb idő,
amennyi alatt egy ember képes lefutni egy egymérföldes távot, Bannister
rekordideje csoda volt. Mivel több mint száz évig senkinek nem sikerült,
minden, a rekord megdöntésére irányuló kísérletre a kritikusok azt mondták:
„egyszerűen lehetetlen”. Bannister számára azonban az eredménye nem csoda
volt, hanem a logika és következtetés végeredménye, ami meggyőzte arról, hogy
ezt meg lehet csinálni. Tehát érdekes fordulat, hogy az egyik ember céltudatos
tervezésének és tevékenységének a logikai folyamata mások számára csodának
tűnhet. Ahogyan ez a példa is mutatja, csupán egy emberre van szükség, aki
bemutatja, hogy valami lehetséges, és ennek az embernek a csodája megadja a
tudat alatti engedélyt annak lemásolására.
Tehát Bannister hogyan csinálta? Míg azt csak maga Bannister tudhatja, hogy
pontosan mi zajlott az elméjében, ami felszabadította a már létező rekord
korlátjától, annyit tudunk, hogy a logika segítségével határozta meg a célt és
változtatta meg személyes meggyőződéseit. Először is, kitűzött maga elé egy
tiszta és pontos célt. Állítólag az edzések során mindig egy darab papírt tett a
cipőjébe, amire felírta az általa kiválasztott időt: ez 3 perc 58 másodperc volt.
A logika segítségével igyekezett meggyőzni az elméjét, hogy az általa kitűzött
cél teljesíthető. Ahelyett, hogy a korábbi rekordot akadályként szemlélte volna,
inkább úgy tekintett rá, mint ami csupán másodpercekkel gyorsabb, mint amit
ő már addig is elért. Ha napjainkban ugyanezt kellene végrehajtanunk, a
logikus levezetés valahogy így nézne ki:
Ha: Már most is képes vagyok lefutni egy mérföldet 4:01 alatt.
És: Nem kell mást tennem, csak egy másodperccel gyorsabbnak lenni, mint
eddig, és akkor már 4:00 lesz a rekordom.
És: Nem kell mást tennem, csak egy másodperccel ennél is gyorsabbnak
lenni, és akkor az új rekord 3:59 lesz.
Aztán: Képes vagyok rá! Képes vagyok két másodperccel gyorsabban futni,
mint eddig.
Ebben a példában, amikor így gondolkodunk a dolgokról, a nagy célok sokkal
elérhetőbbnek tűnnek. Ahelyett, hogy a világrekord teljes egészét, az irodában
az egész projektet szemlélnénk, vagy mindent, ami a munkahely-változtatáshoz,
egy új városba költözéshez, egy új karrier elkezdéséhez kell, jobban tesszük, ha a
célunkat apró részletekben tűzzük ki, amelyek mindegyike egy kicsit közelebb
visz a végső célunkhoz.
 Amikor ezt a módszert a személyes meggyőződéseink esetében „logika-
javítócsomagként” alkalmazzuk, ez segíthet kikerülni a régi eszméket, amelyek
addig akadályozták legnagyobb álmaink és legemelkedettebb törekvéseink
elérését. Legyen ez az egymérföldes táv leggyorsabb lefutása, az évszázad
esküvőjének megszervezése, vagy karrierváltás középkorúként, ha meg akarjuk
győzni magunkat, hogy sikerülni fog, előbb meg kell értenünk, hogyan
működik az elme, és biztosítani számára azt, amire szüksége van, mert a
változtatás csak úgy lehet sikeres.

Saját log ka-javítócsomag felépítése

Most egy olyan sablon következik, amivel kiépíthetünk magunknak egy saját
logika-javítócsomagot. Ami megkülönbözteti ezt a folyamatot egy
megerősítéstől, az az, hogy itt a személyes tapasztalaton alapuló saját igazsá-
gainkat írjuk le, ami egy logikus és vitathatatlan következtetéshez vezet.
Ahogyan a korábbi példáknál, itt is érthető, őszinte és lényegre törő válaszok
kellenek, hogy a javítócsomag érthető legyen az elménk számára.
1. kulcs: Fogalmazzuk meg, hogyan érzünk a kitűzött célunkkal
kapcsolatban, méghozzá úgy, mintha azt már sikerült volna elérnünk.
Hogy minél tisztább legyen magunk számára, igyekezzünk ezt egy tömör,
rövid mondatban megfogalmazni.
Példa: Teljes mértékben elégedett vagyok az új, fenntartható életmódra
irányuló tanácsadói vállalkozásommal.
Úgy érzem___.
2. kulcs: Fogalmazzuk meg, mely vágyunkat szeretnénk kifejezni.
Példa: Arra vágyom, hogy alkossak, és az alkotásaimat megosszam másokkal.
Példa: Arra vágyom, hogy segítsek másoknak.
Arra vágyom, hogy___.
3. kulcs: Fogalmazzuk meg, milyen korlátozó
meggyőződésünk/meggyőződéseink van/vannak saját magunkkal és/vagy
szükségleteink kielégítésével kapcsolatban.
Példa: Az a korlátozó meggyőződésem, hogy a munkám nem éri meg azt az
időt, amit ráfordítok.
Példa: Az a korlátozó meggyőződésem, hogy a munkám jelentéktelen.
Példa: Az a korlátozó meggyőződésem, hogy a családom elvárásai nem teszik
lehetővé szükségleteim kielégítését.
Az a korlátozó meggyőződésem, hogy___.
4. kulcs: Fogalmazzuk meg a korlátozó
meggyőződésünk/meggyőződéseink ellenkezőjét.
Példa: A munkám tartalmasan hozzájárul az életemhez és a világhoz.
Példa: A munkám értékes.
Példa: A családom azt szeretné, ha boldog lennék, és támogatnak a
döntéseimben.
A___.
5. kulcs: Fogalmazzuk meg, mikor érzünk leginkább beteljesülést az
életben. Ez lesz a célunk.
Példa: Akkor érzek a leginkább beteljesülést az életben, amikor arra
gondolok, hogy egy új könyvet írok a fenntartható életmódról.
Példa: Akkor érzek a leginkább beteljesülést az életben, amikor
„környezetbarát életmód” workshopot szervezek.
Akkor érzek leginkább beteljesülést az életben, amikor___.
6. kulcs: Fogalmazzuk meg azt a vitathatatlan (egy vagy több) tényt, ami
segít a célunk elérésében.
Példa: Tény, hogy már huszonöt éve gyakorolom a környezetbarát életmódot.
Példa: Tény, hogy nem hivatalosan már most is tanítom ezt más embereknek.
Példa: Tény, hogy az új technológia sokkal nagyobb hatékonyságot tesz
lehetővé.
Példa: Tény, hogy írásban jól ki tudom magam fejezni, és már több rövid
cikket írtam ebben a témában.
Tény, hogy___.
Roger Bannister valószínűleg nem ült le és végezte el ezeket a formaságokat,
amelyeket én most itt leírtam, de az biztos, hogy egyfajta logikus, lépésről
lépésre módszerrel bizonyította magának, hogy a célja elérhető, és ő az a
személy, aki ezt meg is fogja tenni. És ez a kulcs a logika-javítócsomaghoz. Kell,
hogy legyen értelme – csak számunkra – azáltal, hogy igazolja, a céljaink,
álmaink és vágyaink értékesek és megvalósíthatóak.
Mindezt tartsuk észben, és az előbbi kérdések nyújtotta információk
használatával töltsük ki az alábbi táblázatot, létrehozva a saját logika-javító-
csomagunkat. Mivel a 4., 5. és 6. kulcshoz annyi kijelentést írhatunk, amennyit
csak akarunk, a személyes logika-javítócsomagunk korlátlan számú „És”
kijelentést tartalmazhat.

Az előbbi példák alapján a kész logikai kijelentés a következőképpen fog

kinézni:
Ha: Arra vágyom, hogy alkossak, és az alkotásaimat megosszam
másokkal.
És: Akkor érzek leginkább beteljesülést az életben, amikor arra gondolok,
hogy egy új könyvet írok a fenntartható életmódról.
És: Akkor érzek leginkább beteljesülést az életben, amikor
„környezetbarát” életmód workshopot szervezek.
És: Tény, hogy van kereslet a környezetbarát életmódot tanító új könyvek
iránt.
És: Tény, hogy huszonöt éve gyakorolom a környezetbarát életmódot.
És: Tény, hogy nem hivatalosan már most is tanítom ezt más
embereknek.
Így már van értelme, hogy: A munkám tartalmasan hozzájárul az
életemhez és a világhoz, a munkám értékes, és a családom azt szeretné, ha
boldog lennék, és támogatnak a döntéseimben.
És megvan minden, ami ahhoz kell, hogy az álmomat megvalósítsam.
Ez a minta egy tervrajz a meggyőződéseink számunkra igaz kijelentésekbe való
rendezéséhez. A tervrajz csak ennyi – egy kezdőpont. Ez egy kipróbált és
működő módszer a gondolatok összekapcsolására – információk sorrendbe
rendezésére –, ami okot ad a mély meggyőződések megváltoztatására. Fontos,
hogy ennek a mintának a használatakor ne tévesszük szem elől, hogy: a cél,
hogy egy programot hozzunk létre magunknak… a meggyőződéseinknek. A
lényeg az, hogy mi szolgáltatjuk azt az információt, ami fontos nekünk, és ily
módon hozzáférést nyerünk a saját tudat alatti elménkhez. Mivel mindenki egy
kicsit másképpen működik, a programunk másvalaki esetében hatástalannak
bizonyulhat.
Bár a logika-javítócsomag erőteljes eszköz lehet, az egyszerű logikánál néha
többre van szükség, hogy tudatos szinten megváltoztassuk a legmélyebb
meggyőződéseinket. Az elménknek több kell, mint a „Ha” és „Aztán”
kijelentésekkel való érvelés, hogy megszabadítson a már létező meggyőződéstől,
esetleg azért, mert amit próbálunk kijavítani, az olyan közel áll hozzánk,
annyira személyes, hogy nem vagyunk képesek objektíven értelmezni.
Ez az én esetemben is nemegyszer igaznak bizonyult, amikor élet-halál
helyzetben találtam magam egy családtaggal vagy baráttal. Függetlenül attól,
hogy a tények, statisztikák és az érvelés mit mond az elmémnek, ösztönösen
nem akarok mást, csak azt, hogy akiket szeretek, azok „rendben” legyenek. Arra
vágyom, hogy biztonságban legyenek, jól érezzék magukat és egészségesek
legyenek. Ilyen pillanatokban a logika egyszerűen nem működik.
Ilyenkor a legjobb a testünknek azt a pontját felkeresni, ami arra rendeltetett,
hogy létrehozza a világunkat megváltoztató meggyőződéshullámokat.
Közvetlenül a szívhez kell szólnunk, és a logika ezt nem fogja megtenni.
Ilyenkor van szükségünk egy igazán jó csodára!

A csoda-javítócsomag
Talán Neville volt az, aki a legjobban megfogalmazta a meggyőződésnek a múlt
korlátait átlépő erejét. Az ő nézőpontjából minden, amit megtapasztalunk – szó
szerint minden, ami történik velünk, vagy amit teszünk –, a tudatosságunk
terméke, semmi más. Haláláig (1972) sokat foglalkozott azzal, hogy a képzelet
és meggyőződés segítségével hogyan tárhatjuk fel a csodák ajtajait az
életünkben.
Neville szempontjából a csoda maga a következmény. Természeténél fogva
egy olyan állapot meghatározása, ami már megtörtént. Míg a csodákat gyakran
társítják betegek gyógyulásához, és kétségkívül mindenki szívesen látja, amikor
ebben a formában jelentkezik az életünkben, a csodák nem korlátozódnak a
zikai gyógyulásra.
A csoda meghatározása: „a természet törvényeivel nem magyarázható
esemény”.97 És pontosan ebben rejlik az ereje. Logikusan nem határozható meg,
honnan ered és hogyan történt. Tény azonban, hogy megtörtént. És a
jelenlétében mi is megváltozunk. Bár a különböző emberek különbözőképpen
reagálhatnak rá, ha olyasvalamit tapasztalunk, amit nem tudunk
megmagyarázni, egy pillanatra megállunk. Valamiképp össze kell egyeztetnünk
ezt a csodát azzal, amit a múltban igaznak hittünk.

A hajnali fény kikukkantott a hegyek fölött, és a sivatag hirtelen életre kelt. A

korai nap első sugarai rávetültek a minket kísérő atal egyiptomi katonák
arcára, akik a konvoj élén haladó teherautóról gyelték a turistabuszunkat.
Nagyjából öt ember ült a plató mindkét oldalán, összetákolt padokon. Az volt
a feladatuk, hogy biztonságban átkísérjenek minket a Sínai-sivatagon Kairó
hatalmas városába.
Csaknem olyan gyorsan, ahogyan az egyiptomi időjárás változik, úgy vált a
politikai helyzet is feszültté, amíg mi a hegyek között tartózkodtunk. Most a
szálloda felé tartó szárazföldi utunk idejére egy ellenőrzőpont-rendszert
állítottak fel, egyrészt a biztonságunk érdekében, másrészt, hogy pontosan
tudják, merre járunk. Tudtam, hogy csupán perceken múlik, amikor ismét
megállunk, megjelenik egy őr a buszon, hogy ellenőrizze az iratainkat, majd
egy Shukran (Köszönöm) után utunkra engedjen.
Miután túljutottunk az ellenőrzőpontok első sorozatán, hamarosan a Vörös-
tenger hófehér homokos partja mellett kanyargó úton találtuk magunkat,
útban a Szuezi-csatorna felé. Ahogy a meleg, délelőtti nap fénye betöltötte
távolsági buszunk belsejét, behunytam a szemem, és elképzeltem ugyanezt a
látványt több mint háromezer évvel ezelőtt, amikor az egyiptomiak ugyanezen
az úton tartottak a hegyek felé, amerről mi most érkeztünk. Eltűnődtem, vajon
a buszokon és az aszfaltozott úton kívül mi változhatott? Az útitársaimmal
hamarosan a késő délutáni programunkról kezdtünk beszélgetni, ami nem más
volt, mint a Nagy Piramis meglátogatása Kairóban.
Hirtelen minden megállt. Amikor felnéztem, azt láttam, hogy a buszunk
lefékezett egy forgalmas sugárúton. Én magam közvetlenül a buszvezető
mögött ültem, és most az ablakon kinézve valami ismerős helyet kerestem,
amivel betájolhatnám magam. Nagy elképedésemre egy emlékmű előtt álltunk,
ami Egyiptom egyik legfontosabb jelképe, talán még maguknál a piramisoknál
is jelentősebb: ez pedig Anvar Szadat volt elnök sírhelye.
Ahogy felálltam, hogy megkérdezzem a vezetőnktől, miért álltunk meg,
észrevettem, hogy a buszunk körül az utcán mozgás támad. A katonák
leugráltak a teherautóról, és feljebbvalóikkal és a buszvezetővel együtt ott
gyülekeztek a busz mellett. Amikor leléptem a lépcsőről az utcára, azonnal
észrevettem, hogy valami szokatlan dolog történik. A katonák, a buszvezetőnk
és az egyiptomi idegenvezetőnk arcán zavart kifejezés ült. Volt, aki a karóráját
ütögette, majd a füléhez emelve próbálta kideríteni, hogy működik-e rendesen.
Mások rövid szavakat kiabáltak idegesen egymásnak.
„Mi történik? – kérdeztem az idegenvezetőt. – Miért álltunk itt meg? Ez nem
a szállodánk!”
A fér arcán különös áhítat ült, ahogy felém fordult. „Valami nincs rendben
– mondta nagyon komolyan, ami szokatlan volt tőle. – Még nem volna szabad
itt lennünk!”
„Miről beszél? – kérdeztem. – Pontosan ott vagyunk, ahol lennünk kell: útban
Gízába, a szállodánk felé.”
„Nem! – mondta a fér . – Maga ezt nem érti. Lehetetlen, hogy már most itt
legyünk! Nem telt el elég idő ahhoz, hogy a Sínai-félszigetről, a Szent Katalin-
kolostortól elérhessünk Kairóba. Legalább nyolc órába telne, amíg megtennénk
az utat a Szuezi-csatorna alatt, végig a sivatagon, fel a hegyekbe. Ez legalább
nyolc óra. Az ellenőrzőpontokkal együtt még több idő. Nézze az őröket! Ők
sem hisznek a szemüknek. Csak négy óra telt el az indulásunk óta. Az, hogy
most itt vagyunk, egy csoda!”
Ahogy végignéztem az embereken, kísérteties, bizsergő érzést éreztem a
testemben. Bár ilyet már nemegyszer megtapasztaltam, amikor egyedül voltam,
egy egész csoporttal még soha nem fordult elő. Miközben egy csapatszállító
teherautót követtünk, mindenütt jelentős sebességkorlátozások voltak, és az
ellenőrzőpontoknál is sok időt eltöltöttünk, hogyan feleződhetett meg az utazás
ideje? Bár a Szent Katalin-kolostor és Kairó közötti távolság nem változott, a
mi időérzékünk utazás közben igen. Ez egy olyan tény volt, amit minden
katona, fegyveres őr és minden utas karórája rögzített. Olyan volt, mintha a
napszakkal kapcsolatos emlékeink összepréselődtek volna a szokásos idő felére.
Hová lett a többi idő? Mi történt, és miért? A buszon korábban zajló
beszélgetések talán szolgálhatnak némi magyarázattal.
Amint azt említettem, a csoportunknak külön belépője volt a Nagy
Piramisba aznap estére. Sok ember számára ez számított az utazás
fénypontjának, és az aznap reggeli indulástól kezdve a beszélgetések fő témája is
ez volt. Az előttünk álló élményre való várakozás izgalmában a csoport tagjai
úgy beszéltek róla, mintha már megtörtént volna – mintha már ott lennének a
Nagy Piramisban, a Király kamrájában. Mindenki elmondta, milyen hangot
fog kiadni a tökéletes akusztikájú kamrában, szerinte milyen szagú lesz a
levegő, és milyen érzés lesz ott lenni abban a hatalmas építményben, amit
gyerekkoruk óta számtalan alkalommal láttak mozi- és dokumentum lmekben.
A megoldás a rejtélyünkre a következő: a csoport tagjai meggyőződésük
szerint már ott voltak a Nagy Piramis belsejében. Ahogyan Neville felvázolta a
kis ú nagymamájának, a csoport tagjai is előre érezték a teljesült kívánságuk
érzését. Eközben a gyelmük a hosszú buszútról áttevődött arra, hogy milyen
lesz majd a piramis belsejében lenni. Azon a napon, amikor nagyjából 60
ember osztozott egy közös érzésen, a valóságuk megváltozott, hogy ezt
tükrözze. Furcsamód azok is, akik aktívan nem vettek részt az eseményben – a
katonák, a sofőrök és az őrök – részesülhettek az élményben.
Nincsen tudományos magyarázat arra, hogy egy normális esetben egész napos
utat hogyan lehet megtenni fele idő alatt. És ez a csoda meghatározása: a
természet törvényeivel nem magyarázható esemény (legalábbis ahogyan ma
ismerjük a törvényeket).
Két okból osztom meg ezt a történetet.

1. Először is, azt szeretném vele bemutatni, hogy egy csodát ugyanúgy át
lehet élni csoportosan, mint egyedül. Akár így, akár úgy, mindenki részt
vehet ugyanabban a „csoportos álomban” és átélheti ugyanazt a
következményt.
2. Másodszor, ez a történet bizonyíték arra, hogy a csoportcsoda váratlanul
is megtörténhet, amint azt láthattuk. A buszon utazó emberek részéről
semmiféle tudatos erőfeszítés nem történt, hogy „gyorsabban haladjunk”
vagy „hamarabb odaérjünk Kairóba”. Ennek ellenére az előttünk álló
esemény miatt izgatott emberek az elméjükben már ott voltak. Amint
elfogadták az élményt, mintha az éppen akkor történne, az időrealitásuk
megváltozott, alkalmazkodott az élményükhöz.

Ennek a csodának az a szépsége, hogy senkinek nem kellett megértenie az

időhurok, a féreglyuk és a kvantumenergia zikáját ahhoz, hogy megtörténjen.
Hiszem, hogy a valóság mindig így működik, és ilyen könnyen meg is változik.
Ami itt a csoda-javítócsomagra 31. meggyőződéskód:
vonatkozóan fontos, hogy a mi A csoda ereje abban rejl k, hogy nem kell
csoportos élményünk nem a megértenünk, m ért működ k. M ndenesetre
logika valamiféle mentális hajlandónak kell lenn elfogadn azt, am t az
életünkbe hoz.
folyamatának eredménye volt.
Nem vettük végig az összes okot, ami egy hosszú úthoz vezethetett volna, és
nem próbáltuk meggyőzni a buszsofőrt, hogy válasszon egy rövidebb útvonalat.
Nem kellett megértenünk, miért működött, ahhoz, hogy működjön. Ez a
történet valójában nagyon szépen illusztrálja, hogy valaminek az elérése kevésbé
az esemény előidézéséről, sokkal inkább a hitről szól, hogy az már megtörtént.
Aznap, miközben a buszon ültünk, egyszerűen átadtuk magunkat az érzésnek
és meggyőződésnek, hogy már ott vagyunk azon a helyen, aminek
megtekintésére egy életet vártunk, és átutaztuk érte a fél világot. És talán
máskor is csak ennyi kell ahhoz, hogy létrehozzunk egy fodrot a térben és
időben, és életet leheljünk az álmainkba. A csoda-javítócsomag ezért lehet
olyan hatékony – olyan okokból enged beavatkozást a valóságunkba, amiket
nem feltétlenül ismerünk fel, és talán sohasem értünk meg.
Ami itt fontos, hogy akár más életében látjuk megtörténni a csodát, akár a
miénkben következik be, olyasvalamit élünk át, ami meghaladja a józan észt. És
amikor ez megtörténik, a tudatos elménkben, és végső soron a
meggyőződésünkben is változás megy végbe. Ha elfogadjuk a csodát, minden,
ami történik, csodálatos. Tehát ahhoz, hogy egy csodával változtassuk meg a
meggyőződésünket, meg kell találnunk az életünkben már létező csodálatos
eseményeket, és megtanítani magunkat ezek felismerésére.
A csodák minden embernek mást jelentenek. Némelyek, ha valami
megmagyarázhatatlan eseménnyel találják magukat szemben, „kevesebbnek” és
jelentéktelennek érzik tőle magukat az életükben. Mivel a tudatalattijukba
beivódott neveltetésük miatt már eleve gyengének érzik magukat a világban,
hajlamosak az erejüket másoknak tulajdonítani. Tehát ha látnak is valakit egy
tó vize fölött fényes nappal levitálni, vagy egy szempillantás alatt
meggyógyítani egy betegséget, ami évekig ellenállt mindenféle kezelésnek, a
csoda még így is gyengítő hatással lehet rájuk. A tény, hogy valaki megtett
valamit, amire ők képtelenek voltak, pontosan a tudat alatti korlátok malmára
hajtja a vizet.
Amikor ez megtörténik, az emberek hajlamosak valaki vagy valami mást
keresni azon a területen, ahol ők erőtlennek érzik magukat. Egy megmentőt
keresnek, ami lehet a kábítószer vagy egy másik ember, aki csodálatos
gyógyítást hajt végre. Ha elhisszük, hogy erőtlenek vagyunk és valaki vagy
valami rajtunk kívül állótól függ az élmény, akkor annak is szükségét fogjuk
érezni, hogy újra és újra visszatérjünk ahhoz a „valamihez”, hogy megszerezzük,
amire szükségünk van. Ez így is lesz, egészen addig, amíg rá nem jövünk, hogy
mi is meg tudjuk tenni azt magunknak, amit addig valaki más tett meg
nekünk. Ekkor lehet azt mondani, hogy a megmentőre már semmi szükség, és
tényleg meggyógyultunk.

Csodák a távolból: a tükörneuronok ereje

Nem mindenkinek az az élménye egy csoda jelenlétében, hogy áhítatot érez, de
közben elbizonytalanodik. Vannak, akik ennek pontosan az ellenkező hatását
élik át – egy nagyobb lehetőség létezése erővel tölti el őket. Míg maga a csoda
esetleg megmagyarázhatatlan, addig az tény, hogy egy másik emberi lény képes
volt valami olyasmit megtenni, amit mi addig lehetetlennek tartottunk. És
amikor látjuk, hogy valaki más megtette, akkor úgy érezzük, hogy mi is
képesek vagyunk rá. Egy új, az aggyal kapcsolatos felfedezés segíthet megérteni,
hogy miért ily módon reagálunk erre.
Az 1990-es évek végén olasz neurológusok egy csoportja felfedezte, hogy az
emlősök agyának egy része az általuk „motoros reakciók tárházának” nevezett
emlékeket tárolja.98 Más szóval az agy egy speciális, premotoros kéregnek
nevezett területen tárolja a motoros cselekvések szabályait, vagyis hogy, egy
adott helyzetben hogyan cselekszünk és hogyan reagálunk.
A lényeg itt az, hogy úgy tűnik, a szabályok a már eleve átélt eseményekre
épülnek. Mivel a húszas–harmincas éveimben harcművészeteket tanultam,
számomra ez a felfedezés rendkívül logikusan hangzik. Az oktatóim egy új
mozdulat tanítását mindig azzal a tanáccsal kezdték, hogy előbb annyiszor
„nézzük meg” az elménkben a mozdulatot, amíg az teljesen természetessé nem
válik. Amikor ily módon használjuk a képzeletünket, és az elménkben
létrehozzuk azt, amit meg akarunk tenni a világban, a kutatások szerint
valójában azt az idegrendszeri hálózatot építjük fel, ami lehetővé teszi a valódi
cselekedeteinket.
A kutatók kitaláltak egy új elnevezést a neuronoknak erre a speciális
csoportjára, amely a lehetőségeink egész tárházát tartalmazza. Ezeket a sejteket
úgy hívják, hogy tükörneuronok. Míg az első vizsgálódásokat majmokon
végezték, az új kutatások azt mutatják, hogy az emberi agy egy még ennél is
„ki nomultabb” tükörneuron-rendszerrel rendelkezik.99 Úgy tűnik, hogy a
tükörneuronokat a körülmények két különböző, ugyanakkor összefüggő fajtája
aktiválja:

1. Először akkor aktiválódnak, ha egy bizonyos cselekvést hajtunk végre,

például mérleghintán sétálunk.
2. Másodszor akkor aktiválódnak tükörneuronjaink, amikor meg gyelünk
valaki mást, aki olyat tesz, ami számunkra érdekes. Más szóval úgy
tűnik, ezek a sejtek képessé tesznek arra, hogy amit másokban látunk,
azt valóságossá tegyük magunkban.

A felfedezés egy új kutatást indított be, amivel azóta rengeteg tudományos

folyóirat is foglalkozik. Ennek során azt vizsgálják, a rajongók miért lesznek
annyira izgatottak, amikor a kedvenc sportolójukat nézik. Lehet, hogy egy
vasárnap délután a padon ülünk egy tálca nachosszal és a kedvenc üdítőnkkel,
és egy pankrátort nézünk, és miközben a versenyző teljes erőbedobással küzd, a
mi pulzusunk ver ezerrel, mi szedjük szaporán a levegőt, és a mi izmaink
feszülnek meg, mintha mi lennénk ott a matracon.
Ez meglehetősen idétlen példának tűnhet (különösen, ha nem rajongunk a
pankrációért), a tükörneuronok tanulmányozásával azonban azt is szeretnék
megérteni, miért van az, hogy ha néhány erőszakos rajongó egy focimeccsen
dulakodásba kezd, az rövid idő alatt tömegverekedésbe mehet át. Ez mind
visszamutat arra, ahogyan arra reagálunk, ha valaki más olyasmit tesz, amivel
azonosulunk, vagy amire vágyunk. Emiatt olyan jelentősek a tükörneuronok a
csodák szempontjából.
Ha ahhoz a fajtához tartozunk, akinek az önbizalma csak egy kis lökést
igényel ahhoz, hogy bebizonyítsa, képes valami olyasmire, amit még soha nem
csinált, akkor esetünkben a csodáknak igen nagy súlya lehet. Pontosan ez lehet
az oka, hogy a történelem igazi tanítói, gyógyítói és csodatévői úgy használták
elképesztő tetteiket, ahogyan. Mind Jézus, mind Buddha úgy vitték véghez a
csodákat, hogy erővel ruházzák fel azokat, akik szemtanúként jelen voltak. És
mindketten természetes képességnek nevezték ezeket a csodákat, amit bárki
véghezvihet, aki ezt tudomásul veszi.
Buddha például bemutatta a levitációt, bilokációt, kézzel belenyúlt a tömör
sziklába (ahogyan Milarepa is), és mások elméjéből kiolvasta valódi
meggyőződéseiket és legmélyebb félelmeiket. A legenda szerint azzal, hogy
egyszerűen elhúzta a kezét egy érett mangómag fölött, a növényt alig néhány
perc alatt „50 kéz” [1 kéz = 0,1016 méter – a ford.] magasra növesztette.
Furcsamód ő maga sosem tartotta csodának azt, amit tett. Buddha számára
ezek olyan képességek voltak, amelyeket jutalomként mi is megkaphatunk, ha
mély meditáción keresztül megismerjük magunkat.
Mindnyájan hallottunk azokról a csodákról, amelyeket Jézus tett élete során.
Sokakra ezek olyan hatást gyakoroltak, hogy azt gondolták: „kevesebb vagyok”,
mint a kétezer évvel ezelőtt élt mester. Bár lehet ezeket a történeteket
könnyedén venni, de Jézus szerepének a társadalmunkra gyakorolt hatása óriási.
Hányszor fordult elő, hogy amikor azt mondtuk másoknak, hogy valami
olyat fogunk tenni, amit ők kivitelezhetetlennek tartottak, magasztos céljaink
hallatán valahogy így reagáltak: „Aha, tényleg? Mit gondolsz, ki vagy te – Jézus
Krisztus?” vagy „És hogy fogsz eljutni oda – talán a vízen járva?” Az ilyen
esetekben, bár lehet, hogy akkor nevetünk rajta, amit átéltünk, az egy
öntudatlan kifejezése annak a közös meggyőződésnek, hogy Jézus olyan
dolgokat tett, amire mi nem vagyunk képesek. Ha elhinnénk az ő és más –
például Buddha – tanításait, semmi sem lenne távolabb az igazságtól.
Buddha valójában azt állította, hogy a csodái csak addig rendkívüliek, amíg
meg nem ismerjük magunkat és meg nem értjük az univerzum működését.
Olyan szavakkal, amelyek talán ismerősebbek a mi kultúránkban, Jézus
ugyanezt mondta. Követői kérdéseire, akik a természetfölöttinek tűnő tetteit
rtatták, azt válaszolta: „Aki hisz énbennem, azokat a cselekedeteket, amelyeket
én teszek, szintén megteszi, sőt ezeknél nagyobbakat is tesz… ”100
Egy olyan nyelven, ami ugyanolyan hiteles ma is, mint kétezer évvel ezelőtt
volt, a nagy tanító a tükörneuronok erejéről beszél. A kutatások azt mutatják,
hogy ezek a fontos receptorok a testben sokkal többet tesznek annál, mint hogy
csak reagálnak arra, aminek ki vannak téve. A tudományos író, Jonah Lehrer
szavaival élve, ezek „plasztikusak, és készen állnak arra, hogy módosítsák
agykérgi hálózataikat a mi nézési szokásainknak megfelelően”.101
Amikor a kedvenc gitárosunkat, sportolónkat vagy művészünket nézzük,
sokkal jobban teljesítünk a jelenlétükben (akár élő, akár rögzített formában).
Ennek az az oka, hogy a képzeletünkben valóságként értelmezzük azt, amit
csinálnak, és a tükörneuronjaink segítenek lemásolni és utánozni azt, amit
látunk. A csodák ezért olyan nagy jelentőségűek az életünkben. Nemcsak a
korlátokat rombolják le, amelyek akár még egy pillanattal korábban is ott
voltak, hanem ez a másfajta szemléletmód, ami erővel tölt el, hozzájárulhat,
hogy hasonló dolgokat érjünk el az életünkben.
Az éleslátás apró csodája
Előfordul, hogy amikor meggyőződéseink megváltoztatásához csodákra lenne
szükségünk, azok olyan helyeken öltenek testet, ahol a legkevésbé számítanánk
rá. Érkezhetnek zikai valóságunkban történő drasztikus változás, vagy akár
egyszerű véletlen egybeesés formájában is. Néha jelentősek és nem lehet
gyelmen kívül hagyni őket – ilyen volt például a Rózsafüzér királynőjének
megjelenése 50 000 ember előtt a portugáliai Fátima közelében, 1917-ben.
Máskor viszont olyan nomak és megfoghatatlanok, hogy ha nem gyelünk,
lemaradunk róluk. Érkezhetnek egy idegen szájából, akivel hirtelen és
titokzatos módon találkozunk, pontosan a megfelelő pillanatban. Ha
oda gyelünk, a megfelelő szavakat halljuk a megfelelő időben, hogy aztán
döbbenten ráébredjünk valamire, amit percekkel korábban észre sem vettünk.

Egy hideg januári délutánon 1989-ben, útban voltam fölfelé az egyiptomi

Hóreb-hegyre (Mózes hegye) vezető ösvényen. A napot a Szent Katalin-
kolostorban töltöttem, és szerettem volna felérni a csúcsra naplemente előtt,
hogy lássam a völgyet. Miközben fölfelé baktattam a keskeny ösvényen, néha
találkoztam más kirándulókkal, akik lefelé tartottak. Míg általában egy
biccentéssel vagy egy másik nyelven elhangzó köszöntéssel üdvözöltük egymást,
találkoztam aznap egy emberrel, aki ezek egyikét sem tette.
Az ösvény utolsó kanyarulatában pillantottam meg először. Ahogy közelebb
ért, láttam, hogy teljesen más ruhát visel, mint a kirándulók, akikkel eddig
találkoztam. A high-tech anyagok és stílusok helyett ezen az emberen
hagyományos egyiptomi öltözék volt. Rongyos, rozsdavörös galabiát viselt és
kopott, vastag talpú szandált, amelyet belepett a por. Ami különössé tette a
megjelenését, hogy egyáltalán nem látszott egyiptominak! Vékony testalkatú,
rövid hajú ázsiai fér volt, aki kerek, drótkeretes szemüveget viselt.
Ahogy közeledtünk egymáshoz, én szólaltam meg először. „Helló” –
mondtam, miközben egy pillanatra megálltam, hogy levegőt kapjak. A fér
nem válaszolt. Azt hittem először, hogy nem hallotta, amit mondtam, vagy a
szél elvitte a hangomat más irányba. Amikor odaért elém, megállt, felemelte a
fejét, és egy mondatot mondott angolul: „Néha nem is tudjuk, mi van a
birtokunkban, amíg el nem veszítjük.” Miközben próbáltam feldolgozni a
hallottakat, a fér kikerült engem, és folytatta az útját lefelé a hegyről.
Az a pillanat az életemben egy apró csoda volt. Nem is annyira amiatt, amit a
fér mondott, sokkal inkább az időzítés és a dolgok összefüggése miatt. 1989-
et írtunk, és a hidegháború a végéhez közeledett. Amit az a fér ott az ösvényen
nem tudhatott, hogy egyiptomi zarándokutamon, egész pontosan Mózes
hegyének megmászása közben akartam olyan döntéseket meghozni, amelyek
hatással lettek volna az addigi karrieremre, barátaimra, a családomra, és persze
az egész életemre.
Fel kellett tennem magamnak a kérdést, mennyi esély volt arra, hogy egy
egyiptomi galabiát viselő ázsiai fér , aki lefelé tart erről a történelmi hegyről,
miközben én fölfelé baktatok, megáll előttem, és felajánlja számomra a
bölcsességét, látszólag a semmiből? A válaszom saját kérdésemre igazán egyszerű
volt: az esély csaknem nulla! Egy alig kétperces találkozás során egy hegyen,
amit az otthonomtól egy fél világ választ el, egy teljesen idegen ember
megvilágosodással és egyben gyelmeztetéssel szolgált azokkal a nagy
döntésekkel kapcsolatban, amelyeket néhány napon belül meghozni készültem.
Az én észjárásom szerint ez egy csoda.
Erős a gyanúm, hogy mindnyájan élünk át apróbb csodákat
mindennapjainkban. Néha elég bölcsek és bátrak vagyunk, hogy ezeket
felismerjük. Ha viszont nem így történik, akkor sincsen semmi baj. Úgy tűnik,
a csodáknak megvan az a tulajdonságuk, hogy újra és újra visszatérnek
hozzánk. És minden alkalommal, amikor ez történik, egyre egyértelműbbé
válnak, míg végül már nem hagyhatjuk gyelmen kívül az üzenetet, amit az
életünkbe hoznak!
A lényeg, hogy a csodák mindenütt ott vannak, és mindennap megtörténnek,
válaszképpen különböző, pillanatnyilag adódó szükségleteinkre. Ahelyett, hogy
megkérdőjeleznénk a hétköznapi életünkben történő rendkívüli dolgokat,
inkább az a feladatunk, hogy elfogadjuk az általuk hozott ajándékokat.
Próbáljuk ki a következőt: Amikor a mai napon elindulunk a világba,
mielőtt kilépünk az otthonunkból, ígérjük meg magunknak, hogy
legalább egy csodát találunk! Ne képzeljünk el előre semmit, csak
egyszerűen szögezzük le magunkban a szándékot, hogy az utunkba kerülő
számtalan csoda közül legalább egyet felismerünk. Ezután vegyük
alaposan szemügyre a világunkat. Szeretném, ha a csodának ezt a
meghatározását alkalmaznánk: „A természet törvényeivel nem
 magyarázható esemény.” A felismerést és elfogadást követően ne
csodálkozzunk, ha hirtelen mindenütt felbukkannak!

Hınnı a nagyobb lehetőségben

Az utóbbi fejezetekben arról olvashattunk, hogy amikor a határaink átlépésével
próbálkozunk, valójában a meggyőződéseinket akarjuk megváltoztatni. És hogy
ez sikerüljön, jó indokra van szükség. Ennek az elvnek az a folyománya, hogy
amikor egy régi meggyőződés paradigmája éppen megsemmisülőben van,
annak más emberek jelenlétében kell történnie, hogy a hatása széles körű
legyen.
Lehet, hogy valahol a világon egy futó már Roger Bannister előtt egy
hónappal 4 percnél rövidebb idő alatt lefutotta a mérföldet. És ha ezt a hátsó
kertjében tette, ahol nem látta más, csak a család háziállata, azt hogyan
fogadhatnák el az emberek? Ahogyan az erdő közepén kidőlő fa esetében is,
amit senki sem hall, ki fog erről tudni? A személyes győzelmeinket másoknak is
látniuk kell, hogy az lehetőségként horgonyt vessen ezeknek az embereknek az
életében. Minden alkalommal, amikor egy csodával találkozunk, frissítjük az ő
meggyőződéseik programját és elküldjük a valóság egy új tervrajzát a
tudatuknak.
Ezt az elvet már nagyon sokszor láttuk működni. Buddhától, Jézustól és
Mohamedtől kezdve Ghandiig, Teréz anyáig és Martin Luther King Jr.-ig
mindegyikük másképpen kezdett létezni más emberek jelenlétében. Ezt a
változtatást önként, tudatosan választották. Az átalakulás ilyen erőteljes
példáiról talán már oly régóta hallunk, hogy manapság már szinte
természetesnek vesszük. De ha közelebbről megnézzük, hogy ezek a tanítók
hogyan vetették el az új gondolatok magvait a már létező paradigmákba, azt
egész biztosan döbbenetesnek fogjuk találni.
A tetteik amiatt olyan jelentősek, ahogyan megvalósították a változásokat.
Egy programozó számára könnyű leülni valahol egy irodában, és a virtuális
számítógépes világ madártávlatából megnézni, hol kell változtatásokat
bevezetni. Mihelyt sikerült a pontos helyeket beazonosítani, a programozó
izolálja a program egyes részeit, és kissé módosít rajtuk, vagy teljesen átírja
azokat újra és újra, amíg az eredménnyel nem teljesen elégedett.
Itt az a lényeg, hogy a programozó kívülről szemléli a programot egy olyan
nézőpontból, ahonnan könnyen észrevehető, mire van szükség. Tehát bizonyos
értelemben a programozók olyanok, mint a hétfő reggeli középhátvédek, akik
visszatekintenek a már lejátszott meccsre és utólag nagyon bölcsen kielemzik,
ideális esetben minek kellett volna történnie. Ők az oldalvonalról nézik a
játékot! És ebben rejlik a lényege annak, hogy amit mi teszünk, miért sokkal
hatékonyabb.
A kvantumtudat-számítógépünkben mi nem az oldalvonalon ülünk. Benne
vagyunk ugyanabban a programban, amit próbálunk megváltoztatni! Keressük
a dolgok jelentését, a gyógyulást, a békét és jólétet ugyanabban a programban,
ahol felfedeztük a hiányát ezeknek a dolgoknak. A számítástechnika
szakzsargonjában, ha egy program képes kiértékelni egy állandóan változó
helyzetet és új megoldással előállni, arra azt mondják, hogy intelligens, és mivel
ezt az intelligenciát gép idézi elő, az mesterséges.
A mesterséges intelligencia közelmúltbeli példája, ami az egész világon az
újságok címlapjára került, a Deep Blue nevű számítógép.102 A sakkozásra
specializált program 1996. február 10-én az első játszmában legyőzte az akkori
világbajnokot, Garri Kaszparovot. A játszmát az egész világon láthatták.
Később Kaszparov azt nyilatkozta, hogy a program olyan „mély intelligenciát”
és „kreativitást” mutatott, amit a sakkmester sem értett.
Bizonyos tekintetben talán nem is különbözünk a Deep Blue-tól. Az
univerzum tudatosság-számítógépében kiértékeljük a körülményeket,
amelyeket az élet az utunkba sodor, és a rendelkezésünkre álló információk
fényében próbáljuk kiválasztani a legjobb lehetőségeket. A lényeg itt az, hogy
hajlamosak vagyunk annak alapján dönteni, amit az univerzumon belüli
lehetőségeinkről és korlátainkról hiszünk. Amint felismerjük, hogy a
hétköznapi valóság a korlátaink tükörképe helyett a lehetőségeinket bemutató
paletta, mindaz, amit a múltban elérhetetlennek tartottunk, most csupán egy
karnyújtásnyi távolságra lesz tőlünk. Ezzel a fajta gondolkodásmóddal hirtelen
minden, amit valaha elképzeltünk, és talán még olyan dolgok is, amik fel sem
merültek bennünk, elérhetővé válnak.

Ennek a könyvnek az elején a hangok vízben alkotott mintáját használtam

analógiaként arra, ahogyan „meggyőződésünk hullámai” fodrozódva
áthaladnak azon a kvantumanyagon, amiből az univerzum felépül. A fodrok
mozgásának pontos leírása nélkül ezzel azt akartam szemléltetni, hogy az az
élmény, tapasztalat, amit „meggyőződésnek” nevezünk, olyan hatással bír, ami
jóval túlterjed a testünkön, ahol létrejött. És ebben a hatásban rejlik a mi
erőnk.
Amikor rájövünk, hogyan lehet a meggyőződéseink minőségén javítani,
megtanuljuk a betegség meggyőződéshullámait gyógyulásra, a háború mintáját
békére, és a bukást, valamint a hiányt sikerre és jómódra változtatni a
világunkban. Mi lehetne ennél nagyobb jelentőségű? Mi lehetne ennél
szentebb? Csoda, hogy a vallásoktól kezdve a nemzetekig minden a
meggyőződéseink ereje köré épült?
93 Ha többet szeretne megtudni Michael Hedgesről, látogasson el a következő
weboldalra: http://nomadland.com/Oint_A.htm.
94 Idézet William Jamestől a inkExist weboldalon:
http://www3.thinkexist.com/quotes/william_James/4.html.
95 Geo Heath, „Beliefs and Identity”, Bowland Press szemináriumi dolgozat
(2005. november). Weboldal:
http://www.bowlandpress.com/seminar_docs/Beliefs_and_identity.pdf.
96 John D. Barrow, „Living in a Simulated Universe”, Centre for
Mathematical Sciences, Cambridge University. Weboldal:
http://www.simulation-argument.com/barrowslm.pdf.
97 e American Heritage College Dictionary, ird Edition (Houghton Mi in
Company, Boston, 1977): 870.
98 Jonah Lehrer, „Built to Be Fans”, Seed (2004 nyara): 34. Weboldal:
http://www.seedmagazin.com/news/2006/02/built_to_be_fans.php.
99 Ugyanott, 38.
100 János 14,12 az arámi nyelven íródott Pesittából; fordította George M.
Lamsa; Holy Bible: From the Ancient Eastern Text (HarperOne, New York,
1985): 1072.
101 „Built to be Fans.”
102 Jonathan Schae er, „Kasparov versus Deep Blue: e Re-match”,
International Computer Chess Association Journal, vol. 20, no. 2, (1997): 95–
102. Weboldal: http://www.cs.vu.nl/aske/db.html.
 7. FEJEZET

HASZNÁLATI UTASÍTÁS AZ
UNIVERZUMHOZ
„Az egész életed megváltozhat egy szemp llantás alatt, és sosem
tudhatod, ez m kor következ k be.” – részlet A gyanú árnyékában című
fılmből, amelyet Laurence Galıan A nap délben: Az Ahlul Bayt szúf k
rejtélyének t tka című könyvében ıdézett

„M nden ember saját egészségének vagy betegségének kovácsa.”

– Buddha (ı. e. 563–483 körül)

Évekkel ezelőtt a Star Trek: Az új nemzedék egyik epizódja teljesen meg-

változtatta mindazt, amit a virtuális valóságról addig hittem. A történet azzal
kezdődik, hogy az Enterprise legénysége a mélyűr egy addig felderítetlen részét
vizsgálja. Ebben a részben arra a meglepő felfedezésre jutnak, hogy egy távoli
nap rövid időn belül felrobban és ezáltal szupernóva lesz belőle. Ami ezt az
eseményt olyan nagy jelentőségűvé teszi, hogy mindez egy naprendszerben fog
megtörténni, ahol van egy a Földhöz hasonló bolygó, rajta emberi élettel –
amelyet néhány órán belül elpusztít a felrobbanó nap.
A probléma abból ered, hogy az Enterprise legénysége szeretné megmenteni
az embereket, ez azonban ellentmond a legfontosabb direktívának, miszerint
semmiképpen nem szabad beavatkozniuk egy kevésbé fejlett civilizáció sorsába.
Ha a kapitány és a csapata hirtelen éles „fénysugárral” leereszkedik a bolygóra,
hogy megmentse az ott élőket, egy fejlődő civilizáció mindenképpen úgy fog
tekinteni rájuk, mint istenekre, és ez örökre megváltoztatja a történelmük
menetét. De ne aggódjunk! A legénységnek briliáns ötlete támad a bolygólakók
megmentésére, és még egy új vallás kényszerével sem sokkolják őket.
Úgy döntenek, hogy a teleportálásra és a virtuális valóság megjelenítésére
vonatkozó képességeik alkalmazásával (manapság mindkettő a fejlődés
különböző fokozataiban van) megvárják az éjszakát, amikor a bolygó lakói
alszanak. Ekkor aztán óvatosan teleportálják a teljes népességet az Enterprise
fedélzetén lévő szimulációba, ami az ő valóságukat utánozza – és ami nem más,
mint egy virtuális valóság. Ezt követően elszállítják őket egy másik
naprendszerben lévő új otthonukba, ami ugyanúgy néz ki és ugyanúgy
működik, mint a pusztulásra ítélt bolygójuk. Amikor aztán az emberek
felébrednek, soha nem fogják megtudni, hogy mi történt. Nem fogják tudni,
hogy gazillion kilométer per órával száguldanak az űrben egy szimulált világ
virtuális valóságában. És még ha sejtik is, hogy történt valami, az olyan lesz,
mint egy álom. Számukra minden ugyanolyan lesz, mint korábban.
Hamarosan egy biztonságos, ismerős világban fogják magukat találni, és soha
nem fogják megtudni, mi történt.
De még a legjobban kidolgozott tervek is kudarcba fulladhatnak, és ez nem
történik másként ebben a részben sem. Először minden simán megy. A
bolygólakókat álmukban teleportálják a virtuális valóságukba. Amikor
felébrednek, a helyüket úgy fogadják el, mint valóságot – egészen addig, amíg a
csillaghajó energiarendszere meg nem hibásodik, és többé már nem képes
működtetni a számítógépes szimulációt. A virtuális valóság hirtelen elkezd
széthullani: a sziklák villognak, elhalványulnak, majd átlátszóvá lesznek; a
megszokott kék égbolt átváltozik a csillaghajó holofedélzetének mennyezetévé;
és a technikusok, akik eddig láthatatlanok voltak a szimulációban lévőknek,
hirtelen láthatókká válnak. Mondanom sem kell, hogy az egész titkos terv
módosul, és a jó szándékú mentés a fogékonyság, igazság és emberi érzelmek
színdarabjává válik.
Az én véleményem a következő: A bolygó lakói nem tudták, hogy egy
virtuális valóságban vannak addig, amíg el nem kezdett összedőlni minden. Ez
a szimuláció lényege – látszólagosan annyira valóságos, hogy fejleszthetjük vele
a képességeinket pilótaként, sportolóként és alkotóként ugyanúgy, mintha
valódi lenne. Tehát ha egy magasabb dimenzió vagy mennyország utánzására
tervezett virtuális szimulációban élnénk itt a Földön, egyáltalán tudomásunkra
jutna valaha?

Az élet valós, vagy csak egy álom? Megkülönböztethető a

kettő?
Amikor valami igaz, gyakran előfordul, hogy az igazság több különböző helyen,
másféle módon is felbukkan. Tökéletes példa erre az emberekben látott szépség.
Amikor olyanokkal találkozunk, akiket igazán szépnek találunk, mind a
külsejüket, mind a belsejüket illetően, a szépségük időtlen és maradandó. Mivel
annak alapján szemléljük őket, amit mi szépnek tartunk, bármilyen közelről
vizsgáljuk is meg az életüket, számunkra szépek maradnak. Szépek, amikor
felébrednek, amikor dolgoznak, amikor hibáznak, és szépek a nap végén. Az
Erzsébet-kori költő, Fulke Greville a következőképpen fogalmazta meg ezt a
jelenséget: „Az igazi szépség ismertetőjele, hogy ha vizsgálni kezdjük, csak még
növekszik.”103
Ahogyan Greville-nek meggyőződése volt, hogy a szépség alapos fürkészés
esetén sem tűnik el, úgy arra számítanánk, hogy egy olyan téma, amely mögött
univerzális igazság rejlik, szintén következetes marad, bármilyen behatóan
vizsgáljuk. A bibliai árvíz tökéletes példa erre. A hatalmas árvíz története a
történelemben és a kultúrákban mindenhol megjelenik a Földön. Különböző
földrészeken, különböző nyelveken és más szereplőkkel, de a végeredmény
csaknem mindenhol ugyanaz. Ez a megegyező téma – és a bizonyíték, ami
alátámasztja – vezet ahhoz, hogy elhiggyük, valamikor a távoli múltban tényleg
volt egy nagy árvíz.
Ahogyan az árvízről szóló beszámolók ott vannak szinte minden mondában,
az univerzum születése és eredetünk története szintén gyelemre méltó
következetességgel megtalálható a különböző világnézetekben. A lényeg, ami
összeköti ezeket a történeteket, hogy világunkat úgy határozzák meg, mint egy
másik birodalomban történő dolgoknak az álma/illúziója/kivetülése. És most
már be kell sorolnunk ezek közé a nézetek közé a Föld mint szimuláció új
bizonyítékát is.
Amikor egy ilyen lehetőségre gondolunk, igazából nem látunk nagy eltérést a
mai világ nagyobb spirituális hagyományainak alapját képező eszméktől. A
hindu kozmológiától kezdve, amely azt mondja, hogy az univerzum Visnu
álma, a dél-afrikai Kalahári sivatagban élőkig, akik szerint mi álmodjuk meg a
saját létezésünket, a spirituális hagyományok úgy írják le a valóságunkat, mint
egy másiknak az árnyékát – amely másik sokkal valóságosabb ennél. Itt az az
érdekes, hogy a történetek témája nem változik. Függetlenül attól, hogy mikor
kezdődnek, a csalóka, látszólagos világ gondolata mindegyikben, még a
teremtésről szóló legősibb beszámolókban is benne van.
Ausztrália bennszülött lakossága például egy folyamatos vérvonallal 50 000
évvel vagy talán még többel ezelőttre visszavezethető. Ez alatt a hosszú idő alatt
tökéletesen megőrizték a teremtéstörténetüket. Hasonlóan ahhoz, ahogy az új
elméletek szerint egy ősi programozó hozta létre a világunkat, az ausztrál
őslakosok a Wondjinákról, az ősi lényekről tartják azt, hogy ők teremtették ezt
a világot úgy, hogy létezésbe álmodták. Ami ebben fontos, az az, hogy ezek a
tradíciók mind úgy írják le a kapcsolatunkat egy másik világgal, mint amit nem
vagyunk képesek észlelni a mi helyzetünkből itt a Földön.
Élete során David Bohm kutató zikus egy hasonló világnézetet ajánlott,
modern nyelven. Olyan kifejezések használatával, mint belső rend és külső rend,
Bohm úgy látta a világunkat, mint valahol máshol történő események árnyékát
vagy kivetülését.104 Erre a másik helyre úgy tekintett, mint egy mélyebb
valóságra, amelyből a mi világunk eseményei kiemelkednek. Az őshonos
hagyományok tanításaihoz hasonlóan Bohm szerint ez a másik világ nagyon is
valóságos, talán sokkal valóságosabb, mint a miénk. És ez ismét olyasvalami,
amit mi nem láthatunk onnan, ahol most vagyunk.
A nyelvezetüktől eltekintve ezek a nézőpontok párhuzamosak azzal, amit a
nagy vallások évszázadokon keresztül hirdettek. Mindnyájan osztoznak azon a
nézeten, hogy egy átmeneti világban élünk, ahol vizsgáljuk, kiképezzük és
felkészítjük magunkat valami olyasmire, ami még csak ezután következik be,
egy olyan világban, amit csak ezután fogunk meglátni. Míg az arra vonatkozó
történetek, hogy pontosan mi az a valami és hogyan fogunk oda eljutni,
változóak a különböző hagyományokban, mindegyik foglalkozik a
meggyőződés erejével, és azzal a képességünkkel, hogy hit által
megvalósíthatjuk a szívünk vágyát.
Ebből a nézőpontból az, amikor kihívó és próbára tévő helyzetekben találjuk
magunkat, akkor valójában a meggyőződéshez kapcsolódó képességeinket
csiszoljuk, hogy majd alkalmazhassuk őket egy helyen, amit a Nirvánától és az
ötödik világtól kezdve egy magasabb dimenzióig és a mennyországig már
nagyon sok néven neveztek. Ha ezen a helyen nem sikerül úrrá lennünk ezeken
az erőkön, kapunk egy további lehetőséget, sokkal intenzívebb körülmények
között, egy másik álomban, amit a keresztény hagyományok egyszerűen
pokolnak neveznek. És ezek miatt az ősrégi meggyőződések miatt válik az „élet
mint szimuláció” elmélet igazán érdekessé.

Ha egy szımulált vılágban élnénk, tudnánk róla?

Amikor tudósként elkezdtem a világunkat szimulációként, a meggyőződést
pedig az alapos tudás nyelveként szemlélni, az első kérdés, ami felmerült
bennem, a következő volt: Miért? Mi lenne ennek a célja? Milyen cél indokolna
egy egész univerzum nagyságú mesterséges valóság létrehozásához szükséges
erőfeszítést? Elsőként kikerestem a szimuláció és a virtuális valóság kifejezéseket,
hogy tudjam, valójában mit jelentenek. A meghatározásokon keresztül egy
lépéssel közelebb találtam magam a kezdeti kérdés megválaszolásához.
A e American Heritage College Dictionary (Amerikai örökség hallgatói szótár)
úgy határozza meg a virtuális valóságot, hogy „egy valós vagy elképzelt rendszer
számítógépes szimulációja, ami lehetővé teszi a felhasználó számára, hogy
tevékenységeket hajtson végre a szimulált rendszerben valós időben”.105 Más
szóval ez a hatás és a visszacsatolás mesterséges környezete, ahol „biztonságos”
környezetben kideríthetjük viselkedésünk hatásait és magatartásunk
következményeit. Bár ez a meghatározás is érdekes, ha összeillesztjük egy
szimuláció meghatározásával, modern összefüggést mutat a múlt legrejtélyesebb
vallási tradícióival – különösen azokkal, amelyek csodálatos lehetőségeinkkel
foglalkoznak.
Ugyanennek a szótárnak a szimulációra vonatkozó meghatározása meglehetősen
tömör, ugyanakkor sokatmondó: „egy potenciális helyzet utánzata vagy
ábrázolása”.106 Nem tűnik ez kísértetiesen hasonlónak ahhoz, ahogyan a Földet
a mennyországhoz viszonyítjuk? Amikor összeillesztjük ezt a két meghatározást,
és a legmélyebb meggyőződéseink és legnagyobb becsben tartott spirituális
hagyományaink összefüggésében szemléljük őket, a felismerés szédítő. Pontosan
ugyanazokat a dolgokat írják le, mint az ezeréves szövegek – különösen az,
hogy egy ideiglenes „potenciális helyzet ábrázolásában” (mennyország vagy egy
magasabb dimenzió) élünk, ahol megtanulhatjuk a szabályokat azelőtt, hogy a
valódi helyre kerülnénk.
Talán az a legjobb, ha így gondolunk arra, ami manapság a világunkban
történik. Nagyobb lehetőségek állnak rendelkezésünkre, szélsőségesebb
körülmények között, nagyobb jelentőségű következményekkel, hogy kitaláljuk,
melyik meggyőződésünk működik és melyik nem. Annak az intenzitása,
ahogyan ezek a lehetőségek ránk zúdulnak, arra utal, hogy fontos lenne minél
hamarabb megtanulnunk ezeket a leckéket, mielőtt egy olyan helyen találjuk
magunkat, ahol ezek a képességek elkerülhetetlenül szükségesek.
Az elmúlt évek során ennek az eshetőségét az egész világon mindenhol
megosztottam előadásaim hallgatóságával. A reakció lenyűgöző volt, szinte
egybehangzóan pozitív. Talán azért, mert high-tech világunk már felkészített
minket egy ilyen lehetőségre. Vagy talán azért, mert Max Planck mátrixra
vonatkozó meghatározása és az ő gondolataira épülő mozi lm már elültette
bennünk egy nagyobb létező valóságmagját. Bármi legyen is rá a magyarázat, az
előadások résztvevői nemcsak hogy elfogadják egy ilyen lehetőség létezését, de
úgy érzik, mintha egész eddigi életük során valami ilyesmire készültek volna.
Amikor azon gondolkodom, némelyek miért fogadják el azonnal azt, ami
mások számára olyan radikális ötletnek tűnik, két lehetőség merül fel bennem:

1. Egyszerűen készen állunk létezésünk egy új történetére – vagy legalább a

mostani egy frissített változatára –, amely elárulja, kik vagyunk, és
hogyan kezdődött az univerzum.
2. A gondolat, hogy egy virtuális valóság állapotában élünk, annyira
igaznak tűnik, és valami olyasmit érint meg valahol mélyen bennünk,
aminek felidézéséhez csak a megfelelő szavakra vártunk.

Amikor megnézzük a párhuzamot egy virtuális szimuláció és az élet vallásos

leírása között, a kapcsolat egyértelmű. Alább egy kis táblázatba foglaltam a
valóság két nézőpontjának összehasonlítását.

A hasonlóság megdöbbentő. A nyelvezettől eltekintve a két világról való

gondolkodásmód csaknem teljesen egyforma.

„Csaknem teljesen bızonyos, hogy szımulácıóban élünk.”

A bızonyíték
Nick Bostrom, az Oxford Egyetem lozófusa és a Future of Humanity
Institute (Az emberiség jövője intézet) igazgatója 2002-ben egy lépéssel tovább
jutott a „virtuális valóságban élünk” radikális elméletének terén. Egy
„Számítógépes szimulációban élünk?” című gyakorlatias, merész nyelvezetű
tanulmányban vizsgálja a kérdést, amelyben a matematika és a logika szigorú
merevségét alkalmazva adja meg a lehetőségét, hogy így vagy úgy eldöntsük,
szerintünk valós-e a „valóság”.107
Az elején leírja egy jövőbeli civilizáció lehetőségét, amely túlélte a háború,
betegség és természeti csapások fenyegetését, és egy általa „poszthumánnak”
nevezett állapotba lépett. Ezután három forgatókönyvet határoz meg egy
bonyolult statisztikai elemzésen keresztül (amit itt az egyszerűség kedvéért
kihagyunk), és azt állítja, hogy a három közül legalább egynek igaznak kell
lennie. Ezek a lehetőségek:

1. Valamilyen katasztrofális esemény következtében (világháború, ter-

mészeti csapás, világjárvány stb.) azelőtt kipusztul az emberiség, hogy
elérhetné a poszthumán kort.
2. Elérjük a poszthumán állapotot, de semmilyen érdekünk nem fűződik
ahhoz, hogy létrehozzuk a valóság univerzum méretű szimulációját.
3. Elérjük a poszthumán állapotot, érdekünkben áll és/vagy szükségünk
van egy virtuális világ létrehozására, és ezt meg is tesszük.

Írásának egy részében, amelyet „a szimulációs vita lényegének” nevez, Bostrom

feltesz egy lényeges kérdést: Ha valódi esély van arra, hogy a civilizációnk egyszer
majd eléri a poszthumán állapotot és lefuttat egy úgynevezett „prototípus
szimulációt”, akkor hogy lehet, hogy most nem egy ilyen szimulációban élünk?
A tudomány jelenlegi irányzataira alapozva Bostrom arra a logikus
következtetésre jut, hogy egy technológiailag fejlett poszthumán civilizáció
hatalmas számítógépes teljesítményt vetne be.108 Ezt az „empirikus tényt” szem
előtt tartva Bostrom statisztikái azt mutatják, hogy a három lehetőség közül
legalább az egyiknek igaznak kell lennie.
Ha az első és a második igaz, akkor annak lehetősége, hogy szimulációban
élünk, elhanyagolható. A harmadik lehetőség az, ahol a dolgok igazán érdekessé
válnak – ha ez igaz, mondja, akkor „csaknem teljesen bizonyos, hogy
szimulációban élünk [kiemelés tőlem, G. B.]”.109 Más szóval, ha van rá esély,
hogy a fajunk túléli a jövőnket fenyegető veszélyeket és érdeke fűződik hozzá,
vagy szükségét érzi egy szimulált világ létrehozásának, akkor az ilyen
körülmények által biztosított technológia lehetővé teszi számunkra, hogy azt
meg is valósítsuk. Ez ahhoz a következtetéshez vezet, hogy nagy az esély rá,
hogy ezek a dolgok már meg is történtek és már most is egy szimulált
univerzumban élünk.
Függetlenül attól, hogyan
A b zonyíték arra utal, hogy csaknem
érzünk egy ilyen következtetéssel b zonyosan egy v rtuál s valóságban élünk.
kapcsolatban, vagy mennyire
tűnik megdöbbentőnek, szerintem itt az a lényeg, hogy a „virtuális valóságban
élünk” gondolatát komolyan kell venni, hogy időt és energiát áldozni a
kivizsgálására mint a létezésünk rejtélyének nagyon is valós megoldására.
Felismerve azt, hogy hatalmunkban áll elpusztítani magunkat – amit Bostrom
tanulmánya első lehetőségként említ, bár teljesen más nézőpontból –, a brit
asztro zikus, Stephen Hawking szerint, ha azt akarjuk, hogy az emberi faj
fennmaradjon, találnunk kell egy másik lakható világot. 2006-ban, egy
Hongkongban tartott sajtókonferencián a következőt mondta: „Sehol nem
fogunk olyan szép helyet találni, mint a Föld, hacsak nem egy másik
csillagrendszerben keressük.”110
Noha megértem a Hawking nézőpontja mögötti gondolkodást, és hiszek
abban, hogy idővel az emberek más bolygókon fognak élni, ugyanakkor
szerintem az ehhez szükséges technológia kifejlesztéséhez meg kell válaszolnunk
ez ebben a könyvben feltett kérdést: Mi a meggyőződés szerepe világunkban?
Előfordulhat, hogy amikor felfedezzük, valójában hogyan működik az
univerzum és a meggyőződés, kevésbé érezzük majd szükségét annak, hogy egy
másik bolygót tegyünk az otthonunkká. Amint megtanuljuk kezelni a
meggyőződés erejét, az új tudás eredményeképpen a Föld megváltozik, és
tükrözni fogja a vágyunkat egy fenntartható, együttműködő és békés életre.
Amikor összekapcsoljuk az arra utaló bizonyítékot, hogy már most egy
virtuális valóság állapotában élünk az ősi tradíciók bölcsességével, amely arra
tanít, hogy az univerzum egy álom, ami tükrözi a meggyőződéseinket, hirtelen
az a gondolat, hogy rendelkezünk az erővel, amivel megváltoztathatjuk a
világot, teljes mértékben elfogadhatónak tűnik. Megéri mélyebben beleásni az
arra utaló bizonyítékokba, hogy a meggyőződés maga a nyelv, ami örömöt vagy
szenvedést hoz az életünkbe – méghozzá minél hamarabb!
Mindez, ha lehet, még mélyebb kérdéseket vet fel. Ki lehet felelős egy egész
univerzum virtuális élményéért? Ki rakta össze ezt az egészet, és ki írta a kódot?
Míg a mozi lmek szeretik az ilyen kérdéseket a rejtélyes, színfalak mögött
rejtőző „építőmester” létezésével megválaszolni, mi erre egyszerűbb…
ugyanakkor mélyebb választ adnánk.

A nagy programozó hagyott használatı útmutatót?

A Kapcsolat című lmben a főszereplő, dr. Arroway (akit Jodie Foster alakít)
egy olyan kutatócsoport tagja, amely titkosított üzenetet kap a távoli űrből.
Mielőtt megfejtenék, a csapatnak találnia kell valami arra utaló jelet, hogy a
megoldásuk helyes. Ahelyett, hogy a szövegben egy kulcs vagy összetett
matematikai képlet rejtőzne, ez a kód olyan helyen van, ahol a programozók
úgy vélték, teljes biztonságban lesz: magában az üzenetben. Egy egyszerű
kifejezés lefordítása után dr. Arroway csapata megfejti a Föld első csillagközi
névjegykártyáját.
Talán ugyanez az elv vonatkozik annak felderítésére, hogyan működnek a
meggyőződéseink a szimulált valóságban. A válasz a „ki” a felelős kérdésre
annak kiderítése, hogy kinek származik előnye belőle? Ki nyer azzal, ha uralja
egy ilyen gyakorló világ szabályait? A válasz nyilvánvaló, ugyanakkor rejtélyes.
Azok, akik benne élnek a szimulációban, vagyis mi!
Kiderülhet, hogy mi vagyunk a nagy programozók, akik ezt a gyakorló világot
a saját magunk számára hoztuk létre. Kiderülhet, hogy önként vállaltunk egy
szimulációs visszacsatolást, hogy uralni tudjuk a szívünket. Hogyan lehetne
ennél jobban megtanulni, hogyan kell egy olyan tartományban élni, amit még
csak ezután fogunk benépesíteni?
Ha erről van szó, akkor erősen indokolt betekinteni annak rejtélyébe, amit
teremtettünk, és megtalálni alkotásunk szabályait. Ahogyan korábban már szó
volt róla, az, hogy hisszük-e, hogy egy ilyen szimulált helyen élünk, vagy csak
metaforaként használjuk arra, amit az életben tapasztalunk, igazából nem jelent
különbséget. Ami fontos, hogy akár valóságosan, akár virtuálisan, most itt
vagyunk. És az „itt” szabályai azok, amiket próbálunk megtanulni.
A svájci Dalle Molle Institute for Arti cial Intelligence (Dalle Molle
Mesterséges Intelligencia Kutató Intézet) munkatársa, Jürgen Schmidhuber az
egyik fő támogatója a gondolatnak, miszerint világunk egy nagy kozmikus
számítógép alkotása. Bár a kezdő „Messze, messze, egy távoli galaxisban… ”
nincs benne, Schmidhuber kevés kétséget hagy afelől, hogy szerinte hogyan
keletkezett az univerzum. „Hosszú idővel ezelőtt a Nagy Programozó írt egy
programot, ami az összes lehetséges univerzumot futtatja a Nagy
Számítógépén.”111 A „Hogyan látja egy informatikus az életet, az univerzumot
és mindent” című cikkében Bostrom elemzéséhez hasonló technikai,
ugyanakkor lenyűgöző indokkal szolgál arra nézve, hogy miért valószínűbb,
hogy igenis egy virtuális valóságban élünk, mint az, hogy nem.
Mit is jelentenek ezek az elemzések? Ha azért élünk a korlátlan lehetőségek
világában, hogy megtanuljuk, mit jelent egy ilyen helyen élni, akkor valaki
hagyott számunkra utasításokat? Schmidhuber Nagy Programozója hagyott
kezelési útmutatót? Ha igen, felismernénk, ha látnánk?
Az elmúlt nagyjából háromszáz évben teljes mértékben a zika „törvényeire”
hagyatkoztunk a világ működésének tekintetében: mind a lehetségest, mind a
lehetetlent illetően. Úgy tűnt, nagyjából működnek ezek a törvények…
legalábbis a hétköznapi világban. Ahogy azonban korábban már felmerült,
vannak olyan területek, például a kvantumrészecskék apró birodalma, ahol a
zika törvényei kudarcot vallanak. Bár úgy tűnhet, hogy ennek a világnak a
szerepe annyira jelentéktelen a mi életünkre nézve, hogy a zika törvényeinek
kudarcát tekinthetnénk akár másodlagos következménynek, semmi sem lehetne
távolabb az igazságtól. Ahol a törvények összedőlnek, ott van az a pont, ahol a
valóságunk kezdődik.
A tény, hogy a zika általunk manapság ismert törvényei nem egyetemesek,
arra utal, hogy más törvényeknek is lenniük kell, amelyek uralkodnak a
valóságunkban. Ha sikerül ezekre rátalálnunk és megtanulni, hogy mit
jelentenek az életünkre nézve, akkor a lehetségesre és lehetetlenre vonatkozó
utasítások is egyértelművé válnak. Ez az a pont, ahol belép a képbe a
meggyőződés ereje. Mivel úgy tartják, a meggyőződés egy olyan impresszió,
amelyre a hagyományos zikának nincsen magyarázata, ez lehet a megoldás a
szimulációnk működésének megértéséhez.
Az 1. fejezetben elmeséltem a Taos Pueblóban átélt élményemet. Amikor
valaki a „titkos” gyógyító hagyományokról kérdezte az amerikai őslakos
vezetőnket, ő azt válaszolta, hogy „A legjobb módja valami elrejtésének, ha
kitesszük mindenki szeme elé”. Ez erősen emlékeztet arra, hogy dr. Arroway
üzenetének kódja is ott volt szem előtt az üzenetben, és elvezet ahhoz a
kérdéshez, hogy Talán velünk is valami hasonló történt? A használati
útmutatónk a valósághoz olyan bőséges, hogy miközben nom jeleket
kerestünk, elkerülte a gyelmünket?… Szerintem a válasz igen.
A használati útmutató a valósághoz maga a valóság. Hogyan lehetne annál
jobban bemutatni egy tükröződő univerzum működését, mint hogy azonnali
visszacsatolásunk van a kapcsolatokról, bőségről, egészségről és örömről – vagy
mindezek hiányáról –, hogy lássuk, mi az, ami működik, és mi az, ami nem?
Kipróbálhatjuk a létezésnek ezt a fajta módját (vagy azt a fajta módját), és ha
már tudjuk, hogyan változik a világunk, amikor módosítunk a
meggyőződéseinken, akkor a kezünkben van a nem papíralapú használati
útmutatónk egy egész leélt élet tapasztalatának formájában. Végső soron
minden energiasablonok és ezek egymásra való hatásának formájában
összpontosul, valamint abban, hogy hogyan hatunk ezekre a
meggyőződéseinkkel.

Az ımádság mınt program

Az előző fejezetekben megvizsgáltuk az arra emlékeztető felfedezéseket és
hagyományokat, hogy a meggyőződés, valamint az, ahogyan a
meggyőződésekkel kapcsolatban érzünk, valójában az a nyelvezet, aminek
hatására a dolgok történnek a világban. A meggyőződésben az a szép, hogy nem
kell értenünk, hogy életünk során pro táljunk belőle. És ez az őseink üzenete a
múltból.
Az olyan tanítók, mint Buddha, Jézus, Krisna, az amerikai őslakosok bölcsei
és mások, a legjobb tudásuk szerint igyekeztek megosztani velünk a titkot, ami
megszabadít attól, hogy az élet áldozatai legyünk. A szó szoros értelmében a
tudat programozói, valamint a korszakok építőmesterei voltak. Nem is
próbálták meg az atomok átrendezésének csodatévő titkát megtartani
maguknak – megtanították nekünk a kódot, hogy hasonló dolgokra legyünk
képesek, és mi is a valóság programozóivá legyünk. Örököltük a tanításaikat. A
szavaik ugyan ma rejtélyeseknek tűnhetnek, de el tudjuk képzelni, hogyan
hangzottak volna 2500 évvel ezelőtt a nagyrészt írástudatlan lakosság számára?
Buddha például olyan ember volt, aki messze meghaladta a korát. Amikor
kérték, hogy magyarázza el a szerepünket az eseményekben, amelyek a világban
történnek, a válasza tiszta volt, lényegre törő és sokatmondó: „Minden dolog
okok végtelen láncolata miatt jelenik meg vagy tűnik el.”112 Buddha még ezt is
mondta: „Soha semmi nem létezik pusztán önmagától, minden kapcsolatban
van minden mással.”113 Micsoda erőteljes és ékesszóló szavak! Milyen jelentéssel
bírhattak a Buddha korában élt emberek számára? Mihelyt rájött az igazságra,
Buddha élete hátralévő részét azzal töltötte, hogy megpróbálta követőinek
megtanítani, hogyan változtathatják meg a világot önmaguk
megváltoztatásával.
Hasonlóképpen Jézus azt tanította, hogy azzá kell válnunk az életünkben,
amit meg akarunk tapasztalni a világban. Miközben azt próbálta bemutatni,
hogy a kvantumvalóságunk azt tükrözi vissza, amit adunk neki, arra intette a
tanítványait, hogy ne befolyásolja őket a körülöttük érzett harag és
igazságtalanság. Szemléltető módszerrel tanította, hogy a meggyőződéseinknek
hatalmában áll megváltoztatni minket, és ennek következtében megváltoztatni
a világot.
A régmúlt idők tanítói az ilyen erőteljes meggyőződések esetében pontosan a
megfelelő szavakat alkalmazták, amelyek a megfelelő érzéseket váltják ki, és
ennek következtében a megfelelő hatást érik el. Ma a meggyőződés-
programjukat „imádságoknak” nevezzük, amelyekre úgy is gondolhatunk, mint
a tudatunknak szóló utasításokra. Amikor kimondjuk a kód szavait, azok
létrehozzák a gyógyulás és csodák szívalapú meggyőződéseit. Csodálatos példa
erre a Miatyánk.
Ha ezt az erőteljes imádságot kódként szemléljük, észrevesszük, hogy a szavak
pontosan illeszkednek a 2. fejezetben leírt számítógépes programok keretébe.
Abban, ami egy ilyen program minden bizonnyal legrégebbi és legszélesebb
körben dokumentált leírása, Jézus hagyott számunkra egy sablont, amelyből
kiderül, hogyan kommunikálhatunk az univerzum kvantumanyagával, és
hogyan tehetjük meg ezt felismerhető módon. Egy olyan nyelven, ami
ugyanolyan tiszta és elegáns, mint kétezer évvel ezelőtt volt, Jézus azzal kezdi a
programozó utasításait, hogy egyszerűen és érthetően kijelenti, hogyan kell
használni a kódot: „Ti tehát így imádkozzatok.” Nagyon fontos itt a nyelvezet.
Egyértelműen nem azt mondta, hogy csakis a megadott szavak használatával
lehet imádkozni. Ehelyett arra buzdított, hogy így vagy ily módon
imádkozzunk. Tehát van választási lehetőségünk.
A gyelmeztetés után elmondta a program szavait, amelyek használatával
közölhetjük az univerzummal a szívünk vágyait. Bár a Miatyánk valószínűleg
mindenki számára ismerős, vizsgáljuk most meg a kozmikus programozó
szemével nézve. Amikor ezt tesszük, az egész bekerül az elkezd, dolgozik és
befejez parancsok három ismerős kategóriájába.
Ezek a kijelentések egyértelműen megnevezik a tudatunk kódjának indítását,
vagyis az elkezdést. Nem arra kérnek, hogy tegyünk valamit, vagy legyünk
valakik – ezek az imádat kijelentései, annak az erőnek az elismeréséé, amit meg
akarunk szólítani. Ha az imádság mint kód távlatából olvassuk ezeket, céljuk a
nyitottság és nagyság érzésének felébresztése bennünk. Az érzéseknek ez a
kiáradása az, ami a szívünk felől megnyitja a lehetőségek kvantummező felé
vezető ösvényét. És az elkezd parancs teljesen más érzéseket ébreszt bennünk,
mint a kód következő része.

Ezek a kijelentések a dolgozik parancsok. Ahelyett, hogy azzal az érzéssel

inspirálnának, hogy hamarosan magával az univerzummal társaloghatunk, az
imádság feladatát mutatják be. Ebben az esetben ez a feladat annak az érzésnek
a kiváltása, amit az imádságban meghatározott terhektől való megszabadulás
jelent. Amikor hisszük, hogy megvan mindenünk, amire a családunknak és
magunknak szüksége van, egyfajta megkönnyebbülést érzünk. Amikor azt
érezzük, hogy megszabadultunk a feszültségtől magunk és azok között, akiknek
lekötelezettjei vagyunk, akkor azt érezzük, hogy a helyes úton járunk, és átölel a
béke és hála gyógyító érzése. Ez az a munka, aminek elvégzése a program
feladata.
A befejez parancs állításaival ismét határozott váltás történik a hangszínben és az
érzetben. Ezek már nem azt mondják meg a programnak, hogy mit tegyen,
hanem már a bezárás érzésének kiváltása a céljuk. Amikor kimondjuk, a
befejezés megkönnyebbülését érezzük a testben. Az imádságunk nem marad ott
a levegőben, mint egy lezáratlan kérelem, ennek van vége. Tiszta, egyértelmű és
teljes. Amikor kijelentjük, miszerint az univerzum egy nagyobb erő kezében
van, és azt érezzük, hogy összhangban vagyunk ezzel az erővel, ami életre hívja
a szavainkat, egyfajta megerősödést érzünk. Ennek a sablonnak a használata
után tudjuk, hogy a nagyobb erő teljesítette az imádságunkat.
A Miatyánk szépsége az egyszerűségében és tradicionális jellegében rejlik. Egy
mintán keresztül, ami az elmúlt kétezer év során nagyon keveset változott, egy
olyan kozmikus kód szerkezetét kapjuk meg, amivel a lehetőségek végtelen
mezejét nyithatjuk meg. Ahogyan egy számítógépes program kódja
összekapcsol a láthatatlan mechanizmussal, ami elvégezteti a géppel azt, amit
kell, úgy ennek az imádságnak a szavai biztosítják a feltételeket, amelyek
összekapcsolnak minket a teremtés erőivel. Az imádság szavaiban megtaláljuk a
nagy titkot az univerzum programozásához, és ez itt van az orrunk előtt!
Próbáljuk ki a következőt: Nézzük meg más vallások nagy imádságait!
Vizsgáljuk meg, hogy ezeknek az írói használták-e, és ha igen, hogyan, az
elkezd, dolgozik és befejez parancsokat, amelyekkel a Miatyánk az
univerzumhoz beszél.

Használatı utasítás az unıverzumhoz

Az isteni mátrix utolsó fejezetében a tanítások összefoglalójaként felsoroltam a
könyv kiemelt részeit. Mivel ez a könyv kapcsolódik ahhoz az anyaghoz, itt is
valami hasonlót csináltam, felsorolva az egyes fejezetekben kiemelt
meggyőződéskódokat.
Az első hat fejezetben ezek a tanítások pontos sorrendet követnek – és ennek
oka van. Mindegyik az azt megelőző tanítással összefüggésben jelenik meg, és
előkészíti a terepet az utána következőknek. Az isteni mátrix kulcsaihoz
hasonlóan arra kérek mindenkit, hogy egyenként gondolja át alaposan és
mérlegelje a következő meggyőződéskódokat. Próbáljunk mindegyikre úgy
tekinteni, mint a változás egy értékes közvetítőjére.
A próféta című könyvében Halíl Dzsibrán a következőre emlékeztet: „A munka
a láthatóvá vált szeretet.”114 Ebből a nézőpontból nézve a tetteinken keresztül
mutatjuk meg, hogy az élet fontos számunkra, ezért arra invitálok mindenkit,
hogy dolgozzon a meggyőződéskódjaival. Engedjük, hogy ezek váljanak a
láthatóvá tett szeretetünkké. Olvassuk el mindegyiket és gondolkodjunk el
rajtuk, beszéljük meg és osszuk meg másokkal, és éljünk velük együtt, amíg
értelmet nem nyernek számunkra. Ezek a lépések együtt a tudatunk
programjává válhatnak, amellyel megváltoztathatjuk magunkat és a világunkat.
1. meggyőződéskód:
A kísérletek azt mutatják, hogy a gyelmünk fókuszpontja megváltoztatja
magát a valóságot, ami arra enged következtetni, hogy egy interaktív
univerzumban élünk.
2. meggyőződéskód:
Ahogyan az életünket éljük, az azon alapul, amit hiszünk a világunkról,
magunkról, képességeinkről és korlátainkról.
3. meggyőződéskód:
A tudomány egy nyelv – a sok nyelv egyike, amely leír minket, az
univerzumot, a testünket és a dolgok működését.
4. meggyőződéskód:
Ha a részecskék, amelyekből felépülünk, azonnali kommunikációra képesek
egymással, még akkor is, ha két helyen vannak egyszerre, és képesek jelenben
történt döntéseken keresztül a múltat is megváltoztatni, akkor erre mi is
képesek vagyunk.
5. meggyőződéskód:
A hiedelmeinknek, meggyőződéseinknek hatalmában áll megváltoztatni az
események menetét az univerzumban – szó szerint megakasztani és átirányítani
az időt, anyagot és teret, és az ezekkel együtt bekövetkező eseményeket.
6. meggyőződéskód:
Ahogy egy szimulált programot teljesen valóságosnak vélünk és érzünk, a
tanulmányok szerint maga az univerzum is, ugyanúgy, egy hatalmas és ősi
szimuláció – egy számítógépes program – terméke lehet, amelyet nagyon régóta
futtatnak. Ha ez így van, akkor a program kódjának ismeretével magának a
valóságnak a szabályai is ismertté válnak.
7. meggyőződéskód:
Ha programként gondolunk az univerzumra, az atomok képviselik az
információ „bitjeit”, amelyek ugyanúgy működnek, mint a számunkra ismerős
számítógépek bitjei. Vagy „igazak” mint zikai anyag, vagy „hamisak” mint
láthatatlan hullámok.
8. meggyőződéskód:
A természet néhány egyszerű, önhasonló és ismétlődő mintát – fraktált –
használ, hogy atomokat építsen az elemektől és molekuláktól kezdve a
sziklákig, fákig és emberekig mindennek az ismerős mintájába.
9. meggyőződéskód:
Ha az univerzum ismétlődő mintákból áll, akkor valaminek a kis
méretarányban való megértése ablakot nyit a nagy méretarányú hasonló
alakzatokhoz.
10. meggyőződéskód:
A meggyőződés a „program”, ami mintákat hoz létre a valóságban.
11. meggyőződéskód:
Amit igaznak hiszünk az életben, az sokkal erősebb, mint az, amit a többiek
igaznak fogadnak el.
12. meggyőződéskód:
El kell fogadnunk a meggyőződés erejét, hogy az hatással lehessen az
életünkre.
13. meggyőződéskód:
A meggyőződést úgy határozhatjuk meg, hogy az a bizonyosság, ami annak
elfogadásából ered, amit az elménkben igaznak gondolunk, társítva azzal, amit a
szívünkben igaznak érzünk.
14. meggyőződéskód:
A meggyőződés a szívben fejeződik ki, ahol a tapasztalataink átalakulnak
elektromos és mágneses hullámokká, amelyek kölcsönhatásba lépnek a zikai
világgal.
15. meggyőződéskód:
A meggyőződések és az ezekkel kapcsolatos érzések az a nyelv, ami a
valóságunkat alkotó kvantumanyaghoz „beszél”.
16. meggyőződéskód:
A tudat alatti elme nagyobb és gyorsabb, mint a tudatos elme, és mindennapi
tevékenységünk akár 90 százalékáért felelős.
17. meggyőződéskód:
A legmélyebb meggyőződéseink közül sok a tudatalattiban rejlik, s ezek akkor
keletkeznek, amikor agyunk állapota hétéves kor előtt megengedi, hogy
magunkba szívjuk mások gondolatait.
18. meggyőződéskód:
Életünk legnagyobb kihívásai során gyakran azt vesszük észre, hogy a
mélyben rejtőző meggyőződéseink felszínre kerülnek, és elérhetők lesznek a
tisztulásra.
19. meggyőződéskód:
A megoldatlan sérelmeinkkel kapcsolatos meggyőződéseink olyan erős zikai
hatásokkal járnak, amelyek károsodást okozhatnak, vagy akár a halálunkhoz is
vezethetnek.
20. meggyőződéskód:
Amikor fáj a lelkünk, a fájdalmunk a sejtjeinkbe táplált életerő spirituális
sajátosságaként átkerül a testünkbe.
21. meggyőződéskód:
Ugyanazok az elvek, amelyek hagyják, hogy belehaljunk a sérelmeinkbe,
fordítva is működnek, segítve, hogy visszagyógyítsuk magunkat az életbe.
22. meggyőződéskód:
Akár az a meggyőződésünk, hogy egy erő működtet mindent a világban, akár
az, hogy két különböző és egymással szemben álló erő – jó és rossz – működtet
mindent a világban, ez meg fog mutatkozni abban, ahogyan megtapasztaljuk az
életünket, az egészségünket, a kapcsolatainkat és a jólétünket.
23. meggyőződéskód:
Ahhoz, hogy kibékítsük egymással a sötétséget és a fényt, nem arra van
szükség, hogy az egyik legyőzze a másikat, hanem hogy mi megválasszuk,
milyen kapcsolatban szeretnénk lenni velük.
24. meggyőződéskód:
Az a csoda, ami egyvalaki számára lehetséges, az lehetséges mindenkinek.
25. meggyőződéskód:
A részvételi valóságban mi hozzuk létre az élményünket, és mi éljük át azt,
amit létrehoztunk.
26. meggyőződéskód:
1998-ban a tudósok megerősítették, hogy a fotonokra hatással van a
„meg gyelés”, és felfedezték, hogy minél intenzívebb a meg gyelés, annál
jelentősebb hatást gyakorol a részecskék viselkedésére.
27. meggyőződéskód:
A valóság elsődleges szabálya, hogy azzá kell válnunk az életünkben, amit át
akarunk élni a világunkban.
28. meggyőződéskód:
Azt tapasztaljuk meg az életben, amivel a meggyőződéseinkben azonosulunk.
29. meggyőződéskód:
 A tanulási módszereinket tükröző különböző okokból mind a logika, mind a
csodák elérhetővé teszik számunkra meggyőződéseink legmélyebb rejtekhelyeit.
30. meggyőződéskód:
Ha az elménk logikáján keresztül akarjuk megváltoztatni a
meggyőződéseinket, olyan vitathatatlan tényekkel kell meggyőznünk
magunkat, amelyek kikerülhetetlen következtetéshez vezetnek.
31. meggyőződéskód:
A csoda ereje abban rejlik, hogy nem kell megértenünk, miért működik.
Mindenesetre hajlandónak kell lenni elfogadni azt, amit az életünkbe hoz.

A meggyőződés spontán tısztulása

Abban csaknem mindenki egyetért, hogy több van bennünk, mint ami látszik.
Valahol mélyen tudjuk, hogy csodálatos erőkkel rendelkezünk, amelyeket
egyszerűen még nem sikerült működésre bírni – legalábbis ebben az életben.
Azt is tudjuk, hogy képesek vagyunk a képzeletünk csodáit bevonzani életünk
valóságába. Talán azért, mert tudjuk, hogy ezek a dolgok lehetségesek. Képesek
vagyunk megtalálni az erőt ahhoz, hogy félelem nélkül szeressünk, és ezt a
szeretetet önzetlenül megosszuk másokkal egy olyan világban, ami gyakran
mintha ijesztően kicsúszott volna az irányításunk alól.
Gyerekként kiaknázatlan képességekről fantáziálunk. Elképzeljük, hogy olyan
dolgokat csinálunk, amit más emberek nem tartanak lehetségesnek – például
felhők fölött repülünk, állatokkal és olyan lényekkel beszélgetünk, amelyeket
mások nem látnak. És miért is ne? Gyerekként még nem tanultunk mást. Nem
tanultuk, hogy a dolgok csak akkor léteznek, ha látjuk is őket, és hogy csodák
nincsenek. Hitünk tisztaságával látjuk ezeket a dolgokat, és felismerjük a
csodákat magunk körül.
Amint azt már ebben a könyvben olvashattuk, akár az univerzumról, akár a
világról, akár a testünkről beszélünk, az élet csodái mindig valami mélyen
bennünk kezdődő dolognak a kifejeződései. Annak a megdöbbentő
képességünknek a következményei, hogy képesek vagyunk a kvantumenergiát a
valóság anyagává változtatni. Az átváltozás a meggyőződéseink erejének
köszönhetően történik. Sem több, sem kevesebb!
Mit jelentene számunkra, ha hirtelen képesek lennénk felébreszteni a
legmélyebb szenvedélyünket és legnagyobb vágyunkat, és életre kelteni őket?
Nem szeretnénk megtudni, milyen lenne? Ez a könyv pontosan erről szól.
 Első lépésként meg kell szabadulnunk a múlt hamis korlátaitól. Ez a
meggyőződéseink megtisztításával lehetséges – méltósággal és könnyedséggel,
ami annak az eredménye, hogy átérezzük, része vagyunk a világnak. Amikor ez
megtörténik, az élet csodáinak magjává és magukká a csodákká leszünk.
Meggyőződéseink tiszta terében, ahol minden kezdődik, látjuk, amint olyan
rejtélyes betegségek tűnnek el a testünkből, mint a HIV, ahogyan ez 1995-ben
egy négyéves kis úval megtörtént, akit a UCLA Orvosi Egyetemen
vizsgáltak.115 Láthatjuk magunkat, ahogy túllépjük a múltunk határait,
ahogyan Amanda Dennison is tette 2005-ben rekordtávú parázson járásával.
Ugyanakkor még az ilyen lehetőségek fényében is szükségünk van valami
valóságosra, ami emlékeztet – valamire, ami minden kétséget kizáróan
bizonyítja, hogy csodálatos képességünk igazi, nem csak valami, amit
szeretnénk, ha igaz lenne.
És ez a valami a hétköznapi élet.
Az életben megtaláljuk az emlékeztetőket, hogyan tudjuk megosztani
meggyőződéseink erejét. Néha olyan nagy dolgok történnek, amiket
képtelenség gyelmen kívül hagyni, néha pedig olyan apróságok, amiket csak
mi veszünk észre. Amikor például más emberekben a duzzadó erőt látjuk, nem
pedig a gyengeséget, akkor is, ha időnként meggörnyednek a problémáik alatt,
a meggyőződéseink lehetnek azok a magok, amelyek meggyógyítják a
felfogásukat. Ha elfogadjuk saját tökéletességünket, ahelyett hogy a
hiányosságainkra összpontosítanánk, amelyekre mások oly szívesen
rámutatnak, ugyanezt a gyógyulást tapasztalhatjuk saját magunk esetében is.
Nekünk az a feladatunk, hogy okokat keressünk a világban, amiért hihetünk
magunkban. És amikor találunk egyet, az mindig elmozdítja azokat a
korlátokat, amelyekhez esetleg a múltban tartottuk magunkat. Amikor átadjuk
magunkat ennek az új lehetőségnek, akkor törjük össze a hamis korlátok régi
paradigmáját és találjuk meg meggyőződéseink spontán tisztulását.
„Az a dolgod, hogy megtaláld a világodat és aztán teljes szívvel átadd magad neki.”
– Buddha
103 Fulke Greville (1554–1628) angol író és lozófus. A tőle származó
idézetek megtalálhatók a Creative Quotations weboldalán:
http://creativequotations.com/one/673.htm.
104 David Bohm, Wholeness and the Implicate Order (Routledge, London,
1980): 237.
105 e American Heritage College Dictionary, ird Edition: 1508.
106 Ugyanott, 1271.
107 Nick Bostrom, „Are You Living In a Computer Simulation?” Philosophical
Quarterly, vol. 53, no. 211 (2003): 243–255. Weboldal:
http://www.simulation-argument.com.
108 Ugyanott.
109 Ugyanott.
110 Részlet Stephen Hawking Hongkongban tartott előadásából, amely
megjelent Sylvia Hui cikkében, „Hawking Says Human Must Colonize
Space”, Associated Press (2006. június 13.). Weboldal:
http://www.space.com/news/060613_ap_hawking_space.html.
111 „A Computer Scientist’s View of Life, the Universe, and Everything.”
112 Gautama Sziddhártha (i. e. 563–483 körül), Buddha, a buddhizmust
megalapító hindu herceg szavai. Weboldal:
http://thinkexist.com/quotation/all_thing_appear_and_disappear_because_
of_the/143657.html.
113 Ugyanott.
114 e Prophet: 28.
115 J. Ralo , „Baby’s AIDS Virus Infection Vanihes”, Science News, vol. 147,
no. 13 (1995. április 1.): 196. Weboldal:
http://www.sciencenews.org/pages/pdfs/data/1995/147-13/14713-03pdf.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A valóságkód 1986-ban, a coloradói Denverben kezdődött kutatások,

felfedezések és előadások gyűjteményeként egy kis nappali szobányi hallgatóság
előtt. Bár képtelenség lenne minden embert név szerint megemlíteni, aki a
munkájával hozzájárult ehhez a könyvhöz, megragadom a lehetőséget, hogy
kifejezzem legmélyebb hálámat a következőknek:
Mindenkinek a Hay House-nál, ahol csodálatos emberek dolgoznak. Őszinte
elismerésem és köszönetem Louise Haynek, Reid Tracynek és Ron
Tillinghasnak előrelátásukért és elkötelezettségükért az üzleti ügyek terén,
amely a Hay House sikerének fémjelévé vált. Reid Tracy elnök-ügyvezető
igazgatónak mély hálával tartozom támogatásáért, és mert kitartóan hitt
bennem és munkámban. Jill Kramer szerkesztőségi igazgatónak nagyon sok
köszönet őszinte véleményéért és segítségéért; amiért mindig ott van, amikor
hívom; és a többévnyi tapasztalatért, amelyeket megosztott velem
beszélgetéseink során.
Courtney Pavone nemzetközi jogászomnak, Alex Freemon belső
szerkesztőmnek, Jacqui Clark sajtófőnöknek, Jeannie Liberati értékesítési
igazgatónak, Margarete Nielson marketingigazgatónak, Nancy Levin
rendezvényszervezőnek, Georgene Cevasco hangoskönyvkiadó-igazgatónak és
Rocky George speciális hangmérnöknek – nem is kérhettem volna
csodálatosabb csapatot munkám támogatására. Lelkesedésük és szakértelmük
felülmúlhatatlan volt, és büszke vagyok arra, hogy része lehettem annak a sok
nagyszerű dolognak, amit a Hay House-család a világnak ad.
Ned Leavitt irodalmi ügynökömnek: nagyon köszönöm neki mindazt a
bölcsességet és feddhetetlenséget, amivel hozzájárult minden egyes
mérföldkőhöz, amit együtt értünk el. Segítségével könyveink több emberhez
jutottak el a remény és lehetőségek üzenetével, mint korábban valaha. Nagyra
értékelem szakértő irányítását, és külön hálás vagyok a barátságáért és
bizalmáért.
 Stephanie Gunningnak köszönöm a türelmét, hozzáértését és
elkötelezettségét, ami tükröződik mindenben, amit csinál. Legfőképpen azt
köszönöm, hogy elsővonalbeli főszerkesztőként az üzenetem integritásának
megtartása mellett segített a szavaim csiszolásában.
Laurie Wilmotnak, kedvenc (és egyetlen) irodavezetőmnek: örök hálám és
millió köszönetem az elkötelezettségéért, türelméért, és amiért hajlandó volt
alkalmazkodni a mindkettőnk életében történt változásokhoz. Nagyon
köszönöm, hogy csaknem tíz éve ott van a helyén, különösen, amikor nagy
szükség van rá!
Robin és Jerry Minernek, és mindenkinek a Source Booksnál és a
ókvállalatoknál, akikkel olyanokká lettünk, mint egy spirituális család – mély
hálám és köszönetem, amiért mellettem voltak az évek során. Szeretlek titeket!
Édesanyámnak, Sylviának, és bátyámnak, Ericnek köszönöm a támogatást az
olyan időkben is, amikor esetleg nem értettek meg teljesen, vagy nem értettek
egyet a döntéseimmel. Az egész életünkben egymást érő, sokszor nem könnyű
drámai változások ellenére egy család maradtunk: ami kicsi ugyan, de közeli
kapcsolat köt össze minket. Miközben folytatódik az utazás, egyre tisztábban
látom, mekkora áldás számomra, hogy ők az életem részei, és az irántuk érzett
elismerésem napról napra nő, míg a szeretetem mélyül.
Drága barátomnak, Bruce Liptonnak. Az, hogy ismerhetem őt és Margaretet,
és velük együtt beutazhattam a világot, rendkívül ösztönző hatású volt
számomra, továbbá valóságos áldás és nagy megtiszteltetés. Őszinte köszönet
briliáns elméjéért, sorsfordító munkájáért, meleg szívéért, és mindenekelőtt a
barátsága ajándékáért.
Jonathan Goldmannek, lelki testvéremnek és drága barátomnak. A tudat,
hogy bármikor számíthatok a bölcsességére, szeretetére és támogatására, többet
jelent számomra, mint azt képes lennék kifejezni. Az életem gazdagabb, amióta
ő is része, és őt és Andit életem legnagyobb áldásai között tartom számon.
Az egyetlen személynek, aki láthat engem legjobb és legrosszabb formámban
is, Kennedynek, az én szeretett feleségemnek és társamnak az életben –
köszönöm neki a szerelmét és kitartó támogatását, briliáns elméjét, és a
türelmét hosszú nappalainkért, rövid éjszakáinkért, és jó reggeleinkért a világ
másik oldaláról. Legfőképpen köszönöm az együtt megtett út áldását, belém
vetett nem szűnő hitét, és a mindig a legjobb pillanatban érkező szavait,
amelyek előre nem látható módon gyógyítanak!
Hálás köszönet mindenkinek, aki támogatta a munkánkat, könyveinket,
hangfelvételeinket és élő előadásainkat az évek során. Megtisztelő ezeknek az
embereknek a bizalma, és örömmel tölt el, hogy mindezt egy jobb világért
teszik. Rajtuk keresztül megtanultam jobb hallgatóság lenni, és meghallani
azokat a szavakat, amelyek továbbadják a remény és lehetőség üzenetét. Örökké
hálás leszek mindezért.
 A SZERZŐRŐL

A New York Times sikeres írója, Gregg Braden a tudományt és a spiritualitást

összekapcsoló híd megteremtésének nemzetközileg elismert úttörője. Az, hogy
összetett problémákat újító módon képes megoldani, sikeres karriert biztosított
számára a 70-es évek energiaválságának idején számítógépes geológusként
(Phillips Petroleum), majd a 80-as években, a hidegháború utolsó éveiben
számítógéprendszer-tervezőként (Martin Marietta Aerospace). 1991-ben a
Cisco Systems első technikai üzemeltetési igazgatója lett; annak a rendszergazda
csoportnak a fejlesztését vezette, amely ma az internet megbízhatóságáról
gondoskodik.
Több mint húsz éven át járta a kis hegyi falvakat, eldugott kolostorokat, és
elfeledett írásokat keresett, hogy kiderítse időtlen titkaikat. Munkája olyan
paradigmaváltó könyvek megjelenéséhez vezetett, mint a e Isaiah E ect
(Tudatos teremtés – Édesvíz Kiadó, Budapest, 2004), e God Code (A Teremtő
kódja – Mandala-Seva Könyvkiadó, Budakeszi, 2005), Secrets of the Lost Mode
of Prayer (Az elfeledett imádság titkai), és a Divine Matrix (Az isteni mátrix –
Bioenergetic Kiadó, Budapest, 2020). Gregg mára 15 nyelven és 23 országban
megjelent munkái minden kétséget kizáróan azt mutatják, hogy igenis képesek
vagyunk visszafordítani a betegségeket, átértékelni az öregedést, sőt magát a
valóságot is át tudjuk alakítani azáltal, hogy elfogadjuk a meggyőződés erejét
mint a változás kvantumnyelvezetét.
További információkért lépjen kapcsolatba Gregg irodájával a következő
címen:
Wisdom Traditions
P.O. Box 5182
Santa Fe, New Mexico 87502
(505)424-6892
weboldal: www.greggbraden.com
E-mail: ssawbraden@aol.com
Könyvajánló
www.b oenerget c.hu
A bölcsesség kódjai
Ősi szavak, amelyek újrahangolják az agyunkat és
meggyógyítják a szívünket
Gregg Braden

A legkorszerűbb tudományos ismeretek

találkoznak a korokon átívelő spirituális
bölcsességekkel egy olyan kézikönyvben, amely az
agyunkat szó szerint újrahangoló kulcsszavakat
tárja elénk.
A biológiai és az idegtudomány új felfedezései
rávilágítanak, hogy a gondolatainkat és a
beszédünket alkotó szavak képesek megváltoztatni
az agy és a szív idegsejtkapcsolatait.
Őseink több ezer évvel ezelőtt intuitív módon
tudták mindezt, ezért a nagy erejű, gyógyító
szókapcsolatokat imádságok, szent énekek,
mantrák és himnuszok formájában
hagyományozták utódaikra. A hosszú évekig tartó
utazásai és kutatásai során megfejtett kódokat Gregg Braden jelen kötetben adja át
olvasóinak. A korszakoktól független kódok arra szolgálnak, hogy a lehető
leggyorsabban a legnagyobb erőt és a legmélyebb gyógyulást adják át. Félelem,
veszteség, fájdalom ért?
A bölcsesség kódjai megmutatják a kivezető utat. Amikor a nehézségekkel való
szembesülés pillanatában tudatosan alkalmazzuk a múltban született szókódokat,
akkor a javunkra fordítjuk a régi tudósok, gyógyítók, misztikusok és próféták
bölcsességét, és többé nem vagyunk áldozatok. Ettől fogva nem a körülményeink
határoznak meg minket, mert sorsunk irányítóivá válunk.
Amikor kimondjuk ezeket a szavakat, hangosan vagy csak magunkban, valami
megmozdul bennünk. És ez a „valami” az, ahol a szavak, a kémia és az idegsejtek
ereje csodás módon összefonódik. Ebben rejlik a bölcsességkódok ereje.
Jelenlétükben megváltozunk.

Tovább a könyvhöz

Olvasson bele: Gregg Braden - A bölcsesség kódjai

Az isteni mátrix
Híd idő, tér, csodák és hiedelmek között
Gregg Braden

Az isteni mátrix a mi világunk. Ugyanakkor

minden a világunkban. Egyszerre vagyunk saját
magunk és minden, amit szeretünk, gyűlölünk,
alkotunk és átélünk. Az isteni mátrixban mi
vagyunk a tároló, amelyben minden más létezik, a
híd belső és külső világunk alkotásai között,
valamint a tükör, amely megmutatja azt, amit
létrehoztunk.
1944-ben Max Planck, a kvantumelmélet atyja
mélyen megdöbbentette a világot kijelentésével,
miszerint létezik egy mátrix, ahonnan minden
ered, ahol a csillagok születnek, ahonnan az élet
DNS-e és minden más származik. A közelmúlt
felfedezései drámai bizonyítékkal szolgálnak arra,
hogy Planck mátrixa – az isteni mátrix – valóságos
és létező. Ez a tudásunkból mostanáig hiányzó láncszem az univerzum bölcsője, a
képzeletünket és a valóságot összekötő híd.
Ez a könyv azok számára íródott, akik arra vágynak, hogy felébresszék legnagyobb
szenvedélyeik és legmélyebb vágyaik erejét. Az isteni mátrixban mi vagyunk a csoda
magja, ugyanakkor maga a csoda is. Ahhoz, hogy használni tudjuk a mátrix erejét az
életünkben, meg kell értenünk a működését, és beszélnünk kell azt a nyelvet,
amelyet felismer.
A tudatos teremtés 20 kulcsán keresztül megtudhatjuk, milyen módon
változtathatjuk át képzeletünk csodáit életünk valóságává. A világhírű szerző 30 évi
kutatómunkájának eredményét megosztva, könnyen érthető tudományos
kísérletekkel, valamint a való életből származó történetekkel mutatja meg, hogy
csupán a hiedelmeink jelentik személyes korlátainkat, és amit egykor hittünk, az
hamarosan teljesen megváltozik!
Gregg Braden bestselleríró a tudomány, a spiritualitás és a való világ közötti
kapcsolat nemzetközileg elismert kutatója. A korábban geológus és űrtechnológiai
programtervező szakember hegyi falvakat, távoli kolostorokat és elfeledett iratokat
kutatott át, hogy időtlen titkaikat ötvözze a modern tudomány felfedezéseivel.

Tovább a könyvhöz
Olvasson bele: Gregg Braden - Az isteni mátrix
A placebo te magad légy!
Az elme hatalma az anyag fölött
Dr. Joe Dispenza

Elképzelhető a gyógyulás pusztán a gondolat által

– gyógyszer vagy műtéti beavatkozás nélkül?
Valójában sokkal gyakrabban történik ilyesmi,
mint gondolnánk. Ebben a könyvben dr. Joe
Dispenza számos olyan, dokumentált esetet oszt
meg az olvasókkal, amelyek során betegek
depresszióból, ízületi gyulladásból,
szívbetegségekből, sőt, akár Parkinson-kórból
gyógyultak meg annak köszönhetően, hogy
placebóban hittek.
„Vajon lehetséges-e megtanítani a placebo
működési elvét, és bármiféle külső anyag nélkül
ugyanolyan belső változásokat elérni az egyén
egészségében, végső soron pedig az egész
életében?” – teszi fel a logikus kérdést dr. Joe.
A szerző az idegtudomány, a biológia, a pszichológia, a hipnózis, a kondicionálás és a
kvantum zika legújabb eredményeit ötvözve oszlatja szét a placebo-hatással
kapcsolatos tévképzeteket, és rávilágít, hogyan válhat a látszólag lehetetlen is
lehetségessé. Tudományos bizonyítékokat (többek között színes agyi CT-felvételeket)
tár elénk, amelyeket a személyes átalakulás modelljét elsajátító és jelentős
gyógyuláson átesett hallgatói szolgáltattak.
A könyv egy irányított meditáció szövegével zárul, amely segít megváltoztatni a
gyógyulás első lépésének megtételét akadályozó hiedelmeinket. A meditáció szövege
Szalay Ádám előadásában a könyvben található kóddal MP3 formátumban
weboldalunkról (https://bioenergetic.hu/konyvek/a-placebo-te-magad-legy-1)
letölthető.
Dr. Joe Dispenza szenvedélyesen tanít másokat arra, hogyan használják az
idegtudomány és a kvantum zika legújabb felfedezéseit arra, hogy átprogramozzák
agyukat, kigyógyuljanak betegségeikből, és teljesebb életet éljenek. Dr, Joe, a What
the Bleep Do We Know!? (Mi a csudát tudunk a világról?) című lmben is megszólal,
emellett világszerte tart workshopokat és előadásokat. Saját fejlesztésű vállalati
programja az üzleti világban segít kamatoztatni a szerző transzformációs modelljét.

Tovább a könyvhöz
Olvasson bele: Dr. Joe Dispenza - A placebo Te magad légy!
Válj természetfelettivé!
Hétköznapi emberek nem hétköznapi csodái
Dr. Joe Dispenza

„Dr. Joe Dispenza orvos, tudós és modern misztikus.

Egyszerű, lényegre törő és könnyen érthető
stílusban ötvözte egyetlen kötetbe a
kvantummechanika paradigmaváltó felfedezéseit és
azokat a mély bölcsességeket, amelyeket a régmúlt
mesterei egy életen át tanulmányoztak.”
Gregg Braden
Mi lenne, ha képes volnál ráhangolódni az anyagi
világon túli frekvenciákra, megváltoztathatnád
agyad kémiáját, és a tudat transzcendens szintjeire
emelkedve új jövőt teremtenél? Ha képes volnál
átalakítani tested biológiáját, hogy mélyreható
gyógyulás vehesse kezdetét? Vajon milyen lenne
természetfelettivé válni?
Dr. Joe Dispenza forradalmi könyve egy olyan tudást és eszköztárat nyújt át, amellyel
a hozzád hasonló hétköznapi emberek is rendkívüli létállapotokra juthatnak el. Az
első olyan gyakorlati útmutató, amelynek célja, hogy lépésről lépésre segítsen elérni
lehetőségeink maximumát testi síkon, egészségi állapotunkban, kapcsolatainkban és
életcéljainkban, miközben végig a saját tempónkban haladhatunk.
Ez a könyv megváltoztatja az életed. Megmutatja, hogyan tudod elfogadni a jövőre
vonatkozó álmaidat úgy, mintha már be is teljesedtek volna, mégpedig oly módon,
hogy a tested is elhiggye, máris a valóra vált álmot éli, beindítva ezzel egy sor érzelmi
és ziológiai folyamatot, amelyekben új valóságod tükröződik vissza. Ebben rejlik a
könyv ereje.
„Ez az egyedülálló és gyakorlatias útmutató, amelyet egy tehetséges tudós, egyben
szenvedélyes tanító írt, lépésről lépésre magyarázza el, hogyan lépjünk túl az ismert
határain, és hogyan lépjünk be fantasztikus, új életünkbe.”
Tony Robbins
Dr. Joe Dispenza nemzetközileg ismert előadó, kutató, vállalati tanácsadó, író és
tanító, akit öt kontinens több mint 32 országába hívtak már meg előadást tartani.
Előadói és tanítói tevékenységét az a meggyőződés vezérli, hogy mindannyiunkban
megvan a korlátlan képességek kifejlesztésének lehetősége. Könnyen érthető,
bátorító és együttérző stílusával ezreknek adta már át tanításait.
Tovább a könyvhöz

Olvasson bele: Dr. Joe Dispenza - Válj természetfelettivé!

Az elmétől az anyagig
Az agy által teremtett anyagi valóság lebilincselő
tudománya
Dawson Church

Tárd fel éned rejtélyét, ismerd meg a valóság

valódi természetét!
Nem könnyű feladat egy olyan tudományos
modellt alkotni a megismerésről, amely
megmagyarázza, hogy a szubjektív elme (a
gondolat) hogyan fejti ki hatását az objektív
világra (az életre), hát még könyvet írni róla. Már a
releváns kutatások összegyűjtése is óriási kihívás.
Jó barátom és kedves kollégám, Dawson Church
mégis magára vállalta ezt a feladatot ebben a
fantasztikusan jól megírt könyvben.
Dr. Joe Dispenza
Gondolataink kreatív erejének megértése lehetővé
teszi, hogy bölcsen és céltudatosan használjuk
őket, ráhangolódva a szeretet, a kedvesség és a kreativitás gondolatmezőire. Egyéni
teremtőerőnk birtokában lehetőségünk van arra, hogy katalizátorként segítsük egész
világunk átalakulását. Ha egyszer sikerül megteremtened egy élményt, akkor
másodszorra is sikerülni fog.
Ha pedig újra és újra reprodukálod azt, egy idő után arra kondicionálod a tested és
az elméd, hogy kezdjenek el együttműködni. Ismételt erőfeszítéseid hatásaként nem
csupán te magad változol meg, hanem megjelennek az életedben a téged támogató
lehetőségek is. Így válsz életed elszenvedőjéből életed teremtőjévé.
Ez a csodálatos könyv pontosan erről szól. Segítségével bebizonyíthatod magadnak,
mekkora hatalomra teszel szert, ha gondolataidat és érzéseidet koherens állapotba
szervezed. Lebilincselő esettörténetei inspirálnak, hogy a gyakorlatokat alkalmazva
hamarosan learasd erőfeszítéseid gyümölcseit. Az epigenetika, az idegtudomány, a
pszichológia és a kvantum zika legújabb kutatásai és felfedezései bizonyítják, hogy a
gondolatokban valóban mély teremtőerő rejlik.
Dawson Church azokat a tudományos tényeket és kutatásokat mutatja be, amelyek
lépésről lépésre elmagyarázzák, miként teremti meg elménk az anyagi formát. A
kirakós minden darabját a helyére illesztve kiderül, hogy a tudomány még a
meta zikánál is elképesztőbb tud lenni!
Tovább a könyvhöz

Olvasson bele: Dawson Church - Az elmétől az anyagig

Elmetréning
Az új tudomány, melynek segítségével előhívhatod elméd
rejtett erejét
John Assaraf

Tényleg olyan sok rejtőzik benned… akkor miért

nem használod ki teljesen? Készen állsz, hogy régi
korlátaidból kitörve kiaknázd tudatalattid rejtett
erejét, hogy többet keress, jobb életet élj és
megtapasztald életedben a csúcshatás élményét? A
legújabb technikák és tréningmódszerek
alkalmazásával elengedheted a hosszú évek során
kialakult berögződéseidet, korlátozó hiedelmeidet
és szokásaidat, amelyek visszatartanak és újra
meg újra ugyanazt az eredményt hozzák. Az
ELMETRÉNING forradalmi módszer, mely
szabadjára engedi az elméd rejtett erejét,
megmutatja, hogyan fejleszd a tudatosságodat, az
összpontosításra való képességedet és a
lelkierődet!
John Assaraf úttörő könyvében gyakorlati útmutatást kapsz, hogyan:
• engedd el a mentális vagy érzelmi akadályokat, amik visszatartanak;
• növeld az önbizalmadat és fejleszd az önértékelésedet;
• iktasd ki a „belső” gátló tényezőket, mint például a félelmet, a zavart vagy a szégyen
érzését;
• szabadulj meg az önmagadban való kételkedéstől, és növeld a magabiztosságodat;
• éld rendíthetetlenül és céltudatosan az életed. Az Elmetréning forradalma veled
kezdődik!
John Assaraf a gondolkodás- és viselkedéstan egyik vezető szakértője, millióknak
segített, hogy megváltoztassák gondolkodásmódjukat, fejlesszék mentális és érzelmi
képességeiket és elérjék életük legmerészebb céljait és álmait. A New York Times
bestseller szerzője jelenleg a NeuroGym vezérigazgatója. A cég az idegtudomány
legújabb vívmányaira alapozott élenjáró tréningprogramjaival támogat mindenkit a
maximális teljesítmény elérésében.

Tovább a könyvhöz
Olvasson bele: John Assaraf - Elmetréning
A szív intelligenciája
Halld meg a szív intuitív hangját!
Deborah Rozman, Doc Childre, Howard Martin és Rollin McCraty

„Ez a könyv maradéktalanul képviseli mindazt, amit

lelkünk mélyén mindannyian igaznak hiszünk.
Lehet, hogy az agy gondolkodik, de a szív tudja az
igazat.”
Dr. Joe Dispenza
Tudományos kutatások igazolták, hogy a szív
szerepe messze nem korlátozódik arra, hogy vért
pumpáljon a testünkben. Egyfajta információ-
feldolgozó központként is funkcionál, amely fontos
üzeneteket küld szét és komoly hatást gyakorol az
agyra. Kiemelkedő szerepe van többek között az
érzelmi és a mentális egyensúly kialakításában, a
hatékony döntéshozatalban, a kommunikációban,
valamint az életvezetésben.
A HeartMath® Intézet tudósai azt tapasztalták, hogy a szívritmus elemzése
egyedülálló betekintést nyújt a szív, az agy és az érzelmek között zajló
kommunikációs folyamatokba. Az általuk kialakított technikák javítják a szív-agy
kommunikációt, és lehetővé teszik egy rendkívül kedvező zikális és érzelmi állapot
kialakítását, amelyet szívkoherenciának hívunk. Tapasztalatuk azt mutatta, hogy az
olyan pozitív érzelmek, mint a szeretet, a törődés és a megbecsülés, vagyis az olyan
érzelmi tulajdonságok, amelyeket mindig is a szív fogalmához társítottunk, aktiválják
ezt a koherens állapotot. A szív érzelmi és intuitív jeleire gyelve a stresszt és más
káros érzelmeket jótékony, gyógyító érzelmekké alakíthatjuk át. A könyvben
bemutatott, könnyedén elsajátítható technikák bizonyítottan csökkentik a stresszt,
javítják az egészséget, alkalmazásukkal sikeresebben fenntarthatók a pozitív érzelmi
állapotok. A megnövekedett szívkoherencia egyben elmélyíti az emberek közötti
kapcsolatot.
A HeartMath® Intézet alapkönyve a szívkoherenciáról!
Ma már nem kell választanunk az agyunk és a szívünk hangja között. A HeartMath®
Intézet megmutatja elménknek a legújabb tudományos kutatási eredményeket,
miközben visszavezet minket a szív erejéhez, ezáltal kapcsolva össze a tudományt és
az önismeretet. Munkánk során magánemberekkel és sikeres cégekkel egyaránt
együttműködünk a stresszmentesebb, kiegyensúlyozottabb élet érdekében.
Nagy Szilvia
HeartMath® Certi ed Trainer

Tovább a könyvhöz

Olvasson bele: Deborah Rozman Doc Childre Howard Martin Rollin McCraty - A szív
intelligenciája
Emotion Code
Kutasd fel és engedd szabadon bennragadt érzelmeidet, lépj
tovább az életedben!
Dr. Bradley Nelson

„Meggyőződésem, hogy ez a könyv segít annak

megértésében, hogyan tároljuk magunkban érzelmi
tapasztalatainkat, ezáltal megváltoztatja az
életünket. Az Emotion Code már eddig is nagyon sok
ember életét újította meg a világon, és reményeim
szerint a jövőben több millióan lesznek, akik
alkalmazni fogják ezt az egyszerű eszközt önmaguk
és szeretteik gyógyítására.”
Tony Robbins
Mindannyian átéltünk már hosszabb-rövidebb
ideig tartó szomorúságot, csalódottságot,
önbizalomhiányt, reménytelenséget, de
aggodalmat, haragot és félelmet is. Annak azonban
nem mindig vagyunk tudatában, hogy az átélt
negatív érzelmeink, bármilyen régen is érzékeltük ezeket, a mai napig problémát
okozhatnak számunkra.
Az Emotion Code megmutatja, hogy a múltunk negatív töltésű érzelmei „bennragadt
érzelmek” formájában kísérthetnek. Felgyűlnek a testünkben és az életünkben, és
fájdalmat, működési rendellenességeket, idővel betegségeket okozhatnak.
Ugyanakkor súlyos mentális és érzelmi teherként nehezedhetnek ránk,
befolyásolhatják a gondolkodásunkat, a döntéseinket, a siker és a jóllét felé vezető
úton. Traumatikus emlékeinket akár utódaink is örökölhetik. Mivel az Emotion Code
információ terén a tudat alatti elmére hagyatkozik, segítségével generációkon
keresztül továbbadott érzelmek is beazonosíthatók és eltávolíthatók.
„Meggyőződésem, hogy az Emotion Code arra hivatott, hogy az új évezred
gyógyulásának sarokköve legyen.”
Gregg Braden
Dr. Bradley Nelson holisztikus orvos és előadó módszerével beazonosíthatjuk és
eltávolíthatjuk „érzelmi terheinket”. A klinikai gyakorlaton alapuló, való életből
származó példákkal szolgáló könyv egy pontosan érthető és hiteles munka, amely
mostanra az öngyógyítás egyik klasszikusává vált.

Tovább a könyvhöz
Olvasson bele: Dr. Bradley Nelson - Emotion Code
Bontsd le a korlátaidat!
Fokozd agyad teljesítményét, tanulj gyorsabban, és
szabadítsd fel képességeidet
Jim Kwik

Agyunk a világ leghatékonyabb szerkezete, de

használati utasítást még soha nem kaptunk hozzá.
Egészen mostanáig. Nincsenek korlátaid. Bármit
mondtak is mások, a lehetőségeid végtelenek –
persze, ha tudod, hogyan használd az agyadat.
JIM KWIK a memória javításának világszerte
elismert szakértője. Miután egy gyermekkori
agysérülésből adódóan tanulási nehézségekkel
küzdött, stratégiákat dolgozott ki, amelyek
segítségével hatalmas mértékben tudta növelni
szellemi teljesítményét.
Több mint 25 éve dolgozik közismert színészekkel,
sportolókkal, vállalati vezetőkkel és az élet
minden területét képviselő kiemelkedő
szakemberekkel, hogy segítsen felszabadítani valódi képességeiket. Sikerkönyve nem
elméleti ismereteket, hanem gyakorlati, könnyen érthető és bevált módszereket
tartalmaz, amelyek pontosan megmutatják, mit kell tenned, hogy szabadjára engedd
saját korlátlan képességeidet.
Készülj fel:
• szokásaid irányítására – tanuld meg, hogyan törheted meg negatív mintáidat és
miként alakíthatsz ki könnyedén új pozitív szokásokat;
• produktivitásod felszabadítására – győzd le az idegpályáidat bitorló négy
„főbűnöst”;
• a határtalan motivációra – kapcsolódj rá egy olyan korlátlan hajtóerőforrásra,
amelynek segítségével elérheted céljaid;
• fókuszod élesítésére – légy összeszedett és megállíthatatlan gyelemzavaró
tényezőktől és túlterheléstől szenvedő világunkban;
• bármilyen tudás elsajátítására – életkortól függetlenül olvass gyorsabban, hozz jobb
döntéseket, és emlékezz magabiztosan mindenre, legyen szó nevekről vagy idegen
nyelvekről.
A könyv középpontjában egy sorsdöntő titok rejlik: ha megtanulod, hogyan tanulj,
megszabadulhatsz a korlátozó meggyőződésektől, új sikereket érhetsz el és valóban
 g ggy j
kivételes életet élhetsz.

Tovább a könyvhöz

Olvasson bele: Jim Kwik - Bontsd le a korlátaidat!