Niccolò Ammaniti

ÉN ÉS TE

Fordította MATOLCSI BALÁZS

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2012

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Niccolò Ammaniti Io e te
Einaudi, 2010 Copyright © Niccolò Ammaniti, 2010
Hungarian translation © Matolcsi Balázs, 2012
Ezt most anyámnak és apámnak
A lélek igazi sötét éjszakájában mindig hajnali három óra.
Francis Scott Fitzgerald: A dzsessz kora
But can you save me?
Come on and save me
If you could save me
From the ranks of the freaks
Who suspect they could never love anyone.
Aimee Mann: Savé Me
 Bates-féle mimikriről beszélünk, amikor egy
ártalmatlan állatfaj kihasználja hasonlóságát
egy ugyanazon a területen élő veszedelmes vagy
mérgező fajjal, s kinézetében, színében és
viselkedésében is utánozza. Ily módon a
ragadozók tudatában az utánzó faj eggyé válik a
veszélyessel, ezáltal nagyban megnőnek túlélési
esélyei.
Cividale del Friuli 2010. január
12.
 Cividale dél Friuli

2010. január 12.

– Kávét?
Egy pincérnő vizslat a szemüvegkerete fölül. Kezében egy
ezüstszínű termosz.
Odanyújtom a csészét. – Köszönöm.
Csordultig tölti. – A vásárra jött?
Megrázom a fejem. – Milyen vásár van?
– Lóvásár.
Néz. Várja, hogy megmondjam, mit keresek Cividale dél
Friuliban. Végül előhúz egy blokkfüzetet. –Hányas a szobája?
Mutatom a kulcsot. – Száztizenkilences.
Felírja a számot. – Ha kér még kávét, a büféasztalon talál.
– Köszönöm.
– Kérem.
Ahogy odébb megy, előveszek a tárcámból egy négyrét hajtott
cetlit. Kisimítom az asztalon.
A nővérem, Olivia írta, tíz évvel ezelőtt, 2000. február
huszonnegyedikén.
Én tizennégy éves voltam, ő huszonhárom.

Róma,
tíz évvel korábban
 1

2000. február tizennyolcadikán este korán lefeküdtem, rögtön

el is aludtam, de éjjel fölébredtem, és nem tudtam visszaaludni.
Hat óra tízkor állig betakarózva, nyitott szájjal lélegeztem.
Minden csendes. Nem hallatszik más, csak az eső kopogása az
ablakon, anyám léptei a felső szintről, a háló és a fürdőszoba
között, meg a légcsövemen ki- és beáramló levegő hangja.
Nemsokára bejön a mama, hogy fölébresszen, és elvigyen a
gyülekezőre.
Felkapcsoltam a tücsök alakú lámpát az éjjeli-szekrényen.
Zöldes fény árasztotta el a szoba egy gerezdjét, ahol a ruhákkal
degeszre tömött hátizsák, a sídzseki, a bakancszsák és a lécek
voltak.
Tizenhárom és tizennégy éves korom közt hirtelen megnyúltam,
mintha növesztő szerrel etettek volna, és túlnőttem a velem
egykorúakat. Téged két igásló húzott ki, mondogatta anyám.
Csomó időt töltöttem a tükör előtt, bámultam a szeplőkkel
pettyezett fehér bőrömet meg a szőrszálakat a lábamon. Fejemen
gesztenyebarna bozont burjánzott, melyből két fül állt ki. A
serdülőkor átformálta az arcvonásaimat, zöld szemeim között
jókora orr ült.
Fölkeltem, és benyúltam az ajtó mellé támasztott hátizsák
zsebébe.
– A bicska megvan. Az elemlámpa is. Minden megvan –
mondtam halkan.
 Anyám léptei a folyosón. Biztos a magas sarkú kék cipője van
rajta.
Beugrottam az ágyba, lekapcsoltam a lámpát, és úgy tettem,
mintha aludnék.
– Ébresztő, Lorenzo! Késő van.
Fölemeltem a fejem a párnáról, és megdörzsöltem a szemem.
Anyám felhúzta a redőnyt. – Micsoda idő… Reméljük,
Cortinában jobb lesz.
A hajnal fukar fénye kirajzolta vékony alakját. A szürke szoknyát
és kabátot viselte, mint mindig, ha fontos dolga volt. Környakú
pulóver. Gyöngysor. És a magas sarkú kék cipő.
– Jó reggelt – ásítottam, mint aki akkor ébredt.
Leült az ágy szélére. – Jól aludtál, kincsem?
– Jól.
– Megyek, megcsinálom a reggelit… Addig mosakodj meg.
– Nihal?
Ujjaival belefésült a hajamba. – Korán van, még alszik. Odaadta
a kivasalt pólókat?
Bólintottam.
– Kelj föl, gyerünk.
Szerettem volna, de fojtogató súly nyomta a mellkasomat.
– Mi baj?
Megfogtam a kezét. – Szeretsz?
Elmosolyodott. – Persze hogy szeretlek. – Fölállt, megnézte
magát az ajtó melletti tükörben, és lesimította a szoknyáját. –
Fölkelni, egy-kettő. Ma is kérvényt kell benyújtani, hogy
kikászálódj az ágyból?
– Puszit.
Fölém hajolt. – Nézzenek oda, nem a hadseregbe vonulsz be,
síelni mész a hegyekbe.
Átöleltem, fejem belefúrtam előreomló szőke hajába, orromat a
nyakához nyomtam.
Jó illata volt. Marokkó jutott róla eszembe, azok a szűk kis utcák
a színes porokat kínáló árusok pultjaival. De én még sosem jártam
Marokkóban.
– Milyen illat ez?
– Szantálszappan. A szokásos.
– Kölcsönadnád?
Felvonta a szemöldökét. – Minek?
– Majd azzal mosakszom, és magamon érezlek.
Lehúzta rólam a takarót. – Miféle újítás ez, hogy mosakszol?
Ugyan, ne butáskodj, nem is lesz időd rám gondolni.

Az állatkert elázott választási plakátokkal teli kerítésfalát

bámultam a BMW ablakából. Följebb, a ragadozó madarak
röptetőjében magányos keselyű csücsült egy száraz ágon. Mint egy
gyászruhás öregasszony, aki bóbiskol az esőben.
Alig kaptam levegőt a fűtés miatt, a torkomban éreztem a
reggeli kekszet.
Elállni látszott az eső. Egy pár, a férfi kövér, a nő sovány,
gimnasztikázott a modern művészetek múzeumának ázott
levelekkel borított lépcsőjén.
Rápillantottam anyámra.
– Mi van? – kérdezte anélkül, hogy levette volna a szemét az
útról.
Felfújtam a mellkasomat, próbáltam utánozni apám mély
hangját: – Arianna, le kellene mosatnod ezt a kocsit, olyan, mint
egy négykerekű disznóól.
Nem nevetett. – Elköszöntél apádtól?
– El.
– Mit mondott?
– Azt, hogy ne marhuljak, és ne úgy síeljek, mint az őrült. –
Szünetet tartottam. – Meg hogy ne hívogassalak ötpercenként.
– Ezt mondta?
– Ezt.
Sebességet váltott, és ráfordult a Flaminiára. Kezdett
benépesülni autókkal a város. – Hívj csak, amikor akarsz. Elraktál
mindent? A zenét? A mobilodat?
– Igen.
A szürke égbolt súlyosan telepedett az antennák közt a tetőkre.
– Az orvosságos táskát is elhoztad? Beletetted a lázmérőt?
– Igen.
Egy srác nevetett egy robogón, mobiltelefonja a bukósisak alá
dugva.
– Pénz?
– Van.
Átmentünk a Tiberis fölött a hídon.
– Azt hiszem, tegnap este a többit ellenőriztünk együtt. Megvan
minden.
– Igen, megvan minden.
Álltunk a lámpánál. Egy ötszázas Fiatban egy nő meredt maga
elé. A járdán egy öregúr vonszolt két labradort. A sárszínű vízből
meredező, nejlon-zacskókkal borított csupasz fa egyik ágán egy
sirály gubbasztott.
Ha megjelent volna Isten, és megkérdi, akarok-e az a sirály
lenni, igent mondtam volna.
Kicsatoltam a biztonsági övét. – Hadd szálljak ki itt.
Anyám értetlenül rám nézett. – Hogy? Itt?
– Igen, itt.
Zöldre váltott a lámpa.
– Állj meg, légy szíves.
De továbbment. Szerencsére egy kukásautó cammogott
előttünk.
– Mama! Állj meg!
– Kösd be magad.
– Állj meg, kérlek.
– De miért?
– Egyedül akarok menni a találkozóra.
– Nem értem…
Fölemeltem a hangom. – Légy szíves, állj meg!
 Anyám lehúzódott, leállította a motort, és kezével hátrafésülte a
haját. – Most meg mi lelt? Lorenzo, kérlek, ne kezdjük már
megint… Tudod, hogy ilyen korán rosszul viselem.
– Nem, csak… – Ökölbe szorítottam a kezem. –Mindenki
egyedül megy. Nem állíthatok oda veled. Nagyon gáz.
– Ha jól értem… – Megdörzsölte a szemét. – Azt akarod, hogy
itt rakjalak ki?
– Azt.
– És meg se köszönjem Alessia szüleinek?
Megvontam a vállam. – Nem kell. Majd megköszönöm én.
– Szó se lehet róla. – Elfordította a slusszkulcsot.
Rávetettem magam. – Ne…! Ne…! Légy szíves!
Ellökött. – Mit legyek szíves?
– Engedj egyedül menni. Nem jelenhetek meg az anyámmal.
Kicikiznek.
– Milyen hülyeség ez? Tudni szeretném, minden rendben van-e,
és hogy segíthetek-e valamit. Azt hiszem, ez a legkevesebb. Nem
vagyok olyan surmó, mint te.
– Én nem vagyok surmó. Olyan vagyok, mint a többiek.
Kitette az indexet. – Nem. Felejtsd el.
Nem számoltam vele, hogy anyám ennyire ragaszkodni fog
hozzá, hogy elkísérjen.
Éreztem, hogy megy föl a pumpa. Bokszolni kezdtem a lábam.
– Most meg mit csinálsz?
– Semmit. – Úgy szorítottam az ajtónyitó fogantyút, hogy
belefehéredtek az ujjbütykeim. Legszívesebben letéptem volna a
visszapillantó tükröt, és betörtem volna vele az ablakot.
– Miért viselkedsz úgy, mint egy kisfiú?
– Te bánsz velem úgy, mint egy… seggfejjel. Letorkolt. – Ne légy
közönséges. Tudod, hogy nem bírom. És semmi szükség ezekre a
jelenetekre.
Ököllel rácsaptam a műszerfalra. – Mama, egyedül akarok
menni, a rohadt életbe! – Feszítette a torkomat a harag. – Jól van.
Nem megyek sehova. Boldog lehetsz.
 – Lorenzo, kezdek tényleg kijönni a sodromból! Kijátszottam az
utolsó kártyámat. – Mindenki azt mondta, hogy egyedül megy a
gyülekezőre. Csak én leszek, akit az anyucikája visz. Ezért vannak
problémáim…
– Ki ne találd, hogy miattam vannak problémáid!
– Papa azt mondta, hogy önállóvá kell válnom. Hogy a saját
életemet kell élnem. Hogy el kell szakadnom tőled.
Anyám félig lehunyta a szemét, és összeszorította vékony ajkait,
mintha így akarná megállni, hogy visszaszóljon. Elfordult, az
elsuhanó autókat bámulta.
– Most hívtak meg először… mit fognak gondolni rólam? –
folytattam.
Körbenézett, mintha azt remélné, valaki megmondja neki, mit
tegyen.
Megszorítottam a kezét. – Mama, légy nyugodt…
Megrázta a fejét. – Nem. Egyáltalán nem vagyok nyugodt.

A lécemet átölelve, kezemben a bakancszsákkal, vállamon a

hátizsákkal néztem, ahogy anyám megfordul a kocsival.
Integettem neki, és megvártam, amíg a BMW eltűnik a hídon.
Elindultam a Mazzini fasoron. Elhagytam a tévé-székházat. Úgy
százméternyire a Col di Lana úttól lelassítottam, miközben a
szívem egyre sebesebben vert. Keserű volt a szám, mintha
megnyaltam volna egy rézszálat. Macerás volt a sok cuccal. És
szakadt rólam a víz a tollkabátban.
Odaértem a kereszteződéshez, és kikukucskáltam a sarkon.
Távolabb, a modern templom előtt egy hatalmas SUV Mercedes
állt. Láttam Alessia Roncatót meg az anyukáját, a Sumert és Oscar
Tommasit, amint a táskákat pakolják a csomagtartóba. Egy Volvo
parkolt be a SUV mellé, tetején egy pár síléccel, kiszállt belőle
Riccardo Dobosz, és odarohant a többiekhez. Kicsivel később
kiszállt Dobosz apja is.
 Visszahúztam a fejem, a falnak dőltem. Letámasztottam a
sílécet, szétnyitottam a kabátomat, és újra kihajoltam.
Alessia anyja és Dobosz apja éppen a léceket rögzítette a
Mercedes tetejére. A Sumer ugrándozott, és a levegőt püfölte
Dobosz orra előtt. Alessia és Oscar Tommasi a mobilján beszélt.
Sokat pepecseltek, Alessia anyja berágott a lányára, mert nem
segített, a Sumer felmászott a kocsi tetejére, hogy ellenőrizze a
léceket.
Aztán végre elindultak.

A villamoson egész úton komplett idiótának éreztem magam.

Síléccel és bakanccsal bezsúfolódva az öltönyös-nyakkendős
hivatalnokok meg az iskolába tartó csemeték és anyukáik közé.
Ha becsuktam a szemem, mintha a sífelvonón lettem volna.
Alessia, Oscar Tommasi, Dobosz és a Sumer között. Még a
napozókrémek kakaóvaj szagát is éreztem. Lökdösődve,
nevetgélve, hangoskodva szállunk majd ki a kabinból, fütyülünk
mindenkire, mint a bunkók, ahogy anyám és apám hívja őket.
Miközben felcsatolunk, szórakoztathatnám és megnevettethetném
a többieket. Paródiákkal, poénokkal. Nekem mások előtt sosem jut
eszembe semmi poénos. Nagyon magabiztosnak kell lenni, hogy az
ember mások előtt poénkodjon.
– Humorérzék nélkül szomorú az élet – mondtam.
– Szent igaz – hagyta helyben mellettem egy asszony.
Ezt a humorérzék dolgot apám mondta, miután egy vidéki
kirándulás alkalmával Vittorino, az unokatestvérem megdobott
tehénszarral. Dühömben fölkaptam egy bazi nagy követ, és
odavágtam egy fához, miközben az a féleszű a földön hempergett a
röhögéstől. Apám és anyám is nevetett.
Vállamra vettem a sílécet, és leszálltam a villamosról.
Ránéztem az órámra. Hét ötven.
Túl korán van még hazamenni. Papa ilyenkor megy munkába,
biztos egymásba botlanánk.
 A Villa Borghese felé indultam, az állatkert melletti kutyafuttató
völgybe. Leültem egy padra, elővettem a hátizsákból egy kis üveg
Coca-Colát, és kortyoltam belőle egyet.
Zsebemben megcsörrent a telefon.
Vártam egy pillanatot, mielőtt fölvettem volna. –Mama…
– Minden rendben?
– Igen.
– Elindultatok?
– EL
– Nagy a forgalom?
Egy dalmata húzott el előttem. – Elég nagy…
– Adnád nekem Alessia anyukáját?
Lehalkítottam a hangom. – Nem lehet. Vezet…
– Akkor majd este beszélünk, és megköszönöm neki.
A dalmata ugatni kezdett, azt akarta, hogy gazdája eldobjon
neki egy botot.
Befogtam a mikrofont, és kirohantam az útra.
– Rendben.
– Majd hívlak.
– Rendben, mama, majd hívj… De hol vagy? Mit csinálsz?
– Semmit. Ágyban vagyok. Még aludnék egy kicsit.
– És mész valahová?
– Később elugrom a nagyihoz.
– Papa?
– Most ment el.
– Aha… értem. Na, szia.
– Szia.
Tökéletes.

A Cerkóf faleveleket söpört az udvarban.

Így hívtam Franchinót, a házunk portását. Kiköpött úgy nézett
ki, mint a Kongóban honos majom. Kerek fejét egy sávban ezüstös
szőr borította, mely körülölelte a tarkóját, felkúszott a fülén túlra,
majd kétoldalt vissza az állkapcsa mentén, hogy újra egyesüljön az
állán. Összenőtt szemöldöke sötét vonalként húzódott végig a
homlokán. A menése is egyedi volt. Kissé görnyedten járt, hosszú
karjai lógtak, tenyere előre kifordítva, feje ide-oda billegett.
Soveratóból származott, Calabriából, a családja ott is élt. De ő
ősidők óta a mi házunkban dolgozott. Én bírtam. A szüleim ki nem
állhatták, azt mondták, túl sokat enged meg magának.
Most hogyan jutok be a házba anélkül, hogy észrevenné?
Franchino csigalassú volt, ha egyszer nekiállt söpörni az udvart,
jó darabig elszöszmötölt vele.
Megbújtam egy parkoló teherautó mögött az út túloldalán,
elővettem a mobilomat, és beütöttem Franchino otthoni számát.
A fél szuterénben csörögni kezdett a telefon. Jó időbe beletelt,
amíg a Cerkóf meghallotta. Végre lerakta a seprűt, imbolygó
lépteivel elindult a portásfülke felé, majd eltűnt a lakásába vezető
lépcsőn.
Felnyaláboltam a lécet meg a bakancsot, és átmentem az úton.
Majdnem beszédültem egy Ford Ka alá, a sofőr ráfeküdt a dudára,
mögötte a többiek padlóféket nyomtak, és szidtak, mint a bokrot.
A síléc le akart esni, a hátizsák vágta a vállamat, de
összeszorítottam a fogam, kikapcsoltam a telefonom, és beléptem
a kertkapun. Elhagytam az aranyhalak lakta, mohával benőtt
szökőkutat és az angol gyepet a márványpadokkal, melyekre nem
volt szabad leülni. Anyám kocsija a ház kapuját védő tető mellett
parkolt, a pálmafa alatt, melyet ő mentett meg a piros zsizsiktől, a
pálmák egyik kártevőjétől.
Fohászkodva, hogy ne találkozzak szembe senkivel, beosontam
az előcsarnokba, végigrohantam a vörös szőnyegen, el a lift
mellett, és le a pincébe vezető lépcsőn.
Mire leértem, rendesen kapkodtam a levegőt. Kitapogattam a
villanykapcsolót a falon. Kigyúlt két hosszú, bágyadt neon, és
megvilágított egy ablaktalan, szűk folyosót. Az egyik oldalon végig
vízcsövek, a másikon csukott ajtók. Odaértem a harmadik elé,
benyúltam a zsebembe, előhúztam egy nagyalakú kulcsot, és
elfordítottam a zárban.
Az ajtó kinyílt, és egy nagy, négyzet alakú helyiség tárult elém. A
magasból két porfátyolos kisablakon át beszűrődő fénynyaláb
ponyvával letakart bútorokra, könyvekkel teli dobozokra,
edényekre, ruhákra, szúette ablakkeretekre, faasztalokra és
ajtókra, vízköves mosdókagylókra és feltornyozott fonott székekre
esett. Bárhová néztem, mindenütt halomnyi lom. Egy kék virágos
kanapé. Egymásra rakott, csupa penész gyapjúmatracok. Egy
molyette könyvsorozat díszkötésben. Régi lemezek. Csálé ernyős
lámpák. Egy kovácsoltvas ágytámla. Újságpapírba csomagolt
szőnyegek. Egy jókora porcelán buldog, egyik lába letörve.
Egy komplett ötvenes évekbeli lakás a pincébe zsúfolva.
De oldalt külön egy matrac, rajta takarók és egy párna. Egy
alacsony kisasztalon szép rendben tíz doboz konzervhús, húsz
tonhalkonzerv, három tósztkenyér, hat üveg olajos zöldség,
tizenkét palack ásványvíz, gyümölcslé és Coca-Cola, egy üveg
Nutella, két tubus majonéz, keksz, rágcsálnivaló és két tábla
tejcsokoládé. Egy ládán a kistévé, a Playstation, három Stephen
King-regény és néhány Marvel-képregény.
Becsuktam az ajtót.
Ez az én téli vakációm.
 2

Csak háromévesen kezdtem el beszélni, és sosem volt erősségem

a csevegés. Ha egy idegen megszólított, igennel, nemmel, nem
tudommal válaszoltam. És ha tovább nyaggatott, azt feleltem, amit
hallani akart.
Minek kell kimondani a dolgokat, miért nem elég végiggondolni
őket?
„Lorenzo, te olyan vagy, mint a pozsgás növények, csak nősz
észrevétlenül, elég neked egy csöpp víz és egy kevéske fény”,
mondogatta az öreg casertai dadusom.
Hogy legyen kivel játszanom, a szüleim bébiszittereket
alkalmaztak. De én jobban szerettem egyedül játszani. Becsuktam
az ajtót, és elképzeltem, hogy a szobám egy kocka, mely a kietlen
űrben kering.
A bajok az általánosban kezdődtek.
Kevés emlékem van arról az időszakról. Emlékszem a tanítónők
nevére, a leanderekre az iskolaudvarban, a gőzölgő makarónival
teli ezüstszínű tálalórekeszekre a menzán. Meg a többiekre.
Anyámon, apámon és Laura nagyin kívül mindenki a többiek
közé tartozott.
Ha a többiek nem hagytak békén, ha túlságosan rám telepedtek,
egy vörös folyadék indult el fölfelé a lábamban, elöntötte a
gyomromat, szétáramlott egész az ujjam hegyéig. Ilyenkor ökölbe
szorítottam a kezem, és visszavágtam.
Amikor lelöktem Giampaolo Tinarit a kőfalról, és úgy beütötte a
fejét a betonba, hogy össze kellett varrni a homlokát, behívták a
szüleimét.
A tanáriban a tanítónő azt mondta anyámnak:
 – Olyan ez a gyerek, mint aki az állomáson várja a vonatot
hazafelé. Nem zavar senkit, de ha valamelyik társa fölidegesíti,
üvöltözik, elvörösödik a méregtől, és széthajigál mindent, ami a
keze ügyébe kerül. – A tanítónő zavartan a földet nézte. – Néha
félelmetes… Nem tudom… én azt tanácsolnám, hogy…
Anyám elvitt Masburger professzorhoz. – Meglátod, segíteni
fog. Egy csomó gyerekkel foglalkozik.
– De meddig tart?
– Háromnegyed óra. Hetente kétszer. Kibírod?
– Ki. Nem sok – mondtam.
Ha anyám azt hiszi, hogy így olyan leszek, mint a többiek,
nekem mindegy. Mindenkinek azt kell gondolnia, anyámat is
beleértve, hogy normális vagyok.
Nihal kísért el. A kövér, karamellillatot árasztó titkárnő
bevezetett egy alacsony mennyezetű, dohos szagú szobába. Az
ablak egy szürke falra nézett. A mogyoróbarna falakon Rómát
ábrázoló régi, fekete-fehér fotók.
– Ide fekszik mindenki, akinek problémái vannak? – kérdeztem
Masburger professzort, amikor egy színehagyott brokátszövettel
kárpitozott, steppelt kiságyra mutatott.
– Persze. Mindenki. Így jobban tudunk beszélgetni.
Kitűnő. Eljátszom a normális gyereket, akinek problémái
vannak. Nem lesz nehéz átverni. Pontosan tudom, hogyan
gondolkodnak, mit szeretnek, mire vágynak a többiek. És ha nem
elég, amit tudok, majd a kiságy átadja nekem az előttem rajta
fekvő gyerekek gondolatait, mint ahogy egy meleg test átadja a hőt
egy hideg testnek.
Így aztán egy másik Lorenzóról meséltem neki. Egy Lorenzóról,
aki szégyell a többiekkel beszélgetni, de olyan szeretne lenni, mint
a többiek. Szívesen játszottam el, hogy szeretem a többieket.
Néhány hete tartott a terápia, amikor egyszer meghallottam,
hogy a szüleim halkan beszélgetnek a nappaliban. Bementem a
dolgozószobába. Levettem pár könyvet a könyvespolcról, és a falra
tapasztottam a fülem.
 – Szóval akkor mi baja van? – kérdezte éppen apám.
– Azt mondja, nárcisztikus személyiségzavar.
– Az meg micsoda?
– Azt mondja, hogy Lorenzo képtelen empátiát érezni mások
iránt. Számára mindaz, ami a saját érzelmi körén kívül esik, nem
létezik, nem mozgat meg benne semmit. Különlegesnek hiszi
magát, akit csak a hozzá hasonló különleges emberek érthetnek
meg.
– Akarod tudni, mit gondolok? Azt, hogy ez a Masburger egy
hatalmas seggfej. Nem láttam még gyereket, akiben több szeretet
volna, mint a mi fiunkban.
– Igen, de csak velünk szemben, Francesco. Lorenzo
különlegesnek hisz minket, a többieket viszont alsóbbrendűnek
tartja magánál.
– Szóval sznob? Ide akar kilyukadni a professzor?
– Azt mondta, hogy grandiózus egója van.
Apámból kitört a nevetés. – Még szerencse. Képzeld, ha
mikroszkopikus volna. Elég volt, menekítsük ki ennek a kóklernek
a kezei közül, még mielőtt tényleg összezavarná az agyát. Lorenzo
egy normális kisfiú.
Elismételtem: – Lorenzo egy normális kisfiú.

Szép lassan rájöttem, hogyan viselkedjek az iskolában. Távol

kell tartanom magam a többiektől, de nem túlságosan, csak
annyira, hogy ki ne szúrják.
Elvegyültem, mint egy szardínia a többi közt a halas kofa
pultján. Álcáztam magam, mint a botsáska a száraz ágon. És
megtanultam kezelni a dühömet. Fölfedeztem, hogy egy tartály
van a gyomromban, és amikor megtelt, a lábamon át kiürítettem,
és a dühöm a földben végezte, behatolt a világ zsigereibe, és
elégett az örök tűzben.
Senki sem tudott már felidegesíteni.
 Felső tagozatra a St. Josephbe, egy angol iskolába küldtek,
melybe diplomaták, Olaszországba szerelmes külföldi művészek és
amerikai menedzserek gyerekei jártak, meg tehetős olaszoké,
akiknek nem okozott gondot a tandíj. Itt mindenki különc volt.
Különböző nyelveken beszéltek, átutazóknak tűntek. A lányok
elvoltak egymással, a fiúk meg folyton az iskolával szemközti nagy
füves területen fociztak. Jól éreztem magam.
De a szüleimnek nem volt elég. Barátkoznom kellett.
A foci ostoba játék, egy labdát kerget mindenki, de a többiek ezt
szeretik. Ha megtanulok focizni, nyert ügyem van. Lesznek
barátaim.
Összeszedtem a bátorságom, és beálltam a kapuba, ahová soha
senki nem akart beállni, és ráébredtem, hogy nem is olyan
borzasztó dolog védeni. Volt egy bizonyos Angelo Stangoni, aki ha
megkaparintotta a labdát, nem lehetett tőle elvenni. Végigcikázott
a pályán a kapu elé, és akkorákat lőtt, mint az ágyú. Egyik
meccsen felrúgják. Büntető. Beállok középre a kapuban. Ő nekifut.
Én nem ember vagyok, mondom magamban, én egy Gnúz
vagyok, egy umbriai laboratóriumban kitenyésztett bűn ronda, de
rettentő fürge állat, melynek egyetlen feladata van az életben,
aztán nyugodtan meghalhat. Meg kell védenie a Földet egy
pusztító meteorittól.
Stangoni jól megbikázta, a jobbomra jött a lövés, én repültem,
ahogy csak egy Gnúz tud, nyújtott karral, és a labda ott volt a
kezemben, kivédtem.
Emlékszem, a csapattársaim ölelgettek, és jó volt, mert azt
hitték, hogy közülük való vagyok.
Bevettek a csapatba. A csapattársaim otthon hívogattak. Anyám
vette föl a telefont, és boldog volt, hogy szólhat: – Lorenzo, téged
keresnek.
Azt mondtam, hogy a barátaimhoz megyek, de valójában Laura
nagyinál húztam meg magam. Egy manzárdban lakott, nem
messze tőlünk, Periklésszel, az öreg basset hounddal és Olgával, az
orosz gondozónővel. Egész délutánokat kanasztáztunk át. A nagyi
Bloody Maryt ivott, én paradicsomlevet sóval és borssal. Alkut
kötöttünk: ő fedezi a füllentésemet a barátokról, én meg hallgatok
a Bloody Maryről.
De a felső tagozatnak hamar vége lett, és apám behívott a
dolgozószobájába, leültetett egy fotelbe, és azt mondta: – Lorenzo,
úgy gondolom, ideje, hogy állami gimnáziumba járj. Elég ezekből
a magániskolákból meg a sok papa kedvencéből. Mondd csak, mit
szeretsz jobban, a matematikát vagy a történelmet?
Rápillantottam a könyvespolcon szép rendben sorakozó
temérdek vaskos kötetre az ókori egyiptomiakról és babiloniakról.
– A történelmet.
Elégedetten megveregette a vállam. – Nagyszerű, öregem, egy
az ízlésünk. Meglátod, tetszeni fog a humán gimnázium.

Amikor első nap odaértem az állami gimnázium elé, majdnem

elájultam.
Maga volt a földi pokol. Több száz gyerek. Mint egy koncert
bejáratánál. Némelyek sokkal nagyobbak nálam. Szakállas fiúk.
Melles lányok. Mindenki robogóval, gördeszkával. Rohangáltak.
Röhögtek. Üvöltöztek. Ki-be járkáltak a bárba. Az egyik fiú
felmászott egy fára, és fölakasztotta egy lány hátizsákját egy ágra,
a lány meg kövekkel dobálta.
Elállt a lélegzetem az aggodalomtól. Nekidőltem egy
irkafirkákkal és rajzokkal borított falnak.
Miért kell iskolába járnom? Miért így működik a világ?
Megszületsz, iskolába jársz, dolgozol, és meghalsz. Ki döntötte el,
hogy ez a világ rendje? Nem lehetne másképp élni? Mint az
ősemberek. Mint Laura nagyi, aki otthon tanult, amikor kicsi volt,
hozzá jártak a tanárok. Miért nem csinálhatom én is ezt? Miért
nem hagynak békén? Miért kell ugyanolyannak lennem, mint a
többiek? Miért nem élhetek egyedül egy kanadai őserdőben?
– Én más vagyok. Nekem grandiózus egóm van – suttogtam,
miközben három összecsimpaszkodott izompacsirta elsöpört,
mint egy tekebábut: – Tűnés, mikroba!
Teljes transzban láttam, ahogy fatuskó-merevségű lábaim
bevisznek az osztályba. Beültem az utolsó előtti padba, az ablak
mellé, és próbáltam láthatatlanná válni.
De az álcázási technika ezen az ellenséges bolygón nem
működött. Ebben az iskolában sokkal fejlettebbek és
agresszívebbek voltak a ragadozók, és falkákban portyáztak.
Bármilyen megingást, bármiféle helytelen viselkedést azonnal
észrevettek és megbüntettek.
Körülállták. Kicikiztek az öltözködésem miatt, meg azért, mert
nem beszélek. Aztán eltángáltak a táblatörlővel.
Könyörögtem a szüleimnek, hogy írassanak át másik iskolába,
mondjuk beilleszkedési zavarral küszködök vagy siketnémák közé.
Mindenfélét kitaláltam, hogy otthon maradhassak. Nem tanultam.
Az osztályban folyton csak a perceket számoltam, mikor
szabadulhatok ki végre a börtönből.
Egyik délelőtt, amikor otthon voltam álfejfájással, láttam a
tévében egy dokumentumfilmet az utánzó rovarokról.
Valahol a trópusokon él egy légy, amely a darazsakat utánozza.
Négy szárnya van, ahogy faja minden egyedének, de egymáson
tartja őket, így kettőnek látszanak. Hasa sárga-fekete csíkos,
csápja és szeme kiugró, és még fullánkja is van. Nem csíp, szelíd.
De ebben a darázsgúnyában félnek tőle a madarak, a gyíkok, sőt
még az emberek is. Nyugodtan berepülhet a darázsfészekbe, a
világ egyik legveszélyesebb és legjobban őrzött helyére, senki sem
ismeri fel.
Mindent elrontottam.
Megvan, mit kell tennem.
Utánozni a legveszedelmesebbeket.
Ugyanolyan cuccokban kezdtem járni, mint a többiek. Adidas
sportcipő, lyuggatott farmer, fekete kapucnis felső.
Megnövesztettem a hajam, és elhagytam a választékot. Fülbevalót
is szerettem volna, de anyám nem engedte. Cserébe karácsonyra
kaptam egy robogót, a legközönségesebb fajtából.
 Ügy mentem, ahogy ők. Terpesztett lábbal. Ledobtam a földre a
hátizsákomat, és belerugdostam.
Óvatosan utánoztam őket. Az utánzást csak egy hajszál választja
el a kifigurázástól.
Az órákon ücsörögtem a padban, úgy tettem, mintha figyelnék,
de igazából a saját dolgaimon járt az eszem, űrtörténeteket
találtam ki. Edzésre is lejártam, röhögtem a többiek poénjain,
benne voltam a csajok elleni idétlen csínyekben. Párszor még
vissza is feleseltem a tanároknak. És üresen adtam be a
dolgozatot.
A légynek sikerült mindenkit átvernie, tökéletesen
beilleszkedett a darazsak társadalmába. Azt hitték, közülük való
vagyok. Egy jó arc.
Otthon azt mondtam a szüleimnek, hogy az iskolában mindenki
jó fejnek tart, és vidám sztorikat találtam ki, mintha velem
történtek volna.
De minél jobban belebonyolódtam a szerepembe, annál
különbözőbbnek éreztem magam. A szakadék, amely elválasztott a
többiektől, egyre mélyült. Egyedül boldog voltam, a többiekkel
színészkednem kellett.
Sokszor elfogott a rettegés. Egész hátralévő életemben
utánoznom kell őket?
Olyan volt, mintha a belsőmben lakozó légy mondaná meg
nekem az igazságot. Azt, hogy a barátok pillanat alatt
megfeledkeznek rólam, hogy a lányok gonoszak és megszívatnak,
hogy az otthonomon kívül a világ csupa versengés, durvaság és
erőszak.
Egyik éjjel rémálmom volt, üvöltve ébredtem. Azt álmodtam,
hogy a póló és a farmer a bőröm, az Adidas meg a lábfejem. És a
kitinpáncél-keménységű dzseki alatt száz kicsi rovarláb kalimpált.

Többé-kevésbé jól mentek a dolgok, amíg egyik délelőtt egy

pillanatra azt nem kívántam, bárcsak ne darázsnak álcázott légy
volnék, hanem igazi darázs.
A nagyszünetben általában a diákokkal zsúfolt folyosókon
bolyongtam, mintha valami dolgom volna, így senki sem fogott
gyanút. Aztán kicsivel becsöngetés előtt visszaültem a padomba,
és megettem a sonkás pizzát, amit a többiekhez hasonlóan a
pedellustól vettem. Közben az osztályban dúlt a szokásos ütközet.
Két ellenséges csapat dobálta a táblatörlőt. Ha engem megdobtak
volna, lehetőleg próbáltam volna úgy visszadobni, hogy ne találjak
el senkit, elkerülendő a megtorlásokat.
Mögöttem Alessia Roncato nagyban tanácskozott Oscar
Tommasival, és valami névlistát írtak egy papírra.
Mi lehet ez a lista?
Kicsit se kellett volna, hogy érdekeljen, de az átkozott
kíváncsiság, amely időről időre minden ok nélkül rám tört, arra
sarkallt, hogy hátrébb csússzak a székemmel, hátha sikerül
valamit kihallgatnom.
– Szerinted elengedik? – kérdezte éppen Oscar Tommasi.
– Majd anyám beszél velük – válaszolta Alessia Roncato.
– De mehetünk mindannyian?
– Persze, jó nagy… – Valaki rikácsolni kezdett, a többit nem
hallottam.
Valószínűleg arról beszélnek, kit hívjanak meg egy buliba.
Kifelé az iskolából betettem a fülhallgatót, de nem kapcsoltam
be a zenét. Alessia Roncato, Oscar Tommasi, a Sumer és Riccardo
Dobosz kis csoportba verődött a kerítésfal mellett. Izgatottak
voltak. A Sumer a síelést utánozta. Úgy hajladozott, mintha
szlalomozna. Dobosz ráugrott a hátára, és játékból fojtogatta.
Alessia mondott valamit Oscar Tommasinak. Nem tudhattam,
mit, de csillogott a szeme, ahogy a Sumert és Doboszt nézte.
Pár méternyire megközelítettem őket, és megértettem.
Pofonegyszerű.
Alessia meghívta őket hozzájuk Cortinába a téli vakációra.
 Ők négyen mások voltak, mint a többiek. Külön utakon jártak,
és lerítt róluk, hogy tűzbe mennének egymásért. Mintha egy
láthatatlan buborék vette volna őket körül, melybe akaratuk
ellenére senki sem nyerhetett bebocsátást.
Alessia Roncato volt a főnök, és a legszebb lány az iskolában. De
nem hordta fenn az orrát, senkihez sem akart hasonlítani, saját
maga volt, és kész.
Oscar Tommasi cérnavékony volt, és nőiesen mozgott. Amint
megszólalt, mindenki dőlt a röhögéstől.
Riccardo Dobosz csöndes volt, és szigorú tekintetű, mint egy
szamuráj.
De én legjobban a Sumert bírtam. Nem tudtam, miért hívják
így. Crossmotorral járt, és minden sportban jó volt, azt beszélték,
hogy rögbiben fényes jövő vár rá. Akkora volt, mint egy
jégszekrény, lapáttenyerű, kefehajú, lapos orrú. Szerintem
egyetlen csapással agyon tudott volna ütni egy buldogot.
Másodikos volt, de sosem bántotta a kisebbeket. Olyanok voltak
számára, mint a poratkák a matracban. Vannak, de nem látszanak.
Ők voltak a Fantasztikus Négyes, én meg az Ezüst Utazó.

A Sumer felpattant a motorjára, fölsegítette maga mögé

Alessiát, aki átölelte, mintha félne, hogy elveszíti, és csikorgó
gumikkal elindultak. Lassacskán a többi diák is hazament, kiürült
az utca. A lemezboltban és a háztartási gépeket áruló üzletben is
lehúzták a redőnyt az ebédszünetre.
Egyedül maradtam.
Nekem is mennem kéne, ha nem érek haza tíz percen belül,
anyám rám csörög.
Kikapcsoltam a telefonom. Mereven bámultam a festékszóróval
felvitt falfeliratokat, amíg csak el nem mosódtak. Színes foltok egy
házfalon.
Ha Alessia engem is meghívott volna, ámulhatnának, milyen jól
síelek. Megmutathatnám nekik a titkos utakat.
 Én születésem óta Cortinába jártam. Ismertem az összes pályát,
és egy csomó titkos utat. A kedvencem a Kristály-hegyről indult,
és levitt egész a faluközpontig. Át az erdőn, szédületes ugratókkal,
egyszer még két zergét is láttam az egyik ház mögött.
Aztán elmehetnénk moziba, és beülhetnénk egy forró
csokoládéra Lovathoz.
Sok közös van bennünk. Az, hogy Alessiáéknak éppen
Cortinában van házuk, nem lehet egyszerű véletlen.
És akkor rájöttem.
Ők is legyek, akik darázsnak álcázzák magukat. Csak nálam
sokkal ügyesebben utánozzák a többieket. Ha én is elmennék
Cortinába, kiderülne, hogy ugyanolyan vagyok, mint ők.
Amikor hazaértem, anyám éppen a milánói borjúlábszár
receptjét tanította Nihalnak. Leültem, kihúztam, majd
visszatoltam az evőeszközös fiókot, és megszólaltam: – Alessia
Roncato meghívott Cortinába síelni.
Anyám úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna, hogy
farkam nőtt. Keresett egy széket, felsóhajtott, és dadogott: – Jaj,
de boldog vagyok, kincsem. – És jó erősen átölelt. – Csodás lesz.
Bocsáss meg egy pillanatra. – Felállt, rám mosolygott, és
bezárkózott a fürdőszobába.
Mi lelte?
Az ajtóra tapasztottam a fülem. Sírt és időnként szipogott. Aztán
hallottam, hogy megnyitja a csapot, és megmossa az arcát.
Nem értettem.
Beszélni kezdett a mobilján. – Francesco, nagy hírem van. A
fiunkat síelni hívták a téli szünidőre… Igen, Cortinába. Látod,
hogy nem kell aggódnunk… Képzeld, örömömben sírva fakadtam,
mint egy félnótás. Bezárkóztam a fürdőszobába, hogy meg ne
lássa…

A következő pár napban próbáltam elmondani anyámnak, hogy

nem igaz, csak vicceltem, de amint ránéztem és láttam, hogy
milyen boldog és lelkes, megsemmisülve visszatáncoltam. Úgy
éreztem magam, mintha embert öltem volna.
Nem az volt a gond, hogy megmondjam neki, mindent csak
kitaláltam, és senki sem hívott meg sehová. Megalázó, de kibírtam
volna. Viszont a kérdést, melyre bizton számíthattam, nem tudtam
volna elviselni.
„Lorenzo, miért hazudtál nekem?”
Erre a kérdésre nem volt válasz.
Éjszakánként, a szobámban, egyre csak ezen rágódtam.
„Mert…”
De mintha megrekedt volna az agyam ennél a lépcsőfoknál.
„Mert barom vagyok.” Ez volt az egyetlen válasz, amit sikerült
kisütnöm. De tudtam, hogy ez nem elég, hogy van mögötte valami,
amit nem akartam tudni. Így aztán végül hagytam magam
sodródni az árral, sőt kezdtem én is elhinni a hazugságomat. Még
a Cerkófnak is meséltem a síelésről. Egyre meggyőzőbbé váltam.
Különféle részletekkel tarkítottam a történetet. Elmegyünk majd
egy magaslati menedékházba is, és helikopterezni is fogunk.
Ha lúd, legyen kövér, új lécet, bakancsot, dzsekit vetettem
magamnak. És ahogy múltak a napok, egyre inkább hittem, hogy
Alessia tényleg meghívott.
Becsuktam a szemem, és láttam, amint közelít felém. Én éppen
a biztonsági láncot veszem le a robogómról, ő rám néz a kék
szemével, elsimítja szőke frufruját, egyik Nike csukájával rálép a
másikra, és azt mondja: „Figyelj, Lorenzo, elmegyünk páran síelni
egy hétre, nem jössz velünk?”
Gondolkodom egy kicsit, majd nyugodtan azt felelem: „Jó,
megyek.”
Aztán egyik nap, ahogy az új bakancsomban feszítettem a
szobámban, a szekrényajtóra szerelt tükörre tévedt a tekintetem,
és egy lárvafehér, beesett mellkasú kisfiú nézett vissza rám,
alsógatyában, pipaszárlábain alig pár szőrszál, alul meg az a
nevetséges piros izé, és miután fél percig tátva felejtett szájjal
bámultam, megkérdeztem tőle: – Hová akarsz te menni?
 A kisfiú a tükörben meglepően felnőttes hangon válaszolt: –
Sehová.
Bakancsostul levetettem magam az ágyra, összetörten, mint
akire ráborítottak egy tonna sittet, és az járt a fejemben, hogy
halványlila gőzöm sincs, hogyan keveredjek ki ebből a
kalamajkából, meg hogy ha még csak egyetlenegyszer is
megpróbálnám elhinni, hogy Alessia tényleg meghívott, kiugrom
az ablakon, és ámen, bye bye, viszlát, ezer köszönet.
Ez a legegyszerűbb megoldás. Úgyis olyan szar az életem.
– Elég! Meg kell mondanom anyámnak, hogy nem megyek el,
mert Laura nagyi kórházban van, rákos és haldoklik. – Elővettem
a legeslegkomolyabb hangom, és a plafont nézve azt mondtam: –
Mama, úgy döntöttem, nem megyek el síelni, mert a nagyi rosszul
van, és mi lesz, ha közben meghal?
Kitűnő ötlet… Levettem a bakancsot, és ugrabugrálni kezdtem a
szobában, mintha forró lett volna a padló. Felugrottam az ágyra,
onnan az íróasztalra, a számítógép, a könyvek meg a teknősök
akváriuma között piruetteztem és énekeltem:
– Testvéreim, Itália, Itália serken. – Egy ugrás, és már a
könyvespolcon lógtam. – Sisakját, mint Scipio…
Mit művelek?
– Felhúzza menten.
A nagyi halálával takarózom?
Csakis egy magamfajta szörnyetegnek juthat eszébe ilyen
borzalmas dolog.
– Szégyelld magad! – üvöltöttem, ledobtam magam az ágyra, és
arcomat a párnába fúrtam.
Hogyan szabadulhatnék meg ettől a hazugságtól, még mielőtt
teljesen beleőrülök?
És akkor hirtelen bevillant a pince.
Sötét. Barátságos.
És elhagyatott.
 3

Kellemes meleg volt a pincében. Volt egy kis mosdó is, a falon
mindenütt nedvességfoltokkal. A vécélehúzó nem működött, meg
kellett töltenem egy vödröt a csapnál, úgy tudtam leönteni a vécét.
A délelőtt hátralévő részét ágyban töltöttem, a Borzalmak
városát olvastam Stephen Kingtől, és aludtam. Ebédre befaltam
egy fél tábla csokoládét.
A földönkívüliek inváziójának egyik túlélője voltam. Kiirtották
az emberiséget, csak néhányunknak sikerült elrejtőzni, pincékben
meg házak alagsorában. Rómában egyedül én voltam életben.
Csak akkor merészkedhetek ki, ha majd a földönkívüliek
visszatérnek a bolygójukra. És ez, előttem ismeretlen okokból, egy
hét múlva fog bekövetkezni.
Előhúztam a hátizsákból a ruhákat meg két flakon önbarnító
sprayt. Fölvettem a napszemüveget meg a sapkát, és nyomtam a
sprayből az arcomra meg a kezemre.
Aztán, csurom olajosan, felmásztam egy kisszekrényre, és
kiraktam a mobilomat az ablakba, ahol volt kétjelnyi térerő.
Kinyitottam egy doboz articsókakonzervet, és megettem belőle
öt bimbót.
Még hogy Cortina, ez az igazi vakáció!

Telefoncsörgés vert fel az álmok nélküli álomból.

Sötét volt a pincében. Tapogatózva megkerestem a telefont, és
egy nagy ládán egyensúlyozva próbáltam csengő hangon
beleszólni: – Mama!
– Na, hogy s mint?
 – Remekül!
– Hol vagy?
Hány óra lehet? Ránéztem a telefonom képernyőjére. Fél kilenc.
Jó sokat aludtam.
– Pizzériában.
– Á… Hol?
– A főutcán… – Nem jutott eszembe a pizzéria neve, ahová a
nagyival járni szoktunk.
– A Pedavenában?
– Ott.
– Milyen volt az utazás?
– Csodás.
– És az idő milyen?
– Kitűnő… – Ez már talán túlzás. – Jó. Nem rossz.
– Hó?
Mennyi hó lehet? – Van egy kevés.
– Minden rendben? Olyan furcsa a hangod.
– Nem, nem. Minden rendben.
– Add nekem Alessia anyukáját, hadd üdvözöljem.
– Nincs itt. Csak mi vagyunk. Alessia anyukája otthon van.
Csönd. – Aha… Mindegy, ha holnap hívlak, mindenképp
beszélek vele. Esetleg szólhatnál neki, hogy csörögjön rám.
– Rendben. De most le kell tennem, megérkeztek a pizzák. – És
egy képzeletbeli pincérhez fordulva:
– Nekem… Nekem a sonkásat!
– Jól van. Holnap beszélünk. És mosakodj rendesen!
– Szia.
– Szia, kincsem. Érezd jól magad.
Egész jól ment, megúsztam. Elégedetten bekapcsoltam a
Playstationt, hogy játsszak egy kis Soul Reaver-t. De a
gondolataim még mindig a telefonhívás körül jártak. Anyám nem
fogja annyiban hagyni, jól ismerem. Ha nem sikerül beszélnie
Alessia anyukájával, képes és elautózik Cortinába. És ha azt
mondanám neki, hogy Roncato asszony síelés közben eltörte a
lábát, és kórházban van? Nem, valami jobbat kell kitalálnom. De
most nem megy.
Kezdett zavarni a dohos szag. Kinyitottam az ablakot. Éppen
kifért a fejem a rácson.
Barattieri néni kertjét avarszőnyeg borította. Egy utcai lámpa
hideg fénye világította meg a borostyánnal benőtt kertkaput. A
zöldön át ki tudtam venni az udvart. Apám vacsorázni mehetett
valahová, vagy bridzselni, mert a Mercedese nem volt ott.
Visszafeküdtem az ágyba.
Három emelettel fölöttem ott a mama, a kanapén
összekuporodva, lábánál a tacskókkal. A kisasztalon a tálca a tejjel
és a karikafánkkal. Így fog elaludni, egy fekete-fehér film alatt. És
apám, amikor hazajön, felébreszti és beviszi az ágyba.
Fölvettem a fejhallgatót, és megszólalt Lucio Battistitől a
Megint te. Levettem a fejhallgatót.
Utálom ezt a számot.
 4

Utoljára a kocsiban hallottam ezt a dalt a mamával. Dugóban

álltunk a Vittorio úton. Egy tüntetés megbénította a Venezia teret,
és a dugó mint a hő sugárzott tovább az egész történelmi
városközpontra.
A délelőttöt anyám művészeti galériájában töltöttem, segítettem
elrendezni egy francia művész képeit a következő heti kiállítás
megnyitó előtt. Tetszettek azok a hatalmas fotók a zsúfolt
éttermekben magányosan falatozó emberekről.
Robogók szlalomoztak a veszteglő kocsik között. Egy templom
lépcsőjén retkes hálózsákba burkolózva egy hobó aludt. Feje
szemeteszsákokba bugyolálva. Szakasztott, mint egy egyiptomi
múmia.
– A fenébe! Mi van itt? – Anyám rátenyerelt a dudára. –
Kibírhatatlan lett ez a város… Mit szólnál, ha leköltöznénk
vidékre?
– Hová?
– Nem is tudom… például Toscanába.
– Mi ketten?
– Papa a hétvégékre jönne.
– És ha Komodón vennénk házat?
– Hol van Komodo?
– Egy sziget, nagyon messze.
– És miért mennénk oda lakni?
– Ott élnek a komodói sárkányok. Ezek hatalmas gyíkok, amik
simán meg tudnak enni egy élő kecskét vagy akár egy reumás
embert is. És nagyon gyorsak. Megszelídíthetnénk őket. És
megvédenének.
 – Kitől?
– Mindenkitől.
Anyám elmosolyodott, felhangosította a rádiót, és együtt
énekelte Lucio Battistivel: – Megint te. Tudod, nem lep meg…
Én is énekelni kezdtem, és amikor az a szakasz jött, hogy
„Szerelmem, ettél már? Éhezem én is, és nem csak terád”,
megfogtam a kezét, mint egy kétségbeesett hősszerelmes.
Anyám nevetett és rázta a fejét. – Te bolond… Te bolond…
Azon kaptam magam, hogy boldog vagyok. A világ kint rekedt a
kocsiablakokon túl, csak én voltam meg a mama, egy buborékban
a dugó közepén. Nem létezett az iskola, sem a feladatok, és az a
milliárdnyi dolog sem, amit a felnőtté válásig meg kell még
tennem.
De anyám hirtelen lehalkította a rádiót. – Nézd csak azt a ruhát
a kirakatban! Tetszik?
– Szép. Talán kicsit túl merész.
Meglepetten rám nézett. – Merész?! Mióta használod ezt a szót?
– Egy filmben hallottam. Az egyik nőnek a ruhájára mondták.
– De tudod, mit jelent?
– Persze – feleltem. – Azt, hogy túl sokat mutat.
– Nem hiszem, hogy ez a ruha túl sokat mutatna.
– Lehet, hogy nem.
– Felpróbáljam?
– Próbáld.
Ekkor, mintegy varázsütésre, előttünk egy terepjáró kiállt egy
parkolóhelyről. Anyám ösztönös mozdulattal a szabad hely felé
kormányozta az autót.
Egy jókora ütés a karosszérián. Mama beleállt a fékbe, és
lelépett a kuplungról. Én repültem volna előre, de a biztonsági öv
megfogott. A kocsi köhögve lefulladt.
Hátrafordultam. Egy sárga Smart a BMW hátsó ajtajához
tapadva.
Nekünk jött.
 – Neeee. Na ne már! – fújt nagyot anyám, miközben leengedte
az ablakot, hogy felmérje a kárt.
Én is kihajoltam. A BMW oldalán sehol egy karcolás, és a Smart
buldogpofájú elején sem. A szélvédő mögött egy kék-fehér plüss
százlábú, LAZIO felirattal. Aztán észrevettem, hogy hiányzik a
Smart bal oldali visszapillantó tükre. A helyén tátongó lyukból
színes kábelek lógtak. – Oda nézz, mama!
Kitárult az ajtó, és előbukkant egy ránézésre egy kilencven
magas és nyolcvan centi széles alak felsőteste.
Rejtély, hogy fért be abba a gyufásdobozba. Ügy nézett ki, mint
egy tarisznyarák, amely a páncélja mögül kinyújtja a fejét és az
ollóját. Apró kék szem, elöl egy hosszú, hollófekete tincs, lófogak
és kakaóbarnára sült bőr.
– Mi történt? – kérdezte tőle anyám elgyötörtén.
A mélák kiszállt, és leguggolt a tükör mellé. Nézte, egyszerre
szenvedő és méltóságteljes arckifejezéssel, mintha nem is egy
üveg-műanyag valami heverne a földön, hanem az anyja felkoncolt
teteme. Hozzá sem ért, mintha tényleg egy holttest volna, és meg
kellene várni a nyombiztosítókat.
– Mi történt? – ismételte meg nyugodt hangon anyám a
kocsiablakon kihajolva.
A mélák feléje se fordult, úgy válaszolt: – Hogy mi történt?
Akarod tudni, mi történt? – Mély, rekedt hangja volt, mintha egy
műanyag csőbe beszélt volna. – Akkor szállj ki a kocsiból, gyere és
nézd meg!
– Maradj itt – mondta anyám a szemembe nézve, kikapcsolta a
biztonsági övét és kiszállt.
Az ablaküvegen át láttam, ahogy sárgabarackszínű kosztümét
esőcseppek pettyezik.
Néhány esernyős gyalogos megállt bámészkodni. Tülköltek
körülöttünk az autók, próbálták leküzdeni az akadályt, mint a
hangyák, ha fenyőtobozzal találják szembe magukat. Úgy
harmincméternyire egy busz is dudálni kezdett.
 Én láttam a kocsiból, milyen pillantásokat vetnek a
bámészkodók anyámra. Kivert a víz, és akadozni kezdett a
lélegzetem.
– Esetleg félreállhatnánk – javasolta anyám a méláknak. – Csak
hogy a forgalom…
De az nem figyelt rá, tovább bámulta a tükröt, mintha a
gondolat erejével visszailleszthetné a helyére.
Ekkor anyám közelebb lépett hozzá, s hangjában leheletnyi
bűntudattal és tettetett együttérzéssel megkérdezte: – De hát
hogyan történt?
A mélák zselézett hajfürtjei csillogtak az esőben, feje búbján
már látszottak a kopaszodás első jelei.
Mivel nem kapott választ, anyám halkabban hozzátette: –
Súlyos?
A mélák végre felé fordította a fejét, mintha csak akkor döbbent
volna rá, hogy a szörnyűség okozója ott áll mellette. Alulról felfelé
végigmérte a mamát, majd rápillantott a kocsinkra, és eleresztett
egy röpke mosolyt.
Ugyanolyan gonosz mosolyt, mint Varaldi és Ricciardelli,
amikor engem méregettek a robogójuk nyergéből. A zsákmányát
gusztáló ragadozó mosolyát.
Figyelmeztetnem kell a mamát.
A futballhuligán fölvette a földről a visszapillantó tükröt,
óvatosan, mint egy törött szárnyú vörösbegyet. – Lehet, hogy
neked nem súlyos. Nekem igen. Most hozom a karosszériástól.
Tudod, menynyibe kerül egy ilyen tükör?
Anyám megrázta a fejét. – Sokba?
Két kézzel beletúrtam a hajamba. Nem volna szabad viccelnie
ezzel az alakkal. Bocsánatot kellene kérnie. Kifizetni a kárt, és
kész.
– Egy pincér fizetésének negyedébe. De mit tudsz te erről…
Neked nincsenek ilyen gondjaid.
Cselekednem kellett volna, kiszállni a kocsiból, kézen fogni
anyámat, és elmenekülni, de az ájulás kerülgetett.
 Anyám megütközve rázta a fejét: – Nézze, uram, maga jött
belém… Maga a hibás.
Láttam, hogy a futballhuligán kissé megtántorodik, lehunyja,
majd újra kinyitja a szemét, mint aki egy megrendítő ütés után
próbál magához térni. Orrlyukai remegtek, mint a szarvasgomba-
kereső kutyáknak. – Én vagyok a hibás? Ki? Én? Én mentem
beléd? – Felállt, széttárta a karját, és felröffent: – Mi a faszt
beszélsz, kurva?
Lekurvázta az anyámat.
Ki akartam kapcsolni a biztonsági övemet, de bizsergett a
kezem, mintha elzsibbadt volna.
Mama igyekezett magabiztosnak látszani. Ő rögtön kiszállt a
kocsiból, a szakadó esőben, kedvesen, készen elismerni, ha
hibázott, nem tett semmi rosszat, erre ez a pasas, akit még soha
életében nem látott, lekurvázza.
„Kurva, kurva, kurva.” Háromszor is elismételtem magamban, a
szóban rejlő fájdalmas megvetést ízlelgetve. Semmi, de semmi
kedvesség, udvariasság, tisztelet.
Meg kellene ölnöm.
De hová tűnt a harag? A vörös folyadék, amely mindig elöntött,
ha valaki idegesített? A dühkitörés leszegett fejjel? Lemerült
bennem az elem. A félelem béklyójában még a biztonsági övét sem
sikerült kikapcsolnom.
– Miért? Mit csináltam? – kérdezte anyám imbolyogva, mintha
mellbe taszították volna, fél kezét a szegycsontjára szorítva.
– Aranyom! Szépségem! – A Smart ablakában egy göndör
luvnya kerek képe jelent meg, zöld szemüvegben, lilára rúzsozott
szájjal. Addig észre sem vettem. – Tudod, mi vagy te, drágám? Egy
BMW-s mocsodék. Te jöttél belénk. Mi láttuk meg előbb a
parkolóhelyet.
A futballhuligán közben lapáttenyerét mutatta anyámnak: – Mi
a faszt képzelsz, kisanyám, csak mert a bőröd alatt is pénz van, és
így kirittyentetted magad, azt hiszed, neked mindent lehet? Tied a
világ, mi?
 A bodros a Smartban tapsikolni kezdett: – Nagy vagy, Teodoro!
Olvass be a kurvának!
Tennem kellett volna valamit, de csak az járt az agyamban, hogy
a melákot Teodorónak hívják, és én senki mást nem ismerek ilyen
névvel.
Nagyokat lélegeztem, hogy kiverjem a fejemből ezt az ostoba
gondolatot. Felforrósodott a fülem meg a nyakam, és szédültem.
Lehet, hogy Teo, az első emeleten lakó néni öreg spánielje
igazából Teodoro.
El kell innen mennem, azonnal. Nekem semmi közöm az
egészhez, én mondtam, hogy túl merész az a ruha, ha hallgatott
volna rám…
Kikapcsoltam az övét, de nem bírtam megmozdulni.
Egy kőóriás ölében ültem, aki átölelt, nem engedett el.
Kinéztem a járdára, segítséget remélve. Egy csomó járókelő
elmosódott alakja.
A futballhuligán megragadta anyám csuklóját, és megrántotta. –
Gyere, nézd meg, szépségem. Nézd meg, mit csináltál.
Mama elvesztette az egyensúlyát, és elesett.
A luvnya éles hangja: – Teo! Teo! Hagyd a fenébe, késő van.
Úgysem értené meg. Szemét pénzeszsák.
Anyám a macskakövön feküdt, harisnyáján felszaladt a szem. A
büdös-mocskos macskakövön. Rómában nem tisztítják az utakat.
A fertőző galambszar. Az autó kereke mellett feküdt, a mélák
fölötte.
Most leköpi, gondoltam.
De beérte kevesebbel. Azt mondta: – Köszönd meg a
Jóistennek, hogy nő vagy. Különben már réges-rég…
Mit tett volna vele már réges-rég, ha nem nő volna?
Mama behunyta a szemét, és én éreztem, hogy az óriás úgy a
kőkarjaiba zár, hogy eláll a lélegzetem, aztán egyetlen mozdulattal
átszakítja a kocsi tetejét, és repülünk, ő meg én, messze a
bámészkodóktól, messze a méláktól, messze a macskakövön fekvő
anyámtól, messze a dugótól, a varjakkal zsúfolt tetők fölött, a
templomok kupolái fölött…
És elájultam.
 5

Reggel kilenckor a napfény aranynyalábokban tört át a szutykos

ablakon. Talán a fűtéscsövek melege miatt, de nehéz volt ébren
maradni a pincében.
Ásítottam, és gatyában meg pólóban bementem a mosdóba
fogat mosni.
A hónaljam még várhat. Nem dobott fel a gondolat, hogy hideg
vízzel mosakodjak, meg aztán nyugodtan bűzölöghetek, senki sem
fog szagolgatni. Befújtam magam önbarnítóval, és kentem egy
nutellás kenyeret.
Ügy döntöttem, a következő pár órát a pince felfedezésének
szentelem. A sok régi holmi mind a lakásunk előző tulajdonosáé,
Nunziante grófnőé volt, aki örökösök nélkül halt meg. Apám a
teljes berendezéssel és az összes kacattal együtt vette meg a lakást,
aztán mindent bezsúfolt a pincébe.
Egy régi, sötét sublót fiókjaiban tarka ruhákat, számításokkal
teli füzeteket, kitöltött keresztrejtvényújságokat, rajzszögekkel,
kapcsokkal, töltőtollakkal, átlátszó kövekkel, több csomag
Murattival, üres parfümös üvegcsékkel, beszáradt rúzsokkal teli
dobozokat találtam. Meg egy csomó képeslapot. Cannes,
Viareggio, Ischia, Madrid. Megfeketedett ezüst evőeszközöket.
Szemüvegeket. És találtam egy szőke parókát is. Fölvettem, és
belebújtam egy narancssárga selyempongyolába. Járkálni
kezdtem fel-alá a pincében, mintha egy várkastély szalonja volna.
– Jó estét, herceg, Nunziante grófnő vagyok. Á, itt van Sinibaldi
grófnő is. Igen, kicsit unalmas ez az estély, és nem láttam még
Cerkóf márkit. Csak nem esett bele a krokodilos árokba?
 Egy halom bútor alatt volt egy piros és zöld virágokkal festett
hosszú, koporsószerű faláda.
– Itt nyugszik szegény Goffredo. Mérgezett rántott húst evett.
Csörögni kezdett a telefon.
Nagyot fújtam: – Ne már! Basszus! Mama, légy szíves… Hagyj
békén.
Próbáltam nem törődni vele, de nem ment. Végül nem bírtam
tovább, és felmásztam az ablakhoz. A kijelzőn egy ismeretlen
szám. Ki lehet? Engem a mamán, Nihalon, a nagyin és néha a
papán kívül senki sem szokott hívni. Tanácstalanul bámultam a
telefont. De győzött a kíváncsiság, és felvettem: – Halló?
– Halló, Lorenzo? Olivia vagyok.
Beletelt egy kis időbe, míg rájöttem, milyen Olivia… Olivia, a
féltestvérem. – Igen, szia…
– Hogy vagy?
– Köszönöm, jól. És te?
– Én is. Bocs, hogy zavarlak. Roberta néni adta meg a számodat.
Figyelj, szeretnék kérdezni valamit… Nem tudod, anyád és a papa
otthon van?
Csapda!
Résen kell lennem. Lehet, hogy a mama kiszagolt valamit, és
most Olivián keresztül akar utánajárni, hol vagyok igazából. De
amennyire én tudom, mama és Olivia nem beszélnek egymással. –
Fogalmam sincs… Síelni vagyok.
– Ja… – Csalódott volt a hangja. – Akkor biztos jól mulatsz.
– Jól.
– Mondd csak, Lorenzo, ilyenkor általában otthon van apád és
anyád?
Miket kérdez? – Papa ilyenkor dolgozni van. A mama meg el
szokott menni tornázni vagy a galériába. Mikor hogy.
Csönd. – Értem. És van otthon valaki, ha ők nincsenek?
– Nihal.
– Ki az a Nihal?
– Az inas.
 – Aha. Jó. Figyelj, megtennél nekem valamit?
– Mit?
– Ne mondd el senkinek, hogy felhívtalak.
– Rendben.
– Ígérd meg.
– Megígérem.
– Köszi. Síelj nagyokat. Van hó?
– Akad.
– Akkor szia. És ne felejtsd, senkinek egy szót sem!
– Jól van. Szia. – Kinyomtam, levettem a parókát, és próbáltam
rájönni, mit akarhatott tőlem Olivia. És miért akarta tudni, otthon
van-e a papa és a mama? Miért nem hívja fel őket? Megvontam a
vállam. Nem az én dolgom. Mindenesetre ha csapda volt, nem
sétáltam bele.

Eddig egyetlenegyszer találkoztam csak Oliviával, a

féltestvéremmel, 1998 húsvétján.
Én tizenkét éves voltam, ő huszonegy. Az előző alkalmak nem
számítanak. Korábban együtt töltöttünk pár nyarat Caprin, Laura
nagyi villájában, de túl kicsi voltam, hogy emlékezzek rá.
Olivia a papa lánya volt, és egy comói boszorkányé, aki utálta a
mamát. A boszorkány fogorvos volt, és a papa első felesége, még
mielőtt én megszülettem volna. Akkoriban Milánóban éltek, ott
született Olivia. Aztán elváltak, és a papa elvette a mamát.
Apám nem szívesen beszélt a lányáról. Ha elment meglátogatni,
mindig rosszkedvűen jött haza. Abból, amit sikerült leszűrnöm,
nagyon úgy tűnt, hogy Olivia bolond. Úgy tett, mintha
fényképészkedne, de egymás után csinálta a baromságokat.
Megbukott a gimiben, többször lelépett otthonról, aztán meg
Párizsban összeállt Faustinivel, a papa üzleti tanácsadójával.
Mindezt elejtett félmondatokból tudtam meg, mert a szüleim
nem beszéltek előttem Oliviáról. De néha a kocsiban
megfeledkeztek rólam, és kikotyogtak ezt-azt.
 Húsvét előtt két nappal a bácsikámhoz mentünk vendégségbe
Campagnanóba. Útközben papa azt mondta a mamának, hogy
meghívta ebédre Oliviát, hogy rávegye, menjen el Szicíliába, a
papokhoz, akik majd bezárják egy jó kis helyre, gyümölcsfákkal,
kiskerttel meg rengeteg tennivalóval.
Úgy képzeltem, hogy Olivia csúnya és ellenszenves, mint
Hamupipőke mostohatestvérei, ezzel szemben hihetetlenül
gyönyörű volt, egy olyan lány, akire amint ránézel, lángra lobban
az arcod, és mindenki látja, hogy tetszik neked, s ha hozzád szól,
nem tudod, mit kezdj a kezeddel, és azt sem, hogyan üljél.
Tengernyi göndör szőke haj hullámzott a hátán, szürke szeme volt,
és mindenütt szeplők borították, mint engem. Magas volt, nagy,
széles mellekkel. Mint egy királynő a középkorból.
Evés közben alig szólalt meg. Ebéd után bezárkózott a papával a
dolgozószobába. Aztán elment, köszönés nélkül.
 Töprengtem még egy darabig ezen a furcsa telefonhíváson,
végül arra jutottam, hogy van egy sokkal súlyosabb probléma,
amely megoldásra vár. Az enyém. Egy másik telefonkártyával
küldhetnék üzenetet a mamának Alessia anyukája nevében. De
nem lenne elég. Mama beszélni akar vele.
Fejhangon szavalni kezdtem: – Jó napot… Alessia anyukája
vagyok… csak azért hívom, hogy közöljem, a fia jól van, remekül
érzi magát. Viszontlátásra.
Borzalmas. Azonnal lebuknék.
Fogtam a mobilt, és bepötyögtem:
Mama fönt vagyunk a hegyen egy
menedékházban. Nincs térerő. Holnap
hívlak. Szeretlek.
Nyertem egy napot.
Kikapcsoltam a telefont, kiűztem anyámat a fejemből,
leheveredtem az ágyra, fölvettem a fejhallgatót, és Soul Reaver-t
játszottam. Egy nagyon szívós főellenséggel kerültem szembe, nem
sikerült legyőznöm, mérgemben kikapcsoltam a Playstationt, és
csináltam egy majonézes-olajos gombás szendvicset.
Isteni dolgom van. Ha mindig hoznának kaját meg vizet, itt
tölthetném az egész hátralévő életemet. Vagy ha börtönbe
kerülnék, és magánzárkába tennének, az lenne az igazi Kánaán!
A légy végre rátalált a zugra, ahol saját maga lehet, és szép
lassan elszenderedett.

Hirtelen kipattant a szemem.

Valaki babrál a zárral.
Soha föl sem merült bennem, hogy bárki is lejöhet a pincébe.
Tovább bámultam az ajtót, de nem bírtam megmozdulni,
mintha hozzáragadtam volna az ágyhoz. Gombóc volt a
torkomban, alig kaptam levegőt.
 Egy elszánt ugrással, mintha pókhálóból szabadulnék,
levetettem magam az ágyról, bal térdemet bevágtam a kisszekrény
sarkába, de összeszorított fogakkal, a fájdalomkiáltást elnyelve,
sántikálva bebújtam a szekrény és a fal közötti résbe. Onnan, a
lábamat dörzsölve, bekúsztam egy asztal alá, ahol összecsavart
szőnyegek voltak. Végigfeküdtem rajtuk, a dobhártyámban
lüktetett a vér.
Odakint szerencsére nem boldogultak a zárral. Ősrégi volt, és ha
teljesen betoltad a kulcsot, nem lehetett elfordítani.
De mégis kinyílt az ajtó.
Beleharaptam a bűzös szőnyegbe.
Onnan lentről csak a padló egy gerezdjét láttam. Lépéseket
hallottam, majd előbukkant egy farmer-nadrág és két fekete
cowboycsizma.
Nihalnak nincs csizmája. Apám Church’s cipőt hord, nyáron
meg mokaszint. Anyámnak van egy csomó csizmája, de nem ilyen
rondák. A Cerkóf meg mindig kitaposott edzőcipőben jár. Ki
lehet?
Bárki is az, észre fogja venni, hogy lakik valaki a pincében. Ott
van minden. Az ágy, a kaja, a bekapcsolt tévé.
Közben a fekete csizmák körbejárták a pincét, mintha
keresnének valamit. Odaértek az ágyamhoz, és megálltak.
A csizmák tulajdonosa szájon át lélegzett, mint aki meg van
fázva. Elvett egy konzervdobozt az asztalról, majd visszatette. –
Van itt valaki? – Egy női hang.
Fogaim közt morzsoltam a szőnyeget. Ha nem talál meg,
gondoltam, mindennap elmegyek ahhoz a poénzsák
unokatestvéremhez, Vittorinóhoz. Az élő Istenre esküszöm, hogy
én leszek a legjobb barátja.
– Ki van itt?
Becsuktam a szemem és befogtam a fülem, de így is hallottam,
hogy járkál, matat, kutat.
– Gyere elő! Látlak.
Kinyitottam a szemem. Egy sötét ruhás alak ül az ágyamon.
 – Mozgás!
Nem, én aztán nem mozdulok innen, még ha megölnek se.
– Süket vagy? Kifelé!
Talán jobb, ha megnézem, ki az. Fölemeltem a fejem, és mint a
kutya, akit rajtakaptak, amint megdézsmálja a hűtőszekrényt,
előkúsztam.
Olivia ült az ágyamon.
Nagyon lefogyott, szögletes arccsontjai kiálltak. Arca nyúzott
volt és fáradt, hosszú haját levágatta. A farmernadrág fölött Camel
emblémás kifakult pólót meg kék tengerészkabátot viselt.
Nem volt már olyan szép, mint két éve.
Megütközve nézett. – Mit csinálsz te itt?
Ha valamit utáltam, hát mások előtt alsógatyában mutatkozni
nagyon, főleg lányok előtt. Talpig zavarban, felkaptam a földről a
nadrágomat, és fölvettem.
– Minek bújtál el ide?
Nem tudtam, mit feleljek. Annyira össze voltam zavarodva,
hogy még vállat vonni is alig bírtam.
A nővérem fölállt és körbenézett. – Mindegy, hagyjuk, nem
érdekel. Egy dobozt keresek, amit apámnál… apánknál hagytam.
Az inas fönt azt mondta, hogy itt kell lennie. Nem tudott lejönni,
mert vasalnia kell. Vagy csak bunkó volt?
Nihal tényleg bunkó egy kicsit azokkal, akiket nem nagyon
ismer. Hajlamos lekezelően bánni az emberekkel.
– Egy nagy doboz, Olivia felirattal. Segíts megtalálni.
Buzgón keresni kezdtem, örültem, hogy a nővéremet egyáltalán
nem érdekli, mit keresek a pincében.
De a nagy doboznak nyoma sem volt, jobban mondva nagy
doboz volt egy csomó, de egyik sem Olivia felirattal.
A nővérem csóválta a fejét. – Látod, mennyire törődik apád a
holmimmal?
Halkan megjegyeztem: – A te apád is.
– Igazad va… – Olivia győzedelmesen ökölbe szorította a kezét.
Egy díszasztalka alatt, közvetlenül a pinceajtó mögött ott volt a
doboz, ragasztó-szalaggal leragasztva, rajta a felirat: OLIVIA
HOLMIJA TÖRÉKENY
– Megvan. Jól elpakolták. Segíts, dögnehéz.
Bevonszoltuk középre.
Olivia leült törökülésbe, letépte a ragasztószalagot, és elkezdte
kihajigálni a cuccot a dobozból. Könyveket, cédéket, ruhákat,
sminkkellékeket. –Itt van.
Egy fehér könyv volt, erősen megviselt borítóval. Kristóf Ágota:
Trilógia.
Ide-oda lapozgatott, keresett valamit, közben magában beszélt.
– A faszba, itt volt. Nem hiszem el. Biztos megtalálta az a rohadék
Antonio. – Talpra ugrott. Csillogott a szeme. Csípőre tette a kezét,
felnézett a plafonra, és mint egy fúria, dühödten rugdalni kezdte a
dobozt. – Menj a picsába! Menj a picsába! Gyűlöllek! Ezt is
elloptad. És most mi a faszt csináljak?
Megszeppenve néztem, de nem tudtam magamban tartani a
kérdést: – Mi volt benne?
Leült a földre, arcát fél kezébe temette.
Mindjárt sírva fakad, gondoltam.
Rám nézett. – Van pénzed?
– Mi?
– Pénzed. Pénzre van szükségem.
– Nincs. Sajnálom. – Igazából volt, papa adott zsebpénzt a
síelésre, de félre akartam tenni egy új hifire.
– Mondd meg az igazat.
Megráztam a fejem és széttártam a karom. –Nincs. Esküszöm.
Gyanakodva végigmért, sejtette, hogy hazudok. –Megkérhetlek
valamire? Pakolj vissza mindent, és zárd le a dobozt. – Kinyitotta
a pinceajtót. – Szia.
Utána szóltam: – Figyelj!
Megállt. – Mi van?
– Ne mondd el, légy szíves, senkinek, hogy itt vagyok. Még
Nihalnak se. Ha elmondod, végem.
 Olivia üres tekintettel rám nézett, valami más járt a fejében,
valami, ami aggasztotta. Aztán nagyot pislogott, és magához tért.
– Rendben. Nem mondom el.
– Köszönöm.
– Egyébként tiszta narancssárga a képed. Túl sok volt az
önbarnító. – És becsukta az ajtót.

A bunkerhadművelet több sebből vérzett. Mama beszélni akar

Alessia anyjával. Olivia leleplezett. És még az arcom is
foszforeszkál.
Percenként nézegettem magam a tükörben, és ezerszer
újraolvastam az önbarnító használati utasítását. Nem volt benne,
mennyi idő múlva kopik le.
Találtam egy doboz régi súrolószert, fölkentem az arcomra, és
lefeküdtem az ágyra.
Egyedül abban voltam biztos, hogy Olivia nem fog köpni. Nem
tűnt árulkodós fajtának.
Tíz perc elteltével lemostam az arcom, de ugyanolyan
narancssárga maradt.
Beletúrtam Olivia dobozába. Annak idején összevissza
hajigáltak bele mindent. Főképp ruhák és cipők voltak benne. Egy
ósdi laptop. Egy objektív nélküli fényképezőgép. Egy Buddha,
valami büdös fából. Jókora, gömbölyded betűkkel teleírt lapok.
Nagyrészt felsorolások a tennivalókról. A meghívottak névsora egy
bulira meg bevásárló listák. Egy kék dossziéban találtam pár képet
Oliviáról, amikor még formában volt. Az egyiken egy vörös
bársonykanapén feküdt, csak egy férfiing volt rajta, félig kilátszott
alóla a melle. Egy másikon egy széken ült, és cigarettával a
szájában a harisnyáját húzta fel. Nekem az a kép tetszett
legjobban, amelyiken háttal volt, fejét a fényképezőgép felé
fordítva. Fél kezével a mellét tartotta. És azok a végtelen hosszú
lábak…
Eszembe ne jusson. Olivia a féltestvérem.
 A képek között volt egy kisebb, fekete-fehér. Apám, hosszú
hajjal, farmerban és bőrkabátban egy mólón, a kikötőbakon ül, a
térdén egy kislány, valószínűleg Olivia, fagylaltot nyal.
Kitört belőlem a nevetés. Sosem gondoltam volna, hogy fiatalon
apám ilyen szörnyen öltözködött. Én világéletemben rövidre nyírt
őszes hajjal, szürke öltönyben, nyakkendővel és lyukacsos cipőben
láttam. De ezen a focistafrizurás képen boldognak látszott.
Találtam egy levelet is, melyet Olivia írt a papának.

Kedves papa!
Azért írok, hogy megköszönjem a pénzt.
Minden alkalommal, amikor kihúzol a
pénzeddel a bajból, felteszem magamnak a
kérdést: És ha a világon nem létezne pénz,
hogyan segítene rajtam az apám? Aztán meg
azon is eltűnődöm: vajon a bűntudatod vagy az
irántam érzett szereteted vezet? Tudod mit?
Nem akarom tudni. Szerencsés vagyok, hogy
ilyen apám van, aki hagyja, hogy a magam útját
járjam, aztán amikor hibázok, szinte mindig,
segít nekem. De ebből elég, ne segíts többé, nem
akarom.
Én sosem tetszettem neked, sosem bírtál,
amikor velem vagy, mindig olyan komoly vagy.
Talán mert egy teljesen elhibázott történet élő
bizonyítéka vagyok, és mindig, ha rám gondolsz,
eszedbe jut, mekkora baromságot csináltál,
hogy feleségül vetted anyámat. De én erről nem
tehetek. Ha másban nem is, ebben biztos
vagyok. Ki tudja, ha többet kereslek, ha
megpróbálom ledönteni a köztünk lévő falat,
talán másképp alakult volna.
Arra gondoltam, ha könyvet írnék az
életemről, a neked szentelt fejezetnek ezt a
 címet adnám: Egy gyűlölet naplója. Akárhogy is,
de meg kell tanulnom, hogy ne gyűlöljelek. Meg
kell tanulnom, hogy ne gyűlöljelek, amikor
küldöd a pénzt, és amikor telefonálsz, hogy
megkérdezd, mi van velem. Gyűlöltelek eleget,
tiszta erőből. Belefáradtam.
Szóval, még egyszer köszönöm, de mostantól
kezdve, ha rád törne a segítő szándék, fojtsd el.
Úgyis mestere vagy az elfojtásnak és a
hallgatásnak.

Lányod,
Olivia

Legalább háromszor elolvastam. Nem hittem volna, hogy Olivia

ennyire gyűlöli a papát. Tudtam, hogy nem jönnek ki egymással,
de hát mégiscsak az apja. Micsoda dolog ez! Jó, ha nem ismerted,
első látásra ellenszenvesnek is találhattad a papát. Egy mogorva
mókusnak, aki azt gondolja, egyedül kell cipelnie a világ összes
terhét. De ha nyáron futottál vele össze a tengernél, vagy síeléskor,
maga volt a megtestesült kedvesség. Meg aztán Olivia nem akarta
látni, ő volt mindig agresszív, ő szövetkezett ellene a
boszorkánnyal. Papa minden tőle telhetőt megtett, hogy rendbe
hozza a kapcsolatukat.
– Egy gyűlölet naplója… Ez azért túlzás. Különben is, mire kell
neked az a rakás pénz? – mondtam. Jól tettem, hogy nem adtam
neki. Nem érdemli meg. Még pucér fotókat is csináltat magáról.
Belehajigáltam mindent, és visszatettem a dobozt a helyére.

Hajnali három lehetett, fejhallgatóval a fülemen lebegtem a

sötétben, belefeledkezve a Soul Reaver-be, amikor mintha valami
zajt hallottam volna. Levettem a fejhallgatót, és lassan
elfordítottam a tekintetem.
 Kopogtatnak az ablakon.
Hátraugrottam, és végigfutott rajtam a hideg, mintha valaki a
nem létező szőrszálakat birizgálná a hátamon. Visszanyeltem egy
kiáltást.
Ki lehet?
Bárki is az, nem akarja abbahagyni.
Az ablaküveg visszatükrözte a tévéképernyő kékes fényét, és
engem, ahogy halálra rémülten állok.
Próbáltam nyelni egyet, de nem sikerült. Szédültem a
félelemtől. Nekiálltam mélyeket lélegezni. Nyugodtnak kell
maradnom. Semmi vész. Rács van az ablakon, nem fér át rajta
senki, hacsak nem olyan puha, mint a polip.
Bekapcsoltam az elemlámpát, és remegve az ablakra
irányítottam.
Odakint Olivia állt, és mutogatott, hogy nyissam ki.
Nagyot fújtam. – A francba! – Odamentem az ablakhoz, és
kinyitottam. Jéghideg levegő zúdult be. –Mit akarsz már megint?
Vörös volt a szeme, és nagyon fáradtnak látszott. – Basszus. Fél
órája kopogok.
– Rajtam volt a fejhallgató. Mi van?
– Szükségem van a vendégszeretetedre, öcskös. Adtam az
értetlent. – Hogy érted?
– Úgy, hogy nincs hová mennem aludni.
– És itt akarsz aludni?
– Talált.
Megráztam a fejem. – Lehetetlen.
– Miért?
– Csak. Ez az én pincém. Itt én vagyok. Egyszemélyes.
Csöndben maradt, nézett, azt hihette, viccelek. Hozzá kellett
tennem: – Bocsáss meg, ez van. Tényleg nem lehet…
Hitetlenkedve megrázta a fejét. – Állati hideg van. Mínusz öt fok
biztos. Hova a faszba menjek? Szépen kérlek.
– Sajnálom.
– Tudod, hogy ugyanolyan vagy, mint apád?
 – Apánk – javítottam ki.
Elővett egy csomag Marlborót, és rágyújtott.
– Elárulnád, miért nem maradhatok itt éjszakára? Mi a hézag?
Most mit mondjak neki? Egyre feljebb kúszott bennem a harag.
Már a rekeszizmomat feszítette.
– Összezavarsz nekem mindent. Nincs hely. Veszélyes. Én
inkognitóban vagyok itt. Nem engedhetlek be. Menj máshová. Sőt,
van egy ötletem, csöngess fel. Elalhatsz a vendégszobában. Jó
helyed lesz…
– Inkább alszom egy padon a Villa Borghesében, mint annál a
két rohadéknál.
Mit képzel ez? Mi rosszat tett a papa, hogy ilyen lánya lett?
Belerúgtam a falba. – Légy szíves… Kérlek… itt a legnagyobb
rendben mennek a dolgok, mindent jól megszerveztem,
tökéletesen, erre most jössz te, és összekuszálod a szálakat… –
Azon kaptam magam, hogy siránkozom, pedig utáltam siránkozni.
– Na, ide hallgass… Hogy is hívnak? Lorenzo. Jól figyelj,
Lorenzo. Én rendes voltam. Reggel azt kérted, hogy ne szóljak
senkinek, és nem is szóltam. Nem kérdeztem semmit. Nem
akarom tudni. A te dolgod. Most szívességet kérek tőled. Csak
kijössz egy pillanatra, kinyitod a kaput és beengedsz. Senki sem
fog meglátni.
– Nem. Megesküdtem, hogy nem megyek ki.
Rám meredt. – Kinek esküdtél meg?
– Saját magamnak.
Beleszívott a cigarettába. – Akkor tudod, mit csinálok?
Ráfekszem a kaputelefonra, és megmondom nekik, hogy itt vagy a
pincében. Na, mit szólsz?
– Sosem tennéd meg…
Elengedett egy gonosz félmosolyt. – Nem? Te nem ismersz
egem… Kiállt a kert közepére, és jó hangosan azt mondta: –
Figyelem, figyelem! Egy kisfiú bujkál a pincében. Lorenzo Cuni,
akiről úgy tudják, síelni ment… Lakótársak…
 Karomat a rácsnak vetettem, és könyörögtem. –Hallgass!
Hallgass, kérlek.
Derűsen nézett. – Kinyitod végre, vagy ébresszem föl az egész
házat?
Nem lehet ilyen álnok. Megszívatott. – Jól van. De holnap
reggel elmész. Megígéred?
– Megígérem.
– Jövök. Menj a kapuhoz.
Már a folyosón loholtam, amikor észrevettem, hogy a nagy
sietségben elfelejtettem cipőt húzni. Szélvészgyorsnak kell
lennem. Szerencsére késő van. A szüleim gyakran elmaradnak, de
nem hajnali háromig.
Atyaég, de ciki lenne, kinyitom a kaput, és ott állnak a szüleim,
gondoltam, miközben kettesével rohantam föl a lépcsőn.
Elmentem a portásfülke előtt. Éjszaka nem kellett tartani a
Cerkóftól. Ő maga mondta egyszer, hogy amióta a cigányok
összezavarták az alvókáját, úgy alszik, mint akit fejbe kólintottak.
Úgy három éve egy éjjel betörtek hozzá a cigányok, és szembe
spriccelték valami altató sprayjel. A házunkban az összes lakás tele
van pénzzel, ékszerrel meg képekkel, de az észkombájnok pont a
Cerkófhoz mentek lopni. El is vittek egy szemüveget meg egy
rádiót. Egyszóval elég az hozzá, hogy szerencsétlen három napig
aludt egyfolytában. Még az ügyeleten sem tudták ébren tartani.
Attól a naptól fogva, ahogy mondta, mindig fáradt, és amikor
elalszik, olyan mély álomba zuhan, hogy „Ha jön egy földrengés,
végem. Mi az ördöggel fújhattak le azok a tetves cigányok?”
Átvágtam az előcsarnokon. A hideg márvány a lábam alatt.
Kinyitottam a nagykaput, Olivia már ott várt.
– Köszi, öcskös – mondta.
 6

Olivia leült a kanapéra. Levette a csizmáját, keresztbe rakta a

lábát, és megint rágyújtott. – Tök jó kis hely. Igazán otthonos.
– Köszönöm – csúszott ki a számon, mintha az én lakásom
volna.
– Van valami innivalód?
– Van gyümölcslé, kóla… de meleg, és víz.
– Sör nincs?
– Nincs.
– Akkor egy kis gyümölcslevet – rendelt, mintha a bárban
volna.
Odanyújtottam neki az üveget, nagyot kortyolt belőle, aztán a
pulóvere ujjával megtörölte a száját. – Ez a mai nap első nyugodt
pillanata. – Megdörzsölte a szemét, és kifújt egy füstfelhőt. –
Pihennem kell. – Az ágytámlának döntötte a fejét, és úgy maradt,
mozdulatlanul, a sötét plafont bámulva.
Csöndben néztem, nem tudtam, mit mondjak. Talán nincs
kedve beszélgetni, vagy csak engem nem tart rá érdemesnek. Jobb
is így.
Lefeküdtem és olvasni kezdtem, de nem bírtam koncentrálni. A
könyvem mögül lestem Oliviát. Szájában a cigaretta, szeme
csukva. Egyre nőtt a parázs, de Olivia nem hamuzott. Aggódtam,
hogy leesik, és megégeti. Lehet, hogy elaludt?
– Fázol? Kérsz egy takarót? – kérdeztem, hogy
megbizonyosodjak róla.
Jó sokára válaszolt. Csukott szemmel azt mondta: – Igen,
köszönöm.
– Van itt pár, még a grófnőé volt… Ócskák és kicsit büdösek is.
 – Grófnő?
– Igen. Aki előttünk a lakásunkban lakott. Képzeld, a papa
megvette a lakást, de nem rakta ki a grófnőt. Megvárta, míg
meghal. Csak hogy segítsen. Itt az összes holmi Nunziante grófnőé
volt.
– Aha. Haszonélvezettel vette meg.
– Az meg mi?
– Nem tudod, mi a haszonélvezet?
– Nem.
– Az, amikor valakinek nincsenek rokonai, vagy egy fillérje
sincs, és olcsón eladja a lakását, de haláláig ott maradhat… Nem
könnyű elmagyarázni. – Magában nevetett. – Várj. Elmagyarázom
jobban… – Akadozva beszélt, mintha nem találná a szavakat. –
Képzeld el, hogy öreg vagy, nincs senkid, a nyugdíjad kevés. Mit
csinálsz? Eladod a lakásodat, úgy, hogy benne laksz, és a lakás
meg minden, ami benne van, csak a halálod után lesz azé, aki
megvette… Érted?
– Igen. – Semmit sem értettem. – De mennyi ideig?
– Attól függ, mikor halsz meg. Lehet egy nap, de tíz év is. Azt
mondják, ha haszonélvezettel adod el a lakásod, sose halsz meg.
Ha valaki haldoklik is, ez után húsz évig kihúzza.
– Hogyhogy?
– Nem tudom… De azt hiszem, ha mások a halálodat várják…
– Tehát ha így veszel lakást, reménykedned kell, hogy az öreg
gyorsan elpatkol. Csúnya dolog.
– Az bizony. Szóval a papa… akkor vette meg… a lakásotokat,
amikor a… – Elakadt. Vártam, hogy befejezze, de láttam, hogy
lehanyatlik a karja, mintha mellkason lőtték volna. Szájában
kialudt a cigaretta, a hamu a nyakára hullott.
Odalopakodtam hozzá. Fülem az arcához közelítettem. Lélegzik.
Kivettem a szájából a csikket, fogtam egy takarót, és
ráterítettem.
Amikor felébredtem, már magasan járt a nap a felhőtlen kék
égen. A pálmafát tépázta a szél. Cortinában tökéletes nap a
síelésre.
Olivia összekuporodva feküdt a kanapén, arca egy mocskos
párnába nyomva. Tényleg nagyon fáradt lehetett.
„Hagyjuk pihenni még egy kicsit”, mondtam, és eszembe jutott a
kikapcsolt telefon. Alighogy bekapcsoltam, három üzenet jött.
Kettő anyámtól. Aggódott, és azt akarta, hogy amint olyan helyre
érek, ahol van térerő, hívjam föl. Egy üzenet apámtól. Azt írta,
hogy a mama aggódik, és mindenképp hívjam fel, amint van
térerő.
Megreggeliztem, és leültem Soul Reaver-t játszani.
Olivia egy óra múlva ébredt.
Én folytattam a játékot, de időnként lopva rásandítottam. Meg
akartam neki mutatni, hogy kemény legény vagyok, aki le se tojj a
a többieket.
Úgy nézett ki, mint akit egy szörny megcsócsált, keserűnek talált
és kiköpött. Fél órába telt, amíg föl bírt ülni. Arcán és homlokán
ott maradt a párna nyoma. Egyre csak a szemét dörzsölte, és a
nyelvét forgatta a szájában. Végül rekedten felnyögött:
– Vizet.
Vittem neki. Meghúzta az üveget. Aztán fogdosni kezdte a karját
meg a lábát, és fájdalmas grimaszokat vágott. – Mindenem fáj.
Mintha szögesdrót volna az izmaim helyén.
Föltartottam a kezem. – Biztos elkaptad az influenzát. Nekem
itt nincs orvosságom. El kellene menned a patikába. Ha kimész a
térre…
– Nem bírok elmenni.
– Micsoda? Megígérted, hogy reggel elmész.
Végighúzta homlokán a kezét. – Hát így neveltek? Arra
tanítottak, hogy ilyen mocsok légy? Nem lehet csak a neveltetés,
tuti, hogy alapból selejtes vagy, valami nem klappol benned.
Hallgattam, lehajtott fejjel, képtelen voltam válaszolni. De mi a
fenét akar tőlem? Nem is a testvérem. Alig ismerem. Én nem
cseszegetek senkit, ő miért cseszeget engem? Egy hamis ígérettel
bekéredzkedett az odúmba, és most nem akar elmenni.
 Nagy nehezen talpra állt, majd fájdalmas grimaszok kíséretében
térdre ereszkedett és rám nézett. Olyan hatalmas és fekete volt a
pupillája, hogy szinte észre sem lehetett venni a szivárványhártya
kékjét. – Figyelj, ha elrejtőzöl és elvagy magadban, az nem azt
jelenti, hogy rendes krapek vagy. Túl könnyű ezt gondolni.
Mintha olvasott volna a gondolataimban.
– Sajnálom… Kettőnknek nem elég a kaja. Csak ezért. Meg itt
csöndben kell lenni. És… Nem. Nem lehet. Egyedül akarok lenni –
dadogtam ökölbe szorított kézzel.
Fölemelte a kezét, mint aki megadja magát. –Rendben,
elmegyek. Baromi suttyó vagy.
– Az.
– És agyalágyult.
– Úgy van.
– És bűzlesz is.
Megszagoltam a hónaljamat. – Teszek rá. Egyedül vagyok itt.
Kedvemre bűzölöghetek. Különben is, bagoly mondja verébnek.
Te is bűzlesz…
Ebben a pillanatban megszólalt a telefon.
A mama.
Úgy tettem, mintha nem hallanám, remélve, hogy elhallgat, de
nem hallgatott el.
Olivia rám nézett: – Mi van, nem veszed föl?
– Nem.
– Miért?
– Csak.
Nem hagyta abba. Nagyon mérges lehetett a mama. Láttam
magam előtt, ahogy ül az ágyon a szobájában és fújtat.
Villámgyorsan felugrottam, rá a bútorokra, hogy elérjem a
telefont. Beleszóltam. – Mama.
– Lorenzo, minden rendben?
– Igen.
– Ezerszer hívtalak.
– Megkaptad az üzenetemet?
 – Szerinted ez a módja? Föl kellett volna hívnod, mielőtt
elindultok a menedékházba.
– Tudom… Bocsáss meg, de olyan hirtelen indultunk el. Éppen
hívni akartalak.
– Aggódtam érted. Hogy vagy?
– Jól. Remekül.
– Beszélni szeretnék Alessia anyukájával.
– Most nem lehet. Hívj vissza később.
Egy pillanatig csöndben maradt, aztán kitört: – Most már elég,
Lorenzo! Vagy beszélhetek Alessia anyukájával, vagy felhívom a
többiek szüleit. – Eltökélt volt a hangja, alig bírta visszafogni
magát, hogy ne üvöltsön. – Elég ebből a huzavonából. Mit
titkolsz?
Végállomás. Nem feszíthetem tovább a húrt.
Ránéztem Oliviára. – Ott van… Várj, szólok neki. Megkérdezem,
ráér-e. – Letettem a telefont az ablakba, és lemásztam. Odaültem
Olivia mellé, és a fülébe súgtam: – Segíts, légy szíves… Kérlek. El
kell játszanod Alessia anyukáját. Mama azt hiszi, hogy Cortinában
vagyok síelni egy osztálytársamnál,
Alessia Roncatónak hívják, és meghívott magukhoz egy hétre.
Tegyél úgy, mintha te volnál Alessia anyukája. Mondd meg neki,
hogy jól vagyok, és minden rendben. Ja, és nagyon fontos, mondd,
hogy jó fej vagyok.
Féltestvérem ajka undok mosolyra görbült.
– Eszemben sincs…
– Kérlek.
– Ha megölnek se.
Elkaptam a csuklóját. – Ha rájön, hogy nem mentem el síelni,
végem. Pszichológushoz küldenek.
Kiszabadította magát a szorításomból. – Sohanapján,
kiskedden. Nem húzok ki a szarból egy önző kis szemétládát, aki
kiutál a rühes pincéjéből.
Megint megszívatott a rohadék. – Jól van. Ha beszélsz vele,
maradhatsz.
 Fölvette a földről a csizmáját. – És ki akar itt maradni?
– Esküszöm, mindent megteszek, amit kérsz.
– Térdre. – És a padlóra mutatott.
– Térdre?
– Térdre.
Engedelmeskedtem.
– Mondd utánam. A szüleim életére esküszöm, hogy Olivia Cuni
rabszolgája leszek…
– Figyelj, anyám vonalban van… Menj – szepegtem totál
idegesen.
Olivia ellenben nyugodt volt. – Mondd utánam.
A sírba visz. – A szüleim életére esküszöm, hogy Olivia Cuni
rabszolgája leszek…
– Egész hátralévő életemben…
– Egész hátralévő életemben?! Megőrültél? – Fölnéztem a
plafonra, és nagyot fújtam: – Egész hátralévő életemben.
– És mindig kedves és készséges leszek vele.
– És mindig kedves és készséges leszek vele. De most már menj,
kérlek…
Fölállt, arcán fájdalmas grimasszal. – Anyád ismeri ezt a nőt?
– Nem.
– Hogy is hívják a lányt?
– Alessia. Alessia Roncato.
Úgy lépkedett, mint egy reumás vénasszony, alig bírt felmászni
az ablakhoz. Tényleg nagyon rosszul lehetett. De amikor
megszólalt, csengett a hangja. –Halló, Cuni asszony! Jó napot.
Hogy van?
Idegességemben harapdálni kezdtem a kezem.
Úgy hallatszott, repes a boldogságtól, hogy anyámmal beszélhet.
– Persze… Persze… Igen, hogyne, mondta Lorenzo. Bocsásson
meg, hogy nem hívtam, az én hibám, de annyi dolgunk volt. Tudja,
hogy van ez a hegyekben. Ugyan már… Semmiség… Köszönöm,
nekünk öröm, olyan jól nevelt gyerek… Persze, tegeződjünk.
Szóval, itt minden rendben. Hó? Hogy van-e hó? – Rám nézett,
nem tudta, mit válaszoljon.
– Egy kevés – súgtam neki.
– Egy kevés – mondta nyugodtan. – Alessia nagyon boldog. –
Rám pillantott, és megcsóválta a fejét. – Engedd meg, hogy
elmondjam, a fiad rettentő jó fej. Mindenkit megnevettet. Örülök,
hogy itt van. Olyan jószívű gyerek.
– Király. Nagyon nagy vagy – csúszott ki a számon.
– Ha akarod, megadom a mobilszámomat. Vagy majd úgyis
hívunk. Hamarosan beszélünk… Szép napot neked is. Szervusz.
Oké. Jó. Köszönöm. Köszönöm. – És letette.
Égnek emeltem a kezem, és nagyot ugrottam. –Ez az! Állati jó
voltál. Egy az egyben, mint Alessia anyja. De hogyan, ismered?
– A fajtáját ismerem – mondta, majd fél kézzel a falnak
támaszkodott, behunyta a szemét, újra kinyitotta, rám nézett, és
belehányt a tenyerébe.
A mosdóban folytatta. Jobban mondva, csak öklendezett, nem
sikerült hánynia. Aztán kimerülten lerogyott a kanapéra, és levette
a nadrágját. Fehér lábai remegtek, és rugdalózott, mintha így
akarna megszabadulni a remegéstől. – Tessék. Kezdődik, hogy
baszná meg… – lihegte csukott szemmel.
Milyen betegség lehet? És ha fertőző?
– Mi kezdődik?
– Semmi… Nem érdekes.
– De mi bajod? Nem fogom elkapni?
– Nem. Ne parázz, le se szarj, mintha itt se volnék. Rendben?
Nagyot nyeltem. – Rendben.
Maláriás. Mint Caravaggio.

Azt mondta, törődjek a magam dolgával. Pompás. Nem lesz

gond. Ebben nagymester vagyok. Nekiálltam Soul Reaver-t
játszani. A szokásos szörnnyel küzdöttem, megint kifogott rajtam.
És nem bírtam ki, hogy időnként lopva rá ne pillantsak Oliviára.
 Képtelen volt egy percnél tovább nyugton maradni. Forgolódott,
hánykolódott mintha egy üvegszilánkokkal teli szőnyegen
feküdne. Betakarózott, majd ledobta a takarót, tombolt,
szenvedett, mintha kínoznák.
Őrületbe kergetett a hangos jajgatásával. Kezdtem azt hinni,
színjáték az egész, csak azért csinálja, hogy bosszantson.
Fölvettem a fejhallgatót, teljes hangerőre állítottam,
befordultam a fal felé, olyan közel húztam a könyvet, hogy
keresztbe állt a szemem, olvastam pár sort, és elbóbiskoltam.

Két órával később ébredtem. Olivia az ágy szélén ült, csurom

izzadtan, idegesen járt a lába, és a padlót bámulta. Időközben
levette a pulóverét, egy buggyos kék trikó volt rajta, kilátszottak
alóla lógó mellei. Csontsovány volt. Hosszú, vékony lábak, hosszú
agárnyak, széles váll, a karok…
Mik azok a karja közepén?
Lilás foltok és sok-sok piros pontocska.
Fölemelte a fejét. – Na, aludtál?
A szicíliai hely, ahová a papa el akarta küldeni…
– Mi?
A pénz…
– Aludtál?
A szüleim, akik ha meglátnak, elhallgatnak és nem beszélnek
tovább Oliviáról…
– Igen.
A betegség, amit nem lehet elkapni…
– Ennem kell valamit…
Mint azok a Villa Borghesében. Akik a padokon ülnek. Akik
aprót kunyerálnak. Sörrel a kezükben. Én nagy ívben elkerültem
őket. Mindig is féltem tőlük.
– Adj egy kekszet… Egy kis kenyeret…
És most itt van egy közülük.
Fölálltam, fogtam a tósztkenyeres zacskót, és odavittem neki.
 Itt van mellettem, az én odúmban.
Ledobta a kenyeret az ágyra. – Meg akarok mosakodni…
Undorodom magamtól…
– Csak hideg víz van. – Csoda, hogy meg tudtam szólalni.
– Nem számít. Tennem kell valamit – dünnyögte maga elé, nagy
nehezen felállt, és kiment a mosdóba.
Megvártam, míg csobogni kezd a víz, és rávetettem magam a
szütyőjére. Egy viharvert pénztárca, egy soklapos határidőnapló, a
mobilja és néhány fecskendő műanyag tasakban.
 7

Feküdtem az ágyon, és a plafont bámultam. Csönd volt, de ha

visszatartottam a lélegzetemet, hallottam Oliviát a mosdóban, az
autók zaját az utcán, a Cerkóf seprűjének surrogását az udvarban,
egy távoli telefon csörgését, a kazán duruzsolását, szúsercegést. És
éreztem a sok bezsúfolt holmi bűzét, a bútorok fájának szúrós és a
nedves szőnyegek kesernyés szagát.
Egy puffanás.
Fölemeltem a fejem a párnáról.
A mosdó ajtaja behajtva.
Fölkeltem, és belestem.
Olivia a földön volt, pucéran, fehéren, kifacsarodva, a
vécécsésze és a mosdókagyló között, próbált feltápászkodni, de
hiába. Ügy csúszkált a vizes kövön, mint ló a tükörjégen. A pináján
alig pár szál szőr.
Csak álltam és néztem.
Mint egy zombi. Egy zombi, akire rálőttek.
Észrevette, hogy ott támasztom az ajtófélfát, és rám vicsorgott.
– Tűnés! Kifelé! Csukd be azt a kibaszott ajtót!
Kimentem, fogtam a grófnő pongyoláját, és felakasztottam neki
a kilincsre. Amikor kijött a mosdóból, egy mocskos törölközőbe
csavarva, leakasztotta, szemügyre vette, belebújt, lefeküdt a
kanapéra, és egyetlen szó nélkül hátat fordított nekem.
Föltettem a fejhallgatót. Papa egyik cédéje szólt. Egy végtelen
hosszú zongoradarab, melynek folyton ismétlődő, nyugtató
dallamai messzire röpítettek, egy üvegfalon túlra, ahonnan
dokumentumfilmnek tűnt a valóság. Nem is voltunk egy
szobában, a nővérem és én.
 Ahogy múlt az idő, Olivia egyre rosszabbul lett. Remegett,
mintha lázas volna. Mint egy móló, melyet a fájdalom hullámai
csapdosnak. Csukva tartotta a szemét, de nem aludt. Hallottam,
ahogy óbégat magában: – A picsába. Basszus. Nem bírom… így
nem bírom tovább.
A zene egyhangúan lüktetett a fülemben, a nővérem meg nem
nyughatott, felkelt a kanapéról, visszafeküdt, véresre karmolta a
lábát, megint felkelt, kapálózott, a szekrényajtónak támasztotta a
fejét. Arca eltorzult a fájdalomtól. Csípőre tett kézzel fújtatni
kezdett. – Gyerünk, Oli, meg tudod csinálni… Gyerünk… Gyerünk,
bazmeg. – Aztán arcára szorított kézzel összekuporodott egy
sarokban. Csomó ideig így maradt.
Föllélegeztem. Ügy látszik, elaludt ebben a kényelmetlen
pózban.
De mégsem, talpra állt, és rugdosni kezdett mindent, amit ért.
Levettem a fejhallgatót, felálltam, és megragadtam a csuklóját:
– Csöndben kell maradnod! Így meghallanak. Kérlek…
Rám emelte vérben és gyűlöletben úszó szemeit, és ellökött. –
Mi a faszt kérsz? Menj a picsába! Vedd vissza a szaros
fejhallgatódat. Szerencsétlen hülye.
– Akkorát rúgott a porcelánkutyába, hogy leesett, és letört a
feje.
Könyörögve próbáltam megfékezni. – Légy szíves… Légy
szíves… Ne csináld… Ha folytatod, végünk. Érted?
– Húzz innen. Istenemre, megöllek. – Hozzám vágott egy
üveglámpát, amely ezer darabra tört.
Elöntött a pulykaméreg. Izmaim megfeszültek, és kirobbant
belőlem az üvöltés: – Nem, én öllek meg téged! – Leszegett fejjel
nekitámadtam. – Hagyj engem békén! Világos? – Kinyújtottam a
kezem, és tiszta erőből meglöktem.
Olivia hátrarepült, megbotlott, és vállal nekiesett a szekrénynek.
Aztán úgy maradt, tátott szájjal, döbbenten.
– Mit akarsz tőlem? Tűnj el! – vicsorogtam.
 Odajött hozzám, és lekevert egy nagy pofont. –Rohadék…
Hozzám ne merj érni!
Most megölöm, gondoltam lángoló arcomat tapogatva.
Torkomban tüzes gombócot éreztem, visszatartottam a
könnyeimet, ökölbe szorítottam a kezem, és nekiugrottam. –
Tűnés innen, szemét drogos!
Lehuppantunk a kanapéra. Én fölül, ő alul. Rúg-kapált és a
levegőt csépelte, próbált kiszabadulni, de erősebb voltam nála.
Lefogtam a csuklóját, és tíz centiről az arcába ordítottam: – Mi a
faszt akarsz tőlem? Ki vele!
Tovább küzdött, hogy kiszabaduljon, aztán hirtelen, mintha
kiszállt volna belőle az erő, megadta magát, elernyedt, én meg
rázuhantam.
Fölálltam, és odébb mentem. Minden porcikájában remegett az
ijedségtől. Meg is ölhettem volna. Rugdalni kezdtem a dobozokat,
hogy megnyugodjak. Beleállt a sarkamba egy üvegszilánk.
Kihúztam, a fájdalomtól sziszegve.
Olivia eközben a lábát szorosan átkarolva, arcát a kanapé
háttámlájának nyomva hüppögött.
– Na, ebből elég! – Sántikálva odarohantam a hátizsákomhoz,
kivettem a pénzt a borítékból, és üvöltöttem: – Tessék. Itt van.
Nesze. Vedd el. Csak tűnj már innen. – És odadobtam neki.
Olivia felkelt a kanapéról, és összeszedegette a bankókat a
földről. – Mekkora tetű vagy… Tudtam én, hogy van lóvéd. –
Fogta a nadrágját, markába zárta a pénzt, és lehunyta a szemét.
Könnycseppek szánkáztak végig oldalt az arcán. Rázkódott a válla.
– Nem. Nem lehet… – A földre ejtette a pénzt, és fél kezét az
arca elé kapta. – Megesküdtem rá, hogy leszokom. Most tényleg…
abbahagyom… különben végem.
Semmit sem értettem. A szavak összekeveredtek a hüppögéssel.
– Ocsmány vagyok… Hagytam… magam… Hagytam magam…
De hogy tehettem? – Rám nézett, és megfogta a kezem. –
Keféltem egy undorító alakkal egy adagért. A kocsik között dugott
meg a disznó. Borzalom… Mondd, hogy undorodsz tőlem. Mondd,
hadd halljam… Kérlek… – Lerogyott a földre, és hörögni kezdett,
mint akit hasba vágtak.
Nem kap levegőt, gondoltam. Befogtam a fülem, de a hörgése
tovább hasogatta a dobhártyámat.
Valakinek segítenie kell rajta. Valakinek ide kell jönnie.
Különben meghal.
– Kérlek… Kérlek… segítsetek – könyörögtem a négy falnak.
Aztán megláttam.
A padlón, magányosan, kétségbeesetten, körülötte a pénz.
Valami elpattant bennem. Szabadon engedett az óriás, aki addig
kőkemény mellkasához szorított.
– Bocsáss meg, nem akartalak bántani. Sajnálom… – Két
karjánál fogva megragadtam a nővéremet, és felhúztam a földről.
Nem lélegzett, mintha valami megakadt volna a torkán. Nem
tudtam, mit tegyek, ráztam és a hátát veregettem. – Ne halj meg.
Kérlek. Ne halj meg. Majd én segítek. Bízd csak rám… – És nagy
sokára meghallottam, hogy egy kevéske levegő bejut a szájába,
majd onnan le a tüdejébe. Először csak épphogy egy kicsi, aztán
minden levegővételre egyre több, míg végül elsuttogta: – Nem
halok meg. Nem olyan könnyű engem megölni.
Átöleltem, homlokomat a nyakához nyomtam, orromat meg a
kulcscsontjához, és kitört belőlem a zokogás.
Nem bírtam abbahagyni. Rohamokban tört rám a sírás, pár
pillanatra megnyugodtam, aztán teleszívtam magam levegővel és
újrakezdtem, még keservesebben.
Olivia reszketett, és vacogott a foga. Ráterítettem egy takarót, de
észre sem igen vette. Úgy tűnt, mintha aludna, de nem aludt.
Fájdalmasan összeszorította a száját.
Fölöslegesnek éreztem magam. Nem tudtam, mit tegyek. –
Kérsz egy kis kólát? Egy szendvicset? –próbálkoztam.
Nem válaszolt.
Végül megkérdeztem: – Akarod, hogy felhívjam a papát?
Kinyitotta a szemét, és dünnyögött: – Ne. Kérlek, ne.
– Akkor mit csináljak?
 – Tényleg segíteni szeretnél?
Bólintottam.
– Szerezz nekem altatót. Aludnom kell. Így nem bírom tovább.
– Nekem csak aszpirinem, Panadolom és Fenistilem van…
– Nem, azok nem jók.
Leültem az ágyra. Zavart, hogy csak bámulom, mint egy hülye,
és nem tudom, hogyan segítsek.
Laura nagyival ugyanezt éreztem.
Két éve már, hogy a rák megtámadta a gyomrát, azóta többször
megoperálták, és olyankor mindig be kellett mennünk hozzá, ott
feküdt, abban a parányi kórteremben, műbőr fotelek, képes
magazinok, melyeket csak mi olvastunk, a laminált bútorlapok, a
zöldes falak, a büfé a száraz zsemléivel, az ideges ápolónők a
rettenetes fehér papucsaikkal, a virágok nélküli kis erkély
ocsmány köve, és a nagyi, a vaságyon, orvosságokkal telitömve,
tátott szájjal, a fogsora nélkül, és a szüleim, ahogy hallgatagon
bámulják, összeszorított ajkukon kényszeredett mosollyal, és
magukban azt kívánják, legyen vége, minél hamarább.
Nem értettem, minek kell bemennünk hozzá. Nagyi azt sem
nagyon tudta, kik vagyunk.
„Hogy legyen társasága. Te is örülnél neki”, mondta a mama.
Nem, nem igaz. Kellemetlen, ha látják, hogy rosszul vagy. És
amikor valaki haldoklik, egyedül akar lenni. Egyáltalán nem
értettem ezt a látogatósdit.
Ránéztem a nővéremre. Remegett, mint a nyárfalevél.
És akkor hirtelen eszembe jutott.
Mekkora marha vagyok. Megvan, honnan szerzek altatót. – Bízd
csak rám. Maradj itt, mindjárt visszajövök.
 8

A szemerkélő esőben felszálltam a gyors harmincasra.

Amikor kilopództam a házból, a Cerkóf szerencsére épp délutáni
szunyókálását élvezte.
Szemembe húzott kapucnival beültem a busz végébe. Titkos
ügynök voltam, akinek az a küldetése, hogy megmentse a nővérét,
és semmi sem állíthatott meg.
Legutóbb, amikor bevittük a nagyit a kórházba, még indulás
előtt a fülembe súgta: – Csillagom, szedd össze az orvosságokat az
éjjeliszekrényről, és tedd be őket a táskámba. Azok az átokfajzat
orvosok a klinikán nem adnak elég gyógyszert, hagyják, hogy
szenvedjek. Csak vigyázz, hogy ne lássa meg senki.
Sikerült észrevétlenül belecsempésznem a táskájába az összeset.
A Villa Ornella mellett szálltam le a buszról.
De ahogy a klinika elé értem, elpárolgott az összes bátorságom.
Megígértem a nagyinak, hogy majd egyedül is meglátogatom, de
nem tartottam be a szavam. Képtelen lettem volna úgy beszélgetni
vele, mintha a lakásán volnánk. A mamával meg a papával is kész
kínszenvedés volt bemenni hozzá.
„Gyerünk, Lorenzo, most nem hátrálhatsz meg”, mondtam
magamban, és végigpásztáztam a parkolót. Sehol anyám vagy
apám kocsija. Két nagy ugrással a bejárat előtti lépcső tetején
termettem, és átrohantam az előcsarnokon. A recepciós pultnál a
nővér kinézett a monitor mögül, de épphogy csak egy árnyat
láthatott eltűnni a lépcsőn. Felrohantam a harmadikra.
Végigmentem a hosszú folyosón. Fehér és barna csempék. 3225.
Aznap számoltam meg, amikor a nagyit megoperálták. Egész
délután bent maradtam a papával, egy örökkévalóság volt, amíg
végre kitolták a nagyit a műtőből.
Elosontam a nővérek szobája előtt. Nevetgéltek. Jobbra
fordultam, egy élő halott csoszogott szembe velem papucsban.
Sötétkék szegélyes égkék pizsama volt rajta. A kabát nyakkivágása
alól göndör fehér szőrszálak kandikáltak ki. Arcát lilás sebhely
szelte át, a járomcsontjától egész a szájáig. Egy nő egy hordágyon
a viharos tengert ábrázoló képet bámulta a falon. Az egyik ajtón
kilépett egy kislány, de kinyúlt az anyja keze, és visszarángatta.
103-as kórterem.
Vártam egy kicsit, hogy ne kalapáljon annyira a szívem, és
lenyomtam a kilincset.
A vizeletgyűjtő zsák majdnem tele. A műfogsor egy pohárban az
éjjeliszekrényen. Az infúziós tartály az állványon. A rácsos ágyban
Laura nagyi. Alszik, tátott szájjal, beesett ajkakkal. Olyan kicsi és
sovány, hogy a karomba kaphatnám, és magammal vihetném.
Közelebb mentem hozzá, és néztem, belülről harapdálva a
számat.
Milyen öreg. Egy halom csont, ráncos, összeaszott bőrrel
takarva. Az egyik lába kilóg a takaró alól. Kék és fekete és száraz,
mint egy bot, a lábfeje girbegurba, nagylábujja befelé hajlik,
mintha drót volna benne. Hintőpor- és alkoholszag áradt felőle.
Hosszú ősz haja, melyet ha jól volt, mindig hajhálóval fogott össze,
most kibontva, szanaszét a párnán, mint egy boszorkány lobonca.
Akár halott is lehetne. De nem látszott rajta a holtak békéje,
arca merev volt és szenvedő, mintha a testét fájdalomáramlatok
járnák át.
Odamentem az ágy végéhez, és betakartam a lábát. A velúrbőr
táska bent volt a szekrényben. Kinyitottam, és kivettem belőle az
összes üvegcsét meg gyógyszeres dobozt, és elraktam mindent a
kabátom zsebeibe. Éppen a cipzárt húztam vissza, amikor
suttogást hallottam a hátam mögül: – Lo… ren… zo… Te vagy?
Megpördültem. – Igen, nagyi. Én vagyok.
 – Hát bejöttél hozzám, Lorenzo? – Arca fájdalmas grimaszba
rándult. Fátyolos szeme csak résnyire nyitva, bőrét körös-körül
ráncok barázdálták.
– Igen.
– Jól van. Gyere, ülj ide…
Leültem az ágy mellé a fémhokedlire.
– Nagyi, nekem most már…
– Add ide a kezed.
Megszorítottam a kezét. Meleg volt.
– Hány óra?
Rápillantottam a faliórára. – Két óra tíz.
– Hajnal… – Megmozdult, és erőtlenül megszorította a kezem.
– Vagy…?
– .. .délután, nagyi.
Le kell lépnem. Veszélyes itt maradnom. Ha a nővérek
meglátnak, biztosan elmondják a szüleimnek.
Nagyi csöndben maradt, az orrán át lélegzett, mintha elaludt
volna, aztán elfordult, jobb testhelyzetet keresve.
– Fáj?
Odanyúlt a hasához. – Itt… Sosem hagyja abba. Sajnálom, hogy
szenvedni látsz. Szörnyű ronda halál. – Egyesével ejtette ki a
szavakat, mintha egy üres dobozban keresgélné őket.
– Nem, nem halsz meg – dünnyögtem a sárga vizeletgyűjtő
zsákra szegezett tekintettel.
Elmosolyodott. – Nem, még nem. A testem nem hajlandó
föladni. Nem akarja megérteni, hogy vége.
Szerettem volna szólni, hogy mennem kell, de nem volt hozzá
bátorságom. A fafogason lógó ruhákat bámultam: a kék szoknyát,
a fehér blúzt, a sötétvörös kardigánt.
Egyiket sem veszi föl többé, gondoltam. Vagyis majd ezekbe
öltöztetik, amikor bezárják a koporsóba.
Néztem a plafonról rézrúdon lógó lámpa homályos üvegburáját.
Miért ilyen ronda ez a szoba? A haldoklóknak gyönyörű szép szoba
járna. Én a saját szobámban fogok meghalni.
 – Nagyi, nekem mennem kell… – Meg akartam ölelni. Talán
utoljára. Megkérdeztem: – Megölelhetlek?
Nagyi kinyitotta a szemét, és bólintott.
Óvatosan átöleltem, arcomat a párnába nyomtam, és éreztem az
átható gyógyszerszagot, a huzat szappanillatát és a nagyi bőrének
fanyar szagát. – Nekem… Mennem kell tanulni. –
Fölegyenesedtem.
Megfogta a csuklómat, és suttogott. – Mesélj valamit… Lorenzo.
Hogy ne gondoljak rá.
– Mit, nagyi?
– Nem tudom. Mindegy. Egy jó sztorit.
– De most? – Olivia vár.
– Ha nem akarod, nem baj…
– Igazit vagy kitaláltat?
– Kitaláltat. Szakíts ki innen.
Végül is van egy sztorim. Az iskolában találtam ki egyik délelőtt.
De én a történeteimet mindig megtartom magamnak, mert ha
elmesélem őket, rögtön elfonnyadnak, mint a leszakított mezei
virág, és nem tetszenek többé.
De ez most különleges helyzet.
Jobban elhelyezkedtem a hokedlin. – Szóval, ez a történet…
Nagyi, emlékszel az orvietói házad medencéjében lévő
szerkentyűre? Arra a lila-sárga medencetisztító robotra. Annak a
robotnak amolyan elektronikus agya van, amivel képes
megtanulni, milyen a medence alja, és így jól ki tudja tisztítani
mindenütt. Emlékszel rá, nagyi?
Nem tudtam, ébren van-e vagy alszik.
– Ez a történet egy medencetisztító robotról szól. Ki9-nek
hívják, mint az orosz tengeralattjárókat. Egy nap Amerikában
összegyűlnek a fő-fő tábornokok meg az elnök, hogy megbeszéljék,
hogyan öljék meg Szaddám Huszeint. Már mindent megpróbáltak,
hogy kinyírják, de hiába. Szaddám villája valóságos erőd a
sivatagban, föld-levegő rakétákkal, melyek még az égben
megsemmisítik az amerikai rakétákat. Az amerikai elnök kétségbe
van esve, ha nem végez azonnal Szaddámmal, kirúgják. Ha a
tábornokai tíz percen belül nem sütnek ki valamit, elzavarja őket
Alaszkába. Egyszer csak feláll az egyik tábornok, egy parányi kis
ember, a számítógépek nagy szakértője, aki sosem szokott
beszélni, mert úgyse figyel rá senki, és azt mondja, hogy van egy
ötlete. A többiek csóválják a fejüket, de az elnök szól, hogy
beszélhet. A parányi tábornok belekezd, hogy Szaddám nem vesz
semmit, mert fél a rejtett bombáktól. Egyszer rendelt egy
ananászt, és bomba volt benne, fel is robbant a szakácsa. Tehát
mindent, ami a villában található, helyben csinálnak a föld alatti
műhelyekben. Tévéket, videomagnókat, hűtőket, számítógépeket,
mindent. Van azonban valami, amit nem sikerül
összeeszkábálniuk, kénytelen kívülről hozatni. A medencetisztító
robot. Szaddám medencéje olyan hatalmas, hogy az ő robotja
folyton eltéved, és a sivatagi szél sosem csillapodik, telihordja
homokkal a medencét. A legjobb robotokat, amelyek képesek
ekkora bazi nagy medencéket is kitakarítani, csak Amerikában
gyártják.
Elhallgattam.
– Érted, nagyi?
Nem válaszolt. Szép lassan megpróbáltam elhúzni tőle a kezem.
– Folytasd… – mormolta.
– Szaddám akárhányszor ment fürödni a tizenkét feleségével,
mindig csupa kosz volt a medence alja. Végül, bár veszélyes, úgy
dönt, rendel postán egy robotot Amerikából. Egy segítője intézi a
vásárlást, hogy ne legyen gyanús. Csakhogy a Cl A lehallgatta a
telefonbeszélgetést. A gyárnak a következő héten kell küldenie a
robotot. A parányi tábornok azt mondja, zseniális ötlete támadt.
Majd ő kezelésbe veszi azt a robotot. Beleépít egy szuper
intelligens számítógépet, melyet most fejlesztett ki, és
beprogramozza, hogy ölje meg Szaddámot. Rak még bele mini-
atom rakétákat meg kétezer voltos áramot generáló elemeket, és
mérgezett nyilakat is ki tud majd lőni. Az Egyesült Államok elnöke
boldog. Csodás az ötlet. Lásson rögtön munkához, mondja a
parányi tábornoknak. A parányi elmegy a robotgyárba, kiválaszt
egy robotot, és egész éjjel dolgozik rajta. Beleépíti a számítógépet,
beprogramozza, hogy ölje meg Szaddámot, és biztos, ami biztos,
mindenkit, aki a medencében fürdik. Hullafáradt, mire befejezi,
de a robot tökéletes, tök ugyanúgy néz ki, mint a többi. A fedőneve
K19 lesz. Csakhogy reggel jön a fazon, akinek postára kell adnia, és
összekeveri. Azt hiszi, egy Los Angeles közelében élő család
megjavított robotja. Becsomagolja és elküldi. Amikor megérkezik,
a család fogja és beteszi a medencébe. K19 nekiáll tisztítani a
medence alját, ezt is remekül tudja. De amint az apa és a gyerekek
bemennek fürdeni, azonnal végez velük, szénné égeti őket egy
elektromos kisüléssel.
– Kik ezek? Finottiék unokái? – Nagyi fölemelte fejét a
párnáról.
– Milyen Finottiék? – kérdeztem.
– Marino Finotti, az a mérnök Terniből… Nem a medencében
haltak meg?
– Jaj, dehogy, ezek amerikaiak, semmi köze Ternihez.
– Biztos vagy benne? – Felzaklatták az emlékek.
– Igen, nagyi, nyugi. – Tovább meséltem. – Szóval… a robot vár
két napig, a hullák lebegnek a vízen, de Szaddámnak se híre, se
hamva, ekkor, mivel intelligens, rájön, hogy biztos rossz
medencébe rakták. Tapadós hernyótalpaival megkapaszkodik a
medence falán, kimászik, és elindul másik medencét keresni. Az a
környék, ahová elküldték, nagyi, Amerikában, telis-tele van
medencékkel, minden háznál van, rengeteg, millió. K19 elkezd
medencéről medencére járni, keresi Szaddámot, és mindenkit
megöl, aki fürdik. Ha találkozik egy másik robottal, K19
hatástalanítja, aztán kitakarítja a medencét. Folytatja a
vérengzést. Kinyírja fél Kaliforniát. Jön a hadsereg. Ráküldik az
összes katonát, lézerrel lövik, de minden hiába. Végül
odavezényelnek repülőket, és elkezdik bombázni Kaliforniát.
Eltalálják Ki9-et, leszakad az egyik hernyótalpa, ide-oda billeg, de
megy tovább. Kijön a városból, az autópályán rohan, nyomában a
lövöldöző tankok. K19 a végét járja. A motorja furcsa hangot ad, és
kifogyott minden muníciójából. Odaér az út végéhez, és akkora
nagy medencével találja magát szembe, amilyet még sosem látott,
és a víz koszos meg hullámos. A hadsereg közben nyomul előre.
K19 nézi a medencét, olyan nagy, hogy nem is látni a végét. A nap
ott bukik le benne, és óriási gumimatracok úsznak a vízen. Senki
sem mondta neki, hogy az a tenger, és azok rajta nem
gumimatracok, hanem hajók. K19 nem tudja, mit tegyen. Fogalma
sincs, hogyan fogja kitisztítani ezt a végtelen medencét. Most
először fél. Végigér a mólón, megfordul, a katonák ott vannak a
sarkában. Készül megküzdeni velük, de aztán meggondolja magát,
megpördül, beugrik a tengerbe és eltűnik. – Csontszáraz volt a
szám. Elvettem az üveget az éjjeliszekrényről, és töltöttem
magamnak egy pohár vizet.
Nagyi nem mozdult, elaludt.
Nem tetszett neki a történetem.
Fölálltam, de a nagyi suttogott: – És aztán?
– Hogyhogy és aztán?
– Mi a vége?
Ez volt a vége. Ennyi. Én jónak találtam így.
Különben is, utáltam a befejezéseket. Jól vagy rosszul, de a
befejezésekben muszáj mindig mindennek elrendeződnie. Én arról
szerettem mesélni, hogy földlakók és idegenek harcolnak
egymással csak úgy, meg a semmit kutató űrutazásokról. És a
vadállatokat is szerettem, akik csak élnek bele a nagyvilágba, mit
sem tudnak a halálról. Megőrjített, hogy a filmek után papa és
mama mindig csak a befejezésről vitatkozott, mintha annyi volna
a történet, és a többi nem is számítana.
Akkor hát a való életben is, ott is csak a vége a fontos? Laura
nagyi élete semmit sem számít, csak a halála a fontos, itt ezen a
ronda klinikán?
Igen, talán K19 történetéből hiányzik még valami, de nekem
tetszik az ötlet, hogy beugrik a tengerbe és elpusztítja magát. Már
éppen mondtam volna a nagyinak, hogy ez a vége, amikor hirtelen
beugrott egy másik befejezés.
– Ez a vége. Két évvel később egy trópusi szigeten, egy
teliholdas éjszakán távcsővel felszerelkezett tudósok rejtőzködnek
a tengerparton a dűnék mögött. A partot kémlelik. Egyszer csak
teknősök masíroznak ki a vízből, mennek tojást rakni. Följebb
másznak a homokon, ásnak egy lyukat a lábukkal, és belerakják a
tojásaikat. Megjelenik K19 is. Merő alga és kagyló. Lassan fölmegy
a parton, hernyótalpával ás egy mély gödröt, majd betemeti, és
visszatér a tengerbe a teknősökkel együtt. Másnap éjjel csomó
picike teknős bújik elő a homokból. És az egyik lyukból sok-sok
icipici K19 bújik elő, olyanok, mint a játék tankok, és elindulnak a
tengerbe a teknősök után. – Nagy levegőt vettem. –Vége. Tetszett?
Nagyi csukott szemmel bólintott, s abban a pillanatban kitárult
az ajtó, és belépett egy nővér, szakasztott, mint John Lennon,
kezében orvosságos tálcával. Megtorpant, nem számított rá, hogy
talál bent valakit.
Néztük egymást pár másodpercig, aztán eldörmögtem egy
köszönésfélét, és olajra léptem.
 9

A Cerkóf fel-alá ténfergett az udvarban.

Az út túloldaláról egy szemetes konténer rejtekéből figyeltem.
Időnként söprögetett egy kicsit, aztán megmerevedett, mintha
kihúzták volna a konnektorból.
Mekkora tulok vagyok, nem hoztam magammal telefont, pedig
megint átverhetném, mint a múltkor. Túl sokáig voltam bent a
nagyinál. Még két óra, amíg bezár a porta, és Olivia vár.
Negyedóra múlva hazaért a negyediken lakó mérnök. Aztán
nyílt a házkapu, kilépett Nihal a tacskókkal, és leállt beszélgetni a
szökőkút mellett a Cerkóffal. Nem bírták egymást. De a Cerkóf
egyik rokona egy utazási irodánál dolgozott, és olcsón tudott
repülőjegyeket szerezni a környéken élő szingalézeknek.
Már jó régóta rejtőztem a konténer mögött, megfájdult a lábam
a sok állástól. Átkoztam magam, hogy nem vittem telefont.
Ráadásul befutott Giovanni is, a postás. Nihal nagy haverja.
Hármasban vég nélküli trécselésbe kezdtek. A szerencsétlen
tacskók mentek volna pisilni, csüggedten bámulták őket.
Ebből elég, tennem kell valamit. Ha elkapnak, hát elkapnak.
Elhagytam a menedékemet, és átvágtam az úton. Aztán futás a
házunk kerítésfaláig. Magas volt, de egész a tetejéig felkúszott rá
egy göcsörtös öreg murvafürt.
– Mindegy, hajrá Róma… Ez a lényeg – hallottam a Cerkóf
hangját.
– Most kibaszott jók vagyunk. Totti is felépült. Na jó,
szevasztok… – mondta Giovanni.
Jézusom, mindjárt kijön. Elkaptam a murvafürt törzsét,
kezembe belefúródott egy tüske. Összeszorítottam a fogam,
fölmásztam a falra, és egy suta ugrással Barattieri néni kertjében
termettem.
Imádkozva, nehogy meglássanak, odarohantam a házhoz, és a
falhoz lapultam.
A Cerkóf félszuterénjének ablaka csak behajtva.
Legalább egyvalami jól alakul.
Kinyitottam, és az ablakfélfába kapaszkodva ereszkedni
kezdtem lefelé a félhomályba. Kinyújtottam a lábam, hogy
megvessem valahol, és bal lábfejemet rettenetes forróság öntötte
el. Egy néma jajkiáltással rázuhantam a gáztűzhelyre, onnan
seggel a földre.
Egy lábos lencsés tésztába léptem bele, szerencsére már elzárták
alatta a gázt, éppen hűlt.
A fenekemet masszírozva föltápászkodtam.
Körülöttem mindenütt lencse, mintha bomba robbant volna.
És most? Ha nem takarítom föl, a Cerkóf meglátja ezt a rumlit,
és azt fogja gondolni…
Elmosolyodtam.
Hát persze, azt fogja gondolni, hogy megint betörtek hozzá a
cigányok.
Körülnéztem. El kellene lopnom valamit.
Egy Pius atyát ábrázoló szobron akadt meg a tekintetem, úgy
nézett ki, mint egy rakéta. Színváltós csillámpor borította.
Megragadtam, és indultam volna kifelé, de meggondoltam
magam, és még benéztem a hűtőbe.
Gyümölcs, egy tál főtt rizs és egy hatos csomag sör.
Kivettem a söröket. Amikor kiosontam a portásfülkén át, a
Cerkóf még mindig az udvaron beszélgetett Nihallal.
Kezemben az egyik cipőmmel lesántikáltam a pincébe vezető
lépcsőn. Elfordítottam a kulcsot, és kitártam az ajtót. – Ide nézz…
Hoztam sör…
Kicsúszott a markomból a szobor, és összetört a padlón.
Olivia az ágyamon feküdt, széttárt lábbal. Egyik karja oldalt
vetve a párnán. Állán keskeny nyálpatak csörgött.
 A szám elé kaptam a kezem. – Meghalt.
Minden szekrény tárva-nyitva, minden fiók kihúzva, a sok ruha
szétdobálva, a dobozok kipakolva. Az ágy alatt nyitott orvosságos
dobozok.
Bámultam a nővéremet, és elvonszoltam magam a kanapéig.
Megfogtam a halántékom, lüktetett, fülemben fülsiketítő zúgás,
szemem szúrt.
Rettenetesen fáradt voltam, soha az életben nem éreztem még
ilyen fáradtnak magam, minden porcikám fáradt volt, és
könyörgött, hogy pihenjek, hogy hunyjam le a szemem.
Igen, jobb, ha alszom egy kicsit, épp csak pár percet.
Levettem a cipőm, és végigfeküdtem a kanapén. Úgy maradtam,
nem is tudom, meddig, bámultam a nővéremet és ásítoztam.
Hosszú sötét foltnak látszott a kék ágyon. A vérére gondoltam,
mely nem kering már az ereiben. A piros vérre, amely feketévé
válik, keménnyé, mint valami kéreg, majd porrá lesz.
Mintha megremegtek volna Olivia ujjai, mint a kutyák, ha
álmodnak.
Meresztettem a szemem, annyira, hogy belefájdult.
Nem, tévedtem. Csak képzelődtem.
Aztán megmozdította a karját.
Fölkeltem, odarohantam hozzá, és rázni kezdtem. Nem
emlékszem, miket mondtam, csak arra emlékszem, hogy
fölemeltem az ágyról, a karomba zártam, és arra gondoltam, hogy
ki kell vinnem, és hogy elég erős vagyok, hogy a karomban
tartsam, mint egy sebesült kutyust, és vigyem, cipeljem, az
Aldrovandi úton, a Három Madonna utcán, a Brúnó Buozziúton…
Olivia halkan beszélni kezdett.
– Élsz! Élsz! – makogtam.
Nem értettem, mit mond.
Fél kézzel megtámasztottam a tarkóját, és közelebb hajoltam
hozzá.
– Micsoda? Mit mondtál?
Gurgulázott: – .. .altatót…
 – Mennyit vettél be?
– Két szemet.
– Jól vagy?
– Igen. – Nem bírta egyenesen tartani a fejét. –Sokkal jobban. A
grófnőnek volt egy csomó orvossága. Csupa jó cucc… Alszom még
egy kicsit.
A könnyek elhomályosították a látásomat. –Rendben. –
Rámosolyogtam. – Aludj. Szép álmokat.
Lefektettem az ágyra, és ráterítettem a takarót.
 10

Két napig aludt egyvégtében, csak pisilni és inni ébredt fel. Én

rendbe tettem a pincét, megöltem a szörnyet, és befejeztem a Soul
Reaver-t. Belemerültem a Borzalmak városába. Vámpírok
átváltozásairól, kísértetházakról meg bátor gyerekekről olvastam,
akik készek szembeszállni a vámpírokkal, és közben folyton oda-
odapillantottam a takaróba bugyolálva alvó nővéremre. Éreztem,
hogy az odúm elrejti, biztonságban van, senki sem bánthatja.

Felhívott anyám. – Na, mi újság?

– Minden rendben.
– Sosem hívsz. Ha én nem hívlak… Jól érzed magad?
– Nagyon.
– Szomorú vagy, hogy holnap haza kell jönnöd?
– Igen. Egy kicsit.
– Hány órakor indultok?
– Korán. Felkelünk, és indulunk.
– És ma mit csináltok?
– Síelünk. Tudod, kivel találkoztam a Tofanán?
– Kivel?
Rápillantottam a nővéremre. – Oliviával.
Egy pillanatnyi csönd. – Oliviával? Milyen Oliviával? A
féltestvéreddel?
– Vele.
– Nahát… Itt járt pár napja, keresett valamit. Már értem, biztos
a síruháját. És hogy van?
 – Jól.
– Tényleg? Nem hittem volna. Papa azt mondta, nincs jó
passzban. Szegény lány, csomó gondja van, szívből remélem, hogy
megtalálja az útját…
– Mama, te szereted őt?
– Én?
– Te.
– Igen, szeretem, de nem könnyű kijönni vele. És te jól
viselkedsz? Udvarias vagy Alessia anyukájával? Segítesz a
házimunkában? Beveted az ágyad?
– Igen.
– Szerintem nagyon aranyos Alessia anyukája. Add át neki az
üdvözletemet, és köszönd meg még egyszer.
– Jó… Figyelj, most mennem kell…
– Szeretlek, csibém.
– Én is… Ja, Alessia anyukája azt mondta, elvisz hazáig.
– Nagyszerű. Hívj, ha már itt vagytok Rómánál.
– Oké. Szia.
– Szia, kincsem.

Olivia ült a díványon, vizes, hátrafésült hajjal, a bárónő egyik

virágos ruhájában, és dörzsölte a kezét. – Na, hogy ünnepeljük
meg az utolsó esténket?
Sokkal jobban volt a rengeteg alvás után. Arca kisimult, és azt
mondta, a karja és a lába se fáj már annyira.
– Egy finom kis vacsora? – kérdeztem.
– Egy finom kis vacsora. És mi jót ajánlasz?
– Hát… – Megnéztem, milyen kaja maradt. –Majdnem mindent
megettünk. Tonhal és olajos articsóka? Desszertnek meg nápolyi?
– Tökéletes.
Fölálltam, és kinyitottam a szekrényt. – Van egy
meglepetésem… – Előkaptam a söröket.
 Olivia kimeresztette a szemét. – Nagy vagy! De honnan
szerezted?
Somolyogtam. – A Cerkóftól. Tőle loptam, amikor hazaértem a
kórházból. De meleg…
– Mindegy. Imádlak – mondta, fogta a svájci bicskát, kinyitott
két üveget, és az egyiket odanyújtotta nekem.
– Én nem szeretem a sört.
– Nem számít. Ünnepelnünk kell. – Meghúzta az üveget, egy
hajtásra kiitta a felét. – Istenem, de jó dolog a sör.
Én is meghúztam az enyémet, és úgy tettem, mintha nem volna
rossz.
Ráterítettük az asztalra a bárónő kacatjai között talált térítőt.
Meggyújtottunk egy gyertyát, és befaltuk az összes articsókát meg
két tonhalkonzervet. És desszertnek a nápolyit.

Utána, teli hassal, leheveredtünk a díványra a sötétben,

lábunkat feltettük a kisasztalra. A gyertya lángja megvilágította
lábfejeinket. Ugyanolyanok voltak. Fehérek, hosszúk, csontos
ujjakkal.
Olivia rágyújtott egy Murattira. Kifújt egy füstfelhőt. –
Emlékszel a nyarakra Caprin?
A sör megoldotta a nyelvem. – Nem nagyon. Csak arra
emlékszem, hogy csomót kellett lépcsőzni. Meg hogy volt egy kút,
amiből gyíkok jöttek elő. És a hatalmas citromokra.
– És arra nem emlékszel, amikor bedobtak a vízbe?
Felé fordultam. – Nem.
– A papa motorcsónakján voltunk, a Faraglioni sziklák előtt.
– A motorcsónakot láttam fényképeken. Fényes fából volt.
Sweet Melody Il.–nek hívták. Volt egy olyan fénykép is, amelyiken
a papa vízisízik.
– Egy csokibarnára sült tengerész vezette a hajót, göndör haja
volt meg egy nagy aranylánca. Te rettegtél a víztől. Amint
megláttad a strandot, bömböltél, hogy adják rád a karúszót. Még a
kompra se szálltál föl nélküle. Egyszóval, aznap kint voltunk a
nyílt tengeren, mindenki úszott, te meg úgy tapadtál a
hajólétrához, mint egy rák, és onnan figyeltél minket. Ha valaki
szólt, hogy gyere te is fürödni, hisztizni kezdtél. Aztán fogtunk
tengerisünt, és megettük kenyérrel. Papa meg a tengerész jó sok
bort ivott, és a tengerész elmesélte, hogy feléjük úgy űzik el a
gyerek félelmét a víztől, hogy karúszó és úszógumi nélkül
bedobják a tengerbe. Te a fedélzeten játszottál a játékaiddal,
hátulról elkaptak, lehúzták a karúszódat, te rúgkapáltál és
üvöltöttél, mint akit nyúznak, én mondtam nekik, hogy
engedjenek el, de rám se hederítettek. És bedobtak a vízbe.
Hitetlenkedve hallgattam. – És anyám nem tett semmit?
– Aznap nem volt ott.
– És aztán mi történt?
Elmosolyodott. – Elmerültél. Papa beugrott, hogy kihúzzon. De
egy pillanat múlva előbukkantál, ordítva, mint akit megharapott a
cápa. Csapdosni kezdtél a kezeddel és… úsztál.
– Tényleg?
– Igen, kutyaúszásban, kiguvadt szemmel, aztán megragadtad a
létrát, és kiugrottál a vízből, mintha tüzes láva volna.
– És aztán?
– Aztán berohantál a kabinba, és reszketve meg tátott szájjal
lélegezve összekuporodtál a priccsen. Papa próbált nyugtatgatni,
azt mondta, hogy nagyon ügyes voltál, hogy remekül úszol, hogy
többé nem is kell már a karúszó. De te csak sírtál. És ordítottál,
hogy menjen el.
– És aztán?
– Rajtaütésszerűen elaludtál. Eldőltél, mint akit fejbe
kólintottak. Sosem láttam még ilyet.
– És te… te mit csináltál?
– Odaültem melléd. Aztán elindult a hajó. És ott voltunk a
kabinban, én és te, abban a jellegzetes hajófenékszagban, és
minden zörgött meg remegett.
– Én és te?
 – Igen. – Beleszívott a cigarettába. – Én és te.
– Furcsa, nem emlékszem semmire. Papa sosem beszélt róla.
– Persze, amekkora ökörséget csinált… Ha anyád megtudta
volna, keresztben lenyeli. De most már úszol?
Megvontam a vállam. – Igen.
– Nem félsz a víztől?
– Nem. Egy darabig versenyeztem is. De abbahagytam, ha a
fülembe megy a víz, nem tudok gondolkodni. Utálom az uszodát.
Olivia elnyomta a cigarettát az üres konzervdobozban. – Mi az,
amit legjobban utálsz a világon?
Jó pár dolog volt. – Talán a meglepetésbulik. Két éve anyám
szervezett nekem egyet. Egy rakás ember a jókívánságaikkal.
Rémálom. Na meg a szilvesztert is eléggé rühellem. És te?
– Én… Hadd gondolkodjak. Én az esküvőket utálom.
– Igen, azok is ocsmányak.
– Várj! – Olivia felállt. – Nézd, mit találtam. – Előhúzott egy
kocka alakú piros bőröndöt. Kinyitotta. Egy lemezjátszó volt
benne. – Talán még működik.
Bedugtuk a konnektorba, és a korong forgott. Olivia keresgélni
kezdett egy lemezekkel teli jókora dobozban. – Hű… Ide nézz,
micsoda kincs. – Kivett egy 45 fordulatos lemezt, és felmutatta. –
Imádom ezt a dalt. – Felrakta a lemezjátszóra, és Marcella
Bellával együtt bizonytalan hangon énekelni kezdett: –
Emlékszem a zöld hegyekre, a szaladgáló kislányra, leghűbb
barátommal, a fekete képű nyuszival…
Kicsit lehalkítottam a lemezjátszót. – Halkan… Halkan…
Meghallhatnak. Barattieri néni, a Cerkóf.
De Oliviát nem izgatta. Táncolt, vonaglott előttem, és halkan
énekelt: – Egy nap aztán elvitt a vonat, eltűnt a fű, a rét, s minden,
mi enyém volt…
Megragadta a két kezem, rám nézett azokkal a csillogó
szemeivel, és magához húzott. – Melletted lenni, ez a sorsom,
veled nem lesz több félelem, s kicsit újra kislány lehetek.
Felsóhajtottam, és irulva-pirulva táncolni kezdtem.
 Megvan, mit utálok a legjobban. Táncolni.
Aznap este azonban táncoltam, s közben éreztem, hogy élek, és
vadonatúj, lélegzetelállító volt az érzés. Néhány óra múlva
elhagyom a pincét. És megint ugyanolyan lesz minden. Mégis
tudtam, hogy a pinceajtón túl a világ vár rám, és én úgy
beszélhetek majd a többiekkel, mintha közéjük tartoznék.
Dönthetek, mit akarok tenni, és megtehetem. Elutazhatok.
Mehetek kollégiumba. Lecserélhetem a bútorokat a szobámban.

Sötét volt. Hallottam a díványon fekvő nővérem egyenletes

szuszogását.
Leküldött öt sört, és elfüstölt egy csomag Murattit.
Nem jött álom a szememre. Szerettem volna még beszélgetni,
visszagondoltam a Cerkóf söreinek elcsenésére, arra, amikor
meglestem a többiek indulását a hegyekbe, a sörözős vacsorára,
meg hogy a nővérem és én úgy társalogtunk, mint a nagyok, és
táncoltunk a Zöld hegyek-re.
– Olivia? – suttogtam.
Beletelt egy kis időbe, míg válaszolt. – Tessék.
– Alszol?
– Nem.
– Mit csinálsz majd, ha kimegyünk innen?
– Nem tudom… Talán elutazom.
– Hová mész?
– Van egy srác, mondjuk, hogy a pasim, Balin él.
– Balin? Indonéziában?
– Igen, jógát tanít meg masszőrködik egy pálmafákkal teli
tengerparti helyen. És csomó színes hal is van. Tudni akarom,
együtt vagyunk-e még. Megpróbálok igazán élete párja lenni. Ha ő
is akarja…
– Élete párja – dünnyögtem bele a párnába.
Szerencsés fickó. Azt mondhatja: „Olivia az életem párja.”
Kedvem lenne nekem is elmenni Balira. Repülőre ülni Oliviával
együtt. És miközben sorba állunk az utasfelvételnél, nevetni,
szavak nélkül. Ő meg én, repülünk a színes halak felé. És Olivia azt
mondja majd a pasijának: „Ő Lorenzo, az öcsém.”
– Hogy hívják a pasidat? – kérdeztem, nehezen formálva a
szavakat.
– Román.
– Jó fej?
– Biztos tetszene neked.
Örültem, hogy Olivia annyira ismer, hogy tudja, tetszene nekem
a pasija. – Figyelj, mondanom kell valamit… Én azért mondtam,
hogy Cortinába megyek síelni, mert csináltam egy marhaságot. A
suliban hallottam, hogy pár osztálytársam készül síelni. Engem
nem hívtak. Meg különben is hidegen hagynak ezek a
kirándulások a többiekkel. Mégis, amikor hazaértem, azt
mondtam a mamának, hogy engem is meghívtak. Ő meg elhitte, és
sírva fakadt a boldogságtól, utána már nem mertem elmondani
neki az igazat, inkább elrejtőztem ide. És tudod, attól a naptól
fogva egyre azon jár az eszem, miért hazudtam.
– És rájöttél?
– Igen. Mert én is el akartam menni. Szerettem volna velük
síelni, én nagyon jól síelek. Szerettem volna megmutatni nekik a
titkos pályákat. És mert nincsenek barátaim… Közéjük akartam
tartozni.
Hallottam, hogy feláll.
– Engedj ide.
Odébb húzódtam, ő meg befeküdt mellém, és szorosan átölelt.
Éreztem a csontos térdét. Kezem az oldalára tettem, meg tudtam
volna számolni a bordáit, aztán megsimogattam a hátát. Ujjaim
alatt a hegyes csigolyák. – Olivia, ígérj meg nekem valamit.
– Mit?
– Hogy nem drogozol többé. Soha többé.
– Esküszöm az élő Istenre. Soha többé. Még egyszer nem
kerülök ilyen szarba – suttogta a fülembe.
– És te, lükepók, megígéred, hogy találkozunk? – Megígérem.
 Mire felébredtem, a nővérem már elment. Hagyott nekem egy
cetlit.

Cividale dél Friuli

2010. január 12.

Iszom egy korty kávét, és újraolvasom a cetlit.

Kedves Lorenzo!
Eszembe jutott egy másik dolog, amit nagyon utálok, a
búcsúzkodás, így hát inkább lelépek, mielőtt felébredsz.
Köszönöm, hogy segítettél. Boldog vagyok, hogy egy pince
mélyén megtaláltam a testvéremet.
Ne feledkezz meg az ígéretedről.
Nővéred,Ol
i
Ui.: Óvakodj a Cerkóftól!

Ma, tíz év elteltével, látom viszont először az óta az éjszaka óta.

Összehajtom a cetlit, és visszateszem a tárcámba. Fogom a
bőröndöm, és kilépek a szállodából.
Hideg szél fúj, de a sápadt napkorong kikukucskál a felhők
közül, és melengeti a homlokom. Felhajtom kabátom gallérját, és
átmegyek az úton. A kerekes bőrönd zörög a macskakövön.
Ez az az út. Belépek a kőkapun, a négyzet alakú udvar tele
autókkal.
 A portás útbaigazít. Benyitok az üvegajtón.
– Mit óhajt?
– Lorenzo Cuni vagyok.
Int, hogy kövessem, végigmegyünk egy folyosón. Megáll egy
ajtó előtt. – Tessék.
– A bőrönd?
– Hagyja itt.
Egy tágas helyiség, mindenütt fehér csempe. Hideg van.
A nővérem egy asztalon fekszik. Nyakig letakarva egy
lepedővel. Közelebb megyek. Alig visznek a lábaim.
– Ő az? Felismeri?
– Igen… Ő az. – Még közelebb lépek. – Hogyan találtak meg?
– A nővére pénztárcájában volt egy cédula a maga
telefonszámával.
– Vele maradhatok?
– Öt percig. – Kimegy, becsukja az ajtót.
Felhajtom a lepedőt, és megfogom a nővérem sárgás kezét.
Ugyanolyan sovány, mint a pincében. Arca sima, és még mindig
csodaszép. Mintha aludna.
Fölé hajolok, és a nyakához érintem az orrom.
Olivia Cuni Milánóban született 1976. szeptember 25-én, és
Cividale dél Friuli vasútállomásának bárjában halt meg 2010.
január g-én, kábítószer-túladagolásban. Harminchárom éves
volt.
 Table of Contents
Cividale dél Friuli
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10