AZ ISTENI

MÁTRIX
Híd idő, tér, csodák és hiedelmek között
GREGG BRADEN
 AZ ISTENI
MÁTRIX
Híd
idő, tér,
csodák és
hiedelmek között
GREGG BRADEN
Budapest, 2020
 A mű eredeti címe: e Divine Matrix – Bridging Time, Space,
Miracles, and Belief
A mű eredetileg a Hay House US kiadásában jelent meg az Egyesült
Államokban, 2007-ben.
www.hayhouse.com
© Gregg Braden, 2007
© Hay House Inc., 2007
© Bioenergetic Kiadó Kft., 2020
Kiadja a Bioenergetic Kiadó Kft.
Felelős kiadó: Schneider Gábor
© Fordította: Erdő Orsolya
Főszerkesztő: Kajtár-Schneider Krisztina
Felelős szerkesztő: Juhász Gabriella
ISBN 978-963-291-507-4
Nyomda: SÉD Kft., Szekszárd
Felelős vezető: Dránovits Anna

A könyvet Igepa papírra nyomtattuk, mely német erdőgazdaságból

származik. Minden egyes kivágott fa után három új fát ültetnek, így az
erdőség évről évre fenntartható módon növekszik. Fehérítési eljárásukban
semmiféle kémiai anyagot (különösen klórvegyületeket) nem használnak.
Minden jog fenntartva. E mű bármely részének bármilyen módon való
másolása, sokszorosítása, közzététele csak a kiadó írásbeli engedélyével
történhet.
A könyv szerzője nem ad orvosi tanácsot, nem ír elő semmiféle eljárást
zikai, érzelmi vagy orvosi problémák kezelésére, közvetlenül vagy
közvetetten orvos tanácsa nélkül. A szerző célja az, hogy kizárólag általános
jellegű információkat nyújtson, amelyek segítenek az érzelmi, zikai és
spirituális jó közérzet megvalósításában. A könyvben szereplő információk
alkalmazásáért a szerző és a kiadó nem vállal felelősséget.
 Tartalom
Bevezetés

I. AZ ISTENI MÁTRIX FELFEDEZÉSE:

A REJTÉLY, AMELY MINDENT ÖSSZEKAPCSOL
1. Kérdés: Mi van a köztes térben? Válasz: Az isteni mátrix
2. Paradigmaváltás: Kísérletek, amelyek mindent
megváltoztatnak
II. A HÍD KÉPZELET ÉS VALÓSÁG KÖZÖTT:
HOGYAN MŰKÖDIK AZ ISTENI MÁTRIX?
3. Passzív meg gyelők vagy hatékony teremtők vagyunk?
4. Ha létrejön a kapcsolat, örökre megmarad: Élet egy
hologra kus univerzumban
5. Amikor az itt az ott és az akkor az most: Idő- és térugrás a
mátrixban
III. ÜZENETEK AZ ISTENI MÁTRIXTÓL:
ÉLNI, SZERETNI ÉS GYÓGYULNI A
KVANTUMTUDATOSSÁGBAN
6. Az univerzum beszél hozzánk: Üzenetek a mátrixtól
7. A kapcsolat tükörképeinek értelmezése: Üzenetek
önmagunktól
8. A valóságkód felülírása: 20 kulcs a tudatos teremtéshez
Köszönetnyilvánítás
Hivatkozások
A szerzőről
 Egyetlen csepp tudás
van a lelkemben.
Engedd, hogy feloldódjon az óceánodban.
–R
 „Minden anyag egyetlen erőnek köszönhetően jön létre
és létezik…
Azt kell feltételeznünk, hogy e mögött az erő mögött van
egy tudatos és intelligens Elme.
Ez az Elme minden anyag mátrixa.”
–M P , 1944

Max Planck, a kvantumelmélet atyja, a következő szavakkal határozta meg

a teremtésben mindent összekötő univerzális energiamezőt: az isteni
mátrix.

Az isteni mátrix a mi világunk.

Ugyanakkor minden a világunkban.
Egyszerre vagyunk saját magunk és minden, amit szeretünk, gyűlölünk,
alkotunk és átélünk. Az isteni mátrixban való élet során olyanok vagyunk,
mint a művészek; egy rejtélyes kvantumvásznon fejezzük ki legbelső
szenvedélyeinket, félelmeinket, álmainkat és vágyainkat. Ugyanakkor
egyszerre vagyunk a vászon és a kép a vásznon. Mi vagyunk a festék, és mi
vagyunk az ecset is.

Az isteni mátrixban mi vagyunk a tároló, amelyben minden más létezik, a

híd belső és külső világunk alkotásai között, és a tükör, amely megmutatja
azt, amit létrehoztunk.

Ez a könyv azok számára íródott, akik arra vágynak, hogy felébresszék

legnagyobb szenvedélyeik és legmélyebb vágyaik erejét. Az isteni
mátrixban mi vagyunk a csoda magja, ugyanakkor maga a csoda is.
 Bevezetés

Gyertek fel a hegytetőre!

Leeshetünk.
Gyertek fel a hegytetőre!
Túl magas!
GYERTEK FEL A HEGYTETŐRE!
Felmentek.
És ő meglökte őket.
És ők repültek.

Ezek a szavak gyönyörűen példázzák azt a képességet, amely akkor vár

ránk, ha átmerészkedünk a határokon, amelynek létezéséről addigi életünk
során meg voltunk győződve. Christopher Logue kortárs költő rövid
párbeszédében egy csapat beavatott egészen más élményben részesül, mint
amire eredetileg számított.1 Ahelyett, hogy egyszerűen csak feljutottak
volna a hegytetőre, a tanáruk bátorítására a hegytetőn túl találják magukat,
ami egyszerre meglepő és csodálatos. Ezen az ismeretlen területen saját
maguk új képességeit fedezhetik fel – és ebben a felfedezésben új
szabadságra lelnek.
Az itt következő oldalak sok tekintetben olyanok, mint egy hegycsúcsra
való megérkezés. Megismerkedhetünk egy energiamező létezésével – az
isteni mátrixszal –, amely egyszerre szolgál tárolóként, valamint hídként és
tükörként minden számára, ami a bennünk és a testünkön kívül lévő világ
között történik. Igazság szerint ez az energiamező mindenben benne van, a
kvantumatom legkisebb részecskéjétől kezdve a távoli galaxisokig,
amelyeknek fénye most éri el a szemünket, minden másban is ezek között,
és ez teljesen megváltoztatja mindazt, amit eddig a teremtésben betöltött
szerepünkről hittünk.
Egyesek számára mindaz, ami ezután következik, egy új és teljesen más
gondolkodásmód lesz mindarról, ahogyan a dolgok működnek az életben.
Mások számára viszont megnyugtató összefoglalása mindannak, amiről
tudják, vagy legalábbis sejtik, hogy igaz. Azonban ez az alapvető
energiaháló, amely összeköti testünket, világunkat és mindent a
világegyetemben, egy nagy hatású és rejtélyes lehetőséghez vezető ajtót nyit
meg mindenki számára.
Ez a lehetőség azt sugallja, hogy minden bizonnyal sokkal többek
vagyunk, mint egyszerű meg gyelők, akik csak áthaladnak az idő apró
töredékén egy már létező világban. Amikor az „életre” tekintünk – a
spirituális és anyagi bőségre, kapcsolatainkra és karrierünkre, szeretteinkre
és a legnagyobb elért eredményeinkre, továbbá a félelmeinkre és mindezen
dolgok hiányára – lehet, hogy a tükörben szemtől szemben a
legvalóságosabb és gyakran öntudatlan hiedelmeinkkel nézünk szembe.
Ezt látjuk a környezetünkben, ugyanis ezek az isteni mátrix rejtélyes
esszenciáján keresztül jelennek meg, és ilyenkor maga a tudat is kulcs-
szerepet játszik a világegyetem létezésében.

Mi vagyunk a művészek, ahogyan a művészetek is

Bár ez az elmélet túl messzire menő következtetésnek tűnhet sok ember
számára, pontosan ez az egyik legvitatottabb téma a jelenkori történelem
legnagyobb elméi között. Albert Einstein például önéletrajzi
feljegyzéseiben azt írta, hogy szerinte alapjában véve passzív meg gyelők
vagyunk egy a már helyén lévő univerzumban, amelyre szinte semmiféle
hatást nem gyakorolunk: „Ott kint van ez a hatalmas világ – mondta –,
ami tőlünk, emberi lényektől függetlenül létezik, és ami egy hatalmas,
örökkévaló rejtvényként áll előttünk, és ami csak részben meg gyelhető és
érthető számunkra.” (Bujdosó István és Horváth Viktor fordítása.)2
Ellentétben Einstein nézetével, amelyet manapság is sok tudós vall, John
Wheeler, a Priceton zikusa, egyben Einstein kollégája, radikálisan más
nézettel állt elő a teremtett világban betöltött szerepünket illetően.
Wheeler merész, világos és szemléletes megfogalmazása a következőképpen
hangzik: „Volt egy régi elképzelésünk, hogy ott van kint az univerzum, itt
meg az ember, a meg gyelő, akit egy 15 centiméter vastag üveglap véd az
univerzumtól.” Wheeler, aki a 20. század végén végzett kísérletekre utal,
amelyek megmutatták, hogy valaminek az egyszerű meg gyelésével is
megváltoztatjuk azt a valamit, így folytatja: „Most megtudtuk a
kvantumvilágról, hogy akár egy olyan apró valami meg gyeléséhez, mint
egy elektron, össze kell törnünk azt az üveglapot: be kell oda nyúlnunk…
Vagyis a régi meg gyelő szót ki kell törölnünk a könyvekből, és beírni a
helyére az új résztvevő szót.”3
Micsoda váltás! Wheeler radikálisan eltérően értelmezi a világot,
amelyben élünk, és azt állítja, hogy lehetetlen egyszerűen csak meg gyelni
a körülöttünk létező világegyetemet. Kvantum zikai kísérletek kimutatták,
hogy akkor is, ha egyszerűen csak nézünk valamit, ami akár olyan kicsiny,
mint egy elektron – azt gyeljük, hogy az idő törtrészéig mit fog tenni –,
annak a valaminek megváltoznak a tulajdonságai. A kísérletek szerint a
meg gyelés maga is teremtés, és ezt a teremtést a tudat hajtja végre. Ezek
az eredmények Wheeler azon állítását támasztják alá, amely szerint többé
már nem tekinthetjük magunkat egyszerű meg gyelőknek, akik semmiféle
hatást nem gyakorolnak a meg gyelt világra.
Ahhoz, hogy egyszerű utazók helyett, akik az élet rövid időszakában
áthaladnak a világegyetemen, úgy tekinthessünk magunkra, mint a
teremtés résztvevőire, a kozmoszt és működését teljesen új módon kell
szemlélni. Egy ilyen radikális világszemlélet adta az alapot egy másik
princetoni zikus, Einstein munkatársa, David Bohm számára számos
könyv és tanulmány megírásához. Az 1992-ben bekövetkezett halála előtt
Bohm két úttörő jellegű elméletet is hátrahagyott számunkra, amelyek
egymástól erősen eltérő – és bizonyos értelemben majdnem holisztikus –
nézőpontból szemlélik a világegyetemet és a benne betöltött szerepünket.
Az első a kvantum zika értelmezése volt, amely megalapozta Bohm
találkozását Einsteinnel, majd a közöttük később kialakult barátságot is.
Ez az az elmélet, amely kinyitotta az ajtót afelé, amit Bohm úgy nevezett,
hogy „a valóság mögöttes szintjeinek kreatív működése”.4 Más szóval ő
úgy hitte, hogy a teremtésnek mélyebb és magasabb szintjei vannak,
amelyek magukba foglalják mindannak a mintáját, ami a világunkban
történik. A valóságnak ezek a nomabb szintjei azok, ahonnan a mi zikai
világunk származik.
Bohm második elméletében a világegyetemet a természet egyetlen
egységes rendszereként magyarázza, amelyben a kapcsolatok nem mindig
nyilvánvalóak. A Kaliforniai Egyetem Lawrence Sugárzási
Laboratóriumban (ma már Lawrence Livermore Nemzeti Laboratórium)
végzett korai munkája során Bohmnek lehetősége volt az atomok kis
részeit plazmának nevezett gáz halmazállapotban vizsgálni. Bohm
meg gyelte, hogy a részecskék viselkedése ebben a plazma állapotban
kevésbé egyéni jellegű, és sokkal inkább olyan, mintha egy nagyobb létező
egész részeként kapcsolódnának egymáshoz. Ezek a kísérletek alapozták
meg azt az úttörő munkát, amelyeknek köszönhetően Bohm talán a
leginkább ismertté vált – az 1980-ban megjelent könyve, a Wholeness and
the Implicate Order (Teljesség és belső rend).
Ebben a paradigmaváltó írásában Bohm azt mondja, hogy ha az
univerzumot a maga teljességében egy magasabb, kedvező pontról
szemlélhetnénk, a tárgyak a mi világunkban úgy jelennének meg, mint egy
másik, nem látható világ tárgyainak kivetülései. Bohm mind a látható,
mind a láthatatlan dolgokra úgy tekintett, mint egy nagyobb,
egyetemesebb rendre. Azért, hogy különbséget lehessen tenni a kettő
között, az egyiket „külsőnek”, a másikat „belsőnek” nevezte.
Azok a dolgok, amelyeket látunk, meg tudunk érinteni és amelyek
különbözőnek tűnnek – ilyenek a sziklák, óceánok, erdők, állatok és
emberek – a teremtés külső rendjének példái. Bármilyen különbözőnek
tűnnek is, Bohm szerint a mélyebb valóságban oly módon kapcsolódnak
egymáshoz, amit mi egyszerűen nem láthatunk a teremtésben elfoglalt
helyünkről. Ő a számunkra különbözőnek tűnő dolgokat egy nagyobb
egész részeként szemlélte, amit belső rendnek nevezett.
A külső és belső közötti különbség megértését Bohm egy hömpölygő
folyó analógiájával igyekezett segíteni. Az ugyanabban a mederben
hömpölygő víz más-más érzékelését használta metaforaként, az elkülönülés
illúzióját a következőképpen határozva meg: „Egy ilyen folyóban az ember
a fodrok, hullámok, örvények, fröccsenések állandóan változó mintázatát
látja, amelyeknek nyilvánvalóan nem rendelkeznek önálló létezéssel.”5
Annak ellenére, hogy a vízben támadó zavarok egymástól különbözőnek
tűnnek számunkra, Bohm szerint közvetlenül összekapcsolódnak, szorosan
összefüggnek egymással. „Az ilyen absztrakt formák múló létezése csak egy
viszonylagos függetlenséget sejtet” – jelentette ki.6 Más szóval ezek mind
ugyanannak a víznek a részei.
Bohm ilyen példákkal illusztrálta véleményét, amely szerint a
világegyetem és benne minden – beleértve minket is – esetleg egy nagy,
kozmikus minta része, ahol minden részlet egyenlően oszlik el minden
között. A természet ezen egységes szemléletét Bohm egyszerűen így
fogalmazta meg: „Az érzékelés új formáját talán a legjobb, ha úgy
nevezzük, hogy osztatlan egész állandó áramlásban.”7
A 70-es években Bohm egy még érthetőbb metaforával állt elő annak
leírására, hogy a világegyetem miként képzelhető el osztott, ugyanakkor
egységes egészként. A teremtés összefüggő természetét szem előtt tartva
egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy a világegyetem úgy működik,
mint egy hatalmas, kozmikus hologram. Egy hologramban a tárgy minden
része tartalmazza a teljes egész tárgyat, csupán kisebb méretben. (Lásd a
hologram részletesebb magyarázatát a 4. fejezetben.) Bohm nézőpontja
szerint az, amit mi a világunkként látunk, egy sokkal valóságosabb
valaminek a kivetülése, ami a teremtés egy mélyebb szintjén megy végbe.
Ez a mélyebb szint az eredeti – vagyis a belső rend. E nézőpont szerint az
„ahogyan fent, úgy lent” és „ahogyan bent, úgy kint,” benne vannak a
mintákban, teljes egészében benne foglaltatnak, és csak méretükben
különböznek.
Az emberi test elegáns egyszerűsége gyönyörű példaként szolgál a
hologram megértéséhez, ez talán már ismerős lehet. A test bármelyik
részéből származó DNS tartalmazza a teljes testünk genetikai kódját – a
DNS teljes mintázatát –, függetlenül attól, hogy honnan származik. Ha a
hajunkat, körmünket vagy a vérünket vizsgáljuk, a genetikai minta,
amelynek köszönhetően olyanok vagyunk, amilyenek, mindig ott van a
kódban… és mindig ugyanaz.
Ahogyan a világegyetem is állandóan változik a belső rendből a külsőre,
a láthatatlanból láthatóvá való változás az, ami a teremtés dinamikus
áramlását biztosítja. A teremtés természetének állandó változására utalt
John Wheeler, amikor úgy jellemezte a világegyetemet, mint „résztvevő”,
vagyis befejezetlen és folyamatosan reagál a tudatra.
Érdekes, hogy a múltbéli tanítások szerint a világunk pontosan így
működik. Az ókori indiai Védáktól, amelyek keletkezése a kutatók szerint
i. e. 5000-re datálható, a 2000 éves holt-tengeri tekercsekig, az általános
nézet szerint a világ valójában a tükörképe mindazon dolgoknak, amelyek
egy magasabb tartományban vagy egy mélyebb valóságban történnek. A
holt-tengeri tekercsek A szombati áldozatok dalaiként ismert egyik
töredékének újabb fordítása szerint például így összegezhető a tartalom:
„Ami a földön történik, nem más, mint halvány tükörképe egy nagyobb,
egységes valóságnak.”8
Mind a kvantumelméletből, mind az ősi szövegekből arra
következtethetünk, hogy a láthatatlan tartományban létrehozzuk a látható
világ kapcsolatainak, életpályáinak, sikereinek és bukásainak modelljét.
Ebből a nézőpontból az isteni mátrix úgy működik, mint egy hatalmas,
kozmikus képernyő, amelyen láthatjuk az érzelmeink és hiedelmeink
(haragunk, gyűlöletünk és indulatunk, valamint szeretetünk,
együttérzésünk és megértésünk) nem zikai energiájának kivetülését az élet
zikai környezetére.
 Ahogyan egy mozivászon ítélkezés nélkül mutatja annak a valakinek
vagy valaminek a képét, akit vagy amit le lmeztek, úgy a mátrix is
tárgyilagos, torzítatlan felszínnel szolgál belső élményeinkhez és
meggyőződéseinkhez. Néha tudatosan, de gyakran nem, a minket
körülvevő kapcsolatokon keresztül „megmutatjuk” mindenre vonatkozó
legmélyebb hiedelmeinket az együttérzéstől az árulásig.
Más szóval olyanok vagyunk, mint egy művész, aki egy rejtélyes
kvantumvászon élő esszenciáján keresztül mutatja meg legmélyebb
szenvedélyeit, félelmeit, álmait és vágyait. Azonban ellentétben egy
hagyományos festővászonnal, amely egy adott időben csak egyetlen helyen
lehet, a mi vásznunk ugyanaz az anyag, amelyből minden felépül –
mindenütt és mindig jelen van.
Fejtegessük egy kicsit tovább ezt a művész/vászon analógiát! A művészek
a munkájuktól különállóak, és eszközöket használnak belső alkotásaik
külső megjelenítésére. Az isteni mátrixban azonban nem létezik
elkülönülés művészet és művész között: Mi vagyunk a vászon, ahogyan a
rajta megjelenő kép is; mi vagyunk az eszköz, ahogyan az ezeket használó
művész is.
A saját alkotásunkból való alkotás gondolata az 50-es és 60-as években, a
fekete-fehér tévén látható Walt Disney-rajz lmek egyikét idézi fel. Először
egy művész kezét látjuk, aki az ismert rajz lmkarakter, Miki egér képét
vázolja fel egy rajzasztalon. Menet közben az alak hirtelen elevenné és
élethűvé válik. Aztán Miki egér elkezdi létrehozni a saját, más
rajz lmkaraktereket ábrázoló rajzait magából a vázlatból. Az eredeti
művészre hirtelen már nincs szükség, és eltűnik a képről… szó szerint.
Amikor a kéz már sehol sem látható, Miki egér és a barátai saját életet és
személyiséget öltenek magukra, és miközben a házban mindenki alszik, az
egész konyha élettel telik meg. A cukortartó táncol a sószóróval, és a
teáscsésze felforgatja a vajtartó világát, és többé már semmiféle
kapcsolatban nincsenek a művésszel. Bár ez túlzott leegyszerűsítése lehet
annak, hogy hogyan működünk az isteni mátrixban, ugyanakkor segíthet
megérteni saját magunknak, mint teremtményeinkből teremtő
teremtőknek nom és absztrakt gondolatát.
Ahogyan a művészek addig nomítgatnak egy képet, amíg az pontosan
olyan nem lesz, ahogyan az az elméjükben megszületett, sok tekintetben
úgy tűnik, hogy mi ugyanezt tesszük az isteni mátrixon keresztül az
élettapasztalatainkkal. Hiedelmeink, döntéseink, érzelmeink és
imádságaink palettáján keresztül kapcsolatokban, tevékenységekben és
támogatott vagy elárult helyzetekben találjuk magunkat, amelyek
különböző személyekkel játszódnak le, különböző helyeken. Ugyanakkor
ezek az emberek és helyzetek gyakran kísértetiesen ismerősnek tűnnek.
Egyénként és közösségként is naponta osztozunk lelki életünk
alkotásain, amelyek nem mások, mint az egymásra rétegződött pillanatok
soha véget nem érző körforgása. Micsoda gyönyörű, bizarr és nagy hatású
elmélet! Ahogyan egy festő is újra és újra ugyanazt a vásznat használja,
miközben egy gondolat tökéletes kifejezésére törekszik, saját magunkra is
gondolhatunk úgy, mint az örök művészre, aki egy folyamatosan változó,
végtelen alkotással van elfoglalva.
A következtetés, miszerint egy saját teremtésű, formálható világban
élünk, igencsak mély és sokak számára ijesztő gondolat. A képességünk,
hogy kedvünk szerint és kreatívan használjuk az isteni mátrixot, hirtelen
azt a lehetőséget adja a kezünkbe, hogy megváltoztassunk mindent azzal
kapcsolatban, ahogyan a világegyetemben betöltött szerepünket
szemléljük. Legalábbis azt sugallja, hogy az élet sokkal több véletlenszerű
történések és időszakos egybeesések sorozatánál, amit igyekszünk a lehető
legjobban kezelni.
A mindennel összekapcsoló kvantumesszenciával való összeköttetésünk
arra emlékeztet, hogy mi magunk is teremtők, alkotók vagyunk. Így tehát
mindenben kifejezhetjük legmélyebb vágyunkat a gyógyulásra, jólétre,
örömre és békére a testünkön, életünkön és kapcsolatainkon keresztül. És
mindezt tudatosan tehetjük az általunk választott módon és időben.
Ahogyan a diákoknak is szükségük volt egy „gyengéd lökésre” a
Bevezetés elején olvasható Christopher Logue-versben, ezek a lehetőségek
is igényelnek némi nom, ugyanakkor határozott változtatást abban,
ahogyan a világunkról és magunkról gondolkodunk. Ha ez megtörténik,
titkos vágyaink, legmagasztosabb céljaink és legfenségesebb álmaink
hirtelen elérhetővé válnak. Lehet, hogy mindez csodával határosnak tűnik,
ezek a dolgok mind – és még sok minden más is – lehetségesek az isteni
mátrix tartományában. A kulcs nem csupán a működés megértésében
rejlik; olyan nyelvezetre is szükség van, amelynek segítségével közölhetjük
a vágyainkat, és amely érthető az ősi energiaháló számára.

Az ősi, nagyra becsült tanítások arra emlékeztetnek, hogy valóban létezik

egy nyelvezet, amelyen az isteni mátrixhoz lehet szólni. Ennek nincsenek
szavai és nem szükségesek hozzá azok a külső kommunikációs jelek,
amelyeket a testünkkel és a kezünkkel közvetítünk. Olyan egyszerű a
formája, hogy mindnyájan tudjuk, hogyan beszéljük „folyékonyan”.
Valójában életünk minden napján használjuk – ez az emberi érzelmek
nyelve.
A modern tudomány rájött, hogy minden érzelemmel, amit a
testünkben átélünk, kémiai folyamatok – pH-érték, hormonok változása –
történnek bennünk, amelyek tükrözik az érzelmeinket.9 A szeretet,
együttérzés és megbocsátás „pozitív” élményein, valamint a gyűlölet,
ítélkezés és féltékenység „negatív” érzelmein keresztül minden ember
rendelkezik a képességgel, hogy megerősítse vagy tagadja létezését a
mindennapok minden egyes pillanatában. Ráadásul ugyanaz az érzelem,
amely ilyen erővel ruház fel minket a testünkön belül, kiterjeszti erejét a
testünkön kívüli kvantumvilágba is.
Segítséget jelenthet, ha úgy gondolunk az isteni mátrixra, mint egy
kozmikus takaróra, amely egy ismeretlen tartományban kezdődik és ott is
ér véget, a kettő között pedig mindenre kiterjed. Ez a takaró többrétegű, és
mindig, mindenütt ott van. A testünk, az életünk, és minden általunk
ismert dolog a takaró szálai között helyezkedik el és létezik. Az anyánk
méhében, vízben úszó létrejöttünktől kezdve a házasságainkig, állásainkig,
barátságainkig és karrierjeinkig mindenre, amit átélünk, gondolhatunk
úgy, hogy ezek a takarón keletkező „gyűrődések”.
Kvantumtávlatból nézve minden, az anyagok atomjaitól a fűszálig, a
testünktől a bolygókig, és azokon túl minden tekinthető „zavarnak” ennek
a tér-idő takarónak a sima szövetében. Vagyis talán nem véletlen, hogy az
ősi spirituális és költői tradíciók a létezést nagyon is hasonló módon írják
le. A Védák például a „tiszta tudat” egységes mezejéről beszélnek, amely
minden teremtett dolgot átjár és átitat.10 Ezekben a tanokban minden
átélt gondolatunk, érzésünk, érzelmünk és hiedelmünk – és minden
általuk létrehozott döntésünk – zavarként és folytonossági hiányként
jelenik meg az amúgy sima és mozdulatlan mezőben.
Hasonlóképpen a 6. századi Hszin-hszin Ming (jelentése: Hit-elme
versek) az esszencia tulajdonságait úgy írja le, mint ami mindennek a
modellje a teremtésben. Ennek a neve tao, ami tulajdonképpen nem
fogalmazható meg, ahogyan azt a Védákban is olvashatjuk. Ez minden,
ami létezik – minden esemény tárháza, ahogyan maga az esemény is. A tao
a leírás szerint tökéletes, „mint hatalmas űr, semmi nem hiányzik belőle,
semmi sem felesleges benne”.11
A Hszin-hszin Ming szerint ez csak akkor történik meg, ha a
döntéseinkkel annyira megzavarjuk a tao nyugalmát, hogy felborul
harmóniája. Amikor ez elkerülhetetlenül megtörténik, és azon kapjuk
magunkat, hogy belegabalyodtunk a harag és elkülönülés érzésébe, a
szöveg útmutatóval szolgál ennek az állapotnak a megoldására: „Ha
közvetlenül harmóniába akarunk kerülni ezzel a valósággal, egyszerűen
csak azt kell mondani a kétely felbukkanásakor: »Nem-kettő.« Ebben a
»nem-kettőben« semmi nincs külön, semmi nincs kizárva.”12
Azt ugyan elismerem, hogy úgy gondolni magunkra, mint zavarra a
mátrixban, távolról sem romantikus, ugyanakkor ez egy rendkívül erőteljes
módja a saját magunkról és a világunkról való fogalomalkotásnak. Ha
például új, egészséges és életigenlő kapcsolatot szeretnénk létesíteni,
gyógyító romantikát hoznánk az életünkbe, vagy békét szeretnénk a
Közép-Keleten, akkor új zavart kell létrehoznunk a mezőben, méghozzá
egy olyat, amely tükrözi a vágyunkat. Új „gyűrődést” kell okoznunk abban
az anyagban, amely a teret, az időt, a testünket és a világunkat alkotja.
Ez a mi kapcsolatunk az isteni mátrixszal. Képesek vagyunk elképzelni,
megálmodni és érezni az élet lehetőségeit a mátrixon belül, hogy az
visszatükrözhesse mindazt, amit megalkottunk. Mind az ősi tanok, mind a
modern tudomány leírja ennek a kozmikus tükörnek a működését; a
következő fejezetekben bemutatott kísérletek esetében azt is
megtudhatjuk, hogy a tudomány nyelvén hogyan működnek ezek a
tükröződések. Ugyanakkor, míg ezek a tanulmányok megoldhatják a
teremtés egyes rejtélyeit, új ajtókat nyitnak létezésünk még mélyebb
kérdéseihez.
Egyértelműen nem tudunk mindent, amit az isteni mátrixról tudni
lehetne. A tudomány nem rendelkezik az összes válasszal – sőt, az igazat
megvallva, a tudósok azt sem tudják biztosan, honnan származik az isteni
mátrix, és annak is tudatában vagyunk, hogy ha száz évig
tanulmányoznánk, akkor sem találnánk meg az összes választ. Annyit
azonban biztosan tudunk, hogy az isteni mátrix létezik. Itt van, és
érzelmeink nyelvezetének segítségével használhatjuk teremtőerejét.
Ezt a tudást alkalmazhatjuk hasznosan és értelmesen az életünkben. Ha
így járunk el, az egymáshoz és minden máshoz fűződő kapcsolatunk
tagadhatatlanná válik. Ennek a kapcsolatnak a fényében rádöbbenhetünk,
hogy valójában milyen erősek vagyunk. Az ilyen felismerés nyújtotta
helyzetből lehetőségünk nyílik egy sokkal békésebb és együttérzőbb
emberré válni, aki aktívan dolgozik azon, hogy egy olyan világot hozzon
létre, amely tükrözi ezeket a tulajdonságokat – és még ennél is többet. Az
isteni mátrixon keresztül lehetőségünk nyílik ezekre a sajátosságokra
összpontosítani az életünkben, és az érzések, képzelet és álmok egyfajta
saját, belső technológiájaként alkalmazni őket. Ha ezt megtesszük,
hozzáférést kapunk az erő igazi esszenciájához, amellyel
megváltoztathatjuk az életünket és a világot.

A könyvről
Az isteni mátrixszal kapcsolatos tapasztalatainkat sok tekintetben a
számítógépet működtető programhoz hasonlítjuk. Az utasításokhoz
mindkettőben egy olyan nyelvezet szükséges, amelyet a rendszer
értelmezni tud. A számítógép esetében ez egy 0-t és 1-et alkalmazó
numerikus számrendszer. A tudat esetében egy másfajta nyelvezetre van
szükség, méghozzá olyanra, amelyben nincsenek számok, ábécé, de még
szavak sem. Mivel már eleve része vagyunk az isteni mátrixnak, úgy lenne
logikus, ha mindent ismernénk, ami a kommunikációhoz szükséges,
anélkül, hogy használati útmutatóra vagy valamilyen speciális tanulásra
lenne szükségünk. És ez így is van.
Úgy tűnik, a tudat nyelvezete az univerzális érzelmi tapasztalat. Már
eleve tudjuk, hogyan kell szeretni, gyűlölni, félni és megbocsátani. Annak
felismerésével, hogy ezek az érzések valóban azok az utasítások, amelyek az
isteni mátrixot programozzák, fejleszthetjük tudásunkat annak
megértésében, hogyan tehetünk szert örömre, gyógyulásra és békére az
életünkben.

Könyvünknek nem az a célja, hogy pontosan leírja a tudomány és az

újkori zika történetét. Számos más írás készült, amelyek csodálatos
munkának számítanak az ilyen jellegű információk átadásában.
Némelyekre ebben a könyvben is utalok, például Michio Kaku Hyperspace
(Hipertér – A párhuzamos univerzumok, az időelhajlás és a tizedik dimenzió
világa, Akkord Kiadó Kft., 2006) és David Bohm Wholeness and the
Implicate Order (Teljesség és belső rend) című művére. Ezek mindegyike
új, meghatározó világszemlélettel szolgál, és csak ajánlani tudom a
tanulmányozásukat.
 Művünknek az a célja, hogy hasznos eszköz – útmutató – legyen, amit
használni tudunk mindennapi életünk rejtélyeinek kezeléséhez. Éppen
ezért vannak olyan részek, ahol sokkal inkább a kvantumkísérletek
radikális és váratlan eredményeire összpontosítok, ahelyett, hogy
maguknak a kísérleteknek a technikai részleteit taglalnám. Ahhoz, hogy
megértsük azt az erőt, amellyel elérhetjük a gyógyulást, az örömöt, a
személyes kapcsolatokat és a társas viszonyokat, továbbá amellyel képesek
lehetünk életben maradni a történelemben, arra kell gyelnünk, amit az
eredmények rólunk elmondanak, nem pedig a kísérletek végrehajtásának
apró részleteire. Azok számára, akiket érdekelnek a technikai adatok, a
Hivatkozásokban csatoltam a forrásokat.
Nagyon sok ember számára az áttörések a kvantum zika világában nem
jelentenek többet érdekes tényeknél – olyasmik, amikről konferenciákon,
workshopokon vagy a Starbucksban egy kávé fölött el lehet beszélgetni.
Bármilyen mélyre nyúlnak a következtetések, bármilyen magasra szárnyal
a lozó a, a felfedezések, láthatóan, minimális hatással vannak a
mindennapi életünkre. Például mi haszna van annak, ha tudjuk, hogy az
anyag egy részecskéje egyszerre két helyen is lehet, vagy hogy az elektronok
gyorsabban képesek haladni, mint azt Einstein gondolta, ha ez a tudás
valamilyen formában nem ad hozzá semmit az életünkhöz? Ezek az
elképesztő felfedezések csak akkor válnak fontossá számunkra, ha képesek
vagyunk összekötni őket testünk gyógyulásával, vagy a
bevásárlóközpontokban, a nappalikban, a repülőtereken és a tantermekben
történtekkel.
Az isteni mátrix a kvantumvilág rejtélyei és a mindennapi életünk
eseményei között tátongó szakadék fölötti hidat jelenti. Ez a könyv egy
lépéssel tovább visz minket a felfedezések útján: megtudhatjuk belőle,
hogy segítségükkel hogyan válhatunk jobb emberré, és együtt hogyan
építhetünk fel egy jobb világot.
Egyetlen célom volt ennek a könyvnek a megírásával: szerettem volna
reményhez, lehetőséghez és képességhez segíteni az embereket egy olyan
világban, ahol gyakran kicsinek, tehetetlennek és alkalmatlannak érezzük
magunkat. Igyekeztem könnyen érthető, társalgási formában bepillantást
nyújtani ennek az új tudománynak lenyűgözően érdekes világába.
A közönség előtt tartott előadások során szerzett tapasztalataim szerint
csak úgy lehet az emberek érdeklődését felkelteni, ha gyelünk arra,
ahogyan az emberek tanulnak. Függetlenül attól, hogy „bal
agyféltekésnek” vagy „jobb agyféltekésnek” tartjuk magunkat, az igazság
az, hogy mindnyájan mindkét agyféltekénket használjuk a világ
értelmezéséhez. És míg egyes emberek kétségtelenül vagy az egyik, vagy a
másik agyféltekére hagyatkoznak jobban, nagyon fontos a logika mellett a
megérzéseinkre is gyelni olyankor, amikor egy nagy, világszemléleti
ugrásra invitáljuk őket.
Az isteni mátrix ezért úgy íródott, hogy szerkezete egy falikárpit szövetére
hasonlít. A szövegben a közvetlen tapasztalatokból és személyes
beszámolókból származó „jobb agyféltekés” leírásokat beleszőttem a „bal
agyféltekés” kutatásokba és felfedezésekről szóló jelentésekbe, amelyek
kifejtik, hogy miért fontosak ezek a történetek. Így az információk
megosztása kevésbé tankönyvszerű, ugyanakkor sok jelentőségteljes,
élvonalbeli tudományos adat szerepel benne.
Úgy tűnik, ahogyan az élet a DNS-t alkotó négy kémiai alapanyagból
épül fel, úgy a világegyetem is az isteni mátrix négy jellegzetességén alapul,
amelyeknek köszönhetően a dolgok úgy működnek, ahogyan. A kulcs a
mátrix erejének eléréséhez a négy döntő felfedezés elfogadásának
képességében rejlik, amelyek példátlan módon kapcsolják hozzá a mátrixot
az életünkhöz:
1. felfedezés: Létezik egy energiamező, amely minden létező dolgot
összekapcsol egymással.
2. felfedezés: Ez a mező a tároló, a híd és a tükör minden hiedelmünk és
meggyőződésünk számára.
3. felfedezés: Ez a mező hologra kus és nem lokális. Minden egyes része
kapcsolatban áll az összes többi résszel, és minden egyes rész kisebb
léptékben tükrözi az egészet.
4. felfedezés: Az érzelmek nyelvezetének segítségével tudunk
kommunikálni a mezővel.
Rajtunk múlik ezeknek a mindent meghatározó realitásoknak a felismerése
és alkalmazása a gyógyulásunktól kezdve a kapcsolataink sikerén át egészen
a karrierünkig. Végtére is fajként való fennmaradásunk közvetlen
összefüggésben lehet az egységes kvantumszemléletből származó életigenlő
felfogás megosztására való képességünkkel és hajlandóságunkkal.
Az isteni mátrix által magába foglalt hatalmas anyag praktikus kezelése
érdekében három részre osztottam a könyvet, amelyek mind a mező egy-
egy kulcsfontosságú jelentőségéről szólnak. Ahelyett, hogy a részek végén
levonnám a következtetést, inkább összefoglaló formában kiemeltem a
fontos fogalmakat, amelyeket számozott „kulcs” felirattal jelöltem (1.
kulcs, 2. kulcs stb.). A gyors áttekintés végett a húsz kulcs megtalálható a
8. fejezet végén.
Egy minden egyes részről szóló rövid leírás segíti az anyagban való
tájékozódást és az információk megtalálását, ezek az utalásoktól kezdve a
mély inspirációig mindenben hasznosak lehetnek.
Az I. rész, „Az isteni mátrix felfedezése: A rejtély, amely mindent
összekapcsol” a mindent összekötő, egyesítő energiamezőre vonatkozó
emberi érzékelést vizsgálja. Az 1. fejezetben arról a kísérletről írok, amely
100 évvel visszavetette a tudósokat az egyesítő mezőre vonatkozó
kutatásban. Ugyanitt írok arról a 20. századi kutatásról, amely új
felfedezésekhez vezetett a kvantum zika terén, és arra késztette a
tudósokat, hogy újra elvégezzék az eredeti kísérletet, amely szerint minden
különálló. Ez három tipikus kísérletet foglal magában a legfrissebb
tudományos dokumentációval egy korábban felfedezetlen energiamezőről.
Az eredmények röviden a következőkre vonatkoznak:

1. Az emberi DNS közvetlen hatással van arra az anyagra, amelyből

a világunk felépül.
2. Az emberi érzelmek közvetlen hatással vannak a DNS-re, ami
hatással van arra az anyagra, amelyből a világunk felépül.
3. Az érzelmek és a DNS közötti kapcsolat túlmutat az idő és tér
határain, és a távolság nincsen hatással egyikre sem.

Az I. rész végén szinte már kétség sem fér az isteni mátrix létezéséhez. Akár
spirituális, akár tudományos perspektívából szemléljük, kétségtelen, hogy
van ott valami – egy energiamező, amely összeköt mindent, amit teszünk,
ahogyan azt is, amik vagyunk és amit érzünk. Ekkor következnek a logikus
kérdések: „Mihez kezdjünk ezzel az információval?” „Hogyan alkalmazzuk
az isteni mátrixot az életünkben?”
A II. rész, „A híd képzelet és valóság között: Hogyan működik az isteni
mátrix?” azt tárgyalja, hogy mit jelent egy olyan univerzumban élni, ahol
amellett, hogy minden kapcsolódik egymáshoz (nem lokális), maga a
kapcsolat ráadásul hologra kus. Ezeknek a tanoknak a nom ereje talán a
20. századi zika egyik legnagyobb – ugyanakkor valószínűleg a legkevésbé
értett és leginkább gyelmen kívül hagyott – felfedezése. Ez a rész
szándékosan nem szakmai jellegű, a célja inkább az, hogy hasznos
útmutató legyen a rejtélyes élmények terén, amelyeket mindnyájan
átélünk, de csak nagyon ritkán tudjuk azt, hogy milyen sokat
tanulhatnánk belőlük.
 Amikor egy olyan nézőpontból szemléljük az életünket, amelyben
minden ott van mindenhol, mindig, akkor olyan hatalmasak az
összefüggések, hogy sokan nem tudnak vele mit kezdeni. Pontosan ez az
univerzális kapcsolat tesz minket képessé arra, hogy bárhol és bármikor
elviseljük, megosszuk és részt vegyünk az élet örömeiben és tragédiáiban.
Hogyan vehetjük hasznát egy ilyen erőnek?
A válaszok annak megértésével kezdődnek, hogy valójában nincs olyan,
hogy „itt” és „ott”, vagy „akkor” és „most”. Az élet nézőpontjának
univerzálisan összekapcsolódó hologramjából az itt már ott van, és az
akkor mindig is most volt. Az ősi spirituális hagyományok arra
emlékeztetnek, hogy a nap minden pillanatában döntéseket hozunk,
amelyek vagy jóváhagyják, vagy tagadják az életünket. Minden pillanatban
tápláljuk magunkat, vagy hozzáadunk az életünkhöz, vagy leszívunk
belőle; mély, életigenlő lélegzetet veszünk vagy felszínest, élettagadót; vagy
tisztelettel vagy tiszteletlenül beszélünk más emberekről és gondolunk
rájuk.
A nem lokális, hologra kus tudatunk erején keresztül minden egyes
ilyen jelentéktelennek tűnő választás messze az életünk helyszínein és
pillanatain túlmutató következményekkel jár. Egyéni döntéseink egyesülve
kollektív valósággá válnak – ez az, ami a felfedezéseket egyszerre teszi
izgalmassá és félelmetessé. Ezek ismeretében a következőket látjuk:

A jókívánságaink, gondolataink és imádságaink miért érnek

azonnal célt.
Nem korlátoznak a zika törvényei és a testünk.
Hogyan támogatjuk szeretteinket mindenhol a harcmezőtől
kezdve az ülésteremig – anélkül, hogy elhagynánk az
otthonunkat.
Igenis rendelkezünk az azonnali gyógyulás képességével.
Igenis át lehet pillantani téren és időn anélkül, hogy kinyitnánk a
szemünket.

A III. rész, az „Üzenetek az isteni mátrixból: Élni, szeretni és gyógyulni a

kvantumtudatosságban” közvetlenül annak a praktikus nézőpontjaival,
hogy mit is jelent egy egységes energiamezőben élni, és azzal, hogy milyen
hatással van mindez életünk eseményeire. A véletlen egybeesésekről és
találkozásokról szóló példákkal, a célzott gyógyítások eseteivel, és annak
feltárásával, hogy a legközvetlenebb kapcsolataink mire utalhatnak, ez a
rész egyfajta sablonnal szolgál annak felismerésére, hogy a hasonló
élmények mit jelenthetnek az életünkben.
Egy sor megtörtént eset leírásával bemutatom annak az erejét,
különlegességét és tisztaságát, hogy az életünk látszólag jelentéktelen
eseményei tulajdonképpen nem mások, mint amivel megmutatjuk
magunknak legigazabb és legmélyebb hiedelmeinket. A példák mellett,
amelyeket ennek a kapcsolatnak az érzékeltetésére használtam, egy
esetleírást is idézek arról, hogy háziállataink miként képesek megmutatni
az ő testükkel a még észre nem vett vagy kialakulóban lévő problémákat a
zikai állapotunkban.
Az isteni mátrix egy több mint 20 éves kutatás eredménye, amelyhez az
én személyes utazásom is hozzájárult, amelynek célja az volt, hogy
kiderítsem az ősi, misztikus és nagyra becsült szent iratok féltett titkait. Ha
valaha is felmerült bennünk a kérdés, miszerint „tényleg kapcsolatban
állunk egymással, és ha igen, milyen mélyre nyúlik ez a kapcsolat?”, és
„valójában mennyire vagyunk képesek megváltoztatni a világot?”, akkor ez
a könyv biztosan tetszeni fog.
Az isteni mátrix azok számára íródott, akik élete összeköti a múlt
valóságát a jövő reményével. Ők azok, akiknek meg kellene találniuk a
megbocsátást és az együttérzést egy olyan világban, amely tántorog a
kapott sebektől, az ítélkezésektől és a félelemtől. A kulcs a történelemben
számunkra kiosztott idő túléléséhez egy új gondolkodásmód létrehozása,
miközben még mindig a létezésünket fenyegető körülmények között
élünk.
Talán sikerül felfedeznünk, hogy képességünk az isteni mátrix
megértéséhez és „szabályainak” betartásához szolgál a kulccsal legmélyebb
gyógyulásunkhoz, legnagyobb örömünkhöz és fajként való túlélésünkhöz.
– Gregg Braden
Santa Fe, Új-Mexikó
1. „Come to the Edge” (Gyertek fel a hegytetőre! a ford.) Christopher Logue költő 1968-
ban írta ezt a verst a francia költő, Guillaume Apollinaire halálának 50. évfordulójára
rendezett fesztiválra. A vers megtalálható Christopher Logue Ode to the Dodo: Poems
from 1953 to 1978 (London: Jonathan Cape, 1981) című kötetében, a 96. oldalon.
2. e Expanded Quotable Einstein, Alice Calaprice, ed. (Princeton, NJ: Princeton
University Press, 2000) (Idézetek Einsteintől, Alexandra kiadó, 2000, Pécs)
3. e Expanded Quotable Einstein, Alice Calaprice, ed. (Princeton, NJ: Princeton
University Press, 2000) (Idézetek Einsteintől, Alexandra kiadó, 2000, Pécs)
4. David Bohm és F. David Peat, Science, Order, and Creativity (New York: Bantam
Books, 1987): 88. oldal
5. David Bohm, Wholeness and the Implicate Order (London: Routledge & Kegan Paul,
1980): 62. oldal
6. Ugyanott
7. Ugyanott, 14. oldal
8. Michael Wise, Martin Abegg, Jr., és Edward Cook, e Dead Sea Scrolls: A New
Translation (San Francisco, CA: HarperSanFrancisco, 1996): 365. oldal
9. Glen Rein, Ph.D., Mike Atkinson és Rollin McCraty, M.A., „ e Physiological and
Psychological E ects of Compassion and Anger,” Journal of Advancement in Medicine,
vol.8, no. 2 (1995): 87–130. oldal
10. Az ősi védikus hagyományok szerint az egységes energiamező egy végtelen energia-
mező, amely végtelen számú univerzumot alkot. www.vedicknowledge.com
11. Az ősi Hszin-hszin-minget (A hit-elme versei) Csien-cse Szeng-can 6. században élt
harmadik zen pátriarkának tulajdonítják. Ez a bizonyos idézet Richard B. Clarke
angol fordításából származik, amelyet Gyoskusei Jikihara illusztrált, Hsin-Hsin Ming:
Seng-ts’an ird Zen Partiarch (Bu alo, NY: White Pine Press, 2001).
12. Ugyanott
 I. RÉSZ
AZ ISTENI MÁTRIX FELFEDEZÉSE:
A REJTÉLY, AMELY MINDENT
ÖSSZEKAPCSOL
 1. fejezet

Kérdés: Mi van a köztes térben?

Válasz: Az isteni mátrix

A tudomány nem képes megoldani a természet végső

rejtélyeit. Ez azért van így, mert végső soron mi
magunk is… a rejtély részei vagyunk, amit próbálunk
megoldani.”
–M P (1858–1947)

„Amikor megértjük magunkat, a tudatunkat, a

világegyetemet is megértjük, és eggyé válunk vele.”
–A G

Van egy hely, ahol minden kezdődik, a tiszta energia helye, ami egyszerűen
„van”. A valóságnak ebben a kvantuminkubátorában minden lehetséges.
Személyes sikereinktől, jólétünktől és gyógyulásunktól a bukásunkig,
nélkülözésünkig és betegségünkig… a legnagyobb félelmünktől a
legmélyebb vágyunkig minden ebben a „lehetőséglevesben” kezdődik.
A képzelet, elvárás, ítélkezés, szenvedély és imádság valósággyárain
keresztül hozunk létre minden lehetőséget. Arra vonatkozó
meggyőződésünkkel, hogy kik vagyunk, mivel rendelkezünk és mivel nem,
mivel kellene rendelkeznünk és mivel nem, életet lehelünk legnagyobb
örömeinkbe, ahogyan legsötétebb pillanatainkba is.
Ahhoz, hogy a helyén kezeljük ezt a tiszta energiát, hinnünk kell a
létezésében, meg kell értenünk a működését, és a számára érthető nyelvet
kell használnunk. Ezen a helyen, ahol a világ kezdődik, minden elérhetővé
válik számunkra, mint a valóság építészei számára: ez az isteni mátrix tiszta
tere.

1. kulcs: Az isteni mátrix a tároló, amely tartalmazza az univerzumot,

ő a híd minden dolog között, és a tükör, amely megmutatja azt, amit
létrehoztunk.

Egy késő októberi délutánon Új-Mexikó északnyugati részén, a Négysarok

régió egy távoli kanyonjában túráztam. Az utolsó, amire számítottam,
hogy egy amerikai őslakos bölccsel fogok összetalálkozni. Ennek ellenére a
bölcs ott állt egy kis emelkedőn, amerre az utam vezetett.
Fogalmam sincs, mióta állhatott ott. Amikor megláttam, csak állt, várt,
és gyelt engem, ahogy óvatosan lépkedek az ösvény ingatag kövein. A
lemenőben lévő nap hátulról megvilágította az alakját. Ahogy a kezemmel
próbáltam árnyékolni a szememet, láttam, ahogy a szél hosszú haját az arca
elé fújja.
Úgy tűnt, legalább annyira meglepte a jelenlétem, mint engem az övé.
– Helló! – kiáltotta. Két kezét használta tölcsérként, és a szél felém hozta
a hangját.
– Helló! – szóltam vissza. – Nem számítottam rá, hogy ilyenkor
találkozom valakivel errefelé. Egy kicsit közeledtem felé és megkérdeztem:
– Mióta néz engem?
– Nem olyan régóta – válaszolta. – Azért járok ide, hogy hallgassam az
őseim hangját azokban a barlangokban – mondta, és közben a kanyon
másik oldala felé mutatott.
Az ösvény, amelyet eddig követtem, egy sor régészeti lelőhely mellett
haladt el. Ezeket a helyeket közel 11 évszázaddal korábban építették egy
titokzatos törzs tagjai. Senki nem tudja, honnan jöttek és kik voltak. Ezek
az emberek, akiket a mai őslakosok egyszerűen „ősöknek” neveznek, és
akiknek a tudásáról semmi sem bizonyítja, hogy hosszú idők során
fejlődött volna ki, egy napon megjelentek a történelemben és a
legfejlettebb technológiát hozták magukkal, amivel a következő ezer évben
Észak-Amerikában találkoztak.
A négyemeletes épületektől és a félig föld alatti, tökéletes, kőből épült
kivákig (kör alakú, rituális építmény), a hatalmas öntözőrendszereken át a
nemesített gabonákig, amelyek táplálták az embereket, ez az egész mintha
az egyik napról a másikra jelent volna meg. Aztán azok, akik építették,
hirtelen nem voltak sehol – eltűntek.
Nagyon kevés nyom maradt utánuk, amelyek arra utaltak volna, hogy
kik voltak. A kanyon falán látható sziklarajzokon kívül semmiféle írott
feljegyzés nem maradt utánuk. Nincsenek temetkezőhelyek vagy
hamvasztás nyomai, ahogyan háborús fegyverek maradványai sincsenek
sehol. Ugyanakkor a létezésük bizonyítékai ott vannak: több száz
lakóépület egy tizenegy mérföld hosszú, egy mérföld széles kanyonban,
Új-Mexikó távoli, elhagyatott, északnyugati sarkában.
Többször elmentem erre a helyre sétálni, hogy lássam az elnéptelenedett
hely különös szépségét, és érezzem a múltat. Azon a késő októberi
délutánon a bölcs és én ugyanazért kerestük fel azt a helyet. Miután
megosztottuk egymással minden elképzelésünket a szerintünk még mindig
ott rejlő titkokról, új barátom elmesélt egy történetet.

Réges-régen…
– Réges-régen a világunk teljesen más volt, mint amilyennek most látjuk –
kezdte a bölcs. – Kevesebb ember volt, és közelebb éltünk a földhöz. Az
emberek ismerték az eső, a gabona és a Nagy Teremtő nyelvét. Azt is
tudták, hogyan beszéljenek a csillagokhoz és az égi emberekhez. Tudatában
voltak, hogy az élet szent, ami a Földanya és az Égatya házasságának a
gyümölcse. Akkoriban még egyensúly volt, és az emberek boldogok voltak.
Valami nagyon ősit éreztem felgyűlni magamban, ahogy hallgattam a
fér békés hangját, amely lágyan visszaverődött a minket körülvevő
homokkő sziklákról. És ez a hang hirtelen szomorúvá vált.
– Aztán történt valami – mondta. – Senki nem tudja, hogy igazából
miért, de az emberek kezdték elfelejteni, hogy kik is ők valójában. Ebben a
feledésben kezdtek különválni, eltávolodtak a földtől, egymástól, és még
attól is, aki teremtette őket. Elveszetten bolyongtak életük során cél és
kapcsolatok nélkül. Magányukban úgy hitték, hogy harcolniuk kell, hogy
életben maradjanak ezen a földön, és meg kell védeniük magukat azokkal
az erőkkel szemben, amelyektől az életüket kapták, és amelyektől
megtanulták, hogyan kell harmóniában élni. Hamarosan az összes erejüket
felemésztette, hogy megvédjék magukat a körülöttük lévő világtól,
ahelyett, hogy békét kötöttek volna a belső világukkal.
A történet mélyen megérintett. Miközben hallgattam, olyan volt,
mintha a mai emberekről beszélne! Néhány elkülönült kultúrától és némi
távoli hagyománytól eltekintve a civilizációnk sokkal inkább a körülöttünk
lévő világra összpontosít a bennünk lévő helyett.
Több száz millió dollárt költünk évente, próbálva megvédeni magunkat
a betegségektől és uralmunk alá vonni a természetet. És miközben ezen
erőlködünk, sokkal inkább kibillenünk a természetes világgal való
egyensúlyból, mint korábban bármikor. Nagyon felkeltette az
érdeklődésemet az, amit a bölcs mesélt – a kérdés ekkor már csak az volt,
vajon hová vezet a történet?
– Annak ellenére, hogy elfelejtették, kik is ők, valahol a lelkük mélyén az
őseik ajándéka megmaradt – folytatta a fér . – Volt egy emlék, amely ott
élt bennük. Éjjel, amikor álmodtak, tudták, hogy képesek a testüket
meggyógyítani, esőt hívni, ha szükséges, és beszélni az őseikkel. Tudták,
hogy valamiképp ismét megtalálhatják a helyüket a természetes világban.
Miközben megpróbáltak visszaemlékezni, hogy kik is ők, elkezdtek olyan
dolgokat építeni a testükön kívül, amelyek arra emlékeztették őket, hogy
kik is ők belül. Ahogy telt az idő, még gépeket is építettek a gyógyításhoz,
vegyszereket készítettek a gabonákhoz, és drótokat húztak ki, hogy a
távolból is kapcsolatban lehessenek egymással. Minél jobban eltávolodtak
a belső erejüktől, annál zsúfoltabb lett a külső létük attól a sok holmitól,
amikről azt hitték, hogy boldoggá teszi őket.
Miközben hallgattam, eltéveszthetetlen párhuzamokat véltem felfedezni
a múlt emberei és a mai civilizációnk között. Civilizációnkat teljesen
áthatotta az érzés, hogy képtelenek vagyunk segíteni magunkon vagy
jobbá tenni a világot. Gyakran tehetetlennek érezzük magunkat, amikor azt
látjuk, hogy a szeretteink kisiklanak a kezünk közül, és elmerülnek a
fájdalom és függőség mocsarában. Úgy hisszük, képtelenek vagyunk
könnyíteni a szörnyű betegségek okozta szenvedésen, amelyeket soha
egyetlen élőlénynek sem lenne szabad átélnie. Csak reménykedhetünk a
békében, amely hazahozza a számunkra fontos embereket a távoli harc-
mezők borzalmából. És mindent összevetve jelentéktelennek érezzük
magunkat az egyre növekvő nukleáris fenyegetés jelenlétében, miközben a
világot megosztják a vallási meggyőződések, vérvonalak és országhatárok.
Úgy tűnik, minél jobban eltávolodunk a földdel, a testünkkel, egymással
és Istennel való kapcsolatunktól, annál üresebbé válunk. Ürességünkben
megpróbáljuk ezt a belső űrt „dolgokkal” kitölteni. Ha ebből a
perspektívából szemléljük a világot, önkéntelenül is a Contact (Kapcsolat)
című tudományos-fantasztikus lm jut az ember eszébe, amelyben egy
hasonló dilemma körvonalazódik. Az elnök tudományos tanácsadója
(Matthew McConaughey) azt az alapvető kérdést vizsgálja, amellyel
minden technológiai társadalomnak szembe kell néznie. Egy televíziós
interjú során megkérdezi, hogy a technológiánk miatt jobb társadalommá
lettünk – közelebb hozott minket egymáshoz vagy jobban eltávolodtunk
egymástól? A kérdésre igazából sosem érkezik válasz a lmben, és ezzel a
témával akár egy egész könyvet is meg lehetne tölteni. Ugyanakkor a
tanácsadó nagyon érdekes pontra hívja fel a gyelmet, amikor azt kérdezi,
hogy vajon mennyi energiát fordítunk gyelemelterelésre?
Ha azt érezzük, hogy a videójáték, mozi lm, virtuális online kapcsolat és
hang nélküli kommunikáció az életünk elengedhetetlen feltétele, és ezek
helyettesítik a valódi életet és a közvetlen, személyes kapcsolatokat, ez már
azt jelzi, hogy a társadalom bajban van. Bár úgy tűnik,hogy az elektronika
és a szórakoztató média érdekesebbé teszi az életet, ezek vörös zászlók is
lehetnek, amelyek azt jelzik, mennyire tértünk le a sokszínű, egészséges és
tartalmas élet ösvényéről.
Ráadásul, amikor az áll az életünk középpontjában, hogy hogyan
kerüljük el a betegséget ahelyett, hogy egészségesen élnénk, hogyan
maradjunk ki a háborúból, ahelyett, hogy részt vennénk a béke
megteremtésében, és hogyan hozzunk létre új fegyvereket, ahelyett, hogy
igyekeznénk egy olyan világot alakítani ki magunk körül, ahol a fegyveres
kon iktus idejétmúltnak számít, akkor szinte már csak a túlélésről van szó.
Egy ilyen világban igazából senki sem boldog – senki nem „győzhet”. Ha
azon kapjuk magunkat, hogy így élünk, az lenne a megfelelő megoldás, ha
új irányt kezdenénk keresni. Ez a könyv pontosan erről szól, és én ezért
osztom meg az olvasókkal ezt a történetet.
– Hogyan ér véget a történet? – kérdeztem az indián bölcstől. – Az
emberek megtalálták a képességüket és eszükbe jutott, hogy kik is ők?
Ekkor a nap már lebukott a kanyon falai mögött, és én most először
láttam tisztán a bölcs arcát, akivel beszélgettem. A napsütötte arcú fér ,
aki előttem állt, szélesen elmosolyodott a kérdésem hallatán. Egy hosszú
pillanatig hallgatott, majd azt suttogta:
– Senki nem tudja, mert a történet nem ért véget. Az emberek, akik
eltűntek, a mi őseink, és mi vagyunk, akik a befejező részt írjuk. Te mit
gondolsz?
Néhány alkalommal még találkoztam a fér vel a környéken és a
mindkettőnk által kedvelt közösségekben, és még manapság is sokszor
gondolok rá. Amikor látom a különböző problémákat kibontakozni a
világban, mindig eszembe jut a története, és eltűnődöm, hogy vajon ebben
az életben sikerül-e a végére érnünk ezeknek? Talán mi leszünk azok,
akiknek eszükbe jut, hogy kik is vagyunk?
Annak a történetnek a jelentősége, amit a kanyonban a bölcstől
hallottam, igen nagy. A történelemre vonatkozó általános nézet szerint a
régi civilizációk – legyenek azok bármilyen ősiek – eszközei kevésbé voltak
fejlettek, mint a modern technológia. Az ugyan igaz lehet, hogy ezek az
emberek nem a „modern” tudomány segítségével oldották meg a
problémáikat, voltak azonban annál sokkal jobb módszereik.
Olyan régészek és történészek szerint, akik a múlt értelmezésével keresik
a kenyerüket, ez egy olyan téma, amely képes heves indulatokat és
érzelmeket kiváltani. „Ha olyan fejlettek voltak, hol vannak a
technológiájuk bizonyítékai? – kérdezik a szakértők. – Hol vannak a
kenyérpirítók, a mikrosütők és a videókamerák?” Rendkívül érdekesnek
találom, hogy egy civilizáció fejlődésének értelmezésében ilyen sok múlik a
személyek által építettek tárgyakon. Mi a helyzet a háttérben rejlő
gondolkodással? Amennyire én tudom, az Amerika délnyugati részén
végzett régészeti feltárások során sehonnan nem kerültek elő televíziók
vagy digitális kamerák maradványai (ami azt illeti, máshol sem), és a
kérdés az, hogy miért nem?
Talán amikor olyan fejlett civilizációk emlékeit szemléljük, mint
amilyenek Egyiptomban, Peruban vagy a Sonora-sivatagban virágoztak,
valójában egy olyan fejlett technológia maradványait vizsgáljuk, amelynek
nem volt szüksége kenyérpirítóra és videókamerára? Lehet, hogy túlnőttek
azon, hogy a zűrzavaros és összetett külső világra legyen szükségük. Talán
tudtak valami olyasmit magukról, ami egy másfajta élethez szükséges belső
technológiával szolgált számukra, egy olyan tudással, amelyet mi már
elfelejtettünk. Lehetséges, hogy ez a bölcsesség megadott számukra
mindent, ami a létfenntartáshoz és gyógyuláshoz kellett, oly módon, amit
mi csak mostanában kezdtünk sejteni.
Ha ez igaz, akkor talán nem is kell tovább keresgélnünk, hiszen itt a
természet, segítségével megérthetjük, hogy kik vagyunk és valójában mi a
szerepünk az életben. Talán a legmélyebb és legerősebb képességekkel
felruházó ösztönös megérzéseink már eleve elérhetőek a kvantumvilág
rejtélyes felfedezéseiben. A zikusok az elmúlt száz évben arra jöttek rá,
hogy a testünket és az univerzumot alkotó anyag nem mindig követi a
zika tiszta és szabályos törvényeit, amelyeket háromszáz éven át szentnek
és sérthetetlennek tartottak. Valójában a világunkban már a minket alkotó
anyag legkisebb részecskéje is megszegi azt a törvényt, amely szerint
egymástól különállóak és létezésünkben korlátozottak vagyunk. Ennek
ellenére úgy tűnik, hogy részecskeszinten minden összefügg és végtelen.
Ezek a felfedezések arra utalnak, hogy mindegyikünkben van valami,
aminek nem szab korlátot sem az idő, sem a tér, de még a halál sem. A
végeredménye ezeknek a felismeréseknek az, hogy úgy tűnik, egy „nem
lokális” világegyetemben élünk, ahol minden mindenkor kapcsolatban áll
egymással.
Dean Radin, az Elméleti Tudományok Intézetének vezető tudósa,
úttörője volt az arra irányuló kutatásnak, hogy mit is jelent számunkra egy
ilyen világban élni. „A nonlokalitás – mondja Radin – azt jelenti, hogy
azok a dolgok, amelyek bizonyos körülmények között különállónak
tűnnek, valójában nem azok.”13 Radin szerint vannak olyan aspektusaink,
amelyek messze túlérnek az „itt-és-most” körén, és lehetővé teszik, hogy
minden tekintetben betöltsük a teret és az időt. Más szóval a „mit”, ami a
zikai testünkben él, nem korlátozza a testünket határoló bőr és a haj.
Bármit is nevezünk a rejtélyes „valaminek”, mindnyájunkban benne van;
és az energiamező részeként, amelyben minden úszik, a miénk
összekeveredik mindenki máséval. Ezt a mezőt nevezik kvantumhálónak,
amely összeköti a világegyetemet és a testünk gyógyításától kezdve a
világbéke lehetséges megoldásáig mindennek a végtelenül mikroszkopikus
és energikus modelljét. Ahhoz, hogy tisztában legyünk igazi
lehetőségeinkkel, meg kell értenünk ennek a hálónak a működését.
Ha azok az Új-Mexikó északi kanyonjában – vagy akárhol a világban –
régen élt emberek megértették, hogy ez a régen elfeledett részünk hogyan
működik, akkor számunkra is nagy jelentőséggel bírhat, ha újra
felfedezzük őseink tudását, és bölcsességüknek helyet találunk ebben a mai
korban.

Kapcsolat – tényleg kapcsolatban állunk egymással?

A modern tudomány nagy igyekezettel próbálja megoldani minden idők
egyik legnagyobb rejtélyét. Lehet, hogy az esti híradóban nem hallunk
róla, és valószínűleg az USA Today vagy a Wall Street Journal első oldalán
sem jelenik meg róla cikk. Ennek ellenére a tudomány „új zika” nevű
területén folyó 70 évnyi kutatás olyan következtetésre jutott, amelyet nem
lehet gyelmen kívül hagyni.

2. kulcs: A világunkban minden kapcsolatban áll mindennel.

Tényleg így van! Ez az a fejlemény, amely mindent megváltoztat, és

totálisan megrengeti a ma ismert tudomány alapjait.
„Rendben – mondhatjuk –, ezt már korábban is hallottuk. Mitől más ez
a következtetés? Igazából mit jelent az, hogy ilyen mértékben
kapcsolódunk mindenhez?” Ezek nagyon jó kérdések, és a válaszok
meglepőek lehetnek. A különbség az új felfedezések és a korábbi
feltételezések között az, hogy a múltban egyszerűen azt mondták nekünk,
hogy ez a bizonyos kapcsolat létezik. Az olyan technikai frázisokon
keresztül, mint a „érzékeny függés a kezdeti állapottól” (azaz a
pillangóhatás), valamint az arra vonatkozó elméletek alapján, miszerint
amit „itt” teszünk, annak hatása van „ott”, csak nagyon bizonytalanul
lehet az életünkben szerepet játszó kapcsolatokat vizsgálni. Azonban az új
kísérletek ennél egy lépéssel tovább visznek.
Amellett, hogy bebizonyítják, hogy mindennel kapcsolatban állunk, az
új kutatások azt is kimutatták, hogy ez a kapcsolat miattunk létezik. Ez az
összekapcsolódás adja a képességet, hogy ha úgy hozza az élet, a saját
előnyünkre alakítsuk a dolgokat. A romantika keresésétől és szeretteink
gyógyításától a legmélyebb vágyaink megvalósításáig szerves része vagyunk
mindennek, amit nap mint nap átélünk.
A felfedezések szerint a tudatosan használható kapcsolat ugyanahhoz az
erőhöz nyújt hozzáférést, amely az egész világegyetemet működteti. Az
egyetlenségen keresztül, amely bennünk és minden emberben benne él,
aki csak erre a bolygóra született, közvetlenül kapcsolódunk ahhoz az
erőhöz, amely az atomoktól és csillagoktól az élet DNS-éig mindent
létrehoz.
Van azonban egy apróság: a hozzáféréshez való képességünk alvó
állapotban van egészen addig, amíg fel nem ébresztjük. És a kulcs ennek a
csodálatos erőnek a felébresztéséhez nem más, mint hogy egy kicsit
változtassunk azon, ahogyan magunkat szemléljük a világban. Ahogyan
Logue tanítványai rájöttek, hogy képesek repülni, miután egy kis lökést
kaptak (a Bevezetés elején olvasható vers alapján), a szemléletmódunk apró
megváltoztatásával hozzáférést nyerhetünk a világegyetem leghatalmasabb
erejéhez, amellyel a lehetetlennek tűnő helyzeteket is képesek leszünk
megoldani. Ez akkor történhet meg, ha új szemmel tudjuk vizsgálni a
szerepünket a világban.
Mivel a világegyetem igencsak nagy helynek tűnik – annál is nagyobb,
mint azt fel tudnánk fogni –, eleinte a mindennapi életben kell magunkra
másképpen tekinteni. Az „apró változás”, amelyre szükségünk van, az az,
hogy különálló helyett a világ részeként tekintsünk magunkra. Magunkat
pedig úgy győzhetjük meg, hogy valóban egyek vagyunk mindennel, amit
látunk és érzékelünk, ha megértjük, hogyan kapcsolódunk és mit jelent ez
a kapcsolat.
 3. kulcs: Ahhoz, hogy használhassuk az univerzum erejét, úgy kell
tekintenünk magunkra, mint a világ részére, nem pedig egy tőle
különálló dologra.

Úgy tűnik, hogy a mindent összekötő kapcsolat mellett az univerzumot

alkotó „anyag” (hullámok és energiarészecskék) is ellentmond az idő és tér
korábban ismert törvényeinek. Annak ellenére, hogy a részletek úgy
hangzanak, mint egy sci- írás, nagyon is valóságosak. A fény részecskéiről
(fotonok) például kiderült, hogy bilokálisak – vagyis képesek egyszerre két,
egymástól több mérföldnyi távolságra lévő helyen lenni ugyanabban a
pillanatban.
Testünk DNS-étől kezdve a minden mást alkotó atomokig a
természetben a dolgok sokkal gyorsabban képesek egymás között
közvetíteni az információt, mint azt Albert Einstein a létező legnagyobb
sebességről – a fénysebességről – hitte. Egyes kísérletekben az adatok
azelőtt megérkeztek az úti céljukhoz, mielőtt elhagyták volna a kiindulási
helyüket! Hagyományosan egy ilyen jelenség lehetetlen lenne, ennek
ellenére úgy tűnik, hogy nemcsak hogy lehetséges, hanem még sokkal
többet is mutat az anyag egy kis egységének érdekes anomáliájánál. Ha
hajlandóak vagyunk mindazok mögé tekinteni, amit eddig tudtunk a
zikáról, a kvantumrészecskék mozgásának szabadsága abba is betekintést
engedhet, hogy a világegyetem többi része hogyan működik.
Míg ezek az eredmények olyannak tűnhetnek, mint egy futurisztikus
forgatókönyv részletei a Star Trek egyik részéből, a jelenkor tudósai
folyamatosan vizsgálják őket. A kísérletek, amelyek ilyen eredményekkel
szolgálnak, egyenként is kétségtelenül lenyűgözőek, és még több gyelmet
igényelnének. Ha azonban együttesen szemléljük őket, arra engednek
következtetni, hogy talán nem is vagyunk annyira korlátozottak a zika
törvényei által, mint eddig hittük. A dolgok talán képesek a fénysebességnél
is gyorsabban haladni, és talán képesek egyszerre két helyen lenni! És ha a
dolgok ilyen képességgel rendelkeznek, akkor velünk mi a helyzet?
Pontosan ezek a lehetőségek azok, amelyek izgalomban tartják a mai
újítókat, és a mi fantáziánkat is beindítják. A képzelet – a gondolat, hogy
valami lehetséges – egy olyan érzéssel való összekapcsolása, amely életet ad
egy lehetőségnek, alkotja meg a valóságot. A manifesztálódás azzal
kezdődik, hogy hajlandóak vagyunk helyet szorítani a meggyőződéseink
között valaminek, ami feltételezhetően nem létezik. Létrehozzuk azt a
„valamit” a tudat és a tudatosság erején keresztül.
 William Blake, a költő, felismerte, hogy a képzelet ereje nem csupán
valami, amit néha a szabadidőnkben egyszerűen megtapasztalunk, hanem
valójában a létezésünk lényege. „Az ember maga a képzelet – mondta a
költő, majd hozzátette, hogy – az ember örökkévaló teste a képzelet, vagyis
Isten maga.”14 John Mackenzie lozófus és költő, tovább magyarázta
kapcsolatunkat a képzelettel: „A megkülönböztetés a valós és a képzeletbeli
között nem tartható fenn örökké… minden létező… képzeletbeli.”15 Az
élet konkrét eseményeit mindkét leírás szerint először el kell képzelni
lehetőségként, mielőtt valósággá válhatnának.
Mindenesetre ahhoz, hogy az egyik perc képzeletbeli ötletei a másik
percben megvalósulhassanak, lennie kell valaminek, ami összeköti a kettőt.
A világegyetem szövetében léteznie kell valamiféle kapcsolatnak a múltbéli
elképzelések, valamint a jelen és jövő valóságai között. Einstein hitte, hogy
a múlt és a jövő a negyedik dimenzió részeként szorosan összefonódnak;
ezt a valóságot téridőnek nevezte. „A különbség a múlt, jelen és jövő között
csupán egy illúzió – mondta –, még ha oly makacs is.”16
Tehát úgy tűnik, valami módon, amit csak most kezdünk megérteni,
nem csupán azzal állunk kapcsolatban, amit ma látunk az életünkben,
hanem minden olyasmivel, ami még meg sem történt. És amit most
megtapasztalunk, az az univerzum általunk nem is látható világában már
(legalábbis részben) megtörtént események következménye.
Ezek az összefüggések számtalan következtetést vonnak maguk után. Egy
olyan világban, amelyben egy intelligens energiamező a világbékétől
kezdve a személyes gyógyulásig mindent összekapcsol, és ez a múltban csak
agyszüleménynek és csodának számított, a mi életünkben hirtelen
valósággá válik.
Ezeket az összefüggéseket szem előtt tartva egy teljesen új, hatékony
nézőpontból kell elkezdenünk gondolkodni arról, ahogyan az élethez, a
családunkhoz vagy akár az ismerőseinkhez viszonyulunk. Az életben
megtapasztalt egyszerű eseményektől kezdve – legyen az jó vagy rossz,
helyes vagy helytelen – a leggyönyörűbb kalandokon keresztül az emberi
szenvedés legszörnyűbb élményéig többé már semmit sem írhatunk le
azzal, hogy ez csak véletlenül történt meg. Egyértelmű, hogy a kulcs a
gyógyuláshoz, a békéhez, a jóléthez, az élményekhez, a karrierhez és az
örömöt hozó kapcsolatokhoz annak a megértése, hogy milyen mély
kapcsolatban állunk mindennel a valóságunkban.

A mátrix keresése
Emlékszem az első alkalomra, amikor ennek a kapcsolatnak a hírét
megosztottam az amerikai őslakos barátommal a kanyonból. Véletlenül
összetalálkoztunk a helyi piacon, és én szenvedélyesen elkezdtem neki
mesélni a nemrég megjelent újságcikkben olvasott információkat erről a
frissen felfedezett „új” energiamezőről, amelynek korábban még a
létezéséről sem tudtak.
– Ez az energiamező – magyaráztam lelkesen – mindent összekapcsol.
Összeköt minket a világgal, egymással és még a világegyetemmel is. Ez
pontosan az, mint amiről a múltkor beszélgettünk.
A barátom, ahogyan azt tőle már megszoktam, egy hosszú percig
hallgatott, majd nagy levegőt vett, és olyan nyíltan válaszolt, ahogy azt már
az ő esetében többször is megtapasztaltam. Őszinte volt és közvetlen.
– Szóval – kezdte – rájöttél, hogy minden kapcsolatban áll mindennel.
Az én népem már ezt mondja nagyon régen. Jó, hogy a te tudományod is
rájött!
Ha egy intelligens energiamező tényleg ilyen nagy szerepet játszik a
világegyetem működésében, akkor eddig miért nem tudtunk róla? Nemrég
hagytuk magunk mögött a 20. századot, egy olyan időszakot, amely a
történészek szerint a történelem legjelentősebb periódusa volt. Egyetlen
generáción belül rájöttünk, hogyan szabadítsuk fel az atom erejét, hogyan
tároljuk egy háztömbnyi méretű könyvtár anyagát egyetlen
számítógépchipen, valamint megtanultuk értelmezni és megváltoztatni az
élet DNS-ét. Hogyan voltunk képesek elérni ezeket a tudományos
csodákat, ugyanakkor elsiklani az egyetlen és legfontosabb felfedezés
fölött, amely hozzáférést biztosít magához a teremtés képességéhez?
Szerintem a válasz mindenki számára meglepő lesz.

Volt egy időszak a nem is olyan távoli múltunkban, amikor a tudósok oly
módon próbálták megoldani annak a rejtélyét, hogy tényleg egy intelligens
energiamező kapcsol-e össze mindent, hogy egyszer és mindenkorra ennek
a mezőnek a létezését igyekeztek bizonyítani. Annak ellenére, hogy az
elgondolás maga jó volt, több mint 100 évvel később még mindig
próbáljuk kiheverni ennek a híres elvégzett kísérletnek a részleteit. A
kísérletnek köszönhetően a 20. század nagy részében ha a tudósok csak
megemlítették az egységes energiamezőt, ami az amúgy üres térben
mindent összekapcsol, kinevették őket az tantermekben és az egyetemi
előadókban. Néhány kivételtől eltekintve az elméletet említeni sem
lehetett a komoly tudományos konferenciákon. Ez azonban nem volt
mindig így.
Annak ellenére, hogy továbbra is rejtély, hogy pontosan mi tartja össze a
világegyetemet, számtalan kísérlet történt az elnevezésére, abban a
reményben, hogy ez segíti létezésének elismerését. Például a buddhista
szútrákban Indra, a hatalmas istenség birodalmát úgy írják le, mint azt a
helyet, ahonnan a teljes világegyetemet összekapcsoló háló származik.
„Indra, a hatalmas isten messzi lakóhelyén van egy csodálatos háló, melyet
valami fortélyos alkotó úgy akasztott fel, hogy végtelen távolságra nyúlik
ki minden irányba.”17
A hopi teremtéstörténet szerint jelenlegi világunk körforgása nagyon
régen kezdődött, amikor Pókanyó felemelkedett ennek a világnak az
ürességébe. Első dolga volt megszőni azt a hálót, amely mindent
összekapcsol, és ezzel megalkotta azt a helyet, ahol a gyermekei élni fogják
az életüket.
Az ókori görögök óta azok, akik hisznek a mindent összekapcsoló
egyetemes energiamezőben, ezt egyszerűen éternek nevezik. A görög
mitológiában az éterre úgy gondoltak, mint magának a térnek az
esszenciájára, és „az istenek által belélegzett levegőként” határozták meg.
Püthagorasz és Arisztotelész is a teremtés ötödik elemének nevezték az
ismerős négy elem: a tűz, levegő, víz és föld mellett. Később az alkimisták
a világunk megnevezésére használták a görögök szavait – amely fogalom
egészen a modern tudomány születéséig fennmaradt.
A legtöbb mai tudós hagyományos szemléletének ellentmond, hogy a
történelem legnagyobb elméi közül néhányan nem csupán hittek az éter
létezésében, hanem azt egy lépéssel tovább is gondolták. Kijelentették,
miszerint az éter szükséges ahhoz, hogy a zika törvényei megfelelően
működjenek. Az 1600-as évek során Sir Isaac Newton, a modern
tudomány „atyja”, az éter szót használta egy, az egész világegyetemet átható
láthatatlan anyag megnevezésére, amely szerinte felelős mind a
gravitációért, mind a test érzékelőképességéért. Newton úgy gondolt rá,
mint egy élő lélekre, bár tudta, hogy a létezésének bizonyításához
szükséges felszerelések az ő idejében még nem állnak rendelkezésre.
Majd csak a 19. században történt meg, hogy James Clerk Maxwell, az
az ember, aki előállt az elektromágnesesség elméletével, végre tudományos
meghatározással jellemezte az összekötő étert. Úgy írta le, mint „a látható
testnél egy sokkal nomabb anyag, amely feltehetően a tér üresnek tűnő
részeit tölti ki”.18
Az elismert tudósok egy része egészen a 20. század elejéig az ókori
terminológiát használta az üres teret betöltő esszencia megnevezésére. Úgy
gondoltak az éterre, mint egy valós anyagra, amelynek konzisztenciája
valahol a zikai anyag és a tiszta energia között van. Azzal érveltek a
létezése mellett, hogy a fényhullámok egyik pontról a másikra az amúgy
üresnek tűnő térben az éteren keresztül tudnak mozogni.
„Nagy tisztelettel tekintek az éterre, ami az energiával és rezgéssel
rendelkező elektromágneses mező létezési helye lehet, és ami bizonyos
fokú szubsztancialitással is rendelkezik, bármennyire is eltér az a
közönséges anyagtól” – jelentette ki Hendrik Lorentz Nobel-díjas zikus
1906-ban.19 Lorentz egyenletei voltak azok, amelyek végül hozzásegítették
Einsteint a forradalmi relativitáselmélet kidolgozásához.
Annak ellenére, hogy az elmélete szerint nincs szükség az éterre a
világegyetemben, Einstein később is hitte, hogy idővel kiderül, miszerint
van valami, ami megmagyarázza, mi tölti ki az űrt a térben. „A tér éter
nélkül elképzelhetetlen” – mondta. Hasonlóan Lorentzhez és az ókori
görögökhöz, akik úgy gondolták, hogy a hullámok ezen az anyagon
keresztül terjednek, Einstein kijelentette, miszerint az éterre szükség van a
zika törvényeinek létezéséhez: „Egy ilyen térben (éter nélkül) nem csak
hogy nem terjedne a fény, de a hagyományos térben és időben semmi sem
létezne.”20
Míg úgy tűnt, hogy egyrészről Einstein elfogadta az éter létezésének
lehetőségét, másrészt arra gyelmeztetett, hogy nem szabad úgy gondolni
rá, mint egy szokásos értelemben vett energiára. „Az éterre nem szabad úgy
gondolni, mint olyasvalamire, ami a mérhető közeg jellegzetességeivel
rendelkezik, és mint ami az időn keresztül követhető részekből
(részecskékből) áll.”21 Ezzel azt fogalmazta meg, hogy függetlenül az éter
nem szokványos természetétől, a létezése továbbra is összeegyeztethető az
elméleteivel.
Manapság az éteri mező létezésének már az említése is képes heves
vitákat kiváltani. Általában egy füst alatt a híres kísérlet emléke is feléled,
amelynek célja a mező létezésének vagy nem létezésének egyértelmű
bizonyítása volt. Amint az igen gyakori az ilyen jellegű kutatásoknál, az
eredmény több kérdést – és ezzel együtt újabb vitát – vetett fel, mint
amennyit megválaszolt.
A történelem legnagyobb „elbukott” kísérlete
A több mint 100 évvel ezelőtt végzett éterkísérlet két kutató, Albert
Michelson és Edward Morley nevét viseli. A Michelson–Morley-kísérlet
egyetlen célja annak kiderítése volt, hogy az univerzum titokzatos étere
létezik, vagy sem. A régóta tervezett kísérlet – amellyel az 1881-ben
végzett hasonló kísérlet eredményeit akarták ellenőrizni – híre gyorsan
elterjedt tudományos körökben, és sokan megjelentek a 1887-ben a Case
Western Reserve Egyetem laboratóriumában.22 Végtére is olyan
jelentőséggel bírt, és olyan következményeket hordozhatott magában,
amelyeket a 19. század legbölcsebb elméi sem tudhattak.
A kísérlet mögötti elgondolás kétségtelenül újító jellegű volt. Ha az éter
valóban létezik, érvelt Michelson és Morley, akkor az egy energia, amely
mindenütt ott van, csendes és mozdulatlan. És ha ez igaz, akkor a Földnek
a tér ezen mezejében való áthaladásának mérhető mozgást kell végeznie.
Ahogyan képesek vagyunk érzékelni a kansasi síkságok hatalmas, arany
búzamezőin fodrozódó levegőt, az éter „szellőjét” is érzékelnünk kell.
Michelson és Morley ezt a feltételezett jelenséget éterszélnek nevezte.
Minden pilóta egyetért abban, hogy amikor egy repülőgép a légköri
áramlatokkal együtt repül, sokkal rövidebb lehet az idő, amely alatt az
egyik helyről a másikra ér. Azonban amikor a repülőgép az áramlattal
szemben repül, zord útnak néz elébe, és a szél ellenállása több órával is
meghosszabbíthatja az utat. Michelson és Morley azzal érveltek, hogy ha
egy fénysugarat lőnek ki egy időben két irányba, az időbeli különbség
alapján, amely alatt a két sugár eléri a célpontot, lehetővé teszi az éterszél
jelenlétének és áramlásának érzékelését. Bár a kísérlet jó ötlet volt, az
eredmény mindenkit meglepett.
 1. ábra Michelson és Morley úgy hitte, hogy ha az éter jelen van, a fénysugár
lassabban halad az éteri áramlatokkal (A) szemben, és gyorsabban az
áramlatokkal (B) együtt. Az 1887-ben végrehajtott kísérlet során nem találtak
éteri áramlatokat; a következtetés szerint olyan mint éter, nem létezik. Ennek
az értelmezésnek a következményei több mint 100 évig kísértették a
tudósokat. 1986-ban a Nature hírlapban megjelent egy hír egy sokkal
érzékenyebb műszerekkel elvégzett kísérlet eredményeiről. A cikk lényege:
Sikerült bemérni egy, az éter jellegzetességeivel rendelkező mezőt, amely
pontosan úgy viselkedett, ahogyan az egy évszázaddal korábbi feltételezések
szerint viselkednie kellett volna

A végeredmény szerint Michelson és Morley felszerelései nem érzékeltek

éterszelet. A szél hiányára utaló eredmények mind az 1881-es, mind az
1887-es kísérlet végeztével ugyanazt a következtetést eredményezték:
Olyan mint éter, nem létezik. Michelson a tekintélyes American Journal of
Science oldalain számolt be a történelem „legsikeresebb elbukott
kísérletéről”: „A stracionárius éteri mező hipotézise helytelennek
bizonyult, és az ezt követő szükséges következtetés szerint a hipotézis
téves.”23
A kísérlet az éter létezésének bizonyítása szempontjából nevezhető
„bukásnak”, de valójában az derült ki belőle, hogy az éteri mező esetleg
teljesen másképpen viselkedik, mint arra a tudósok eredetileg számítottak.
Csak azért, mert semmiféle mozgást nem sikerült érzékelni, még nem
jelenti azt, hogy az éter nincs ott. Az analógia erre az lehet, hogy a fejünk
fölé tartjuk az ujjunkat a szél tesztelésére: Arra következtetni, hogy a
levegő nem létezik, mert nem éreztük a szellőt, nagyjából megegyezik az
1887-es kísérletből levont következtetések mögötti gondolkodással.
Ha elfogadják ezt a kísérletet annak bizonyítékaként, hogy az éter nem
létezik, a modern tudósok ezzel azt hitetik el magukkal, hogy a dolgok
egymástól függetlenül történnek az univerzumunkban. Elfogadják, hogy
amit egy személy tesz a bolygó egyik oldalán, egyáltalán nincs befolyással a
többi területre, és nincs hatással valaki másra, aki a bolygó másik oldalán
tartózkodik. Ez a kísérlet vitatható módon egy olyan világszemlélet
alapjává vált, amely jelentős hatást gyakorol az életünkre és a Földre. Az
ilyen jellegű gondolkodás következményeképpen abban a hiszemben
kormányozzuk nemzeteinket, városainkat, teszteljük atombombáinkat és
aknázzuk ki a rendelkezésünkre álló forrásokat, hogy amit az egyik helyen
csinálunk, az sehol máshol nem érezteti hatását. 1887 óta egy teljes
civilizáció fejlődését alapoztunk arra a meggyőződésre, hogy minden
független mindentől, azonban erről az elvről a mostanában végzett
kísérletek kimutatták, hogy egyszerűen nem igaz!
Manapság, több mint 100 évvel az eredeti kísérlet után, az új kutatások
arra engednek következtetni, hogy az éter, vagy valami hozzá hasonló,
tényleg létezik – csak éppen nem abban a formában, amire Michelson és
Morley számított. Ők úgy gondolták, hogy a mező mozdulatlan, továbbá
elektromosságból és mágnesességből épül fel, ahogyan az energia 1880-as
évek közepén felfedezett más formái is. Úgy keresték az étert, ahogyan azt
az energia más megszokott formájával tették volna. Csak éppen az éter
távol áll a megszokottól.
1986-ban a Nature-ben megjelent egy szerény jelentés Special Relativity
(Különleges relativitás)24 címmel. Egy, az Egyesült Államok légiereje által
támogatott E. W. Silvertooth nevű tudós kísérletéről számol be, olyan
következtetésekkel, amelyek alapjaiban rengették meg a Michelson–
Morley kísérlet eredményét, valamint minden hiedelmünket a világgal
való kapcsolatunkról. Silvertooth valójában az 1887-es kísérletet ismételte
meg, de sokkal érzékenyebb műszerekkel. Silvertoothnak a jelentése szerint
sikerült mozgást érzékelnie az éteri mezőben. Ráadásul tökéletes
összhangban volt a Föld térbeli mozgásával, ahogyan az előre látható volt!
Ez a kísérlet, és azóta több más is, azt mutatja, hogy az éter valóban
létezik, ahogyan azt Planck 1944-ben állította.
Annak ellenére, hogy a modern kísérletek alapján a mező ott van, azt
biztosra vehetjük, hogy soha többé nem fogják ismét „éternek” nevezni.
Tudományos körökben már a szó említése maga is olyan megjegyzéseket
von maga után, mint „áltudomány” és „zagyvaság”! Ahogyan azt a 2.
fejezetben látni fogjuk, egy, a világunkat átszövő általános energiamező
létezéséről nagyon sokféleképpen vélekednek – a kísérletek, amelyek
bizonyítják a létezését, annyira újak, hogy még egy elnevezést is ki kell rá
találni. Függetlenül attól, hogy minek fogjuk nevezni, kétségtelenül van
ott valami. A világunkban és azon is túl minden létezőt összekapcsol, és
olyan területeken gyakorol ránk hatást, amelyeket még csak most kezdünk
megérteni.
Mégis ez hogy történhetett meg? Hogyan mulaszthattunk el egy ilyen
fontos, a világegyetem működésének kulcsát jelentő dolog megismerését?
A válasz erre a kérdésre annak a kutatásnak a mélyére nyúlik vissza, amely
a leghevesebb indulatokat és legintenzívebb vitákat váltotta ki az elmúlt
két évszázad legnagyobb elméi között – és amely a mai napig sem ért
véget. Ez pedig nem más, mint az, ahogyan magunkat szemléljük a
világban, továbbá ennek a nézőpontnak az értelmezése.
A kulcs az, hogy az univerzumban a mindent összekötő energia annak is
része, amit összeköt! A kísérletek szerint nem úgy kell gondolni a mezőre,
mint a mindennapi valóságtól független dologra, hanem inkább
olyasvalamire, amiből az evilági, látható világ létrejön: Olyan, mintha az
isteni mátrix takarója ráterülne az univerzumra, és helyenként „ráncok”
keletkeznének benne, amelyek sziklát, fát, bolygót vagy embert alkotnak.
Végül is ezek mind csak fodrok a mezőben, és ez a nom, ugyanakkor
erőteljes változás a gondolkodásban a kulcs ahhoz, hogy az életünkben
hozzáférjünk az isteni mátrixhoz. Ehhez azonban meg kell értenünk, miért
látják a tudósok úgy a világot ma, ahogy.

A zika rövid története: Különböző világok, különböző

szabályok
A tudomány egyszerűen egy nyelv, amellyel leírható a természet, a hozzá
fűződő kapcsolatunk és a mindenek mögött álló világegyetem. És ez csak
egy nyelv; voltak mások is (például az alkímia és a spiritualitás), amelyek
jóval a modern tudomány előtt léteztek, és bár nem voltak ki nomultnak
nevezhetőek, de kétségtelenül működtek. Mindig elképedek, amikor az
emberek megkérdezik: „Mi volt a tudomány előtt? Tudtunk egyáltalán
valamit a világról?” A válasz egy határozott igen! Nagyon sok mindent
tudtunk a világegyetemről.
Amit tudtunk, az annyira jól működött, hogy megadta az alapot az élet
eredetének, a betegségek okának és kezelésének, a Nap, a Hold és a
csillagok körforgásának megértéséhez. Annak ellenére, hogy ezt a fajta
ismeretet nem írták le a ma használatos technikai nyelven, nagyon hasznos
tudást nyújtott a dolgok működéséről és miértjéről – annyira, hogy a
civilizáció több mint 5000 évig létezett anélkül, hogy a ma ismert
tudományra szükség lett volna.
A tudomány és a tudományos korszak kezdetét az 1600-as évektől
számítjuk. Isaac Newton 1687 júliusában öntötte formába a mindennapi
világunkat körülíró matematikát Philosophiae Naturalis Principia
Mathematica (A természet lozó a matematikai alapjai) című klasszikus
munkájában.
Több mint 200 évig Newton természetre vonatkozó meg gyelései
jelentették a ma „klasszikus zika” elnevezésű tudományág alapjait.
Maxwell elektromosságra és mágnesességre vonatkozó elméleteivel az
1800-as évek végéről és Einstein relativitáselméletével az 1900-as évek
elejéről, a klasszikus zika rendkívül sikeres volt az általunk látott olyan
nagyméretű dolgok magyarázatában, amilyen a bolygók mozgása és a fáról
lehulló alma. Mindez olyan jól szolgált, hogy segítségével sikerült
kiszámítanunk a műholdak keringését, és még embert is küldtünk a
Holdra.
Azonban a 20. század elején a tudomány fejlődésével a természetnek egy
olyan pontja tárult fel, ahol Newton törvényei egyszerűen nem
működnek: ez az atom rendkívül kicsiny világa. Korábban egyszerűen nem
rendelkeztünk a szükséges technológiával, hogy bepillanthassunk a
szubatomi világba, vagy meg gyelhessük a részecskék működését egy
távoli galaxis csillagának születésekor. A tudósok mindkét tartományban –
a legkisebben és a legnagyobban is – olyan dolgokat kezdtek látni, amelyek
a hagyományos zikával megmagyarázhatatlanok. Egy újfajta zikát kellett
kifejleszteni olyan szabályokkal, amelyek magyarázatot adnak a
mindennapi világunkba nem illő kivételekre, vagyis a kvantum zika
tartományában történő dolgokra.
A kvantum zika de níciója benne foglaltatik a nevében. A kvantum „az
elektromágneses energia diszkrét mennyiségét” jelenti – vagyis
tulajdonképpen az az anyag, amelyből a világunk felépül. A
kvantum zikusok rövid időn belül rájöttek, hogy ami számunkra szilárd
világnak tűnik, az valójában távolról sem az. A következő analógia segíthet
megérteni ennek az okát.
Amikor a helyi moziban egy vászonra vetített képet látunk magunk
előtt, tudjuk, hogy amit látunk, csak illúzió. Az érzelmeinkre ható
romantika és tragédia valójában nem más, mint nagy sebességgel egymás
után felvillanó állóképek sorozata, amelyek egy folyamatos történet érzetét
adják. Bár a szemünk különálló képkockákat lát, az agyunk nonstop
mozgássá olvasztja őket.
A kvantum zikusok szerint a világunk hasonlóképpen működik. Amit
például egy vasárnap délutáni sportközvetítésben futball-touchdownként
vagy egy korcsolyázó tripla axeljeként látunk, kvantumértelemben egy sor
különálló esemény, amelyek nagyon gyorsan és közvetlenül egymás után
történnek. Hasonlóan ahhoz, ahogy az összekapcsolódó képek olyan
valóságos hatásúvá tesznek egy lmet, az életet magát is a fény „kvantának”
nevezett apró, gyors kisülései alkotják. Az élet kvantái olyan gyorsan
történnek, hogy ha csak az agyunk nem valahogy másképpen működik
(ahogyan a meditáció során), egyszerűen átlagolja az impulzusokat, és
azokból egyetlen zavartalan jelenetet hoz létre, amit mi vasárnapi
sporteseményként látunk.
Vagyis a kvantum zika annak a tudománya, ami a zikai világunk
felszíne alatt rejtőző erők nagyon kicsi méretarányában történik. A
különbség a mindennapi és a kvantumvilág működésében két irányzat
születését eredményezte a tudósok között a kortárs zika területén: a
klasszikus és a kvantumirányzatot. Mindkettőnek megvannak a maga
elméletei nézeteik alátámasztására.
A nagy kihívás ennek a két különböző gondolkodásnak az egyesítése volt
a világegyetem egyetlen szemléletmódjába – egy egységes elméletbe. Ehhez
azonban szükség van valamire, ami kitölti azt, amit mi üres térnek
gondolunk. Mi lehet az?

Az egységes elmélethez vezető hosszú út

összefoglalása
1687 – Newtoni zika: Isaac Newton közzéteszi a mozgásra vonatkozó
törvényeit, és ezzel kezdetét veszi a modern tudomány. Ez a nézet az
univerzumot egy tömeggel rendelkező rendszernek tekinti, ahol a tér és
idő abszolút.
1867 – Térelmélet- zika: James Clerk Maxwell olyan erők létezését
vetette fel, amelyeket nem lehetett Newton zikájával megmagyarázni. A
Michael Faradayjel párhuzamosan végzett kutatásának eredménye, hogy a
világegyetem nem más, mint egymásra kölcsönösen ható energiamezők
együttese.
1900 – Kvantum zika: Max Planck nyilvánosságra hozza azt az elméletét,
amely szerint a világ „kvantának” nevezett energiakisüléseiből áll. A
kvantumszinten elvégzett kísérletek szerint az anyag létezése sokkal inkább
eshetőségként és tendenciaként, mintsem abszolút dologként létezik,
vagyis a „valóság” végül is nem annyira valós vagy szilárd.
1905 – Relativitás- zika: Albert Einstein univerzumszemlélete teljesen
felforgatta a newtoni zikát. Szerinte az idő inkább relatív, mintsem
abszolút. A relativitás kulcsfontosságú pontja az, hogy a tér és az idő nem
választható szét egymástól; együtt léteznek a negyedik dimenzióként.
1970 – Húrelmélet- zika: A zikusok felfedezik, hogy az elméletekkel,
amelyek az univerzumot apró, vibráló energiahúrokként határozzák meg,
mind a kvantum-, mind a hétköznapi világ jelenségei megmagyarázhatók.
Az elméletet a tudományos világ 1984-ben fogadta el hivatalosan egy
lehetséges hídként, amellyel minden más elmélet összeköthető.
20?? – A zika új és továbbfejlesztett egyesített elmélete: Valamikor a
jövőben a zikusok meg fogják találni a módját, hogy a
kvantumuniverzum hologra kus természetű jelenségei ugyanúgy
megmagyarázhatóak legyenek, mint mindaz, amit a mindennapi
világunkban látunk. Megszövegezik az egyenleteket és egyetlen
ellentmondásmentes történetbe foglalják a magyarázatot.

Mi van a köztes térben?

A Kapcsolat című lm elején a főszereplő, Dr. Arroway (Jodie Foster)
felteszi az apjának azt a kérdést, ami az egész lm szlogenjévé vált: Egyedül
vagyunk a világegyetemben? Az apja válasza lesz a mércéje mindennek, ami
igaz az életben. Amikor a főszereplő különösen nehéz helyzetekben találja
magát: megnyíljon-e egy kapcsolatban, elhiggye-e mindazt, amit egy távoli
univerzumban átélt, ahová transzportálták, az apja szavai lesznek a vezérelv
mindabban, amit hisz. A válasz egyszerűen az, hogy ha egyedül vagyunk a
világegyetemben, akkor az elég nagy pocsékolás.
Ugyanígy hatalmas pocsékolás, ha azt hisszük, hogy a tér két dolog
között üres. A tudósok meggyőződése, hogy a kozmosz 90 százaléka
„hiányzik” és számunkra üres térnek tűnik. Ez azt jelenti, hogy az általunk
ismert teljes univerzumnak csupán 10 százalékában van valami. Tényleg
elhisszük, hogy a teremtett világ 10 százaléka minden, ami ott van? Mi van
a térben, amiről mi azt hisszük, hogy „üres”?
 Ha tényleg üres, akkor felvetődik egy nagy kérdés, amit meg kell
válaszolni: Az energiahullámok, amelyek a mobiltelefon-hívásainktól
kezdve ennek az oldalnak a szavait a szemünkig juttató visszaverődő fényig
mindent továbbítanak, hogyan jutnak el az egyik helyről a másikra?
Ahogyan a víz elviszi a fodrokat arról a helyről, ahol a kő belehullott a
tóba, valaminek lennie kell ott, ami szállítja az élet rezgését az egyik
pontról a másikra. Ahhoz, hogy ez igaz legyen, el kell vetnünk a modern
tudomány egyik alaptételét: azt a meggyőződést, hogy a tér üres.
Amikor végül majd sikerül megoldanunk annak a rejtélyét, hogy miből
épül fel a tér, hatalmas lépést tehetünk saját magunk és a körülöttünk lévő
világgal való viszonyunk megértése felé. Ez a kérdés, amint azt látni
fogjuk, ugyanolyan régi, mint mi, emberek. És a válasz, amelyet szintén
látni fogunk, talán mindvégig itt volt az orrunk előtt.
Az érzés, hogy valamiképpen kapcsolódunk az univerzumhoz, a
világunkhoz és egymáshoz, mindig is bennünk volt, az Ausztrália
sziklafalaiba vésett primitív történelemtől (ma már több mint 20 000
évesnek tartják) kezdve az ókori Egyiptomig és a délnyugat-amerikai
sziklarajzokig. Bár ez a meggyőződés manapság erősebb, mint valaha,
annak a kérdése, hogy pontosan mi ez a valami, ami összekapcsol, állandó
vita és találgatás tárgya. Ahhoz, hogy kapcsolódjunk, lennie kell
valaminek, ami összekapcsol. A költőket, lozófusokat, tudósokat és
mindenkit beleértve, aki a válaszokat a koruk által elfogadott elméletek
mögött keresték és keresik, az emberiségnek mindig is az volt az érzése,
hogy az ürességben, amit „térnek” nevezünk, van valami.
Konrad Finagle (1858–1936) zikus vetette fel a tér jelentőségére
vonatkozó nyilvánvaló kérdést: „Gondoljunk csak bele, mi történne, ha
kivennénk a teret az anyag közül. Az univerzumban minden összeugrana
egyetlen volumenné, amely nem lenne nagyobb egy porszemnél. (…) A
tér az, amely meggátolja, hogy minden ugyanazon a helyen legyen.”25 Az
újító antropológus Louis Leakey egyszer azt mondta, hogy „anélkül, hogy
megértenénk, hogy kik vagyunk, nem tudunk igazából fejlődni”.
Szerintem ebben a kijelentésben nagyon sok igazság van. Az, ahogyan a
múltban magunkat láttuk, elég jól működött ahhoz, hogy eljussunk idáig,
ahol ma tartunk. Most azonban eljött az ideje, hogy utat nyissunk egy új
szemléletmódhoz, amely egy még nagyobb lehetőséget tenne elérhetővé
számunkra. Annak megértésében, hogy kik vagyunk, és hogyan működik a
világegyetem, talán a legnagyobb gátló tényező annak elfogadása volt,
hogy a térben egy intelligens erő létezik, és mi részei vagyunk ennek a
térnek.
A 20. században a modern tudomány felfedezte, hogy mi van az üres
térben: egy energiamező, amely különbözik az energia minden más
formájától. Ahogyan Indra hálója és Newton étere sugallja, úgy tűnik, ez
az energia mindenütt ott van, mindig, és létezik az idők kezdete óta.
Albert Einstein egy 1928-as tanulmányában azt írta, hogy „az általános
relativitáselmélet szerint a tér éter nélkül elképzelhetetlen; ugyanis az ilyen
térben nemcsak a fény terjedése lenne elképzelhetetlen, de a mértékadó tér
létezése sem lenne lehetséges”.26
Max Planck kijelentette, miszerint a mező létezése arra enged
következtetni, hogy zikai világunk létezéséért az intelligencia a felelős.
„Azt kell feltételeznünk, hogy e mögött az erő mögött (amit mi anyagként
látunk) van egy tudatos és intelligens Elme.” Majd összefoglalta: „Ez az
Elme nem más, mint a látható anyagot létrehozó mátrix” (zárójelek és dőlt
betűk az írótól).27

Einstein oroszlánjának a farka

Akár a távoli csillagok és galaxisok közötti kozmikus hasadékról beszélünk,
akár a mikrotérről az atomot alkotó energiasávok között, általában üresnek
érzékeljük a dolgok közötti teret. Amikor azt mondjuk, hogy valami
„üres”, úgy értjük, hogy semmi – abszolút semmi – nem létezik ott.
Kétségtelen, hogy a tapasztalatlan szem számára az, amit „térnek”
nevezünk, tényleg üresnek tűnik. Azonban valójában mennyi lehet üres?
Ha mélyebben belegondolunk, milyen lenne egy olyan világban élni, ahol
az anyag közötti térben tényleg nincsen semmi? Először is tudjuk, hogy
ilyen helyet találni a világegyetemben egy okból minden bizonnyal
lehetetlen: Ahogy a mondás szól, a természet irtózik az űrtől. Ha
valamilyen varázslatnak köszönhetően mégis elutazhatnánk egy ilyen
helyre, milyen lenne ott az élet?
Először is, ez egy nagyon sötét hely lenne. Annak ellenére, hogy „be”
tudnánk kapcsolni az elemlámpánkat, a világítás sehová sem tudna eljutni,
mivel nem lenne semmi, amin keresztül a fényhullámok áthaladnának.
Olyan lenne, mintha bedobnánk egy követ egy kiszáradt tóba és várnánk a
hullámokat a felszínen. A kő leesne a fenékre, akár ott a víz, akár nincs, de
nem lennének hullámok, mivel a fodrozódásnak, amely normális esetben a
becsapódás pontjától sugár alakban szétágazna, nem lenne közege,
amelyen áthatolhatna.
És ugyanezért a mi feltételezett világunk nagyon csendes lenne. A
hangnak szintén valamiféle közegen kell áthaladnia, hogy fenntartsa
magát. Valójában, amennyire ma tudjuk, szinte semmiféle energia – a szél
mozgásától kezdve a Nap hőjéig – nem létezhetne, mert az elektromos,
mágneses és sugármezőnek – és még a gravitációs mezőnek is – más
jelentése lenne egy olyan világban, ahol a térben tényleg nincsen semmi.
Szerencsére nem kell azon töprengenünk, hogy milyen lenne egy ilyen
világ, mivel a minket körülvevő tér mindennek nevezhető, de üresnek
nem. Függetlenül attól, hogy minek nevezzük, vagy a tudomány és vallás
miképpen de niálja, az egyértelmű, hogy van egy mező vagy jelenlét a
„nagy hálóban”, amely összeköt mindent, és hozzákapcsol egy nagyobb
világ hatalmasabb erejéhez.
A 20. század elején Einstein említést tett egy szerinte létező rejtélyes
erőről abban a világban, amelyet mi világegyetemként látunk magunk
körül. „A természet csupán az oroszlán farkát mutatja meg nekünk”,
jelentette ki, arra utalva ezzel, hogy valami több van ott, azon a helyen,
amit mi valóságként érzékelünk, még akkor is, ha nem látjuk azt a sajátos
kozmikus kilátást biztosító pontunkról. Einstein, az ő
univerzumszemléletére jellemző hozzáértéssel és ékesszólással kidolgozott
egy analógiát a kozmoszra: „Nem kétlem, hogy az oroszlán is hozzátartozik
(a farkához), annak ellenére, hogy hatalmas termete miatt nem képes
azonnal felfedni magát.”28 Későbbi írásaiban Einstein azt fejtegette, hogy
függetlenül attól, kik vagyunk, vagy mi a szerepünk az univerzumban,
mind alárendeltjei vagyunk egy hatalmasabb erőnek: „Emberek, növények
vagy kozmikus por – mindannyian egy távoli, láthatatlan furulyás rejtélyes
muzsikájára táncolunk.”29
A teremtés mögött álló intelligenciára vonatkozó kijelentésével Planck
meghatározta Einstein oroszlánjának az erejét. Ezzel olyan vita lángját
lobbantotta fel, amely manapság nagyobb hévvel tombol, mint valaha.
Ennek közepén az arra vonatkozó régi kérdés, hogy miből épül fel a
világunk (és az univerzum realitása) egyenesen kirepült az ablakon! Több
mint egy fél évszázaddal ezelőtt a kvantumelmélet atyja azt mondta, hogy
minden egy nagyon is valóságos, bár nem megszokott energián keresztül
kapcsolódik egymáshoz.

Kapcsolódás a forrásnál: kvantum-összefonódás

Amióta Planck előállt a kvantum zikai egyenleteivel a 20. század elején,
nagyon sok elmélet született és számos kísérlet történt, amelyek mind
pontosan bizonyítják ezt a nézetet.
 A világegyetem legkisebb szintjén az atomok és szubatomi részecskék
úgy viselkednek, mintha kapcsolatban állnának egymással. A probléma
azonban az, hogy a tudósok nem tudják hogyan, vagy hogy az ilyen
kicsiny szinten vizsgált viselkedésnek van-e hatása a mi mindennapi
életünk realitásaira. Ha igen, akkor a felfedezések alapján a tudományos-
fantasztikus irodalom elképesztő technológiái hamarosan valóságossá
válhatnak a mi világunkban is!
2004-ben német, kínai és osztrák zikusok olyan tanulmányokat
jelentettek meg, amelyek sokkal inkább látomásokra emlékeztettek,
mintsem tudományos kísérletekre. A Nature-ben a kutatók nyilvánosságra
hozták az első dokumentált vizsgálat leírását egy nem meghatározott úti
céllal végzett teleportációról – egy részecske kvantuminformációjának
(energetikai tervrajzának) különböző helyekre való elküldése ugyanabban
az időben.30 Más szóval az eljárás olyan, mint „egy dokumentum egyidejű
faxolása és megsemmisítése”.31
A többi kísérlet is legalább ennyire hihetetlennek tűnő eredményt
hozott, például részecskéket „sugároztak” egyik helyről a másikra és vissza.
Bármennyire is eltérőnek tűnnek ezek a kísérletek a többitől, mindegyik
rendelkezik egy közös nevezővel, ami egy még sokkal nagyobb jelentőséget
sejtet. Ahhoz, hogy ezek a kísérletek úgy működjenek, ahogyan működtek,
lennie kell egy közegnek – más szóval valaminek, amin keresztül a
részecskék mozognak. És itt rejlik a jelenkor legnagyobb rejtélye, mivel a
hagyományos zika szerint ez a köztes közeg nem létezik.
1997-ben a tudományos folyóiratok világszerte valami olyasminek az
eredményét hozták nyilvánosságra, aminek a hagyományokhoz ragaszkodó
zikusok szerint nem lett volna szabad megtörténnie. A több mint 40
ország 3400 újságírójának, tanárának, tudósának és mérnökének hírül
adott kísérletet a svájci Genfben végezték el egy olyan anyaggal, amelyből
a világunk felépül – ez a fény egy foton nevű részecskéje –, és ez a kísérlet
azóta is folyamatosan rengeti a konvencionális tudomány alapjait.32
A tudósok két különálló részre hasítottak egy fotont, egy egyforma
tulajdonsággal rendelkező „ikerpárt” hozva létre. Majd egy külön erre a
célra kifejlesztett eszközzel a két részecskét kilőtték két különböző irányba.
Az ikreket egy speciális tervezésű kamrába helyezték két üvegszálas
vezetékkel, olyanokkal, amilyenek a telefonhívásokat is továbbítják. A
vezetékek a kamrától két irányba indultak el, mindkettő 11 kilométer
hosszú volt. Mire mindkét iker elérte a célt, már 22 kilométer választotta
el őket egymástól. Az útjuk végén az ikrek kénytelenek voltak „választani”
két véletlenszerű irány között, amelyek minden tekintetben egyformák
voltak.
Ami annyira érdekessé teszi a kísérletet, az az, hogy amikor az
ikerrészecskék elérték a helyet, ahol választaniuk kellett egyik vagy másik
útvonal között, mindketten pontosan ugyanazt választották, és minden
alkalommal ugyanazon az útvonalon mozogtak. Az eredmény mindig
ugyanaz volt, akárhányszor végezték is el a kísérletet.
Annak ellenére, hogy a konvencionális tudomány leszögezi, hogy az
ikrek különállóak és nem kommunikálnak egymással, mégis úgy
viselkednek, mintha kapcsolatban állnának egymással! A zikusok ezt a
rejtélyes kapcsolatot „kvantum-összefonódásnak” nevezik. A projekt
vezetője, Nicholas Gisin, a következőképpen nyilatkozott a kísérletről:
„Ami fantasztikus az egészben, hogy az összefonódott fotonok egyetlen
egészet alkotnak. Ha az ikerfotonok földrajzilag távol is vannak egymástól,
ha az egyikük megváltozik, a másik foton automatikusan ugyanazon a
változáson megy keresztül.”33
A hagyományos zika történetében abszolút semmi sincsen, ami
megmagyarázná a kísérlet eredményét. Ennek ellenére újra és újra
találkozunk ezzel a jelenséggel a Gisinéhez hasonló kísérletekben. Dr.
Raymond Chiao, a berkeley-i Kaliforniai Egyetem tudósa, a következőt
mondta a gen kísérletekről: „Ez a kvantummechanika egyik legnagyobb
rejtélye. A kapcsolat a természet ténye, amit kísérletek igazoltak, de
józanul megmagyarázni nagyon nehéz.”34
Ezek a kutatások azért annyira fontosak számunkra, mert a
hagyományokhoz ragaszkodó tudósok azt próbálja velünk elhitetni, hogy
lehetetlen, hogy ezek a fotonok kommunikáljanak egymással – az ő
válaszaik függetlenek és nem állnak egymással összefüggésben. Eddig úgy
hittük, hogy ha a zikai tárgyak ebben a világban különállóak, akkor
tényleg különállóak a szó minden értelmében. A fotonok azonban valami
ettől teljesen eltérőt mutattak.
Még jóval az 1997-es kísérlet lebonyolítása előtt Einstein úgy magyarázta
az ilyen eredményt hozó jelenséget, mint „kísértő akció a távolból”.
Korunk tudósai szerint ezek a nem konvencionális eredmények olyan
tulajdonságok, amelyek csak a kvantumbirodalomban fordulnak elő, és
„kvantumos furcsaságnak” tekintik őket.
A fotonok közötti kapcsolat olyan tökéletes volt, hogy úgy tűnt, csak az
adott pillanatban valósulhat meg. Miután ezt felismerték a fotonok kicsiny
méretében, rájöttek, hogy ugyanez létezik a természet más helyein is,
például a galaxisok több fényévnyi távolságában is. „Elviekben mindegy,
hogy amikor az ikerrészecskék között fellép a kölcsönösségi kapcsolat,
akkor néhány méternyire vannak egymástól vagy egy egész
univerzumnyira” – mondja Gisin. Miért? Mi köt össze két fényrészecskét
vagy két galaxist olyan szinten, hogy az egyik változása azonnal
megtörténjék a másikban? Mi az, ami a szemünk elé tárult a világ
működéséről, és amit a múltbéli kísérletekben elszalasztottunk?
A kérdés megválaszolásához előbb meg kell értenünk, hogy honnan
származik az isteni mátrix. És ehhez tennünk kell hátrafelé egy lépést – egy
nagy lépést – ahhoz az időhöz, ami a nyugati tudósok szerint
mindennek…, vagy legalábbis az általunk ismert világegyetemnek a
kezdete.

A mátrix eredete
A mérvadó tudósok ma úgy hiszi, hogy az univerzumunk ezelőtt 13 és 20
milliárd év között keletkezett valamikor egy hatalmas robbanással, amilyen
sem korábban, sem azóta nem történt. Annak ellenére, hogy a keletkezés
pontos idejével és azzal kapcsolatban, hogy egy vagy több robbanás
történt-e, nézeteltérések vannak, abban mindenki egyetért, hogy a
világegyetemünk hosszú idővel ezelőtt egy hatalmas energiafelszabadulással
kezdődött. 1951-ben Fred Hoyle csillagász új elnevezést talált ki erre a
megfejthetetlenül rejtélyes robbanásra, amit azóta is használnak: ez a „nagy
bumm”.
A tudósok szerint a másodperc törtrészével az ősrobbanás előtt a
világegyetemünk még sokkal, sokkal kisebb volt, mint ma. Számítógépes
modellek szerint valójában annyira kicsi volt, hogy egy apró golyónyi
méretre volt szorosan összepréselődve. Ha eltávolítjuk az összes „üres” tért
abból, amit ma világegyetemként látunk, ez a golyó nagyjából egyetlen
borsószem méretű lehetett!
Bár kicsi volt, de távolról sem hideg. A modellek szerint a hőmérséklet
abban a tömör borsószemben 18 milliárd millió millió millió Fahrenheit
fok volt – sokkal forróbb, mint a Nap jelenlegi hőmérséklete. A
szimulációk azt mutatják, hogy az ősrobbanást követően a hőmérséklet a
másodperc törtrésze alatt a kellemes 18 milliárd fokra esett vissza, és új
világegyetemünk születése ekkor már folyamatban volt.
Amint az ősrobbanás ereje belehasított az ürességbe, sokkal több
mindent vitt magával, mint hőt és fényt, ahogyan azt gondolnánk. A hő és
a fény mellett egy energiaminta is belerobbant az ürességbe, amely a
lenyomata volt mindennek, ami most van, és ami valaha is lehet. Ez a
minta a témája az ókori mitológiának, kortalan tanoknak és misztikus
bölcsességeknek. Olyan elnevezésekkel, amelyek a buddhista szútrákban
megjelenő Indra és a hopi hagyományokban élő Pókanyó „hálója”, ennek a
mintázatnak a visszhangja a mai napig fennmaradt.
Ez az energiaháló az, ami folyamatosan terjed a világegyetemben, mint
minden dolog kvantumesszenciája, beleértve minket és a környezetünket
is. Ez az az energia, amely isteni mátrixként összeköti mindnyájunk életét.
Ugyanakkor ez az az esszencia, amely sokdimenziós tükör lévén saját
világunk formájában visszavetíti mindazt, amit az érzelmeinkben és
hiedelmeinkben megteremtünk. (Lásd III. rész.)
Hogyan lehetünk ennyire biztosak benne, hogy a világegyetemben
minden összekapcsolódik? Ahhoz, hogy megválaszoljuk ezt a kérdést,
térjünk vissza az ősrobbanáshoz és Gen Egyetem előző részben tárgyalt
kísérletéhez. Bármennyire is eltérőnek tűnnek egymástól, van bennük egy
nom hasonlóság: A vizsgált kapcsolat mindkettőben két valami között áll
fenn, amik korábban zikailag is összekapcsolódtak. A kísérlet esetében
egyetlen kettéhasított fotonból lett két részecske, aminek célja annak
biztosítása volt, hogy mindketten minden tekintetben teljesen egyformák
legyenek. A foton és az ősrobbanás részecskéi egykor zikailag is egymás
részei voltak, és ez a tény a magyarázat a közöttük fennálló kapcsolatra.
Úgy tűnik, hogy ha valamik egyszer egyek voltak, akkor örökre
kapcsolatban is maradnak, függetlenül attól, hogy zikailag ténylegesen
össze vannak-e kapcsolódva, vagy sem.

4. kulcs: Ha valamik egyszer egyek voltak, akkor örökre

kapcsolatban is maradnak, függetlenül attól, hogy zikailag össze
vannak-e kapcsolódva, vagy sem.

Ez az egyik kulcsfontosságú szempont egy nagyon fontos magyarázathoz,

amely fölött gyakran átsiklunk. Bármilyen hatalmasnak tűnik is most a
világegyetem, és több milliárd fényévre van szükség ahhoz, hogy a
legtávolabbi csillagok fénye elérjen hozzánk, egykor az univerzum minden
anyaga egyetlen apró gömbbe volt összepréselve. A kompressziónak ebben
az elképzelhetetlen állapotában zikailag minden összeforrott állapotban
volt. Ahogy az ősrobbanás energiája tágítani kezdte az univerzumot, az
anyag részecskéi egyre távolabb kerültek és kerülnek egymástól.
A kísérlet arra enged következtetni, hogy függetlenül a két dolgot
elválasztó távolságtól, ha egyszer valamikor összekapcsolódtak, egyek
voltak, akkor örökre kapcsolatban is maradnak egymással. Minden okunk
megvan azt hinni, hogy az összefonódás állapota, amely összekapcsolja a
szétválasztott részecskéket, érvényes az univerzum minden anyagára,
amelyek az ősrobbanás előtt még egyben voltak. Vagyis gyakorlatilag
minden, ami valamikor 13 és 20 milliárd évvel ezelőtti borsó nagyságú
kozmoszunkban egyben volt, ma is kapcsolatban van! És ez, a kapcsolatot
fenntartó energia az, amit Planck minden anyag „mátrixának” nevezett.
Manapság a modern tudomány nomított Planck mátrixának az
értelmezésén, úgy határozva meg azt, mint az energia egy formája, amely
mindenhol ott volt és van, amióta az idő elkezdődött az ősrobbanással.
Ennek a mezőnek a létezése három elvet foglal magába, amelyek közvetlen
hatással vannak arra, ahogyan élünk, mindenre, amit teszünk, amiben
hiszünk, és még arra is, ahogyan életünk napjaival kapcsolatban érezzük
magunkat. Ezek az elvek kétségkívül közvetlenül ellentmondanak sok jól
megalapozott elképzelésnek mind a tudomány, mind a spiritualitás terén.
Ugyanakkor pontosan ezek az elvek azok, amelyek ajtót nyitnak ahhoz,
hogy a világunkat és az életünket másképpen, életigenléssel szemléljük:

1. Az első elv azt sugallja, hogy mivel minden az isteni mátrixon

belül létezik, minden kapcsolatban áll mindennel. Ha ez így van,
akkor amit az életünk egyik szakaszában teszünk, annak hatással
és befolyással kell lennie a többi részére is.
2. A második elv azt mondja, hogy az isteni mátrix hologra kus –
ami azt jelenti, hogy a mezőnek minden része tartalmaz mindent,
ami a mezőben van. Mivel úgy tartják, hogy maga a tudat is
hologra kus, ez azt jelenti, hogy például a nappaliban elmondott
ima, már létezik, és ott van a szeretteinkkel azon a helyen, ahová
szánjuk. Más szóval nem kell sehová küldeni az imát, mert az már
úgyis ott van mindenhol.
3. A harmadik elv azt foglalja magában, hogy a múlt, a jelen és a
jövő szorosan kapcsolódnak egymáshoz. A mátrix a tároló, amely
magában foglalja az időt, folytonosságot biztosítva jelenünk
választásai és jövőnk eseményei között.

Függetlenül attól, hogyan nevezzük, vagy a tudomány és vallás miképpen

határozza meg, egyértelmű, hogy valami van ott kint – egy erő, egy mező,
egy jelen –, ez nem más, mint a nagy „háló”, amely összekapcsol minket,
embereket egymással, a világunkkal és egy hatalmasabb erővel.
Ha igazán képesek vagyunk megragadni azt, amit a három elv mond
számunkra az egymáshoz fűződő kapcsolatunkról, az univerzumról és
magunkról, akkor életünk eseményei teljesen más értelmet fognak nyerni.
Áldozat helyett részesei leszünk azoknak az erőknek, amelyeket nem
látunk és nem értünk. Ez az a hely, ahol a lehetőségek tényleg megnyílnak
előttünk.
13. Dean Radin kommentárja a 2004-es Suspect Zero (Zéró gyanúsított) című, E. Elias
Merhige által rendezett (Paramount Studios, DVD megjelenés 2005 áprilisa) mozi lm
producereivel. A lm eseményei a távolbalátás képessége köré épülnek fel bűnügyi
nyomozás céljából. Radin 15 éven keresztül a pszi-jelenséggel kapcsolatos kísérleti
jellegű kutatásokban vesz részt egyetemi körökben és az ipar területén, többek között a
Princeton Egyetemen, az Edinburghi Egyetemen, a Nevada Egyetemen és az SRI
Internationalnél. Amikor a lm játszódik, akkor éppen a Noetic Sciencesnél
(Parapszichológiai Kutatóintézet) dolgozik, ahol a cél „a tudatosság határainak
vizsgálata személyes, szociális és globális változások céljából”.
14. Neville, e Law and the Promise (marina del Rey, CA: DeVorss, 1961): 9. oldal
15. Ugyanott, 44. oldal
16. e Expanded Quotable Einstein, (Idézetek Einsteintől, Alexandra kiadó, 2000, Pécs)
17. Francis Harold Cook, Hua-yen Buddhism: e Jewel Net of Indra (University Park,
PA: Pennsylvania State University Press, 1977): 2. oldal
18. James Clerk Maxwell, az elektromágneses elv „szülőatyja”. Ez az idézet szerepel annak
a cikknek az elején, amit Maxwell a Cambridge University Press által 1890-ben
kibocsátott, az Encyclopedia Britannica kilencedik kiadásának alkalmából írt az éteri
mezőről. www.mathpages.com/home/kmath322/kmath322.htm.
19. Hendrik Lorentz 1906-ban elhangzott kijelentése, amely az éteri mezőről szóló online
gyűjteményben is megjelent. A gyűjtemény címe: Physics – On Absolute Space (Aether,
Ether, Akasa) and Its Properties as an In nite Eternal Continous Wave Medium.
www.spaceandmotion.com/Physics-Space-Aether-Ether.htm.
20. Elhangzott Albert Einstein 1928-ban tartott egyik előadásában. Ugyanott.
21. Ugyanott
22. A. A. Michelson, „ e Relative Motion of the Earth and the Luminiferous Ether,”
American Journal of Science, vol. 22 (1881): 120–129. oldal
23. A. A. Michelson és Edward W. Morley, „On the Relative Motion of the Earth and
the Luminiferous Ether,” American Journal of Science, vol. 34 (1887): 334–345. oldal
24. E. W. Silvertooth, „Special Relativity,” Nature, vol. 322 (1986 augusztus 14): 590.
oldal
25. Konrad Finagle, What’s the Void? (Barney Noble, 1898) [Excerpts reprinted in D. E.
Simanek and J. C. Holden, Science Askew (Boca Raton, FL: Institute of Physics
Publishing, 2002]. www.lhup.edu/_dsimanek/cutting/grav.htm.
26. Elhangzott Albert Einstein egyik 1928-ban elhangzott előadásában. Physics – On
Absolute Space (Aether, Ether, Akasa) and Its Properties as an In nite Eternal Continous
Wave Medium.
27. Max Planck egyik 1944-es, Firenzében tartott előadásából: „Das Wesen der Materie”
( e Essence/Nature/Character of Matter). Forrás: Archiv zur Geschichte der Max-
Planc-Gesselschaft, Abt. Va, Rep. 11 Planck, nr. 1797.
Itt következik egy rész az előadás szövegéből eredeti német nyelven, amit
a fordítás követ.
Eredeti német szöveg: „Als Physiker, der sein ganzes Leben der nüchternen Wissenchaft,
der Erforschung der Materie widmete, bin ich sicher von dem Verdacht frei, für einen
Schwarmgeist gehalten zu werden. Und so sage ich nach meinen Erforschungen des
Atoms dieses: Es gibt keine Materie an sich. Alle Materie entsteht und besteht nur durch
eine Kraft, welche die Atomteilichen in Schwingung bringt und sie zum winzigsten
Sonnensystem des Alls zusammenhält. Da es im ganzen Weltall aber weder eine
intelligente Kraft noch eine ewige Kraft gibt – es ist der Menschheit nicht gelungen, das
heißersehnte Perpetuum mobile zu er nden – so müssen wir hinter dieser Kraft einen
bewußten intelligenten Geist annehmen. Dieser Geist ist der Urgrund aller Materie.”
Magyar változat: „Fizikusként, azaz olyan emberként, aki egész életét a legjózanabb
tudománynak, az anyag tanulmányozásának szentelte, kutatásaim eredményeképpen a
következőket mondhatom el az atomról: Olyan mint anyag, nem létezik! Minden anyag
egy erőnek köszönhetően jön létre és létezik, amely egy atom részecskéit rezgésbe hozza,
és az atomnak ezt a miniatűr naprendszerét összetartja… E mögött az erő mögött egy
tudatos és intelligens Elme létezését kell feltételeznünk. Ez az Elme minden anyag
mátrixa.”
28. Michio Kaku zikus idézete Albert Einsteintől egy online cikkben: , „M- eory: e
Mother of all Superstrings: An Introduction to M- eory” (2005).
www.mkaku.org/article-mtheory.htm.
29. e Expanded Quotable Einstein, (Idézetek Einsteintől, Alexandra kiadó, 2000, Pécs)
30. Zhi Zhao, Yu-Ao Chen, An-Ning Zhang, Tao Yang, Hans J. Briegel, és Jian-Wei Pan,
„Experimental Demonstration of Five-photon entanglement and Open-destination
Teleportation,” Nature, vol. 430 (2004): 54. oldal
31. Eric Smalley, „Five Photons Linked,” Technology Research News
(augusztus/szeptember 2004).
www.trnmag.com/Stories/2004/082504/Five_photons_linked_082504.html.
32. Malcolm W. Browne, „Signal Travels Farther and Faster an Light,” omas
Je erson National Accelerator Facility (Newport News, VA) online újság (1997, július
22) www.cebaf.gov/news/internet/1997/spooky.html.
33. A project vezetőjétől, Nicholas Gisin professzortól, a kísérlet leírásáról szóló
beszámolóból kiemelt idézet. „Geneva University Development in Photon
Entanglement for Enhanced Encryption Security and Quantum Computers” (2000).
www.geneva.ch/Entanglement.htm.
34. Malcolm W. Browne, „Signal Travels Farther and Faster an Light.”
 2. fejezet

Paradigmaváltás:
Kísérletek, amelyek mindent
megváltoztatnak

„Mindent egy egyszerű ideára kell alapozni. Ha végül

sikerül felfedezni, olyan lenyűgöző, olyan gyönyörű
lesz, hogy azt fogjuk mondani egymásnak, igen,
hogyan is lehetett volna valami más.”
–J W (1911– 8)

„Az ember kétféle módon tévedhet. Elhiheti azt, ami

nem igaz, vagy vonakodhat elhinni azt, ami igaz.”
(Makra Júlia fordítása)
–S K (1813–1855)

A reggeli nap első sugarai hosszú árnyékot vetettek a Sangre de Cristo-

hegység (Krisztus vére) mögül, amelynek csúcsai keleten emelkedtek
mögöttünk. Megbeszéltük a barátommal, Josephfel (ez nem az igazi neve),
hogy találkozunk a völgyben, ahol sétálunk, beszélgetünk és élvezzük a
reggelt. Ahogy ott álltunk a hatalmas földterület peremén, amely összeköti
Új-Mexikó északi részét Dél-Coloradóval, hosszú mérföldekre elláttunk a
mezőkön, amelyek elválasztottak minket a földben futó hatalmas
hasadéktól, a Rio Grande-szurdok, ahol a Rio Grande folyó folyik. Ezen a
reggelen különös illatok szálltak a levegőben, és ahogy megkezdtük
sétánkat, Joseph a környék növényzetéről kezdett mesélni.
– Az egész terület – kezdte –, ameddig a szem ellát, egyetlen növényként
él együtt.
 Leheletének melege összekeveredett a csípős reggeli levegővel, és ahogy a
szavakat formálta, apró párafelhők lebegtek körülötte néhány
másodpercig.
– Ebben a völgyben nagyon sok bokor van – folytatta –, és egy
számunkra láthatatlan gyökérrendszeren keresztül minden növény
kapcsolódik a többiekhez. Annak ellenére, hogy rejtve vannak a szemünk
elől a földben, a gyökerek léteznek: az egész mező egyetlen hatalmas
zsályacsalád. És ahogyan minden család esetében, az egyik tag által átélt
élményeket valamilyen szinten a többiek is érzékelik.
Elgondolkodtam azon, amit Joseph mondott. Milyen csodálatos
metaforája ez annak, ahogyan mi is kapcsolódunk egymáshoz és a
körülöttünk lévő világhoz. Nekünk sokáig azt tanították, hogy függetlenek
vagyunk egymástól, a világunktól és mindentől, ami benne történik.
Ebben a hitben elszigeteltnek, magányosnak érezzük magunkat, és néha
erőtlennek ahhoz, hogy változtassunk mindazon, ami fájdalmat okoz
nekünk és szenvedést másoknak. A helyzet ellentmondásossága, hogy
elárasztanak önsegítő könyvekkel és előadásokkal, amelyek a
kapcsolatokról és a tudatunk erejéről szólnak, és arról, hogy az emberiség
valójában egyetlen nagy, becses család.
Miközben Josephet hallgattam, önkéntelenül is Rúmi szavai jutottak
eszembe, amellyel a helyzetünket írta le. „Milyen különös lények vagyunk!
– mondta a költő. – A pokol legsötétebb mélyén ülve a halhatatlanságtól
félünk.”35
Pontosan, gondoltam. Nemcsak, hogy ennek a mezőnek a növényei
kapcsolódnak egymáshoz, de együtt olyan erővel rendelkeznek, amely sokkal
nagyobb, mint amekkorát egyenként birtokolnának. Például a völgy minden
egyes bokra csak a körülötte lévő kicsiny földterületre van hatással. Adjunk
azonban össze több százezret belőlük, és olyan erővel állunk szemben,
amelyet már nem lehet gyelmen kívül hagyni! Együtt képesek
megváltoztatni a talaj pH-ját úgy, hogy biztosítani tudják a túlélésüket.
Eközben létezésük mellékterméke – az oxigén – hozzájárul a mi
túlélésünkhöz. Ezek a növények egységes családként képesek
megváltoztatni a világukat.
Valójában több közös van bennünk és az Új-Mexikó völgyében élő
zsályában, mint gondolnánk. Ahogyan a növények rendelkeznek a
képességgel, hogy egyenként és együttesen is megváltoztassák a világukat,
ugyanúgy nekünk is megadatott ez a képesség.
A manapság az e témában végzett egyre növekvő számú kutatások azt
mutatják, hogy mi, emberek, többek vagyunk, mint kozmikus későn
érkezők, akik egyszerűen csak áthaladnak a hosszú idővel ezelőtt
megszületett univerzumon. A kísérleti eredmények arra a következtetésre
vezetnek, hogy valójában menet közben alkotjuk a világegyetemet, és
hozzáadunk ahhoz, ami már eleve létezik! Más szóval: egyszerre vagyunk az
energia, amely teremti a kozmoszt, és a lények, akik megtapasztalják azt,
amit teremtünk. Ez azért lehetséges, mert mi vagyunk a tudat, és a tudat
ugyanabból az „anyagból” áll, amelyből az univerzum felépül.
Ez a lényege a kvantumelméletnek, amely annyira felzaklatta Einsteint.
Élete végéig ragaszkodott ahhoz a meggyőződéséhez, hogy az univerzum
tőlünk függetlenül létezik. A világra gyakorolt hatásunkra vonatkozó
analógiákra és kísérletekre, amelyek azt mutatták, hogy a meg gyelés alatt
álló anyag megváltozik, egyszerűen így reagált: „Szeretem azt gondolni,
hogy a Hold ott van, még akkor is, ha nem nézek rá.”36
Bár teljesen még nem értjük a teremtésre vonatkozó pontos szerepünket,
a kvantumtartományban végzett kísérletek egyértelműen azt mutatják,
hogy a tudat közvetlen hatással van a teremtés legkisebb részecskéjére is. És
a tudat forrása mi vagyunk. Talán John Wheeler, a Princetoni Egyetem
emeritus professzora, aki Einstein kollégája volt, foglalta össze a legjobban
a csak nemrégen megértett szerepünket.
Wheelert ahhoz a feltételezéshez vezették a kutatásai, hogy esetleg egy
olyan világban élünk, amelyet maga a tudat teremtett – ezt a folyamatot
részvételi univerzumnak nevezte. „Ennek [a részvételi univerzumnak]
megfelelően – mondja Wheeler – el sem tudunk képzelni egy olyan
univerzumot, amely valahol, az idő valamennyi részéig ne tartalmazott
volna meg gyelőket, mivel már eleve az univerzumot felépítő anyag
létrejötte a meg gyelő-részvétel függvénye.”37 A kvantum-elméletnek is
ajánl egy megközelítési pontot: „Egyetlen alapvető jelenség sem nevezhető
jelenségnek, amíg az nem meg gyelt (vagy bejegyzett) jelenség.”38

A tér maga a mátrix

Ha az „univerzum építőanyaga” meg gyelésből és részvételből áll – a mi
meg gyelésünkből és a mi részvételünkből –, mi az az anyag, amit
létrehozunk? Ahhoz, hogy valamit létrehozzunk, először is lennie kell ott
valaminek, amiből építkezhetünk, valami formálható anyagnak, ami olyan
az univerzumnak, mint egy gyurma. Miből épül fel az univerzum, a
bolygók és a testünk? Hogyan illeszkedik minden össze? Tényleg bármit
irányíthatunk?
 Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásához túl kell lépnünk a
hagyományos tudásunk – tudomány, vallás és spiritualitás – határain, és
össze kell gyúrni őket egy magasabb szintű bölcsességgé. Ez az a pont, ahol
az isteni mátrix belép a képbe. Nem arról van szó, hogy csupán valami
kicsiny szerepet játszik az univerzum melléktermékében, vagy egyszerűen
része a teremtésnek; a mátrix maga a teremtés. Egyszerre az anyag,
amelyből minden felépül, és egyben minden teremtett dolog tárolója is.
Amikor így gondolok a mátrixra, mindig eszembe jut, ahogyan Joel
Primack, a Santa Cruz-i Kaliforniai Egyetem kozmológusa fogalmazta
meg azt a pillanatot, amikor a világ születése kezdetét vette. Ahelyett, hogy
egy meghatározott helyen történt ősrobbanásról beszélt volna, amire egy
tipikus robbanás esetében számítanánk, Primack azt mondta, hogy „az
ősrobbanás nem valahol a térben történt; betöltötte az egész teret”.39 Az
ősrobbanás maga volt a tér, és egy újfajta energiaként robbant fel. Ahogyan
a világegyetem forrása maga volt az energiaként megnyilvánuló tér, a
mátrix is maga a valóság – minden örökké mozgásban lévő lehetőség,
maradandó esszencia, amely összeköt mindent.

Az erő a kezdetek előtt

A Védák című óindiai szöveggyűjtemény a világ legrégebbi szentírása,
egyes tudósok szerint a keltezése egészen 7000 évvel ezelőttre datálható. A
talán legismertebb szövegben, a Rigvédában található egy leírás egy erőről,
amely az alapját képezi a teremtésnek, minden belőle keletkezett – vagyis
az erő, amely ott volt már a „kezdetek” előtt is. Ez az erő a brahman, és
úgy jellemzik, mint „nem született… amelyben minden létező lakozik”.40
A szövegből később kiderül, hogy minden azért létezik, mert „az Egyetlen
úgy jelenik meg, mint a számtalan, az alaktalan, amely alakot ölt”.41
Más megfogalmazásban pontosan így gondolhatnánk az isteni mátrixra
– mint az erőre minden más erő mögött. Ez a tároló, amely magában
foglalja az univerzumot, ahogyan a lenyomatát is mindennek, ami a zikai
világban történik. Mivel ez az univerzum anyaga, teljesen logikusnak
tűnik, hogy a teremtés kezdete előtt is létezett. Ha erről van szó, akkor
egyértelmű a kérdés: A tudósok eddig miért nem találtak bizonyítékot a
mátrix létezésére?
Ez egy nagyon jó kérdés, amelyet, ha lehetőségem adódik, mindig
felteszek az ezt a mezőt vizsgáló tudósoknak és kutatóknak. A reakció
minden alkalommal annyira hasonló, hogy szinte előre meg tudom
jósolni, mi fog történni. Először is megjelenik a hitetlenkedés az arcokon,
arra utalva, hogy a tudomány valamiképp elszalasztotta egy olyan fontos
dolognak a felfedezését, mint a teremtésben mindent összekapcsoló
energiamező. Ezt követően a beszélgetés mindig a felszerelés és a
technológia felé kanyarodik, végül ez hangzik el: „Egyszerűen nem
rendelkezünk olyan technológiával, amellyel egy ilyen nom mező
kimutatható.”
Bár valamikor ez igaz lehetett, legalább 100 éve képesek vagyunk olyan
detektorokat megépíteni, amelyek érzékelnék az isteni mátrix (éter,
teremtés hálója vagy nevezzük, ahogyan akarjuk) létezését. Sokkal
helytállóbb lenne azt mondani, hogy a legnagyobb akadály az isteni mátrix
felfedezése előtt az volt, hogy az irányadó a tudomány vonakodott
elismerni a létezését.
Ez az elsődleges ősi energia adja az esszenciáját mindannak, amit átélünk
és létrehozunk. Ebben rejlik a kulcs annak a rejtélynek a megoldásához,
hogy kik vagyunk, ahogyan a válasz is az arra vonatkozó kérdésekre, hogy
hogyan működnek a dolgok a világunkban.

Három kísérlet, amely mindent megváltoztat

A történelem úgy fog erre az évszázadra visszatekinteni, mint a felfedezések
és a tudományos forradalom időszakára. Ez azonban vitatható, mert a
legnagyobb áttörések, amelyek egész tudományágak alapjává váltak, az
elmúlt 100 év során történtek. A holt-tengeri tekercsek 1947-es
megtalálásától a Watson és Crick által felfedezett kettős spirálú DNS-en
keresztül azon képességünkig, hogy miniatürizáltuk az elektronikát a
mikroszámítógépekhez, a 20. század példa nélküli volt tudományos
fejlődések terén. Sok felfedezés olyan hirtelen történt, hogy csak szédülten
pislogtunk, amikor hallottunk róluk. És bár ajtót nyitottak új
lehetőségekhez, továbbra sem voltunk képesek megválaszolni a kérdést: Ez
az új információ mit jelent az életünkre nézve?
Ahogyan a 20. század a felfedezések időszaka volt, úgy a 21. minden
bizonnyal az ismeretek értelmezésének a kora lesz. Az uralkodó irányzat
sok tudósa, tanára és kutatója vesz részt ebben a folyamatban. Míg egy
univerzális energiamező létezését már régen elméletbe foglalták,
megjelenítették, leírták és elképzelték, addig csak nemrég sikerült olyan
kísérleteket végrehajtani, amelyek egyszer és mindenkorra bebizonyították
a mátrix létezését.
1993 és 2000 között egy sor példa nélküli kísérlet demonstrálta egy
olyan mögöttes energiamező létezését, amelyben az egész univerzum lebeg.
Ehhez a könyvhöz kiválasztottam hármat, amelyek egyértelműen
illusztrálják azokat a fajta tanulmányokat, amelyek átírják a valóságról
alkotott elképzelésünket. Szeretném kiemelni, hogy ezek csupán
reprezentatív jellegű kísérletek, mivel hasonló eredményeket hozó
kísérleteket szinte napi rendszerességgel végeznek.
Míg maguk a kísérletek lenyűgözőek, ami engem igazán érdekel, az a
kutatás mögött álló gondolkodás. Amikor a tudósok kigondolnak egy
kísérletet, amely például feltárja a kapcsolatot az emberi DNS és a zikai
anyag között, biztosan számíthatunk egy jelentős paradigmaváltásra. Ezt
azért mondom, mert mielőtt ezek a kísérletek bebizonyították volna, hogy
a kapcsolat létezik, az általános hiedelem az volt, hogy a világunkban
minden független és különálló.
Ahogyan az „ódivatú” tudósoktól azt hallottuk, hogy ha valamit nem
tudunk megmérni, akkor az nem is létezik, hasonló gondolatmenet szerint
a következő kísérlet publikálása előtt az általános hiedelem az volt, hogy ha
két „valami” zikailag külön van egymástól a világban, akkor semmiféle
hatást nem gyakorolnak egymásra – nincsenek kapcsolatban. Mindez
azonban teljesen megváltozott a múlt század utolsó éveiben.
Ekkoriban történt, hogy Vlagyimir Poponyin kvantumbiológus
bejelentette, hogy kollégáival, többek között Pjotr Garjajevvel, egy
kísérletet fognak végrehajtani a Szovjet Tudományos Akadémián. Az
Egyesült Államokban 1995-ben publikált jelentésben egy kísérletsorozatról
számoltak be, amelyek során azt tapasztalták, hogy az emberi DNS
közvetlen kapcsolatban áll a zikai világgal valamin keresztül. A tudósok
ezt egy új energiamezőnek gondolták, amely kapcsolatot létesít a kettő
között.42 Szerintem a mező, amelyre a kísérletek során a tudósok
rábukkantak, nem igazán nevezhető „újnak”. Sokkal valószínűbb, hogy az
a valami mindig is létezett, egyszerűen csak soha nem ismertük fel, mert az
energiának egy olyan formája, amelynek méréséhez korábban nem voltak
megfelelő eszközeink.
Dr. Poponyin éppen látogatóban járt egy amerikai intézetben, amikor
ezt a kísérletsorozatot megismételték, és az eredményeket nyilvánosságra
hozták. Annak jelentőségét, amit a professzor által „DNS-fantome ektus”
elnevezésű kísérlet elárul a világunkról, a legjobban talán magának
Poponyinnak a szavaival foglalhatjuk össze: „Meggyőződésünk, hogy
ennek a felfedezésnek óriási a jelentősége a nomenergia-jelenségek
mögötti mechanizmusok magyarázata és mélyebb megértése
szempontjából, beleértve nagyon sok meg gyelt alternatív gyógyító
jelenséget is.”43
Mit is mond el Poponyin valójában ezzel nekünk? Az I. kísérlet leírja a
fantome ektust és mindazt, amit a világunkkal, egymással és az azon túli
univerzummal való kapcsolatunkról mesél… Az egész a DNS-ünkről és
rólunk szól.

I. kísérlet
Poponyin és Gariaev úttörő kísérletének az volt a célja, hogy
megvizsgálják, hogyan viselkedik a DNS a fényrészecskék (fotonok), azaz a
világunkat felépítő „kvantumanyag” hatására. Először eltávolították a
levegőt egy külön erre a célra tervezett kémcsőből, vákuumot hozva létre
benne. Hagyományos értelemben a vákuum azt jelentette volna, hogy a
kémcső üres, de a tudósok tudták, hogy még levegő nélkül is maradt
benne valami – fotonok. A tudósok mérnöki pontosságú eszköz
használatával bemérték a fotonok helyét a kémcsőben.
Azt akarták látni, hogy a fényrészecskék rendezetlenül oszlanak-e el, a
kémcső falához tapadnak, vagy esetleg a kémcső aljában gyűlnek össze.
Amit először találtak, nem okozott meglepetést: a fotonok elrendeződése
teljesen véletlenszerű volt. Más szóval a részecskék mindenütt ott voltak a
kémcső belsejében – pontosan úgy, ahogy Poponyin és a csapata gondolta.
A kísérlet következő részében emberi DNS-mintát helyeztek el a
kémcsőben a fotonokhoz. A DNS jelenlétében a fényrészecskék valami
teljesen váratlan dolgot tettek: A véletlenszerű elrendezés helyett, amit a
csapat tagjai korábban láttak, a részecskék az élő anyag jelenlétében
másfajta elrendezést vettek fel. A DNS egyértelműen közvetlen hatást
gyakorolt a fotonokra, mintha egyfajta láthatatlan erő szabályos mintákba
rendezte volna őket. Ez azért fontos, mert a hagyományos zika tanaiban
semmi sincs, ami megmagyarázná ezt a jelenséget. Ennek ellenére ebben a
teljesen szabályozott környezetben, meg gyelés és dokumentálás mellett, a
DNS – az alkotóanyagunk – közvetlen hatást gyakorolt a
kvantumanyagra, amelyből a világunk felépül!
A következő meglepetés akkor történt, amikor a DNS-t eltávolították a
kémcsőből. A kísérletnél jelenlévő tudósoknak minden okuk megvolt azt
feltételezni, hogy a fényrészecskék a kémcsőben visszatérnek eredeti
rendezetlen állapotukba. A Michelson–Morley kísérletet követően (leírás
az 1. fejezetben) a hagyományos irodalomban semmi sem volt, ami azt
sugallta volna, hogy valami más történhet. Ehelyett azonban a tudósok egy
teljesen más eseménynek voltak a szemtanúi: A fotonok rendezettek
maradtak, pontosan úgy, mintha a DNS még mindig ott lenne a
kémcsőben. Poponyin úgy fogalmazott, hogy a fény „meglepően és az
elvárásoktól teljesen eltérően”44 viselkedett.
Miután ellenőrizték az eszközöket és az eredményeket, Poponyinnak és
kollégáinak találniuk kellett valami magyarázatot arra, aminek szemtanúi
voltak. A DNS kémcsőből való eltávolítása után mi volt az, ami továbbra
is hatással volt a fényrészecskékre? Talán a DNS otthagyott valami
visszamaradó erőt, miután a zikai anyagot eltávolították? Vagy talán egy
ennél is rejtélyesebb jelenség történt? Talán a DNS és a fényrészecskék
valami általunk nem ismert módon és szinten továbbra is kapcsolatban
maradtak, annak ellenére, hogy zikailag már elválasztották őket
egymástól, és nem voltak ugyanabban a kémcsőben?
Összefoglalójában Poponyin azt írta, hogy ő és társai „kénytelenek voltak
elfogadni azt a feltételezést, hogy valamilyen új mezőszerkezet
keletkezett”.45 Mivel úgy tűnt, hogy az eredmény közvetlen kapcsolatban
áll az élő anyag jelenlétével, a jelenség a „DNS-fantome ektus” elnevezést
kapta. Poponyin új mezőszerkezete meglepően hasonlít a „mátrixhoz”,
amelyet Max Planck több mint 50 évvel korábban azonosított, valamint az
ősi hagyományok által sugallt jelenségekhez.
– Az I. kísérlet összefoglalása: Ez a kísérlet több okból is jelentős. A
legnyilvánvalóbb talán az, hogy egyértelműen megmutatja a DNS és a
világunkat felépítő energia közötti közvetlen kapcsolatot. A számos
következtetésből, amit levonhatunk ebből a jelentős kísérletből, kettő
teljesen biztos:

1. Létezik egy olyan energia, amely korábban ismeretlen volt.

2. A sejtek/DNS az energiának ezen a formáján keresztül
gyakorolnak hatást az anyagra.

Szigorú laboratóriumi körülmények között (talán első alkalommal)

született bizonyíték arra a nagy erejű kapcsolatra, amelyet az ősi
hagyományok évszázadokon keresztül szentnek tartottak.
A DNS megváltoztatta a fényrészecskék – világunk esszenciájának –
viselkedését. Ahogyan a legnagyobb becsben tartott hagyományaink és
spirituális szövegeink hosszú idők óta sugallják, a kísérlet igazolta, hogy
közvetlen hatással vagyunk a körülöttünk lévő világra.
Az ábrándozás és a New Age-irányzatok ideje után ez most teljesen
valóságos. A DNS-fantome ektus megmutatta, hogy megfelelő
körülmények között és megfelelő eszközökkel ez a kapcsolat egyértelműen
igazolható. (A későbbiekben még szó esik a kísérletről.) Annak ellenére,
hogy az élet és anyag közötti kapcsolat bizonyításában ez a kísérlet
egyedülálló és forradalmi jellegű, a következő két kísérlet összefüggésében
a DNS-fantome ektus még nagyobb jelentőséget nyer.

II. kísérlet
Kutatások minden kétséget kizáróan bebizonyították, hogy az emberi
érzelmek közvetlen hatást gyakorolnak a test sejtjeinek működésére.46 A
90-es években az Egyesült Államok hadseregének megbízásában dolgozó
kutatók azt vizsgálták, hogy az érzések közvetlen hatással vannak-e az élő
sejtekre, különösen a DNS-re, azt követően is, ha a sejt már nem a test
része. Más szóval, ha szövetmintát vesznek valakitől, az érzelmek továbbra
is hatnak a sejtekre akár pozitívan, akár negatívan?
Az észszerűség azt diktálná, hogy nem, ez nem lehetséges. Miért kellene
bármi ilyesmire számítanunk? Ismét az 1887-es Michelson–Morley
kísérletre utalunk, amelynek eredménye azt sugallta, hogy nincs „ott kint”
semmi, ami a világban bármit összekötne bármivel. A hagyományos
gondolkodás szerint ha egy ember testéből szövetet, bőrt, szervet vagy
csontot távolítanak el, ezekkel a testrészekkel többé semmiféle kapcsolat
nem marad fenn. Ez a kísérlet azonban azt mutatja, hogy ilyen esetben
tulajdonképpen valami teljesen más történik.
Az Advances folyóiratban 1993-ban megjelent egy írás, amely szerint a
hadsereg kísérleteket végzett azzal kapcsolatban, hogy az érzelem/DNS-
kapcsolat a szétválasztást követően is fennmarad-e, és ha igen, mekkora
távolságig?47 A kutatók szövet- és DNS-mintát vettek egy önként
jelentkező szájából. A mintát elkülönítették és átvitték egy másik
helyiségbe az épületen belül, ahol hozzáláttak egy olyan jelenség
vizsgálatához, amelynek a modern tudomány szerint nem lenne szabad
léteznie. Egy speciális kamrában elektromos mérőműszerrel mérték, hogy
a DNS reagál-e annak a személynek az érzelmeire, akitől származott, és aki
egy másik helyiségben tartózkodott, több száz méternyi távolságra.
A kísérleti alanynak a saját szobájában elkezdtek rövid videófelvételeket
vetíteni azzal a céllal, hogy érzelmeket keltsenek benne. Ezek az erotikus
képek, háborús és komikus jelenetek az érzelmek teljes skáláját lefedték.
Eközben a másik helyiségben a DNS-ének a reakcióját mérték.
Amikor a donor érzelmi „hullámhegyeket” és „hullámvölgyeket” élt át, a
sejtjei és a DNS-e késedelem nélkül erőteljes elektromos reakciókat
mutattak. Annak ellenére, hogy több száz méter távolság választotta el a
donort és a mintáit, a DNS úgy viselkedett, mintha zikailag még mindig
a donor testében lenne. A kérdés: miért?
Van egy ehhez a kísérlethez kapcsolódó lábjegyzet, amelyet szeretnék itt
megosztani. A szeptember 11-én a Világkereskedelmi Központ és az
amerikai Pentagon elleni támadás időpontjában egy könyvturnén voltam
Ausztráliában. Amikor visszaérkeztem Los Angelesbe, azonnal nyilvánvaló
volt számomra, hogy egy olyan országba érkeztem haza, amely teljesen
más, mint amit tíz nappal korábban elhagytam. Senki nem utazott – a
repülőterek és a körülötte elterülő hatalmas parkolók üresek voltak. A
világ időközben óriásit változott.
Az időbeosztásom szerint röviddel a hazatérésem után egy konferencián
kellett beszédet tartanom, és bár úgy tűnt, hogy csak nagyon kevesen
fognak megjelenni, a szervezők úgy döntöttek, hogy nem törlik a
programot. Amikor a rendezvény kezdetét vette, a szervezők félelme
beigazolódni látszott: alig néhány résztvevő jelent csak meg. Ahogy a
tudósok és írók elkezdték a beszédeiket, olyan volt, mintha egymásnak
magyaráznának.
Én is megtartottam a kis előadásomat a dolgok összekapcsolódó
természetéről, amit a hadsereg előbb leírt kísérletével fejeztem be. Az
aznap esti vacsoránál odajött hozzám az egyik előadó, megköszönte az
előadásomat, és elmondta, hogy ő is részese volt annak a kísérletnek,
amelyről beszéltem. Egészen pontosan ez az ember, Cleve Backster volt az,
aki kigondolta az egész kísérletet a hadsereg számára egy másik,
folyamatban lévő projekt részeként. Arra vonatkozó úttörő jellegű
munkája, ahogyan az emberi szándék hat a növényekre, vezetett a katonai
kísérletekhez. A következő történetet amiatt írom most le, amit Dr.
Backster ezt követően elmesélt.
Amikor a hadsereg leállította a kísérletet, a donor és a DNS-e
ugyanabban az épületben voltak, alig néhány száz méternyi távolságra
egymástól. Dr. Backster és a csapata ezt követően folytatták a vizsgálatot,
egyre növelve ezt a távolságot. Az egyik kísérlet során a donort és a sejtjeit
elválasztó távolság már az 560 kilométert is meghaladta.
Ráadásul a donor által átélt élmény és a sejtek reakciója közötti időt egy
Coloradóban található atomórával mérték. Az érzelem és a sejtek reakciója
között mért időköz minden kísérlet során nulla volt – a hatás egyidejű volt.
Függetlenül attól, hogy a sejtek ugyanabban a helyiségben voltak, vagy
több száz kilométernyire, az eredmény ugyanaz volt. Amikor a donor
érzelmi élményt élt át, a DNS úgy reagált, mintha valamiképp továbbra is
kapcsolatban állna a donor testével.
Lehet, hogy ez először kissé kísértetiesnek tűnik, de vegyük gyelembe a
következőt: Ha létezik egy kvantummező, amely összekapcsol minden
anyagot, akkor minden kapcsolatban van – és kapcsolatban is marad –
mindennel. Ahogy Dr. Je rey ompson, Cleve Backster kollégája oly
sokatmondóan megfogalmazta: „Nincs olyan pont, ahol egy test véget ér,
és olyan sincs, ahol elkezdődik.”48
– A II. kísérlet összefoglalása: Az ebből a kísérletből levonható
következtetések száma végtelen, és egyesek számára megdöbbentő. Ha az
emberektől nem lehet elválasztani a testrészeiket, akkor ez azt jelenti, hogy
amikor egy élő szervet sikeresen átültetnek egy másik emberbe, akkor a két
személy valamiképp kapcsolatba lép egymással?
Egy egyszerű hétköznapon több tíz, de akár több száz emberrel is
kapcsolatba kerülhetünk – és ez a kapcsolat zikai. Minden alkalommal,
amikor megérintünk egy másik embert, legyen az akár egy egyszerű
kézfogás, az illető DNS-ének mintája bőrsejtek formájában rajtunk marad.
Ugyanígy mi is nyomot hagyunk másokon. Akkor ez azt jelenti, hogy
mindaddig kapcsolatban maradunk az általunk megérintett emberekkel,
amíg a DNS a sejtekben életben van? És ha igen, milyen mélyre nyúlik ez
a kapcsolat? A válasz a kérdésre: igen – úgy tűnik, hogy ez a kapcsolat
létezik. Azonban az összeköttetés minőségét meghatározza, hogy mennyire
vagyunk tudatában a létezésének.
Ezek a lehetőségek mind annak a fontosságát illusztrálják, amit ez a
kísérlet elárul nekünk. Ugyanakkor lefektették az alapot valami ennél is
mélyrehatóbbhoz. Ha a donor érzelmet él át a testében és a DNS reagál
ezekre az érzelmekre, akkor valami átviszi, továbbítja kettejük között az
érzelmet, igaz?
Talán igen, talán nem. Lehet, hogy ez a kísérlet valami egészen mást
mutat – egy erőteljes gondolatot, amely annyira egyszerű, hogy könnyen
átsiklunk fölötte: Talán a donor érzelmeinek egyáltalán nem kellett
utazniuk. Lehet, hogy az energiának nem kell utaznia a donortól egy másik
helyre, hogy elérje a hatást. Az illető érzelmei talán már benne voltak a
DNS-ben – sőt, bárhol máshol –, amikor létrejöttek. Ezzel a gondolattal
megpróbálom elültetni egy csodálatos lehetőség magját, amelyet a 3.
fejezetben fogunk vizsgálni, méghozzá méltó alapossággal.
A lényeg – az ok, amiért úgy döntöttem, hogy megosztom ezt a
kísérletet – egyszerűen ennyi: Ahhoz, hogy a DNS és a donor bármilyen
kapcsolatban állhasson egymással, lennie kell valaminek, ami
összekapcsolja őket. A kísérlet négy dolgot árul el:

1. Az élő szövetek között létezik az energiának egy korábban

ismeretlen formája.
2. A sejtek és a DNS ezen az energiamezőn keresztül
kommunikálnak.
3. Az emberi érzelem közvetlen hatással van az élő DNS-re.
4. Úgy tűnik, hogy a távolság nem befolyásolja a hatást.

III. kísérlet
Bár az emberi érzelmeknek a testi egészségünkre és az
immunrendszerünkre gyakorolt hatása már régen elfogadott tény a
spirituális hagyományokban világszerte, nagyon ritkán beszélnek úgy róla,
hogy az az egyszerű emberek számára is hasznos lehessen.
1991-ben a HeartMath Intézet kimondottan azzal a céllal jött létre,
hogy vizsgálják az emberi érzelmek testre gyakorolt hatását, valamint a
szerepüket a világunkban. A HeartMath arra a helyre specializálódott a
testünkben, ahonnan az érzelmek és érzések származnak, és ez nem más,
mint az emberi szív. A kutatók úttörő jellegű munkájával nagyon sok
népszerű hetilap és tudományos folyóirat foglalkozott.49
A HeartMath által nyilvánosságra hozott egyik legjelentősebb felfedezés
egy fánk alakú energiamező, amely körülveszi a szívet és a testen túlra is
kiterjed. Ez az elektromágneses energiamező egy tórusznak nevezett gyűrű
formájú alakzat, amelynek az átmérője 1,5-2,4 méter között van (lásd 2.
ábra). Bár a szív mezeje nem a test aurája vagy az ősi szanszkrit
szövegekben leírt prána, kifejeződése lehet az itt kialakuló energiának.
Mivel ennek a mezőnek a létezéséről már tudomásuk volt, a HeartMath
kutatói feltették maguknak a kérdést, hogy esetleg létezik egy másik fajta,
eddig még fel nem fedezett energia, amely ebben az ismert mezőben
terjed? Elméletük kipróbálásához úgy döntöttek, hogy kivizsgálják az
emberi érzelem DNS-re – az élet esszenciájára – gyakorolt hatását.
 2. ábra A kép az emberi szívet körülvevő energetikai mező alakját és relatív
méretét ábrázolja (A HeartMath Intézet engedélyével)

Az 1992 és 1995 között végzett kísérleteket azzal kezdték, hogy emberi

DNS-t izoláltak egy üveglombikban50, majd az érzés egy erőteljes
formájának, vagyis koherens érzelemnek tették ki. Glen Rein és Rollin
McCraty szerint, akik a kutatást vezették, ez a ziológiás állapot
készakarva is elérhető „speciális mentális és érzelmi technikák
alkalmazásával, amelyhez hozzátartozik az elme lecsendesítése, a gyelem
szívre és pozitív érzelmekre való összpontosítása”.51 Számos tesztet végeztek
el öt emberen, akiknek megtanították a koherens érzelmek alkalmazását. A
kutatók speciális technikák segítségével mind kémiailag, mind vizuálisan
tudták analizálni a DNS-t, és érzékelték a vele kapcsolatos változásokat.
Az eredmények tagadhatatlanok voltak, a jelentőségük pedig óriási.
Lényegük: az emberi érzelem megváltoztatta a DNS-mintáját! Anélkül,
hogy testileg érintkeztek volna vele, vagy bármit tettek volna azon kívül,
hogy pontos érzelmeket hoztak létre magukban, a résztvevők képesek
voltak hatást gyakorolni a lombikban lévő DNS-molekulákra.
Az első kísérletben, amelyben csak egy személy vett részt, a hatást
„irányított szándék, feltétel nélküli szeretet és a DNS-molekula speciális
képe” kombinációval érték el. Az egyik kutató szavaival élve: „Ezek a
kísérletek arra világítottak rá, hogy a különböző szándékok különböző
hatást gyakoroltak a DNS-molekulára, aminek következtében az vagy az
egyik, vagy a másik irányba csavarodott.”52 Ennek jelentősége messze
túlmutat mindenen, amit eddig a hagyományos tudomány hajlandó volt
elismerni.
Eddig azt tanultuk, hogy a DNS állapota az emberi testben adott. A
kortárs gondolkodás azt tanítja, hogy a DNS-ből egy meghatározott adag
van bennünk – annyi, amennyit a születésünkkor kapunk –, és a
kábítószerek, vegyszerek és elektromos mezők hatásának kivételével a DNS
nem változik, nem reagál az életünk során bekövetkező változásokra. Ez a
kísérlet azonban azt mutatja, hogy ennél semmi sem állhat távolabb az
igazságtól.

A belső technológia, amely megváltoztatja világunkat

Tehát ezek a kísérletek mit árulnak el nekünk a világgal való
kapcsolatunkról? A közös nevező mindháromban az emberi DNS. A
hagyományos tudományokban semmi arra utaló nem szerepel, hogy az
élet anyaga a testünkben bármilyen hatással lenne a külső világunkra. És
arról sem tesznek említést, hogy az emberi érzelem valamiképpen hatással
lenne a DNS-re, amikor az a tulajdonosának a testében van, és különösen
akkor nem, ha több száz kilométerre van tőle. Ugyanakkor az eredmények
pontosan ezt mutatják.
Ha egyenként, a többi gyelembe vétele nélkül szemléljük a kísérleteket,
mind nagyon érdekes. Az összes valami olyasmit mutat, ami a
hagyományos gondolkodás határain túlmutató anomáliát sugall, és a
felfedezések közül néhány igencsak meglepő lehet. Nagyobb összefüggés
nélkül hajlamosak lehetünk a kísérleteket egyfajta „valami, amit majd
egyszer máskor, jó sokára újra átnézünk”. Amikor azonban együtt
vizsgáljuk a három kísérletet, akkor nem kevesebb történhet, mint hogy
megdől egy elmélet: Elkezdenek nekünk mesélni egy történetet. Ha úgy
szemléljük a kísérleteket, mint egy nagyobb kirakós darabkáit, akkor a
történet hirtelen úgy ugrik a szemünk elé, mint egy Escher-rajz rejtett
részletei! Tekintsünk tehát egy kicsit mélyebbre…
Az első kísérletben Poponyin megmutatta nekünk, hogy az emberi DNS
közvetlen hatást gyakorol a fény rezgésére. A másodikból – a katonai
kísérletből – megtanultuk, hogy akár ugyanabban a szobában vagyunk,
mint a DNS-ünk, akár több száz kilométerre, ugyanúgy kapcsolatban
állunk a molekuláival, és a hatást ugyanaz. A harmadik kísérletben a
HeartMath kutatók megmutatták, hogy az emberi érzelem közvetlen
hatással van a DNS-re, ami viszont hatással van a világunkat felépítő
anyagra. Ez a kezdete egy technológiának – egy belső technológiának –,
amely a lehető legegyszerűbben elmondja, hogy hatással lehetünk a
testünkre és a világunkra… megmutatja, hogy ez a hatás létezik, és azt is,
hogyan működik!
Ezek a kísérletek két hasonló következtetést sugallnak, amelyek ennek a
könyvnek a döntő pontjai:
 1. Van „ott kint” valami: egy energiamátrix, amely minden egyes
dolgot összeköt minden mással az világegyetemben. Ez az
összekötő mező a magyarázat a kísérletek meglepő eredményére.
2. A testünk DNS-e hozzáférést biztosít számunkra a világegyetemet
összekötő energiához, és az érzelem a kulcs a mezőhöz való
hozzáféréshez.

Ráadásul a kísérletek megmutatják, hogy kapcsolatunk a mezővel

létezésünk lényege. Ha megértjük, hogyan működik, hogyan
kapcsolódunk hozzá, akkor minden, amit a mezőről tudunk, a
rendelkezésünkre áll az életünkben.
Arra kérek mindenkit, hogy gondolkodjon el azon, hogy ezek az
eredmények és következtetések mit jelentenek az életünkre nézve. Milyen
problémát ne lehetne megoldani, milyen betegséget ne lehetne
meggyógyítani, és milyen helyzeten ne lehetne javítani, ha képesek
vagyunk belépni az erőbe és megváltoztatni a kvantummodellt, ahonnan
mindez ered? Ez a modell az a korábban ismeretlen energiamező, amelyet
Max Planck úgy határozott meg, mint „tudatos és intelligens Elme”.

Az isteni mátrix
A kísérletek szerint a mátrix az energiának egy formája, amely nem
hasonlít semmihez, amit a múltban ismertünk – ezért kellett olyan sok
idő, hogy a tudósok rábukkanjanak. Ez a „ nomenergia” nem úgy
működik, mint egy jellegzetes, hagyományos elektromos mező. Ehelyett
inkább egy szorosan szőtt háló, amely a teremtés szövetét adja; ezért is
nevezem isteni mátrixnak.

3. ábra A kísérletek azt mutatják, hogy a világegyetemet összekötő energia egy

szorosan szőtt háló formájában létezik, amely a valóságunk háttérszövetét
alkotja

Az isteni mátrix sokféle meghatározásának lehetősége közül talán az a

legegyszerűbb, ha úgy gondolunk rá, mint három alapvető dologra: (1)
tároló, amelyben a világegyetem létezhet; (2) híd a külső és belső világok
között; és (3) tükör, amely visszatükrözi a mindennapi gondolatainkat,
érzéseinket, érzelmeinket és hiedelmeinket.
Az isteni mátrixnak három további sajátossága van, amelyek
megkülönböztetik minden egyéb energiától. Először is, ott van mindenütt,
minden időben… már eleve létezik. Egy tévé- vagy rádióállomás adásával
ellentétben, amit valahol létre kell hozni, hogy küldhető legyen, és valahol
fogadhassák azt, ez a mező már ott van mindenhol.
Másodszor, úgy tűnik, hogy ez a mező akkor keletkezett, amikor a
teremtés végbement – az ősrobbanással, vagy ahogyan nevezni akarjuk a
„kezdetet”. Nyilvánvalóan nem volt ott senki, aki elmondhatná, hogy
korábban mi volt jelen, azonban a zikusok szerint az az óriási
energiafelszabadulás, amely az univerzumunkat létrehozta, magát a teret is
megteremtette.
Ahogy az ősi Rigvéda Teremtés himnusza mondja, a kezdetek előtt „még
a semmi sem létezett, nem volt levegő és nem volt menny”. Ahogy a
„semmi” belerobbant a tér „valamijébe”, megszületett a semmi közti
anyag. Gondolhatunk úgy az isteni mátrixra, mint annak a pillanatnak a
visszhangjára, amikor az idő kezdetét vette, vagy mint egy időből és térből
álló kapocsra, amely összeköt minket minden keletkezésével. A kapcsolat
örökké jelen lévő természete teszi lehetővé a mátrixon belül létező dolgok
nonlokalitását.
A mező harmadik jellemzője, és egyúttal az, ami oly fontossá teszi az
életünkben, az az, hogy úgy tűnik, a mező „értelemmel” rendelkezik. Más
szóval: reagál az emberi érzelem erejére. Az ősi hagyományok egy más idő
nyelvezetének segítségével igyekeztek megosztani velünk ezt az óriási
titkot. Az előttünk itt élők templomok falaira vésett, idő koptatta
pergamenekre írott és az emberek életébe beleivódott utasításai azt
próbálják tudatni velünk, hogyan kommunikáljunk az energiával. Őseink
igyekeztek megmutatni, hogyan kell a testet meggyógyítani, és hogyan
lehet életet lehelni a legmélyebb vágyainkba és legnagyszerűbb álmainkba.
A tudomány nyelve csak most, mintegy 5000 évvel az első ilyen utasítások
feljegyzése után fedezte fel újra ugyanazt a világunk és közöttünk fennálló
kapcsolatot.
Ezeknek a kísérleteknek (és több más, hátteret biztosító vizsgálatnak) a
során talált energia annyira új, hogy a tudósoknak meg kell egyezniük egy
általános elnevezésben, hogy egyáltalán leírhassák. Amíg ez meg nem
történik, addig számos különböző név szerepel a mindent összekötő mező
azonosítására. Edgar Mitchell, a korábbi Apolló űrhajósa, például a
„természet elméjének”, míg Michio Kaku zikus és a szuperhúr-elmélet
társszerzője „kvantumhologramnak” nevezte. Ezek ugyan modern
elnevezések a kozmikus erőre, aminek az univerzum köszönhető, de már
több ezer évvel a kvantum zika megjelenése előtti szövegekben is
találhatunk rá utaló hasonló szavakat és jelzőket.
Például a 4. században íródott apokrif iratok már az elme szót használják
ennek az erőnek a leírására, és arra, hogy „a Csend erejéből jelent meg egy
nagy erő, a Világegyetem Elméje, amely mindent igazgat…”.53 Bár úgy
tűnhet, hogy az elnevezések különböznek egymástól, mindegyik
ugyanarról beszél – az élő esszenciáról, amely a valóságunk szövete.
Planck erre az elmére utalt Firenzében a 20. század közepén. Egy előadás
során 1944-ben tett egy kijelentést, amelynek a tudósok minden
valószínűség szerint még ma sem értik teljesen a lényegét. Profetikus
szavai, amelyek a 21. században ugyanolyan úttörőek lennének, mint
elhangzásuk idején, a következők voltak:
Olyan emberként, aki egész életét a legjózanabb tudománynak,
az anyag tanulmányozásának szentelte, kutatásaim alapján a
következőt tudom elmondani az atomokról: Olyan mint anyag,
nem létezik! Minden anyag csak egy olyan erő hatására
keletkezik és létezik, amely az atom részecskéit rezgésbe hozza,
és az atom parányi naprendszereként összetartja… Ezen erő
mögött kénytelenek vagyunk egy tudatos, intelligens Elme
létezését feltételezni. Ez az Elme minden anyag mátrixa.54
A kísérletek és ennek a fejezetnek az értelmezése kétségtelenül azt mutatja,
hogy Planck mátrixa létezik. Függetlenül attól, hogyan nevezzük, a zika
mely törvényeivel van összhangban, és melyeknek mond ellent, a mező,
amely a teremtésben minden összekapcsol, valóságos. Itt van ebben a
pillanatban is – ugyanúgy létezik, mint te vagy én. Egyszerre az univerzum
bennünk és körülöttünk a kvantum-híd minden között, ami csak
lehetséges az elménkben, és ami meg is valósul a világban. Az
energiamátrix, amely megmagyarázza három kísérlet eredményét, szintén
azt demonstrálja, hogyan működhetnek a pozitív érzések és imádságok
bennünk olyan hatékonyan a minket körülvevő világban.
Azonban a minden anyag mátrixával való kapcsolatunk itt nem ér
véget… olyan dolgokra is kiterjed, amelyeket nem láthatunk. Az isteni
mátrix a mindenütt jelen lévő minden. A magasan a fejünk fölött repülő
madártól kezdve a testünkön és otthonunkon – mintha üres terek
lennének – áthaladó kozmikus részecskékig minden anyag ugyanabban a
valóságtárolóban: az isteni mátrixban létezik. Ez az, ami kitölti az ürességet
közöttünk és az ezen az oldalon olvasható szavak között. Maga a tér is
ebből áll. Amikor a mátrixra gondolunk, és a helyszínén tűnődünk,
biztosak lehetünk benne, hogy ahol tér létezik, ott nomenergia is van.

Tehát mit is jelent ez az egész?

Mint a nagy titok, amit mindenki sejt, de ritkán hoz szóba, az isteni
mátrixon keresztül mindnyájan az elképzelhető legközvetlenebb módon
kapcsolódunk egymáshoz. Azonban ez a kapcsolat valójában mit jelent?
Mivel jár az, hogy olyan mélyen össze vagyunk gabalyodva a világunkkal és
egymás életével, hogy a tiszta kvantumtéren is osztozunk, ahol a képzelet
él és a valóság születik? Ha tényleg többek vagyunk, mint egyszerű
szemlélők, akik csak nézik, ahogy az életük és a világ „történik”
körülöttük, akkor mennyivel vagyunk „többek”?
Az előző kísérletek azt mutatják, hogy olyan erő lakozik bennünk,
mindnyájunkban, amely egyetlen laboratóriumban, gépek által valaha
létrehozott erőhöz sem hasonlítható. Ez egy olyan erő, amelyet nem
korlátoznak a zika törvényei – legalábbis azok, amelyeket ma ismerünk.
És ahhoz nincs szükségünk laboratóriumi kísérletre, hogy tudjuk, hogy ez
a kapcsolat létezik.
Hányszor fordult elő, hogy fel akartunk valakit hívni telefonon, és
amikor felvettük a kagylót, az illető már ott volt a vonalban…, vagy
amikor tárcsáztuk a számot, a vonal foglalt volt, mert a barátunk éppen
minket hívott?
Hány alkalommal történt meg, hogy együtt voltunk a barátainkkal egy
nyüzsgő utcán, bevásárlóközpontban vagy repülőtéren, és hirtelen az a
különös érzésünk támadt, hogy valamikor korábban már voltunk ezen a
helyen vagy ezekkel az emberekkel, és akkor pontosan ugyanazt tettük,
amit ebben a pillanatban?
Míg ezekről az egyszerű példákról érdekes lehet beszélni, ezek sokkal
többek, mint véletlenszerű egybeesések. Annak ellenére, hogy
tudományosan nem vagyunk képesek bizonyítani, miért történnek ezek a
dolgok, azt mindnyájan tudjuk, hogy megtörténnek. Az összekapcsolódás
és déja vu perceiben azon kapjuk magunkat, hogy spontán átlépjük a
zikai törvények határait. Ezek a rövid pillanatok arra emlékeztetnek,
hogy talán több van az univerzumban és bennünk, mint amit tudatosan
felismerünk.
 Ugyanez az erő arra gyelmeztet, hogy többek vagyunk, mint egyszerű
meg gyelők ebben a világban. A kulcs önmagunk ilyen jellegű
meg gyeléséhez ezeknek az élményeknek a tudatos létrehozása – olyankor
átélni ezeket a magasabb rendű érzékeléseket, amikor akarjuk, nem pedig
csak akkor, amikor „megtörténnek”. Úgy tűnik, hogy néhány tehetséges
embertől eltekintve jó oka van annak, hogy nem vagyunk egyszerre két
helyen, nem utazunk az időben, és nem tudunk annál gyorsabban
kommunikálni, mint ahogy a zika törvényei megengedik. Minden arra
vezethető vissza, amit magunkról és az univerzumban betöltött
szerepünkről hiszünk. És ez az, amiről a következő rész szól.
Teremtők vagyunk – sőt mi több, egymással összekapcsolódó teremtők.
Az isteni mátrixon keresztül részt veszünk az állandó változásban, ami
értelmet ad az életünknek. A kérdés most nem arra vonatkozik, hogy
passzív meg gyelők vagyunk-e, sokkal inkább arra, hogy hogyan tudunk
akarattal teremteni.
35. e Illuminated Rumi, Coleman Barks, trans. (New York: Broadway Books, 1997):
13. oldal
36. Carl Seelig idézete Albert Einsteintől (Barcelona, Spanyolország: Espasa-Calpe, 2005).
37. John Wheeler idézet egy Mirjana R. Gearhart által készített interjúból, Cosmic Search,
vol. 1, no. 4 (1979). www.bigear.org/vol1no4/wheeler.htm.
38. Ugyanott
39. Joel R. Primack, a Santa Cruz-i Kaliforniai Egyetem kozmológusa „A nagy robbanás
szerint a tér egyfolytában tágul. Amit nem értek: Ha a tér tágul, mibe tágul?” online
cikk a Scienti c American, weboldal: www.sciam.com (megjelent 1999, október 21)
„Ask the Experts” rovatából. „A modern kozmológiai elmélet szerint, amely Einstein
relativitáselméletén alapul (a gravitáció modern elmélete), az ősrobbanás nem valahol
a térben történt; elfoglalta az egész teret. Valójában az hozta létre a teret.”
40. Rigvéda, „Hinduism – Hindu Religion: Discussion of Metaphysics & Philosophy of
Hinduism Beliefs & Hindu Gods.” www.spaceandmotion.com/Philosophy-
Hinduism-Hindu.htm.
41. Ugyanott
42. Ezt a jelenséget először Oroszországból jelentették: P. P. Gariaev, K. V. Grigor’ev, A.
A. Vasil’ev, V. P. Poponyin, és V. A. Scheglov, „Investigation of the Fluctuation
Dynamics of DNA Solutions ny Laser Correlation Pspectroscopy,” Bulletin of the
Lebedev Physics Institute, no. 11-12 (1992): 23–30. oldal, ahogyan Vladimir Poponin
idézte egy online cikkben „ e DNA Phantom E ect: Direct Measurment of a New
Field in the Vacuum Substructure” (Update on Dna Phantom E ect: 2002, március
19). e Weather Master Website: www.twm.co.nz/DNAPhantom.htm.
43. Ugyanott
44. Vlagyimir Poponyin, „ e DNA Phantom E ect: Direct Measurement of a New
Field in the Vacuum Substructure,” 1995-ben újra elvégezte az orosz kísérletet a
HearthMath, Research Division Boulder Creek, Ca. támogatásával.
45. Ugyanott
46. Glen Rein, Ph. D., Mike Atkinson, és Rollin McCraty, M. A., „ e Physiological and
Psychological E ects of Compassion and Anger,” Journal of Advancement in Medicine,
Vol. 8, no. 2 (1995 nyara): 87–103. oldal
47. Julie Motz, „Everyone an Energy Healer: e Treat V Conference” Santa Fe, NM,
Advances: e Journal of Mind-Body Health, vol. 9 (1993).
48. Je rey D. ompson, D.C., B.F.A., online cikk, „ e Secret Life of Your Cells,”
Center for Neuroacustic Research (2000). Ez a cikk ompson kollégájának, Dr.
Cleve Backsternek a munkájáról, és Backster ugyanilyen című könyvben megjelent
kutatásairól szól. www.neuroacustic.org/articles/arcticlecells.htm.
49. A HeartMath Intézetet 1991-ben alapították nonpro t kutatói szervezetként, amely
”megbízható, tudományosan igazolható eszközök, termékek és technológiák
kutatásával és fejlesztésével foglalkozik, amellyel javítható az emberek egészsége,
teljesítménye, miközben jelentősen csökkentik a stresszt”. További információkért
látogasson el a www.HeartMath.com/company/index.html weboldalra.
50. Glen Rein, Ph.D., „E ect of Conscious Intention of Human DNA,” Proceeding of
the International Forum on New Science (Denver, CO: 1996).
51. Glen Rein, Ph.D., és Rollin McCraty, Ph.D., „Structural Changes in Water and
DNA Associated with New Physiologically Measurable States,” Journal of Scienti c
Exploration, vol. 8, no. 3 (1994): 438–439. oldal
52. Rein „E ect of Conscious Intention on Human DNA.
53. Elaine Pagels, e Gnostic Gospels (New York: Random House, 1979): 50–51. oldal
54. Planck, „Das Wesen der Materie.”
 II. RÉSZ
A HÍD KÉPZELET ÉS VALÓSÁG KÖZÖTT:
HOGYAN MŰKÖDIK AZ ISTENI MÁTRIX?
 3. fejezet

Passzív meg gyelők

vagy hatékony teremtők vagyunk?

Miért olyan nagy az univerzum, amekkora?

Mert mi itt vagyunk.
–J W (1911– 8)

„A képzelet teremti a valóságot…

Az ember maga a képzelet.”
–N (19 5–197 ) ,

1854-ben Seattle törzsfőnök gyelmeztette a washingtoni törvényhozókat,

hogy Észak-Amerika vadonjainak az elpusztítása olyan horderejű
következményekkel fog járni, ami messze túlmutat az időn, és a jövő
nemzedékeinek a túlélését veszélyezteti. A törzsfőnök mély bölcsességgel,
amely ma ugyanúgy igaz, mint a 19. század közepén volt, azt mondta:
„Nem az ember szőtte az élet hálóját – ő csak egy fonál benne. Bármit tesz
a hálóval, saját magával teszi.”55
A Seattle törzsfőnök által megfogalmazott párhuzam az „élet hálójában”
elfoglalt helyünk és az isteni mátrixszal (és a benne) való kapcsolatunk
között félreérthetetlen. Mindennek részeként, amit látunk, résztvevői
vagyunk egy folyamatos párbeszédnek – kvantumdialógusnak – saját
magunkkal, a világunkkal, és a világon túli szintekkel. Ebben a kozmikus
eszmecserében az érzéseink, érzelmeink, imádságaink és hiedelmeink
minden pillanatban képviselik az univerzumnak szóló mondanivalónkat.
És minden, a testünk életerejétől a világunkban lakozó békéig, az
univerzum válasza.

Mit jelent „részt venni” az univerzumban?

Ahogyan az előző fejezetben olvashattuk, John Wheeler zikus azt
mondja, hogy nem csupán szerepet játszunk abban, amit ő „részvételi
univerzumnak” nevez, hanem elsődleges szerepet töltünk be benne.
Wheeler állításához a kulcs a „részvétel” szó. Egy ilyen univerzumban
mindnyájan részei vagyunk az egyenletnek. Mindenki katalizátor élete
eseményeiben, továbbá „megtapasztalója” is annak, amit teremt… és ezek
egy időben, egyszerre történnek! „Része vagyunk egy univerzumnak, és ez
egy folyamatos tevékenység.” Ebben a befejezetlen teremtésben „apró
foltocskái vagyunk az univerzumnak, akik magukat nézik – és építik”.56
Wheeler gondolata egy radikális lehetőség előtt nyitja meg az ajtót: Ha a
tudat teremtő erejű, akkor lehet, hogy maga az univerzum is ennek a
tudatosságnak az eredménye. Bár Wheeler véleményét a 20. század
későbbi éveiben felkapták, nekünk azonban mindig eszünkbe jut Max
Planck 1944-ben tett kijelentése, miszerint minden egy „intelligens Elme”
miatt létezik, amelyet ő „minden anyag mátrixának” nevezett. A kérdés,
amely csak arra vár, hogy feltegyük, egyszerűen a következő: Miféle Elme?
Egy részvételi univerzumban a tudatunk fókuszálásának cselekedete –
valahová nézünk és vizsgáljuk a világot – egy önmagában és önmagából
való teremtés. Szemléljük és tanulmányozzuk a világunkat. Mi vagyunk az
elme (vagy legalábbis egy nagyobb elme része), ahogyan Planck mondta.
Bármerre nézünk, a tudatunk létrehoz valamit, amit nézhetünk.

5. kulcs: Tudatunk összpontosítása teremtő cselekedet. A tudat

teremtő képességgel rendelkezik!

Ha az anyag legkisebb részecskéjét és a világegyetem határát keressük,

valószínűleg sosem fogjuk megtalálni egyiket sem. Bármilyen mélyre
jutunk az atomi kvantumvilágban, bármilyen messzire is érünk el a távoli
űrben, ha arra számítunk, hogy valami ott létezik, akkor pontosan ez az
erő lehet az, amely létrehozza azt a valamit, amit keresünk.
Részvételi univerzum… egész pontosan ez mit takar? Ha a tudat valóban
képes teremteni, akkor tulajdonképpen mekkora erő áll a
rendelkezésünkre a világ megváltoztatásához? A válasz mindenki számára
meglepő lehet.
Egy 20. századi barbadosi látnok, akit egyszerűen Neville-nek hívtak,
fogalmazta meg talán a legjobban azt az adottságunkat, hogy képesek
vagyunk az álmokat valósággá változtatni, a képzeletünket pedig életre
kelteni. Számos könyvében és előadásában egyszerű, ugyanakkor lényegre
törő szavakkal árulta el a nagy titkot: hogyan lehet irányítani az isteni
mátrix kínálta számtalan lehetőséget. Neville megvilágításában minden,
amit átélünk – szó szerint minden, ami velünk történik, vagy amit mi
teszünk – a tudatunk terméke, semmi más. Szerinte ennek a tudásnak a
képzelet erején keresztüli alkalmazására való képesség az egyetlen akadály,
amely közöttünk és az élet csodái között áll. Ahogyan az isteni mátrix a
tárolót biztosítja az univerzum számára, Neville szerint semmi sem
történhet a tudat tárolóján kívül.
Milyen könnyű másképpen gondolkodni! A szeptember 11-én New
Yorkban és Washingtonban történt terroristatámadások után azonnal
mindenki azt kérdezte, hogy „miért tették ezt velünk?” és „mi mit tettünk
velük?”. A történelemnek egy olyan időszakát éljük, amikor nagyon
könnyű úgy gondolni a világra, mint „ők” és „mi”, és azon tűnődni,
hogyan történhetnek rossz dolgok a jó emberekkel. Ha tényleg egyetlen
energiamező létezik, amely összekapcsol mindent a világunkban, és ha az
isteni mátrix úgy működik, ahogyan a jelek mutatják, akkor nincsen
olyan, hogy ők és mi, csak mi.
Országok vezetőitől kezdve, akiket megtanultunk félni és gyűlölni, más
országok népéig, akik megérintik a szívünket és szeretetet ébresztenek
bennünk, mindnyájan kapcsolódunk egymáshoz, méghozzá az
elképzelhető legközvetlenebb módon: a tudat mezején, valóságunk
inkubátorán keresztül. Együtt teremtjük a gyógyítást és a szenvedést, a
békét és a háborút. Ez lehet a legnehezebb következtetés, amit az új
tudomány mutat számunkra. Ugyanakkor ez lehet a legnagyobb
gyógyulásunk és túlélésünk forrása is.
Neville munkássága arra is emlékeztet, hogy talán az a legnagyobb hiba a
világszemléletünkben, hogy külső magyarázatokat keresünk az élet
hullámhegyeire és hullámvölgyeire. Kétségtelenül vannak okok és hatások,
amelyek a nap történéseihez vezethetnek, ezek azonban olyan időből és
helyről erednek, amely egyáltalán nincs összefüggésben az adott pillanattal.
Neville szerint a körülöttünk lévő világgal való kapcsolatunk legnagyobb
rejtélye a következő: „Az ember legnagyobb tévedése azon meggyőződése,
hogy saját tudatállapotán kívül vannak más okok is.”57 Nos, ez mit is
jelent? Ez az a gyakorlatias kérdés, amely érthető módon felmerül, amikor
egy részvételi univerzumban való életről beszélünk. Amikor azt kérdezzük,
hogy valójában mekkora erőre van szükségünk ahhoz, hogy változást
érhessünk el az életünkben és a világunkban, a válasz nagyon egyszerű.

6. kulcs: Minden képességünk megvan ahhoz, hogy megvalósítsuk a

kitűzött változásokat!

Ez a képesség azon a módszeren keresztül érhető el, ahogyan a tudatosság

erejét használjuk, és ahová a fókuszt helyezzük. Neville a e Power of
Awareness (A tudatosság ereje) című könyvében egymás után sorolja az
esetleírásokat, amelyek jól érthetően illusztrálják a módszer működését.
Megrendítő történetei közül az egyik évekig velem maradt. Egy húszas
éveiben járó fér ről szól, akinél egy ritka és az orvosok szerint halálos
szívbetegséget diagnosztizálnak. A fér nős volt, két gyermek édesapja, aki
ismerte, mindenki szerette, és minden feltétele meg lett volna egy hosszú
és egészséges élethez. Mire Neville-t elhívták, hogy beszéljen vele, a fér
nagyon sokat fogyott és „csaknem csontvázzá aszott”. Olyan gyenge volt,
hogy beszélni is alig tudott, abba azonban beleegyezett, hogy meghallgassa
Neville-t, aki hitének erejét akarta megosztani vele.
Ha abban a megvilágításban szemléljük a dolgokat, hogy résztvevői
vagyunk egy dinamikus és fejlődő univerzumnak, akkor csak egyetlen
megoldás létezik minden problémára: változtatnunk kell a szellemi
hozzáállásunkon és a tudatunkon. Ezt szem előtt tartva Neville megkérte a
fér t, hogy úgy gondoljon magára, mintha már meggyógyult volna.
Ahogyan William Blake, a költő mondja, csupán egy hajszál választja el
egymástól a képzeletet és a valóságot: „Az ember maga a Képzelet.” David
Bohm szerint ez a világ a valóság egy mélyebb tartományában történt
dolgok kivetülése. Ezzel összhangban Blake így folytatja: „Minden, amit
látsz, és úgy tűnik, hogy nincs, benned van, / A képzeletedben a
halandóság világa nem más, mint egy árnyék.”58 Ha tudatosan
összpontosítunk azokra a dolgokra, amelyeket a képzeletünkben
teremtünk, azzal megadjuk nekik a „löketet”, amely átlendíti őket a nem
valóságosból a valóságosba.
Neville egyetlen mondattal elmagyarázza, mivel érte el, hogy új barátja
átváltson egy újfajta gondolkodásmódra: „Azt ajánlottam neki, hogy
képzelje el magában az orvos hitetlenkedő, döbbent arcát, amikor azt látja,
hogy sikerült meggyógyulnia egy gyógyíthatatlan betegség utolsó
stádiumából. Képzelje el, hogy orvosa újra és újra ellenőrzi a vizsgálati
eredményeket és közben egyfolytában azt ismételgeti, hogy »csoda, ez
maga a csoda«!”59 Nos, gondolom kitalálták, miért osztom meg ezt a
történetet: a fér tényleg meggyógyult. Néhány hónap elteltével a látnok
kapott egy levelet, amelyben leírták a atalember csodával határos
gyógyulását. Neville később találkozott vele, és azt látta, hogy teljesen
egészséges és a családja társaságában élvezi az életet.
A fér elmondta, hogy ahelyett, hogy a találkozásuk napjától kezdve
egyszerűen a gyógyulásért vágyakozott volna, az a gondolat éltette, hogy
„már jól van és meggyógyult”. És itt találjuk meg vágyaink átmozdításának
titkát a képzelet állapotából a mindennapi életünk valóságába: Ez az a
képességünk, amelynek köszönhetően úgy érezzük, mintha az álmaink
már életre keltek, vágyaink teljesültek, imáink meghallgatást nyertek
volna. Ily módon vagyunk aktív részesei annak, amit Wheeler „részvételi
univerzumnak” nevez.

A válaszból élni
Finom, ugyanakkor jelentős különbség van aközött, hogy az eredményért
dolgozunk, vagy belőle gondolkodunk és érzünk. Amikor valamiért
erőfeszítéseket teszünk, akkor elindulunk egy lezáratlan és soha véget nem
érő úton. Lehet, hogy mérföldköveket és célokat helyezünk magunk elé,
amelyek közelebb visznek a beteljesüléshez, azonban az elménkben mindig
„úton vagyunk” a cél felé, ahelyett, hogy „benne” lennénk a cél elérésének
élményében. Éppen ezért gyelmeztet Neville arra, hogy „be kell lépnünk
a képbe”, amelyet szívünk vágya vetít elénk, és „belőle kell
gondolkodnunk”.
Az ősi harcművészetből ismerhetjük a zikai világ egy csodálatos
metaforáját, amely pontosan arra vonatkozik, ahogyan ez a tanítás a
tudatban működik. Bizonyára láttunk már bemutatót olyan emberektől,
akik ezen tanok szerint nevelkedtek, és képesek voltak testi erejük és
koncentrálóképességük erejét egy pillanatra összekapcsolni, így olyan
bravúrt végrehajtani – például egy betontömböt vagy gerendát eltörni –,
amit másképpen lehetetlen lett volna. Az ilyen mutatványokat magyarázó
alapelv ugyanaz, mint amit Neville leírt a atalember gyógyulásának
történetében.
Vannak ugyan „trükkök”, amelyek segítségével esetenként spirituális
nyomaték nélkül is sikerülhet elképesztő eredményeket elérni, a siker
kulcsa azonban abban rejlik, hogy a harcművész hová fókuszálja a
gyelmét. Amikor például a cél egy betontömb összezúzása, a legkevésbé
gondolnak arra, hogy a kezük majd hogyan fog érintkezni a betontömb
felszínével. Ahogyan Neville javasolta a haldokló fér nek, a megtörtént
eseményre kell összpontosítani: a gyógyulás már megtörtént, vagy a
betontömb már összetört.
A harcművészek ilyenkor a tudatukat egy olyan pontra összepontosítják,
amely túl van a betontömb alján. Az egyetlen módja, hogy a kezük
eljuthasson arra a helyre, ha már áthatolt a közöttük és a pont közötti
téren. A tény, hogy a teret éppen elfoglalja valami szilárd anyag, például
egy betontömb, csaknem másodlagossá válik. Ily módon a beteljesülés
pillanatából gondolkodnak, nem pedig a nehézségből, amelyet az oda való
eljutás jelent. Átélik a tett beteljesülésének örömét, szemben mindazzal,
aminek még meg kell történnie a sikerhez. Ez az egyszerű példa a tudat
működésének látványos analógiája.
A húszas éveim elején személyesen is átéltem ezt az elvet. Ekkortájt az
életem nagy fordulatot vett – addig egy rézüzemben dolgoztam és egy
rockbandában zenéltem –, és elkezdtem a belső erő spirituális
fókuszálásával foglalkozni. A 21. születésnapom reggelén, hirtelen és
váratlanul azon kaptam magam, hogy vonzódni kezdek a hosszútávfutás, a
jóga, a meditáció és a harcművészetek kombinációjához. Szenvedélyesen
kezdtem művelni mind a négyet együtt, és ezek lettek a „sziklák”,
amelyekbe kapaszkodtam, amikor úgy éreztem, hogy a körülöttem lévő
világ összedől. Egyik nap az edzőteremben a karateóra kezdete előtt szem-
tanúja voltam a koncentrált fókusz erejének, ez pedig semmi olyasmihez
nem hasonlított, mint amit Észak-Missouriban, ahol felnőttem, valaha
láttam.
Aznap az oktató belépett a terembe, és azt mondta, hogy valami
olyasmit fogunk csinálni, ami teljes mértékben eltér az addig megismert
gyakorlatoktól. Elmagyarázta, hogy ő leül a vastag matrac közepére, ahol
gyakorolni szoktunk, behunyja a szemét és meditálni fog. A gyakorlat
során, mondta, kinyújtja mindkét kezét oldalra, tenyérrel lefelé. Azt kérte,
hogy adjunk neki néhány percet, amíg „felveszi” ezt a T pózt, aztán bármit
tehetünk, hogy kimozdítsuk a helyéről.
A csoportunkban kétszer annyi fér volt, mint nő, és mindig is
barátságos küzdelem zajlott a nemek között. Aznap azonban szó sem volt
ilyen jellegű megosztottságról. Mindnyájan némán és mozdulatlanul
ültünk oktatónk körül. Néztük, ahogy keresztbe tett lábbal leül a matrac
közepére, behunyja a szemét, kinyújtja oldalra a karját, és lassan
megváltozik a légzése. Emlékszem, lenyűgözve gyeltem, ahogy a mellkasa
emelkedett és süllyedt, minden lélegzetvétellel egyre lassabban, míg végül
már azt sem lehetett megmondani, hogy lélegzik-e egyáltalán.
Egyetértő bólintás után közelebb húzódtunk az oktatóhoz és
megpróbáltuk kimozdítani a helyéről. Eleinte azt hittük, hogy könnyű
lesz, és csak néhányan próbálkoztak közülünk. Megfogtuk a kezét, lábát,
húztuk, vontuk különböző irányokba, a lehető legkevesebb sikerrel.
Elképedve stratégiát váltottunk, és miután az oktató egyik oldalán
gyűltünk össze, mindnyájunk súlyát egyszerre bevetve megpróbáltuk az
ellenkező irányba tolni. Nemhogy őt, de még a karját és az ujjait sem
tudtuk megmozdítani!
Néhány perc elteltével nagy levegőt vett, kinyitotta a szemét, és nom
humorával, amit időközben megtanultunk tisztelni, megkérdezte: „Mi
történt, hogy lehet, hogy még mindig itt ülök?” Nagyot nevetett, ami
azonnal enyhítette a feszültséget, és szemében az ismerős csillogással
elmagyarázta, hogy mi történt.
– Amikor behunytam a szemem – mondta –, látomásom támadt, ami
olyan volt, mint egy álom, és az az álom a valóságommá vált. Elképzeltem
két hegyet, egyet-egyet a testem két oldalán, magamat pedig a csúcsok
között a földön.
Miközben beszélt, azonnal megjelent lelki szemeim előtt a kép, és úgy
éreztem, mintha az oktató átitatott volna minket látomásának közvetlen
élményével.
– Mindkét karomon – folytatta –, láncot láttam, ami a hegyek csúcsához
rögzített. Amíg a láncok ott voltak, úgy kapcsolódtam a hegyekhez, amin
semmi sem változtathatott.
Az oktató körülnézett az arcokon; valósággal ittuk a szavait. Majd
szélesen elmosolyodott, és így szólt:
– Még a legjobb diákjaim csapata sem tudta megváltoztatni az álmomat.
Ez a csodálatos ember egy harcművészeti edzőteremben egy rövid
bemutató segítségével lehetővé tette számunkra, hogy közvetlenül
érzékeljük az erőt, amellyel megváltoztathatjuk világunkat. A lecke kisebb
mértékben arról szólt, ahogyan arra reagálunk, amit a világ mutat nekünk,
nagyobb mértékben pedig arról, hogy mi magunk fektetjük le annak a
szabályait, amit át akarunk élni.
A titok itt az volt, hogy az oktató eleve abból a perspektívából látta
magát, ahogy ott ül a matracon. Azokban a percekben a meditációja
következményéből élt. Amíg úgy nem döntött, hogy elszakítja a láncait a
képzeletében, addig semmi sem tudta megmozdítani. És pontosan ez az,
ami történt.
 Neville szavaival élve egy ilyen tettet úgy lehet végrehajtani, ha „a jövő
álmát a jelen tényévé változtatjuk”.60 Nem tudományos nyelven ez túl
egyszerűnek tűnik, hogy igaz lehessen, de Neville szerint éppen ez a
megoldás. Ne hagyjuk, hogy megtévesszen a látnok szavainak
egyszerűsége, amikor azt mondja, hogy nem kell mást tennünk, hogy a
képzeletünket valósággá változtassuk, mint „átélni az érzést, hogy a
kívánságunk teljesült”.61 Egy általunk teremtett részvételi univerzumban,
miért lenne nehéz birtokolni a teremtés erejét?

Több lehetőség/egy valóság

Az, ahogyan gondolkodunk és érzünk a világunkkal kapcsolatban, miért
lenne bármilyen hatással az életünkben zajló eseményekre? Az, hogy „a
jövő álmát a jelen tényévé” változtatjuk, hogyan befolyásolná a már zajló
folyamatokat? Ha úgy tűnik, hogy például a világunk nyílegyenesen
száguld egy globális háború felé, tényleg be kell következnie a
kon iktusnak? Amikor a házasságunk éppen összeomlani készül, vagy az a
sorsunk, hogy egy gyógyíthatatlan betegséggel kell leélnünk az életünket,
ezeknek tényleg úgy kell megtörténniük, ahogyan az előre látható?
Vagy létezik egy másik tényező – ezzel gyakran nem számol senki –,
amely jelentősen befolyásolja már zajló események megélését? Az élet a
jóslatokat vagy az elvárásainkat követi? A kulcs ahhoz, hogy arról a helyről
élhessünk, ahol az elképzeléseink és álmaink már megvalósultak, ahol az
imáink már meghallgatásra találtak, elsőként annak megértése, hogy ezek a
lehetőségek miként létezhetnek. Most röviden vissza kell térnünk a
kvantum zika világunkra vonatkozó központi felfedezéséhez.
A kvantum zika rendkívül sikeres volt az atomnál kisebb dolgok
viselkedésének vizsgálatában – olyan sikeres, hogy „szabályok” született
arra nézve, mire számíthatunk ebben a kicsiny, láthatatlan világban. Bár
ezek a szabályok egyszerűek és annyira sok sincs belőlük, mégis furcsának
tűnhetnek annak meghatározásában, hogy a részecskék hogyan működnek
szubatomi szinten. Többek között ezeket tudhatjuk meg a szabályokból:

A zika törvényei nem általánosak, mivel kis méretben a dolgok

másképpen működnek, mint a mindennapi életben.
Az energia hullám vagy részecske formájában nyilvánul meg, néha
egyszerre mindkét formában.
A meg gyelő tudata határozza meg az energia viselkedését.
Bármilyen jók is ezek a szabályok, nem szabad elfelejteni, hogy a
kvantum zika egyenletei nem a részecskék aktuális létezésére vonatkoznak.
Más szóval a szabályok nem tudják megmondani, hogy hol vannak a
részecskék és hogyan fognak viselkedni, ha valahova odaérnek. Ezek csak a
részecske létezésének potenciálját határozzák meg – vagyis hogy hol
lehetnek, hogyan viselkedhetnek, és milyenek lehetnek a tulajdonságaik.
Ezek a jellegzetességek idővel fejlődnek és változnak. Mindez azért fontos,
mert mi is azokból a részecskékből épülünk fel, amelyekre a szabályok
vonatkoznak. Ha képesek vagyunk belátást nyerni a működésükbe, akkor
talán több lehetőség is a tudomásunkra juthat a saját működésünkkel
kapcsolatban.
Itt rejlik a kulcs annak megértéséhez, amit a kvantum zika elárulhat
számunkra az univerzumban betöltött szerepünkről. A világunk, az
életünk, és a testünk azért létezik úgy, ahogyan, mert kiválasztásra kerültek
a kvantumlehetőségek világában. Ha változtatni akarunk valamelyiken,
elsőként másféleképpen kell tekintenünk rá – ehhez pedig ki kell
választanunk azt az egy bizonyosat a lehetőségek „leveséből”. Ezt követően
a kvantumlehetőségek közül ez az egyetlen, amit a világunkban saját
valóságunkként élhetünk át. Például a karateoktató a látomásában úgy
látta magát, mint aki térben és időben a matrachoz rögzült – és így is volt,
senki nem tudta elmozdítani.
Úgy tűnik, hogy azt, hogy a több lehetőség közül melyik válik valósággá,
a tudat és az érzékelés határozza meg. Más szóval gyelmünk tárgya a
világunk valóságává válik. Ez az a terület, ahol magának Einsteinnek is
problémái adódtak a kvantumelmélettel. Ezzel kapcsolatban a következőt
mondta: „Úgy gondolom, hogy egy részecskének saját, külön realitása van,
függetlenül a mérési eredményektől.”62 Ebben az összefüggésben a „mérési
eredmények” a meg gyelők – vagyis mi vagyunk.

7. kulcs: A tudatosság fókusza a világunk valóságává válik.

Az univerzumban betöltött szerepünk meghatározó jelentőségű abban,

hogy a kvantumvilág miért úgy működik, ahogyan működni látszik. Ezért
annyira fontos először megérteni a tudományos észlelések „mibenlétét”
ahhoz, hogy megérthessük, hogyan alkalmazhatjuk őket az életünkben.
Az a rejtély, hogy a világ meghatározásához miért van szükség kétféle
szabályra, visszavezethető egy kísérletre, amelyet először 1909-ben egy brit
zikus, Ingram Taylor hajtott végre. Bár a kísérlet már több mint százéves,
az eredménye még mindig vita és bizonytalanság tárgya. Időközben számos
alkalommal elvégezték a kísérletet, és az eredmény mindig más volt – ami
rendkívül zavarba ejtő.
A kísérletnek, amelynek „kétrés-kísérlet” a neve, az a lényege, hogy
kvantumrészecskéket bocsátanak rá egy lemezre, amelyen két kicsi rés van,
és gyelik, hogy a részecskék hogyan hatolnak át a réseken. A józan ész azt
sugallná, hogy ha valami az egyik oldalról részecskeként indul el, akkor
másik oldalra is részecskeként érkezik meg. Az eredmény szerint azonban
valahol az indulási és érkezési pont között valami különös történik.
A tudósok azt vették észre, hogy amikor például egy elektron úgy megy
át a lemezen, hogy azon csak egy nyílás van szabadon, úgy viselkedik,
ahogyan az kiszámítható: részecskeként kezdi és fejezi az utazását. Ebben
nincs is semmi meglepő.

4. ábra Amikor egy nyílás van szabadon, a részecske az elvárásnak

megfelelően viselkedik

Ezzel szemben, amikor két nyílás szabad, ugyanaz az elektron olyasvalamit

tesz, ami teljes képtelenségnek hangzik. Annak ellenére, hogy az utazást
kétségtelenül részecskeként kezdi, menet közben valami rejtélyes dolog
megy végbe: az elektron egyszerre halad át a két nyíláson, amire csak egy
energiahullám képes, és olyan mintát rajzol ki a célon, amire szintén csak
egy energiahullám képes.

5. ábra Amikor két nyílás szabad, a részecske hullámként viselkedik, és

 egyszerre halad át mindkét nyíláson

Ez egy olyanfajta viselkedés, amit a tudósok kénytelenek egyszerűen

„kvantumos furcsaságnak” nevezni. Ebben az esetben az egyetlen
magyarázat az, hogy a második nyílás valamiképp arra kényszerítette az
elektront, hogy úgy utazzon, mintha hullám lenne, ugyanakkor úgy
érkezzen meg a célhoz, ahogyan elkezdte: részecskeként. Ehhez az
elektronnak valamiképp érzékelnie kellett, hogy létezik a második nyílás,
és el is érhető. És ez az a pont, ahol a tudat szerepe belép a képbe. Mivel
feltételezzük, hogy az elektron igazából nem „tudhat” semmit, az egyetlen
másik forrása ennek a tudatosságnak a kísérletet meg gyelő személy. A
következtetés ebben az esetben az, hogy az elektron azon tudása, hogy két
lehetséges útvonal van, amelyen keresztül lehet jutni, a meg gyelő
elméjében van, és ennek az embernek a tudata az, ami meghatározza az
elektron utazásának a módját.
A kísérlet lényege a következő: Az elektronok néha úgy viselkednek,
ahogyan várható tőlük. Ilyen esetben úgy tűnik, hogy a mindennapi
világunk szabályai alapján a dolgok elhatárolódnak, elkülönülnek
egymástól, és pontosan működnek. Más esetben az elektronok
meglepetéssel szolgálnak, és hullámként viselkednek. Ebben az esetben a
viselkedésüket csak a kvantumszabályokkal lehet megmagyarázni. Ez az a
pont, ahol lehetőségünk nyílik új megvilágításban szemlélni a világunkat
és magunkat, mert ez azt jelenti, hogy mindennek része vagyunk, és a
tudatnak kulcsfontosság szerep jut az univerzumban.
A tudósok a két fő elmélettel magyarázzák a kétrés-kísérlet eredményét.
Mindkét elméletnek megvannak a maga erősségei, és külön-külön olyan
szempontokkal rendelkeznek, amelyeknek köszönhetően egyik
logikusabbnak tűnik, mint a másik. Amikor ez a könyv íródik, mindkettő
csupán elmélet formájában létezik, ráadásul nemrég egy harmadik
lehetőség is felmerült. Tekintsük át röviden a három lehetséges
magyarázatot.

A koppenhágai értelmezés
Niels Bohr és Werner Heisenberg zikusok 1927-ben a dán Elméleti
Fizika Intézetben, Koppenhágában, megpróbálták értelmezni az új
elméletek által felvetett kvantumos furcsaságot. Munkájuk eredménye a
„koppenhágai értelmezés” néven ismeretes.
Bohr és Heisenberg szerint az univerzum végtelen számú, egymást
átfedő lehetőségként létezik. Ezek mind egyfajta kvantumlevesben
gyülekeznek, amely nem rendelkezik pontos hellyel vagy zikai állapottal
egészen addig, amíg valami olyan nem történik, ami a lehetőségek közül
egyet be nem zár a helyére.
Ez a „valami” egy személy tudatossága – egyszerű meg gyelés. Ahogyan
azt a kísérlet is bizonyítja, amikor nézünk valamit, például a nyíláson
áthaladó elektront, maga a meg gyelés cselekedete az, ami a
kvantumlehetőségek közül átfordítja valamelyiket a valóságba. Abban a
pillanatban csak azt a változatot látjuk, amelyikre összpontosítottunk.

6. ábra A kvantumvalóság koppenhágai értelmezésében a tudatunk fókusza

határozza meg, hogy a számos lehetőség (A, B, C, D stb.) közül melyik válik
valósággá
Mellette: Ez az elmélet rendkívül sikeres volt a kísérletekben meg gyelt
kvantumrészecskék viselkedésének magyarázatában.
Ellene: Az első számú kifogás (ha annak nevezhető) ez ellen az elmélet
ellen, hogy szerinte az univerzum csak akkor képes manifesztálódni, ha
valakinek vagy valaminek a meg gyelése alatt áll. Ráadásul a koppenhágai
értelmezés a gravitáció tényezőjét egyáltalán nem veszi számításba.

A sokvilág-interpretáció
A koppenhágai értelmezés után a második legnépszerűbb magyarázat a
kvantumrészecskék különös viselkedésére a párhuzamos univerzumok
sokvilág-interpretációja. Az először 1957-ben a Princetoni Egyetem
zikusa, Hugh Everett III által megfogalmazott elmélet rendkívül
népszerűségre és támogatottságra tett szert, ugyanis a kvantumvilág számos
rejtélyét megmagyarázni látszik. A koppenhágai értelmezéshez hasonlóan
azt mondja, hogy az idő egy adott pillanatában végtelen számú lehetőség
van, amelyek már mind léteznek, és egyidejűleg történnek.
 7. ábra A kvantumvalóság sokvilág-interpretációjában végtelen számú
lehetőség van (A, B, C, D és így tovább), amelyek már mind léteznek. Minden
lehetőség a saját világegyetemében létezik, amit a többi lehetőség nem láthat.
Ahogyan a koppenhágai értelmezés szerint is, a tudatunk fókusza az, amely
meghatározza, hogy melyik lehetőség válik valósággá

A különbség e között és a koppenhágai értelmezés között az, hogy a sok-

világ-interpretáció szerint minden lehetőség a saját terében történik, és a
többiek ezt nem láthatják. Az egyedi tereket alternatív univerzumnak
nevezik. Feltehetően egy univerzumban, egyetlen lehetőség idővonalán
utazunk, és időnként kvantumugrással átkerülünk egy másik univerzum
másik lehetőségébe. Ebből a nézőpontból nézve lehet, hogy valaki olyan
életet él, amelyben a fő szerep a betegségé, aztán egy fókuszváltás
következtében azon kapja magát, hogy hirtelen „csodával határos módon”
meggyógyult, miközben a világ körülötte olyan, mint korábban volt.
Everett értelmezése szerint az alternatív univerzumok mindegyikében
létezünk, mindegyiket fontolóra vesszük, átéljük az összes álmot és
látomást, amely valaha megfordult a fejünkben. Az elmélet hívei még azt is
mondják, hogy amikor éjszaka alszunk, az álmaink annak a
következményei, hogy ilyenkor pihen a fókuszunk, amely a saját
valóságunkban tart minket, és szabadon sodródhatunk a párhuzamos
lehetőségek univerzumaiban. Azt mondják, hasonlóan a koppenhágai
értelmezés híveihez, hogy azt a lehetőséget látjuk, amelyikre fókuszálunk.
És ez a kulcsa annak, hogy azt a bizonyos lehetőséget „valóságként”
rögzítsük.
Mellette: Ez az elmélet megmagyarázni látszik azt, hogy miért nem
látjuk a koppenhágai értelmezés szerinti számos lehetőséget.
Ellene: Ahogyan a többi kvantumelméleten alapuló többi magyarázat,
ez sem számol a gravitáció erejével. Annak ellenére, hogy a
kvantumvilágban látott bizonyos dolgokra magyarázattal szolgálhat, amíg
nem képes számolni a természet összes törvényével, addig hiányosnak
számít.
Nemrég született egy újabb elmélet, amely pótolni látszik mind a
koppenhágai értelmezés, mind a sokvilág-interpretáció hiányosságait.
Megalkotója, az Oxford Egyetem matematikaprofesszora, Sir Roger
Penrose után elnevezett elmélet szerint a gravitáció, amit a kvantum zika
gyakran nem vesz számításba, nem más, mint az, ami az univerzumot
összetartja.

A Penrose-értelmezés
Hasonlóan a másik két elmélethez, Penrose is úgy véli, hogy
kvantumszinten számos lehetőség vagy valószínűség létezik. Elmélete
csupán abban tér el, hogy mi az, ami „rögzít” egy bizonyos lehetőséget a
valóságunkban.
Penrose szerint más tartományok kvantumlehetőségei mind anyag
állapotúak. Mivel minden anyag gravitációt hoz létre, minden
lehetőségnek megvan a maga gravitációs mezeje. Ennek fenntartásához
azonban energiára van szükség, és minél több energiát igényel egy
lehetőség, valójában annál labilisabb. Mivel lehetetlen elegendő energiát
fenntartani az örökké tartó működésükhöz, végül beleroskadnak egyetlen
állapotba – a legtartósabba, amit a saját „valóságunkként” látunk.

8. ábra A Penrose-értelmezésben számos lehetőség van (A, B, C, D és így

tovább), amelyek végül beleroskadnak egyetlen valóságba, egyszerűen azért,
mert túl sok energiára lenne szükség a végtelenségig való fenntartásukhoz. Bár
az idő valamelyik pontján minden lehetőség létezik, az az állapot a legstabilabb,
amelyik a legkisebb mennyiségű energiát igényli, és ezt érzékeljük a
valóságunkként
Mellette: Ennek az elméletnek az a legnagyobb erőssége, hogy elsőként
veszi gyelembe a gravitációt – az egyetlen tényezőt, amely elválasztotta
Einstein gondolatait a kvantumelméletektől –, és ezt az erőt helyezi a
valóság létezésének középpontjába.
Ellene: A Penrose-értelmezés talán legnagyobb gyengesége (ha lehet ilyet
mondani), hogy a kritikusai szerint nincs szükség rá. Annak ellenére, hogy
a kvantumelmélet továbbra is csak egy elmélet, mostanáig száz százalékban
sikeres volt a kvantumkísérletek eredményének előre kiszámításában.
Tehát már van egy életképes elméletünk a valóságra nézve. Penrose
értelmezése is egy ilyennel szolgál, csak még a gravitáció tényezőjét is
hozzáteszi, amely a többi elméletből teljesen kimaradt.

Akkor most melyik?

Michio Kaku, elméleti zikus, a szuperhúr-elméleteket egyesítő képlet
egyik társszerzője fogalmazta meg talán a legjobban a kvantum zika
nehézségeit, amikor azt mondta, hogy „gyakran mondják, hogy az ebben a
században megjelent elméletek közül a kvantumelmélet a legabszurdabb.
Egyesek szerint a kvantumelmélet egyetlen célja annak bizonyítása, hogy
az elmélet megkérdőjelezhetetlenül helytálló”.63
A három előbb felsorolt elmélet közül bármelyik is megmagyarázza a
kicsiny, szubatomi világban történtek „anomáliáit” és azt, hogy a világ,
amit látunk, miért úgy működik, ahogyan működik? Bármennyire is jók
az értelmezések, és bármennyire is magyarázattal szolgálnak a
laboratóriumban történtekre, az egyetlen tényező, amely a „hiányzó
láncszem” lehet, az a szerep, amit az isteni mátrix játszik a mi és minden
érzékelhető dolog tárolójának összekapcsolásában.
Noha úgy tűnik, hogy a meg gyelő az adu ász a váratlan eredményeket
kiváltó kísérletekben, de mi van akkor, ha az „anomáliák” távolról sem
anomáliák? Mi van akkor, ha a kvantumrészecskék „furcsasága” az anyag
normális viselkedése? Lehetséges, hogy minden – attól kezdve, hogy az
információ a fénysebességnél is gyorsabban utazik, odáig, hogy két dolog
ugyanazon a helyen van egy időben – a korlátaink helyett inkább a
lehetőségeinket mutatja? Ha igen, meg kell kérdeznünk magunktól: „Mi
az az egyetlen tényező, amely ezeket a dolgokat összekapcsolja, és
megakadályozza, hogy ugyanolyan szabadságban legyen részünk, mint a
kvantumrészecskéknek?”
Mi vagyunk az a tényező, amelyik hiányzik a létező elméletekből!
Pontosabban azon képességünk, hogy létrehozzuk a tudat körülményeit
(gondolatok, érzések, érzelmek és hiedelmek), amelyek egy választott
lehetőséget rögzítenek életünk valóságában. És ez az a pont, ahol a
tudomány összekapcsolódik az ősi spirituális hagyományokkal. Mind a
tudományban, mind a miszticizmusban szerepel egy olyan erő, amely
mindent összeköt és képessé tesz az anyag viselkedésének – és magának a
valóságnak – a befolyásolására azon keresztül, ahogyan a körülöttünk lévő
világot szemléljük.
 A kulcs ez esetben a különböző spirituális hagyományok és a modern
tudomány által a kvantumvilággal kapcsolatos felfedezéseknek
tulajdonított jelentőségben rejlik. Bizonyos korábban felsorolt okok miatt
a zikusok többsége úgy tartja, hogy az elektronok és a fotonok
viselkedésének nem sok köze van ahhoz, ahogy mi a mindennapi életünket
éljük. Az ősi hagyományok ezzel szemben úgy tartják, hogy amiatt tudjuk
megváltoztatni a testünket és a világot, ahogyan a dolgok szubatomi
szinten működnek. Ha ez igaz, akkor minden, ami a
kvantumtartományban történik, hatással van a mindennapi életünkre.
Ahogyan amerikai őslakos barátom, Joseph mondta ott a kanyonban,
nincs szükségünk gépekre, hogy elérjük azokat a csodálatos hatásokat,
amelyeket a kvantumrészecskékben látunk. Elfeledett belső technológiánk
erejével tudunk gyógyítani, egyszerre két helyen lenni, egyszerre
mindenütt ott lenni, a távolba látni, telepatikusan csatlakozni, békét
teremteni és közben minden mást csinálni. Mindennek a lényege a
tudatfókuszálás képessége, ami a legrégebbi és legértékesebb
hagyományaink nagy titka.

Valóságteremtés 101
A mahajána buddhizmus tanításai szerint valóság csak ott létezik, ahol az
elménk fókuszt hoz létre. A tanítás azt mondja, hogy mind a tiszta forma,
mind a formátlanság világa egy „szubjekítv képzelet”64 nevű tudatállapot
eredménye. Annak ellenére, hogy minden átélt esemény valóságosnak
tűnhet számunkra, egy lehetséges valóság csak akkor válik „igazi”
élménnyé, ha ráirányítjuk gyelmünket a fókusz tárgyára, és érzünk is vele
kapcsolatban valamit. A nyelvekben való némi különbségektől eltekintve
ezeknek az ősi iratoknak a tartalma nagy mértékben hasonlít a 20. századi
kvantumelméletre.
Ha a kvantumlehetőségek minden igen-nemje igaz, és az érzelem a kulcs
a valóság kiválasztásában, akkor a kérdés a következő: Hogyan érezhetjük
azt, hogy valami történt, amikor a mellettünk álló komoran az arcunkba
bámul, és azt mondja, hogy nem történt semmi? Például hazudunk
magunknak, ha azt mondjuk, hogy a szerettünk már meggyógyult,
miközben ott állunk fölötte a Szent Akárki Kórház intenzív osztályán?
Ez utóbbi kérdésnek az az iróniája, hogy a kérdés természete miatt nem
adható rá egyetlen válasz. Egy univerzumban, ahol nagyon sok lehetséges
valóság van, a potenciális válaszok száma is sok. Valahol azok között az
alternatív valóságok között létezik egy jelenet, amelyben a szerettünk
gyógyulása már megtörtént. Valahol van egy valóság, ahol soha meg sem
betegedett. Bizonyos okokból, amelyeket soha nem fogunk megismerni
vagy megérteni, nem ez az a kimenetel, amely rögzült – nem ez a valóság
az, ami ott fekszik a kórházi ágyon előttünk.
A válasz a kérdésünkre végül abban kristályosodik ki, amit a világról és
választható képességeinkről hiszünk. Akkor következik a kérdés: Melyik
lehetőséget válasszuk? Melyik valóság mellett dönt a szerettünk vagy az
orvos? Ahhoz, hogy erre felelni tudjunk, először tudomásul kell vennünk,
hogy igenis hatalmunkban áll választani.
Ahogyan Neville halálos beteg emberről szóló története mutatja, a jelen
valósága nincsen kőbe vésve. Ehelyett inkább lágy és formálható; akkor is
képes változni, ha úgy tűnik, semmi oka sincs rá. Neville beszámolójában
a atalember orvosai felállítottak egy diagnózist (valóságot választottak)
egy várt kimenetellel. A atalember, nem tudva, hogy van választási
lehetősége, hitt az orvosoknak, és rögzítette az ő valóságverziójukat. Csak
amikor valaki felajánlott számára egy másik lehetőséget és ő elfogadta azt,
kezdett a teste reagálni az új meggyőződésre – méghozzá igen gyorsan. (A
4. fejezetben egy ilyen lehetőségről szóló másik történet is szerepel.)
Einsteinnek volt egy híres mondása, miszerint a problémákat nem lehet
ugyanazzal a gondolkodásmóddal megoldani, mint amelyikkel
létrehozzuk. Ugyanígy nem változtathatunk meg egy valóságot, ha
ugyanabban a tudatosságban maradunk, amelyik létrehozta. Ahhoz, hogy
rögzítsük a számtalan lehetőség egyikét, ahogyan az a koppenhágai, a
sokvilág- és a Penrose-elméletekben szerepel, pontosan ki kell választanunk
egyet. És ezt azon keresztül tehetjük meg, ahogyan „szemléljük” – vagyis
ahogyan ez iránt a lehetőség iránt érzünk.
Mihelyst rádöbbenünk, hogy van választási lehetőségünk arra
vonatkozóan, hogy mit látunk a valóságunkként, a következő kérdés, ami
elhangzik, így szól: Hogyan csináljuk? Hogyan lássunk egy embert
gyógyultnak, ha a teste betegnek látszik? A válasz ott kezdődik, hogy
hajlandóak vagyunk-e a világ által elénk tárt illúziók mögé tekinteni. A
szeretett személy betegségének példájában át kell nézni a betegség felett, és
úgy kell gondolni az illetőre, mint aki már meggyógyult, és érezni kell azt,
hogy milyen vele együtt lenni ebben az új valóságban.
Azonban egy másik lehetőség választásához többet kell tennünk, mint
pusztán gondolni az új állapotra, vagy azt kívánni, bárcsak a szerettünk
gyógyulása már megtörtént volna. Talán ez jelenti a legnagyobb veszélyt a
világ ilyen jellegű szemléletében, ahogyan a legnagyobb csapdát is. Azon
félelmünkben, hogy elveszítjük azokat az embereket, helyeket és tárgyakat,
amelyek a legfontosabbak számunkra, nagy a kísértés, hogy egyszerűen
tagadással próbáljuk megoldani a helyzetet, és kijelentjük, hogy nem
hisszük el az orrunk előtt lévő valóságot. Ha azonban nem tesszük meg a
szükséges lépéseket, amelyek az ijesztő valóság helyébe a gyógyulás
valóságát helyezik, akkor az elutasításunk nem eredményez mást, csak
reményvesztettséget és csalódást.
Személyesen átéltem olyan barátok elvesztését, akik beleestek ebbe a
csapdába, és már nincsenek ebben a világban. Annak ellenére, hogy
egyedül ők tudhatják, valójában mi történt az elméjükben és a szívükben a
távozás előtt, lehetőségem adódott látni a meggyőződéseikkel folytatott
küzdelmüket. „Ha olyan erős vagyok, akkor miért vagyok még ebben az
állapotban? – érveltek. – Változtattam a meggyőződésemen…, miért nem
gyógyulok meg?”
Ez egy nagyon mély, személyes és érzékeny téma. A válasz pedig erős
érzelmeket válthat ki az olyan témákban, mint hogy mi „létezik”, hogyan
működik az univerzum, és Isten hol fér bele ebbe az egészbe. A lényeg a
következő: Nagyon nom és érzékeny egyensúly van egy új lehetőség
egyszerű kiválasztása és az új valóságot felébresztő gondolatokkal,
érzésekkel és meggyőződésekkel való követése között.

8. kulcs: Egyszerűen csak kimondani, hogy új valóságot választunk,

nem elég!

Egy kvantumlehetőség választásához, azzá kell válnunk, akinek valljuk

magunkat. Ahogyan Neville mondja, „hátra kell hagynunk magunkat” az
új lehetőségért, és „az új állapot iránti szeretetünk miatt… az új állapotban
kell élni, és soha többé nem a régi állapotban”.65 A legnagyobb becsben
tartott ősi iratokban talált utasítások pontosan erre buzdítanak. Ezt az
ember-isten kommunikációs technikát imádságnak szokás nevezni.

Kvantumnyelven beszélni: A kulcs az érzés

Korábban felsoroltuk a kvantumos furcsaságok működésének különböző
magyarázatait. A tudósokat különösen az foglalkoztatta, hogy az anyag
egyszerű meg gyelése miért változtatja meg az anyagot. Bár a
magyarázatokban a jelenség miértjének különböző variációi születtek meg,
van egy közös nevezőjük: mindegyik azt mondja, hogy az ok mi magunk
vagyunk, valamint a meg gyelőként betöltött szerepünk a világban.
Ú
 Úgy tűnik, hogy amikor szemlélünk valamit – vagyis amikor a
gyelmünket tudatosan fókuszáljuk adott helyre adott pillanatban –,
akkor abban a pillanatban a számtalan kvantumlehetőség közül egyet a
helyére rögzítünk. Az elmélet szerint függetlenül attól, hogy ez egy
„párhuzamos valóságból” vagy a pislákoló kvantumvalószínűségek közül
származik, amit mi Valóságként (nagy V-vel) látunk, az a mi jelenlétünk
miatt olyan, amilyen.
Annak ellenére, hogy a modern tudományban ez forradalminak tűnhet,
az ősi hagyományokban és őshonos kultúrákban már évszázadok óta
elfogadott tény. A régi időkben írástudók, misztikusok és tudósok
igyekeztek a múlt nyelvein megörökíteni az univerzummal való
kapcsolatunk nagy titkát, hogy az fennmaradhasson számunkra. Néha
olyan helyeken bukkanunk ilyen bölcsességekre, ahol a legkevésbé sem
számítunk rájuk.
Az egyiptomi sivatagban álló templomok és sírok falain olvasható
feliratok, az ókori Nag Hammádi-i könyvtár iratainak bölcsessége, a
délnyugat-amerikai hagyományos medicina tudománya, mind olyan
nyelvezet, amely életet lehel képzeletünk, álmaink és imáink lehetőségeibe.
A legtisztább példa erre annak az embernek a szavai, aki tengerszint fölött
4500 méter magasságban élt egy tibeti kolostorban.
1998 tavaszán lehetőségem adódott egy 22 napos közép-tibeti egyszerre
kutató és zarándokút megszervezésében segédkezni. Ez idő alatt a csapattal
a legcsodálatosabb, legősibb, mindentől távol eső vidéket sikerült
bejárnunk, ami a bolygón még fennmaradt. Utunk során meglátogattunk
tizenkét kolostort, két zárdát, és az elképzelhető legelbűvölőbb emberekkel
találkoztunk, beleértve szerzeteseket, apácákat, nomádokat és
zarándokokat. Ekkor történt, hogy szemtől szembe találtam magam az
egyik kolostor rendfőnökével, és lehetőségem nyílt feltenni neki azt a
kérdést, amiért olyan sokat utaztam, és amelyre a választ már nagyon régen
szerettem volna megtudni.
Egy hideg reggelen ott feszengtünk egy kicsiny imaházban, amelynek
falait buddhista oltárok és ősi tangkák (a múlt nagy tanításait ábrázoló,
nom brokát alapú festmények ) borították. Figyelmemet a kortalan
kinézetű fér re irányítottam, aki lótuszülésben foglalt helyet előttem. A
tolmács segítségével ugyanazt a kérdést tettem fel neki, amelyet minden
szerzetesnek és apácának, akikkel találkoztam a zarándokút alatt.
– Amikor imádkozni látjuk – kezdtem –, olyankor mit csinál? Amikor
14-16 órán keresztül kántál vagy ismétli ugyanazt a szót; amikor kívülről
az látszik, hogy csengőket, tálakat, gongokat, dallamcsengettyűket,
mudrákat és mantrákat használ, belül mi történik magában?
Különös, erős érzés hullámzott végig a testemen, ahogy a tolmács
lefordította a rendfőnök válaszát.
– Az imádságot nem láthatta, mert egy imádság láthatatlan. –
Megigazította magán a súlyos gyapjúköntöst és folytatta. – Amit láthat, az
az, amit azért teszünk, hogy létrehozhassuk az érzést a testünkben. Az érzés
az imádság!”
Milyen csodálatos, gondoltam. És milyen egyszerű! Ahogyan a 20.
század végi kísérletek is mutatták, az emberi érzések és érzelmek azok,
amelyek hatással vannak arra a valóságunkat felépítő anyagra – a belső
nyelvezetünk az, amely megváltoztatja a külvilág atomjait, elektronjait és
fotonjait. Ezek kisebb mértékben azok a bizonyos szavak, amelyeket
elmormogunk, és nagyobb mértékben az érzés, amit ezek ébresztenek
bennünk. Az érzelmek nyelvezete az, amely megszólítja az univerzum
kvantumerőit… az érzés az, amelyet az isteni mátrix megért.

9. kulcs: Az érzés az a nyelv, amely az isteni mátrixhoz „beszél”.

Érezd azt, hogy a kívánságod teljesült, és imádra válasz érkezett.

A rendfőnök ugyanazt mondta, mint a 20. század nagy tudósai. Nemcsak

hogy ugyanazokat a gondolatokat adta tovább, amelyeket a kísérletek
végrehajtói dokumentáltak, hanem egy lépéssel tovább is ment:
megosztotta velem azt, hogyan lehet megszólítani a kvantumlehetőségeket,
amit ő azzal a technikával érte el, amit ma imádságnak nevezünk. Tehát
nem is olyan meglepő, hogy az ima csodákra képes! Segítségükkel
kapcsolatba léphetünk a tiszta térrel, ahol az elménk csodái világunk
valóságává válnak.

Együttérzés: A természet ereje és az emberi

tapasztalat
A rendfőnök egyértelmű válaszába beleszédültem. Szavai azokat a
gondolatokat visszhangozták, amelyek az ókori gnosztikus és keresztény
hagyományokban is feljegyzésre kerültek 2000 évvel ezelőtt. Ahhoz, hogy
imádságaink teljesüljenek, túl kell lépnünk a kételyeken, amelyek gyakran
együtt járnak kívánságaink pozitív természetével. A Nag Hammadi-i
könyvtárban talált egyik iratban Jézus szavai – egy rövid tanítás, amely
segít felülkerekedni a polaritásokon – a parancs erejére emlékeztetnek.
Arra emlékeztetnek, hogy ha azt mondjuk a hegynek, „hegy, menj odébb”,
akkor az el fog mozdulni.66
A rendfőnök egyértelműen megválaszolta annak rejtélyét, hogy a
szerzetesek és apácák mit csinálnak az imádkozás során: az érzés és érzelem
kvantumnyelvén beszélnek, amelyhez nem tartoznak szavak vagy külső
kifejezések.
2005-ben lehetőségem nyílt újra végiglátogatni a tibeti kolostorokat. A
37 napos utazás során a csoportommal megtudtuk, hogy időközben a
rendfőnök, aki megosztotta velem az érzés titkát 1998-ban meghalt. Bár a
körülményeket nem sikerült tisztáznunk, annyit tudtunk, hogy már nincs
ezen a világon. Annak ellenére, hogy korábban nem találkoztam azzal, aki
átvette a rendfőnök helyét, amikor értesült visszatérésemről, kedvesen
fogadott és hajlandó volt folytatni az 1998-ban elkezdett beszélgetést.
Egy másik fagyos, tibeti reggelen, egy másik imaházban, szemtől
szemben ültünk a kolostor új rendfőnökével. Néhány perccel korábban
kísértek végig minket egy kanyargós kőfolyosón, egy kicsiny, hideg és
halványan megvilágított helyiségbe vezettek – teljes sötétségben, óvatosan
lépkedve a csúszós padlón, amely veszélyesen sima volt az évszázadok során
rárakódott jakzsírtól. Ennek a kolostor szívében rejtőző ősi helyiségnek a
hideg, ritka levegőjében tettem fel az új rendfőnöknek a kérdéseimet.
– Mi kapcsol össze minket egymással, a világunkkal, és az
univerzummal? Mi az az „anyag”, amely elszállítja a testünkből az
imádságainkat és összetartja a világot?
A rendfőnök egyenesen rám nézett, miközben a tolmács lefordította a
kérdéseimet tibeti nyelvre. Ösztönösen a vezetőnkre néztem, aki a
közvetítőnk volt az egész beszélgetés során. Nem voltam felkészülve a
fordításra, amit szinte azonnal visszahallottam.
– Együttérzés – mondta. – A gese (nagy tanító) azt mondja, az
együttérzés az, ami összekapcsol minket.
– Az hogy lehet? – kérdeztem, magyarázatot keresve a hallottakban. –
Úgy érti, hogy az együttérzés a természet ereje vagy valamiféle érzelmi
tapasztalat?
Hirtelen élénk magyarázat következett, miután a tolmács lefordította a
kérdésemet a rendfőnöknek.
– Az együttérzés az, ami mindent összekapcsol – ez volt a rendfőnök
végső válasza. És ennyi volt! Csaknem tízpercnyi heves párbeszédet
követően, amiben a tibeti buddhizmus legmélyebb elemei is felmerültek,
összesen ez a hat szó volt a válasz!
 Néhány nappal később ismét belekeveredtem egy ugyanerről szóló
beszélgetésbe, amikor ugyanazokat a kérdéseket tettem fel egy másik
kolostor magas beosztású szerzetesének. A rendfőnök jelenlétében
tapasztalt formalitások helyett ekkor a szerzetes cellájában voltunk – egy
apró szobában, ahol evett, aludt, imádkozott és tanult, amikor éppen nem
a közös helyiségben tartózkodott.
Mostanra a tolmács már ismerte a kérdéseimet és azt, hogy mit próbálok
megtudni. Ahogy körülültük a jakvaj lámpásokat a halványan
megvilágított szobában, felnéztem a mennyezetre. A melegükért és
fényükért égetett lámpások a számtalan év során vastag koromréteggel
vonták be a mennyezetet, amely alatt azon a délutánon üldögéltünk.
Ahogyan a rendfőnöktől is megkérdeztem néhány nappal korábban,
ugyanazt a kérdést tettem fel a szerzetesnek (persze tolmácson keresztül):
Az együttérzés egy teremtő erő vagy egy átélt tapasztalat? A szerzetes
felnézett a mennyezetre, amelyet percekkel korábban én is fürkésztem.
Nagy levegőt vett, néhány percig gondolkodott, próbálva összegyűjteni
magában minden bölcsességet, amit azóta tanult meg a kolostorban, hogy
nyolcéves korában ide került. (Ekkor a húszas évei közepén járhatott.)
Hirtelen lehajtotta a fejét és egyenesen a szemembe nézett. A válasza rövid
volt, erőteljes és rendkívüli jelentőségű.
– Mindkettő – mondta. – Az együttérzés erő az univerzumban és emberi
tapasztalat, egyszerre.
Azon a napon, egy szerzetes cellájában, a világ másik felén, csaknem
4500 méterrel a tengerszint fölött és órákra a legközelebbi várostól, olyan
bölcsességet hallottam, amelynek egyszerűsége miatt a mai napig elkerülte
sok nyugati hagyomány gyelmét. A szerzetes elárulta, mi kapcsol össze
minket mindennel az univerzumban, valamint azt a tulajdonságunkat,
amely olyan erőssé teszi az érzéseinket és érzelmeinket. A kettő egy és
ugyanaz.

Nem mindegy, milyen érzés

Az esszénusok (a holt-tengeri tekercsek írói és gyűjtői) nyelvén, arámiul
íródott ősi imák fordításai pontosan azt adják vissza, amit a szerzetes a
valóság teremtésének titkaként megosztott velem. Ezek az új értelmezések
arra nézve is friss magyarázattal szolgálnak, hogy az ilyen jellegű tanítások
sokszor miért olyan homályosak és ködösek. Az eredeti Újszövetség
újrafordítása során az is kiderült, hogy a régi írók szavait és
mondanivalóját az évszázadok során számtalanszor félrefordították.
Ahogyan a mondás tartja, nagyon sok „elveszett a fordítással”. (Ezt – és
más példákat is, amelyeket megosztok ezeken az oldalakon – a legutóbbi, a
Secrets of the Lost Mode of Prayer [Az elveszett imádság titkai] című
könyvemben írtam le, de annyira idevágó, hogy úgy döntöttem, ebbe a
könyvbe is beleveszem.)
Azt gyelembe véve, hogy képesek vagyunk hozzájárulni az élet, az
egészség és a család eseményeihez, ha összehasonlítjuk a „kérjetek és
adatik” bibliai idézet modern változatát az eredetivel, láthatjuk, milyen
sokat veszíthetünk! A Biblia modern és rövidített King James változata a
következőt mondja:

„Bármit kértek majd az én nevemben az Atyától,

megadja nektek. Mindeddig semmit sem kértetek az én
nevemben. Kérjetek, és kaptok, hogy örömötök teljes
legyen!”67
Amikor ezt összehasonlítjuk az eredeti szöveggel, meglátjuk azt, ami
kimaradt belőle. A következő részben a hiányzókat aláhúzással emeltem ki.

„Minden, amit egyenesen, közvetlenül kértek… az Én

nevemből, megadatik nektek. Mindeddig ezt nem
tettétek meg… Tehát kérjetek hátsó szándék nélkül és
vegyen körül titeket a válasz – Burkoljon be, amit
kívántok, hogy örömötök teljes legyen.”68
Ezek a szavak emlékeztetnek a kvantumelvre, vagyis arra, hogy az érzés egy
nyelvezet, amellyel a tudatunk irányítható és fókuszálható. Ez egy állapot,
amelyben benne vagyunk, és nem valami, amit a nap bizonyos
időszakaiban teszünk.
Az ugyan egyértelmű, hogy az érzelem az a nyelv, amelyet az isteni
mátrix felismer, de az is nyilvánvaló, hogy bármilyen érzés nem felel meg a
célnak. Ha így lenne, a világ egy rendkívül zavaros hely lenne, ahol az
embereknek teljesen más elképzelésük lenne az átfedésekről. A szerzetes azt
mondta, hogy az együttérzés egyszerre a teremtés ereje és az átélés, ami
elérhetővé teszi. A tanítás legfontosabb üzenete az, hogy akkor érhetjük el
az együttérzést, ha úgy közelítünk meg egy körülményt, hogy nincs erős
elvárásunk a helyzet – sem helyes, sem helytelen – következményével
kapcsolatban. Más szóval ítélkezés vagy egó nélkül kell észlelnünk. És úgy
tűnik, hogy pontosan ez a fajta érzelem az, amelyen keresztül hatékonyan
meg lehet szólítani az isteni mátrixot.
Ahogy a zikus, Amit Goswami mondja, többre van szükség, mint
egyszerű tudatállapotra ahhoz, hogy a kvantumlehetőségből a jelen
valósága legyen. Ehhez valójában egy „nem közönséges tudatállapotba”69
kell kerülni.
Az arámi fordítás szerint ennek a pontnak az eléréséhez „hátsó szándék
nélkül kell kérni”. Egy másik módja az utasítás ezen nagyon fontos
részének az értelmezéséhez, ha úgy hozzuk meg a döntést, hogy – modern
kifejezéssel élve – a vágyunk független az egónktól. A képzeletünk,
hiedelmeink, gyógyulásunk és békénk fókuszát úgy válthatjuk jelenlegi
valósággá, ha nem ragaszkodunk mereven választásunk következményéhez.
Más szóval úgy kell imádkoznunk, hogy nem döntjük el előre, hogy
minek kellene vagy nem kellene történnie.

10. kulcs: Nem minden érzés megfelelő. Azokban, amelyek teremtő

erejűek ne legyen se egó, se ítélet.

Az egyik legjobb meghatározása ennek a semleges állapotnak a szú költő,

Rúmi tollából származik. Egyszerű, de erőteljes szavai így szólnak: „A
helyes és helytelen cselekedet gondolatán túl van egy mező. Ott
találkozunk.”70 Milyen gyakran mondhatjuk azt őszintén, hogy életünk
során bármikor Rúmi mezején voltunk – különösen, amikor a szerettünk
sorsa a tét? Képességünk legnehezebb leckéjének, életünk legnagyobb
kihívásának és ellentmondásának tűnik, hogy létrehozzunk valamit a
részvételi univerzumban.
Minél erősebb a vágyunk, hogy megváltoztassuk a világot, annál
megfoghatatlanabb az erő, amivel ez elérhető. Ennek az a magyarázata,
hogy amit akarunk, az gyakran az egónkon alapul. Ha nem így lenne, a
változás nem lenne annyira fontos. Ahogy egyre érettebbek leszünk, és
elérjük azt a tudatállapotot, amelyben már tudjuk, hogy képesek vagyunk
megváltoztatni a valóságunkat, ez a valóság kezd veszíteni a fontosságából.
Ahogyan például az autóvezetés utáni vágy is elhalványul, miután
elkezdünk vezetni, ha már képesek vagyunk a gyógyítás és béke csodájának
megtételére, a sürgetés, hogy ezek megtörténjenek, eltűnik. Ez azért lehet,
mert a tudással együtt, hogy képesek vagyunk megváltoztatni a dolgokat,
együtt jár az, hogy el tudjuk fogadni a világot úgy, ahogy van.
Ez az erő birtoklásának a szabadsága, anélkül, hogy túl nagy jelentőséget
tulajdonítanánk neki, segít hozzá, hogy az imáink még hatékonyabbak
É
legyenek. És itt rejlik a válasz azoknak a kérdésére, akik meditáltak,
kántáltak, táncoltak, mantráztak és imádkoztak szeretteik gyógyulásáért.
Annak ellenére, hogy minden cselekedetet kétségtelenül jó szándék
vezérel, gyakran erős kötődés van bennük a szeretett személy gyógyulása
vagy gyógyítása iránt. Ezzel együtt jár a meggyőződés, hogy egy csodálatos
gyógyulásra van szükség. És ha a gyógyulásnak még meg kell történnie, ez
arra utal, hogy még nem következett be – ha nem így lenne, nem kérnénk
az imáinkban. Ez olyan, mintha azzal, hogy a gyógyulás eredményét várva
a beteljesüléséért tett erőfeszítés azt a valóságot erősítené meg, hogy a
betegség jelen van! Ez elvezet az ősi utasítás második részéhez, amely fölött
gyakran elsiklunk, miközben próbáljuk a csodákat bevonzani az életünkbe.
A fordítás következő része arra szólít fel, hogy „vegyen körül” a
válaszunk és „burkoljon be” mindaz, amire vágyunk, hogy megleljük az
örömünket. Ez a rész szavakban pontosan arra emlékeztet, amit a
kísérletek és az ősi tradíciók közös bölcsessége sugall. Először éreznünk kell
a gyógyulás, jólét, béke érzését, valamint a választ az egészségért való
imánkra a szívünkben, mintha az már megtörtént volna, még azelőtt, hogy
az az életünk valóságává válna.
Az idézetben Jézus azt érzékelteti, hogy azok, akikhez beszél, ezt még
nem érték el. Ahogyan a barátaim esetében is, akik az ima és jószándék
erős gyógyszerével hitték ugyan, hogy azt kérték, hogy imádságuk
meghallgatásra találjon, ha csak annyit mondtak, Kérlek, hagyd, hogy ez a
gyógyulás megtörténjen, akkor ezt nem azon a nyelven tették, amit az isteni
mátrix felismer. Jézus emlékezteti a tanítványait, hogy egyértelműen kell
„beszélniük” az univerzumhoz. Amikor úgy érezzük, mintha körülvenne a
szerettünk gyógyulása és beburkolna a világunk békéje, ez egyszerre a nyelv
és a kód, ami megnyitja az ajtót minden lehetőséghez.
Amikor ezt érezzük, elmozdulunk attól a nézőponttól, amikor
képzeletben átéljük azt, ami az utunkba kerül arra, amikor tudjuk, hogy
részese vagyunk mindennek. Ily módon egyfajta energiamódosulást
hozunk létre, amit a klasszikus „kvantumugráshoz” lehet hasonlítani.
Ahogyan az atom elektronja az egyik energiaszintről a másikra ugrik
anélkül, hogy térben elmozdulna, amikor tudjuk, hogy tényleg a választás
kvantumnyelvén beszélünk, és nem csak azt gondoljuk, hogy talán ezt
tesszük, olyankor egy másik tudatállapotban vagyunk. Ez az állapot a tiszta
tér, ahol az álmok, imák és csodák kezdődnek.

Teremtésre vagyunk hangolva

Még a 20. század elején az indiai költővel és misztikussal, Rabindranáth
Tagoréval 1930-ban folytatott beszélgetése során Albert Einstein két
pontban foglalta össze az univerzumban betöltött szerepünkről alkotott
véleményét. „Két különböző elgondolás létezik az univerzum természetéről
– kezdte. – Az első úgy tekinti a világot mint egységet, amely függ az
emberiségtől, a másik pedig úgy szemléli a világot, mint az emberi
tényezőtől független valóságot” (dőlt betűs szavak az írótól).71 Bár a 2.
fejezetben leírt kísérletek kétségtelenül azt mutatják, hogy a világot
felépítő anyag, beleértve az atomokat és elektronokat, tudatos meg gyelése
közvetlen hatással van az anyag viselkedésére, a jövőben kiderülhet, hogy
létezik egy harmadik lehetőség – amely ott helyezkedik el valahol Einstein
két szélsősége között.
Ez a lehetőség esetleg arra utal, hogy az univerzum egy olyan folyamat
során jött létre, amelynek kezdetben mi nem voltunk részesei. Lehet, hogy
a teremtés a jelenlétünk nélkül kezdődött, de most, amikor egyre
növekszik és fejlődik, már itt vagyunk. A csillagoktól kezdve, amelyek
olyan távoliak, hogy sokszor már nem is léteznek, mire a fényük elér
hozzánk, az energiáig, amely eltűnik a rejtélyes örvényben, amit mi
egyszerűen csak „fekete lyuknak” nevezünk, a változás az az univerzális
állandó, amelyre mindig számíthatunk. Mindennek a részeként történik,
amit látunk, és még azokban a tartományokban is, amelyeket nem látjuk.
Mostanra már egyértelműen kiderült, hogy nem csupán szemlélők
vagyunk a világunkban. Tudatos meg gyelőként része vagyunk
mindennek, amit látunk. A tudósok abban ugyan még nincsenek egy
véleményen, hogy melyik elmélet ad magyarázatot arra, hogyan
változtatjuk meg a valóságunkat, abban megegyeznek, hogy az univerzum
változik a jelenlétünkben. Mintha a tudatosság maga a teremtés
cselekedete lenne. Ahogyan a zikus, John Wheeler mondta, egy
„részvételi” univerzumban élünk – nem olyanban, amelyet
manipulálhatunk, teljes mértékben kontrollálhatunk, vagy amire rá tudjuk
erőltetni az akaratunkat.
Képességünkkel, amely ma része az univerzumnak, úgy tudunk kicsiny
részeket megváltoztatni benne, ahogyan az életünket éljük. A
kvantumlehetőségek világában mintha az lenne a feladatunk, hogy részt
vegyünk a teremtésünkben. Arra vagyunk beállítva, hogy teremtsünk!
Mivel kvantumszinten egyetemesen kapcsolódunk egymáshoz, ez a
kapcsolódás azt eredményezi, hogy az életünk látszólag kicsiny változásai is
nagy hatást gyakorolnak a világunkra, és azon túl az univerzumra is.
Kvantumkapcsolatunk a kozmosszal olyan mélyreható, hogy a tudósok
kitaláltak egy új szókészletet annak értelmezésére, hogy az ilyen
kapcsolatok valójában mit jelentenek. Az 1. fejezetben említett
„pillangóhatás” például arra utal, hogy az apró változások is milyen nagy
hatásúak lehetnek.
Az eredetileg az érzékenység a kezdőfeltételekre néven ismert jelenség
lényege az, hogy a világ egyik részén bekövetkező egyetlen apró esemény
óriási változást idézhet elő egy másik helyen és időben. A leggyakrabban a
következő analógiaként említik: „Ha egy pillangó megmozdítja a szárnyát
Tokióban, az egy hónappal később hurrikánt okozhat Brazíliában.”72 A
hatást alátámasztó gyakran említett példa szerint Ferdinánd főherceg
sofőrje nem a megfelelő utcába kanyarodott 1914-ben. A tévedés miatt
Ausztria vezetője szemtől szembe találta magát a gyilkosával, és a
történelem azt igazolja, hogy Ferdinánd halála robbantotta ki az I.
világháborút. Minden egy egyszerű hiba véletlenszerű előfordulásával
kezdődött, amilyet egyszer vagy többször minden ember elkövet élete
során. A rossz irányba kanyarodásnak globális következményei lettek.
A 2. fejezetben három kísérletet vizsgáltunk meg, amelyek mind a
körülöttünk lévő világhoz fűződő kapcsolatunkat vizsgálták.
Megmutatták, hogy a DNS megváltoztatja az anyagot, amelyből a
világunk felépül, és az érzelmek megváltoztatják magát a DNS-t. A
katonai és a Cleve Backster által vezetett kísérletek eredménye szerint ezt a
hatást nem korlátozza sem a távolság, sem az idő. A hálóhatás arra enged
következtetni, hogy mindnyájan rendelkezünk egy erővel magunkban,
amely egy olyan tartományban képes hatni, ahol a zika általunk ismert
korlátai nem érvényesek.
A tanulmányok azt sejtetik, hogy a tudomány ma ismert törvényei nem
kötnek minket. Ez lehet az az erő, amelyre Szent Ferenc, a misztikus, több
mint 600 évvel ezelőtt utalt, amikor azt mondta, hogy „csodálatos és vad
erők élnek bennünk”.
Ha létezik bennünk egy erő, amellyel megváltoztathatjuk az univerzum
lényegét úgy, hogy azzal gyógyíthatunk és békét teremthetünk, akkor
ebből az következik, hogy lennie kell egy nyelvnek, amely lehetővé teszi,
hogy mindezt tudatosan és saját akaratból tegyük. És van is – ez az
érzelem, a képzelet és imádság nyelve, ami a 4. században a keresztény
egyház rendeletei miatt a nyugat számára elveszett.

Amikor a csoda már nem működik

Az elme-test kapcsolat és a különféle imádságok hatása nagyon jól
dokumentált a szakirodalomban. A nagyobb egyetemek tanulmányai és a
háború sújtotta országok harcmezején végzett felmérések szerint
egyértelmű, hogy amit a testünkben érzünk, nemcsak ránk van hatással,
hanem a világra is.73 Úgy tűnik, ez a belső és külső élmények közötti
kapcsolat az oka, amiért az imádság bizonyos formái olyan nagy erővel
bírnak. Bár a pontos mechanizmust, amely megmagyarázná, hogy ezek az
imádságok miért működnek, még nem értjük, ettől függetlenül
bizonyítottan hatásosak. Létezik azonban egy rejtély ezzel kapcsolatban. A
kísérletekben az imádságok pozitív hatása csak az esemény bekövetkezéséig
tart. Amikor az véget ér, a hatás is megszűnni látszik.
Például a békére irányuló imádságokkal folytatott kísérletek során a
tudósok által vizsgált teljesítménymutatók statisztikailag jelentős
visszaesést mutattak. A közlekedési balesetek előfordulása, a kórházak
sürgősségi osztályának látogatottsága és még a személy elleni erőszakos
bűncselekmények száma is jelentősen csökkent. A béke jelenlétében nem
történhetett más, csak béke. Ezek nagyon érdekes eredmények, azonban
az, amire utalnak, azóta is rejtély az ezt a hatást tanulmányozók számára.74
Amikor a kísérletek véget értek, az erőszak visszatért, egyes esetekben
még magasabb számban, mint a kísérletek előtt. Mi történt? Miért múlt el
a meditáció és ima hatása? A válasz ezekre a kérdésekre lehet a kulcs a
teremtő tudat sajátosságának megértéséhez. Az történt, hogy a kísérletben
résztvevő személyek abbahagyták, amit csináltak – felhagytak az
imádkozással és a meditációval. És ez a válasz a rejtélyre.
Ha elhisszük, hogy a valóságunkat csak átmeneti időre választjuk ki,
akkor teljesen logikus, hogy amikor többé már nem érezzük azt, hogy az
új valóságunk létezik, a választásunk hatása is véget ér. Ha azt hisszük,
hogy a gyógyítás, a béke és a jólét érzése csak rövid időre szól, akkor a
teremtett valóság csak rövid időre fog szólni. A modern kísérletek és az ősi
iratok tanításainak köszönhetően tudjuk, hogy a valóságteremtés több,
mint amit teszünk… mi magunk vagyunk!

11. kulcs: Azzá kell válnunk az életünkben, amit a világunkként

akarunk megélni.

Ha érzés segítségével választunk, és állandóan érzünk, akkor egyben

folyamatosan választunk is. Meggyőződéssel érezzük a hálát a békéért a
világunkban, mert mindig létezik valahol. Értékeljük a szeretteink és saját
magunk egészségét, hiszen bizonyos fokig mindennap gyógyulunk és
megújulunk.
Ez pontosan az, amit az evangéliumok arámi változata próbált üzenni a
jövő emberének azon a nyelven, amelyet közel 2000 évvel ezelőtt itt
hagytak nekünk. És ez lehet az a hatás, amit a Tamás-evangélium
gnosztikus szövegében olvasható: „Ha magatokban azt hozzátok létre,
amitek van, meg fog menteni titeket. Ha az nincs bennetek, az, ami nincs
bennetek, meg fog ölni titeket!”75 (Hubai Péter fordítása)
Bár a gyelmeztetés rövid, a jelentősége nagy. A szavakon keresztül,
amelyeket a mesternek, Jézusnak tulajdonítanak, arra kapunk
gyelmeztetést, hogy az erő, amellyel átalakítjuk az életünket és
világunkat, képességként bennünk él, és ezen mindnyájan osztozunk.

Az élet nem mindig követi a zika törvényeit

Mi történik akkor, ha úgy élünk, hogy azzal megszegjük a zika elfogadott
szabályait? Vagy ha azt sem tudjuk, hogy ezek a szabályok léteznek? Talán
képesek vagyunk követni a kvantumrészecskék példáját, amelyek látszólag
pont így viselkednek?
A józan ész azt mondja, hogy ha valami egy helyen létezik, akkor nem
lehet ugyanabban az időben egy másik helyen, függetlenül attól, hogy mi
„az”. Ugyanakkor a kísérletek pontosan ezt a feltételezést igazolják.
Az ilyen felfedezéseket követő kérdés a következő: Ha a világot felépítő
anyag egyszerre két helyen is lehet, és mi részei vagyunk ennek a világnak,
akkor mi miért nem tudjuk megtenni ugyanezt? Miért nem tudjuk
egyszerre teljesíteni a kötelességünket az irodában vagy az osztályteremben,
és egyidőben jól érezni magunkat egy napos tengerparton, vagy túrázni a
hegyek között? Bár ez időről időre mindnyájunknak megfordul a fejében,
a lehetőség merő fantázia… vagy mégsem?
Amikor azt halljuk, hogy valami szokatlan dolog történt, és különböző
emberek részvételéről szólnak a hírek, a jelentésekben általában van némi
igazság. A részletek ugyan mások lehetnek, a háttér gyakran levezethető
egy eseményre az időben. Az özönvíz tökéletes példa arra, amiről itt
beszélek. A történelem során számtalan kultúrában újra és újra felbukkant
ez a téma. A különböző földrészeken, különböző emberekkel lejátszódó,
más-más nyelvű leírásban a történet és a kimenetel csaknem mindig
ugyanaz.
A történelem során ugyanígy születtek történetek bilokációra képes
emberekről – ez azt jelenti, hogy zikailag különböző helyeken jelentek
meg ugyanabban az időben. Az ilyen mutatványokat általában jógiknak,
misztikusoknak vagy olyan személyeknek tulajdonították, akik valamilyen
különleges képességgel rendelkeztek (persze nem mindig). A fő szál, amely
összekapcsolni látszik ezeket az eseményeket az, hogy a bilokációra képes
emberek tökéletesen uralják az olyan érzelmeiket, amilyen a szeretet és
együttérzés. Gyakran asszociálják ezeket a szentek tetteivel, és általában
misszionáriusok, őslakosok és olyan személyek örökítik meg, akiket a
csoda megbízható szemtanújának tartanak.
A bilokáció számos előfordulása közül talán a legjobban dokumentált
Paolai Szent Ferenc 1507-ben történt esete. A szent ember a feladatait
teljesítette a templomi oltárnál, amikor a hozzá érkező emberek látva,
hogy mély imádságba merül, úgy döntöttek, nem zavarják. Amikor
távoztak, megdöbbenve látták, hogy Ferenc a templom előtt a
helybéliekkel és az arra járókkal beszélget. Gyorsan visszaszaladtak, és ott
találták Ferencet, aki bent imádkozott és egy pillanatra sem hagyta el a
templomot. Paolai Szent Ferenc valami rejtélyes tudatállapotban,
amelyhez mély meditatív állapot is társult, ugyanazoknak az embereknek
ugyanabban az időben egyszerre két helyen is megjelent.
Agredai Mária, aki 46 évig élt apácaként a spanyolországi Agreda
zárdájában 1620 és 1631 között több mint 500 tengerentúli, távoli
országban tett utazásról számolt be. Azoknak, akik ismerték és együtt éltek
vele, meggyőződésük volt, hogy egyetlen egyszer sem hagyta el a zárdát.
Mária, elmondása szerint, távoli helyekre „repült” „eksztikus állapotban”.
Ezt a 300 éves beszámolót besorolhatnánk a távolbalátás (az a képesség,
amikor valaki a tudat bizonyos helyre való irányításával eseményeket lát és
érzékel) jelenségéhez, egy érdekes különbséggel: Agredai Mária nemcsak
hogy ellátogatott az általa megnevezett helyekre, de az ottani őslakosoknak
mesélt Jézus életéről. Annak ellenére, hogy csak spanyolul beszélt, az
indiánok megértették a mesterről szóló tanításait.
Mária „látomásai” azt követően kerültek dokumentálásra, hogy Mexikó
érseke, Don Francisco Manzo y Zuniga értesült az apáca által átélt
eseményekről. Az érsek misszionáriusokat küldött szét, hogy vizsgálják ki
az esetet, akik döbbenten tapasztalták, hogy a környék indiánjai jól
ismerik Jézus életét – olyan jól, hogy azonnal meg is keresztelték az egész
törzset.
Csaknem egy évtizeddel később Agredai Mária rejtélyes utazásait végül
szentesítették. Mária engedelmességi fogadalmat tett az egyháznak, de
megdöbbentő részletességgel írt le olyan tájakat, ahol zikailag sosem járt.
Ez a leírás annyira pontos volt, hogy az időjárás és az évszakok változásai is
benne voltak, továbbá azoknak az embereknek a kultúrája és hiedelmei,
akiket tanított. Egy „szigorú egyházi kivizsgálást” követően Agredai Mária
misztikus utazásait az egyház hitelesnek nyilvánította, és megkapta az
„elmúlt korok misztikus eseményeinek legmagasabb besorolását.”76
Nem minden bilokációról szóló jelentés származik a 16. és 17. század
homályos éveiből. Nem olyan régen, a II. világháború alatt történt, hogy
szent emberek egyszerre több helyen jelentek meg. Az egyik legismertebb
ezek közül az olasz misztikus, Pio atya esete. Az atya, fogadalmát
követően, hogy a náci megszállás alatt lévő San Giovanni Rotondót
megóvja a pusztítástól, fényes nappal úgy jelent meg, ahogy bilokációs
esetekben is ritka.
Amikor a bombázórepülők odaértek a város fölé, hogy lerombolják a
németek raktárát, Pio atya barna köntös viselő alakja jelent meg a repülők
előtt a levegőben! A rövid jelenésekkel ellentétben, amelyekről néha a
harcmezőn átélt lelki nyomás hatására szoktak beszámolni, ez a jelenés
minden pilóta számára jól látható volt. És ameddig az alak ott lebegett
előttük, addig nem tudták ledobni a városra a bombát.
A pilóták bosszankodva és zavartan irányt változtattak, és gépeikkel –
amelyeken ott voltak a bombák – leszálltak a legközelebbi repülőtéren.
Nem sokkal ezután az egyik pilóta elment a közeli templomba, ahol nagy
megdöbbenésére ugyanazzal a szerzetessel találkozott, akit az égben látott a
repülője előtt lebegni… az alak Pio atya volt!
Az atya nem valami kísértet vagy egy régen elhunyt szent jelenése volt,
ahogyan a pilóta hitte. Valóságos volt és élő! Ugyanazon a napon
valamiképp egyszerre tartózkodott két helyen: lent a földön, a
templomban és a levegőben a repülőgépek előtt. A Szövetségesek
felszabadították Olaszországot, és San Giovanni Rotondo városa
megmenekült a pusztulástól, ahogyan azt Pio atya megígérte.77
Ha olyasvalamivel szembesülünk, ami túlmutat ismereteinken, gyakran
csodának hisszük. Akkor azonban hová tegyük a bilokációról és más,
látszólag csodás eseményről szóló beszámolókat és feljegyzéseket, amelyek
csaknem 600 évet ölelnek át? Leírhatjuk ezeket mint a fantázia
szüleményeit vagy képzelgéseket? Talán… Mindig ott van a lehetősége,
hogy olyan emberek látták ezeket a jelenségeket, akik túlságosan ráértek,
vagy nagyon szerették volna, ha ezek az esetek valóban megtörténnek.
Azonban mi van akkor, ha ilyenkor valami más történik? Ha
kétségtelenül bizonyítást nyer, hogy a zika jelenlegi törvényei nem
korlátoznak minket, akkor ennek köszönhetően egy nagy erejű, új fényben
szemlélhetjük magunkat, és új alapokra helyezhetjük a hitünket.
Ahogy a könyvünk bevezetőjében idézett versben a beavatottak új
szabadságra leltek váratlan tapasztalataiknak köszönhetően, úgy mi is
követhetjük a kvantumrészecskék „lábnyomait”, amelyek a tér és idő
korlátai nélkül működnek, képességünkkel meggyógyíthatjuk a testünket,
és örömöt hozhatunk az életünkbe. A kulcs a következő: Ahhoz, hogy
megtegyük azt, ami lehetetlennek látszik, az embernek először ki kell tolni
a korábban igaznak hitt korlátokat. Ahogyan a beavatottak – miután
túlléptek a „szakadék szélétől” való félelmüktől – felfedezték, hogy sokkal
többek, mint aminek azelőtt képzelték magukat, ahhoz, hogy csodákat
tapasztalhassunk meg az életünkben, nekünk is hinnünk kell abban, hogy
velünk is megtörténhetnek hasonló esetek.

12. kulcs: A zika ma ismert törvényei nem korlátoznak minket.

Ehhez arra van szükségünk, hogy valaki végrehajtsa azt a csodát, és mi

lássuk azt megtörténni. Az a bizonyos személy talán különösen tehetséges
az élet valamely területén, például a gyógyításban. Vagy talán elég nyitott
ahhoz, hogy másképpen szemlélje a világot. Függetlenül a történés
mikéntjétől, mihelyst egyvalaki végrehajtja azt a különleges tettet – legyen
az Jézus vagy a szomszéd –, ugyanaz a csoda mindenki más számára is
elérhetővé válik.
Csodálatosan igazolja ezt a tanítást az észak-amerikai őslakosok esete,
akik nem látták az európaiak hajóit, amelyek a parttól nem messze
horgonyoztak. A hatalmas, fából készült vitorlás hajók képe annyira
idegen volt számukra, hogy nem tudták mihez viszonyítani a látottakat.
Ahogyan a mi látásunk képes beazonosítani egy mozi lm kockáit, úgy az
őslakosok is biztosan látták a hajók körvonalait kirajzolódni a látóhatáron.
És ahogyan a mi agyunk úgy próbálja értelmezni a látottakat, hogy a
képkockákat folyamatos mozgássá egyesíti, az őslakosok is ezzel
próbálkoztak. A probléma az volt, hogy korábban soha nem tett ilyet
senki: a kollektív élményeik között nem szerepelt semmi, ami megmutatta
volna nekik, hogyan kell egy európai vitorlás hajót látni.
A törzs gyógyítója ekkor hunyorogni kezdett, így egy kicsit másképpen
használta a látását, és ekkor meglátta a hajókat. Miután neki sikerült, nem
telt bele sok idő, és már mindenki képes volt látni azt, ami korábban
láthatatlan volt számukra. Ebben az esetben is az észlelés módjáról volt
szó. Amikor hajlandóak voltak kipróbálni valamit másképpen, egy egész új
világ tárult fel előttük. Talán nem is különbözünk olyan nagyon azoktól az
500 évvel ezelőtti, tengerparti őslakosoktól. Csak akkor tudjuk elképzelni,
hogy mi vár ránk, ha egy kicsit másképpen gondolunk a világunkra, az
univerzumunkra és magunkra.
A fejezet elején feltettük a kérdést: „Ha egy elektron képes egyszerre két
helyen lenni, akkor mi miért nem vagyunk képesek erre?” A választ erre
talán akkor találjuk meg, ha egy kicsit másképpen kérdezünk. Ahelyett,
hogy elfogadnánk, miszerint a részecskék valami olyasmire képesek, amire
mi nem, inkább kérdezzük meg azt, hogyan képes egy elektron a
bilokációra? Ha megértjük, hogy az anyag, amelyből mi is vagyunk,
miként viselkedhet ilyen csodálatos módon, akkor talán a saját életünkben
is megtaláljuk hozzá a feltételeket. És ahhoz, hogy megértsük a
működését, fel kell derítenünk létezésünk egyetlen aspektusát, aminek azt
a képességet köszönhetjük, hogy önmagunk megváltoztatásával a
világunkat is megváltoztathatjuk: azaz a hologram erejét.
55. Seattle törzsfőnök, „A Message to Washington from Chief Seattle.”
www.chiefseattle.com
56. Egy John Wheelerrel Tim Folger által készített interjú részlete, „Does the Universe
Exist if We’re not looking?” Discover, vol. 23, no. 6 (2002 június): 44. oldal
57. Neville, e Power of Awareness (Marina de Rey, CA: DeVorss, 1961): 9. oldal
58. Neville, e Law and the Promise, 57. oldal
59. Neville, e Power of Awareness, 103–105. oldal
60. Ugyanott, 10. oldal
61. Ugyanott
62. Seeling, Albert Einstein.
63. Michio Kaku, Hyperspace: A Scienti c Odyssey rough Parallel Universes, Time
Warps, and the 10th Dimension (New York: Oxford University Press, 1994): 263. oldal
64. C. D. Sharma, A Critical Survey of Indian Philosophy (Delhi, India: Motilal
Banarsidass Publishers, 1992): 109. oldal
65. Neville, e Law and the Promise, 13. oldal
66. Tamás-evangélium, amelyet a Coptic Gnostic Library Project of the Institute for
Antiquity and Christianity (Claremont, CA) tagjai fordítottak le és mutattak be. A
Nag Hammadi-i könyvtárból, James M. Robinson, ed. (San Francisco, CA: Harper-
SanFrancisco, 1990): (Jézus rejtett szavai, Holnap kiadó, 1990, Budapest)
67. János evangéliuma 16: 23–24, Holy Bible: Authorized King James Version (Grand
Rapids, MI: World Publishing, 1989): 80. oldal
68. Prayers of the Cosmos: Meditations on the Aramaic Words of Jesus, Neil Douglas-Klotz,
trans. (San Francisco, CA: HarperSanFransisco, 1994): 86–87. oldal
69. Amit Goswami, „ e Scienti c Evidence for God is Already Here,” Light of Con-
sciousness, vol. 16, no. 3 (2004 tél): 32. oldal
70. e Illuminated Rumi, 98. oldal
71. e Expanded Quotable Einstein, (Idézetek Einsteintől, Alexandra kiadó, 2000, Pécs)
72. Jack Cohen és Ian Stewart, e Collapse of Chaos: Discovering Simplicity in a
Complex World (New York: Penguin Books, 1994): 191. oldal
73. A test-elme kapcsolat egyik legtisztább forrása egy döntő jelentőségű tanulmány,
amelyet James Blumenthal dokumentált a Duke Egyetemen. „Chill Out: It Does the
Heart Good,” a Duke Egyetem új kiadása (1991. július 31), amely idézet az érzelmi
reakció és a szív egészsége közötti kapcsolat technikai kísérletéből. Eredetileg
megjelent: Journal of Consulting and Clinical Psychology. www.dukemednews.org.
74. Gyönyörű példája azon tudás alkalmazásának, amelyet a belső békéről tudunk egy
háborús helyzetben. Megtalálható egy David W. Orme-Johnson, Charles N.
Alexander, John L. Davies, Howard M. Chandler és Wallace E. Larimore által írott
korszakalkotó tanulmányban: „International Peace Project in the Middle East” e
Journal of Con ict Resolution, vol. 32, no. 4, (1988 december): 778. oldal
75. Tamás-evangélium, e Nag Hammadi Library (Jézus rejtett szavai, Holnap kiadó,
1990, Budapest)
76. Joan Carroll Cruz, Mysteries, Marvels, Miracles in the Lives of the Saints (Rockfort, IL:
TAN Books and Publishers, 1997).
77. Számos beszámoló létezik Pio atya csodálatos életéről, amelyekben szerepelnek
próféciák, csodálatos illatok, stigmák, és bilokációról szóló jelentések. A legjobb forrás,
amit ehhez a II. világháború korából származó beszámolóhoz találtam, az az Eternal
Word Television Network Website: www.ewtn.com/padrepio/mystic/bilocation.htm.
 4. fejezet

Ha létrejön a kapcsolat, örökre

megmarad:
Élet egy hologra kus univerzumban

Hát itt vagyunk – mindnyájan része ennek

a nagy, Teremtés nevű hologramnak,
ami mindenki másnak az önmaga…
Ez az egész egy kozmikus színjáték,
és rajtad kívül nincs senki más!”
–I B (19 3–1979) , ,

Lásd a világot egy homokszemben,

A mennyországot kis virágban,
Őrizd a végtelent két kezedben,
Az örökkévalót egy órában.
(Weöres Sándor fordítása)
–W B (1757–18 7) ,

Az előző részben szereplő kísérleteknek van egy megoldatlan rejtélyük. Az

isteni mátrix létezésére részleges bizonyítékként szolgál a tény, hogy két
„valami”, amelyek egykor egyek voltak (két foton, a DNS és a fotonok,
vagy a donor és saját DNS-e) úgy viselkedtek, mintha továbbra is
kapcsolatban álltak volna egymással, annak ellenére, hogy néhány méter
vagy több száz kilométer volt közöttük. A kérdés a következő: miért?
Valóság vagy hologram?
Mindnyájan biztosan hallottuk azt a mondást, hogy egy kép annyit ér,
mint ezer szó. Vizuális alkat vagyok, ezért tudom, hogy esetemben ez
tényleg igaz. Számomra sokkal többet ér, ha egy képen látom, hogyan kell
beindítani az autómat, mintha elolvasnám a kezelési útmutatót az elejétől
a végéig, ahol megmagyarázzák, miért működnek a dugattyúk, és miért
szikrázik a gyújtógyerta, amikor elfordítom a kulcsot! Ha egyben látom az
egészet, később bármikor visszatérhetek hozzá, hogy megértsem a
részleteket, már ha egyáltalán érdekelnek; néha csak azt akarom, hogy
beinduljon az autóm.
Gyanítom, hogy a legtöbb ember olyan, mint én. Annak ellenére, hogy a
hogyan-működik kezelési útmutatók és számítógépes szemináriumok
világában élünk, amelyek mind azt magyarázzák, miért van valami úgy,
ahogyan, a személyes tapasztalatnál semmi sem jobb egy új gondolat
megértésében. Erre a hologram megismerése lehet a legszemléletesebb
példa. A hologramot azóta használják a kutatásokban, hogy a 40-es78 évek
végén felfedezték. Egy ideig persze a technikához nem értő emberek
számára nem sokat jelentett – egészen, amíg az első és eredeti Csillagok
háborúja lm meg nem jelent 1977-ben.
Egy kulcsfontosságú jelenetben a lm elején azt látjuk, hogy egy egész
bolygó képviselője, Leia hercegnő, segítséget kér népe megmentéséhez.
Üzenetét digitális hologram formájában kódolja R2-D2, a nézők szívét és
képzeletét egy pillanat alatt rabul ejtő android memóriájában.
Míg Leia hercegnő az univerzum egyik csücskében tartózkodik, addig
R2-D2 elviszi az üzenetét egy távoli galaxisba. Az üzenet titokban marad,
amíg egy atal harcos, Luke Skywalker elő nem csalogatja azt belőle. R2-
D2 a mozgókép-gra ka csúcstechnológiájának alkalmazásával jeleníti meg
az üzenetet, a hercegnő kicsiny képét vetítve ki a helyiségbe, azt a látszatot
keltve, mintha az üzenet küldője személyesen is ott lenne.
Leia élethű képmása hirtelen megjelenik a levegőben és elmondja az
üzenetét. Mivel a nézőközönség számára a hercegnő háromdimenziósnak
látszik, az az érzésünk támad, hogy ha ott lennénk, ugyanúgy meg
tudnánk érinteni, mint a mellettünk ülőt. Ha azonban ezt tennénk, a
kezünk csak a levegőbe nyúlna: a hercegnő egy hologram.
A 70-es években nagyon sok ember számára ez volt az első hologra kus
kivetítéssel és annak valódi jellegével kapcsolatos élménye. Segítségével
abba is meglepő betekintést nyerhettünk, esetleg milyen lehet egy
telefonhívás a nem is olyan távoli jövőben. Még ma, évtizedekkel később
is, pusztán a hologram szó hallatán nagyon sok embernek Leia hercegnő
képe jut eszébe.
Egy hologramra tulajdonképpen legtöbbször úgy gondolunk, mint egy
képre – egy háromdimenziós képre –, amely igen életszerű, amikor egy
bizonyos módon történik a kivetítése, vagy egy bizonyos fajta fényben
látjuk. Bár egy lmvetítés jól példázza, hogy a hologram mire képes, azért
ebben sokkal több rejlik, mint egy egyszerű fotóban.
A hologram a természet egyik legegyszerűbb, bár egyúttal a
legnehezebben megérthető jelensége is. Ugyanakkor óriási lehetőség rejlik
benne a dolgok lehető legnagyobb arányú megváltoztatására olyan
időkereten belül, amibe az ember beleszédül. Ahhoz azonban, hogy a
magánéletünkben ezt alkalmazni tudjuk, meg kell értenünk, hogy
pontosan mi a hologram és hogyan működik. Tehát csak sorjában: Mi a
hologram?

A hologram megértése
Ha megkérnénk egy tudóst, hogy magyarázza el a hologramot, először
valószínűleg azzal kezdené, hogy a hologram egy speciális fénykép,
amelynek a felületen lévő kép közvetlen fény hatására háromdimenziósnak
tűnik. Egy ilyen kép létrehozásához lézerfényt használnak, amellyel a kép
eloszlik a lmréteg felületén. Ez az „elosztottság” az, ami a hologra kus
lmet olyan különlegessé teszi.
Ily módon a felület minden része tartalmazza a teljes képet, amilyen az
eredetileg volt, csak kisebb arányban. Más szóval minden részlet egy
hologram. Ha az eredeti képet akárhány részletre osztanánk, mindegyik –
legyen bármilyen kicsi – az egész eredeti kép teljes alakját mutatná.

9. ábra Ha valami hologra kus, akkor minden részletében teljes egészében

létezik, függetlenül attól, hány részre oszlik. Ez az illusztráció segít megértetni
azt a gondolatot, hogy bármilyen apró részekre osztjuk fel az világegyetemet –
a képen látható négy darabtól kezdve galaxis, ember vagy atom méretűvé –
minden egyes szegmens az egész világegyetemet tükrözi, csak lekicsinyítve

Ahogyan az autómotor működéséről a beindításával lehet a

leghatékonyabban tapasztalatot szerezni, úgy a hologramot is egy példán
keresztül lehet a legjobban illusztrálni.

A 80-as években hologramtechnológiával készült könyvjelző sorozatok

jelentek meg (amelynek példányai azóta már a gyűjtőknél pihennek) az
üzletekben. Mindegyik egy fényes ezüstpapír csík volt, amely első
pillantásra csillogó alumíniumfóliának tűnt. Amikor a papírt közvetlen,
erős fény alá tartotta az ember és előre-hátra mozgatta, történt valami, ami
nagy mértékben megkülönböztette ezeket a könyvjelzőket a hagyományos
daraboktól: a képek a fólián hirtelen mintha életre keltek volna, és lebegni
látszottak a levegőben a papír fölött. Ahogy a könyvjelzőt egyik, majd a
másik irányba döntöttük, a kép ott maradt a levegőben, három-
dimenziósan és élethűen. Számos ilyen darabra emlékszem: Jézus arca,
Szűz Mária alakja, egy piramis fölött átugró del n és egy félig kinyílt
rózsabimbó.
Ha valakinek van egy ilyen könyvjelzője, elvégezhet egy kísérletet, hogy
a saját szemével lássa a hologram működését. Figyelmeztetés: a művelet
során a könyvjelző tönkremegy! Ezt észben tartva fogjunk egy éles ollót, és
a gyönyörű, fényes könyvjelzőt vágjuk sok-sok apró, különböző formájú
alakra, majd keressük meg a legkisebb darabot és vágjuk még kisebb
darabokra. Ha a könyvjelző tényleg hologram volt, akkor a piciny
darabkát nagyítóval nézve az egész képet látni fogjuk rajta, csak sokkal
kisebb méretben. Ennek az az oka, hogy a kép mindenütt ott van a
könyvjelzőn.

13. kulcs: Egy hologra kus „valamiben”, a valami minden részlete

tükrözi az egész valamit.

Az ikerfotonok rejtélyének megoldása

Tehát most, hogy már jobban értjük, mi is a hologram és hogyan készül,
térjünk vissza az 1. fejezetben ismertetett kísérletre, amelyet a Gen
Egyetemen végeztek. Röviden összefoglalva: két fotont 22,5 kilométer
választotta el egymástól. Amikor az egyikük választani kényszerült két
útvonal közül az út végén, a második foton is mindig pontosan ugyanazt
választotta, mintha „tudná”, hogy az ikertestvére mit csinál. Ugyanezt a
kísérletet több különböző alkalommal is elvégezték, és az eredmény
mindig ugyanaz volt. A két részecske úgy viselkedik, mintha továbbra is
kapcsolatban lennének egymással, annak ellenére, hogy kilométerek
választják el őket egymástól.
Az észszerűség azt sugallná, hogy ilyen kapcsolat létrejöttéhez a fotonok
valamiképp jelet küldenek egymásnak. És pont ez okoz problémát a
zikusok számára: Ahhoz, hogy a protonok üzenetet küldhessenek
egymásnak, az üzenetnek a fénysebességnél is gyorsabban kellene haladnia.
Azonban Einstein relativitáselmélete szerint ilyen gyorsan semmi sem
haladhat.
Lehetséges lenne, hogy ezek a részecskék gyelmen kívül hagyják a
zikai törvényeit… vagy valami másról árulkodnak? Lehet, hogy egy
olyan, a mi világunk számára idegen dolgot mutatnak nekünk, amelynek
rejtélyét továbbra is annak a kényelmes keretei közé próbáljuk bepréselni,
ahogyan szerintünk az energia egyik helyről eljut a másikra?
Mi van akkor, ha a jel az egyik fotontól a másikig soha nem is utazott
semerre? Lehetséges, hogy egy olyan univerzumban élünk, ahol a fotonok
közötti információnak, a szeretteinkért mondott imádságnak vagy azon
vágyunknak, hogy béke legyen a bolygó túloldalán, nem is kell sehová
mozdulnia?
A válasz: igen! Valószínűleg pontosan ilyen az univerzum, amelyben
élünk. Russel Targ, a kaliforniai Menlo Parkban működő Stanford
Kutatóintézet megismeréstudományi programjának társalapítója
érzékletesen és szépen jellemezte ezt a kapcsolatot: „Egy nem lokális
világban élünk, ahol – ennek ellenére – az egymástól zikailag elválasztott
dolgok képesek azonnal kommunikálni egymással.”79 Targ pontosítja,
hogy ez a kapcsolat mit jelent. „Nem arról van szó, hogy behunyom a
szemem és üzenetet küldök valakinek, aki több ezer mérföldre van tőlem,
inkább valami olyasmiről, hogy az én tudatom és az övé bizonyos
értelemben nem különül el egymástól.”80 A jeleknek azért nem kell
utazniuk a fotonok között, mert már ott vannak – a hagyományos
értelemben sosem távoztak el sehonnan, és soha nem érkeztek meg egy
másik helyre.
A meghatározás szerint egy hologramon minden hely az összes többi
tükröződése. És minden tulajdonság, amely bárhol ezen belül létezik,
szintén mindenhol máshol létezik. Tehát az univerzumunk nem lokális
hologramjában a mögöttes energia, amely minden dolgot összeköt,
azonnal össze is kapcsolja őket. A spirituális tanítók általában egyetértenek
a tudósokkal ebben a valóságértelmezésben. László Ervin
tudomány lozófus így fogalmaz: „Az élet, akárcsak maga az univerzum is,
a mögöttes mezővel lejtett »szent táncban« fejlődik ki.”81
Ez valószínűleg ugyanaz, amit a mahajana buddhizmus ősi Avatamszaka-
szútrája az energia „csodálatos hálójának” nevez, amely mindent összeköt a
kozmoszban. Ha az univerzum nem lokális és hologra kus, akkor ez a
háló nemcsak összeköt mindent, hanem benne minden pont tükrözi is a
többit. A szútra azzal kezdődik, hogy ez a háló a távoli múltban „fel volt
függesztve”, és „a végtelenig terjedt minden irányban”, ahogyan maga az
univerzum is.
Amellett, hogy a háló maga az univerzum, tartalmazza azt, valamint
hologra kus tulajdonságokkal ruházza fel. Az ősi szútra a hálóban lévő
végtelen számú drágakövekről beszél, amelyek kozmikus szemekként
szolgálnak. Nekik köszönhetően minden látható minden számára. Majd a
leírásban, amely minden bizonnyal a hologram eddigi legrégebbi ismert
bemutatása, a szútra felfedi a drágaköveknek azokat a képességeit,
amelyekkel változást tudnak előidézni a hálóban. „Minden drágakő, ami
ebben az egy drágakőben tükröződik, szintén tükrözi az összes többi
drágakövet, így egy állandó tükröződés van folyamatban.”82 A szútrának az
általam alapul vett fordítása szerint a háló „egy kozmoszt jelképez,
amelyben végtelenül ismétlődő kölcsönhatás áll fenn a kozmosz minden
tagja között”.83
Milyen csodálatos megfogalmazása annak a nom, ugyanakkor erőteljes
alapelvnek, amit a természet használ a túlélésre, növekedésre és fejlődésre.
Egy hologra kus univerzumban, ahol minden részletben kisebb méretben
tükröződik az egész világ, már minden ott van. A hologramelmélet azt
ígéri, hogy minden, amire szükségünk van a túléléshez és növekedéshez, az
mindig, minden időben és mindenhol velünk van… legyen az egy
egyszerű fűszál vagy a mi rendkívül összetett testünk.
Amint megértjük ennek a végtelenül összekapcsolódó hologramnak az
erejét, nyilvánvalóvá válik, hogy semmi sincs elrejtve és semmi sincs
titokban előttünk – ezek a dolgok elkülönülésérzésünk melléktermékei.
Úgy tűnhet, hogy nem állunk kapcsolatban egymással és világ többi
részével, ez a szétválás nem létezik azon a síkon, ahonnan a hologram ered:
az isteni mátrixból. Az egységnek ezen a szintjén tényleg nem létezik
olyasmi, mint „itt” és „ott”.
Most már meg tudjuk válaszolni a könyvünk első részében leírt
Á
kísérletekkel kapcsolatos „miérteket”. Amikor az Egyesült Államok
hadserege elvégezte a kísérleteket a donoron és a sejtjein, a DNS úgy
viselkedett, mintha továbbra is kapcsolatban állt volna az érzelmeket átélő
személlyel. Majd amikor a donort és a DNS-ét 560 kilométer választotta
el egymástól, az eredmények akkor is ugyanazok voltak, és a rejtély nem
oldódott meg, mivel a hagyományos magyarázat arra, hogy a DNS miért
reagál gazdájának érzelmeire, nem helytálló.
A legtöbb ember azt feltételezné, hogy valamiféle energiamegoszlásról
van szó ebben a kísérletben. Ha energiára gondolunk, akkor általában azt
képzeljük, hogy az egyik helyen keletkezik, majd valamiképp továbbítódik
egy másik helyre. Ahogy a kép a tévénken vagy a kedvenc zenénk a
rádióban is az energia A pontból B pontba továbbításának az eredménye,
arra számítanánk, hogy valamiféle erő jut át a donortól a DNS-éig. Az
egyik pontból a másikba való átjutáshoz azonban időre van szükség. Lehet,
hogy ez az idő nem sok, talán csak a másodperc törtrésze, valamennyi
időnek akkor is el kell telnie, hogy a hagyományos energia egyik helyről
átkerüljön a másikba.
Ezzel szemben a kísérlet kulcsfontosságú eleme az volt, hogy egy
atomóra (egymillió év alatt egy másodperces eltérést jelezhet) eredménye
szerint eközben egyáltalán nem telt el idő. A hatás egyidejű volt, mert nem
volt szükség átjutásra. Kvantumszinten mind a donor, mind a DNS
ugyanannak a mintának a részei voltak, és az egyiktől származó információ
már eleve jelen volt a másikban: eleve kapcsolatban álltak egymással. A
donor érzelmeinek energiája nem utazott sehová, mert már ott volt
mindenhol.
Ha változást szeretnénk látni a világunkban – szeretteink gyógyulását és
biztonságát, békét a Közép-Keleten és abban a hatvan országban, ahol
jelenleg fegyveres harcok dúlnak –, nem kell elküldeni a szívünkből és
elménkből azokra a helyekre, ahol szükség van rá. Nem szükséges semmit
sem „küldeni” sehová. Mihelyst az imák bennünk vannak, eleve ott
vannak mindenhol.

14. kulcs: A tudat egységesen kapcsolódó hologramja azt ígéri, hogy

abban a pillanatban, amikor megfogalmazzuk jókívánságainkat és
imáinkat, már célba is érnek.

Ez a tanítás rendkívül mély jelentőséggel bír. Ahhoz azonban, hogy tényleg

megértsük, mit is jelent az életünkben, meg kell vizsgálnunk a hologram
működésének utolsó részletét: az erőt, amellyel változást lehet benne
előidézni. Ha tényleg minden kapcsolódik mindenhez és időben már ott
van mindenhol, akkor mi történik, ha megváltoztatunk valamit a
hologram egyik részében? A válasz minden bizonnyal meglepő lesz.

A változás valahol változást jelent mindenhol

A Kapcsolat című lmben vannak jelenetek, amelyek visszaugranak a
főszereplő gyermekkorába és bemutatják azt, hogy milyen hatással volt a
főhős életére az apja, mielőtt hirtelen meghalt. Az apja támogatta a
főszereplő ambiciózus erőfeszítéseit a célja felé, és gyakran mondogatta
neki, hogy a nagy dolgok a lánya jövőjében apró lépésekkel érhetők el.
Ez nemcsak a szülők számára hasznos tanács, amelyet tovább kellene
adniuk gyermekeiknek, hanem tudat és élet hologramjának működési
módja is. Amikor valami apró dolgot megváltoztatunk itt, egy keveset ott,
hirtelen mintha minden megváltozna. Valójában egy kicsiny módosítás egy
ponton örökre megváltoztathat egy egész paradigmát.
László Ervin tudomány lozófus a következő magyarázatot adja: „Ami
egy helyen történik, az a többi helyen is megtörténik; minden, ami egyszer
megtörtént, időnként máshol is meg fog történni. Semmi nem »lokális«,
történését nem korlátozza a hol és mikor.”84 Ahogy a nagy spirituális
tanítók, Mahátma Gandhi és Teréz anya ékesszólóan kifejtették, a nem
lokális hologra kus elmélet egy hatalmas erő – egy „Dávid” a
kvantumvilág változásainak „Góliátjaihoz” képest.
Ahogyan egy hologram összes részében benne van az eredeti kép, úgy
egyetlen változás bármelyik részen visszatükröződik az összes többin.
Micsoda hatékony kapcsolat! Egyetlen változás egy helyen megváltoztatja
az egészet! Talán a legjobb példa arra, hogy a kicsiny módosítások miként
hatnak egy egész rendszerre, olyasvalamiben látszik, amit mindnyájan
ismerünk: ez pedig testünk DNS-e.
A modern bűnügyi lmekből gyorsan megtanultuk, hogy az elkövető
személyazonossága megállapítható az elkövetés helyszínén hagyott
nyomokból. Ha a nyomozók be tudják azonosítani egy személy bármelyik
testrészét vagy egy tőle származó nyomot – vérfoltot, hajszálat,
spermafoltot vagy akár egy körömdarabot –, akár magát az illetőt is be
tudják azonosítani. A hologramelméletnek köszönhetően teljesen
mindegy, hogy a test melyik részéből származik a DNS – minden rész
tükrözi az egészet. Minden egyes DNS pontosan ugyanolyan, mint a többi
(mutáció kizárásának céljából).
 Becslések szerint egy átlagember teste mintegy 50-100 billió sejtből áll.
Minden egyes sejtben 23 kromoszómapár van, amelyek egy ember DNS-
ét (genetikai kódját) tartalmazzák. Ha elvégezzük a számítást, kiderül,
hogy az emberek 2300 billió és 4600 billió közötti DNS-példányt
hordoznak a testükben. Képzeljük el, mennyi időbe telne, hogy valakinek
megváltoztassuk a DNS-ét, ha utána egyenként az összes példányt –
sejtenként – is módosítani akarnánk! Amikor azonban a DNS módosítja
egy példány mintáját, ezt nem lineárisan, egyenként végzi. A
hologramelmélet miatt akkor, amikor a DNS módosul, a változás az
egészben tükröződik.

15. kulcs: A tudat hologramján keresztül az életünkben bekövetkező

apró változás világunk minden pontján visszatükröződik.

10. ábra Egy hologramban a „valami” minden egyes része tükrözi az összes
többi részt, és a változás a teljes egészen tükröződik. Ha például négy kisebb
részre osztjuk az univerzumot, minden egyes rész a teljes univerzum képét
tükrözi. Az egyik helyen történő változás (a megvilágított rész jelzi) minden
egyes részletben tükröződik

Talán azt kérdezzük magunktól: Miért fontos ez az én életemben? Míg ez

egy nyilvánvaló kérdés, a válasz esetleg nem annyira az. A hologram nom
ereje olyan eszköz, amellyel az egy helyen végzett változtatással óriási,
nagyarányú változás érhető el. A hologramelmélet megértése nagyon
fontos, mert valószínűleg meghatározza azt, ahogyan mi is működünk. A
testünk DNS-étől a körülöttünk lévő világ atomi szerkezetéig, valamint az
emlékezetünk és tudatunk működéséig egy nagyobb létezés hologramja
vagyunk, és ezt csak most kezdünk megérteni.

Hologra kus agy egy hologra kus univerzumban

Emlékszem, hogy valamikor a 70-es években egy dokumentum lmet
néztem, amelyben a sebészek egy emberi agyban készültek megszüntetni a
belső nyomást a szövetek között, ami egy baleset miatt keletkezett.
Miközben a beteg a tudatánál volt, felnyitott agyának részeit
elektromossággal stimulálták, hogy lássák, a testnek mely részeivel áll
kapcsolatban. Amikor egy elektródát például hozzáérintettek az agyához
valahol, a páciens egy színkavalkádot „látott”, ezért azt a helyet a vizuális
központként azonosították be.
Eltekintve a bizarr élménytől, hogy egy ember élő agyát láthattam a
műtő éles megvilágításában, ami ezt a lmet érdekessé tette, az az emberi
agy működése volt. Amikor egyes helyeket elektromosan stimuláltak, és
például a páciens ennek hatására látott színeket, ezek a helyek nem
egyeztek azokkal, amelyek a korábbi ismeretek szerint összefüggenek a
látással. Olyan volt, mintha a páciens agyának részei valamiképp
megtanultak volna „látni” oly módon, amit normális esetben az agy egy
másik részétől várnánk el.
Karl Pribram neurológus forradalmi jellegű munkája során arra a
felismerésre jutott, hogy az agyi funkciók sokkal összetettebbek, mint azt
korábban gondolták. Pribriam előtt úgy hitték, hogy az emberi agy úgy
működik, mint egy csodálatos biológiai számítógép, amely az egyes
információkat az agy meghatározott helyein tárolja. Az emlékezet ezen
mechanikai modelljében egy az egyben kapcsolat áll fenn a különböző
típusú emlékek és a helyek között, ahol tárolásra kerülnek. A probléma
ezzel csak az volt, hogy laboratóriumi körülmények között az emlék, amit
találtak, nonlokalizált volt.
Nagyon hasonló módon ahhoz, ahogyan olyan pontokat találtak az
ember agyában, amelyek más területek funkcióját is „ismerték”, egyes
kísérletek azt mutatták, hogy azok az állatok, amelyek agyának
eltávolították bizonyos részeit, megőrizték az emlékeiket, és ugyanúgy
élték tovább az életüket. Ezek a részek azok voltak, amelyeknek az utóbbi
funkciókat tulajdonították. Más szóval úgy tűnt, hogy nincs közvetlen
kapcsolat az emlékek és az agy zikai helyei között. Nyilvánvalóvá vált,
hogy nem az agy és az emlékek mechanikai szemlélete a válasz a kérdésre –
valami más különös és csodálatos történik az agyban.
Pribram a 70-es évek elején elsőként kidolgozott egy új modellt a
kísérletek eredményének magyarázatára. Kezdett úgy tekinteni az agyra és
a benne tárolt emlékekre, mint valamire, ami hologramként működik. Az
egyik bizonyíték arra, hogy Pribram jó irányba haladt, hogy a
laboratóriumi igazolta azt a folyamatot, ahogyan az információkat
mentálisan feldolgozzuk. Elmélete teszteléséhez korábbi kutatások
eredményét vette alapul. A 40-es években Gábor Dénes a Fourier-
transzformáció néven ismert (felfedezője Joseph Fourier) komplex
függvényegyüttest alkalmazta az első hologram létrehozásához, amiért
1971-ben Nobel-díjat kapott. Pribram feltételezte, hogy ha az agy tényleg
úgy működik, mint egy hologram, áramköreiben információkat osztva
szét, akkor ugyanúgy kellene feldolgoznia az információkat, ahogyan a
Fourier-együtthatók teszik.
Annak ismeretében, hogy az agysejtek elektromos hullámokat hoznak
létre, Pribram a Fourier-transzformáció segítségével képes volt tesztelni a
mintákat az áramkörökből. Az elmélete helyesnek bizonyult – a kísérletek
azt mutatták, hogy az emberi agy egy hologram egyenleteinek megfelelően
dolgozza fel az információkat.
Pribram egy hologram a hologramban metaforával modellezte az agyat.
Egy interjúban azt mondta: „A hologramok a látórendszerünkben…
hologramfoltok.”85 Ezek egy nagyobb kép kisebb darabjai. „A teljes kép
úgy áll össze, ahogyan egy rovar szemében, amelynek több száz kicsiny
lencséje van egy nagy helyett… Mire érzékeljük a képet, az egy teljes,
egységes mintázattá fonódik össze.”86
Érdekes, hogy mire Pribram és David Bohm (a Bevezetésben
mindkettejük gondolatairól szó esett) egymástól függetlenül kezdtek el
dolgozni, addigra mindketten ugyanazt a magyarázatot alkalmazták
kísérleteik eredményének leírására: a hologrammodellel értelmezték az
életet. Bohm kvantum zikusként az univerzumot szemlélte hologramként.
Pribram, aki neurológus volt, hologra kus processzorként tanulmányozta
az agyat, amelyben az elménk hologra kus folyamatokat hajt végre. Ha a
két elméletet kombináljuk, az eredmény nem kevesebb, mint egy
paradigmaváltó lehetőség.
A váltás lehetősége azt sugallja, hogy egy valóságokon belüli számtalan
valóság sokkal nagyobb rendszerének vagyunk a részei. Ebben a
rendszerben a mi világunkra úgy tekinthetünk, mint valami mélyebb,
mögöttes valóságban történő események árnyékára vagy kivetülésére. Amit
saját világegyetemünkként látunk, az valójában az általunk – egyéni vagy
kollektív elménk által – a mélyebb tartományok lehetőségeinek zikai
valósággá való átalakítása. Ez, a magunk és az univerzumunk radikálisan új
szemléletmódja közvetlen hozzáférést biztosít minden valaha létező
lehetőséghez, amit kívánhatunk (amiért imádkozhatunk), álmodhatunk
vagy amit képzelhetünk.
Tanulmányaiban Pribram pontosan erre a lehetőségre ad magyarázatot.
Szerinte az agyunk működése olyan élményeket is számításba vesz,
amelyek átlépik az idő és tér korlátait az egymásra kölcsönösen ható
univerzum és az agy hologra kus modelljén keresztül. Ennek a
hologra kus modellnek az összefüggésében minden lehetségessé válik. A
kulcs ezeknek a potenciális következményeknek a megtapasztalásához az,
hogy újfajta módon gondoljunk magunkra. És ha ezt megtesszük,
elkezdődik valami csodálatos: megváltozunk.
A lehetőségek univerzumában lehetetlen „egyfajta” vagy „a éle”
képességekkel megáldott emberként tekinteni magunkra – vagy azok
vagyunk vagy nem. Ennek a könyvnek pedig pontosan ez a központi
témája. Csak akkor tudunk másképpen gondolni magunkra, ha okunk van
rá. Az isteni mátrix mint egy egyetemesen kapcsolódó hologram elmélete
azt ígéri, hogy csak a hiedelmeink és a meggyőződéseink szabnak
határokat.
Ahogyan az ősi spirituális hagyomány is mondja: a legmélyebb
hiedelmeink láthatatlan falai építik fel a legnagyobb börtönünket.
Ugyanakkor arra is emlékeztet, hogy a hiedelmeink a szabadság végtelen
forrását nyújtják. Annak ellenére, hogy a világ ősi bölcsességei sok
mindenben különböznek egymástól, végül mind ugyanarra a
következtetésre jut: Miénk a fogság vagy a szabadság lehetősége, és csak mi
választhatunk.

Egy mustármag ereje

Karl Pribram úttörő munkája és az őt követő többi kutató tanulmánya
szerint az agyunk úgy funkcionál, mint egy hologra kus
információprocesszor. Ha ez igaz ránk is mint egyénekre, akkor logikusnak
tűnik, hogy a kollektív elménk és tudatunk is ugyanígy működhet. Ma
több mint hatmilliárd ember (és elme) népesíti be a bolygót. Az isteni
mátrix tárolójában minden egyén elméje része egyetlen nagyobb
tudatosságnak.
Függetlenül attól, látszólag mennyire különböznek egymástól, minden
elme tartalmazza a teljes tudat mintázatát. És ezen a köteléken keresztül
mindnyájunknak hozzáférése van az egész mintához. Más szóval
mindnyájan rendelkezünk a képességgel, hogy megváltoztassuk világunk
hologramját. Míg egyesek számára ez szokatlan módja az önmagunkról
való gondolkodásmódnak, mások számára teljes mértékben
összeegyeztethető a hiedelmeikkel és az általuk átélt eseményekkel.
Tudományos kutatások támasztják alá ezeket az elveket, és az is kiderült,
hogy amikor emberek egy csoporton belül, kollektív elmeként valamiféle
élményt élnek át, azt a csoporton és a találkozás helyszínéül szolgáló
épületen kívül is érzékelni lehet. Egyértelmű, hogy a belső élmények
valami nom hálózaton keresztül kerülnek továbbításra, amit nem
korlátoznak a zika úgynevezett törvényei és a közvetlen környezet. Egyik
példa erre a jelenségre az, ahogyan a transzcendentális meditáció (TM)
emberek tömegére képes hatni.
1972-ben az Egyesült Államok 24 tízezer főnél nagyobb népességű
városában a közösségekben jelentős változások történtek, amikor a
lakosság alig 1 százaléka (100 ember) ilyen jellegű kísérletben vett részt. A
kísérletben résztvevők különleges meditációs technikát alkalmaztak a belső
béke megteremtésére, és ez a körülöttük lévő világra is hatással volt. Ennek
a jelenségnek a neve a Maharishi-hatás, amit Maharishi Mahesh jógi
tiszteletére neveztek el így, aki kijelentette, hogy ha a lakosság 1 százaléka
az általa ajánlott meditációs módszert alkalmazná, akkor a lakosság körein
belül jelentősen csökkenne az erőszakos cselekedetek és a
bűncselekmények száma.
Ez és a hasonló tanulmányok vezettek egy fontos, a Nemzetközi
békeprojekt a Közel-Keleten elnevezésű programhoz, amelyet 1988-ban
publikáltak a Journal of Con ict Resolution című folyóiratban.87 A 80-as
évek elején az Izrael és Libanon között zajló háború idején embereket
képeztek ki a transzcendentális meditáció speciális technikájával, hogy a
testükben békét teremtsenek, ahelyett, hogy egyszerűen csak gondoltak
volna rá, vagy imádkoztak volna érte.
A hónap bizonyos napjain, meghatározott napszakokban ezeket az
embereket elhelyezték a Közel-Kelet háborús övezetének különböző
helyein. Abban az időkeretben, amikor ezek az emberek meditáltak, a
terroristatámadások, az emberek ellen elkövetett bűncselekmények,
közlekedési balesetek és a sürgősségi osztályra érkezők száma jelentősen
csökkent. Amikor a résztvevők abbahagyták a meditálást, a statisztikák
megfordultak. Ezek a kísérletek a korábbi eredményeket támasztották alá:
Amikor egy populáció kis százalékának sikerül békét teremteni magában,
ez a béke tükröződik a körülöttük lévő világban is.
Az eredmények vizsgálatánál számításba vették a hét napjait, az
ünnepeket és még a holdciklusokat is; összeegyeztethetőségüknek
köszönhetően a kutatók képesek voltak meghatározni az ahhoz szükséges
emberek minimum számát, hogy a belső békéjük kivetüljön a
környezetükre: ez a populáció 1 százalékának négyzetgyöke volt. Ez azt a
minimum számot jelenti, amelynél a hatás kezdetét veszi – minél többen
vesznek részt benne, annál hangsúlyosabb az eredmény. Lehet, hogy nem
értjük a jelenség minden okát, az összefüggések és az eredmények azonban
azt mutatják, hogy ezek létező dolgok. Bármekkora embercsoport esetén
alkalmazhatjuk ezt az elvet, legyen az egy kis közösség, templomi
gyülekezet, egy nagyváros vagy az egész bolygó. Annak meghatározásához,
hogy hány ember közös munkájára van szükség egy bizonyos csoportban a
békéért és gyógyulásért, a képlet a következő:

1. Határozzuk meg a jelenlévők pontos számát.

2. Számoljuk ki az 1 százalékát (az 1. lépésnél kapott számot
szorozzuk meg 0,1 tizeddel).
3. Számoljuk ki az 1 százalék négyzetgyökét (írjuk be a
számológépbe a 2. lépésnél kapott számot, majd nyomjuk meg a
√ funkció gombját).

Ez a képlet sokkal kisebb számot fog eredményezni, mint amire

számítunk. Például egy egymilliós város esetében az eredmény 100. Egy 6
milliárdos bolygónál csak 8000. És ez a számítás csak a folyamat
beindításához szükséges minimumot jelenti. Minél több ember vesz részt
benne, annál gyorsabban létrejön a hatás.
Bár az ilyen és hasonló tanulmányok nyilvánvalóan alaposabb vizsgálatot
érdemelnének, az eredményeik semmiképpen sem véletlenszerűek.

16. kulcs: Ahhoz, hogy „beinduljon” a változás a tudatban, minimum

a populáció √1%-a szükséges.

Talán ez az oka, amiért oly sok ősi bölcsesség kihangsúlyozza az egyén

fontosságát az egészhez képest. A hit erejére vonatkozó egyik legjobban
ismert példabeszédben Jézus a hologramelméletet használta annak
illusztrálására, hogy elég egy kicsiny hit a nagyobb lehetőség ajtajának
feltárására. „Bizony mondom nektek, ha akkora hitetek lesz is, mint egy
mustármag, és azt mondjátok ennek a hegynek itt: »Menj innét oda!« –
odamegy, s nem lesz nektek semmi lehetetlen.”88 A következő részben
megvizsgáljuk, hogy ez mit jelent. Előbb azonban röviden tisztázzuk, mit
értünk „hit” alatt.
A hit szó maga néha némi érzelmi töltést hordoz magában, mivel
gyakran egy olyan meggyőződésre asszociálunk vele kapcsolatban,
amelynek nincsen kézzelfogható alapja vagy kiindulási pontja. Ezt gyakran
nevezik „vak hitnek”. Véleményem szerint nincs olyan, hogy teljes
mértékben vak hit. Minden hiedelmünk, meggyőződésünk a lelkünk
mélyéről, az olyan dolgok közötti mélyebb kapcsolat érzéséből ered, mint
amik „vannak” és amik lehetnek. Bár ennek nem mindig vagyunk
tudatában, és nem mindig tudjuk megmondani, miért gondoljuk
valamiről azt, amit gondolunk, ezek a meggyőződések számunkra igazak.
És ez az igazság a hit alapja.
Van azonban egy olyan fajta hit, amely valójában a legmodernebb
tudomány masszív alapján nyugszik, aminek részét képezik a
kvantum zika felfedezései. A 3. fejezetben röviden annak lehetséges okait
tárgyaltuk, hogy a zikai világ miért változik meg attól, hogy egyszerűen
meg gyeljük. Az ezt követő összes magyarázat elismerte a lehetőségek
kozmikus levesében való számtalan valóság egyidejű létezését. Ahogyan a
kísérletek mutatták, az, hogy nézünk valamit – vagyis tudatosan
meg gyeljük – az, amely a lehetőségek közül egyet a valóságunkként a
helyére rögzít. Más szóval az elvárás vagy meggyőződés, amit átélünk,
miközben meg gyelünk, az a hozzávaló a levesben, amely „kiválasztja”,
melyik lehetőség lesz a „valós” élmény számunkra.
Ezt szem előtt tartva a hit Jézus kijelentésében azt jelenti, hogy a hegy
megmozdul. Egy csaknem 2000 éves példázat arra a hatalommal
rendelkező nyelvre tanít, amellyel kiválaszthatjuk a valóságot a már létező
végtelen számú lehetőség közül. Ahogy Neville oly érthetően
megfogalmazza a hitre vonatkozó leírásában: „Ha rendületlenül kitartasz a
meggyőződésed mellett, hogy a vágyad már teljesült… a világod
elkerülhetetlenül alkalmazkodik a meggyőződésedhez.”89 A hegy
példájában, amikor igazán tudjuk, hogy elmozdult, az arra vonatkozó
hitünk/hiedelmünk/meggyőződésünk az az energia, amely a valóságunkba
löki azt a lehetőséget. A lehetőségek kvantumtartományában a hegynek
nincs választása – mozdulnia kell.
A következő példa azt illusztrálja, hogy ez a fajta hit és meggyőződés
milyen egyszerű és természetes lehet. Ugyanakkor számtalan lehetőség
előtt nyitja meg az ajtót annak bemutatásával, hogy egy nézőpontunk apró
módosítása miként idézhet elő hatalmas változásokat a világban.
Néhány évvel ezelőtt lehetőségem nyílt saját szememmel látni a „hegy
elmozdításának” biológiai megfelelőjét. Ebben az esetben a „hegy” egy
életveszélyes tumor volt egy középkorú nő húgyhólyagjában. A nyugati
orvosok a daganatot rosszindulatúnak diagnosztizálták, és kijelentették,
hogy nem operálható. A szálloda báltermében kialakított rögtönzött
tanteremben az oktatónk a csoportnak, amelynek én is tagja voltam, egy
általa forgatott lmet mutatott be, amelyen a daganat csodálatos
gyógyulása látható egy Pekingben90 található kórházban, ahol nem
alkalmaznak gyógyszereket.
A klinika egyike a régió számos olyan intézményének, ahol nagy sikerrel
gyógyítanak alternatív módszerekkel. Egymás üdvözlése és a bemutatkozás
formalitásai után felkészítést kaptunk azzal kapcsolatban, amit látni
fogunk. Az oktató kihangsúlyozta, hogy a lm célja elsősorban annak
bemutatása, hogy a gyógyerő valami olyasmi, ami mindnyájunkban benne
lakozik. Ez nem egy reklám volt a klinika számára vagy meghívó a hasonló
betegségben szenvedőknek, hogy azonnal induljanak Pekingbe. Aminek
ezt követően szemtanúi voltunk, azt ott a tanteremben vagy otthon, a
nappalinkban is el lehetett volna végezni. A kulcs a gyógyításhoz, mondta
az oktató, abban a képességben rejlik, hogy nem invazív, együttérző
módon fókuszálni tudjuk a saját testünk vagy szerettünk testének (az illető
engedélyével) érzelmét és energiáját.
A lmben szereplő nő utolsó lehetőségként érkezett a klinikára, mivel
sehol máshol nem tudtak rajta segíteni. Az intézmény nyomatékosan
gyelmezteti a pácienseket a személyes felelősségre egészségük
tekintetében, és ahelyett, hogy egyszerűen „megjavítanák”, majd
hazaküldenék az embereket, új és életigenlő életmódokkal ismertetik meg
őket. Ehhez hozzátartoznak az új táplálkozási szokások, nom
mozgásformák, amelyek stimulálják az életerőt (csi) a testben, valamint a
megszokottól eltérő légzéstechnikák. Az életmód ilyen egyszerű
változásainak köszönhetően a páciens teste megerősödik a gyógyulásra. Az
előírások betartásával a klinikai páciensek idővel olyan állapotba kerülnek,
hogy értelmet nyer a videón látott kezelés.
A kézikamerával készített felvétel elején a daganatos beteget látjuk, aki
egy kerekes kórházi ágyon fekszik. A nő ébren és teljes mértékben a
tudatánál volt, nem kapott semmiféle nyugtatót vagy altatót. Három
köpenyes orvos állt a háta mögött, előtte egy ultrahangkezelő asszisztens
ült, kezében az ultrahangos pálcával, amely segítségével a daganatot
készültek vizsgálni. Ekkor az oktató közölte velünk, hogy a felvétel nem az
a fajta felgyorsított lm, amit a tévében láthatunk, amikor egy rózsabimbó
a szemünk láttára néhány másodperc alatt kinyílik. A mi lmünk,
mondta, valós időben mutat mindent, hogy láthassuk az orvos gyógyító
tevékenységének igazi hatását.
A lm rövid volt, alig tartott négy percig. Ezalatt az idő alatt valami
olyasmit láttunk, ami a nyugati orvoslás irányelvei szerint a csoda
kategóriába tartozik. Ugyanakkor az isteni mátrix hologra kus
összefüggésében ez teljesen logikus dolog. Az orvosok megegyeztek egy
szóban, amely megerősít egy különleges érzést a testükben. Az, ami Neville
tanácsára emlékeztet minket, amely szerint „jövőbeli álmod legyen a jelen
ténye… megelőlegezve magadnak az érzést, hogy a vágyad már teljesült
is,” nem volt más, mint az az érzés az orvosokban, hogy a beteg már meg is
gyógyult.91 Bár tudták, hogy a kezelés kezdetének pillanatában a daganat
még létezett, annak is tudatában voltak, hogy jelenléte csak egy a számos
létező lehetőség közül. Azon a napon aktiválták azt a kódot, amely egy
másik lehetőséget szólított meg. És mindezt azon a nyelven tették, amelyet
a mátrix felismer, és amelyre reagál – az emberi érzelmeket irányító energia
nyelvén (lásd 3. fejezet).
Miközben néztük a lmet, hallottuk, hogy egy mantra szavait
ismételgetik, amit nagyjából így lehet lefordítani, „már megtörtént, már
megtörtént”. Először úgy tűnt, semmi sem történik. Hirtelen azonban a
daganat elkezdett remegni, eltűnt, majd újra megjelent, mintha különböző
valóságok között ingadozna. A teremben néma csend uralkodott,
miközben döbbenten néztük a képernyőt. Másodperceken belül a daganat
elhomályosult, majd teljesen eltűnt a képernyőről… nyoma sem maradt.
Minden más ott volt, ahogyan másodpercekkel korábban is – minden,
kivéve a nő életét veszélyeztető daganatot. A helyiség is ugyanolyannak
tűnt. Ott voltak az orvosok és az asszisztens, és semmi „kísérteties” nem
történt sehol, csak annyi, hogy elmúlt az életveszélyes állapot.
Emlékszem, eszembe jutott a bibliai feddés, miszerint egy kicsiny hittel
is hegyeket mozgathatnánk meg. Korábban mindig azt hittem, hogy a
hegyek mozgatása egy metafora – most már tudtam, hogy szó szerinti tény.
A négyzetgyök 1 százalék képlet alkalmazásával a klinika dolgozói
bebizonyították, hogy a tudat képes közvetlenül hatni a valóságra.
Összesen hat ember volt a helyiségben, amikor a gyógyítás történt
(három orvos, az asszisztens, a videókamerát működtető fér és a
daganatos nő). A képlet alapján a helyiségben tartózkodók 1 százalékának
négyzetgyöke csupán 0,244 ember! Amikor a feltétel kevesebb, mint egy
ember abszolút tudásbeli hite abban, hogy a gyógyulás már megtörtént, a
nő testének zikai valósága megváltozott.
Bár a szám ebben az esetben alacsony volt, a képlet ugyanúgy érvényes.
Ahogyan korábban említettem, ez a szám a minimum, amely ahhoz kell,
hogy beindítsa az új valóságot. Minden valószínűség szerint a helyiségben
tartózkodók 100 százaléka átélte a nő gyógyulásának az érzését, csupán 2
percre és 40 másodpercre volt szükség ahhoz, hogy a beteg teste tükrözze a
többiek valóságát.
Azóta világszerte több előadáson is bemutattam (engedéllyel) a lmet a
közönségnek – akik között orvosok is voltak. Az emberek reakciója változó
és előre kiszámítható. Mihelyst megtörténik a gyógyítás, a teremben
általában rövid csend támad, ami alatt az emberek szívükkel és elméjükkel
igyekeznek felfogni a látottakat. A csendet örömteli sóhajok, nevetés és
még taps is kíséri. Egyesek számára a lm megerősítése annak, amiben már
amúgy is hittek. A hitnek is megerősítésül szolgál az, ha a saját szemünkkel
látunk valamit, ami lehetséges.
Mások esetében, akik szkeptikusabbak, a jellemző kérdés a következő:
„Ha ez valóságos, akkor miért nem tudunk róla?” Mire az én válaszom:
„Most már tudnak!” „Meddig tart a gyógyult állapot?” – ez a következő
kérdés. A vizsgálatok szerint 95 százalékos azoknak a pácienseknek az öt
éven túli gyógyultsága, akik folytatják a klinikán tanultakat a táplálkozás, a
légzéstechnika és a mozgás terén.
A sóhajokat követően, amelyekből egyszerre árad a vágy, hogy elhiggyék
a látottakat, és a csalódás, amiért a modern technika oly sok embernek
képtelen segíteni, általában meghallom a következőt: „Ez túl egyszerű…,
lehetetlen, hogy ilyen könnyű legyen!”
Erre az én válaszom: „Miért várnánk ennél kevesebbet?” Az isteni mátrix
hologra kus világában minden lehetséges, és mi választjuk ki a
lehetőségeinket.
Sajnos a meggyőződés, hogy mi „itt” vagyunk, a lehetőségek pedig „ott
kint”, sokszor az elérhetetlenség érzését kelti bennünk. Ugyanazok a
törvények, amelyek meghatározzák, hogy hogyan működik az isteni
mátrix, azt is elárulják, hogy a mélyebb valóság, amelyre a legtöbbször úgy
gondolunk, hogy „valahol máshol”, már „itt” van, és fordítva. Csak azon
múlik minden, hogy miként szemléljük magunkat a lehetőségek terén.
Amikor tudjuk, hogy minden, a legborzalmasabb szenvedéstől kezdve a
legcsodálatosabb eksztázisig – és a kettő között az összes lehetőség – már
létezik, akkor teljesen logikusnak tűnik a gondolat, hogy rendelkezésünkre
áll a képesség ledönteni a köztes teret és behívni az életünkbe ezeket a
lehetőségeket. És ezt meg is tesszük… a képzelet, az álom és a hit néma
nyelvén.
78. A hologramtechnikát 1948-ban egy magyar tudós, Gábor Dénes dolgozta ki. 1971-
ben zikai Nobel-díjat kapott a 23 évvel korábbi felfedezéséért.
79. Russell Targ a 2004-ben megjelent, E. Elias Merhige által rendezett, Suspect Zero
(Zéró gyanúsított) mozi lmjével kapcsolatos, a producerekkel együttes kommentárja
(Paramount Studios, DVD megjelenés 2005, április).
80. Ugyanott
81. László Ervin „New Concepts of Matter, Life and Mind,” tanulmánya, megjelent a
Physlink engedélyével a www.physlink.com/Education/essay-laszlo.cfm. weboldalon.
82. Francis Harold Cook, Hua-yen Buddhism, 2. oldal
83. Ugyanott
84. Laszló Ervin, „New Concepts of Matter, Life and Mind.”
85. Karl Pribramot idézte Daniel Goleman egy interjúban, „Pribram: e Magellan of
Brain Science,” a SyberVision weboldalon: www.sybervision.com/Golf/hologram.htm.
86. Ugyanott
87. „International Peace Project in the Middle East,” e Journal of Con ict Resolution,
778. oldal
88. Máté evangéliuma 17:20, e New Jerusalem Bible: e Complete Text of the Ancient
Canon of the Scriptures, Standard Edition, Henry Wansbrough, ed. (New York:
Doubleday, 1998): 1129. oldal
89. Neville, e Power of Awareness, 118. oldal
90. 101 Miracles of Natural Healing, az alapító, Dr. Pang Ming lépésről lépésre
oktató lmje a gyógyító Chi-LelTM módszerről. www.chilel-qigong.com.
91. Neville, e Power of Awareness, 10. oldal
 5. fejezet

Amikor az itt az ott és az akkor az most:

Idő- és térugrás a mátrixban

„Az idő távolról sem olyan, amilyennek látszik. Nem

csak egy irányba halad, és a jövő egyszerre létezik
benne a múlttal.”
–A E (1879–1955)

„Az idő az, ami megakadályozza, hogy minden

egyszerre történjen.”
–J W (1911– 8)

„Az idő / túl lassú azoknak, akik várnak, / túl gyors azoknak, akik félnek, /
túl hosszú azoknak, akik gyászolnak, / túl rövid azoknak, akik örülnek, /
ám azoknak, akik szeretnek, / nem létezik idő.” Henry Van Dyke költő
ezekkel a szavakkal emlékeztet minket az időhöz fűződő ellentmondásos
kapcsolatunkra.
Az idő talán a legmegfoghatatlanabb élmény az ember számára. Nem
tudjuk megragadni és lefényképezni. Ellentétben azzal, amit a nyári
időszámítás próbál sugallni, az időt lehetetlen egy helyre gyűjteni, hogy
majd egy későbbi időpontban felhasználjuk. Amikor próbáljuk
megfogalmazni az idő jelentését az életünkben, azon kapjuk magunkat,
hogy relatív értelemben szavakkal megpróbáljuk körülírni. Azt mondjuk,
valami akkor történt a múltban, most történik a jelenben, és történni fog
valamikor a jövőben. Az egyetlen módja az idő meghatározásának azokon
a dolgokon keresztül lehetséges, amelyek benne történnek.
Az idő, rejtélyes voltának köszönhetően, több ezer éve foglalkoztatja az

É
embert. Évszázadokon keresztül okkal próbáltunk rendszereket kidolgozni,
majd azokon nomítani az idő periodikus és az azon belüli körforgásos
nyomon követésére. Például ahhoz, hogy tudjuk, mikor kell a gabonát
elvetni, hogy tápláljon egy egész civilizációt, azt is tudni kell, hogy hány
nap, hány holdciklus és hány holdfogyatkozás telt el a legutóbbi vetés óta.
A régi időmérő rendszerekben mindenről pontos feljegyzések készültek.
Például a maja naptár i. e. 3113-tól (több mint 5000 évvel ezelőttől) kezdi
az időszámítást, míg a hindu jugák rendszere a teremtés ciklusainak
váltakozását követi, ami több mint 4 millió évvel ezelőtt kezdődött!
A 20. századig a nyugati világban az időre tipikusan költői értelemben
gondoltak, mint az emberi tapasztalat termékére. Jean-Paul Sartre lozófus
a következőképpen fogalmazta meg az idővel való kapcsolatunkat: „Ez egy
különleges fajta elválás: egy olyan szétválás, amely újra összeilleszt.”
Azonban 1905-ben, amikor Einstein nyilvánosságra hozta a
relativitáselméletét, ez a költői szemléletmód megváltozott. Elméletében
Einstein azt mondta, hogy a tér és az idő szorosan összefonódnak
egymással, nem lehet őket szétválasztani. A tér-idő együtt az, mondta, ami
a számunkra ismerős három dimenzión túl egy tartományt alkot: ez a
negyedik dimenzió. Az idő hirtelen sokkal több lett, mint egy egyszerű
lozó ai fogalom… egy erő, amellyel számolni kellett.
Einsteinnek az idő rejtélyes természetére vonatkozó meghatározása,
amivel egyszerűen szavakba foglalta a nyilvánvalót, új értelmet adott
magának az idő fogalmának: „A különbség a múlt, jelen és jövő között
csupán egy illúzió, még ha oly makacs is.”92 Ezzel a megdöbbentő
kijelentéssel Einstein örökre megváltoztatta az időhöz fűződő
kapcsolatunkat. Gondoljunk csak bele… ha a múlt és a jövő is jelen van
ebben a pillanatban, talán kommunikálhatunk velük? Utazhatunk az
időben?
A lehetőségek már Einstein merész kijelentése előtt is foglalkoztatták a
tudósokat, a misztikusokat és az írókat. Az egyiptomi titkos templomoktól
kezdve, amelyeket az időnek szenteltek, H. G. Wells 1895-ben íródott
Időgép című klasszikus novellájáig, annak gondolata, hogy esetleg
valamiképp le vagy fel utazhatunk az idő lassan hömpölygő folyóján,
lenyűgözte képzeletünket és álmainkat. Az idő bűvölete azóta létezik,
amióta mi, és a vele kapcsolatos kérdéseink száma végtelen.
Az idő valós? Nélkülünk is létezik? Van valami a tudatban, ami értelmet
ad az időnek? Ha igen, hatalmunkban vagy jogunkban áll beavatkozni a
folyásába annyi időre, hogy bepillantsunk a jövőbe… vagy esetleg
meglátogatni és beszélni a múltbéli emberekkel? Kapcsolatba léphetünk
más síkokkal vagy akár más világokkal, amelyekkel osztozunk a jelenen?
Az olyan beszámolók fényében, amelyek a következő részben olvashatók,
eltűnik az éles határ az „itt” és „ott” között, és önkéntelenül is átértékeljük
az idő jelentőségét az életünkben.

Üzenet az időn túlról

Rendkívül érdekes könyvükben, a Small Miracles: Extraordinary
Coincidences from Everyday Life (Apró csodák, 2002 Alexandra Kiadó, a
Hétköznapi csodák sorozat része) Yitta Halberstam és Judith Leventhal
egy elképesztő történetet osztanak meg az olvasókkal a megbocsátás
erejéről.93 Annak ellenére, hogy megpróbáltam megragadni ennek a
gondolatébresztő történetnek a lényegét, arra biztatnék mindenkit, hogy
olvassa el a teljes, eredeti szöveget. Azért oly érdekes ez az esetet, és azért is
is ajánlom, mert ebben a történetben a megbocsátás hatalmas ereje az idő
határait is túllépi.
Édesapja halálhíre valósággal sokkolta Joeyt. Azóta nem beszéltek, hogy
betöltötte a 19. életévét, és kételyei támadtak a családja hagyományos zsidó
vallásával kapcsolatban. Apja el sem tudott képzelni nagyobb gyalázatot, mint
megkérdőjelezni egy ilyen régi lozó át. Azzal fenyegetőzött, hogy megszakít
mindenféle kapcsolatot, hacsak a a nem hajlandó elfogadni a gyökereit és
felhagyni a kételkedéssel. Joey úgy érezte, nem képes megfelelni apja
elvárásainak, így elhagyta az otthonát és nekivágott a világnak. Ezt követően
többé nem beszélt az apjával.
Egy kis kávézóban üldögélt Indiában, amikor rátalált az egyik barátja, és
beszámolt neki édesapja haláláról. Joey tőle hallotta először a hírt. Azonnal
hazautazott, és elkezdte felderíteni zsidó örökségét. Mélyen megrendítették az
apja és a saját múltba nyúló gyökerei, és hamarosan azon kapta magát, hogy
egyszemélyes zarándoklatot tervez arra a földre, ahonnan a családja
származik. Nemsokára úton volt Izraelbe.
Ez az a pont, ahol a történt mély, misztikus fordulatot vesz, és betekintést
nyújt az isteni mátrix erejébe.
Joey ott találta magát a Siratófal előtt Jeruzsálemben. Ez egy ókori templom
támfala, ami a templom csaknem 2,000 évvel korábbi lerombolása után
megmaradt. Az orthodox zsidók ide járnak imádkozni mindennap,
ugyanannak az imádságnak a szavait ismételgetve már évszázadok óta.
 Joey egy üzenetet írt az édesapjának, amelyben elmondta neki,mennyire
szereti, és a megbocsátását kérte a fájdalomért, amit a családja számára
okozott. Azt tervezte, hogy a szokást követve az üzenetet behelyezi a számtalan
repedés és hasadék valamelyikébe, amelyek akkor keletkeztek, amikor az
eredeti habarcs szétmállott és kihullott a kövek közül. Amikor aztán Joey
megtalálta a megfelelő helyet az üzenete számára, akkor valami olyan
elképesztő dolog történt, amire a modern tudománynak nincsen magyarázata.
Joey éppen bedugta az üzenetét a falba, amikor hirtelen egy másik papír
hullott ki a kövek közül, és a lábánál ért földet. Egy imádság volt, amit valaki
más írt és helyezett el a falban hetekkel, vagy talán hónapokkal korábban.
Ahogy Joey lehajolt és felvette a feltekert papírt, különös érzése támadt.
Joey széthajtogatta az üzenetet és elkezdte olvasni, és akkor döbbent rá, hogy
a kézírás – az apjáé! Az üzenetet, amit Joey a kezében tartott, az édesapja írta
és hagyta a falban nem sokkal a halála előtt. Benne leírta, mennyire szereti a
át és Isten megbocsátását kérte számára. Valamikor a nem is olyan távoli
múltban az apja elutazott arra a helyre, ahol akkor Joey is állt abban a
pillanatban. Az egybeesés ironikus fordulataként az apja pontosan arra a
helyre tette a falban az üzenetét, ahol ott is maradt, amíg Joey meg nem állt
előtte. (Getto Katalin fordítása)
Micsoda csodálatos történet! Hogyan történhetett ilyen különös dolog?
Nyilvánvalóan lennie kell valamiféle összeköttetésnek a valóságok és a
világok között. Joey a jelennek abban a síkjában él, amelyet a „mi
világunknak” nevezünk. Annak ellenére, hogy az édesapja már nem él, a
judaizmus szerint tovább létezik egy másik síkon, a hasamajimban, vagyis
a mennyországban, amely a mi világunkon túl van. Úgy tartják, hogy
mindkét sík egyszerre létezik a jelenben, és összeköttetésben állnak
egymással.
Míg az, hogy az apjának az üzenete egész pontosan hogyan jutott el Joey-
hoz, rejtély marad, egy dolog biztos: Ahhoz, hogy Joey jelet kaphasson
arra, hogy továbbra is kapcsolatban áll az apjával, lennie kellett valaminek,
ami összekötötte őket, egy közvetítő tényezőnek, amely tárolóként szolgál
mindkét sík számára. Ez a közvetítő tényező az isteni mátrix – tökéletesen
ráillik annak a helynek a leírása, amit a régiek mennyországnak neveztek: a
lélek otthona, amely a múlt, a jelen és a jövő tárolója.
Az isteni mátrix hídján keresztül valami gyönyörű és értékes jött létre
Joey és az apja között. Egy időn, téren, sőt még (ebben a történetben)
életen és halálon is túlmutató kapcsolat létesült, amely gyógyulást és
közeledést eredményezett apa és a között. Annak megértéséhez, hogy ez
hogyan és miért történt, mélyebbre kell tekintenünk, hogy megértsük
kapcsolatunkat az itt és ott fogalmát létrehozó térrel, valamint az akkor és
most viszonyt lehetővé tévő idővel.

Amikor az itt ott van

Ha az univerzumunk és minden, ami hozzátartozik, tényleg az isteni
mátrix tárolójában van, ahogyan a kísérletek sugallják, akkor hamarosan
újra kell értékelnünk a térről és időről alkotott elképzelésünket. Még az is
lehet, hogy hamarosan kiderül, miszerint a távolság, amely elválaszt
minket egymástól és a szeretteinktől, csupán a testünket tartja távol
egymástól. Ahogyan Joey és apja történetében láthattuk, van bennünk
valami, amit nem korlátoz sem a távolság, sem a zika hagyományos
törvényei.
Bár ezek a lehetőségek úgy hangzanak, mintha egy fantasztikus
regényből ragadtuk volna ki őket, komoly tudományos kutatások tárgyai –
annyira, hogy például a hidegháború utolsó éveiben mind az Egyesült
Államok, mind a Szovjetunió hatalmas összegeket áldozott annak
kiderítésére, hogy a mindent mindennel összekapcsoló mátrix mennyire
valós. A szuperhatalmak egész pontosan azt akarták tudni, hogy a
mátrixon keresztül az elme belső látása segítségével be lehet-e járni nagy
területeket – ez az a bizonyos telepátiás látnoki képesség, amelyet
távérzékelésnek neveznek. Az eredmények meglepően hasonlítanak az
elmúlt pár év népszerű lmjeire, és nem kizárt, hogy az alapok innen
származnak. A kísérletek ugyanakkor a tények és a kció közötti amúgy is
homályos határokat még jobban elmosták.
Az Egyesült Államok 1970-ben hivatalosan is megkezdte a látnoki
módszerek vizsgálatát azzal a céllal, hogy a mátrixban „szörfözve” be
lehessen látni távoli földekre és ellenséges célpontokra. A CIA anyagi
támogatással is beszállt a korai kísérletekbe, amelyekben pszichésen
érzékeny embereket, empatákat (olyan személyek, akik képesek érzékelni
mások élményeit mindenféle verbális vagy vizuális tájékoztatás nélkül)
használtak arra, hogy az elméjüket titkosított helyekre fókuszálják.94
Amikor ez sikerült nekik, arra tanították ki őket, hogy rendkívül nagy
részletességgel le tudják írni a látottakat. A program a „scan by coordinate”
(koordináta alapján történő meg gyelés, a ford.) kifejezés rövidítéseként a
SCANATE elnevezést kapta, és előfutára lett azoknak a mostanra
népszerűvé lett, a Stanford Kutatóintézetben a távérzékelés terén végzett
kísérleteknek.
 Annak ellenére, hogy bizonyos tekintetben ez a távérzékelés „idegen”
lehet, valójában létező kvantumelveken alapul, amelyek közül már nem
egyről ebben a könyvben is esett szó. Még a szakértők is beismerik, hogy
senki sem tudja, pontosan hogyan működik a távérzékelés. Általánosan
annak a kvantum zikai elvnek tulajdonítják a sikerét, hogy míg a dolgok
szilárdnak és különállónak tűnnek számunkra, addig egy univerzális
energiamezőként léteznek, és minden máshoz kapcsolódnak. Például
miközben egy gyönyörű tengeri kagylót tartunk a kezünkben, addig
kvantum nézőpontból a kagylónak van egy energetikai része, amely ott
van mindenhol. Mivel a kagylónk a lokális helyen – ahol éppen a
kezünkben tartjuk – túl is létezik, azt mondjuk rá, hogy „nem lokális”.
Egyre több kutató fogadja el azt a kísérleti eredményt, hogy az
univerzum, a bolygó, de még a testünk is nem lokális. Már ott vagyunk
mindenhol és mindig. Ahogyan Russel Targot idéztük a 4. fejezetben,
lehet, hogy zikailag függetlenek vagyunk egymástól, de egy pillanat alatt
kapcsolatba léphetünk egymással – és pontosan erről szól a távérzékelés.
A SCANATE programban részt vevőket megtanították az ébrenléti,
vagyis „világos” álmodásra. Módosult tudatállapotban felszabadították az
elméjüket, hogy pontos helyekre fókuszálhassanak. Ezek a helyek lehettek
ugyanannak az épületnek egy másik szobájában vagy a világ túlsó felén.
Targ a következő kijelentéssel magyarázta univerzumunk kvantumsíkon
történő összekapcsolódását: „Semmivel sem nehezebb leírni, hogy mi
történik a Szovjetunió legtávolabbi csücskében, mint azt, hogy mi történik
az utca túloldalán.”95 A kutatásban résztvevők háromévnyi kiképzést
kaptak, mielőtt titkos küldetésben alkalmazták volna őket.
Az Egyesült Államok hadseregének a távérzékelés terén folytatott
kísérleteinek részleteit csak nemrég hozták nyilvánosságra. Ezekből kétféle
létezik. Az elsőhöz, a koordinált távérzékeléshez, a kísérleti alanyok egy
bizonyos hosszúsági és szélességi fok által meghatározott földrajzi helyről
történő leírása tartozik. A második fajta, a kiterjesztett távérzékelés,
relaxációs és meditációs technikákon alapul.
Bár a pontos részletek módszerenként különböznek, a távérzékelés
folyamata azzal kezdődik, hogy az alanyok enyhe relaxált állapotba
kerülnek, mivel ilyenkor sokkal fogékonyabbak a távoli helyek érzékelési
benyomásaira. A folyamat során egy másik személy is jelen van, akinek az
a szerepe, hogy a látnokot segítse különleges részletek keresésében. Az
előírások mellett, amelyeknek alapján a látó eldöntheti, mely benyomások
a fontosak az adott „küldetés” szempontjából, a segítő kiválasztja, hogy a

Ú
látnok mire gyeljen egyre növekvő részletességgel. Úgy tűnik, hogy a
segítő buzdítása ezt a fajta kontrollált távérzékelést megkülönbözteti a
világos álmodástól, ami gyakran spontán megtörténik alvás alatt is.
A titoktartás jelentősége óriási volt, és a módszer új kapukat nyitott meg
az információszerzés terén, amely kevesebb embert veszélyeztetett –
egészen a 90-es évek közepéig, amikor is a távérzékelés programokat
leállították. Az utolsó, igencsak érdekes elnevezésű Csillagkapu Projekt,
„hivatalosan” 1995-ben ért véget. Bár a módszert sokan „másodlagos”
jelentőségűnek tartották és a későbbiekben többé nem alkalmazták,
számos olyan eredmény született a kísérletek során, amelyeket nem lehet
véletlennek nevezni. Nem egy még életeket is mentett.
Az első öbölháború idején, 1991-ben távérzékelőket kértek fel Nyugat-
Irak területén a sivatagban felállított ellenséges rakéták felkutatására.96 A
művelet során sikerült számos speciális rakéta helyét felderíteni, más
pontok pedig lekerültek a lehetséges helyek listájáról. Az ilyen pszichikus
kutatások előnye nyilvánvaló. Leszűkítve a lehetséges helyeket, ahol
fegyverek lehetnek, egyszerre lehet időt, pénzt és üzemanyagot
megtakarítani. A legnagyobb érték azonban a katonák élete volt. A halálos
rakéták távirányított keresése a földön nagyban csökkentette a katonákat
fenyegető veszélyt, akiknek ezt a küldetést a földön kellett volna
elvégezniük.
Azért említem meg ezeket a projekteket és technikákat, mert két dolgot
is sikeresen demonstrálnak, ami kulcsfontosságú az isteni mátrix
megértéséhez. Először is ezek újabb jelei annak, hogy a mátrix létezik.
Ahhoz, hogy egy részünk elutazhasson távoli helyekre és nagyon is
valóságos dolgokat láthasson, miközben egy pillanatra sem állunk fel a
fotelből, lennie kell valaminek, amin keresztül a tudatosságunk utazhat.
Szerintem itt az a lényeg, hogy a látónak betekintése van a helyszínre,
függetlenül attól, hogy az hol van. Másodszor, az energia természete,
amely lehetővé teszi a távérzékelést, igazolja az identitásunkhoz tartozó
összekapcsolódást. Az isteni mátrix létezésére vonatkozó bizonyítékok
jelenlétében a régi kik vagyunk és hogyan működünk a tér-időben
kérdések kezdik jelentőségüket veszíteni.

A nyelv, amely tükrözi a valóságot

Míg a nyugati tudomány csak mostanában kezdi megérteni, mit is jelent
kapcsolatunk a térrel és idővel az összekapcsolódás kontextusában,
őshonos felmenőink nagyon is tudatában voltak ezeknek a
kapcsolatoknak. Amikor például Benjamin Lee Whorf nyelvész
tanulmányozta a hopi indiánok nyelvét, rájött, hogy az ő szavaik
egyértelműen tükrözik az univerzummal kapcsolatos nézeteiket. Az
elképzelésük arról, hogy emberként kik is vagyunk, nagymértékben eltér
attól, ahogy mi magunkra gondolunk – a hopik egyetlen entitásként
tekintettek a világra, amelyben minden a forráshoz kapcsolódik.
Whorf a Language, ought, and Reality (Nyelv, gondkodás és valóság)
című, úttörő jelentőségű könyvében a következőképpen foglalta össze a
hopik világszemléletét: „A hopik nézőpontja szerint az idő eltűnik és a tér
átalakul, vagyis többé nem a feltételezésünk szerinti homogén, pillanatnyi
időtlen, klasszikus newtoni űrrel nézünk szembe.”97 Más szóval a hopik
egyszerűen nem úgy gondolnak az időre, térre, távolságra és valóságra,
ahogyan mi. Az ő szemükben egy olyan univerzumban élünk, ahol
minden él, minden összekapcsolódik, és minden „most” történik. A
nyelvük pedig ezt a szemléletet tükrözi.
Például ha az óceánra nézünk és látunk egy hullámot, esetleg azt
mondjuk: „Nézd azt a hullámot!” Azonban tudjuk, hogy a valóságban a
hullám nem létezik egyedül; csak azért van ott, mert a többi hullám is ott
van. „A nyelv kivetülése nélkül – mondja Whorf – soha nem látott volna
senki egyetlen hullámot sem.”98 Amit mi látunk, az „az állandóan változó,
hullámzó mozgásban lévő vízfelület”. A hopik nyelvén ez úgy hangzana,
hogy az óceán „hullámosodik”, utalva a víz pillanatnyi tevékenységére.
Még ennél is pontosabban, Whorf elmondása szerint: „A hopi walalata szó
azt jelenti, hogy »többszörös hullámosodás történik«, és fel tudják hívni a
gyelmet egy helyre a vízben, ahogyan mi is.”99 Lehet, hogy ez furcsának
tűnik a számunkra, de ily módon sokkal pontosabban meg tudják
határozni a világot.
Ugyanígy az idő fogalma is, ahogyan mi tekintünk rá, teljesen más
értelmezést kap a hopik tradicionális hiedelmében. Whorfot a kutatásai
arra a felfedezésre vezették, hogy „a történelmi, zikai univerzum minden,
ami kézzelfogható, ami manapság és valaha elérhető volt az érzékek
számára… anélkül, hogy megpróbálnánk különbséget tenni a jelen és múlt
között, de kirekesztve mindent, amit jövőnek nevezünk”.100 Más szóval a
hopik ugyanazokat a szavakat használják a „vanra”, mint arra, ami már
megtörtént. A korábban tárgyalt kvantumlehetőségek alapján az idő és
nyelv ezen szemlélete teljesen logikus. A hopik úgy határozzák meg a már
kiválasztott lehetőségeket, hogy nyitva hagyják a jövőt.
A hopi nyelv jelentőségétől kezdve a távérzékelés bizonyított létezéséig
minden azt mutatja, hogy a térrel és idővel való kapcsolatunk mögött
nyilvánvalóan sokkal több rejtőzik, mint amit hagyományosan tudomásul
veszünk. A modern zika lényege, hogy a teret és időt nem lehet
szétválasztani. Ha tehát újragondoljuk, hogy a távolság mit jelent
számunkra az isteni mátrixban, akkor egyértelmű lesz, hogy az időhöz
fűződő kapcsolatunkat is újra kell gondolnunk. Ez az a pont, ahol a
lehetőségek kezdenek igazán érdekessé válni.

Amikor az akkor az most

Azon túl, hogy segítünk a gyerekünknek a foci gyakorlásában, miközben a
csapat többi tagja még pályán van, és biztosítja számunkra, hogy időben
kiérjünk a repülőtérre a gépünk indulása előtt, valójában mi az idő? Talán
a napunkat alkotó másodpercek a percek között akadályozzák meg, hogy a
dolgok egymásba torlódjanak, ahogyan a John Wheeler idézetben áll a
fejezet elején? Akkor is létezik az idő, ha senki nem tud róla?
Talán egy még ennél is mélyebb kérdés, hogy az időbeli dolgok „ xek”?
Talán az univerzum eseményei előre meg vannak írva egy menetrendben,
és egyszerűen csak lejátszódnak, mint az életünk? Vagy az idő valamiképp
alakítható? És ha igen, a benne lévő események változtathatók?
A konvencionális gondolkodás úgy tartja, hogy az idő csak egy irányba
mozog – előre –, és ami már megtörtént, az belemaródott a tér és idő
szövetébe. A kísérleti bizonyítékok ezzel szemben arra utalnak, hogy
elképzelésünk a múltról és jelenről nem ennyire egyértelmű és tiszta.
Nemcsak hogy úgy tűnik, az idő két irányban mozog, ahogy Einstein
állította, hanem mintha a jelenbeli döntések megváltoztatnák azt, ami
tegnap történt. 1983-ban végeztek egy kísérletet az ilyen lehetőségek
vizsgálatára. Az eredmények teljes mértékben ellene szóltak mindannak,
amit eddig az időről tanítottak nekünk, és a jelentőségük döbbenetes.
Ehhez John Wheeler zikus a híres kétrés-kísérlet egy variációját akarta
elvégezni, hogy így vizsgálja a jelen és a múlt hatásait. Most a 2. fejezetben
leírt eredeti kísérlet rövid összefoglalása következik.
Egy kvantumrészecskét (fotont) kilőtték egy olyan célpont felé, amely
mérni tudta, hogyan érkezik meg – anyagi részecske vagy energiahullám
formájában. Mielőtt azonban elérte volna a célt, át kellett haladnia egy
akadályon lévő nyíláson. Az érdekes az volt, hogy a foton valahogy
„tudta”, mikor van az akadályon egy és mikor két nyílás.
Amikor csak egyetlen nyílás állt rendelkezésére, a részecske áthaladt rajta,
és úgy érkezett célba, ahogyan az utat elkezdte: részecskeként. Azonban két
nyílás esetében, míg az utat részecskeként kezdte, energiahullámként
haladt át mindkét nyíláson egyszerre, és a célhoz érve is hullámként
viselkedett.
A következtetés: Megállapítást nyert, hogy mivel csak a kísérletet végző
tudósoknak volt tudomásuk az akadályon lévő nyílásról, tudásuk
valamiképp hatott a foton viselkedésére.
Wheeler variációjában egy különbség volt, amivel a múlttal és jelennel
kapcsolatos elképzelését próbálta tesztelni. Annyit változtatott a kísérleten,
hogy a foton csak akkor került meg gyelés alá, miután már áthaladt az
akadályon, de még mielőtt elérte volna a célját. Más szóval, már úton van a
célja felé, amikor megszületik a döntés a meg gyelésről.
Két teljesen különböző módját tervezte meg annak az érzékelésének,
hogy a foton elérte a célját: Az egyikben lencsét használt, amely vizuálisan
„látta” a fotont részecskeként, a másikban képernyőt alkalmazott, amely
hullámként érzékelte a fotont. Ez fontos volt, mivel a korábbi kísérletek
azt mutatták, hogy a fotonok úgy viselkedtek, ahogyan a meg gyelés
módjának megfelelően elvárták tőle – vagyis részecskék voltak, amikor
részecskeként mérték őket, és hullámok, amikor hullámként.
Tehát ha ebben a kísérletben a meg gyelő úgy döntött, hogy a fotont
részecskeként látja, a lencse ott volt a helyén, és a foton csak egy nyíláson
haladt át. Ha a meg gyelő azt választotta, hogy hullámként akarja látni,
ott volt a képernyő, és a foton hullámként haladt át mindkét nyíláson. És
itt következik a perdöntő bizonyíték: A döntés a kísérlet megkezdése után
született (a jelenben), ugyanakkor befolyásolta a részecske viselkedését a
kísérlet megkezdésekor (a múltban). Wheeler ezt a tesztet késleltetett
választási kísérletnek nevezte.
A kísérlet alapján az idő, ahogyan mi ismerjük a mi világunkban ( zikai
sík), nincsen hatással a kvantumtartományra (energiasík). Wheeler szerint
ha egy későbbi döntés meghatározza, hogy mi történik a múltban, „akkor
úgy is dönthetek, hogy azt követően nézek meg egy ingatlant, hogy az
adásvétel megtörtént”.101 Ennek a jelentősége az időhöz fűződő
kapcsolatunk terén egy fontos lehetőség előtt nyitja meg az ajtót
számunkra. Wheeler azt sugallja, hogy a jelenben hozott döntéseink
közvetlen hatással lehetnek olyan dolgokra, amelyek már megtörténtek a
múltban. És ha erről van szó, akkor ez mindent megváltoztathat!
Ez tényleg igaz? Az ebben a pillanatban hozott döntéseink tényleg
befolyásolják vagy akár meg is határozzák a már megtörténteket? Ismerjük
azokat a bölcsességeket, amelyek szerint mindnyájan rendelkezünk a
képességgel, hogy felülkerekedjünk legnagyobb sérelmeinken. Ha ez így
van, ez a képesség arra is kiterjed, hogy átírjuk a múltat, amely ezekhez a
sérelmekhez vezetett? Az ilyen kérdések esetében akaratlanul is eszünkbe
jut, mennyire összegabalyodott minden, amikor a Vissza a jövőbe
főszereplőjének, Marty McFlynak (Michael J. Fox) lehetősége nyílt rá.
Képzeljük el, mi történne, ha például tanulva a múlt század nagy
háborúiból vagy egy nemrég átélt fájdalmas válásból, úgy dönthetnénk,
hogy valamiképp megakadályozzuk ezek megtörténtét. Ha erre képesek
lennénk, az olyan lenne, mintha egy nagy kvantumradír segítségével
megváltoztathatnánk a fájdalmas események menetét.
Éppen ez a kérdés vezetett a kétrés-kísérlet egy újabb variációjához.
Érdekes módon ennek tényleg „kvantumradír-kísérlet” volt az elnevezése.
Talán bonyolultnak tűnik az elnevezés, de könnyű elmagyarázni, mert
arról van szó, hogy megcáfol egy paradigmát – így aztán bele is vágok a
közepébe.
A lényeg, amit ez a kísérlet demonstrál, az az, hogy a részecskék
viselkedését látszólag a kísérlet kezdetekor teljes mértékben olyan dolgok
határozzák meg, amelyek a kísérlet végéig meg sem történtek.102 Más
szóval a jelen képes megváltoztatni azt, ami a múltban már megtörtént. Ez
az úgynevezett kvantumradír-hatás: Az, ami a megtörtént esemény után
történik, képes megváltoztatni (kiradírozni) a részecskék viselkedését az
idő egy korábbi pontján.
A kérdés nyilvánvaló: Ez a hatás csak a kvantumrészecskékre igaz, vagy
ránk is vonatkozik?
Annak ellenére, hogy mi is részecskékből vagyunk felépítve, talán a
tudatunk az a ragasztó, amely bezár minket az eseményekbe – háborúkba,
szenvedésbe, válásokba, szegénységbe és betegségekbe –, amelyeket
valóságként érzékelünk. Vagy talán valami más történik: Lehet, hogy
amint a hibáinkból tanulunk, már eleve megváltoztatjuk a múltunkat, és
ez mindig is így volt. Lehet, hogy a döntéseink számára annyira
megszokott a múltba való visszasugárzás, hogy ez anélkül is megtörténik,
hogy tudnánk róla, vagy egyáltalán foglalkoznánk vele.
Talán a világ, amit ma látunk, vagy amilyennek tűnik, annak az
eredménye, amit már megtanultunk és visszatükröztünk az időben.
Kétségtelenül érdemes elgondolkodni rajta, és pillanatnyilag úgy tűnik,
hogy a kutatások is ennek a lehetőségnek az irányába haladnak. Ha ez
igaz, és a világunk tényleg úgy működik, mint valami kozmikus visszajelző
hurok – ahol a jelen leckéi megváltoztatják a múltat –, akkor képzeljük el,
hogy ez mit jelent! A legkevesebb, hogy arra utal, hogy a ma látott világ
annak az eredménye, amit már megtanultunk. És a leckék nélkül a dolgok
sokkal rosszabbak is lehetnének, nem?
Függetlenül attól, hogy hatással vagyunk-e a múltra, egyértelmű, hogy a
most hozott döntéseink meghatározzák a jelent és a jövőt. És mindhárom
– múlt, jelen és jövő – az isteni mátrix tárhelyén létezik. Teljesen
logikusnak tűnik, hogy ha részei vagyunk a mátrixnak, akkor képesnek
kell lennünk érintkezésbe lépni vele úgy, ahogy az életünk szempontjából
tartalmas és hasznos. A tudományos kísérletek, valamint nagy becsben
tartott hagyományaink alapján pontosan ez történik. Az előző fejezetekben
szereplő kísérletek közös nevezője kettős:

1. Azt mutatják, hogy része vagyunk az isteni mátrixnak.

2. Kiderül belőlük, hogy az emberi érzelem (hiedelmek, elvárások és
érzések) az a nyelv, amelyet az isteni mátrix felismer.

Érdekes, bár talán véletlen, hogy ezek azok a tények, amelyeket kihagytak
a keresztény bibliai szövegekből, és sosem tanítottak a nyugati kultúrában.
Manapság azonban ez változóban van. Az embereket arra biztatják, hogy
becsüljék meg az érzéseiket, és a nők új módjait keresik, hogy kifejezzék az
erejüket, ami természetes része a létezésüknek. Egyértelmű, hogy az
érzelem, érzés és meggyőződés az isteni mátrix nyelve, és létezik egy olyan
fajta érzelem, amely hozzásegít az univerzumot összekötő energiamező
erőteljes, gyógyító és természetes megtapasztalásához.
A kérdés most a következő: Ha megszólítjuk az isteni mátrixot, honnan
tudjuk, hogy mikor válaszol? Ha az érzéseink, érzelmeink,
meggyőződéseink és imádságaink adják a mintát az univerzum
kvantumanyagának, akkor a testünk, életünk és kapcsolataink mit
mesélnek a párbeszédben betöltött szerepünkről? Ennek
megválaszolásához fel kell ismernünk az univerzummal folytatott
párbeszéd második felét. Tehát hogyan olvassuk az isteni mátrixtól érkező
üzeneteket?
92. e Expanded Quotable Einstein (Idézetek Einsteintől, Alexandra kiadó, 2000, Pécs)
75. oldal
93. Yitta Halberstam és Judith Leventhal, Small Miracles: Extraordinary Coincidences
From Everyday Life (Avon, MA: Adams Media Corporation, 1997). (Apró csodák, 2002
Alexandra Kiadó, Hétköznapi csodák sorozat)
94. Jim Schnabel, Remote Viewers: e Secret History of America’s Psychic Spies (New
York: Bantam Doubleday Dell, 1997): 12–13. oldal
95. Russel Targ, a Suspect Zero DVD-ből
96. Jim Schnabel, Remote Viewers, 380. oldal
97. Benjamin Lee Whorf, Language, ought, and Reality, John B. Carroll, ed. (Cam-
bridge, MA: MIT Press, 1964): 58–59. oldal
98. Ugyanott, 262. oldal
99. Ugyanott
100. Ugyanott 59. oldal
101. „Mathematical Foundations of Quantum eory: Proceedings of the New Orleans
Conference on the Mathematical Foundations of Quantum eory,” Quantum eory
and Measurement, J. A. Wheeler és W. H. Zurek, eds. (Princeton University Press,
1983): 182–213. oldal
102. Yoon-Ho Kim, R. Yu, S.P. Kulik, Y.H. Shih and Marlan O. Scully, „Derlayed
’Choice’ Quantum Eraser,” Physical Review Letters, vol. 84, no. ’ (2000): 1–5. oldal
 III. RÉSZ
ÜZENETEK AZ ISTENI MÁTRIXTÓL:
ÉLNI, SZERETNI ÉS GYÓGYULNI
A KVANTUMTUDATOSSÁGBAN
 6. fejezet

Az univerzum beszél hozzánk:

Üzenetek a mátrixtól

„Amikor a szeretet és gyűlölet is hiányzik, minden

tiszta lesz és leplezetlen. Mennyország és föld a
legkisebb megkülönböztetésre is végtelenül
eltávolodnak egymástól.”
–S , .

„Mi vagyunk a tükör és az arc is benne.”

–R , 13.

Miközben beszélünk az isteni mátrixhoz az érzés és meggyőződés nyelvén,

a korábbi fejezetekben leírtak szerint a mátrix válaszol nekünk életünk
eseményein keresztül. Ebben a párbeszédben a legmélyebb hiedelmeink
lesznek a mintái minden tapasztalatunknak. A világunk békéjétől a
testünk gyógyulásáig, az összes kapcsolatunktól és szerelmünktől az elérni
vágyott karrierig, párbeszédünk a világgal állandó és soha véget nem érő.
Mivel soha nem szakad félbe, soha nem leszünk passzív meg gyelők az élet
oldalvonalán… ha tudatosak vagyunk, a dolog természetéből adódóan
teremtünk is.
A párbeszéd néha nehezen érthető, néha nem. Függetlenül az
érthetőségétől, az élet egy tükröződő univerzumban azt ígéri, hogy a világ
– a kihívásoktól az örömökig – nem több és nem kevesebb, mint a
legmélyebb és legőszintébb hiedelmeinket tükröző mátrix. Ide tartoznak a
legszemélyesebb kapcsolataink is. Annak ellenére, hogy tiszta képeket
látunk, néha a tükörképeket, amelyeket magunkról másokban látunk, a
legnehezebb elfogadni. Ugyanakkor gyors utat biztosíthatnak
legnagyszerűbb gyógyulásunk felé.

Tükröződő valóságunk
Az 1998-ban Tibetben átélt élményre úgy tekintek, mint a
„kvantumpárbeszéd” működésének lenyűgöző metaforájára.
Csoportunkkal útban a főváros, Lhásza felé, az út egyik kanyarulatában
egy kis tavat vettünk észre egy szikla lábánál. A levegő mozdulatlan volt és
a víz tökéletesen visszatükrözte a környezetét.
Arról a helyről, ahol megálltunk, egy gyönyörűen faragott Buddha-
szobor képét láttam a vízben tükröződni. A szobor valahol a tó melletti
sziklafalban volt, amit abban a pillanatban nem láttam – csak a tükörképet
a vízen. Majd amikor elindultunk, és magunk mögött hagytuk a kanyart,
akkor pillantottam meg azt, amit úgy képzeltem el, mint a tükörkép
eredetijét. És ott volt: A Buddha-szobor gyönyörűen kirajzolódott a
sziklán, néma szemtanúként gyelve az arra elhaladókat.
Abban a pillanatban a kép a tóban a látható világ metaforájává vált.
Ahogy közeledtünk a kanyarhoz és megláttam a Buddhát a vízben, csak a
tükörkép miatt tudtam, hogy a szobor létezik. Annak ellenére, hogy
sejtettem, ez valami zikainak a tükörképe, az én perspektívámból nem
láthattam magát a tárgyat. Ugyanígy azt mondják, hogy a mindennapi
világ is egy, az univerzum szövetébe bevésődött mélyebb valóság tükörképe
– egy olyan valóság, amelyet egyszerűen nem láthatjuk arról a helyről,
amelyikben benne vagyunk.

11. ábra Sziklába vésett Buddha és tükörképe a tibeti Lhásza közelében

Mind az ősi hagyományok, mind a modern tudomány azt mondja, hogy

amit az „élet” érzékelhető kapcsolataiként látunk, nem többek és nem
kevesebbek, mint olyan dolgoknak a tükröződései, amelyek egy másik
síkon történnek; ezeket az univerzumban elfoglalt helyünkről mi nem
láthatjuk. Ahogyan én is tudtam, hogy a kép a vízben valami valós és
szilárd dolognak a tükröződése, biztosak lehetünk benne, hogy az életünk
olyan eseményekről tájékoztat, amelyek a létezés egy másik síkján
történnek. Az, hogy nem látjuk ezeket az eseményeket, nem jelenti azt,
hogy nem valósak. Az ősi hagyományok szerint a láthatatlan világ sokkal
valóságosabb, mint a látható! Ahogy Bohm is mondja a Bevezetésben,
számunkra arról a helyről, ahol vagyunk a tér-időben, ez a „mélyebb
valóság” egyszerűen nem látható.
Lehet ugyan, hogy nem vagyunk képesek közvetlenül bepillantani ebbe
a láthatatlan tartományba, de azért vannak arra való utalások, hogy mi
történik ott, mivel a mindennapi életünkben látjuk a tükröződéseket.
Ebből a nézőpontból nézve naponta átélt élményeink úgy szolgálnak, mint
üzenetek egy mélyebb valóságból – értesülések az isteni mátrixon belülről.
És ahogyan ismernünk kell bármely nyelv szavait ahhoz, hogy megértsük
azok tartalmát, úgy az isteni mátrix nyelvét is fel kell ismernünk, hogy a
javunkra fordíthassuk azt, amit közöl velünk.
Néha az érkező üzenetek egyértelműek és félreérthetetlenek, máskor
pedig annyira ki nomultak, hogy teljesen elsiklunk fölöttük. Persze
gyakran az is előfordul, hogy azt gondoljuk, az üzenet egy bizonyos
valamire vonatkozik, közben pedig egészen mást akar közölni velünk.

A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak

„Abban a pillanatban egy hirtelen széllökés csapott az arcomba, és a szemem
égni kezdett. Arra fordítottam a fejem, de nem volt ott semmi, ami eltért
volna a megszokottól.
– Nem látok semmit – szóltam.
– Csak érezted – mondta. (…)
– Mit? A szelet?
– Nem csak a szelet – válaszolta komoran. – Lehet, hogy számodra szélnek
tűnik, mert csak a szelet ismered.”103
Ebben a párbeszédben Don Juan, a jaki indián varázsló a láthatatlan világ
nom valóságaira tanítja tanítványát, Carlos Castenadát. A Journey to
Ixtlan (Ixtláni utazás Édesvíz Kiadó, 2003) című könyvében az
antropológus Castenada az öreg sámán tanításait írja le, amelyeket olyan
gyorsan elsajátított, hogy már képtelen volt úgy hinni saját érzékeinek,
ahogyan korábban megszokta. Rájött, hogy a világ egyszerre létezik látható
és láthatatlan valóságokban.
Castenadát például arra tanították, hogy amikor a bokrok
megmozdulnak mellette és hűvös levegőt érez az arcán, az azt jelenti, hogy
fúj a szél. A fenti példában Castenadát emlékezteti a tanára, hogy ez csak
azért tűnik olyannak, mint a szél, mert azt ismeri. A valóságban lehet a szél
vagy egy fuvallat az arcán és hajában, ami egy arra járó lélek energiája.
Castenada hamar rájött, hogy egy ilyen élmény többé soha nem lesz „csak
szél”.
Mindent megteszünk, hogy érzékelésünk szűrőin át beillesszük
kapcsolatainkat, barátságainkat, pénzügyeinket és egészségünket abba a
keretbe, amelyet a múltbéli tapasztalatok hoztak létre. Lehet, hogy ezek a
határok működnek, de mennyire szolgálják az érdekeinket? Hányszor
reagáltunk úgy dolgokra az életben, hogy inkább mástól tanulunk, mint
hogy saját tapasztalatainkra támaszkodjunk? Milyen gyakran tagadtuk meg
magunktól a nagyobb kiadást, mélyebb kapcsolatot vagy egy vágyott állást,
csak mert egy utunkba kerülő lehetőség hasonlított egy múltbelire, és
inkább a másik irányba haladtunk tovább?

Összhangban a világunkkal
Az isteni mátrix összefüggésében minden egyes fűszálnak része vagyunk,
ahogyan minden kavicsnak is minden folyóban és patakban. Része
vagyunk minden egyes esőcseppnek, még a hűvös levegőnek is, amely
végigsimít az arcunkon reggel, amikor kilépünk az ajtón.
Ha ez a mindenhez fűződő kapcsolat a világunkban ilyen mély, akkor az
lenne logikus, ha életünk minden egyes napján látnánk a kapcsolat
bizonyítékait. Talán pontosan ez történik – talán mindennap találkozunk
a bizonyítékokkal, csak úgy, hogy nem mindig ismerjük fel, vagy akár
észre sem vesszük őket.
Mindnyájan tudjuk, hogy minél több időt töltünk emberek, helyek és
dolgok közelében, annál jobban érezzük magunkat a jelenlétükben. A
legtöbb ember számára például belépni a háza nappalijába sokkal jobb
érzés, mint egy másik város szállodájának „nappalijába” besétálni. Lehet,
hogy a szálloda új építésű, megvan benne minden modern berendezés,
szőnyeg és függöny, még sincs „otthonérzés”. Amikor ilyesmit érzékelünk,
a megnyugtató érzés a nomenergia nomhangolásából ered, ami
egyensúlyba hoz minket a világunkkal – ezt a kiegyensúlyozottság
rezonanciájának nevezzük.
Bizonyos fokig mindennel együtt rezonálunk az autónktól kezdve az
otthonunkig (és még a hétköznapi használati tárgyakkal is), és ezért
hatunk más emberekre, a környezetünkre és a világunkra már a
jelenlétünkkel is. Éppen ezért nem kell meglepődnünk, ha valami
megváltozik bennünk vagy körülöttünk, és ezek a változások az életünkre
is hatással vannak… mert ez így is van.
Ezek a változások néha csak apróságokban mutatkoznak meg. Volt
például egy amerikai gyártású autóm, aminek az eredeti motorjában több
mint 300 000 mérföld volt, amikor 1995-ben eladtam. Mindig
igyekeztem maximálisan gondoskodni „öreg barátomról”, erről a
rendkívül megbízható járműről. Úgy nézett ki, mintha új lenne, és
biztonságban elszállított a coloradói hegyektől a kaliforniai Napa-völgyig,
majd vissza Új-Mexikó északi sivatagjáig.
Míg az autóm nekem mindig tökéletesen beindult, soha nem felejtett el
„lerobbanni”, ahányszor kölcsönadtam valakinek. Ha egy másik ember,
másfajta érintéssel ült be a kormány mögé, a motornak megváltozott a
hangja, gyelmeztetőjel gyulladt ki a műszerfalon, vagy egyszerűen csak
leállt az autó. És ugyanígy, amikor visszakaptam az autót, és beültem a
kormány mögé, hogy elvigyem a szerelőhöz, a probléma egyszerűen
„meggyógyította magát”, rejtélyesen megszűnt.
Bár a szerelő azzal nyugtatgatott, hogy „ilyen dolgok elég gyakran
történnek”, néhány ilyen eset után már kezdett furcsán nézni rám, amikor
a 300 000 mérföldet megjárt Pontiacommal megjelentem a
szerelőműhelynél. Tudományosan ugyan nem tudom bizonyítani, de elég
sok más emberrel is beszélve kiderült, hogy ez egyáltalán nem szokatlan
jelenség. Úgy tűnik, hogy azok dolgok, amelyeknek ugyanolyan ismerősek
vagyunk, mint ők nekünk, jobban működnek a jelenlétünkben. Néha
azonban a világgal való együtt rezonálásunk távolról sem ilyen nom
módon jelenik meg előttünk, olyan üzenettel, amit lehetetlen eltéveszteni
– ahogyan ez a következő esetben is történt.
1990 tavaszán felmondtam a denveri védelmi iparban betöltött
állásomat, és átmenetileg San Franciscóban éltem. Napközben előadásokat
tartottam és az első könyvemet írtam, esténként pedig párkapcsolati
tanácsadóként dolgoztam. Egész pontosan abban próbáltam segíteni az
embereknek, hogy megértsék az érzelmek életükre gyakorolt hatását, és
hogy ezek milyen szerepet játszanak a kapcsolataikban. Az első ügyfeleim
közül az egyik egy olyan kapcsolatról mesélt, amely gyönyörű példája
annak, hogy a világgal való együtt rezonálásunk milyen mély és milyen
prózai lehet.
A nő az életében jelen lévő fér val fennálló hosszú kapcsolatát úgy írta
le, mint egy „soha véget nem érő randevút”. Több mint tíz éve voltak
kapcsolatban, amely reménytelenül megrekedni látszott. A házasságról
folytatott beszélgetésük mindig keserű vitával ért véget, ugyanakkor nem
érezték jól magukat egymástól távol sem, és szerették volna megosztani
egymással az életüket. Egyik este az ügyfelem egy olyan erős és egyértelmű
rezonanciaélményéről számolt be, amely kétséget sem hagyott afelől, hogy
létezik ilyen kapcsolat a világunkkal.
– Meséljen az elmúlt hetéről – mondtam a hölgynek. – Hogy mennek a
dolgok otthon?
– Ó, el sem hinné, mik történtek – kezdett bele a történetbe. – Furcsa
egy hetem volt! Először is, miközben a párom és én tévét néztünk a
nappaliban a kanapén ülve, hangos csattanást hallottunk a fürdőszobából.
Kimentünk megnézni, hogy mi történt, hát, sosem találná ki, hogy mit
láttunk!
– Elkezdhetem találgatni vagy elképzelni – mondtam –, de most már
tényleg felkeltette az érdeklődésemet… mi történt?
– Nos, a melegvíz-vezeték a mosdókagyló alatt széthasadt, a pipereasztal
ajtaját letépte a sarkáról és a szemközti falhoz vágta – mondta.
– Ejha! – kiáltottam fel. – Ilyet még soha az életben nem hallottam!
– Ez még nem minden – folytatta –, más dolgok is történtek! Amikor
kimentünk a garázsba az autóért, a padlót mindenütt forró víz borította: a
bojler felrobbant és kifolyt a víz. Aztán ahogy az autóval próbáltunk
kitolatni a garázsból, a hűtő a motorban elrepedt, és forró fagyállóval
borította be a felhajtót!
Hallgattam, amit a nő mesélt, és azonnal felismertem a mintát.
– Mi történt otthon aznap? – kérdeztem. – Hogyan jellemezné a
kapcsolatukat?
– Ez nagyon egyszerű – szakadt ki belőle a válasz. – Olyan volt a
hangulat a házban, mint egy kuktában. – Hirtelen elhallgatott és némán
meredt rám. – Ugye nem gondolja, hogy a kapcsolatunkban fennálló
feszültségnek bármilyen köze lenne a történtekhez?
– Az én világomban – feleltem –, mindennek köze van ahhoz, ami
történik. A világunkra vagyunk hangolva, és a világ zikailag mutatja meg
azt az energiát, amit mi érzelmileg átélünk. Ez néha rendkívül nom
jelzés, de a maga esetében meglehetősen prózai volt – a háza szó szerint
visszatükrözte a maga és a barátja közötti feszültséget. És ez azon keresztül
történt, ami évezredekig képviselte az érzelmeket: a víz közvetítő eszközén.
Micsoda erőteljes, csodálatos és tiszta üzenetet kapott a mezőtől! És most
ezt hogyan fogja értelmezni?

17. kulcs: Az isteni mátrix tükörként szolgál a kapcsolataink

 világában, amelyet a hiedelmeinkben és a meggyőződéseinkben
teremtünk.

Akár felismerjük a rezonáló kapcsolatunkat a körülöttünk lévő valósággal,

akár nem, akkor is létezik az isteni mátrixon keresztül. Ha rendelkezünk
elég bölcsességgel, hogy megértsük a környezetünkön keresztül érkező
üzeneteket, a világgal való kapcsolatunk nagyon hatékony tanár lehet.
Néha még az életünket is megmentheti!

Amikor az üzenet gyelmeztetés

Édesanyám életében, két a mellett, a legjobb barátja Corey Sue (röviden
Corey) volt, egy öt és fél kilós energianyaláb egy border terrier testébe
csomagolva. Mivel gyakran utazom turnékra és szemináriumokat tartani,
igyekszem hetente legalább egyszer felhívni édesanyámat, hogy
megkérdezzem, mi történt vele, és elmeséljem a velem történteket.
Közvetlenül a 2000-es a e Isiah E ect (Tudatos teremtés, Édesvíz Kiadó
2004) című könyvem turnéja előtt egy vasárnap délután hazatelefonáltam,
és édesanyám megosztotta velem a Corey-val kapcsolatos aggodalmait. A
kutya egy ideje furcsán viselkedett, nem evett rendesen, ezért anyám elvitte
egy állatorvoshoz, hogy megnézzék, nincs-e valami baja. A vizsgálat során
egy sor röntgenfelvétel készült a kutyáról, amelyek olyasmit mutattak,
amire senki sem számított. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva
Corey tüdején apró fehér foltok látszódtak, amelyeknek nem lett volna
szabad ott lenniük. „Soha életemben nem láttam még ilyet kutyánál” –
jelentette ki a döbbent állatorvos. Úgy döntött, hogy további vizsgálatokat
fog elvégezni, hogy lássa, a foltok mire utalnak Corey-nál.
Miközben anyám a kutyája miatt aggódott, nekem – miközben a
történetet hallgattam – más okból támadt rossz érzésem. Beszéltem
anyámnak a rezonancia elvéről, arról, hogy mi teljes mértékben
összhangban vagyunk a világunkkal, az autónkkal, az otthonunkkal és még
a háziállatainkkal is. Több esetről is meséltem neki, amikor az állatnál
hetekkel vagy akár hónapokkal azelőtt jelentkeztek a gazda orvosi
problémái, hogy azokat az ember testében kimutatták volna. Az volt az
érzésem, hogy Corey-val és anyámmal is ez történik.
Miután sikerült meggyőznöm arról, hogy az élet tele van ilyen jellegű
üzenetekkel, anyám beleegyezett, hogy a következő héten ő maga is
elmegy ellenőrzésre. Annak ellenére, hogy egyáltalán nem voltak panaszai,
és semmi nem indokolta az orvos felkeresését, olyan vizsgálatot kért,
amelynek a mellkasröntgen is része volt.
Nos, gondolom mindenki sejti, merrefelé tart ez a történet, és miért
osztom itt meg. Anyám nagy meglepetésére a röntgen gyanús fehér foltot
mutatott a tüdején, amely nemrégen, az éves ellenőrzésen, kevesebb, mint
egy évvel korábban, még nem volt ott. További vizsgálatok során kiderült,
hogy anyámnak egy gyermekkori betegség miatt heg maradt a tüdején,
amely folt mostanra elrákosodott. Három héttel később megműtötték, és a
jobb oldali tüdejének alsó harmadát eltávolították.
A műtét után az orvos többször is elmondta, mennyire „szerencsés”
anyám, amiért ilyen korán kiderült ennek a foltnak a jelenléte, különösen
mivel nem volt semmiféle árulkodó jele a problémának. Anyám még
közvetlenül a műtét előtt is jól érezte magát, élvezte az életet Corey-val, a
aival és a gyönyörű kertjével, és nyoma sem volt semmiféle bajnak.
Esetünk jó példája annak, hogyan értelmezhetjük a tükröződéseket az
életünkben. Mivel édesanyám és én megtanultuk olvasni az élet által
küldött üzeneteket, és bíztunk annyira a nyelvben, hogy gyakorlatiasan
értelmezzük, a történet jó véget ért: anyám meggyógyult a műtét után.
Amikor ezt a könyvet írom, teljesen jól érzi magát, és hat éve semmi
nyoma nála a ráknak.
Érdekességképpen megemlítem, hogy a foltok Corey tüdejében, amelyek
arra gyelmeztettek, hogy vizsgáltassuk ki anyámat, a műtét után teljesen
eltűntek. Ő és anyám még újabb hat évet éltek együtt jó egészségben,
élvezve egymás társaságát és a mindennapi élet szépségeit.
(Megjegyzés: Corey Sue ennek a könyvnek a megjelenésekor hagyta el
ezt a világot idős kora okozta komplikációk miatt. Amikor meghalt, közel
15 évesen, fajtája „kutyaévében” számítva csaknem 100 éves volt. Az
anyám műtétje és az ő foltjai utáni időszakot jó egészségben élte le, és
mindenkinek örömöt hozott az életébe, aki csak ismerte. Ahogy anyám
gyakran mondta: „Corey Sue senkit sem tekint idegennek.” Mindenkit
nagyon szeretett, akivel csak találkozott, és ezt tudatta is velük egy nedves
puszival, ami nagyon fog hiányozni mindenkinek, aki ismerte.)
Bár tudományosan lehetetlen bizonyítani, hogy Corey állapotának
bármi köze lett volna ahhoz, ami anyámmal történt, annyit mondhatunk,
hogy a szinkronicitás a két eset között gyelemre méltó. És mivel ez nem
egy egyedülálló eset volt, ahol ilyen szinkronicitást érzékelünk, ott a
dolgok között biztosan kölcsönösségi összefüggés van. Ma még nem
teljesen értjük a kapcsolatot, és valószínűleg akkor sem fogjuk teljesen
érteni, ha újabb 50 évig vizsgáljuk. Annyit tehetünk, hogy értelmezzük az
életünkben azt, amit ismerünk belőle. Ha így teszünk, a mindennapok
eseményei olyan gazdag nyelvvé válnak, amely betekintést enged
legbensőségesebb titkainkba.
Ismétlem, egy olyan világban, ahol az élet maga visszatükrözi a
legmélyebb meggyőződéseinket és hiedelmeinket, kevés dolog lehet, ami
tényleg titokban marad. Végül is talán kevésbé számít, hogy az élet
váratlan kanyarjai hogyan akadnak az utunkba, és fontosabb, hogy
felismerjük-e a nyelvet, vagy sem, amely gyelmeztet minket ezekre.

Legnagyobb félelmeink
Mivel az isteni mátrix folyamatosan tükrözi hiedelmeinket, érzéseinket és
érzelmeinket az élet eseményein keresztül, a mindennapi élet betekintéssel
szolgál rejtett önmagunk legmélyebb birodalmába. Személyes tükreinkben
meglátjuk legigazabb meggyőződéseinket, szeretetünket és félelmeinket. A
világ egy erőteljes (és gyakran prózai) tükör, amellyel nem mindig könnyű
szembenézni. Az igazat megvallva, az élet közvetlen betekintést enged
hiedelmeink legmélyebb valóságába, és ezek a tükröződések néha oly
módon jelentkeznek, amire soha nem számítanánk.

Emlékszem egy esetre, amely Denver külvárosában történt egy Safeway

élelmiszerboltban 1989 egyik esetéjén. Munkából hazafelé menet
megálltam, hogy vegyek néhány dolgot a vacsorához. Ahogy ott
nézelődtem a készételek között, felpillantottam a listámból, és azt láttam,
hogy csak egy atal anyuka van a közelben egy kislánnyal, aki a
bevásárlókocsiban ült. Láthatóan siettek, és látszott rajtuk, hogy pontosan
annyira örülnek annak, hogy egy hosszú nap végén este vásárolhatnak,
mint én.
A gyelmem visszatért a listámon szereplő dolgok kereséséhez, de
hirtelen a gyermek sikolya harsant fel. Nem egy egyszerű kiáltás volt: A
hangereje és intenzitása Ella Fitzgerald „It is live or it is Memorex?” („Ez
most élő vagy ez Memorex?” A ford.) reklámjait is lepipálta. A kislány
egyedül volt a bevásárlókocsiban, és nagyon félt… szó szerint rettegett.
Néhány másodpercen belül megjelent az édesanyja, hogy megnyugtassa. A
kislány azonnal abbahagyta a sikoltozást, és az élet visszatért a normális
kerékvágásba mindenki számára.
 Bár ilyet már mindenki látott, valami mégis másnak tűnt számomra
aznap este. Valamilyen okból, ahelyett, hogy egyszerűen elsiklottam volna
egy ilyen mindennapi eset fölött, próbáltam megérteni, hogy valójában mi
történt. A tekintetem ösztönösen végigpásztázta a polcsorok közötti
folyosót. Csak annyit láttam, hogy az édesanya egy rövid időre eltűnt, és
két-három éves gyermeke egy rövid időre magára maradt. Ennyi volt az
egész – a kislány egyszerűen egyedül maradt.
Miért rémült meg ennyire? Az édesanyja csak egy pillanatra tűnt el a
szeme elől az egyik polcsor végénél. Egy kisgyermek, aki körül látványos
feliratú színes dobozok sorakoznak, és senki nincs, aki megakadályozná
ezek felderítését, miért rémül meg ennyire egy ilyen helyzetben? Miért
nem gondolja egyszerűen azt magában, hogy: „Hű, itt vagyok egyedül
ezekkel a szép piros-fehér dobozos Campbell levesekkel. Azt hiszem, most
alaposan és egyenként megnézem őket, és jól fogom érezni magam!” Az
egyedüllét kilátása, még ha csak egy pillanatra is, ilyen atal korban miért
érint meg benne oly mélyen valamit, hogy az ösztönös reakciója az
idegtépő sikoltozás lesz?
Egy másik este megbeszélt időpontra egy harmincas évei közepén járó
hölgy érkezett hozzám, akivel párkapcsolati tanácsadóként már többször
találkoztam. A találkozónk úgy kezdődött, ahogyan máskor is: Amint a
hölgy helyet foglalt az előttem álló vesszőből font fotelben, megkértem,
hogy mesélje el, mi történt az elmúlt héten azóta, hogy legutóbb
találkoztunk. Elkezdett mesélni a férjéhez fűződő kapcsolatáról, akivel már
18 éve házasok. Ennek az elmúlt időnek a nagy részét veszekedéssel
töltötték, amelyek alkalmanként durvasággá fajultak. A férje csak kritizált,
a nő öltözködésétől kezdve a házvezetésen keresztül a főzésig mindent.
Még az ágyban is azt éreztette vele, hogy ő semmiben sem elég jó.
Bár elmondása szerint a terápia semmi újat nem hozott a kapcsolatukba,
az elmúlt héten tovább fokozódott a helyzet. A férj nagyon mérges lett a
feleségére, amikor a nő számon kérte rajta a „túlórákat” és a késői
bennmaradásokat az irodában. A nő nagyon sokat szenvedett a fér tól,
akit szeretett, és akiben oly sokáig megbízott. Most ehhez a szenvedéshez a
zikai bántalmazás valós fenyegetése is hozzájárult, ami annak volt a
következménye, hogy a férje képtelen volt kontrollálni az érzelmeit.
A férj, miután a legutóbbi veszekedéskor a földre lökte a feleségét,
kilépett a házból, és elköltözött az egyik barátjához. Nem hagyott sem
telefonszámot, sem címet, és azt sem mondta, hogy mikor várható vissza,
ha egyáltalán hazatér, egyszerűen elment. A fér , aki oly nyomorúságossá
tette a felesége életét és veszélyeztette a biztonságát érzelmi kitöréseivel és
zaklatásaival, végre eltűnt.
Miközben a nő erről beszélt, a megkönnyebbülés valamiféle jelét
kerestem rajta. Ehelyett azonban megdöbbentő dolog történt. A felismerés
hatására, hogy a férje kikerült az életéből, nő fékezhetetlenül zokogni
kezdett. Amikor megkértem, mondja el, hogyan érzi magát, amit
hallottam, az nem a várt megoldás vagy megkönnyebbülés volt. Ehelyett
azt mondta, hogy a magány és vágyakozás fájdalmával küzd. A férje
közelsége nélkül összetörtnek és megsemmisültnek érzi magát. Most, hogy
végre lehetősége lett volna kritika, sértés és bántalmazás nélkül élni,
teljesen vigasztalan volt. Miért?
A válasz a „miértre” a két leírt helyzetben ugyanaz. Bár teljesen
különböznek egymástól, mindkét helyzeten ugyanaz a közös szál fut végig.
Jó esély van arra, hogy a rémületnek, amit a kislány érzett a boltban, és a
megsemmisülésnek, ami hatalmába kerítette a nőt, amikor a bántalmazó
férje kisétált az ajtón, nincs köze azokhoz az emberekhez, akik otthagyták
őket azokban a pillanatokban. A kislány anyja és a nő férje mindketten
katalizátorként szolgáltak egy nom, de annál erőteljesebb mintához,
amely oly mélyen fut mindnyájunkban, hogy gyakran felismerhetetlen…
vagy teljesen elfeledett.
Ez a minta a félelem.
És a félelemnek nagyon sok álarca van a kultúránkban. Annak ellenére,
hogy kulcsszerepet játszik abban, ahogyan mindent felépítünk, a
barátságainktól és karrierünktől a szerelmi kapcsolatainkig és a testünk
egészségéig, a félelem egy fel nem ismert mintaként ott van a felszínen a
mindennapi életünkben. Érdekes azonban, hogy ez a minta talán nem is a
miénk.
Amikor azon kapjuk magunkat, hogy olyan élményben van részünk,
amely erőteljes negatív érzelmeket hoz felszínre, biztosak lehetünk benne,
hogy bármiről is hisszük azt, hogy ez okozta a félelmünket, jó esély van rá,
miszerint valami más van a háttérben – valami, ami olyan mély és ősi, ami
könnyen elkerüli a gyelmünket… egészen addig, amíg úgy nem
keresztezi az utunkat, hogy azt már nem lehet nem észrevenni.

Egyetemes félelmeink
Ha ezt a könyvet olvasod, akkor jó esély van rá, hogy már megvizsgáltad
életed kapcsolatait. Kutatásaid során kétségtelenül értékes felfedezéseket
tettél arra nézve, hogy mely emberek milyen érzelmeket váltanak ki
belőled és miért. Bizonyára ismered magadat annyira, hogy ha kérdéseket
tennék fel az életeddel és a múltaddal kapcsolatban, a megfelelő válaszokat
adnád ahhoz, hogy bármilyen terápiás célú teszt esetében a megfelelő
következtetést vonhassam le. Ezek a tökéletes és elfogadható válaszok az
okai annak, hogy átsiklunk afölött az egyetlen legmélyebb mintázat fölött,
amely születésünk pillanatától kezdve áthatja az életünket. Pontosan ezért
szoktam a szemináriumok hallgatóit megkérni, hogy egy előre
kinyomtatott kérdőív segítségével azonosítsák be gyermekkori
gondviselőik legfontosabb „negatívnak” tartott viselkedésformáit.
Azért kérdezek rá a negatív viselkedésformákra, mert nagyon ritkán
láttam olyan embert, aki az öröm pozitív viselkedésformájának csapdájába
esett volna életében. Csaknem mindenkire igaz, hogy azoknak a
helyzeteknek a gyökerei, amelyek miatt az emberek úgy érzik, hogy
megrekedtek, negatív érzések. Ezek azok az érzelmek, amelyeket saját
élményeinkkel kapcsolatban érzünk, és amelyek ott vannak az életünkben.
És bár azt nem változtathatjuk meg, ami történt, megérthetjük, hogy miért
érzünk úgy, ahogyan, és azon módosíthatunk, hogy az élettörténetünk mit
jelent számunkra.
A feladat elvégzése után megkérem a hallgatókat, hogy véletlenszerűen
kiabálják be mind fér , mind női gondviselőjük azon jellemvonásait,
amelyeket negatívnak tartanak. Sokuk esetében a biológiai szülők,
másoknál a nevelőszülők állnak a háttérben. Olyanok is vannak, akiknél az
idősebb testvérről, rokonról vagy családi barátról van szó. Függetlenül a
kapcsolattól, a kérdés azokra vonatkozik, akik a fejlődés éveiben a
gondjukat viselték – egészen a pubertás korig.
Ha volt is, minden szégyenlősség gyorsan eltűnik a teremben, amint a
hallgatók elkezdik bekiabálni a negatív tulajdonságokat a kérdőívükről, én
pedig igyekszem felírni mindet a táblára. Ilyenkor mindig valami érdekes
történik: Ahogy valakitől elhangzik az a szó, amely minősíti az emlékét,
valaki más is ugyanarról az érzésről számol be, és néha pontosan
ugyanazzal a szóval. Szinte minden előadáson ugyanazok a jelzők
hangzanak el:
mérges hűvös elérhetetlen kritikus
bíráskodó bántalmazó féltékeny szigorú
uralkodó kirekesztő félelmetes hazug
A teremben könnyed hangulat kezd eluralkodni, és a diákok elnevetik
magukat azon, amit látnak. Ha nem tudnánk, azt hihetnénk, hogy
mindenki ugyanabból a családból származik. A szavak hasonlósága több
mint véletlen. Hogy lehet ennyi különböző családi háttérrel rendelkező
embernek ennyire hasonló tapasztalata? A válasz erre a rejtélyre az a
mintázat, amely mélyen beágyazódott kollektív tudatunk szövetébe, és ez
az egyetemes félelem.
A félelem egyetemes mintáinak kifejeződései annyira ki nomultak
lehetnek, amilyen fájdalmas a felidézésük, ezért ügyesen álarcokat hozunk
létre, amelyek elviselhetővé teszik őket. Hasonlóan ahhoz, ahogyan egy
kellemetlen családi emlékről is ritkán beszélünk, tudat alatt beleegyezünk a
kollektív múltunk sérelmeinek szociálisan elfogadható módon való
leplezésébe. Olyan sikeresek vagyunk legnagyobb félelmeink
rejtegetésében, hogy sérelmeink eredeti oka akaratunk ellenére is feledésbe
merül, és nem marad más, mint azok kifejezésre juttatása – vagyis kiélése.
Ahogyan a nő, aki elvesztette a férjét, vagy a kislány az élelmiszerboltban
valószínűleg nem tudta, miért érez és reagál úgy, ahogy, mi sem tudjuk.
Annak köszönhetően, ahogyan a félelmeinket álcázzuk, soha nem kell
beszélnünk életünk legmélyebb sérelmeiről. Ennek ellenére velünk
maradnak, ott élnek bennünk megoldatlanul, amíg aztán történik valami,
és többé nem nézhetünk a másik irányba. Amikor egy kicsit mélyebbre
ásunk életünknek ezekbe a jelentőségteljes, álcázatlan pillanataiba,
rájövünk, hogy bár ezek a félelmek egymástól teljesen eltérőnek tűnnek,
mindegyik a három alapmintázat valamelyikében (vagy a
kombinációjukban) gyökerezik: félelem az elkülönüléstől és az
elhagyatottságtól, félelem az önbecsülés hiányától, és félelem a
lemondástól és bizalomtól.
Vizsgáljuk meg ezeket egyenként közelebbről.

Első egyetemes félelmünk: elkülönülés és elhagyatottság

Csaknem mindenkiben benne lakozik az érzés, hogy egyedül van. Minden
emberben és minden családban ott lappang a ki nem mondott érzés, hogy
valamiképp elkülönültünk attól a valakitől vagy valamitől, akinek vagy
aminek a létezésünket köszönhetjük. Úgy érezzük, hogy valahol az ősi
emlékeink ködében ide kerültünk, és aztán minden magyarázat vagy ok
nélkül magunkra maradtunk.
Miért várnánk, hogy másképpen érezzük magunkat? Egy olyan
tudomány árnyékában, amely képes embert küldeni a Holdra és
lefordítani a genetikai kódunkat, valójában még mindig nem tudjuk, hogy
kik vagyunk. Ahogyan azt sem, hogy miként kerültünk ide. Érzékeljük
spirituális természetünket, és próbáljuk megmagyarázni az érzéseinket. Az
irodalomban és a lmekben, a zenében és a kultúrában különbséget
teszünk az itteni, földi helyünk és a távoli mennyország között, ami
valahol máshol van. Nyugaton a Teremtőnktől való elkülönülést a Biblia
nagy imájának lefordításával igazoljuk, ami leírja ezt a kapcsolatot: ez a
Miatyánk.
A hagyományos nyugati változat így kezdődik: „Mi Atyánk, aki a
mennyekben vagy” – elismerve ezt az elkülönülést. Ebben a fordításban mi
„itt” vagyunk, míg Isten valahol messze. Az eredeti arámi szöveg ezzel
szemben egy más jellegű, a Mennyei Atyához fűződő kapcsolatról beszél.
Ugyanennek a résznek a fordítása így kezdődik, „Sugárzó Lény: Ragyogsz
bennünk, körülöttünk – még a sötétség is ragyog – amire emlékezünk”104,
megerősítve a gondolatot, hogy a Teremtő nem különült el tőlünk és nincs
távol. Ehelyett az Atyánk teremtőereje – bármi legyen is a neki
tulajdonított jelentés – nemcsak velünk van, hanem mi vagyunk a
teremtőerő, amely áthatja azt, amit mi a világunkként ismerünk.
A 2004-ben felfedezett Teremtő kódja és az üzenet, amelyet a minden
élet DNS-ének az ősi héber és arab ábécé betűire történt átírása tartalmaz,
alátámasztani látszik ezt a fordítást. Amikor követjük a jeleket, amelyeket
az 1. századi misztikus könyv, a Széfer Jecirá hagyott ránk, azt találjuk,
hogy minden egyes elem, amely a DNS-ünket alkotja, egy betű ezekből az
ábécékből. Ha elvégezzük a behelyettesítést, kiderül, hogy az első réteg
DNS a testünkben azt az ősi gyelmeztetést adja ki, hogy egy hatalmas
értelem lakozik mindenhol, beleértve minket is. Az emberi DNS
gyakorlatilag így hangzik: „Isten/Örökkévaló a testen belül.”105
Amikor félelmek támadnak az életünkben, még ha pontosan nem is
tudjuk, hogy mik azok, érzelmi lenyomatokat hoznak létre a testünkben –
ezt az érzést szokták „megszólíttatásnak” vagy „érzékeny pontnak” nevezni.
Akkor bukkan fel az életünkben, amikor erőteljesen kitartunk valaminek a
„helyessége” vagy „helytelensége” mellett, vagy amellett, ahogyan egy
helyzetnek alakulnia „kellene”. A megszólíttatás és az érzékeny pont a
biztosíték arra, hogy azt a kapcsolatot fogjuk kiépíteni, amelyik
megmutatja, melyik félelem vár gyógyításra. Más szóval ezek mutatnak rá
félelmeinkre – minél nagyobbak ezek a pontok, annál mélyebb a félelem.
És csak nagyon ritkán tévednek.
Tehát ha például tudatosan nem emlékszünk az elkülönüléstől és
elhagyatottságtól való félelmünkre, jó esély van rá, hogy a lehető
legváratlanabb formában és a legalkalmatlanabb időpontban fog
felbukkanni az életünkben. Szerelmi viszonyainkban, karrierünkben és
baráti kapcsolatainkban melyikek vagyunk, az, aki „elhagy” vagy az, akit
„elhagynak”?
Azok vagyunk, akik utolsónak tudják meg, hogy egy kapcsolatnak vége?
A teljesen „jó” házasságok, állások és barátságok mindenféle gyelmeztetés
és kézzelfogható ok nélkül omlanak össze körülöttünk? Lesújtva érezzük
magunkat, amikor ezek a kapcsolatok tönkremennek?
Vagy az is lehet, hogy éppen a túloldalon állunk. Mi vagyunk azok, akik
kiszállnak egy jól működő kapcsolatból, munkából vagy barátságból, csak
azért, hogy elkerüljük a későbbi sérelmeket? Esetleg azon kapjuk
magunkat, hogy valami ilyesmit mondunk: „Ez a tökéletes_______
(töltsük ki az üres helyet). Jobban teszem, ha most lépek ki belőle, amíg
még jól mennek a dolgok, mielőtt történik valami és megsérülök.” Ha ez a
fajta jelenet már lejátszódott az életünkben, vagy éppen most zajlik, jó
esély van rá, hogy a mesterien megalkotott és szociálisan elfogadott
elkülönüléstől és elhagyatottságtól való félelmünkről van szó.
Ha kapcsolatról kapcsolatra ugyanezt a mintát ismételgetjük, azzal a
félelem okozta fájdalmat tűrhető szintre csökkenthetjük. Még az is lehet,
hogy sikerül vele átvészelnünk az egész életünket. A kompromisszum ez
esetben az, hogy a fájdalom átvált elterelő hadműveletbe. Megszokott
módszerré válik elfordítani a fejünket az egyetemes félelemtől, hogy
elkülönültünk a Teremtőnk teljességétől, magunkra maradtunk és végül
feledésbe merülünk. Hogyan tudjuk valaha megtalálni a vágyott szerelmet,
bizalmat és közelséget, ha épp akkor fordítunk neki hátat, vagy hagynak el
minket, amikor a közelébe kerültünk?

Második egyetemes félelem: az önbecsülés hiánya

Létezik egy csaknem egyetemes érzés, amelyet átél a világ összes
kultúrájában, közösségében élő ember: ez a „nem vagyok elég jó” érzés.
Úgy érezzük, hogy nem érdemlünk elismerést mindazért, amit a
családunkért, közösségünkért és munkahelyünkért teszünk. Úgy érezzük,
hogy nem érdemeljük meg, hogy emberi lényként tiszteljenek. Néha még
magunkat is meglepjük azzal az érzéssel, hogy arra sem vagyunk elég jók,
hogy éljünk.
Míg az önbecsülés hiánya nem mindig tudatos, folyamatosan ott van, és
alapjává válik annak, ahogyan az élethez és a többi emberrel való
kapcsolatunkhoz viszonyulunk. Az érzelmi túlélés mestereiként gyakran
azon kapjuk magunkat, hogy a mindennapi élet forgatókönyveit játsszuk
végig, amelyek egyenlővé tesznek azokkal a képzeletbeli értékekkel, ahová
magunkat soroljuk be.
Például mindnyájunknak vannak álmai, reményei és törekvései nagyobb
dolgok elérésére az életünkben, és gyakran észszerűsítjük az okokat, hogy
miért nem sikerül ezeket soha megvalósítanunk. Ahogyan a korábbi
fejezetekben láttuk, az érzelem önmaga is egy nyelv, az a nyelv, amelyre az
isteni mátrix válaszol. Amikor úgy érezzük, hogy képtelenek vagyunk
elérni a legnagyobb álmainkat, a mátrix egyszerűen visszaadja azt, amit
átadtunk neki: a halogatásokat, a kihívásokat és a célokat.
Lehet, hogy nagyobb dolgokra vágyunk, a kétség, amely a mélyünkben
gyökerezik, az önbecsülés hiányának érzéséből ered. Néha eltűnődünk:
„Elég jó vagyok ahhoz, hogy ilyen öröm érjen az életben?” És miért éreznénk
magunkat másképpen? A nyugati zsidó-keresztény hagyomány szerint
azok, akikben megbízunk, és akiket tisztelünk, azt mondták nekünk, hogy
mi valamiképp „alantasabb” lények vagyunk. Nem vagyunk olyan jók,
mint a mennyország angyalai vagy a szentek, akiktől tanulunk. Ugyanez a
hagyomány nagyon sok embert meggyőzött arról, hogy eleve azért, mert
ebben a világban élünk, megváltásra szorulunk olyan okok miatt, amelyek
meghaladják a mi felfogásunkat.
Jézus 2000 éves történetén keresztül egy ember életének olyan
megszerkesztett, tömörített és magasba emelt emlékéhez hasonlítanak
minket, amihez sosem vagyunk képesek felemelkedni. Néha az
összehasonlítások egyben komoly fenyegetések arra nézve, hogy a
túlvilágon nagyon kemény dolgok várnak ránk, ha nem egy bizonyos
módon éljük az életünket. Néha kicsit enyhébbek, egyszerűen csak az
alkalmatlanságunkra emlékeztetnek szarkasztikus kérdésekkel: „Talán azt
hiszed, hogy Jézus Krisztus vagy?” Vagy: „Hogyan akarsz oda eljutni…
talán vízen járva?” Hányszor hallottuk ezeket vagy ehhez hasonló
megjegyzéseket, amelyek mind arra utaltak, hogy bármennyire is
megpróbálsz helyes életet élni, soha nem leszel olyan jó és értékes, mint a
múltbéli mester? Bár az ilyen hozzászólásokat ritkán vesszük komolyan,
valahol mélyen akkor is arra emlékeztetnek, hogy bizonyos szempontból
érdemtelenek vagyunk az élet legnagyobb örömeire.
Még ha magas is az önbecsülésünk, bizonyos fokig talán akkor is
elhisszük ezeket a sugallatokat. Tulajdonképpen el is hisszük. Ennek
eredményeképpen azzal fejezzük ki a meggyőződésünket, amilyen
elvárásaink vannak magunkkal szemben, amennyi örömöt engedélyezünk
magunknak, és amennyire sikeresek a kapcsolataink. Az attól való
félelmünk, hogy nem vagyunk elég értékesek a szeretethez, elfogadáshoz,
egészséghez és magas életkorhoz, azt vonja maga után, hogy minden egyes
kapcsolatunk az önbecsülés hiányát fogja tükrözni, méghozzá úgy, ahogy
soha az életben nem gondolnánk.
Például hányszor mentünk bele kapcsolatokba, amelyek nem pontosan
olyanok voltak, mint amilyet szerettünk volna, de megmagyaráztuk
magunknak azzal, hogy „pillanatnyilag megteszi” vagy „egy lépcsőfok egy
jobb felé”? Hányszor kaptuk magunkat azon, hogy azt mondjuk, hogy
„szeretném az életemet megosztani egy szerető, együttérző, gondoskodó és
törődő társsal, de…” vagy hogy „ez nem pont az az állás, ahol igazán
kibontakoztathatom a képességeimet és tudásomat, de…”, és következnek
az okok, amelyek miatt pillanatnyilag nem megvalósíthatók legnagyobb
álmaink?
Ha ilyen és hasonló jelenetek játszódtak le az életünkben, jó esély van rá,
hogy ezek azok az ügyesen kialakított álcák, amelyeket érdemeink
megkérdőjelezésére használunk. Személyes és üzleti kapcsolatainkon
keresztül emlékeztetjük magunkat legmélyebb meggyőződésünkre
magunkkal kapcsolatban, és ezek a meggyőződések gyógyítást igényelnek.

Harmadik egyetemes félelmünk: lemondás és bizalom

Volt már részed bármilyen típusú olyan kapcsolatban, amelyben annyira
magas szintű bizalmat éltél át, hogy képes voltál teljesen átadni önmagadat
cserébe valami nagyobb megismeréséért? Tisztázásképpen mondom, nem
arra gondolok, hogy egy helyzetben feladod magadat és minden személyes
hatalmadat. Sőt, éppen ellenkezőleg, engem az érdekel, hogy előfordult-e,
hogy olyan erősen érzékelted azt, aki vagy, hogy lemondtál arról a
meggyőződésedről, hogy kinek vagy minek kellene lenned, cserébe a jobbá
válás ígéretesebb lehetőségéért?
Csaknem mindnyájunkban benne van az érzés, hogy ez nem biztonságos
– nem biztonságos megbízni más emberekben, a testünk bölcsességében
vagy a világunk békéjében. És miért gondolnánk ezt másképpen? Elég, ha
belenézünk az esti híradóba, és rögtön számtalan magyarázat igazolja
érzéseinket. Mindennap találkozunk olyan viselkedéssel, amely igazolja,
sőt állandósítja az érzést, hogy ijesztő és veszélyes világban élünk. A
világban óriási számban tapasztalt terrortól, gyilkosságoktól és
bántalmazásoktól kezdve a magánéletünkben tapasztalt árulásokon és a
bizalom sárba tiprásán keresztül a milliónyi betegségig, ez a bolygó,
amelyet az „otthonunknak” nevezünk, kétségtelenül félelmetes helynek
tűnik.
Végtére is a biztonságérzetünknek a világban a magunkban érzett
biztonságból kell fakadnia. Ahhoz, hogy így érezzünk, bíznunk kell – meg
kell kérdeznünk magunkat, hogy hiszünk-e az univerzum
intelligenciájában, amely benne lakozik minden helyzetben és minden
életben. Ha a válaszunk erre a kérdésre nem, akkor meg kell kérdeznünk
magunktól, hogy miért? Ki tanította nekünk, hogy a világunk nem
biztonságos és nem szabad benne megbíznunk, vagy minek alapján
hisszük ezt?
Hiszünk például az élet folyamatában? Amikor az univerzum egy
váratlan csavart labdát hajít felénk, egy szerettünk vagy a háziállatunk felé,
talán azonnal elvonulunk valahová, ahol biztonságban érezzük magunkat?
Amikor gyerekeink reggel iskolába indulva kilépnek az ajtón, azon
aggódunk, hogy valami történhet velük és nem lesznek biztonságban, vagy
tudjuk, hogy minden rendben lesz, és a viszontlátás örömét érezzük,
amikor az iskolabusz délután fél négykor kiteszi őket a ház előtt?
Annak ellenére, hogy minden ijesztő dolog, aminek magunk körül
szemtanúi vagyunk, részei egy valóságnak, a kulcs ezeknek a félelmeknek a
legyőzéséhez az, hogy nem szükségszerűen kell, hogy részei legyenek a mi
valóságunknak. Ez az egész talán egy naiv New Age- lozó ának tűnik,
valójában egy nagyon is régi hiedelem, amelyet manapság már a
legmodernebb tudomány is alátámaszt. Tudjuk, hogy az isteni mátrix
létezik, azt tükrözi az életünkben, amit gondolunk, érzünk, érzékelünk és
hiszünk a szívükben és az elménkben. Tudjuk, hogy csak noman át kell
hangolni azt, ahogy önmagunkat szemléljük, és ez a változás
visszatükröződik az egészségünkben, a karrierünkben és a
kapcsolatainkban. Így válik nyilvánvalóvá, hogy a félelem olyan, akár egy
ördög körforgás.

18. kulcs: „Negatív” tapasztalataink eredőjét le lehet szűkíteni a

három egyetemes félelem egyikére (vagy a kombinációjukra):
elhagyatottság, alacsony önértékelés és bizalmatlanság.

Ha azt akarjuk, hogy valami megváltozzon, meg kell szakítanunk ezt a

körforgást, és valami mást adni a mátrixnak, amit tükrözhet. Egyszerűnek
tűnik, nem igaz? Ez azonban megtévesztő lehet, mivel változtatni
önmagunk szemléletén a legnehezebb dolog, amivel életünkben szemben
találjuk magunkat. Belső meggyőződéseink miatt a külső világban
folyamatosan átéljük a nagy háborút, amely minden egyes élő ember
szívében és elméjében zajlik – ez az a küzdelem, amely meghatározza,
kinek hisszük magunkat.
Számtalan magyarázat adódik, amelyek mind arra mutatnak, hogy ne
bízzunk, mégis meg kell próbálnunk kitörni a börtönből, amelybe a
félelmünk zár minket. Az élet élményei minden egyes nap arra biztatnak,
hogy meglássuk mindazt, amiért bíznunk kell… nem egyszerűen vakon és
ok nélkül, hanem tényleg érezni a biztonságot és védelmet, amely megillet
minket.
103. Carlos Castaneda, Journey to Ixtlan: e Lessons of Don Juan (New York: Washington
Square Press, 1972): 61. oldal
104. Douglas-Klotz, Prayers of the Cosmos, 12. oldal
105. Gregg Braden, e God Code: e Secret of Our Past, the Promise of Our Future
(Carlsbad, CA: Hay House, 2005) xv.
 7. fejezet

A kapcsolat tükörképeinek értelmezése:

Üzenetek önmagunktól

„Az élet egy tükör, és azt tükrözi vissza a

gondolkodónak, amit az gondol róla.”
–E H (1887–19 ), S M

„A királyság bennetek és kívületek van…

Nincsen semmi, ami el van rejtve, és ne lenne
nyilvánvalóvá.”
–T - (H P )

Amellett, hogy az isteni mátrix az átélt élményeink és tapasztalataink

tárolója, kvantumtükörként is működik, megmutatja a világunkban azt,
amit a hiedelmeinkben és a meggyőződéseinkben létrehoztunk. A más
emberekhez fűződő kapcsolatunkon keresztül a legtisztább példákat
kapjuk arról, hogy valójában mik is ezek a hiedelmek és meggyőződések.
Ezek a tükörképek néha nyilvánvalóak, és akkor azt mondjuk, „aha! Szóval
így működnek a dolgok!”. Máskor azonban egy bírálat nom valóságának
elénk vetítésével lepnek meg, amely teljes mértékben eltér attól, amiről azt
hittük, hogy azt hisszük.
Függetlenül attól, hogy a tükörképek mit tanítanak nekünk, a másokkal
eltöltött idő alatt válnak a megfelelő érzelmeket és érzéseket beindító
elsütő billentyűvé, épp a megfelelő időpontokban, segítve a
gyógyulásunkat a legnagyobb sérelmekből és legmélyebb sebekből.
Kapcsolataink megmutatják az örömeinket és szeretetünket, ahogyan a
félelmeinket is. Mivel azonban ritkán „ragadunk bele” az örömbe, a tisztán
örömteli kapcsolatok általában nem kiváltói az élet mélyenszántó
leckéinek.
A kapcsolatok lehetőséget biztosítanak arra, hogy minden elképzelhető
módon láthassuk magunkat. A legnagyobb csalódásunktól a
legkétségbeesettebb kísérletünkig, hogy betöltsük az életünkben támadt
ürességet, mindenki – beleértve a munkatársainkat, osztálytársainkat és
élettársunkat – mutat valamit saját magunkkal kapcsolatban. Ha
rendelkezünk a tudással, hogy felismerjük a felénk tükrözött üzeneteket,
akkor felfedezhetjük a szenvedést okozó hiedelmeket.
Találkoztam olyanokkal, akik azt mondták, hogy egy időre
megszakítottak minden kapcsolatot, vagy soha többé nem mennek bele
egy újabba, mert túlságosan fájdalmasnak bizonyultak. Az igazság az, hogy
mindig kapcsolatban vagyunk valakivel vagy valamivel. Még ha egy hegy
tetején élünk és soha nem találkozunk másokkal, akkor is hatással vagyunk
a hegyre és saját magunkra. Ezekben a kölcsönhatásokban mutatkoznak
meg legmélyebb hiedelmeink és meggyőződéseink. Mi ennek az oka? A
tükreink a világban soha nem állnak le – mindig működnek. Ez alól nincs
menekvés! És a tükrök soha nem hazudnak.

19. kulcs: Valós hiedelmeink és meggyőződéseink a

legszemélyesebb kapcsolatainkban tükröződnek vissza.

Az isteni mátrix egy olyan semleges felülettel szolgál, amely egyszerűen

tükrözi azt, amit rávetítenek. A kérdés az, hogy megértjük-e a nyelvét,
vagy sem. Talán helyesebb így feltenni a kérdést: „Felismerjük az
üzeneteket, amelyeket önmagunknak mint az isteni mátrixnak küldünk?”
A 20. században a Science and Mind alapítója, Ernest Holmes
kijelentette: „Az élet egy tükör, és azt tükrözi vissza a gondolkodónak,
amit az gondol róla.”106 Számos ősi hagyomány felismerte ezt az
összefüggést, és nagyra értékelte a kapcsolatok tükröződéseit mint
lehetőséget a teljesség eléréséhez és az egyesüléshez az isteni mátrixszal. A
kopt, a gnosztikus és az esszénus szövegekben, amelyeket 1945-ben a Nag
Hammadi-i könyvtár részeként fedeztek fel, egy sor tükröződés található,
amelyekkel élete valamely pontján minden ember találkozik. Lehet, hogy
mindig is jelen vannak, ennek ellenére úgy tűnik, van valamilyen rendszer
abban, ahogyan felismerjük őket.
Ezekben a spirituális hagyományokban úgy tartották, hogy miután
fájdalmas érzéseink meggyógyulnak, már képesek vagyunk kezelni a
sérelmek létezéséért felelős mintákat. Más szóval úgy tudunk
felülkerekedni a félelmen, ami talán ma is ott van az életünkben, ha
megtanuljuk uralni a mintákat, amelyek lehetővé teszik a félelem létezését.
A kapcsolat öt ősi tükörképe
Az első tükörkép: A pillanat tükröződése
A második tükörkép: A pillanatnyi ítélet tükröződése
A harmadik tükörkép: Annak tükröződése, amit elvesztettünk, amitől
megváltunk, vagy amit elvettek tőlünk
A negyedik tükörkép: A lélek sötét éjszakájának tükröződése
Az ötödik tükörkép: Legjelentősebb együttérző cselekedetünk
tükröződése
12. ábra: Kapcsolati tükröződéseink abban a sorrendben, ahogy általában
megtanuljuk őket. Általában a legnyilvánvalóbb tükröződéseket ismerjük fel
először, és hagyjuk, hogy a mélyebbek, nomabbak felszínre kerüljenek és
kitisztuljanak

A következő részben megvizsgáljuk a kapcsolat öt tükröződését a

legnyilvánvalóbbtól a leg nomabb felé haladva. Sorban egymás után
mindegyik feloldása egy kódolt egyenlettel történik, kezdve azzal, amely
esetében a legkevesebb idő kell a gyógyuláshoz. Tudományos kutatások azt
mutatják, hogy amikor megváltozik viszonyulásunk ahhoz, ami a múltban
történt, testünk kémiája is megváltozik a jelenben. Mivel olyan
univerzumban élünk, ahol a körülöttünk lévő világ tükrözi azt, ahogyan
érzünk saját magunkkal kapcsolatban, mindennél fontosabb felismerni
azt, amit a kapcsolataink mesélnek nekünk, és megtanulni értelmezni az
isteni mátrix üzeneteit.

Az első tükörkép: A pillanat tükröződése

„Megvizsgáljátok az ég és föld színét,
és azt, ami előttetek van, nem ismertétek föl!
Ezt az időt nem tudjátok megvizsgálni.”107
–T - (H P )

Az állatok rendkívül jó tükörképei az olyan nom érzések felébresztésének,

Á
amelyeket a „problémáknak” nevezünk. Ártatlanságukból eredően az
irányítás és döntés erőteljes érzéseit váltják ki belőlünk arra vonatkozóan,
hogy a dolgoknak hogyan kellene és hogyan nem kellene lenniük. A
macskák viselkedése tökéletes példaként szolgál.
Az első macskákkal kapcsolatos élményeim 1980 telén kezdődtek. Egy
kőolajipari cégnél dolgoztam számítógépes geológusként, és egy kis
lakásban laktam Denverben. Az újonnan alakult műszaki szolgálat részleg
tagjaként napjaim, estéim és hétvégéim nagy részét az új számítógépek
működésének tanulmányozásával töltöttem, és megpróbáltam a tanultakat
a geológia kőolajkutatás terén alkalmazni. Eszembe sem jutott, hogy
háziállatot tartsak, mivel sosem voltam otthon annyi időt, hogy
megfelelően gondoskodni tudjak róla.
Az egyik hétvégén meglátogatott egy barátom, és váratlan ajándékot
hozott: egy gyönyörű, nagyjából öthetes narancssárga-sárga foltos kis
kandúrt. Barátom a szemétben találta, és elnevezte Tigrisnek a klasszikus
gyerekmese, a Micimackó Tigrise után. Annak ellenére, hogy nem volt
szabad állatot tartani a lakásban, azonnal megtetszett Tigris, és azt
éreztem, hogy a kicsiny testben lakozó egyéniség nagyon sokat fog
jelenteni számomra. Azzal áltattam magam, hogy ez valószínűleg csak
átmeneti érzés, és úgy döntöttem, hogy némileg megszegve a szabályokat,
megtartom a cicát. Így aztán Tigris és én egy család lettünk.
Azonnal megtanítottam új barátomat a lakás „tiltott zónáinak”
tiszteletben tartására. Megtanulta, hogy a kanapéra, a pultokra és a hűtő
tetejére nem szabad felmásznia, és ami a legfontosabb, az ablakpárkányra
sem ugorhat fel, amikor dolgozom, mert kívülről megláthatják. Esténként,
amikor hazaértem, Tigris ott aludt valamelyik engedélyezett helyen. Úgy
tűnt, minden tökéletesen működik a mi kis titkos kapcsolatunkban.
Egyik nap a szokásosnál hamarabb értem haza. Ahogy benyitottam az
ajtón, Tigris mély álomból riadt fel – a konyhapulton, a mosogató mellett,
amit határozottan tiltott hely volt. Láthatóan meglepődött korai
érkezésemen. Azonnal leugrott a konyhapultról, visszatért a helyére az
ágyon, és érdeklődve várta, mit fogok csinálni. Most már nagyon kíváncsi
voltam: Ez csak alkalmi eset volt, vagy pedig mindig ez történik, amikor
elmegyek otthonról? Annyira jól ismeri a szokásaimat, hogy mindig a
megfelelő helyen van, amikor esténként hazaérek?
Másnap kipróbáltam valamit. Kiléptem a gyönyörű zöldövezeti parkra
néző erkélyre, elbújtam a függöny mögé és vártam, úgy téve, mintha
munkába indultam volna. Tigris néhány perc múlva leugrott az ágyról és
egyenesen a konyha felé tartott. Mivel azt hitte, hogy elmentem otthonról,
felugrott a magaslati helyére a kenyérpirító és a gyümölcscentrifuga mellé.
Itt olyan jól érezte magát, hogy rövid időn belül mély álomba merült, amit
sosem tett volna meg, ha tudja, hogy otthon vagyok.
Ezt követően beszéltem néhány barátommal, akiknek szintén volt
macskájuk, és megtudtam valamit, amivel valószínűleg minden
macskatulajdonos tisztában van: Egy macskát nem lehet kiképezni! Bár
biztosan vannak kivételek, a macskák általában azt teszik, amihez kedvük
van. Szeretik a magas helyeket, és azok közül is a legmagasabbakhoz
vonzódnak a legjobban – pultokhoz, hűtőkhöz és ablakpárkányokhoz,
amelyek tiltott zónának számítanak. És bár a jelenlétünkben általában
tiszteletben tartják a szabályainkat, ha egyedül vannak, a macskák uralják a
saját világukat.

A tükörképek mindenütt ott vannak

Amiatt mesélem el ezt a történetet, amit Tigris viselkedése „váltott ki”
belőlem. A macska egyszerűen olyan volt, amilyen, én viszont a méreggel
határos csalódást érzékeltem magamon. Mélyen a szemembe nézett, és
tudtam, pontosan tisztában van a határaival. Ennek ellenére, amikor kedve
tartotta, átlépte őket.
Talán nem volt véletlen, hogy a Tigrissel való nézeteltéréseink idején
hasonló csalódottságot éltem át a munkahelyemen is. Úgy tűnt, hogy az
irányításom alá tartozó emberek pontosan ugyanazt teszik velem, mint
Tigris: Figyelmen kívül hagyták a munkával kapcsolatos utasításaimat. Egy
különösen zűrös nap után az egyik beosztottam odajött hozzám, és
megkérdezte, miért nem hagyom, hogy egyszerűen tegye a dolgát.
Korábban egy feladat elvégzésével bíztam meg, és ő úgy érezte, hogy a
folyamat során minden egyes lépésébe beleszólok. Aznap este, amikor
beléptem a lakásba, Tigris ott aludt a konyhapult tiltott helyén. És ez
alkalommal, amikor rám nézett, arra sem vette a fáradtságot, hogy
leugorjon onnan. Azt hittem, felrobbanok a méregtől!
Leültem a kanapéra, és próbáltam átgondolni a történteket. Párhuzamot
véltem felfedezni Tigris szabályok iránti „tiszteletlensége” és a beosztottaim
ugyanilyen jellegű viselkedése között. Két hasonló, bár látszólag
összefüggéstelen eseményen keresztül mind Tigris, mind a beosztottaim
valami fontosat mutattak meg nekem saját magammal kapcsolatban. Egy
olyan nom mintát tükröztek számomra, aminek addig a pillanatig nem
voltam tudatában. Ez volt az első a tükörképek sorozatában, amit fel
kellett ismernem ahhoz, hogy helyrehozhassam más kapcsolataimban az
erőteljesebbeket és nehezebben értelmezhetőket.
A 60-as és a 70-es években az önsegítő körök vezetői gyakran mondták
azt, hogy ha nem tetszik az, amit a világ mutat számodra, nézz magadra.
Azt tanították, hogy a beosztottaink haragjától kezdve a bizalmunkkal való
visszaélésig minden a legmélyebb hiedelmeink tükröződése. A mintákat,
amelyekkel a legjobban azonosulunk, gyakran nem is látjuk a saját
életünkben. Pontosan ez a jelenet zajlott le Tigris és a beosztottak
vonatkozásában.
Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a beosztottaim tudatában voltak
annak, hogy visszatükröznek engem, vagy hogy ez a minta milyen szerepet
játszik az életemben – csaknem teljesen biztos vagyok benne, hogy nem
erről volt szó. Egyszerűen csak a köztünk lévő dinamikán keresztül
megláttam valamit magammal kapcsolatban, amit ők hoztak ki belőlem.
Életemnek abban a szakaszában ez az irányítás tükre volt. Mivel a
tükröződés inkább percek, mintsem órák vagy napok távlatában történt,
felismertem a kapcsolatot a viselkedésem és az ő reakcióik között. Az
azonnali visszajelzés volt a kulcs a leckémhez.

A pillanat tükröződése
Ha megnézzük az ázsiai elzártan élő törzsekről készült antropológiai
tanulmányok eredményeit, azonnal meglátjuk, mennyire fontos felismerni
a kapcsolatot aközött, amit teszünk, és ami a világban történik. Amikor a
felfedezők rátaláltak az egyik „elveszett” törzsre (persze csak a számunkra
volt elveszettek, mert ők pontosan tudták, hogy kicsodák és hol élnek),
nagyon meglepődtek azon, hogy a törzs tagjai nem látnak kapcsolatot a
szexuális közösülés és a terhesség között. A szexuális aktus és a szülés
közötti időszak olyan hosszú volt, hogy a kapcsolat a két esemény között
nem volt nyilvánvaló számukra. Ez jelenti a mi tükörképeink értékét – az
azonnali jelleg segít megérteni a valós, mélyben rejlő kapcsolatot a
látszólag összefüggéstelen események között.
Ha a hiedelmeinket látjuk lejátszódni a tükörképeken keresztül, akkor
azok abban a pillanatban történnek. Minden tükröződés értékes pillanattal
szolgál valamilyen lehetőségre. Mihelyst sikerül ezt beazonosítani, a
negatív minta egy szívdobbanásnyi idő alatt meggyógyítható! Felismerése
az első magyarázat arra, hogy egyáltalán miért létezik. Gyakran kiderül,
hogy az életünkben tükröződő negatív minták a legutóbbi fejezetben
tárgyalt három egyetemes félelem valamelyikében gyökereznek.
 Amikor azt látjuk, hogy a hiedelmeink a másokhoz fűződő
kapcsolatainkban megjelennek a valós időben, éppen az első
tükröződéseinket éljük át: a pillanat tükröződését. Ez azonban néha valami
sokkal ki nomultabbat mutat, mint amit éppen teszünk az életünkben –
esetleg azt, ami fölött ítélkezünk az életünkben. Ha ez történik, akkor
éppen a kapcsolat második tükörképét éljük át.

A második tükörkép: A pillanatnyi ítélet tükröződése

„Ismerd meg, ami színed előtt van, és ami előled
elrejtetett,nyilvánvalóvá lesz számodra.”
–T - (H P )

A 70-es években az egyik harcművészeti oktatóm megosztott velem egy, az

ellenfélre vonatkozó titkot: „Minden személy, akivel versenyre kelsz, a
tükörképed. Az ellenfeled személyes tükrödként mutatja meg azt, ami
abban a pillanatban vagy. Ha meg gyeled, ahogyan közelít hozzád, látod a
reakcióját arra, ahogyan észlel téged.” Egész életemben emlékeztem az
oktatóm szavaira, és gyakran elgondolkodtam rajta. Amit a harcról
mondott a dódzsóban, később elkezdtem beilleszteni abba, ahogyan az
emberek viselkednek az életben. 1992-ben egy olyan helyzetben találtam
magam, ahol ennek a tükörképnek nem volt semmi értelme… ekkor
fedeztem fel a kapcsolat második tükörképének szövevényességét.
Az év őszén rövid időn belül három új személy lépett be az életembe.
Rajtuk keresztül a három legmeghatározóbb – és egyben legfájdalmasabb –
kapcsolatban volt részem, amelyeket felnőttként átéltem. Bár akkor még
nem ismertem fel, mindegyikük valamilyen módon – amit korábban el
sem tudtam volna képzelni – a tanítómmá vált. Együtt megtanítottak arra
az egyetlen leckére, amely gondoskodott arról, hogy az életem soha többé
ne legyen ugyanaz. Annak ellenére, hogy minden kapcsolat pontosan a
megfelelő időben szolgált tükörképként számomra, kezdetben nem
ismertem fel, mit kellene tanulnom belőlük.
Az első kapcsolatom egy nővel volt, akinek a céljai és érdekei annyira
hasonlóak voltak az enyémhez, hogy úgy döntöttünk, együtt fogunk élni
és dolgozni. A második egy új szakértői, partneri kapcsolat volt, amelynek
az volt a célja, hogy segítse az ország egész területén szemináriumok
megszervezését és lebonyolítását. A harmadik kapcsolat a barátság és üzleti
megállapodás keveréke volt, amelyben az illetőnek az volt a dolga, hogy
gondját viselje a birtokomnak, amikor a munka miatt úton vagyok,
cserébe egy felújítás alatt álló házamban lakhatott.
A tény, hogy ezek a kapcsolatok egyszerre érkeztek az életembe, már
eleve jelzés volt, hogy valami történni fog – méghozzá valami nagy dolog.
Csaknem azonnal mindhárman egyszerre kezdték el próbára tenni a
türelmemet, magabiztosságomat és megoldóképességemet. Úgy éreztem,
hogy ezek az emberek megőrjítenek! Mindegyikőjükkel voltak vitáim és
nézeteltéréseim. Mivel nagyon sokat utaztam, igyekeztem felszámolni a
feszültségeket és kerültem a döntéseket. Felvettem a „majd meglátjuk”
hozzáállást, amíg vissza nem térek a következő utamról. Aztán amikor
hazaértem, a dolgok ugyanúgy álltak, ahogy korábban, sőt néha még
rosszabb is volt a helyzet.
Akkoriban kialakult egy szokásom, amelyhez mindig ragaszkodtam,
amikor egy-egy utam után leszállt a repülőm. Begyűjtöttem a holmimat a
poggyásztérben, aztán ételre és üzemanyagra készpénzt vettem ki az
automatából, majd megkezdtem négy-öt órás autóutamat hazafelé. Az
egyik ilyen alkalommal történt valami, ami ezekben a kapcsolatokban
mindent fókuszba állított. Miután összeszedtem a csomagjaimat,
odamentem a pénzautomatához, hogy készpénzt vegyek ki. Rémületemre
a gép csendesen kiírt egy üzenetet, amely szerint annyi pénz sincs a
számlámon, hogy 20 dollárért megtankoljak!
Ez azért volt különösen ijesztő, mert nem sokkal korábban
megbeszéltem a kivitelezőkkel, hogy elkezdik a birtokomon álló százéves
vályogházak felújítását, és erre a számlára szóló csekkekkel zettem ki őket.
Ráadásképpen a jelzálog, az iroda, az utazás és a család költségeihez a gép
szerint semmi – egyáltalán semmi – nem volt a számlámon. Tudtam, hogy
ez csak valami tévedés lehet. Azt is tudtam, hogy vasárnap délután fél
hatkor Új-Mexikóban semmit sem tehetek – minden zárva van hétfőig.
Miután sikerült meggyőznöm az őrt, hogy postán keresztül utólag
ki zetem a hosszú időre szóló parkolási díjat, elindultam hazafelé, és
közben azon gondolkodtam, hogy mi történhetett.
Amikor másnap reggel felhívtam a bankomat, még nagyobb meglepetés
várt. Alig hittem el, de az üres számla nem tévedés volt; tényleg semmi
nem volt rajta. Sőt mi több, még a semminél is kevesebb – a nő, akire
rábíztam az üzleti ügyeim bonyolítását, jogtalanul teljesen leürítette a
számlámat. A fedezet nélkül kiállított csekkek miatt kapott büntetésnek
köszönhetően hirtelen azon kaptam magam, hogy a hiteltúllépés miatt
több száz dollár mínuszban vagyok.
 Döbbenetem és hitetlenkedésem határtalan volt. Az érzelmeim
átváltottak bosszúságra, majd dühre. Számbavettem azokat az embereket,
akiknek csekket állítottam ki, és akik felé most nem tudom teljesíteni a
kötelezettségeimet. Ez a bizalmammal való visszaélés és személyem teljes
semmibevevése fájdalmasabb volt, mint gondoltam.
Tovább rontott a helyzeten, hogy később azon a napon az üzleti
partneremmel is kritikussá fajult a viszony. Ahogy felnyitottam a
postámat, és végignéztem a már teljesített szemináriumokért járó
elszámolást, eltéréseket fedeztem fel benne, és hamarosan telefonon
keresztül kényszerültem harcra, tételenként a nekem járó részért.
Még ugyanezen a héten felfedeztem, hogy a birtokomon élő gondnok
olyan bevételeket zsebelt be, amelyek teljes mértékben ellentmondtak a
megegyezésünknek, ráadásul Új-Mexikó törvényeit is sértették. Most már
nem tudtam nem tudomást venni arról, ami a kapcsolataimban történt.

Nem csak egy tükörkép van

Másnap reggel elindultam a birtokom melletti földúton a völgy fölött
magasodó hatalmas hegy felé. Óvatosan lépkedtem a sáros, kődarabokkal
teli úton, közben bölcsességért imádkoztam, hogy felismerjem a mintát,
amely annyira szembetűnő volt, de én mégsem láttam. Mi az a közös szál,
amely összekötötte ezeket a kapcsolatokat? Felidézve magamban azt, amit
a harcművészet-oktatóm mondott, megkérdeztem magamtól: „Mi az a
közös tükröződés, amit ezek az emberek a tetteiken keresztül mutatnak
nekem?”
Szinte azonnal szavak kezdtek száguldani az elmémen keresztül,
némelyek olyan gyorsan, hogy azonnal el is tűntek, mások viszont jól
láthatóan ott maradtak. Másodperceken belül négy szó emelkedett ki a
többi közül: tisztesség, feddhetetlenség, igazság és bizalom. Újabb kérdéseket
tettem fel magamnak: Ha ezek az emberek azt tükrözik vissza, aki én vagyok
ebben a pillanatban, akkor ez azt jelenti, hogy én tisztességtelen vagyok?
Valamiképpen megszegtem a feddhetetlenség, igazság és bizalom elveit a
munkám során?
Ahogy elhangzottak ezek a kérdések az elmémben, egy érzés támadt fel
bennem mélyen. A fejemben egy hang – az én hangom – kiabálni kezdett,
„Nem! Én tisztességes vagyok! Feddhetetlen vagyok! Hű vagyok az igazsághoz
és megbízható vagyok! Ezek az alapjai annak a munkának, amelyet megosztok
az emberekkel!
A következő pillanatban egy újabb érzés támadt fel bennem – először
halványan, majd egyre tisztábban és erősebben, míg végül teljesen
egyértelmű volt. Ebben a pillanatban a tükörkép kristálytisztává vált
előttem: Az a három ember, akiket olyan ügyesen bevonzottam az
életembe, nem azt mutatták, hogy én mi vagyok abban a pillanatban;
ehelyett mindhárman mutattak nekem egy másik, sokkal nehezebben
felismerhető tükröződést arról, amiről azelőtt nekem senki sem beszélt.
Ahelyett, hogy azt mutatták volna, én milyen vagyok, meggyőződéseink és
életstílusunk összeütközésén keresztül azt mutatták meg, amiket elítélek!
Ezek az emberek olyan értékeket mutattak meg számomra, amelyek
robbanást idéztek elő bennem – azokat az értékeket, amelyeket érzésem
szerint meggyaláztak.
Életemnek azon szakaszában rendkívül elítélően viszonyultam ahhoz,
ahogy az emberek a saját magukkal szembeni elvárásaikat kezelték
tisztesség és feddhetetlenség terén. Még az is lehet, hogy az ezzel
kapcsolatos feszültség gyermekkorom óta növekedett bennem. A múltbeli
tapasztalataim egy pillanat alatt kirajzolódtak előttem. Eszembe jutott az
összes alkalom, amikor az életem során ezeket az értékeket nem tartották
tiszteletben: régi szerelmi kapcsolatok, amikor a partnereim nem mondtak
igazat másokkal kapcsolatban, elhangzott felnőttkori ígéretek, amelyeket
nem tartottak be, jó szándékú barátok és munkatársak, akik olyan
ígéreteket tettek, amiket egy teljes élet alatt sem lehetne teljesíteni… és a
listám egyre csak pergett lelki szemeim előtt.
Az ezekkel az esetekkel kapcsolatos ítéleteim egyre gyűltek bennem,
olyan lassan és kitartóan, hogy észre sem vettem őket. Mostanra azonban
elértek egy olyan szintet, amit már nem hagyhattam gyelmen kívül! Az
üres bankszámla jelentősége volt a biztosíték arra, hogy biztosan megértem
ezeknek a kapcsolatoknak az üzenetét, mielőtt tovább tudok lépni az
életben. Ez volt az a nap, amikor megtanultam a kapcsolat második
tükörképének nom, de annál jelentősebb rejtélyét: azoknak a dolgoknak
a tükörképét, amelyeket elítélek az életben.

Felismerjük a tükörképeinket?
Arra kérek mindenkit, hogy vizsgálja meg a hozzá legközelebb állókhoz
fűződő kapcsolatát. Következő lépésként tisztázza le magában ezeknek az
embereknek azon jellemvonásait és jellegzetességeit, amelyek idegesítik, és
úgy érzi, hogy megőrül tőlük. Ha ez megvan, tegye fel magának a
következő kérdést: Ezek az emberek saját magamat mutatják ebben a
pillanatban?
 Talán így van. Ha igen, érezni fogjuk a „zsigereinkben”. De ha nem,
akkor talán még annál is mélyebb és erőteljesebb dolgot fognak mutatni,
mint annak a tükörképe, hogy kik vagyunk – felsorakoztatják számunkra
azoknak a dolgoknak a tükröződését, amelyeket elítélünk az életben.
Annak felismerése és elfogadása, hogy a tükörkép létezik, az a pont, ahol
az ítélkezésből való kigyógyulás kezdődik.

Gyógyulás dominóhatással
Azon a napon, amikor felismertem ítélkezéseim tükörképét,
meglátogattam egy barátomat, aki a közeli Taos Pueblóban él és dolgozik.
Ez Észak-Amerika egyik legrégebbi őslakos közössége, és a hely legalább
1500 éve lakott. Robertnek (ez nem az igazi neve), aki rendkívül
tehetséges művész és mesterember, volt egy boltja a faluban. Olyan
szobrokat, álomfogókat és ékszereket árult, amelyek már évszázadokkal
azelőtt is részei voltak a hagyományának, mielőtt „Amerika” egyáltalán
létrejött volna.
Amikor beléptem a boltba, Robert éppen egy több mint két méter
magas szobron dolgozott, amely egy emelvényen állt mellette. Miután
köszöntöttük egymást, érdeklődtem a családja és az üzlet felől, néhány
percig elbeszélgettünk. Ő is megkérdezte, hogy mi történt mostanában az
életemben, én pedig meséltem neki az elmúlt néhány hét eseményeiről, a
három emberről és a hiányzó pénzről. Meghallgatta a beszámolómat, majd
néhány perc gondolkodás után elmesélt egy történetet.
– A dédnagyapám – kezdte – bölényre vadászott Új-Mexikó északi
tájain.
Tudtam, hogy régi időkről beszél, mert tudomásom szerint az államnak
abban a részében sok-sok éve nem élt már bölény.
– Halála előtt nekem adta a legértékesebb tulajdonát: annak az első
bölénynek a fejét, amit atal úként elejtett.
Robert ezután elmondta, hogy ez a bölényfej hogyan vált számára is
rendkívül értékessé. Miután a dédnagyapja meghalt, ez egyike volt annak a
néhány kézzelfogható relikviának, amely összekötötte múltja örökségével.
Egy nap a közeli város galériatulajdonosa látogatta meg Robertet.
Amikor a nő meglátta, milyen gyönyörű a bölényfej, megkérdezte, hogy
kiteheti-e a galériájában egy kiállítás részeként, és Robert beleegyezett.
Miután eltelt néhány hét, és Robert nem hallott a galériáról semmit,
bement a városba, hogy megnézze a kiállítást. Azonban amikor odaért,
meglepetten látta, hogy a galéria üres; az ajtó zárva volt, az ablakokon roló.
Eltűnt mind a galériatulajdonos, mind a bölényfej. Robert felnézett a
faragásból, és láttam rajta, hogy az emlék még mindig fájdalmas a számára.
– Mit csináltál? – kérdeztem. Arra számítottam, hogy elmeséli, hogyan
nyomozta le a galériatulajdonost és szerezte vissza a bölényfejet.
Ahogy a pillantásunk találkozott, válaszának bölcsessége ott volt az
egyszerűségében.
– Nem csináltam semmit, mert a nőnek kell együtt élnie azzal, amit tett.
Úgy hagytam el aznap a Taos Pueblót, hogy a történeten gondolkodtam,
és azon, hogy mit is jelent az én életem szempontjából.
Még azon a héten elkezdtem utánajárni, milyen törvényes lehetőségek
állnak rendelkezésemre, hogy visszaszerezzem a számlámról eltűnt pénznek
legalább egy részét. Megtudtam, hogy bár az esélyeim jók, hosszadalmas és
költséges eljárásnak nézek elébe. A történtek jellege miatt át kell adnom az
esetet a hatóságoknak, ahol nem polgári, hanem bűnügyi eljárásként
kezelik. Innentől kezdve teljesen kikerül a kezemből az ügy, és ha
bűnösnek találják, akkor a nő, aki elkövette, börtönbe is kerülhet. Mindez
olyasvalakivel történne, akihez hosszú ideig érzelmi kapcsolat fűzött, bár
ekkor már semmit nem éreztem iránta.
Ahogy átgondoltam a lehetőségeket, ismét felidéztem magamban a
barátommal folytatott beszélgetésemet, és azt, amit tőle tanultam. Nem
kellett hosszú idő, hogy meghozzam a döntést, ami azonnal helyesnek
tűnt: nem teszek semmit. Szinte azonnal kezdetét vette valami – mind a
három ember, akik visszatükrözték az ítéleteimet, elkezdett kihullani az
életemből. Többé már nem haragudtam és nem nehezteltem rájuk.
Mindhárom emberrel kapcsolatban egyfajta különös „semmilyen” érzés
volt bennem. Nem éreztem belső késztetést, hogy eltaszítsam őket
magamtól. Miután nem a saját ítélkezésem, hanem egyszerűen tapasztalat
szempontjából újraértékeltem a közöttünk történteket, semmi nem
maradt, ami az életemben tartotta volna ezeket az embereket. Egyszerűen
elhalványultak és eltűntek a mindennapi tevékenységeimből. Hirtelen
kevesebb levelet és telefonhívást kaptam, és nem kellett velük
foglalkoznom a nap folyamán. Korábban az ítélkezésem volt a mágnes,
ami a helyükön tartotta ezeket a kapcsolatokat.
Bár ez az új fejlődés is érdekes volt, néhány napon belül elkezdődött
valami, ami egyszerre volt zavarba ejtő és érdekes. Rájöttem, hogy más
emberek, akik már régen részei voltak az életemnek, szintén elkezdtek
elhalványulni és eltünedezni. Részemről nem volt tudatos ezeknek a
kapcsolatoknak a felszámolása, egyszerűen csak úgy tűnt, többé nincs
értelmük. Az egyik ritka alkalommal, amikor beszélgetni kezdtünk az
egyik ilyen személlyel, az erőltetett és mesterkélt volt. A régi közös hang
helyett most csak feszengés volt.
Szinte egy időben azzal, hogy feltűnt a változás ezekben a
kapcsolatokban, észrevettem egy számomra új jelenséget. Az életemből
kihulló összes kapcsolat ugyanarra a mintára épült, amely eredetileg
bevonzotta azt a három embert az életembe… ez a minta pedig az ítélkezés
volt. Azon túl, hogy ez volt a mágnes a kapcsolatok szempontjából, az én
ítélkezésem volt a ragasztó, amely összetartotta őket. A mágnes eltűnésével
a ragasztó elpárologott. Észrevettem valamit, ami egyfajta dominóhatásnak
tűnt: Mihelyst a minta elfogadottá lett egy helyen – egy kapcsolatban –, a
visszhangja szétterült az életem több szintjén is.
Az ítélkezés tükörképe nagyon nom, csalóka, és talán nem mindenki
számára nyer értelmet, aki érzékeli. Amikor a családom és a barátaim
meghallották a döntésemet, hogy „nem csinálok semmit”, úgy érezték,
hogy nem fogadom el azt, ami történt. „Elvitte a pénzünket! – mondták. –
Visszaélt a bizalmunkkal! Teljesen kifosztott!” Egyik szinten a meglátásaik
teljesen igazak voltak: ezek a dolgok valóban megtörténtek. Úgy éreztem,
hogy ha követem a megtorlás és kiegyenlítés tipikus mintáját, ott találom
magam a csupán tapasztalatot tápláló gondolkodás ragacsos körforgásban.
Egy másik szinten azonban a három ember egyszerűen azzal, akik ők,
megmutattak valamit saját magammal kapcsolatban, ami
kulcsfontosságúvá válhat a jövőben hozott üzleti döntéseimben. Ez a
valami hatékony leckének bizonyult a bizalommal kapcsolatos
éleslátásban.
Korábban szerettem azt hinni, hogy a bizalom kétoldalú. Vagyis vagy
megbízunk valakiben, vagy nem – és ha igen, akkor teljes mértékben
megbízhatunk benne. Mivel nem szerettem másképpen gondolni a világra,
ebből a három kapcsolatból megtanultam, hogy a bizalomnak is vannak
szintjei, amelyeket fel kell ismernünk egymásban. Gyakran sokkal jobban,
magasabb fokon megbízunk másokban, mint ők saját magukban. És én
pontosan ezzel szembesültem.
Egy kapcsolatban tükröződő ítélkezés felismerése igen erőteljes
felfedezés, amelynek visszaverődései az élet minden területét érintik.
Köszönetet mondok azoknak az embereknek, akik segítettek megtanulni a
leckéimet. És azoknak, akik megmutatták az emberségemet, a legmélyebb
elismeréssel és hálával adózom, amiért elém tartották a tükröt. Milyen
gyönyörű megerősítése a második tükörkép rejtélyének!
 (Megjegyzés: Az előző történetben úgy utaltam az ítélkezéssel való
megbékélésre, hogy pontosan nem írtam le ennek a megbékélésnek a
folyamatát. Ez részletesen a 2006-ban a Hay House által kiadott Secret of
the Lost Mode of Prayer, as „ e ird Secret: Blessing is the Release” (Az
elveszett imádság titka, vagyis A harmadik titok: Az áldás megváltás)
Összefoglalva az ítéleteink megváltoztatásának ezt az erőteljes kulcsát, az
áldás az ősi titok, amely elég hosszú időre megszabadít az élet
szenvedéseitől, hogy azt egy másik érzéssel helyettesíthessük be. Amikor
megáldjuk azokat az embereket vagy dolgokat, amelyek fájdalmat okoztak
számunkra, egy időre megállítjuk a fájdalom körforgását. Az, hogy ez egy
nanoszekundumig tart vagy egy egész napig, teljesen mindegy. Az áldás
ideje alatt kinyílik egy ajtó, amelyen belépve elkezdhetjük a gyógyulást, és
továbbhaladhatunk az életünkkel. A kulcs az, hogy egy időre
felszabadulunk a fájdalom alól, és valami mást is beengedhetünk a
szívünkbe és az elménkbe: ez pedig a „szépség” ereje.

A harmadik tükörkép: Annak tükröződése, amit

elvesztettünk, elhagytunk vagy elvettek tőlünk
„Az (Atya) királysága hasonlít egy asszonyhoz, aki
midőn egy hosszú úton megy, liszttel teli korsót visz. A
korsó füle letörött, a liszt kiömlött mögötte az útra.
Nem vette észre, nem tudott a csapásról. Amikor elérte
a házát, letette a korsót a földre, üresen találta azt.”
–T - (H P )

A szeretetünk, együttérzésünk és gondoskodásunk olyan, mint a liszt

ebben az idézetben. Életünk során végig ezek azok a részeink, amelyek
megnyugtatják, táplálják és támogatják a többieket (és magunkat) a nehéz
időkben. Amikor elveszítjük azokat az embereket, helyeket és dolgokat,
amelyek fontosak számunkra, a szerető és együttérző természetünk az, ami
segít túlélni ezeket az eseményeket.
Mivel szívesen megosztjuk ezeket, a szeretet, együttérzés és gondoskodás
azok a részeink, amelyek a legkönnyebben elvesznek, amelyektől jámboran
megválunk, és amelyeket elvesznek tőlünk azok, akiknek hatalmuk van
fölöttünk. Minden alkalommal, amikor annyira megbízunk valakiben,
hogy a szeretetünket vagy gondoskodásunkat neki adjuk, az illető pedig
visszaél a bizalmunkkal, egy kicsit elveszítünk magunkból is. Legközelebb
már vonakodunk újra kiszolgáltatni magunkat; ezzel védekezünk – így
tudjuk túlélni a legmélyebb sérelmeket és a legnagyobb árulásokat. És
minden alkalommal, amikor elzárkózunk az együttérző, gondoskodó
természetünkhöz való hozzáféréstől, olyanok vagyunk, mint a liszt, amely
lassan kipereg a korsóból, amit az asszony visz.
Aztán ha elérünk egy pontot az életünkben, amikor tényleg szeretnénk
megnyílni, és megosztani magunkat egy másik személlyel, a szeretet helyén
csak ürességet találunk. Rájövünk, hogy a történteknek köszönhetően
apránként elveszítettük önmagunkat.

A jó hír ebben az esetben, hogy azok a részeink, amelyek hiányozni

látszanak, igazából nem tűntek el. Nem törlődtek ki örökre… részei
maradtak a lényünknek, a lelkünknek. És ahogyan a lelket sem lehet
elpusztítani, úgy az igazi természetünk sem vész el soha. Önvédelemből
álcázza magát és elrejtőzik. Ennek az álcázásnak a felismeréséhez
szükségünk van a gyors gyógyulásra. Énünk azon részeinek a visszahívása,
amelyek elvesztek, talán a létező legnagyobb személyes győzelem.
Amikor a védelmi iparban dolgoztam, eleinte tagja voltam egy
csapatnak, amely fegyverrendszereket támogató szoftverek fejlesztésével
foglalkozott. A kollégáimmal egy kis, a légierő előírásai szerinti asztalokkal,
székekkel és irodafülkékkel berendezett helyiségen osztoztunk; hosszú
órákat töltöttünk összezárva, egymás szoros közelségében, és egyáltalán
nem volt intim szféránk. Ahogy a telefonbeszélgetések visszaverődtek a
komor gipszkarton falakról, és ott repkedtek a fülkék felett, nagyon hamar
megismertük egymást – méghozzá olyan jól, hogy rövid időn belül egymás
virtuális tanácsadóivá váltunk munkaügyben ugyanúgy, mint a
randevúzás, a családi ügyek és a magánélet terén.
Hetente többször is együtt ebédeltünk, előtte vagy utána be zettük a
csekkjeinket és gyorsan elvégeztük napi személyes feladatainkat. Egy ilyen
ebédidő alatt adódott lehetőségem saját szememmel látni egy esemény
tükröződését, ami valóságos személyes „poklot” eredményezett az egyik
kollégám életében, aki időközben a barátom is lett.
A barátom akár mindennap képes volt „beleszeretni” egy-egy nőbe,
akivel épp találkozott. Ez lehetett egy felszolgálólány, aki felvette a
rendelésünket, vagy a pénztáros nő az élelmiszerüzletben. Szó szerint bárki
(nőnemű), aki a nap folyamán keresztezte az útját. A minta mindig
ugyanaz volt. Belenézett a nő szemébe és „átjárta az az érzés”, amit nem
tudott megmagyarázni. Anélkül, hogy megértette volna, mi ez az egész, az
élményt egyetlen magyarázat mögé helyezte, amit a történtekre talált. Úgy
érezte, hogy szerelmes! És többször is szerelmes lett naponta!
Ez főleg azért jelentett problémát, mert a barátom nős volt. Volt egy
gyönyörű felesége, aki nagyon szerette, és egy újszülött a, ő pedig
mindkettőjüket imádta. Esze ágában sem volt fájdalmat okozni nekik,
vagy tönkretenni azt, amit a feleségével együtt elértek. Ugyanakkor a más
nők iránti érzései elsöprő erejűek voltak, és ő ezt egyszerűen nem értette.
Azon a bizonyos napon a gyors ebédünket és a benzinkút/bank-turnét
követően éppen visszatértünk az irodába. Barátom gondjai a bankban
kezdődtek. Egy gyönyörű pénztáros nő ült az ablakban, ahol be zettük a
csekkjeinket. (Ez még a régi időkben történt, amikor nem volt
elektronikus ügyintézés.) Mire visszaértünk az irodába, a barátom csak a
nőre tudott gondolni. Képtelen volt dolgozni, összpontosítani, és a nőt
sem tudta kiűzni a fejéből. „Mi van akkor, ha most éppen rám gondol? –
kérdezte. – Mi van akkor, ha ő az »igazi«?” Végül felvette a telefont,
felhívta a bankot, megtalálta a pénztárost, és megkérdezte, hogy munka
után találkozhatnának-e egy kávéra. A nő beleegyezett. Azonban amikor
beléptek a kávézóba, barátom belenézett a felszolgálónő szemébe és
beleszeretett!
Azért mesélem el ezt a történetet, mert ez az ember, számára érthetetlen
okok miatt úgy érezte, hogy kapcsolatot kell kezdeményeznie azokkal a
nőkkel, akik iránt, meggyőződése szerint, érzelmeket táplál. Eközben
azonban kockára tett minden számára értékes dolgot, beleértve a feleségét,
a át, a karrierjét. Mi történt vele?
Van valaki, akinek hasonló élményben volt része (bár remélhetőleg
kevésbé intenzív változatban)? Volt olyan, hogy egy tökéletesen boldog,
elkötelezett kapcsolat mellett hirtelen „ez” megtörtént? Vagy esetleg éppen
nem volt társunk és nem is kerestünk, amikor – mindenféle jel nélkül – a
forgalmas utcán, egy bevásárlóközpontban, élelmiszerboltban vagy
repülőtéren hirtelen átéltük ezt az „élményt”? Valaki, akit addig sosem
láttunk, elmegy mellettünk, összeakad a tekintetünk, és – bumm – ott van
ez az érzés. Talán csak az ismerősség vagy lehetőség érzése, vagy a szinte
legyőzhetetlen vágy, hogy annak az embernek a közelében legyünk,
megismerjük vagy beszélgessünk vele. Csoportos képzések során sokszor
megkérdeztem a résztvevőket erről, és azt tudtam meg, hogy ha tényleg
őszinték akarunk lenni magunkkal, ez a fajta élmény egyáltalán nem
ritkaság.
Amikor megtörténik, általában a következőképpen megy végbe: Annak
ellenére, hogy két ember pillantása találkozik, és nyilvánvalóan átélik az
„érzést”, egyikük elengedi a pillanatot. A másodperc töredékéig
tagadhatatlanul történik valami… módosult tudatállapot és
valószerűtlenség-érzés. A tekintetek találkozása alatti rövid időben a
szemük üzenetet küld a másiknak. Mindkét személy mond valamit a
másiknak abban a pillanatban, aminek talán egyikük sincs tudatában.
Aztán mintegy végszóra, a racionális elméjük gyelemelterelést alkalmaz
– ami bármi lehet, amivel megtöri a kényelmetlen kontaktust. Ez lehet egy
autó zaja vagy egy mellettük elhaladó személy vagy akár egy járdára ragadt
rágógumi kikerülése is! A lényeg, hogy az egyik ember, bármit felhasználva
mentségként, másfelé irányítja a gyelmét, és a pillanatnak vége!
Mi történik, amikor ilyet élünk át?

Megtalálni másban azt, amit elveszítettünk

Ha ilyen helyzetben találjuk magunkat, valójában lehetőség adódik
számunkra, az, hogy megismerjük saját magunkat, méghozzá egy nagyon
különleges módon – már persze ha felismerjük, miről szól a pillanat. Ha
nem sikerül felismerni, akkor – ahogyan egy mérnök barátom mondta –
ez a fajta kapcsolat rendkívül zavarba ejtő, sőt ijesztő lehet! Az ilyen
találkozások titka a harmadik tükörkép rejtélyének a lényege.
Ahhoz, hogy életben maradhassunk az életünkben, mindnyájan
lemondunk énünk jókora részeiről. Minden alkalommal, amikor elvész
belőlünk egy darab, elveszítünk valamit magunkból, méghozzá
társadalmilag ugyan elfogadható, de kétségtelenül fájdalmas módon. Egy
család szétszakadása után a felnőtt szerep átvállalása és a gyermekkorról
való lemondás; a faji identitás elvesztése kultúrák összevegyítése miatt; és
egy korai trauma túlélése a sérelmek, harag és düh elnyomásával mind
példák arra, hogyan veszíthetünk el darabokat magunkból.
Miért tennénk ilyet? Miért tagadnánk meg a meggyőződéseinket,
szeretetünket, bizalmunkat és együttérzésünket, tudva azt, hogy ezek
alkotják annak lényegét, akik vagyunk? A válasz nagyon egyszerű: a
túlélésért. Gyermekként rájöttünk, hogy egyszerűbb csendben maradni,
mint hangot adni a véleményünknek, azt kockáztatva, hogy a szülők és
testvérek nevetségessé tesznek vagy megszégyenítenek. Egy családban a
bántalmazás tárgyaként sokkal biztonságosabb „behódolni” és felejteni,
mint szembeszegülni a nálunk erősebbekkel. Társadalomként például
elfogadjuk a gyilkolást a háborúban, és különleges körülménynek
tekintjük. Mindnyájan arra lettünk nevelve, hogy kon iktus, betegség és
elsöprő érzelmek esetén eláruljuk magunkat, méghozzá valami olyan
módon, amit mostanában kezdünk megérteni. Minden alkalommal ott
egy erőteljes lehetőség, amit csak észre kell vennünk, ahelyett, hogy
eldöntenénk, mi helyes és mi nem.
Énünk minden egyes darabja után, amiről lemondunk, hogy ott
lehessünk, ahol ma vagyunk az életben, üresség marad, ami arra vár, hogy
megtöltsük. Folyamatosan keressük azt a valamit, ami kitöltené ezt a
bizonyos űrt. Amikor találunk valakit, akiben megvannak azok a darabok,
amelyekről mi már lemondtunk, jó érzés az illető közelében lenni. Az ő
kiegészítő esszenciája kitölti bennünk az űrt, és ismét egésznek érezzük
magunkat. Ez kulcsfontosságú annak megértéséhez, ami a mérnök
barátommal és a korábban felsorolt példákban történt.
Amikor megtaláljuk a „hiányzó” részeinket másokban, erőteljesen és
ellenállhatatlanul vonzódunk hozzájuk. Még az is lehet, hogy azt hisszük,
„szükségünk” van rájuk az életünkben, amíg eszünkbe nem jut, hogy
amihez annyira vonzódunk bennük, az bennünk is megvan… csak
egyszerűen alszik. Annak tudatában, hogy ezeknek a tulajdonságoknak és
jellemvonásoknak még mindig birtokában vagyunk, megkereshetjük, és
újra bevonhatjuk őket az életünkbe. És ha ez megtörtént, hirtelen azt
vesszük észre, hogy többé már nem vonzódunk megmagyarázhatatlan
erővel ahhoz a személyhez, aki ezeket a jellemvonásokat eredetileg
tükrözte.
A kulcs a kapcsolat harmadik tükörképéhez annak felismerése, hogy a
mások iránti érzéseink arra vonatkoznak, akik ők, nem pedig arra,
amilyenekké a mi feltételeink tették őket. Az a megmagyarázhatatlan érzés,
amit akkor érzünk, amikor valaki mással vagyunk – az a vonzódás és tűz,
amitől úgy érezzük, hogy élünk – valójában mi vagyunk! Ez annak a
felismerése, hogy vissza akarjuk kapni az életünkbe azokat a részeinket,
amelyeket elveszítettük. Tehát ezt szem előtt tartva most térjünk vissza a
mérnök barátom esetéhez.
Kétségtelenül jó esély van rá, hogy a barátom öntudatlanul is saját maga
azon részeit látta a nőkben, amelyeket elveszített, amelyekről lemondott, és
amelyeket elvettek tőle. Valószínűleg találkozott fér akkal is, akikkel
kapcsolatban ugyanezt érezte, de a neveltetése miatt nem engedhette meg
magának, hogy velük szemben ugyanolyan érzései legyenek. Az ő esetében
olyan nagy számban veszíthetett el részeket, hogy csaknem mindenkiben
megtalálta ezeknek a nyomát.
Mivel nem értette ezeket az érzéseket, egyetlen általa ismert irányba
követte őket. Őszintén hitte, hogy minden egyes találkozás lehetőség a
boldogságra, mivel annyira jól érezte magát, amíg a nők közelében volt.
Mindvégig nagyon szerette a feleségét és a kis át – amikor egyszer
megkérdeztem, hogy elhagyná-e őket valaha, őszintén megdöbbent. Nem
akart véget vetni a házasságának, ugyanakkor az érzései olyan
kompromittáló helyzetekbe sodorták, hogy a családja elvesztése valós
fenyegetéssé vált.

Hogyan derítsük ki, mit jelent a vonzódás?

Mindnyájan mondtunk már le énünk részeiről, amikor a zikai vagy
érzelmi túlélés szempontjából szükségesnek éreztük. Ha ez megtörténik,
könnyen tekinthetünk úgy magunkra, mint „most már kevesebbre”, és
hiedelmeink csapdájába eshetünk a maradékkal kapcsolatban. Némelyek
ennek az átváltásnak nincsenek is tudatában, és fel sem fogják, mi történt;
mások számára ez tudatos választás.
Még ugyanazon a helyen dolgoztam a védelmi cégnél mérnök
barátommal, amikor egy délután egy váratlan levél landolt az asztalomon.
Egy meghívó volt a Fehér Ház és a katonatisztek számára tartandó, nem
hivatalos bemutatóra egy új fegyverrendszerről, amelynek a neve Strategic
Defense Initiative (SDI) (Stratégiai Védelmi Kezdeményezés) volt,
népszerűbb nevén „Csillagok háborúja”. Az eseményt követő fogadáson
lehetőségem adódott belehallgatni az egyik magas rangú katonatiszt és a
cégünk ügyvezető igazgatója között folyó beszélgetésbe.
Az ügyvezető igazgató kérdése arra vonatkozott, hogy a katonatisztnek
mekkora személyes áldozatot kellett meghoznia, hogy ebbe a befolyásos
helyzetbe kerülhessen.
– Miről kellett lemondania, hogy ide jusson, ahol ma van? – kérdezte az
igazgató.
A tiszt elmondta, hogy végig kellett járnia a hadsereg és a Pentagon
ranglétráján, míg végül ebbe a magas pozícióba került egy nagy
multinacionális cégnél. Figyelmesen hallgattam, ahogy a fér szokatlan
őszinteséggel és nyíltsággal válaszol a kérdésekre.
– Ahhoz, hogy ebbe a helyzetbe kerülhessek – kezdte –, el kellett adnom
magam a rendszernek. Minden alkalommal, amikor feljebb léptem a
ranglétrán, egy újabb darabot vesztettem el saját magamból. Egy nap aztán
rádöbbentem, hogy végre a csúcson vagyok, és akkor visszatekintettem az
életemre. Rájöttem, hogy olyan sokat eladtam magamból, hogy nem
maradt semmim. A cégek és a hadsereg tulajdona vagyok. Elengedtem
mindent, amit a legjobban szerettem: a feleségemet, a gyerekeimet, és az
egészségemet. Ezeket hatalomra, vagyonra és befolyásra cseréltem.
Elképesztett a fér őszintesége. Annak ellenére, hogy ez az ember
teljesen elvesztette saját magát a folyamatban, tisztában volt azzal, amit
tett. Emiatt ugyan szomorú volt, azonban számára ez egy olyan ár volt,
amit megért ki zetni a magas pozícióért. Valószínűleg nem ugyanezen
okokból, de életünk során mindnyájan teszünk hasonló dolgot. Sokunk
esetében nem a hatalomról, hanem a túlélésről van szó.
Ha találkozol valakivel, aki felébreszti benned az ismerősség érzését, azt
ajánlom, merülj el a pillanatban. Valami ritka és értékes történik
mindkettőtökkel: Sikerült rátalálnotok valakire, aki megtartotta azokat a
darabokat, amelyek belőled hiányoznak, és amiket keresel. Ez gyakran
kölcsönös érzés, mert a másik ugyanezért vonzódik hozzánk! Használd a
megérzésedet, és ha helyénvalónak érzed, kezdeményezz beszélgetést!
Kezdjetek beszélgetni bármiről – tényleg bármiről –, és közben tartsátok a
szemkontaktust. Miközben beszélgettek, gondolatban tedd fel magadnak a
következő egyszerű kérdés: Mit látok benne, ami belőlem elveszett,
odaadtam vagy elvettek tőlem?
A válasz szinte azonnal meg fog érkezni. Lehet olyan egyszerű, mint egy
érzés, vagy olyan egyértelmű, mint egy belső hang, amit felismerünk, mert
velünk volt gyermekkorunktól kezdve. A válasz gyakran egyetlen szó vagy
egy rövid mondat, és a testünk tudni fogja, mi az, aminek értelme van
számunkra. Talán egyszerűen csak valami olyan szépséget érzékelünk a
másikban, ami abban a pillanatban hiányzik belőlünk. Talán az illető
ártatlansága az életben, az, ahogy elegánsan végighalad a bolt polcai
között, a magabiztosság, amellyel az aktuális feladatot végzi, vagy
egyszerűen az életerejének ragyogása lesz az valami.
A találkozásnak nem kell néhány másodpercnél vagy esetleg percnél
tovább tartania. Ezek a rövid időszakok lehetőséget nyújtanak számunkra
érezni a pillanat örömét és jókedvét. Ez annak az érzése, hogy megtaláltuk
részünket egy másik emberben, valamit, amivel már eleve rendelkezünk,
továbbá azt, hogy milyen érzés, amikor ez a valami ismét felébred
bennünk.
Azok, akik képesek elfogadni az ismerősség érzését az ilyen pillanatnyi
találkozások alkalmával, a veszteség tükörképe valami olyasmi, amivel
mindennap találkoznak. Amikor mások tükrözik vissza a legigazabb
énünket, olyankor megtaláljuk a teljességet magunkban. Mindent
összevetve a hiánytalanságunkat keressük, és olyan helyzeteket teremtünk,
amelyek ennek megtalálásához vezetnek. A papoktól a tanárokig,
idősebbektől a atalokig, szülőktől a gyerekekig mindenki az érzések
katalizátora.
Azokat az érzéseket átélve magunkban találjuk meg mindazt, ami után
vágyakozunk, ami továbbra is bennünk van, de rejtve marad annak az
álcájában, akiknek hisszük magunkat. Ez teljesen természetes és emberi.
Annak megértése, hogy a másokkal kapcsolatos érzéseink valójában rólunk
mesélnek, a legerősebb eszközünkké válhat a legnagyobb erőnk
felfedezésében.

A negyedik tükörkép: A lélek sötét éjszakájának

tükröződése
„Ha magatokban azt hozzátok létre, amitek van, meg
fog menteni titeket.”
–T - (H P )

A 90-es évek elején a technika robbanásszerű fejlődésének korszakában

Gerald (ez nem az igazi neve) mérnökként dolgozott a kaliforniai Szilikon-
völgyben. Volt két gyönyörű kislánya, és egy szintén gyönyörű felesége.
Csaknem 15 éve voltak együtt. Amikor megismertem, a cégétől nemrég
kapott jutalmat speciális szoftverrel végzett ötévnyi szenior hibaelhárítói
tevékenységéért. Munkája miatt nagyon értékes volt a cég számára, és a 8-
tól 5-ig tartó munkaidőn túl is gyakran volt szükség a szakértelmére.
Gerald igyekezett megfelelni az elvárásoknak, így késő estig bent maradt,
hétvégenként is dolgozott, és a szoftverével eljárt más városokban rendezett
szakkiállításokra és bemutatókra. Hamarosan azon kapta magát, hogy
több időt tölt a munkatársaival, mint a saját családjával. Láttam a
szemében a fájdalmat, amikor arról beszélt, mennyire eltávolodtak
egymástól. Mire Gerald esténként hazaért, a gyerekei és a felesége már
aludtak, és másnap, mire elkezdődött volna a nap, Gerald már az irodában
volt. Hamarosan kezdte magát idegennek érezni a saját otthonában.
Többet tudott a munkatársai családjáról, mint a sajátjáról.
És ekkor történt, hogy Gerald élete drámai fordulatot vett. Akkoriban
keresett meg engem mint tanácsadót, amikor a Walking Between Worlds:
 e Science of Compassion (Utazás világok között: Az együttérzés tudománya,
Mandala-Seva Könyvkiadó, Budakeszi, 2003) könyvemet írtam, amely
arról szól, hogy kapcsolataink „tükörképei” milyen szerepet játszanak az
életünkben. Több mint 2200 évvel ezelőtt, a holt-tengeri tekercsek írói hét
sajátos mintát azonosítottak, amelyeket a más emberek és a köztünk lévő
kölcsönhatásban érzékelhetünk. Gerald történetét hallgatva egyértelművé
vált számomra, hogy ezek közül arról beszél, amelyik a legnagyobb
félelmünk tükröződése, vagyis a „lélek sötét éjszakája”.
Az irodában, ahol dolgozott, volt egy ragyogó atal programozónő, aki
nagyjából vele egykorú volt. A megbízások során, amelyek gyakran
napokig tartottak, és az ország különböző pontjaira kellett miattuk utazni,
gyakran ezt a nőt is beosztották mellé. Gerald hamarosan úgy érezte, hogy
ezt a nőt jobban ismeri, mint a saját feleségét. Amikor itt tartottunk a
történetben, azt hittem tudom, hogyan fog végződni. Azt azonban nem
tudhattam, hogy mi történik ezt követően, és Gerald miért ennyire feldúlt.
Rövid idő elteltével úgy érezte, hogy szerelmes a munkatársába, ezért úgy
döntött, hogy elhagyja a feleségét és a lányait, és új életet kezd a
kolléganőjével. Akkoriban a döntés teljesen logikusnak tűnt, mivel nagyon
sok közös dolog volt az életükben. Néhány hét elteltével azonban az új
élettársát áthelyezték Los Angelesbe, és Geraldnak is sikerült elintéznie,
hogy ő is ugyanabba az irodába kerüljön.
A dolgok szinte azonnal elkezdtek rosszra fordulni, és Gerald rájött,
hogy sokkal többet veszített, mint azt először gondolta volna. A feleségével
közös barátai, akiket évek óta ismert, hirtelen távoliak és elérhetetlenek
lettek. A munkatársai „furcsának” találták, amiért lemondott korábbi
állásáról és a projektről, amelyen évekig keményen dolgozott. Még a szülei
is haragudtak rá, amiért szétszakította a családot. Annak ellenére, hogy
Gerald ezt fájdalmasnak érezte, azzal magyarázta magában a dolgot, hogy
ez a változás ára, és ezzel kezdetét veszi a csodás új élete. Mi másra
vágyhatott volna?
Ez az a pont, ahol az egyensúly tükörképe és a lélek sötét éjszakája belép
a képbe. Amikor úgy tűnt, hogy lassan a helyükre kerülnek a dolgok,
Gerald rájött, hogy valójában minden elkezdett széthullani! Heteken belül
az új szerelme bejelentette, miszerint a kapcsolatuk igazából nem olyan,
amilyenre ő számított. Hirtelen szakított Geralddal, és megkérte, hogy
költözzön el. Gerald egyik percről a másikra ott maradt teljesen egyedül,
feldúltan. „Mindazok után, ami érte tettem, hogyan volt képes erre?” –
morgolódott magában. Elhagyta a feleségét, gyermekeit, barátait és a
munkáját – röviden mindent feladott, ami fontos volt számára.
Hamarosan elkezdett egyre rosszabbul teljesíteni a munkahelyén. Több
gyelmeztetést és gyenge szereplést követően a cég végül felmondott neki.
Ahogy Gerald története kibontakozott, egyértelművé vált, hogy mi történt
vele: Az új kapcsolat, új állás, magasabb zetés felhőjéről hirtelen a
legmélyebb mocsárban találta magát. Aznap este, amikor Gerald eljött
hozzám, egyetlen kérdése volt: „Mi történt?” Annyira jónak tűnő dolgok,
hogyan változhattak ennyire rosszá?

Lelkünk sötét éjszakája: ismerjük fel az indítógombot

Mire találkoztam vele, Gerald elveszített mindent, amit szeretett. A
történet kulcsa a háttérben meghúzódó ok. Nem azért engedte el a
dolgokat, mert befejezettnek érezte őket és tovább akart lépni; csak akkor
hozta meg a döntéseit, amikor úgy érezte, hogy valami jobb fog a
helyükbe lépni. Más szóval biztosra ment. Attól való félelmében, hogy
nem fog jobbat találni, zikailag még akkor is a családjával élt, amikor
érzelmileg már régen nem volt velük. Van egy nom, ugyanakkor jelentős
különbség aközött, hogy azért hagyjuk el a munkahelyünket, barátainkat
és élettársunkat, mert befejezettnek érezzük a kapcsolatot, és aközött, hogy
azért maradunk velük, mert félünk, hogy nem találunk jobbat!
Szinte mindenfajta kapcsolatban megvan a hajlam arra, hogy a fennálló
állapothoz ragaszkodunk, amíg egy jobb nem jön. Ez a kötődés fakadhat
abból, hogy nem vagyunk tudatában annak, amit teszünk, vagy abból,
hogy félünk megbillenteni a csónakot, és szembenézni az ismeretlen
bizonytalanságával. Annak ellenére is egy mintát hordoz magában, ha nem
vagyunk tudatában. Legyen szó állásról, szerelmi kapcsolatról vagy az
életmódról, egy várakozó mintában találhatjuk magunkat, ahol nem
vagyunk igazán boldogok, de sosem beszéltünk róla őszintén azokkal az
emberekkel, akik részei az életünknek. Tehát lehet, hogy a világ azt hiszi,
hogy életünk teljesen átlagos, de belül változásért kiáltunk, és frusztráltnak
érezzük magunkat, mert nem tudjuk, hogyan osszuk meg ezt a hozzánk
közelállókkal.
Ez a minta negativitást gerjeszt. Az igazi érzelmeink feszültségnek,
ellenségességnek álcázzák magukat, vagy egyszerűen kimaradnak a
kapcsolatból. Mindennap teljesítjük a feladatokat a munkahelyünkön,
megosztjuk az életünket és otthonunkat egy másik személlyel, és közben
érzelmileg egy távoli, másik világban járunk. Függetlenül attól, hogy a
főnökünkkel, a párunkkal vagy akár saját magunkkal van problémánk,
észszerűsítünk, kompromisszumokat kötünk, és várunk. Aztán egy nap
jön a – bumm! – és megtörténik. Azok a dolgok, amelyekre vártunk, és
amelyekre egész életünkben áhítoztunk, hirtelen előbukkannak a
semmiből. És amikor ez történik, úgy vetjük rájuk magunkat, mintha nem
létezne a holnap.
Amikor Gerald egy új városba költözött az új szerelmével, maga mögött
hagyott egy betöltetlen űrt, amibe beleomlott a világa. Most, hogy
mindent elveszített, amit szeretett, Gerald ott ült velem szemben, és
hatalmas könnyek gördültek végig az arcán.
– Hogyan szerezhetném vissza az állásomat és a családomat? Csak
mondd meg, mit kellene tennem!
Miközben odaadtam neki a doboz papír zsebkendőt, amit pontosan az
ilyen percekre tartottam ott, valami olyasmit mondtam, ami váratlanul
érte Geraldot.
– Életednek ez a szakasza nem annak a visszaszerzéséről szól, amit
elveszítettél, bár az is lehet, hogy ez fog történni. Olyan erőt ébresztettél
fel magadban, amely a legerősebb szövetségeseddé válhat. Mire túljutsz
ezen a folyamaton, az önbizalmad rendkívüli módon meg fog erősödni.
Olyan időszakot élsz át, amit az őseink már felismertek, és amit a lélek
sötét éjszakájának neveztek.
Gerald megtörölte a szemét és visszaült a székére.
– Mit értesz azalatt, hogy a lélek sötét éjszakája? – kérdezte. – Hogy
lehet, hogy én sosem hallottam még erről?
– A lélek sötét éjszakája egy olyan időszak az életedben, amikor a
legnagyobb félelmeidet hordozó helyzetbe kerülsz – válaszoltam. – Az
ilyen időszak általában olyankor következik be, amikor a legkevésbé
számítunk rá, és a legtöbbször mindenféle gyelmeztetés nélkül. Vagyis –
folytattam – akkor kerülsz ilyen helyzetbe, amikor az életed leadja a
jeleket, hogy készen állsz! Akkor aztán, amikor úgy tűnik, hogy az életed
tökéletes, maga az elért egyensúly a jel arra, hogy felkészültél a változásra.
A késztetés a változásra valami olyasmi, amelyre egész életében vágytál,
valami, aminek képtelen voltál ellenállni. Máskülönben soha nem szánnád
rá magad!
– Olyan késztetésre gondolsz, mint az új kapcsolat? – kérdezte Gerald.
– Pontosan, mint egy új kapcsolat – válaszoltam. – Egy kapcsolat az a
fajta katalizátor, amely előrelépésre készteti az embert.
A továbbiakban elmagyaráztam neki, hogy még ha tudjuk is, hogy
képesek vagyunk bármit túlélni, amit az élet elénk vet, nem úgy
működünk, hogy egy reggel felébredünk, és azt mondjuk, hogy „hmm…
azt hiszem, a mai napon feladok mindent, amit szeretek és fontosnak
tartok, és belépek lelkem sötét éjszakájába”. Ez egyszerűen nem így megy!
Ahogyan gyakran történik, a sötét éjszakánk tesztje olyankor érkezik,
amikor a legkevésbé számítunk rá.
A lehetőség, hogy az élet pontosan azt hozza, amire szükségünk van, és
pontosan akkor, amikor szükségünk van rá, teljesen logikusnak tűnik.
Ahogyan egy poharat sem tudunk megtölteni vízzel, amíg nem nyitjuk
meg a csapot, a megtelt érzelmi eszköztár adja le a jelet az élet csapjának,
hogy változásra van szükség. Amíg nem nyitjuk meg a csapot, semmi sem
történik. A másik oldala ennek a dinamikának az, hogy amikor ott találjuk
magunkat a lélek sötét éjszakáján, megnyugtató lehet a tudat, hogy
egyetlen módon kerülhettünk erre a helyre az életben, mégpedig úgy, hogy
mi nyomtuk meg az indítógombot. Tudatosan, vagy sem, mindig készen
állunk arra, amit az élet kínál.

Legnagyobb félelmeink
A lélek sötét éjszakájának célja, hogy átéljük a legnagyobb félelmeinket és
kigyógyuljunk belőlük. Az igazán érdekes dolog a sötét éjszakával
kapcsolatban az, hogy mivel mindenkinek mások a félelmei, ami ijesztő
élmény az egyik ember számára, az a másiknak egyáltalán nem az. Gerald
például beismerte, hogy a legnagyobb félelme mindig is az volt, hogy
egyedül marad. Ugyanaznap, valamivel korábban beszéltem egy nővel, aki
elmondta, hogy számára „egyedül lenni” az elképzelhető legnagyobb
öröm.
Nem ritka, hogy valaki, aki fél egyedül lenni, megtanulja uralni,
irányítani a kapcsolatait. Ahogyan például Gerald leírta múltbéli
párkapcsolatát, baráti kapcsolatait és az állását, azok egy teljes élet alatt
sem értek volna véget! Ennek ellenére később meggyőződése volt, hogy a
kapcsolatok „megbuktak”. Valójában olyan sikeresek voltak, hogy
mindegyik megmutatta neki, milyen az, ha beigazolódik legnagyobb
félelme, és egyedül marad. Mivel élete során korábban soha nem ismert fel
és gyógyított mintákat, olyan helyzetekben találta magát, amelyekben
egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy félelme valósággá fog válni. Végül az élet
egy olyan pontra sodorta, ahol ez az érzelem annyira jelen volt, hogy
kénytelen volt foglalkozni vele, mielőtt folytatta volna az életét.
Életünk során többször is átélhetjük a lélek sötét éjszakáját, de általában az
első a legnehezebb, ahogyan a legerőteljesebb változás közege is ez.
Mihelyst megértjük, miért fáj annyira, az esemény elkezd új jelentőséget
nyerni. Amikor felismerjük a sötét éjszaka jeleit, azt mondhatjuk: „Aha!
Ismerem ezt a mintát! Igen, ez kétségtelenül a lélek sötét éjszakája. Akkor
most mi is az, amin változtatnom kellene?”
Ismerek embereket, akiket annyira fellelkesít, ha sikerül túllépniük a
sötét éjszaka élményén, hogy szinte várják az univerzumtól a következő
alkalmat! Ennek egyszerűen az a magyarázata, hogy tudják, ha sikerült
túlélni az elsőt, akkor bármit túlélnek. Csak amikor úgy éljük át ezeket az
eseményeket, hogy nem értjük mi ez és mi az oka, akkor történhet meg,
hogy évekre vagy akár egy egész életre benne ragadunk egy olyan
mintában, amely képes elvenni tőlünk mindent, ami fontos számunkra…
például magát az életet is.

Az ötödik tükörkép: Legjelentősebb együttérző

cselekedetünk tükröződése
„Adjatok nekem tanítást erről a kőről, amit az építők
elvetettek. Ez a sarokkő.”
–T - (H P )

A 80-as években az irodám egy hatalmas, sokemeletes épületben volt

Denverben. Annak ellenére, hogy az épület óriási volt, a hidegháború vége
és a kormányzati költekezés visszaszorítása összevonásokra és
„csökkentésekre” kényszerítette a céget, ahol dolgoztam. Mivel a cég más
részlegei is beköltöztek az épületbe, a tér nagy érték lett. Az irodámon egy
kolléganővel osztoztam, akinek a részlegen belül teljesen más volt a dolga,
mint nekem. Nem volt közöttünk versengés, nem voltak közös
feladataink, és gyorsan jó barátok lettünk. Megosztottuk egymással a
családi hétvégék, barátok történeteit, valamint a cégen kívüli életünk
örömeit és bánatait.
Egyik nap, amikor ebéd után visszaértünk az irodába, kolléganőm
meghallgatta a hangüzenetet, amely azalatt érkezett, amíg távol voltunk. A
szemem sarkából láttam, hogy hirtelen mozdulatlanná dermed, majd
meredt tekintettel lassan leül a székére. Az arca még a smink alatt is sápadt
volt. Miután letette a telefont, hagytam neki némi időt, hogy összeszedje
magát, aztán megkérdeztem, hogy mi történt. Rám nézett, és elkezdett
mesélni egy történetet, amit nagyon szomorúnak, ugyanakkor
jelentőségteljesnek éreztem.
Az egyik jó barátjának volt egy lánya, aki a szépség, sportadottságok és
művészi tehetség irigylésre méltó kombinációjával rendelkezett egészen
kiskora óta. Ahogy a lány cseperedett, igyekezett egy olyan területet
találni, ahol minden adottságát kamatoztathatja, és végül úgy döntött,
hogy divatmodell lesz. Családja támogatta a döntését, és igyekeztek
segíteni neki mindenben, hogy teljesíthesse az álmát. A lány szétküldte a
portfólióját a reklámügynökségeknek, és több helyről is pozitív választ
kapott. Olyan sok utazási, tanulási és egyéb jellegű támogatást ajánlottak
fel neki, amiről korábban álmodni sem mert. Kívülről szemlélve az élete
nem is lehetett volna sikeresebb.
Azonban azok, akik igazán ismerték, azt vették észre, hogy elkezdődött
benne valami nom, alig észlelhető változás. A lelkesedése lassan átváltott
aggodalomra. Az ügynökségek, amelyeknek dolgozott, egy bizonyos
külsejű nőt kerestek. Annak ellenére, hogy a lány kétségtelenül szép volt,
nem pontosan ez a fajta szépség, amit a 80-as években az ügynökségeknek
kellett. A atal lány mindenképpen szerette volna elérni ezt a külsőt, ezért
megkérte a családját, hogy segítsenek neki a különböző kozmetikai
beavatkozásokban, amelyekről azt hitte, hogy a modellipar elvárásainak
megfelelően alakítják át a testét. A legegyszerűbb növelésekkel,
fagyasztásokkal és igazításokkal kezdte, amelyek ugyan közelebb vitték a
célhoz, de még mindig nem az „igazi”, így extrémebb változtatásokhoz
folyamodott. Gyermekkora óta volt enyhe mélyharapása volt, ami azt
jelenti, hogy az alsó fogsora hátrébb helyezkedett el, mint a felső. A lány
beleegyezett egy átalakító műtétbe, amely során eltörték az állkapcsát a
jobb szimmetria érdekében. A szája hat hétig össze volt drótozva, amíg a
csontok összeforrtak, és ez idő alatt csak folyékony ételt tudott fogyasztani.
A hat hét elteltével a drótokat eltávolították, a lány arca gyönyörű
szimmetrikus lett, és a mélyharapása is eltűnt. Amikor a kolléganőm
megmutatta a lány műtét előtti és utáni fényképét, én igazából nagyon
kicsi eltérést láttam a kettő között.
Mivel sokat fogyott a hat hét alatt, amíg csak folyékony ételeket ehetett,
ez a gyönyörű, atal nő észrevette, hogy a teste többé már nem olyan V
alakú, mint amilyen korábban volt. A valóság az volt, hogy a fogyásnak
köszönhetően a felsőtestéről szinte eltűntek az izmok, amelyek a korábbi
„modell” alakot adták neki. Ennek ellenére a lány úgy gondolta, hogy ez
egy sebészi úton megoldható probléma, ezért alávetette magát egy újabb
műtétnek, amely során eltávolították az alsó „lengő” bordáit, hogy
javítsanak teste arányain és az alakján.
Az eljárások okozta stressz miatt a teste egyfajta zuhanórepülésbe
kezdett. Rájött, hogy többé nem képes kontrollálni a súlyát. A teste
„súlyvesztő” módba lépett, és napról napra egyre fogyott. Mire a szülei
észrevették, hogy mi a baj, és kórházba vitték, már késő volt: többféle baj
komplikációjának következtében a kolléganőm barátjának a lánya aznap
reggel elhunyt. Ez volt a telefonüzenet, ami ebéd után érkezett.
Ismerhetünk olyanokat, akik hasonló úton járnak, bár remélhetőleg nem
ennyire extrém módon. Ezt a példát egy bizonyos dolog
nyomatékosítására szántam. A történetben szereplő atal nő fejében volt
egy kép a tökéletességről, és számára ez a kép volt a mértékadó.
Folyamatosan az ellenőrző pont árnyékában tartotta magát, zikai
megjelenését ehhez a mentális képhez hasonlítva. Meggyőződése volt, hogy
ő nem tökéletes, és a „tökéletlenségek” a modern technológia csodájának
segítségével kijavíthatók. Azonban ami ezzel a atal nővel történt, sokkal
mélyebbre nyúlik a vélt hiányosságok orvoslására alkalmazott eljárásoknál
– ez egyenesen ennek a tükörképnek a közepéből ered.
Miért érezte ez a nő, hogy ilyen szélsőséges beavatkozások szükségesek a
sikeréhez? A családja és a barátai miért támogatták a tökéletességre való
törekvését? Ez a atal teremtés, aki a maga természetességében is gyönyörű
volt, miért érzett kényszerűséget arra, hogy valaki mássá váljon, mint aki a
születésétől kezdve volt? Milyen félelem (vagy félelmek) késztette arra,
hogy megpróbálja megváltoztatni a megjelenését, amivel elnyerheti mások
elismerését? És talán egy még fontosabb kérdés: Mit tanulhatunk ebből az
esetből? Mi mihez hasonlítjuk magunkat? Mi az a pont, amelyhez
viszonyítjuk magunkat, amikor felmérjük életünk sikereit és bukásait?

A „tökéletlenségek” a tökéletességek
A következő történetet gyakran megosztom a csoportos képzések
részvevőivel. Rögtön utána megkérem őket, hogy töltsenek ki egy egyszerű
kérdőívet, amelyen iskolázottsági, párkapcsolati, szakmai és sport téren
értékelik magukat. Négy kategória közül választhatnak a „nagyon rossz” és
a „nagyon jó” között. Az a lényeg, hogy kevés időt adok nekik a kérdőív
kitöltésére, mivel a papírra vetett válasz kevésbé fontos, mint a választ
eredményező gondolkodás.
Bármi is legyen a válasz, a valóság az, hogy a tökéletesnél rosszabb válasz
már azt jelenti, hogy a résztvevő bírálja magát. Az egyetlen lehetséges
módja annak, hogy valaki sikerként vagy bukásként könyvelje el magát, ha
egy saját tapasztalattól független valamihez hasonlítja magát. Mindenki
tudja, hogy mi vagyunk saját magunk legszigorúbb kritikusai. Emiatt ez a
tükörkép az együttérzés legnagyobb cselekedeteként ismert. Ez a saját
magunkkal – azzal, amik vagyunk és akivé lettünk – való együttérzés.
Önmagunk tükörképén keresztül kell utat engednünk a tökéletességnek,
ami eleve ott van az élet minden pillanatában. Ez független attól, hogy
mások hogyan látják ezt a pillanatot, vagy végül hogyan végződik. Amíg az
eredményhez mi is hozzájárulunk egy saját jellel, addig minden esemény
egy lehetőség saját magunk kifejezésére… semmivel sem több, és semmivel
sem kevesebb.
Mennyire lenne más az életünk, ha hagynánk, hogy bármi, amit
csinálunk, úgy legyen tökéletes, ahogy van, függetlenül attól, hogy
milyenre sikerül? Ha minden, amit csinálunk és alkotunk, a legjobb
képességünk szerint történik, hogyan lehetne kevesebb, mint csodálatos?
Ha egy szakmai projekt, egy kapcsolat vagy egy iskolai feladat nem az
elvárás szerint sikerül, mindig tanulhatunk a tapasztalatainkból, és
legközelebb másképpen csinálhatjuk ugyanazt. Az isteni mátrixban az
tükröződik vissza a világunk valóságaként, ahogyan saját magunkkal –
teljesítményünkkel, megjelenésünkkel és eredményeinkkel – kapcsolatban
érzünk. Ezt szem előtt tartva életünk legnagyobb gyógyulása egyúttal az
együttérzés legnagyobb cselekedete is lehet. Ez az a kedvesség, amit saját
magunknak adunk.

A tükörképek mögött
Bár kétségtelenül vannak más tükörképek, amelyek igaz természetünk még
nomabb titkait tárják fel, az öt bemutatott tükörkép a legnagyobb
javulást segítik elő életünk kapcsolataiban. A folyamat során az isteni
mátrixban találunk rá valódi alkotóerőnkre. Minden tükörkép egy
lépcsőfok személyiségünk alapos ismeretének magasabb szintje felé. Ha
megismertük ezeket, többé már nem „ismeretlenek”. Ha látjuk lejátszódni
ezeket az életünkben, már nem tudjuk „nem meglátni” őket. Minden
alkalommal, amikor felismerjük valamelyik tükörképet az életünkben, jó
esély van rá, hogy ugyanaz a minta játszódik le más területeken is.
Például az önuralmi problémák, amelyek oly sok érzelmet váltanak ki a
családban otthon, sokkal kisebb intenzitással törhetnek felszínre, amikor
egy idegennel alkudozunk egy használt autóért. Ennek a
visszafogottságnak az oka, hogy nem állunk olyan bensőséges viszonyban
az idegennel, mint családtagjainkkal és barátainkkal. Annak ellenére, hogy
a minták kevésbé hevesek, azért ott vannak. És ez a tudat hologra kus
mintájának a szépsége. A megtalált megoldás az autókereskedővel, az
élelmiszerbolt pénztárosával, vagy azzal a pincérrel való kapcsolatunkban,
aki égett ételt tett le az orrunk elé a kedvenc éttermünkben, átszivárog az
otthoni kapcsolatainkba is. Ez így van jól, mert ilyen a hologram
természete. Mihelyst a minta változik az egyik helyen, az minden
kapcsolatnak, amelyben az adott minta szerepel, a javára válik.
A változás néha olyankor következik be, amikor a legkevésbé számítunk
rá. Ha nem így lenne, talán azzal kelnénk fel egy reggel, hogy „ma
megbirkózom azokkal a kapcsolataimmal, amelyek a legmélyebb ítéleteim
legsúlyosabb tükörképeit mutatják”. Egyszerűen nem így működünk!
Ehelyett a lehetőség, hogy a tükörképeinken keresztüli gyógyulás
lehetősége olyankor érkezik, amikor a postaláda felé tartunk, vagy levegőt
pumpálunk az autónk kerekébe.
Nemrég találkoztam egy barátommal, aki lemondott a karrierjéről,
családjáról, barátairól és a kapcsolatáról egy másik államban, hogy
elköltözzön Új-Mexikó északi pusztaságába. Megkérdeztem, miért
mondott le ilyen sok mindenről, csak hogy a magasan elterülő sivatagban
élhessen. Azt válaszolta, hogy a saját „spirituális ösvényét” akarta
megtalálni, de ugyanazzal a levegővel elkezdte mesélni, hogy valójában
semmi sem sikerült neki. Problémái voltak a családjával, üzleti terveivel és
végül az építtetővel is, aki az új „spirituális” otthonát építette volna fel.
Csalódottsága nyilvánvaló volt. Meghallgatva a történetét egyetlen
tanáccsal tudtam szolgálni neki, amelyről úgy éreztem, hogy segíthet.
Nézetem szerint a spirituális életen kívül semmi másra nem vagyunk
képesek. Más szóval, spirituális lényekként csupán spirituális tapasztalat
szerzésére vagyunk képesek. Függetlenül attól, hogy milyennek tűnik az
élet, meggyőződésem szerint minden törekvésünk és minden utunk
ugyanarra a helyre vezet bennünket. Ebből a nézőpontból a mindennapok
tevékenységei nem választhatók el a spirituális evolúciótól – ez a mi
spirituális evolúciónk!
A barátomhoz fordultam és elmondtam neki, hogy talán ezek a
kihívások az életében jelentik a spirituális utat számára! Bár nem erre a
válaszra számított, érdekelte a mondanivalóm. Volt egy elképzelése, amely
szerint a spiritualitást csak magányosan, csendes meditációban lehet elérni.
Elmondtam neki, hogy ezek a dolgok ugyan az élete részévé válhatnak,
viszont az az út, amit keres, minden bizonnyal a kihívások megoldásában
rejlik. Barátom csodálkozva nézett rá, majd miközben elköszöntünk
egymástól, azt mondta: „Igen, az lehet!”
106. Ernest Holmes, e Science of Mind (from the orogonal 1926 version, Part IID,
Lesson Four: Recapitulation). www.ernestholmes.wwwhubs.com/sompart2d.htm.
107. Tamás-evangélium e Nag Hammadi Library, (Jézus rejtett szavai, Holnap kiadó,
1990, Budapest)
 8. fejezet

A valóságkód felülírása: 20 kulcs a

tudatos teremtéshez

„Most megtaláltad azokat a feltételeket, amelyekben a

szíved vágya lényed valójává válhat. Maradj itt addig,
amíg elsajátítod azt az erőt magadban, amit semmi sem
tud elpusztítani.”
(H L )
–A G (M
R M :G ’ S H
K –T ,
,S K .)

A 70-es évek népszerű rockballadája a Ten Years After együttestől ugyanazt a

szívhez szóló vágyat közvetítette, amit nagyon sok embertől hallottam
világszerte; mindenki szeretett volna tenni valamit, de nem tudta hogyan.
„Szeretném megváltoztatni a világot – kezdi a kórus –, de nem tudom,
hogyan tehetném/ Így inkább rád hagyom.”109 Reményem szerint a
következő oldalakon sikerül összeszednünk minden tudást, amivel jobbá
tehetjük a világot.
Könyvünk első fejezetében megosztottam őslakos amerikai barátom
történetét és azt, hogy a népe meggyőződése szerint rejtélyes módon, hosszú
idővel ezelőtt elkezdtük elfelejteni az erőt, amellyel megváltoztathattuk az
univerzumot. Szerinte a manapság alkalmazott bonyolult technológia nem
más, mint egy kísérlet ennek a képességnek a felidézésére, azt utánozva a
világban, amire a testünkben képesek vagyunk. Ezt szem előtt tartva nem
meglepő, hogy a számítógépek az életünk szerves részévé váltak:
tulajdonképpen azt utánozzák, ahogyan az emlékeinket tároljuk és
kommunikálunk egymással.
A belső és a külső technológia összehasonlítása még messzebbre is mutat,
mint azt a barátom feltételezte (vagy legalábbis messzebbre annál, amit
akkor megosztott velem). Az elménk, de még a tudatunk működése is
sokféleképpen hasonlít egy modern számítógépére. Daniel Dennett, a Tufts
Egyetem Kognitív Tudományi Tanszékének vezetője, a Consciousness
Explained (A tudat magyarázata) című úttörő jelentőségű könyvében, azt
mondja, hogy úgy is gondolhatunk az elménkre, mint „egyfajta
számítógépre”, és ez hatékony metaforaként támogatja az
információhasználat megértését.110 Az informatikában minden adott ahhoz,
hogy megtaláljuk az utunkat az általa „terra incognitának”, vagyis ismeretlen
földnek nevezett területre, amely az elme és az általa érzékelt információk
között van. A számítógép memória- és kommunikációs eszközeként való
alkalmazása hatékony analógiaként segíti a tudat rejtélyének megértését.
Az itt következőkben egy modern számítógép működésének rövid leírása
olvasható. Annak ellenére, hogy ez egy rendkívüli módon leegyszerűsített
változat, pontos információval szolgál. Ez az egyszerű modell segítségünkre
lehet a hardver és szoftver külső világának a tudat belső világával való
összehasonlításában. A párhuzamok lenyűgözőek, a hasonlóság
félreérthetetlen.
Először is, egy számítógépnek három dologra van szüksége ahhoz, hogy
használható legyen. Függetlenül attól, hogy mennyire kicsi vagy nagy, hogy
mennyire bonyolultnak tűnik egy számítógép, mindig kell, hogy legyen
benne hardver, operációs rendszer és szoftver a működéshez. Eddig egészen
egyszerűnek tűnik… azonban ahhoz, hogy a tudatosságot új megvilágításba
helyezzük, fontos annak megértése, hogy ez a három rész valójában mit
csinál.
Az operációs rendszer teszi lehetővé, hogy kapcsolatba lépjünk
számítógépünk mikroprocesszoraival és áramköreivel, és elérjük, hogy
valami történjen a nyomtatóban, a képernyőn stb. Legyen az az ismert
Macintosh vagy Windows operációs rendszer, vagy akár egy különleges
feladatokra kifejlesztett egzotikus változat, amikor legépeljük a parancsunkat
a billentyűzeten, ennek az operációs rendszernek köszönhetően nyer
értelmet a parancs a számítógép számára. Lefordítja az utasításainkat valami
olyanra, amit a gép felismer.
A hardver maga a számítógép zikai szerkezete. Idetartozik például a
képernyő és a billentyűzet, továbbá az áramkörök, integrált áramkörök és
processzorok – azok a kis szerkentyűk, amelyeken keresztül az operációs
rendszer működik. A számítógép működésének kimenete egy hardver
eszközön keresztül látható. Ez lehet a képernyő mellett nyomtató,
térképszerkesztő és kivetítő, amely megmutatja, amit létrehoztunk.
A szoftverek közé tartoznak az olyan népszerű programok, mint a Word, a
PowerPoint és az Excel, amelyeket mindennap használunk az irodai és
iskolai feladataink elvégzéséhez. Az ezekkel a programokkal való érintkezési
felületen keresztül kapja meg a számítógép a parancsokat tőlünk, amelyek
hasznossá teszik az egész szerkezetet!
Itt következik a kulcs az analógiához: Egy számítógép operációs rendszere
minden tekintetben rögzített és állandó. Más szóval „az, ami”. Ha azt
akarjuk, hogy a számítógépünk valamit másképpen csináljon, nem az
operációs rendszeren változtatunk, hanem – a hozzá eljutó parancsokat
változtatjuk meg. Ez azért fontos, mert az emberi tudat pontosan így
működik.
Ha úgy gondolunk az univerzumra, mint egyetlen hatalmas, tudatos
számítógépre, akkor a tudat az operációs rendszer, a valóság pedig a
kimenet. Ahogyan a számítógép operációs rendszere állandó, és a
változásoknak a vele kommunikáló programoktól kell érkezniük, ha
változtatni akarunk a világunkon, akkor módosítanunk kell a programokon,
amelyek értelmesek a valóság számára: az érzéseken, érzelmeken,
imádságokon és hiedelmeken.

13. ábra: A tudatos számítógép és egy ismerős, elektronikus számítógép

összehasonlítása: A kimenetet mindkettő esetében azon a nyelven keresztül
lehet megváltoztatni, amelyet a rendszer felismer
 20. kulcs: Azzá kell válnunk az életünkben, amit át akarunk élni a
világunkban.

Minden, amit valaha el tudunk képzelni, és talán olyasmik is, amikre soha
nem gondoltunk, lehetségesek ebben, az önmagunkra irányuló
szemléletmódban. Egyes programok, mint a Word és Works segítségével
módosíthatjuk a számítógépünk kimenetét, az érzés, a hiedelem és az
imádság azok a programok, amelyek megváltoztatják a tudatunk isteni
mátrixként való teljesítményét. Az analógiának az a szépsége, hogy már eleve
rendelkezünk a valóságalkotás ezen erőteljes programjaival, és használjuk is
őket mindennap.
Minden pillanatban elküldjük az érzelmeink, érzéseink, imádságaink és
hiedelmeink üzenetét a tudatnak, amely lefordítja az üzenetek kódját és
elküldi testünk, kapcsolataink, életünk és világunk mindennapi valóságába.
A kérdés kevésbé arra vonatkozik, hogy ez a nyelv létezik-e, sokkal inkább
arra, mennyire alkalmazzuk tudatosan az életünkben.
Ahhoz, hogy pontosan megértsük, miért olyan meghatározóak a
hiedelmeink, és hogyan térhetünk el ennyire a többi nagyjából hatmilliárd
embertől, teszünk egy további lépést a hologram megismerése felé.

Minták az egészből
Mostanra minden bizonnyal nyilvánvalóvá vált, hogy hologra kus lények
vagyunk. Az is legalább ennyire nyilvánvaló, hogy hologra kus testek
vagyunk, akik egy hologra kus univerzum hologra kus tudatában élnek.
Erős lények vagyunk, akik a sejtjeink határain túlmutató, magává az
univerzummá lett testünkkel fejezzük ki magunkat. Egyszerűen azzal, hogy
azok „vagyunk”, akik vagyunk, felöleljük magát a teremtést, visszatükrözve a
leghatalmasabb jelenségtől a legapróbb történésig, a leghalványabb fénytől a
legsötétebb sötétségig mindent. A barátaink, ahogyan a partnerünk, szüleink
és gyerekeink is ennek az egésznek a részei. Testünk visszatükrözi az
univerzum mintáit, amelyek újabb mintákba vannak beágyazódva, ezek
pedig még újabb mintákba, és így tovább. Hologra kus létünk nem titok,
ami a legmélyebb és legmegindítóbb prózáknak és verseknek volt témája a
világ történetében.
Például a e under: Perfect Mind (Mennydörgés – A tökéletes értelem,
Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 2002) című gnosztikus írásban egy 3. századi
asszony kijelenti, miszerint ő semmivel sem több és semmivel sem kevesebb,
mint mindannak a lehetségesnek a megtestesülése, ami már amúgy is létezik
minden emberben. „Én vagyok az első és az utolsó – mondja. – Én vagyok a
É
szajha és a szent. Én vagyok a feleség és a szűz… Gyengeségemben ne hagyj
cserben, és ne félj az én hatalmamtól… Miért gyűlöltél a tanácsodban?”
(Bánfalvy András fordítása)111
Ezek a szavak, amelyek pontosan leírják hologra kus létünket, a
keresztény egyház első éveiben íródtak, és messze túlmutattak a
korszakukon. Ezt szem előtt tartva, amikor az egyházi tanács patriarcháját
megkérdezték, mely dokumentumok kerüljenek ki a „hivatalos” vallási
szövegekből, nem nehéz megérteni, hogy a Mennydörgés: A tökéletes értelem
miért tűnt el, és miért csak 1700 évvel később került elő a Nag Hammadi-i
könyvtár felfedezésekor.
A legfontosabb, hogy minden egyes ember egy egész és teljes a maga
valójában. És ebben az állapotban megtaláljuk a kulcsot a gyógyulás egy
még nagyobb mintájához, amely egy még nagyobb egészben létezik. Ez a
nagy erejű alapelv működik az életünkben, olyan eseményeket és érzelmeket
indítva be, amelyeknek valójában nem sok közük van ahhoz, amivel
összefüggésbe hozzuk őket.
Jó esély van például arra, hogy egy lmjelenet miatt érzett szomorúságnak
igen kevés köze van a lmben lefestett valós eseményhez. Az 1990-ben
megjelent Farkasokkal táncoló című lm egyik lenyűgöző jelenete, amikor a
katonák a John Dunbar (Kevin Costner) által megszelídített farkasra lőnek,
tökéletes illusztrációja az alapelv működésének az életünkben. Dunbar
szemén keresztül nézzük, ahogy ugyanazok a katonák, akik őt börtönbe
zárták, megtámadják a farkast, ami a bizalmába fogadta őt.
Többször is láttam ezt a lmet, és az érzelem, amit ez a jelenet minden
alkalommal kivált a nézőközönségből rendkívül erőteljes és őszinte – és sok
ember számára rejtély. Miért érzünk ilyen óriási szomorúságot, amikor azt
látjuk, hogy a farkast levadásszák és megölik? –kérdezik. A válasz minden
bizonnyal meglepné őket. Ennek az az oka, hogy nagy valószínűséggel az
általuk érzett szomorúságnak nagyon kevés köze van ahhoz, ami a
lmvásznon történt. A jelenet néhány perce minden bizonnyal olyan
érzelmeket ébreszt fel a nézőkben, amelyeket elzártak magukban minden
alkalommal, amikor elvesztettek valami értékeset, vagy azt elvették tőlük.
Egyáltalán nem meglepő, hogy az egy lm által felébresztett érzelmeknek
több közük van hozzánk – ahhoz, amit elveszítettünk magunkból, hogy
túléljük az élet eseményeit –, mint a lm drámai jelenetének szereplőihez.
Anélkül, hogy tudnánk, milyen sok mindenről lemondtunk, azon kapjuk
magunkat, hogy könyvek, lmek vagy helyzetek, amelyekkel azonosulunk,
is beindíthatják a reakciónkat. Ily módon emlékeztetjük magunkat arra,
hogy még mindig felismerjük azokat a dolgokat, amelyeket elvesztettünk,
hogy túléljük az élet fájdalmas pillanatait.
Az életünk a következőképpen működik: Mindegyikünk az egész
különböző részeit tükrözi vissza a többi embernek. Erre emlékeztet az ősi
hermészi tan: „Ahogy fent, úgy lent, ahogy kint, úgy bent.” John Wheeler
zikus szerint olyanok vagyunk az univerzumban, mint kozmikus
visszacsatolási hurkok, amelyekben ugyanaz a minta ismétli önmagát újra és
újra, különböző méretarányban. Az ősi tradíciók ezt a gondolatot egy
lépéssel tovább fokozva azt mondják, hogy az élet „tapasztalati” hurokja
addig tart, amíg meg nem találjuk a legnagyobb gyógyulásunkat. Akkor
kikerülünk a körforgásból – vagy ahogy a hindu vallás mondja, a karmánk
beteljesül.

Valakinek el kell kezdeni

Tudatos számítógépünk élő hologramjában a hologram minden egyes része,
bármilyen kicsiny legyen is, saját terének valóságában él, és mint ilyen, egy
nagyobb egészt szolgál. A szubatomi részecskék például azok, amelyekből az
atom felépül, és amelyek meghatározzák annak működését; az atomok
cserébe a molekulákat alkotják és diktálják azok működését; a molekulák
foglalják magukba a testünk sejtjeit, és irányítják a mi működésünket; a
testünk pedig a kozmosz tükre… és így tovább.
A hologram természetéből adódóan, ahogyan azt a II. részben láthattuk,
bármelyik szinten történő változás az egészben visszatükröződik. Ily módon
nem is szükséges sok ember a tudat átfogó mintájában való új
gondolkodásmód vagy hit elterjedéséhez. Amerika 15. századi őslakosaitól
kezdve, akik megtanulták „látni” az idegen hajók rendhagyó mintáját,
miután a törzsi varázslójuk rájött, hogyan változtasson a látásán, Izrael és
Libanon lakosságáig, akik a 80-as években személyesen tapasztalhatták meg
a hirtelen támadt békét, miután néhány erre a célra kitanított személy előre
meghatározott időben a békére összpontosított, viszonylag kevés ember is
nagy változásokat képes előidézni a kollektív valóságunkban egy új tudati
program létrehozásával. A lényeg az, hogy valakinek el kell kezdeni.
Egy embernek ki kell választania egy új létezési módot, és megélni azt a
különbséget mások jelenlétében, hogy ők a szemtanúi legyenek és rögzítsék
a mintát. Ezáltal frissítjük hiedelmeink programját, és elküldjük a tudatnak
az új valóság tervét. A múltunkban számos alkalommal láttuk ezt az elvet
működni: ott volt Buddha, Jézus, Mohamed, Gandhi, Teréz anya és Martin
Luther King, akik mind egy új létezési módot éltek meg mások jelenlétében.
És ezt abban a tudatban tették meg, amit maguk választottak. Az idők során
a változás oly sok meggyőző példáját ismertük meg, hogy manapság már
teljesen természetesnek vesszük.
Ha azonban közelebbről megvizsgáljuk azt, ahogyan ezek a tanítók új
eszmék magjait vetették el egy már létező paradigmában, biztosan
megdöbbenünk. Ez a számítógépre vetítve olyasmi, mintha a
szövegszerkesztő szoftverünk hirtelen átprogramozná magát
űrtudományra… ha ilyesmi történne, az maga lenne a mesterséges
intelligencia! És ez majdnem olyan csodával határos esemény, mint amikor
ugyanazokkal a hiedelmekkel, amelyek a múltban korlátoztak minket, a
jelenben óriási változásokat tudunk elérni.
Ezért olyan fontos megtalálni annak a módját, hogy megbízzunk abban az
univerzumban, amely máskülönben jó okkal félelmetes számunkra,
megbocsátást találjunk egy bolygón, amelyet körülsző a bosszúvágy, vagy
együttérzésre leljünk egy olyan világban, ahol elpusztítják azt, amitől félnek
és amit nem értenek. Tanítómestereinknek pontosan ezt sikerült elérniük.
Bölcsességük, együttérzésük, bizalmuk és szeretetük megélésével a
múltunkba látók megváltoztatták a hiedelmek „szoftverét”, amely
kommunikált a tudat „operációs rendszerével”. Új lehetőségek magvaiként
„frissítették” a valóságunkat.
Ma ugyanez a lehetőség áll a rendelkezésünkre. Nem kell szentnek
lennünk ahhoz, hogy megváltoztassuk a dolgokat. Van egy érdekes
különbség, ami a jelenlegi lehetőségeinket megkülönbözteti a múltbéliektől.
A tudományos kutatások szerint minél több ember fogad el egy új
meggyőződést, annál könnyebb azt valóságként rögzíteni. (Ahogyan a II.
részben említett „négyzetgyök 1 százalék” egyenlet azt demonstrálja, hogy
hány emberre van szükség a változáshoz.) Bár Buddha, Jézus és más tanítók
voltak az elsők, akik eredményeket értek el, a példájuk egyfajta katalizátor
volt, amely ajtót nyitott mások előtt. Még Jézus maga is azt mondta, hogy a
jövő nemzedékei olyasmiket fognak tenni, ami az ő idejében csodának
tűnne.
Sok év telt el, és sok ember volt, aki követte a vezető látnokokat, és az
általuk ajánlott dolgok lendülete az az előny, amivel mi előrébb vagyunk
náluk. Ma már tudjuk, hogy képesek vagyunk meggyógyítani a testünket, és
megélni egy fejlettebb kort. Tudjuk, hogy a szeretet, elismerés és hála azok az
életigenlő értékek, amelyek a testünket életerővel, a világunkat pedig békével
töltik el. És tudjuk, hogy annak ismeretében, hogy mit kell
megváltoztatnunk az isteni mátrixnak szánt mondanivalónkon, viszonylag
kevés ember is óriási változást képes elérni.
Mihez kezdünk egy ekkora tudással? Mi történik akkor, ha egy ember úgy
dönt, hogy másképpen reagál egy régi és ártalmas mintára? Mi van akkor, ha
valaki úgy határoz, hogy az „árulásra” vagy „bizalommal való visszaélésre”
nem sértődéssel és haraggal reagál? Mit gondolunk, mi történik egy
családban, ha az egyik családtag úgy kezdi nézni a hatórás híreket, hogy nem
akar megtorolni sérelmeket, és nem akar bosszút állni azokon, akik másokat
bántalmaztak és kiraboltak? A következő történik: Az a bizonyos személy élő
híd lesz – egyszerre úttörő és bába – minden más ember között, akinek volt
bátorsága ugyanezt az utat választani. Minden alkalommal, amikor egy
újabb ember dönt így, egy kissé könnyebbé válik a dolog, mert valaki már
megtette előtte.
Ahogyan korábban már kiderítettük, a kulcs a sikerükhöz az, hogy anélkül
kell felülemelkedni az őket bántó dolgokon, hogy elvesznének az
élményben. Más szóval Martin Luther King a gyűlöletet nem állíthatta
volna meg gyűlölettel. Nelson Mandela nem maradhatott volna életben
több mint két évtizedig egy dél-afrikai börtönben, ha megvetette volna
azokat, akik bebörtönözték. Ugyanígy lehetetlen véget vetni egy háborúnak
újabb háborúk kirobbantásával. Pontosan erre láttunk példát a 20.
században, amikor képtelenek voltunk békét teremteni. Megjegyzés: Egy
olyan univerzumban, amely visszatükrözi a hiedelmeinket és
meggyőződéseinket, nyilvánvaló, hogy a mérges emberek nem képesek egy
békés világot teremteni.
Megpróbálkoztunk vele, a világ labilitása a bizonyíték arra, hogy hová
vezettek erőfeszítéseink.
Azok példájából, akik magában az elnyomásban megváltoztatták az
elnyomás körforgását, két meghatározó minta emelkedik ki:

1. A gyűlölet fölé emelkedés lehetősége ugyanabban a rendszerben

gyökerezik, ahol a gyűlölet keletkezett, ahelyett, hogy egy külső
forrásból érkezett volna.
2. Azok az emberek, akik ezt a lehetőséget választják, élő híddá válnak
azok számára, akiket a legjobban szeretnek. A legtisztább erejüket
abban találják, hogy egy rendszerben élik meg az igazságukat,
amely az adott időben nem támasztja alá a meggyőződésüket.

Micsoda lenyűgöző modell! A hologra kus tudat gondoskodik róla, hogy ha

bárhol történik változás a rendszerben, az mindenhol változást
eredményezzen. Annak ellenére, hogy több mint hatmilliárdan osztozunk a
bolygónkon, bizonyos fokig mindnyájan részesülünk az alig néhány ember
által őszintén hitt gyógyulás és béke lehetőségeiből. Azért mondhatom ezt
teljes bizonyossággal, mert láttuk az elvet működés közben. Az isteni
mátrixszal kapcsolatos tudásunkon keresztül most már minden a
rendelkezésünkre állt, hogy a képességünkkel teremtsünk és alkossunk, és
szembeszálljunk korunk nagy kihívásaival.
Akár világunkban választjuk a békét, akár a családunkban, a szeretteinket
gyógyítjuk meg vagy magunkat, az elv pontosan ugyanaz. Azon
analógiánkban, ahol az univerzum egy tudatos számítógép, amelyben az
érzések, érzelmek, hiedelmek és imádságok programozzák a valóságot,
tökéletesen logikus lenne egy kezelési útmutató, ami kiemelné a valóság
megteremtésének lépéseit. Mi ezt most megtesszük: A történelem során a
felvilágosult tanítók ezt lépésről lépésre megosztották velünk. A következő
részben felsorolt kulcsok az ő tanításaikból származnak, és céljuk, hogy
lépésről lépésre végigvezessenek a logika és a bizonyítottan változást előidéző
események összefüggésein.
Bár kétségtelenül vannak ezeken kívül más kulcsok is, ez az idő által
tesztelt szekvencia a történelem folyamán hatékonynak bizonyult, ahogyan
az én saját tapasztalataim szerint is. Ezen okból itt következik egy rövidített
„hogyan csináljuk?” kezelési útmutató programjaink frissítéséhez és világunk
megváltoztatásához.

20 kulcs a valóságteremtéshez
Itt következnek azok a kulcsok, amelyek könyvünk lényegét tartalmazzák.
Egyenként érdekesek. Együttesen egy történetet mesélnek el – a mi
történetünket –, ami emlékeztet arra, hogy képesek vagyunk teremteni. A
kulcsokra tekinthetünk úgy, mint a szoftverre, amit a tudatos
számítógépünk a valóság teremtésére használ… ezek a kódok a változáshoz.
És mint minden kód esetében, a kulcsok nem véletlenül követnek egy
sorrendet. Leegyszerűsítve a dolgot, ahogyan elő kell készítenünk a
hozzávalókat, mielőtt hozzálátunk a sütemény sütéséhez, úgy a
valóságteremtés kulcsai is csak úgy működnek, ha a folyamat minden lépését
megértjük, és azok a rendelkezésünkre állnak, amikor szükség van rájuk.
Amikor ezeknek a kulcsoknak a megértésére gondolok, mindig eszembe
jut a Kabbalah rejtélyes harmadik könyvében, a Széfer Jecirában olvasható
felsorolás, amely az univerzum keletkezését írja le lépésről lépésre. A könyv
ismeretlen írója arra invitálja az olvasót, hogy egyenként mérlegelje a
teremtés lépéseit. Ezáltal az olvasó minden fokozatnak megadja a maga
jelentőségét. „Vizsgáld meg őket, / És fürkészd ki őket – mondja az ősi
szöveg. – Mindegyiknek deríts ki a lényegét.”112
Ugyanígy arra kérek mindenkit, hogy az itt következő kulcsokat
egyenként mérlegelje. Találjuk meg bennük a változás erőteljes közvetítőjét.
Addig próbálkozzunk, amíg értelmet nem nyernek számunkra. Együtt ezek
a lépések a világ és saját magunk megváltoztatásának a kódjává lehetnek.
108. Meeting with Remarkable Men: Gurdjie ’s Search for Hidden Knowledge (Corinth
Video, 1987). Ez a lm Gurdjie életéről és a múlt titkai utáni kitartó kutatásáról szól.
Utazásai során bejárta a világot, és végül egy rejtett kolostorban, valahol Pakisztán
hegyes vadonjában telepedett le. Ezek azok a szavak, amelyeket a mestere mondott,
amikor felajánlotta neki azt a tudást, amit ő oly régen keresett.
109. Ten Years After, A Space in Time albumból (Capitol Records, 1971)
110. Daniel Dennett, Consciousness Explained (Boston: Back Bay Books, 1991): 433. oldal
111. „ e under: Perfect Mind,” e Nag Hammadi Library, 297–303. oldal
112. Sefer Yetzirah: e Book of Creation, Aryeh Kaplan, ed. (York Beach, ME: Samuel
Wesiser, 1997): 165. oldal
 A tudatos teremtés 20 pontja
1. kulcs: Az isteni mátrix a tároló, amely tartalmazza az univerzumot, ő
a híd minden dolog között, és a tükör, amely megmutatja azt, amit
létrehoztunk.

2. kulcs: A világunkban minden kapcsolatban áll mindennel.

3. kulcs: Ahhoz, hogy használhassuk az univerzum erejét, úgy kell

tekintenünk magunkra, mint a világ részére, nem pedig egy tőle
különálló dologra.

4. kulcs: Ha valamik egyszer egyek voltak, akkor örökre kapcsolatban

is maradnak, függetlenül attól, hogy zikailag össze vannak-e
kapcsolódva, vagy sem.

5. kulcs: Tudatunk összpontosítása teremtő cselekedet. A tudat

teremtő képességgel rendelkezik!

6. kulcs: Minden képességünk megvan ahhoz, hogy megvalósítsuk a

kitűzött változásokat!

7. kulcs: Tudatosságunk fókusza a világunk valóságává válik.

8. kulcs: Egyszerűen csak kimondani, hogy egy új valóságot

választunk, nem elég!

9. kulcs: Az érzés az a nyelv, amely az isteni mátrixhoz „beszél”. Érezd

azt, hogy a kívánságod teljesült, és imádra válasz érkezett.

10. kulcs: Nem minden érzés megfelelő. Azokban, amelyek teremtő

erejűek, ne legyen se egó, se ítélet.

11. kulcs: Azzá kell válnunk az életünkben, amit a világunkként akarunk

megélni.

12. kulcs: A zika ma ismert törvényei nem korlátoznak minket.

13. kulcs: Egy hologra kus „valamiben”, a valami minden része tükrözi
az egész valamit.
14. kulcs: A tudat egyetemesen kapcsolódó hologramja azt ígéri, hogy
abban a pillanatban, ahogy megfogalmazzuk jókívánságainkat és
imádságainkat, már célba is érnek.

15. kulcs: A tudat hologramján keresztül az életünkben bekövetkező

apró változás világunk minden pontján visszatükröződik.

16. kulcs: Ahhoz, hogy a „beinduljon” a változás a tudatban, minimum

a népesség √1%-a szükséges.

17. kulcs: Az isteni mátrix tükörként szolgál a kapcsolataink világában,

amelyet a hiedelmeinkkel és a meggyőződéseinkkel teremtünk.

18. kulcs: „Negatív” tapasztalataink eredőjét le lehet szűkíteni a három

egyetemes félelem egyikére (vagy a kombinációjukra): elhagyatottság,
alacsony önértékelés és bizalmatlanság.

19. kulcs: Valós meggyőződéseink és hiedelmeink a legszemélyesebb

kapcsolatainkban tükröződnek vissza.

20. kulcs: Azzá kell válnunk az életünkben, amit át akarunk élni a

világunkban.
Tulajdonképpen általánosan osztozunk abban az érzésben, hogy több van
bennünk, mint amennyi látszik. Valahol az ősi memóriánk ködének
mélyén emlékszünk rá, hogy varázslatos és csodálatos erők lakoznak
bennünk. Gyermekkorunktól kezdve olyan képességekről fantáziálunk,
amelyek meghaladják a józan ész és a logika világát. És miért ne tennénk?
Amíg gyerekek vagyunk, még meg kell „tanulnunk” a szabályokat,
amelyek kimondják, hogy márpedig csodák nincsenek az életben.
A csodálatos képességünkre emlékeztető jelek mindenütt itt vannak
körülöttünk. A II. részben megjegyeztem, hogy a kvantumrészecskék
„anomáliái” esetleg mások is lehetnek, mint egyszerűen „különös” és
„kísérteties” viselkedés. Megkérdeztem, hogy ezeknek a részecskéknek a
szabadsága, amellyel rendelkezniük kell, hogy a tér-időben
mozoghassanak, valójában olyan szabadságról árulkodik, ami számunkra is
lehetséges lenne. Szándékosan mostanáig vártam ennek a kérdésnek a
megválaszolásával. Figyelembe véve a kísérleteket és kutatásokat, valamint
az azokról szóló beszámolókat, akik túllépték saját meggyőződéseik
korlátait, véleményem szerint a válasz igen.
Ha a részecskék, amelyekből mi is felépülünk, képesek folyamatos
kapcsolatban állni egymással, két helyen lenni egy időben, ugyanúgy
létezni a múltban, akár a jövőben, és a jelenbeli választásaikkal
megváltoztatni a történteket, akkor mi is képesek vagyunk erre. Az
egyetlen különbség az izolált részecskék és közöttünk, hogy mi sok
ilyenből épülünk fel, és ezeket maga a tudat ereje tartja össze.
Az ősi misztikusok emlékeztették a szívünket, a modern kísérletek pedig
bebizonyították az elménknek, hogy a leghatalmasabb erő az
univerzumban bennünk él. És ez maga a teremtés nagy titka: az erő
megteremteni a világban azt, amit elképzelünk. Lehet, hogy túl
egyszerűnek tűnik, hogy igaz legyen, de nekem meggyőződésem, hogy az
univerzum pontosan így működik.
Amikor a szú költő, Rúmi, megjegyezte, hogy félünk a saját
halandóságunktól, talán arra gondolt, hogy valójában a képesség a
halandóság megválasztására az, ami igazából félelmetes a számunkra.
Ahogyan Christopher Logue tanulói a Bevezetésben rájöttek, hogy csak
egy kis nógatásra volt szükségük a repüléshez, talán nekünk is egy kis
változás kellene, hogy rádöbbenjünk, mi vagyunk a világunk és sorsunk
építőmesterei, kozmikus művészek, akik az univerzum vásznán fejezzük ki
belső meggyőződéseinket és hiedelmeinket. Ha észben tartjuk, hogy
egyszerre vagyunk a művészet és a művész, akkor talán azt sem felejtjük el,
hogy mi vagyunk a csoda magja, ahogyan maga a csoda is. Ha képesek
vagyunk erre a kis változtatásra, akkor már meg is gyógyultunk az isteni
mátrixban.
Menj tovább, bár nincs hová menned.
Ne próbálj átlátni a távolságokon.
Arra az emberi lény nem képes.
Haladj tovább, de ne arra, amerre
a félelem vezet.
–R
 Köszönetnyilvánítás
Az isteni mátrix 1986-ban, a Colorado állambeli Denverben kezdődött
kutatások, felfedezések és előadások gyűjteményeként egy kis, nappali
szobányi hallgatóság előtt. Azelőtt számos emberrel hozott össze a sors, és
az ő tapasztalataik vezetettek el ennek a könyvnek a megragadó és reményt
keltő üzenetéhez. Sokszor olyan dolgokban voltak segítségemre,
amelyekről nem is tudtak! Ahhoz, hogy mindenkit egyenként
megemlítsek, talán egy egész könyv sem lenne elég, azonban ily módon
szeretném a köszönetemet kifejezni mindazoknak, akiknek erőfeszítései
hozzájárultak a könyv megírásához.

Különösen hálás vagyok:

Mindenkinek a Hay House-nál, ahol csodálatos emberek dolgoznak!
Őszinte elismerésem és köszönetem Louise Haynek, Reid Tracynek és Ron
Tillinghasnak előrelátásukért és elkötelezettségükért az üzleti ügyek terén,
amely a Hay House sikerének fémjelévé vált. Reid Tracy elnök-ügyvezető
igazgatónak mély hálával tartozom a támogatásáért, és mert kitartóan hitt
bennem és a munkámban. Jill Kramer szerkesztőségi igazgatónak nagyon
sok köszönet őszinte véleményéért és segítségéért; amiért mindig ott van,
amikor hívom; és a több évnyi tapasztalatért, amelyeket megosztott velem
a beszélgetéseink során.
Angela Torrez nemzetközi jogászomnak, Alex Freemon belső
szerkesztőmnek, Jacqui Clark sajtófőnöknek, Jeanne Liberati értékesítési
igazgatónak, Margarete Nielsen marketing igazgatónak, Nancy Levin
rendezvényszervezőnek, valamint Rocky George speciális hangmérnöknek
– nem is kérhettem volna csodálatosabb csapatot a közös erőfeszítéshez,
vagy elkötelezettebb társaságot munkám támogatására! Lelkesedésük és
szakértelmük felülmúlhatatlan volt, és büszke vagyok arra, hogy része
lehettem annak a sok nagyszerű dolognak, amit a Hay House-család a
világnak ad.
Ned Leavitt irodalmi ügynökömnek: Nagyon köszönöm neki mindazt a
bölcsességet és integritást, amivel hozzájárult minden egyes mérföldkőhöz,
amit együtt értünk el. Segítségével könyveink több emberhez jutottak el a
remény és lehetőségek üzenetével, mint korábban valaha. Nagyra
értékelem szakértő irányítását, és különösen hálás vagyok a barátságáért és
bizalmáért.
 Stephanie Gunning főszerkesztőmnek és barátomnak… nagyon
köszönöm az elkötelezettségét és hozzáértését, és mindazt az energiát, amit
minden feladat teljesítésébe fektet. Legfőképpen azt köszönöm, hogy
segített eligazodni a tudomány bonyolult világában és a megfelelő szavak
megtalálásában ezekhez, hogy élvezhetően és érthetően oszthassam meg a
tudományos eredményeket az olvasókkal. Elképesztőnek találom, hogy
mindig a megfelelő kérdéseket teszi fel, megfelelő módon, amivel rávezet a
megfelelő válaszokra.
Hálás köszönet a HeartMath Intézetnek az engedélyért, hogy a 2.
ábrához felhasználhattuk az illusztrációt, Christopher Logue-nak, hogy a
Bevezetésben megjelenhetett a Come to an Edge című verse, valamint Alvin
Lee-nek és a Chrysalis Music Groupnak, hogy a 8. fejezetben szerepelhet
az I’d Love to Change the World című dal kivonata.
Büszke vagyok arra, hogy részese lehettem a virtuális csapatnak és a
családnak, amely az évek során, munkám támogatása közben nőtte ki
magát, beleértve Lauri Wilmott kedvenc (és egyetlen) irodavezetőmet.
Elismerésem és köszönetem, amiért mindig ott volt – különösen, amikor
fontos volt! Robin és Jerry Minernek a Sourcebookstól, akik az évek során
végig kitartottak mellettünk, csodálatos rendezvényeket szerveztek és
gyönyörű prezentációkkal szolgáltak a programjainkhoz. M. A.
Bjarkmannak, Rae Baskinnak, Sharon Kriegnek, Vick Spauldingnak és
mindenkinek a e Conference Worksnél! Legmélyebb hálám
mindnyájuk számára, amiért csodálatos közönség körében segítik
terjeszteni az üzenetet az ország minden pontjában.
Édesanyámnak, Sylviának, és bátyámnak, Ericnek… köszönöm nekik
rendíthetetlen szeretetüket és azt, hogy hisznek bennem. Bár a közvetlen
családunk nem nagy, a szereteten alapuló, kiterjedt családunk sokkal
nagyobb, mint azt álmodni mertük volna. Ha szavakba kellene foglalni a
hálámat mindazért, amit életem minden egyes napján tőlük kapok, egy
egész oldal sem lenne elég. Ericnek, aki audiovizuális mérnök és egyfajta
technikai guru, égtelen köszönet a türelméért a gyakran adódó és sokszor
kihívást jelentő helyzetekben, amelyeket együtt oldottunk meg. Büszke
vagyok arra, hogy együtt dolgozunk, arra pedig különösen, hogy a testvére
lehetek.
Az egyetlen személynek, aki láthat engem a legjobb és legrosszabb
formámban is, Kennedynek, az én szeretett feleségemnek és társamnak az
életben. Köszönöm neki a szerelmét és kitartó támogatását, türelmét a
hosszú nappalainkért, rövid éjszakáinkért és az elhúzódó kellemes
reggeleinkért. Legfőképpen azt köszönöm neki, hogy mindent megtesz
azért, hogy erősek és egészségesek maradjunk, és segít mindig, mindenkor
betartani az ígéreteimet! Szavai és bátorítása mindig a legjobb pillanatban
érkeznek, előre ki nem számítható módon!
Hálás köszönet mindenkinek, aki támogatta a munkánkat, könyveinket,
hangfelvételeinket és élő előadásainkat az évek során. Megtisztelő ezeknek
az embereknek a bizalma, és örömmel tölt el, hogy mindezt egy jobb
világért teszik. Rajtuk keresztül megtanultam jobb hallgatóság lenni, és
meghallani a szavakat, amelyek továbbadják a remény és lehetőség
üzenetét. Örökké hálás leszek mindezért.
 A szerzőről
A New York Times sikeres írója, Gregg Braden nemzetközi konferenciák
és média-rendezvények népszerű vendége, aki a spiritualitás
technológiában betöltött szerepét kutatja. A korábban számítógéprendszer
tervezőként (Martin Marietta Aerospace), számítógépes geológusként
(Phillips Petroleum) és technikai üzemeltetési igazgatóként (Cisco
Systems) dolgozó Gregg elismert szakembernek számít a múlt bölcsessége,
valamint a jövő tudománya, gyógyulása és békéje közötti összefüggések
vizsgálatában.
Gregg több mint 20 éven át járta a kis hegyi falvakat, távoli
kolostorokat, ősi templomokat és elfeledett írásokat keresett, próbálva
kideríteni időtlen titkukat. Kutatása a 2004-ben megjelent paradigmaváltó
könyvéhez, a e God Code-hoz (A Teremtő kódja, Mandala-Seva
Könyvkiadó, Budakeszi, 2005) vezetett, amelyben a minden élet DNS-ébe
kódolt ősi üzenet szavait tárja fel.
1998 és 2005 között Gregg a tibeti kolostorokban tett látogatásai során
rábukkant az imádság egy elfeledett formájára, amely a keresztény egyház
korai szakaszában történt bibliai szövegváltogatás során tűnt el. A 2006-
ban megjelent könyvében, a Secrets of the Lost Mode of Prayer (Az elfeledett
imádság titkai) leírja az imádkozásnak azt a fajtáját, amelyhez nem
tartoznak sem szavak, sem kifelé mutató kifejezések, ugyanakkor közvetlen
hozzáférést biztosít a mindent összekötő kvantumerőhöz.
A nagy sikerű Awakening to Zero Point (Zéró pontra ébredés) című
könyvtől kezdve, a Walking Between the Worlds-ön (Utazás világok között,
Mandala-Seva Könyvkiadó, 2003) keresztül egészen az e Isaiah E ect-ig
(Tudatos teremtés, Édesvíz kiadó, 2004.), Gregg munkája a legjobbat
ébreszti fel mindannyiunkban, arra késztetve mindenkit, hogy
megpróbáljon egy jobb világot építeni.
További információkért lépjen kapcsolatba Gregg irodájával a következő
címen:
Wisdom Traditions
P.O. Box 5182
Santa Fe, New Mexico 87502
(505)424-6892
weboldal: www.greggbraden.com
E-mail: ssawbraden@aol.com
Könyvajánló
www.bioenergetic.hu
Válj természetfelettivé!
Hétköznapi emberek nem hétköznapi csodái
Dr. Joe Dispenza

„Dr. Joe Dispenza orvos, tudós és modern

misztikus. Egyszerű, lényegre törő és
könnyen érthető stílusban ötvözte
egyetlen kötetbe a kvantummechanika
paradigmaváltó felfedezéseit és azokat a
mély bölcsességeket, amelyeket a régmúlt
mesterei egy életen át tanulmányoztak.”
Gregg Braden
Mi lenne, ha képes volnál ráhangolódni
az anyagi világon túli frekvenciákra,
megváltoztathatnád agyad kémiáját, és a
tudat transzcendens szintjeire
emelkedve új jövőt teremtenél? Ha képes
volnál átalakítani tested biológiáját, hogy mélyreható gyógyulás vehesse
kezdetét? Vajon milyen lenne természetfelettivé válni?
Dr. Joe Dispenza forradalmi könyve egy olyan tudást és eszköztárat
nyújt át, amellyel a hozzád hasonló hétköznapi emberek is rendkívüli
létállapotokra juthatnak el. Az első olyan gyakorlati útmutató, amelynek
célja, hogy lépésről lépésre segítsen elérni lehetőségeink maximumát
testi síkon, egészségi állapotunkban, kapcsolatainkban és
életcéljainkban, miközben végig a saját tempónkban haladhatunk.
Ez a könyv megváltoztatja az életed. Megmutatja, hogyan tudod
elfogadni a jövőre vonatkozó álmaidat úgy, mintha már be is teljesedtek
volna, mégpedig oly módon, hogy a tested is elhiggye, máris a valóra
vált álmot éli, beindítva ezzel egy sor érzelmi és ziológiai folyamatot,
amelyekben új valóságod tükröződik vissza. Ebben rejlik a könyv ereje.
„Ez az egyedülálló és gyakorlatias útmutató, amelyet egy tehetséges
tudós, egyben szenvedélyes tanító írt, lépésről lépésre magyarázza el,
hogyan lépjünk túl az ismert határain, és hogyan lépjünk be fantasztikus,
új életünkbe.”
Tony Robbins
Dr. Joe Dispenza nemzetközileg ismert előadó, kutató, vállalati
tanácsadó, író és tanító, akit öt kontinens több mint 32 országába hívtak
már meg előadást tartani. Előadói és tanítói tevékenységét az a
meggyőződés vezérli, hogy mindannyiunkban megvan a korlátlan
képességek kifejlesztésének lehetősége. Könnyen érthető, bátorító és
együttérző stílusával ezreknek adta már át tanításait.

Tovább a könyvhöz

Olvasson bele: Dr. Joe Dispenza - Válj természetfelettivé! Hétköznapi

emberek nem hétköznapi csodái
A placebo te magad légy!
Az elme hatalma az anyag fölött
Dr. Joe Dispenza

Elképzelhető a gyógyulás pusztán a

gondolat által – gyógyszer vagy műtéti
beavatkozás nélkül? Valójában sokkal
gyakrabban történik ilyesmi, mint
gondolnánk. Ebben a könyvben dr. Joe
Dispenza számos olyan, dokumentált
esetet oszt meg az olvasókkal, amelyek
során betegek depresszióból, ízületi
gyulladásból, szívbetegségekből, sőt,
akár Parkinson-kórból gyógyultak meg
annak köszönhetően, hogy placebóban
hittek.
„Vajon lehetséges-e megtanítani a placebo
működési elvét, és bármiféle külső anyag
nélkül ugyanolyan belső változásokat elérni az egyén egészségében, végső
soron pedig az egész életében?” – teszi fel a logikus kérdést dr. Joe.
A szerző az idegtudomány, a biológia, a pszichológia, a hipnózis, a
kondicionálás és a kvantum zika legújabb eredményeit ötvözve oszlatja
szét a placebo-hatással kapcsolatos tévképzeteket, és rávilágít, hogyan
válhat a látszólag lehetetlen is lehetségessé. Tudományos bizonyítékokat
(többek között színes agyi CT-felvételeket) tár elénk, amelyeket a
személyes átalakulás modelljét elsajátító és jelentős gyógyuláson átesett
hallgatói szolgáltattak.
A könyv egy irányított meditáció szövegével zárul, amely segít
megváltoztatni a gyógyulás első lépésének megtételét akadályozó
hiedelmeinket. A meditáció szövege Szalay Ádám előadásában a
könyvben található kóddal MP3 formátumban weboldalunkról
(www.bioenergetic.hu) letölthető.
Dr. Joe Dispenza szenvedélyesen tanít másokat arra, hogyan használják
az idegtudomány és a kvantum zika legújabb felfedezéseit arra, hogy
átprogramozzák agyukat, kigyógyuljanak betegségeikből, és teljesebb
életet éljenek. Dr, Joe, a What the Bleep Do We Know!? (Mi a csudát
tudunk a világról?) című lmben is megszólal, emellett világszerte tart
workshopokat és előadásokat. Saját fejlesztésű vállalati programja az
üzleti világban segít kamatoztatni a szerző transzformációs modelljét.
Tovább a könyvhöz

Olvasson bele: Dr. Joe Dispenza - A placebo te magad légy!

A csodák tanítása könnyedén
Utazás a félelemtől a szeretetig
Alan Cohen

„A csodák tanítása az egyetlen olyan

könyv, amelyet milliók vettek meg, de
csak kevesek olvastak.”
Ha te is egyike vagy azoknak, akik
szeretnék ennek a csodálatos könyvnek a
tanítását alkalmazni, de nehezükre esik
az olvasottakat értelmezni, gyakorlatait
elvégezni, akkor ez a könyv neked
íródott. Célja, hogy segítsen elindulni a
tudáshoz vezető úton.
„Lehozzuk A csodák tanítását a földre;
magasröptű elveit praktikus, egyszerűen
érthető eszközzé alakítjuk, és
megtanítunk arra, hogyan alkalmazd az igazságát, hogy jobbá váljon az
életed. … Szeretném megmutatni, mennyire egyszerű valójában az egész.
A csodák tanítása tulajdonképpen egy térkép, amely kivezet a pokolból. …
Ha jól alkalmazod, akár ezerévnyi küzdelmet is megspórolsz. Ha ez a
könyv ennek akár a töredékétől is megment, akkor érdemes időt szánnod
rá.”
Akár fájdalmas nehézségekkel küzdesz, akár jól alakul az életed és
szeretnéd, hogy még jobb legyen, a könyv ihletet adhat, segíthet a
gyógyulás, az ébredés következő szintjére lépni, hogy megérezhesd,
veled is történhetnek csodák.

Tovább a könyvhöz

Olvasson bele: Alan Cohen - A csodák tanítása könnyedén

Az éber tudatosság: szabadság
A pszichológia és a spiritualitás kalandja
Itai Ivtzan

„Ahogy tágul a tudatunk, úgy fejlődnek a

képességeink, és úgy találunk rá arra a
belső térre és időre, ahol le tudjuk állítani
az automatikus, kondicionált reakciókat.
Ha belevágunk ebbe a folyamatba, és
elkötelezzük magunkat mellette, akkor
hamarosan felfedezzük, hogy életünk
tökéletesen megváltozott: éberebbé,
érzékenyebbé váltunk, egyúttal közelebb
kerültünk mind önmagunkhoz, mind
másokhoz.”
A könyv a pszichológiai és a spirituális
tanítások egyedülálló ötvözetével vezet
el a nagyobb önismeret és jóllét felé. A
nyolc lecke egy-egy pszichológiai és spirituális aspektust állít fókuszába,
a gyakorlati feladatok pedig segítik az elméleti ismeretek feldolgozását.
Kedves magyar Olvasóm!
Nagy öröm számomra, hogy könyvemet magyar nyelven ajánlhatom
neked.
Mélyen átalakító, személyes utazásra invitállak, melynek során jobban
megismered önmagad, és az itt megszerzett tudás birtokában tovább
haladsz a belső növekedés útján. Terapeutaként, pszichológusként,
kutatóként és spirituális tanítóként szerzett húszéves tapasztalatom
segített, hogy a pszichológia és a spiritualitás legfontosabb eszköztárát
egyesítsem. Egy praktikus könyvet tartasz a kezedben, melynek
inspiráló feladatai az elméletet gyakorlattá formálják.
Szeretettel: dr. Itai Ivtzan
Dr. Itai Ivtzan a pozitív pszichológia elkötelezett híve, egyetemi
adjunktus, a Kelet-londoni Egyetem (UEL) alkalmazott pozitív
pszichológiai mesterképzés (MAPP) programjának vezetője.
Információ a szerző további munkáival és elérhetőségeivel
kapcsolatban: www.AwarenessIsFreedom.com

Tovább a könyvhöz
Olvasson bele: Itai Ivtzan - Az éber tudatosság: szabadság
A végső valóság
Tizedik, jubileumi kiadás
Balogh Béla

A Végső valóság talán az első olyan mű,

ami áthidalja a materialista, az idealista
és az ezoterikus világnézet közötti
szakadékot. Tudományos eredményeink,
képességeink és élményeink
felülvizsgálata után tarthatatlanná válik
az elképzelés, miszerint gondolatainkat
az agy hozza létre, és tarthatatlanná
válnak az evolúció kezdeteiről alkotott
feltételezések is.
A halál utáni, valamint a születés előtti
élet lehetősége már nem hit kérdése,
hanem zikai törvényszerűség.
Megdöbbentően új világkép ez, ami a
léttel kapcsolatos kérdéseink többségére választ adhat.

Tovább a könyvhöz

Olvasson bele: Balogh Béla - A végső valóság - Tizedik, jubileumi kiadás

A meditáció titkai
Gyakorlati útmutató a belső békéhez és a személyes
átalakuláshoz
davidji

„davidji inspiráló és tudatra ébresztő

történetei gyengéden vezetik végig az
olvasót a meditáció misztikus világában,
gyakorlatias és érthető útmutatót nyújtva
a tudatos jelenlétre vágyóknak.” – Deepak
Chopra
Amikor a fejünkben zakatoló gondolatok
elcsendesednek, képesek vagyunk eljutni
a tudatosság mélyebb szintjeire. A
meditáció olyan, mint egy fürdő az
elmének; tiszta és friss lesz tőle az
agyunk, és ugyanazt a tapasztalatot kissé
más szempontból látjuk. Ez a váltás
tágabb teret ad boldogságunknak,
egészségünknek, szeretetünknek és kreativitásunknak.
Ebben a csodálatos könyvben davidji különféle technikákkal ismertet
meg minket, amelyekkel az elménkben uralkodó káoszt lelki békére
cserélhetjük. Megosztja velünk a felébredéshez vezető saját meditációs
útját, és feltárja, milyen jótékony hatást gyakorol a meditáció a zikai
egészségre, kapcsolatainkra, érzelmi állapotunkra és szellemi életünkre.
A mindennapos meditálás megtanította arra, hogy mindannyian
felelősek vagyunk minden egyes pillanatunkért. A jelen pillanat
megélésének nagyszerű képessége bárki számára elérhető, aki el akar
merülni a belső csendben és békében. Az út során ráébredsz a
nyugalom mélyebb szintjeire, és könnyen kialakítod a rendszeres
gyakorlást.
Tanításai kezdőknek és mestereknek egyaránt követendőek. Lazít a
merev parancsolatokon, felfedi a meditáció öt legnagyobb tévhitét,
valamint megvilágítja a napi rutinba illeszkedő leghatékonyabb
rituálékat. Meggyőző gondolatai meditálásra késztetnek bennünket,
hogy boldogabb, könnyedebb és teljesebb életet éljünk.
davidji nemzetközileg elismert meditációs mester, stresszkezelési
szakértő, a közösségtudatos jelenlét trénere; meditáció-, jóga- és
ájurvéda-oktató, a Chopra Központi Egyetem vezető oktatója, első
dékánja.
A meditációkban létrejött tudati változások hatására saját élményként
tapasztalhatjuk meg, hogy isteni lények vagyunk. Eljött az idő, hogy
magunk döntsünk, milyen minőségű életet választunk. Ébredjünk
együtt a meditációk segítségével!

Tovább a könyvhöz

Olvasson bele: davidji - A meditáció titkai

stresszmentesítés
Útmutató a személyes felemelkedéshez, a tartós
elégedettséghez és az elme nyugalmához a való világban
davidji

Veszedelmes … ördögi … életünk minden

pillanatába bekúszik. Kihat a
kapcsolatainkra, befolyásolja a testünket,
belemászik a beszélgetéseinkbe,
ártalmas viselkedésformákat szül, és
olyan tettekre kényszerít bennünket,
melyeket soha nem akartunk megtenni.
Ragályos; könyörtelen… ez a stressz!
Életed minőségét az határozza meg,
hogyan reagálsz a külvilágra. A
stresszmentesítő életterv elsajátításával
minden megváltozik – a legkisebb
gondolattól, mely tudatosságodba kúszik,
az érzelmeidet irányító kémiai és
hormonális impulzusokon keresztül a szavaiddal és tetteiddel
megvalósuló lépéseidig.
A stresszmentesítés érthető nyelven megfogalmazott, újszerű
gondolkodásmódot közvetít, hogy átmozdítson onnan, ahol most vagy,
oda, ahol lenni szeretnél – érzelmileg, zikailag, mentálisan,
materiálisan, kapcsolati síkon és a mélyebb elégedettség felé vezető
utadon egyaránt.
A szerző megmutatja, hogyan kezelhetsz bármilyen jellegű stresszt,
melyet az élet eléd állít. Könnyen érthető, szórakoztató stílusában
alakítja át a stresszről alkotott elképzeléseidet időtálló technikák, a
legújabb tudományos eredmények, a való életre szabott, gyakorlatias
alkalmazások és azonnali stressz űző gyakorlatok segítségével.
A stresszmentesítéssel a munkahelyi, az otthoni és a napi váratlan
helyzetekben tanúsított teljesítményed is javulni fog. Lehetővé teszi,
hogy te határozd meg életed történéseinek sebességét, irányát, és egy
elégedettebb, békés élet felé terel.
davidji a stressz kezelés nemzetközileg elismert szakértője, a Chopra
Központi Egyetem vezető oktatója, első dékánja. Több évtizedes
pályafutása alatt sikeresen dolgozott többek között vezető
üzletemberekkel, világhírű sportolókkal, a hadsereg és a Különleges
Erők tagjaival. A közösségtudatos jelenlét trénere; meditáció-, jóga- és
ájurvéda-oktató.

Tovább a könyvhöz

Olvasson bele: davidji - Stresszmentesítés

Emotion Code
Kutasd fel és engedd szabadon bennragadt érzelmeidet,
lépj tovább az életedben!
Dr. Bradley Nelson

„Meggyőződésem, hogy ez a könyv segít

annak megértésében, hogyan tároljuk
magunkban érzelmi tapasztalatainkat,
ezáltal megváltoztatja az életünket. Az
Emotion Code már eddig is nagyon sok
ember életét újította meg a világon, és
reményeim szerint a jövőben több
millióan lesznek, akik alkalmazni fogják
ezt az egyszerű eszközt önmaguk és
szeretteik gyógyítására.”
Tony Robbins
Mindannyian átéltünk már hosszabb-
rövidebb ideig tartó szomorúságot,
csalódottságot, önbizalomhiányt, reménytelenséget, de aggodalmat,
haragot és félelmet is. Annak azonban nem mindig vagyunk tudatában,
hogy az átélt negatív érzelmeink, bármilyen régen is érzékeltük ezeket,
a mai napig problémát okozhatnak számunkra.
Az Emotion Code megmutatja, hogy a múltunk negatív töltésű érzelmei
„bennragadt érzelmek” formájában kísérthetnek. Felgyűlnek a
testünkben és az életünkben, és fájdalmat, működési
rendellenességeket, idővel betegségeket okozhatnak. Ugyanakkor súlyos
mentális és érzelmi teherként nehezedhetnek ránk, befolyásolhatják a
gondolkodásunkat, a döntéseinket, a siker és a jóllét felé vezető úton.
Traumatikus emlékeinket akár utódaink is örökölhetik. Mivel az
Emotion Code információ terén a tudat alatti elmére hagyatkozik,
segítségével generációkon keresztül továbbadott érzelmek is
beazonosíthatók és eltávolíthatók.
„Meggyőződésem, hogy az Emotion Code arra hivatott, hogy az új évezred
gyógyulásának sarokköve legyen.”
Gregg Braden
Dr. Bradley Nelson holisztikus orvos és előadó módszerével
beazonosíthatjuk és eltávolíthatjuk „érzelmi terheinket”. A klinikai
gyakorlaton alapuló, való életből származó példákkal szolgáló könyv
egy pontosan érthető és hiteles munka, amely mostanra az öngyógyítás
egyik klasszikusává vált.
Tovább a könyvhöz

Olvasson bele: Dr. Bradley Nelson - Emotion Code

Jézus a szkíta
Szemerey István

„A Jézus életéről végzett kutatás próbára

teszi az egyház őszinteségét; s ez az
igazságért vívott legkínosabb és
legkeményebb küzdelem, melynek valaha
is tanúi lehettünk.”
„A modern kereszténységnek szembe kell
néznie azzal a lehetőséggel, hogy
bármikor felfedezhetik Jézusról a
történelmi igazságot.”
Albert Schweizer gondolatai mai is
érvényesek. Ki volt a történelmi Jézus,
honnan származott, melyik nép szülötte
volt? Ezekhez a kérdésekhez
hozzátehetjük a következőket.
Miért nem tudunk semmit a galileai népről, ahonnan Jézus származott?
Kik voltak? Mi volt az igazi nevük? Hiszen a galileai csak egy
ragadványnév, azt jelenti „idegenek”. Azaz a Júdeában élő zsidók
számára egy külön tartományban élő, nem zsidó származású, nem zsidó
vallású és nem zsidó identitású emberek, azaz számukra idegenek. Mi
volt Jézus anyanyelve? Hiszen származásilag Jézus zsidó nem lehetett,
ezt a Talmud is pontosan leírja. Tehát anyanyelve sem lehetett a zsidók
által beszélt nyelv.
Kik voltak a pártusok, a galileaiak szövetségesei, rokonai, akik a római
seregeket többször tönkreverték? Miért nem írnak erről
történelemkönyveink? Mi volt a gnosztikus tudás alapja, mely Jézus
lozó ájának is alapja? Kik és miért változtatták meg az emberiség két
alapvetően fontos szentháromságát, a Fény Szentháromságát (Atya-Fiú-
SzűzAnya), és a Trichotómiát (test-szellem-lélek)? Az előbbiből miért
vették ki a SzűzAnyát, és helyettesítették a Szentlélek fogalmával, illetve
az utóbbiból miért törölték el a lélek fogalmát, illetve gyúrták egybe a
lelket és a szellemet? Miért és kik törölték el Jézus eredeti tanítását,
nacionáléját, származását? Miért hamis a mai kép róla, személyéről, és
tanításáról? Folytathatnánk a kérdések százaival.
E könyv megpróbál utat találni ebben az ellenerők által kialakított
mocsárban, hogy megláthassuk a lényeget, és ezáltal annak a tudásnak
birtokába kerüljünk, amely már maga, az igazság. Amely Jézus szerint
felszabadít. Azért, hogy a jelenben és jövőben már ne tévedjünk el újra
és újra, és ne tudjanak mások sem eltéríteni minket.
Kedves Olvasó, ismerd meg ebből a könyvből a tényeket, s ha egyszer újra
látsz, ne engedd a hazugság kényelmes fátylával látásod elhomályosítani.
Jakab István, ezoterikus író

Tovább a könyvhöz

Olvasson bele: Szemerey István - Jézus a szkíta