A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

Bev Thomas: A Good Enough Mother

First published in 2019 by Faber & Faber Limited,
Bloomsbury House

© Bev Thomas, 2019

Hungarian translation © Lévai Márta, 2019
Borítóterv © Design by Faber
Borítókép © Getty Images

Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője

Felelős szerkesztő Palkó Katalin
Olvasószerkesztő Balla Nóra
A borítót az eredeti alapján Féder Márta tervezte
Műszaki szerkesztő Kállai Dávid
Elektronikus könyv Ambrose Montanus

ISBN 978 963 433 673 0

Az elektronikus verziót készítette

eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
Colinnak
 Egy

A papírforma szerint Dan Griffinben nem volt semmi

rendkívüli. Nyugtalan volt, és követelőző, mint a
traumaterápiás osztály minden egyes páciense. A rendőrségen a
„jellegtelen” szót használtam a jellemzésére. Átvizsgálták a
korai terápiás ülésekről szóló feljegyzéseket, amelyekben
szerepelt az arcán lévő sebhely, a hangjából érződő rémület és a
váratlanul visszatérő emlékképek, amelyek olyan élénkek
voltak, hogy a lélegzete is elakadt, de erőszakos hajlamokra
utaló jeleket nem találtak köztük. A világon semmi sem mutatta,
mire képes. Időbe telt megértenem, hogy a helyes kérdés nem
az, hogy Miért nem vettem észre, hogy mi készül?, hanem az, hogy
Miért nem tértem ki előle?
Áprilisi péntek délután az első ülésünk időpontja Dannel,
egy kifejezetten nehéz munkahét záróakkordjaként – új
beutaltak tömege, e-mail a költségkeretek csökkentéséről,
délelőtt pedig egy váratlan telefonhívás az egyik páciensünk,
Alfie Burgess halálhírével. A gondozóház ápolónője nagyon
kedves, miközben elmeséli, mi történt. – Békésen – mondja –, a
családja körében, aztán hozzátesz még valamit, amit nem
hallok. – Tájékoztatja róla a munkatársait? – teszi fel a kérdést
végszóként. Ez természetesen az én feladatköröm, az egység
vezetőjéé, nekem kell közölnöm velük a hírt, és korábban
szívesen vállalkoztam az efféle feladatokra. Jó érzékem volt
hozzá, és megfelelő önkontrollal úgy tudtam széttárni a
karomat, hogy az egész osztály bánata beleférjen. Ám ekkor,
Tom születésnapja közeledtén, reszkető kézzel teszem le a
kagylót.
Az érzés az elmúlt időben csak rosszabbodott. Ami korábban
csak a gyomrom mélyén jelentkező finom remegés volt,
mostanra szorítássá erősödött, és úgy fut körbe a mellkasomon,
mint egy feszes szalag. Akárkinek a halálhíre kiválthatja; lehet a
szomszédunk barátja, vagy akár egy újsághír, de amikor közeli
ismerősről van szó, amilyen például Alfie, annyira
megacélosodik, hogy előbb-utóbb moccanni is alig bírok. Nem
képek jelennek meg az agyamban, hanem felkúszik bennem a
Tom miatti rettegés. Igyekszem Alfie-ra koncentrálni, meg arra,
hogyan közöljem a csapatommal a hírt, de a testem úgy
megfeszül, mintha azonnal el akarna rejtőzni valahová.
Tom születésnapja lidércnyomássá változott. Tudtam, hogy
így lesz. Tavaly is így történt. Az utóbbi időben a világon
minden esemény képes jelezni az idő múlását. Az őszi levelek
megjelenése, az első zúzmara, vagy a krókuszok hirtelen
előbukkanó lila és sárga foltjai. Egy-egy újabb jelzés, hogy
nélküle is forog a Föld. De a születése évfordulója? Az ő
születésnapja? Melyik anya ne akarna röviden visszatérni a közös
pillanat dicsőséges burkába, bármennyi idős is a gyereke?
Bennem is munkál valamiféle ideges várakozás, de tudom, hogy
semmi sem fog történni. Eljön a dátum, aztán elmúlik Tom
nélkül, a remény léggömbje kipukkan bennem, és sokszor már
az is túl nagy erőfeszítést jelent, hogy újra felpumpáljam, hogy
én magam formát nyerjek. Korábban is voltak ilyen napjaim,
tudom, hogy el fog múlni. Ebben a pillanatban azonban
túlságosan eltölt a fájdalmam. Ha a csapatom egyik tagjáról
lenne szó, azt javasolnám, hogy semmiképp ne dolgozzon. Menj
haza, mondanám neki, és légy kedves magadhoz. De ami engem
illet, nyilvánvaló okokból most éppen az otthonomban időznék
a legkevésbé szívesen.
Egész nap olyan vagyok, mint egy túltöltött fürdőkád.
Csipp. Csepp. Csöpp. Érzem a terhét, félő, hogy egyetlen újabb
hozzám intézett kéréstől túlcsordulok, és tócsaként szétfolyok a
padlón. És mégis, szinte esdeklem az újabbakért. Egy újabb
páciens? Egy extra felülvizsgálat? Konferencia-előadás? Persze,
megcsinálom, hallom magamat. És meg is csinálom, abban a
reményben, hogy betöltheti az ürességet. Nem mentegetőzöm.
Nincs mentségem. De a lelkiállapotom tagadhatatlanul ilyen
aznap, amikor Dan Griffint megismerem.
A telefonhívás után üldögélek még egy kicsit az
íróasztalomnál. Elgondolkodom rajta, hogyan közlöm Alfie
halálhírét a kollégákkal, és már pontosan tudom, mi fog
történni. Bánatos arcok. Szomorúság, könnyek, halk
megjegyzések, ölelések. Teát főzünk, és megosztunk egymással
néhány Alfie-val kapcsolatos emléket, kezdve a recepción
mindig elhangzó, vidám „Na, mi a helyzet?”-tel. Gondolatban a
szüleivel leszünk, felidézzük csendes méltóságukat; együtt
birkózunk meg az eset igazságtalanságával. Emlékeztetjük rá
magunkat, hogy Alfie beteg volt, hogy a porfíria degeneratív
betegség. Ha azt mondjuk is, hogy a várakozásokkal ellentétben
„nagyon jól volt”, nem folytathatjuk másképp, mint azzal, hogy
„ahhoz képest”. A bajtársiasság és együttérzés mögött
tapintható lesz a halvány versengés; ki ismerte őt jobban, ki
jogosult a legmélyebb gyászra. Végigszámoljuk, hány éve is járt
hozzánk a tűfóbiájával. Nyolc éve is lehet, sőt talán még
hosszabb ideje. Hol gyakrabban jött, hol hosszabb időre távol
maradt. Emlékszem, egyszer meséltem róla Tomnak.
Természetesen név nélkül, de a rémálmai miatt tettem ezzel egy
kísérletet, hátha normalizálni tudjuk a félelmeit. Előttem van az
arca, ahogy tágra nyílt szemmel figyel, miközben leírom Alfie
pánikbetegségét, és azt, hogy milyen módszerrel segítettünk
rajta. – Látod már – simogattam meg a fiam haját –, mindenki
aggódik valami miatt.
Azt is felidézzük majd, hogy Alfie milyen jól nézett ki,
amikor utoljára nálunk járt. Előkerül egy részvétkártya,
mindenki aláírja, és pénzt adunk össze a közös csokorra; ha csak
rágondolok, már szédelgek. A feladatok, amelyeket a korábbi
évek során szívesen vállaltam, és szinte erőfeszítésembe sem
kerültek, most meghaladják az állóképességemet.
Nem akarok több gyászt. Több halált. Úgy érzem, már túl
hosszú ideje ólálkodik körülöttem. Azzal a meggyőződéssel
akarnám letenni a telefont, mintha mindez meg sem történt
volna. De nem tehetem meg. Ez az én feladatom. Ruth
Hartlandé. A traumaterápiás osztály vezetőjéé. Én vagyok a
felelős személy. Ott az ajtómon a tábla.
Végül egészen szerencsésen alakul. Miután megosztom a
környező irodákban ülő kollégáimmal a hírt, belefutok a
folyosón Paulába, aki pillanatnyilag igencsak örül friss
irodamenedzseri kinevezésének. Tudom, hogy ő el fogja
mondani a csapat többi tagjának is, mi történt, és megkérem,
hogy ebédidőre szervezzen egy megbeszélést.
 A délelőtt további részében sikerül mindenkitől távol
maradnom, de délután én vezetem a megbeszélést a központi
irodában, az újonnan felvett páciensek beosztásával
kapcsolatban. Csendes szomorúság ül mindenkin. Érzékelhető
valami sztoikus belenyugvás is. Nézzék csak – mintha ezt
mondanánk, terapeutaként megtanultuk, hogyan tudjuk kezelni
a bonyolult érzelmeket, és hogyan tudunk uralkodni rajtuk –
beleértve a sajátjainkat is. Tom annak idején viccelődött is ezen,
„Anya”, mondta, „most itthon vagy – itt nyugodtan leteheted a
terapeuta-álarcot.” De így is érzem a munkatársaim
megnövekedett érzékenységét, mindenki olyan óvatosan
kerülgeti a másikat, mint egy imént történt baleset sérült
résztvevői. Tíz perc múlva már alig kapok levegőt a kedvesség
és a féltő gondoskodás légkörében.
Aztán hamarosan megváltozik a hangulat. A halál
mindünket önzővé tesz – végül mindenki befelé fordul, a saját
meg a családtagjai életén mereng. És újra hálás vagyok a
sorsnak, hogy itt van mellettem Paula, aki mindig élénken
felszólal a csapat nevében. Ezúttal is felnéz a papírmunkából. –
Az ember ilyenkor elgondolkodik mindazon, amit annyira
természetesnek veszünk – mondja, és körbetekint a többieken. –
Én személy szerint csak arra vágyom, hogy hazaérjek, és
megöleljem a gyerekeimet. – Gyengéd mozdulattal átöleli
magát. – Biztosan mindenki így van vele.
Nem mondok erre semmit. Nem hívom félre, hogy
emlékeztessem rá, köztünk van Eve is, akinek nincsenek
gyerekei, pedig nagyon szeretné, ha lennének. Csak mosolygok,
és bólintok. Magamról sem beszélek. Nem is tudnék. Senki sem
tud semmit. Így egyszerűbb.
Dan Griffin a délutáni utolsó páciensem. A váróteremtől egy
folyosó vezet a tanácsadó irodámig, körülbelül egy percbe telik
odaérnem, majd visszakísérnem a következő beteget – az elmúlt
huszonöt év alatt több százszor megtettem már ezt az utat.
Amikor kicsik voltak, Tom és Carolyn néha meglátogatott itt.
Nem felejtem el, Tom mennyire szerette a „forgolódós” széket a
központi irodában. Mindig szívesen letelepedett oda, aztán csak
nézett kifelé az ablakon, el a fák lombja fölött. Mindketten
meglepődnének, ha látnák, milyen keveset változott a hely. A
szőnyeg és a bútorkárpitok még ugyanazok, mint amikor ők
utoljára itt jártak. Az évek során a falakra is kevés újdonság
került ki, csak egy bekeretezett Beacon-díj és az Alapítvány
ajánlása, ám ezektől eltekintve minden ugyanolyan: ott a lift
mellett a tengeri látkép meg az elszórt geometriai alakzatokkal
teli absztrakt képek sora, és Tom valamikori kedvence, az
esőben ugrándozó, bozontos kutya is a helyén van. Ezek
egyfajta stabilitásérzést, valami állandót és megbízhatót
nyújtanak azoknak az embereknek, akik már szembetalálták
magukat az igazi rémülettel az életük során. Manapság David
megvonná a vállát ennyi pszichologizáló érvelés hallatán.
Ugyan, mi különbséget jelent bármelyik?, kérdezné. Talán azért,
ami a saját családunkkal történt.
Amikor egy új páciens elé megyek, néhány másodpercet
mindig eltöltök azzal, hogy igyekszem kitisztítani a
gondolataimat, és igyekszem az új betegre meg az előttünk álló
folyamatra koncentrálni. Ma nem. Szívesen mondanám, hogy
Alfie-ra és a szüleire gondolok, de ez hazugság lenne.
 Lassan, kimért léptekkel megyek, a tekintetemet a
medencekék szőnyegkockákra szegezem. Miután elhaladok a
lépcsőház mellett, felnézek, ekkor pillantom meg a folyosó
végén lévő váróban ülő pácienst. Megtorpanok, és rábámulok.
Minden más darabokra hullik körülöttem.
Összegörnyedve ül az ajtó melletti széken, a feje a tenyerébe
hajtva, a haja lelóg az ujjai között. Én magam is hallom, hogy
kiszakad belőlem valami hang, tompa zokogásféle, aztán egy
szelíd hullám fut végig rajtam. Hirtelen könnyűnek érzem
magam. Mintha felemelkednék. Megint megnövesztette a haját.
David mennyire haragudna. Én örülök. Nem sokkal azelőtt,
hogy utoljára láttam, kopaszra nyírta a fejét. Megtaláltam a
hosszú, aranyszín fürtöket a fürdőszobai mosdókagylóban, és
majdnem elsírtam magamat. Mostanra visszanőtt, egészen a
válláig ér. Szerintem jobban áll neki hosszan, gondolom,
miközben tenyeremmel a falnak támaszkodom, hogy
megőrizzem az egyensúlyomat.
Közelebb lépek, és látom, hogy a rövid gyapjúkabát van
rajta. Amit karácsonyra vettünk neki. A skót kockás béléssel. A
szívem dübörög. Az inge új, nem ismerem, az ölében piros
hátizsák. A lábán Doc Martens. Mindig ilyen fekete bakancsot
hordott. A látványuktól muszáj mosolyognom. Tom, hát itt vagy,
fut át az agyamon, de az is lehet, hogy hangosan is kimondom.
A mellkasom emelkedik-süllyed, esetlenül futni kezdek, a
váróban ülő páciensek döbbenetére. Néhányan felnéznek.
Egyikük épp Tom. Hirtelen tompa fájdalmat érzek a gyomrom
környékén, a napfonat csakrában, amikor felemeli a fejét.
Gyorsan sújt le, akár egy ökölcsapás. Mégsem ő az.
 Visszahőkölve torpanok meg. Hátrahúzódom. Furcsa,
tántorgó mozdulatot teszek. A fiatalember, aki felnéz –
valójában még csak fiú –, futólag pillant rám, üres tekintettel,
aztán újra a kezét tanulmányozza. Látom a véraláfutást a szeme
alatt, a zúzódást az orcáján, és a bekötözött kezét. Mégsem Tom
az. Az ájulás környékez, émelygek. Kinyújtom a kezemet az
ajtókeret felé, és belekapaszkodom.
Már hozzászoktam, hogy váratlan helyeken megpillantani
vélem a fiamat. Már megértettem, hogy ez normális, valami, ami
mindünkkel megeshet. Jó néhányszor „láttam” már őt az elmúlt
másfél év alatt. Épp csak egy hete, hogy megpillantottam, amint
a dombra sétál felfelé a régi általános iskolája felé. Közvetlenül
azelőtt, hogy hatodikban hirtelen megnőtt. Finn mellett
baktatott, rugdosta a táskáját, viccelődtek és nevettek, a
könyökükkel lökdösték egymást.
Néha idősebb korában látom őt. A legkisebb részlet is be
tudja indítani a képzeletemet; a látvány, ahogy a kádból
kiszállva a tarkóján göndörödött a haj, vagy ahogy könnyű,
lebegő lépteivel a tengerparton sétált. A legfelkavaróbbak azok
az alkalmak, amikor pontosan ugyanígy néz ki, mint amikor
legutoljára láttam. Tizenhét éves, zavaros tekintetű, haja
brutálisan megkurtítva. Ezek a futó képek mindig elillannak,
csillognak, majd eltűnnek, amikor közelebbről szemügyre
veszem őket. Általában pontosan tudatában vagyok, mit teszek,
tudom, hogy szántszándékkal varázsolom őt magam elé, amikor
a gyanútlan idegenek arcát úgy alakítom át magamban, hogy
azt lássam, amit látni szeretnék. Most, az átjáróban állva
azonban nem fakul, nem változik a hasonlóság, tiszta marad,
világos és nyugtalanító.
– Dan Griffin – mondom ki a nevet a várótermet pásztázva a
tekintetemmel, de pontosan tudom, ki fog felállni. A neve
hallatán zavartan összerándul, és biccent válaszképpen. Hogy
ezután mi történik, abból nem sokra emlékszem vissza később.
Talán izzad, talán reszket a keze, ahogy felemeli a hátizsákját;
egyetlen efféle részlet sem maradt meg. Nemigen járnak a
személye körül a gondolataim. Miközben visszafelé megyek az
irodába, az összes energiámat arra összpontosítom, hogy
egyenesen tartsam a testemet, és a lépéseim egyenletesen,
kiegyensúlyozottan kövessék egymást a kék textilből szabott
négyzeteken.
A beutalóból később kiderül, hogy huszonkét éves, de sokkal
fiatalabbnak néz ki. Dr. Jane Davies vizsgálta meg először, egy
Hackney-ban működő helyettes orvos, akivel sohasem
találkoztam.

Tisztelt Ruth Hartland,

hálás lennék, ha sürgősen meg tudná vizsgálni ezt a
fiatalembert, aki nemrég költözött a környékre. Dan
Griffint a közelmúltban rendkívül traumatikus
esemény érte, és klasszikus poszttraumásstressz-
tüneteket azonosítottam nála. Képtelen volt rá, hogy
elmondja, pontosan mi történt, de azt hiszem,
erőszakos támadás érte egy parkban. A szorongásai
komolyak, nem kényszerítettem rá, hogy további
részleteket áruljon el. A korábbi orvosát megkértem,
hogy küldje el a papírjait.
 Tisztelettel,
Dr. Davies

Dan a padlót bámulja, a hátizsákját a melléhez öleli. Feszült a

testtartása, a pillantása bizonytalan. Bemutatkozom, és
megkérdezem, miben tudok segíteni neki. Hosszú hallgatás
következik. Felnéz, párat nyel, aztán olyan áthatóan mér végig,
hogy a legszívesebben elfordítanám a tekintetemet.
Talán annyira lefoglalja a saját szenvedése, hogy az enyémet
nem veszi észre. Lehetetlennek tűnik, hogy ne venné észre
elvörösödött arcomat és a még mindig dübörgő szívemet a kék,
szorosan alakra simuló blézer alatt. Sokk? Csalódottság? Vagy
düh, netán a saját ostobaságom miatt érzett szégyen? Mit is
gondoltam? És mit gondolt volna David? Úgy képzelem, égre
emelte volna a tekintetét, de valójában az is kérdés, hogy ő
egyáltalán látta volna-e, amit én.
Dan sokat beszél az ülés elején. A hangja el-elfúl, miközben
kapkodva elmondja, hogy „kétségbe van esve. Nem tud
megbirkózni vele”, és elmeséli, milyen erőteljes visszatérő
emlékképei vannak. Hálás vagyok ezért. Arra használom fel az
időt, hogy megpróbáljak visszajutni a testembe, de miközben
beszél, még mindig küzdenem kell magammal, hogy ellenálljak
a saját vad és reményteljes gondolataimnak, amelyek el akarják
utasítani a valóságot, hogy ki ül velem szemben. Nyugodtan
ülök. Egyenletesen lélegzem.
Hamarosan tudatosulni kezd bennem, ahogy a lábam a
székhez ér, és a két kezem az ölemben hever. Dan áttér a
tüneteiről arra, hogy mekkora csalódottságot érzett, amikor
ideért a klinikára. Milyen kicsi. Milyen lepukkant. Milyen nehéz
megtalálni.
– Ez meglepett – folytatja – egy ilyen nagy hírű
intézményben. – Megemlíti a kopott szőnyeget. A
működésképtelen liftet. A falakat, amelyekre már ráférne egy
„löttyintésnyi festék”, meg a rosszul elhelyezett, megtévesztő
jelzéseket. – Arra gondoltam, Helló – mondja –, ez talán
valamiféle teszt? Például a tájékozódási képesség vizsgálatára. –
Majd halvány paranoiával hozzáteszi: – Mintha kifejezetten azt
akarnák, hogy ezt is elszúrjuk. – És így tovább, a szobát betölti a
panasz és az elégedetlenség. – Pedig komolyan ajánlották
magukat. A terület szakértői. Hetente egyszer, ez állt a levélben.
Hat alkalom? Annyi vajon elég lesz? – Nem dühös a hangja,
inkább rezignált. A klinika. A módszerünk. Én magam. Többet
várt. Máris csalódott. És mégis, mindez egyáltalán nem
meglepetés számára. Hamar rádöbbenek, hogy ehhez van
szokva. Erre szokott számítani. A csalódottság szemüvegén át
nézi a világot. Megvonja a vállát. – Azt hiszem, arra
számítottam, hogy ez az egész valamivel… – elhallgat, igyekszik
megtalálni a jó szót – különlegesebb lesz.
Amikor megkérdezem, mit remél attól, hogy eljött ide, azt
feleli, hogy azt akarja, minden ugyanolyan legyen, mint előtte. E
szavaknál közel hajol hozzám, mintha bizalmas ismerősök
volnánk, vagy hosszú idő után újra találkozó barátok.
Küszködnöm kell, hogy nyugton maradjak. Hogy ellenálljak a
késztetésnek, és ne hajoljak én is közelebb hozzá. Az ujjával
láthatatlan vonalat húz a farmernadrágja szárára.
– Ez volt előtte, és ez az utána, én pedig ide szeretnék
visszatérni – mondja, és az „előtte” részen megböki a combját.
Várakozásteljesen néz rám.
Erre emlékszem a legjobban az első ülésünkről, hogy Dan
Griffin szinte mániákusan ragaszkodik ahhoz az elképzeléshez,
hogy mindent ugyanúgy akar visszaállítani, ahogy „régen volt”.
Ez általános a pácienseink körében, és számomra kész
megkönnyebbülés, hogy végre visszatérhetek az ismerős
terepre, egy olyan világba, ahol otthonosan mozgok.
– Amikor rossz dolgok történnek az emberrel – mondom –,
érthető, hogy szeretne visszatérni az azelőtti időkbe. –
Elmondom neki, hogy bármi történt is, a terápia célja nem az,
hogy az eseményt örökre kitörölje az emlékezetéből, hanem
éppen ennek az ellenkezője. – Mi itt, az osztályon azon
dolgozunk, hogyan lehet belefonni a traumatikus eseményt
vagy eseményeket az élet szövetébe – magyarázom.
Merev tartásban ül a széken, a homlokán izzadságcseppek
ütköznek ki, egyenes vonalat alkotnak.
Beszélek, elmondom a szükséges mondatokat, bólogatok,
felteszem az összes odaillő kérdést. Szinte iszom a jelenlétét, a
tekintetem úgy tapad az arcára, mint egy vak ujjai. Keresem
rajta a Tom-szerű részleteket. Ahogyan a haja előrehullik. Az
álla vonala. A vonásain néha átvillanó sebezhetőség.
– Az ember egyszerűen képtelen rá, hogy a szörnyű
eseményeket meg nem történtté tegye – magyarázom. És ha
valaki, hát én teljes meggyőződéssel tudom ezt állítani. – A
múltban történt események összességeként áll össze az a valaki,
aki maga…
– Már csináltam hasonlót korábban – szól közbe. – Már
korábban is történtek dolgok velem… évekkel ezelőtt.
Egyszerűen kizártam őket. – Célzatosan rám néz. – Akkor
működött.
Kinyitom a számat, hogy feleljek, de ő folytatja.
– Egyszerűen nem hagytam, hogy befolyásoljanak. Nem
jelentettek semmit. – A hangja emelkedik, aztán megrázza a
fejét, és olyan mozdulatot tesz a levegőben a kezével, mintha
egy legyet akarna elhessenteni. – Csak arra van szükségem,
hogy ezúttal is beváljon a módszer.
A tekintete kihívó, mintha arra akarna biztatni, hogy
mondjak neki ellent. Dühöt látok átvillanni az arcán. Ennek
örülök. Tapasztalataim szerint ez jó jel. Haragszik amiatt, ami
történt. A harag jelezheti a lélek egészséges részének kiáltását.
Azét a részét, amelyik harcolni akar. Amelyik arra vágyik, hogy
jobban legyen. Ez lehet a jele az energiának vagy a reménynek.
De nem mindig van így.
– Ez a dolog, ami velem történt… akkora hülyeség – csattan
fel –, csak néhány seggfej. Pár hülye buzi a parkban… és most
nézzen meg. – Felemeli a kezét, hogy én is láthassam, mennyire
remegnek az ujjai. – Hát mi a franc ez? – Meglengeti a kezét a
hátizsákja körül. – Vannak napok, amikor az is nehezemre esik,
hogy kimásszak az ágyból. Hiányzik a fősuli. Mindenhová
gyalog jártam. Legyőzhetetlennek éreztem magam. Mint a
Terminátor. – Felnevet. – És most… – a fejét csóválja – még az is,
hogy ma eljöjjek ide… – Elakad. – Kiderült, hogy az egyik csávó
feltételes szabadlábon volt. Jézusom. Feltételesen? Mi a baj az
emberekkel? Miért nem tudják rendesen végezni a munkájukat?
– Visszaroskad a székébe, most apró és legyőzött. Talán csak a
kétségbeesése meg az elsötétedő arca miatt, de a mellkasomban
remegni kezd a nyugtalanság.
Önmagamnak is feltűnik, mennyire szeretnék segíteni. Hogy
ne hagyjam cserben. A munkám része, hogy észrevegyem ezt az
érzést. Hogy átérezzem, mi megy a szobában köztünk. Miért
nem tudják rendesen végezni a munkájukat? Ez lenne a megfelelő
pillanat, hogy megjegyzést tegyek rá, hogy átérzem a
„rendszerrel” meg a mi osztályunkkal szemben érzett
csalódottságát, és rákérdezzek, hogy az is aggasztja-e, hogy
netán én is csalódást okozok neki végül. De abban a pillanatban
a viszontáttételt csak ködösen és távolian érzékelem. Így hát
inkább nem mondok semmit.
Hallgatagon ülünk. Hallom kapkodó lélegzetvételét, és
amikor lenéz a kezére, ami most nyugodtan hever az ölében,
figyelem a sárgásba hajló zúzódást az orcáján, az öltéseket az
ajkán és az elpiszkolódott kötést a kezén. Amikor újra
megszólal, szinte suttog. Közelebb kell hajolnom, hogy értsem.
És közben Tom ajkát látom, ahogy a szavakat formálja. Ahogy
az alsó ajkába harap, amikor ideges. Figyelem a száját, ahogy
elmondja, hogyan változott meg számára a világ. Mesél a
pánikrohamokról, a visszatérő emlékképekről és az álmatlan
éjszakákról. Ám azt, hogy mi történt pontosan, csak kerülgeti,
ennyit hajtogat: „ami a parkban történt”. Nem sürgetem, hogy
további részleteket áruljon el. Tudom, hogy még várnom kell; ha
bizonyos kérdéseket túl hamar teszünk fel a páciensnek, újabb
erőszakos támadásként érzékelheti.
Inkább másról kérdezgetem, talán hosszasabban, mint más
pácienssel tenném. Rákérdezek a családjára. Szülei? Testvérei?
 – Nincs családom. – Elutasító a hangja. – Az apám meghalt.
Nincsenek testvéreim. És az anyámat is elvesztettem.
– Sajnálom.
Megrázza a fejét.
– Nem arról van szó, amire gondol. Még él. Amennyire én
tudom – vállat von. – Valaki másé lett.
– Valaki másé? – Egyszerre tesz kíváncsivá és zavarttá a
szóválasztása. De elvágja a beszélgetés fonalát.
– Nem akarok a családomról beszélni. – Határozott a hangja.
Utána valamivel barátságosabb, szinte bocsánatkérő hangon
teszi hozzá: – Én csak jobban akarok lenni. A hátam mögött
tudni az ügyet, és továbblépni. Megtanulni pár technikát, vagy
szerezni hozzá valami eszközt.
– Nem tudunk eszközökkel szolgálni – árulom el neki. Mi
egy olyan helyet nyújtunk, ahol beszélgetni lehet. –
Beszélgetőterápiát. És mivel ön hozzánk fordult, talán van pár
dolog, amiről szívesen beszélne.
Rákérdezek a kérdőívre.
– Amit elküldtünk postán.
Üres tekintettel néz rám.
– Hozzám nem érkezett semmiféle kérdőív.
Előhalászok egy másik példányt a fiókból, és megkérem,
töltse ki, aztán adja le a recepción. Elveszi, kettőbe hajtja, és
becsúsztatja a hátizsákjába. Nyilvánvalóan nincs szándékában
kitölteni. Egy perc múlva előrébb hajolok.
– Azok közül, akik hozzánk fordulnak, nagyon sokan
gyorsszervizt szeretnének – mondom. – Sajnos ez nem így
működik. Ha kitölti a kérdőívet, azzal nekünk is segít jobban
megérteni, mit jelent magának ez a traumás esemény. Ezért
nincs eszközünk. Ez az egész arra megy ki, hogy megismerjük,
ki maga.
Egy pillanatig megütközve néz rám.
Elmesélem neki, hogy sokan azért jönnek el hozzánk, mert
képtelenek a normális életvezetésre.
– Megszállta őket valami megrázó, erőszakos vagy brutális,
gyakran be-bevillanó emlékképek vagy gondolatok formájában.
Meg sem moccan.
– Mintha az esemény eltépett volna valamit – folytatom. –
Egy védőréteget. A trauma egyfajta sebbé vált, olyanná, ami
nem fog magától meggyógyulni.
– Seb – ismétli. – Igen, olyan érzés.
– Néha a seb felnyílik, mert felidéz valami mást is: egy
képzettársítást, vagy egy múltbeli eseményt, és ez az –
magyarázom –, amivel szembesülni kell, hogy az ember képes
legyen továbblépni.
Minden figyelmével rám összpontosít, a tekintetét egy
pillanatra sem veszi el az arcomról.
Elmagyarázom, hogy a trauma legtöbbször olyan érzést
hagy az emberben, mintha a világ különlegesen veszélyes hellyé
vált volna. Olyanná, amely véletlenszerűen, rendezetlenül
működik, és nem biztonságos.
Amióta beszélek, először történik, hogy bólogat.
– Úgy érzem, mintha valaki elvette volna tőlem a világot –
olyan mozdulatot tesz, mintha egy labdát helyezne az
ujjhegyére –, aztán fejre állította volna.
A hangja felgyorsul, miközben arról beszél, hogy erőtlennek
érzi magát, úgy érzi, képtelen az irányításra.
– Érzett már valaha hasonlót? – kérdezem. – A múltban
valamikor?
– Hogy éreztem-e már hasonlót? – ismétli, és újra bólint
egyet. – Igen, éreztem. És rettenetes. – Hosszan mesél róla, hogy
szédeleg, és az ájulás környékezi. – A dolgok teljesen
elmosódnak – magyarázza –, mintha el akarnék ájulni.
Ez az első pillanat, hogy tudatosul bennem. Ha a múltjára
vonatkozó kérdést kap, nemcsak meg szokta ismételni a kérdést,
de utána nem is válaszol rá. Egyszerre tűnik koncentráltnak és
üresnek, az ülés végére pedig valamiféle csalóka bizalmas
légkörre leszek figyelmes kettőnk között: mintha mindent és
semmit sem tudnék róla. Más dolgokat is megjegyzek: hogy
afféle „gyorsszervizre” vágyik, hogy mennyire ódzkodik tőle,
hogy a múltjáról beszéljen. Mintha óriási szakadék lenne a
szükségletei és az én készségeim között. Mintha éhes lenne.
Farkaséhes, én viszont azt érzem, hogy képtelen volnék
megfelelően táplálni őt. Abban a pillanatban annak tudom be,
hogy bizalmi problémái vannak, ami gyakori a traumán átesett
pácienseknél, ezért nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget.
Egyik jelenség sem szokatlan. Egyszerű, feljegyezni való
részletek. Jelzik, várhatóan milyen területre érkezünk majd.
Mindeközben az első ülésünk természetesen nem afféle
megszokott első ülés. Miután Dan elhagyja az irodát, nem hagy
maga mögött üres vásznat, amin elkezdhetnék dolgozni. A
tabula rasa? Már azelőtt összefirkált papírdarab volt, hogy
belekezdtünk.
Csak később tűnik fel még valami, miközben tisztázom az
esetről szóló feljegyzéseket. Amikor a világról beszél, arról,
hogy tért le a pályájáról. „A világ nem biztonságos hely
számára”, írom, de amikor lenézek az általam írott szavakra,
rádöbbenek, hogy semmi efféle nem hangzott el a páciens
szájából. A valóban elhangzott szavak jelenthetik ezt is – vagy
valami egészen mást is.
Nem érzem magam biztonságban – ezt a kifejezést használta.
Pontosan tudom, miközben a saját betűimet olvasom. De
valamiért, amit nem tudok megmagyarázni, sem magamnak,
sem később az ügyvédemnek, nem módosítom a jegyzetemet.
 Kettő

Azt tartják, hogy az, ahogyan a kisbabák a világra jönnek, előre

jelzi, hogyan fogják majd élni az életüket. A lányom, Carolyn
született meg először – és miután felnőtt, valóban megmaradt
pontosnak és eltökéltnek. Miután vörös arccal és
méltatlankodva belepottyant Beatrice, a bába karjába, gyorsan
összeszedte magát, ugyanúgy, ahogy oly sokszor utána, ahogy
szemtanúja voltam az évek során át.
A lányom olajozott, sietős érkezése után csendes álmatagság
szállta meg a szülőszobát. Beatrice tett-vett a szülőágy körül; a
linóleumon csosszanó papucs sarka, a légzésfigyelő halk
pityegése, a karomban fekvő elsőszülöttem gyors
lélegzetvételének hangja. Senki sem aggódott a hamarosan
érkezendő ikertestvére miatt, de nem volt orvosi magyarázata
sem, hogy annyival később érkezett, így ezt a tartózkodó
hozzáállást Tom saját döntésének tudhatjuk be.
– Jól érzi magát ott bent – nevetett Beatrice, és megpaskolta a
karomat. Erősen érződött jamaicai akcentusa. Hosszú szempillái
voltak.
– Pár percig csak a magáénak akarja magát… szeretné
kinyújtóztatni a lábacskáját odabent. Ki vethetne rá követ ezért?
– mosolygott rám meg a férjemre a bába.
Ahogy a percek múltak, a férjem, David egyre jobban
aggódott, és már semmilyen fantáziadús gondolatsor sem tudta
csillapítani a másodszülöttje kései születése miatt érzett
nyugtalanságát.
– Mi lesz már? – kérdezte idegesen, némi kétségbeeséssel a
hangjában. Egyre gyakrabban láttam elvillanni oldalt az ingje
kék foltját, ahogy fel-alá járkált a helyiségben. David
megbízható volt, és jóképű. Ez volt az első dolog, ami annak
idején vonzani kezdett benne. A szálas termete, a fizikai
jelenléte. A forma, amit elfoglalt egy helyiségben. De amikor
feszültség vagy idegesség vett rajta erőt, mintha azonnal
összezsugorodott volna, és meglazult végtagjaival hadonászni
kezdett. Beatrice kedvesen azt javasolta, hogy menjen el egy
kicsit kávézni, vagy „sétáljon egyet odakint, szívjon egy kis friss
levegőt”. Én pedig, aki tudtam, mi következik, inkább csendben
maradtam, és a szememet lehunyva várakoztam, mint egy téli
álmára készülő állat.
Talán az önuralmam, talán egyszerűen Beatrice jelenléte
miatt, aki szó nélkül, olykor hümmögve tevékenykedett az ágy
körül, de bármi tette is, nyugodt maradtam. David volt az, aki
az összehúzódások gyakoribbá válása után felhívta az orvost.
Beatrice csak mosolygott, miközben közelebb hajolt, hogy egy
kis jeget tegyen a számba.
– Jönni fog a fia, amint felkészült rá. Csak várja ki – mondta,
és megszorította a kezemet. – Úgy tűnik, olyan srác, aki szereti a
dolgok sorát kivárni. Nem az a fajta, aki bármit is azért tesz,
hogy másoknak tetsszen.
Tom végül dühös, mogorva arcot vágva érkezett a fehéren
vakító fények meg a zöld és kék ruhába öltözött, nyüzsgő tömeg
kellős közepébe.
– Ez a sok ember. Ez a nagy zaj… – csettintett rosszallón
Beatrice, amikor kézbe vette a kisbabát, és néha eltöprengek
rajta, hogy nem maga ez az esemény okozott-e akkora sokkot
Tomnak, hogy utána az egész élete annak jegyében teljen, hogy
valamiképp felépüljön belőle.
Később tudtam meg, hogy huszonnyolc perc telt el a két
gyerekem születése közt. Az átlagos időtáv tizenhét perc.
Amikor évek múlva erre a huszonnyolc percre gondoltam, az
előttem megjelenő képen Tom belemerül a nyugodt magányba,
amelyben életében először osztályrésze van. Sokat foglalkoznak
az ikrek különleges kapcsolatával, ám arról igen kevés szó esik,
hogy az ikrek milyen ritkán vannak egyedül. A fogantatásuktól
a születésükig, majd végig a korai éveikben is mindig ott van
mellettük a testvérük is.
Az anyám aznap délután üveges szemmel beviharzott, és
azonnal látni akarta a kisbabákat. Ahogy szokta, ezúttal is
mondat közepén járva esett be az ajtón, és amikor felém hajolt,
megéreztem rajta az ebédidőben ivott gin halvány illatát, meg a
harag sokatmondó ráncait a homlokán. De éppen napsugaras
hangulatban voltam a gyógyszerek meg a hormonok miatt, így
hát leperegtek rólam a szavai.
Talán befejezte a mondókáját, talán csak szünetet tartott;
mindenesetre gyorsan megszólaltam.
– Carolyn úgy jött – hadartam –, mint a golyó. De Tom –
folytattam lélegzetvétel nélkül – várt odabent egy kicsit. Ki
akarta élvezni, hogy egyedül az övé a hely. Elidőzni…
Szülés utáni eufóriámban megfeledkeztem az önuralomról.
És csak ecseteltem tovább hosszasan, hogyan következtetek a
születésük egyéni módjából az ikrek személyiségének egyes
jegyeire, elfeledkezve a kapcsolatunk szabályairól.
– Majdnem olyan volt, mintha bent akarna maradni velem –
hadartam tovább –, mielőtt rátör a nagy, kegyetlen világ. – Az
anyám igyekezett odafigyelni. A feje oldalra billent. Egy idő
után rádöbbentem, hogy az arca megmerevedett, megfagyott.
– Ne butáskodj – vakkantotta, mint aki egy ebédlőasztalnál
helytelenkedő kisgyereket akar rendre inteni. – A magzatburok
miatt van. Semmi köze a szabad akarathoz. – Majd mintha az ő
feladata volna, hogy az utolsó simítást megtegye, és végre
helyreálljon a rend, kinyújtotta a kezét, lesimította a kórházi
lepedő ráncait. Utána komoly arccal hátradőlt a székén,
szemlátomást elégedetten, hogy minden ostoba képzelgést
sikerült száműznie a helyiségből.
De nem a gyógyszerek vagy a hormonok tettek minderre
immunissá aznap. Hanem belőlem fakadt. Más lettem,
miközben a két kisbabámat ott tartottam a karomban, egyiket az
egyik, a másikat a másik oldalon. Miközben anyám belemerült
az idevezető útja részleteibe; beszélt a szerencsétlenkedő
taxisofőrről, arról, hogy milyen nehézségekkel jár
csúcsforgalomban bejutni Londonba, meg hogy le kellett
mondania egy jótékonysági ebédet, én annyira kereknek
éreztem az életemet, annyira elégedett voltam, hogy
elkeseredett kirohanása sem tudott megrázni.
Leharcoltnak éreztem magam, és fájt mindenem, de alig
hallottam, mit mond. Figyeltem, hogyan mozog a szája. A
hangokból szavak formálódtak, amikből torz mondatok
alakultak ki. Nagy forgalom az autóúton. Utolsó pillanatban. Nem
volt idő készülődni. Bárcsak hamarabb tudtam volna. Ezek voltak a
szavak. Apró, dühös labdácskák, amelyek lepattantak rólam.
Benne a düh dagadozott, bennem meg a szeretet. Miközben ott
ült az ágyam mellett, és az ujjai bizseregve várták, hogy
belemélyedhessenek az újszülöttek húsába, engem elöntött a
saját erőm tudata. Mosolyogtam, és szorosabban öleltem a két
gyerekemet, pajzsként. Szinte megnőttem annak tudatában,
hogy életemben először van valamim, ami nem tartozik hozzá.
Amit nem vehet el tőlem.
Miután elment, David odakuporodott mellém az ágyra.
Eddigre visszatért a szín az arcába, és ahogy az egyik babát a
másik után félénken a karjába vette, vigyorgott, mint egy
tébolyult. Aztán lement a kantinba, kávét és valami
harapnivalót hozott, én meg óvatosan befektettem a két kisbabát
a kiságyukba, aztán hátrahanyatlottam a párnámra. Az ablakon
át az áprilisi napsütés aranyló fényébe burkolózó fákra láttam.
Figyeltem, ahogy leveleik táncoló-röpködő mintákat rajzolnak
az ágyneműre. Pár látogató nyüzsgött körülöttem, elringatott a
környező csevegés moraja. Az egyik beszélgetés megragadta a
figyelmemet. A szemben lévő ágynál két nő beszélgetett. Már
korábban is figyeltem őket. Az ágyban fekvő anya óvatos
mozdulattal egy asszony, feltételezhetően az anyja kezébe adta
a kisbabát. Az újdonsült nagymamáéba. Az idősebb nő
kinyújtotta a kezét a baba felé, s közben az arcán felfénylett a
büszkeség és az öröm. Hallottam, hogy egy Alex nevű illetőt
emlegetnek. Meg egy kerítést, amit meg kellene javítani. –
Akartok keresztelőt – kérdezte a nagymama –, vagy még nem
döntöttétek el? – Még nem tudjuk biztosan – felelte a lánya. Az
idősebb nő bólintott, aztán tovább csapongtak a témák közt.
Ezek az aprócska ujjak. A hosszú szempillák. A hamvas kis bőre.
Annyira egyszerű, könnyed és bonyodalom nélküli. Csak
ámultam és bámultam. Irigyeltem ezt a könnyedséget. A jelenet
jó értelemben vett hétköznapiságát.
– Miért? – kérdezte az anyám helytelenítő grimaszba torzult
arccal, amikor megemlítettem, hogy szoptatni szeretnék. – Én
sohasem szoptattam – felelte ellentmondást nem tűrően, mintha
ezzel lezárná az ügyet.
– Tudom.
– Mindkettőt? – kérdezte hitetlenkedve.
És azokban az első hetekben az anyám mániákusan figyelni
kezdte a gyerekek táplálkozását. Ha a leghalkabb nyösszenést
vagy morgást hallotta valamelyik kisbaba felől, azt annak
bizonyítékaként fogta fel, hogy a gyerek kórosan alultáplált. –
Éhes – bólintott, és végigmérte az ikerpárnak azt a tagját,
amelyik éppen ott csüggött duzzadt mellemen. – Farkaséhes –
állapította meg, és az ujjai már görcsösen nyújtóztak, hogy
feltépjék a tápszeres zacskót, amihez úgy ragaszkodott, mint
valami retikülhöz. David vetett véget az egésznek, és anyám
saját, olthatatlan éhségét vette célba. – Gyere velem – mondta
neki, és belekarolt. – Menjünk, és vegyünk valami süteményt.
A lányom ugyanolyan viszonyt alakított ki a táplálkozással,
amilyet az életnek nagyjából minden jelenségével, olyan tanulni
vágyón és élénken vetette bele magát az ügybe, hogy végül a
hatékonyság mintaképe lett. De amilyen gyorsan elsajátította a
technikát, olyan gyorsan unatkozni is kezdett, és az evés
hamarosan puszta rutinná vált számára, letudni való feladattá.
Közben ide-oda vándorolt a helyiségben a tekintete, újabb,
izgalmasabb látnivalók után kutatva. A rajzfilmfigura után Dili
Dollynak hívtuk ezekben az első hónapokban.
Tom a nővére szöges ellentéte volt. Küzdött, hogy keressen
valami értelmet ebben az egészben, és amikor sikerült
megragadnia, komolyan összpontosítva végezte a feladatot. A
nővérével ellentétben engem nézett közben, szürkéskék szeme a
tekintetembe mélyedt, apró ujjaival a kardigánom szélébe
kapaszkodott.
Az első évekből leginkább a helyzet erőteljes testisége
maradt meg az emlékezetemben. Az arcomra tapadó apró ujjak.
Egy pocak a csípőmön. Lábak az ölemben. Egy kis kéz, ami az
én tenyerembe siklik. És mindez a kialvatlanság ködén át. Tom
rossz alvó volt, de mindkét gyereknek megvoltak a maga rossz
pillanatai. És visszatekintve hónapoknak tűnik az az időszak,
amikor minden reggel úgy riadtunk fel mindhárman, de
sokszor négyen, hogy elszórva heverünk az ágyon a
takaróinkon, mint a tenger által partra mosott tárgyak. Ám
ebben a testiségben különleges öröm rejtőzött. Összefonódó
testek. Egymásnak préselődve. Biztonságban.
Mire kisgyerekké cseperedtek, már pontosan láttam,
mennyire különbözőképpen viszonyulnak a világ dolgaihoz.
Carolyn fürge volt, és okos, elegendő volt egyszer megfigyelnie,
amikor csináltam valamit, hamarosan ő maga is megpróbált
utánozni. Veleszületett érzékenység munkált benne a világ
megértése iránt, valami vad függetlenségvággyal párosuló
ügyesség, ami miatt sokszor szinte fölöslegesnek éreztem
mellette magamat. Nem mintha Tom nem sajátított volna el
készségeket, de az ő hozzáállását mindig egyfajta
visszahúzódás, egylépésnyi lemaradás jellemezte. Amint az ő
figyelme valami felé fordult, Carolyn már tovább is állt, és
valami újba kezdett bele.
Vannak azok a családi pillanatok, amikor a nézőközönség
egy emberként gyönyörködve üdvrivalgásban tör ki, amikor a
gyerekek felállnak, lépnek egyet, vagy életükben először húznak
egy vonalat a papírra. Carolyn ilyenkor ragyogó arccal
felpillantott, aztán megismételte az iménti bravúrt. Szinte
ragyogott az egész teste attól a felvillanyozó örömtől, amelyet a
helyeslésünk keltett benne. Tom ellenben teljesen érzéketlennek
tűnt a kívülről érkező dicséretekre. Gyakran megtorpant a
rászegeződő figyelem kereszttüzében, és összevont
szemöldökkel elfordult, annyira zavarba ejtette a személye
körüli hűhó.
Vannak szülők, akik mindent megtesznek azért, hogy az
ikergyerekek közti különbségeket és a két gyerek önállóságát
hangsúlyozzák. Mi nem ilyenek voltunk. A mi szemünkben a
születésük pillanatától fogva ők voltak az „ikrek”, sőt már
azelőtt is. Nagyon szerettem azokat a pillanatokat, amikor egy
idegen a főutcán belekukkantott a babakocsiba. „Ó, ikrek!”,
mintha ezt mondta volna a tekintetével, és engem magával
ragadott a belőle tükröződő elegy, amelyben meglepetés,
csodálat és kíváncsiság keveredett.
Azokban a korai években nagyon hasonlítottak egymásra.
Rengeteg fotónk van róluk, a két göndör fürtű fej szinte
megkülönböztethetetlen. Tom mindig a szabadban tűnt a
legboldogabbnak. Imádta a nagy, nyitott tereket – a
tengerpartot, a hegyeket és a mezőket –, boldogan rohangált,
fára mászott, és gyűjtögette a botokat. Még ha otthon voltunk is,
Londonban, gyakran találtam rá a kert végében, amint
elmélyülten ásott, vagy a bokrok közt készített magának
kunyhót. Carolyn, vele ellentétben, órák hosszat képes volt az
asztal mellett ragadni, és filctollal apró, bonyolult rajzocskákat
készíteni. Leginkább ruhákat rajzolt: mintás ruhákat,
szoknyákat, látványos cipőket, aztán mindet körültekintően
kivágta, és különféle öltözékekbe rendezte össze őket. Boldogan
emlékszem vissza arra az iskolaévek szabályozottsága és szigora
előtti időszakra. Ezek voltak az aranyéveink, amikor még
ennyire kicsik voltak. Amikor még pontosan tudtuk, merre
járnak, és mit csinálnak az ikrek. Akkoriban pontosan
körvonalazott kockázatok köré csoportosultak az
aggodalmaink: az utcai forgalom, a csúszda kicsorbult széle
vagy a mély kerti tó. Ahogy egyre idősebbek lettek, könnyebb
volt „iker mivoltukon” keresztül közelítenem hozzájuk.
Továbbra is az azonosságaikat erősítettem meg, és valószínűleg
tovább ragaszkodtam a közös játékprogramokhoz és
kirándulásokhoz, mint kellett volna. Érvelhetnék azzal, hogy
azért volt így, mert ők élvezték, de visszatekintve már tudom,
hogy magam miatt alakítottam így. Mert ez a megoldás segített
elfednem azokat a kettejük közti különbségeket, amelyeket nem
akartam észre venni.

A Tommal kapcsolatos egyik utolsó boldog emlékem körülbelül

másfél évvel ezelőttről származik. A baleset előtt jó néhány
nappal kint voltunk a kertben. Meleg délután volt, július utolsó
napja, ragyogó kék ég, rajta felhőfoszlányok, és az előző hét esős
időjárása után a fű szemkápráztató zöldben tündökölt. Az
oroszlánszájak virágoztak, hetykén és huncutul mutogatták lila
és fehér trombitáikat. Tom már két félévet elvégzett a
szakiskolában – ácsnak tanult –, mi pedig hozzászoktunk, hogy
forgácsillat lengi be a házat, meg a látványhoz, hogy a ruháit, a
haját meg a szempilláját mindig finom por üli meg, amikor
hazaérkezik. Tavasz óta minden hétvégéjét a kenuklubban
töltötte.
Valamivel korábban említette meg először Julie-t.
– A személyzet teljes munkaidős tagja – mondta. – Ő
szervezi az önkéntesek munkáját. Nagyon kedves – vigyorgott.
– Rózsaszín a haja. Mindig a vicces kölyköket osztja be hozzám
– nevetett. – És amikor visszaérünk, mindig kapok tőle egy
csésze zöld teát. – Grimaszolt. – Azt mondja, jobbat tesz, mint a
feketekávé, amit inni szoktam. Kezd már rám telepedni… de ezt
nem mondhatom meg neki.
Ekkor történt életében először, hogy egy lányt emlegetett.
Rengeteg dolgot szerettem volna kérdezni. Hogy néz ki?
Mennyi idős? Talán meghívhatnánk hozzánk? Rózsaszín haj?
Már nyitottam is a számat. De aztán becsuktam. Ahogy telt az
idő, egyre többször beszélt róla. – Csak barátok vagyunk –
felelte, amikor rákérdeztem. De elpirult, akárhányszor
megemlítette Julie nevét. Egyszer én is láttam a lányt, amikor
Tomért mentem. Egészen közel hajoltak egymáshoz a recepciós
pult mellett, és nevettek valamin. Leküzdöttem a
kíváncsiságomat, nehogy túl érdeklődőnek tűnjek. Csak az
számított, hogy Tom boldognak látszik. Nyilvánvaló volt, hogy
az efféle szabadban végzett tevékenységek illenek hozzá a
legjobban. Másnak tűnt, idősebbnek. A válla szélesebb lett, a
teste megnyúlt, és mintha önmagává kezdett volna válni. A haja
megnőtt, és a nap kiszőkítette. Könnyen barnuló bőrét eddigre
sötét mézszínűre festette a nap. Az előző év minden rémülete
látszólag már a múlt ködébe veszett. Kiradírozta a napfény, a
munka és az újonnan meglelt magabiztosság. Emlékszem,
halványan megcsapott az önelégültség. Halkan gratuláltam
magamnak. Úgy éreztem, egy kicsit végre lazíthatok. Talán ez
volt a hiba.
Megálltam a hátsó ajtónál, a tenyeremmel ernyőt vontam a
szemem fölé a nap ellen, kinéztem a kis, füves lejtőre, ahol az
ikrek régen annyiszor legurultak. Tom a kert hátsó részében állt
egy létra tetején, és egy madáretetőt erősített az egyik
ezüstnyírre. Már túl voltunk a fészekrakó időszakon, mert
David megígérte, hogy felrakja a madárházat, de aztán
megfeledkezett róla tavasszal. Tom ajánlkozott, hogy most
pótolja. – Az ember sohasem tudhatja – nevetett. – Lehet, hogy
valamelyik későn kap észbe. Ide? – kérdezte kiáltva. – Ha itt
van, látod majd a konyhaablakból?
– Igen – kiáltottam vissza. – Ott nagyszerű lesz.
Elhelyezte a madárházat az ágon, és benyúlt a zsebébe egy
szögért, aztán a foga közé vette, miközben a kezébe vette a
kalapácsot.
A madárház volt számomra a karácsonyi ajándéka.
Tom ajándékozási szokásait az jellemezte, hogy hirtelen
elhatározásból fakadtak, és nagyban függtek a fogyasztói
társadalom iránti, erősen hullámzó, aktuális érzéseitől. Abban
az évben, annak ellenére, hogy nagyon nagy hatással volt rá a
Christopher McCandlessről szóló könyv, azzal lepett meg
mindnyájunkat, hogy gondosan becsomagolt ajándékokat
kaptunk tőle.
Az enyém apró angyalokat ábrázoló csomagolópapírban
volt.
– Köszönöm, Tom! Nagyon szép! – lelkendeztem, és
lenéztem az ölemben heverő csomagra.
A szoba másik felében Carolyn szemlátomást bosszankodott
túláradó érzelmeim láttán.
– Nem csak egyszerű madárház – magyarázta Tom, miután
kibontottam a csomagot, és még egyszer köszönetet mondtam. –
Van benne egy kamera is. – Odahajolt, hogy megmutassa. –
Szóval, ha tojnak a madarak, akár élő adásban is nézheted, hogy
a szülők hogyan etetik a kicsiket.
– Tom – álmélkodtam. – ez gyönyörű! Nagyon figyelmes
vagy.
Előrehajolt a székében, nagyon izgatott volt.
– Olyan lesz, mint a Big Brother-ház – mondta –, csak épp
madarakkal.
Mindnyájan nevettünk. Még Carolyn is.

Másfél évvel később a kert teljesen elhanyagolt képet mutat. A

doboz vastag bozóttakaró alatt bújik meg. Csak egy menyét
tudná átverekedni magát a bejáratáig.
Azon a tavaszon, miután Tomnak nyoma veszett, lakott
benne egy madár. Egy feketerigó. Mindennap bekapcsoltam a
kamerát, és minden este megnéztem, hogyan béleli ki az
anyamadár gallyacskákkal, pihékkel és levelekkel az odút.
Aztán megjelent a fészekben négy foltos, halvány türkizszínű
tojás. Amint közeledett az idő, mindig szinte rohanvást
igyekeztem haza munka után, hogy órákat töltsek a kanapén,
ideges várakozással figyelve a mélyfekete tollakat. Tisztában
voltam ugyan vele, hogy a madár nem láthat engem, mégis úgy
éreztem, mintha egymást figyelnénk. Egyetlen mukkanás nélkül
ültem a kanapén, és biztonságban éreztem magam az apró,
narancsszín gyöngyökre emlékeztető szempár tekintetétől
kísérve. Szinte naiv módon megszállt egyfajta hit, hogy a madár
ideérkezése valamiképpen abban is segíteni fog, hogy Tom
visszatérjen.
Amikor a fiókák kikeltek, a fészekben lázas sürgés-forgás
kezdődött. Csak rövid időre láttam a madarakat, mielőtt
elindultam dolgozni. A fiókák szürkék voltak, gyámoltalanok,
és vakon tátogtak ételre várva, miközben az anyjuk egymás
után mindnek a szájába tette a falatot.
Világosan emlékszem arra a napra. Márciushoz képest
szokatlanul meleg volt az időjárás, a terápiás rendelők fülledtek
és levegőtlenek voltak, hiába tártuk ki az ablakokat. Egész
napom feszítő türelmetlenség közepette telt, aztán, amikor az
utolsó páciens lemondta az időpontot, hamarabb hazamentem.
Bekapcsoltam a képernyőt, ami üresen bámult vissza rám.
Semmi látnivaló. Ellenőriztem, nem a kapcsolattal van-e baj,
vacakoltam a távirányítóval. Semmi. Csak a doboz sötétbarna
belseje. A felnőtt madár eltűnt, és ahogy ráközelítettem a
fészekre, észrevettem a szanaszét heverő fiókatesteket. Úgy
feküdtek ott, mint pár maradék húscafat.
 Három

Hétfő reggel teljes létszámú esetmegbeszélést tartunk, ma

rajtam a sor, nekem kell prezentálnom. Nem kérdés, kit hozok
majd elő témaként. Három napja magyaráztam el ezeknek a
rendszeres megbeszéléseknek a lényegét Stephanie-nak, az új
gyakornokunknak. „Azok a páciensek, akik valamilyen
szempontból kihívást jelentenek”, mondtam, „egyben
lehetőséget adnak rá, hogy jobban felfedezzük a tudatalatti
működéseket, és azt, hogy hogyan befolyásolhatják a
munkánkat.”
Lelkesen bólogatott, egyenesre nyírt bubifrizurája takarosan
ingott előre-hátra.
Megemlítettem az „érzelmi kivetítés” fogalmát, és úgy
alakítottam a beszélgetés fonalát, hogy az érzelmi áttétel, a
transzferencia és a viszonttranszferencia fogalmára is
kitérhessek. Szándékosan használtam olyan kifejezéseket,
amikről sejtettem, hogy talán számára ismeretlenek lesznek. De
ha arra számítottam, hogy kérdések záporoznak majd rám, vagy
Stephanie arra kér, hogy tisztázzam a fogalmakat, de legalábbis
zavarodottság ül ki az arcára, nos, semmi efféle nem történt.
– Kéthetente? – Mindössze ennyit kérdezett, miközben beírta
a telefonja naptárjába a dátumot.
Stephanie már azelőtt némi hírnévre tett szert az
osztályunkon, hogy először betette volna a lábát ide. Az első
napját megelőző két hét során naponta e-mailt küldött, vagy
telefonált. Az esetek többségében kisebb szervezési kérdései
voltak: parkolási engedély, könyvtári tagság, és olyan
formanyomtatványok, amelyekre nem volt szüksége. Azok
között, amelyek hozzám is eljutottak, szerepelt egy kérés, hogy
részt vehessen egy konferencián, amelyet a trauma és a kötődés
témájában rendeznek, illetve azt kérte, hogy ajánljunk neki
„releváns szakirodalmat”, amit még a kezdés előtt érdemes
lenne elolvasnia. – Nagyon lelkesnek tűnik! – jegyezte meg
Paula, amikor továbbította Stephanie e-mailjét.
A róla szóló oktatói beszámolókból olyasvalakinek a képe
bontakozott ki előttem, akinek rendkívül magas elvárásai
vannak önmagával szemben; a legmagasabb fokozatot érte el
Oxfordban, és egyetlen év gyakorlati tapasztalat után
felajánlottak neki (ugyanúgy, mint nekem is sok évvel ezelőtt)
egy helyet a Klinikai pszichológia kurzuson. De az is világos,
hogy az utóbbi három munkahelyén kognitív
viselkedésterápiával foglalkoztak. Stephanie-nak semmiféle
tapasztalata nem volt a mi terápiás megközelítésünkkel, és
hiába tanulmányoztam át a motivációs levelét, nem tudtam
rájönni, vajon miféle indokkal választotta éppen a mi
intézményünket szakmai gyakorlata helyszínéül. Aztán elég
volt egy pillantást vetnem takarosan szimmetrikusra nyírt
bubifrizurájára és gondosan manikűrözött körmére, hogy
rádöbbenjek, Paula tévedett. Stephanie-t nem szorgalom, hanem
nyugtalanság motiválta.
Az első találkozásunk zárásaként igyekeztem utat keresni
felé, és megkérdeztem az olvasmányairól.
– Jók voltak – jött a felelet.
 – És Melanie Kleinhez mit szólt? – kérdezősködtem tovább,
mert tudtam, hogy a legtöbb hallgatónak problémát szoktak
okozni ezek a tömény írások.
– Nagyon izgalmas volt – felelte tompán. – Igazán
köszönöm, hogy elküldte őket.
Ebben a pillanatban értettem meg a saját bosszankodásomat.
Nem abból fakadt, hogy lyukak tátongtak az értelmezési
képességében és az elméleti tudásában. Még csak nem is a
hanyagsága vagy a visszautasító modora tette. Hanem az a tény,
hogy ő maga azt hiszi, hiteles személyiség. Hogy azt képzeli,
sikerült engem átejtenie.
Miközben bemegyek a csoportszobába, gondolatban még
egyszer végigveszem a témaként választható eseteket. Tisztában
vagyok vele, hogy Danről nem beszélhetek. Ha felhozom őt,
Tomról is beszélnem kell – és Tom nélkül nincs is igazi
mondanivalóm Danről. Így hát inkább kiválasztok egy másik
pácienst, aki egészen más szempontból jelent kihívást
számomra.
A legtöbb munkatársam jelen van, Stan és Maggie
kivételével. Ők képviselik egységünket Alfie temetésén. A
helyiség tele van, Stephanie mellett megpillantom a másik
gyakornokunkat is, egy orvostanhallgatót, aki itt, nálunk tölti a
hetet. A zavarba ejtően rikító piros nyakkendőt viselő srác e
pillanatban épp a telefonján matat. Nem nehéz kiszúrni a kezdő
sebészeket: látványos kiegészítőiket meg az állandó lázas
tevékenykedés gondosan karbantartott összképét. Minden azt
vetíti előre, hogy ugyanúgy tekint a pszichológiai
gondolkodásra, mintha egy kristálygyógyítással kapcsolatos
előadásra ültették volna be.
– Hayley Rappley – szólalok meg, és amint elhangzik a név,
kifejezetten várakozásteljessé válik a csend. Szinte izgatottá. Az
emberek visszafojtják a lélegzetüket, és előrébb hajolnak.
Egy hónapja vettük fel Hayley-t, új betegként. Már az
allokációs megbeszélés idején is túlterhelt voltam, semmi
szükségem nem volt újabb páciensre. Különösen nem ilyenre.
De amikor meghallottam az eset részleteit, mégsem haboztam.
Maggie elnökölt aznap, és abban a pillanatban átadta nekem a
beteget. A helyiséget megkönnyebbülés szállta meg. A Matt
Johnsonnal végzett munkám után minden bonyolultabb
fiatalkorú esete nálam landolt. Mert nem tudok ellenállni nekik.
Hajt az elhivatottságom, hogy alámerüljek. Buzog bennem a
segítségnyújtás vágya. Hogy jobbá tegyem a dolgokat.
– A legtöbbünk számára ismertek azok a tragikus
körülmények, amelyek ehhez az esethez kapcsolódnak – kezdek
a mondókámba. Kinyitom a dossziét, aztán felnézek a
hallgatóságomra. – Eddig háromszor találkoztam Hayley-vel, és
a normál hat ülésen való részvételben egyeztünk meg. – A
csapatból sokan bólogatnak, mert eszükbe jut a Hayley és az
apja közötti szokatlan megállapodás.
– Nincs jele visszatérő emlékképeknek… sem feltoluló
gondolatoknak – mondom, és végigpörgetem a jegyzeteimet –,
és én még mindig azt gondolom, hogy nagy szüksége van
segítségre… de nem feltétlenül arra, amit mi tudunk nyújtani…
– Nem értem – szól közbe Stephanie. – Miért nem?
– Mert ha valakit traumatikus élmény ér, az nem jelenti
szükségszerűen azt, hogy traumás reakciót is ad. Lehet, hogy az
illető keményen küzd, és rendkívül nehéz számára, hogy
megbirkózzon a tapasztalataival – de nem klasszikus
poszttraumás stressz-szimptómákat produkál. És én még
mindig nem vagyok biztos benne, hogy Hayley-nek PTSD-
tünetei vannak – magyarázom.
Elmesélem a kollégáknak, hogy eljött hozzám.
– De úgy darálja le az üléseket, mintha csak egy
bevásárlólistán pipálná ki a tételeket. A második héten az ülés
nagy részét csendben töltötte, és az ablakon bámult kifelé.
Természetesen tudatában vagyok a körülményeknek – és annak,
hogyan befolyásolja ez a közös munkánkat. Az, hogy ígéretet
tett az apjának, hogy el fog jönni. Az apja felém támasztott
elvárásai. Úgy érzem, nyomás nehezedik rám, és annak is
tudatában vagyok, hogy mindez táplálja az erőfeszítéseimet,
hogy elkötelezzem őt.
A második ülés végén megkértem, hogy következő
alkalomra hozzon el valamit, ami az anyjára emlékezteti.
– Ilyet szokványos esetben nem szoktam kérni –
magyarázom –, de ahogy már jeleztem, ezt különleges esetnek
tartom.
Elmondom a csapatnak, hogy a harmadik ülés előtt már
akkor szemet szúrt, hogy szűk piros ruhát, magas sarkú cipőt,
az arcán pedig erős sminket visel, amikor a váróteremből
átkísértem az irodámba.
– Bebillegett a helyiségbe, és így szólt: tadamm!,
végigmutatott a teste körvonalán, aztán dühös, feszült arccal
felém fordult. Valami, ami az anyámra emlékeztet?, szólt aztán. Azt
kérte, hozzak valamit. Íme, tessék. Rajtam van.
 – Ahogy utóbb kiderült – folytatom, és körbenézek a
csapattagokon –, ez a vörös ruha volt annak a vitának a
középpontjában, amely Hayley és az anyja közt lezajlott a
baleset előtt. További részleteket nem tudok. Arról még mindig
nem beszélt. Valójában semmiről sem beszélt túl sokat.
Folytatnám, amikor Jamie közbevág. A rá jellemző lágy skót
akcentussal.
– Ruth – szólít meg, és előrehajol. – Korábban azt mondtad,
késztetést érzel, hogy elkötelezd őt… – Rövid szünetet tart. –
Azon gondolkoztam, vajon akkor mi történne, ha nem éreznéd
így? – kérdezi. Az ujjával az orrnyergét simogatja, miközben
beszél. Veleszületetten félénk természetű, és amikor nagy
plénum előtt kell beszélnie, megfigyelhető nála ez a szokás.
Amikor befejezi, minden szem felém fordul, várják a
válaszomat.
Jamie jó szakember. Nem csoda. Én voltam a szakvezetője.
Pontosan azt teszi, amit fordított esetben én tennék. Tudja, hogy
biztonsági játékot játszom, az eset részleteire fókuszálok, és
igyekszem a reflektorfényt távol tartani magamról. Ő a horgász,
miközben én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy elkerüljem
a horgot.
A helyiségre várakozásteljes csend telepszik. Stephanie
mellettem ül, ugrásra készen tartja a tollát. A tarkómon csípős
forróságot érzek. Szeretném, ha nem merednének így rám.
– Ha nem kötelezem el? – ismétlem lassan. – Akkor attól
tartok, elveszítem. Elveszett lesz és dühös. Nagyon sok tizenöt
éves lány érzi magát elveszettnek és dühösnek. – Habozom. –
De nem sokuk volt tanúja az anyja halálának.
 – A valódi anyja hiányában – állapítja meg Jamie – neked
kell segítened abban, hogy internalizálja magában azt a „jó
anyát”, akit ismert. Még ha az anya többé már nem tud is
mellette lenni.
Stephanie és a másik gyakornok érdekében elmond pár
mondatot Kleinről meg a „jó anyáról”, meg arról, hogy ezt a
teóriát hogyan fejlesztette tovább Winnicott. Stephanie
dühödten jegyzetel a füzetébe. Az orvostanhallgató az óráját
bámulja.
Jamie újra rám néz.
Bólintok.
– Pillanatnyilag – felelem – mind az anyja, mind én a „rossz
dolgok” kategóriájába esünk: az anyja azért, mert elhagyta őt.
Én meg egyszerűen azért, mert nem az anyja vagyok, és mert
arra akarom rávenni, hogy a veszteségéről beszéljen. Nehéz lesz
számára, hogy máshogyan lásson engem.
– Természetesen – bólint Jamie.
– A düh biztonságosabb – mondom –, és könnyebb. Sokkal
kevésbé fájdalmas.
– És veled mi a helyzet? – kérdezi Jamie, ismét váltva egyet a
nézőponton. – Te választottad ki őt, hogy ma a témád legyen.
Talán erős anyai elhivatottságból? Te hol vagy mindebben?
Hallgatok egy sort.
– Hogy én mit érzek? – Egy pillanatra lehunyom a
szememet. – A felelősség óriási súlyát érzem a vállamon. –
Megdöbbenve tapasztalom, hogy könnyezni kezdek. Gyorsan
lefelé irányítom a tekintetemet, és keresgélni kezdek a papírjaim
közt. – Úgy érzem, muszáj ezt helyre tennem – mondom –, és
találnom kell Hayley-hez egy utat.
– Ez talán ad valamiféle képet arról, Hayley hogyan érezhet
– veti fel Jamie szelíden. – A felelősség óriási súlyáról.
Az esetmegbeszélés végén egy kis időt arra szánunk, hogy
áttekintsük az újonnan felvett betegeket. Végigfutom a listát, és
amikor Helen Cassidy nevét mondom, Eve feltartja a kezét. – Ő
hozzám került. Átadhatnám valaki másnak? – Habozik. – Nem
tudtam, hogy terhes.
Az emberek fészkelődni kezdenek ültükben.
Elvörösödöm. Képtelen vagyok elhinni, hogy egy terhes nőt
kapott meg egy munkatársam, aki épp csak túl van a maga
vetélésén.
– Sajnálom…
– Semmi baj – mondja Eve –, nem a te hibád. A háziorvosa
kihagyta a beutalóból ezt a részletet. Adminisztrációs hiba.
Minden rendben. Valaki vállalja?
Miután elrendezzük az ügyet, ránézek a háziorvos levelére.
– Mintha történt volna már hasonló eset ugyanezzel az
orvossal, nem? – teszem fel a kérdést. Többen bólogatnak
körülöttem. A fejemet csóválom. – Csak reménykedhetünk,
hogy megbízható információt kapunk a háziorvosoktól. Sokszor
ez az egyetlen infóforrás. Arról nem beszélve, hogy ezt a pácienst
eleve a Szülés előtti csoporthoz kellett volna beutalni. Kezembe
veszem a dokumentumot. – Utánajárok az ügynek.
Újabb témára térünk át, elérkezett a pillanat, hogy
megemlítsem Dan Griffint. A pácienst, aki sebezhető, és
elidegenedett az anyjától. Egy páciens, akinek kétségkívül
kötődési gondjai vannak.
 Egy páciens, aki úgy néz ki, mint a fiam.
– Van még valami megbeszélnivalónk? – kérdezem,
körbejártatva a teremben a tekintetemet.
Többen a fejüket rázzák. Aztán Anna szólal meg:
– Csak egy gyors visszajelzés. Andrew Doornan – mosolyog
– visszament dolgozni.
Bólogatások. Elismerő mormolás.
– Remek munka – szólok. – Kiváló. Valami más?
Eve megemlíti Matt Johnson új blogját.
– Talán a gyakornokaink számára is hasznos lenne, ha
megismernék egy páciens nézőpontját, nem igaz? – bólogat.
Kétségtelenül remek tanulási lehetőség, ám közben az is
bevillan az agyamba, vajon Eve ezzel egyúttal arra is kísérletet
tesz-e, hogy engem megbékítsen, miután közszemlére tette az
ügyetlen pácienskiosztási esetet.
– Remek ötlet. Tényleg érdemes elolvasni. Matt sürgősségi
szakorvos – teszem hozzá, és határozottan az
orvostanhallgatóra nézek.
Stephanie feljegyez valamit a füzetébe.
– Ennyi? – Körbenézek az embereken. – Rendben. Akkor
mára befejeztük.

Az első és második ülés között eltelt hét folyamán nagyon

sokszor jár az eszemben Dan. Amint felfigyelek erre, a
lelkiismeretem is buzdítani kezd, hogy hívjam fel Robertet. Az
elmúlt huszonöt évben sokaknak voltam témavezetője, és én is
kaptam szakértői felügyeletet. Tudom, mi a rendszer célja. A
pályafutásom nagy részét Robert felügyelte, és bár a hét alatt
nagyon sok telefonhívást lebonyolítok, valami végig visszatart
attól, hogy a vele való beszélgetést is megejtsem. Úgy képzelem,
azért, mert pontosan tudom, mit fog mondani, mit tegyek. Azt,
hogy azonnal fel kell függeszteni a Dannel való találkozásokat,
mert a fiammal kapcsolatos problémáim megakadályoznák a
sikeres közös munkát. És azt is tudom, hogy pontosan ez az oka,
amiért mégsem emelem fel a telefont.
Ehelyett megmásítom magamban a történetet. Azt mondom
magamnak, hogy ez az egész csak a fejemben létezik. Hogy Dan
fiammal való hasonlósága csak olyasmi, amit én találtam ki, és
az egész epizód szinte álomszerű színezetet ölt, ami azonnal el
fog oszlani, ha újra találkozom majd Dannel. Ám amikor egy
héttel az első időpont után, péntek délután megérkezik, nem
tudom eldönteni, hogy csalódottságot vagy
megkönnyebbültséget érzek-e, amikor látom, hogy ugyanúgy
néz ki, mint ahogy emlékeztem.
Fekete felsőben, a kapucnit a fejére húzva érkezik. Amikor
leül, hátratolja a kapucnit, közszemlére téve hosszú, zsíros haját.
– Elnézést – igyekszik könnyedén elviccelni –, tudom, hogy
szörnyen nézek ki.
Görnyedten ül. A szeme körül sötét karikák. A bőre szürke,
élettelen.
– Gollam semmi hozzám képest – szól.
Felfigyelek az enyhén tréfás hangnemre. A könnyedségre,
amivel el akarja terelni a figyelmemet a bánatáról. Távolságot
akar tartani tőlem.
– Találkoztam a háziorvossal. Adott pár tablettát. Hogy
tudjak aludni.
– És használ?
A fejét rázza.
A háziorvos említésére eszembe jut, hogy még nem érkeztek
meg a papírjai Hackney-ból. Ezt is feljegyzem, és kétszer is
bekarikázom, hogy el ne feledkezzek róla.
Dan arcán a zúzódás már halványsárgára fakult, de a kezét
még mindig a koszos, rongyos kötés fedi. Késztetést érzek rá,
hogy közelebb hajoljak hozzá, kinyújtsam a kezemet, és
megfogjam az övét. Hogy megnézzem a sérülést, és gyengéd
mozdulatokkal tiszta, friss gézzel tekerjem körbe az ujjait.
– El akarom mesélni, mi történt a parkban – mondja.
És még mielőtt alkalmam lenne válaszolni, belefog a
történetbe.
– Kora este volt, még világos – mondja. – Egy haverommal
dumáltam telefonon, amikor hárman előkerültek szinte a
semmiből, mindhárman sapkában voltak. És berángattak a fák
közé.
Halkan beszél, tényszerűen, és közben a padlóra, a kettőnk
közt elterülő szőnyegfelületre szegezi a tekintetét.
– Először azt hittem, a telefonomat akarják elvenni. Úgy
készültem, hogy átadom nekik.
Megvakarja az arcát.
– De csak nevettek. Az egyikük kivette a kezemből,
megforgatta, ledobta a földre, és rátaposott. Nem kell a
telefonod, mondta. Akkor kezdtem aggódni. Az egyik fickó, akit
nem is igazán láttam, megfogta hátulról a nyakamat. Csak a
sárkányt ábrázoló tetkót láttam az alkarján, ahogy az ujjai köré
tekereg. És vonszolni kezdett beljebb a fás területen, a
teniszpályák mögé.
Biccentek, jelezve, hogy folytassa.
– Az, amelyik a nyakamat fogta, még mindig röhögött. Jim,
ez azt hitte, hogy a telefonját akarjuk. Megmondjuk neki? Aztán
szorosan a fülemhez tette a száját: Nem kell a telefonod, mondta
nagyon halkan, nekünk te kellesz. Egy rész belőled. És
gyomorszájon vágott.
A hangja most is üres. Dühöt sem hallok belőle. Meg akarok
szólalni, de Dan még csak rám se néz. Pontosan látom, hogy e
percben semmit sem akar tőlem.
– Berángattak a fák közé. Lefogtak, arccal a föld felé –
folytatja –, hogy meg sem bírtam moccanni. Egyik az egyik
vállamat, a másik a másikat. Nehezek voltak. Nagydarab
csávók. Megpróbáltam lerázni őket, küzdeni, de reménytelen
volt. Levegőt is alig kaptam – mondja –, nemhogy mozogni
tudtam volna.
Egy pillanatra elhallgat, a körmei körüli bőrt tépkedi.
– A sárkánytetkós fickó meggyújtott egy öngyújtót,
közvetlenül az arcom mellett. Azt hittem… – Tétovázik, lebámul
a kezére.
– Közel tartotta a bőrömhöz… de csak egy cigit gyújtott meg
végül. Az a szag… – Megborzong. – Az öngyújtó. A láng. Égett
szaga volt. Úgy éreztem, nem tudok lélegezni.
Egy kicsit megint hallgat. Türelmesen várom, hogy folytassa.
– Ez a kép tér mindig vissza.
Bólintok.
– Több képből áll? – kérdezem. – Mint egy film?
 Ezen eltöpreng.
– Először olyan volt. Most csak egy kép. Az a pillanat. Az
érzés, hogy csapdába estem. Hogy lefognak. Azaz, nem mindig
látom, szó szerint. Csak érzem…
Gyengéden közbeszólok.
– Érzi, hogy…?
Felnéz.
– Hogy kicsi vagyok, és használhatatlan. Képtelen vagyok
bármit tenni.
A hangja megremeg, aztán folytatja az elbeszélést.
– Miután ez a tetkós befejezte, úgy tűnt, a másikra került a
sor. Akkor jött a bokrok felől a zörgés. Valaki a kutyáját
hívogatta. Trixie. – A hangja gúnyos. – El tudja ezt hinni? És
akkor egyszer csak ott terem egy ilyen hülye kis fekete kutya,
ott áll a tisztáson, kilóg a nyelve, és ráliheg a csupasz fehér
seggemre.
Egy pillanatig megint hallgat, aztán rám néz.
– Kurvára utálom a kutyákat – közli. – Mindig is így volt. De
ekkor, életemben egyszer, boldog voltam, hogy látok egyet. És
akkor csak így – csettint az ujjával – eltűntek. Az egyik
rátaposott a vállamra, miközben elszaladt. Én meg felálltam és
eljöttem onnan. Még csak nem is láttam a kutya gazdáját.
Kér egy kis vizet, töltök neki az asztalon álló kancsóból egy
pohárnyit. Felhajtja.
Aztán megszólalok, a hangom óvatos, szelíd.
– Nagyon sajnálom – mondom –, hogy ez történt magával.
A levegőbe legyintve hallgattat el, és azt mondja, hogy járt
az erőszakon átesettek krízisközpontjában. Megvizsgálták.
Kihallgatták. – Végigcsinálták a szokásos ügymenetet. –
Elhallgat. – Rettenetes hely volt – mondja aztán. – Kedvesek
voltak, de annyira kórházszerű volt. Órákat töltöttem kórházi
öltözetben, miközben ott sertepertéltek körülöttem, tűket
döfködtek belém, és különféle vizsgálatokat végeztek rajtam. –
A hangja elhalkul. – Megalázó volt. Az egész olyan… – keresi a
megfelelő szót – lealacsonyító. Szégyelltem magamat. Mintha én
tettem volna valami rosszat. Nem amazok. Azok a csávók, akik
megtámadtak. Hanem én… mintha én lennék a rossz.
Az ujjait kétoldalt a halántékához nyomja.
– Két héttel később kaptam egy időpontot egy tanácsadóhoz
– mondja gúnyosan. – Nem mentem el. Csak egy szarság. Mert
hát… Jól voltam. Nem nagyon, de kezdtem vele megbirkózni.
Elhallgat, és szórakozottan csavargatni kezdi az egyik
hajfürtjét az ujja körül. A gyomrom görcsbe rándul. Tomra oly
jellemző mozdulat ez. Akkor csinálta, ha aggódott, vagy mélyen
a gondolataiba merült. Hirtelen a saját konyhánkban járok.
Órákon át tartó éjszakai beszélgetések a fiammal, és közben
ugyanezt látom tőle. Még általános iskolás korában vette fel a
szokást, amikor írni tanult. Ült, az egyik kezében a ceruzát fogja,
a másikkal meg egy hajtincset csavargat, miközben a
szemöldökét ráncolva összpontosít a feladatra. Amikor idősebb
lett, mindig merített ebből a mozdulatból egy kis megnyugvást,
azt állította, ez segít, hogy jobban tudjon gondolkodni. Fájt,
amikor leborotválta a fejét közvetlenül az eltűnése előtt. Úgy
éreztem, mintha valamiféle büntetés lenne.
Dan rám bámul, ekkor kapok észbe, hogy elkalandoztam.
– Nos, pontosan mikor történt mindez?
 – Körülbelül öt hónapja.
– Londonban?
A fejét rázza.
– Bristolban. Csak pár hete költöztem ide, Londonba. A
filmes tanulmányaim miatt.
– Tehát minden rendben ment – kérdezem – közvetlenül a
parkbéli események után?
Bólint.
– Jól voltam. Ettem… aludtam. Elkezdtem a kurzust. Minden
jó volt. Aztán alig pár hete elkezdtek történni velem ezek a
dolgok. Nem kaptam rendesen levegőt. Szédelegtem.
Bágyadtnak és kábának éreztem magamat.
Összezavar ez az időbeli eltolódás.
– Volt valami kiváltó oka?
Bólint.
– Közvetlenül azután kezdődött, hogy a rendőrök
megkerestek. Be kellett mennem, hogy azonosítsam az egyik
fickót. A tetkósat. Ekkor tudtam meg, hogy feltételes
szabadlábon volt. Megtámadott egy másik srácot egy héttel
korábban. Jól elszúrták, amikor feltételesen szabadlábra
helyezték. Ennél jobban talán nem is lehetett volna. –
Megemelkedik a hangja. – És a jogászokat is hibáztatom. Jönnek
ezzel a támadók rehabilitációjáról szóló szarsággal. És az
áldozatokkal mi lesz? – Ökölbe szorul a keze. – Én vagyok az,
aki szenved. Lemaradok a fősulin, ha annyira rám tör a pánik,
hogy nem tudom elhagyni a házat. Ezek az úgynevezett
szakemberek a felelősek érte. A saját ügyvédem mondta, hogy
hivatalos panaszt kellene benyújtanom. Azt gondolja, perelnem
kellene.
Miért nem végzik az emberek rendesen a munkájukat?
– Tehát azután, hogy megkereste a rendőrség, elment a
háziorvosához, aki közölte magával, hogy pánikrohamai
vannak?
Bólint.
– Megvolt az összes vizsgálat. Semmi fizikai gond. Kaptam
egy brosúrát: „Hogyan kezeljük a nyugtalanságunkat?” –
Horkant. – És akkor kezdődtek a visszatérő képek.
– A parkbeli jelenet?
Habozik.
– Először a park, aztán… – félrefordítja a tekintetét – más
dolgok.
Várom, hogy folytassa.
– Nem tudom jól leírni. Pánik tör rám, mert egészen kicsinek
érzem magam. Egyedül vagyok. Miután visszamentem a
dokihoz, ő beszélt nekem erről a helyről. Utánaolvastam. És
kértem, hogy utaljon be.
Ekkor figyelek fel rá, hogy megváltozott a lélegzetvételének
ritmusa: gyorsabb lett, nehézkesebb, mintha kortyokban inná a
levegőt.
– Az jutott eszembe – mondja –, hogy amikor legutóbb itt
jártam, a véletlenszerűségről beszélt. Hogy bizonytalanul
érezheti magát tőle az ember.
Felpattan, és elkezd ide-oda járkálni.
– Az van, hogy… szerintem nem az volt.
– Ön szerint mi nem volt?
– Arra gondolok… hogy én nagyon boldog lennék, ha
véletlenszerűen történt volna. De azt hiszem, ennél többről volt
szó… – Megragadja a székét.
– Hogy értsem ezt?
– Ön hisz a karmában? – tör ki belőle a kérdés, és hirtelen
elsápadva, tágra nyílt szemmel néz rám.
– A karmában?
– Talán valamiféle okkal történt ez az egész. Mert rossz
voltam. Megérdemeltem…
– És mit gondol, mivel érdemelte ki? – kérdezem szelíden.
Minden egyes kimondott szó közt nagy levegőket vesz.
Visszaül a székére. Aztán máris felpattan.
– Karma. Talán küldték őket. Büntetésként. Értem küldték
őket – mondja hevesen. A hajába túr.
Pontosan látom előre, mi készül.
– Dan – szólítom meg halkan.
Meg sem hallja.
– Dan – mondom ezúttal valamivel hangosabban. – Kérem,
üljön le.
Megismétlem a kérést, de még mindig nem reagál.
A szeme elfelhősödik, zaklatottan mered a világba. Izzadni
kezd. A homlokán és a nyakán izzadságcseppek gyöngyöznek.
– Nagyon fontos, hogy a lélegzetvételére koncentráljon. – A
hangom tisztán és elszántan cseng. – És üljön vissza, legyen
szíves.
Felállok, és visszaterelem a székéhez.
– És a kapucniját – mondom neki – ne vegye vissza, kérem.
Megáll a karja a levegőben, olyan, mint egy kisgyerek.
Amikor megismétlem az instrukciót, inkább leveszi a felsőjét.
 Alighogy leteszi a fenekét, máris újra felugrik, képtelen
nyugton ülni. Az arcát babrálja. A lélegzetvétele akadozó,
érezhetően nehezen kap levegőt.
– Dan – szólítom újra kicsit hangosabban –, nézzen rám.
Muszáj, hogy… rám… nézzen.
A tekintete vad, körbecikázik a helyiségben, és egy ideig
ellenáll, mint aki képtelen fókuszálni. Jó időbe telik, mire úgy
tűnik, végre lát is engem.
– Együtt fogunk lélegezni. Muszáj lelassítania a lélegzetét.
Ebben a percben. Belégzés… kettő… három. Kilégzés… kettő…
három.
Újra és újra megismételjük, határozottan, nyugodtan, míg
végre lassulni kezd a légzése, és egy ritmusba kerül az
enyémmel.
Már jó ideje nem történt ilyen, hogy egy páciensemnek teljes
pánikrohama volt az ülés folyamán; de pontosan tudom, mi
ilyenkor a szokásos eljárás. A lélegzet lassítása. Hogy
helyreálljon a szén-dioxid-szint. Megelőzni a hiperventilálást. A
pályafutásom során már számtalan kórosan nyugtalan beteggel
volt dolgom, ám ez a reakció a tünetek egyik legszélsőségesebb
megnyilvánulása volt, aminek valaha szemtanúja voltam.
Amikor Dan megnyugszik, átadom neki a pulóvert, ő pedig
belebújik. Tudja, hogy láttam a karján a nyomokat. Létraszerű
vágások a csuklójától végig az alkarján. Régi, elfehéredett hegek,
mellettük pár frissebb, amelyeken szemlátomást nemrégen
keletkezett a var, és a felsője ujján apró, száraz vérdarabkák
maradtak.
Amikor éppen megemlíteném ezt, drámai mozdulatot tesz a
kezével.
– Hú, bocsánat emiatt – mondja, miközben leül. – Ez egy
kicsit Billy Bibbit-szerű volt, nem?
Látja a zavart az arcomon, ezért hozzáteszi:
– Nem látta a filmet? Száll a kakukk fészkére? – Mielőtt
válaszolhatnék, megkérdezi, megtörtént-e már ugyanez
valamelyik páciensemmel.
– Mi a helyzet azzal a lánnyal – kérdezi –, aki előttem jár ide?
Miért jön? Ő is pánikol?
Amikor elmagyarázom neki, hogy nem mesélhetek a többi
betegemről, zavartan körbenéz, mintha keresne valami mást,
amire összpontosíthat.
– A növényei meghaltak – jegyzi meg az ablakpárkány felé
biccentve. – Mit mondana Freud az olyan terapeutáról, aki nem
képes a növényeit életben tartani? – A fejét csóválja. A hangja
könnyed, mintha viccelődni próbálna. – Remélem, a
pácienseivel ügyesebben bánik.
Újra felém fordul.
– Talán panaszt tehetnék – jegyzi meg.
Összezavarodom, kapaszkodóm sincs, mire gondol.
– A feltételes szabadlábat engedélyező hivatalnak –
magyarázza. – Mit gondol?
Tudom, most azt várja tőlem, hogy helyeseljek, igen, a világ
igazságtalan hely. Egy hely, amely cserben hagyta őt. A
rendőrség. A jogrendszer. Az igazságszolgáltatás. Mind
összeesküdtek ellene. Ha egyetértek vele, azzal én is
ellenlábasomként jelölöm meg ezeket a szakembereket és
hivatalokat, és vele lépek szövetségre.
 Akarok valamit mondani arról, hogy összezavarodtam. Mert
a dühe azok ellen irányul, „akik nem végzik rendesen a
munkájukat”, nem azok ellen, akik megtámadták. Szeretnék
megjegyzést tenni arra a tényre, hogy a panasztétel kilátásba
helyezése valamiféle figyelmeztetésként hat rám. Mintha Dan
arra számítana, hogy én sem fogom jól végezni a munkámat.
Afeletti bizonytalanságomban, hogy vajon mindebből mi jön
belőlem, mi pedig belőle, nem találom a megfelelő szavakat,
hogy kifejezzem mindezt. Nagyon gyorsan beszél. És úgy
érzem, valahol lemaradtam – és most futok, hogy utolérjem.
Felnézek. Még mindig beszél.
– …és aztán újraolvastam a levelet, hogy hat ülés lesz. Ez a
második – állapítja meg. – Hat egyszerűen nem lesz elég. Úgy
értem, hogyan lehetne elég azok után, amik velem történtek?
A hanghordozása megváltozik. A pánik eltűnt belőle.
Egyenesen ül a széken. Most magabiztosnak látszik, és a dicső
elhivatottság légköre veszi körül. Tapasztalataim szerint ez
gyakran jár kéz a kézben a megfosztottság érzetével. Végigfut az
agyamon, miféle elmondhatatlan élmények után kerültek már
hozzánk páciensek. Eszembe jut Mr. Begum, Matt Johnson és
több további beteg, akiknek az arca és a velük kapcsolatos
események mindmáig is kísértenek, bár tudom, ez e percben
irreleváns. Ami lényeges, az az, hogy mindenkinek, az általa
tapasztaltaktól függetlenül, hat ülésen való részvételt ajánlunk
fel. Ez nem azt jelenti, hogy ne jöhetnének el többre később, de
az az alapelvünk, hogy kezdetben mindenki ugyanannyi
alkalomban részesül. Határok. Behatárolás. Mindig ezt tesszük.
Ismét rápillantok Danre. A háta mögötti órán látom, hogy
lejárt az idő. Be kell rekesztenünk a mai ülést. És amikor
válaszolok, csak úgy kiesnek a szavak a számon, anélkül hogy
gondolkodtam volna:
– Annyit kap, amennyire szüksége van – mondom.
Elégedetten bólint. Feláll, és elhagyja a helyiséget, még
mielőtt formálisan lezárhattam volna az ülést.
 Négy

– Miért nem? – kérdezi Stephanie. – A szomszédomtól származó

holmi. Gyakorlatilag mind vadonatúj. – Mielőtt
megszólalhatnék, Stephanie végighadarja az egész listát. –
Gyerekágy, egy rakás ruha, játékok, etetőszék. Úgy értem,
Samirának tényleg szüksége van minderre.
Az irodámban ülünk a Dannel folytatott ülés után. Stephanie
megoszt velem pár információt Samiráról: menekültstátuszáról,
hogyan hagyta maga mögött Szomáliát, meg arról, hogy a férjét
meg az idősebb gyerekét hogyan ölték meg a katonák a
falujukban. Stephanie nagyon gyorsan beszél, az arca közben
kivörösödik a haragtól.
– Nincs semmije. A lányára csak egy koszos mellényt meg
egy szoknyát tud adni. Amikor önkénteskedtem egy calais-i
táborban – folytatja –, megtanultam, hogy az adományoknak
milyen hatalmas jelentősége van. Megváltoztathatják az
emberek életét.
Egy pillanatig rémület lesz úrrá rajtam. Egyszerűen
elmondhatnám neki, milyen szigorú szabályok vonatkoznak az
Alapítványnál a pácienseknek adott ajándékokra, de tudom,
hogy ebből semmit sem tanulna.
– Az a helyzet… – kezdek bele, aztán elhallgatok, mert nem
tudom, hol kezdjem.
Stephanie illendő testtartásban, egyenes derékkal ül tollal a
kezében, mintha valamiféle interjún volnánk. Várakozásteljesen
néz rám.
– Emlékszik arra, mit beszéltünk az általunk használt
módszerről?
A szokott lelkes bólogatás, de az arca üres. Nem villan fel a
tekintetében a megértés szikrája.
– Igen, de nem vagyok biztos benne, hogy jól…
– A munkánknak a határokra kell koncentrálnia – az
ötvenperces ülésekre, arra, hogy nem magunkat tesszük a
fókuszba, és arra, hogy összesen hat ülés áll rendelkezésünkre –
mondom. – Hat ülés – ismétlem. És miközben beszélek, magam
is hallom a hangom keménységét; mintha magamat is
megrónám közben a Dannek tett felelőtlen kijelentésem miatt.
Elmondom Stephanie-nak, hogy amikor az emberek a bennük
lévő káosszal hozzánk fordulnak, pontosan ezek a határok, vagy
ha úgy tetszik, szabályok azok, amelyek miatt képesek vagyunk
rá, hogy dolgozzunk velük. – Ez jelenti a keretet – magyarázom
– egy rendkívül zűrzavaros kép körül.
Feljegyez valamit a füzetébe, de a tekintete alapján nem
győztem meg. Fogalma sincs róla, hogy mindennek mi köze van
a babaruhákhoz.
Ez felidézi a saját beavatásomat a pszichodinamikus
megközelítésbe. Amikor Észak-Londonba kerültem, és
meglepetten tapasztaltam, hogy a megbeszéléseken milyen
hosszan foglalkozott a személyzet a saját érzelmeivel, és eleinte
az égnek emeltem a tekintetemet ennyi önajnározás láttán, mert
annak hittem. Egy másik, velem együtt érkezett gyakornokkal
kirohanást intéztünk a modell ellen. Kart karba öltve ostoroztuk
a szigorú határokat. Szenvtelen. Pedáns. Semmiféle változást
nem tud előidézni. – Két hét múlva elkísértem a témavezetőmet
egy beteglátogatásra. Egy evészavaros lánnyal találkoztunk. –
És mi az én feladatom az ülésen? – kérdeztem, miközben
leparkoltunk. A felettesem apró termetű, vékony nő volt, aki
sziklaszilárdan állt a szakmai etika talaján. – Csak figyeljen –
felelte gyorsan –, és figyelje önmagát.
Önmagamat?
– Használja fel a saját érzelmeit adatként – mondta,
miközben a járdán ballagtunk az ikerház felé.
A lánynak sápadt, ösztövér arca volt, bő, rózsaszín melegítő
volt rajta. A témavezetőm leült mellé, ott beszélgettek a
kanapén, engem pedig elkapott a kirekesztettség erőteljes
érzése. A kívülállóé. És minél erősebben tört rám ez az érzés,
annál nyugtalanabbá váltam. Minél jobban igyekeztem
visszafogni magamat, annál inkább úgy éreztem, hogy kívülálló
vagyok. Próbáltam figyelni rájuk – a család háromszor költözködött
négy év alatt… katona apa… beilleszkedési nehézségek az iskolában…
nincsenek barátai –, de csak egyre nőtt a saját idegenségem érzése.
Fájni kezdett a fejem. Képtelen voltam koncentrálni.
Haszontalannak és fölöslegesnek éreztem magamat. Az érzelmek
mint adatok. Aztán egyszer csak valami megnyílt a mellemben.
Hirtelen mögé láttam az étel kínos méricskélésének, a
büntetésekkel nevelő közegnek, és felidéződött bennem valami
abból, milyen volt ennyire fiatalnak lenni: nyugtalan voltam,
úgy éreztem, a dolgok nem az én irányításom alatt állnak, és
próbáltam minél kisebbnek látszani, beleilleszkedni egy olyan
életbe, amit nem éreztem magaménak. Bár nem ismertem jól az
elméletet, a helyzet különlegesen ismerősnek tűnt, mintha a
kedvenc kabátom ujjába bújtattam volna a karomat. Az egész
gyerekkoromat azzal töltöttem, hogy különféle korlátokat
szabtam, és apró keretek közé próbáltam foglalni a káoszt. A
számos felületes, értelmetlen tevékenység mind egyfajta
módszerként szolgált ahhoz, hogy a nyugtalanságomat
kezeljem; megszámoltam, hányszor fordul elő az ábécé egy
bizonyos betűje a gabonapelyhes doboz hátuljára írt szövegben,
tanulmányoztam, hogyan ível egy kanapé karfája, sőt az is,
hogy tisztán és rendben tartsam a szobámat. Az után a
beteglátogatás után valami megváltozott bennem.
Végigolvastam a szükséges könyveket, majd felvételemet
kértem két pszichodinamikai szakmai gyakorlatra. Keretet adni
a rendezetlenségnek? Úgy éreztem magamat, mint aki
hazaérkezett.
Ránézek Stephanie-ra, ahogy itt ül velem szemben a
takarosan begombolt kardigánjában. A színkódos gyűrűs
dossziéra, amely az ölében hever. Elképzelem a korábbi
gyakorlati helyeit. Az örömét, hogy segíthet embereken. A
megnyugvást, amit világos kezelési célkitűzések és akkurátus
páciensosztályozó skálák között érez, amelyek által pontosan
meg tudja adni az előrehaladás ütemét, és mérheti a saját
munkája hatékonyságát. Csábító ez a strukturáltság és
biztonság. Gyakran szinte én magam is irigylem.
Szelíd hangon emlékeztetem Stephanie-t a tabula rasa, a tiszta
lap elvére.
– Ez egy olyan üres tér, amire bármiféle képet lehet festeni,
amit a páciens magával hoz. És ők minél kevesebbet tudnak
rólunk, annál könnyebben tudjuk ezt elérni.
 Pár pillanatra elhallgatok.
– Ez a megközelítés nagyon bonyolultan hangozhat –
kockáztatom meg – a maga korábbi helyei után. – Szavaimat
egyfajta kinyújtott kéznek szánom. Alkalmat adok Stephanie-
nak, hogy beszéljen. De amikor az arcára nézek, semmit nem
látok rajta. Nem jelent meg a bizonytalanság egyetlen apró
rándulása sem, semmi sem utal arra, hogy a koncepciót netán
túl komplexnek találná. Áthatolhatatlan az arca. A szaktudás
maszkja. E pillanatban a lányomat juttatja eszembe. Hogy az ő
szakavatottságának látszata is védekezés a sebezhetőség ellen.
Sokszor láttam már, ahogy egy pillanatra átfut a bizonytalanság
az arcán, de bármikor próbáltam elkapni, azonnal elillant a felé
kapó ujjaim elől, mint valami pillangó.
– Mit gondol, milyen hatással lennének ezek az ajándékok az
érzelmi viszontáttételre?
– Viszontáttétel? – ismétli meg a kérdésemet, és lebámul a
füzetére, hátha onnan választ kap.
Hirtelen frusztráltnak érzem magam a
megközelíthetetlensége miatt. Amiért elutasítja, hogy a tanulás
érdekében sebezhető legyen. Aztán rádöbbenek, hogy a
reakcióm több mint puszta frusztráció. Szinte könyörtelenséget
érzek magamban. Már-már arra vágyom, hogy ott üljek, várjak,
és figyeljem, hogyan keresgéli a dossziéban azokat a válaszokat,
amelyeket ott nem fog megtalálni. Mintha szeretném
figyelemmel kísérni a jelenetet, ahogy megalázottan eljut ahhoz
a felismeréshez, hogy nem tud válaszolni.
– Ezek azok az érzések, amelyek minket töltenek el az ülésen
– magyarázom neki. – Kapaszkodók, hogy vajon a páciens mit
érezhet.
Bólint.
– Mindnyájan olyan dolgokat ismétlünk meg, amelyek
ismerősek számunkra – mondom. – És a páciensek is ezt teszik.
A terápiás szoba lehet az a hely, ahol a betegeink kijátszhatják
magukból a zavaros múltbéli érzéseiket.
– Igen, természetesen. Most már emlékszem – mondja
szórakozottan. – Ez valóban hasznos.
Nagy levegőt vesz.
– Nos, és mi a véleménye erről a babaholmikérdésről?
Hogyan tudnám eljuttatni neki? – kérdezi, és felemeli a tollát. –
A ruhák szinte használatlanok; Boden, Monsoon, Baby Gap –
teszi hozzá, mintha ezzel elősegíthetné a döntést.
Súlyosnak érzem magam, miközben hátradőlök a széken.
– Rendben. Tehát akkor mondjon valamit arról, hogy maga
Samirának akarja adni ezeket a holmikat.
Rám bámul.
– Hiszen szüksége van rájuk. Egyszerű, nem? Valami, amivel
segíthetek. Valami, ami változást jelent. Ott a családja… mindaz,
ami történt vele… – Újra hallom a hangjában megcsillanó
érzelmeket. – Legalább lesz a babának pár ruhája, játékai és
ágya.
Felemelem a kezemet.
– Mi történik most magával éppen? – kérdezem.
– Velem? Ezt meg hogy érti? – Védekező a hangja, mintha
beugratós kérdést sejtene.
– Nagyon gyorsan beszél. Szinte levegőt sem vesz. Hogy érzi
most magát?
 Pislog.
– Van ennek köze bármihez?
– Mondja el. Hogyan érzi magát?
Csak néz rám.
– Hát… csak segíteni szeretnék…
– És az érzései?
– Megrendült – mondja. – Megrendültnek… és tehetetlennek
érzem magam.
Bólintok.
– Tehát… talán – vetem fel –, ha lehetősége lenne odaadni
neki ezeket a holmikat, és ezzel változást idézhetne elő, kevésbé
érezné magát megrendültnek? Kevésbé érezné magát
tehetetlennek?
– Nos… ez mégiscsak jelent valamit, nem?
– Tegyük fel, hogy a tehetetlenség érzése Samira felől
érkezik. És átveszi tőle. Magának az a munkája, hogy ezt az
érzést arra használja, hogy segítsen a páciensnek az ő saját
érzéseiben. Ha Samira megkapja a babaholmit, előfordulhat,
hogy ő nem érzi tőle magát egy cseppet sem másképp – ám
maga igen.
Stephanie megdöbbent arcot vág.
– Azt akarja mondani, hogy ez az egész rólam szól?
– Nem tudatosan – vonom meg a vállamat –, de bizonyos
szempontból igen. Ez a maga válasza a Samira felől érkező
tehetetlenségre. Egy módszer rá, hogy maga a saját figyelmét
elterelje arról a tényről, hogy a páciens milyen szörnyűségeken
ment keresztül. Hát nem lenne csodálatos – folytatom –, ha egy
zacskónyi játék meg ruha segíthetne azon a nőn, akit
megerőszakoltak, és végig kellett néznie, ahogy két közeli
családtagját meggyilkolják?
Várok.
– Érti, amit mondok?
A szeme felvillan.
– Én nem azt mondom, hogy egy zsák ruha bármiféle
különbséget jelent.
– És tegyük fel, hogy maga valóban odaadná Samirának azt a
zsák ruhát. Akkor ön szerint milyennek látná önt Samira?
– Segítőkésznek? Kedvesnek? – feleli bosszankodva.
– Ez igaz. Maga a jótevőjévé válik. És ez visszavonhatatlanul
megváltoztatja az önök terápiás kapcsolatát. Maga többé nem
tud megbirkózni a nehéz kérdésekkel. Az áttétel nem csak a jó
érzésekről szól.
Stephanie mereven ül a székén.
– Samirával szörnyű dolgok történtek. A tapasztalatai
sötétek és homályosak. Mint egy tó. Körbesétálhatják,
mutogathatnak a távolban mindenféle látnivalókat, elképzelheti,
milyen lenne a víz mélyén megbújni. Egy bizonyos ponton
magának majd Samira kezét fogva be kell mennie abba a sötét
vízbe. Hogy ugyanazt érezze, amit Samira. És az rettenetes lesz.
Rám bámul, a keze ökölbe szorul az ölében.
Igyekszem irányt változtatni.
– Emlékszik azokra az olvasmányokra, amelyeket
ajánlottam? Bion írására?
A referencialistában keresgél.
– A második világháború után traumatizált katonákkal
dolgozott. Azt javaslom, olvassa át még egyszer – mondom. – A
tartalmazó funkció ebben a szövegkörnyezetben azt jelenti, hogy
átvesszük a traumatizált páciens érzéseit. És bár a felépülés
egyik fontos lépése, hogy belépjünk közösen abba a tóba,
önmagában még ez sem elég. Abban is segítenünk kell a
pácienst, hogy vissza is tudjon térni utána. És a rossz eseményt
be tudja építeni a saját életébe.
Stephanie rám bámul. A feszültség apró ráncokat rajzol a
homlokára.
Egy kis időre csend telepszik ránk.
– Ez új nekem – mondja halkan, leteszi a tollát, a keze az
ölében tartott dosszién. Ez az apró, vereséget elismerő gesztus
az oka, hogy ismeretségünk során első alkalommal valami
melegséget érzek iránta.
– De azt hiszem, értem, mit mond – szól. – Azt, hogy ha ezen
az úton… ha ezt a modellt alkalmazzuk, akkor fel kell hagyni
vele, hogy valamiféle tündérkeresztanya szerepét játsszuk.
Elmosolyodom.
Mesélek neki Freudról. Hogy milyen sokat foglalkozott az
ajándékozás kérdésével.
– Kész transzferenciaviharokról írt egyetlen apró tárgy
átadás-átvétele kapcsán.
Az ajándékok nagyon sok mindent megváltoztatnak,
mondom Stephanie-nak.
Utána együtt találunk ki egy alternatívát. Stephanie a
tárgyakat Samira helyi gyerekközpontjának adományozza, és
megbeszéli a koordinátorral, hogy Samira az engedélyével
megvásárolhatja. Elmondom Stephanie-nak, hogy megértem a
vágyát, hogy megvédjen és megmentsen valakit.
 – Az ajándékozás nagyon segítőkész és kedves gesztus tud
lenni – jegyzem meg óvatosan –, de önnek nem ez a munkája.
Az utolsó pár percben rákérdezek, van-e még valami
észrevétele a Samirával folyó munkával kapcsolatban.
Elmesélem neki, hogy a témavezetőm mindig arra koncentrál,
hogyan kezdődnek a dolgok. „Mindig a kezdetben áll a lényeg”,
mondogatja rendszeresen.
Stephanie meglepettnek látszik. Nem gondolta, hogy nekem
is van témavezetőm.
– Mindenkinek szüksége van valakire, aki felügyeli a
munkáját – magyarázom. – A tudatalattinkhoz nem férünk
hozzá. Vannak dolgok, amelyek rejtve maradnak előttünk. Néha
azt sem látjuk, ami majd kiböki a szemünket.
– Van valami érdekes Samira beutalólevelében? Hogyan
kezdett dolgozni? – erősködöm.
Stephanie habozik.
– Elkésett – emlékszik vissza. – Nem találta az épületet.
Aztán, mivel nem hozta magával a beutalólevelet, nem találta az
osztályt. A lenti recepcióról hívtak. Végül Paulát sikerült
elérniük.
Szemet szúr valami.
– Tehát – mondom halkan, és kifordított tenyérrel feltartom
a kezemet – el volt veszve.
Miközben Stephanie elpakolja a holmiját, kérdezősködik az
említett bloggal kapcsolatban.
– Kicsoda Matt Johnson?
– Az én páciensem volt. Pár éve. Akkor tizenkilenc éves volt,
a Kenti Egyetemen tanult, és cserediákként járt Seattle-ben.
 Pillanatnyi szünetet tartok, emlékezem.
– Egy fegyveres tört rájuk a kampuszon.
Stephanie feltűnően nyugodtan ül, a hátizsákjával az ölében.
– Matt a legjobb barátjával volt. Elrejtőztek egy íróasztal alatt
az egyik tanteremben, és egyszer csak belépett egy fegyveres.
Letérdelt, és a fegyverét Mattre szegezte. Aztán, minden
értelmezhető ok nélkül, balra mozdította a pisztolyt, és Matt
helyett a barátját lőtte le, majd nyugodtan felállt, és elsétált.
Matt fizikailag nem sérült meg, de az eset súlyos traumát
okozott benne. A szokásos poszttraumás tünetek, teljesen
megbénította a túlélőként érzett lelkifurdalás. Katatón
állapotban tért vissza Nagy-Britanniába.
Stephanie a fejét csóválja, meg van döbbenve.
Visszagondolok az első találkozásomra Matt-tel, arra, hogy
milyen rémülettel töltött el az egy-nyolcvannál is magasabb,
sápadt és néma fiatalember látványa, aki embrióként görnyedt
össze a pszichiátriai osztályon.
– Mi történt azután? – kérdezi Stephanie csendesen.
– Egy éven át dolgoztunk együtt. Először a kórházban, majd
otthon. Végül képes lett rá, hogy itt látogasson meg az irodában.
Mosolygok.
– Ez több évvel ezelőtt történt. Ahogy mondtam, ma már
kezdő orvos. A sürgősségin dolgozik.
– És maga mit tett akkor?
Gondolkodom kicsit, felidézem, hogyan teltek azok az órák,
miközben figyeltem, ahogy Matt lassan kibontakozik a gubóból.
– A sötét tó – mondom egyszerűen. – Bementünk. És végül
ki is kerültünk belőle. A katatón állapota volt a módszer, hogy
feloszlassa magában az emlékeket. Eltűntek belőle az érzések.
Vissza kellett szereznünk őket, hogy újra élni tudjon. Minden
részletre emlékezett; arra, ahogy a férfi arcmaszkja hullámzott a
mozgástól, a lehelete szagára, a szemében a barna pöttyökre.
Minden ott volt vele. Az esemény minden egyes szörnyű
másodperce. Az üléseken egy mindent tartalmazó helyet
hoztunk létre közösen, hogy Matt megláthassa, a borzasztó
élmény ellenére a világ, általában véve, jó hely. Olyan hely, ami
biztonságos, rendezett és belátható. Egy olyan hely, amit
élőhelyéül választhat újra.
– Hihetetlen – mondja Stephanie elképedéssel a hangjában –,
hogy egy ilyen munkát el lehet végezni. El sem tudom képzelni.
– Akkor már húsz éve a szakmában voltam. Ugyanebben az
egységben – mondom. – És egyébként – megrázom a fejemet –,
ha valami hihetetlen a sztoriban, hát az maga Matt. Bölcs volt, és
bátor. Inspiráló. A blogja a traumáról szól. Megírja, milyen volt
páciensnek lenni, hogy miféle munka folyt itt, a kezelési
módszerünkről, de arról is ír, milyen a sürgősségin orvosnak
lenni, és milyen volt visszatérni ahhoz az élethez, amilyen régen
volt.
Stephanie kifejezetten sápadt.
– Ezek a történetek – mondja vékony hangon – annyira
rémítőek.
Bólintok.
– Ez nem könnyű hely. Az emberek rettenetes
élettapasztalatokkal jönnek el hozzánk. Teljesen el tudja
ferdíteni az ember világnézetét; és lassanként elhiszi, hogy
mindez a normális, hétköznapi események közé tartozik.
 Újra buzdítom, hogy olvassa el Matt blogját.
– Nagyon jó olvasmány. És hasznos, mert emlékeztet a
sikersztorijainkra is – amikor a páciens sikert ér el – a sok
komplex eset között. Az emberek elhagynak minket – mondom.
– Jobban lesznek.

Van egy kis időm, hogy odakint ebédeljek. Megkönnyebbülés

kicsit magam mögött hagyni a kórházat. A menza a negyediken
van, és úgy érzem, már túl sok időt töltöttem a liftben az
operáción túlesett betegekkel összezsúfolva. Foltos lepedők az
altatástól mozdulatlan testeken, lehunyt szemek, lazán billegő
fejek, kissé tátott szájak. Nem mindig tesz jót az étvágynak.
Míg átmegyek a kávézóba, rájövök, hogy Matt Johnson nem
volt sokkal idősebb, mint amennyi most Tom lenne. Ekkor,
szinte azonnal, elkanyarodnak a gondolataim Dan felé;
felidéződik bennem a pánikrohama, a vágások, a hirtelen
hangulatváltozások, és az, hogyan jutottam el odáig, hogy
pontosan azt adjam meg neki, amit várt. Nagy küzdelmembe
telik elrendezni a gondolataimat: mintha a megfelelő
alkotórészek ott lennének előttem, de nem lennék képes rendes
étellé összefőzni őket.
A kávézóban van egy hűtő, benne elvitelre szánt
szendvicsek. A takarosan csomagolt, sorba rendezett
szendvicsek látványáról eszembe jut Carolyn és az általános
iskola utolsó évében vállalt projektje. Minden osztály kapott egy
hetet arra, hogy pénzt szerezzen az általuk kijelölt jótékonysági
célra, és minden gyerek különféle pénzszerzési ötletekkel állt
elő. A lányomé az volt, hogy szendvicseket árul, amelyeket
ebédidőben körbehordoz az iskolai irodákban. Az egyik tanár
velük tartott, de Carolyn és a legjobb barátnője, Penny
készítették el a szendvicseket aznap reggel, iskola előtt.
Hegyekben állt a konyhában a tojás és a torma, a tonhal és az
uborka, a sajt és a savanyúság. Még ma is emlékszem rá, ahogy
ott áll a lányom a konyhaasztalnál. Apró, buzgó arcára, ahogy a
feladatra koncentrált, miközben a paradicsomot vágta fel, meg a
kenyeret szelte.
– Háromszögekbe – mondta –, szerintem úgy jobban néz ki.
Minden reggel két órát dolgoztak, ebédidőben eladták a
szendvicseket, majd iskola után hazajöttek, és számolgatták,
mennyit kerestek. Csütörtökön aztán Carolyn egyedül jött haza.
– Hol van Penny? – kérdeztem.
Pillanatnyi szünet után válaszolt, és láttam az arcán, hogy
nehézkesen tudja féken tartani az érzelmeit.
– Ma nem akart velem tartani. Inkább Susanne-nek akart a
tombolában segíteni – mondta fojtott hangon. – Azt mondta,
túlságosan parancsolgatós vagyok. – Az álla finoman
megremegett, majd az egész arca egyetlen nagy zokogásba fúlt.
Fájt érte a szívem. De mire odaértem hozzá, már vége is volt a
kitörésnek. A szomorúságot és a csalódottságot csinosan
elcsomagolta, akár a szalvétába a szendvicseit. Magamhoz
vontam. Egy pillanatig átadta magát az ölelésemnek. Aztán
megmerevedett a válla. Hozzá volt szokva az önállósághoz. És
máris ellenállt az ölelésemnek, én pedig leengedtem a karomat.
Tízéves volt. Szorosabban kellett volna megölelnem.
Hangot hallok magam mögött. Egy férfi szeretne kivenni
valamit a hűtőből. Kiválasztok egy feta sajtos-salátás
szendvicset, és a pultnál kifizetem.
 Öt

– Tapadós – így jellemezte az egyik bölcsődei gondozónő

Tomot. A folyosón állt, a haja kétoldalt copfba kötve, a kezében
tartotta a vörös arcú kisbabát. – Vannak ilyen gyerekek –
mondta –, de végül mind beilleszkednek. Ne aggódjon – és
odanyúlt, hogy megpaskolja a vállamat –, egyszerűen vannak
gyerekek, akik tapadósabbak, mint az átlag.
Szinte hátrahőköltem a szó hallatán. Annál inkább, mert a
kiejtése is visszatetsző volt, ahogyan megnyomta a „t” hangot.
A hajába font szalagokra és rózsaszín körömlakkjára meredtem.
Körülbelül tizenkét évesnek látszott. Lelkesen továbbment, és a
"kötődésiteória-modul"-ról beszélt, amit a főiskolán hallgatott.
Hitetlenkedve néztem rá, miközben Bowlbyról és a
komforttárgyakról beszélt.
Mosolyogtam.
– Ez nagyon érdekesen hangzik – jegyeztem meg kissé
mereven. – Az a helyzet, hogy bár a könyvek valóban nagyon
sokat tudnak segíteni, én vagyok az anyja. És, nos… az ember
tényleg sok mindent nem tudhat pontosan, míg nincs saját
gyereke.
Rávillantottam egy újabb mosolyt; a hangnem éles volt, és
félreérthetetlen, de a nő annyira elégedett volt magával, hogy
nem tűnt fel neki.
– Tényleg találkozunk időnként hasonló esettel – folytatta. –
Időről időre előfordul ilyen. És tényleg azt találtuk a legjobb
módszernek, hogy egyszerűen „ráhagyni és menni”.
– Ráhagyni és menni? – visszhangoztam.
– Megpuszilni, megölelni. Aztán elmenni. Nem visszanézni.
Otthagyni – a lehető legkisebb hűhóval. Tudja, ugyanúgy,
ahogy Carolynnel is.
– Carolyn más – vetettem ellene. – Tomot feldúlja az elválás.
Maga is látta már, hogyan visít, amikor megpróbálom a maga
kezébe adni. Carolyn soha.
A nő bólintott.
– Ráhagyni és menni – ismételte szórakozottan. – Mi úgy
látjuk, a gyerekek sokkal könnyebben beilleszkednek. Ha
elhúzza az ember, csak még rosszabb.
A mosolya tudálékos. Önelégült.
– Carolyn. Olyan boldog kis teremtés – mondja –, olyan
független szellem. Pontosan tudja, mit akar. Pont valamelyik
nap viccelődtünk azzal, hogy az alapján, ahogy audienciát tart a
szendvicsek felett teaidőben, simán ő lesz a következő
miniszterelnök.
– Biztos vagyok benne, hogy igaza van Tommal
kapcsolatban – hadartam –, de szeretnék beszélni Gilliannel.
Gillian volt a vezető, és én valaki olyannal szerettem volna
beszélni, aki legalább kinézetre elég idős ahhoz, hogy saját
gyereke legyen.
– Persze – felelte a nő nyilvánvaló bosszankodással. – Tudja
– folytatta, áttéve a kisgyereket a másik csípőjére –,
azon gondolkoztam, hogy amikor múlt héten egyszer az apuka
hozta… sokkal könnyebb dolgunk volt. Talán hozhatná az
apuka rendszeresebben? Hogy lássuk, úgy hogyan megy? Vele
Tom sokkal kevésbé viselkedett tapadósan. Mindnyájan láttuk a
különbséget. Tudná az apuka hozni?
Apuka. Apuka. Apuka. És megint ez a szó. Tapadós. Szerettem
volna odanyúlni, és kiverni a szájából.
Magának erről fogalma sincs, mondtam volna neki a
legszívesebben. Hiszen még maga is gyerek. Tudatlan. Melyik
anya nem lenne szomorú a gyereke zokogása hallatán?
Miközben próbálja kifejteni a kis ujjakat a hajából, a kabátjáról, a
hüvelykujja körül? Mélyebbre fúrom a két kezemet a
zsebemben, ökölbe szorulnak.
– Ismeri Jennifert? – kérdezte. – Régebben rettentő sok
gondot okozott neki, hogy itt hagyja Samet, aztán követte a
javaslatainkat, és minden rendbe jött. Így megoldódott. –
Akkorát csettintett a két ujjával, hogy a karjában ülő gyerek
összerezzent a hirtelen hangra. – Talán beszélgethetne vele. Ki
tudja, talán segít?
Egyáltalán nem vágytam rá, hogy Jenniferrel beszéljek.
Pontosan tudtam, ki ő. Az egyik „Lycra mami”. Azok közül
való, akik igen komoly karriert futottak be a harmincas
éveikben, mielőtt lemondtak volna róla azért, hogy gyerekük
legyen. Jennnifer férje „a Cityben” dolgozott – és bár a munkája
miatt Jennifernek nem lett volna szüksége gyerekfelügyeletre,
elhozta a bölcsődébe Samet, hogy a kisfiú szocializációjának jót
tegyen, és időt tölthessen más gyerekek társaságában. Ez így
egészséges, ennyit mondott. Amiről nem beszélt ennyire
lelkesen, az volt, hogy vágyott egy kis énidőre. Akkor hallottam
ezt a kifejezést a szájából, amikor az időbeosztásáról beszélt,
amelyben pilates, jóga, és a félmaratonra előkészítő edzések
szerepeltek. Jennifer életének minden aspektusa
projektvezéreltnek tűnt – a társasági élete, a háza, a gyerekei,
mind egy gondosan kitalált napirend szerint. Reggelente néha
láttam egy csoport másik anya társaságában sétálni, és mind
eltökélt hatékonysággal tolták a babakocsit, szemlátomást
készen rá, hogy „ráhagyják és menjenek” – mintha csak egy
zacskónyi zöldséget adtak volna át a gondozóknak.
Valóban szerveztem egy találkozót Gilliannel. De mire
elérkezett az idő, már jó néhány rémséges reggelen túl voltunk
Tommal. Tom gyötrelmét az enyém követte. Éreztem, ahogy a
tekintetek rám szegeződnek, miközben a térdemen ringatom a
gyereket. Néhány anyuka sajnálkozó pillantásokat vetett rám,
miközben vidáman integetve elköszöntek a saját utódjaiktól,
míg én a könnyeket törölgettem, és a szinte hisztérikus
állapotba került gyerekemet igyekeztem megnyugtatni, miután
megkíséreltem letenni a játszószőnyegre. Hallottam a csitító
hangokat, amelyekkel a bölcsődei gondozók a hangzavarra
reagáltak, amit csaptunk. Bár feltűnés nélkül meghúzódtunk
egy sarokban, színpadiasan kerülgettek minket, mintha Tom
meg én teherkocsik számára kirakott közlekedési akadályt
jelentettünk volna.
Így amikor találkoztam Gillannel, hogy „megvitassuk a
helyzetet”, nyilvánvaló volt, hogy a dolgok megváltoztak. Már
rám húzták a túlaggódó anya címkéjét. Én lettem a könnyes-
érzelgős anya, aki képtelen elválni a gyerekétől, aki képtelen
elengedni a kicsit. Gillian félrebillentett fejjel hallgatta, mit
mondok, aztán így szólt:
– Tudom, hogy nehéz, Ruth – és már előre sejtettem, mi jön.
Még több „ráhagyni és elmenni”. – Ez valóban olyasmi, amivel
gyakran szembesülünk a munkánk során.
– Az a helyzet – feleltem –, hogy én ismerem a gyerekemet.
Azt hiszem, vele ez nem működne. Szerintem egyszerűen még
nem kész rá.
Kedves arccal bólintott, aztán közelebb hajolt hozzám, és a
karomra tette a kezét.
– Talán nem jó az időzítés – mormolta. – Talán épp maga az,
aki még nem kész rá. Mindig azt mondjuk az anyukáknak, hogy
azt tegyék, ami jó nekik. Ez egyénileg változó. De az
nyilvánvaló, hogy hamarosan valami tervre lesz szükség. – A
kezét forrónak éreztem a karomon, és küzdenem kellett a vágy
ellen, hogy lerázzam magamról. – Harminc gyerek jár ide, és ha
mind a harminc szülő különféle dolgokat csinálna. Hű… – úgy
lőtte fel az ujjait a levegőbe, mint egy kis tűzijátékot. – Káosz
lenne. Muszáj valamilyen rutint kialakítani. A nehézségek –
ezzel az én érzelmi kitörésemre és a fiam sikítozására utalt –
kezdik erősen zavarni a többi gyereket.
David azt tanácsolta, hogy várjuk ki az év végét. – Nézzük
meg, hátha elcsitul. Vagy alakítsam át a dolgokat úgy, hogy
többször tudjam én vinni? – Még csak nem is válaszoltam. Nem
akartam elismerni, hogy ki nem mondott kritikát érzékelek a
javaslatában. Már elszántam magam. Még azon a hétvégén
kerestem egy dadát. Hat potenciális jelölttel interjúztam, végül
az észszerűnél lényegesen többet fizettem az egyiküknek, aki
azt ígérte, egy héten belül munkába tud állni. Mindenesetre egy
hónappal később Davidnek felajánlottak egy helyettes tanári
állást Oxfordban, ezért hetente három éjszakát Londontól távol
töltött. Kész megkönnyebbülés volt a dada jelenléte.
Tom sokkal boldogabbnak látszott a saját házunkban, a saját
holmija között. Ami Carolynt illeti – nos, úgy tűnt, ő is, mint
akivel minden rendben. Visszatekintve szégyellem, de be kell
vallanom, hogy azon vajmi keveset gondolkodtam, vele mi lesz.
Hogy nem hiányoznak-e neki a kis barátai meg a bölcsőde. Ez
egyszerűen eszembe sem jutott. Emellett a kettőt együtt, a dadát
is, a bölcsődét is, úgysem engedhettük volna meg magunknak.

Bármit is mondana erről Carolyn e pillanatban, és egészen

biztosan bőven lenne mondanivalója a témáról, nem Tom volt a
kedvencem. Egyszerűen láttam, hogy különböznek az igényeik,
és Tomnak nagyobb szüksége volt rám, és másképp, mint a
lányomnak.
Tom mindig aggodalmaskodóbb volt. Amikor kicsik voltak,
és együtt olvastuk a meséket, Tom mindig nyíltan aggódott a
karakterek sorsa miatt. A Tom, a nyuszi című mese egy
plüssnyúlról szólt, akit a gyerekek kint felejtenek az esőben.
Tom már tudta előre, és szerette a sztorit a maga jóra forduló,
megnyugtató befejezésével, de minden alkalommal, amikor az
elhagyás ténye következett a sztoriban, ott, a magas kőfalon,
Tom arcocskája megnyúlt. És ugyanez mindig bekövetkezett,
amikor apró tárgyak eltűnéséről volt szó; elveszett zsiráf, egy
buszon felejtett mackó, a veszteség és megkerülés ellentétpárja
mindig egyforma örömmel és rémülettel töltötte el.
Az iskola első napján Carolyn hajnalhasadtakor fent volt, és
még reggeli előtt magára öltötte az iskolai egyenruhát, és
megfésülte a haját. Amikor átléptünk a kapun, megfogtam a
kezét, de az ujjai kétségbeesetten kisiklottak az enyéim közül.
Megkereste és meg is találta az osztálytársai sorát, és illendően
be is állt. Amikor eljött az ideje, hogy elinduljanak befelé az
épületbe, engedelmesen elindult, egyetlen búcsúpillantást sem
vetve rám.
Tom egészen másképp élte meg mindezt. Szorosan a
kezembe kapaszkodott, és odafelé egész idő alatt újra meg újra
feltette ugyanazokat a kérdéseket: mikor lesz vége a tanításnak?
Hol fogok állni? Hogyan lát meg vajon, ha magas emberek
állnak közénk? Biztos tényleg ott leszek? És mi lesz, ha nem?
Akkor vajon mi lesz vele?
Miután Carolyn boldogan eltűnt az osztályterem ajtaja
mögött, sőt már az utolsó habozó gyereket is sikerült
becsalogatni, Tom még mindig ott csimpaszkodott rajtam, mint
egy kis majom, szorosan a kezembe kapaszkodva. Miután ő is
bement, megláttam a körmei félhold alakú nyomait a
tenyeremben, vagy azt a bemélyedést, amelyet a gyűrűm
hagyott az ujjamon, annyira szorította a kezemet. Azon az első
napon végül, hogy sikerüljön elválnia tőlem, odaadtam neki a
pénztárcámat; hosszúkás alakú, piros tárca volt, aranycsattal
nyitódott-záródott.
– Ezt megkaphatod – nyomtam a kezébe –, hogy biztos
legyél benne, visszajövök.
A tanárnője, Mrs Flynn megengedte neki, hogy egész nap
nála legyen az osztályban, és én egész délelőtt úgy képzeltem
magam elé a fiamat, hogy ül az asztalnál, kattintgatja ki-be a
fényes kis csatot, így űzi a perceket, hogy gyorsabban teljenek,
míg végre hazamehet.
Most eltűnődöm rajta, vajon én magam mit gondolnék, ha
egy pácienstől hallanám ugyanezt a történetet? Milyen
következtetést vonnék le belőle? Vajon mit mondanék a fiú
szeparációs szorongásáról? És mit gondolnék arról, hogy az
anyja a tárcáját adja oda neki, egy magát helyettesítő
komforttárgyként? Miért gondolja vajon úgy az anya, hogy
biztosítania kell róla a gyereket, hogy tényleg vissza fog jönni?
Vajon akarnék-e még többet tudni az anyáról? Az ő szeparációs
szorongásáról? A saját biztonságos kötődési alakzatairól?
Magamnak egyik kérdést sem tettem fel. Azt csináltam, ami
a feladatom volt. Ha a fiamnak szüksége volt rám, ott voltam.
Ha nyugtalan volt, és bizonytalan, ott voltam.
Részmunkaidőben dolgoztam, úgy tudtam variálni a
napirendemet, hogy az iskolába induláshoz és az onnan történő
távozáshoz igazodni tudjak. Ötből három napon ott voltam,
amikor a két gyerek hazaért az iskolából. Hamarosan kiderült,
hogy az órarend szerinti rendszer kész kínszenvedést jelent
Tom számára. Sport, tanórák, sőt már maga az a tény, hogy
rendszeresen el kell mennie az iskolába, mind azokra a
szervezett tevékenységekre volt egy-egy példa, amelyeket Tom
szemlátomást gyűlölt. Talán a nyájszellem is tette, de az is, hogy
csoportban kényszerül teljesíteni. Amikor megkérdeztem, mit
élvez ott a legjobban, mindig azt felelte: „Az ebédszünetet.”
Olyankor a kertésznek segített a virágágyak felásásában. Azok
az esős napok, amikor az egész osztály odabent kuksolt, benti
játékokkal ütve el az időt, szinte elviselhetetlenek voltak Tom
számára.
 A gyerekek alsó tagozatosak voltak, amikor az anyám
vállalkozott a negyedik, és mint kiderült, utolsó alkoholelvonó-
programra. Ezúttal tizenkét hetes bentlakó időszakot töltött
Taosban, Új-Mexikóban. Egy nagy, vörös agyagtéglás házról
mutogatott képeket, ami kanadai nyárfák árnyékában állt. A
rehabilitációs program során nagyon szigorú szabályokhoz
kellett alkalmazkodni.
– Sajnálom – magyarázta anyám –, ez afféle csendes
visszavonulás. Egy darabig nem fogtok hallani rólam. Persze
kapcsolatban tudunk maradni – levelezhetünk, és csomagokat is
küldhettek. Mi bármit elfogadhatunk, de mi magunk nem
küldhetünk semmit. A csend bátorítóan hat az önreflexióra. Így
megtudhatjuk, kik is vagyunk valójában, és eljuthatunk a
problémáink gyökeréig. – Nehéz volt megnyugodni anyám
hirtelen, csendes száműzetésének idején. Egy ideig nem is
bíztam benne, hogy tényleg megszűnt minden dráma.
Folyamatosan vártam, hogy a telefon megcsörrenjen, vártam a
sírós vagy harcias hangot a vonal végén, hogy azonnal
induljunk érte a reptérre. De semmi efféle nem történt. Amikor
letelt a tizenkét hét, egy este telefonált.
– Hát nem remekül teljesítettem? – kérdezte, és közölte, hogy
jelentkezett a program második szintjére is. – Hogyan
integráljuk a tanultakat az életünkbe – mesélte izgatottan. – A
visszaesés megelőzése és a fenntarthatóság érdekében. –
Elmesélte, hogy ha megcsinálta a következő három hónapot,
szeretne ott maradni önkéntesként. – Csoportokat vezetek –
mondta –, és ezzel visszaadok valamennyit abból, amit kaptam.
Ők választottak ki. Kiválasztott lettem – tette hozzá büszkén.
Épp a konyhában álltam, pásztorpitét készítettem. Jókedvűnek
és könnyűnek hallottam a hangját. A lábasban törtem össze a
krumplit, miközben hallgattam véget nem érő csacsogását. –
Látnod kéne – mondta éppen –, elképesztően egészségesnek
látszom. Évekkel fiatalabbnak. – Fárasztott ez az eufória. Ezt
már mind hallottam korábban is. Szerencsét kívántam neki.
– Szerencsét? – kérdezett vissza gúnyosan. – A szerencsének
ehhez semmi köze.
Letettem a telefont, és hálás voltam, hogy a következő
tizenkét hétben még kitart a csönd.
Körülbelül ebben az időben kezdődtek Tom éjszakai
rettegései. Nyolcéves volt. Úgy történt, ahogy a nagykönyvben
meg van írva. Hirtelen és zavart éjszakai ébredés után egyszer
csak ott találtam az ágyán, amint egyenes derékkal, merev
testtel ücsörög, és valamire mereszti a szemét a szobában, amit
csak ő lát, miközben az arcára kiül a borzalom. Volt, hogy sírt,
máskor inkább csak állatias morgás hagyta el a torkát, és
legalább egy óra hosszat ott kellett feküdni mellette, és a hátát
simogatva kicsalogatni ebből a különös rémálomból. Alaposan
utánaolvastam a témának; az ő korában nem szokatlan az ilyesmi.
Az érzékeny gyerekek hajlamosak rá. Ez is valami, amit kinőnek majd.
És valóban, Tom is kinőtte. De az éjjelek hiába váltak később
békésebbé, Tom aggodalma megmaradt, általános állapotaként,
amelyben szabadon áradt a nyugtalanság, és véletlenszerűen
tudott landolni bármiféle kézre álló témán. Tom
katasztrófaelméleteket kezdett gyártani a világgal kapcsolatban.
Ha a hírekben hallott valamit egy repülőgép-szerencsétlenségről
vagy egy autópályán történt tömegbalesetről, hosszan rágódott
a hallottakon. Egyszer a helyi rádió arról tudósított, hogy egy
iskolában kidőlt a fal, és egy gyerek megsérült. Mi lesz, ha ez
nálunk is megtörténik? Mi lesz, ha ott is megsérül valaki? Nem
sokkal később az aggodalmak különös, önmaga által magára
rótt felelősségérzetbe fordultak át. Egyik reggel az iskolába
vezető úton észrevette, hogy munkagépek érkeztek az egyik
utcába, ahol az egyik osztálytársa lakott.
– Láttam a teherkocsikat. Nagyon gyorsan mennek a
kanyarban. – Az arca feszült és elszánt volt. – Muszáj szólnom
Charlie-nak.
– Miért?
– Mert esetleg nem veszi észre időben valamelyiket. És
elütik, miközben átkel az úton.
Amikor megpróbáltam megvilágítani neki, hogy Charlie is
észre fogja venni, nagyon izgatott lett.
– De én tudok róla – felelte –, és ha nem szólok neki róla,
aztán történik valami rossz, akkor az én hibám lesz.
Igyekeztem megnyugtatni. Segíteni, hogy lássa, a világ,
legnagyobbrészt biztonságos hely. De azért onnantól a rádiót
kikapcsoltam a kocsiban, hogy ne a híreket hallgassuk. Ez a
megoldás egy ideig segített.
Amint az ikrek idősebbek lettek, David teljes munkaidőben
visszatért Londonba tanítani, és jobban részt vett a család
életében.
– Túlságosan be vagy hálózva – vélekedett, és drámai
mozdulattal összekulcsolta a kezét. – Muszáj egy kicsit távolabb
kerülnöd Tomtól. Lépj egyet hátrafelé. Hagyd, hogy önmaga
legyen.
 Hagyd, hogy önmaga legyen. David szavai fájtak. Ő is tudta,
hogy fájni fognak. Engem pedig megrohant a gyűlölet. Hiszen
éppen ezt akartam leginkább a gyerekeimnek, mert pontosan ez
volt az, amiért én magam is küzdöttem annak idején. A saját
gyerekkoromban a szülői gondoskodás bármiféle átlátható
szabályát azonnal elhomályosította egy újabb kinyitott palack
gin. Nekem magamnak kellett kitaposnom az utat a káoszon
keresztül. És jó voltam. Segítőkész. De arról fogalmam sem volt,
ki is vagyok én. Olyan voltam, mint egy apró csiga a nyílt
tengeren, amely kétségbeesetten kutat egy szikla után, amire
rátapadhat. Én a házon kívül találtam meg. A tanárokban, akik
érdeklődtek irántam, a testneveléstanárban, aki kinevezett a
netballcsapat kapitányának, a drámatanárban, aki azt javasolta,
hogy én rendezzem az iskolai színdarabot, meg az
angoltanárban, aki megszavazta, hogy én kapjam az évenként
kiosztott költészeti díjat. Világosan emlékszem rá, hogy kiálltam
az összes diák elé, és olyan fájó erővel rohant meg az érzés,
hogy különleges vagyok, kiválasztott, hogy azt hittem, menten
megszakad a szívem.
– Hagyjuk, hogy megtalálja önmagát. Keményítsd meg
magad egy kicsit – javasolta David. – Még csak hatodikos. Hadd
kövesse el a saját hibáit. Hadd lássa, hogy képes kézben tartani a
dolgokat ő maga. Nélküled.
Már nyitottam a számat, hogy szóljak, de nem tudtam, mit
mondjak.
– Ruth – mondta David –, alig egy év van hátra, és
középiskolába fog járni – folytatta. – Észrevetted már, mekkorák
ezek a gyerekek? Már nem állhatsz majd ott vele az iskola
kapujában, hogy átadd a pénztárcádat emléktárgyként.
Darabokra szaggatják a többiek. Mindig is ez volt a baj
Daviddel. Megragadott valamit, ami egy bizonyos kontextusban
megtörtént, és egy sor másikra is ugyanazt alkalmazta. Egyszer
bevallottam neki, mennyire ideges voltam egy
konferenciabeszélgetés előtt, és ő úgy gondolta tovább, mintha
ugyanígy éreznék minden alkalommal, ha nyilvánosság előtt
kell beszélnem.
– Hogy érzed magad? – kérdezte komoly arccal, és a kezét a
vállamra tette.
– Jól – feleltem könnyedén, miközben betettem a
fülbevalómat.
– Csak mert tudom, mennyire nehezek számodra ezek az
alkalmak.
Először az aggodalma számlájára írtam. Az erőfeszítését,
amivel meglovagolta a korábbi nyugtalanságomat, esetlen és
kissé gépies módszernek véltem ahhoz, hogy a gondoskodását
és a figyelmességét kifejezésre juttassa. És eleinte nem zavartak
ezek az összekapcsolások és asszociációk. Nevettem, és azt
feleltem: – Nem, tényleg, jól vagyok. Tavaly azért voltam ideges,
mert Bridgeman professzor is ott volt. Most ez más. Csak pár
köszönő szót kell mondanom. És egyébként – emlékeztettem –,
egy díjat kell átvennem a team nevében. Csupa kollégával
leszek körülvéve. Igazából várom.
Ahogy telt az idő, én lettem az egység vezetője, David
viszont egymás után többször is lemaradt az előléptetési listáról.
És lassan ráébredtem, hogy van valami legkevésbé sem
segítőkész, sőt éppenséggel visszahúzó él ezekben a
megjegyzésekben. Mintha azzal, hogy megemlíti a korábbi
sebezhetőségemet, David megpróbált volna visszarángatni a
korábbi bizonytalanságomba. Hamarosan arra lettem figyelmes,
hogy szívesebben magamban tartom a dolgokat, mintsem
elmondanám neki, hogyan érzek. Valójában ez a képességem
nem volt új. Olyan szokás volt, amelynek már mestere voltam
korábban is, egy túlélőtechnika, amit már sokkal korábban
elsajátítottam. Talán valójában mindig is ezt csináltam – de a
tudásom aznap mélyült el igazán, mikor az apám otthagyott
minket. Tízéves voltam, amikor egy nap arra értem haza, hogy ő
már nincs ott.
– Nem hiszem, hogy ez releváns – mondtam Davidnek
feszült hangon. – Akkor adtam oda neki a tárcát, amikor
általános iskolába járt. A legelső napján – egészítettem ki –, azaz
hat éve. – Dühös voltam. Utáltam a gondolatot, hogy David
azzal gyanúsít, hogy kisbabaként kezelem a fiunkat.
Természetesen szerettem volna, ha Tom könnyedebb és
gondtalanabb. Különösen, mert szemtanúja voltam olyan
pillanatoknak is, amikor boldognak és kevésbé nehézkesnek
tűnt. Ez általában a vakáció során történt, amikor elmerült
valamilyen tevékenységben; árkokat ásott a homokban, vagy
gátat épített egy vízfolyáson keresztül. Az efféle feladatok
mindig teljesen beszippantották. Minden más elveszett számára,
és volt valami gyermeki tisztaság abban, ahogy belemerült
valamibe, ami mély örömet okozott neki. De az élete nem
szerveződhetett csupán ezek köré a tevékenységek köré, és
mindig megrettentem, látva a homlokán a megszokott ráncot,
amikor hazaért az iskolából. Az aggodalma láttán én is feszült
lettem, és zaklatott. Most már tudom, mennyit ártott ez. És
természetesen minél többet aggódott, annál kevésbé tudott
beilleszkedni. Néha láttam, ahogy az aggodalmai körbeforognak
bizonyos dolgok körül, máskor a nyugtalansága egyszerűen úgy
többszörözte meg magát, ahogy tavon a békalencse. Igyekeztem
azzal biztatni magamat, hogy ki fogja nőni.
– Szülőként nem az a feladatunk, hogy elkendőzzük előtte a
problémákat, és azzal áltassuk, hogy minden rendben van.
Nekünk is el kell viselnünk – mondta David –, így ő is meg
tudja tanulni elviselni.
Elkeseredetten tárta szét a kezét.
– Ruth, te terapeuta vagy – ezt magad is jól tudod.
Miközben egyetértőn bólogattam, másnapra azzal nyertem
vissza a korábbi pozíciómat, hogy hálókba kanalaztam a
békalencsét, amelyeket felakasztgattam valami félreeső helyen,
és másnapra a vízfelület ismét fuldoklott.
Tom aggodalma az enyém lett.
El kell viselned.
Vajon el tudtam volna viselni? Talán egyszerűen nem is
lettem volna rá képes. Talán Tomban a saját korábbi énemet
láttam. A gyomromban állandó csomóba gyűlt az aggodalom.
Minden rendben – és az arcomon szétterült a feszültség hamis
vicsorgása.
 Hat

Hayley haja szorosan hátrafogva, a copf úgy húzza a fejbőrét,

mintha a frizura büntetésből készült volna. Jó néhány apró,
zsíros tincs lóg kétoldalt az arcába. Formátlan szürke
kezeslábast és koszos tornacipőt visel. A tekintete csupa
megrovás.
– Dobtam Tonyt – mondja, miközben benyúl a táskája
oldalzsebébe, hogy kivegyen egy csomag rágógumit. –
Megmondtam neki, hogy takarodjon. – Rám bámul, miközben
lassan a szájába tesz egy rágót.
A két szeme apró és fürkésző. Érzem, hogy azt várja, hogy
végre bakizzak. Hogy tegyek valami banális vagy buta
megjegyzést, amire lecsaphat, és kigúnyolhat miatta. Futólag
eszembe jut Carolyn, és az, hogyan romlott meg a kapcsolatunk.
Arra várok, hogy Hayley mondjon még valamit.
– Holtsúly volt – mondja.
Fogva tartja a tekintetemet. És már megint ott van. Az a
pillantás, ami noszogat, biztat, hogy többet is mondjak.
A haragja kimerítő. Egy magas, vadságból épült fal, és
Hayley azt akarja, hogy fussak neki, aztán teljes erőből
csapódjak bele. Elcsigázottnak érzem magam.
– Meg kellett szabadulnom tőle – mondja Hayley.
Eszembe jut a fiatalember, aki az első ülésre elkísérte. Az
arcát aggodalom torzította el, és felajánlotta, hogy megfogja
Hayley kabátját, míg a lány meg az apja bent lesznek nálam.
 – Mikor találkoztam vele – mondom –, nekem úgy tűnt,
mintha nagyon aggódna magáért.
– Folyton virágot hozott nekem. – Hayley hangja gúnyos. –
Mindig ott volt a sarkamban, mindenhová követett, mint egy
szeretetéhes kiskutya. Takarodj a francba, ezt mondtam neki, és
vidd magaddal a kurva rózsáidat is. Egy holtsúly – ismétli,
miközben hevesen rágja a rágót, a karját összefonja maga előtt. –
Jobban érzem magamat egyedül.
Természetesen. Pillanatnyilag ő a holtsúly. Egy
haszontalanságból rakott kupac. Egy folt a látképen. Bármi jó
kerül az útjába, meg kell semmisülnie, annyira mély Hayley
önmaga iránt érzett undora. Olyan erőteljes, hogy szinte az
orromban érzem a szagát. Mint amikor valami megrothad az
éléskamrában a hátsó polcon. Pontosan látom, milyen erősen
dolgozik azon, hogy mindenki mással is ugyanannyira
megutáltassa magát, amennyire ő utálja önnön lényét. Ha
ismétlődőn undok vagy másokkal, elég hamar odébbállnak.
Magadra hagynak. Ezzel megerősítve a hitedet, hogy tényleg
gyűlöletes lény vagy. Én is tudom, milyen megnyugtató tud
lenni, amikor az tükröződik vissza rád, ahogy te magad érzel
önmagad iránt. Nagyon is jól ismerem ezt az érzést. Fej lesütve,
telve önutálattal, és visszaverni minden jót, ami netán az utadba
kerül.
Egyszer, évekkel ezelőtt, amikor gyakornok voltam, egy akut
pszichiátriai osztály egyik páciense nagyon feldühödött.
Hatalmas termetű nő volt, kiabált és hadonászott, felrugdosta a
székeket meg asztalokat, a haja vadul kígyózott az arca körül.
Mindenki félt tőle. Valaki megnyomta a pánikgombot. A
személyzet beóvakodott. Én is velük együtt. A szívem zakatolt,
a hátamat a falnak vetve vártam, hogy a személyzet többi tagja
is megérkezzen. Ami ezután történt, rendkívüli volt, és váratlan.
Mary, egy ír származású nővér, aprócska, törékeny nő, lassan
előrelépett. Odament a pácienshez, és rámutatott az egyik
kórházi padra. „Leülhetek?”, kérdezte nyugodt hangon. A
páciens döbbenetében kiejtette a kezéből a széket, amit épp a
feje fölött tartott. „Maga most egészen rosszul érezheti magát”,
jegyezte meg Mary. „Miért nem ül le mellém?” És a nő
tekintetéből abban a pillanatban eltűnt a harag. Mary a keze
után nyúlt, és nagyon szelíd hangon megszólalt: „El sem tudom
képzelni, ez mennyire ijesztő érzés lehet.” És ennek hallatán az a
hatalmas, hegynyi nő, az arcát a tenyerébe temetve lezöttyent
mellé a padra.
A pályafutásom során nagyon sokszor gondoltam erre a
jelenetre. Hogy milyen sokat tanultam belőle az agresszióról
meg a dühről.
Utána megkérdeztem az ápolónőt:
– Mire gondolt közben?
– Semmire – rázta a fejét. – Csak azt tudtam, hogy rémült.
Éreztem. Mindnyájan éreztük – mondta tárgyilagosan. – A
félelmétől próbált megszabadulni, és átadni nekünk. Én valami
mást akartam adni neki helyette. Valamit, ami mutatja, hogy én
nem félek. Valamit, amiből tudja, hogy el tudnám viselni. Hogy
bármennyire szörnyen viselkedik is, én elviselném. Elviselném
őt. Egy kis melegséget akartam adni neki.
A Tommal kapcsolatos legrosszabb pillanataimban, amikor a
legtöbb lelkifurdalás munkált bennem, már-már azt kívántam,
bárcsak ítélkező megjegyzéseket kapnék másoktól. Néha én
magam bátorítottam őket erre. Miután kórházba került, úgy
éreztem, hogy nem vagyok méltó az együttérzésre meg a
kedvességre. Minden támogatást és segítséget visszautasítottam.
Voltak barátaim, akik kitartottak mellettem, de a legtöbben
idővel vették az adást, és lemorzsolódtak. És igen hamar ott
maradtam vigasztalódva a magamra erőltetett száműzetésben,
ami a büntetésem volt. Igen, gondolom Hayley vékony,
összeszorított szájára nézve, dühösen mozgó állkapcsa láttán,
pontosan tisztában vagyok vele, milyen megnyugtató tud ez
lenni.
– Úgy tűnik, magának nagyon nehéz elviselnie – mondom –,
hogy valaki kedves legyen magával.
– Már mondtam magának – az ajka gúnyos mosolyra görbül
–, Tony teljesen hasznavehetetlen. Sehová sem tart. És ez –
ujjával a székem felé bök – szintén nem fog segíteni rajtam. Csak
az időmet vesztegetem.
Biccentek, és azt mondom neki, el tudom képzelni, hogy e
percben annyira rosszul érzi magát, hogy semmi sem fog
segíteni rajta.
Rám bámul, szinte vonaglik a székén a dühtől. Mintha a
benne élő gyűlölet mérgező lenne, és ahogy végigrohan az erein,
a testét különböző csúf és gyűlöletes alakzatokba torzítaná. A
tekintete vádló. Az állkapcsát kihívóan előreszegi. Egy afféle
„na-mondj-bármi-hasznosat” arckifejezés. Annyira igyekszik
utálatos és gonosz lenni, gondolom. Annyira túlzón, mint egy
szeszélyes tinédzserről mintázott rajzfilmfigura, és szinte erőnek
erejével kell visszafognom a mosolygásomat.
 Hayley hallgatásba süpped. Lenéz az ölében tartott szürke
táskára, a cipzár fogóját babrálja, így igyekszik felhívni a
figyelmemet rá.
– Gondolom, kíváncsi, mi lehet benne, nem igaz? Azt
mondta, hozzak valamit, ami az anyámra emlékeztet. – És
hirtelen mozdulattal elhúzza a cipzárt, fejjel lefelé fordítja a
táskát, és kiráz belőle több száz fotót, amelyek összevissza
kupacban hullanak az asztalra.
Vigyorba torzul az ajka. Mi van?, mintha ezt mondaná. Ismét
ugyanaz a kihívás. Rá akar venni, hogy megrójam a
rendetlenség miatt, vagy azért, mert némelyik kép leesett a
padlóra.
Közönyös arccal meglebegtet előttem egy maréknyi fotót.
– Devon… Spanyolország… első nap az iskolában…
királylánybuli a harmadik születésnapomon… hatodikos buli…
sportnap… – és sorolja tovább. A hangja tompa, mintha egy
listát olvasna fel. Néhány képet futólag szemügyre tudok venni.
Homokdűnék, egy angol tengerparti jelenet, karácsonyfaizzók
csillogása, egy villa balkonja, kék ruha fehér fodorral. A tompa
hanghordozás nekem szól, velem akar kötekedni azzal, hogy
nem adja át magát a mondanivalójának. Rá akar bírni, hogy
megjegyzést tegyek, vagy megrójam őt. De én egyiket sem
teszem. Tovább lapozgatja a fotókat. Egy halomnyi családi
emlék, anya és lánya közös pillanatai. A saját családi fotóinkat
juttatja eszembe. Egy részét takarosan albumba rendeztem, de
sok kép még ma is várakozásteljesen hever a borítékban,
amelyre kívülről rá van firkálva a dátum, a legutóbbiak pedig,
immár digitális formában, talán örökre a számítógép
fogságában maradnak. Akkor bukkannak fel néha, amikor az
íróasztalomhoz ülök, véletlenszerűen villannak fel a Tomról
vagy Carolynról vakációkon készült emlékek. Valahogy áttörik
magukat a képernyőmig, miközben jelentést írok, vagy online
shopban keresgélek valamit.
– Köszönöm – mondom végül –, hogy elhozta ezeket
megmutatni.
Vállat von.
Kinyújtom a kezemet, hogy felszedegessem azokat, amelyek
a padlóra kerültek.
– Meséljen erről valamit – kérem az egyik fotóval a
kezemben.
Hayley ránéz:
– Brighton – ennyit mond.
Tovább lapozgatok a fotók között, szándékos lassúsággal.
Az óriási termetű nőre gondolok a gondozóban, és arra, hogy az
aprócska ápolónő hogyan lassította le a dolgokat, hogyan ült le
mellé, és hogyan tette gyökeresen az ellentétét annak, amit a
páciens várt. Fel-felemelek egy-egy fotót, és kérdéseket teszek
fel Hayley-nek. Ekkor hol voltak? Mit csináltak? És a múltbéli
keresgélés lassú folyamatát érzékelve, miközben szelíd
léptekkel ide-oda mozgunk az emlékek között, Hayley is
lassulni kezd, megáll, és figyel. De továbbra is kurtán felelget a
kérdéseimre, csak szavakat, vagy szótagokat bök ki.
– A bátyám. A part. Karácsony Dorsetben. Wight-sziget.
De kitartok, és lassan eljut a tudatáig, hogy számomra nem
fárasztó, hogy ilyen sok kép van, és érdekelnek, tényleg érdekel,
mi van rajtuk. Határozottan érzem, hogy kezd ellágyulni.
Közelebb hajol az asztalon át. Abbahagyja a babrálást. Talán a
figyelmem miatt. Mert valóban figyelek a képekre. Valóban
igyekszem meglátni őt – azt, hogy ki ő valójában. Látlak. Látom
kettőtöket. És mivel látom, hogy mid volt – azt is látom, mit veszítettél
el. És valami megmozdul kettőnk között.
– És ez? – kérdezem. Kültéren készült, Hayley nyolc- vagy
kilencéves lehet, a járdán áll egy sötét hajú, idősebb hölgy
mellett, akinek a haja lófarokba van fogva. Egy piros bicikli van
a képen. Hayley széles, foghíjas mosolyt villant a kamerába.
Hayley kinyújtja a kép felé a kezét, bólint, hogy felismeri.
Halványan mintha egy mosoly is megjelenne az arcán.
– A születésnapom – emlékszik vissza. – Azt hiszem, a
kilencedik… az új biciklim…
Habozik.
– Az anyám becsomagolta barna papírba. Bele egy dobozba.
Azt pedig selyempapírba, és szalagot is tett rá. Nem is sejtettem,
hogy bicikli lesz benne. Nagyon ügyesen becsomagolta.
Egyáltalán nem látszott a formája. Biztos vagyok benne, hogy
órákba telt neki. – Hayley összekulcsolja a kezét az ölében.
Rám néz.
– Azon gondolkozom – mondom, és nagyon igyekszem,
hogy fenntartsam vele a szemkontaktust –, hogy mennyire
nehéz elmondania nekem, hogy mennyire szerette őt. Hogy ő
mennyire szerette magát. És hogy most milyen rettenetesen
érezheti magát. És ezek a képek, amelyeket elhozott, elmondták
nekem a történetet.
Hayley nem mond semmit, de a csend is lágyabbá válik.
Lenéz a kezére.
 – Nagyon sok tinédzser szokott vitatkozni a szüleivel.
Valójában nagyjából minden tinédzser lány veszekszik velük.
Különösen az anyjukkal. Ez normális. Ez a tinédzserlét
velejárója. És annak is velejárója, ha valaki egy tinédzserkorú
gyerek szülője.
Újra eszembe jut Carolyn. Hogy a vad öntudatossága
mennyire fölöslegessé tette a tanácsaimat.
– Nagyon sok tinédzser azt kívánja, bárcsak a szülei
eltűnnének. Egyszerűen elmennének valahová máshová. A
szülők – különösen az anyák – a maguk kérdezősködésével,
aggodalmaikkal, gondjaikkal a szabadság útjába állnak…
annak, hogy az ember elérje, amit akar.
Hayley továbbra is csak bámul rám. Az ajka kicsit elnyílik,
az álla várakozásteljesen megfeszül.
– De sok lány – és fiú – számára ez csupán egy kívánság. Egy
pillanatnyi vágy. Egy fantázia.
Szünet.
– Ha maga is egyike azoknak a tinédzsereknek, akik
ugyanígy éreztek – mondom –, akkor most különösen nehéz
lehet magának, hogy az anyja valóban eltűnt.
– A ruha miatt volt – tör ki belőle. – Megvettem, és
megmutattam neki. Anyám azt mondta, szerinte rettenetes.
Hogy kurvás. – Szemlátomást küszködnie kell, hogy folytatni
tudja. – Láttam, ahogy történt. Mint egy film. Egy lassított film –
és közben meg rettentő gyors is. Mintha pontosan tudtam volna,
mi fog történni, mielőtt még valóban bekövetkezett volna.
Elmondja a történetet, és szinte látom kettejüket a zsúfolt
bevásárlóközpont melletti járdán. A vitát a ruhával
kapcsolatban, amit a lány épp az imént vett meg, hogy abban
menjen egy buliba. Túl rövid. Túl piros. Túl felnőttes. Túl
ordenáré. Más alkalommal arról lett volna szó, hogy mikorra
kell hazaérni. Vagy az ivásról. Vagy arról, hogy miért nem
étkezik rendesen. A karja meg a teste soványságáról. Vagy arról,
hogy előző este miért nem üzent. Vagy miért nem volt hajlandó
vigyázni az öccsére előző nap… vagy bármelyik másik témáról,
ami olyan könnyen kirobbanthat egy vitát a tinédzser és a
szülője közt. Ebben a pillanatban Hayley fülébe eljut a kiabálás
meg a sikoltozás. És hirtelen a semmiből feltűnik az anyja
mögött egy kocsi, ami lehajt az útról, aztán fel, egyenesen a
járdára.
– Úgy vezetett, mint egy részeg – mondja Hayley.
A sofőr vérében nem találtak alkoholt. Ez a bizonyos Mrs
Susan Hamilton ötvennyolc éves volt, és végzetes stroke érte
vezetés közben. Következésképpen elvesztette az uralmát a
jármű fölött, az pedig egy nyüzsgő szombat délutánon a járdára
csapódott Wood Greenben. Hayley anyja azonnal meghalt, mert
a kocsi nekinyomta annak a lámpaoszlopnak, amelynek
támaszkodott, miközben beszélt. Mások is megsérültek, de ő
volt az egyetlen halott.
Hayley elmeséli, hogy az anyja letette a szatyrait, miközben
vitáztak.
– Annyira fáradt vagyok, Hayley – mondta, én pedig
megálltam ott, az utcán, és kiabáltam vele, ahelyett hogy
továbbmentünk volna. Ő is megállt. Ha nem állok neki
vitatkozni – vagy nem állok meg, valahol egészen máshol
jártunk volna.
 Elfordítja a tekintetét.
– Az utolsó dolog, amit az anyám mondott nekem, valami
olyasmi volt, hogy a ruha miatt közönségesnek nézek ki. És
tudja, mi van? – mondja a szemembe nézve, miközben a körme
körüli bőrt rágcsálja. – Tudja, mi volt az utolsó dolog, amit
mondtam neki? Nem hangosan… hanem fejben. Gondolatban
azt kiabáltam neki…
Mélyen lehajtja a fejét.
– „Miért nem mész a picsába, és halsz meg?” – suttogja. – Ezt
mondtam neki gondolatban. Mekkora szemét vagyok. Hogy
közvetlenül, mielőtt megtörtént, azt mondtam neki, mennyire
utálom. Abban a percben, amikor meghalt, én kívántam, hogy
haljon meg.
A körmeit vizsgálgatja.
– Hát most már tudja. Az én hibám volt. – Érzelemmentes a
hangja. – Én tettem. Miattam következett be.
Támadó tekintettel néz rám.
– Maga nem akar velem bajlódni igazából. Még csak a
közelemben sem akar lenni. Most már tudja, mire vagyok képes
– mondja. – Az ember sohasem tudhatja, mikor következik be. –
A hangja őszintén baljóslatú.
Én nem érzek riadalmat. Közelebb hajolok hozzá.
– Maga dühös volt – mondom egyszerűen. – Volt egy dühös
gondolata. – Összeillesztem a két tenyeremet. – Tudja, mit
mondok?
Érzem, hogy figyel.
– Nem maga az első és egyetlen tinédzser lány, akinek
gyűlölködő gondolatai voltak az anyjával kapcsolatban. Akár
gyilkos gondolataink is lehetnek, anélkül, hogy gyilkosok
lennénk.
Teljes figyelmével csügg rajtam.
– Rossz gondolataink is lehetnek, anélkül hogy rosszak
lennénk – folytatom nagyon kimérten és tisztán. – Úgy
képzelem, hogy ez a teher, amit maga hordoz, nagyon nehéz
lehet. Rettenetes cipelni. Talán gondolhatna úgy rá, mint egy
hátizsákra, és egy időre letehetné. Egy kis szünetet tarthatna.
Valami mást felszedni közben. Például néhányat ezek közül a
szép emlékek közül. – Az asztalon heverő képek felé intek.
Pislogva figyel.
– Ahogy a maga történetét hallgatom, leginkább erős
szomorúságot érzek. Rettentő lehet magának ennyire rosszul
éreznie magát. Ilyen hatalommal bírónak éreznie magát. Egy
olyan gonosz lánynak, aki képes volt egy kocsit eltéríteni a
kanyarban. Sajnálom.
Egyre lejjebb csúszik ültében, miközben beszélek, mintha a
súly alatt összetörne.
– Amit még látok ezeken – mondom, és felemelek egy
maroknyi fotót –, hogy maga volt az a lány, aki ilyen sokat
nevetett, és aki a tengerparton homokvárakat épített az
anyjával. A lány, aki nagyra értékelte, hogy az anyja milyen jól
becsomagolta az ajándékát. Ezek a képek azt mutatják nekem,
hogy magának többje is van annál, mint az az egyetlen rossz
gondolat, amelyet az anyjával kapcsolatban gondolt.
Egy szót sem mond válaszként, de világosan látom, hogy
figyel. Tudom, hogy jól hallja, mit mondok.
Kiválasztok egy képet, és felemelem.
 – Ez alatt a düh alatt… veszteség van. Gyakran könnyebbnek
tűnik dühösnek lenni. Tudom, hogy maga azt gondolja, hogy
ami történt, a maga hibája volt. De nem – rázom a fejemet. – Ám
ha ezt az érzést, ezt a dühöt elereszti, az azt jelenti, hogy utat
enged más érzéseknek. Akkor beáradhatnak olyanok is, mint a
gyász meg a szomorúság. Ez nagyon nehéz lesz.
Hayley még mindig hallgat. Egy hangot sem ad ki. Egyetlen
könnycsepp gördül le az arcán. Semmi sem követi, egy
mozdulat sem, hogy letörölje. Nem vesz róla tudomást.
Egyszerűen úgy tesz, mintha meg sem történt volna. Aztán
ránéz az órára, és nekiáll összeszedegetni a fotókat, majd
belesöpri őket a hátizsákba. A mozdulatai gyengédek, amikor
azokért nyúl, amelyek a padlóra estek. Segítek neki elrakodni.
Együtt tevékenykedünk, csendben, míg minden kép be nem
kerül a zsákba.
– Talán hozhatna egy albumot, amikor legközelebb jön.
Készíthetnénk belőle egy könyvet.
Csak bólint egyet. Mintha pislogna.
Mint az ülés végén máskor is, egyenes tartással ül a szék
szélén, mint egy iskolás lány, aki az óra végét jelző csengőt
várja. A becipzárazott hátizsák ott hever az ölében. Ezúttal nem
kérdezi meg, hogy legközelebb is kell-e jönnie, vagy hogy
„miért kötelező neki erre a hülye helyre járnia”.
Első alkalommal történik, hogy elköszön. Valamit mormol
mély hangon, aztán:
– Viszlát legközelebb – mondja, és kicsoszog az ajtón.
Apró győzelem. Mint amikor a téli talajból egy kis hajtás
sarjad tavasszal. De én látom. Megtartom magamnak. Én ebben
vagyok jó. Tartani, kitartani, várni az áttörésre, amiről tudom,
hogy mindig megtörténik.
Ebben a győzedelmes állapotban várom Dant. Négyre van
időpontja – tíz perccel négy után odacsörgök Paulának. Danről
nincs hír. Nem telefonált, nem hagyott üzenetet. Negyed ötkor
arra gondolok, valószínűleg már nem is jön, és hirtelen erős
csalódottság tör rám. Azokat az alkalmakat, amikor a páciens
nem jelenik meg, NJM rövidítés jelöli a rendszerben. Nem Jelent
Meg. Nehéz kitölteni az időt. Azt az időt, amit arra szántunk
volna, hogy a megbeszéltek szerint a pácienssel foglalkozzunk,
azzal töltjük, hogy a páciensre gondolunk. Elmélkedünk a
problémáikon, felidézzük a legutóbbi ülést, és azt, hogy akkor
milyen állapotban voltak.
Erről eszembe jut a legutóbbi témavezetői megbeszélésünk
Stephanie-val.
– Durva – jegyezte meg, miközben az előző heti három NJM-
jén gondolkodott. – Csak annyit kellene tenniük, hogy felemelik
a telefont, és szólnak, hogy nem tudnak jönni, és akkor fel
tudnám használni a kiesett időt arra, hogy valami mással
haladjak. Ehelyett – folytatta – az ülés teljes idejét várakozással
töltöttem. Mert arra számítottam, hogy megjelennek. Hogy talán
csak késnek. Vagy valami közbejött. Bármi. Ez egyszerű
udvariassági kérdés, nem gondolja? Hogy felhívnak, és szólnak?
Megint ez a korlátoltsággal határos áthatolhatatlanság.
– Talán – mondtam – lehet, hogy éppen ez a lényeg?
Rám hunyorított, és a fejét csóválta.
– Hogyan? Nem teljesen…
– Ha egy páciens nem érkezik meg, és nem szól előre,
mindenféle érzelmek között hagy minket. Ha nem jönnek el,
attól még az az ő idejük. Talán eljönnek. Talán nem. Akkor is
velük töltjük, ha személy szerint nincsenek ott. Gondolkozzunk
a durvaságon – folytatom –, hogyan másképp tudná értelmezni
az érzéseit, amik közt hányódik?
– Rossz hangulat?
Magamban sóhajtottam egyet.
– Mit jelent az, hogy „rossz hangulat”? – biztattam.
Vállat vont.
– Zavarodott? – vetette fel.
Talán a hangsúlya miatt, amely ezúttal kevésbé tanúskodott
korlátoltságról, inkább olyan diákéra emlékeztetett, aki a kezét
magasba emelve elszántan igyekszik megadni a helyes választ,
azon kezdtem gondolkodni, vajon az érzései el vannak-e
eltemetve valahol mélyen, és ő elszántan próbálja-e kiásni őket.
– Értem, mire gondol. Mi lehet az érzés emögött?
Rám bámult:
– Hát, ez elég bosszantó, nem?
– Tehát mondhatnánk talán úgy, hogy „bosszúsnak érzem
magamat”?
Zavartnak tűnt.
– Gondoljuk végig, a páciens maga mit tapasztalhat.
Lehetséges, hogy ő maga is dühös és bosszús? Dühös amiatt,
ami történt vele? Bosszús, mert ide kell járnia, és beszélnie kell
róla? Dühös, mert ő az áldozat, és bekerül egy „szakember”
keze közé, akinek az élete ellenben tökéletesnek tűnik?
Elképzelhetőnek tartja, hogy a páciens nagyon intenzíven érzi
mindezt, és netán azt akarná, hogy maga is megtapasztaljon
abból egy morzsányit, hogy ez vajon milyen érzés lehet?
Pár pillanatra elhallgattam.
– Erről jut eszembe: kik is voltak azok, akiket le kellett
mondania egy hete?
– Amikor betegszabadságon voltam?
Bólintottam.
– Neil Dixon is köztük volt.
– Nos, talán Neil Dixon dühös volt a saját elmaradt ülése
miatt. Lehet, hogy várta, hogy eljöhessen… mert szüksége volt a
segítségre és támogatásra amiatt, ami történt vele? Talán
bosszút akart állni. Talán azt akarta, hogy maga is ugyanúgy
érezze magát, mint ő. Elhagyatottnak. Visszautasítottnak.
Stephanie a homlokát ráncolja.
– Beteg voltam. Nem az én hibám.
– Én tudom. És ő is tudja. Paula felhívta. De az, amit tud, és
az, amit érez, két teljesen különböző dolog. És természetesen
mindez tudat alatt történik – folytattam –, nem valószínű, hogy
ennek egyáltalán tudatában van.
– Nem tehetek róla, hogy beteg lettem…
– Nem – felelem –, valóban nem. Én sem erről beszélek.
Hanem arról, hogy megértsük, milyen hatása volt annak, hogy
maga nem volt elérhető. Valójában – tettem hozzá – a
munkánkban alapvető fontosságú az elérhetőség hiánya. Az,
hogy egy páciens hogyan tudja internalizálni a terapeutától való
szeparációját, nagyon sokat elárul a korai kötődési alakzatairól.
És viszont. – Emlékeztettem Stephanie-t Winnicottra. – Jó lenne,
ha elolvasná a teóriáját az „elég jó anyá”-ról – javasoltam, de
dühös arcot vágott.
 – Mindenhol ezt látom – mordult fel –, majdnem minden
kezembe kerülő magazin cikkez róla; elég jó szülő… elég jó
tanár… elég jó partner. – Az égre emelte a tekintetét. – Úgy
hangzik, mintha ezzel tudná mentegetni magát az ember, ha
elszúr valamit. Kifogás a középszerűségre.
Megcsóváltam a fejemet.
– Túlzottan leegyszerűsítették. Az eredeti jelentése elveszett.
Arról a tényről volt szó, hogy az anyai korlátok kulcsszerepet
játszanak a szeparációval kapcsolatos hozzáállás kialakulásában
és a gyerek fejlődési folyamatában.
Rápillantottam az órára. Láttam, hogy lassan lejár az időnk,
de azt is el akartam érni, hogy Stephanie a végére járjon a
feladatának, és létrehozza magában a kapcsolódási pontokat.
– Miért nem olvassa át a tudományos cikket újra? Utána
ismét beszélgethetnénk róla. Úgy érzem, az a konferencia is
tényleg hasznos lesz a maga számára. Átfogja a kötődési teóriát,
és a végén ön is látni fogja, hogy ez mennyire erősen összefügg
a módszerünkkel, amellyel a traumán átesett páciensekhez
közelítünk.
Bólintott. Aztán elmondta, hogy a korábbi gyakorlati helyein
nem volt hozzászokva, hogy a páciensek szó nélkül távol
maradjanak.
– A korábbi helyeken a pácienseim szinte kivétel nélkül
mindig megjelentek a megbeszélt időben. Talán azért, mert más
modell szerint dolgoztunk? A heti otthoni feladatok…
– Ezt tehát fontos itt megtanulnia – szóltam közbe –, ezen
tényleg érdemes még gondolkoznia – erősítettem meg, mert
nem akartam neki alkalmat adni rá, hogy belemenjen a
viselkedésterápia taglalásába.
Így hát ezen a péntek délutánon, mivel Dan nem jelent meg,
körülötte forognak a gondolataim. Kezdeti csalódottságom után
átgondolom az eddigi közös munkánkat, és felidézem
magamban az utolsó ülésünk végén tapasztalt
zavarodottságomat. A hívogató érzést, hogy egyetértsek a
világgal kapcsolatos elképzeléseivel. A panaszos érzéseivel, az
elhagyatottságával. Felidézem az találkozás utolsó perceit is,
amikor hirtelen megszállta saját erejének tudata. Azt, ahogy a
hirtelen váltás eredményeként megkapta, amit akart.
Az íróasztalom mellett ülve végiglapozgatom a jegyzeteimet,
és a gondolataim elkanyarodnak a partban történt brutális
támadás felé. Dan megkésett pánikrohamára gondolok, amely
az irodámban érte. Mennyire felkészületlennek és védtelennek
érezhette magát, és milyen nehéz lehetett utána újra
visszajönnie és találkozni velem. Az elkeseredettségére. A
reménytelenségére. A vágásokra a karján. Amelyekkel
kapcsolatban egyetlen kérdést sem tettem fel neki. Valahonnan
távolról sziréna hangja szól. Egy mentőautó tör magának utat a
kórház felé. Hirtelen hidegséget érzek. Aztán eszembe jut a
halott növényekre tett megjegyzése. Vajon ezzel mondani akart
nekem valami mást is? Figyelmeztetésnek szánta? Tomra
gondolok, és azokra a jelzéseire, amelyeket figyelmen kívül
hagyhattam. Arra az éjszakára a sötét konyhában. A látványára.
Hamuszürke arcára. A sötét árnyra, ami átfutott az arcán.
Nyugtalanságomban feltárcsázom Dan mobilszámát. A
hangposta jelentkezik. Meg se gondolom, hagyok egy üzenetet:
Vártam önt ma délután. Remélem, minden rendben. Ez nem olyasmi,
amit rendszerint megtennék. De miután leteszem, azt mondom
magamnak, hogy ezúttal indokolt. Hogy ez különleges
körülmény. És valamiképpen megnyugtató számomra, hogy
hallottam a hangját.
Felhívom Paulát.
– Megkaptuk Dan Griffin orvosi papírjait Hackney-ből?
Paula azt feleli, hogy semmi sem jött, ezért felhívom a
praxist. A recepciós megkér, hogy tartsam a vonalat, aztán azzal
tér vissza, hogy valami gond miatt még nem sikerült a
papírokat megszerezniük Dan korábbi háziorvosától. Közli,
hogy Shirley, az egyik adminisztrátoruk foglalkozik az üggyel.
– Holnap bent lesz. Visszahívjuk majd?
Igyekszem a papírmunkára koncentrálni, de képtelen
vagyok megnyugodni. Odalépek az ablakhoz, elfordítom az
ablakkilincset, és kitárom. A tavaszi napfény melegen süti a
karom bőrét. A párkányon álló virágcserepekért nyúlok.
Felemelem, és leszedegetem a növények elszáradt leveleit meg
szárait. Dannek igaza volt, némelyik tényleg elpusztult. De látok
néhányat köztük, amelyeknek erős gyökerei vannak, és amikor
egy pohárba vizet töltök, aztán a növények tövére öntöm,
szomjasan beszippantják. Folytatom a viráglocsolást, egészen
addig, míg a víz csöpögni nem kezd a fémrácsról. Miközben
visszapakolom őket a helyükre, lenézek a parkolóra, és
megpillantok egy alakot ücsörögni egy padon. Valaki, akin
fekete zakó vagy kapucnis pulóver van. Innen, a hatodikról nem
látom elég jól ahhoz, hogy biztos lehessek benne, de azt hiszem,
ő az, és azt hiszem, éppen felém néz, figyeli, ahogy óvatos
mozdulatokkal gondoskodom a növényekről. Védtelennek
érzem magam, mert olyasmin kap rajta, amit ő maga javasolt.
Visszamegyek az asztalomhoz, és megkeresem a
szemüvegemet, de mire visszatérek az ablakhoz, már nem ül ott
az a valaki. Lenézek az útra. Semmi nyoma. Talán csak
képzeltem. Talán nem is volt ott senki.
Pár másodperc múlva csörög a telefon az asztalomon.
– Ruth… Dan Griffin van itt – mondja Paula, akit a
hangsúlya alapján mulattat ez a modortalanság. – Mondjam
neki, hogy már késő?
– Van még húsz perce – felelem. – Nyugodtan küldje be.
 Hét

A megkönnyebbülés, ami az érkezése miatt elfog, hamarosan

egész másféle érzéssé alakul át, miután belép a helyiségbe. Nagy
léptekkel jön be, aztán egyetlen szó nélkül letelepszik. Piros,
hosszú ujjú póló van rajta. Nem látom a fekete pulóvert. Azon
kapom magamat, hogy a padlóra dobott hátizsákját bámulom.
Amikor megmondom neki, hogy már kezdtem azt hinni,
hogy nem jön, bólint egyet, de meg sem kísérel magyarázkodni
a késés miatt.
– Nem is akartam jönni – mondja. Némán ül a székben,
összefont karral, és a padlót bámulja. – Totálisan elegem van.
Amikor megjegyzést teszek rá, hogy milyen frusztráltnak
tűnik, felnevet.
– Frusztrált? Ennyi? Csupán ennyit tud mondani?
A hangja inkább fáradt, mint agresszív. Újra az „eszközöket”
kéri számon rajtam – a gyorsszervizt –, és visszatérünk a
legutóbbi „vissza akarok térni ugyanoda, ahol voltam
korábban” témájú beszélgetésünkhöz.
Újra hangsúlyozom, hogy a terápia nem varázslat.
– Sajnálom. Ez nem így működik.
Arról beszél, hogy mekkora erőfeszítésébe került eljönni ide,
hogy gyalogolnia kellett, ahelyett, hogy buszra szállt volna:
– A tömegközlekedési eszközökön még mindig úgy érzem,
mindjárt rám tör a pánik.
Aztán mesél az emberekről, akik mellett elhaladt idefelé
úton, akik mind „boldognak látszottak, és mosolyogtak, mint
akik rá se basznak a világra”.
Pontosan látom, hogy egyfajta páncélként használja a
sértődöttségét. Ez segít elkerülnie, hogy magával kelljen
foglalkoznia. Az, hogy magát áldozatként látja, megőrzi benne
azt a kényelmes érzést, hogy egy acélpáncél védelmében
semmilyen felelősség nem nyomja a vállát, nem szükséges
gondolkodnia, reflektálnia a történésekre, vagy változtatnia
bármin.
– Olyan igazságtalanul hangzik – mondom –, ami magával
történt. És el tudom képzelni, hogy a lénye egyik fele igencsak
dühös amiatt, hogy egyáltalán el kell jönnie ide.
Nem felel.
– A legutóbbi ülésünk után maradt bennem némi aggodalom
maga miatt. Ma pedig a kései érkezése is megerősítette ezt.
Hogy lemaradt az ülés nagy részéről. Elkezdtem azon
töprengeni, hogy az ön egyik fele nem épp azt akarta-e, hogy
aggódjak maga miatt?
Az égre emeli a tekintetét.
– Az egyik dolog, amin nagyon sokat töprengtem az elmúlt
héten, olyasmi volt, amiről még nem volt alkalmunk
beszélgetni. Azok a hegek, amelyeket a karján láttam.
Megrántja a vállát.
– Mi van velük?
– El tudja mesélni, hogyan történt? – kérdezem. – Mikor
kezdte vagdosni magát?
– Évekkel ezelőtt. – Tárgyilagos a hangja. – Mármint… ez
egyszerűen egy szokásom.
 Ellágyul az arca.
– Voltaképpen csak finoman csinálom. Ezek sosem mélyek.
Mindig csak a felszínt. Nem kellett orvoshoz mennem miatta,
vagy ilyesmi. Uralmam alatt tartom ezt a szokásomat –
magyarázza. – Nem okoz problémát.
Figyelmesen néz rám.
– Maga már biztosan látott egy rakás embert, akik vagdossák
magukat. Maga is tudja, hogy ez nem utal semmiféle más
rizikófaktorra.
Tökéletes válaszai vannak.
– Nekem ez úgy hangzik, mintha kérdezték volna már
korábban is erről.
– Nem igazán. De nem akarom olyasmire pazarolni itt az
időmet, ami egy ideje része az életemnek. Olyasmire, ami
számomra nem problémás.
– Rendben – bólintok. – Tehát foglalkozzunk magával.
Azzal, hogy miért fordult hozzánk.
Amikor rákérdezek, hogy kitöltötte-e a formanyomtatványt,
megrázza a fejét.
– Túlságosan nyugtalanná váltam tőle. Képtelen voltam
végigcsinálni.
Bosszúságot érzek. Ezzel megakadályozza, hogy elvégezzem
a munkámat, és útját állja a talpra állítására tett igyekezetnek.
De érzékelek valami erőltetettséget a vadságában, mintha
valamiképpen arra akarna kényszeríteni, hogy megrójam
mindezért.
– Menjünk végig pár kérdésen együtt – javaslom nyugodt
hangon.
 Együtt beírjuk a gyakorlati, személyes információkat, és
leírjuk a nyugtalansága tüneteit.
– A következő néhány kérdés – mondom – engem segítene,
hogy minél többet megtudjak magáról.
Áthelyezi a testsúlyát ültében.
– El tudná mesélni nekem egy gyerekkori emlékét?
Nevet.
– Aha. Tehát ez lesz az az ülés, amikor a gyerekkori
bántalmazásokról kell beszélnem. Hogy mennyire féltem az
agresszív mostohaapámtól. Arról, hogy milyen kemény
bánásmódban volt részem. És ha elmondom a háttértörténetet,
rögtön megértjük, mi a kapcsolat e között, meg az engem
nemrég ért trauma közt. Sírni fogok. Maga megölel. Aztán
nekiállunk elvégezni a „voltaképpeni feladatot”. A kedvenc
jelenetem az Átlagemberekből.
Üres tekintettel nézek rá.
– Judd Hirsch? Timothy Hutton?
Kinyújtja felém a karját.
Egy pillanatnyi csend telepszik közénk. Fogalmam sincs,
miről beszél.
– Agresszív mostohaapja volt? Ez történt magával?
Állja a tekintetemet.
– Nem – rázza a fejét. – Bárcsak lenne efféle magával ragadó
történetem – folytatja. – Valami filmszerű. Egy nagyszerű
pillanat, amiről mesélhetnék magának. Valami, amire azonnal
felfigyelne, és azonnal „megértene”. Ó, igen, most már minden
világos.
Újra az a szenvtelen tekintet.
 – De nincs.
Megjegyzem, hogy szemlátomást le akar nyűgözni engem
egy drámai történettel.
– Megvan magának a saját sztorija – mondom gyengéden –,
és én nagyon szívesen meghallgatom.
Elmesél egy történetet egy West Witteringbe tett családi
kirándulásról.
– A szüleim meg egy babakorú unokatestvérem. Az apám
kölcsönkérte a nagybátyám kocsiját. Lehajtott tetővel
száguldunk. Mint egy jelenet a Thelma és Louise-ból – szúrja
közbe. Elmeséli, hogy a tengerparton sült halat ettek
krumplival, utána jégkrémet is kapott. – Boldog nap volt – teszi
hozzá.
Különös történet. Semmihez sem kapcsolódik. Ott függ a
levegőben közöttünk. Elgondolkodom a filmes utalásokon, és
azon, hogy ezek csak még jobban eltávolítanak tőle. Ez vajon
egy újabb páncél lenne?
– És milyen gyerek volt – kérdezem – idősebb korában?
– Nyugtalan – feleli. – Nyugtalan gyerek voltam. Sokat
voltam egyedül. Sok filmet néztem. – Miközben beszél,
szórakozottan tekergeti egy nejlonzacskó fogantyúját az ujja
körül.
– És mit szeretett a filmekben?
Rövid ideig töpreng, szorosabbra húzza a nejlont az ujja
körül.
– Másik világokat jelentett. Helyeket, ahol bármi
megtörténhet… – Elhallgat. – De leginkább arra tanítottak meg,
hogy érezni tudjak.
 – Érezni? – ismétlem.
Felpillant. A törékenység egy röpke pillanata. Mintha fel
akarnám csévélni, lassan, mint egy síkos testű halat, miközben
attól félek, hogy gyorsan visszacsusszan a vízbe.
– És a szülei? – kérdezem. – Hogyan mutatták ki az
érzelmeiket a családon belül?
Hosszú ideig hallgat. Eltereli a figyelmemet a hüvelykujja
köré tekert műanyag. Olyan szoros, mint egy madzag.
– Amikor a családomra gondolok – mondja végül –, semmit
sem érzek.
Először nem értem. Arra gondolok, csak hárítani akar.
– Semmit?
– A semmi érzete. Üresség. Az otthonom egy üres hely volt.
Mindig úgy éreztem, valami hiányzik. – Még szorosabbra húzza
a nejlont. A hüvelykujja vége ellilul, mint egy szilva.
– Ezt az űrt igyekeztem a filmekkel kitölteni. Olyan
szereplőkkel, akik elevenek.
Elevenek. Elgondolkodom egy pillanatig azon, vajon miért ezt
a szót választhatta.
– Tehát ennek az ellenkezőjét tapasztalta? – kérdezem. – Volt
valami halálos a családjában?
Kiengedi a nejlont. A vér visszafut a kezébe.
– Mint már mondtam, nem sok mindenre emlékszem.
Próbálok további kérdéseket feltenni neki, de megrázza a
fejét.
– Sajnálom… egyszerűen nem nagyon emlékszem a
gyerekkoromra. Nem sok mindent tudok róla mondani.
Egy pillanatnyi ezüst villanás, és már el is tűnik, bele az
örvénylő, homályos vízbe.
Visszautalok a korábbi ülésünkre. Arra, hogy úgy érezte,
mintha az, ami parkban történt vele, egyfajta büntetés lenne.
– Karma, ezt a szót használta.
Rám mereszti a szemét.
– Karma? – megrázza a fejét. – Nem tudom, miért mondtam.
Sajnálom. Ez volt a Billy Bibbit-pillanatom. Nem sok értelme
volt annak, amit mondtam. Nem is igazán emlékszem rá. Egy
kicsit ki voltam akadva.
Felteszek néhány további kérdést. Sehová sem jutok. Minél
jobban visszahúzódik, annál inkább próbálkozom, és annál
kevésbé tudnám megmondani, mi ez a folyamat, mi történik a
szobában kettőnk között.
– Nézze – mondja –, ami a parkban történt, brutális volt.
Mármint, halló? Lehet, hogy azért érzem rosszul magam, ami
történt. Muszáj, hogy még valamit előássunk? Hogy legyen
valami nagy titok? Mármint ki maga? Miss Marple?
Állhatatos a tekintete.
– A támadás brutális és traumatikus volt – szögezem le –, de
az alapján, amit a legutóbbi ülésen mondott, az maradt meg
bennem, hogy asszociációi is voltak ehhez kapcsolódóan. Azt
mondta, hogy a visszatérő, felvillanó emlékeiben más is
szerepelt. Talán valami a múltjából?
Megrázza a fejét, és olyan arcot vág, mintha színpadiasan azt
mondaná: „nekem ez magas”.
– De valamit kitalálhatok – tréfálkozik –, ha azzal segítek
magának.
Mély lélegzetet veszek, és előrehajolok a székben.
 – Dan, valami történik itt. Közöttünk – próbálkozom. – Azt
érzem, arra kényszerülök, hogy kérdésekkel ostromoljam
magát. És ez a kérdezősködés, próbálkozás és az „igazság”
keresése… mind megakadályozza, hogy végezzem a
munkámat.
A szemembe néz. Nem szól.
– Az érzés, hogy igazságtalanság történt magával, és a
sértettség, amit hurcol – mondom –, a szabadlábra helyező
tisztek… a rendőrség… az ügyvédek… Minderről az jut
eszembe, hogy vajon korábban is érezte-e már magát cserben
hagyottnak. Volt-e olyan tapasztalata, hogy a múltban is bántak
már igazságtalanul magával? Talán a szülei vagy más, magához
közel álló személyek.
Valami hirtelen átfut az arcán. Azt hiszem, felismerés.
Moccanatlanul ül. Engem figyel. Komoly az arca. Figyelmes.
– …és azon is tűnődtem, hogy ez teszi-e ennyire nehézzé
magának, hogy eljöjjön ide, aztán teljesen jelen legyen ebben a
szobában. Hogy valóban itt legyen. Hogy még azt is
megkockáztassa, hogy sebezhetőnek érezze magát. Mert mindig
fennáll az a veszély, hogy én is csalódást okozok magának.
Hogy én sem végzem rendesen a munkámat.
Úgy néz rám, mint aki tökéletesen érti, amit mondok. Mint
aki újra felveszi a fonalat. Úgy érzem, az ülés újra nyitottá válik,
és tágul, mintha hirtelen levegő áramlana a helyiségbe. Mintha
egy áttörés küszöbén lennénk. Dan hátradől a széken,
összekulcsolja az ujjait, és kinyújtja a karjait, mintha
bemelegítést végezne az edzőteremben.
– Az emberek, akik rendesen végzik a feladatukat. Igaz… ez
érdekes kérdést vet fel – mondja, és úgy mozgatja jobbra-balra a
nyakát, mintha ki akarná nyújtóztatni. – Nyomoztam egy kicsit
ez után a hely után – mutat körbe. – Van ugyan egy Matt
Johnson is, de ez nem a teljes kép, igaz?
Előredől.
– Az a helyzet – mondja lassan –, hogy maga sem… Nem
igaz?
Rám néz, várakozásteljesen. Védtelennek érzem magamat.
Mintha keresztüllátna rajtam.
– Én mit nem? – kérdezem hirtelen kiszáradt torokkal.
– Nem mindig végezte megfelelően a feladatát. – Kattan
egyet a nyaka, amikor félrebillenti a fejét. – Maga sem volt képes
mindenkin segíteni, nem igaz?
Úgy érzem, minden lelassul körülöttünk. Miközben beszél,
képek sora fut végig előttem. Olyanok, amiket szeretnék
elhessegetni. David válla a fürdőszobaajtónak feszülve. Tom
bakancsa a padlón. Kék ajka. A hányásszag. Az intenzív osztály
vakító hófehérsége.
Maga sem volt képes mindenkin segíteni, nem igaz?
Pontosan tudom, mi következik. A székhez szegeznek az
érzéseim. Csapdába ejt Dan hideg tekintete. A tenyerem hirtelen
izzadni kezd. Felnézek. Teljesen maga alá gyűr a nyugtalanság.
– Mark Websternek – mondja Dan nyugodt hangon –
például nem valami jól alakultak a dolgai, nem igaz?
Mark Webster?
Nem erre számítottam. Egyáltalán nem. Egy pillanatra rám
tör a megkönnyebbülés. A megmenekülés öröme. Aztán átveszi
a helyét valami más. A tompa zavarodottság. Pislogok, aztán
meglepetten, tágra nyílt szemmel nézek Danre.
– Mark Webster? – ismétlem a nevet lassan.
Bólint. Közömbös az arca. Szédülök, egy pillanatig képtelen
vagyok összpontosítani. Megdöbbent, hogy nyolc… vagy talán
kilenc év után újra hallom a nevét.
– Az információ szabad – rántja meg a vállát, mintha olvasna
a gondolataimban. – Rákerestem. Egyetlen tétel a keresőben.
Rábámulok.
– Ha meg akarja javíttatni az ember a kocsiját, először utána
akar nézni a szerelő szakértelmének, nem igaz?
Ez a pillanat, amikor csendben kellene maradnom. Ekkor
kellene megvizsgálnom, mi történik kettőnk között. Hogy
rájöjjek, mi indíthatta a kutatómunkára. El kellene tűnődnöm
rajta, vajon mi lehetett a motivációja. De az adott pillanatban
nem vagyok a magam ura. Ezek közül egyik kérdést sem teszem
fel. Csapdában érzem magamat, mint egy lepke, amibe tűt
szúrnak. Megköszörülöm a torkomat.
– Mark Webster nagyon rossz állapotban volt. – Érzem, hogy
ég az arcom. – Az öngyilkossága egy szörnyű tragédia
utóhatásaként történt. El volt keseredve.
– Tudom – bólint. – Átgurulni egy négykerék-meghajtású
járgánnyal a saját kisgyerekén. Gondatlanság – teszi hozzá, és
egyenesen a szemembe néz. Nem tudom, hogy rám céloz-e,
vagy Markra.
– Az egy rettenetes baleset volt.
Hirtelen visszarepülök az időben, az első ülésre Markkal,
amikor elmesélte, mi történt. Azon a hétvégén, amikor a
felesége egy barátnője születésnapi buliján vett részt. Ez volt az
első alkalom, hogy kimozdult a kisebb gyerekük születése óta.
Mark nagyon büszke volt magára, hogy a két gyerekkel
kimozdult. Hogy milyen remekül boldogul velük. Totyogó korú
kisfia a tornácon állva várta, hogy kivegye a babaülést a
kocsiból, aztán Mark letette a kislányát a felhajtóra a kocsi háta
mögé, amíg kiszedi a csomagokat a csomagtartóból.
Megtapogatta a zsebét, hogy benne van-e a telefonja. A kocsi
akkor kezdett gurulni hátrafelé a felhajtón, amikor visszalépett a
kocsi elejéhez, hogy a műszerfalról elvegye a telefont. Egy
pillanatra még a szememet is le kell hunynom, amikor eszembe
jut elkínzott arca. Az, ahogyan az arcát a tenyerébe temetve,
szinte állati hangon vinnyogott a fájdalomtól.
Keresem a megfelelő szavakat.
– Rendes nyomozás folyt az ügyben – mondom. –
Bármennyire is rettenetes és tragikus volt az eset, úgy tűnt, nem
lett volna elkerülhető.
– Olvastam, hogy aznap időpontja volt magához.
– Így volt.
– Halott növények… halott páciensek. – A helyiséget átfogó
gesztust tesz, úgy mozog a keze, akár egy kocsi ablaktörlője. –
Nem igazán bizalmat ébresztő.
– Mark Webstert orvosok nyilvánították depressziósnak az
esetet követő időszakban. El volt szánva rá, hogy megöli
magát… – Leállítom magamat. Máris túl sokat mondtam. Ezek
közül egyik sem releváns. – Bonyolult ügy volt.
– Tehát azt mondja, hogy valójában nem tud mindenkin
segíteni.
Magasnak és erősnek tűnik, ahogy ott ül a széken velem
szemben. Én viszont hirtelen aprónak érzem magam, a kezem a
székem karfáját markolja.
Ez az első évemben volt azután, hogy kineveztek az egység
vezetőjévé, nyolc évvel ezelőtt. Tapasztalt voltam. Már évek óta
praktizáltam. Nem láttam előre, hogy ez történik. Mark egyre
jobban volt. Megújítottuk a megegyezésünket. Az ülés napján
felfelé ívelő hangulatban volt. Ritkábbá váltak a hirtelen
emlékképek. Jobban aludt. Fesztelen volt. Könnyed. Nem
nehezedtek úgy a vállára a terhek. És csak utólag jöttem rá,
hogy ezt a lelkiállapotot az eufória okozta – az amiatti eufória,
hogy végleges döntésre jutott, hogy véget vet az életének.
Valószínűleg úgy érezte, ez az egyetlen megoldás arra, amit
leküzdhetetlen nehézségnek látott. Megvolt az ülés.
Megköszönte, és elment. A parkban megállt, ivott egy kávét,
evett egy süteményt, felhívta a feleségét, aztán a Jubilee vonalon
elindult a Green Park felé, és beugrott a vonat alá.
John Grantham akkor még csupán hat hete töltötte be az
elnöki tisztséget. Fantasztikus volt. Támogatott a kihallgatás
során. Keresztkérdéseket tettek fel, és sűrűfésűvel pásztázták
végig a feljegyzéseimet. Megosztottam velük a
kockázatbecslésemet, amit két független mentálhigiénés
szakértő tanú vizsgált át. A kezem annyira reszketett, hogy bele
kellett kapaszkodnom a tanúk padja korlátjába. Az
értékelésemben arra jutottam, hogy a páciensről az üléseken
nyert információ alapján csökkent a rizikófaktor. Végül arra az
eredményre jutottak, hogy az általam nyújtott gondoskodás
szintje „több mint megfelelő” volt. Nem találtak hanyagságra
utaló jeleket vagy hibát a „segítő szakmában” tanúsított
magatartásomban. Most, ahogy itt ülök Dannel szemben, úgy
érzem, mintha újra keresztül kellene mennem azon a
vizsgálaton.
Azóta is sokszor kísértett a gondolataimban Jane, a felesége
képe. Az apró, görnyedt alakja. Sápadt, fájdalmas és feszült
arca. Ahogy küszködik, hogy fel tudja fogni, hogy összesen
négy hónap leforgása alatt elvesztette az egyik kisgyerekét és a
férjét is. Miközben beszéltem, rám nézett. Én álltam a tekintetét.
Nem akartam úgy tenni, mintha nem vennék tudomást a
jelenlétéről. Valamit vissza akartam kapni tőle, bármit… akár
gyűlöletet vagy megrovást. De semmit sem láttam az arcán.
Csak tökéletes közönyt. Ahhoz is túlságosan zavarodott volt,
hogy vádoljon valakit.
Mark bátyjában összpontosult az összes düh. Ékesszólóan és
szenvedélyesen beszélt róla, hogy magyarázatokat akar. Egy
világhírű intézmény. Elismert. A család teljes lerombolása. Egy
özvegy… Egy apa nélkül maradt fiú… A tanúvallomása végén rám
nézett. Mit csináltak rosszul? Jane-ből leginkább a zavart és üres
arckifejezésre emlékszem. Folyamatos mozgolódására, ahogy
ráncigálja a kardigánját, újra meg újra a táskájába pillant,
vizsgálgatja a kabátját, a sálját, és lázasan tapogatózik utánuk,
hogy megbizonyosodjon róla, megvannak-e még. Mintha
azután, hogy a fél családját elvesztette, most megszállottan
igyekezne figyelemmel kísérni minden tárgyat, mindent a keze
ügyében akar tudni, hogy biztosra vehesse, immár semmi más
nem vész el.
Akkoriban sokszor találkoztam Roberttel, a
témavezetőmmel.
 – Az csak egy mítosz – jegyezte meg –, hogy mindenkit meg
tudunk menteni. A kockázatbecslésekkel abba az illúzióba
ringatjuk magunkat, hogy kézben tudjuk tartani az
eseményeket. Hogy valamilyen módon képesek vagyunk
biztosra menni. Hogy a mentális egészség megjósolható. Fekete-
fehér. Ha az emberek nem válhatnának mentálisan labilissá,
nem lenne szükség mentálhigiénés szolgáltatásokra.
Bólintottam. Tudtam, hogy igaza van. De attól még elég
törékenynek éreztem magamat.
– Te is jól tudod, hogy ha valaki meg akarja ölni magát… ha
olyan alaposan átgondolta és kitervelte, ahogy Mark Webster,
nincs, amivel meg lehetne akadályozni ebben. Semmi –
ismételte a fejét rázva. – Még a huszonnégy órás megfigyelés
alatt álló páciensek is megtalálják a módját – emlékeztetett. –
Amikor egy páciens dühös magára, az elkeseredettsége
elviselhetetlen méreteket ölthet. Hogy nincs hová menekülnie.
Abban az állapotban az öngyilkosság tűnhet az egyetlen
megfelelő válasznak ekkora mértékű szomorúságra és dühre.
Mark Webster csupán ezt az egyetlen kiutat látta maga előtt.
Robert és John, a két orvos, akik szakértő tanúk voltak az
ügyben, mind egyetértettek ezzel a nézettel. Sem ők, sem a
szakmai bizottság nem talált hiányosságot. Egész egyszerűen
elkerülhetetlen tragédia volt. Én magam is ugyanezt mondtam
volna a csapatom bármelyik tagjának. Semmit sem tehettél
volna. Ám én magam nem hittem el. Elöntött a bűntudat. Úgy
vonszoltam át magam az élményen, mint sűrű melaszon. Utána
hiperéberen jártam el, amikor kockázatbecsléseket készítettem.
Túlságosan óvatos voltam. Az eset után hónapokon át
rendszeresen arra riadtam éjjelente, hogy egy sötét alagutat
látok, és egy magas, öltönyös férfit, aki lelép a peronról.
Felültem az ágyban, és az arcomon patakzott az izzadság.
Idővel lassan javulni kezdett a helyzet. Aztán hat évvel később
meg ott volt Tom.
Lassan beszívom-kifújom a levegőt. Magasabbra tornászom
magam a székben. Meglazítom a karfát szorító kezemet, és az
ölembe ejtem mindkettőt. Elkezdek visszaköltözni a testembe.
Magamra öltöm a szerepemet.
– Dan – szólok határozottan –, eltölthetjük azzal is azt a
kevés időt, ami még maradt az ülésből, hogy Mark Webster
tragikus öngyilkosságával foglalkozunk. Beszélgethetünk a
szakmai készségeimről és a hibáimról, meg a lehetséges
hiányosságaimról… de nem hiszem, hogy ez igazán Mark
Websterről szól. Szerintem ennek inkább önhöz meg ahhoz van
köze, hogy maga vonakodik…
Mielőtt befejezhetném a mondatot, felpattan a székből, és a
karórájára néz.
– Muszáj mennem – jelenti be. – Egy haverom megígérte,
hogy elvisz… akkor nem kell megint busszal mennem.
Gyorsan beszél, és gyorsan mozog.
– Sajnálom, hogy ilyen korán elhúzok – mondja, mintha egy
kocsmában mentené ki magát egy barátjánál. – Találkozunk jövő
héten.
És már ott sincs.
Felhívom Robertet. Az íróasztalom mellett állok, kibámulok
az ablakon, miközben üzenetet hagyok neki.
– Muszáj megbeszélnünk egy időpontot – mondom –,
amilyen hamar csak lehet.
És ebben a pillanatban látom meg őket, amint kilépnek a
klinika kapuján. Dan és Hayley lelkes beszélgetésbe merülve
lépked a parkoló felé a kórház udvarán keresztül.
Bámulok utánuk, és furcsa érzésre leszek figyelmes, ami a
gyomorszájam környékén gyűlik. De annak ellenére, amit
észrevettem, azt mégsem látom, ami ott folyik az orrom előtt.
Nem vagyok tudatában, mit művel Dan. Miközben arra
szegezem a tekintetemet, amire ő akarja, a legkevésbé sem
összpontosítok arra, amire a legfontosabb volna.
 Nyolc

Azonnal érzem, amint felébredek. Olyan vagyok, mint egy

nyugtalan macska. Megállás nélkül forgolódom, de hiába,
egyetlen kényelmes helyzetet sem tudok találni. De az efféle
napokon úgyis tudom, hogy nem lelek kényelmes helyzetet.
Hogyan is lelhetnék?
Nincs tervem. Már ritkán készítek külön terveket a
hétvégékre. Talán kellett volna. Ma úgy ásít felém az üres
hétvége, hogy a kilátás szabályos rémülettel tölt el. Az egyetlen
tervezett eseményt, a Carolynnal megbeszélt Skype-hívást
tegnap lemondtuk. A Dannel folytatott ülés után bekapcsoltam
a telefonomat, és ez az üzenet várt: Váratlanul megváltozott a
hajón a műszakbeosztásom. Kint ünneplem a születésnapomat a
tengeren. Rád csörgök, amint visszaértem. C.
Már a reggel rosszul kezdődik. Döntésképtelen vagyok a
reggelimet illetően, nem tudom elhatározni magamat, hogy a
kádba ereszkedjek-e bele, vagy csak tusoljak, utána pedig azon
tipródom, mit kellene felvennem. Képtelen vagyok
koncentrálni, bármit csinálok. Amikor a kezembe veszem a
feljegyzéseimet a konferencia-előadáshoz, ami júniusban vár
rám, a tekintetem átsiklik a szavakon. Ismeretleneknek tűnnek,
mintha nem is én írtam volna őket. Kinyitom a hátsó ajtót, és
felkapok egy kis lapátot, hogy a teraszon álló virágládákat
kigyomláljam. De súlyosnak és lehangoltnak érzem magamat a
szürke ég alatt, küzdenem kell a késztetés ellen, mert a
legszívesebben visszamenekülnék a szobába, és bebújnék az
ágyba.
David SMS-e kávéfőzés közben érkezik. Az apró hang, ami a
reggel csendjét színezi, kész megkönnyebbülés, mintha
beleszúrna a magányom buborékjába. Az idő nagy részében
megvagyok így. Nem okoz gondot, hogy az életem motorját és
kerekeit egyedül irányítsam. De vannak másféle napok, mint
például a mai, amikor nincs hozzá erőm, hogy tovább hajtsak.
Hétvégén kimerítő tud lenni a kérlelhetetlen önállóság, ilyenkor
gyakran szinte csak bukdácsolok. A munkahét természetesen
egész más. A munkám kitölti az időmet, teljes embert kíván. A
páciensek igényei zsigeriek és közvetlenek, és ezek mindig
továbblendítenek. E pillanatban nem is tudnám eldönteni,
melyikünknek van nagyobb szüksége a másikra.
Éppen ezért mindig meglepődöm, amikor valaki annyira
odáig van a munkánkért. Visszaadni valamit az embereknek,
mondják. Önfeláldozó. Értékes. Fogalmuk sincs semmiről. Nem is
sejtik a vonzás igazi erejét. A jutalomérzés úgy meg tudja
nyugtatni az embert, mint valami drog. A traumán átesettekkel
történő foglalkozás maga az adrenalinfröccs. Sokunkra
megnyugtató hatást gyakorol a kiszámíthatatlanságuk.
Ismerősnek tetszik. Néha végignézek a munkatársaimon a
maguk kaotikus magánéletével, és gondolatban végigmegyek a
motivációikon, mi hajtja őket előre a munkájukban. Ilyenkor
sokszor eltűnődöm azon, hogy talán mi mindnyájan csupán a
pácienseink jobban funkcionáló, jobban informált változatai
vagyunk, akik elsajátították a megfelelően kifinomult
módszereket ahhoz, hogy kezelni tudják a káoszt. A
munkanapjaim ötvenperces, páciensméretű részekre vannak
osztva. Bánat, fájdalom és trauma épp fogyasztható méretű
falatjaira, amelyek arra szolgálnak, hogy a sajátomat elaltassák.
A keserű elszakadás során, ami a kapcsolatunk végét
jellemezte, David úgy fogalmazott, hogy engem a mások bánata
éltet. Azt mondta, hogy szerinte azáltal, hogy terapeutaként
dolgozom, önmagam miatt érzem jobban magamat.
– Olyan vagy, mint egy vámpír – mondta David. – Kiszívod
a pácienseidből a fájdalmat meg a traumát, hogy magadat
gyógyítsd vele. Így hasznosnak érezheted magad – mint aki
valami jelentőségteljeset csinál.
– Jelentőségteljesebb talán – vágtam vissza – a rég halott
költők tanulmányozása?
Amikor megismerkedtünk, Davidnek az volt a szokása,
hogy cédulákat rejtett ide-oda, hogy megtaláljam őket.
Versekből vett idézeteket találtam a táskámban vagy a
fürdőszobatükrön, de voltak olyanok is, amelyek nevetésre
ingereltek. „Meg merjek enni egy barackot?”, állt egy levélkén
az ételes dobozomban, és én pont akkor bukkantam rá, amikor a
könyvtárban ülve tanultam. Nem emlékszem rá, mikor fogytak
el ezek a cédulák. Talán a kisgyerekeink körüli vad forgatag
ragadta el őket. De amikor már csak támadásokat hajtottunk
végre egymás ellen, visszagondoltam rájuk. Ekkor azon is
elgondolkodtam, vajon David milyen verseket használt volna
fel, ha inspirációra van szüksége. Külön-külön mindketten jól
megvoltunk, miközben ide-oda lökdöstük egymásnak a
szavakat, mint valami fárasztó labdajátékban, amit kényszerből
továbbra is játszanunk kell. Én azon gúnyolódtam, ahogy ő
visszavonult a könyvei közé, és a tanulmányaiba, az előadásaiba
és persze a diákjai társaságába temetkezett.
– Az életközepi válság két lábon járó szobra vagy. A tudós
professzor meg az ő késő esti szemináriumai a PhD-hallgatói számára.
Ugyan már – emeltem égnek a tekintetemet.
– Nos – mondta –, én meg boldog vagyok, hogy ilyen
elhivatottan segíted a pácienseidet. Így legalább képes vagy
intim kapcsolatot kiépíteni valakivel, még ha csak a klinikán is.
Emberekkel, akik be vannak kattanva.
És így tovább. Mielőtt Tom kórházba került, leginkább
miatta vitáztunk. Én túlságosan mélyen beleavatkozom. Ő
túlságosan kevéssé merül bele. Visszavonul. Az én irányító
természetem. Az ő vonakodása a felelősségvállalástól. Miután Tom
kijött a kórházból, mindez túl nyersnek érződött. Emlékszem a
hazafelé útra, ahogy áthajtottunk a Euston Roadon, és mind
összekuporodva , szótlanul ültünk. David olyan óvatosan
vezetett, mintha újszülöttet szállítanánk haza. Ezek után
megváltoztak a dolgok. Mind visszavonultunk. Körbejárkáltuk
a problémát, mint a gyerekek, akik bottal bökdösnek egy döglött
madarat.
David üzenetei megváltoztak tavaly óta. Talán azzal, hogy
Tom eltűnése véglegesnek látszott, valós részévé vált az
életünknek, emiatt David kissé megenyhülni látszott
irányomba. Mindketten megenyhültünk a másik iránt. Több volt
köztünk a melegség, kevesebb az ellenségesség. Óvatosan
közelített, mintha attól félne, hogy eltörhet engem. Látszólag a
régi nyomtatóját szeretné elvinni. De a végén ott van: Ráérsz?
Együtt tudunk ebédelni? Milyen gondos, hogy emlékezett rá. Még
gondosabb, hogy nem utalt semmire, és nem kérdezte meg,
hogy vagyok. Tudja, hogy azt utálnám. És emiatt hirtelen elfut
az iránta érzett jóindulat.
Emellett az üzenete kimozdít a fásultságomból, és valamiféle
célt ad a kezembe. Határidőt.
Tizenöt perc múlva felöltözve állok a ház előtt. Útközben
írok egy üzenetet Davidnek. Barátságos hangnemű választ.
Biztos kellemes lett volna. De más terveim vannak. Nem leszek itthon.
Megírom neki, hogy a nyomtató a garázsban van. Bármikor
beugorhatsz érte. Majd beszélünk. Könnyebb kedvesnek lenni így,
hogy nem szoktunk találkozni, most, hogy a harcok véget értek.
Nem maradt energiánk az ellenségeskedésre, és valamiképpen
örülni tudunk annak, hogy a másikunk létezik. Lehet, hogy ez
az érzés a közös múlton alapszik, de az is lehet, hogy teljes
egészében új fejlemény. Bárhogyan is, a fantáziánkat megerősíti,
hogy ritkábban látjuk egymást. Egyetlenegyszer feküdtünk le
egymással, amióta külön élünk. David azért jött, hogy pár régi
papírját elvigye a padlásról. Vacsorát főztem neki. Boroztunk,
aztán ágyba bújtunk. Ismerős volt, könnyed. Mindkettőnknek
megnyugvás volt. De közvetlenül utána visszatértünk a
megszokott terepre. Az egymással szemben felhozott vádakat
mintha csak megélezte volna az egyesülésünk. Miután felvettük
a ruháinkat, csak egymásra kellett néznünk. Nem volt szükség
szavakra. Mi ketten együtt: ez elégséges emlékeztető volt ahhoz,
hogy mi hiányzik, mit vesztettünk el.
Ahogy most Davidre gondolok, nehéz visszaidézni az életet,
amit több mint huszonhárom éven át megosztottunk egymással.
Mintha a házasságunk is olyan lett volna, mint azok a házak,
amelyek közel állnak egy lassan erodálódó szikla széléhez.
Amikor vége lett, a ház egyszerűen a mélybe zuhant. Olyan
tiszta vonalú törés keletkezett, hogy a szemlélő el sem hiszi,
hogy állt ott valaha valami. Ma már visszaemlékezni is alig
tudok arra a dühre, ami elfogott, amikor Kate-tel találkozgatott.
Az ismétlődő esti szemináriumok az egyetemen. Szinte nem is
tudom azonosítani magamat az akkori énemmel. Azzal a
személlyel, aki annyira dühös és sértett volt. Mintha az összes
akkori érzést elragadta volna azóta a habzó, hullámzó tenger.
Mintha egy emberöltővel ezelőtt lett volna.
Most, hogy Tom nincs velünk, eltűnt, eltávozott (még
mindig nem tudom eldönteni, melyik szót használjam), ez a
tudat minden mást kioltott. Nincs hely más érzéseknek. Carolyn
természetesen azt mondaná, hogy soha nem is volt ez másképp.
Fürge léptekkel, céltudatosan kaptatok felfelé a hegyre,
elhagyom az Archway állomást. Olyasvalaki lépéseinek üteme
ez, aki határozott céllal indult útnak. A hónapok során a séta
bizonyult az egyetlen módszernek, ami segít a nyugtalanságom
legyőzésében. Azokon a napokon, amikor úgy ébredek, hogy
beborít a határozatlanság meg a legrosszabb fajta nyugtalanság,
a gyaloglás egyszerű mozdulatai, az, ahogyan az egyik lábamat
a másik elé teszem, segíteni látszik. Néha mérföldeket
gyalogolok, és kimerülten érek haza. Mostanra már tudom,
hogy a mozgásban rejtőző öntudat, a folyamatos haladás
gyökerestül kitépi, ami belém költözött. Néha lajhárszerű,
súlyos és lassú lényként képzelem magam elé, ami tétlenségre
késztet. A hosszú séta szemlátomást megfosztja hatalmától.
Mozogj. Kelj fel. Menj. Itt nem látlak szívesen, ez az üzenet. És
egyszer csak továbbáll. De aztán visszatér. Végül mindig
visszatér.
Megyek tovább. Keresztülfúrom magam a nyüzsgő tömegen
a főutcán, ahol az üzletek előtt csoportok gyülekeznek. Azok,
akik átbulizták az éjszakát, reggelit vesznek maguknak, mielőtt
lefeküdnének aludni. Fiatal szülők tolnak babakocsit,
szemlátomást már hajnal óta talpon vannak, róják az utcákat,
aztán üveges tekintettel maguk elé meredve ücsörögnek a
kávézókban. Továbbsétálok, és mindvégig az utcákat pásztázom
a tekintetemmel. A kávézókat, az éttermeket, a kocsmákat
takarító személyzetet, a kapualjakban alvókat. Figyelek, habár
pontosan tudom, hogy Tomot úgysem fogom itt megtalálni. Ha
él, nem tartózkodna ilyen közel az otthonához. Ennyire közel
hozzám. Dan jut eszembe, és azok a vágások a karján.
Visszagondolok az e heti drámára. Hogy Mark Webster terítékre
került. Aztán eszembe jut Dan és Hayley. Hayley és Dan
beszélgetésbe mélyedve. Menet közben a gondolataim
könnyedén kalandoznak, lebuknak, felröppennek, elszállnak
messzire, mint az égen a fecskék.
Családok, baráti társaságok mellett haladok el. Mindez régen
az én életemnek is része volt. Mostanában távolságot tartok
mindenkitől. A kapcsolataimat az életemben jelen lévő hiányok
színezik át. A mások növekvő családjáról, egyetemről, új
munkáról és a kapcsolatokról szóló beszélgetések mostanában
mindig feszültté tesznek Tom miatt. Korábban igyekeztem
ilyenkor érdeklődőnek mutatkozni. De mindig érzem, ahogy az
arcom megfeszül, az izmaim görcsbe merevednek, miközben
tettetett érdeklődést erőltetek a vonásaimra. Valamit, ami cáfolja
a dühömet. Az irigységemet és féltékenységemet. Néha annyira
erősen igyekeztem, hogy az orcám elzsibbadt, utána meg fájni
kezdett. Egyszerűbbnek tűnt, ha nem találkozom senkivel.
Miközben sétálok, Carolynra gondolok. A világ túlfelén
éppen alkonyodik. Magam elé képzelem a hajón, a barátaival;
boldogan nevetgélnek a csillagfényes ég alatt. Egyszerre
megkönnyebbülés és csalódás, hogy lemondta a beszélgetést.
Sajnálom őt. Sajnálom, hogy a születésnapja örömét
elhomályosítja a fivére hiánya. Én nem vagyok képes rá, hogy
elválasszam egymástól a bánatomat és az örömömet. Nem
meglepetés az üzenete, de nem tudok tettetni valamit, amit nem
érzek. Egyikünk sem volt soha túl jó az efféle színjátékban, és a
Skype-érzelmek a legtöbbször trükkösek. Úgy tűnik, a remegő
halogatás csak ront a már amúgy is hervadó kapcsolatunk egyes
részletein.
– Nem értettem! Mit mondtál? – töredékes hebegés.
– …ulás… Egy kiránd… – Carolyn már kiabál. Az arcát
eltorzítja a bosszankodás. Aztán visszatérünk a kiindulási
mezőre. Sohasem figyelsz. Mintha láthatatlan lennék.
Egyszerűen meg sem hallasz.
– Kirándulásra?
– Igen.
– Hová?
– A Daintree erdőbe.
– Hová?
– Ahová. Apát. Is. Elvittem – mondja tagoltan. – Daintree.
Aztán szétesik az arca. Apró töredékekre szóródik szét,
remegő darabkákra, amelyek lassan újra arccá állnak össze. A
hang sokszor késik a szája mozgásához képest. Úgy képzelem,
biztosan furcsa lehet számára, hogy önmaga idősebb, szürkülő
változatával kell beszélgetnie.
A konyhaasztalnál ültünk, amikor Carolyn bejelentette, hogy
jogot akar tanulni. Nem is sejtettem, mi következik ezután.
– És – folytatta – Durhamban ajánlottak egy helyet.
A döntése eleve meglepetésként ért, és feszültséget okozott
bennem, ezért óvatosan visszafogtam magam, és igyekeztem
leolvasni az arcáról az érzelmeket. Úgy véltem, örömöt látok
rajta.
– Ez igazán nagyszerű – mondtam.
– De a hírben az a legjobb – lélegzetvételnyi szünetet tartott
–, hogy sikerült halasztanom egy évet.
Rám nézett.
– Egy évet kihagyok. Elutazom Ausztráliába.
Ez volt az első alkalom, hogy hallottam az ausztráliai
tervéről. Az első alkalom, hogy arról értesültem, hogy egy évet
halasztani akar. Ez annyira Carolynra vallott, hogy mindent
elintéz saját maga, és kész tények elé állít mindenkit. Közben
semmi. Egy hangot sem szól a tervről. Megpróbáltam palástolni
a megdöbbenésemet, de nem nagy sikerrel.
– Mi az?
– Semmi – nyögtem ki –, csak meglepődtem. Nem is
sejtettem, hogy…
– Nos – hadarta –, nem akartam szólni róla. Előfordulhatott
volna, hogy nemet mondanak. Akkor mind csalódottak lettünk
volna – fejezte be furcsa, elharapott nevetéssel.
Aztán rám nézett. Megint az a bizonyos tekintet – szinte
noszogatott, sürgetett, hogy ellenkezzek, hogy hibát keressek.
Hogy mondjak valamit, amibe beleköthet. Pár héttel később jött
elő vele.
– Miért vagy mindig ennyire dühös rám? – Ezt
természetesen cáfoltam. Döbbentnek látszhattam, és
zavarodottságot színleltem, de valójában pontosan tudtam,
miről beszél. Tudtam, hogyan jutottunk idáig. Mintha egy
erdőben haladtunk volna a morzsákból szórt, véget nem érő
nyomot követve. El, egészen egy olyan helyig, ahol, más-más
módon, mindkét gyerekemtől elidegenedettnek éreztem
magam.
Ausztráliába? Tényleg?
– Hát ez nagyszerű – feleltem. – Ha tényleg ezt szeretnéd,
akkor együtt örülök veled. – Miközben valójában azt
gondoltam, vajon lehetett volna-e egyáltalán ennél távolabbi helyet
választani? Miért ne mehettél volna Európába? Olasz városokon
keresztülvonatozni. Róma? Firenze? Megnézni a görög szigeteket?
Egy olyan országot még én is el tudtam volna fogadni, ahonnan
gyorsan, három-négy órás út után vissza lehet jutni Londonba,
ha valami hír érkezik Tomról. De egynapos repülőút?
Kivitelezhetetlen lett volna. Ezt mindketten tudtuk. Miért olyan
helyet kellett választania, amiről tudta, hogy én sohasem fogok
eljutni oda? Szinte szándékosnak látszott.
Nagyot nyeltem. Igyekeztem jobb lenni. Küzdenem kellett
magammal, hogy tartsam a számat. Hogy úgy nézzek ki, mint
aki örül az ő örömének. Miközben tudtam, hogy átlát rajtam.
Hogy túlságosan jól ismer.
– Meg akarok tanulni búvárkodni. Állást szerezni egy hajón.
 Nagy erőfeszítésemben, hogy ne nyilatkozzak negatívan,
nehogy rosszat válaszoljak, közönyös arcot vágtam.
– A Nagy-korallzátony? Queensland? – mondta erősen
tagolva, mintha egy kisgyereknek magyarázna valamit, amit az
nem képes megérteni.
– Igen – mondtam –, ez nagyszerű.
– A Korall-tenger állítólag az egyik leggyönyörűbb
merülőhely. Az egyik barátom és az öccse jártak ott tavaly –
tette hozzá.
Melyik barátod? Melyik öcs? De ő már továbblépett.
Mondott valamit a láthatóságról, ami „negyven méter vagy még
több”. Lelkes volt, és izgatott. Akartam, hogy örömet érezzek
emiatt, de elképzelésem sem volt róla, mit jelent ez a negyven
méter, vagy hogy egyáltalán hogy néz ki. Csak arra tudtam
gondolni, hogy milyen távoli az a hely – hogy sohasem fogom
tudni meglátogatni őt.
Szeptemberben elutazott, aztán David karácsonykor
meglátogatta odakint. Ez volt a második karácsonyunk Tom
nélkül. Amúgy sem mentünk volna egyszerre, de a kérdés, hogy
menjünk-e vagy maradjunk, fel sem merült. Meg sem vitattuk.
Egyszer megpróbáltam. – Tudom, anya – mondta Carolyn
felemelt kézzel, mintha egy stoptáblát tartana fel. – Részemről
rendben. Tudtam, hogy te nem leszel képes rá, hogy eljöjj.
David eljött látogatóba januárban, másnap, hogy hazaért.
Elrejtőztem az emeleten, amikor becsengetett. Hallottam, hogy
körbejárja a házat, és a lelki szemeimmel láttam, ahogy
bekukucskál a hátsó ajtón, meg körülnéz a kertben. Aztán
nemsokára hallottam a levelesládát csattanni, és valami landolt
a lábtörlőn. Ragyogó napsütéses képek. Az ágyon ülve
átlapoztam őket. Elképzelhetetlenül türkizszínű tenger.
Malomtónyi tengerszemek, napsütés. A mosolygó arcuk, ahogy
belenevetnek a fényképezőgépbe. Egymás vállán átvetett karjuk.
David, amint Carolyn meg egy barnára sült fiú közt áll. David
arca is lebarnult, szokatlanul kicsattanónak látszik. Mind barnák
és egészségesek. Sötét napszemüvegek. Fehér fogak. Vakító
fehér homok. Ragyogó napsütés. Ragyogó kék víz. Minden
kibaszottul ragyogó és fényességes.
Később rám csörgött aznap délután.
– Rob – mesélte – igazán jópofa srác. Boldognak látszanak.
– Az jó.
– Csodálja Carolynt. Ő a hajón a búvároktató. Carolyn élete
legjobb időszakát éli.
Élete legjobb időszakát éli.
Azt akartam, hogy a lányom boldog legyen. Legalábbis azt
hittem, hogy azt akarom – de azt is meg akartam kérdezni
közben, hogy eszetekben járt-e Tom, miközben a tengerparton
főzőcskéztetek?
– Kolbász! Vaddisznósült – lelkesedett David, és az én
közönyömmel szembesülve csak még jobban nekitüzesedett. –
Negyvenkét fok van, és Cairnsben a kirakatok havas jeleneteket
idéznek. Mikulás-sapkák, rénszarvasok és minden… – nevetett.
Bólintottam. Feleltem is valamit – de közben arra gondoltam,
hogyan képes folytatni az életét ilyen normálisan. Mintha
egyáltalán nem befolyásolná a fia hiánya. Legszívesebben
lecsaptam volna a telefont. Minden olyan harsánynak tűnt. És ez
mindig így volt. Ez nekem mindig probléma volt Daviddel:
hogy ő mindig képes volt továbbmenni – mintha egy másik,
párhuzamos univerzumban létezne. Az egyik élete, amelyben a
fia eltűnt a föld színéről, a másik meg, ahogy ott áll sörrel a
kezében, és nyeli a vaddisznósültet a tengerparton. Ez a két élet
egyszerre létezett, de jól elkülönültek egymástól. Csak
hallgattam, miket mesél aznap, az üres lelkendezést, és egy idő
után úgy eltöltött a hideg düh, hogy muszáj volt elköszönnöm.
Ez már tényleg ostobaság volt, de gondolkodás nélkül
felemeltem egy könyvet, és keresztülhajítottam a szobán.
Hangos csattanással vágódott a falnak.
– David, sajnálom. Muszáj letennem. Valaki jött. Később
visszahívlak. – És még mielőtt egy szót szólhatott volna,
letettem a telefont. Visszarogytam az ágyra, a vakítóan kék
fotók tengerébe.

Amikor hazaérek a séta után, az egész testem fáj. Eszegetek egy

kis csipszet meg egy régi csomag olívabogyót, ami ott
kornyadozott a hűtő leghátsó részében. Két nagy pohár bor után
leülök a számítógéphez. A bor megtette hatását, eltompította az
érzékeimet, és még mielőtt megálljt parancsolhatnék
magamnak, már száguldanak is az ujjaim a billentyűkön. Ez
olyan szokás, amiről sikerült leállnom. De az utolsó alkalom
már hetekkel azelőtt volt, nyugtatom magam, nem árt
ellenőrizni, hogy ne veszítsem el a kapcsolatot.
Az elején jó ideig teljesen belemerültem. Faltam, amit a net
kínált. Minden olyan chatfelületre bejelentkeztem, ahol a
gyereküket elvesztett szülők kommunikáltak. Most csak
ránézek az oldalra. Nem veszek részt a beszélgetésben. Többé
nem. Azután nem, amit Mintyvel, a virginiai nővel
végigcsináltam.
Amikor először jártam az „Eltűnt személyek” oldalon,
megdöbbentem. Azokra az oldalakra emlékeztetett, ahol az
örökbefogadásokról kommunikálnak. Gyerekek fotói
sorakoznak egymás alatt, szinte könyörgő arccal, és otthont
keresnek. Ez egészen más. Ezek nem otthont kereső kisbabák
képei. Olyan családok posztolták őket, akik vissza akarják kapni
a rokonukat. Már maga a mennyiség is megdöbbentő. Tátott
szájjal pörgettem lefelé az arcokat; eltűnt férfiak és nők, fiúk és
lányok, némelyik tényleg gyerekkorú. Az arcok egy része ma
már ismerős számomra. A lila ruhás nő Wokingból, aki egy
pohár fehérborral a kezében mosolyog a kamerába. Duncan, a
könyvelő, félénk mosollyal áll a napfényben. A pimasz
arckifejezésű, húszas éveiben járó tetovált fickó, csíkos sállal a
nyaka körül. Mindőjüket jól ismerem. Alaposan
áttanulmányoztam az arcukat. Részeg késő éjszakákat töltöttem
azzal, hogy az eltűnt arcok részleteit vettem sorra, mintha
valami kapaszkodót keresnék rajtuk, valami megfejtést az én
saját eltűnt rokonom megtalálásához.
Eltűnt személyek. Akik hiányoznak. Akiket hiányolnak. Jobban
esik úgy gondolnom Tomra, hogy hiányzik. Mint egy fél pár
kesztyű a kanapé mögé becsúszva, vagy az elbújt kulcsok.
Gondatlanságból elvesztette valaki. Hanyagságból. Hiányzó
dolgok, amik előbb-utóbb megkerülnek.
A kurzor Denis Watsonon áll meg. Mostanra őt is jól
ismerem. Huszonkét éves volt, amikor tíz évvel ezelőtt, egy
korfui nyaraláson nyoma veszett. Kikötővel a háttérben,
napsütésben áll a fotón. Hawaiimintás inget visel, mosolyogva
kacsint a kamerába. Azon a helyen jártunk mi is, ahol Denis
eltűnt. Amikor nyolc éve ott jártunk a gyerekekkel, mi is
áthajóztunk arra a szigetre, és mindenhol a plakátokba
botlottunk. A nevére nem tudtam volna visszaemlékezni, de
amint megláttam a történetét az oldalon, eszembe jutott, ki
lehet. Most már annyira jól ismerem, mintha a saját nagy
családom egy tagja lenne.
Az volt az első külföldi utazásunk. Az én unszolásomra egy
kicsit visszaemlékeztünk a diákéveimre, elrepültünk Athénba,
aztán komppal átmentünk a szigetre. Hiba volt. A pilledt
lustálkodás a napsütésben a fedélzeten, amire tizenkilenc éves
koromból emlékeztem, egymillió mérföldre volt attól az
élménytől, hogy két gyereket folyamatosan szórakoztatni kell
egy hosszú hajóút alatt, miközben mind ragacsosra izzadjuk
magunkat. Egy Mesongi nevű kis faluban volt a szállásunk, egy
sziklás kiszögellésen álló, tengerre néző házikóban. A part
homokos volt, és az ikrek egész nap búvárpipával a szájukban
szaladgáltak ki és be a vízbe a tamariszkuszfák árnyékában,
meg a színes gumimatracokon ugráltak. Tom különösképpen
szívesen töltötte a napot az árnyékban ringatózva a vízen, vagy
a fejét a víz alá dugva figyelte a homoki férgeket meg a csillámló
halrajokat.
Egy kora esti séta alkalmával bukkantunk először a
kavicsokra, az apartmanunk mögötti hegyen. Tom figyelt fel
rájuk.
– Ezek mire valók? – kérdezte, és rámutatott egy takarosan
rendezett, kavicsokból rakott oszlopra. Lapos, sima kövekből
állt, és némelyikre monogramokat vagy rövid üzeneteket
véstek. A közelben láttuk meg Denis Watson plakátjait is.
Laminálták őket, és jó néhány fa oldalára kitűzték. Mosolygó
arcát, színes, pálmafás ingét. ELTŰNT!, ez állt rikító piros
betűkkel a plakát tetején.
– Mi történt vele? – Tom hangjából sütött a pánik. – Ez egy
sír? Benne van egy holttest? – Meg volt döbbenve.
– Nem – feleltem. – Ez a férfi eltűnt – magyaráztam, és a
plakátra mutattam. – A családja így próbálja megtalálni.
Tom odalépett, elolvasta a plakátot, aztán csak ácsorgott
előtte hosszan.
– Itt volt… aztán most meg már nincs. – Kiült az arcára a
nyugtalanság. – De akkor vajon hol lehet? Hogyan veszhet el
valaki csak úgy? – A könnyeivel küzdött.
– Nem tudom – feleltem, és megfogtam a kezét. – De ezek a
kövek mind egy-egy jókívánságot jelentenek. Mások hagyták itt.
Azért, hogy segítsenek abban, hogy eljöjjön ide.
Tom hosszú-hosszú időt töltött azzal, hogy egy sima, lapos
követ találjon. Aztán amikor meglett a megfelelő, fáradságot
nem kímélve ráírta az üzenetét a táskám mélyéről előbányászott
lila körömlakkal: Térj vissza épségben.
Denis családjának ma külön honlapja van. Egy hivatkozás
mutat rá. Gyakran azon kapom magamat, hogy szórakozottan
böngészem az oldalt. Rendszeresen, nagyjából hetente frissítik.
A fivérei évente háromszor elutaznak a helyszínre, hogy új
energiát öntsenek a keresésbe. Rekonstruálták a képeket,
mostanában hogyan nézhet ki. Fáradhatatlan erőfeszítéssel
dolgoznak. Fotókat posztolnak a családi eseményekről;
esküvőkről, keresztelőkről, születésnapokról, amelyeken Denis
nem vehetett részt. Üzenetek a barátaitól és a családtagjaitól;
fotók az újszülött unokahúgairól és unokaöccseiről, akikkel már
nem fog találkozni. Aztán pár héttel ezelőtt egy esküvői kép jött
szembe: Bátyámnak és esküvői tanúmnak. A szívemben tartalak ma.
Hiányzol.
Valamikor talán ítélkeztem volna. Lehetett volna a képen
valami; egy tetoválás, egy piercing vagy egy feliratos póló, ami
egy adott „típusra” utalt volna. Valakire, aki képes rá, hogy úgy
döntsön, elhagyja az otthonát, és megszakít a családjával
minden kapcsolatot. Most, hogy én is tagja lettem ennek a
klubnak, egészen más szemmel nézem a tagság szabályait. Már
tudom, hogy nincsenek „típusok”. Kedvesebb lettem. Mind
eltűntek. Mindőnknek vannak szerettei, akik hiányolják őket,
akik fotókat posztolnak, és új hírekben reménykednek. Aztán
továbbgörgetek, míg a kurzor meg nem állapodik Tom arcán.
Olyan fotót választottam, amely az eltűnése évében készült. A
kertben ássa fel épp a hátul lévő, szabálytalan zöldségágyást.
Odakiáltottam neki, és amikor felnézett, a tavaszi napfény
megvilágította az arcát. Halvány mosoly játszik rajta. Huncut
mosoly. Az a zöld pulóver van rajta, amelyet oly gyakran viselt.
A fotóra kattintok. Nincs üzenet. Sem jelentések, hogy
valahol látták. A nagy semmi. Kiposztolok egy születésnapi
köszöntést, és a tekintetem pár pillanatig elidőzik a fiam arcán –
aztán szórakozottan lejjebb görgetek, az újabb fotókig, amelyek
az azóta eltelt időben kerültek fel, hogy én utoljára itt jártam az
oldalon. Egy szőke lány Devonból. Még csak tizenhat éves. Az
utóbbi időben depressziós volt. Egy ötvenes éveiben járó férfi, aki
elment cigarettáért, és nem tért haza. A felesége és a fia ezt írta:
Kérlek, lépj velünk kapcsolatba. Egy harmincas fiatalember, aki
elutazott Southamptonba, hogy megnézze a kedvenc csapatát,
aztán a hazafelé tartó vonatra már nem szállt fel. Mi történhetett
ezekkel az emberekkel? Végigpásztázom az arcukat meg az
üzeneteket. Függőséget tud okozni. Ez a sok élet.
Elborított a gyász és a veszteség, de valamiért képtelen
voltam leállni. Aztán a sor végén ott volt Minty, az égő
bibliaövvel, Virginiából, aki miatt végül elhagytam a terepet.
Minty rendszeres résztvevője volt a chatszobákban folyó
kommunikációnak. A legelső hónapokban folyamatosan
üzengettem, miközben újra- meg újratöltöttem az íróasztalon
álló borospoharamat. Nem tudtam, mit tehetnék a mellemet
elöntő fájdalommal. A képernyőre öntöttem hát, és Minty volt
az első, aki válaszolt. Helló, szívem, így kezdte, aztán nyugtató
szavakkal folytatta. Mintha folyamatosan online lett volna. A
válaszai majdnem azonnal érkeztek, és úgy tűnt, mintha mindig
megtalálná a helyes szavakat. Aztán pár hónap múlva valami
megváltozott. A támogatása és részvéte baljós színezetet nyerve
elkezdett átfordulni a „bűnös lelkem” megmentésére tett
kísérletbe. A dolgok mindig okkal történnek. Ez lehetőséget ad rá,
hogy eltalálj Istenhez. Hogy Jézusnak szenteld magad. Jézus
meghallgatja azokat, akik megbánják a bűneiket. És így tovább.
Muszáj volt kiszállnom, mielőtt olyasmit válaszolok, amit
megbánok. Nem csoda, hogy a lányod megszökött, ezt gépeltem be
egyszer. Még szerencse, hogy elég józan voltam hozzá, hogy
időben töröljem a sort. Kiléptem az oldalról, és blokkoltam az e-
mail-címét. Még maga Jézus sem tudott volna átjutni a
tűzfalamon.
Éppen visszatérek Denis Watson oldalára, amikor Robert
üzenete megérkezik. Tudunk találkozni hétfőn reggel nyolckor!
Válaszolok, hogy rendben, aztán gyorsan kikapcsolom a gépet.
 Kilenc

– Az egyik páciensem felhozta Mark Webstert.

Robert biccent, hogy üljek le, és vizet tölt nekem egy
pohárba. Lassúak, alaposak és módszeresek a mozdulatai. De én
észreveszem. A szemöldöke apró rándulása elárulja.
Viselkedésében, ami mindig nyugodt és elfogadó, ez az apró
rezzenés olyan, mintha egy követ dobnánk a tóba.
Roberttel az elmúlt tizenhét évben mindig ugyanabban a
konzultációs helyiségben tartjuk a témavezetői beszélgetéseket.
Semmi sem változott; ugyanazok a képek, az ablakpárkányon
álló növény, a jádezöld fotel, és a sarokban álló dívány is, amit a
terápiás betegeivel használ. Mindent emlékezetből fel tudnék
idézni. Egyszer nyugtalanul vettem észre, hogy valami
megváltozott a szobában, és majdnem az egész időnk letelt,
mire rájöttem, hogy a régi bambusz papírkosarat kicserélték egy
fényes, fekete fémhengerre.
Robert, úgy gondolom, a hatvanas évei vége felé járhat, de
valami különös kortalanság jellemzi a lényét. Azok, akik nálam
is régebb óta ismerik, azt állítják, hogy évtizedek óta ugyanúgy
néz ki. Néha elképzelem, milyen lehetett a húszas éveiben,
ugyanilyen fehéren göndörödő hajjal, kopaszodó homlokkal, és
ezzel az átható kék szempárral.
Van valami kedves biztatás a lényében. Intelligens, bölcs és
józan ítéletű. Néha reakcióra készteti az embert. Mindig
támogató. Általában már az is megnyugtató hatással van rám,
ha csak belépek ebbe a szobába, és leülök. Az én Atticus
Finchem. Az apa, aki nem hagy el. És az eltelt tizenhét évben,
amióta idejárok, csak egyetlenegyszer láttam idegeskedni. Jó
néhány éve történt, amikor nem találta a telefonját. Egyszer csak
megcsörrent a beszélgetésünk közepén. Megzavarta a váratlan
zaj, és kutatni kezdett a készülék után a zsebeiben. Kereste a
zakójában, az aktatáskájában, és valami miatt mégsem lett meg.
A mozgása még eközben is módszeres és lassú volt, csak a
homloka tükrözte fokozódó idegességét. A telefoncsörgés már
úgy hatott, mint a visítás. Egy vadállat, amelynek nem volt
képes felkutatni a nyomát, és elhallgattatni. Minél inkább
kereste, a készülék annál inkább bujkált előle.
Folytatta a keresést, és közben elmagyarázta, hogy frissen
vásárolta a készüléket.
– Jó ideig ellenálltam a noszogatásnak, hogy vegyek
magamnak egyet – mondta csendes bosszankodással. Aztán
amikor végre sikerült elővarázsolnia a készüléket az aktatáskája
valamelyik eldugott rekeszéből, kikapcsolnia sem sikerült, sem
halk üzemmódra állítani.
– Most láthatod, miért volt ez így – magyarázta elfelhősödött
homlokkal. Amikor végre újra csend lett a helyiségben, egy
ideig egyikünknek sem sikerült felocsúdnia a sokkból, hogy a
máskor oly csendes helyiségbe ilyen erőszakos hang tört be.
Robert arca elvörösödött, és az ülés hátralévő részében végig
zavarodottnak tűnt. Miközben tovább ecseteltem egy páciensem
ügyét, végig tudatában voltam a zavarának, és fülembe csengett
a telefon csörgésének zaja.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam azt a készüléket, vagy
hallottam a hangját. A számot sohasem kaptam meg. Élt a
fejemben egy elképzelés, hogy az ülésünk végén Robert kilép a
hátsó ajtón, óvatos mozdulattal felemeli egy szemeteskuka
tetejét, és nyugodt arccal belepottyantja a zavart okozó elemet.
Utána, úgy képzeltem, szorosan és biztonságosan beköti a fekete
kukászsák száját, jó néhány elégedett csomóval biztosítván,
hogy az önfejű és zavaró betolakodó a továbbiakban tökéletesen
el legyen zárva, és soha vissza ne találjon a házba.
– Mesélj erről a páciensről – kéri rám függesztett tekintettel.
Így hát beszélek neki Danről. Elmesélem a brutális
erőszakot. A poszttraumás tüneteket. Elmondom, hogy úgy
érkezett az osztályra, hogy sértett és keserű volt, dühös volt a
klinikára, a rendőrségre, a szabadlábra helyező tisztekre és az
egész rendszerre, „a hatóság minden szereplőjére”.
– Azt mondta, hogy a klinika lepukkant…
– Ebben igaza volt – bólint Robert, és az ajkán mosoly villan
fel.
– Azt mondta, hogy azt hitte, „különlegesebb” lesz.
– És milyen volt a kezdés – kérdezi –, hogyan kezdtétek a
közös munkát?
Elmesélem neki, hogy még közvetlenül azelőtt, hogy
egyáltalán elkezdtük volna, úgy tűnt, csalódottsággal tekint
ránk. Úgy érzi, mi is olyanok vagyunk, „akik nem végzik
megfelelően a munkájukat”.
Elmesélem azt is, hogy Dan felhívta a figyelmemet a halott
növényekre, mondván, „reméli, a pácienseimmel jobban
bánok”. Elmondom, milyen habozva kezdett beszélni a
múltjáról meg a családjáról. Mesélek a karján látott vágásokról.
Arról, hogy a harmadik ülésről milyen sokat késett. Az
ellenállásomat. Azt, hogy versengeni akart azzal a pácienssel,
aki előtte jön. Azt is elmondom Robertnek, hogy a filmes
utalásai hogyan zavartak össze, mintha valami találós kérdést
kellene megoldanom.
– Amikor aztán megemlítette Mark Webstert, nagyon
megdöbbentem.
Mindent elmesélek Robertnek. Kivéve a legfontosabbat. A
tényt, hogy Dan milyen megtévesztően hasonlít a fiamra. A
tényt, hogy fáj a szívem, ahányszor csak ránézek. Hogy úgy
érzem, zuhanok, amikor belép az irodába. Hogy előfordul, hogy
alig tudok összerakni egy-egy mondatot, mert a puszta látványa
összezavar, és eltereli a figyelmemet. A késztetésről, hogy
megérintsem az arcát. Hogy magamhoz húzzam, és megöleljem.
Nem mondom el Robertnek, hogy amikor Tomról álmodom,
néha Dan arcát látom. Hogy a kettejük arca lassan
felcserélhetővé válik. Minderről egy szót sem szólok.
Robert tudja, mi történt Tommal. Ő az egyetlen ember a
munkahelyi környezetemben, akinek beszéltem erről. Robert
segített át a legnehezebb pillanatokon.
Amikor odaérek a történetben, hogyan említette meg Dan
Mark Webstert, és én mennyire megdöbbentem, úgy érzem, a
szavak a torkomban ragadnak.
– Nyolc éve volt. Arra gondolok… egy ilyen alapos,
hivatalos keresés… ugyan ki az, aki ilyenekkel foglalkozik?
Robert figyelmesen hallgat. Bólogat. Feltesz pár kérdést, de
nyugodt és halk.
Egy idő múlva előrébb dől. Néhány szót feljegyez a füzetébe.
 – Van egy páciensünk, akinek már a kezdés előtt gyászérzete
van. Brutális támadás áldozata volt. „Gyorssegélyt” akar. Kerüli
a család és a múlt témáját – és arra mutatnak bizonyos jelek,
hogy valószínűleg nagyon komplex kötődési problémái vannak.
Felhívja a figyelmedet az ablakpárkányon álló halott
növényekre…
Hirtelen rám tör egy irracionális vágy, hogy megvédjem
magamat. Hogy megmondjam, néhányat sikerült megmenteni.
Hogy némelyik most is virul. Nem mind halott, akarom mondani
Robertnek.
– …és azon tűnődik, hogy vajon a pácienseidnek – úgy
értem, neki magának – ugyanilyen végzetben lesz-e része?
Aztán – dől újra hátra a székében Robert – előkerül az
ütőkártyája, hogy úgy mondjam. Az előző pácienseid egyikének
öngyilkossága.
Miközben beszél, súlyosan belesüppedek a székembe.
– Hogy érezted magad, amikor megemlítette Mark
Webstert?
Elmesélem, hogy rám tört a pánik. Lelkifurdalás öntött el, és
védtelennek éreztem magam, mint akit rajtakaptak. Mintha
valamiféle piszkos titkomat fedezte volna fel.
Egy percig gondolkodom, aztán hozzáteszem:
– De leginkább vereségérzetem volt. Hogy nem vagyok elég
jó. Hogy hibát követtem el.
Miért nem képesek az emberek rendesen elvégezni a munkájukat?
– Tehát úgy érzed, mintha kritizálna. Mint aki hibás –
mormolja tűnődve Robert. – Talán ő maga is kritizálva és
zaklatva érezte magát. Talán azt szeretné, hogy egy kicsit
átérezd, milyen lehet a bőrében lenni.
Hallgat egy ideig.
– Mi a következménye annak, hogy előhozta ezt a „nagy
hibát”?
– Számára vagy számomra?
– Mindkettőtöknek.
– Számomra önbizalomvesztés. Bele fog kúszni a munkába.
Önbeteljesítő jóslat lesz. Nem végzek jó munkát. Nem fogom
rendesen elvégezni a munkámat. Igaza lesz.
– És számára?
Igyekszem összpontosítani. De betöltik az agyamat a Mark
Websterrel kapcsolatos gondolatok. A saját kudarcaim.
Megrázom a fejemet.
– Nem jár az agyam.
– Tehát… működik – jegyzi meg Robert. – Beléd költözött.
Megakadályozza, hogy gondolkozz.
Bólintok.
– Azzal, hogy még mielőtt bármi történt volna, eldöntötte,
hogy kudarc vagy, nem hagyja, hogy elkezdje a terápiát. Ez az ő
kifelé irányuló lépése. Ezzel sarokba szorít téged is. Nem kell
azt kockáztatnia, hogy függeni fog tőled. Összemorzsolja a
munkátokat, még mielőtt elkezdődött volna. De anélkül, hogy
vállalná a kockázatot – annak kockázatát, hogy belép a terápiás
kapcsolatba, nem lehetséges a gyógyulás és javulás. Ez
meggátolhatja mindazokat az erőfeszítéseket, amelyek
segíthetnének. Egyfajta önszabotázs.
Eszembe jutott, mit mondott Dan a barátairól.
– Azt mondta, hogy végül mindenki cserben hagyja az
embert.
Robert bólint.
– Az emberek, akik kerülik a függőséget, úgy érzik, hogy ez
szükségszerűen mély csalódottsághoz vezet végül. Lehet, hogy
mindig ebben volt részük.
Később végiggondolom az ülést. Mindazt, amit nem
mondtam el a témavezetőmnek. Robert dolga az, hogy azokkal
dolgozzon, amiket én hozok el neki – és ha egy adott helyiségbe
nem viszem be, nem tud körbevilágítani a zseblámpájával, hogy
alaposabban körbenézzen. Voltak helyiségek, amelyekbe, úgy
döntöttem, nem viszem be magammal. Ez sok szempontból jól
tükrözte a Dannel való munkámat. Voltak helyiségek,
amelyeket nem mutatott meg nekem, de ő még csak az ajtókat
sem nyitotta ki.
Robert bólint.
– Tehát mi a közös tényező – kérdezi – azokban a dolgokban,
amelyekre koncentrál?
Egy percig mélázom.
– A gondoskodás hiánya.
– Pontosan. Halott növények. Halott páciensek. Tudni
akarja, hogy képes vagy-e vigyázni rá – mondja Robert. – Hogy
valóban rád bízhatja-e a sztoriját. Vagy te is úgy viselkedsz-e,
mint ahogy tapasztalatai szerint mások szoktak? Hanyag leszel?
Gondatlan? Nem végzed megfelelően a munkádat?
– Elég jó leszek-e?
– Igen. Tesztelni akar téged.
Egy darabig csendben ülünk.
– Azt hiszem, megijedt a saját dühétől – szólalok meg egy
idő múlva. – Az őt ért támadás erőszakossága – és a saját
képtelensége, hogy megbosszulja…
Robert bólint.
– Milyen mintázat szerint kezelte a múltban a dühét?
– Azt hiszem, nem vett róla tudomást. – És visszautalok a
filmekre. Miközben beszélek, bevillan, hogy majd fel kell
hívnom a hackney-i háziorvosát, és utána kell néznem a bristoli
feljegyzéseknek.
Egy ideig még beszélgetünk Dan filmnézési szokásairól. A
filmes utalásairól, amelyekkel megpróbálja feldobni az ülésen
folyó beszélgetést. Meg hogy azt mondta, a filmekből tanult
meg érezni.
– Nagyon széttöredezett személy – figyeli meg Robert. –
Elvágja egymástól a dolgokat.
– Furcsán beszél – felelem. – Amikor filmjeleneteket vagy
szereplők egyes mondatait idézi, teljesen sötétben tapogatózom.
Egyszer a Holt költők társaságából idézett, utána valami mást vett
elő. És nem tudom, mit akar elmondani ezekkel. Úgy értem,
hogy láttam ezeket a filmeket, de évekkel ezelőtt. Nem tudok
mindre visszaemlékezni – és a munka útjába állnak. Minden
alkalommal kínkeservesen igyekszem felidézni magamban a
jelenetet, amelyről épp beszél.
Robert azt tanácsolja, hogy próbáljak még mélyebben
elmerülni a filmekben. Azzal érvel, hogy „inkább, mint
akadálynak lásd őket, amelyeken át kell mászni. Kérdezz a
pácienstől. Lásd úgy, mint az ő egyfajta ajánlatát arra, hogy
mélyebbre ássatok, feltérképezzétek az érzéseit. Hol a düh?”
Egy percig szótlanul lapozgat a jegyzeteiben.
 – Korábban úgy fogalmaztál, hogy felfedezte egy „piszkos
titkodat”. A továbblépéshez eltűnődhetnénk azon, hogy az övé
vajon mi lehet?
Bólintok.
– Úgy érzed, hogy a határokat akarja feszegetni?
– Nem – hazudom.
– Van egy olyan érzésem, hogy mégis így lehet.
Elhallgat, az órára néz.
– Nagyon jó munkát végzel vele – jegyzi meg. – Nem
könnyű páciens. Beszéljünk meg egy újabb időpontot a
közeljövőben.
Miközben a táskámban keresem a naplómat, nyugodtabbnak
érzem magam. Robert néha nem is azzal segít legtöbbet, amit
mond, hanem azzal, ahogyan mondja. A lassú, elfogadó, nyílt
beállítottsága. Könnyebbnek érzem magam, mintha letettem
volna egy terhet.
Az ajtóhoz kísér, és a kezét a karomra teszi. Megnyugtató
gesztus.
– Van valami hír? – kérdezi.
Mélyen lecsüggesztem a fejemet. Nem akarok a gyengéd
tekintetű kék szempárba nézni. Nem tudnám elviselni a belőle
tükröződő kedvességet. Megrázom a fejemet, aztán kimegyek az
ajtón a napfénybe.
Hol a düh?, gondolkodom, miközben a hegyre tartok, a
munkahelyemre.
A nagy irodában várt rám. Hat muskátli az iktatóhelyiség
padlóján, egy tálcán. A szoros, vérpiros bimbók éppen csak
kezdtek kipattanni.
 – Ez vajon a magáé? – kérdezi Paula, és odanyújt egy apró,
fehér kártyát, amin a nevem díszeleg. Ruth Hartland, csinos kék
betűkkel nyomtatva.
– Ennyi? Levél nincs hozzá?
Paula a fejét rázza.
– A recepción várt ma reggel. A portás épp akkor hozta fel.

Aznap délután később találkozom Stephanie-val. Már vár rám

az esetekkel kapcsolatos feljegyzéseivel és a gyűrűs mappájával
felszerelkezve, de fáradtnak látszik, és kicsit szórakozottnak.
Egy új pácienssel kezdi, aztán a poszttraumás csoportról beszél.
Úgy tűnik, Samira témáját kerülni igyekszik.
Az ülés vége felé rákérdezek.
– Jól ment – mondja tompán. – Jackie, a koordinátor
nagyszerűen csinálta. Segített, hogy Samira egy csomó mindent
megvehessen. A ruhák nagy részét, meg az ágyat. Sok játékot.
Aztán még abban is, hogy berendezkedjen. Egész szép lett a
hálószobája.
Csend. Stephanie nagy levegőt vesz.
– Amikor Samira a következő héten megérkezett, a lánya
ugyanazt a régi mellényt és szoknyát viselte. – Stephanie a tollát
babrálja. – Az összes ruha a szobában maradt. Samira is
ugyanabba a koszlott ruhába öltözött.
Nem felelek. Egy percig néma csendben ülünk.
Stephanie tovább beszélne, de a hangja megbicsaklik.
Sírásban tör ki.
Szótlanul ülök, és odanyújtok neki egy doboz zsebkendőt.
Zavarba ejti a saját váratlan érzelmi kitörése. Várom, hogy
összeszedje magát.
– Ezt csinálni nap mint nap – mondja végül –, ez a sok rémes
élet. Rettentő nyomasztó. Maga hogy képes elviselni? Nem érzi
úgy, hogy muszáj csinálnia valamit – folytatja dühösen –, hogy
megszüntesse? – Elhallgat, és kivesz még egy zsebkendőt.
Amikor tovább kérdezem az üléssel kapcsolatban, elmeséli,
hogy Samira beszélt arról, hogy kapott új ruhákat meg
babaholmit, de arról is többet elmondott, mi minden történt vele
Szomáliában. Hogy a férfiak mit tettek vele.
Stephanie egy pillanatra lehunyja a szemét.
– Rettenetes volt – suttogja. – De az, ahogy elmondta…
mintha csak egy bevásárlólistát sorolna. Mintha valaki mással
történt volna az egész. Érzelemmentesen. Düh nélkül.
Szomorúság nélkül. Semmi. – A fejét rázza. – Miközben
hallgattam, teljesen eltöltött az egész. Tanácstalan voltam… és
nagyon szomorú. De nem találtam a szavakat.
Rövid ideig gondolkozom, mielőtt felelek.
– Látott már valaha kígyót, amelyik megeszik egy patkányt?
– kérdeztem. – Állatkertben? Vagy tévében? Egészben lenyelik a
zsákmányt. A testükben hordják. Egy hibátlan patkányalak a
kígyó bőre alatt. Mint egy rajzfilmben.
Stephanie bólint.
– Aztán idővel, apránként felöklendezi a darabokat. A
patkány csontjai összezúzódnak, és a test lassan kisebb,
emészthető darabokra osztódik fel.
Stephanie rám bámul.
– Néha túlságosan rettenetes dolgok történtek a
pácienseinkkel. Túlságosan sokkolóak ahhoz, hogy meg tudják
emészteni. – Elmesélem neki az egyik legelső páciensem
történetét, még gyakornok koromból.
– Mr Begum apró termetű, méltóságteljes bengáli volt, a
Whitechapel piacon üzemeltetett zöldség-gyümölcs standot.
Egy lakástűzben szörnyen összeégett. Az egyik lábát amputálni
kellett, mert az épület rádőlt. Két kislánya a lángok között
veszett.
Stephanie feszülten figyel.
– A kórházban látogattuk meg. Nagyon megütköztem azon,
milyen nyugodt hangon mesélte el az este részleteit. Miközben ő
távolságot tartott, engem teljesen elborított mindannak a
szörnyűsége, amiket elmesélt. Aztán egy kis idő múlva
kinyújtotta a kezét az éjjeliszekrényen álló karórájáért, és ránk
nézett. „Nagyon sajnálom – mondta udvariasan –, de
bocsássanak meg, muszáj elmennem a kislányaimért az
iskolába.” Azzal a bekötözött lábát átemelte az ágy szélén…
Stephanie-nak eláll a lélegzete.
– Az ápolók odarohantak, megállították, még épp időben.
Stephanie tágra nyílt szemmel bámul rám.
– Az esemény olyan volt Mr Begum számára, mint a patkány
a kígyóban. Egyszerűen túl nagy volt ahhoz, hogy meg tudja
emészteni. Jó időbe telt, mire le tudta nyelni a híreket, egyiket a
másik után. Az érzelmei széttöredeztek, és ránk vetültek.
Egyszerűen túl fájdalmasak voltak.
– Maga szerint ugyanez történt Samirával is?
– Sokkos állapotban van – felelem. – Ez az egész túl lesújtó.
Muszáj eltávolodnia tőle, teljesen elkülönülni. Ez segít neki
túlélni, felkelni reggel, és gondoskodni a kisbabáról.
Stephanie bólint.
– A másik, amire emlékeznünk kell – folytatom –, hogy
menekült. Átélte, hogy kimozdult az eredeti helyéről. Bár itt
biztonságban él, fizikailag, a biztonsága az idegenségérzet árán
valósul meg.
Mesélek neki arról az irániról, aki elmenekült a hazájából. A
tágabb családjából sokakat megkínoztak, és sokuknak nem
sikerült élve kikerülniük, de a felesége és a gyerekei
biztonságban voltak.
– Beszélgettünk arról az erőszakról, aminek tanúja volt, de ő
elmondta, hogy mindenki azt szokta mondani neki, hogy
milyen szerencsés. És ez belső konfliktussal járt. Hálás volt,
mégis eltöltötte a sóvárgás, vágy valami iránt, amit nem tudott
szavakba önteni. „A hazám illata”, ezt hiányolta a legjobban.
– Tehát azt mondja, hogy azok miatt a dolgok miatt,
amelyekről azt gondoltam, tetszeni fognak neki, Samira talán
még idegenebbnek érzi magát?
– Lehetséges – vonom meg a vállamat. – De mesélje el, mi
történt, miután Samira elmondta a történetét.
– Egyszerűen nagyon szomorú voltam. Nem tudtam, mit
mondjak. Mit is mondott a patkányról? Furcsa, mert én is úgy
éreztem, hogy képtelen vagyok nyelni. Mintha valami megakadt
volna a torkomon. Azt mondtam, ez nagyon szomorú történet,
és nagy bátorságra vallott tőle, hogy elmesélte nekem. És hogy
nagyon sajnálom, hogy mindez megtörtént vele.
– És utána?
– Csendben voltunk. – Stephanie habozik. – Nem tettem
igazán semmit. Nem tudtam, mit kellene. Üres volt az agyam.
Csak ültünk. Akartam volna mondani valamit… valamit, ami
segít.
– Igenis tett valami nagyon fontosat – mondom. – Együtt
tűrte vele a fájdalmat. Együtt maradtak a történtekkel. Ez a
dolgunk, hogy az embereket összekapcsoljuk a saját érzéseikkel.
Ha elszaladunk előlük, a páciensek is ezt fogják tenni. Maga
nem futott el. Jól csinálta.
Arra számítok, hogy Stephanie kivirul a dicsérettől, de csak
áthelyezi a testsúlyát ültében.
– De tudja – mondja lassan –, nem vagyok biztos benne,
hogy teljesen látom ennek az értelmét…
Az ajkába harap, és pislogva próbálja visszatartani a
könnyeit.
– Minek az értelmét?
– Annak, hogy ezt csináljuk. Ennek a típusú terápiának. Nem
érzem úgy, hogy változást érek el.
– Változást?
– Hogy segítek. Teszek valamit. Én ehhez vagyok szokva.
Ebben vagyok jó. – Elfordítja a tekintetét. – Ez a nagy hangsúly,
amelyet az érzésekre helyezünk… mármint… – és már jön is a
kérdés, amire valamiképp már vártam –, segít ez gyakorlatilag
bárkin?
Meghallgatom, hogy mit mesél a családjáról. Gyakorlatiasan
a részletekre szorítkozik. Négy gyerek közül a legidősebb.
Egyetlen lány. A legkisebb öccse cerebrális parézissel született.
Dylan, mondja gyengéden, akkora egyéniség. Elmeséli, hogy a
kisfiú nagyon beteg volt, amikor kicsi volt, ki-be hordozták a
kórházba. Előfordult, hogy hónapokig is kórházban volt,
„légzési nehézségek” miatt, meséli. Amikor idősebb lett, a
család váltási rend szerint etette, fizikoterápiára hordták, és
olyan gyakorlatot alakítottak ki, ami a fertőzések ellen hatott. –
A fiútestvéreim elég reménytelenek voltak – nevet –, de én
megtettem, amit tudtam. Igyekeztem jobbá tenni a dolgokat.
Megbirkózni vele – szinte hadar. A szimmetrikus bubifrizura jut
eszembe. A színkódos gyűrűs mappa. A kiváló oxfordi
minősítés. És látom, hogy valahol ez alatt a tökéletesség alatt
zűrzavar és káosz rejtőzik. És veszteség.
– Az a helyzet, hogy itt ez az érzésekkel maradni… – folytatja. –
Nem vagyok biztos benne, hogy értem, mi az értelme, vagy
hogy akarom-e.
Bólintok.
Elmondom Stephanie-nak, hogy nem vagyok biztos benne,
hogy ez a típusú modell megfelel a számára. Vagy hogy a
traumás betegekkel való munka egyáltalán neki való-e.
– Túl korai eldönteni, és ezt a döntést csak maga hozhatja
meg.
Mégsem tudom kiverni a fejemből a gondolatokat egy olyan
gyerekkorral kapcsolatban, ahol a saját szükségletei és érzései
elvesztek a kötelességek és a gyakorlati feladatok közepette.
Jónak lenni. Segítőkésznek lenni. Megpróbálni megjavítani a
megjavíthatatlant. Emlékeztetni akarom rá, hogy valami
idehozta erre az osztályra.
– Maga nagyon keményen dolgozott ezért a helyért –
mondom. – Azt hiszem, volt valami, amit meg akart tanulni.
Miután egyedül maradok, eszembe jutnak azok a csinos Boden-
ruhák. A babaágy, az etetőszék. Végiggondolom a dolgokat a
saját életünkből, az ikrek babakorából. A fürdőjátékokat, a
gyereküléseket a kocsiban, a vidám színű játszómatracokat. Az
anyám bőven ellátott minket velük. Hogy kompenzálja a
zűrzavaros nagyszülőségét, öntötte rájuk a drága játékokat és
ajándékokat. „Tudom, azt fogod mondani, nem kellett volna, de
egyszerűen nem tudtam ellenállni nekik”, mondta, miközben a
szatyrok súlya alatt roskadozott. Egyszer hozott két óriási
plüssállatot, egy tigrist meg egy zebrát, amit a Selfridges
kirakatában pillantott meg. „Túl nagyok ahhoz, hogy beférjenek
a kádba”, nevetett. „Taxit kellett fogadnom hármunk számára.”
És a következő látogatásai alkalmával mohón pásztázta a
tekintete a terepet a bolyhos játékokat kutatva, és ha sikeresen
megtalálta őket, vagy érdeklődést látott a gyerekek arcán,
azonnal annak megerősítéseként vette, hogy a gyerekek szeretik
őt.
Mi magunk is meghajoltunk a fogyasztói társadalom
elvárásai előtt, és beleestünk a családi élet csapdáiba.
Elfogadtuk a titkos üzenetet, hogy ha megveszed a legjobbat, te
leszel a legjobb, mintha ez valami jegyet adna ahhoz, hogy gond
nélkül keresztüljuss. Mintha ezzel a módszerrel biztosíthatnád,
hogy a lehető legsimábban, legjobban teljen a gyerekkor.
Tudtuk, hogy humbug, de mégis beszippantott minket is. És így
is folytatódott az emeletes ággyal, az egymáshoz kapcsolt
íróasztalokkal, az egymáshoz illő táskákkal, amikor iskolába
mentek. Végül aztán megcsapott mindennek az értelmetlensége.
Fényes festék, ami az alatta lévő korhadó fát takarja. Volt egy
időszak, a kora tizenéveikben, amikor Tom csak Adidast és
Nike-t volt hajlandó viselni. Csak azért, hogy későbbi életében
eltaszítson magától minden címkét, amikor a figyelme a
globalizáció és a bolygó elpusztítása felé fordult.
– Minden márka a sátánt táplálja – vélekedett. – Egyetlen
lépés a fogyasztói társadalom óriásira tátott szájába. – Nem
sokkal később, mindent lecserélt néhány ócska farmernadrágra,
egyszerű pólókra és arra a zöld Fruit of the Loom pulóverre,
amelyet egy jótékonysági boltban vásárolt.
Hatodikba jártak, amikor külön szobát kaptak. Tízévesek
voltak, és szomorú voltam, hogy el kell adni az emeletes ágyat.
Rossz volt belegondolni, hogy soha többé nem nevetgélnek és
beszélgetnek ott, mielőtt aludni mennek. Talán egy ideje már
nem is így volt. Talán csak egy mítoszt akartam volna
fenntartani. Vajon hatodikos korukban kezdett minden
megváltozni? Akkoriban a nemek közti különbségre fogtam.
Carolyn gyorsabban érik, ahogy a lányoknál általános.
Meggyőztem magamat, hogy ez természetes elkülönülés
köztük, és bár szíven ütött, azzal magyaráztam magamnak,
hogy ez teljesen normális. Visszatekintve tűnik csak fel, hogy
milyen gyakran használtam ezt a kifejezést, mintha valamiféle
mantra lett volna.
A hosszú nyári szünetek alatt táborokba írattam be a
gyerekeket. Carolyn boldogan fogadta a sokféle sport és dráma
témájú tábort, szinte bármit, amit javasoltam. Könnyen
barátkozott. Tom csak az erdei táborokat szerette. A vidéken
töltött napokat, a vadont. A csapatjátékok túl nagy kihívást
jelentettek, mondták róla a hétvégén, de a fával nagyon jó bánik.
Kivételesen jól. Aztán a következő nyáron Tom még ezeket a
vakációs tevékenységeket is túl szabályozottnak és
rendszeresnek találta.
A középiskolának ezekben a korai éveiben kezdtek
megmutatkozni a még nagyobb különbségek köztük. Carolyn
magas lett, és karcsú, világos, hullámos fürtjei a hátára
omlottak. Tom is nőtt, de mintha túl nagy lett volna a testéhez
képest. A haja, ami olyan dicsőséges vadságot sugárzott kisebb
korában, esetlennek hatott kamaszarcához. Órákat töltött azzal,
hogy megpróbálta lesimítani, aztán rövidebbre nyírta, de akkor
is göndörödött a füle körül. Röhejesen nézek ki, mondta, és
rácsapott a fürtökre. Ahogy Carolyn idősödve egyre jobban
megtalálta önmagát, úgy vált Tom egyre védtelenebbé. Nagyon
sebezhetővé. Csak évekkel később döbbentem rá. A lányom a
maga bölcsességével már sokkal hamarabb meglátta.
– Igen, tudom, hogy nehéz időket él. De nem az én hibám.
Miért fogod az egészet rám? – kérdezte Carolyn egy alkalommal
a sok közül, az egyik parttalan vitánk során.
– Nem is így van – védekeztem.
Most már látom. Azért voltam dühös a lányomra, mert
valami olyasmit tárt elém, amit nem akartam látni. Dühös
voltam rá, mert ellépett az utamból. Hogy a saját egészséges,
független életét élje. Miféle anya vetné meg a lányát ezért?
Vajon miért nem láttam mindezt akkor? Az az igazság, hogy
túlságosan jó voltam abban, hogy a másik irányból figyeljem.
Ehhez olyan izomzatom volt, amit már gyerekkorom óta
edzettem. Hasznos és szorgosan dolgozó izom volt, ami
lehetővé tette, hogy rendesen leüljek, és iskola után megegyem a
vacsorámat, mintha minden rendben lenne, mintha az anyám
nem lenne alkoholista. Minden normális és remek lenne. Csak
nem szívesen hívom el vendégségbe a barátaimat.
Tom esetében nemcsak más irányból tekintettem a dolgokra,
de túlzásba is estem a kompenzálásban. Fokozatosan megszűnt
a korábban jól működő rendszer a szervezett játszós
programokkal. Lassan eljutottak abba a korba, hogy maguk
szervezték a társasági életüket. Carolyn számára nem jelentett
külön erőfeszítést, hogy a barátait felhívja, és például közös
mozizásokat szervezzen. Tom számára ilyesmi egyszerűen nem
létezett. Visszatekintve, a részvételem a tagadás bizonyos
formája volt. Rögeszmés szükséglet arra, hogy elnézzek
amellett, ami az arcomba bámul. Ez volt az az időszak, amikor a
feszültségek nyilvánvalóvá váltak David és köztem.
– Hagyd őt – mondta mindig David –, hadd találja meg a
saját útját. – Mindig ez volt a válasza a kitartó közösségi
szervezkedésemre.
– Te nem érzed úgy, hogy túlságosan rátelepedsz? Nem
ödipális ez egy kicsit? – kérdezte, és közben a fejét ingatta. Ezt
az idegesítő szokást vette fel, amikor komoly kérdést igyekezett
elrejteni egy vicces megjegyzés mögé.
Ahogy visszatekintek, ha Tom nem ikergyerek lett volna,
biztosan könnyebbnek találtam volna, hogy elengedjem. Talán
meg is tudtam volna tenni. Az az igazság, hogy Carolyn állandó
mérce volt, amihez a fiamat mértem – az iskolai sikerek,
társaságkedvelés, barátok terén, és Tom időről időre lemaradt.
Ebben az időben kezdett Carolyn hokizni a Borough-csapatban.
A szombat délelőttjeit többnyire meccseken töltötte. Azt hiszem,
én csak három alkalommal láttam játszani.
Hester akkor került hozzánk, amikor Tom kutyát akart.
Amikor Tom minimális érdeklődést mutatott a foci iránt,
elvittem egy csapat edzésére. Tom nem játszott rosszul, habár
kissé üres volt a jelenléte. Nem volt barátságtalan. Nem volt
durva. Csak zavart. A hiányt minél gyorsabban be akartam
tölteni. Olyan voltam, mint az építő, aki egy maréknyi gittel
addig nyomul, míg a láthatatlan réseket is betömi.
Folyamatosan kapcsolatban voltam a többi anyával. Időm
felében narancsot vásároltam, sütit sütöttem a meccs végére. „Ő
tényleg élvezi? Igazán akarja csinálni?”, kérdezte David. Miért
csinálod ezt folyton? A szüntelen kontroll az élete felett? Nem
tudtam megálljt parancsolni magamnak. Ha úgy éreztem,
kívülálló vagyok, mindig a tagadás volt a reakcióm. Elbújni
mások mögött. Utat keresni, hogy be tudjak illeszkedni. Nem
akartam a magam egyik változatát látni Tomban. Aki magas és
feszült. Egy kis ideges csomót cipelve a gyomromban.
Egyszer az állomáson voltunk Tommal, a vonatot vártuk, és
megláttam valakit a focicsapatból a peronon.
– Nézd! – mondtam neki. – Ott van Greg. A fociról.
Tom bólintott, de nem moccant. Érzékeltem a zavarát, de
nyomakodtam tovább. Én indultam el előbb. Úgy nézett ki a
jelenet, hogy én törtem az utat, Tom meg csak mögöttem
csoszogott. Később láttam meg, hogy Greg Finn-nel van.
– Helló! – köszöntem oda, túlságosan is vidoran.
Meglepődtek a tolakodásom miatt. A tinédzserek
beszélgetésének mormolása összetöredezett hirtelen és élénk
megjelenésemtől. Érzékeltem a meglepetésüket. – Múlt héten
eléggé kiszúrtak veletek – mentem tovább. – Azt a gólt sosem
lett volna szabad elvitatni tőletek! – Zavartnak tűntek. Láttam,
hogy nem igazán tudják, miről beszélek. Egy tizenhárom éves
szemében a múlt vasárnap ezer éve volt már. Százával
történnek az életükben a sokkal érdekesebb dolgok. Csak épp,
mint észrevettem, Toméban nem. És akkor rettenetes dolgot
tettem. Hátráltam egy lépést. Hogy Tom fejezze be az elkezdett
beszélgetést, mintha pincér lettem volna, aki megemeli a fazék
fedelét, és felkínálja a saját fiát, mint különleges ínyencfalatot.
– Igen – mormolta Tom. – Tök jó játék volt – nyögte ki még,
mintha csak a levegőbe beszélne.
Előre-hátra lengette a karját, a tekintete idegesen járt ide-oda
a peron hosszában.
– Hova mentek?
– Moziba.
Tom szorgalmasan bólogatott. Szünet.
– És mit néztek meg?
Egy hajszállal elkésett. A fiúk már másról beszéltek. Egymás
között.
– Tessék? – kérdezte Finn, újra Tom felé fordulva.
Láttam, gyötrelmesen világosan, hogy minél jobban
próbálkozik, annál rosszabb lesz. Esetlen, összefüggéstelen
beszélgetések. Kissé rosszul időzítve. Az elkeseredett igyekezet,
hogy tetsszen, hogy szeressék. Fájdalmas volt látnom. És amikor
hátat fordított nekik, láttam azt is, hogy a fiúk szomorú és
sajnálkozó pillantásokat váltanak. Ahogy idősödtek, a
pillantások egyre könyörtelenebbé és gúnyosabbá váltak. Még
nehezebb volt figyelmen kívül hagyni őket. Én pedig másfelé
néztem, az arcom vörösen izzott szégyenemben és a
gyűlölködéstől.
Természetesen minél nyugtalanabbnak és
bizonytalanabbnak látszott Tom, annál magabiztosabbnak tűnt
Carolyn. Megszoktam, hogy Carolyntól mindig a lehető
legjobbat várom, és ez érthetően elkeseredettséghez vezetett.
„Tomnak elég annyit tennie, hogy eljut az iskoláig, és máris
dicshimnuszokat zengsz róla.”
Ahogy idősebb lett, Carolynnak egyre bővült az érdeklődési
köre, és ezzel még több barátra tett szert; a legtöbb hétvégén egy
csomó lány csődült össze a szobájában, magazinokat nézegettek,
ruhákat varrtak a használt varrógéppel, amelyet Carolyn
szerzett. Mindez mintha még jobban kidomborította volna Tom
alkalmatlanságát a társas helyzetekben. Minél magabiztosabb
lett a lányom, annál inkább kopott Tom önbizalma. Szégyellem
bevallani, de ez bosszantott. Amikor Carolyn beszállt
valamilyen versenybe, azon kaptam magam, hogy titokban azt
remélem, nem kerül be a csapatba, vagy amikor
meghallgatásokra ment, nem választják ki az iskolai színdarab
főszerepére. Miféle anya gondol ilyeneket? Nem voltam büszke
ezekre az érzésekre – és azt hittem, minden tőlem telhetőt
megteszek, hogy leplezzem őket. Aztán a rá következő években,
a Carolyn és köztem folyó dühödt viták során kiderült, hogy
messze nem csináltam olyan jól, mint hittem.
 Tíz

Van egy váratlan szabad órám a nap közepén. Hayley apja

telefonált hétfőn, hogy egy barátjuk felajánlott egy lakókocsit, és
három hétre elutaznak Hastingsbe.
– Nem gond egy ekkora szünet? – kérdezte. –
Megbeszélhetjük a fennmaradó két ülést akkorra, amikor
visszajöttünk? – Miután beírtam a dátumokat a naptáramba,
elmesélte, hogy a dolgok valamivel jobbra fordultak.
– Kevésbé tűnik dühösnek. Sokat sírt, de ez nagy lépésnek
tűnik ahhoz képest, hogy korábban kiabált, és bezárkózott a
szobájába. Még a filmet is megnézte velünk tegnap este. Lassan,
lassan – tette hozzá kimerülten, aztán köszönetet mondott, és
befejeztük a beszélgetést.
Abban az időben, amíg Hayley-vel találkoztam volna, az e-
mailjeimet meg a háziorvosokkal folytatott levelezésemet
ellenőrzöm. Az íróasztalomnál ülök, az ablak mellett, amikor a
folyosóról beszűrődő zajra leszek figyelmes. Felnézek, és Dan áll
a küszöbön. A keretnek dől, a karját összekulcsolja, a fejét
oldalra billenti.
– Jó napot – üdvözöl, aztán észreveszi az arcomra kiülő
meglepetést. – Túl korán jöttem?
Könnyed a hangja. Félénk a mosolya. Ezt az arckifejezést
nem láttam nála korábban. Annyira hasonlít a fiamhoz, hogy a
torkomra forr a szó.
Hát itt vagy, gondolom. Újra eljöttél.
 – Sajnálom – mondja –, másfelé jöttem. A hátsó lépcsőn.
Láttam a nyitott ajtót. Várjak? – Kezével a folyosó felé int.
Még mindig mosolyog, én pedig zavarban vagyok, szinte
elvesztem a lábam alól a talajt.
– Mindig jobb, ha a váró felé megy először – mondom. –
Akkor Paula szól nekem, hogy itt van. – Itt meg is állhattam
volna, de valamiért folytatom, és magyarázkodni kezdek. –
Akár telefonálhatok éppen, vagy ülhet nálam egy másik páciens
vagy kolléga. – Bizonytalanul intek. – Tehát jobb szólni előtte
Paulának – ismétlem. A Roberttel tartott megbeszélésre
gondolok. A határokra való koncentrálásra. Arra, hogy a
szabályokat tisztázni kell. A kiigazításokra, anélkül hogy
ítélkezőnek, durvának hangozna, amit mondok.
Az arca semmiféle érzelmet nem árul el.
– De nem úgy volt – mondja, és megint mosolyog.
– Hogyan?
– Nem volt itt másik páciens magánál.
Szóra nyitom a számat.
– Már elment? – vág közbe. – A lány, aki előttem jár
magához.
És még mielőtt válaszolhatnék, előre-hátra mozgatja a fejét, a
komikus hatás kedvéért: maradni-menni-maradni?
– Kimehetek és várhatok – mondja Dan. – Megtegyem?
Az órámra nézek. Aztán a páciensek anyagaira, amelyek az
asztalon hevernek kinyitva. Egy félig tele vizespohár. Úgy
érzem magam, mint akit rajtakaptak. Megint Danhez került az
erő.
Minden pácienst arra kérünk, hogy a recepción
jelentkezzenek be, aztán üljenek le a váróban. Utána a recepciós
felszól a terapeutának – és mi indulunk, hogy bekísérjük a
pácienseket a váróból. Az instrukciók világosak és
következetesek. Ez is egyfajta „keret a zűrzavar körül”. A
legtöbbször követni szokták, de előfordul, hogy egy-egy páciens
megpróbálja áthágni őket. „Nyitva volt az ajtó”, mondják, vagy
„Elkéstem, ezért rögtön idejöttem”, vagy „Nem láttam senkit a
recepción”. Sokféle indokot hallottam már, a legkülönfélébb
modorban közölt ürügyeket arra, miért érkeztek bejelentés
nélkül, miért döntöttek úgy, hogy nem követik az instrukciókat,
amiket kaptak, és korábban követtek. Majdnem mindig
valamiféle kísérletről van szó, ami arra irányul, hogy
elmozdítsák a határokat. Át lehet hágni a szabályokat?
Biztonságos? Tényleg tartózkodnom kell ettől? Egy apró
lázadás, hogy a saját tehetetlenségükkel megbirkózzanak. Néha
az irányításról szól. Arról, hogy szeretnének az önmaguk által
kialakított kerülő úton eljutni a terapeutához. Vezetheti őket az
a vágy is, hogy kitűnjenek a többi páciens közül. A vágy, hogy
különlegesnek érezzék magukat.
Általában, amikor ilyen történik, udvariasan és nyugodtan
felnézek, és megkérem az illetőt, hogy várjon meg a váróban.
Ezzel megerősítem ugyanazt az üzenetet, amelyet korábban is
kaptak. A szabályok és határok biztonságot adnak. Általában,
egy ponton, ha nem azon az ülésen, akkor a következőn, újra
felmerül a téma. Lehet, hogy a páciens dühös. Elutasítottnak
érzi magát. Ennek a jelentőségét meg kell találni az ülésen, és a
terápiás munka kulcsfontosságú eleme lesz.
Aznap, amikor ránézek az órára, rádöbbenek, hogy érvelni
kezdek magamban: mire Dan kiér a váróba, már mehetek is érte,
hogy bekísérjem a szobámba. És azt is tudom, hogy engem is
bevont. Tudom, hogy különlegesnek akarja érezni magát.
Aznap ezt annyira erősen érzem, hogy szinte tapintható a
fájdalom a mellkasomban.
– Nem – felelem. – Rendben van. Jöjjön. Üljön le – intek a
szék felé. – Pár perc, és magára figyelek.
Különlegesnek akarja érezni magát, és én hagyom.
Sietősen becsukom a nyitott aktákat, és előkeresem az övét
az iratszekrényből. Érzékelem a nyugalmát, ahogy ott ül a
székben. Tudatában vagyok, hogy összezavart a hirtelen
érkezése. Mire ismét leülök az asztalhoz, visszanyerem a
lélekjelenlétemet. Ülök, és várom, hogy leteljen a maradék pár
perc négy óráig, ám a kis idő úgy nyúlik, mint a gumi. Az ujjaim
még mindig a tollat markolják, és úgy teszek, mintha folytatnám
a jegyzetelést. Az arcom tüzel, és bár a kezem mozog a papíron,
igazából semmit sem írok. Kunkorok és hurkok, mint egy
szerelmes tinédzser matekórán. Úgy ülök ott, tettetve, hogy nem
veszek tudomást a jelenlétéről, miközben ennek tökéletesen az
ellentéte történik. A helyiség sarkából áradó jelenléte mintha
égetné a mellkasomat. Az arcomon és a mozgásomban is érzem.
Különös érzés. Amikor valami távoli dologról nem akarsz
tudomást venni, de a szemed sarkából, a bőröd minden
pórusával pontosan érzékeled, hol van, és mit csinál.
Vizualizálni tudnám Dan testét. Azt, hogy hogyan vetette át az
egyik lábát a másikon. A pontos fejmozdulatát. És azt is tudom,
anélkül, hogy ránéznék, hogy engem figyel.
Pontosan négykor leteszem a tollat, becsukom az aktát, és
átvágok a helyiségen Danhez. Leülök a vele szemben lévő
székre, egy alacsony dohányzóasztal van köztünk.
– Ma jobban néznek ki a növények – jegyzi meg, és az
ablakpárkány felé biccent. – Látom, gondoskodott róluk.
– Van egypár új – felelem, és az arcát pásztázom, látom-e
valami jelét, hogy ő hozta őket.
– Szépek – állapítja meg. Semleges az arca.
Megkérdezem, hogy van.
– Egy kicsit jobban – feleli. – A legtöbbször eljutottam a
fősuliig. Választanunk kell egy filmet, amit elemzünk. –
Lelkesnek, izgatottnak látszik.
– Az Átlagembereket – mondja, amikor rákérdezek, melyiket
választotta.
– Miért pont azt?
Röviden elgondolkodik.
– Sok ezer filmet láttam – feleli aztán. – Az Átlagemberek
tökéletes. A filmművészet tökéletes darabja.
– És mi az, ami annyira tetszik magának benne? – kérdezem,
miközben eszembe jut a Mary Tyler Moore által játszott szereplő
ridegsége. A férj, akit Donald Sutherland játszik. És ködösen egy
jelenet is beúszik az emlékezetembe, benne egy
fényképezőgéppel meg egy családi fotóval.
– Családi hibák. Szülők. Az anyai szeretet korlátai. –
Megfontoltan cseng a hangja. – Megmutatom az esszét, ha
elkészült. Tetszik, ahogy befejeződik – teszi hozzá. – Az
elkerülhetetlensége. Nincs nagy hollywoodi kibékülés. Elválnak
útjaik. És muszáj. Vannak elkerülhetetlen végzetek… nem igaz?
– Erről a maga családja jut eszembe – mondom óvatosan. –
Maguk is töredezettek voltak?
Megjátszott megdöbbenéssel rázza a fejét.
– Olyanok voltunk, mint a Partridge család – feleli.
Eszembe jut Robert javaslata, hogy több ajtót kell kinyitnom.
Megkérdezem, hogyan kezdett el a filmek iránt érdeklődni.
Vállat von.
– Volt egy kölcsönző az utcánk sarkán. Mindent megnéztem.
A filmek izgalmasak voltak. Megtanítottak rá, hogyan érezzek –
olyan dolgokra, amiket korábban nem tapasztaltam.
– A szüleivel nézte a filmeket?
Egy pillanatnyi meglepetés suhan át az arcán.
– Nem. Egyedül.
– A szülei dolgoztak?
– Apám tanár volt. Anyám ápolónő, bár csak részidőben
dolgozott. – Üres tekintettel néz rám. – Egyszerűen nem
töltöttünk túl sok időt együtt.
Elmondja, hogy azokat a filmeket nagyon szerette, amelyek
olyan gyerekekről szóltak, akik nehezen tudtak beilleszkedni.
– Éveken át úgy gondoltam, engem örökbe fogadtak. Nem
voltak rólam babakori vagy kisgyerekkori fotók. Hosszú ideig…
úgy gondoltam, ez az oka.
– Hogyan jöttek ki egymással a szülei?
– Nagyon jól összeillettek. Szoros kettősük volt. Sohasem
emelték föl a hangjukat. – Bocsánatkérő mosollyal hozzáteszi: –
Sajnálom… mondtam, hogy nincs benne semmi filmszerű.
Az ülés fájdalmasan lassan telik. Túlságosan sok kérdést
teszek fel, és csak körözünk egyes problémák körül. Sehová sem
jutunk. Mintha bármelyik pillanatban előfordulhatna, hogy
meglátom azt a gyorsan villanó farokúszót.
Újra próbálkozom. Észreveszem, hogy előredőlök ültömben.
– Mi volt a legfontosabb érzés, amire a filmek tanították?
– A fájdalom – vágja rá habozás nélkül.
Úgy érzem, belém kúszik a nyugtalanság. Valami szúrás a
tarkómon.
– A filmre nem emlékszem – folytatja. – Nagyon kicsi
voltam, talán öt- vagy hatéves. Egy filmjelenetben a család nagy
sietséggel akart elutazni nyaralni, és a fiú kezét odacsapják a
kocsiajtóval. Baleset volt. A szülők rettentően elkeseredtek. –
Elmeséli, hogyan kötözték be, és hogyan ápolták a gyereket.
– Így hát én is kipróbáltam – folytatja.
A bizsergésből jéghideg rémület lesz.
– Mit próbált ki?
– Odacsaptam a kezemet az ajtóval. Két ujjam eltört a bal
kezemen. Olyan boldog voltam, mintha bedrogoztam volna.
– Szándékosan odacsukta a kezét?
Bólint.
– Az volt a probléma, hogy amikor másodjára is megtettem,
már nem használt. Olyan volt, mint amit a drogosok mondanak
az első alkalom után, amikor heroint használnak. – Elhallgat, és
elkapja a tekintetemet. – Újabb dolgokat kellett kipróbálnom.
– Újabb dolgokat? – Miközben felteszem a kérdést, úgy
érzem, lelassul az idő.
– A balesetek kilencven százaléka a házon belül történik –
magyarázza. – Elképesztő, hogy milyen sok kárt lehet okozni a
háztartási eszközökkel. Vízforraló. Kenyérpirító… – Szünet. –
Sajtreszelő. – Összerezzenek, amikor lenéz az ujjaira.
 Érzem, hogy meg akar döbbenteni, de ahelyett, hogy szólnék
neki, érzem, hogy bevonódom.
– És a szülei? Az édesanyja? – A szavak túl erőteljesen
hagyják el a számat.
Rám bámul, talán meghökkentette a hangomat átitató
érzelem.
– A szüleim gondoskodtak rólam; ételről, ruháról, kifizették
a könyveimet és a tékás tagdíjamat satöbbi, de nem törődtek
velem. – A hangja nyugodt, tárgyilagos. – Elvittek orvoshoz,
meg kórházba, ha törött csontot kellett röntgenezni. A jóllétem
nem érdekelte őket.
A félelmem valami más érzelembe fordul át. Az állkapcsom
megfeszül. Elmeséli, hogy egy ideig olyan filmeket nézett,
amelyek elveszett gyerekekről szóltak.
– Ez szinte megszállottság volt – mondja. – Azok a „minden
szülő rémálma”-szerű történetek… amikor a gyerek egy
pillanatnyi gondatlanság miatt eltűnik. Elviszi egy idegen. Vagy
egyszerűen elkeveredik valahová.
Egyszerűen eltűnik. A gyomrom elszorul.
– Jól gondolom, hogy ezek felnőttek számára készült filmek
voltak? – kérdezem, miközben a fejemben figyelmeztető
csengők szólnak. Megpróbálom megérteni.
– Igen. Némelyik ötletet ki is próbáltam – mondja vidoran. –
Csak úgy elsétáltam, miközben valahol együtt voltunk. Annyira
el voltak foglalva egymással. Nem volt nehéz.
A kezem ökölbe szorul.
Elmeséli, hogy az első ilyen alkalom egy vidámparkban
történt. Még általános iskolás volt.
 – Körülbelül tízéves lehettem. A dodzsemek mellett álltunk,
és én otthagytam őket. El a fényektől. Keresztülfutottam a
mezőn, rá egy útra. Sötét volt. Nemsokára megállt mellettem
egy kocsi. Egy öreg fazon, kövér, izzadt arccal. Emlékszem,
hogyan feszült rá a biztonsági öv, félbevágva a hasát, mintha két
nagy gumiabroncs lenne egymáson.
Miközben hallgatom az elbeszélését, alig kapok levegőt.
– Ahogy kinyújtotta a kezét az én biztonsági övemért, az
ujjai hozzáértek az arcomhoz. – Miközben felidézi az emléket,
izgatottnak, feldobottnak látom. – Éreztem a lehelete savanyú
szagát. – Megvonja a vállát. – Akkor nem ment olyan jól.
Akkor?
– Egyenesen egy rendőrőrsre vitt. A szüleim eljöttek értem.
Szédelgek. Küszködve keresem a megfelelő szavakat. Hogy
kerek mondatokban beszéljek.
– És mi volt a helyzet a sérülésekkel, és
kórházlátogatásokkal? A rendőrség… az orvosok? Mit tettek?
Hirtelen minden a helyére kerül. Az emberek, akik nem végezték
rendesen a munkájukat. Az igazságtalanság érzése. A bánat. A
tehetetlenség. Dühös vagyok, és értetlen.
– A szüleim azt mondták, hogy kétbalkezes vagyok. Az
orvosok diszpraxiával diagnosztizáltak. Rossz egyensúly- és
koordinációs készség. Beutaltak egy speciális fizikoterápiára.
Döbbenten bámulom.
– De a szülei?
– Addigra az apám már igazgató volt. Iskolavezető. A helyi
közösség oszlopa. Az anyám ápolónő. Jó emberek voltak.
És akkor kicsúszik a számon a kérdés, ami már ott függött
egy ideje köztünk. Amit igyekeztem nem feltenni.
– Volt valaha öngyilkossági kísérlete?
Megrökönyödik.
– Megölni magamat? Soha. – A fejét csóválja. – Csak meg
akartam magamat sebesíteni. Jó érzés volt feszegetni a
határaimat – magyarázza, és engem megint eltölt a rémület
hidege –, és minél közelebb kerültem a peremhez, annál
nyilvánvalóbb volt a számomra, hogy a szüleim nem lesznek
ott, hogy elkapjanak.
Dant hallgatva leginkább az érzelmek feltűnő hiányára
emlékszem. Az űrre, ahol érzéseknek kellett volna lenniük. És
minél üresebb a tér, annál inkább betölti a saját dühöm. Érzem,
hogy ég az arcom. Megdöbbent a dühöm ereje. Az, ahogy az
arcomba fut a vér.
Ez az a perc, amikor le kell fordítanom olyan szavakra, mi
történik köztünk, amiket ő is megért. Ez nagy erősségem.
Megtalálni a megfelelő pillanatot, hogy megjegyzést tegyek rá,
mennyire elkülönült a saját haragjától. Hogy elmondjam,
mennyire megrémiszt mindaz, amit elmesél nekem. Hallgatom
magát, ahogy ezt a rettenetes történetet meséli. Egy igazán borzalmas
történetet. Megjegyzést tenni rá, hogy úgy tűnik, mintha
normalizálni akarná a szülei viselkedését. Hogy mennyire
töredezettnek tűnik ez az emlék. És míg belőle hiányoznak az
érzelmek, engem teljesen betöltenek. Talán túl fájdalmas vagy túl
rémisztő összekapcsolódni ezekkel a dühös érzésekkel? Minden dühöt
félresöpörtünk, ott ülnek a helyiség sarkában, mint egy fel nem
robbant bomba. Az a dolgom, hogy megfogjam a páciens kezét,
és segítsek, hogy felemelje. Segítsek, hogy meglássa, az a bomba
az övé. Az ő érzései. Az ő érzelmei. És ha felemeli a bombát, ő
tudja eldönteni, hogy hagyja-e felrobbanni, vagy dolgozik rajta,
hogy megértse, hogyan tudja hatástalanítani.
Az a probléma, hogy megfogtam a bombát, de mintha nem
lennék képes letenni.
Talán Dan is észrevette már vöröslő arcomat és ökölbe
szoruló kezemet. Rám néz.
– Mi a gond? Jól van?
– Nagyon dühös vagyok. – Csak úgy köpöm a szavakat. –
Hogy merhették?
– Micsodát? – Meglepettnek tűnik.
– Hogyan viselkedhettek így a szülei? Az anyja? Hogy
tehette?
Feljebb tornássza magát a székben.
– Nem nagyon foglalkoztak velem. Nem az ő ízlésük szerint
való voltam. Nem mintha bántalmaztak volna. Ha azzal vetem
össze, sokan mások min mennek keresztül. Soha egy ujjal sem
nyúlt hozzám egyikük sem. Soha – ismétli nyomatékosan. –
Voltaképp arra sem emlékszem, hogy egyáltalán megérintettek
volna.
Szóra nyitom a számat, de nem találom a szavakat.
– A közöny – mondja, és határozottan belenéz a szemembe –
nem bűn, nem igaz?
– Közöny? – kérdezem. – Nem az ízlésük szerint való? Úgy
mondja, mintha valami étlap egy soráról lenne szó. A
hanyagság és gondatlanság igenis bántás.
– Talán volt rá okuk – töpreng Dan. – Talán olyasvalaki
voltam, akit meg kellett büntetniük.
 Küszködve igyekszem arra koncentrálni, amit mond. A
tarkómban lüktető fájdalom jelentkezik. Alig hiszek a saját
fülemnek, ahogy vitázni kezdek vele.
– Talán tettem valamit, amivel kiérdemeltem.
A parkbéli támadásra gondolok. Hogy azt is büntetésnek
értelmezte. Karmának.
– Én úgy hiszem, biztosan volt valami oka annak, hogy a
szüleim nem szerettek, és közönyösek…
– Maga csak egy gyerek volt.
– Korábban úgy gondoltam, biztosan ahhoz a furcsa
nemlétezés-érzésemhez kapcsolódik. Mintha egy tátongó űr
lenne. Régebben olyan fantáziáim voltak, hogy létezik valami
titok. Mint az elképzelés, hogy adoptáltak. Valami, amit
eltitkolnak előlem. Talán valami erőszak eredményeként
fogantam meg? Vagy nem az apám vér szerinti fia vagyok?
Vagy másféle titok.
Egy sötét titok.
– Mindig éreztem valami furcsát. Valamit, ami nem volt ott.
– A nemlétezés érzése, amit az imént említett?
Bólint.
– De ahogy mondtam, ez még nem bűn, nem igaz?
A szülő felelősségéről beszélek. Az anya kötelessége a
gondoskodás. A szülői viselkedés íratlan szabályairól.
Védelmezni. Gondoskodni. Szeretni.
– Megtett minden tőle telhetőt – veszi védelmébe Dan az
anyját. – Hogyan ítélkezhet felette? – kérdezi bosszúsággal a
hangjában.
Mintha kipukkanna a feszültség léggömbje. Hátradőlök a
székemben.
– Igaza van. Sajnálom.
Igyekszem összeszedni magamat. Újra a terapeutája lenni.
Elmondom neki, milyen nehéz volt hallanom mindazt, amit
elmondott az imént. Hogy vannak dolgok, amelyekre vissza kell
térnünk a következő ülésen.
– Csak annyit mondok, hogy nincs felmentés – lehetséges
felmentés – egy szülő számára az alól, ha így bánik a
gyerekével.
Egymáshoz illeszti a két kezét, tornyot formáz az ujjaiból.
– Nos… ha maga mondja – feleli. – Valójában volt valami;
nyolc évvel később jöttem rá, mi volt az.
Lenéz a karórájára. Látom a háta mögött a falióra számlapját.
Mindketten tudjuk, hogy lejárt az idő.
– Legközelebb – mondja, és feláll a székről.
Miután elmegy, sebzettnek érzem magam. A testem is fáj.
Tudom, hogy bármivel próbálkoztam is az ülés utolsó
perceiben, csődöt mondtam terapeutaként. Hogy minden
erőfeszítésem dacára, amivel igyekeztem visszatáncolni meg
összeszedni magam, pontosan látta, mi megy végbe bennem. A
dühömet. A felháborodásomat. Mint egy afféle valódi világot
bemutató, ostoba kibeszélőshow hallgatóságának tagja. Tudom,
hogy nem végeztem el a munkámat. Nem segítettem Dannek,
hogy kapcsolódni tudjon a dühéhez. És amint aznap elhagyja a
helyiséget, tudatában vagyok az ő dühének, izzó haragjának,
ami szabadesésben közeledik a fejünk felé valahonnan felülről.

Pár perccel azután, hogy Dan elment, Paula betelefonál, és

megkér, hogy menjek le a recepcióhoz.
– Hozott valamit a futár. – A vonalban a háttérből nevetés
csapja meg a fülemet. Élénk társalgás. Megkönnyebbülés kívül
kerülni az irodám ajtaján. Végigmegyek a folyosón.
– Mi ez? – kérdezem, és lebámulok a nagy kartondobozra,
amelynek a tetejére és oldalára lyukak vannak vágva.
– Egy hörcsög.
– Micsoda?
– Magának jött. Csak a neve van rajta. Nincs mellékelve
kártya.
Paulára bámulok.
– Délután hozták. Egy zacskó eleség volt mellette. És egy
könyv, a Hogyan gondozzuk hörcsögünket.
Paula nevet. Nem veszi észre, mennyire elsápadtam. Sem a
kezemet, ahogy a pult oldalának támaszkodva próbálom
megőrizni az egyensúlyomat.
– Utánanéztünk – nevetgél tovább –, hogy az „élő kisállatok”
szerepelnek-e az alapítvány tiltólistás ajándékai között. Egy
bekezdés az állatokról! – most már hangosan hahotázik. –
Milyen hihetetlen vicces volna!
A doboz belsejéből halk kaparászás hallatszik.
– Új növények. És most egy kisállat? – Összeesküvő
tekintettel közelebb hajol. – Talán egy titkos csodáló?
A hírek gyorsan terjednek, és a Hörcsöggate-ügy tartja
izgalomban a kedélyeket a nap hátralévő részében. Nemcsak
arra kíváncsi mindenki, honnan érkezett a küldemény, de arra
is, hogy mi lesz a sorsa.
– Gondolom, nem akarja megtartani?
 – Nem – felelem. – Dehogy.
Néhány telefonhívás után Paula talál egy helyet a
hörcsögnek a gyerekek osztályán, egy versenyegércsalád
szomszédságában.
 Tizenegy

Hétfőn belefutok Julie-ba. A váratlan találkozás mindent

megváltoztat.
London déli részén találkozom egy csapattal, amely sürgős
támogatást kért. Amikor gyorsan vázoltam a körülményeket a
munkatársaimmal tartott megbeszélésen, rémült csend fogadta
a szavaimat, aztán áradni kezdtek a kérdések, amelyeket a
legjobb tudásom szerint igyekeztem megválaszolni.
Megértettem, hogy muszáj valahogyan vizualizálniuk valamit,
képet készíteni a részletekről. Emellett azt sem volt nehéz
megértenem, miért jelent meg mindnyájuk arcán a döbbenet
annak a tragédiának a hallatán, amelyet leírtam.
A közösségi drogrehabilitációs csapat irodái a Balham High
Road sarkán vannak. A főutcához való viszonylagos
közelségéhez képest meglepően nyugodt a környék. Sétálóutca,
benne újságos, néhány lakás és egy ipari terület az utca végén.
Az épületbe egy parkoló felől lehet bejutni, ahol fel van tüntetve
a csoport neve meg a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat logója a
video-kaputelefon mellett. Most egy rendőrségi kordonszalag
leffeg oda-vissza a korláton, mintha egy sárga madzaggal
játszana a szél.
Egy pillanatra lehunyom a szememet, és végiggondolom a
péntek óta történt eseményeket. A szemben lévő házak
biztonsági kamerájának felvételén látszik, ahogy a Harold
Mason nevű férfi végigdülöngél a járdán, ajtókon dörömböl, és
bekiabál a házakba a levélbedobókon keresztül. Megállt az iroda
előtt, aztán lenézett a kis méretű logóra. Apró, tengerészkék
betűk. Reményt és megváltást jelentő betűk, de csalódást is.
Eltűnődöm, vajon mire gondolt, amikor megnyomta a
videotelefon gombját.
Amikor megadom a nevemet, rövid berregés után
bebocsátanak az ajtón, és ahogy belépek a fogadóhelyiségbe,
hirtelen belém hasít a félelem. Már feltakarítottak,
természetesen. A padló tiszta, mindent takarosan visszaraktak a
helyükre. Az íróasztalnál ülő nő egy ablaktalan szobán vezet
keresztül, ahol fényes, fluoreszkáló fénycsík halad körbe.
Narancsszín műanyag székek állnak rendetlenül egy asztal
körül. Egy kávéscsésze meg egy ott hagyott Metro újság.
Faliújságon fakó szórólapok: tűcsere, fertőzéskontroll, egy pedig
arról szól, mi a módja az egyesülethez való csatlakozásnak.
Kerek tíz percig várakozom, amikor egy rasztahajú, magas
férfi lép a helyiségbe. Felém biccent, miközben leül. Egy sápadt
nő követi könnyű anyagból varrt, mintás ruhában. Pár perc
múlva még ketten érkeznek, egy férfi és egy nő, mindketten a
padlóra szegezik a tekintetüket. Érzékelem erős vonakodásukat.
Engem is eltölt a vágy, hogy ne kelljen itt lennem. Talán erre
reakció, hogy a mintás ruhás nő benyúl a táskájába, és óriási
csomag édességet vesz elő. – Vegyenek nyugodtan – szól, de
senkinek sem címezi a szavait, miközben meglengeti a csomagot
az asztal fölött. Gyerekeknek való cukorka. Az a fajta rikító
színű édesség, amilyet talán a gyerekek születésnapi bulijára én
magam is vettem: Haribo, Fizzy Cola, Starburst. Kezelni akarja a
helyzetet, gondolom. Egy kísérlet, hogy „megédesítse” ez
eseményt, amire készülünk.
– Várunk még valakit? – kérdezem.
Egymásra néznek.
– Néhányan szabadnaposak. Sokan betegek – mondja a nő
üres, bocsánatkérő mosollyal. A többiek tudomást sem vesznek
róla, és mintha bosszantaná őket ez a készségeskedés. Vontatott
beszélgetésbe kezdenek valakiről, akit Toya néven emlegetnek.
Vajon ő jön? Látta valaki? A rasztahajú férfi azon tűnődik, nem
hagyott-e üzenetet az illető, és kínzóan hosszú idő telik el azzal,
hogy lelkiismeretesen végignézi az e-mailjeit. Megrázza a fejét.
Semmi.
Amikor bemutatkozom, és megkérem őket, hogy ők is
tegyenek hasonlóképpen, fészkelődni kezdenek a székükön.
– Angela – kezdi a nő, aki az édességet hozta. Aztán a
többiek is elárulják a nevüket: Tony, Farzal és Wendy.
Mindenkivel felveszem a szemkontaktust, kivéve Wendyt, aki
nem néz fel a telefonjából, és úgy böki oda a nevét, mint egy
tinédzser a regisztrációnál. Gondosan lejegyzem a neveket
abban a sorrendben, ahogy viselőik elhelyezkednek az asztal
körül. Már sok hasonló alkalmazotti krízismegbeszélést
vezettem. Legtöbbször egy-egy páciens váratlan öngyilkossága
után. Szerencsére az az ok, amiért most itt összegyűltünk,
rendkívül ritka.
– Mi van Aliával? – jut hirtelen Wendy eszébe. Kemény az
arca, mint aki nem bocsát meg. – Azt hittem, ő is itt lesz.
Farzal elmondja, hogy Alia hazament ebédelni, és telefonált,
miközben visszafelé tartott.
– Dugóba került – magyarázza Farzal. Újabb csend. Ezúttal
tele irigységgel. Irigység azok iránt, akiknek sikerült megoldani,
hogy ne kelljen most itt lenniük.
Amikor magyarázni kezdem a mostani találkozónk célját,
Farzal közbevág, és hatásosan kinyújtja a kezét az asztalon lévő
Metro újságért.
– Láttátok? – kérdezi, és egy képre bök. A többiek
odahajolnak. Tudom, mit mutat. Láttam ma reggel a vonaton.
Egy szíriai menekült a görög tengerparton, aki a melléhez
szorítja a kétéves halott gyerekét. Visszadobja az asztalra, és az
újság a Haribo zacskóján állapodik meg. – Ez gusztustalan –
mondja –, két kikötő egyszerűen arra sem adott engedélyt, hogy
kikössenek. Erről eszembe jut a saját gyerekem. – Elhallgat, és a
fejét rázza. Mindenfelől egyetértő bólogatás. Itt-ott mormolás a
helyiségben az emberség hiányáról. A gondoskodás hiányáról.
– Mindenki leszarja – szól közbe Wendy, és hideg pillantást
vet rám.
Az ellenállás és a zavar nyílt ellenségességgé vált. Tudom,
hogy óvatosan kell lépkednem. Hogy utat találjak a düh
megértéséig. Hogy ne idegenítsem el őket még jobban. A fotón
látható elkínzott arcra gondolok, és az okra, amiért most itt
vagyok. Egy újabb ember, akitől megtagadták a biztonságos
kikötőt. Egy másik szülő, aki menedéket akart szerezni a
gyereke számára.
– Erről Harold Mason jut eszembe – szólalok meg. Tudom,
hogy kockázatos megemlíteni a férfit. Kimondani hangosan a
nevét. Rettenetes a szobára ereszkedő csend. Mindenki rám
bámul.
– A kevés információ alapján, amit tudok – folytatom –, ő is
elkeseredett ember volt. Egy ember, akinek olyasmire volt
szüksége, amit nem kaphatott meg.
Az újság felé biccentek, miközben Farzalt nézem.
– Vajon mennyire kell közel állnia egy embernek a
megfulladáshoz, mielőtt valaki felajánlaná neki a szárazföld
biztonságát?
Angela és Farzal bólogat.
Tony és Wendy egymásra néz. Elcsigázott beletörődést
tükröz a tekintetük. Azoknak a tekintete, akik az elmúlt éveket
alulfizetett mentális segítőként élték. Látszik az arcukon. A
gyám zárkózottsága. A hangsúly a „közösségi gondoskodáson”.
Egy szót sem szólnak.
Beszélni kezdek nekik a találkozó céljáról, és arról, hogyan
hívtak el ide, de amikor megemlítem, hogy három ülést
beszéltünk meg Karen Crosswell-lel, Wendy gúnyosan
felhorkan.
– A vezetők csak jobban akarják érezni magukat, hogy
felállítják ezt a segítőcsoportot nekünk – jegyzi meg keserűn.
– Két mentális gondozót bezártak idén. Ezért nem lehet már
helyet szerezni sehol – magyarázza Angela, mintha nekem
tudnom kellene erről.
– Ez csupán a pénzről szól – köpi Wendy határozottan a
szemembe nézve, és a helyiségben újabb dühös energia kezd
pezsegni.
Nyilvánvaló, hogy már maga a tény, hogy kapcsolatba
léptem Karen Crosswell-lel, és hogy beleegyeztem a
találkozóba, engem is rossz színben tüntet fel. Én is egy vagyok
a káros tárgyak közül egy már romlott rendszerben.
 Visszanézek rájuk.
– Igaza van – mondom –, mindez igazságtalanul hangzik.
Wendy döbbent arcot vág.
Megjegyzést teszek az igazsággal kapcsolatos érzéseikre. A
máris túlfeszített és alulfinanszírozott rendszer hibáira. A saját
egységemben történt költségkurtításokra, a hosszú várólistákra,
a személyzetre, akikre nagy nyomás nehezedik, hogy többet
dolgozzanak kevesebbért.
– A düh, amit mindnyájan éreznek, érthető. Én magam is
érzem. De én úgy vélem, az a feladatom itt, hogy egyfajta kötést
tegyek a törött lábra.
Érzékelem a hangulat változását – mintha a csapat egyszerre
fújná ki a bennrekedt levegőt. Tony bólint. Angela halkan sírni
kezd.
– Fontos, hogy tudják, én nem a maguk feletteseinek
dolgozom. Ezek a megbeszélések titkosak. Nem veszek részt a
nyomozásban, és nem azért vagyok itt, hogy megkeressem,
hogyan igazolható vagy magyarázható az, ami történt.
Közelebb hajolok hozzájuk, és kissé lehalkítom a hangomat.
– Azért vagyok itt, mert szörnyű dolog történt, és maguk
nagy veszteséget éltek át. – Pár pillanatnyi szünetet tartok. – És
néha arra gondolok, hogy egyszerűen az is segít, ha
összejövünk, és van egy tér, ahol beszélgetni lehet.
Ezúttal más a csend. Gondolatokkal tele. Elmélkedő. Az
ellenségesség elfordult rólam.
Tony a tenyerébe temeti az arcát.
– Folyamatosan látom magam előtt – mondja. – A padlón. A
sápadt bőrét. A vért. – Az ujjait kétoldalt az arcába nyomja. – Ki
akarnám verni a fejemből, de nem tudom…
És mint egy bizonytalanul mozgó jármű, megindul a
történet, hol megáll, hol elindul, remegve életre kel. Elmesélik,
hogy tréningen voltak, és kocsmába készültek.
– Hétvége volt – mondja Farzal –, jó volt a hangulat.
Elmeséli, hogy Marion azt mondta, mindjárt utánuk megy,
csak előtte még tesz egy utolsó kísérletet, hogy elérje a
háziorvost az egyik páciens ügyében – egy ötvenéves
crackfüggővel kapcsolatban. Valamit el akart intézni hétvége
előtt.
Farzal szavai izgatott társalgáshoz vezetnek Marionról.
Milyen elhivatott volt. Szenvedélyesen szerette a munkáját.
Harcolt a páciensekért. Kiapadhatatlan energiákkal küzdött a
hátrányos helyzetűekért. A beszélgetést közhelyes kifejezések
tarkítják: „aranyszíve volt”, valaki, aki mindig hajlandó volt
„még egy lépést tenni”, és „elsőként érkezett, utoljára távozott”
az irodából.
– Mindig olyan figyelmes volt – teszi hozzá Angela. – Tortát
sütött. Az egészséges ételek boltjában bevásárolt nekünk. Kért
minket, hogy ne dolgozzunk túl sokat.
– Úgy hangzik, mintha mindnyájukról gondoskodni akart
volna – jegyzem meg.
Farzal bólint.
– Múlt héten megsérültem foci közben. Másnap… hozott egy
speciális párnát a székemre. – Megvonja a vállát. – Mindig
ilyeneket csinált.
– Nem voltak gyerekei – teszi hozzá Wendy. – Azt mondta,
mi vagyunk a családja.
 – Nemcsak a csapat, hanem a páciensek is – egészíti ki
Angela könnyes szemmel. – Imádták. Teljesen kivoltak, amikor
szabadságra ment.
– Nem is nagyon emlékszem, mikor volt utoljára szabin –
tűnődik Tony.
Miközben hallgatom, ahogy a csoportvezetőjükről beszélnek,
az agyamban egyre részletesebbé válik a kép Marionról.
Pontosan tudom, milyen lehetett. Elfog a szimpátia a nő iránt,
aki a munkájának szentelte az életét. Egy nő, aki a hátrányos
helyzetűekhez húzott. Megállíthatatlan hajtóerő és
elkötelezettség. A Marionhoz hasonló emberek tartják össze az
egyre jobban felmorzsolódó közigazgatási szektort.
Szenvedélyesek. Odaadók. De a beutalók feneketlen tengerében
ők azok, akik nagyon nehezen mondanak nemet.
– Úgy hangzik, Marion rendkívül elhivatott volt a
munkájában – jegyzem meg.
Farzal és Angela bólint. Tony még mindig lehajtott fejjel ül.
– Majdnem negyven év a szolgálatnál, és így ér véget –
mondja Wendy.
– Bárcsak itt maradtam volna vele – tűnődik Tony. – Csak öt
percet. Azt mondta, hogy rendeljem meg az ő italát is. Nekem egy
pint Guinnesst. Ez volt az utolsó mondata.
Angela folytatja a történetet. És ahogy felváltva beszélnek,
lassan kirajzolódnak a végzetes délután részletei. Mintha egy
Jenga játékot figyelnék, várva az elkerülhetetlen összeomlást.
– Felhívtuk a kocsmából – mondja Angela. – Csak két perc
innen, az utcában. Amikor nem vette fel, Tony és én
visszajöttünk…
 Elmondják, hogyan bukkantak rá Marion McCluskyra a
recepciós pult mögött a padlón. A feje körül vértócsa. A
recepción rendetlenség, a székek és az asztalok felborogatva, két
ablakpárkány összezúzva, a számítógépet kihúzták a
konnektorból, a nyomtató félrelökve, az abból kihullott üres
papírlapok szerteszéjjel hevertek. Mariont jó néhány tárggyal
megüthette volna a támadó, de a végzetes ütést végül a tűzoltó
készülékkel mérte rá. Harold Masont fél óra múlva meg is
találták a Balham High Road közepén, amint az arra járó
kocsikra ordibál, miközben a saját arcát pofozza és ütlegeli.
Ugyanebben az időben idős anyja három utcával arrébb éppen a
rendőrségen kért segítséget a fia robbanékony viselkedése miatt.
Kiderül, hogy Harold ötvenhét éves, és már hosszú ideje
mentális problémákkal küzd. Időszakonként pszichotikus
epizódokon megy keresztül, úgy három-négy évenként,
ilyenkor rendre kórházba kell vinni, általában azért, mert
abbahagyja a gyógyszerszedést.
– Részmunkaidőben dolgozik – mondja Tony – a közeli
zöldségesnél.
Elmesélik, hogyan könyörgött az anyja aznap reggel nekik,
hogy vegyék fel a fiát, de nem volt szabad ágy, és a felelős
átadta az esetet a látogató csapatnak.
– Közösségi gondoskodás – jegyzi meg Angela maró
gúnnyal.
– Ismertem Harryt – folytatja Tony –, nyilvánvalóan
lehangolt volt. Nem tudta kontrollálni magát. Szenvedélyes
fazon – a fejét csóválja –, de tudom, hogy szándékosan nem
bántotta volna Mariont.
 – Regisztrálva volt önöknél? – kérdezem.
Wendy és Tony egymásra néznek.
– Nem – feleli Tony. – De Marion jól ismerte Harryt. Abból
az időből, amikor még mindketten a Közösségi Mentálhigiénés
Csoportban dolgoztunk. A csoportnak itt volt a központja
akkoriban – mielőtt a szolgálatot átszervezték.
Körbenézek az arcokon. Zavart csend telepszik ránk.
Tudom, hogy senki sem akar beszélni a
magányosmunkatárs-elvről. A tényről, hogy a szolgálat
ügyfeleit nem engedhetik be, ha nincs legalább két munkatárs a
helyszínen. A tényt, hogy olyan pácienseket, akik nincsenek
regisztrálva, egyáltalán nem szabad beengedni. Senki sem
akarja megemlíteni, hogy Marionnak egyszerűen nem lett volna
szabad beengednie az érkezőt.
Várok.
– Tehát mi történt?
– Marion beengedte – feleli csendesen Tony.
– De ez teljesen Marionra vallott – siet hozzátenni Angela. –
Megismerte a video-kaputelefonon keresztül. Látta, hogy Harry
rossz állapotban van. Segíteni akart. Mindig maga elé helyezett
másokat. Sohasem utasította volna el. Sohasem mondott volna
neki nemet. Hiszen mindig ezt mondta. Mi vagyunk a csapat,
akik sohasem mondanak nemet.
– És egyébként – teszi hozzá Wendy –, ha rögtön kapott
volna ágyat, mindez sohasem történt volna meg. Petert
kirabolni, hogy Pault kifizessük. Mostantól valószínűleg a
hátralévő életét zárt osztályon tölti majd.
– Sokkal többe fog kerülni, mint egy ágy a pszichiátriai
gondozóban – bólogat Angela, és láthatatlan porszemeket söpör
le a szoknyájáról.
Petert kirabolni, hogy Pault kifizessük. Elfedni a
költségcsökkentések valóságát. Szervezési káosz. Már korábban
is láttam ilyet. De ez a takaros választóvonal nagyon
megnyugtató lehet: a „jó” Marion szembeszáll a „rossz”
rendszerrel. Figyelem, ahogy a csapat tagjai a hibás rendszerről
beszélnek. Csoportok, olyan magas a bebocsátási küszöbbel,
hogy mindenhol elutasítják a felvételt, így hát az „összes beutalt
hozzánk fordul”. Tovább beszélnek Marionról és korlátlan
elkötelezettségéről. A csapat, melynek tagjai soha nem
mondanak nemet.
Eszembe jut a Stephanie-val folytatott beszélgetésem. Hogy
nem értette, mire akarok kilyukadni Winnicott hagyatékával.
Mentség a középszerűségre. Hogy voltaképpen az ellenkezője
történik. Hogy egy „elég jó” csoportvezető ismerné a
korlátozások fontosságát. Azt, hogy miért szükséges kereteket
felállítani. Tudná, hogy az, ha valaki szakadatlanul igent mond
mindenre, nem hasznos. Veszélyes lehet. Fárasztó. Bomlasztó.
Fenntarthatatlan egy máris feszített és alulfinanszírozott
rendszerben. De miközben tudom mindezt, nem az ülésünk
feladata, hogy ezt megvitassuk, bár az fontosnak tűnik, hogy
elhintsem a magot.
Az órára nézek a falon. Még maradt pár percünk.
– Azon tűnődöm – szólok közbe –, hogy vajon milyen egy
olyan csapatban dolgozni, melynek tagjai sosem mondanak
nemet.
Teljes csend.
 Tony válla lejjebb ereszkedik. Fogva tartja a tekintetemet.
– Kimerítő – feleli.
És már itt is van. A zöld lámpa felvillant.
Mielőtt az emberek elindulnának haza, megbeszéljük a négy
hét múlva esedékes következő ülés időpontját. Van némi
bizonytalanság a temetés dátuma körül, és olyan híresztelés is
lábra kapott, hogy megemlékezést tartanak a szolgálat ügyfelei
részére is.
– Talán ez olyasvalami, amiről legközelebb beszélhetünk
majd – mondom. Miközben a csapat tagjai elhagyják a
helyiséget, mind felveszik velem a szemkontaktust. Köszönetet
mormolnak. Viszlát egy hónap múlva, mondja Wendy, Tony
pedig felém nyújtja a kezét, és kezet rázunk. Angela az ajtóhoz
kísér. Újra köszönetet mond, aztán egy percig habozik, majd
megkérdezi, hogyan jutok vissza. Úgy tűnik, mintha ürügyet
keresne, hogy ne engedjen el. Valójában alig várom, hogy kívül
kerüljek az épület ajtaján, ki, a friss levegőre. A testem
elmerevedett a sok visszafogott érzelemtől. Attól a sok szomorú
dühtől és ellenségességtől, ami betöltötte a levegőtlen
helyiséget. De Harold és Marion is a fejemben jár, és teljesen
lefoglal az esetlegesség gondolata. A mozgás és változás apró
vérlemezkéi hirtelen és elkerülhetetlenül monumentális
fontosságúvá válnak az életünkben. Éppen ezen elmélkedem,
miközben belekerülök a saját életemet földrengésszerűen
módosító változásba.
Az iménti erős, fluoreszkáló fénytől fájdalmat érzek a
tarkóm környékén. Pislogás közben még mindig látok egy csík
derengő fehér fényt. Megyek a metró felé, és ez a furcsa érzés, ez
az utórezgés visszatart. Nem szívesen indulok egyenesen a
metróhoz. Megpillantom a Holland & Barrett kirakatát az
állomás felé menet, és gondolkodás nélkül belépek.
Jelentéktelen döntés. Talán a Marionról szóló beszélgetés
emléke az ülésről. Annyira kimerült és fáradt vagyok. Szerzek
valami vitamint, döntöm el a másodperc törtrésze alatt, és szinte
gyermeki elégedettséggel várom, hogy túlzó mennyiségű pénzt
szórjak el apró üvegcsékben tárolt színes édességekre.
Szórakozottan bámulom a polcokat, a manukamézet, az
üvegcsékben lévő cinktablettákat. Túlzás lenne azt állítani, hogy
sok bölcsesség jár közben a fejemben.
Tudatában vagyok, hogy egy babakocsis nő áll a jobbomon,
de csak halványan és fókuszálatlanul. Csak amikor a kisbaba
széles mozdulattal lerúg néhány magnéziumtablettával teli
fiolát, tudatosul bennem, hogy ott vannak. Lehajolok, hogy
segítsek felvenni a fiolákat, amelyek ide-oda gurulnak a padlón.
A fejem pontosan a kisbaba arcával kerül egy vonalba.
– Köszönöm – hallom a nő hangját. De addigra már
megbabonázva meredek a kisfiúra.
Szőke kisbaba kék-fehér sapkában és farmer kezeslábasban.
Tom babakori arcába bámulok. Kinyújtom a kezemet a
babakocsi felé, hogy rátámaszkodva álló helyzetbe tornásszam
magam. És ekkor látom meg, hogy a rózsaszín frufrut viselő
fiatal nő rám néz, és szinte tátva maradt a szája a csodálkozástól.
– Julie? – suttogom.
 Tizenkettő

A szemközti presszóban egy kávé mellett Julie mindent elmesél.

Reszkető kézzel emelem a csészét a számhoz. Végül nem bízom
magamban eléggé, inkább visszateszem a csészét a kistányérra,
és az ölembe eresztem a kezemet. Hagyom kihűlni a kávét.
Julie hasonlít a régi önmagára, de az anyaság megváltoztatta
az arcát. Változatlanul ugyanolyan bolondos ruhákban jár.
Batikolt felsőben. Most is rózsaszín csíkot festett a frufrujába, és
az orrában fémpöttyöt visel, de idősebbnek látszik. Feszülten
figyelem a szavait, de közben a tekintetemet egyre-másra
magára vonja a kisfiú. Nicholas, így szólította, amikor
végighaladtunk a Holland & Barrettben a polcok között, én egy
fiola nagy dózisú magnéziummal a kezemben.
A kisfiú minden mozdulatát figyelem. Minden csapást, amit
az apró kéz az asztalra mér. Az arca minden rezdülését. Ahogy
hirtelen szétárad rajta a mosoly.
– Csoda szép kisfiú.
– Köszönöm – feleli Julie. Lágy a hangja. Kedves. Egyáltalán
nem hasonlít a beszélgetésünk tónusa a legutóbbi
találkozásunkéhoz.
Rengeteg kérdésem van. És nagyon sok mindent mondanék,
de érzem, milyen törékeny ez a véletlen találkozás. Könnyen
megtörténhetett volna, hogy elkerüljük egymást. Elmehettem
volna a bolt előtt, egyenesen le a földalattihoz, és az útjaink
sohasem keresztezték volna egymást. A találkozás apró,
papírvékony pilleszárnyai sohasem röppentek volna fel. Már
magától a gondolattól is a legszívesebben sírnék. Igyekszem,
hogy a hangom lezseren, közömbösen csengjen. Nem tudom,
hogyan kérdezzek.
Végül Julie segít ki.
– Egyetlen alkalom volt – mondja –, mekkora az esélye?
Tizenhat hetes terhes voltam, amikor rájöttem.
– Ó – mondom halkan. Nem bízom a hangszálaimban, így
nem mondok többet.
– Tommal barátok voltunk. Őszintén kedveltem. Aznap – a
baleset után – tényleg nyugtalannak láttam. Amikor átjött,
nagyon elveszettnek tűnt – megvonja a vállát –, én meg
szerettem volna vigyázni rá. Készítettem neki valami ennivalót,
és eltöltöttük az időt…
Elfordítja a tekintetét.
– Ágyba bújtunk. Csak akkor egyszer.
Tom szexelt Julie-val?
Miután ismét rám néz, elmondja, hogy tudja, hibát követett
el.
– Mivel – teszi hozzá gyorsan – jó barátok voltunk. Bármi
többet… nem tartottam volna jó ötletnek. Emellett főiskolára
készültem.
– És Tom?
– Egyetértett… – Elhallgat. – De volt egy olyan érzésem,
hogy… nos, ő talán szerette volna, ha ennél valamivel többről
van szó.
Tompa ütést érzek. Fájdalom nyilall a mellembe.
– Amikor azt kérdezte, maradhat-e… – Megint elfordítja a
tekintetét. – Én… nos. Nem tudtam…
– Semmi baj – szólok –, nem a te hibád volt.
Döbbent arcot vág.
– Tudom.
Érzem, hogy elfutja az arcomat a pír.
– Nem vagy sokkal idősebb nála – mondom. – Hogy
boldogultál utána?
Bólint.
– Először elég kemény volt – folytatja –, hogy egyedül
vagyok. De amikor ránézek a kisfiamra – szeretet és büszkeség
árad a hangjából –, semmin sem változtatnék. És a nővérem
sokat segített.
– A szüleid?
– Apám Parkinson-kórban szenved. Nagyon törékeny. Az
anyám pedig meghalt, amikor még kicsi voltam. Így hát
nagyszülők nincsenek, de van pár nagyon jó barátom.
Elboldogulunk.
Nagyszülők nincsenek. Rám tör valami, mint amikor a
tengerpart homokjába vájt üregben összegyűlik a tengervíz.
Harcolnom kell magammal, hogy csendben tudjak maradni.
Hogy ne nyúljak át az asztalon, és ne rázzam meg azt a sovány
vállat. Szeretnék kitörni, miért nem szóltál? Miért nem hagytad,
hogy segítsek? Miért nem hagytad, hogy lássam az unokámat?
De nem mondom ki. Mindketten emlékszünk a legutolsó
beszélgetésünkre. Aznap, amikor elhozta Tom holmiját.
Elgyötört voltam. Keserű vádaskodásba kezdtem. Dühömben
rettenetes dolgokat vágtam a fejéhez. Őt hibáztattam Tom
távozása miatt. Mindenkit hibáztattam Tom távozása miatt.
Ugyan miért hívott volna fel? Miért akarta volna, hogy része
legyek az életének?
– Feltételezem… – és természetesen nem fejezem be a
mondatomat, miközben a tekintetemmel a homokszín hajú
kisfiút simogatom.
– Hogy is mondják? – mosolyog Julie. – A kisbabákat úgy
teremtik, hogy kiköpött másai legyenek a biológiai apjuknak. Ez
viszi tovább a fajok túlélését – ezzel biztosítja a természet a
férfiak ragaszkodását – és a monogámiát. Nem mintha ez igaz
lenne rám és Tomra. – Felnevet, aztán szemlátomást zavarba
jön. – Sajnálom.
Nem is lenne rá szükség, hogy kimondja, de megteszi.
– Az övé. Nem volt más.
Hipnotikus. Csodaszerű. Mintha egy apró videokamera
lenne a kezemben, és megtehetném, hogy újravetítem Tom
babakorát. Teljesen el vagyok varázsolva. És mégis – más az
érzés. Ez nem az én kisfiam. Hanem az unokám. És elönt a
szeretet ez iránt a vidám, ártatlan kis lény iránt, miközben
egyszerre van jelen a lelkemben a szomorúság Tom miatt, hogy
ő most nem ül itt velünk.
– És mi a helyzet Tommal? – kérdezem, ismét minden
erőmmel igyekszem lezser hangot megütni. – Van róla valami
híred azóta?
Julie a fejét rázza.
– Semmi. Amikor hallottam, hogy elment, nos, egyébként is
költöznöm kellett. Volt egy barátom itt, a környéken. Segített
találni egy szövetkezeti lakást. Nem volt könnyű időszak
számomra – mondja óvatosan.
 Bólintok. Értem.
Nicholasra nézek.
– Mennyi idős?
– Pár hét múlva egyéves lesz. Májusi baba.
Hirtelen az órájára néz.
– Sajnálom, Ruth – menti ki magát –, de mennem kell.
Hirtelen elfog a pánik.
– Ilyen hamar?
– El kell hoznom Jesst az oviból.
– Jesst?
– A barátom, Frank kislánya – közli. – Egy babazenés
csoportban találkoztunk. Egyedül neveli a gyerekét. Gyakran
találkoztunk. Lelki társak, így mondják, azt hiszem. És
összejöttünk – mondja egyszerűen.
Frank. Látom az arcán, hogy szereti a férfit, de úgy érzem,
igyekszik, hogy kevésbé legyen nyilvánvaló. Talán Tomra
gondol. Talán engem akar óvni. De mindezen nem
gondolkodom el igazán, mert leköti az erőmet a pánik, hogy ez
az ember mindjárt kilép az életemből, ugyanolyan gyorsan és
váratlanul, mint ahogy belépett.
A szavaim esetlenül, nehézkesen csengenek.
– Nagyon örülnék… – Lenézek az ölembe ejtett kezemre. –
Nagyon örülnék, ha újra találkozhatnék veled és Nicholasszal. –
Szünet. Elkeseredettnek és védtelennek érzem magam, és
tökéletesen tudatában vagyok, milyen körülmények között
zajlott a legutóbbi találkozásunk. Megrándul az arcom. Ő is
biztosan ugyanolyan élesen emlékszik rá.
– Legutóbb… – mondom. – Nagyon sajnálom. Én…
 Szerencsés vagyok. Az anyaság meglágyította Julie-t.
Megrázza a fejét, és felemeli a kisfiú műanyag poharát. – Régen
volt. – Habozik. Rám néz az asztal fölött, én pedig
összekulcsolom az ujjaimat az ölemben. – Megadja a számát? –
kérdi.
A sajátját nem mondja meg – és a következő napokban sokat
szidom magamat amiatt, hogy nem kérdeztem meg. Micsoda
hülyeség volt tőlem, dühöngök. Nem a telefonjába írja be a
számomat. A táskájában talált szórólap hátuljára firkantja fel a
számot meg az e-mail-címemet.
Elfog az idegesség, miközben figyelem, ahogy visszagyűri a
papírt a táskájába. Ezt a fecnit bármikor elviheti a szél, vagy
véletlenül kidobhatja a szeméttel együtt, miután hazaérnek. De
nem mondok semmit. Mit is mondhatnék? Azonnal el is tereli a
figyelmét Nicholas, aki rángatni kezdi a babakocsi szíjait, és
karját a kijárat felé nyújtogatja.
– Kérlek – mondom –, lépj velem kapcsolatba.
Zavartan ácsorgunk, mert nem tudjuk eldönteni, megöleljük-
e egymást; végül előrehajolok, és óvatosan megölelem. Aztán
megsimítom az unokám selymes haját. – Viszlát, Nicholas! – és
integetek neki. Az unokám.

Fülsértően hangosnak és piszkosnak érzem a vonatot, ahogy

végigcsörömpöl az alagúton. A peron tele van emberekkel.
Bámulom őket, ki újságot olvas, ki a telefonjával matat; a
legszívesebben mindhez odalépnék, és megráznám, hogy
kirángassam őket a magukba fordulás bénultságából. Nagymama
vagyok. Van egy unokám. Nicholasnak hívják, ezt mondanám. Nem
is mondanám, hanem belekiabálnám az arcukba. Énekelnék.
Nevetnék. Végigfutnék a peronon, és közben integetnék a fejem
fölött.
A vonat zsúfolt, és amint belépek a kocsiba, meghallom egy
gyerek hangját. Az emberek lógnak a kapaszkodókon, a
vonattal együtt mozogva bólogatnak és rángatóznak, az
arcukon sztoikus belenyugvás. A fiúcska kicsi, nem lehet több
kétévesnél, farmert és piros dzsekit visel. Ha nem rángatná az
anyja kabátja alját, lehetetlen lenne megmondani, kivel van.
– Akarok. Vizet. Otthon – nyüszíti. Újra meg újra elmondja a
szavakat, közben nagyokat csuklik. Könnyáztatta arca vörös a
sírástól.
Eszembe jut, milyen volt az ikrekkel utazni a földalattin, és
hirtelen visszatérek azokba a régi évekbe. Rosszul időzített étel
vagy ital – és milyen gyorsan tudott a szituáció intenzív
katasztrófába torkollni! Egyikük nyafogni kezdett. Miközben
megpróbáltam megnyugtatni, a másik zendített rá, én meg
kínosan éreztem magam a többi utas előtt, akik nyugtalanul
pillogtak egymásra.
Ez a nő nem néz körbe a többiekre. Sima, sötét haját
hátrafogva viseli. Az arca sápadt. A kisfiú a mellette lévő ülésen
ül, ő meg közönyös arccal maga elé bámul. A vonat átzörög az
állomáson. Az ajtók kinyílnak, majd becsukódnak, az emberek
kiszállnak, még többen jönnek helyettük, egymáshoz
préselődünk. A kisfiú újra hajtogatni kezdi a magáét, a szája
apró kört formáz, miközben elidőz az otthon o-ján. A nő még
mindig nem reagál. Továbbra is azzal a sziklakemény arccal
bámul kifelé a szemközti ablakon. A kisfiú hangereje egyre nő.
Hisztérikusabb, panaszosabb. Még mindig semmi. Akarok.
Vizet. Otthon. Néhány utassal összenézünk. Egy férfi
odafordítja a fejét, szemlátomást bosszantja a zaj, de a köztünk
lévő anyák inkább egységet és bajtársiasságot éreznek. Úgy
érzem, mind egyesülünk abban, hogy nem értjük meg ezt a nőt.
A rossz anyaságát. A hanyagságát. Azt, hogy nem veszi
figyelembe egy kisgyerek igényeit.
Düh kezd forrni bennem. Felkúszik a torkomig. Anélkül,
hogy átgondolnám, kutatni kezdek a táskámban. Találok egy
palack vizet. Bontatlan. Odanyújtom a gyereknek.
– Tessék – mondom. – Víz. – A kisfiú meglepődik a hirtelen
mozdulattól. Abbahagyja a sírást. Kinyújtja a kezét, és megfogja
a palackot. A szempilláján még ott remegnek a könnycseppek,
és ahogy rám néz, leperegnek az arcán. – Víz. – Boldogság
ragyog az arcán. Ránézek az anyjára. Mosolyra számítok.
Hálára. Egy kézre a karomon. Egy odasúgott köszönömre, és
arra, hogy a megkönnyebbülés kisimítja az elkínzott arcot.
De semmi ilyesmi nem történik. Ehelyett az anya előrehajol,
és megragadja a palackot. Mostanra a kisfiú apró ujjai
ráfonódtak. Szorosan fogja. Fel-alá rázogatja, tetszik neki a
buborékok tánca. A nő egy gyors mozdulattal lefejti róla a
gyerek kezét, és felém nyújtja a palackot. Egy szót sem szól. A
kisfiú most talpra ugrik. A feje fölött integet, mintha így akarná
visszahozni. Víz, visítja, víz!
Kétségbeesetten felém fordítja az arcát. Nagy, barna
szeméből sugárzik a könyörgés. Az anyja arca kemény.
Törődjön a maga dolgával. Hogy merészelte?
Talán a meglepetés teszi, vagy a látvány, ahogy a kisfiú
integet, de túl későn indul a kezem a palackért. Valójában olyan
későn, hogy addigra már el is unta a várakozást – egyszerűen
kiengedi a kezéből. A vagon padlójára esik. Ide-oda gurul,
ahogy a szerelvény remegve megáll az állomáson. Mindnyájunk
mozgása követi a jármű szeszélyes rángásait, és a palack
nekicsapódik egy férfi cipőjének, egy bőröndnek, aztán begurul
a sarokba. A kisfiú odafutna érte, de a nő hevesen visszarántja.
Újabb visítás és zokogás. Óó, sírja a gyerek. A kocsiban most
már mindenki engem néz. Az anyáról és a fiáról felém fordult a
figyelem.
Mintha én lennék a zavar oka. A vonat megint megrándul, a
palack az ajtónak csapódik. Egy férfi rosszallóan csettint a
nyelvével. A hátam mögül sóhajtást hallok. A palack
szemlátomást önálló életre kelt. Minden zöttyenés arra
emlékezteti a fiúcskát, ami az övé volt, majd elveszett, és ez
minden alkalommal crescendót okoz a zokogásban. Gyorsan
felkapom a palackot, és a táskámba rejtem.
A nő felé nézek, akiről azt hittem az imént, hogy
szövetségesek leszünk. A kötelék, amelyet bajtársiasságnak
gondoltam, most ítélkezőnek tűnik. Amikor a vonat megáll a
következő állomáson, leugrom, és a peronon lezöttyenek egy
padra, a tenyerembe temetem az arcomat
Mire hazaérek, a korábbi eufória, amelyet a mindent
megváltoztató, véletlen találkozás után éreztem, a múlté.
Amennyire eltöltött az imént az öröm, most éppannyira
megfosztottnak érzem magam. A gondolatra, hogy Julie talán
sosem fog megkeresni, elfog a pánik. Hogy ott téblábolok a
Holland & Barrett környékén a főutcán, de lehet, hogy soha
többé nem látom sem őt, sem Nicholast, és a kép úgy ül meg a
bensőmben, mint valami gonosz súly. A következő napokban
azon tűnődöm, vajon nem csak képzelegtem-e. Hogy valamiért
kitaláltam magamnak az unokát, mert az agyam így működik.
Újra és újra megrovom magamat amiatt, hogy nem kértem el
Julie számát. Az igény, hogy óvatosan járjak el, felülírta a
bizonyosság igényét bennem, hogy legyen egy szelet papír a
kezemben a telefonszámával. Megdöbbent, milyen rosszul
döntöttem.
Pár nap múlva érkezik az e-mail. Rövid, semleges, de
barátságos. Mellékeltem pár fotót. Néhány mérföldkő. Lelkesen
végigkattintgatom őket. Egyetlen lendülettel végignézem
mindet. Újra és újra elvarázsol az a kis arc, a fiamhoz való
hasonlatossága. Nicholas egy grillpartin, a szája ketchuptól
maszatos. A parkban, sárga vödröt egyensúlyoz a fején.
Nevetve ül egy pedálos, kék kocsiban. A legjobban az tetszik,
ami a tengerparton készült. Egy majdnem ugyanolyan jut róla
eszembe, amelyen Tom és Carolyn szerepel a Wight-szigeten.
Hasonló korúak. Nicholas fürdőnadrágot visel, amelyet halak
díszítenek. Kék-fehér vászonkalapja van, felfelé néz, vigyorogva
belemutat a kamerába apró kezével, ami csupa homok.
Mindet kinyomtatom. Mélázok fölöttük, a kicsi arca és teste
minden négyzetcentiméterét megvizsgálom. Kisebb méretűeket
is nyomtatok. Mágnesek után kutatok, hogy kirakhassam a
képeket a hűtőmre. Ide-oda helyezem őket, hogy minél jobban
nézzen ki a montázs. Hátrébb lépek, úgy csodálom. Azért
teszem mindezt, mert eltölt a büszkeség, de azért is, mert
szeretném úgy érezni magamat, mint egy szokványos
nagymama, aki kiteszi az unokája képeit a hűtőre. A nap
folyamán mindig odavonzzák a szememet ezek a színes
újdonságok. Akárhányszor belépek a konyhába, azonnal
megnézem őket, és mindannyiszor eltölt valami
újdonságszámba menő melegség, elégedettség, hogy ezek a
képek helyet kaptak a konyhámban és az életemben. Írok egy e-
mailt Julie-nak, és megköszönöm őket.
Reggel leveszem a tengerparti képet a hűtőről, és a
pénztárcámba teszem. Becsúsztatom az erre szolgáló átlátszó
műanyag lap alá. Úgy láttam, mások így szokták csinálni. És
mivel szeretném magamat ugyanúgy érezni, mint mindenki
más, én is ezt teszem.
 Tizenhárom

Azon a héten nagyon nyugtalanul alszom. A mintázat mindig

ugyanaz. Gyorsan álomba zuhanok, de aztán élénk álmokra
riadok. Azon az éjjelen a tengernél jártam. Egy apró hajóban
ülök egy csapat ember társaságában, mindnyájan
mentőmellényt viselünk. Okkal vagyunk ott. Átjár minket a
céltudatosság, de fogalmam sincs, mi az. Már bealkonyodott, a
tenger hullámzik, ringat minket a sötétkék víz. A többiek
példáját követve figyelem a vízfelszínt, de nem tudom, mit
keresek. Hirtelen kiáltásokra riadok, az emberek mutogatnak
valamit, arrafelé kanyarodunk. Miközben a hajó bukdácsol, egy
gyerek arcát látom. Kisgyerek. Nicholas. Kinyújtom a karomat,
hogy berángassam a hajóba, de kicsúszik a kezem közül.
Hívogatom, és elfog a rémület, mert a hullámok alatt további
arcokat látok. Ott van Tom, Dan és még mások, akiket nem
ismerek. Pánikban vannak. Tátott szájak, karok nyúlnak ki a
vízből. Könyörgő arcok. Elkeseredettek. A többiek a hajóban
nem segítenek, hanem beszélgetnek – másfelé néznek.
Akárhányszor lehajolok, eltűnnek az arcok a hullámok alatt.
Éles rándulással ébredek, merev háttal ülök az ágyamban. A
szemem tágra nyílik – éber vagyok. Hajnali 5:25 van.
Ahogy közeledik a Dannel tartandó ülésem, egyre jobban
elfog az aggodalom. Mint magyarázta, úgy érzi magát, mint aki
egy szikla szélén lóg, és én is mintha lógnék valahol. Mintha
rémisztő narratívájának egy következő részletére várnék. Ha
felidézem a tőle szokatlan kitárulkozást az utolsó ülésen, az az
érzésem támad, hogy talán el sem jön, és máris tudom, hogy
egyszerre éreznék megkönnyebbülést és aggodalmat, ha nem
bukkanna fel.
Végül Dan pontosan érkezik. Felkészültem rá, hogy
visszahúzódó lesz, és távolságot tart tőlem meg a folyamattól,
amit elkezdtünk, ám épp ellenkezőleg: buzgón kezd bele a
mondandójába.
– Nagyon vártam, hogy ma eljöjjek. – Még alig lépett be a
szobába. Miközben leül, a szemembe néz.
– Meg akartam köszönni magának – mondja. – Amikor
legutóbb itt voltam, az volt az első alkalom, hogy beszéltem
arról a dologról. Korábban képtelen voltam bárkinek is egy szót
szólni róla. Valami történik itt magával – vonja meg a vállát –,
ami miatt rendjén valónak tűnik, hogy beszéljek róla.
A tekintete nyugodt és eleven. Átfut rajtam egy érzés.
Egyfajta elégedettség. De a következő szavával már a főiskoláról
beszél, aztán megemlít valami filmcímet, amit nem tudok hová
tenni, és érzem, hogy máris távolodik tőlem. Előrébb mozdul a
székében, a kezét a homlokára tapasztja a drámai hatás
kedvéért, és kelet-európai akcentussal azt mondja: – „Ich kann
nicht wählen. Ich kann nicht wählen.”
Várakozásteljesen néz rám.
– Van ötlete?
Érzem, hogy rám tör a bosszankodás, és még mielőtt
megtalálnám a megfelelő szavakat, hogy hangot adjak neki, rám
tör egy emlékkép. Még egyetemista voltam, feküdtem a közös
helyiség padlóján, és késő éjjel, filmnézés közben fokhagymás
vajas spagettit ettem. Az emlék ide-oda lebben az agyamban,
mint egy hullám a tengeren. De semmi eredmény. Danre
bámulok. Üres tekintettel.
– Sophie választása – közli végül. – Azt mondja, hogy nincs
választása. – Szárnyként lengeti a karját kettőnk között. – De
végtére is – ökölbe szorítja a kezét, és a combjára üt – van
választása. A fia él. A lányát gázkamrába küldik.
Különös kifejezés ül ki az arcára. Kiolvashatatlan.
Elnyűttnek érzem magam.
Megjegyzést teszek rá, hogy mekkora távolság feszül a
valóság és a fickó közt. Beszélek arról, hogy talán számára
biztonságosabbnak tűnik, ha visszavonul a filmek világába, az
„elhitetés” világába. Ott inkább otthon érzi magát, mint a valódi
életében. – Ez nagyon fájdalmasnak hangzott.
– Ezek a filmes utalások mintha távolságtartásra
szolgálnának – folytatom. – Mintha távol akarna tartani
magától.
Egy kicsit meginogva hátrébb dől.
– De ezek fontosak – jegyzi meg. – Talán ha jobban
odafigyelne rájuk, nem találná őket távolságtartónak… épp
ellenkezőleg.
Megbántva érzem magam.
Ismét előrébb hajol.
– Sophie Auschwitzban van. Rákényszerítik, hogy hozzon
meg egy döntést. Ha nem teszi meg, mindkét gyereke meghal. –
Tanítós a hangja, úgy tájékoztat, mintha egy hallgatója volnék. –
A legtöbb anya nem szembesül naponta ilyen választással, de jól
illusztrál egy fontos kérdést. Egy tabut.
 – Tabut?
– Az anyáknak mindig van kedvencük – mondja egyszerűen.
– Mindenkinek, mindenre vonatkozóan vannak preferenciái az
életben, és mégis tabu, ha a gyerekekre alkalmazzuk. Azt
kiáltották ki alapelvnek, hogy a szülők egyformán szeretik a
gyerekeiket. Minden szülő azt mondaná, hogy nincs kedvence.
Ez hazugság.
Elhallgat, célzatosan néz rám, és megint elfog az érzés, hogy
a vesémbe lát. Mintha rólam beszélne. Zavarban érzem
magamat. Védtelennek. Mintha Carolynra és Tomra utalna.
– Nem értem – mondom, és lassan csóválom a fejem. – Eddig
azt hittem, maga egyke.
– Az voltam – feleli –, vagy legalábbis azt hittem, hogy az
vagyok – javítja ki magát. – Kiderült, hogy van egy fivérem,
Michael.
Halkan beszél, és elmeséli, mi történt. Elmondja, hogy
mindig is volt egy olyan érzése, hogy valamit titkolnak előle.
Egy rejtélyt sejtett. És egy napon felmászott az anyja
ruhásszekrényéhez, ahol, tudta, van egy doboz. Egy ódivatú,
cukorkaszínű csíkokkal ékített kalapdoboz.
– El volt rejtve – mondja Dan –, de színes volt, mint egy
kicsomagolásra váró ajándék.
A kalapdoboz belsejében egy másik, fából készült, kisebb
doboz volt, amelyben Dan egy halom fotót talált egy kisbabáról,
aki az anyakönyvi kivonat szerint a Michael nevet viselte, és
másfél évvel fiatalabb volt nála. Elmondja, hogy a kisbaba
minden egyes képen magával ragadóan vidám volt. – Michael
kész boldogságbomba volt – teszi hozzá. – Egy napsugárka.
 Egy apró kórházi csuklópánt is volt a dobozban. Rajta két
évvel későbbi dátum, mint a születéséé volt. Dan elmeséli, hogy
ezt követően nem készült egy fotó sem.
– Mintha megállt volna az idő.
– Mi történt?
– Nem tudom – sóhajt. – Gyanítom, beteg lett. Kórházba
került. Sosem jött ki.
– Nincs róla semmilyen emléke?
Megrázza a fejét.
Szünet. A gondolataiba merül. Pár percnyi elmélkedés után
mintha döntésre jutna. Benyúl a zsebébe, óvatos, lassú
mozdulattal.
– Ezt még sohasem mutattam meg senkinek – mondja.
Kihúz a zsebéből egy fényképet, és az asztalra teszi. Felém
löki, és rám néz. Várakozásteljes arcot vág. Érzem a várakozása
súlyát.
Egy kisbabát tartó nőről készült a kép, oldalról mutatja őket.
– Megnézhetem? – nyújtom ki a kezemet a kép felé.
Dan bólint.
A hosszú, sötét hajú nő magasba emeli a kisbabát, aki kék
kezeslábasban van. A kisbaba szemmel láthatóan éppen
boldogan kacag. Kettejük tekintete összekapcsolódik. Áll
néhány ember a háttérben, de olyan az összkép, mintha senki
más nem lenne ott rajtuk kívül. A nő felemeli a gyereket, a baba
pedig kinyújtja a kezét, és megfogja a nő arcát. Mindketten
nevetnek, és egymást nézik. Kép az örömről. Elvarázsolt arcok.
Mintha a szeretet ragyogó fehér sugara kötné össze őket.
– Az anyám és Michael – közli Dan. – Szinte érzi az ember…
nem igaz? A szeretetet. A boldogságot – folytatja. – Hogyan
versenyezhetnék én ezzel? Hogyan versenyezhetne ezzel bárki?
Érzékelhető súly üli meg a helyiséget.
Elmondja, milyen érzés volt megtalálnia a képet.
– Hirtelen minden értelmet nyert. Minden a helyére került.
Először úgy érezte, nem kap levegőt.
– Szédültem és émelyegtem, azt hittem, elesek. – Aztán azt
mondja, megkönnyebbülést érzett. Mert rájött, hogy minden
igyekezete hiábavaló. Mindegy, mit tesz, vagy mit nem tesz,
soha nem jelent különbséget.
Előredől.
– Ez volt az én Harmadik Epifániám – közli színpadiasan. –
Elloptam, bedugtam a rövidnadrágom zsebébe. Anyám biztosan
észrevette, hogy hiányzik… de sohasem említette egy szóval
sem. Michael neve egyszer sem hangzott el a házunkban. És
mégis, ezután éreztem a jelenlétét otthon. Az űrt. A hiányt. Ami
a helyén tátongott.
Lenézek a kezembe tartott képre. Még mindig szorongatom.
Nicholas jut az eszembe. Tom kisbabaként. Michael meg az
anyja. Tagadhatatlanul boldogságot sugárzó kép. De miközben
az anya Michaelre néz, Dant nem látja. Végighullámzik rajtam
valami elviselhetetlen szomorúság. Az anya miatt. A tragédia
miatt, amelyet a családnak el kellett szenvedni. És Dan miatt. Az
itt maradt kisfiú miatt. Aki bizonytalan, nyugtalan, rémült, és
elkeseredetten vágyik az anyja szeretetére. Folyamatosan keresi
az utat, hogy az anyja érdeklődésének és gondoskodásának
reflektorfényébe kerüljön, hogy az anyja ismét felé forduljon. De
bármit tett, a fény nem ragyogott rá. Legszívesebben zokognék.
Mekkora súllyal nehezedett a vállára a veszteség, és hogyan
merevedett az elkeseredettsége olyan mértékű önutálatba, hogy
szándékosan sebeket ejtett magán.
– Nagyon sajnálom – mondom.
Lehajtja a fejét. Megdörzsöli a szemét.
– És miután látta ezt a képet… akkor sem idézett fel
magában semmilyen emléket?
Röpke fejrázás.
– De mindent megmagyarázott. Az érzést, amiben felnőttem.
Hogy valami mintha mindig hiányzott volna.
Egy percig csendben ülünk.
– Egy gyerek halála traumatikus esemény – szólalok meg –,
és ahogy maga leírta a szüleit, abból arra következtetek, hogy
képtelenek voltak felépülni a traumából. Ez képtelenné tette
őket rá, hogy maradéktalanul betöltsék a szülői szerepet. Hogy
szeressék és óvják a gyereküket, hogy gondoskodjanak róla.
Olyan hanyagság volt, ami már a bántalmazás egy formája.
Tudatában vagyok, hogy újra kimondom a szót. Ezúttal
gyengéden. Hogy ismét visszahozzam a helyiségbe.
– Úgy hangzik, hogy a szüleit traumatizálta a gyász.
Gondolja, hogy az anyja depressziós volt? És az események
következtében képtelen volt a gondoskodásra?
Dan hallgat egy ideig.
– Gondolkodtam ezen. És azt kell mondanom, igaz volt… de
vannak képeim arról, milyenek voltak a szüleim együtt.
Boldogok. Csak ők ketten. Néha arra gondolok, hogy az egyik
gyerek halála a túlélő gyereket még értékesebbé teszi. Velem az
ellenkezője történt. Azt hiszem, könnyebb lett volna, ha nem
marad gyerekük.
Hosszú csend.
Elmeséli, hogy az azt követő napokban, hogy megtalálta a
képet, a kezdeti megkönnyebbülés után más érzések is
hatalmukba kerítették.
– A fájdalom – a kezét a hasára teszi –, ami lassan akkorára
nőtt, hogy alig tudtam enni vagy beszélni. Folyton a Michaelről
készült képet nézegettem. Nagyon féltékeny voltam.
Vállat von.
– Akkor döntöttem úgy, hogy megadom magam.
– Megadja magát?
– Akkor kezdtem vagdosni magamat. Az enyhülést hozott.
Az egyik rossz érzés azonnal elcsitult.
– Mi volt az az érzés?
– A düh.
– Tehát a rossz érzést, a dühöt maga felé fordította?
Bólint.
– A családi élet örömei. – Hátradől a széken, halk, szisszenő
hang hagyja el a száját.
Látja, hogy a szemöldökömet ráncolom.
– Sophie választása? Mindig van egy gyerek, akit a
gázkamrába küldenek – mondja.
– Ilyen érzés volt? – kérdezem. – Halálos ítéletnek tartotta,
hogy nem magát választották?
Az ujjait tanulmányozza, és a körme körüli bőrt kaparássza.
Túl erős a mozdulat, kiserken egy csepp vér.
Aztán feltesz egy kérdést, mintegy a semmiből, és a szavak
nagy döndüléssel landolnak a mellkasomon.
 – Vannak gyerekei? – A hangja könnyed, közben
figyelmesen néz.
Abban a pillanatban látom a kisfiút, aki megszökik a
vidámparkban, miközben a szülei a másik irányba néznek. A
fotó jut eszembe. Az anya meg a kisfiú, akik csak úgy
ragyognak a boldogságtól. A szeretet ragyogása, amit a
szemben ülő fiú sohasem érzett magára vetülni. Dan arcába
nézek. Könyörgőnek, kétségbeesettnek látom.
Vannak gyerekei?
– Nem – megrázom a fejemet –, nincsenek.
Felemeli az ujját, a szájába veszi, és lenyalja a vért.

Miközben Roberthez megyek az ülés után, a hazugság súlyosan

megül a mellemen. Újra meg újra lejátszódik a fejemben a
jelenet. Végiggondolom, hányféleképpen válaszolhattam volna
a kérdésre. Végiggondolom, a múltban hányféleképpen
válaszoltam már erre a kérdésre.
Néha el volt rejtve számos másik kérdés közé, amelyek
könnyeden és hanyagul hangzottak. Házas? Hol fog nyaralni?
Biciklizik a munkahelyére, vagy buszra száll? Merrefelé lakik?
Ezek az ártalmatlannak tűnő kérdések mind a hatalomról
szólnak. Az egyik páciensemnek, Ellen Taylornak, akinek a
lánya súlyos betegen feküdt a kórházban, sikerült szavakba
öntenie: Maga ismeri a legszörnyűbb gondolataimat is. Tudja,
miket akarok tenni magammal. Tudja, mennyire el vagyok
keseredve. Olyasmiket, amiket még a legközelebbi barátaim sem
ismernek. Maga mindent tud rólam… én meg magáról semmit.
Még azt sem, hogy vannak-e gyerekei.
 Néha a kérdés egészen vádlón hangozhat, mint egyszer
például egy anya-baba foglalkozáson, az alvásmegvonástól
szenvedő anyák körében. Segítettem nekik, hogy megfelelő
alvási rutint tudjanak kialakítani a kisbabáik számára. A feladat
nagy kihívás volt, hiszen igen komplex problémahalmot
jelentettek a saját kötődési és elengedési mintázataik. Trishnek,
az anyának, akivel szemben ültem, látványos fekete karikák
keretezték a szemét. Könnyben úszó szemmel ült a táblázatok
előtt, amelyeket előző héten kértem, hogy töltsön ki. Látott már
maga egyáltalán kisbabát közelről?, csattant fel.
Azokra a kérdésekre, amelyek a terapeuta magánélete iránt
érdeklődnek, általában nem várnak konkrét választ. Valami
megfoghatatlanra irányulnak. A bizonyosság, biztonság és
bizalom öntudatlan keresését jelzik. Nem a valódi gyerekek
húsa és vére áll a központjában. Hanem az, ahogy a páciens
magát elképzeli gyerekként. A saját élményeikről, amelyeket a
saját szüleik által szereztek. A kérdés sokkal inkább a saját
aggodalmaikról és rémületükről szól. Mellettem áll? Tud segíteni
rajtam? Bízhatok magában? Tud számomra elég jó anya lenni,
miközben átélem ezt az élményt? Maga is cserben hagy majd, mint
olyan sokan tették korábban? A hüvelykujjszabály az, hogy meg
kell érteni a kérdés mögött húzódó valódi jelentést. Amivel lehet
dolgozni. Mögé kell gondolni annak, hogy az emberben él egy
késztetés, hogy a konkrét kérdésre feleljen. A hüvelykujjszabály
az, hogy nem szabad hazudni.

Robertnél ülök, elmesélem neki, mi történt a legutóbbi két

ülésen Dannel. Elmondom, milyen szomorú, magányos
gyerekkora volt. Mesélek a szüleiről. Arról, milyen furcsán
jellemezte bántalmazó és hanyag viselkedésüket,
„közömbösnek” írva le őket, magát meg „nem az ízlésük szerint
valónak”. Beszélgetünk a halott kisöcs felfedezéséről. A szülők
gyászáról. Hogy képtelenek voltak a fiuk szükségleteit
észrevenni.
– Úgy tűnt, nem érdekelte őket. Hanyagok voltak – mondom
harciasabban, mint terveztem.
Mesélek Dan önsebzéseiről, és eközben ismét visszatér a kép,
ami korábban is kísértett. Egy kisfiú egyedül a konyhában, és
lázasan kutat a szekrényekben az éles eszközök után.
Elmesélem a vidámparkban történt esetet, és miközben
beszélek, észreveszem, hogy Robert előrébb csúszott a székében.
Felhagy a jegyzeteléssel. Óvatosan az ölébe teszi a kezét, mint
aki minden figyelmét nekem akarja szentelni.
– Biztos vagyok benne, hogy más rossz dolgok is elő fognak
kerülni – mondom. – Van bennem valami rémület, hogy mi jön
még ezek után.
Egy pillanatra elhallgatok, és megköszörülöm a torkomat. A
helyiségre csend telepszik. Robert vár.
– De abban nem vagyok biztos, hogy meg akarom tudni.
Robert elgondolkodva bólogat. Nem tesz megjegyzést, de
látom, hogy rejteget valamit magában.
Aztán az önsebzésről beszél, mint az olyan érzelmek elleni
védelem egy módjáról, amelyek másképp elsöprő erejűek
lennének.
– Mint a düh?
 Bólint.
– Bizonyára van egy olyan fantáziája, hogy a dühe kikerül az
irányítása alól. Kezelhetetlenné válik. Elsöprővé. Könnyebb
egyszerűen elzárni a fájdalmon keresztül.
Egy percig tűnődik.
– Azt mondtad, hatéves volt, amikor először maga ellen
fordult?
Bólintok.
– Nagyon fiatalon – jegyzi meg Robert. – Szokatlan. És
aggasztó. – Leveszi a szemüvegét, és megtisztogatja, miközben
gondolkodik.
– Az, hogy efféle kockázatoknak teszi ki magát, ahogy
leírtad, olyan, mint egy „halálhívás” – mondja.
Beszélgetünk Dan mentális elhatárolási trükkjeiről.
– Úgy tűnik, a dühe leválasztása jó szolgálatot tett számára –
az erőszak pillanatáig. Akkor minden összeomlott. Kinyitott egy
fedőt – mondom –, nem csoda, hogy traumás élmény volt.
– Néha van egy uralkodó érzés. Az ő esetében volt ilyen az
erőszak környékén? Volt efféle benyomásod?
Visszagondolok az ülésre.
– Arról beszélt, hogy kicsinek érzi magát… erőtlennek…
Próbálom felidézni az emlékeket.
– Volt egy élménye az öngyújtóval. Félt, hogy megégetik.
Nem történt meg… de erős szégyenérzetről számolt be.
– Szégyen?
– Ez is motívum volt – bólintok –, hogy ő is hibás.
Valamilyen módon felelős.
– Az erőszakért?
 – Igen… de azért is, ahogy az anyja viselkedett. Az egyik
ülésen a karmát említette. A legközelebbin tagadta.
Robert feljegyez valamit, aztán egy ideig szótlanul lapozgat
visszafelé a füzetben, újraolvasgatja a korábbi ülésein leírt
jegyzeteit.
– És te mit érzel?
– Sok mindent… de pillanatnyilag nagyon szeretnék segíteni
neki. Vigyázni rá.
Bólint.
– Hogy az anyja légy, akije nem volt. Fiatal volt, amikor
bezárkózott.
Hogy az anyja légy, akije nem volt.
Mesélek Robertnek az ajándékokról.
– Névtelenül jöttek – mondom –, de majdhogynem biztosra
veszem, hogy tőle vannak. Először a növények. Aztán a
hörcsög.
– Hörcsög? – Robert szemöldöke felszalad a meglepetéstől.
Bólintok.
Egy percig fontolgatja a hallottakat.
– Élőlényeket ad, hogy gondoskodj róluk. Hogy életben
tartsd őket. Róla tudsz-e gondoskodni? Ezt akarja kideríteni.
A következő mondataimat nagyon óvatosan fogalmazom.
Elmesélem, hogy a Dan gyerekkoráról szóló történet hallatán
mennyire elfogott a düh.
– Őrülten felháborodtam. Amiatt, ahogyan elmondta. Védte
őket a viselkedésük miatt. Védte az anyját. – A pulóverem
szegélyét babrálom. – Erős volt. Valami nagyon magával
ragadott. Mintha minden rossz, dühös érzést magamban kellett
volna tartanom. Mintha egy bombát egyensúlyoztam volna az
ölemben.
– Ez lesz a fókuszodban – ért egyet velem –, hogy visszaadd
neki a bombát. Hogy segíts neki megérteni, hogy nem feltétlen
muszáj felrobbannia. Nem muszáj megsemmisülnie.
Úgy tűnik, valami aggasztja Robertet, valami, amit nem
teljesen ért.
– Van valami kapcsolata?
– Említett valakit. Egy nőt. De nem részletezte. – Megrázom
a fejemet. – Ambivalensnek tűnik a barátságaiban. Csalódott.
– És a kötődési módjai – hogyan manifesztálódnak ott bent, a
helyiségben?
– A szokásos – vonok vállat. – Meghátrál, és visszavon
dolgokat. Egyik nap elkésett. A másikon korán jött.
Elmesélem, hogy Dannek mennyi idejébe telt, mire bízni
kezdett a folyamatban, és csak mostanra kezdem úgy érezni,
hogy ő is valóban jelen van a szobában, és hajlandó részt venni a
munkában. De ez a helyzet is törékenynek tűnik – bármelyik
pillanatban vége szakadhat.
– Valami más?
Elmondom Robertnek, hogy Dan azt kérte, több ülésen
vehessen részt a szokásos hatnál.
– És mit feleltél?
– Megadtam neki. Azt hiszem, ez a bizalomról szólt. Azt
akartam, hogy rábízza magát a folyamatra.
Úgy érzem, túlmagyarázom a döntést, de ha Robert
észreveszi is, vagy különösnek érzi, nem tesz rá megjegyzést.
Újabb elraktározandó dió.
 – Más kísérlet a határok átrendezésére az ülések alatt?
Megrázom a fejemet.
– Eddig semmi. – És a gyomromban mintha követ hurcolnék.
Vannak gyerekei?
Mintha a hazugság, amit Dannek mondtam, megülne
rajtunk a szobában. Nagyobbra nő, saját alakot vesz fel, és
figyelmet követel magának, mint egy követelőző gyerek.
Kényelmetlenül érzem magam a székemen. Az arcom lángol. A
torkom kiszárad. Kinyújtom a kezem a pohár vízért.
– Jól vagy? – kérdi Robert gyengéden, olyan kedvesen és
aggódva, hogy hirtelen rám tör a késztetés, hogy eláruljam neki,
mi történt. De ehelyett legyezgetni kezdek az arcom előtt. –
Nagy a forróság – jegyzem meg. És talán azért, mert nem
szeretne egy menopauzával küzdő nő problémáival
szembesülni, nem noszogat tovább, csak maga mögé nyúl, és
kinyitja az ablakot.
A bűntudat ott ég az arcomon. Kísérletet teszek rá, hogy
elrejtsem, és benyúlok egy tollért a táskámba.
Korábban még sohasem hazudtam egy páciensemnek sem. Azért
hazudtam, mert annyira elkeseredett volt.
Azért hazudtam, mert azt akartam, hogy különlegesnek érezze
magát.
Azért hazudtam, mert azt akartam, hogy én is különleges legyek a
számára.
– Az utóbbi időben is történt önsebzés nála?
– Mostanában is rendszeresen vagdossa magát. De irányítás
alatt tartja. Az „alacsony kockázatú” csoportba tenném.
Robert egy percig hallgat.
 – Meglehetősen valószínűtlennek tűnik, hogy ez a férfi úgy
érte el a felnőttkort, hogy a védelme egyszer sem tört meg.
Tudsz valamit a mentálhigiénés szolgálattal való kapcsolatáról?
Kórházi tartózkodás a múltban?
És ekkor történik meg. Az a megdöbbentő, üres érzés.
– Még nem láttam a papírjait.
Ez kivételes eset. Robert meglepetten felnéz.
– Sosem sikerül elérnem a háziorvosát – mondom. – Úgy
tűnik, mintha problémát okozna nekik átvinni a papírjait a
korábbi orvosától. Aki Bristolban volt. Az adminisztratív
személyzetből valaki betegszabadságra ment. – Hallom a
kifogásokat. A hangomban védekezés csendül. – Valami
adminisztratív hiba történhetett. Az a bristoli praxis egy kisebb,
egyszemélyes rendelő – teszem hozzá –, és valószínűleg még
mindig papíron dolgozik. Folyamatban van a váltás az
elektronikus rendszerre. Üdv a huszonegyedik században.
Robert bólint. Felületesnek érzem a reakcióját.
– Nos, ahogy te is tudod, érdemes volna mielőbb
megszerezni a dokumentumokat – a szemembe néz –, amint
lehetséges.
Úgy érzem magam, mint akit leszidtak. Felkészületlenül ért.
Mint a gyerek az osztályban, aki otthon hagyta a tolltartóját.
Talán a bűntudatom teszi, vagy abbéli vágyam miatt, hogy
mielőbb továbblépjünk arról a témáról, hogy mit csináltam
rosszul, azon kapom magam, hogy a filmes utalásokat kezdem
boncolgatni. És miközben ezt teszem, döbbenten veszem észre,
hogy ugyanúgy használom fel őket a Roberttel folytatott
megbeszélés során, mint ahogy Dan tette az ülésen velem.
Korlátként. Hogy segítsen kevésbé védtelennek érezni
magamat.
– Még mindig problémát okoznak ezek a filmes referenciák –
nyitom ki a dossziémat. – Úgy érzem, valamire rá akar venni.
Még mindig összezavarnak. Mondtam neki, hogy úgy érzem,
mintha elterelésként használná őket.
– És mit felelt?
– Dühös lett. Azt mondta, ha jobban figyelnék a filmekre,
talán kinyilatkoztatásnak venném őket.
– Kinyilatkoztatásnak?
– Igen.
Robert megkér, hogy soroljam fel a címeket, amelyekre
emlékszem.
– Ötletszerűnek tűnnek – felelem. – Többnyire régi filmek.
Klasszikusok. Nem nagyon volt szó mostanság készült filmről,
legutóbb a Sophie választásáról beszéltünk – mondom –, aztán
volt még a Holt költők társasága. Átlagemberek – ezt többször is
emlegette. Dolgozatot ír róla. A Thelma és Louise – teszem hozzá,
és eszembe jut a West Witteringbe tett kirándulása, amivel
kapcsolatban nem vagyok biztos, hogy valóban megtörtént-e.
– És volt még több másik is – amikre nem nagyon
emlékszem. A kezdet kezdetén említette a Száll a kakukk fészkérét
is – mondom. – Egy valamilyen Billy nevű figurát is emlegetett,
és magát hozzá hasonlította, azután, hogy volt az a komoly
pánikrohama az ülés során. Minden alkalommal nagy erőkkel
igyekszem felidézni az adott filmet, ő meg már huss!, egészen
másról beszél – és mégis, én meg folyton visszatérek
gondolatban hozzájuk, mintha…
 – Billy Bibbit – szól közbe Robert – a Száll a kakukk szereplője.
Bólintok.
– Igen, ő.
– Nem ismerem az összes filmet – mondja Robert –, ezt
viszont elég jól. Egy páciens. És a többiekkel együtt új
megközelítésben szemléli az életet, amikor a McMurphy nevű
szereplő, Jack Nicholson megérkezik az osztályra. Végül Billy
lefekszik az egyik lánnyal, akit McMurphy becsempészett.
Ratched nővér szörnyű bűntudatot gerjeszt benne. Azt mondja
Billynek, hogy el fogja mondani a történteket a fiú anyjának.
Billy szemében nincs ennél borzalmasabb. A szégyen, amiért
csalódást okozott az anyjának, aki ráadásul el is fogja utasítani
emiatt. Mindez túl sok neki. Megöli magát.
Megdöbbenek.
– Megöli magát?
Tovább beszélgetek, a megfelelő hangokat adom ki, de
közben olyan elsöprő erővel tör rám a vágy, hogy elhagyjam a
helyiséget, hogy szinte egyáltalán nem tudok a beszélgetésre
koncentrálni. A további információk, amiket Roberttől kapok,
elvesznek. Ellebegnek, mert az agyam szilárdan rátapad a
Robert feje fölötti órára.
– Nézz utána, meg tudod-e sürgetni azokat az orvosi
feljegyzéseket – mondja, miközben felállunk. – Nem tehetek
róla, az az érzésem, hogy van valami hiányzó darab.
Az ajtó felé indulok.
– Beszéljünk meg egy következő alkalmat – javasolja Robert.
Kinyitom a táskámat, akkor látom, hogy nincs nálam a
naptáram.
– Felhívlak a dátum miatt.
– Vigyázz magadra – mondja, miközben kilépek az ajtón.
 Tizennégy

Otthon vagyok, amikor az e-mail megérkezik Julie-tól. Holnap

egy zenés műsorra viszi Nicholast a South Bankra. Későn szólok –
de nem lenne kedve találkozni utána egy kávéra? A szívem nagyot
dobban. Elönt az öröm. Az izgatottság. Úgy kell megálljt
parancsolnom magamnak, hogy ne válaszoljak abban a
pillanatban, nehogy a túlbuzgóságommal elriasszam. Begépelek
egy választ. Aztán törlöm. Írok egy visszafogottabb változatot.
Köszönöm. Nagyon jó lenne. Alig várom, hogy mindkettőtökkel
találkozzak. Írd meg, hol és mikor volna jó. Ruth.
Csodálatos tavaszi nap. Azt beszéltük meg, hogy a
„strandon” találkozunk, a hosszú homoksávon a Temze mentén,
de amikor reggel felébredek, rám tör az ideges nyugtalanság.
Felöltözöm, aztán átöltözöm. Végül is háromszor cserélem le a
ruháimat. Szeretnék vinni valami ajándékot Nicholasnak, és
miközben a játékbolt polcait pásztázom, hosszasan kínlódom
azon, mit válasszak. Félek, hogy túl hivalkodó lesz az ajándék,
de attól is, hogy olyasmit választok, aminek nem örül. Végül
egy élénksárga műanyag markológép mellett döntök. A
határozatlanságom folytatódik, amikor el kell dönteni, hogy
becsomagoljam-e, vagy sem. Végül veszek egy kis selyempapírt
meg egy ajándéktasakot, amit élénk színű autók díszítenek. A
kezem szorosan markolja a táska fülét, miközben lefelé megyek
a lépcsőn a folyó felé.
A délutáni napfény sokakat kicsalogatott a levegőre, és az
embertömegben az iménti, a megfelelő választás miatti pánikom
átvált egy új keletű pánikra, hogy talán nem találjuk majd meg
egymást, és meghiúsul a találkozás. Egyre jobban aggódom,
hogy már nem is emlékszem rá jól, hogyan néz ki Julie. Amikor
megpróbálom magam elé idézni, hogy nézett ki a kávézóban
aznap, képtelen vagyok felidézni az arcát. Tekintetem a tömeget
pásztázza, de sehol semmi. Aztán a lépcső magasából egyszer
csak észreveszem őket.
Távolabb van, az ételes bódéknál jár, a babakocsit tolja.
Mintás ruhában és tangapapucsban van. Egy férfi megy
mellette. Frank, gondolom, amikor egyszer csak megállnak, és
Julie megöleli. Nyomást érzek a mellemen. Tom miatt. Rövid
beszélgetés következik köztük. Aztán a férfi lehajol, puszit ad
Nicholasnak, majd elindul a másik irányba.
Egy padra ülünk le a nagy homokozó szélén. Eleinte kissé
kínos az egész. Nicholas az anyja ölébe rejti arcát. De miután
Julie előveszi a magukkal hozott homokozójátékokat, a kisfiú
félénkségét legyőzi a kíváncsisága. Egy zöld lapát, egy kék
gereblye meg egy sorozat színes edényke, amelyek egymásba
illeszthetők. Nagy megkönnyebbülésemre nincs köztük
markológép. Nem messze tőlünk van egy vízcsap, Nicholas
odamászik, megtölti az edényeket, aztán a csap biztonságos
távolából odainteget nekem. Visszaintegetek, és felajánlom,
hogy hozok magunknak kávét meg sütit.
A napfény táncol a vízen, és az általában pocsolyabarna
Temze most ezüstösen ragyog. A helyet betöltik az ég felé
fordított arcok, örülnek a váratlan, az évszakra nem jellemzően
meleg időjárásnak. Sokan levették a kabátjukat, feltűrték a
ruhájuk ujját, az asztalok tele vannak jégkrémmel meg hideg
italokkal. A szökőkutak be vannak kapcsolva, és visongó
gyerekcsapat hancúrozik bennük bugyiban-pólóban. Miközben
visszafelé baktatok a tálcával a kezemben, hirtelen meglátom
magamat: valaki, aki a papírtányéron sütit egyensúlyoz, és a
napsütésben az unokájával találkozik. Mintha egy gyengéd
hullám ragadna el. Hát ilyen érzés, amikor minden rendben
van.
Amikor átadom Nicholasnak az ajándékomat, az arcára kiül
a csodálkozás. Hosszú ideig csak mosolyog, és mutogatja az
ajándéktasakon lévő képeket, miközben autóberregést hallat.
– Megőrül a kocsikért – nevet Julie –, illetve mindenféle
járműért – teszi hozzá, miközben egyre izgatottabb vagyok.
Belenyúlok a tasakba, kiveszem az ajándékot, és átadom neki.
Julie segít kibontani a selyempapírt. A kisfiú arca azonnal
felfénylik. Az anyjára néz, aztán rám, oda-vissza, mintha
képtelen lenne elhinni, hogy ekkora szerencse érte.
– Tiéd. Nicholasé – mondom, és megpaskolom a kezét.
– Brrr – mondja hangosan, miközben elgurítja a műanyag
járművet a talajon. Visítva veszi észre, hogy a markolókanál fel-
le mozgatható, és gyorsan belefúrja a homokba. Kimarkolja,
kiüríti, újra és újra, miközben recsegő hanggal is aláfesti a
műveletet. Minden alkalommal, amikor a legmagasabbra nyúlik
a kar, nevetésben tör ki, és boldogan tapsikol a saját szakértelme
feletti örömében. Amikor azt figyelem, ahogy elmosolyodik,
mindig olyan érzésem van, mintha egy nyíló virágot figyelnék.
Az arca szélesre húzódik, és szinte lángol rajta az öröm.
– Köszönjük – mondja Julie. – Mit mondunk, Nicholas?
Köszönöm. Kö – Julie a szájához emeli a kezét. A kisfiú az
anyjára néz, aztán lemásolja a mozdulatot. Apró, maszatos kéz,
ügyetlen mozdulattal a szájához emeli. Aztán dobáló
mozdulatot tesz, úgy küld puszit.
Az arcom lángol, a szívem alig fér el a mellkasomban, és a
hirtelen rám törő örömtől szédelegni kezdek.
A következő óra azzal telik, hogy Nicholas körbekúszik a
homokban, én pedig letérdelek mellé.
– Nyugodtan pihenj egy kicsit. Ücsörögj csak a padon.
Játszom Nicholasszal. – A könyv felé biccentek, aminek a sarka
kikandikál a táskájából. – Nem akarsz olvasni egy kicsit? – Julie
bizonytalannak tűnik; aztán engedve a rábeszélésemnek és a
meggyőző érvelésnek, hogy emlékszem, nekem is mennyire
nehezemre esett elengedni magamat, egyszer csak hálásan
bólint, és kézbe veszi a könyvet.
Julie csak pár lábnyira van tőlünk, és Nicholas rendszeresen
odamászik hozzá, és a kezébe nyom valamit, hogy ellenőrizze
az anyját, hogy biztonságot nyerjen általa, és újraorientálja
magát. De az idő nagy részében mi ketten, ő meg én játszunk
egymással a homokban a napsütésben. Ide-oda járkál a zöld
edénykével, megtölti a kéket, aztán visszajön, és mindkettőnek a
tartalmát beleönti a lyukba, amelyet a markoló segítségével vájt
a homokba. Komoly arccal figyeli, ahogy a víz elfogy a lyukból,
és aztán újra meg újra megismétli a folyamatot. Eszembe idézi,
amikor a saját gyerekeim csinálták ugyanezt. A biztonságra,
amit az ismétlődés tud nyújtani. Julie talán észre is veszi az
arcomon.
– Peppa malac – jegyzi meg nevetve. – Tegnap este
megdöntöttük a rekordot, ugyanaz a történet, sorban nyolcszor.
Eszembe jut a Tom Rabbit. Tom heteken keresztül csak ezt a
történetet akarta hallgatni.
– Mi az? – kérdi Julie, látván, hogy az emlékezés elfelhőzi az
arcomat.
Mosolygok, és a fejemet rázom, aztán visszafordulok
Nicholas felé.
Ugyanúgy folytatjuk, míg Nicholas oda nem vezet egy új
homoképítményhez valamivel arrébb, ahol újrakezdjük megint.
– Lett egy nagy rajongója – mondja Julie, amikor a kisfiú
megpaskolja a térdemet. – Nem mindig ennyire barátságos az
idegenekkel – elharapja a mondat végét, szemlátomást zavarba
jön a szóválasztása miatt.
Úgy teszek, mintha nem vettem volna észre.
– Úgy tűnik, jó választás volt a markoló – jegyzem meg
aztán. – Tom is nagyon szerette a kocsijait meg a markolóit.
Semmi sem tette boldogabbá, mint az, ha közlekedési dugót
csinálhatott a kertben.
És ekkor történik meg. Talán az emlékeim keverednek össze
az aprócska, szép kisfiú fizikai jelenlétével. A jelen és a múlt
ütközése. A saját nosztalgiám összefonódva azzal az érzéssel,
hogy Nicholas ott van velem a testi valójában; a maszatos kis
mancsok a térdemen, az ujjai az enyémeken, a kezemen
végigcsorgó víz érintése. Mégis meglepetten veszem tudomásul.
Úgy hullanak a könnyeim, mint a zápor. Végigfolynak az
arcomon. Nyersen ér a felfedezés, mintha hirtelen kinyíltam
volna, és a homokra borult volna belőlem valami.
– Óóó – Nicholas a homokon keletkezett himlőhelyekre
mutat. – Óóó – ismétli meg.
Felnéz rám, és megpróbálja kitalálni, honnan jön a víz.
Kíváncsi pillantása aggódóvá változik, közelebb jön, és
megpaskolja az arcomat. Ekkor már mókásnak találja az apró
esőcseppeket, amelyek az építési területre hullanak. Felnevet.
Gurgulázva tör ki belőle a kacaj, és az arcán szétrobban a
mosoly. Hamarosan én is vele nevetek, bár a könnyeim még
mindig hullanak.
Nicholas leguggol, és felkanalazza a nedves homokfoltokat a
markoló lapátjával, aztán kacarászva rak belőlük egy másik
halmot, amivel új elemet visz a játékba.
A táskámban kutatok zsebkendő után. Julie odanyújt egyet.
– Nálam mindig van kéznél – mondja. Hálásan elveszem.
– Sajnálom – mondom –, én… – de csak int, hogy ne
folytassam.
– Tom. Nagyon kedves fiúnak tűnt – mondja halkan. –
Gyengéd volt. Megfontolt. Volt benne valami különleges.
Bárcsak alkalmam lett volna jobban megismerni!
Bólintok, és az arcomat törölgetem.
Talán így akar könnyíteni a zavaromon, Julie az édesanyja
elvesztéséről mesél. A közelmúltban tapasztalt váratlan
szomorúságról.
– Régen történt – mondja –, de időnként rám tör, olykor
váratlanul. Hogy hiányzik. Mint a fájdalom. Néha teljesen
padlóra küld.
Bólintok. Nem kell kimondanom, hogy pontosan tudom,
hogyan érez.
– Furcsa keverék. Hiányzik az anyám, és közben
szomorúságot is érzek, hogy nem láthatja – Nicholas felé bólint.
– Nagyon szerette volna a kisfiút, és néha Nicholas miatt is
szomorúságot érzek, hogy nem találkozhat anyámmal, a
nagymamájával.
Elfordítja a tekintetét. Látom, hogy úgy érzi, túl sokat
mondott.
Továbbra is ásunk és homokot markolunk, aztán Julie
négykor az órájára pillant, és közli, hogy húsz perc múlva
találkozik Frankkel és Jess-szel az állomás lépcsőjénél. Elfog a
nyugtalanság a közelgő búcsú miatt. Julie összeszedi a
játékokat, aztán lenyúl, hogy Nicholast a kocsiba tegye, és
óvatosan megigazgatja a biztonsági szíjakat, miközben a kisfiú
még mindig a markolót szorongatja. Lassan lépkedünk egymás
mellett, elhagyjuk a színházat, aztán végigmegyünk a főutcán.
– Örülök, hogy találkoztunk – mondja Julie hirtelen.
És talán e miatt a megjegyzés miatt, amelyet apró nyitásnak
érzékelek, elég önbizalmat merítek, hogy feltegyem a kérdést,
ami foglalkoztat.
– Azon tűnődtem – kissé tétova a hangom –, hogy azt
mondtad, közeledik Nicholas születésnapja. Azon tűnődtem,
hogy küldhetnék-e neki valamit. A születésnapjára. Postán?
Egy szívdobbanásnyi szünet. Hirtelen kínosan tolakodónak
érzem magam.
– Vagy talán adhatnék valamit… legközelebb… egy másik
alkalommal. – Ügyetlennek érzem magam. Mintha túl nagyok
lennének a szavak a számban. Mintha túl mohó lennék.
Elfordítom a tekintetemet, és megérzem Julie kezét a karomon.
– Nagyon kedves magától. Ez csak természetes – feleli. –
Megadom a címünket.
Nem tudom, miért így csinálom. Ahelyett hogy a
telefonomba írnám, előveszem a pénztárcámat, és kiveszem a
fotót.
– Ennek a hátára fogom írni – mondom.
Talán amiatt történik, amit azt anyjáról mondott, meg a saját
vágyam miatt, hogy szeretnék az árnyékába lépni, és
megmutatni, milyen sokat jelent nekem Nicholas. Talán van
ennek köze a találkozásunk véletlenszerűségéhez is; bimbózó
ismeretségünk törékenységéhez, ami miatt túlságosan
formálisnak érezném, ha egyszerűen begépelném a címet a
telefonba. Talán szeretném a köztünk lévő kontaktus minden
részletét átitatni a szertartásosság és a bizalmasság érzetével. De
az is lehet, hogy van ebben némi modorosság is, ami a saját
igényemből fakad, hogy szeretnék valamiféle kötődést
feltételezni egy olyan gyerek és magam közt, akivel összesen
csak kétszer találkoztam. Talán egyik vagy másik, talán mind
ezek közül. Akárhogyan is, végül sajnálni fogom a döntésemet.
Egy apró mozzanat, ami kísérteni fog.
– Ó – mosolyodik el Julie a kép láttán –, örülök, hogy tetszik,
nekem is ez az egyik kedvencem.
Leírom a címet, és a fotót visszateszem a tárcámba.
A lépcsőtől biztos távolságra állunk meg.
– Köszönöm ezt a délutánt – mondja Julie –, és a markolót! –
Azzal melegen megölel.
Amikor leguggolok Nicholas mellé, előrehajol, és érzem,
ahogy a puha, hamvas arcocskája az enyémhez ér. Miután
továbbmennek, felnézek, és Franket pillantom meg, a lépcsőn
áll, és merőn néz engem.
Néhány nap múlva üzenet érkezik. Nagyon kellemes volt a
szombati találkozás. Talán örülni fog, ha megtudja, hogy új családtag
érkezett hozzánk a markoló személyében. Néhány képet is csatolt.
Az egyiken Nicholas ül az etetőszékében, és a tálkája mellett ott
a markoló. Egy másikon a markában szorongatja, miközben
tátott szájjal alszik a kocsiban, az utolsón pedig a kiságyában
fekszik, és a párnáján ott sárgállik a játék. Az édes kis, kerek
arcocskája mellett. A haja az arcára tapad, mélyen alszik.
A következő üzenet másnap érkezik.
Február 16-án ebédet szerveztünk délután 1-től 4-ig a Balham
Commonon, egy kávézóban. Van egy kis kerthelyiség hátul. Kis
összejövetel. Néhány barát…
Megemlíti, hogy a szülés utáni tanfolyamról más babákkal is
érkeznek szülők. Hogy megérti, ha más terveim voltak. De azt
hiszem, végig sem olvasom. A szemem felragyog, miközben
falom a sorait, és olyan mértékű energia és boldogság jár át,
amilyet Tom eltűnése óta nem éreztem. Jó lenne azt mondani,
hogy többet gondolkodtam rajta. De nem így történt. Azonnal
visszaírtam. Köszönöm. Nagyon szeretnék ott lenni.
Később elgondolkodtam rajta, vajon miért nem szóltam
minderről Davidnek. Csak arra tudok gondolni, hogy a Julie-val
és az unokánkkal alakuló kapcsolat törékenysége miatt
történhetett így. Mert volt ebben valami álomszerű, valami
káprázat, és úgy éreztem, mintha azzal, hogy hangosan
kimondom a szavakat, túl közel kerülnék hozzá, és a csoda szép
oázis hirtelen, visszavonhatatlanul eloszlik. Azon is
gondolkodom, hogy talán volt ebben valami önzés is. Valami
szorítás és visszatartás. Mint egy gyerek, aki nem akar
osztozkodni, magának akarja megtartani az ajándékot, amíg
csak lehet. A csodálatos ajándékot, amit egyedül akarok
kicsomagolni. Az örömöt, hogy van valami, ami csak az enyém.
Kinyitom a pénztárcámat, és rápillantok a mosolygós kisfiú
fotójára. A halmintás nadrágra. A kamerába integető maszatos
kézre.
Csak akkor kapok észbe, hogy az összejövetel pénteken lesz,
miután elküldtem a választ. És hogy mivel London túlsó végén
van a helyszín, az aznapi páciensemmel tervezett üléseket át
kell szerveznem. Azt nem tudom biztosan, milyen más tervezett
időpontok vannak aznap, az biztos, hogy Dan megszokott négy
órai időpontját is át kell tennem, és a közvetlenül előtte a
másikat is, Hayley-vel, ami az első alkalom lesz a nyaralása
után.
Rám tör a bűntudat. Attól eltekintve, amikor hosszabb időre
szabadságra mentem, valószínűleg egy kezemen össze tudnám
számolni, hányszor mondtam le időpontokat. Temetés…
betegség… törvényszéki megjelenés. Mind hirtelen és
kikerülhetetlen indok. Kényszerhelyzet. Ez a mostani vajon
kényszerítő ok?
Az aznapi tevékenységem és érzelmeim nagyon
hasonlítanak egy szerelembe esett tizenéveséhez. Egydimenziós
fókusz. Csak egyetlen dolog érdekel, az, hogy megtisztítsam az
utat, amely a célom eléréséhez vezet. Megfontoltan és
gyakorlatiasan érvelek. Arra jutok, hogy még bőven van időm
mindent átszervezni. Hogy felajánlhatok a pácienseknek egy
korábbi időpontot. És így a kényelmetlenség minimálisra
csökkenthető. Mindez igaz. De még Stephanie is meg tudná
mondani, hogy az efféle racionális gondolkodásnak nincs helye
a terápiás megközelítésünkben. Az első születésnapok
jelentőségével foglalkozó, feltoluló gondolataim elnyomják és
betemetik minden kételyemet. Az emlékek, hogyan zajlott az
ikrek első születésnapja otthon. A megkönnyebbülés, hogy az
anyámat kórházba utalták, és nem tud eljönni. Ez volt az első
rehabilitációs program, amelyen részt vett. A gondolataim
kavarognak az olyan kínzó kérdések körül, milyen ajándékkal
lepjem meg Nicholast. Óriási lelkierőt igényel, hogy ne írjak
még egy üzenetet Julie-nak, ötleteket kérve tőle.
Később, este ülök az asztalomnál, és az eltűntek oldalát
nézem. Ellenőrzöm Tom profilját. Semmi változás. Megnézem a
többit is. Denis Watsonnál hosszabban elidőzöm. A honlapot is
megnézem. Talán az az energia, amelyet a család beletesz a
honlap folyamatos frissítésébe, ami odacsalogat, a megalkuvást
nem tűrő új és új posztok és frissítések. Az élet kibontakozása.
Új képet látok. Denis legjobb barátja – emlékeztem rá, hogy
tavaly házasodott meg. A feleségének, Sarah-nak kisbabája
született. Egy fotó, amelyen egy férfi látható a mellkasán
összegömbölyödő kisbabával. Apró, mint egy bross. A
szememet elöntik a könnyek.
Amikor újra az irodámban ülök, küldök egy levelet Hayley-
nek, és írok egy piszkozatot Dannek, de aztán úgy döntök,
inkább felhívom. A második csörgés után felveszi.
Elmagyarázom, hogy muszáj átszervezni a következő
találkozásunkat.
– Váratlan program, ami miatt nem leszek az irodában.
 Rövid csend.
– Semmi gond – szól aztán.
Őszintének hangzik. Szinte könnyed. Amikor felsorolok pár
alternatívát, a leghamarabbi dátumot választja. Örülök. A tény,
hogy hamarabb fog jönni, enyhíti a bűntudatomat. Így még
többet is kap, nem kevesebbet, gondolom. Az imént írott levelet
kiegészítem a dátummal, és a postázóba teszem. Szégyellem
bevallani, de többet nem is gondolok az ügyre.
 Tizenöt

Akkor kezdődött az igazi lejtmenet Tom és David

kapcsolatában, amikor Tom kamaszodni kezdett. Visszatekintve
látom, hogy ez benne volt a pakliban, és mivel abban a
pillanatban nem tűnt fel, én is kivettem a részemet a lefelé menő
spirálból. Minél inkább igyekeztem elkendőzni Tom
nyugtalanságának jeleit, David annál többet bosszankodott,
Tom pedig még jobban visszahúzódott a csigaházába.
Hasonlóképpen Tomnak továbbra is megvolt a hajlama, hogy
szükségtelenül sokat aggodalmaskodjon dolgokon, ám David
viselkedése miatt újfajta ingerültség mutatkozott rajta, sőt néha
mindkettőnk miatt. Az élete miatt érzett frusztráció új energiát
jelentett. Bizonyos értelemben jó jelnek láttam mindezt, hiszen
megfelelt a korának, és talán csupán a vizsgák okozta stressznek
volt betudható.
Egy vitára köztük különösen jól emlékszem. Az egyik olyan
alkalommal történt, amikor anyám éppen itthon járt Taosból. Az
az alkalom, amikor bejelentette, hogy férjhez ment.
– Férjhez mentél?
– Tedhez – bólintott. – Ez egy afféle megegyezés –
magyarázta tárgyilagosan. – A vízum miatt. Így már ott
maradhatok, és folytathatom a munkámat. – A hivatásomat, ezt a
szót használta. A rehabilitációs központban dolgozott. Jó
néhány Anonim Alkoholisták-csoportot vezetett városszerte,
„naponta kétszer”, ahogy ő mondta. – Néha többször.
Kávézókban tartjuk. Néha csak a pusztán ülünk. A nagy,
végtelen taosi ég alatt – szenvelgett. – Megadjuk az embereknek,
amire szükségük van. Bármit, ami segít rajtuk. Ez néha csak
annyi, hogy ott vagyunk, ha szükség van ránk. – Nagyon
izgatott volt, szinte levegő után kapkodott elkötelezettségében,
hogy másokat is a saját absztinens gondolkodásmódjára
térítsen. El kellett fordítanom a tekintetemet.
A vita Tom és David között egy hírműsor miatt pattant ki,
amelyben arról volt szó, hogy két fiatal megmászta az El
Capitant, a híres sziklát a kaliforniai Yosemite parkban. A
húszas éveikben járó férfiak azt tervezték, hogy a Dawn Wallt
másszák meg, a szikla legsimább felületét. A témához
kapcsolódva korábbi híreket is felsoroltak a szikla
megmászására tett előző kísérletekről, amelyek huszonegy
halálesetet eredményeztek az évek során. Davidnek nem volt
ideje efféle kockázatvállalásra. A barátok és családtagok
aggodalmát idézte fel, „mindent összevetve ez nem több puszta
önzésnél”, összegezte, „legalább egyikük meg fog halni… azaz
mi ennek az értelme?”.
Tom felbőszült. Megkeményedett az arca.
– Ha úgy gondolod, ez önzés… akkor egyszerűen nem érted
a lényegét. Fogalmad sincs az egészről.
Az anyámnak nem volt szokása, hogy olyan beszélgetésekre
figyeljen, amelyek nem róla szólnak, de aznap felkapta a fejét a
Tom hangjából érződő élre. David meglepetten meredt a fiára. A
konyhában voltunk, és én erővel visszafogtam magamat, nem
akartam belefolyni a vitájukba. Carolyn zöldségeket készített elő
a sütéshez.
 – Olvastam róluk – mondta Tom. – Évek óta másznak
sziklákat. Ezt már négy éve tervezik. Négy éve – ismételte. – El
tudod képzelni, ez milyen mértékű elkötelezettséget jelent?
Milyen alapos tervezést? Állhatatosságot… – Elcsuklott a
hangja. Ekkor láttam meg az arcát. Irigységet láttam rajta.
Vágyódást. Hogy neki is része legyen ilyen szenvedélyben.
Vágyat, hogy az ő életében is legyen valami, ami ugyanennyi
elszántságot igényel, és ezzel együtt csodálatot is érzett azok
iránt, akik átélhetnek egy ilyen élményt.
– És mi lesz a többiekkel? A mentőalakulatokkal,
amelyeknek majd ki kell menniük oda? Az elvesztegetett
pénzzel… az eldobott élettel?
Tom az apjára bámult. Hosszú ideig csend volt. Az apa a fiút
méregette, a fiú az apát. Tom arcán eleinte megvetést láttam.
Ami egy idő után szinte sajnálattá változott.
– Ez a szabadságról szól – mondta végül Tom –, az
elemekkel való harcról. A természettel való harcról.
– Pont, mint Taosban – szólt közbe az anyám. – A
természettel való együttélésről. Mintha hívna magához. A
szabadságról – folytatta, és szélesre tárta a karját. – Te meg én –
biccentett Tom felé – sokban hasonlítunk. Két szabad szellem.
Egy pillanatra lehunytam a szememet.
David mintha meg sem hallotta volna anyám szavait.
– És mi lesz, ha egyikük meghal? Szerinted a szüleik hogyan
éreznék magukat?
Tom pár pillanatig hallgatott. Carolyn abbahagyta a
zöldségvagdosást.
– Lehetséges, még az is lehetséges – mondta Tom –, hogy
amellett, hogy szomorúak, talán büszkék is lennének. Büszkék,
mert a fiuk talált valamit, ami ennyire kitöltötte az életét. Hogy
úgy halt meg, hogy közben valami olyat tett, amit szeretett.
Talán megértenék, hogy mindez mennyire fontos volt neki. –
Aztán még célzatosabban hozzátette: – Talán ők megértenék a
fiukat.
– Huszonhat meg huszonhét évesek. Felnőttek. Több eszük
is lehetne – mormolta David.
– És mit csinálnának helyette? – vágott vissza Tom. –
Bankban dolgoznának? Könyvelők lennének? Jogászok?
Egyetemen tanítanának – folytatta gúnyos mosollyal –, élveznék
a csapdákat és privilégiumokat? A bort? A munkahelyi
vacsorákat? Hát, igen… ez tényleg teljesen önzetlen létezés
lenne.
David felcsattant.
– Nos, míg magadtól nem tudod finanszírozni az életedet az
álomvilágban, addig javaslom, tartsd meg magadnak az én
karrieremmel kapcsolatos véleményedet!
Fájdalmasan telepedett ránk a csend. Carolyn felénk fordult.
Tom döbbenten nézett, Daviden pedig látszott, hogy amint
kimondta a szavakat, abban a pillanatban megbánta. Nem
rosszindulatból fakadtak, hanem az elkeseredettsége szülte, a
miatt a szakadék miatt, amely elválasztja a fiától, és mert nem
tudta, hogyan hidalhatná át. Tom vállat vont, és kiment a
konyhából. Hogy elkerülje a megrovásomat, David követte.
– Tinédzserek! – nevetett anyám. – Próbálgatja a szárnyait –
jegyezte meg. – A legtöbb fiatal ezt csinálja, úgy vettem észre.
A konyhaasztal mellett álltam, egy szék támlájára
támaszkodtam.
– Téged is mindig ugyanerre buzdítottalak – folytatta
anyám. – És visszatekintve valószínűleg neked is valamivel több
kockázatot kellett volna vállalnod, amikor annyi idős voltál,
mint most ő.
Éreztem, hogy a kezem megfeszül a támlán.
– Mindig olyan kis otthon ülő voltál – folytatta anyám. –
Olyan aggodalmaskodó. Ólálkodtál körbe-körbe a lakásban
azzal az aggodalmas ránccal a homlokodon – sóhajtotta. –
Mindig próbáltalak rávenni a házon kívüli programokra…
Miközben a fejét csóválta, láttam magamat is. Egy korai
tizenéveiben járó gyereket, bár nem pontosan emlékszem. Ruhát
kerestünk egy bulira. Nagyon vágytam egy kék selyemruhára. –
Ez az, amit szeretnék – mondtam, és az ujjaimmal a csillogó,
türkizkék textil után nyúltam. Anyám elfordította a tekintetét.
Az arcáról lehetett volna mintázni a nemtetszés szobrát.
– Nem tetszik jobban a zöld? – emelt fel egy unalmas,
pocsolyazöld ruhát.
– Nem annyira – feleltem óvatosan –, nekem jobban tetszik a
kék.
Egészen enyhén megrázta a fejét.
– Szerintem a zöld nagyon szép – mondta eltökélten –, az a
kedvenc színem – és győzedelmesen elém tartotta, mielőtt a
pénztárhoz vitte volna.
– Keresd meg a saját csapásirányodat, mondtam mindig –
folytatta anyám –, emlékszel?
Megfájdult a kezem. Hang is alig jött ki a torkomon.
Az anyám másnap készült vissza Taosba.
 – Igen – feleltem. – Jól emlékszem.
Amikor Tomra gondolok, természetesen nem felejtkezem el
róla, hogy a tizenhat éves kor bonyolult időszak. Az sem
segített, hogy Davidnek és Carolynnak közös programot
jelentettek a lányom tanulmányai. A fejüket szinte folyamatosan
ott láttam a konyhaasztal fölött összehajolva valami könyv
fölött, ahogy vizsgára készülnek. A kamaszodás ténye egyfajta
megkönnyebbülést nyújtó ernyővé vált, ürüggyé, ami mögé el
lehetett rejtőzni, ha bármiféle szempontból elégedetlenek
voltunk Tom viselkedésével. Tinédzserek – bólintanak az
emberek részvevőn –, majd kinövi.
David visszavonulót fújt. Sokat idegeskedett, és idővel a
nyugtalansága a saját testére irányult. A családjában egyre
jobban megmutatkoztak a hasadások, ő meg, a középkorhoz
közeledvén, egyre erősebben érezte a testi hiányosságait. Egyre
jobban megszállta a saját halandósága miatti aggodalom és az
ezzel összefüggő fizikai jelenségek és tünetek figyelése.
Anyajegyek, amelyekről meg volt győződve, hogy melanómák.
A fejfájás agytumort jelzett. A torokfájás a garatrák korai
stádiuma. De erről sohasem lehetett beszélni vele. Az
aggodalmát csak a rendszeres és nyugtalanságra okot adó
orvosi vizsgálatok tudták eloszlatni, amelyek végül mindig
negatív eredményeket hoztak. Egészen addig, míg egy CT-
vizsgálat után, amely nem mutatta jelét tumornak, David
tönkretette a maga örömét egy Google-kereséssel, amely
rámutatott, hogy bizonyos típusú tumorokat a hagyományos
eljárások nem tudnak kimutatni. Ez a módszer viszont csak
magánúton hozzáférhető, fedezte fel. Ez hosszú vitához vezetett
köztünk arról, hogy járna-e valamiféle előnyökkel magán-
egészségbiztosítást kötni, amire az országos
egészségszolgálatnál töltött évek után csak méla undorral
tudtam gondolni. Mivel tudtam, hogy úgysem lehet lebeszélni,
és hogy ezt a döntést maga fogja meghozni, nem szóltam
semmit.
Pontosan láttam, mi történik. A fia, a kora miatti sok stressz
és aggodalom, meg egy sikertelen tanszékvezetői kinevezésért
történt jelentkezés után a fizikai egészségére koncentrált. Ő azt
hitte, jól sikerült interjú volt, de végül valaki másnak, egy nála
fiatalabb és dinamikusabb személynek ítélték oda a posztot, aki
David szavaival „lófaszt sem tud az irodalomról, de
táblázatokban abszolúte király”. Néha éjszakánként láttam,
ahogy egy mirigyet nyomogat a nyakán. Aggódó ujjai rákos
daganattá gyúrták a csomót. A zsebében egyszer találtam egy
ötszáz fontról szóló számlát, amelyet egy Anyajegyklinika nevű
helyen állítottak ki. Egy háziorvos barátunk javaslata ellenére,
aki vállat vonva azt mondta, „Ez üzleti vállalkozás, nem
jótékonysági intézmény. Az az érdekük, hogy találjanak
valamit, amit kivágathatsz – a saját költségeden. Ezeken a
helyeken mindenhol tárt karokkal várják a nyugtalan
pácienseket, akiknek van némi elkölteni való pénzük.”
Az iskolai vizsgák időszakában igencsak feszült volt a
hangulat a házban. Carolyn szeretett tanulni, lelkiismeretes volt,
és rendszeres találkozókat szervezett egy „tanulócsoporttal”,
amelyben kiterjedt baráti körének tagjai vettek részt. Könnyen
barátkozott, teljes életet élt, habár azokban a hónapokban egy
kissé visszavett az iramból. Egyszerűen nem bírtam elviselni a
tudatot, hogy egyre nagyobb szakadék tátong a két gyerekem
közt.
Órákat töltöttem azzal, hogy Tomnak segítettem kitalálni,
hogyan ismételjen, és hogyan ellenőrizzem a tudását a különféle
tantárgyakból. Láttam, hogy nem sokat tud, de ahelyett, hogy
mögé néztem volna a jelenségnek, és behatóbban foglalkoztam
volna a problémával, netán eltűnődtem volna rajta, tovább
erőltettem a haladást, kidolgozva egy bonyolult rendszert,
amelyben szerepet kapott az ismétlés, a testedzés és az
egészséges étkezés.
– Csak jussunk valahogy túl a vizsgákon – mondtam
Davidnek, amikor megpróbált közbeavatkozni. Tom általában
hagyta, hogy én vezessem, nem annyira lelkesedésből, hanem
mert ez tűnt a kisebb ellenállás irányának. Máskor megadta
magát a nagy súlynak, amelyet szemlátomást cipelt, és
bejelentette, hogy „a szobájában fog tanulni”, én pedig hagytam.
Elérkezett, aztán el is múlt a vizsgák ideje. Hallottam
Carolynt, ahogy részletesen elemzi minden egyes vizsgáját a
telefonban a barátainak – nekünk viszont csak keveset mondott
róluk, de úgy tűnt, lazán végigvitorlázik rajtuk. Tomon
nagyrészt képtelenség volt eligazodni. „Mind ezt csinálják”,
vélekedett az egyik hasonszőrű anya, akibe belefutottam.
Felidéztem magamban a fiát, Nicket. Hórihorgas fiú, óriási
göndör hajjal, aki nagyon jól zenélt. Magam elé képzeltem,
amint letölti az új zenéket, aztán a gitárját pengetve ül a többi
nyurga haverja társaságában a szobájában. Egyszer, amikor
Tom félig nyitva felejtette a szobája ajtaját, láttam a résen át,
hogy az ágyán fekszik, és sápadt arccal bámulja a plafont.
Gyorsan továbbsiettem a lépcsőfordulóban, és leginkább annak
örültem volna, ha nem láttam volna meg.
A vizsgák után Carolyn körül újra felpezsdült a társasági
élet, ami addig alacsony hőfokon rotyogott a háttérben. Mintha
újra felcsavarta volna a lángot. Mindig ide-oda járkált, különféle
eseményeket szervezett a barátaival, hokizott és focizott,
partizni járt, meg a barátai házában tartott különféle
összejövetelekre. Nálunk sosem volt egy ilyen sem.
Egy este láttam, hogy megint elindul valahová, és hallottam,
hogy egy bonyolult tervet szövögetnek a barátaival, hol
találkozzanak. Moziban, kávézóban vagy az állomáson. A
megbeszélés hosszúra nyúlt. Mindeközben én a konyhában
voltam, Tom pedig a szomszédos étkezőben ült, és céltalanul
kapcsolgatott a tévécsatornák között. Pár perc múlva a hall felől
hallottam a hangját.
– Csak elugrom egy kicsit. Sétálok egyet – mondta.
Miután az ajtó becsukódott mögötte, kimentem Carolynhoz.
Nem tudtam megálljt parancsolni magamnak.
– Csak azon gondolkodtam – kezdtem –, milyen jó lenne, ha
Tomnak is volnának olyan jó barátai, mint neked. Ha lenne kivel
múlatnia az idejét…
A lányom rám bámult, lehetetlen volt bármit leolvasni az
arcáról.
– Akkor talán másképp lennének a dolgai.
Carolyn felvette a kabátját. Megállt az előszobában a tükör
előtt. Miután egy selyemsálat tekert a nyaka köré, felemelte az
alászorult hajtömeget, ami úgy hullott a vállára, mint valami
zuhatag.
 Egy szót sem szólt.
– Tudod… jó barátok. Valami fókusz az életében…
Még mindig csend.
– Egyébként… hová készülsz?
– Egy zenekar – felelte – a Chalk Farmon.
– Ó. Biztos vagyok benne, hogy Tomnak is nagyon tetszene –
mondtam.
Megfagyott.
– Már hetek óta nem járt sehol – szóltam. – Neki sem lehet jó,
hogy egész nap a szobájában kuksol. Tényleg azt hiszem, jobb
lenne, ha gyakrabban járna el itthonról.
Valahol volt ebben egy kimondatlan kérdés, amire, Carolyn
úgy döntött, nem válaszol.
– Ez valami olyasmi, ahová magaddal vihetnéd Tomot is?
Hűvös csönd.
– Nem. Nem tetszene neki – mondta, aztán lassan felém
fordult –, de ami még fontosabb, nekem sem.
– Néha jó ám másokra is gondolni, nem csak magadra.
Az arca lángolt, de a hangja halk és közönyös maradt.
– Ezt muszáj azonnal abbahagynod – mondta óvatosan.
– Mit?
– Azt, hogy kompenzálni próbálsz. Hogy megpróbálsz olyan
dolgokat elintézni, amiket úgy tűnik, ő maga nem tud elérni.
Azt, hogy engem hibáztatsz. Ő nem az én felelősségem. Ez már
nem alsó tagozat. Ez nem olyan, mint amikor osztoztunk a
játszóidőn harmadikban. Ez már más. Most már felnőtt.
Tizenhat éves. Annyira naiv elképzelés, és totálisan kész vagyok
már tőle, hogy mindig nekem kell a felelősséget vállalnom érte.
A boldogságáért meg a boldogtalanságáért. Nekem kell jobbá
tennem az életét. Ez nem az én dolgom.
Elhallgatott, és mély lélegzetet vett.
– A pszichológusom… – úgy hallgatott el, mint aki arra
számít, hogy felrobban egy gránát.
– A mid?
– A pszichológusom – ismételte vidáman – az iskolában.
Szerinte bűnös vagy. Nem bírod elviselni, hogy küszködik, és
ezért rakod az egészet az én vállamra. Nem bírod elviselni a
tényt, hogy nekem vannak barátaim. Életem. Majd meghalsz
miatta. Néha azon gondolkodom, vajon nem lenne-e könnyebb,
ha mindketten egy rakás szerencsétlenség…
Elhűltem.
– Egy pszichológus? Mi a fenéért kell neked pszichológushoz
járni?
Abban a pillanatban, hogy kimondtam, a legszívesebben
már vissza is szívtam volna a szavakat.
Egy szívdobbanásnyi csend. Carolyn feltartotta a tenyerét,
egyfajta „én elmondtam, amit tudtam” gesztussal. Aztán sarkon
fordult, és már csak a bejárati ajtó halk kattanását hallottam
utána.
Pár nappal később történt. Csütörtök volt, június 24-e.
Kívülről nézve nem volt kiváltó oka, semmiféle speciális
esemény. Tudatában voltam, hogy Tom rossz hangulatban van,
természetesen, de azt nem láttam, vagy tagadtam magam előtt,
hogy milyen mértékben. Talán a vizsgák utáni üres hetek
lehetett a kiváltó ok. Ki tudja? Nyilvánvaló, hogy nem csupán a
nővére volt, aki jól érezte magát, úgy tűnt, a világon mindenki
odakint a szabadban nevet, iszik, és élvezi a nyarat. Azt
javasoltam, hogy csináljunk együtt programokat. Tom
udvariasan elutasított. Ha valakinek nincs saját társasági élete,
aligha kétséges, hogy a legrémesebb alternatíva egy olyan, ami a
szülők körül kering. Vacsoráztunk. Egy filmről beszéltem, amit
Daviddel készültünk megnézni.
– Te is eljöhetsz, ha akarsz. Jó kritikákat kapott – mondtam,
és odanyújtottam neki az újságot. Nekilátott az ételének, úgy
forgatta a tésztát, mintha abban reménykedne, hogy valami
választ lel alatta.
– Köszönöm – rázta a fejét. – Szerintem inkább itthon
maradok. – Úgy hangzott, mintha ez olyan szokatlan volna. Egy
otthon töltött este, miután már annyi estét távol töltött. Később
újra és újra lejátszottam ezt a jelenetet a fejemben. Vajon
máshogy nézett ki? Látszott valami az arcán? Valami, amit nem
vettem észre? Valami a hangjában, amire nem figyeltem fel?
Tizenegyre otthon voltunk. A ház csendes volt. Ami
önmagában nem volt szokatlan. De általában, amikor nem
voltunk otthon, Tom tévét nézett a konyhában, vagy elnyúlt a
kanapén a kutyával. De most nem volt ott, és Hester furcsán
viselkedett, valamiképpen zavartnak tűnt.
– Tom! – kiáltottam.
Semmi válasz.
– Talán elment valahová? – kérdezte David, de mindketten
tudtuk, hogy ez valószínűtlen.
Miközben felfelé mentem a lépcsőn, nagy erővel telepedett
rám a nyugtalanság. Valami furcsa érzés szállta meg a
csontjaimat. Amikor a szobájában sem találtam Tomot, ismét
kiabáltam. De nem érkezett válasz. A fürdőszoba ajtaja be volt
zárva. Bekiáltottam, és zörgetni kezdtem az ajtón. Csend.
– Tom! – kiabáltam.
Aztán Davidet hívtam.
Dörömböltem az ajtón, és Tom nevét kiáltoztam. Nem
hallottam hangot bentről. A kutya a lábam mellett hol idegesen
toporgott, aztán arrébb ment, hol visszajött hozzám, és a
kiabálásomra ugatásban tört ki.
– Be van zárva – jegyeztem meg szükségtelenül, amikor
David megjelent a lépcsőfordulóban. Talán az arckifejezése tette,
hogy úgy éreztem, valami lejjebb zuhan a gyomromban. Valami
hideg és fehér, mint a kő.
David három nekirugaszkodással a vállával betörte az ajtót.
Ott találtuk Tomot a fürdőszobaszőnyegen heverve, arccal egy
nagy tócsa hányásban. Eszméletlen volt, de lélegzett. David
hívta a mentőket. Közvetítette az utasításokat, amelyeket
telefonon mondtak neki a központban. Remegő kézzel szorította
a telefont. Tisztán és körültekintően ejtette ki a szavakat, én
pedig elismételtem az utasításokat, és egy rémült gyerek
ügybuzgalmával követtem őket.
Mindent megtettünk, amit mondtak; melegen tartottuk,
kitisztítottuk a légzőjáratait, az oldalára fektettük.
Rémületünkben nagyon módszeresek voltunk. Egyikünk sem
mondott mást, miközben bólogattunk, csak hangosan
ismételtük az utasításokat. Minden lelassult. Az idő e fájdalmas
barlangjában szinte levegőt sem vettünk. Miközben a mentőt
vártuk, görnyedten, némán ültem, a fiam fejét tartottam az
ölemben.
 Ezek a képek még most is felráznak. A szívem lázas
dübörgése. Tom elkékült ajka. A rémület David arcán. Ahogy
Hester kering a lábunk körül, és pánikszerűen ugat.
Az első óra kulcsfontosságú, ezt mondták. Ezt mondják az
eltűnt gyerekekről is. De a mi esetünkben nem lehetett tudni,
mikor kezdődött ez a fontos óra, és mikor lesz vége. A
kórházban több óra várakozás után azt mondták, az életjelek
jók. Carolyn egyenesen a kórházba jött. Hosszú idő óta először
öleltük meg egymást. Semmit sem szóltunk, csak átkaroltuk
egymást, és sírtunk. Tom három napig az intenzíven volt, aztán
a harmadik napra helyrejött annyira, hogy rehabilitációs
megfigyelés alá helyezték. Egy pszichiáter, dr. Hanley volt az
orvosa, akivel egyszer, korábban, dolgoztam együtt. Barátságos
volt, és lelkiismeretes, és ami a legfőbb, úgy tűnt, Tom kedveli.
A sokk olyan volt, mint egy kemény kagylóhéj. Páncélzat,
amely végigrángatott a napi feladatok rutinján, mint valami
fémrobotot. Felkeltem. Kávét ittam. Letusoltam. Ételt dobáltam
a számba. Egy héttel később, amikor Tom már pár napja
megfigyelés alatt állt, az a valami, ami összetartott, egyszerre
széthullott. Otthon, a hálószobában hajtogattam a megszáradt
ruhákat, kirázva minden egyes darabot, mielőtt csinos
kupacokba szortíroztam őket. Egy törülköző, egy párnahuzat,
David rövidnadrágja. Aztán kinyújtottam a kezemet Tom zöld
Fruit of the Loom felsőjéért, és amikor az ujjaim érezték a kopott
textil megszokott érintését, a lábam felmondta a szolgálatot.
Hirtelen volt, és brutális, mintha valaki hátulról belém rúgott
volna. Térdre estem. Egy könnyet sem ejtettem. Csak
öklendeztem, ami mintha valami mély ürességből jött volna
bentről. Végigreszketett a testemen, félig zokogás, félig
öklendezés, mint valami állat hangja.
Két hét szabadságot vettem ki, és az anyám rossz
egészségével indokoltam, aki hirtelen esés után lábadozik.
Természetesen anyámnak semmit sem mondtam az esetről. Már
hallottam is, ahogy szemrehányón sóhajtozik, és ami még
rosszabb, fülembe csengtek a várható javaslatai, hogy Tom
menjen el a rehabra. „Remek programjaink vannak itt. Csak
ültessétek fel egy repülőre…”
Tom fizikailag felépült, semmilyen maradandó károsodást
nem szenvedett, de csendes maradt, visszafogott, és kísérletet
sem tett rá, hogy elmondja, hogyan érzett, és mi történt. Dr.
Hanley tanácsára nem is kérdezgettük. A látogatóidő mindig
ideges ködben telt, körbeugráltam, mint a nyúl, így el tudtam
kerülni, hogy meg kelljen említeni a dolgot, amire egyikünk sem
állt készen. Amikor nem vele voltam, olvastam, specialistákkal
konzultáltam, és tanácsokat kutattam. Amit lehetett,
megtanultam a tinédzserkori öngyilkosságról, de az egésznek az
eredménye csupán annyi lett, hogy szinte mégsem tudtam
semmit arról, hogy a saját fiam miért kísérelte meg eldobni az
életét.
– Ez nem olyan, mintha leesett volna egy kalap az égből, és
pont a fejére pottyant volna – vélte David. Nem is figyeltem rá.
Elmondtam neki, mit csinálok. Amiről azt gondoltam, segíteni
fog.
– Ruth – mondta elgyötörten –, ez nem rólad szól. Félre
kellene állnod az útból. – Én közben belevetettem magamat a
tanulásba, és igyekeztem megérteni, ami történt. Ám most,
visszatekintve már világosan látom, hogy mély tagadásban
voltam.
Minden feszültség közém és David közé helyeződött át.
Vajon más szülők hogyan élik túl a hasonló szituációkat?
Hogyan képesek az emberek összeszedni magukat, és folytatni
az életüket? A legrosszabb az volt, ami kimondatlan maradt. A
vádaskodás és hibáztatás visszacsapódó hullámai valami
mardosó, kemény sértettség pecsétjét nyomták rá a
kapcsolatunkra. Egymásnak feszültünk. Élesen, keserűen és
gyűlölködve.
Carolyn megszakításokkal aggódott Tomért, irántunk pedig
csendes dühöt táplált magában. Vagy irántam. Az egyetlen
terület, ahol jó tendenciát lehetett megfigyelni, Carolyn és Tom
kapcsolata volt. Majdnem egész éjszakákon át bezárkóztak
együtt, és suttogó beszélgetésekbe merültek, mintha újra
kisgyerekek lennének.
Amikor Tomot kiengedték a kórházból, beutalták a
gyermek- és ifjúsági mentálhigiénés szolgálathoz, és napi
rendszerességű programban kellett részt vennie a helyi
irodájukban.
– Maguk szerencsések – mondta az igazgató –, van egy
próbaprogramunk pontosan olyan emberek számára, amilyen
Tom.
– Emberek, amilyen Tom?
– Tinédzserek, akik megpróbálták megölni magukat.
Nem sok embernek mondtuk el. Akiknek igen, azok
kedvesek, támogatók voltak. Minden alkalommal, amikor
hangosan kimondtuk a szavakat, rövid szünet állt be. Néha
kérdésekkel töltötték be ezt a szünetet. Néha nem volt kérdés.
Csak egy gyors pillantás, egy kis, arcon végigfutó sötét árnyék.
Miért? Mi történt? Miért nem vettétek észre az előjeleket?
Logikus magyarázat nélkül szinte egyik napról a másikra
számkivetettek lettünk. Mintha a velünk való kapcsolat miatt
hirtelen a saját családjukat, a saját húsukat és vérüket is az a
veszély fenyegetné, hogy minden előrejelzés nélkül
eltűnhetnének a bonyolult gubanc mögött. Többségükben
megértettem őket. Az emberek válaszokat várnak, amikor rossz
dolgok történnek. Megértettem a heves vágyukat, hogy teljesen
meg tudják érteni. Megnyugtató a tudat, ha kiderítik, hol
húzódnak a fontos különbségek a saját helyzetükhöz képest, és
így meggyőzhetik magukat, hogy velük ez sohasem eshet meg.
Valójában mind önző lények vagyunk. Ez természetes ösztön,
egy primitív vágy, hogy védelmezzük a saját területünket. Az
emberek megnyugtatásért fordultak hozzám, én azonban nem
adtam meg nekik. Nem volt magyarázatom. Nem tudtam. A
fejemet ráztam.
Bármelyikőtökkel megtörténhet, akartam mondani, de tudtam,
hogy ez sem igaz.
Miért? Mi történt? Hogyan történt?
Mintha egy ismeretlen tárgyat forgattam volna az ujjaim
között, úgy próbáltam volna meglátni az értelmét. Mivel lehetne
a legegyszerűbben megmagyarázni? Harcolt a kortárs
csoportjával. Nyugtalan volt. Depressziós volt. Nagy volt rajta a
nyomás a vizsgák miatt.
De mindezzel sok más tinédzser is küszködik.
És nem sokan próbálják megölni magukat.
 A trauma hatása csökkent. A munkám természetéből már
tudtam, hogy fizikai képtelenség az idegesség és a sokk
felfokozott állapotában maradni. Felváltja valami más. Néha
éles idegesség, amitől eláll az ember lélegzete. Néha bántóbb,
mintha egy állat kaparná az ajtót, hogy bejöjjön. Nekem is
sikerült módot találnom rá, hogy kezelni tudjam a folytonos
aggodalmat, és együtt tudjak élni vele. A mi lenne, ha? Vajon jól
van? Vajon mit csinál? Hogyan érzi magát? Belegondolva, hogy az
én szememben Tom hangulata sem aznap este, sem egész nap,
sem azon a héten, és abban a hónapban sem különbözött
semelyik másik alkalomtól – volt valami mélységesen
nyugtalanító ebben a kiismerhetetlenségben.
Mindennap elment a rehabilitációra. Négyhetes program
volt, egyfajta struktúrát adott annak a nyárnak, és ez
megkönnyebbülést jelentett, miközben Carolyn európai
vonattúrát tett a barátaival. Postai lapokat küldött neki
különféle városokból, Velencéből, Rómából, Prágából,
Budapestről, és ügyelt arra is, hogy az előre megbeszélt
időpontokban, hetente kétszer felhívja Tomot. A vonalason
telefonált, és mindig hallottuk, hogy a fiunk beoson a szobájába,
amikor a nővérével beszél. Nemigen mesélt a rehabról, nekünk
meg azt javasolták, hogy ne kérdezősködjünk sokat. Dr. Hanley
egyfajta „elfogulatlan érdeklődő” attitűdöt javasolt, és én
visszafogtam magam, és nem kérdeztem meg, vajon ő hogyan
tudná ezt megvalósítani, ha a saját fia akarta volna megölni
magát. Néhány nap után Tom említést tett egy fiúról, Oliverről,
akit a rehabon ismert meg. Ő volt az, aki megismertette a
Christopher McCandlessről szóló könyvvel.
 Akkoriban úgy gondoltam, sokat köszönhetünk Olivernek.
Tudomásom szerint az Út a vadonba volt az első könyv, amelyet
Tom két év után először elolvasott. És nemcsak végigolvasta,
hanem valódi érdeklődéssel és lelkesedéssel tette. Volt abban
valami sóvárgás, ahogyan a könyvről beszélt – és
McCandlessről. Tomot egyértelműen magával ragadta a
történet. Utána elolvasta az összes könyvet, amelyből
Christopher idézett: A vadon szavát Jack Londontól, és Henry
Thoreau könyveit. Lelkesen beszélt arról, hogy Christopher
milyen bátran döntött, amikor a kommersz élet ellen fordult.
Hogy az alapítványi pénzt jótékonysági célra ajánlotta fel. Nem
járt autóval. Hátat fordított a konvencióknak. A birtoklás
értelmetlenségének, a fogyasztói társadalomnak. Tom
emlegette, hogy Christopher hogyan ölelte magához a
természetet, és hogyan élt együtt az elemekkel. Mesélt a
szabadban végzett tevékenységek iránti szeretetéről. A
bátorságáról, hogy úgy élje az életét, ahogy valóban szeretné.
„Alaszka vált azzá a hellyé, amely a szabadságot szimbolizálta
számára.” Először örültem mindennek. Hosszú ideje nem
mutatott semmi iránt ekkora érdeklődést, ezért kifejezetten
harcolnom kellett magammal, hogy fenntartsam az
„elfogulatlan érdeklődésemet”, és ne váljak túlságosan is
lelkessé. Ám nem telt túl sok időbe, hogy a könyv és ennek a
fiatalembernek az élete már valamiféle megszállottsággá vált
Tom életében.
A gondozó koordinátora, egy hórihorgas, Declan nevű, lágy
ír akcentussal beszélő férfi szerint nem kellett volna emiatt
aggódni. Azt magyarázta, hogy Tomnak gyorsan szüksége volt
rá, hogy valami másra koncentráljon egy ilyen kétségbeesett
periódus után. Kétségbeesett? A múltban, kisgyerekként,
Tomnak sok lelki fixációja volt. Teljes erőbedobással elmerült új
hobbikban, szenvedélyesen, lázasan, és szó szerint minden mást
feledve érdeklődött dolgok iránt. Aztán, egyszer csak, mintha
egy kapcsolót kattintottak volna át, az érdeklődés kialudt,
mintha sosem lett volna, és a zongora, a kőgyűjtemény vagy a
látcső onnantól ott állt érintetlenül. Mintha Tom ezekhez a külső
tárgyakhoz való kapcsolódásban valami számára sokkal
alapvetőbb kérdésre kereste volna a választ. Eddig a pontig nem
aggódtam amiatt, hogy Christopher McCandless betoppant az
életünkbe. Először azt hittem, ez is afféle szalmaláng lesz.
– Semmi másról nem beszél – meséltem az egyik
megbeszélésünkön Declannek, miután már hetek teltek el így.
– Chris McCandless így, Chris McCandless úgy. Aztán
megemlített egy Alexander Supertramp nevű illetőt. Az meg ki?
Megkérdeztem tőle. Kiderült, hogy ugyanaz. Az alteregója. Arra
gondolok, hogy Tomnak nem kellene-e inkább önmagát
építenie, ahelyett, hogy mindig valaki mástól idéz
gondolatokat? Valakitől, akinek, úgy tűnik, magának is gondjai
vannak. Hogyan segíthet ez fejleszteni az önértékelését?
Otthon Tom rendszerint A vadon szavából vett idézeteket
rángatott elő, amikor Daviddel vitatkoztak egyes kérdéseken.
Amikor a maga és apja közötti, fogyasztói társadalommal
kapcsolatos vitákra keresett érveket, olyan mondatok hagyták el
a száját, amelyek megfogalmazása egyáltalán nem rá vallott.
Csak utána ébredtem rá, miután elolvastam a könyvet, hogy egy
az egyben idézett belőle szövegrészeket.
 Declan minderre vállat vont. Úgy feltételeztem, a korai
negyvenes éveiben járhat, de idősebbnek tűnt, olyan életstílus
tépázhatta meg, amelyről nem akartam további részleteket
tudni. De meg is könnyebbültem, mert bármit mondott vagy
tett, mindig segített vele a fiamnak. Egy nap, amikor családi
összejövetel volt, megláttam őket, amint törökülésben ülnek a
fák alatt, és beszélgetnek. Tom lelkesnek tűnt, mélyen
belemerült a beszélgetésbe. Aztán amikor odaléptem, azonnal
elcsendesedett, mogorva arcot vágott, mint aki nem akar
kommunikálni.
– Ez normális – nyugtatott meg Declan. – Ő magában oldja
meg a dolgokat.
Végső soron hálás voltam neki. Tom úgy nézett ki, mint aki
jól van. Végre egy kicsit kevésbé húzódott magába, és beszélt
valaki mással is a családtagjain kívül. Megrázott, hogy
kívülállónak érzem magam. És ugyanakkor láttam az előnyöket
is.
– Vannak ennél rosszabb vágyak is – vélte Declan, amikor a
könyvvel kapcsolatos aggodalmaimról beszéltem a félidős
megbeszélésen.
– De a fiú meghal – mondtam.
– Igaz – bólintott lassan –, de én nem vagyok biztos benne,
hogy ez a kulcs. Olvasta?
A fejemet ráztam.
– Nos… részeket – mondtam.
– Talán megérti, mit talál Tom annyira vonzónak Chrisben.
Érti, milyen vágyakat ébreszt benne annak a fiatalembernek a
lénye? Egy ember, aki nem fél a saját útját járni? Aki boldog a
magányában? Aki független?
– Elhagyja a családját – feleltem –, és nem hallanak hírt
felőle. Egyedül hal meg. Éhen hal Alaszkában egy elhagyatott
buszban. Ennek melyik része jó? – Remegett a hangom.
Egy percig hallgatott.
– Azt javaslom – szólalt meg aztán –, hogy olvassa végig, és
képzelje magát Chris helyébe. Milyen érzései lehettek? Keressen
valami mást is a könyv lapjain. Keresse meg, mi lelkesíthette fel
annyira a fiát.
Bólogattam. De természetesen nem tettem meg, amit
javasolt. Talán túlságosan aggódtam, amivel Davidnek
magyaráztam később? Vagy túl rugalmatlan voltam? Netán
túlságosan lefoglalt önmagam? Túlságosan ragaszkodtam a
saját világnézetemhez? Vagy egyszerűen dühített, hogy olyan
ember akarja megmondani, mit tegyek, akit alig ismerek?
– Nem vagyok biztos a szakértelmében – adtam hangot a
kételyemnek Davidnek egyik este.
Csendben hallgatta, hogy bőszen ecseteltem az
aggodalmaimat és a gondjaimat.
– Utálod a gondolatot, hogy valaki ennyire közel férkőzött
Tomhoz.
Nem feleltem. A könyv ott hevert olvasatlanul az
éjjeliszekrényemen.
 Tizenhat

Az utazás az én ötletem volt. „Egy kunyhó”, mondtam, „egy tó

mellett”. E két tény egyike sem csalt elő különösebb lelkesedést
a családból, Tomot kivéve, aki némi érdeklődést mutatott
aziránt, hogy kidugja az orrát Londonból. „Milyen messze
van?”, kérdezte. „Van villany?” És csalódottan hallotta, hogy
igen. Én mindenesetre lefoglaltam a helyet. Carolyn épp akkor
ért vissza a vonattúráról, egyáltalán nem örült, hogy újra
utaznia kell. „A barátaimmal közös terveink voltak”, tiltakozott.
De Tom befejezte a négyhetes rehabilitációját, és volt egy
kéthetes üres időszak, mielőtt szeptemberben elkezdődött volna
a hetente kétalkalmas terápia – tíz napunk volt az érettségi
vizsga eredményéig is. Úgy éreztem, jót fog tenni, ha elutazunk
egy időre. „Szünet”, így neveztem. Nem vakációnak.
Amikor késő délután elindultunk, Tom mesélni kezdte,
miket látott az Út a vadonba című filmben.
– Megnéztük az osztályon – mondta. – Mindenki
javasolhatott filmet. Az enyémet választottuk. – Éreztem David
feszengését, miközben Tom arról beszélt, milyen előnyei és
hátrányai vannak a könyvnek és a filmnek egymáshoz képest.
– A filmet Sean Penn rendezte. Igazán jó lefesti a
környezetet. Alaszka tiszta szépségét. – És újra az a vágyódó
hanghordozás. – Évekig készült megfilmesíteni a sztorit, de a
család ellenállt. – És így tovább. Úgy tűnt, a fixációja nem
csökkent. David egy szót sem szólt közben, de a rádión
matatott, és megállás nélkül kapcsolgatott a csatornák között,
hogy a friss közlekedési híreket megtalálja. Én válaszolgattam,
megpróbáltam egy trükkös ösvényen haladni aközött, hogy
mutassam, figyelek is arra, amit Tom mond, de közben ne
hagyjam, hogy ebbe az egysíkú mániába „ringassa” magát, ám a
szavaim kifejezéstelenül csengtek. Mindezt Tom arcáról
olvastam le, aki közben benyúlt a táskájába. Az út hátralévő
részében csendben ült. A gyerekek fülhallgatója kizárta
külvilágot, Carolyn zenét hallgatott, Tom egy filmbe merült.
A nyaraló Devonnak egy általunk sosem látott részében volt.
David vezetett, én navigáltam a tulajdonosok leírása alapján,
egyre kisebb és kisebb falucskák között, míg jobbra
kanyarodtunk egy falba épített, piros postaláda mellett.
Keskeny, kanyargós út következett a sűrű erdőn keresztül,
aztán odaértünk a kis házhoz. Magasan volt a fák között, és csak
a völgy túloldalán láttunk további házakat, meg lent a faluban.
Egyszerű faépítmény volt, valamikor a sífelvonó gépházaként
szolgált a hegy tetején, innen csörlőzték a kasztnikat fel és le.
Volt egy terasz oldalt, ahonnan a hullámzó dombokra lehetett
látni. Egyszerű konyha, egy nagyobb szoba dupla ággyal, meg
egy kisszoba emeletes ággyal. A gyerekek általános iskolás
koruk óta nem aludtak egy szobában. Talán fáradtak voltak az
utazástól, de döbbenten vettem észre, hogy nem panaszkodtak.
Csak a wifi hiánya miatt morgolódtak. Halat és sült krumplit
ettünk, amit útközben vettünk, aztán le is feküdtünk aludni.
Sokáig feküdtem ébren azon töprengve, vajon nagy hibát
követtünk-e el.
Reggel korán felébredtem, és megnéztem az elém táruló dús,
zöld vidéket. Kiültem a teraszra egy nagy bögre teával, a nap
melegen sütötte az arcomat. Figyeltem, ahogy a fény mozog a
fákon, és a meleg ködös páramintákat rajzol a lejtős dombokra.
Élveztem a nap aranysugarait, amelyek legyezőként tárultak
szét a bársonyos völgy fölött. Nem hallatszott más, csak
madárdal meg méhzümmögés. Dinnyét, kenyeret és dzsemet
tettem az asztalra, és lassan az összes szék megtelt a teraszon.
Azt rögtön láttam, hogy Tomnak tetszik a hely. Alig várta, hogy
felgyalogoljon a tóhoz, a használaton kívüli felvonóhoz.
Gyorsan belapátolta az ételt, és elindult.
– Ott fenn lehet úszni? – kérdezte Carolyn.
Fogalmam sem volt.
– Vihetjük az úszócuccunkat – javasoltam.
– Elmegyek Tom után – jelentette be a lányom, és
felhörpintette a kávéját.
Az egyszerű konyha teljesen fel volt szerelve, de a mosogató
meg az edényszárító kint volt a napon. David minden további
nélkül nekiállt elmosogatni, és kitette az edényeket száradni,
ahogy korábban a kempingezős nyaralásokon is szokta, amikor
a gyerekek még kicsik voltak.
A tóhoz meredek kaptató vezetett fel. A régi acélpálya még
megvolt, amelyen a csörlő valamikor fel és le vitte a kocsikat a
hegyoldalon, de már mindent benőtt a vad aljnövényzet. És ahol
az ember visszavonult, a természet olyan mértékben
visszahódította a területét, hogy szinte elképzelhetetlen volt,
hogy ez a hely valaha nyüzsgött a vidám vakációzóktól. A tóhoz
vezető út a történelem előtti időket idézte a színeivel meg az
áthatolhatatlanul sűrű növényzettel. Az óriási legyezőként
szétnyíló páfrányok látványosan kunkorodó új hajtásai hívogató
ujjakként intettek felénk. Borostyánnal benőtt vastag, görcsös
fatörzsek mindenfelé, a talajt lágy szivacsként borította a moha.
– Mintha még soha senki sem járt volna itt – jegyezte meg
Tom valamivel később délelőtt –, mint egy elfeledett vidék.
Mire sikerült felérnünk a kaptató tetejére, Daviddel már
teljesen kifogytunk a levegőből. A fák között kanyargó ösvény
ott már sík terepen vezetett, és amikor előbukkantunk az
erdőből, első pillantásunk az előttünk elterülő, mélyzöldben
játszó tóra esett.
Tom a vízen feküdt a hátán.
– Hal is van benne – szólt izgatottan. – Ponty meg csuka.
Foghatunk párat… és később főzhetünk valamit belőle itt fent.
Állt egy kis fakunyhó a tó mellett, ahol Carolyn átöltözött,
aztán én és David is követtük a példáját. A nap fényesen
ragyogott. A kunyhó padlóján játszó napfénypászmákban
táncolt a por. Odakint madár dalolt, és távolabbról behallatszott
Tom karcsapásainak loccsanása a víz felől. A sikoltás, amikor
Carolyn beugrott a vízbe. Ezen túl csend és nyugalom.
Miközben belepréseltem magamat a fürdőruhámba,
észrevettem, hogy David rám mosolyog, és az ajtónál megfogta
a kezemet, magához húzott, és megcsókolt. Másfajta csók volt,
mint azok a felületes puszik, amilyeneket az utóbbi hónapokban
váltottunk.
A vizet frissnek és tisztának éreztem a bőrömön, miközben
tempóztam. A hátamra fordultam, és hunyorogva kémleltem az
eget. Élénk, vidám színek vettek körül mindenfelől; a kék ég, a
mélyzöld tó. Mintha nem is lett volna valós, mintha egy erdei
jelenetet ábrázoló gyerekrajzon szerepeltünk volna.
– A víz mélysége miatt van így – magyarázta Tom, miután
meghallotta, ahogy a szín miatt ámuldozom. – Meg azért, mert
az évnek ebben a szakában egy adott szögben esik rá a fény.
– Láttunk őzeket is – mesélte Carolyn, miközben
megszárítkoztunk a tó partján.
– Egy anyaállat meg egy gida volt – tette hozzá Tom –,
közvetlenül a tó melletti tisztáson.
Carolyn hangja érzelemmentesen csengett. Talán túlságosan
eltöltötte már a városias cinizmus ahhoz, hogy felfogja, ilyesmi
nem automatikusan történik. Csak a hétvégén állapították meg,
hogy ez volt az egyetlen alkalom, amikor megláthatták ezt a két
szép teremtményt, és amikor újra felemlegették az esetet,
felragyogott az arcuk, miközben büszkeséggel és csodálkozással
idézték fel a pillanatot, amelyben osztoztak.
Aznap senkinek sem akaródzott eljönni a tótól. Már ebédidő
felé jártunk, és mindnyájan megéheztünk. Végül David
felajánlotta, hogy elmegy boltba, és hoz valami ennivalót.
– Azt csináljuk, amit Tom javasolt – mondta –, és ma idefent
eszünk.
– Tudnál hozni szalonnát? – kérdezte Tom. – Halcsalinak?
David nevetett.
– Rendben. Meg tartalékba egy kis kolbászt. A biztonság
kedvéért.
De a hangja könnyed volt. Nem csendült ki belőle az az
ítélkező és cinikus él, ami az elmúlt hónapokban jellemezte.
– Bízz bennem – bizonygatta Tom –, nem fogunk éhen
maradni. – És készítettek egy listát azokról az ételekről, amelyek
könnyen megfőnek a tűzön.
Miközben David a boltban járt, Carolynnal kiteregettük a
törülközőket a sziklákon, és a napon elnyúlva olvastunk.
Tom azzal a feladattal foglalta le magát, hogy
mindnyájunknak horgászbotot készítsen. Bementünk az erdőbe,
és fát gyűjtöttünk. A kunyhóban Tom talált pár tollkést egy
konzervdobozban, meg egy hosszabb kötélfonatot és néhány
tűzgyújtót. Olvasás közben néha lopva rápillantottam, ahogy
dolgozik. Csodáltam, hogy ennyi időt rászán. Bámultam az
alaposságát meg a mozdulatokat, ahogy az ujjai lesimították a
fát. A türelmét, amivel a botokat farigcsálta. Gondosan lyukakat
fúrt a másik végükbe, aztán kitekerte a fonatot, vékony szálakat
húzott ki belőle, és átfűzte a lyukakon. Nem sokkal később
Carolyn is csatlakozott hozzá, egymás mellett guggoltak,
majdnem összeért a fejük. Mosolyogva idéztem fel az
emlékezetemben azokat az iskolai szüneteket, amikor heteket
töltöttek az erdei táborokban.
– Ügyesen bánik a fia a fával – mondták utána az ottaniak.
– Nagyon szép – jegyezte meg Carolyn, megsimítva a saját
botját. – Köszönöm.
Az egyik végén vastagabb volt a bot, és Tom mindegyikbe
belevéste a nevünk kezdőbetűit.
– Olyan sima és tiszta – állapítottam meg. – Nagyon jó
ránézni.
Tom arca felragyogott a kalap alatt, amelyet
páfránylevelekből készített.
– A kőris – bólogatott – mindig ilyen sima. De… meglátjuk –
és a fejével a tó felé biccentett. – A puding próbája az evés.
 David az utasításnak megfelelően visszatért a krumplival, a
csalinak szánt szalonnával, banánnal, mangóval, csokoládéval
és alumíniumfóliával. Kipakoltam a csipszet, a sört és bort, de a
két csomag grillkolbászt benn hagytam a táska mélyén.
Mind nekiálltunk fát keresni. Tom háromlábú állványt
készített. Úgy rakott tüzet, hogy nem kellett használnia a
tűzgyújtót. Ő négy halat fogott, David kettőt – de az egyik
elúszott –, Carolyn és én egyet-egyet. Tom talált az erdőben
vadkakukkfüvet, és a halat nyársakra tűzve készítettük el,
amelyeket Tom faragott. Kézzel ettünk óriási, fényes lapulevél
tányérunkról. Sült banánnal, csokoládéval és mangódarabokkal
koronáztuk meg az étkezést, az állunkról lecsorgott az édes lé.
Azokon az első reggeleken még mindig pánikban ébredtem,
egy pillanatra elszorult a torkom a nyomasztó aggodalomtól,
hogy vajon mi négyen mit fogunk kitalálni, hogy az előttünk
ásítozó órákat kitöltsük. Hogyan botorkálunk végig a napon az
esti lefekvésig? Mit csinálunk? Miről beszélgetünk? Olyan ritkán
töltöttük az időnket együtt – és ha mégis, mindig ránk
nehezedett a feszültség, meg a ki nem mondott vádak.
Mégis, a következő pár napban egyre jobban belaktuk a
helyet. Az időnek volt valami lassú, folyékony minősége,
álmodozó, reflektív állapotba kerültünk, mintha az életünket
vizes ecsettel festették volna. Nem folytak azok a végtelen viták
a napirendről meg arról, hogy mikor mit fogunk csinálni.
Mindennap ugyanazt csináltuk, vita nélkül. Az időjárás
megszakítás nélkül meleg és napos volt. A ház előtt
reggeliztünk, aztán felgyalogoltunk a tóhoz, és majdnem
alkonyatig ott időztünk. Bár megtaláltuk a legközelebbi
kocsmát, volt bennünk valami általános visszatartó erő, hogy ne
menjünk el oda, egyikünk mindig talált okot rá, miért nem tud
jönni épp, így végül elvetettük az egészet. A helyi boltba csak
szükségből látogattunk el, és az Exeterbe tervezett kirándulást,
ami idefelé jövet felmerült ötletként a kocsiban, nem is
említettük többször. Még David is egyre kevésbé lelkesen
baktatott el a faluba az újságjáért, pedig az ő számára nagyon
fontos volt, hogy megkapja a napi betevő hírmennyiséget.
Szerdán meg is állapította:
– Mindig olyan nyomasztó. Azt hiszem, nem is foglalkozom
vele.
A kunyhóban rossz volt a televíziós vétel, ezért amikor
visszaértünk a tóról, néha kártyáztunk, vagy megnéztünk egy
filmet a kunyhóban tárolt DVD-kről. Régi családi mozik voltak –
Mrs Doubtfire, Vásott szülők és az Indiana Jones-sorozat – mind
olyanok, amiket otthon csak félresöpörtünk volna. Carolyn
magával hozta a vázlatfüzetét, és mindnyájunkról
ceruzaportrékat készített. Kitettem a képeket az ablakpárkányra.
Az otthoni íróasztalom fölött még mindig ott őrzöm kitűzve
őket, az egyik Tomot ábrázolja, ahogy egy botot farag, Davidről
egyet, amint szunyókál a napfényben, meg egyet rólam, ahogy a
sziklán fekve olvasok.
– Ezek igazán szépek – jegyeztem meg, miután Carolyn
gyors mozdulattal átnyújtotta a füzetét. Motyogott valamit
arról, hogy nem nagyon tud jó kezeket rajzolni, de az arca olyan
büszkén gyúlt ki a kalapja alatt, hogy már-már könnyeket csalt a
szemembe.
Jó néhány fotót készítettünk, de a fényképezőgép meg az
iPhone-jaink az idő legnagyobb részében az asztalon hevertek.
Mintha mindnyájan aláírtunk volna egy ki nem mondott
egyezményt, hogy nem engedjük be a modern világot, nehogy
összetörje a varázst, amit létrehoztunk. Lazán követtük a
legegyszerűbb házimunkák rutinját. Megteríteni az asztalt,
felsöpörni a padlót, elmosogatni az edényeket odakint a
napsütésben: az összes feladatot szertartásosan lassan, élvezettel
végeztük el. Egyik nap, miközben a gyümölcsöt szeltem fel
gyümölcssalátához, hirtelen megéreztem az ujjaim alatt a
gyümölcs tapintását; felfigyeltem az almák olajos fényére, a
mangó vastag húsára, a körték megkeményedett héjára, a
narancs gödrös felületére. Az ujjaim élvezték ezeket a különféle
textúrákat, miközben módszeresen vagdostam a gyümölcsöket,
és kibámultam a napsütötte domboldalra. Tom odakint olvasott
a füvön, hosszú haja az arcába hullott. Valami történt velem
azon a héten. Valami mindnyájunkkal történt azon a héten.
A lehető legjobb önmagunkká váltunk.
Én sohasem tudtam egykönnyen átadni magam a
pihenésnek. Az igény, hogy hasznosnak érezzem magam,
együtt zubog bennem az ereimben folyó vérrel. Sosem
jellemezte tétlen relaxálás azt az időszakot, amelyben felnőttem,
egyszerűen nem sajátítottam el ezt a szokást. Az üres idő
légzsákjaiban mindig továbbléptem a következő dolgomra,
mielőtt az előzőt befejeztem volna. A kunyhóban töltött idő
egyszerűsége megnyugtatott. Az apró, funkcionális konyha. A
kinti asztal, amit le kell törölnöm. A fapadló, amit fel kell
söpörni. Ugyanabban a ruhában voltunk mindennap. Kevésből
éltünk, kevésre volt szükségünk, és valahogy mindez inkább
egymáshoz vonzott minket, mint eltávolított volna egymástól. A
durva élek lesimultak. Négy sima kavics voltunk, amelyek a
parton gurulnak.
Nem hordtam fülbevalót, és nem festettem magamat. A
hajamat lófarokba kötöttem a tarkómon. A nap megkapta az
arcomat. Előtűntek a szeplőim. Carolyné is. Tom bőre két nap
múlva mélybarnává vált, a haját kiszőkítette a nap.
– Te olyan szerencsés vagy – mondta Carolyn, miközben
meglegyintette a testvére hátát a kalapjával. – Micsoda színed
van! – Én úgy nézek ki, mint egy sült rák.
Tom felnevetett.
– Na, jól van, rákarc, pattanjunk hajóba! – Figyeltem őket,
ahogy ellökik a kis facsónakot a tó homokos partjától. Tom
evezett, Carolyn meg a taton lustálkodott, a kezét szórakozottan
a zöld színű vízbe lógatva. Tom nemsokára behúzta az
evezőket, és hagyta, hogy a vízáram a partra sodorja a csónakot.
Hallgattam, ahogy bekezdéseket olvas fel hangosan a
könyvéből: – „A természet vad és szörnyű volt itt, de gyönyörű
is” – olvasta –, „gondoljunk vissza a természetben töltött
életünkre, mindarra, amit mindennap mutatott – hogy
kapcsolatba kerüljünk velük –, a sziklákra, fákra, a szélre az
arcodon! A szilárd földre. Kapcsolat! Kapcsolat!” – kiabálta Tom
színpadiasan, és nevetett, miközben öklével a mellét verte. –
„Kik vagyunk? Hol vagyunk?” – és hirtelen felállt a csónakban,
Carolyn meg felsikított. – Henry Thoreau – közölte Tom, és
hangos csattanással becsapta a könyvet. – Chris egyik kedvence.
Fantasztikus, nem? – És ez egyszer, szerintem mindnyájan,
egyetértettünk.
 Az otthonunktól távol az ikrek képesek voltak maguk
mögött hagyni a szokásos különbségeiket, és átadták magukat
annak, akik valaha együtt voltak. Carolyn, akiről előzetesen azt
gondoltam, hogy hamar bele fog unni az erdei életbe, úgy tűnt,
rettentően élvezi az ottlétünket. Ahogy teltek-múltak a napok,
hagyta, hogy Tom kerüljön a középpontba, mint amikor egy
színész félreáll, míg a színésztanonc a világot jelentő deszkákra
lép, és először idegesen kezdi, de aztán csak úgy sütkérezik a
reflektorfényben. Tom megmutatta neki, hogyan kell hegyesre
faragni a botokat. Hogyan kell díszítést vésni bele késsel. – Nem
így – mozdította gyengéden a testvére kést tartó ujjait –, inkább
ezzel a mozdulattal. – Megtanította a nővérének, hogyan kell jól
megrakni a tüzet, és gyufa nélkül meggyújtani. Csütörtökön,
amikor Tom kijelentette, hogy szeretné az éjszakát a tó melletti
kunyhóban tölteni, meglepetten hallottam, hogy Carolyn azt
kérdi, ő is vele tarthat-e.
Mindnyájan új önbizalmat láttunk megcsillanni Tomban. A
hétköznapi nyüzsgésben folyamatosan olyan szituációkban
találta magát, amelyek olyan készségeket kívántak volna meg
tőle, amelyeknek nem volt birtokában. Még a Daviddel való
viszonyukba is addig ismeretlen könnyedség költözött. Az
életünk szokásos, bajvívásra okot adó pontjaitól eltávolodva sok
minden lehámlott róluk, és visszakerültek a halvány, kérgétől
megfosztott sima fadarab állapotába. Apa és fia. David a
főiskola külsőségeitől és törekvéseitől eltávolodva egész nap
rövidnadrágban és ócska pólóban mászkált. Együtt gyűjtöttek
gyújtósnak valót, és együtt vágták fel a fatönköket a
tűzrakáshoz. Ami Davidet illeti, végre elemében látta Tomot,
akinek olyan készségei megcsillogtatására nyílt lehetősége
előttünk, amire máskor nem volt módja.
Azokban a napokban nehéz volt elhinni, mi történt csupán
hat héttel azelőtt. Az a komor hely, ahol Tomot látnunk kellett.
És ami még valószínűleg felhagyott a működéssel azon a héten,
az én valóságérzékelésem volt. A tó melletti kunyhóban úgy
tettem, mintha minden rendben volna. Abban a hét napban úgy
tettem, mintha azok a rémes pillanatok, amelyekhez az éjjel
sötét óráiban visszatértem; a rohanás a lépcsőn felfelé, a
dübörgő szívverésem, David vállának döngése a
fürdőszobaajtón; mintha mindez meg sem történt volna. Csak
ránéztem a tó zöldjére, és egy pislantással köddé vált minden.
Azon a napon, amikor Davidnek muszáj volt tennie egy
kirándulást a civilizációba, hogy elküldjön egy munkával
kapcsolatos e-mailt, mi hárman elmentünk gyalogtúrázni. Tom
ötlete volt, hogy kövessük a patak folyását, ami a nyaralónk
előtt csobogott.
– Nézzük meg, milyen közel juthatunk a forráshoz –
javasolta. Találtunk egy ösvényt a gurgulázó vízfolyás mellett.
Kerek hátú, zöld dombokon gyalogoltunk át, amelyeket
tehenek, birkák és bárányok pöttyöztek, és addig követtük a
patakot, míg egy nyílt mezőre értünk. Előttünk egy nagy
tanyaépület állt, és a távolban furcsa mozgásra lettünk
figyelmesek: valami le-fel ugrált a fák közt.
– Nézzétek! – mutattam arrafelé. – Egy fiú… trambulinon.
Szép, nagy kert volt. A fiú farmernadrágot viselt, a felsőteste
meztelen volt. Éreztem, hogy a mellettem álló Tom megfeszül,
amint megpillantottuk az új, eddig ismeretlen emberi lényt. A
fiú felsőteste vaskos volt, és izmos. Nem kisfiú volt már, hanem
tinédzserkorú, és amikor meglátott minket, felénk intett: – Nem
akartok ti is ugrálni egyet? – Érzékeltem Carolyn lelkesedését, a
ránduló késztetést, hogy ő is kipróbálja, miközben Tom azonnal
meg akart hátrálni.
– Menjünk el a tóhoz – szólt. – Úszhatnánk egyet. – Mind
egyetértettünk. Carolynnal mindketten találtunk valami
hipnotikusat a látványban, ahogy a fiú forgott-pörgött és szállt a
levegőben, mint valami madár. Tom számára azonban
fenyegetést jelentett a felbukkanása, újabb forrást jelentett a
maga nyugtalanságához. Emlékeztette mindarra, ami nem ő
volt.
Mindnyájan észrevettük, de nem akartunk hangot adni neki,
hogy Tom azokban a szituációkban kiválóskodott, amikor távol
lehetett az emberektől. Akkor ragyogott, amikor egyedül volt.
Én ezt szinte elviselhetetlennek találtam. Talán valaki olyan
számára, aki minden napját úgy töltötte, hogy az élete
kibogozhatatlanul összefonódott máséval, ez egyszerűen
felfoghatatlan volt. Nekem szükségem volt másokra, akikre
számíthattam, ezért az ő elszigeteltsége hiányosságnak tetszett
előttem, és nem láttam, hogy ez forrás is lehet, amiből erőt tud
valaki meríteni.
Ez az elképzelés annyira idegen volt tőlem, hogy
megrémisztett.
Aznap reggel, amikor elérkezett a hazaindulás napja, mély
félelemmel riadtam fel reggel. A gondolat, hogy hazamegyünk,
szinte fizikai fájdalommal töltött el, a mellemben éles szúrást
éreztem. A legszívesebben sírva fakadtam volna, miközben
összehajtogattam a ruhákat, és letörölgettem a fából ácsolt
reggelizőasztalt. Miközben Daviddel kitakarítottunk, az ikrek
felmentek a tóhoz egy utolsó látogatásra. Talán a saját vágyam
tette, hogy magammal vihessem mindazt, ami történt, talán meg
akartam óvni magamat attól, ami elkerülhetetlenül együtt fog
járni a Londonba való visszatérésünkkel, miközben
megpróbáltam örülni annak, ami Tommal történt,
átváltoztattam valami mássá.
– Hát nem volt nagyszerű – szólaltam meg –, látni, ahogy
Tom a fát faragja? Ahogy horgászik a tóban? Láttad –
lelkendeztem tovább –, milyen ügyesen gyújtott tüzet gyufa
nélkül? És az a tutaj a farönkökből… az állvány a főzéshez…
Olyan volt, mint azok a valóságshow-k, amelyeket a
dzsungelben forgatnak. Milyen nagyszerűen teljesített volna egy
olyan műsorban – nevettem. Butaság volt. Természetesen aligha
tudott volna jól kijönni a társaival. Ráadásul úgy írtam le
mindezt Davidnek, mintha ő nem lett volna szemtanúja.
Nyilvánvaló volt a hallgatásából, hogy mit érez.
Bólintott, de egy szót sem szólt, és jobb lett volna, ha ekkor
ennyiben hagyom a témát. Ám tovább fecsegtem, mintha azzal,
hogy Tomról beszélek, el tudnám kapni lénye lényegét,
megőrizhetném, mint valami apró, ritka növényt egy
borostyándarabban. – Fantasztikus – mondtam –, hogy képes
volt készíteni egy tutajt. Egy tutajt!
David ekkor csattant fel.
– Jézusom, Ruth. Mi a baj veled? Hat héttel ezelőtt arccal a
saját hányásában feküdt. Bocsásd meg nekem, hogy nem
vagyok annyira felvillanyozva e miatt a kalandtúra miatt. –
Szinte köpte a szavakat. – Bontsunk pezsgőt talán, mert képes a
fák között szarni egyet, meg kifaragni pár botot? – Izzott a
tekintete. – Semmi sem változott. – Egyenesen a szemembe
nézett. – Semmi, soha nem fog megváltozni, érted?
Csendben pakolásztunk tovább. Az ikrek visszatértek.
Ahogy kértük, Tom elhozta magával a kézzel faragott
horgászbotokat, és letette őket a kunyhó elé, hogy majd
hazavigyük magunkkal. Amikor David a ház elé tolatott, hogy
felpakoljunk a csomagtartóra, egyszer csak megütötte a fülünket
a darabokra törő fa eltéveszthetetlen recsegése.
– Mi a franc volt ez? – kiabálta David, és kiugrott a kocsiból.
– Apa! – visította Carolyn, és a kocsi hátuljához szaladva
felkapott néhány fadarabot, az összetört botok maradványait. –
Nézd, mit csináltál!
– Mi a francért raktad oda? – pördült David Tom felé.
Tom az arcába nézett, és vállat vont.
– Úgysem vennénk hasznát Londonban. – Kezébe vett pár
darabot, és elhajította a fák közé; zörögve értek földet, aztán
bukdácsolva elgurultak a völgy felé.
– Én meg akartam tartani az enyémet – szólt Carolyn, és egy
összetört darabot kezdett forgatni az ujjai között. Nem volt
világos, hogy a szomorúsága és a dühe az apja vagy a testvére
ellen irányul-e.
– Hülyeség volt pont oda tenni – mormolta David.
Ez volt az a pillanat, amikor kezdtem arra gyanakodni, hogy
talán Tom szándékosan tette oda azokat a botokat. Mintha tudta
volna, hogy azoknak sem, csakúgy, mint neki, nincs helyük
Londonban.
 Hazafelé a kocsiban az együtt töltött hétről fecsegtem, arról,
milyen tökéletes időtöltés volt.
– Vissza kellene majd jönnünk valamikor. – Mindenki sietve
egyetértett velem, de tudtam, hogy ez nem olyan élmény volt,
amit valaha is meg tudunk ismételni. Azt azonban akkor még
nem tudtam, hogy egyben ez lesz az utolsó alkalom, amikor
együtt utazunk bárhová, egy családként.
Mielőtt ráfordultunk az autópályára, azt javasoltam, hogy
álljunk meg egy kocsmában hazafelé.
– Megebédelhetnénk. Élvezzük ki a napsütést. – Hallottam a
saját hangomat. Túl könnyed volt. Túl vidám. Mohó és
bosszantó. Mérsékelt lelkesedéssel fogadták a javaslatomat.
– Dolgom lenne otthon – vágta rá Carolyn szinte azonnal, és
David rákontrázott, hogy ő is minél hamarabb szeretne
hazaérni. – Muszáj ránéznem az e-mailjeire a hétfői roham előtt.
Tom egy szót sem szólt.
Onnantól szinte végig mindenki hallgatásba burkolózott,
egészen hazáig.
Amikor lehajtottunk az autópályáról, és beértünk Londonba,
rám tört a fájdalom. Honvágyat éreztem az erdei kunyhó meg a
tó után – a család után, amilyenek ott voltunk.
 Tizenhét

Dan késik az ülésről. Miközben várakozom, telefonálok a

bristoli rendelőbe. Megkérdezem a recepcióst a dokumentumok
ügyében, és azt feleli, hogy épp a közelmúltban küldött át
valamit a hackney-i rendelőnek.
– Nekem nem tudná elküldeni? – kérdezem. De
természetesen én is tudom, hogy nem. Csak arra van
felhatalmazása, hogy az anyagokat az új háziorvosnak
továbbítsa – így hát újra dr. Davieshez irányít. Neki is hagyok
egy üzenetet, hogy várom az anyagot.
Már fél óra eltelt az ülés idejéből, amikor Dan megérkezik.
Sápadt, és feldúltnak látszik, összegörnyedve ül a széken. A
szeme körül sötét karikák, a csuklóján friss kötés.
– Az, hogy beszéljek róla – kezdi –, a fedő felemelése…
bonyolult érzésekkel járt. – Hadarva beszél. – Próbáltam
ellenállni. – A tekintete az ölében heverő, bekötözött kezére esik.
– De a hang túl hangos volt.
– Hang?
– Nem beszéltem még a hangról?
– Nem. – Hirtelen végigfut rajtam a hideg. – Miféle hang? –
kérdezem.
Vállat von.
– Szerintem az övé. Mary Tyler Moore-é – aztán az
arckifejezésem láttán halkan hozzáteszi –, az anyámé. Nem az
halt meg, amelyiknek kellett volna, mindig ezt mondja. Először
dühös voltam. Rettentően dühös. Boldog voltam attól, hogy
elvesztett valamit, amit szeretett. Boldog amiatt, hogy
elvesztette Michaelt. Hogy a sors megbüntette Michael
halálával. – Szinte lélegzetvétel nélkül ömlenek belőle a szavak.
– De ez az érzés nem volt elég. Nem tudtam, mit tegyek velük.
Megvágtam magam. Csak egy kicsit. Nem használt. Nem
éreztem tőle jobban magam, ahogy általában történni szokott.
Valami másra volt szükségem. Azon gondolkodtam, amit maga
mondott… – És amikor rám néz, hirtelen különösen ébernek
érzem magam. Bizalmatlanság tör rám. – Hogy ne tartsam
magamban. – Bekötözött kezét a gyomrára szorítja. – Itt.
Felhívtam.
– Az anyját? – Továbbkúszik felfelé a gerincemen a
nyugtalanság. Egy általános, minden ok nélkül rám törő rossz
érzés. Nincs konkrét forrása. Mintha valami por szállna rám.
Bólint.
– Tudtam, hogy nem költözött el sehová. Ugyanazon a
számon hívtam. Furcsa volt hallani a hangját ennyi év után.
– Hogyan történt?
– Amikor felvette… nem szóltam bele. Néhányszor hallózott.
Aztán letette. Azt hiszem, jobb lett volna személyesen
találkozunk. Ez nem az a beszélgetés, amit telefonon el lehet
intézni. El kell utaznom Bristolba.
Látom, hogy már csak tízpercnyi időnk maradt. Aggaszt a
terve. Kevés az idő. Muszáj módot találnom rá, hogy
megosszam vele a nyugtalanságomat, anélkül hogy
leckéztetésnek hangozna.
– Akkor meg tudom beszélni vele a dolgokat – folytatja Dan
–, tudja… szemet szemért – fejezi be eltökélten.
– Szemet szemért?
Bólint.
– Ha valaki hanyag volt… megérdemli a büntetést. Nem úgy
gondolja?
– Maga a bosszúról beszél? Valami megtorlásról azért, ami
magával történt?
– Ez az egész… – mondja, és a szoba négy sarka felé bólint –
jobb volt, amikor még el volt csomagolva.
Kifulladt. Mint akire rátört a pánik.
Elismerem, hogy ez a mechanizmus korábban működött, és
segített megbirkóznia mindazzal, ami érte. Ám most, miután
felnyílt a szelence, ez is kisiklott az irányítása alól.
– Az a parkbéli támadás mintha zsilipeket nyitott volna ki –
mondom. – Az eset felvillanó emlékképeit, vagy talán még
jelentősebbeket a gyerekkorából. Ezek nagyon komplex érzések.
Zavarossá vált minden. Nagyon bonyolultnak érezheti az életet.
A kezét forgatja az ölében.
Azt javaslom neki, képzeljen el egy fiókos szekrényt. A
fiókok véletlenszerűen kinyílnak, és a tartalmuk nagy halomban
a padlóra borul.
– Bármilyen gyorsan próbálja is felkapkodni a holmit –
mondom –, közben egy újabb fiók is kinyílik, és máris még
nagyobb a rendetlenség. Még nagyobb a káosz.
Elmondom neki, hogy az ő feladata nem az, hogy eltüntesse
a rendetlenséget. Nem az, hogy megváltoztassa az életét, amit
korábban élt. Mert azt kívülről osztották neki. Ehelyett azt kell a
középpontba helyeznie, hogy átvegye a folyamat fölött az
irányítást.
– Az a cél, hogy maga nyissa ki a fiókokat, akkor, amikor
maga akarja. Nézzen beléjük. Kutakodjon a tartalmukban.
Utána megteheti, hogy takarosan elrendezve pakolja vissza,
amit talált, de ott is hagyhatja összetúrva, ahogy maga akarja.
Feszülten néz rám.
– De a legfontosabb… hogy képes lesz becsukni a fiókot,
akkor, amikor maga akarja.
Úgy tűnik, mintha kissé megnyugodna. Mint akinek tetszik
az elképzelés. A fiókos szekrény képe.
Látom, hogy az ölében tartott kezét már kevésbé görcsösen
szorítja ökölbe. Valami megváltozott. Nagyon rövid idő alatt
sikerült egy fordulatot előidéznem. Megkönnyebbültnek érzem
magam. Halovány büszkeség villan át rajtam.
– Pillanatnyilag rohadtul káoszosnak érzem – közli vállat
vonva –, és úgy érzem, egyedül képtelen vagyok rendet tenni
benne.
Bólintok.
– Értem – mondom –, és nem állítom, hogy ez könnyű lesz.
Vagy hogy egyetlen éjszaka leforgása alatt megtörténik. Az
egész folyamat visszatekintést jelent, ki kell szedni a fiókból a
tartalmát, alaposan átvizsgálni, megérteni a zűrzavaros
érzelmeket, amelyek be voltak zárva oda, ezt a munkát kell
elvégeznünk együtt. Rám számíthat, segíteni fogok ebben.
Olyan vad tekintettel néz rám, amilyet még nem láttam rajta
korábban.
Hallgatunk.
– Tehát – mondja – nem jó ötlet, hogy csak úgy felbukkanjak
a küszöbén? – Valamivel könnyedebb a hangja. Mosolyog.
Visszamosolygok.
– Nem az a dolgom, hogy ebben tanácsot adjak – felelem. –
Amit viszont mondani szoktam a pácienseimnek, az az, hogy ha
valakit ennyire eltöltenek az erős érzelmek – amikor valaki
összekapcsolódik magában egy addig elzárva tartott érzéssel,
például a dühével vagy a haragjával, az nagyon kényelmetlen,
és szokatlan hatást gyakorolhat rá. Az ember arra vágyhat, hogy
minél hamarabb megszabaduljon ettől. Én ebben óvatosságra
inteném.
Megbeszéljük, hogy a múltban ezt a célt szolgálta önmaga
vagdosása és az önmagának való fájdalomokozás. Hogy eddig
ezeket az elsöprő erejű érzelmeket sikerült így kordában
tartania, de most valami megváltozott.
– Ez a seb nem fog bezárulni – mondom –, a trauma ott
tátong. Ami eddig működött, most már nem biztos, hogy
használ. Új utat kell találnia.
– Egy új utat. – Úgy ismétli, mintha próbálná megérteni a
koncepciót.
Beszélgetünk a bosszúvágyáról. Ez azt mutatja, hogy
kapcsolatba került a dühével. Elmagyarázom neki, hogy én nem
mondhatom meg, hogy helyes-e vagy sem, ha a jövőben
találkozni akar az anyjával. Csak azt tudom, hogy a várakozás
segít. Segít, ha megkapaszkodik az érzésben – meg a cselekvés
vágyában.
– Azt javaslom, hogy addig ne tegyen semmilyen lépést,
amíg nem volt alkalma kinyitni az összes fiókot. És
visszapakolni bele a holmit a magának tetsző módon.
 Bólint.
– Azt javaslom, hogy itt dolgozzuk fel az érzéseit. Velem.
Hozza el őket ide. Kerüljön itt kapcsolatba velük.
Az anyja, aki nem volt neki, fogalmazta meg Robert.
Bólogat, de közben olyan tekintetet vet rám, hogy pislogok,
aztán el kell fordítanom a tekintetemet.
Ez olyan pillanat, amire utána sokszor vissza fogok
emlékezni. Amit újra és újra végig fogok pörgetni magamban.
Kerüljön itt kapcsolatba velük. Az arcán feltűnő intenzív kifejezés.
Szemet szemért.
Amikor figyelmeztetem, hogy lejárt az időnk, be kell
fejeznünk, nyugodtnak látszik. A légzése egyenletes. Az arca
békés.
– Köszönöm – szól. – Ez jó volt. Tényleg segített. – Azzal
feláll. – Viszlát jövő héten – köszön el. – És sok szerencsét.
A szemöldököm összeszalad. Nem tudom, miről beszél. Az
arcom üres.
– Az időpont. Jövő pénteken. Házon kívül – mondja,
miközben a hátizsákjáért nyúl.
Egy pillanatig nem tudom, mire gondol.
– De csütörtökön, ugye, találkozunk? – kérdezem aztán.
– Igen, persze – és gyengén megpaskolja az arcát.
Elmegy, rajtam pedig hirtelen átfut egy kellemetlen érzés.
Mintha görcsbe rándulnék. Mint amikor a pulóver szála
beleakad egy szögbe, és gyengéden kibomlik, amikor az ember
odébb lép.
Aznap este keresek magamnak egy filmet, amit megnézhetnék,
és rábukkanok az Átlagemberekre. Kellemetlen érzésem támad,
miután elkezdődik. Egy fiú, aki sokban emlékeztet Tomra,
megpróbál visszailleszkedni a családja életébe egy
öngyilkossági kísérlet után. Kővé dermedek. Hogyan
feledkezhettem el erről a filmről? Mary Tyler Moore és Donald
Sutherland. A nő rideg távozása a végén. Eszembe jutnak Dan
szavai, hogy nagyon tetszett neki a befejezés elkerülhetetlensége.
Bámulom a vége főcímet. A nő bánata akár egy kőszikla.
Könnyek patakzanak az arcomon. Azon kapom magam, hogy
Danre és az anyjára gondolok – és a párhuzamosságra, hogy
Mary Tyler Moore jobban kedvelte azt a fiút, aki meghalt.
Teljesen érthető, hogy Dan miért ezt választotta a projektjéhez.
Hogy a film mivel szólította meg őt és a tapasztalatait.
Kinyilatkoztatás. És ekkor jut eszembe a többi film, amelyek
szóba kerültek. Száll a kakukk… Sophie választása. Egyszer csak
bevillan a Thelma és Louise, meg az a végső jelenet a
Thunderbirddel, és ekkor jövök rá elfúló lélegzettel, hogy
milyen kapcsolat van köztük. Az órámra nézek. Már késő
telefonálni Robertnek, ezért inkább e-mailt írok.
„Az összes film”, írom, „kapcsolódik egymáshoz. Az
öngyilkosság kapcsolja őket össze.”

A hétfő reggelem Robert telefonhívásával indul.

– Gondolkoztam az eseteden – kezdi –, már azelőtt, hogy
megkaptam volna a leveledet. Tudunk beszélni most?
Van tizenöt percem, mielőtt megérkezik az első páciens.
 – Valami velem maradt – közli – az utolsó beszélgetésünk
után. Egyfajta szégyenérzet. Ott volt velünk. Kettőnk között. –
Lassan, kimérten beszél.
Érzem, hogy elvörösödöm.
– Az orvosi dokumentumokra összpontosult, de világosan
érzékelhető volt. Erőteljes viszontátvitel. A szégyennel
kapcsolatos volt. És erről az jutott eszembe, hogy elkezdjek
gondolkodni a páciensed szégyenén.
Nem árulhatom el Robertnek, hogy valódi szégyenkezés volt.
Hogy valóban ott volt velünk. De az én szégyenkezésem volt az.
A szégyen, amit az orvosi papírok miatt éreztem. És amiatt,
hogy hazudtam. Nem tudom, mit feleljek neki.
– A megjegyzése, hogy az anyja nem szerette őt – veti fel
Robert. – Ő érzékelte így? Vagy valóságos volt? Úgy érzem, ez
kapcsolatba hozható a szégyenével. Talán ez a hiányzó
láncszem? Az a valami, amiről azt érezted, hogy nem mondta el
neked?
– De mi a helyzet a filmekkel? – vágok közbe hirtelen. – Az
öngyilkossági szállal?
– Nem tudom – feleli Robert halkan. – Azt hiszem,
nyitottnak kell maradnunk.
Hirtelen bosszúság fut át rajtam, amiért nem veszi annyira
komolyan a felfedezésemet, mint vártam.
– Mesélsz az utolsó ülésetekről?
– Kapcsolatba lépett az anyjával. De csak telefonon.
A vonal túlvégén néma csend.
– Nem beszéltek egymással. A fiú letette. Nagyon lehangolta
az eset. Dühös volt. Becsapottnak érezte magát. Zavarodott volt
az anyjához fűződő érzelmeit illetően. Megvagdosta magát –
tettem hozzá. – De azt mondta, nem segített rajta.
Robert egy pillanatig hallgat.
– Kezdi lebontani a védőfalakat – tűnődik.
– Azt javasoltam, várjon – mondom –, mielőtt újra
kapcsolatba lép az anyjával. Először beszélje meg velem a
dolgokat az üléseken.
– Jól csináltad – nyugtázza.
Szünet.
– Van valami hír az orvosi papírjairól?
– Múlt héten bekértem őket – felelem. Megkönnyebbültem a
tudattól, hogy elintéztem azokat a hívásokat.
– Jó. Beszéljünk meg egy időpontot. Hogy tovább
beszélgessünk erről. Nagyon komoly szükség lesz a tartalmazó
funkciókra. Elég komplex fickó – mondja.
Hallom, ahogy zizegnek a naplója lapjai.
– A péntekem üres. Valamikor jó lehet?
– Az a helyzet, hogy szabadságon leszek – felelem –, mit
szólnál az utána való hét elején?
Miután megegyezünk a dátumban, megkérdezi, hogy
megyek-e valahová hétvégén.
– Nem – felelem. – Csak ez az egy szabadnap lesz. Családi
születésnap.
– Jó szórakozást – feleli. – És vigyázz magadra.

A hét hátralévő részében leginkább a péntekre és Nicholas

születésnapjára koncentrálok. Miután hosszan tipródom az
ajándék kérdésén, felmegyek a padlásra, ahol megtalálom Tom
régi kisautóit. Van egy teljes készlete fém Dinky autókból – még
mind a kartoncsomagolásban. Szíven üt az emlék, ahogy
felidézem magamban Tom gondosságát, hogy mennyire
vigyázott a játékaira és a holmijára. Ahogy közeledik a nap,
gyakran azon kapom magam, hogy kinyitom a pénztárcámat, és
a kisfiú arcképét bámulom, aki a vízparton ül a
vászonkalapjában, és kis kezével a homokot paskolja. Olyan
gyakran éreztem irigységet mások iránt, akik lazán kinyitották a
pénztárcájukat. Só volt a saját összetört családom miatt érzett
sebre. Egy délután, amikor az intézettel szemben lévő
kávézóban sorban állok, azon kapom magam, hogy
szükségtelenül is kinyitom a pénztárcám hajtókáját. És nyitva
tartom, miközben az érmék között keresgélek. Még akkor sem
csukom le, amikor kinyújtom a kezemet a kávémért. Nézzék
csak. Figyeljék az életemet. Nézzék, milyen normális vagyok.
Mintha azáltal, hogy ezt elég hangosan kimondom mindazok
füle hallatára, akik talán figyelnek rám, én magam is
elkezdhetnék hinni benne.

A családi harmónia nem volt hosszú életű. Tudtam, hogy így

lesz, de azt nem gondoltam, hogy ilyen hirtelen szakad vége.
Miután hazaértünk, Tom hangulata elsötétedett. Az érettségi
vizsgaeredmények hozták a papírformát. Carolyné jobbak nem
is lehettek volna, Tomnak pedig, bár várakozáson felül
teljesített, még így is maradt három vizsgája, amelyeket meg
kellett ismételnie. Úgy egyeztünk meg, hogy ezeket leteszi, az
emelt szintűeket pedig következő évre halasztja. Nem tartott
sokáig, hogy a devoni utazás szürreálisnak látsszon, mintha egy
másik család nyaralása lett volna, olyanoké, akiket valamikor
ismertünk. Mintha a kunyhó elszigeteltségében tovább nőtt
volna Tom érzékenysége a saját, a „való” világban tapasztalható
alkalmatlansága iránt. Mintha emlékeztetőül szolgált volna,
hogy az élete merev, kényelmetlen kabátja egyre kevésbé illik
rá. Visszatekintve azon tűnődöm, vajon nem egyszerűen az
történt-e, hogy eldöntötte, többé nem is próbálja beleerőltetni a
karját annak a kabátnak az ujjába.
Pár héttel a negyedévi szünet után egyszer arra értem haza
munka után, hogy a konyhában ücsörög. Nem nézett fel
jöttömre, de azonnal gyors szóáradat tört ki belőle.
– Nem voltam a suliban – szólt –, szünet óta. Nem bírtam.
Előregörnyedt az asztal fölött, hüvelykujja körmét belevájta
egy gyűrűbe a fa erezetén.
Sápadtnak, soványnak és nagyon fáradtnak láttam.
Bekapcsoltam a vízforralót, és a konyhapultnak
támaszkodtam. Az elmúlt két hétben Tom reggelente elindult az
iskolába. Vacsora után pedig visszavonult a szobájába, hogy az
óráira készüljön.
– Nehéz – szóltam gyengéden – visszatalálni a munkába
szünet után.
Szórakozottan kinyújtottam a kezemet a maradék lasagne
egy darabjáért meg egy villáért, és ettem belőle egy falatot.
Hideg volt, és úgy éreztem, mintha kőszikla volna a számban.
Lenyeltem.
– Belefutottam Finn anyjába a minap. A metrón.
 Tom nagyon nyugodtan ült. Újra felemeltem a villámat.
– Finn játszani kezdett az iskola focicsapatában. Azt mondta,
hogy az új edző nagyon barátságos… tudod – bólintottam –, az
új játékosokkal.
– Nem tudok visszamenni az iskolába. – Tompa volt a
hangja.
Letettem a villámat.
– Esetleg bemenjek? Beszéljek a tanároddal? – Azzal
fordultam is a falinaptár felé, és járni kezdett az agyam, hogyan
tudom majd beilleszteni a hetembe a megbeszélést.
– Anya – mondta halkan –, egyszerűen nem tudok. –
Elhallgatott, és a haját csavargatta az ujjai köré. – Olyan sok
dolog van, ami miatt aggódnom kell. Nem tudok minddel
megbirkózni.
Ez volt az a pillanat, amikor megengedtem magamnak, hogy
ránézzek. Hogy úgy igazán ránézzek. Hogy lássam az arcára
kiülő rémületet. A szívem elszorult. Rövid pillantás Tom
világának sötétségébe. A hirtelen borzalom, annak felismerése,
hogy a sivár alternatívák mivel járhatnak. A fiam riadt arcán ott
láttam az intenzív osztály fehérségét. A mellkasomon
átzuhogott ennek az egésznek a fájdalma. Az élet erőteljessége
és egyszerre könnyűsége. A törékenység. Élet. Halál. Olykor
milyen kifürkészhetetlen. Láttam, hogy az apró döntések és
pillanatok néha végképp visszavonhatatlanok, mint amikor egy
apró követ beledobunk egy sötét, mély tóba.
– Természetesen – feleltem, miközben egy fóliát illesztettem
a lasagnés edényre, és betettem az egészet a hűtőbe.
Ebben a pillanatban figyeltem fel valami sötétre, és szívem
szerint elnéztem volna máshová. Nem vártam, hogy
megmagyarázza. Nem akartam hallani, amit talán mondani
készült. Megrémített, és le akartam zárni.
– Akkor ott kell hagynod – csak ennyit mondtam, és
kinyújtottam a kezemet az övé után az asztalon keresztül. – Ott
kell hagynod. Én majd segítek.
Akkor bekúszott a fejembe egy emlék. Egy karácsonyom
gyerekként. Az anyám csinos, lila ruhában, elkenődött festékkel
az arcán, a szája sarkában vörösborpötty. A karácsonyi fények
villódzása. Arany-piros dekoráció az asztalon, az apám üres
helye a külön terítékkel. Amikor anyám lerogyott az asztal
mellé, rám maradt a főzés. Magasra tornyoztam a tálakat;
pulyka, sült krumpli, nagy tálakban gőzölgő, fényes zöldségek.
„Két különböző fajta töltelék!”, közöltem. Valamikor, a hátam
mögött újra telt a pohara, mintha csak varázsütésre történt
volna. Az anyám üveges tekintettel előretántorodott, feldöntve a
borát; a folt úgy terjengett az asztalon, mint egy nyílt seb.
– Együnk – mondtam könnyedén –, mielőtt kihűl. – És
felemeltem a tálalókanalat.
A gondolataim száguldani kezdtek, alternatívák után
kutatva. Kurzusváltás… ösztöndíj… szakmai gyakorlat az egyik
barátunknál. Valami, amit felajánlhatnánk neki – hogy
lesimíthassuk a kellemetlen, fájdalmas emlékeket az egésznek a
közepén. És már megint ott jártam, a karácsonyi asztalt
díszítettem fel fényes díszgömbökkel, és tányérokat halmoztam
egymásra, hogy minden normálisnak látsszon. Jó néhány
javaslattal éltem aznap este. Némelyik egészen vad és
fantáziadús volt. A sötétben tapogatóztam. „És mit szólnál az
ács szakmához?”, szakadt ki belőlem hirtelen, és Tom szeme
felragyogott.
Természetesen hiba volt, hogy nem beszéltük meg mindezt
Daviddel. Meglett volna rá a lehetőség és az alkalom, de úgy
döntöttem, inkább ne. Az a gondolatmenet rejtőzött emögött,
hogy David nem kezelné jól a problémát, és várni akartam
addig, míg megoldással együtt nem tálalhatom. Valami
ízletesebbel.
A házasságunk korábbi éveiben David fel-alá masírozott
volna előttem. „Mi a fenéért nem mondtad el?”, kérdezte volna,
elkeseredetten a hajába túrva. „Segítettem volna, ha beszéltél
volna velem.”
Lehet, hogy apróságok voltak, amiket eltitkoltam: az iskolai
probléma, ami előidézte a változtatást, az, hogy új focicsapatot
kellett keresni, mert úgy tűnt, Tomot kihagyták a másikból.
Nem hazudtam, csupán elrejtettem az igazságot, csak amíg
mindent sikerül helyre raknom. Szándékos választás eredménye
volt, hogy ne beszéljem meg vele ezeket, mert tudtam, hogy
David feszült lenne, túlreagálná az esetet, és a hangulata
elködösítené a gondolkodásomat. De David várható reakciója
mellett a saját függetlenségem érzete is vezetett. Egyedül
akartam véghezvinni. Ma már látom a döntés mögött rejlő
önzést, de akkor az volt az elsődleges szempontom, hogy gyors
megoldást találjak. Pedig a szakmámban éppen az ellenkezőjét
tanultam. Az én munkám az volt, hogy a zűrzavarban
maradjak, elviseljem a fájdalmat, ameddig létezik. Otthon,
Tommal, másképp volt. Mintha képtelen lettem volna az ujjaim
között tartani egy forró krumplit.
 Januárban segítettem Tomnak, hogy jelentkezzen egy
ácstanfolyamra. A következő hónapokban kajakozni kezdett –
és tavaszra megépítette a saját hajóját, és hétvégi műszakokat
vállalt a klubban. Úgy tűnt, jóra fordult az életünk. Két hét
múlva hazajött az anyám.
Derült égből villámcsapásként érkezett a hívás.
– Ruth? – Vontatott hanghordozás. – Itt Ted.
Ted?
– Az anyja rosszul van.
Rosszul van. Ismertem a kifejezést. Igencsak eufemisztikus
megfogalmazás arra, hogy visszaeső alkoholista.
– Nem – mondta a férfihang, mintha olvasna a
gondolataimban. – Rohama volt. És utána… – szünet –
meglehetősen zavart maradt.
Elmondta, hogy anyám pár napot kórházban töltött.
– Kedden kiengedik. Hazaviszem. Ahogy valószínűleg ön is
tudja – mondta –, volt egy megállapodásunk. – Elhallgatott. – Nem
tudom… nos, nyilvánvalóan nem maradhat itt.
Három nap múlva vártam őket a Heathrow-n. Először nem
is vettem észre őket. Elmentek mellettem. Az idősebb nőre
figyeltem fel, aki integetett és mosolygott a várakozók kezében
tartott táblák láttán. A kerekesszék zavart meg, arra nem
számítottam. Tednek széles állkapcsa volt, ezüstszínű haja, nagy
Stetson-kalapot és cowboycsizmát viselt.
– Houstonból származom. Eredetileg – zengte. – Aztán
engem is elevett a fene Új-Mexikóba, mint a többi kódorgót. De
most találkozóm van valakivel, aki Taosban született. – Hangos
nevetése szívből jött. Hátba veregetett. Előttünk az anyám
madárkaszerű teste. Gyér, fehér haja volt, és jóindulatúan
mosolygott, mintha valami tévévetélkedőbe gurult volna be. A
kezembe adta a táskáját. Meg egy kis méretű bőröndöt.
– Isten veletek! – köszönt el Ted, és megfordult a csizmája
magas sarkán.
Hálásan gondoltam arra, hogy az anyám egyszerű életet élt a
sivatagban. A megtakarításai érintetlenek maradtak. Még
mindig maradt némi pénze. Utánajártam, és találtam Finchley-
ben egy megfelelő otthont a számára. Szépen gondozták.
Szeszélyesen váltakoztak a hangulatai. Néha felismert, néha
nem. Néha nyugodt volt, néha nem. Semmit sem éreztem.
Szégyelltem magam, hogy nem sajnálom. Szégyelltem az
együttérzésem hiányát. De semmi sem volt bennem. Havonta
egyszer látogattam meg. Ennyit tudtam elviselni. Ezekre az
alkalmakra mindig megacéloztam magam. Bejelöltem a
naptárban, miközben azt kívántam, hátha közbejön valami
kellemetlen esemény, ami megakadályozza, hogy elmenjek.
Amikor odaértem, mohón szomjazta a figyelmemet. A
nárcizmusa émelyítő telhetetlenséggé alakult át. Ahogy ott ült a
székében, aprócskán, esendőn, vizenyős szemmel, a törékeny
sebezhetőség alatt megbújva láttam az oly ismerős harcos
elszántságot. Vad, éhes szeme láttán, a karomra nehezedő keze
érintésére háborogni kezdett a gyomrom. A testemben lakozó
minden más érzés visszahúzódott. Csupán ennyit éreztem;
ahogy a karomszerű ujjak a húsomba nyomódnak. Elviseltem,
amíg tudtam. Néha csak pár másodperc kellett, muszáj volt
felemelnem a karomat. Elkezdtem toll után kutatni a
táskámban, vagy zsebkendőt kerestem, hogy kifújjam az
orromat – bármit, csak elhúzhassam a kezemet.
A személyzet csendesen ítélkezett felettem. Szinte éreztem a
suttogásukat, amikor megérkeztem. Közel lakik, és mégis ilyen
ritkán látogatja meg az anyját. Claire, az egyik nővér, nagyon
kedvelte az anyámat. „Annyira drága öreg hölgy”, mondogatta,
és kötelességének érezte, hogy szóba elegyedjünk ottjártamkor.
„Aaannyira boldog lesz, ha láthatja magát”, ömlengett, aztán
azzal folytatta, hogy elmesélte, az anyám milyen
tevékenységekben „vett részt” az előző hetekben. Én
bólintottam, és mosolyogtam: „Maga tényleg az
egészségügyben dolgozik? Terapeuta?”, kérdezte vádló
színezettel a hangjában.
Egy alkalommal később érkeztem a szokásosnál. Claire
elmondta, hogy este nyolckor könnyű vacsorát kapnak a
gondozottak.
– Tíz perc múlva – közölte az órájára pillantva. – Talán
szeretné megvárni. Meg akarja etetni?
– Inkább máskor – hárítottam el, és végigviharzottam a
folyosón.
Voltak napok, amikor távozás közben megéreztem
magamon a személyzet tagjainak tekintetét, és rám tört a
kísértés, hogy leüljek közéjük, és felidézzem a „drága öreg
hölgy” múltját. Elmondhattam volna nekik, milyen nehéz volt
egy tízévesnek feltámogatni őt, amikor elesett. Milyen volt,
amikor megpróbáltam levenni róla az átázott alsóneműt, és a
szájából ömlött az alkoholgőz és a káromkodás. Talán még azt
is, hogy milyen sokszor ébredtem arra, hogy bekúszott az
ágyamba, sírva, részegen, telve önutálattal, és úgy kapaszkodott
belém, mint egy kisbaba. Elmesélhettem volna, hogy miután az
apám elhagyott minket, a dührohamai még erőteljesebbek
lettek, a dühe még féktelenebb. Elmondhattam volna, milyen
éhes volt rá, hogy parancsoljon. Hogy gyerekkoromban nem
volt hová bújnom előle. Semmi sem volt szent. Nem volt
magánterület. Akármikor megpróbáltam egy kicsit elhúzódni
tőle, hogy kapjak egy kis pihenőt, valamivel mindig
visszarángatott. A naplóimat elolvasta, és kigúnyolt. A
telefonbeszélgetéseimbe belehallgatott. Önmaga kiterjesztésének
látott engem. Nem volt saját formám. Láthatatlan voltam.
Tudtam, hogy elítélnek.
Kik vagytok ti, hogy ítélkezni mertek?, ordítottam volna a
legszívesebben az arcukba.
 Tizennyolc

Hayley szája a világ legkurtább mosolyára görbül, amikor belép,

és leül. Félénknek tűnik. Farmer van rajta meg egy póló, elején
kutyával. Hullámos haja lazán omlik a vállára. Különösen
fiatalnak látom.
Szabadon és könnyedén beszél az otthoni dolgairól. Hogy
elmentek az apjával megnézni a testvére fociversenyét a
hétvégén. „Zak csapata második lett”, mondja büszkén.
Elmeséli, hogy ünneplésként megálltak pizzázni hazafelé úton.
Arról is beszél, hogy elkezdte figyelni a helyi híreket, követni az
országosakat, és látja, hogy a világ tele van apró, véletlenszerű
eseményekkel.
– Bárhol jelen vannak – mondja –, például
vonatszerencsétlenség. Egy hibás fal rázuhan egy járókelőre.
Buszbaleset az Alpokban… iskolásokkal… – Elharapja a szót, és
kinéz az ablakon. – Ezek az apró döntések, amelyeket az
emberek nap mint nap hoznak. Néha jól mennek a dolgok –
vonja meg a vállát –, néha rosszul.
Hallgatom, amiket mond, és felfigyelek rá, hogy másképp
cseng a hangja. Kevésbé nyers, kevésbé vádló. Újra felém fordul.
– Értem, hogy nem az én hibám volt. Hogy az, ha valaki
rohamot kap a volán mögött, nem az én irányításom alatt áll.
Csak az lenne jó, ha nem épp vitáztunk volna vele, amikor
történt – mondja. – Bárcsak inkább nevettünk és viccelődtünk
volna – ha az élete utolsó pillanatai örömmel lettek volna tele.
 Bólintok.
– És hogyan érezné magát, ha ez lett volna a helyzet? –
kérdezem.
– Szörnyen. Mindnyájan rettenetesen éreznénk magunkat –
egy pillanatra lenéz az ölébe. – De, tudja, akkor ez egy olyan
szörnyű dolog lenne, ami kívül van – megforgatja a kezét a
levegőben. – Valami, amihez nincs közöm. Nem tudok
szabadulni a gondolattól, hogy nem ment volna el Wood
Greenbe aznap, ha én nem vagyok. Nem is akart. Én vettem rá.
Meg akartam venni azt a ruhát. Csak miattam volt ott.
Elhallgat, aztán rám néz.
– Mindenhol fáj – jelenti ki hirtelen, kezét a mellkasára
nyomva. – Nagyon fáj. Hiányzik – mondja egyszerűen, és a
szeme megtelik könnyel. – Szegény Zak. Még csak kilencéves…
Barátságosabb a hangja. Kevesebb benne a hibáztató él.
Sehol az addigi keserű düh, amit a korábbi üléseken
tapasztaltam. Leginkább megnyugvást érzek a hangjából. Igazi
szomorúságot. És ez alapján úgy érzem, talán kész rá, hogy
megkezdje a gyász hosszú folyamatát.
– Önnek olyan megállapodása van velünk, hogy hat ülésen
vesz részt nálunk, de azon gondolkodtam, hogy hasznos lenne
további munkát végeznie, és egy gyásztanácsadás keretében
visszaemlékezni az anyjára. Segíthetne – mondom –, ha volna
kivel beszélnie erről. Valakivel, aki nem családtagja. Valakivel…
aki csak önért van. – Látom, ahogy elködösödik a szeme,
miközben beszélek.
Pislog, és bólint.
– Szeretném – mondja lassan, szemlátomást örül a
javaslatomnak. – Jó lenne. Akkor jövő héten ezzel folytatjuk?
Baj van. Azt feltételezte, hogy velem találkozik.
Szelíden megrázom a fejemet.
– Ami a mi közös munkánkat illeti, abból már csak egy ülés
maradt. Az új munkát valaki mással végzi majd…
Miközben beszélek, érzékelem, hogy megfeszül a teste. Az
arcából kifut a vér.
– Nem magával? – A szemöldöke zavartan összeszalad.
– Nem – felelem –, hanem egy kollégámmal. Ahogy
mondtam önnek, a mi szerződésünk hat ülésre szól, kifejezetten
az önt ért traumára összpontosítva. Ugyanígy járunk el minden
páciens esetében. És némelyeket másokhoz utalunk be…
– Miért?
– Mert így működünk itt, az egységben – magyarázom. A
hangom nyugodt, egyenletes, annak ellenére, hogy az ő
hangulata megváltozott.
Mesélhetnék neki a költségvetés csökkentéséről. Hogy
korábban több forrás állt rendelkezésünkre. Hogy a személyzet
létszáma is csökkent. Hogy még akár néhány évvel ezelőtt is
nagyobb rugalmassággal lehetett kezelni ezt a kérdést, hogy
tovább dolgozhasson az ember azzal a szakemberrel, akivel
kezdett, akár hosszabb időn át is. De minderről egy szót sem
szólok, mert nem ide tartozik. Ami ide tartozik, az az, hogy
Hayley Rappley-nek már nem traumaterápiára, hanem
gyásztanácsadásra van szüksége.
– Tehát azt mondja, hogy soha nincs olyan páciense, akivel
hosszabban foglalkozik hat alkalomnál?
Egy pillanatig habozom. Érzem a feszültséget a szobában.
 – Nem – felelem óvatosan –, nem erről beszélek. Néha elég a
hat, néha a páciensnek többre van szüksége. És az ön esetében
úgy gondolom, nagy előnyére lesz, ha részt vesz még néhány
ülésen a gyásztanácsadás keretében.
– És azok az ülések… valaki mással folynak majd? Egy
másik helyen?
– Igen – felelem –, így van.
Hitetlenkedve néz rám.
– És ott hány ülés lesz? Addig, míg én magam abba nem
akarom hagyni? – Látom, hogy könnyek gyűlnek a szeme
sarkában. Pislog, hogy eltüntesse őket. – Vagy ezt is valaki más
fogja eldönteni? – kérdezi, a csuklóján lévő ezüst karkötőt
forgatva.
– Ezt majd az új terapeutával fogják megbeszélni – mondom.
Várok, összekulcsolom a kezemet az ölemben. – Azt hiszem, mi
nagyon fontos munkát végeztünk itt ketten, Hayley. Maga
nagyon bátor volt, hogy eljött ide, és beszélt arról, ami a
legrettentőbb traumatikus…
– Maga hazudik – vág közbe. – Ez, amit mondott, hogy „csak
hat ülést tudunk biztosítani”, csak süketelés. Egyszerűen nem
igaz. Nemrég épp maga mondta egy másik páciensnek, hogy ő
„annyi ülésen vehet részt, amennyire szüksége van”? – Izzik a
szeme.
Érzem, hogy kúszni kezd felfelé a nyakamon a pír.
– Nem vagyok biztos benne, hogy értem…
– A csávó, aki utánam jár. Dan. Hogyan lehetséges, hogy
Dannek azt mondta, annyin vehet részt, amennyi csak kell neki?
Több pontot ért el, mint én? Így számolják ki? Az ő családjában
hárman haltak meg, az enyémben csak egy ember… ez alapján?
Pontozzák az embereket? Vagy a gyújtogatás üti az
autóbalesetet?
A hangom továbbra is egyenletes és nyugodt.
– Nem áll szabadságomban megvitatni önnel más páciensek
kezelési tervét – mondom –, ezt mindig az adott eset alapján,
egyedileg döntjük el. A kezdeti javaslatunk mindig hat ülés.
Van, akinek többre van szüksége. Másoknak kevesebbre. Ennyi.
Miközben beszélek, és elismétlem ugyanazokat a
szabályokat, a gondolataim szétszórtak, igyekeznek feldolgozni,
amiről Hayley beszélt. Dan? Három családtagját elvesztette?
Gyújtogatás? Leginkább azon igyekszem, hogy megpróbáljam
irányításom alatt tartani a helyzetet. Hayley dühe csendben
fortyog, és lassan forrpontig hevül. Tudom, hogy mögé kell
látnom annak, hogy az ülésekre fókuszál, mert meg kell
értenem, valójában mit jelent mindez a számára. A befejezés
fájdalma és szomorúsága – egy ekkora veszteség közepén. Az
anyja elvesztése után. Elveszít engem is. De amikor szólni
próbálok, elhessegeti a szavaimat.
– Tehát ennyi, amit maga itt csinál? Rávesz minket, hogy
beszéljünk életünk legszörnyűbb élményéről, aztán azt mondja,
húzzunk a picsába. Menjünk, és beszéljünk valaki mással.
Megpróbálok szólni valamit, de Hayley lendületet nyert.
Kihúzta magát ültében. A két kezét összekulcsolta, elfehéredett
bütykökkel hevernek az ölében. A hangja keményebbé vált, az
arcán ismét megjelent a régről ismerős, kihívó kifejezés.
– „Hozd el a fotóidat, Hayley. Nem a te hibád, Hayley” –
utánozza gúnyosan a hangomat – „Tényleg szeretnék itt lenni
számodra, Hayley…”.
A szája sarkában apró nyálbuborékok gyülekeznek.
– Hogyan képes a tükörbe nézni? – szegezi nekem a kérdést.
– Rosszul vagyok az olyanoktól, mint maga. Mind olyan
önelégültek, nagyzolnak a tökéletes életükkel. A csilivili
tanácsadói szobája… – Beszéd közben nyálcseppek fröcskölik be
az előttünk heverő aktákat.
– Hayley…
– Maga meg a tökéletes, pazar élete – köpi újra a szavakat. –
Lefogadom, hogy valamelyik kurva puccos, nagy házban lakik a
környéken. Az ilyen emberektől komolyan rosszul vagyok. Szó
szerint. Hánynom kell. Most. – És úgy tesz, mint aki lenyomja az
ujját a torkán, és öklendezik. – Legszívesebben összehánynám a
szőnyegét. – Mély lélegzetet vesz. – Nézzen körül – ujjával
körbemutat a szobán. – Ezek az idétlen székek. A papír
zsebkendős doboz, hogy kéznél legyen. Az a hülye kép – az
íróasztalom felé fordul. – Mármint… egyáltalán mi az? Úgy néz
ki, mintha egy ötéves rajzolta volna. – Követem a tekintetét. Ez
volt az egyik rajz, amelyet Carolyn készített Devonban.
– Cseresznyeszedés – folytatja Hayley. – Maga ezt csinálja.
Kiválasztja, kivel akar együtt lenni… és úgy döntött, hogy
velem nem. Attól tart, hogy valami rossz történik magával? Fél
tőlem? – Ujjait ide-oda mozgatja a levegőben, hú-hú, egy
szellemalakot imitálva. – Ezért ad át valaki másnak? – folytatja
levegővétel nélkül.
– Hayley – szólok halkan –, látom, hogy dühös, és…
Ismét közbevág. Szorosan összezárt öklökkel és dühödt
arccal ül velem szemben, merev testtartásban.
 – Örülök, hogy nem kell többet találkoznom magával –
csattan fel –, mert maga gonosz. Maga az, akinek problémája
van. Az anyám meghalt. De ő legalább kedves volt. Legalább
nem volt olyan önző, mint maga. Hála istennek, olyan anyám
volt, aki tudott kedves lenni. Hála istennek, hogy nem maga
volt az.
Hála istennek, hogy nem maga volt az.
A legfontosabb, hogy a dühét elviseljem. A tanácsadói
szobám négy falát már mérhetetlen mennyiségű düh fröcskölte
be az évek során. Legtöbbször nyers támadások voltak, de efféle
személyes kirohanásban még nem volt részem. Alapvető, hogy
megfékezzük. Aztán próbáljuk megérteni együtt. Hayley
folytatja a szidalmazásomat – könyörtelen támadást intéz a
szobám, a ruházatom, a teljes létezésem ellen, és én rádöbbenek,
hogy nincs hely, ahol közbeléphetnék. Pár percig csak a szája
mozgását figyelem. A karja, a keze előre-hátra leng. Az álla
megfeszül. Amikor levegőt vesz, kimondom a nevét.
– Hayley – szólok nyugodt hangon –, ha kiabál, nem tudunk
beszélgetni. És számomra nehéz meghallgatni…
– Maga használhatatlan – csattan fel –, használhatatlan,
ostoba, és nem tud segíteni! Az a helyzet, hogy csak rosszabbul
érzem magam. Rosszabb lett attól, hogy eljöttem ide. Ezt akarta?
– kérdezi.
Hagyom, hogy a szavai leperegjenek rólam. Tudom, hogy
elhagyatottnak, magányosnak és eltaszítottnak érzi magát. És
azt is tudom, hogy minden dühét beleönti ebbe a röpke
pillanatba. Csak annyit látok, ahogy feszült arca az enyémbe
bámul. Csak a gyűlöletét hallom.
 – Hayley – próbálkozom újra.
Talán épp a nyugalmam dühíti fel még jobban, mert felém
görnyed. A szeme két lobogó, kék láng, és elég közel vagyok
hozzá ahhoz, hogy megérezzem a leheletén a cigarettaszagot.
– Remélem, nincsenek gyerekei – mondja, még közelebb
nyomva az arcát az enyémhez. – Micsoda hasznavehetetlen
picsa lehetne maga anyaként?
Ezek azok a szavak, amelyek nem peregnek le rólam.
Helyette keményen landolnak, mint megannyi éles pofon az
arcomon.
E ponton felpattan a székről. Tudatában vagyok az erős
késztetésnek, hogy maradásra bírjam, és én is felállok. Csak erre
tudok gondolni. Hogy találjak valami módot arra, hogy
rávegyem, üljön vissza, és módot arra, hogy lecsillapítsam a
dühét, mielőtt távozik.
Sziszeg a dühtől.
– Ha én a maga gyereke volnék, olyan messzire mennék
magától, amennyire csak tudok.
Mint egy testre mért ütés.
Ahogy sarkon fordul, felé mozdulok. Kinyújtom a kezemet.
Tenyérrel lefelé, legyezőszerűen. Nyugtató gesztus. Ily módon
próbálom lecsillapítani a kedélyeket. És ahogy arrébb mozdul, a
nyugtató, békítő kezek felé nyúlnak. Megpróbálom visszahívni,
hogy üljön le velem.
– Olyan messzire, amennyire csak tudok – ismétli nagyon lassan.
A fülemben mennydörögnek a szavai. Látom a felé mozduló
kezemet. Az ujjaim megérintik sovány, fehér karját.
Megtorpan.
 – Mi a francot csinál? Ne érjen hozzám! – visítja, és érzem az
arcomon a köpést. Az események pontos sorrendje kissé ködös.
Emlékszem, hogy az arcán tükröződő érzelem mintha
keresztülfutna rajtam. Hirtelen és váratlanul megérzem a saját
dühöm fellángolását. És pár másodperc múlva mindketten az
egymásba kapcsolódó karjainkat bámuljuk. Hayley mond
valamit. Én gyorsan elengedem. Elrántja a karját, az arca
döbbent.
– Maga szemét – mondja az arcomba tolva az arcát –, maga
egy kibaszott szemét dög! – Azzal felmarkolja a táskáját, bevágja
maga mögött az ajtót, és eltűnik.
Belerogyok a székembe. A kezem reszket. Hayley dühe. Az
én dühöm. Megmosom az arcomat a mosdónál, és kinyitom az
ablakot. Mélyeket lélegzem a friss levegőből. Reszketek, és
pánik kerülget, de ráveszem magamat, hogy leüljek az asztalom
mögé, aztán veszek néhány lassú, mély lélegzetet, és
megállapítom, hogy még húsz percem van, amíg Dan várhatóan
megérkezik.
Négy óra. Nem jön telefonhívás. Tíz perc múlva leszólok
Paulának. Dannek semmi nyoma. Megkönnyebbülök.
Összekulcsolt kézzel ülök, és szinte fohászkodom, hogy ne
jöjjön.
Háromnegyed ötkor már biztosra veszem, hogy Dan nem
fog jönni, kezdem összeszedni a holmimat, készülődöm
hazafelé. Csörög a telefon.
– Itt dr. Jane Davies, Dan Griffin orvosa.
Azt mondja, hogy kaptak egy hívást egy kórház sürgősségi
osztályáról, hogy Dan kezelésre várt, „aztán egyszer csak
felpattant, és távozott. A maga nevét adta meg az ottani
orvosnak”.
– Mi történt?
– Nem tudom biztosan – feleli. – Nem helyi volt – és hallom,
ahogy a vonal végén zizegnek a papírok.
– Bristolból jött – mondja.
– Ez mikor történt?
– Pár órája. Ennyit tudunk. Úgy tűnt, fizikai sérülésről van
szó.
Hazasietek. A Hayley-vel történt epizód máris valamiféle
szürreális minőséget vett fel. Körbe-körbe jár a fejemben,
közben mintha előre-hátra csévélném a filmet. Szégyellem a
haragomat. Szégyellem, hogy hagytam, hogy a szavai elérjenek
hozzám, és észreveszem a hibámat is. Arra összpontosítottam,
hogy maradásra bírjam, de nem volt igazam. Túl dühös volt.
Egyszerűen hagynom kellett volna, hogy elmenjen. Néha a
legtartalmasabb dolog hagyni valakit elmenni. Hogy
megnyugodhasson. A gondolataim ide-oda cikáznak Hayley és
Dan között. Ideges vagyok. Amint elfordulnak a gondolataim
Hayley felbőszült arcáról, azonnal Dan felé fordulnak. A bristoli
utazása jut eszembe. Eddigre elárad bennem a pánik, fel-
felrobbanva, mint a tűzijáték, közvetlenül a fejem felett.
 Tizenkilenc

Amint hazaérek, felhívom Robertet. Küldök egy követő e-mailt.

Erre válaszként „Házon kívül” üzenet érkezik, péntek ebédig
nem lesz elérhető. Ismét írok neki, és sürgős találkozót kérek
tőle, amint visszaér. Aznap éjjel nagyon üresnek érződik a ház.
Leülök a kanapéra. Amikor behunyom a szememet, Hayley
arcát látom. Ahogy eltorzul a haragtól. Forró, dühös leheletét az
arcomon. Maga szemét. Vörösbort töltök, és figyelem, ahogy
körbeloccsan az üvegpohár nagy öblében. Bor a pohárban. A
borbontás hangjai. Valaha ünnepet jelzett. Az öröm hangja volt.
A vidámságé. Most gyakran épp az ellenkezője.
Megfeszül a testem. Ráébredek, hogy olyan mereven ülök a
szék szélén, mintha egy színdarab drámai pillanatait figyelném.
Szombaton készülök a havonként esedékes látogatásra
anyámnál. Már most tudom, hogy képtelen leszek elmenni.
Moccanatlanul ülök. A semmibe meredek, hallgatom az eső
zaját, ahogy a konyhaablakokat veri. Arra gondolok, hogy az ég
fényei is hozzátartoztak a konyhánkhoz, miután elkészült az
oldalépület kiterjesztése, és tág, nyitott családi teret kaptunk.
Amikor az ikrek középiskolába mentek, úgy képzeltem el őket,
hogy majd ott ülnek egymás mellett, és a házi feladatukat írják.
Gyakran támadtak olyan fantáziaképeim, hogy az elképzelt
életünk hogyan fog kinézni. Ez még ma is gyakran megtörténik
velem.
Az eső rákezdett, mintha apró kavicsokat dobáltak volna az
üvegre. Az esőről mindig Tom jut eszembe. Lehunyom a
szememet, és megpróbálom elképzelni, merre lehet. Vajon
valahol kint jár az utcákon, fejét lehajtva, kabát nélkül,
görnyedten? Néha visszafogom magam, és inkább belső térbe,
meleg és védett helyre festem oda. Aznap este az elmém
sötétebb helyekre visz. Egy kirakatfülke? Egy tó feneke?
Emlékszem a beszélgetéseinkre az első időkben, amikor gyorsan
megállapítottuk, hogy nem vitt magával se bankkártyát, se
készpénzt. „Nem mehetett messze”, mondták nekünk, „pénz és
egyéb holmi nélkül.” Aztán utólagos gondolatként: „Ne
feledjék, hogy könnyebb eltűnni, ha él az ember, mint ha halott.
A testek előbb-utóbb előkerülnek.” Akkor úgy értek ezek a
szavak, mint egy-egy gyomron vágás. A középkorú rendőr
hideg, nyers szavai. Mostanra, ennyi idő elteltével, ahogy az
agyamban forgatom őket, éppen ellentétükbe fordultak.
Furcsamód megnyugvást jelentenek. Talán álcázott
reményforrás – de mindenképp reményt adnak.
A számítógép előtt ülök a második pohár borom után. Nem
tehetek róla, de bizarr vigaszt nyerek abból, ahogy az egerem
végigpásztázza azokat az arcokat, amelyek mostanra oly
ismerősek. Miután ránézek a fiam profiljára, megnézem Denis
Watsonét is, és a honlapjukat is. Egészen új külsőt kapott. Fekete
szalagok. A fotómontázs felett közleményt látok. Ahogy a
szemem végigfut a szavakon, elfogy belőlem az erő.

Mint talán már értesültek róla a sajtóból, emberi

maradványokat fedeztek fel egy barlangban ahhoz a
parthoz közel, ahol Denist utoljára látták Korfun.
 Nagy fájdalommal tudatjuk, hogy a brit rendőrség a
görög hatóságokkal együttműködve, kriminalisztikai
szakértők bevonásával megerősítette, hogy Denis
testét találták meg. Denis Watsont – oly sokunk
szerettét. Nyugodjon békében. Testét
hazaszállíttatjuk, hogy itt helyezzük örök
nyugalomra. A bizonytalanság, bánat és remény oly
hosszú időszaka után, most, hogy a fáradhatatlan
keresés véget ért, meg kell birkóznunk a veszteséggel.
Békés megnyugvást kívánunk Denisnek és
magunknak, miközben azokra a kincset érő
emlékekre gondolunk vissza, amelyeket Denisszel
együtt éltünk át.
Ezúton szeretnénk megköszönni a nyilvánosságnak és
a sajtónak az évek hosszú során nyújtott támogatásukat,
de kérjük, hogy a veszteségünk feldolgozásának idején
tartsák tiszteletben magánéletünket.

A szavak úszni látszanak előttem, ahogy előbuggyannak a

könnyeim. Rákeresek Denis nevére és Korfura. Természetesen
számos cikket találok a holttestről, amelyre a barlangok közt egy
sziklás üregben találtak rá. Sorra rákattintok a
sajtóközleményekre, mindet mohón végigolvasom, új
információt keresve. Mire visszatérek a honlapra, és
végighúzom az egeret a képek fölött, amelyeket már oly jól
ismerek, zokogok. A vőfély fiának születése. A fivére esküvője.
A nagyapja halála. Tizenkét évet haladtak előre ezek az életek.
Denisé azonban hirtelen megtorpant, akár az óra mutatói. Nincs
információ arról, hogy mikor halt meg, de a sorok közül azt
olvasom ki, hogy azon az éjjelen, nyaralás közben, sok évvel
ezelőtt. És eltelt ez a rengeteg idő azóta, miközben mindenki írta
a blogposztokat, és gyűjtötte a képeket. A fivérei látogatásai.
Mind hiába volt. Már régen halott volt. Közelebb hajolok. Az a
szemtelen mosoly. A laza testtartás a ragyogó kék tengerrel a
háttérben. Újratöltöm a poharamat. Nagyot kortyolok a borból.
Lázasan pásztázom a képeket. Belépek abba az életbe, amely oly
hirtelen ért véget. A családtagok, akik tovább élnek. Sírok,
miközben belenézek az életük ürességébe. A helyet figyelem,
amit betöltöttek a személyével, a reményükkel, a keresésükkel
és a várakozásukkal, amelyek végül semmire sem vezettek.
Nem sokkal később arra leszek figyelmes, hogy a poharam újra
kiürült, én pedig különös, irányíthatatlan módon zokogok. A
testem meggörnyed, és úgy folynak a könnyeim, mintha valahol
kilyukadtam volna.
Már majdnem éjfél van, amikor csengetnek. Talán még
később. Alig egy-két ujjnyi bor maradt az üveg alján. A
csendben úgy harsan fel a csengő, hogy összerezzenek tőle. Túl
hirtelen pattanok fel. Szédelgek a bortól. Kavarog a fejem, és
miközben ideges sietségben elindulok az ajtó felé, belerúgok a
dohányzóasztalba. A palack megrázkódik, meginog, aztán
oldalára esik. A bor kiborul, vörös folt keletkezik a szőnyegen.
Ismét megszólal a csengő.
Talán mert Tomra gondolok. Talán mert abban a pillanatban
teljesen őt fogják körbe a gondolataim. Talán mert azt hiszem,
senki más nem jönne ilyen későn. A reménykedés és várakozás
sürgető lépteivel mozgok. És a lelki szemeimmel őt látom.
Ahogy a tornácon áll. Kabát nélkül. Az arcán lefolyik a víz.
– Helló, anya – mondja majd, és belép mellettem az ajtón, be
a ház melegébe. A csengő újra felharsan, sürgetőn. Az
előszobában vagyok, és már látom is az alakját a tornácon.
Kinyitom az ajtót. Leszegett fej a sötétben.
– Segítsen, kérem – szól egy hang.
Dan áll a tornácomon. Az ajka feldagadt. Csöpög róla az
esővíz.
Az arca elgyötört és sápadt. A keze reszket.
Habozás nélkül kitárom az ajtót, és belép.
Sok olyan perc lesz, amelyekre vissza fogok tekinteni,
forgatom őket az agyamban, vizsgálgatom. A döntésem, hogy
nem adom át Dant másik terapeutának, a határok első
megsértése, ami még nagyobb hazugsághoz vezetett. Ezek
egyike lesz az is, hogy milyen gyorsan kitártam előtte az
ajtómat, hogy beengedjem. Az előszobámba. A házamba. A
világomba.
Víztócsa keletkezik a padlón.
– Sajnálom, nagyon sajnálom – motyogja, és olyan
tehetetlenül pislog körbe, mintha a saját testrészei is a padlóra
gyűlő tócsába csöpögnének.
A lámpafényben észreveszem, hogy vérzik az orra, és
szintén véres szája fölött az arcán duzzanat keletkezett. A foga
vacog, látom, hogy száraz ruhára van szüksége. Gondolkodás
nélkül felmegyek az emeletre, és Tom szobájában összeszedek
egy pulóvert, nadrágot, alsóneműt és zoknit. Átgondoltam-e
vajon? Egyszerűen nem emlékszem rá. Csak arra, hogy milyen
részeg léptekkel botorkáltam le a lépcsőn.
 – Tessék. – Kinyitom a konyha melletti háztartási helyiség
ajtaját. – Itt átöltözhet. – Belép, de nem csukja be az ajtót. Gyors
mozdulattal lerántja magáról az átázott kapucnis pulóvert; egy
pillanatra megvillan a felsőteste. Szikár, izmos, de régi sebek
metszik keresztül-kasul. Elfordítom a tekintetemet.
Hívnom kellene a rendőrséget. Látom, mennyire rémült.
Abból, hogy milyen óvatosan, vigyázva lépked, látszik, hogy
megsérült. El kellene vinnem orvoshoz. Nem tudom, miért nem
teszem meg egyiket sem. Nem kérdezem, honnan tudta, hogy itt
lakom. Nem mondom meg neki, hogy nem lenne szabad itt
lennie. Hogy hívnom kellene számára egy taxit. Mindezt ki
kellene mondanom, de nem teszem. Helyette forró csokoládét
készítek neki a konyhámban.
– Jártam Bristolban – motyogja az ujjain keresztül. – Nem
tudtam, hová máshová mehetnék – néz rám. Az arca. Nyílt.
Könyörgő. – Sajnálom.
Nem tudom eldönteni, hogy azért kér-e bocsánatot, mert
eljött ide, vagy mert elutazott Bristolba, azok után, amit az
utolsó ülésen beszéltünk.
– Nem tudtam, kihez máshoz fordulhatnék… – Mély
lélegzetet vesz. A teste megrándul. A keze az arcához
emelkedik, aztán összeszorítja az ujjait. – Tudtam, hogy maga
segíteni fog.
Szemét. Maga egy kibaszott szemét dög.
– Honnan tudta, hol lakom? – kérdezem. Magam is hallom,
hogy a hangom kissé elmosódott.
A tenyerébe temeti az arcát.
– Sajnálom – feleli egyszerűen. – Egyszer követtem magát
hazafelé. Hetekkel ezelőtt. Tényleg sajnálom. Tudom, hogy nem
volt helyes. Aznap, amikor korábban jöttem el. Megvártam
magát, aztán követtem hazáig. Durva volt tőlem. Bocsánatot
akartam kérni érte. De aztán meggondoltam magam. Úgy
éreztem, azt gondolná, hogy ez rémisztő.
Visszatekintve nagyon különös, milyen sok mindennel
kapcsolatban döntöttem úgy, hogy figyelmen kívül hagyom.
Milyen sok minden rajzott körülöttünk a levegőben. Egy részük
olyan, mint a tűzijáték megannyi apró röppentyűje, más részük
fényes, világos, mint a vörös láng. Bizonyos dolgokat világosan
láttam, de tudatosan úgy döntöttem, nem veszek róluk
tudomást. A tagadást választottam. Ha a gyerekkoromban
valamit megtanultam… hát az az volt, hogy a tagadás
megnyugvást tud adni, egy helyet, ahová könnyedén el lehet
rejtőzni. Ha a tanácsadószobában lettünk volna, ha nem ittam
volna meg előzőleg majdnem egy teljes üveg bort, talán valami
mást mondtam volna. Így pedig semmit sem mondtam.
Készítettem neki egy szendvicset. Miközben Dannek háttal állva
kiszedegetem a hűtőből a dolgokat, egy csomag sonkát a
padlóra ejtek. A rózsaszínű hús kiborul, fénylik a padlólapok
feketéjén. A szemetesbe hajítom. A fejem lüktet a hajlongástól. A
pult szélébe kell kapaszkodnom, nehogy elszédüljek.
Miközben újra benyúlok a hűtőbe, magam elé idézem a
képet, ahogy azokban a ruhákban ül ott, amelyeket lehoztam
neki fentről, és egy másodpercre úgy képzelem, Tom van velem
a konyhában. Hogy együtt ülünk a fiammal az asztal mellett
késő éjjel, és elkészítem a kedvenc szendvicsét. Talán e miatt a
fantáziakép miatt nem kérdezem meg, mit kér Dan. Csak
elkészítem neki azt az ételt, amiről tudom, hogy Tom azt kérné.
Éhesen, mohón eszik. Készítek neki egy másik szendvicset is.
Felvagdosok egy almát, csinos, apró szeletekre, úgy, ahogy
akkor csináltam, amikor a gyerekek még kicsik voltak. Amint a
konyhaszekrényhez lépek, mögötte haladok el. Közelebb
mozdulok hozzá. Túl közel. Annyira, hogy a kezemet az arcára
tehetném. Átfoghatnám a vállát, és magamhoz húzhatnám. Az
almaszeleteket a tányérra teszem, a tányért az asztalra, és
készítek magamnak egy erős kávét.
– Úgy éreztem… – tétovázik. – Nem is tudom. Rám jött,
hogy látnom kell. Szemtől szembe. Nem is gondolkodtam. Csak
kimentem a Paddingtonra… és felszálltam a következő vonatra.
Bólintok.
– Odafelé úton rám tört valami. Egy előérzet – megvonja a
vállát –, hogy valamiféle befejezés következik.
– Mi történt? – A szavaim súlyosak, tompán törnek elő a
számból. Nem csak a bor miatt, érzem, hogy a torkom is
kiszáradt. Látom az arcára kiülő feszültséget. A szemében a
félelmet, ahogy ide-oda rebben a pillantása.
Azt meséli, hogy elment a régi házukhoz, de kívülről
másképp nézett ki a hely. Miután összeszedte a bátorságát, hogy
becsengessen, az ajtót egy fiatal nő nyitotta ki, kisbabával a
csípőjén.
– Már három éve ott élnek… – Elharapja a mondatot. – Az
anyám elköltözött. Megmaradt a telefonszáma, ezért gondolom,
valahol a környéken… – Elcsuklik a hangja.
Nem bízom annyira a hangomban, hogy megszólaljak. Ha
Dan felfigyelt is sírástól dagadt, vörös arcomra, vagy a szavaim
halvány elmosódottságára, netán ügyetlen mozdulataimra, nem
említi. Túlságosan leköti a saját mondanivalója.
– Megkérdeztem a nőt, tudja-e, hová költözött, de nem tudta.
Amikor ideköltöztek, megkapta a címet, de olyan régen
történt… és itt maga köré, meg a karjában tartott kisbabára
nézett, mintha ezer éve lett volna.
Azt meséli, hogy elbotorkált a legközelebbi kocsmáig.
– Annyira vártam. Annyira készültem – mondja Dan –, hogy
nagyon dühös lettem, amiért nem találtam ott. Hogy eltűnt.
Elköltözött. Hogy kibaszottul nem számítottam neki. – A keze
ökölbe szorul.
– Három sört legurítottam. Túlságosan gyorsan.
Biliárdoztam. Úgy ittam, mintha fizetnének érte. Korsó söröket
egy-egy tequilával. Magamban dudorásztam.
Hirtelen rám veti a pillantását, és alaposabban is szemügyre
vesz.
– Ó – szól –, jól van? Egy kicsit…
– Jól vagyok – felelem. – Már aludtam. Elég késő volt,
amikor becsöngetett.
– Sajnálom – ismétli.
Zöld szeme izzik. Intenzív a pillantása. Elfordítom a
tekintetemet.
– Vitába keveredtem. Alig tudok rá visszaemlékezni, mi
történt pontosan. Addigra totál eláztam. Ritkán iszom. Nem
szeretem. Begőzöltem. Teljesen taccsra vágtam magam… egy
rakás szerencsétlenség – mondja. – Aztán belekötöttem valami
helyi kemény arcba, akivel ott voltak a cimborái. – Nevet. – Ha
már a halálvágynál tartunk.
 Belém vág egy emlék. A Roberttel folytatott beszélgetésünk.
Mint egy halálhívás.
– Biztosan elájultam. A kórházban ébredtem fel. Öltésekkel.
Odafordítja a tarkóját, hogy megmutassa a takaros öltéssort. –
Pár bordám eltörött. – A fejét csóválja. – Mekkora béna vagyok,
nem? Mindez a szomorúság… egy anya miatt, aki nagy ívben
szarik rám. Csak annyit mondhatok – nevet fel keserűen –, hogy
maga szerencsésen megúszta. Gyerekek… család… micsoda
aknamező.
Valami belém vág. Mintha valami sötét folt villant volna át a
víz alján. Valami, amire, érzem, oda kellene figyelnem. Valami,
ami küszködve próbál a felszínre törni. De újra meg újra
lebukik. Elérhetetlenné válik.
Elmeséli, hogy a kórházban megpillantotta az egyik
kocsmabeli fickót.
– Biztos vagyok benne, hogy ő volt, ott téblábolt a sürgősségi
osztály környékén. Megijedtem. Leléptem. Még a röntgen
előtt…
Lehorgasztja a fejét.
– Magának igaza volt. Hülyeség volt tőlem, hogy elmentem
Bristolba. Csak valamiféle válaszokat szerettem volna kapni.
Egyszerűen nem értem – mondja. – Mit tettem, ami miatt
ennyire gyűlöl az anyám?
Ekkor váratlanul sírva fakad. Rádöbbenek, hogy még
egyszer sem láttam sírni korábban. Előregörnyed. A könnyek
lefolynak az arcán. Végül már zokog. A hangos, erőteljes
zokogástól előre-hátra csuklik a teste. Egy ideig nem szólok.
Odaviszek egy csomag zsebkendőt.
 – Teljesen pánikba estem. Már attól, hogy visszamentem a
városba. Féltem, mintha valami rosszat tettem volna – mondja,
és keze-lába remegni kezd.
Az órára nézek, látom, már egy is elmúlt.
– Van barátja, akihez mehetne?
A fejét rázza.
– Kérem – mondja. Az a könyörgő hang. Azok a reszkető
kezek.
Később a rendőrség kérdezni fogja, miért nem hívtam őket,
vagy miért nem vittem be a sürgősségire. Erre nincs észszerű
válaszom. Nem jó válasz, hogy láttam magam előtt a riadt,
elveszett arcát. Sem az, hogy nem tudtam volna elvinni kocsival
sehová. Átfut az agyamon, hogy hívnom kellene egy taxit, de
nem nyeri el valódi terv körvonalát. Csak olyan, mint egy
futólag az arcomra vetülő árnyék.
Jó lenne azt mondanom, hogy a döntés azután született,
hogy mérlegeltem a mellette és ellene szóló érveket. A
valóságban csak egyetlen fuvallat volt, mint egy a fáról a földre
hulló levél. Egy körvonalazhatatlan érzés, aminek hatására Tom
szobája villan az eszembe.
– Késő van – mondom. – Reggel elviszem a kórházba. Itt
maradhat éjszakára.
Az arca eltorzul a kimerültség és a hála súlya alatt.
Bemegyek a szobába, felkapcsolom az ágy melletti lámpát,
keresek egy tiszta pizsamát, viszek neki egy használatlan
fogkefét a fürdőszobából. Mire visszaérek vele, a hangulata
megváltozik. Abban a pillanatban megkönnyebbülésként és
biztonságérzetként azonosítom – másképp néz, másmilyennek
tűnik.
– Kérhetek egy kis vizet? – kérdezi. Adok neki egy palackot a
hűtőből.
Miután becsukom a hűtő ajtaját, a fotók felé biccent.
– Aranyos gyerek. – A sebzett habozás eltűnt. A rémület. A
félelem sehol. Olyan magabiztossággal járkál körbe a
konyhámban, amilyet még nem láttam tőle. Egyenesen áll.
Magasnak látom. Idősebbnek.
A folyosóra lépve körbenéz.
– Szép ház – mondja, miközben követ felfelé a lépcsőn.
Ekkor megérzem, hogy lassít, miközben a fotók előtt haladunk
el. Érzékelem, ahogy a szeme pásztázza a családi fotókat:
tengerparti nyaralások, Carolyn és Tom kenuval a folyón,
kempingezés Devonban, születésnapi torták gyertyákkal, mi
négyen motoros szánon, tevén és homokdűnék közt.
– Marokkó? – mutat a sivatagra. Minden képet megnéz. A
gyerekekről készült tengernyi fotót. A gyerekekről, akikre azt
mondtam, nem léteznek.
Megmutatom neki, hol a hálószoba, és a mellette lévő
fürdőszobát. Visszaadja a pizsamafelsőt.
– Erre nem lesz szükségem – mondja, ragyogó zöld szemét
rám függesztve.
Elveszem.
– Hozok egy törülközőt – mondom, mintegy válaszként.
– És mi a helyzet a férjével? Nem fogja bánni, hogy itt
vagyok?
Mintha hirtelen minden elsötétedne, ahogy a fény elfogy egy
alagútba beérve. Rám tekeredik a nyugtalanság és a súlyos
feszültség. Érzem, hogy elpirulok. Mit mondana David, ha itt
lenne? El nem tudom képzelni a szituációt, hogy ő itt legyen, én
meg előálljak ezzel az ötlettel.
– Természetesen nem. – Igyekszem fesztelennek tűnni.
Könnyednek. De abból, ahogy rám néz, nyilvánvaló
mindkettőnk számára, hogy ez hazugság. A bánatos, sebzett
arckifejezés eltűnt. Ébernek tűnik. Óvatosnak.
– Egy konferencián van – felelem. – Lehet, hogy későn ér
haza… vagy holnap reggel korán. A vonatoktól függ.
Bólint. Tudja, hogy hazudok. Vajon honnan? Ennyire rosszul
hazudnék? Tudom, hogy igen. És ő vajon látja ezt? Tényleg
mintha átlátna rajtam.
– Dan – kezdem, aztán elhallgatok, majd újra nekifeszülök. –
Az, hogy helyet adok magának. Hogy itt alhat, ez nem a
szokásos eljárás. Csak a vészhelyzet miatt. Ez nem olyasmi… –
A szavak újra túl nagyok és formátlanok a számban. – Ez
kivételes helyzet.
– Értem – bólint komoran. – Ez nem olyasmi, amit
rendszeresen csinál. Kivételes helyzet. – Úgy formálja a szót,
mintha valami új ételt kóstolna meg. Valami ismét belém vág.
– Beszélhetünk róla jövő héten az ülésen.
– Értem. Tényleg. És nagyra értékelem – mondja, kezét a
mellén nyugtatva, őszintesége jeleként.
Odanyújtom a törülközőt, a földre esik. Vajon én ejtettem le?
Vagy ő nem vette át? Akárhogyan is, mindketten lehajolunk,
hogy felvegyük. Ügyetlenül egymásba akad közben a vállunk.
Mindketten hátrálunk.
– Elnézést, tessék – mormolom, és kinyitom a fürdőszoba
ajtaját.
Rám néz. Különös, értelmezhetetlen pillantás, és ismét rám
tör a furcsa érzés. Hogy két külön beszélgetés folyik köztünk.
Két külön nyelvet beszélünk. Amikor indulni készülök, odalép
hozzám.
– Köszönöm – leheli az arcom oldalába. Aztán kinyújtja a
kezét, és felém hajol. Elhúzódom, de utánam mozdul. Zöld
szeme megvillan. Amikor elfordulok, az ajka súrolja az arcomat.
– Dan – zihálom, és hirtelen mozdulattal eltávolodom tőle. –
Mit csinál? Mit…
Kínnal keresgélem a szavakat.
– Minden rendben – mondja. – Kivételes körülmények.
Megértem. – Összeesküvő mozdulattal hajol újra felém. –
Tényleg… fogom. És egyébként – teszi hozzá csendesen –
nem mondom el senkinek.
Rábámulok, és úgy érzem magam, mint aki nagyon
magasról zuhan le mindjárt.
– Jó éjt – mondja. És visszatér a korábbi állapotba. Szinte
félénk, ahogy hálálkodik. De látok emellett valami mást is.
Valami sötétet és baljóslatút. Olyan érzésem támad, mintha
valamit ellopott volna tőlem, de nem tudom, mi az. Ekkor még
nem tudom, de később kiderül, hogy ez volt életem utolsó
beszélgetése Dannel.
Valami jóéjt-félét motyogok. Elfordul. Kimegyek, és
becsukom magam után a hálószobám ajtaját. Az arcom forró, és
ég, ahol az ajka hozzáért. Előttem van a tüzes, zöld szempár. A
laza testtartása. Ahogy körbejárkált a konyhámban, könnyedén,
mint egy táncos.
 Szép ház.
A szobámban rám tör, hogy milyen tévesen ítéltem meg.
Ülök az ágyon, és a szoba ajtajára bámulok. Felállok, a széket a
kilincs alá tolom. Aztán visszaülök az ágyra. A ház csendes. Mit
is gondoltam? Lüktető félelem fog el. Mélyeket lélegzek.
Különös módon az jut eszembe, hogy felhívom Davidet. Hogy
megkérem, jöjjön át. Tudom, hogy megtenné. De képtelen
lennék elviselni azt a beszélgetést. A rémületet az arcán, miután
elmondom, mit tettem. „Egy páciens? A házadban? Nem
tehettél róla, mi?”, kérdezné. Ülök, és a tekintetem
visszavándorol a kilincs alá tuszkolt székre, aztán felállok.
Elveszem a széket, és a komódot húzom az ajtó elé. Nehéz, és
részeg ügyetlenségem miatt egy csésze leesik róla, és összetörik
a padlón. Nem törődöm vele, sem azzal, mit gondol vajon Dan.
Már túl vagyok mindezen. A szekrény eltorlaszolja az utat az
ajtó előtt. Csak akkor kezdek újra lélegezni, amikor már
szilárdan áll a helyén.
Ruhástul fekszem le. A telefonomat a párna alá rejtem. A ház
túlságosan csendes. Nem tudok elaludni.
Fekszem, tekintetemet a sötétségbe fúrom. Rémült, gyáva
lény. Tudatában vagyok, hogy Dan ott van a folyosó végén Tom
szobájában; a kép ott kísért az agyamban. Az arcom, az egész
testem ég a bűntudattól amiatt, amit tettem. Lehunyom a
szememet, aztán mintha zajt hallanék valahonnan a házból.
Megrándulok, és felülök. Merev testtel hallgatózom. Minden
csendes. Csak a szél és az ablaknak csapódó esőcseppek zaját
hallom.
Hajnali háromkor még mindig teljesen éber vagyok.
Feszülten végiggondolom, milyen hatással lesz mindez a
munkára, a terápiás kapcsolatunkra. Hogy a hazugságomról ne
is beszéljünk. Arra, hogy innentől lehetetlen lesz újra vele
dolgoznom. A fejem lüktet a bortól. A fájdalom abroncsként
szorítja a homlokomat. Beveszek egy Nurofent, és az órára
nézek. 4:40-et mutat.
Amikor legközelebb felnézek, fél hét van. A szoba közepén
felejtett szék és az ajtó elé húzott fiókos szekrény nevetségesnek
tűnik. A reggel megkönnyebbülést és józanságot hoz – minden
kezelhetőbbnek látszik. Eltolom a komódot az ajtó elől, és amint
kilépek az előtérbe, tudom, hogy a ház üres. Elmegyek Tom
szobája előtt, látom, hogy az ágya takarosan bevetve. A
törülköző négyszögbe hajtva a paplanon. Dan elment.
A konyhában üzenet. A hűtőajtóra tűzve.

Köszönöm a vendégszeretetét. Sajnálom a

kellemetlenséget. Már jobban vagyok. Viszlát a
következő ülésen. Üdv, Dan

Először elönt a megkönnyebbülés, látva, hogy elment.

Hullámként mos át. Könnyűnek, légiesnek érzem magam. Újra
elolvasom a cédulát. Hétköznapi szöveg. Helyénvaló és
visszafogott – vissza a terapeuta és páciens világába. Majdnem
felnevetek a félelmeimen. Csupán pár órája történt, hogy
bútorokkal torlaszoltam el szobám ajtaját. Mit is gondoltam?
Mintha Dan egyik filmjéből vett jelenet lett volna. Beállok a tus
alá, hagyom, hogy a víz végigmossa a testemet. Lehunyom a
szememet. Hátradöntöm a fejemet, érzem a víz érintését az
arcomon. Hayley jut eszembe. Ahogy megpróbáltam
megakadályozni, hogy elmenjen. Szemét dög. Meg kell keresnem.
Írjak neki egy levelet? Vagy talán hívjam fel? Emlékeztetnem
kell a következő ülés időpontjára. Tudnia kell, hogy ott vagyok
a számára. Hogy visszatérhet hozzám. A szemem csukva,
erősebbre állítom a vízsugarat. Mintha tűk szurkálnák az
arcomat. Denis Watsonra gondolok. A csengetésre az ajtómnál.
Dan a házamban. Az én házamban. A Dan miatt érzett
megkönnyebbülésem átalakul. Látom magunkat Tom
szobájában, és égő szégyenérzet kerít hatalmába. Nem akarom,
hogy eszembe jusson. Elzárom a csapot, törülközőt csavarok a
testemre, és leülök az ágyamra.
Átnézem a ruhákat, amelyeket a születésnapi partira
készítettem ki. Kék kordnadrág, szandál és egy fehér ing. Átfut
a fejemen, hogy nem megyek el. Inkább visszabújok a takaró alá,
és ágyban maradok. Amilyen állapotban vagyok. Alig aludtam.
Az arcom elnyűtt és sápadt, betegnek látszom. Aztán eszembe
jutnak a gondosan becsomagolt autók. És Nicholas. A rózsás kis
arc. A mosolya. Az enyémnek nyomódó arca gondolatára talpra
küzdöm magam. A tükör előtt felöltözöm. Az én koromban már
talán nem oszt, nem szoroz, de kifestem az arcomat. Megteszem,
ami tőlem telik.
Furcsa érzés, hogy nem dolgozom pénteken. Nem is
emlékszem, mikor vettem ki utoljára szabadnapot. A buli egy
kávézó külön helyiségében lesz, egy a lakásukhoz közel lévő
parkban. A park kapujához érve hatalmába kerít az idegesség.
Elindulok a kicsi, vörös téglás épület felé. Amikor belépek,
körbevesznek a zajok. Az asztalokon szendvicsestálak,
sütemény, italok. A padlón jó néhány kisbaba kúszik-mászik a
játékszerekkel és zeneszerszámokkal teli dobozok közt. Szüleik
papírtányérokon egyensúlyozzák az ételt a kezükben, és újra
meg újra félbeszakadó beszélgetéseket folytatnak, miközben fél
szemüket az ide-oda iramodó gyerekükön tartják. Egy kislány
dülöngélő léptekkel botorkál keresztül a helyiségen, a kezét
lengeti, az arcára meglepetés ül ki. Sem Nicholast, sem Julie-t
nem látom. Nagy a hangzavar, de talán csak az előző esti bor és
az alváshiány miatt érzem így. Tompa fájdalom ül a
homlokomon, a szemem kiszáradt. Védtelennek érzem magam,
ahogy ott állok a beszélgető fiatal szülők között, akik mind
ismerik egymást. Hogy valamit csináljak, elindulok az italok
felé. A kolbászos tekercs szagától émelyegni kezdek, és ahogy a
narancslét töltöm, reszket a kezem. Leteszem a poharat, és
lehunyom a szememet. E percben inkább otthon lennék.
Aztán meghallom a nevemet. Megfordulok. Julie áll
mögöttem. Melegen, barátságosan megölel. Időközben
világosszőkére festette a haját, és copfokat kötött belőle. A
doboz felé intek, amelyet letettem az asztalra a többi ajándék
mellé.
– Újabb kisautók, sajnos. Nem tudtam jobbat kitalálni –
mentegetőzöm. – Tomé volt. Szerette őket, amikor kicsi volt.
Remélem, nem gond.
Rám mosolyog.
– Köszönjük. – A kezemért nyúl. – Jó lesz arra gondolni,
hogy valami olyasmivel játszik, ami még az apjáé volt. –
Elhalkul a hangja.
Rámosolygok.
 – Örülök, hogy el tudott jönni. Nicholas örülni fog, hogy
találkoznak.
Beszélgetésünket egy nő hirtelen megjelenése szakítja félbe.
Megölelik egymást. Aztán Julie odafordul hozzám, hogy
bemutasson minket egymásnak.
– Bella a szülés-előkészítőről, ő pedig Ruth – mondja. Ruth.
Nem Nicholas nagyanyja.
– Odakint van – közli, amikor látja, hogy a tekintetemmel a
helyiséget pásztázom – Frankkel.
Bólintok, és az ajtó felé indulok.
Az ajtóból meglátom. A babacsúszdától nem messze takarók
és játékok vannak a füvön. Nicholas piros-kék pólót visel, és
feszülten figyel egy léggömböt, amit egy kisszékhez kötöztek.
Az ujjaival taszigálja, és visongva nevet, ahogy a gömb ide-oda
billeg, és időnként orrba vágja. Leülök az ajtó melletti székre,
megelégszem azzal, hogy figyelem, bár a kezem görcsösen
vágyik rá, hogy utánanyúljon, hogy a karomban érezhessem a
kis testét. Előre-hátra dülöngél, a léggömb fel s alá szálldos.
Újabb visongás.
– Ruth? – Felnézek. Az a férfi áll előttem, akit Julie-val láttam
a South Banknél.
– Frank vagyok, Julie barátja – mondja nyomatékkal.
Udvariasan kezet rázunk.
– Örülök, hogy megismerhetem – felelem. Legalább tíz évvel
idősebbnek látszik, mint Julie. Kedves arca van.
Biccentünk. Kínos helyzet. Érzem a tartózkodását. Az
óvatosságát.
Julie is kijön az épületből. Talán Nicholas erre néz fel, és az
anyját észrevéve elindul felénk. Félúton félig négykézlábra
ereszkedik, és rám bámul. Aztán mintha összefüggést találna,
kinyújtja a kezét a takarón lévő markoló után, majd megint rám
néz. Az arcán mosoly ragyog fel, és sietve elindul a füvön át.
– Itt jön a fiatalúr – szól Julie. És a kisfiú Frank mellett
elhaladva, hozzám iramodik. A szívemet elönti az öröm, amiért
engem vett célba. Megáll mellettem, és felemelkedik a térdemig.
Hozzám jött oda.
Felém nyújtja a kezét. Megfogom a kicsit, és felkapom.
– Boldog születésnapot, te aranyos kisfiú! – köszöntöm, az
arcomat az övéhez nyomom, aztán a magasba emelem. Nagyot
nevet, miközben a levegőben úszik. Talán egy kicsit hivalkodom
ezzel. Talán Frank figyelő tekintete előtt fürdőzöm egy kicsit a
büszkeségemben. Megjelölöm a területemet. Nézz rám, üzenem.
Ismer. Fontos vagyok neki.
Amikor leteszem, Nicholas integetve kérlel. Így hát újra
megröptetem. És újra. És újra. Összefonódunk, ahogy a fejem
fölé emelve tartom. Kuncog, és az arcán szétárad az öröm.
Mire a bulijátékok elkezdődnek, a fejem lüktet. Ideje
hazaindulnom.
– Lassan itt hagyom magukat – szólok.
Julie először tiltakozik – aztán megölel. Frank odabiccent.
Meg sem próbál lebeszélni. Miközben a metró felé lépkedek a
parkon át, ránézek a telefonomra. Három nem fogadott hívás
John Granthamtől. Még életemben nem hívott fel az Alapítvány
elnöke a mobilomon. Ráadásul a szabadnapomon? A szívem
meglódul. Aztán megérkezik az üzenete. Kérem, hívjon azonnal.
Séta közben azt is látom, hogy Paula is kétszer próbált hívni.
Egyre nő bennem a nyugtalanság, miközben áthaladok az
Északi vonal jegykezelő kapuján.
Utazom, üzenek Johnnak. Húsz perc múlva hívom.
Amint kilépek az állomásról, hívom az irodai vonalon.
Azonnal felveszi.
– Be tud most jönni? – Mielőtt felelnék, már tudom, ez nem
igazi kérdés.
 Húsz

A baleset nem Tom hibája volt. Ezt senki sem állította. Még a fiú
anyja sem, aki, mint utóbb kiderült, a jelentkezéskor leadott
nyomtatványon bőven túlbecsülte a fia, Jack úszástudását. A
cserkészek számára szervezett egyik hétvégi program során
történt. Tom mindent előírásszerűen csinált, ellenőrizte minden
gyerek életmentő mellényét, amikor a vízből kiléptek. Miután a
terület kiürült, lemosta a deszkapadlót, a helyükre tette a
mellényeket, bekapcsolta a kerti locsolót, és elment átöltözni. Ha
bárkit hibáztatni lehetett volna, a cserkészvezető volt az, aki az
öltözőket ellenőrizte. Senki sem látta, hogy Jack kiszaladt a
kávézón keresztül. Nem látták, hogy keresgél valamit, sem azt,
hogy elcsúszik a nedves deszkán, és a vízbe zuhan. Tom csak
akkor hallotta meg a segélykiáltásokat, amikor kilépett az
épületből, hogy elzárja a csapot. Megtalálta Jacket, akinek a
mólóba akadt a lába, és kihúzta a vízből.
Tomot jobban megrázta az eset, mint a fiút. A hívás után
azonnal kocsiba pattantam, és amint odaértem, megláttam az
összegörnyedt testét. A kapucni alól kivillanó tekintetét. A
padon ült, és a vizet bámulta. – A gyerekek életéért mi vagyunk
felelősek – szólt nyomatékkal. – Cserben hagytam őt. – Bármit
mondtam, meg volt győződve róla, hogy az ő volt hanyagsága
miatt történt. Hogy nem megfelelően végezte a feladatát.
Legyőzötten csóválta a fejét. – Meg is halhatott volna.
Mielőtt eljöttem, beszéltem Geoff-fal, a központ vezetőjével,
akit lenyűgözött Tom gyors reakciója. „Mindig van valaki a
kisebb gyerekekkel a mólón”, magyarázta, „de a tizenkét év
fölöttieknél még sosem volt erre szükség. A cserkészvezetőnek
kellett volna figyelnie, amikor kijött. Újra kell gondolnunk a
házirendet.” Elmondta, hogy írnia kell egy baleseti
jegyzőkönyvet, de Tomnak nincs miért aggódnia. „Jack jól van”,
mondta Geoff, „még mindig az aggasztja a legjobban, hogy
elveszett a cserkészjelvénye.”
Hazahajtottunk, súlyosan nehezedett ránk a rémület.
Tudtam, hogy semmi szükség rá, hogy megrója bárki is. Tom
bőven elég vádat felhoz önmaga ellen. Tudtam, hogy egyetlen
nyugtató szavam sem érne célt, és ebben a helyzetben senki sem
mondhat semmit, ami bármit megváltoztathatna.
– Én voltam az – kesergett –, aki hagyta, hogy ott kint
legyen.
Azt az apró, riadt arcot juttatta eszembe, amelyik a Tom
Rabbitbe merült bele annak idején. Az esőn felejtett plüssjáték.
Próbáltam észérvekkel hatni rá. Elismételtem, amit Geoff
mondott. Alig tudtam elviselni.
– Fejezd be – mondtam végül.
Aznap este nagyon nyugtalan volt. Később Julie felhívta, és
az este hátralévő részére elment valahová, későn ért haza.
Reggelre kelve még rosszabbnak tűnt a helyzet. Reggeli után
pánikrohama volt, aztán egész nap ideges nyugtalanság
gyötörte. Később felhívta Geoff, de Tom azt kérte, én vegyem
fel. Megmondtam Geoffnak, hogy Tom egy ideig nem lesz
elérhető. Amikor később beszéltem Tommal, megemlítettem
Julie-t. Köntörfalazott, és ingerlékenyen reagált. – Mi van vele? –
rántotta meg a vállát. – Egy munkahelyi barátom.
Másnap reggel korán felkelt, és mire leértem a konyhába,
gyenge faszénszag csapta meg az orromat, mintha valamit
máglyán égettek volna el. De rögvest megfeledkeztem erről,
amikor megláttam. Lenyírta a haját. Kopaszra borotvált fejét,
amivel büntette magát, brutálisnak láttam. Összeszedtem a
mosogatóban hagyott csigás fürtöket. Az ezt követő napokon
képtelen volt bejárni az óráira. Volt a rémületében valami
gyerekes. Mintha újra ugyanaz az ötéves volna, akinek a kezébe
kellett nyomnom a tárcámat. Aggódtam, hogy az eset semmissé
teszi azokat az eredményeket, amelyeket elért a nyár folyamán,
ezért Tom engedélyével megszerveztem neki egy ülést dr.
Hanley-vel. Talán túlzott nyugalmat merítettem abból, hogy
igent mondott rá, és kész volt elmenni a terapeutához. Talán
ekkor is csak azt láttam meg, amit látni akartam.
Két nap múlva, az ülés napján a ház baljóslatúan üresnek
tűnt, amikor hazaértem munkából. A csendes, üres ház láttán
nyomás nehezedett a mellemre, alig tudtam megállni, hogy ne
rohanjak fel az emeletre. Minden önuralmamra szükség volt,
hogy a sürgetést eltüntessem a hangomból, amikor felkiabáltam
érte. Hasonlóképpen, magamra erőltetett nyugalommal, lassan
indultam felfelé a lépcsőn, ellenőriztem a szobáját és
fürdőszobáját, könnyedén ismételgetve a nevét, ám e hangulat
nem belülről fakadt. – Tom? – szólongattam. Nem volt otthon.
Kávét főztem, megnéztem, nincs-e hátul, hátha a kertben
találom. Hívtam a mobilján, de hangpostára kapcsolt. Anélkül
tettem le, hogy üzenetet hagytam volna. Kicsit később ismét
próbálkoztam, ekkor hagytam egy üzenetet, azzal a kérdéssel,
hogy hazajön-e vacsorázni. A hangom nyugodt volt, egyenletes.
„Sült csirkét készítek”, mondtam. A vacsoraidő eltelt, újra
hívtam. Ekkor éppen a lépcsőházban jártam, és távolról
meghallottam a telefonrezgést. A készülék a szobájában hevert a
padlón, lehalkítva. Végigfutott a hátamon a hideg, és egyre
jobban dagadt bennem a rémület.
Utólag végiggondolom a baleset utáni napokban folytatott
beszélgetéseinket. Eltűnődöm, vajon a Tom aggodalmainak
csökkentését célzó könnyedségem, megnyugtató megjegyzéseim
nem éppen ellenkező hatást értek-e el. „Bárkivel megeshetett
volna”, mondtam. „Egyébként pedig a cserkészvezető a felelős a
fiúkért, miután elhagyják a mólót.” Talán mindezzel csak azt
értem el, hogy úgy érezte, senki sem hallgatja meg. Senki sem
figyel rá. És alulbecsültem Tom saját felelősségével kapcsolatos
érzéseinek erősségét.
Felhívtam Davidet. Los Angelesben volt. Nem vettem
figyelembe az időeltolódást, és amikor felvette, bizonytalan volt
a hangja.
– Hallottál valamit Tom felől? – kérdeztem elfúló hangon.
A világ egyik legrövidebb szünete. Majd gúnyos hang. –
„Helló, David. Hogy s mint? Milyen volt az utad? Sok
szerencsét az előadáson. Bocsánat, hogy felkeltettelek. Lehet,
hogy szeretnéd kialudni magad a nagy nap előtt.”
– Sajnálom – feleltem –, de nagyon aggaszt Tom.
Davidnek nem kellett mondania, mit gondol erről.
– Tudom – mondtam –, de ezúttal… másképp érzek. Nem
jött haza vacsorára. Nincs itthon. – Miközben beszéltem,
hallottam, ahogy felgyorsul a beszédem – És itthon hagyta a
telefonját. Megtaláltam. Itt… az ágya mellett. – Már szinte
sikítottam.
Nem emlékszem, hogyan fejeződött be a beszélgetésünk.
Gondolom, kurtán-furcsán. Egyre tágult közöttünk a szakadék.
Nem tudom, hogy elhangzottak-e megnyugtató szavak. Volt-e
köztünk kapcsolódás. Kedvesség. Valószínűleg nem.
Emlékszem, később szobáról szobára jártam, és a ház csendjét
füleltem. Felemeltem egy újságot, egy magazint, aztán
végigkapcsolgattam a tévécsatornákat, de egyikre sem tudtam
koncentrálni. Valami ott volt a látóköröm peremén, mint valami
álomkezdemény, ami elillan, mielőtt megvalósulna. Felhívtam
dr. Hanley-t, de természetesen munkaidőn túl a hangpostája
kapcsolt be. Ösztönszerűen cselekedve elővettem Tom
telefonját, megnéztem a híváslistát. Meghallgattam a
hangpostáját. Dr. Hanley asszisztense telefonált neki korábban.
Tom nem ment el az ülésre. Az asszisztens azért hívta, hogy új
időpontot egyeztessenek. Mark Webster jutott eszembe, és az
utolsó, vidám hangulatú találkozásunk. A sötét alagút képe
jelent meg előttem. A vonat zakatolása. A fényes fekete cipő,
amely a peronra lép. Dagadt a mellemben a nyugtalanság.
Nehézkes volt megfogalmaznom a gondolataimat, és
nyugodtnak maradnom. Ekkor hívtam fel a rendőrséget.
Nem sokra emlékszem a beszélgetésből. Már este fél
tizenegy volt. Biztosan pánikba esettnek és feldúltnak
hallatszottam a telefonban.
– Eltűnt a fiam – mondtam sürgetően. És bizonyára ez
vezetett a zűrzavarhoz.
A hívásom után tíz perccel két rendőr állt a küszöbön. Egy
nő és egy ötvenes évei végén járó férfi; utóbbi magas, erőteljes
testalkatú, sörtés bajusszal, sötét hajába már jócskán vegyültek
fehér szálak.
– Tizenhét? – ismételte összevont szemöldökkel.
Bólintottam, és elmondtam, mi történt. Botladozva törtek elő
belőlem a szavak.
– Munkahelyén baleset… a hangulata… nem a megfelelő
helyen – szóltam.
A férfi rám bámult, aztán beleszólt a telefonba, elmondta az
üzenetet az eltűnt tizenhét évesről. Előredőlt. Széles, kreol arca
volt. Az állkapcsa megkeményedett.
– Maga úgy jelentette be, hogy a fiú hétéves. Most meg azt
mondja, hogy tizenhét. Gyakorlatilag felnőtt?
Éles volt a hangja. A másik rendőr, a nő vette át a szót.
– Biztosan félreértés történt – mondta megnyugtató hangon.
– Sajnálom. Könnyen lehet, hogy mi értettünk félre valamit. A
diszpécser. Látom, hogy nagyon el van keseredve. Menjünk be,
és mondja el, mi történt.
Leültünk a konyhában, és miközben beszéltem, a nő
figyelmesen hallgatott. Eltűnődtem, vajon vannak-e gyerekei.
Leküzdöttem a késztetést, hogy megkérdezzem.
– Tehát mikor kellett volna megérkeznie?
– Hat vagy hét körül – feleltem.
Miközben beszéltem, a férfi elnyomott egy ásítást, és az
órájára pillantott.
– Nem lehet, hogy csak egy kicsit elidőzik valahol? –
kérdezte a nő. – Felhívta a barátait?
Rábámultam.
 – Szerintem bajba került.
– Miféle bajba? – kérdezte, és kinyitotta a jegyzettömbjét.
– Volt egy baleset a kenuklubban, ahol dolgozik. –
Elmondtam nekik a részleteket.
Miközben beszéltem, magam elé képzeltem Tomot a nap
végén. Sokat dolgozott. Szorgalmasan. Leöblíti, felakasztja a
mellényeket. – Egy apró fémjelvény volt – mondtam.
Elmeséltem, hogy a fiú elvitte magával a hajóra, a zsebében volt,
de utána nem találta. – Elcsúszott a mólón. Tom mentette ki.
Tudtam, hogy túl sok részletet mondok el. Mintha a saját
fejemben próbálnám helyre tenni őket, és megnézni, nem
hanyagoltam-e el valamit. – A központ vezetője, Geoff –
folytattam – azt mondta, hogy Tom remek munkaerő.
Szorgalmas. Rendes a gyerekekkel. Megmondta neki, hogy
nincs miért aggódnia. De Tom a fejét rázta, „igenis az én hibám
volt”, csak ennyit mondott.
Felületesen eszembe jutottak azok a pillanatok, amikor
korábban valami aggasztott. Dolgok, amiket be lehetett kötni,
meg lehetett javítani, jóvá lehetett tenni. Mennyivel egyszerűbb
volt, amikor még valóban hétéves volt.
– És a gyerek, aki elesett – kérdezte a rendőr –, ő jól van?
Bólintottam.
– Nincs eljárás ellene? Semmi?
– Nem.
– Tehát… nincs a fia bajban?
– Nincs. De a felelősség nyomta a vállát – feleltem. – Úgy
érezte, az ő hibájából történt… még ha nem is úgy volt.
Csend.
 – És ezért hagyta itt a telefonját – tettem hozzá győzelmesen,
mintha az aduásszal rukkolnék elő.
A férfi rendőr közönyös tekintettel nézett rám. Még mindig a
félreértés járt az eszében. Vádló szín keveredett a hangjába.
Megrovás. Mintha valamiképp az én hibám volna, hogy eltűnt a
fiam.
– Van munkahelye, Mrs. Hartland?
– Dr. Hartland. – Feleslegesen javítottam ki. – Igen.
Terapeuta vagyok, a traumás egység vezetője.
– Aha – felelte, mintha ez válasz volna az összes ki nem
mondott kérdésére.
Kimerültnek éreztem magam.
– Ezt a kenuklubbeli esetet – folytattam – nem tudta
elviselni. – A kezemet tördeltem az ölemben, nagyon nehezemre
esett kimondani a következő szavakat. – Megpróbálta…
megpróbálta megölni magát. Alig több mint egy éve. Kórházban
volt. – Ekkor indultak el a könnyek, leperegtek az arcomon.
A férfi lejegyzett valamit a noteszébe, és a rendőrnő
gyengéden ismét átvette a szót. Közelebb hajolt. Szégyelltem a
könnyeimet. A könnyeket, amelyek láttán a nő közelebb hajolt, a
férfi hátrahúzódott. A nőnek rövid, gondosan vágott, sötét haja
volt, itt-ott szürke foltokkal. Hatékonynak, szervezettnek tűnt.
Azonnal jó kezekben éreztem magam. A hangja halk volt,
higgadt. Nyugalmat merítettem belőle.
Az előző évi eseményekről kérdezett. Tom lelki
egészségéről. Arról, hogy még kap-e kezelést. Meg kell
becsülnünk a kockázat mértékét, mondta. Pár nyomtatványt
kellett kitölteni. Személyleírást adtam, és kértek pár friss fotót.
 A nő feltett még néhány kérdést, én pedig kötelességtudóan
megadtam a kért információkat. Úgy döntöttem, megvárom,
hogy befejezze a mondandóját, mielőtt nekiszegezem a kérdést,
ami a leginkább foglalkoztatott.
Beállt egy kis szünet. Végül enyém volt a szó.
– Önök szerint mikorra találják meg?
A nő arca egy árnyalatnyit eltorzult, a férfi pedig ismét alig
leplezett pillantást vetett az órájára.
– A kockázat becsült értéke alapján jó néhány vonal azonnal
mozgásba lendül.
– Például?
– Kijelölünk egy nyomozótisztet. Bejelentést teszünk az
eltűnt személyek és gyerekek irodáján.
– És ez mit jelent? – vágtam közbe; mindez túlságosan
elmosódottnak tűnt.
– Mivel tizennyolc év alatti. És a korábbi öngyilkossági
kísérlete miatt… a kockázat magasnak értékelhető…
– Magas?
– Igen. Azonnal az információforrásainkhoz fordulunk.
Országos figyelmeztetést küldünk körbe. Megköröztetjük a
személyleírást és a fotóit.
Szünet.
– Ennyi?
– Amint észlelést jelentenek valahonnan, azonnal értesítjük
magát. Családi tanácsadást nyújtunk…
– Nem kérek családi tanácsadást – mondtam.
Újabb szünet.
– Vannak más kategóriák… de nem hinném…
 – Miféle kategóriák?
– Tanulási nehézség?
A fejemet ráztam.
– Testi fogyatékossággal élő?
– Nem.
– Komoly fenyegetést jelent mások testi épségére?
A fejemet ráztam. A szemben ülő rendőröket néztem.
– A fiam. Aggódom miatta – suttogtam a tenyerembe, és
előregörnyedtem a széken.
– Vitt magával valamit?
Bizonyára zavartnak tűntem.
– Pénzt? Ruhát? Útlevelet?
– Micsoda? Én… én nem tudom.
– Megnézné, kérem? – A nő hangja szelíd volt.
Végignéztem Tom szobáját. Kinyitottam a szekrényét.
Amennyire láttam, semmi sem hiányzott.
Amikor odaléptem az íróasztalához, amelynek a fiókjában az
útlevelét tartotta, eszembe jutott, hogy nincs ott. A munkához
volt rá szüksége.
– Bevitte a központba – szóltam –, a kenus munkához.
Személyazonosításra. És erkölcsi bizonyítvány is kellett.
Pillantásokat váltottak.
– Biztosan még mindig a központban van. – Tanácstalanul
csengett a hangom.
Eszembe jutott valami.
– A pénzét egy kazettában tartja a szobájában. Most is
megvan. Ötvenöt font… és némi apró.
A férfi helyet változtatott ültében, és a partnerére nézett.
Látszott, hogy indulna. A nő nem nézett vissza rá.
Mozdulatlanul ült.
Hirtelen rám tört a késztetés, hogy ott tartsam őket. Hogy
bezárjam őket a házba, ne hagyjam őket elmenni. Úgy éreztem,
hogy minden reményem szertefoszlik, ha kilépnek az ajtón. A
férfi rádiója megszólalt. Lejjebb állította a hangerőt, aztán felállt,
a teraszra vezető ajtóhoz lépett, és a kertre bámulva beszélt
valamit a rádión. Kikapcsolta. A nő ránézett, és bólintott. Újabb
pillantást váltottak. A nő felállt.
– A kijelölt nyomozótiszt holnap keresni fogja önöket – szólt.
Aztán kinyitott egy dossziét, és átnyújtott egy szórólapot.
– Ezeket a szervezeteket ajánljuk önöknek.
Miközben átmentünk az étkezőn az előszobába, lelassítottam
a lépteimet. Késztetés tört rám, hogy megmutassam nekik az
emeletre vezető lépcsőt. A falon függő fotókat. Vagy kihúzzam
a képeket az ízléses fakeretekből, és a kezükbe nyomjam.
Nyaralási fotók. Születésnapok. Tom a parton. Magamban
sikítottam.
Kérem. Kérem, nézzen ránk. Kérem, lásson meg minket.
Kérem, segítsen.
– Köszönöm, hogy eljöttek – mondtam az ajtónál.
A férfi végigsietett a járdán, miközben a rádióba beszélt. A
nő még elidőzött egy kicsit a teraszon. – Nagyon sajnálom –
mondta. – Remélem, hamarosan hírt kapunk a fiáról.
Elmondta, hogy az eltűnt esetek harmadában tizenhat és
tizennyolc év közötti fiatalok szerepelnek. – Legtöbbjük
huszonnégy órán belül megkerül. Némelyikük csak egy kis
szabadságra vágyik. A szülőket megrémiszti. De a gyerekek
ezek után rádöbbennek, milyen nehéz is valójában a
nagyvilágban. Több mint hálásak, hogy hazatérhetnek. Az
ágyikójuk biztonságos melegébe. – Próbálta eltalálni a megfelelő
hangnemet. Reménykeltő? Vidám? Megnyugtató? Ezek közül
egyiket sem éreztem.
Tom szobájába visszatérve nyomokat kerestem. Rend volt.
Az ágy bevetve. A ruhái felakasztva. A könyvespolcon és az
íróasztalon is rend. Éjjeliszekrény. Óra. Egy rakás könyv.
Átnéztem a címeket. Újra megnéztem. Aztán az ágy alatt is,
majd a könyvespolcon. Semmi.
– Egy könyv eltűnt – mondtam, miután felhívtam a
rendőrséget.
– Egy könyv? – A vonal végén csend.
– Azt kérték, telefonáljak, ha felfedezem, hogy bármi
hiányzik. A kedvenc könyve eltűnt. Egyedül ezt láttam eddig.
Aznap éjjel nem kaptam hírt. David később telefonált… azt
mondta, hogy egy korábbi járattal jön haza. Carolyn elutazott az
iskolai hokicsapattal, Daviddel egyetértettünk abban, hogy ne
szakítsuk meg az útját. – Carolyn szombaton ér haza. Addigra
Tom is otthon lesz – fejtegette David. Másnap megérkezett a
nyomozótiszt. Újabb nyomtatványok. Fotók és
információgyűjtés. Elmondta, mi fog történni ezután.
– És mi a szokásos időtáv – kérdeztem –, hogy egy Tomhoz
hasonló fiú megkerüljön?
Pillanatnyi csend.
– Folyamatosan tájékoztatni fogjuk önöket – felelte, aztán
újra megkaptuk a segítő szervezetek és weboldalak nevét.
Másnap nem érkezett hír. Sem az utána következőn.
Felfoghatatlannak tűnt, hogy semmi mást nem lehet tenni, hogy
senki sem tudja megtalálni és hazahozni.
A nyomozótiszt megerősítette, hogy azonnal továbbítani fog
minden új információt. De amikor nyomást akartam gyakorolni
rá, barátságosan emlékeztetett Tom korára.
– Dr. Hartland – a hangja kedves volt, de némi határozott él
keveredett bele. – Mindent megteszünk, amit tudunk… de
London tele van eltűnt gyerekekkel. Tizenhárom-tizennégy éves
lányok és fiúk, néha még fiatalabbak. Talán otthoni problémák
elől menekültek. Drogok. Szétesett családok, lelki problémák.
De nincsenek meg. Nézzen bele bármelyik helyi lapba. Tom
hivatalosan még gyerek, de a törvény szemében már nincs
annyira távol a felnőttkortól. Tizennyolc éves korától
döntésképes személynek fogják tekinteni. Ha megtaláljuk,
felhívjuk rá a figyelmét, hogy lépjen magukkal kapcsolatba, de
az ő választása lesz, hogy megteszi-e. Mi megtesszük, ami
tőlünk telik.
Az ezt követő órákban és napokban nem aludtam, és ha el-
elszunyókáltam is, hideg verejtékben úszva riadtam fel,
rettenetesnél rettenetesebb fotók gyűjteményével az elmémben.
Ezek közül a leggyakrabban visszatérőn egy tóba esett bele.
Lesüllyedt, a zsebeiben kövek, a két karja széttárva, mint két
óriási szárny.
Másnap felhívtam Geoffot, hogy az útlevélről
kérdezősködjek. Azt mondta, hogy pár héttel azelőtt már
visszaadta Tomnak.
– De itt van még a pulóvere – mondta –, aznap itt maradt. Az
öltözőszekrényében volt. Egy könyvvel együtt. Elviszem
magukhoz.
Végül Julie hozta el a holmit. Nem jött be, megállt a lépcsőn,
a rózsaszín fonatait csavargatva az ujjai körül. Kitérő választ
adott a kérdésemre az estével kapcsolatban, amikor Tom átment
hozzá. Lerázta magáról a kérdéseimet, mintha nem az én
dolgom volna. De talán mert látta, milyen fáradt vagyok, és látta
az arcomra kiülő aggodalmat, végül erőt vett magán, és néhány
részletet elárult. Elmondta, hogy amikor Tom megjelent nála,
pánikban volt, és aggódott.
– Önmagát vádolta, de aztán beszélgettünk. És úgy tűnt,
végül egy kicsit megnyugodott. Együtt lógtunk egész este. –
Habozott, és a körmeit piszkálgatta. – Megkérdezte, hogy nálam
maradhat-e pár napig. A kanapémon. Azt mondta, egy kis
szabadságra van szüksége…
– Egy kis szabadságra? – csattantam fel. – Mi alól?
Julie megcsóválta a fejét.
– Mondtam neki, hogy nem jó ötlet. A lakás egy barátnőmé,
és már így is szívességet tett nekem…
– Nemet mondtál neki? – Jeges volt a hangom.
– Hát… én… nem az én lakásom…
– De hiszen segítséget kért!
Nem vagyok büszke a viselkedésemre. Fáradt voltam,
ideges, és kerestem valakit, akit hibáztathatok.
– Mit gondoltál? – kérdeztem rosszindulattal a hangomban.
Azt mondtam neki, hogy undorítóan időzített. Azt hiszem,
önzőnek neveztem. – Még csak tizenhét éves – kiabáltam
hisztérikusan –, a te hibád. – Az utolsó dolog, amire emlékszem,
hogy lecsapta Tom holmiját a teraszon, meg arra, ahogy lebben
a batikolt ruhája, miközben sarkon fordul, és elvonul.
Nehéz leírni, mennyire összetörtem, amikor megláttam az Út
a vadonba példányát. Kézbe vettem, aztán kinyitottam. Látszott,
hogy sokat forgatták, és ceruzával itt-ott sorokat is aláhúztak
benne. Tom soha sehová nem ment nélküle, és ekkor jöttem rá,
milyen szorosan összekötöttem a könyv hiányát azzal, hogy
előre kitervelt távozást feltételeztem a részéről. Bármennyire is
fájdalmas volt elképzelni, hogy szándékos választás eredménye
volt a távozása, ez az előre elhatározottság és önkéntes döntés
az én elmémben sokkal jobb alternatívát jelentett, mint a róla
szóló jóval sötétebb képek. Egy árokban hever. Egy szikla
lábánál. Vagy egy tó alján. Ráébredtem, mennyire rettegtem,
hogy a könyv előkerül egy halom papír alól, vagy a
kandallópárkányon, a számlák mögé gyömöszölve lelek rá. Így
hát, amikor Julie visszahozta, nem is lelőni akartam a hírhozót –
hanem egyenesen a semmivel egyenlővé tenni.
Valamivel később megtaláltam a kertben a tűz
maradványait. A fém tűzrakó edény, amelyet kempingezéskor
használtunk, be volt tuszkolva a fészer oldala mellé.
Letérdeltem. A füvön ott hevert Tom pénztárcája. Üres volt.
Áttúrtam a fehér hamukupacot. Az ujjaim beleakadtak
valaminek a kemény szélébe. Felemeltem. Egy apró, kék
háromszög alakú, műanyagdarab volt, egyik oldala megolvadt
ugyan, de így is látszott, hogy egy Oyster kártya széle az. A
talajon oldalt egy letépett fecnit vettem észre. Ránéztem.
Pontosan láttam, mi volt az. Tom kitöltött, de még el nem
küldött, ideiglenes jogosítvány iránti kérelmének darabja.
Leültem a fűre, és megpróbáltam magam elé képzelni, ahogy
kijön ide reggel, levágja a haját, de az is lehet, hogy előző este
történt. Igyekeztem elképzelni, ahogy megrakja a tüzet, aztán
meggyújtja a gyújtóst, és módszeresen, sorra elégeti az összes
személyes dokumentumát. Az iskolai belépőjét. Az útlevelét. A
bankkártyáit. Arra gondolok, hogyan figyelte őket, amint
összepöndörödnek, elégnek, elolvadnak a forróságban. Ahogy
eléget mindent, ami meghatározta őt. Az identitására utaló
minden nyomtól, minden bizonyítéktól sorra megszabadul.
Vajon mire gondolt közben, tűnődtem. Aztán felpattantam.
Nem akartam azon tépelődni, hogy mire gondolhatott.
David hamarabb visszatért Los Angelesből, szombatra
Carolyn is megjött. Nyilván tudta, hogy történt valami, amikor
látta, hogy ketten megyünk elé, hogy hazavigyük. Leültünk
hármasban az asztal köré, és készítettünk egy tervet. David
minden erejét belefektette egy kiterjedt kültéri nyomozásba.
Először is órák hosszat autókázott Londonon keresztül-kasul,
minden diákszállóra bement, és mindenhová beadott egy-egy
példányt Tom fotójából, amit Carolyn kinyomtatott. Kitűzött
egy térképet a nappali falára, és megjelölte azokat a területeket,
ahová Tom szerinte mehetett. Olyanokat keresett, ahol Tom
egyszer jól érezte magát; gyerekkori nyaralások, kempingezések
színhelyét – még Devonban is járt, a tó melletti kunyhónál.
Carolyn a közösségi médiában folytatott célzott kereséseket,
rendszeresen frissített Twitter- és Instagram-fiókokon keresztül
járta be az internet zegzugait. Én tartottam a kapcsolatot a
rendőrséggel és az eltűnt személyeket nyilvántartó hivatallal.
Minden este összejöttünk, megvacsoráztunk, és mindenki
beszámolt az aznapi előrehaladásáról. Egyetlen apró nyomra
sem bukkantunk, senki sem találkozott vele sehol. Semmi hír.
 Huszonegy

Közvetlenül az eset után sokkos állapotban voltam. Mintegy

szabadesésben. Mániákusan ellenőrizgettem a bankszámláinkat,
és akárhányszor beléptem az online felületre, mindig abban
reménykedtem, valami szokatlan mozgásra bukkanok, hogy egy
összeg eltűnésének nyomán talán képet kaphatunk Tom
esetleges tartózkodási helyéről. De semmi ilyesmi nem történt.
Üresnek éreztem magamat, fájdalmasan vonszolódtam
keresztül a napokon. Egy ideig a felszínen minden normálisnak
tűnt. Foglalkoztam a pácienseimmel. Irányítottam a csapatot.
Elnököltem a megbeszéléseken. Senki sem tudott semmiről.
Egészen addig tartottam magamat, míg egy nap bele nem
futottam Sally Adamsbe. Utána jöttem rá, hogy mindez csak idő
kérdése volt. Egy kiskanál gyengéden hozzáütődött a
tojáshéjhoz, ami az életemet védte.
Sally Finn anyja volt. Finn-nel legutóbb egy focimeccs után
találkoztam. Sally egy társasággal állt a buszmegállóban, és
beszélgettek. Úgy ítéltem meg, ha ugyanazzal a sebességgel
haladok tovább, mereven előrenézve, el tudok menni mellettük
anélkül, hogy észrevenne. Már éppen azt hittem, megúsztam,
amikor meghallottam a harsány hangot.
– Ruth?
Megdermedtem, aztán felé fordultam.
– Ruth! Láttam, hogy te vagy az.
És belekezdett.
 – Épp a mezboltba megyek – közölte. – Finn a focicsapattal
arra a körútra megy Hollandiába – sóhajtotta. – Látnod kellene,
mennyi cuccra van szükségük… Hollandiába? Hollandiába? Mi
történt az M25-ös versenysorozatban?
Drámaian égnek emelte a szemét.
– Eindhovenben fognak megszállni. Nemzetközi focitorna. A
fenébe is. Tizenhét évesen? Hová vezet innen még az út, hát
nem? Finn persze boldog. Semmi mást nem akar, csak a foci… a
foci… foci – ismételgeti tettetett elkeseredéssel.
Hirtelen elővarázsolja a telefonját. – Ezt nézd! – keresgél a
fotók között. – Emlékszel, mennyire bántotta Finnt, hogy olyan
alacsony? Most nézd meg! – és gyöngyházfényű, rózsaszín
körmű ujjával rábök egy hórihorgas, focimezes fiú képére.
Felismerhetetlen számomra. Egy pillanatig látom őket az
óvodában. Finn és Tom, együtt a homokozóban. Apró, elszánt
arccal öntözgették egymásra a homokot a kisvödrükből.
– Bill morgott is tegnap este, mikor indulnak már el, és hagynak
minket békén végre egy kicsit? – nevetett Sally. – Valójában nagyon
szereti ezt. Igazából Adam épp most jött vissza az egyetemről.
Azok a bumerángévek! Utolsó év az orvosi egyetemen, utána
egy időre hazaköltözik majd. Lehetetlen… a londoni
lakbérekkel…
És csak folytatta vég nélkül, miközben fürdőzött önnön
családi boldogságában. Én meg csak álltam meredten, mint akit
Sally fényességes, díjnyertes gyerekeinek ékesen csillogó kardja
nyársalt fel. Amikor levegőt vett, annyira nyugtalanított, hogy
netán védekeznem kell valamilyen nekem szegezett kérdés
ellen, hogy azon kaptam magam, hogy megkérdezem: – Hányan
is vannak? Négyen vagy öten? Mindig elfelejtem.
– Négyen – felelte büszkén. – Bár én még boldogan
folytattam volna. Hatot akartam… de Bill megmakacsolta
magát. Vagy inkább mondjuk úgy, hogy becipzárazta a
nadrágját – sikoltotta, és összeesküvő arccal felém dőlt. – Bár
mindig úgy érzem, mintha több lenne négynél. Mintha
mindenki mindig nálunk lógna – haverok, barátok, barátnők.
Gyakran úgy érzem, hogy egy teljes focicsapatot etetek. Sosem
tudom, hány személyre főzzek… nem is tudom, mikor volt
olyan utoljára, hogy csak mi hatan voltunk. Mindig az a vége,
hogy a dupla adag mellett döntök… te nem így vagy vele? –
kérdezte, de nem várt választ, én meg közben magam elé
idéztem a hosszú, üres konyhaasztalunkat.
Eszembe jutott egy alkalom, amikor elmentem Tomért
Finnékhez. Még elsősök voltak. Sallynek mind a négy gyereke
hét év alatti volt, a legkisebbet a mellére kötve hordta magán. A
haja selymesen csillogott. Tökéletesen festett a testhez tapadó
nadrágjában és hozzá passzoló pulóverében. Éppen halas pitét
pürésített, „Mollynak”, magyarázta, miközben a babát ringatta,
és a krumplimasszát apró jégkockatartókba öntötte, majd
ugyanazzal a lendülettel, a felületeket törölte végig. Nézni is
fárasztó volt.
– Liberty Hall, Bill mindig ezt motyogja magában. De tudod –
hirtelen elhallgatott. – Isten tudja, mi lesz, ha majd nem lesznek
ott velünk. A kapcsolatok halála, nem igaz… a nagy, kövér, üres
fészek? Majd el kell kezdenem kosarat fonni… vagy
reménykedni, hogy némelyikükből rosszul fizetett művészlélek
lesz, olyan, aki sohasem tud elköltözni otthonról – és harsányan
felkacagott.
– Igen – helyeseltem –, még szerencse, hogy ott a munka. –
Olyan jól mulatott a saját poénján, hogy szemlátomást nem tűnt
fel neki a megjegyzésem éle.
Megcsóválta a fejét.
– Isten tudja, hogyan tudtam volna beilleszkedni egy
pénzkereső állásba. Különösen egy olyanba, mint a tiéd. Te
annyi jót teszel.
Nyirkos forróság öntött el. Megéreztem a nedves gyapjú
szagát. Meglazítottam a sálamat a nyakam körül. Sally arca
elhomályosodott előttem. Egy másodpercre minden elhalkult.
Engesztelhetetlenül folytatta a fecsegést. Láttam, ahogy mozog a
szája. A két keze ott gesztikulált az orrom előtt. De semmit sem
hallottam az egészből.
Még az is nagy erőfeszítésembe került, hogy ránézzek az
órámra.
– Csak fecsegek itt. Ti hogy vagytok? Az ikrek? David?
– Jól – küzdöttem ki magamból. – De most már mennem kell,
hogy elérjem a vonatot – mondtam hátrálva, kezemet magam
elé emelve, akár egy pajzsot.
– Keressük egymást hamarosan – kiabált utánam, miközben
elbotorkáltam az állomás felé.

Három hónap szabadságot kértem a munkahelyemen. Azt

mondtam, hogy váratlanul meg kell műteni a gerincemet, mert
elestem a jeges járdán. A távollétemben Maggie helyettesített.
Az egyetlen ember, aki tudta az igazat, Robert volt.
– Nem akarom elmondani senkinek a munkatársaim közül –
mondtam –, mert külön akarom kezelni. A munka segít. Az a
lényem része, és hamarosan, bármi történik is, szeretnék
visszamenni. Nem akarom, hogy másképp nézzenek rám.
Csupa részvét, sajnálat meg tapintat. Képtelen lennék elviselni.
Nem használna – fejeztem be harciasan.
Robert meghallgatott, és ha nem értett is egyet velem, nem
mondta. Mégis láttam rajta, hogy ez nem az ő szája íze szerint
való megoldás. Hogy ő nem ezt javasolná.
– Bármi, amiről úgy érzed, hogy jót tesz – felelte. – Ez a
legfontosabb. De ha nem beszélsz erről nyíltan Johnnal meg a
tágabb csapattal, akkor, miután visszatérsz, neked kell a saját
barométerednek lenned, hogy eldöntsd, mi az, amit kezelni
tudsz, és mit nem. Hogy milyen ügyeket vállalhatsz. Melyekre
kell nemet mondanod. Ezeket itt kell megvitatnunk. És
szeretném, ha szavadat adnád, hogy megteszed. Itt, velem.
Megígértem neki – és úgy tűnt, a gerincműtétes ürügyet is
elfogadja. Sok szempontból nem volt túl távol a valóságtól. Alig
voltam képes kiegyenesedni. A padlón megállni.
Aznap, amikor betelefonáltam azzal, hogy „elestem”, szó
szerint összeomlottam, annyira riasztó mértékben, hogy
eltöprengtem rajta, vajon nem volt-e rossz ötlet, hogy
szabadságot vegyek ki. A karácsonyt ágyban töltöttem.
Influenza tünetei jelentkeztek rajtam, majd egy vírusos
betegség utáni szövődmény alakult ki, ami azt jelentette, hogy
három hétig ágyhoz voltam kötve. Szó szerint padlóra kerültem.
David kivett egy hét szabadságot, és fogadta az egységben
dolgozó munkatársaim e-mailben és telefonon érkező
jókívánságait. Aztán a második héten, amikor még mindig nem
voltam jobban, otthonról dolgozott. Előzékeny volt, és
segítőkész. Szokatlanul készséges és figyelmes. Talán
mindketten tudtuk, hogy ezzel a hirtelen összeomlással a testem
megpróbálja feldolgozni a stresszt és a sokkot, és bár nem
tudtunk az esetről vádaskodás nélkül beszélgetni, ez alatt az
időszak alatt arra tudott összpontosítani, hogy a testemet
táplálja, és azt gyógyítsa meg.
A napok többsége valamiféle ködben telt. Néha arra riadtam,
hogy a homlokomra hűvös flanel simul, vagy ott áll az
éjjeliszekrényen egy pohár friss víz vagy citromos-árpás
limonádé. Egyszer, fürdés után, arra értem vissza, hogy David
leszedte az ágyról az átizzadt takarókat, és friss ágyneműt
húzott. Ez annyira szokatlan volt tőle, annyira kedves
cselekedet, hogy majdnem elsírtam magam. Utána jöttem rá,
hogy még az anyámat is elment meglátogatni helyettem.
Carolyn csendesen meghúzódott a háttérben, mosott és
vasalt, folyamatosan ízletes ételeket készített; egészséges levest,
tésztaételeket, salátát, amit az asztalon hagyott vagy a hűtőben,
kedves post-it üzenetekkel ellátva. Teltek a hetek. Elmúlt az
ikrek tizennyolcadik születésnapja is. Carolyn másnap
angoldolgozatot írt, szeretett volna készülni rá. Davidnek volt
pár javaslata, de én mindre csak legyintettem. Végül ő ment el
moziba, én pedig Tom szobájában töltöttem az estét, az ágyán
ücsörögve.
Carolyn kételyeit fejezte ki a közelgő ausztrál utazásával
kapcsolatban, megfordult a fejében, hogy lemondja, de e
kérdésben Daviddel szokatlan módon egyetértettünk. Menjen
el. Nem lett volna értelme Londonban maradnia. Elvesztegetné
az évet, és „egyébként”, győzködtem, „bárhol vagy is, úgyis
tudod frissíteni a közösségi médiában a profilokat”. Végül úgy
tűnt, ez billentette át a mérleget nála, hogy mégis nekiinduljon.
A következő hónapokban, egészen az elkerülhetetlen
válásunkig és David elköltözéséig, hálás voltam, hogy
emlékezhetek a kedves cselekedeteire. Vártunk, míg Carolyn
elindult Ausztráliába. Ha meglepte is a különválásunk híre, nem
mondta.
Azokban a hetekben, amikor már meggyógyultam, de még
nem dolgoztam, belevetettem magam a Tom utáni kutatásba.
Csatlakoztam az eltűnt személyek utáni kutatást támogató
csoporthoz, akiket az egyik olyan honlapon találtam meg,
amelyik szerepelt a rendőrnő által adott szórólapon. Beléptem a
szülők számára kialakított chatszobákba. Támogatást nyertem a
másokkal való kapcsolattartásból, leginkább a világ minden
táján élő anyáktól, akik ugyanezekkel a kínokkal éltek együtt.
Megrettentett a tizenhat, tizenhét éves „gyerekek” száma, de a
tizennyolc évesnél idősebbekből is rengeteg volt, akik a törvény
számára már elérhetetlenek voltak. Valójában még kisgyerekek.
Akárhány évesek voltak is, mindig a mi kisbabáink maradnak.
E-maileket váltottunk. Átsegítettük egymást a nehéz időkön.
Nagyon sok kedves, segítőkész emberrel hozott össze a sors.
Utána jött Minty. Az után az eset után lezártam a profilomat.
A hetekből hónapok lettek, végül eltelt egy év. Egy hírek
nélküli év. Felfoghatatlannak tűnt. Azt már sikerült elfogadnom,
hogy a rendőrség nem tud semmit tenni. Elfogadtam, hogy a
világom folyamatosan a nyugtalanság éles szélén
egyensúlyozik. A feszültség megnövekedett a születésnapok és
évfordulók környékén, de számos egyéb, teljesen
megjósolhatatlan és váratlan pillanat környékén is így történt.
Már elfogadtam, hogy bárhol megpillanthatom. Elfogadtam,
hogy a felfokozott várakozás állandó állapotában élek. Egy
ideges köztes helyzetben, a pokol tornácán. Hozzászoktam a
gyászhoz, a veszteségérzethez. Egy eltűnt személy bizonytalan
veszteség, és mivel semmibe sem lehet kapaszkodni, olyan volt,
mintha az ember sötétben próbálná felakasztani a kabátját.
Hozzászoktam ahhoz, hogy a Tomról szóló emlékek bármikor
előkerülhetnek a mindennapjaimban.
Dan Griffinre nem számítottam.
 Huszonkettő

John nem mosolyog. Nem barátságtalan, de az arcára

aggodalmas kifejezés ül ki. Fáradtnak tűnik, állapítom meg,
amikor belépek. Ahhoz képest, hogy a korai hatvanas éveiben
jár, igazán karcsú és sportos. Ma szürkének, elnyűttnek látom.
Ahogy az ajtóban téblábolok, feláll az íróasztala mögül, és az
asztal körül álló székek felé int. Odahoz egy nagy, barna, A4-es
borítékot az íróasztaláról, aztán ő is csatlakozik hozzám,
súlyosan belesüpped a székébe.
– Néhány fotó érkezett a portára ebédidőben – közli. Egyre
nő a nyugtalanságom, miközben az előző éjszakán elkövetett
hibáimat felidézem. Johnra nézek. Tehát ilyen, gondolom.
Amikor el kell magyaráznom a főnökömnek, annak az
alapítványnak a vezetőjének, amelynek huszonöt éve dolgozom,
hogy egy páciensem a házamban töltötte az éjszakát. Fogalmam
sincs, mit fogok mondani. Lehetetlennek tűnik – nem,
felfoghatatlannak, hogy fotók készültek arról, amint Dan
elhagyja a házamat. Hogyan történhetett? Ki készíthette? John
kirázogatja a borítékból a tartalmát, és hat-hét fénykép hullik az
asztalra. Kényszerítem magamat, hogy rájuk nézzek.
A fotók elmosódottak, bőrszínűek. Úgy látom, test szerepel
rajtuk, talán egy féloldalas arc, és belém hasít az emlék, ahogy
Dan ajka az arcomhoz ér. Feszült pillanat, miközben a képeket
tanulmányozom. John nyugodt. Túl nyugodt. Összezavarodom.
Előredőlök. Először nehéz kivenni, mi látható a fotókon.
 Felemelem az egyiket, mintha bőr lenne rajta. Kiválasztok
egy másikat. Vörös folt. Akkor látom meg. A karkötőt az apró
ezüstfüggőkkel. Taliga. Csillag. Szív. Felnézek. Érzem, hogy a
vér kifut az arcomból.
– Hayley Rappley – bólint komoran John. – A karjáról
készült fotók. Ezt a gyűjteményt a portán hagyta, miután
teleposztolta vele az Instagramot ma hajnalban két óra körül,
amit rövidesen a Twitter követett. Mellé a hashtag, #killorcure
#RuthHartland #traumaterapia.
Visszatartom a lélegzetemet.
Egy másik képet veszek a kezembe. Ez kevésbé homályos.
Látszik az ujjaim lenyomata a karján. Egyes képeken
kinagyították a látványt. A tarkómban tompa fájdalmat érzek.
Felidézem magamban azt a pillanatot a szobámban.
Visszhangzik a fülemben Hayley dühös hangja. Az
elszántságom, hogy maradásra bírjam. A kezem a karján.
Lehunyom a szememet.
– Nos? – John hangja kedves, már-már gyengéd. Majd a világ
egyik legrövidebb szünete után: – Kérlek, mondd, hogy ez nem
az, aminek látszik.
John arcára ádáz eltökéltség ül ki. A teste megfeszül, mintha
a fenyegető katasztrófára várna. Más se hiányzik neki, mint egy
újabb botrány. Arra vár, hogy azt mondjam, ez valami hiba.
Hogy egy páciens koholmányának áldozata vagyok. Hogy ez
csak egy álhír. Hogy ez nem több, mint egy rövid fejfájás, némi
bosszúság. Hogy már indulhatunk is a kommunikációs
csoporthoz azzal a kéréssel, hogy adjanak ki egy
sajtóközleményt, és már el is simul az ügy.
 Kinyitom a számat. Az arcomat elönti a pír, miközben a
nyomokra nézek. Egy dühös szorítás emléke beleégetve a lány
karjába. Szemét dög. Egy védekezőn felemelt kar. Látom a kép
készítésének időpontját, és elképzelem, hogy Hayley azonnal
lement a földszinti mosdóba, és rögtön elkészítette a fotókat, a
mosdókagyló fölötti lámpasor fényében. Megrázom a fejemet.
Johnból súlyosan szakad ki a levegő.
– Én… én nem tudom, mit mondjak… – dadogom. – Valami
történt. Nagyjelenet volt. Nagyon dühös volt… mindenfélét
kiabált rám. Megpróbáltam visszatartani. Kinyújtottam utána a
kezemet. Nem emlékszem világosan. – Az ujjaimat a
halántékomra nyomom. Hayley mogorva arca. A szavak,
amelyek az arcomba fúródtak. – Megérintettem a karját. Arra
világosan emlékszem. De arra nem, hogy megszorítottam volna.
– A fejemet csóválom. – Csak arra emlékszem, hogy nagyon
dühös voltam. – A kezembe temetem az arcomat.
John lassan fújja ki a levegőt.
– Jézusom, Ruth. – Pár pillanatig csak ül. Aztán lassan
végigsimítja az arcát, mintha le akarna törölni róla valamit.
Johnnak nem volt könnyű éve. A kórházban végrehajtott
pénzügyi kurtítások miatt számos állás megszűnt, és az ennek
eredményeként támadt düh egy sor kemény, a HR-területen
jelentkező panasz forrása lett. Mindennek tetejébe a személyzet
egyik tagja kapcsán felmerült a gyanú, hogy köze lehetett egy
öngyilkossági ügyhöz a felnőttosztályon. Bírósági ügyek,
sajtóközlemények, és amikor már úgy tűnt, hogy jobbra
fordulnak a dolgok, megbetegedett a felesége. Mellrákkal
megműtötték, pillanatnyilag lábadozott. Mindent összevetve
nagyon nehéz, stresszes év állt John mögött.
Még beszélgetünk valamennyit. Nem sokat. John elmondja,
hogy Hayley a rendőrséghez fordult. Fel fogják venni velem a
kapcsolatot, hogy vallomást tegyek. Bűnügyi vádak, hallom
John hangját. Azt mondja, megteszi, amit tud. – A kár
minimalizálására – mondja. Aztán közli, hogy azonnali hatállyal
felfüggesztenek.
– És mi lesz a pácienseimmel? – kérdezem tehetetlenül.
Végigfut a fejemben a következő heti beosztás. A
csapatmegbeszélés. Az olvasmányszemle Stephanie-val. A
Balham-csapattal tartandó második ülés. A pácienseim mind
függenek tőlem. Mind, akikkel hetente vagy kéthetente
találkozom. És mi lesz Dannel? Éles fájdalom szúr a mellembe.
– Huszonkét nyitott ügyem van – mondom. – És itt ez az egy
páciens…
John nagyon gyakorlatias. Kéri, hogy írjak egy listát a
jelenlegi páciensekről, akiket átadok.
– Paula mindőjükkel kapcsolatba lép még ma. Telefonon és
levélben. Összehozok valami szöveget, amit Paula kiküldhet –
folytatja. – Alternatív terapeutát ajánlunk fel nekik.
– Kit? – kérdezem. – Mindenki nagyon le van terhelve…
nincs senki…
– Ruth – vág közbe –, muszáj lesz felajánlanunk nekik egy
alternatívát. Abból kell kiindulni, hogy kik a
legveszélyeztetettebbek. Kik élveznek prioritást – vakkantja. –
Nem tudjuk pontosan az időtávot. Valaki másnak kell átvennie
őket.
Figyelem, ahogy beszél. Látom, ahogy nyitja-csukja a száját.
 – Időtáv? – kérdezem halkan.
– A nyomozás – vonja meg a vállát – minimum három
hónapig tart.
Mozgatom az ajkamat. De nem találom a további szavakat.
Bólintok. Hirtelen belém villan, hogyan zajlott egy pácienssel
kapcsolatos nyomozás, amit tavaly folytattak a felnőttosztályon.
Végül több mint hat hónap eltelt, mire a terapeuta újra dolgozni
kezdhetett.
– Lehet, hogy helyettesre is szükségünk lesz – folytatja –,
valakire, aki eljár helyetted. Míg ez helyre nem billen.
– Helyettes? – kérdezem. Sohasem szoktunk helyettest
kijelölni. Te magad nem szoktál hozzájárulni a kinevezésükhöz,
mondanám Johnnak. – De miféle helyettes?
Ekkor látszik először bosszúsnak. Mintha egy gyerek nem
akarná követni a világos utasításait.
– Ruth. Te vagy az igazgató. A rangidős. Valakinek be kell
lépnie, és vezetnie kell a csapatot.
– Eljárni? De hisz nem fog sokáig tartani. Ki fog pukkanni a
lufi? Nem?
Az arckifejezése megváltozik. Rám néz. Kemény, intenzív
tekintet.
– Kipukkanni? – ismétli keserűen. – Ruth, nem érted,
mennyire komoly ügy ez? Lehetséges, hogy Hayley Rappley
bűnüggyel vádol. Őszintén remélem, hogy nem így lesz.
Délután találkozni fogok az apjával. De ha mégis… nos… –
Tenyérrel felfelé kinyújtja a kezét. – Megteheti. Úgy tűnik, joga
van hozzá. – John hangjának több mint hajszálnyi vádló éle van.
Elhallgat, megvakarja az arcát. Már megfigyeltem, hogy ezt
teszi, amikor aggasztja valami.
– Mi történt, Ruth? Hogyan történhetett ez meg? – Tisztel
engem. A tisztségem és a szakmai múltam miatt. Az
Alapítványnál eltöltött sok év miatt. Szeretné megérteni. Az
arcomat kémleli, mintha onnan le tudná olvasni a magyarázatot.
El kellene mondanom neki, mi történt Tommal. Elmondani,
hogy eltűnt a fiam. Hogy nem tudom, merre jár. Több mint
másfél éve nem láttam. Itt az idő, hogy valamivel előálljak. De
tudom, hogy ez sem volna mentség. Erre nincs mentség.
Megrázom a fejemet.
– Sajnálom. Tényleg. Nagyon.
Megmondom, hogy az adminisztrációt azonnal elintézem.
Hogy átmegyek az irodámba.
– Rendben. Jó – mondja kurtán. – Paulát tájékoztattam. Várni
fog téged.
Megdöbbent ez a gyorsaság. Ez a gyors váltás.
Felemelkedem, hogy induljak.
– És kérem az igazolványodat – mondja még.
Ekkor érzem először, milyen közel járok ahhoz, hogy sírva
fakadjak. Amikor megérzem, hogy elfutja a szememet a könny,
lehajtom a fejemet, és hosszasan keresgélem a kártyámat a
táskámban, aztán az asztalra teszem. Milyen gyorsan változnak
a dolgok, gondolom. Egy aprócska lépés egy láthatatlan vonalon
át.

Paula feszültnek tűnik.

– Beszélt Johnnal? – kérdezi sápadtan.
 Bólintok. Váratlan ölelésére végül elindulnak a könnyeim.
Megpaskolja a mellette lévő széket.
– Essünk túl rajta – szól gyengéden. – Hadd segítsek.
– A hétfői pácienseimet… megpróbálná elérni őket? Nekik
szóljon először. És Dan Griffinnek – teszem hozzá. –
Megpróbálná felhívni őt is?
Amikor kilépek a parkolóba, sebzettnek és kábának érzem
magam. De valahol mélyen megkönnyebbülést is érzek. Valami
felismerésfélét, hogy az utolsó negyvennyolc órában
reménytelenül kiszaladt a kezemből az irányítás, és most
megmenekültem. Hogy most elbicegek egy autóbaleset után,
ami sokkal rosszabbul is végződhetett volna. Megszorítani egy
páciens karját? Megengedni, hogy egy páciens nálam aludjon?
Mi jöhet még ezután? Egy halk hang azt súgja, hogy szerencsém
volt. Hogy ez a kényszerű száműzetés hasznomra lesz. Hogy
megmenekültem magamtól. Kevesebb mint huszonnégy órán
belül ez a gondolat már groteszknek fog tűnni annak a
valóságnak a fényében, ami következik.
 Huszonhárom

Amikor megtörténik, én szerzek tudomást róla utoljára. Péntek

délután van, egy hét telt el a felfüggesztésem óta. Így hát otthon
vagyok, még mindig próbálgatom, hogyan váltsak a
munkahéthez képest. Küszködve próbálom kitölteni az üres
délutánokat, amelyek korábban annyira tele voltak azzal, hogy
segítsek, meghallgassak másokat, és hasznossá tegyem
magamat. Előttem ásít az idő, keresgélek, mivel üthetném el a
napjaimat. Satnyának érzem magam. Elveszettnek.
Tanácstalannak.
Valamikor a hét folyamán egy lap érkezik Stephanie-tól.
Tengeri látkép, rajta szélfútta part homokdűnékkel és tarka
sátrakkal. Elképzelem, ahogy ül az íróasztalánál, és megírni
készül az üzenetet, miközben az érzéseivel küzd, hiszen egyfelől
cserben hagyták a szakmai gyakorlata közepén, másfelől
szeretne helyesen cselekedni. „Sokat gondolok önre”, erre esett
a választása, ezt írta óvatos, takaros betűivel a lapra.
A következő napokban sokat gondolkozom rajta, hogy hol is
lehettem, amikor történt. Talán a mosogatónál álltam? Egy
bögrét mostam el? Régi iratokat szortíroztam? Vagy talán a
virágágyásokat gyomláltam, és sárga primulákat ültettem a
tornácon lévő edényekbe? Vajon éppen azok a bársonyos
szirmok simultak az ujjaimhoz abban a pillanatban? Időbe telik,
mire ráébredek, mennyire fontos az időzítés. És természetesen
ez sokat jelent majd a bíróságon, a tény, hogy pontosan a
találkozásunk előre megbeszélt időpontjában történik. Csak
később jövök rá, hogy bár Paula üzent neki, felbukkant az ülés
időpontjában a klinikán, mint később leírták, „rendkívül feldúlt
állapotban”. Ekkor közölték vele, hogy nem vagyok ott. Talán a
legutóbbi találkozásunk képe lebegett a szeme előtt, a fiókos
szekrény képe. Itt leszek, hogy segítsek. Talán reménykedve
érkezett. Lehetőséget látott rá, hogy rendet tegyen a káoszban.
Talán nem. Ki tudja?
Csak elképzelni tudom az aznap délutáni események
sorrendjét. Paula fogadhatta a hívást. Megkérdezhették, hogy
bent vagyok-e. Annak fényében, hogy az ügyeink között számos
olyan akad, amelyeknek bűnügyi vonatkozásai is vannak, nem
szokatlan, hogy a rendőrségtől telefonálnak hozzánk. Először
Paula elmagyarázta nekik, hogy nem vagyok ott. Lehet, hogy
elmondta azt a rövid, előre megírt szöveget is, amelyben
Johnnal megegyeztek: „A következő pár hétben házon kívül
lesz. Hadd vegyem át az üzenetet, és valaki keresni fogja
önöket.” Természetesen a belátható jövőben kifejezés is elhangzik,
ebben egyeztek meg, John azt javasolta a kollégáknak, hogy ezt
használják. Talán még ők sincsenek készen erre. Ők is lassan
ereszkednek bele a hírekbe, óvatosan, mint egy úszó a
túlságosan hideg vízbe. Furcsa, hogy ma már mennyire nincs
mindennek jelentősége. Most már nincs diszkréció. Nincs hová
rejtőzni.
Amikor a rendőrségi hívás különös jelentősége
nyilvánvalóvá vált, Paula a maga hatáskörében valószínűleg
ajánlotta valamelyik rangidős terapeutát: Maggie-t vagy Jamie-t,
akik helyettesíteni tudnak a távollétemben. Mindkettejüket
magam elé képzelem, amint az irodájukban ülve végzik a
megszokott feladataikat, e-maileket küldenek, pácienseket
fogadnak, esetleírásokat néznek át. Rendes péntek délután. A
folyosón a poszttraumás csoport megbeszélése éppen
elkezdődött, Stephanie találkozni fog Samirával. Szokásos
délután, amelyet még nem téptek szét a későbbi hírek.
John bizonyára valamivel ezután telefonált. Talán ez után az
első hívás után, vagy valamivel később érkezik a rendőrség,
hogy átnézze az aktáimat. Részvét jár át, ha Johnra gondolok.
Amiatt, ami következik. Szegény John. Egy héttel korábban a
legnagyobb aggodalma az volt, hogyan kezelje egy tizenöt éves
lány Instagram-posztjának utóhatásait.
Lázas felbolydulás. A hírek és maga a tragédia elárasztja az
irodát. A túltöltött kádból kicsordul a víz. Ezüstszín vízsugarak
törnek utat maguknak. Egy patak, aztán egy másik. Míg aztán
óriási víztömeg hömpölyögni kezd. Beteríti a padlót, majd
szelíden folyik tovább, beleivódva más emberek életének
szövetébe. És én mindeközben otthon vagyok. Egy bögrét
mosok el, vagy bársonyos szirmokat simítok az ujjaimmal.
Száműzetésemben. A mit sem sejtés buborékában.
Először akkor szerzek tudomást róla, amikor 6:35-kor
megcsörren a mobilom. Utánanyúlok, látom, hogy John az, és
épp amikor megérintem a képernyőt, hogy fogadjam a hívást,
csöngetnek a bejárati ajtónál. Kimegyek az előszobába. Keskeny
fénysáv tör át az ajtó mintás üvegablakán; fényerezetet fest a
fapadlóra. Átlépem a foltot, miközben a fülemhez illesztem a
telefont.
– Ruth – szól bele John halkan –, történt valami…
 Ebben a pillanatban nyitom ki az ajtót. Középkorú férfi és
egy harmincas éveinek közepén járó nő áll a küszöbön,
kezükben rendőrigazolvány.
– Ruth Hartland? – kérdezi a nő. – Bejöhetünk?
Egy másodpercig azt hiszem, ez a két esemény nem függ
össze. Hogy John hívása és az ajtóm előtt álló nyomozók két
külön történet részei, amelyek véletlenül ütköztek össze az én
péntek délutánomban. A rendőrség láttán azonnal Tom jut
eszembe. Mintha zuhanni kezdenék, miközben elkeseredett
intenzitással tör rám a vágy, hogy mielőbb letegyem a telefont.
Abban a másodpercben John hívása másodlagos jelentőségűnek
tűnik, ami csak elterelné a figyelmemet az igazán fontos
eseményről.
– Muszáj mennem – mondom Johnnak, és görcsbe rándul a
gyomrom.
Mond még pár szót, de a hangja távolodik. El is hal, miután
a készüléket elveszem a fülemtől. „Úton vagyok hozzád”, ezt
még hallom. Meg azt is, hogy ügyvédet említ.
Dokumentumokat. Ha bármiféle képzettársítás felmerül is
bennem, csupán az, hogy minden bizonnyal Hayley-vel
kapcsolatban hív. Talán a lány úgy döntött, hogy beperel. Üres,
távoli gondolat, elraktározom valahová. Arra gondolok, hogy ez
most nem élvez prioritást, és félresöpröm. Helyet csinálok a
fiamról szóló fontos híreknek. Még az is lehet, hogy John újabb
részletekkel szolgál. Talán felvázolja az eseményeket. Az is
lehet, hogy nem. Egyszerűen nem emlékszem rá. Csak annyit
tudok, hogy igyekszem összeszedni az erőmet a rám váró
hírekhez. Belefeledkezem a saját pánikomba. A Tom miatti
rémületembe. Bármit mond is John, kiesik, miközben
betessékelem a nyomozókat.
Belépünk a nappaliba. Leülök, a szék szélén egyensúlyozom.
Összezavarodom, amikor a nő elővesz egy átlátszó irattasakot.
Egy kis méretű fotó van benne, amit nem vesz ki, csak az
egészet leteszi elém a dohányzóasztalra hármunk közé. Üres
tekintettel nézem a nőt. Nem nézek az irattartóra.
– Tomról van szó? – kérdezem. – Történt valami Tommal?
Kérem. – A hangomban sürgetés. – Tudnom kell…
– Tom?
– A fiam.
A rendőrnő rám emeli a tekintetét. Üres az arca. Halvány,
szinte észrevehetetlen fejrázás. Ekkor még csak részinformációik
vannak. Még mindig próbálják összerakni a foltokból az
egészet. Ebben a pillanatban barátságos a nő magatartása, de ez
természetesen meg fog változni.
– Megkérhetem, hogy nézze meg ezt a fotót? Felismeri?
A parton készült pillanatfelvétel. Az apró vászonkalap.
Homokot paskoló kezecskék. Vidám mosoly a babaarcon.
– Nicholas – mondom –, az unokám. – Teljesen
összezavarodom. – Honnan szerezték? Az enyém.
Megfordítom. A hátán ott a cím. Julie otthoni címe, az én
izgatott betűim.
Bólint, és óvatosan félretolja.
– A pénztárcámban volt… honnan szerezték?
– És erről mit tud mondani? – kérdezi a nő, és egy másik fotó
is odakerül a dohányzóasztalra. Ez elmosódott és fókusztalan.
Az objektív az arcokra közelített. Felemelem a műanyag tokot,
és megbámulom. Én vagyok az, Nicholasszal a karomban.
Ahogy fejem fölé emelem, és a kisfiú száll, mint a madár az
égen. Az arca eltorzult a nevetéstől, a kép abban a pillanatban
ábrázol minket, amikor ismét magamhoz húzom, és az arcunk
összeér.
Nem értem.
– Ez én vagyok… – mondom – én és Nicholas.
Feljegyez valamit a tömbjébe, és van valami abban a furcsa
csendben, ahogy ott ülnek, amitől a pillanat átalakul. A
hangulat elsötétedik. Rémület kúszik felfelé bennem.
– Meg tudja mondani, hol készült? – kérdezi a nő.
Felismerem a kávézó vörös téglás falát. Nicholas piros-kék
csíkos felsőjét. A saját fehér ingemet.
– Nicholas születésnapi buliján – mondom. – Múlt pénteken.
– És Julie és Nicholas McKenzie? Meg tudná mondani,
milyen kapcsolatban áll ön ezzel a két személlyel?
– Julie a fiam… afféle exbarátnője. Nicholas az unokám. –
Szinte hadarok, a szavaim türelmetlenül csengenek, mintha így
próbálnám a ködöt eloszlatni. Mintha ezen a ponton még
mindig mellékesnek látnám mindezt, egyfajta bemelegítésnek a
fő hír előtt, ami Tomról szól.
Az arcuk kifürkészhetetlen. Baljós csend ereszkedik ránk. Ez
a közvetlenül előtte lévő pillanat, és később is világosan
emlékszem majd a tisztaságára. Arra, hogy a nő haját fényes,
barna csat fogja hátra. A homlokába hulló kis hajfürtre. A
szürke zakójából kilógó cérnára. Emlékszem majd arra, hogy
minden lelassult. Az apró részletekre. A gyülekező súlyra,
amely abban a pillanatban nyer végleges formát, amikor
megtudom, mi történt.
– Honnan szerezték ezt? – kérdezem, de természetesen már
azelőtt tudom, hogy válaszolna. Azt is, hogy ki készítette a
képet. Nem a fejemmel. Még nem alakult szavakká a tudás, de a
testem tudja. A félelem hirtelen rohama. Mint amikor az ember
mélyet lélegzik. A félelem érzékelése és észlelése, mint egyetlen
nagy korty jéghideg levegő. Élesen belélegzek, és a tüdőmet
szinte megfagyasztja a sokkoló hideg.
– Dan Griffin – szól a rendőrnő. – Megerősíti, hogy a maga
páciense volt? – Előhúz egy bűnügyi nyilvántartási fotót, és azt
is közénk teszi az asztalra. Szemügyre veszem. Dan az, fekete,
kapucnis pulóverben. Rendetlen a haja. Üres az arca. Amikor
később újra ránézek, már egyáltalán nem üres. Valami sokkal
rettenetesebb ül rajta. Ezt a tekintetét még sohasem láttam
korábban. Nyugodt. Ha le kellene írnom a kifejezést, amit az
arcán látok, azt mondanám, higgadt.
Dan Griffin és Julie McKenzie. Amikor először hallom ezt a
két nevet ugyanabban a mondatban, nincs köztük összefüggés,
diszharmonikusak, mint két disszonáns hang a zenében. Dan
Griffin és Julie McKenzie. Véletlenszerűen egymás mellé
gereblyézett nevek egy mondatban, habár a következő
hónapokban, a sajtóbeszámolókban és a bírósági per során így
válnak közhelyszerűvé. Valamivé, amit előbb-utóbb együtt
várunk. Szalonna és tojás. Hal és krumpli. Úgy normális, hogy
egyetlen mondaton belül mindkettő megjelenik.
– Egy fiatalember jelentkezett a helyi rendőrőrsön, és
letartóztattuk egy huszonhárom éves nő meggyilkolásával
kapcsolatban, akiről úgy véljük, Julie McKenzie lehet. A férfi
őrizetben van, ön Dan Griffin néven ismerte meg, de a születési
neve Stephen Connolly.
Mintha esni kezdenék lefelé. Zuhanni, egyre lejjebb és
lejjebb.
– Van róla elképzelése, hogyan kerülhetett a pénztárcájából a
gyanúsított birtokába a fotó? Tudomása van olyan alkalomról,
amikor hozzáférhetett a maga táskájához?
Megpróbálok mondani valamit. Nem jönnek elő a szavak.
– Nem… Hogyan?
– Stephen… vagy Dan… körülbelül ma délután 4:45-kor
behatolt Julie McKenzie és Frank Martin ingatlanába. Ott
tartózkodott, amikor Julie és Nicholas hazaérkezett.
– Nicholas? – A hangom csupán suttogás.
Szédülök, és émelygek. Éles fájdalom járja át a halántékomat,
és pár pillanatig csupán a nő szájának mozgását látom, képtelen
vagyok meghallani, mit mond. Szorosan megmarkolom a
székem karfáját.
– Tanúvallomást kell felvennünk – mondja. – Be kell jönnie
az őrsre.
Lehunyom a szememet.
– Dr. Hartland? – kérdezi a nő szelíden. – Jól van? Hozzak
egy kis vizet? Fel tud hívni valakit?
Rövid szünet, míg kimegy a konyhába. A kezembe ad egy
pohár vizet meg egy csésze édes teát. Leteszem mindkettőt az
asztalra. Remeg a kezem.
Bénultan ülök, miközben meghallgatom, amit, ekkor már
tudom, mondani készül. A férfi veszi át a szót. Talán mert a nő
habozik, vagy mert így beszélték meg. De a részleteket a férfi
osztja meg velem. A tényeket finomítatlanul, kendőzetlenül. Az
én feladatom lesz, hogy megtöltsem őket érzelmekkel.
Félelemmel. Fájdalommal. Rémülettel. Mindenekfelett az
uralkodik bennem, hogy ez az érzés csupán az enyém. A
bűntudatom terhe úgy ül rajtam, mint az ólom.

A következő hetek és hónapok során megismerem az összes

rettentő részletet. Hogy Dan (vagy Stephen) ott várta őket,
amikor hazaértek. Hogy takarosan, nesztelenül vágott magának
utat a hátsó ajtó üvegpaneljában. Bár sohasem jártam a
lakásukban, a bírósági eljárás hónapjai során úgy megismerem,
mintha a sajátom lett volna. A lámpa elhelyezkedését, az étkező
közepén álló asztalt. A kanapé és a kertre néző ablakok közti
távolságot, és azt, hogy hány lépés kell ahhoz, hogy az ember
eljusson odáig. Megmutatják a fényképes bizonyítékokat. És
miközben elfordítom a tekintetemet azokról a részletekről,
amelyeket nem akarok látni, olyan dolgokról is tudomást
szerzek, amiket talán amúgy is megismertem volna egyszer; a
függöny mintáját, a palaszínű alátéteket, a kertben lévő rózsák
rózsaszínjét.
A lakásuk kétszintes, egy alagsori és egy magasföldszinti
részből áll. Egy nagy, kusza viktoriánus sorházban, közös
kerttel. Az alagsorba vezető hátsó ajtó volt a behatolási pont.
Dan átvágott a konyhán, kivett egy kést a fiókból, és felment a
lépcsőn. A tízcentis pengével felfegyverkezve az étkezőben
várta őket, amikor hazaértek.
Megtudom, hogy Julie elvitte Nicholast a Monkey Music-
összejövetelre, a helyi zenés-dalos csoportba, amiről egyszer
mesélt nekem. A hetenkénti alkalmakon Nicholas rendszerint
végig nevetett és vigyorgott, miközben egy cintányért püfölt.
„Semmi köze a ritmushoz”, nevetett Julie, „de úgy tűnik,
imádja.” Elképzelem, ahogy betolja a babakocsit az előtérbe,
kibontja a szíjakat, kiemeli a kisfiút, aki rögtön a
játékosdobozhoz kúszik. Az események pontos sorrendje nem
ismert, de a helyszíni bűnügyi jelentés, a kriminalisztikai
szakértők és a szomszédok nyilatkozatai alapján a rendőrség
össze tudta rakni a történetet.
Először a kanapé mellett dulakodtak az étkezőben, aztán a
csata az ablak előtt folytatódott. A bizonyítékok alapján
valószínűsíthető, hogy Julie akarta így, hogy a fiát megmentse.
A nyomozók egyetértettek abban, hogy Dan a kisfiúért jött. Az
elsődleges célja az volt, hogy Nicholasnak ártson. A kis
Nicholasnak. A fiúnak, akit, mint látta, a levegőben ringattam. A
fiúnak, akivel összeért az arcunk. A fiúnak, akiben örömöm telt.
A fiúnak, aki elvette a helyét, ugyanúgy, ahogy a fivére sok
évvel korábban. A kisbabának, aki elszívta előle az összes
szeretetet.
A szomszéd, aki az övéké mellett lévő alagsori lakásban
lakott, és e pillanatban épp az íróasztalánál dolgozott, így írta le,
mi történt ezután:

Sikoltást hallottam, aztán üvegcsörömpölést, és

láttam, hogy egy tárgy zuhan a fűre. Azt hittem, egy
nagy labda vagy hasonló. Aztán, amikor felálltam a
székből, rémülten döbbentem rá, hogy egy kisbaba. A
szomszédom kisfia. Nicholas. Ekkor kirohantam érte.
A rendőrségi jelentés arra következtetésre jutott, hogy Julie
számára nyilvánvaló volt ebben a pillanatban, hogy a
támadónak milyen szándékai vannak. Sikerült elég hosszan
beszéltetnie Dant, hogy odakeveredjen az ablak elé, bezúzza az
üveget, és kihajítsa a fiát a kertbe. A halottkém jelentése szerint
a Julie által elszenvedett sérülések azonnali halált okoztak.
Az ablakból történő zuhanás sérüléseket okozhatott volna,
de Nicholas a kora és a súlya miatt szerencsésen esett. Úgy
összehúzta magát, mint egy labda. Pár helyen megkarcolták az
üvegszilánkok, és beleütötte a térdét egy kőbe a kertben, de ettől
eltekintve sértetlenül vészelte át az esést. Az esetről szóló
sajtóbeszámolók sokat beszéltek erről a csodás
megmenekülésről… és Julie bátorságáról.

Az ember alig képes felfogni, miféle rettenetes

megpróbáltatáson ment keresztül a fiatal nő. De élete
utolsó pillanataiban a gondolatai a fia körül jártak, és
kísérletet tett rá, hogy őrjöngő támadójuktól
megvédje. Ez a gyerekéért hozott áldozat a
legnagyszerűbb és legönzetlenebb anyai tett. E
tragikus veszteség után azt reméljük, talán Julie
bátorsága némi vigasszal szolgál partnere, Frank és
kisfia, Nicholas számára az elkövetkezendő években.
 Huszonnégy

Elementáris erővel tör rám a vágy, hogy kárt okozzak

magamban. Az első néhány hétben elsöprő erejű. Nem belém
kúszik, hanem egyenesen odalép hozzám, akár az ajtómhoz
érkező látogató, és úgy mutatkozik be, mint egyetlen észszerű
válasz a felelősségemre és a bűntudatomra. Válasz ennek a
rettenetes befejezésnek a fájdalmára. A végkimenetnek,
amelyben nekem is részem volt.
Miután megérkezett a látogató, időnként újra előlép,
alternatívákat kínál, dolgokat mutat. Miket tehetnék.
Lehetőségem van latolgatni. Megállok a négysávos út mellett,
figyelem az eldübörgő teherkocsikat, és azon tűnődöm, milyen
lenne lépni egyet, és megérezni, ahogy a kemény fém és a
húsom lágysága találkozik. Vagy átmegyek a főúton átívelő
gyalogos hídon a házunktól nem messze, és elképzelem, milyen
lenne egyszerűen lezuhanni, kitárt karral, és összetörni a
tagjaimat, arccal belecsapódni a kemény, fekete betonba.
Nem öngyilkos gondolatok ezek. Nem akarok meghalni.
Csak fájdalmat akarok okozni magamnak. Hogy a belső
fájdalmat elűzzem. Az első napokban olyan feszült vagyok,
hogy képtelen vagyok aludni. Robert majd mindennap
meglátogat. Néha csak ül ott, míg én fel-alá járkálok a
konyhában, máskor pedig, amikor élettelenül súlyosnak érzem
magam, felolvas nekem, én pedig üres tekintettel meredek a
kertre.
 A bűntudat fémes ízt hagyott a számban, és a gyomromat
mintha savval bélelték volna ki. Egy délután, az első napok
egyikén, mielőtt David megérkezne, kint állok a konyhában, és
teát készítek magamnak. Az égbolt vízkék, a magnólia utolsó
fehér virágtölcsérei is leestek, most hulladékként hevernek a
füvön megbarnult szirmaikkal. Állok a vízforraló mellett, a gőz
méltóságteljesen hömpölyög belőle felfelé, és halkan csörömpöl
a fedele. Amikor a víz felforr, kinyújtom a kezemet, és
nekinyomom az oldalának. A gőz gomolyog, a vízforraló zubog,
kialszik a kék jelzőfény.
Nézem a tenyeremen a vörös bőrt. Nem elég. Messze nem
elég. Két nagy, puha hólyag, a másik kezemmel nyomkodom.
Semmiség.
Ha az emberek hanyagok, meg kell őket büntetni, mondta Dan.
A döntés, hogy mire van szükségem, a semmiből kerül elő.
És természetesen amint ott van, ez tűnik a legnyilvánvalóbb
választásnak, amit tehetnék.
Ha az otthonban dolgozó gondozók meglepődnek is a
váratlan órán történő látogatásomon, nem mondják. Csak Claire
kíváncsiskodik. – Szabadságon van? – kérdezi, miután három
egymást követő napon is felbukkanok. Megmondom neki, hogy
hosszabb szabadságot vettem ki.
– Boldog vagyok, hogy az anyámmal tölthetem.
Mindennap kettőtől hatig nála vagyok. Van, hogy az anyám
nem szól egy szót sem, míg ott ülök. Néha tudatánál van, a
beszélgetésünk nyájas, és mindenben egyetértünk, akár az
időjárásról, a dekorációról, a szomszéd szobában lakó nőről van
szó. Máskor pedig ahhoz hasonló, mintha vad tenger áradata
verné az arcomat, a düh és vád magasra csapó hullámaival.
Délutánonként az összes lakót kigurítják a közös nappaliba.
Különösen fényűző környezet ez a grandiózus antik asztallal és
a vörös bársonyfüggönyökkel. A kerekesszékeket úgy állítják,
hogy a bennük ülők a rálássanak a kertre, a széles pázsitra, a
piros rózsákra meg a virágágyásokra.
Az emberek többségükben ködösen, üres tekintettel
bámulnak kifelé, kezük megállás nélkül matat valamit a
térdükön, mintha elveszett tárgyak után kutatnának. Amikor
elrendezem az anyám térdén a takarókat, felém hajol, és a keze a
karomra kulcsolódik.
Általában ebéd után érkezem, de most „teaidőre”, öt órára.
Az elmúlt pár hónapban sokat romlott anyám mozgékonysága
és ügyessége. Már nem tud önállóan enni, és egy újabban
jelentkezett gyomorprobléma miatt nem marad meg benne a
szilárd étel. Többnyire pürésítik neki. A hangulatától függően
néha nagyon megterhelő folyamat. Elviselhetőbb, amikor
bosszús, vádló, és tele van ellenállással. Máskor még rosszabb.
Amikor csak ül a székében, madárkaszerűen, és az arca csupa
fájdalmas vágyakozás. Ritkás haja meg-meglebben, mint a vatta,
látom alatta a pikkelyes fejbőrt. Könyörgő, nedves kék szemével
az enyémbe kapaszkodik, miközben úgy kanalazom az ételt a
szájába, mintha kisbaba volna.
Amikor először történik meg, a gondozók meglepődnek.
– Más étkezésekkor sosem szokott ilyen probléma lenni –
csóválja a fejét Claire. – Általában kiszámítható. És jól használja
a szobavécét… nem szoktak balesetei lenni. – Ott sürgölődik
körülöttünk. Olyan kínban érzi magát, mintha a saját gyereke
hagyta volna cserben.
Megpróbálnak elterelni onnan, vissza a nappaliba.
– Minden rendben – mondom. – Megbirkózom vele. Csak
mutassák meg, hol találom a dolgokat.
Lemosom az anyámat. Eltakarítom a nyomokat. Friss
fehérneműt adok rá. A tekintetét még mindig folyamatosan rám
függeszti. A teaidő alatti „balesetei” állandósulnak a
látogatásaim alatt.
Hetente kétszer kigurítom a közös nappaliba bingózni. Üres
tekintettel mered a számokra, miközben a táblán
megváltoztatom őket. Néha elég erőt érez ahhoz a karjában,
hogy lesöpörje az asztalról az apró műanyag kockákat, mire
azok szanaszét szóródnak a padlón. Nyugodt és csendes,
miközben figyeli, hogy négykézláb összeszedegetek mindent a
szőnyegről.
Elviselem az orrfacsaró szagokat. A fertőtlenítőt. Az
áporodott levegőt. A nehéz, kábító légfrissítő szagát, ami a testi
folyadékok kipárolgását hivatott elfedni. A fonnyadó,
papírszerű, itt-ott szivárgó testek látványát. Legyűröm a
hányingeremet. Hagyom, hogy az anyám karomszerű ujjai a
karomon nyugodjanak. Elviselem a gondozók erőltetett
vidámságát. A tényt, hogy olyan itt az idő, mintha megfagyott
volna, és csak az étkezéshez kapcsolódó szolgai feladatok, a
vécére tett kitérők meg a nappaliba tett látogatások
központozzák. E tevékenységek között lassan, hatalmasan
feszül a semmi, amelyben a percek óráknak tűnnek, és a józan
eszemet kell segítségül hívnom, hogy leküzdjem a késztetést, és
ne pillogjak az órámra. Elviselem, mert mindenkinek, aki
közömbös volt, el kell viselnie a büntetést.
Közömbösség. Oly sok mindent jelenthet; túl keveset tenni,
elfordítani a tekintetünket, a tagadás állapotában maradni. Más
helyzetben pedig éppenséggel azt jelenti, hogy túl sok mindent
csinálunk, és istenszerű felelősséget akarunk vállalni mások
élete felett. Az évek során mindkét hibába beleestem; amikor
arra volt szükségem, egyfajta szándékos rövidlátásba
menekültem, máskor pedig, ha úgy éreztem, arra van szükség,
hatalmába kerített a túlbuzgó irányítási kényszer. A többiek
élete pedig valahol középtájon helyezkedett el.

Julie temetése szűk körű volt a családtagok és a közeli barátok

részvételével. Nem közölték velem. Nem küldtek értesítést.
Írtam Franknek egy részvétnyilvánítást. Kétségkívül bocsánatot
szerettem volna nyerni. Valami biccentést vártam, hogy
elismerik az én helyzetemet is. Nem akart velem találkozni.
Könyveket küldtem neki, és olyan szervezetek címét,
amelyekhez támogatásért fordulhatott. Azért, hogy segítsek
neki, de legfőként Nicholas érdekében, a gyerekkori traumákkal
kapcsolatos információk miatt. Nem hívott vissza, és a
harmadik csomagomat egy rövid levél kíséretében visszaküldte.

Kérem, ne próbáljon újra kapcsolatba lépni velem.

Elköltözünk Londonból Skóciába. A családom ott él.
Szeretnék új életet kialakítani Jess és Nicholas
számára.
Nem mondta, hogy bármivel vádol. Nem volt rá szükség. A
családom ott él. Felidéztem az egyetlen alkalmat, amikor
személyesen találkoztunk Nicholas születésnapján. Udvarias
volt, jól nevelt, és beszélgetést kezdett velem, de érzékeltem az
óvatosságát és a bizalmatlanságát. Nem volt igazán barátságos.
Nem örülhetett túlságosan annak, hogy hirtelen, derült égből
villámcsapásszerűen ott termettem. És ki vethetne rá követ
ezért? Emlékeztető a barátnője egyéjszakás kapcsolatára? A fiú
anyja, a nő, akivel a barátnője véletlenül futott össze, és végül
meghívást kapott a fia első születésnapjára? Vajon hogyan
érinthette mindez Franket?, tűnődöm. Azt hiszem, nem sok
gondolatot vesztegetett az ügyre. Engem pedig teljesen lekötött
a saját örömöm, a saját elhivatottságtudatom. A saját igényem a
jutalomra. Ha rajta múlott volna, biztos vagyok benne, hogy
jobban örült volna, ha soha semmi köze nincs hozzám.
Boldogabb lett volna, ha Julie és én sosem futunk össze a
Balham High Roadon. És természetesen, ahogy végül a történet
alakult, neki lett volna igaza.
Amikor David megtudta, mi történt, csak hitetlenkedett. –
Julie? – Fájdalmas volt látni a szomorúságát. Könnyebb lett
volna, ha kiabál, vagy megró azért, amit tettem. Amikor rájött,
hogy titokban tartottam előtte Nicholas létezését, fel-alá kezdett
járkálni a konyhában, arcán a teljes értetlenség kifejezésével.
– A nagyszülőknek is vannak jogai – erősködött jóval
később.
Szegény David, alig szerzett róla tudomást, hogy van egy
unokája, az már el is tűnt.
Ránéztem.
 – Tudom, hogy így van – feleltem –, és ha szeretnél bármiféle
lépést tenni ebben az ügyben, akkor tedd meg. De számomra
ennyi volt. – A fejem csóváltam. – Nekem nincsenek jogaim.
David hallgatott. Az arca megereszkedett. Nem tett
ellenvetést.
Carolyn haza akart utazni Ausztráliából. Azt mondtam neki,
ne tegye. – Rengeteg időbe telik még. Visszatérsz, mire
egyáltalán elkezdődik a per. – És valóban. Amíg odavolt,
leveleket és képeket küldött nekem; a hajón rajzolt vázlatokat,
óriási tengeri teknősöket, lila és vörös, rácsos legyezőkorallokat.
A jogi procedúra előkészítése hónapokig tartott. Elhalasztott
ülések, tanúvallomások, pszichiátriai jelentések, ügyvédek és
ügyészek közötti találkozások, vég nélküli huzavona. Amikor a
per elkezdődött, a sajtó rávetette magát a témára. A Nemzeti
Egészségügyi Szolgálat traumaterápiás egysége is szerepelt az
ügyben, mint nagy múltra visszatekintő, terápiás megközelítést
alkalmazó szervezet, és ez további dimenzióval gazdagította a
gyilkossági ügyekkel kapcsolatos, amúgy is mindig buja
csámcsogást. Már csak az ügy jellege miatt is.
Amikor valaki szörnyű dolgokat követ el, meg akarjuk
érteni. A kimondhatatlan tettek után válaszokat szeretnénk
kapni. Ha egy fegyveres ártatlan diákokat gyilkol egy
kollégiumban, vagy két fiatal megöl egy kisgyereket, vagy ha
egy fiatalember elrejtőzve vár egy fiatal nőt és a kisbabáját,
akikkel még sohasem találkozott személyesen. Tudni akarjuk,
miért. Természetesen tudjuk, ezek a tettek iszonyatosak és
sokkolóak. Nem lehet az értelmüket kihámozni. És miközben
mégis igyekszünk megérteni, él bennünk egy késztetés aziránt
is, hogy eltávolodjunk magától a rémületes eseménytől, hogy
többé ne kapcsolódjunk hozzá. Egy diagnózis vagy címke
valamiféle menekülést jelent. Elválasztja egymástól a tettet és az
elkövetőt. Abnormálisnak láttatja. Idegennek. Ez
megkönnyebbülést nyújt. És én megértem mindezt. Magam is
sokszor éreztem a késztetést. De míg tudom, hogy ezek a tettek
nem normálisak, azt is tudom, hogy a dolgok mindig
komplexebbek annál, mint hogy beilleszthetők lennének az
„Őrült” és a „Rossz” fekete-fehér kategóriáiba. A legtöbb dolog
elmosódott, szürkés. A munkám során rengetegszer találkoztam
vele, hogy hétköznapi emberek követtek el rendkívüli tetteket,
jókat és rosszakat vegyesen. Mostanra megértettem, milyen
bonyolultak a világ dolgai. Hogy véletlenszerű találkozások
kapcsolódhatnak vad érzelmekkel. Ami Dan ügyét illeti –
természetesen ott voltam én. Mindaz, amit tettem, és amit nem.
De mások is: az anyja, Michael, Tom, Julie és Nicholas, egy
kaleidoszkópban keringő apró, egymáshoz nem kapcsolódó
színes szilánkok, amelyek végül egyetlen tragikus alakzattá
álltak össze.
Azoknak a hónapoknak a bénultságában, ha megjelent a
nevem a sajtóban, néha megengedtem magamnak, hogy
elképzeljem, Tom valahol a világ valamely szegletében ül egy
kávézóban, és könnyedén az újság után nyúl. Elolvassa a
történetet, és kényszerítő vágyat érez, hogy telefonáljon nekünk.
De ilyen hívás sosem érkezett. Bár az elképzelés nyújtott némi
pislákoló fényt, az is hamarosan kialudt. Tudtam, hogy mindez
csak a fantáziám szüleménye.
Carolynnak haza kellett érkeznie ahhoz, hogy az ő szemén
keresztül lássam a házunkat. Az üres helyet, ahol régebben
David íróasztala állt. Hiányzó kabátjait és cipőit. A hiányzó
könyveket, amelyeket magával vitt. Talán a hely állapota
sugallta Carolynnak, és az én céltalanságom az ő
nyugtalanságával ötvöződött, ezért állt elő azzal: – Olyan
lelakott a konyha – szerintem át kellene alakítanunk.
Már maga az elképzelés is fárasztott. De nem lévén
használható ellenérvem, hagytam, hogy elragadjon a javaslat.
Amikor azt kérdezte, milyen színt szeretnék, képtelen
voltam mozgásra bírni az agyamat.
– Zöld? Valami semleges? – Vállat vontam. – Vagy szürke?
– Szürkét semmiképp – rázta meg a fejét.
A következő napokban a konyhaasztalt beborították a
színkártyák és az anyagdarabok, aprók, mintha babaházba szánt
terítőcskék volnának. Egyáltalán nem érdekelt. Óriási
erőfeszítésembe került, hogy ne hagyjak rá mindent a lányomra,
és ne dőljek hátra, csupán a partvonalról figyelve az
eseményeket. De kényszerítettem magam, hogy leüljek az
asztalhoz, tűnődjek a színek felett, míg tízre redukáltuk a
számukat. Másnap mintákat hozott haza, és felhordta a színeket
a falra, mozaik keletkezett a sötétzöldtől a világosig, amelyeket
a kőmosott színek követtek. Megérintettem a krétaszerű
festékréteget, miközben Carolyn felolvasta a színek nevét.
Nevettünk. Elefántlehelet, józan zöld, lapos kő. Halmokban hordta
haza a lakberendezési magazinokat, hogy átnézzem őket, és
egyes oldalakat narancsszínű post-itekkel jelölt meg, rajtuk
odafirkantott üzenetekkel: Ilyen lámpát a könyvespolc mellé?, vagy
Na, és ezek? A szöveg mellett nyilak mutattak a zablisztszínű
díszpárnákra. A terveiben nem szerepelt, mi lesz az ablak alatti
sötétkék kanapé sorsa. Tom ott szeretett ülni régen, és hálás
voltam, amiért Carolyn nem állt elő azzal, hogy cseréljük le a
bútort, vagy vegyünk új huzatokat az elnyűtt párnákra.
Az összes munkálatot gyorsan le lehetett volna zongorázni,
de ki nem mondott egyezség volt köztünk, hogy elnyújtjuk. Jó
volt valamivel lefoglalni a gondolatainkat. Volt valami, amire a
várakozás végeérhetetlennek tűnő hónapjai alatt
koncentrálhattunk. Elterelte a figyelmünket azokról a
beszélgetésekről, amelyekről azt sem tudtuk, hogyan kezdjük el
őket.
Mielőtt elkezdtünk festeni, kiürítettük az ablak melletti nagy
faszekrényt. Mintha egy múzeum ajtaját nyitottuk volna ki,
amelyben az ikrek gyerekkorát őriztük. Együtt szelektáltuk a
képeket, rajzokat és formátlan agyagedényeket. Carolyn
szemügyre vette a régi iskolai fotókat, és megpróbált
visszaemlékezni a rég elfeledett osztálytársak nevére.
Dobozokban álltak a játékszerek és táblajátékok; egy félig
kialakult kristály, félig elkészült kartonpapír vár, beszáradt
festéktégelyek, egy bontatlan doboz tudományos kísérlethez
való készlet. Elméláztunk ezek fölött a tárgyak fölött, a
befejezetlen gyerekkori alkotások fölött, amelyek behintették az
anyaságom útját.
Carolyn mániákus elszántsággal fogott neki a feladatnak.
Gondosan átolvasott minden papírt, amit a fiókok mélyén talált.
Egyszer csak törökülésben letelepedett a kanapéra, és
belemerült az olvasásba. Amikor a végére ért, hangosan
felnevetett.
 – Mi az? – kérdeztem felnézve.
– Egy történet, amit Tom írt – felelte. – Megtarthatom?
– Persze – mondtam halkan, és nem mondtam ki, hogy én is
szeretném látni, miközben összehajtogatta a papírt.
Amikor nekiláttunk előkészíteni a falat, Carolyn azt
javasolta, hallgassunk közben hangoskönyveket.
Klasszikusokat, mondta. Nő írókat. Hallgattuk a szavakat,
miközben a helyiség két feléből indulva dolgoztunk a
maszkolószalaggal és a cukorszappannal, hogy aztán valahol
félúton találkozzunk.
A felszínen ezek a csendes, szinte kábult ismétlődések napjai
voltak: az ecset mozgásáé a háttérben a szavak metronómjával,
de a belső világomban zűrzavar uralkodott. Aprócska, a vihar
közepén álló, megtépázott sátor voltam. Néha arra riadtam,
hogy a konyhában állok ecsettel a kezemben, és sokszor úgy
éreztem, a lányom az egyetlen szál, amely kipányváz, hogy a
talajon maradjak. Soha életemben nem voltam hálásabb azért,
hogy magam mellett tudhatom.
Végigfestettük a Jane Eyre-t, az Üvöltő szeleket, a Büszkeség és
balítéletet, de amikor a Ne bántsátok a feketerigót! felvetettem,
Carolyn habozott. – Bírósági drámát akarsz? Tényleg?
Inkább a Frankesteint választottam Mary Shelley-től.
Miután elkészült a festés, Carolyn az utolsó simításokkal
foglalta el magát, két új lámpát szerelt fel az asztal fölé. Nagy,
tejüveg gömbök, a piacon szerezte őket.
– Gyere, nézd meg! – kiáltott ki.
Áhítattal néztem körül az átalakított helyiségben.
Eszembe jutottak Carolyn saját kezűleg készült
üdvözlőkártyái. Ceruzavázlatai. A ruhák, amelyeket régen varrt
magának. Hogy milyen sokat törődött apróságokkal, milyen sok
figyelmet szentelt a részleteknek. Milyen aprólékos gonddal
főzött és tálalt mindent, amitől a legegyszerűbb ételek is szemet
gyönyörködtető élménnyé változtak.
– Mindig minden olyan szép, bármit csinálsz – mondtam.
Elpirult a dicséret hallatán, és végigsöpört rajtam a
lelkifurdalás, hogy ez a fény oly ritkán ragyogott le rá. Hogy
nem volt nagyon hozzászokva az efféle dicséretekhez. Vagy
ahhoz, hogy büszke legyen a tehetségére és az eredményeire. A
ténynek, hogy számára ezek könnyen jöttek, jelentősebbnek
kellett volna mutatni őket, nem jelentéktelenebbnek.
Ráébredtem, hogy magamban megkérdőjelezem, okos
döntésnek tartom-e, hogy jogot akar tanulni. Aggasztott, hogy
ez az érzék és kreativitás elvész majd a jogszabályok és
káresemények súlya alatt. De több eszem volt, mint hogy
hangot adjak a véleményemnek.
Alig egy hét múlva azt mondta, hogy megkapta az
olvasmányjegyzéket.
– Azt hittem, izgatottabb leszek majd – közölte egyszerűen.
Kényszerítettem magam, hogy végighallgassam, és ne
hozakodjak elő azonnal valami tanáccsal.
– Aggódom, hogy talán csak túllelkesedtem ezt a dolgot –
folytatta. – Nem tudom, hogy ez volt-e a helyes döntés.
Mindenféle másnak… – elhallgatott – a közepén.
Bólintottam.
Mindketten elcsendesedtünk.
Leültem mellé, és megfogtam a kezét.
 – Sajnálom – szóltam.
Néhány nap múlva ismét Tom kanapéján ülve olvasott
valamit. Aztán felnézett, és közölte, hogy elkezdi az iskolát.
– Ha nem nekem való, bármikor meggondolhatom magam,
és hazajöhetek. – Vállat vont. – Akkora katasztrófa lenne?
– Nem – feleltem. – Egyáltalán nem lenne katasztrófa.
 Huszonöt

Amikor a tanúk padjára léptem, egy pillanatra Danre néztem.

Felismerhetetlen volt. A haját rövidre nyírták. Egyszerű fehér
ing volt rajta, szürke nadrág és sötétkék nyakkendő. Akár
Stephen Connolly volt a neve, akár Dan Griffin, egyáltalán nem
hasonlított a fiamra. Rábámultam, de egyetlenegyszer sem
nézett felém. Mozdulatlan volt a feje, a tekintete előremeredt.
Frank is visszautazott Londonba a tárgyalásra; mellette egy
kis termetű, ősz hajú férfi ült. Julie apja. Soványnak és
esendőnek tűnt gyászában. Időnként, amikor a legfájdalmasabb
bizonyítékokra került sor, láttam, ahogy eltorzul az arca.
Többször is úgy tűnt, mintha a törékeny test megroskadna a
szemléletes tanúvallomások súlya alatt.
A csökkent felelősséggel érvelő védelem fokozott hangsúlyt
helyezett arra, hogy Dan korábban mentálhigiénés
gondoskodásra szorult. Mivel a traumaterápiás egységben
kezeltük, az én munkámat, azt, amit az egység vezetőjeként
végeztem, és azt, amit Dan terapeutájaként, különlegesen
gondos vizsgálatnak vetették alá. Érthető, hogy az általam
elkövetett szakmai hibák igen nagy súllyal estek latba, mint
ahogy az is, hogy az emiatt bekövetkezett dominóeffektus
milyen hatással volt az események végkimenetére.
Amikor felálltam a tanúk padjára, a védőügyvéd
keresztkérdésekkel kezdett. Érdeklődött a képzettségem, a
szakmai múltam és aziránt, hogyan kerültem az egység élére.
Kérdezett a modellről is, amellyel dolgoztunk. Kérte, hogy
magyarázzam el az általunk alkalmazott pszichodinamikus
megközelítés lényegét.
– El tudja magyarázni a „transzferencia”, az érzelmi áttétel
fogalmát?
Hosszadalmas magyarázat után összefoglalta az esküdtek
számára.
– Tehát a páciens és a terapeuta viszonya alapvető
fontosságú ebben a típusú terápiában?
– Igen. Így van.
– Ez a kapcsolat az, amelybe a páciens beviheti a gyerekkori
problémáit, a saját szülőfigurákkal kapcsolatos érzelmeit, és
újraformálhatja őket az ülések során?
– Az „újraformálni” egy kissé leegyszerűsítésnek hangzik –
feleltem. – De igen, ez a kapcsolat, amelyben a szülőfigurákkal
kapcsolatos bonyolult érzelmeket felszínre lehet hozni.
– És a bíróság számára, meg tudná mondani, hogy milyen
jelentősége van a határvonalak betartásának és a tartalmazó
funkciónak ebben a terápiás módszerben?
Ezek után azzal folytatta, hogy beszéljek a családomról.
Arról, hogyan ment tönkre a házasságom. Aztán Tomról és a
nehézségeiről. Az öngyilkossági kísérletéről. Az ügyvéd
megkérdezte, miért nem árultam el az embereknek, amikor
eltűnt. Felhívta a bíróság figyelmét a levelemre, amelyben a
„gerincműtétemre” hivatkozva kértem szabadságot.
– Hazudott a munkaadóinak?
– Igen. Így volt.
– Meg tudná mondani a bíróságnak, hogy miért?
 Egy pillanatig nem tudtam, mit válaszoljak.
– Én… – kerestem a megfelelő szót – küzdöttem. – Rövid
hallgatás. – A gyász nem lineáris – magyaráztam. – Nem is
racionális. Azt a döntést hoztam, hogy elrejtem magamban.
Hogy a magánéletem ne szennyezze be a szakmai életemet. –
Ismét tartottam egy kis szünetet. – Úgy éreztem, ez jobbat tesz a
munkámnak. Jobb a pácienseimnek, ha kívül tartom az irodán.
– Jobb a pácienseinek? – ismételte meg az ügyvédnő, és nem
tudta palástolni gúnyos mosolyát.
És én csak ekkor értettem meg a maga teljes világosságában
– azzal, hogy a munkahelyemen eltitkoltam a tényt, magam elől
is eltitkoltam. Letagadtam. Az én saját megemésztetlen
patkányom. Az, hogy lehasítom magamról, segített, hogy
tovább tudjak menni.
De ezt nem mondtam ki. Az ügyvédet nem érdekelte. Miért
is érdekelte volna?
Amikor Dan és a fiam hasonlóságáról kezdtünk beszélni, az
esküdteket megkérték, hogy nézzenek meg néhány fotót,
amelyeket előkészítettek nekik. A sor végén ülő, rövidre nyírt
ősz hajú nő alaposan áttanulmányozta a képeket, aztán Danre
nézett, és szinte észrevehetetlenül megcsóválta a fejét, mielőtt
vetett volna rám egy megsemmisítően hideg pillantást.
– Ha valamelyik kollégája önhöz fordult volna egy
hasonlóan bonyolult helyzetben azzal, hogy olyan mértékű
hasonlóságot érez egy páciense és egy családtagja között, ami
érzése szerint hátrányos hatással lehet a munkájára… ön mit tett
volna?
– Azt tanácsoltam volna neki, hogy adja át a beteget valaki
másnak. Ez szolgálta volna legjobban a páciens érdekét –
feleltem habozás nélkül.
A teremben csend volt.
Az ügyvéd a hallgatóság felé fordult.
– A páciens érdekében – bólintott, majd a jegyzetei között
keresgélt. – Meg tudja mondani, miért nem járt utána
alaposabban a hackney-i praxishoz került orvosi
dokumentumoknak? Vannak nyomai, hogy üzeneteket hagyott
nekik, de nem sikerült megszereznie az anyagot. Meg tudja
mondani, miért nem beszélt közvetlenül a bristoli orvossal?
Elmondtam neki, hogy egy recepcióssal beszéltem, aki dr.
Davieshez irányított. Beszéltem arról is, hogy a bristoli praxis
egyszemélyes. Felsoroltam, hányszor hívtam őket telefonon,
elmagyaráztam, hogy a kísérleteimet az is akadályozta, hogy
egy adminisztrátor betegszabadságon volt. Elmondtam
mindent, amire felhívták a figyelmemet, hogy el kell
mondanom.
Az ügyvéd úgy bólogatott, miközben beszéltem, mintha
sürgetni akarna.
– Normál esetben egy páciens anyagait továbbítják az új
orvosának?
– Igen.
– És amikor egy beteget beutalnak a maguk egységébe,
normál esetben önök bekérik az anyagokat?
– Legtöbbször. Különösen, ha a pácienst nem ismeri az őt
beutaló személy.
– És mit tenne rendes esetben, ha a dokumentumok nem
érkeznek meg?
 – Felkutatnám őket. Felhívnám a praxist. Kideríteném, mi a
késedelem oka.
– És megtette ebben az esetben is?
– Igen.
– Egyetért azzal, hogy jelentős késedelmet szenvedett a
dokumentumok beszerzésének folyamata?
– Igen.
– És ha látta volna azokat a bejegyzéseket a páciensről,
tudott volna az alperes kórtörténetéről… – szünetet tartott a
drámai hatás kedvéért – három hónapos tartózkodásáról az
Észak-Angliában lévő pszichiátriai osztályon – mondta felnézve
–, két évvel az alperes letartóztatása előtt… Ha erről tudomása
van, változtatott volna a munkáján? A terápia fókuszán?
– Nem ismerem a részleteket. De igen… nagy
valószínűséggel.
Ha birtokunkban vannak a kórtörténeti előzményei a
korábbi orvosától, az mindenképp felhívta volna a figyelmünket
rá, hogy Dan születési neve más volt. És ez, több mint
valószínű, figyelmeztetett volna minket a különösen komplex
múltjára és a tényre, hogy korábban pszichiátriai kezelés alatt
állt. Jó néhányszor telefonáltam, de nem követtem a szokásos
eljárást olyan szigorúan, ahogy általában szoktam. Úgy
fogalmaznék, hogy az orvosi iratok felkutatása a sor végén
szerepelt nálam a fontossági sorrendben. Freud azt mondaná,
hogy nincs felejtés, hogy addigra már túlságosan bele voltam
gabalyodva a saját problémáim szövedékébe, az igazságról
készült saját változatomba. A történetbe, amit én magam látni
akartam. Valahol mélyen, azt hiszem, tudatában voltam, hogy
Dan nagyon zavart személy. És mindebbe ágyazva ott volt a
saját mindenhatóságomba vetett hitem. Bármennyire sérült volt
is, úgy éreztem, megmenthetem. Elfogadtam a
kiismerhetetlenségét, mert nem akartam meglátni egy komoly
okot arra, miért nem kellene többször találkoznom vele. Az
űrben, ahol valamikor ott állt a fiam, Dan volt egy apró
vigaszdíj, amihez ragaszkodni akartam.
A szünet után az ügyvédnő a további dominódarabokat
vette sorra, amelyeknek a dőlését elindítottam.
– Általános az ön gyógyító gyakorlatában, hogy hazudik a
pácienseknek?
– Nem.
– Általános gyakorlat, hogy lemondja az üléseket?
– Nem. De nem lemondtam, csak átütemeztük.
Felvonta a szemöldökét.
– Előfordult korábban is, hogy átütemezett egyes üléseket?
– Igen.
– És milyen okból?
– Bírósági megjelenés… és egy temetés miatt, ez a két ok jut
eszembe.
– Meg tudná mondani a bíróságnak, hogy miért mondta le,
elnézést, miért ütemezte át az alperes május 16-ra tervezett
ülését?
– Hogy részt vehessek az unokám születésnapi ünnepségén.
A teremben csend honolt.
– Köszönöm. A jegyzőkönyv kedvéért megjegyzem, hogy ez
volt az a nap, amelynek végén Stephen Connolly, akit ön Dan
Griffin néven ismert, az ön meghívására az ön házában töltötte
az éjszakát.
Az ügyvéd elhallgatott.
A bíró felnézett.
– Van még kérdés a tanú felé?
– Május 16-a volt az a nap, amelyen az alperes követte önt
Dél-Londonba, látta önt az unokája társaságában, és készített
egy fotósorozatot önről meg a karjában tartott gyerekről.
Az esküdtszéket felkérték, hogy nézzék meg a dossziéjukba
készített felvételeket.
– Meg tudja erősíteni, hogy mindez közvetlenül az után az
ülés után történt, hogy az alperes mesélt önnek a halott öccséről,
és mutatott önnek egy fotót a saját anyjáról, amelyen a fiát tartja
a karjában?
– Igen.
Forrónak éreztem a testemet, és szédülni kezdtem.
Megfogtam a vizespoharat.
– Bevett eljárás önöknél, hogy a pácienseket meghívják a
házukba, hogy ott töltsék az éjszakát? Ön netán valamiféle
terápiás panziót üzemeltet? – Az ügyvéd ezúttal sem tudott
elnyomni egy gúnyos vigyort.
– Nem.
– Meg tudja erősíteni, hogy ez alatt az ön házában töltött
éjszaka alatt történt, hogy az ön gyerekeiről készült, a háza falán
látott fotók alapján világossá vált az alperes számára, hogy ön
hazudott neki?
– Igen.
– Kérem, erősítse meg, hogy a saját maga által átélt trauma
és ennek a páciensnek a maga fiával, Tommal való fizikai
hasonlatossága módosította az ön szakmai ítéletét.
Egy emberként sóhajtottak fel a teremben ülők.
Az ügyvéd szinte pöffeszkedve mondta ki a szavait. Mint aki
támadást indít. Szavakkal vívott háborút. Ezek voltak azok a
pillanatok, amelyeket a közönség is imádott.
– Igen – bólintottam –, így volt.
Az ügyvéd mintha leeresztett volna.
– Tehát azt mondja, hogy a maga önző igényei, amelyek
rossz irányba befolyásolták az ítélőképességét – ez vezetett a
május 23-i tragikus eseményhez?
Megrendítő volt mindezt ebben a megfogalmazásban
hallani. Mint az arcomon élesen csattanó pofon, de vele némi
megkönnyebbülés, hogy ne próbáljak elhajolni előle.
– Igen – feleltem nagyon halkan.
– Sajnálom, megismételné a válaszát?
– Igen. Így volt.
– Azt állítaná, hogy ez súlyos szakmai tévedés volt?
– Igen.
A védelem ezt az utat követte, hogy eljusson az én
elmosódott határvonalaimig, amelyek hatással voltak a terápiás
munkámra… a hazugságig… az éjszakai szállásig.
– Ön kilépett a szerepéből. Egyetért ezzel?
– Igen.
– Felteszem, ön inkább anyafigurává vált a páciense
szemében, és ez a zavar hozta magával az ebből következő
dühét és féltékenységét. Düh és féltékenység, ahogy az ön által
vezetett üléseken már felszínre került. Azt a dühöt és
féltékenységet, amelyhez a munkájában önnek kellett volna
tartalmazó funkciót nyújtani.
Ide-oda járkált és gesztikulált az esküdtek előtt.
– Lehetséges – kérdezte –, hogy azt a látványt, amint ön egy
másik kisgyereket tart a karjában, nem sokkal azután, hogy az
alperes leírta önnek a saját, gyerekkori elutasítottságával
kapcsolatos kínjait, nehéz volt az alperesnek elviselni?
– Igen.
– Lehetséges, hogy ez, párosulva az időpont-változtatással,
olyan hatással volt a páciensre, hogy tökéletesen elutasítottnak
érezze magát?
– Igen. Lehetséges.
– Azután, hogy önt felfüggesztették, az alperes még egy
lemondott dátummal szembesült. A beszámolók szerint feldúlt
állapotban érkezett. Talán kétségbeesetten szeretett volna
magával találkozni. És maga nem volt ott. Ekkor az alperes
elutazott Dél-Londonba, és a gyilkosság pontosan az önök által
megbeszélt időben történt.
Bólintottam.
– Talán – tűnődött az ügyvéd, és végigjártatta tekintetét az
esküdteken – mindez nem történt volna meg, ha ön megfelelően
végzi a munkáját.
Ekkor eszembe jutott Robert. A halk, bölcs hangja. „Minden
a kezdeteken múlik”, szokta mondani. És valóban. Az embereken,
akik nem végzik rendesen a munkájukat.
Szünet után hosszabban esett szó a Dan öngyilkossági
kockázatával kapcsolatos „fixációmról”, és arról, hogy úgy
hittem, sérüléseket okozhat magának. Ekkor felvetődött, hogy
talán félrevezetett az, milyen filmeket hozott példaként Dan, de
az ügyvédje erre is fel volt készülve.
– És mi a helyzet a Harry és Sallyvel, A szarvasvadásszal, A
keresztapával? Dan azt állítja, hogy nagyon sok filmet
megemlített az ülések során. – És drámai mozdulattal lenézett a
papírjaira. – A muzsika hangja? – szólt győzedelmesen. – Hol van
abban öngyilkosság?
A termet nevetés halk moraja töltötte be.
Felmerült, hogy minden tény iránt vakká váltam, miután
túlságosan lefoglalt a saját feldolgozatlan drámám alapján
építkező, Dan feltételezett öngyilkossági és önsebzésre való
hajlamával kapcsolatos hipotézisem. Utaltak a Mark Webster-
ügyre és a saját fiam „rendkívül megrázó öngyilkossági
kísérletére”.
Természetesen Hayley-t is beidézték tanúnak. Aprócskának,
riadtnak tűnt a tanúk padján, meg is sajnáltam. Nem nézett
felém. Olyan gyorsan felelt mindenre, ahogy csak tudott.
– Mondta a vádlott magának, hogy ő annyiszor találkozhat
dr. Hartlanddel, ahányszor csak szüksége van rá?
– Igen.
– Dr. Hartland elvesztette az önuralmát?
– Igen – felelte halkan Hayley.
– El tudná mondani, hogy mi történt az önök ötödik ülésén,
május 15-én?
Habozva jöttek elő belőle a szavak. Szorosan markolta a
korlátot.
Előkerültek a fotók a bizonyítékokat tartalmazó dossziékból.
– Megerősíti, hogy ezek azok a fotók, amelyeket ön készített?
Hogy ezek a maga karján esett sérülések?
 És így folyt tovább. A teremből mintha elfogyott volna az
oxigén. Levegőtlenség. Hihetetlenül lassan haladtak a dolgok,
mert a legapróbb részleteket is alaposan szemügyre vettük.
Nagyon különbözött ez a légkör attól, amelyet a média vagy egy
gyorsan pergő bírósági dráma sugall. Sok pici mozgás. Oda-
vissza lépkedés a mikroszkopikus részletek felett. A
vidámparkban látott nyerőgépekre emlékeztetett a helyzet,
amelyeket gyerekként annyira szerettem: egy rúd oda-vissza
mozog, gyengéden előretolva egy kupac pénzt, míg egy vagy
két érme végre át nem bucskázik a peremen. A napok során a
legkomolyabb kihívás az volt, hogy elég levegőt kapjak, és
folyamatosan lélegezzek.
Nagyon sok következetlenség merült fel. Dolgok, amelyeket
nem vettem észre. Dan számos morzsát szórt elém az ösvényen.
Némelyiket mohón felkaptam. Néhány másikról pedig, amelyek
másik irányba tereltek volna, úgy döntöttem, nem veszek
tudomást. Az nem volt kérdés, hogy Dan mélyen zavart és
zaklatott lelkű ember.
Szó esett a fivéréről, Michaelről. Tizennyolc hónapos volt,
amikor meghalt. Dan akkor három és fél éves volt. A
feljegyzések szerint Michael a nappaliban játszott a nyitott
kandalló előtt, és műszálas rugdalózója lángra kapott.
Másodpercek alatt elborította a tűz. A testfelülete kilencven
százaléka megégett, és öt nap múlva meghalt az intenzív
osztályon. Dan anyja csak annyi időre hagyta őket magukra,
míg felment az emeletre. Biztosra vette, hogy a tűzfogó a helyén
volt, amikor kiment a szobából. Megmagyarázhatatlan, hogyan
került el a kandalló elől. Eldőlt? Elrúgta onnan valaki? Nem volt
igazán fontos. Dan még csak hároméves volt. Egy ilyen
kisgyereknek óriási súlyként nehezedett a vállára a trauma. A
feljegyzések szerint nem tudott visszaemlékezni az eseményre.
Nagyon valószínű, hogy „elfelejtette”, és eltemette magában
valahová nagyon mélyre, de a bűntudat és a szégyen sebet
hagyott rajta.
Miközben hallgattam a vallomásokat, felidéztem magamban
azt az ülést, amelyen az őt ért erőszakos támadást írta le. Hogy
nem tudott elszakadni az öngyújtótól. Az arcát ért lángtól. A
szaga. Az égés. Úgy éreztem, nem kapok levegőt. Nem sokkal azután
volt szó erről, hogy Dan azon tűnődött, a támadás vajon nem
valami magasabb okból történt-e. Karma, mondta. Mert rossz
vagyok. Talán valami váratlan asszociáció volt. Talán a szag
felidézett benne egy mulandó, felismerhetetlen emlékképet, de a
kapcsolódást nem tudta megfogni.
Sok minden nem volt világos. A két különböző név. A két
különböző egészségügyi nyilvántartási szám. A hamis
egészségbiztosítási szám. Az igazságok és valótlanságok
sokrétegű rendszere. A dolgok egy része, amiket mondott, igaz
volt. Némelyik pedig annyira távol állt az igazságtól, hogy
felismerhetetlen volt bennük. De hogy mi volt igaz, és mi nem,
aligha számított. Abban egészen biztos voltam, hogy azon az
ülésen, amikor a gyerekkoráról beszélt, a valóságot mondta el.
Az, hogy beült abba a kocsiba a vidámpark mellett, az emlék,
ahogy a konyhaszekrényben kutat éles tárgyak után, ezek akár
megtörténtek a kinti valóságban, akár nem (gyanítom, hogy
igen), az ő elméjében valóságosak voltak, és pontosan tükrözték
az érzelmeit. Az elszigeteltség érzését. A szeretetlenségét. Azt,
hogy igyekezett módszereket találni ahhoz, hogy testi fájdalmat
okozzon magának, és így távolodjon el a belső fájdalomtól és az
ürességtől. Ez valóság volt.
A heteken keresztül folyó per ideje alatt az esküdtszék
tagjainak arca olyan ismerőssé vált számomra, mintha a
családtagjaim lettek volna. Tudtam, kik azok, akik a közönség
soraiban foglalnak helyet nap mint nap. Megismertem a
tárgyalótermi újságírókat, a bírósági teremszolga homlokába
hulló hajfürtöt. Mindent. És ebben az ismerős közegben jelent
meg egy reggel egy új arc. Körülbelül velem egykorú nő volt.
Céltudatosan, kimérten lépkedett, egyenesen előreszegezett
tekintettel. Rövid, sötét haja volt. A fotón szereplő nő volt az. Az
arckifejezése üres, hideg, közönyös. Dan megérezte a jelenlétét,
amikor a tanúk padjára lépett. Úgy pásztázta végig a
tekintetével a termet, mint egy állat. Egy másodpercre
egymásba akadt a tekintetük. Ebédszünetben a nő eltűnt.
A per során a jogászok az ügy részleteit válogatták át.
Hosszú, fekete talárjukban, fehér ingükben, mint megannyi
szarka szemezgettek az előre tervezett gyilkosság és az
emberölés csillogó kövei között. Előkerültek azoknak a
szakembereknek a feljegyzései, akik Dant kezelték a
régmúltban. Szakértő tanúk hosszan sorolták az orvosi
kifejezéseket, amelyeket ráaggattak: pszichopata, szociopata és
patológiásan narcisztikus személyiség. Különféle
kriminalisztikai szakértők, a védelem és a vád tanúi ütögették
egymásnak az általuk használt terminológia labdáit. A
leggyakrabban a „borderline személyiségzavar” hangzott el, egy
másik gyakori elmélet „akut pszichotikus epizódról” beszélt,
amelyet a terápia során a „csalódást keltő érzelmi áttétel” váltott
ki.
A szakértők mind egyetértettek a gyerekkorban átélt traumát
és az érzelmi nélkülözést illetően. Elismerték a vádlott
magányát. Az elhanyagoltságát. A komoly, hosszan fennálló
kötődési nehézségeket. A megoldatlan dühkezelési
problémákat, a negatív érzelmeket, amelyek az anyja felé
irányultak egy olyan családban, amit összetört a kisbaba halála.
Mindenki egyetértett abban, hogy a traumaterápiás egységben
folytatott munka során néhány felszínre került ezek közül a
rendkívül bonyolult érzések közül, ám a tartalmazó funkció
elégtelenül működött. Sőt gondatlanul még platformot is
nyújtott a düh szabad áradásának.
Talán Dan valaki olyasvalakit keresett, mint én. Én pedig
talán vártam, hogy megtaláljon.
Összefoglalójában a bíró nagyon sok hozzájáruló tényezőt
aláhúzott, és kérte, hogy az esküdtek mérlegeljék őket. Ezek
közül a „szakmai ítélőképesség hiányosságaira” és a „megfelelő
gondoskodás és figyelem hiányára” emlékszem, amelyek a
Mentálhigiénés Alapítvány felelőssége. Elismerték, hogy ezek a
kérdések messze meghaladják a bíróság hatáskörét, de azt is
hozzátették, hogy ezeket az Alapítványnak és a pártatlan
szakmai testületeknek kell megvizsgálniuk a folyamatban lévő
eljárásaik során.
Végül az esküdtek egyhangú döntést hoztak. A Dan által
készített fotók, az előre kitervelt betörés, a konyhából kivitt kés,
mind tisztán mutatták a szándékosságot és a bűntény előre
kitervelt természetét. Az nem volt világos, hogy Dan
Nicholasért ment-e be a lakásba, vagy netán azért, mert abból,
hogy engem nem talált a klinikán, arra következtetett, talán én
is ott vagyok velük, és engem keresett volna. Vagy talán zavart
és csüggedt állapotában mi hárman, az anyja, én és Julie eggyé
váltunk a gondolataiban. Ezt már sosem tudjuk meg. Nem volt
elegendő bizonyíték, hogy Nicholas ellen megkísérelt
emberöléssel vádolják. Csökkent felelősségére való tekintettel a
Julie által elkövetett gyilkosságban találták bűnösnek,
életfogytiglant kapott, minimum huszonkét év letöltendővel. A
bíróságról egyenesen a Rampton Kórházba szállították.
Az ezt követő belső, hivatali kötelességmulasztást vizsgáló
meghallgatások során elmarasztaltak, mert a gondoskodási
kötelességemet nem megfelelően végeztem. A megemlített
esetek között a Hayley-vel folytatott ülést is felsorolták, Dan
esetében a normál terápiás előírásoktól való eltérést
hangsúlyozták, valamint azt, hogy megengedtem, hogy a
házamban éjszakázzon. A „saját magánéleti problémáimról” azt
mondták, hogy hozzájárultak a kudarcomhoz, hogy azok miatt
nem tudtam tiszta és jól alátámasztott ítéleteket hozni egy
rendkívül rossz állapotban lévő páciens kezelésével
kapcsolatban. A vizsgáló e szavakkal zárta a szakvéleményt:
„Nem az volt a sok, amit tett, hanem az, amit elmulasztott
megtenni. Amikor rádöbbent, hogy a páciensnek az ön fiához
való hasonlatossága milyen bonyolult érzelmeket generál
önben, nem lett volna szabad továbbra is fogadnia. Át kellett
volna adni az ügyet egy kollégájának. Magának megvolt ehhez
a tapasztalata és a tudása.”
A tanúk mind kedvesek voltak, szinte tiszteletteljesen
viszonyultak a szakmai munkámhoz, tisztségemhez és
tapasztalatomhoz. Robert különösen segítőkész volt, amikor
óvatos kijelentéseket tett a szakmaiságomra vonatkozóan, és
felvázolta a készségeimet. De mind arra jutottak, hogy a
megoldatlan gyászom és a páciensnek a fiamhoz való
hasonlatosságából fakadó komplikációk ismeretében lehetetlen
volt megfelelő minőségű terápiás munkát végeznem.
A működési engedélyemet felfüggesztették. Az ügyvédem,
Robert és a kolléganőm, Maggie támogatásával arra ösztökélt,
hogy fellebbezzek. De alig fejezték be a mondókájukat,
elhessegettem a javaslatot. Megrendültem. Nem értették,
mennyire rosszul érzem magamat. Hogy mennyire rosszul
ítéltek meg, amikor ezzel az ötlettel előálltak.
– Nem – feleltem –, nem fogok többé dolgozni. – És amíg ki
nem mondtam a szavakat hangosan, nem is tudatosult bennem,
milyen mély és világos a döntésem. Érzékelhető volt a
megkönnyebbülésem. Mintha egy óriási súlytól szabadultam
volna meg, ami egészen addig a mellkasomra nehezedett.
Maggie kétségbeesett.
– De a munkád… – mondta – és az egység?
Könnybe lábadt a szeme.
– Én… – Küzdöttem a szavakkal.
Robertre pillantottam. Ő bólintott.
– Nem vagyok képes folytatni – mondtam ki végül
akadozva.
Robert előrelépett egyet. Apró mozdulat. Könnyeden a
vállamra helyezett kéz.
– Én… mintha mások fájdalmát – kezdtem óvatosan –
használnám pajzsként a sajátom ellen. – Megcsóváltam a
fejemet. – Fel kell hagynom vele.
– De hogyan fogunk boldogulni nélküled? – kérdezte
Maggie.
– Pontosan ugyanúgy, mint eddig – feleltem. – Folytatjátok.
Így hát, huszonöt év tanácsadási munkával és több száz
pácienssel a hátam mögött kiléptem az egységtől. Mint egy
függő, aki hirtelen hagy fel a szenvedélyével. Egy élet a
segítséget nyújtani akarás sürgető kényszere nélkül.
Megszabadulni a viszketegségtől, hogy védelmezzek és
megóvjak másokat, csak hogy értékesnek érezhessem magamat.
Szerencsés voltam, mert hét évig nyugdíjat kaptam. Volt
némi megtakarított pénzem is. Visszahúzódtam. Egyszerűbb
életet éltem. A kézenfekvő megoldás az lett volna, hogy adjam
el a házat. Sem Davidnek, sem nekem nem volt szükségünk rá,
hogy egy családi ház üres falai között bolyongjunk. De
miközben én magam nem akartam ott élni, pillanatnyilag
elképzelhetetlen volt, hogy eladjuk. Ez volt az egyetlen szál, ami
Tomhoz kötött minket, és ezt a horgonyt még nem voltam kész
felszedni, abban sem voltam biztos, hogy ez valaha
bekövetkezik-e. Azt mondtam Davidnek, hogy körülbelül egy
éven belül bérlőket keresek majd, esetleg az ismerőseink között.
Én pedig bérelek valahol egy kisebbet. Esetleg egy lakást, a
tengerhez közeli helyen.
Carolyn elkezdte az egyetemet, de az első szemeszter után
otthagyta, és úgy döntött, hogy inkább egy művészeti iskolába
jelentkezik. Naponta órákat töltött a portfóliója tökéletesítésével
a felvételijéhez, közben részidős állást vállalt egy bloomsburyi
művészboltban. Csodaszép hely volt; régi, faberakásos falú,
padlótól mennyezetig alapanyagokkal és kellékekkel telerakva;
bőrkötéses vázlatfüzetekkel, papírokkal, pasztellkrétákkal,
festékpigmenttel teli üvegedénykékkel, amelyek ragyogó
kékben, pirosban és narancsszínben virítottak. Néha együtt
ebédeltünk a környéken, ahonnan a British Museumba mentem,
ott pedig leültem a kertben az egyik fehér kupolaboltozat alá.
A pert követő hetekben rengeteget aludtam. Ami azt illeti,
alig tudtam ébren maradni. A testem valamiféle üzemszünetet
rendelt el maga fölött, szinte mintha mesterséges kómába
süppedtem volna. Miután ebből felépültem, a napjaimat a
kertben töltöttem, gyomláltam, palántáztam és a virágágyásokat
ástam fel. Maggie egyik barátja nyolc hónapra külföldre készült
dolgozni, és megkérdezte, nem vigyáznék-e a kertjére, míg távol
van. Örömmel fogadtam a lehetőséget. Zöldségeket termeltem:
káposztát, póréhagymát, brokkolit. Szerettem az érzést, ahogy a
föld az ujjaimhoz ér. Az ásás utáni fizikai fáradtságot. Állni a
napon, az esőben, a szélben: ez valamiképpen gyógyító hatással
volt rám.
Egyszer rábukkantam egy hirdetésre, amelyben jótékonysági
kertészmunkára kerestek önkénteseket Haringey egyik
mellékutcájában. Szép, fallal körülvett kert volt, a jótékonysági
alapítvány tulajdona, egy kis zöld ékkő a városias környezetben.
Szent Margit Titkos Kertje volt a neve. A helyen találkozókat
szerveztek mentális problémákkal küzdőknek, felépülőben lévő
függőknek, magányosoknak és elszigeteltségben élőknek, meg a
helyi gondozóintézményben élő gyerekeknek. Önkéntes munkát
vállaltam hetente három reggel. Ápoltam a zöldségágyásokat, és
az egyik napi feladatom az volt, hogy az irodában lévő vázát
megtöltsem friss virágokkal. Mindig ez volt az első dolgom,
még mielőtt a többiek megérkeztek volna. Nem szívesen
találkoztam emberekkel. Nem vágytam a reggeli köszönésekre,
az üdvözlő biccentésekre vagy az apró, kedves gesztusokra.
Mindettől távol akartam maradni.
Egy nap Joyce, aki az önkéntes munkát szervezte,
megkérdezte, hogy nem akarok-e több munkát vállalni.
– Talán lehetne csoportsegítő, vagy felügyelhetné az egyik
délutáni terápiás csoportot.
Ha csodálkozott is önkéntelen arcrándulásom láttán, nem
mondott semmit. Bizonyára nem voltak szokatlanok számára az
efféle reakciók.
– Nem, köszönöm – feleltem. – Csak a növényekkel és a
zöldségekkel szeretnék foglalkozni. Emellett – tettem hozzá –
délutánonként az anyámat látogatom meg.
Esténként leveleket írtam Tomnak Nicholasról. Meséltem
neki a fiáról; arról, hogy milyen ételeket szeret, hogy az eper a
kedvenc gyümölcse, és hogy üvegpohárból szereti inni az
almalét. Megírtam, mi a kedvenc altatódala. Hogy mennyire
szeret az ablakpárkányon ülni az ölemben, kint a napsütésben,
meg arról, ahogy apró kezével a térdemre tesz egy könyvet.
Megírtam, hogy átalakítottam a vendégszobát számára, az
ágyneműn dömperek, az ágy fölött autó alakú lámpák füzére.
Írtam arról is, hogy Nicholas mennyire szeret segíteni nekem a
kertben reggelente, amikor nálam éjszakázik.
Kedvenc étele? Plüssjátékai? A dal, amit elalvás előtt szeret
hallgatni? Természetesen fogalmam sem volt minderről.
Egyetlen efféle részlet sem volt hozzáférhető számomra. De
éjszakánként és néha gyomlálás közben is átadtam magam az
álmodozásnak és képzelgésnek, és magamban együtt láttam
magunkat, őt és engem.
Nicholasnak is írtam leveleket az apjáról. Hogy milyen
érzékeny és figyelmes volt. Milyen mélyen élt benne a
gondoskodási vágy. Néha túlságosan is. Hogy milyen
keményen dolgozott. Megírtam, hogy milyen gyönyörű
dolgokat faragott fából. És hogy egy nap majd kifaragja
Nicholas saját horgászbotját is, a szárán a neve kezdőbetűivel.
Megírtam neki, hogy az apja mennyire szerette a fákat, az erdőt,
a tengert és a természetet. Hogy mennyire szerette a
szabadságot, a vadont.
 Huszonhat

Tavasszal Carolyn Ausztráliába utazott, hogy találkozzon

Robbal, David pedig éppen Franciaországban volt Simone-nal,
akivel egy konferencián ismerkedett meg. Amikor először
mesélt róla, szinte azonnal közölte, hogy elvált, és egyetemre jár
a lánya. Azt feleltem, hogy részemről rendben van. Nagy
megkönnyebbülés volt, hogy olyasvalakit talált magának, akivel
egy évtizedben születtek. Amikor mindenki elutazott, foglaltam
magamnak egy utat Korfura.
Mesongi még aprócska falu volt, amikor a gyerekek
kiskorában egyszer nyaralni jártunk ott. Minden irányba
kiterjedt azóta. Ma már inkább kisváros. Olyan szállást
választottam magamnak, ami kívül esett a legnagyobb
nyüzsgésen, fent a hegyoldalban. Egyszerű, fehérre meszelt falú
panzió volt, tengerre néző ablakain kék zsalugáterek. Az idős
nő, aki a házat gondozza, alacsony és köpcös. Dióhéjra
emlékeztetően barázdált arcbőr, egyszerű, fekete ingruha. A
hátsó kis teraszon szolgálja fel a reggelit. A védett udvar fölé
szőlőlugas borul. Figyelem a szobám ablakából az asszonyt,
amint óvatos türelemmel megteríti az asztalt; az evőeszközt, az
összehajtogatott szalvétát, a friss joghurtot és egy tányérra
halmozott, felszeletelt dinnyét. Biccent, és rám mosolyog,
amikor leülök az asztalhoz. Visszamosolygok. Néhány általam
ismert görög szóval kifejezem elismerésemet. Néha
észreveszem, hogy kíváncsian figyel. Talán érzékeli, hogy
magányra vágyom. Többnyire békén hagy.
Az érkezésem utáni hétvége a görög húsvét hétvégéje. Az
ünnepet megelőző napokban lázasan folynak a faluban az
előkészületek. Eddig csak a turistaszezon közepén jártam
Görögországban, és egészen más benyomást kelt tavasszal.
Szeretem a ragyogó napsütést, és esténként, napnyugta után a
hirtelen lehűlést. Kívülről figyelem, ahogy a faluban folyik a
takarítás. Szélesre tárják a házak ajtaját, az utcán szőnyegeket
porolnak, edényeket fényesítenek, míg végül csak úgy
csillognak-villognak. A falu legmagasabb pontján lévő két
tavernában feltornyozzák az asztalokat és székeket, hogy a
közelgő nyári szezon előtt átfessék őket.
Húsvét szombatján éjféltájt zsúfolásig tele az utca. Családok,
kisgyerekek, tizenévesek csapatai, karon ülő babák. Mindenki
ölelkezik, az emberek átkarolják egymást. A pap kiáll a
templom ajtajába egy égő gyertyával. Meggyújtja a mellette álló
személy gyertyáját, aki a következő embernek adja át a lángot,
és így tovább. A fénypettyek úgy rajzanak elő, mint megannyi
szentjánosbogár, és hamarosan pislákoló gyertyatenger
keletkezik, amint a fénykígyó lefelé kanyarog a hegyoldalon.
Amikor elhalad előttem, hátamat a falnak nyomom.
Krisztosz aneszti.
Alitosz aneszti.
A távolban fények izzanak, tűzijáték, nevetés és zene moraja.
A tavernák hamarosan megtelnek. A családtagok kézenfogva
egymáshoz simítják az arcukat. Várakozó hangulat tölti be a
levegőt. Úgy érzem, átmos a fénytenger, és amint ott állok,
mintha engem is megszentelne az évszakra jellemző remény és a
megújulás előérzete.
Húsvétvasárnap, a ceremónia után elsétálok a hegyoldalban
álló apró templomhoz. Vadvirágokból font füzérekkel,
olajágakkal és eukaliptuszlevelekkel díszítették fel. Az egyik fa
ágairól kis virágbokréták függenek, köztük ezüstös csillanások.
Figyelem, ahogy egy embercsoport közelebb ér hozzá; egy férfit
támogatnak. Fiatal, de nehézkesen biceg. Aztán felnyúl, és
valamit felakaszt a fára. Miután visszaindulnak, közelebb lépek,
hogy én is vessek rá egy pillantást. Apró bádog négyszögek
függenek a fa ágairól, akár a karácsonyi díszek. Ahogy
mozognak a szellőben, meg-megcsillan rajtuk a napfény. Egyet
kiválasztok. Egy lehunyt szem képét vésték rá. Egy másikat is
megnézek. Egy térd. Végigfuttatom az ujjamat a véseten,
szemügyre veszem a részleteket, aztán felnézek. Egy férfi
engem figyel. Ujjammal a kis bádog négyszögre bökök. „Mik
ezek?” Az arcom elfelhősödik zavaromban. Valamit válaszol
görögül. A társához fordul. Pár szót váltanak. „Hogy jobb
legyen”, mondja, „Istenhez. Amikor beteg”, és két tenyerét az
arcára téve grimaszt vág. „Jó egészségért”, mondja, aztán a
kezét a homlokára teszi. Majd a karjára. A szemére. Visszanézek
a fa felé. Most látom csak, hogy az összes apró kép valamilyen
testrészt ábrázol. Kar. Lábszár. Vese. Egy másikon tüdő.
Bólintok. „Efariszto”, köszönöm meg, és biccentünk egymás
felé. A két férfi mosolyog, elégedettek magukkal.
Aznap este lesétálok a városba, ahhoz a helyhez, ahol
egyszer, családként megszálltunk sok évvel ezelőtt. Nem
emlékszem, pontosan melyik apartmanban laktunk, de a
köveket nem tart sokáig megtalálnom. Az apró kupac, ami
régen térdmagasságú volt, mostanra fölém magasodik, és
nagyjából öt méteres szélességet átfog. A kövek és kavicsok
közül sokra írtak is valamit, filctollal, festékkel vagy
golyóstollal. Némelyiken kezdőbetűk, némelyiken név vagy
hosszabb üzenet. Elidőzik a tekintetem azokon, amelyek szem
előtt vannak. Hiányzol. Érj haza biztonságban. Szeretünk. Nyugodj
békében, Pete. És egy nagy, lapos kavics hátán, CT – sajnálom,
hogy nem tudtalak megmenteni, ahogy te engem. Leveleket és
cédulákat lebegtet a szellő. Papírok, rajtuk az esőben szétfolyt a
tinta, és az időjárás viszontagságai ellen gondosan laminált
fotók. Eltűnt gyerekek. Eltűnt emberek. Hiányzó lánygyerekek.
Eltűnt feleségek, férjek és fiúk. Eltűnt személyek kegyhelye.
Olyanoké, akik talán életben vannak, és még visszatérhetnek. És
olyanoké, akik már odaát vannak.
Balra, egy citromfa árnyékában, fából faragott pad, rajta
táblácska.
Denis Watson emlékére. A képét a háttámlára szögezték,
ismerős a honlapról. A szélére vésve: Denis. Békében. Örökké a
szívünkben élsz. A hely, ahol a maradványait megtalálták, alig tíz
perc járásra van innen.
Elhagyatott a hely. Még nem kezdődött meg a turistajáró
szezon, és az egész falu csendes az előző esti mulatság után.
Leülök Denis Watson padjára, és kiveszek egy borítékot a
táskámból. A Tomnak írott leveleim Nicholasról. És a
Nicholasnak szólók Tomról. Félbehajtom a papírlapokat, és
gondosan begyűröm két kavicshalom közé. Nicholas és Tom
képét elhelyezem egymás mellett egy borítékban. Az
olajfaligetben kiválasztok három kavicsot, és finoman a boríték
tetejére teszem őket. Julie, Tom és Nicholas.
Továbbsétálok a hegyi ösvényen a dombon álló kis kápolna
felé, ahová a gyerekek vezettek el minket, amikor hajdanán itt
jártunk. Azóta is változatlannak tűnik, hogy először beléptünk.
Fehérre festett falak, kicsi, egyszerű, összetákolt fapadok, és a
rusztikus, puritán környezetben elöl egy aranyoltár. Mögötte
nagy méretű freskó, Jézust ábrázolja a kereszten. A kép
sarkában angyalcsapat. Leülök, és ösztönösen egymásba
kulcsolom a kezemet. Hűvös van. Csend. Száll az idő.
Gyertyákat gyújtok. Julie-ért. Tomért. Nicholasért – és egyet
Denisért. Már épp felállok, indulni készülök, amikor lépések
zaját hallom magam mögül. Egy nő lép be. Az arcát fekete fátyol
takarja. Rám néz, biccent. Az asszony, aki a panzióban dolgozik.
„Jasszasz.” Miközben elhaladok mellette, kinyújtja a kezét
felém, és egy kemény, fémes tárgyat nyom a tenyerembe,
miközben görögül mond valamit, amit nem értek. Odakint, az
éles napfényben hunyorogva, kinyitom a tenyeremet. Egy
ugyanolyan apró bádogdísz, amilyet a templom előtti fán
láttam. Forgatom az ujjaim között. Egy szív van belevésve.
A pillanat úgy hat rám, mint hosszú szomjúság után egy
korty hűvös ital. Az egyszerű, kedves gesztus majdnem
könnyeket csal a szemembe. Miután hónapokon keresztül
büntettem magamat önkéntes száműzetésemben, elbújva
mindentől, ami színes, szép és vidám. Miután méltatlannak
éreztem magamat, mintha éhségsztrájkba kényszerítettem volna
magamat, hogy éhezzem mindazt, ami jó az életben. Leülök,
lehunyom a szememet, és az arcomat a nap felé fordítom,
miközben az ujjaim a szív alakú díszt szorítják.
 Amikor felállok, káprázik a szemem a napsütésben. Úgy
simítja végig az arcomat a nap melege, mintha életemben
először történne. Egy másik úton megyek vissza. Az ösvény az
olajfaligeten kanyarog át, és amikor a falu felé fordulok,
megcsapja orromat a hegyoldalt beborító vadkakukkfű illata.
Ragyog a nap, és feltárul előttem a tenger mély kobaltkékje.
A hét további részét a tengerpart sziklás útjain sétálva
töltöm. Egy nap végigjárok egy kirándulóutat, amely a
szárazföld belsejéig nyúló sziklahasadékhoz vezet. Tíz
kilométernyi meredek kaptató, kétoldalt kék, lila és fehér színű
tavaszi virágok alkotta takaró hömpölyög. A leanderbokrok
éppen virágot hoznak, piros és rózsaszín bimbók törnek utat
maguknak az ágakon. Iramló patakokon átívelő kőhidakon
talpalok, kétoldalt zuhogó vízesések fröcskölik be hűvös vízzel
az arcomat. Hat órába telik a kirándulás. A végére megdagad a
bokám, és amikor az út végén egy kis, fehér kavicsos öblöt
találok, leveszem a cipőmet és a zoknimat, hogy érezzem a
hideg, sós vizet a lábujjaimmal. Útközben az emberek
üdvözölnek. Megpróbálnak beszélgetésbe elegyedni velem.
Barátságos vagyok, udvarias, de tartózkodó. Aznap este a kis,
parti tavernában ülve érzem úgy először, hogy valami
megváltozott. Bár még mindig távolságtartó vagyok, és egyedül
eszem, azon veszem észre magam, hogy felemelem a fejemet, és
örömmel hallgatom a körülöttem itt-ott felharsanó nevetést meg
a szomszéd asztaloktól áradó vidám beszélgetést.

Két nappal azután érkezik meg a lap, hogy hazaértem

Görögországból. A lépcsőről rálátok, ott hever a lábtörlőn.
Vakítóan színes képen hegyek és néhány fa. Távolról
reklámküldeménynek gondolom. Talán egy kocsimárkát vagy
biztosítási befektetést hirdet. Csak akkor látom meg, hogy postai
képeslap, amikor közelebb lépek, és a kezembe veszem.
A pillanat lelassul, miközben szemügyre veszem a kép
részleteit. Sűrű, vad fenyőerdő. A fák között folyó vág utat
magának, és száguldva formálódik zúgó vízeséssé. A háttérben
végtelen égbolt, havas hegycsúcsok. A nap épp kel. A vízen
arany csillámlás. A fák fölött a magasban kiterjesztett szárnyú
madár. Ragadozó. Talán egy fekete ölyv. Mintha nyíl suhanna át
a széles, felhőtlen égen.
Feldübörög a szívem. Nem kapok levegőt.
Alaszka.
Megfordítom. Üres. Nincs rajta üzenet. Csak annyi, hogy
Anya, Apa és Carolyn, meg a címünk az ismerős takaros, dőlt
betűs kézírással. A bélyegzőn kilenc nappal korábbi dátum.
Ömleni kezdenek a könnyeim, peregnek lefelé a cseppek az
arcomon, és térdre hullok. Nem tudom, mennyi ideig ülök az
ajtó előtt a lábtörlőn. A lapot a mellemhez szorítom. Közel
három év után úgy vonom magamhoz a hírt, mintha a fiam fejét
dajkálnám a karomban.
Felhívom Davidet, aztán Carolynt. Három országban sírunk.
Él, ennyit tudok kinyögni.
Később leülök a számítógéphez, és a területet
tanulmányozom. A térképre meredek, Alaszka lenyűgöz
gigantikus arányaival. Valahol, ebben a végtelen vadságban ott
a fiam. A fiam. Természetesen azonnal rám tör a késztetés, hogy
kinyomozzam, hol. Hogy odamenjek, és megkeressem.
Átöleljem. Az egerem nyilacskája lassan, óvatosan mozog a
térképen a hatalmas, lakatlan terület fölött. Az ujjaimmal
végigsimítom az ösvényeket, mintha léptei nyomába erednék. A
vadon belsejébe. Felbugyog bennem az ötlet. Repülővel el
tudnék jutni oda. Seattle-ből. De amint megfogan bennem,
félretolom. Újra a lapra nézek. Arra, amit mondani akar nekem.
A fiam nem azt akarná, hogy felkutassam a nyomát. Inkább
odalépek a könyvespolchoz, és megkeresem azt a könyvet,
amelyet annyira szeretett. Azt, amely megérintette a lelkét.
Amelyet még sohasem olvastam el alaposan. Sok bekezdés sorai
alá vannak húzva ceruzával, a történelem folyamán ott járt
utazók beszámolói, de közülük egy vonja magára a
tekintetemet. Lemásolom, és kitűzöm a hűtőajtóra.

Azt hiszem, nem egyhamar látogatok el újra a

civilizációba. Nem tudok belefáradni a vadonbeli
létembe; sőt éppenséggel egyre jobban élvezem
szépségét és a kóbor életet. Jobban szeretem a
hegyhátakon végigjártatni a szememet, mint a
villamosokon, inkább a csillagokkal borított égbolt,
mint a városi tetők, inkább az ismeretlenbe vezető
titokzatos és bonyolult ösvény, mint bármelyik
kövezett járda, inkább a vadon mélységes békéje,
mint a városok elégedetlen népe. Ki hibáztatna azért,
mert szívesebben töltöm el az időmet itt, ahová
tartozónak érzem magam, ahol eggyé válok a
környező világgal?
Tom huszonegy éves férfi. Magam elé képzelem őt abban a
nagyszerű elszigeteltségben, amelyre oly gyakran áhítozott.
Látom őt a vadonban, a mérhetetlen anyatermészet ölén,
eszembe jut a devoni kunyhóban töltött hetünk, és nem tudom
visszafogni a mosolyomat. Felidézem magamban az arcára kiülő
örömöt, miközben ágakat vágott, tüzet rakott, kifaragta a
horgászbotjainkat. Azon a héten a lénye legjavát mutatta. Azon
a héten, amikor mind a legjobb arcunkat mutattuk. Felidézem
eltökéltségét, találékonyságát. Szemmel látható
önállóságérzetét. A vad helyek iránti imádatát.
A kártyát a táskámban hordom, azóta mindig velem van.
Azok mellett a kis vázlatok mellett, amelyeket Carolyn rajzolt a
devoni kunyhóban, és a szívet ábrázoló apró bádog négyszög
mellett.
Tom rengetegszer jár a fejemben, de már mások ezek a
gondolatok. Kevésbé kétségbeesettek és elkeseredettek.
Korábban formátlanul, nyugtalanul törtek rám, és egy képet
keresgéltem, amiből valami válaszfélét meríthetek. Most
belemerülhetek, hogy létezik ez a kép, létezik valamiféle
bizonyosság, és keretet vonhatok a fiam élete köré.
Vannak rosszabb napok, amikor hatalmába kerít a bánat
amiatt, hogy olyan messze van tőlem. Amikor megrémiszt a
gondolat, milyen apró teremtmény ő ott kint, magányosan a
vadonban. Előfordul, hogy a hiányát a mellemben tátongó
üregként érzékelem. Ilyenkor nem tehetek mást, mint hogy
megpróbálok lélegezni.
A jó napokon boldognak és elégedettnek képzelem őt. Azt
kívánom, töltse el őt is a szeretet. A lelki szemeim előtt
magasnak, karcsúnak látszik, a bőre széltől és naptól cserzett.
Úgy képzelem, hogy öntudatosan mozog. Töri magának az utat
az aljnövényzetben. Sál fogja hátra a haját, hogy ne hulljon az
arcába. A haja hosszú, régen vágta le, aranyszínű csigákban
göndörödik a hátára. Épített magának egy kunyhót valahol a
fák között. Eggyé olvad a környezetével. Van menedéke.
Tudom, hogy meglátogatta azt az elhagyott buszt is, ahol
Christopher McCandless meghalt, de nem hiszem, hogy
hosszan időzött ott. A hely turistalátványossággá lett, utazók
szimbolikus kegyhelyévé. Valószínűleg hajnalban történt.
Végigvizslatta az üres busztestet, elolvasta a többi utazó által írt
üzeneteket, aztán ment tovább az útján, csendesen és egyedül.
Látom magam előtt, ahogy olyan ösvényeket keres, amelyeken
még nem járt korábban. Ott maradnak a lábnyomai az addig
érintetlen talajon. Megáll, felnéz egy odafent elrepülő madárra.
Az hol lecsap, hol feljebb száll a mélykék égen. Úgy látom
magam előtt, hogy arcát a nap felé fordítva mosolyog.
Így szeretem magam elé képzelni. Amikor így látom, egyben
megpróbálom elengedni őt. És azt remélem, ha megteszem, egy
napon talán megtalálja az útját vissza hozzám, hazafelé.
 Köszönet

A Nemzeti Egészségügyi Szolgálatnál (NHS) folytatott szakmai

pályafutásom során abban a kiváltságban volt részem, hogy
kivételesen remek orvosokkal és terapeutákkal dolgozhattam
együtt. Közülük is különösen nagy köszönet illeti Mary Burdöt,
Jane Gibbonst és Yvonne Millart, akik inspiráltak, formálták a
gondolkodásmódomat és a munkával kapcsolatos attitűdömet.
Nagyon hálás vagyok William Halton bölcsességéért és
éleslátásáért, és azért is, mert végig odafigyelt rám. Köszönetet
mondok minden kollégámnak, akikkel együtt dolgozhattam a
Tavistock Consultingnál, valamint az Alapítványnál
tevékenykedő Brian Rocknak és Laure Thomasnak a sok
segítségért, amit nyújtottak.
Számtalan szót leírtam már e könyv előtt, és az elmúlt
időben sok örömet nyújtottak nekem azok az írócsoportok,
amelyeknek tagja voltam. A Tufnell Parktól egészen Taosig
számos írótársamnak szeretném megköszönni a bátorítást, amit
kaptam tőlük, azt az érzést, hogy tartozom valahová, és azt,
hogy megoszthattam velük a szavak és történetek iránti
szeretetemet.
Az írás néha olyan, mintha csak a vakhit vezetné az ember
tollát, de mindig számos kedves barát kíséri figyelemmel a
munkát, és támogatja az írót. Adósa vagyok mindazoknak, akik
az évek során bátorítottak, és elolvasták az írásaimat, netán
vigasztaló itallal kínáltak, miután elutasításban volt részem
valahol; különösen nagy köszönet illeti közülük is Vicky
Browningot, Fliff Carrt, Isanna Curwent, Maggie Greene-t, Sara
Holloway-t, Nat Huntert, Anna Jonest, Rebecca Lacey-t, Emma
Lillyt, Shirley McNicholast, Megan Mereditht, Chris Murray-t,
Sally Nortont, Carey Powellt, Liz Stubbsot és Kay Trainort.
Külön köszönök mindent Sam Cooknak, aki elolvasta vég
nélkül áradó írásaimat, és tartotta bennem a lelket, amikor már
közel álltam hozzá, hogy elveszítsem a reményt.
Hálás vagyok Christopher Waklingnak is, akitől a
Shropshire-i Arvon kurzuson elhangzott, semmihez sem
hasonlítható szavak is sokat segítettek nekem abban, hogy végül
elverekedjem magamat az utolsó mondatig. Nagy köszönet
Sean Larkinnak is, aki segített a jogi kérdések tisztázásában; ha
bárki hibát vagy túlzott szabadságot talál az írásban, az
kizárólag az én hibám. Szeretném megköszönni Jon
Krakauernek az Út a vadonba című könyvét, amely váratlanul
találta meg az útját, hogy beleilleszkedjen e történetbe.
Több mint hálás vagyok Karolina Suttonnak az energiájáért,
öröméért, kíváncsiságáért és kiváló partnerkereső készségéért –
no meg azért, mert meglátott valamit az első fejezetekben,
amivel segített, hogy a többi is elkészüljön.
Nagyon nagy köszönetem fantasztikus szerkesztőimnek –
Louisa Joynernek az Egyesült Királyságban és Pamela
Dormannek az Egyesült Államokban; asszisztenseiknek, Libby
Marshallnak és Jeramie Ortonnak, valamint a Faber & Faber és a
Penguin Random House teljes csapatának, amiért ilyen jól
gondoskodtak rólam – és köszönök mindent Anne Collinsnak és
Amanda Bettsnek is Kanadában. Az eredmény iránti közös
lelkesedésük elképesztett – ugyanúgy, mint a hónapok során
tapasztalt gondos szerkesztői munkájuk, bölcs belátásuk és
előzékenységük. Valódi öröm volt velük dolgoznom, és
hihetetlenül szerencsésnek tartom magam, amiért e kiadókkal
kapcsolatba kerülhettem. Tamsin Shelton és Jane Cavolina
szerkesztőimnek is köszönök mindent, többek között azt is,
hogy a határidőknek alaposan utánanéztek.
Végül is e könyv egy családról szól, így nem létezhetne a
saját családom nélkül. Szeretet és hála illeti a szüleimet, hogy
korán belém oltották a könyvek iránti szenvedélyt, a kitartó
munka szeretetét, és azokért a történetekért, amelyek végső
soron azzá tesznek minket, akik vagyunk. Nagy szeretettel és
hálával gondolok Paulra oly sok mindenért, de leginkább azért,
mert eljött velem a hackney-i írócsoportba – az ottani
részvételem táplálta legjobb kreatív kísérleteimet –, valamint
azért, mert megajándékozott két nagyszerű fiunkkal, Joe-val és
Nate-tel. Nagyon szeretem őket, az én csodálatos útitársaimat
ezen a váratlan utazáson; legyen hited, dolgozz keményen, álmodj
merészen.
 Tartalom

Egy

Kettő
Három

Négy
Öt

Hat

Hét

Nyolc
Kilenc

Tíz

Tizenegy

Tizenkettő

Tizenhárom

Tizennégy
Tizenöt

Tizenhat
Tizenhét

Tizennyolc
Tizenkilenc
Húsz
Huszonegy

Huszonkettő
Huszonhárom

Huszonnégy
Huszonöt

Huszonhat

Köszönet
 www.libri-kiado.hu
www.nyugatiter.hu

Forgalmazza:
eKönyv Magyarország Kft.

Felhasznált betűtípus
Noto Serif – Apache License 2.0