Arne Dahl

VALAKI FIGYEL
 Copyright © Arne Dahl, 2016
A mű eredeti címe: Utmarker
Published by agreement with Salomonsson Agency
Magyar kiadás © Central Kiadói Csoport, 2021
Fordította: Szieberth Ádám
Kiadta a Central Kiadói Csoport 2021-ben
Felelős kiadó: dr. Szemere Gabriella
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Szerkesztette: Ács Eleonóra
Korrektor: Keszthelyi-Kiss Judit
Borítóterv: Csernák Ákos
Tipográfia, e-book: Scriptor Kft.
I.
 1

Reszketnek a nyárfalevelek. Jól hallja, pedig fut. Úgy fut a mezőn, a mellkasáig
érő fűben, mint még soha.
Ott, ahol a mező kiszélesedik, ráerősít, felhangosodik a susogás. Nyomasztóan
tornyosulnak fölébe a fák. Olyan érzése támad, hogy valaki a múltból vagy talán
a jövőből próbál átjutni a jelenbe. De aztán megbotlik, és a susogás elhalkul.
Sikerül talpon maradnia, de már alig látja a magas fűszálak közt az aranyszőke
fejet. Nagyon bele kell húznia, ha nem akar még jobban lemaradni.
Nyár van, az a fajta nyári nap, amelyből oly kevés adatik. Pihekönnyű felhők
húznak vékony csíkokat a tiszta, kék égbolton, és sajátos, egyedi árnyalatot ölt
minden egyes zöldellő fűszál.
Régóta futnak már. A buszmegállótól indultak, és miután véget ért az egyre
kihaltabb út, a mezőn haladnak tovább. A távolban, alig észrevehetően,
megcsillan a víztükör.
Amíg így szedi a lábát, nem fogja látni a csónakházat, de tudja, hogy a part
menti fák közt ott van, ott rejtőzik a ronda, zöldesbarna, ám mégis csodálatos
épület.
Az aranyszőke üstök most lelassít, majd lassan hátrafordul, és ő tudja, hogy
úrrá lesz rajta a döbbenet. Mert ez mindig így volt, és soha nem is lesz másként.
Már-már megpillantja a szabálytalan formájú arcélt, amikor ismét meghallja a
susogást.
Pedig nincsenek is a közelben nyárfák. Mégsem hall semmi mást, csak a
nyárfalevelek halk zizegését, majd suttogását, majd énekét.
Valaki valahol akar tőle valamit.
Aztán ott állnak szemtől szemben.
Ő még mindig erősen zihál.
 2

Október 25., vasárnap, 10:14

Susogtak a reszketeg falevelek, és bár zuhogott az eső, és már-már

középkori hangulatot árasztott a sötétlő égbolt, úgy tűnt, a normálisnál
kicsivel hangosabb susogás szinte erőszakkal tör magának utat a nyárfák
lombja között. Berger összeszedte magát, megrázta a fejét, hogy kiűzzön
belőle minden felszínes benyomást, és elfordította tekintetét a fák
koronájáról. Máris ugyanolyan nyersnek, ridegnek, fagyosnak érezte a
hátát nyomó korhadt, puha deszkákat, mint az imént, mielőtt
elbámészkodott.
Vetett egy pillantást a másik két romos épület irányába, amelyek
épphogy látszottak az egyre jobban szakadó esőben. Két-két kollégája
guggolt mellettük fegyverét szorongatva, golyóálló mellényükről
csöpögött a víz. Minden szem Bergerre szegeződött: várták, hogy jelt
adjon. De a férfi előbb még hátrafordult. Tágra nyílt szempár nézett
vissza rá. Őzike arcán patakokban folyt le a víz, mintha sírna.
Hat zsaru áll körbe pár romos épületet, és közben ömlik az eső…
Berger kikukucskált a sarok mögül. A kis ház már nem látszott.
Amikor beosontak a keskeny mellékúton, és szétszóródtak a terepen,
még látták, de azóta elnyelte az eső.
Berger vett egy nagy levegőt. Nincs más választásuk…
Odabiccentett a közelebbi épületnél várakozó két férfinak, akik
összegörnyedve elindultak a viharban. Ezután biccentett a másik
irányba is, mire újabb két férfi veszett bele a zavaros húslevest idéző,
ködös, borongós homályba. Végül elindult ő maga is. A mögötte haladó
kolléganője, Őzike lélegzése már-már nyöszörgésnek hatott.
Ház még mindig nem volt a láthatáron.
A kollégái egyesével bukkantak elő az esőfüggöny mögül: négy
guggoló alak, akikről csak úgy süt a koncentráció.
Deszkáról deszkára vált ki a homályból a ház, mintha odavarázsolták
volna. Sötétvörös fal, fehér szegély, fekete redőny, semmi életjel.
Közel járnak. Közel járnak ahhoz, ami itt van, sőt, talán közel már a
vége is…
Berger tudta, hogy nem szabad így gondolkodnia. Csak az számít, ami
most van. Itt és most. Hogy máshol, máskor mi van, az mindegy.
A verandalépcső tövében gyülekeztek. A verandáról már jócskán
lepattogzott a sárga festék. A két ereszcsatorna zuhatagként okádta a
vizet a lábuk elé. Teljesen elázott minden.
Megint a felé forduló arcok. Megszámolta: négy férfi plusz Őzike
hangos szuszogása a háta mögött. Berger intett neki, hogy jöjjön előre,
így már öt szempár szegeződött rá. Miután mindegyikbe belenézett,
bólintott, és az első két férfi nekivágott a lépcsőnek. Az alacsonyabbik
halványzöld szeme csillogott az adrenalintól, magasabb társa kezében
ott volt a faltörő kos.
Berger megállította a párost, és suttogva emlékeztette őket:
– Figyeljetek a csapdákra!
A tetőcserepeken doboló eső most váratlanul a szövetségesük lett,
hiszen elnyomta a lépteik zaját.
Meglendült a faltörő kos. Sorra kibiztosították a fegyvereiket. Az
esőben is jól hallatszó, tompa reccsenés jelezte, hogy szilánkosra tört a
faajtó.
Feltárult előttük a feneketlen sötétség.
A halványzöld szemű férfi a fegyverét előreszegezve besurrant.
Berger az esőben is hallotta a saját, furcsamód igen lomha
szuszogását. Megnyúlt az idő.
Zaj hasított bele a vihar zúgásába. Először nem tűnt emberi
eredetűnek, aztán átalakult. Inkább meglepett, mintsem fájdalmas volt:
a halálos rettegés eltéveszthetetlen hangja.
 A halványzöld szemű társuk krétafehér arccal bukkant elő a sötétből.
Tompán puffant a veranda padlóján a szolgálati fegyvere. Csak amikor a
férfi eldőlt, mint egy zsák, akkor lett a páni félelmet tükröző hangból
velőtrázó üvöltés. Mintha nem is ember üvöltött volna… Egybefolyt a vér
és a víz, amikor két bajtársa levonszolta a verandáról a halványzöld
szeműt. Mindkét karjából egy-egy kés állt ki.
Berger hallotta a saját fájdalmas nyögését, a fájdalomét, ami nem
verhet benne gyökeret, nem állíthatja meg! Vetett egy gyors pillantást
az ajtó mögötti sötétségbe, majd megfordult. Az ablak alatt guggoló
Őzike lövésre készen tartotta a fegyverét, a másik kezében az
elemlámpáját szorongatta, barna szeme tisztán, értelmesen csillogott.
– Csapda! – suttogta.
– Elkéstünk. Már megint – hallotta a saját hangját az ajtón belépő
Berger.
A szerkezet, amelyet az előszoba falára szereltek, meghatározott
magasságban és irányban lőtte ki a késpengéket. Őzike a bal kéz felőli,
félig nyitott ajtóra világított a lámpájával. Ott lehet a nappali…
A verandáról behallatszó ordítás hangosabb lett, és immár fájdalomról
árulkodott, nem vegytiszta, döbbent rémületről. Paradox módon némi
reményt adott: olyan ember üvöltése volt, aki hisz benne, hogy végül
túléli ezt az egészet.
Berger intett a mögötte álló két férfinak, és a jobb kéz felőli lépcsőre
mutatott.
A kollégái fölmentek az emeletre. A zseblámpájuk fénycsóvája táncolt
egy kicsit a lépcső fölött, a mennyezeten, majd újból elsötétült minden.
Berger és Őzike lassan ismét a bal oldali, félig nyitott ajtó felé fordult.
Elő a tükröt, nézzük, nincs-e valahol csapda! Tiszta a levegő… Előbb
Berger osont be a sötétbe, majd Őzike is követte, és közben fedezték
egymást. Sivár, spártai berendezésű nappalit láttak a zseblámpáik gyér
fényénél, majd a már-már steril hálószoba következett, utána pedig a
hasonlóan fényesre sikált konyha. Szagokat egyáltalán nem éreztek.
A konyhában hagytak fel minden reménnyel, amikor látták, hogy
milyen makulátlan tisztaság honol a helyiségben.
És milyen üres.
 Amikor visszaértek az előszobába, a két kollégájuk már lefelé jött a
lépcsőn. Az elöl haladó szótlanul megrázta a fejét.
Most világosabb volt a helyiségben, mint az előbb, és a sebesült
bajtársuk már nem üvöltött, csak nyöszörgött. A verandán két hosszú,
vékony, nyeletlen késpenge hevert. Az eső lemosta róluk a vért, és az
egész verandáról is.
Makulátlan tisztaság…
Berger fölnézett. A távolban már látszott a burjánzó gazzal benőtt,
hatalmas birtok felé közeledő mentőautó. Két rendőrségi furgon pedig
már ott is volt, két rivális tévécsatorna közvetítőkocsija mellett villogott
a kék tetőlámpájuk. A kordonnál kezdtek gyülekezni a bámészkodók,
annál is inkább, mivel az eső alábbhagyott, már nem volt több heves
zápornál.
Berger tekintete a veranda csaknem két méter magas lépcsőjén
állapodott meg. Aztán visszament a hallba.
– Itt pince is van.
– Biztos? – kérdezte Őzike. – Pinceajtó nincs sehol.
– Az nincs – mondta Berger. – Csapóajtót keress a padlón. Kesztyűt fel.
Gumikesztyűt húztak, majd szétváltak, és felhuzigálták a redőnyöket.
Az ablakokon beszüremlett az esőben megtörő fény. Berger elhúzta az
ágyat, majd arrébb vonszolta a komódot is. Semmi. A többi helyiségből
hasonló zajokat hallott, majd végül Őzike szólt át fojtott hangon a
konyhából:
– Gyere ide!
A nő a hűtő melletti padlószakaszra mutatott.
Berger már látta is a négyszöget, amely valamivel halványabb volt,
mint a padló többi része. Közös erővel meg a három, épségben maradt
kollégájuk segítségével arrébb tolták a hűtőszekrényt.
A hűtő és a tűzhely között a deszkapadlón egy négyszög alakú fedlapot
láttak, de fogantyút nem találtak.
Berger merőn nézte a négyzetet. Ha feltörik, minden megváltozik.
Akkor már végképp alászállnak a sötétbe…
 3

Október 25., vasárnap, 10:24

Föl kellett feszegetni a csapóajtót. A négy férfi vette kezelésbe különféle

konyhai eszközökkel. Amikor már engedett néhány centit, Berger
leállította őket. Bevilágított a fedél alá a zseblámpájával, Őzike pedig
bedugott a résbe egy tükröt. Miután nem láttak rejtett csapdát,
folytatták a munkát. A felfeszített fedél nagy csattanással a padlóra dőlt.
A mélyből porfelhő szállt fel, majd csönd lett.
Újra csönd lett…
Berger visszakapcsolta az elemlámpáját: pár lépcsőfokot látott.
Fegyverét, lámpáját előreszegezve beugrott a nyílásba.
Újfent markába kaparintotta a sötétség. A lámpa fénye többet rejtett
el, mint amennyit megvilágított. Töredezett világ vette körül: a
klausztrofóbiásan szűk járat fala meg a további sötét lyukakba vezető,
félig nyitott, alacsony ajtók, amelyek mögött másként, újszerűen hatott
a sötétség, de lényegét tekintve ugyanaz a sötétség volt.
Bergert a szag lepte meg a legjobban, méghozzá két okból: egyrészt
nem az volt, amitől félt, másrészt sokáig azt sem tudta megállapítani,
hogy milyen szagot érez egyáltalán.
A teljes pince nagyobb volt, mint várta, és minden létező irányban
ajtók nyíltak. A cementfal lényegesen újabbnak tűnt, mint fönt a házban.
Sűrű volt a levegő, nem maradt hely mellette semmi másnak. Ablak
sem volt, így világosságnak nyomát sem látták – leszámítva az öt kis
fénycsóvát, amelyek nem mertek hosszabban elidőzni egy helyen.
 A szag egyre erősödött. Illetve inkább különféle szagok egyvelege volt
az: ürülék, vizelet meg talán vér… De nem hullaszag.
Nem hullaszag.
Berger a kollégái arcát fürkészte: megrendültnek tűntek, ahogy
szétszóródtak a nyomasztóan szűk helyiségekben. Berger a bal oldali
utolsó fülkét pásztázta végig a lámpájával, de nem volt ott semmi, az
égvilágon semmi. Megpróbálta elképzelni, hogy milyen lehet a pince
alaprajza.
– Üres – mondta az egyik ajtó mögül előbukkanó, holtsápadt Őzike. –
De ez a szag jön valahonnan.
– Ez a pince aszimmetrikus – jelentette ki kezét a falra téve Berger. –
Van még egy helyiség. De hol? Szóródjatok szét – szólt aztán az egyik
ajtóból. – A bal oldali fal mentén kutakodjatok. Azt nézzétek, hogy nem
más-e valahol a fal színe vagy a textúrája vagy bármi.
Azzal visszament a bal kéz felőli utolsó helyiségbe. A cementfal
mindenütt egyformának tűnt, nem volt rajta semmi szembeötlő. Berger
belebokszolt: a villámgyors, kemény horogütéstől felszakadt a
gumikesztyűje, és az ökléről lejött a bőr.
– Azt hiszem, megvan! – hallotta valahonnan Őzike hangját.
Berger megrázta a kezét, és kilépett a folyosóra. Őzike az egyik jobb
oldali fülke sarkában guggolt, az egyik kollégájuk pedig odairányította a
lámpája reszketeg fénycsóváját.
– Itt egy kicsit más a fal, nem? – kérdezte a nő.
Berger megvizsgálta a falat. A belső sarokban volt egy félméteres
oldalú négyzet, ahol mintha egy picit más lett volna a színe. A pince
lépcsőjén, majd a folyosón léptek dobogtak, és már föl is bukkant a
kollégájuk a faltörő kossal.
Berger megállította, és arra kért mindenkit, hogy világítson az
elszíneződött foltra. Aztán elővette a mobilját, csinált egy fotót, majd
bólintott.
A kollégája az alacsony mennyezetű, szűk fülkében nem tudta jól
meglendíteni a faltörő kost, de a fekete henger így is egyből áttörte a
falat. Berger megtapogatta: csak gipszkarton volt. Bólintott, mire a
faltörő kos nekilendült még néhányszor, és egy téglalap alakú nyílást
ütött a falon. Megpróbálták kiszélesíteni, de vastag betonba ütköztek.
Egyelőre ekkora lyukkal kellett beérniük.
Egy a végtelenbe nyíló lyukkal.
A bedugott tükör koromsötét volt. Berger látta Őzikén, hogy tudja,
rajta a sor, hiszen ő fér át a lyukon a legkönnyebben. A nő Berger felé
fordult. A férfi észrevette a szemén, hogy fél.
– Légy óvatos – mondta a tőle telhető leggyengédebb hangon.
Őzike megborzongott, majd letérdelt, lehajtotta a fejét, és meglepően
könnyedén átcsusszant a fal túloldalára.
Telt-múlt az idő. Több is eltelt a kelleténél.
Bergernek a szívébe markolt a rémület. Belényilallt, hogy Őzike eltűnt,
és ő küldte be védtelenül a pokolba.
Aztán nyögés hallatszott a nyílásból, vagy inkább fojtott nyöszörgés.
Berger a kollégáira szegezte tekintetét. Holtsápadtak voltak, és
egyikük kétségbeesetten igyekezett úrrá lenni a remegő bal kezén.
Berger vett egy nagy levegőt, és átkúszott a nyílás túloldalára, az
ismeretlen, felderítetlen sötétségbe.
Odaát Őzikét látta meg először, ahogy mindkét kezét a szájára
tapasztva áll. Aztán a helyiség túlsó vége felé vándorolt a tekintete. A
padlón, meg egy bizonyos magasságig a falon is, foltok éktelenkedtek: jó
nagy foltok. A szag pedig immár orrfacsaró bűzzé erősödött.
Nem, nem is csak egy, hanem egyszerre többféle bűzzé.
Miután odabent kikászálódott a nyílásból, kezdett összeállni a kép,
lassan helyükre kerültek az érzékszervi benyomásai.
Őzike oldalt, a fal mellett állt. Felfigyeltek egy kis területre, amelyet
két korhatag tartóoszlop határolt. A betonpadlónak azon a részén, egy
felborult vödör mellett, hatalmas foltot láttak, a falnak a két oszlop közé
eső szakaszán pedig hasonló színű, de még nagyobb folt éktelenkedett.
Ez utóbbi egyértelműen más forrásból származott.
– A kurva életbe! – fakadt ki Őzike.
Berger végigkövette a szemével a falon lévő folt mintázatát – és
megcsapta az orrát a szaga, amelyet még a vödör kiömlött tartalmának
bűze sem tudott elnyomni.
Ennyi vér szagát az sem nyomja el…
 De a folt már teljesen megszáradt, magába szívta a fal. Tehát nemcsak
úgy szimplán elkéstek, hanem nagyon, de nagyon elkéstek.
Berger jól megnézte magának a négy falat. Mintha mondani akartak
volna neki valamit. Mintha sikítottak volna…
Őzike közelebb lépett hozzá. Összeölelkeztek, épp csak egy pillanatra.
A szégyen még várhat.
– Jobb lesz, ha nem nyúlunk semmihez – mondta Berger. – Menj előre!
Megvárta, míg a nő lába eltűnik, majd ő is elindult a nyílás felé, de
aztán meggondolta magát. Visszament a két oszlophoz, és
végigpásztázta őket a lámpájával. A bal oldali oszlopon kis vájatokra lett
figyelmes, majd a másikon is hasonló rovátkákat látott három különböző
magasságban. Ezután lenézett a padlóra, és észrevette, hogy a jobb kéz
felőli oszlop mögé be van ékelve valami. Leguggolt, és kipiszkálta az
apró tárgyat. Fogaskerék volt, egy pirinyó fogaskerék. Berger
közelebbről is megvizsgálta.
Aztán betette a bizonyítéktároló zacskóba, amely alig volt nagyobb,
mint maga a fogaskerék. Miután lezárta és zsebre dugta a zacskót,
többféle szögből is lefotózta az oszlopokat, majd a padlóra száradt folt
felé fordult, és lefényképezte azt is. Utána végigfuttatta a lámpája
fénycsóváját a vérrel befröcskölt falon, és újabb képeket készített.
Azokat a faldarabokat is fotózta, amelyek nem voltak véresek.
Olyan gyorsan végzett mindezzel, hogy a többiek nem is kiáltottak be
neki, hogy megvan-e még. Átdugta a lyukon a két kezét, hogy húzzák ki.
Fölmentek a lépcsőn, majd egyesével kiléptek a verandára, a bénító
fénybe. Már alig esett. Berger és Őzike közel húzódtak egymáshoz, és
teleszívták a tüdejüket a szabad levegővel.
A helyszínelők már türelmetlenül toporogtak. Robin, a Törvényszéki
Szakértői Központ túlsúlyos vezetője, rögtön neki is vágott a lépcsőnek,
de rajta kívül, hála az égnek, nem láttak fejest, így Allant sem. A sebesült
kollégájuk már nem volt ott, ahogy a mentőautó sem, a rendőrségi
furgonok kék lámpája viszont még javában villogott. A kamerás-
mikrofonos tudósítók a kordonhoz préselődtek, és feltűnően
megszaporodtak a bámészkodók is.
 Miközben a helyszínelők benyomultak a pokolbéli házba, Berger
szemügyre vette a csődületet – és furcsa érzés kezdett motoszkálni
benne. Lehúzta a bal kezéről a gumikesztyűt, elővette a mobilját, és
csinált egy fotót, majd még néhányat, de a különös érzés már el is illant.
Az öreg Rolexére pillantott. Még nem szokott hozzá, hogy ez az óra
van a csuklóján, hiszen minden vasárnap másikat tett föl. Szép lassan
kúsztak előre a mutatók. Berger szinte látta, ahogy a leleményes kis
szerkezet „előketyegi” a másodperceket a semmiből.
Aztán Őzike felé fordult. Először úgy tűnt, hogy a nő is az órát nézi, de
Berger hamar rájött, hogy valamivel lejjebb, a kézfejére irányul a
tekintete. A jobb kezére, amelyet még úgy-ahogy takart a gumikesztyű.
– Vérzel – szólalt meg a nő.
– Semmiség – felelte Berger, és lehúzta a kesztyűjét, majd vágott egy
grimaszt.
Őzike rávillantott egy kurta mosolyt, majd az arcára emelte a
tekintetét. Jól megnézte magának, a kelleténél is jobban.
– Mi az? – kérdezte bosszúsan Berger.
– Már megint?
Bergernek feltűnt, hogy Őzike jól megnyomja a szavakat, de azért
értetlenkedett egy kicsit.
– Hogyhogy már megint?
– Amikor beléptünk a házba, azt mondtad, elkéstünk. „Már megint.”
– És?
– Ellen az első esetünk, nem?
Berger elmosolyodott. Érezte, hogy mosolyog, ami nem tűnt
helyénvalónak itt, a holtak birodalmának tornácán.
– Örömmel hallom, hogy jelen időben mondod.
– Ellen nem halt meg – felelte Őzike.
De továbbra is rezzenéstelen tekintettel figyelte.
– Már megint… – visszhangozta nagy sóhaj kíséretében a férfi.
– Igen? – unszolta a nő.
– Ezt tágabb, egzisztenciális értelemben mondtam – folytatta Berger,
majd megvonta a vállát, és hozzátette: – Az „elkéstünk” pedig a mottóm.
Közben elállt az eső.
 4

Október 25., vasárnap, 19:23

– Csapda?
Allan Gudmundsson főfelügyelő a jelek szerint úgy döntött, hogy előad
egy ledorongolásparódiát. Bergernek felfordult a gyomra a produkciótól.
– Igen – felelte ártatlan képpel. – Az az aljas szerkezet bízvást
nevezhető csapdának.
– Tudod jól, hogy nem ezt kérdeztem.
– Hát mit kérdeztél?
– Mi a francért mondtad a gyorsreagálású egységnek, hogy figyeljenek
a csapdákra?
– Sokra mentünk vele…
– Nem ez a lényeg. Miért mondtad?
– Azért, mert a rohadék nem hagyott maga után semmi nyomot. Azaz
okos az ürge. Ennyi. Van olyan okos és veszélyes, hogy becsapdázza azt
az elhagyatott, világvégi odúját.
– Ezt már a cím alapján is sejteni lehetett, nem? – dörögte Allan. –
Tudtátok, miféle ház az!
Berger uralkodott magán, nem szólt semmit, pedig sok minden volt a
nyelve hegyén. Kinézett az ablakon. Időközben újra eleredt az őszi eső,
és szuroksötét volt odakint. A csapat nagy része már távozott a
főkapitányságról. Őzike még ott volt, Berger látta a képernyő által
megvilágított arcát a két, egymásra merőleges ablakon keresztül,
amelyeken vastag csíkokban folyt le a víz.
 – Ne csináld, Sam! – bődülte el magát váratlanul, roppant harciasan
Allan. – Te hazudsz nekem!
Berger hirtelen rádöbbent, hogy simán el tudna aludni ott helyben.
Lehunyná a szemét, és Allan rikoltozása szépen álomba ringatná…
De talán jobb, ha mégsem.
– Hazudok? – kérdezett vissza, leginkább azért, hogy leplezze a
közönyét.
– Amíg csak ártatlan kis füllentésekről volt szó, nem akartam
foglalkozni a dologgal. – Allan most jóval szelídebb hangon beszélt,
nyilván rákészült a nagy crescendóra. – De az, hogy fapofával a főnököd
szemébe hazudsz, arra utal, hogy a konteód szintet ugrott, és ez
veszélyes!
– Nagyon hamar átmentél bürokratába, Allan.
– Félresiklott az akciód, és most úgy próbálod fedezni magad, hogy
hazudsz a főnöködnek! Szerinted ez fenntartható hosszú távon?
– Mit kellett volna másképp csinálnom? – kérdezte vállvonogatva
Berger. – Nem mentem volna ki a címre? Vagy nem szóltam volna a
csapatnak, hogy csapda lehet a házban?
– Most inkább arról van szó, hogy mit fogsz csinálni nagy
valószínűséggel a jövőben.
– Például elkapok egy sorozatgyilkost?
Allan gondosan előkészített crescendója elmaradt, de egy szimpla
sóhajnál erőteljesebb, hosszan elnyújtott fújtatásra azért futotta tőle.
Lenyűgöző tüdőkapacitás az ő korában, gondolta Berger, ez az ember
életében nem szívott el egy szál cigit sem…
Allan a szavakat lassan, színpadiasan ejtve folytatta:
– Itt még csak gyilkosról sincs szó, Sam. Maximum egy emberrablóval
van dolgunk. Svédországban nyolcszáz ember tűnik el évente, a
túlnyomó többségük önszántából. Az több mint két ember naponta. Az
nem megy, hogy kipécézel párat a szándékosan eltűnt személyek közül,
és kijelented, hogy egy sorozatgyilkos végzett velük, akit nem lát rajtad
kívül senki. Hiszen ebben az országban nincsenek is sorozatgyilkosok!
Csak a korrupt ügyészek meg a túlbuzgó zsaruk fejében léteznek,
márpedig a túlbuzgó zsaruk még a korrupt ügyészeknél is rosszabbak.
 – Szóval nincs gyilkos? – kérdezte nyomatékosan Berger.
– Nincs áldozat, Sam.
– Te nem jártál abban a pincében, Allan. Megesküszöm neked, hogy
vannak áldozatok.
– Láttam a képeket, és beszéltem a patológussal. A vér több fázisban,
különböző alkalmakkor száradt rá a falra. Továbbá úgy tűnhet, mintha
több vér lenne, mint amennyi ténylegesen van. Ami nem több, mint
három deciliter. Abba nem hal bele senki.
Berger az Allan mögötti falat bámulta. Teljesen csupasz volt.
– Ha a lányt nem holtan vitték el onnan, akkor lehet, hogy még mindig
él – mondta. – De nem sokáig.
Az oxigén mínusz 218 Celsius-fokon fagy meg. És mivel a levegő két
másik fő komponensének, a nitrogénnek és az argonnak valamivel
magasabb a fagyáspontja, a levegő akkor fagy meg, amikor az oxigén
megfagy. Ennek fényében csak az történhetett, hogy Allan
Gudmundsson főfelügyelő irodájában, a stockholmi rendőr-
főkapitányságon, ha csak egy röpke pillanatra is, de mínusz 218 fokra
csökkent a hőmérséklet. A két férfit ugyanis fagyos légoszlop választotta
el egymástól.
Végül Allan törte meg a csendet.
– A vércsoportja B negatív. Svédországban ez a második legritkább
vércsoport. A lakosság két százaléka B negatív, köztük Ellen Savinger. De
nem csak ilyen vérnyomokat találtunk.
Még mindig ott lebegett kettejük közt a fagyott légtömb. Berger
hallgatott.
– A pozitív vér is volt bőven, és ez összezavarta a helyszínelőket –
folytatta Allan. – Te nem vagy véletlenül A pozitív, Sam? Mert a kis
fülkén kívüli falakon találtak ilyen vért, meg bent, a padlón is. És
bőrfoszlányok is voltak.
Allan Berger jobb karját vizslatta. A kézfejét nem láthatta, mert
eltakarta az asztal. A főfelügyelő megcsóválta a fejét.
– Még várjuk a két DNS-vizsgálat eredményét, de igazából nincs is rá
szükség.
 – A lány tizenöt éves – mondta Berger. Igyekezett nem fölemelni a
hangját. – Tizenöt éves, és ott volt majdnem három hétig. Ott volt abban
a sötét, büdös lyukban, bassza meg, ahol vödörbe kellett szarnia, és egy
időnként felbukkanó elmebeteg volt az egyetlen társasága! Rengeteg
vért vesztett. Tényleg én vagyok az egyetlen, akinek eszébe jut az ördög?
És ez az ördög nem valami naiv kezdő, csinált már ilyet máskor is!
Méghozzá alighanem jó sokszor!
– Ez nem érv, Sam. A bizonyíték, az már az.
– A bizonyíték nem csak úgy kipattan az ember fejéből – közölte
Berger. – Bizonyítékokat úgy gyűjtünk, hogy nem siklunk el a nyomok
fölött, és felgöngyölítjük az elvarratlan szálakat. Bízunk az
ösztönünkben, a tapasztalatunkban, és a nyomokból a végén bizonyíték
lesz. Allan, az ég szerelmére, szerinted csak üljünk ölbe tett kézzel, és
várjuk a bizonyítékokat? Te így képzeled a rendőri munkát?
– Hogyhogy nem ismerted az épület alaprajzát?
– Mi?
– Nem tudtad, hogy van pince. Hogyhogy nem tudtad?
– Te is tudod, hogy nagyon hirtelen jött ez a nyom. Azért kértelek
meg, hogy ránts össze egy gyorsreagálású egységet, mert nem akartam,
hogy Ellen egy perccel is tovább várjon a szükségesnél.
– Képzeld el, mi lett volna, ha a lány ott ül – mondta Allan. – Ha
megvan az alaprajz, egyből beronthattatok volna a pincébe, és lett volna
rá esély, hogy megmentitek. Ha viszont az elkövetővel együtt ott van, és
úgy alakul a dolog, ahogy alakult, akkor alighanem meghal miattatok!
Meghalt volna, mert lassúak voltatok, és felkészületlenek. Amatőrök, a
kurva életbe!
Berger Allanre nézett. Most fordult meg a fejében először, hogy a
főnökének igaza lehet, és ez igencsak zavarta. Igen, Allannek igaza lett
volna – ha olyan fordulatot vesznek az események. Akkor tényleg
amatőr dolog lett volna, amit csináltak…
– Lényegében meghívót küldött nekünk – motyogta végül.
– Most meg miről beszélsz? – sóhajtott fel Allan.
– Gondolj bele így utólag! Egyszer csak, majdnem három hét múltán,
előkerül egy új tanú. Kapunk egy címet Märsta külterületén, az erdő
mellett, ahol valaki megpillantott egy lányt egy agglegény házában, akit
nem ismer senki. Nekünk, ügyeleteseknek, gyorsan kellett
cselekednünk, és egy csomó opció nem állt rendelkezésre, mert
vasárnap van. A märstai önkormányzat például nem talált tervrajzot az
épületről, pedig kitartóan nyaggattam őket, hogy keressék. Aztán
odaérünk, és az első dolog, amibe belebotlunk, egy szerkezet – igen,
csapda! –, amelyről el sem tudtuk képzelni, hogy ilyen kifinomult lehet.
Így már talán érthető a dolog, nem, Allan?
– Késpenge a bicepszbe. Én el tudom ezt képzelni. Már meg is tettem.
– Két dolog. Egy: a szerkezet direkt a védőmellényt viselő rendőrökre
volt beállítva, a mellény oldalára célzott. Kettő: nem fejmagasságban
lőtte ki a késeket. Tehát nem az volt a cél, hogy halálos sebet ejtsen,
hanem hogy gúnyt űzzön belőlünk: a kőkemény zsaruk halálra rémülve
fetrengenek a padlón. És hibátlanul elő volt készítve minden. Úgy tűnik,
az emberünk nagy híve a precizitásnak.
– Mintha még nem kérdezted volna meg, hogy van Ekman.
– Ekman? – kiáltott fel csodálkozva Berger.
– A kollégánk, aki a késeket kapta a karjába.
– Hogy van?
– Nem tudom. Folytasd.
– Ez a csapda díszszalag egy nagy csomagon. Sorra le kell fejtenünk a
többrétegű csomagolást, mint abban a kézről kézre adogatós játékban. A
szalag után át kellett jutnunk az első rétegen, a konyhapadlóba ágyazott
rejtett csapóajtón. Aztán jött az újabb kibontandó csomag: át kellett
törnünk a falat. Az emberünk csak azután engedett be minket a
szentélybe, hogy kioldoztuk a szalagot, és kinyitottunk két csomagot.
– Értem, mire gondolsz – bólintott Allan. – De ez már csak utólagos
okoskodás, ahogy te is mondtad. Akkor és ott mindebből nem tudtál
semmit. Meg kellett volna szerezned a tervrajzokat, hogy maximális
hatékonysággal csaphassatok le!
– Úgy éreztem, hogy ajándékot kaptunk – magyarázta Berger.
– Hát persze hogy úgy érezted. Sam Berger, a szuperzsaru. De akkor
mi a francért rohantál annyira?
 – Azért, mert volt némi mikroszkopikus esély arra, hogy korrekt a
tipp! Hogy kiszabadíthatjuk Ellent, és elfoghatjuk az elrablóját!
Gudmundsson főfelügyelő felállt a gyér bútorzatú irodájában.
– Nem erősséged a dolgok átgondolása, Sam, de ezúttal még futni
hagylak. Hogy mit érzel, azt nem tudom kontrollálni, de a nyomozás
irányvonalára vonatkozóan egyértelmű parancsot adhatok. Az
irányvonal tehát az, hogy Ellen Savingert az iskolája előtt rabolták el
Östermalmban, azaz itt, Stockholmban, immár több mint két hete. Ez
minden, ennél többre nem jutottatok a csapatoddal. Nem találtatok az
égvilágon semmit, ami alapján továbbléphetnétek.
– És ez napnál világosabban arra utal, hogy az emberünk nem először
csinálja, Allan.
– De ezt nem támasztja alá semmi, Sam. Ez csak elrugaszkodott
találgatás, amit nem oszthatsz meg a csapatoddal, mert szigorúan
megtiltom. Sőt, mostantól még szigorúbban, mint eddig, hála ennek az
úgynevezett „rajtaütésnek.” Ha úgy döntesz, hogy semmibe veszed a
parancsaimat és a tilalmamat, ki leszel rúgva.
– Ezt most úgy veszem, hogy viccelsz.
– Úgy nézek ki, mint aki viccel?
Farkasszemet néztek egymással. Allan arca rezzenéstelen maradt. Ha
viccelt, azt nagyon jól leplezte. Végül elfordította a tekintetét Bergerről,
majd nagyot sóhajtott, és megcsóválta a fejét.
– Szóval, most mit lépsz?
– Végigveszem az ügyet Őzikével, amint tudom. Vissza kell mennünk a
legelejére, az alapokhoz.
– Nem hívhatod Őzikének a kolléganődet, Sam. Ez egyszerűen fura,
ennyi erővel akár „drágámnak” is szólíthatnád. Már hallottam is olyan
panaszt, hogy itt felütötte fejét a szexizmus.
– Úgy hívják, hogy Desiré Rosenkvist – magyarázta Berger. – Márpedig
egy zsarut kurvára nem hívhatnak Desiré Rosenkvistnek! Az Őzike csak
annyit jelent, hogy nem szarvas, hanem őz. Úgyis olyan őzikeszeme van.
– Ja, hát akkor tényleg nincs itt semmi látnivaló – mondta Allan,
miközben kitessékelte az irodából Bergert. – Szexizmus? Ugyan már!
 5

Október 25., vasárnap, 19:37

Odakint, a félhomályos folyosón Berger rádöbbent, hogy mosolyog.

Miután befordult a nyitott irodatér kezdetét jelző oszlopnál, azt látta,
amire számított: már csak Őzike volt ott. A nő felnézett.
– Lebaltázás? – kérdezte.
– Az – felelte Berger. – Egy kiadós lebaltázás. Megtudtam például, hogy
nem hívhatlak többé Őzikének.
– Erről engem is megkérdezhetett volna.
– Persze csak az irántad való figyelmesség motiválta.
Egy kacaj volt a jutalma, igaz, elég bágyadt kacaj.
– Hallgasd csak! – mondta Őzike.
Izgatott női hang harsant: „Nézze, szinte biztos, hogy őt láttam az imént,
tudja, azt a lányt az ablakból… Illetve nem biztos, hogy ő volt, de rajta volt az a
micsoda, az a nyakában lógó rózsaszín bőrszíj meg a ferde kereszt, az a görög
kereszt, nem tudom, hogy ortodox-e, de a lánynak természetes szőke haja van, az
ég szerelmére, nem lehet görög származású!
Őzike leállította a szóáradatot.
– Mit jelent itt az, hogy „rózsaszín”?
Berger vállat vont.
– Kulcsfontosságú infó volt. Ezért indultunk el.
– Igen – bólintott elgondolkodva Őzike. – Orosz kereszt volt, nem
görög, de ortodoxnak ortodox. Ezt a médiából is tudhatta a nő. Azt
viszont nem, hogy a bőrszíj rózsaszín volt, mert azt nem hoztuk
nyilvánosságra. De nem is ez ejt igazán gondolkodóba, hanem a… hogy is
mondjam, a távolság kérdése. Milyen közel kell állnod valakihez, hogy
meg tudd mondani, milyen színű a nyakában lógó szíj?
– Nem állt az a nő sehol – jelentette ki Berger. – Mert nem is létezik.
Őzike pár másodpercig méregette a férfit, majd újra elindította az
audiofájlt: „Igen, öö, a cím. Az utolsó ház az erdőszélen, az a lerobbant épület.
Az út neve nem jut eszembe, de a fickó, aki ott lakik, nagyon fura alak, nem
lehet látni soha, vagy ha mégis, akkor sietve odébbáll. Könnyen lehet, hogy ő
a…”
Őzike ismét leállította a hangfelvételt.
– De aztán persze eszébe jut az út neve, és megadja a pontos címet. A
helyszínelők szerint a pincét legalább két napja, de valószínűleg még
régebben ürítették ki, tehát a tanú nem láthatta Ellent az ablakból ma
reggel. A nő azt állította, hogy a közelben él, és az általa megadott címen
valóban lakik egy bizonyos Lina Vikström. Akit azért nem tudtunk
elérni, mert éppen Délkelet-Ázsiában utazgat. Tudod, ilyen „lépj
kapcsolatba az igazi éneddel” típusú vakáció: sok-sok jóga, semmi mobil.
– Tényleg? – csodálkozott Berger. – Ez új.
– Az emberünk tehát az elérhetetlen Lina Vikströmnek adta ki magát.
Ez arra utal, hogy alaposan ismeri a környéket.
– Meg még sok mindenre.
– Igen, nyilván felmerül jó pár alapvető kérdés – helyeselt Őzike. –
Van-e nőnemű tettestárs? Lehet, hogy az emberrabló telefonált, csak
valamilyen eszközzel manipulálta a hangját? Vagy tényleg egy nő az
elkövető?
– A hangszakértők még nem mondtak semmit?
– Nem. De ha hangtorzító eszközzel van dolgunk, akkor ma már van
esély az eredeti hang helyreállítására.
– Én ehhez nem fűzök túl sok reményt – jelentette ki Berger. – Ha
sikerül is reprodukálniuk az eredeti hangot, az így vagy úgy, simán lehet
szintén kamu. Az emberünk csak olyan nyomot hagy maga után, amilyet
hagyni akar. Olyat, ami betölt valami funkciót.
– Tehát nincs nő a dologban?
– Én arra tippelek, hogy nincs. Az ürge egyedül dolgozik.
– És tényleg csinálta már korábban is? Tényleg „már megint” elkéstél?
 Berger az ajkába harapott. Úgy fordította Őzike asztali lámpáját, hogy
a közelben álló fehér írótáblára világítson. A táblán ott volt az egész ügy
– de nem foglalt el túl sok helyet. Csaknem három hét telt el, de rendes
nyomra még nem bukkantak, Allannek ebben igaza volt. Belefutottak
viszont egy csomó zsákutcába…
De csak azért, mert nem helyezték történelmi távlatba az ügyet.
Berger végigfuttatta az asztali lámpa fénycsóváját a Post-it cédulák,
fotók, nyugták, dokumentumok, rajzok, nyilak keszekusza halmazán.
Régimódi, manuális módszerrel, modern kütyük nélkül dolgoztak. A kúp
alakú fénynyaláb végül két ceruzarajzon állapodott meg.
Őzike a jobb kéz felőli fantomképre mutatott.
– Ez már az első nap megvolt. Ellen Savinger östermalmi iskolájánál,
közvetlenül a tanítás vége előtt láttak egy furgonban ülő férfit. Két,
egymástól független tanú is egyetért abban, hogy így néz ki. És itt van ez
az újabb kép, ami egy märstai szomszéd segítségével készült. Egyelőre ő
az egyetlen, aki látta a „fura alakot” az erdő szélén.
– És milyen következtetést vonsz le ebből? – kérdezte Berger.
– Ha ugyanarról az emberről van szó, akkor nincs semmi jellegzetes
vonása. Ez egy átlagos, negyven körüli fehér férfi arcképe. De legalább
megvan az életkor és az etnikai hovatartozás. Igaz, egyik sem igazán hat
a meglepetés erejével.
– Még valami?
– Semmi – rázta meg a fejét Őzike.
– Újoncnak tűnik?
– Ezt nehéz lenne megmondani.
– Ha tényleg ő az, akkor nem először csinálja. Tudom, hogy ezt te is
látod, Őzike. Az arcára van írva.
– Te aztán halmozod a kőkemény bizonyítékokat! Allan imádni fogja…
Na, halljam, mit tartottál meg magadnak a saját, abszolút privát
nyomozásod gyümölcseiből?
És Bergerre szegeződött az a nagy Bambi-szempár…
A férfi tisztában volt vele, hogy ez nem a gyengeség jele, hanem épp
ellenkezőleg: Őzike egyik legnagyobb erőssége.
 – Allan kifejezetten megtiltotta, hogy ezt bárkivel is megvitassam –
felelte.
– Mióta érdekel téged, hogy mit mond Allan?
– Amióta megfenyegetett, hogy kirúg.
Egymásra pillantottak a homályban. Őzike vágott egy grimaszt, Berger
pedig az újabb keletű fantomképre irányította a lámpát.
– Erik Johansson? – bökött a képre a mutatóujjával. – A lehető
legszokványosabb svéd név.
– Ez a név szerepel a märstai ház bérleti szerződésén – mondta Őzike.
– Az ingatlanos egyszer sem találkozott a bérlővel. A ház valami
Argentínában élő svédek tulajdonában van.
– Az ingatlanos… – ismételte eltűnődve Berger. – Mivel magyarázza,
hogy nem találkozott a bérlővel?
– E-mailben intéztek mindent, és az ingatlanos azt állítja, hogy már
törölte a levelezésüket. Ez igaz lehet, hiszen az elkövető már több mint
két éve bérli a házat, és az ilyen régi e-maileket általában kukázzák. De
van egy olyan érzésem, hogy a papírokat tudatosan semmisítette meg az
ingatlanos. Samir összevetette az eredeti hirdetést a bérleti
szerződéssel, és van egy különbség: havi háromezer korona. Az
emberünk valószínűleg azért dobta rá azt a háromezret, hogy ne kelljen
megmutatnia a képét. Az ingatlanos pedig szemrebbenés nélkül zsebre
vágja, mielőtt átutalná a többi pénzt Argentínába.
– Az e-mail-címmel juthatunk valamire?
– Samir keményen melózott az ügyön – felelte Őzike. – És valószínűleg
minden lehetőséget kimerített.
Berger Erik Johansson fantomképére meredt.
– Játszd le még egyszer a hanganyagot.
Őzike lejátszotta. Figyelmesen hallgatták Lina Vikström izgatott
hangját.
A végén Berger szólalt meg először:
– Ha maga Erik Johansson beszél, márpedig szerintem holtbiztos, hogy
nincs bűntársa, akkor elég lett volna, ha csak szimplán telefonál. Nem
kellett volna így túllihegnie a dolgot.
– Ez mire utalhat?
 – Nem tudom – felelte a fantomképet pöcögtetve Berger. – Hogy jót
nem jelent, az biztos.
– Eleve nem indít valami jól azzal, hogy pedofil.
Bergernek már szólásra nyílt a szája, de nem mondott semmit, hanem
ránézett Őzikére.
– Szerintem nem pedofil – jelentette ki.
A nő némán nézett vissza rá. Csak úgy ragyogott a barna szeme a
homályban.
– Oké – szólt végül. – Ez volt az a pont, ahol a te titkos nyomozásod
más irányban haladt tovább, mint a miénk.
Berger állta a tekintetét.
– Nincs semmiféle titkos nyomozás – mondta.
– De a közös nyomozásunkban nem hiszel! – csattant fel Őzike. –
Hiszen mindvégig abból indultunk ki, hogy a rohadék, aki az iskola előtt
lapít, és várja, hogy mikor rabolhat már el egy gyereket, nem lehet más,
mint egy kibaszott pedofil!
– Amíg ez a feltevés nem vezet tévútra minket, addig nincs gond. De
már nem vagyok biztos benne, hogy ez így van.
– És mitől változott meg a véleményed?
– Az emberünk rohadtul finnyás.
Őzike visszafogott volt, és lojális, Berger többek között ezért kedvelte.
De most, ahogy kibámult az ítéletidőbe, az arca sem visszafogottságot,
sem lojalitást nem tükrözött.
– Én egy egyszerű, hétköznapi zsaru vagyok – mondta az
esőisteneknek. – Nincs más iskolám, csak a rendőrakadémia. A szüleim
munkások voltak, szocdemek, és töretlenül hittek a fényes jövőben.
Ennek köszönhetem, hogy ilyen idióta, fennhéjázó névvel vert meg a
sors. Desiré Rosenkvist… Én vagyok az első a családban, aki nem csak a
középiskoláig jutott, és vért izzadtam azért, hogy detektívfelügyelő
lehessek. Szóval elmagyaráznád nekem, hogy érti azt Sam Berger, a
szuperzsaru, hogy „finnyás”?
– Finnyás, affektált, nagyigényű, beképzelt, túlzásokra hajlamos.
Olyan ember, aki szépen becsomagolja a rendőrségnek szánt ajándékát.
Dicséretre vágyik, azt akarja, hogy csodáljuk. Igaz, hogy ez a fajta
viselkedés a pedofilhálózatokban is létezik, de azok hermetikusan zárt
csoportok. A tagjaik újabb és újabb, egyre ördögibb határokat hágnak át,
és szívesen hencegnek ezzel a társaiknak. Várják a reakciót, az elismerő,
rajongó szavakat. Olyan pedofilról viszont még nem hallottam, aki
szélesebb közönségnek dicsekszik a kihágásaival, vagy pláne a
rendőrségnek. Hiszen a saját szűk körükön kívül csak megszégyenülésre
számíthatnak, semmi másra.
Őzike lassan szembefordult Bergerrel. Az arcára már nem festett
csíkokat az esővíz.
– És ott van még ez a tizenöt éves kor – mondta. – Ellen tizenöt éves és
egy hónapos volt, amikor eltűnt, vagyis ami történt, az nem minősül
gyermek ellen elkövetett szemérem elleni erőszaknak. Jogi értelemben
nem pedofillal állunk szemben, hacsak nem rokonok, márpedig nem
azok, hiszen a Savinger család tagjait sikerült kizárnunk. Ennyit legalább
fel tudunk mutatni.
– Esetleg felállíthatnánk egy alternatív hipotézist – javasolta Berger. –
Azt, hogy a két legkézenfekvőbb indítékon kívül más is lehet a dolog
hátterében – azaz a tettes nem váltságdíjat akar, mert azt, ugye, nem
követelt, és nem is pedofil.
– Elképzelhető – hagyta rá Őzike.
Miközben Berger összeszedte a holmiját a szomszéd asztalról,
megszólalt a kolléganője telefonja. Őzike jórészt hallgatott, és a
beszélgetés nem tartott tovább húsz másodpercnél.
– A helyszínelők végeztek a házzal – jelentette a nő. – Nincs
ujjlenyomat, és a vérnyomokon kívül DNS sincs. Robin szerint
gusztustalanul tiszta volt minden.
– Kisuvickolták a házat – bólintott Berger. – Neked nem kéne otthon
lenned a családoddal?
– Johnny és Lykke moziba ment a nagyival, úgyhogy feltételesen
szabadlábon vagyok. Sör?
– Csábító ajánlat – bólintott Berger. – De igazából egy-két apró-cseprő
teendőre gondoltam.
– Felteszem, az én teendőimre – mondta fanyar mosollyal Őzike. –
Hogy Sam Berger, a szuperzsaru elhúzhasson a legújabb zűrös netes
randijára.
Berger horkantott egyet, vagy talán felnevetett, ebben ő maga sem
volt biztos.
– Egy randi volt – közölte. – Egyetlenegy. A legelső bizonytalan, tétova
lépés. És igen, valóban zűrös volt egy kicsit.
– Mit is akart csinálni Madame X még egyszer?
– Csak azt akarod elérni, hogy hangosan kimondjam.
– Hát, igen. Furcsamód egyre viccesebb, valahányszor kiejted a
szádon.
Berger igyekezett nem elmosolyodni. Fejcsóválva becipzározta a
vaskos paksamétákkal teletömött hátizsákját, majd halál komoly arccal
nézett Őzikére.
– Te mentél be először abba a sötét lyukba. Szerinted mennyi vér
lehetett ott?
Őzike mosolya lehervadt.
– Sok – felelte. – Ott azt mondtam, hogy szerintem Ellen még él, de
lehet, hogy csak vigasztalni akartalak téged, azaz magunkat.
– Van valami megalapozott tipped?
– Nem is tudom. Két liter?
– A patológus előzetes szakvéleménye szerint nem volt több három
decinél. Szóval ez lenne az első dolgod: egy kis házi feladat. Mi értelme
lehet annak, hogy az emberünk telepumpálja Ellen Savingert
vérhígítóval?
Őzike homlokráncolva bólintott.
– És a második feladatom?
– Azt most rögtön teljesítheted. Melyik kórházban van Ekman?
– Ekman?
– Hasznos lenne, ha a keresztnevét is tudnánk.
 6

Október 25., vasárnap, 21:54

Berger gyalog tette meg az utat a Södermalmi Kórháztól hazáig.

Furcsamód felüdítette a séta: mintha lemosta volna róla a sok mocskot.
A komor, sötét őszi este megvívta a maga csatáját Södermalm gyéren
megvilágított, lágy kontúrjaival, és a megtisztulás aktusa valahol a kettő
közti feszültségben zajlott le. Berger, amikor megtette az utolsó
lépéseket a domb gerincén haladó Bondegatanon, majd befordult a
Ploggatanra, komolyan azt érezte, hogy lehetőséget kapott az
újrakezdésre.
Nem úgy érezte magát, mint máskor, ha bebotorkált a liftbe, és
fölment vele négy emeletet. Nem úgy, ahogy mostanában szokta. Azaz
immár több mint két éve. Lehet erre azt mondani, hogy mostanában?
A lakás ajtaja, mint mindig, azt hirdette, hogy itt Lindström & Berger
lakik. Ennek nem az ő lustasága, avagy nemtörődömsége volt az oka,
hanem az, hogy még reménytelenebbnek tűnt volna a helyzet, ha olyan
ajtón kell belépnie, amelyen csak a Berger név árválkodik. A névtábla
tehát változatlan maradt, és ő bebeszélte magának, hogy ez tudatos
döntés volt a részéről.
Átlépte a siralomvölgy küszöbét, majd megállt az előszobai szőnyegen.
Csöpögött belőle a víz, szaporán csordogált az arcáról, a nyakáról, a
füléről. Mintha zokogott volna az egész teste.
A nyirkos hidegnek bőven volt ideje arra, hogy beegye magát minden
porcikájába. A fürdőszobában levetette a vizes ruháit, és a kádba dobálta
őket. Még az alsógatyája is nedves volt, így anyaszült meztelenül állt
neki a törölközésnek a tükör előtt.
Aztán meglátta magát a tükörben, és leolvadt az arcáról a mosoly.
Egyszerre fülsiketítőbben visszhangzott a lakás síri csöndje – pedig volt
idő, amikor a szomszédok panaszkodtak, hogy nem tudnak aludni…
Berger, miután fölvette az előszoba padlójáról a postáját meg a
hátizsákját, elővett egy alsónadrágot, és újból megnézte magát. Ez
valahogy óhatatlannak tűnt. Ott, az előszoba homályában viszonylag
hízelgő volt a látvány, olyannyira, hogy elidőzött rajta a tekintete.
Utólag mindig megbánta, hogy bedőlt ennek az érzékcsalódásnak. Az
egész alakos előszobai tükör ugyanis egy kócos, barna hajú, kissé
borostás figurát mutatott, akinek itt-ott már őszbe fordul a szakálla is,
meg a haja is – viszont, hála az égnek, még nem kopaszodik. Elöl látszik
egy kis kitüremkedés, amely idővel diszkrét pocakká vagy akár sörhassá
is kinőheti magát, de amúgy viszonylag sértetlen, ép benyomást kelt ez a
magas, szőrtelen, maholnap negyvenéves férfitest – egyvalamit
leszámítva. És az is csak akkor látszik, ha alaposan szemügyre veszi. A
bal felkarján volt egy bemélyedés, egy öt centi széles kis kráter.
Végighúzta az ujját a szélén, a bőre érzéketlen volt az érintésre, mint
mindig. A teste élettelen, érinthetetlen foltja…
Berger közelebb lépett a tükörhöz, így próbált harcba szállni a
nyomott kedélyével. Csak most vette észre, hogy a kis kráter alatt
csordogál valami piros folyadék: mintha vörösen izzó lávát lövellne egy
vulkán…
A rémület röpke pillanatát hamar követte a felismerés, hogy vérzik az
ökle. Letépte a jobb kézfejéről a kötést, és a fehéren maradt részeivel
letörölgette a vért. Ezután inkább a bal karját vette szemügyre, meg a
bal csuklóját, amelyen ott díszelgett az 1957-ben gyártott, bőrszíjas
Rolex Oyster Perpetual Datejust. Tizennyolc karátos arany.
A számlapra pillantott, majd lecsatolta a karórát, de így sem tudta
leolvasni az időt. Aznap már másodszor feledkezett meg arról, hogy óvni
kell a nedvességtől.
Berger belépett a hálószobába. A hátizsákot ledobta az ágy mellé, a
postáját letette az íróasztalra, majd fölkapcsolta az asztali lámpát, és a
fényét ráirányította az órára. Egy pillanatra mintha kicsapódott párát,
sőt talán vízcseppeket látott volna az üveg belső oldalán, de miután
megtörölte az alsógatyájával az arcát, rájött, hogy csak káprázott a
szeme: a víz kívül volt. Berger nagyot fújt.
Az íróasztal közepén, a díszhelyen, négyszögletes fadobozka állt a
megfordított fénykép mellett, amely a világoskék hátoldalát mutatta a
szobának. Berger kinyitotta a dobozt, amelynek hat, bársonybéléses
rekesze közül kettő üres volt. Betette az egyikbe a Rolexet, majd, miután
gyorsan végigsimított az öt órán, lecsukta a fedelet, és bekattintotta az
aranyozott zárókapcsot. Ekkor tért vissza végre-valahára az érzés, hogy
megtisztult, hogy esélyt kapott az újrakezdésre.
Nem volt erre semmi racionális magyarázat, az ellenkezőjére viszont
lett volna bőven. Hiszen Allan minden addiginál hatékonyabban tett
neki keresztbe, és nem sok reményre jogosította a Christoffer Ekmannal
folytatott beszélgetés sem.
Berger felvette az alsónadrágját, amely az óratörölgetés miatt
bosszantóan nedves volt. Gondolatban visszatért a Södermalmi Kórház
sivár, nyomasztó kórtermébe. Nem ismerte volna meg Ekmant, ha nem
állnak furcsa szögben a vastagon bekötözött karjai. Az arca nem igazán
tűnt ismerősnek, hiszen csak egy kolléga volt a sok közül, de a furán
ragyogó, zöld írisze már rémlett, miután kinyitotta a szemét. Köszöntek
egymásnak, majd kurta, elharapott mondatokban, udvarias, sőt már-már
hivatalos hangnemben beszélgettek. Bergernek feltűnt, hogy Ekman
sérülései lejjebb vannak, mint ő az eső áztatta verandáról őrzött emlékei
alapján gondolta: inkább a könyökéhez estek közel, és nem a vállához. A
takaró alatt kirajzolódó körvonalai alapján gyorsan kiszámolta, milyen
magas lehet Ekman, és arra jutott, hogy százhetvenöt centi, nem több.
Az a rendőr, aki elsőként ront be a faltörő kossal bezúzott ajtón,
rendszerint lövésre készen tartja a fegyverét. Lámpa nincs a kezében, az
később jön. Amikor átlépi a küszöböt, karjait kissé behajlítva, két kézzel
markolja a pisztolyát, és rendszerint oldalvást tartja el a testétől. A
kések tehát Ekman fölemelt pisztolya fölött suhantak el. Igen,
közvetlenül fölötte! Berger, miközben gépiesen, rutinból beszélgetett
Ekmannal, úgy okoskodott, hogy észszerű becslésnek tűnik, ha
száznyolcvanöt centire vagy annál valamivel többre saccoljuk egy
rendőr átlagos termetét. Márpedig egy ilyen magas rendőrnek a két
behajlított karja alatt repültek volna el a kések…
Amikor Berger távozott a kórházból, valahol kicsírázott, majd
gyökeret eresztett egy kis magocska, amely a Södermalm eső áztatta
utcácskáiban, szándékosan kacskaringós útvonalon tett séta során
bőven kapott vizet és tápanyagot, és végül most, a hálószobában, az
íróasztalnál hajtott virágot.
Lehet, hogy kiszúrta egy hiba első apró jelét?
Christoffer Ekman a beszélgetés során egyetlen emlékezetes mondatot
mondott, azt is a legvégén, amikor Berger már fölállt. Akkor rászegezte
a ragyogó, zöld szemét, és azt sziszegte:
– Ez maga a színtiszta gonoszság. Muszáj elkapnod a rohadékot!
Közhely, de igaz. Hiába, a közhelyek sokkal többször bizonyulnak
igaznak, mint kéne…
Muszáj újrakezdenem!
Berger az ágyához lépett. Miután feltornyozta a falnál a párnákat, és
magára húzta a takarót, oldalra dőlve kotorászni kezdett a padlón
heverő hátizsákjában. Három vaskos dossziét húzott elő. Az Ellen
Savinger feliratút félretette, a másik kettőt a combjára fektette. A bal
oldalira Jonna Eriksson, a jobb oldalira Julia Almström nevét írták.
Kezdd újra! Nézd friss szemmel! Keress további apró hibákat! Olyan
momentumokat, amikor a kivitelezés nem egészen vág egybe a
szándékkal.
Ha a házba elsőként behatoló rendőr olyan magas, mint ő, Berger,
akkor a két karja alatt repültek volna el a kések. Erre nem gondolt a
Geciláda! Lám, egy hajszálvékony repedés a hibátlan homlokzaton!
Berger magában mindig úgy hívta az elkövetőt, hogy „a Geciláda”.
Kezdd újra! Félretette Jonna Erikssont, és kinyitotta Julia Almström
dossziéját. Ő volt az első.
Aztán elaludt.
Ki tudja, mennyi idő múlva arra ébredt, hogy az Almström-akta tompa
puffanással a padlón landolt, de még nem eresztette az örvénylő-
kavargó álomvilág, ahol a puccos iskolaépület eggyé olvadt a
fogaskerekeken gördülő, jól megolajozott, csörgő-zörgő lánckupaccal, az
östermalmi Kommendorsgatanon várakozó furgon pedig valahogy
átalakult egy izzadó férfi felsőtestévé, amely fölött két, tizenegy év
körüli ikerfiú lebegett kerubként, a két független tanú által megerősített
fantomkép pedig egyszer csak életre kelt, és lassan kitátotta a száját,
amely valószerűtlenül nagyra nőtt, és ugyanolyan ijesztő volt, mint az
utóbbi hetekben mindig, amikor vicsorított, és közelíteni kezdett az ő
bicepszéhez, és most eggyé olvadt egy másik ceruzarajzzal, és a két,
eggyé olvadt arc vonásai koponyaszerűvé torzultak, a két, eggyé olvadt
fogsor pedig ide-oda fordulva csattogott, majd belemélyedt a nyers
emberi húsba, hogy aztán a két arc elhalványuljon, majd eltűnjön, és
átvegye a helyüket egy vödörnyi bűzölgő, fortyogó-rotyogó, ki-
kicsorduló vizelet és ürülék, majd hirtelen az is eltűnt, és csak a csupasz
betonfal maradt, meg a barna folt, amely ahogy tovaterjedt, egyre
vörösebb lett, és amikor az élénkvörös folt már teljesen ellepte a falat,
akkor ébredt föl Berger a padlóra hullt dosszié puffanására.
Szar ügy, hogy folyton ezt álmodom, suhant át az agyán. Aztán
kinyitotta a szemét, és bámulta a semmit – vagy ami még rosszabb,
belebámult a semmibe.
A kerubok szokás szerint rossz szájízt hagytak maguk után: nekik nem
kellett volna ott lenniük. Hiszen ez tipikus „munkaálom”, avagy
„ügyrendi álom”! Berger sok hasonlót látott már az évek során, és egy
kaptafára készült mindegyik. Az ikreknek itt semmi keresnivalójuk!
De nem ez motoszkált a legtovább a fejében, hanem valami más.
Kihajolt az ágyból. A földön ott hevert Julia Almström aktájának
szanaszét szóródott tartalma – a jegyzetfüzetekről, Pos-it cédulákról,
nyugtákról, újságkivágásokról készített fotók –, de nem ez érdekelte.
Némi üggyel-bajjal előkotort a hátizsákjából egy parányi nejlontasakot,
és átballagott az íróasztalhoz, miközben a nyomozás dokumentációjából
ez-az a talpára ragadt.
Úri magányban hevert az asztalon az órásdoboz. Berger kinyitotta az
aranyozott kapcsot, majd újra megnézte magának az öt karóráját, és
közben gyorsan végigsimított az üres rekeszen. Még nem igazán tudott
fókuszálni: álomszerű, elmosódott kép jelent meg a szeme előtt.
Megfogta az egyik hármas rekeszsor két, bársonybevonatú válaszfalát,
és kiemelte az egész sort. Az órák alatti rejtekhely címkével ellátott,
apró nejlontasakokat rejtett. Berger elővett az íróasztal egyik fiókjából
egy csomag parányi címkét. Reszketeg betűkkel ráírta a legfelsőre, hogy
Ellen Savinger, majd lefejtette a többiről, és a hátizsákból előhalászott kis
nejlontasakra ragasztotta. Aztán a fény felé fordította a tasakot, és
szemügyre vette az apró fogaskereket, amelynek átmérője nem lehetett
több egy centinél. Átrendezte a többi tasakot – néhányon jól látszott
Jonna Eriksson és Julia Almström neve –, majd melléjük helyezte az új
bizonyítéktároló zacskót is.
Egy kis ideig még álldogált az asztalnál. Kialakulatlan, még formát
nem öltött gondolatok kavarogtak a fejében, míg végül az egyik
leülepedett, és rabul ejtette. Gyorsan visszament az ágyhoz, és maga elé
húzta az Ellen Savinger feliratú aktát. Kinyitotta a dossziét, és
szétrakosgatta az ágyon a rendőrségi fotós felvételeit, amelyek a märstai
házban készültek. A pincében rejtőző cella, a felborult vödör, a vérfolt,
amely nem is olyan nagy, mint ahogy az emlékezetében élt… Ezeket igen
sokféle szögből láthatta, mást viszont nem nagyon. Nagyot csapott a
fotókra, és lehajtotta a fejét. Aztán újabb ötlete támadt: előhúzta a
telefonját, és leült az ágy szélére. A képernyőn hamarosan megjelentek a
fotók.
Az ikrek voltak a fix pont: a sarkcsillag, a tengelyén forgó világ
nyugvópontja. Tőlük eredt, tőlük indult ki minden. Berger már-már
visszatért ebbe a forgó-keringő világba, de most tudatosan megállt az
oda vezető úton, hogy betájolja magát. Marcus és Oscar… Nyolcévesek
lehettek ott, abban a martilapuval benőtt árokban. Bergert különös
nyugalom szállta meg, olyan, amely hurrikán középpontjában uralkodik.
A fiúk talán azért bukkannak föl rendre az álmaiban, mert így próbálja
megállítani az idő múlását. Az állandó körforgást…
De az idő így is, úgy is létezik, miként a káosz is. A sarkcsillag mögött
ott a forgó-keringő világ. Mert valójában csak az van nekünk, semmi
más.
Berger legörgette a fotókat. Az utolsókat Märstában lőtte a
verandáról, a mentő, a rendőrségi furgonok és a kordon felé fordulva. Itt
megállt, érezte, hogy összeszalad a szemöldöke. Visszament a pincében
készült képekre.
Nem emlékezett rá, hogy ilyen sokat fotózott. A fények lényegesen
rosszabbak voltak, mint a rendőrségi fotós profi felvételein – olyannyira,
hogy már-már használhatatlanok voltak a képei. Le-föl görgette őket, és
egyik-másiknál megállt: azoknál, amelyeken a fal látszott, meg a kép
alsó felében a vérfolt. Fürge ujjakkal ráközelített, ahogy Őzike tanította,
majd visszatért a nyugvópontra. Marcus és Oscar Párizsban… Ha ezt a
képet látta, soha nem tudott csak úgy továbblépni, bármi más járt a
fejében, ez egyszerűen képtelenség volt. Végül mégis elhúzta az ujját a
képernyőn, és behozta a következő fotót, az elsőt azok közül, amelyek
bent, a házban készültek.
Nem volt túl feltűnő kép, egy faldarab látszott rajta, amelyet legalább
három elemlámpa fénycsóvája világított meg. Lent, a sarokban, úgy fél
négyzetméternyi felületen, egy kicsivel világosabbnak tűnt a cement.
Berger továbbment a fogolycellában készült fotókra, és kiválasztotta azt,
amelyiken a vérfoltnak épp csak a legteteje látszott a jobb alsó sarokban.
Amennyire csak tudott, rázoomolt a betonfalra.
Szokás szerint igyekezett nem megnézni a telefonján, hogy mennyi az
idő. Hiszen az időt a különféle órák jelzik, ez természeti törvény. Kivette
a dobozból a Rolexét. Fél négy volt, a farkasok órája. Direkt jó, hogy
elaludt, mielőtt megitta volna a szokásos, lefekvés előtti whiskyjét! Így
autóba ülhet, hiszen a kialvatlanság az egyetlen kockázati tényező. Ha
minden jól megy, nem lesz szükség mentőhidroplánra…
A hihetetlenül kupis előszobai szekrényből elővette a szerszámos
dobozát, bedobált ezt-azt a hátizsákjába, és útra kelt.
 7

Október 26., hétfő, 03:32

Berger bizarrul hangzó beosztása („különleges feladatkörű

detektívfelügyelő”) vajmi kevés előnnyel járt. A gépkocsihasználat
mindenképp ezek közé tartozott – az pedig, hogy garázshasználat nem
társult hozzá, a jóval számosabb hátrányok közé. Most is legalább három
sárga büntetőcédula málladozott a szélvédőn, mire odaért a Bondegatan
egyik „oldalhajtásán” leparkolt kocsihoz.
A hajnali, kihalt Stockholmban autózni mindig furcsa érzés, Berger
utoljára még egyenruhás korában ért ki ilyen gyorsan az észak felé
haladó autópályára. Megengedte magának azt a luxust, hogy gyorsan
hajtson. Märstánál letért a sztrádáról, és a házak közt haladt tovább a
város pereme felé. Egyre közelebbről látszott a terjedelmes upplandi
erdőség.
A biztonság kedvéért leparkolt az utolsó tömbház előtt, majd fölvette
a hátizsákját, és gyalog vágott neki az egyre vidékiesebb,
vadregényesebb tájnak. Esernyőt nem vitt magával, egy rendőr nem
használ esernyőt, és pont. Egy lélekkel sem találkozott, míg végül
megpillantotta az utcai lámpák gyenge fényében az elhagyatott
épületeket. Szinte látta, milyen lyukacsossá korhadt a faluk…
Megtámaszkodott, és átlendítette magát a kék-fehér kordonszalaggal
lezárt kapun. Meglepően fájdalommentes volt a művelet.
Alig látszott a veranda. Berger újra ott volt az előrenyomuló
gyorsreagálású egység mögött, az ő háta mögül pedig Őzike furcsa,
nyöszörgős szuszogása hallatszott. A ház most is apránként bukkant elő
az éjszakai esőfüggönyből. Berger átbujkált a verandalépcső tövében
kifeszített, keszekusza szalagkordon alatt, és nekilátott a zár
feltörésének. Egyszer csak kikandikált a sötét égbolt láthatatlan
repedésén a hold, és fagyos, kékesfehér fénybe borította a piszkosfehér
verandát.
A váratlan fényözöntől megriadt Berger elhajolt oldalra, de miután
kinyitotta az ajtót, és leguggolt a küszöb túloldalán a fal tövébe, valami
más ütötte szíven. A szomorúság.
Elszomorította az, ami minden bizonnyal zajlott ebben a házban
csaknem három héten át – ami a halálra rémült, tizenöt éves kislány
számára, aki soha nem ártott a légynek sem, nyilván három évvel ért
fel… Utána pedig továbbvitték ki tudja, hová, hogy ott még közelebbi
ismeretséget kössön a pokollal.
A szomorúság követte Berger zseblámpájának fénysugarát, majd
miután elhaladt a hatástalanított késdobáló szerkezet mellett, és
belépett az előszobából a nappaliba, tovább fokozódott. Mire a hűtő és a
tűzhely között tátongó, kék-fehér szalaggal sűrűn behálózott lyukhoz
ért, már szinte beivódott minden agysejtjébe.
Berger, miután eltávolította a szalagot, bevilágított a lyukba: úgy-
ahogy ki tudta venni a lépcsőfokokat. Leereszkedett, és beosont a
labirintusba. A zseblámpa fénycsóvája táncot járt a falon.
A cella durván kivágott bejáratánál Berger leguggolt. Az ajtónyílás
nagyobb volt, mint délelőtt. Ez vélhetően Robinnak köszönhető, aki
kétségkívül a legjobb helyszínelő, de a legkövérebb is. Berger nem tudott
visszafojtani egy röpke, oda nem illő mosolyt, miközben, a tegnapinál
ügyesebben, áthatolt a nyíláson.
Ráhullt a múlt pora, miközben átkígyózott rajta, és ugyanolyan érzése
támadt, mint délelőtt. De most nem volt ott Őzike, hogy átölelje.
Megint úgy érezte, hogy sikítanak a falak, amelyek szörnyű dolgok
tanúi voltak. Hevesen megrázta a fejét, kirázott belőle mindent, csak a
szomorúságot nem, amely már megszállta, és tanyát ütött benne.
Amikor már többé-kevésbé biztos kézzel tudta tartani a lámpát, a
szemközi falon lévő vérfoltra irányította. Közelebb lépett, megvizsgálta
a falat a folt két oldalán, majd a két korhatag tartóoszlopra pillantott,
amelyek egy-két méternyire álltak a faltól.
Ott ült tehát Ellen Savinger, mint egy láthatatlan rácsozatú ketrecben.
Mozdulatlanul ült, hiszen a folt tanúsága szerint többször is ugyanoda
vizelt…
Berger az oszlopokhoz lépett, amelyek a láthatatlan ketrec két sarkát
jelezték. A két oszlop és a fal alig két négyzetméternyi, durván négyzet
alakú területet fogott közre. Berger végighúzta az ujját a két oszlopba
vájt rovátkákon, amelyek három különböző magasságban helyezkedtek
el. A két legfelső szemmagasságban volt, és alig látszott. Berger ezután
visszament a vérfoltos falhoz, elővette a hátizsákjából a vésőt, és egy jól
megvilágított faldarabhoz emelte.
Mert az a faldarab ugyanúgy nézett ki, mint a cella bejárata, ahol
délelőtt betörtek ide. Igen, határozottan vannak világosabb foltok a
cementfalon! Ugye?
Hiszen ezért jött ki ide az éjszaka közepén, a farkasok óráján!
Berger a kalapácsért nyúlt, és munkához látott.
Haladt pár centit, de kis híján feladta, mert a kalapács szinte minden
második ütésnél úgy pattant vissza, mintha kősziklán kopácsolna. Aztán
előbukkant valami: egy falba ágyazott fémdarab, amely mintha kampó
lett volna. Berger a fájós vállával nem törődve kalapált tovább.
Majdnem fél órába telt, mire kirajzolódott a fémdarab körvonala.
Vastag karika volt – talán horgonygyűrűnek hívják az ilyet? –, és jó
mélyen be volt csavarozva a falba.
Berger letette a kalapácsot és a vésőt, majd megmarkolta a karikát, és
húzta-vonta, ahogy csak bírta. Volt egy bizarr pillanat, amikor mindkét
lábát föltette a falra, és hátradőlve, apait-anyait beleadva cibálta a
horgonygyűrűt.
De az meg se moccant.
Berger kalapácsot ragadott, és leverte a gyűrű körül a falat. Potyogott
a beton. Egyértelmű volt, hogy tízcentis mélységben, ott, ahol a karikát
becsavarozták, megváltozik a fal összetétele.
Lehet, hogy ez is csak egy álfal?
 Berger végzett néhány vállkörzést, és tekergette egy kicsit a nyakát,
hadd ropogjon. Utána ismét munkához látott.
Fogalma sem volt róla, hogy mennyi idő telt el, mire szép lassan,
izzadságtól csöpögve sikerült „körbevágnia” a karikákat. Összesen hat
volt belőlük: három-három az egymásra rakódott vérrétegek alkotta folt
mindkét oldalán.
Berger megállt. Sajogtak az izmai, mintha hirtelen rádöbbentek volna,
hogy igencsak megerőltették őket. Visszament a két oszlophoz, és ismét
végighúzta az ujját a korhadt fába vésett rovátkákon. Ugyanolyan
magasságban voltak, mint a horgonygyűrűk.
Berger ezt nem értette. Lehet, hogy a Geciláda felhúzott még tíz centi
falat csak azért, hogy eltakarja a felszerelt karikákat? Kőkeményen
gürizett, miközben a tizenöt éves Ellen Savinger ott ül megbéklyózva?
Ugyanakkor a lány nap mint nap összevérezte a falat: a vérnyomok úgy
követték egymást, mint a fa évgyűrűi. Ha valami láncot erősítettek a
gyűrűkre, akkor a fogsága kezdetén majdnem tíz centivel hátrébb kellett
volna lennie az egész falnak! Hogy ivódhatott bele a vér nap mint nap a
falba, amely még meg sem épült?
Berger tudta, hogy nem vág az agya, mint a borotva, hiszen nyilván
megtette hatását az alváshiány és a brutális fizikai munka, de ez
mindenképp igazi paradoxonnak tűnt. Escher abszurd képeire
emlékeztette: az önmagába visszatérő végtelen lépcsőre, meg a kézre,
amely az őt rajzoló kezet rajzolja.
De talán mégsem paradoxon ez, hiszen ott, ahol a gyűrűket a falba
csavarozták, más színű a cement! Lehet, hogy a Geciláda csak jó mélyen
befúrt a falba, hogy ne lazuljanak ki a rettenetes horgonygyűrűi. Talán
tudta, hogy beljebb masszívabb a fal.
Vagy talán csak annyi értelme volt az egésznek, hogy elrejtette, avagy
becsomagolta a horgonygyűrűket. Mint egy ajándékot.
Egy szépen becsomagolt ajándékot…
Bármire is használta a Geciláda a gyűrűket, az volt a célja, hogy
találják meg őket. Már megint produkálja magát! Meg akarja mutatni,
milyen ügyes, milyen rafinált. Azt akarja, hogy csodálják. De vajon ki a
franc csodálhatná?
 A fáradt Berger lőtt még néhány fotót, majd még egyszer, utoljára
megpróbálta elképzelni a forgatókönyvet. De nem sikerült, a maga elé
idézett képek rendre elillantak, ellebegtek a semmibe. Csak remélni
tudta, hogy rendben hazajut a kocsival, és nem a kórházban köt ki
mentőhidroplánnal.
Apropó, mióta is van itt ebben az ablaktalan pincében? Mielőtt a
karórájára pillantott, még volt ideje aggódni egy kicsit azon, hogy már
megvirradt, és alighanem mocorognak a közelben lakók.
Tíz perc múlva hét.
Az idő nem neki dolgozik.
Kicsusszant a falnyíláson, fölment a lépcsőn, majd kilépett a
verandára, és vett néhány mély lélegzetet. Szerencsére már jócskán
benne jártak az őszben, sötétebbek voltak a reggelek, és a kitartóan
zuhogó esőben a koránkelők sem merészkedtek ki a négy fal közül.
A verandán álló Berger a kapu felé fordult. A kép, amely egy röpke
pillanatra bevillant, lényegesen könnyedebb volt az addigiaknál:
mentőautó, rendőrségi furgonok, kordon, bámészkodók. Aztán még
egyszer, utoljára teleszívta tüdejét a nyirkos levegővel, és a veranda
korlátján nyugvó kezére vándorolt a tekintete, majd megállapodott a
jobb öklén.
Határozottan úgy tűnt, hogy begyógyultak a horzsolásai.
 8

Október 26., hétfő, 07:26

Nem csak azért tűnt a szokásosnál sötétebbnek a reggel, mert hétfő volt.
Nagy erővel rontott rájuk az ősz, mintha éjfél lett volna, amikor Desiré
Rosenkvist detektívfelügyelő bepötyögte a főkapitányság belépőkódját.
De legalább elállt az eső, olyannyira, hogy egy csepp sem esett, mióta
eljöttek otthonról. Miután búcsút intett Lykkének az oviban, beült a
vajmi kevéssé környezetbarát, ősöreg csotrogányába – emiatt most is
nyomasztotta a bűntudat, mint mindig –, és még a reggeli csúcs előtt
kisurrant a Nynäsvägenre. Az úttest szinte száraz volt.
Berger viszont csuromvíz…
Az iroda szeglete felé tartó Desiré kutyafuttában odaköszönt a
többieknek. Úgy lépkedett Berger felé, mint egy beprogramozott robot.
Történetesen abban a szegletben volt az ő asztala is.
A férfi úgy nézett ki, mint egy ázott kutya, és meredten bámult maga
elé. Épp csak odaköszöntek egymásnak, majd Desiré – szokás szerint
Bergernek háttal – leült, és pötyögni kezdett a számítógépén. Elég
feltűnően fordította el a képernyőt, hogy Berger ne lássa, de az volt az
érzése, hogy a férfit nem is érdekli, mit csinál.
Berger tényleg csak bámult a semmibe, azaz suttyomban szunyókált.
Ilyenkor senki sem tudhatta biztosan, hogy éppen huny egy keveset
erőgyűjtés céljából, vagy csak roppant erősen koncentrál. A nagy kérdés
az volt, hogy ő maga vajon tudja-e? Valószínűleg megjárta a hadsereget,
hiszen elég idős hozzá, nem olyan rég törölték el a sorkatonaságot. Az
pedig, ugye, nagyrészt arról szól, hogy ha alszol is, csinálj úgy, mintha
ébren lennél…
Őzike hátrafordult.
– Az esőfelhők mozgása – mondta.
A homályos értelmű mondat kizökkentette Bergert a transzállapotból.
Miután a férfi ránézett, Őzike folytatta:
– Mikrometeorológia, hogy a te szintednek megfelelő szót használjam,
Sam.
– Egy szinten vagyunk, Őzike. Mire akarsz kilyukadni?
– Időtlen idők óta tombol az őszi vihar. De megvannak a maga
szeszélyei, ma reggel például egy időre elcsitult, és elhúzott Norrland
felé. Nézd meg az időpontokat a térképen.
Berger odanézett. A képernyőn hatalmas viharfelleg araszolt felfelé,
és óra mutatta az idő múlását. A felhő nagyon gyorsan mozgott. Amikor
már közelgett a 06:00, megjelent a képernyőn egy térkép. Berger
nagyjából sejtette, hogy mi lehet rajta. Őzike megállította a felhőt, és a
térképre mutatott.
– Skogås – mondta. – Ahol lakom.
Ezután a vihar továbbhaladt észak felé, és kirajzolódtak Stockholm jól
ismert körvonalai. Amikor már tisztán látszott az egész belváros, Őzike
ismét leállította az animációt, és a térképre bökött.
– Te pedig itt laksz. A Ploggatanon, Södermalm északi részén. Ahol
kábé hat óra húszkor elállt az eső.
A vihar elvonult még északabbra. Amikor az időkijelző 06:45-re ért,
Őzike harmadszor is megállította.
– Tudsz követni? – kérdezte.
Berger bólintott. Akarva-akaratlanul lenyűgözte, amit látott-hallott.
A komor felleg folytatta útját, és a térképen megjelent Märsta neve.
Őzike tekintete Bergerre szegeződött.
– Ahhoz, hogy így elázzál, Sam, jócskán el kellett mozdulnod észak
felé, méghozzá a nagyon közeli múltban.
– Folytasd a munkát!
Berger elfordult a székkel, de közben önkéntelenül elmosolyodott. A
csuklójára vándorolt a tekintete. Huszonnégy órán belül immár
harmadszor feledkezett meg arról, hogy az öreg Rolexét védeni kell a
nedvességtől, és most már tényleg úgy nézett ki, hogy beszivárgott az
üvege alá némi víz. 1957 óta először… Az üveg bal felét, amely alatt a
mutatók éppen jártak, vészjósló páraréteg homályosította el.
Ideiglenesen megszűnt létezni az idő…
Berger elővett a fiókból egy papír zsebkendőt, ráhelyezte a karórát,
majd a számlapra világított az asztali lámpával. Hátha az égő hője elég
lesz.
Kénytelen-kelletlen megnézte a mobilján, hogy mennyi az idő, majd
Őzikére pillantott a válla fölött. A nő a märstai házról készült fotókba
mélyedt, mintha csak Berger sarkában lenne. A férfi megcsóválta a fejét,
majd ő is behívta a telefonján a képeket. Az ikrek: Marcus és Oscar.
Mindig így kezdődött. Marcus és Oscar Babineaux meg az ő bensőjében
képződő szép, kövér vákuum… Aztán továbbgörgette a fotókat, és
miután elfogytak az első märstai látogatásakor készült képek, eljutott a
legfrissebbekig.
Hátrafordult, és megkocogtatta Őzike vállát. A nő egyből megpördült a
tengelye körül, mintha csak erre várt volna.
Berger szó nélkül odanyújtotta neki a mobilját. Őzike ránézett, majd
fogta a telefont, és játszi könnyedséggel ráközelített a falba ágyazott
gyűrűkre. Berger látta, hogy a kolléganője homlokán összefutnak a
ráncok.
Őzike egy darabig le-föl görgette a képeket, majd visszaadta a telefont.
– Halljam, mi ez?
– Horgonygyűrűk – felelte Berger. – Mélyen beágyazva a falba.
– Valami szerkentyű részei?
– Nem tudom. Lehet.
– Szólnunk kell Robinnak.
– Már úton van. Fél kilenckor találkozunk vele.
Őzike bólintott.
– Akkor ma nincs reggeli eligazítás? – kérdezte aztán.
– Alig van itt valaki – intett az irodatér felé Berger. – És amúgy sem
tudunk mondani semmi újat.
– És ez? – biccentett a telefon felé Őzike.
 – Az csak akkor lesz újdonság, ha Robin is úgy gondolja.
Nyolckor lett volna esedékes a szokásos értekezlet, amelyet reggeli
eligazításnak neveztek, de a csapat nagy része terepen volt. Hárman a
környék lakóit hallgatták ki házról házra járva Märstában (az ő
morgolódásukat bent, a főkapitányságon is hallották), Syl, nem sokkal
halkabb morgolódás közepette, a médiateremben studírozta a
híranyagokat, további két kolléga pedig a csekély számú tanút látogatta
végig még egyszer, hogy aztán visszamenjenek Ellen Savinger
szerencsétlen szüleihez. Így csak Maja és Samir ült az asztalánál. Maja a
koordinátor szerepét töltötte be, Samir pedig a ház kiadását intéző
ingatlanügynököt vette célkeresztbe.
Berger telefonált Märstába. Mint kiderült, a „talpasai”, akik hárman
voltak, épp útnak indították a maguk egyenruhás talpasait. Folytatódott
az előző napi házalás, de egyre távolabb kerültek a tetthelytől, és egyre
jobban kihűltek a nyomok.
– A házban nincs nyoma valami tevékenységnek? – kérdezte Berger,
mire Őzike vetett rá egy sanda pillantást.
Aztán egyszer csak ott állt mellettük Samir, aki az egyre hosszabb
hipsterszakállával próbálta leplezni, hogy milyen fiatal. Valami
papírokat lapozgatott.
– Úgy néz ki, az a simlis ingatlanügynök mégis előásott egy e-mail-
címet.
– Hadd találjam ki – mondta Berger. – Hotmail?
– Az még létezik? – kérdezett vissza a szakállát simogatva Samir, majd
odanyújtott Bergernek egy papírlapot.
Berger továbbadta Őzikének, ő pedig átvitte Majának. Mint a játékban,
ahol kézről kézre adogatják a csomagot…
– Áss minél mélyebbre – utasította Samirt Berger. – Még akkor is, ha
csekély az esély arra, hogy bármit is találsz.
– Nem is tudom, hol lennénk e nélkül a magas hőfokon lobogó vezetői
fanatizmus nélkül – felelte pókerarccal Samir, majd visszament az
asztalához.
Nehéz lett volna megmondani, mennyi idő telt el, míg végül
felbukkant a nyitott irodatér túlsó végében az elegáns, háromsoros
öltönyt viselő, döbbenetesen elhízott férfi. Mivel a zakója az ibolyaszín
nehezen minősíthető, halovány árnyalatában pompázott, a két társa
beleolvadt a színtelen háttérbe. Berger fölállt, és eléjük sietett.
– Robin! – mondta, és kezet nyújtott. – Örömmel látom, hogy kijött a
ruhádból a pince minden mocska.
Robin kezet rázott vele, majd Berger térdére mutatott.
– Rajtad viszont elég sok maradt belőle, pláne annak fényében, hogy
huszonnégy órája jártál ott.
– Botcsinálta nyomozókkal vagyok körülvéve – panaszolta Berger, és a
szomszédos folyosó felé mutatott.
A három vendég elindult utána, és sereghajtóként Őzike is
csatlakozott. Berger szapora léptekkel bevezette őket a roppant sivár
tárgyalóba, ahol körbeülték a csupasz asztalt.
– Virát már ismered – mutatott rá Robin a mellette ülő nőre, aki egy
nappal sem látszott többnek huszonnégy évesnél.
Vira amúgy „doktorosan” odabiccentett Bergernek, és ettől mintha
egy csapásra tíz évet öregedett volna.
– Szóval Höög doktor úr az egyik asszisztensét küldte maga helyett –
jegyezte meg hűvösen Berger.
– Azon egyszerű okból, hogy nincs túl sok mondanivalónk – felelte, ha
lehet, még hűvösebben Vira. – Becslésünk szerint a legrégebbi vérminta
tizennyolc, a legfrissebb pedig négynapos. A vér összmennyisége pedig
nem több, mint három deciliter. Viszont kétféle DNS-t is találtunk a
házban: Ellen Savingertől többet, Sam Bergertől jóval kevesebbet.
Gyógyulgat a sebe?
Berger a jobb öklére pillantott.
– Toxikológia?
– Mi? – értetlenkedett Vira.
– Ha a DNS-mintákat begyűjtötték, akkor vélhetően sor került a
toxikológiai vizsgálatra is. Azaz megnézték, hogy kimutatható-e a
különböző vérmintákban valamilyen méreganyag, gyógyszer vagy drog.
És nyilván megvan a szervezetbe kerülésük időpontja is.
Vira most először zökkent ki némiképp a nyugalmából.
 – Csinálják meg még egyszer, és csinálják rendesen – mondta Berger. –
És kit tisztelhetünk a másik kis barátodban, Robin?
– Ő Cary – felelte Robin. – Hangtechnikus. De őt egy kicsit még hagyjuk
békén. Ugyanis minél tovább nézem a nem is olyan rég megszáradt
ruhádat meg a fejedet, annál nyilvánvalóbb, hogy nem látom a teljes
képet. Úgy terveztem, hogy ismertetem a nyomrögzítők álláspontját, de
ezt így nem tehetem meg. Az egész éjszakát a pincében töltötted, Sam?
Álmodban próbáltál közelebb jutni az igazsághoz, mint valami sámán?
Kapcsolatba léptél a nyughatatlan lelkekkel?
Berger odanyújtotta Robinnak a telefonját. A makulátlan öltözetű
nyomrögzítő szakember a kezébe vette, majd elfintorodott.
– A rohadt életbe! – fakadt ki a férfi, akinek száját soha nem hagyta el
szitok.
– Semmi gond – mondta Berger, és vigasztalón Robin széles vállára
tette a kezét. – A legkiválóbb nyomrögzítőnek is lehet rossz napja.
Robin arcán jól látszott, hogy köteteket töltenének meg a belőle
kikívánkozó epés riposztok. A helyszínelők feje azonban megtartotta
őket magának, és ettől még szimpatikusabb lett Bergernek, mint addig
volt.
– Mi vezetett nyomra? – kérdezte Robin.
– Ugyanaz a színkülönbség, mint a rejtett bejáratnál.
– Ezt elnéztük – ismerte el Robin. – Megcsinálom még egyszer,
rendesen.
– Örömmel hallom – felelte örömtelen hangon Berger. – Mondd, hogy
van még valami.
Robin húsos arcát nem kevésbé húsos kezébe temette. Ez nem a
kétségbeesés jele volt, hiszen az abszolút nem rá vallott volna, inkább
arról árulkodott, hogy töpreng.
– Ez megdönti a faoszlopokon látható rovátkákra vonatkozó
feltevéseinket – szólalt meg végül. – Át kell gondolnunk a dolgokat. Azok
a rovátkák minden bizonnyal frissebbek, mint az első becslésünk alapján
gondoltuk. Az emberünk alighanem szándékosan intézte úgy, hogy
régebbinek látsszanak.
– Mi van még? – kérdezte Berger.
 Robin egy kis ideig méregette a nyomozót, majd azt felelte:
– Karcolások voltak a padlón.
– Karcolások?
– A fal közvetlen közelében néhány kisebb karcolás, a faltól úgy egy
méterre valamivel nagyobbak.
Robin körülnézett, mintha azt várná, hogy a többieknek leessen a
tantusz.
– Nem! – fakadt ki tágra nyílt szemmel Őzike.
– De – mondta Robin, és elismerően pillantott Őzikére.
– Körömnyomok a cementpadlón?
– Attól tartok, igen. A fal mellett kézzel kaparták a padlót, kicsivel
arrébb pedig lábbal. De keratinnak nincs nyoma.
– Keratin? – kérdezett vissza Berger.
– Az egy szálas szerkezeti fehérje – szólt közbe újabb doktoros
biccentés kíséretében Vira. – Magas a kéntartalma. A haj, a köröm, a
szarvak építőanyaga.
– Szarvak? – kiáltott fel Berger. – Az kurvára beleillik a képbe abban a
pokoli pincében, meg a kén is!
– Az emberünk porszívóval dolgozott – közölte higgadtan Robin. –
Csakúgy, mint a ház többi helyiségében. És nagyon jó porszívót használt.
– És lenyomozható az a nagyon jó porszívó? – kérdezte Berger.
– Elképzelhető – felelte Robin. – Hordozható precíziós porszívókból
nem nagy a választék a piacon. Majd visszajelzek, hogy mire jutottunk.
– Tedd azt – mondta Berger. – Még valami?
– Ott van még az előszobai késdobáló szerkezet – folytatta Robin. –
Dupla ravaszú, gyorsítóval ellátott számszeríjnak tudnám nevezni.
Kifinomult mechanizmus, ami két különálló késpengét tud kilőni. Tudni
kell, hogy a dobókéseknek van egy bizonyos egyensúlyi pontja. Egy ilyen
kés normál esetben pörögve teszi meg az utat a célpontig. Ahhoz, hogy
egyenesen szálljon, nagyon precízen ki kell egyensúlyozni, még akkor is,
ha csak pár méterre van a célpont, mint esetünkben. És ezek a kések
nagyon precízen ki voltak egyensúlyozva.
– Lehet, hogy manuálisan át lettek alakítva? – gondolkodott hangosan
Berger.
 Robin egyszerre bólintott, és rázta meg a fejét.
– Amennyire meg tudom ítélni, igen.
– Miért nem nyílvesszőket használt? – kérdezte Őzike. – Akár
számszeríjba valót, akár simát. Hiszen a nyílvessző úgy van kitalálva,
hogy nyílegyenesen repüljön. Ehelyett átalakít egy fegyvert, ami nem
arra van kitalálva, hogy egyenesen repüljön. Vajon miért?
– Mert a kés ijesztőbb – mutatott rá Berger. – Meg azért, mert meg
akarja mutatni nekünk, hogy milyen ügyes. Már megint.
– Azok a késpengék nem igazán férnek a fejembe – mondta Robin. –
Térjünk vissza erre is később.
– Mi a helyzet a szarosvödörrel? – kérdezte Berger.
– Az szó szerint az ürülék és a vizelet bűzölgő katyvasza. A vizsgálatát,
ahogy a vérét is, az Országos Törvényszéki Szakértői Központ – mert
január elseje óta ilyen előkelő nevünk van – a Törvényszéki
Orvosszakértői Egységgel karöltve végzi. Vira?
– Kenyér és víz – mondta Vira.
– Ez is ilyen szakzsargon? – szólt közbe Berger. – Mint a keratin?
– Margarin is volt – folytatta Bergerre ügyet sem vetve Vira. – Kenyér,
víz és margarin. Kenyérből többféle volt: fehér is, meg valami teljes
kiőrlésű is. Hús, zöldség, sajt semmi, és a vízen kívül folyadéknak sincs
nyoma. A vizsgálat még folyamatban van.
– De a toxikológia magasabb prioritású feladat – jelentette ki Berger.
Vira elhallgatott. Robin sem szólt semmit.
– És Cary? – unszolta Berger.
– Cary, szerény megjelenése dacára, Svédország egyik legkiválóbb
hangtechnikusa – jelentette ki Robin. – És van mondanivalója a
felvételről.
– Most a Lina Vikström-hanganyagról beszélünk? – kérdezte Őzike. – A
nőről, aki telefonált, hogy Ellen Märstában van?
– Pontosan – felelte Robin. – Cary?
Az addig szinte észrevehetetlen hangtechnikus megköszörülte a
torkát, és belevágott.
– Minden elképzelhető módon, szekvenciáról szekvenciára
kielemeztem az anyagot, és experimentálisabb módszereket is
bevetettem. Attól tartok, be kell vallanom, hogy még nem egészen
jutottam a végére, pedig egész éjjel dolgoztam. Ugyanis olyan sok szűrőn
futtatták át a hangot, hogy még azt is nehéz megállapítani, egyáltalán
emberi hang volt-e az eredeti.
– Az volt? – kérdezte Berger.
– Minden jel arra utal, hogy igen. De nem könnyű kihámozni az
eredeti hangot. Várhatóan kell még egy nap ahhoz, hogy…
– Nem – szakította félbe Berger. – Nekünk most kell valami, ami
alapján továbbléphetünk.
– E pillanatban nem tudok biztosat…
– Most. Legyen szíves.
– Oké – mondta a férfi, majd előredőlve folytatta: – A beszélőt még
nem tudtam beazonosítani. Olyan rossz a hangminőség, hogy a hang
egyedi jellemzőit egyáltalán nem lehet kihámozni. A beszélő neme
viszont nagy valószínűséggel megvan, de ismétlem…
– Férfi? – vágott közbe ismét Berger. – Férfi volt a telefonáló, csak
nőnek adta ki magát?
– Nem – felelte Cary. – Ez női hang.
Berger szinte jéggé dermedt, a belőle sugárzó hideg szétáradt a
helyiségben. Mindenki őt nézte.
– Értsem úgy, hogy ez csak tipp? – szólalt meg végül.
– 97,4 százalék a valószínűsége – közölte Cary.
Berger fölállt, és kiment.
Kellett hozzá pár másodperc, hogy a társaságon úrrá legyen a zavart
értetlenség. Miután lassanként eloszlott, Robin fölállt, és ő is kinavigált
a tárgyalóból, Vira és Cary pedig követte.
Őzike egyedül maradt. Várt még fél percet, majd nagyot sóhajtott, és ő
is felemelkedett.
A nyitott irodatérben látta, hogy Berger újfent az asztalánál ül, és a
semmibe bámul. Óvatosan közelebb lépett, leült, és a férfi felé fordította
a székét, de nem sikerült elkapnia a tekintetét. Végül egyszerűen
kibökte:
– Nő lenne a tettesünk?
Berger kifejezéstelen arccal nézett rá.
 – Vagy van egy bűntársa, aki nő? – ütötte tovább a vasat Őzike.
Bergeren látszott, hogy nagyon nem szívesen zökken ki a hibernált
állapotból.
– Színésznő is lehet – motyogta. – Vagy egy random nő, akit leszólított
az utcán, és visszautasíthatatlan ajánlatot tett neki.
– Ez esetben a nő valószínűleg látta őt.
Berger összeráncolta a homlokát, és az indokoltnál épp csak egy
picivel tovább nézett Őzike szemébe.
– Látta őt… – ismételte.
Aztán újra elővette a telefonját, és belemélyedt. A fotók. A sarkcsillag.
Marcus és Oscar. Aztán a házban készült képek. A pokoli pince. Majd az,
ami rögtön utána jött: fent, a verandán, a szabad ég alatt, a furcsán ható
friss levegőn. Ahol közvetlen közel álltak egymáshoz Őzikével, és már
majdnem elállt az eső. Akkor kerítette hatalmába az a különös, tünékeny
érzés, amely csak tátongó, visszhangzó űrt hagyott maga után.
Miféle érzés volt az?
Talán valami vízió?
A fotók. A verandán készült fotók…
Őzike árgus szemekkel figyelte Bergert, aki végiggörgette a képeket,
és ügyesen rájuk zoomolt. Végül közelebb hajolt a képernyőhöz, mintha
reménytelenül rövidlátó lenne. És ekkor talpra szökkent. Álldogált egy
darabig, majd fogta a hátizsákját, és zavarodottan elindult a kijárat felé.
– Hova mész? – kiáltott utána jobb híján Őzike.
– Fogorvoshoz – felelte hátrafordulva Berger. – Ha fölbukkan Allan,
mondd meg neki, hogy fogorvoshoz kellett mennem.
– Az ég szerelmére! – kiáltott fel Őzike.
– Fogorvos… – motyogta Berger, és ment tovább. – Ez az. Fogorvosnál
vagyok.
– Van rá esély, hogy délutánra visszajössz? – Őzike hangja arról
árulkodott, hogy abszolút nem hisz a további kommunikációban.
A távolodó Berger azonban meglepetésére válaszolt:
– Igen, szerencsés esetben visszajövök délután, méghozzá jóval
élesebb fogakkal.
 9

Október 26., hétfő, 09:28

A szolgálati kocsinak korántsem az volt az egyetlen hátránya, hogy nem

járt hozzá parkolóhely. Sok fejfájást okozott az ülés is. A vékonyka, de
gyorsan száradó huzatnak köze nem volt a bőrhöz, sőt még a
legsilányabb műbőrhöz sem, viszont valami roppant nedvszívó bélés
bújt meg alatta. Azaz hiába tűnt szép száraznak az ülés, ha belül át volt
ázva. Berger ruhája épp hogy megszáradt, de máris kezdett visszatérni a
már-már természetesnek ható állapotába.
Nem mintha ez bármit is számított volna, persze. Berger átrobogott a
városon, és meg sem állt a Ploggatanig, ahol váratlanul talált egy szabad
parkolóhelyet a ház előtt. A lift a földszinten várta, de ő, úgy fél éve
először, inkább fölsietett a lépcsőn. Önmagát is meglepő fürgeséggel, a
fokokat kettesével szedve haladt, és még a háromszoros
fantomfájdalmat is sikerült ignorálnia, amely mindig jelentkezett, ha
meglátta az ajtón a Lindström & Berger feliratot. Miután belépett a
lakásba, vigyázott, nehogy a nyitott fürdőszobaajtó felé nézzen. A fürdő
padlóján ugyanis szanaszét hevertek az előző napi vizes ruhái,
amelyeknek két választásuk volt: vagy megszáradnak, vagy ott rohadnak
meg. Úgy tűnt, hogy már döntésre jutottak…
Berger inkább a hálószoba káoszát választotta, a farkasok órájának
káoszát, a hajnali fél négykor kimerevedett képet. A Julia Almström-akta
tartalma a padlón hevert szétszóródva, Jonna Eriksson és Ellen Savinger
anyaga pedig a túlméretezett ágy feldúlatlan felén keveredett össze.
Berger kihúzta az íróasztal fiókját, és elővett egy nagyítót. Ezután
összeszedte a papírokat, sorba rakta a három dossziét az ágy szélén,
majd leguggolt eléjük, és elővette a telefonját. Gyorsan legörgette a
fotókat. A verandáról lőtt három, nagyjából egyforma képnél állt meg.
Épp csak előbújtak a kísérteties pincéből, így az újdonság erejével hatott
minden apró benyomás. A sebesült Ekmant már elvitte a mentő, a vérét
az utolsó cseppig lemosták a verandáról. Berger emlékezett rá, hogy
Őzike közelebb húzódott hozzá, és hogy mellbevágóan friss volt az eső
utáni levegő, az ózon és a föld mélyéből kipárolgó spórák keveréke.
És aztán jött az a bizonyos érzés. Röpke és tünékeny.
Hát ilyen egyszerű lenne ez? Ilyen rohadtul banális?
Berger szemügyre vette az első fényképet. Látszott rajta, hogy
remegett a vérző jobb keze, amellyel a telefont fogta, mivel a bal még
izzadt volt a gumikesztyűtől. A szalagkordonnál két rendőrségi furgon
állt: a kék fénycsóvájuk oldalirányú, szabálytalan alakú hullámokban
nyúlt meg a bemozdult képen. A járművek mellett operatőrök,
hangtechnikusok, riporterek hada tolongott, meg vagy húsz
bámészkodó, akiknek alakja összemosódott. A második kép már
lényegesen jobb lett: a kék tetőlámpák csak úgy ragyogtak, és Berger
legalább egy tévétudósítót biztosan felismert. Rázoomolt a fotóra, és
sorra megvizsgálta a kis képernyőn az arcokat: előbb a könnyen
felismerhető médiamunkásokét, majd a kíváncsiskodókét. A
„díszszemle” közben figyelte a saját fizikai reakcióit, várta, hogy most is
megjelenik-e az a bizonyos érzés.
Az ötödik vagy hatodik arcnál jelentkezett is: diszkréten,
visszafogottan, de egyértelműen. Egy nő volt az. Harmincöt év körüli,
szőke nő.
A fejét félig elfordította, mintha épp hátranézne. Az arcéle elég tisztán
látszott, Berger még azt is meg tudta állapítani, hogy fitos az orra. Csak a
feje lógott ki a bámészkodók első sora mögül, így a ruházata rejtve
maradt, leszámítva a világos, talán bézs színű esőkabát gallérját.
Berger ezután ráközelített a harmadik, utolsó képre. A nő most
mintha egyenesen az ő magasra emelt telefonjába nézett volna, és
jobban látszott, mert az előtte álló férfiak egy kicsit elmozdultak a
helyükről. A kabátja inkább piszkosfehér volt, és mintha furcsán, nagy
terpeszben állt volna. Berger úgy rázoomolt a képre, hogy az már
kezdett pixelekre bomlani. Így már látta, hogy a nő biciklin ül.
Berger fejét vakargatva tűnődött a fotókra adott reakcióján.
Erős, zsigeri érzés… Igen, ezt a nőt már korábban is látta! Igen, ő
váltotta ki azt az erős, de pillanatok alatt elmúló érzést ott, a verandán!
Miatta húzta elő a telefonját, és kezdett el fotózgatni.
Letette a mobilt az ágyra, a három dosszié mellé, amelyek közül kettőt
Syl szerzett meg neki Allan tudta nélkül. Kinyitotta a középsőt, a Jonna
Eriksson-aktát, és kezdetét vette a lázas képvadászat. Volt itt pár téli
erdőben készült fotó… Na végre, megvan! Egymás után következett a
három kép. Berger rögtön látta, hogy közepes minőségű, botrányosan
gyenge felbontású sajtófotók, de azért tisztán ki tudta venni a kék-fehér
szalag mögött a tömeget.
Odatartotta a kép elé a nagyítót. Az első benyomása beigazolódott:
tényleg túl alacsony volt a felbontás. Tehát nem itt látta, amit látott. De
a második képen már felfedezte. A nagyító alatt jól látszott, hogy a
biciklis alak fejét nehéz szőrmesapka fedi, és az arca alsó felét vastag sál
takarja. Az orra viszont szabadon maradt, és bár valamivel pirosabb volt,
mint az előző képen, látszott, hogy ugyanaz a pisze orr.
Berger félredobta a Jonna Eriksson-aktát, és fölmarkolta Julia
Almströmét. Az abban talált fotók kissé kaotikus jeleneteket örökítettek
meg. Motoros bandák látszottak a képeken, meg szalagkordon, meg
bámészkodók… Elő a nagyítóval! A picsába! Hát persze!
Hogy a francba sikerült ezt elnéznie?
Berger lába már rég elzsibbadt. Szinte lángra lobbantak az izmai,
amikor fölállt, de ő a fájdalomra fittyet hányva lázasan fotózta a
képeket, majd elküldött három e-mailt, és lebonyolított két telefont.
Közben ide-oda tántorgott a hálószobában, mozgatta a zsibbadt lábait,
hogy újra beinduljon a vérkeringés. Az első telefonhívás így hangzott:
– Syl? Ott vagy még a médiateremben? Akkor jó. Mailed érkezett.
A második pedig – ekkor már a lépcsőn támolygott lefelé a jól
megpakolt hátizsákjával – így:
– Őzike? Hozd előre a délutáni értekezletet tizenegyre… Alig egy óra
múlva, igen. Próbálj összerántani minél több embert. De Allan
semmiképp ne legyen ott!
Alig egy óra múlva? Bergernek fogalma sem volt róla, hogy mennyi az
idő. Csak most pillantott a csuklójára, amikor beült a kocsiba, és döbbent
rá, hogy nincs rajta óra. Ami fölöttébb szokatlan…

A nyitott irodatérbe belépve már jó messziről, mondhatni, valószínűtlen

távolságból szemébe ötlött a karórája: ott csillogott az asztali lámpája
ragyogó, meleg fényében. Őzike javában rendezkedett, csinált egy kis
helyet a fehér tábla környékén. Közben Samir a székeket rakosgatta
sorba, és már be is csörtettek a Märstából érkezett kollégák… De Berger
„blokkolta” a társaságot, kizárta a tudatából a közelben zajló lázas, de
hangtalan tevékenységet. A Rolex ott hevert a papír zsebkendőn, és ha
jól látta, most már belül, az üveg alatt is párásodott: a számlap több mint
fele homályos volt a nedvességtől. Berger előkotorta a hátizsákból a
nagyítót, majd az íróasztal fiókjában óratoknyitót is talált, és ezzel a
speciális szerszámmal gyorsan leszedte a hátlapot. Ezután megvizsgálta
a nagyítóval a szerkezet „zsigereit”. A parányi fogaskerekek hibátlan
konstellációjának látványa mindig mélységesen megnyugtatta. Ennyire
közel még nem került az emberiség a perpetuum mobiléhez, gondolta
ilyenkor. Lenyűgözte az önmagát hajtó szerkezet, amely a viselője napi
jövés-menéséből nyeri a működéséhez szükséges energiát. Bármilyen
gyorsan fejlődik az elektronika, ez a mechanizmus maga a tökély,
gondolta. Bármilyen nagy az emberiség újító kedve, az élethez soha nem
jutnak közelebb…
De a Rolex most hiába ketyegett.
Valami megzavarta ezt a szelíd, egyenletes tiktakolást. Berger, még
mielőtt felnézett volna, rájött, hogy torokköszörülést hall. Továbbá az is
eljutott a tudatáig, még mielőtt belenézett volna abba a barna
szempárba, hogy Őzike mindent előkészített. Berger óvatosan
megfordította a karórát. A párafolt nagyobb lett, és följebb húzódott, de
a számlap felső harmada még érintetlen volt, és a két mutató tizenegy
órán állt. Hajszálpontosan.
Őzikének majdnem mindenkit sikerült összetrombitálnia a tizenegy
órás „délutáni” értekezletre. Berger végzett néhány vállkörzést, és
arrébb tolta az üvegétől megfosztott, csupasz órát, amely még mindig
ketyegett a meleg fényű lámpa alatt. A nagyítót és az óratoknyitót
betette a hátizsákba, majd előcibálta az aktákat, és elindult a tábla felé.
Az egybegyűlteket pillantásra sem méltatva ragasztotta föl a három
fényképet. Aztán belevágott:
– A hivatalos álláspont az, hogy Ellen Savinger elrablása elszigetelt
eset. Allan úgy döntött, hogy a nyomozásban nincs helyük spekulatív
teóriáknak, és én ezt megértem. Ugyanakkor, amint azt egy-két
jelenlévő már tudja, nem értek egyet Allannel. Az elkövetés módja
ugyanis hibátlan: túl profi munka ahhoz, hogy a tettes első próbálkozása
legyen. Beleástam magam a nyomtalanul eltűnt személyek ügyeibe, és
úgy véltem, hogy sikerült megtalálnom a mostani eset két lehetséges
előzményét, de még csak közvetett bizonyítékom sem volt arra, hogy
összefüggés lenne a három lány eltűnése között. Egyetlen közös vonás
volt csupán: mindhárom esetben egy tizenöt éves lánynak veszett
nyoma minden előjel nélkül. Csak később gyűlt össze elegendő
bizonyíték arra, hogy mind a västeråsi Julia Almström, mind a
kristinehamni Jonna Eriksson meg akart szökni a barátjával, mert a két
fiú, különféle okokból, el akart tűnni a térképről. A kábé egy hónapos
nyomozás mindkét esetben arra jutott, hogy a lányok vélhetően
önszántukból tűntek el, és lehet, hogy új személyazonossággal külföldre
távoztak. Ügy lezárva.
– De az Ellen-ügyben egyelőre nincs szó ilyesmiről – vetette közbe
Samir.
– Valami történt – szögezte le Berger. – A fickó valamiért változtatott
a módszerén.
– Ez pont az a fajta homályos ötletelés, amit Allan úgy utál – mondta
Őzike. – Vagyis te rábukkantál valamire, ami miatt nyilvánosságra
mered hozni a titkos, nem hivatalos nyomozásodat. Megéleztetted a
fogaidat?
Aztán jött az a bizonyos nézés…
Berger önkéntelenül elmosolyodott. Elmész a sunyiba, Őzike! Az egyik
fotóra mutatott.
 – Nézd csak, drága Őzikém! Ez akkor készült, amikor annak az
átkozott háznak a verandáján álltunk Märstában, közvetlenül az akció
után. Emlékszel?
– Te akkor fotóztál? Miért?
– Mert éreztem valamit. Ne kérd, hogy elmagyarázzam. Az intuíció
csupán a tapasztalat sűrítménye.
– Éljen a konyhafilozófia – szólt fahangon Őzike.
– Kezdjük inkább itt – mutatott rá Berger egy másik, eléggé szemcsés
fotóra, amelyen hemzsegtek a motorok és a motorosdzsekik. – A fénykép
egy héttel azután készült, hogy eltűnt északkelet-västeråsi, malmabergi
otthonából a tizenöt éves Julia Almström. Ez másfél éve történt, tavaly
március 17-én. Mivel a lány eltűnését reggel erősítették meg, a
nyomozás abból indult ki, hogy éjszaka lépett le otthonról. Erre valóban
volt alkalma, és később fény derült a titkos levelezésre is, amit egy fiatal
férfival folytatott. A fiú az e-mailekben azt állította, hogy maga mögött
akarja hagyni bűnözői múltját, és olyan helyre akar költözni, „ahol
mindig süt a nap”. Ami, ha szó szerint vesszük, a bolygó bármely pontját
jelentheti, hiszen, ha a nap abbahagyná a sütést, mind meghalnánk.
– A fiút azonosították? – érdeklődött valaki hangosan.
– Nem – felelte Berger. – Voltak utalások arra, hogy nemrég engedték
ki a börtönből, és a szóba jöhető időn belül szabadult férfiak közül
legalább nyolcan tűntek el nyomtalanul. Ez abszolút hétköznapi
jelenség, hiszen hamis útlevelet ma már elég könnyű szerezni. Vagyis az
emberünk részéről tökéletes választás, hogy frissen szabadult
bűnözőnek adja ki magát.
– Adja ki magát? – visszhangozta Őzike.
– Úgy van! – mutatott a kolléganőjére Berger. – Ez a dolga egy ideális
szárnysegédnek: azt kérdezi, amit kell, és akkor, amikor kell.
– Ezt most ugorjuk át – mondta higgadtan Őzike, aki hozzá volt szokva
az efféle szurkapiszkákhoz. – Hogy érted azt, hogy „adja ki magát”?
– Úgy, ahogy mondom. Az emberünk csak szerepet játszott: nem volt
semmiféle ifjú zsivány, és kamu volt az egész levelezés. Csak arra kellett,
hogy konstruáljon egy történetet. Így utólag már érthető, hogy ugyanez
volt a célja a telefonhívásnak is, amely tegnap elvezetett minket a
märstai házhoz. A mi állítólagos Lina Vikströmünk hívásának, aki itt áll,
ni!
És Berger piros filccel, jó vastagon bekarikázott valamit a motoros
bandás fotón.
Aztán körülnézett. Még soha nem látott ennyi összeszaladt
szemöldököt egy szobában.
– De… – nyögte ki Őzike, akinek szó szerint leesett az álla.
– Lecsaptak egy västeråsi motoros bandára – folytatta Berger. – A
razziára egy héttel Julia Almström eltűnése után, de még az e-mail-
váltás felfedezése előtt került sor. Fülest kaptak ugyanis, hogy a banda
„friss húst” kínálgat. Az akció sok szempontból szerencsét hozott:
találtak egy rakás kokót, két kiskorú ukrán lányt meg hárommillió
korona értékű lopott holmit. Julia Almström viszont nem került elő. És a
kíváncsiskodók között ott volt ez a nő: ez a szőke, fitos orrú, harmincöt
körüli biciklis nő.
Még mindig csupa homlokráncolás volt a terem, de most már legalább
azt jelezték a ráncok, hogy koncentrál a társaság. Berger a következő
fotóra mutatott.
– A värmlandi erdőség mélyén vagyunk idén februárban, azaz
majdnem egy évvel később. Illetve talán nem is a legmélyén, hiszen a
Kristinehamn és Karlskoga közti erdőről beszélünk. A lényeg, hogy a
tizenöt éves, kristinehamni Jonna Erikssont már napok óta nem látták.
De mivel ugyanekkor tűnt el a barátja, Simon Lundberg is, eléggé tessék-
lássék módon folytatták le a nyomozást. Jonna és Simon nem voltak
éppen angyalok, mindketten különböző nevelőszülőknél nőttek fel, és
többször előfordult már, hogy meglógtak, majd fülüket-farkukat
behúzva hazasomfordáltak. Szóval a rendőrség nem törte össze magát,
de aztán valaki frissen ásott sírra bukkant az erdőben, pont Värmland és
Örebro megyék határán, az újonnan létrejött bergslageni rendőrségi
régióban. A következő huszonnégy órában megpezsdült az élet, az
érintett rendőri erők nem tudtak ellenállni a kísértésnek, hogy egymást
okolják, holott a regionális szerv alig egy hónapja létezett. Az akció
rendőri szempontból katasztrofális eredményt hozott: a hófödte sírból
csak egy illegálisan kilőtt jávorszarvasborjút ástak ki.
 Berger tartott egy kis szünetet, majd miután körbehordozta tekintetét
az alárendeltjein, folytatta:
– Az infók, persze, szivárogtak ezerrel, hiszen ott volt legalább két
város médiája, és a rendőrségi, illetve sajtófotókon az is megfigyelhető,
hogy több a bámészkodó, mint a tegnapi eső áztatta akciónk során.
Látjátok?
Látták. Igaz, nem tudták egészen pontosan, hogy mit is látnak.
Berger fölemelte a piros filctollát, és jó vastagon bekarikázott valamit.
– Ez egy saját, azaz rendőrségi fotó. A biciklis nőt nézzétek. Igen, van
rajta egy jó nagy szőrmesapka meg egy vastag sál, de, javítsatok ki, ha
tévedek, ez baromira ugyanaz a nő! Egy évvel később, Västeråstól 160
kilométerre. Biciklivel a téli erdő közepén.
Őzike homlokán mintha kisimultak volna a ráncok, amikor Berger a
harmadik fényképre mutatott, és így folytatta:
– Ismét a märstai ház verandáján vagyunk, közvetlenül a tegnapi akció
után. És lám, itt is van egy fitos orrú, harmincöt körüli, szőke, biciklis
nő!
Erre a fotóra is került egy piros karika, majd Berger letette a filctollat,
és megcsóválta a fejét.
– Nőkkel nem számoltam. Meg voltam róla győződve, hogy ez a
rohadék férfi. Egy magányos, diszfunkcionális férfi, aki el van szigetelve
mindenkitől, különösen a másik nemtől. Rémlik, hogy egy nálam kicsit
idősebb kolléga egyszer azt mondta: üdítően hat, ha a fejük tetejére
állítjuk az előítéleteinket.
– Az illető már nem dolgozik itt – szólt közbe egy erőteljes férfihang a
folyosó irányából.
Berger fölnézett. Állta a hang gazdájának tekintetét, amely még
messziről is határozottan fagyosnak tűnt.
– Európában van – folytatta Allan. – Az Europolnál. A jó ég tudja,
miért.
– Allan – üdvözölte hűvösen Berger. – Örülök, hogy látlak.
– Folytasd – szólt Allan, és lezsernek szánt testtartással egy oszlopnak
dőlt. – Az egyebekre majd később kerítünk sort.
 Berger vett egy nagy levegőt, és már folytatta volna, amikor
közbeszólt Őzike:
– Hát ilyen egyszerű? Ilyen hihetetlenül, kibaszottul banális a
megoldás? A tettes visszatér a tett színhelyére, és ennyi?
– Lehetséges – felelte az oszlop felé pillantva Berger. – De most hadd
idézzem Allant: „Ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket!”
– Például azt, hogy a bringás nő Svédország első női sorozatgyilkosa? –
kérdezte kimért, egyenletes hangon Samir.
– Nem tudjuk, milyen szerepet játszik az ügyben – felelte Berger, és
éles oldalpillantást vetett a legszakállasabb beosztottjára. – De muszáj
elfognunk. Amint már utaltam rá, szerintem ő volt az a nő, aki Lina
Vikström nevében telefonált nekünk. Ez abszolút beleillik a képbe. A két
másik ügyben is terelte a rendőrséget, hogy ott lehessen, és nézhesse,
mit csinálnak. De akkor tévútra vezette őket: a västeråsi motoros banda,
illetve a värmlandi erdőben elásott szarvas hamis nyom volt. Most
viszont jó irányba terelt minket, és épp ezért olyan frusztráló ez az
egész. Jól megalázta a lépre ment zsarukat – ez a késdobáló szerkezet
újdonság. Julia és Jonna már szinte biztosan halott, Ellen viszont még él,
erről meg vagyok győződve. Valami megváltozott, és engem nem hagy
nyugodni, hogy vajon mi lehetett az?
– Akkor hogyan tovább? – kérdezte Őzike.
– Te mit mondasz, főnök? – dobta tovább a labdát pimaszul Berger.
Allan megengedően intett, hogy folytassa, de az arca egészen másról
árulkodott.
– Én már bele is vágtam – mondta végül Berger. – Elküldtem a képeket
Robinnak, hogy az emberei följavíthassák őket, amennyire tudják. Kell
egy arc, amit aztán átfuttathatunk minden létező arcfelismerő
szoftveren. Lehetnek további fotók is, amiket nem használt fel a média,
és itt jön a képbe Syl.
A szigorú arcú, negyvenes nő megköszörülte a torkát, és élesen így
szólt:
– Nyugodtan szólíts Sylviának!
– Én örömmel szólítalak Hérának, Gaiának vagy Szűz Máriának is, ha
előrukkolsz valamivel.
 – Vagy esetleg Frejának, hogy a skandináv mitológiánál maradjunk? –
vetette föl szelíden Őzike.
Berger komor pillantást vetett rá. Olyasfélét, mint egy egyszemű
istenség…
– A következőket derítettem ki – folytatta érzelemmentes hangon Syl.
– Megvan néhány sajtófotós neve, akik jelen voltak a három tetthelyen –
az orvvadászat is bűncselekmény, ezért beszélek három tetthelyről.
Megszereztem továbbá az összes rendőrségi fotót, és sikerült rávennem
a két tévécsatornát, akik tegnap ott voltak, hogy ne töröljék a fel nem
használt anyagot. Azt is rebesgetik, hogy a västeråsi motoros banda
főhadiszállásán is járt egy tévéstáb, de nem került adásba, amit
forgattak. Ennek még nem néztem utána, mert nem volt rá időm.
– Kitűnő – nyugtázta Berger. – Csak így tovább, Syl. Ti pedig, akik
Märstából jöttetek be, menjetek vissza, és kopogtassatok tovább, de
most már fotókkal a kézben. Ahogy én Robinékat ismerem, pillanatok
alatt rengeteget fog javulni a képminőség.
– És nyilván ki kéne adnunk a képeket a médiának, ugye? – kérdezte
Őzike.
Berger ránézett.
– Ez az egyik legkényesebb kérdés, amellyel valaha szembesültem –
mondta, és körbehordozta tekintetét az immár nagyrészt ránctalan
homlokokon. – Valójában az az egyetlen feladatunk, hogy a lehető
leggyorsabban megtaláljuk Ellen Savingert – folytatta aztán. – Hiszen
amíg mi itt szaporítjuk a szót, ő valahol a poklok poklát éli át. Ennek az
ártatlan lánynak a fájdalmában kell hogy gyökerezzen minden szavunk,
minden lépésünk. Minden másodperc számít.
Azzal Berger a mosolygós Ellen Savinger fényképére mutatott. Ezzel a
mosollyal nézett szembe a csapat immár majdnem három hete, minden
áldott nap. Kissé tartózkodó, visszafogott volt ez a mosoly, de így is
fölsejlett benne a jövő, a korlátlan lehetőségek ígérete.
A mosolygós fotó melletti képek a lány eltűnésekor viselt öltözetéről
készültek. Ellen aznap elegáns, bár kissé túl nyárias, virágmintás ruhát
vett föl…
Berger folytatta.
 – Valószínű, hogy sokkal hamarabb megtalálnánk a bringás csajt, ha
az összes médium közzétenné a fotóját. Csakhogy azzal neki is leadnánk
a drótot, és nem akarom megkockáztatni, hogy megismétlődjön a
märstai eset. Most előnyben vagyunk, mert tudunk valamit, amit a nő
nem, és ennek így kell maradnia, amíg csak lehet. A legkisebb helyzeti
előnyből is ki kell hoznunk a lehető legtöbbet.
Berger itt megálljt parancsolt magának, de egyértelmű volt, hogy még
nem fejezte be.
Erik Johansson két fantomképére mutatott, majd odaragasztotta
melléjük a biciklis nő kinagyított arcát.
– Egyelőre ez a legjobb képünk róla – mondta. – Hogy milyen
kapcsolatban áll a fickóval, az nem tiszta. Egy biztos: a nő létezik. Hogy
Erik Johansson is létezik-e, azt majd meglátjuk. – Újabb szünet után
hozzátette: – Csak egyvalami számít: az, hogy elkapjuk a nőt.
De még mindig nem fejezte be egészen. A cihelődő beosztottai félig
már felállva mozdulatlanná dermedtek, és minden szem rászegeződött.
Berger pedig a folyosó melletti oszlop felé nézett, és nyomatékosan
kijelentette:
– Figyelem, emberek! Nem szabad hangosan kimondanunk, de egy
sorozatgyilkost üldözünk.
Miközben a társaság szétoszlott, egy erőteljes bariton azt harsogta:
– Az irodámba!
Bergert ez nem érte váratlanul, ahogy Allan szúrós pillantása sem.
 10

Október 26., hétfő, 11:34

A fejesek irodái javarészt személytelenek, de Allan mintha rekordot

akart volna dönteni e téren. A könyvespolcon nem volt könyvnek
nevezhető tárgy, csak csupasz, egyszínű akták, mappák, amelyeknek
sárguló címkéjén katonás rövidítések álltak. Az íróasztalon sem volt
fénykép vagy bármi más, ami dekorációnak minősülhetne, és a fal
egyhangúságát sem törték meg holmi oklevelek. Nem volt abban az
irodában sem golfütő, sem horgászbot, sem futballklub címerével
díszített kitűző, de még csak egy fűnyíró használati utasítása sem.
– Nos? – szólalt meg Allan, és az asztal túloldalán ülő Bergerre villant a
tekintete.
– Pontosan azt csináltam, amit mondtál – kezdte Berger. – Szóról
szóra betartottam az utasításodat: meg sem nyikkantam, amíg nem volt
bizonyítékom. Mert ha a biciklis nő nem bizonyíték arra, hogy a három
ügy összefügg, akkor akár be is tilthatjuk azt a szót, hogy „bizonyíték.”
– Aztán kimondtad az s betűs szót.
– De csak a csapatomnak mondtam, nem a médiának. A kollégáimnak,
akik ugyanúgy felesküdtek a titoktartásra, mint te meg én.
– Igaz, nekik kevesebb a vesztenivalójuk.
– Nem hinném, hogy nekem túl sok lenne – jegyezte meg Berger. –
Különleges feladatkörű detektívfelügyelő…
– Az életed – mondta Allan.
– Az életem? Hogy mondhatsz ilyet, Allan? Pont te, akinek ez a kihalt
iroda a világ közepe?
 – Miért, a te munkahelyed hogy néz ki?
– Nekem nincs falam, amit kidekorálhatnék.
– De egy berámázott fotó azért befészkelte magát a kis zugodba. A
Diadalív van a háttérben, ugye?
– Fogd már be! – szólt rá Berger.
– Ők már nem részei az életednek. Voltak, nincsenek. A te életed most
már itt zajlik. Itt és sehol máshol. És ezt nem akarod elveszíteni.
– Mire akarsz kilyukadni, Allan?
– Amint az köztudott, hamarosan nyugdíjba megyek, és vélhetően te
lépsz a helyemre. Úgyhogy van vesztenivalód, Sam, nem is kevés. Nem
kellett volna kimondanod az s betűs szót. De kimondtad, úgyhogy pár
napon belül az újságban is olvashatjuk majd.
– Három tizenöt éves lány – mondta Berger. – Az egyik több mint egy
éve nincs meg. Hidd el, hogy sorozatgyilkossal van dolgunk, aki
valamiért úgy döntött, hogy tizenöt éves lányokra specializálódik.
Allan merőn nézte. Aztán elfordította a fejét, és kihúzott az asztalán
heverő paksamétából egy papírlapot.
– A kések – szólt egy nehezen értelmezhető kézmozdulat kíséretében.
– Robin szerint házilag készültek. Úgyhogy most szokatlan dolog zajlik
az Országos Törvényszéki Szakértői Központban: egy metallurgiai
vizsgálat. Az, hogy valaki otthon fémet kovácsol, abszolút ritkaság,
úgyhogy a folyamat valamelyik része biztosan lenyomozható.
– Meg talán az ehhez szükséges tudás is – tette hozzá Berger. – Hiszen
hogy a francba tud valaki olyan kést kovácsolni, ami nem pörög a
levegőben, hanem egyenesen repül? Ehhez komoly mesterember kell.
– Ezt is vizsgálják – közölte Allan. – Robin nem tétlenkedett: komoly
listát állított össze „Még egyszer, de most rendesen” címmel. Mond ez
valamit?
– Nem – ingatta a fejét derűsen Berger.
– A következők szerepelnek a listán: kés, késdobó szerkezet,
horgonygyűrű, újonnan épült fal, porszívó, labirintus.
– A toxikológiai vizsgálat nem?
– A Törvényszéki Orvosszakértői Egység anyagához még nem jutottam
hozzá. Robin listáján viszont szeretnék pontról pontra végigmenni, ha
nincs ellene kifogásod.
– Nincs – felelte Berger. – Azt mondtad, labirintus?
– Szóval ez csigázta fel az érdeklődésedet – nyugtázta gunyorosan
Allan. – De egy kicsit még légy türelemmel, ugyanis sorrendben vesszük
végig a lista pontjait. Szóval a késdobó szerkezet.
Berger mobilja jó érzékkel pont ebben a pillanatban csörrent meg, és
szerencsére fontos hívás futott be. Komótosan előhúzta a dzsekije belső
zsebéből a telefont, amely visított, mint a malac.
– Föl kéne vennem – mondta a főnökére nézve.
A telefon folytatta a hisztérikus nyüszítést. Allan végül egy
türelmetlen mozdulattal engedélyt adott a beszélgetésre.
Berger csak a nevét mondta be, és utána egyetlen szó sem hagyta el a
száját. A végén fölállt, visszadugta a készüléket a belső zsebébe, és csak
ennyit vetett oda a felettesének:
– Ezt későbbre kell halasztanunk, Allan.
Azzal kisétált. A nyugalom élő szobraként, szép lassan lépkedett a
folyosón. Csak akkor gyorsított fel, amikor már biztos volt benne, hogy
Allan nem láthatja az irodájából.
Lerobogott a lépcsőn, végigsprintelt a folyosón, majd néhány újabb
lépcsősor és folyosó után föltépett egy felirat nélküli ajtót. A szűk
helyiségben, ahol a csupasz íróasztalokat a falnál sorakozó
könyvszekrények foglalták keretbe, három férfi ült. Amikor Berger
beviharzott, mindhárman fölnéztek, de az érdeklődés legcsekélyebb jele
nélkül. Berger egyenesen hátrarohant a könyvszekrények utáni
ajtókhoz, és felrántotta a bal kéz felőlit. A komputerek falanxa mögött
ülő negyvenes nő felnézett, most egy kicsit kevésbé tűnt szigorúnak,
mint máskor. Vékony szálú, seszínű haja a szélrózsa minden irányában
meredezett.
– Syl – zihálta Berger.
– Sambo – mondta halkan Syl.
– Beszélj!
– Västerås – bökött Syl a legközelebbi képernyő felé. – A motorosok
klubháza. Végül az derült ki, hogy járt ott a helyi tévé, de ejtették a
riportot valami sportközvetítés miatt. Állítólag jéghokimeccset adtak. A
szerkesztett változat már nincs meg, de a fotós talált egy backup CD-t,
amin rajta van a felvett nyersanyag egy része.
– Azt mondtad, mutatsz valamit – szakította félbe a nő monológját
Berger.
Ahogy Syl ránézett, az nem volt maradéktalanul kellemes. Aztán a nő
kattintott az egérrel, és behívta a reszketeg felvételt.
Téli táj jelent meg a képernyőn, majd enyhén túlsúlyos, bőrmellényes
férfiak, akiket rendőrök nyomtak le a földre. Minden motorosra legalább
két zsaru jutott. A közelben lévő öt épületet úgy-ahogy ki lehetett venni,
és az is látszott, hogy a középsőből kivezetnek egy sápadt, alultáplált
lánykát, akinek plédet terítettek a vállára. Amikor a lány közelebb ért a
kamerához, megszólalt Syl:
– Okszana Havanszka, tizennégy éves. Később menedékjogot kapott
Svédországban. Állítólag Falunban él új személyazonossággal, és
középiskolába jár. De most figyelj!
A kamera gyorsan végigpásztázott a kordon túloldalán álldogáló
csoporton, majd egy fiatal férfin állapodott meg, aki mikrofont
szorongatva igyekezett szóra bírni az embereket. A rendőrök egyik
parancsnokát is megszólította, de látványos kudarcot vallott: a férfi az
arcába nyomta a mikrofont. Az ifjú riporter, akinek büszkeségén
érezhetően csorba esett, a bámészkodók felé fordult. Syl felgyorsította a
filmet. Látszott, hogy a bámészkodók mondanak pár semmitmondó szót
a nyálcseppek pöttyözte mikrofonba, de hang nem volt. Aztán a kamera
lencséje elfordult, és egy bicikli került a célkeresztjébe. Ráfókuszált az
első kerékre, Syl pedig lelassította a filmet normál sebességre. Visszajött
a hang is.
– És ön mi járatban van itt? – kérdezte a neurotikusnak tűnő riporter,
az operatőr pedig megpróbált átállni a kerékről valami másra. Végül
sikerült, a kamera följebb vándorolt.
Ő volt az, a biciklis nő! Lenyűgöző volt látni, ahogy megmozdul az
arca, mintha csak most kelt volna életre.
Keményen dolgoztak az arcizmai, mintha valami roppant komplex
döntéshozatali folyamat irányította volna őket. A testbeszéde először
arról árulkodott, hogy mindjárt elkarikázik, de aztán gyökeresen
megváltozott, és válaszolt a kérdésre:
– Véletlenül pont erre bicikliztem.
Milyen mély a hangja! – gondolta a nő arcát fürkésző Berger.
– Mit gondol erről az egészről? – kérdezte kétségbeesetten a riporter.
– Pontosan miről is kell gondolnom valamit?
– Arról, hogy a rendőrség lecsapott a motoros bandára.
A nő ekkor rábökött valamire a riporter háta mögött, és azt felelte:
– Állítólag sikerült kiszabadítaniuk valakit, akit elraboltak. Ez nyilván
jó hír.
Berger maga is meglepődött, hogy milyen kristálytisztán
fogalmazódik meg benne a gondolat: A kihallgatóban a helyed!
– Köszönöm – mondta a riporter. A hangjából ítélve őszintén hálás
volt a nőnek. – Elárulná a nevét?
Berger kővé dermedve figyelt. Megint az arcizmok… Hasonlóan
mozogtak, mint az előbb, majd a nő így válaszolt:
– Nathalie Fredén, de ugye nem adják le a tévében ezt a szarságot?
– Állítsd meg! – reagált azonnal Berger.
A szeme sarkából látta, hogy Syl is közelebb hajol a képernyőhöz,
akárcsak ő.
– Mit gondolsz? – kérdezte a kolléganőjétől.
– Miről? – kérdezett vissza Syl, de továbbra is a képernyőre meredt.
– Szerinted ez mi volt?
– Nem értem, mire gondolsz.
– Dehogynem érted. Mit csinált a csaj?
Bergernek be kellett látnia, hogy Syl nem Őzike: zseniálisan túrja elő
az archív anyagokat, de az elemzőkészsége már nem ilyen briliáns.
Nagyra tartotta a nőt, akivel együtt jártak a rendőrakadémiára, és aki,
egyetlenként, mindmáig Sambónak merte őt szólítani. Syl igazi digitális
lángelme volt, remekül tudott kikeresni, előásni dolgokat, de Berger
most rádöbbent, hogy hiányzik neki Őzike sajátos látásmódja.
Mikrometeorológia! – suhant át az agyán. Jót kuncogott magában.
Syl kétkedve nézett rá.
 – A nő azt felelte: „Nathalie Fredén, de ugye nem adják le a tévében
ezt a szarságot?” Ez mi volt?
Syl nagyokat pislogott.
– Gondolom, arra vagy kíváncsi, hogy találtam-e Nathalie Fredén nevű
nőt.
– Feltétlenül. Mindjárt rátérünk arra is. De előbb konkrétan ez a
momentum érdekelne.
Berger látta, hogy Syl nyaka megfeszül.
– Mintha gondolkodna, mielőtt megmondja a nevét – bökte ki végül a
nő. – És azt is alaposan átgondolta, hogy megszólaljon-e egyáltalán.
– Majd bemondott egy nevet, ami vagy az övé, vagy nem – folytatta
Berger. – És aztán?
– Igen – bólintott Syl. – Megmondta a nevét, aztán sietve hozzátette,
hogy ezt nem kéne leadni a tévében. Nagyjából ennyi.
– De vajon miért?
– Nem tudom. Miért?
– Mert nem szeretné, hogy leadják ezt a kis villáminterjút – mondta
Berger –, de a nevét azért meg akarja szellőztetni. De vajon kivel akarja
tudatni?
– Ne hagyd, hogy elragadjon a hév – intette Syl. – Simán kiírhatták
volna a nevét a képernyőre, de végül nem került adásba a riport.
Hokimeccset adtak helyette, de ő ezt nem tudhatta. Ha nem akarta
volna, hogy a tévénézők megtudják a nevét, akkor egyszerűen nem
mondta volna meg.
– Igazad van – hagyta rá eltűnődve Berger. – Ez egyértelműen rizikós
stratégia. Ezzel együtt tudatos döntés volt, hogy elárulta a nevét. De
vajon miért döntött így?
– Az ég szerelmére, Sambo! – kiáltott fel Syl. – Ez másfél éve volt! Ez a
nő nem hozzád beszél!
Berger furcsamód érezte, hogy elvörösödik.
– Nem is gondoltam, hogy hozzám beszélne. Csak valamiért az a
benyomásom, hogy általában véve a rendőrséghez intézte a szavait. De
rendben, ez most várhat. Szóval, találtál valakit, aki az eléggé szokatlan
Nathalie Fredén névre hallgat?
 – Egész Svédországban nincsenek sokan. Legyen Västerås a
kiindulópont, és onnan tágítsuk fokozatosan a kört? Induljunk ki abból,
hogy odavalósi, és egyre messzebb merészkedett?
– Nem tudom – mondta Berger. – Még az sem biztos, hogy Julia
Almström volt az első áldozat. Västeråsban van Nathalie Fredén nevű
nő?
– Nincs – felelte Syl. – Csak Stockholmban.
– Egy?
– Nem, három. Egy kisbaba lent délen, Farstában, egy negyedikes
kislány Alvikban meg egy harminchat éves nő. Ő az Odenplan tér
közelében lakik.
– A francba! – fakadt ki Berger. – Mi van még?
– Nem sok. Rövid volt az idő. De nem úgy néz ki, mintha túl sok
minden lenne róla. Van egy lakása a Vidargatanon, bárhol is legyen az.
Figyeltessem?
– Rögvest! És e-mailezz át mindent, amit összeszedtél róla. Útlevele,
jogsija van-e? Születési dátum, személyiigazolvány-szám, satöbbi.
– Átküldöm, ami van – ígérte Syl. – De amiket felsoroltál, azok még
nincsenek meg.
– Nagyszabású keresőakciót kell indítanunk – mondta Berger, majd
távozott.
De pár másodperc múlva még bedugta a fejét Syl kuckójának ajtaján,
és hozzátette:
– Kösz.
 11

Október 26., hétfő, 12:01

Ezután két fázisra oszlott az idő. Eleinte valószínűtlenül, sőt már-már

kezelhetetlenül lassan telt. Az egyre nagyobb létszámú csapat ki-be
rohangált az infókkal, Berger pedig az ósdi, fehér táblánál állva próbálta
összegezni őket: vonalakat húzott, nyilakat rajzolt az odamágnesezett
cetlik közé.
Útlevélnek, jogosítványnak nem bukkantak nyomára, és újabb
fényképnek sem. Előkerült viszont a születési dátum, a személyi
igazolvány száma, az igazolványban szereplő lakcím, sőt még a
Vidargatanon lévő lakás alaprajza is.
– Ahogy elnézem, a csaj nem nagyon digitalizálta magát – jegyezte
meg Őzike. – Nem facebookozik, nem twitterezik, nem instagramozik,
legalábbis a saját nevén nincs fiókja, ahogy könnyen hozzáférhető e-
mail-címe sincs. És blogja meg weboldala sincs.
– Lehetséges ez egyáltalán manapság? – kérdezte Berger.
Ekkor odajött a fejét vakargató, papírokat lobogtató Samir is.
– Adóbevallások!
– Aha! – csillant fel Berger szeme. – Azaz megvan a munkahelye?
– Nincs. Csak minimális jövedelmet vallott be az utóbbi négy évben,
azelőtt pedig semmit.
– Minimális jövedelmet?
– Különböző forrásokból jött össze, de sosem volt több kilencvenezer
koronánál. Próbáltam felvenni a kapcsolatot pár ügyfelével, de egyelőre
semmi eredmény.
 – Mit dolgozott?
– Az nem világos. Talán valami titkárnőféle lehetett, vagy takarított.
Nehéz megállapítani, mert munkaközvetítő ügynökségen keresztül
dolgozott.
– Folytasd – utasította Berger. A táblára mágnesezte az
adóbevallásokat, majd szemügyre vette őket. Különösen a takaros
aláírást vizsgálgatta sokáig: a Nathalie Fredén név tökéletesen olvasható
volt.
– Jelentés a Vidargatanról – szólalt meg a háta mögött egy hang.
Berger megfordult. Egy fiatal nyomozó állt előtte. A neve hirtelen
kiment a fejéből.
– Igen?
– A lakásban jelenleg nincs senki – közölte a fiatalember. A neve után
Berger továbbra is lázasan kotorászott az agyában.
– Csak azt ne mondd, hogy valami idióta becsöngetett!
– Külső nyomon követés, miegymás. Ház előtti megfigyelés több
váltásban. Bemenő, kijövő emberek fényképezése.
– Kösz – bólintott Berger, majd amikor az ifjú kolléga már indult a
dolgára, utánaszólt: – Kösz, Raymond.
Azzal a tábla felé fordult, és eltűnődött. Egyrészt azon, hogy mit
jelenthet ebben a kontextusban a „miegymás” szó, másrészt, hogy hol is
van az a Vidargatan. Végül, amikor már csak üres tekintettel bámult a
fehér semmibe, ismét megfordult.
– A rohadt életbe! – dörrent rá úgy általában mindenkire, aki ott volt.
– Ennél több kell, méghozzá gyorsan! Ha a csaj nem dolgozik, miből telik
neki lakásra az Odenplan közelében? Bankszámláról tudunk? Hogy
lébecolt el harmincvalahány éves koráig úgy, hogy nem keresett pénzt?
Talán valami otthonban élt, vagy intézetben? Vagy börtönben volt?
Mondjatok már valamit!
– Priusza nincs – szólalt meg valahol Őzike. – De ezt már úgyis tudod.
Aztán egyszer csak ott állt Berger mellett a nagydarab, masszív Maja,
és egyenletes fahangján közölte:
– Nathalie Fredén a nyilvántartás szerint hajadon, és harminchat
évvel ezelőtt Umeában született. A szülei, John és Erica, már nem élnek.
Kiderítettem, hogy a Mariehem negyed általános iskolájába járt
Umeában. Most szedik össze a vele kapcsolatos infókat, köztük egy
osztályfényképet. Állítólag csak harmadikig járt oda.
– És mi a francot kezdjünk egy harmadik elemista osztályképpel? –
dörögte Berger.
A Maja mellett felbukkanó Őzike a szokottnál is kisebbnek látszott.
– Most úgy beszélsz, mint Allan – jegyezte meg, és magára öltötte a
legártatlanabb, avagy, más források szerint, leggonoszabb
arckifejezését.
Berger megnézte magának, majd néhány mély lélegzetet vett az orrán
keresztül.
– Jógalégzés – mondta Őzike.
– Jó, értem – szólalt meg kis idő múlva Berger. – Lecsekkolhatjuk, hogy
tényleg ő-e az.
– Nathalie Fredén életrajzában elég nyilvánvaló lyukak tátongnak –
mondta higgadtan Maja. – Jó lenne legalább azt megerősíteni, hogy ő és
a kislány ugyanaz a személy. Vagy talán még jobb lenne, ha kiderülne,
hogy nem azonosak.
– Jó, jó – bólintott Berger. – Bocs. Folytasd csak.
Maja visszament az asztalához.
Samir pedig ismét odajött, és megállt Őzike mellett. Úgy tűnt, hogy
türelemmel vár a sorára, így Őzike folytatta:
– Azt hiszem, megvan a Facebook-fiókja. A név N Freden, így, ékezet
nélkül. Posztok, barátok sehol. Nyilván inaktív fiók, de a regisztrációnál
megadtak egy mobilszámot és egy e-mail-címet. A mobilt már hívtam, de
a szám már nincs használatban.
– Azért nyomoztasd le – kérte Berger. – És az e-mail-cím?
– Azt átküldtem a szakértőknek.
– Szép munka volt, Őzike. Kutakodj tovább. Samir?
– Elértem egy ideiglenes munkaközvetítő céget, amelyik négy éve
munkát adott Nathalie Fredénnek. A nyilvántartásukban szerepel, de
nem emlékszik rá senki. Egy azóta befuccsolt ulvsundai autókölcsönző
céghez küldték ki.
 – Hm – mondta Berger. – Az életrajzában tátongó lyukak egyre jobban
tátongnak. Dolgozz tovább, Samir. Kerítsd elő az autókölcsönző volt
alkalmazottait.
Samir sarkon fordult, és visszament a helyére.
Ezután hirtelen csönd borult az irodatérre. Berger merőn nézte a
fehér táblán virító üres helyeket.
– A legvalószínűbb magyarázat az, hogy sokáig nem Svédországban élt
– szólalt meg Őzike.
Berger már el is felejtette, hogy a nő még ott áll.
– Lehet – ismerte el.
– De svéd mobilszáma van, és egyértelmű jelek utalnak arra, hogy itt
volt az utóbbi…
– Négy évben – fejezte be a mondatot Berger.
– De elképzelhető, hogy azelőtt nem – szólt Őzike.
– Elképzelhető – hagyta rá Berger.
Aztán egyszer csak megint ott állt Maja. Szó nélkül mutatta a kezében
lévő papírlapot, nyilván a csoportképről kivágott, megfakult fénykép
másolatát. Hamvas kislányarc nézett vissza rájuk a fotóról.
– Kicsit pisze az orra – jegyezte meg Őzike.
– És szőke – tette hozzá Maja. – Lehet, hogy ő az.
– Harmadikos – mondta Berger. – Harmadik elemista. Hány éves
lehetett? Kilenc, tíz? Tudjuk, mit művel az emberekkel a pubertáskor:
van, aki utána is abszolút felismerhető, mások viszont gyökeresen
megváltoznak. Vajon mi a helyzet Nathalie Fredénnel?
Hármasban bámulták az osztályképből kivágott fotót, amelyet Berger
már odatűzött a biciklis nőről készült két legélesebb kép mellé.
– Lehetséges, hogy ő az – szólalt meg kis idő múlva Őzike.
– Ezt jól összefoglaltad – bólintott Berger. – Lehetséges, de semmi
több. Azaz nagyjából használhatatlan az infó: nem igaz, nem hamis.
Jobban örülnék, ha a kilencéves Nathalie Fredént Biafrából adoptálták
volna.
– Biafrából? – csodálkozott Őzike.
Berger hosszú idő óta először nézett ki az ablakon. Megint eleredt az
eső. Nagy, kövér cseppeket vágott a hatalmas irodatér ablakaihoz a szél.
Ekkor lépett be az idő a második fázisba: egy csapásra minden lelassult.
Zsákutcának bizonyult minden út, amelyen elindultak. Úgy tűnt, hogy
Nathalie Fredén csak ideiglenes munkaközvetítőkön keresztül dolgozott,
és Svédországban négy éve vállalt először munkát. Az ügynökségek nem
tudtak részletesebb infóval szolgálni, úgy tűnt, nem jellemző rájuk, hogy
bárminemű személyes kontaktust létesítenek a munkavállalókkal. „N
Freden” e-mail-címe sem vezetett sehova, ahogy a megszűnt ulvsundai
autókölcsönző cég sem. Bankszámlát vagy bármi ehhez hasonlót nem
találtak, és úgy tűnt, nincs olyan ember az univerzumban, aki emlékezne
rá, hogy összefutott Nathalie Fredénnel annak a bolygónkon leélt
harminchat éve alatt. Mintha nem lettek volna osztálytársai,
szomszédai, munkatársai, barátai, barátnői…
Bergernek végül elege lett. Kifelé menet még hallotta Őzike roppant
tétova kérdését:
– Fogorvos?
Hátrafordult, és a tábla felé intett.
– Nem is rossz ötlet. Úgyis elég foghíjasok vagyunk.
 12

Október 26., hétfő, 18:47

Már rég bealkonyult, de az eső kitartóan zuhogott.

A könnyen elnézhető kis mellékutcát két lámpa világította meg. Két ház
között kifeszített, életveszélyesnek látszó kábeleken csüngtek az utca
fölött. A folyton izgő-mozgó fénycsóvájukban megmutatta valódi
természetét az este. Ahova nem vetült fény, ott nehéz volt
megállapítani, hogy mennyire esik, de a sötétben is érződött, valamint
hallatszott, hogy nagy a zuhé. A legkülönfélébb hangokat adva püfölte a
kocsik tetejét, és úgy tűnt, hogy a sötétkék Volvónál kapcsol rá a
legjobban. Az eső zajával dübörgő heavy metal vette föl a harcot,
elárulva, hogy a kocsiban ülő két férfi abszolút nem számít a
kopogtatásra.
Berger látta, hogy a kollégái a gondosan begombolt dzsekijükön
matatnak. Megértette őket. Annak idején neki is jócskán kijutott az
autós megfigyelésből, és nem az unalom, a fáradtság, az éhség vagy a
feszülő húgyhólyag emléke ivódott bele a zsigereibe, a csontja velejébe,
sőt még csak nem is a szagok – hanem a hideg.
– Vegyétek lejjebb a hangerőt! – szólt be a leereszkedő ablakon. – Már
messziről hallatszik a zene.
– Sam – üdvözölte kimérten az idősebbik kolléga, majd demonstratív
lassúsággal elfordította a hangerőszabályzót.
– Életjel? – kérdezte Berger.
– Ez az, amire gondolok? – kérdezett vissza a kollégája. – Van
fogalmad róla, hogy milyen röhejesen néz ki egy zsaru esernyővel?
 – Életjel? – ismételte az ernyő alatt Sam.
– Akkor jelentkeztünk volna.
– És lefotóztatok mindenkit, aki bement vagy kijött?
A fiatalabb kolléga, aki az anyósülésen ült, válaszul felmutatta az
ormótlan fényképezőgépét.
– Sokan jöttek-mentek? – kérdezte Berger.
– Nem mondanám – felelte az idősebb rendőr. – Talán tízen, mióta mi
ülünk itt.
– Be is lehet látni az épületbe – mutatta a fiatalabb. – A lépcsőház
ablakán.
Berger bólintott.
– Ha a nő fél órán belül fölbukkan, hagyjátok békén, és ne is
jelentsétek. Gyertek föl utána az emeletre, de csak akkor avatkozzatok
be, ha kritikus a helyzet. Értve vagyok?
Az idősebb rendőr felvonta a bal szemöldökét.
– Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy te most…
– Értve vagyok?
– Értve vagy.
Berger átvágott a Vidargatanon. Az ernyőjét kifordította a szél. A
járdára dobta a roncsot, majd a ház jellegtelen ajtajához érve bepötyögte
a kódot, fölment a lépcsőn, és megállt a még érintetlen lakásajtó előtt.
Tudatos döntés volt ez a rendőrség részéről, amelyet persze Allan
hozott meg. Jobbnak látta, ha nem hatolnak be egy olyan lakásba, ahol
valami házilag eszkábált csapdától vagy legalábbis riasztótól, térfigyelő
kamerától kell tartani. Jelentősnek ítélték annak kockázatát, hogy a
razziával elriasztanák Nathalie Fredént, és a nő jó eséllyel felszívódna.
Ők pedig ott állnának azzal a minimális infóval, amelyet addig
összeszedtek róla.
Berger a lépcsőház kőpadlóját vizsgálgatta. Ott voltak a nedves
lábnyomai, és a lábánál kis tócsába gyűlt a víz. Ezek az árulkodó jelek
még jó ideig ott maradnak…
Minden amellett szólt, hogy ne menjen be.
Arról nem beszélve, hogy tudta: Allan most már nem viccel. Ha
elijeszti Nathalie Fredént, tényleg kirúgják.
 Mégis elővette a tolvajkulcsot.
És mégis becsúsztatta a zárba.
Berger alaposan végigpásztázta az ajtó és a keret közti rést: jobboldalt,
baloldalt, alul és felül is megnézte, nem dugtak-e be oda valamit, például
a „klasszikus” hajszálat vagy papírfecnit. De nem látott semmit.
Még egyszer, utoljára átgondolta, hogy betörjön-e a lakásba. Nagyon
komolyan átgondolt mindent.
Az alapján, amit kintről láttak, nem tűnt valószínűnek, hogy Ellen
Savinger odabent van, de azért mutatkozott rá némi halovány esély.
Berger egyszerűen nem bírt magával, egész lénye hevesen tiltakozott a
véget nem érő várakozás ellen.
A tolvajkulcsot a zárban hagyta, és a lépcsőházi ablakhoz lépett. Már
látta is a megfigyelő autót. Fölemelte a kezét, mire a fiatalabb kollégája
megemelte a fényképezőgépét. Berger visszahúzódott az ablaktól. Az
utcai lámpák gyér fényében meg-megcsillanó, fekete esőcseppek mintha
versenyeztek volna, hogy melyikük loccsan szét előbb a Vidargatan
kövezetén.
Egyszer csak Berger is kint volt a szakadó esőben: egy romos épület
mögött támasztotta a már-már szivacsos állagú, korhatag deszkákat. A
kollégái egymás után tűntek el az esőfüggöny mögött, egymás után
nyelte el őket a sűrű, szürke leves. Aztán ő is elindult, nyomában a
nyöszörögve szuszogó Őzikével. A pokolbéli ház még nem látszott.
Abszolút nem kizárt, hogy e mögött a hétköznapi ajtó mögött is maga
a pokol vár rá.
Erre mentálisan, fizikálisan és rendőrileg egyaránt fel kell készülnie!
Sokkolta a felismerés: eddig nem is gondolt erre, olyan gyorsan peregtek
az események.
A tolvajkulcson nyugvó kezére vándorolt a tekintete – csakhogy az a
kéz már nem nyugodott, hanem mozgott, mintha csak félig-meddig
tartozna hozzá. Olyan volt, mint egy kis rágcsáló vagy egy újszülött
kisnyúl: rózsaszínű, reszketeg. Mintha már arra készült volna, hogy
zsákmány lesz belőle…
Berger jobb öklén megint vérezni kezdtek a sebek. Csupasznak,
védtelennek érezte magát. Az eső vadul püfölte a csaknem szuroksötét
ablakokat.
A lépcsőházi lámpa, amely időkapcsolóra volt kötve, kialudt. Egy
csapásra megváltozott a ház karaktere. Másfajta sötétség borult az addig
még e világinak ható lépcsőfordulóra. Berger átkerült egy másik
univerzumba, az igazi univerzumba, ahol a sötétség az úr. Ahol a fény
csak illúzió, a hazugságok megnyugtató, elleplező máza, amely segít
életben maradni, segít elviselni a felnőtté válás terhét. Átkerült egy
másik, barbár történelmi korba, ahova még nem tette be a lábát a
civilizáció kimérája.
Nyers, dísztelen világba csöppent.
Ahonnan nincs menekvés…
Látta a sötétben pirosan világító kapcsolót: pár méterre volt tőle. Ha
kihúzza a tolvajkulcsot a zárból, és fölkapcsolja a villanyt, nyugodtan
kisétálhat a Vidargatanra. Onnan egysaroknyira, a mesterséges
fényárban úszó Odenplanon hömpölyög a tömeg. Fél perc, és ott van…
Valamiért mégis úgy érezte, hogy a nyüzsgő tér az univerzum túlsó
végében, több milliárd fényévnyire van. Ő pedig itt, az őt rabul ejtő,
megbűvölő sötétben.
Kattanás hallatszott, ahogy a tolvajkulcs célt ért. Berger előhúzta a
pisztolyát, magasra emelte a zseblámpáját, és benyitott a lakásba.
Leheletnyi huzat fogadta, mintha bent jóval alacsonyabb lenne a
légnyomás, mint a kinti világban. És vaksötét volt.
Berger a benti világra összpontosította figyelmét. Hegyezte a fülét, de
hangot nem hallott, és más érzékszervi ingert sem észlelt. Nem érzett
semmilyen szagot – és csapda sem volt. Különös üresség lengte be a
kétszoba-konyhás lakást. Berger gyorsan körülnézett a fürdőszobában. A
tiszta, de spártaian puritán helyiségben makulátlan volt a mosdókagyló,
és fogkefét sem látott sehol. Ugyanilyen tisztaság honolt a konyhában is,
de ott legalább árválkodott a mosogatóban egy csésze, amelybe jó
vastagon beleragadt a kávézacc. A mosogatógép üres volt. Következett a
hálószoba. Az ágyon csak lepedő volt, ágytakaró és paplan viszont nem,
pedig ilyenkor, október végén igencsak jól jön a melegebb ágynemű…
Berger a nappalira is vetett egy pillantást. A lapos képernyős tévén
nem látott port, a távirányítót akkurátusan a tévéállvány tetejére
helyezték. A tévé mellett egy jó pár éves hifitornyot is látott, meg egy
CD-lejátszót. Mióta is nem használnak az emberek CD-lejátszót…? A
bőrkanapé kemény volt, és látszott, hogy nem sokat koptatták. Berger
megszimatolta a ráhelyezett kispárnákat meg az összehajtott plédet.
Inkább gyári szaguk volt, mint otthoni. A könyvkínálat pedig már-már
abszurd módon hétköznapi volt: a polcokon sorakozó útikönyvek és
nemzetközi bestsellerek az egyéni ízlés legcsekélyebb jelét sem
mutatták.
Berger, miután minden szobába bekukkantott, végigpásztázta a
lámpájával a falakat. Két dolgot keresett: egyrészt riasztóra, térfigyelő
kamerára utaló jeleket, másrészt elszíneződést. De nem talált semmit,
legalábbis a zseblámpa diszkrét, visszafogott, gyér fényénél nem.
Túlságosan is „normálisnak” tűnt minden. Egyedül a mosogatóban látott
kávéscsésze utalt arra, hogy itt lakik valaki.
És Bergert ez aggasztotta, mert olyan szintű aszketizmust sejtetett,
amely már egy bizonyos fokú fixációra utal, arra, hogy a lakás
tulajdonosa egy feladatra összpontosít, amely fontosabb számára, mint
maga az élet. Pedig az élet nem olyan dolog, ami csak úgy megtörténik,
miközben lázasan tervezgetünk valami mást! Itt viszont egyszerűen
nincs semmi feltárható, leleplezhető élet, vagy ha van, akkor máshol
van…
Berger előhúzta a zsebéből a lakás alaprajzát, majd körbesétált, hogy
beazonosítsa az összes belső és külső falat. A szemle nem tartott sokáig.
Megállapította, hogy nincs sehol rejtett fülke, kamra, labirintus, hacsak
Nathalie Fredén meg nem szerezte valamelyik szomszéd lakást.
Berger gumikesztyűt húzott, és visszament a fürdőszobába. Először
végighúzta az ujját a szegélylécen – ragadt a kesztyűre némi por –, majd
benézett a zuhanyfüggöny mögé. Nem volt ott semmi, csak egy
fürdőkád. A zuhanyrózsa neki mellmagasságban volt, sampont,
tusfürdőt nem látott. És fogkefét sem.
Márpedig olyan nem létezik, hogy valakinek nincs fogkeféje. Ha nincs,
az vagy azt jelenti, hogy a lakás gazdája elutazott, és magával vitte, vagy
azt, hogy többnyire máshol állomásozik. Alapesetben a partnere lakásán.
Azaz van „máshol”.
 És talán még partner is van…
Berger eleget látott. Itt nincs több felfedeznivaló, nincs titkos zug,
nem rejtőzik semmi a felszín alatt. Vagy ha mégis, akkor arra csak a
célszemély segítségével bukkanhat rá.
Leült a konyhaasztalhoz, ahonnan látta az előszobát és a bejárati ajtót,
valamint az udvarra néző ablakot is. Hallotta, hogy a vihar bőszen
tépázza az alig látható nyárfa szinte csupasz ágait, de az eső dobolása
minden más zajt elnyomott.
Berger a plafonra irányította a lámpája fénycsóváját, a szolgálati
pisztolyát pedig kitette maga elé az asztalra. Aztán végighúzta a
kesztyűs ujját a fénylő fafelületen, és megszimatolta. Végre valami szag:
a gumikesztyűje szaga. És semmi más.
Elüldögélt a zseblámpa gyengécske fénykörének védőernyője alatt.
Lehet, hogy gondolkodott, lehet, hogy csak úgy múlt az idő. Időnként a
Rolexére pillantott, mégsem tudta, mióta ül ott. Hiába is erőlködött
volna, úgysem látja, mennyit mutat az óra, mert a számlap már szinte
teljesen bepárásodott.
Berger nem reagálta túl a lépcsőház felől hallatszó lépteket, hiszen
annak esélye, hogy Nathalie Fredén közeleg, elenyésző volt. Hiába
szarakodtak ennyit, a madárka kirepült a kalitkából.
Bergernek sírhatnékja támadt.
Bárcsak tudná még, hogy kell sírni…
A tizenöt éves Ellen Savingert elveszítették.
Egyre közelebbről hallatszottak a léptek. Berger a fejében már hallotta
is, ahogy a közeledő lakó elcsoszog az ajtó előtt, és továbbmegy a
következő emeletre. Ez is csak egy felcsillanó, majd tovatűnő
reménysugár volt, amelyet rögtön el is felejt az ember, és csak légüres
tér marad utána, semmi más…
De bent, a fejében nem ugyanaz játszódott le, mint a kinti világban.
Amikor a zárba illesztették a kulcsot, ő valahol máshol járt.
Épphogy sikerült lekapcsolnia az elemlámpát, mielőtt kinyílt az ajtó. A
besurranó alak a sötétségnél is sötétebb volt, de csak pár másodpercig.
Amikor az ujja elérte a kapcsolót, Berger sötéthez szokott szemébe
bántóan erős fény hasított.
 A nő piszkosfehér esőkabátban volt, és hunyorogva pillantott a
konyha felé, mintha érzékelne valamit, amit még nem lát. Aztán egy
kicsit elfordította a fejét, és láthatóvá vált a pisze orra.
Berger fölmarkolta a pisztolyát, és elbődült:
– Nathalie Fredén! Kezeket tarkóra!
A nő összerezzent. De mégsem rezzent össze igazán. Hogy miért érzem
így, azt talán sosem tudom majd komolyan kianalizálni, gondolta Berger.
Miután a nő tarkóra tette a kezét, Berger előhúzta a telefonját, és lőtt
egy képet. Hogy miért, azt nem igazán tudta.
– Ki maga? – kérdezte a jellegzetes, mély hangján a nő.
– A fogorvos – felelte Berger.
Ekkor pisztolyt szegezve berontott az autóból figyelő két kolléga. A
fiatalabb a padlóra vitte Nathalie Fredént, az idősebb pedig gyorsan
megmotozta.
Berger az események tükörképét nézte a konyhaablakban. Mintha
levették volna a hangot, egy szót sem hallott abból, amit a két kolléga
kiabál az előszobában. Ehelyett furcsa susogás ütötte meg a fülét az
udvaron álló, majdnem csupasz nyárfa irányából.
Berger a fa megmaradt leveleit figyelte. Remegtek. Reszkettek a
viharban, mint a nyárfalevél, és a fülébe mászott a susogó daluk.
Mintha valaki a múltból vagy talán a jövőből próbálna átjutni a
jelenbe…
Berger visszafordult a lakás felé, visszatért a kietlen átokföldjéről.
Egyetlen szó zakatolt a fejében: mikrometeorológia… Belenézett a padlón
fekvő Nathalie Fredén rászegeződő, kristálytiszta szemébe, és csak
ennyit mondott:
– Magának száraz a ruhája.
 13

Régóta futnak már. A buszmegállótól indultak, és miután véget ért az egyre

kihaltabb út, a mezőn haladtak tovább, ahol valószínűtlenül magas a fű, de már
ritkul, és a távolban megcsillan a víztükör.
Kifulladva közeledik az előtte lelassító, madárszárnyként verdeső, aranyszőke
üstök felé. A fiú, miután a lobogó sörénye visszahullt, megfordul, és sugárzó fény
veszi körbe, mintha hatalmas glória lebegne a feje fölött. Így még feltűnőbb az
arca.
Az arc, amelynek láttán mindig úrrá lett és örökké úrrá lesz rajta a döbbenet.
Ott állnak szemtől szemben. Sebtében, kifulladva összeölelkeznek. Utána ő
előrehajolva, a térdére támaszkodva zihál, de mivel tizenöt éves, hamar kifújja
magát. Amikor újra felnéz, amikor már nem a zöldellő fű tölti ki a látómezejét,
azt látja, hogy a másik fiú eltűnik a part menti facsoportban, ahol a csónakház
áll, a ronda, zöldesbarna, ám mégis csodálatos csónakház.
Támolyogva elindul arrafelé. A távolban sirályok rikoltoznak, a tengeri levegő
markáns aromája fűszaggal keveredik. A szél a rothadás bűzéből is hoz egy
leheletnyit.
Odaér a facsoporthoz, átgázol az aljnövényzet egyre kuszább szövevényén, és
már ott is van a csónakház. Az egyik vége belóg a tó fölé, és van ott egy ajtó,
amögött tűnik el a szárnyként verdeső, aranyszőke haj. Ő pedig átmegy a
túloldalra, fölmászik a mindig síkos köveken, és bekukucskál az ablakon. Amely
magasan van, mert a csónakház cölöpökön áll, így egy kicsivel a talaj fölött
lebeg.
Nem könnyű megvetnie a lábát a mohaszőnyegen, de végül sikerül. Végre meg
tud állni egy helyben.
 Nehéz belátni, mert a csónakház belső tere koromsötét, az ablak pedig
szörnyű mocskos. Nem lát semmit, de nem adja fel. Izzadt kezével lassan tisztára
töröl egy vékony sávot, és végül a szeme elé tárul…
És ekkor áll meg az idő.
Ekkor áll meg igazán.
II.
 14

Október 26., hétfő, 22:06

Berger belépett. Becsukódott mögötte a kórháziasan steril, ablaktalan

helyiség ajtaja. Jellegtelen, szövött mintás tapéta, nem kevésbé
jellegtelen, bükkfurnér asztal, oldalt egy kisebb asztalka, azon egy
besorolhatatlan elektronikus eszköz. No meg két szék, amelyek közül az
egyik szabad volt.
A másikon Nathalie Fredén ült.
A nő ugyanabban az egyszerű, sportosnak mondható öltözetben volt,
mint a lakásán, a Vidargatanon, csak a piszkosfehér esőkabát hiányzott.
Mindvégig követte Bergert a tiszta, kék szemével, az ajtótól egészen a
másik székig. A felügyelő helyet foglalt, majd szemügyre vette. Csak pár
óra telt el az első találkozásuk óta. Ez idő alatt kerítettek egy ügyészt,
aki elrendelte az előzetes nyomozást Nathalie Fredén tevékenysége
kapcsán.
Berger szó nélkül elővett a hátizsákjából pár dolgot: három vastag
dossziét, egy laptopot és egy mobiltelefont. Az egyik dossziét kinyitotta,
és a benne rejlő „vegyes felvágottat” lapozgatva megszólalt:
– Tudom, hogy maga rejtélyes figura, és ez normál esetben talán
felkeltette volna az érdeklődésemet. Most viszont fütyülök magára. Ez a
dolog csak egyvalamiről szól. Erről.
És letett a nő elé egy fényképet, a tizenöt éves Ellen Savinger képét. A
lány mosolya a fényes jövő, a korlátlan lehetőségek ígéretét hordozta.
Berger árgus szemekkel figyelte Nathalie Fredént. A nőnek arcizma
sem rezdült a kép láttán. Korábban igencsak kifejező volt a mimikája,
most viszont semmit sem lehetett leolvasni az arcáról.
– Erről szól az egész – ismételte Berger.
A nő nem válaszolt, csak merőn nézte a fotót.
– Jól értettem, hogy nem él a jogával, és nem kér ügyvédet? – kérdezte
Berger.
– Azt sem tudom, miért vagyok itt – felelte baljós, mély hangján
Nathalie Fredén. – Azt meg pláne nem értem, hogy miért lenne
szükségem ügyvédre.
– Ezt vegyem igennek?
– Igen.
Berger vett egy nagy levegőt, és a kisasztalra helyezett elektronikus
eszköz felé fordult.
– Piros fény – mutatta. – Ha világít, az azt jelenti, hogy megy az audio-
és videófelvétel, azaz formális kihallgatás zajlik, amelynek szövege
rögzítésre kerül. Esetleg akar mondani nekem valamit négyszemközt,
mielőtt elkezdjük a hivatalos procedúrát? Szeretne közölni valamit, ami
inkább maradjon köztünk?
– Csak annyit, hogy a telefonja már most is vesz mindent – mondta
Nathalie Fredén.
A készülék képernyővel lefelé fordítva hevert kettejük közt az
asztalon. Nem világított, és hangot sem adott. Berger halovány mosolyt
villantott a nőre, majd odahajolt a kisasztalhoz, és megnyomott a
szerkentyűn egy gombot. Kigyulladt a piros fény.
Berger bemondta a dátumot, azt, hogy hol vannak, kik vannak jelen,
majd így folytatta:
– Nathalie Fredén, elsősorban azzal gyanúsítjuk önt, hogy információt
hallgatott el a tizenöt éves Ellen Savinger elrablásával kapcsolatban.
Most tájékoztattam az ön ellen felmerült gyanú mibenlétéről. Érti, hogy
mivel gyanúsítjuk?
– Igen. De hogy mi közöm ehhez az egészhez, azt nem értem.
Berger letett a nő elé három fényképet. Az első kettő a mobiljáról
kinagyított és feljavított fotó volt, Märstában, a verandán állva
készítette őket. A harmadik pedig egy sajtófotó, amelyet Syl most túrt
elő. Ezen még jobban látszott Nathalie Fredén, sőt, még azt is ki lehetett
venni, hogy milyen típusú a biciklije: Rex.
– Ez maga? – kérdezte Berger.
– Úgy néz ki – felelte higgadtan a nő.
– Tudja, hol készült a kép?
– Nem igazán. Sokat biciklizek. Mintha esne az eső.
– Szóval sokat biciklizik?
– Igen. Szeretek biciklizni.
– Akár harminc kilométert is leteker Märstáig az esőben?
– Märstáig? Oké, most már tudom, hol készült a kép. Ott volt a
rendőrség meg a média. Ez sajtófotó, ugye?
– Mit keresett ott?
– Bringáztam. Tettem egy kis vasárnapi kirándulást a városon kívülre,
észak felé.
– És mi történt?
– Megláttam a villogó kék fényeket, és követtem a rendőrautókat.
– Előfordult máskor is?
– Mi?
– Hogy villogó kék fényeket látott, és ment utánuk.
– Néha igen. Megesik, ha az ember annyit bringázik, mint én.
– Mondana egy példát?
– Nem tudok. Hébe-hóba előfordul.
– Például itt?
És az asztalra került a téli erdőben, Karlskoga és Kristinehamn között
készült három fotó. Mindhármon Nathalie Fredén és a biciklije volt a
középpontban.
– Ezen mintha tél lenne – jegyezte meg nyugodtan a nő.
Berger, most először, roppant komolyan nézett rá. Ha valaha is abba a
hitbe ringatta magát, hogy ez könnyű menet lesz, akkor ez az illúzió már
rég szertefoszlott. Látta, hogy mélyebbre kell ásnia.
Belenézett a kék szempárba, és azon törte a fejét, hogy ki ez a nő
valójában. Vagy játszi könnyedséggel hazudik, és mindig van a
tarsolyában valami jó kifogás, gondolta, vagy pedig végtelenül naiv.
Hogy melyik igaz a kettő közül, azt hihetetlenül nehéz eldönteni…
 Aztán kezdett derengeni, hogy mi a helyzet. Berger agyának hátsó
zugában már jó ideje motoszkált egy gondolat, de csak most
fogalmazódott meg. Nathalie Fredén már jó másfél éve előkészítette azt,
hogy ide kerüljön, amikor megmondta a nevét annak a riporternek!
Berger most értette meg, hogy a nő ide akart jönni. De vajon miért?
Egy másik világban talán az is eljutott volna a tudatáig, hogy milyen
szép nő ül vele szemben. Most viszont csak az járt a fejében, hogy
nagyon nehéz dolga lesz, kőkeményen kell ütnie a vasat, ha jutni akar
valamire – és jobban meg kell ismernie Nathalie Fredént. Ez az egyetlen
esélye.
– Igen – mondta. – Tél volt.
– Nem tudom, hol készülhetett a kép – jelentette ki a nő. – Ha úton
vagyok, sokszor történnek váratlan dolgok. Részben ez adja a varázsát.
– Mármint a hosszú biciklitúrák varázsát?
– Igen. Hetekig is eltarthat egy ilyen út. Bejárom egész Svédországot.
– Csak úgy céltalanul bolyong?
– Többnyire igen. Próbálok szabad emberként élni.
– Szabad emberként.
– Igen, képzelje. Szerintem maga nem olyan cinikus, mint ahogy ezt
mondta.
– Miből gondolja?
– A szeméből.
– Szóval szabad embernek tartja magát.
– Mindannyian betartunk egy rakás törvényt, nem utolsósorban a
természet törvényeit. Senki sem lehet teljesen szabad, de törekedhetünk
a szabadságra. Az sokkal nehezebb, mint cinikusnak lenni. A cinizmus
olcsó játék.
– Azt mondta, betartunk egy rakás törvényt. Pénzügyi törvényeket is?
– Igen, azokat is.
– Magának nincs említésre méltó jövedelme, és nincs svéd
bankszámlája. Miből finanszírozza a szabad életét?
– Nem kerül az olyan sokba. Ha sokba kerülne, nem lennék szabad. A
biciklit pedig az egyik exemtől kaptam.
– Az Odenplannál lakni azért nem olcsó mulatság.
 – A nagyapámtól örököltem a lakást.
– Hogy hívták a nagyapját?
– Arvid Hammarström.
– És a szüleit?
– John és Erica Fredén.
– Lánykori nevén Erica Hammarström?
– Igen, de…
– Hol született?
– Umeában.
– Melyik iskolába járt?
– A mariehemi általánosba, azt hiszem, így hívták. De miért akar ennyi
mindent megtudni rólam? Mintha azt mondta volna, hogy ez az egész
erről szól.
És a nő Ellen Savinger fényképére mutatott.
Volt valami a mozdulatában, ami nagyon kiakasztotta Bergert:
nemtörődömség, kétértelműség, vagy ki tudja, mi. Pár másodpercre
becsukta a szemét, próbált uralkodni magán. Mintha az órája is
hangosabban ketyegett volna, szinte égette a csuklóját.
Amennyire tőle telt, visszafogottan szólalt meg:
– Nem erről, hanem egy lányról, aki előtt ott állt az egész élet. És akit
három hétig fogva tartottak annak a kibaszott märstai háznak a
hátborzongató pincéjében, és ép ésszel felfoghatatlan kínokat élt át nap
mint nap! Amikor én feljöttem abból a pincéből, maga ott álldogált a ház
előtt, és Kristinehamnban is ott álldogált nyolc hónapja, amikor a
rendőrök azt hitték, hogy egy tizenöt éves lány van elásva az erdőben.
Egy évvel azelőtt pedig itt álldogált, a västeråsi motoros banda klubháza
előtt, ahol a gyanú szerint szintén egy tizenöt éves lányt tartottak fogva,
mint valami áldozati bárányt. Hogy a francba sikerült véletlenül ott
álldogálnia mind a három tetthelyen?
Berger már az összes képet megmutatta. Kiterítette a kártyáit – azaz
valójában csak egy lapot, amelyre mindent feltett. Tudta, hogy ebből
muszáj kihoznia valamit, ha mást nem, hát valamiféle reakciót.
Mindenképp át kell törnie a falat. Akár egy apró repedés is megteszi.
 Erősen koncentrálva, árgus szemekkel figyelte a nőt, aki továbbra is
semleges arcot vágott, de azért látszott, hogy valami lejátszódik benne.
Az efféle reakció nem túl gyakori a rendőrségi kihallgatókban, de Sam
Berger azért hébe-hóba találkozott vele. Különleges helyet kapott az
emberi reakciók lajstromában, amelyet az évek során összeállított, és a
fejében tárolt, de nem igazán tudta értelmezni.
Ez a bizonyos reakció nagyon távol esett a nő västeråsi mimikájától,
amelyet a tévékamera akaratlanul is megörökített. Akkor sok minden
lejátszódott Nathalie Fredén homlokán, és egyértelműen látszott, hogy
két döntést is meg kellett hoznia. Először azt, hogy szóba álljon-e a helyi
tévével, majd azt, hogy megmondja-e a nevét.
És ha másfél éve nem úgy dönt, ahogy, akkor most nem ülne itt
egyikük sem.
A mostani reakciója kevésbé volt látványos, de tagadhatatlanul
lejátszódott valami, igaz, nem a homlokán, hanem a szeme alatt.
A homloka ugyanis tükörsima volt.
– Botox? – kérdezte ösztönösen Berger.
Nathalie Fredén ránézett. Most először nem válaszolt azonnal, és nem
is reagált észlelhető módon.
– A homloka – mondta Berger, és oda is bökött a mutatóujjával. –
Västeråsban sokkal kifejezőbb volt.
– Västeråsban?
– Tudja jól, hogy miről beszélek. A helyi tévének adott
villáminterjújáról. Arról, amikor döntött.
– Fogalmam sincs, miről beszél.
– Hát persze – bólintott Berger, és hátradőlt. – Szóval botox? Ugyan
miért van rá szüksége? Miért kell, hogy kifejezéstelen legyen a homloka?
A nő most nem szólt semmit, csak megrázta a fejét.
Berger várt, és közben tűnődött. Vajon miféle reakciót látott? Lázasan
kutatott a fejében elraktározott lajstromban. Mit mondott, ami
kiválthatta ezt a reakciót? Rengeteg információt zúdított a nőre. Vajon
mikor produkálta Nathalie Fredén azt a bizonyos reakciót? Pontosan
mikor?
 Berger végül megtalálta az „archívumában” a megfelelő polcot. Amit a
nő arcán látott, az arra utalt, hogy nagyon szeretne kommentárt fűzni
valamihez, amit ő mondott. Vissza kellett fognia magát, hogy ne tegye.
Kommentárt? Nem, nem is kommentárt, inkább korrekciót. Igen, ez az!
Ő mondott valamit, amit Nathalie Fredén korrigálni akart. Berger szíve
szerint azonnal felpattant volna, hogy kimenjen, és visszanézze a
kihallgatásról készült videófelvételt.
A botoxot csak azért hozta szóba, hogy időt nyerjen, de a nő válaszolt
a kérdésére:
– A botoxot nem arra találták ki, hogy simább legyen az ember bőre.
Eredetileg nem erre a célra gyártották.
– Neurotoxin, ugye? – kérdezte Berger, bár nem igazán érdekelte.
– A botulinum toxin hígított változata – mondta a nő. – Az emberiség
által ismert legerősebb mérgek egyike. Egy milliliter botoxszal ki lehetne
irtani egész Svédországot.
– És az emberek ezt beinjekcióztatják maguknak egyetlen centire a
szemüktől?
– A botoxszal eredetileg az agykárosodás okozta görcsöket kezelték.
Nathalie Fredén beszélt. Méghozzá önszántából. Ez már önmagában is
újdonság volt. Berger hagyta, hadd folytassa.
– No meg persze a migrént – tette hozzá a nő.
Berger a megváltozott arcát kémlelte.
– Szóval migrén? Azért fecskendeztek a homlokába botoxot, hogy ne
gyötörje a migrén?
– Igen – felelte a nő.
– Hm. Súlyos migrénjei voltak?
– Meglehetősen.
Berger sokatmondó pillantást vetett a plafon bal felső sarka felé, ahol
a videókamera volt. Őzike már alighanem vette az adást. Berger ismét
Nathalie Fredén szemébe nézett.
– Mit tévesztettem el az imént? – kérdezte végül.
– Hogy érti ezt?
Berger sóhajtott egyet. Úgy döntött, tesz még egy próbát, de tudta,
hogy utána már tovább kell lépnie.
 – Beszéltem egy csomó mindent arról, hogy maga véletlenül pont ott
volt mind a három tetthelyen. De valamit rosszul mondtam. Mi volt az?
Miután a nő csak nézett rá a mozdulatlan, tükörsima homlokával,
Berger az asztalra csapott még néhány fotót.
– Tavaly március – kezdte. – Eltűnik egy tizenöt éves lány, a rendőrség
lecsap egy bűnbandára Västeråsban, és hopp, maga már ott is van. Idén
február, eltűnik egy tizenöt éves lány, a rendőrség feltár egy sírt
Kristinehamnban, és hopp, maga már ott is van. Tegnap reggel, eltűnt
egy tizenöt éves lány, a rendőrség megrohamoz egy házat Märstában, és
hopp, maga már ott is van! Hogy a francba bukkant föl mindhárom
akciónál?
– A véletlen műve – felelte Nathalie Fredén. – Én egész Svédországot
bejárom a bringámmal, ez az életem. Néha muszáj dolgoznom egy-egy
hónapot, ilyenkor vállalok valami egyszerű irodai munkát, de egyébként
folyton mozgásban vagyok, és előfordul, hogy belebotlok valamibe.
Nincs ebben semmi különös.
– Tényleg nem érti, hogy ez nagyon is furcsa, mondhatni, súlyos
mértékben furcsa? Mondja, maga mentálisan sérült? Zárt intézetben élt?
A nő viszolyogva elhúzta a száját, és eltolta maga elől a fényképeket.
– Komolyan beszélek – mondta Berger, és elkapta a nő két csuklóját. –
Nincs benne semmilyen adatbázisban, teljesen a társadalmon kívül él. Az
élete mintázata bűnözőt, hajléktalant vagy mentálisan beteg embert
sejtet. De mindez csak felvett szerep.
– Tessék?
– Igen, szerep, avagy álca. Valaki másnak adja ki magát.
– Maga ezt nem érti – jelentette ki a nő, és kiszabadította a kezét. –
Nem érti, így nem tud mit kezdeni vele. Csak annyira vagyok furcsa,
mint egy szabad ember. Mert én így élek: biciklizek korlátok nélkül,
szabadon. Nincs hitelkártyám, internet-hozzáférésem, mobiltelefonom.
Egyszer kipróbáltam, vettem egy mobilt, és bejelentkeztem a
Facebookra, de aztán hagytam a fenébe. Ugyan mi értelme?
Az volt a legszörnyűbb az egészben, hogy egyre hihetőbben hangzott,
amit a nő mondott. Berger vonakodó tudatába most először fészkelte be
magát némi kétely. Súlyos migrének, szüntelen bringázás Svédország-
szerte, valószínűsíthető közeli ismeretség a mentálhigiénés
intézményrendszerrel, örökölt lakás meg talán egy cipősdobozra való,
szintén örökölt kápé, amiből éldegél… És ott volt még az a suta kifejezés,
hogy „a szeméből”. Összességében egy aszociális, társadalmon kívül élő
ember képe rajzolódik ki.
A tökéletes cinkos képe.
Az alárendelt segítőtárs képe.
A gazda rabszolgájának képe…
– Ki az az ember? – kiáltott rá a nőre Berger, miközben felpattant a
székről. – Ki a franc az a geciláda, aki a hatalmába kerítette magát? Ki
vette rá, hogy hazudozzon, mint a vízfolyás? Ki a maga ura és
parancsolója? Ki küldte?
Berger háta mögött kinyílt az ajtó. Őzike lépett be rajta, majd Berger
füléhez hajolt, és halkan ennyit mondott:
– Sam, fontos hívásod van.
Azzal kivezette a kihallgató két kijáratának egyikén, és határozottan,
de finoman becsukta maguk mögött az ajtót. A hangszigetelt
megfigyelőhelyiségben voltak. Őzike a számítógép előtt ülő Samirhoz
fordult, és nyers hangon kiadta az utasítást:
– Figyeld minden mozdulatát! Ha egy ujjal is hozzá akar nyúlni
valamihez, berohansz.
Őzike ezután Bergerre villantotta a legszúrósabb tekintetét, majd
megcsóválta a fejét, és félreállt. A háta mögött ott volt Allan, akinek
bozontos szemöldöke mintha azt mondta volna: „Pedig olyan ígéretesen
indult…”
Bergernek sikerült visszafognia magát annyira, hogy ne robbanjon föl
ott helyben. Gondosan megválogatta a szavait:
– Láttad, merre halad a dolog, Allan.
– Persze – mondta a főnöke. – De azt is láttam, hogy kezd félresiklani.
Muszáj egy kis szünetet tartanod.
– Ez a nő egy báb – folytatta Berger. – Egy gondosan kiválasztott,
pszichésen sérült báb, akit a Geciláda távirányít. Ő csak a burok, a héj,
amely körülveszi egy másik személy akaratát. Nem ok nélkül juttatták
ide. Fémdetektor látta? Hiszen akár bomba is lehet a hasában, bassza
meg! Vagy legalább valami adóvevő, vagy hangrögzítő eszköz, vagy mit
tudom én.
– Természetesen látta fémdetektor – bólintott Allan.
– Kiszúrtad a beszélgetés három kritikus pontját, Őzike?
– Botoxszal kezelték a migrénjét – kezdte a jegyzettömbjébe pillantva
Őzike. – Már rá is állítottam egy-két embert erre a vonalra. Hiszen nem
lehet túl gyakori dolog, és biztos, hogy a tévészereplése után kezeltette
magát, vagyis az utóbbi másfél évben. És láttam a reakcióját, amikor
felsoroltad a három tetthelyet. Maja és Syl már rajta van az ügyön,
keresik, hogy pontosan mikor jött az a bizonyos reakció. Mert a csaj ki
akart javítani téged, ugye?
– Látszik, hogy jó kiképzést kaptál tőlem, Őzike – nyugtázta Berger.
– Nem képeztél te ki engem semmire. Három kritikus pillanatot
mondtál? A harmadikban nem vagyok biztos. Talán Arvid Hammarström
és az örökség? Ha erről van szó, akkor azt is nézik már. A mariehemi
iskola stimmel.
– Én a biciklire gondoltam – mondta Berger. – Megtaláltátok?
– Nem biztos. Három női Rexet is lefoglaltunk a környéken, de a
csajnál nem volt bringalakathoz való kulcs, és mindhárom kerékpár le
volt lakatolva. Most ujjlenyomatot veszünk róluk, és összehasonlítjuk
őket a fotókon látható biciklivel.
– Jól van – bólintott Berger. – Állítólag az egyik exétől kapta a bringát.
Ex-Rex… Kis szerencsével meg is találhatjuk a fickót. És ha van még egy
kis szerencsénk, akkor ő az emberünk.
– A tettes? – kiáltott fel Őzike.
– Nézzétek meg a bringa vázszámát. Talán kideríthetjük, mikor és hol
vették. Meg azt is, hogy ki vette.
– Mi a franc lehet a háttérben? – tűnődött hangosan Allan.
Berger a főnökére nézett. Allan arcára őszinte kíváncsiság ült ki.
Lehet, hogy az öreg bürokratába visszaszivárgott némi rendőri ösztön?
– Samir! – szólalt meg Berger.
A fiatalember le sem vette a szemét a képernyőről.
– Mi az? – kérdezte.
– Mi a legerősebb benyomásod a kihallgatásról?
 Samir erre már fölnézett.
– Én egyfolytában nézem a nőt, és amíg bent voltál, addig is
folyamatosan néztem. Ha valami súlyos mentális betegsége lenne, az
nem mutatkozna meg ennél egyértelműbben?
– A mentális zavarok széles skálán mozognak – mutatott rá Berger.
– Tudom – mondta Samir, majd a képernyő felé intett. – De én nem
látok az égvilágon semmit. Nekem nem tűnik háborgó léleknek.
Mindannyian Samir köré gyűltek, és a képernyőhöz hajoltak. Nathalie
Fredén halálos nyugalommal, mozdulatlanul üldögélt a kihallgató
asztalánál. Mintha kimerevedett volna a kép.
– Nem kíváncsi semmire, amit bent hagytam? – kérdezte Berger.
– Nem – felelte Samir. – Meg sem rezzent.
– Szerintem ez már önmagában is mentális betegségre utaló jel – vélte
Allan. – Nem lehet, hogy ez a nő egy komplett futóbolond, és ezt csak a
társas készségek hártyavékony máza leplezi? Nem pont ezt a
védőréteget kezdted átfúrni, Sam, mielőtt elragadott a hév? A magam
részéről azt sem bánom, ha porrá zúzod a nőt. Szépen hámozd le róla a
rétegeket, és a végén meglátod, hogy milyen üres belül. Nem tudok
szabadulni a gondolattól, hogy zsákutcába futottunk. Hogy csak egy
dilinyóst fogtunk, akinek az a szokása, hogy ha valami komolyabb
rendőrségi akciót lát, beáll a bámészkodók közé. Járja az országot a
rendőrségi frekvenciára állított rádiójával, és ha hall valamit, amitől
szaporábban ver a pulzusa, gyorsan odakarikázik. Lecsekkoltátok, hogy
hány rendőrségi fotón bukkan fel?
Berger fölegyenesedett, és a kis helyiség plafonjára meredt.
– Hány… – ismételte. Egészen más volt a hangja, mint addig.
Allan és Samir is fölemelte a fejét. A Bergerre szegeződő tekintetükben
két különböző generáció szkepszise tükröződött. Aztán megszólalt
Berger mobilja, visított, mint a malac a vágóhídon.
– Helló – szólt bele egy éles hang, amikor fölvette. – Itt Sylvia.
– Syl! Mi újság?
– Alaposan átnéztük a felvételt Majával. Szerintünk megvan az a
pillanat, amikor Nathalie Fredén ki akar javítani téged.
– Hallgatlak.
 – A hosszú monológod legvégén. Tudod, úgy kezdődött, hogy „nem
erről, hanem egy lányról, aki előtt ott állt az egész élet”. Emlékszel?
– Rémlik. Folytasd.
– Aztán kipakoltál az asztalra egy rakás fotót, és rátértél Västeråsra.
– De nem akkor akart kijavítani?
– Ez a mi dilemmánk – harsant Syl éles hangja. – Először azt hittük,
hogy az volt a nagy pillanat, amikor megemlítetted a västeråsi motoros
bandát, mert arról addig nem beszéltél. De ezt végül elvetettük. Az volt a
benyomásunk, hogy inkább az „áldozati bárány” kifejezés váltotta ki a
reakciót. Arra emlékszel?
– Nagyjából. Szóval arra reagált így a csaj?
– Mondom, az volt a benyomásunk. Egy kis ideig. De aztán kilőtted az
utolsó nyiladat, idézem: „Hogy a francba sikerült véletlenül ott
álldogálnia mind a három tetthelyen?” És ekkor jön a szóban forgó
reakció.
– Hány… – mondta ismét a plafont fixírozva Berger.
– Nagyon alaposan megnéztük. Összevetettük a négy kamera
felvételeit, és úgy tűnik, hogy ez az a pillanat.
– Precízebben?
– Amikor azt mondod, hogy „mind a három tetthelyen”.
– Még precízebben?
– Amikor kimondod a hármas számot.
– Igen! – kiáltotta kezét ökölbe szorítva Berger.
 15

Október 27., kedd, 01:26

Berger a kényszerű szünet után visszament a kihallgatóba, és becsukta

maga mögött az ajtót. Nathalie Fredén ránézett. Ő szó nélkül
bekapcsolta a hangrögzítő eszközt. Miután kigyulladt a piros fény,
eldarálta a kötelező szöveget, majd azt kérdezte:
– Mondja csak, kitől kapta a biciklijét?
– Már régen volt. Azt hiszem, Charlesnak hívták.
– Nem azt mondta, hogy az exe? Vagy talán nem emlékszik a volt
szeretője nevére?
– Mint már említettem, ez régi történet.
– De a Rexe nem lehet több négyévesnél.
– Most tényleg a bringámról akar beszélgetni?
– Igazából a rexéről szeretnék… Az uráról, a királyáról. Erről akarok
beszélgetni. Kezdhetjük máshol is, de biztosíthatom, hogy előbb-utóbb
úgyis visszatérünk ugyanide. Élt valaha külföldön?
– Külföldön? Nem.
– Soha?
– Soha.
– Hova tűnt Umeából, miután kijárta a harmadikat a mariehemi
általános iskolában? A tanítónője szerint külföldre költözött a család.
– Erről nem tudok.
– Nincs is arra utaló jel, hogy tényleg elmentek volna. A szülei még
tizenöt évig ugyanarra a címre voltak bejelentve: egy erdei házban éltek
Umeå mellett. Maga viszont eltűnt az iskolai nyilvántartásból. Hova lett
tízéves korában?
Nathalie Fredén hallgatott, és valahogy máshogy nézett Berger
szemébe, mint addig. A felügyelő, miközben odatolta elé a tízéves
Nathalie Fredén kinagyított fényképét, azon tűnődött, hogy vajon miért
tűnt másnak ez a tekintet?
– Magára ismer? – kérdezte.
A nő elfordult, és a falat bámulta.
– Az a mosoly – folytatta Berger. – Azt hihetné az ember, hogy ez előtt
a kislány előtt ott az egész élet, nem gondolja? Hogy nincs lehetetlen.
Nézze csak meg ezt a fényképet, Nathalie! Szeretném, ha felidézné,
milyen volt akkor, tízévesen. Nézze meg ezt a mosolyt! Látszik, hogy
boldog volt. De vajon látta maga előtt a jövőt, a korlátlan lehetőségeket?
– Nem tudom, mit akar tőlem.
– Csak nézem ezt a mosolyt, Nathalie. A metszőfogait, amik
aránytalanul nagyok, mint tízéves korában mindenkinek. Mintha azt
mondanák a többi testrészének, hogy rajta, mozgás, érjetek utol minket!
De tudom, hogy erről a mosolyról egyikünknek sem a korlátlan
lehetőségek jutnak eszébe. Valami mást látunk benne, igaz? Maga mit
lát, Nathalie?
Az iméntihez hasonló csönd volt a válasz. A kihallgatás első félidejére
ez nem volt jellemző.
Berger folytatta:
– Közvetlenül azelőtt, hogy beléptem ide, hírt kaptunk Västerbotten
megyéből. Előásták a digitális kor előtti archívumból a mariehemi iskola
néhány iratát. Szó szerint előásták: valakinek föl kellett túrnia egy
pincét. És tudja, mi derült ki, Nathalie? Nem az, hogy külföldre
költözött.
– Nem tudom, miről beszél.
– Hát persze hogy nem tudja. De talán, ha elmondom, hogy akkoriban
volt az iskolákban diáktanácsadó, sőt hébe-hóba még iskolapszichológus
is…
Nathalie Fredén most másként volt jelen, mint az előbb. Valahogy úgy,
mintha visszazuhant volna a magasból a saját testébe. És úgy szegezte rá
a tekintetét Bergerre, mint addig soha. Egy csapásra más ember lett – de
nem mondott semmit.
Berger egy papírlapba mélyedve folytatta:
– Három beszélgetés az iskolai tanácsadóval, elég gyors
egymásutánban, és aztán pár nappal az utolsó alkalom után jelenés a
pszichológusnál. Ez júniusban történt, négy nappal a tanév vége előtt.
Aztán az őszi tanévkezdésre már nem tér vissza, a tanítónője szerint
azért, mert külföldre költöztek. Mire emlékszik mindebből?
– Az árulásra.
Nagyon hirtelen, nagyon határozottan hangzott el a szó, és Nathalie
Fredén tiszta, átható pillantással nézett Bergerre. A felügyelő fogva
tartotta a tekintetét, aztán a nő nem engedte el az övét. Berger
gondolatai önkéntelenül az erőviszonyokra, a hatalmi egyensúlyra
terelődtek, arra, hogy a nyomozónak egyértelmű fölényben kell lennie a
kihallgatóban… Végül ő fordította el a fejét, és nem kis bosszúságára
azon kapta magát, hogy ide-oda tologatja a papírokat az asztalon.
– Kinek az árulására? – kérdezte föl sem nézve.
Miután a nő nem válaszolt, Berger kénytelen volt fölemelni a fejét.
Arra készült, hogy visszaveszi a beszélgetés irányítását, de a rámeredő
tekintet olyan erőteljes volt, olyan szúrós, mintha vájkálni akarna
benne, bár fogalma sem volt róla, hogy miért. Muszáj volt változtatnia a
helyzeten, ezért inkább a fal felé fordította a tekintetét. A nő pedig
halkan dudorászva hátradőlt, mintha bepillantást nyert volna oda,
ahova akart.
– Ki árulta el? – próbálkozott újra Berger, és ismét a nőre nézett.
Nathalie Fredén azonban a semmibe révedt, és magába fordult.
Berger tartott egy kis szünetet. Kialakult köztük valami erős, sajátos
kapcsolat, de aztán elillant. Nem maradt rá ideje, hogy a dolog mélyére
ásson… Az, hogy elnémul, aligha lehet opció. Az imént volt valamiféle
áttörés, arra a keskeny ösvényre kell visszatalálnia.
– Az iskolapszichológus, egy bizonyos Hans-Ove Carlsson, már nem él
– kezdte –, de a diáktanácsadó még igen. Nem tart sokáig, míg
lenyomozzuk a hollétét. Ő mit fog mondani nekünk, Nathalie?
A nő nagyot sóhajtott, de nem szólt semmit.
 Berger odalökte elé a tízéves Nathalie Fredén fényképét, és mellé
helyezett egy másik fotót.
– Az osztálykép – mondta. – Hogy kontextusba helyezzük azt a boldog
mosolyt.
Semmi reakció.
– A csoportképek mindig érdekesek – folytatta Berger. – Még az ilyen
egy kaptafára készült, sablonos fotók is, mint az iskolai osztálykép. Nagy
kérdés, hogy elárulnak-e valamit a csoporton belüli viszonyok
dinamikájáról? Vagy csak ide-oda állítgatja az embereket egy sértett
fotográfus, akinek egykor nagyratörő ambíciói voltak? Vajon hű tükrét
adják ezek a kompozíciók az emberi kapcsolatoknak?
A nő továbbra sem reagált, bár a szája szeglete mintha megvetően
legörbült volna egy icipicit… Berger folytatta:
– Maga körül van egy kis hézag. A többiek mind közel állnak
egymáshoz, olyannyira, hogy összeér a testük. Magához viszont, úgy
tűnik, senki sem akar hozzáérni, Nathalie.
A nő tompa, tétova, semleges tekintetébe most egy csipetnyi kétely
vegyült.
– Az osztálytársai viszolyogtak magától, Nathalie? – kérdezte szelíd
hangon Berger.
Látta, hogy a nő szemében villan valami, és ez a valami lassan elindul
felé. Nem várta meg, míg célba ér.
– Még csak tízéves volt, Nathalie – folytatta. – Mi történt magával,
hogy az osztálytársai taszítónak találták?
A nő félig lehunyt szemhéja alatt megcsillant a szeme. Egy pillanatig
ez a reszketeg fény pótolt mindennemű hangot.
– Maga pontosan tudja, mi történt! – csattant föl aztán a nő.
Berger egy röpke pillanatra úgy érezte, hogy szétárad benne valami.
Meglepetés, persze, de annál több is. Nyugtalanság. És még valami, ami
nem illant el olyan hamar: az a furcsa érzés, hogy a nő egészen más
síkon mozog, mint ő. Nem értette, kivel áll szemben, nem értette, mire
játszik Nathalie Fredén, és ez olyan szokatlan volt, hogy egy kis ideig
úrrá lett rajta a totális tanácstalanság.
 De akkor is elindult egy úton, amelynek végén ott van a tizenöt éves
Ellen Savinger, aki még él, és erről az útról nem térítheti le őt semmi!
– Igen, azt hiszem, valóban tudom – szólalt meg szelíden. – Maga abból
az időszakból az „árulásra” emlékszik, Nathalie, ezt elég világosan
megmondta. Feltételezem, hogy a környezete árulta el, az egész világ, a
szülei, a barátai, a tanárai. Akkoriban nem sok szó esett az iskolai
terrorról, Nathalie. Az idősebb generációból sokan mindmáig úgy
tartják, hogy az ilyen megpróbáltatások hasznosak voltak, felkészítették
az embert a felnőtt életre. De maga képtelen volt elviselni, hogy az
osztálytársai viszolyognak magától. Olyan rossz állapotba került, hogy
elküldték az iskolai tanácsadóhoz egyszer, kétszer, háromszor, de ő nem
tudott segíteni, ezért tovább kellett küldenie magát a pszichológushoz. Ő
pedig elintézte, hogy felvegyék egy magánklinikára. Mondja, milyen volt
az a klinika, Nathalie?
De Nathalie Fredén már nem volt elérhető. Csak bámulta a falat.
– Maga akkor ugye tízéves volt – folytatta Berger. – Információink
szerint úgy húsz évet tölthetett ott, majd egyszer csak kiengedték a kinti
világba, amire rá sem ismert. Védett környezetben vált felnőtté, nem
volt kapcsolata a külvilággal. Mit érzett, amikor kiengedték?
Nathalie Fredén tekintete ismét Berger felé fordult, de semmit sem
lehetett kiolvasni a szeméből. És nem is mondott semmit.
Berger folytatta:
– Az eltelt húsz év alatt a szülei meghaltak, a nagyapja pedig nagyjából
akkor hunyt el, amikor magát kiengedték, és más örökös híján nemcsak
a Vidargatanon lévő lakást hagyta magára, hanem egy szép summát is.
– Nem azt mondta, hogy nincs is bankszámlám?
Ez a semmiből jött. Berger már nagyjából feladta a reményt, nem
számított semmiféle reakcióra. Önkéntelenül megérintette a fülét, abban
bízva, hogy gyorsan megkapja a további infókat. Már hallotta is az ügyön
dolgozó Őzike hangját:
– Találtak egy cipősdobozt a Vidargatanon, a konyhában, az egyik
padlódeszka alatt. Van benne pár száz korona.
– Bankszámlája valóban nincs – felelte Berger. – Talán nem bízik a
bankokban, vagy egyszerűen nem tudja, hogy működik ez a dolog. De
örömmel hallom, hogy hazugságokkal próbál félrevezetni. Ez jelzi, hogy
még tartja magát.
– Tényleg van a fülében egy olyan kis kütyü? – mutatta az ujjával
Nathalie Fredén.
Kell nekem folyton piszkálnom a fülemet, gondolta Berger. Vajon
miért csinálja ezt? Lehet, hogy a nő van rá ilyen hatással, csak ez neki
még nem esett le? Kellemetlen érzés volt, de lerázta magáról, ahogy a
legtöbb dolgot sikerült leráznia.
– A pénz már elfogyott – mondta. – Csak pár bankjegy maradt a
dobozban. Mit szokott csinálni, ha elfogy a pénze?
– Dolgozom. Vállalok valami szar alkalmi munkát. De erről már
beszéltünk.
– Csakhogy már több mint egy éve nem dolgozott. És akkor sem
keresett annyit, hogy kitartson egy teljes évig.
– Még maradt valamennyi nagypapa pénzéből.
– Nem hinném, olyan sokat azért nem hagyott magára. Honnan szerez
pénzt, Nathalie? Miből állja a lakás rezsijét? Azt a kétezer-valahány
koronát mindig készpénzben fizeti be a város különböző bankjaiban.
Maga fizet egyáltalán? Vagy valaki más? Esetleg az a férfi, akitől a
biciklit kapta?
A nő erre csak megrázta a fejét.
– Ki segített magának, amikor kijött a klinikáról? – kérdezte Berger.
A nő nem felelt.
– Charles volt az? – ütötte tovább a vasat Berger. – Aki aztán a
barátjává avanzsált, és akitől a biciklit kapta? A maga rexe?
Az elmaradt válaszért Őzike hangja kárpótolta Bergert:
– Most azonosítottak egy négyéves Rexet. Stimmelnek az
ujjlenyomatok, és a fotókon is az a bicikli látszik. Megvan a vázszáma, de
nem tudjuk, hol és ki vette.
Berger érezte, hogy kis bólintással nyugtázza a hallottakat. Kibillent a
lelki egyensúlyából, de nem igazán értette, hogyan és miért. Tudta, hogy
ezt a vonalat végig kell vinnie, de valami nyugtalanította. Zavarta az
egész helyzet. A nő ismételten nem arra reagált, amire kellett volna,
mintha tényleg egy másik valóságban élne. Mintha merőben másként
közelítené meg az igazságot.
Vagy egy másik igazságot közelítene meg egy másik, végképp
megtébolyult világban…
Berger nem sok reményt fűzött a következő kérdéséhez, de azért
feltette:
– Volt a Rex előtt másik kerékpárja?
A nő szemében most másfajta fény villant.
– Mindig is bringáztam – felelte.
Váratlanul felcsillant egy halovány reménysugár. Berger tovább ütötte
a vasat:
– A klinikán is?
– Nem tudom, miféle klinikáról beszél.
– Amikor a szülei tízéves korában elárulták magát, és bedugták a
klinikára, akkor is volt biciklije?
– Nem tudom…
– Lehet, hogy az volt az egyetlen jó dolog ott a klinikán, hogy
biciklizhetett? Már akkor is sokat tekert?
– Mindig is sokat bicikliztem.
– Hogy jutott hozzá az első kerékpárjához, miután kijött a klinikáról?
Megvette?
– Igen, nagypapa pénzéből.
– És mi történt azzal a kerékpárral?
– Használtam, amíg szét nem esett.
– És aztán felbukkant Charles, és kapott tőle egy másikat?
– Azt hiszem, igen.
– Csak hiszi?
– Már nem emlékszem. Az az érzésem, hogy így történt.
– Hogy ismerte meg Charlest?
– Nem emlékszem. Biciklizés közben.
– A városban történt? Stockholmban?
– Egy lámpánál odatekert mellém, és azt mondta, hogy nagyon ócska a
bringám.
– Így kezdődött a kapcsolatuk?
 – Igen.
– Kedves volt magához?
– Tőle kaptam a bringát…
– És egyébként?
– Nem tudom…
– Miket csináltak együtt? Mármint a biciklizésen kívül.
– Nem bicikliztünk együtt.
– De Charles elküldte magát kerékpárral ide-oda, igaz? És nem is
mindig rövid utakra, jól mondom?
– Nem tudom…
– Volt maga és Charles között szexuális kapcsolat?
– Nem tudom…
– Dehogynem tudja, Nathalie. Szexeltek?
– Igen…
– Milyen volt a szex?
– Nem is tudom… Eléggé… kemény…
– Ezt hogy érti? Charles kikötözte magát? Vagy verte?
– Egy kicsit…
– Egy kicsit? Szűz volt, amikor kijött a klinikáról?
Csönd.
Berger folytatta:
– Tehát erről van szó? Nem tudta, mi az a szex, ezért azt hitte, hogy
ilyennek kell lennie. Azt hitte, normális, hogy Charles veri, és
parancsolgat magának. Így volt, ugye? Charles uralkodott maga fölött.
Megint nem jött válasz. Lehet, hogy elveszíti a nővel a kapcsolatot?
– Mi történt, amikor először uralkodott maga fölött?
– Hogy érti ezt?
Igen! Legalább reagált! Legalább jött valamiféle reakció…
– Mit akart csinálni magával, Nathalie?
– Erről nem akarok beszélni.
– Két választásunk van, Nathalie. Az egyik az, hogy részletesen
belemászunk abba, hogy mit csináltak a hálószobában, legyen szó
bármilyen intim vagy akár kínos dolgokról. A másik pedig az, hogy arról
beszélgetünk, amire Charles a hálószobán kívül utasította magát. Melyik
tetszik jobban?
– A második opció.
– Rendben – bólintott Berger. – Mi volt az első dolog, amit akart
magától? Mármint a szextől eltekintve.
– Hogy bringázzak el egy bizonyos időpontban egy bizonyos helyre.
– Elárulta, miért kéri erre?
– Azt mondta, ha a közelbe érek, ott már könnyen megtalálom. Csak a
kék lámpákat kell követnem.
– Megmondta, miért akarja ezt?
– Nem.
– És maga értette, hogy miért kell odamennie?
– Nem.
Berger hátradőlt.
Őzike hibátlanul időzítve szólt a fülére:
– Most ne nyúlj a füledhez, Sam. Itt van Cary. Tudod, mi a tét.
Cary? Berger lázasan törte a fejét. Ki a franc az a Cary?
– A hangtechnikus – szólt egy férfihang. – Az átfogó hangelemzés
szerint kilencvennyolc százalék az esélye annak, hogy Nathalie Fredén
telefonált Märstából Lina Vikström nevében.
Berger szótlanul emésztette a nővel folytatott beszélgetést meg a most
kapott információt. Igen, Őzike, felfogtam, hogy mi a tét – gondolta
magában.
Hangosan pedig ezt mondta:
– Nem a västeråsi eset volt az első, ugye?
És odatolta Nathalie Fredén elé a motoros klubház fényképét.
A nő megnézte, de nem mondott semmit.
– Háromnál több alkalom volt, ugye? – folytatta Berger. – Nemcsak
három elrabolt tizenöt éves lány volt, hanem több, jól mondom?
– Nem tudok semmiféle elrabolt lányokról.
– Nem is gondoltam, hogy tud róluk. Azt gondoltam, hogy maga csak
báb, akit a gazdája távvezérel. De most már nem gondolom így. Mikor
volt az első?
– Én nem tartom számon az idő múlását.
 – De az biztos, hogy Västerås előtt már volt legalább egy alkalom. A
västeråsi eset tavaly márciusban történt, másfél éve. Tél volt, és egy
motoros banda klubházában razziáztak a rendőrök. Maga akkor
megmondta a nevét a tévékamera előtt. Emlékszik erre?
– Igen.
– De Charles nem akkor mondta először magának, hogy bringázzon ki
a városon kívülre, és álldogáljon a rendőrségi szalagkordonnál. Hanem
mikor?
– Nem tudom. Nyáron.
– Nyáron. És hova kellett mennie?
– Nem emlékszem. Közelebb volt Stockholmhoz.
– Próbálja felidézni. Ez fontos.
Nathalie Fredén kis szünet után válaszolt, és ez a szünet őszintének
tűnt, mintha tényleg gondolkodott volna.
– Sollentuna.
– Rajta vagyunk – mondta Berger fülére Őzike.
Berger vett egy mély lélegzetet.
– El tudná mondani, mi történt akkor?
– Charles kérte, hogy bringázzak ki oda.
– Pontosan mit mondott?
– Arra nem emlékszem.
– Szerintem emlékszik. Hiszen az volt az első alkalom. Nem ütött
szöget a fejébe, hogy vajon miért kell ez?
– De igen. De nem volt szabad megkérdeznem.
– Egyszerűen tennie kellett, amit Charles mond?
– Igen, így állapodtunk meg.
– És mit kellett ott csinálnia?
– Csak álldogálnom kellett a kordonnál és figyelnem.
– És pontosan hol volt ez? Emlékszik, hogy Sollentuna melyik részén?
– Volt ott egy csomó nagy tömbház, és lent, a parkolóban villogtak a
kék lámpák. A parkolót lekordonozták, és én ott álltam a kordonnál.
Nemigen történt semmi.
– Szóval volt egy csomó nagy tömbház… Malmvägen, Stupvägen?
– Az utca nevét nem tudom.
 – Emlékszik, hogy jutott el oda? A vasút mellett haladt? Átment az
autópálya alatt?
– Ennek már több mint két éve.
– Azt mondta, nem tartja számon az idő múlását.
– Igen, a vasút mellett mentem. Át az autópálya alatt, aztán föl a
dombra. Utána eltávolodtam a sínektől, és jött egy körforgalom… Meg
még egy. Aztán már nem volt messze.
– Az a Stupvägen lesz – bólintott Berger. – A helenelundi
bevásárlóközpont. A tömbházak tövében lévő parkoló is stimmel.
– Lépcső vezetett föl onnan az épületekhez.
– És ez mikor történt? Emlékszik valamire azontúl, hogy nyár volt?
– Nem. Csak arra, hogy hőség volt.
Berger itt megállt. Eddig elképesztően jól haladt, de most mintha
kihunyt volna a szikra Nathalie Fredén szemében. Tudta, hogy
pillanatokon belül szünetet kell tartaniuk.
– Mi Charles családneve?
– Nem emlékszem. Valami gyakori név.
– Valami „son” végű? Andersson, Johansson?
– Nem… Inkább olyan Bergström-féle név.
– Bergström-féle? Olyasmikre gondol, mint Lundberg, Lindström,
Berglund, Sandberg?
– Igen, de ezek közül egyik sem.
Őzike máris rajta volt az ügyön:
– Sjöberg, Forsberg, Akerlund? – súgott Bergernek.
Nem.
– Bergman? Lundgren? Holmberg? Sandström?
Nem.
– Lindqvist? Engström? Eklund?
– Lehet – felelte Nathalie Fredén. – Valami ilyesmi.
– Melyik a jó?
– Az első.
– A Lindqvist?
– Igen, de csak majdnem…
– Lundqvist? Lindgren?
 – Charles azt mondta, a végén h-val kell írni.
– H-val? Strömbergh? Lindbergh?
– Igen, ez az! Lindbergh. H-val a végén.
Berger nagyot sóhajtott, és ernyedten hátradőlt a széken.
– Charles Lindbergh – mondta amerikai kiejtéssel. – Szóval így állunk.
Lucky Lindy, a Spirit of St. Louis pilótája. Látta valaha leírva a Charles
Lindbergh nevet? Látta valaha Charles jogosítványát vagy útlevelét?
– Nem. De arra a „h” betűre nagyon kényes volt.
– Képzelem – mondta Berger. – Charles Lindbergh amerikai pilóta volt,
aki elsőként repülte át az Atlanti-óceánt. 1927-ben, hogy precízek
legyünk. A maga ura és parancsolója ellopta egy másik ember
személyazonosságát, és a sajátjaként használta. Ahogy maga is tette Lina
Vikströmmel.
– Micsoda?
– Tudjuk, hogy maga telefonált, hogy látta Ellen Savingert egy märstai
házban. Eljátszotta a Lina Vikström nevű szomszéd szerepét, aki éppen
utazgat a világban. Maga többet tud, mint amennyit elárul, Nathalie.
– Nem tudom, miről beszél.
– Nem hát – bólintott Berger. – Honnan is tudná?
Azzal megnyomott egy gombot a telefonján, mire megszólalt egy női
hang: „Nézze, szinte biztos, hogy őt láttam az imént, tudja, azt a lányt, az
ablakból… Illetve nem biztos, hogy ő volt, de rajta volt az a micsoda, az a
nyakában lógó rózsaszín bőrszíj meg a ferde kereszt, az a görög kereszt, nem
tudom, hogy ortodox-e, de a lánynak természetes szőke haja van, az ég
szerelmére, nem lehet görög származású!”
Berger ismét megnyomta a gombot, mire a telefon elhallgatott.
Egy kis ideig csöndben ült, és a Nathalie Fredén néven futó nőt
figyelte, aki nem nézett a szemébe. Megpróbálta összerakosgatni a
kihallgatóban elhangzottakat meg a máshonnan begyűjtött infókat, de
sehogy sem akartak összeállni egy teljes egésszé. Képtelenség volt
összeillesztgetni, összegyúrni őket, egyszerűen képtelenség volt…
– Immár tudományos alapon is bebizonyították, hogy ez a maga
hangja, Nathalie – mondta végül.
A nő nem nézett rá.
 Berger folytatta:
– Ugyanakkor az, aki hívta a rendőrséget, és elmondta ezt a szöveget,
egészen más ember, mint aki itt ül velem szemben. Amiből én azt
szűröm le, hogy ez is csak egy szerep, ahogy Lina Vikström szerepét is
eljátszotta. Maga egészen más, mint akinek kiadja magát.
A nő még mindig nem fordult Berger felé.
– Szeretném, ha most rám nézne, Nathalie – szólt higgadtan Berger. –
Szeretném, ha a szemembe nézne.
Semmi.
– Most – mondta Berger. – Most rögtön.
A nő lassan szembefordult vele, míg végül már egyenesen
rászegeződött a kék szempár. Berger úgy tapasztalta, hogy a szem
elleplezhet ugyan ezt-azt, de hazudni nem tud. Mit lát tehát most?
Valami közönyös, háborítatlannak tűnő nyugalmat, meg azt, hogy a nő
elérhetetlenül távol van. És egészen más, mint akinek hitte. Igen,
másnak hitte, mint aki valójában, mert elaltatta az éberségét.
Mert hagyta, hogy elaltassa az éberségét.
– Maga akkor hívott minket, hogy infóval szolgáljon a märstai házról,
amikor Charles Lindbergh – avagy Erik Johansson, ahogy mi ismerjük –
már négy napja távozott onnan. Miért várt négy napot? Miért akarta ő,
hogy négy napot várjon?
– Erik Johansson?
– Miért várt négy napot? És most miért kellett ott állnia a kordonnál
Märstában?
A nő nem válaszolt. Az arckifejezése arra utalt, hogy ha nem lenne
botox, ráncok barázdálnák a homlokát.
– Ha nem csak beolvasta a szöveget a telefonba, Nathalie, akkor a
szavai két dolgot is bizonyítanak. Egy: tudta, hogy Ellen Savinger a
házban van, kettő: olyan információkkal rendelkezett, amikről csak a
rendőrség és a tettes tudott. Hiszen rajtunk kívül senki sem tudott a
rózsaszín bőrszíjról, amin ortodox kereszt lógott. Csak mi tudtunk róla,
meg a Geciláda.
– Geciláda?
 – A Charles Lindbergh és az Erik Johansson csak két álnév. Az
emberünk igazi neve Geciláda, és ezt maga is tudja, hiszen nem volt
valami kedves magához. Beszéljen hát.
– Miről?
– Járt a märstai házban? Látta a láncra vert, vérző Ellent? Látta, ahogy
a húsz körmével kaparja a jéghideg cementpadlót? Segített kínozni őt?
– Nem! Azt sem tudom, miről beszél.
– Dehogynem tudja. Pontosan tudja, bassza meg, hogy miről beszélek!
Elég a süketelésből! Segített kínozni a lányt, vagy nem?
– Fejezze be!
– Igen? Fejezzem be?
– Sam – szólt rá Berger fülére egy halk, higgadt hang.
És nem is kellett több, rögtön elhallgatott. Érezte az idő múlását, a
szíve mintha valami hegyes szerszámmal döfködte volna magát.
Dobbanásról dobbanásra közeledett a halál.
Dobbanásról dobbanásra…
– Meséljen arról a telefonhívásról – szólalt meg nyugodt hangon.
– Én nem telefonáltam – jelentette ki a nő.
– Nem ért engem, Nathalie. Mi tudjuk, hogy telefonált. Tudjuk, hogy
szerepet játszik, méghozzá jó érzékkel. Tehát nem az a kérdés, hogy
telefonált-e. Azt kértem, hogy meséljen arról a hívásról.
A nő csöndben ült. Berger hagyta, bár nem igazán tudta megtippelni,
hogy milyen irányba lép tovább.
– Nem telefonáltam – mondta végül Nathalie Fredén.
Berger nagyot sóhajtott, majd előhúzott az egyik dossziéból három
ceruzarajzot, és odatolta őket a nő elé. Az egyik az östermalmi furgonos
férfi fantomképe volt, a másik pedig az egyetlen olyan személy
elmondása alapján készült, aki látta a fura szomszédot Märstában, az
erdő szélén.
– Hasonlít valamelyik Charlesra?
Nathalie Fredén megnézte a két rajzot, majd megrázta a fejét.
– Nem nagyon.
– Oké – bólintott Berger, és visszahúzta a rajzokat. – Most szünetet
tartunk. Mihelyt kilépek a helyiségből, bejön magához a grafikusunk, és
maga segít neki elkészíteni Charles Lindbergh portréját. És szeretném,
ha elgondolkodna azon a telefonhíváson, meg mindenen, ami még
eszébe jut Charlesról.
Azzal Berger a csuklójára pillantott.
A karóra belsejében szétterjedt párafolton lyuk képződött. Így jól
látszott a számlap bal felső negyedének mintegy harmadrésze, de a
mutatók nem.
Berger elől még mindig bujkált az idő.
 16

Október 27., kedd, 02:42

Mivel mindenki a lehető legtávolabb akart lenni a kihallgatótól, Berger

asztalát állták körül az irodatér túlsó sarkában. Négyen voltak: Berger,
Őzike, Allan és Samir. Berger, bár szeretett volna, nem gömbölyödhetett
össze magzati pózban, hogy úgy próbálja megérteni, miért tűnik minden
olyan torznak. Hiszen tulajdonképpen sikeres volt a kihallgatás…
A sötétséget a képernyő fényében fürdő arcok törték meg. Az irodatér
ablakain kitartóan dobolt a láthatatlan, de korántsem hangtalan eső. Az
éjszaka közepén… Közelgett a farkasok órája.
Samir előretekerte a kihallgatóban készült felvételt, és már éppen
rákattintott volna a normál tempójú lejátszásra, amikor Berger keze
megállította. Erre még nem állt készen.
A filmfelvétel helyett Őzike szólalt meg:
– Kiderítettünk pár dolgot. Először is megjött a törvényszékiektől a
toxikológiai vizsgálat eredménye. Ellen Savinger vére valóban nagy
mennyiséget tartalmazott egy még azonosítatlan vérhígító anyagból.
– És volt egy kis házi feladatod is, igaz, Őzike?
– Igen, igen – sóhajtott a nő. – Miért pumpálta tele az emberünk Ellen
Savingert vérhígítóval? Erre csak egyféle választ tudok adni: azért, hogy
jó sok vére elfolyjon…
– És sokáig tartson – mondta Berger. – A kínok kínja… Mi van még?
– Egy csomó minden, és egyre bővül a lista. Ahhoz képest, hogy milyen
nehéz beinjekciózni a botoxot, meglepően sokan kezeltetik így a
migrénjüket. És ahhoz képest, hogy az éjszaka közepén járunk,
meglepően sokan válaszoltak nekünk.
– Mire is?
– A megfelelő korú női páciensekről érdeklődtünk, akik a szóban forgó
időszakban jártak náluk. És már válaszolt is pár klinika, úgy néz ki,
éjszaka is dolgoznak. Alighanem kiszervezték az ügyfélszolgálatot olyan
országokba, ahol most nappal van.
– Az jó – bólintott Berger. – Kérdés viszont, hogy minek nekünk
mindez az infó.
– Az egész üggyel kapcsolatban ez a legnagyobb kérdés! – csattant fel
Allan. – Nem komplikáljuk túl a dolgot fölöslegesen?
– Ez csak az egyik nyomozati irány – mondta Őzike. – Alaposan fel kell
térképeznünk, hogy kicsoda Nathalie Fredén. És ehhez hozzátartozik a
botox is, meg a migrén is.
– Ez csak találgatás, bassza meg! – harsogta Allan. – Pedig elég
egyértelmű a helyzet, nem? Jusson eszetekbe Occam borotvája, az ég
szerelmére! Le kell nyesegetni a fölösleget. Sokszor a legegyszerűbb
megoldás a helyes.
– Én nemigen látok itt egyszerű megoldást, akárhogy meresztem a
szemem – morogta Berger.
– Ő a gyilkos, a kurva életbe! – üvöltötte Allan.
– Nemrég még futóbolondnak nevezted, meg zsákutcának, meg
dilinyósnak – emlékeztette Berger.
– De most kiderült, hogy zseniális színésznő, aki futóbolondot játszik!
De te letépted a maszkját, Sam! Jól megsoroztad, nem lett volna szabad
abbahagynod! Összeomlott volna.
– Ha összeomlik, akkor nem szedek ki belőle semmit – mutatott rá
Berger. – És a végén már közel állt az összeomláshoz. Így viszont kapunk
még egy esélyt, és felkészültebbek vagyunk, mint valaha.
Allan fölegyenesedett, és teljes hangerővel bömböltette a baritonját:
– Az ég szerelmére, nincs semmiféle Charles Lindbergh! Csak kitalálta,
és most jót röhög rajtunk! Ez a bűncselekmény nem múlt idejű: nem
elkövette, hanem most is épp elköveti. Általában akkor hallgatjuk ki a
gyanúsítottat, amikor a bűntett már megtörtént, azaz utólag. Most
viszont nem így van, és ez rendkívül ritka. Ez a bűncselekmény most is
folyamatban van, miközben te itt kérdezgeted a nőt. Ennek a ribancnak
szexuális kielégülést jelent minden másodpercnyi időhúzás, hiszen így
meghosszabbítja Ellen Savinger szenvedéseit, és újra meg újra arcul köp
minket!
– Szóval Svédország első sorozatgyilkosa ül a kihallgatóban?
– Nevezd, aminek akarod, a francba is! Menj föl a tetőre, és kiáltsd
világgá, hogy „sorozatgyilkos!”, hadd hallja egész Kungsholmen meg az
egész város, mit bánom én! Puha voltál, Sam.
– Az előbb túlságosan nekiestem, most meg puha voltam. Nem könnyű
bevágódni nálad, főnök.
– Kimegyek vécére – jelentette be Allan, és már hátat is fordított
nekik. Hamar elnyelte a sötétség.
– Van némi igaza – ismerte el Őzike.
– Tudom – morogta Berger. – Még valami?
– Tudjuk, hol vette a bringát. Syl megtalálta a gyártási számok
jegyzékét. Valami Wiborg Ellátó Kft. Fogalmam sincs, miféle cég lehet. A
vevő neve ismeretlen. Három éve, május 24-én adták el a Rexet.
– Hmm. És újonnan vette? – kérdezte Berger.
– Igen. Azóta nem bukkant föl a száma sehol.
– Mintha ismerős lenne a cég neve. Wiborg, Wiborg…
– Az nem egy dán város? – kérdezte Őzike.
Berger érezte, hogy összeszalad a szemöldöke.
– Kezdheted, Samir.
Elindult a kihallgatás filmfelvétele.
– A Charles név szinte azonnal elhangzik – mondta a képernyőre
mutatva Samir.
– Charles Lindbergh sokoldalú személyiség volt – jegyezte meg Berger,
és megkérte Samirt, hogy állítsa le a felvételt. – A csaj már megint
felvág, Őzike: hatásvadász módon kérkedik. Tudnivalók Lindbergh-ről:
elsőként repülte át az Atlanti-óceánt, a fiát elrabolták és meggyilkolták,
a háború elején állítólag náci szimpatizáns volt. Valamint megrögzött
nőcsábász. De vélhetően a fia elrablása és meggyilkolása az, ami
leginkább a tárgyhoz tartozik.
 – Nem hiszem, hogy ezzel túl sokra mennénk – vélte Őzike. – Mehet
tovább.
Samir újra elindította a filmet. Amikor megvakarta, a szakálláról
lepottyant valami azonosíthatatlan dolog.
– Gyerekkor – szólalt meg. – Itt produkált egy-két különös reakciót.
– Pontosan hol? – kérdezte Berger.
– Itt – felelte Samir. – Amikor azt mondja, hogy „az árulásra”.
– Az a tekintet! – szólt Őzike. – Nagyon rád mered, mintha
hangsúlyozni akarná ezt az árulás dolgot.
– Ami akkor nem igazán illett a képbe – mondta Berger. – És mit
szóltok ahhoz a reakciójához, amikor megpendítettem az iskolai terrort?
Itt, ni!
– Egyre közönyösebb – állapította meg Őzike. – Kezdi elveszteni az
érdeklődését. A forró nyom kihűlt.
– Fura – summázta röviden Berger.
Mondhatott volna többet is, de sajnos nem tudta szavakba önteni.
– De van még valami – szólalt meg Samir.
– Ez a legfurább – tette hozzá Őzike.
A képernyőn Berger éppen az osztályfényképet kommentálta.
Megjegyezte, hogy a tízéves Nathalie-tól elhúzódnak a társai, majd ezt
mondta: „Még csak tízéves volt, Nathalie. Mi történt magával, hogy az
osztálytársai taszítónak találták?”
Nathalie Fredén pedig éles hangon azt felelte: „Maga pontosan tudja,
mi történt!”
Samir leállította a felvételt.
– Ez meg mi volt? – tűnődött Őzike.
– Úgy hangzott, mintha te is ott lettél volna annak idején Umeában –
mondta Samir.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Berger.
– Ez mintha… mintha személyesen neked szólna – magyarázta Samir.
– Egyetértek – bólintott a felügyelő. – Pedig soha nem jártam abban a
nyomorult Umeában.
– Ennek így semmi értelme – szögezte le Őzike. – Ez valami mást
jelent.
 – És megőrjít – mondta Berger.
Egy kis ideig csak bámulták a kimerevedett képet.
Végül Berger törte meg a csendet:
– Játszd le még egyszer ezt a részt!
„Még csak tízéves volt, Nathalie. Mi történt magával, hogy az
osztálytársai taszítónak találták?”
Aztán felharsant a nő éles hangja: „Maga pontosan tudja, mi történt!”
Samir ismét leállította a filmet.
– A jó büdös francba! – fakadt ki egy nagy sóhaj kíséretében Berger. –
Tovább.
A képernyőn látható arcmása éppen arról beszélt, hogy miként tért
vissza Nathalie Fredén a kinti világba a klinikán töltött húsz év után.
Amikor megemlítette a nagyapjától örökölt pénzt, a nő így reagált:
„Nem azt mondta, hogy nincs is bankszámlám?”
– Ha szerepet játszik – szólalt meg Őzike –, akkor itt esik ki a
szerepéből.
A film pergett tovább.
– Tekerd előre! – kérte Berger.
Samir előrepörgette a filmet, amíg Őzike meg nem érintette a kezét.
Amikor visszaállt a normál sebességre, Nathalie Fredén éppen ezt
mondta: „Nem emlékszem. Közelebb volt Stockholmhoz.”
Mire Berger: „Próbálja felidézni. Ez fontos.”
Szokatlanul hosszú szünet következett, majd Nathalie Fredén azt
felelte: „Sollentuna”.
– Mire jutottunk Sollentunával? – kérdezte Berger, miközben a film
ment tovább.
– Még semmire – felelte Őzike. – Syl dolgozik rajta. Ha ott is eltűnt egy
tizenöt éves lány, arról hamarosan tudni fogunk.
– Ha ez igaz, akkor valahogy lemaradtam róla. Biztos elleplezte
valami. Nézzétek meg, milyen bűnesetek voltak Helenelundban
tavalyelőtt nyáron!
– Előre szólok, hogy elég nagy a merítés. Viszont feltűnt, hogy ismered
Sollentunát, mint a tenyeredet – mutatott a képernyőre Őzike.
 Berger éppen ezt mondta: „Az a Stupvägen lesz. A helenelundi
bevásárlóközpont. A tömbházak tövében lévő parkoló is stimmel.”
Berger bólintott.
– Ott nőttem fel.
Aztán visszajött Allan. És füstszaga volt. Pedig Bergernek éppen az
jutott az eszébe, hogy ez az ember életében nem szívott el egy szál cigit
sem… Jót kuncogott magában, amikor a füstszag mellett a nyirkos szövet
szaga is megcsapta az orrát. Minden jel arra mutatott, hogy Allan nem a
vécére ment, hanem a főkapitányság egyik dohányzóerkélyére, ahol
bőrig ázott.
Aztán Berger meglátta a kis tócsát, amely a főnöke szépen kifényezett
cipője körül formálódott, és összeállt benne a kép: Aki kimegy az esőbe, az
vizes lesz!
Elővette a mobilját, és behívta a legújabb fotót, amelyen Nathalie
Fredén volt látható közvetlenül azután, hogy belépett a lakásába, és
felkapcsolta a villanyt. A nő lábánál száraz volt a padló, sőt, a
piszkosfehér esőkabátján sem csillogott egy árva vízcsepp sem. Abszolút
száraz volt az is.
Mikrometeorológia…
– Most én megyek ki vécére – mondta.
Miután elhagyta az irodateret, lerobogott a lépcsőn, majd a kihalt
folyosókon szaporázta a lépteit. Újabb lépcsők és folyosók következtek,
majd beviharzott a médiaterembe, és föltépte az egyik belső ajtót.
A képernyők előtt gubbasztó Syl fölkapta a fejét, és Bergerre
szegeződött a szanaszét álló, vékony szálú haja alatt megbúvó, véreres
szempár. A nő a hangjából ítélve őszintén meglepődött:
– Sambo? Te nem a kihallgatóban vagy?
– Oda majd később megyek – felelte Berger. Feltűnt neki, hogy a Syl
melletti, teljesen hátrahajtott irodaszéken megágyaztak, méghozzá
micimackós ágyneművel. A kispárna és a kispaplan közti résből vékony
szálú, seszínű hajjal borított fejecske kandikált ki. A halk, pihegő
szuszogás egy kicsit megnyugtatta Berger felajzott idegrendszerét.
– A kislányom, Moira – mondta Syl, és olyan mosoly ült ki az arcára,
amilyet Berger még sosem látott tőle. – Muszáj volt behoznom.
Mostanában pokoli sok a túlóra.
– Nem is tudtam, hogy férjnél vagy – suttogta zavartan Berger.
– Miért, az kötelező? – kérdezte fanyar mosollyal Syl. – Ti sem
voltatok házasok Frejával, ha jól tudom.
Berger ránézett a békésen alvó kisgyerekre, és nem tudott
visszafojtani egy diszkrét mosolyt. Megállapította, hogy bárki is legyen
az apa, a génjeinek sanszuk sem volt: Moira az édesanyja, Sylvia
Andersson kiköpött mása.
– De hát Syl! – kapta fel a fejét. – Hány éves ez a kislány?
– Öt – felelte Syl. – Allannek nehogy elmondd!
– Ha odáig süllyedek, hogy Allannel pletykálkodom, azt érezni fogod –
ígérte Berger. – Mert az már a büdös haj szindróma előszobája…
Gyönyörű ez a kislány, vigyázz rá nagyon.
Syl egy pillanatig nézte Bergert, és mintha együttérző kifejezés ült
volna ki az arcára.
– Amúgy miért jöttél, Sambo? – kérdezte aztán.
– Igen, igen, miért is jöttem? – morfondírozott Berger, aki képtelen
volt levenni a szemét az alvó Moiráról. – Ja, igen, lecsekkoltad azt a
Wiborg Ellátót?
– Azt hiszem, Maja foglalkozik vele. De talán nem olyan életbevágó,
hogy hol vette a csaj a bringáját.
– Csak azért izgat, mert a cég neve valahogy ismerősen cseng. Neked
nem rémlik valahonnan ez a Wiborg?
Syl lassan megrázta a fejét.
– Nem tudnál megjátszani egy névtelen keresést? – kérdezte Berger.
Syl határozottan rosszalló pillantást vetett rá.
– Miben is egyeztünk meg, amikor előástam neked Julia és Jonna
nyomozati anyagát?
– Abban, hogy utoljára szabálytalankodsz a kedvemért. De én
véletlenül tudom, hogy tőled ez simán kitelik. Képes vagy rá, és izgat is a
dolog.
– Elég rizikós…
– Csináld. Majd én elviszem a balhét, ha kell.
 Azzal Berger kisétált, de előbb vetett egy utolsó pillantást a békésen
alvó kislányra. Aztán lement a főkapitányság kihalt garázsába, beült a
kocsijába, és áthajtott a koromsötét, eső áztatta városon. A
Vidargatanon a parkoló kocsisor mellett állt meg, közvetlenül a ház
előtt, hogy ne ázzon bőrig.
De így sem úszhatta meg szárazon.
Három óra után egy-két perccel kapcsolta föl a lépcsőházi villanyt, és
ment föl az emeletre. Megvizsgálta a rendőrség által lezárt lakás ajtaját,
de nem látta nyomát, hogy egy ujjal is hozzányúltak volna. Letépte a
ragasztószalagot, feltörte a zárat, és belépett. Az ajtó mögött, a sötétben
megállt, és kifújta magát.
Igen, érezte, hogy valaki járt ott. De ha csak érzi, az nyilván kevés…
Felkapcsolta az elemlámpáját, és végigpásztázta a kis előszoba falát.
Most, hogy már tudta, mit keres, nem volt nehéz megtalálni. Amikor
először járt a lakásban, még nem volt ott.
A konyhaajtó fölötti, egy centi széles lyuk mintha valami fénylő
sötétséget sugárzott volna. A konyha küszöbén némi por fehérlett.
Berger leguggolt, majd miután meggyőződött róla, hogy tényleg a
vakolat hullt oda, hokedlire állt, és megpiszkálta az ujjával a lyukat.
Igen, szinte biztos, hogy kamera volt ott! Egy mikroszkopikus méretű
kamera.
Berger leszállt a hokedliről, és belépett a konyhába. A terebélyes
nyárfa susogása szinte elnyomta az eső zaját, pedig már csak itt-ott volt
az ágakon néhány elsárgult levél. Berger leült a konyhaasztalhoz, és
kinézett az előszobába. Próbálta feldolgozni a tényt, hogy pár órája
ugyanennél az asztalnál ült. Mintha egy emberöltő telt volna el azóta…
Na, jó, gondolkozz! Gondolkozz végre! Zavartalanul.
Magányosan. Mert ilyenkor mindig is nagy szüksége volt rá, hogy
egyedül legyen.
Nathalie Fredén ruhája száraz volt, amikor belépett az ajtón. Tehát
nem jöhetett az utcáról. Úgy van, nem kintről jött, hanem az épületen
belülről! Itt ült valahol a házban, és a kandi kamerán leste, hogy mikor
hatol be a lakásba a rendőrség. Aztán átjött, és ekkor látták meg a
lépcsőház ablakában a kocsiból figyelő kollégák. Lehet, hogy akkor már
önállóan ténykedett.
A kamerát viszont nem ő szerelte le. Hanem valaki más, akivel
vélhetően együtt várakoztak abban a másik lakásban.
Ahol akár vendégük is lehetett.
Ellen Savinger.
De ugyan miért adta magát rendőrkézre Nathalie Fredén? Miért sétált
bele ilyen könnyen a csapdába?
Azaz: vajon mit forgatott a fejében Charles vagy Erik vagy a Geciláda,
amikor feláldozta a rabszolgáját?
És ezt már több mint két éve kitervelte…
Itt valami határozottan nem stimmel, gondolta Sam Berger. De nem
tudott rájönni, hogy mi az.
Lehet, hogy szelektív vakságban szenved? Leragadt a sarokban, és nem
látja az igazságot, amely pedig minden más szögből evidens?
Fölállt. A lámpáját szorongatva kilépett a lépcsőházba, megnyomta a
pirosan világító villanykapcsolót, és lement a földszintre. Megállt a
lakók névsora előtt, de nem látott semmi gyanúsat, csak tíz, elég gyakori
svéd családnevet. Pedig az egyikhez az a lakás tartozik, ahol a rohadék
lapított Nathalie Fredénnel együtt alig pár órája, tőle alig pár méterre…
Ha akkor elkezd vaktában tüzelni, ahogy a csövön kifér, akkor
díszdobozban nyújthatta volna át Allannek a rohadékot.
Szó szerint díszdobozban, haha…
Persze nem teljesen kizárt, hogy a rohadék itt maradt: hogy most,
ebben a percben is itt van valamelyik lakásban, tőle alig pár méterre. De
nem valószínű. Nyilván gondja lesz rá, hogy mihamarabb átkutassák az
összes lakást, de a rohadék már alighanem felszívódott. Nem maradt
utána más, csak a halk, de nem szűnő kacaja.
Vajon miért vetette a farkasok elé Nathalie Fredént?
Berger célba vette a mobiljával a lakók névsorát, és lőtt egy fotót.
Aztán visítani kezdett a telefonja, mint a rituálisan lemészárolt malac.
Gyorsan lenémította a csengőhangot, és már épp bele akart suttogni
valamit Őzikének, aki alighanem gyanút fogott, hogy talán mégsem a
vécén ül ennyi ideig… De aztán észrevette, hogy ismeretlen, 0915-tel
kezdődő számról hívják. És mielőtt föltépte a ház ajtaját, és kilépett vagy
inkább kiugrott a Vidargatanra, azt is látta, hogy a telefon 3:27-et mutat.
Ütött a farkasok órája. Az eső továbbra is könyörtelenül ömlött.
– Igen! – szólt bele a telefonba Berger, és közben felhajtotta a dzsekije
gallérját. – Sam Berger.
– Elnézést, hogy ilyen szokatlan időpontban hívom – szabadkozott
északi kiejtéssel egy idősebb női hang.
– Ki az? – kérdezte Berger.
– Azt mondták, sürgős, és hajnali három után már úgysem alszom
valami jól.
– Kivel beszélek?
– Igen, igen, elnézést – folytatta kissé reszketeg hangon a nő. – Britt-
Marie Bengtsson vagyok. Bastutraskból hívom.
– Értem – szólt türelmetlenül Berger. – Ki mondta magának, hogy
sürgős?
– Az umeåi rendőrség. Állítólag már tegnap este óta próbáltak elérni.
Ők adták meg nekem Berger biztos úr telefonszámát.
Berger érezte, hogy most be kéne ugorjon neki valami. De sajna
fogalma sem volt, hogy mi lehet az a valami, így nem is ugorhatott be…
– Hallgatom – mondta szűkszavúan.
– Diáktanácsadó voltam a mariehemi általános iskolában. A
nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején dolgoztam ott.
– Á! – Berger szinte hallotta, ahogy végre leesik a tantusz.
– Ha jól értem, egy volt kliensemmel kapcsolatban érdeklődik?
– Hát, ha egy tízéves kislányt kliensnek nevez…
– Mit javasol, biztos úr, minek nevezzem? Páciensemnek, netán
tanítványomnak?
– Bárminek, csak engem ne hívjon biztos úrnak. Ez már a hetvenes
években kiment a divatból.
– Ebből is látszik, hogy korosodom – ismerte el nyugodt hangon Britt-
Marie Bengtsson.
– Ezek szerint kemény dió volt felkutatni magát – jegyezte meg
Berger.
 – Újra férjhez mentem, és a nyugdíjazásom után Bastutraskba
költöztem.
– Értem – bólintott Berger. – Amint azt már tudja, Nathalie Fredénről
van szó, aki a nyolcvanas évek végén harmadikos volt a mariehemi
iskolában.
– Igen, igen, szegény kis Nathalie – emlékezett Britt-Marie Bengtsson.
– Azért járt hozzám, mert nagyon csúnyán terrorizálták az osztályban.
– Én is így képzeltem – helyeselt Berger. – Pontosan mi történt?
– Attól tartok, még mindig rejtély számunkra, hogy miért pécéznek ki
egyes embereket, és miért válnak áldozattá. Nathalie önszántából jött el
hozzám, mert nagyon nem volt boldog. Párszor találkoztunk, de nem
segített semmi, amit javasoltam. A helyzet egyre súlyosbodott, így Hans-
Ovéhez kellett fordulnom segítségért.
– Az iskolapszichológushoz, igen – mondta Berger. – És nyilván ő
juttatta be Nathalie-t a pszichiátriai klinikára.
– Hans-Ove? – kiáltott fel Britt-Marie Bengtsson. – Tényleg? Hát, ezt
nem gondoltam volna. Nem tartozott a legérzékenyebb lelkű
pszichológusok közé…
– Maga nem is tudott erről?
– Nem, és ha így volt, akkor nem is értem, miért végződött úgy a
dolog, ahogy végződött. Persze nincs rá garancia, hogy tényleg intézetbe
került a kislány. Tudja, az édesanyja az anyakönyvi hivatalban dolgozott,
és akkoriban manuálisan vezették a nyilvántartást. Hiszen, hogy úgy
mondjam, ez még a komputerizált kor előtt volt. Vagy legalábbis nem
terjedt még el széles körben a számítógép…
– Várjon egy percet! – vágott a nő szavába Berger megtorpanva. Az eső
kíméletlenül ostorozta.
– Várok – szólt engedelmesen Britt-Marie Bengtsson.
– Mondja el a saját szavaival, hogy mi történt.
– Hát igen, nem egészen hivatalosan intéződött ez a dolog. Az anyuka
kedvéért elfogadtuk a hivatalos verziót, mely szerint a kis Nathalie
külföldi rokonokhoz költözött.
– Mit mond?
 – Nathalie Fredén meghalt – felelte Britt-Marie Bengtsson. – Még azon
a nyáron öngyilkos lett.
 17

Október 27., kedd, 03:58

Őzike a főbejáratnál várta Bergert, akinek lelkére ez gyógyírként hatott

így hajnali négykor. A nő egy szót sem szólt, de a barna szeme, amely
korántsem volt őzikeszem, a szokottnál is szigorúbban csillant. A
zsebéből pedig előhalászott egy miniatűr fülhallgatót, amelyet a
kelleténél is óvatosabban csíptetett Berger jobb fülére. Aztán a férfi
szemébe nézett, de látta, hogy ez nem a legalkalmasabb pillanat, így épp
csak egy picit megpaskolta az arcát, majd szó nélkül távozott.
Berger nem akart összefutni a megfigyelőhelyiségben a kollégáival. Ő
csak egyvalakivel akart volna találkozni, akiről kiderült, hogy nem
létezik.
Így aztán egyes-egyedül álldogált a komor hangulatú folyosón, a
jellegtelen ajtó előtt. A ruhájából csöpögött a víz.
Végül vett egy nagy levegőt, lehúzta a kártyáját, és bepötyögte a
kódot.
Az ál-Nathalie nem volt egyedül a kihallgatóban: a falnál egy őr állt, az
asztalnál pedig egy nő ült a laptopjával. Amikor meglátta Bergert,
elküldött egy e-mailt, amit a jellegzetes, hussanó hang jelzett, majd
lecsukta a laptopot. Aztán fölállt, biccentett, és az őrrel a nyomában
kivonult.
Berger tartalék laptopja, amelynek az ál-Nathalie csak a hátát láthatta,
pittyent egyet. A felügyelő állva nyitotta meg az új e-mailt, amelynek
csatolmánya egy férfiarcot ábrázoló ceruzarajz volt, az Erik
Johanssonról készült két korábbi fantomkép abszolút jellegtelen,
semmitmondó elegye. Berger a kisasztal felé pillantott, és látta, hogy
már ég a piros fény. Megfordította a laptopot, és leült.
– Tehát komolyan azt állítja, hogy ilyennek látja Charlest?
– Nem könnyű eltalálni egy arcot – mondta az ál-Nathalie.
– Pláne, ha hazugság az egész.
A nő Bergerre nézett. Átható, de kifejezéstelen volt a tekintete.
– Persze lehet, hogy a farkát sűrűbben látta, mint az arcát – vetette fel
Berger, és lecsapta a laptop fedelét.
– Mi? – hüledezett a nő.
– A műsornak vége – közölte Berger. – Szép produkció volt, de eddig
tartott.
A nő fürkész tekintettel méregette. Berger már nem is értette, hogy
dőlhetett be a színlelt naivitásának. Most egészen másként nézett rá,
mint addig.
– Hogyhogy szárazon lépett be a lakásba? – kérdezte. – Hiszen
zuhogott az eső.
– Száraz voltam?
– Csontszáraz. Makulátlan, mint a színészi teljesítménye. A
szomszédai aligha lesznek boldogok, ha a kollégáim felverik őket – de
ezt akár jelen időben is mondhatnám, hiszen már ott vannak. Arra
kíváncsiak, hogy melyik lakásban rejtőzködött, amíg vártunk magára.
Persze az igazi kérdés az, hogy egyedül volt-e.
A nő továbbra is szótlanul nézte Bergert. A szeme sem állt jól…
– Van erről valami mondandója? – kérdezte tőle Berger.
– Nem értem, mire kíváncsi. Arra értem haza, hogy maga ott ül a
konyhámban, és hátulról rám vetette magát két férfi.
– Nem ez a lényeg, hanem hogy száraz volt, amikor belépett. Tehát az
épületen belülről, egy másik lakásból jött. Ki volt ott magával? Ki nézte
az előszobai kamera felvételeit?
– Térfigyelő kamera volt a lakásomban?
– Már nincs ott. Charles elvitte. Aztán hazament, hogy tovább kínozza
Ellent.
– Szóval be volt kamerázva a lakásom, és maga ezt nem szúrta ki?
 Ekkor Berger meglátta, hogy a nő szájának bal sarkában mosoly
bujkál.
Egy csapásra elsötétült szíve-lelke-tudata. Ez olykor előfordult vele.
Nagyon mélyről tört fel a heves reakció, amelyet megtanult uralni, de
ehhez kővé kellett dermednie, és, ahogy mondani szokás, el kellett
számolnia tízig. Ifjabb korában volt, hogy tönkrevert ököllel és kilazult
fogakkal ébredt, sőt, egyszer úgy, hogy le volt harapva a fél bicepsze.
A büdös ribanc végig csak szórakozott vele! Legszívesebben rádörrent
volna, de nagyon durván. Lesújtott volna rá, letörölte volna a föld
színéről…
De nem tette. Inkább alászállt a sötétbe, és keresett ott egy csöndes
zugot. Visszatért a forgó-keringő világ nyugvópontjára. Látta maga előtt
Marcust és Oscart. Felidézte, hogy milyen ember volt ő akkor, és olyan
akart lenni megint, erőt akart meríteni az akkori énjéből, a sötétség
mélyéről.
Telt-múlt az idő. Berger érezte, hogy a nő tekintete szinte átfúrja az ő
lehajtott fejét.
Aztán fölnézett. Érződött a hangján a magára erőltetett nyugalom:
– Csaknem negyedszázad telt el azóta, hogy egy kislány egy csodaszép
nyári napon fölment a szénapadlásra a farmon, ahol a szüleivel élt.
Beékelte a padlódeszkák közé a vasvilla nyelét, majd szép lassan,
vigyázva fölmászott a meredek létrán. De ahelyett, hogy vígan
kacarászva a szénába vetette volna magát, az égnek meredő vasvillába
ugrott bele. Az orvosok később megállapították, hogy még fél órát élt.
A nő meg sem rezzent. Semmilyen érzelem nem ült ki az arcára.
Berger folytatta:
– A farm Umeå mellett volt, és azt a tízéves kislányt Nathalie
Fredénnek hívták. Egyszerűen nem akart tovább élni.
Ismét leszegte a fejét. A padlót nézte, a mélységbe révedt. Egyre csak
gyülemlett benne a vörösen, majd fehéren izzó düh. Aztán fölpattant, és
megmarkolta a laptopot, amely jól hallhatóan roppant egyet az ujjai
közt, és érezte, hogy a jobb öklén felszakadnak a sebek. Előredőlt, sőt kis
híján átvetődött az asztalon, és az évek óta nem hallott hangján
ordította el magát:
 – Ki a franc maga valójában?
A nő már nem őt nézte. Egy pontra szegeződött a tekintete, de
máshová. Őzike csitítani próbálta Bergert, ő azonban kitépte a
fülhallgatóját.
Aztán már látta, hogy mit néz az ál-Nathalie: a piros fényt. Egy
pillanatra találkozott a tekintetük. Toxikus volt kettejük közt a levegő.
Berger jobb keze kilőtt oldalra, és rácsapott a kapcsolóra. A falra vér
fröccsent, a kis piros fény kialudt.
A nő közelebb hajolt hozzá, és vicsorogva így szólt:
– Higgye el, addig jó magának, amíg nem tudja, ki vagyok.
Ekkor kinyílt a megfigyelőhelyiség ajtaja, és berohant Őzike meg
Allan. Berger fölkapta a laptopot, és a falhoz vágta. Szanaszét repültek a
billentyűk a kihallgatóban.
– Vigyétek le ezt a szardarabot a fogdára! – üvöltötte Berger. – Teljes
izoláció, semmi kontaktus. Nyomás!
Azzal kiviharzott. Nagy zajjal levetette magát a székére, aztán csak ült
a sötétben mozdulatlanul, a semmibe révedve.
Hamarosan megpihent a vállán egy könnyű kéz. Az első reakciója a
bosszúság volt, de aztán a kéz közvetlen kapcsolatot létesített a szívével,
a gondjaiba vette, és megnyugtatta.
– Ugyanezt érzem én is, Sam – szólt Őzike. – A csaj baromi ravasz.
– Sokkal ravaszabb, mint kéne, a kurva életbe! – csattant fel Berger. –
Ez a csaj egy profi, bassza meg! Ez a hiányzó mozaikdarab.
Azzal Berger fölállt. Hirtelen beléhasított a nagy felismerés.
– Maradj itt – mondta Őzikének, és kisietett az irodatérből. Újfent
végigsprintelt a jól ismert folyosókon, lerobogott a jól ismert lépcsőkön,
majd kifulladva berontott a médiaterembe, és benyitott Syl kuckójába.
Az ötéves Moira ugyanolyan békésen szunyókált, mint az előbb, úgy
tűnt, hogy azóta meg se moccant az irodaszékből rögtönzött ágyában. Az
anyukája viszont másképp nézett ki, mint az előbb: sápadt volt az arca, a
vékony szálú haja összetapadva lógott, és úgy tűnt, hogy már régóta
várja Bergert.
– Te rohadék – üdvözölte.
– Mi a túró az a Wiborg Ellátó Kft.? – kérdezte Berger.
 – Hát… Nincsenek jó híreim.
– Tudtam, basszus, hogy hallottam már róla valahol! Ez nem a
Nemzetbiztonsági Szolgálat fedőneve?
– Nem tudom, hogy magát a Szolgálatot hívják-e így, de az biztos,
hogy az ügynökeik a Wiborgtól kapják a cuccaikat. Van ott minden, és
ezt szó szerint értsd.
– Még ilyen középkategóriás bringa is, mint a Rex. A kibaszott
Nemzetbiztonsági Szolgálat fedett ügynökei, bassza meg!
Syl bólintott. Látszott rajta, hogy mélyen megrázta az, amire fény
derült.
– Miután bejutottam egy rejtett hátsó ajtón, anomáliák egész sorára
bukkantam – mesélte. – Ez alighanem összefügg azzal, hogy a
nemzetbiztonság január elsejével különvált a rendőrségtől. Elég
kaotikusnak tűnt az egész rendszer. A teljes hálózat biztonsági szintje
gyenge volt, úgyhogy vissza tudtam keresni a korábbi dolgokat.
– Milyen anomáliákról beszélsz?
– Először is hozzáfértem egy listához – felelte halkan Syl. – Pár
kattintás volt az egész. És ez a pár kattintás alighanem a karrierem végét
jelenti. És ez még a jobbik eset…
– Mondd már, Syl! Milyen listát találtál?
– Az ügynökeik névsorát. Kétféle ügynök van: „belső erőforrás” és
„külső erőforrás”.
– Mi a franc! – kiáltott fel Berger. – Van egy lista? Ilyen elbaszott
amatőrök ezek?
– Istenem… Azt hiszem, megfelelően álcáztam magam – motyogta Syl,
majd nagyot sóhajtott, és az alvó kislányára nézett. – Igen, biztos, hogy
kellőképpen álcázva voltam, és nem hagytam nyomot magam után. Nem
hagyhattam nyomot…
Berger nagyot fújt, majd körülnézett, de nem látott semmit. Még a kis
Moirát sem a hátradöntött irodaszékben. Azt meg végképp nem látta,
hogy a kislány időközben kinyitotta a szemét, és úgy néz rá, mintha a
rémálma öltött volna testet.
– Oké – mondta Berger. – Nyugi, Syl. Lélegezz mélyeket, satöbbi. A
legjobbat kell kihoznunk a helyzetből. Itt van nálad az a nyomorult
botoxlista?
– Mi? Mit akarsz már megint?
– Botox. Tudod, a kuncsaftok névsora, akik botoxinjekcióval
kezeltették a migrénjüket. Ez az egyetlen dolog, ami biztos nem kamu,
mert a csaj homloka tényleg ránctalan. Ezt senki sem tudja eljátszani.
– Oké. Igen, itt van. Pontosan mi kéne?
– Vesd össze a botoxlistát az ügynökök névsorával.
– Á – bólintott Syl. Az arca máris kezdte visszanyerni eredeti színét.
Villámgyorsan pötyögött a klaviatúrán, majd hirtelen fölkapta a két
kezét.
– Mi ez az egész, Sambo? – tudakolta. – Nathalie Fredén a
nemzetbiztonságtól van? Ügynök?
– Nem tudom – felelte Berger. – Halványlila fingom sincs.
Pár másodpercig egymásra meredtek, aztán a komputer sípolt egyet.
Syl tett egy gyors félfordulatot a székkel, és megint pötyögött egy sort.
– Fel is jött egy név – szólalt meg vékony hangon. – Az egyik belső
erőforrás neve. Krónikus migrén miatt kezdte kezeltetni magát egy
bizonyos Eriksberg Klinikán, tavaly áprilisban. Nő, harminchét éves.
– Mit jelent az, hogy „belső erőforrás”? Rajta van a bérlistán?
– Igen. Külső erőforrás bárki lehet, a zsoldoskatonától a zsebtolvajig. A
belső erőforrás pedig fedésben dolgozó rendőr. Esetünkben a nő
kétszeresen is belső.
– Most nem tudlak követni.
– Bedolgozik a belső vizsgálati ügyosztálynak.
Berger úgy érezte magát, mintha szabadesésben zuhanna. Mintha
abszolút védtelen lenne, és nemcsak a lába alatt nem lenne szilárd talaj,
hanem sehol… Forgott vele a klausztrofóbiásan szűk kuckó, és ahogy
szédülten támolygott, megjelent előtte az a kék szempár, az ál-Nathalie
szeme, amely egyértelműen a kis piros fényre szegeződött. Aztán a nő
közelebb hajolt hozzá, és vicsorogva mondta: „Higgye el, addig jó
magának, amíg nem tudja, ki vagyok.”
És ekkor összeállt a kép. Azaz majdnem összeállt.
– Oké – bólintott Berger. – Oké. Hogy hívják?
– Molly Blom. Nicsak, eredetileg színésznő volt.
 – Lakcíme?
– Sam…
– Van lakcíme?
– Stenbocksgatan 4. Östermalm.
Berger körbejárta a kis kuckót, amelyet emberi lények szaga lengett
be. Nagyokat lélegezve próbált gondolkodni, de nemigen ment a dolog.
– Tüntess el minden nyomot, Syl! – mondta végül. – Nem maradhat
semmi, ami alapján eljuthatnak hozzád. Ez a dolog nem rólad szól, és én
nem ejtem ki a számon a nevedet. Tüntess el mindent, és folytasd a
mindennapi robotot. És nyugi.
– De hát mi a francról szól ez az egész? – kiáltott fel Syl.
– Rólam – felelte Berger, és kisétált a szobából.
Az utolsó dolog, amit kifelé menet látott, az ötéves Moira fürkész
tekinte volt, ahogy őt bámulja a hevenyészett ágyából. Az a szempár
végigkísérte egész Stockholmon. Az eső továbbra sem könyörült meg
rajta. A pirkadatnak még nyoma sem volt. Ugyanolyan sötét volt, mint
korábban, ezen a különös, képtelenül hosszú éjszakán.
A kocsi bőszen spriccelte a vizet a kisszámú éjszakai járókelőre. Berger
többször nézett a visszapillantó tükörbe, mint előre, de nem látott
semmit.
Aztán rádöbbent, hogy már ott vannak.
 18

Október 27., kedd, 04:47

A Stenbocksgatan eldugott kis mellékutca az Engelbrektsgatan és az

Eriksbergsgatan között, közvetlenül a Humlegården Park mellett.
Berger, miután onnan pár saroknyira leparkolt, hamar megtalálta a 4-es
számú házat, egy impozáns, kiugró ablakfülkékkel tagolt,
téglahomlokzatú épületet. A bejárat viszont egy mély beugróban volt, és
nem okozott különösebb gondot a bejutás. Berger, miközben visszadugta
a tolvajkulcsot a zsebébe, körülnézett az eső áztatta, sötét utcán.
Semmi…
De Berger tudta, hogy nincs sok ideje.
Azaz gyorsan kell választ kapnia sok mindenre. Abban nem volt biztos,
hogy szavakba tudna-e önteni egyetlen kérdést is, de tudta, hogy ha
választ kap, felismeri. És a válasz talán segít majd megfogalmazni a
kérdést is… Megteszi bármi, ami fordít a szélirányon, hiszen az élete jó
úton jár afelé, hogy másfajta élet legyen belőle.
Csak azt nem érti még, hogy miért.
A lakók névsorában hamar megtalálta Blomot. Nekivágott a jellegtelen
lépcsőnek. Az utolsó lépéseket már tolvajkulccsal a kezében tette meg.
Az ajtó előtt állva hátranézett, és megállapította, hogy elég komoly
tócsák jelzik az útját.
Mintha ez bármit is számítana… – suhant át az agyán, miközben a zárral
babrált.
Máris érződött, hogy itt nem egy átlagpolgár lakik. Szokatlanul nehéz
volt feltörni a három, egymás fölé szerelt zárat. Berger egy röpke
pillanatra meg is ijedt, hogy nem fog sikerülni, pedig erre még nem volt
példa pályája során. De végül kattant a harmadik, utolsó zár is, és az ajtó
kinyílt. Berger becsukta maga mögött, majd gondosan visszazárta, és egy
kis ideig mozdulatlanul állt a lába előtt heverő újságok, levelek fölött.
Csak aznapi és előző napi lapokat látott – tehát Molly Blom két napja
még járt itthon. A levelek mind ablakos borítékban érkeztek,
magánjellegű küldemény nem volt köztük.
A lakásban Berger nem látott sokkal több bútort, mint a másikban, a
Vidargatanon, de az atmoszférája egészen más volt. A másik lakás
elhagyatott benyomást keltett, ez viszont belakott, sőt már-már lakályos
hajléknak tűnt. Látszott, hogy a lakója boldog itt, már amennyire képes
arra, hogy bárhol is boldog legyen.
Berger nem tudta, honnan jött ez a benyomás, de úgy döntött, hogy
jóváhagyja. Jóváhagyta minden benyomását, elraktározta őket, hátha
munícióként szolgálhatnak az előtte álló, nyilván korántsem kellemes
napokban.
A konyhát mintha nemrég újították volna föl. Nem lehetett olcsó
mulatság, és persze makulátlan, steril tisztaság honolt a helyiségben.
Berger kinyitotta a hűtőt, de túl sok mindent nem látott benne. A sokféle
fehérjeitalon kívül csak valami felvágott és lefóliázott gyümölcs
árválkodott az egyik polcon.
A kétszobás lakás többi részén is ez volt a döntő benyomása: rend,
tisztaság, takarosság, totális kontroll.
A nappaliban volt egy hófehér kanapé. Berger végighúzta az ujját a
huzat kellemes tapintású és nyilván méregdrága szövetén.
Aki fehér kanapét mer venni, az biztosra veszi, hogy ő maga
makulátlanul tiszta. Mármint a felszínen… És aligha van túl sok vendége,
vagy legalábbis gondosan megválogatja őket: ugyanolyan tiszták,
rendesek, mint ő. A szeretői pedig, ha vannak, nyilván szintén rendes,
takaros szeretők.
A fürdőszoba már-már sterilnek tűnt – még a zuhanyzó is, amely
szintén jó sokba kerülhetett –, és mintha diszkréten befújták volna a
helyiséget valami kifinomult illatú parfümmel. A tágas, levegős, friss
illatú hálószobában néhány berámázott fénykép állt a komódon. Berger
szép sorban, egyenként kézbe vette őket. Az első fotón hárman pózoltak
tök egyforma, csíkos fürdőruhában: egy sugárzó arcú, láthatóan felső
középosztálybeli szülőpár meg egy vékony, tíz év körüli kislány.
Nagyjából ennyi idős volt az igazi Nathalie Fredén, amikor végzett
magával… És a kislány hasonlított is az umeåi osztályképen látható
Nathalie-ra, még az orra is pisze volt.
Volt három fénykép a felnőtt Molly Blomról is, különböző sportok
űzése közben fotózták le, és mindegyik képen egyedül volt. Az egyiken
futott, vélhetően maratont, a másik kettő pedig hegymászószerkóban
ábrázolta. A két kép egyikén kötélen lógott a csupasz sziklafalon, és
boldogan integetett a fotósnak.
Berger a kihallgatóban egyszer sem látta mosolyogni a nőt. Csak most
döbbent rá, hogy milyen szép…
Nagyot koppant az asztalon a sziklafalas fotó, Berger ingerülten csapta
le. Mi a francnak tárol valaki a hálószobájában önmagáról készült,
glédába állított fényképeket?
Visszament a nappaliba. Úgy érezte, egyre tisztább képet tud alkotni
Molly Blomról. A kibaszott Nemzetbiztonsági Szolgálat! Hallott már ezt-
azt az efféle különleges osztagokról, tudta, hogy ezek a félig-meddig
„külsős” elit alakulatok korrupt rendőrök ellen ugyanúgy bevethetők,
mint nemzetközi maffiózók ellen. De csak akkor használják őket, ha
nagy szükség van rájuk.
És most nyilván ez a helyzet.
Most nagyon kellenek, méghozzá nem más, mint Sam Berger miatt…
A nappaliból kiszögellő ablakfülkében egy íróasztal állt. Ugyanolyan
rendezett volt, mint a lakás többi része. Számítógépet Berger nem látott
rajta, csak pár tollat meg hat, különböző színű Post-ittömböt.
Nézte egy darabig az asztalt, majd megfordult, és szemügyre vette a
nappalit.
A fehér kanapé fölött egy két méter széles műalkotás lógott: hófödte
csúcsra igyekvő hegymászókat ábrázoló, lélegzetelállító fénykép. Az
emberalakok fekete sziluettjét ellenpontozó, megkapóan szép
naplemente színeit visszatükrözte a hó. Gyönyörű kép volt, valamint
feltűnően vastag: majdnem tíz centire kiállt a falból.
 Berger agyán éppen átsuhant az abszolút irreleváns gondolat, hogy
ezzel jól megkínlódhattak a költöztetők, amikor lentről, a ház kapuja
felől tompa zajokat hallott, mintha valaki nagyon igyekezett volna
nesztelenül mozogni. Berger nagyot sóhajtott, és még egyszer
körbehordozta a tekintetét a szobában, hátha észrevesz valamit, bármit.
A kanapé mellett, a hegycsúcsos kép alatt megpillantott egy
összegyűrt Post-it cédulát. Rózsaszínű volt. Odaugrott, és felkapta.
Gyorsan elolvasta a ráfirkantott szöveget, majd törte rajta a fejét pár
másodpercig, de ennél több ideje nem volt.
Arra viszont ez a pár másodpercnyi gondolkodás is elég volt, hogy
ökölbe szorítsa a jobb kezét, méghozzá olyan elemi erővel, hogy ismét
felszakadtak a sebei.
Aztán már hallotta is a lépcsőház irányából a lábdobogást.
Ketten voltak, nem többen.
Berger előhúzott a zsebéből egy parányi nejlontasakot – ez volt a
legkisebb ilyen –, beletette a rózsaszín Post-itet, majd lerángatta a
farmerét, és a zacskót némi erőfeszítéssel betuszkolta a végbelébe. Már
hallotta is, hogy sorra kattannak a zárak, épphogy be tudta cipzározni a
sliccét, mielőtt berontottak.
Berger szándékosan befröcskölte a hófehér kanapét vérrel, majd a
végén még bele is törölte a vérző jobbját. Aztán rávetették magukat. Az
egyik gyomorszájon vágta, mire ő kétrét görnyedt, és bár nagyon fájt az
ütés, és levegőt sem kapott, ágyékon öklelte a támadóját. A férfi
keserves nyögéssel hátratántorodott, és jól bevágta a derekát az
ajtófélfába. Berger fölegyenesedett, de mire újra levegőhöz jutott,
hátulról kőkemény ütést mértek a veséjére. Válaszul dühödten
hátrarúgott, de nem talált célba, és elvesztette az egyensúlyát. Aztán
estében mégis csak beleütközött valamibe a rúgkapáló lába, és a második
támadó is hátrahőkölt. Csakhogy a társa fölállt az ajtóban, és ismét
rárontott Bergerre. Azt a roppant elegáns megoldást eszelte ki, hogy az
arcába tapos, de Berger odébb gurult, majd elkapta a levegőbe emelkedő
lábat, és jól sípcsonton bokszolta a támadóját, aki fél lábon szökdécselve
megfutamodott. Berger fölpattant, és rávetette magát a másik férfira. A
klasszikus karcsavarással próbálkozott, és sikerrel is járt: zengett a lakás
a fájdalmas üvöltéstől. Aztán mintha értelmes szó vegyült volna a
keserves, artikulálatlan ordításba, minthogyha a kicsavart karú férfi azt
kiáltotta volna, hogy „Roy!”.
Vagy talán csak felzokogott…
Berger szeme előtt elsuhant egy méretes, de olcsó búvárórát viselő,
injekciós tűben végződő kar, majd szúrást érzett a nyakán. Egészen
sajátos módon sötétedett el a látómezeje, és mielőtt kikapcsolt a tudata,
az utolsó dolog, amit látott, a hófehér kanapét elcsúfító vérfoltok
mintázata volt.
 19

Október 27., kedd, 14:37

Berger még ki sem nyitotta a szemét, de már tudta, hogy egy

kihallgatóhelyiségben van.
A látás a legösztönösebb érzékünk. Amint fölébredünk, már nyitnánk
is ki a szemünket. Zsigeri reakció ez, és az ébredező tudatunk nagyon
ritkán működik olyan élesen, hogy ellen tudjon állni egy zsigeri
reakciónak.
De a mostani eset a kivételek közé tartozott.
Berger már néhány perce ébren volt, és igyekezett minél több
információt gyűjteni anélkül, hogy kinyitná a szemét. Sajgott minden
porcikája, de ez nemigen számított.
Legelőször azt észlelte, hogy ülő helyzetben van. Amíg öntudatlan
volt, ráültették egy jó kemény székre, és a két karja mintha fémkarfán
nyugodott volna. Eltelt egy kis idő, mire azt is felfogta, hogy miért
„nyugszanak”: azért, mert helyhez köti őket a csuklóját szorító bőrszíj. A
szék olyan stabilnak tűnt, mintha odacsavarozták volna a padlóhoz, és
Berger orrát enyhe pinceszag csapta meg.
És pörgött-forgott minden. Mondhatni, forgott vele a világ.
Mire a szinapszisai lecsillapodtak, befészkelte magát az agyába a
dermesztő gyanú, hogy a Geciláda ejtette foglyul.
Hogy egy pincében csücsül, ahol valami extrém kínzás vár rá.
És a szemközti falra ki van szögezve Ellen Savinger holtteste…
De aztán eszébe jutott, hogy mi a helyzet.
 Azt még csukott szemmel érzékelte, hogy van a helyiségben még
valaki, és ez a valaki vélhetően árgus szemekkel figyeli őt.
– Molly Blom – mondta, és várt még három másodpercet, mielőtt
kinyitotta a szemét.
A nő valóban ott ült előtte. Szőke haj, pisze orr, kék szemek… Csak a rá
szegeződő tekintete volt egészen más, mint amikor utoljára látta.
– Sam Berger – felelte rezzenéstelen arccal Molly Blom.
A nő, aki náluk még Nathalie Fredén néven futott, most egy egészen
másfajta kihallgatóban néz farkasszemet vele… A főkapitányságon
vannak egyáltalán?
– Injekció a nyakba? Ez komoly?
– Amint hallom, úgy küzdött, mint egy hétpróbás börtöntöltelék –
jegyezte meg halkan Molly Blom. – És épp azon volt, hogy tönkretegye
az otthonomat. Maga szerint mi lett volna a helyénvaló reakció? A
csöndes, higgadt feddés?
– Helyénvaló? Mint a sorozatgyilkosság ügyében folytatott nyomozás
szándékos akadályozása?
– Szép megfogalmazás – dicsérte meg higgadtan Molly Blom.
– Ha nincs a maguk elterelő hadművelete, akár azzal is tölthettük
volna az időt, hogy megpróbáljuk megmenteni Ellen Savingert!
– És mit gondol, miért került sor az elterelő hadműveletre? – kérdezte
Molly Blom.
A helyiség mintha levált volna a nőről. Berger annyira őrá fókuszált,
hogy a látómezeje fennmaradó része mintha nem is létezett volna. Csak
most észlelte, amikor gondolkodni kezdett, hogy milyen jellegtelen,
sivár helyre került. Hogy hol lehet, arra a pinceszagon kívül semmi sem
utalt. Látott viszont egy kisasztalt, amely pont olyan volt, mint az ő
kihallgatójukban, még a hang- és képrögzítő eszköz is stimmelt, meg a
piros fény.
Világított.
Berger a csuklójára pillantott, amelyet valóban bőrszíj rögzített a szék
karfájához. Az asztalon, amelyet amúgy sem ért volna el, ott volt a
karórája, egy laptop, pár dosszié, különféle iratok, feljegyzések meg két,
tőle elfordított, berámázott fénykép (az egyiknek égszínkék volt a
kerete) és egy dobozka. Négyszögletű fadoboz, aranyozott
zárókapoccsal.
Óratartó doboz…
Berger komor mosolyt villantott a nőre.
– Szemet szemért?
Molly Bloom nem mosolyodott el. És nem is mondott semmit.
– Ha én betörök magához, maga is betör hozzám? – ütötte tovább a
vasat Berger.
– Összevérezte a kanapémat. Ezt miért csinálta?
– Mert olyan gusztustalanul hófehér volt. Nagyon ráfért, hogy végre
összedzsuvázzák.
– Hm.
– Maga bezzeg fekete, mint a bűn. A Nemzetbiztonsági Szolgálat
„belső erőforrása”, no hiszen! És még a lakásomra is elment szaglászni.
– De én, magával ellentétben, nem tettem ott tönkre semmit.
Berger szemében a nő még most is Nathalie Fredén volt. Ez így nem
mehet tovább, gondolta, hiszen, a külsejüket leszámítva, vajmi kevés
hasonlóság fedezhető fel Nathalie Fredén és Molly Blom között. És a
hatalmi viszony is egészen más, attól függően, hogy melyikükkel
beszél…
– Tönkretette viszont az életemet – mutatott rá Berger. – És ez talán
többet nyom a latban, mint a bemocskolt kanapé.
– De nem többet, mint egy bemocskolt és tönkretett tizenöt éves lány
– kontrázott Molly Blom.
– Ez meg mit jelentsen?
– Mindent. Mindent, amiről ez az egész história szól. De nem hiszem,
hogy mindjárt ezzel szeretné kezdeni, Sam Berger. Szerintem jobb, ha
máshonnan indulunk. „De biztosíthatom, hogy előbb-utóbb úgyis
visszatérünk ugyanide.”
– A fedett ügynökök, saját identitás híján, folyton kölcsönveszik
mások szavait – mondta Berger. – Most bizonyította, hogy maga is képes
erre. Ügyes. De hol a saját identitása, Nathalie Fredén?
– Egész jó állapotban van ahhoz képest, hogy egy perce még nem volt
magánál – jegyezte meg Molly Blom. – Ügyes. De vigyázzon, mert
bármikor jöhet a szédülés. És elég vékony a szemhéja.
– Mi?
– A „Mi?”, az jó. A „Mi?” észszerű kísérlet arra, hogy nyerjen egy kis
gondolkodási időt. Pláne, ha arra számít, hogy jó hosszan válaszolok.
Elég időt adtam már, Sam?
– Nem. Beszéljen még.
– Nemcsak vékony a szemhéja, hanem árulkodó is. Már három perc
nyolc másodperce ébren volt, amikor kinyitotta a szemét. Sikerült
megfejtenie, hogy hol van?
– Igen – felelte Berger. – A senki földjén.
– Bizonyos értelemben igen – ismerte el Molly Blom. – Itt már semmi
sem történik hivatalosan. Valahol máshol vagyunk térben is, időben is.
De erre már rájött, mielőtt kinyitotta volna a szemét.
– Ezzel együtt van egy csoport, sőt a teljes rendőrség, a kurva életbe,
akik már bizonyára hiányolnak engem.
– Az, hogy „hiányol”, elég érzelemgazdag kifejezés, Sam. Biztos benne,
hogy Allan Gudmundsson és Desiré Rosenkvist hiányolja magát?
– Allannek aligha hiányzom. De Őzikének igen.
– A felügyelőnőnek, akit következetesen alábecsül? Ő hiányolja? Azzal
az epekedő őzikeszemével?
– Na, jó, ez már kezd egy kicsit fárasztó lenni – mondta a bőrszíjakat
rángatva Berger. – Jó móka volt, jól sült el a tréfa, de most már tényleg el
kéne kapnunk azt a kibaszott sorozatgyilkost. Úgyhogy engedjen el.
– Ühüm. Szóval most már menne, igaz? Jó móka volt, de ennyi volt?
Molly Blom tekintete komorabb volt, mint addig bármikor.
Berger a hallgatást választotta. Egyszerűbbnek tűnt, mint
megválogatni a szavait.
– Igen – törte meg végül a csendet Molly Blom. – Tényleg el kéne
kapnunk egy sorozatgyilkost. Méghozzá minél hamarabb. És a
leggyorsabban magán keresztül jutunk el hozzá, Sam Berger. Éberen
figyeljük magát, mióta lenyúlta Julia Almström és Jonna Eriksson
nyomozati anyagát.
– De hát az pár hete volt! – kiáltott fel Berger. – Maga meg már
Sollentuna óta járja a kibaszott tetthelyeket azon a nyomorult
bringáján! Két éve!
– Nem voltam ott Sollentunában – felelte Blom. – Azt csak úgy
mondtam.
– Miért?
– Mert ott kezdődött az egész, és ki kellett derítenem, hogy pontosan
mit tud erről maga, Sam Berger. Elemeznem kellett a reakcióit.
– De én nem tudok semmit.
– A Stupvägent meg a helenelundi plázát hamar beazonosította.
Mintha legalábbis tudott volna a dologról.
– Ismerem Helenelundot – közölte Berger. – A közelben nőttem fel.
– És többek közt ettől igazán érdekes ez az ügy – jegyezte meg a
papírjait lapozgatva Molly Blom.
– Mi történt ott tavalyelőtt nyáron? – kérdezte Berger.
– Áprilisban átlépte Szíria határát egy iraki lázadókból álló banda,
hogy bekapcsolódjon a polgárháborúba. Már akkor elkezdték úgy
nevezni magukat, hogy Iraki és Szíriai Iszlám Állam.
– Az Iszlám Állam! – kiáltott fel döbbenten Berger.
– Avagy ISIS, ahogy manapság emlegetjük. Vagy DAESH, mert azt
gyűlölik. Szóval akkoriban már mentek oda szunnita muszlim fiatalok,
hogy harcoljanak Bassár el-Aszad, a szíriai diktátor ellen. Mi leginkább
csak naiv szabadságharcosoknak tartottuk őket, de az ISIS felbukkanása
után világossá vált, hogy az odautazó ifjoncok dzsihádisták. Aztán
megkaptuk az első arra utaló jelzéseket, hogy az Iszlám Állam
Svédországban is toboroz. Az egyik ilyen információ Helenelundból
érkezett, a Pachachi család háza tájáról. A huszonegy éves Yazid
Pachachi volt az első, aki bizonyítottan kapcsolatba került az Iszlám
Állammal. Yazid iraki szunnita szülők gyermeke, de ő már
Svédországban született. Úgy nézett ki, hogy vele tartott a tizenöt éves
húga, Aisha is. A környéken dolgozó beépített embereink azonban
kiderítették, hogy valószínűleg nem ez a helyzet, hanem Aishának
egyszerűen nyoma veszett itt, Svédországban. A szülőket porig sújtotta a
fiuk váratlan radikalizálódása, és Aisha eltűnése elsikkadt ennek
árnyékában, ami talán nem is olyan meglepő. A bizonyítékok arra
utalnak, hogy a lány június 7-én, pénteken, az utolsó tanítási napon tűnt
el. Az évzáró után egyszerűen nem ment haza.
– De mire maguk erre rájöttek, már késő volt?
– Csúnyán elkéstünk, igen. Hetekig abban a hiszemben voltunk, hogy
Aisha gyerekmenyasszonyként éldegél Szíriában, valami ISIS-os
szörnyeteg oldalán. Utána meg túl sok időt pazaroltunk arra a
hipotézisre, hogy valami „becsületbeli ügy” áll a háttérben. De most már
biztosra veszem, hogy Aisha Pachachi volt a sorozatgyilkosunk első
áldozata.
– De mi a francért nem szóltak nekünk, az igazi bűnüldöző szervnek?
– Mert a következő áldozat is egy muszlim lány volt.
– Bassza meg!
– A Berwari család az örebrói Vivalla negyedben él. Kurdok.
Tavalyelőtt, november végén nyomtalanul eltűnt a tizenöt éves lányuk,
Nefel Berwari. A szülők itt sem jelentették be az esetet a rendőrségen, és
nem is verték nagydobra, állítólag a család becsülete miatt. „Házon
belül” próbálták megoldani a rejtélyt, hiszen már akkor is ott élt
Svédország egyik legnagyobb muszlim populációja. Mi is azért
szereztünk tudomást Nefel Berwari eltűnéséről, mert beépültünk az
örebrói mecset közösségébe. Csak ekkor került képbe Helenelund és
Aisha Pachachi, ekkor kezdtük gyanítani, hogy ugyanaz lehet az
elkövető, azaz sorozatos emberrablással vagy sorozatgyilkossággal
állunk szemben. Esetleg mindkettővel.
– És a tettes vagy…
– Vagy rasszista, vagy muszlim, igen. Vagy valami belső leszámolás
történt – becsületgyilkosság, netán iszlamista terrorakció –, vagy
szélsőjobbos az elkövető, egy John Ausonius-féle magányos dilinyós,
vagy valami szervezet tagja. De akár így, akár úgy, a Szolgálatnak
mindenképp jó oka volt rá, hogy titkosítsa a nyomozást.
– Aisha és Nefel eltűnése között hat hónap telt el – mondta Berger –,
majd négy hónapra rá eltűnt Västeråsban Julia Almström. Gyorsult tehát
a tempó, de utána majdnem egy év telt el Jonna Eriksson kristinehamni
eltűnéséig, majd újabb nyolc hónap múlva veszett nyoma Ellen
Savingernek. Nem az jellemző a sorozatgyilkosokra, hogy ha ráéreznek a
dolog ízére, egyre sűrűbben csapnak le?
– Nem kizárt, hogy lemaradtunk egy áldozatról – felelte Molly Blom.
Berger nem válaszolt azonnal. Amennyire tudott, hátradőlt, és jól
megnézte magának az asztal túloldalán ülő nőt. Molly Blom másképp
volt öltözve, mint amikor ő hallgatta ki: feszes, sportos, fehér póló volt
rajta, meg fekete nadrág, azaz gyakorlatilag melegítőalsó, és élénk
rózsaszín edzőcipő.
Egészen más ember lett.
Sokkal jobban hasonlított a hegymászóra, aki a lakásán látott
fényképeken pózolt.
De Berger úgy döntött, hogy ezt inkább nem említi meg.
– Szóval úgy gondolja, hogy vannak további áldozatok is? – kérdezte.
– Igen. És ezért ül most maga itt, Sam Berger.
Berger elnevette magát.
– És én már azt hittem, hogy kezd kialakulni egy termékeny
eszmecsere két jó képességű nyomozó között! De ez nyilván túl szép
ahhoz, hogy igaz legyen…
– Maga eddig elhanyagolható mértékben járult hozzá a társalgáshoz –
jegyezte meg Molly Blom. – De ezen mindjárt változtatunk. Hadd
javasoljak egy kísérleti jellegű premisszát: játsszuk azt, hogy most hall
először Aisha Pachachiról és Nefel Berwariról. Ha így lenne, milyen
következtetést vonna le, Sam Berger?
Berger mélyen a nő szemébe nézett, majd hosszas tűnődés után így
felelt:
– Az elkövető Ellen Savinger elrablásáig leplezni próbálta, hogy eltűnt
egy lány. Abszolút lehetséges, hogy vannak további áldozatok, hiszen
maguk a puszta véletlen folytán szereztek tudomást Nefel Berwariról, és
kezdtek számolni azzal az eshetőséggel, hogy ugyanaz a tettes. Én nem
tudtam a két muszlim lányról – tehát a maga „kísérleti jellegű
premisszája” helytálló –, de így is felfogtam, hogy sorozatgyilkossal van
dolgunk. Ha viszont a maga feltevéséből, vagyis öt áldozatból indulunk
ki, akkor csak az lehet a konklúzió, hogy két különálló bűncselekmény-
sorozattal van dolgunk. A Geciláda valamilyen oknál fogva tizenöt éves
muszlim lányokat kezdett gyilkolászni, hogy miért, azt nem tudjuk.
Lehet, hogy van valami köze az archaikus, patriarchális,
becsületközpontú kultúrához, de valószínűleg csak azért utazott rájuk,
hogy könnyebben leplezhesse a tetteit. Hiszen mindig azok a
legkönnyebben megúszható bűncselekmények, amelyekről senki sem
tud. Még az is elképzelhető, hogy szegény Aisha Pachachin és Nefel
Berwarin csak gyakorolt az emberünk. A következő lépés már nehezebb.
A Geciláda rájött, hogy ha egy bevándorló családból való lány tűnik el,
arra nem harap rá a média. Nincs felhajtás, hiszen az előítéleteink azt
sugallják, hogy becsületgyilkosság történhetett, és azt még a
bulvárlapok gyomra sem veszi be. Ha viszont egy szőke svéd lánynak
vész nyoma, akkor jóval élénkebb a reakció, hiszen azt jobban tudja
kezelni a közvélemény. Azt tehát nehezebb leplezni. Mi a teendő tehát,
ha elrabolunk egy tizenöt éves svéd lányt? Azt a látszatot kell kelteni,
hogy megszökött otthonról! Ahogy az Julia Almströmnél is történt.
Megtalálták a fiatalembert, akivel e-mailezett? Tudja, aki börtönben
volt, és külföldre akart költözni.
– Nem találtuk meg – mondta Molly Blom. – Mert nem is létezik.
– Aisha és Nefel eltűnése között durván fél év telt el, majd nem
egészen négy hónap múlva eltűnt Julia is. Tehát átmenetileg gyorsult a
tempó. És aztán?
– Majdnem egy év telt el Jonna Eriksson eltűnéséig. Tudom, tudom,
nem áll össze a kép. Vajon mi történhetett ez idő alatt?
– Honnan tudjam? – kérdezett vissza Berger. – Én csak felfedeztem
Julia és Jonna esetét, ennyi az egész. De most már látom, hogy
Västeråsban valami megváltozott: a Szolgálat szakított az addigi
stratégiájával. Talán rájöttek, hogy a tettes taktikát változtatott, és az
ügy új szakaszba lépett? Maga miért pont akkor bukkant föl a
bringájával? Egyáltalán, mi a franc volt ez a kavarás a biciklivel? És
miért állt szóba a tévériporterrel? Miért adta meg neki a bizarr
alteregója, Nathalie Fredén nevét? Láttam, hogy habozott: ráncok
barázdálták az akkor még nem tükörsima homlokát.
És Berger a nő homlokára nézett. Ott tényleg nemigen játszódott le
semmi, de ettől csak markánsabbnak tűnt az arcizmai reakciója. Mintha
lejjebb költözött volna az érzelmeket kifejező eszköztára.
Molly Blom végül így felelt:
– Megértem, hogy egyelőre kissé zavarosnak érzi a sztorit, Sam.
Hiszen nem telt el sok idő azóta, hogy betört a lakásomba, és az
embereim összeverték. Ezzel együtt mintha még mindig azt hinné, hogy
ezen az oldalon ül. Hány kérdést is tett fel, ötöt?
– Legalább egyre válaszoljon.
– Nathalie Fredén egy jól kidolgozott személyazonosság volt, amit
fedett ügynökként olykor használtam. Maga viszont kukázta.
– Remélem, örökre.
– De csak a bűnüldöző szervek munkatársai előtt buktatott le, és mind
Allan Gudmundsson, mind Desiré Rosenkvist jól tudja, kinek tartozik
hűséggel. Ők lojálisak a rendőrséghez, nem úgy, mint maga, Sam.
– De miért használta ezt a személyazonosságát akkor és ott,
Västeråsban?
– A gyilkos át akart verni minket, ezért vezetett a motoros banda
nyomára. Autóval mentünk Västeråsba, a bicikli, amit még egy korábbi
munkámhoz igényeltem meg, ott volt a csomagtartóban. Az volt a
lényeg, hogy minél kevésbé nézzek ki rendőrnek. Volt rá esély, hogy a
gyilkos is felbukkan, ezért figyelnem kellett a helyszínt. De aztán odajött
az a riporter, és gyorsan kellett döntenem. Van-e valami előnye annak,
hogy az elkövető lát a tévében? Felkelthetem-e valahogy az
érdeklődését? Nem volt könnyű döntés, hogy megmondom a jól
bejáratott fedőnevemet, és vállalom a lebukás kockázatát, de úgy láttam,
hogy több az előnye, mint a hátránya.
– Bajba került emiatt?
Molly Blom elnevette magát.
– Ne keverjen össze saját magával, Sam.
– Ez aligha fenyeget.
– És ami a legfontosabb, ne becsüljön le.
A nő szavait szúrós pillantással nyomatékosította. Berger rádöbbent,
hogy aligha fogja még egyszer lebecsülni Molly Blomot.
– Őzike tudja, hogy itt vagyok? – kérdezte.
 Molly Blom most máshogy nézett rá. Talán valamivel emberibben.
Vagy talán mégsem ez a megfelelő szó, gondolta Berger.
– Én itt vagyok, nem igaz? – kérdezett vissza a nő.
– Igen, nyilván elengedték – mondta Berger. – De hogy én itt vagyok,
arról tud Őzike? És hol van ez az „itt”? A főkapitányságon vagyunk
egyáltalán? És ez a nyomorult szíj… Hát hol vagyunk, Guantanamón, a
kurva életbe?
– Csillapodjon – intette Molly Blom, és Berger szemébe nézett.
Az volt a furcsa, hogy Berger lecsillapodott. Legalábbis úgy-ahogy… A
kíváncsisága erősebbnek bizonyult a dühénél. Talán soha életében nem
érdekelte még egyszerre ennyi minden.
Hol a francba vagyok?
Ki a franc ez a nő?
Mi a franc folyik itt?
– Legalább nyugtasson meg, hogy ez a dolog törvényes – kérte. –
Nyugtasson meg, hogy maga tényleg egy svéd rendőrtiszt.
– Ne aggódjon, ez egy jóváhagyott művelet – felelte Molly Blom. –
Emlékszik, mit mondtam az elején? Hogy előbb-utóbb visszatérünk oda,
ahol elkezdtük.
– Nyomozó vagyok – felelte Berger. – Jó a memóriám.
– Hova is kell visszatérnünk?
– Én azt mondtam: „Tönkretette az életemet, és ez talán többet nyom
a latban, mint a bemocskolt kanapé.” Mire maga: „De nem többet, mint
egy bemocskolt és tönkretett tizenöt éves lány.” Tehát a
Nemzetbiztonsági Szolgálat… mivel is gyanúsít pontosan?
Molly Blom szemöldöke összeszaladt, de a homloka sima maradt.
– Az időzítéssel van gond – közölte.
– Az időzítéssel?
– Pontosan mikor is szerezte meg a területi rendőrség anyagát a Julia
Almström- és a Jonna Eriksson-ügyről?
Berger csöndben tűnődött, agyában egymást kergették a néma
gondolatok. Próbált értelmet adni mindannak, amit hallott.
– Ha nem emlékszik, majd én megmondom – folytatta Molly Blom. –
Ellen Savingert október 7-én, immár majdnem három hete rabolták el az
östermalmi iskola előtt, ahova járt. Maga pedig október 3-án kérte ki a
két aktát, Sam. Mintha már tudta volna, hogy Ellent el fogják rabolni.
Berger mozdulatlanul ült a helyén.
– Nekem ez nem fér a fejembe, Sam. Honnan tudta előre, hogy Ellen
Savingert el fogják rabolni?
Berger továbbra is hallgatott. A nő pedig nézte. Átható pillantással
nézte.
És ez a tekintet valahogy más volt, mint addig. Berger furcsállotta,
hogy előbb nyakon szúratja valakivel, majd megoszt vele egy rakás infót,
és még csak nem is süt a szeméből a gyűlölet. Inkább fürkésző volt a
tekintete.
Ha belegondolunk, roppant különös ez az egész…
– Igaz, hogy maga eredetileg színésznő volt? – kérdezte Berger.
A nő csalódottnak tűnt.
Aztán vett egy mély lélegzetet.
– Maga, négy nappal Ellen Savinger elrablása előtt, titokban
megszerezte a Julia Almström, illetve Jonna Eriksson ügyében folytatott
nyomozás aktáit a két területi szervtől, a közép-svédországi, illetve a
bergslageni rendőrségtől. Tényleg nem érti, hogy ez sokkal gyanúsabb,
mint különböző szalagkordonok mellett álldogálni egy biciklivel?
– Ez nem igaz – mondta Berger.
Megint forogni kezdett vele a szoba. Vagy azért, mert még nem ürült
ki a szervezetéből a beinjekciózott nyugtató, vagy mert kezdett
rádöbbenni a valóságra – kezdett derengeni, hogy miért is ül itt
valójában.
Nem azért, mert túllépte a hatáskörét.
Ennél sokkal rosszabb a helyzet…
– Nem igaz? – kérdezte Molly Blom.
– Az átszervezés… – kezdte Berger, akivel még mindig forgott a világ.
– Fogalmam sincs, miről beszél.
– Az év eleji káosz… – folytatta Berger, de változatlanul pörgött-
forgott a helyiség. Rátört a hányinger.
– A Nemzetbiztonsági Szolgálat független szerv lett, és minden más
egység a rendőrség kötelékébe került. Tovább is van?
 – Kaphatnék egy kis vizet?
– Nem – felelte higgadtan Molly Blom. – Folytassa.
– Julia Almström ügyében nem a közép-svédországi régió nyomozott –
mondta Berger –, de a västeråsi motoros banda ügyében, még az
átszervezés előtt, igen. Julia eltűnésével eredetileg a helyi, Västmanland
megyei rendőrség foglalkozott, de az átszervezés után egy hónappal
átvette az ügyet az újonnan megalakult Bergslagen Rendőri Körzet.
– És mindezt el tudta mondani, miközben forog magával a világ?
– Ezt meg honnan tudja?
– Elég magára nézni – közölte higgadtan Molly Blom. – Mit akar
mindezzel mondani?
– Azt, hogy október elején viszonylag könnyű volt úgy hozzájutni az
aktákhoz, hogy az ember nem hagy nyomot. Elég kaotikus volt a helyzet
az átszervezés után.
– De maga hagyott nyomot – jegyezte meg Molly Blom. – És nem
hiszem, hogy egyedül csinálta.
– Egyedül csináltam – vágta rá a vártnál élesebb hangon Berger.
– Erre még visszatérünk – mondta a nő, és egy hosszúra nyúlt, szúrós
pillantást vetett Bergerre. – Most legyen elég annyi, hogy találtunk egy
nyomot. És a nyomozás aktáit négy nappal Ellen Savinger eltűnése előtt
vitték el.
– Nem – vetette ellen Berger. A szoba tovább forgott körülötte, sehogy
sem akart megállni. – Nem hagytam nyomot, legalábbis dátumot biztos
nem. Mondom, káosz volt, aránylag könnyen ment a dolog. Ha mégis
van nyom, akkor az koholt.
– Koholt?
– Igen. Én nem hagytam nyomot. És öt nappal Ellen eltűnése után
vittem el az aktákat, azaz október 12-én, hétfőn. Előtte egész hétvégén
párhuzamok után kutattam, eltűnt tizenöt éves lányok után.
– Egész hétvégén? – hüledezett maró gúnnyal Blom. – Rászánt két
teljes napot?
– Ennél több időm nem volt. Így is találtam két áldozatot, és ha több
időm van, rábukkantam volna Aisha Pachachira és Nefel Berwarira is,
hiába próbálták maguk eltussolni ezt a két esetet. Egyébként tudja, ki
tájékoztatott arról, hogy további áldozatok is vannak? Maga, Nathalie
Fredén! Amikor három tetthelyről beszéltem, és ez olyan erős reakciót
váltott ki magából.
– Ezt a furcsa kis hazugságot most tegyük félre – mondta Molly Blom.
– Ugyanis azt sugallja, hogy valaki, akinek hozzáférése van minden
rendőrségi anyaghoz, azaz egy rendőrtiszt, előre hozta az időpontot,
amikor maga belépett a területi rendőrség irattárába. Ez túl nagy
őrültség ahhoz, hogy átgondolt állítás legyen, ezért az elrugaszkodott
kifogások kategóriájába sorolom. De nem is ez a lényeg. Hanem ahogy
azt maga is nagyon jól tudja, Sam, ez itt.
Azzal Molly Blom Berger óradobozára tette a kezét. Lassan félrehúzta
az aranyozott kapcsot, és felnyitotta a fedelet.
– Ebben a dobozban nem kevesebb, mint négy, ötvenes-hatvanas
évekbeli Jaeger-LeCoultre, Rolex és IWC gyártmányú karóra van. Az
ötödiknek a csuklóján kéne lennie, de akkor nem tudtuk volna
odaszíjazni a székhez. Úgyhogy itt van maga előtt.
Berger megnézte magának az asztalon heverő Rolex Oyster Perpetual
Datejustot. A számlap máshol volt bepárásodva, mint amikor utoljára
látta az órát, most csak a közepe látszott, meg az, hogy a két mutató
más-más irányba mutat. Ebből nem lehet kikalkulálni, hogy mennyi
ideig volt eszméletlen…
Molly Blom Bergerre nézett.
– Egy hagyományosabb belső vizsgálatban komoly érdeklődést
mutatnék az iránt a tény iránt, hogy az itt látható órák összértéke
meghaladja a félmillió koronát.
– Örökség – közölte Berger. – A nagyapámtól. Úgy hívták, hogy Arvid
Hammarström.
– Örömmel hallom, hogy nem hagyta cserben a humorérzéke –
jegyezte meg kifejezéstelen hangon Molly Blom. – Ez azt sugallja, hogy
van energiája a kihallgatás következő szakaszához. Ami nagyon más
lesz, mint az eddigiek, efelől biztosíthatom. De, amint már mondtam, a
valószínűtlenül drága órái csak akkor tarthatnának számot
érdeklődésre, ha ez egy szokványos ügy lenne. Mert természetesen nem
az. A legkevésbé sem szokványos.
 – Értek az órákhoz – magyarázta Berger. Félig-meddig
mozgásképtelen keze görcsösen markolta a fémkarfát.
– Ért az órákhoz?
– Elromlott órákat vásárolok, és megjavítom őket.
– És azt hiszi, érdekel a szánalmas kis hobbija? Azt hiszi, ezért hoztam
szóba az óráit?
– Nem tudom, mire gondol.
– Jaj, dehogynem tudja – mondta a nő, és kiemelte a fadoboz
bársonybéléses válaszfalait. Az órák alatti kis térben egymásra hányt,
apró, simítózáras nejlontasakok lapultak. Molly Blom kivette az egyik
miniatűr bizonyítéktároló zacskót, és a címkéjére meredt. – Ellen
Savinger – olvasta lassan, tagoltan. – Te jóságos ég! Mit jelentsen ez?
Berger nem szólt semmit. De a szuszogása nagyon jól hallatszott.
– Az ártatlanabb magyarázat az, hogy a märstai házban találta, és nem
dobta be a közösbe. Megnézzük, hogy mi is ez?
Azzal Molly Blom elhúzta a pirinyó zárat, és kiöntötte a tasak
tartalmát az asztalra, a két berámázott fénykép közé. Egy apró
fogaskerék pottyant ki a tasakból, az átmérője nem volt több egy
centinél.
– Hol találta ezt? – kérdezte a nő.
Berger továbbra is hallgatott. Régóta nem güriztek ilyen kőkeményen
az agysejtjei…
– Oké – szólalt meg egy idő után Molly Blom. – Ezt a kiégett detektívek
hagyományos önteltségének számlájára írhatjuk. „Találtam valamit,
amit senki más nem talált meg, csak én, és egyedül fogom megoldani az
ügyet, sokkal gyorsabban, mint a hivatalos nyomozás!” Ez nyilván
szakmai etikai vétség, de nem a legrosszabb fajtából. Csak hát itt van
még ez is.
Előkerült még két minitasak. Kívülről ugyanúgy néztek ki, mint az
első, még a címkéjük is egyforma volt, és ezekre is golyóstollal, apró
betűkkel írtak valamit.
Molly Blom egymás mellé fektette a három tasakot. A jobb kéz felőli,
Ellen Savinger feliratú zacskó nyitva maradt, és ott hevert előtte a kis
fogaskerék. A nő ezután fölemelte a középsőt.
 – Jonna Eriksson – mondta, miközben kinyitotta.
Aztán felfordította, és kipottyantott az asztalra egy hasonló
fogaskereket. Szó nélkül megismételte a műveletet az utolsó, Julia
Almström feliratú tasakkal is, amelyből egy valamivel nagyobb
fogaskerék gurult ki.
– Jó, Ellen fogaskerekét a märstai házból csórta el. De honnan van a
másik kettő?
Berger hallgatása mázsás súllyal nehezedett a helyiségre, az sem lett
volna feltűnőbb, ha vijjogni kezd egy autóriasztó.
Molly Blom folytatta:
– Az Ellen Savinger előtti ügyekben nem volt sem holttest, sem
tetthely. A lányok felkutatására történt két sikertelen kísérlet: Juliát a
västeråsi motoros klubházban keresték, Jonna holttestét pedig a
kristinehamni erdőben, ahol egy jávorszarvast temettek el. Hadd tegyem
tehát fel a kérdést még egyszer: honnan vannak a fogaskerekek?
Miután Berger hallgatása újabb és a jelek szerint végső szakaszába
lépett, Molly Blom hozzátette: – De még nem végeztünk. Van itt egyéb is.
Készen áll erre az egyébre, Sam Berger? Azzal a nő visszatette az
asztalon heverő Rolexet a többi mellé, és jelentőségteljes pillantással
nézett a dobozra.
– Hat rekesz – mondta. – De csak öt óra. Az az üres rekesz elég
szomorú látványt nyújt, nem? – Azzal lehajolt, elővett a táskájából egy
paksaméta régi papírt, és az asztalhoz kocogtatta őket. – Az ilyen
minőségű órákra egyedi garanciát vállalnak. Most megszámolom a
garancialeveleket. Egy, kettő, három, négy, öt… hat. Hoppá, itt valami
nem stimmel! Hiszen csak öt óránk van! Megszámolom a papírokat még
egyszer. Egy, kettő, három, négy, öt, hat.
– Hagyja már abba! – szólt rá Berger.
– Két Rolex – folytatta a szamárfüles garancialevelekbe mélyedve,
irgalmat nem ismerve Molly Blom. – Két IWC, egy Jaeger-LeCoultre. És
egy Patek Philippe, amint látom. Hol van a Patek Philippe karórája, Sam?
– Ellopták.
– Pedig úgy tűnik, hogy az volt a maga koronaékszere, Sam. Egy… Mi is
van ideírva? Egy Patek Philippe 2508 Calatrava! Az imént hívott vissza
minket egy órakészítő mester, aki állítólag Svédország első számú
karóraszakértője, és képzelje, még megtippelni sem volt hajlandó, hogy
mibe kerülhet egy ilyen óra! Azt mondta, felbecsülhetetlen értékű.
Molly Blom itt szünetet tartott, és Bergerre nézett. A férfi tényleg
olyan benyomást keltett, mint aki gyengélkedik.
– Komolyan azt állítja, hogy ellopták a felbecsülhetetlen értékű óráját,
de maga nem fárasztotta magát azzal, hogy bejelentse a rendőrségen?
– Egy ilyen órára speciális biztosítást kell kötni – felelte halkan Berger
–, de nekem arra nem volt pénzem. Azt pedig pontosan tudom, hogy
mennyit foglalkozik a rendőrség a lopási ügyekkel: többnyire semennyit.
– Szóval hol és mikor lopták el maga szerint az órát?
– Pár éve – mondta Berger. – A konditeremben.
– Úgy két és fél éve? Mondjuk, tavalyelőtt júniusban?
– Kábé akkor, igen.
Molly Blom bólogatott.
– Bár az említett órakészítő – folytatta aztán – nem volt hajlandó
megbecsülni a maga Patek Philippe 2508 Calatravájának az árát, amúgy
sok érdekes dolgot mondott. Azonosította például ezt a három
fogaskereket. Nagy valószínűséggel egy Patek Philippe 2508 Calatravából
valók.
 20

Október 27., kedd, 16:24

Molly Blom belépett egy szobába, ahol két férfi bámulta a számítógépe
képernyőjét. Odabiccentettek neki, mintegy jelezve, hogy minden
rendben.
– Elmegyek egy órára – közölte a nő. – Vagy maximum másfélre.
A falhoz közelebb ülő férfi az ormótlan, olcsó búvárórájára pillantott.
– És Berger?
– Hadd pihenjen – mondta Blom. – Vidd a cellába, Roy.
Azzal Molly kinyitotta a kis helyiség másik ajtaját, és kilépett egy
jellegtelen folyosóra, amely a bézs színű falba beolvadó lifthez vezetett.
A fülkében lehúzta a kártyáját, és bepötyögött egy hatjegyű kódot, mire
a lift elindult fölfelé.
Molly Blom megnézte magát a lift falára szerelt ócska tükörben. Sok
akcióban vett már részt fedett ügynökként, sok szerepet eljátszott, és ez
a mostani bizonyos szempontból a legegyszerűbbek közé tartozott.
Közelebb lépett a tükörhöz, belenézett a saját szemébe, és átsuhant az
agyán, hogy a kéklő szempár mélyén mintha megpillantotta volna a
másik szempontot. Azt, amely szerint ez élete legnehezebb szerepe.
A lift leért a földszintre – az F volt a legalsó gomb.
A fülkéből kilépő Molly teljesen szokványos lépcsőházban találta
magát. Az üvegajtó túloldalán, az esőfüggönyön keresztül a Bergsgatant
látta, de ő az ellenkező irányban indult el, az udvar felé, ahol jó tucatnyi
kocsi parkolt. Megnyomta a kulcsát, mire megvillantak egy sötét színű
Mercedes Vito mikrobusz lámpái.
 Molly beugrott a kocsiba, és fölemelte az anyósülést. Kinyitotta az alá
rejtett válltáskát, és előhalászott egy barna borítékot meg egy
mobiltelefont. Az utóbbit rögtön be is kapcsolta, és beállította az
ébresztőjét egy órával későbbre. Ezután kimanőverezte a testes
járművet a kis udvarról, és kihajtott a kapun, mielőtt az még teljesen
kinyílt volna. Lement a Norr Mälarstrandra, majd a Lindhagensplan
rémes körforgalma után ráhajtott a Traneberg hídra. A túlparton a
Brommaplan felé folytatta útját, majd a Bergslagsvägenről lefordult
Stockholm egyik leglélektelenebb iparnegyede, Vinsta felé. Végül egy
szemlátomást roskatag, jellegtelen homlokzatú épület előtt parkolt le,
amelyen mocskos tábla hirdette, hogy itt van a Wiborg Ellátó Kft.
székhelye.
Mollynak nem volt ideje rendesen megázni, mielőtt belépett az
előtérbe, az úgynevezett recepcióra. A vitrinekben látható áruminták
jobbára rejtélyes rendeltetésű, porlepte csődarabok voltak, amelyek
mellett észbontó árakat tüntettek fel. Mindent összevetve igencsak
barátságtalan benyomást keltett a recepció, és a hatást csak fokozta,
hogy a savanyú képű recepciósnő metanolszagot árasztott. Amikor
meglátta Mollyt, a háta mögött lévő ajtóra bökött a hüvelykujjával. Halk
berregéssel nyílt a zár.
A raktár-műhely kombó belső tere első ránézésre is igazolta a
recepción kialakult benyomást. Az ott dolgozó négy férfi olyan
számítógépek előtt ült, amelyeket csak az avatott szem tudott
megkülönböztetni a kilencvenes évek desktopjaitól. Az egyikük most
fölállt, és elindult Molly felé.
– Kész van? – kérdezte Molly.
A kék overallos férfi a negyvenes éveiben járhatott. Tiszta, kék
tekintete élesen elütött a többi külső jellemzőjétől. Bólintott.
– Részletfizetés, átadásra kész. Akkor nyugta nem kell?
– Nyugta most nem kell – erősítette meg Molly.
A férfi lassan bólintott, mint aki már semmin sem lepődik meg, majd
az asztalához lépett, és kiemelt az egyik fiókból egy csomagot.
Odanyújtotta Mollynak, aki cserébe átadta a barna borítékot. A férfi
elvette, és ugyanabba a fiókba tette.
 – Kösz, Olle – mondta Molly, de a férfi már visszaült a komputere elé.
Molly ugyanarra autózott vissza, amerről jött, de a Lindhagensplan
után a Drottningholmsvägenen folytatta útját, majd áthajtott a
Kungsholmen kerületen, aztán a Barnhus hídon, és végigment a
Tegnérgatanon. Így jutott el az Engelbrektsgatant és az Eriksbergsgatant
összekötő szűk utcácskába.
A parkoló kocsik mellett, az úttesten állt le a kisbusszal. Kettesével
véve a fokokat felsietett a Stenbocksgatan 4. lépcsőjén, kinyitotta
mindhárom zárat, majd belépett a lakásba, és magába szívta az
atmoszféráját. Mocskosnak érezte az otthonát, mintha meggyalázták
volna. Mintha a csúnya verekedés atomjai még mindig ott lebegtek
volna a levegőben. Molly ezután bement a nappaliba, és megnézte az
egykor csodaszép, hófehér kanapéját.
A hat díszpárna közül négy tönkrement, ahogy az egyik karfa is: vér
fröccsent rájuk Berger jobb öklének sebeiből. Mit összeerőlködhetett,
mire kisajtolt magából ennyi vért! Molly szinte látta, ahogy Berger
apait-anyait beleadva ökölbe szorítja a kezét.
Megcsóválta a fejét. Nem volt benne biztos, hogy sikerül kicseréltetnie
a kanapét – és tudta, hogy amíg az ott van, képtelen lesz a lakásban
tartózkodni.
Kiment a konyhába, kivett a hűtőből két fehérjeitalt, és mindkettőt
felhajtotta. Aztán kicsomagolta a fóliából a fél almáját, és megette.
Utána gyorsan átkutatta a saját otthonát. Szerette volna alaposabban
csinálni, de mit is mondott a fiúknak a megfigyelőszobában? Azt, hogy
egy, max. másfél órára megy el. Úgyhogy ez van… Molly gyűlölte, ha
nem mennek hibátlanul a dolgok. Ha nem úgy működik a világ, ahogy ő.
Mármint mostanában…
Tehát a konyha. Úgy tűnik, rendben van, szembeötlő furcsaság nincs.
A hűtő tiszta, miként a faliszekrények, a pult és a szemetes is. Berger
nyilván sietett, a vérfürdőt aligha tervelte ki előre. Persze a Kenttel és
Royjal való tusakodás során is kiserkedhetett a vére, de Molly ösztöne
azt súgta, hogy azért szorította ilyen durván ökölbe a kezét, mert majd
szétvetette az indulat és a stressz. Amikor meglátta az öklét meg a
hófehér kanapét, nem tudott ellenállni a kísértésnek… Igen, ez hihetően
hangzik. Hiszen Berger nem az a fajta ember, aki értékeli az élet
finomabb örömeit. Amikor meglátta a kanapét, ösztönösen cselekedett,
és az ösztöne azt súgta, hogy ami ilyen hófehér, azt össze kell
„dzsuvázni”.
A hálószoba. Gyorsan! Igen, a komódon álló fotókat Berger
elmozdította. Kézbe vette a hegymászós képeket, vagy legalábbis
hozzájuk nyúlt. Vajon mit gondolt? Hiszen addig alapvetően sérült
embernek hitte őt, annak látta, akinek ő láttatni akarta magát: Nathalie
Fredénnek. Itt, a lakásban viszont valaki mással szembesült: egy
hegymászóval. A szétcsúszott, kontrollvesztett személyiség szöges
ellentétével.
Igen, alighanem ez volt Berger reakciója: Molly Blom a
kontrollvesztett személyiségből totális kontrollt gyakorló személyiséggé
változott.
Bergernél pedig ugyanez fordítva játszódott le: kicsúszott a kezéből a
totális kontroll. Kiderült, hogy annak, amit a gyanúsítottjáról gondol, a
szöges ellentéte igaz.
Biztos meglepte, hogy ilyen sokat ki tudott szedni a kihallgatójából,
amikor felcserélődtek a szerepek. De mindenképp tudnia kellett Aisha
Pachachiról és Nefel Berwariról.
Különben semmi értelme nem lenne az egésznek. Különben Berger
nem tudna leszűrni semmiféle konklúziót. Különben Molly nem venné
semmi hasznát…
Pedig nagy szüksége van rá.
Az, hogy Berger miként jött rá az ő kilétére, továbbra is rejtély, de
mindenképpen biztató, hiszen jelzi, hogy ez az ember érti a dolgát.
Vajon akkor is tudta, mit csinál, amikor vakmerően bejárta a lakását?
Vagy akkor bepánikolt?
A legfontosabb dolgokat kereste, elszántan próbált rálelni a lényegre.
Még akkor is igyekszik átgondolni a dolgokat, ha ott a kés a torkán.
Pont, ahogy Molly eltervezte…
Miután letette a fotót, amelyen a csupasz sziklafalon lóg – valószínű,
hogy az volt Berger kezében, hiszen az került a legmesszebb az eredeti
helyétől –, Molly visszament a nappaliba, majd az ablakfülke felé fordult.
Mit láthatott Berger az íróasztalon? A hat különböző színű Post-it-
tömböt. Azokból vajon leszűrt valamiféle következtetést? Ha igen, akkor
tényleg vág az agya, mint a borotva…
Molly megfordult, és merőn nézte a hófödte csúcsra igyekvő
hegymászókat ábrázoló fotót, a színpompás naplementét ellenpontozó,
parányi emberalakok fekete sziluettjét. Vajon itt állt Berger is? Ő is
odament az ablakfülkébe, majd visszafordult?
Éles, erőteljes csengőhang hasított a lakás csöndjébe. Molly Blom
felriadt a merengéséből, és előhúzta a táskájából a mobilt. Letelt az egy
óra, és még hátravan egy állomás…
Már kezdődött a csúcsforgalom, de azért elég normális időt futott
Kungsholmenig. Miután leparkolt a Mercedes Vitóval az udvaron,
ahonnan indult, felbontotta a Wiborg Ellátónál kapott csomagot,
amelyben látszólag egy közönséges, fehér okostelefon volt, de amikor
bekapcsolta, a képernyő egészen mást mutatott. Molly kurta bólintással
nyugtázta a látottakat, majd kiment a Bergsgatanra. A főkapitányság
Polhemsgatanról nyíló főbejáratán ment be, majd különböző kódokat
bepötyögve kinyitott pár ajtót, és végül a Nemzetbiztonsági Szolgálat
épületrészébe ért. A különböző ügyosztályok irodáihoz további kódokon,
kártyákon, ujjlenyomat-szkennereken át vezetett az út. Molly végül
eljutott a megfelelő helyre, a Hírszerző Csoporthoz, illetve, ahogy az
ajtón látható névtábla hirdette, Steen csoportvezetőhöz. Bekopogott,
mire, a megfelelő idő elteltével, halk, tompa berregés jelezte, hogy az
ajtót kinyitották.
Az íróasztalnál ülő, jó karban lévő, acélszürke öltönyös, hatvanas férfi
feltolta az olvasószemüvegét a homlokára, és a belépő Mollyra nézett.
– Nahát, nahát – szólalt meg. – Blom kisasszony! Hogy s mint
mostanság?
– Jelentést teszek, ahogy megállapodtunk – felelte mereven Molly. – A
kihallgatás a terv szerint zajlik.
– Berger beismerte már az érintettségét?
– Nem. De kezd tisztulni a kép.
– És ez a tisztuló kép megfelel a várakozásainknak?
– Nagyrészt igen.
 – Ki hitte volna, hogy egy ilyen rég elvetett mag szárba szökken… –
merengett Steen. – Ez bizony elgondolkodtató.
– Bármi is történt, Berger rendőr – mutatott rá Molly. – Ezért kétszer
olyan biztosnak kell lennünk a dolgunkban, mit máskor.
– Ahogy megegyeztünk – mondta Steen. – Az ügyészségnek semmit,
amíg nem győződtünk meg mindenről száz százalékig.
– Viszont valamiről mintha megfeledkezett volna, August.
– És mi lenne az?
– Ellen Savinger.
August Steen döbbent arcot vágott.
– Mi?
– Ellen Savinger – ismételte konokul Molly Blom.
– Nem értem, mire céloz – jelentette ki Steen.
– Ő az eltűnt tizenöt éves lány – pontosított semleges hangon Molly.
– Ó. Igen, persze! De ha jól sejtem, az iszlám vonal sokkal frankóbbnak
tűnik.
– Valóban. De Ellen még életben van.
– Ő legalább az ötödik áldozat – mondta August Steen. – És már nem
él.
– Nem vehetjük készpénznek, hogy meghalt. Épp ellenkezőleg, minden
valószínűség szerint sürget az idő.
– De ez a normál bűnüldöző szervek dolga. Attól kezdve, hogy a
dzsihádista vonal kifújt, és az ügy belső vizsgálattá alakult, mi csak
segéderők vagyunk. És egyetlen konkrét feladatra kaptunk megbízást:
arra, hogy Berger érintettsége ügyében nyomozzunk.
– Ugyanakkor eltitkoltunk ezt-azt a bűnügyi rendőrség elől –
emlékeztette Molly. – Akik ezért hamis előfeltevésekből indultak ki.
– Lehet, hogy az iszlamista vonal kihűlt – mondta Steen –, a belső
vizsgálati vonal viszont tűzforró, és minket éget. Ha el tudjuk érni, hogy
Sam Berger beismerje az érintettségét, jelentősen hozzájárulunk a
nyomozás sikeréhez, és a korábbi elhallgatásaink szépen a semmibe
vesznek. Hősök leszünk. Különösen maga, Molly.
– És Ellen Savingerrel mi lesz?
– Már halott – jelentette ki Steen. – De ő az utolsó áldozat.
 – Nem tudjuk, hogy meghalt-e.
– Tudom, hogy mélyen érinti érzelmileg ez az ügy, Molly – folytatta
hangnemet váltva Steen. – Tudom, hogy már a harmadik gyilkosság óta
próbálja kiugrasztani a gyilkost a bokorból. Tudom, hogy az egész
bicikliprojekt a maga gyereke. Ötletes, de véleményem szerint igen lassú
módszer volt a tettes figyelmének felkeltésére. Hiú ábrándnak tűnt,
hogy kisülhet belőle valami, de végül persze az alapos tervezés
tankönyvbe illő példája lett. Berger végül megtalálta magát, az elvetett
mag szárba szökkent. Megcsinálta, Molly! Mivel belső erőforrás, nem
sütkérezhet a dicsfényben, de itt, a Szolgálatnál hős lesz. Viszont Berger
nem veszélyezteti Svédország demokratikus államrendjét, állampolgárai
szabadságát és jogait vagy a nemzetbiztonságot.
– Akkor engedélyt kérek arra, hogy mihamarabb lezárjam ezt az
ügyet.
– Az engedélyt megadom. Köszönöm a szóbeli jelentését. A változás
korát éljük, és nekem most más ügyeknél van szükségem magára. Olyan
ügyeknél, amelyek veszélyeztetik Svédország demokratikus
államrendjét, satöbbi, satöbbi.
Molly Blom kilépett a folyosóra. Nem tetszett neki August Steen
hangneme. Érződött, hogy a főnökének közömbös Ellen Savinger sorsa,
és ez nem csupán a Steen védjegyét jelentő professzionalizmusnak
tudható be…
A liftre már várt egy férfi, akit Molly látásból ismerni vélt.
Odabiccentettek egymásnak, majd amikor megjött a lift, a férfi kérdőn a
földszint gombjára bökött az ujjával. Molly bólintott, mire a férfi
megnyomta a gombot. Miután a földszinten kiszálltak, a férfi elindult a
kijárat felé, Molly viszont még bíbelődött egy kicsit a cipőfűzőjével.
Megvárta, míg a férfi eltűnik, majd visszaszállt a liftbe, lehúzta a
kártyáját, és bepötyögte a hatjegyű kódot. A lift elindult lefelé.
Molly, miután kiszállt, a bézs színű folyosókon eljutott az
egyformaságot megtörő, bár szinte láthatatlan ajtóig. Odabent a két
tagbaszakadt férfi már nem a képernyőt bámulta: az egyik banánt
majszolt, a másik szunyókált.
 Molly biccentett a banánevőnek, majd éles hangon rászólt a
szunyókálóra:
– Ébresztő, Roy!
A felriadó Roy búvárórája nagyot koppant a falon.
– Hozzátok ide! – szólt Molly.
A két fickó már indult is.
Molly Blom leült a megfigyelőhelyiségben az egyik székre, és előhúzta
a táskájából a fehér okostelefont. Egy kis ideig nézte, majd bekalibrálta.
Utána fölállt, és vett egy nagy levegőt.
Itt az idő! – gondolta. Most már tényleg itt az idő.
 21

Az idő megállt. Végképp megállt.

Egyensúlyoz a síkos kövön. Elcsúszkál a lába, ám az izzadt keze lassan, de
biztosan megtisztítja az ablak egy részét: csinál magának egy kémlelőnyílást.
Nyílik a tolóajtó, fény lövell a koromsötét csónakházba. Beragyogja a belső
terét, a legrejtettebb zugokat is. Csónakmotorok és mentőmellények, partra
vetett bóják és rozsdás horgonyok közt áramlik tova, horgonygyűrűk,
horgonykötelek, vitorlák szeme előtt suhan el. Megcsillan a láncokon,
fogaskerekeken, kábeleken, amelyek immár nem szanaszét hevernek a
csónakház padlóján, hanem össze vannak szerelve.
De mindez nem fontos. Mindez megszűnik létezni, amikor a fiú rádöbben,
hogy mit világít meg a keskeny fénycsóva: egy arcot.
Egy lány arcát.
Úgy tűnik, elvakítja az erős tavaszi napfény. Fejét ide-oda forgatva
hátrahőköl, és sokáig mintha nem látna semmit. Végül kinyitja a szemét, és az
ajtó felé fordul. És e pillanatban belép a fiú barátja. Ragyog a fényárban az
arcába hulló szőke haja; olyan, mintha az egész feje lángra lobbanna. Aztán
oldalt fordul, és szögben éri a fény az arcát, amely így a szokottnál is
szabálytalanabbnak, torzabbnak hat. Aztán elkezdi behúzni az ajtót.
Kint a kövön állva a fiú még látja a lány szemét, bár a fénycsík egyre szűkül.
Süt valami abból a szempárból, de nem érti, hogy mi. A boldogság? A vágy?
Vagy a… a rettegés?
Aztán a lány hátrafordítja a fejét, és meglátja őt az ablakban. Találkozik a
tekintetük. Egy pillanatra különös kapcsolat jön létre köztük. A lány arca
megváltozik, és a fiú nem érti, hogy ez mit jelent. Túl fiatal és éretlen még, nincs
felkészülve arra, hogy ezt megértse. A lány szeme elkerekedik, és a fiú csak most
veszi észre, hogy le van ragasztva a szája. Látja, hogy a ragasztószalagnak feszíti
a nyelvét, és azt is, hogy mászik valami a homlokán. Csak akkor döbben rá, hogy
mi az, amikor már a lány bal szemére csorog a haja alól szivárgó vér. És csak
akkor hallja meg a ragasztószalag alól kiszűrődő, szívszaggató sikolyt, amikor a
lány szeme már csak egy vérvörös folt. Pont akkor veszti el az egyensúlyát, és
esik le a kőről, amikor az ajtó teljesen becsukódik, és újfent sötétbe borul a
csónakház.
A fiú föltápászkodik. Még mindig visszhangzik a fülében a szívszaggató sikoly,
és ezt nem foghatja arra, hogy beütötte a fejét, mert nem ütötte be. Mégis
elszalad.
Fut. Fut, ahogy a lába bírja.
Már teljes erőből rohan a mellkasáig érő fűben, amikor a sikolynak egyszer
csak vége szakad.
 22

Október 27., kedd, 18:10

Amikor a kemény priccsen alvó Bergert durván ülő helyzetbe rángatták,

fogalma sem volt róla, hogy mire ébredt. Talán álmodott valamit, vagy
felidéződött egy emlék? Üzenet jött a tudatalattija mély bugyraiból?
Persze ha jobban megnézzük a dolgot, lehet, hogy csak a két férfi
zavarta meg az álmát, akik most a karját szorongatják… Amikor talpra
állították, az álomvilág járta táncát a szeme előtt, és még akkor is alig
látott ki a fejéből, amikor végigvonszolták a komor hangulatú folyosón.
Amikor pedig beszíjazták a kihallgatóban a fémszékbe, még mindig csak
nehezen tudott ráfókuszálni Molly Blomra, aki már ott ült a helyén, és
az asztalra könyökölve bámulta őt. Berger inkább az asztalt nézte, előbb
arra próbált ráfókuszálni, és felmérni, hogy történt-e valami változás.
Történt. A Rolexén állapodott meg a tekintete, amelynek a számlapjáról
szinte teljesen eltűnt a pára, és negyed hetet mutatott. Berger már csak
azt nem tudta, hogy reggel van, vagy este… A számos dosszié egyike alól
pedig egy addig nem látott, fehér okostelefon kandikált ki. Berger már
éppen megjegyzést akart tenni erre a fejleményre, amikor Molly Blom
megfordította az egyik berámázott fotót, és ő a tízéves fiai vidám arcával
találta szemben magát. A hátuk mögött a Diadalív magasodott.
Párizs…
– Marcus és Oscar – szólalt meg Molly Blom.
– De mi a…? – hüledezett Berger.
– Ez a fénykép a főkapitányságon lévő asztalán állt – vágott közbe
Molly Blom. – Az ikerfiai, Marcus és Oscar. Mikor látta őket utoljára?
 – Tudja, mikor felelek ilyen kérdésekre!
– Ez semmi ahhoz képest, aminek maga tett ki engem.
– Nem magát, hanem Nathalie Fredént. Mert maga, ugyebár, nem
Nathalie Fredén. És nekem azzal volt valami célom.
– Nem gondolja, hogy nekem is van ezzel valami célom? – kérdezte a
nő.
– De igen. Az a célja, hogy rám verjen egy bűncselekményt, amit nem
követtem el. Pont rám! Arra, aki elszántabban vadászott a Geciládára,
mint bárki más.
– Ebben téved. Azt ígértem magának, hogy a kihallgatás mostani
szakasza más lesz, mint az eddigiek. Hát, tényleg más lesz, Sam, és
semmi értelme úgy tennie, mintha nem így lenne, vagy hátráltatnia az
eljárást. Ez a csata már elveszett. Értve vagyok?
– Miért? Mert van a szomszéd szobában két „külső erőforrás”, akikre
nem azok a törvények vonatkoznak, mint ránk? Mit fognak csinálni?
Vizes rongyot nyomnak az arcomba? Tényleg Roynak hívják az egyiket?
A másik meg talán Roger?
Molly Blom hosszú, csalódott pillantást vetett Bergerre, majd
megcsóválta a fejét.
– Kezdjük elölről. Mikor látta utoljára Marcust és Oscart?
– Ugyan miért tartozna ez egy kicsit is a tárgyhoz?
– Mikor?
– Menjen a francba.
– Kábé ennyi idősek voltak?
Azzal a nő odatolt egy másik fényképet, amelyet Berger mobiljáról
nyomtattak ki. Onnan eredt, onnan indult ki minden. Az a kép volt a fix
pont, a sarkcsillag, a tengelyén forgó világ nyugvópontja…
– A szakértőink megállapították, hogy ezt a képet hívja be a
leggyakrabban a telefonján. A jelek szerint újra meg újra visszatér
hozzá.
– Ó, hogy bassza meg – mondta Berger.
Már ahhoz sem volt ereje, hogy dühöngjön. Reménytelenül
elveszettnek, védtelennek, lecsupaszítottnak érezte magát. De közben
lejátszódott benne valami. Egy folyamat. Amelyben szerephez jutott egy
rózsaszín Post-it cédula…
– Ahogy elnézem, téli ruhában vannak – folytatta zavartalanul Molly
Blom. – Holott az a sok martilapu a csatornában inkább tavaszias
hangulatot áraszt. Hogy is szól az a népi mondás? Tavasz jön, izzadunk,
ősz jön, vacogunk? Én április második felére tippelnék. De melyik év
áprilisa volt?
Berger hallgatott.
Molly Blom ököllel az asztalra csapott, majd Bergerre szegezte a
villámló tekintetét, és azt dörögte:
– Nehogy már szótlanul duzzogjon itt nekem, maga zsarunak csúfolt,
szánalmas faszkalap! Ellen Savinger órája ketyeg.
– Ha én vagyok a gyilkos – morogta a meglepett Berger –, akkor ez
ugyan miért érdekelne?
– Válaszoljon a kérdéseimre. Mindössze ennyi a dolga. Válaszoljon,
amilyen gyorsan csak tud. És ne mondjon semmi mást.
Hányadszor is suhan át az agyamon, hogy először látom az igazi Molly
Blomot?
– Maga pontosan tudja, hogy mikor készült az a kép – morogta Berger.
– A telefonom percnyi pontossággal elárulja.
Fölemelte a fejét. Molly Blom ugyanúgy nézett rá, mint addig.
– Ha tényleg meg akarja menteni Ellent – folytatta a nő fagyos
tekintetét vitézül állva Berger –, akkor miért húzta olyan sokáig az időt
a titokzatos Nathalie Fredén szerepében? Hogy lássa, mit tudok? Azt így
is kideríthette volna, ahogy most csinálja! Sokkal gyorsabban ment
volna, ha rám ereszti a külső erőforrásait, hadd kínozzanak egy kicsit a
jól bevált módon! Szóval itt valami nem stimmel. Hiszen maga a
legnagyobb koponya a belső vizsgálati ügyosztályon, azoknak a
bohócoknak az életben nem volt még ilyen emberük! Úgyhogy tutira
nem az én kedvemért mutatta be ezt a produkciót. Egyáltalán nem tart
bűnösnek, ez az egész csak egy újabb előadás. Csak azt nem tudom, hogy
mire megy ki a játék.
Molly Blom szeme most már szikrát szórt, a keze ökölbe szorult. A
plafonba ágyazott kis kamerák egyikére pillantott, mire két
másodpercen belül föltépte az ajtót a Roy nevű fickó, és kitágult
orrlyukakkal várta a parancsot. Molly Blom kurtán megrázta a fejét,
mire a csalódottnak látszó Roy visszament a megfigyelőhelyiségbe.
– Legközelebb hagyom, hogy csinálja, amit szeret – mondta magára
erőltetett nyugalommal a nő. – Hajlandó precízen válaszolni a
kérdéseimre?
Berger a szemébe nézett. Molly Blom tekintete más volt, mint addig.
Berger megpróbálta legalább vázlatosan összerakni, hogy mi folyik itt.
Mert ez a dolog abszolút kicsúszott az ellenőrzése alól, és még csak nem
is Roy miatt… Végül bólintott.
– Mikor látta utoljára az ikerfiait? – kérdezte Molly Blom.
– Úgy van, ahogy mondta, a kép tavalyelőtt áprilisban készült. Egy
hónapra rá, három héttel a tanév vége előtt, kivette őket az iskolából az
a geciláda. Másodikosok voltak, nyolcévesek. Most tizenegy évesek.
– Gondolom, tisztában van vele, hogy milyen sok információt
tartalmaz a válasza, Sam.
Berger tett egy kelletlen fejmozdulatot, de nem szólt semmit.
Molly Blom folytatta:
– Maga „geciládának” nevezi a volt feleségét? Ugyanazt a szót
használja rá, mint az emberrablónkra?
– Tényleg egy geciláda – felelte Berger. – És egy percig sem voltunk
házasok, hála az égnek.
– Üdítően hat, hogy legalább nem büdös kurvának nevezi – jegyezte
meg Molly Blom. – Apropó, szegény Desiré Rosenkvist viszont a maga
Madonnája lett. A maga kis Őzikéje.
Mielőtt Berger reagálhatott volna, a nő megfordította az égszínkék
keretbe foglalt fotót is, amelyen Berger egykori élettársa volt látható. A
csodaszép kép Floridában, a Fort Lauderdale-i tengerparton készült, és
Berger mindmáig nem igazán tudott ránézni. Otthon, az íróasztalán
mindig úgy fordította, hogy ne lássa, most viszont későn kapta félre a
fejét.
– Íme, a kettes számú geciláda – mondta Molly Blom. – Eredeti nevén
Freja Lindström. Tizenegy évig éltek együtt, Oscar és Marcus a közös
gyerekeik. Freja nem lett a maga felesége az említett tizenegy év alatt,
Sam, de Jeanhoz, a francia üzletemberhez már a megismerkedésük után
fél évvel hozzáment. Jelenleg Párizsban él az egész család. Freját Freja
Babineaux-nak hívják, a fiúkat pedig Marcus és Oscar Babineaux-nak.
Igaz, hogy az ominózus áprilisi nap óta, azaz két és fél éve nem látta
őket? Azóta, hogy Freja fogta őket, és elszökött?
Berger egy kis ideig lecsukva tartotta a szemét. Most kinyitotta.
– Elszökött? – kérdezett vissza.
– Az Arlanda reptéren lezajlott csetepatéról rendőri jelentés készült –
magyarázta Molly Blom. – Egy bizonyos Samuel Berger összetűzött a
biztonsági személyzettel, még ütésváltásra is sor került. De Freja,
Marcus és Oscar Lindström elutazott a következő párizsi géppel, és alig
több, mint egy hónap múlva már Freja, Marcus és Oscar Babineaux volt a
nevük. Szóval igen, az „elszökött” szó helyénvalónak tűnik.
– Nem – mondta halkan Berger. – Miután Freja elment, széthullott az
életem, és nem voltam olyan állapotban, hogy gondját viseljem két
rakoncátlan nyolcévesnek. Ezért lemondtam a gyerekfelügyeleti jogról
Freja javára, de aligha tettem volna meg, ha tudom, hogy külföldre viszi
őket. Amikor megtudtam, hogy erre készül, kimentem a reptérre, hogy
megpróbáljam lebeszélni róla.
– De ehelyett végül rátámadt a biztonsági ellenőrzést végző
személyzetre.
– Azt azért nem mondanám, hogy rájuk támadtam…
Berger ismét lehunyta a szemét. Próbált gátat szabni a feltoluló
érzelmeinek, de a kezével nem tudott besegíteni: nem volt, amivel
letörölje a kicsorduló könnyeit.
Molly Blom könyörtelenül ütötte tovább a vasat:
– A nőgyűlölet nyilván nem akkor hatalmasodott el magán, amikor
tavalyelőtt februárban, azaz immár majdnem három éve elhagyta az
élettársa, és magával vitte az ikreket. Freja akkor már nyilván célpontja
volt egy ideje ennek a gyűlöletnek, ami azonban a távozása után szintet
ugrott. És májusban, amikor Freja, abszolút legálisan, elment Marcusért
és Oscarért a Sofia Iskolába, és magával vitte őket Párizsba, a maga
nőgyűlölete tovább fokozódott, Sam. Az Arlanda reptéren lezajlott
incidens után elkezdte úgy emlegetni az exét, hogy „az a geciláda”, és
kifejezetten veszélyessé vált. Alig egy hónappal ezután, június 7-én tűnt
el a tizenöt éves Aisha Pachachi Helenelundban, ahol maga felnőtt.
Akkor fejeződött be a tanév, és javában zajlottak az évzáró ünnepségek,
de magát ez már nem érintette. A fiainak csak egyetlen évzáróján
vehetett részt, Sam, és akkor még csak elsősök voltak. És maga ebbe
majd beleőrült, igaz?
Berger szótlanul bámulta az asztalt, a nő pedig folytatta, és közben
egy pillanatra sem vette le róla a szemét:
– Bosszút esküdött az egész női nem ellen, Sam. Meg akarta
akadályozni, hogy azokból a tizenöt éves lányokból hűtlen nők legyenek.
Keresztes hadjáratot folytat a jövőbeni gonosz nők ellen, akik egyszer
majd elrabolnák a férfiaktól a fiaikat. Elkapja őket, mielőtt bárkinek is
árthatnának. Ezekre a fiatal lányokra zúdítja minden dühét. Ellen
Savinger elrablását már nem próbálja álcázni, de arra is ügyel, hogy
maga vezesse a nyomozást. Ezért szedi elő hirtelen a másik két esetet,
amiket oly sokáig sikerült eltussolnia. Továbbá átviszi a gyermekei
anyjára használt, egészen groteszk „geciláda” kifejezést a gyilkosra, aki
történetesen nem más, mint maga… Ez annyira perverz, hogy már-már
izgalmas.
Súlyos csönd telepedett rájuk, majd Berger fölnézett. Patakzott a
szeméből a könny.
– Én szeretem a gyerekeimet – mondta. – Vissza akarom kapni őket.
– Biztos örömmel térnének haza a sorozatgyilkos apjukhoz – vágta rá
kíméletlenül Molly Blom.
Berger normál esetben pillanatok alatt letörölte volna a könnyeit, és
folytatta volna ott, ahol abbahagyta. De ez most nem volt lehetséges.
Most akadálytalanul patakzott a könnye, mint egy kislányé vagy egy
ápolté a pszichiátrián.
És ez fölért egy kisebbfajta megvilágosodással. Rég nem látta már
magát ilyen tisztán.
Molly Blomnak nagyon is sok szempontból igaza van.
Minden szempontból igaza van – kivéve a legfontosabb, mondhatni,
létfontosságú szempontot.
 És ezt mintha ő maga is tudná. Mintha valami másért büntetné őt.
Azért, mert az, aki…
– Tudja jól, hogy nem én tettem.
– Miért kérte ki Julia Almström és Jonna Eriksson aktáját négy nappal
Ellen Savinger elrablása előtt?
– Ez nem igaz…
– Majd én megmondom, miért – szólt élesen Molly Blom. – Azért, mert
fel akart vágni, okosabbnak akart látszani, mint amilyen. Nyugodtan
elvezethetett volna minket Juliához és Jonnához. Desiré Rosenkvist és a
többiek le lettek volna nyűgözve. Nyugodtan menőzhetett volna úgy,
hogy közben továbbra is leplezi a saját szerepét. Hiszen az első két
áldozatról, Aisha Pachachiról és Nefel Berwariról elfelejtett szólni, a
Juliával és Jonnával kapcsolatos bizonyítékok pedig már rég eltűntek. De
azért nem mind.
A nő az apró fogaskerekekre mutatott, amelyek még mindig ott
hevertek az asztalon, a kis csúszózáras tasakok mellett.
– Julia és Jonna esetében nincs tetthelyünk – folytatta Molly Blom. –
Viszont a fogaskerekeket, amik egy Patek Philippe 2508 Calatrava
tartozékai, két tetthelyről szedték össze. Hogy hol tartották fogva, majd
gyilkolták meg Julia Almströmöt és Jonna Erikssont, azt nem tudja az
égvilágon senki. Csak a gyilkos. Ezek a fogaskerekek nem nyomra vezető
jelek, Sam Berger, hanem trófeák. Efféle trófeákat gyűjt szinte minden
sorozatgyilkos, legalábbis a betegebb fajtából valók. És maga egy nagyon
beteg sorozatgyilkos. Azt akarja megakadályozni, hogy a lányokból
felnőtt nők legyenek. Maga egy geciláda. Sőt „a” Geciláda.
Molly Blom itt szünetet tartott, és átható pillantással nézett Sam
Bergerre. Aki immár az övé.
Berger lassan bólintott.
– Igen – ismerte el. – Ez tényleg szörnyen hangzik.
– Feláldozta a legszebb óráját – folytatta Molly Blom. – Szétszedte a
legnagyobb büszkeségét, és elhelyezte egy fogaskerekét mindenhol, ahol
meggyilkolt egy lányt. Ha csak egy fogaskerék is eltűnik, odalett volna a
kedvenc órája, a szeme fénye. Arról szólt az egész, hogy emelte a tétet. A
rendőrség egyetlen árva tetthelyet, egyetlen árva holttestet, egyetlen
árva fogaskereket sem találhatott meg. És most újra összerakosgatja a
Patek Philippe 2508 Calatraváját, Sam. Hamarosan újra szépen, simán
megy majd az idő. Amikor már meggyilkolt annyi lányt, amennyit kell.
Berger egy kis ideig nehezen vette a levegőt, majd a tőle telhető
legnyugodtabb hangon szólalt meg:
– A fogaskerekekre muszáj lesz visszatérnem. Egy perc múlva. De
előbb választ kell kapnom egy kérdésre.
– Választ egy kérdésre? Nincs magának joga az égvilágon semmihez,
Geciláda. A kérdezősködéshez pláne nincs.
– De különben nem áll össze a kép. Lina Vikström?
– Tessék?
– Maga Lina Vikström nevében telefonált Märstából a rendőrségre –
magyarázta Berger. – Szinte hibátlanul maszkírozott hangon elmondta,
hogy látta Ellen Savingert a közeli rozzant házban. Azt mondta,
rózsaszín bőrszíjon lógó ortodox kereszt volt a nyakában. Mivel a
Szolgálatnak teljes hozzáférése volt a rendőrségi nyomozás anyagához,
és valójában előttünk jártak, nem meglepő, hogy a rózsaszín szíjat is
említette. Az viszont furcsa, hogy tudta, hol tartják fogva Ellent. Hiszen
már majdnem három hete kerestük, ez volt a legelső számú prioritás.
Hogy a francba találta meg a Nemzetbiztonsági Szolgálat előbb, mint mi?
És ha megtalálták, miért nem hatoltak be a házba? Miért állítottak rá
minket a märstai nyomra?
Molly Blom Bergerre nézett.
– Maga szándékosan eltitkolt egy tisztán kirajzolódó nyomozati
vonalat – közölte.
– Mi a francról beszél? – háborgott Berger. – Szó sem volt ilyesmiről.
– Hát persze – folytatta fagyosan a nő. – Lecsekkolták az
autókölcsönző cégeket, igaz? Az összeset úgy kétszáz kilométeres
körzetben.
– Három embert állítottam erre a vonalra – mondta Berger. – Találtak
pár lehetséges nyomot, de egyik sem volt igazán ígéretes. A jelek szerint
Stockholmban és környékén minden ötödik autót hamis iratokkal bérlik
ki. Így nagyon nehéz lefülelni őket.
 – De maga hanyagul végezte a dolgát – jelentette ki Molly Blom. – Ha
fogalmazhatok így. A märstai rendőrség kapott egy bejelentést, mely
szerint a házzal szomszédos földterületen elrejtettek egy furgont. Egy
kutyáját sétáltató idős hölgy, név szerint Asta Granström bukkant rá
egyik reggel. A furgont tavasszal bérelték ki Gävléban a Statoiltól.
– Ja, persze. Megtaláltuk volna a nénit.
– Meghalt, mielőtt megtalálták volna – mondta Molly Blom. – Az én
teóriám az, hogy maga gyilkolta meg. Hiszen járt Märstában. Azt a
furgont maga bérelte ki, Sam Berger. Nappal vezette a nyomozást,
éjszakánként pedig Märstában sunnyogott. Olyankor kínozta Ellent. Az
idős nőt pedig megölte, így sikerült megakadályoznia, hogy a
bejelentését továbbküldjék a märstai rendőrségről. Így nem került be a
nyomozás anyagába.
– Mert a Nemzetbiztonsági Szolgálat ezt megakadályozta! – kiáltotta
Berger. – Közvetve, Lina Vikströmön keresztül csempészték be ezt a
szálat a nyomozásba. Te jó ég… Szóval sikerült hallgatásra bírniuk a
märstai rendőrséget? De az öregasszonyt biztos nem ölték meg. Nem
emlékszem, hogy dolgunk lett volna bármilyen öregasszonnyal.
– Mert maga megölte – közölte Molly Blom. – Aztán eltussolta a
dolgot.
– De hát én azt sem tudom, kiről beszél, Molly! Ki volt az az
öregasszony? Hogy halt meg?
– Ne szólítson Mollynak, maga rohadék. Nem veheti a szájára a
keresztnevemet. Most pedig próbálja meg kimagyarázni a kedvenc
órájából való fogaskerekeket. Ha tudja.
Bergerrel forgott a világ. Fájdalom égette az egész testét.
– A fogaskerék – zihálta. – Igen. A rohadt életbe… Amikor
megszereztem Julia és Jonna aktáját – öt nappal Ellen eltűnése után, nem
pedig négy nappal előtte –, rádöbbentem, hogy a helyi rendőrség
biztosan nem kutatta át alaposan a lakóhelyüket. Kaotikus volt az
átszervezés előtti és az azt követő időszak. A hamarosan megszűnő
västmanlandi rendőrség nem erőltette meg magát a Julia-ügyben, a
bergslageni területi rendőrség pedig, ami akkor jött létre, nagyjából
inkompetens volt a Jonna-ügyben. Úgyhogy fogtam magam, és
elmentem a két lány lakcímére. A Västerås északnyugati részén,
Malmabergben élő Almström család nagyon segítőkész volt, bár teljesen
összetörtek. Julia szobájában minden úgy volt, ahogy otthagyta, és a
ruhásszekrénye mellett, a szegélyléc mögé dugva megtaláltam az első
fogaskereket. Azt – mutatott a legnagyobbra Berger.
– A szegélyléc mögé dugva? – ismételte gúnyosan Molly Blom.
– Aztán ott volt Jonna Eriksson – folytatta Berger. – Ő nevelőszülőknél
élt, egy elég rosszhírű kristinehamni családnál. Már be is költözött a
szobájába egy új lány, mire eljutottam hozzájuk, de a könyvszekrény
mögött rábukkantam egy újabb fogaskerékre. Arra – mutatta. – Ellen
Savingerét pedig a pincében találtam meg, az egyik oszlop tövében.
Félig-meddig be volt dugva alá.
– Julia és Jonna fogaskerekét előbb találta meg, mint Ellenét?
– Igen.
– Honnan a francból tudta, hogy fogaskerekeket kell keresnie?
Berger hátradőlt, lehunyta a szemét. Majd kis idő múlva így szólt:
– Onnan, hogy az emberünk tudja, ki vagyok.
Molly Blom fölpattant, ököllel az asztalra vágott, és Bergert
túlharsogva azt üvöltötte:
– Fogja be a száját, és gondolja meg jól, mielőtt még több hazugságot
mond!
Berger csak bámult rá.
A nő folytatta:
– Most pedig az lesz, hogy itt ülünk, és nézzük egymást, amíg meg
nem mondja az igazat, maga szánalmas szarcsimbók! Ha fél óra kell
hozzá, akkor fél órát ülünk itt.
Azzal visszaült a helyére, és ismét Bergerre szegezte a tekintetét.
Berger pedig állta. Közben lázasan járt az agya, de hiába próbálta
felfogni, hogy mi történik vele. Nem értett semmit, csak azt, hogy jobb,
ha hallgat.
Telt-múlt az idő. Mozdulatlanul ültek egymással szemben. Öt
másodperc, tíz… Tizenötnél Berger azt látta, hogy Molly Blom keze az
egyik dosszié alá siklik, és megérinti az ott lapuló fehér okostelefont.
Anélkül, hogy elfordította volna a fejét, Berger tekintete a kép- és
hangrögzítő eszközre siklott, amely oldalt, a kisasztalon állt. A piros
fény vibrált egy kicsit, de nem aludt ki.
Molly Blom előrehajolt, és halkan megszólalt:
– Pontosan húsz másodperc telt el. Most figyeljen jól, és ne mondjon
semmit. Ez nem mobiltelefon, hanem távirányító. El tudom vele érni,
hogy a képernyő egy darabig az utolsó húsz másodpercet mutassa újra
meg újra. De ezt csak pár percig játszhatjuk, különben gyanút fognak a
fiúk a szomszédban. Ami most el fog hangzani, azt nem veszi fel a gép.
De sietnünk kell. Tudja, ki a gyilkos?
Berger döbbenten meredt Molly Blomra – két másodpercig. Ennél több
idejük nem volt.
– Igen – felelte. – Azt hiszem, osztálytársak voltunk.
– És a fogaskerekek?
– A fickó szereti az órákat. Sőt imádja őket, főleg a nagy toronyórákat.
Valószínű, hogy óraművek segítségével kínozza a lányokat. Hibátlan,
könyörtelen gépezeteket rak össze.
– De a maga Patek Philippe-jébe való fogaskerekek kicsik.
– Ő részben azt akarja megmutatni a világnak, hogy ez az egész az
órákról szól, részben pedig nyomokat hagy maga után, hogy rám terelje
a gyanút. Erre már akkor rájöttem, amikor megtaláltam az első
fogaskereket. Már akkor tudtam, hogy ő lopta el az órámat. Most
mindenütt eldug egy fogaskereket, hogy ezzel bemártson engem. Ezért
gyűjtöttem össze őket, és ezért hallgattam róluk. A tettes így akar
bosszút állni rajtam.
– Bizonyíték?
– Maga több nyomon is elindított engem – magyarázta Berger. –
Amikor kihallgattam, kétszer is elszólta magát. Egyértelműen
kijelentette, hogy „az árulásra” emlékszik a legjobban, meg azt is
mondta, hogy „maga pontosan tudja, mi történt”. Ez volt az a két
pillanat, amikor kiesett Nathalie Fredén szerepéből. Azóta is ezen töröm
a fejem. Én árultam volna el magát? Hol, mikor, hogyan? Hiszen nem is
ismerem.
– Ne játszd a hülyét, Sam Berger – szólt Molly Blom. – Pontosan tudod,
mi történt.
 Berger döbbenten bámulta a nőt. A fülébe susogtak a reszkető
nyárfalevelek… Érezte, hogy elsápad.
– A rohadt életbe – nyögte ki.
– Azért lettem zsaru, hogy igazságot tegyek – közölte Molly Blom. –
Hogy ami velem megtörtént, az ne történhessen meg senki mással.
Különösen egy nővel. Vagy egy lánnyal.
– Oda jártál? A helenelundi iskolába? Nem emlékszem rád.
– Egy évvel alattad jártam – mondta a nő. – És egyik nap elkapott az a
dilinyós haverod. Odaszíjazott a beteg szerkentyűjéhez. És te láttál
engem. Láttál az ablakon keresztül, te rohadék. És elfutottál. Te gyáva
szarházi.
Bergernek torkára forrt a szó.
– Az akkori árulásodra még ma sem találok szavakat – folytatta Molly
Blom. – Azóta képtelen vagyok bárkiben is megbízni.
– A kurva életbe – káromkodta el magát Berger.
– Nincs sok időnk – figyelmeztette a nő. – Fel fog tűnni nekik, hogy
valami nem stimmel.
A nyárfalevelek fülsiketítően susogtak Berger fülében… De tudta, hogy
egy kérdést még muszáj feltennie.
– Én öt nappal Ellen eltűnése után gyűjtöttem be a két másik lány
aktáját. Miért mondtad, hogy négy nappal előtte csináltam?
– Mert ezzel tudtalak betámadni, és így jutottunk el idáig.
– Módosítottad a dátumot?
– Igen, hogy a Szolgálat besegíthessen a belső vizsgálati
ügyosztálynak. Csak így volt esélyem arra, hogy találkozzam veled.
Mármint megfelelő körülmények között. Azaz úgy, hogy előtte jól
megszívattalak.
– És miért akartál megfelelő körülmények között találkozni velem?
Azért, mert te is tudod, ki a gyilkos?
– Már egy ideje gyanítottam – felelte a nyakát tornáztatva Molly Blom.
– William Larssonnak hívják.
– Igen – bólintott Berger. – William Larsson. Kilencedikben került
hozzánk. Torz, deformált arca volt. Valami ritka, örökletes
rendellenesség miatt. Olyasmi, mint a Próteusz-szindróma, de nem volt
teljesen világos, hogy mi a baja. Az anyja, aki egyedül nevelte, kénytelen
volt ide-oda költözni Stockholmban, mert Williamet folyton bántották.
Ez ment a helenelundi iskolában is. A lányok nem voltak túl kedvesek
hozzá.
– A tizenöt éves lányok – tette hozzá Molly Blom. – Köztük én is.
– Leadtam volna a riasztást, ha megtalálom – biztosította Berger. –
Akkor mindez természetesen nyomozati anyag lett volna. Csakhogy
William Larsson megszűnt létezni, így kénytelen voltam fű alatt
nyomozni.
– Én is – mondta Molly Blom. – Régóta dolgozom már ezen, sokkal
régebben, mint te. Mindenáron meg akartam találni, de kilencedik után
tényleg felszívódott. Akkor, tök véletlenül, sikerült kiszabadulnom a
szerkezetből, mielőtt széttépett volna, de nem szóltam a dologról
senkinek. Az égvilágon senkinek. Olyan fájdalmas emlék volt, hogy nem
tudtam róla beszélni, és mardosott a szégyen meg a szorongás. Aztán
William Larsson eltűnt. Mindenhol kerestem, de elrepült. Mint Charles
Lindbergh.
– Szóval szerinted is William az? – kérdezte Berger. – Lehetséges ez?
– Lehetséges, ha átplasztikáztatta magát valahol külföldön. Aztán
külsőleg összefoltozva, de lélekben még jobban eltorzulva visszajött, és
nem ismeri fel senki.
– Abszolút megértem, hogy meg akartál büntetni – jelentette ki
Berger. – Sosem bocsátom meg magamnak, hogy ott hagytalak a
csónakházban.
Molly Blom ránézett.
– A lakásomról elhoztál valamit, ugye?
Berger nagyokat pislogott. Aztán kitátotta a száját, és a jobb felső
fogsora meg szája belső oldala közül kiügyeskedett egy
összehengergetett papírfecnit. Egy igencsak átnedvesedett, rózsaszín
Post-itet.
– A padlón volt – mondta. – A kanapé mellett.
Molly Blom előrehajolt, és hangosan felolvasta az odafirkantott
szöveget: „WL plaszt. Szaúd-A.?”.
 – Ekkor kezdtél gyanús lenni nekem – magyarázta Berger. – Hiszen a
WL, az nyilván William Larsson, ami utána jön, az pedig talán „plasztika
Szaúd-Arábiában?”.
– Igen. A szaúdiak nagyon jók a plasztikában, ami talán furán hangzik
annak a fényében, hogy vahhábiták, és a nők még autót sem vezethetnek
náluk. De a fátyol mögött tág tere van a plasztikai sebészetnek… És mivel
nem hivatalos a dolog, nehéz lenne lenyomozni. Ezért tettem kérdőjelet.
– De ennél azért nyilván többre jutottál. Különben nem írtad volna le.
– Gondolj arra, hogy hol kezdődött… De lejárt az időnk. Látom, hogy
odaát már kezdik furcsállni a dolgot.
– Akkor most mi a franc lesz? – kérdezte Berger.
– Őszintén mondom, hogy nem tudom – felelte Molly Blom. –
Elképzelhető, hogy William Larsson bűntársa vagy. Nagyon közel
álltatok egymáshoz. Lehet, hogy a gazdád távvezérel téged, Sam Berger.
Hiszen te voltál az egyetlen igazi barátja. De most már abba kell
hagynunk. Ülj mozdulatlanul.
Azzal Molly Blom keze ismét a dosszié alá siklott. Már majdnem
megnyomta a fehér távirányítót, amikor Sam Berger megszólalt:
– Azért lettem zsaru, mert rossz a lelkiismeretem.
A nő rávillantott egy komor mosolyt, majd villódzott egy kicsit a piros
fény, és Molly Blom hangosan, tisztán, érthetően így szólt:
– Na, jó, így nem jutunk semmire. Szünet.
 23

Október 27., kedd, 18:43

Amikor Roy és Kent kivonszolta Sam Bergert, Molly Blom utánuk nézve
arra gondolt, hogy vajon mi tűnik el most velük együtt? Lehet, hogy az ő
karrierje?
Maga felé húzta az álmobilt, és a táskájába ejtette. Közben elrebegett
magában egy fohászt. Ugye rendesen működött? Persze amit a Wiborg
Ellátótól kap az ember, az mindig rendesen működik. Ez a dolog lényege.
Molly most az igazi mobiljára pillantott. Fogalma sem volt róla, hogy
mennyi lehet az idő, totálisan félrecsúszott ez a nap. Mindjárt hét óra…
Érezte, hogy aznap éjjel sem fog aludni, de ehhez hozzá volt szokva,
hiszen így szervezte az életét. A hektikus munkabeosztását roppant
fegyelmezett magánélettel kompenzálta.
Most az a fontos, hogy bizonyos fokig visszavegye az élete fölötti
kontrollt. Fő a rend és a szervezettség! Felfedte Berger előtt az összes
lapját, de hogy a férfi mondjon is valamit, arra nemigen volt esély.
Részben azért, mert neki is van takargatnivalója, részben pedig mert
lényegében le van csukva… Úgy néz ki, minden rajta, Molly Blomon áll
vagy bukik.
Ne! Ezt most ne! Ebbe a csapdába ne pottyanj bele! Amíg nem világos, hogy
mi a következő lépés.
És persze pont az a lépés a csapda, amelybe beleesik.
Az élete… Pedig nagyon igyekezett elnyomni. Megpróbált elfojtani
mindent, megpróbált úgy tenni, mintha minden oké lenne, és a múltja
totál érdektelen. És működött is a dolog: véget ért a tanév, aztán jött a
kilencedik osztály, immár William Larsson nélkül meg a szívdöglesztő
Samuel Berger, az árulás élő szobra nélkül. Jól alakult minden, jó jegyek,
egész kedves barátnők, rendes szülők, semmi rendkívüli.
Mollynak akkor fogalma sem volt róla, hogy hova lett William és Sam.
Egyszerűen eltűntek.
Ott maradt ülve a kihallgatóban, amely a főkapitányság gyomrában
húzódó, szigorúan titkos folyosóról nyílt. Felnyitotta a laptopját, és a
képernyőre meredt. Apránként végigment az ügyön, mind a hivatalos,
mind a nem hivatalos verzióján, de nem talált semmit, amit ne tudott
volna addig is.
Viszont könyörtelenül, elemi erővel nyomult be a tudatába a múlt.
Igazat mondott Bergernek: mióta akkor kiosont a csónakházból,
tényleg nem tudott megbízni senkiben.
Csak egyvalakiben bízhatott: saját magában. Tudta, hogy Molly
Blomon áll vagy bukik minden, nem fog segíteni senki, hogy boldogulni
tudjon az életben. Nem számíthat, nem támaszkodhat senkire és
semmire.
Csak saját magára.
A kontroll és az önkontroll csodája lett az élete. A sikeres ember
szerepét játszotta, méghozzá nagyon jól. Rádöbbent, hogy ehhez van
tehetsége, és kilencedikben el is kezdett színjátszókörbe járni,
alighanem azért, hogy távol tartsa magától a valódi énjét. Miután
elvégezte az iskolát, próba-szerencse alapon jelentkezett a Svéd Királyi
Drámaszínház színészképzőjébe, és föl is vették. Ő volt ott minden idők
egyik legfiatalabb növendéke. Szerepelt néhány rövidfilmben,
diákprodukcióban, majd az utolsó szemeszterben nagy klasszikus
nőalakokat is játszott, így Oféliát meg Mását A sirályból. Fényes jövőt
jósoltak neki, és ő imádta a színházat. De ekkor másfajta erők kerítették
hatalmukba. A szerepjátszás már kevés volt neki, mert az eredmény
távolról sem emlékeztetett az igazságtételre. Márpedig ő ezért élt,
igazságot akart tenni, méghozzá kézzelfogható módon. Egyre
világosabbá vált, hogy mi a vágya: rendőr akar lenni! Meg akarja védeni
a világot a William Larssonok minden létező fajtájától. És a Sam
Bergerektől is, ha már itt tartunk.
 Az igazságtalanságtól.
A rendőrakadémián hamar rájött, hogy ott nem ebben utaznak.
Gyakorlatias oktatás folyt: megtanították a gyanúsított
letartóztatásának, a zsivány elfogásának minden csínját-bínját, a morális
labirintusokról viszont vajmi keveset tudott meg.
Mégis akkor érezte úgy a csónakházi fogság óta először, hogy nemcsak
szerepet játszik, hanem tényleg rendőr. Tisztjelölt lett, majd tiszt, aztán
képzésekre járt, szakosodott, és detektívfelügyelővé lépett elő. Többször
is jelezték neki, hogy a színészi múltja miatt érdeklődik iránta a
Nemzetbiztonsági Szolgálat, és hamarosan oda is került. Maga August
Steen választotta ki, és nagyszerű fedett ügynök lett belőle. Már
majdnem tíz éve végezte ezt a munkát, amiért persze nagy árat fizetett.
Telt-múlt az idő az üres kihallgatóban. Molly már nagyon régóta volt
ébren, és nagyon régóta játszotta Nathalie Fredént. Az tényleg nagy árat
követelt… Mintha utolérte volna az idő, arccal a laptop billentyűzetére
dőlve elaludt.
Amikor, jóval később, meglátta a hosszú dokumentumot, amelyet a
lehanyatló feje írt, felmerült benne, hogy talán a tudattalanja mély
bugyraiból ugrott elő az a betűhalmaz…
Halvány gőze sem volt róla, hogy mennyit aludt, amikor megszólalt a
mobilja. Nem emlékezett rá, hogy félálomban beállította volna az
ébresztőt, mielőtt rábukott a klaviatúrára.
Nem is állította be.
Valaki kereste. Ismeretlen számról, mint mindig. A kicsit is fontos
hívások mindig ismeretlen számról jöttek. Ez az ő élettörténete…
Szokás szerint villámgyorsan magához tért. Ő mindig készenlétben
állt.
– Hogy s mint? – érdeklődött egy hang, amelyet bárhol, bármikor
megismert volna. Hiszen vezérfonalként húzódott végig az életén… De
azért kissé ijesztő volt, hogy a Szolgálat hírszerző csoportjának vezetője
az éjszaka közepén hívja. Hiszen már éjszaka van, nem?
– Jó irányban haladunk, August – mismásolt Molly.
– Ezt jó hallani – felelte August Steen. – Fel tudna jönni egy kicsit az
irodámba, Molly?
 – Maga bent van? – Molly hangja meglepetten csengett.
– Elég sok minden zajlik más frontokon – mondta Steen. – Nem a maga
kedvéért jöttem be, ha erre gondol. De szívesen látnám egy kis
eligazításra, ha nem túl nagy kérés.
– Máris megyek – felelte Molly, és fölállt. Bárcsak össze tudná még
ráncolni a homlokát… Fél percig még gondolkodott, aztán bepakolta az
asztalon heverő holmiját a táskájába. Már indult volna, de megtorpant,
mert szemébe ötlött az okostelefonnak álcázott távirányító. Kivette a
táskából, szemügyre vette, majd a fekete tréningalsója farzsebébe
csúsztatta. Ezután a vállára vetette a táskát, és átment a
megfigyelőhelyiségbe, amelynek másik ajtaja a folyosóra nyílt. A
számítógép előtt ülő Kent elmélyülten tanulmányozta a kihallgatás
felvételét.
– Roy hol van? – kérdezte Molly.
– Kiment vécére – felelte Kent, és leállította a filmet. – Nem akartunk
fölébreszteni.
– Oké. Mondd meg Roynak, hogy tartunk pár óra szünetet. Rajtad is
látszik, hogy ki vagy purcanva.
Kent egy gyors pillantást vetett Mollyra, majd kurtán bólintott, és újra
elindította a felvételt.
Molly Blomnak egy csöppet sem tetszett az a pillantás. A folyosóra
kilépve nem balra fordult, hanem jobbra egy másik lifthez. Beszállt a
fülkébe, majd mielőtt a felvonó megállt volna, félretolta az egyik
mennyezeti panelt, és bedugta a nyílásba az okostelefonnak álcázott
távirányítót. Sikerült visszacsúsztatnia a panelt a helyére, mire a lift
felkúszott a főkapitányság nyilvános terébe. Miután kiszállt, újabb és
újabb kódokat bepötyögve jutott egyre közelebb a hatalmi
szuperközponthoz.
A vezetőségi szint teljesen kihaltnak tűnt, míg Molly az utolsó
folyosóra nem ért. Ott egy alakot pillantott meg beosonni az egyik
vécébe. Már csak a kezét látta, ahogy becsukja az ajtót: a csuklóján
jókora búváróra virított.
Egy csapásra a helyére került egy csomó puzzle-darabka, jóval több is
a kelleténél… Molly nagyon értett az ellenséges területre való
beszivárgáshoz, és hozzá volt szokva, hogy villámgyorsan rögtönöz. Már
alakult is a fejében a követendő stratégia. Mire bekopogott a Steen nevét
és beosztását hirdető ajtón, és meghallotta a zár rideg berregését,
majdnem készen állt a haditerve.
August Steen szenvtelen pillantást vetett rá a komputere mögül, majd
kattintott egyet az egérrel, és feltolta az olvasószemüvegét a homlokára.
Molly Blom ezzel nyitott:
– Ahhoz képest, hogy más frontokon zajlik az élet, meglepően üresek a
folyosók. És fogkrémes a szája sarka.
Steen ösztönösen megtörölte a szája bal oldalát.
– Jobboldalt – mondta Molly.
Steen elfintorodott, és Mollyra villant a tekintete. Aztán megtörölte a
száját jobboldalt is.
Pedig nem is volt fogkrémes.
– Szóval lóhalálában bejött – folytatta Molly. – Ugyan minek?
– Úgy éreztem, beszélnünk kell – felelte August Steen.
– Miről?
– A kihallgatás legutóbbi fázisáról. Keményen megdolgozta Bergert.
– Azt hittem, ez a cél.
– „Biztos örömmel térnének haza a sorozatgyilkos apjukhoz.” Ez azért
egy kicsit erős volt…
– Maga nem azért rohant be éjnek évadján Äppelvikenből, mert nem
válogattam meg eléggé a szavaimat, August.
– Nem bizony, Molly – felelte Steen, miközben fürkész tekintettel
méregette. – Hanem azért, mert valami mintha megzavarta volna a
filmfelvevőnket, és az ilyesmi engem is zavar. Talán még jobban, mint a
felvevőt. Hiszen mi, ugyebár, a Nemzetbiztonsági Szolgálat vagyunk. Ha
valami zavarja a berendezéseink működését, az veszélyezteti az ország
biztonságát.
– Konkrétan mire gondol?
– El kell ismernem, ötletes volt, ahogy a végén hosszan farkasszemet
néztek egymással, méghozzá teljes csöndben. Hogy is mondta? „Most
pedig az lesz, hogy itt ülünk, és nézzük egymást, amíg meg nem mondja
az igazat, maga szánalmas szarcsimbók! Ha fél óra kell hozzá, akkor fél
órát ülünk itt.” Aztán tényleg ott ülnek több mint tíz percig, és csak
bámulják egymást szótlanul, majd jön a zárszó: „Na, jó, így nem jutunk
semmire. Szünet.” Briliáns! Berger most már tudja, hogy a mi
türelmünknek nincs határa.
– Vajon miért érzek a hangján némi szarkazmust?
– Azért, mert ez történt – felelte Steen, és elfordította a gépe
képernyőjét. Aztán kattintott az egérrel, és a beosztottjára nézett,
akinek arcát megvilágította a monitor.
Molly elég sokáig csak azt látta, hogy ott ülnek Bergerrel, és nézik
egymást. Így telt el másfél perc, majd ugrott egyet a kép, és hirtelen
egész más lett a testbeszédük, lényegesen aktívabb. És a hangjuk is
hallatszott.
Először az övé:
– „…külsőleg összefoltozva, de lélekben még jobban eltorzulva
visszajött, és nem ismeri fel senki.”
Aztán Sam Bergeré:
„Abszolút megértem, hogy meg akartál büntetni. Sosem bocsátom
meg magamnak, hogy ott hagy…”
Itt megint ugrott egyet a film, és ők újból csak nézték egymást
szótlanul.
August Steen ismét maga felé fordította a képernyőt, majd Mollyra
szegezte a szenvtelen tekintetét. – Próbálom megérteni, de hiába –
mondta. – El tudná magyarázni, Molly?
Molly villámgyorsan értékelte a rövid bevágás információtartalmát.
Arra jutott, hogy ezt legalább előnyére fordíthatja.
– Ez nagyon furcsa – jelentette ki.
– Szerintem is. Továbbá Kent és Roy is így vélekedett, ezért csörögtek
rám. Kell-e mondanom, hogy a legédesebb álmomból vertek föl?
– Kell.
– A legédesebb álmomból vertek föl.
– Kár. Most, hogy belegondolok, Berger egyszer tényleg megtörte a
hosszúra nyúlt csöndet. De nem csak ennyit mondott. A többi hiányzik?
– Olybá tűnik – felelte karját széttárva Steen.
Molly bólintott, és összeráncolta a szemöldökét.
 – Berger totálisan ki volt merülve – mondta aztán. – Hiszen keményen
megdolgoztam. Előállt valami fura sztorival, hogy szerinte Freja, az exe,
titokban, új külsővel visszajött Svédországba. Meg azt is mondta, hogy
én összejátszom Frejával, és ezért akarom megbüntetni. Aztán arról
zagyvált, hogy egyszer faképnél hagyta a családját az ikrek focimeccse
alatt, és ezt sosem bocsátja meg magának. A többi szövege tényleg nincs
meg? Pedig segíthetne, ha sikerülne értelmezni, amit mondott. Jó lenne
tudni, hogy tényleg kezd szétcsúszni, vagy csak játszmázik? Ha a
filmfelvevőnkkel valami zűr van, rá kéne nézniük a technikusoknak. Ne
mondja, hogy hiába vesztegettem az időmet.
– Most ment le érte Anders Karlberg, a vezető technikusunk – felelte
Steen. – És úgy tűnik, egyetért magával – hadd tegyem hozzá, hogy már
nem először. Még mindig találkozgatnak?
– Mit mondott a filmfelvevőről?
– Hogy valami műszaki hiba lehet. Azaz nem feltétlenül arról van szó,
hogy megszakadt az adás.
– Értem – bólintott Molly. – Sajnos elég sok minden odaveszett. Igaz,
hogy csak egy hullafáradt gyanúsított zagyva fecsegését halljuk, de
akkor is fény derülhet valami fontos dologra.
– Meggyőződésem, hogy így van – értett vele egyet Steen, majd egy
sanda pillantás kíséretében hozzátette: – Berger eddig nem tűnt
zakkantnak.
– De most porrá zúzta az átható tekintetem.
Steen homlokráncolva bólintott, majd hümmögve dobolni kezdett az
asztalon.
– Rossz érzésem van – szólalt meg végül.
– Ez abszolút jogos – felelte Molly.
– Furcsának találom, hogy Bergeren egyszer csak, minden előjel
nélkül, elhatalmasodik valami pszichózis, aztán snitt, és megint csak
bámulja magát meredten. Nem utolsósorban a maga fáradt zárszava
miatt zavar ez. „Na, jó, így nem jutunk semmire”, ugye?
– Nem gondolnám, hogy ez feltétlenül pszichózis…
– Abszolút nem vagyok meggyőződve arról, hogy egy mentálisan
labilis embert hallunk a felvételen – erősködött Steen. – Úgyhogy nem
tesz boldoggá a magyarázata, Molly.
– Pedig ez az igazság – jelentette ki a tőle telhető legnyugodtabb
hangon Molly. – Nem az én hibám, hogy nem működött a berendezés.
August Steen beletúrt a szépen fésült, ősz hajába, majd végül bólintott.
– Rendben. Ez a kis szövegrész aprólékosan ki lesz analizálva, és
Karlberg szerint lehet, hogy vissza tudják hozni a többit is. Most
leküldöm Kentet és Royt a technikuscsapathoz, mert egész éjjel ezen
fognak dolgozni.
– Én is megyek – mondta Molly, és már indult is az ajtó felé.
– Nem – szólt Steen, és fölemelte a kezét.
– Hogyhogy nem?
– Nem hinném, hogy ez jó ötlet, Molly. Szerintem az lenne a legjobb,
ha gyorsan hazamenne, és aludna egy kicsit. Reggel pontban kilenckor
legyen itt.
Molly a főnökére nézett, és elővette a legsértettebb arckifejezését.
– Mi a francot jelentsen ez? Azt hiszi, ki vagyok merülve? Kibírtam
már ennél többet is.
– Tudom – közölte ridegen Steen. – Ezzel együtt ez fog történni. Nem
nyitok vitát. Szóval most egyenesen hazamegy, Molly. Lefekszik. Reggel
pontban kilenckor itt van. Oké?
Molly a helyzethez illő módon, méltatlankodva távozott, majd a
helyzethez illő görnyedt, csüggeteg testtartással baktatott végig a
folyosókon. Csak akkor húzta ki magát újra, amikor odaért a lifthez.
Próbált hideg fejjel gondolkodni. Azt mindig is tudtad, hogy August
Steennel nem érdemes ujjat húzni. Addig nemigen volt része efféle burkolt,
passzív-agresszív fenyegetőzésben. Most viszont kristálytisztán látta,
hogy mi a rideg valóság: nagyon kevés választotta el attól, hogy Steen
átkutassa a táskáját.
Molly ismét félretolta a lift mennyezeti paneljét, és magához vette a
telefonnak álcázott távirányítót. Aztán a tükör felé fordult, és mélyen
belenézett a saját szemébe. Akkor ennyi volt? – fogalmazódott meg benne
a kérdés. Vége a karrieremnek? Kinek fog kelleni egy megszégyenült, bukott
zsaru?
 Ránézett a megbuherált okostelefonjára. Mi a francért nem működött
úgy ez a kibaszott kütyü, ahogy kéne?
A lift megállt. Molly kilépett a folyosóra, és megint görnyedten
folytatta útját. Elhaladt Berger cellája, aztán a kihallgató előtt, majd
befordult a sarkon.
A megfigyelőhelyiség ajtaja előtt megállt, és vett egy nagy levegőt.
Nincs más választása… Benyitott.
Kent és Roy tényleg nem volt sehol. Azaz nem figyeli a kamerákat
senki, és szinte az összes technikai felszerelést magukkal vitték.
Felcsillant egy halvány reménysugár, hogy Molly drasztikus terve
beválhat.
Fölkapta Berger sarokban heverő hátizsákját, és visszament a
cellához. Nagyot sóhajtott, majd odatartotta a kártyáját a leolvasóhoz.
Bentről horkantás hallatszott.
Mintha Bergernek rémálmai lennének…
 24

Október 28., szerda, 00:05

A parányi elkülönítő cella kemény priccsén fekvő Berger nem volt

egyedül, sőt kisebbfajta tömeg gyűlt köré. Átszakadt a gát, sorra tolultak
föl az emlékek. Ködösen, homályosan, mégis kristálytisztán. Olyan
emberek vonásai sejlettek föl előtte, akikre tudatosan már évtizedek óta
nem gondolt. Látta az óvónők frizuráját, a dédmama májfoltjait, meg az
U12-es focicsapatuk minden egyes játékosát. Látta az ácspad fölé
görnyedő apját is, meg a tűzhelynél sürgő-forgó anyját, mintha eggyé
olvadtak volna az ősrégi nemi szerepekkel, amelyek között ő, Sam
Berger is felnőtt. Sorra másztak elő a falból az osztálytársak, a rég
kivándorolt vagy elhunyt rokonok, a vadregényes terepen síelő,
hófelhőből előbukkanó haverok, a különböző rangjelzést viselő,
egyenruhás kollégák, a bicepsze felé közelítő, vicsorgó fogsor, a
lánycsapat, amelynek minden tagjával ugyanazon a napon lefeküdt Koh
Phangan szigetén, majd egy fekete hajú lány a barcelonai bárból, pedig
nem is emlékezett rá, hogy valaha is látta volna… Sorra bukkantak föl,
majd suhantak el mellette a nők, akikkel élete során dolga volt. Hogy ő,
Sam Berger, nőgyűlölő lenne? Hiszen ő szerette ezeket a nőket,
legalábbis akkor… Nőgyűlölő, az sosem voltam! – gondolta, miközben
megpróbálta elkapni az illanó tekintetüket. Aztán jött Freja Lindström,
és lepergett előtte az első találkozásuk. A parti, ahol Freja egyszer csak
megjelent a barátjával, egy karót nyelt üzletemberrel, a kettejük közt
rögtön kialakuló, tagadhatatlan kapcsolat, a harsány, rekedtes kacaj,
amellyel mindketten reagáltak az élet furcsaságaira. Igen, egyforma volt
a humoruk. Lehet, hogy éppen a kettejük közti hasonlóság vezetett
tizenegy évvel később a kapcsolatuk halálához? Berger ezt szívesen
megkérdezte volna a cella padlóján újra meg újra átvonuló, végtelenített
hurkot leíró Frejától, aki a válla fölött röpke, riadt pillantást vetett rá. A
biztonsági ellenőrzés felé haladt így az Arlanda reptéren, amikor Berger
utoljára látta őt. Amikor megállították, és ráhívták az őröket, Freja pedig
a testével védte az ikreket, meg gyengéd szavakkal csitítgatta őket.
Berger hallotta a kacagásukat, de a fiúk nem vették észre, hogy ott van.
Ő is csak egy pillanatra látta őket, és most, a cellában is épphogy látszott
a Freja kezébe simuló kezük. De aztán a szabaddá vált kezük egyszer
csak testben folytatódott, és Berger gyorsan pergő, villódzó képeket
látott. Először a dugás jelent meg lelki szemei előtt, amelynek során
nemzette őket, igen, egyszerűen tudta, hogy akkor történt, amikor a
tűzforró, remegő testéből kilövellő sperma a szokottnál mélyebbre
hatolt az orgazmus hullámain hánykolódó Frejában. És máris ott ültek
az ikerbabakocsiban, és csak Sam apu tudta megkülönböztetni őket,
sokszor még Freja anyu is rossz nevet mondott, de Sam apu soha. Aztán
karúszóval úszkáltak az Adriai-tengerben, majd próbáltak tőkehalat
fogni Halmstadnál, majd úgy csekkolták egymás házi feladatát, mintha
videójátékot játszanának, majd az éjféli maraton gyerekversenyén
futottak, és folyton bevárták egymást. Aztán meg énekeltek, olyan
hangerővel, hogy a szomszédok hivatalos panaszt tettek a
házkezelőségnél, majd téli ruhában szedegették a martilaput az árokban
tavasszal, majd újra ott voltak az Arlanda reptéren, de már csak az
anyjuk kezébe simuló kezük látszott, és Freja a válla fölött egy riadt
pillantást vetett Bergerre… És ekkor köré gyűlt a többi nő is, akikkel
élete során dolga volt. Már nem közönyösen néztek rá, és nem is
kerülték a tekintetét, de amikor összeszedte a bátorságát, és a szemükbe
nézett, felfújódtak, mint a lufi, egyik a másik után, majd hangtalan
pukkanás kíséretében, egyenként eltűntek. A végén Őzike is felfújódott,
és eltűnt, aztán Freja is felfújódott, és eltűnt.
És csak egy nő maradt.
Sam a mellkasáig érő fűben loholt. A szőke glória, amelyet követett,
épphogy kilátszott a fűből, mintha zöld tenger fölött lebegett volna. Sam
erősen zihált, de végül utolérte. A hosszú, szőke hajzuhatag visszahullt a
helyére, és William Larsson megfordult. Samet mindig megdöbbentette a
barátja eltorzult arca, a kubisztikus dudorok tömkelege. Ott álltak
szemtől szemben, majd miután gyorsan, kifulladva összeölelkeztek,
William ismét elrohant.
Sam ezúttal már nem követte. Inkább fölmászott a sima köveken, majd
megvetette a lábát, és a mocskos üvegen tisztára törölt egy kis kört.
Egyre hangosabban susogtak a nyárfalevelek, amikor meglátta a fiatal
lányt. Nézték egymást, míg a lány homlokán le nem gördült az a kis
vércsepp, és pirosra nem festette a szemét. És igen, Sam mást is látott a
partra vetett bóják, rozsdás horgonyok, horgonygyűrűk, kötelek és
vitorlák között. Látta az egész, fáradhatatlanul ketyegő szerkezetet,
amely már oly sokszor lenyűgözte, elbűvölte. Látta a fogaskerekek,
rugók, peckek, hajtótengelyek, gátkerekek, ingák, zárnyelvek, súlyok
hibátlanul összehangolt konstrukcióját.
De látta azt is, hogy ez még nem minden.
Mert a szerkezet közepén ott állt a lány. A láncokkal körbefont lány.
És a hatalmas erejű, könyörtelenül ketyegő óra lassan, nagyon lassan, de
biztosan kétfelé húzta…
Berger az eltelt évtizedek ködén át újra a lány szemébe nézett.
Rászegeződött Molly Blom esdeklő tekintete… Majd fölébredt.
És rászegeződött Molly Blom távolról sem esdeklő tekintete.
A nő ott guggolt a priccs mellett.
– Kelj fel! Sietnünk kell.
És fölsegítette. Berger nem állt biztosan a lábán.
– Sietnünk kell? – ismételte kótyagosan.
– Kezeket hátra – vezényelt a nő.
Berger tette, amit mondtak neki. Molly Blom gyorskötözővel
hátrakötötte a kezét, és közben nem csinált titkot abból, hogy a
válltokban ott a pisztolya. Aztán kilökte Bergert az ajtón, és csöndben
végigmentek a lehangoló, sivár folyosón. Hamarosan odaértek a
kihallgató immár ismerős ajtajához, de a nő elment előtte. Aztán
befordultak a sarkon, és elhaladtak egy másik ajtó előtt, amely nyilván a
megfigyelőhelyiségbe nyílt.
 – Hova a francba megyünk? – kérdezte Berger suttogva, mert a
plafonra szerelt térfigyelő kamerák mennyiségéből arra következtetett,
hogy rejtett mikrofonokkal is számolni kell.
Molly Blom nem felelt, csak egyenesen továbbtuszkolta. A zavarba
ejtően hosszú gyaloglás végén egy szinte láthatatlan liftajtónál kötöttek
ki. A nő megnyomta a gombot, majd lehúzta a kártyáját, és bepötyögte a
hatjegyű kódot.
De még mindig nem mondott semmit.
Miután beszálltak, Berger belenézett a mocskos tükörbe. Most először
látta együtt kettejüket: a foglyot és őrzőjét, a zsiványt és a zsarut. Molly
és Sam, Berger és Blom… Mintha egy görbe tükörrel állt volna szemben.
– Most felviszel az osztályra? – kérdezte Berger. – Jön a vesszőfutás az
elárult, csalódott kollégáim előtt?
– Kétlem, hogy ilyenkor akár Desiré Rosenkvist is bent lenne – felelte
Blom, majd a liftajtó kinyílt, és szemük elé tárult a szuroksötét éjszaka.
A nő megnyomta a pirosan világító kapcsolót, mire könyörtelen,
fluoreszkáló fény áradt szét a jellegtelen lépcsőházban. Berger az ajtó
üvegbetétjén keresztül épphogy ki tudott venni egy utcai lámpát.
– Stockholmban vagyunk egyáltalán? – kérdezte.
A nő szó nélkül elhúzta az ellenkező irányba. Egy másik ajtót nyitott
ki, amelyen át kijutottak egy hatalmas udvarra, ahol kocsik parkoltak,
köztük egy sötét színű Mercedes Vito mikrobusz. Berger kattanást
hallott az esőben, és felvillantak a Vito lámpái. Blom a vezetőülés felől
tuszkolta be az anyósülésre Bergert, aki, miután átküzdötte magát a
sebváltón és a kéziféken, hátranézett. A mikrobusz utasterében pár
alumíniumbőröndöt látott. A nő odatette melléjük a válltáskáját meg az
ő hátizsákját is, amelyben ott volt a laptopja, az óradoboza, az aktái és a
berámázott fotói – sőt még a mobilját is megpillantotta. Amikor balra
fordult, és mondani akart valami, Molly odadugta az orra alá a Rolex
Oyster Perpetual Datejustját. A pára teljesen felszívódott. A ház
tökéletesen száraznak tűnt, és kristálytisztán látszott, hogy az óra 12 óra
18 percet mutat.
– Szereted az órákat, igaz? – kérdezte a nő a Rolexet himbálva. –
Zsebóra, toronyóra, bármi jöhet, ugye?
 – William tanított ki – bólintott Berger.
– Ezért van szükségem rád – mondta Blom. Azzal bedugta az órát
Berger dzsekijének zsebébe, majd két gyorskötözővel az üléshez szíjazta
a foglyát. Berger moccanni sem tudott.
A nő indított, és miközben kiügyeskedte a kisbuszt a szűk
parkolóhelyről, még hozzátette:
– Szükségem van rád, de hogy megbízhatok-e benned, azt nem tudom.
A keskeny boltívbe foglalt kapu kinyílt, és a mikrobusz kigördült a
kihalt Bergsgatanra. Középkori erődként tornyosult fölébük a
Stockholmi Rendőr-főkapitányság székháza.
– Stockholmban vagyunk – nyugtázta Berger.
Blom gyorsan hajtott. Berger ezt csak helyeselni tudta.
– Mi van Royjal és Rogerrel? – kérdezte.
A nő megrázta a fejét.
Szótlanul haladtak el a Tegnérlunden park mellett. Fenségesen nézett
le rájuk a hatalmas kőtömbön ülő, kolosszális, kivilágított Strindberg-
szobor. Aztán a Drottninggatan sétálóutcán kóborló, jól megolajozott
torkú éjszakai vándorok akadtak útjukba. Kissé tétován keltek át a
Tegnérgatanon, ezért Blom rájuk dudált, mire nekihátráltak egy
biciklitárolónak. A Vito átvágott a Sveavägenen, majd ráfordult a Birger
Jarlsgatanra. Még mindig néma csöndben autóztak.
Bergernek még akkor is sikerült tartania a száját, amikor Blom
kézifékkel fordult be az Eriksbergsgatanra. De pár másodperc múlva az
ablak felé intett a fejével, és megszólalt:
– Az Eriksberg Klinika.
A nő rápillantott, és a következő kanyart még durvábban vette be.
– A botox – folytatta Berger. – Arról nem kellett volna mondanod
semmit. Miért beszéltél róla mégis?
– Mert okosabbnak hittelek, mint amilyen vagy.
– Az a migrén dolog igaz?
– Tényleg azt hiszed, hogy tükörsima babahomlokra vágytam? Viszont
a migrénre tényleg jó a botox.
Bergernek összeszaladt a szemöldöke, de nem szólt semmit. Még
akkor sem, amikor befordultak a Stenbocksgatanra, és a parkoló
kocsisor mellett megálltak a 4-es számú ház előtt. Molly kiugrott, ő
pedig csak ült gúzsba kötve, mozdulatlanul. Blom kinyitotta az
anyósülés melletti ajtót, és késsel a kezében méregette Bergert.
– Lehet, hogy ezt holtom napjáig bánni fogom? – morfondírozott.
– Arra mérget vehetsz – felelte Berger. – Mármint ha azt fontolgatod,
hogy leszúrsz.
A nő sóhajtott egyet, majd elvágta a két gyorskötözőt, de a járdára
kilépő Bergernek így is hátra volt kötve a keze.
Blom feltuszkolta a lépcsőn, majd kinyitotta a három zárat, és
megjegyezte:
– Nem semmi, hogy mind a hármat feltörted.
– Kösz – mondta Berger. – Gyakorlat teszi a mestert.
Bementek. A nő felkapcsolta a villanyt. Lágy, nyugtató hatású fény
ragyogta be a lakást. Amikor beléptek a nappaliba, Berger egyből látta,
hogy az egykor makulátlanul fehér kanapé csupa folt. Csupa ronda,
rozsdavörös folt. Gonosztevőnek érezte magát. Nem csoda, hiszen az is
vagyok… A nő az ablakfülkéhez vezette, majd fél fenékkel az íróasztalra
ült, és a kanapéra nézett.
– Itt álltál – mondta, miközben összeszedte a különböző színű Post- it-
tömböket. – Megláttad ezeket. Talán már hallottad, hogy Kent és Roy
bejött a házba. Aztán mi történt?
Berger sóhajtott egyet, és eltűnődött. A kanapé fölött ott lógott a
hatalmas hegymászós kép.
– Arra gondoltam, hogy milyen vastag ez a kép – felelte végül lassan
bólogatva. – Megkínlódhattak vele a költöztetők… Aztán megláttam a
padlón a papírfecnit, és eszembe jutott a hatféle színű Post-it.
Elolvastam a cetlit, majd elővettem a legkisebb bizonyítéktároló
tasakomat, beletettem, és földugtam a hátsó fertályomba.
– Jellemző – bólintott Blom. – Tudod, mibe került az a kanapé?
Közelebb léptek a hegymászós képhez.
– Alighanem ezért akartam összedzsuvázni – mondta Berger.
– Ühüm.
A kanapéhoz érve Berger a padlóra mutatott.
– Itt volt a cetli.
 Blom elővette a zsebéből az összehengergetett, rózsaszín Post-itet,
amely egy kicsit még mindig nedves volt. Szétnyitotta, majd így szólt:
– Alighanem az lesz a legjobb, ha visszatesszük a helyére.
Azzal becsúsztatta a kezét az óriás fénykép mögé. Halk kattanás
hallatszott, és a hófödte hegyen egy addig láthatatlan, függőleges rés
nyílt. Molly Blom áthajolt a kanapén, és kihajtotta a kép két oldalát. A
fotó így kétszer olyan széles lett, mint volt, egyik szélétől a másikig úgy
négy méter lehetett, és egy komplett rendőrségi nyomozás aprólékosan,
már-már művészi igénnyel kidolgozott „térképe” volt látható rajta.
Fényképek, feljegyzések, nyugták, hivatalos nyilvántartásokból
származó kivonatok meg különféle bizonylat- és repülőjegy-másolatok
és mindenekelőtt a különböző színű Post-itek kusza szövevénye tárult a
szemük elé.
Molly Blom, miközben odamágnesezte a hiányzó rózsaszín Post-itet,
megjegyezte:
– Hogy hol járt ez a cetli, arra igyekszem nem gondolni.
Berger csak bámulta a kibogozhatatlan mintázatot. Biztos volt benne,
hogy csészealj nagyságúra nyílt a szeme.
– A kurva életbe – hüledezett. – Te tényleg őrült vagy.
– Még mindig azt hiszed, hogy te hajkurásztad a legelszántabban a
Geciládát? – kérdezte Blom, aki éppen átrendezgetett pár feljegyzést.
Berger közelebb lépett, és szemügyre vette a térkép bal oldalát, ahol
talált magáról egy fényképet kilencedikes korából. Az lepte meg a
legjobban a tanév elején készült fotón, hogy milyen ártatlan a tekintete.
Akkor még nem volt szemtanúja annak, hogy az őrült barátja egy lányt
kínoz a korhatag csónakházban. Akkor még nem szaladt el fülét-farkát
behúzva, és nem próbálta tudatosan elfelejteni, elfojtani ezt az emléket.
– Milyen ember az, akinek a hálószobájában a saját fotói sorakoznak
berámázva, és azok is extrém sportok űzése közben ábrázolják? Akit
olyan szörnyű migrén gyötör, hogy csak a botox segít rajta? Akinek a
hűtőjében csak fehérjeital van, meg fóliába csomagolt gyümölcs?
Megmondom neked, milyen ember az ilyen: mániákus. Kontrollmániás.
– Nem egészen – mondta higgadtan a nő. Egy középtájon elhelyezett
fotóra mutatott, amelyen az ifjú Molly Blom egyenruhában feszített
valami pódiumon. – Nem mániákus, csak eltökélt. Egy évvel fiatalabb
vagyok nálad, de két évvel előbb lettem rendőrtiszt, mint te, és addigra
mögöttem volt egy színészi karrier. Miközben te Délkelet-Ázsiában
csöveztél, és random kurzusokra jártál az egyetemen. Filozófiára, jól
mondom?
– Azt hittem, választ kapok az élet nagy talányaira – mondta Berger,
aki éppen a tizenöt éves William Larsson fényképét nézte.
Megállapította, hogy Williamnek tényleg torz volt az arca.
– Kilencedik után nyomtalanul eltűnt – intett a fotó felé a fejével
Blom.
– Miért jöttünk ide? – kérdezte Berger.
– Vannak hézagok – mutatott a táblára Blom. – És te majd segítesz
kitölteni őket.
– Kurva sok időt elpazaroltunk erre a színjátékra – jegyezte meg
Berger. – Ellen Savingernek nincs ennyi ideje.
És ekkor becsapott a villám. Berger már akkor látni vélte a nő arcán a
feszültség jeleit, amikor az elhozta őt a cellájából, és most kirobbant
belőle a kendőzetlen, tébolyult düh. A falhoz nyomta Bergert, és az
arcába üvöltött:
– Most pedig figyelj jól, te rohadék! Mindketten beismertük, hogy
engedély nélküli, párhuzamos nyomozást folytatunk! Mindketten
beismertük, hogy már tudjuk, ki a gyilkos! Bevallottuk, hogy a múltunk
összefonódik a gyilkoséval! Mindketten kurvára kicsináltuk magunkat!
Érted ezt? Bemegy a fejedbe, te zsarunak csúfolt, szánalmas faszkalap?
Berger csak bámult.
– Mindezt állítólag leplezte az a végtelenített húsz másodperc –
mondta végül.
– Közbejött valami gikszer, nem tudom, mi lehetett. A gép felvette a
bizalmas beszélgetésünk egy részét, és már javában dolgoznak azon,
hogy előássák a többit is. Érted, mit jelent ez?
– Ó, a picsába! – fakadt ki Berger.
Egy darabig szótlanul nézték egymást. Végül Berger törte meg a
csendet:
 – Ami engem illet, nem sok mindenen változtat. Nemigen ronthat a
helyzetemen, hiszen már így is sorozatgyilkossággal gyanúsítanak. Te
viszont tényleg nem sok jóra számíthatsz.
Blom lenyomta Bergert a pecsétes kanapéra, és elkezdett fel-alá
járkálni a lakásban. Berger figyelte, ahogy összefüggések jönnek létre a
fejében, ahogy mérlegeli a pro és kontra érveket. Látta rajta, hogy olyan
döntéseket hoz, amelyek az egész életére kihatnak majd.
– Önkényesen elhoztál az őrizetből – mondta Berger. – Idehoztál, és
megmutattad a titkos nyomozásodat. Úgyhogy te már döntöttél.
Többször szegted meg a törvényt, mint én.
Blom nagyot fújt, majd Bergerre szegezte a vádló tekintetét. Őt okolta
azért, hogy szétcsúszik, avagy „összedzsuvázódik” a szépen kontrollált
élete. Berger érezte, hogy a vád nem alaptalan… És miután felfogta, hogy
mennyire nem az, fejbe kólintotta egy még súlyosabb, még nagyobb
horderejű felismerés. Mintha szó szerint leesett volna az álla.
Molly Blom észrevette, és hátralépett.
A hátrakötött kezű Berger összegörnyedt, és a térdéhez nyomta az
arcát.
A nő hallotta, hogy nyöszörög. Leguggolt mellé.
– Istenem! – zihálta Berger. – Szerinted hányan lehetnek?
– Ötről már tudunk – felelte Blom. – De szerintem heten vannak.
– Hét tizenöt éves lány – mondta Berger. – Egyiküknek sem esett volna
baja, ha akkor nem vagyok olyan gyáva féreg! Ha akkor megmentelek
téged, William Larssont elkapták volna, és nem lett volna belőle
sorozatgyilkos. Nekem köszönheti a létezését, nekem, a szánalmas,
gyáva Sam Bergernek!
– De ezzel nyilván mindig is tisztában voltál.
Berger nyöszörgött még egy sort. Blom nem kis erőfeszítés árán
felülkerekedett az ösztönein. Kinyújtotta a kezét, és a férfi vállára tette.
Így maradtak egy kis ideig.
Aztán a nő megtörte a csendet:
– Bennem is hasonló érzések dúlnak. Én is gyáva voltam. Miután
kiszabadultam, nem szóltam senkinek. Az égvilágon senkinek nem
mondtam el, hogy mi történt velem. Azóta is egyedül birkózom vele.
 Berger felhorkant.
– Még ez is az én hibám.
– Igen – bólintott Blom. – De én is megállíthattam volna Williamet.
– A rohadt életbe! – eszmélt föl Berger. – Nincs sok időnk, ugye?
– Nem tudom, mire jutottak a felvétellel. A főnököm, August Steen
nem hisz nekem. Nagyon nem. Lehet, hogy Kent és Roy már dübörög is
felfelé a lépcsőn.
– Már megint – állapította meg Berger, és fölállt. – A picsába!
A nő is fölegyenesedett, és nyújtózkodott egyet.
– Hát, egy biztos – mondta. – Ez a kép nem maradhat itt.
– De hát simán megvan egy tonna!
– Az volt a cél, hogy úgy nézzen ki.
Berger Blomra pillantott, Blom Bergerre. Találkozott a tekintetük.
– Oké – szólalt meg végül Berger. – Szóval William Larsson nyomra
vezető jeleket szór el, hogy én kerüljek rács mögé a rémtetteiért. De
vajon tudja, hogy te a nyomában vagy?
– Nem. Nincs rá okom, hogy ezt gondoljam.
– De van.
– Van?
– Milyen magas vagy?
Blom mozdulatlanná dermedt, és rámeredt Bergerre.
– Százhatvankilenc centi – felelte végül.
– Stimmel – mondta Berger. – A csapda…
– Mi?
– A késdobáló szerkezet a märstai házban. Azokat a késeket nem egy
átlagos termetű zsarunak szánták, sőt még csak nem is egy viszonylag
alacsonynak, mint Ekman. Hanem egy nőnek, aki egy kicsivel magasabb
az átlagnál. Vagy talán direkt neked, Molly. Ha a számra vehetem a
keresztnevedet…
Blom, ha tehette volna, összeráncolja a homlokát. Egy kicsit
elgondolkodott.
– Oké – bólintott, és újfent elővette a kését. Berger látta rajta, hogy
viaskodik magával.
 A nő végül sóhajtott egyet, és elvágta Berger háta mögött a
gyorskötözőt.
– Szóval nincs egy tonna?
– Nincs – felelte Blom. – Ketten cipeltük föl valakivel, amikor
beköltöztem.
Berger bólintott, és félretolta az útból a vérfoltos kanapét. Aztán a WL
plaszt. Szaúd– A.? feliratú rózsaszín Post-itre mutatott.
– Csak azt ne mondd, hogy direkt hagytad a padlón!
A nő a kép másik végéhez lépett.
– Ezt sosem fogod megtudni – felelte.
Lassan visszacsukta a kép felé eső oldalát, Berger pedig a másikat. A
falat ismét a hófödte csúcsra igyekvő hegymászócsoport óriási fotója
díszítette. Óvatosan leemelték a falról. Tényleg nem volt túl nehéz,
mintha polisztirol lett volna a kerete, vagy esetleg balsafa. Kivitték az
előszobába, majd Blom kinyitotta az ajtót. A lépcsők és az őszi sötétség
néztek velük farkasszemet. Berger tudta, hogy nagy baromság lenne, ha
éjnek évadján a lépcsőházban ordítozna, úgyhogy magába fojtott
mindent, ami kikívánkozott belőle. Miután a nő bezárta az ajtót,
lemanőverezték a képet a lépcsőn, majd a kisbuszhoz siettek vele, és
gyorsan bedugták az ajtón, nehogy nagyon megázzon. Aztán ők is
bepattantak a Vitóba.
Üldögéltek egy darabig. Az utcai lámpák halvány fénye mintázatot
rajzolt a szélvédőre: szétterülő, eltűnő, majd újra felbukkanó
alakzatokat.
Berger mély lélegzetet vett, és Blomra nézett. A fény játékát szemlélő
nő kis idő múlva felé fordult, és találkozott a tekintetük.
– Nem csak az a baj, hogy kölcsönösen ki akartuk nyírni egymást a
kihallgatóban – szólalt meg Berger. – A múltunk, a hátterünk miatt sem
passzolunk össze. És te most mégis, komolyan azt javaslod, hogy
dolgozzunk együtt?
Bergernek úgy tűnt, hogy a nő most először néz a szemébe őszintén,
azaz nem úgy, hogy szerepet játszik. Blom végül elfordult, és tett egy
türelmetlen kézmozdulatot.
– Más esélyünk nincs – mondta a szélvédőnek.
 – Nem tudnánk kidumálni magunkat és folytatni, ahol abbahagytuk?
Nem csinálhatnánk ebből szabályos rendőrségi nyomozást?
Blom kis szünet után válaszolt:
– Mindketten illojálisak voltunk a főnökeinkhez. Azonnali hatállyal le
kéne adnunk jelvényt-fegyvert, és ki lennénk rúgva. Olyanok vennék át
a nyomozásunkat, akiknek közük nincs a dologhoz. Ezzel nem
segítenénk Ellen Savingeren.
– Allanre gondolsz?
– Allanre is, meg Augustra is. Allan és August… August Steen fütyül az
egészre. Ő úgy tartja, hogy a Szolgálat a királyság biztonságára ügyel, és
nem törődik semmi mással. Rám húzná az egész büntető
törvénykönyvet… Allan hozzáállását pedig jobban ismered, mint én. Ő
bevette a jó öreg szocdem lózungot, hogy Svédországban nincsenek
sorozatgyilkosok, és intelligens gyilkos is csak elvétve akad. Mivel
mindenáron hinni akar a svéd ártatlanságban, az ő szemében William
egy suta, esetlen, mentális problémákkal küzdő ember lesz, aki először
csinál ilyet. Téged talán nem rúgnának ki akkora lendülettel, mint
engem, de komolyabb melót aligha bíznának rád. Lehetnél, mondjuk,
irattáros. Beosztott irattári dolgozó… Jól hangzik, mi?
– Szóval azt javaslod, hogy… dolgozzunk a saját szakállunkra?
– Hát nem az lenne az igazán nagy dobás? – kérdezte a nő.
Berger nem akkor látta először mosolyogni Molly Blomot, és bár
igencsak fanyar volt ez a mosoly, örült, hogy egyenesen őrá, Sam
Bergerre irányul. Rögtön viszonozta, bár hasonlóan fanyar lehetett az ő
arca is.
– Oké – szólt kis szünet után. – Gondolom, már ki is néztél valami
pöpec „nemzetbiztonságis” búvóhelyet. Mondjuk, egy CIA-s „védett
házat” valami jó eldugott helyen, ami rajta sincs a térképen?
– Az ilyen helyeket sajnos szigorúan ellenőrzik.
– Szóval menekülünk, de fogalmunk sincs, hogy hova? És még te
mondod, hogy okosabbnak hittél, mint amilyen vagyok? Nem fordítva
van ez esetleg?
– Eddig is elég nehéz volt eljutni – jelentette ki morózusan a nő. –
Mehetünk valami motelbe.
 Találkozott a tekintetük, és merőn nézték egymást. Nyilvánvaló volt,
hogy mindketten szeretnék, ha a másik mondaná ki azt, amire
gondolnak. Amire mindketten gondolnak…
Végül Berger megdörzsölte a homlokát, és úgy döntött, hogy ez az ő
dolga.
– Persze, mehetnénk motelbe is. Természetesen…
Blom csak nézett rá.
Berger nyögött egyet, majd kibökte:
– Vagy mehetnénk egyenesen William…
A nő tekintete mit sem változott. Látszott, hogy nem fogja
megkönnyíteni Berger dolgát.
– A csónakházba – mondta ki Berger.
Blom még mindig csak bámult rá.
Berger folytatta:
– Märsta után megváltozott a helyzet. Most már tudja, hogy a
nyomában vagyunk. Neked nem azt sugallja mindaz, amit az ügyről
tudunk, hogy Ellen a csónakházban van?
Molly Blom nagy sokára elfordította a fejét. A messzeségbe bámult, a
Stenbocksgatanon jócskán túlra.
Végül megszólalt:
– Olyan isten nincs, hogy én még egyszer odamenjek.
Berger várt egy kicsit, majd folytatta:
– Mindketten William Larssonra gyanakszunk már egy ideje.
Mindketten tudjuk, hogy van egy hely, amely közvetlen összefüggésben
áll a gyanúnkkal. Ne próbáld elhitetni velem, hogy nem voltál még ott.
A nő némán a távolba révedt.
– Nos, én jártam ott – folytatta Berger. – Az a csónakház már ki tudja,
hány éve kihalt és elhagyatott.
Molly Blom lassan bólintott, majd kelletlenül megszólalt:
– Én is voltam ott. Üres volt a csónakház.
– Tudsz róla valamit?
– Még mindig ott áll, az Edsviken-öböl partján – felelte a nő. – El van
kerítve, és érintetlen. Valami elhúzódó jogvita zajlik két cég között.
Mindkettő azt állítja, hogy övé a terület.
 Berger Blomra nézett.
– Szerinted nem lenne abban valami őrült, perverz logika, hogy
William visszatér oda, ahol az egész elkezdődött? És szerinted nem az
van, hogy szabályosan meginvitált minket oda? Nem lehet, hogy ott
üldögél az óramű előtt, amihez odaszíjazta Ellent, ahogy annak idején
téged? Nem lehet, hogy ott ül, és vár minket?
Molly Blomot ismét megrohanták az érzelmek. Olyannyira, hogy az
egész testén meglátszottak, csak a homlokán nem, amelyet most a bal
kezébe temetett.
– Menjünk hát el a csónakházhoz – folytatta Berger. – Gyűjtsük be
William Larssont.
A nő hosszan végigmérte Bergert, majd indított. Bekapcsolta az
ablaktörlőt, kifordult a Stenbocksgatanról az Engelbrektsgatanra, majd
elhajtott a szuroksötét Humlegården park mellett. Már majdnem a
Birger Jarlsgatannál jártak, amikor félig fölhajtott a járdára, és megállt.
A szórványosan felbukkanó taxikon kívül nem járt autó a Stureplan teret
körülvevő utcákon. Berger a kereszteződés felé mutatott.
– Herkules a keresztúthoz ért – mondta.
A nő vágott egy grimaszt.
Berger folytatta: – Balra Kungsholmen felé vezet az út. A
főkapitányság felé, ahol szinte esélytelenül vívnánk harcot az
állásunkért, meg azért, hogy a főnökeink szembenézzenek a valósággal.
Jobbra pedig Sollentuna felé visz az út. A csónakház felé, William
Larsson felé, Ellen Savinger felé. A rettenetes szabadság felé.
Blom kibámult a szélvédőn. Lázasan dolgoztak az ablaktörlők, de a
tisztára törölt üvegre újra meg újra ráborult az átláthatatlan
esőfüggöny. De ő így is jól látta, miféle válaszút előtt áll.
Tudta, hogy ez a döntés az egész életére ki fog hatni, méghozzá
szokatlanul kézzelfogható módon.
– Bal vagy jobb? – kérdezte Berger. – Ez az utolsó alkalom, hogy
eldöntsd. A biztonság vagy a… senki földje?
Blom egyesbe tette a sebváltót, és nagy gázt adva legördült a Vitóval a
járdáról.
Aztán jobbra fordult, és elsüvített a Birger Jarlsgatanon észak felé.
A senki földjére.
III.
 25

Sam összeszedte a tankönyveit, bedobálta őket a hátizsákjába, és olyan sebesen

iszkolt ki a szobából, hogy porzott a padlószőnyeg. A konyhában, a tévé előtt
gubbasztó apjának és anyjának csak a tarkóját látta. A tévé éppen világgá
kiáltotta a hírt, hogy egy bizonyos Bill Clinton nyerte az amerikai
elnökválasztást. Sam futtában beköszönt a szüleinek. Egy pillanatra még látta a
felemelt kezüket, mielőtt bevágta maga mögött a hátsó ajtót, és meglátta, hogy a
biciklijét belepte az első hó. Már csak nyolc perce van… Nagyot sóhajtott, majd
sebtében lerázta a bringáról a havat. Még olvadozott a feneke alatt, amikor
csúszkálva elindult a kerti ösvényen. Átsuhant az agyán, hogy elég szarul fog
kinézni, mire beér a suliba… Igencsak síkos volt az út is, Sam lépten-nyomon
elhagyott autókat látott. Amikor átkarikázott a vasúti híd alatt, a feje fölött
eldübörgött a vonat. Ez nem volt jó jel, tudta, hogy nem fog időben beérni.
Miután kifordult a Sollentunavägenre, bőszen tekert a járda mellett, majd az
iskolánál egyből célba vette a biciklitárolót. Gyorsan lelakatolta a járgányt, majd
átrohant a kihalt előcsarnokon. Már a lépcsőn szedte hármasával a fokokat,
amikor meghallotta a csengőt. A kémiaterem ajtaja már csukódott, és amikor
Sam bedugta a fagyos ujjait a résbe, megpillantott egy tőle pár méternyire,
háttal álló alakot, aki a szomszéd épületet bámulta az ablakon át. Mielőtt
beszippantotta a kémiaterem, csak annyit látott, hogy az illetőnek hosszú, szőke
sörénye van. Leült Pia mellé, aki rámosolygott. Mégiscsak jól kezdődik ez a nap…
A fiatal kémiatanár, aki egyben az osztályfőnökük is volt, megköszörülte a
torkát.
– Lesz egy új osztálytársatok – mondta. – Nagyon fontos lenne, hogy kedvesen
fogadjátok.
Erre bekiabált a hátsó sorban ülő Anton:
 – Mi mindenkivel kedvesek vagyunk, miről beszél a tanár úr? – És
rávillantotta az ofőre a jellegzetes, széles, „antonos” mosolyát.
A tanár összeráncolta a homlokát.
– Most a szokottnál is fontosabb, hogy kedvesek legyetek. Az új fiúnak ugyanis
van egy kis… deformitása, és…
A kémiatanár zavartan félbehagyta a mondatot, és az ajtót nyitva hagyva
kiment a teremből. Az osztály csivitelni kezdett: hogy mije van? Deformitása?
Hogyhogy? Aztán visszajött az ofő egy hosszú, szőke hajú fiúval.
– Ő William – mutatta be jó hangosan.
Az osztály elcsendesedett. Olyannyira, hogy a falióra ketyegése
harangzúgással ért fel.
– Sziasztok – köszönt William.

Szünet volt. Ő nem volt oda túlzottan a szünetekért. A lányok, az outsidereket

leszámítva, két csoportra oszlottak. Molly szívesebben múlatta volna az időt a
„cigisarokban,” de tudta, hogy az anyja, ha csak egy leheletnyi füstszagot is
érezne rajta, nagyon kiborulna, és ő azt még egyszer nem tudná elviselni.
Outsider pedig nem akart lenni, sem a stréberek, sem a számkivetettek közé nem
akart tartozni, olyan erős pedig nem volt, mint az a néhány bátor lélek, akik
fütyültek az egészre, és nem vettek részt ebben az össznépi társasjátékban. Így
aztán Molly szokás szerint az ajtóhoz közeli padon lebzselő lánycsapat felé vette
az irányt. Aznap havazott először a télen, mégis kabát nélkül volt az egész
bagázs. Mintha a szervezetük bölcsebb lett volna náluk, és ösztönösen ráérzett
volna, hogy kell az oxigén, ha át akarják vészelni ezt a napot. Meg talán az sem
árt, ha lehűtik magukat egy kicsit… Ment a hangoskodás, a játékos civódás. Nem
sok értelme volt az egésznek, de aztán Linda elővette a gazdag apukájától kapott
mobiltelefont, és egy idő után mindenki azt bámulta.
– Nokia 1011-es, GSM-szabványos – dicsekedett Linda őszinte büszkeséggel.
Hogy miről beszél, azt senki sem értette, de mindenki meg akarta fogni a
csodaszép, sötétszürke kütyüt. Kézről kézre adták: Almától Layla kapta, Laylától
Eva, Evától Salma, majd egyszer csak ott volt Molly kezében, és neki muszáj volt
mondania valami vicceset, nem tehette meg, hogy csak áll ott báván. A füléhez
emelte hát a telefont, és megszólalt:
– Halló, itt Linda Bergting. Egy dzsigolót szeretnék rendelni!
 A társaság jót nevetett, és Maria elsikította magát:
– Nagy franc vagy te, Molly!
Linda pedig kikapta a kezéből a Nokiát, és rárivallt:
– Most egész nap a leheletedtől fog bűzleni, te kiéhezett ribanc!
Ezen is jót röhögött mindenki, de aztán Molly észrevette, hogy Almának a
torkára forr a kacaj, és elkerekedik a szeme.
– Azta! – mondta, vagy talán nem is mondta, csak némán mozgott a szája.
A lányok szép sorban, egyenként csöndesedtek el, és egymás után fordultak az
ajtó felé a fejek. A hosszú, szőke hajú srác egy pillanatra megállt, és
szembefordult velük. Jól látszott, hogy milyen torz az arca: az álla ferde volt, a
homloka egyik oldalán egy szarvszerű dudor nőtt, és a jobb pofacsontjával is
döfni tudott volna, a bal arca viszont be volt süppedve… De már el is fordította a
fejét, és ment tovább.
– A picsába – hebegte Linda, és elejtette a mobiltelefonját.

Embertelen korán gyülekeztek az aulában. A legvagányabbaknak piaszaga volt.

Hosszúra nyúlt Szent Lucia éjszakája… Sam nem tartozott közéjük, hívták, de
nem ment el. Nem hozta lázba a dolog, ahogy újabban nemigen hozta lázba
semmi. Szinte mindent abbahagyott: már nem focizott, nem gitározott, sőt az
elektronika sem érdekelte. Unalmas volt minden, az iskolát is beleértve. Már a
lányok sem izgatják, döbbent rá a mellette ülő Piára pillantva. És hamarosan jön
a karácsony… Nem mintha az olyan hű, de izgi lenne, hogy ülnek a fa alatt
nagypapával, nagymamával, anyával, apával meg az öccsével, és eljátsszák a
családi idillt. A kilencedikesek elöl ültek, ott várták a Lucia-napi menetet. Már
megint ez a nyomorult Lucia-nap! A sok gyertya meg a kornyikálás… Micsoda
unalmas szarság! Inkább aludni kéne.
A színpad mögött megmozdult a függöny: alighanem jön a diri, hogy elmondja
a dögunalmas beszédét… De nem az igazgató lépett színpadra, hanem Sam
osztálytársa, Anton. Megmarkolta a mikrofont, és Sam arra lett figyelmes, hogy
pár sorral odébb föláll a kémiatanáruk, egyben ofőjük.
Anton rájuk villantotta a tőle megszokott széles, antonos mosolyt, és azt
harsogta: – Lucia-napi menetet vártatok, büdös parasztok, de mást kaptok! Íme,
itt jön az igazi Lucia! – Azzal Anton két barátja, Micke és Freddan, kivonszolt a
függöny elé egy Luciát, akinek föl-föllibbent a fehér ruhája. A koronájába égő
viaszgyertyákat tűzdeltek, a hosszú, szőke haját pedig előrefésülték, hogy
eltakarja az arcát. Az ofő utat törve magának igyekezett a színpad felé, Anton
pedig harsány kacajjal félresöpörte a szőke hajzuhatagot. Így már látszott, hogy
„Lucia” szája szigszalaggal le van ragasztva, és ferde, deformált az arca. Meg az
is látszott, hogy nem tudja mozdítani a karjait, mert azt is betekerték
ragasztószalaggal.
Anton megint elvigyorodott, és beleszólt a mikrofonba:
– Na, rajta, énekelj már, a kurva életbe, ne szégyellősködj!
Ekkor ért oda az ofő. Amikor felbotorkált a színpadra, Freddan lehúzta
„Lucia” szájáról a szigszalagot, Anton pedig odatartotta a mikrofont. Teljes
csönd volt a teremben, csak a hosszan elnyújtott nyöszörgés hallatszott.
Az ofő félrelökte Antont, Mickét és Freddant, majd megpróbálta leemelni
„Lucia” fejéről az égő koronát, de az beleragadt a szőke hajzuhatagba. Az ofő
elfújta a gyertyákat, és le akarta ügyeskedni a koronát William fejéről, de csak a
haját cibálta, amelyre ráfolyt a viasz. William fülsértően üvöltött, egyenesen
bele a mikrofonba. Közben Anton, Micke és Freddan röhögve lerohant a
színpadról, és kimenekült a teremből, Sam pedig rádöbbent, hogy a rosszullét
környékezi.

Sam az iskolaudvaron üldögélt egy padon. Elővette a karácsonyra kapott

kisrádióját, és keresgélni kezdte az új adót. Igazából egy Sony Discmanben
reménykedett, hiszen fantasztikus dolog, ha az ember magával hurcolhatja a
CD-it, de a szülei rádiót vettek neki. Ő pedig bosszúsabbnak mutatta magát,
mint amilyen volt, mert tulajdonképpen szeretett rádiót hallgatni. Most viszont
hiába tekergette az állomáskeresőt, sehogy sem találta azt a bizonyos adót. Úgy
belemerült, hogy észre sem vette, hogy valaki leült mellé a padra. Csak akkor
fordult oda, amikor az illető megköszörülte a torkát. Mellbe vágta a látvány,
hiába telt már el néhány hónap. Úrrá lett rajta a döbbenet, valahányszor
meglátta William viharvert, torz, hepehupás arcát, és tudta, hogy ez mindig is
így lesz. Meg aztán ilyen közelről még valószínűleg sosem látta…
– Rádió? – szólalt meg William.
– Ma indul az az új adó, a P4 – nyögte ki nagy nehezen Sam. – De nem tudom,
melyik frekvencián.
William bólintott.
 – Te szereted a műszaki dolgokat, ugye? – kérdezte, és mutatott valamit
Samnek.
Az alig tíz centi átmérőjű, kör alakú tárgy belsejében pazar mintázatokat
rajzoltak ki a szép szabályos rendben mozgó fogaskerekek, hajtótengelyek. Sam
egy reflexmozdulattal letette a rádióját a havas padra, és vizsgálgatni kezdte a
szerkezetet. Varázslatos látványt nyújtottak a más-más sebességgel forgó,
miniatűr kerekek.
– Mi ez? – kérdezte.
– Zsebóra a századfordulóról – felelte William. – Levettem a hátlapját.
Szeretnéd megfogni?
Sam bólintott.
William óvatosan a fagyos kezébe adta az órát.
– Amerikai – mondta. – Elgin márkájú. Amúgy Svájcban vannak a legjobb
órakészítők.
Sam csak ámult-bámult.
– Sok ilyen órám van – folytatta William.
– Hogy a francba telik rá?
– Rosszakat veszek, és megjavítom őket. Nem nehéz, csak érteni kell, hogy
működnek.
– Vagány – mondta Sam. – De miért nekem mutatod meg?
– Hallottam, hogy érdekelnek a műszaki dolgok. Elektronika meg ilyesmi.
– Azt már abbahagytam – közölte morcosan Sam.
– Ez még az elektronika előtti időkből való. Fel kell húzni, de vannak önfelhúzó
órák is.
Sam fölemelte tekintetét a hipnotikus hatású fogaskerekekről. Most először
találkozott a pillantásuk.
– Na jó, nem csak azért mutattam meg – ismerte el William, és ösztönösen
elhúzódott Samtől.
– Hanem miért?
– Mert te soha nem szívatsz.
Sam pár másodpercig mozdulatlanul ült, aztán történt valami, bár nem
értette, hogy mi. Azon vette észre magát, hogy az óra kirepül a kezéből, és csak
havat markol helyette. Aztán vihogást hallott, és a parányi fogaskerekek
szétgurultak a havon, majd elnyelte őket a fehérség. Sam fölnézett, és egy
szétszaladó lánycsapatot látott. Felismerte a vezérüket, aki a hógolyót dobhatta.
Az egyik legvadabb nyolcadikos csaj volt, valami Linda. Mielőtt a többiek után
eredt, még odakiáltott Samnek:
– Miért nem szopod le inkább az abortuszszökevényt?
Sam megcsóválta a fejét. Látta, hogy William térdre ereszkedve keresgél a
hóban. Találkozott a tekintetük. Sam ilyen sötét, komor pillantást még életében
nem látott… Aztán együtt vadászták össze a hóból a parányi alkatrészeket.

Molly egyedül üldögélt az ajtóhoz közeli padon. A földrajzkönyvet lapozgatta.

Gyorsan át kellett futnia az anyagot, mert elfelejtette, hogy dogát írnak. Afrika
nyugati partvidékének országait próbálta memorizálni. Hogy is jönnek sorban,
fentről lefelé haladva? Van ugye az a zűrös Nyugat-Szahara, aztán Mauritánia,
Szenegál, Gambia – amely mintegy beékelődik Szenegálba –, majd Bissau-
Guinea, Guinea, Sierra Leone, Libéria. Aztán Elefántcsontpart, Ghána… De ekkor
hógolyó trafálta telibe a nyugati partvidéket, és mivel gyorsan szétolvadt,
eláztatta az egész lapot. Molly fölkapta a fejét. Amikor meglátta, hogy Linda már
készíti is az újabb lövedéket, a táskájába dugta a könyvet, és sietve gyúrt ő is
egyet. El is dobta, de nem Lindát találta el, hanem a mögötte álló Mariát. Maria
sikítva rohant felé, hogy megmosdassa hóval, de Molly már fedezékbe húzódott a
pad mögött Laylával. Alma hátba támadta Mariát, Linda pedig Salma ellen
fordult az elég bénán, sebtében meggyúrt hógolyóival. Aztán már csak kacagtak,
ahogy a torkukon kifért.
Mígnem Salma egyszer csak kővé dermedt, és a másik pad felé mutatott:
– Nézzétek! Az nem Samuel a kilencedikből? Nem a Szexi Sam ül ott?
Aztán már eggyé olvadt a hangjuk, egymást hergelve mondták a magukét.
– Mi a fasz ez? Tényleg az abortuszszökevény ül mellette? Mit csinálnak ezek?
Hát nem tudja Sam, hogy a rondaság ragályos? Undorító, hogy ilyen közel van
hozzá! Képzeld el, hogy hozzá kéne érned ahhoz a pofához! Kurva undorító!
Végül a közelükbe lopóztak. Heten voltak. Molly is velük tartott, de a
háttérben maradt. Nem tetszett neki, amit csinálnak. Sam és William nem vett
észre semmit, úgy bámultak valami dohányszelencére emlékeztető dobozkát.
Hát erről van szó? Életükben először bagót rágnak? Amikor „lőtávolba” értek, a
nem hivatalos vezérükre, Lindára szegeződött minden szem. Linda szép lassan,
nagy műgonddal meggyúrt egy hógolyót. Molly fojtott vihorászást hallott a
háttérből, igaz, ő sem állíthatta magáról, hogy abszolút vétlen az ügyben. De
amikor Linda hógolyója célba talált, és a dobozkából kigurult valami, ami
egyértelműen nem rágódohány volt, és a két fiú turkálni kezdett a hóban,
Mollynak eszébe villant a Lucia-napi ünnepség. Látta maga előtt, ahogy a
kémiatanár levezeti Williamet a színpadról, és végül, a takarítónő segítségével,
levágja legfőbb büszkeségét, a hosszú, szőke haját. Egymás után hulltak alá a
méretes csimbókok a fiú deformált fejéről. Molly gyorsabban futott el a tett
színhelyéről, mint a többi lány, és velük ellentétben nem tudott nevetni azon,
ami történt.

A tél tavaszba fordult. Sam az iskolában kerülte Williamet, akinek már egész
szépen kinőtt a haja, de amikor nem látta senki, néha átment hozzá. Ilyenkor
bezárkóztak William szobájába. Helenelund központjában laktak az anyjával,
akit valami édeskés illat lengett körül, és mindig feszültnek látszott. Samet
meghökkentette a William ajtaján látható négy bemélyedés – olyan volt, mintha
valaki ököllel sújtott volna oda –, de nem kíváncsiskodott. Amikor rákérdezett,
hogy miért hármasával helyezi el a dobozokban az óráit, William azt felelte:
– A Rámák mindent hármasával csinálnak. – Elmagyarázta, hogy Arthur C.
Clarke Randevú a Rámával című sci-fijéből idézett. Megmutatta neki a
gyűjteményét, a nagy falióráktól kezdve egészen Sam kedvencéig, a gyűrűóráig.
Ezt a miniatűr időmérő eszközt valóban gyűrűre szerelik, hogy egy nő az ujjára
húzhassa. De William szívesen mutogatta a gyűrűóra szöges ellentétéről, a
gigantikus méretű toronyórákról készített tervrajzait, fotóit is: a vaskos
láncokat, nehéz fogaskerekeket, rugókat, peckeket, hajtótengelyeket,
gátkerekeket, ingákat, zárnyelveket, súlyokat. Amikor a cremonai óratoronyban
készült fényképeket nézegették – az a legnagyobb középkori óra a világon –,
William szeme csillogott, és valószínűleg Samé is.
Aztán William egy szép napon így szólt:
– Már nincs hó. – Samen bizonyára látszott, hogy nem érti, mire céloz, mert
hamarosan folytatta: – Megnézed, amit csináltam?
Sam nem volt benne biztos, hogy szeretné, ha együtt látnák Williammel…
Tétova képet vágott.
– Követhetsz távolról – mondta William, aki mindent értett.
 És elkarikáztak. William haladt elöl az ócska bringáján, amelynek röhejesen
magasan volt a kormánya, Sam pedig kétszáz méterrel lemaradva követte a
roppant komoly, unalmas Crescentjén, amelyet egyre jobban utált. Aztán
megérkeztek. A bringájukat ott hagyták egy elfeledettnek tűnő buszmegállóban,
és futva folytatták útjukat a mezőn, ahol az eső lelapította a magas füvet.
Elcuppogtak a nyárfák mellett, majd megpillantották a kis vízparti épületet. A
fák között álló, ronda, zöldesbarna, ám mégis csodálatos csónakházat.
Amikor odaértek, William csak ennyit mondott:
– Elhagyatott.
– Ez biztos?
William bólintott, majd a víz szélénél nyíló ajtóhoz lépett. Fölment a két
lépcsőfokon, a kulcsával kinyitotta a lakatot, és benyitott. A padlón régimódi
hajós cuccok hevertek szanaszét: rozsdás csónakmotorok, megkeményedett
mentőmellények, partra vetett bóják, rozsdás horgonyok. Hátrébb viszont volt
valami, ami egészen újnak tűnt. Csupa lánc, fogaskerék, rugó, pecek,
hajtótengely, gátkerék, inga, zárnyelv, súly… Az olajtól csöpögő szerkezetet két
masszív oszlophoz erősítették, amelyek a padlóhoz voltak csavarozva, és egészen
a csónakház tetejéig értek. Sam a szövevényes szerkezet közepén egy
óraszámlapot pillantott meg, és közelebbről már azt is látta, hogy a percmutató
szép lassan, a helyes irányban, folyamatosan mozog. Mindjárt három óra…
– Várj egy kicsit – mondta William.
Sam várt. Úgy érezte, hogy elég hosszú idő telt el, pedig valójában csak két
perc volt. Amikor hármat ütött az óra, lezuhant a magasból egy nehéz súly, és
kör alakú bemélyedést ütött a padlóba.

Mollynak a vizsgák jártak a fejében. Belehunyorgott az erős tavaszi napsütésbe,

és arra gondolt, hogy már csak egy év van hátra a gyerekkorból, aztán egy
csapásra véget ér itt, ezen a nagy iskolaudvaron. Nemrég, márciusban töltötte
be a tizenötöt, és úgy tűnt, hogy az élete jó irányban halad: a felnőttkor felé. A
fiú iskolatársai nem érdekelték, sőt, miután töprengett rajta egy darabig –
pontosabban, legyünk őszinték, jó ideig –, arra jutott, hogy egyáltalán nem
érdekli a férfinem. Na, jó, egy-két srác talán akadt a suliban, aki nem volt
közömbös a számára – egy Micke, egy Alex, egy Sam, egy Svante –, de elsősorban
a jövőjére koncentrált. Őt nem a fiúk vonzották, hanem valami más, amit nem
szívesen nevezett volna politikának, inkább úgy fogalmazott volna, hogy
„társadalmi kérdések”. Mert mostanában tudatosult benne valami: az, hogy az
emberek erősen különböznek egymástól, de ez nem számít. A különbözőség jó
dolog, hiszen az addig ismeretlen dolgok iránti érdeklődés révén fejlődünk mi,
emberek. Molly hallott róla, hogy valahol a világban zajlik egy nagyszabású
kutatás, amely az emberi génállományt tanulmányozza, mert nem egyértelmű,
hogy beszélhetünk-e egyáltalán emberi fajról, és nem kéne-e inkább többféle
fajban gondolkodnunk, ahogy a rasszisták mindig is tették. De a tudomány most
talán bebizonyítja, hogy mi, mind az ötmilliárdan, ugyanahhoz az emberi fajhoz
tartozunk, ha mutat is kisebb eltéréseket a bőrszínünk és a kultúránk.
Hihetetlenül érdekes dolog, hogy voltak emberi fajok, amelyek már kihaltak.
Hogy is hívták őket? Voltak ugye a Neander-völgyiek meg a jávai ember…
Egykor ők is Afrikából vándoroltak ki, és megvolt a maguk civilizációja, vagy
legalábbis törzsi társadalma, de aztán eltűntek. Egyszerűen megsemmisültek, és
nem maradt utánuk semmi nyom, csak a csontjaik. A lényeg, hogy mi, többiek, a
különbözőségünk dacára összetartozunk… Épp ez járt Molly fejében, amikor
egyszer csak feltűnt neki, hogy a nagy, üres iskolaudvar már nem teljesen üres:
fölbukkant egy alak, amely mintha csak félig-meddig tartozna a közös emberi
fajhoz, amelyről ábrándozott. És sikerült mosolyt erőltetnie az arcára, amikor
William leült mellé a padra, és megszólalt:
– Szia! Találtam valamit, megmutassam?

A sivár, homokos focipályán könyörtelen a kora nyári meleg; nincs szél, csupa
por a levegő, szúr, perzsel a nap. Sam meglát a pálya másik végén, a túlsó
kapunál egy kis csapatot. Látja, hogy lányok vannak ott, sok-sok lány; hallja az
éles, sipító hangjukat, de hogy mit mondanak, azt nem érti. A poros homok
fölötti üresség mintha kiszűrne mindent, ami emberi nyelvre emlékeztet… Sam
más ember lett; úgy érzi, mintha pár hét alatt éveket öregedett volna. Újabban
kerüli az efféle csődületeket, magányos farkas lett. De most, az artikulálatlan
üvöltés hallatán mégis odaballag. Az ösztöne nem ezt súgja, de arrafelé húzza
valami titokzatos erő. A lányok háttal állnak neki. Lenge, nyári ruha van rajtuk,
meg szoknya, és fénylő, hosszú hajukat a legkülönbözőbb színekre festi a
könyörtelen nap. Örvénylik körülöttük a por, és amikor elmozdulnak, Sam már
azt is látja, hogy nem csak ők vannak ott. Mögöttük előbukkan egy náluk
magasabb alak feje. Anton az. Hol eltűnik a lányok függönye mögött, hol újra
előbukkan, és mindig mozgásban van. Aztán kicsivel jobban szétnyílik a
függöny, és láthatóvá válik a kapufához kötözött alak is, akinek hosszú, szőke
haja szintén függönyként hull az arcába. Az alteste fedetlen, mert a nadrágját
lehúzták róla… Sam villámgyorsan sarkon fordul, és odébbáll, mielőtt William
észrevenné. Egyetlen gondolat jár a fejében, az ismétlődik újra meg újra,
eszelősen: Mindjárt itt a vakáció! Mindjárt vége ennek az egésznek…
 26

Október 28., szerda, 01:53

Zizegtek a nyárfalevelek, pedig ömlött az eső. És a fű is majdnem

embermagasságú volt, csak itt-ott lapította le az égi áldás. Két
zseblámpa szaggatottan ide-oda cikázó fénycsóvája világította meg a
mezőt. Ha valaki lenéz a magasból, azt hihette volna, hogy két
fluoreszkáló hal fickándozik az óceán ismeretlen mélyén.
Hogy tényleg nézi-e őket valaki fentről, az nem volt világos…
Egy kéz emelkedett ki a fűből. Berger lebukott, és lekuporodva
elindult arrafelé. Blom mutatóujja az egyik nyárfára szegeződött, és
végül Berger is észrevette a méretes biztonsági kamerát.
– Őskövületnek tűnik – suttogta.
– Ki tudja? – felelte szintén suttogva Blom, és megigazította a
golyóálló mellényét. Aztán szúrós pillantást vetett Bergerre, mintha az
elmeállapotát értékelné. Végül, bár láthatóan nem szívesen, odanyújtott
neki valamit.
Berger csak akkor döbbent rá, hogy egy pisztoly az, amikor érte nyúlt,
de Blom elrántotta előle.
– Még most sem tudom teljesen kizárni, hogy összejátszol Williammel
– suttogta, és közben ráfogta Bergerre a saját fegyverét. – Talán csak
azért vezettél el ide, hogy megint odaszíjazz ahhoz a kibaszott
masinériához!
– Tényleg ezt gondolod? – kérdezte Berger.
Blom elfintorodott, majd odaadta Bergernek a fegyvert. Berger
rázogatta egy kicsit a markában, majd bólintott. Blom arca csupa víz
volt, a szőke haja is elázott – és kristálytiszta volt a tekintete. Aztán
zseblámpát és pisztolyt szegezve elindult, és hamarosan már csak a
fűben kanyargó, reszketeg fénysugár jelezte az útját. Berger követte.
Néha szem elől tévesztette, de mindig újra felbukkant a zöldellő fűben a
higanymozgású fénycsóva.
Kivált a sötétből a nyárfacsoport. Berger orrát megcsapta a nyílt víz
enyhén sós szaga, és a fák mögött felsejlett a zöldesbarna épület.
A csónakház!
Nem szabadna látszania! – gondolta Berger, és kis híján nekiment a
fűben kuporgó Blomnak, akinek már nem égett a lámpája.
– Kapcsold le te is! – suttogta a nő.
Berger megtette.
– Fény! – Blom a fák irányába mutatott.
Berger ki tudta venni a csónakház halvány körvonalát, de nemigen
tudta értelmezni a látottakat.
– Honnan? – kérdezte.
– Nem tudom – felelte a nő. – De még nem szabadna látnunk.
Koromsötétnek kéne lennie.
– Bentről jön a fény?
Blom megrázta a fejét, és még jobban meresztette a szemét. Úgy ötven
méterre voltak a csónakháztól, ez volt az utolsó esélyük, hogy elbújjanak
a magas fűben. A mező ugyanis egy méterrel előttük véget ért, és a fű
helyét átvették a csupasz kövek, majd a fák. Berger figyelmesen nézte
Blomot. Be kellett látnia, hogy otthonosabban mozog a terepen, mint ő.
És ahogy látta, éppen döntésre jutott.
– Nagy a tét – suttogta.
Berger bólintott, majd a halovány fényben úszó csónakházra meredt.
Mintha valami lebegett volna a levegőben: az élet vagy talán a halál. Az
is lehet, hogy az ő haláluk… Berger megborzongott.
– Külön kell válnunk – mondta Blom. – Enyém ez az oldal, te pedig
körbemész a tóhoz.
– Figyelj a csapdákra – intette Berger. – Tudod, hogy odavan a
furfangos masinériákért.
 – Nem ment ki a fejemből – felelte komoran a nő, majd elnyelte a
sötétség.
Berger is elindult. Olyan érzése támadt, mintha elnyelné egy hatalmas
száj…
Oldalt fordult, és bevette magát a fák közé. A lámpáját nem kapcsolta
be, így épp csak ki tudta venni a csónakházat tartó rövid cölöpöket.
Aztán meglátta a csúszós köveket is meg a kövek fölött az ablakot.
Mintha még az a kis kör is ott lett volna, amelyet huszonkét éve tisztára
törölt… De tudta, hogy az érzéseit félre kell tennie, és racionálisan kell
cselekednie.
Ha William Larsson visszatért oda, ahol az egész elkezdődött, akkor
most ott vár rájuk a vaksötétben. Lehet, hogy akkor is látta
mindkettőjüket, amikor nemrég, külön-külön, itt jártak.
És lehet, hogy most, ebben a pillanatban is nézi őt valahonnan…
Berger egészen addig mintha jéggé lett volna dermedve. Az utóbbi
huszonnégy órában távol tartotta a jelenvalótól az események forgataga.
Mintha valami beteg rémálmot látott volna. De most, a fák között, a
kamaszkorán mély nyomot hagyó csónakház mellett utolérte a valóság.
Fölébredt álmából. Kiolvadt a befagyott szíve, szaporábban vert a
pulzusa. Érezte, hogy remeg. Egy csapásra az egész lénye, az egész teste
rádöbbent, hogy mi rejtőzhet a csónakház furcsán fénylő fala mögött.
Lehet, hogy maga a pokol.
Az ő kezében van minden, bármennyire remeg az a kéz. Nincs mese,
nincs kibúvó, nincs kerülőút. Fő a koncentráció, az összpontosítás, a
tisztánlátás! Ezen múlik minden, meg azon, hogy szembe tud-e nézni a
gonosszal… Már nem is remegett a keze.
A köves parton megcsapta a feketéllő víz fagyos lehelete. A talajra
szegezve újra bekapcsolta a lámpáját, hogy ki tudja kerülni a legsíkosabb
részeket. A víz széle felől közelítette meg a csónakházat. Csak az ajtó
kisablakát látta, semmi mást, de tudta, hogy az épületből induló, majd a
tó fölött folytatódó mólóra egy ferde lépcsőn lehet fölmenni.
Már majdnem odaért. A bal kezében a lámpát szorongatta, amelynek
fénye a talajra irányult, a jobbjában pedig a pisztolyt.
 Amikor a lépcsőhöz ért, fentről, a mólóról valami zörejt hallott. A halk
zaj valósággal belehasított az éjszakába, majd süket csönd követte.
Berger kibiztosította a fegyverét, a lépcsőre világított, és lassú, nesztelen
léptekkel fölment a mólóra. Aztán a csónakház sarkához lapulva várt
egy kicsit, majd kikukucskált.
Semmi. Nem látott mást, csak a mólón heverő limlomot. Az épület
túloldalán nem volt lépcső, csak fél méter magas korlát meg két
méterrel alatta a parti kövek.
Ha ott leugrik valaki, azt hallotta volna. Marad tehát az ajtó…
De az zárva volt.
Berger szaporán kalapáló pulzusa az óra ketyegését idézte. A masszív
harangnyelvvel ellátott, irdatlan méretű toronyóra ketyegését…
Nesztelenül fordult be az épület sarkán. Óvatosan lépkedett a móló
deszkáin. Úgy tűnt, elbírják a súlyát, nem nyikorogtak alatta. Tett pár
lépést az ajtó felé, majd megállt és fülelt.
De nem hallott semmit, csak az esőt.
A rombusz alakú kisablak jóval sötétebb volt, mint maga az ajtólap.
Ismét megütötte a fülét az iménti nesz. A csónakházból jött. Itt az idő!
Innen már nincs visszaút!
Nem az ajtó mögül hallotta a zajt, hanem az ajtó mellől. Egy lyukból.
Jobban szemügyre véve fura, tűhegynyi fénypontokat látott, de hiába
kutatott az agyában, az általa ismert fegyverfajták egyikéhez sem tudta
kötni őket. Mintha időkapu nyílt volna az ajtó mellett – a totális káoszba
vezető kapu…
Aztán Berger apró, éles, vicsorgó fogakat pillantott meg, és fura,
agresszív, fojtottan sípoló hangot hallott.
Majd szemébe ötlöttek az égnek meredő tüskék is.
A lyukból előmászó sündisznó újból sípolt egyet, majd zörögve
visszavonult a csónakházba. Bentről sikoly hallatszott. Nem tűnt emberi
hangnak.
Berger lenyomta a kilincset, de nem járt sikerrel. Elhátrált a korlát
felé, és már emelte a lábát, hogy berúgja az ajtót, amikor az kivágódott.
A látómezeje peremén bevillant a följebb kúszó fegyvere. Abszurd
képsorok peregtek a szeme előtt: a környező sötétségnél kicsivel
feketébb, ferde csík ötlött a szemébe, majd a mellmagasságban
rászegeződő, váratlanul tömör, szilárd Glock. A fölemelt, üres kezet csak
utána vette észre.
Azt a kezet Molly Blom akkor sem engedte le, amikor Berger pisztolya
már lehanyatlott. Végül intett, hogy kövesse, és Berger belépett mögötte
az ajtón. A csónakházban kátrányszag terjengett. Berger követte a
szemével Blom lámpájának fénycsóváját. Amikor meglátta a sarokban a
négy kicsi sündisznót meg a közelükben sípolva-zörögve sürgölődő
anyjukat, úgy megkönnyebbült, hogy váratlanul elnevette magát.
– Nincs itt senki – állapította meg Molly Blom.
Körbepásztáztak a lámpájukkal. A sorsukra hagyott csónakmotorokon,
bójákon meg a sokféle sörösdobozon kívül láttak két ácspadot és két
asztalt, egy gyűrött ponyvát meg a zöld különböző árnyalatait öltött
kábeleket, köteleket.
Mégis a faltól kicsivel beljebb álló, padlótól plafonig érő oszloppár
gyakorolta rájuk a legnagyobb hatást. A mólóhoz közeli falon pedig hat
horgonygyűrűt láttak egymás alatt, két hármas sorba rendezve. A két
oszlop és a kétszer három horgonygyűrű egy képzeletbeli kocka
szemközti éleit alkották.
Blom lámpájának fényköre megremegett, majd lejjebb vándorolt.
– Te jó ég! – fakadt ki.
Berger belépett a két oszlop közé, és a szemközti falra pillantott. Az
úgy hét méterre lehetett onnan, és egy ablak nyílt rajta. Az üvegen még
mindig látszott a réges-régi, maszatos folt. Bergert elöntötte a szégyen,
majd a szégyen helyét pillanatok alatt átvette a fájdalom. A háborgó,
romokban heverő lelkiismeret emésztő, nyilalló fájdalma…
Molly Blom odalépett hozzá. Volt valami a kezében. Berger lassan
felfogta, hogy egy hajszálat mutat neki. Egy hosszú, szőke hajszálat.
– Az a legrosszabb – mondta a nő –, hogy nem tudom, kié lehet: az
enyém vagy Williamé?

A csónakház padlóján ülve hallgatták a sündisznók neszezését. Furcsa

szakaszokra tagolódott a múló idő, és szünet nélkül susogtak a fák.
Valaki a múltból vagy talán a jövőből próbált átjutni a jelenbe…
 – A fény – szólalt meg Berger. – Miért tűnt úgy, mintha ki lenne
világítva az épület?
– Ez végül is nem osztott, nem szorzott – felelte Blom.
– Akkor is érdekelne, hogy miért.
– Alighanem a fluoreszkáló festék miatt. Jó régen festették le a falat.
Valószínű, hogy maga William csinálta huszonkét éve.
– De miért?
– Elfoglalta ezt az elhagyott csónakházat. A magáénak tekintette, és
fontos volt neki, hogy sötétben is könnyen megtalálja. Akkoriban már
egész jó fluoreszkáló festéket lehetett kapni.
– Olyat, ami mostanáig kitart?
A sarokban hirtelen elkezdtek zajozni a sündisznók. Berger
összerezzent, majd nagyot fújt. Lerázta magáról a golyóálló mellényét,
fölállt, és a pókháló lepte villanykapcsolóhoz lépett. A mólóra nyíló ajtó
fölött kigyulladt egy lámpa.
– A rohadt életbe! – fakadt ki Berger. – Még áram is van!
Blom fölemelte a fejét. A tekintete mintha egy másik évtizedből
szegeződött volna rá…
– És gondolom, a két hadakozó cég egyike tudtán kívül fizeti a számlát
– jegyezte meg.
Aztán ő is lerángatta magáról a golyóálló mellényt.
– Indulnunk kéne, amint lehet – mondta.
Berger bólintott, aztán bólogatott még pár másodpercig.
– Muszáj? – kérdezte.
Blom mozdulatlanná dermedt, és rámeredt.
– Ma éjjel már nincs hova mennünk – folytatta Berger. – És az idő
telik. Esetleg megpróbálhatnánk csinálni valamit. Mondjuk, gondolkodni
egy kicsit.
– Úgy érted, maradjak az épületben, ahol kínoztak? És ahol te olyan
kegyetlenül elárultál?
– Alighanem úgy értem.

Órákig tartott, mire csináltak egy kis rendet. A hajnali órák takarítással,
pakolászással, tervezgetéssel, javítgatással teltek, majd amikor már elég
fény szűrődött be, kikapcsolták a zseblámpáikat. Utána becipeltek a
csónakházba egy merev, terepzöld ponyvába göngyölt, méretes
csomagot. A két oszlopnak támasztották, és kimerülten leemelték róla az
eső áztatta ponyvát. Szemük elé tárult a hófödte csúcsra igyekvő
hegymászókról készült, csodaszép fotó. Bekalapáltak az oszlopokba pár
szöget, és fölakasztották a képet, majd kihajtották a két szárnyát. A
táblán, amely kétszer olyan széles volt, mint maga a kép, csodával
határos módon száraz maradt az összes Post-it cédula meg a többi
papírdarab is.
Blom az egyik ácspadhoz lépett, és leült az immár viszonylag tiszta
székre. A padon csak fehérjeitalok sorakoztak, semmi más. A nő ezután
elkezdett kipakolni a bőröndjeiből: kábelek kerültek elő, meg a
komputere, amelyet különböző kütyükhöz csatlakoztatott.
– Ezek nemzetbiztonságis bőröndök? – kérdezte Berger.
– Túlélő-felszerelés fedett ügynököknek – felelte Blom. – Mindig ott
vannak a kocsiban.
– És biztos, hogy lenyomozhatatlanok?
– Mivel kivettem a mobilodból a SIM-kártyát, aligha lehet gond –
mondta Blom. – Az én cuccom ugyanis lenyomozhatatlan, és abszolút
vállalható 4G-s kapcsolat tartozik hozzá.
– De az adatbázisokhoz meg a belső hálózatokhoz nem férünk hozzá,
ugye?
– De igen. Pont az a lényeg, hogy zűrös helyekről is hozzáférjek
mindezekhez, méghozzá abszolút anonim módon. Nem sok előnnyel jár
a fedett ügynöki munka, de ez az egyik.
Berger bólintott, majd pillantásával felmérte a helyiséget. A
csónakház változatlanul mocskos volt, és aszketikusan puritán
lakhelynek tűnt, de talán megteszi…
– Mi a helyzet a legalapvetőbb dolgokkal? – kérdezte aztán. –
Vezetékes víz, alvóhely, vécé, hűtő, főzési lehetőség, kaja…
– Vezetékes víz? – csodálkozott Blom. – Amikor itt van az ajtó előtt
egy tó?
– Az sós vizű.
 – Oké, akkor veszünk pár üveg vizet. Meg valami minihűtőt és egy
mikrót. És hálózsák is kell, meg kaja. Majd délelőtt elintézzük. Ne ragadj
le a részleteknél.
– A pénz talán nem részletkérdés – jegyezte meg Berger. – És a
bankkártyáink, ugyebár, nem játszanak.
Molly Blom ismét a bőrönd fölé hajolt, és előhalászott egy nagy köteg
ötszáz koronás bankjegyet.
– Kápéellátmány fedett ügynököknek – mondta. – Igyál egy
fehérjeitalt, hagyd abba a nyavalygást, és munkára fel.
 27

Október 28., szerda, 12:14

Az anyósülésen ülő Berger Blom lábát nézte.

– Katonai nadrág? – csodálkozott. – Bevonulunk?
A nő vágott egy grimaszt, és továbbra is az útra koncentrált.
– De most komolyan – ütötte tovább a vasat Berger. – Nem láttam,
amikor megvetted.
– Te úgy vásárolsz, mint egy nő – jegyezte meg Blom. – Én meg úgy,
mint egy férfi. Egy évig tartott, mire kiválasztottad az alsógatyáidat.
– Az alsógatya kényes ruhadarab – mutatott rá Berger.
Ömlött az eső. Ullnasjöntől északra, a Norrortsleden nevű úton
autóztak. Éppen átmentek az E18-as európai autópálya alatt, majd
robogtak tovább, isten háta mögötti úti céljuk felé.
– Szerinted elég, hogy lecseréltük a rendszámot? – kérdezte Berger.
– Tudom, hogy állítólag van valami kísérleti módszer a GPS
visszakövetésére – mondta Blom. – De kétlem, hogy a mostani
helyzetben ehhez folyamodnának. Hiszen nem veszélyeztetjük
Svédország demokratikus államrendjét, polgárainak szabadságát és
jogait vagy a nemzetbiztonságot.
– Ez azért némi csalódással tölt el – jegyezte meg Berger.
Egy darabig csöndben üldögéltek, majd Berger témát váltott.
– Szerinted mi történt annak idején, amikor Williamnek suli után
nyoma veszett? Egyszerűen elpárolgott, eltűnt a föld színéről.
– Szerintem a közös hipotézisünk helytálló – felelte Blom. – Biztos,
hogy segített neki valaki.
 – Ugyan ki? William egy gyámoltalan, szerencsétlen kölyök volt. Amíg
iskolába járt, ide-oda költöztek Stockholm külvárosaiban, mert
mindenütt bántották. Neked nincs gyereked, Molly, úgyhogy el sem
tudod képzelni, mennyire fáj, ha a gyerekedet terrorizálják, bárhova
megy, és vademberré változtatja a sok kegyetlenkedés. És már előre
tudod, hogy a következő helyen ugyanígy pokollá teszik az életét.
– Mennyire emlékszel az anyjára? – kérdezte Blom.
– Nem nagyon – felelte Berger. – Eléggé rángatta az ideg.
– Rángatta az ideg?
– Mindig csinálnia kellett valamit, nem tudott megülni a fenekén. És
fura szaga volt.
– Fura?
– Mi vagy te, a pszichológusom?
– Koncentrálj. Hogy érted azt, hogy fura? Undorító volt?
– Nem, abszolút nem. Inkább kellemes. Olyan édeskés.
– Alkohol?
Berger megmerevedett. Aztán lassan bólintott.
– Akkor nemigen láttam nyomát, hogy iszik, de alighanem erről volt
szó.
– A kistai elvonóban halt meg, tizenkét éve.
– Megvan ennek a maga szörnyű logikája – bólintott Berger.
– Emlékszel, hogy nézett ki? – kérdezte Blom. – Én csak az
útlevélfotóját láttam. Szőke volt?
– Nem – rázta meg a fejét Berger. – De ne feledd, hogy a valódi szőke
haj többnyire a gyerekkorra jellemző, legalábbis a skandinávoknál.
Aztán rendszerint barna lesz az ember haja. Kiskoromban én is szőke
voltam, és fogadni merek, hogy te is.
– Miről beszélsz? – kiáltott fel Blom. – Én most is szőke vagyok!
– Aha. Leszámítva azt a pár milliméter hajtövet.
Blom elrántotta a kormányt balra, és éktelen gumicsikorgással
befordult. Az imént délibábként előbukkanó Åkersberga máris eltűnt.
Vadregényes, vidéki tájon vezetett az útjuk.
– És apának nem volt se híre, se hamva? – kérdezte a nő. – Nem
emlékszel valamire?
 – Te már évek óta foglalkozol ezzel – védekezett Berger. – Nekem csak
pár óra jutott. William annak idején nem akart az apjáról beszélni.
– Stina Larssont egyedülálló szülőként regisztrálták William
születésekor. Apa nem volt, és testvér sem.
– Esetleg induljunk ki abból, hogy az apja volt szőke? – kérdezte
Berger. – Mert most, hogy belegondolok, az anyja inkább tipikus barna
hajú nő volt.
A távolban feltűntek az österåkeri börtön rideg, vörös falai. Úgy
nézett ki az épületegyüttes, mint valami tébolyult óriás
tangóharmonikája.
– Még mindig nem óhajtod elmondani, hogy mit keresünk itt? –
kérdezte Berger.
– Hazardírozunk – felelte Blom, és oldalra pillantott.
– Mit vizslatsz?
– Térfigyelő kamerát keresek. Jobb lesz, ha itt megállunk.
– Szóval üljek itt járó motorral, a kamerák hatósugarán kívül, és
várjak?
– Úgy, ahogy mondod – bólintott Blom, és lehúzódott az út szélére. –
Ez most egy menekülőautó.

Az österåkeri börtön kihallgatóhelyisége ugyanolyan jellegtelen volt,

mint bármelyik másik szerte a világban: asztal, biztonsági kamerák,
székek és más semmi. Jellegtelen volt a Molly Blommal szemben ülő, a
negyvenes évei elején járó, szürke kincstári melegítőt viselő őrizetes is.
Szinte átlátszó lett volna, ha nem csúfítják el az arcát az évek során
begyűjtött, árulkodó nyomok.
– Gondolom, az egész testén vannak ilyenek – szólalt meg Molly Blom.
– Csak a szokásos – felelte a fogoly, és megérintette a legfrissebb
monokliját. – Pedósors.
– Csakhogy maga, Axel Jansson, nem csupán pedofil, hanem gyilkos is.
– Magának pedig kurvára lejárt szavatosságú kérdései vannak, Eva
Lindkvist. Baromi szar zsaru lehet, ha még az ítéletet sem olvasta el.
– Az volt a stratégiája, hogy beismeri az összes szexuális erőszakot, de
a gyilkosságot tagadja, hogy ne azért ítéljék el. Mert lefogadom, hogy a
gyerekgyilkosokat itt külön is kezelésbe veszik.
– Én nem vagyok erőszakos ember.
– Hát persze hogy nem, Axel. Például Sunisa Phetwisettel sem bánt
erőszakosan. Tudja, az albán maffia tulajdonában lévő, tizenöt éves thai
szexrabszolgával.
– Az még csak nem is volt pedofil aktus – mondta Axel Jansson. – A
kora alapján törvényesen voltunk együtt.
– A többi, bizonyítást nyert esetben viszont nyolc-, tizenegy, négy- és
tizenkét éves lányokról beszélünk. Egy négyéves kislány…
– Egy gyenge pillanat. De erőszak akkor sem volt.
– Hát persze hogy nem, Axel, hogy is lett volna? Meséljen a Sunisa
Phetwisettel töltött estéjéről.
– Biztos elolvasta az egész kibaszott aktát. Ott van az összes
kihallgatás jegyzőkönyve. Amit akkor mondtam, az azóta is áll.
– A thai lányt az albánok szállították magának házhoz. Szexeltek, majd
a lány negyed tizenkettőkor távozott a lakásáról.
– Még borravalót is kapott!
– Csak az a gond, hogy vérnyomokat találtak a lakásban, a
lépcsőházban meg a kocsija csomagtartójában. Valamint
bőrfoszlányokat és vérnyomokat a körme alatt. És az összes mintában
kimutatták Sunisa Phetwiset DNS-ét.
– Nem volt holttest – felelte dühösen Axel Jansson. – Pedig kikotortak
minden létező tó- és folyómedret. És ha nincs holttest, akkor gyilkosság
sincs.
– Tudja, hogy ez nem ilyen egyszerű.
– Mit keres maga itt, Eva Lindkvist? És ki a fasz maga egyáltalán?
– Nyugi, Axel. Egész más ügyön dolgozom, magának ehhez semmi
köze. Semmit sem kockáztat azzal, hogy szóba áll velem.
– Az életem forog kockán, valahányszor szóba állok egy zsaruval.
Molly Blom egy kicsit kivárt, majd áthajolt az asztalon, és suttogóra
fogta:
– Még mindig nem jött rá, hogy én vagyok a maga nagy esélye, amit
meg sem érdemel? Nem fogja fel, hogy ez a szánalmas kis élete
fénypontja?
 Axel Jansson szemmel láthatóan hátrahőkölt.
– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte végül.
– Azt, hogy kiderülhet, valaki más a gyilkos. Mit hagyott ki, amikor
kihallgatták?
– Semmit. Úgy volt minden, ahogy mondtam. Basztunk, fizettem, a
csaj elment. Nem történt semmi más. Azt mondja, lehet, hogy valaki más
ölte meg?
– És a vérnyomok a lakásban meg a körme alatt?
– Hogy a körmöm alatt vér volt, az nem olyan meglepő. Egy kicsit
durvább voltam a csajjal, mint ahogy elmondtam.
– És a lakás különböző pontjain miért voltak vérnyomok?
– Fogalmam sincs. Több deciliter vért találtak, pedig a csajnak csak a
seggén volt pár karcolás.
– Tudja, nem használok magamnak azzal, hogy itt sugdolózom
magával, Axel. Mindjárt jönnek, és leállítanak. Úgyhogy ennél azért
többet szeretnék hallani. Hogy kerültek oda azok a vérnyomok? Végig
otthon volt, amíg ki nem jöttek a rendőrök?
– Nem, mert csak pár nappal később jöttek.
Blom hátradőlt. Hányinger fogta el. Vett egy nagy levegőt, és fölállt.
Bár megpróbált nem visszafordulni, látta, hogy Axel Jansson egész
összezsugorodik, ahogy lélekben felkészül a következő pedóverésre…
Molly Blomot fémdetektorokon és súlyos ajtókon keresztül vezették ki
a szabad világba. Fölnézett a fémszürke roslageni égboltra, és hagyta,
hadd püföljék az arcát a kövér esőcseppek. Így álldogált egy darabig,
mintha az eső lemoshatná róla a „dzsuvát”.
Akaratlanul is Axel Jansson járt a fejében. Micsoda csapás, ha az ember
ilyen torz hajlamokkal születik… Azon az eshetőségen is eltűnődött,
hogy Jansson az ő segítségével hamarabb szabadulhat, majd négyéves
kislányok jelentek meg lelki szemei előtt… Úgy érezte, hogy ezt
alighanem még egyszer, jó alaposan át kell majd gondolnia.
Közben odaért a Vitóhoz, amely időközben megfordult, készen a
menekülésre. Berger a volánnál ült, és járatta a motort.
Blom beült mellé, és egyből a közepébe vágott:
– Azt hiszem, van még egy áldozatunk.
 Berger elindult a kisbusszal.
– Ha ezt tényleg csinálni akarjuk, akkor nem lehetnek többé titkaink –
mondta.
Blom azon vette észre magát, hogy bólogat.
– Tavaly október 9-én, a Julia Almström és Jonna Eriksson eltűnése
közti időszakban megöltek egy tizenöt éves thai lányt. Sunisa Phetwiset
emberkereskedők karmai közé került, és prostitúcióra kényszerítették.
Az ő meggyilkolásáért elítéltek egy Axel Jansson nevű pedofilt, de én
nem hiszem, hogy az ürgének ez is a lelkén száradna. A lány holttestét
azóta sem találták meg. Szerintem valaki Janssonra terelte a gyanút,
hogy az igazi gyilkos rejtve maradjon. És úgy gondolom, hogy ez a valaki
William volt.
– Erre most reggel jöttél rá?
– Rákerestem a Julia és Jonna eltűnése közti időszak áldozataira. Eddig
erre nem igazán fókuszáltam rá: nem számoltam azzal, hogy
gyilkossággal leplezhet egy másik gyilkosságot. Most a Jonna és Ellen
közti hézagot is ki kell töltenünk, azaz meg kell keresnünk a hiányzó
áldozatot. Te mire jutottál reggel?
– Találtam egy nagynénit – motyogta Berger, és felhajtott az E18- asra.
– Mesélnél arról, amikor oda voltál szíjazva az óraműhöz? Tudnom kell,
hogy működik.
Blom arcán átsuhant valami, majd tovább a tükörsima homlokán.
– Ketyegett, és láttam a számlapján az idő múlását. És minden
félórában halálra rémültem.
– Miért, mi történt?
– Egy kicsivel jobban megnyúltam. Mint a kínpadon… És úgy tűnt,
William kedve szerint be tudja állítani, hogy milyen időközönként
nyújtson a szerkezet.
Arninge mellett haladtak el, amikor Berger megkérdezte:
– Az volt az érzésed, hogy William szándéka szerint meg kell halnod?
– Kedves kérdéseid vannak.
Egy kis ideig csöndben ültek. Berger a nőre pillantott, aki komor
arccal magába zárkózott.
– Hogy menekültél meg? – kérdezte végül.
 – Sikerült kiszabadítanom a bilincsből a bal kezemet, aztán azzal a
jobbat, és végül a lábaimat.
– Tehát álló helyzetben voltál, és a láncok lassan széthúzták kezedet-
lábadat?
– Nem – felelte szemét lehunyva Blom. – A lábamat nem, csak a
karomat. A két lábam össze volt kötözve, és a padlóhoz volt rögzítve.
Úgy van kitalálva a szerkezet, hogy a két karodat húzza szét, és amikor
felszakad a bőr, vérezni kezdesz. Ott álltam nyolc órán át, és azt hiszem,
elég lett volna még egy óra ahhoz, hogy szétszakadjak. Ellen Savinger
pedig már három hete eltűnt… Mit művelhetett vele ennyi idő alatt?
– Úgy néz ki, hogy időnként pihenteti az áldozatait – mondta Berger. –
A jelek szerint leülhetnek, mert a märstai házban kéz- és lábkörmök
ejtette karmolásokra bukkantunk.
– A padlón?
– Igen – felelte Berger. – A cementpadlón.
Blom vágott egy grimaszt, majd kibámult az anyósülés melletti
ablakon.

Csöndben autóztak Västerbroplanig. Addigra nagyjából elállt az eső.

Berger ment, amerre Blom mondta. Ott, ahol végül leparkolt, már várta
őket egy negyvenes évei elején járó férfi. A legszembeötlőbb vonása a
szeme volt, pontosabban a szeme alatti nagy, sötét táskák.
– Bertil Brandt – mutatkozott be, és kezet nyújtott.
– Eva Lindkvist – szólt Molly Blom, majd várakozón nézett Bergerre,
akinek ez csúszott ki a száján:
– Charles Lindbergh.
Ezt utána még sokáig szánta-bánta…
Szótlanul ballagtak a Västerbronon. A híd közepén megálltak, és
nézték az éles, szürke fényben ázó Stockholmot.
– Úgy nézem, hamarosan megint esni fog – szólalt meg Brandt.
– Lehet – bólintott Blom.
Álldogáltak egy darabig. Nyugtalanító homály ereszkedett a városra.
– Azon az éjszakán is esett – szólalt meg Berger. – Tudta ezt, Bertil?
– Igen. Én mindent tudok arról az éjszakáról.
 – Nem sokan vágták át a kerítést…
Bertil Brandt tétován elmosolyodott, aztán az arcára kövült a mosoly.
Túléli ugyan a tragédiát, de soha többé nem lesz önmaga.
– Három éve csinálták meg a kerítést, de csak itt, a város felőli, keleti
oldalon. És az a vicces, hogy értem is, miért.
– Meg tudja magyarázni? – kérdezte Blom.
– Aki feljön ide, annak csőlátása van, és megmámorosítja az öngyilkos
eufória. A híd keleti oldalának van egy bizonyos romantikája: az ember
hátrahagyja a szar életét, és amikor leveti magát, az olyan szép, a lábai
előtt hever egész Stockholm. De ha fölhúznak elé egy két méter magas
kerítést, akkor oda a romantika. Ha pedig át akar menni a nyugati
oldalra, korlátokon kell átmásznia, és át kell kelnie az úton, amely még
éjszaka is igen forgalmas. Így megint csak szertefoszlik a romantika, és
megszűnik a csőlátás. Az álmokat felülírja a valóság, és az öngyilkosjelölt
máris más, reálisabb színben lát mindent: úgy érzi, hülyét csinált
magából. Az ő nagy, dicső nekibuzdulása szánalmas csetlés-botlásnak
hat, egy gyenge ember bénázásának. Csak a legelszántabbak csinálják
végig, amit elkezdtek.
– De most már a nyugati oldalon is van kerítés.
– És jó is, hogy van. Még mindig előfordul, hogy valaki átmászik rajta,
de sokkal ritkábban. Olyan pedig végképp alig akad, aki átvágja a
kerítést, ahogy maga is mondta.
– De Emma átvágta – jegyezte meg Molly Blom. – Volt nála egy jó
masszív csavarvágó. Az itt maradt a hídon, és tele volt az
ujjlenyomataival.
– Igen – bólintott Bertil Brandt. – Alaposan átgondolt mindent.
– De amikor leugrott, azt nem látta senki, ugye?
– És a holttestét sem találták meg. Szerintem egyszerűen kisodorta a
víz a tengerre. Szerette a tengert…
– Szemtanú tehát nem volt?
– Nem, magának az ugrásnak nem volt tanúja. Szent Iván éjszakája
volt, a nyár közepe, de nem járt erre senki. Aki a városban volt, az
alighanem még kornyadozott a Szent Iván-éji buli után. Ezzel együtt
ketten is beszámoltak arról, hogy látták Emmát, amint csavarvágóval a
kezében, roppant céltudatos léptekkel halad a hídon. És látta egy
térfigyelő kamera is.
– Térfigyelő kamera?
– Lent, a Hornstull plázánál. Mert arról jött. Tisztán látszik a
csavarvágó meg az arca is.
– Hogy nézett ki?
– Hogy nézett ki? – csodálkozott Brandt.
– Igen. Azt mondta, mindent tud arról az éjszakáról.
Brandtból kiszakadt egy szomorkás, reménytelen kacaj, és
megcsóválta a fejét.
– Ilyen érzéketlen zsarut még nem láttam.
– És alighanem olyat sem, aki ennyire nem ér rá.
– Emmán már nem segít, ha siet. És rajtam sem.
– Jó esélyt látok arra, hogy többet számít az idő, mint gondolná…
– Feszült volt. Pattanásig feszült.
– Mármint Emma arca?
– A kamera felvétele nem valami nagy felbontású. De így is látszik,
hogy sápadt volt, és nagyon-nagyon feszültnek látszott. Az én kicsi…
Brandt hangja elcsuklott. Blom várt. Gombócot érzett a torkában. Egy
régi éjszakán, huszonkét éve ő is fölment a Västerbronra. És akkor még
nem volt kerítés, csak egy méter magas korlát… A keleti oldalon megállt,
lenézett a városra, és váratlanul azt érezte, hogy talán mégis értelmet
nyerhet az élete, amelyet William Larsson elvett tőle. Ha nem is abban a
pillanatban, de előbb-utóbb…
– A kínok kínját éltem át – szólalt meg ismét Brandt. – A tehetetlenség
gyötrelmét.
– Az öngyilkossággal szembeni tehetetlenségre gondol?
– Nagyon közel álltunk egymáshoz, de aztán Emma eltávolodott tőlem.
Borzalmas volt nézni. Az édesanyja már nem élt. Ketten voltunk: ő meg
én.
– És miért távolodott el magától?
– Azt nem igazán értettem. Azt hiszem, sok baj érte az iskolában, de
soha nem mondott semmit. Magába zárkózott.
– Erre utalt, amikor a tehetetlenség gyötrelméről beszélt?
 – Igen – felelte a férfi. – Tehetetlen voltam az iskolai terrorral
szemben.

Pár perc múlva már dél felé autóztak, és ismét Berger vezetett.
– Ezt elképzelni is nehéz – szólalt meg, miután végighajtott a
Ringvägenen. – Hogy van egy lányod, és ilyen rendíthetetlen
elszántsággal megöli magát…
– Megölné magát, de nem hagyják – vágott közbe Blom. –
Visszatartják, amikor már ugrana.
– Szerinted Emma Brandt volt William hatodik áldozata?
– Idén nyáron, Szent Iván éjszakáján – bólintott a nő. – Jonna Eriksson
és Ellen Savinger eltűnése között. Igen, ezt gondolom. Hiszen előbb-
utóbb mindenkinek megtalálják a holttestét, aki leugrik a Västerbronról.
Emma Brandt a kivétel, az ő holtteste egyszerűen eltűnt. És ennek már
négy hónapja.
– Szóval szerinted hét áldozatunk van?
– Igen – felelte Molly Blom, aki már az Arstaviken-öböl vizét figyelte,
mert éppen a Skanstull hídon haladtak át. – Ők a legesélyesebb
jelöltjeim.
– Furcsán hat, hogy William Larsson, az iskolai terror áldozata éppen
Emma Brandton, az iskolai terror egy másik áldozatán áll bosszút.
– Hát, igen… És hogy találta meg? Honnan tudta, hogy öngyilkosságra
készül? Nem állítom, hogy megvan a megoldás, csak próbálok olyan
eseteket keresni, amik beleillenek a képbe. Úgy tűnik, hogy William a
többi esetnél jól volt informálva. Aisha Pachachit az utolsó vizsgája
napján ragadta el, Ellen Savingert pedig rögtön azután, hogy kijött az
iskolából. Sunisa Phetwiset meggyilkolásakor kamu bizonyítékokat is
elhelyezett, Julia Almströmöt pedig az éjszaka közepén csábította el az
otthonából. Úgy tűnik tehát, hogy a bűntetteit mindig alapos
kutatómunka előzte meg.
– És nem igazán van bizonyíték – mondta Berger, majd behajtott a
Nynäsvägenről a körforgalomba, és a Tyresövägenen haladt tovább.
– Hova megyünk? – kérdezte Blom.
– Majd meglátod – felelte Berger.
 28

Október 28., szerda, 15:13

Szinte nem is tudtak róla, hogy ráfordultak a Tyresövägenről a vendelsöi

Gudobröledenre. A Lupinstigen kis, átlós irányú összekötő út a
Gudobröleden és a Drevviken-tó felé vezető Vendelsö gårdsvag között.
Berger végiggördült a Vitóval a Lupinstigenen, és leparkolt a
Vendelsögården nevű, demenseket gondozó otthon előtt. Blom elhúzta
az orrát, de szó nélkül követte Bergert a legfelső emeletre. Berger
bekopogott egy felirat nélküli ajtón. Semmi válasz.
Végül előkerült valahonnan egy gondozónő, és megkérdezte:
– Aliciát keresik?
Berger a nő névkártyájára pillantott.
– Jó napot, Mia. Igen, Alicia Angert keressük. Itt van?
– Meglepődnék, ha nem lenne itt – felelte Mia Arvidsson, és kinyitotta
a kulcsával az ajtót. – Nem megy ő sehova.
Berger rátenyerelt az ajtóra, mielőtt az kitárult volna.
– Hasznos lenne egy gyors állapotjelentés.
– A rendőrségtől vannak, ugye? – kérdezte magában somolyogva a
gondozónő. – Hát, sok szerencsét.
– Sok szerencsét? Miért, ennyire nem tiszta már a néni?
– Mondjuk úgy, hogy kell hozzá némi türelem – felelte Mia Arvidsson.
– Ki kell várni a világosabb pillanatait. – Azzal szélesre tárta az ajtót. – És
amikor eljön a pillanat, készen kell állniuk rá.
Az idős hölgy egy hintaszékben ült, és nem is volt olyan idős, csak
nagyon réveteg. Megvárták, míg a gondozónő elmegy, majd Berger
kitalált két kamu nevet, és Blom helyett is bemutatkozott. Aztán leült az
Aliciával szemközti karosszékbe, Blom pedig keresztbe font karral,
szkeptikus arccal állt a falnál.
Berger utóbb elmerengett azon, hogy mikre képes a nyelv.
Lenyűgözte, hogy micsoda kreatív potenciál rejlik benne, ha megszűnik
minden határ. Értette a nő szavait, de a kontextus homályban maradt.
Azért volt különösen tragikus, hogy a mindössze hatvanhat éves Alicia
Anger vélhetően alzheimeres, mert ő volt az a bizonyos nagynéni,
William Larsson anyjának a testvére.
Berger néhány sikertelen próbálkozás után újra nekiveselkedett:
– Kapcsolatban állt a húgával, Stinával, amikor terhes volt, azaz
immár majdnem negyven éve?
– A második lehelet mindig szürke igazságmagvakat csépel ki a kis
Adeliának. A kedves nővér, a szakállas, azt mondja, hogy a levéltárosok
hangyatojást esznek. Minden negyedévben. Te is, Gundersen, nem
utolsósorban te!
– Gundersen?
– Igen, te is. A valkűrlábaiddal, amikkel repülsz. Bátor voltál a
csatában, de az életben nem. Akárcsak Anger.
– Anger, a maga férje?
– Lelépett. Megszökött tőlem. Megtartottam a nevét, hogy borsot
törjek az orra alá. Szerintem ebbe halt bele.
Egyszer csak kezdtek összeállni a mondatok. Lehet, hogy közeleg a
tiszta pillanat?
– Emlékszik, amikor Stinának, a húgának nagy pocakja volt?
– A mi családunkban nincsenek gyerekek.
Berger kis szünetet tartott. Gondolkodóba ejtették az elhangzott
mondatban rejlő utalások. Aztán így szólt:
– William volt a kivétel, ugye?
– Szegény William – mondta Alicia Anger. Abbahagyta a hintázást, és
megvetette a lábát a hetvenes évek második felében. – Ékes bizonyítéka
lett annak, hogy a Larsson családba nem kellenek gyerekek.
Megfutamodtál, amikor megláttad…
– Megfutamodtam?
 – Tudod jól, hogy így volt. Már akkor megfutamodtál, mielőtt még
megláttad volna.
– Soha nem is láttam a fiamat? – hazardírozott Berger.
– Ha láttad volna, abba belehalsz. Az arca…
– Te mikor láttál engem utoljára?
– Jó vastag a bőr a képeden. Soha nem találkoztunk.
– De Stina beszélt rólam?
– Talán nem is úgy mondanám, hogy beszélt. Inkább úgy, hogy hányt
vagy köpött.
– És mit köpött ki? Azt, hogy a csatában bátor voltam, de az életben
nem?
– Arra magamtól is rájöttem, köszönöm szépen. Te geciláda.
Geciláda… Berger szíve hevesen kalapált.
– Pontosan mit jelent az, hogy „a csatában”, Alicia?
– Harcos voltál. És én azt hallottam, hogy a harcosok sokszor
elnyomják magukban azt, hogy harcosok.
– Hol voltam harcos?
– Pénzért, te geciláda.
– De hol? Tudod, hogy hol, Alicia?
– Nem tudom. Valami nyomorult arab országban.
– A hetvenes évek közepén. Libanonban?
– Fogd be, te rohadék.
– És mi a másik nevem?
– Nem tudod, Gundersen? Nils. Ha tudnád, hogy Stina állandóan ezt a
te nyomorult nevedet emlegette, ha ivott valamit! Amikor meg néha
kijózanodott, próbálta elfelejteni.
– Akkoriban szőkébb voltam, ugye, Alicia?
– Tejfölszőke voltál. És egyszerűen leléptél. Hogy a francba voltál
képes csak úgy lelépni?
– Mentem harcolni. Visszajöttem még?
– Az első valkűr dala a legédesebb. Skögulé, aki mézsörrel töltötte meg
Odin kürtjét. Hrist, Mist, Hildr, Göndul. Istenem, hogy tudtak harcolni
azok a nők! Szóval, Señor Cortado, hallott valaha a vörös lányról?
– Nem – felelte Berger, de ezt is alig tudta kinyögni.
 – Ulster, Írország. Ingen ruaidh. Egy viking rablóbanda vezére volt a
tizedik században. Rettegtek tőle. A szakállas hölgynek egy szót se, de én
vagyok a vörös lány. Szólíts Ingennek.
– Tudod, hogy találkozott-e valaha az apjával William?
– Időről időre kukorékoltak a kakaskák, Nils. Megfagyott az ereidben a
vér.
Amikor Berger rácsukta az ajtót a vörös lányra, alias Alicia Angerre,
már újra ringott a hintaszék. Berger Blomra nézett, és pár másodpercig
csak keresgélték a szavakat. Mintha a nyelv már-már megszűnt volna
létezni.
Végül Bergernek ennyit sikerült kinyögnie:
– Mit gondolsz?
– Azt nehéz eldönteni – felelte Blom. – Lehet, hogy csak szenilis
zagyvaság volt az egész. De azért alighanem érdemes lecsekkolni, hogy
létezik-e Nils Gundersen nevű szőke zsoldos. Hogy találtad meg a nőt?
– Ott volt a tábládon, William családfájának szélén. Úgyhogy te
találtad meg, nem én.
Blom komor képet vágott, majd elindult lefelé a lépcsőn. Berger
elidőzött még egy kicsit a folyosón, nézte, ahogy a nő a jellegzetes,
furcsán energikus lépteivel eljut a lépcsőfordulóig, majd megtorpan, és
hátralép az ablaktól. Aztán visszanézett, és intett Bergernek, hogy jöjjön
közelebb.
A nagy ablak a Lupinstigenre nézett. Berger odaállt Blom mellé, a nő
pedig mutatott valamit távolabb az utcán. Amikor beléptek a
Vendelsögården Gondozóotthonba, Berger jól megjegyezte a parkoló
kocsikat. Most valami megváltozott. A szemközti oldalon egy új kocsi,
egy grafitszürke Volvo parkolt. És újra eleredt az eső, úgy zuhogott,
hogy Berger hiába meresztette a szemét, nem tudta kivenni, hogy egy
vagy két ember ül-e elöl. Ezután a Mercedes Vitóra vándorolt a
tekintete, amely közvetlenül az otthon előtt állt, úgy tíz-tizenöt
méternyire a Volvótól. Nem juthatnak el a kocsihoz észrevétlenül…
Hátrébb húzódtak az ablaktól, és valami egyértelműbb jelre vártak.
Úgy egy perc múlva leereszkedett a vezetőülés melletti ablak, és
kidobtak rajta egy elcsócsált rágógumit. Berger nem tudta, hogy csak
képzelődik-e, vagy tényleg egy nagy, olcsó búvárórát látott az elővillanó
csuklón.
Nagyot sóhajtott, és megfordult. Blom már továbbment. A konyha
hátsó ajtaján osontak ki az épületből, majd átvágtak pár egyforma
tömbház kertjén, és kijutottak a Vendelsö gårdsvägre. Nyugati irányban,
a Lupinstigentől távolodva futásnak eredtek a szakadó esőben. Egy
parkolóba érve körülnéztek, de nem láttak biztonsági kamerát. Berger
kinézett egy kellően ósdi autót, és a régi, jól bevált módszerével
megbuherálta az ajtózárat. Beszálltak, és vártak. Miután senki sem
rohant ki a házakból, Berger lehajolt, és kihúzta azokat a bizonyos
kábeleket, majd összeérintette őket. Az öreg csotrogány felpöfögött.
– Pedig úgy szerettem a Vitómat! – sóhajtotta Blom.
Berger elindult a Vendelsö gårdsväg felé. A sarkon egy pillanatra
megállt, majd balra, a tó felé kanyarodott ki. Mindketten jobbra néztek,
és megpillantottak egy csuromvizes alakot. Nem volt kétségük afelől,
hogy Roy társa, Kent az. Nyilván ő is ott ült az autóban, csak nem
látszott az eső áztatta üveg mögött.
Kent most megfordult, és eszeveszetten mutogatott a Lupinstigen felé.
Bergerből kiszakadt egy újabb sóhaj, majd a gázba taposott.
– És pont ezt a szart kellett elhoznunk – jegyezte meg Blom.
– Ha feltörtél volna egy újabb modellt, akkor most abban ülnénk –
felelte nyomatékkal Berger.
Aztán kifordult balra a Vendelsö alléra, majd a körforgalmat nagyjából
figyelmen kívül hagyva kirobogott a főútra. Közben Blom folyamatosan
szemmel tartotta a tükröt.
– Lopják a távolságot – jelentette.
Szar ide vagy oda, azért még van benne némi spiritusz, állapította meg
a padlógázzal robogó Berger. Ezzel együtt nyilvánvaló volt, hogy Roy és
Kent egyre közelebb kerül hozzájuk a grafitszürke „céges autóval”.
Berger megpróbált koncentrálni. Egy tipikus elővárosi főútvonalon
haladnak. Roy tényleg itt akarja leütközni őket, vagy lövöldözni egy jót?
Igen, alighanem biztonságosabb a főútvonal, a nyílt terep és a
feltűnésmentes tempó. Viszont így esélyük sincs rá, hogy lerázzák a két
pribéket, és a Volvo tankja nyilván kétszer akkora, mint az övék. És
kétségkívül úton van az erősítés.
Azaz valaminek történnie kell. Méghozzá sürgősen.
Berger gyors pillantást vetett Blomra. Úgy tűnt, hogy a nő gondolatai
is hasonló irányt vesznek. A Gudobröleden hamarosan lebukik az
autópálya alá. Fölmehetnének a Nynäsvägenre, amely még nagyobb
főútvonal, remélve, hogy elég nagy a forgalom, és van esély a szökésre…
– Fölmenjek, vagy ne? – ordította el magát Berger.
– Ne – felelte Blom, és balra mutatott. Az úttól kicsivel beljebb
sokemeletes lakóházak tornyosultak a haningei bevásárlóközpont fölé.
Berger fülét megütötte a dél felé haladó vonat távoli robaja. A
Gudobröleden és a Gamla Nynäsvägen sarkán átment a piroson.
Mögöttük kisebb káosz alakult ki az úton, így sikerült ráverniük a
Volvóra újabb kétszáz métert. És most minden méter számít… Berger
hirtelen elrántotta a kormányt, és berobogott a haningei tömbházak
dzsungelébe. Rögtön talált is egy parkolót, amely majdnem tele volt, az
utolsó szabad helyre állt be.
Blom bólintott, kipattant a kocsiból, és lebukva futásnak eredtek.
Amikor hátranéztek, úgy tűnt, hogy az öreg csotrogány szépen beolvad a
környezetébe.
Berohantak a lakótelepi házak közé. Látták, hogy a grafitszürke Volvo
továbbhalad a Gamla Nynäsvägenen, majd nagyot fékez, mintha Roy
meg akarna fordulni. De túl magas volt a középső, füves sáv szegélye,
tönkrement volna a kocsi, ha áthajtanak rajta.
Blom hirtelen megragadta Berger kezét, és újfent futásnak eredt.
Átvágtak a Gamla Nynäsvägenen a bőszen dudáló kocsik között, és
Berger rádöbbent, hogy miért gyújtotta be a rakétákat Blom. Ő is
hallotta a vonat zaját, amely most másként hangzott, mint az előbb,
mintha lassított volna a szerelvény. Egy csöndesebb utcán futottak
tovább, és már látták is az onnan pár száz méterre lévő, fedett
gyaloghidat. Az csakis vasútállomást jelenthet… Az esőfüggöny mögött
hamarosan megpillantották a vihar korbácsolta víztükröt, a tó innenső
oldalán pedig a vasúti töltést, a peront, a vágányokat és a kerítést. Az
utóbbi nem tűnt túl magasnak, de látszott, hogy a szögesdrót nem ismer
irgalmat. A közeledő szerelvény robaja egyre erősödött, majd a távolabbi
sínpáron lassan begördült az ingázóvonat.
Blom már meg is támadta a kerítést. Megmarkolt két szögmentes
drótszakaszt, és egy teljes szaltó után a töltésen landolt. Tombolt a
délutáni csúcsforgalom, tele volt ingázókkal a peron. Az emberek
megbámulták Blomot, sőt valaki le is fotózta a mobiljával. Berger
gyorsan hátrapillantott: a szürke Volvo már az állomáshoz vezető úton
robogott. Ösztönösen megrohamozta a kerítést, fittyet hányva a bal
tenyerébe fúródó szögre. A dél felé tartó helyi érdekű éppen megállt a
peron mellett, és lassan kinyíltak az ajtók.
– Gyere már! – üvöltött rá Bergerre a töltésen álló Blom.
Ekkor már tisztán hallatszott a Volvo tompa moraja. A nyitott ajtókon
kiözönlő utasok helyére már kezdett beáramlani a tömeg, és a
vonatvezető bemondott valamit. Berger nem tudta leküzdeni a kerítést,
a lába állandóan megcsúszott a dróton. Végül Blom elkapta a grabancát,
és áthúzta, úgy, hogy egy pocsolyában landolt. Pár méterrel a háta
mögött már meg is állt a Volvo. Berger fölpattant, és rohant Blom után,
aki éppen fölugrott a peronra, majd beszökkent a csukódó ajtón, és
kidugta a kezét a résen. Berger épphogy el tudta kapni a felé nyújtott
kezet, és miután Blom berántotta, a szerelvény már ki is húzott a
Handen állomásról. Még annyit láttak, hogy Roy a kerítésbe bokszol.
A kocsi eléggé tele volt. Az utasok viszolyogva méregették őket, és a
magasba emelkedett néhány telefon. Ez a menekülés nem volt épp egy
diszkrét menet… Valamit tenniük kellett.
Blom szedte össze magát elsőként.
– Elnézést – szólt, és felmutatta a jelvényét. – Rendőrség. Nincs semmi
látnivaló.
A harcedzett ingázók gyanakvó arccal folytatták, amit félbehagytak.
Berger nagyot fújt, és a vérző kezét szemlélte.
– Hogy a francba találtak meg minket? – suttogta.
– Ezt majd később – felelte Blom. – Most az a kérdés, hogy időben
odaérünk-e a következő állomásra.
– Jordbro! – nyögött fel Berger.
 – Elég nagy a forgalom – mondta Blom –, de csak a Gamla
Nynäsvägenen kell továbbmenniük. Még nem vagyunk biztonságban.
Berger megtapogatta a vérző tenyerét.
– Jól leadták nekem a drótot – viccelődött. – Nem semmi.
A vonat felgyorsított. Nem tűnt valószínűnek, hogy a Volvo felül tudja
múlni ezt a tempót. Nem is látták a kocsit a vonatablakból, amikor
három perc múlva befutottak a Jordbro állomásra. Kiszálltak,
átrohantak a forgókapun, és értékelték a helyzetet. A Jorbro nem volt túl
„városias” állomás, de a vágányok túloldalán láttak egy ismerős logót,
azaz alighanem a világ legismertebb logóját. A Coca-Cola svédországi
központjának irdatlan méretű, ipari jellegű épülete előtt tömérdek kocsi
parkolt. Arrafelé indultak el az életüket keserítő, szűnni nem akaró
esőben.
– Ezek már éjszakai műszakra jöttek – állapította meg Blom. – Hajnalig
senkinek sem fog hiányozni a kocsija.
– Akkor válasszak egy kicsit modernebb autót? – kérdezte Berger.
Blom vészjósló pillantást vetett rá. Hamarosan egy az előbbihez
hasonló, a kilencvenes években gyártott járgánnyal soroltak be a vissza,
Stockholm felé tartó forgalomba.
– Kerüld a dugódíjas zónát – figyelmeztette Blom.
– Oké – bólintott rá Berger. – Nem hiányzik, hogy lekamerázzanak.
Csak akkor kezdte biztonságban érezni magát, amikor beértek
Farstába. Ekkor ismételte meg a vonaton feltett kérdését:
– Hogy a francba találtak meg minket?
– A Vito nem lehetett bepoloskázva – felelte Blom. – Akkor már tegnap
este lefüleltek volna minket. Vagy ma reggel, amikor vásároltunk.
– Akkor mi lehetett, bakker? Belém ültettek valami chipet? Vagy talán
beléd?
– Nem hinném – rázta a fejét Blom. – Arra tippelnék, hogy mégis
visszakövették a GPS-ünket. Nem gondoltam, hogy ez már megoldható.
– Biztonságban vagyunk a csónakházban? Visszamehetünk oda? Vagy
Roy és Roger már ott fog várni minket?
– Az attól függ, hogy mikor sikerült fogniuk a jeleket.
Berger felsóhajtott.
– Oké – mondta. – Szóval majd kiderül.
 29

Október 28., szerda, 19:04

Az eső tünékeny karikák millióit szórta el az Edsviken-öböl sötétlő

víztükrén.
A csónakházban nem várta őket senki, és arra sem utalt semmi, hogy
felfedezték volna őket.
Berger nekidőlt a móló korlátjának, és végre kifújta magát. Bőrig
ázott, és nagyon kellett vigyáznia, hogy ne aludjon el álltó helyében. A
korlát középen megszakadt, és egy létra vezetett a vízbe. Berger ereiben
meghűlt a vér. Eszébe jutott, hogy hamarosan sor kerülhet arra, hogy
lemászik oda…
Blom is kijött, és odaállt mellé. Csuromvizes volt, akárcsak ő.
– Megvan? – kérdezte.
Berger bólintott.
– A stratégiai pontokon felszereltem négy kamerát. Tényleg
ugyanilyet használtál a Vidargatanon is?
Blom bólintott.
– Én meg lecseréltem a lopott Mazdánk rendszámát.
– Mennyi cuccod van azokban a céges bőröndökben? – kérdezte
Berger.
A nő nem felelt. Egy kis ideig szótlanul álltak, és nézték a sötét, baljós
öblöt.
– Néha azt kívánom, hogy bárcsak dohányoznék még – mondta Berger.
Aztán visszamentek a csónakházba, és leült ki-ki a maga ácspadjához,
a maga komputere elé. A padok mellett egy-egy hálózsák és
kempingmatrac hevert, teljesen érintetlenül.
Berger kávét ivott, Blom teát. Mindketten megpróbálták kizárni a
tudatukból, hogy milyen fáradtak.
Berger megpróbált gépelni a sérült bal kezével, és meglepően jól
ment. Még a Västerbronon támadt egy ötlete, miközben azon
szégyenkezett, hogy Charles Lindbergh néven mutatkozott be Bertil
Brandtnak. Most annak járt utána, ami ott, a hídon eszébe jutott.
Blom először a legkézenfekvőbb dolgot nézte meg.
– Nem adtak ki országos körözést – szólalt meg kis idő múlva.
Berger szótlanul nézett rá.
– Nem keres minket a rendőrség – pontosított a nő. – A Szolgálat nem
verte nagydobra az eltűnésünket. Nem volt sajtótájékoztató meg
ilyesmi.
– Az jó – nyugtázta Berger. – Szóval csak a legdörzsöltebb svéd zsaruk
vadásznak ránk a legnagyobb titokban.
Blom keserű pillantást vetett rá.
– Őzike és Allan mit tud? – kérdezte Berger.
– Tudják, hogy a Nemzetbiztonsági Szolgálattól vagyok, és hogy a
belső vizsgálati ügyosztály hallgat ki téged. Mást nemigen.
– És tudomásuk szerint most hol vagyok?
– Gondolom, nálunk, őrizetben. Hacsak August Steen nem fabrikált
valami sztorit, hogy szabit vettél ki, vagy ilyesmi. Hogy őszinte legyek,
nem tudom.
Berger erre motyogott valamit, majd ismét a laptopjukba mélyedtek.
Blom csöndben pötyögött, egyre mélyebbre ásott a Nemzetbiztonsági
Szolgálat kifogyhatatlan archívumában. Berger pedig egy félbemaradt
rendőrségi nyomozás anyagát túrta elő, és ott keresett kapcsolódási
pontokat. Kis idő múlva fölállt, és a nagy, fehér táblához lépett.
Csakhamar megtalálta, amit keresett, és már javában futott a gépén egy
videóklip, amikor Blom nagyot nyögött, és lecsukta a laptopját.
– Nem jártál szerencsével? – kérdezte Berger.
– A Szolgálat aktáiban sehol sem szerepel Nils Gundersen – mondta a
nő.
 – Hazardíroztam – vonta meg a vállát Berger. – Lehet, hogy Gundersen
csak Alicia zavaros képzeletvilágának egyik szereplője.
Blom bólintott.
– Elképzelhető még egy opció, de az lényegesen komplikáltabb.
Berger egy pillanatra elgondolkodott.
– Nem tudom, merjem-e aktivizálni Sylt…
Blom ránézett.
– Már-már röhejes, ahogy titokzatoskodsz.
– Sylnek köszönhetem, hogy megtaláltalak – közölte Berger.
– Már agyaltam rajta, hogy ez vajon hogy sikerült – jegyezte meg
Blom. – Ez a Syl valami program?
Berger elnevette magát.
– Nem jársz messze a valóságtól.
– Ne szívass már.
– Ezt még most sem szabadna elmondanom – sóhajtotta Berger. –
Csakhogy mi most a kénytelen-kelletlen, de óhatatlan bizalom
csapdájában vergődünk. Szóval Syl teljes neve Sylvia Andersson, és kábé
a rendőrakadémia óta együtt dolgozunk. Futtatott egy anonim keresést
a Wiborg Ellátóra, és megtalálta a nevedet egy listán, amit aztán
összevetettünk a botoxklinikák adataival.
– Listán? – kiáltott fel Blom. – Miféle listán?
– A Nemzetbiztonsági Szolgálat belső és külső erőforrásainak
névsorában.
– Micsoda? Rajta volt mindenki?
– Tavaly év végén, az átszervezéskor valahogy gyengült a biztonsági
szint. Syl azt mondta, többféle anomáliát is talált. Úgy néz ki, jó mélyre
ásott.
– Lehet, hogy vannak fájlok, amikhez nincs hozzáférésem – ismerte el
Blom –, de azért inkább nem hagyatkoznék a te Syledre. Hiszen mi most,
ugyebár, menekülünk a bűnüldöző szervek elől. Hadd próbáljam meg
előbb a magam módján.
– Azaz lényegesen komplikáltabban – bólintott Berger. – Akkor hát
halljam, mi a terv? Most már nincs titok!
– KHNSZ – bökte ki Blom.
 Berger ránézett, és lassan megcsóválta a fejét.
– A Katonai Hírszerzési és Biztonsági Szolgálat? – kérdezte. – Vannak
ott barátaid? Netán egy régi szerető?
– Nem olyan régi – felelte higgadtan Blom. – Akkor hát halljam, te
miben mesterkedtél? Most már nincs titok!
– Ebben – mondta Berger, és a nő felé fordította a laptopját.
A képernyőn egy belvárosi bankautomata biztonsági kamerájának
felvétele ment. Csendesen szitált az eső, de jól ki volt világítva a
néptelen környék. Kis idő múlva egy fiatal lány haladt el a kamera előtt,
aki csavarvágót szorongatott a kezében. Amikor a kamera felé fordult,
Berger kimerevítette a képet. Tényleg feszült volt az arca. Pattanásig
feszült…
– Emma Brandt, tizenöt éves – mondta Berger. – Hornstull, Szent Iván
éjszakája, idén nyáron.
– Remek – ismerte el Blom. – Csinálj egy képernyőképet. És ki is kéne
nyomtatni.
– Nyomtatni?
– Szeretném, ha az összes elrabolt lányról lenne fénykép – mutatott a
táblára a nő.
Berger bólintott, majd megcsinálta a képernyőképet, és újra
elindította a videót. Mivel továbbra is kihalt volt a környék, rákattintott
az előrecsévélésre. Ha nem szökdécsel a kövezeten egy éjszakai
műszakban csipegető veréb, állóképnek hatott volna a felvétel. Miután
Berger ismét lelassította a filmet normál tempóra, hamarosan
elrobogott az úton egy furgon. Berger újfent kimerevítette a képet. A
fehér furgon oldalán, egy sokkal kisebb betűs felirat fölött, tisztán
látszott a Statoil szó.
– Á! – mondta Molly Blom.
– Á! – visszhangozta Berger is, majd ráközelített az alsó feliratra.
A rossz felbontású képen épphogy ki lehetett olvasni a „Gävle” szót.
– Itt jön William – mutatta Berger. – Hét perccel később. Emma Brandt
már a híd közepén jár. Talán már vágja is a kerítést.
A furgon vibrálva haladt képkockáról képkockára. Amikor Berger
ismét leállította a filmet, le tudott olvasni a rendszámtábláról pár betűt
és legalább egy számot.
– A Statoil-furgont eltitkoltátok előlünk – mondta. – De én
megtaláltam a tábládon. És stimmel a rendszám.
Blom bólintott.
– Pompás. Akkor helyben vagyunk, igaz? A gävlei Statoil kölcsönző. A
Sätrahöjdenen van. Alaposan lecsekkoltuk. Ezt a furgont májusban
bérelte ki egy bizonyos Johan Eriksson.
– Erik Johansson tesója?
Blom hümmögött.
– Tényleg gondosan utánanéztünk, de nem volt nyoma sehol. A
benzinkút kamerájának felvételét pedig már rég letörölték.
– Nem lepődnék meg, ha ezt a furgont látták volna Östermalmban,
Ellen Savinger iskolája előtt.
– Legalább közelebb jutunk a valódi bizonyítékokhoz – jegyezte meg
Blom, majd visszaült a saját laptopja elé.
Odakint a csónakház körül már nem is lehetett volna sötétebb. Az őket
körülvevő világ nem, csupán az egyre fáradtabb arcuk érzékeltette az
idő múlását.
Pár óra múlva fanyar, ferde mosoly ült ki Berger arcára. Fölkapta
Blom lenyomozhatatlan mobilját, és kiment vele a mólóra.
A viszonylag hosszú beszélgetés alatt Blom kinyomtatta a két újabb
potenciális áldozat, Sunisa Phetwiset és Emma Brandt fényképét, majd
föltette a táblára, a régi fotók mellé. A lányok így immár heten voltak.
Molly Blom merőn nézte a sorba rakott, fiatal arcokat. Annak az őrült
sorozatgyilkosnak estek áldozatul mind, aki egy negyedszázada őt is
meg akarta ölni… Mélységes undor és mélységes szomorúság fogta el, de
érzett mást is. Mintha halványan derengeni kezdett volna valami, de
hamar elillant.
Pedig látta.
Látott valamit azon a hét arcon, de ez a valami volt, nincs…
Ekkor bejött a mólóról Berger. Fölmutatta a telefont, és indokolatlanul
vidáman csengett a hangja, amikor közölte:
– Holnap Kristinehamnba megyünk!
– Az mennyi is, háromszáz kilométer?
 – Csak kétszázötven. Volt idő, amikor bringával is simán letekertél
ennyit, emlékszel?
Berger nagyon szúrós tekintetre számított, de Blom csak ennyit
mondott:
– Mesélj!
– Jonna Eriksson a barátjával, Simon Lundberggel együtt tűnt el a
kristinehamni nevelőcsaládja otthonából idén február 12-én. Az újonnan
létrehozott Bergslagen régió nyomozói rengeteg embert hallgattak ki,
volt és jelenlegi nevelőszülőket, barátokat, barátnőket, tanárokat,
satöbbi, de nem derült ki semmi érdemleges. Csak annyit tudtak meg,
hogy Jonna és Simon már sokszor szöktek meg együtt a különböző
nevelőcsaládoktól. Senkit sem érdekeltek túlzottan, de az aktájukban
szerepel egy jelentős dátum: az a nap, amikor Jonna legjobb barátnője,
Sandra hosszú idő után hazajön Ausztráliából. Ez a nap nemrég érkezett
el, úgyhogy Sandra már itthon van. És sok mindent tud mesélni.
– Olyasmiket, ami megér egy ötszáz kilométeres túrát?
– Szerintem igen. Ugyanis tud egy titkos helyet a värmlandi
rengetegben, ahova Jonna és Simon kijárt, ha el akartak bújni a világ
elől. Arról a helyről nem tud senki más, és Sandrának, aki akkor
Ausztrália isten háta mögötti vidékein utazgatott, senki sem szólt a
történtekről.
Blom bólintott, és rávillantott Bergerre egy röpke mosolyt. Egy
feltűnően szép mosolyt… Aztán fölállt, a táblához lépett, és még egyszer
szemügyre vette az arcokat. A lányok szinte kivétel nélkül mosolyogtak.
Aisha Pachachi, Nefel Berwari, Julia Almström, Sunisa Phetwiset,
Jonna Eriksson, Emma Brandt és Ellen Savinger…
– Az előbb itt álltam, és valami revelatív élményem volt. Már elmúlt,
de látni vélek valamit. Mikor is bérelte ki William a märstai házat Erik
Johansson néven?
– Bő két éve – felelte Berger, aki árgus szemekkel nézte Blomot. – Azaz
már két és fél. Tavalyelőtt márciustól bérli. A tulaj Argentínában él.
– Március… – ismételte Blom. – És az első áldozatát, Aishát, a tanév
végén, június 7- én rabolta el. Nyilván őt is a märstai házba vitte. A fal…
Miért ágyazódtak be olyan mélyen a horgonygyűrűk? Persze én nem
jártam a házban, de az a labirintus a pincében… Az az ő műve?
– Nem tudom – felelte Berger. – Betegnek elég beteg.
Molly Blom úgy vakarta a fejét, mintha ébresztőt próbálna fújni az
agysejtjeinek. Aztán megszólalt:
– Két és fél év alatt hét lányt rabolt el, ha a hipotézisünk helytálló. Az
egyetlen ismert tetthelyünk a märstai ház. Lehet, hogy még hat ilyen
épület állt a rendelkezésére? Kialakított magának még hat helyet, ahol
nyugodtan építgetheti a kínzóóráját? Nem, ez azért talán túlzás.
Abszolút logikus lenne, hogy egy óramű van, azaz egy tetthely, nem? És
oda vitte az összes lányt.
– Oké – bólintott Berger. – Szóval azt mondod, hogy a märstai ház volt
a főhadiszállása? Hogy nem Ellen volt az első lány, aki odakerült, holott
csak az ő DNS-ét találták meg ott?
– Ehhez mit szólsz? – kérdezte Blom fényesen ragyogó szemekkel,
mint aki most világosodott meg. – Minden megkínzott lány után
felhúzott egy újabb réteg falat! Abszolút elképzelhető, hiszen a
horgonygyűrűk átmérője tíz centi. Most már nyilván nem sok látszik ki
belőlük. Azaz egyszerűen befalazta a többi lány DNS-ét.
Berger érezte, hogy a fejében kavargó gondolatok grimaszba torzítják
az arcát.
– A francba! Holnap muszáj elmennünk Märstába. Pedig bíztam benne,
hogy eljutunk Kristinehamnba.
– Holnap? – kérdezte csodálkozva Blom, és már nyúlt is a
melegítőfelsőjéért.
 30

Október 29., csütörtök, 00:01

Berger a deszkapalánknak vetette a hátát. A palánk olyan korhadt volt,

hogy egészen puhának tűnt. Vetett egy pillantást a szomszédos épület
maradványaira. Blom ott guggolt előtte a sötétben, de csak a füvet
pásztázó zseblámpája fényét látta. A nyárfákon már nem volt levél,
zizegésük nem lyuggatta át az éjszaka csendjét.
És az eső sem esett.
Berger az órájára pillantott. A csaknem páramentes üveg mögött éjfélt
mutattak a mutatók.
Kezdődik a kísértetek órája…
Blom egyszer csak eltűnt. Amikor Berger fölpillantott, már nem volt
ott. Berger végigpásztázta a füvet, a fákat, a romos melléképület
korhatag falát, a félig kidőlt ajtaját…
Aztán az ajtó kivágódott, és a kiáramló fény még a Berger háta
mögötti utat is beragyogta.
Az ajtóban felbukkanó Blom magához intette. A felügyelő odalépett, és
azt látta, hogy a szemközti fal teljesen nyitott, mint egy garázsban. Blom
a fénycsóva által megvilágított agyagpadlóra mutatott, amelyen jól
látszottak a viszonylag friss guminyomok.
Elindultak. Berger azon tűnődött, hogy vajon mennyi idő telhetett el,
mióta először látta ezt a házat? Mióta felzárkózott a kollégáihoz, akik
egymás után bukkantak elő az esőfüggöny mögül. Félig guggolva
nyomultak előre, és bár csak hátulról látta őket, így is sütött róluk, hogy
mennyire koncentrálnak. Majd egyikük felkarját hamarosan
kilyuggatták a röpködő kések… Szóval nem volt az olyan rég, Ekman
még alighanem kórházban van. Berger hasztalan próbálta kiszámolni,
hogy hány napja volt az a bizonyos első alkalom, mert más irányt vettek
a gondolatai.
A tárgyi bizonyítékokra terelődtek, arra, hogy miként fest a dolog
Allan Gudmundsson szemszögéből.
Sok minden történt egy-két nap alatt, elképesztő, hogy mi mindent
túrtak elő az elmúlt idő porrétege alól. Nem kevesebb, mint hét
áldozatot derítettek fel, és a tébolyult tettes legjobb tudomásuk szerint
nem más, mint William Larsson. Ugyanakkor még mindig csak egyetlen
tárgyi bizonyítékuk van arra, hogy a legfrissebb eset egy erőszakos
emberrabló műve, a sorozatgyilkos-teóriát pedig semmi sem támasztja
alá. Az egyetlen tárgyi bizonyíték továbbra is a ház pincéjében talált
DNS-minta, amely igazolja, hogy a vérnyomok Ellen Savingertől
származnak.
Azaz simán elképzelhető, hogy Aisha Pachachi valóban követte a
bátyját Szíriába, és ott egy ISIS-harcos ifjú arája lett.
És simán elképzelhető, hogy Nefel Berwari tényleg becsületgyilkosság
áldozata lett az örebrói Vivala negyedben.
Meg az is simán elképzelhető, hogy Julia Almström tényleg elmenekült
az országból az ismeretlen, börtönviselt barátjával.
Simán elképzelhető, hogy Sunisa Phetwisetet valóban a pedofil Axel
Jansson gyilkolta meg.
Simán elképzelhető, hogy Jonna Eriksson valóban megszökött
barátjával és sorstársával, Simon Lundberggel.
És simán elképzelhető, hogy Emma Brandt valóban leugrott a
Västerbronról, és kisodorta az ár a tengerre.
Simán elképzelhető, hogy William Larsson csupán kísértet, aki Sam
Berger és Molly Blom múltjának legsötétebb bugyraiból került elő.
Testet öltött, de nem létezik… Ha tárgyilagosan nézzük a dolgot,
valószínű, hogy a súlyos deformitásai következtében még a kilencvenes
években meghalt.
Nagyon is lehetséges tehát, hogy az egész ügy csak palackból
szabadult szellem, amelynek most, a kísértetek óráján, megmutatkozik a
valódi természete.
Ellen Savinger viszont nem szellem. Ő vitathatatlanul egy tizenöt éves
lány, akit elraboltak, és azóta talán meg is gyilkolták.
És talán a vérfolton kívül is van bizonyíték arra, hogy nem
szellemekkel van dolguk, hanem egy sorozatgyilkos nagyon is valóságos
áldozataival.
Akik tényleg léteznek, tényleg ott vannak a fal mögött.
A verandára vezető lépcső mellett még mindig kék-fehér
szalagkordont lebegtetett az éjszakai fuvallat. Berger előrement, Blom
pedig követte. Annak esélye, hogy rajtuk kívül bárki is van a házban,
elenyésző volt, de azért ösztönösen pisztolyt rántottak mind a ketten.
Berger belökte az ajtót, majd leguggolt, és rávilágított a késdobáló
szerkezetre. Úgy tűnt, hogy maradt minden a régiben. Beosont, majd
Blom is követte.
Berger balra nézett: a nappaliban sem észlelt változást. Bekukkantott
a hálószobába, majd a konyhába is. A padlón még ott tátongott a nyílás,
és a szalag is megvolt még. Semmi sem utalt arra, hogy azóta bárki is járt
volna a házban.
Berger rávilágított a lépcsőre, majd miután lemászott, körbepásztázta
a labirintus falait. Hátrafordulva Blom sápadt arcát látta, ahogy erősen
összpontosít. Miután eljutottak a kis fülkék útvesztőjében a faltörő
kossal ütött lyukig, Berger letérdelt, és fegyverét előreszegezve
átkúszott. A csupasz, de korántsem néma falon táncoltatta a lámpája
fénycsóváját, miközben Blom is bemászott a cellába. A nőre ráhullt némi
fehér por, mintha lassanként szétmállana a fal. Blom kiköpött némi
gipszkartont, majd körülnézett, és átment a szemközti falhoz. Lassan
végighúzta a kezét a vérfolt szélén, majd leguggolt, és lámpájával a
padlót pásztázva megkereste a körömnyomokat. A kéz- és lábkörmök
nyomait… Aztán megnézte a két oszlopot, majd megtapogatta a falba
ágyazódott horgonygyűrűket.
Berger látta, hogy Blom is hallja vagy inkább érzi a fal sikolyát. Őt az
első alkalommal nagyon megrázta, és nyilván megrázza Blomot is, de ő
erre a maga módján reagál. És a nagy kérdés immár az, hogy hány
torokból jön az a sikoly?
 Lehet, hogy egy komplett lánykórus hallatja a hangját?
– Igen – szólalt meg végül a nő. – Biztos, hogy ugyanaz az óramű.
– Egy nagy toronyóra – mondta Berger. – Sokkal erősebb, mint hinnéd.
– Nekem mondod? – kérdezte éles hangon Blom, és visszament a
vérfolttól balra eső falszakaszhoz. A középső horgonygyűrű körüli
bemélyedésre mutatott. – Nehéz megállapítani – jelentette ki. – Lehet,
hogy több réteg van, de ezt itt nagyon durván sikerült megfaragni.
– Elnézését kérem, asszonyom, ha nem nyerte el a tetszését a munkám
minősége – szólt morózusan Berger.
– Most majd egy kicsit gyengédebben bánunk vele – folytatta
higgadtan Blom, és a sokzsebes katonai nadrágjából egy kalapácsot meg
egy vésőt halászott elő. Az utóbbit a vérfolt közepének szegezte, majd
Berger felé fordult. Ő bólintott.
– Tömörebb, mint gondolnád – figyelmeztette.
Blom ráütött a kalapáccsal a vésőre. Semmi. Az újabb ütésre már letört
pár faldarabka.
Blom hamar kivéste egy háromcentis oldalú négyzet éleit, majd
óvatosan kocogtatta köztük a falat, hogy minél vékonyabb réteg jöjjön
le.
Egy centi mélységben megváltozott a fal színe. Blom ráütött a vésőre
még egyet, mire kilazult és a padlóra hullt egy nagyobbacska
cementdarab. A szemük elé táruló faltöredék jól láthatóan barnásvörös
színű volt.
– A rohadt életbe! – fakadt ki Berger, és elővett a dzsekije zsebéből egy
zárható tasakot.
Blom pedig gumikesztyűt húzott, letört egy kis darabkát a
rozsdabarna falból, és a tasakba ejtette. Berger lezárta a tasakot, és
alkoholos filccel ráírta, hogy 1. réteg. Aztán visszadugta a tasakot a
zsebébe, és tovább nézte, ahogy Blom dolgozik.
A nő kínos precizitással forgatta a vésőt. Amikor nagy sokára
előbukkant egy újabb réteg, diadalmasan a levegőbe csaptak, majd
megismételték az iménti procedúrát. De utána Blom átadta a
szerszámokat Bergernek, aki egy pillanatig kivárt, mielőtt átvette volna
őket.
 Kicsivel később felemelte a 3. réteg feliratú tasakot, ráirányítota a
lámpa fényét, és megszólalt:
– Csak az a kérdés, hogy tudunk DNS-mintát szerezni ezekből?
– Lehet, hogy erre tudok egy megoldást – felelte Blom, miközben
figyelte, ahogy a kis nejlontasak eltűnik Berger zsebében.
– Hadd találjam ki – mondta Berger. – Egy külső erőforrás, ugye?
Aztán letette a szerszámokat a padlóra, és szemügyre vette a két
kezét. Furcsamód több volt rajtuk a bőrkeményedés, mint legutóbb,
amikor felfedezte a horgonygyűrűket.
Blom fölvette a kalapácsot meg a vésőt, és tovább dolgozott a kis
négyzeten. Hamarosan előbukkant egy újabb rozsdavörös réteg.
Telt-múlt az idő. Berger visszavette a szerszámokat, és jó sokáig
vésett. A végén mindkettőjük tekintete az utolsó nejlontasakra
szegeződött, amelyre igencsak reszketeg betűkkel sikerült ráírni, hogy 6.
réteg.
– Hat réteg, plusz Ellen – számlálta Blom. – Összesen hét lány.
Aztán újra sikoly kélt a cella falában, és Berger mintha hét különböző
hangot hallott volna. Hét hangot a purgatóriumból…
Berger megpróbált racionálisan gondolkodni. Ami nem is volt olyan
könnyű.
– Nem feltétlenül hét lány – vélte. – Lehetnek további áldozatok is.
Ekkor valami megütötte a fülüket. Épphogy hallható csikorgás volt, de
Molly Blom így is szoborrá merevedett. A villanó tekintete Bergert is
elhallgattatta, még mielőtt a férfinak eszébe jutott volna megszólalni.
A bejárati ajtó nyílt volna?
Vagy csak az épület ad ilyen hangokat a kísértetek óráján?
Blom és Berger kővé dermedt.
De utána nem hallottak semmi mást. Csak a visszhangzó csöndet.
Blom kikapcsolta a lámpáját, Bergerét pedig félrelökte. Aztán megint
hallottak valami halk csikorgást.
Mintha valaki lefelé lépkedne a pince lépcsőjén…
Berger nesztelenül előhúzta a válltokból a pisztolyát. Aztán felmutatta
egy ujját, majd még egyet, és kérdőn nézett Blomra, aki megrázta a fejét,
jelezve, hogy ő sem tudja megállapítani. Hangtalanul araszolni kezdett a
nyílás felé.
Amikor, immár a nyílás közeléből, harmadszor is megütötte a fülüket
a lépés zaja, még mindig nem volt egyértelmű, hogy egy látogatójuk van,
vagy kettő.
Persze egyszerre úgyis csak egy ember mászhat be a cellába…
Elfoglalták a kulcspozíciókat, és mindketten a lyukra szegezték a
fegyverüket. Most már Berger is lekapcsolta a lámpáját, így szuroksötét
lett minden. Már hallották is, hogy valaki térdre ereszkedik, majd
lehasal a földre.
Aztán átmászik a nyíláson.
Berger felkapcsolta a lámpáját, és belerúgott a nyílás fölött a falba. A
cellába átcsusszanó alakot belepte a szürkésfehér por.
– Ne mozdulj! – ordított rá Blom.
A finom porfelhő lassan leülepedett a jövevény testén. Az arca
egyöntetűen szürkésfehér volt, mígnem egyszerre egy barna szempár
nyílt benne, tele páni félelemmel.
Egy pár őzikeszem…
– Mi a faszt csinálsz te itt, Őzike? – kiáltott rá Berger, és leengedte a
pisztolyát.
– Igen – szólalt meg rekedtes hangon Desiré Rosenkvist. – Most már
biztos, hogy ez egy rémálom.
– Egyedül van? – kiabált rá Blom.
– Szörnyen egyedül – felelte Őzike.
Berger megfogta a kezét, és fölsegítette.
Végül Blom is leengedte a pisztolyát.
– Mit keres itt? – kérdezte.
– Ez azért mégis inkább az én szövegem – jegyezte meg Őzike,
miközben leporolta magát. – Időtlen idők óta próbállak elérni, Sam, és
Allan csak azt hajtogatja, hogy még tart a kihallgatásod. Mi a franc ez az
egész?
– Hosszú – legyintett Berger.
Őzike Blomra mutatott.
 – Nathalie Fredén! Hoppá. És mindkettőtöknél fegyver van. Te jó ég, ez
tényleg rémálom!
– Nehéz lenne dióhéjban elmesélni – mondta Berger. – Úgyhogy el kell
döntened, hogy bízol bennem, vagy sem.
Őzike kétkedve nézett rá.
– Szóval ő is zsaru? – intett Blom felé a fejével. – Allantől csak annyit
hallottunk, hogy elengedték, téged pedig elvitt kihallgatásra a belső
vizsgálati ügyosztály. De nem tagadom, volt egy olyan érzésem, hogy
ebben a nemzetbiztonság is benne van.
– Igen, zsaru vagyok – közölte Blom, aki még mindig nem tette el a
pisztolyát. – Mit keres itt?
– Támadt egy éjszakai gondolatom – magyarázta Őzike. – Eszembe
jutott, hogy vajon hogy lett ilyen vastag a fal? És nem tűnt életszerűnek,
hogy az elkövető egyszerre csapott hozzá tíz centit. Valószínűbb, hogy
apránként toldozgatta. Azaz lehet, hogy Julia Almström és Jonna
Eriksson is ennél a falnál raboskodott.
– Jó kiképzést kaptál tőlem, Őzike – állapította meg Berger, és
odanyújtotta a nőnek az egyik kis tasakot.
– Nem képeztél te ki engem semmire, Sam, és ezt te is jól tudod –
felelte Őzike, majd elolvasta a címkét. – 6. réteg. Hatodik?
– Igen, a legkülső alatt van még hat réteg, és mindegyik jól látható
vérnyomokat tartalmaz. Hét lányt tartottak itt fogva.
– A kurva életbe – fakadt ki Őzike. – És ez most micsoda? Valami titkos
párhuzamos nyomozás, amit a Nemzetbiztonsági Szolgálat végez?
Beszerveztek, Sam?
– Ennél azért komplikáltabb az ügy – szólt közbe Blom. – A kérdés az,
hogy megbízhatunk-e magában?
Berger gyors pillantást vetett Blomra, és úgy tűnt, hogy a nő
nyugtázza a dolgot.
– Mi nem létezünk – mondta Őzikének. – Nem láttál minket, és te
magad vésted ki ezt a kis kockát. Valamint te vitted el a hat
bizonyítéktároló tasakot Robinnak, a főszakértőnek.
Őzike bosszúsan mordult egyet, és megcsóválta a fejét.
 – Mindjárt gondoltam, hogy itt valami bűzlik – jelentette ki. – Szóval
menekültök?
– A radar alatt dolgozunk – válaszolt Berger helyett Blom, akinek még
mindig a kezében volt a fegyvere.
– Sam? – nézett kérdőn Bergerre Őzike.
– Fedett akció – erősítette meg Berger. – Megvan még az a régi
feltöltőkártyás mobilod?
– Otthon van. De le van merülve.
– Átküldök sms-ben négy nevet, csekkold le őket. Julia, Jonna és Ellen
DNS-mintája már megvan, a másik négy lányét viszont a velük
kapcsolatos nyomozások anyagából kell összeszedni. Asztalfiókról,
fésűről, fogkeféről, hajtincsről vagy bármiről.
– Hogy őszinte legyek, nemigen folyik már semmiféle nyomozás –
mondta komoran Őzike. – Alig foglalkozunk az üggyel. Én arra tippelek,
hogy hamarosan átveszi a Nemzetbiztonsági Szolgálat.
– Ezek a faldarabkák majd életet lehelnek a dologba. Az
összefüggéseket majd megérted, ha megkapod a neveket, és lecsekkolod
a négy lányt. Akkor válaszolj az sms-emre, ha megvan a DNS-vizsgálat
eredménye. A hivatalos csatornákat szigorúan kerüld.
Őzike sóhajtott egyet, és úgy tűnt, nagyon töri a fejét.
– Tehát igaz? Sorozatgyilkossal van dolgunk?
– És úgy néz ki, hogy mind a hét áldozatát itt tartotta fogva – felelte
Berger.
– Már akkor éreztem, amikor először jártunk ebben a borzalmas kis
cellában – bólintott Őzike. – Érezni lehetett, hogy itt sok minden történt.
– Mi most megyünk – szólt Berger, és odaadta Őzikének a többi
tasakot is. – Ahogy már mondtam, nem láttál minket.
– Azt sem tudom, kik vagytok – felelte a falhoz lépve Őzike.
Megvizsgálta a nagy műgonddal kivésett lyukat, majd megcsóválta a
fejét. – Főként azt nem tudom, hogy te ki vagy, Sam. Hazudtál nekem.
Tényleg párhuzamos nyomozást folytattál, és hátráltattad az igazit.
Őszintén mondom, nem hiszem, hogy nagy jövőd lenne a testületnél.
– Pillanatnyilag csak az számít, hogy bízzál bennem, Őzike. A többiért
majd normálisabb körülmények között bocsánatot kérek tőled.
 Azzal Berger letérdelt, és hátrafelé kimászott a lyukon.
Őzike Blomhoz fordult:
– Magát pedig tényleg nem ismerem. Kicsoda maga?
– Eva Lindkvist – felelte Molly Blom, és végre visszadugta a pisztolyát
a válltokba.
Miután eltűntek, Őzike jó erősen a fülére szorította a két kezét.
De a sikolyok csak egyre hangosabbak lettek.
 31

Október 29., csütörtök, 07:02

Már nagyon várták. És nem is kellett sokáig várniuk.

Apránkénti, lopakodó változásnak indult. A világ fáradságos munkával
kihúzta magát a sötétségből, majd kettévált, és a vörös hajnal
elválasztotta a fentet a lenttől, az eget az öböltől. A kettő közti résből
kiszivárgó színek szétterültek a vízen.
A mólón álldogáltak, miután hunytak pár órát. A bekötözött bal
tenyerét tapogató Berger érezte, hogy Blom figyeli őt.
– Mi történt, miután elszaladtál? – kérdezte a nő. – Tudod, akkor.
Huszonkét éve.
Berger megcsóválta a fejét.
– Amikor már a magas fűben futottam, abbahagytad a sikítást, de én
hátra sem fordultam. Fülemet-farkamat behúzva hazafutottam, és
elbújtam. Kevesebb aggasztó dolog van annál, mint amikor egy tinédzser
minden erejével úgy tesz, mintha minden rendben lenne. De a
szüleimnek nem tűnt fel semmi.
– És William?
– Őt egyszerűen kerültem – felelte Berger. – A tanév végéig nem
mentem a közelébe. Rólad pedig még akkor sem tudtam, hogy ki vagy,
mert nem láttalak tisztán.
– Szerinted gyűlölt minket? – kérdezte Blom.
Berger a meglepően gyorsan növekvő napba nézett.
– Ahhoz, hogy megértsd ezt a dolgot, tudnod kell, ki volt William. Egy
olyan fiúról beszélünk, akivel az egyedülálló anyja kénytelen volt ide-
oda költözni, mert Williamet Huvudstában is, Hässelbyben is, Stuvstában
is, meg Bandhagenben is durván terrorizálták. Sokat szenvedett a
göcsörtös arca miatt. És az óráihoz nagyon ragaszkodott, azok tartották
benne a lelket, amikor a társai pokollá tették az életét. De végül
elpattant benne egy húr. Lehet, hogy a hógolyó volt az utolsó csepp a
pohárban, amivel eltaláltad a zsebóráját, amikor éppen megmutatta
nekem, de lehet, hogy valami más.
– Azt a hógolyót nem én dobtam el – mondta Blom.
– De ott voltál, ugye? Te is benne voltál a lánybandában. William
imádta az óráit; aki azokat bántotta, az a legdrágább kincse ellen
intézett támadást. Odavolt a karórákért, a zsebórákért, a faliórákért is,
de akkor a lehető legnehezebb feladatra vállalkozott: toronyórát épített.
Mivel azonban tornya nem volt hozzá, csak egy csónakháza, módosította
a konstrukciót, hogy a bosszú eszköze lehessen. Az, hogy éppen rajtad
akart bosszút állni, Molly, alighanem a véletlen műve volt.
– Most viszont már semmi sem véletlen.
– Ez egy egészen más szinten talán igaz. William azért mutatta meg
nekem az óráit, mert arra vágyott, hogy a tehetségén álmélkodjanak, és
ne az arcán. Szerette volna, ha annak alapján ítélik meg, hogy mire
képes. Meg akart osztani valamit velem meg talán másokkal is. Az, amin
ő keresztülment, hát… Mondják, hogy ami nem pusztít el, az megerősít.
De ha valaki gyilkos lesz, az olyan, mintha meghalt volna.
– Úgy érted, hogy amit művel, az lényegében öngyilkosság?
– Igen. Azt hiszem, egyszerűen nem jó anyagból van gyúrva.
– És mi lenne a jó anyag?
– Nem tudom – felelte Berger. – A megbocsátás nem a szakterületem.
– Úgy érted, hogy az lett volna az egyetlen megoldás?
– Talán igen. Talán segíthetett volna, ha tanul a rosszból, hogy
megértse, és tenni tudjon ellene önmagában is, meg a külvilágban is.
Nekem ez nem sikerült.
– Én sem bocsátottam meg – mondta Blom. – Meg tud bocsátani
őszintén, szívből bárki is?
– De sikerült továbblépned.
– Igen, úgy, hogy egész életemben szerepet játszottam.
 – Szerintem ezt tesszük mindannyian – jegyezte meg Berger, és fújt
egyet. – Amikor gyerek voltam, a gyerek szerepét játszottam, aztán apa
lettem, és eljátszottam az apa szerepét. El fogom játszani az öregember
szerepét… meg a végén a halott szerepét is, basszus!
– De az, hogy rendőr vagy, nem csak szerep, ugye?
– Nem hiszem, hogy rendőrként valaha is szerepet játszottam. És te?
– Ez az egyetlen dolog az életemben, ami nem szerepjáték – mondta
Blom.
Álldogáltak még egy darabig a mólón. A vörös hajnalból reggeli fény
lett, amely ellentmondást nem tűrően terült szét az Edsviken-öböl vizén.
Rájuk virradt egy új nap.
– És már aligha fogjuk eljátszani, mert a színdarabnak hamarosan
egyszer s mindenkorra vége lesz – tette hozzá Berger.
Blom lassan bólintott, majd megrázta a fejét, és bement a
csónakházba. Berger még várt egy kicsit, aztán követte.
Blom felvette a melegítőfelsőjét, majd fehérjeitalt iszogatva átnézte a
biztonsági kameráik előző napi felvételeit. Négy részre volt osztva a
képernyő, de a négy téglalap közül egyiken sem történt semmi.
– Csöndes este volt – állapította meg, és becipzározta a
melegítőfelsőjét.
Szkeptikus arccal figyelte, ahogy Berger lassan belebújik a régi
dzsekijébe.
– Furcsa pár vagyunk – jelentette ki, és már indult is.
Berger a kerítésnél érte utol.
– Én vezetek – közölte a nő.
Berger nem tiltakozott: nem vágyott rá különösebben, hogy
elvezethessen egy 1994-es évjáratú, lopott Mazdát Kristinehamnig.
Az eső többé-kevésbé visszafogta magát. A kétszázötven kilométeres
út során csak egyszer zajlott le köztük említést érdemlő eszmecsere.
– Mesélj a hegymászásról – kérte Berger.
– A hegymászásról? – kérdezett vissza Blom. Örebro közelében jártak,
a kocsi épp azon az idegesítő útszakaszon imbolygott, ahol kilencvenes
sebességkorlátozást írtak elő.
– Úgy tűnik, az az egyetlen igazi szenvedélyed.
 – Most komolyan azt javaslod, hogy beszélgessünk az életünkről?
Berger elnevette magát.
– Jó, akkor ne fáradj. De így egy kicsit egyenlőtlen a dolog.
– Ezt meg hogy érted?
– Úgy, hogy sokkal jobban ismerlek Nathalie Fredénként, mint Molly
Blomként. Te viszont már jó mélyre ástál Sam Berger unalmasan stabil
pszichéjében.
Mintha ráncok barázdálták volna a tükörsima homlokot… De
valószínűleg csak azért, mert hirtelen előbukkant a felhők mögül a nap.
– Igen – mondta végül Blom. – Szeretek hegyet mászni.
– Én mindig is úgy képzeltem, hogy a fedett ügynököket olyasmi tudja
kikapcsolni, ami nem emlékeztet a munkájukra. Például a horgolás vagy
a muskátlilocsolgatás…
– Szerinted a hegymászás a munkámra emlékeztet?
– Miért, talán nem? Nem arról szól a hegymászás is, meg a munkád is,
hogy ura vagy a helyzetnek a szakadék szélén?
– Bizonyos értelemben igen – hagyta rá Blom. – De amikor ott lógok,
és a végtelenbe nyúlik előttem a táj, akkor a korlátlan szabadság öröme
tölt el, és ezenkívül nem érzek semmi mást.
Berger bólintott.
– Én félek a magasban – ismerte be. – És nem igazán bízom magamban.
Nem kizárt, hogy hirtelen arra késztetne valami, hogy engedjem el a
kötelet.
– Mesélj az órákról.
Berger elmosolyodott.
– Az órák megnyugtatnak. Van abban valami lenyűgöző, ahogy azok a
parányi fogaskerekek összedolgoznak. Olyankor bebocsátást nyerek egy
másik világba, és feltöltődöm. Ott mindig egyforma az idő: nyugodt,
egyenes vonalú. És ezt a szerkezet komplexitása teszi lehetővé.
– Ez furcsamód hasonlít egy kicsit a hegymászáshoz – jegyezte meg
Blom.
– Hegymászás védőhálóval – mondta Berger.
Ezután Kristinehamnig már egy szót sem szóltak.
A Södra Torget sarkán morcosnak tűnő lány üldögélt az egyre sűrűbben
zuhogó esőben. A kelleténél sokkal vékonyabb ruhája alatt jól látszottak
a tetkói. Roppant gyanakvó arccal kukucskált be a kocsiba.
– Sandra – üdvözölte Berger.
A lány hümmögött.
– Ő kicsoda? – kérdezte.
Blom felmutatta a hamis rendőrigazolványát.
– Ugorj be!
– Nem hinném – rázta a fejét Sandra. – Jonna és Simon is jól beugrott.
– Te akkor nem Ausztráliában voltál? – kérdezte Berger. – Ne félj,
tényleg rendőrök vagyunk, és csak beszélgetni akarunk veled. Tegnap
telefonon említettél egy titkos búvóhelyet…
Sandra nagyot sóhajtott, és beült hátra. Blom lassan elindult, majd a
közelben leparkolt.
– A barlangunk – kezdte Sandra. – Kisebb korunkban az volt a mi
titkos helyünk. Azt nem tudom biztosan, hogy Jonna megmutatta-e
Simonnak.
– Tehát kisebb korotokban közel álltatok egymáshoz? – kérdezte
Blom.
– Igen – felelte Sandra. – Pár évig ugyanannál a nevelőcsaládnál
laktunk. A barlangban bújtunk el a világ elől. Aztán Jonna elköltözött, és
már nem láttuk egymást olyan sűrűn. Simonnal csak egyszer-kétszer
találkoztam.
– Valószínűnek tartod, hogy Jonna megmutatta Simonnak a
barlangot?
Sandra bólintott.
– Szerintem oda mentek, amikor időnként megszöktek – mondta. –
Amikor nagyon szar volt az élet. Jonna oda járt Simonnal is, ahogy
régebben velem.
– Te jártál ott mostanában?
– Most jöttem haza Ausztráliából. Majdnem egy évig ott voltam. És
már előtte is volt egy-két év, amikor nem mentem ki a barlanghoz. Én
már nem szoktam elszökdösni.
 – Megmutatnád nekünk a barlangot, Sandra? – kérdezte Berger.
A lány bólintott. Elindultak az egyre keskenyedő utakon a värmlandi
erdőségek felé. A mindjobban zuhogó eső hangosan dobolt a kocsi
tetején. Egy dimbes-dombos részhez értek, ahol vízzel elöntött utak
hálózták be az erdőséget. Többször is majdnem elakadtak a sárban.
Sandra végül egy jelzőtáblára bökött.
– Ott kezdődik az ösvény.
Blom félig behajtott a kocsival a bozótba a tábla mellett, ahol egy
kicsit kiszélesedett a sáros út. A két első kerék kipörgött, és pár centire
belesüppedt a sárba, mielőtt a Mazda megállt.
– Innen úgy ötszáz méter – mondta Sandra. – Az ösvény nem túl
kivehető.
– Nagyon esik – jegyezte meg Blom. – Maradj inkább a kocsiban.
– Szarok az esőre – jelentette ki Sandra, és már nyitotta is az ajtót.
Elindult előttük az ösvényen, amelyet nélküle aligha vettek volna
észre. A faágak egyre-másra az arcukba csapódtak, vagy vizet
csöpögtettek a nyakukba. Tíz-tizenöt métert, ha mentek, de máris bőrig
áztak. Csak az vigasztalta őket, hogy ennél vizesebbek már nem lesznek.
Kis idő múlva már hegyvidéki terepen haladtak. Egy meredek sziklafal
mentén lépkedtek, amelyen még a moha és az alga is alig tudott
megkapaszkodni. Aztán letértek az ösvényről, mert a sziklafal más
irányban folytatódott, és ők azt követték. Sandra végül megállt, és
előreszegezte az ujját. Hihetetlen mennyiségű szemfesték folyt le az
arcán.
– Sokat nőttek a bokrok – állapította meg.
Odanéztek, ahova mutatott. A sziklafal tövében egy ponton
megszakadt az egybefüggő növényzet, és összevissza nőttek a bokrok.
Sandra elindult a hézag felé. Blom a vállára tette a kezét, mire a lány
bosszúsan hátrafordult.
– Várj itt – mondta Blom.
– Behúzódhatsz az alá a fenyő alá – tette hozzá Berger, és egy magas fa
felé intett. Szívből remélte, hogy az tényleg egy fenyő.
Látszott, hogy Sandra nagyon nem szívesen áll oda a fa törzse mellé.
Blom és Berger elindult. Amikor Berger gyorsan hátrapillantott, a lány
úgy nézett ki, mint a szellemek a skandináv mitológiában: a sápadt arcát
fekete csíkok barázdálták, nagy szeme tágra nyílt.
A bokrok, amelyek ki tudja, melyik növényfajt képviselték, tüskések
voltak, és helyenként olyan magasak, hogy nehéz volt elképzelni, miként
jutott át rajtuk két kislány, akik oda menekültek az ellenséges világ elől.
Nyilván úgy nőtt a bozót az utóbbi években, mint a bolondgomba…
De a nagy kérdés nem az volt, hogy miként vergődött át rajta fél
évtizeddel ezelőtt Jonna és Sandra. Hanem az, hogy sikerülhetett-e ez
bárkinek is nyolc hónapja, február közepén.
Amikor Jonna Eriksson és Simon Lundberg nyomtalanul eltűnt a föld
színéről.
Blom nem tudta elviselni, hogy Berger halad az élen. Különvált tőle, és
utat tört magának a sűrű aljnövényzetben. Amikor megvillant a
fémszínű égbolt, Bergernek megfordult a fejében, hogy Sandra talán
nincs a legjobb helyen. Már-már odakiáltott a lánynak, hogy el kéne
mennie a fa tövéből, de amikor a villámlást követte az első, vészjóslóan
robajló mennydörgés, rádöbbent, hogy Sandra alighanem
otthonosabban mozog a vadonban, mint ő. Meg amúgy sem tűnt jó
ötletnek a kiabálás. Csak amikor már ki tudta venni a sötétben a barlang
száját, akkor jött rá, miért érezte így. A nyílás ugyanis furcsamód olyan
benyomást keltett, mintha az üreg nem lenne gazdátlan.
Abszolút nem tűnt kizártnak, hogy ott rejtőzik William Larsson a
gigantikus óraműhöz szíjazott Ellen Savingerrel.
Berger pisztolyt rántott. Látta, hogy Blomnak, aki kicsivel arrébb
kuporog az aljnövényzetben, már a kezében a fegyvere. De mire
megrepesztette az eget a következő, szerteszét ágazó villám, a nő már el
is tűnt a furcsamód ellenségesnek tűnő bozótban. És mire dörögni
kezdett az ég – ezúttal hangosabban, mint az előbb, és rögtön a villámlás
után –, Berger már azt is felfogta, hogy Blom fog előbb odaérni. Mintha
ez bármit is számítana…
Blom bevárta a barlang bejáratánál, amely alig volt magasabb náluk. A
sötét nyílás elé természetes függönyként lógtak be az eső tépázta
pókhálók. Valami halk csipogás szűrődött ki a homályból, és az imbolygó
árnyak tánca miatt úgy tűnt, mintha mozogna a barlang felsejlő fala.
Berger fölemelte a lámpáját, de Blom elkapta a kezét, és lenyomta.
– Nem jó ötlet! – suttogta.
Azzal bevette magát a barlangba. A lámpáját szigorúan a földre
szegezte, és így tett a nyomában haladó Berger is. A talajt a
mennyezetről levált, azaz a kérlelhetetlen gravitáció által leszipkázott
kövek borították. De volt a földön valami más is. Állati potyadéknak
tűnt, talán patkányürülék lehetett.
A szűk folyosó talán tíz méter hosszú volt. Berger vigyázott, nehogy a
falra világítson. Aztán egyszer csak kitágult a barlang. Egy nagy üregben
találták magukat, ahova beszűrődött némi fény az öt méterrel fölöttük
lévő hasadékon át. És egy csapásra világossá vált, hogy miért fogadták
őket táncoló árnyak.
A barlang falát ugyanis denevérek lepték el. Ott lógtak, és úgy
mocorogtak, mintha valami furcsa, szaggatott ritmusra együtt
lélegeznének.
A túlnyomó többségük az üreg hátsó falánál derengő, egy méter magas
alakzat köré rajzott. És nemcsak úgy csüngtek a falon, hanem különös
mintázatban, egymáson is átmászva nyüzsögtek. Mintha egy római
fürdő falát díszítő dombormű kelt volna életre.
Berger felnyögött. Blomra pillantott, aki szintén a bőregereket
mágnesként vonzó alakzatra meredt. Mivel a lámpájukat továbbra is a
földre szegezték, az állatokat csak a résen beszűrődő természetes fény
világította meg.
– Háromra odavilágítunk – suttogta Blom –, aztán rögtön a földre
lapulunk. Oké?
Berger valahol legbelül, ösztönösen felfogta, hogy mit mondanak neki,
mégis csak állt ott döbbenten, értetlenül, míg meg nem hallotta a saját
suttogását:
– Oké.
Blom úgy nézett rá a gyér fényben, mintha megint az elmeállapotát
értékelné.
Aztán azt suttogta:
– Egy, kettő, három!
 Amikor a két zseblámpa fénysugara a nyüzsgő denevérekre vetült, egy
pillanatra kimerevedett a kép. Berger, amikor hasra vágta magát, azt
látta, hogy a sok denevér egyetlen nagy felhőként emelkedik a levegőbe.
Úgy néztek ki, mint egy repülő ördögrája, és exponenciálisan nőtt a
csivitelés hangereje. Miután Berger talajt ért, suhogva elszállt a fejük
fölött a nagy, egybeforrt, kitárt szárny, amely kint alighanem sötét
fellegként szeli majd az esőfüggönyt. Bent pedig, miközben a fájdalom
szokatlanul lassan jutott el Berger térdétől az agyáig, a két zseblámpa
fényénél alakot öltött a denevérek elhagyott bázisa. Az ősi, fura
szerzetek közül kettő ott maradt. Az egyik egy bordán csüngött, a másik
a csontig lecsupaszított koponya fogai közül kukucskált ki kótyagosan.
Az állkapocs egyszer csak megmozdult, mintha a csontváz jóízűen
rágcsálná a bőregeret.
– A kurva életbe! – fakadt ki Berger, és föltápászkodott.
A csontváz a barlang falához támasztva kuporgott. Egyik-másik fehér
csontjára még tapadt egy-két lebomlott, kiszáradt húscafat. A denevér
testet öltött sikolyként kiszabadította magát a szájából, és a társai
keresésére indult.
Berger megkereste a sötétben Blom kezét, amely válaszul
megszorította az övét. Így, kéz a kézben léptek oda az emberi test
roskatag maradványaihoz, amely a zseblámpáik reszketeg fényében
archaikus színezetet öltött. Mintha időutazást tettek volna a
barlanglakók korába.
A csontváz tényleg úgy guggolt a falnál, mintha a mamut előli
menekülést pihenné ki…
Körülötte laza, elnagyolt körben hevertek a zsugorodó testéről sorra
lehullt ruhái. A denevérpotyadék-halmok közül kikandikált egy
pénztárca.
Blom kihúzta Berger kezéből a kezét, majd gumikesztyűt vett fel. A
remegő ujjai közé fogta a tárcát, amelyből egy igazolvány került elő.
Simon Lundberg személyije.
Szemügyre vették a csontvázat. Igen, állapították meg, ez lehet egy
tizenöt éves fiú földi porhüvelye.
Körbepásztáztak a barlangban, de egyéb látnivaló nemigen volt.
 – Jonna Eriksson sehol – szűrte le végül Berger.
– Hát igen – bólintott Blom, majd közelebbről is rávilágított a csontváz
körül heverő ruhafoszlányokra. Ahogy szép sorban, egyenként kiemelte
őket az ürülékből, az egyik kupac alatt megpillantott egy kis csillámló
tárgyat.
A szabályos, kerek fémlapocska átmérője alig volt több egy centinél, és
apró fogak szegélyezték.
Egy parányi fogaskerék volt.
 32

Október 29., csütörtök, 13:12

Hazafelé Molly Blom kétszer is elbóbiskolt a volánnál, de szerencsére

pont azokban a röpke pillanatokban, amikor Sam Berger teljesen ura
volt a képességeinek. Ennél több hasznát nemigen lehetett venni, az
általános állapotára leginkább a „félholt” szó illett.
Miután sietős léptekkel bevonultak a csónakházba – előtte még
lecsekkolták a négy kamera felvételeit a legközelebbi sorházaknál lévő
parkolóban –, megállapodtak abban, hogy ideje hálózsákba bújni.
Egyikük sem akarta kiszámolni, hogy mennyit voltak ébren az utóbbi
napokban.
Berger elővett a zsebéből egy miniatűr nejlontasakot, majd fölírt pár
szót egy címkére, amelyet a tasakra ragasztott. Ezután betette a tasakot
a többi közé, az óradobozba. A karórák alatt eltűnt a Jonna Eriksson,
barlang felirat…
– Csak pár óra – szólt oda a maga ácspadja mellől Blom, majd levette a
melegítőfelsőjét, kigombolta a katonai nadrágját, és így állt egy kis ideig.
Berger különösebb gondolkodás nélkül lekapta magáról az ingét, és
már a farmerénél tartott, amikor megállt a keze. Pillantása Blom szúrós
tekintetével találkozott.
– Tudom. Előbb-utóbb muszáj lesz bemennem abba a rohadt vízbe. De
előbb hunyok egyet.
– Nem a testszagodat reagáltam le – mondta Blom, és már mutatta is,
hogy mire gondol. – Mi történt a karoddal?
 Berger megtapogatta a bal karján az öt centi széles bemélyedést. Azon
a ponton érzéketlen volt a bőre, mint mindig.
– Egy régi sérülés – felelte, miközben lehúzta a farmerét.
– Mintha valaki kért volna belőled egy harapást – jegyezte meg Blom.
De Berger addigra már ledőlt, és elaludt.

A sivár, homokos focipályán könyörtelen a kora nyári meleg; nincs szél, csupa
por a levegő, szúr, perzsel a nap. Sam meglát a pálya másik végén, a túlsó
kapunál egy kis csapatot. Azt is látja, hogy lányok vannak ott, sok-sok lány;
hallja az éles, sipító hangjukat, de hogy mit mondanak, azt nem érti. A poros
homok fölötti üresség mintha kiszűrne mindent, ami emberi nyelvre
emlékeztet… Sam más ember lett; úgy érzi, mintha pár hét alatt éveket öregedett
volna. Újabban kerüli az efféle csődületeket, magányos farkas lett. De most, az
artikulálatlan üvöltés hallatán mégis odaballag. Az ösztöne nem ezt súgja, de
arrafelé húzza valami titokzatos erő. A lányok háttal állnak neki. Lenge, nyári
ruha van rajtuk, meg szoknya, és a fénylő, hosszú hajukat a legkülönbözőbb
színekre festi a könyörtelen nap. Örvénylik körülöttük a por, és amikor
elmozdulnak, Sam már azt is látja, hogy nem csak ők vannak ott. Mögöttük
előbukkan egy náluk magasabb alak feje. Anton az. Hol eltűnik a lányok
függönye mögött, hol újra előbukkan, és mindig mozgásban van. Aztán kicsivel
jobban szétnyílik a függöny, és láthatóvá válik a kapufához kötözött alak is,
akinek hosszú, szőke haja szintén függönyként hull az arcába. Az alteste
fedetlen, mert a nadrágját lehúzták róla.
Aztán Anton meglátja Samet. Rávillantja a jellegzetes, antonos vigyorát, és
odakiált neki:
– Hát helló! Gyere, köszönj a barátodnak!
Bár sarkon fordult és elspurizott volna, mielőtt William meglátja! De már
késő. Most, a lányok függönye felé haladva csak egyvalamire tud gondolni:
Mindjárt itt a vakáció! Mindjárt vége ennek az egésznek. De Anton még nem
végzett. Távolról sem. Odanyújt valamit Samnek, akinek kell egy kis idő, hogy
rájöjjön, mi az: egy törölköző. Egy vizes törölköző.
– Korbácsold meg!
Sam csak most veszi észre, hogy milyen durván megkorbácsolták Williamet.
És bevillan a csónakház; látja, ahogy a lány nyelve a szigszalagnak feszül, és
hallja a velőtrázó sikolyát, amely abbamarad, mintha elvágták volna, amikor ő
riadt nyusziként elinal a mellkasig érő fűben. Lesújt a törölközővel, és látja, hogy
William összegörnyed a fájdalomtól, de az ajkát egyetlen hang sem hagyja el.
Végül felnéz, és találkozik a tekintetük.
Sam közelebb lép. Amikor már közvetlen közel áll Williamhez, azt suttogja:
– Ezt a csónakházért kaptad, te elbaszott, elmebeteg állat!

Samet ülő helyzetbe repítette valami ismeretlen erő. Vaksi szemekkel

nézett körbe a csónakházban, majd amikor kitisztult előtte a világ, Molly
Blom jelent meg a látómezejében. A nő kivett a printerből egy fotót, és
felmutatta. Simon Lundberg fal tövében kuporgó csontváza volt a képen.
– Rám vadászik – szólalt meg a kótyagos Berger.
Blom a táblára ragasztotta a fényképet, majd ismét Bergerre nézett, de
nem szólt semmit.
Berger kimászott a hálózsákból, fölállt, és folytatta:
– Jobban gyűlöl, mint gondoltam. Sterilizáltam az emlékeimet.
– Így éljük túl az életet – mondta Blom. – Mit álmodtál?
Blom újfent katonai nadrágban és melegítőfelsőben volt, de egy kicsit
máshogy nézett ki, mint lefekvés előtt. Berger elhessegette ezt a kósza
benyomást, és botladozva elindult a tábla felé. Aztán csak állt ott, és
nézte William Larsson áldozatait.
– Te is ott voltál a focikapunál? – kérdezte végül.
Blom fürkész, átható tekintete rezzenéstelenül szegeződött rá.
– Nem tudom, miről beszélsz – jelentette ki.
– Williamet kikötözték a kapufához – felelte Berger. – Ez a csónakházi
eset után történt, nyár elején. Ott lebzselt egy falka lány. Köztük voltál?
Blom megrázta a fejét.
– A tanév végéig kerültem a társaságot, amennyire lehetett.
– A barátnőid, azt hiszem, mind ott voltak – mondta Berger. – És én
megkorbácsoltam a pöcsét. Vizes törölközővel.
– William pöcsét?
– Igen. A rohadt életbe!
Berger csak most nézett a nő szemébe. Némi együttérzést olvasott ki
belőle.
 De nem volt biztos benne, hogy kell-e neki Molly Blom együttérzése.
Aztán a nő bólintott, mint aki egyszer s mindenkorra megtöri a
csendet, és Berger félpucér testére bökött az ujjával.
– Menj, és mosakodj meg – szólt. – Sampon is van odakint.
Bergernek most esett le, hogy mitől néz ki másképp Blom: még vizes a
haja!
Álldogált egy darabig a falon túlnyúló, ereszként kiugró tető alatt, és
nézte az Edsviken-öbölre fátylat borító esőfüggönyt. Aztán sóhajtott egy
nagyot, fölmarkolta a korlátra helyezett samponos flakont, és lement a
létrán három fokot, míg hirtelen az egész testét átjárta a nagylábujjából
kiinduló, éles fájdalom. Beugrott. A köldökéig ért a víz. Mintha villám
fénye ragyogta volna be az agyát. Úgy érezte, bármikor, bármely
kitüntetett pillanatban láthatja az ott zajló, molekuláris szintű
folyamatokat. Aztán alámerült, és a bénítóan hideg vízben minden
addiginál határozottabban érezte, hogy William akar tőlük valamit.
Beszélni akar velük, el akar mondani egy történetet. Amely történetnek
rengeteg fájdalom a vége, és rengeteg halál.
A halál tesz pontot a végére…
De aztán Berger tüdeje másfajta sztorit mesélt, amely arról szólt, hogy
ideje kijönni a jéghideg vízből, és amikor előbukkant a feje, már egy
másik név volt a fejében, meg egy felismerés. Miközben megmosdott,
megpróbálta rávenni az agyában ide-oda kanyargó impulzusokat, hogy
ragadják üstökön ezt a felismerést.
Pár perc múlva törölközőbe csavarva beviharzott a csónakházba.
– Anton! – kiáltotta.
Blom a tábla előtt állt, és a hét áldozat fényképét nézte. Berger látta,
hogy gyorsan letöröl egy könnycseppet, mielőtt felé fordul.
– Mi?
– Anton – ismételte Berger. – A legszemetebb gyerek az osztályban.
Emlékszel rá?
– Én nem voltam az osztálytársatok, ahogy azt te is jól tudod.
Nyolcadikba jártam, amikor te kilencedikes voltál.
– De a Lucia-napi ünnepségre sem emlékszel? Amikor beleragasztották
a koronát William hajába?
 Berger látta, hogy Blom időutazást tesz oda, ahova nem igazán akar
újra ellátogatni.
– Igen, emlékszem – mondta végül. – Három kilencedikes fiú csinálta.
– Anton, Micke és Freddan – sorolta Berger. – Anton volt az, aki meg
akarta énekeltetni Williamet.
– Á, igen. „Na, rajta, énekelj már, a kurva életbe, ne szégyellősködj!”
– Szó szerint – bólintott Berger.
– Sokkal többre emlékszem, mint kéne – jegyezte meg Blom. – Szóval,
mi van Antonnal?
– Ő kötözte ki Williamet a kapufához, és ő húzta le a nadrágját. Aztán
valahogy odacsődítette a lányokat, hogy nézzék végig a megaláztatását.
– És téged is bevont?
– Elborult az agyam – vallotta be Berger. – Lehet, hogy a lelkem
mélyén magamat korbácsoltam. Hogy kiverjem magamból a gyávaságot.
– Ez bizonyos értelemben még gyávább dolog volt.
– Tudom – mondta halkan Berger. – De ha William tényleg visszajött
Helenelundba, ha ez az egész arról szól, hogy valami nagyon beteg
módon bosszút áll a gyerekkori sérelmekért, akkor el tudod képzelni,
hogy Antonhoz egy ujjal sem nyúl?
– Á – bólintott Blom. – Megtalálod Antont?
– Megpróbálom – felelte Berger, és rávetette magát a laptopjára.
A nevét tudta, a születési évét is, sőt halványan még az is rémlett,
hogy mikor van a születésnapja. Így elég hamar megtalálta Anton
Bergmarkot.
– Vízvezeték-szerelő – jelentette, miután végzett. – Sollentunában
maradt. Tíz évig az apja mellett dolgozott, majd átvette tőle a céget, és
kinevezte magát ügyvezető igazgatónak. Aztán munkaképtelennek
nyilvánították.
– Munkaképtelennek? – csodálkozott Blom. – Mikor?
– Már majdnem három éve. És fél évre rá korengedménnyel nyugdíjba
ment.
– Ez azért elég nagy ugrás, nem? Ügyvezető igazgatóból röpke fél év
alatt rokkant lesz, majd rokkantnyugdíjas… A legkézenfekvőbb
magyarázat az, hogy befigyelt valami szerhasználat.
 – Megártott a sok bizniszvacsi, ahol kokó volt a desszert? – fűzte
tovább a gondolatsort Berger. – Nem kizárt. Az viszont tény, hogy a
vállalkozása széthullott, csődbe ment. Nem sokkal előtte elvált a
második feleségétől, aki megkapta a három gyerekük felügyeleti jogát.
Az egyik gyerek nem is az övé volt, hanem még Anton első házasságából
született.
– Távoltartási végzés is volt?
– Nem látom nyomát. Viszont van egy cím.
– Hadd találjam ki – mondta Blom. – Valami rehabközpont, ugye?
– Svalan Gondozóotthon – felelte Berger. – Sollentuna központjában.

Már befelé menet érzékelték, hogy valami nem stimmel. A Svalan

Gondozóotthonban ugyanis, amely egy nagy tömbház néhány szintjét
foglalta el a sollentunai Malmvägenen, a hosszú folyosó falán túl sok volt
a keresztöltéses, feliratos hímzésminta. („Az én házam az én váram”,
„Mindenütt jó, de a legjobb otthon”, satöbbi.) Nem igazán keltette
rehabközpont benyomását a hely… A sejtésük rögtön beigazolódott,
amikor kigördült eléjük az első kerekesszék. A benne ülő néni ugyanis,
aki ránézésre a kilencvenes évei vége felé járhatott, e szavakkal
üdvözölte őket:
– Á, az Elfenben házaspár? Máris üríteni kell a latrinát? – Aztán
előkerült egy nővér is, aki kérdőn nézett rájuk. Berger felmutatta az
igazolványát.
– Milyen jellegű otthon a Svalan? – kérdezte.
A nővér furcsamód elnevette magát, mielőtt válaszolt.
– Régebben úgy mondták, hogy hosszú távú.
– Azaz idős, szenilis páciensek várják a halált?
– Nem csak idősek. Vannak fiatalabb ápoltjaink is.
– Köztük Anton Bergmark?
A nővér bólintott, és elvezette őket egy nagyobb helyiséghez, ahonnan
kilátás nyílt a szomszédos lakóházakra. Tíz-tizenöt ember szóródott szét
a terem különböző pontjain. Be volt kapcsolva a tévé, de nem úgy tűnt,
mintha nézné valaki. Berger és Blom csak időseket látott, akik
kerekesszékben ücsörögtek, és nemigen csináltak semmit. A nővér
elment mellettük, és az ablakhoz lépett, ahol egy szintén kerekesszékes
férfi bámulta az esőt. Háttal ült nekik, de így is látszott, hogy össze van
görnyedve, és ernyedten csüng a karja. A nagy ablakban felsejlő
tükörképe túl homályos volt ahhoz, hogy bármit is eláruljon.
– Anton! – szólította meg a nővér.
Semmi reakció.
A nővér erre megragadta a kerekesszék fogantyúját, és lassan
megfordította a férfit.
És Berger egyszeriben visszaváltozott a tizenöt éves Sammé, aki a
mellkasáig érő fűben fut, ahogy a lába bírja. És az előtte haladó alak
lelassít, majd lassan szembefordul vele…
Mert az arc, amely most szembefordult Bergerrel és Blommal a Svalan
Gondozóotthonban, torz volt, göcsörtös, hepehupás. A kitüremkedő
dudorok már-már egy kubista műalkotást idéztek.
Meredten bámulták ezt a deformált arcot. Az meg visszanézett rájuk.
Komor, szkeptikus, elutasító volt a tekintete.

Bár sarkon fordult és elspurizott volna, mielőtt William meglátja! De már késő.
Most, a lányok függönye felé haladva csak egyvalamire tud gondolni: Mindjárt
itt a vakáció! Mindjárt vége ennek az egésznek. De Anton még nem végzett.
Távolról sem. Odanyújt valamit Samnek, akinek kell egy kis idő, hogy rájöjjön,
mi az: egy törölköző. Egy vizes törölköző.
– Korbácsold meg!
Sam csak most veszi észre, hogy milyen durván megkorbácsolták Williamet.
És bevillan a csónakház; látja, ahogy a lány nyelve a szigszalagnak feszül, és
hallja a velőtrázó sikolyát, amely abbamarad, mintha elvágták volna, amikor ő
riadt nyusziként elinal a mellkasig érő fűben. Lesújt a törölközővel, és látja, hogy
William összegörnyed a fájdalomtól, de az ajkát egyetlen hang sem hagyja el.
Végül felnéz, és találkozik a tekintetük.
Sam közelebb lép. Amikor már közvetlen közel áll Williamhez, azt suttogja:
– Ezt a csónakházért kaptad, te elbaszott, elmebeteg állat!
William mélyen a szemébe néz. Sam még soha nem szembesült ilyen sötét,
baljós tekintettel. Aztán mozdul valami, de nagyon, nagyon lassan. Szinte
kikockázva látja, ahogy a hosszú, szőke haj föllibben, majd William tarkójára
hull. Láthatóvá válnak a torz, göcsörtös vonásai, és kivillan alóluk két vicsorgó
fogsor. Szétválnak, és közelednek Sam felkarjához. Nem is érzi, ahogy a bőrébe,
majd a húsába hatolnak, nem hallja, amikor bent, a karjában összeérnek. Nem
hallja, nem érzi. És a bicepszéből kisugárzó fájdalom is csak akkor kap erőre,
amikor meglátja a William szájából kieső húsdarabot meg a sok vért, ami utána
jön. A húsdarab természetellenes, torz lassúsággal száll alá a focipálya száraz
homokjába.
 33

Október 29., csütörtök, 14:54

Berger és Blom meredten bámulta a deformált arcot. Az meg

visszanézett rájuk. Komor, szkeptikus, elutasító volt a tekintete. Berger
érezte, hogy összerándul a gyomra.
– William? – nyögte ki. Rá sem ismert a saját hangjára.
A szeme sarkából látta, hogy Blom remeg.
Látta, hogy alapjaiban rengeti meg, amit lát.
A kerekesszékben ülő alak nem válaszolt. Csak ült mozdulatlanul, és
üres tekintettel bámulta Bergert. Az állán lassan csordogált a nyál.
Lehet, hogy árnyékra vetődtek?
Lehet, hogy bedőltek a gyermekkori traumáiknak, és hagyták, hogy
azok tévútra vigyék őket? Lehet, hogy pillanatnyi szeszélyből eldobták a
karrierjüket?
Lehet, hogy visszakerültek az egyes kockára?
Berger lassanként magához tért a sokkból, már képes volt többé-
kevésbé racionálisan gondolkodni. Ez tényleg William lenne? De ugyan
miért dekkolna itt, ebben az otthonban, egykori kínzója, Anton
Bergmark nevén? Arcán sok minden jelezte az évek múlását:
szarkalábak, ráncok, piros foltok. De az összevissza nőtt duzzanatok,
dudorok ugyanúgy helyezkedtek el az arcán, mint huszonkét éve.
Hajszálra ugyanúgy…
Blom szedte össze magát elsőként. A nővérre nézett.
– Behozná Anton teljes dokumentációját?
A nővér bólintott, és elment.
 A rájuk szegeződő tekintet nem William Larssoné volt, vagy ha igen,
akkor végképp megtörték az évek: vizenyős volt, tétova, réveteg.
– Te William Larsson vagy? – kérdezte nagyon tagoltan, nagyon
érthetően Berger.
A vizenyős tekintet most rá fókuszált, már-már kivált a hepehupás,
kráterek lyuggatta arcból. Berger szembenézett vele, de nem tudta, mit
lát.
– Helló, Sam – szólalt meg a kerekesszékes alak, és torz mosolyra
húzódott a szája. Amikor a bal sarka felfelé kunkorodott, jobboldalt
megindult egy nyálcsík.
Berger Blom felé fordult. Felismerték. Csak az a kérdés, hogy ez vajon
mit jelent? Látta, hogy Blom már nem remeg. Ehelyett elmélyülten
töprengett. Mi következik abból, hogy William Larsson mégsem hagyta
el Svédországot? Ki áll a lányok elrablása mögött, ha a deformitások
miatt végül William agya is károsodott, és csak vegetál, mint egy
zöldség? És vajon hogy vette föl Anton Bergmark személyazonosságát?
Blom már nem remegett, hanem zümmögött. Berger szinte látta,
ahogy duruzsol a nő agya. Olyan tisztán látta, mintha a saját agya
lenne…
– Helló, William – szólalt meg. – Hogy vagy?
A kerekesszékes alak sziszegő hangot adott, ami valószínűleg nevetés
akart lenni.
– Te hogy vagy, Sam? – kérdezett vissza. – Hogy van a karod?
Berger jobb keze ösztönösen a bal karja felé nyúlt. A dzseki szövetén
át is érezte a bicepszén a bemélyedést.
– Megharaptál – felelte. – Nagyon durván belém haraptál.
A kerekesszékes alak csak bámult rá, és a tekintete azt sugallta, hogy
kezd homályosulni a tudata. A pillantása már nem volt tiszta, valahol
máshol járt.
Ekkor felbukkant a nővér egy paksaméta orvosi papírral.
– A sollentunai rendőrségtől is van egy jelentés – mondta. – Az alsó
dossziéban.
Azzal átadta Blomnak a két mappát, és magukra hagyta őket. Berger
és Blom átment a társalgó másik végébe, és belemélyedtek egy-egy
dossziéba. Állva tanulmányozták az anyagot, majd egy idő után
cseréltek. Berger, miután a második dossziéval is végzett, Blomra nézett.
A nő szeme csukva volt.
– A kurva életbe – szólalt meg végül Berger.
– Tévedtünk – állapította meg Blom. – De nem akkorát, mint
gondoltuk.
– Igen. Kisebbet, mint amitől tartottunk – tette hozzá Berger, és
érezte, hogy fanyar mosolyra húzódik a szája.
– Nem Aisha Pachachi volt William első áldozata – jelentette ki Blom. –
Hanem Anton Bergmark.
Berger bólintott, és megköszörülte a torkát.
– Hadd próbáljam meg összefoglalni, amit olvastunk – kezdte. –
Tavalyelőtt télen, egy februári estén, azaz majdnem három éve, a nem
sokkal korábban elvált Anton Bergmark otthon üldögélt a villájában, a
Sollentunához tartozó Häggvikben, és iszogatott. Egyszer csak
becsöngetett hozzá valaki, és minden bizonyíték azt támasztja alá, hogy
ő önként beengedte a látogatót. A csuklóján és a bokáján, valamint a
nappaliban álló ebédlőasztal lábán látható nyomok arra utalnak, hogy
Antont hanyatt fekve az asztalhoz szíjazták. A további nyomokból pedig
arra lehet következtetni, hogy az asztal egyik végére, még a bántalmazás
megkezdése előtt, valami satufélét erősítettek, hogy rögzítse Anton
fejét. Az orvosi jelentés szerint a bántalmazást négy, különböző méretű
kalapáccsal követték el. A groteszk tortúra során, amely majdnem két
napig tartott, Anton Bergmark szó szerint elvesztette az eszét. Aligha
meglepő, hogy munkaképtelennek nyilvánították, majd fél év múlva
korengedménnyel nyugdíjazták. Mivel számos bűnbandával üzletelt, a
nyomozás abból indult ki, hogy a támadás a kifizetetlen adósságaival
függhet össze. Kizárólag ezekre a bűnözői csoportokra fókuszáltak, majd
bizonyítékok híján elhalt a dolog. A sollentunai rendőrségnek sikerült
elérnie, hogy ne verjék nagydobra az ügyet. A média alig-alig tett róla
említést, és Bergmarkról nem közöltek a támadás után készült fotót. Az,
hogy a húsz évvel korábbi William és a támadás utáni Anton arca
hasonlít, senkinek sem jutott eszébe.
Blom vágott egy grimaszt, és bólintott.
 – Szerepcsere – mondta kis szünet után.
Berger folytatta az összegzést:
– William szétverte Anton arcát, hogy úgy nézzen ki, mint az övé volt,
amikor az iskolában kegyetlenkedtek vele. Most valószínűleg nem úgy
néz ki. És gondolj bele, micsoda elszántság, micsoda precizitás, micsoda
érzelmi távolságtartás kell ahhoz, hogy egy satuval és négy kalapáccsal
Williammé változtassa Antont! Át kell értékelnünk Williamet. Profi a
rohadék. Hogy lehet ilyen vérprofi?
– Profi, és mégis komplett őrült – mutatott rá Blom. – Mert ahhoz
komplett őrültnek kell lenni, hogy ilyen finoman kimunkált módszerrel
állj bosszút a kínzódon.
– William akkor tizenhat éves volt. Fizikailag is, mentálisan is
kikészítette a már-már felfoghatatlan mértékű, éveken át tartó
bántalmazás. A következő húsz évben viszont átalakult egyfajta profi
kínzómesterré. De vajon hogyan?
– Mindez csak hipotézis – figyelmeztette Blom. – A sötétben
tapogatózunk. Nem kell ahhoz feltétlenül kiképzés, hogy jeleskedj az
emberek kínzásában.
– Ezt úgy érted, hogy született tehetség volt?
– Nem tudom. Vagy talán a féktelen bosszúvágy hajtotta?
– Erre nem vagyok vevő – jelentette ki Berger, és a tőlük tíz méterre
lévő Antonra mutatott. – Te is láttad, Molly. Ezt csak olyan ember
művelhette vele, aki már azelőtt is kínzott másokat, méghozzá jó
eséllyel rendszeresen. Bűnözői vagy katonai körökben képezhették ki, és
szerintem az, amit itt látunk, alátámasztja a feltevésünket. Valószínű,
hogy tényleg egy bizonyos Nils Gundersen az apja, aki zsoldosként
szolgált „valami nyomorult arab országban”. Meg kell őt találnunk.
Blomot mintha zavarta volna valami.
– Nem tudom – szólt bizonytalanul. – De tartok tőle, hogy eljött egy
komoly beszélgetés ideje…
– KHNSZ?
– Ez nem ilyen egyszerű.
– Hát rajta, a kurva életbe, ragadd meg a szarva közt a tőgyét –
biztatta Berger. – Ígérem, hogy nem fogok kagylózni.
 – Az kevés – mondta Blom, és elindult a telefonjával kifelé. –
Hallótávolságon kívül kell lenned.
Míg Blom a folyosón telefonált, Berger körbejárt a társalgóban.
Tizenöt embert számolt össze, akik teljes passzivitásba süppedve
kornyadoztak a helyiség különböző pontjain. A tévé még mindig be volt
kapcsolva, valami focimeccs ment hang nélkül, de nemigen nézte senki.
Bergernek olyan érzése támadt, mintha megállt volna a rohanó idő,
mintha keletkezett volna egy kis hézag, és ő most abban állna. Mintha
kiesett volna az órából egy fogaskerék…
A kerekesszékes alak az ablaknál ült. Réveteg tekintete a sivár
lakótelepi házakra meredt, és ernyedt testét látva borítékolható volt,
hogy pár év múlva teljesen ágyhoz lesz kötve.
Berger leguggolt mellé.
– Anton?
Anton Bergmark odafordult hozzá, és a vizenyős szemében mintha
megcsillant volna némi értelem.
– Te aztán jól odavágtál neki, baszod! – jelentette ki.
Berger hátrahőkölt.
– Mit mondtál, Anton?
De a kerekesszékes férfi már máshol járt.
Berger fölállt, és gyengéden megsimogatta Anton fejét. Aztán meglátta
az ablakban a saját, eső szabdalta, szétfolyó tükörképét. Nem is
különbözött annyira Antonétól.
Utána a folyosókat rótta, de fejben máshol járt. Végül megpillantotta
Molly Blomot, aki egy félreeső kanapén ült, térdén a laptopjával. A
képernyőt bámulta, majd föl sem nézve megszólalt:
– Nos, ez jobban alakult, mint vártam.
– Gondolom, tárt karokkal fogadtak a KHNSZ-nél – tippelt Berger.
Blom ügyet sem vetett rá.
– A KHNSZ nyilvántartásában tényleg van egy Nils Gundersen.
Nemzetközi körözés alatt áll különféle háborús bűnök miatt. 1948-as
születésű, az ezredfordulóig norvég állampolgár volt, aztán libanoni lett.
Állítólag Jbeil városában él, aminek közismertebb neve Büblosz.
– A rohadt életbe – fakadt ki Berger.
 – Gundersen huszonkét évesen a norvég hadsereg tisztje lett, gyorsan
haladt felfelé a ranglétrán, majd 1973-ban, huszonöt évesen, beállt az
idegenlégióba. Két évre rá váratlanul eltűnt: dezertált. Alighanem beállt
zsoldosnak a libanoni polgárháborúban harcoló számos csoport
egyikébe. 1976 karácsonya környékén felbukkant egy bejrúti
tudósításban: egy tankban ült. Nehéz volt kiigazodni a sok hazai és
külföldi érdekcsoport között. Benne volt a dologban az USA, Izrael,
Szíria, Irán, Irak, és a libanoniak is jó sok pártra szakadtak: voltak a
szunniták, a siíták, a palesztinok, a drúzok, a maroniták. A KHNSZ nem
tudja, melyik csoporthoz csatlakozott Gundersen, de mivel körözés alatt
állt, figyelték az ezt követő európai útjain. Az volt az általános nézet,
hogy toboroz. ’76 és ’84 között vagy tíz európai városban bukkant fel
dokumentálhatóan, és Stockholm az elsők között volt.
– Ejha! – mondta Berger. – 1976?
– Gundersen soha nem maradt túl sokáig egy helyen. Csak utólag
nyert megerősítést, hogy 1976-ban, április közepén majdnem egy hétig
tényleg Stockholmban tartózkodott. William Larsson pedig szinte napra
pontosan kilenc hónapra rá született meg: 1977. január 17-én, hétfőn.
– Azt a kurva – jegyezte meg Berger.
– Ez még mindig nem bizonyít semmit – jelentette ki Blom. – És a
stockholmi látogatás tényét sem bizonyítja fénykép. Van viszont valami
más.
Azzal Berger felé fordította a laptopja képernyőjét, amelyen egy
fotósorozat volt látható. Blom rákattintott az első, eléggé szemcsés
képre, amely egy köpcös, szakállas, cserzett bőrű, ötvenes férfit
ábrázolt. Aki mintha valami bazárban mászkált volna…
– A KHNSZ szerint ez az utolsó ismert kép Nils Gundersenről – közölte
Blom. – A CIA kapta le Marrakesben, de mire azonosították, rég
felszívódott. Akkor már libanoni, afganisztáni és iraki háborús bűnök
miatt is keresték.
– A CIA – ismételte higgadtan Berger.
Blom tovább kattintgatott. Az egyre fiatalabb Gundersen a
legkülönbözőbb helyszíneken bukkant fel, és egyre „háborúsabb”
képeken.
 – Igen – szólt végül a képernyőre bökve Blom. – Gundersen az irakiak
oldalán az első öbölháborúban. Tudod, a Sivatagi Vihar hadművelet.
– Öbölháború? – csodálkozott a katonái előtt álló, bajszos,
hirtelenszőke tisztre meredve Berger.
– Igen – bólintott Blom. – Ez egy ’91-es kép. Ezredes volt, ha nem
olvasták félre a váll-lapját.
– Szaddám Husszein hívta volna segítségül?
– Úgy néz ki. És az ezredesünk két év múlva fölbukkant
Svédországban, hogy elvigye a fiát.
– Azt mondtad, a fiát?
– Egy pillanat – szólt Blom, és klikkelgetett tovább. A következő képen
a még fiatalabb, immár körszakállas Gundersen valami hegyvidéki tájon
támasztotta a páncélöklöt.
– Afganisztán? – tippelt Berger.
– A mudzsahedek sorait erősíti – felelte Blom. – Úgy tűnik, a
nyolcvanas években kapcsolatban állt a CIA-val, és mudzsahedeket
képzett ki Afganisztánban. A Szovjetunió utolsó háborújában…
– Ühüm – nyugtázta a hallottakat Berger.
A diavetítés folytatódott. Nils Gundersen mint a norvég hadsereg
nyalka, ifjú tisztje, akinek szivarzsebére szépen, akkurátusan felvarrták
a norvég zászlót. Nils Gundersen mint sugárzó mosolyú gimnazista. Nils
Gundersen mint rózsás arcú, síelő kamasz. Aztán jött egy fekete-fehér
kép, amelyen a kis Gundersen a homokot szórta szanaszét a
homokozóban, majd a következő fotón a nagy, masszív fotelben ülő
édesanyja karjában feküdt. És a fotel mögött egy férfi állt.
– Ez az egyetlen ismert fénykép Gundersen apjáról – mondta Blom, és
ráközelített a férfi arcára. – Gyakori jelenség, hogy az örökletes vonások
egy generációt átugorva az unokáknál jelentkeznek.
Most már Berger is látta, hogy a férfi álla ferde, és a homloka egyik
oldalán egy csontkinövés éktelenkedik.
William Larsson nagyapjának igencsak szögletes, torz arca volt. Erősen
hasonlított egy kubista szoborra…
 34

Október 29., csütörtök, 16:12

A süncsalád délután elment téli álmot aludni. Visszavonultak a

csónakház hátsó sarkába, ahol az anya nyilván eszkábált nekik valami
téli hajlékot. De mielőtt elvezette volna a kölykeit, még odatotyogott a
táblánál álló két bús képű alakhoz, mintha azt mondaná: „Hát, jó éjt, mi
mentünk áttelelni. Vár az álmok birodalma, és az sokkal, de sokkal jobb,
mint a ti világotok.”
Az egyik bús képű alak félmeztelen volt, a másik pedig éppen
megérintette a karját.
– Látszik a fogak nyoma – mondta Molly Blom.
– Tudom – bólintott Berger. – Mintha direkt nem akarnának
halványulni.
Azzal fölvette az ingét, Blom pedig megfordult, és újabb fotót
helyezett el a táblán. A tizenöt éves William Larsson mellé odakerült az
Anton Bergmarkról készített új felvétel is. Döbbenetes volt a hasonlóság
a két deformált arc között.
– Nagyon precíz munka – állapította meg Berger.
A mellette álló Blom elmélyülten nézte a két képet, majd végül így
szólt:
– Ha abból indulunk ki, hogy Williamnek az apja segítségével, aki
szőke zsoldosként működött az arab világban, sikerült elhagynia
Svédországot, akkor bízvást feltételezhetjük, hogy ott esett át egy
komplex plasztikai beavatkozáson. Ez 1993-ban történhetett, a libanoni
polgárháború néhány éve véget ért, és már az öbölháború is
befejeződött. Lehet, hogy Nils Gundersen ebben a békésebb időszakban
tudomást szerzett a fiáról, és arról is, hogy miféle élete van. Miután
meghallotta, hogy folyton bántják, elhatározta, hogy megmenti.
Magával vitte az ő titkos, „fű alatti” világába. A senki földjére.
– De valószínű, hogy neki is kellett némi segítség Svédországban –
vetette föl Berger. – Hiszen nemzetközileg körözött háborús bűnös volt.
És egy ilyen látványosan sérült fiút, mint William, nem lehetett könnyű
csak úgy, észrevétlenül elvinni Libanonba.
– Valószínű, hogy voltak svéd kapcsolatai még ’76-ból, amikor William
fogant – vélte Blom.
Berger közelebb lépett a táblához, és jól megnézte magának az ifjú
William Larsson fényképét.
– Gundersen vérbeli harcos volt – jelentette ki. – Aligha az a típus, aki
odatartja a másik arcát is. Szerintem bízvást kiindulhatunk abból, hogy
nemigen hirdette a megbocsátás erényét.
Blom bólintott.
– Egy kínzásra és erőszakra trenírozott ember – mondta. – És húsz év
múlva, a plasztika meg a katonai kiképzés után, visszatér a fia, hogy
megkezdje bosszúhadjáratát. Elsőként a legfőbb bántalmazójára, Anton
Bergmarkra mért döntő csapást. William két őrült, rémálomba illő
napon át kínozza a kalapácsaival: olyan emberré változtatja, aki már
csak a saját fejében létezik. És még ezt a bűntettét is álcázza, úgy intézi,
hogy másféle indíttatású támadásnak higgyék. De ezután már nem a
bűnösökre támad, hanem az ártatlan kislányokat hajkurássza. Vajon
miért?
– Ez már kívül esik a logika birodalmán – állapította meg Berger. –
Nem a felnőtt nőkön akar bosszút állni, mert nem ők voltak szemtanúi a
megaláztatásának, hanem tizenöt éves lányok. Ez maradt meg benne, és
talán ez az oka, hogy abszolút képtelen normális interakcióra a nőkkel.
Ezért őket kell kiiktatnia. Egyetértek veled abban, hogy William
alapvetően egy pszichopata. A tömeggyilkos apja talán megtanította
arra, hogy miként vonja be a tetteit a racionalitás és a profizmus
mázával, de az indítéka beteges. Ha egy férfi útban van, mint Simon
Lundberg a barlangban, akkor egyszerűen elteszi láb alól. Őt a lányok
érdeklik.
– A märstai pincében hét réteg vérnyom van – mondta Blom. –
Mindegyiküket megkínozta. És hála Antonnak, már tudjuk, hogy William
képes erre, valamint az érzelmeit is kordában tudja tartani. Hiszen két
teljes napot töltött Antonnal.
– A rohadék – fakadt ki Berger.
Kis ideig hallgattak. Szótlanul nézték a táblán kirajzolódó, egyre
bizarrabb mintázatot. És gondolkodtak.
Kis idő múlva Blom törte meg a csendet:
– Gundersen, amikor hazajött a tizenhat éves fiáért, nyilván szólt
William anyjának is, nem? Vagy csak úgy fogta, és elvitte?
– Oké – bólintott Berger. – Kétféle képet is kaptunk Nils Gundersenről.
Az egyik elég kézenfekvő: adott egy kőkemény fickó, aki dezertál az
idegenlégióból, és beáll zsoldosnak. Harcol Libanonban, Afganisztánban,
Irakban. Háborús bűncselekmények és a nemzetközi jog megsértése
miatt körözik. A másik, kevésbé nyilvánvaló kép az, hogy ő egy apa, és
amikor megtudja, hogy van egy fia, akit terrorizálnak, és pokol az élete,
megmenti. Vajon melyik Gundersent látta William anyja, Stina Larsson?
Valószínűleg az utóbbit, nem gondolod? Az apát, aki visszatért, hogy
megmentse a fiát.
– Egyetértek – szólt Blom. – Valószínű, hogy volt köztük valamilyen
szintű kapcsolat. Stinának elvileg hozzá kellett járulnia ahhoz, hogy a fia
külföldre költözzön.
– Ez pedig azt jelenti, hogy Stina testvére, Alicia Anger, a
Vendelsögården Gondozóotthon lakója, tudna még mesélni nekünk.
– Ha át tudunk hatolni a nyelv sűrű ködén.
– Egy próbát megér – vélte Berger, és kinyújtotta a kezét. Eltelt pár
másodperc, mire Blom odaadta neki a mobilját.
– Vendelsögården, Mia Arvidsson – szólt bele egy női hang.
– Üdvözlöm, Mia – mondta Berger. – Azt hiszem, már beszéltünk,
amikor meglátogattam az egyik páciensüket, Alicia Angert.
– Lehetséges – felelte szárazon Mia Arvidsson. – Kivel beszélek?
 – A nevem… Charles Lindbergh. Én vagyok a rendőr, aki tegnap
beszélgetett Aliciával, talán emlékszik is rám. Az a kérdésem, hogy
beszélhetnék-e vele telefonon?
– Igen és nem.
– Ezt kifejtené?
– Igen, emlékszem magára, és nem, nem tud beszélni vele.
– Tudom, hogy egy kicsit nehéz vele kommunikálni…
– A kommunikációs probléma áthidalhatatlan – közölte Mia
Arvidsson. – Alicia Anger ugyanis meghalt.
Berger megnémult. Megnémult minden.
Mia Arvidsson folytatta:
– Itt volt a rendőrség. Arra jutottak, hogy Alicia halála természetes,
bár szokatlan volt. „Táplálási hiba”, ha jól emlékszem a terminusra.
– Hogy? Táplálási hiba?
– Nehéz ezt elmagyarázni – mondta Mia Arvidsson. – Tulajdonképpen
látnia kéne.
Berger gondolkodott egy kicsit, majd tett egy próbát.
– Nincs esetleg valami fénykép?
– De van – felelte a nő. – Csakhogy nem akarom megmutatni senkinek.
– Én rendőrtiszt vagyok. Nem fogom publikálni.
– De a rendőrség már kapott belőle…
– Én nem – nyomult tovább Berger. – Pedig nagyon kéne látnom. Most
rögtön.
Tisztán hallotta, hogy Mia Arvidsson sóhajt egyet.
– Tud mondani egy e-mail-címet? – kérdezte.
Berger Blomra pillantott, aki már pötyögött is a laptopján, majd
odafordította a képernyőt. Berger beolvasta az e-mail-címet.
Három perc múlva meg is jött az üzenet az újonnan létrehozott,
nagyon átmeneti címre. A fényképen Alicia Anger volt látható, aki most
is a hintaszékében ült a Vendelsögården Gondozóotthonban. Berger csak
egy apró különbséget fedezett fel: a nő békésebbnek tűnt, mint amikor
még élt.
És a szájából kilógott egy fekete zokni. Mintha elüszkösödött volna a
nyelve…
 És a képhez szöveg is tartozott, amelyet feltehetőleg Mia Arvidsson írt:
Alicia Anger étkezési szokásai, illetve a naponta bekövetkező, ehhez hasonló
balesetek fényében igen nagy a valószínűsége annak, hogy egyszerűen
ennivalónak nézte a zoknit, és az megakadt a torkán. Ezért az ügyet lezárták, és
balesetnek nyilvánították.
Alighanem a rendőri jelentést idézte.
– Persze akár igaz is lehet – vélte a groteszk fotót szemlélve Blom. –
Hiszen Alicia nem igazán volt a képességei teljes birtokában.
– Ingen ruaidh – mondta Berger. – A „vörös lány” most már töltheti a
mézsört Odin kürtjébe rogyásig… De tuti, hogy meggyilkolták.
– William? – kérdezte Blom. – Ugyan miért ölné meg a szenilis
nagynénjét?
– Ma reggel történt – olvasta Berger. – Egy nappal azután, hogy Roy és
Roger lefülelt minket az otthonnál. Tényleg azt szeretnéd hinni, hogy ez
a véletlen műve?
– Royt Kentnek hívják – igazította ki Blom. – És már régóta dolgozom
ezzel a duóval. Kétlem, hogy meggyilkolták volna Aliciát.
– De az akkor is tuti, hogy nem halt volna meg, ha mi nem megyünk el
hozzá – erősködött Berger.
Ekkor megcsörrent Blom biztonságos mobilja. Erre még nem volt
példa. Gyanakvóan meredtek a készülékre. Aztán Blom megnézte a
képernyőt: Ismeretlen szám. Az élettörténete…
Végül felvette.
– Igen?
Berger árgus szemekkel figyelte. A nő arckifejezése változatlan
maradt, és egy szó nélkül átadta neki a telefont.
– Igen?
– Sam! – hallotta Őzike eltéveszthetetlen hangját Berger. –
Találkoznunk kell.
– Az sms nem jó? – kérdezte Berger.
– Kicsik a gombok a backup telómon. A pad a Norr Mälarstrandon, fél
óra múlva. Oké?
– Oké – felelte Berger. – Hozd el Sylt is.
– Sylt? – csodálkozott Őzike. – Miért?
 – Mondd meg neki, hogy tudja, miért. És mondd meg azt is, hogy
abszolút oké, ha inkább nem jön el.
A beszélgetés véget ért. Berger megnézte, mennyi az idő. Pár perccel
múlt négy óra.
– A padon? – kérdezte Molly.

Bergert egészen más érzés fogta el a kis móló melletti pad láttán, mint
szokott. Korábban sokszor meglógtak Őzikével az időnként nyomasztó
légkörű főkapitányságról, és kiültek ide, a Riddarfjärden-öböl északi
partjára. Kávéztak, beszélgettek, és gyönyörködtek a panorámában.
Akkor némi levegőhöz jutottak. Most viszont leginkább csak vízhez,
mert az eső igencsak eláztatta a padot.
Őzike mégis ott gubbasztott az esernyője alatt, és nem is egyedül. A
másik ernyő alatt egy nála magasabb termetű, és lényegesen
markánsabb profilú alak bújt meg.
Berger és Blom körözött egy kicsit a pad körül. Meg akartak győződni
róla, hogy Őzike nem esett kísértésbe, és nem avatta be a bűnüldöző
szerveket.
De semmi jel nem utalt arra, hogy figyelnék őket, így végül leültek a
pad két szélére, közrefogták Őzikét és Sylt.
Nagyjából egyedül voltak a Norr Mälarstrandot megvilágító, ritkásan
sorakozó lámpák között.
– Most már mindkettőtöket keresik – szólalt meg Őzike. – A Szolgálat
délben körözést adott ki: úgy tűnik, döntésre jutottak. Továbbá úgy
tűnik, hogy magát, Nathalie Fredén, nem Eva Lindkvistnek hívják,
hanem Molly Blomnak. Elég drasztikus lépés, ha felfedik egy „belső
erőforrás” személyazonosságát. Ez arra enged következtetni, hogy
valami súlyos bűntény lehet a háttérben.
– Oké – mondta Berger. – Be vagytok poloskázva?
– Persze – felelte abszolút semleges hangon Őzike.
– Ugyan mi másért citáltál volna ide? – kérdezte Berger. – Mi az, amit
telefonon nem lehet elintézni?
Őzike a kezébe nyomott egy dossziét.
– Gondoltam, jobban fogsz örülni, ha papíron kapsz meg mindent.
 Berger becsúsztatta a dossziét a dzsekije alá, és elmosolyodott.
– Jó kiképzést kaptál tőlem, Őzike.
– Mindannyian jól tudjuk, hogy nem képeztél ki semmire – vágta rá
Őzike. – A DNS-minták egyeznek. Hajszálakat szereztem be innen-onnan,
és minden stimmelt. Abban a pokolbéli märstai pincében hét lányt
tartottak fogva, és a nevük, a születési dátumuk meg az
igazolványszámuk is pontosan megegyezik azzal, amit átküldtél. Egymás
után raboskodtak ott.
Berger bólintott, és Blomra pillantott, aki szintén bólogatott.
– Tehát nem csak szellemek a gépben – szólalt meg kis szünet után,
Arthur Koestler könyvére utalva Berger.
– Még két dolog – folytatta Őzike. – Először is jött egy üzenet Virától.
Emlékszel rá?
– Höög doktor huszonegy éves asszisztensére? Hogyne, kristálytisztán.
– A tüzetesebb vizsgálat kimutatta, hogy az a vérhígító nem is
vérhígító volt, hanem egy Svédországban nem forgalmazott nyugtató.
– És a másik dolog? – sürgette Blom.
Őzike Blom felé fordult, és pár másodpercig figyelte.
– A Nemzetbiztonsági Szolgálat… – vágott bele végül, de nagyon fura
volt a hangja.
– Igen? – szólt közbe Berger, mert érezte, hogy a két nő között vibrál a
levegő.
Őzike ismét Berger felé fordult, és ugyanolyan szkeptikus arccal
megkérdezte:
– Biztos, hogy tudod, mit csinálsz, Sam? Nem szeretném, ha a sitten
kötnél ki. Nem mutatna jól az életrajzomban.
– Ki vele – nógatta Berger.
Őzike megköszörülte a torkát.
– Amikor a Szolgálat kiadta a körözést, feltűnt, hogy milyen homályos
és semmitmondó a magyarázat. Ezért utánajártam a dolognak.
Váltottam pár halk szót egy régi barátommal, aki most a
nemzetbiztonságnál dolgozik. Megtudtam tőle, hogy a technikusok új
infókat bányásztak elő egy kihallgatás hangfelvételéből. Mond ez
valamit?
 Berger Blomra nézett, aki idegesen bólintott.
– Még egyszer kösz – mondta Őzikének Berger. – Nagyon szépen kösz.
– És én miért vagyok itt? – kérdezte Syl, szemlátomást idegesen.
– Őzike nem mesélte el, mi a szitu?
– Az ég szerelmére, Sambo, téged a mai naptól köröznek! – hadarta
Syl. – Onnantól kezdve, hogy meglátlak, és nem tartóztatlak le, a
bűntársad vagyok!
– De mégis itt vagy – mutatott rá Berger.
– Ha jól tudom, Sylvia, maga derítette ki a nevemet – szólt közbe Blom.
– És szentül megfogadtuk, hogy ezt nem mondjuk el senkinek – vágta
rá Syl, és vasvillaszemekkel nézett Bergerre.
– Anomáliák… – tűnődött Berger. – Miután rábukkantál a Szolgálat
ügynöklistájára, említetted, hogy anomáliákat tapasztaltál. Tehát mást
is találtál, nem csak azt a listát?
– És aztán behunytam a szemem – közölte Syl.
– Szeretném, ha újra kinyitnád – kérte Berger. – Miféle anomáliák
voltak?
Syl homlokráncolva a vékony szálú, seszínű hajába túrt.
– Arra utaló jeleket észleltem, hogy év elején szándékosan
meggyengítették a rendszer biztonsági szintjét. Úgy tűnt, nem csupán
arról van szó, hogy hozzáférhetővé váltak a titkos doksik.
– Hanem…?
– Tudom is én – vonta meg a vállát Syl. – Lehet, hogy töröltek ezt-azt.
– Tehát arra utaló jelek voltak, hogy a Nemzetbiztonsági Szolgálat
szigorúan titkos archívumából töröltek valamit? – kiáltott fel Blom.
– Csak jelek – hangsúlyozta Syl. – Semmi több.
– Rá tudnál nézni egy kicsit jobban? – kérdezte Berger.
– Már megbeszéltük párszor, hogy ennek vége – emlékeztette Syl. – És
akkor még rendőr voltál.
Berger elnevette magát.
– Rá tudnál nézni egy kicsit jobban? – ismételte meg a kérdést.
– Ha ragaszkodsz hozzá – felelte durcásan Syl.
– Kösz – mondta Berger. – Nos, akkor nem is tartunk fel titeket tovább.
 Őzike és Syl fölállt. Syl már indult is, Őzike viszont még kivárt egy
kicsit. Megnézte magának Bergert, majd megcsóválta a fejét, és elsétált
az esernyője alatt. Hamarosan mindketten a semmibe vesztek, mintha
egyszer s mindenkorra elnyelte volna őket az esőfüggöny.
– Ismerem a beosztásukat – törte meg Molly Blom a csendet.
– Mi? – eszmélt föl Berger, akinek tekintete a távoli múltba révedt.
– A technikusok beosztását. Tudom, hol távozik munka után az egyik
fickó, és azt is, hogy kábé mikor. Meg kell tudnunk, mit sikerült
előbányászniuk abból az eltüntetett húsz másodpercből. Mert ott
olyasmiket mondtunk, amik miatt füstbe mehet az egész nyomozásunk.
– Tehát úgy érzed, hogy dicső tetteink impozáns listájáról más sem
hiányzik, mint a közfeladatot ellátó személy elleni erőszak?
– Anders Karlberg jó barátom – mondta Blom. – Azt hiszem, vele
tudunk beszélni anélkül, hogy erőszakhoz folyamodnánk.
– Jó barátod?
– Na, jó – vonta meg a vállát Molly Blom. – Annál kicsit több.
 35

Október 29., csütörtök, 17:45

Bepötyögték a kódot, és beléptek a Bergsgatanról nyíló lépcsőházba.

Elhaladtak a pokolba levivő lift előtt, majd kiléptek az udvarra, ahol újra
ott parkolt Blom Mercedes Vitója. Csak már más a gazdája, gondolta
Blom, aki a bal oldali falhoz lapult, hogy ne lássák a kamerák. Így osont
oda a vadonatúj Teslához, Berger pedig lekuporodva haladt mellette.
– Hoppá, egy Tesla! – suttogta Berger.
– Andersnek a hipermodern csúcstechnika a mindene – felelte szintén
suttogva Blom.
– Az ágyban is?
– Hát, a te Madame X-eddel nyilván nem említhető egy lapon.
Az eszmecserét félórás csend követte, és jobb is volt ez így. Berger
még csak zavarba se jött, rezignáltan nyugtázta, hogy a Szolgálat
könyékig vájkált a magánéletében.
Már fájtak az ízületeik, görcsöltek az izmaik a hosszas guggolástól. A
sivár udvaron nem volt túl nagy jövés-menés, összevissza ketten
bukkantak fel, és hajtottak el a kocsijukkal. Ja, nem, hárman.
Amikor már úgy tűnt, hogy az időt megadásra késztette, majd elmosta
az eső, negyedszer is lépteket hallottak. Blom Berger karórájára nézett,
és bólintott. A Tesla ajtaja kattant, majd kinyílt. Miután a sofőr beült a
volán mögé, beugrottak ők is: Blom az anyósülésre, Berger hátra.
– Kurva élet! – ordította el magát az enyhén őszülő sofőr, miután
bevágta a fejét a kocsi tetejébe.
 – Miért nem ment ki a körözés már előbb, Anders? – kérdezte tőle
Blom.
– Molly, te jó ég! – hüledezett Anders Karlberg, és közben gyorsan
hátrapillantott Bergerre. – Ne feledd, hogy egy vén trotty vagyok, aki
könnyen infarktust kaphat!
– Tudom – biztosította Blom. – Én viszont még nem vagyok olyan öreg,
hogy csak úgy kirúgjanak. Mi történt?
– A francba – nyögött fel halkan Karlberg, és megdörzsölte a
kopaszodó homlokát. – És a tetejébe még a bűntársadat is berángatod a
Teslámba!
– Nem csinálok nagy kupit, ígérem – szólt Berger az ülést szemlélve,
amelyet, ha nem is direkt, de összesározott.
– Ismersz engem, Anders – mondta Molly Blom. – Tudod, hogy nem
vagyok gengszter. Áruld el, mi történt!
– De még mennyire, hogy ismerlek. Tudom, hogy kőkemény csaj vagy.
– Na, rajta, Anders!
– Valami bezavart a kihallgatás felvételébe – kezdte Karlberg. –
Eltartott egy darabig, mire rájöttünk, hogy végtelenítve ismétlődik egy
rész. Egy adókészülék beépített valami kódot, az egyszerűség kedvéért
nevezzük vírusnak. De egyszer megszakadt az ördögi kör, és nem
értettük, hogy miért csak egyszer, hiszen vagy harmincszor lement
ugyanaz a húsz másodperc. Kiderült, hogy egy baromi ügyesen elrejtett
kóddal csinálták. Csak ma délben tudtuk feltörni.
– És miért lett ebből országos körözés?
– Azért, mert rájöttünk, hogy ezt a kis gikszert szándékosan idézték
elő. A kódolás apró csodája… August Steen szerint direkt csináltad, hogy
lebukjál, de nem érti, hogy miért. Ezért akar behozatni téged, Molly.
Hogy elmagyarázd, miben sántikálsz.
– Egy pillanat – szólt közbe Blom. – Azt mondod, szándékosan
szakították meg az ördögi kört?
– Igen – felelte Anders Karlberg. – Mintha beépítettek volna egy
mikroszkopikus ébresztőórát.
Recsegett-ropogott a sebváltó, amikor Sam Berger egyesbe tette az
ütött-kopott Mazdát. Aztán felgyorsított a Norr Mälarstrandon, és azt
kérdezte:
– Wiborg Ellátó?
– Igen – mondta fejcsóválva Blom. – Kitalálhattam volna. Hiszen amit
ők csinálnak, az rendszerint maga a tökély.
– És a fickót, aki ezt a kütyüt barkácsolta, Ollénak hívják, ugye? Mit
tudsz erről az Olléról?
– Igazából semmit – felelte Blom. – A teljes neve Olle Nilsson. Már jó
ideje dolgozik a Wiborg Ellátónál. Okos, nem szószátyár típus, és
vérprofi. Ennyi.
– De azért rábíztál egy nem hivatalos melót.
– Azok a fiúk hozzá vannak szokva, hogy többé-kevésbé fű alatti
melókat kapnak, és elfogadnak mindenféle fura fizetési módot. Műszaki
zsenik, és nagyon jól tudják, hogy milyen homályos ügyek zajlanak
körülöttük.
– De te valamiért Olle Nilssont szemelted ki a sok műszaki zseni közül.
– Mert úgy tűnt, hogy ő megbízható, észrevétlen, és hallgat, mint a sír.
Valamint nincs gondja az unortodox fizetési módokkal. Kápéban
fizettem ki, nyugta nélkül.
– Tehát lehet, hogy ő építette be a kütyüdbe azt az úgynevezett
mikroszkopikus ébresztőórát. Ezzel csakis az lehetett a szándéka, hogy
lebuktasson téged. Sőt az sem kizárt, hogy minket akart lebuktatni. Ez
esetben pedig nyilvánvaló, hogy Olle Nilsson kapcsolatban áll
Williammel.
– Mindenképp beszélnünk kell vele – jelentette ki Blom. – Lehet, hogy
csak hibázott.
– De ez azért elég valószínűtlen, jól mondom?
– Igen – ismerte el Blom. – Jól mondod.
Csöndben haladtak át a Mazdával a Lindhagensplan körforgalmán,
majd a Traneberg hídon és a Brommaplanon. Ezután a Bergslagsvägenen
folytatták útjukat a lepukkant vinstai iparnegyedig. Amikor megállt a
Wiborg Ellátó roskatagnak tűnő épülete előtt, Berger az órájára
pillantott. Már majdnem hét óra volt, és semmi jel nem utalt arra, hogy
bárki is tartózkodna a sivár telephelyen. Berger fölhajtott a
rakodórámpára, majd körülnéztek a parkolóban. Nem láttak senkit, és
kocsikat sem. Olyan kihalt volt a placc, mintha eljött volna az ítélet
napja. Blom az ajtó melletti mocskos billentyűpanelhez lépett, és
bepötyögött egy hosszú számsort, mire az ajtó, amely egyébként
látványosan „analóg” benyomást keltett, váratlanul simán oldalra
siklott.
A sivár előtérben most nem ült ott a savanyú képű, metanolszagú
recepciós. Blom benyúlt az asztal alá, és megnyomta a gombot, mire halk
berregéssel kinyílt mögötte az ajtó. Olajozottan, precízen működött
minden, akárcsak a főbejáratnál. Molly Blom és Sam Berger belépett a
raktárként és műhelyként funkcionáló helyiségbe. Ez a kifinomult
lepukkantság alighanem csak álca, suhant át Berger agyán. A műhelyben
csak egy ötvenes férfi ült két számítógép előtt, amelyeket ránézésre
többéves porréteg lepett.
– Maga az ügyeletes tiszt? – kérdezte tőle Blom, és felmutatta az
igazolványát, de jó messziről, hogy a férfi ne tudja elolvasni a nevét.
A férfi bólintott, és fölállt.
– Högberg – mutatkozott be. – És maguk?
– Eva Lindkvist és Roy Grahn, Nemzetbiztonsági Szolgálat. Olle Nilsson
bent van?
Högberg megrázta a fejét, és visszaült a helyére.
– Egy ideje nem láttam – mondta. – Amúgy sem jár be túl sokat. Laza a
beosztása.
– Hogyhogy laza?
– Általában otthonról dolgozik. Csak akkor jön be, ha nagyon muszáj.
Berger és Blom összenézett.
– Címet tud mondani? – kérdezte Blom.
– Nincs felhatalmazásom arra, hogy lakcímeket adjak ki. Csínján
bánunk az információval.
– Szerintem maga is tudja, Högberg, hogy a Wiborg milyen
kapcsolatban áll a Nemzetbiztonsági Szolgálattal. Úgyhogy ne
kérdezősködjön, csak tegye, amit mondtam. És ne szivárogtasson ki
semmit. Akkor hallhatnám azt a címet?
Högberg nem adta jelét, hogy meghatotta volna Blom szövege, de
azért kattintott párat a gépén.
– Ez nem kiszivárogtatás? – kérdezte.
– Nem. Ha a Nemzetbiztonsági Szolgálatnak ad meg egy szükséges
információt, az nem kiszivárogtatás – felelte Blom olyan
hanghordozással, hogy Bergert a rosszullét környékezte.
Högberg a nyomtatóra mutatott, amelyből éppen kijött egy papírlap.
Blom a kezébe vette, elolvasta, majd szó nélkül kivonult. Berger követte.
Beszálltak a Mazdába.
– Bålsta – mondta Blom. – A címből ítélve valami vadregényes helyen
lakik.
– Märstától Bålstáig… – merengett Berger. – Van benne rendszer.
Nyomta a gázt, amennyire a Mazda engedte. A Bergslagsvägenen
szerencsére nem volt forgalom, és az E18-ason is jól haladtak. De még jó
néhány kilométer várt rájuk.
– Erre előbb is rájöhettünk volna – bosszankodott Blom, miközben
bepötyögte a címet a laptopjába, és rázoomolt a térképen látható nagy,
zöld területre. A zöld foltból lassanként erdő lett, mármint olyan erdő,
amilyet egy műhold lát.
– Olle Nilsson háza bent van az erdő mélyén? – csodálkozott Berger,
miután gyors pillantást vetett a műholdfelvételre.
– Legalább egy kilométerre van a legközelebbi szomszéd.
Berger a sötétben buzgón kaszáló, de az esővel szemben tehetetlen
ablaktörlőket bámulta. Idáig erős fényű lámpák világították meg az utat.
Percről percre erősödött bennük az érzés, hogy közelednek a célhoz.
A civilizációt akkor hagyták maguk mögött, amikor lefordultak Bålsta
felé. Blom magabiztosan navigálta Bergert a mind keskenyebb utakon.
Egyre kevesebb autó jött szembe, és egyre nagyobb lett az út menti
lámpák közti hézag. Végül már vaksötétben autóztak. A kocsit
körbevevő esőfüggönyön keresztül alig látták a sivár, lehangoló őszi
erdőt. Egyhangú, tompán kopogó, visszhangzó sötétségbe borult ez a
jellegzetes svéd táj.
 – A következőnél jobbra – mondta Blom, és megérintette a pisztolya
válltokját.
A „következő” inkább csapás volt, mint út. Pár száz méternyi
zötykölődés után egy kicsit kiszélesedett.
– Itt állj meg – szólt Blom, és Berger felé fordította a laptopot. – Ha
közelebb megyünk, meg fog hallani minket – mutatott a környék
műholdképére.
– Az istenit ennek a szar csotrogánynak! – fortyogott Berger.
– Itt vagyunk – mutatta Blom. – Még négyszáz méteren át erdőben
vezet az út, aztán jön egy nagy tisztás. Nem könnyű megállapítani, de
úgy nézem, hogy kábé kétszáz méter hosszan nyílt terep következik. És a
tisztás túloldalán van a ház.
Berger bólintott, és leállította a motort, de ettől nemigen változott
semmi. Körülöttük morgott a sötétség…
A fatörzseket pásztázó lámpáik fényét meg-megtörték a tűhegyes
esőcseppek. Alig indultak el, és máris bokáig süppedtek a cuppogó
mohába. Vízben tocsogva, méterről méterre nyomultak előre a sűrűn
nőtt fák között. Berger meg sem nyikkant, amikor egy visszacsapó ág
telibe trafálta az orrnyergét; tudta, hogy ez nem a szavak ideje. Olyan
volt az egész, mint valami rémálom. A fák mintha utánuk kapdostak
volna.
Berger párszor már azt hitte, hogy Blom eltűnt, de a nő végül mindig
előbukkant. Az eső áztatta dzsekije sötétzölden fénylett.
Egyszer csak halovány fénysugár sejlett föl az erdőben. Olyan
gyengécske volt, mintha csak káprázott volna a szemük… De nem,
mindketten jól látták, hogy egy picit megtörik a sötétség. A fák pedig
kezdtek ritkulni, úgy tűnt, közelednek a tisztáshoz.
Az utolsó fáknál már az is látszott, hogy nem a tisztásról jön a fény,
hanem távolabbról. Berger kikapcsolta a zseblámpáját, átgázolt a sűrű
aljnövényzet utolsó méterein, és kilépett a tisztásra.
A fényforrás a tisztás túloldalán, tőlük kábé kétszáz méterre
világította meg egy kopottas házikó elülső falát.
De nem csak a ház úszott fényárban.
 A tisztás közepére legalább négy, pár méter magasan elhelyezett
reflektor fénycsóvája irányult. A kis területet négy csupasz fatörzs fogta
közre téglalap alakban. Egy kivilágított téglalap…
Berger ennél sokkal többet nem látott. Pedig igencsak meresztette a
szemét, hogy átlásson a tisztást döngölő eső függönyén meg a füvön,
amely épp csak egy kicsit volt magasabb a normálisnál.
A kivilágított részre fókuszált, a sötétség mélyén megbúvó, furcsán
ragyogó, távoli téglalapra. Meg a négy masszív, lecsupaszított fatörzsre,
amelyeket háromméteres magasságban fűrészeltek el.
Mintha valamiféle tetőt tartottak volna.
A fatörzsek között vastag láncok alkottak bonyolult mintázatot. De
Berger nemcsak láncokat látott, hanem mintha pár jókora fogaskerék is
lett volna ott, meg hajtótengelyek és rugók, egy súly és egy inga…
Egy óramű!
Egy toronyóra torony nélkül!
És az óramű közepében egy emberi lény.
Képtelenül hosszúnak tűnt az oldalt kinyújtott két karja. Elegáns,
túlságosan nyárias, virágmintás ruhát viselt, és szép, skandinávszőke
haja volt.
– Ellen! – szisszent fel Blom, és már indult is. Berger látta, ahogy
rögtön belesüppedt a magas fűbe – ami, ha jobban megnézzük, nem is fű,
inkább nád… A tisztás pedig inkább mocsár, mintsem tisztás. Blom
kínkeservesen, lépésről lépésre gázolt előre a melléig érő nád között.
Berger is bevette magát a mocsárba. Ő mélyebbre süllyedt, mint Blom,
viszont magasabb volt nála. Meg kellett küzdeniük minden lépésért, és
az addiginál is jobban püfölte őket az eső. Ahogy botorkáltak előre, úgy
rázkódott-remegett a szemük előtt a perverz módon kivilágított óra.
Aztán hangos kattanás hasított a sötétségbe, és Berger azt látta, hogy
Ellen Savinger két karját még egy fokkal jobban széthúzza a szerkezet.
Sikolyt nem hallott, és más hangot sem, leszámítva a saját tocsogásukat
meg a víz lötyögését.
A lábuk belesüppedt a sárba, belegabalyodott a gyökerekbe, majd egy
cuppanással a felszínre tört. A nád az arcukba csapott. Blom sápadt, de
elszánt arca fehérlett az éjszakában.
 Már félúton jártak. Berger mindent beleadva nyomult előre. Hallotta a
saját üvöltését. De mintha máshonnan jött volna a hang: valahonnan
nagyon, nagyon mélyről.
Újabb éles kattanás hallatszott. A szerkezet még jobban kihúzta a
virágmintás ruhából Ellen két karját. Már olyan közel voltak, hogy
tisztán látták a lány kifeszített alakját. A lekókadó fejét szőke haj
borította… Berger rádöbbent, hogy hátulról látják.
A csupasz lábai össze voltak kötözve a ruha alatt, csak a két karja
lógott ki. Ellen Savingert mintha maga az idő feszítette volna keresztre.
Az üvöltés már nem messziről hallatszott. Berger minden erejét
összeszedve kitépte a lábát a sárból, és maga mögött hagyta Blomot. Már
közvetlen közel járt a lányhoz. Úgy érezte, külön-külön minden egyes
szőke hajszálat ki tud venni a tarkóján.
Aztán jött a következő, minden addiginál hangosabb kattanás.
Berger, aki már nagyjából odaért a kivilágított területre, azt látta,
hogy a súlyos láncok még jobban megfeszültek. És látta azt is, hogy a
lány egyik karja elválik a testétől. Szinte halotta, ahogy recsegnek-
ropognak az ízületek, szakadnak az izmok, reped a bőr. Ellen jobb karja,
miután kiszakadt a ruhaujjból, megpördült a levegőben, majd ott
fityegett az egyik csupasz fatörzs mellett; úgy himbálózott a láncon,
mint egy inga.
Miután a mocsár végre elengedte a lábát, Berger nagy ordítással a
szilárdabb talajra vetette magát, majd fölpattant, és rohant az óra felé,
ahogy csak bírt. Megkerülte Ellen megcsonkított testét, és a szemébe
nézett. De a lány nem nézett vissza.
Egy fix pontra szegeződött a tekintete.
Mert az nem emberi szempár volt.
Hanem egy bábu szeme.
– Bassza meg, ez egy próbababa! – bömbölte bele az éjszakába Berger.
Blom is kikecmergett a mocsárból. Vékonyka, halvány rózsaszín
csíkok csordogáltak le az összekaristolt arcán. Nem szólt egy szót sem,
csak nézte a vastag láncon csüngő kart. Aztán odalépett a holttesthez,
amely nem is volt holttest. Míg Berger a térdére támaszkodva
előrehajolt, ő az arcot kémlelte, amely soha nem volt eleven. Aztán
benyúlt a bábu szájába, kihúzott onnan egy apró tárgyat, és
odanyújtotta Bergernek.
Egy parányi fogaskerék volt.
 36

Október 29., csütörtök, 19:48

Berger Blomot nézte. A nő pisztolyt rántva osont el a szétcincált bábu

mellett. Intett Bergernek is, és együtt lopóztak oda a házikóhoz, majd a
verandára vezető lépcső mellett, a reflektorok fénykörének peremén
kuporogva vártak. volt, hogy mennyire hasonlít ez a ház a märstaira:
mintha ikrek lettek volna.
Amikor újra hallatni kezdte hangját a ráció, és Berger rádöbbent, hogy
az óraművet egy bizonyos pillanatban kellett aktiválni ahhoz, hogy pont
ne tudják „megmenteni” a bábut. William tehát nyilván megbecsülte,
hogy mennyi idő alatt vergődnek át a mocsáron. Vagyis látta, hogy
mikor érnek ki a tisztásra, és akkor hozta működésbe a szerkezetet.
Azaz itt volt, avagy itt van…
Bármikor lelőhette volna őket, amíg a mocsárban gázoltak. Könnyű
célpont voltak hosszú perceken át. De William visszafogta magát – tehát
más tervei vannak velük.
És amit kiforralt, az alighanem itt vár rájuk a házban.
Blom elővette a lámpáját, és odabiccentett Bergernek. A férfi is lámpát
rántott, és visszabólintott. Látta a nő szemén, hogy ugyanaz jár a
fejében, mint neki.
Az, hogy muszáj bemenniük. Innen már nincs visszaút.
Fölmentek a verandára, és az ajtó előtt leguggoltak, hogy ne legyenek
az esetleges késdobáló szerkezet, vagy ki tudja, micsoda hatósugarában.
Az ajtó nem volt bezárva.
 Amikor Blom belökte, a mesterséges fényben nem röpködtek kések, a
küszöb mögött ásító, még sűrűbb sötétségben nem várt rájuk semmilyen
pokoli gépezet. Bekapcsolták a zseblámpáikat.
Az előszoba nem egészen úgy nézett ki, mint Märstában – tehát
William mégsem „klónozta” a házakat. Szemben volt a konyha, baloldalt
a pincébe, jobb kéz felől az emeletre vezető lépcső, és más semmi.
Választaniuk kellett.
Berger a legközelebbi ajtónál vette föl pozícióját, ahonnan a konyha és
az előszoba is látszott, Blom pedig besurrant a konyhába. Berger egy
csöppet sem örült, amikor a nő egy pillanatra eltűnt a szeme elől, de
Blom már jött is ki fejcsóválva.
Jöhet az előszoba… Csak most figyeltek föl a szagokra. Pár
másodpercig csak álltak, és próbálták beazonosítani, hogy mit éreznek.
Elsőre valami avas bűznek tűnt, amelybe ürülék- és vizeletszag is
keveredik. Lehet, hogy mindjárt megcsapja az orrukat a halál szaga?
Vajon hány szétrohadt hullába botlanak ebben a pokolbéli házban?
De akárhogy szimatoltak, nem érezték a halál szagát. Feltűnő volt a
rothadó hús túlontúl jól ismert ocsmány, émelyítő bűzének hiánya.
Persze nem mintha ez bármit is jelentett volna. Hiszen attól, hogy
nincs szaga, még ott lehet a halál, a leplezett, semlegesített, sterilizált
halál. Abban a házban minden azt sugallta, hogy igen, ott van.
Blom megtorpant, és a pincelépcsőre mutatott.
Ragadjuk meg a szarvánál…!
Lentről szilárd anyagként tört fel a sötétség. Rávilágítottak a legfelső
fokra, de a kőlépcső kicsivel lejjebb elkanyarodott, és eltűnt a szemük
elől. Egyiküknek előre kell mennie…
Berger kibiztosította a Glockját, és az élre állt. Blom fedezte a szűk
lépcsőn, ahogy tudta. A lámpáik fénycsóvájában lustán szállongtak a
porszemcsék, amelyeket nem hatottak meg a körülöttük lezajlott
borzalmak. Hangot nem hallottak, de a szag egyre erősödött: egyre
avasabb, egyre orrfacsaróbb lett.
Húgy- és szarszag.
Berger a lépcső kanyarulata után egy csukott ajtót pillantott meg.
Odaérve megragadta a kilincset, és ekkor figyelt föl arra, hogy milyen
természetellenesen lélegzik: reszelősen hörög-zörög, mint egy
haldokló… Aztán lenyomta a kilincset, és az ajtó kinyílt.
Egy nagyon kicsi szobában találták magukat, ahonnan két, lényegesen
kisebb ajtó nyílt. Blom ki tudott egyenesedni a helyiségben, de Berger
már nem. A padlón egy csupasz matrac hevert, meg egy gyűrött pokróc,
az egyik sarokban pedig fedeles vödör állt. Ahogy közelebb léptek hozzá,
egyre töményebb lett az orrfacsaró vizelet- és ürülékszag.
Húgy és szar…
Megálltak, és felmérték a terepet. A kis helyiség egy szabályos
börtöncella volt. Nem lehetett kétséges, hogy Ellen Savingert is itt
tartották fogva. Ebben a pokolbéli koszfészekben…
Berger látta, hogy Blom vesz egy nagy levegőt, és elindul a szemközti
falba épített két ajtó egyike felé. A nő hátrapillantott, majd lenyomta a
kilincset. Berger előrehajolt, és fedezte, amikor belépett az ajtón. Blom
lámpájának fényében úgy tűnt, hogy a szomszédos helyiség nagyjából
ugyanolyan, mint ez a cella: viseltes matrac, pokróc, villanykörte sehol,
és a szemközti falon két alacsony ajtó nyílik.
Blom meglepett arca láttán Berger rádöbbent, hogy alighanem pont
ilyen képet vág ő is. Nagyon fura volt ez az egész.
Ismét kiválasztották a két ajtó egyikét, és egy újabb parányi
börtöncellában kötöttek ki. Az is üres volt.
Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy elkéstek. Nincs itt sem William
Larsson, sem Ellen Savinger.
William megint kicsúszott a markukból.
Eltartott egy darabig, mire tájékozódni tudtak a pincében. Egyre-
másra elvesztették a fonalat, és vissza kellett menniük a kiindulópontra.
Újabb és újabb ajtók tárultak fel, és miután benéztek mögéjük,
mindegyiket szándékosan nyitva hagyták.
Amikor már minden ajtó nyitva volt, bebarangolták a sajátos
elrendezésű cellákat. Végül már nem bírták tovább szó nélkül.
Berger törte meg a csendet:
– Mi a fasz ez? Ide-oda hurcolta a lányt? A hét minden napjára csinált
neki egy pici cellát?
 Blom csak megrázta a fejét. Aztán elindult arrafelé, amerre a kijáratot
sejtette. Néhány próbálkozás után el is jutottak a lépcsőhöz, ahol Blom
leguggolt, és a legerősebb fokozatra állította az elemlámpáját. A ragyogó
fénysugár bevilágította az első cellát meg a nyitott ajtón keresztül az
utána következőt is, és így tovább, ameddig csak elért.
Bergernek is ugyanez a szó jutott az eszébe, de Blom mondta ki előbb:
– Ez egy labirintus.
– Akárcsak Märstában – mutatott rá rekedtes hangon Berger. – Ott is
több cella volt. Pont hét, a kurva életbe!
– De nem azért, hogy a hét minden napjára jusson egy – jelentette ki
Blom, és a szeme csillanása jelezte, hogy rájött valamire. – Hanem azért,
mert az elrabolt lányok heten voltak.
Egymásra néztek. A falfehér, elgyötört, nád szabdalta arcukon
szivárgó vér elvegyült a hajukból csöpögő vízzel.
– Mindegyiknek volt egy cellája – mondta Berger. – Külön cellában
tartotta őket, mielőtt végzett velük.
– Nem végzett velük – szólalt meg Blom olyan hangon, hogy Berger rá
sem ismert. – Életben tartja őket, egyiket-másikat már évek óta. Azt a
nyugtatót pumpálja beléjük, ami Nyugaton, nem túl meglepő módon, be
van tiltva. Gyűjti őket.
Berger meredten bámulta Blomot. A nő arcán nem csak esővíz
csorgott, a könnyei is folytak.
Berger most először látta Molly Blomot leplezetlenül sírni.
Nem tudta, lesz-e még egy ilyen alkalom valaha.
Lehunyta a szemét. Egy csapásra gyökeresen megváltozott a világ.
Hirtelen sokkal nagyobb lett a tét, és egyértelművé vált, hogy rajtuk
múlik minden: Sam Bergeren és Molly Blomon.
A kezükben van hét ember élete…
Fölrohantak az előszobába. A nyitott ajtón át beáramlott a reflektorok
természetellenes, perverz ragyogása. Úgy érezték, hogy végre levegőhöz
jutnak. Egymásba kapaszkodtak, görcsösen markolták egymás felkarját.
Majdnem olyan volt, mint egy ölelés…
– Bassza meg! – fakadt ki Berger. – Bassza meg, bassza meg! Életben
tartotta őket! És várt minket!
 – Märstában lelepleződött – mondta Blom. – És utána nyilván
megkereste a kutyás nénit, aki meglátta a Statoiltól bérelt furgonját. A
märstai házat teljesen kiürítette, még az ajtókat is elvitte, és kínos
precizitással kipucolt mindent. Aztán idefuvarozta a lányokat, mind a
hetet, és várt ránk. Most pedig közvetlenül az érkezésünk előtt vitte el
őket a furgonnal. Azaz kell hogy legyen még egy kivezető út, ami nincs
rajta a térképen.
És Berger egy csapásra megvilágosodott.
– A Rámák mindent hármasával csinálnak! – kiáltott fel.
Blom rámeredt.
– William kedvenc könyvéből idéztem – magyarázta Berger. – Arthur
C. Clarke Randevú a Rámával című regényéből.
– Oké – nyugtázta a hallottakat Blom. Úgy tűnt, nehezen tartja magát.
– Mire akarsz kilyukadni?
– Arra, hogy van egy harmadik ház – felelte Berger. – Hármas ikrek!
És belebokszolt a falba.
A jobb öklén felszakadtak a sebek, és vér fröccsent a falra.
De ő le sem szarta. Fütyült, köpött, szart mindenre. Az égvilágon
mindenre!
Kivéve egyvalamit.
Azt, hogy nem egy, hanem hét lányt kell megmenteniük.
A reflektorok rettenetes, ragyogó fénye a kis ház előszobájába is
behatolt.
Berger kilépett a verandára, és egymás után kilőtte a lámpákat. Addig
tüzelt rájuk, míg végül üresen kattogott a pisztolya. De mintha még így
sem hunyt volna ki végképp a fény. Berger lelépett a verandáról, és azt
látta, hogy a ház eleje csillámlik, mintha valami benne rejlő fény törne a
felszínre.
Mintha lefestették volna fluoreszkáló festékkel.
Berger visszarohant a házba, és fölrobogott a lépcsőn az emeletre. Egy
műhelyben találta magát. Különböző formájú és méretű kalapácsokat
látott, meg késpengék öntéséhez való öntőformákat. Aztán szemébe
ötlött a késhegyek által átlyuggatott fal is meg a súlyos kalapácsütések
nyomait viselő ácspad.
 – Geciláda! – szűrte a foga közt. – Baszódj meg, te rohadt geciláda!
Blom bólintott. Csorgott a könnye.
A gonoszság epicentrumában voltak.
Berger berontott a szomszédos, kisebb helyiségbe, ahol megsárgult,
koszlott ágyneműt látott az ágyon. A sarokban L alakú íróasztal állt. A
nyomokból ítélve korábban egy számítógép lehetett rajta.
Itt ült és tervelt ki mindent William Larsson.
– Valami világít – szólalt meg Blom.
Berger bólintott. Az asztal alól mintha némi halovány fény szűrődött
volna ki. Berger elrántotta az asztalt a faltól, és máris szemükbe öltött a
konnektorba bedugott kis éjjeli lámpa.
Leguggoltak.
A gyér fényű égő mellett a falra szögeztek egy papírlapot, a szögre
pedig egy apró fogaskereket akasztottak.
Úgy tűnt, hogy a papíron olvasható üzenetet vérrel írták oda.
Hamarosan értetek jövök.
És a végén egy szmájli.
Jobban megfigyelve észrevették, hogy a papírlap egy borítékból
kandikál ki. Blom kihúzta, és fölállt. Berger is fölegyenesedett. A
kézfejéből még mindig csöpögött a vér.
Blom remegő kézzel, végtelenül óvatosan nyitotta szét a borítékot, és
egy fényképet húzott ki belőle.
Egy olyan épület fényképét, amelyet mintha a falaiból áradó fény
ragyogott volna be.
A csónakház fényképét.
IV.
 37

Október 30., péntek, 01:29

Csordogált a vér a jéghideg vízbe. A kis mellékfolyók elmosódó

deltatorkolatban egyesültek, majd elnyelték őket a világ tengerei – vagy
legalábbis elhagyták a kis fénykört, amely a messzeségbe nyúló
vízfelületre vetült.
Berger lekapcsolta a lámpáját, és kihúzta a kezét az Edsviken-öböl
vizéből. Érezte, hogy a hidegtől szép lassan összehúzódnak a felszakadt
véredények.
Telt-múlt az idő. Amikor megérkeztek, pixelről pixelre végignézték a
kamerák képsorait, és utána rendkívül óvatosan közelítették meg a
csónakházat. De nem volt ott senki.
Ők azonban tudták, hogy William Larsson előbb-utóbb eljön.
Bármikor eljöhet…
Berger megrázta a fejét, mintha így próbálná élénkebb tempóra bírni
a lomha agysejtjeit, és a vizet kémlelte. Eszébe jutott, hogy ez a kis öböl,
a maga roppant szerény módján, kapcsolódik a világ óceánjaihoz…
Aztán bement a csónakházba. Blom a kinyitott táblánál állva William
Larsson hét áldozatának fotóit nézte. Immár nem először.
– Már majdnem megvan – mondta fejcsóválva. – Érzek itt valamit…
– Ezeket szemmel tartod? – kérdezte Berger, és a két felnyitott laptop
felé intett a fejével, miközben a tábla másik végéhez lépett. A
képernyőkön a biztonsági kamerák felvételei látszottak, köztük néhány
új kameráé is.
– És te? – kérdezett vissza Blom.
 – Amíg kint voltam, nem néztem – felelte Berger, majd a táblára
frissen feltűzött fényképre bökött, amely a tizenöt éves William Larsson
fotója és Erik Johansson fantomképei között kapott helyet. – Olle Nilsson
jogosítványképe – folytatta. – Ezt az egy fotóját tudtam összeszedni.
Hasonlít a te wiborgos Ollédhoz?
Blom bólintott.
– Továbbá ijesztően hasonlít az östermalmi és a märstai
fantomképhez.
Berger is bólintott, majd a súlyosan deformált arcú, tizenöt éves fiú
fényképére mutatott.
– Itt is látsz hasonlóságot?
Blom megrázta a fejét.
– De mintha a szemében lenne valami… – szólalt meg kis idő múlva.
– Lehet – mondta Berger, miközben megpróbálta „egybefolyatni” a két
képet a retináján. – Úgy tűnik, hogy a bålstai háznak ő a tulajdonosa Olle
Nilsson néven. Négy hónappal azelőtt vette meg, hogy kibérelte a
märstai házat. A jelek szerint gondosan kitervelt mindent. Úgy intézte,
hogy gyorsan el tudja vinni a lányokat egyik házból a másikba. Ezért
bérelt furgont hosszú távra a gävlei Statoiltól.
– Ahhoz pedig, hogy valakit felvegyenek a Wiborghoz, magasan
kvalifikált műszaki embernek kell lenni – vette át a szót Blom. – Továbbá
át kell esni a Szolgálat rigorózus átvilágításán. Én ezt továbbra is nagyon
furcsának találom, mert a Nemzetbiztonsági Szolgálathoz szinte
lehetetlen beépülni. Mondom ezt én, aki tud egyet-mást a beépülésről.
– A műszaki érdeklődése már a suliban is megvolt – emlékeztette
Berger. – Az Olle Nilsson-fedősztori pedig egy nagy műgonddal
megkonstruált szerep. Ugyanolyan jól alakítja, mint te Nathalie Fredént.
A nyilvántartás szerint a göteborgi Chalmers Műszaki Egyetemen
diplomázott építőmérnökként, és roppant meggyőző a CV-je, senkinek
sem jutna eszébe, hogy kétségbe vonja. Annak semmi nyoma, hogy
valaha is az EU-n kívülre utazott volna, és persze arra sem utal semmi,
hogy mikor vette föl Olle Nilsson személyazonosságát.
– Valamint arra sem, hogy mikor jött vissza William Larsson
Svédországba – tette hozzá Blom. – Én még mindig arra tippelnék, hogy
valami arab országban végezték el a plasztikai műtétet, talán
Libanonban… De az is lehet, hogy Szaúd-Arábiában, ahogy eleinte
gondoltam. Utána pedig az apja, Nils Gundersen, sikerrel integrálta őt a
társadalomba, és gondoskodott róla, hogy magas szintű műszaki képzést
kapjon.
– Szerintem ennél többről van szó – mondta Berger. – Minden jel arra
mutat, hogy William az apja nyomdokaiba lépett, és zsoldos lett. Sőt
talán egyenesen valamiféle fedett ügynök.
Blom bólintott.
– És ezért jött vissza Svédországba? De ha igen, akkor vajon kinek
dolgozott?
– Vagy azért jött haza, mert már túl nagy zajt csaptak a fejében a
hangok, vagy azért csaptak zajt a hangok, mert valami más ügy miatt
már itt volt – gondolkodott hangosan Berger. – De akár így, akár úgy, a
jelek szerint végképp szétcsúszott. Most már komplett bolond.
– Egyes forgatókönyv: Gundersen, azontúl, hogy kifogástalan
minőségű hamis iratokkal látta el a fiát, a bosszúvágyat is szította benne,
amíg el nem jött a megfelelő pillanat. Kettes forgatókönyv: William
valami küldetést teljesített, de itt, a szülőhazájában olyan erővel
kísértett a múltja, hogy bekattant.
– Erről majd őt kell megkérdeznünk – mondta fanyar mosollyal
Berger.
– De vajon hogy jutott be a Wiborghoz? – ismételte meg a kérdését
Blom.
– Pillanatnyilag az a legfontosabb, hogy van egy harmadik ház –
jelentette ki Berger. – És nekünk ezt a házat meg kell találnunk. Még ma
éjjel.
Egymásra néztek. A tekintetükben súlyos, ünnepélyes komolyság
csillogott. Aztán Blom kék szeme felragyogott, és Berger egyből tudta,
hogy valami beugrott neki.
Molly Blom visszaszaladt a William hét áldozatát megörökítő
fotókhoz.
– Ezek mi vagyunk! – közölte aztán elfúló hangon.
– Mi? – értetlenkedett Berger.
 – Említetted azt a hógolyót.
– Hógolyót? – csodálkozott Berger. – Miről beszélsz?
– Ott ültetek Williammel a padon. Először azt hittük, hogy bagót
rágtok. Linda dobta el a hógolyót, ami kiütötte a kezedből a
dohányszelencét, de az valójában egy óra volt.
– Igen, zsebóra. Elgin márkájú. – Berger sűrűn bólogatva a múltba
révedt. – William akkor mutatta meg először valamelyik óráját. A
fogaskerekek szétszóródtak a havon, és belesüppedtek.
– Mi meg vihorászva elszaladtunk – emlékezett Blom. – Mind a heten.
Lindán és rajtam kívül ott volt még Layla, Maria, Alma, Salma és Eva.
Linda, Maria, Alma és én Svédországban születtünk, Layla és Salma
közel-keleti bevándorló volt, Evát pedig Koreából fogadták örökbe.
– Hoppá – szólt Berger. – Azt akarod mondani, hogy…?
– Igen, szerintem összerakta a mi kis bandánkat. Begyűjtött minket.
Maria és Alma eléggé „tucatdarab” volt, tipikus, barna hajú svéd lányok,
mint Julia Almström és Emma Brandt. Linda sötétebb hajú,
makrancosabb lány volt, és még pirszinget is viselt, mint Jonna Eriksson.
Layla Irakból származott, akárcsak Aisha Pachachi, és nem lepne meg,
ha kiderülne, hogy Salma kurd volt, mint Nefel Berwari. Eva pedig, ugye,
távol-keleti volt, mint Sunisa Phetwiset. Maradok én, Molly.
– A francba! – kiáltott fel Berger. – Te voltál az egyetlen szőke lány a
bandában.
– Igen – felelte tompa hangon Blom. – Ellen Savinger én vagyok.
– A koronaékszer – bólintott Berger. – A hab a tortán.
Ezután egy darabig nem szóltak egymáshoz, csak a két laptopra
pillantottak rá olykor.
Végül Berger törte meg a csendet:
– Az óra szent dolog volt William szemében. Akkor intéztek először
támadást az ellen, amit a legjobban szeretett, és ez mélyen beégett a
tudatába. Ráadásul ugyanez a lánycsapat volt szemtanúja annak, amikor
a focipályán megalázták. Igaz, te akkor nem voltál ott, Molly.
– Én addigra már letettem a névjegyemet – emlékeztette Molly. –
Hiszen én voltam az, akit odaszíjazott az óraművéhez, de megszökött.
Hogy is felejthetett volna el?
 – Engem meg pláne – mondta Berger. – Hiszen én voltam a főbűnös. Az
áruló.
– William Larsson rekonstruálja a múltját – állapította meg Blom. –
Erre a pillanatra tartogatta a lányokat. Folyamatosan nyugtatózza őket,
amíg…
– Amíg engem el nem tud pusztítani – fejezte be a mondatot lehunyt
szemmel Berger. – Utána pedig egy füst alatt végez a hét lánnyal.
– Azaz nem szabad esélyt adni neki arra, hogy téged elpusztítson –
összegezte Blom.
Megint egymásra néztek. Ezúttal mélyebbre hatolt a tekintetük, mint
valaha bármikor. Aztán ki-ki visszament a számítógépéhez, ahogy az
éjszaka folyamán már annyiszor.
Más alakot öltött az idő. Lassan, lomhán csordogált minden, még a
mozdulatok is. És nem jutottak semmire.
Kis idő múlva ismét összenéztek, de ekkor már másképp. Blom
gyorsan kattintott egyet az egérrel, majd felsóhajtott.
– Így nem sokra megyünk – mondta. – Inkább hunyok pár órát.
Berger bólintott.
– Én meg szívok egy kis friss levegőt. Aztán kezdem az őrködést.
Miután Molly átment az ácspadok túloldalára, a hálózsákjához, Berger
egy kicsit kivárt, majd megigazított pár fotót, és Ellen Savinger szemébe
nézett. A lány visszafogott mosolyában fölsejlett a jövő, a korlátlan
lehetőségek ígérete…
Ahogy egykor Molly Blom mosolyában is.
Berger végül otthagyta a táblát, és kilépett a mólóra nyíló ajtón a
kilógó tető alá. Szuroksötét volt. Az eső zajosan püfölte a csónakház
tetejét, és mintha forrt volna tőle a víztükör, legalábbis az a kevés, amit
Berger látott belőle.
De egy kis folt kimaradt, ott háborítatlan volt a víz felszíne. Berger
közelebb lépett, hogy megnézze magának.
És kiderült, hogy nem is a vizet látta.
Hanem egy csónakot.
Ösztönösen mozdult a keze, benyúlt a dzsekije alá. De csak az üres
válltokba ütközött bele a vérző ökle.
 Gyorsan megfordult, és bekukkantott az ajtóba vágott kis ablakon. A
pisztolya ott hevert a legközelebbi asztalon.
Föltépte az ajtót, és berohant. A csónakház félhomályában egy kéz
ötlött a szemébe, amely a Glock felé nyúl. És mire megállhatott volna,
már a saját fegyvere csövével nézett farkasszemet.
Furcsa volt, hogy élőben látja Olle Nilsson arcát.
Amely William Larsson arca is volt, meg nem is.
Sam mintha a távolból figyelte volna, ahogy William a hálózsák felé
fordul, és céloz. A zsákban kirajzolódott Molly alvó teste, a nyílásból
kilátszott a szőke haja.
William Larsson tüzelt. Sam látni vélte, hogy megrándul a hálózsákban
az alvó test. Aztán nem moccant többé.
William még három golyót eresztett Mollyba. Sam rávetette magát. A
fülsiketítő, visszhangzó dörrenésektől a saját velőtrázó üvöltését sem
hallotta.
És az ütést sem érezte, amelytől elvesztette az eszméletét.
 38

Október 30., péntek, 02:14

Az éntudatnál előbb jön a szédülés. Nincs semmi más, csak szédülés.

Forog a világ, és ez megelőz minden mást. Hosszú ideig ez minden.
Aztán izzadás van. Heveny izzadás. De nem forró verejték, hanem
jéghideg. Csordogál valahol, ki tudja, hol, mert tér nincs, test nincs, és
fájdalom sincs, érzés sincs, éntudat sincs. Csak szédülés van. Meg
izzadás. Semmi más.
És a verejték hidegebb, mint a halál.
A rettegés is előbb jön, mint az éntudat. A semmiből vétetett, és
lüktető hullámok formáját öltve egyre fokozódik. Ősi, atavisztikus, baljós
rettegés ez, amelynek nincs sem oka, sem iránya, és magába nyel, felfal
mindent, ami az útjába akad.
De végül lecsillapodik, leülepszik. Kitágítja az agyat, jól odanyomja a
koponyához, és az agy úgy érzi, fogságba esett, szűkösnek érzi parányi
lakhelyét. És van egyfajta fájdalom, amelynek semmi köze a testhez. És
van az érzéki benyomások robbanásszerű kavalkádja, amelyből idővel
éntudat lesz. Éntudat, amely csupán a fájdalom nyílhegye.
Szűkösségérzet van. Tehát testnek is lennie kell. Egy megbéklyózott
testnek. Meg lábaknak, amelyek semerre sem tudnak mozdulni. Meg
karoknak, amelyek csapdába estek, és magatehetetlenül, megnyúlva
állnak ki kétoldalt a testből.
Aztán van látás is. Van egy helyiség, egy gyéren megvilágított
enteriőr. Meg a szétlőtt hálózsákból kikandikáló, szőke haj.
És van egy sikoly, egy üvöltés, egy bődületes ordítás.
 Maga a pokol az, ami van, és ez a pokol itt van, most van.
És egyszer csak éntudat is van, az én tudatára ébred annak, hogy
Samnek hívják. De ennél több nincs. Minden más csak fájdalom.
És vannak zajok. Visszhangzó, tompa, fémes zajok. Mintha
vonszolnának a háta mögött valamit, ami karistolja a padlót. Aztán
kopácsolás hallatszik, a fémhez koccanó fém zaja. Valamit építgetnek,
szerelgetnek. De emberi jelenlétre, élő jelenlétre utaló jel még nincs.
Sam megpróbálja elfordítani a fejét, amely lüktet a fájdalomtól. Érzi,
hogy meleg nedvesség csordogál a homlokán, elvegyül a hideg
verejtékkel. Aztán rájön, hogy az a nedvesség vér.
Mintha ez bármit is számítana…
Elfordítja a fejét, amennyire tudja. Észleli, hogy a háta mögött, a padló
közelében valami mozog, és valamiféle szerkezet körvonalait látja. Aztán
fölnéz, és egy kicsit hátrahajtja a nyakát. Így már látja a falba ágyazott
horgonygyűrűkre erősített láncokat is. A saját kinyújtott karjára
vándorol a tekintete. A csuklóját szorító, jó erős bőrszíj másik végét a
súlyos láncra kötötték, amely egy ponton a sötétbe vész. Még éppen
látszik a hatalmas fogaskerék…
Aztán nyöszörgés hallatszik, és ő nagyon lassan fogja fel, hogy a
nyöszörgés forrása ő maga.
Mozdítani próbálja a karját, de az erős lánc nem engedi.
Amikor ismét előrenéz, egy arcot pillant meg. Ott van az orra előtt, és
nyugodtan nézi őt a tiszta, kék szemével. Ismeretlen arc, a hangra
viszont nagyon is jól emlékszik gyerekkorából.
– Tudtad jól, hogy előbb-utóbb úgyis itt kötünk ki, Sam.
Érzi, hogy lélegzik. Önmaga felett aratott diadal minden egyes
levegővétel. Hiszen sokkal, de sokkal könnyebb lett volna abbahagyni…
Az arc most egy kicsit hátrébb húzódik, és újra magába szippantja a
sötétség, amelyből előbukkant. Látszik viszont a test, a golyóálló
mellény meg az alak kezében a villáskulcs.
– Jól időzítettél – folytatja William hangján az ismeretlen arc. – Már
csak egy-két csavart kell megerősítenem. Gondolom, ráérsz kivárni.
Aztán ismét eltűnik az arc, és Sam háta mögül másféle zajok
hallatszanak. Valami fémes zörgés, de más, mint az iménti, majd a kurbli
visszhangzó zöreje, amelyet nyomatékos ketyegés követ.
Újfent előbukkan az arc, és ezt mondja William hangján:
– Bocs, hogy ilyen primitív eszközhöz kellett folyamodnom, mint a
kurbli, de villámgyorsan kellett összeraknom az órát. És mivel látom
rajtad, hogy kíváncsi vagy, elárulom: fél óra kellett hozzá. Az órádon
úgysem látod, mennyi az idő, mert bepárásodott a számlapja. Hogy
bánhattál vele ilyen mostohán?
A ketyegést kattanás szakítja meg. Sam érzi, hogy még jobban
széthúzzák a két karját. De az ebből fakadó fájdalom egyelőre esélytelen
az egész lényét átjáró, másféle fájdalommal szemben.
William lassan hátrahúzódik. Sam most már jobban belát a sötétbe.
William leül az egyik ácspadra, arra, amelyiken ott hever a Glock.
Sam elfordítja a fejét. Ott még világosabb van. Ott, ahol Molly fekszik.
Holtan.
William, miután leült, vár egy kicsit. Sam akkor érti meg, hogy mire
vár, amikor a szerkezet megint kattan egyet. De még ekkor sem igazán
érzi, hogy még széjjelebb húzzák a két karját.
William látja, hova vándorolt Sam tekintete.
– Ő már felnőtt – mondja. – Úgyhogy érdektelen számomra. Nem jó a
hangfekvése. – William maga felé fordítja Molly laptopját. A biztonsági
kamerák felvételeit nézi. – Nagy élvezettel figyeltem, hogy vajon
melyiktek győz – mondja. – Mielőtt eljöttem a märstai házból, egy
darabig csak álltam és töprengtem. Azon agyaltam, hogy milyen
magasságra állítsam be a késeket: Sam vagy Molly termetére? Molly
mögött, ugye, ott áll a Szolgálat, te pedig, hogy őszinte legyek, elég
lassúnak tűntél, Sam. Mi történt veled?
Sam valahogy visszanyeri uralmát a hangszálai fölött.
– Életben vannak? – sziszegi.
William szánakozó arcot vág, és bólint. Aztán még jó ideig bólogat.
– A harmadik házban aratott a halál… De nem erről kéne
beszélgetnünk. Hanem arról, hogy még nyolc perced van, aztán kiszakad
a karod. Rendszerint a bal kar jön ki előbb, ha valaki jobbkezes.
– Hol van a harmadik ház, William? – kérdi Sam.
 – Na, erről sem fogunk beszélgetni – közli William. – Az árulásodról
fogunk beszélgetni. Úgy fogsz meghalni, hogy szemtől szemben állsz az
árulásoddal.
– Miről beszélsz? Én nem árultalak be!
– Mert ahhoz is gyáva voltál – mondja William halovány mosollyal. –
Pedig úgy jobb lett volna. Akkor fény derült volna mindenre, így viszont
bent ragadt ez a dolog a sötétben, és egyre nőtt, növekedett.
– Micsoda önreflexió, Geciláda! – fröcsögi Sam.
– Most viszont lám, milyen bátor vagy! Geciláda… Homokos focipálya,
kapufa, Anton, a Geciláda, meg az undok kis csajok bandája. Kint van a
pöcsöm, a kiscsajok vihognak, mint a kretének, és akkor jön az én
egyetlen barátom, mert más barátom soha nem volt, a kurva életbe, és
addig üti a farkamat a vizes törölközővel, amíg bírja. Az élet csodaszép,
nem igaz?
Sam Williamre néz. Muszáj megtudnia. Még ha ez is lesz az utolsó szó,
amelyet életében hall.
– Hol van a harmadik ház, William?
Az óramű ismét kattan egyet. Minden más gyötrelmet elsöpör, maga
alá temet a fizikai fájdalom.
– Miért ölted meg a nagynénédet? – kiált fel Sam.
William szeméből, most először, mintha azt olvasná ki, hogy
meglepődött.
– A kicsodámat?
– A nénikédet, Alicia Angert. Miért ölted meg?
– Alice néni… – mondja révetegen William. – Kedves volt. Nem is
tudtam, hogy még él. De értem.
– Mit értesz?
– Észbontóan lassúak voltatok! Az östermalmi suli előtt hibáztam:
fényes nappal, egy csomó tanú orra előtt vittem el a lányt. Legfőbb ideje
volt, hogy elkezdjetek vadászni rám, és végre legyen egy kis izgalom. De
hiába vártam. Aztán úgy intéztem, hogy a kutyasétáltató öregasszony
meglássa a furgont Märstában, de még mindig nem történt semmi.
Mígnem Molly beállított a Wiborghoz, hogy kéne valami kütyü, ami
megzavarja a felvevőgépet. Hogy mi a sztori, az nem volt világos, de ha
titkolni akart valamit a Szolgálat elől, akkor ez lehetett az.
William Molly szétvert táblája felé int. A hegymászók képe ripityára
törve a Post-it cédulák között hever a padlón.
Aztán William a laptopok fölé hajol, és alaposan szemügyre veszi őket.
A háta mögött beúszik a képbe a távolabbi ablak. Sam mindent vörösben
lát, mert a szemébe folyik a vér. Az üvegen van egy elmaszatolódott folt,
ott, ahol szűk negyedszázaddal ezelőtt egy izzadt kéz kémlelőnyílást
csinált magának. Az üveg mögött felbukkan egy szempár… Az óramű
ismét kattan egyet, és a vállába nyilalló fájdalom még erősebb, mint az
imént, de Sam azért sem ordítja el magát.
Aztán William fölegyenesedik, és az ablak eltűnik.
– Rájöttem, hogy Molly olyasmit csinál, ami nem egészen szabályos.
Ezért beprogramoztam a végtelenített húsz másodpercbe egy kis vírust.
Nem tudtam, mire lesz jó, de gondoltam, bekavarok egy kicsit. Aztán
jóval nagyobbat szólt a dolog, mint vártam. – William közelebb lép. –
Hamarosan megtörsz, Sam – mondja, és ezúttal már igazi, williames
mosolyra húzódik a szája. – És én ezt közelről akarom nézni. Látni
akarom a képedet, amikor rádöbbensz, hogy nemcsak te halsz meg,
hanem a hét ártatlan lányka is, akiket az utóbbi pár évben olyan jól
megismertem. Az ő éles, sipító hangjuk vezetett el hozzád. De most már
célba értem. Már nincs szükségem rájuk.
Pont a megfelelő távolságban áll meg, és várja a következő kattanást.
Pont a megfelelő távolságban…
Sam nagy levegőt vesz, nagyobbat, mint eddig bármikor az életében.
Aztán minden maradék erejét összeszedve, elordítja magát:
– Most!
Meglepően tompák a hangok. Lassított felvételen mozog a világ.
Az első lövedék átüti William bal lábfejét, a második és a harmadik célt
téveszt, a negyedik darabokra zúzza a jobb lábfejét, az ötödik mélyen a
testébe hatol. Amikor a fapadlón át kirobban a hatodik golyó, William
már nem áll ott.
Üvöltve ráveti magát a hálózsákra. Megmarkolja Molly szőke haját, és
előhúzza a szétlőtt kirakati bábut. Aztán föltépi a csónakház bejárati
ajtaját, és eltűnik az éjszakában.
A mólóra nyíló ajtón pont akkor surran be egy csuromvizes alak,
amikor ismét kattan egyet az óramű. Sam két karját még jobban
széthúzza a gépezet, most már egész lényét uralma alá hajtja a fizikai
fájdalom. Molly néhány gyors mozdulattal elnyiszálja a bőrszíjakat, és
kiszabadítja Samet. Már a lábáról vágja le a kötelékeit, amikor felkiált:
– Eltaláltam?
– Megsebesült – feleli vállait forgatva Sam. Úgy tűnik, minden a
helyén van… Fölkapja a Glockot, és a vércsíkot követve kirohan a
vaksötétbe.
Fülsiketítően zúg az eső, és a fákon már egy árva levél sincs, mégis
tisztán hallja a nyárfák susogását. Hallja, pedig úgy fut a mezőn a
mellkasáig érő fűben, mint még soha. Nyomasztó a susogás, olyan
mintha valaki a múltból vagy talán a jövőből próbálna átjutni a jelenbe.
Nyúlós, ragacsos az éjszaka. Sam érzi, hogy nagyon lassan mozog.
Mintha nem is létezne az idő.
A haj már nem aranyszőke, de most is lelassít. Sam tudja, hogy úrrá
lesz rajta a döbbenet, ha szembefordul vele a krétafehér arc. Ez már
mindig így lesz…
Ráveti magát Williamre. William a földre zuhan. Egy kupacban
hemperegnek. Majdnem olyan érzés, mintha ölelkeznének.
William arcából mintha az utolsó csepp vér is kiszaladt volna. Ahogy
egyre jobban elsápad, láthatóvá válnak a szinte lüktető hegek, a
plasztika nyomai. Sam lehengeredik róla, és szemébe ötlik William
világos színű nadrágja ágyékrészén pirosló, hatalmas vérfolt, amely
felkúszik a golyóálló mellény alá, és lejjebb vándorol a nadrág két
szárán.
– Pont a farkamba, Sam – sziszegi William. – Akárcsak akkor…
– Hol van a harmadik ház? – ordít rá Sam.
– Ott arat a halál, Sam. Ne feledkezz meg a fogaskerekekről.
– Hol van?
William hörögve szedi a levegőt. Elfehéredő arcát könyörtelenül veri
az eső.
 – Őriztem őket – hörgi William. – Én voltam az összekötő kapocs. És ez
áldozatokat követelt… Azt hittem, Anton elég lesz ahhoz, hogy ettől
megszabaduljak, de nem volt elég. Az öklöm nyomokat hagyott az ajtón.
– De nem akarod, hogy meghaljanak! – kiált rá Sam. – Ezt nem akarod,
William! Ők nem tehetnek semmiről! Hiszen te ismered őket, ismerned
kell őket! Nem akarod megölni azokat a lányokat! A lelked mélyén nem
akarod, hogy…
William bágyadtan elmosolyodik, majd azt sziszegi:
– A harmadik ház nem ház, Sam. Ott kezdődött minden. Oda járt az én
egyetlen barátom.
Sam most veszi észre Mollyt, aki pisztolyt szegezve rohan feléjük.
Amikor meglátja Williamet, leengedi a fegyvert, és rekedtes hangon
megszólal:
– Túl sok a vér. Rossz volt a lőszer.
William az ágyékára mutat, ahol egyre növekszik a piros folt, és azt
suttogja:
– Te voltál, Sam. Te voltál az, aki vég nélkül korbácsolt engem…
Aztán meghal.

William mélyen a szemébe néz. Sam még soha nem szembesült ilyen sötét, baljós
tekintettel. Aztán mozdul valami, de nagyon, nagyon lassan. Szinte kikockázva
látja, ahogy a hosszú, szőke haj föllibben, majd William tarkójára hull.
Láthatóvá válnak a torz, göcsörtös vonásai, és kivillan alóluk két vicsorgó fogsor.
Szétválnak, és közelednek Sam felkarjához. Nem is érzi, ahogy a bőrébe, majd a
húsába hatolnak, nem hallja, amikor bent, a karjában összeérnek. Nem hallja,
nem érzi. És a bicepszéből kisugárzó fájdalom is csak akkor kap erőre, amikor
meglátja a William szájából kieső húsdarabot meg a sok vért, ami utána jön. A
húsdarab természetellenes, torz lassúsággal száll alá a focipálya száraz
homokjába. Sam elordítja magát, majd fölemeli a vizes törölközőt, és tovább
korbácsolja vele Williamet. Újra meg újra lesújt, míg végül már patakzik a vér.
 39

Október 30., péntek, 03:18

Már a lépcsőházban megcsapta az orrukat a hullaszag, bár nem volt

erős, legalábbis nem annyira, hogy a szomszédoknak is feltűnjön. Ahogy
haladtak felfelé, Sam egyre inkább úgy érezte, hogy átkerült egy másik
idősíkba.
Egy olyan korba, amely nem hullaszagú.
Tizenöt éves korába. Amikor erre az ajtóra az volt kiírva, hogy Larsson,
az ajtó mögött pedig a különféle órák varázslatos világa várt rá. Meg az ő
torz, göröngyös arcú barátja, aki finom kézmozdulatokkal, avatottan
kalauzolta. Bevezette a hibátlanul összehangolt fogaskerekek,
hajtótengelyek, peckek, súlyok, ingák világába, egy olyan világba, ahol
minden másodperc egy rejtély.
Beszélgettek arról, hogy Svájc a francia forradalom után lett az
óragyártás központja, mert a párizsi órások, akiket az arisztokrácia
lakájainak bélyegeztek, elmenekültek az országból. És szó esett arról a
hihetetlenül komplex időmérő eszközről is, amelyet a görögök Krisztus
előtt csaknem száz évvel alkottak meg: az antiküthérai szerkezetről.
Sam agyában mintha kinyílt volna egy ajtó, egy ismeretlen világ tárult
fel előtte. Egy jobb világ, ahova nem lehetett volna bejáratos, ha nincs
William. És ez e mögött az ajtó mögött történt, amely előtt most áll…
Most ért oda mellé a fegyverét szorongató Molly.
A postaládára már nem a Larsson név van kiírva. Hanem az, hogy
Pachachi.
A hullaszag pedig még orrfacsaróbb lett.
 Sam előhúzta a tolvajkulcsát, és a lehető leghalkabban a zárba
illesztette. Megállapította, hogy a keze igencsak remeg. Odapillantott
Mollyra is, aki sápadt volt, és szintén remegett. Tisztában voltak vele,
hogy pokoli dolgok várnak rájuk az ajtó mögött, amely William
gyerekkori otthonába vezet. De már nem volt visszaút.
Mert az út végére értek.
Egy másik univerzumban jártak, az igaziban, ahol a sötétség az úr. A
fény csak illúzió, a hazugságok megnyugtató máza, amelynek
köszönhetően élni tudunk, és amely erőt ad ahhoz, hogy felnőtté
váljunk. Egy másik történelmi korban jártak, egy olyan korban, ahol a
barbárság üli torát, mert még nem tört utat magának a civilizáció
kimérája.
Kattant a zár. Pisztoly föl, zseblámpa készenlétben. Az ajtó kinyílt.
Mintha kiszívták volna a lakásból a levegőt, mintha bent alacsonyabb
lett volna a légnyomás, mint a külvilágban. Valamint koromsötét volt, és
falként tornyosult előttük a hullaszag. Sam gyorsan megnézte, milyen
anyaggal szigetelték az ajtókeretet. Egyből felismerte a szagelzárő
tömítőszert, amely meggátolja, hogy nagyobb dózisban szivárogjon ki a
lépcsőházba a halál.
Álltak a szűk előtérben, és igyekeztek helyesen lélegezni, úgy, ahogy a
kiképzésen tanították. Mintha így útját állhatnák a sűrű, feneketlen
sötétségnek…
A tömény bűz mögül előlopózott Sam gyerekkora. Jól emlékezett a
lakás minden zegzugára. Tudta, hogy a bal kéz felőli folyosón a
konyhába lehet eljutni, meg az egyik hálószobába, a jobb oldali,
hosszabb folyosón pedig a másik hálószobába és a nappaliba. Az volt
William szobája, abban a szokatlanul nagy, de ablaktalan helyiségben
múlatta az időt a két tinédzser fiú. Elbabráltak a kisebb-nagyobb órákkal
meg a parányi fogaskerekekkel.
Hogy is mondta William, mielőtt meghalt? „Ne feledd a
fogaskerekeket.”
Ugyanazt a kérdést olvasták ki egymás szeméből.
Ki halt meg?
A hét tinilány közül melyik nem kapott esélyt arra, hogy felnőjön?
 William mondott még mást is, mielőtt meghalt: „Ott arat a halál.”
Sam hirtelen észrevette, hogy az előszoba falára fel van tűzve valami.
Odavilágított, és rádöbbent, hogy egy karóra az. Felismerte az üvegen a
mikroszkopikus karcolást is.
Az ő Patek Philippe 2508 Calatravája lógott a falon.
De nem törődött vele. A bal oldali folyosó felé intett a fejével. Molly a
konyhában nézett körül, ő pedig a kis hálószobában.
Hamar meggyőződött róla, hogy a helyiség üres, majd arra is
felfigyelt, hogy itt is leszigetelték az ajtókeretet szagelzáróval. Az
íróasztalon álló komputerek pedig arra utaltak, hogy itt volt William
legutóbbi főhadiszállása. Biztos, hogy jó pár kérdésükre választ ad majd
az elektronika…
Sam megfordult, és szembetalálta magát Mollyval. A nő kissé üveges
tekintettel a konyha felé biccentett. Sam követte.
A konyhaasztalnál ketten ültek. Úgy néztek ki, mintha csak
letelepedtek volna egy kicsit beszélgetni, lazítani. Pedig a két fiatal férfi
már régóta halott volt. Már kezdett leválni a csontjaikról a hús, és ahol
még nem szikkadt ki teljesen, ott hemzsegtek benne a nyüvek.
Sam felnyögött.
– Kurva élet! – fakadt ki.
Molly úgy rászorította az orrára a zsebkendőt, hogy Sam alig hallotta,
mit mond:
– Két szakállas, bő ruhás fiatalember.
– A lány ISIS-os bátyja egy barátjával?
Molly vállat vont. Kiléptek a konyhából, majd elhaladtak a bejárati
ajtó előtt. A másik folyosó jóval hosszabb volt, mint amire Sam
emlékezett. Olyan érzése támadt, mintha egy hullát cipelnének. Valahol,
jóval előttük, valami fény pislákolt. Mintha a sötét, komor folyosó falai
egyre összébb záródtak volna, arra készülve, hogy foglyul ejtsék és
átrepítsék őket egy másik, rég elveszett pillanatba.
Mintha a régi pillanatok csak úgy el tudnának veszni…
A nappaliba érve döbbentek rá, hogy honnan jön a fény. A helyiségből
ugyanis nyílt egy újabb ajtó, amely ismerős is volt Samnek, meg nem is.
A lakkozott ajtólapon látható nyomokra, az ökölcsapás emlékét őrző
négy kis bemélyedésre egyből ráismert. A William gyerekkorára nyíló
ajtó mindig is így nézett ki.
Viszont nem fénylett csak úgy magától.
Odaléptek az ajtóhoz.
– Fluoreszkáló festék – bólintott Molly.
Sam megvizsgálta az ajtót. Látszott, hogy megerősítették, és nem volt
rajta kulcslyuk, csak elektronikus zár. Az ajtó melletti dobozkában pedig
mintha mikrofont láttak volna.
– Szerintem meg van buherálva – szólalt meg a zárat kémlelő Molly.
– Úgy érted, hogy robbanhat? – kérdezte a kis dobozt vizsgálgató Sam.
– Nagyon is elképzelhető. Azaz nem reszkírozhatjuk meg, hogy
szétlőjük a zárat, és tolvajkulccsal sem tudjuk feltörni. Ha jól nézem,
hanggal aktiválható – mutatott a dobozkára Molly.
– Milyen hanggal? – kérdezte Sam.
A tekintetük elárulta, hogy ugyanarra a felismerésre jutottak
mindketten.
– Hozd ide – mondta, és lerázta a válláról a hátizsákját.
Leült a kanapéra, és elővette a régi óradobozt. Kinyitotta az
aranyozott kapcsot, kiemelte a négy karórát tartalmazó, bársonybéléses
rekeszsort, és kiszedegette a doboz aljáról az apró nejlontasakokat. Még
akkor is csóválta a fejét, amikor visszajött Molly a Patek Philippe 2508
Calatravával. Sam a nappaliban álló asztalra helyezte az órát, majd
elővette a hátizsákból a nagyítót, a csipeszt és az óratoknyitót.
– Fényt kérek – szólalt meg aztán.
Molly az asztalra világított.
– Csak remélni tudom, hogy minden fogaskereket megtaláltunk –
mondta.
Sam vágott egy grimaszt, majd leszedte az óratoknyitóval a Calatrava
hátulját, és odatartotta a nagyítót az óra feltárt „zsigerei” fölé. Az
egymással szépen összedolgozó miniatűr fogaskerekekből, tengelyekből
álló, hibátlanul összehangolt konstrukció mindig is mélységesen
megnyugtatta – de most nem. Most, ebben a hátborzongató lakásban, a
terjengő hullaszagban és abban a tudatban, hogy ifjú életek forognak
kockán, remegő kézzel nyitotta fel a kis tasakokat, és rázta ki belőlük a
fogaskerekeket. A kristinehamni és a västeråsi lakásból, a märstai
házból, a denevérek lakta barlangból, a próbababa szájából meg a bålstai
házból begyűjtött fogaskerekeket… És honnan tudhatta volna, hogy
nincs-e több?
Onnan, hogy ismerte az órák működési mechanizmusát. Itt, ebben a
lakásban tanulta meg szűk negyedszázaddal ezelőtt. E tudásnak
köszönhetően tudta megállapítani, hogy pontosan hat fogaskerék
hiányzik.
Molly pisztollyal a kezében jött-ment a lakásban, és csak úgy sugárzott
róla a türelmetlenség.
– Hogy járt ki-be? – kérdezte egy idő után.
– Micsoda? – kérdezett vissza Sam.
– Ha ellopta és ízekre szedte az órádat, akkor azt nyilván nem
használhatta. Nem lehet, hogy bármilyen órával tudta nyitni-zárni az
ajtót?
– Mindegyik modell ketyegése egyedi – felelte Sam, miközben
óvatosan arrébb piszkálta a rotort, avagy lengősúlyt, hogy be tudja
illeszteni az első fogaskereket.
– Akkor hogy csinálta?
– Nyilván volt egy saját 2508-asa – felelte Sam. – Nincs belőlük olyan
sok – tette hozzá.
– Akkor nem kéne itt lennie valahol a lakásban?
– Azt erősen kétlem – rázta meg a fejét Sam. – William így tesz
próbára. Tudta, hogy van rá esély, hogy túljárunk az eszén, ezért
készített egy B tervet, hogy akkor is próbára tudjon tenni, ha meghal.
– Én azért keresgélek egy kicsit – jelentette ki Molly, és már indult is.
– Csak nyugodtan – felelte, de már a nő hűlt helyének Sam. – Lehet,
hogy azon csücsül valamelyik hulla.
Nyugtalanítóan sok idő telt el. Sam igyekezett fölidézni mindent, amit
annak idején megtanult, mindent, amire William megtanította. Lassan
haladt. A csipesz folyton elcsúszkált, mert remegett a keze, igaz, már
nem annyira. Mintha paradox módon nyugalom szállta volna meg. Az
idővel páratlanul jól bánó, önfelhúzó óra segítségével visszatalált
önmagához. Szép sorban, egyenként helyükre kerültek a fogaskerekek.
Molly egy idő után visszatért, dolgavégezetlenül.
– Az óragyűjteménye valahol máshol van – mondta neki Sam. –
Alighanem Libanonban.
Már csak az utolsó fogaskerék volt hátra. És ez így volt logikus, hiszen
csak egy szabad hely maradt.
Sam megfogta a csipesszel a märstai házban talált fogaskereket, és
ráirányította a zseblámpa fénycsóváját. Még mindig fennállt a veszély,
hogy valamit rossz helyre illesztett be.
Lassan közelített a parányi fogaskerékkel az óra felé. Miután a kis
alkatrész halk kattanással a helyére került, alaposan szemügyre vette a
szerkezetet. Az mozdulatlan volt, semmi sem utalt arra, hogy sikeres
munkát végzett.
Sam visszapattintotta a hátlapot a helyére, és rázogatni kezdte az órát.
Tudta, hogy ha működőképes, akkor a rotor aktiválja az önfelhúzó
mechanizmust.
Fél percig rázta, pedig pokolian fájt a meghúzódott válla. Aztán a
füléhez emelte az órát.
Először nem hallott az égvilágon semmit. A halál csöndje telepedett
rá. A kudarc visszhangzó, síri csöndje…
Aztán beindult a ketyegés. Sam nagyot fújt, majd vett egy nem
kevésbé nagy levegőt, mire ismét megcsapta az orrát a halál rettenetes,
émelyítő bűze.
Fölállt. Molly árgus szemekkel figyelte. Aztán együtt léptek oda a
fluoreszkáló ajtóhoz. Sam az órára nézett, egy gyors csókot nyomott rá,
és odatartotta a mikrofont rejtő dobozkához.
Kínos lassúsággal araszoltak a másodpercek.
Nem történt semmi.
Aztán kattant a zárszerkezet, és az ajtó lassan, nagyon lassan kinyílt.
Szemük elé tárult a vaksötét helyiség.
Az ajtóra persze jelentős mennyiségű robbanóanyagot szereltek. Ha
szétlövik a zárat, a levegőbe repült volna a lakás.
Mindketten bevilágítottak a sötétbe. Egymás után érték őket a
benyomások. Először a plafont pillantották meg, majd a falakat, végül
pedig a padlót. Minden felületet valami vastag, párnaszerű anyag
borított. Sam agyán épp csak átsuhant a „hangszigetelés” szó, amikor
már jött is a következő benyomás: az, hogy az építmény a märstai és a
bålstai pincére emlékeztet. Nem lehetett kétséges, hogy a fluoreszkáló
ajtó mögött egy labirintus rejlik.
A harmadik benyomás a szag volt. Jellegzetes, avas bűz csapott az
orrukba, olyannyira, hogy teljesen átvette a hullaszag helyét. A
labirintus nem árasztotta a halál bűzét.
A negyedik benyomás egy hang volt.
Az első fülke padlójára terített matrac felől halk nyöszörgést
hallottak. Szemükbe ötlött a takaró alatt eltűnő infúziós cső is.
Molly lélegzet-visszafojtva guggolt le a matrac mellé. Lassan
felhajtotta a takarót, és belenézett az ott fekvő, sötét hajú lány szemébe.
Aki jól láthatóan be volt gyógyszerezve, de a szeme villanása jelezte,
hogy dacára a gyógyszernek, dacára a törékeny kis test legyengült
állapotának, működésbe lépett a makacs túlélőösztön. A thai lány,
Sunisa Phetwiset, úgy döntött, hogy ő ezt túl fogja élni. Nem ölte meg a
pedofil Axel Jansson, aki börtönben ül, mert a nyakába varrták a
gyilkosságot, és nem ölte meg William Larsson sem.
Életben van!
Sam keze ökölbe szorult, de sikerült megállnia, hogy a falba
bokszoljon. Inkább kiment a nappaliba, és szélesre tárta az összes
ablakot. A pokolbéli lakásba beáramlott a friss, hűvös éjszakai levegő.
Ezután elment Molly és Sunisa mellett, majd berúgott egy újabb ajtót.
A Sunisáéhoz hasonló matracot látott, és ott volt mellette az infúziós
állvány is. A matracon fekvő pirszinges lányban pedig felismerte Jonna
Erikssont.
Jonna döbbenten meredt rá, és artikulálatlan hangokat adott.
Sam leguggolt mellé, gyengéden megcirógatta az arcát, és csak ennyit
mondott:
– Akár hiszed, akár nem, Jonna, szabad vagy.
Azzal fölállt. Megkérte Jonnát, hogy maradjon fekve, ő pedig ment
tovább. Sorra rúgta be az ajtókat, egymás után találta meg a lányokat, és
mind életben voltak. Mind az öten.
 Az ötödik cellában összefutottak a másik irányból érkező Mollyval.
– Sokkal nagyobb ez a lakás, mint volt – mondta Sam.
– Nyilván megvette a szomszéd lakást is – felelte Molly.
Sam ránézett, majd pillanatnyi szünet után csak ennyit mondott:
– Hívd őket!
Már csak két ajtó maradt. Sam berúgta az elsőt.
Az a cella is ugyanúgy nézett ki, mint a többi: gyűrött matrac, infúziós
állvány, a takaró alá futó cső.
De Sam hiába hajtotta föl a takarót, nem feküdt alatta senki.
Egy cella üresen maradt.
Azaz hiányzik egy lány.
Sam már indult is az utolsó ajtó felé. Nagyot nyelt, majd berúgta azt is.
Hosszú, szőke hajú lány ült a matracon.
Ortodox kereszt lógott a nyakában rózsaszín bőrszíjon. Az
arckifejezése pedig arról árulkodott, hogy hallotta a többi cellából
átszűrődő zajokat. A nyugtató miatt ködös volt a tekintete, de azért
halvány mosoly derengett fel az arcán, amelyben fölsejlett a jövő, a
korlátlan lehetőségek ígérete…
– Ellen! – örvendezett Sam, és leguggolt a matrac mellé.
– Maga a rendőrségtől van? – kérdezte Ellen Savinger.
Sam elnevette magát.
– Igen – füllentette.
Aztán átölelte a lányt, és érezte, hogy a friss, esőszagú levegő utat
talált a labirintus legbelső cellájába is.
Ezután körbejárták a cellákat Mollyval, vigasztalták, nyugtatták a
lányokat, amennyire tudták, és számolták a másodperceket, hogy mikor
jönnek már a mentősök. Aztán egy darabig az üres cellában álldogáltak,
és egyszer csak azon vették észre magukat, hogy már nem érzik a friss
esőszagot. Ismét avas bűz terjengett a levegőben.
– Ki hiányzik? – kérdezte Molly.
– Csak Aisha lehet az – felelte Sam. – Aisha Pachachi.
– A legelső áldozat – bólintott Molly. – A lány, aki itt élt.
– És a bátyja alighanem holtan ül a konyhaasztalnál.
A dörömbölésre összenéztek.
 – Még nincs vége – állapította meg Molly.
Otthagyták a labirintust. Már hallották is a konyha felől Kent és Roy
lábdobogását, akik aztán pisztolyt és lámpát szegezve megjelentek a
folyosón. Falfehér volt az arcuk.
– Engedjétek le a fegyvert – mondta nekik Sam. – Önként veletek
megyünk. De előbb nézzetek be oda. És hívjatok ide mindenkit, akit
tudtok.
Láss csodát, a két pribék pisztolya lehanyatlott. Roy elkezdett
öklendezni, Kent pedig épphogy arrébb tudott menni egy kicsit, mielőtt
elokádta magát.
Sam a szélesre tárt ablakhoz lépett, és kibámult a sötét éjszakába.
Valami beáramlott odakintről. Valami, amin talán foltot ejt Aisha
Pachachi hiánya, de a másik hat lány élt. Sam hiába próbált hárítani, azt,
ami beszűrődött a kinti éjszakából, nem tudta másnak nevezni, csak
boldogságnak.
Amikor megrohamozták a lakást a mentősök, Molly odaállt mellé.
Sam átkarolta.
Molly is átkarolta őt.
Odakint elállt az eső.
 40

Október 30., péntek, 16:42

Allan Gudmundsson, a stockholmi rendőrség főfelügyelője, tömény

füstszagot árasztott. Úgy nézett ki a páratlanul személytelen íróasztala
túloldalán, mint egy nyugdíjas. Már tizennyolcadszor igazította meg az
olvasószemüvegét, miközben a vaskos dokumentumot olvasta. Végül a
vele szemben ülő furcsa párra emelte a tekintetét. A nő szőke volt, és
fitos orrú, a férfinak pedig ősz hajszálak vegyültek a barna hajába, és
egyhetes szakáll borította az állát.
– Pedig épp arra gondoltam, hogy lassan megkezdeném a hétvégémet
– szólalt meg Allan Gudmundsson.
– Halványan rémlik a szó – jegyezte meg Sam Berger. – De fogalmam
sincs, mit jelenthet.
Allan lassan Molly Blom felé fordította a fejét. Rosszallóan nézett rá az
olvasószemüvege fölött.
– Szóval az egész Nathalie Fredén-sztori csak színjáték volt?
– Szükségszerű volt – felelte kurtán Blom.
– Csak azt segítsen megérteni, hogy miért – mondta Allan. – Azért,
mert szüksége volt Sam segítségére a nem hivatalos nyomozásában?
Rájött, hogy mindketten kezdik gyanítani, hogy ismerik a gyilkost? Még
fiatal korukból?
– Valami ilyesmi – ismerte el Blom. – De most talán nem ez a
legfontosabb.
Allan újfent megigazította a szemüvegét, és amolyan szigorú
nagybácsis arcot vágott.
 – Azt hiszem, ifjú hölgyem, itt én döntöm el, hogy mi fontos, és mi
nem. A jövőjük az azonnali vizsgálat eredményétől függ, és e pillanatban
még csak nem is rendőrtisztek. A döntés joga a Nemzetbiztonsági
Szolgálatot és a hírszerző csoport vezetőjét, Steent illeti. Mindkettőjüket
hivatalos kihallgatásra fogják beidézni, valószínűleg holnap, azaz
szombaton. Úgyhogy most érdemes lenne leszállnia a magas lóról.
– Hogy vannak? – szólt közbe Berger.
– Sam, Sam, Sam – csóválta a fejét még mindig nagybácsis
üzemmódban Allan. – Mint tudod, pár nap múlva nyugdíjba megyek.
Úgy volt, hogy te veszed át a helyemet. Ha nem lettél volna olyan
átkozottul önfejű.
– Ki lesz a főnök?
– Rosenkvist, ki más? – felelte Allan Gudmundsson. – Desiré
Rosenkvist.
Berger elnevette magát.
– Akkor megint kapóra jön, hogy olyan jól kiképeztem Őzikét.
– Nem képezted te ki semmire – jelentette ki nyersen Allan.
– Igazad van – ismerte be végül Berger. – Sokkal jobb góré lesz, mint
amilyen én valaha is lehetnék.
– Hogy vannak? – visszhangozta Berger kérdését Blom.
– Vélhetően a lányok felől érdeklődik – mondta Allan. – Összességében
jól vannak a körülményekhez képest. De előbb én szeretnék választ
kapni a kérdéseimre. Szóval azért léceltek le se szó, se beszéd, mert
egymástól függetlenül nem hivatalos, illegális nyomozást folytattak,
eltérve mind a Nemzetbiztonsági Szolgálat, mind az Országos Bűnüldöző
Csoport irányvonalától?
– Így igaz – felelte Blom. – Senki sem volt kíváncsi a homályosnak ítélt
elméleteinkre. Bizonyítékunk nem volt, így meg kellett találnunk a
lányokat. Amikor a kihallgatóban manipuláltam a hangfelvevőt, és
lebuktam, nem maradt más választásom, mint kihozni az őrizetből Sam
Bergert, és felszívódni.
– Megkönnyebbülésemre szolgál, hogy nem én fogok dönteni a
jövőjükről – mondta Allan, a térdéhez ütögetve a paksamétát. –
Kétségkívül igen alapos nyomozást folytattak. Sikerült azonosítanunk a
férfit, akit lelőttek, és akinek holttestét Sollentunában, az Edsviken-
öbölnél találták meg. Olle Nilsson, építőmérnök, a Nemzetbiztonsági
Szolgálat nem hivatalos alvállalkozója volt. Maguk szerint viszont
sorozatgyilkos és emberrabló, és William Larsson volt a valódi neve. A
verziójuk szerint két és fél év alatt hét tizenöt éves lányt rabolt el azzal a
szándékkal, hogy idővel megölje őket, jól mondom?
– Véleményünk szerint rengeteg bizonyíték szól emellett – felelte
Blom. – De igazából azt szeretnénk tudni, hogy milyen állapotban
vannak a lányok.
Allan bólintott, majd kissé vonakodva így felelt:
– Roppant érdekes és természetesen örömteli körülmény, hogy
kínzásra utaló nyomok nem látszanak rajtuk. Nem értem, hogy fér ez
össze a märstai házban talált vérfoltokkal és karmolásnyomokkal. Meg
azokkal a pokoli órákkal.
– Ezt mi sem értjük – ismerte el Blom. – De úgy gondoljuk, hogy
William Samnek tartogatta az órát. Hiszen végső soron rá vadászott.
– Nem volt sorozatgyilkos – tette hozzá Berger. – Csak nekem próbált
üzenni. A csupa nagybetűs Árulóval.
Allan egy kis ideig nézte Samet, majd a papírjait lapozgatva
megszólalt:
– Az egyik lány már tett vallomást a vérről. Lássuk csak… Igen, az, akit
utoljára raboltak el, Ellen Savinger. Szóval ő látni vélte, hogy az elkövető
vért vesz tőle egy kémcsőbe, de nem biztos a dolgában, mert be volt
gyógyszerezve.
– Ez ígéretesen hangzik – mondta Blom. – Tehát a vér talán csak
nekünk szólt, nekem és Samnek. Így akart jó irányba terelni minket.
Akkor pedig lehet, hogy soha nem volt óramű a märstai ház pincéjében,
és az a sok körömnyom is csak egy hatásvadász effekt William részéről.
De ezt majd nyilván tisztázzák a tanúvallomások.
Allan bólintott, majd a képernyőre pillantva folytatta:
– Szóval a lányok jelenlegi állapota. Talán az lesz a legjobb, ha
teljeskörűen tájékoztatom magukat. Egyelőre mind a hat lány kórházban
van, de néhányan csak megfigyelés, illetve teljes detoxikáció céljából,
ugyanis mindennap egy nagyon erős nyugtatószert adtak be nekik. Az
orvosok szerint minél rövidebb ideig voltak ennek kitéve, annál
könnyebben tudnak majd visszatérni a normál életbe. A kettes számú
áldozatnál, Nefel Berwarinál súlyos izomtömegvesztés következett be,
de jó esély van rá, hogy pár héten belül talpra áll. A pszichés állapota
ennél sokkal rosszabb, mély depresszióba süppedt, de a kognitív és
intellektuális képességei nem károsodtak, és a családja készen áll arra,
hogy a gondjaiba vegye. A hármas számú áldozat, Julia Almström
pszichés állapota várakozáson felüli, egész jól átvészelte a másfél éves
fogságot. Úgy tűnik, már majdnem készen áll arra, hogy folytassa a
megszokott életét Västeråsban. A legjobb lelkiállapotban a négyes számú
áldozatot, a thaiföldi állampolgár Sunisa Phetwisetet találták. Ő kevésbé
szenvedte meg pszichésen a fogságot, mint a többiek. Állítása szerint
Larsson fogságában jobban ment a sora, mint azelőtt. Meg fogja kapni a
svéd állampolgárságot, és védelem alá helyezik, hogy ne kelljen tartania
az albán maffiától. Az ötös számú áldozat, Jonna Eriksson a másik véglet,
az ő állapota a legsúlyosabb. Testileg is nagyon megviselte a fogság, és
nehezen tudja feldolgozni a barátja, Simon Lundberg halálát. A fiú földi
maradványait a maguk jelzése alapján találták meg Kristinehamn
közelében, egy barlangban. De Jonnának is jó esélye van a teljes
felépülésre, és tárt karokkal várja egy Stockholm közelében élő,
rendkívül odaadó nevelőcsalád. A hatodik áldozat, Emma Brandt,
felvette a kapcsolatot az édesapjával, és pár napon belül elhagyhatja a
kórházat. Őszintén megdöbbent, amikor megtudta, hogy egy gyilkos
hiúsította meg az öngyilkossági kísérletét. Le fognak költözni az apjával
Skåne megyébe, és ott kezdenek új életet. Végül pedig Ellen Savinger
mellett is ott áll a családja, és úgy néz ki, hogy akár még ebben a
félévben visszamehet az östermalmi középiskolába. A Törvényszéki
Szakértői Központ azonban figyelmeztetett arra, hogy a nyugtató hosszú
távú hatásai még tisztázatlanok.
Blom és Berger összenézett. Legmerészebb álmukban sem gondolták
volna, hogy ilyen jó a helyzet.
Blom szólalt meg először:
– És mit mondanak a lányok William Larsson bűnösségéről?
 – Az egészségi állapotukra való tekintettel egyelőre a minimumra
redukálták a kihallgatásokat – felelte Allan. – De a vallomásaik
egybehangzók, és a magukéval is egybevágnak. Mind felismerték Olle
Nilssont, akinek a DNS-ét is megtalálták a bålstai házban meg a
helenelundi lakásban. Arra vonatkozóan tehát, hogy Nilsson követte el
mind a hét emberrablást, nem merülhet fel észszerű kétely, ahogy
Simon Lundberg, Yazid Pachachi és Rayhan Hamdani meggyilkolását
illetően sem. Továbbá van még egyrendbeli súlyos testi sértés, amit
Nilsson egy Anton Bergmark nevű sollentunai lakos sérelmére követett
el.
– Tehát a konyhában ülő egyik holttest tényleg Aisha bátyjáé, Yazidé
volt – nyugtázta Berger. – A Rayhan Hamdani név viszont nem mond
semmit.
– Ő is egy sollentunai fiatalember, aki elutazott Szíriába, és az Iszlám
Állam harcosa lett. Mindkettőjük halálát lőtt seb okozta, és az első
vizsgálatok azt mutatják, hogy jelentős mennyiségű heroin volt a
szervezetükben. Mindketten idén augusztus 20-án tértek vissza
Svédországba. Az előzetes orvosszakértői vizsgálat megállapította, hogy
valamivel több mint két hónapja haltak meg. Ez pedig arra utal, hogy
miután hazaértek, gyakorlatilag egyenesen a helenelundi lakásba
vezetett az első útjuk.
– Ahol egy elmebeteg javában építgette a labirintusát – vetette közbe
Berger.
– Mi lett a Pachachi család többi tagjával? – kérdezte Blom. – Anyja és
apja biztos, hogy van a két testvérnek, ki is hallgattam őket a lányuk
eltűnése után.
Allan bólintott.
– Igen. Ali és Tahera Pachachi. Ők is nyomtalanul eltűntek, akárcsak a
lányuk.
– Ez fura – jegyezte meg Blom.
– Annyira azért nem – mondta Allan, és megvonta a vállát. –
Vélhetően halottak, Olle Nilsson eltette őket láb alól. Igen, Olle Nilsson,
hiszen semmi sem támasztja alá a maguk teóriáját. Nincs bizonyíték
arra, hogy William Larsson lett volna a valódi neve, és plasztikai
műtéten esett volna át a Közel-Keleten, valamint olyan szál sincs, ami
egy Nils Gundersen nevű, Libanonban élő zsoldoshoz vezetne. A
gyerekkori emlékeik pedig nyilván nem tekinthetők bizonyítéknak. De a
Nemzetbiztonsági Szolgálat már elemzi a nem hivatalos nyomozásuk
anyagát, amiből természetesen származhatnak majd bizonyítékok,
főként akkor, ha a szakértők megvizsgálják például a furgont vagy a
tizenhat éves Larsson DNS-ét. A felderítő munka legfontosabb része
pedig jelenleg is zajlik: a technikusok vizsgálják Olle Nilsson
számítógépeit, amiket Helenelundban, a Stupvägenen lévő lakásban
foglaltak le. Ha végeznek, remélhetőleg sok kérdésre választ kapunk. De
azt hiszem, nem igazán számít, hogy ki volt az elkövető. Mindegy, hogy
William Larssonnak hívták, vagy Erik Johanssonnak, vagy Johan
Erikssonnak, vagy Olle Nilssonnak, a lényeg, hogy likvidálták.
– William sokarcú ember volt – mondta Berger.
Allan és Molly pár pillanatig szótlanul nézte.
– A vallomásuk fölöttébb érdekes olvasmány – folytatta Blom felé
fordulva a főfelügyelő. – De az nyilvánvaló, hogy nincs részletes
információjuk az emberrablások körülményeiről. Hogy ismerte meg az
elkövető a lányokat? Honnan tudott egyáltalán a létezésükről? Hogyan
tervelte ki az akcióit?
Blom megköszörülte a torkát.
– Valóban nincs túl sok információnk. Csak annyit tudunk, hogy Aisha
Pachachit közvetlenül a tanévzáró ünnepség után rabolhatta el, Julia
Almström otthonába az éjszaka közepén tört be, az östermalmi iskola
elől pedig találomra vitt el egy szőke lányt. Nefel Berwari eltűnésének
körülményeit nem ismerjük. Nem világos továbbá, hogy honnan
tudhatott William arról, hogy a prostitúcióra kényszerített Sunisa
Phetwiset azon a bizonyos estén egy pedofilhoz látogat. Azt sem tudjuk,
hogy találta meg Jonna Erikssont és Simon Lundberget a búvóhelyükön,
a denevérek lakta barlangban, és azt sem, hogy honnan tudta ilyen
pontosan, mikor akar végezni magával Szent Iván éjszakáján Emma
Brandt. De úgy képzelem, hogy William komputereinek átvizsgálása sok
mindenre fényt derít majd. Szerintem nyilvánvaló, hogy a nyomok a
közösségi oldalakhoz vezetnek.
 Allan bólintott.
– Az akciótervük is magas nekem egy kicsit – mondta. – Látták a
bålstai házban az üzenetet, hogy „hamarosan értetek jövök”, mégis
visszamentek csónakházba, és innentől kicsit zavaros az ügy. Négy új
kamerát szereltek fel, és az egyik a vízre nézett, mert arra számítottak,
hogy Larsson onnan fog jönni az éjszaka. Továbbá azt is megjósolták,
hogy az óraműhöz fogja szíjazni Bergert az eredeti bűncselekmény
színhelyén. Szóval hajlandó lettél volna feláldozni magad, Sam? –
fordult Bergerhez Allan Gudmundsson.
– Még mindig fájnak a vállaim – felelte Berger.
– Megtaláltuk az óramű padló alá rejtett alkatrészeit – tette hozzá
Blom. – Így jöttünk rá, hogy ki akarja kötözni Samet a szerkezethez. És
Sam készen állt erre, mert csak így tehettük ártalmatlanná Williamet
anélkül, hogy megölnénk. Muszáj volt ugyanis kiszednünk belőle, hogy
hol van a harmadik ház, a harmadik labirintus. Ezen állt vagy bukott
minden.
– Többféle stratégiát is kidolgoztunk attól függően, hogy milyen
irányból jön – vette át a szót Berger. – És mindegyikben szerephez jutott
a Bålstából odacipelt próbababa.
– Végül a vízen jött – folytatta Blom. – Csónakban. Ez váratlan volt, de
tudtuk kezelni. A legjobb forgatókönyv az volt, hogy engem egyszerűen
elintéz, anélkül, hogy jobban megnézne magának, mert érdektelen
vagyok a számára.
– Kétségtelen, hogy ez egy bizonytalansági tényező volt – mondta
Berger. – De akkor is tartottuk volna magunkat az eredeti tervhez, ha
William rájön, hogy csak egy bábu fekszik a hálózsákban.
– És aztán? – kérdezte Allan.
– Észrevettük az egyik kamera felvételén, hogy közeledik a csónakkal,
és gyorsan felkészültünk az akcióra – felelte Blom. – A próbababa már
ott volt a hálózsákomban. Mivel William golyóálló mellényben jött, be
kellett másznom a cölöpökön álló csónakház alá. Vártunk, amíg
mertünk, és mivel nem volt kizárt, hogy William lehallgat minket,
eljátszottuk, hogy megyek lefeküdni. De előtte még kihúztam a
számítógépből a mólóra néző kamerát, nehogy William észrevegye, és
gyanakodni kezdjen, hogy forralunk valamit.
– Nagyjából kiszámítottuk, hol fog állni, amikor élvezettel nézi a
haláltusámat – vette át a szót Berger. – Aztán meg kellett várnunk, hogy
belépjen a fegyver hatósugarába.
– Ha az ember feje fölött mozognak, azt elég jól lehet követni –
mondta Blom. – A padló legkisebb reccsenése is elárulja. De mi csak a
lábát akartuk eltalálni, nem lett volna szabad meghalnia.
– De mégis meghalt – mutatott rá Allan Gudmundsson.
Blom csak ránézett. Így teltek-múltak a másodpercek.
Allan végül összecsukta a vaskos dossziét.
– A lényeg, hogy ártalmatlanná tették a szörnyeteget – jelentette ki. –
A csónakházi lövöldözést máris önvédelemnek minősítették. Ha rendőri
akcióként értékeljük, amit csináltak, akkor kiválóan teljesítettek.
Kijelenthetjük, hogy megmentették hat lány életét, amivel kivívták
egyöntetű hálánkat és elismerésünket.
Berger elkapta Blom tekintetét. Mindketten érezték, hogy nem ez az
utolsó szó.
Allan folytatta:
– De a jövőjük a Nemzetbiztonsági Szolgálat kezében van.
 41

Október 30., péntek, 19:37

A parányi hegymászók nehézkesen araszoltak felfelé a hófödte

hegyoldalon. Sötét sziluettjük szépen ellenpontozta a páratlanul
színpompás naplementét. De az is látszott, hogy nincs tovább: ha
mennek még néhány métert, a mélybe zuhannak, és nem kis
meglepetésükre, Svédországban, az Edsviken-öböl partján lévő
csónakház fapadlóján landolnak.
Sam Berger és Molly Blom a félig-meddig összeragasztott fotót
vizsgálgatta. Aztán visszacsavarták a ragasztós tubusra a kupakját, és a
padlóra vándorolt a tekintetük, ahol szanaszét hevertek a tábla
maradványai, mint a puzzle-darabkák.
De most képtelenek voltak folytatni.
– A lőszerről nem mondtál semmit – szólalt meg Berger.
– Te pedig nem említetted William utolsó szavait – kontrázott Blom.
Találkozott a tekintetük.
– William halott – folytatta Berger. – Hétből hat lányt megmentettünk.
Úgy tűnik, minden stimmel, mármint a lelkiismeretemen kívül. Minden
stimmel, ugye?
– Ki leszünk rúgva – mondta Blom.
– Tudod, hogy nem erre gondolok.
– Tudom.
Még egyszer szemügyre vették a szomorú látványt nyújtó, félig
helyreállított képet meg az ezt leszámítva tök üres táblát. Leszedtek róla
mindent…
 – Sok igazság van abban, amit Allan mond – szólalt meg aztán Berger.
– William két éve rabolta el Aisha Pachachit, akinek a szüleit ki is
hallgattad. Logikus volt, hogy ha szüksége lett egy harmadik
rejtekhelyre, visszatér oda, a gyerekkori otthonába. Eltette láb alól a
szülőket, akik immár egyedül éltek ott, majd megvette a szomszéd
lakást, és amikor a Pachachi fiú heroinfüggőként visszatért Irakból, őt is
elintézte, meg a barátját is, aki szintén drogos és tömeggyilkos volt.
Aisha pedig, aki a legtovább volt William foglya, meghalt, miközben ide-
oda hurcolták Märsta, Bålsta és Helenelund között. Összeomlott a
szervezete az illegális nyugtatószertől. Itt a vége, fuss el véle.
– És nekünk ez elég? – kérdezte Blom.
– Az volt a cél, hogy megmentsük a lányokat, és elkapjuk Williamet –
felelte Berger. – És ezt megcsináltuk. Most aludnunk kéne.
– De elég ez nekünk? – kötötte az ebet a karóhoz Blom. – Minden
világos? Teljesen összeállt a kép?
– Fejezd be. Ugyanúgy rád férne az alvás, mint rám.
– Azt kétlem – jelentette ki Blom. – De te is érzed, hogy valami nem
stimmel.
– De vajon érdekel ez engem?
– Nem érdekel, hogy hol van Aisha Pachachi? Ne feledd, hogy egy lány
még hiányzik, sőt egy egész család! Pedig William nem rejtette el az
áldozatait. Anton Bergmark a tolószékben volt, Simon Lundberg a
barlangban, az ISIS-os fiúk a konyhaasztalnál, Alicia néni a
hintaszékben.
Azzal Blom odalökött Berger elé egy kinyomtatott képet. A groteszk
felvételen látható falfehér arcú, idős nő hintaszékben ült, és egy fekete
zokni lógott ki a szájából.
Berger viszolyogva lökte arrébb a fotót. Egy időre épp eleget látott…
– Az ápolószemélyzet és a rendőrök biztosra vették, hogy baleset
történt – mondta. – Alicia Anger tudata épp elég zavart volt, simán
előfordulhatott, hogy a torkán akad egy zokni. Te is láttad, Molly, hogy
nem igazán volt a képességei teljes birtokában.
– Megvan a hangfelvétel – folytatta Blom. – A telefonod rögzített
mindent, amit William a csónakházban és a mezőn mondott.
 – De nem kell lejátszanunk, mert betéve tudod az egészet – jegyezte
meg Berger.
Blom visszatolta a fotót Berger elé, majd idézte William szavait:
– „Alice néni… Kedves volt. Nem is tudtam, hogy még él.”
Berger lehunyta a szemét.
– Igen, tudom. Nem ő ölte meg.
– Akkor ki?
– Magyarázd el, hogy mi a sztori a lőszerrel – kérte Berger. – De most
szép lassan.
Blom nagy levegőt vett.
– Ha fedett ügynökként dolgozom, előfordul, hogy kénytelen vagyok
rálőni valakire, akire amúgy nem kéne. Ilyenkor fontos, hogy az illető ne
haljon meg. Ezért teljes köpenyes lövedéket használok, ami simán
áthalad az áldozat testén. A rendőrségnél rendszeresített Speer Gold
Dotot kerülöm, mert annak üreges a hegye, és becsapódáskor kitágul,
így jobban roncsol. De a megszokott lőszeremet most kicserélték üreges
hegyű lövedékekre.
– Dum-dum golyókra – vetette közbe Berger.
– Néha így is nevezik – bólintott Blom –, de ez nem igazán helytálló.
– Mikor cserélhették ki a lőszert?
– Mindig az egyik bőröndömben van, az pedig mindig a kocsimban.
– Tehát közvetlenül azelőtt történhetett, hogy kimentettél a Szolgálat
fogságából, és elpucoltunk?
– Igen – felelte Blom. – Ha a megszokott lőszeremet használom, nem
hiszem, hogy William meghalt volna. De ez az elmélet elég gyenge
lábakon áll…
– Ahogy az a megállapításod is, amit William utolsó szavaiból szűrtél
le – mondta Berger. – Mibe, hogy azt is szó szerint tudod idézni.
– „Őriztem őket. Én voltam az összekötő kapocs. És ez áldozatokat
követelt… Azt hittem, Anton elég lesz ahhoz, hogy ettől megszabaduljak,
de nem volt elég. Az öklöm nyomokat hagyott az ajtón.”
– Igen – bólintott Berger. – Pontosan. És vajon mit jelent ez? Már ha
nem csak zagyvált összevissza, persze… Szóval őrizte a lányokat, ő volt
köztük az összekötő kapocs. Azt hitte, hogy az Anton Bergmark elleni
kalapácsos támadása, a szerepcsere, megszabadítja attól, ami
áldozatokat követel, de nem volt elég. Ezért továbblépett, és a lányokkal
folytatta, amit elkezdett. Amikor pedig az ökle nyomát említette, az
nekem szólt. Hiszen az a helenelundi lakásban van, a gyerekkori szobája
ajtaján.
– De mi van, ha mégsem neked szólt? – vetette föl Blom. – Hiszen
téged később szólított meg: „A harmadik ház nem ház, Sam. Ott
kezdődött minden. Oda járt az én egyetlen barátom.” Itt mondta el
neked, hogy a harmadik ház a Pachachi-lakás.
– Nem igazán tudlak követni, Molly.
– Én sem magamat. De az biztos, hogy William mondani próbált
nekünk valamit. Őrzött valakit, és összekötő kapocs volt mások között.
Lehet, hogy nem a lányok között. Lehet, hogy azokat őrizte, akik ott
éltek, ahol nyomokat hagyott az ökle az ajtón?
– A Pachachi családot őrizte? Ugyan miért tette volna?
– Valakinek a megbízásából – felelte Blom. – Ő volt az összekötő
kapocs. De nyomasztotta valami, ami áldozatokat követelt, valami
gyerekkori trauma. És az, hogy elintézte Antont, nem bizonyult elégnek,
hiszen valakinek az ajtaján, akit őriznie kellett, ott maradt az ökle
nyoma.
– Aisha Pachachi ajtaján?
– Aisha az ő régi szobájában lakott – mondta Blom. – Tizenöt éves volt,
mint azok a lányok, akik bántották és kinevették Williamet. Egy tizenöt
éves lány bitorolta a szobát, ahol annak idején az egyetlen barátjával,
Sammel múlatta az időt.
– Ez egy kicsit gyenge lábakon áll – jegyezte meg Berger. – Nem
vagyok rá vevő, mert sok a homályos pont. Azt mondod, ott volt a régi
lakásukban? Őrizte a gyerekkori otthonában élő embereket? Hogy őrizte
őket?
– Valakinek a megbízásából – ismételte Blom. – Ő volt az összekötő
kapocs Pachachiék és valaki más között. És ez megőrjítette, azaz
áldozatokat követelt. Úgy próbálta lecsillapítani a háborgó lelkét, hogy
szisztematikusan megkínozta régi kínzóját, Anton Bergmarkot, de ez
nem volt elég, mert abban a lakásban mindig látta az ökle nyomát az
egyik ajtón. És volt ott valaki, aki emlékeztette az őt megalázó tizenöt
éves lányokra. Végül úgy érezte, nem tehet mást, mint hogy elrabolja, és
így kezdődött el ez az egész.
– Őrizte a Pachachi családot valakinek a megbízásából? – tűnődött
Berger. – Mégis ki bízhatta meg?
Molly Blom megdörzsölte az arcát.
– Ki hozta haza Svédországba? – tette fel a kérdést. – Ki adott neki
munkát? Méghozzá komoly műszaki tudást igénylő, magasan kvalifikált
munkát.
– A Wiborg – felelte Berger. – A Wiborg Ellátó.
– Azaz? Rajtuk keresztül kicsoda?
Berger felnyögött. Ebbe nem szívesen mászott bele. Bármibe, csak ne
ebbe…
– Rajtuk keresztül? – kérdezett vissza.
– Igen.
– Bassza meg – fakadt ki Berger. – A Nemzetbiztonsági Szolgálat.
Blom elkapta Berger csuklóját, és maga felé fordította a karóráját. Az
üveg már megint kezdett párásodni, de még látszott, hogy
hajszálpontosan nyolc óra van.
– A pontosság szobrát lehetne mintázni róla – mondta Berger, és
visszahúzta a kezét.
És valóban: már kopogtak is az ajtón.
Blom előhúzta a pisztolyát, majd leengedte, hogy az ácspad
takarásában legyen. Berger pedig az ajtóhoz lépett, és óvatosan
kikukucskált.
A nő vékony szálú, seszínű haja úgy tapadt a fejére, mintha már egy
hete öntenék rá dézsából az esőt.
– Syl! – üdvözölte Berger. – Gyere be.
És Sylvia Andersson, akit csak nagyon kevesen szólítottak Sylnek,
belépett a csónakházba, majd körülnézett.
– Bájos – jegyezte meg. A félig összerakott hegymászós fotón
állapodott meg a tekintete.
– Foglalj helyet! – Berger az ácspad melletti üres szék felé intett. A
pisztolyát éppen válltokba helyező Blom melletti szék felé…
 Syl odabiccentett Blomnak, majd leült. Berger a szemébe nézett. Syl
tekintetében valami kimondhatatlan dolog bujkált, egyfajta atavisztikus,
páni félelem. Persze az már jó ideje ott volt…
– Jutottál valamire? – kérdezte Berger.
– Azt sem tudom, mit keresek itt – felelte Syl, és úgy tett, mintha
megigazítaná a frizurának nemigen nevezhető frizuráját. – Kérlek,
juttasd az eszembe.
– Segítesz nekem – emlékeztette fanyar mosollyal Berger.
– Igen. Ahogy már jó párszor az évek során. És bízvást elmondhatjuk,
hogy sokra mentem vele.
– Mire jutottál?
– Megnéztem azokat a bizonyos anomáliákat – felelte Syl. – Az a
helyzet, hogy egész szépen feltúrták az archívumot. Sok minden történt
egyszerre.
– A Nemzetbiztonsági Szolgálat archívumáról beszélsz?
– Arról beszélünk mindannyian, ha jól sejtem – mondta epésen Syl.
– Oké. És ez az év végén vagy akörül történt?
– Nem akörül – felelte Syl. – Hanem pont akkor.
– Valaki tudta, hogy akkor gyengülni fog a rendszer biztonsági
szintje?
– Igen, ez valószínűsíthető. Bizonyos fájlokat töröltek. A tevékenység
rekonstruálható, de a fájlok nem. Legalábbis egyelőre nem, de dolgozom
rajta.
– Tudjuk, hogy eredetileg mikor hozták létre a törölt fájlokat?
– Igen. Bizonyos kitüntetett történelmi pillanatokban. A legkorábbi
1976-os volt.
Berger és Blom összenézett.
– Hetvenhatos? – szólalt meg Blom. – Egész véletlenül nem áprilisi?
Syl most először nézett rá komolyan Blomra.
– De igen – mondta. – Április 28-i anyag.
– Vagyis közvetlenül azután készült, hogy Nils Gundersen zsoldosokat
toborzott Svédországban – állapította meg Blom. – És teherbe ejtett egy
Stina Larsson nevű lányt.
– Erről készült egy nemzetbiztonsági jelentés? – csodálkozott Berger.
 – A fájl tartalmáról nem tudunk semmit – felelte Syl. – Csak a hiánya
feltűnő.
Berger bólintott.
– Tehát ez volt a legrégebbi dokumentum, amit töröltek az
archívumból. És az utána következők mikoriak?
– A következő tizenöt év anyagából egy-egy fájl tűnt el. A méretüket
sikerült kiderítenem: elmondható, hogy ezek az éves jelentések sokkal
kisebbek voltak, mint az 1976-os anyag. A tizenöt évvel későbbi, 1991.
márciusi fájl viszont hasonló méretű volt, sőt még nagyobb.
– Szóval ’91-ben… – mondta eltűnődve Berger, majd Blomhoz fordult:
– Két évvel azelőtt, hogy a tizenhat éves William Larsson nyomtalanul
eltűnt. Tudunk valamit ’91 márciusáról?
Blom megrázta a fejét.
– Gundersen negyvenhárom éves volt, és éppen Szaddám Husszein
oldalán harcolt az öbölháborúban. William pedig tizennégy éves volt, és
éppen Stuvstában szívatták halálra.
Berger bólintott. Érezte, hogy mindjárt felforr az agyvize.
– Hadd találjam ki: a következő nagyobb méretű törölt fájl ’93 nyári,
ugye? – kérdezte.
– Pontosan – bólintott Syl. – Júliusi. De a ’91 márciusa utáni három-
négy hónap anyagából is eltűnt négy kisebb dokumentum.
– Tehát nagyobb fájl csak ’93 júliusában – mondta Blom. – Akkor ment
el William Svédországból.
– Ez nagyjából megmagyarázza, hogy miért hiányzik Nils Gundersen a
Nemzetbiztonsági Szolgálat archívumából, miközben a KHNSZ aktáiban
fel-felbukkan – jelentette ki Berger. – Azért, mert a nemzetbiztonságnál
eltüntették a nyomait.
– KHNSZ? – kiáltott fel Syl. – A Katonai Hírszerzési és Biztonsági
Szolgálat? Basszus, mibe rángattál bele?
– A ’93 utáni anyagokkal mi a helyzet? – kérdezte válasz helyett
Berger.
– Akkor már kisebb mértékű az aktivitás – felelte Syl, és vészjóslóan
nézett a volt főnökére. – Csak éves jelentések voltak, azaz egy-egy kisebb
fájl tűnt el minden év anyagából, majd tovább ritkultak a doksik. Az
ezredforduló után már csak kétévente készült jelentés, majd sokáig
semmi, de 2012 vége felé megint készült egy nagyobb anyag. Ez a
legnagyobb törölt fájl, a létrehozásának dátuma 2012. november 11.
– Három hónappal az Anton Bergmark elleni támadás előtt – mondta
Blom. – Tehát William nyilván akkor jött vissza Svédországba. És a
Nemzetbiztonsági Szolgálatnál született erről egy doksi. Méghozzá jó
nagy.
– Ezt nem tudjuk – vetette közbe Berger. – Nem vehetjük biztosra.
– Biztosra semmit sem vehetünk – jelentette ki Blom. – De a közvetett
bizonyítékok egyre csak gyűlnek, mint a Gangeszben a szar.
– A szent folyóban… – mondta Berger. – És aztán?
– Itt a vége – felelte Syl, és fölállt. – Ahogy az én részvételemnek is.
Mostantól nélkülem kell boldogulnotok.
Berger ránézett. A rendőrakadémia óta először sikerült bekukkantania
Syl hétköznapi külseje mögé és megpillantania Sylvia Anderssont, aki
sosem érdekelte igazán, az egyedülálló anyukát, akinek ötéves kislánya,
Moira, a kiköpött mása.
És a nő szemében hamisítatlan, vegytiszta rémületet látott. Átsuhant
az agyán, hogy Syl alighanem inkább Moirát félti, mintsem önmagát.
– Mire gyanakszol? – kérdezte tőle. – Mit látsz, amit mi nem?
– Semmit – felelte összeszorított fogakkal Syl. – Nem látok, nem
hallok, és ami a legfontosabb, nem mondok semmit.
– Az első szót sem, ami így kapásból eszedbe jut?
– Szoros együttműködés nyomait látom a ti Nils Gundersen nevű
zsoldosotok és a Nemzetbiztonsági Szolgálat között. És nem akarom,
hogy nekem bármi közöm legyen hozzá.
– Pedig azt mondta, dolgozik rajta – szólt közbe Blom.
– Nem hinném, hogy ezt mondtam volna! – csattant föl Syl.
– Vigyázz vele, fejből idézi minden szavadat – figyelmeztette Berger,
és Blom felé intett a fejével.
Blom vészjósló pillantást lövellt felé, majd fejből idézte Syl szavait:
– „Bizonyos fájlokat töröltek. A tevékenység rekonstruálható, de a
fájlok nem. Legalábbis egyelőre nem, de dolgozom rajta.”
– Szóval min dolgozol, Syl? – ütötte tovább a vasat Berger.
 – Sylviának hívnak.
– Min dolgozol?
– Semmin. Már abbahagytam.
– Tényleg lehetséges, hogy rekonstruálhatók a törölt fájlok? Mert ez
azért elég valószínűtlenül hangzik, nem, Molly?
– Abszolút – vágta rá Blom, aki rögtön vette a lapot. – Nem tudom,
hogy sikerülhetne bárkinek is. Tíz év múlva már talán…
– Igen, abszolút képtelenségnek tűnik – ragozta tovább Berger. – Hogy
a francba lehetne ezt megcsinálni?
– Én tudok egy lehetséges módszert – bökte ki bizonytalanul Syl. – De
elég spéci felszerelés kell hozzá.
– És tudsz olyat szerezni?
– Ingyen nem.
– Akkor számlázd ki nekünk.
– Nekünk? Miért, kik vagytok ti?
– Magánnyomozók – felelte Berger.
 42

Október 31., szombat, 15:19

Már a recepción, a biztonsági pultnál világosan kiderült, hogy semmi

sincs úgy, ahogy volt. Először Berger próbálta lehúzni a kártyáját, de
nem történt semmi. Olyannyira nem, hogy a golyóálló üveg mögött ülő
őr még csak föl sem nézett, nyugodtan pasziánszozott tovább az iPadjén.
De amikor Blom próbálkozott, akkor már fölállt, megnyomott egy
gombot, és fémes hangon így szólt:
– Kérem, várjanak egy percet. Valaki lejön önökért.
Nem kellett sokat várniuk, pár másodperc múlva két tagbaszakadt
alak sziluettje bontakozott ki a Stockholmi Rendőr-főkapitányság
folyosójának neonfényéből. Berger nagyot sóhajtott.
Miközben áthaladtak az egyre keményebb biztonsági ellenőrzések
során, sem Kent, sem Roy nem szólt egy szót sem hozzájuk – sőt akkor
sem válaszoltak, ha kérdezték őket. Bergert és Blomot végül leültették
egy kanapéra a Nemzetbiztonsági Szolgálat Hírszerző Csoportjának
folyosóján. A fejük fölött tábla jelezte, hogy a legközelebbi ajtó mögött
található Steennek, a csoport vezetőjének az irodája.
Egymásra néztek, de nem szóltak egy szót sem.
Az obligát tizenöt perces várakozás már-már a duplájára nyúlt, amikor
egyszer csak halk berregés hallatszott, és kinyílt a tábla melletti ajtó.
Blom fölállt, és követte a példáját Berger is.
August Steen az asztalánál ült. Bergernek, aki még sosem találkozott
vele, az tűnt fel először, hogy olyan szálfaegyenes a háta, mintha már
hatvan éve vigyázzban ülne. Bevillant egy ötvenes évekbeli
gyerekülésben trónoló, acélszürke arcú, karót nyelt baba, és ez a
látomásszerű kép úgy-ahogy elviselhetővé tette azt, ami következett.
– Üljenek le – szólalt meg August Steen, és alig észrevehetően a két
szék felé intett a fejével.
Leültek Steennel szemben, aki kis szünet után belevágott.
– Nos, tagadhatatlan, hogy az elmúlt egy hétben magasra tették a
mércét. Az ország rendőri erőinek fel kell kötniük, amijük van, hogy ne
maradjanak szégyenben. És a puszta tény, hogy megmentettek hat lányt,
valamint kiiktatták az elkövetőt, elég ahhoz, hogy a kihágásaik, sőt
törvénysértéseik nagy része fölött nyugodt lélekkel szemet hunyjunk.
Azzal viszont, sokakkal egyetemben, komoly gondom van, hogy a
feljebbvalóik iránti lojalitás törvényét is megszegték.
– Ez a dolog egy pillanatig sem erről szólt – mondta Blom. – Amit
tettünk, azt a feljebbvalóink, azaz a rendőrség, azaz a lakosság
érdekében tettük. Vagy talán nem az igazságról, az
igazságszolgáltatásról szól a rendőri munka?
– De, mindenképpen – felelte mélyen Blom szemébe nézve August
Steen. – Csakhogy az igazságszolgáltatás összetett dolog, nem merül ki
abban, hogy a már elkövetett bűncselekmény után rendezzük a számlát.
Az igazságszolgáltatás szempontjából még fontosabb a bűn megelőzése,
a bűnözők leállítása, mielőtt akcióba lépnének. És az igazságosság
fogalma már nem olyan kristálytiszta, ha a bűncselekményt még nem
követték el.
– Nem értem, mennyiben vonatkozik mindez a mi William Larsson
utáni hajszánkra – jelentette ki Blom.
– Olle Nilsson – javította ki Steen. – Nem találtunk arra utaló nyomot,
hogy egy bizonyos William Larssonnak is köze lenne az ügyhöz.
– Olle Nilsson – ismételte Berger. – Olle Nilsson, aki könnyűszerrel
átment a Szolgálat hírhedten alapos átvilágításán, amikor három éve,
novemberben felvették a Wiborg Ellátóhoz.
– És ennek egyszerűen az volt az oka, hogy ő tényleg Olle Nilsson volt
– mondta Steen, Bergerre szegezve a szemét. Berger most először érezte
magán ezt a súlyos tekintetet.
 – A számítógépein kell hogy legyen valami nyoma annak, hogy egykor
William Larsson volt. – Ennyit sikerült kinyögnie.
– Az informatikai eszközük vizsgálata folyamatban van – felelte Steen.
– De a maguk „nem hivatalos” nyomozása semmi olyat nem tárt föl, ami
bizonyítaná, hogy William Larssonnak, a maga eltűnt és feltehetően
régóta halott gyerekkori barátjának, bármi köze lenne ehhez az Olle
Nilssonhoz.
– Megtaláltuk a lányok elrablóját – emlékeztette Berger. – Molly nem
hivatalos nyomozása nélkül ez nem sikerült volna.
– Azért találták meg az emberrablót, mert nem volt hajlandó állami
erőforrásból illegális szolgáltatást nyújtani valakinek, akit
magánszemélynek vélt – mondta higgadtan Steen. – Molly Blomról
beszélek – tette hozzá. – Ezért beépített az illegális eszközbe egy
figyelmeztető jelzést, hogy a megrendelő lebukjon, ha bűncselekményt
követ el vele. Maga, Molly Blom, vírussal fertőzte meg a
kihallgatóhelyiség hang- és képrögzítő eszközét, és ezek után van képe
azt állítani, hogy nem volt illojális a feljebbvalóihoz.
– Tehát csak a vakvéletlen műve, hogy pont a technikus volt a
sorozatgyilkos, akit kerestünk? – kérdezte Berger.
– Úgy néz ki – felelte Steen. – De, mint már mondtam, a nyomozás
folyamatban van.
– Szóval egyszerűen mázlink volt? – kiáltott fel hitetlenkedve Berger.
– A végkifejletnél nem. Akkor hatékonyan cselekedtek, bár az
erőszakot igencsak túlzásba vitték. De még efölött is hajlandók vagyunk
szemet hunyni, tekintettel arra, hogy megmentették a hat lányt.
– Hogyhogy túlzásba vittük az erőszakot? – kérdezte Berger.
– Úgy vélem, minden rendőr tudja, hogy ha egy méterről üreges hegyű
lőszerrel lövést ad le a nemi szervekre, az olyan mértékű
vérveszteséggel jár, hogy a delikvens hamar belehal.
Berger féket tett a nyelvére. Blomra pillantott, aki mozdulatlanul ült a
székén, és közönyösen nézett vissza rá. Ezt látva ő is tartotta a száját.
Steen folytatta:
– Mivel sikerült kiszedniük az elkövetőből az áldozatok hollétére
vonatkozó információt, jóváhagytuk a Stockholmi Rendőr-főkapitányság
kérését, hogy minősüljön önvédelemnek a lövöldözés. Holott
egyértelmű, hogy nem az volt.
– Akkor mi volt? – kérdezte Blom.
– Természetesen gyilkosság – felelte felé fordulva Steen. – Gyilkosság,
amellyel valami képzelt gyerekkori igazságtalanságot torolt meg. És nem
is ez volt az egyetlen gyanús haláleset az úgynevezett nem hivatalos
nyomozásuk során. Amikor végre sikerült visszakövetnünk az ellopott
céges autó GPS-ét, egy demenseknek fenntartott vendelsöi
gondozóotthon felé tartottak. Az embereim ott utolérték magukat, de
sikerült meglógniuk. Viszont hátrahagytak egy hullát.
– Egy hullát? – kiáltott fel hüledezve Berger.
– Maguk látták utoljára élve az Alicia Anger nevű pácienst. De még itt
is más irányba tudtuk terelni a rendőrségi nyomozást, hogy mentsük a
maguk bőrét, és elértük, hogy ezt a nyilvánvaló gyilkosságot minősítsék
balesetnek. Engem viszont nem hagy nyugodni, hogy vajon mit akartak
attól a nőtől, és mit árult el maguknak, ami miatt örök hallgatásra
ítélték?
– Ön is tökéletesen tisztában van vele, hogy nem öltük meg – mondta a
tőle telhető legnyugodtabb hangon Berger.
– Ugyan honnan kéne ezt tudnom?
Mire Berger észlelte a kérdésben rejlő csapdát, Blom hangosan
megköszörülte a torkát, majd megszólalt:
– Alicia Anger William Larsson nagynénje volt. Úgy gondoltuk, hogy
bővebb információkkal szolgálhat William eltűnéséről.
– És szolgált?
– Abszolút nem. Totál szenilis volt. Arról zagyvált, hogy ő egy valkűr,
akit úgy hívnak, hogy „a vörös lány”, és a tizedik században él. Nem
tudtunk kihúzni belőle semmi értelmeset. És természetesen nem
gyilkoltuk meg.
August Steen csak hümmögött, és szomorkásan méregette Blomot.
Berger is a nőre nézett, és látta a szemében a kőkemény dacot. Egyből
világossá vált a számára, hogy melyiküknek kell beszélnie.
August Steen finoman, ujjheggyel kocogtatta az asztali gépét.
Zongorázott rajta vagy tíz másodpercig, mielőtt megszólalt:
 – Rendkívül fontos, hogy ne tartsanak vissza a Nemzetbiztonsági
Szolgálattól semmilyen információt. Most, hogy a nyomozás ilyen
intenzív szakaszba ért, muszáj tisztán látnunk az egész ügyet. Biztosak
benne, hogy itt és most mindent elmondtak, amit tudnak?
– Igen – felelte Blom.
Steen átható tekintettel méregette egykori tanítványát, majd ismét
hümmögött egyet.
– Nem vagyok teljesen elégedett – közölte.
– Mit mondhatnánk még?
– Ezt kérdezem én is. Nincsenek jó érzéseim magukkal kapcsolatban.
– Érzései? – csúszott ki Berger száján, de rögtön meg is bánta.
– Gondolom, ha valakinek, hát magának nem kell elmagyaráznom,
Sam Berger, hogy milyen fontosak az érzések – mondta Steen. – Hiszen
maga, ahogy elnézem, kizárólag érzelmi alapon dolgozik, tehát nagyon
is tisztában van ezek értékével. És nekem, amint azt már említettem,
most nincsenek jó érzéseim magukkal kapcsolatban. – Steen kis szünet
után még hozzátette: – Elég pökhendi módon viselkednek ahhoz képest,
hogy napokig magukat hajkurászta az egész svéd rendőrség. Az adott
helyzetben sokkal megnyerőbb lenne, ha tanúsítanának egy csipetnyi
alázatot.
– Megnyerőbb? – visszhangozta Blom.
– Nem csupán megnyerőbb, hanem eredményesebb is. Ha csak egy
mákszemnyi bűnbánatot látnék magukon, vagy legalább azt, hogy
tudják, milyen sok hibát követtek el, akkor ajánlatot tudnék tenni.
Ugyanis felhatalmazást kaptam erre a Nemzetbiztonsági Szolgálat felső
vezetésétől. – August Steen vágott egy gyors grimaszt, majd a fejük fölé,
a falra szegeződött a tekintete. – A távollétükben megállapodtunk
Gudmundsson főfelügyelővel, hogy vádat fogunk emelni maguk ellen, és
rendes büntetőperben kell számot adniuk a tetteikről, azaz börtönbe
kerülnek. De ez már nem érvényes. A Nemzetbiztonsági Szolgálat és a
rendőrhatóság ugyanis megértette, hogy a túlzott rendőri ambíció
motiválta magukat, és semmi más. Ezért ejtjük a már előkészített
vádakat, de nem hunyhatunk szemet a rendőri etikába ütköző
kihágásaik, valamint a számos bűncselekményük fölött. Annyi írott és
íratlan törvényt szegtek meg, hogy nagyon nehéz lenne a testület
kötelékében tartani magukat. Úgyhogy egyszerűen nem rendőrtisztek
többé, és ezt őszinte sajnálattal közlöm.
Berger és Blom összenézett. Nem lepte meg őket túlzottan, amit
hallottak. A legjobb opciójuk az volt, hogy lenyelik a dolgot, és szép
csöndben duzzognak.
De ez képtelenség volt. Berger szólalt meg előbb:
– És az ajánlat?
August Steen összeráncolta a homlokát.
– A felső vezetés nagyon meg volt elégedve a munkájukkal, ezért
megkértek, hogy ajánljam fel maguknak azt a lehetőséget, hogy külső
erőforrásként dolgozhatnak tovább a Szolgálatnál. A végső döntést
azonban rám bízták.
– A „külső erőforrás” azt jelenti, hogy nem lennénk rendőrtisztek, és
mégis a Nemzetbiztonsági Szolgálatnál dolgoznánk? – kérdezte Berger.
– Ma reggeltől egyikük sem rendőrtiszt – közölte Steen. – Ez végleges
és megmásíthatatlan döntés.
– Élek a gyanúperrel, hogy ez csak egy picivel jobb, mint a beosztott
irattárosi pozíció – jegyezte meg Berger, aki képtelen volt visszafojtani a
mosolyát. Sőt legszívesebben hangosan felröhögött volna.
– Szó sincs róla – tiltakozott Steen. – Külső erőforrásaink komoly
értéket képviselnek a szemünkben.
– Na persze! – háborgott Blom.
– Jó – bólintott Steen. – Úgysem akartam előállni azzal az ajánlattal.
Mint már mondtam, nem vagyok boldog. Természetesen egyszerűen
csak kirúghatnánk magukat, de az egyik felet sem tüntetné fel jó
színben. Ezért jobb, ha önként mondanak fel. Végkielégítésként félévi
fizetésüket tudjuk felajánlani. Mit szólnak?
– Egy év – mondta Blom.
Berger rámeredt a nőre, de sikerült megállnia, hogy mondjon is
valamit.
– Ugyan miért? – csattant fel August Steen.
– Nyilván figyelembe kell vennünk a média kérdését – felelte Blom. –
Ellen Savinger és a többi lány szabadulása most nagyon nagy sztori, sok
szerencsét annak, aki mást keres az újságban, a tévében, a blogokon, a
Twitteren, a Facebookon vagy akárhol. Az ügy kényesebb részleteit
eddig sikerült eltitkolniuk a nyilvánosság elől. Hiszen, gondolom, nem
venné ki magát túl jól, ha kiderülne, hogy két elkóborolt zsarunak
sikerült az, ami a Szolgálatnak és az Országos Bűnüldöző Csoportnak
nem.
August Steen fagyos nyugalommal méregette Blomot, majd jó
félperces szünet után így válaszolt:
– Lássuk, hogy jól értem-e. Szóval egyévi fizetésük fejében garantálják,
hogy semmi sem fog eljutni a médiához, ha viszont csak félévi fizetést
kapnak, akkor ez nem garantálható?
– Elég pontosan foglalta össze – bólintott Molly Blom.
– Most elmehetnek – közölte August Steen.
Már az ajtónál jártak, amikor, mintegy zárszóként, utánuk szólt.
– Még egyszer hangsúlyoznám: rendkívül fontos, hogy ne tartsanak
vissza semmit a Nemzetbiztonsági Szolgálattól. Rendkívül fontos, hogy
minden érintettnek rendelkezésére álljon az összes információ, ami a
birtokukban van.
Berger és Blom ismét összenézett.
Aztán sarkon fordultak, és kivonultak.
 43

November 1., vasárnap, 10:14

Az égről megbűvölten letekintő nap bágyadt sugarai átszűrődtek a

nyárfák csupasz ágai közt meg a mocskos ablakokon, és mintha vékony
réteg fluoreszkáló festékkel vonták volna be a csónakház belsejét. Molly
Blom körbejárta az épületet. Megérintette az oszlopokat, megtapogatta a
falba ágyazott horgonygyűrűket, majd leguggolt, és megvizsgálta a
padlón a golyó ütötte lyukakat. Aztán bekuporodott a sarokba, és
hallgatta az alig hallható szuszogást.
Itt a halál, ott az élet…
Molly csak akkor nézett föl, amikor Sam berobogott a móló felőli
ajtón.
– A sünik jól megvannak – mondta a férfinak. – Alszanak, mint a
bunda.
– Gyere velem – hívta Sam, és kézen fogta Mollyt.
Kiléptek a mólóra. A furcsamód mozdulatlan vízen ott feküdt William
Larsson csónakja. Virággal teleszórva…
– Ebbe ugyan be nem szállok – jelentette ki a virágokra pillantva
Molly.
– Most már ne futamodj meg gyáván – mondta Sam. – Tekintsük ezt
indián nyárnak. Az utolsó alkalom az idén, amikor rendesen süt a nap.
Molly akarata ellenére elmosolyodott, és bemászott a csónakba.
Miután félretolta a virágokat, és kényelembe helyezte magát, Sam
evezni kezdett. Mintha időutazást tettek volna a tizennyolcadik
századba, már csak a lant pengése hiányzott, meg néhány grácia
andalító éneke.
Amikor már eltávolodtak kissé a parttól, Sam letette az evezőket. A jó
öreg hátizsákból elővett egy üveg pezsgőt, majd két poharat is,
amelyeket Molly kezébe adott. A dugó repült vagy tíz métert, és az üveg
tartalmának fele az Edsviken-öbölbe ömlött.
– Csirió, cinkostárs – emelte meg Sam a poharát.
– Mire koccintunk? – kérdezte Molly. – Arra, hogy kirúgtak minket?
Hogy sokévi hűséges szolgálat után, amire egy látványos mentőakció
tette fel a koronát, munkanélküli exzsaruk vagyunk?
– Vagy esetleg azt, hogy sikerült tartanunk a szánkat.
– Az tényleg sikerült – ismerte el Molly. – Sejtelmük sincs arról, amit
mi tudunk.
– Bizony – mondta Sam, és leengedte a poharát. – De nyilván nem
dolgozhatunk velük, amíg nem tudjuk pontosan, hogy miről szól ez az
egész.
– Nem hát – helyeselt Molly.
Sam mintha egy csapásra újjáéledt volna. Ismét megemelte a poharát.
– Igyunk inkább az élet által kínált új lehetőségekre!
Molly komor mosollyal emelte meg a poharát.
– Meg jobb híján az egyévi fizetésre.
– Kétévi – helyesbített Sam, majd belekortyolt a pezsgőjébe.
Békét és nyugalmat árasztott az Edsviken-öböl tükörsima vize. Idilli
tájjá varázsolta a senki földjét. De tudták, hogy a napsütés
tiszavirágéletű lesz, így alaposan ki kell használniuk.
Carpe diem, a kurva életbe!
Sam kotorászott egy kicsit a hátizsákjában, majd előhúzta az
óradobozt. Kinyitotta az aranyozott kapcsot, szemügyre vette a
dobozban lapuló öt karórát, majd lecsatolta a csuklójáról a Rolex Oyster
Perpetual Datejustot. Egyből feltűnt neki, hogy már nem párás az üvege.
Visszatette a helyére, így újra együtt volt mind a hat óra. Sam kivette a
dobozból a Patek Philippe 2508 Calatravát, és felcsatolta.
– Minden vasárnap órát váltok – mondta. – És ez egy nevezetes
pillanat: percre pontosan egy hete nyomultunk be a märstai házba.
 – És micsoda hét volt! – mondta Molly.
Egy darabig csöndben üldögéltek. Gyönyörködtek a szikrázó
napsütésben, az élet szépségében, amely újra meg újra előbukkan,
történjen bármi.
– Ideje új munka után néznünk – szólalt meg aztán a pezsgőjét
szopogató Molly. – Már-már elszomorít, hogy itt kell hagynom ezt a
helyet. Hiszen színésznőnek aligha mehetek vissza így negyven felé… Te
viszont még simán lehetsz filozófus. Oda mindig kellenek öreg fószerek.
Lehetnél hivatásos kulturális szakértő.
– Erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy kettő – felelte Sam. –
Kétévi fizetésünkből gazdálkodhatunk, ha maradni akarunk.
– Maradni? Mi a faszér’ akarnánk maradni?
– Nem rémlik, hogy hallottam volna már tőled egyetlen trágár szót is…
Lustán nyúlt el körülöttük a csend. Az Edsviken-öböl északi végében
fölsejlett az Edsberg-kastély melegsárga homlokzata meg a hatalmas
park és a víz mellett haladó sétány. Hihetetlenül szép látvány volt.
Sam hátradőlt, és a tiszta, kék égboltot kémlelte. Kész röhej, hogy
milyen régóta nem kéklett így az ég…
Lehunyta a szemét.
– Reggel beszéltem egy ügyvéddel – mondta. – Kiderült, hogy azért
megy a jogi huzavona a csónakházért, mert ez az utolsó hely a
partszakaszon, ahol építkezni lehetne. De a két cégnek már nagyon elege
van a patthelyzetből, ezért hajlandók gyorsan túladni a területen, és
elosztani egymás közt a pénzt, ha elfogadható ajánlatot kapnak. Szóval
az a kérdésem, hogy tehetek-e gyorsan egy viszonylag elfogadható
ajánlatot?
– Úgy gondolod, hogy vegyük meg az épületet, ahol egy őrült gyilkos
megkínzott engem, én pedig egy szűk negyedszázad múlva kinyírtam
őt?
– A számból vetted ki a szót – felelte Sam.
Elnevették magukat. Méghozzá egyszerre. Egyikük sem tudta volna
megmondani, hogy előfordult-e már ilyesmi valaha.
– Te meg én, együtt? – szólalt meg Molly. – Mint szabadúszó zsaruk?
Közös vállalkozásban? Nyissunk nyomozóirodát?
 – Inkább úgy mondanám, hogy… hmm… professzionális nyomozói
szolgáltatások magánszemélyek és közületek részére…
– Az nem jó – tromfolta le Molly. – Legyen inkább… hmm…
ultramodern nyomozói szolgáltatások a… Megvan! A senki földjén zajló
tevékenységek felderítésére.
A csónak szabadon sodródott az Edsviken-öböl vizén. Berger elővette
a régi mobilját, amelybe már visszakerült a SIM-kártya. Behívta a
sarkcsillagot, a fixpontot, a tengelyén forgó világ nyugvópontját. A
nyolcéves Marcus és Oscar a martilapuval benőtt árokban…
Ideje fölhívni Párizst.
A csónak egyre csak sodródott. Talán el is szunyókáltak. Sam talán
nem is hallotta, amikor Molly azt mondta:
– Megmentettünk hat lányt.
És talán nem is felelte azt, hogy:
– Erről szólt az egész. A többi ki a szart érdekel?
Akár így, akár úgy, az első esőcseppek ébresztették fel őket. Egyelőre
lágyan, szelíden szitált, szinte csak ködpára volt. Ők mégis úgy ültek föl
a csónakban, mintha halottaikból támadnának fel.
– Mostantól nem beszélünk erről az ügyről – jelentette ki Sam.
– Úgy érted, hogy tegyünk valamiféle esküt? – kérdezte Molly. –
Esküszünk, hogy erről az ügyről hallgatunk, mint a sír?
– Igen, miért is ne? Az eskü, az jó dolog.
Egymásra pillantottak: összenézett a csónak orra és fara… De egyikük
sem tudta, hogy tényleg őszinte meggyőződést lát-e a másik szemében.
– Williamet elkaptuk – szólalt meg végül Sam. – Csakhogy William
nem egészen az volt, akinek hittük. Őrültnek persze őrült volt, de nem
őrültként jött vissza Svédországba. Hanem vérbeli profiként, akire a
Nemzetbiztonsági Szolgálat az összekötő szerepét bízta. Ő tartotta a
kapcsolatot a Pachachi családdal, akikről még mindig nem tudunk
semmit.
– Csak annyit, hogy a Szolgálat archívumában, az 1991-es anyagok
között tátong egy nagy lyuk – mondta Molly. – És az az egyetlen rés,
amit nem tudunk megmagyarázni.
Sam bólintott.
 – Akkor érkeznek meg Pachachiék Svédországba a háború dúlta
Irakból. És Gundersen, aki harcolt Irakban, mond valamit a családról,
ami felkelti a Szolgálat érdeklődését. Majd létrejön a Szolgálat és a
Pachachi család között valamiféle kapcsolat.
– Ami oda vezet, hogy Pachachiék megveszik a helenelundi lakást
William anyjától.
– A Szolgálat és Pachachiék közti kapcsolódási pont a kulcsa az
egésznek, erre esküdni mernék – mondta Sam. – Nagyon remélem, hogy
Syl előás valamit.
Az Edsviken-öblöt mintha nagy erejű robbanás rázta volna meg. Az
égbolt súlyos, szürkésfekete felhőtakaróvá záródott össze, és a távolban,
de azért nem túl messze tőlük, villámok szikráztak.
Molly és Sam mozdulatlanul ült a csónakban, várták, hogy rájuk
zúduljon az égi áldás.
Sam törte meg a csendet:
– Akkor hát ez volt az utolsó szó erről az ügyről?
– Esküszünk? – kérdezte Molly.
– Esküszünk – bólintott Sam, majd elnevette magát.
Aztán evezett, ahogy csak bírt, mert úgy tűnt, hogy a szép lassan
erősödő eső nagy tettekre készül.
Fölszaladtak a lépcsőn, majd megálltak a móló fölé kinyúló tető alatt,
és onnan kémlelték az öblöt. Az Edsberg-kastély sárga homlokzata már
félig-meddig ködbe veszett a távolban, ahogy a park és a sétány is.
Sam megfordult, és a Patek Philippe-jére pillantott. Nem látta jól,
hogy mennyit mutat, mert a számlapot félig eltakarta a finom pára.
Benyitott a csónakházba, és fölemelte a fejét.
Az egyik ácspadnál, nekik háttal, egy alak ült. Középhosszú, vékony
szálú, seszínű haja teljesen száraz volt.
– Syl! – kiáltott fel Sam. – De jó, hogy itt vagy! Mit derítettél ki?
Miközben megkerülte a padot, hátranézett Mollyra, aki furcsamód
sápadtnak tűnt.
Aztán belenézett Syl szemébe.
A megtört fényű szemébe.
 Mert „odabent” nem volt senki. És Syl szájából egy fekete zokni lógott
ki. Mintha elüszkösödött volna a nyelve…
Aztán megnyíltak az ég csatornái.